HONORÉ DE BALZAC PAJZÁN HISTÓRIÁK

HONORÉ DE BALZAC

PAJZÁN HISTÓRIÁK Fordította: Adorján Mihály

TARTALOM A HISTÓRIÁKNAK ELSŐ TIZE ELÖLJÁRÓ BESZÉD A’ SZÉP IMPÉRIA A’ BOTSÁNANDÓ BŰN A’ KIRÁL KEGYESSE AZ ÖRDÖG ÖRÖKÖSSE TIZENEGGYEDIK LAJOS KIRÁL VIDÁM DOLGAI A’ TÁBORMESTERNÉ A’ TILHOUZE-I SZŰZ A’ BAJTESTVÉR AZAY-LE-RIDEAU PLÉBÁNOSSA A’ SZÓZAT ZÁRÓBESZÉD

A HISTÓRIÁKNAK MÁSODIK TIZE ELÖLJÁRÓ BESZÉD SZENT MIKLÓS HÁROM DEÁKJA ELSŐ FERENTZ KIRÁL BÖJTJE A’ POISSY-BÉLI APÁTZÁKNAK Ő JÁMBOR BESZÉLGETÉSEIK MIKÉPPEN RAKATOTT AZAY KASTÉLLYA A’ TISZTES ASSZONY MINT TZÉDA NEM JÓ DOLOG SZERFELETT MAFLÁNAK LENNI EGGY ÉJTZAKAI SZERELEM ÁRA A’ MEUDONI VÍG PLÉBÁNOSNAK Ő PRÉDIKÁTZIÓJA A’ LIDÉRTZ A’ KÉTSÉGBE HAJTOTT SZERETŐ ZÁRÓBESZÉD

A HISTÓRIÁKNAK HARMADIK TIZE ELÖLJÁRÓ BESZÉD ÁLLHATATOS SZERELEM EGGY AKASZTÓ-BÍRÓRÓL, KI NEM ESMÉRT RÁ A’ MAGÁÉRA MIKÉNT LETT AMADOR FRÁTER TURPENAY DITSŐ APÁTTYA A’ VEZEKLŐ BERTA MIKÉP JÁRT TÚL A’ BÍRÓ ESZIN A’ PORTILLON-BÉLI SZÉPLEÁNY? ITT MEGBIZONYÍTTATIK, HOGY A SZERENTSE MINDENKOR NŐSTÉN ÁLLAT NÉMI-NEMŰ SZEGÉNYEMBERRŐL, KIT ÚGY HÍVÁNAK, HOGY VÉN KUTYABŐR HÁROM ZARÁNDOKOKNAK Ő SZENTSÉGTELEN SZÓLLÁSAI GYERMEKI EGGYÜGYŰSÉG A’ SZÉP IMPÉRIA HÁZASSÁGA ZÁRÓBESZÉD

2

A HISTÓRIÁKNAK ELSŐ TIZE

3

ELÖLJÁRÓ BESZÉD Fő-fő zamatú tsemege-könyv ez, a’ legnemesb ízű minden jóval rakott s megspékelt, amaz igen jeles podagrás uraknak és nagybetsű borisszáknak szájok íze szerint, kiknek szól a’ mi érdemes földink Rabelais Ferentz, Touraine-nek örök ditsősége. Maga a’ szerző ingyen sem olyan elbizakodott, tsupán, jó Tours-vidéki atyafi lévén, tsekély vígsággal akarná jóltartani a’ mondott kis kanaán szaporán lakmározó híres népét, mely föld bővebben termi a’ szarvazottaknak, kuraffiaknak és kópéknek szerzetit minden egyéb vidéknél; tetejiben meg nagyszámos jeles férfiakat is adott a’ Frantzia Hazának, teszem a’ sikamlós emlékezetű néhai való Courrier-t, ama Verville-t, aki a’ „Miként boldoguljak” szerzője, s egyéb szerte esmért nagyságokat; kirostálván számukból a’ nemes Descartes urat, ezen szontyolodott tudóst, ki inkább hódol a’ feneketlen álmodozásnak, hogynem mint a’ bornak és jófalatnak, miért is Tours várossának minden kotsmárossi és hentessi bölts irtózattal vagynak iránta, nem akarják esmérni, sem hallani róla, s ha nevit mondják, kérdik: „Ki ő, s merre vagyon hazája?” Hát, ezen könyv némi-nemű jámbor papok katzagós óráiknak termésük, mellynek szerteszórott nyomaira bőven ráakadék szűkebb pátriánkban, Grenadière-lez-Saint-Cyrben, Sacchélez-Azay-le-Ridel-ben, Marmoustier-ben, Veretzben, Roche-Corbonban, azonfelül a’ jeles adomáknak egynémelly feljegyzőinél, értek rajta némi-nemű hajdani kanonokokat és szemérmetes asszonyokat, kik esmérték a’ régi jó időket, mikoron méglen bolondozhaték az ember, s nem nézik vala, hogy nem szökken-é ki holmi ló avagy ugri tsikó oldaladból minden hahotára, miként mai nap teszik az ifjú hölgyek, kik zord méltósággal akarnának mulatni, melly dolog szinte úgy illik a’ mi vidám Frantziaországunknak, valamiképp olajos korsó királné fejire. Hát, mivelhogy a’ nevetés tsak az emberi állatnak szabatott kiváltság, a’ mi közállapotaink pedig elég okokat adnak a’ siralomra, könyveknek segéde nélkül is: ennek okáért fene hazaffias dolognak gondolám, ha szemernyi vígságot botsátok közre mostanság, midőn az unalom úgyan hullik az emberre, akártsak a’ párálló esső, ki lassú szerrel áztat, váj, megőrölvén régi jó szokásainkat, kik az álladalomból jó mulatságot tsinálának sokak számára. Bezzeg mostanság igen megapadtanak a’ régi jó Pantagruelisták, kik Isten s Királ dolgát nem bántván, s nem nyúlván kelletinél inkább kanalukkal a’ lévbe, beérék a’ jóízű nevetéssel. Számuk napról napra fogyatkozik, s igen félek azon, hogy az ódon breviáriumoknak ezen tisztes maradványit maholnap megpökdösik, megfossák, megrútítják, megpotskolják és ótsárolják, mely dolgot ingyen sem veszem tréfára, mert öreg tisztelettel adózom a’ mi gallus régiségeink ezen hulladékinak. Vegyétek eszetekben azt is, ti fenekedő kritikusok, szószátyárok, hárpiák, kik megrontjátok mindenkinek szándékát és leleményit, hogy bezzeg tsak ifjontan nevetünk, s mennél előbbre haladunk, annál inkább lohad és enyészten enyészik katzagásunk, miként a’ lámpa olaja. Ez pedig azt jelenti, hogy tsupán az olyan tud nevetni, ki ártatlan és tiszta szívű, kinek fogyatkozásában tsak ajakbiggyesztésre, artz-fintorításra, s szemöld-rángatásra fannyalodtok, miként az, kinek sok rejtegetni való bűne és motska vagyon. Már most tehát, úgy vegyétek ezen könyvet, mint valaminémű márvánképet, faragott tsoportot, kitől a’ pallér nem vonhata meg némi-nemű természetes formákat, és huszonkét karátos golyhó volna, hahogy tsupa fügefaleveleket borítana rájuk, hiszem a’ mondott mívek, miként a’ jelenvaló is, nem leánkolostorok számára tökéltettek. Mindazonáltal gondom vala arra, hogy a’ kéziratokból kigyomláljam bár igazán nem örömest - azon ódon, de szerfelett fiatalos igéket, kik fülszaggatást, ortzapirulást, ajakrándulást szereztek volna a’ mi pantalló-alja szűzeinknek és háromszeretős szeplőtlenségeinknek. Mert hát valami engedést kelletik tennünk a’ kor bűneinek is, meg hát a’ tzikornyás írás gálánsabb a’ kereken kimondott szónál. Való bizony, vének vagyunk és 4

jobbnak valljuk a’ hiú kertellést, hogynem mint ifjú korunknak velős bolondságit, mert hát hosszabb ideiglen rágódhatunk rajta... Ez okon tsak szép szerrel korholjatok s olvassátok ezt inkább éjjel, mint nappal, s ne igen adjátok szűzek kezibe - hahogy még akadna ollyan -, mert félő, hogy a’ könyv tüzet fogna. A’ magam dolga haggyán; de a’ könyvemet nem féltem, hiszem előbbkelő, gyönyörűséges helyen fogantatott, ahonnan eredő minden dolog nagy tiszteletet veszen, bizonság reá az Arany gyapjas királyi rend és a’ Szentlélek, a’ Térdkötő, a’ Feredő rend és annyi nevezetes dolgok, kik mind onnan származtak, s kiknek árnyékában kerestek ótalmat. „Örvendezzetek tehát, szerelmes feleim, és vígan olvassátok ezt testeteknek és veséiteknek gyönyörűségire, s vigyen el titeket a’ gonosz, ha megtagadtok, minekutána óvastatok!” Jó Rabelais mesterünk igéi ezek, kinek mindközönségesen süvegelnünk kell, a’ tiszteletadás és betsülés jegyéül, mert ő minden böltseségnek és tréfának fejedelme.

5

A’ SZÉP IMPÉRIA Bordeaux érseke, mikoron a’ Konstanzi zsinatra utazott, vett vala maga mellé egy igen szemrevaló Tours-vidéki kisded papot, ki is tsudamód kedves vala mind szava, mind teste járásában, s széltiben azt tudták, hogy néminemű Zsoldos Katának fia a’ gubernátortul. Őt pedig Tours érseke engedte vala által jószívvel rendtársának, a’ mondott városon általutaztakoron; merthogy az érsekek szoktanak effajta ajándékokkal kedveskedni egymásnak, jól ismervén a’ theológiai viszketésnek ő felette égő mivoltát. Juta tehát az ifiú pap a’ zsinatra, holott szállást nyere prelátussának házában, ki is jeles erköltsű és nagy tudományú férfiú vala. Málai Fülöp - ez vala a’ papotska neve - jámbor szándékkal eltökéllé méltóképp szolgálnia pártfogóját. Láta azomban a’ szent-rejtelmes zsinaton számos feslett életű embereket, kik mégsem nyerének kevesebbet, sőt többet a’ bútsúkban, aranytallérokban és beneficiumokban, mint a’ többi jámbor és tisztes életűek. Hát, egy éjtzakán, hogy erköltse felettébb kínozta volna, az ördög azt súgá fülibe és értelmibe, hogy bár töltené meg ő is színiglen iszákját, ha már mindenki kedvire merít Anyaszentegyházunknak kebliből, mégsem apasztván azt meg; mely tsuda Isten jelenvalóságának nyilván bizonyítéka. A’ Tours-földi pap engede az ördög intetinek s eltökéllé, hogy maga is tobzódik majdan, vájkálván a’ petsenyés és német mártásos tálakban, hahogy pénz nélkül tehetné, merthogy szegény vala, miként a’ templom egere. Mivelhogy szűzi életével követé agg érsekének ő példáját, ki kéntelen-kelletlen immáron nem vétkezék, és szentnek számában vala: gyakorta tüzes kínokat vallott, majd szomorúságot, látván a’ nagy sokaságú szépséges szüzeket, kik azért lakják vala Konstanzát, hogy a’ zsinat atyáinak megvilágosítsák ő elméjöket, a’ köznép iránt azomban felfuvalkodottak és ridegek valának. Megbúsula azon, hogy nem tudá, miként járuljon ezen szerelmi szarkákhoz, kik nem inkább teketóriáznak vala holmi bíborosokkal, fő-fő apátokkal, rótabírákkal1, legátusokkal, pispekekkel, fejedelmekkel, hertzegekkel és őrgrófokkal, mint a’ pénzhíjas hitvány kispapokkal. Estenden, elémondván imádságát, megkísérté, miként is beszélne vélök, s tanolgatá a’ szerelemnek szép breviáriomát. Kérdéseket tőn önnönmagának, s minden lehető alkalmatosságra illő feleletet ada. De másnap bezzeg, ha úgy vetsernye végimája tájában előtalálá a’ mondott fejedelemasszonyoknak eggyikét, amint virágzó húsban lévén, dagályossan terpeszkedék gyaloghintajában, nyomában állig fegyveres apródok: megtorpada, s akár a’ légyre kapkodó eb, tátá száját ez feslőszép személynek szívperzselő látomásán. Őfőmagasságának titok-deákja, egy Périgord-béli nemesember, nyílván megbizonyította vala őneki, hogy az atyák, prokurátorok és róta urak nem ugyan ereklyéken, bútsúkon, hanem gyémántköveken és aranyon vásárolnák meg a’ grátziát, hogy bejáratossak lehessenek e’ kényes tzitzák mentől előbbkelőinél, kik a zsinat fő-fő urainak ótalma alatt állának. Ekkoron a’ mi nyavallyás Tours-földi atyánkfia, bár még együgyű kisded mafla vala, szalmazsákjában egybekintsezé az angyalos forintokat, kiket külömb-külömb írásmunkákért nyert vala jámbor érsekétül, remélvén, egy szép napon elég leend benne, hogy meglátogathatná valamely kardinálisnak ő kegyessét, egyebekben istenben vetvén bizodalmát. Talpig kopott, s nem inkább vala hasonlatos emberhez, mint éjjeli piperés ketske egy kisasszonhoz. Mégis, kívánságátul ösztökélten estenden nyakában vevé a’ várost, s keveset törődvén életivel, azon veszedelemmel, hogy a’ zsoldosok fel találják nyársalni, tsak leselkedék a’ kegyesseikhez betérő kardinálisokra. Ottan látá a’ viaszgyertyákat meggyúlni a’ házakban, s hirtelen világos lőn ajtó-ablak. Hallá az áldott apátokat s egyebeket kurjongatni, iddogálván s a’ legjava után 1

Rótabírák - a „Rota Romana” nevű bíborosi testület, a legfelsőbb római törvényszék bírái. 6

nyúlván, szerelmetessen rázendítvén a’ titokzatos Allelujára, ottan-ottan tapsolván az ünnepi muzsikának, kivel traktálák őket. A’ konyhák tsudákat mívelének. A’ jó zsírossan ömlő levesek valának az offíciumok, az apró sonkák a’ hajnali misék, a’ zamatos petsenyék valának a’ vetsernyék, a’ tsemegék penig a’ laudák... Az eszem-iszomnak utánna a’ jámbor papok elhallgatának. Apródjaik kotzkáztak a’ garáditson, a’ lézengő öszvérek rugdalózának az utzán. Minden rendben vala. De a’ hitnek és vallásnak sem vala fogyatkozása, mert lám, a’ jámbor Huss Jánost megégeték. Mi okon? Azért, merthogy elébb nyúlt vala a’ tálban, hogynem mint kínálták volna. Hát igaz is, minek lött hugenotta elébb a’ többinél? Visszatérvén a’ mi kedves kis Fülöpünkhöz, gyakor ízben kijuta néki a’ rúgásokból és derék tsapásokból, de az ördög váltig istápolá és hinni készteté, hogy elébb-utóbb szerit ejti majd és kardinálissá szenteltetik a’ kardinálisszukák valamelyikétül. Kívánsága vakmerővé tevé, akártsak tavasz tájában hímszarvast a’ párzási kedve, annyira, hogy egy estén béorozkodék Konstanza várossának egyik legszebb házába, ott a’ Lóhágón, holott is gyakorta látott vala hadnagyokat, fő-fő lovászokat, nemes szolgákat és apródokat szövétnekkel várakozniok gazdáikra, kik valának hertzegek, királyok, bíborosok, pispekek. - Hej! - sóhajtotta önnönmagában. - Nyilván szép és szerelemre kész asszonyi állat lakozik itten! Egy fegyveres palotás átalbotsátá, azt gondolván, hogy a’ bajor választó fejedelem udvarához tartoznék, ki szinte akkor lépett vala ki a’ palotából, s hogy azért menne vissza, hogy a’ mondott nagy-úrnak némi-nemű izenetét vigye. Málai Fülöp fürgén suhanna fel, valamiképp agár, kit szerelmi hévség hajt. A’ szagos olajak kies bűzétül vezéreltetvén, el-feljuta a’ kamarához, hol a’ ház úrnéja beszélget vala nőudvarával, miközben piperéjit széllyel-kaptsolá. Fülöp meghőkölve álla meg, valamiképp lator a’ pandúroknak előtte. Az úrnén nem vala sem szoknya, sem palást, a’ komornák és egyéb vászontselédek nagy iparkodván levetkezteték, mezételenné tevén remek testit, oly ügyessen és teketória nélkül, hogy a megkápráztatott papotska szerelmet lehellő óhajtást tőn: „ Ah!” - Mit kívánsz, fijatskám? - szóla hozzá a’ hölgy. - Lelkemet kegyelmednek megadnom! - felele, falván őt szemivel. - Jer holnap! - monda esmént a’ dáma katzérul tsúfolkodván. Mire Fülöp karmazsinra váltan felele kedvessen: - Nem fogom elmulasztani. Amaz bolondul katzagni fogott. Fülöp tsak álla kábultan, bódog ámulásban rejá szegezvén tsuda szerelmet áhítozó szemit, s tsókolván tekintetivel a’ bomlott szépséges hajzat ellepte vállat, ki simább vala az elefánt-tsontnál, és a’ bodrossan ömlő fürtök közül ki-kitsillanó bódító fehérséget. Hószín homlokán öreg rózsa-rubintkövet visele, ki azomban ingyen sem szór vala annyi tüzet, mint a’ jó katzagás könnyétől nedves szempár. Vígságában hajladozván magasba hajítá kunkoros cipellőjét, mely aranyos vala, akárcsak ereklyetartó, láttatván a’ hattyú tsőrinél kisebb mezítelen lábát. Ez estvélen ugyantsak jó kedviben vala, másként az ablakon hányatja ki a kisded pilisest, nem vetvén reája külömb ügyet, mint legelső pispekére. - Szép szöme vagyon, kisasszon - szóla a’ nemtelen tselédeknek egyike. - Ugyan honnét bújhatott elé? - kérdé a’ másik. - Szegén gyermek! - kiálta az úrnő. - Édesannya keresni fogja. Vissza kellenék terelni őt a’ jó útra.

7

A’ Touraine-földi nem veszté el fejit, de gyönyörűségének jelit adá, szemivel az aranybrokátos nyoszolyát mustrálván, holott a’ szépséges rima majdan heverteti az ő drágalátos testit. Ezen zamattal és szerelmi megértéssel bővelkedő pislantás felserkenté az asszonyi állatnak képzelgésit, ki is részszerént játékból, részint mert a’ kisded pap megverte vala szemivel, megismétlé szavát, hogy: „Holnap!” és eltessékelé olyan kézlegyintéssel, kinek még János pápa is engedelmeskedett volna, kivált mivel olyan vala akkoron, miként a’ házatlan tsiga, minekutánna a’ zsinat éppen akkor tette vala le. - Jaj, kisasszon, ismét egy szűzességi fogadalom átvedlett szerelmi kívánsággá! - monda a’ leányok eggyike. Erre újólag kezdődék a parázs katzagás. Fülöp pedig elbotorkála, részeg fővel nekimenvén az ajtófélfának, annyira hebehurgyává tette a’ mondott asszonyi állatnak látomása, kit mohóbban habzsolt volna, mint valami habokból felmerülő syrént... Megjegyzé magának a’ kaput a reá faragott állatképekről, s visszamene az ő jámbor érsekéhez, ezer ördög tombolván ő szívében, vériben hemzsegvén bűnösnél bűnösb eretnek vágyakozások. Kamrájában felhágván, éjhosszat olvasgatá angyalos tallérit, semmikép nem lelvén többet négynél, s ez lévén minden marhája, gondola eleget tennie a’ szépasszonnak, ha mindenit neki áldozandja. - Ugyan mi lelt, Fülöp? - kérdé a’ jámbor érsek, megzavartatván íródeákjának hánykolódási és fennszóval való sóhajtási mián. - Nagy jó uram! - felele a’ szegén pap. - Azon töprengek ilyen igen, hogy egy gyenge és nyájas asszonyi állat hogyan is fekheti meg annyira az embernek szívét. - Aztán melyik? - kérdé viszontag az érsek, letevén a’ breviáriumot, kit másokért olvas vala, a’ jámbor! - Jézussom! Bizonnyal megdorgál főmagasságod, én drága mesterem és pártfogóm, miérthogy bemerészkedtem legalábbis egy kardinálisnak ő hölgyéhez... Keserves könnyeket hullaték, látván, hogy nem egy lator tallérom híja még, hahogy főmagasságod engedelmivel meg akarnám őt téríteni a’ jóra... Az érsek összébb voná az orra felett lévő accentus circumflexust, egy igét sem szólván. A’ legalázatosb pap egész testiben remege azon, hogy így egésszen meggyónt volna felettesének. Maga a’ szent érsek legott monda: - Hát tsakugyan olyan felette drága? - Jajj uram, ő már jóegynéhány pispeki süveget kisajtolt, s nem egy pásztorbotot megfejt! - Hallod-é, Fülöp, verd ki őt fejedből, s adok néked harmintz tallérokat a szegények pénzéből. - Jajj uram, felettébb vesztes maradnék rajta! - felelte a papfiók, kit az ígérkező jeles fogás fűtöz vala. - Oh Fülöp - kiálta a’ jóságos Bordeaux-földi -, hát magad is ördögé akarsz lenned és magadra haragítanád a’ jó Istent, miként a’ kardinálisok mindnyájan? S a lelki atya mélységesen megszomorodván, imádkozni kezdett a’ Szent Gajetánhoz, a’ szűzfijaknak ő patrónusához, hogy oltalmazná meg az ő szolgáját. Őt is letérdelteté, mondván, ajálná magát Szent Fülöpnek is. De a’ kárhozandó pap halkkal azt esedezé a’ szenttől, ne engedné szégyent vallani, hahogy kegyelemből és irgalomból holnap a’ hölgy elfogadandja. A’ jámbor érsek pedig hallván inassának hév könyörgésit, odaszóla néki: - Bátorság, fijam! Az Úr majd kegyessen meghallgat.

8

Másnap, mikoron őfőmagassága a’ zsinaton mennydörge a’ kereszténség apostolainak trágár életmódjok ellen, Málai Fülöp rátékozlá angyalos forintait, kiket verejtékes munkával szerzett vala, szagos olajokra, feredőre, kenetekre s egyéb piperékre. Ugyan feltzitzomázkodott, hogy azt mondtad volna, holmi tzímeres tzédának ő kegyesse. Nekiindula a’ városnak, mígnem ráesmért szíve királnéjának úriházára, s midőn a’ járó-kelőktül megtudakolá, kié a’ mondott ház, szemibe nevetének, mondván: - Hát ez a kis rühes hova való, hogy hírit sem hallotta a’ szép Impériának? Igen megrémült azon, hogy az ördög hiába pazaroltatta el véle tallérit, e’ név hallatára ráeszmélvén, mely szörnyű tsávába került önként. Impéría vala egész ez világnak legfinnyásb s legakaratosb leánzója, egyben őt vallák a’ legszebbnek, legragyogóbbnak. Ő érté legjelesebbül a’ módját, hogyan kell megpuhítani a’ bíborosokat, kezessé tenni a’ legádázb hadfiakat és népnyomorítókat. Valának őnéki tulajdon vitéz kapitányi, íjászi, fő-fő urai, kik tsak lesik vak parantsolattyát. Ajkának gyenge mottzanására halál fijai löttenek mind, kik megbosszantották vala; egyetlen nyájas mosolygásáért hullahegyekkel kedveskedének őneki. De Baudricourt lovag, a’ frantzia királ kapitánya, gyakorta kérdé őt a’ jelenvaló főpapoknak tsúfos bosszantására, ha nem kelletik-é máma valakit megölnie őérette? A’ klérus hatalmasival még tsínnyán mókázék Impéria kisasszon, egyébiránt mindeneket kedve szerint terelgete tsatsogásával és szerelmi fortélyival, kikbe, akár a’ lépesvesszőbe, beleragadának a’ legjámborabbak és ridegebbek is. Úgy is él vala, nagy szeretetben és bötsültetésben, és „nagyságos asszonynak” szólíttaték, akár a’ nemes dámák, fejedelemasszonyok. Miértis a’ jámbor Zsigmond tsászár némi-nemű igaz szemérmetes asszonnak, ki ez dolgon panaszolkodék, ezt felelé: - Ti tisztes asszonok megtartjátok számunkra a’ szent erkölts bölts szokásait, Impéria kisasszon pedig Venus istenasszonnak mentül édesb tévelygésit. - Ez keresztényi szavakon a’ dámák megütközének, igaztalanul pedig. Fülöp eszibe vevé, mely nagy édes örömben tobzódott vala az ő szeme tennap, s attul kezde tartani, hogy ennyiben maradhatna a dolog. Gyötré a’ gond, s étlen-itlan kóborlott vala a’ városson által, lesvén az órát, s már elég katzér és tséltsap vala arra gondolnia, hogy talál majd a Lóhágón egyéb leányasszonyokat, kik nem oly ridegek, mint Impéria. Az éjtzaka beállván, a’ mi helyre legényünk, kinek szárnyat adott vala büszkesége, kit vágyakozási vértezének s fojtogató áhítozási ostorozának, észrevétlen, miként ángolna hal, béosona a’ zsinat igaz királnéjának házába. Mert Impériának előtte leborulának a’ kereszténységnek minden nagysági, tudománya és tisztessége. A’ palotás hadnagy, nem esmervén Fülöpöt, mármár kitevé szűrit, mikoron a’ komorna leszóla a’ felső garáditsomról: - Ugyan, Imbert ténsúr, hiszen ez a kisasszonnak ő kitsikéje! A’ szegén Fülöp oly pirosra vált, mikép egy nászéjtzaka, s bódogságos izgalomtul lihegvén ballaga föl a’ tsigaléptsőn. A’ komorna kézen fogva el-bévezeté azon terembe, holott a’ kisasszon már várta toporzékolva buja piperében, mint afféle mindenre elszánt asszonyi állat. A’ sugárzó Impéria ül vala arany sujtásos bársonyabroszú asztalnál, ki tökélletessen meg vala rakva mentül jelesb étkekkel s italokkal. A’ boros butéliák, szomjú kupák, fűszeres borral tsillogó nyakas palatzkok, tziprusi borral telt fínom mívű tserépedények, külömb-külömb tsemegékkel rakott tálak, sült pávák, zöld mártások, apró füstölt sonkák, bizonnyal örömre gyújtják vala az iffiú udvarlót, ha nem lett volna ilyen igen szerelmetes Impéria kisasszonyba. Emez pedig jól látá, hogy a’ kisded papnak szeme tsak őrajta tapad. Ámbátor szokott dolog vala őnálla az egyházi világnak ezen parázna buzgalma, mostan mégis jó néven vevé, merthogy az elmúlt éjjel valósággal bolondja lött ez nyavallyás iffiúnak, ki mián naphosszat 9

tsak úgy ficánkolt a’ szívetskéje. Az ablakokat immáron bérekesztették vala, az úrnő annyira felkészülten és ékessen várakozék, mikéntha legalábbis a’ Római Tsászárságnak némi-nemű fejedelmét tisztelné meg házában. A’ kis lator, kit Impéria szentséges szépsége malaszttal tölte el, megesmeré, hogy ma este sem tsászár, sem őrgróf, sőt a pápaságra várandós bíboros sem tehet túl őrajta, a’ kitsin papon, jóllehet iszákjában nem lakozék ördögnél és szerelemnél egyéb. Nagyúri móddal viselkedék és udvari szerrel bókolván köszönté őt, úgy hogy ingyen sem vala benne fonák. Az úrnő tüzes tekintettel köszönté, s magához intvén őt, szóla: - Heveredjék ide mellém, hadd látom, megváltozott-é tennap óta? - Meg ám!... - vala a’ válasz. - Ugyan melly dologban? - Abban - veté viszontag a’ kópé -, hogy tennap én valék szerelmetes a’ kisasszonba, ma pedig ketten szerettyük egymást; így tehát én, a’ tegnapi szegén nyavallyás, gazdagabb lettem a’ királynál. - Kis furfangos! - kiálta Impéria vidáman - megváltoztál bezzeg, mert a’ tennapi iffiú papból, úgy látom, mára vén ördöggé löttél. Kettesben letelepedének a’ pattogó kandallónak előtte, miként ha ez kettejük gerjedetességit árasztaná. A’ lakmározást elodázták, nem gondolván a’ hozzálátással, tsak egymást falják vala szemökkel... Mikoron valahára kíesen és vígan asztalhoz ültenek, hirtelen bosszantó zörgés támada az úrné ajtaja előtt, mikéntha kívül verekedés és üvöltés volna. - Úrném - szólt egy ziháló tseléd-leánka -, imhol jő egy más! - Ugyan! - kiálta kevélyen, miként zsarnok, ki dúl-fúl háborgatás mián. - A Coire-béli pispek akar bészólni kegyelmedhez. - Hogy az ördög vakarítaná meg! - felele Impéria, nyájasan Fülöpre katsintván. - Asszonyom, láta világot a’ réseken által s éktelen zörgést tsapott. - Mondd néki, forróságom vagyon. Nem is hazudol vélle, mert betege löttem ez fia-papnak, ki agyam-velejiben fitzkándoz. Azomban, hogy szinte bevégezte a’ szavát, buzgósággal szorongatván Fülöp kezit, ki tsak úgy izzik vala bőriben, egyszeriben megjelenék a’ temérdek Coire-béli pispek, tajtékot fújván a’ méregtül. Nyomában fegyveres szolgái arany-tálon hozának egy kánoni módra elkészített lazac-pisztráng halat, kit tsak imént fogtak vala ki a’ Rajnából, azonfelyül tsudamívű edényekben fűszerszámokat és számtalan jófalatokat, valamint a’ tulajdon apátságainak szent nővéri főzötte édes pálinkákat és bétsinált gyümöltsöket. - Ejnye-ejnye - bömbölé vastag hangján -, még ráérek ördögé lennem, drágalátosom, nem kelletik már jóelőre megnyúzatnod éngem vélle. - A’ kegyelmed bendője egy szép napon jeles kard-tokja lészen! - monda Impéria, rántzolván szemöldeit, kik tsak imént nyájas-kedvesek valának, mostan pedig gonoszra válván veszedelmet jóslának. - Hát ezen ministrans-gyermek immáron misét jött mondani? - szóla artzátlanul a’ pispek, széles és vörhenyeges ábrázattyát a’ zsenge Fülöp felé térítvén. - Atyám, azért vagyok ehejt, hogy a’ kisasszonyt meggyóntassam. - Hohó! Nem tudod-é a’ kánonokat?... Pispekeknek kiváltsága ilyen éjtzakai órában dámákat gyóntatni. Mostan szedd fel sátorfádat, eredj pásztorkodni a’ hitván papotskákkal egyetemben, s egyházi átok alatt, ne igen térj meg ide!

10

- Innét ne mottzanj! - kiálta pirosra váltan Impéria, kit szebbé tött a’ harag, hogynem mint elébb a’ szerelem, miérthogy mostan együtt valának ő benne szerelem és harag. - Itt maradsz, atyámfia, honn vagy itten! Fülöp ebből megérté, hogy ő volna az igaz kegyes. - Nem-de-nem, írva vagyon a’ Breviáriomban s az Evangyéliomi Tanításokban, hogy Josaphat völgyiben egyenlők lösztök Istennek előtte? - kérdé Impéria a’ pispektül. - Sátánnak ő koholmánya ez, ki is meghamisította a’ Bibliát. De hát való bizon, ez írva vagyon - monda Coire otromba kövér pispeke, asztalhoz iparkodván. - Akkor legyetek hát egyenlők énelőttem is, ki idelenn vagyok istenasszonyotok, - mondta esmént Impéria - másként egy napon gyengéden megszorongattatom kegyelmedet valahol a’ feje és a’ válla között. Mindenható tonsurámra esküszöm, ki fölér a’ pápáéval. Nem akarván a’ lakomát megfosztani a’ lazac-pisztrángtul, nem is szólván az arany-tálrul, tsemegés és fűszerszámos edényekről, ügyesen hozzátevé: - Üllyön le kegyelmetek és igyék! De a’ furfangos tzédátska, ki nem első ízben játszá ezt a’ komédiát, odakatsinta a’ drágalátosához, mintha mondaná: „Ne sok ügyet vess erre a’ nímetre, merthogy az itóka hamarost igazságot szolgáltat minékünk.” A’ komorna asztalhoz ülteté és bébugyolállá a’ pispeket, miközben Fülöp, kinek ajakát öszveszorítá azon való búsulta, hogy bódogságát füstbe menni látá, több ördögöket kívána a’ pispeknek, hogynem mint papok élnek vala a’ világon. Jóformán a’ lakoma derekához érének már, de a’ kisded pap még hozzá sem nyúlt vala, mert ő tsak Impériára vala éhes, ki mellett begubózék, eggyet sem szólván, mégis beszéllvén azon az édes nyelven, kit a’ hölgyek ugyan megértenek pontok, vonások, accentusok, sőt betűk, képek, jegyek és kották nélkül is. A’ potrohos pispek, ki felette mohó vala, s gondját viselé ama tisztes papi irhának, kiben néhai való édesannya varrta volt, szaporákat szolgáltata önnönmagának a’ fűszeres borbul a’ dámának gyenge kezivel, s már eljutott vala első tsuklándozásához, mikoron nagy lódobogás verte fel az uttza tsendjit. A’ paripáknak sokasága, az apródoknak hó-hó kiáltása arra vallott, hogy némi-nemű veszettül szerelmetes nagy-úr érkeznék. S legottan már bé is lépe a’ terembe Raguza bíborosa, kinek orra előtt Impéria tselédi nem merték bészegezni az ajtót. Ezen lesújtó látomáson a’ szegén courtisane-t és kegyessét szégyen és röstellés szállotta meg, akártsak másodnapos leprásokat, merthogy a’ bíborossal szembeszállni ördögkísértés lett volna, hiszen akkoron méglen nem lehete tudni, ki lészen pápa, minekutána a’ három jelöltök lemondottanak a’ tiaráról, a’ kereszténségnek nagy nyereségire. A’ bíboros, furfangos talján, öregszakállú, a’ zsinatnak ármányos főkolompossa, elméjinek első villanásával tüstént megérté az itt végbement dolgoknak alpháját és omegáját. Tsekél megfontolásnak utánna már tudá, miképpen intézze az ügyet úgy, hogy bendője fogyatkozást ne szenvedjen. Igaz papi appetitus kergette vala ide, s hahogy abrakáról volt szó, nem átallott volna két barátokat felnyársalnia, sőt, mi gonoszb, áruba botsátotta volna, a’ tulajdonába való igaz szentkereszt-forgátsot is. - Hallod-é, atyámfija! - ígyen szólítá magához Fülöpöt. Az szegén Touraine-földi gyermek, se nem élvén, se nem halván, már azt gyanítá, hogy ördög avatkozik az ő dolgába, feltámada székiről s szóla a’ rettentő bíboroshoz: „Mit parantsol?” A’ bíboros hóna alá nyúlván elvezeté a’ garáditsomig, jól a szeme fehérjébe néze s monda kertellés nélkül:

11

- A’ szentségit! derék kis pajtárs vagy s nem szeretném, ha kénytelen volnék megtanítanom fődet arra, mennyit is nyom a’ derekad... Ezen tréfáért agg napjaimban jámbor alapítványokkal kellenék fizetnem... Válassz tehát: vagy megházasítlak egy jóféle apátsággal mindéletedre, avagy ma estve a’ kisasszonnyal s holnap a’ halállal... A’ nyavallyás Tours-vidéki kínnyában ígyen felele: - Nem térhetnék tán később meg, mikoron kegyelmességednek lángja immáron enyészett? A’ bíboros tsak bajjal tuda haragunni, mégis szóla mordul: - Válassz! a’ póznát avagy a’ süveget! - Hát - monda a’ pap hamiskásan -, bezzeg egy jó kövér apátság... Ezt hallván, a’ bíboros mene vissza a’ terembe, vőn írószerszámot és kis hártya-végre ráfirkála némi-nemű tzédulát a’ frantzia követ számára. - Kegyelmes uram - szóla hozzá a’ Tours-földi, miközben az apátságot syllabizálá -, Coire pispeke bajosabban lészen eltávoztatható énnálam, mivelhogy vagynak őneki annyi apátságai, mint a’ zsoldosoknak tsapszéki a’ városban; tetejiben meg, az Úrnak malasztja vagyon immár őrajta. Mármost azt gondolom, hogy hálaképp a’ szép apátságért, némi-nemű jó tanáttsal kelletik szolgálnom... Tudván vagyon kegyelmességed előtt, mely gonoszindulatú és ragadós volna az az átkozott hurut, ki annyira könyörtelen söpörte végiglen Párist. Mondja néki kegyelmességed, hogy egyenest agg baráttyátul, a’ bordeaux-i érsektül jönne, kire ráadotta volna az utolsó kenetet... Megláttya kegyelmességed, ugyan elrepül, valamikép széltül a’ pelyva. - Ej-ha! - kiálta a’ bíboros. - Többet érdemelsz egy apátságnál... A’ teremtésit, kis atyámfija, imhol száz tallérok útravalóul a’ Turpenay-i apátságba. Tennap nyertem a’ játékban, s imhol néked adom ajándék néven. Hallván ez szavakat és látván Málai Fülöpöt elkotródnia, feléje sem vetvén szerelemtül ittas, epekedő tekintetét, mellyet reményle, az oroszláni Impéria fújt miként delfin, mert általlátá a’ papnak gyáva árultatását. Még nem vala katholika eléggé, hogy meg tudta volna bocsátani kegyessének, miérthogy őt tserben hagyta, s nem halt meg legott az ő kedviért. Ezen sértő vipera tekintetet, kit megvetése jegyéül utánna botsátott, a’ bíboros igen jó néven vevé, mert Fülöp halálának szententziája vala abban, s a’ kujon talján azt reméllé ebből, hogy végtére az apátság hamarost visszaszálland őreá. Maga a’ Tours-földi, rá sem hederítvén erre a’ háborúságra, oldalt somfordálván kilódula hallgatag, lekonyult füllel, miként ázott eb, kit a’ konyhából kirúgtanak. Az úrnő keblébül nagy sóhajtás tódula. Ha telik vala tőlle, tsúffá tészi mind az emberi rendet, annyira fejibe szállt vala a’ szerelem tüze, s izzó sziporkákat láta tzikázni körös-körül. Nem tsuda ez, hiszen most hányt néki első ízben fittyet papi ember. A’ bíboros pedig nevete önnönmagában, tudván, hogy most annál több gyönyörűségben leszen része. Nemdenem, ravasz egy fitzkó vala? Nem hijában viselt veres süveget. - Ej, szerelmes komám - szóla a’pispekhez -, nagy szerentse nékem, hogy kegyelmednek itten társa lehetek és örvendek azon, hogy kitehettem a’ szűrit annak az ágról-szakadtnak, ki méltatlan a’ kisasszonra, már tsak azért is, mert ha kegyelmed, én mentül szebb és parázsabb ünőtském, tsak közeledik vala őhozzá, bizonnyal gyalázatos halállal halt volna meg, a’ hitván papotska dolga mián... - Ugyan-ugyan! - Ő a’ bordeaux-i érseknek az íródeákja, márpedig a’ jámbor ma reggel megkapta a’ ragadós kórt...

12

A’ pispek akkora szájat tátott, mikéntha egész sajtot akart volna békapni. - Honnan tudja ezt kegyelmességed? - Bezzeg - monda a’ bíboros, megragadván a’ jámbor németnek kezit - ez órában a’ szent ember nyilván javában evez immár a’ Paraditsom felé. Magam adtam meg néki a’ lelki vígasztalást és rejá az utolsó kenetet. Ekkor a’ Coire-béli pispek megmutatá, mely könnyű testűek legyenek a’ temérdek emberek. Mert a’ potzakosoknak, kínlódásuknak fejiben, Isten kegyelméből, olyan rugalmasak a’ belső tsatornáik, akár a’ felfújt hólyagok. Ottan a’ mondott pispek egyetlen szökkenéssel hátul terme, beleizzadván a’ nagy nyögésbe, s máris köhöge, miként a’ tollut nyelt szarvas-marha. Hirtelen sápadtra válván, gurult le a’ garáditson, isten-hozzádot sem mondván a’ dámának. Hogy az ajtó bérekeszteték a’ pispek megett, a’ raguzai nagyúr nevetve fakada s tsúfolkodó kedve támadt. - Nos, virágom! Nemde méltó vagyok pápának lennem, sőt mi több: ma estve a’ te szeretődnek?... De látván Impériának komor ábrázattyát, hozzá mene, hogy nyájaskodván által-kultsolná derekát és tsitserézné bíborosok módjára, kik inkább tudnak a’ gingalangozáshoz minden egyebeknél, még a’ hadfijaknál is, mert hogy dologtalanok s nem tékozolják életerejöket. - Tsak tsínnyán! - szóla Impéria hátrálván. - Holtomat akarod, veszett főpap? Néked az a fődolgod, bestye kuraffija, hogy jelesül kimúlassad magad, az én tsip-tsöp jószágom csak ráadás!... Majd ha a’ te vigasságod megölne éngem, szentté avattatsz, nemdenem? Kegyelmed szamárhurutos, mégis kedve szottyan énrejám?... Hátrább az agarakkal, agyaveszett barát! Próbálj szerentsét egyebütt!... Hozzám ugyan ne nyúlj, - monda tovább, látván őt közelegni, mert bizony megfenyítlek a’ tőrömmel! S a’ szemes ifjasszon kiragada alamozsna-tartójából egy jeles kis szúrószerszámot, kivel szükségkoron tsuda-jól tudott bánni. - Ugyan, menyországom, aranyosom - szóla amaz nevetvén -, hát nem látod-é a’ fúrfangot?... Nem kellett-é leráznom a’ vén Coire-béli ökröt? - Nos, ha tsakugyan kedvel éngem, legottan meglátom - monda esmént Impéria... - Azt akarom, hogy haladéktalan menjen el kegyelmed... Ha a’ kórságot megkapta, tudom, nem igen bánnya holtomat. Eléggé esmérem, s tudom, mennyire taksálna egy szempertznyi gyönyörűséget kimúlása órájában. Akár vízbe fojtaná a’ földet! Részegsége állapottyában ditsekedék ezzel egy ízben. Márpedig én egyebet nem szeretek jómagamnál, kintseimnél és egészségemnél. Menjen tehát, el, s hahogy holnap meg nem dermesztette máját, lépit a’ mirígy-halál, ám jöhet ismét énhozzám. Ma gyűlöllek, drága bíborosom - végezé mosolyogván. - Impéria! - kiálta a’ bíboros térden. - Én szentséges Impériám, ugyan ne bolondozz énvelem! - Sohasem bolondozok a’ szent és istenes dolgokkal - szóla Impéria... - Ejnye, alávaló tzéda, kiátkozlak... holnap!... - Irgalmas Isten! Kegyelmességedet immáron tserbenhagyta bíborossi böltsesége. - Impéria, Sátán-adta leányzója!... No-no, én nagy szépségem, galambom! - Kegyelmed megfeledkezett méltóságáról! Ne térdepeljen kegyelmességed! Szégyenség, gyalázat! - Akarsz-é éntőlem felódást a’ halál pertziben? Akarod-é minden marhámat, sőt mi több: a’ való igaz körösztfának forgátsát? Akarod-é? 13

- Ma este a’ menny és föld minden kintseivel meg nem fizetheted az én szívemet! - monda neki nevetvén. - Az elbukott asszonyok legalja volnék, ha nem volna meg a’ magam akaratossága. Arra sem volnék méltó, hogy a’ mi Urunknak Jézus Krisztusnak testiben legyen részem. - Lángba borítom házad! Boszorkán, megbabonáztál!... Máglyán vagy veszendő... Hallgass meg, én szerelmetes, drágalátos szajhám! Néked ígérem a’ mentül szebb helyet a’ mennyben!... Nosza! Nem? Halált! Tűzre a’ boszorkánt! - Ej-ej! Majdan én ölöm meg kegyelmedet! A’ bíboros tajtékot fújt veszett gyűlhödtségiben. - Kegyelmed megbolondul - szóla Impéria -, menjen haza. Módfelett tsigázza önnönmagát. - Pápa lészek, s meglakoltatlak ez gyalázatért! - Akkoron is engedelmes jobbágyom leszel! - Mit tegyek tehát ma, hogy kedvedbe járjak? - Elmenj! Könnyedén, miként a’ barázdabillegető, kamrájába szökkene, holott bérekeszté magát, hagyván a’ bíborost tombolni, ki is kéntelen vala odább állnia. Mikoron a’ szép Impéria esmént magában ül vala a’ tűz előtt, dúsan rakott asztal mellett a’ kisded pap nélkül, szóla, búsultában tördelvén arany-lántzotskáit: - Az ördögnek ő dupla hármas szarvára! hahogy ezen kis semmiházi arra kéntelenített, hogy ekként traktáljam a’ bíborost, kitevén magam a’ holnapi megégetésnek, s még tsak nem is vöttem tőlle... mindet kire kedvem vagyon: hát nem halok meg elébb, hogysem mint elevenen megnyúzattatand szemem láttára!... Jaj! - siránkozék, ezúttal igaz könnyeket - nyavallyássan tengetem életem, s a’ hébe-hóba vött tsekél vígasságot igaz ebmesterséggel kelletik megfizetnem, nem is szólván a’ lelki üdvömről! Alig végzé mondókáját, letsüggesztvén fejit, miként a’ bornyú a’ mészáros kése alatt, egyszeriben tsak megpillantá velencei tűkörében a’ kis papnak rózsálló ábrázattyát, ki ügyesen elbújt vala, s mostan lábujjhegyen mögötte termett. - Ah! - kiálta feléje Impéria. - Te vagy a’ legtökélletesb pap, a’ legszebb papoló, papiskálló papfi, ki valaha paposkodott volna ebben a’ szent és mentül szerelmetesb Konstanza várossában! Jersze, drága kis daliám! szerelmetes fiatskám, kit potzkom, gyönyörűségem paraditsoma! Hadd igyam szemed világát, hadd faljalak, szeresselek agyon! Oh, te virágzó, zöldellő, örökkévaló kisistenem! - Ládd, nyavallyás papi sorsodból királlyá, tsászárrá, pápává tészlek, a boldogabbá azoknál!... Rajta! tűzzé-vérré változtathatsz itt mindet! Tied vagyok, ezt megmutatom néked, mert rövidnap bíborossá tészlek, még hogyha szívemnek utolsó tsepp vérivel kellenék is megveresítenem süvegedet! Remegő kézzel, bódogan megtölte görög borral egy arany kupát, kit az öreghasú pispek hozott vala, s kínálá kegyessének, ő, kinek paputsát a’ fejedelmek nagyobbra tartották a’ pápáénál. Fülöp azomban tsak őt nézi vala, hallgatván, s olyan szerelmetes áhító tekéntettel, hogy Impéria gyönyörűségtől remegvén monda néki: - Szót se fiam!... jersze, vatsoráljunk!

14

A’ BOTSÁNANDÓ BŰN

MIKÉP VÖTT BRUYN URAM FELESÉGET Nemes nemzetes Bruyn uram - az ki ott Vouvray felett, a’ Loire mentiben, a’ Roche-Corbon kastéllt béfejezte - bárdolatlan fitzkó vala ifjontan. Még alig tseperedett fel, máris ropogtatá a’ szűzeket, ki-kirugdogálá a’ házak ódalát, s már szépszerivel ördög pozdorjának indula, midőn föld alá dughatá édesattyát, Roche-Corbon báróját. Ekkoron módja vala nap-nap után százszál gyertyás dínom-dánomokat tsapni, s ugyantsak két kézzel szorgalmatoskodék kedvtellésin. Ámde addig-addig prüszkölteté tallérit, köhögteté a’ nadráglelkit, köpölteté a’ boroshordókat, jól tartván világ szajháit, s földjét árokká mívelvén, hogy végtére a’ tisztes emberek számkivetették maguk közül, s tsak holmi vidék-fosztogatók és pénzköltsönzők maradtanak barátaiul. Hamarost azonban az uzsorások is ridegek löttek akár a’ szamártövis, mikoron már nem adhata nekik egyebet zálogul, mint a’ mondott Roche-Corbon uradalmat, mert hiszen az Rupes-Carbonis néven felséges Királyunktól eredő hűbérbirtok vala. Ekkoron Bruyn rákapott a’ szerin-szerte való garázdálkodásra, összezúzván mások lapitzkáit, és dib-dáb okokon mindenkibe belekötvén. Ezt látván, szomszédja, a’ Marmoustiers-béli apát, aki nem vala fukarszavú ember, monda néki, hogy való bizon, mindez a’ fő-fő úri tekéletességnek nyilvánvaló jele, hogy jó úton haladna; de még külömb legén vóna a’ gáton, ha Isten ditsőségire elmenne agyontsapni a’ mohamedánusokat, akik rejá undokolkodtak a’ szent földre, s hogy kétség nélkül megtérne majdan Touraine-be, rakva kéntsekkel és bútsúkkal, vagy pedig igyenest a’ Mennyországba, honnét hajdantan mind a’ bárók eredtenek. A’ mondott Bruyn tsudállá a’ prelátusnak ő nagy elméjit, s el-kitakarodék az országbul a’ monostornak lópénzivel s az apátúrnak áldomásával iszákjában, szomszédainak és feletársainak örömükre. Végigdúla számos Ázsiai és Afrikai országokat, megkontzolá a’ hitetleneket, azt se kejáltván: „Vigyázz!”, megnyúzá a’ szaratzénusokat, görögöket, ángliusokat vagy egyebeket, nem firtatván, hogy nem felebarátok-é, s hogy melly ágról szakadtak vallyon, az lévén eggyik érdelme, hogy tseppet se vala kivántsi, s tsak minekutána másvilágra küldte volna, kérdezgeté őket. Istennek, Királynak s önnönmagának tetsző ezen tselekedeti révén jámbor keresztén s tisztes dalia nevére tött szert. Sokat is vigada a’ tengeren túl való országokban, mert hogy jobb kedvvel ád vala egy tallért egy leánzónak, hogy nem mint hat dénárokat egy szegénnek, pedig jóval több szemrevaló koldusra bukkana, mint valamire való fejérnépre. De jó Tours-földi atyafi lévén, nem vala szerfelett válogatós. Valahára aztán, hogy torkig volt immár a törökökkel, reliquiákkal s egyéb szentföldi jókkal, Bruyn uraság, a Vouvray-béliek nagy álmolatára, megtére a’ keresztes hadakbul, rakódva tallérokkal s nömös kövekkel, a’ többieknek visszájaképp, akik gazdagon keltek vala útra, s megjöttenek a’ pénztől könnyebbülten, meg a’ leprával terhelten. Mikoron pedig a’ felséges Filep királ megtére Tunisból, grófságra emelé és tevé őt Touraine és Poitou szenesaljává (ispánnyá). Innentova nagy szeretetben és betsültetésben éle, hiszen nagy számos érdelmein felyül rakatá a’ CarmesDeschaulx templomot az egrignolle-i parókián, mintegy leróván az Ur eránt való adósságát a’ zsengekori szapora korhelkedésekért. Teljességgel elburíttaték az Anyaszent-eggyháznak s Istennek malasztjával. Ekként lött a’ gonosz sihederbül s elvetemedett férjfiúból kopaszodása korán bölts és tsak okkal-móddal paráználkodó jámbor. Vajmi ritkán fortyana föl, azt is tsupán ha füle hallatára Istent káromlák. Ezt ingyen sem szenvedé, mert hogy eleget terem-

15

tettézett vala ő, egyebek helyett is, vásott ifiú korában. Senkivel nem perlekedék, mert ispány lévén, mindig igazat ada néki a’ köznép. Igazán szólva akkoron minden kévánságát teljesedésben látá, amely állapot idővel még a’ sátánivadékot is tetőtől talpig lomha és tsendes állattá tészi. Hát vala néki egy szegről-végről tsipkézett és spanyol ujjasként hasogatott kastélla egy dombon, honnét az meg láthatá magát a’ Loire viziben. Bent a’ termekben valának fejedelmi kárpitok, bútorok, szekrények, tsetsebetsék, tzifraságok, megannyi szaratzénussi drágaságok és mester-remekek, amiket igen tsudálnak vala a’ Tours-béliek, sőt még a’ Szentmártoni érsek és papdeákok, akiknek tsak úgy ajándékkép ada egy sárarannyal rojtozott zászlót. A’ mondott kastéll körül hemzsegének a’ végeláthatatlan szebbnél-szebb uradalmok, szálas erdők, amellyek külöm-külöm dús földbéreket és járandóságokat hajtának, annyéra, hogy ez vala hét vármegyének eggyik leghatalmasb bandériomos birtoka, s hadban jó ezer embert adhata Őfelségének a’ Királynak. Öreg napiban, ha netán az ő buzgalmas akasztóbírája elibe hurtzola némi-nemű nyavallyás pór-parasztot, rejá rakván, hogy rossz fát tett vóna a’ tűzre, monda néki jóságossan mosolyogván: „Tsak eressze ezt szélnek, fogdmeg uram, amaz sok számosnak fejiben, akit odaáltal gondtalan karóba húztam.” Gyakorta azomban vitézül felágaztatá egy tölgyfára, avagy hurkoltatá akasztófáinak eggyikére, tsupántsak hogy igazság tétessék, s ki ne vesszen ezen szokás az úriszékéről. Uradalmaimon ollyan tisztes és derék is vala a’ köznép, akártsak az ujdonsült sororok, azonfelyül bátorságos is, mivelhogy megoltalmazta őket minden rendű kóboroktól és latroktól, akiket sohasem kimélt, mert önnönmagán tapasztalta volt, mennyi nyomorúságot szereznek a’ mondott átkos fenevadak. Egyébaránt felettébb ájétatos ember vala, egyképpen buzgalmas minden dologban, az isteni tiszteletben, valamint a’ jó borozgatásban. Török módra kézlegyintéssel igazétá el a’ perpatvarokat, váltig kedveseket mondván a’ kárvallottnak, vigasztalásképp nálla ebédelvén. Az akasztottakat szentelt fődbe temetteté, akártsak az istenes jámborokat, azt vallván, hogy eléggé megbűnhődtenek az élettől való elgántsoltatással. Végezetül nem szorongatá a’ zsidókat tsak kellő időben, mikoron már felveték őköt az uzsorán nyert dénárok. Tűré békével, had kéntsezzék mézes bogárként a’ ragadmányt, mondván, hogy ők a’ legjobb adókobzók. Mikoron pedig kifosztá őket, hát mindég az Eggyháznak, a’ Királynak s a’ hazának nyereségire, s önnönmagának használatosságára tevé. A’ mondott kegyessége révén megnyeré a’ vidék szeretetit és tiszteletit. Mikoron mosolygós ábrázattal tére hazafelé itélőszékéről, a’ vélle egykorú Marmoutiers-béli apát kérdezgeté: „Hát akasztunk, akasztunk, nemzetes uram, hogy illyen jókedviben vagyon?” S mikoron RocheCorbonból Tours felé menet végig ügete a’ Szent Symphoriánus nevű hóstatton, a’ sühederleánkák mondogaták: - Ihol a’ jámbor Bruyn bátsi. Törvénnap vagyon. Félelem nélkül nézegeték, mint nyargala nagy fejér poroszkáján, mellyet Naptámadatról hozott vala. Szintazonkép a’ hídnál a’ suhantzárok abbanhagyák a’ golyóbis játékot, s kejáltának felé: - Adj Isten, nagyságos ispány úr! S Ő meg kötekedvén felele: - Tsak mulassatok jól; elég korán megértek majd a’ deresre! - Igenis, nagyságos ispány úr.

16

Megelégedetté tevé a’ vidéket, s úgy megtisztogatta az orvoktul, hogy a’ Loire nagy kiöntésinek esztendejiben mindössze huszonkét latrot akasztottak fel a’ télen, nem számítva egy zsidót, kit a’ Châteauneuf kösségben megégettek, mert hír szerént egy szent ostyát lopott avagy vásárolt vala, dúsgazdag ember lévén. Esztendőre rejá, úgy Szénás Szent János, avagy amint Touraine-ben mondják: Kaszáló Szent János tájában járának arra némi-nemű egyiptusok, tzígánok, vagy egyéb ilynémű lator falkák, akik elorozván a’ Szent Márton templomnak szentelt edényeit, hagyának a’ Bódogságos Szent Szűz helyin és képiben egy betstelenül szép leánzót, agg ebnél nem vénebbet, anyaszülte mezételent, komédiás szeretsen fajzatot, aminéműk ők mindnyájan, a’ mi igaz hitünk megútálása és megtsúfolása gyanánt. Ezen mondhatatlan gonosztett dolgában a’ Királ s az Eggyház emberei egyképen megszententziázák, hogy a’ szeretsen leánzó lakoljon meg mind a’ többiért, elevennen megégettetvén és megsüttetvén a’ Szent Márton piartzon, a kút mellett, ahol a’ zöldségvásár szokott lenni. Ekkoron Bruyn uram a’ többieknek ellene nyilván és talpraesetten megbizonyétá, hogy jutalmas és Istennek tetsző dolog lenne ezen Afrikai lelket az eggy Isten hitének meghódítani. Hahogy pedig ezen asszonytestben lakozó ördög megátalkodnék, akkor a’ máglyarakás múlhatatlan megégeti majdan a’ mondott szententzia szerént. Ezt az érsek bölts, felettébb kánoni, a’ keresztényi irgalom s az evangyéliom szerint való dolgoknak itéllé. A’ város asszonynépe s egyéb tisztességbeli személyek felszóval mondák, hogy immár megfosztatnak egy szép szertől, mert, úgymond, bizon a’ szeretsenleánzó agyonsiránkozik a’ tömlötzben, úgy üvöltvén, miképp megkötözött ketske, s nyilván megtér majd Istenhez, s ha megengedtetik néki, hollóvénségig elél. Mire a’ szenesal felele, hogy ha a’ jövevény ájétatos szívvel meg akar majd térni a’ keresztén vallásra, hát akkor részök leszen egyébrendű nagy tzeremóniában; majd gongya lészen, így kérköszék, hogy az innepség fejedelmi légyen, mert hogy ő lejénd a’ keresztapja. Hogy pedig a’ dolog Istennek tetszőbb legyen, szűzleánt szemelnének ki a’ keresztanyaságra. Hiszen a’ szenesal maga is még mafla számában volna. Így neveztetnek minálunk Touraine-ben a’ szűz, avagy szűznek számító legények, megkülömböztetéskép a’ férjektül és özvegyektül. Igaz dolog, hogy a’ leánok amúgyis kitalálják az állapotukat, név nélkül is, mivelhogy elevenebbek, vidámabbak, hogy nem mint a’ házassággal trágyázottak. A szeretsenleán nem igen tétováza a’ máglyahalál és a’ keresztvíz között. Inkább akara eleven keresztén lenni, hogy nem mint megégetett egyiptomi; illyenformán pedig, hogy ne süljön egy pertzig a’ szénen, holtáiglan kelle égnie szüve szerént, mert hitinek nagyobb biztonságáért bérakák őt a’ Tengelitze tér mellett való kolostorba, ahol letevé a’ szűzesség fogadalmát. A felyülmondott szertartás az érsek házában mene végbe, s ez alkalmatossággal Touraine dámái és urai tántzos bált szerzének az ember Megváltójának tiszteletire. Mert a’ világnak ezen küsded szugolyában többet tántzolnak, örvendeznek, esznek, pityizálnak és dínom-dánomoznak, mint kerek a’ Földön egyetemben. A’ jámbor agg szenesal választá keresztanyául Azayle-Ridel (azolta Azay-le-Brulé) uraságának lejányát, melly nemes uraság felvevén a keresztet, ott hagyaték hátra a messze földön való Acre-ban egy szaratzénus keziben, aki fejedelmi váltságpénzt követelt érte, merthogy a’ mondott vitéz előbbkelő házból való uraságnak tetszett. A’ summa elékerítése végett Azay asszonya zálogul adá hűbérbirtokát a’ pénzköltsönzőknek, zsebrákoknak, s eggy árva dénárja nem marada, mire urát visszavárá a’ városnak eggyik szükös szállásán, ahol még kerevet sem vala a’ leülésre; mégis ollyan büszkén, mint Sába királnéja s bátran, mikép agár, ki gazdájának drága morháját oltalmazza. Látván ezen nagy inséget, a’ szenesal elmene őhozzá, s kéré nyájas szerrel, engedné meg, hogy Azay küsasszon 17

legyen a’ mondott szeretsen némbernek keresztannya. Ekként just formálhat, gondolá, hogy valamikép Azay asszonyának kezire járjon. Hozott is tarsolyában egy nehéz aranlántzot, amellyet Cyprus vételekoron zsákmányolt vala, ezt akará a’ gyenge keresztanyának nyakára tsatolni. Rákaptsolá azomban minden dominiumait, fejér haját, pénzes ládáit, poroszkáit, egyszóval mindenit, mihelyt látá Blankát egy szép lassú spanyol tántzot lejteni Tours várossának hölgyei között. Ámbátor a’ szeretsen leánzó, végsőt akarván vigadozni utolsó ezvilági napján, nagy álmolatba ejté a vendégeket perdülési, rebbenési, lejtési, rezgési, szökkenési és fitzamító tsavarodási által, mégis a’ jelenvoltaknak közönséges tanúsága szerént Blankáé vala a’ győzedelem, annyéra szűzen és kedvessen tántzol vala. Bruyn uram ugyantsak mereszté szemit ezen szépséges küsasszonra, akinek lábatskái alig mertek földet érni, s aki tizenhét esztendeihez képest ollyan gyermekdeden mulatozék, akár a’ prütsök, első ízben próbálván muzsikáját. A jámbor Bruynt akkor ollyan erős aggastyáni kévánság lepé meg, ollyan gutaszerűen hirtelen, s a’ gyöngeség mián annál nagyobb vágyakozás, amely végig fütözé sarkátul mind tarkójáiglan, de nem tovább, mivel koponyájának ormán annyi vala immáron a’ hó, hogy a’ szerelem tüze bele nem kaphata. Most vevé tsak észbe, hogy udvarháza még híjával vagyon asszonnak, s búsabbnak tetszék előtte, mint vala. Mit ér a’ kastéll asszonya nélkül? Nem többet, mint harang nyelve harang nélkül. Eggy szó mint száz: asszon kellenék a’ házhoz, tüstént pedig, mert ha Azay úrnéja várattya, azonközben még el talál hurtzolkodni ezen siralom-völgyből a jobb hazába. Viszontag a’ keresztelési vigasság korán nem vete ügyet nehéz sebeire, még kevesebbet betsületes nyoltzvan esztendejire, amellyek jótskán letarolták immáron koponyáját. Úgy tetszék, hogy szeme világa még elég erőss, hiszen nyilván meglátta ifiú keresztannyát, ki is Azay úrnéjának rendellésihez képest nyájas vala hozzá szemmel és magakelletésivel, azt tartván, hogy az agg komámuram amúgy se lenne veszedelmes. Illyen szerrel Blanka, aki még szerfelelt együgyű és bófinta vala, - nem miként a’ többi Touraine-béli leánzók, kik már éberek, akár egy tavaszi reggel, - mondom: Blanka megengedé a’ jámbornak, hogy megtsókolja elsőben is a’ kezit, majd pedig a’ nyakát, kisség mélyen, úgy mondá az érsek, aki egy hétre rejá egybenszentelé őket. Ez vala az igazán szép menyekező! De hát még a’ szépséges új menyetske! A’ mondott Blanka vala kartsú és üde, mint senki más, s ami a’ dolog legjava, szűzebb vala minden szűzeknél, kik valaha éltek, annyira, hogy azt sem tudta, mi fán terem a’ szerelem, még kevésbbé, hogy miképp és mi végre míveltetnék; annyéra szűz, hogy megfoghatatlan vala előtte, melly okon szeretik az asszonyok az ágyban henyélést; annyéra szűz, hogy azt gondolja vala, a’ kis porontyok holmi fidres-fodros káposztafejek alól bújnának elő. Igyen nevelte vala a’ mondott édesannya tekélletes szeplőtelenségben, azon sem engedvén elmélkednie, mikép is dugja szájába a’ leveses kanalat. Egybenvéve mindet, verágzó és illetetlen vala, játszi, együgyű, tekélletes angyal, aki tsupán szárnyak híja mián nem repülhete igyenest a’ Mennyországba. Mikoron elerede keservesen síró annyának szegényes lakábul, hogy általessék az esküvési szertartáson a’ Szent Gajetán és Szent Móritz templomokban, a’ falussi népek eljövének legeltetni szemöket a’ mondott arán, s a’ Petséthivatal uttzán véges-végig terített kárpitokon, s azt mondogaták, hogy soha parányibb, aranyosabb lábatskák nem taposták Touraine földjét, soha szebb sötétkék szem nem bámult az égnek, soha szebb innep nem boritotta bé az uttzát szőnyeggel, virággal. A városbéli leánzók, nemkülönben a’ Szent Márton és Château-Neuf vásárhelyiek írigy szemmel nézék a’ hosszú arany hajfonadékokat, amelyekkel kétség nélkül Blanka a’ grófságot béhálózta; de még inkább kévánák az aranyhímes gúnyát, a’ tengertúlról való drágaköveket, fejér gyémántokat és lántzokat, amikkel a’ gyermek játszadozék, s amik örök időkre a’ szenesalhoz fűzték. Az agg hadfia annyéra megvidula mellette, hogy a’ bódogság általszivárga minden rántzain, szeme és teste járásán. S ámbátor olyan igyenes vala, 18

mint a’ sarló, ugyan feszíté magát Blanka ódalánál, miként az újkatona az ünnepi mustrakoron átvevén a’ tzímerét. Kezivel a’ gyomrához kapdosa, mint akit éget, nyuvaszt a’ nagy öröm. Hallván a’ harangok zúgását, látván az ékes aranyas esküvési menetet, s mind a’ nagy szép szert, amelyről az érseki ünnep olta széltiben beszéllének, a’ mondott leánzók kévánának magoknak szeretsen-lány-szüretet, agg szenesali záporessőket és szakajtószámra tzigánkeresztelőket. Ámde ez vala az eggyetlen, amely Touraine-ban végbemene, mert hogy ezen vidék távolesik Egyiptomtól és Tzigánországtól. Azay asszonya tekéntetes pénzsummát vött a’ szertartásnak utánna, amit arra fordított, hogy menten Acre felé elejbe utazék a’ mondott férje urának, a’ Roche Corbon grófjátul mindenestülfogván melléje rendelt hannaggyal és fegyveres vitézekkel. Mingyárást a’ házasságkötés napján útra kele, általadván előbb leányát a’ szenesal kezire, s jó bánásába ajállván őt. Idővel megtére urával egyetemben, aki leprás vala, annak utánna gyógyétá, nem gondolván azzal, hogy maga is ollyan rusnyává lehet; melly dolgot mindenek módfelett tsudálják vala. Végbemenvén a’ lakodalom, amely a’ nép örömére három napig áll vala, Bruyn uram nagy szép szerrel kastéllába vivé a’ menyetskét, s az újházasoknak szokásuk szerént fekteté őt tulajdon nyoszolyájába, mellyet a’ Marmourtiers-béli apát megáldott vala, majd őmaga is mellé nyugovék a’ Roche Corbonok főfő urasági ágyasházában, amelly aranyrojtos zöld brokáttal vala bevonván. Mikoron a’ talpig szagosra kenett Bruyn ott lelé magát, testtel a’ testhez, szépséges mátkája mellett, megtsókolá elsőben homlokát, majd küsded gömbölyű fejér tsötsit, szinte ott, ahova az arany lántz kapotsát rekesztenie engedtetett vala. De tovább nem juta. A vén nyalka szerfelelett magabízó volt vala, mikoron reméllé, hogy végiglen megoldhatná a’ tsomót. Hamarost szüntetnie kételenítették a’ szerelemnek munkáját. Hiún szól vala halkkal a’ sok vídám rigmus, lakadalmi ének és móka a’ termekben, ahol még áll vala a’ kárlátó örvendezés. Hörpinte még eggyet az újházasokat erősítő bájitalbul, amelly szokás szerént megáldatott s kéznél vala eggy arany kupában. Ezen füszerszámos ital feltüzelé ugyan a’ keblit, de nem az alvégi szüvét. Blanka nem igen akada fenn férje urának árultatásán, mert ő lélekben is szűz vala, s tsak azt esméré a’ házaséletből, amit ifiú leányok szemmel láthatnak, a’ gúnyát, lakodalmat, lovakat, azt hogy ő grófné, grófi uradalmot valló úrné, hogy mulathat és parantsolhat kedvire. Gyermekdeden babrálgata a’ nyoszolyának aranyos tzafrangival, bojtjaival, s tsudállá azon négyfalközinek teméntelen gazdagságát, mellyet szűzessége virágának temetőjéül szántak. A’ szenesal, ki is későn vevé észben a’ vétkit, s aki hiún veti vala bizodalmát a’ jövendőbe, mivelhogy nap-nap után le-lemorzsolódott valamitske abbul, amit feleséginek jóltartására szánt vala, mondom: a’ szenesal beszéddel iparkodék pótolni a’ tettet. Evégett mindegyre szóval tartá a’ mennyetskét, hogy hát néki adandja pohárszékinek, kéntsesládáinak és magtárainak kótsait, hogy ő lészen házainak és uradalminak mindenestülfogván porontsolója, egy szó mint száz: ő hordja majd a’ kenyeres taniszrát, miként Touraine népe mondja. Olyan vala az ifjasszon, valamikép a’ teli jászolban vájkálló fiatal ménló, mert a’ világ mentől gálánsabb emberét vallá férjének. Felülvén derékaljára, mosolyogni kezde, s igaz örömmel nézé a’ brokátos ágyat, amelyben szabad leszen alunnia, valameddég tsak tetszik néki, hibázás nélkül. Látván őt játszi kedviben lenni, a’ furfangos uraság, aki régolta nem bukkant vala igaz szűzességre, s aki járt ember vala abban, melly majmok volnának a’ fejérnépek a’ vánkoson voltukban, merthogy örökké tsak szajhákkal társalkodott vala: tartani kezde a kézijátéktul, orozott tsókoktul, a szerelemnek apró-töprő bíztalásitul, amellyeknek hajdanában elibe áll vala, most azonban hidegen hagynák, valamikép a’ pápára mondott „obit”2. Ez okon a’ nyoszolya széle felé farola, félvén a’ bódogságátul, így szólván gyönyörűséges hitveséhez:

2

Obit - elköltözött. 19

- No lám, kegyelmed immáron ispánné, s ugyantsak jelessen megispányodott személl. - Nem úgy vagyon - felele. - Hogy-hogy? hát nem úrné kegyelmed? - szóla a’ férj nagy félemedetten. - Nem bíz a’, amíg gyermekem nem lejénd. - Látta-é kegyelmed idejövet a’ réteket? - tért ki a jámbor ravaszdi. - Láttam. - Így a’ menyetske. - Nám, az mind a kegyelmedé. - Ejha! Majd jól mulatok lepkét kergetvén ahajt. - Bölts szándék - monda a főúr. - Hát az erdőket? - Jaj, nem igen szeretnék egyedül lennem ott. Majd kegyelmed elviszen oda. Azomban, folytatá, - kérek egy kortyot abbul az italbul, amit a’ javasasszony olyan buzgalmasan kotyvasztott számunkra. - Mire való az, galambom? Tsak tüzet gyujtana vele kebliben. - De igen, akarok - durtzáskodék hangossan -, merthogy mentől előbb gyermeket akarok adnom kegyelmednek. Hisz látom, hogy ez a’ lötty attól jó. - Ejnye, drágalátosom - szóla a szenesal, nyilván megismervén ezen, hogy Blanka tetőtől talpig szűz. - Evégre megkívántatik elsőben is Istennek ő szent akarattya, másodszor: a menyetskének meg kelletik várnia szénaérési állapottyát. - Hát mikor leszek én szénaérési állapotban - kérde mosolyogván. - Mikoron eljövend a’ természet szerént való üdeje - felele, nevetni iparkodván. - Mit kell avégre tennem? - kérde esmént. - Hát bizon némi-nemű kabbalás és alkímiai megmunkállás szükséges, ami öreg veszedelemmel jár. - Úgy! - monda elmélkedő ábrázattal - hát azért sírt édesanyám, hogy úgy tesznek majd véllem... De hát Preuilly Berta, aki ollyan buzgón örvendez asszonnyá létén, azt mondta nékem, hogy nints annál könnyebb dolog a’ világon. - Az életkor választja - felelte az agg uraság. - Azomban látta-é kegyelmed a’ lóállásban azt a’ szép fejér poroszkát, amelyről annyét beszélnek Touraine-ben? - Láttam. Felette ragaszkodó, kedves állat. - Im kegyelmednek adom. Akkor s annyiszor ülheti meg, amennyiszer kedve tartja. - Kegyelmed igen jó ember. Nem hazudtanak, mikor ezt mondták nékem. - Valami tsak vagyon itten, az mind a’ kegyelmedé, angyalom: a’ sáfár, a’ kapitány, a’ tárnokmester, a’ lovász, a’ főszakáts, az udvarbíró, sőt tzímeres zászlóm hordozója, nemes Montsoreau fegyvernek, vitézestül, emberestül, barmostul. Ő vakon teljesíti majd a’ kegyelmed parantsolatait, a’ hurokkal való megboszontatás terhe alatt. - Hát - kérde esmént Blanka - nem lehetne azon alkimista megmunkálást mingyárást megtökélni? - Nem ám - felele a’ szenesal. - Evégett mindenek felett szükség, hogy minkettőnk tekélletes malaszti állapotban légyünk. Másként gonosz, bűnökkel terhelt gyermekünk lenne. Ezt pedig 20

tilalmazzák az eggyháznak kánonai. Hiszen azért vannak annyé javíthatatlan gonosz tsontok a’ világon. Apjok, anyjok nem várták meg böltsen, míg lelkök ép s egészséges lenne, s emiatt adtanak elvetemült lelket gyermeköknek. A’ szép és jámbor gyermekek makulátlan szülőktől származnak. Evégre szokjuk mi megáldatni nászágyunkat, amiként a’ Marmoustiers-béli apátúr megáldotta a’ miénket is. Nem hágta-é kegyelmed által a’ Szenteggyháznak szerzésit? - Nem bizon - felele fürgén. - Misének előtte megódoztaték minden vétkeimtől, azolta pedig nem követtem el egy fia vétket sem. - Kegyelmed ugyan tekélletes személl - kejálta a’ furfangos főúr. - Bódog vagyok, hogy kegyelmed énnekem hitestársam. Magam bizon úgy káromkodtam, mint pogány... - Jaj, mi okon? - Mert se hossza, se vége nem volt a’ tántznak, pedig alig vártam, hogy kegyelmedet idevezessem és megtsókoljam. Ezen nagy gálánsul megragadá kezit, s majd fel nem falta, békélgetvén, kényeztetvén, babusgatván őt, de mélyebben nem szántván, s az is módfelett jólesék az asszonkának. Annak utánna Blanka fáradt lévén a’ tántztól és tzeremóniáktól, visszafeküvék, mondván a’ szenesalnak: - Holnap ügyelni akarok kegyelmedre, hogy egy szálat se vétkezzék... Ezzel hagyá az ő agg emberét, akit teljességgel elkábított ezen hófejér szépség, szerelmetessé tőn gyengéd mivolta. Tusakodék azon, miképpen tarthatná őt meg együgyű szeplőtelenségben. Ez pedig nem vala könnyebb megérteni, mint teszem azt, hogy miért is rágja meg a’ barom kétszer az takarmányt. Ámbátor semmi jót nem jósolhata önnönmagának ez dologban, mégis lángba borula, látván Blankának nagy szépségit angyali nyájas álmában. Eltökéllé, hogy megtartja s megoltalmazza a’ szerelemnek ezen drágagyöngyét... Könnybelábadt szemmel tsókolgatá drágalátos aranyhaját, szép szempilláit, friss piros száját, gyengéden, nehogy felserkentse álmából. Ez vala minden haszonvétele. Néma gyönyörűség, melly perzselé szívét, de Blanka rá sem hederíte. Siratá Bruyn lombjahullott aggságának fejér havát, s a’ szegén atyafi jól látá, hogy Isten megtsúfolá, adván néki kemény diót, mikor már nem vala foga.

MIKÉP VIASKODÉK A SZENESAL FELESÉGÉNEK SZŰZESSÉGIVEL Házasságának első napiban a’ szenesal kohola kezes-lábas fillentéseket, amelyekkel mátkájának olyan könnyen lépremenő ártatlanságát elhiteté. Eleintén a’ törvéntevő foglalatosság szolgála kopasz mentségül, hogy néhanap magára haggya. Később a’ mezei mulatságokkal foglalkoztatá, elvivén őt szüretre az ő Vouvray-béli szőllős kertjébe. Ezenközben ezerféle furaságos beszédekkel tsígatá őt. Hol azt mondogatá hogy a’ főrendek nem mielnék azt, amit minden tseplesz varga-folt; hogy a grófok gyermekei tsakis bizonyos planétáknak egybentalálkozása korán fogantathatnának, miként azt a’ tudós tsillagászok kiszámíttyák. Nagy ünnepnapokon meg kell tartózkodnunk a’ gyermektsinálástul, merthogy nagy munka volna. Meg is tartá az ünnepeket, mint aki okvetlen a’ Paraditsomba akar jutni. Hol azt fillenté, hogy ha netalántán a’ szülők nintsenek malaszti állapotban, a’ Szent Klára napján munkába vett gyermekek vakok lesznek; ha Szent Gyenes napján: köszvényesek; ha Szent Agnanuson: ótvarasak; Szent Rókuson: mirigykórosok. Olykor: hogy a februárban tojottak: didergősök, mártzius havában: nyughatatlanok, az áprilisiak 21

semmirekellők, s hogy a’ helyes fitzkók májusban ojtódnának. Egy szó mint száz, azt szeretné, hogy az övé tekélletes legyen, amolyan kétszálas legénke. Evégett pedig kell, hogy mind a’ kivántatott környülállások egyetemben meglegyenek. Egyébkoron monda a’ feleséginek, hogy a’ férjnek jussa vagyon saját és egyedüli akarattya szerént megszabni, mikor adjon feleséginek gyermeket, ha pedig őneki szándéka erköltsös asszonynak lenni, akkor a’ férje bölts akarattyához kell igazodnia. Végezetül pedig, hogy meg kelletik várni Azay úrnéjának megjövetelit, hogy a’ gyermekágynál segétkezzék. Mindezekből Blanka azt érté, hogy ura nem jó néven veszi szorgalmazásait, s alkalmasint jó okból, hiszen ő élemedett, s ilyenekben igen járatos ember. Ő tehát szót fogada, s tsak titokban gondola az annyéra óhajtott gyermekre, másszóval: mindég erre gondolt, miként mind az asszonyi állatok, kiknek titkolt akarat motoszkál fejükben, nem érvén föl eszivel, hogy a’ tiltott gyümöltsre való áhítozás tsak a’ feslett és parázna asszonyok dolga. Egy estvén Bruyn történet szerént a’ gyermeket hozta szóba - ámbátor ezen dolgot úgy kerülgeté, mint matska a’ vizet -, panaszkodék egy sühederre, akit délelőtt megszententziázott némi-nemű nagy gazság mián, s mondá, hogy ez nyilván halálos bűnökkel terhelt szülőktől származik. - Ugyan - mondta Blanka -, ha kegyelmed akár megódozatlan is gyermeket adna nékem, mindannyira igazétanék rajta, mig kegyelmed örömét nem lelné benne. Akkoron látá a’ gróf, hogy feleségit forró akarat emészti, hogy üdeje immáron hadba szállani szűzességivel, hogy lebírván azt, kiirtsa vagy megzabolázza, juhásztassa avagy álomba ringatván eloltsa. - Mikép is akarna, galambom, anyává lenni, holott még nem esméri a’ dámai mesterséget, s járatlan a’ háziasszonyok dolgaiban. - Ó, ó! - szóla Blanka. - Hogy tekélletes grófné legyek s szívem alatt küsded grófotskát visellyek, avégre dámául kelletik élnem? Akkor hát dáma lészek, és pedig isten igazában! Hogy tehát ivadékot nyerjen, Blanka botsátá magát a’ hímszarvas és ünőnek kergetésire, árkon-bokron általugratván, poroszkája hátán hegyet-völgyet, erdőt-mezőt beszáguldván, nagy gyönyörűséget vallván, mikoron látá sólymotskáit szállni és lekapván kápáikat és kedvessen hordozván őket öklötskéjén, örökkétig tserkészvén. Ezt akarta éppen a’ szenesal. Azomban ezen örökös hajszolástul Blanka valóságos prelátussi és apátzai etyepetyét nyere, tudniillik a’ nemzésre, ösztökéllé minden erőit, nem zabolázván éhhét, mikoron hazaérvén kezdé a’ fogát koptatni. Azonfelyül addig-addig olvasgatá az utszélre irattatott magyarázatokat, a’ madaraknak és rőtvadaknak megkezdett szerelmi játékukat el-elmetélé a’ halállal, míglen egyre mélyebben hatolt a’ természeti alkimia titok dolgaiba, ortzája nekipirosodék, éltető szessze végsőkig buzdula. Ez nem igen tsillapítá hartzi kedvét, sőt erőst tsiklandoztatá kévánságát, amelly ugyantsak javában katzaga, követelődzék és fitzánkola. A’ szenesal azt hivé, hogy lefegyverezi feleségének ő lázadozó leánságát, engedvén őt a’ mezőn tobzódnia. De ezen tsalafinta gonoszul sült el, mert a’ szerelem, amely eddig esméretlen kering vala Blanka ereiben, öregbedvén került ki ezen tusákból, fennszóval követelvén a’ bajvívást és házsárlást, akártsak az imént daliává pántzéloztatott apród. Ekkoron a’ jámbor főúr látá, hogy szörnyen tsalatkozott s hogy bajos dolog megállapodni a’ tüzes roston. Nem tudá immáron, melly abrakkal tartsa az annyéra meghízlaltatott ártatlanságot, amely annál inkább kapálózék, minél jobban fárasztá. Ezen öklelésnek nyilván leszen egy legyőzöttje, némi-nemű gonosz zúzódása, pokoli zúzódás, amit ugyan távoztatni kévánt ábrázattyáról - Isten segedelmével - halála után való ideiglen. A megvénhedett szenesal már tsak bajjal kísérheté feleségit a’ nyulászáson, a’ nyeregből való kivettetésnek veszedelme nélkül. Tsak úgy nyegdétsele, izzadván a’ vértje alatt, hiszem végsőt éle már, holott a’ szenesalné egyre gyarapodék életerőben és örömben. 22

Néhanap, estenden az asszonnak tántzos kedve kerekedék, ő pediglen, a’ temérdek gunyába bugyolált jámbor, majd belekehüle a’ hantzúrozásba, amelyben kételen-kelletlen kivevé a’ maga részit, vagy kezet nyújtván, müdőn a’ szenesalné a’ szeretsenleán rezgősét járá, vagy pedig az égő szövétneket tartván, ha a’ gyertyatáncot lejté. S bármennyire kénozá zsábája, tályogi, köszvénye, mosolyognia kelle, némi-nemű kedves és gáláns igéket mondván, minden eggyes fordulóra, fintorodásra és bófinta artzjátékra, amikkel játszadozván mulatá üdejét. Mert olyan bolondul vala szerelmetes belé, hogy ha azt mondta vóna, hozza el néki az aranyláng-lobogót3, ezért is nyakra-főre elfutott vóna. Hát egy szép napon Bruyn észben vevé, hogy ágyéka immár sokkal veszendőbb, semhogy örökössen hadakozhatnék tűzrőlpattant hölgyének természetivel. Ez okon letevé a’ fegyvert a’ mondott szűzesség őnagysága előtt, eltökélvén, hogy mindent szabadjára enged, kissé bizakodván Blankának jámbor szeplőtelenségéhez, szép szemérmetességéhez. De mégis tsak félszemmel aluvék, mert attól tartott, hogy a’ jóisten mégis azért teremtette a szűzességet, hogy elvétessék, akártsak a’ fogolymadarat, hogy megsüttessék a’ nyárson. Egy vizenyős reggelen, tsigavándorláskoron, azon bánatos időben, midőn is az ember hajlamos az álmodozásra, Blanka ül vala odahaza zsellyeszékiben édes elmerüléssel. Mert hogy nints hathatósabb kedvgerjesztő esszentziás kotyvalék, és semmi orvosság, szerelmi bájital avagy tsudaszer nem bizonyosb, bé- és általömlőbb azon pitzinke hévségnél, mely a puha párnás széknek selyme s a’ benne heverésző szűzleány pöhölye közt egy ideig lappangva füjtöget. A grófnét immáron öntudatlan boszontá az ő szűzessége, amelly szünes-szünetlen kapartsála agyában, s bizsergeté minden résziben. Ekkoron a’ jámbor igen búsula, látván őt epekedni, s el akará űzni a’ hitvességen tul való szerelemnek gátját törő gondolatokat. - Mitől vagyon a’ kegyelmed bánattya? - kérde. - A szégyentül. - Kitsoda bántja kegyelmedet? - A’ bánt, hogy nem vagyok tisztességbeli asszon, mivel nintsen gyermekem, kegyelmednek pedig nintsen ivadéka. Hát van hölgyasszony utód nélkül? Nints bizon!... Lássa bár, minden szomszédasszonyomnak vagyon; s azért mentem férjhez, hogy kapjak, kegyelmed meg azért vött el, hogy adjon gyermeket. Touraine-nek minden uraságai dúskálnak a’ gyermekáldásban. Asszonyaik üstszámra gyártják nékik, tsak kegyelmednek nints eggy is. Bezzeg, nevetnek majd énrajtam! Mivé leszen a’ kegyelmed neve? Hát a’ jobbágyai, uradalmai? A’ gyermek a’ mi természet szerént való társunk, örömünk telik abban, ha göngyölgettyük, bépólyázzuk, bétsavarjuk, kitsavarjuk, öltöztettyük, vetkőztettyük, békélgettyük, gügyögünk hozzá, ringattyuk, fektettyük, emelgettyük és szoptattyuk. Tudom Istenem, ha tsak akkorányi vóna, mint az öklöm, tsókolgatnám, tisztálgatnám, burkolgatnám, kihámozgatnám, szökkentetném és nevettetném naphosszat, amiként a’ dámák teszik. - Tsakhogy a’ gyermekellésben nem eggy asszon bele is holt immáron, kegyelmed pedig felette ösztövér és szoros testű, másként már anya volna... - felele a’ szenesal kábultan azon szóáradattul. - De nem akar-é kegyelmed eggyet vásállani kész állapotban? Nem kerülne se fáradságba, se fájdalomba.

3

Oriflamme - a franciák legendás ősi harci zászlaja. Az azincourt-i csata (1415) óta már nem látták. 23

- De hát - szóla Blanka - én akarom a’ fájdalmat, a’ kénlódást. Enélkül nem volna a’ mijénk. Tudom, hogy énbelőllem kelletik kijünnie, hiszen a’ templomban is mondják Jézust a’ Szent Szűz méhe gyümöltsének lenni. - Akkor hát imádjuk Istent, hogy így legyen - kejáltja a szenesal -, s járuljunk az Egrignolle-i Szent Szűzhöz. Nem egy nemes asszon fogott magzatot a’ kilencnapi ájétatosság után. El ne mulasszuk ezt münk se! Blanka még aznap fölkerekedék az Egrignolle-i Bódogasszonyhoz, királnéi ékességben, szép poroszkája hátán, viselvén zöld bárson ruháját, mellyet vont arany zsinór fűzött egyben, nyitva hagyván tsötsinek tájékát. Ruhaujja skarlát vala, lábán pitzinke topányok, fejin nömös kövekkel ékesített tornyos párta, aranyas öv vonta körül finum darázsderekát. Mindezen piperéjit a’ Bódogasszonnak szánta, s a’ gyermekágyság után való első ájtatossága korán akará az oltárra tennie. Nemes Montsoreau úr nyargala előtte, vértseszemmel ügyelvén, a’ köznépet félre intvén s lovasembereivel vigyázván az út bátorságos voltára. Marmoutiers táján a’ szenesal, ki a’ hévség mián elszundikált vala, tsak úgy dülöngöle jobbra-balra a’ ménje hátán, akártsak tehénnek fejire rakatott tzímer. Látván ilyetén pajzán és kedvességes menyetskét olyan megrokkant agg kuraffi mellett, némi-nemő paraszti leánzó, aki egy fatönkön gubbasztván vizet iddogála kőedénybül, tudakolá egy fogatlan banyátul, aki kalászböngészéssel tengeté magát, vajjon ezen fejedelemasszon a’ halált viszi-é, hogy a’ vízbe fojtsa? - Dehogyis! - felele az agg nenő. - Ez a’ mü Roche Corbon nemzetes asszonyunk, Poitou és Touraine ispánnéja. Gyermekkérő járatban vagyon. - Ejha - monda a’ leánzó és eszeveszett katzajra fakada. Ennek utánna ujjal mutatván a’ menet élén nyargalló vitézre: - Hahogy az ki elül megyen, adna néki, hát megtakarítana sok viaszkot és fogadalmi adománt... - Hihi - veté viszontag az agg latorné. - Erőst tsudállom, hogy ippeg az Egrignolle-i Bódogasszonhoz megyen. Ejszem azok a’ papok egy szálat se szípek. Tsak vesztegelne kis falka ideig a’ Marmoustiers-béli toromnak árnyékában, tudom menten nem lenne magtalan, ollyan igen frissek ám a’ jó atyák... - Ördög vigye a’ barátokat - monda egy aratóasszon, álmábul felserkenvén. - Nám, ez a’ Montsoreau úr elég tüzes és jóképű ám, hogy megnyitsa ezen hölgy szüvét, ha ugyan már fel nem feslett... S valamennyi röhögni kezde. Montsoreau már feléjök tarta, hogy felvonja őket egy útszéli hársfa ágára, a’ gonosz beszéd megtorlásakép. Ámde Blanka kiálta parantsolón: - Ne még, nemzetes uram, még ne akassza fel őket. Még nem mondtak el mindent. Majd visszajövet megláttyuk. Megpironkodék. Montsoreau pedig úgy ránéze, mikéntha a’ szerelemnek fejtek megértését akarta vóna belészalajtani. De a’ parasztasszonyok tereferéje megkezdette már az ő értelminek héjból-kihántolódását, és egyre hajtá gyümöltsét az ő agyában. A mondott szűzesség ollyan vala mint a’ tapló: eggyetlen ige kellett tsupán, hogy lángra lobbanjon. Ekkoron már Blanka is látá, melly nevezetes és kézzelfogható külömbségek volnának agg urának ő minémüsége és a’ mondott Gautier-nek jelességei között, melly nemes úrfi ingyen sem roskadozék huszonhárom esztendejinek alatta, hanem igyenessen ül vala nyeregben, akár a’ tekebáb, s olyatén szemfüles éberséggel, mint a’ hajnali misére konduló első harangszó, mialatt viszontag a’ szenesal szunnyada, s hogy emez bátor és ügyes lenne abban, amiben gazdá24

ja kudartzot vallott. Afféle gyöngy úrfi vala ő, aminéműt a’ tzafrinkák inkább szeretnek magokra venni éjjel, hogynem mint a’ hálófőkötőt, mert nem kelletik tartani a’ balháktul. Vagynak, akik megszólják őket ezért, de nem kell páltzát törni senki felett, mert ki-ki úgy alszik, ahogy kedve tartja. A szenesalné addig s ollyan felségessen elmélkedék, hogy mire Tours hidjához értek, már szerelmes vala Gautier-be, ollyan titkosan s lappangósan, ahogyan szűzleányok szerelmesek, voltakép azt se tudván, mi az, hogy szerelem. Ezzel aztán tisztességbeli asszonnyá lőn, vagyis olyanná, aki másnak javát kévánja, vagyis azt, ami az emberben a legjobb valami. Beleesék a’ szerelmi kórságba, fejest, egész a’ nyavalya legmélyibe, mert hogy a’ kezdő kévánság és a’ végső vágyakozás között minden tsupa tűzláng. Akkoron tanulá meg azt, amiről annak előtte nem volt tudomása, hogy a’ szemen által némi-nemű felettébb híg esszentzia ömlik, amely akkora marjulást teszen a’ testnek minden eresztékin, a szívnek zeg-zugaiban, kéz-láb idegeiben, haja szálaiban gyökereiben, az élet szusszának lehellésiben, az agyvelő kérgében, a’ bőrnek likacsaiban, zsigereinek rántzaiban, lágyéknak s egyebeknek tsatornáiban, amellyek őnálla hirtelen megtágulának, megfűtöztetének, tsiklandoztatának, megmaszlagosíttatának, megtzirogattatának, megborzongattatának és ingereltetének, mintha ezernyi ezer tüske volt volna belül. Szűzleán vágyakozása vala ez, mindennel megspékelt kévánság, megzavará szeme világát, annyéra, hogy meg sem látá többé agg urát, de ugyantsak látá Gautier-t, akinek ollyan dús vala a természete, valamint egy apátnak ő dütső tokája. Mikoron az atyafi Tours várossába ére, a sokaságnak „ah, ah!” kejáltása felserkenté a’ jámbort, s mene nagy pompával az Egrignolle-i Bódogasszony templomához (amellyet hajdan „La Greigneur”-nek neveztek vala, mintha mondaná: akinek a mentől öregebb érdelmei vagynak). Blanka bémene a’ kápolnába, ahol a’ Szűztől és Istentől gyermeket szoktak kérni. Tsak maga lépe be, ez vala a szokás, kisérve a’ szenesalnak, főapródoknak és a kivántsiaknak tekintetétől, kik is a’ rátson kivül maradtanak. Hogy a’ grófné látá jönni a’ lelki atyát, akinek gondjára vala bízván a’ gyermek-esdeklő misézés, valamint a’ mondott fogadalmak kivétele, kérdé őt, ha sokan vagynak-é magtalan asszonyok? A jóságos lelki pásztor felelé, hogy nintsen panaszra ok, a’ gyermek szép jövedelmet hajt az Anyaszenteggyháznak. - Aztán gyakorta láta főtisztelendőséged - szóla újfent Blanka - fijatal asszonokat illyen agg férjjel, mint a’ méltóságos gróf úr? - Ritkán - felele. - Nos, és nyertenek ezek ivadékot? - Mindenkor - veté rejá a’ pap mosolyogván. - Hát a’ többi, akinek a’ feletársa nem ollyan éltes? - Olykor-olykor... - Ugy hát a’ dolog biztosabb olyannal, mint a’ szenesal. - Ugy bizon - monda a pap. - Melly okon? - kérde a hölgy. - Grófné asszonyom - szóla komolysággal a pap -, ez életkoriglan tsak az Isten avatkozik bele, onnantova pedig az emberek... Ezen tájban, való bizon, a’ böltseség tsak a papságnál talál vala menedéket. Blanka megtevé fogadalmát, amelly nem vala megvetendő, hiszen a’ piperéje jó kétezer tallérokat ére.

25

- Kegyelmed felette vidám - mondá néki a’ szenesal, mikoron megtérvén, ugratá, tomboltatá és tántzoltatá poroszkáját. - Bezzeg igen - felele. - Most már semmi kétség benne, gyermekem leszen, mert valakinek munkálkodni kell ezen, miként a’ lelkiatya mondta. Én majd Gautier-t veszem... A szenesal ottan menni akara, hogy megölje a’ barátot; eszibe vövé azomban, hogy ezen gyilkosságért drága árt kéne fizetnie. Eltökéllé hát, hogy majd alattomban, az érsek segítségével viendi végbe bosszúállásának mívét. - Előbb, semmint Roche Corbon háztetői szembetűntek volna, mondá az ifiú Montsoreau úrnak, térne meg az ő földjére, árnyékos pihenőt keresni. Amit az ifiú ottan meg is tött, esmérvén az ő hűbérurának hirtelenségit. Ennek utána a’ szenesal Gautier helyibe és tisztségébe a’ nemes Jallanges uraságnak fiát helyhezé, melly föld Roche Corbonnak jobbágy-birtoka vala. Gyermek ifiú vala ez, úgy tizennégy esztendüs, neve René, kit apródjává tőn, addég is míg a’ fegyverneki kort eléri. Az emberein való parantsolást addig is egy agg-bénának kezire adá, aki kalandos társa volt vala Palesztinában s egyebütt. Azt reméllé immáron a’ jámbor, hogy nem kelletik felöltenie a’ pipogya férjek ágas-bogas sisakját, s hogy megzabolázhattya, megrakontzáztathattya, ártalmatlanná teheti hütes társának ő lázongó szüzességét, amely úgyan rúgkapálózék, mint pányvára fogott fia öszvér.

ARRUL, AMI TSAK BOTSÁNANDÓ BŰN Vasárnapra rejá, hogy René a’ Roche Corbon kúriájába érkezett, Blanka asszon vadászni mene férje ura nélkül. Carneaux kösségnek határában az erdőbe érvén, láta egy szerzetes barátot, aki egy leánzót kelletinél hevenyébben bökdöse, az ő megitélése szerént. Sarkantyúba vevén poroszkáját, szóla embereihez: - Hajrá, hajrá! fogjátok meg, mert meg találja ölni! De hogy közel ére hozzájuk, a’ szenesalné hamar visszarántá a’ gyeplőt, és annak látomásátul, amit a’ mondott barát viselt, nem tudott többé vadászni. Nagy gondolkozván tére haza, s ekkoron értelmének vak lámpássa hirtelen megvillanék, akkora fényt vetvén, amelly ezernyi dolgokat eggy tsapásra nyilvánvalóvá tött, mint teszem némi-nemű templomi és egyéb írott és festett képeket, a’ hegedősöknek eggynémely meséit és énekit meg a’ madaraknak mívelkedetöket. Rögvest pedzé a’ szerelemnek édes mistériumát, amely meg vagyon írván mindeneknek nyelvin, még a’ pontyokén is. Hát nem bolondság ezen tudománt a’ szűzek előtt véka alá rejtegetni? Hogy szinte Blanka lefeküvék, monda a’ szenesalnak: - Bruyn, kegyelmed elhitetett éngem. Kegyelmednek úgy kellett vóna énvelem tsinálnia, amiként a carneaux-i barát míele a’ leánzóval. Az agg Bruyn megsejdíté az esetet, és megérté, hogy őneki immár beteljesedett. Ránéze Blankára, nagyobb tűzzel szemiben, hogy nem mint alvégiben, s így szóla hozzá nyájassan: - Ójaj, tzinegém, mikoron feleségül vöttem, több vala bennem a’ szerelem, mint az erő. De bizodalmamat a’ kegyelmed könyörületes szívibe s szeplőtelenségibe helyhezém. Életemnek gyásza az, hogy minden hathatósságomat tsupán tsak a’ szívemben érzem. Ezen bánatom tsak sietteti majd holtomat, ollyan igen nagyon, hogy kegyelmed rövidnap szabaddá lészen... Várja meg, míg elköltözöm a’ világbul. Ez eggyetlen könyörgése uradnak, aki pedig parantsolhatna, aki azomban nem kéván lenni egyéb, hanem a kegyelmed főfő minisztere, szolgája... Ne hozz fejér hajamra bötstelenséget... Illyen dolgok megestében egynémel főurak meg is ölték feleségeiket... 26

- Jaj, kegyelmed akkor hát megöl majd éngem? - szóla. - Nem ám - szóla az agg ember -, sokkal nagyobban szeretlek annál. Lám, te vagy aggságomnak verága, lölkömnek ő gyönyörűsége; drágalátos kisleánkám vagy. A’ te látomásod megkíesíti szemem világát, tetüled mindent, bánatot, keserüséget boldogságként elszenvedek. Mindenre tekélletes szabadságot adok néked, tsak ne igen szidd meg a’ szegén Bruynt, aki előbbkelő, gazdag s mindenkitől tisztelt dámává tött! Nemdenem, szép özvegy leszel! Bizon a’ te bódogságod megédesíti majd kimúlásom... És akada még aszott szemiben egy könnytsepp, amelly azon melegen végig tsorga fenyőtobozhoz hasonlatos aszott ortzáján, ráhulla Blanka kezeire. Ez megindulván ura nagy szerelmin, aki sírba tészi lábát, tsakhogy kedvibe járjon. Szóla hozzá mosolyogván: - Nos ne sírjon kegyelmed, várni akarok. Ezen a’ szenesal tsókolgatá kezit, tsitserézé, nyájaskodék véle, mondván érzéken szóval: - Ha tudnád, Blanka, miként tsókoltalak alattomban, mikor aludtál, hol itt, hol amott, majd megöttelek... S a vén majom békélgeté kezivel, amely valóságos tsont-zatskó vala. - De - monda esmént - nem vala bátorságom felserkenteni a’ kis tzitzét, amely megfojthatta vóna boldogságom, mivel ezen szerelmi mesterkedéssel tsak a’ szívemet perzselném meg... - Ó - vete rejá Blanka -, tzirógathat kegyelmed ígyen akkor is, ha szemem nyitva, semmi az nékem... Ezen a’ szenesal megragadá a’ kisded tőrt, amely az ágyasztalkán vala, néki nyujtá, mondván nagy elbúsúltában: - Ölj meg, angyalom, vagy hitesd el, hogy szeretsz egy tsöppet! - Jó, jó - veté rejá megrémülten. - Azon leszek, hogy igen szeressem kegyelmedet! Ihol melly nagy erőt vett ezen gyenge szűzesség az aggastyánon, s mennyire ejté őt rabságba. Mert Vénus asszonynak ezen kis talpalatnyi földje révén, amely még ugaron vala, Blanka, az asszonoknak természet szerént való gonoszkodásával, ugy té- s tova járatgatá az agg Bruynt, akártsak molnár a’ szamarát. „Drága Bruynom, ez kellenék... Bruyn, ezt szeretnék!... Nosza, Bruyn, Bruyn!” S örökkétig Bruyn emígy, meg Bruyn amúgy. Ilyen szerrel Bruynt mostan inkább halálra gyötré feleséginek irgalmassága, hogy nem mint tette vót rosszmájúsága. Agyonhajszolá, akarván, hogy minden akkurátus légyen, s szemének egyetlen rebbenésivel mindent fenekest felforgathata vélle. Mikoron Blanka rosszkedvű vala, Bruyn az uriszéken mindenre hebehurgyán monda: „Akasszátok föl!” Más ember beledöglött vóna, mint a’ légy, a’ szűzességgel való ilyetén öklelőzésbe. De Bruyn ollyan vastermészet vala, hogy bajos volt végezni vele. Egy estvélen, hogy Blanka mindeneket fejök tetejére hányt vala a’ házban, embert, barmot tsigázván, és kinzó kedvivel az öreg istent is kihozta vón sodrábul - ámbátor Őneki kifogyhatatlan a’ türelme, hiszen eltűr minket! - Blanka így szóla a’ szenesalhoz ágyába térvén: - Kedves Bruyn, erre aláfelé olyatén bogaraim vagynak, kik marnak, tsipdesnek, innen szüvemhez húzódnak, égetik agyam, gonosz dolgokra ingerelnek, s éjnek évadján a’ carneaux-i baráttal álmodom...

27

- Gyöngyöm, kalárisom, - felele a’ szenesal, - mindez merő ördöngősség és kísértés, amik ellen védekezni tudnak a’ barátok és apátzák. Ha tehát nem akarsz elkárhoznod, menny és gyónjál meg a mi érdelmes szomszédunknak, a’ Marmoustiers-béli apátnak. Jó tanáltsadód lészen és szentségesen a’ jó útra térít majdan. - Már holnap indulok - felele. Tsakugyan, reggelre kelve, hányd-el-vesd-el magad, elnyargala a’ kegyes barátoknak ő monostorukhoz, kik is elálmolván, hogy ilyetén drágalátos hölgyet látnak vendégül, estve nem egy vétket míelének, most pedig nagy örömben vezérlék őt nagytiszteletű apátjuk elibe. Blanka a’ mondott jámbort egy rejtek kertben találá, kőszikla mellett, híves oszloptsarnokban, s meghőköle a’ szent embernek tiszteletparantsoló tartásán, jólehet nem nagy igyet szokott volt vetni a’ fejér hajra. - Isten oltalmazza asszonyom - mondá az apát. - Mit keres ifiúságos kegyelmed itten, a’ halál tőszomszédságában? - A kegyelmed nagybetsű tanáltsait - felele bókolván. - S ha tetszene kegyelmednek egy makrantzos báránkát vezérelni, hát igön jó néven venném, hogy illyen bölts gyóntató atyám vagyon. - Lejányom - vete viszontag a’ szerzetes, akivel Bruyn már megállapodott vala ezen alakosság és komédia játszása dolgában -, ha nem viselném koronája-veszett fejemen száz télnek hidegét, nem igen hallgathatnám meg a’ kegyelmed vétkeit. De szóljon hát, s ha kegyelmed a’ Mennyországba jutand, az én hibámból leszen az... Ekkoron Blanka kirázogatá lelkiösméretinek könnyű batyutskáját, s mikor apró-töprő vétkeitől már megkönnyebbült vóna, utóiratkép hozzábiggyeszté vallomásához: - Jaj, atyám, meg kell vallanom, hogy naphosszat unszol éngem a’ gyermek-tsinálás kévánsága. Bűn-é ez? - Nem - felele az apát. - Ámde - vete viszontag Blanka - férjem uram a’ természetnek rendelésiből nem tudja előteremteni a „szegénség-gyártás”-hoz való matériát, a’ miként az aggnők mondogaták az úton. - Akkor hát böltsen kell élned és megtartóztatnod magad az efféle elmélkedésektül... - De hát a’ Jallanges nemes asszonnak filem hallatára azt prédikálták, hogy nem bűn az, amiben se hasznunk, se gyönyörűségünk nintsen. - Gyönyörűség, az mindig vagyon benne - szóla az apát. - Azután nem haszonnak számít-é a’ gyermek? Már most vegye kegyelmed eszibe, hogy halálos bűn Istennek előtte, az emberek eránt meg gonosztett gyermeket ojtatni az ollyan férjfiúval való társalkodással, akivel nintsen eggyházi módon egybenszentelvén. Tovább: azon asszonyok, akik a’ házasságnak szent törvényit általhágják, nagy kárát látják ennek a’ másvilágon. Hegyes éles karmú szörnyetegek birodalmába kerülnek, akik külöm-külöm kementzékben pörköllik, arra emlékeztetvén őket, hogy idelent inkább fütötték vala szívöket, hogy nem mint szabad lett volna. Ezen Blanka megvakará file tövit, s rövid gondolkodás után szóla a’ lelki atyához: - Hát Szűz Mária miként ejtette móggyát? - Hohó - felele az apát -, ez misztériom! - Mit teszen az, hogy misztériom? 28

- Ollyan dolog az, amit firtatás nélkül hinni kell. - Ugyan - szóla Blanka -, nem tehetnék én is ilyen misztériomot? - Ez tsak eggyetlen eggy ízben történt, mert hogy Isten fija volt - monda az apát. - Ó jaj, atyám, hát lehet-é Istennek akarattya, hogy meghaljak, vagy okos, épeszű lévén, megháborodjam? Igenis, ez a’ veszedelem fenyeget! Mikoron bennem a’ dolgok té- s tovazudulnak, eggymástól tüzesednek, józan eszem tserbenhagy, semmi nem érdekel, s hogy emberemhez jussak, falakon szökhetném által, rohanhatnék árkon-bokron szeméremtelen, s mindeneket halomra dönthetnék, tsak hogy láthassam azt, ami a carneaux-i barátnál ollyan tüzesen ége. S midőn ezen veszettség munkálkodik rajtam, rágódván testemen-lelkemen: se istenem, se ördögöm, se férjem nintsen. Akkoron tombolok, futok, lerombolnék tserjét, edénytartót, strutz-ketretzet, baromfiudvart, házi holmit s mindeneket, annyira, hogy azt ki se mondhatni szóval. De nem merem atyaságodnak minden gonosztettemet megvallanom, mivelhogy arról beszélvén, a’ nyál gyülemlik számban, s az izé úgy tsiklandozik, hogy az isten verné meg! tsak érne utol s ütne belém a’ veszettség, s ölné meg erköltsömet! Vajjon Isten, aki ezen nagy szerelmet belém tsavarta, elkárhozand-é érette? Ezen a’ beszéden mostan a’ lelkiatya vakará meg fülét, hüledezvén ezeken a’ sirámokon, mélységes böltseségeken, vitázásokon és megértéseken, miket a’ szűzesség buzogtata magából. - Lejányom - szóla -, Isten megkülönböztetett minket a’ barmoktul; paraditsomot alkota, hogy megnyerhessük azt. Avégre adta nekünk értelmünket, hogy lenne kormányunk, amellyel a’ telhetetlen vágyakozások tengerében terelhessük minmagunkat. Van rá mód, hogy agyunknak munkálkodó szerszámát másfelé térítsük, nevezetessen böjtöléssel, erőltető munkával s egyéb okosságos dolgokkal. S nem kell izegni-mozogni, fitzándozni madzagját tépte ürge módjára, de könyörögni kell a’ Szűzhöz, kemén derékaljon hálni, rendben tartani házunk táját, nem pedig hivalkodni... - Jaj atyám, mikoron a’ templomban ülök székemen, nem látok se papot, se oltárt, hanem a’ gyermek Jézust, aki újfent arra a’ dologra serkenti kedvemet. De hogy rátérjek a’ dologra, hahogy, teszem, fejem forog, eszem kibitsaklik, s bele találok esnem a’ szerelemnek vermébe?... - Ha kegyelmeddel ez megesnék - szóla meggondolatlan az apátúr -, akkor kegyelmed Szent Ledéria esetében volna, aki ugyanis egy napon igen mélyen aluvék, lába ki erre, ki arra, könnyű gunyában, a’ nagy hévségnek miatta, s jöve némi-nemű elvetemült suhantzár, s loppal megtemérdekíté egy gyermekkel. Mivelhogy a’ mondott szent semmit se tudott a’ mondott tettben, s igen elálmola a’ váratlan szűlésen - arra gondolván elébb, hogy erszényének daganatja holmi nehéz kórságtól vóna - tsak botsánandó bűnért tőn penitentziát, mert semmi nemű gyönyörűséget nem vött vala a fertelmes tsintevésben, az alávaló latornak kinyilatkoztatása szerént, ki is a vesztőhelyen, ahol kivégeztették, azt vallá, hogy a’ szent meg se mottzant... - Ó atyám - kiálta Blanka -, elhiheti nékem, én se inkább mottzannék mint ő! Ezt mondván el-kiszökkene, frissen, kedvesen, mosolygósan, már javában azon töprengvén, mikép tehetne botsánandó bűnt. Hazaérvén a’ Nagymonostorbul, látá kastéllának udvarán a’ küsded Jallanges-ot, aki az agg fegyvernek vezérlete alatt kerenge, ugrata egy szép ló hátán, hajladozván az állatnak mozdulási szerént, le-leereszkedvén s újra felpattanván, támadván s elhárítván, igen szemrevaló módon fenntartván tzombját, olly ügyesen, nyalkán és hetykén, hogy azt ki se mondhatni

29

szóval. Eggy szó mint száz, szemet vetett vóna rejá még Lucretia királné is, aki azért ölte meg magát, mert kedve ellen fertőztetett meg. - Hej - monda magában Blanka -, bártsak az apród már tizenöt esztendűs vóna, igen mélyen elaludnám mellette... Ámbátor ezen kedves inas még olyan igen zsenge vala, mégis uzsonna- és vatsorakoron Blanka sokat pisloga a’ René fekete hajára, bőrének fejérségire, kellemetességire, különösképp szemire, melyben nagy béven vala a’ tiszta melegség s az élet tűzlángja, kit még fél vala lövellni, a’ gyermek! Délestkoron, hogy a’ szenesalné álmodozván heverésze zsellyeszékiben, kandalló mellett, az agg Bruyn tudakolá bánatának okát. - Éppen az ötlött volt eszembe, hogy kegyelmed jó korán foghata a szerelmi viadalhoz, ez okon romlott meg annyéra... - Haj - felele vigyorogván, miként mind az aggok, mikoron szerelmi emlékeik felől kérdeztetnek -, tizennegyedfél esztendűs koromban teherbe ejtém édesanyám komorna-leányát... Blankának több sem kelle. Úgy gondolá, hogy René apród alkalmasint eléggé rátermett. Ezen igen felvídula, kötekedék a’ jámborral, úgy hempergőzék néma vágyakozásban, akártsak pogátsa a’ lisztben.

MIMÓDON ÉS KITŐL TÖKÉLTETETT A’ MONDOTT GYERMEK A’ szenesalné nem soká törte fejit azon, mikép ejthetné módját, hogy hamarsággal szerelmet támasszon az apródban. Mingyárást meglelé azon természetes keleptzét, amiben még a’ mentül ridegebbek is megfogattatnak. Hát ilyeténkép. A’ napnak hév órájában a jámbor Bruyn déli álmot szokott alunni szaratzénussi módra, amelly szokást egyszer se mulasztá el a’ Szentföldről való megtérte olta. Ezalatt Blanka egyedül vala a’ réten, avagy kézimunkával mulatá üdéjét, már amint az asszonok kötni vagy hímezni szoktanak; legtöbbször pedig a’ házban marada, ügyelvén a’ mosogatásra, összehajtván az abroszokat, avagy kedve szerént futkározván kívül. Hát ezen tsendes órát szemelé ki, hogy megteljesítené az apród neveltetésit, olvastatván vélle könyvekből, vagy elémondatván imádságait. Másnap, hogy a’ szenesal déli harangszóra álomba merüle, elnyomattatván a’ naptul, ki leghévebb sugarait Roche Corbon hegyoldalaira lövellé, annyéra, s még inkább, hogy alunnia kételenítteték minden áron, - ha tsak nem réasztja, rázogattya és frissen nem tartja éberségben némi-nemű szűzességi ördög, mondom: ekkoron Blanka kíesen elterpeszkedék jámborának nagy főúri zsellyeszékiben, mellyet aligha gondola felette magasnak lenni, hiszem éppen a’ kilátás vak esetére épít vala. A’ furfangos keresztanyám ollyan ügyessen helyhezé magát kéjelembe, akártsak fészkiben a’ fötske, hamiskás fejit a’ karján nyugtatá, az alvó gyermekek szokásuk szerént. Ilyetén előkészületek után fel-feltekéngete falánk szemivel, mosolyogván s előre örvendezvén az apródnak titkos gyönyörűségén, tüsszentésin, lopvapislantásin és gerjedelmin, aki nemsokára lábához ülend nem távolabb tőlle, mint vén balhának ugrása. S ugyantsak közelvonyá a’ bársonvánkost, amellyen az apródnak térdelnie kelle, akinek lelkivel és életivel kedve szerént játszadozék, annyéra, hogy ha kőszent lett vóna, is szemivel kelle követnie a’ ruhának fodródását, szemügyre vennie és bámulnia a gyenge lábszárnak tsudálatos szépségit, amelly a’ szenesalné fejér harisnyáját kiformállá. Máskép nem is lehete, a’ zsenge kis inasnak bele kell 30

esnie azon tőrbe, melly által még a’ legmartzonább dalia is édes-örömest megfogattatott vóna. Ekkoron, hogy erre-amarra téríté magát, a’ testit majd így, majd amúgy helyhezé, míglen megtalálta azon állapotot, melyben a’ mondott háló a’ legjobban lenne kifeszítve, és szelíden így szóla: „Hé, René!” René, akiről tudá, hogy a testőrkamorában vagyon, késedelem nélkül eléfuta, s egyszeriben megjelenék szöghajú feje a’ kárpitok között. - Mit porontsol kegyelmed? - kérde az apród, nagy tisztelettel szorongatván keziben karmazsin török-bárson süvegét, amelynél azomban pirosabbak valának jó gödrötskés friss ortzái. - Jer tsak ide - monda tovább gyengéd szóval, mivel a’ gyermek annyéra tsábítá, hogy nem tuda hova lenni. Igazán szólva, nints drágakő, melly oly igen tsillog vala, mint René szöme, sem gyolts fejérebb az artza bőrinél, de még asszonyi állat sem édesb formájú őnálla. Aztán kévánságának pertziben annál kedvesebbnek vallá, s ne felejtsük, hogy ugyantsak a’ szerelemnek szép játékát ragyogtata mind az ifjúság, a’ jó napsugár, a’ tsendesség s minden egyéb dolgok. - Olvasd nékem Szűzanyánk Bódogasszonnak ő létániáit - monda, elibe tolván némi-nemű nyitott könyvet a’ térdeplőrül. - Had lám, jól megtanított-é a mestered?... Nemde-nem, szépnek vallod a Szent Szűzet? - kérde annak utánna mosolyogván, mikoron a’ gyermek keziben tartá az égszínkék, aranytól salygó s gyönyörű képekkel telt imádságos könyvet. - Ez tsak föstett kép - felele félénken, aprókat pillangatván olly igen nyájas, kedves asszonygazdájára. - Olvassad! olvassad!... Ekkoron René belefoga az olly édes titokzatos létániák elémondásába. De higgye el kegyelmetek, hogy Blankának „Ora pro nobis”-ai4 eggyre halkabbak levének, valamint kürtnek szava a’ mezőn. S mikoron az apród hévséggel újfent belekezde: „Ó titokzatos rózsa!”, a’ kastéll asszonya, aki nyilván jól hallotta, gyenge sóhajtással felele rejá. Ebből René érté, hogy a’ szenesalné aluszik, s ekkor kezdé elburitani tekintetével, kedvire kémlelvén őt, s nem törődvén egyéb bekezdésnek mondásával, hanem a’ szerelemnek bekezdésivel. Bódogsága ugrándoztatá és repdesteté szívit mind torkáiglan. Ezen szépséges két szűz gyermek, amint illik is, versent lángola egymásért, s ha ezt látjátok vala, sohase hoztátok volna őket együvé. René tsak úgy legelteté szemét rajt, lelkiben ezernyi gyönyörűséget halmozván egybe, s a’ szerelemnek ezen szépséges gyümöltse öszve ömleszté szájában a’ nyált. Ezen révületiben elejté a’ könvet, min úgy megrémült, mint a’ szülési fájdalomtól meglepetett barát. Ebből azonban azt is megesméré, hogy Blanka az igazak álmát alunná. Mert meg se mottzana az agyafúrt asszon, még nagyobb veszedelemre se nyitotta vóna szemit, mert azt lesé, hogy egyéb dolog ejtődnék el, mint a Hórák könve. Halljátok hát, mikép nintsen gonoszb kévánság mint a’ visellős állapot kévánsága. Az apród szemügyre vövé asszonyának lábafejit, kiben pitzinke perzsakék aranyos tzipellők valának. Szokatlan módon rakta vala a’ zsámolyra, mert ő nagyon is magassan vala a szenesalnak zsellyeszékiben. Ezen láb szigorú szabású vala, gyengéden hajló, két hüvelykujjnyi szélös, se nem hosszabb, mint veréb farkástul, pitzinke hegyű, igaz gyönyörűségnek lába, szűzi láb, amelly úgy érdemlé a’ megtsókolást, mint lator a’ kötelet; manólába, parázna egy láb, arkangyalt is kárhozatba sodró, végzetes láb, sátáni módon gerjesztő láb, amelly arra ingerel vala, hogy szakasztott szinte ollyan új két láb tsináltassék, illy módon Istennek szép mívét örökössé tevén ezen alantos sártekén. Az apród késértésbe jöve, ezen rábeszéllő lábnak talpraesett választ adni. Evégből az ő szeme, amelyben zsenge korának 4

„Ora pro nobis” - „Imádkozzál értünk” 31

minden tüze lobog vala, gyorsan rebbene, valamint harang nyelve, hölgyének s porontsolójának mondott gyönyörűséges lábátul alvó ábrázattyához, figyelvén aludtát, magába szíván lehelletit. Most még tétoáza, hova volna alkalmatosb egy tsókot tapasztani, vajjon a’ szenesalné friss piros ajakira, vagy pedig a’ beszédes lábra. Hogy ne szaporítsuk a’ szót, tiszteletből vagy félelem mián a’ lábat választá, s megtsókolá hirtelen, kurtán, mint a’ szűzleán, kinek még nintsen mersze. Azután megragadá a’ könvet, érezvén, miként lesz piros ortzája még pirosabb, s remegve a’ gyönyörűségtől, vaktában kejálta: „Janua coeli, mennynek kapuja...” De Blanka erre sem serkent fel, bízván ahhoz, hogy az apród majd a lábfejtől a’ térdig menend, innen pedig a’ mennyországba. Felette boszonkodék, midőn a’ létánia véget ére minden kárvallás nélkül. René pedig azt vallván, hogy mára igenis sok vót a’ bódogságból, lehelletként libbenve el-kimene a’ teremből, dúsabbnak érezvén magát ezen vakmerő tsókkal, mint lopó, ki megorozta a’ szegények perselyét. Hogy a szenesalné magára marada, arra gondola, hogy az apród kissé igenis elnyújtaná a’ dolgot, ha kedve kerekednék a’ hajnali misén a’ Magnificat-ot énekelnie. Eltökélé hát, hogy másnap kissé felemeli lábát, napvilágra botsátván ekkép ormát azon szépségnek, amelly Touraine-ben tekélletesnek mondatik, mert hogy sohase romladozik a’ levegőn, s ezért örökké friss marad. Elgondolhattyátok, hogy az apród, kit vágyakozása perzsel vala, s még füjtögeté a’ tegnapon történtek emléke, alig bírta megvárni az órát, amikor esmént olvashat az udvarlásnak breviáriomában. Béhivaték, s újfent kezdődének a’ létániák kergetőzési. Blanka nem mulasztá el az elaluvást. Ez alkalmatossággal René megsimogatá a drágalátos lábszárt, s annyéra merészkedék, hogy maga kezivel akará megtapasztalni, vajjon mely sima a’ térdetske, s egyéb dolog ha selyemes-é. Ezen látomásra a’ szegén gyermek, kit nagy félelme vértez vala kévánsága ellen, nem kotzkáztata tsak apró ájétatosságokat s rövidke tzirógatásokat, s ámbátor megtsókolá - bár gyengédeden - ezen drága kelmét, veszteg marada. Ezt fölérvén a’ léleknek érzékenységével és a’ testnek értelmivel, a’ szenesalné, aki alig türtőzteté magát, hogy meg ne mottzanjon, szóla hozzá: - No hát, René, alszom! Az apród hallván ezt, szigorú dorgállásnak vövé, nagy ijedten megfutamlék, ott hagyván könyvet, dolgot és mindent. Mire a’ szenesalné hozzátoldá a’ létániához ezen könyörgést: Szent Szűz, be nagyon nehéz gyermeket tsinálni! Délebédkor az apród tsak úgy izzada bőriben, mikoron urának és a’ hölgyének szolgálására került sor. De váratlan meglepeték, mikoron Blankátul a’ mentül tzédább katsontást nyeré, amit asszonyi állat valaha vetett, de vidám és hathatós is vala ezen pillantat, hiszem a’ gyermeket egy tsapásra vakmerő férfiúvá változtatta. Már aznap estve aztán, hogy Bruyn kissé tovább marada szenesali törvénszékin, az apród keresé és meglelé Blankát alvón, és szépséges álmot láttata vélle. Elvötte tőlle azt, ami olly pokolian gyötörte vala, és ada néki a’ gyermeki magban, hogy a fölösiből futotta vóna még kettőre. A keresztanya megragadá az apród fejit, s szorost magához ölelvén, monda: - Jaj, René, megébresztettél! S való bizon, nints álom, amelly illyenkor helyt állott vóna. Úgy vélekedének, hogy a szentek bizonyára ökölbe szorított kézzel alunnának. S eggy tsapásra, minden misztériom nélkül, tsupántsak a’ férjek nyugodalmát védő jótékony természet mián, a’ jámbor hitestársnak fejire, aki a’ mentül kisebb bántást nem érezé, rejáplántáltaték a’ pipogya férjek nyájas-kedves tzímere. Ezen szép innep olta a’ szenesalné édes-örömest megtartá a’ déli sziesztát frantzia módra, mialatt Bruyn megtartá a’ magáét szaratzénussi módon. Ámde a’ mondott déli pihenők meggyőzték Blankát arrul, mennyivel külömb zamata volna az apródok jó ifiúságának, mint a’ 32

szenesalok vénségének. Ezen éjjeltől fogva begubózék a’ gyoltsokban távol a’ férjétől, aki rettentően avasnak és fene undoknak tetszék előtte. Azomban addig-addig aluvék el a’ szenesalné és ébrede fényes nappal, addig tarta sziesztákat és mondogata létániákat, míg egyszer megérzé, hogy gyenge ágyékában érlelődni kezd azon gyermekágyság, mellyet oly nagyon sokat óhajtva kévánt vala. De akkor már inkább szereté a míelést, mint a maradandóságát. Vegyétek számba, hogy René immár olvasni tudott nem tsupán a könvben, hanem az ő szépséges urnéjának szemében is, akinek gyenge akarattyáért még a’ máglyatűzbe is ugrott vóna. Mikoron immár vagy száz betsületes fordulót tettek vóna, a’ kisded szenesalnéra ránehezedék a’ gond és aggodalom kedves kis inassának jövendője mián. Hát egy essős reggelen, hogy fogótskát játszottak volna, talpig ártatlan két gyermek módjára, Blanka - ki is mindig megfogattaték a játékban - ígyen szóla: - Jer tsak ide, René. Tudod-e, hogy magam tsak botsánandó bűnt követék el, merthogy aluvék; magad azomban halálos bűnbe estél... - Jaj, asszonyom - szóla -, ha ez bűn, hová tészi a’ jóisten az ő kárhozottait? Blanka elfakada nevetve és homlokon tsókolá. - Vesztegj, gonosz, a’ mennyország forog a’ dologban. Pedig hát ott kell egyetemben élnünk, ha örökké velem akarsz lenned... - Az én mennyországom itt vagyon! - Ne mondj illyet - szóla Blanka. - Hitetlen gonosz tsont vagy, aki ingyen sem gondolsz azzal, kit szeretek: tennen magaddal. Nem tudod-é, hogy gyermekem vagyon, akit maholnap nem inkább rejtegethetek, mint az orromat. Mit szól majd az apátúr? Mit a’ gróf úr? Ha megbúsul, talán elveszt téged. Azt tanátsolom, eriggy a’ Marmoustiers-béli apáthoz, gyónd meg néki a vétkedet, rejá hagyván annak jovallását, hogy mitévők legyünk a’ szenesal erányában. - Vaj, vaj! - sóhajta az álnok apród. - Ha vigadásunk titkát elárulandom, még tilalmat vethet szerelmünkre. - Bátor legyen - felele amaz. - De a’ te másvilági idvezséged én előttem felette drága jószág... - Ez hát kegyelmednek akarattya, angyalom? - Ez, - felele immáron kissé ereje fogytán. - Elmegyek hát. Azomban aludjék kegyelmed még eggyet, had bútsúzzam el tőlle. S a’ kedves párotska úgy hozzálátott az „Isten maradjon hozzád!” létániához, mintha mindketten gyanították vóna, hogy szerelmök már koratavaszán véget ér. Reggelve kelve René de Jallanges útnak erede a monostor felé, inkább drágalátos asszonyának, mint őmagának mentésire, meg hogy szót fogadjon néki. MIKÉPPEN TARTATÉK NEHÉZ PENITENCIA ÉS VISELTETÉK MÉLYSÉGES GYÁSZ A’ MONDOTT SZERELMI BŰNÉRT - Bizon Isten! - kejálta az apát, mikoron az apród elmondta volna édes bűneinek kerelejzomát. - Szernyű hitszegésnek löttél tzinkosává! Elárultad uradat! Tudod-é, elvetemedett apród te, hogy ezért égsz majd örökkön örökké, míg a világ? És tudod-é, mit teszen az, örökre elveszíteni a’ fennvaló mennyországot egy veszendő és változandó földi pertzenetért? Boldogtalan! Látom, mikép vettetel majd örök időkre a’ pokloknak feneketlen mélyire, hatsak ezen a’ világon nem fizetendesz meg a’ Rajta esett ekkora bántásért... 33

Erre a’ jámbor vén apát, aki a’ szentek tésztájából költ vala, ki is egész Touraine vidékén nagy tekéntetes személl vala, ráijeszte a’ gyermek-emberre egész garmada oktatásokkal, kereszténi beszédekkel, a’ Szenteggyház példáival és hagyásival, annyi ékesszólással, amennyi egy ördögnek hat álló hétre elegendő lenne, hogy vélle egy szűzleánt megejtsen. Annyit szóla, de annyit, hogy végezetül René, aki még az ártatlanok hívő buzgalmában vala, megalázá magát a’ jó apátnak előtte. Ekkor a’ mondott apát szent és jámbor embert akarván faragni mindéltire a’ megtévedett gyermekből, azt hagyá néki, hogy elsőben is vesse magát urának lábai elé, megvallván néki megtántorodását. Annak utánna pedig, ha ezen meggyónásnál ott nem hagyandja irháját, ottan vegye fel a’ keresztet, s tartson egyenest a’ Szentföldnek, ahol teljes tizenöt esztendeig maradván, a’ pogány ellen hadakozzék. - Jaj, tisztelendő atyám - veté közben álmélkodván -, hát elegendő leszen tizenöt esztendő lakolás annyi örömért? Ó higgye meg atyaságod, bizon vala benne vagy ezer esztendőre való édesség! - Isten irgalmas lészen! Eredj - monda az apát -, aztán ne vétkezz többet. Ezen kikötéssel ego te absolvo5. Ezen a’ szegén René nagy töredelmessen megtére a’ Roche Corbon kastéllba, s az első, akit előtalálla, a’ szenesal vala, aki éppen tsiszárolá fegyvereit, sisakait, lábvértit s egyebeket. Ott ül vala a’ szabad ég alatt egy öreg márvánpadon, s kedvtelléssel szemlélé a’ napfényben tsillogó pajzsokat, amelyek eszibe juttaták a Szentföldi örvendezéseket, a’ derék kardtsapásokat, a’ szajhákat etc. Mikoron René térdre veté magát előtte, a’ jó uraság ugyantsak mereszté szemit. - Mi dolog ez? - kérde. - Nagy uram, haggya meg ezeknek, hogy húzódnának hátra. Hogy a’ szolgák ezt megtették vóna, az apród megvallá vétkit, elmondván, miképp rohanta volna meg s nyilván gyermek terhibe ejtette asszonyát álmában, szinte azonmód, miként az az ember tötte vót a’ szentleánnyal, s most gyóntató attya rendelésire eljött, hogy a’ kárvallottnak kényére-kedvére botsássa magát. Ezeket elmondván, Jallanges úrfi lesüté szemét, honnét mind ez gonosztett származott vala, és veszteg marada, térdre ereszkedvén, félemetlen, aláfüggesztett karral, s Istennek ajállván lelkit, várta a’ nagy tsapást. A szenesal bármely fejér vala amúgyis, még jobban elsáppada. Halovány lőn, akár az imént száríttatott gyolcs, s éktelen dühiben veszteg marada. Ennek utánna ezen agg ember, akinek ereiben nem vala elegendő életszesz arra, hogy eléteremtsen egy gyermeket, ebben az istennyila pertzenetben több erőt lele, hogy nem mint megkívántatik egy ember elpusztítására. Szőrös jobbjával megmarkolászá temérdek hartzi buzogányát, meglódétá s tzélba arányzá ollyan könnyű szerrel, hogy azt mondtátok vóna, tekegolyóbis, le akarván sújtani vélle a’ mondott René sáppadt homlokára, ki is tudván, hogy vétekben leledzik ura ellen, tsendessen álla, nyakát kinyújtván, és gondola, hogy legottan megadja bűnének árát kegyesse kedviért e’ világon s a’ másikon is. Jól lehet azonban Bruyn zord ember vala, mégis kegyelmet lele szívének törvénszéke előtt az oly ifjonti szépség, s ezen kedves bűnözésnek minden természet szerént való tsábításai. Messze elhajítá buzogányát egy ebre, kit agyonlapíta.

5

Ego te absolvo - én téged feloldozlak (latin). 34

- Hogy ezer milliom hegyes karom szaggatná örökkön-örökké minden tsuklóit azon asszonyi állatnak, ki szülte azon tölgyfa magjának elvetőjét, mellyből faragtaték a’ zsellyeszék, ahol te szarvakat raktál a’ fejemre! Ugyanannyit pedig azoknak, kiktől fogantattál, átkozott ebadta apródja! Menny el a’ pokolba, ahonnan jüttél. Takarodj színem elől, kastéllomból, az országból! Ne igen maradj itt egy szemfordulásnyit sem kelletinél tovább, mert kigondolok számodra ollyan lassú tűzhalált, hogy minden órában százszor megátkozod hitvány ringyódat!... Hallván a’ szenesal szavainak elejit, ki is káromkodván, másod ifjúságot nyere, az apród megfutamodék, a’ többit elengedvén neki. És pedig helyessen tselekedék. Bruyn nagy fene dühödtségében a’ kerteknek rohana, majd megszakadt a’ lába belé, mentében teremtettézvén, káromkodván, tsapkodván mindeneket, fel is dönte három tserépfazekat, mellyekben szolgája ételhulladékot vitt az ebek számára. Annyira kijött vala sodrábul, hogy egy fésűt ölhetett vala meg a’ házaló képiben. Mingyárást eszibe ötlött az ő koszorú-felejtett asszonya, ki a’ monostorra menő útra tekingete, várakozván az apródra, nem is sejdítvén, hogy sohse láthattya többé. - Hé, asszony! azt a’ hármas veres velláját az ördögnek! hát szófiafaló fajankó vagyok én? Elhiggyem én a’ kegyelmed ládafiát olly tágasnak lenni, hogy egy apród azon besétálhat, s kegyelmed még tsak fel sem serkenne. Az istennyilát! Szedte-vedte teremtésit! Ördögöt és poklot! - Hát bizon nagyon kíesen érezém. Mivel azomban kegyelmed nem tanított meg rá, azt gondolám, álmodom - felele Blanka, látván, hogy a’ harag aknája immár elfistelgett. A szenesal nagy mérge elolvada, miként hó a’ napon, Blankának eggyetlen mosolygásán. - Hogy ezer milliom ördög vinné el azt a fattyút!... Hitet tészek, hogy... - Ugyan, ne esküdözzék kegyelmed. Hahogy nem a’ kegyelmedé, hát akkor az enyim. Nem kegyelmed mondta a’ minap, hogy mindet szeret, ki belőlem jő? Erre aztán rákanyarodék a’ magyarázkodásoknak, arany mondásoknak, sirámoknak, pörlekedésnek, könyvezésnek és egyéb asszonyi miatyánkoknak tekervényes ösvényire, felhozván elsőben is, hogy legalább az uradalmak nem szállandanak vissza a’ királyra; hogy soha ártatlanabb szerrel gyermek nem öntetett volna formába, hogy így, meg amúgy, egyszóval még sok egyéb dolgokat, annyét, hogy a’ jámbor szarvazott megjuhászodék. Blanka pedig megragadván az alkalmas kapaszkodót, hirtelen megkérdeze: - Hát az apród hol vagyon? - Pokolban! - Ugyan, kegyelmed megölte!?... Halott haloványra vált s megtántorodék. Bruyn nem tuda hova lenni, látván, miként omlik össze aggságának minden bódogsága. Hogy megmentené, örömest megmutatta vóna néki az apródot. Hagyá tehát, hogy keressék meg. René azomban nyilsebességgel eliramlott vala, félvén, hogy elpusztítják. Elbujdosa a’ tengeren túl való földre, teljesíteni akarván jámbor fogadalmát. Mikoron Blanka megérté a’ felyülmondott apátnak szavaiból, melly penitencia szabatott volna az ő kegyessére, búbánatba merüle és gyakorta mondá: - Hol vagyon ő, a’ szegén boldogtalan, ki erántam való szerelme mián került ennyi veszedelembe! - kérdezgeté ezt váltig, miként a’ gyermek, aki nem hagy békét édesannyának, míg akarattyát ki nem tsikarta. Ezen sirámokra a’ szenesal vétkesnek vallá magát, s ezer dolgokkal

35

- eggynek kivételével -, azon iparkodék, hogy Blankát bódoggá tegye, ámde semmi nem ért föl az apródnak édes tsemegéivel. Egy szép napon azután az annyéra áhított gyermek meg is lött. Elgondolhattyátok, melly szép innep vala ez a’ szegén szarvaztatott számára. Mert hogy az atyának képmása teljességgel rá lévén vésve a’ kedves szerelmi gyimeltsnek ábrázattyára, Blanka igen megvigaszék, visszanyere valamitskét azon jótékony vídámságbul és ártatlanság virágábul, amely a’ szenesal aggságának óráit örömmel tölté meg. Addig látá futkározni a’ kitsikét, addig nézegeté a’ grófnénak és magzattyának egymásra nevetésöket, hogy végtére megszereté, és rettenetest megbúsult volna, ha ki tamáskodni talált vóna az ő atyaságában. Mivelhogy Blankának és apródjának históriájok nem szivárgott a’ kastéll falain túl: szerte Touraine vidékén az a’ hiedelem járta, hogy nemes nemzetes Bruynnak még volt vala egy gyermeknyi fundussa. Illetetlen marada Blankának jóhíre, ki az asszonyi állatok természet szerént való gazdag tárházábul vett bölts tanulságánál fogva felesmeré, melly kévánatos hallgatni azon botsánandó vétekrül, amely az ő gyermekére borula. Lőn is azért szemérmetes, tiszta életű, és szerte a’ jóerköltsű asszony tüköreként emlegeték őt. Emellett él vala a’ jámbor Bruyn jóságával, teljességgel elkoptatván őt, viszontag nem engedé magát illetni az állán alul, merthogy René tulajdonának vallá magát. Mégis azon aggsági virágok fejében, amiket Bruyn nyújta néki, kényezteté őt, mosolyga rejá, víg kedviben tartá, alakoskodék ővélle azon nyajaskodó szerrel-móddal, mikkel az asszonyok élnek a’ bolonddá tött férjekkel szemben. Tevé pedig mindezt ollyan talpraesetten, hogy a’ szenesal ingyen sem akara meghalálozni, de kéjelmessen terpeszkedék a’ zsellyeszékiben, s mentül tovább éle, annál inkább megszoká az életet. Azonban egy délesti időn néhaivá lőn, azt se tudván, hová készül, mert imigyen szóla Blankához: - Hé, galambom, nem látlak már. Éttzaka lött? Az igazak halálát halá. Rá is szolgált, Szentföldi viselt dolgai béreképpen. Blanka igaz és mély gyászt visele ezen halálozáson, siratván őt, amiként édesatyát siratnak. Megmarada bánattyával, rá sem hederíte a’ másodházasság muzsikájára. Ez okon a’ tisztességbeli nép magasztalá is őt, nem tudván arrul, hogy vagyon néki egy szívbéli hites-társa, reménség-élete. De voltakép özvegy vala, színben is, szívben is, mert hogy semmi hírit nem hallván keresztet visellő kedvessének, a’ szegén grófné holtnak véllé őt. Éjten-éjjel megjelene néki álmában, messze földön, vérben-fagyban. Illyenkor könyáztatta ortzával ébredt meg. Igyen éle tizennégy esztendőkön által, eggyetlen nap boldogságának emlékivel tengődvén. Egyszer aztán, mikoron vélle valának némi-nemű Tours-béli főfő asszonyok és beszélgetének ebédnek utánna, ihol betoppan a’ kertből az ő kitsin kamaszkája, aki akkoron vagy tizennegyedfél esztendüs vala, s inkább hasonlíta Renére, semmint gyermeknek szabad attyára ütnie, néhai való Bruyn uramtól pedig semmit nem örökölt vala a’ nevén kívül. A fiútska, aki ugri és kedves vala, mint édesannya, futvást jöve, izzadván, lihegvén, bukdátsolván, hozzákapdosván mindenhez, mit útjában lele, a’ gyermekeknek ő bévett szokások szerént, rohana fel, igyenest édesannya ölibe szökkene, s félbeszakítván a’ közönséges beszélgetést, kejálta annyához: - Édsanyám, akarok valamit mondanom kegyelmednek. Láttam az udvaron egy bútsúst, aki erőssen megszorított. - Ej - kejálta a’ kastéll asszonya egy inassa felé térítvén magát, kinek hagyatott vala, hogy a’ gróf úrfit nyomon követné s őrködjék drága életin -, nem megtiltottam egyszer s mindenkorra, hogy ne engedje senki idegennek, még a’ világ legszentebb emberének sem, hogy kézzel illesse fiamat? Kegyelmed elhaggya szolgálattyát! 36

- Jaj, méltóságos asszony - felele az agg fegyvernek, teljessen meghőkölten -, emez nem vala semmi rossz szándékkal, mert hogy sírt, erőssen megtsókolván őt... - Sírt! - veté rejá Blanka. - Jaj, az attya...! Ezt mondván, ráhajtá fejit a’ zsellyeszékre, kin ül vala. Ne felejtsük ugyanazon székre, amellyen egykor bűnbeesett vala. Hallván ez illdomtalan szavakat, a’ dámák meghőkölének, hamarost meg sem látván, hogy a’ szegén szenesalné meghalálozott. Soha nem lehete megtudni, hamar kimullását kedvessének hajdani elbúdosásán való bánat okozta-é, ki a’ fogadalmához híven nem akará többé látnia, avagy a’ mostan való megtérésen s azon reményen való öröm, hogy immáron feloldathatnék azon tilalom, amellyel a’ Marmoustiers-béli apát sújtotta vala szerelmöket. Igen nagy gyász vala ez, mert a’ nemzetes és vitézlő Jallanges úr megtébolyodék, mikoron asszonyát sírba tétetni látta, s szerzetessé lőn Marmoustiers-ban, amelly monostort ez tájban némelyek Maimoustiers-nek mondának, aminek értelme: Maius Monasterium, azaz: nagyobb monostor, mert ez tájban tsakugyan Frantziaországnak legszebb monostora vala.

37

A’ KIRÁL KEGYESSE Azidőben lakozék a’ Pénzváltó-híd mellett való ötvösműhelyeknél némi-nemű aranymíves, kinek leányát Párisban szerte emlegetik vala tsoda-nagy szépsége mián, kedvességének pedig messze járt híre. Sokan is megkörnyékezék a’ szerelemnek szokott szerivel-módjával, sőt olyan is akada, ki pénzt kínált vala az attyának, hogy a’ mondott leánt hozzá-adná törvényes feleségül; mely dolgot az atya mondhatatlan jó néven vevé. Szomszédjainak eggyike, némi-nemű főtörvényszéki prókátor, ki is temérdek szótséplésnek árán annyi uradalmakat szerzett vala, amennyi az ebnek bolhája, eltökéllé, hogy a’ mondott atyának egy palotával hálálja meg, ha beleegyezend a’ házasságba, kit nyakába akara venni. Ez dologtól az aranymíves dehogy is húzódozék. Unszolá leányát, ügyet sem vetvén arra, hogy ez prémsapkás majomábrázatú volna, álkaptzájában kevés a’ fog, az is lóg-fityeg; meg sem bűzölé őt, pedig undok és szagos vala, mikép a’ patvarkodók mindnyájan, kik ott dohlanak a’ Törvénszék trágyadombján, a’ pergamenek, olim-oknak s egyéb alattomos peres ügyeknek közepette. Hogy a’ szép leány őt megpillantá, monda legottan: - Ments Isten! nem kérek belőle! - Magamnak pedig más a’ számadásom - szóla az attya, ki immáron ráehült a’ palotára. Feleségül adlak őhozzája: ahhoz szabd a’ muzsikádat. A’ dolog mostan már tsak őrajta áll; az ő dolga, hogy elveszen-é. - Vagy úgy! - szóla a’ leány. - Bezzeg hát, minekelőtte kegyelmednek szavát megfogadnám, fejére olvasom ezen uraságnak tanátsomat! Még aznap, estebédnek utánna, hogy a’ szerelmetes ember kezdé elébe tárnia égető peres ügyét, bizongatván, mely igen megigéztetett volna szíve őtölle, nagy fényes tartást ígérvén néki mindéltire, a’ leány ígyen felele kurtán-furtsán: - Édesatyám elárulta kegyelmednek az én testemet! ámde ha kegyelmed azt elfogadandja, hát szajhává teszen; mert örömestebb adom magam a’ jövő-járóknak, hogynem mint kegyelmednek. Én, a’ többi aráknak fonákjakép, hűtlenséget esküszöm holtomiglan, avagy kegyelmed holtáiglan. Azután sírva fakada, mikép a’ leányok mind, kiket még patkolóvas nem illetett. Mert későbben soha nem sírnak szemmel. A’ jámbor prókátor úgy vevé ezen gorombaságot, mint holmi katzérsági praktikát, avagy tsalogatót, kivel a’ leányok élnek avégre, hogy a’ tüzet tsak jobban szítsák, és kérőiknek hódolásait móringra, testátióra és egyéb hitvesi jussokra váltsák. Ügyet sem vete erre a’ rosszmájú ember, de neveté a’ szépleány tsuklándozásait, mondván: - Mikor lesz a’ lakzi? - Akár holnap - vágott reá a leány. - Mennél előbb ez megleend, attól hamarébb szabad leszek udvarlókat tartanom és vígassággal élnem, mikép mind az asszonyi állatok, kik kéjök-kedvök szerint szeretnek. A’ bolond fiskális, ki ugyan beleragadt, valamikép a’ rigómadár a’ gyermeknek lépes-vesszejébe, ottan elmene, nagy készületeket tőn, perhalasztás végett beszól a’ Törvénszékhez, eltotyoga az egyház megyéhez, szert tészen dispenzátzióra, fürgébben forgatván ezen ügyesbajos dolgokat minden egyéb patvarkodási ügynél, mert tsak a’ szépleán forga az ő elméjében.

38

Ezenközben őfelsége a’ királ megtérvén némi-nemű utazásból, s nem hallván jártábankeltiben egyébről beszélleni, hanem az szép leánról, ki is emennek artzában veté a’ kínált ezer tallérokat, amazt istenigazában lepotskolá, egy szó mint száz, senkinek be nem adta a’ derekát, és fittyet hány vala mind a’ szép úrfiakra, kik jókedvvel elengedték volna Istennek az ő paraditsomi részöket, ha tsak egy napra bírhattyák ezen sárkányt; mondom; a’ jámbor királ, kinek ugyantsak foga vásott az effajta vad petsenyére, fölkerekedék, be a’ városba, ellátogata a’ hídmenti ötvösökhöz, betére az aranymíveshez, azt tettetvén, hogy násfákat akarna vásárlani szíve hölgyének számára, voltakép azomban a’ boltnak legdrágább kösöntyűjére szeretett volna alkunni. A’ királ nemigen lele kedvire való aranyszerszámot, avagy nem lelé kedvit az aranyszerszámokban. A’ jámbor atya erre kotorászni kezde egy rejtekfiókban, hogy mutatna a királynak egy öreg fejér gyémántot. - Lelkem - szóla a’ királ a’ szépleánhoz, miközben attya a’ ládafiában turkálla orrával -, kegyelmed nem arra termett, hogy nemesköveket áruljon, de azért, hogy kapjon. Ha kegyelmed választanom engedne a’ gyűrűkben, tudok eggyet, kiért mindnek esze bomlik, ki ugyan kedvemre való, kinek is mindéltig jobbágya, sőt inassa lennék, kinek egész Frantziaország meg nem fizetheti árát. - Jaj, felség - veté ellen a’ leány -, holnap visznek esküvésre. De ha te felséged nekem adja az öviben való dákost, megvédem majd szűzességem virágát, megtartván azt felséged számára s megteljesítvén az evangyéliom szavát, mondván: „Adjátok a’ tsászárnak azt, ki a’ tsászáré.” Ottan a’ királ általadá néki kis dákosát. Ezen talpraesett válasz annyira szerelmetessé tevé őt a’ leánba, hogy sem éte, sem ita tőlle. Éppen azon járatban vala, hogy újdonsült kegyessének lakot szereztessen a’ Fetskeuttzai tulajdon palotájában. S imhol a’ mi prókátorunk, ki alig tűrtőzteté magát, vetekedőtársinak nagy bosszúságukra vezeti aráját, a’ harangok zúgása közben, muzsikaszóval. Has-hasító lakodalmat szerze. Estére kelve, tántz végeztével, betére házába, be a’ kamarába, holott a’ szép hajadonnak már fekünnie kelleték. De a’ gyenge szép hajadon képiben hadrakész manót, ördögöt lele, ki gyűlhödtséggel ül vala székiben, nem akarván a’ prókátornak ő nyoszolyájára szállnia, de a tűz mellett marada, fűtözvén haragját és kisded dolgát. A’ jámbor férj ezen igen ámula, térdet hajta előtte, megkérvén őt az első hadakozásnak kellemetes öszvetsapására. De a’ leány meg sem mukkana: s mikoron amaz megkísérté felhajtania a’ szoknyátskát, legalább szemreveendő azt, ki oly sokba került vala néki, a’ leány úgy megtsapá kezivel, hogy szinte ropogott a’ tsontja belé, de meg nem szólalt. Tetszék ezen játék a’ prókátornak, ki tudni vélé, hova lyukad ki mindez, vagyis azt, kit kegyelmetek is tud. Nekibizakodván tehát, tsak játszadozék tovább, zsebrerakván a’ kis rátartinak jókora tsapásait. Addig kérlelé, kerülgeté, ostromolá, hogy majd köntössének ujját tépte le, majd szoknyáját szaggatá széllyel, oda-odatsúsztatván kezit a’ drága pénzen vött szerszámnak végihez. Ez szörnyű elvetemültségén a’ leánzó igen megbúsula, talpra terme, s elérántván a’ királ dákosát, szóla fennszóval: - Mit akar kegyelmed éntőllem? - Mindent! - vala a’ válasz. - Ejha! Bezzeg nagy lotyó volnék, hahogy szívem ellen odaadnám magam. Ha kegyelmed azt gondolá, hogy szűzességemet fegyvertelen találja, hát igen tsalatkozék. Imhol a’ király dákosa, ezzel ölöm meg, hahogy esmént eszébe jutna hozzám nyúlnia. Ezt mondván, vőn egy darab szenet, mind farkasszemet nézvén a’ prókátorral, s íra egy sávot a’ padlóra, mondván:

39

- Imhol a’ királ domíniumának a’ mesgyéje. Nehogy bémerészkedjék: Ha általlépi, bizon el nem hibázom kegyelmedet! A’ prókátor ingyen sem szándékozván a’ dákossal szerelmeskednie, ott marada leforrázottan. Hallván ama könyörtelen szententziát, minek ő maga fizette vala meg a’ költségeit, s megpillantván a’ ruhafoszlányokon által szép kis mutatót a’ dagadozó tzombból, ki fejér és friss vala, s a’ gúnya lyukait bétapasztó drága házibéllést, et caetera, édesnek vallá a’ halált, ha tsak kissé kóstolhatna abban. Bé is ronta a’ királ birtokába, kiáltván: - Bánom is én a’ halált! S ugyantsak nagy vehementziával veté magát reá, annyira, hogy a’ szép leán igen gonoszul a’ nyoszolyára terült. De ezen nem veszté el bátorságát, rúg-kapálózván oltalmazá önnönmagát, úgyhogy a’ prókátornak alig engedteték illetnie a’ vadnak szőrit: ennek fejiben is nyer vala akkora tőrvágást, ki jókora szalonnadarabot haséta le farának tájékárul, egyébként nem nagy kárt tevén benne, s így még elég oltsó árt fizetett azért, hogy a’ királ birtokába tört vala. De maga ez hitván sikertől is megrészegedvén, üvölte! - Nem akarok élnem, hahogy nem bírhatom ezen szépséges testet, ezen szerelmetes tsudát: Nosza! ölj meg hát! S újólag támadást intéze a’ királi telekre. A’ szép leány, kinek a’ királ motoszkál vala fejiben, meg nem indula ez nagy szerelmen, s zordul szóla: - Ha kegyelmed tovább fenyegeti, üldözi ezt, hát nem kegyelmedet, magamat ölöm meg! Oly ádáz vala tekintete, hogy a’ szegény ember megszeppene. Leült, módfelett bánkódván a’ balszerentsén, s ez éjtzakát, ki az egymást szerető újházasok számára véghetetlen gyönyörűség, sopánkodással, reménkedéssel, fohászkodással, külömb-külömb ígérgetéssel tölté: hogy még a’ gondolatit is ellesi majd, hogy ő mindent kedvire eltékozolhat, aranyban adják elébe az ételt, köz-hajadonsorból rangos dámaságra emelkedik, mert módja lészen nemesi uradalmat vásárlania; végezetül, hogy ha ráálland egy lántsát törni ővélle szerelemnek tiszteletire, ottan elhaggya, és jókedvvel úgy hal meg, amiként ő kívánja. A’ még mindig friss leányzó azt felelé neki, már reggel tájban, hogy bátor haljon meg; egyéb örömet úgysem vehetne őbenne. - Én nem hitegettem kegyelmedet - mondta. - Hahogy esküm ellen a’ királynak adom magam, legalább megkímélem kegyelmedet a’ jött-mentektül, félkegyelműektül, taligásoktul, kikkel fenyegetőzém. Hogy reggel lött, magára ölté nászköntösét és egyéb násfáit, türelmesen várakozék, míg férje, ki nem kelle néki, ki nem fordula a’ házból, hogy némi-nemű peres felének dolgában eljárna, s ottan a’ leán elerede bé a’ városba megkeresni a’ királyt. Alig halada egy nyíllövésnyire, rábukkana a’ ház környül ólálkodó nemes szolgára, kit a’ mondott ura királya állatott vala lesben, ki is menten így szóla a’ még lakatolt menyetskéhez: - Nem a’ királyt keresi kegyelmed! - Vaj igen - vala a’ válasz. - Akkor kegyelmed én bennem találja mentül jobb attyafiát - monda a’ széllel bélelt ember s minden hájjal megkent udvarnok. - Kérem a’ kegyelmednek segítségét és pártfogását, mikép ím magam adom kegyelmednek az enyimet. Erre útbaigazítá őt, minémű ember légyen a’ királ, mely ódalrul lehessen őt megfogni: hogy majd dúl-fúl, majd szavát sem hallani, azután így meg amúgy, szép hópénze lejénd, jeles 40

gondoskodás történik rólla, tsak jól sarka alatt tartsa ám a’ felséget. Egy szó mint száz: oly ékessen beszéle az uraság az úton véges-végig, hogy tökéletes ringyót faragott belőle, előbb hogy a’ Fetskepalotába béfordulának, holott is későbben D’Estampes asszony lakozék. Sírt a’ nyavalyás férj, miként végvonaglásában a’ szarvas, mikoron áldott feleségit honn nem lelé, s közönséges szokás szerint búnak adá fejit. Feletársai annyi szégyent és tsúfságot tőnek rajta, amennyi tisztessége lett vala Szent Jakabnak Compostellában. De ezen szegén kuraffi annyira emésztődék és aszék öszve bánattyában, hogy végtére a’ többiek jókedvvel megvígasztalták volna. Ez béllelt-süvegesek, közönséges törvény-fitzamítási szokás szerint, megszententziázák, hogy a’ kárvallott jámbor nem vétetnék szarvaztatott férj számában, miérthogy a’ felesége már az első lántsatörést is megtagadta tőlle. Hahogy a’ szarvat-rakó fél nem a’ királ, még a’ mondott házasságkötés széllyelbontását is fölvállalják. Bátor a’ férj halálosan belebolondult vala a’ tzédába, mégis egyelőre meghagyá a’ királynak, abban bizakodván, hogy egy szép napon mégistsak magáénak vallhatja majd, mert az ő betslése szerint egyetlen éjtzaka ővéle felér az életfogytiglan való szégyenvallással. Bezzeg, ez az igaz szerelem! Sok nagy-legén orrát fintorgatja talán ez nagy szerelmen, őnéki azonban szűnes-szűnetlen őrajta jár vala elméje, elhanyagola pert, perest, tolvajlást s mindent. Úgy kulloga a’ Törvénpalotán, valamikép zsugori, ki elvesztett kintsét keresi, görnyedten, bambánálmatagon. Sőt egy napon lehudozá némi-nemű tanátsosnak ő köpenyegit, azt hívén, hogy azon fal mellett állana, holott a’ prókátorok apró ügyes-bajos dolgaikat szokták lefolytatni. Ezenközben a’ király estve-reggel szereté a’ szép leányt, nem tudván bételnie vélle, ki oly igen választékos és kedves vala a’ szerelemnek tsínja-bínjában, jelesül értett a’ tűznek gyújtásához s ótásához egyaránt. Most zsémbelösködék a’ királlyal, holnap békéllgeté, sohasem vala egy s ugyanaz, ezernyi leleménye lévén; egyébiránt jószívű asszonyi állat, ügyesebben tsátsogó bárki másnál, örökkétig nevető, s ki nem fogyó a’ bohó pajzánkodásból s apró-töprő dévajságokból. Néminemű Bridoré nevű nemes uraság megölé magát őérette, azon bánattyában, hogy meg nem könyörült rajta szerelem dolgában, pedig néki kínállá Touraine-béli Bridoré nevű nemessi uradalmát. Bezzeg, mainap nemigen terem azon régi jó Tours-földi fajta, ki egyetlen víg lántsatörésért egész uradalmat adhat vala. Ennek holta megszomorítá a’ széplánt, s mivelhogy a’ gyóntatóattya súlyos vétkül veté reá ezen halálesetet, hitet tőn önnönmagában, hogy ámbátor királ kedvesse lenne, jövőben elfogadja az uradalmakat, alattomban vígsággal éli majd világát, hogy megmentené ő lelkit a’ kárhozattól. Akkoron halmozá egyben azon nagy gazdaságot, ki városszerte öreg betsületet szerze őnéki. Sok számos nemes embereket mente meg a’ haláltul, oly ügyessen kevervén kártyáit s annyira kifogyhatatlan lévén a’ jeles mentségekben, hogy a’ királ ingyen sem sejdíté, mely szorgalmatossággal segítene néki jobbágyinak boldogításukban. Való bizon, oly igen ínyére vala ezen leány, hogy még azt is elhiheté néki, hogy a’ fennvaló deszkák a’ lennvalók volnának, mely dolog annyival is könnyebb vala, mivel a’ felülmondott Fetskepalotában a királ végeszakadatlan mind tsak feküvék, s ez okon bajosan tehete különbséget a’ deszkák között. Szünetlen hímeze, mintha tsak próbára akarta volna tennie ezen szép kelmét, ha kopik-é vagy sem? Bezzeg tsak maga magát koptatá, nyütte ezen drágalátos ember, tekintve, hogy szerelem mián halt meg. Jóllehet a’ leánnak gondja vala arra, hogy tsak szép embereknek adja bé derekát, kiváltkép penig olyanoknak, kik az udvarnál mentől otthonosabbak, s ámbátor tsoda-fukarul méré grátziáját, mégis irigyei, vetekedő társai ráfogták, hogy tízezer tallérokért már a’ botskoros nemes is kóstolhat a’ királ örvendetességiben: ezek azonban hazudton hazudtanak, mert mikoron a’ mondott felséggel öszvezördüle, ki is szemibe lobbantotta a’ dolgot, méltatlankodva felele:

41

- Szemökbe pökök, átkozom ezeket az ebadtákat, kik ez hírharangot felségedre rakták. Elhiheti nekem felséged, egyetlen oly szeretőm nem vala, ki kevesebbet hozott volna a’ konyhára harmintzezer talléroknál! A’ királ, jóllehet szőrnyen bosszantá ezen dolog, mégis nevetni kéntelenítették, s hogy a’ gonosz szájakat elnémítsa, még megtartá őt egy hónapig. Utoljára Pisseleu kisasszony addig nem bízhaték hölgyi s királ-ágyassi rangjában, míg versentársát meg nem rontotta. De még romlásában is sokan jókedvvel kaptak volna őrajta; hiszen némi-nemű ifiú főnemes vevé feleségül, még boldogságot is lele oldalánál; mert annyi szerelem, annyi tűz vala benne, hogy juttathatott volna másoknak is, kik szerfelett való hívesség hibájába esnek. De felveszem az elejtett fonalat. Egy napon a’ királ kegyesse végigsétála a’ városon gyaloghintaján, vásárlani akarván fűzőzsinórokat, szalagokat, topánokat, tsipkegallérkákat, s egyéb szerelmi szerszámokat. Ezúttal olyan szép vala, annyira jelesül piperkézett, hogy mindenki, kiváltkép penig a’ kispapok azt hiheték őt látván, hogy a’ mennyek kapuja nyílt meg. S imhol jő a’ jámbor férje véle szemben a’ Trahoir-kereszt közelében. A’ menyetske éppen kitette vala pitzin lábát a’ gyaloghintóból, de hirtelen el-bérántá fejit, mikéntha kígyót pillantott volna meg. Jó feleség vala, mert tudok nem egyet, ki nagy gangosan elhaladt volna, hogy vérig sértse emberét, fittyet hányva őkelme férjúri mivoltának. - Mi lelte kegyelmedet! - kérdezte Lannoy úr, ki udvarlásképen hozzászegődött vala. - Semmi - felele halk szóval -, tsak amaz járókelő ott az én férjem. Szegénke, hogy megváltozott! Ennek előtte majomhoz vala hasonlatos, most penig úgy tetszik, Jóbnak képmássa. A’ nyavallyás prókátor elképedvén megállapodék, majd meghasada szíve a’ parányi lábnak, az olly igen szeretett asszonyának láttán. Hallván ama szavakat, nemes Lannoy ígyen szóla a’ férjhez, igaz udvari kópé módjára: - Hát azért, hogy az úr a’ férje, még nem kelletik elállani úttyát! Eme beszéden a’ menyetske nevetve fakada, a’ jámbor férj pedig, ahelyet hogy vitézül megölte volna az asszonyt, sírva fakada, miként gyermek, hallván a’ katzajt, ki repeszté szívét, agyát, lelkét s mindent, annyira, hogy majd rá nem dőlt egy vén polgárra, ki ugyantsak mereszté szemit, elméjébe vésvén a’ nagy esetet, hogy a’ királ kedvesét látja. Ezen gyönyörű virágszál látomása, kit bimbó korában magáénak vallott egykoron, ki mostan immár kifeslett, illatozó vala, ezen hattyúkeblű, tündérderekú fejér jelenés annyira beteggé és bolonddá tevé a’ szegény prókátort, hogy azt ki sem mondhatni szóval. Tsak az olyan valaki érheti föl eszivel ezen embernek veszett kínját, ki már egy ízben elutasíttaték a’ bolondulásig szeretett teremtéstül. Nem is mindennapos az akkora belebomlottság, aminémű az övé akkoron vala. Megesküvék, hogy életit, marháját s mindenit reáteszi, hogy egyszer legalább légyen ővélle testi egyességben, s akkoron úgy lakmározik majd a’ szerelemben, hogy akár ott is hagyja máját, veséjét. Hazaérvén, hajnalig futkároza kamrájában ide s tova, mondogatván, miközben szaporákat bökdöse homlokára: „Bezzeg meg kell kapnom! A’ szentyit! Az istenit! Hiszem férje vagyok, ördög és pokol!” Az életben kovátsoltatnak történetes dolgok, kiknek hallatán a’ kitsin elméjű nép hitetlen tsóválja a fejét, mivelhogy ez mondott dolognak öszvetalálkozásai természetfelett valóknak tetszenek; de a főfő eszű ember igazaknak vallja őket, hiszen senki tsak úgy ujjából nem szophatta volna. Ilyenformán jár vala a’ mi szegén prókátorunk már azon éjtzakára virradó reggelen, mellyel hiában annyit rágódék szerelmin. Beállíta hozzája igen reggel néminemű nevesebb s a’ királyhoz is bejáratos peres fele azzal, hogy nagy summa kellenék néki, vagy 42

tizenkétezer tallérok, és pedig haladéktalan. Mire a’ minden hájjal megkent patvaros elébe adá, hogy bezzeg tizenkétezer tallérok nem lelhetők ám minden útszélen olyan gyakorta, mint az, amitsoda ott mindig leletik: hogy a’ kezeseken s a’ kamat bizonságán felül még szükséges valaki, aki tsak úgy ölbetett kézzel tizenkétezer tallérokat elé tudjon teremteni; ilyen tsodabogár pedig kevés vagyon Párisban, bármely nagy város légyen is, s még számos efféle szóbeszédeket, kit a’ prókátorok ilyenkor elő szoktanak rántzigálni. - Dejszen, nagyságodnak nagy zsugori uzsorás hitelezője lehet? - kérde annak végeztével. - Bezzeg, így vagyon - felele a’ másik -, miérthogy a’ király kegyessének izéjével vagyon dolgom. Szót se szóljon errül! De ma estve húszezer talléroknak és „de Brie” földemnek árán, majd elbánok vélle. Ezen a’ prókátor megsápula, az udvarnok pedig észbe kapá, hogy imhol valamit elrontott. Tsak nemrég tért vala meg a’ hadból, s még nem tudá, hogy a’ királ kegyessének férje volna. - Kegyelmed elhalványult színiben! - monda. - Kilelt a’ hideg - felele a’ patvaros. - Úgy hát az adománlevelet és a’ tizenkétezer tallérokat őnéki szánta kegyelmed? - Néki bezzeg. - Aztán kitsoda kalmárkodik vélle? Talántán önnönmaga? - Nem a! - monda az uraság. - Ez tsipp-tsöpp ügyeknek s nyomós apróságoknak sáfárja egy nemtelen asszonyi állat, kinél azomban soha talpraesettebb komorna. Széllel béllelt személy az, s bizon az ő ujjaihoz is tapad egy-egy szép batka az éjszakákból, kikkel a’ királyt meglopják. - Vagyon egy pénzköltsönzőm, ki ugyan szolgalatjára lenne kegyelmednek; de semmi sem lészen a’ dologból, s a’ mondott tizenkétezer tallérokból kegyelmed egy árva fityinget sem lát, hahogy a’ mondott komorna maga nem jövend ide bésöpörni azon mitsodának zsoldját, ki a’ legnagyobb alkimista, mert vért arannyá változtat. Isten úgy segéljen! - Jó fogás lenne, hahogy ottan Nyugtatást adat vélle! - felele az úr nevetvén. A’ komorna késedelem nélkül beállíta a’ tallérok találkozójára a’ prókátorhoz, ki őt magához kérette vala az udvari embertül. Elgondolhattya kegyelmetek, hogy a’ tallérok őnagyságaik már ott állának szép sorjában, miként a’ vetsernyére menő sororok, úgy hevervén az asztalon, hogy látomásuk nevetésre ingerlené még a’ szamarat is, kit vakaróvassal kaparnak, olyan szépen ragyogának e derék, nemes ifiú tsatarendek. A’ jámbor prókátor nem ugyan szamaraknak szánta e’ látomást. A’ komorna-szolgáló vizesre nyalogatá szája szélit s ezer miatyánkokat mormola a’ mondott tallérok felé. Látván ezt a férj, fülébe súga némely szókat, kik aranyat izzadának: - Ez mind a tiéd! - Jaj! - szóla amaz. - Még sohasem vettem ekkora árt! - Lelkem - vete viszontag az áldott jó ember -, mind megkapod, s fejiben még tsak meg sem terhellek... Annakutánna kissé magafelé térítvén a’ leányzót, mondá: - A’ te megbízó feled meg sem mondotta néked, hogyan hívnak éngem? Tudd meg tehát, hogy én vagyok ama hölgynek igaz férje, kit a’ királ elketsegtetett a’ kötelességitől, s kit te szolgálsz. Vidd el néki eme tallérokat s annak utánna jere vissza, majd leolvasom azokat, kik néked járnak, de vagyon egy kikötésem, ki nyilván ínyedre lészen. 43

Az ijedező komorna öszveszedé magát, s szerfelett fúrta oldalát, mivel is érdemelné a’ tizenkétezer tallérokat, hahogy a prókátor meg sem illeti. Hamarost meg is tére. - Lássad, galambom - úgymond a’ férj -, imhol tizenkétezer tallérok. De tizenkétezer tallérokon szerezhetni uradalmakot, embereket, némbereket, s legalábbis három papoknak lelkiesméretöket. Ez okon úgy vélem, hogy tizenkétezer tallérokon tulajdonomba szállasz testestüllelkestül, aggodalmastul-mindenestül. Hitelt nyitok néked és penig mint a’ magamszőrűek szokják: adván s újólag adván. Azt akarom, eredj tüstént a’ mondott urasághoz, aki reméli, hogy ma este szeretheti feleségemet, aztán megmaszlagosítod őkelmét, koholván, hogy a’ királ menne őhozzá estebédre; hogy ma éjjel keressen egyebütt enyhítő balzsamot. Annakutánna, mondanom sem kelletik, magam ülök az úrfinak avagy a’ királynak szánt nyeregbe. - Oszt mikép ejti módját? - Hát - úgymond a’ prókátor - megvásároltalak, tégedet és praktikáidat. Alig pillantandasz kettőt a’ tallérokra, mindjárást szerit leled, mikép adod majd kezem ügyébe ennen feleségemet. Ez álnoksággal ingyen sem vétkezel. Nemde jámbor tselekedet az, ha a’ hitestársaknak szent egyesítésükön munkálkodunk, kiknek a’ pap tsupán kezüket tevé egymásba. - Engem ugyse, eljöhet kegyelmed! - úgymond a’ fejér tseléd. - Vatsorának utánna minden világot eloltunk, annakutánna kegyelmed ugyan jóllakhatik úrnémmal. De egy árva szót nem szabad szóllania! Szerentsére ez örvendetességes pertzekben ő többet kiált, hogy nem mint szól, tsak rángatásokkal tészen kérdéseket, mert hát erőssen szemérmetes ám őnagysága, s nem kedveli a’ rút beszédeket, kikkel az udvari hölgyek ugyan élnek. - Oh, nesze, fogd a’ tizenkétezer tallérokat, s kétannyit ígérek néked, hahogy alattomban megkapom azon jószágot, ki törvény szerint megillet. Ottan megszabták az órát, az ajtót, az adandó jelt s mindent, s a’ komorna el-hazamene, öszvér hátán jó kísérettel hurtzolván a’ szépséges dénárokat, kiket a’ törvénygabalyító szemenként ragadott vala el özvegyektül, árváktul s másoktul, s kik ahajt mindannyájan bésétálának amaz kisded gödrötskébe, hová minden beömlik, még az életünk is ki onnét jött. Ihol a’ mi prókátor téns-urunk beretválkozik, szagosítja önnönmagát, felölti legszebb fejérneműjét, megtartózkodik a’ hagymátul, hogy lehellete kellemetes légyen, erősítőt vészen be, fodrokba szedi tintseit, s mindet elkövet, kit tsak kigondolhat egy törvénszéki félkegyelmű, hogy annak révén nyalka uraság formáját öltse. Daliás legényként kelleti magát, erőlködik fürgének lennie s elpalástolnia ábrázattyának ő fertelmességit. De haszontalan iparkodék: tsak érzék rajta tovább a’ prókátorszag. Néki nem vala úgy helyén az esze, miként a’ Portillonbéli szépséges mosónénak, ki is vasárnapi piperét tsinálván a’ galambja kedviért, nagymosást tőn az ő dolgotskájával, s nevetlen ujját kisség a’ tudott helre bétsúsztatván s megszimmantván, monda: - Ejnye, kis hamis, még mersz szagoskodnod! no megállj! mindjárást kék vízzel öblítlek! Annakutánna ügyessen visszahelyezé a’ paraszti crispiment, hogy megoltalmazná a’ tágulástul. A’ mi patvarosunk viszontag a’ világ mentől szebb úrfiának vallá önnönmagát, penig minden kenőtsei között ő vala a’ legundokságosabb. Hogy a’ szót ne szaporítsuk, könnyű gúnyát ölte, jóllehet a’ hideg úgy kapar vala, miként a’ kenderkótzos kötőfék, elkierede házából, s egy szemfordulás alatt a’ mondott Fetske utzában terme. Jól falka ideiglen türedelmessen várakozék. Hogy estve lött, s már azt kezdé gyanítani, lóvá tötték, jöve a’ komorna megnyitni az ajtót, s a’ jámbor férj boldogságosan béosona a’ királyi palotába. A’ fehér tseléd vigyázatosan bétsuká holmi benyillóba, közel az ágyhoz, kiben a’ mondott hitestársa hálni szokott. A’ réseken által szemlélheté őt tökélletes szépségiben, mert lehányta vala magáról ruháit, s a’ tűz mellett magára vevé hartzi gúnyáját, kin mindenek általtetszének.

44

Ezenközben pedig a’ menyetske gondolván magában lennie a’ komornával, afféle bohóságokat beszélgete, kiket az asszonyi állatok vetkeződés közben már mondogatni szoktanak. - Hát talántál nem érek húszezer tallérokat ma estve? Ejszen ezért itt bötsületessen meg is fizetnek a’ Brie kastéllal. Ezt mondván gyengéden emelinté az előretolt várfokokat, kik kemények valának miként a’ bástyák, s ugyan állhaták a’ legádázb vívásokat, hiszen már sokízben fenemód rajtaütöttek vala, mégsem engedtenek. - Vállam egymaga fölér vagy egy királysággal! Bajossan hiszem, hogy a’ királ szerezhetné mássát. De, istenugyse, kezdem unni ezen mesterséget. Folyvást munkálkodni, nints abban öröm. A’ komorna elmosolyodék, a’ szépasszon szóla: - Jónéven venném segédleted... Kire a’ komorna még jobban nevetve monda: - Hallgasson, kisasszon! itt vagyon ő! - Ugyan kitsoda? - Az ura. - Melik. - A’ hites. - Tsitt! - szóla ezúttal a’ szépasszony. A’ komorna tövirül-hegyire megbeszéllé néki, miként járt volna, meg akarván tartania mind úrnéjának ő grátziáját, mind a’ tizenkétezer tallérokat. - Úgy bizon, megkapja a’ pénzének árát. Elébb azonban jó darabig megdideregtetem. Vesszen ragyogásom, s bátor legyek olyan rúttá, miként egy tsörgőre faragott fajantsi, ha kap belőlem! Majd te bújsz képemben az ágyba, s szorgalmatos leszel, hogy betsülettel megérdemeld a’ tizenkétezer tallérokat. Mondd néki, hogy igen reggel hordja el az irháját, nehogy én általlássak a’ turpisságon. Kevéssel hajnalnak előtte én fekszem majd mellé. A’ szegén férjet majd megvette a’ hideg, foga tsak úgy vatzoga. A’ komorna bémene hozzá, mikéntha valami gyoltsot keresne, s monda néki: - Tsak fűtözze kegyelmed tovább a’ vágyakozásit. Asszonyom ma estve ugyan nagy készületeket tészen, nem lesz kegyelmednek panaszra oka. Hozzáláthat ádázul, másként azonban meg ne pisszenjen, mert ez vesztem lenne. Végezetül, mikoron a’ jámbor férj immáron jóformán kotsonyává fagyott vala, elolták a’ szövétnekeket, a’ komorna halkkal kiálta a’ kárpitok felé a’ királ kegyesséhez, hogy itt vagyon a’ nagyságos úr, de maga feküvék az ágyba, a’ szépasszony penig el-kiméne az ajtón, mikéntha ő lett volna a’ komorna. A’ prókátor kibúvék hideg rejtekiből, s annak rendje s módja szerint beletemetkezék a’ dunyhákban, gondolván őmagában: - Ejnye be jó! A’ komorna ada nékije többet, mint százezer tallér ára portékát. Ekkoron megesméré a’ jámbor atyafi, mely szarvas különbség volna a’ királi palotáknak tsordultig való hévsége és a’ polgári konyháknak szűkösségök között. A’ fehér tseléd, ki tsak nevete, miként a’ likas paputs, tsudajól játszá a komédiát, felségesen tartá a’ törvényrontót drágalátos visításokkal, 45

tsavarodásokkal, szökkenésekkel, rángatódván, akártsak a’ szalmára került potyka, unosuntalan kiáltván: ha! ha! annyira, hogy sor nem kerülhetett a’ beszédre. Addig intéze őhozzá kérdéseket, addig nyere a’ prókátortul dús válaszokat, míg ez ugyan álomba nem merüle, miként a’ kiüríttetett zsák. De a’ dolog végeztének előtte a’ szerető, ki megőrzeni kíváná ezen jeles gyönyörűségek éjtzakájának emlékit, némi-nemű hirtelen kirohanás alkalmatosságával, egy maroknyi gyapjat tépe az asszonyon, nem tudom, mihelyen, tekintve, hogy ott nem voltam, s keziben szorongatá a’ szép leány izzó erköltsének drága zálogát. Hajnaltájban, tikszó-koron, a’ szépasszony odaorozkodék ura mellé s aluvást tettete. Mingyárást a’ komorna gyengéden rákoppinta a’ boldogan alvó férjnek homlokára, fülében súgván: - Itt az idő! Szedje föl kegyelmed a’ sátorfáját és álljon odébb. Megvirratt! Az atyafi, szerfelett bánkódván azon, hogy itt kelletik hagynia kintsét, még egyszer látni kíváná szertefoszló boldogságának kútfejit. - Ejnye - monda a’ tetemre híváshoz folyamodván -, én szőkét fogok, ez meg fekete! - Mit mívelt kegyelmed! Úrném mindjárást megesméri rászedetésit! - De hát idenézz! - Ugyan - felele nyilvánvaló fitymálással -, hát nem tudja kegyelmed, hogy ami talajából kitépetett, elhalványul, fakóvá lészen? Ezzel kitevé a’ szűrit, s nyomban jó katzagásra fakadának ketten a’ jó bestével. Ez eset elhírült. A’ szegén Féron prókátort sírba vivé azon való bánattya, hogy maga vala az egyetlen, ki meg nem kaphatá a’ feleségit. A’ menyetskét penig ettől fogván a’ szép Féronnének hítták, s minekutánna elhagyta vala a’ királyt, bizonyos ifiú de Buzanois grófhoz ment feleségül. Agg napiban meg-megbeszéllé ezen jeles tsintevést, jót katzagván, mivelhogy sohasem szenvedheté ezen patvarosnak az illattyát. Tanulsága ez esetnek az, hogy kelletinél inkább ne ragaszkodjunk az olyan asszonyi állatokhoz, kik nem önként viselik jármunkat.

46

AZ ÖRDÖG ÖRÖKÖSSE Vala akkoron a’ párisi Bódog Asszony székesegyházának némi-nemű agg jámbor kanonoka, ki tulajdon szép házában lakozék az Ökrös Szent Péter közelében a’ templompiatzon. Ezen kanonok még köz-pap lévén jött vala Párisba, mezítelen, mikép a hüvelytelen kard. Miérthogy szép szál ember talált lenni, tekélletesen alkottatott, és olyan bévséges természetű vala, hogy szükségkoron többeknek dolgát is elvégezhette vala, nagyobb tsorbulás nélkül: mindenestülfogván a hölgyeknek meggyóntatására adta magát, nyújtván a bánatosoknak édességes ódozatot, a kórosoknak egy drachmányit az ő balzsamomábul, s kinek-kinek holmi nyalánkságot. Titoktartó, jókedvű adakozó volta s egyéb egyházi minéműségei nagy jó hírnevet szerzének néki, annyira, hogy az udvarnál is nyere foglalatosságot. Ekkoron, hogy a’ hivatalos világnak, a’ férjeknek s egyebeknek szemet ne szúrna, mondjuk: hogy az ő jámbor és üdvösséges művelkedetei a’ szentségnek mezébe öltöztessenek, a’ Desquerdes marsalné adá néki Szent Győzőnek egy tsontját, kinek ereje szerzette légyen a’ kanonoknak minden tsodatetteit, s a firtatónak akkoron ilyen felelet adaték: - Vagyon egy tsontja, ki mindeneket meggyógyít. Ennek senkifia nem szólhata ellene, mivelhogy nem vala illő dolog a’relikviákban kételkedni. Reverendájának ő árnyékában a’ jámbor pap főfő hírnévre vergődék, mint a’ ki jelesül bánik fegyverivel. Úgy is él vala, mint kiskirály, pénzt vervén a’ hintezővel, s jó borrá változtatván a’ szentelt vizet. Annak felette a’ jegyzők beiktatták minden testamentumoknak „et caeterá”-iba (deákul: caudicilus, nem penig „codicilus”, mint némelyek vétkessen írják, mert hogy a’ szó cauda-ból eredt, mintha mondaná: a’ hagyománynak farka). Végtére a’ jámbor tsuhás még érsek is lehetett volna, tsak mondania kelle: „Süveg kellenék fejemre, ki jobban melengesse agyamat.” De minden kínált hivatalokból nem választa többet a’ hitvány kanonokságnál, hogy a’ gyóntatási dús jövedelmeket megtarthassa. Ámde egy szép napon a’ hős kanonok azon vevé észben magát, hogy ágyéka immáron meggyengült, hiszem jó hatvannyoltz esztendős vala már, s valljuk meg, számos gyóntatószékeket koptatott vala el. Ekkoron számot vetvén nagy sok jámbor tselekedetivel, úgy vélekedék, hogy szüntetheti immár ő apostoli munkálkodását, mert hogy kerek számban százezer tallérokat valla, kiket egytől-eggyig teste verejtékivel szerzett volt. Ezentúl már tsak a’ főfő ágyságbéli asszonyokat gyóntatá, igen derekassan. Mondják is vala az udvarbéliek, hogy a’ legjava ifiú egyházfiak hiában erőködnének, tsak az egy Ökrös Szent Péter-béli kanonok ért igazán a’ rangos asszonyok lelköknek derekas megtisztállásához. Lassanként a’ kanonok, a’ természetnek rendjéhez képest, szép kilentzven esztendős emberré lőn, hófejér hajú, remegős kezű, mégis rendíthetetlen, miként egy torony, s minekutánna annyit köpködött vala köhögés nélkül, mostan köhögdegéle, nem tudván pökni; fel sem kele a’ székiről ő, ki annyiszor feltámadott vala az emberiség kedviért. De azért frisset evék, szilajat ivék, szót nem szólván, talpig egy Bódog Asszony székesegyházi eleven kanonoknak képét viselvén. Látván a’ mondott kanonoknak ő mozdulatlan voltát, hallván némi-nemű mende-mondákat ő tsapongó életiről, mely szóbeszédek rövid idő óta a’ mindétig tudatlan kisemberek között szárnyra kaptak vala; tekintve néma remeteségit, virágzó egésségit, ifiúságos aggságát s egyebeket, kiket hosszadalmas dolog volna elmondani: valának olyanok, kik botránkoztatás végett és szent vallásunknak nyilván ártalmára nem átallották mondani, hogy a’ felül mondott tsuhásnak bőrében immár ötven esztendeje az ördög lakoznék; az igazi kanonok pedig régóta halott lenne. Hajdani gyónottjainak valóban úgy tetszék, hogy tsakis az ördög, az ő nagy hévsége mián, forralhatta vala amaz alkémiai főzeteket, kiket kívánatokra a’ jámbor gyóntatóatyátul nyertenek, kinek úgyszólván mindig ördög vala testiben. De mivel az ördögöt éppen az asszonyok immár jó puhára főzték s agyon nyomorították vala, annyira, 47

hogy még holmi húszesztendős királné kedviért sem indult volna meg; a’ serény elméjűek és egyebek, kik nem estenek fejök lágyára, de még a’ bugrisok is, kik minden dolgokon okoskodni szeretnek s még a’ tar koponyán is tetvet lelnek, azt kérdezék, minek is viselne az ördög kanonok képet, minek járna a’ Bódog Asszony székesegyházába a’ kanonokok óráján, s annyira menne, hogy még a’ tömjént is bélehelné, megkóstolgatná a’ szentelt vizet, s számtalan egyebeket mívelne. Ez eretnek szavakra eggyesek azt mondák, hogy az ördög nyilván meg akarna térnie; mások: hogy azért öltötte volna őmagára a’ kanonoknak képmássát, hogy megtsúfolja a’ felülmondott derék gyóntatónak ő három öttséit s örököseit, váratván őket önnön-holtukiglan nagybáttyoknak dús hagyományára, kinek is házatájára naponként elvetődnének, lesvén, ha a’ jámbornak még nyitott-é a’ szeme. Hát bizon, az ő szeme mindannyiszor tiszta, eleven és átható vala, miként a’ basiliskus szeme; mely dolgot felette jó néven vevék, merthogy igen szeretik vala báttyokat - szájokkal. Erre nézvést egy aggnő mondá a’ kanonokot nyilván ördögnek lennie, merthogy egy éjjelen megvatsorálván a’ penitentziáriusnál, két öttséi vezették a’ bátyát hazafelé, lámpás nélkül, s tsak úgy vigyázatlanságból, megbotlatták egy jó kőrakásban, ki Szent Kristóf márvánképe számára egybehordattatott vala. Elestiben a’ kanonok ugyantsak tsillagokat láta, de a’ drágalátos ötskösöknek kiáltásira, meg az aggnenőtől hozott szövétnekek világánál talpra terme s áll vala egyenest, miként a’ gyertyaszál s vígan, miként a’ sólyom, mondván, hogy a’ penitentziáriusnak ő jó borotskája adta volna az erőt az ütésnek elvisellésire, hogy tsontjai ugyan kemények, s ádázabb lökéseket bírtanak immáron el. A’ jó örökösök, kik holtnak vélték, ezen igen elámulának, s láták, hogy bizony az időnek nem leszen könnyű dolga báttyokat összezúzni, hiszen a’ kövek is kudartzot vallottak vélle. Nem hiában mondották őt jó báttyoknak, mert jó vala ám az ő minéműsége. Eggyes gonosz nyelvűek mondogatták, hogy a’ kanonok szaporán bukkant volna az effajta kövekre ő jártában-keltiben, annyira, hogy végtére hon marada, tartván a’ kőkórságtul, s hogy a’ még gonoszabb dologtul való félelem vala ő remeteségének voltakép való oka. Mind ezen mendemondákban annyi a’ nyilván való, hogy a’ vén kanonok, ördög lett légyen avagy nem, hon üldögéle, nem akaródzék meghaláloznia, s hogy valának három öttséi, kikkel tsak úgy él vala el, amikép az ember a’ zsábájával, lágyék-kórságával s az emberi életnek egyéb velejárójával. A’ három örökösöknek eggyike a’ leggonoszabb katona vala, ki asszonyi méhbül valaha kijött, s feltörvén a’ héjat, nyilván széllyel repesztette annyának posztóját, miérthogy fogastulszőröstül bújt ki onnét. Az igének két idejében zabál vala, a jelenben és a jövőben, mert nőstényszemélyeket tart vala harisnyapénzekkel. A’ gyakorta használatos szerszámának erejére és tartós mivoltára igaz öttse vala az ő nagybáttyának. A’ hadakozásban azon vala, hogy mentül több tsapásokat adjon s mentül kevesebbet kapjon, s ez fődolog minden hartzban. Soha nem féltette bőrit; s voltakép azért, hogy nem vala egyéb virtusa merészséginél, kapitánya lőn egy nagy lántsájú tsapatnak, s kedves embere a burgundiai hertzegnek, ki nemigen firtattya vala, hogy mit mívelnének az ő zsoldosai egyebütt. Az ördögnek ez öttsét Cochegrue kapitánnak hítták; hitelben-adói, a’ parasztok, pógárok és egyebek, kiknek zseböket kiforgatá, Randamajomnak mondták, mivelhogy egyarán vala rosszmájú és erős. Ezenkívül hátát a’ vélleszületett púpja ékteleníté; de nemigen vala tanátsos úgy nézned arra, mikéntha rá akarnál hágni, hogy messzébb elláthass, mert kitaposta volna a’ hurkáidat, abbizony! A’ másod ötskös a’ törvényt tanulta vala, s nagybáttyának ő jóvoltából jeles prókátor és ügyvéd lett az Itélőpalotán, holott szintazon dámáknak ő peres dolgait viselte, kiket annak idején a’ báttya oly jelesül meggyóntatott vala. Emerre a’ Lopótök tsúfnév ragadt, lévén igaz neve, valamikép kapitánybáttyáé, Cochegrue. Lopótök vékony dongájú legény vala, sápadt, 48

mintha örökké hideget vizellene, s egészben amolyan hódformájú ábrázattya vala. Mindazonáltal egy garas árával többet ére a’ kapitánnál, s vala benne egy fikartznyi ragaszkodás nagybáttya iránt. Két esztendő óta azonban szíve kissé megfesle s tseppenként ki-kitsorga a’ háladatosság, olyképen, hogy hébe-hóba, ha a’ levegő kissé nedves vala, szerette a’ nagybáttya csizmájába dugni a’ lábát, s előre fatsargatni keveset az oly jeles örökség leviből. Jómaga s vitéz báttya kevesellék a’ reájuk eső osztályt, miérthogy törvény, juss és igazság, természet és valóság szerint mindnek harmadrészit oda kelle adniok egy nyavalyás testvéröttsöknek, ki is a’ kanonok egy másik húgának vala fia, mely örökösnek, nemigen lévén a’ jámbor férfiúnak kegyelmében, ott kelle maradnia a’ mezőn, holott juhászkodék, Nanterre közelében. Ezen pásztor, paraszt lévén, miként mind a’ többiek, a’ városba jöve két báttyának javallására, kik nagybáttyuknak házában tevék, ahhoz bízván, hogy hol az ő szamárságai, hol pedig lomha és ügyetlen mivolta mián a’ kanonok nem lelendi kedvét őbenne, és kitessékeli a’ testamentomából. Hát ezen nyavalyás Laboda - ez vala a’ juhásznak neve - már vagy egy hónapja lakozék tsak ketten a’ báttyával, és hasznosabbnak, avagy kellemetesebbnek vélvén lelkészt őrzeni, hogy nem mint birkát, lőn a’ kanonoknak ő házőrző ebe, inassa, aggságának botistápja, mondván néki: „Isten megtartsa!” valamennyiszer szellente, „Isten áldja!” mikoron prüsszöge, és „Isten oltalmazza!” ha böfög vala. Ő mene megnézni, ha esik-é az esső, avagy hol volna a’ matska; tsendes vala, figyelmező, beszéllő, hogy mikor kelle, képire kapván az agg jámbornak köhhentésit, őkelmében a’ világ mentől szebb kanonokját tsudálván, s mindezt jó kedvvel, teketória nélkül, azt sem tudván, hogy úgy nyalogattya őt, valamikép ebanya a’ kölkeit tisztálván. A’ nagybáttya penig, ki nem szorul vala másnak oktatására abban, hogy a’ kenyérkaréjnak mely oldalán volna a’ szilvaíz, eltaszítá a’ nyavalyás Labodát, s úgy ide-tova hányogatá, akár játékkotzkát, örökkétig szólván: Laboda! és a’ másik két öttsöknek mondván, hogy ezen Laboda segítené őt meghalni, olyannyira mamlasz. Ezt hallván, Laboda azon erőlködék, hogy nagybáttyának kedvére tegyen, s ugyantsak hegyezé az eszit, hogy mentül jobban szolgáljon néki. De mire hogy az ő fenék-tagja jókora két dinnye képére alkottatott s ő tenyeres-talpas, araszos vállú, esetlen, lomha legény vala, inkább hasonlított Silénus urasághoz, hogy nem mint holmi könnyű Zephyrushoz. Bizony, ezen szegény juhász, paraszti ember lévén, nem tudá magát átgyúrnia, így is marada, vastag és kövér, várván, hogy majd az örökléskor megösztövérül. Egy estvén a’ kanonok beszéldegéle az ördögnek ő dolgairól, ama nehéz gyötrelmekről, kínokról, sanyargatásokról s egyebekről, kiket az Isten a’ kárhozottaknak számára forral. A’ jámbor Laboda, hallván ezen beszédet, akkora szemeket mereszte, mint kementze torka, ámbátor semmit nem hiszen vala benne. - Ugyan bizon - szóla a’ kanonok -, tán nem vagy te keresztény? - Vaj igen! - felele Laboda. - No lám! Mire hogy vagyon paraditsom a’ jámboroknak, nemdenem, pokolnak is lenni kelletik a’ gonoszok számára? - Az ám, kanonok uram; tsakhogy az ördög haszontalan jószág... Ha kegyelmednek, teszem, volna itthon némi-nemű gonosz tsontja, ki mindeneket fejök tetejire hányna, nem kitenné kegyelmed a’ szőrit annak? - Bezzeg igen, Laboda fiam... - No lám, bátyám uram, Isten nyilván golyhó volna, ha ebben a’ világban, kit olyan tsudamód épített volt, meghagyna holmi undokságos ördögöt, kinek semmi egyéb dolga annál, hogy mindenben kárt tegyen... Piha! Nem vallok ördögöt, ha vagyon Jóisten! Elhiheti ezt kegyelmed! Szeretném én látni az ördögöt!... Nem félek én az effajta tsodabogaraktul! 49

- Hej! ha úgy bízakodnám, miként jómagad, nem kellenék annyit aggódnom ifjonti éveim mián, mert hogy napjában tízszer is gyóntaték... - Vajha most is gyóntatna, kanonok úr!... Amondó vagyok, hogy odafenn drága érdeméül rójják azt fel. - Ugyan, ugyan! való ez? - Való bizon, kanonok úr! - Nem rettegsz-é, Laboda, megtagadnod az Ördögöt?... - Csak annyi a’ gondom reá, akár a’ zsuppra!... - Eretnekséged bajt hoz majd reád! - Egy szálat is nem! Isten majd megoltalmaz engem az ördögtől, mert hogy böltsebbnek vallom, nem pedig olyan tökkelütöttnek, miként a’ doktorok tudják. Ekkor béfordulának a’ két másik ötskösök, s megesmérvén a’ kanonoknak ő szaván, hogy mégsem gyűlölné szerfelett Labodát, s hogy a’ hébehóba reá tett óbégatás merő furfang volt vala, hogy tsak leplezze az iránta való szeretetit, tehát tsudálkozván egymásra nézének. Annakutánna látván báttyokat javában nevetnie, mondának őnéki: - Ha kegyelmed a’ testálásra térne, kire hagyja a’ házat? - Labodára. - Hát a’ Szent Dénes uttzai jobbágyi majort? - Labodára. - Hát a’ Ville-Parisis-béli hűbér-birtokot? - Labodára. - Úgy hát akkor minden Labodáé lészen? - monda öblös hangján a’ kapitán. - Nem a’ - felele a’ kanonok mosolyogván -, mert hiában testálok én annak rendje s módja szerint; a’ hagyomány mégis tsak azé lészen, ki hármotok közzül legszemesebb leend. Olyan közel vagyok immáron az eljövendőhöz, hogy tisztán látom, miként is jártok majdan. S a’ furfangos kanonok sokatmondó tekintetet vete Labodára, amilyenformával a’ kontyos pipék szokják vermökben tsalogatni a’ szép embert. Ezen lángoló tekintet megvilágosítá a’ juhászt, ki is ezen szempertztől fogva tsupa elme, tsupa fül vala, s úgy felfeslett, úgy megnyílt az agya, miként szűzleánynak nászéjtzaka reggelén. A’ prókátor meg a’ kapitány úgy vevén e’ mondásokat, miként evangyéliomi jóslatot, bókolván el-kimenének a’ házból, megbúsultan a’ kanonoknak ő fura szándokain. - Mit tartasz te Labodáról? - monda Lopótök Randamajomhoz. - Ammondó vagyok - felele dörmögve a’ zsoldos -, hogy majd lesben állok a’ Jerusálem uttzában, s lábaihoz rakom az ő fejit. Majd felszedi, ha kedve tartja. - Jaj - monda a’ prókátor -, te úgy sújtasz, hogy mindenki ráesmér, s menten mondják majd: „Randamajom volt!” Magam inkább ammondó volnék, híjjuk meg vatsorára, annakutánna penig zsákbanbújósdit játszunk, amint az udvarnál szokás, hogy lássuk, ki tud jobban járni ebben a’ maskarában. S belévarrván őt, megfogjuk s behajítjuk a’ Szajnába, kínálván őt, hogy ússzék... - Ezt jól ki kell ám főzni! - szóla esmént a’ vitéz. 50

- Puhára vagyon az mán főve. Ha az ötskös egyszer a’ pokolban vagyon, az örökség kettőnké lészen. - Ráállok - monda a’ hadfi -, de egymással kell tartanunk, akár egyazon testnek két féllábai; mert ha te olyan sima vagy, akár a’ selyem, magam erős vagyok, miként az atzél. A’ kard mindenha tsak fölér a hurokkal... Ezt vedd eszedbe, jó etsém! - Helyes - szóla a’ perviselő -, az ügy nyilvánvaló. Mármost mi légyen? Vas-é avagy zsinór? - Istók uttse! Hát királyt akarunk mink eltenni láb alól? Kár annyi szót vesztegetni egy nyavalyás pórpásztorért. Hajrá! Húszezer frankkal többet az örökségben annak, ki hamarébb elbánt vélle. Majd én magyarán mondom néki: „Vedd föl a’ kobakod!” - Magam pediglen: „Ússzál, atyámfia!” - kiálta az ügyvédő, úgy nevetvén, miként a’ zubbony hasadékja. Annakutánna elmentenek estebédre, a kapitány az ő rimájához, a’ perviselő penig bizonyos aranymívesnek feleségihez, kinek szeretője vala. Ki ámult-bámult?... Laboda! Szegény pásztor, jól hallá holtának szententziáját, jóllehet a’ két drágalátos bátya a’ pitarban jár-kel vala, tsak úgy váltván szót egymással, akár templomban beszél az ember istent imádván. Nagy kínnyában azt se tudá jóformán, ha a’ szavak szálltanak-é fülébe, avagy fülei ereszkedének le a’ beszédhez. - Hallja-é kegyelmed, kanonok úr? - Hallom, hallom - monda amaz -, sustorog a’ fa a’ kementzében. - Hohó - monda Laboda -, nem hiszek ördögöt, az igaz, de hiszek bezzeg az én őrangyalomban, Szent Mihályban, s rohanok ahajt oda, ahová ő hívogat... - Eredsze, gyermekem - monda a’ kanonok -, s ügyelj arra, hogy meg ne találj ázni, avagy fejed le ne metéltessék, mert úgy tetszik, tsobogni hallom a’ vizet, és nem mindenkor az útszéli kóborok a’ legveszedelmesb betyárok. E szavakon Laboda felette igen eltsudálkozék, s rápillantván a’ kanonokra, látá őt vidám színben lenni, szemét igen elevennek s lábát kampósnak. De mivel hogy el kelle járnia a’ halál dolgában, ki reá leselkedék, gondolá, hogy ráér majd kanonok-bámulnia, avagy megfaragnia ő körmeit, és sebest végiggurula a’ városon, miként asszony, ki kedvtellése után lohol. Két attyafia, ingyen sem sejdítvén ama látótudományt, ki gyakorta meglepi mulandóképp a’ juhászokat, sok ízben tárgyalának titkos viselt dolgaikról az ő jelenvoltában, semmibe vevén őt. Hát, egy estvén Lopótök jól akarván mulattatni a’ kanonokot, megbeszélte vala néki, miképen igazítaná el ő szerelmi ügyeit amaz aranymívesnek felesége, ki az ura fejére nagyon jól rárakta vala a’ megtsiszároltatott, megesztergályoztatott, megfaragtatott s fejedelmi sótartó módjára megvésetett szarvakat. Őt hallván, a’ jó menyetske igaz ősi képe a’ könnyűvérűeknek, igen vakmerő a’ viadalban. Azalatt, hogy férje feltzepekedik a’ garáditson, sietvést öleletet szorgalmaz. Mitől meg nem riad. Úgy béfalja a’ holmit, mikéntha epret tsapna fel: elméje tsupán a’ szeretkezésen áll; örökkétig hantzúroz, evitzkél; vidám, akár a’ tisztes asszony, kinek semmiben fogyatkozása; eleget teszen férjének, ki úgy szereti, hogy bendőjét se különben; könnyű, mint az illat; mert öt esztendőkön által oly jelesül rendben tartja háza táját és szerelmi ügyeit, hogy szemérmetes asszony hírét nyeré, ráadásul urának bizodalmát, megkaparítá a’ ház kultsait, a’ pénzes zatskót és mindent. - Aztán mely időben játsztok a’ gyenge fuvolán? - kérdé a’ kanonok. 51

- Minden áldott estvén. Gyakorta vélle hálok. - Hogy-hogy? - tsudálkozék a’ kanonok. - Hát így ni: A’ szomszéd bényilóban vagyon egy nagy láda, abban szoktam bébujni. Hogy a’ férj megtér komájától, a’ takátstól, holott estenden ebédelni szokott, gyakorta dolga akadván a’ takátsné környül, az én mátkám holmi kis rosszullétet koholván, ott haggya urát, hogy magányosan aluggyék, s a’ ládás kamarában jő bétapasztatni baját. Reggelre kelve, mikor az aranymíves a’ műhelyben vagyon, odébb állok. S mivelhogy a’ háznak két kapuja vagyon, egy a’ hídra, egy az uttzára, mindig azon a’ kapun megyek bé, holott nintsen a’ férj, avégre, hogy beszélgessek vélle ő peres dolgairól, kiket vígan s jó egészségben viselek, nem hagyván véget érniök. Jövedelmes felszarvazás ez, mert a’ tsipp-tsöpp kiadások, törvényes költségek annyit emésztenek fel, akár ló az istállóban. Felette szeret engem az istenadta, miként illik, hogy minden felszarvazott férj szeresse azt, ki segéll néki ásni, öntözni, megmívelni és megmunkálni Venusnak kertyit, s nálam nélkül semmit nem tészen. Már most ezek a’ praktikák eszébe jutának a’ juhásznak, kit megvilágosíta a’ veszedelemtől eredő fény, s szemessé tőn a’ maga-éltetésnek sarkalata, kiből minden állatnak elég nagy portziója vagyon arra, hogy végiglen gombolyítsa éltének fonalát. Mintha talpa égne, sebességgel a’ Calandra utzába iramodék, holott az aranymívesnek éppen vatsorálnia kelle a’ komaasszonyával. Bézördítvén a’ kapun, s azt felelvén a’ kis rátsos ablakon által a’ kérdezkedőnek, hogy országos titok követje volna, béereszteték a’ takátsnak ő házában. Kertellés nélkül a’ dologra tére, felállatá a’ víg aranymívest az asztaltul, magával vonszolá őt a’ szobának sarkába s szóla néki: - Hahogy szomszédja, teszem, tserjét plántálna kegyelmed homlokára, s ő kegyelmednek általszolgáltattatnék lába s ökle megkötözötten, nemdenem a’ vízbe hagyítaná őt kegyelmed? - Bezzeg igen - szóla az aranymíves. - Ámde ha te lóvá tészel, alaposan ellátom a’ bajod. - No no! - szóla Laboda. - Atyafiságos indulattal jöttem megjelenteni kegyelmednek, hogy valamennyiszer kegyelmed megszentelte a’ takátsnét amitten, szinte azonkép mívelé a’ kegyelmed feleségivel Lopótök fiskális. Ha mostan hazamenne a’ műhelyébe, jó tüzet lelne kohójában. Odaérkeztére az az ember, ki olyan takarossan sepergeté a’ kertetskét, hogy tisztán tartsa, bébujik a’ ruháskosárba. Annakutána tegyen kegyelmed úgy, mintha én megvásároltam volna a’ mondott ládát, én penig már ott várakozok kordéllyal a’ hídon, a’ kegyelmed szolgálattyára. A’ mondott aranymíves fogá a’ köpenyegit, süvegét, bútsúzatlan faképnél hagyá komáját s loholt a’ likába, miként mérgezett patkány. Odajutván bézördít, nyitnak, ő belép s felhág a’ gráditson sebbel-lobbal, két terítéket lel az asztalon, hallja a’ láda zárultát, látja feleségit visszajönni a’ szerelmi kamarából, s imígyen szól hozzá: - Kettőnek terítettél, galambom? - Hát nem vagyunk tán ketten, fiatskám? - Nem ám - mondta a’ férj -, hárman vagyunk. - Jön a’ komája? - szóla az asszony, s legottan végignézett a’ garáditson tökélletes szeplőtelenséggel. - Dehogy is. A’ ládabeli komáról szólok. - Micsoda ládabeli? Tserbenhagyott talán a’ jobbik eszed? Hol látsz te ládát? Szokták tán a komákat ládába rakni? Hát olyan asszony vagyok én, ki ládaszámra tartja házában a’

52

komákat? Mióta lakoznak ládákban a’ komák? Részeg fővel tértél haza, hogy így átabotában beszélsz komáról s ládáról. Nem ismerek komát egyebet, hanem a’ Kornél takátsot, sem ládát egyebet annál, kiben a’ szennyesem vagyon. - Ej - monda az ötvös -, édes párom, némi-nemű lator fitzkó jött s megjelentette nékem, hogy te meg szoktad magad nyargaltatni a’ mi fiskálisunkkal, s hogy ő a’ ládában volna. - Már mint én? - kijálta az asszon. - Még tsak nem is szenvedhetem a’ patvarkodókat. Mindent kasul-bakul mívelnek. - No-no, gyöngyöm - vevé át az ötvös a’ szót -, jámbor asszonynak esmérlek, s világért sem szállok perbe véled nyavalyás láda mián. Aki azon pletykát nékem hozta, valami asztalos-féle; eladom néki az átkos ládát, hogy többé itt ne lássam, fejében ád nékem két kitsin ládát, kiben gyermek sem fér el; így azután az erköltsödre irigyeknek, gonoszoknak ő fetsegésük több táplálékot nem nyervén, hamarsággal elenyészik. - Nagy örömömre szolgál ez - monda az asszony -, kisebb gondom is nagyobb a’ ládánál, történetesen nintsen is benne semmi. Szennyesünk mosásban vagyon. Akár holnap elvihetik ezen lator ládát. Jersze vatsorálni. - Nem én! Jobbízűen eszem, ha majd a’ láda nem leend itten. - Úgy tetszik, a’ láda könnyebb szerrel megyen majd ki innét, hogy nem mint a’ te agyadból... - Hé! Hallják-é kendtek? - szóla az aranymíves az ötvössegédeknek és inasoknak. - Jerünk tsak le! Egy szemfordulásra a’ legények talpon termének. A’ mester kurtán meghagyá nékik a’ mondott ládát megragadni, s azon nyomban végig tzepelék a’ mondott szerelmi ingóságot a’ termen. Menetközben a’ fiskális természetesen feje-tetejére kerülvén, kihez nemigen vala szokva, kissé meg nyekkene. - Lám, lám! - szóla az asszony. - Enged a’ fala. - Nem a’, babám, hanem a’ tsavarja. Több kifogás nem lévén, a’ láda szép szerivel letsúszék a’ garáditson. - Hé, szekeres! - kiálta az ötvös. Laboda megered, füttyentvén az öszvéreknek, az inasok penig rakák a’ perlekedő ládát a’ targontzára. - Jaj, jaj! - nyöge a’ fiskális. - Mester uram, a’ láda szól - monda egy inas. - Miféle nyelven? - felele az aranymíves, jót rúgván a’ legény formás testrészire, ki szerentsére nem vala üvegből. Az inas ottan egy garádits-fokra bukék, s elment kedve a’ ládanyelven szóllástul. A’ juhász penig, nyomában az ötvössel, elhajtata a’ ládával a’ víz partjára, rá sem hederítvén a’ beszédes láda szónoklásira, annak utánna egy nehány köveket rákötvén, az ötvös el-béveté a’ Szajnába. - Ússzál, atyámfia! - kiálta a’ juhász elég tsúfondárosan abban a’ szemfordulásban, mikoron szinte a’ láda elmerüle, szép kis katsabukfentzet hányván. Annakutánna Laboda ballaga tovább a’ víz peremén, el a’ Szent Landry utzában, a’ BódogAsszony kolostor közeliben. Itten szemre vőn egy házat, s ráismervén a’ kapura, keményen megzörgeté. 53

- Nyissanak - szóla -, a’ királ neviben! Ezt hallván, egy agg ember, ki nem vala más, hanem Versoris, a’ hírhedett uzsorás, a’ kapuhoz futa. - Mi dolog ez? - kérde. - A’ bíró küldött, azt izeni, jól résen legyen kegyelmed ez éjtzakán! - felele Laboda. - Ő maga is talpon tartja a’ pandurjait. Megjött a’ púpos, ki kegyelmedet megorozta; várja készen kegyelmed fegyveresen, másként megszabadíthatná kegyelmedet attul is, ami még maradt. Ezt mondván, a’ jámbor juhász esmént megerede s mene rohanvást a’ Bálvány utzában azon házhoz, holott Cochegrue javában lakozék a’ Fruskával, ki is az idő tájban a’ legszebb és tzédaságokban legdrágalátosb rima vala, minden tzédáknak bizonysága szerint. Tekintete eleven s általható, miként a’ tőrdöfés. Teste járása annyira tsiklandó a’ látásra, hogy akár a’ mennyországot is felgerjesztheti vala. Tetejében vakmerő, miként afféle rendű némber, kinek az artzátlanság az egyetlen jószága. A’ szegén Laboda ugyantsak nagy kínban vala a’ Bálvány utzában futtában, mert attól tartott, hogy nem találja meg a’ Fruskának szállását, vagy hogy a’ két gerlitzét háltukban leli. De valami jó angyal mindkét dolgot kedvire szabta. Hát ilyenformán: Alig tette be lábát a’ Bálvány utzába, nagy sokaságú világokat pillanta meg az ablakokban, hálósüveges koponyákat a’ szabad égben, aztán jóféle rimákat, szukákat, háziasszonyokat, férjeket, kisasszonyokat, kik mindnyájan szinte akkor serkentek vala fel s ugyan bámulának, mikéntha szövétnekvilágnál tolvajt vittek volna akasztani. - Hé! midolog ez? - kérde a’ juhász egy pógártul, ki lélekszakadva a’ kapuhoz futa, hosszú lántsával a’ keziben. - Semmi - szóla a’ jámbor. - Abban a’ hiszemben voltunk, hogy az Armignacok6 rontanának a’ városon által. De mindössze Randamajom dörötzköli a’ Fruskát. - Oszt hun? - kérdé a’ juhász. - Ott la, abban a’ szép házban, kinek bálványin szép szájtáti varangyok vagynak faragván. Hallod-é az inasokat és takarítónékat? Tsakugyan nem hallatszék egyéb, hanem „Gyilkos! segítség!” „Jaj, veszek!” üvöltés. A’ házban penig hullottak a’ tsapások. Randamajom ordibála vastag hangján: „Dögölj meg, személy! még lefetyelsz, tzafat! tallér kellenék? nesze!” A’ Fruska nyöge: „Jaj, veszek! Segítséget! jajjaj!” Erre egy hatalmas kardtsapás, annakutánna a’ szép leányzó könnyű testinek tompa zuhanása hallék, reá penig nagy tsendesség. A’ világosság kialuvék, a’ szolgák, takarítónék, vendégek s egyebek bémenének, s a’ juhász éppen idejében mene fel a’ garáditson vélök egyetemben. Látván a’ felházban törött butéliákat, széjjelszaggatott kárpitokat, az asztalterítőt tányérostul a’ padlón heverni, mindnyájan meghőkölének. A’ juhász penig, miként az, kinek tsupán egy akarat jár elméjiben, merészen megnyitá a’ szép kamara ajtaját, holott a’ Fruska fetreng vala. Haja torza-borza, nyaka félretekert, úgy hevere a’ padlón véribenfagyván. Randamajom penig elhülten, igen halk szóval - nem tudni, mely kottabetű szerint fújja nótáját - szóla: - Nono, kitsin Fruskám, ne tettesd magad holtnak. Jersze, szedjelek rendben! Ej, kis rátarti, akár megboldogultál, akár élsz, olyan szép vagy véredbenfagyván, hogy menten megölellek.

6

Armignac-ok - az orléans-i herceg hívei, kiknek Armagnac gróf volt a fejük. Súlyos harcokat vívtak VI. és VII. Károly idejében a burgundiakkal. 54

Ezeket mondván, a’ furfangos vitéz megragadá s az ágyra tevé, a’ leányzó penig úgy rázökkene egy darabban, akár akasztott embernek hullája. Ezt látván az ágytársa, jónak látá eltova hordania a’ púpját, s minekelőtte megindult volna, monda kajánul: - Szegén Fruska! Mikép is gyilkolhattam meg ilyen egy jó leányt, kit ilyen igen szerettem! De hát megöltem, ez nyilvánvaló dolog, mert hogy életiben sohasem lóg vala ekként le a’ szépséges tsötse. Jó isten! azt hinné az ember, zatskó fenekin tallér! Ezen a’ Fruska megnyitá szemit, gyengén megtéríté fejit, hogy látná önnön testit, ki penig fejér vala és kemény, s legottan megéledett, jókora pofont kenvén a’ kapitán képire. - Fogd ezt a’ holtaknak megrágalmazásáért - szóla nevetvén. - Hát mi okért ölte meg kegyelmedet, húgomasszony? - kérdé a’ juhász. - Mi okon? Holnap jön a végrehajtó mindent foglalni a’ házban, ő pedig, kinek nem több a’ pénze, mint a’ virtusa, gonosz néven vevé, hogy némi-nemű szép uraságnak akarom tenni akarattyát, hogy megoltalmazna a’ törvény kezitül. - Fruska, egybenzúzom a’ tsontjaidat! - Ugyan-ugyan, - szóla Laboda, kire ekkor ráösmert Randamajom -, tsak ez a baj? Hát, kedves atyámfia, hozok tenéked tekintetes summát. - Honnét? - kérde a’ kapitán hüledezvén. - Jöszte ide, hadd súgjam a’ füledbe. Hahogy éjnek-évadján némi-nemű harmintzezer tallérok ott sétifikálnának körtvefának árnyékában, nemde, lehajolnál s megmarkolnád, hogy ott ne poshadjanak? - Laboda! Megöllek, mint kurta komondort, ha tsúffá teszel, viszontag ott tsókollak meg, valahol akarod, ha szembe hozol harmintzezer tallérokkal, azt se bánom, ha érette három pógárt kell megölnöm a’ parti út fordulójánál. - Egy árva süveget sem gyilkol meg, bátyám uram. Az dolog ekkép vagyon. Tisztességes ismeretségben vagyok némi-nemű zálogosnak ő szolgálójával, mely zálogos ott lakozik a’ Belvárosban, jó bátyánk házának szomszédságában. Hát megtudtam, teljes bizonyossággal, hogy ma reggel falura ment a’ drágalátos ember, elébb azonban elásott kertjének eggyik körtvefája tövében jó véka aranyat, azt hívén, hogy tsak az angyalok látják. De a’ leányzó, kinek történetesen foga fájt, s a’ padláslyuknál szívta az ájert, akaratlan megleste a’ vén uzsorást, s kedveskedésképpen elfetsegte nekem. Hahogy hitet tészel, hogy jókora osztályt adsz benne, szolgálok néked hátammal, hogy a’ falnak peremére hághass, honnat egyenest a’ körtvefára szökhetsz, ki szorost a’ fal mellett vagyon. Nos, mondasz még engem lomha baromnak? - Már hogy mondanálak annak! Szerelmetes eggy ötsém vagy te nékem, s valamikor a’ hűvösre akarnád rakni némi-nemű haragosod, itt vagyok én, ki még édes atyámfiát is meggyilkolom kedvedért. Nem rokonod vagyok én ezentúl, de egy testvér-atyafid. - Hallod-é, galambom - kiálta Randamajom a’ Fruskának -, rakd meg újra az asztalt, törölközz meg a’ vértől, enyém az, megadom árát, s adok néked az enyémből száz annyit, mint tőled vettem. Kezdd meg a’ legjobbik bort, nyugtasd meg a’ riadt madarainkat, igazítsd meg szoknyád, katzagj! azt akarom! legyen szemed a’ petsenyén, hadd folytassuk az estvéli zsolosmát ott, hol abbahagytuk, holnap királnénál külömbbé tészlek. Itt vagyon az én ötsém, őt akarom megvendégelni, még ha kedvéért mindent fenekest fel kell forgatni! Holnap azután újra kezdjük a’ pintzékben. Hajrá! Lássunk a’ sonkánknak!

55

Ezen az egész galambbúgnak sírása-rívása hirtelen nevetéssé változott, azonkép hogy előbb nevetése sírásra fordult vala, ez pedig oly hamarost mene végben, hogy a’ pap még egy dominus vobiscum-ot sem mondhatott volna azalatt. Tsak az efféle elrimásodott házakban tsinálják így kardvágással a’ szerelmet, tsak itt tombolnak négy fal között ezen gyönyörűséges zivatarok. Ehhez mit sem tudnak a’ nagy-gallérú hölgyek. A’ mondott Randamajom vidám vala, akár egész deáksereg az oskolából kirohanván, s ugyantsak itatá öttsét, ki amúgy paraszti módra öntött mindent a’ garatra, részegséget tettetett, s okádta a’ külömb-külömb sült bárgyúságokat, teszem, hogy holnap megveendi pénzen egész Párist, hogy költsönád százezer tallérokat a’ királynak; a’ hasát könnyíti az aranyba, ha kedve szottyan, s még több bohóságot, annyit, hogy a’ kapitány tartott holmi bosszantó elszóllástul, s gondolván őt immár elég bomlott agyúnak lennie, el-kivezeté azzal a’ jámbor szándokkal, hogy mire osztásra kerülend sor, felnyitja a’ hasát, hogy látná, nintsen-é gyomrában spongyia, mert hogy egy betsületes négykupás jó Suresnes-vidéki bort hörpintett vala fel. Ballagának hát, beszélgetvén sokféle istenes dolgokrul, kik kasul-bakul eszvegabolyodának, míg végtére halk lábbal elsomfordálának a’ kert faláiglan, holott a’ zálogosnak ő talléri valának. A’ mondott Cochegrue garádicsul használván Labodának széles vállát, rászökkene a’ körtvefára, miként szokás városok megvívásában. De Versoris, ki készen várta, tarkójára sújta, s rádupláza olyan keményen, hogy három tsapásra a’ mondott Cochegrue-nek a’ feje lepottyant. Azonban elég érkezése vala még, hallani a’ juhásznak szavát, ki felszóval monda: - Szedd fel a’ kobakod, atyámfia! Ez meglévén, a’ kegyes Laboda, kinek személyében a’ férfias erő méltó jutalmat vőn, jónak véle megtérni a’ jámbor kanonoknak ő házába, kinek hagyományügye Isten kegyelméből szép szerrel simává lett vala. Nem kímélvén talpát, az Ökörvásári Szentpéter utzában terme, s ottan úgy aluvék, miként a’ ma született gyermek, azt sem tudván, mit tegyen az, hogy testvérbátya. Reggelre a’ pásztoroknak ő szokások szerint a’ felkelő nappal együtt felkele, járula a’ nagybáttya kamarájához megtudakolni, ha fejéret pökne-é, ha köhög-é, jól szolgált-e az éjtzakai nyugodalma? Maga a’ vén satrafa monda néki, hogy a’ kanonok, hallván a’ Szent Mauritiusnak, a’ Bódogasszony első patrónussának hajnali miséjére harangozni, ájtatosságból elment volna a’ székesegyházba, hol mind a’ káptalan a’ párisi püspöknél lesz reggeli ebédre. Erre Laboda így felele: - A’ kanonok úr talántál elvesztette eszit, hogy elment. Szeretne tán megfázni, meghurutosodni, meghűteni lábát! Csak nem akar felfordulni? Tüstént jó tüzet gyújtok, hogy megtértekor erőre kapjon. S a’ jámbor juhász abba a’ terembe szökkene, holott a’ kanonok szeretett lenni, s nagy megdöbbenetére itt lelé őt a’ székben. - Ejnye, ejnye, mit nem mond az a’ bolond Bortsa! Tudtam, hogy kegyelmed sokkal böltsebb, hogy nem mint ilyenkor ott bóbiskolna a’ kórusbéli padján. A’ kanonok egyet sem szóla, a’ juhász penig, mint minden vizsgálódó természetű ember, okosb lévén a’ látszatnál, jól tudá, hogy az aggokat olykor némi-nemű bölts bogarak szállanák meg, akkoron azután beszélgetnének a’ titkos dolgoknak szellemivel s dunnyognának magokban olyatén beszédeket, kikről nem tudni, mi légyen értelmök. Ennek okáért erőssen tisztelvén a’ kanonoknak rejtelmes elmélkedésit, ildomos távolságban leüle, s egyet sem szólván várá ez álmodozásnak végit, fürkészé a’ jámbor körmeinek hosszú mivoltát, kik tsak bele nem furódtanak a’ tzipellőjébe. Annakutánna figyelmesebben nézvén szerelmes nagybáttyának ő

56

lábait, hüledezve látá, hogy a’ lábszár húsa annyira verhenyeges, hogy a’ lábbeli harisnya is vereslett belé, mintha a’ kötés szemein zsarát tetszenék által. - Úgy hát megholt! - gondola önnön-magában Laboda. Ebben a’ szemfordulásban megnyílt a’ kamra ajtaja, s most újólag a’ kanonokot látá, ki hidegvette orral tért meg az istentiszteletről. - Ejnye, ejnye bátyám uram, hol hagyta az okosságát! Vegye eszében, hogy nem szabad az ajtónál lennie, mert hogy már egyszer ott ül a’ székibe, a’ kementze zugolyában; mán penig nem lehet a’ világon két olyan kanonokok, mint kegyelmed! - Hej, Laboda fijam, volt ám olyan idő, mikoron szerettem volna egyszeriben két helyen lennem. De ez nem adatott meg halandó embernek. Szerfelett kellemetes volna! Hályog lett a’ szemeden? Csak magam vagyok itten! Ekkoron Laboda a’ szék felé fordítván fejit, üressen lelé azt, kin igen ámula, meghiszitek nékem. Odamene s láta a’ szék ülőjén kis hamurakást, kiből kénköves szag füstölgött. - Jaj - monda meghőkölten -, most megesmérem, hogy az ördög finom emberként tselekedett irányomban. Maj imádkozom Istenhez őérette. Ehejt töviről-hegyire elmondá a’ kanonoknak, mikép lelte vala kedvit az ördög abban, hogy gondviselésképpen kezére járjon gonosz báttyáinak emberséges lerázásában. Kin a’ kanonok felettébb tsudálkozék, de föl is éré elméjivel, lévén még ép eszinél, s gyakorta tapasztalt vala dolgokat, kik az ördög malmára hajtották a’ vizet. Monda is a’ vén papi jámbor, hogy mindenha találni ugyanannyi jót a’ gonoszban, mint gonoszat a’ jóban, mely okon nemigen kell szorgalmatoskodni a’ halál után való életen. Mely dolog nyilván nagy eretnekség vala, kit nem egy zsinat kárhoztatott. Ilyenformán lettenek a’ Labodák gazdagok, és ősüknek szerentséje adta meg nekik a’ módot, hogy mostanság megrakathatták a’ Szentmihál hidat, kin az angyal alatt igen helyesen állja meg helyit az ördög, emlékezésül azon esetnek, ki meg vagyon írván az igazmondó krónikákban.

57

TIZENEGGYEDIK LAJOS KIRÁL VIDÁM DOLGAI Tizeneggyedik Lajos királ jó tzimbora vala, felette szereté a’ tréfát. Eleget tevén országló és vallási dolgainak, váltig dinom-dánomoza, s vadászdogála mind a’ kontyos pipiskékre, mind a’ nyúlakra és egyéb királyi vadakra. Azon könyvfirkászok, akik sunyi embernek hirdetik, tsak elárulják, hogy nem esmérik, mert bizon ő jó pajtás, jeles hantzúrozó és külömb nevető vala bárki másnál. Ő mondogatá, széles jó kedviben lévén, hogy négy dolgok pompásak és jutalmasak az életben: hévet ganajlani, híveset inni, keményet intézni és puhát nyelni. Némelyek ótsárlák őt, hogy holmi tzondrákkal szűrte vóna össze a’ levit. Szarvas koholmány ez, mert hisz az ő szeretői, akiknek eggyük törvényesíttetett is, egytől-eggyig előbbkelő házból valók voltanak, s jelesül mentenek férjhez. Nem vala ő a’ talmi tsillogásnak és tékozlásnak embere; erőssen tartá kezit a’ kormányon, s mivelhogy néminemű népnyomorítók nem találtanak morzsalékot az ő asztalánál, egyképpen lepotskolják. De az igaz lött dolgoknak igaz gyűjtőik tudván tudják, hogy ezen nagy királ jó, sőt nagyon kedves emberke vala a’ maga körében, s minekelőtte baráttyainak fejöket szedette, avagy megbüntette vóna őket, amiben nem igen fukarkodék, nagyon sok borsot kellett törniök az orra alatt. Az ő bosszúállása mindenkor igazságos vala. Tsupán eggy ízben lőtt bakot ezen érdelmes fejedelem. Verville barátunktól tudom az esetet. De egyszer, az még nem szokás. S akkor is inkább Tristán koma vala a’ dologban ludas, hogy nem mint a’ királ. Közre adom az esetet, mert hogy nem mindenki esméri tekélletes földimnek remekbe írott mívét. Kurtitok rajta, nem adván tsak a’ velejit; vagynak még számos részletei, amiként a’ doktorok tudják. „Tizeneggyedik Lajos a’ Turpenay apátságot (amelyről a’ Szép Impériában szó esett), egy nemesembernek adományozta vala, ki is annak jövedelmit élvén, felvevé a’ Turpenay nemessi nevet. Történt azomban a’ királynak Plessis-les-Tours-ban mulatta-koron, hogy némi-nemű szerzetes barát, az igazi apát, járula a’ királ elibe alázatos instantziával, megbizonyítván, hogy az eggyházi és szerzetessi rend régulája szerént az apátság őt illeti, hogy a’ bitorló nemesember minden igasság ellen károsítaná őt. Mire képest őfelségéhez folyamodik, szolgáltatna néki igasságot. A’ királ megrázván parókáját, megígéré, hogy eleget tejénd kéréssének. Ámde a’ szerzetes annyéra tolakodó vala - miként a’ tsuklyahordó állatok mindnyájan -, s gyakorta mene a’ királyhoz ebéd felkelvén. A’ királ, aki torkig vala a’ kolostori szentelt vízzel, magához inté komáját, Tristánt, s monda néki: »Vagyon itt, komám, valami Turpenay, boszont éngem. Ugyan tedd őt félre az utamból!« Tristán pedig, a’ kámzsát nézhette barátnak, avagy a’ barátot kámzsának, odalépe a’ nemesemberhez, akit mindenki Turpenay néven ösmert vala, megszólétá és félrehívá, majd galléron ragadván őt, megjelenté néki, hogy a’ királ az ő holtát akarja. Amaz berzenkedék könyörögvén, avagy könyörge berzenkedvén, mindhiába, megnyuvasztaték a’ feje és a’ válla között, úgyhogy kiszenvede. Három óra múlva mondá a’ koma a’ királynak, hogy a’ levegőég tiszta volna. Történék ötöd napra, a’ lelkek visszatérésének idején, hogy a’ szerzetes mene a’ terembe, ahol a’ királ vala, ki is meglátván őt, megdöbbene. Tristán jelen vala. A királ odainté, és súga fülébe: - Kegyelmed nem tötte meg, amit mondtam vót! - Ne vegye felséged zokon, megtettem: Turpenay halott. - Vaj, én a’ szerzetest értettem! - Én a’ nemesembert gondótam.

58

- Ugyan, hát megtörtént? - Igenis, felség! - Akkor hát jól vagyon! Annak utána a’ szerzetes felé térítvén magát, szóla: - Ide jer, barát! - A’ barát odamene. A’ királ monda néki: - Vesd térdre magad! - A szegén barát igen félt. Azomban a’ királ szóla: - Adj hálát Istennek, aki nem akarta, hogy megölessél, amint én elrendeltem volt. Képedben az halt meg, aki morhádat bitorlá. Isten igazságot szolgáltatott néked. Imádd Istent érettem, és ne mottzanj ki a’ kolostorodból!” Ezen eset megbizonyítja, melly jámbor vala tizeneggyedik Lajos királ. Hiszen akár felakasztathatta volna a’ barátot, tévedésének okozóját. Mert a’ nemesember dolga, az más, Ő a királyt szolgálván halt meg. Plessis-les-Tours-ban mulattának első üdejében a’ felyülmondott Lajos, nem akarván a’ pityizálásokat, tivornyákat önnön kastéllában rendezni, Őfelsége eránt való tiszteletből amely gyengédség nem igen vala meg utódaiban - szerelemre gyullada némi-nemű Szépléky Nicole nevű hölgy eránt, aki voltakép Tours várossi polgárasszon vala, akinek urát a’ királ elküldötte vala a’ Napnyugati tengerekre, azután telepíté a’ mondott Nicole-t egy házba a’ Tengelitze tér mellett, a’ Quinquagrogne uttza tájékán, lévén ezen hely magános és távol a’ lakóházaktul. Ilyeténkép férj és feleség egyképpen a’ királ szolgálatában buzgólkodának. Széplékyné pedig megajándékozta egy leánnyal, aki apátzául halt meg. Ezen Széplékyné ugyantsak köszörült papagáj-tsőrű, jó testes asszon vala. A természet két szép, nagy és kiadós vánkosokkal szerzette meg, kik keményen állják vala az örvendetességi viadalt, s fejérek valának, miként angyalszárnya. Egyébként tudták őrólla, hogy kifogyhatatlan a’ kentze-fitze módszerekben, minélfogva övélle sohase fordult elő ugyanazon dolog a’ szerelemben kétszer, annyira végigtanolta vala ezen tudománnak szépséges cikkelyeit, a’ Poissyféle olajbogyók bétsinállási módját, az idegek megdolgozását s a’ breviáriumnak rejtelmes tanításit, melly dolgokat a’ királ igen szereté. Nicole vidám vala, akár a’ pintyőke, örökkétig danola, nevete, soha senkit nem boszontott. Ez azon nyitott szívű és nyílt természetű hölgyeknek sajátossága, akik mindig foglalatosak... (Értsd, ahogy akarod...) A jó királ gyakorta mene a’ mondott házba, jó tzimborákkal, borozó társakkal, s hogy ne lássák, éjnek idején járogat vala oda, udvar nélkül. Lévén gyanakodó ember, s tartván a’ keleptzéktül, adá Nicole-nak a’ legvitsoribb ebeket a’ királyi falkábul, amellyek vakkantás nélkül felfalhatják vala az embert, melly királyi ebek nem esmérének mást, hanem Nicole-t és a’ királyt. Mikoron a’ felség jöve, Nicole a’ kertbe ereszté őket. Vala a’ mondott háznak kellőkép vaspántozott és bészegezett kapuja, kótsait a’ királ őrzé, ilyeténkép nyugodtan és bátorságosan nekiadá magát övéivel egyetemben ezerféle vígságnak, kedve szerént heje-hujjázván, nagy kópéságokat tevén és derék rendeket szántván. Ezen étzakákon Tristán koma vigyáz vala a’ mezőn, s valaki ott talált volna ilyenkor morálni a’ Tengelitze fasoron, ottan olyan állapotba került volna, hogy lábaival adhatja az áldomást a’ járókelőkre, hatsak nem a’ királ passzusát mutatja fel, mert Tizeneggyedik Lajos gyakorta küldött leánzókért baráttyai számára, avagy emberekért, kikkel bolondoznék, tsúfolkodnék, már a Nicole vagy a vendégek kieszelte tsintevésekkel. A Tours-béliek itten tsupán a’ királ küsded játékait szolgálák, s szép gyengédeden hallgatást ajánla nékik. Nem is szivárogtanak ki ezen dorbézolások, tsak a’ királynak holta után. Az »apold meg az aljam« tréfája, úgy hírlik, a’ mondott királynak találmánya.

59

Elmondom, jóllehet nem derékrésze ezen históriának, de nyilván megmutatja a’ jó királynak vidám, dévajságos minéműségét. Valának akkoriban Tours várossában három somfánál-főző zsugoriak. Első vala Cornélius mester, kit nem szükség bémutatnom. A’ második Peccard-nak hivattaték, tsetsebetsékkel, török papírokkal és templomi tzifraságokkal tsalmárkodék. Harmadik, kinek neve Marchandeau7, dús szőlősgazda vala. Ezen utolsó két Tours-béli atyafiak tisztes nemzetségeket alapítának, kapzsiságuk ellenére. Egy estvén, hogy a’ királ Széplékynénél mulata, s nagy kedviben iddogála a’ legjobbikból, bófintaságokat beszélgetvén és vetsernyének előtte megtevén ajétatosságát asszonyának imádságos zsámolyánál, monda szóval Le Daim nevű sógorának, La Balue bíborosnak és Dunois-nak, aki aggsága ellenére még javában tsődörködik vala: - Nevetni kelletik, atyámfiai... Azt gondolom, jó tréfa volna, látni fösvény embereket zsák arany előtt, nem szabadván hozzányúlni... Hé, hé! Ezt hallván, megjelenék egy inas. - Hívjad ide a’ kéntstartót. Hozzon hatvanezer tallérokat, nyomban pedig! Annak utánna eredsze, ragadd üstökön elsőben Cornélius komámat, utánna a’ Hattyúuttzai tsetsebetsegyárost, utoljára a’ vén Marchandeau-t, s vezesd őket ide, a’ királ neviben. Újfent nekifogának az ivásnak, s határozatkép akarák választani, valjon melyik érne többet, az avasodásnak induló asszon, avagy az, ki ditsőségesen szapanozza magát; a’ hitványa-é, avagy a’ hájas? Annak utánna a böltsesség színekép kimondották, hogy miként egy tál tsiga, szintazonkép az az asszon a legjobb, ki akkor vagyon, amikor isten valami jó gondolatot adott belénk, hogy vélle közöljük. A bíboros kérdé: mi légyen a’ hölgyek számára betsesb: az első tsók-é vagy az utolsó? Mire Széplékyné felele, hogy nyilván az utolsó, mert akkor mán tudja, mit veszít, holott az elsőnél még nem sejdíti, hogy mit nyer. Ilyeneket mondogatának és egyebeket, amik elkallódtanak, nagy kárunkra. Ezenközben megjöttek a’ hatvanezer tallérok, kiknek értéke mai pénzünk szerént jó háromszázezer frank (ennyire gyarlunk egyre inkább minden dologban). A’ királ hagyá, hogy teregessék széjjel az asztalon, had tsillogjanak a’ gyertyafényben. Tsillogának is azok, valamiképp a’ vendégeknek szemök, amelyek akaratlan meglobbanának, s kéntelen-kelletelen nevetének is ezen. Nem kelle sokáig várakozni a’ három zsugoriakra, kiket a’ nemesinas elévezete. Haloványak és megrőkönyödöttek valának, Cornéliustól megválván, aki esméré a’ királ tsúfolkodó kedvit. - Nos, atyámfiai, - szóla nekik Lajos, - nézzétek a’ tallérokat, amelyek az asztalon vadnak. A három pógárok odapislogának, s mondanom se kell, hogy a’ Széplékyné gyémántköve nem tsilloga annyéra, mint az ő apró potykaszemök. - Ez mind a’ kegyelmeteké, - tevé hozzá a’ királ. Erre már nem a’ tallérokat kémlék többé, hanem egymást méregeték szemmel, s a’ vendégek ugyan megesmérék, hogy ezen majmok nagyobb mesteri az artz-fintorétásnak minden egyéb szerzetnél. Olyan mohó kévánság vala képükön, akártsak a’ tejet habzsoló matskáén, avagy a’ házasságra bizsergő leánykáén. - Bezzegség, - monda a’ királ, - ezt mind megkapja az, aki három versen szóland a’ más kettőhöz: »Apold meg az aljam!« mialatt az aranyba dugja kezit. De hogyha ezt mondván nem marad komoran, miként a’ légy, ki erőszakot tőn szomszédasszonyán, s ha tsak egyet is talál mosolyognia, mondván ezen tsúfolkodást, hát fizet tíz tallérokat a’ háziasszonnak. Ennek fejiben három ízben ujfent kezdheti. 7

Marchandeau - borkereskedő tréfás neve. Marchand d’eau: vizet áruló. 60

- Ezt én ezennel megnyerem! - Így Cornélius, ki is hollandus lévén, szinte olyan gyakran szokta zordul tsukva tartani száját, amilyen szaporán a’ háziasszonnak ő dologsága vala nyitva és nevetős. Vitézül rá is helyhezé kezit a’ tallérokra, hogy megtapasztalná, jó veretűek-é, s komor ábrázattal belemarkola, mondani akarván: »Apoljátok meg az aljam!« Hogy azonban rátekénte a’ többiekre, a két fösvének, tartván az ő hollandusi komorságátul, felelék neki: »Kedves egésségire!« Ez megkaczagtatá mind a’ vendégeket és magát Cornéliust is. Mikor a’ szöllősgazda akará megfogni a’ tallérokat, akkora tsiklandás fogá el szájaszélit, hogy abálló-kanálként ragyás ábrázattya általereszté a’ nevetést minden hasadékin, hogy azt gondoltátok volna, füst tódul ki a’ kürtő repedésin, és semmit nem tudott mondani. Most a’ kalmárra került a’ szer, aki furaságos pöttöm emberke vala, ajaka pedig úgy összve vala szorítva, mint akasztott embernek nyaka. Eggyet markola az aranyba, ránéze a többire, jelesben a’ királyra, és monda nagy tsúfondárossan: - Apold meg az aljam! - Szurkos-é - kérde a’ venyigés. - Engedelme vagyon megnézni - felele setéten a’ kalmár. Erre a’ királ félteni kezdé a’ tallérit, mert bizon a’ kalmár megismétlé nevetés nélkül, s már harmad szerben nekigyürkőzék a’ táltos ige mondására. Ekkoron Széplékyné ráhagyás-képpen inte néki, mely dolog kihozá sodrábul, szája meghasada, valamikép egy igaz szűzesség, s a’ nevetés kitsordula. - Ugyan bizon - kérdé Dunois -, hogyan is maradhattál méltóságos képpel hatvanezer tallérokkal szemben? - Nagy jó uram, első ízben peremre gondolék, amelyet holnap megszentziáznak; másodszor feleségemre, aki ugyan szomorító egy seprőnyél. Ezen nem megvetendő summa elnyerésének kévánsága újfent nekibátorítá őket, a’ királ pedig egy álló órán által vígada ezen bufáknak eszve-fatsarodásukon, a nekirugaszkodáson, artzfintorításon s egyéb majomi miatyánkokon, miket azok végbevínek. De semmikép nem üthették nyélbe, mert azok közül valók valának, akik szemök világánál nagyobbra betsülik a’ marhát. Igaz vereslő gyötrelem vala, mikoron fejenkint száz tallérokat kelle leolvasniok a’ háziasszon előtt. Hogy elmentek volna, szóla Nicole a’ királyhoz: - Akarja-é felséged, hogy én megkésértsem? - Ments isten, - vete rejá tizeneggyedik Lajos - kegyelmednek sokkal oltsóbban megapolom. Takarékos emberre vall ez; mert ilyen vala ő valóban. Egy estvélen a vastag La Balue bíboros katzkiássan tsapta a’ szelet Széplékynének, s jobban ágál vala körötte, hogy nem mint a’ kánonok megengedik. A menyetske, ki is szerentséjire okos fejérnép vala, kitől nem igen kérdezheté az ember, hány likak vadnak édesannya üngén: Ugyan - szóla -, azon dologság, kit a’ királ szeret, nem való a’ szentkenetnek felvételire. Jöve azután Olivier le Daim. Őt sem akará végighallgatnia, és az ő szószátyárkodásira monda: - Maj megkérdezem a’ királyt, hogy kévánja-é megborotváltatásom. Már most hogy a’ borbély nem könyörge neki, hogy el ne árulja legyeskedésit, ebből Széplékyné azt sejdíté, hogy ezen praktikákat maga a királ intézi, akiben alkalmasint baráttyai 61

serkentettek gyanúpert. Nem lévén módjában a’ királyon állani bosszút, legalább a’ mondott uraságokon akara tsúfot tennie, megugratván őket azon tsíntevéssel, mellyet számukra készen tarta, egyben a’ királyt is megvídámítván. Hát egy estvén, hogy a’ királyék odamentek vatsorálni, vala őnálla némi-nemű városbéli dáma, ki a’ királlyal akara beszélleni. Ezen előbbkelő hölgy kegyelmet akara kérni az ő férje számára, melly kegyelmet ezen történet rendjében meg is kapta. Széplékyné kis falka időre egy benyillóba vezeti a’ királyt, s mondá néki, dolgoztatná meg istenessen az ő vendégeinek könyökéit, megtömvén eledellel bendőiket, s légyen vidám, tréfálkodó kedviben. Azomban asztal felkelvén kössön beléjök, keressen kákán tsomót, törjön borsot orruk alatt, akkoron majd mulattatja őt, megmutatván, mi vaj volna fejökön; végezetül pedig mindennek fejibe légyen nyájas a mondott hölgyhöz, és pedig őszinteség látszatával, mikéntha malasztjának, illata volna őrajta, avégre, hogy a’ dáma jókedvvel ráálljon a’ zamatos bolondságra, mellyet elméjiben forgat. - Hajrá, ti urak - szóla a’ királ, a’ szálába visszamenvén -, szerezzük magunkat asztalhoz, hosszú és jutalmas vala a’ vadászat. Ekkoron a’ borbéll, a’ bíboros, egy hájas pispek, a’ skót gárdának kapitánya, egy törvénpalotai követ, bírósági ember, ki is a’ királynak szeretetiben vala, követék a’ két dámákat a’ szálába, ahol az állkaptzákat szokták vala koptatni. Nekifogának hát ujjasaiknak domborításához. Mit teszen ez? Nem egyebet, hanem a’ gyomornak megbélelésit, a természetes alkímia mielésit, tálaknak kipuhatolását, a’ beleknek inneplésüket, sírgödrünknek állkaptzánkkal való ásogatását, a’ Kain szablyájával való játékot, külöm-külöm leveknek eltemetésit, szarvazott férjeknek éltetésit; filozófusabb szóval élve: a’ fogainkkal való ganéjgyártást. Pedzitek immán? Mennyi szóra vagyon szükség értelmetek megvilágosétására! Semmit a’ királ nem mulaszta, hogy a’ lakomát béven ömlessze a’ vendégeknek. Kalbászokként töltögeté őket zöld borsóval, vájkáltatá őket a’ húsvagdalékban, magasztalván a’ szilvabétsináltat, magyarázván a’ halat, szólván eggyikhez: »Miért nem észik kegyelmed?« másokhoz: »Igyunk a’ háziasszonyunkra!« valamennyihez: »Ti urak, rajta, kóstoljunk ez rákokban! Tekerjük ki ezen butélia nyakát! Nintsen kegyelmetek esméretségben ezen hurkával? Hát ezen orsóhal? nintsen hozzá egy jó szavok sem? Teringettét, imhol a’ Loire folyó legszebb márnahala! Rajta, szegjétek meg nékem ezen pástétomot! Ezt a’ vadat magam terítettem le. Valaki nem észik benne, felségsértő!« Annak utánna: »Igyék kegyelmetek! A’ királ se lát, se hall! Álljatok szóba ezen konfrejttel, a ház asszonyának főztje! Tsak szemeljétek ezen szőllőt! tulajdon kertemből került. Ejha, már ebbül a’ nospolyából aztán eszünk!« A’ jámbor fejedelem jókat katzagva velük eggyütt, segítvén nékik nagyranövelni főfő daganagjukat. Lőn akkoron tréfálózás, feddődés, köpködés, orrfúvás, kurjongás, mikéntha a’ királ ott se lett volna. Azonközben annyét bérakának az étekben, annyét felhajtának a’ butéliákban, s pusztítának a’ zamatos fogásokban, hogy a’ vendégek ortzái nekibíborosodának, ujjasaik széjjel-repedezni kévánkozának, hisz meg valának tömvén eggytől-eggyig valamikép a’ májas gömbötz, garatjoktul végiglen potzakjuknak tsapjáig. Mire a’ terembe visszamenének, ólmot izzadának, lihegének, átkozák magokban szertelen tobzódásokat. A királ álnokul hallgata, a’ többiek dehogy nem szívessen vesztegének, hiszen minden szussz azon feszüle meg bennök, hogy a’ gyomrukba bégyömöszölt abrakot megkotyvaszzák, amelly fenemód megfuvalkodék és bugyborékola. Monda az eggyik magában: »Jaj te bolond, mire ettél ezen mártásban!« Másik korpázá önnönmagát azért, hogy jókorát békebelezett vala az kapros ángolnábul. Emez gondola: »Bezzeg perpatvart akar véllem ezen hurka!« A kardinális, valamennyiök között a’ leghasasabb, nagyokat szuszoga orrlikaibul, akártsak a’ megkergült kabola. Ő kételenítteték elsőnek kijáratot engedni egy temérdek böffenésnek, s ekkor szeretett vóna Németországban lennie, ahol erre kedves egésséget szoktanak kévánni; mert hallván ezen bendőnyelven való szóllást, a’ királ rátekinte a’ kardinálisra, öszverántzolván szemöldeit: 62

- Mit jelent ez? Talántál hitvány papdeák vagyok én? Rémülten hallák ezt, mert közönséges alkalmatossággal a’ királ nem igen vette tréfára az ilyen jól arányzott böfögést. A többi vendégek ezokon eltökéllék másként tsillapítani a’ gőzöket, amelyek immár javában kutykuruttyolának az emésztősavas lombikjaiban. Először azon valának, hogy kis falka ideig visszatartsák őket a’ bélfodrok rántzaiban. Ekkor aztán, látván őket immáron zsírt tsepegtetni, akártsak a’ pénz-zsarolók, Széplékyné félrevoná a’ jó felséget és szóla hozzá: - Tudja meg most felséged, hogy tsináltattam Peccard tsetsebetsegyárossal két nagy babákat, hasonlatosakat ki a’ hölgyhöz, ki énhozzám. Mikor ezek itt, meghajtatván a’ fűszerszámtul, kit poharaikba hintettem, a’ kamoraszékre iparkodandanak, ahová mink mingyárást tettetjük magunkat menni, hát a szükségszéket mindig elfoglaltan lelik majd. Kegyelmed pedig mulasson az ő rángatózásaikon. Ezt mondván, Széplékyné és a’ hölgy eltűntenek, hogy guggolnának a’ rokkánál, az asszonynép szokásuk szerént, melly mondásnak eredetit majd megmondom egyebütt. Annak utánna, hogy a’ klepsidra jó darab idő elmúltát mutatá, megjöve Széplékyné egyedül, azt hitetvén el, hogy a’ hölgyet ott hagyta a’ természeti alkimia konyháján. Ezen a’ királ magához inté a’ bíborost, felállatá székiről, nagy garral magyaráza néki dolgairul, el nem eresztvén keziből karmantyújának gombját. Mindenre, amit a’ királ monda, La Balue tsak azt felelé: »Igenis, felség!« tsak hogy szabadulna a’ grátziátul, s vonhatná fel a’ pantallóját, mivel a’ víz immáron ellepte vala a’ pintzét, s mingyárást elveszti a’ hátsó ajtónak kótsát. Mind a’ vendégek már annyéra valának, hogy nem tudák, mikép tartóztassák vissza a’ ganajt, amelynek a’ természet azt az erőt adta, hogy még a’ víznél is inkább a’ föld szintjére kívánkozik. A’ mondott állatság meghígula, ömledezék, ugyan munkálván, akár a’ gubóból kibújni akaró bogarak, dühöngvén, kénozván és nem esmérvén királyi felséget. Mert nints esztelen és rakontzátlan állat olyan, mint a’ mondott dolog, amely erőszakos, mint a’ szabadságát követelő rab. Mindegyre kikisiklottanak, mint az ángolnahal a’ hálóbul, s mindeniknek nagy erőködésibe, egész tudományába került, hogy ottan a’ királ szeme láttára öszve ne szennyezze magát. Tizeneggyedik Lajos sok gyönyörűséget lele abban, hogy rendre kérdezgeté vendégeit, s kedve tellett ábrázatjok fintorodásiban, amelyeken megtetszék gyomruknak ganéj-kergető tekerőzése. Az ítélőtanálts szóla Olivier-hez: - Engem uttse, tisztemet odadnám, tsak ráülhetnék vagy három szempertznyi időre Szaraó trónussára! - Jajj, nem ér föl a’ világnak minden élvezete egy jeles kirakódással. Mátul fogva nem tsudálkozom többé a’ legyeknek örökös pettyrakásán, - vete viszontag a’ borbéll. A bíboros, gondolván, hogy a’ hölgy immáron megkapta a’ kittantziát a’ számvevő széken, ott hagyá a’ reverenda-zsinór bojtját a’ királ keziben, úgy felpattana, mint aki megfeledkezett az imádságrul, s az ajtónak lódula. - Mi lelte kegyelmedet, bíboros uram - kérde a’ királ. - Hogy mi lelt? Teringettét, felségednél, úgy látom, mindent nagy kupával mérnek. A bíboros kirebbent, hagyván a’ többit az ő okosságán való álmolatukban. Diadalmasan járula a’ perváta felé, előre lazétván iszákjának szíjján. De hogy megnyitotta volna az áldott kaput, ott lelé a’ hölgyet, ki úgy tevé tisztit a’ karosszékben, valamint a’ pápa felszenteltetésének előtte. Ekkor visszapréselvén tokjába a’ hullófélben levő gyimeltset, mene le a’ tsigaléptsőn, hogy a’ kertbe jusson. De a’ legalsó garáditson az ebek tsaholásán rettegni kezde, hogy bele találnak marni eggyik drágalátos félgolyóbisába. Semmikép nem tudván túladni kotyvalékin, 63

mene vissza a’ szálába, dederegvén, már mint aki a’ szabad ájeren járt. A többiek látván a’ bíborost visszajönni, azt tudják vala, hogy immárost kiürítette természetes tárát, s kitakarította volna tisztelendő tsatornáit. Felette bódognak vallák őt. A borbéll is felálla, mintha tsak szinte meg akarná számlálni a’ kárpitokat s végig méregetni a’ gerendákat, de elébb, hogy ezt megtette vón, kiorozkodék az ajtón. Megeresztvén küsség a’ rekesztőgyűrűjét, holmi nótavéget dúdolgata a’ félrehelyre mentiben. Odajutván, miként La Balue, ő is kételen vala megkövetni az örökganajlót, olyan rögvest betsukván az ajtót, mint azt megnyitotta vala, s hordozá vissza rakományát, a’ kasul-bakul eszvetimporált matériát, amely elöntötte belső vezetékit. Ezenképen mielének szép szarándokmenetben mind a’ vendégek, de nem szabadulhatának a’ leveknek feleslegitül, hanem kételenek valának szintúgy sietvést visszamenni Tizeneggyedik Lajos színe elibe. Egymásra nézének, jobban megértetvén egymást farukkal, hogy nem mint valaha szájokkal. Mert soha alakosság nem lehetséges természeti dolgaink használatában, lévén itt minden okosságos, könnyen érthető, hiszen olyan tudomány ez, amelyet megszületvén már meg is tanoltunk. - Úgy tetszik nékem, - monda a’ kardinális a’ borbéllhoz, - ez a’ hölgy reggelig trágyázand. Mi ütött a’ Széplékynébe, hogy ilyen egy kólikás személlt megvendégelt! - Immáron jó eggy órája mesterkedik azon, amit én fikartznyi idő alatt megtökélnék. Hogy a hideg lelné ki! - kiálta Le Daim. Mind az udvarnokok toporzékolának pokoli tsikarásos kínjaikban, ezzel akarván letsígatni tolakodó matériájokat, mikoron a’ mondott dáma megjelenék a’ teremben. Meghiggyétek nekem, hogy szépséges és drágalátos vala szemökben, s jókedvvel megapolták volna ott, ahol ők akkora tsiklandást érzének. Soha nagyobb hévvel nem köszöntötték vala a’ napvilágot, mint mostan ezt a’ dámát, aki megszabadítja őket boldogtalan hasuktól. La Balue felkele, a’ többiek illendőképpen, az eggyház eránt való tiszteletbül és bötsülésbül, helyet engedének a’ klérusnak, s tovább türtőztetvén önmagukat, fintoríták ortzáikat, mely dolgon a’ királ nevete őmagában, Nicole-lal egyetemben, aki segédkezék neki, hogy ezen útjaveszetteknek elszegje lélegzetüket. A jámbor skót kapitány, aki többet evett mindenkinél némi-nemű étekből, amelybe a’ konyhasáfár hajtóport tött vala, teletölté börhéjét, azt gondolván, tsupán könnyű szeletskét eresztene. Egy sarokba pironkodék, remélvén, hogy a dolog lesz ollyan ildomos s nem bűzölög a királynak előtte. Ebben a’ pertzenetben jöve vissza a’ bíboros, irtómód kikelvén magábul, mert most meg a’ Széplékynét lelte ott a’ pispeki széken, kénnyában visszajöve, nem tudván, hogy az asszony ott van a’ teremben, s hogy megpillantá őt urának ódalánál, pokoli »hah!« szalad ki a’ száján. - Hát ez megint mitsoda? - kérde a’ királ, olyat nézvén a’ főpapra, hogy ezt majd a’ hideg kilelte. - Felség! - szóla ortzátlan La Balue, - a’ purgatóriumi dolgok az én papi szolgálatomba valók; ezokon meg kell mondanom, hogy boszorkánság tanyáz e házban! - Ejnye, papotska, tsúfot tsenálsz énvelem?! - szóla a’ királ. Ezen szóra a’ jelenvalók azt is elfeledék, hogy mellyik vóna a’ nadrág és mellyik a’ béllése, s a’ nyakok kitörésétől való félelmökben ottan összvefosakodának. - Ugyan! Megfeledkeztetek a köteles tiszteletrül? Tristán koma, - kejálta Tizeneggyedik Lajos a hertelen leeresztett ablakon által, - jersze tsak felfelé! A palota főfő porkolábja ahajt megjelenék, és miérthogy az urak eggytől-eggyig nyavallyás senkik valának, akiket tsupádon-tsupán Tizeneggyedik Lajos emelt vala a’ poltzra, s megbúsúlta pertziben megint semmivé teheti őket, ha úgy tetszik néki: Tristán előtt elképpedvén meggémberedének, a’ kardinálison kívül, aki reverendájában bízakodhaték.

64

- Vezessed, sógor, ezen urakat a’ törvénszékre, a’ fasorba. Egybenszarakodának a’ nagy evésnek miatta. - Nemdenem, jó tréfatsináló vagyok? - szóla hozzá Nicole. - A tréfa jó, de fenemód bides - vete ellen nevetve a’ királ. Ezen felséges igék megbizonyéták az udvarnokoknak, hogy ezúttal a’ királ nem a’ fejökkel akara játszani; hálát is adának érte az Égnek. Ez a’ fejedelem igen szereté az effajta bolondozásokat. Ingyen sem rosszmájúságból, amint ezt a’ vendégek is hangoztatták, mikoron a’ ligetnek peremén hasat könnyítettek volna, Tristánnal egyetemben, ki jó frantzia lévén, vélek tarta, s házig kíséré őket. Ezért vagyon az, hogy a’ Tours-béli pógároknak tilos a Tengelitze fasoron székelleniök, mert hogy udvari emberek járták vala azt. Nem akarok hátat fordétanom a’ nagy királynak, meg nem írván azon felséges mókát, mellyel a’ Vápanagy kisasszonnal tőn, ki is koros hajadon lévén, szörnyen búsula azon, hogy nem lelt fedelet a’ bögréjihez egész a’ negyven esztendőkön által, s tserzett bőriben ette a’ méreg, hogy még annyéra szűz, akár egy öszvér. A’ mondott hajadonnak ott vala a’ szállása, túl a’ Széplékyné házán, ahol a’ Jerusálem uttza vagyon, olyanformán, hogy kiülvén a’ szemben való magostornátzra, könnyű szerrel láthaták, mitévő legyen, s hallják vala, miket beszélle össze az alházban levő kamarájában, holott lakozék. Gyakoridőn a’ királ jól mulata az agg leánzón, aki ingyen sem sejdíté, hogy a’ királyi felség annyéra tzélba vette vóna őt. Hát egy szabad vásári napon úgy esett, hogy a’ királ felakasztatott vala némi-nemű ifiú pógárt, aki megsértett egy vénetske nemes asszont, fiatal leánkának nézvén őt. Ez még nem lett vón veszedelem, sőt dütsőségire vált vóna a’ mondott hölgynek, hogy szűznek ítéltetett. Ámde az ifiú ember, megértvén tsalatottságát, válogatott szídalmakkal betsméllé, s furfangossággal vádolván őt, arra vetemedék, hogy egy szép aranyozott ezüst serleget orozott tőlle, az imént adott költsönre való interes fejiben. Ezen felyülmondott ifiú java erejiben vala, s annyira szép, hogy mind a’ város akará látni az akasztatását, ki szánalombul, ki pedig kivántsiságbul. Elgondolhatja kegyelmetek, hogy az akasztásnál több vala a’ főkötő, hogy nem mint a söveg. A’ mondott ifiú tsakugyan jelesül fitzándozék, s az akkor való szokás és illendőség szerént vitézül hala meg, dárda-szegezetten, amelly eset nagy tereferét szerze város-szerte. Sok hölgyek mondák, gyilkos bín volt meg nem oltalmazni az ilyetén szépséges nadrág-lelkit. - Mit szólna felséged ahhoz, hahogy a’ szép akasztottat béfektetnők a’ Vápanagy küsasszon ágyába? - kérde Széplékyné. - Megdöbbentenők szegénkét, - felele Tizeneggyedik Lajos. - Dehogy, felség! Kétség nélkül elhiheti, hogy jól fogadja ezen holtat, annyéra nagy az ő szerelme egy élő eránt. Tegnapon láttam, miként játszogata el egy ifiúnak süegével, kit eggy széknek ormára tött vala, s tudom, felséged nevetett vóna az ő igéin és hajbókolásin. Hát azalatt hogy a’ negyvenesztendűs szűz oda vala a’ vetsernyén, a’ királ hagyá leakasztatni az ifiú pógárt, aki immáron bérekesztette volt az ő bús komédiájának utolsó jelenésit. Fejér ümögbe öltözteté őt, két inas általhága a’ Vápanagy küsasszony kertetskéjének falán, s béfekteték a’ mondott akasztottat az ágyba, melly a’ sikátor felén álla. Ez meglévén, elmenének, a’ királ penig ott marada a’ tornátzos szobában, s játszadozák a’ Széplékynével, megvárván a’ vénküsasszonnak álomratérési hóráját. A’ Vápanagy küsasszon »tipi-topi tsetse«, ahogy a’ Tours-béliek mondják, hamarost megtére a’ Szent Márton templombul, amely nem vala távol, hiszem a’ Jerusálem uttza odarúg a’ kolostor falára. Belép a’ kamorába, letészi alamozsnatartóját, olvasóját, rozáriomát s egyéb portékákat, miket a’ vénlányok tzepelnek magokkal, annak utánna megigazéttya a’ tüzet, szitogattya, megfütőzik, beveti magát a’ karosszékibe, 65

békélgeti matskáját egyébnek hiján, megyen az éléskamorához, megvatsorálik sóhajtozván és sóhajtozik vatsorálván, mindent magányossan nyel le kárpittyait nézvén, s minekutánna ivott, egy nagy szelet eresztve, amit a’ királ is meghallott. - Hej, ha az akasztott szólna: »isten áldja!« A’ Széplékynének ilyetén szóllására mindketten halkkal nevetének, annak utánna a’ nagy keresztén királ figyelmezvén nézé végigleg a’ vénlánnak meztelenedésit, ki önnönmagát tsudálván vetkeződék, szőrszál-tépegetvén, az orrtzimpájára gonoszul nőtt bibirtsókot vakargatván, piszkálgatván fogát s még sok számos dolgokat mívelvén, amiket, aj-baj! minden asszonyi állatok míelnek, ha szűzek, ha nem, melly dolgot sokan gonosz néven veszik tőllik. Ámde ezen tsipp-tsöpp természet szerént való hibák nélkül szerfelett kevélyek volnának, s bajos vóna a’ velük való boldogulás. Megtörlítvén tsurgó és muzsikálló nótáját, a’ vén hajadon beleveté magát a’ gyoltsaiba, s ottan egy szépséges, temérdek, bév és furtsa iveltést szalaszta ki száján, mikoron látta és megérezte vóna az akasztottnak frisseségét és az ifiúságnak jó illatát. Negédessen messze ugordék tőlle, de nem tudván, hogy az megboldogult vóna, vissza mene, azt hivén, hogy tsak bolondot tészen vélle, holtnak tettetvén magát. - Ugyan, mennyen innen, gonosz tsúf ember! - szóla. Azomban higgyétek nekem, hogy ezen szavakat alázatos és nyájas szerrel mondá. Látván, hogy meg se mottzan, közelebbrül szemügyre vövé, s igen tsudállá az oly nagy szép emberi természetet, ráesmérvén errül az ifiú akasztott pógárra, mire eltökéllé, hogy merő tudományos kísértéseket tészen az akasztottaknak közönséges használatosságukra. - Ugyan mit mívelhet most? - kérde Széplékyné a’ királytul. - Megéleszteni iparkodik őt. Ez aztán a’ jámbor kereszténi jótselekedet. A’ vénleán dörgölé, helyreigazgatá a’ jó legént, kérvén Egyiptomi Sz. Máriát, segéllené őt ezen égből pottyant férjnek életrehozásában. Akkoron hertelen, amint ránéze a’ halottra, akit könyörületességgel melengetett vala, úgy tetszék néki, könnyű szemrebbenést látott. Ráhelyhezé kezit az ifiúnak szívére, s megérezé, hogy gyengén ver. Valahára aztán, az ágynak és a’ szeretetnek melege, meg az aggszűznek ő tüzes természete mián, amelly perzselőbb az Afrikai sivatagokból jövő minden forró szeleknél, meglén az az öröme, hogy visszaadhatá az életnek ezen szép és jó hőst, kit történetesen rosszul akasztottak vala. - Lám, hogyan szolgálnak éngem az én hóhéraim! - monda Tizeneggyedik Lajos nevetvén. - Jaj, nehogy felséged esmént felakasztassa! Nagyon is tsinos fiú! - A szententzia nem szólt úgy, hogy két ízben akasztassék. Ámde feleségül veszi az agg szűzet. Nosza, indula a’ jámbor hajadon szapora lábbal keresni orvos-doktort, jeles borbéllt, ki is az apátplébánián lakozék, s legott magával hozá. Ez tüstént ragada érvágó kést, köpölt tejéndő az ifiún, s hogy a’ vére meg nem erede, szóla: - Haj, késő vagyon! Végbement immáron a’ vérnek a’ tüdőben való egybentoldulása. De a’ jó ifiúi vér ottan tsepegni kezde, majd bévségesen ömle, s a’ megindult laposguta feltartóztattatott úttyában. Az ifiú megmozdula, majd a’ természet parantsára visszahanyatlék nagy ernyedtségbe és kimeröltségbe, a’ húsnak petyhűdésibe és mindennek elbággyadásába. Ekkoron a’ vénleán, aki tsupa szem vala, s figyelmez vala a’ nagy és tetemes változásokra, amelyek végbemenének ezen a’ rosszul akasztott emberen, megragadá a’ borbéll kabátujját, s furtsaságos hunyorgással a’ siralmassan eltsökött dologra mutatván, kérde:

66

- Hát ez illyen leszen ezután? - Bezzeg, igen gyakran, - felele az igazmondó kirurgus. - Ó, sokkal kedvesebb vala akasztottan! Ezen szavakra a’ királ öreg kacajra fakada. Meglátván őt az ablakon által, a’ hajadon és a’ borbéll igen megfélemlének, mert úgy tetszék, ezen nevetés a’ szegény akasztottnak másodszori halálos szententziája. De a’ királ állt a’ szavának, és egybenházasétá őket. Hogy igazság is tétessék, az ifiúnak a’ »Bitódy« nemessi nevet adá a’ vesztőhelyen hagyott név helyibe. Mivelhogy a’ Vápanagy küsasszon jó halom tallérnak vala gazdája, neves Touraine-i nemzetséget alapítának, amely mainap is nagy tisztességben virul. Mert Bitódy uram igen híven szolgálá Tizeneggyedik Lajost számos alkalmatossággal. Tsak nem szeretett találkozni sem akasztófával, sem aggszűzzel, s örökre elment kedve a’ setétben való szerelmi találkozóktul. Ezen históriának derék értelme az, hogy az asszont eleve jól szemügyre kell venni és megesmérni, hogy a’ véneknek és ifjaknak állapotbéli külömbségében meg ne tévedjünk, mert ha nem kerülünk akasztófára szerelemnek mián, mégis öreg veszedelmek leselkednek rejánk.

67

A’ TÁBORMESTERNÉ Nemes Armignac tábormester, merő nagyravágyásból, feleségül vette vala Bonne grófnét, aki akkoron már fülig szerelmes vala a’ küsded Savoisyba, Hatodik Károl királ őfelsége kamarássának fiába. A’ tábormester martzona hadfi vala, mord ábrázatú, vénhedett bőrű, szőrös-borostás, örökkétig setét igéket szólló, mindegyre akasztással foglalatos, váltig izzadván a’ viadaltul, s egyéb haditerveken járatván eszit, hogy nem mint a’ szerelmieken. Ezen jó katona nem is vala szorgalmatos abban, hogy a’ házaséletnek megadja az ízesítő módját, s úgy bánik vala gyenge szép asszonyával, mint aki feljebb való ügyeken törődik. A’ dolgoknak ilyetén rendjétől az asszonynép böltsen irtózik, mert hát nem szeretik, ha az ágyoszlopok egyedülvaló birái az ő gügyögésöknek és fészkelődésöknek. Ennek okáért a’ szép grófné attólfogva, hogy megtábormesteredett volna, tsak inkább rágódék azon a’ szerelmen, amellyel a’ felyülmondott Savoisy béburította vala szüvét, mely dolgot az ifiú is észben vövé. Minekutánna mindketten egyazon muzsikát akarják vala tanolni, hamarsággal egyben hangolák az igritzkészségöket, és kisillabizálák egymásnak ákombákját. Rövidnap Izabella királné nyilván megbizonyosodék arról, hogy Savoisy lovai sokkal többször abrakolnak az ő öttsénél, nemes Armignacnál, hogy nem mint a’ Szent Pál palotánál, ahol is a’ kamarás lakozék, minek utánna tulajdon háza leromboltatott vala, és pedig, miként tudva vagyon az Egyetemnek szerzéséhez képest. Ezen szemérmetes és okosságos fejedelemasszon, előre sejdítvén a’ Bonne-ra leselkedő végzetes bonyodalmat, - mivelhogy a’ tábormester nem inkább tétoáza a’ pengéjével játszadozni, mint a’ pap az áldomásadással - mondom: a királné, kinek szava élesen metsző és súlyossan találó vala, szóla eggy napon vetsernyének utánna húgához, aki Savoisyval egyetemben vött szenteltvizet: - Lelkem, nem lát-é vért ebben a’ vízben? - Ugyan - monda Savoisy a’ királnénak -, a’ vér jól illik a’ szerelemhez, felséges asszony!... Ezt a’ mondást a királné igen jeles válasznak itéllé, meg is írta, idővel pedig tetté változtatta, mikoron ura királya halálra gyötreté eggyik kedvesét, akinek kegyben jutását ezen históriának rendiben látjátok majd megtsirázni. Jól tudjátok, alkalmasint tulajdon ismételt tapasztalatból, hogy a’ szerelemnek kikelete-korán mindeggyik szerelmes örökké retteg, nehogy elárulja szívének titkát. Rész szerént okosságos észből, másrészt kedvtellésből játsszák a’ szerelemnek édes tsali játékát, és bujósdival vetélkednek. Annak utánna egyetlen feledéses nap elegendő arra, hogy minden addig való böltsességet eltemessen. A’ szegén asszonyi állat ugyan bennakad boldogságában, akártsak valami hálóban; a’ kegyesse megbélyegzi jelenvoltát, avagy olyankor bútsúzását valaminémű férfinyomdékkal, végzetes történet szerént ott felejtett sarkantyú avagy vállszalag által, s lám, egyetlen kardvágás széllyel metéli az aranyas gyönyörűség szőtte szerelmetes lántzot. Dejszen, mikoron a’ napok leteltenek, nem szabad zúgolódni a’ halál ellen. No meg a’ férjnek dákossa szép halál a’ szerelmes lovagra nézve, ha ugyan van szép halál. Így kelle végződnie a’ tábormesterné szép szerelmének is.

68

Egy reggelen, hogy Armignac uraság jó falka időt nyert volna a’ burgundi hertzegnek futássa mián, ki is elhagyta Lagnyt, a’ tábormesternek az ötlött eszibe, hogy jóreggelt kéván feleséginek és nyájas szerrel felserkenti őt, hogy meg ne haragítsa. Bonne azomban fel sem vetvén szemhéját, a’ hajnali zamatos szendergésbe merülten, ígyen felele a’ gyenge rázásra: - Haggy békével, Károl! - Ejha! - szóla a tábormester, hallván egy szentnek nevit, aki őneki nem védőszentje - itt az agyamban valami Károl motoszkál!! - Ekkor, meg se illetvén feleségit, kiugordék az ágyból, s el-felmene - artza láng, kardja mezételen - igyenest a’ grófné komornéjának hálóhelyire, gyanítván, hogy a’ mondott tselédnek keze benne vagyon a’ játékban. - Hé, hé, pokolbeli szajha - üvölte, tomboltatni kezdvén haragját -, mondd el a miatyánkodat, mert menten megöllek, a’ Károl-féle eset mián, aki ide szokott jönni. - Jaj, nagy uram, ki mondta ezt kegyelmednek? - Tudd meg, hogy irgalmatlan kivégezlek, ha nem vallod meg nékem a’ mentül parányibb megbeszélt találkozási módokat, s hogy mikép szoktanak izenetet váltani. Ha nyelved botlik, ha tétovázol, odaszegezlek tőrömmel! Szólj! - Üssön által kegyelmed, nem tud meg semmit! A tábormester rossz néven vevé ezen jeles választ, s azonmód általdöfé, annyéra felfortyana dühe; majd visszamene a’ felesége kamorájába, s monda fegyvernekének, akivel a’ garáditson találkozék, s kit a’ leán halálos iveltése serkentett vala fel: - Eredsze odafel, kissé erőssem találtam megfenyíteni az Örzsit! Minek előtte megént Bonne színe elé került vóna, mene a’ fiatskájáért, ki ugyan gyermekül aluvék, s odahurtzolá nem éppen nyájas szerrel. Az anya megnyitá szemit, s amint gondolhatjátok, igen tágra, a’ tsetsemő sírásán, annak utánna igen megrendüle, látván őt az ő urának karján, akinek jobbja vérrel vala fertezett, s ki vérben forgó tekéntetet vete az anyára és fiára. - Mi lelte kegyelmedet? - szóla. - Asszony - kérde az ember kertellés nélkül -, ezen gyermek az én lágyékomból jütt-é, avagy Savoisyéból, aki a’ szeretőd?... Ezen szavakra Bonne sápadt lőn, s úgy ráveté magát fiára, amiként a’ megrémült béka a’ vízbe szökken. - Jaj, a’ kettőnké! - monda. - Ha nem akarja látni a’ fejit a’ lábaihoz gurulni, tegyen nékem vallomást, feleljen igyenest: Hannagyot állított mellém? - Úgy vagyon! - Kicsoda az? - Nem Savoisy! Sohase mondhatom meg annak nevit, akit nem esmérek! Ezen a’ tábormester felpattana, megragadá feleséginek karját és kardtsapással akará elmetszeni szavát. De az asszon parantsoló tekéntetet lövellvén rejá, kejálta: - Bátor megölhet éngem, de hozzám ne nyúljon többet! - Élni fog - veté viszontag a’ férj -, tartogatok számára a’ halálnál külömb fenyítéket!

69

És tartván a’ tselvetésektül, keleptzéktül, maszlagosítástul és mesterkedéstül, amelyekkel az asszonynép ilyen alkalmatossággal élni szokott, miknek változatait éjjel-nappal tanolgattyák, egyenkint vagy egymás között: ezen rideg-keserű igékre sarkon fordula. Tüstént mene megkérdezni szolgáit, pokolian félelmetes ábrázatot mutatván nékik. Felelének is néki mind, akártsak az atyaistennek ítéletnapkoron, mikoron is számot adunk Néki valamennyien. Eggyik se tudott amaz szernyű bűnről, amelly ezen közönséges vallatásnak és fogas fürkésző kérdezkedésnek fenekin lappangott. Ámde mindabbul, amit mondának, a’ tábormester nyilván megérté, hogy a’ férfi renden levő tselédségből senki nem lenne kanál a’ lévben, eggyik ebtül megválván, kire a’ kertekre vigyázást bízta vala s némának lelé. Megragadá hát s mérgiben megnyuvasztá. Ez a’ dolog rendre ráterelé azon feltevésre, hogy a’ segédtábormester a’ kerteken által jütt volna házába, melly kertnek tsak eggy titok kapuja vala, amely a’ víz martjára nyillott. Azoknak, akik nem esmérik az Armignac-palotának terepét, szükség mondanom, hogy ezen palota némi-nemű tekintetes telken rakatott vala a’ Szent-Pál-béli királyi házak közeliben. Idővel a’ Longueville-palota került ezen helyre. Históriánk korában az Armignacpalotának vala szép faragott kövekből rakatott nagykapuja a’ Szent Antal uttza felé, mindenfelől meg vala erősítvén s a’ folyóvíz felőli magas falak, a’ Tehenek Szigetének ellenében, ahol mostan a Vérmezőkapu vagyon, meg valának szerezve tornyotskákkal. Ennek írott képét sokáig látni lehete Főmagasságú Duprat bíborosnál, a’ királ kantzelláriusánál. Hát a’ tábormester fenékig kotorásza agya-velejiben, s kiválasztá az alján lévő legszebb tőrvetésekből a’ legjobbat, s a’ jelenvaló esetre átformállá olyan jelesül, hogy az úrfinak minden áron benn kelle ragadnia, valamint nyúl a’ hurokban. - Istókomra - monda -, megfogtam szarvaimnak jókedvű adakozóját! most már ráérek azon törni fejemet, mikép bánjak el vélle. - Imhol a tsataterv, mellyet a szőrös kapitán, ki akkora viadalokat tőn Félelmetlen Jánossal, övéinek elrendele, hogy azon szerrel megrohannák alattomban lévő ellenségét. Vőn számos ijjasokat, a’ mentül hívebbét és derekasbát, elosztá őket a partmenti tornyotskákban, meghagyván nékik a’ legnehezebb kínzások alatt, hogy válogatás nélkül lőjjenek minden házbélire, - a’ tábormesternén kívül -, valaki a’ kerten által kifelé iparkodnék; hogy viszontag eresszék be, ha nappal, ha éjjel, a’ szerető nemesembert. Szakasztott szinte ekkép szereztetett a’ nagykapu felől, a’ Szent Antal uttzánál. A’ szolgáknak, sőt az udvari papnak, halál alatt megtiltatott, hogy kimennyenek a’ házból. Végezetül, a’ palota két szárnyának őrzése rábízaték az ő rendelkezési századának vitézire, kiknek dolga vala az oldalsó uttzákon való jó vigyázat. El nem kerülheté az esméretlen szerető, akinek jóvoltábul a’ tábormester visellé szarutzímerét, hogy hevenyében meg ne fogattassék, mikoron, nem tudván semmiről, a’ szokott szerelmi hórában eljövend ortzátlanul rátűzni szerelmi zászlaját a’ mondott méltóságos gróf úr törvénes tulajdonának szívire. Farkasverem vala ez, amelybe a’ mentől ravaszb embernek is bele kellett vón esnie, hatsak Isten annyéra keményen meg nem oltalmazza, amiként Jézus megoltalmazta vala Szent Pétert, nem engedvén a’ víznek fenekire süllyednie, mikoron kedvök szottyant megkésérteni, ha ollyan kemény-é a’ tenger, mint a’ tehénakol padlója. A tábormesternek ekkortájt a’ Poissy-béliekkel vala igyes-bajos dolga, s ebédnek utánna nyeregben kellett ülnie. Ez okon a’ szegén Bonne grófné, esmérvén ezen szándékát, már előtte való nap meghívatta vala az ő inassát a nyájas bajviadalra, amelyben mindig őmaga vala az erősebb. Azalatt, hogy a’ tábormester szemekből és halálbul sövényt plántált palotája környül, s a’ nagy kapun is embereket helyheze el, hogy a’ kegyesen rajtaütnének távozásakorán, hogy azt se tudja, merünnen szakadt rejá a’ baj: a’ grófné ingyen sem azzal mulata, hogy borsót válogatott, vagy a zsarátban fekete teheneket nézett vóna. 70

Elsőben: az odaszögezett komorna szabaddá fejté magát, odavánszorga asszonyához, megmondá neki, hogy a’ méltóságos szarvazott semmit meg nem tudott a’ dologban, s minekelőtte a’ lelkit megadta vóna Istennek, megnyugtatá drága asszonyát, hogy félelem nélkül bízná magát nénjére, a’ házbéli mosónéra, ki is akár kolbásszá vagdaltatná magát, tsak kedvibe járjon a’ méltóságos asszonnak; hogy ő vóna a’ városnegyednek mentől fürgébb és ügyesebb komámasszonya, s hogy Tournelles-tül egészen a’ Trahoir keresztig híre jár a’ kisemberek között, minémű termékeny vóna a’ leleményekben, a’ szerelemnek kényes és sietős eseteiben. A’ grófné erőssen siratván jó komornájának holtát, izene a’ mosónénak, szüntetné a’ szapulást, s jönne, annak utánna ketten nekifogának által meg általkotorászni a’ derék tseleknek taniszráját, meg akarván menteni Savoisyt, akár egész jövendő üdvének árán is. Elsőben is megvégezé a’ két fejérnép, hogy tudtára adják neki a’ méltóságos házigazda gyanúperét, megintvén őt, hogy maradna veszteg. Imhol hát a’ jóságos mosóné megrakódék öszvérként gyoltsokkal, s iparkodék ki a’ házbul. De a’ tsarnoknál egy poroszlóba ütközék, aki a’ mosóné minden okaira siket marada. Ekkor nagy buzgalmában rászáná magát őt megfogni leggyengébb résziben, s annyéra bizgatá kedveskedésivel, hogy a’ vitéz istenesen elmulata véle, ámbátor tarkójáiglan fegyverben vala, mintha hadba indult vóna. De a’ játéknak utánna sehogyse akará őt az uttzára kibotsátani... Aztán valahányszor megkésérté, hogy eggyik-másik szebb és így gálánsabbnak tetsző katonával útilevelet petsételtessen magának, eggyetlen íjas, fegyveres, sem bárki egyéb nem meri vala megnyitni számára a’ háznak mentől kisebb likát se. - Gonoszok, háládatlanok vattok, hogy nem akartok énnekem viszontag szolgálni! Illyen szerrel legalább mindennek végire járt és nagy sietve mene vissza asszonyához, s megbeszéllé néki a’ grófnak válogatott mesterkedésit. A’ két asszon elülről kezdé a’ tanáltsot, s még két hallelujányi ideig sem hányták-vetették meg amaz hartzi készülődést, lesbenállást, tilalmakat, parantsolatokat és szerzéseket, amellyek kétszínűek, siketek, álnokok, pokoliak valának: már megesmérék azzal a’ hatodik érzékenséggel, amelly minden asszonyi állatnak megvagyon, melly szokatlan nagy veszedelem fenyegetné a’ szegén ifiú szeretőt. A’ grófné megértvén, hogy tsak neki magának volna szabadsága a’ házból kimenni, menten megkotzkáztatá ezen jussal való élést. Ámde egy nyíllövésnyire se ment egyedül, mert a’ tábormester úr meghagyta volt négy apródjának, hogy mindig készek legyenek a’ grófnét kísérni, a’ tsapat két zászlóssának pedig, hogy szüntelen nyomában legyenek. Ekkoron a’ szegén tábormesterné visszamene kamorájába, s többet könyveze, hogy nem mint a’ templomi képeken látott valamennyi Magdolnák egyetemben. - Jaj - fohászkodék -, tehát szeretőmet lekaszabolják, és soha többé nem láthatom... Őt, aki ollyan nyájas szavú, annyira kedves a’ vigasságban! Azt a’ szépséges főt, aki annyiszor nyugovék térdemen, meggyilkolják hát!... Mitsoda? Hát nem vethetnék oda férjemnek néminemű üres haszontalan főt ezen édességes és drágalátos fő képében?! Holmi undok fejet ezen jóillatúnak helyette; valamely gyülhődt főt ezen szerelmetes fő váltsága gyanánt? - Nagyasszony - kejálta a mosóné -, nem bujtathatnók nemessi gúnyába a’ szakátsnak a’ fiát, aki szerelmes belém és igen boszont éngem, annak utánna, azon maskarássan kitennők a’ kiskapun... Ezen a’ két asszony egymásra néze fene gyilkos szemmel.

71

- Ha majd ez a lévrontó megöletett - szóla esmént a szolgáló -, mind ezen katonák úgy széjjelrebbennek, akár a’ darvak. - Tsakhogy a’ gróf nem esmér-e rá a’ kuktára? Annak utánna a’ szívire tsapván és fejit rázván kejálta: - Nem, nem, lelkem, itt nemessi vért kelletik ontani, könyörtelen! Gondolkodék keveset, azután felugordék, örömiben hertelen általölelé a’ mosónét, mondván: - Miérthogy a’ te tanátsodhoz képest mentettem majd meg szeretőmet, holtomiglan megfüzetek neked ez életért. Ezen a’ grófné megszárítá könnyeit, arának ábrázattyát ölté, vövé alamozsna-tartóját, a’ Hórák könvét és megerede a’ Szent Pál-templom felé, amelynek hallá harangszavát, mivelhogy az utolsó mise vala mondandó. Már pedig piperés asszon létire a’ tábormesterné sohase mulasztá el ezen szép ájétatosságot, holott az udvarbéli dámák mind jelen valának. Úgy is nevezteték ezen mise, hogy piperés mise, mert hogy olyankor tsupa nyalkák, szépfiúk, ifiú daliák és drága szagos olajokkal kevélkedő előbbkelő hölgyek találkozának ottan. Egy szó mint száz, nem látának ott gúnyát, ha nem tzímerest, sem sarkantyút mást, ha nem aranyasat. A’ grófné hát elmene oda, otthon hagyván a’ mosónét nagy álmolatában, rája bízván, hogy legyen résen; nagy szép szerrel a’ plébániatemplomhoz járula, nyomában apródjai, két hannagyok és fegyveresek. Helyénvaló dolog megmondanom, hogy azon szemrevaló leventéknek seregiben, kik a’ templomban ott lebzselének a’ hölgyek környül, nem eggy vala, ki a’ grófnénak hódula, ki szívvel őnéki szentelte vala magát, a’ zsenge kornak szokása szerént, mikoron is annyi sokat rakunk jegyző táblánkra, tsupán avégett, hogy azután eggyetlen-eggyet meghódítsunk. Ezen madarak között, kik a’ fínum ragadmányra ehültek, örökösen nyitott tsőrrel, s szaporábban kémlelének a padokon és olvasókon végig, hogy nem mint az oltárt és a’ papokat, vala eggy, akinek a grófné olyha alamozsnakép egy-egy szempillantást vetett vala, mivelhogy úgy tetszett, hogy ez kevésbbé tséltsap és szerelmetesebb a’ többinél. Emez veszteg marada, mindég egyazon pillérhez tapadván, mottzanás nélkül s elragadtaték a’ hölgynek puszta látásátul akit magáénak választott vala. Halovány ortzája gyengéden bánatos s egész ábrázattya nemes érzékenségről tőn bizonságot. Mert azok közül való volt, akiket izzó indulatok táplálnak, s gyönyörűséggel belevetik magokat a’ reméntelen szerelemnek kétségbeesésébe. Ilynémű személyek kevessen vagynak mert közönségesen azt az izét szeretik inkábban, hogy nem mint a’ szív mélyén lappangó és verágzó esméretlen idvességet. A’ mondott nemes ifiú, bárha gúnyája jószabású tiszta és tzikornyátlan vala, teste-járásában pedig jóízlés, mégis a’ grófné előtt afféle szegén daliának tetszék, aki messze földrül jött szerentsepróbálni, minden marhájául süegét és kardját hozván magával. Éppen titkolt nyomorúságának sejdítése mián, másrész szerént mivelhogy felettébb szerette a’ grófnét, meg aztán azért is, mert szép szál ifiú vala, hosszú fekete hajú, sudár termetű, fínum magaviseletű, mindíg alázatos és engedelmes, a’ grófné szívből kéváná neki a’ hölgyek kegyességét és a’ jó szerentsét. Tovább, hogy ki ne fogyjon az udvarlókból, afféle jó gazdasszonyi takarékosság mián, hévbe-hóba kissé neki hevítgeté, amint éppen eszibe ötle, egy-egy kegyös pillantatot vetvén felé, amelly úgy gyürődzék a’ dalia előtt, mint maró vipera, mert benne vala az, hogy tsupán kedvire játszik ezen ifiú életnek ő bódogságával, mint afféle hertzegkisasszony, ki sokkal külömb dolgokkal járatja a’ bolondot, hogynem mint illyen nyavallyás leventével.

72

Bizon az ő ura, a tábormester, úgy kotzkára tőn országot s mindet, akár ti holmi ezüst huszast a’ kártyajátékban. Alig három napja, vetsernyéről való kimenet, a’ tábormesterné szemmel rámutatván szerelmetes lovagjára, nevetvén így szóla a’ királnéhoz: - Lám, ez aztán az igaz előbbkelő ember! Ez a’ mondás szavajárása lőn az úri világnak. Későbben az udvari embert nevezték ígyen. Az Armignac tábormesternénak, nem egyébnek köszönheti a’ frantzia nyelv ezen tettetes szólást. Történet szerént a’ grófné a’ fejin találta a’ szöget a’ mü nemesemberünknek ő dolgában. Zászlótalan nemesember vala ő, neve Bois-Bourredon Juliánus, aki nem örökölvén hűbérbirtokán annyi fát sem, amiből tsak egy fogpiszkállót faraghatott vóna, nem vallván egyéb és nem esmérvén szebb kéntset annál a’ dús természetnél, amellyel néhai való édesannya jószerentséjére megszerezte vala, eltökéllé, hogy ebből interest és hasznot vészen az udvarnál, tudván, mennyére kévánnák az ott való hölgyek az effajta jövedelmet, nagyra és drágára betsülik, hahogy reggeltől estvélig mindig és biztosan behajthatják. Sokan vagynak a’ vélle egyszőrűek, akik ez szerrel, a’ dámáknak ő szoros ösvényükön indultak el szerentsét próbálni. Ámde ő ingyen sem mérte az ő szerelmit bölts béosztással, eltékozolta volt a’ derékpénzt és mindent, mire a’ kendőzött misére jövén meglátá Bonne grófnénak diadalmas szépségit. Ekkor azután igaz szerelembe esék, ami szinte kapóra jütt tallérinak, mert immár se étel, se ital nem kelle őnéki. Ez bizon a’ mentül gonoszb indulatú szerelem, mert a’ szerelemnek koplalása idővel a’ koplalás szerelmibe visz minket. Kettős nyavallya ez, amiből eggy is elég arra, hogy egy emberéletet eloltson. La, ilyen vala az a’ nemes úrfi, akire a’ grófné számot tarta, kit mostan arra akart invitálni, hogy jönne s halna meg. Belépvén, meglátá a’ szegén daliát, ki is kedves szokása szerént a’ pillérnek támaszkodván várakozék őrejá, valamikép a’ gyengélkedő sóvárog a’ napsugárra tavasszal, hajnalban. Ekkor a’ grófné eltéríté tekintetét s a’ királnéhoz akara menni, hogy ezen kétségbeejtő dologban kérné az ő segétségét, mert megszánta a’ szerelmest. De a’ kapitánok eggyike szóla hozzá, a’ nagy tiszteletnek színivel: - Méltóságos asszon, urunknak parantsolatja az, hogy ne adjunk kegyelmednek engedést beszélni sem emberrel, sem asszonnyal, még a’ felséges királnéval s a’ gyóntató attyával sem. Vegye fontolóra, hogy valamennyiünk élete forog a’ dologba. - Kegyelmednek rendeltetése, nemdenem az, hogy meghaljon? - monda a grófné. - Meg az, hogy engedelmeskedjek - veté ellen a vitéz. A grófné tehát imádkozni kezde a’ szokott helyin. Esmént daliájára esvén tekéntete, úgy tetszék neki, hogy hitványabb s béesettebb artzú volna, mint valaha. - Ugyan! - monda magában. - Legalább kevesebbet bánkódom majd a’ halálán. Hiszen már amúgyis holteleven. Szándokának illyen magyarázata után hév szempillantást vete a’ mondott nemes úrfinak, ollyat, aminéműt tsak fejedelemasszonoknak és szajháknak szabad. S ezen szép szem tolmátsolta álszerelem édes bajt okoza a’ pilléri daliának. Kinek nem esik jól az életnek hévséges megrohanása, midőn ott buzog a’ szív tájékán, mindeneket megdagasztván? A’ tábormesterné az asszonyi lélek számára soha meg nem avuló gyönyörűséggel megesméré felséges tekintetének mindenhatóságát azon néma válaszból, amellyet a nemes úrfitól nyere. Bizon, az a’ piros szín, amelly bíborra festé ortzáit, szebben beszéle a’ görög és latin oratoroknak mentől ékesb szóllásinál, s ezen beszéd ugyantsak megértetett. Ezt örömmel látván, a’ 73

grófné örömét lelé abban, hogy megkésértse únos-úntalan, millyen hathatós volna az ő tekintetének ereje, biztonságot vevén arrul, ha nem puszta természeti tündérlet-é az egész? S minekutánna harmintznál több úttal feltüzelte vóna hűséges szolgáját, megerősödék azon hitben, hogy ő vitézül meghalna kedviért. Ezen gondolat annyéra meghatá, hogy ájétatosságának közepette az a’ kévánság is bizsergeté három versen is, hogy juttatná néki egy halomban mind az emberi gyönyörűséget, mindeneket eggyetlen szerelmi ömlésben neki kinálván, nehogy egy napon szemrehányhassa önnönmagának, hogy ezen nemes úrfinak nemtsak életit tékozolta el, hanem a’ boldogságát is. Mikoron a’ miseszolgáló pap megfordula, hogy az aranyas nyájhoz szólna: „Ite, missa est!”, a’ tábormesterné mene ki a’ pillér felén, holott daliája áll vala, s elhaladván mellette, egy-egy jó szemrebbenéssel azon szándékot akará belétsalni, hogy eredjen nyomába. Azután, hogy ezen gyenge, de sokatmondó hívást minél nyilvánabban megértse és megfogja elméjivel, a’ béllelt asszonság keveset visszanéze, minekutánna elhaladt vóna mellette, mintegy ujólag biztatván, hogy hozzá szegődjék. Látá, miként ugordék fel a’ helyéről, de nem mer vala indulnia, olly igen alázatos vala. De az utolsó jeladásra biztonságot vevén, hogy nem lenne alkalmatlan, a’ nemes ifiú elvegyüle a’ menetbe, s tsendes apró léptekkel halada, afféle mamlasz módjára, aki restell mutatkozni az ollyan jóféle helyen, amellyet rossznak mondanak. S ha elül mene, ha hátul, ha jobbra, ha balra: a’ tábormesterné minduntalan vete felé egy-egy villogó tekéntetet, amivel jobban nekiiramítsa s magához vonssza, miként a’ halász lassú szerrel emelgeti a’ horogzsinórt, méritskélvén a’ gobhalat. Röviden szólva, a’ grófné olly jelesül végezé az útszéli leánzóknak ő mesterkedésit, kikkel a’ magok malmára hajtják a’ szentelt vizet, hogy azt mondta vóna kegyelmetek, misem hasonlítana inkább szajhához, mint főfő ágyságbeli asszon. Házának pitarához érvén, a’ tábormesterné kissé tétoáza a’ bémenetellel, még eggy ízben a’ szegén dalia felé téríté artzát, követésre bíztatván őt, ollyan pokoli szempillantást repítvén feléje, hogy amaz odarohana szíve királnéjához, azt értvén, hogy hívta őt. A’ grófné ottan neki nyujtá kezit, s ketten ellentett okokból forrván és dideregvén, egyszer tsak benn lelék magokat a’ házban. Ebben a’ rettentő pertzben Armignac grófné szégyenlé, hogy mindazon szajháskodásokat megtette volna, a’ halál javára, megtsalván Savoisyt, hogy annál bizonyosabban megmentse. De ezen ösztövér lelkifurdallása szinteúgy sántéta, akártsak a’ kövérebbje, aztán későn is jött. Látván, hogy minden kotzkán vagyon, a’ tábormesterné igen erőssen rejátámaszkodék inassának karjára, és szóla hozzá: - Jöjjön azonnal kamorámba, szóm vagyon kegyelmedhez. A’ másik pedig nem sejdítvén, hogy az ő élete forogna a’ dologban, hamarost nem lele szót a’ feleletre, ollyan igen fojtogatá a’ közeli boldogságnak reménsége. Hogy a’ mosóné meglátá az olyan hamar horogra került szép úrfiat, monda magában: - Ejha! Ezek az udvari hölgyek értik ám legjobban a’ tsíziót! - Annak utánna bókoló köszöntéssel szemügyre vövé a’ nemes úrfit, s megtetszék rajta a’ szánakozó tisztelet, amely kijár annak, aki nem restell efféle dib-dáb dologért meghalni. - Piccarde - szóla a’ tábormesterné, magához vonván a’ mosónét szoknyájánál fogva. - Nints elég erőm, hogy megvalljam néki, melly zsoldot fizetek szerelméért és az asszonyi rendnek tisztességébe vetett bizodalmáért. - Ugyan, méltóságos asszony, minek akarja néki megmondani! Tsak botsássa őt ki megelégedetten a’ hátsó kapun. Annyi emberek halnak meg a’ hadban semmiségekért, miért ne halhatna ez meg valamitskéért? Majd szerzek helyébe mást, ha azzal megbékélhetem kegyelmedet.

74

- Hajrá - kejálta a’ grófné -, ehejt megmondok néki mindent. Ez lészen lakolásom a’ bűnömért! Azt gondolván, hogy hölgye némi-nemű apró-töprő szerzéseket és titok dolgokat ütne nyélbe az asszonsággal, hogy annak utánna ne háborgassa a’ néki igértetett társalkodásban, az esméretlen dalia illő távolságban vesztegele, a’ legyeket nézvén. Mégis úgy tetszék néki, hogy a’ grófné szerfelett vakmerő volna. De hát ezernyi okot lelt mentségére - púpos ember is talált vóna -, méltónak vallá önnönmagát arra, hogy ílynémű bolondság tétessék az ő kedviért. Éppen javában forgatá ezt elméjiben, amikor a’ tábormesterné megnyitá legbenső kamarájának ajtaját, s kénállá a’ daliát, hogy követné. Itten a’ hatalmasságos hölgy leveté előbbkelő rangjának mindenségit, közasszonnyá vedlék, s leborula a’ nemes úrfi lába elé. - Jaj, én szépséges uram - úgymond -, nagy vétkem vagyon kegyelmed erányában. Hallgasson meg. Hogy szinte kitejéndi lábát ezen házbul, halál fia kegyelmed... Más eránt való bolond szerelmem kábított el engem. S jóllehet itten nem töltheti bé az ő helyit, ott kinn a’ gyilkosok előtt az ő képét kell viselnie. Hát erre a’ vigasságra invitáltam meg kegyelmedet. - Ó - felele Bois-Bourredon, lelke mélyire temetvén zord kétségbeesésit -, hálát adok kegyelmednek, hogy úgy vötte hasznomat, miként tulajdon jószágának. Annyéra szeretem kegyelmedet, hogy örökké ez vala kévánságom, bár kénálhatnám kegyelmedet olyan dologgal, amely tsak egyetlenegyszer adatik. Fogadja tehát el az életemet! Ezt mondván a’ szegén dalia úgy tekénte rejá, mintha egy pillantással annyét akarna látni rajta, amennyit hosszú időn által lehetett volna látandó. Hallván ezen bátor és szerelmetes szavakat, Blanka hírtelen feltámada: - Hej, tsak ne volna Savoisy, miként szeretnélek téged! - Ó jaj, énnekem tehát immár bételjesedett! - szóla viszontag Bois-Bourredon. - Horoskópom előre megjelentette, hogy nagy dáma mián kell majd meghalnom. Én Istenem - úgymond, megmarkolászván jó kardját -, drágán adom majd életem; de örömmel fogok meghalni, arra gondolván, hogy kimulásom megszerzi annak bódogságát, akit szeretek. Szebben élek majd az ő emlékezetében, hogy nem mint valósággal. Ezen bátor embernek teste mozdulása és villogó ábrázattya szívének kellős közepibe találta a’ tábormesternét. De elevenébe az marta, hogy úgy tetszék, el akarná hagyni, a’ leghitványabb kegyességet se követelvén tőlle. - Jöjjön kegyelmed, had fegyverezzem föl! - szóla, karját ölelésre kitárván. - Ugyan, asszonyom - veté viszontag, szemének tüzét gyenge könnyessővel áztatván -, hát lehetetlenné kévánja tenni holtomat, szerfelett nagy árt tulajdonítván életemnek? - Jersze - szóla, ezen parázs szerelemtül megigézetten. - Nem tudom, mi lesz mindennek vége; ám jersze! Annak utána ketten járulunk majd a’ kiskapuhoz meghalni! Egyazon láng perzselvén mindkettőjök szívét, eggy zöngés szólván mindkettő számára, öszveölelkezének a’ jeles módra, a tőletek, úgy gyanítom, esmért észvesztő láznak gyönyörűséges megrohanásában, feledten-feledék Savoisynak veszedelmit, önnön veszedelmöket, a’ tábormestert, a’ halált, az életet s mindent. Ezenközben a’ nagykapu őrzői elindulának megjelenteni a’ tábormesternek, hogy az udvarló megjött, el akarván mondani, mennyére nem vetett ügyet ez a’ nemes úrfi a’ szemhonyorétásokra, miket a’ grófné a’ misén meg az útonn véges-végig vetett feléje, avégre, hogy meggátolná megkontzoltatását. Éppeg szembe jöve gazdájok, aki nagy sietve iparkodék a’ kiskapu felé, mert hogy a’ partmenti ijjasok ugyantsak süvöltének messzünnen, mondván: 75

- Ahol, most lépik be nemes Savoisy úr! Savoisy, bizon, megjütt a’ hagyott órára, s valamiképp a’ szeretők mindannyájan, tsak hölgyére gondolván, nem látta a’ grófnak kémeit, s általsuhana a’ kiskapun. A szeretőknek ilyetén való öszvetorlódása vala oka, hogy a’ tábormester röviden elvágta a’ Szent Antal uttza felől jövőknek szavukat, s szóla parantsoló mozdulattal, úgy hogy senki nem mert ellenemondani: - Tudom, a’ bestye fogva vagyon! Ezen valamennyien nagy lármával neki zúdulának a’ mondott kiskapunak kiáltván: - Üsd le! vágd le! A’ poroszlók, ijjasok, a’ tábormester, kapitányok, mind megrohanák Savoisy Károlt, a’ királ keresztfiát, s ott tsipték meg a’ grófné ablakának ellenében. Nevezetes történet szerént szinte akkor, müdőn a’ szegén ifiúnak fájdalmas nyegése öszvevegyült a’ katonák ordításával, hangozának a’ két szeretőnek, kit a’ félelem mohóvá tőn, vad sóhajtási és a’ gyönyörűség kejáltási. - Jaj, - monda a’ grófné, az ijedelemtül fejérre váltan - Savoisy meghal érettem! - Én meg élni fogok kegyelmedért - felele Bois-Bourredon -, s igen bódog leszek, ha idvezségemért szinte azon árt fizetek majd, amellyel ő fizeti meg a’ magáét. - Bujjék kegyelmed a’ ládába - szóla a grófné -, hallom a’ tábormester lépteit. Tsakugyan, hamarost megjelene Armignac uraság artza, keziben egy emberfőt tartván, kit azon véressen a’ kandalló tetejére raka. - Itt vagyon, asszonyom - úgymond - egy kép, amelly arra oktatja majd kegyelmedet, mivel tartozik egy asszony urának. - Kegyelmed ártatlant ölt meg - felele a’ grófné, haloványra sem válván. - Savoisy nem volt nekem szeretőm. Ezt mondván, kevélyen a’ tábormesterre nézett. Ábrázattya a’ tettetésnek és asszonyi vakmerőségnek igaz álortzája, annyéra, hogy a’ férj bambán megtorpada a’ helyin, mint az a’ leán, ki népes nagy gyülekezetben akaratlan némi-nemű alfeli kottát eresztett vót szabadon. Úgy rémlett néki, hogy bajt szerzett. - Hát kire gondolt kegyelmed ma reggel? - kérdé. - A’ királlyal álmodám - felele. - Hát akkor, minek okáért nem mondta meg, angyalom? - Talántán elhitte vóna kegyelmed, mikor olly bestyemód dühös vala. A tábormester fülét rázá, és monda újfent: - Hát akkor mikép került Savoisyhoz a’ kiskapu kótsa? - Ej, tudom is én - mondta kurtán -, ha kegyelmed ugyan megtisztel avval, hogy elhiszi szavamat, mint ahogy én megtisztelem válaszommal. A tábormesterné könnyedén megfordula a’ sarkán, mint a’ szélkakas, s ugy tőn, mint hogyha menne feléje nézni a’ ház dolgának. Elgondolhattyátok, miként forrt Armignacnak feje a’ szegén Savoisy feje mián, s hogy viszontag Bois-Bourredonnak sehogy se támadhatott köhögési kedve, mikoron hallá a’ grófot magában dörmögnie mindenféléket. Végezetül a’ tábormester két nagyot koppanta az asztalra, mondván:

76

- Megyek, s rávetem magam a’ Poissy-béliekre! Annak utánna eltávozék. Estére kelve Bois-Bourredon elmenekedék a’ házbul valaminémű álöltözetben. A szegén Savoisyt nagy sok ideiglen siratá hölgye, aki egyébaránt a’ legtöbbet megtett vala, amit asszony megtehet szeretőjének megmentésire. Későbben azután még nagyobban siratá és keserülé, mert hogy a’ tábormesterné elmondta volt ezen esetet a’ királnénak, ki is eltsábítá azután Bois-Bourredont hugának szolgálattyából s a’ maga szolgálatába szegődteté, annyéra meghatotta vala az ifiúnak derekassága és kemény bátorsága. Bois-Bourredonnak a’ halál igen jeles ajánló levél vala a’ hölgyek előtt. Ennek következtében ollyan kevélyen hányá-veté magát mindenki előtt abban a’ nagy szerentsében, kibe a’ királné segítette volt, hogy végtére még a’ királyon is patzkázott. Egy napon azután, hogy a’ szegén felségnek helyin vala az esze, az udvari emberek, akik a’ nagy grátzia mián irigykedének Bois-Bourredonra, megjelenték a’ királynak ő szarvaztatását. Ekkor Bois-Bourredon pertz alatt zsákba varraték s a’ Szajnába vetteték, amiként tudva vagyon, a’ Charentoni kompnak tájékán. Szinte felesleges ideiktatnom, hogy azon napnál fogva, hogy a’ tábormester meggondolatlan játszadozott vala bitskáival, jámbor felesége olly igyessen kihasználá az ura okozta kettős halált, s ollyan szaporán dörgölé orra alá, hogy Armignac ollyan lágy lőn ettül, mint a’ matska szőre, s jóravaló, nyájas hitestársat faraga belőlle. Ez viszontag szerin-szerte hirdeté az ő feleségit szemérmetes, tisztes asszonyi állatnak lenni. Ollyan is vala valóban. Mivelhogy ezen könvnek, a’ régi nagy irástörlitőknek maximáik szerént, a jóízű nevetéshez, melyre bizonyára fakasztja kegyelmeteket, még némi-nemű használatos dolgot kelletik adnia ráadásul, s oktatnia kell az előbbkelő fínom gusztusra: megmondom kegyelmeteknek ezen históriának derék értelmét. Hogy tudniillik az asszonyok sohase veszítsék el fejöket a nehéz pertzekben, mert a’ szerelemnek istene nem haggya őket tserben, kiváltkép ha szépek fiatalok és nemes nemzetűek. Annak utánna a’ szerető urak, mikoron a’ szerelmi találkozóra elmennek, sohase kell hebehurgyán odamenni, de mértékkel, és jól körültekingetni a’ tsapdák mián, nehogy némi-nemű rókaverembe essenek, hanem tartsák meg önnönmagukat. Mert hát egy jó asszonyi állat után nyilván a’ legtöbbet ér ezen a világon egy szép nemes úrfi.

77

A’ TILHOUZE-I SZŰZ A’ Tilhouze nevű mezővárostul nem messze vagyon Valesne kies kastélya. Ennek ura vött vala némi-nemű vékon dongájú asszont feleségül, ki is ízlés- vagy ízetlenségből, jó vagy gonosz kedvből, kórság avagy egésség mián, ugyantsak böjtölteté az ő jámbor urát azon tsemegékben, nyalánkságokban, amellyek minden házasságlevélben nyilván megszabatnak. Hogy igazán szóljunk, a’ felyülmondott uraság felettébb randa és ondok vala, örökké a’ rőt vadat kergetvén, s nem vala kellemetesb, mint a’ szoba füstje. Mindnek fejiben a’ mondott vadász már jól benne vala a’ hatvanban, miről nem inkább beszél vala, mint az akasztottnak özvegye a’ kötélről. De a’ Természet, amelly szakajtószámra veti világra a’ tsámpásokat, horgasokat, vakokat és rusnyákat, tsak annyi ügyet vetvén rájuk, mint a szépekre - mert valamikép a’ kárpitossi közmunkások, ő se tudja, mikor mit tsenál -, mindeneknek egyforma étvágyat ád, s egyazon gusztust a’ jófalatra. Meg aztán történet szerént, minden lelkes állatnak jut akol, avagy amint a’ közbeszíd tartja: „A leghitványabb fazék is megleli a maga fedőjét.” Hát, Valesne uraság mindenfelé keresgél is vala képes bögréket, hogy befedné, s a’ szarvas vad kívül vadászdogála az apró vadra is. Ámde a’ vidék erőssen megfogyatkozott volt az efféle szoknyás vadpetsenyében, holmi szüzességi gyeptörés pedig sokba került. Mégis, hosszú hajtóvadászat, szimatolgatás révén Valesne urasága megneszelé, hogy Tilhouze-ban élne némi-nemű takátsnak özvegye, kinek igaz kéntse volna tizenhat esztendűs tsitri-leánzója személlyében. Sohasem tágít a’ szoknyátskája mellől, maga viszi hudozni, szerfelett való anyai gondviselésiben. Tovább: tulajdon ágyában alutja, verraszt felette s igen reggel felserkenti. Agyondolgoztatja, s így is ketten együtt éppeg hogy keresének vagy nyoltz pénzt napjában. Innepkoron pórázon tartá a’ templomban, alég engede néki annyi szabadságot, hogy néhanap egy-egy nyájas szót váltson a’ legényekkel; kézzel úgyse lévén szabad matatni a’ hajadon körül. De az tájban olyan mostoha vala hozzájuk az idő, hogy özvegynek és leányának tsak éppen éhhel nem halásra vala kenyerök. Lakozának pedig eggyik szegényes attyokfiánál, télen gyakran megfogyatkozának a’ fátul, nyáron a’ gunyátul. Annyi bérrel tartozának, hogy az adókobzók is megijjedtek vóna tőlle, ámbátor ők nem igen rettegik másoknak adósságát. Röviden szólva, a’ leán gyarapodék szépségben, de szintazonkép növekedék az özvegynek nyomorúsága, aki leányának szüzességéért nagy adósságba kötelőzött, akártsak az alkimista az ő lombikja mián, amelybe mindeneket belétemet. Hát hogy ezen nyomozások végbemenének és megtökéltettenek, egy esős napon a’ felyülmondott nemes Valesne uraság járula a’ két fonóasszonyoknak ő vityillójukhoz, s hogy megszárítsa magát, a’ közeli majorbul fatőkéket hozata. Addég is egy zsámolyra telepedék a’ két szegén fejérnép közibe. A’ kunyhónak szürkés árnyéklata és félhomálya jóvoltából meglátá a’ Tilhouze-béli szűznek édes artzulatát, jó piros telt karját, a’ két elülső ormok kemények, mint bástyák, s védelmezik vala szüvét a’ hideg ellen. Termete vala gömbölyű, mint a’ zsenge tölgyfa. Mindent egybe véve: friss és helyes vala, fürge, takaros mint az első hóharmat, zöld és gyenge mint a Szentgyörgy-havi berke. Valami legszebb van a’ világon, az vala ő. Szelíd, okosságos kék szeme vala, tekéntete nyájasb a’ Szent Szűzénél, hiszem ő még nem vala annyira, nem lévén még gyermeke. Ha ki azt találja néki mondani: „Jersze játszani!” bizonyára így felel vala: „Aztán mit?” Annyira bófinta és járatlan vala az izéségnek esméretiben. A’ jámbor uraság ugyantsak fészkelődék a’ padkán, a’ leánt szimatolgatá, s ugy nyújtózgatá nyakát, akártsak a’ majom, mikoron tsörgő diót akar elkapni, melly dolgot az anya látá, de meg nem mukkana, félvén a’

78

nagyurat, aki mind a’ vidéket bírja vala. Hogy a’ tőkék a’ kementzébe vettetének és lángolának, szóla a’ jámbor vadász a’ vénasszonhoz: - Hej, ez majdnem úgy fűt, mint a’ kegyelmed lányának szöme. - Vaj, nagyságos úr, ez tűznél semmit meg nem főzhetünk. - Vaj igen - felele az uraság. - Ugyan mikép? - Hát, galambom, engedje át a’ leánzóját feleségemnek, akinek komornára van szüksége. Füzetünk majd kegyelmednek jó két tőkét napjára. - Jaj, uram, mit főzzek én az áldott tűzhelen? - Dejszen, - szóla viszontag a’ vén kujon, - jóféle tejeskását, mert kap éntőlem kegyelmed jó egy köböl búzát minden kántorböjtre. - Aztán hol tartsam? - kérdé az aggnő. - Hát - kiálta a’ szüzességek vásárlója - a’ nagyládában. - Dejszen nints énnekem se nagyládám, se tulipántos ládám, se semmim. - Majtég adok kegyelmednek nagyládát, élésládát, szekrént, jó ágyat mennyezetestül s mindenestül. - Bezzög - monda esmént a’ jámbor özvegyasszon - mind megromlik az essőben, hisz nints énnekem házam. - Látja-é ked innen a’ Tourbellière-féle házat? - kérde a’ nemes nemzetes úr. - Szegén Pillegrain agarászom lakta, kit taval egy vadkan felhasétott. - De látom - felele a satrafa. - Nos hát, abban meghúzódik kegyelmed holtáiglan. - Teringettét - kejálta az anyó. - Igazán beszél kegyelmed? - Igazán, bizon. - Aztán lejányomnak miféle bért füzet kegyelmed? - Amire tsak rászolgál majd, engem szolgálván. - Nagyságos uram, kegyelmednek tsúfolódni tetszik. - Nem a. - Vaj igen... - Szent Gajetánra, Szent Eleutériusra s az odafenn hemzsegő ezer milliom szentekre esküszöm, hogy... - Ugyan, ha kegyelmed nem mókázik - monda a’ jó anya -, hát szeretném, ha ezeket a’ fatőkéket egy itzint-pitzint a’ nótáriussal írásba foglalnók. - Krisztusnak vérire és kedves leányának drágalátossára, hát nem nemesember vagyok én? Szavam tsak ér annyit. - A’ bizon! Nem is kétlem. De az is igaz, hogy szegén nyavallyás fonóasszon vagyok, s felettébb szeretem lejányomat, hogynem mint örömest elhadnám. Még felettébb zsenge, megtöri a’ szolgálat. Tegnap a’ prédikátzióban mondta is a’ plébános, hogy Istennek felelünk majd gyermekeinkről.

79

- Kákombák! - monda az úr. - Ám hívassa kegyelmed a’ nótáriust. Egy vén favágó elszalada a’ falu pennájáért, ki is megjelenék, s törlíte annak rendje és móggya szerént szerződést, kinek Valesne ura körösztöt biggyeszte alája, nem tudván írni. Mikoron aztán rajta vala kézjegy, petsét, szóla: - Nos anyó, most már nem kell kegyelmednek felelnie Isten előtt leányának szüzességéről? - Ó, nagy jó uram, a’ plébános így mondotta: eszessége koráiglan. Már penig lejányomnak megjütt mán az esze. Aztán a’ lejányhoz térítvén magát szóla: - Fiquet Mária, neked nintsen drágább jószágod a’ tisztességednél. Ottan, ahová mégy, mindenki, a’ nagyságos urat nem is számítva, meg akar majd tőlle fosztani. Most látod, mennyit ér az. Azért ne válj meg tőlle, tsak okkal-móddal, mint illik. Hogy tehát szeplő ne essék betsületeden Istennek és embereknek előtte, jó előre legyen gondod arra, hogy - ha tsak nyomós okok nem készerítenek - azt az izédet elsőben némi-nemő házassággal spékeltesd meg; másként gonoszul fogsz járni... - Igenis, édsanyám, - mondta a hajadon. Erre el-kimene szülejének szegényes hajlokábul, s juta Valesne uraságnak kastéllyába, hogy szolgálná a’ nagyasszonyt, ki is nagyon kedvesnek s kedvére valónak találta. Mikoron Valesne, Sacché, Villaine s egyéb községeknek népe megértette volna, melly nagy ár adatott a’ Tilhouze-béli szűzért, a’ jó gazdaasszonok megismerék, hogy semmi nem lenne jutalmasabb dolog az erköltsnél. Azon iparkodának tehát mind, hogy lejányaikat szüzességben neveljék és táplálják. De ezen mesterség olyan igen kotzkázatos vala, akár a’ selembogártenyésztés; mert ezek döglésre hajlamosak, a’ szüzesség pedig, mint a’ nospolya, hamar megérik a’ szalmán. Mégis akadtak nehány hajadonok, akik erről valának nevezetesek Touraineben, mert minden kolostorokban szüzeknek igazoltatának. Magam ugyan nem felelek értök, mert nem bizonyosodtam meg rólla azon szerrel, amellyel Verville tanét a’ leányok hibátlan erköltsének megismerésére. Hogy ne szaporítsam a’ szót, hát Fiquet Mária követé édesannyának bölts tanáltsát, nem hederéte gazdájának semminémű instanziájára, mézes-mázos szovára, alakosságira, hanemha valami kevés házassággal megadná a’ módját. Mikoron az uraság tsak éppen kissé tsitserézni szeretett vóna, úgy megfuvalkodék, mint matska a’ közeledő eb láttán, s kejálta: - Mingyárást megmondom a’ nagyságos asszonnak! Röviden szólva, hat holnap leforgása után a’ nagyságos úr eggyetlen fatőkének árát sem hajtotta vala be rajta. Minden iparkodására Fiquet Mária egyre állhatatosb, egyre keményebb lött, s egy ízben nagyságos urának nyájas kérésére ígyen felele: - Aztán ha teszem kegyelmed elvötte, visszaadja-é? Egyébkoron pedig mondá: - Ha annyi likaim vónának mint a’ rostának, a’ kegyelmed számára nem vóna eggy is, olyan igen rusnyának tudom kegyelmedet. Ezen parlagi szavakat az agg jámbor úgy vevé, mint az ártatlanságnak színit-verágát, és nem unt bele az apró katséntásokba, hosszú szónoklatokba és szántalan esküdözésekbe. Mert addég-addég látá a’ leánnak jó tetemes kebelbástyáit, duzzadó tomporát, amely alkalmatos forduláskor szép domboruságot mutat vala a’ rokollyán által, s mindannyéra tsudálja vala az egyéb dolgokat, amellyek egy szentnek is meghabarhatnák elméjit: hogy a’ mi drága jámbo80

runk szerelmetes lőn a’ leánba, igaz aggastyáni indulattal, amely geometriai arány szerint nől, visszájaképp az ifiú ember indulatának. Mert a vének a’ gyengeségükkel szeretnek, amely nőttön-nő, holott az ifiak erejökkel, amely fogyton-fogy. Hogy ezen pokoli leánzónak semmi oka ne légyen a’ vonyakodásra, belevoná a’ játékba néminemű kulcsárját, hetven s egynéhány esztendőn túl valót, s beszélle a’ fejivel, hogy meg kell házasulnia, bőrinek melegítése végett, s hogy Fiquet Mária éppen neki való vóna. Az agg sáfár, aki a’ ház különféle szolgálattyában jó háromszáz Tours-i tallér évi járadékra tett szert, szeretett vóna békében élni, s meg nem nyitni újfent az elülső kaput. De a’ jó uraság szépen kérte, házasulna meg kissé az ő kedviért, s eleve megnyugtatá, hogy semmi ügye-baja nem lészen feleségivel. Erre az agg sáfár felebarati kötelességből beleharapa ezen házasságba. Az eskés napján Fiquet Mária, aki immáron kifogyott minden okaiból és semmi aggodalmakat nem vethete többé az ostromló uraságnak ellene, írata magának jókora móringot és özvegyi tartást lejányságának elvétele fejiben. Azután engedelmet ada a’ vén kuraffinak, hogy jönne hálni vélle ahányszor tsak teheti, ígérvén annyi jó rendet, ahány búzaszemet édesannyának juttat. De egy kis vékányi is elég lett volna, az úr korát tekéntve. A lakzi meglévén, az uraság, mihelyen a’ feleségit a’ dunyha alatt tudta, el nem mulaszta kiorozkodni azon szép üveges, gyékényes és kárpitos kamarába, ahova telepítette vala kis tsibéjét, jövedelmit, a’ fatőkéket, házastul, búzástul és sáfárostul. Minek kertelljünk? vegyétek tudomásul, hogy a’ Tilhouze-béli szűzben a’ világ legszebb leányára lelt, ollyan de ollyan szép vala a’ kandallóban pattogó tűz világánál, amint ott duruzsola a’ gyoltsok között, s kedvessen zsörtölődött, jó szűzi szagot terjesztvén. Első tsapásra ingyen sem sajnállá, hogy akkora árt fizetett a’ drágagyöngyért. Az uraság meg nem állhatá, hogy mohósággal ne vesse magát ezen ízes királyi falatra, nekiláta, hogy öreg járatos mesterül fejtse széjjel az új írás petsétjét. Ihol már most ezen boldogságos ember, szerfelett való falánkságában piszmog, megtántorodik, aztán már semmit se tud a’ szerelemnek szép mesterségiben. Ezt látván, kis idő multán a’ jó leán ártatlanul így szóla az agg daliához: - Nagyságos úr, ha már ennyire vagyon, mint gondolom, hát méltóztasson jobban meglódétani a harangját... Ezen szóllása révén, amely hamar kiszivárgott - nem tudom, miként -, Fiquet Mária hírnévre tőn szert. Még ma is mondják mifelénk: „Ez afféle Tilhouze-i szűz!”, így tsufolkodván olyik új menyetskén, azt akarván vele mondani, hogy „tzafrinka”. Tzafrinkának olyasféle leánt mondanak, akit nem igen kívánok, hogy kegyelmetek leljék ágyukba nászéttzakájukon, hatsak nem a’ Zenon böltsnek filozófiáját szopták, amelly szerént semmi baleseten nem szabad elbúsulni. Számossan vadnak azok, akik kételenek stoikusoknak lenni ezen furaságos alkalmatossággal, amely elég gyakran elékerül. Mert hát a’ természet forog-kering, de meg nem változik, és mindig lesznek Touraine-ban s egyebütt jóféle Tilhouze-béli szüzek. Ha már most azt kérditek éntőllem, mi lenne, s mely dologba tsútsosodnék ki ezen históriának tanolsága, a’ hölgyeknek szabad volnék felelnem, hogy a’ Pajzán Históriák inkább arra íródtak, hogy a’ gyönyörűségnek erköltsét tanítsák, hogy nem mint arra, hogy erköltsi tanítással gyönyörködtessenek. Hogyha azonban a’ kérdőre-vonyó némi-nemű jámbor kifatsartatott vén kan volna, azt mondanám néki, persze az effajta sárgult vagy szürke parókás vén rókának kijáró nyájas alázattal: hogy az Isten meg akarta büntetni Valesne uraságát, mert pénzen próbált vásárolnia ollyan portékát, amelly ingyen adatásra vagyon teremtvén.

81

A’ BAJTESTVÉR Második Henrik frantzia királynak - annak, ki annyira szereté a’ szépséges Dianát - uralkodása elején még járta némi-nemű szertartás, kinek divatja onnantova enyészten-enyészék, s miképp a’ régi kornak számos üdvös dolga, idővel végkép kiveszett. Ezen szép és nemes szokás az vala, hogy minden dalia választa őmagának bajtestvért. Minekutánna egymásban betsületes és derék emberekre esmértek, a’ szép párnak mindeggyike hitese lett a’ másiknak mindéltire. A’ kettő egy testvérré lőn. Eggyiknek meg kelle oltalmaznia a’ másikat hadban a’ fenyegető ellenségtül, az udvarnál pedig az atyafiaknak rágalmazása ellenében. Hahogy valaki rossz hírét költötte az eggyik bajtársnak, jelen-nemlétiben, betstelenséget, ebséget avagy alattomos árulást fogván reá, a’ másik bajtestvérnek így kelle szólnia: Galád hazudság! s legott a porondra szállania, annyira bizony vala egyik előtt a másiknak betsülete. Mondanom sem kell, hogy kiki segéd vala a’ másiknak minden mívelkedetiben, ha gonoszban, ha jóban, s hogy mindenben osztozának, jó- és balsorsban. Külömb vala ez az édes atyafiságnál, merthogy azt a’ természetnek vak esete formálja, őket pedig a’ sajátképpen való, önkéntelen és viszonos érzékenség fűzte egyben. Ezen bajtestvéri szerzetből fakadának is olyan szép példák, kik vetekedének a’ régi görögöknek és rómaiaknak jeles vitézi dolgaikkal... De nem erről akarok beszélleni. Hiszen megírták ezen lött dolgokat hazánk krónikásai s mindenki tudván-tudja őket. Hát ezen tájban két Touraine-béli úrfiak, nevezetesen ifjabbik Maillé, másfelől a’ nemes Lavallière, bajtestvérséget kötének szinte aznap, hogy lovaggá üttettek. A’ Montmorency úrnak oskolájából kerültek ki, hol a’ nagy kapitánnak jeles tanulságaival neveltettek vala. Meg is bizonyíták, mennyire ragadós volna a’ vitézi mód ebben a’ szép társaságban, mert a’ ravennai ütközetben a legöregebb daliáknak ditséretét megnyerték. Ez ádáz napnak tsetepatéjában esett az, hogy a’ felyülmondott Lavallière megmentette Maillét, kivel penig annakelőtte némi-nemű torzsalkodása volt vala. Ebből Maillé megismeré az iffiúnak nemes szívét. Mivel mindaketten jókora kartzolásokat kaptak vala zubbonyukra, hát a’ bajtestvérséget vérökkel petsételték meg. Egyetemben ápoltatának, egyazon ágyban, Montmorency uruknak szőnyegsátorában. Hadd mondjam még meg, hogy az ifjabbik Maillé, bár nemzetsége nem szűkölködék a’ tsinos ábrázatúak nélkül, maga nem vala kellemetes artzolatú, nem vallván egyéb szépséget, hanem azt, kit ördögi szépségnek mondnak, egyébként nyúlánk miként agár, araszos vállú és erős, akártsak Pipin királ, ki félelmetes bajnok vala. Viszontag a’ Lavallière-kastélynak nemes urasága pípes gyermek vala, mintha tsak az ő számára találták volna fel a’ szép tsipkét, a’ finom pantallót és ablakos tzipellőt. Hamvasszőke hosszú haja olyan vala, miként hölgynek hajkoronája, röviden szólván, olyan gyermek vala, kivel mind a’ dámák örömest eljátszogathatának. Egy napon a’ királynak mennye, ki a’ pápának vala húga, monda is nevetvén a’ navarrai királnénak, ki nemigen gyűlöli vala az effajta jeles dévajságokat: hogy, „Ezen apród minden nyavalyákat meggyógyító flastrom volna.” Mely dolgon a’ szemrevaló kisded Toursföldi gyermek megpironkodék, mert még nem lévén tizenhat esztendősnél idősb, ezt a nyájaskodást dorgállásnak vevé. Hát, Taljánországból megtérvén, az ifjabbik Maillé lele honn némi-nemű jeles házassági révbe tsúsztató szerszámot, kit édesannya kufárolt vala számára Annebault kisasszony személyében, ki is kellemetes, virágzó képű, minden jókban bővelkedő leán vala, azonfelül egy Barbette uttzabéli, talján bútorokkal s képekkel ékes gyönyörű palotának tulajdonossa és sok tekintetes uradalmaknak várományossa. Ezen tájban történék Ferentz királnak kimúlása, mely eset hírére iszonyat tölté el minden nő kisded dolgát, miérthogy a’ mondott felség a’ nápolyi kórságban halt bele, s onnantova még a’ fő-fő hertzegasszonyokkal sem lehete az ember bátorságos. 82

Néhány nappal azután a’ felülmondott Maillé kénytelenítteték elhagyni az udvart, s Piemontba utaznia némi-nemű ügyes-bajos dolognak múlhatatlan eligazítása végett. Meggondolhatja kegyelmetek, mely igen nehezére esett itthagynia ifjúdad, megenni való, hamiskás feleségit, e’ gáláns gyűlekezet ezernyi veszedelme, üldözése, keleptzéinek s rajtaütésinek közepette, holott valának annyi fenegyerekek, merészek, miként a’ sas, kevély tekintetűek, s oly szerelmetesek az asszonyi állatokba, amilyen sódarra elhűltek az emberek húsvétkoron. Nagy féltésiben semmi kedvire való dolgot nem lele; de hosszú fontolgatásnak utánna eltökéllé feleségit lakat alá vetnie, éspedig a’ mindjárást elmondandó módon. Megkéré bajtestvérét, jönne hozzája pitymallatkor, elutaztának reggelén. Hogy meghallá Lavallière paripáját az udvaron, kiugrott a’ jó ágyból, ott hagyván édességes fejér felét, ki még aluvá harmatszendergésit, a’ lustaság torkossainak ő drága tsemegéjét. Lavallière jöve, a’ két tzimborák megvonák magokat egy ablakmélyedésben, hív kézfogással köszönték egymást, s elsőnek Lavallière adá föl ígyen a’ szót: - Már az éjjel jöttem volna, tudósításod nyomában, de szerelmi pert kellett viselnem hölgyemmel, ki megidézett vala, tehát nem tehettem halasztó kifogást, elmentem, de hajnalban otthagytam. Azt akarod-é, hogy véled utazzak? Megmondtam néki elutazásod, ő azt igéré, hogy szerződés szerinti betsülettel, szerelemtelen várakozik reám. Ha megtsalna is: többet ér egy atyafi, mint egy ágyas!... - Oh, drága atyámfia - felele Maillé amaz igéken megindulván: - sokkal nagyobb bizonságát kérem a’ te derék szívednek. Akarod-é magadra vállalnod feleségemet, hogy mindenki ellen megoltalmaznád, kalauza lennél, pórázon tartanád, s felelnél nékem arról, hogy fejem ékesítetlen marad? Távollétem alatt itt laknál a’ zöld teremben s daliája lennél feleségemnek. Lavallière öszverántzolá szemöldeit és szóla: - Sem tőled, sem feleségedtől, sem magamtól nem tartok, hanem a’ gonoszoktól, kik ezt az állapotot arra használják majd fel, hogy öszvegabalyítsanak bennünket, miként két selyem motringot. - Ne légy bizalmatlan irántam - vevé át esmént Maillé a’ szót, keblére ölelvén Lavallière-t. Ha Istennek ő szent akarattya az, hogy nyavallyás szarvazott legyek, kisebb bánatom volna, ha a’ te javadra volnék az. De hitemre mondom, belehalnék bánatomba, mert erőst bolondja vagyok drágalatos, friss és tisztes asszonyfeleségemnek. Ezt mondván, elfordítá fejit, hogy Lavallière ne lássa a’ szemébe toluló vizet. De a’ szép udvarnok észre vevé a’ sírási magot, s akkoron megragadá Maillénak kezit: - Bátyám - úgymond -, esküszöm emberi hitemre, hogy előbb, mintsem valaki feleségedet illetné, markolatig bendőjébe tolom a’ tőrömet, s ha tsak meg nem halok, testre illetetlen találod esmént, ha szívre talán nem is; mert a’ gondolat a’ nemesembereknek hatalmán kívül vagyon. - Megvégezteték tehát odafenn - kiálta Maillé -, hogy örökkön-ökökké köteles szolgád legyek... Erre a’ tzimbora, nem akarván ellágyulnia az óbégatástul, könnyektül s egyéb asszonyi nedvektül, kiket a’ hölgyek az Istenhozzádkor ontanak, útra kele, Lavallière pedig követé őt a’ város kapujáiglan, annakutánna visszamene a’ palotába, megvárá, míg Annebault Mária kibúvék az ágyból, megjelenté néki férjének elutaztát, szolgálatát ajánlá néki, és penig oly szép szerrel, hogy a’ legerköltsösebb asszonynak is kedve szottyant volna ezen gavallért megtartani önnönmagának. De Lavallière-nek ezen szép miatyánkjai már nemigen kellettek a’ hölgynek megoktatására, ki fülelt vala a’ két atyafinak beszélgetésire s nagy megkisebbítésnek vevé férjének 83

bizalmatlanságát. Bizon, bizon! Vegyük számba azt, hogy tsak az Isten tökélletes. Az emberi állatnak minden gondolatában vagyon némi kis gyarlóság. Bezzeg szép élettudomán, de egyben lehetetlen mesterség is, mindent, még a’ botot is, a’ jó véginél fogni meg. Hogy mi okér ilyen nehéz dolog az asszonyoknak tetszeni? Hát azért, mert vagyon valamijök, a’ ki még náluknál is asszonyibb, s ha nem nézném az irántuk való köteles tiszteletet, egyéb szóval élnék. Már most soha nem kell felserkenteni ezen gonosz indulatú valaminek ő akaratosságát. De az asszonnak tökélletes vezetése olynémű mesterség, kiben az ember meggebedhet belé, s mindenestül fogván alája kell vetnünk magunkat. Úgy vélem, hogy ez legjobb tanáts a’ házasélet felette aggasztó találós meséjének kibogozására. Annebault Mária tehát igen örüle a’ dalia fínomszavú ígéretének, vala azonban az ő mosolygásában némi-nemű roszmájúság, kereken megmondván: azon szándék, hogy iffiú izé-őrzőjét a’ betsületnek és gyönyörűségnek közibe állítani, s mindannyira szorgalmazni szerelmét, megkörnyékezni figyelmes gonddal, üldözni lángoló tekintettel, mígnem hűtelenné válik a’ barátság iránt, a’ szerelmeskedésnek nyereségére. Minden környülállások kedveznek vala szándéka véghezvitelére, jelesül penig az, hogy ott lakozván, Lavallière úrfi szaporán vala kéntelen vélle érintkezni. S miért hogy semmi ez világon el nem térítheti az asszonyt akaratjától, ezen hamisságos hölgy is minden alkalmatossággal azon iparkodék, hogy Lavallière-t lépre tsalja. Most szorosan maga mellé ülteté őt a’ tűz előtt, éjjeli tizenkét óráiglan, virágénekeket mondván néki, s mindennek tetejébe mutogatván néki jeles vállait, a’ derékruhátskát dagasztó fejér kísértéseket, ráadásul számtalan perzsellő pillantásokat vetvén felé, s mindezt olyan ábrázattal, ki semmit sem mutata abból, ki fejetskéjében motoszkált. Majd reggelente sétálgata vélle palotájának kertjében, jó erőst támaszkodván karjára, melyet szorongata, sóhajtozván, megtsomóztatá vélle tzipellőjének zsinórját, mely mindég kellő helyen bogozódék széllyel. Annakutánna számtalan nyájas szavak s egyebek, kikhez a’ hölgyek jelesül értenek: aprótseprő szorgoskodások a’ vendég környül, teszem, bé-bétekintgetni, ha jól lakik-é, ha nyoszolyája rendben, kamorája tiszta-é, friss-é benne az ájer, ha éjjelente nintsen-é szélvonat, nappal szertelen napsugár: kérvén őt, ne titkolná el semmi kívánságát, legkisebb akarattyát, mondván: - Szokott-é kegyelmed reggel az ágyban valamit elkölteni: Talántán méhsert? tejet, avagy tsemegét? Kegyelmed szokott óráján ebéllünk-é? Örömest tennék kegyelmed kívánsága szerint... bátor tsak szóljon. Kegyelmed fél kérni éntőllem... Tsak rajta! Ezen kényeztetést sok magakelletéssel fűszerezé meg, teszem, belépvén, mondogata: - Megháborgatom kegyelmedet. Ugyan mondja már, hogy menjek! Most bezzeg megbántom munkájában... Megyek is mán... Persze, mindenszer nyájassan marasztaltaték. Az álnok asszonyka mindig lenge ruhában jöve, akkora kóstollót mutatván szépségéből, amely megnyihorásztatta volna még az afféle időmegviselte törődött patriárkát is, aminő lehetett Mathuzsálem uraság százhatvanad esztendejében. A’ jó lakótárs, kinek esze olyan sima, akár a’ selyem, tsak tűré békével a’ hölgynek intselkedését, jó néven vevé a’ vélle való annyi bajlakodást, ki mindenkép nyereség vala ő számára; de hív bajtárs létire, mindenkor a’ távol-való hitvest idézgeté a’ háziasszon szeme elé.

84

Hát egy forró nappalra boruló estvén, Lavallière tartván a’ hölgynek játékitól, monda néki, mely igen szeretné őt Maillé, kitsoda vitéz férje volna őbenne, hogy azon talpig nemes úr lángolna érette s szerfelett kényes a’ tzímerére. - Ha annyira félti, hát mire tette kegyelmedet ide? - szóla amaz. - Hát nem főfő böltsesség-é ez?... - felele Lavallière. - Nemde, rá kellett bízni kegyelmedet valakire, hogy a’ betsületére vigyázzon. Nem hogy ő rászorult volna erre; de meg kelletik oltalmazni kegyelmedet a’ gonoszoktul... - Úgy hát kegyelmed őrzőm énnekem? - kérdé Mária. - Büszke vagyok erre! - kijálta Lavallière. - Bezzeg - szóla a’ hölgy - igen gonoszul választott őkegyelme... Ez igéket követé olyan egy kópéságossan paráznás katsintás, hogy a’ jó bajtestvér feddésképpen hűves magatartást vőn s magára hagyá hölgyét, kit is megbántott a’ szerelmi viadal megindításának ezen néma megtagadása... Hogy ott marada, igen töprenkedék azon, mi légyen valójában a’ gát, kire bukkant; mert asszon nem igen érheti föl eszivel, hogy nemesember megutálhatja azon tsip-tsöpp dolgot, ki általában oly igen betses és áros. Ezen fejtörések egybefonódának, öszvegabalyodának s egymásba akadának, oly tökélletesen, hogy tsütskénél fogván, darabonként magához voná az egész kelmét, s azon vevé észben magát, hogy benne fetreng a’ szerelemnek legmélyiben, kiből a’ dámák okuljanak, megtanulván, hogy soha se játsszanak a’ férfiúnak ő fegyverivel, mivel fenyőnedv módjára, mindég reá tapad valamitske az ujjokra. Ilyeténképen Annebault Mária azzal végezé, mivel kezdenie kellett volna: gyanítá ugyanis, hogy a’ jámbor dalia, el akarván kerülnie az ő lépes-vesszejét, egyéb hölgynek hálójába kellett vetnie önmagát. Addig keresgéle maga környül, hol is lelhetett az ő ifiú vendége kedvére való tokot, míg eszébe vevé, hogy a’ szépséges Limeuil, Katherina királné leányainak eggyike, továbbá a Nevers, d’Estrées és de Giac udvari asszonyok nyilván jó barátságban volnának Lavallière-rel, s hogy mindezeknek legalább eggyikét bolondul szeretnie kelletik. Ezzel aztán a’ féltési ok is szövetkezék a’ többiekkel, kik arra készték, hogy tsábítaná magához ő Argus uraságát, kinek mégsem akará lemetélni fejit, sőt inkább illatosítani, megtsókolni s semmikép meg nem bántani. Mária nyilván szebb, ifjabb, kívánatosabb és kedvesebb vala az ő vetélkedő társinál, legalább az ő fejetskéjének ez vala tsengő-bongó szententziája. Annakutánna, hajtatván eszméletének és természetes érzékenységének minden zsinórjaitól, rugóitól, kik a’ dámákat mozgatják, visszatért a’ megkezdetett munkához, új ostromot intézni a’ daliának szíve ellen; mert a’ dámák azt szeretik megvenni, ki a’ legjobban megerősíttetett. Most matskává lőn. Olyan jól hempereg vala szorossan ő mellette, oly édesdeden tsíklandá, oly nyájasan békélgeté s kedvessen tzirógatá, hogy annakutánna egy estvélen, mikoron az asszonka kedvetlenségbe esék - bár lelkének mélyén igen is víg vala -, vigyázó atyjafiát ezen, kérdésre készleté: - Mi lelte hát kegyelmedet? Mire ő ábrándosan felele Lavallière-nek, ki úgyan hallgatá igéit, valamikép a’ legszebb muzsikát: Hogy hát szívének ellenére ment Mailléhoz feleségül, hogy igen boldogtalan; nem ismeri a’ szerelemnek édességit, férje nemigen tud hozzá; hogy élete tele nagy könnyezéssel. Röviden 85

szólván, szűznek tetteté magát szívére, mindenére, mert az igazat szólva, úgymond, mindeddig tsak kellemetlenséget vett a’ dologban. Azután folytatá, ezen játék nyilván dúsabb a’ külömb-külömb tsemegékben, nyalánkságokban, hiszen mind a’ hölgyek ugyan futnak utánna, kívánják s féltik azokat, kik az efféléket árulják őnékik, mert egynémelyeknek ez sokba kerül ám. Ő annyira kívántsi erre, hogy egyetlen jeles szerelmi nappalért vagy éjtszakáért örömest odadná életét, s örökkétig morgás nélkül alázatos maradna kedvesse iránt. De az, kivel legjobb szeretné a’ dolgot mívelni, hallani sem akar rólla. Pedig az ő nyájaskodásukat örök titokként megőrzené, hiszen az ő ura annyira bízik Lavallière-ban. Végezetül, ha tovább vonakodnék, hát ő meghal belé. Mindezen versei ama kisded nótának, kit az asszonyi állatok már világra jövetelükkoron tudnak, csak úgy köpettetének, megannyi szünetek, kebelhasító sóhajtások közepette, megékesítvén őket nagy-sok hajladozással, istenem! kiáltásokkal, szemeknek égre forgatásával, hirtelen pironkodásokkal, hajtépésekkel... Ennek a’ főzetnek megadta módját mindennemű fűszerszámokkal, s miért hogy e’ beszédnek alján ott vala a’ tüzes vágyakozás, ki még a’ világ-rútjait is megszépíti, a’ jó dalia leveté önmagát a’ hölgy lábaihoz, megragadá s tsókolá őket, egyre könnyezvén. Jegyezzük, hogy a’ hölgy boldogan engedé őket tsókolgatni, sőt köntössét is átengedé néki, nem igen nézvén, hogy mit mível, jól tudván, hogy a’ felemelés végett alul kelletik azt megfogni. De meg vala írván, hogy azon az estvélen az asszon okos légyen, mert a’ szép Lavallière szólla őnéki kétségbeesetten: - Oh, asszonyom, én boldogtalan és méltatlan ember vagyok... - Ugyan, ugyan, ne mondja ezt kegyelmed! - Jaj! meg vagyon nekem tiltván a’ kegyelmed bírásának bódogsága... - Hogy-hogy! - kérdé a’ hölgy. - Nem merem megvallanom az én bajomat. - Olyan igen gonosz hát? - Nagy szégyent tennék kegyelmeden! - Bátor mondja meg. Majd kezemmel elrejtem ortzámat. A’ furfangos betakará képit olyanformán, hogy az ujjak között való résen által jól láthatá szép szerelmesét. - Oh jaj! - szóla a’ dalia - A’ minap estvén, hogy kegyelmed oly nyájassan szól vala hozzám, olyan tzudar tűz éledt bennem, hogy nem gondolván boldogságomat ilyen közel valónak, s nem mervén megvallanom kegyelmednek lángomat, elfuték bizonyos tanyára, hová nemes emberek szoktak járogatni. Itten penig kegyelmed szerelméért s bátyám betsületének megtartásáért, kinek tzímeres paizsát röstellem megrútítani, ottan lépre mentem, mostan pedig azon veszedelem fenyeget, hogy a’ talján nyavalya mián elpusztulok... A’ hölgy irtózatost megrettenvén, olyan sivítást tőn, mint a’ gyermekágyas, s megindultan, igen gyöngéd lökéssel eltolá magától. A’ szegén Lavallière, felette szánalmas állapotban, elkipironkodék a’ teremből. Alig ért azonban az ajtó kárpitjáig, Annebault Mária ismét szemügyre véve s mondá önnönmagában: - Jaj, be kár! Ottan visszazökkene búbánatjába, s sajnálá magában a’ nemes úrfit, még inkább belészeretvén, miért hogy mostan immár háromszorta tilos gyümölts vala.

86

- Tsak ne volna Maillé - szóla estvén az ifiúhoz, mikort ő a’ szokottnál is szebbnek tetszék előtte -, hát örömest elkapnám a’ kegyelmed nyavalyáját. Legalább együtt vallanók egyazon kínokat. - Jobban szeretem kegyelmedet, sem hogy cserbenhagynám okosságomat. Otthagyá, s mene a’ Szépséges Limeuil-höz. Vegyétek számba azt, hogy nem utasíthatván el a’ hölgynek lángoló katsintásit, hát ebédkoron és esthajnal idején, minémű szünetlen szított tűz vala ottan, ki őket igen fűtözé. De az asszon kénytelen vala beérni azzal, hogy tsupán tekintetével illesse az ifjút. Ezen foglalatosság mindenképen megedzé Annebault Máriát az udvari tsábítók irányában. Mert nints áthághatatlanb sövény, sem különb vigyázó a’ szerelemnél, ki olyan, akár az ördög: lánggal környékezi azt, kit fogva tart. Egy estvén Lavallière kiséré baráttyának feleségét Katherina királnénak báljára, tántzola a’ szépséges Limeuil-jel kibe fülig szerelmes vala. E tájban a’ gavallérok derekassan kettesével, sőt falkaszámra tsapták a’ szelet a’ hölgyeknek. Hát mind a’ hölgyek irigyelték Limeuil-t, ki szinte ekkor tökéllé el, hogy a’ szép Lavallière-nek engedi át magát. Minekelőtte megindult volna a’ négyes, a’ világ legédesebb idézését adá néki a’ holnapi vadászatra. A’ mi nagy királnénk Katherina, ki is fő-fő politikai tekintetből gerjeszté és kavargatá ezen szerelmeket, akártsak a’ pástétomsütők élesztik kementzéiket, lapáttal forgatván, - mondom: a’ királné szemmeltartá mind a’ nyájas párotskákat, kik az ő nőstény-seregletébe bé valának fűzvén és imígyen szóla az ő férjéhez: - Valameddig ezek itteneg tsatáznak, nem üthetnek pártot felséged ellen? Nemde? - Úgy vagyon! De hát az új-egyházi emberek? - Ugyan! Őket is megfogjuk majd ezenhejt! - szóla a’ királné mosolyogván. - Lám, itt vagyon a’ hugenottaság gyanújában forgó Lavallière; megtért az én drágalátos Limeuil-jömhöz, ki tizenhat esztendős létire ugyantsak megteszi... Maholnap hazaviszi iszákjában... - Ne higyje ezt, felséges asszonyom! - vete közbe Annebault Mária. - Meg vagyon rontván a’ nápolyi kórságtól, ki felségedet királnévá tötte... Ezen jó együgyűségen Katherina, a’ szép Diana, és a’ királ, kik együtt valának, katzagva fakadának s az eset szétfutott mindeneknek fülibe. Nagy szégyenséget és végeszakadatlan tsúfságot hozott ez Lavallière-re. A’ szegén úrfi, kire ujjal mutatának, szerette volna, ha más vagyon az ő bőriben, mert Lavallière irígy társainak nem vala sietősb dolguk annál, hogy katzagván megjelentsék a’ veszedelmet Limeuil kisasszonnak, ki olyan riadt képpel nézett kedvessére, aminőt az ajtó-kopogtatókon látni, akkora vala az ő rémülete. Mert szörnyen rettegték ám ezen gonosz kórságot. Kerülte is ottan Lavallière-t minden, akártsak a’ leprást. A’ királ igen barátságtalan szót monda néki, s a’ jó dalia elhagyá a’ mulatságot, követtetvén Annebault Máriától, ki is elkeseredék szóllásán. Mindenestül fogván romlásba döntötte azt, kit szeretett, megfosztotta betsületétül és megrontotta életit, merthogy a’ fizikusok és orvosdoktorok mint bizonyos dolgot mondották vala, hogy a’ szerelmi kórságtul megtaljánosodottak elveszítenék ebben a’ legjobb tehetségöket, hogy innentova nem lenne nemzési erejök s csontig megfeketülnének. Ez okon nem vala asszonyi állat, ki hites házasságba ereszkedett volna akár az ország legszebb úrfiával is, hahogy tsupán annak gyanúja fért volna hozzá, hogy ama szerzetbéliekhez tartozik, kiket Rabelais Ferentz mester ekkép nevez vala: „Nagybetsű tályogos-varas atyámfiai”. Hogy a’ jámbor dalia soká veszteg szomorkodék, asszonytársa így szóla hozzá hazamenet a’ Hercules-palotából, holott a’ bál szereztetett vala: 87

- Kedves jó uram, nagy kárt szereztem kegyelmednek! - Jaj, asszonyom, az én károm jóvátehető; de mitsoda tsávába esett kegyelmed!... Hát szabad volt-é kegyelmednek tudnia az én szerelembéli veszedelmes mivoltomat?... - Haj! - vete viszontag. - Mostan legalább bizonyosan tudom, hogy kegyelmed mindéltig az enyém marad, mert ezen nagy gyalázatnak és betstelenségnek fejiben örökkétig atyafias háziasszonya, kegyesse, sőt mi több: szolgálója kelletik lennem kegyelmednek. Akaratom is nékem az, hogy kegyelmednek szenteljem magamat, eltörölvén ezzel a’ szégyenségnek nyomait, hogy ezernyi szorgalmatossággal, virrasztással gyógyítsam. Hahogy penig a’ hozzáértők azt jelentik meg, hogy ezen kórság felette makats, hogy kegyelmedre szintazon halál leselkedik, ki a’ néhai királyra, hát én követelem a’ kegyelmed társaságát, hogy kegyelmed kórságában halván belé, dicsőséggel haljak meg. Úgy bizon! - szóla sírván.- Nints akkora kínvallás, kivel méltókép megfizethetnék a’ kegyelmedre rákent gyalázatért. Ez igéket öreg könnytseppek kísérék. Az ő igen szemérmetes szíve meglankada, s ő valósággal ájultan össze rogya. Lavallière megrettenvén, megragadá, kezit szívére helyezé, páratlan szépségű keblének alatta. Ez szerelmes kéz illetésének melegétől a’ dáma felélede, olyan égő gyönyörűséget érezvén, kitől majd el nem ájula újfent. - Oh jaj! - sóhajta. - Ezen felszínes tzirógatás lészen innen tova szerelmünknek minden vígassága! De még ez is ezerszerte nagyobb gyönyörűség annál, kit a’ szegén Maillé vélt nekem szerezni... Tsak hagyd a’ kezed ottan! - úgymond... - Bizon lelkemen vagyon s azt érinti. Ezen beszédre a’ dalia képe siralmasra görbüle, s együgyűen megvallá hölgyének, hogy ez illetés akkora üdvösséget szerez őnéki, kitől kórságának kínjai igen öregbedének, s hogy a’ halál jobb vóna ezen mártíromságnál. - Haljunk meg hát! - monda az asszony. De a’ gyaloghintó a’ ház udvarán vala már, s mivelhogy nem vala mód a’ meghalásra, távol heverének egymástul, szerelem borulván reájok. Lavallière elvesztette vala a’ szépséges Limeuil-t, Annebault Mária penig nyere mondhatatlan gyönyörűséget. Ezen váratlan tsapás mián Lavallière meg vala fosztva mind a’ szerelemtül, mind a’ házasságtul. Nem mere mutatkoznia sehol, megesméré immáron, hogy az asszonyi dologságnak őrzése bizon sokba kerül. De minél több betsületet és jóságot tékozolt, annál feljebbvaló örömet lele a’ bajtestvérségnek hozott főfő áldozatban. Pedig vigyázásának utolsó napiban az ő tisztje igen kemény, töviskes és majd elviselhetetlen munkává lött. Hallgasd, miként: Szerelmének megvallása, kit viszonosnak vélt, a’ daliának szerzett méltatlan bántás, egy új, esméretlen gyönyörűségnek lelése igen vakmerővé tevé a’ szépséges Máriát, ki plátói szerelembe esék, mit tsak alig enyhíte valamelyest a’ veszedelmetlen tzitzázás. Ebből eredének a’ „liba-aprólék” ördöngős örömei, az udvari asszonyok találmánya, kik Ferentz királynak ő holta óta féltek a’ mételytül, de mégis élni akarának szeretőikkel. Lavallière sem vonhatá meg magát attól, hogy ez tapasztalgatásnak kegyetlen örömszerzésiben ki ne tegyen magáért. Igyen az epekedő Mária estenden odabékózá Lavallière-t az ő szoknyájához, megragadá kezit, tsókolá őt szemivel, nyájasan odatapasztá ortzáját az övéhez; s ebben a’ jámbor felekezésben, kibe a’ dalia ugyan belefogódott, akár az ördög a’ szenteltvíz-medentzébe, az asszony szóla őnéki nagy szerelméről, mely határtalan volna, mivel a’ ki nem merített vágyakozásoknak mérhetetlen térségeit futja meg. Mindazon tüzet, mit a’ dámák állatságos szerelmeskedésökbe raknak, mikoron az éjszakán nem villámlik egyéb fény, hanem az ő szemök, azt mind általszármaztatá fejének titkos lüktetésibe, lelkének remegésibe, szívének ő révültségibe. Ekkoron persze két angyaloknak édes gyönyörűségivel, kik tsak értelmökkel párosodnak, versengve 88

rázendítének ama édességes litániákra, kiket az akkori szerelmes párok váltig mondanak vala szerelemnek tiszteletire; mely párosverseket a’ Thélème-béli apát megmentett a’ feledéstül, rávésvén őket apátplébániájának falára, ki is Alcofribas8 mesterünk szerint a’ mi pátriárkánkbéli Chinon vidékén áll vala, ahol is látám őket deáki betűvel írottan, s ihol magyarázom őket a’ keresztényeknek ő használatosságokra. - Oh - szóla Annebault Mária -, te vagy én erősségem, életem, én üdvöm és kintsem! - Kegyelmed penig - vala a’ válasz - én gyöngyöm, angyalom! - Te vagy az én szeráfom! - Kegyelmed: én lelkem! - Te vagy istenem! - Kegyelmed énnekem estvéli és hajnali tsillagom, boldogságom, szépségem, mindenségem! - Te vagy én nagy, én isteni mesterem! - Kegyelmed: ditsőségem, hitem, vallásom! - Te vagy az én kedves, szépséges, bátor, nemes, drágalátos daliám, oltalmazóm, királyom, szerelmem! - Kegyelmed az én tündérem, nappalaimnak virága, éjjeleimnek álma. - Te minden pertzeimnek gondolattya! - Kegyelmed: szememnek öröme! - Te: lelkemnek szózattya! - Kegyelmed: én nappali fényességem! - Te: éjjeleimnek megvilágosítója! - Kegyelmed: a’ legjobban szeretett asszony! - Te: az embereknek legimádottabbja! - Kegyelmed az én vérem, személyemnél drágább személyem! - Te vagy az én szűvem, ragyogásom! - Kegyelmed az én szentséges és egyetlen örömöm! - Neked engedem a’ szerelemnek pálmáját, s bármi nagy az én szerelmem, azt vélem, hogy te még jobban szeretsz, mert hogy Te vagy az úr! - Nem, tied a’ pálma, istenasszonyom, Szűz Máriám! - Nem, szolgálód vagyok, nemtelen tseléded, semmiség vagyok, te elveszíthetsz! - Nem, nem! magam vagyok a’ kegyelmed rabszolgája, hűséges apródja, kivel kegyelmed úgy élhet, akár egy lehelettel, kin úgy taposhat, valamikép kárpiton! Az én szívem a’ kegyelmed trónusa. - Nem, atyámfia, mert a’ te szavad általjár éngem!

8

Alcofribas Nazier - François Rabelais anagrammja. A Gargantua egyik kiadásában ez szerepel a szerző neveként. 89

- Kegyelmed tekintete perzsel engem! - Én tsupán teáltalad látok! - Én tsak kegyelmed által érzek! - Ugyan, kérlek, tedd kezedet az én szűvemre, kezedet tsupán, s meglátod miként halványulok el színemben, mikoron vérem a’ tiednek veszi hevét! Ez vetélkedésökben égő szemök még inkább fellobbana, s a’ jámbor dalia kisség tzinkostársa lött Annebault Máriának az üdvösségben, kit a’ szívére tött kéz érintésén vallott. Mivel ezen kisded társalkodásokban megfeszüle minden ereje, s ebbe tolulának minden vágyakozásai s olvadának belé a’ mívelésről való minden gondolatai, hát megesék vélle, hogy valósággal s jelesül révültségbe esék. Szemeik igen hév könnyeket sírának, egyik úgyan belekapott teljességgel a’ másikba, valamikép a’ tűzvész kap bele a’ házakba. De ez vala ám minden! Hiszem voltakép Lavallière tsak azt ígérte vala, hogy ép és bántatlan állapotban adja vissza a’ testet, nempenig a’ szívét. Mikoron Maillé megjelenté megtértét, már igenis ideje vala, mert nincs olyan jámborság, ki a’ tüzes roston való mesterségben helyt állhatna, s mentől inkább vala tilos, annál több szabadosságot áhítanak vala elméjökben. Magára hagyván Annebault Máriát, a’ jó atyafi elejbe mene bajtársának egészen Bondy vidékéig, hogy segítené őt bajtalan az erdőkön által menni. Bondy mező-városban, az ősi szokás szerint, egyetemben aluvának. Az ágyban elbeszéllék egymásnak, ki az úti viszontagságait, ki penig az udvari tereferéket, gáláns eseteket s más efféléket. De Maillé legelső kérdése Annebault Máriát illeté, Lavallière penig hitet tőn, hogy ő illetlen amaz drága helyen, hol a’ férjeknek betsületök tanyáz. Ezen a’ szerelmes Maillé igen örüle. Másnap mindhárman egyetemben valának, Máriának ő nagy bosszankodására, ki a’ nőstényeknek főfő böltseségével ildomosan megünneplé urának megjöttél, de ujjával szívét mutatgatá Lavallière-nek nyájas kedveskedéssel, mintha mondaná: „Ez itt a’ te jószágod!” Estebédnél Lavallière jelenté hadba menetelét. Maillé igen megszomorodék ezen kemény szándokán, s követni akará bajtársát, kit Lavallière teketória nélkül visszautasíta. - Asszonyom! - szóla Annebault Máriához - Én jobban szeretem kegyelmedet életemnél, de nem inkább a’ becsületemnél. Ezt mondván Lavallière elsáppada, s Mailléné szinte azonkép elsáppada ezt hallván. Mert soha az aprólék játékaiban nem vala annyi igaz szerelem, mint ezen igékben. Maillé mindenkép kísérni akará atyjafiát Maux-ig. Hogy visszajöve, meghányá-veté feleségivel az elutazásnak rejtett okát és esméretlen értelmét, s ekkor Mária, ki a’ szegény Lavallière bánatát sejdíté, szóla: - Én tudom a’ dolgot. Felettébb szégyenli magát itten, mert hogy mindenki tudja, hogy a’ nápolyi kórság senyveszti. - Őt? - monda Maillé ámuldozván, - Láttam őt, mikoron Bondyban aluvánk a’ minapi éjjelen, s tegnap is Maux-ban. Semmi nintsen ebben. Olyan egészséges ő, mint a’ kegyelmed szeme. A’ hölgy majd megolvada a’ könnyben, tsodálván ezen nagy hívséget, ezen magasztos megnyugvást a’ kimondott szóban, ezen belső indulatnak nemes szenvedésit. De mivel szíve mélyin ő is megőrzé szerelmét, ő is szinte akkor hala meg, mikoron Lavallière meghalt Metz előtt, amint ezt egyébként megmondta Brantosmi Bourdeille az ő Tsevegésiben.

90

AZAY-LE-RIDEAU PLÉBÁNOSSA Abban az időben a’ papok általánfogva már nem vettenek hites feleséget, de tartanának őmagoknak jóféle ágyasokat; szépeket, ha szerit tehették. Tudván vagyon, hogy a’ zsinatok azolta ettül is tilalmazták őket, mert hát, igazán szólva, nem éppen foganatos dolog, hogy az embernek legbizodalmasb közlési elémondassanak holmi tzulának, ki jót nevet rajta, nem is szólva egyéb titok tanításokról, egyházi szerzésekről, megfontolásokról, mikben a’ magasságos Rómabéli politikának ezen része bévelkedik. A’ mi vidékünkön az a’ bizonyos Azay-LeRidel-béli plébános vala az utolsó, aki egyházi hagyomással éltet vala asszonyi állatot paróchiáján, jól tartván őt ajátatos szerelmével. (A’ mondott kies kösséget utóbb Azay-LeBrulé-nek hitták, mai neve: Azay-Le-Rideau, kastélla Touraine-nek eggyik legnagyobb nevezetessége.) Hát ez a’ mondott korszak, müdőn az asszonynép még nem utálja vala a’ papi szagot, nints is ollyan messze, mint némelyek gondolják. Hiszen még ül vala Páris pispeki székén Orgemon Nagytisztelendő, az előbbeni pispek fia, és az Armignacok ádáz visszavonásai még nem értek vala véget. A mondott plébános voltaképp jól tevé, hogy abban a’ korban paposkodék, mert déltzeg szabású ember vala, verágzó színű, húsos-hájas, nagy darab ember, erőss, s úgy evettivott, miként egy lábbadozó; tsakugyan meglábola minduntalan némi-nemű édességes kórságból, amely idején-óráján rájütt, s így későbben önnönmagának hóhéra lött vóna, ha megtartandja a’ kánoni mértékletességet. Vegyétek még hozzá, hogy Touraine-szülte vala, az-az: szöghajú, és szemiben annyi a’ tűz, hogy meggyújthatta, és a’ víz, hogy elolthatta mind a’ háztüzeket, amellyek meggyújtatni, avagy eloltatni kévánnak vala. Nem is láttak soha azolta hozzá fogható plébánost Azayban. Szép egy plébános vala, tagba-szakadt, friss, mindétig urat magasztaló, asszont vigasztaló, aki feljebb szereté a menyekezőket és keresztelőket, hogynem mint a halotti torokat; érté a’ tréfát, ájétatos a’ templomban, embernyi ember mindenütt. Hiszem voltanak még számos plébánosok, akik jelesül ettenek, ittanak, mások, akik jól magasztaltak, eggyesek meg sokat vigasztaltak, de egyetemben és öszve nem dolgoztanak kitsinben annyit, amennyit ezen felyülmondott plébános egymaga tehetős vala. Ugyanő töltötte meg plébániáját áldással, ő tartá vigsággal, ő vigasztalá a’ bánatos asszonyokat, mindezt pedig olly szép szerrel, hogy valakik tsak látták őt a’ házábul eleredni, szerették vóna zuzájukba kapni, annyira szerették őt. Ő mondotta vót első ízben prédikátziójában, hogy az ördög nem ollyan fekete, mint a’ minéműnek írni szokták. Ő formálta által a’ Candé asszonnak a’ fogoly madarat hallá, mondván hogy az Indre sügér hala voltaképp folyami fogoly, a’ fogoly pedig nem egyéb hanem égi sügér. Soha nem míele alattomos ebséget az erköltsnek színe alatt, és gyakor ízben mondá, hogy feljebb szereti, ha jó ágyba vészik be, semmint testamentomba, meg hogy Isten mindennel meg van szerezve és nem szorul rá semmire. Ami a’ szegéneket és efféléket illeti, azok, akik parókiájába mentenek gyapjat kérni, sohase távoztanak onnan megnyírottan, mert keze mindég a’ zsebiben vala, s ellágyula (ő ki egyébként olyan igen kemény vala) a’ sok inségeseknek, kórosoknak láttán, mindég meghajtá derekát, hogy a’ sebeket békötőzze. Nagy sok ideiglen járták az adomák ezen plébánosok királyáról. Ő nevetteté meg a’ Sacché mellett való Valesne uraságnak lakadalmi vendégségét. A’ mondott uraság édesannya maga is szokott valamelyest igyeskedni az élelmi szereknek, petsenyéknek, külem-külem készületeknek szerzésiben, amellyek akkoriban olyan béven valának, mintha egész kis várost láttak vóna vendégül. Igaz is, hogy ezt is el ne felejtsem, a’ menyekezőre eljövének Montbazonbul, Tours-ból, Chinonból, mindenünnen, és pedig egy álló hétre. 91

Hát a’ jámbor plébános visszamenet a’ terembe, ahol a’ színnép mulata, előtalált egy kitsin kuktát, aki a’ nagyasszonnak meg akará jelenteni, hogy mind a’ hozzávalók, zsíros matériák, levek és mártások, amellyek némi-nemű főfő hurka számára megkévántatnak, immár készen volnának. A’ méltóságos asszon tudniillik büszkeségének vallá, hogy maga személlyében őrködjék az egyelítés, töltés és egyéb titok fogások felett, hogy azután a’ leánasszon rokonságának kedveskedjék vele. A’ mi plébánosunk tehát gyengédeden rátsapa a’ lévrontónak fülére, mondván, hogy felettébb szurtos, semhogy az előbbkelő társaság előtt mutatkozhatna. Majd ő elviszi a’ követséget. A’ jeles kópé imhol bényomja az ajtót, balkezinek ujjait tok formára bétűri, s a’ likba több ízben bétsúsztatja jobbjának öregujját, igen igyessen, s ravaszul a’ Valesne nagyasszonra nézvén, szóla: „Jöjjön kegyelmed, minden készen vagyon.” Látván a’ nagyasszont feltámadni és a’ plébános felé menni, a’ vendégek, akik nem esmérik vala az igyet, nagy katzagva fakadának. Ő persze tudta, hogy a’ hurka forog szóban, nem pedig az, amit ők gondolának. Igaz lött dolog az, hogy miként fosztaték meg a mondott érdelmes lelkipásztor nőstényétül, kinek helyit aztán, érseki feljebb-valójának tilalma folytán nem töltheté be mással. Ámde azért a’ mondott plébános ingyen sem fogyatkozott házi szerszámokban, mert betsületének vallá, valaki tsak költsönadhatá néki a’ magáét, lévén ő ollyan ember, aki semmit meg nem ronta, sőt jelesül nagy gonddal megöblögeté, a’ drágalátos jámbor! De hát térjünk a’ dologra. Egy estvélen a’ jó plébános hazatére vatsorára, igen szontyolodott képpel, mert hogy éppen elparentált vala némi-nemű majorost, aki tsudamód lelte vala halálát, annyira, hogy az Azaybéliek sokáig beszéltenek az esetről. Látván, hogy tsak ímmel-ámmal észik foghegyrül, s hogy fanyar képet tsenál a’ fínum patzalfogáshoz, amelynek főztje annak rendje s módja szerént ment vala végbe az ő szeme láttára, a’ jó asszony szóla: - Talámtám a’ sobrák bóttya előtt ment el kegyelmed (Cornélius mestert érté, mellékesen mondván), avagy két tsókákat talált elő? Vagy talán látta a’ halottat megfordulni sírjában, hogy ilyen igen kívül vagyon sodrábul? - Haj, haj!... - Valaki megtsalta főtisztelendőséged? - Vaj-vaj! - Szóljék hát! - Galambom, még most is borsózik a’ hátam a’ szegén Cochegrue holta mián. Ebben a’ szemfordulásában húsz mérföldnyi körületben minden jóféle gazdaasszonyok nyelve, minden jámbor szarvazottnak ajka tsak erről beszél. - Oszt hogy esett? Halljadsza! A jámbor Cochegrue visszatérőben vala a’ vásárról, ahol túladott búzáján és két hézó sertvélyes marhán. Jöve hát haza képes kantzáján, akit Azayból kiérve egyszeriben a’ szerelem hidege lelt ki, melly dolognak ő neszit sem vötte volt. Szegén Cochegrue tsak ügete, ügetdegéle, számlálgatván a’ nyereségit. Hát a’ Nagy-Károli puszták fordulójánál vala egy főfő tsődör, kit a’ Carte uraság ott nevelt egy sövényes réten, hogy jó lómagja lenne, a mondott állat igen alkalmatos lévén a fedezésre. Olyan szép egy ménló volt az, aminémű tsak apátplébános lehet, magos, hatalmas, hogy az admirális őkegyelme is tsudájára jütt, s azt mondá, hogy szép-nagy termetű bestye. Hát az ördöngős ménló megszagolántja ezen takaros kantzát, furfántos módon se nem nyeríte, sem egyéb kabala-rigmust nem monda, de mikoron a’ nőstén arra kerül, hirtelen általszökken jó negyven szőllőrenden, feléje iramlik dobogtatván négy vaspatkóját, szerzi magát a’ sortűzre, mint afféle bagzásra ehült hímállat, akkorát 92

nyihorász, hogy a’ bátrabbaknak is megeredt az etzetje tőlle, ollyan ménkű erősset, hogy még a’ Champy-béliek is meghallották, és nagy félelem fogta el őket. Cochegrue, sejdítvén a’ szerentsétlenséget, a’ pusztáknak kanyarog, bíztatván sárló kantzáját, bízakodik sebes futtában. A’ jámbor kantza meg is érté, szótfogada, és szágulda, repüle, mint a’ madár. Azonban egy nyíllövésnyire nyomában a’ fene kuraffi ménló, úgy vervén lábával a’ földet, mikéntha kovátsórjások vasat kalapálnának. Minden erejit megfeszítvén, lobogó serénnyel, szaporán felele a kantza ügetésire iszonytató rendben: patapan! patapan! Ekkoron a jámbor majoros érezvén, hogy a’ bestye szerelmivel egyetemben a’ halál rohan feléje, sarkantyúba a’ kantzát, a’ kantza meg futásnak... Végezetül Cochegrue haloványan és holt-elevenen eléri tanyájának nagy udvarát; de a’ pajtáknak kapuját bészegezve lelvén, ívelté: „Segítséget! Jaj, veszek! Asszony!” Azután kerengi, kerengi a’ lápot, hívén, hogy eltávoztathatja az átkos csődört, ki úgyan égett az ádáz szerelemtül, dühönge, szerelme a’ kantza vad kergetésitől tsak nőttön-nőtt. Mind a’ tselédi rémüldözve láták a’ veszedelmet, de nem mertek menni megnyitni a’ lóállás kapuját, rettegvén a’ szerelmetes patásnak kíetlen ölelésitől és rúgásitól. Végre-valahára Cochegrue-né odamerészkedik. De éppen, amikor a’ kantza nekimegyen a bejáratnak, a’ kárhott ménló megfutamja, megragadja, ádáz isten-hozzádat mond néki, általkultsolja két első lábával, megropogtatja, megtzibálja, megadtateremtettézi, egyben pedig ollyan keményen megdagasztya, eszvelapíttya Cochegrue-t, hogy a’ mondottból már nem találtak egyebet megismerhetetlen rontsnál, amely úgyan vala összezúzván, akár a’ diólepény, amelyből az olajat kisajtolták. Szánalmas dolog vala látni, miként őröltetett meg elevennen, belevegyítvén nyegésit a’ kabalaszerelemnek nagy lihegésibe. - Hej, az istenadta kantzát! - monda felszóval a’ papi szajha. - Hogy-hogy? - kérde a’ meghőkölt jó plébános. - Tü bezzegség még tsak eggy szilvaszemet se tudnátok eszveroppantani. - Ejnye! - vete viszontag a’ plébános. - Igaztalan veted ezt rejám! Ezzel a’ jó férj dühössen a’ nyoszolyára teperé, fúrójával olly iszonyatost meggyaká, hogy a némber menten megszakadt, öszverontsolódott belé. Aztán megholt. Sem a’ feltserek, sem az orvosok nem tudtak kiokosodni azon mód felett, miként bomlott volna meg a’ folytonosság, annyira rettenetest valának széllyel-tsikkantván az ízületek és kaptsoló ínak. Nemdenem, déltzeg egy férjfiú, szép plébános vala ő, amiként fellyebb megmondattatott. A’ vidék jámbor népe, kivált a’ fehére, egyenlőképp azt hajtá, hogy semmi gonoszat nem tett, hogy az ő részén volna az igazság. Alkalmasint innen van az akkoriban váltig használt közszólás: „Hogy az azai futná meg!” Melly mondás voltakép sokkal betstelenebb, semhogy ideiktathatnám, a’ hölgyek eránt való tiszteletből. De ezen nagy nemes plébános nemtsak e részben vala nagy-tehetős. A’ mondott balesetnek előtte olyat vitt vala végbe, ami örökre elvette az orvok kedvit, kérdezni őtőlle, ha vagynak-é angyalkák a’ tarsolyában; még ha huszan s egynyihányon lettek vóna a’ megtámadására sem. Egy estvélen, még megvala a’ jó párja, vatsorának utánna, hogy bötsületet szerzett vóna a’ lúdpetsenyének, a’ bornak, a’ szukának s egyebeknek, s karosszékiben marada, megbeszélni, hova építsen új magtárt a’ tizedek számára, imhol jön egy követ a’ Sacché uraságtul, hogy emez a’ halálán vagyon, s szeretne megbékülni Istennel, őt felvenni, s a’ szokott szertartáson általesni. - Jámbor, derék uraság a’ szegín, elmegyek hozzá - szóla. Erre útba ejti a’ templomot, vevé az ezüstládikát, amelyben a’ szentelt kenyér vala, maga rázá a’ tsengettyűjét, nem akarván felserkenteni a’ ministránst, és könnyű lábbal, jókedvvel ballaga 93

az úton. Hát a’ jobboldali Gué nevű vadvíz mellett, amelyik az Indre-be ömlik, a’ jámbor plébános észrevesz egy szarahorát. Tudjátok-é, mit teszen az, hogy szarahora? Szent-Miklós deákját jelenti ezen szó. Hát ennek mi az értelme? Bezzeg ollyan valaki ez, aki sűrű-setét éttzakán jól lát, ki tanoltságot veszen a’ bugyellárisoknak megtapasztalásán és kiforgatásán, s a’ doktorságot a’ hadúton szerzi. Pedzitek mán? Nos hát, ez a’ szarahora már várakozék a’ szelentzére, amelyről tudja vala, hogy felette áros jószág. - Ejha! - kejálta a’ pap, letevén a’ tzibóriumot a’ hídkőre, mondván: - Te itt maradj és meg ne mottzanj! Aztán a’ latornak mene, gántsot vete lábának, elkapá vasbottyát, s hogy a’ fitzkó feltápászkodék, hogy birkóznék, böndüjének kellős közepire jó sújtást mérvén, kiszalajtá hurkáit. Aztán fogá esmént a’ szentségtartót és szóla hozzá vitézül: Ejszem, ha a’ te gondviselésedbe bízom, meg vónánk bomolva... Ezen istenkáromlást elmondani a Sacchéra menő hadúton tsak afféle ártalmatlan üres-szalmatséplés vala, hiszen nem is az Istenre értette, hanem a’ Tours-i érsekre, ki is keményen megfedte és egyházi átokkal fenyegette, s a’ káptalan színe elé idézte vala, merthogy a’ szószékiról azt mondogatja vala az embereknek, hogy a szüret nem jönne ám Isten kegyelme, hanem a’ derék munka és nagy fáradság mián; már pedig ez máglyaszagú beszíd. Voltakép nem vala igaza, mert a’ föld magvainak mindkettőre vagyon szüksége. De ő ebben a’ heretnekségben halt meg. Mert sohase akarta megérteni, hogyha Istennek úgy tetszenék, a’ bétakarítás jöhetne kasza-kapa nélkül is. Pedig a’ doktorok ezen doktrínát igaznak bizonyéták, arra mutatván rá, hogy hajdantan a búza bizon az ember segéde nélkül kitsírázott... Nem bútsúzhatom a’ lelki-pásztoroknak ezen tíkörétől, minek előtte ideiktatnám életének eggyik lött dolgát, amely ugyantsak bizonságot teszen arról, melly buzgón követte volna az ő jószágainak széjjelosztásában a’ szenteket, kik is minden morhájokat, köpönyegeiket is a’ jövő-járóknak adogatták vala. Egy napon jöve vissza Tours-ból, ahol az egyházi széknél tette vala tiszteletit, s öszvér hátán vígan iparkodék Azay felé. Útközben, eggy lépésnyire Ballantól, előtalála egy szép leánzót, aki gyalogszerrel mendegéle, s megesék szüve, látván a’ vászantselédet kutyagolnia, kiváltkép, mert szemmelláthatóan fáradt vala, s tsak ímmel-ámmal emelgeté hátsó tárát. Hát nyájassan felé pisszeg, a’ szép leán pedig megtéríti magát. Megállapik. A jámbor pap, ki tudja vala a’ módját, hogy el ne réassza az apró vadat, kiváltkép a’ kontyossát, nagy gyengéd szerrel kénállá, hogy ülne fel háta megé az öszvérre. Olly szépen szóla, hogy a’ leán felhága, előbben persze szabadkozván, s tettetvén magát, már amint a fejérnép szokta, mikoron étekkel vagy miegymással kénálják, amit szeretnek. Hogy a’ báránka összve alkalmazkodott vón a’ pásztorral, az öszvér folytatá öszvéri totyogását. A’ leánzó erre tsúsz, arra tsúsz, olyan gonoszul rázódván, hogy Ballanon túl a’ lelkipásztor jovallá néki, fogózkodjék őbelé. Ottan a’ képes leánzó keresztbe foná gömbölyű karjait a’ dalia mellén, egyre tétoázván. - Nos, himbálózol-é még? Jól ülsz? - kérde a’ plébános. - Jól bizon. Hát főtisztelendőséged? - Én? még jobban. - Így a’ pap. Tsakugyan jeles rendben vala, s nemsokára kellemetesen fűtözék hátát két tsútsok, kik úgy súrolák, hogy majd béfúródának a’ váll-lapotzkájában. Kár lett vóna pedig, mert hogy ezen fejér portéka egyéb helyre való. Lassanként az öszvérnek ringása közlésbe hozá a’ két jámbor nyargalónak belső hevit, szaporábbá tevé véröknek lüktetésit, mivelhogy az öszvérnek zakatolása társula hozzá. Végtére a’ jó leánzó és a plébános kitalálták egymásnak gondolatát, ha 94

nem is az öszvérét. Mikor aztán kellőkép öszveszoktanak, szomszéd a’ szomszédnéval, és viszontag, némi-nemű összevissza kavarodást érzének, amely titok kévánságokat serkente. - Hé, - szóla a’ plébános, lovagló társához térítvén magát, - imhol egy jeles szép harasztos, ki nagy sűrűn nőtt... - Felette közel vagyon az úthoz, - vete ellen a’ leánzó. - A’ rosszmájú sihederek tám gallyat nyesnek, vagy alkalmasint a’ tehenek észik a’ fák fiatallit ottan... - Aztán nintsen-é fírjed? - kérde a’ plébános tovább ügetdegélvén. - Nintsen - vala a válasz. - Egy szál sem? - Nem bizon. - Vaj szégyen a’ te korodban... - Az ám. De lássa bár, főtisztelendő úr, szegén leán, kinek gyeröke lött, nem kelendő portéka ám. Ekkoron a’ jámbor pap, szánakozván ezen a’ tudatlanságon s tudván, mikép a’ kánonok egyebek közt meghaggyák a’ lelki atyáknak, megoktatni a’ bárányokat s megmutatni nékik az életben való kötelességeiket, tejéndőiket: ez okon úgy véllé, tisztét teszi, mikoron megtaníttya az ő báránkáját arra, melly terhet kelletik eggy napon viselnie. Nyájassan kéré hát, ne lenne félékény, s hahogy rábízná magát az ő betsületire, soha senki meg nem tudja ezen házassági próbatételt, kit legott megtenni jovalla néki. És miért hogy Ballantól fogva a’ leán se gondolt egyébre, kévánsága pedig nőttön-nőtt, a’ bestye rázása mián, talpraesetten felele a’ plébánosnak: - Ha főtisztelendőséged így beszél, mingyárt leszállok! Erre a’ jámbor plébános esmént kezdé nyájasságos könyörgésit, s ezenközben eljutának az azayi erdőhöz. A’ leán le akart szállani, a’ lelkész le is szállítá, mert hiszen a’ vetélkedésnek végét vetendő, egyéb nyargallásra vala szükség. A’ leán a’ mentől sűrűbb bojtorjába szökött, úgyan menekülvén a’ plébános elől, s kejálta: - Rossz ember, bizon nem talál meg éngem! Hogy az öszvér egy tisztáshoz ére, holott szép pázsit vala, a’ leán megbotlék holmi gyomba, elpirula. A’ plébános hozzá mene, és amikép harangozott volt, szintazonképp mondá a’ misét, s mindketten jókora előleget vőnek a’ paraditsomi örömökre. A jó papnak gondja vala a’ derékképpen való megoktatásra, s a’ tanétványt ollyan tanulékonynak lelte, mind lelkire, mind testire, hogy igaz drágagyöngynek vallá. Sajnállá, hogy a’ letzkét annyira meg kelletik rövidíteni, merthogy igen közel valának Azayhoz, s tudván, hogy nem lesz igen könnyű dolog az ismétlés, ahogyan a’ doktorok mind szokják, kik újra meg újra mondják ugyanazon dolgot a tanétványaiknak. - Kis aranyosom, - szólétá meg a’ jámbor pap, - miért köntörfalaztál hát annyit, hogy tsak Azay mellett alkudhattunk meg? - Mert hát én Ballanra való vagyok. Hogy immár ne szaporítsam a’ szót, elmondom kegyelmeteknek, hogy mikoron a’ jámbor pap meghala az ő plébániáján, jöve oda nagy sok nép, gyermekek és egyebek, bánattól és gyásztól síván-ríván és veszikölvén: - Jaj, jaj! elvesztettük atyánkat! 95

A’ leánzók, özvegyek, férjes asszonok, tsitrik egymásra nézének, feljebb keserülék vala őt, hogy nem mint édes testvéröket s mindnyájan mondogatták: - Több vala ő papnál, férfi vala. Az illyen papoknak az írmagja is a’ szélbe veszett és sohase kél ki többet. Még a’ szegények is, akikre vagyonát testálta, úgy találták, hogy még vesztenek rajt. Némi-nemű agg béna, kinek ő viselte vala gongyát, nyöszörge az udvaron, kejáltván: „S én nem halok meg!” azt akarván mondani: Bátor a’ halál éngem vitt vóna el az ő képiben! Eggyen-ketten nevetének ezen, amit a’ jó lelkész árnyéka nem igen vehetett rossz néven.

96

A’ SZÓZAT A’ Portillon-lez-Tours-béli szépséges mosóné - kinek egy pajzán mondását már feljegyeztem e könyvnek rendiben - annyi tsintalansággal bélelt leányzó vala, mintha azt legalábbis hat paptul avagy három asszonytul orozta volna. Nem is volt ám szeretőkben hiánya, sőt annyi vala néki belőlök, hogy látván őket körülötte rajzani, azt mondta volna kegyelmetek, méhek térnek meg estvekoron a’ kasba. Némi-nemű éltes selyemfestő, ki a’ Trágyadombi uttzában lakozék, holott vala néki egy szemszúrón dús palotája, egyszer hazatére Grenadière-béli kertjéből, ki a’ Saint-Cyr-i kies oldalon terüle el, elnyargala Portillon előtt, a’ tours-i híd felé iparkodván. Ekkor, a’ hév délesti idő mián, bolond kívánság lepte meg, látván a’ szépséges mosónét a’ ház kapugaráditsomán ülni. Hát, mivelhogy régtülfogva fejében motoszkált vala ezen vidám leányzó, legottan eltökélte, hogy feleségévé teszi. A’ mosóleány tsakhamar festőnévé vedlett, módos Tours-béli pógárasszonnyá, kinek valának szép tsipkéi, remek gyoltsa, bútorainak se szeri se száma, s boldog asszony vala, a’ festőnek ellenére is, mivelhogy ügyesen túljárt az eszén. A’ jámbor festőnek vala némi-nemű komája, selyem-szövőszékgyártó, törpe szabású, mindéltire púpos s gonosz indulattal telt. Az esküvés napján monda is a’ festőnek: - Helyesen tevéd komám, hogy asszonyt hoztál a’ házhoz, takaros feleségünk lészen!... - S még sok pajkos bosszantásokat, amint azt már új házasoknak mondani szokás. Ezen púposhátú ugyantsak tsapta a’ szelet a’ festőnének, ki penig természetinél fogva nem igen szeretvén a’ nyomorékokat, katzagá a’ mívesnek esdeklésit, s jelesül ugratá a’ boltjában garmadára levő rúgókkal, szerszámokkal, külömb-külömb tsévékkel. De a’ mondott púposnak roppant szerelme semmitől vissza nem riada, s oly igen terhére kezd vala válni a’ festőnének, hogy ez eltökéllé őt sok-sok dévajságos fortélyokkal meggyógyítani. Egy estvélen monda a’ szerelmesnek, véghetetlen tolakodásinak utánna, hogy jönne éjfélkoron a’ ház kis kapujához, majd megnyitja számára minden nyílásait. Ne felejtsük el, hogy szép téli étzaka vala. A’ Trágyadombi uttza a’ Loire folyóra megyen, s a’ városnak e’ zugolyában még nyár idején is szelek szoktanak húzódni, kik ugyan tsípnek, akártsak a’ tűknek százai. A’ jámbor púpos nem mulaszta el ott teremnie, s jól béburkolózván köpenyegibe, ide s tova járkálla, hogy a’ mondott óra megérkeztéig melegen tartsa magát. Éjfél tájban már félig meg vala gémberedvén, ebadtázott, miként harmintzkét ördögök, kiket egy sztólában bérekesztettek, s már-már faképnél akará hagynia boldogságát, mikoron az ablak résein által gyenge világ szivárga és libbent le végiglen a’ kiskapuig. - Ejha, ez ő!... - szóla emberünk. Ez a reménység általfűtözé, odatapasztá fülét a’ kapuhoz s halla halk beszédet: - Itt vagyon-é kegyelmed? - szóla a’ festőné. - Itt! - Köhögjön egyet, hadd lám... A’ púpos köhögni kezde. - Ez bizon nem kegyelmed. Ekkor a púpos monda nagy felszóval: - Hogy-hogy! Nem én vagyok? Hát nem esméri kegyelmed szavamat. Nyissa meg a’ kaput. 97

- Ki vagyon ott? - kérde a’ festő, felvonván az ablaktáblát. - Jaj, kegyelmed felserkentette az uramat, aki megjött az estvén Amboiséból, váratlan. A’ festő látván a’ holdvilágnál, hogy idegen vagyon a’ kapunál, imhol nyakába hinte egy jókora dézsa hideg vizet s üvölte: „Tolvaj!” A’ púpos ilyenformán kéntelen vala el-eblábolni. Félelmében igen gonoszul ugorék által az uttza végiben megfeszített lántzon, s el-bépottyana a’ pötzegödörbe. Mert akkortájt a’ várostanáts még nem építtetett vala tsatornát a’ helyibe, a’ szennynek a’ Loire-ba levezetésire. A’ míves majd megdöglött ezen feredőben, s átkozá a’ szépséges Tacherette-et, ahogyan a’ város népe betzézvén nevezé a’ jeles asszonyt, mivel férjének neve Tachereau vala. Carandas - ígyen hítták a’ selyem-szövés-, fonás-, motollálás- és gombolyításra való tsévéknek gyártóját -, Carandas, mondom, nem vala annyira elfogult, hogy hitt volna a’ festőnének ez dologbéli ártatlanságában, s ördögi gyűlölséget esküvék néki. De néhány nappal azután, mikoron immáron kiheverte vala a’ festők tsatornájában lett mártatását, hivatalos vala komájához estebédre. Ekkor a’ festőné olyan jelesül beszéle fejivel, annyi mézet tőn némi-nemű szavaiba, s olyan szép ígéretekkel szédítgeté, hogy minden gyanúpere elháramlott, könyörge újabb találkozóért, Tacherette pedig olyan ábrázattal, mintha egyében se járna az esze, szóla hozzá: - Jöjjön kegyelmed holnap estve. Az uram három napiglan Chenonceaux-ban mulat. A’ királné meg akarja festetni némi-nemű régi vásznait, s véle tart tanátsot a’ színek felől. Ez penig jótskán eltart. Carandas legszebb piperéjét ölté fel, semmit el nem mulaszta, s a’ hagyott órára megjelenék. Főfő vatsora várta: orsóhal, bor, vouvray-i termés, jó fejér abrosz, mert a’ festőnén senki nem tehet vala túl a’ gyoltsoknak fejérsége dolgában. Minden olyan helyessen vala rendezve, hogy öröm vala nézni a’ tsillogó tzinn-tányérokat, bélehelni az étkeknek kellemetes bűzét, s szemügyre venni a külömb-külömb mondhatatlan jóféléket. A’ ház kellős közepén a’ fürge, ragyogó Tacherette, ki olyan takaros és kívánatos vala, akár hévséges napon a’ friss almagyümölts. Hát a’ szövőgépmíves, kit a’ reménység ugyantsak fűtöz vala, egy tsapásra meg akará futamni a’ Tacherette-et, mikor Tachereau nagyokat zörgete az uttza felőli ajtón. - Jaj! - kiálta a’ portilloni fejérnép. - Hát ez már megint mitsoda? Rögvest bujjék kegyelmed ezen ládába! Mert már vettem dorgállást kegyelmed mián, s ha férjem itt lelendi, még elvesztheti kegyelmedet; ennyire kegyetlen, ha megbúsul. Ottan bétuszkolja a’ púpost a’ ládába, lehúzza a’ kultsot, s szaporán megyen jó urához, kiről tudta vala, hogy estebédre meg kell jönnie Chenonceaux-ból. Nosza, kapott a’ jó férj ropogós tsókokat mindkét szemire, fülire, maga is igaz dajka-tzuppantásokkal illeté drágalátos asszonyát, hogy tsak úgy lottsant belé. A’ két házastársak erre asztalhoz ülnek, tzitzáznak, végezetül lefekszenek, s a’ szövőgépes mindeneket hall, kéntelen veszteg maradnia, még tsak nem is köhöghet, sem meg nem mottzanhat. Úgy szoronga a’ szennyes között, valamikép hal a’ hordóban s nem vala több éltető ege, mint márnahalnak napsugara a’ víznek fenekin. De volt mivel múlassa idejét: a’ szerelemnek muzsikája, az festőnek sóhajtási, a’ Tacherette-nek épületes tzifra szóllási. Nagy sokára, hogy a’ festőt alunni vélé, a’ púpos feszegetni kezdé a’ ládát. - Ki vagyon itt? - szóla a’ festő. - Mi lelt, drágalátosom? - szóla a’ felesége, kidugván orrát a’ dunyha alól. - Valami kaportsálást hallok.

98

- Essőnk lészen holnap, a’ matska az - felele az asszon. A’ jámbor férj visszahanyatlik a’ párnára, minekutánna a’ festőné nyájasan babusgatta. - Be könnyű álmod vagyon, kis inasom! Ne is kísértsen meg senki tizenhárom próbás férjet faragni belőlled. Nono, tsak okosan! Ajaj, apuskám, visszáján vagyon hálósüveged! Nosza, igazítsd meg, dugótskám, mert szépnek kelletik lenned, még álmodban is. Így la! Jól vagy-é? - Jól! - Alszol-é? - szóla az asszon, megtsókolván őt. - Alszom. Reggel a’ festőné mene tsendes lépéssel, kiszabadítá a’ szövőgépgyártót, ki haloványabb vala a’ halottnál is. - Jaj, levegőt, levegőt! - monda. S elillana, meggyógyultan szerelméből s annyi gyűlhödséget viselvén mellében, amennyi pohánkaszem belefér egy zsebben. A’ mondott púpos elhagyá Tours városát s elmene Brugesbe, hová némi-nemű kalmárok hívták vala, pántzéling szövő gépeknek öszveszerkesztésére. Nagy sok ideig maradt oda. Mivel szeretsen vér tsergedez vala ereiben - mert hogy egy agg szaratzénusnak ivadéka vala, ki is ott marada holtan színre a’ nagy hartzmezőn, holott a’ frantziák viaskodtak a’ szeretsenekkel, éspenig Ballan mellett (melyrül az előbbeni históriában esett szó), mely helyen vagynak az úgynevezett Charlesmagne-i, azaz Nagy Károly-i puszták holott semmi meg nem terem, s még a’ fű is kárt teszen a’ szarvasmarhában, mert hogy átkozottak, hitetlenek vagynak ott eltemetvén -, mondom, Carandas nem feküvék s nem kele idegen földön másként, hanem azon törvén fejit, miként elégíti majd ki bosszúálló kívánságát. Örökkétig ezen járatá eszit s nem akar vala kevesebbet, hanem a’ portilloni jó mosónénak holtát, s gyakorízben mondogatá önmagában: - Majd eszem a’ húsából! Az ám! megsütöm egy tsötsit s megropogtatom, akár mártás nélkül is! Igaz piros-pozsgás jóképű gyűlölség vala ez, fő-fő gyűlölet, darázs- avagy vénleánygyűlölet, hát ez minden rendű és rangú gyűlölet volt egybeöntve, mely sisterge, bugyborékola s öszveszűrődék egyetlen epe-írrá, ördöngős gonosz érzékenységgel telt s a’ mentül lángolóbb pokoli üszkökön felforralt gyűlölet, egy szó mint száz: a gyűlöletek gyűlölete vala. Hát, egy szép napon a’ mondott Carandas megtére Tours várossába, tömérdek dénárokat hozván vele Flandria földjéről, holott titokzatos gépeivel kalmárkodott vala. Vásárolt a’ Trágyadombi utzában szép úriházat, kit még mai nap is látni ott, s tsudájják a járókelők, miérthogy a’ falak köveire fura púp-szabású domborúságok vagynak faragva. A’ gyűlölködő Carandas nevezetes változásokat lele komájának, a’ festőnek házában, lévén a’ jámbornak két szemrevaló gyermekei, kik is történetesen sehogy sem hasonlítnak vala sem anyjokra, sem apjokra; de mivelhogy minden gyermeknek valakire hasonlítania kelletik, vagynak némi-nemű álnokok, kik felismerik rajtok az öregszülőknek artzvonásit, hahogy szépek. A’ kis hízelgők! Nos, a’ jó apa viszontag úgy gondolá, hogy a’ két porontyok nagybáttyára, az egrignolles-i Bódog Asszony egykori papjára ütnének. Némely rossz nyelvűek szerint azomban a’ két kis potzkok parányi eleven képmássai némi-nemű kedves tonzúrásnak, a’ Nôtre-Dame-la-Riche segédpapjának, mely híres plébánia Tours és Plessis között vagyon. Már most meghigyjétek nekem ezen dolgot s jól véssétek elmétekben; s hahogy ezen könyvemből semmit nem abrakoltatok, magatokba nem vettetek, nem hörpintettetek s nem merítettetek egyebet ennél az igazságnál, akkoron is szerentsésnek vallhatjátok magatokat: hogy ugyanis soha ember el nem 99

lehet orr nélkül, más szóval: minden embernek taknyosnak kelletik lennie, vagyis: ember marad, ennek okáért minden eljövendő évszázadokban tsak tovább nevet, iszik és sem jobban, sem gonoszabbul nem lakik önnön ingében, s ugyanazokkal a’ dolgokkal bajlakodik majdan. De mindezen elöljáró elmélkedések tsak arra valók, hogy annál jelesebbül rögzítsétek meg elmétekben, hogy ezen lélek örökkétig azt hiendi valónak, ki a’ kívánságait tsiklandja, gyűlöletit dédelgeti, szerelmét szolgálja. A’ többit megteszi a’ logika. Vagyis, mihelyt a’ felülmondott Carandas megpillantá komájának ő gyermekeit, s meglátá a’ drágalátos papot, látá a’ szép festőnét, a’ Tachereau-t, mind asztalnál ülvén, és látá gyötrelmire, mikép adá a’ Tacherette jelentős tekintettel a’ legjava falatot az orsóhalból papi kegyessének, a’ szövőszékes ígyen szóla ő magában: - Bezzeg, az én komámuram fején kiütközött az ágas-bogas tzímer, felesége a’ kisded gyóntatóval hál, a’ gyermekek az ő szentelt vizivel tökéltettek. Majd megmutatom nekik, hogy a’ púposoknak valamitskével többjük vagyon a’ többi embereknél. Ez penig annyira igaz vala, amikép nyilvánvaló dolog az, hogy Tours városa mindig olyan vala s lészen, hogy lába a’ Loire vizibe nyúlik, mint némi-nemű szépséges hajadon leánynak, ki a’ vízben fürdőzik, lubitzkol, s flitts-flatts! paskolja a’ hullámokat fejér kezivel. Mert hogy ezen város katzagós, tsúfondáros, szerelmetes, friss, virágzó és illatos, inkább e’ világnak valamennyi egyéb városinál, kik arra sem méltók, hogy megfésüljék az ő haját avagy békaptsolják övit. S vegyétek eszetekben, hahogy odamentek, hogy ott találtok kellős közepiben egy szép sávot, ki nem egyéb, hanem egy gyönyörűséges uttza, kin mindenek sétálgatnak, holott örökkétig vagyon szellő, árnyék, napsugár, esső és szerelem. Ha-ha! katzagjatok hát! Menjetek csak oda! Örökkétig új, örökkétig fejedelmi, örökkétig felséges uttza ez; minden igaz honfiak úttya, két-gyalogjárós uttza, mindkét végiben szabad, jól vágatott s olyan tágasteres uttza, hogy rajta soha senki nem kiáltotta még, hogy: „Vigyázz!”; soha el nem koptatható uttza; az az uttza, ki az Öreghegyi apátsághoz viszen, másfelől egy sántzhoz, ki a’ hídra nyúl, kinek végiben vagyon egy takaros vásár-piatz. Ezen jól kövezett, jelesül rakatott, szépen megmosatott és tükörként ragyogó, népes, szükségkoron tsendes, de katzér uttza, kinek éjnek évadján szépen ékesíti fejit a’ kék háztetőknek rendje - egy szó mint száz, ez az az uttza, melyben születtem, az uttzák királnéja, örökkétig ég és föld között lebegő, kútfejes uttza, kinek semmi híja arra, hogy valamennyi uttza között híres-neves legyen. Voltakép ez Tours várossának igaz, egyetlen uttzája. Ha vagynak is egyebek, de azok setétek, görbék, keskenyek, nyirkosak, s mind tisztességgel járulnak köszönteni ama nemes uttzát, ki őnekik parantsol. De hova is lyukadtam? Igaz, valaki egyszer abba az uttzába belekerül, nem egykönnyen jut ki belőle, annyira kellemetes ő. Ezen gyermeki hódolattal, ezen szívből fakadó himnusos megírással tartoztam ám az én szülőuttzámnak, kinek szegletiről nem hiányzik egyéb, hanem az én jámbor Rabelais mesteremnek és nemes nemzetes Descartes uramnak ő derék ábrázattyaik, kiket a vidék bennszülöttei nem igen esmérnek. Hát, a’ felülmondott Carandast, megjövén Flandriából, szépen fogadták a’ komámuramék s mindazok, kik őt kedvelik vala tréfái, furasági és katzagtató szóllási mián. A’ jámbor púpos, ki immáron nyilván kijózanodott vala hajdani szerelmiből, szíves szókat intéze a’ Tacherettehez, a’ plébánoshoz, megtsókolá a’ gyermekeket. Mikoron négyszemközt vala a’ festőnével, eszébe juttatá a’ ládás éttzakát, a’ pötzegödöri éjtzakát, mondván: - Hej, kegyelmed ugyantsak járatta énvelem a’ bolondot! - Ez kijárt kegyelmednek - veté viszontag az asszony nevetvén. - Ha annyira szeretett volna kegyelmed, hogy még jótska ideiglen ugrattattya, bolondíttattya, megtréfáltattya önnön magát véllem, talántán ölébe pottyanok vala, mint annyi másoknak.

100

Carandas ezen nevetve fakadt mérgiben. Aztán szeme a’ ládára vetődvén, holott csak meg nem gebedt vala, haragja még izzóbbá lőn, merthogy a’ szépséges festőné azóta még inkább mégszépült vala, mikép mind az asszonyi állatok, kik megifjúhodnak, a’ fiatalságnak vízében mártván magokat, ki nem egyéb, hanem a’ szerelemnek ő kútfeje. A’ szövőgépes, bosszút forralván, buzgósággal figyeli vala az ő komája szarvazott állapottyának környülállásit, mert valahány ház, annyi fajta vagyon e nemben. S ámbátor az egyik szerelem úgy hasonlít a’ másikhoz, valamiképp ember emberhez; az igaz dolgoknak tudói kisütötték, hogy az asszonyoknak jószerentséjét tekintvén, mégis minden szerelemnek megvagyon a’ maga külön való ábrázolattya, mert ha igaz is, hogy semmi jobban nem hasonlít az emberhez, mint a’ más ember, az is nyilvánvaló, hogy viszontag semmi nem különbözik inkább, mint ember embertől. A’ mondott szententzia mindent egybe zűrzavar, avagy inkább megmagyarázza az ezernyi leleményeket, kikkel az asszonnép megválogatja a’ férfiaknak legjavát, sok-sok fáradságokkal, temény gyönyörűséggel, emezt többre tartván amannál. De ótsárolhatjuk-é őköt kísértéseik, változandóságuk és forgandóságukért? Hiszen maga a’ természet is örökkön örökké tsapong, térül-fordul, s azt akarnátok, hogy az asszon helyben maradjon? Tudjátok-é ti, hogy a’ jég valójában hideg-e? Nem! Nos hát, azt sem tudhatjátok, vajjon a’ szarvazás nem jó szerentse-é, ki jobban megformált és helyrevalóbb agyakat hoz világra minden egyéb dolognál! Kutassatok tehát alkalmatosb dolgokat, hogy nem mint az ég alatt lévő szeleknek járásit. Tudom, hogy akkor még fennebb harsog majdan ez mélyenjáró könyvnek filozófusi hírneve. Ugyan, ugyan, hagyjatok békén! Azon vásáros, ki „Patkánymérget!” kiáltoz, előbbre vagyon azoknál, kik a’ természet bolygatásával bajmolódnak, mert kevél szajha ám ő, akaratos, nem nyilatkozik meg tsak a’ maga idején-óráján. Hallja-é kegyelmetek? Azért nőnemű a’ természet minden nyelvekben, mert forgandó természetű valami, termékeny és tsalafintákban kifogyhatatlan. Azt is hamarost megismeré Carandas, hogy a’ szarvazások között a’ mentül böltsebb s titoktartóbb az egyházi szarvazás. Mert la, a’ jámbor festőné ilyeténképp intézé kisded ügyeit: Minden áldott szombat estvén el-felkerekedék a’ Grenadière-les-Saint-Cyr-ben való kertes háza felé, otthonn hagyván jámborát, bevégezni ő dolgát, számot vetni, utánna vizsgálni, a’ dolgosoknak megfizetni bérüket; reggelre kelve azután Tachereau maga is odamene, s lele jó fölöstökömet s drága feleségit vidámságban, mindannyiszor magával vivén a’ plébánost is. Voltaképp azomban a’ kárhozott pap már az estvén tsolnakon átkelt a’ Loire folyón, melegen tartandó a’ festőnét s megjuhásztatandó tsapongó elméjét, hogy jól aludhassék az éjtzakán, mely munkához jelessen értenek az ifjú legények. Reggel az elme-zabolázó el-haza-mene házához azon órára, mikoron Tachereau jöve érette, hogy vele mulatna Grenadière-ben; a’ pipogya-férj mindig ágyban lelé a’ plébánost. A’ hajóst jól megfizették, senki sem tud vala a’ jövés-menésről, mert a’ szerető jó késő étzaka mene s vasárnapon igen reggel jön vala vissza. Hogy Carandas végire járt az egyességnek és állandó praktikáknak ezen szerelmi ügyekben, megvárá a’ napot, mikoron a’ két szerető jól egymásra ehülten találkozand, valami történetes böjti időnek utánna. Ezen találkozó hamarost bekövetkezék. A’ kandi púpos látta, miként várakozott a’ révész a’ homokpart aljában, a’ Szent-Anna tsatorna mellett a’ mondott plébánosra, ki kartsu, szép szál ifiú vala, szőke, olyasféle, mint Ariostónak híressé lett szerelmetes és mamlasz hőse. Ekkor a’ szövőszékes megkeresé a’ festőt, ki még mindég szerelmes vala feleségibe, s még azt hivé, hogy tsak maga mártja ujját aranyos szenteltvíztartójába. - Jóestét adjon Isten, komám uram! - köszönté Carandas. Tachereau megemelinté süvegét. Erre a’ szövő-székes elbeszéllé a’ szerelemnek titkos ünnepléseit, mindenféle szóllásokat tsakúgy okáda, s tsipdesi a’ festőt erről-amarról. 101

Végezetül látván, hogy immáron kedve vagyon megölni feleségit s a’ plébánost, szóla Carandas: - Drága szomszéd, hoztam Flandriából egy mérgezett kardot, ki legott megöl mindet, valakit gyengén megkartzol. Hahogy tehát tsak hozzáérend vélle a’ szajhájához s annak paráznájához, meghalnak belé. - Gyerünk érette! - kiálta a’ festő. Nosza, a’ két kalmár el a’ púposnak házába nagy futvást, a’ kardot elé, s ki a’ mezőre. - Vajon úgy leljük-é őket, hálván? - kérdezte Tachereau. - Hát majd addig vár kegyelmed - tsúfolkodék komáján a’ púpos. A’ szarvas vitéznek nemigen kelle sok ideiglen kínosan várakoznia a’ két szerelmesnek vígadozására. A’ takaros festőné és szeretője azzal valának foglalatosak, hogy az esmért tőrben jól megfogják a’ kedves madarat, ki váltig újfent kisiklék. Nevetének, esmént hozzálátának, s esmént nevetének. - Jaj, galambom - szóla, úgy magához sajtolván őt, mintha keble alá akarná béfúrni -, úgy szeretlek, felfalnálak. Vagy inkább szeretném, ha bőrömben lennél, hogy soha többé el ne hagynál. - Magam is szeretném - felele a’ pap. - De nem bújhatok beléd mindenestül; elégedj meg, ha részenkint kapsz belőllem. Éppen ez édességes szempertzben lép be a’ férj, magassan tartva mezítelen kardját. A’ festőné, ki jól esméré emberének ábrázattyát, mindjárást látta, hogy szeretőjének, a’ papnak vége vagyon. De hirtelen a’ mesternek rohana, félig mezítelen, zilált hajjal, széppé tette a’ szégyen, de még szebbé a’ szerelem, s kiálta: - Megállj, boldogtalan! megölöd gyermekeidnek attyát! Ezen szózatra a’ jámbor festő, kábultan a’ szarvazottságnak atyai fenségétül, és, meglehet, feleségének lángoló szemétül is, ráejté a’ kardot a’ nyomában jött púposnak lábára, s ilyenténképp megölé. Ez arra tanít, hogy ne legyünk haragtartók.

102

ZÁRÓBESZÉD Itt végeztetik ezen históriáknak első Tize, tsekéll mutató a’ Touraine-földünk szülte ősi jó pajzán múzsának míveiből. Helyreleánka ő, s betéve tudja attyafiának, Verville-nek jó mondását, mellyet a’ „Miképpen boldoguljak” könyvben megírt: „Tsak ortzátlan légy, és megnyered a’ grátziát!” - Most pedig feküdj vissza, aranyos kis bolondom, agyontsigázod a’ futásod; talám kelletinél messzibbre kalandoztál el a’ mától. Töröld hát meg szépséges mezételen lábaidat, tömd bé füleidet és térj meg a’ szerelemben. Hahogy még álmodnál katzajból szövött költeményeket s meg akarnád törlítened a’ tréfás lelésidet, nem kell hajtanod azoknak balga üvöltésökre, akik egy vidám gallus pintyőkét hallván énekelni, kejáltják majd: „Jaj be rút madár!”

103

A HISTÓRIÁKNAK MÁSODIK TIZE

104

ELÖLJÁRÓ BESZÉD Vagynak, akik szemibe lobbantották a’ szerzőnek, hogy nem külömben tud bánni a’ régi kor nyelvivel, mint nyúl a’ baltával. Valaha az illyen népséget jó lélekkel kannibáloknak, savanyú pofáknak, sykophantáknak, sőt félig-meddig a’ jámbor Gomorrha város szülöttjeinek mondták volna. De a’ szerző örömest megkíméli őket az ódon kritikának ezen színes virágitól. Tsak éppen örül, hogy nem kelletik az ő bőrükben lennie, mert bizon restelkedne és megutálná önnönmagát, miként a’ szennyírók legalját, amiért nem átall ígyen piszkolódni egy szegény könyvre, tsupán azért, mert nem baktat eggyetlen manapsági papírrontónak sem ő taposott ösvényén. Tü ebfia legények, haszontalan pazaroljátok el azon drága epét, amelynek alkalmatosb hasznát vehetnétek egymás között. A’ szerző beletörődik abba, hogy nem mindenki szíveli. - Arra gondol, melly sok bosszúságokat vőn némi-nemű örök emlékezetű régi Tours-földi ember szinteazon izgága népségtül, hogy utoljára béketűrése fogytán, mikép valamelyik elöljáró beszédiben mondja, föltette magában, hogy eggy árva iotát sem ír többet. Más üdők, szinte azon erköltsök. Semmi sem változik, sem a’ fennvaló Isten, sem az ember idelenn. A’ szerző rátámaszkodik az ásónyelire mosolyogván, s a’ jövendőbe veti bizodalmát, amelly megadja majd néki nehéz fáradalminak zsolgyát. Hát bizon nagy vesződség SZÁZ PAJZÁN HISTÓRIÁKAT kigondolni. Mert alig jártuk meg a’ siványok és kajánok írígykedésöknek poklát, legott atyafi-barátaink fűtenek bé nékünk, kiket balsorsunk hozott fejünkre. Így szólanak: „Hová lött a jobbik eszed? Tán tsak nem gondolod igazán! Vallott-é mán ember az ő képzeletinek taniszrájában száz effajta históriákat? Ugyan kapard le a’ kérkesző tzégért iszákodról, jámbor! Míg élsz, nem érsz a’ végire!” Akik így beszélnek, nem emberevők, még tsak embergyűlölők se; hogy nem züllött fitzkók-é, azt nem tudom. De az bizonyos, hogy igenis jóbarátid ők, akiknek van merszök életed úttyán végig teméntelen gorombaságokat okádni feléd, ridegek és durvák, akártsak a’ vakaróvas, azt koholván, hogy a’ felyülmondott életednek sok és tettetes balsikereiben hívséggel, pénzes zatskóval és lábukkal hozzád szegődnek, de tsak szentkeneted felvételekoron fedik fel, mennyit érnének. Ezen emberek legalább elégednének meg az efféle szomorú kedveskedésekkel! De nem így vagyon. Hahogy egy szép napon rátzáfoltál ijegetésökre, még ők rivalgnak: „Bezzeg tudtam én ezt! Nem előre megjósoltam?” Hogy tehát ne szegje atyafiságos kedvöket - bármelly utálatosak is -, a’ Szerző ezen baráttyaira testállya ótska lyukas paputsait, és vigasztaláskép megnyugtatja őket arról, hogy agyaveleje barázdáinak természetes hombárjában - minden tulajdon ingóságul, amelyre a’ törvén nem teheti rá kezit - vagynak néki hetven históriái. Bizon Isten! Az értelemnek szépséges lántzfonalai ők, mondatokkal jelesül tzifrázott, fordulatokkal gondossan megszerzett és vadonatúj kómikummal bévségesen öltöztetett lántzfonalak, a nappali és éjjeli szövőszékre vonván, és nem fogyatkozván vetéllő-fonalakban sem, miket az emberi rend ereget minden pertzben, minden hórában, minden héten, holnapban és esztendőben, az eggyházi nagy időszámítás kezdetitől fogván, mikoron a Nap tsillaga még semmit se lát vala, a’ Hold penig még várta, hogy mutatnák meg neki az úttyát... Ezen hetven alattvalók, kiket mondhattok akár alávalóknak, tsalafinta, ortzátalan, kópéságos, ragadós kezű, trufás, játszi, kóbori fitzkók, a jelennen bérekesztett kétszer tízhez szegődvén, Mohammed hasára mondom, tsinos kis foglaló a felyül mondottam százra! S tsak ne dühöngene a’ könvesotthonok, könyvbarátok, könyvbolondok, könyvmolyok és könyvtárak kórsága; amely a könyvfalásnak tsak úttyát szegi -: eggy föttsenésre adnám őket, nem pedig tseppenként, mikéntha agyvelő-dugultsággal volnék 105

megvervén. Illyen gyengélkedéstül nem kell a’ szerzőt félteni, a’ Nadrág lelkire mondja, hiszem gyakorta jól méri, eggyetlen históriában egynél többet adván, miként ezen tíznek némelyike is igazollya. Vegyétek számba azt is, hogy a’ szerző kiválasztotta a’ megmunkállásra a’ legjavát és mentül kikapósbbikát, nehogy vénségi töpörődöttséget rakjanak reá. Ezokon több atyafiságot keverjetek gyűlölködéstekbe, mint gyűlöletet atyafiságtokba. Már most elfelejtvén, mely fukar volt volna a’ természet jó história-mondók alkotásában hiszem alig vagyon bennök hétnél több az íróemberek tengerében -, mások, ugyantsak jóbarátim, azt hajtják, hogy olyan korban, müdőn mindenki fekete ruhában jár, mikéntha valamiféle gyászt viselne, tsupán unalmassan komor, avagy komoran unalmas míveket kelletik kotyvasztani, hogy innentova tsak úgy élhet valaki firkász gyanánt, ha elméjit temérdek épületekbe szállásolja, s hogy azok, akik nem tudnak eggyházakat és kastéllokat rakni, melynek minden köve és vakolattya egy örökkévalóságra vagyon szánva, esméretlen haljanak meg, akártsak a’ pápa öszvérei. Ezen atyafiaktól kérdem, mit szeretnek jobban, ha egy pint jóbort-é, vagy egy veder árpalevet; egy huszonkét karátos gyémántot, vagy egy százfontos kavitskövet; ha a Rabelais elmondotta históriát Carvel János gyűrűjéről, avagy egy oskolás gyermek siralmassan kiizadta mai írkafirkát? S hogy az atyafiak leforrázottan és szájtátin maradnak, harag-kívül mondattatott nékik: „Hallottátok, jó népek? Eredjetek hát dolgotokra!” De a’ többi számára szükség ide iktatnom, hogy azon jámbor, akinek örök időkre példás meséket és históriákat köszönhetünk, tsupán vésőjével nyúlt hozzájuk, mert a’ matériát másoktól orozta: De ezen apró alakoknak tsak a’ reájok tékozolt keze míve adta meg a’ nagy értéket. S ámbátor őt is, mint teszem Ariosto Lajost, korholák, miérthogy dib-dáb és kótyonfitty dolgokkal bíbelődött: vagyon némi-nemű bogárka, mellyet ő vésett meg, s amely azolta nyilvább örökkévaló emlékké vált, hogy nem mint a’ legjelesebbre rakatott építőmívek. A’ Vígtudományok külön törvényeket valló böltseletében drágábbra szokják betsülni a Természetnek és Valónak zuzájából költ eggyetlen levélkét minden lagymatag köteteknél, amellyek bármi szépek, nem fatsarhatnak ki egy árva katzajt, egy könnytseppet. A’ szerzőnek szabadsága van ezt mondani ildomtalanság nélkül, mert néki eszeágába sintsen felágaskodni, hogy természetfeletti termetre tegyen szert. A’ művészetnek felségéről vagyon szó, nem őrólla, kinek minden érdelme a’ kalamárissában lévő ténta, s hogy a’ főfő udvari urakat hallgattya és szépen kanyarított betűkkel felírogattya kinek-kinek mondásit ezen jegyzőkönyvnek rendiben. A szerző tsupán a’ míves, a maradandó a’ Természettől vagyon, hiszen az Athéni Phidias uraság Vénussától fogván mind a’ kis Godenot atyafi-ig, amellyet Tsetsebetse uraságnak is mondanak, s amely a’ jelenkor eggyik legnagyobb mesterének tsudálatos remeke, mindent eltanultak immáron az ember-utánzó örök öntőformáról, amelly mindenkié egyaránt. Ezen tisztes mesterségben boldogok az orvok: nem akasztatnak fel, de betsültetnek és szerettetnek. Ámde háromszoros balgatag, sőt tíz aggantsos ostoba, az ki terpeszkedik, hánnya magát és páváskodik olyatén kiválósággal, amellyel a’ történetes testi minéműség szült, mert igaz dütsőség tsupán a’ tehetségnek ápolása, azonfelyül a’ türelem és a’ bátorság. Reájatérek amaz szép gyenge tsőrökből származó vékonka fuvolaszóra, amelly édesdeden megüté a’ szerző füledobját, elsírván azt, hogy egynémely helyeken öszve-zilálódott vóna a’ hajuk s megtépetett a’ szoknyájok. Ezeknek ammondó vagyok: „Hát minek tetszettek odamenni?” Tovább, némelyek mondhatlan gonoszságátul hajtatván, ide kelletik biggyesztenem némi-nemű tudósítást a’ jószándékú nép számára, hogy annak helyén és üdején bétapasszák vélle a’ fellyülmondott szennyíróknak rágalmas száját: Ezen pajzán históriák a’ szavahihetők tanosága szerént akkoron íródtanak, mikoron a Medici házból való Katherina vala talpon. Jó darab királné vala ő, örökké béavatkozott az országos 106

dolgokban, szent vallásunk nyereségire, abban a’ korban, amely sokakat torkon ragadott, kezdve a’ mü néhai való Első Ferentz királyunknál, végiglen a’ Blois-i nemzet-gyűlésig, mikoron a’ Guise uraság meggyilkoltatott. Már most a’ likban-golyósdit játszó oskolás gyermek is tudja, hogy a’ hadjáratoknak, békekötéseknek, zűrzavaroknak ezen korában a’ frantzia nyelv is merő zagyvalék vala, mert mindenik poéta maga tákolta öszve a’ maga frantziaságát mintahogy a’ szerzőnél is így vagyon -, amelyben hemzsegett a’ sok tsodabogár, görög, latin, talján, nímet, svájtzi, tengeren túlról való szavak és törött spanyol, amit mind az idegenek hurtzolának bé, annyéra, hogy minden nyavallyás irkász szabad könyökkel handa-bandázott ezen bábeli nyelvzavarban. Annak utánna a nemes Balzac, Blaise Pascal, Furetière, Mesnage, Saint-Evremond, nemes Malherbe és egyéb uraságok kezükbe vevék az igyet, kiseperték a frantzia nyelvnek szemettyét, megbélyegezték az idegen igéket, pógári jogot adának a törvényes ágyságbéli, jobb társaságban használatos és mindenki által esmért szóllásoknak, s Ronsard uraság kuhint mondott. Elmondván mondókáját, a szerző megtér ő hölgyéhez, s ezer vígságot kéván azoknak, kik szeretik, a többieknek likas mogyorót, kinek-kinek rangja szerént. Mire a fötskék útrakelnek, a szerző beköszönt, hónnya alatt a harmadik és negyedik Tíz, kiket ehejt megígér a Pantagruelhíveknek, az Élet kedvellőinek és minden rendű és rangú szépfiaknak, akik nem szeretik az epével íróknak szomorkodásit, szemlélődésit és sirámait.

107

SZENT MIKLÓS HÁROM DEÁKJA9 A’ „Három tsuka” vala egykoron Tours várossának az a kortsomája, holott legjobban lehete enni-inni. Hiszen a’ fogadóssa el egészen Chatellrault, Loches, Vendosme és Blois kösségig járt lakodalomfőzni, s a’ petsenyesütők atyamesterének híriben vala. A’ felyülmondott ember ugyantsak vén róka volt ő mesterségiben, nem kereste tehén szarva között a’ tőgyit, s még a’ tyúktojásról is gyapjat nyírt; szőrt, bőrt, tollut eladott; szeme rajta vala mindenen, nem egykönnyen fizetteté magát tzigántallérral, s egy pénz híja mián akár egy fejedelemnek is nekiment vala. Egyébiránt víg tzimbora, egyetemben ivott és katzagott a’ nagyböndősökkel, lekapá süvegit azon rendű emberek előtt, kik sosem voltak híján az „Áldott legyen az Úr neve” kezdetű bútsútzéduláknak, költségbe sodrá őket és szükségkoron jó szóval bizongatá nékik, hogy a’ bor drága, hát hogy hiában, Tours-ban semmit nem kapni pénz nélkül, ez okon mindent vásárlani kelletik, következésképp meg is fizetni. Egy szó mint száz, ha szégyen nélkül teheti, feltud vala annyit a’ jó ájerért, annyit a’ tájék látomásáért. Jó bótot vezetett is mások pénzin; nekigömbölyödött hordótska formára, és uramnak titulálták. Hát a minapi vásáron három hogyishijjákok, holmi patvaristák, afféle rossz posztók - kik inkábban indultanak latornak, hogynem mint szentnek, s jól tudtak meddig menni s bele nem ütközni az akasztófa kötelibe - megeredtenek azon szándékkal, hogy jól lakjanak és vígadjanak, egynehány vásári kalmárokat vagy másokat a’ költség erejéig marasztván. Az ördögnek ezen tanítványi faképnél hagyák Angers-béli prókátoraikat, holott tanulják vala a’ szótséplést, s menének a’ „Három tsuka” fogadóba, holott kereken a’ legátusnak kamaráit követelék, mindeneket fejök tetejire hányának, orrukat fintoríták, az orsóhalat egyenest a’ piatzról hozatták, főfő uraságoknak jelentették magokat, kik nem tzepekednek portékával, s tsupán maguk személyében utaznának. Nosza totyog a’ fogadós, nyársakat elé, pintzékből a’ mentül jobbikat, s szereztetik egy valóságos prókátori ebéd ezen három mihasznák számára, kik ehejt legalább is száz tallér ára zörgést tsaptanak, ha pedig szorongattyák, még azon tizenkét tours-i garasokat se adják elé, kiket egyikök tsörögtete tarsolyában. De ha pénz nélkül szűkölködének is, furfangtól meg nem fogyatkozának, s mindhármok olly ügyessen játszották szerepöket, akár némi-nemű vásári latrok. Katzagtató játék vala ez, hol kijutott nékik étekben, italban, mert öt napokon által tsak úgy nekiesének minden rendű elemózsiának, annyira, hogy egész tsapat zsoldos sem él föl annyit, amennyit ők pusztítottak. Ezen három patvarosok reggeli ebédnek utánna, jól bézabálván s italtul petzkesen-potzkosan leballagának a’ piartzra. Ahajt azután utzu-neki, belekötének a’ tejfölös szájúakba, s másokba, ragadozván, markolászván, játszván s veszejtvén. Leakasztják és tsereberélik a’ kalmárok tzégéreit, ráfüggesztvén a’ tsetsebetse árusét az aranymíves ajtajára, az aranymívesét a’ vargáéra, port hintvén a’ boltokban, egymásnak ingerelvén az ebeket, elmetélvén a’ megkötött lovak kantárszárát, matskákat eregetvén a’ népsokaságra, tolvajt kiáltván és ennek-annak mondván: „Nem az Angers-béli Seggesvári uraság kegyelmed?” Tovább lökdösték az embereket, meglékelték a’ gabonás zsákokat, keresék keszkenőjüket az asszonyok alamizsnatartóiban, emelgeték a’ szoknyákat, siránkozván egy elejtett gyűrűt keresének, mondván: 9

Szent Miklós három deákja - célzás Jean Bodin francia költő (XII-XIII. sz.) Szent Miklósról szóló mirákulum-játékának három imposztorára. 108

„Jaj asszonynéném, valaminémű likban vagyon!” Hamis útra igazíták a’ gyermekeket, hasokra tsaptak az ácsorgóknak, megtépáztak, megnyúztak, megpiszkoltak mindeneket. Hogy ne szaporítsuk a’ szót: az ördög bölts ember számában lehetne ezen kárhozott deákok mellett, kik felkötötték volna magokat, ha bötsületes ember dolgát kell vala mívelniök. De hát ez bajosb dolog lett volna, mint két hajbakapott prókátoroktól alamizsnát kérni. Végezetül elkotródának a’ vásárról, nem belefáradván, hanem beleunván a’ gonosz tsintevésekbe, s mentek ebédelni esthajnalig, mikor újfent kezdék garázdálkodásaikat szövétnek világánál. A’ vásárosok után az uttzai leánzókra veték magokat, kiknek ezernyi furfang után nem adának egyebet, hanem azt, kit elvettek tőlük, Justinianusnak ő axiomája szerint, mondván: cuicum jus tribuere, azaz: kinek-kinek jusson. Az ütközetnek utánna röhögvén a’ szegén leánzókon mondának: „A’ jog a’ miénk, a’ juk a’ tiétek!” A’ vatsorán, nem lévén immáron bűnbak a’ pufogtatásra, egymással egybevagdalkodának, avagy tsúfságból panaszt tőnek a’ kortsmárosnál a’ legyek mián, megbizonyítván, hogy egyebütt a’ fogadósok madzagon tartának azokat, hogy az előkelő urakat ne bántsák. De ötödnapra, a’ hideglelés criticus napján a’ gazda, ki egy ízben sem látta vala vendégeinél egy tallérnak is ő felséges artzulattyát, bármely tágra meresztette szemit, s tudván, hogy ha minden arany volna, ami fénylik, nem volna olyan drága, hovatovább savanyúbbra voná képit s tsak ímmel-ámmal járt a’ főfő urak kívánságának utánna. Attól tartván, hogy rossz vására lészen vélök, rászánta magát kikémlelni tarsolyuknak daganatját. Ezt látván, a’ három deákok azon nyugodt lélekkel, kivel tsak a’ poroszló akasztya embereit, mondának néki: teremtene elé jó vatsorát, merthogy mindjárást elutaznak. Vidám magoktartások megódozá a’ fogadósnak aggodalmát. Azt gondolván, hogy ha pénzetlen nyavallyások volnának, siralmas képök lenne; hát szerze igaz kanonokhoz méltó vatsorát, nem bánván, ha megrészegülnek is a’ bortul; legalább könnyűszerrel tömlötzben rekesztheti őket, ha erre kerülne sor. Nem tudván, miként hordják el irhájukat a’ teremből, holott olyan jelesül valának most, akártsak potyka a’ szalmán, a’ három kalandosok evének s ivának irtó mohhal, méregetvén szemökkel az ablaknak hosszát, lesvén a’ megugrás pertzit, nem lelvén azonban sem fel-, sem leutat, átkozódván mindenen, az egyik éppen indulóban vala, hogy pantallóját a’ szabad égen széjjelnyissa kólikának miatta, a’ másod meg orvost akara hívni a’ harmadikhoz, ki úgy elájult, amint tsak tellett őtőlle. Az átkos gazda egyre tsetlett-botlott a’ tálalótul a’ terembe, s a’ terembül a’ tálalóhoz, leste az ipséket, egyet lépett előre, hogy megmentse járandóságit, kettőt hátra, nehogy az uraságok megtsapják, ha alkalmasint mégis tsak főfő urak, s okossan, igaz derék kortsmárosul viselkedett, ki szereti a’ dénárokat s utállya a’ verést. De azon színnel, hogy jól akarna nékik szolgálnia, örökké füllel a’ teremben s lábbal az udvaron vala, s mintha hívnák, minden legkisebb katzajra bedugá képit, úgy tartván az elibük, miként kontót, s örökkétig monda: Mi tetszik a’ nagyságos uraságoknak? Mely kérdésre válaszkép örömest torkába nyúltak volna nyársának tíz ujjaival, mert látták rajta, hogy jól tudja, mit kívánnának a’ jelen alkalmatossággal, hiszen húsz pengő tallérokért ki-ki odaadta volna örök életének harmadát. Úgy ülének padjukon, mint tüzes roston; lábok igen viszkete, farok égett kisség. Már a’ gazda a’ körtvét, a’ sajtot és a’ bétsinált gyümöltsöt orrok alá tolta; majd ők aprókat kortyolának, fonákul rágitsálának és egymást nézék, ha nem lelt-é egyikök holmi jó patvarosi tsalafintát, s valamennyien igen búsan múlatták idejöket. A’

109

három deákok legravasszabbika mosolyga és szóla, látván a’ Rabelais-féle negyedórát10 elérkezettnek: - Nyoltz napi haladékot ajánlok, uraim, miként a’ Törvénszéken. A’ másik kettő a’ veszedelem ellenire, sietvést nevetésre fakada. - Mit tartozunk fizetni? - kérde az, kinek öviben valának a’ felyülmondott tizenkét garasok. Úgy rázogatá őket, miként ha ez dühös tsapkodástól fiókokat foganhatnának. Emez Picardia szülötte vala, ördögien felfortyanó, semmiségtől is megbántódó atyafi, ki a’ fogadóst lelki nyugalommal az ablakon által kihányhatta vala. Kevélyen mondá ezen igéket, mikéntha tízezer dufla arany évi jövedelmű földje volt volna - a Holdban. - Hat tallérokat, nagyságos urak - felele a’ gazda, kinyújtván kezit. - Nem szenvedem, gróf úr, hogy tsupán kegyelmed visellye a’ vendégséget... - így a’ harmadik deák, ki Angers-béli vala, s olyan furfangos, miként szerelmetes asszony. - Én sem! - szóla a’ burgundiai. - Ugyan ne mókázzon kegyelmetek - vevé át esmét a’ picardiai a’ szót. - Szolgálatomat ajánlom kegyelmeteknek... - Teremburáját! Tsak nem fogad el a’ mi gazdánk háromszeres fizetséget. Nem olyan ember, aki az ilyen szégyent elviselné. - Az ki a’ legalábbvaló históriát mondandja, elégíti meg a’ gazdát - szóla a’ burgundiai. - Ki légyen az ítélő bíró? - kérdé a’ picardiai, visszadugván övibe a’ tizenkét garasokat. - Istókuttse, a’ gazda! Ő érti a’ tsíziót, hiszen főfő gusztusú ember - szóla az Anjou-béli. Hajrá, szakátsmester uram, ide jöjjön! Igyunk, s nyissa tágra füleit. Kezdetik a’ tárgyalás. Erre a’ gazda leülepék, tsordultig megtölté poharát. - Szállok ennenmagamnak! Kezdem! - szóla az Angers-béli: „Arra alá, a’ mi Anjou hertzegségünkben, a’ falubéliek igen hívséges szolgái szent katolikus vallásunknak, és senki nem hagyná veszni paraditsomi osztályát azzal, hogy elmulasztaná a’ penitentziát avagy egy eretneknek megöltét. Bezzeg vetődnék tsak arra vaj egy kalvinista hiten lévő isten szolgája, menten a’ fűben fetrengene, azt se tudván, merünnen jött rá a’ szörnyű halál. Hát egy estvélen egy Jarzé-béli jámbor, visszajövet a’ „Fenyőtoboz” tsapszékből, holott vetsernyéjét mondta vala, garatra öntvén a’ kartzost, ott feledvén sütnivalóját és emlékezetbéli böltsességit: el-belé esék a’ háza előtt való szennytsatornába, azt hivén, ágyában vagyon. Egyik szomszédja, névszerint Godenot, rábukkana, mikoron már megfogódott volna a’ jégben, mert már jól benne valának a’ télben. Szóla hozzá tsúfsággal: - Ejnye, komám, kire vársz te itten? - Az olvadó évadra - szóla a jámbor részeges, nem tudván megmottzanni a’ jégben.

10

Rabelais-féle negyedóra - az anekdota szerint Rabelais kínos perceket töltött egy lyoni kocsmában, nem lévén egyetlen garasa sem. Ekkor kis csomagokat hagyott a szobájában, melyeken a következő feliratok díszelegtek: „Méreg a királynak”, „Méreg a királynőnek”, „Méreg a trónörökösnek”. Miközben a kocsmáros rémülten elfutott a kapitányságra, hogy jelentse az esetet, Rabelais búcsú nélkül elhagyta a fogadót. 110

Ekkoron Godenot, jó keresztén lévén, kipiszkálja a’ lots-potsból, s megnyittyja néki a’ házajtót, a’ bor iránt való nagy tisztelet mián, ki is ez vidéknek főfő patrónusa. Ekkoron a’ mi jámborunk a’ szolgáló ágyában talált fekünni, ki ifiú és tsinos leánzó vala. Az öreg paraszt a’ bortól atzélosodván, ugyancsak szántogatá a’ tüzes barázdát, azt vélvén, hogy feleséginél vagyon, és köszönetet monda néki a’ nála még találtatott szűzességi maradékért. Hallván az emberit, a’ feleség irtó ordibálást kezde, mintha ezredmagával lenne, s ezen félelmetes kiáltáson a’ szántóvető ráeszméle, hogy nintsen a’ malaszt úttyán. Kin a’ szegény paraszt igen gyötrődék, annyira, hogy azt szóval ki nem mondhatni. - Hej, megbüntetett az Isten, miérthogy nem mentem vetsernyére a’ templomba! Annakutánna úgy mentegetőzék, amiként tsak kitelhete őtőlle, az itókával, ki öszvegabalyította vesszejének emlékezetit, és ágyában térvén dünnyögé jó házastársának, hogy legkövérebbik tehene árán szeretné, ha ezen gonosztett ne nyomná lelkit. - Sebaj!... - monda az asszony az emberinek, kinek a’ szolgáló azt felelte vala, hogy galambjával álmodott, mire az asszonya keményen megtagolta, megtanítván őt arra, hogy egyébkoron ne aludjék ilyen mélyen. Maga a’ drága jámbor az eset nehéz mivoltát tekintve, siránkozék rozoga ágyán és igaz bor-könnyeket hullata Istentől való félelme mián. - Drágalátosom - szóla az asszony -, holnap rögvest menny el gyónni, és szót se többet erről! A’ jámbor eltotyog a’ gyóntatószék elibe és alázatosan elémondja az esetit a’ parókia plébánosának, egy jámbor vén lelkésznek, ki odafenn akár Isten paputsa lehetett vala. - Tévedés, az nem tudódik fel - szóla a’ vezeklőnek. - Böjtölj, holnap, fiam, és megódozlak. - Böjtöljek? Édes-örömest! - szóla a’ jámbor. - De ezért inni ihatok? - Hohó! - vete ellen a’ plébános. - Vizet iszol, s nem eszel egyebet, hanem egy negyed kenyeret és egy almát. Ekkoron a jámbor, ki nem igen bízék emlékezetiben, hazamenvén ismételgeté magában a’ penitentziát: egy negyed kenyeret és egy almát. De mire hazaére, a feleségének monda: - Egy fertály almát és egy kenyeret. Annak utánna, hogy lelkit fejérre mossa, nekilátott, hogy kellőképp megteljesítse a’ böjtöt. Jámbor feletársa hoza egy kenyeret az élésládából, s leszedé az almákat a’ gerendáról. Az ember igen savanyú ábrázattal játszadozék Kain szablyájával. Hogy az utolsó kenyér-tsutkához ért, mély sóhajtás tört ki belőle, nem tudván már, hova gyömöszölje bé, hiszen rakva vala torkiglan. Mire az asszony megbizonyítá néki, hogy: Isten nem akarja a’ vétkeseknek holtát, s ha egy vakartsnyi kenyérrel kevesebbet raksz a’ böndődben, nem tudódik majd fel néked, hogy kissé tilosba tévedett azon szerszám. - Vesztegj, asszony! - kiálta a’ férj. - Ha meghasadok is belé, böjtölni kell!” - Megfizettem a’ kóstom árát! Rajtad a’ sor, geróf! - végezé az Anjou-szülötte, sunyin a’ picardiaira nézvén. - A’ kupák üresek - monda a’ fogadós. - Hallják-é? bort! - Igyunk! - kiálta a’ picardiai. - Nedvessen jobban tsúsz az ige. Erre fölnyalá a’ telt poharát, nem hagyva meg egy ketskemogyorónyit a’ borban, s prédikátori szép torok köszörülésnek utánna ígyen szóla: „Hát, amiként tudva vagyon, Picardia-béli leánzóink, mielőtt férjhez mennének, böltsen meg szokták keresni magok a’ szoknyára, edényre, ládára s minden egyéb háztűzi holmikra valót. 111

Evégre elszegődnek Péronne, Abbeville, Amiens s egyéb városokbéli házakban, holott szobalánykodnak, öblítik a’ poharakat, súrolják a’ tálakat, simítják a’ gyoltsot, hordozzák az étket s minden egyéb hordozható jószágot. Annakutánna rögvest viszik őket feleségül, mihelyt mást is tudnak még, azon felyül kit férjüknek visznek. A’ legjobb gazdasszonyok ezek mivelhogy esmérik a’ kiszolgálást, mindenestül fogván és jelesül. Egy leán, Azonville-béli, melly kösségnek magam vagyok örökös ura, hallván beszélleni Párisról, hol az emberek le sem hajolnak, hogy egy fehér hatost felszedjenek a’ fődről, s hol az ember egy napra jóllakik, ha tsak elmegyen a’ latzikonyhák előtt, tsupán a’ petsenyék bűzétül, mert ilyen igen kövérek azok: a’ mondott leán fejiben vevé, hogy odamegyen, reméllvén, hogy annyit keres majd, mennyi a’ templomi persely summája. Nagy erőlködvén gyalogol, megérkezik maga személlyében, eggy semmivel rakott kosarastul. A’ Szent Dénes-kapunál egy tsomó derék katona közibe pottyan, kik ottan strázsállának egy időre, a’ zúdulás mián, mert úgy tetszék, hogy a’ hugenották oda akarnak orozkodni a’ prédikátziójokhoz. A’ strázsamester látván jődögelni ezen kontyos portékát, félentsapja sisakját, megrázza tollát, pödörint a’ bajusszán, emeli szavát, haragos-déltzegen tekint, tsipőre rakja kezit, megállattya a’ picardiai leányt, mintha meg akarná néznie, ha által vagyon-é liggatva, mert petsételtetés nélkül tilos a’ leánzóknak Párisba menni. Annak utánna kérdi kötekedvén, de zord képpel, minémű szándékkal jönne Párisban, ha nem rohammal akarja-e megvenni a’ város kótsait. Kire az együgyű leánzó felele, hogy jó szolgálati hely erányában jönne, semmi gonosz szándéka nintsen, tsak valamit keresni szeretne. - Jó helyen jársz, ángyotskám - monda a’ kópé -, picardiai vagyok, s béajállak ide, holott úgy traktálnak majd, miként egy királné szeretné, ha mentől gyakrabban traktálnák, és sok mindent keresni fogsz. Ekkoron vezeti őt a’ strázsa-tanyára, lelkére köti, hogy tsak jól sepergesse a’ padlót, öblögesse a’ bögrét, szítsa a’ tüzet s legyen szöme mindenen, azzal végezvén, hogy harmintz párisi veretű garasokat kap minden ember után, ha kedvit leli a’ szolgálatban. Miérthogy a’ század egy havi időre vagyon ehejt, megkereshet jó tíz tallérokat. Ha majd elmaséroznak innét, éppen jönnek frissek, kik majd ugyantsak kedvüket lelik őbenne, s ezen tisztességes mesterség révén jó tsomó dénárokat és sok-sok ajándékokat vihet Párisból pátriájába. A’ jó leán rendben hozá a’ kamarát, mindent megtisztogata, s búgva, danágatva, olyan finum ebédet szerze, hogy ezen jámbor katonák viskója valóságos bentzési refektóriummá vedlett. Meg lévén elégedve vélle, kiki egy garast ada a’ jó szobaleánnak. Jóllakván a’ vatsorával, fekteték őt a’ kapitánnak ő ágyában, ki is benn maradott vala a’ városban hölgyénél. Békélgeték őt ezernyi kedveskedésekkel, ki tsak kitellik a’ bölts katonáktól (mert böltsek ők, azt szeretvén, ki a’ mentől böltsebb dolog). Hát la, ott süppedez a’ dunyhákban. Hogy a’ pörölést kerüljék, sorsot vetének, s ennek szerentséje szerint rendben állának kiki sorjára várván, s megmukkanás nélkül járulának egymás után a’ picardiai leánhoz melegedni a drágalátos katonák, s vőnek fejenként legalább is százhúsz jó veretű garasok árát. S bátor a’ leán nem vala az ilyen nehéz szolgálathoz szokván, szegénke derekassan kitett magáért, egész éjjel be nem tsukván sem szemit, sem egyebét. Reggelre kelve látván a’ katonákat mélyen aludni, felkerekedék, még örülvén, hogy nintsen megsértve a hasa az olyan nehéz teher visellése után, s bátor kisség fáradt vala, kereket olda a’ mezőkön által a’ harmintz garasokkal. Hát a’ picardiai hadúton látá egyik leánybaráttyát, ki szinte úgy, miként ő, bele akara kóstolni a’ párisi szolgálatban, és buzogva jöve elébe, megállítá és tudakolá a’ tselédségi környülállást. - Jaj, Perrinne, ne menny oda. Vasból kéne farodnak lenni, úgy is hamar elkopna ottan!...”

112

- Te jössz, burgundiai nagypotzak - szóla, benyomván szomszédjának természettől való domborulattyát jó strázsamesteri koppantással. Pökd ki a’ példád, avagy fizess!... - A’ hurka-királnőre - felele a’ burgundiai -, hitemre! minden nyavallyákra, istókuttse! ördögre és pokolra! Nem tudok egyebet, hanem burgundiai udvari históriákat, kik tsupán a’ mi veretünkkel érnek és foroghatnak. - Hej, teremburáját! hát nem vagyunk-e itt is Dinomdánia földjén! - kiálta a’ másik, az üres kupákra mutatván. - „Mondok hát néktek egy igaz esetet, kit jól esmérnek Dijonban, ki is akkoron esett, mikoron ott parantsnokoltam. Meg is írták. Vala ottan egy Franc-Taupin nevő porkoláb, gonosz vén zsák, örökkétig zsémbelődő, mindétig verekedő, mindenre jeges ábrázatot vágó, az akasztani vitteket jó tréfával nem vigasztaló, egy szó mint száz: még tar koponyán is tetvet lelő, s Istenben is hibát kereső gaz fitzkó. Ezen mondott Taupin, akit utáltak városszerte, megnősüle, és történet szerint olyan nyájas asszonyi állat jutott néki osztályul, ki gyengéd vala, miként hagyma héja, ki is látván férjének hibás természetit, nagyobban iparkodék örömet főzni néki házában, hogy nem mint más, igyekezett volna megszarvazni őt. Ámbátor szavát fogadta minden dologban, s hogy kedviben járjon, még aranyat is iparkodott volna tojni neki, ha Isten akarattya ez lett volna: a’ gonosz ember végeszakadatlan dörmögött, s annyira nem sajnálta feleségitől a’ verést, mint az adós a’ végrehajtótul az ígéretet. Miérthogy ezen bántó bánásmód nem ért véget, a’ szegény asszonynak angyali gondossága és munkája ellenére, ez, nem tudván őt megszokni, kéntelen vala rokonainak elpanaszolkodni, kik is közbenjárni jöttek a’ házban. Hogy megjelentek volna, a’ férj feladá a’ szót: Hogy az ő gazdasszonya okosság híján volna, hogy tsak bosszúságot vészen tőlle, hogy nehezen viselhetővé teszi számára az életet; most felserkenti első álmából; most nem megyen, hogy megnyissa néki az ajtót, s várattya kinn dérben és fagyban, meg hogy minden feje tetejére áll a’ házban. A’ likhoz hibázik a’ gomb, a’ fűzőzsinórnak meg nintsen hegye. Fehérneműje sárgul, bora megetzetesedik, a’ fa izzad, az ágy mindétig szörnyű módon retseg. Egy szó mint száz, baj van mindenütt. A’ hamis igéknek ezen áradatára az asszony azzal felele, hogy megmutatta a’ holmit. Minden jó renden vala, s kellő helyen kijavítva. Ekkor a’ porkoláb mondá, hogy az asszon poklul szolgálna neki. Sohasem találja az ebédet készen, vagy ha igen, a’ húslevesen nem úszik zsírtsepp; a’ hamisleves hideg; az asztalról hibázik vagy a bor vagy a pohár; a’ hús tsupasz, se mártás, se petreselyem; a’ mustár erjedt; hajszálakat lel a’ petsenyén; a’ bögrék avas szagúak és megrontják az appetitusát. Egybevéve mindent, soha semmit nem ád néki, mi kedvére való volna. Az asszon tsudálkozván, tsupán tagadá, és pedig a’ legnagyobb tisztességgel, a’ reá rakott sok furtsa nehezményezéseket. - Ejnye, még azt mondod, hogy nem, te ganajházi te! Jöjjön kegyelmetek bátor hozzánk ebédre máma, s önnön szömükkel látják majd hanyag mivoltát. Ha tsak egy úttal úgy szolgál nékem, miként akarom, igaztalan voltam mindenben, kit imént mondtam, soha többé kezet nem emelek reá, sőt ő néki engedem át az alabárdot, a’ nadrágot, s ő lesz az úr a’ házban. - Bátor legyen - szóla az asszony vígan. - Innentova tehát hölgy és háziasszony leszek. A’ férj bizakodván az asszon gyarló természetéhez, azt kíváná, hogy az ebédet szolgáltatná az udvaron való lugasban, hogy majdan utána kiálthasson, ha asztaltól a’ tálalóhoz tipegvén késlekedni talál. A’ derék gazdasszony ugyantsak megfeszíté minden erejét, hogy tisztét jól tegye. A’ tányérok olyan tiszták valának, hogy az ember meglátá magát bennök, a’ mustár vala friss és mentül jobb gyártás, az ebéd pompásan megkotyvasztott és forró, hogy marta a’ torkot, és kívánatos, miként lopott gyümölts. A’ poharak kiöblítve, a’ bor fínom, hűs s minden olyan helyes, tsillogó-villogó, hogy a’ lakoma betsületet szerzett volna holmi püspöki tzédának is. 113

De mikor éppen megnyalogatá az asztal előtt a’ szája szélit s utolsót pillantott az egész mindenségre, miként a’ jó gazdasszonyok szokják, hát a’ férj zörgeti az ajtót. Ekkor egy átkos tyúk, kinek éppen akkor ötle eszibe felszökni a’ lugasra, hogy jóllakjon szőlővel, egy tetemes randaságot ejte az abrosznak legszebb helyire. Szegén asszon majd hogy holtan nem rogyott le, annyira nagy vala kétségbenesése, s hamarjába nem tudván egyéb szerrel jóvátenni a’ tyúknak rakontzátlanságát, az illetlen helre egy tányért boríta, raja meg gyümöltset, kivel rakva vala a’ zsebe, nem gondolván immáron a’ szép arányos renddel. Annak utána, hogy semmit észre ne vegyenek a’ dologban, sietvést tálalá a’ levest, leülteté vendégit s kínálta, hogy vígan lakjanak. Látván a’ jóféle fogásoknak szép rendjit, a’ rokonok felszóval tsudálkozának, a’ pokoli férjet kivévén, ki zord marada, rándítá ortzáját, felvonogatá szemöldeit, dörmögött, mindent szemügyre vőn, keresvén némi-nemű szalmaszált, hogy gyötörné véle a’ feleségit. Ekkor az asszony megszólítá, boldogan ingerelvén őt rokonainak oltalma alatt: Lássa kegyelmed, az ebéd jó forró, jól megszerzett, az abrosz hófejér, a’ sótartók rakvák, a’ tsuprok tiszták, a’ bor híves, a’ kenyér aranyszín. Mi hibázik még? Mit keres kegyelmed? Mit akar kegyelmed? - Szart akarok! - tört ki a’ dühödött emberből. A’ háziasszony sebest felkapja a’ tányért és felel: - Tessék, kedvesem! Ezt látván, a’ porkoláb tátá száját, azt gondolván, hogy az ördög vagyon az asszony pártján. Ezen a’ rokonok keményen szemébe lobbantották igazságtalanságát, ezer szitkot nótáztak el néki és egy arasznyi időn több tsúfságot halla, hogy nem mint egy nótárius egy hónap alatt le tudna firkálni. Ezen naptól fogva a’ porkoláb szép békességben él vala a’ feleségivel, aki a’ legtsekélyebb tzélzásra, szemöldvonásra menten szóla hozzá. - Szart akarsz-e?...” - Ki mondta el a’ legrosszabbat? - kiálta az Anjou-béli, apró hóhéri tsapással megveregetvén a’ gazda vállát. - Ő, ő! - kiálta a’ más kettő. Ezen vitázni kezdének, valamikép két szép Atyák a’ zsinatban, hajba kapának, kupákat repítettek egymás fejéhez, feltámadtak a’ székről, hogy a’ hartznak alkalmatos pillanatában megfutván kereket oldjanak. - Majd én kibékítem az uraságokat - kiálta a’ fogadós, látván, hogy a’ fizetség jussáért vetekedő fitzkók egyikének se vala eszeágában fizetni. Ijedten megállapodának. - Majd én mondok egy jobb példát; annak utánna adnak nékem hat garast potzakonként. - Halljuk a’ gazdát! - kiálta az Anjou-földi. - „Dús Bódogasszon hostattunkban, ahova ezen vendégfogadó is tartozik, vala egy szép leán, ki is minden vélle született jó tulajdonain felyül szép rakás tallérokat is valla. Hát, mihelyt azon korban és erőben vala, hogy a’ házasság terhét elviselheti, annyi udvarlója akadt, mint garas Szent Gajetán persellyében húsvéti napon. Ezen leán kiválaszta eggyet, ki, tisztesség ne essék szólván, éjjel-nappal annyit munkálhata, mint két papok. Hamarost meg is egyezének, s már állt a’ lakodalom. De az első éjtzaka malasztyának közeledte öreg aggodalmakat támaszta az arában, mivelhogy földalatti tsatornáinak gyenge alkotmánya mián kéntelen vala gőzöket lövelleni, kik pattantyuk módjára robbanának.

114

Hát attól tartván, hogy ezen az éjjelen, miközben egyében járatná eszit, elvesztheti bolond szellentyűinek gyeplőjöket, rászáná magát, hogy megvallja a’ bajt édesannyának, kérvén ő segedelmét. Ekkoron a’ jámbor hölgy feltárá, hogy a’ szelek foganásának ezen tulajdona nemzetségbeli örökség, s hogy annak idején néki is baja volt velük. De, élete alkonyatán, Isten az ő kegyelmében bérekeszté farmatringját, s az utolsó hét esztendőben egyet se gőzölt volna, azaz tsak egyszer ízben, mikoron a’ temetőben istenhozzádképpen tettetesen megszellőzteté megboldogult férjét. - De vagyon egy bizony orvosságom, kit édesanyám hagyományozott reám, hogy ezen alkalmatlan szavakat semmivé tegyem és némasággal eresszem útnak, s mivelhogy ezen leheletek nem rosszillatúak, mindennemű botránkozásnak eleje vétetett. Evégre lassú főzéssel kell ezen szeles matériát megpuhítani és visszatartani a’ résnek ajtajánál, annak utánna hirtelen kilökni. Ekkoron a’ szél megvékonyodván, úgy elillan, akár a’ gondolat. A’ mi tsaládunkban ezt úgy híjják, hogy megrekkenteni a’ dörgést. A’ leány megvigasztalódván, hogy immár meg tudja rekkenteni a’ dörgést, hálát ada édesannyának s tántzola örömiben, tsöveinek fenekin egyben halmozván a’ szuszt, valamikép az orgonafújtató a mise első szózattyára várakozván. Annak utánna a’ nászkamarában érvén, úgy tervezé, hogy mind kibotsáttya a’ nyoszolyára szálltakoron. De ez akaratos elementum úgy megkotyvalódott, hogy nem akaródzott kimennie. A’ férj jöve. Kegyelmetekre bízom annak elgondoltát, miképpen vitézkedének azon szépséges bajvívásban, holott két dologgal ezeret tökélnek, már azok, kik tudnak. Az éjjel derekán az új menyetske holmi gyenge kifogással feltámada, de rögvest megtére. De helyére hágván, lika megbokrosodott, tüsszenteni akart, s valóságos ágyúlövést dördített, hogy attól tartottatok volna, miként jó magam, hogy az ablakrostély megszakad belé. - Jaj elhibáztam a’ rendit! - restelkedék a’ menyetske. - Tyüh, az áldóját! - mondék. - Takarékoskodj vélle, galambom. Ágyúszerszámoddal megkeresheted a’ mindennapit a’ katonaságnál. - Mert hát az én feleségem vala ő.” - Haha-ha-ha! - ordítának a’ deákok. Hahotázva fakadának, fogák oldalaikat s dítsérék a’ gazdát. - Hallottál-e ennél jobb példát, geróf úr? - Mitsoda história! - A’ históriák gyöngye. - A’ históriák királya. - Haha! ez kizsigerez minden históriákat. Innenfogva nints história egyéb, hanem a’ kortsomabéli. - Keresztén hitemre, soha jobb példát nem hallottam. - Szinte hallom a’ szelletet. - Szeretném megtsókolni a’ tárogatóját! - Fogadós úr - szóla méltósággal az Anjou-béli -, nem mehetünk el innét, ha nem láttuk a’ kortsmárosnét. Tsak a’ jeles példázó iránt való tiszteletünk mián nem kötjük magunkat rá, hogy megtsókoljuk a’ fuvószerszámot.

115

Erre mindhármok úgy magasztalák a’ fogadóst, az ő példáját és feleséginek hogyishíjjákját, hogy a’ vén petsenyés bizakodván ezen együgyű nevetésben és nagyhangú ditséretben, alászólítá feleségét. Ki hogy nem jött, a’ deákok szólának, némi-nemű tsali szándékkal: - Gyerünk, látogassuk meg mink! Mindannyijan kimenének a’ teremből. A’ kortsmáros vevé a gyertyatartót és mene előre a’ léptsőn, hogy világítana nékik. De látván az uttzai kaput tárva-nyitva lenni, a’ patvarosok ellibbenének, könnyedén, miként az árnyék, szabadságot hagyván a’ gazdának, hogy fizetség fejében még egy szellentést vegyen a’ feleségitől.

116

ELSŐ FERENTZ KIRÁL BÖJTJE Mindenki tudja, miféle eset mián került rabságba, együgyű madárként Ferentz királ, ez néven első, és viteték a’ Hispániái Madrid várossába. Ehejt Ötödik Károl Tsászár igen szorossan elzáratá, mint nagybetsű holmit, eggyik kastélyában; mely rendtől sok bántást vőn örök emlékezetű néhai való jó urunk, ki is szerette a szabad eget, szokott kéjelmességit és sok egyebet, s nem inkább kedvelhette a’ ketretzben lakást, mint matska a’ tsipkeverést. Öreg szomorúság borula rejá, annyira, hogy mikoron teljes tanáltsban elolvasták levelit, édesannya, az Angoulème anyakirálné, Katherina trónörökös, Duprat bíboros, Montmorency uraság, s a’többi, kiknek vállát nyomta Frantziaország dolga, esmervén a’ királynak kikapós kedvit, érett meglatolásnak utánna abban egyezének meg, hogy elmenesztik hozzá Margit királnét, aki bizonyára könnyebbséget nyújt néki bánattyában. A’ királ ugyanis felette szereté ezen drágalátos hölgyet, aki igen vidámságos és minden böltsességben tudós vala. Margit azomban felhozá, hogy lelkiüdve lenne veszedelemben, mert aligha lehetne bátorságban a’ királlyal egyetemben a tömlötzben. Ennek okáért küldtek sietvést egy talpraesett secretáriust, nemes de Fizet urat, azon megbízatással, esedezne a’ Pápa őszentségitül külön bútsúlevelet, amely hathatós botsánatot vinne azon vétkekre, amiket talántán elkövetend a’ mondott királné, a’ vérrokonságot tekéntve, a’ királ bubánattyának gyógyítása erányában. Azidőben a’ Batáviai VII. Adorján visellé még a’ tiarát, aki egyébként jó pajtárs lévén, nem felejté, hogy a’ katholika eggyháznak idősbik fiárul vagyon szó, jóllehet scholastikai kötelék fűzé a’ tsászárhoz, s külde Hispániába külön legátust, teljes hatalmút, hogy iparkodnék megmenteni a’ királné lelkit meg a’ királ testit, egyébként nem igen ártván Istennek. Ezen felette sietős ügy szöget üte az udvari uraknak fejökbe és viszketést plántálla a’ hölgyek lábai köziben, kik is a’ koronának odaadó szolgálásakép tsaknem valamennyien ajállkoztak vóna, hogy Madridba mennének, ha Ötödik Károly setét gyanúpere nem tiltja meg, hogy a’ királ senki alattvalóját ne fogadhassa el, még önnön tsaládnépét sem. Magának a’ Navarrai királnőnek odautazta tsak hosszadalmas tárgyalással vala lehető. Nem esett szó egyébről, hanem azon szánandó böjtölésrül és a’ szerelem míelésének gyakorlatától való megfogyatkozásrul, ami igen kéjelmetlen lehete az olyan fejedelemnek, aki azt nagyon megszokta. A’ sajnálkozás és vitázás során a’ hölgyek végtére többet gondoltak a’ királ nadráglelkire, hogy nem mint őmagára. Elsőnek a’ királné mondá, hogy szeretné, ha szárnya kelne. Erre főmagasságú Odet de Châtillon mondá, hogy ő amúgyis angyal. Eggyik asszon, az admirálisné, pöröle a’ Jóistennel, miért hogy postával nem küldheti el azt, amire a’ szegén felségnek annyira szüksége vagyon; mert valamennyien örömmel költsönbe adták volna a’ magukét. - Jól tette Isten, hogy odaszegezte azt - kejálta kedvessen a’ trónörökösné -, máskülömben mikor férjeink magukra hagynak, elvinnék magokkal, s mink nagyon megfogyatkoznánk az örömtől. Annyit beszéllének rólla, annyit gondolának rejá, hogy mikoron Margit királné útrakelt, a’ jámbor keresztén asszonyok lelkire kötötték, ápolná jól a’ foglyot a’ királyság minden asszonyai képében, s ha szabad lett vóna úgy felrakni a’ málhában az örvendetességet, miként a’ mustárt, akkora halom ment vón a’ királnéval, hogy a’ két Castiliának is elegendőt árulhatott vóna abban. Azalatt, hogy Margit őfelsége az öszvérek nagy erőködésével átkele a’ hegyeken a’ hóval datzolva, sietvén mind a’ vigasztaló munkához, mind a’ meleg szobához: a’ királ annyira vala, hogy ágyéka még soha életiben nem szenvedett volt akkora nehézséget. A’ természetnek ezen kérlelhetetlen vad követelődzésében, vallomást tőn Ötödik Károlynak, kérvén őt, engedne meg számára különvaló kedvezést, azt vetvén szemibe, hogy örök szégyenség vóna, ha egy 117

királ engedné a’ másikat meghalni szeretkezés hiánya mián. A castiliai jó embernek bizonyult. Azt gondolván, hogy majd kárpótolja magát vendégének váltságdíjából a’ spanyol asszonyokért, hát burkolt formában okossan beszélt azon emberekkel, akikre a’ fogoly őrzése vala bízván, titok szabadságot adván nékik, hogy ez dologban engedékenyek lehessenek. Egy bizonyos Hilos de Lara y Lopez Barra di Ponto, szegén kapitán, aki tsaládfája ellenére teljességgel hijával vala a’ talléroknak, s egy idő ólta azt tervezgeté, hogy a’ frantzia királynál próbál szerentsét, úgy gondolá, hogy ha a’ mondott fejedelem szerezne holmi édes flastromot eleven húsból, ezzel tisztes és használatos ajtót nyitna önnönmagának. Valóban, aki esméri mind az udvart és a’ jó királyt, megmondhatója, ha tsalódott-é. Hogy a’ felyülmondott kapitán, praktikái során, a’ királ kamorájába került, alázatossan kérdé, ha tetszenék-e néki megengedni egy kérdést, amelly úgy érdekeli, akár a’ pápai bútsúk. Kire a’ fejedelem bús tekintete fölengedett, megtekeríté magát székiben és ráhagyásának jelét adá. A’ kapitán kéré, ne venné gonosz néven beszédének szabados mivoltát. Annak utánna elibe tárá, hogy hír szerént ő, a’ királ, Frantziaországnak mentől tsapodárabb embere vóna, ezért tulajdon felséges szájából szeretné tudni, vajjon az udvari dámák eléggé járatosak-é a’ szerelemben. A szegén királ, visszaemlékezvén derék bajvívásaira, keblinek legmélyiből öreg sóhajtást botsáta, és monda, hogy nints asszony eggyetlen országban, de még a’ Holdban sem, aki a’ frantzia dámáknál jobban esmerné ezen alkimia titkait, és hogy egyetlen-eggynek is zamatos, kedves és ropogós ölelésire gondolván, rátermettnek érzi magát arra, hogyha keze ügyibe kerülne, megvasalná, akár egy korhatt pallón, száz láb mély szakadék felett... Ezt mondván, a’ királ, aki még soha illyen tüzes kedviben nem vala, életet és lángot szórt szemiből, olly parázsul, hogy a kapitán, bármelly edzett legény lett légyen, zsigereiben öszvevissza gabalyodást érze, ennyére izzott a’ királyi szerelemnek szentséges felsége. De visszanyervén bátorságát, védelmezni kezdé a’ spanyol hölgyeket, azzal hányván magát, hogy tsupán Castiliában tsenálják jól a’ szerelmet, mert hogy ahajt több vallás vagyon, hogy nem mint a’ kereszténség bármelly egyéb helyin, így aztám, valamint jobban félnek a hölgyek a kárhozattól, mikoron szeretőiknek béadják a’ derekukat, annyival inkább engedik által magokat, tudván, hogy mind ez világra s a’ másra is való örvendetességet kell venniök benne. Annak utánna hozzátevé, hogy ha őfelsége kegyeskednék rátennie Frantzia királyságának eggyik mentől jobb és jövedelmezőbb dominiumát, adna néki egy spanyol módra szabott éttzakkát, amelyben némi-nemű alkalmi királné a’ lelkit vonná ki a’ pantallója résin által, ha nem vigyáz magára. - Rögvest, rögvest! - így a’ királ feltámadván zsellye-székiről. - Odaadom néked, istenemre, az Asszonyvára fődjét, Touraine-ben, a’ legdúsabb vadászatnak, a’ felső és alsó uriszéknek privilégyiomával... Ekkoron a’ kapitán, aki esméré a’ Toledói érsek-bíborosnak ő hölgyét, esedezék hozzá, rontaná meg nyájaskodásával a’ frantzia királyt és bizonyítaná meg néki, mennyére felette áll a’ Castiliai asszonyok főfő remekelése a’ frantziaországiak közönséges mozgolódásának. Amire az Amaesguy markéza ráálla Hispánia betsületiért, meg azért, mert kedve szottyant megesmérni, mely tésztából gyúrta vóna Isten a’ királyokat. Nem tudta, hiszen eddigelé tsupán az eggyházi fejedelmekig jutott vala el. Jöve tehát vadul, miként a’ ketretzét szegte oroszlán, kiszipolyozá a’ király tsontjait és velejit, oly iszonyatost, hogy más belehalt vóna. De a’ felyülmondott királ oly erőst vala alkottatván, s olyan igen ehült, harapós kedviben, hogy nem érezte harapásnak. Melly rettentő párviadal helyit a’ markéza elképedten hagyá el, azt gondolván, az ördögöt gyóntatta meg. A’ kapitán, aki bizodalmát vetette vala az ő tokjába, jöve köszönteni a’ királyt, és már alázatossan hódolni a’ hűbérbirtokért. Ekkor a’ királ kötekedvén monda néki, hogy a’ spanyol 118

asszonyok elég jó vérűek, frissen nekilátnak, de több vadsággal élnek ott, ahol nyájasság kelletik, hogy minden ölelésnél azt gondolják, prüszkülés ez, vagy erőszakos ügy; viszont a’ frantzia asszonyok társalkodása még szomjabbá teszi az ivót, de nem tikkasztja meg; hogy az udvari hölgyekkel való felekezés páratlan édesség, nem pedig pékmester munkája, aki teknőjében dagaszt. A szegén kapitányt igen bántotta ez a’ beszéd. Bátor a’ királ nemessi szavát kötötte rejá, a’ kapitán azt gondolá, a’ királ ki akarja semmizni, akártsak egy diák, aki szerelmet lop egy párisi lebujban. Mindazáltal nem tudván, ha nem kelletinél jobban megspanyolozta-é a’ markéza a’ királyt, kérte a’ rabot, engedné megújráznia, szavát kötvén rá, hogy bizonnyal valóságos tündért hoz néki, kivel elnyeri a’ hűbérbirtokot. A királ igenis kegyes és gáláns dalia vala, hogy nem mint ezen kérés teljesítését megtagadta vóna, sőt hozzátett némi-nemű nyájas királyi szóllást, elárulván azon kévánságát, bár vesztené el a’ fogadást. Hát vetsernyének utánna a’ strázsa bévezeté a’ király kamorájába, még egészen melegen, a’ világ mentől fehérebben sugárzó, bolondítóan szépséges, hosszú hajú, bársonyos kezű asszonyi állatot, kinek ruhája a’ legkisebb mozgásra fellibbene, annyéra tettetes vala domborúságának ringása; szája mosolygó, s szöme jó előre nedves; ollyan asszonyi állatot, ki a’ poklot is észretéríti vala, s kinek legelső szava annyéra általható vala, hogy a’ királ nadráglelke prüszkölt belé. Reggelre kelve, hogy a’ szépasszon a’ királ fölöstököme után elment, jöve a’ jámbor kapitán bódogan és diadalmas ortzával a’ kamorába. Jövetelire a’ rab kejálta: - Asszonyvári báró, adjon Isten kegyelmednek hasonló jókat. Szerelmetes löttem tömlötzömbe, Bódogasszonyunkra! Nem akarok szententziát mondanom a’ két országok szerelmérül, de megfizetem a’ fogadást. - Tudtam én azt - szóla a kapitány. - Miként? - így a’ királ. - Felség, az én feleségem ő. Ihol a’ mi szűkebb patriánkbéli Asszonyvári Larray nemzetség eredete. Tudniillik a’ Lara y Lopez név idővel megsatnyult, s Larray-ra rövidült. Jámbor nemzetség vala ez, hívséggel szolgála a’ frantzia királyoknak. - Nemsokára megérkezék a’ Navarrai királné, éppen jókor, mert a’ királ torkig lévén a’ spanyol móddal, a’ frantzia módra kévánt immár vigadnia. De ezen ráadás nem tartozik ezen história rendjébe. Fenntartom magamnak azt, hogy egyebütt megírjam, miként ejtette módját a’ követ, hogy az izé vétkeit lemossa, aztán meg a’ mi Margit királnénk kedves mondását, ki is igaz szentnek fülkéjét érdemli ezen Tízekben, hiszen ő törlített elsőnek ilyetén szép példákat. A jelenvalónak tanulsága könnyen érthető. A királyok, akártsak Palamedes játékában a nevöket visellő báb, ne engedjék magokat megfogni a’ hadban. Egyébiránt is áll az, hogy végzetes és iszonytató seb a’ népen, ha királya fogságba esik. Mennyivel gonoszabb sors vóna még, ha királné vagy fejedelemasszon forogna szóban. De azt gondolom, ez meg nem eshetik még az emberevőknél sem. Van-é arra juss, hogy egy ország színit-virágát rabbá tegyék, Astarotnak és Lucifernek igenis jámbor ördöngősségei jutnak eszembe s nem hihetem, hogyha ők uralkodnának, véka alá dughatnák mindeneknek örömét, a’ jótékony világot, mellyben a’ nyavallyások és kórok sütkéreznek. Tsak az ördögök mentől gonoszbja, azaz egy elvetemült heretnek asszony, hogy trónra került, tarthatta fogságban a’ szépséges Skótziai Máriát, minden keresztén daliák szégyenségére, kiknek el kellett vóna menniök, idézés nélkül is, Fotheringhy lábjához, követ kövön nem hagyván ottan.

119

A’ POISSY-BÉLI APÁTZÁKNAK Ő JÁMBOR BESZÉLGETÉSEIK A’ Poissy-béli apátságot a’ régi szerzők híressé tették mint örvendetességi helyet, ahol az apátzáknak hámból-kirugaszkodásuk megindult, s honnét annyi jó históriák szivárogtak ki, hogy megkatzagtassák a’ világiakat a’ mü szent vallásunk rovására. Azonfelyül a’ mondott apátság némi-nemű közszólásoknak ada matériát, amellyeket már eggyetlen manapi tudós nem ért meg, bármennyire rostálja és darálja, hogy megemészthesse. Ha kegyelmetek megkérdezi valamelyiköket, hogy mit teszen ez: a Poissy-féle olajbogyók, azt feleli majd komolysággal, hogy ez nem egyéb, hanem a’ szarvasgomba környülírása, s hogy azoknak bétsinállási módja, amivel hajdantan ezen jó erköltsű leányokat tsúfolák, némi-nemű sajátos levet eresztene. Lám száz ízben eggyszer mégis tsak fejin találják a’ szöget ezen tollrágók. Visszatérvén ezen jámbor klastromiakra, azt mondogaták, tréfakép persze, hogy ők jobban örülnek, ha egy szajhát lelnek önnön ingökben, hogy nem mint tisztes asszont. Egyéb szerzők szemökre lobbantották, hogy a’ magok módja szerént követik a’ szentek életét, mondván, hogy az Egyiptomi Máriától tsupán azt tanolták meg, melly szerrel füzetett a’ hajósoknak. Innen az a’ móka: Poissy-módra tiszteli a’ szenteket. Vagyon még a’ Poissy-féle feszület, amely melegen tartja a’ gyomrot. Tovább: a’ Poissy-féle hajnali misék, amelyek kórusgyermekekkel végződének. Végezetül a’ vitéz, már mint a’ szerelmi nyalánkságokban vitéz tzuláról azt mondották, ez afféle Poissy-béli apátza. Az az ösmert valami, amit az ember tsak költsönadhat, az a’ Poissy-béli apátság kótsa. Hogy mi volt vóna azon mondott apátság kapuja, hát ezen már jókor mindenki bényitott. Ezen kaput, ajtót, bejáratot, nyilást, rést - mert hiszen örökkétig tárva-nyitva vala - könnyebb vala megnyitni, hogy nem mint bezárni, és sokat emésztett a’ tapasztása. Egy szó mint száz: az korban nem lehete kigondolni olyatén szerelmi bolondozást, ami nem a’ Poissy-béli jámbor klastromból eredt vóna. Ne felejtsük, hogy ezen közbeszédekben, mókázásokban, kötekedésben, szófiában sok a’ fillentés és felfújt nagyozás. A’ mondott Poissy-béli sororok jámbor küsasszonok valának, kik hévbe-hóba csalták Istent az Ördög javára, amiként sok más tészi, merthogy természetünk gyarló, s ámbátor apátzák voltanak, ők se lehettek tekélletesek. Sok vala köztük, kinek posztójából hibázott egy darab, s ebből jött a’ rossz. Igaz dolog, hogy ezen rosszaságok oka egy fejedelemnő, királyi vérből származó leány, akinek vala tizennégy gyermeke, valamennyi élő, hiszem elég szabad üdeje vala a’ jó megtökéllésökre. Hát ennek hajmeresztő szeretkezési és pajzánsági hozák divatba a’ Poissy-béli kolostort. S onnantova nem eshetett meg Frantziaország apátságaiban ollyan víg história, hogy azt ne ezen szegény lejányok tsiklandásából származtatták vóna, akik bizon beérték vóna a’ tizedrészivel is. Később a’ kolostort megreformálták, amint mindenki tudja, és megfoszták ezen szent sororokat azon tsekéll örömtől és szabadságtul, amellyel éltek vala. A’ Chinon mellett való Turpenay apátságnak ódon irattárában, amely a’ minapi vészes napokban menedéket lelt az Azay-béli könyvtárban, ahol is a’ mostani várúr jó gondjába vevé, leltem egy fragmentumot ezen felirattal: A Poissy-béli hórák. Ezt alkalmasint némi-nemű Turpenay-béli víg apát törlítette Ussé, Azay, Mongauger, Sacché és a’ vidék egyéb helyein lévő szomszéd kolostorok sororaiknak mulattatásukra. A’ tsuha igazmondására hivatkozván, közreadom őket, bátor kedvemre átformálom, merthogy latinból kelletik fordítanom. Kezdem hát. Poissyban az apátzáknak az vala a’ szokásuk, hogy mihelyen a’ Küsasszon, a’ királ leánya, fejedelemasszonyuk, lefeküdt vala... Ő nevezte el libaapróléknak azt, ha szerelem dolgában az ember beéri az előrebotsátások, tapogatózó tanulmányok, elöljáró beszédek, bévezetések, mutatók, figyelmeztetések, jegyzetek, útbaigazítások, foglalatmutatók, tájékoztatók, feliratok, 120

tzímek, ál-tzímek, jogtzímek, megjegyzések, széljegyzetek, homlokírások, észrevételek, aranyvágások, szép jelzőszalagok, kaptsok, fejlétzek, rózsák, vignetták, lámpaaljak, metszetek tanolgatásával, meg nem nyitván magát a’ vígságos könyvet, hogy óvassa, újraóvassa, belemélyedjen, fölfogja és megesmérje mindenestülfogván. És annyéra egybenhordozá ezen tudományok-tárában minden biróságon kivül való apró-töprő gyönyörűségeket ezen szép nyelvészetből, amely ugyan az ajakaktól ered, de semminémű zergést nem okoz, és ollyan böltsen él vala azzal, hogy meghala, formára szűzen és rongálatlan. Ezen vidám tudománt azolta nagyon elmélyítették az Udvar dámái, kik szeretőket fogadának a’ libaapróléknak végette, egyebek tisztesség mián, olyha persze nyerének alsó- és fölsőszéki jusst, mindnek urai valának, mely rendet sokan inkább kedvellék... Kezdjük újfent. Mikoron tehát ezen jószágos fejedelemasszon mezételen vala gyoltsaiban, szeméremvallás nélkül, a’ mondott leányok, már mint akiknek álla rántztalan s szíve víg vala, halkkal kiosonának kitsin tzelláikból, s elbúvának az eggyik sorornál, akit valamennyien igen szeretének. Ehejt jó trétselés indula meg, bétsinált gyümöltsel, édes trágyával, itókával és kislány-házsárlással vegyest, kifigurázván a’ vénetskéket, majmolván őket és ártatlanul tréfálózván, elémondván históriákat, mellyek könnyekre katzagtattak, temény játékokat játszván. Most méregeték lábukat, vizsgálván, kié a mentől kissebb, összehasonlítgaták a körömfehéreket, megállapíták, melyik orrnak vóna azon gyengesége, hogy vatsora után pirossá lészen; számlálgaták szeplőiket, megmondogaták eggymásnak, hol volnának anyajegyeik; kimondák, ki ortzájának színe a’ mentől tettetesebb, tisztább, kinek termete szebb. Elgondolhattyátok, hogy Istennek szentelt ezen termetek közt akadt sudár, gömbölyű, lapos, béesett, puffadt, gyengéd, ösztövér s minden egyéb formájú. Annak utánna megvitaták, kinek övihez kelletik a’ legkevesebb posztó, s az, akinek dereka vala a’ mentől kissebb, örült rajta, azt se tudván, mi okon. Olykor álmaikat mondogaták el egymásnak, s hogy mit tapasztaltak bennök. Gyakorta eggyen-ketten, néhanap mindannyájan álmodák, hogy igen erőst fogják az apátság kótsát. Egymástól tanáltsot kérének küsded bajaikra nézvést. Eggyiknek szálka ment az ujjába, másiknak megkelt a’ körme töve; emez reggelre kelve vértsíkot látott szeme fehérjében, amannak kitsikkant az ujja a’ rozárium mondásakoron. Mindegyiknek vala némi-nemű házi baja. - Hej, te hazudtál anyánknak, a’ körmöd töve meg vagyon bélyegezvén fehérrel - monda eggyik a’ szomszédjának. - Te soká maradtál el a’ gyónáson ma reggel; szép kis vétekkoszorúd lehetett a’ megvallásra! Annak utánna, mivelhogy semmi nem hasonlít jobban a’ matskához a’ matskánál, megbarátkozának, perlekedének, duzzogának egymásra, vitatkozának, megegyezének, öszvebékülének, írígykedének egymásra, tsípkedték egymást nevetés végett, nevettek tsípkedés végett, tsínyeket tettek a’ noviciákon. Tovább mondogatának: - Ha essős időben egy katona esne bé ide, hová tennők? - Ovidia nővérhez. Az ő tzellája a’ legnagyobb. Beférne abba tollbokrétástul. - Hogy-hogy? - kejálta Ovidia nővér. - Hiszen a’ tzelláink egyenlő nagyok!... Ezen a’ lejányok úgy nevetének, akár érett fügék. Egy estve kiegészíték kisded zsinatjukat egy tsinos novitziával, aki tizenhét esztendüs vala, s ollyan ártatlannak tetszék, mint a ma született gyermek, a’ Jóistent felvehette volna gyónás nélkül, kinek is nyál gyülemlett szájában ezen titok beszélgetések, apró iddogálások és versengések mián, amivel az ifiú sororok megédesíték testöknek szentséges rabságát, és síránkozék azon, hogy nem eresztik bé oda. - Ugyan - szólétá meg Ovidia nővér -, jól aludtál-é, kisded üszőtském? 121

- Jaj, nem - felele. - Tsíptek a’ balhák. - Ejnye! balhák vagynak a’ tzelládban? Ettül rögvest meg kelletik szabadétani téged. Tudod-é, miként kötelezi a’ mi rendünk regulája azoknak elűzését, nehogy eggyetlen soror valaha esmént lássa ezen kolostori életben eggyiknek is a’ farkát. - Nem - felele a’ novicia. - Akkor hát megtanétlak rejá. Látsz-é balhákat, észreveszel-é balha-nyomdékokat, érzel-é balhaszagot, vagyon-é balhának látszattya az én tzellámban? Keressél bátor! - Nem lelek - felele a’ kis novicia, aki nem vala más, hanem Fienne küsásszony. - Nem érzek itt egyéb szagot, hanem jó magunkét. - Tedd azt, amit mondok, akkor nem tsipnek többet. Hogy szinte valamellyik megmart, kislányom, vetkőzz le, emeld föl ingedet, de vigyázz, hogy ne vétkezzél, testednek minden részit szemlélvén. Nem szabad egyébbel foglalatoskodnod, hanem az átkozott balhával, jámbor hittel keresgélvén őt, ügyet se vetvén egyéb dolgokra, tsak a’ balhára, ami már magában nehéz dolog, mert hamis útra terelhetnek ám azon természetes apró foltok, mellyek örökléskép kerültek a’ bőrödre. Vagyon-é néked afféle, drágalátossom? - Vagyon, - felele, - két ibolyaszín lentséket vallok, eggyet a’ vállamon, eggyet a’ hátamon, kitsit elbujva aláfelé, a’ barázdában... - Hogyan láttad meg? - kérde Perpetua nővér. - Nem tudtam benne semmit. Nemes Montrézor uraság fedezte fel. - Ejha - mondának a’ sororok. - Aztán tsupán tsak ennyit látott? - Mindent látott - felele. - Én még igen kitsin valék, ő meg kilentz évet múlt, s játszadozván mulattuk időnket. Ekkoron az apátzák rájövének, hogy nevetésök elhamarkodott vala. Ovidia soror pedig folytatá: - Hát a’ mondott balha hiába szökdös lábadrul a’ szemedbe, hiába rejtőzik a’ tsatornákban, erdőkben, árkokban, nézvén maj völgynek, maj hegynek, hiában átalkodik meg, hogy kereket oldana: a’ házunk regulája rendeli, hogy bátorsággal üldözzük, Ave-kat mondván. A’ harmadik Ave-nál rendszerént a’ bestye fogva vagyon. - A balha? - kérdé a’ novicia. - Hát persze hogy a’ balha - veté rejá Ovidia nővér. - De hogy ezen vadászatnak veszedelmit elkerüld, szükség, hogy bármelyik helyen teszed ujjadat a’ bestyére, tsak őt magát fogd meg... Akkor igyet sem vetvén az ő iveltésére, siralmára, nyegésire, erőködésire, rugkapálózására, ha történet szerént felzúdulna, melly eset gyakorta megesik, te tsak nyomd a’ hüvelykujjaddal vagy bármelyik ujjával azon kéznek, amely fogvatartásával foglalatoskodik, másik kezeddel meg keress egy fátyolt, amivel bekösd ezen balhának ő szemit, meggátolván őt az ugrásban; mert ha a’ bestye nem lát tisztán, nem tud hová menni. Ezenközben, miérthogy ő még mindig megmarhatna, az esetben ha haragjában megbúsulna, nyisd meg gyengédeden az ő tsőrit és dugj bele egy szál szentelt barkát, amit ott lelsz a’ kitsin szenteltvíz-tartóban ágyad fejinél. Ekkor a’ balha kételen jól viselkedni. Ámde gondolj arra, hogy a’ mi rendünk szabálya nem engedi meg nekünk semminémű földi marhának birtokát, miért is ezen balha nem lehet a’ tied. Azonfelyül ne feledd, hogy ő Istennek teremtett állattya, azért iparkodj, hogy állapotát kellemessé tedd.

122

Evégre elsőben is meg kell vizsgálnod három fontos eseteket, tudniillik, ha a’ balha hím-é, ha nőstén, ha szűz-é! Ha teszem szűz - az ki igen ritka eset, hiszen ezen bestyéknek nintsen erköltsök, eggytől-eggyig tzédaságos szajhák, és minden jött-mentnek ölibe pottyannak -, ragadd meg hátsó lábait és vond őket kitsinke pántzélja mögé, megkötözöd egy hajszállal és elviszed a’ főnökné eliben, aki dönt a’ sorsáról, minekutánna megkérdezte a’ Káptalant. Hahogy pedig hím vóna... - Min látszik meg, hogy egy balha szűz-é? - kivántsiskodék az új soror. - Elsőben azon - kezdé újfent Ovidia soror -, hogy akkor szomorú és búbánatos, nem nevet, miként a’ többiek, nem mar ollyan erőssen, szája nem olyan nyitott, s ha fogod őt, ott, ahol tudod, megpironkodik. - Akkor hát engem hímek martak meg, - vete közbe az újdonsült... Ezen a’ sororok katzajra robbanának, annyéra, hogy eggyik egy szelet eresztett szabadon felemelt hangnemben, olly hatalmas vehementziával, hogy vizet ejtett belé. Ovidia nővér mutatá a’ págyimentomon mondván: - Lám, nintsen szél esső nélkül. A’ novitzia maga is nevetett ezen, s azt gondolá, hogy az oldalhasító röhej a’ soror elejtette szózat mián vagyon. - Hát - kezdé újfent Ovidia soror -, ha hímbalhád vagyon, vedd ollódat vagy kedvesednek dákossát, ha történet szerént néked adta vóna emlékbe, a’ kolostorba lépésednek előtte. Röviden szólva, vágószerszámoddal felfegyverkezve meghasétod vigyázattal a’ balhának lágyékát. Ha azt hallod, hogy nyöszörög, köhitsél, köpköd, kérj tőle botsánatot. Ha látod őt rángatózni, gyengéd szemeket forgatván, vagy bármi egyebet, kit míelni találna avégre, hogy a’ vagdalást eltávoztassa, ne tsudálkozz azon. Erősítsd meg bátorságodat és jusson eszedbe, hogy azért tselekszel ekként, hogy egy romlott teremtett állatot az üdvösségnek úttyára terelj. Azután igyessen megfogod a’ zsigereit, a’ máját, tüdejit, szívit, a’ zúzáját, a’ nömös részeit, mindezt belemártod a’ szentelt vízbe több úttal, megmosván, megtisztálván őket, mialatt imádod a’ Szentlelket, hogy szentelné meg ezen bestyének belsejit. Annak utánna haladéktalan visszahelyhezed mindezen belsőrészeket a’ balha testibe, ki türelmetlen várja a’ visszanyerésöket. Ez-szerrel meg lévén keresztelvén, ezen állat katholikussá lészen. Tüstént hozol tűt és tzérnát, és bevarrod a’ balhának hasát mentől nagyobb kímélettel, környültekintéssel, óvatossággal, mert ezzel tartozol nővérednek Jézus Krisztusban. Imádkoznod is kell őérette, s meglátod, mennyére hálás néked, a’ térdbókoláson és figyelmes tekénteten, mit a’ hölgy feléd vet. Nem kejált többet, nem kéván marni; akad ollyan, ki belehal azon való örömiben, hogy megtéríttetett szent vallásunkra. Szintillyenkép jársz el mindazokkal, kiket megtsípsz; ezt látván, a’ többiek elmennek, minekutánna álmolának a’ megtérítésen, annyéra romlottak s igen félnek ilyetén megkereszteltetéstül... - Eléggé balgatagul - monda a’ novicia. - Vagyon-é nagyobb boldogság, mint a’ klastromi élet? - Bizon így vagyon - vevé át Ursula soror a’ szót. - Lám, mennyire vagyunk ehejt megoltalmazva a’ világnak veszedelmitől s a’ szerelmiektül, hiszen annyi vagyon benne... - Hát vagyon-é ebben egyéb veszedelem, mint időnek előtte gyermeket tsinálni? - kérdé egy ifiú soror. - Az új királyság olta - felele Ursula soror, fejit tsóválva - a’ szerelem örökölte a’ leprát, Szent Antal tüzét, a’ szenttüzet, azaz orbántzot, a’ lengyel füstöt, vagyis veres-szőr-kórságot, és 123

egybenzúzott mindennemű forró hidegeket, halálos kínt, kábítószert, gyötrelmet tsinos mozsárban, hogy belőllük rettentő kórságot alkosson, mellynek kotyvasztó receptumát maga az ördög adta, éppen a kolostoroknak szerentséjére, mivelhogy számtalan megrémült asszonyok lépnek be ide, akik erköltsösek lettek ezen szerelmi nyavallyától való félelmök mián. Valamennyien öszvebújtak a’ mondott szavakon való ijjedelmökben, de szerettek vóna még többet tudni benne. - Ha pusztán szerelmes valaki, már akkor is megkapja a’ kórságot? - kérde az eggyik soror. - Abbizon, édes Jézussom! - kejálta Ovidia nővér. - Tsak eggyetlen nyavallyás kitsin ízben kelletik szeretned egy tsínos nemesembert - vevé át esmént Ursula nővér a’ szót -, s máris megeshetik, hogy fogaid szemenként kihullanak, hajad szálankint vész, ortzáid megkékülnek, szemöldeid megtarolódnak mondhatlan kénok közepett, ekképp igen drágán füzetsz meg legkedvesb dologságodnak elvesztésiért. Vannak szegén asszonok, kik rákot kapnak orruk hegyére, mások némi-nemű ezerlábú bestyét, melly örökkétig nyüzsög és martzangolja azt, ami bennünk mentől gyengébb. Végezetül a’ pápa kételen vala a’ szerelem ezen fajtáját átokkal sújtania. - Melly bódog vagyok, hogy nem kaptam meg semmit ezen bajokban, - kejálta kedvességgel a novicia. Ezen szerelemről való elszóllást hallván, a’ sororok sejdíteni kezdék, hogy a’ mondott soror kisség felmelegedett némi-nemű Poissy-béli feszületnek hevitől, s tsak a’ bolondot járatta Ovidia sororral. Valamennyien örvendének, hogy jó vidám kalandostársat nyerének benne, mert illyen vala ő valóban. Tudakolák, melly esetnek köszönhetik az ő társaságát. - Jaj - monda -, megmarattam magamat egy bolha-órjással, ki pedig már meg vala keresztelvén. Ezen szavakra a’ kotlós soror nem tarthata vissza egy új alvégi sóhajtást. - Ejnye - szóla Ovidia soror -, köteles vagy már most a’ harmadikat is megszólaltatnod. Ha ezen a’ nyelven szóllasz a’ kórusban, hát majd a’ fejedelemasszon Petronella soror hivatalába rak. Jó lesz ennek okáért, ha tompítót helyhezel a’ muzsikádra. - Igaz-é az - hiszen te esmérted Petronella sorort életiben -, hogy esztendőben tsak két ízben kelle mennie a’ számszékre? - kérde Ursula soror. - Ez az igazság - monda Ovidia soror. - Megesett, hogy egy estvélen ott marada guggolván a’ hajnali miséiglen, és szóla: „Ehejt vagyok Isten akarattyából!” De az első zsoltár-versre megszabadéttatott, hogy el ne mulassza az isteni tiszteletet. Mindazáltal a’ néhai való jó fejedelemasszon nem engedé meg, hogy ez a’ dolog a’ fennről adatott külün kegyelemből eredt légyen, mondván, hogy Isten tekéntete nem hatolna olyan igen aláfelé. A’ dolog ígyen áll: A’ mi néhai való jó sororunkat, akinek bódoggá avattatását jelennen szolgalmazza Rendünk a’ Pápai Udvarnál - s meg is nyerte vón, ha meg tudja füzetni a’ pápai levél törvényes kőtségeit -, mondom, Petronellát azon akarat szállotta meg, hogy neve beírassék a’ kalendáriomba, melly dolog ingyen sem vált a’ Rend kárára. Evégre kezdé imádsággal tölteni életit, réüttségben álla a’ Szent Szűz oltára előtt, ki a’ rétek felőli ódalon vagyon, s azt erősgeté, hogy tisztán hallaná az angyalokat repülni a’ Paraditsomban, annyira, hogy fel is jegyezheté annak muzsikáját. Mindenki tudja, hogy ez szerrel vette föl az Adoremus szépséges énekét, amelyből közember eggyetlen hangot se tudott vóna szerezni. Egész napokon által marada merőn szegezett szemmel, miként álló tsillag, böjtölvén, s nem vevén több táplálékot a’ testibe, mint amennyi az én szemembe férhetne. Fogadalmat tőn, hogy soha nem kóstoll a’ 124

húsban, sem főttben, sem elevenben, s tsupán egy kenyérhéjdarabkát evett napjában. Tsak a’ kétkeresztes innepeken szerezte azt meg rendszerént kevés sózott hallal, mártásnak nyoma nélkül. Ezen sovány kósttól maga is megösztövérüle, sárga lőn, akár a’ sáfrán, aszott, akár egy zinterembeli tetem. Tüzes természetű vala, s ha valaki szerentsés lett vala őt megbökni, tüzet tsiholt vón ki belőlle, mint a’ kovatskőből. Mindazáltal, bátor igen keveset evék, nem vonhatá ki magát némi-nemű gyarlóság alól, amellyre mindannyájan hajlamosak vagyunk, balsorsunkra vagy szerentsénkre, ami ha nem vóna, nagy baj lenne rejánk nézve. Hát ez a’ valami azon kötelőzöttség, hogy evésnek utánna és mián, minden oktalan állatok példájára paraszti módon kilökjünk testünkből valami ganajfélét, többé vagy kevésbé kellemeteset, már személlye válogattya. Már most Petronella soror különbözék másoktul abban, hogy szárazat és keményet űríte ki, hogy azt mondtátok vóna, holmi szerelmetes üszőnek ő golyóbisai, amellyek cementesebbek, mint azok, miket más zuza gyárt, ha ugyan rá találtok lépni vaj eggyre erdőnek ösvényén. Keménségüknél fogva a’ főfő vadászi nyelven tsökköknek neveztetnek. Petronella soror származéka nem vala emberfeletti, mivelhogy az álló böjt örökös forrásban tartá az ő természetit. A’ vén sororok szerént olyatén izzó minéműsége vala, hogyha vízbe rakják, úgy sustorog, miként a’ parázs. Vannak sororok, akik azt rakják rá, hogy titokban tojásokat főzött vóna, éjnek évadján, két lábának nagyujja között, hogy sanyargását viselhetővé tegye. De ezen gonoszságokat tsupán avégett koholták, hogy befeketítenék ő nagy szentségit, ki a’ többi kolostorokban irígységet gerjesztett. A’ mi sororunkat terelé az üdvösségnek és isteni tekélletességnek úttyára a’ Párisi Saint-Germain-des-Prez apáttya, szentember, aki az intelmeihez mindég azt iktatá utolsónak, hogy ajálljuk Istennek a’ mi kínjainkat, és vessük magunkat az ő szent akarattyának alája, mert hogy semmi sem történik az ő igyenes parantsolattya nélkül. Ezen tanétás, bármely bölts is színire, öreg vitázásokra ada okot, végül pedig kárhozattaték Châtillon bíboros tanáltsára, aki azt hozá fel, hogy ilyenformán nem vóna többé bűn, amely szerzet tsökkenthetné az Eggyház jövedelmit. Petronella át vala itatván ezen tanétástul, nem is esmérvén a’ veszedelmit. A’ farsangi és a’ nagy Jubilate böjtjeinek utánna, nyoltz holnap olta első ízben kelle az aranyos kamorához járulnia, s valósággal mene is oda. Majd tisztességgel felemelvén szoknyáit, azon kötelességbeli állásba helyhezé magát, hogy megtökélje azt, kit münk szegén bínes asszonyok kisség gyakrabban míelünk. De Petronella sorornak tsak annyi tehetősége vala, hogy kipréselje a’ dolognak legelejit, ami is megakasztá a’ szusszát, a’ derékrésze nem akarózék kimennie a’ tárból. Hasztalan tsavargatá rekeszgyűrűjét, rángatá szemöldeit és nyomkodá a’ gépnek minden rugóit: a’ vendég örömestebb marada ő áldott testiben, tsupán fejit dugván ki a’ természetes ablakon akártsak a’ béka, mikoron eget szíp és semmi hivatottságot nem érze alábukni a’ siralomvölgybe a’ többi közé, felhozván, hogy ott nem vóna ám a’ szentség illattyában. Bizon vala benne értelem, tekéntve nyavallyás rögetske mivoltát. A’ jámbor szentleán élvén minden présellő erejivel, annyéra, hogy szerfelett megdagadának trombitaizmai és megpuffadának sovány artzának inai, hogy szinte megpattantak belé: megesméré, hogy nintsen nehezebb szenvedés a’ világon, és kénnya elérvén a’ záróínak fájdalmasságának netovábbját, szóla, újfent nyomván: „Ó istenem, néked ajállom!” Ezen orátzióra a’ köves matéria valósággal összezúzódék a’ kijárat szüköletin, s úgy koppana, miként kavits, a’ perváta falán, szólván: „krokk, krokk, paff”! Elgondolhattyátok, kedves sororaim, hogy semmi szükség nem vala fenéktörlőre; a’ többit meg az octavára tolta... - Tehát ő látott angyalokat? - kérde egy soror. - Vagyon-é azoknak hátsó felük? - kérde egy más.

125

- Nints hát - monda Ursula. - Hát nem tuggyátok, hogy mikoron egy gyülésező napon Isten parantsolá, hogy üllyenek le, azt felelék Neki, hogy nints mivel. Ezen menének lefekünni, ki magánossan, ki majdnem magánossan. Derék leánkák valának, senkit sem bántottak, tsak önnönmagokat. Nem hagyhatom el őket nem mondván el egy esetet, amely az ő házukban esett már akkoron, müdőn a’ kolostoron végigjárt a’ reform spongiája s tsupa szentekké változtatá őket, amiképp felyül mondattatott. Hát akkoriban vala a’ Párisi széken egy igaz szentember, aki nem híresztelé világgá tetteit kereplővel, gondja tsak a’ szegényekre és kórokra vala, akiket jámbor agg pispeki szívében lakoztatott, megfeledkezék önnönmagárul a’ szenvedőkért, kutatgatá az ínséget, hogy flastromot rakna rejá, hol jószóval, hol segétséggel, gondozással, pénzzel, már az eset szerént, odasietvén bajba a’ gazdagokhoz, valamikép a’ szegényekhez, rendbehozá lelköket, Istent juttatván eszökbe, kézzel-lábbal fáradozván nyájjának őrzésén, a’ drágalátos pásztor! Hát ezen jámbor nem ügyel vala reverendáinak, köpenyegeinek, pantallóinak dolgára, csak arra, hogy eggyházának mezételensége légyen bétakart. Annyira jókedvű adakozó vala, hogy zálogba tehette vóna magamagát, hogy akár egy hitetlent megoltalmazzon az ínségtől. Szolgáinak kelle gondot viselniök rejá. Gyakorta pörlekedék vélök, ha az ő megkérdezése nélkül felváltották nyűtt gúnyáit újakkal, mert ő időtlen-időkig fót-hátán-fótoztatgatá őket. Már most ezen jámbor vén pispek tudta, hogy a’ néhai való Poissy nemes uraság hátrahagyott egy leányt pénz nélkül és posztó nélkül, minekutánna fölette, fölitta, sőt eljátszotta a leánya jussát. Ezen kisasszon meghúzódék egy viskóban, télen tüzelőtül, tavasszal tseresznyétül megfogyatkozván, hímzéssel tengeté életit, nem akarván sem rangon alul férjhez menni, se vásárra vinni erköltsét. Addég is míg talál számára ifiú férjet, a’ prelátus jónak véllé, ha elküldi néki annak öntőformáját, megjavítani való ótska pantallója képiben, melly munka a’ szegén kisasszonynak igen jól fogna esni az ő közönséggel való nintstelenségiben. Hát egy napon, hogy az érsek rászáná magát, hogy elmenne a’ Poissy-béli kolostorhoz, vigyázni a’ mondott megreformált lejányokra, odaadá eggyik szolgájának mentől ótskább pantallóját, amely már könyörge, hoznák jobb állapotba. „Vidd el ezt, Saintot, a’ Poissy-béli kisasszonyoknak...” - szóla. Jegyezzük, hogy ezt akarta mondani: a’ Poissy nemes kisasszonynak. S mivelhogy a’ kolostor dolga jár vala elméjiben, nem adta meg inassának a’ mondott küsasszon lakását, egyébként is titokban tartván annak ínséges állapottyát. Saintot fogá a’ kellő helyen kidomborított pantallót, s megerede Poissy felé, vígan, akár a’ barázdabillegető, meg-megállván az útban előtalált baráttyaival, megditsérvén az itókát a’ kortsomákban, és sok egyéb dolgokat mutatván az érseki nadrágnak, akinek ez valóságos tanulmányút számában vala. Nos, megérkezik a’ Poissy-béli monostorhoz, és jelenti a’ fejedelemasszonnak, hogy tisztelteti az ő gazdája és küldi ezt. Ennek utánna az inas elmegyen, hagyván a’ főtisztelendő anyának azon ruhadarabot, amelly tartóssan domborúsággal mintázgatta a’ jámbor önmegtartóztató természettyének érseki méreteit, a’ kornak divattya szerént, azonfelül azon dolgok képit, miket az atya eltávoztatott az ő angyalkáitól, s mellyek a’ prelátusnál nem vétkezének szerfelett való megtermettség mián. A fejedelemasszon jelentvén a’ sororoknak a’ prelátusnak némi-nemű drágalátos ízenetit, ők eljövének kivántsian és serényen, akártsak a’ hangyák, ha közönséges társaságukba egy gesztenye-buga hullott. Ekkoron kibontván a’ tsomagot, honnét iszonyatossan kikandikálla a’ nadrág, a’ sororok kejáltást tőnek, kézzel befedék szemöket, félvén, mingyárást kilép az ördög. A’ fejedelemné monda: „Bújjatok el, lejányaim, ez a’ halálos bűnnek ő tanyája.” A’ noviciáknak annyok általpislantván ujjai között, megerősíté ezen szentséges barlangnak bátorságát, egy Ave-val esküdözvén, hogy ezen férfitokban semmi élő állat nem lakozik. Ekkoron rendre megpironkodván kedvökre szemlélgeték ezen kiüríttetett hüvelyt, arra 126

gondolván, a’ prelátus némi-nemű bölts intelmet avagy evangyéliomi példát akara vélök közölni ezen holmival. Ámbár ennek látomása felkavará az igen szemérmetes lejányoknak szívöket, nem törődvén keblöknek megindultával, s kevés szenteltvizet hintvén ezen mélységeknek fenekire, eggyik megtapasztalá kezivel, másik ujját dugá némi-nemű likba, valamennyien nekibátorodván szemügyre vevék. Sőt, mondják, a’ fejedelemasszon, az első döbbenet eloszolván, éppen nem zavarodott szóval kérde: - Mi vagyon ennek fenekin, minémű szándokkal küldheté nékünk a’ mi atyánk azt, ami betetézi az asszonyok romlását? - Idestova tizenöt esztendeje, anyám, hogy a’ démonnak tarsolyát nem szabad vala látnom! - Hallgass, lejányom, nem tudok miattad kiokoskodni, hogy mit vóna illendő tennünk. Annyét forgaták, hányogaták, szaglászák, méregeték, arányzák és tsudállák, huzigállák és rángaták, feje tetejére állíták a’ mondott érseki pantallót; annyét latolgatának, beszéllének, gondolának rejá és álmodának rólla éjjel, nappal, hogy reggelre kelve egy kisded soror szóla, minekutánna elénekelte vala a’ Matutinát, amelyből a kolostor egy zsoltárverset és két responsumot kifelejtett: - Én sororaim, megtaláltam az érseknek ő meséjét. Vezeklésül adta nekünk a’ pantallóját, hogy megjavítanók, azon szent tanétás gyanánt, hogy kerüllyük a’ tétlenséget, minden bűnöknek szűlőannyát. Ezen vetélkedve nyulkáltak az érseki nadrághoz, de a’ fejedelemasszony élt főfő jussával és magának tartá fenn a’ holmin való elmélkedést, és több mint tíz napokon által így munkálkodék a’ másodanyával egyetemben, a’ nadrágnak szálanként való fejtésén, selyemmel igazétván rajta, mély alázatossággal, és finuman varrott szegélybéléssel megszerezvén azt. Annak utánna egybengyűjtvén a’ káptalant, kimondották, hogy a’ kolostor némi-nemű kedves ajándékkal adná tanújelét azon való bódogságának, hogy a’ mondott érsek megemlékezett istenben való leányairól. Ennek okáért mindenki, még a’ mentől újabb novicia is tartozott valaminémű munkát tenni ezen főfő értelemmel küldetett nadrágon, tisztelvén ezzel a’ jámbornak nagy érdelmit. Ezenközben a’ prelátusnak annyit kelle sürögni-forognia, hogy megfeledkezett a’ pantallórul. És pedig ilyenformán: Megismerkedék egy udvari úrral, aki elveszítette vala feleségit, egy pokolian gonosz és meddő asszonyt, s monda a’ jó lelkiatyának, hogy igen szeretne kapni egy jóravaló istenfélő asszonyt, aki alkalmasint nem szarvazná, de volnának ő tőlle szép és jó gyermekei. Az ő keziből akarná venni, mert bizalma vagyon benne. Ekkoron a’ szent ember magasztalá őelőtte a’ Poissy küsasszonyt, úgy hogy ezen széplejány rövidnap Genoilhac nemesasszony lőn. A’ menyekezőt a’ párisi érsekségen ülék meg, ahol főúri lakodalom vala és főfő ágyságbéli asszonyok koszorúzta asztal, az Udvarnak szép társasága, amelyben az új asszony vala a’ legszebb, hiszen nyilván vala az ő szűzi mivolta, mert az érsek vállalt kezességet az ő virágáért. Mikoron a’ gyümölts, bétsinált és tészta, sok-sok ékességgel az asztalon vala, Saintot szóla az érsekhez: - Nagytiszteletű uram, a’ Poissy-béli kedves leányai küldenek Főmagasságodnak egy szép tálat a’ középre. - Állítsátok fel - szóla a jámbor, tsudálván a magos rakást, amely vala bársonból, szaténból, szegvén aranrojttal és bojttal, akár egy antik váza, fedele alól igen finum illat áradt széjjel.

127

Az új menyetske felfedé, talála édességeket, trágyát, martzipánt és ezernyi nyalánkságot, kivel a’ dámák ugyan éltek. Eggyikük, némi-nemű kivántsi szentes-asszony, észbenvöve egy selyemfületskét, mellyet, hogy magához vont vóna, délszínre kerüle az emberi mágnestűnek burokja, a’ prelátusnak nagy zavarára, hiszen mondhatlan nevetés támada, mikéntha muskéta dördülne minden padokon. - Helyessen tötték a’ tálat a’ középre - szóla az új férj. - Ezen kisasszonyok okosságos eszűek. Ime itt vagynak a’ házasság édességei. Vagyon-é jobb tanolság annál, amit Genoilhac uraság mondott? Nem is kell ide egyéb!

128

MIKÉPPEN RAKATOTT AZAY KASTÉLLYA Fournier Simonnak, rövid nevén: Simonkának fia, János, Tours-béli pógár, a’ Beaume melletti Moulinot községből származott, miért is mikoron a’ néhai való Tizeneggyedik Lajos Királytól elnyerte a’ pénzigazgatói hivatalt, eggyes adóbérlők példájára felvevé a’ Beaume előnevet. Egy napon a királ nagy haragjába esvén, elmeneküle Languedocba feleségivel egyetemben, hátrahagyván Jakab nevű fiát Touraine-ben minden nélkül. Emez, akinek nem vala a’ világon egyebe, hanem a’ maga személlye, köpönyege és kardja, kit azomban igen gazdagnak vallottak vóna mind a’ vének, kiknek nadráglelke néhaivá lett, mondom, ezen ifiú azon kemény szándékot rögzíté agyába, hogy megmenti édesattyát, és szerentséjit megalapíttya az Udvarnál, amely akkoriban Tours-ba költözött vala. Mingyárást reggelre kelve elment házából és köpönyegibe burkolván tsupán orrát hagyván szellőződni a’ friss ájerben, üres zuzával, sétálla a’ városban, nem igen lepetvén meg emésztési nehézségtül. Azután benéze a’ templomokba, tsudállá szépségüket, számlálgatá a’ kápolnákat, elkergeté a’ legyeket a’ képekről, számba vevé a’ hajókat, mint afféle kivántsi, aki nem tudja mitévő legyen üdejével és pénzivel. Egyébkoron tetteté, hogy miatyánkokat mond, voltaképp azomban néma imádságokat külde a’ hölgyeknek, távoztukkoron szenteltvizet nyújta nékik, követé őköt messziről, és apró szolgálataival azon iparkodék, hogy találna némi-nemű szerentsés esetet, amelynek révén, akár életinek kotzkázatával is, szert tegyen pártfogóra vagy szép kegyesre. Valának néki öviben két spanyol dufla talléri, amelyekkel jobban takaroskodék, hogy nem mint bőrivel, mert hogy ez visszatsinálódik, a’ felyülmondott tallér pedig nem. Napjában költögete dénárjaibul egy tzipóra és egynyihány rossz almára valót, amivel tengődék, annak utánna ivék kedvire s titokban a’ Loire vizéből. Ezen bölts és okosságos ételrend nemtsak talléri számára vala egésséges, hanem őt magát is agári frisseségben és könnyűségben, értelmit világosságban és szüvét melegen tartá meg, hiszen a’ Loire vize jobban fűti az embert minden itókáknál, mivelhogy messze eredvén, felmelegszik a’ sok zátonyokon végigfutván, minekelőtte Tours-ba érne. Elgondolhattyátok, hogy a’ szegén hős ezeréseggy szerentsét és jó találkozót forgatott elméjiben, kik mind tsupán eggy hüvelyk hijja miatt nem váltak valóra. Szép kor ez bezzeg! Egy estvélen Jacques de Beaume - ezen nevet megtartá, bár nem vala Beaume ura - mendegéle a’ gát mentiben, átkozván tsillagát s mindent, mivel utolsó dufla tallérja már-már gyalázatossan elhagyogatá, mikoron is egy kis uttza fordulóján tsak hogy meg nem lökött egy fátyolozott hölgyet, aki ada néki orra alá fölséges széláramlatot jóféle asszonyi illatokból. Ezen sétálló hölgynek remekül feszülő tzipellő vala lábában, szép talján bársonyruhája, szaténnal béllelt nagyujjú, homlokán a’ fátyolon által, gazdag mivoltának mutatójául, tettetes méretű fejér gyémánt tsillogtatá a’ leáldozó nap sugarait, kedvesen bodrozó, léptsőzetesen göndörített, szépen fonott haja mögül, amellyel a’ komornák legalább három órán által bíbelődhettek vala. Úgy lépegete, miként az a’ hölgy, ki tsak lektikában szokott hordatni. Egy jól felfegyverzett apród követé őt. Ez nem lehete más, mint testire bolonduló leány, holmi magasrangú uraságnak szeretője, vagy pedig udvari dáma, mert hogy kisség nagyon is emelgeté szoknyáját és kedvessen riszállá farát, a’ főfő piperés hölgyek szokásuk szerént. Hölgy-é vagy szuka, nagyon tetszett Beaume Jakabnak, aki nem igen finnyáskodék, sőt kétségbeesetten elszánta magát, hogy hozzá szegődik s nem haggya el, ha meghal is belé. Ehhez képest eltökéllé, hogy nyomon követi avégett, hogy megtudja, hová vezetendi ha a’ Paraditsomba, avagy a’ Pokol tornátzára; ha akasztófára, avagy némi-nemű szerelmi búvóhelyre; minden reménség vala számára ínsége fenekin. A’ hölgy sétálgata a’ Loire mentiben, völgynek Le 129

Plessis felé, s úgy habzsolá a’ víznek jó frisseségit, mint a’ ponty, menvén, ringatózván, illegetvén magát, tipegő egér módjára, ki mindent látni akar, mindenbe belekóstolni. Müdőn a’ mondott apród észbenvevé, hogy Beaume Jakab megrögjötten követi a’ hölgyet minden lépte nyomában, megállván, mikoron ő pihen, és nézi őt minden restellés nélkül, minthogyha ez szabad volt volna néki: megtéríté magát haragossan, és mutata néki kevély vitsori képet, miként eb, mondani akarván: „hátrább, uraságok!” De a’ jó Touraine-i tudta, mit mível. Ha egy eb vitán kívül nézhet egy átmenő pápára, ő a’ megkeresztellt miért ne nézhetne egy asszonyi artzulatoskát. Mene előre, mikéntha artzába nevetne a’ mondott apródnak és kéjelmessen halada a’ hölgynek mögötte vagy előtte. A’ dáma eggyet se szóla, nézé a’ mennyet, amely étzakába burkolózék, a’ tsillagokat és mindent, mulatásképp. Minden jól halada. Portillon elé érkezvén megállapék, majd visszaveté vállára a mondott fátyolt, hogy jobban láthasson; ezt megtevén, lövelle az útitársra egy vásott komámasszonyi pillantatot, amely kérdé, hogy nem forog-é fenn a’ megoroztatás veszedelme? Vessük latba, hogy Jacques de Beaume tehetős vala három férj dolgának elvégzésére, szégyenvallás nélkül állhata egy fejedelemasszony oldalánál, teste járássa bátor, elszánt vala, melly dolog tetszik a’ dámáknak, s ámbátor az artza kisség napbarnította vala a’ sok kószálás mián, egy ágynak kárpitja megett nyilván megfejérülne. A’ dámától vetett és ángolna módjára síkló tekéntet, úgy tetszék néki, lelkesebb annál, amit holmi miséskönyvbe vetett vóna. Ezen katsontásra közel pásztori óra reménségét alapítá, s eltökéllé, hogy szerentse-próbállását végiglen hajtja mind a’ szoknya széléig, s hogy még tovább jusson, arra ráteszi nem életét, amelyet nem nagyra tartott, hanem füleit és még egyebet is. A nemes úrfi követé hát a’ városba a’ dámát, aki mene és vezeté az udvarlót a’ Három Szüzek-uttzáján, s apró sikátorok útvesztőjén által azon négyszegletes térig, ahol mainap a’ Crouzille-palota áll. Itt megállapék egy szép uriház díszes kapuja előtt, az apród kopogtata. Eggyik szolgája megnyitá a’ kaput; hogy a’ hölgy belépett, a’ kapu bézárult. Beaume úrfi átsorin, szájtátin és lefőzötten marada, miként Szent Dénes minekelőtte rászánja magát, hogy levágott fejit fölszedje. Orrát égnek emelé, meglátni, hogy nem hull-é a’ grátziának vaj egy tsöppje rejá, s nem láta egyebet, hanem egy világosságot, amely a’ garáditson felmene, végigsuhana a’ termeken, megállapodék egy szép ablaknál, ott kelle a’ hölgynek lennie. Meghiggyétek, hogy a’ szegén szerelmes bánatossan, álmatag képpel marada ott, nem tudván, mitévő legyen. Hirtelen megtsikordula az ablak és megzavará őt fejtörésiben. Azt várván, hogy mindjárást a’ dáma piszeg néki, ujfent téríté orrát felfelé, s ha nem oltalmazza meg a’ felyülmondott ablak fája, amely fejvédő gyanánt borula fölibe, bévséggel artzába kapja a’ hidegvizet, sőt ráadásul annak tartóját is, mert a’ korsónak tsak a’ füle maradt azon személy keziben, aki azon vala, hogy kisség megöntözze a’ szerelmest. Beaume Jakab ezen igen boldognak vallá magát, nem engedé ki keziből a’ labdát, leveté magát a’ fal töviben, iveltvén elhaló szóval: „Meghalok!” A tserepek közt megmerevüle, holtan marada ott, várván a’ dolog végit. Imhol a’ szolgák nagy lótása-futása, akik félelemből megvallák a’ hölgynek hibázásukat, megnyitják a’ kaput, felkapják az agyonzúzottat, aki tsak bajjal fojtá vissza nevetésit, mikoron ekként vivék felfelé kisérettel a’ garáditson. - Már kihűlt - monda az apród. - Bizon véres - monda a’ házmester, aki megtapogatván őt, kezivel a’ vízben piszkált. - Ha megéled, misét alapítok a’ Szent Gajetánban! - kejálta a’ bűnös sírván. - Nagyasszonyunk néhai való édesattyára ütött, s ha elmulasztja akasztatásod, bűnödnek legkisebb bére lehet az, hogy kirak téged a’ házábul, s szolgálattyábul - szóla egy más. Abbizon megholt, igenis nyomja a’ vállam. - Ejha! Valami főfő asszonynak kerültem a’ házába - gondola Jakab.

130

- Jajj-jajj! Vagyon-e már hullaszaga? - kérde a’ gonosztettszerző nemes úrfi. Ekkoron nagy nehezen végig tzepelvén a’ Touraine-földit a’ tsigalépcsőn felfelé, emennek ujjasa megakada a’ korlátnak egy sárkányán, s a’ halott szóla: - Jajj, az ujjasom! - Nyögött - monda örömrepesvén a’ ludas. Az uralkodó Hertzegasszon szolgái - mert hát ez a’ jószágos emlékezetű Tizeneggyedik Lajos leányának palotája vala -, mondom, a’ szolgák el-bévivék Beaume Jakabot a’ terembe s ott hagyák merevülten egy asztalon, nem tartván attul, hogy meg talál szökni. - Hamar mennyetek orvosdoktorért - szóla Beaujeu asszon. - Eredjetek, ki erre, ki amarra... Egy miatyánknyi idő alatt a’ tselédség mind lemene a’ garáditson. Ekkoron a’ jámbor uralkodó asszon szalasztá udvarhölgyeit kenőtsért, gyoltsért, a’ sebek bekötésére, a’ Jámborok vize-ért s annyi mindenért, hogy magára marada. Ekkoron szemügyre vevén ezen szép ájult embert, monda felszóval, tsudálván daliás termetit és néhaivá lött szépségit: - Jaj, Isten keményen rámszól. Világéletemben eggyetlen árva ízben gerjedt egy rossz akaratom természetem alján és megbolondétott éngöm: már az én szent védőasszonyom megharagszik és elragadja tőllem a’ mentől szebb nemesembert, kit valaha láttam! Teringettét! Felakasztatom mind, kik kezet tettek az ő holtára! - Asszonyom - szóla nemes Beaume Jakab, lepattanván a detzkárul, melyen feküvék, a’ hertzegasszon lába elé -, én élek, hogy kegyelmednek szolgáljak, s annyira nem vagyok meggyilkolt, hogy ezen éttzakára annyi örvendetességet igérek kegyelmednek, amennyi az évnek holdja, Herculesnek, a’ pogán bárónak példáját követvén. Már húsz napja - toldá meg a’ jó fitzkó, sejdítvén, hogy itten kisség hazudni kelletik, az ügy javára - nem tudom, hány ízben jártam kegyelmed után, akibe bolondul beleszerettem, de nem mertem kegyelmedhez közelednem a’ magas személlye eránt való nagy tisztelet mián. De vegye számba, hogy megzajosultam a’ kegyelmed királyi szépségétül, ezért folyamodtam a’ tsalafintához, amelynek köszönhetem azon bódogságot, hogy lába előtt heverhetek. Ezen megtsókolá a’ lábait, és mindent romboló szemmel nézé a’ hölgyet. A mondott uralkodó asszon, amint mindenki tudja, jól benne vala már az években, amellyek királnőket se tisztelnek. Hát ezen kritikus és rideg életkorban a’ hajdan szemérmetes és szerető nélkül volt hölgyek sóvárogják, hogy mindenkinek tudtán kívül - kivéve Istent - innen-onnan vegyenek némi-nemű szerelmi éttzakát, hogy ne mennyenek a’ másvilágra üres kézzel, szívvel és üres mindennel, nem esmérvén kézzelfoghatóan azon különvaló dolgokat, miket kegyelmetek tud. Tehát a’ mondott Beaujeu asszon nem színlele döbbenetet, hallván az ifiú ember ígéretit; hiszen a’ királyi személyek megszokták, hogy mindeneket tutzat-számra kapjanak, s megőrzé ezen sokatígérő szózatot agyának - avagy szerelmi perselyének - fenekin, amely már jóelőre bizserge belé. Annak utánna felemelé a’ Touraine-it, ki is a’ maga inségéből meríte bátorságot rámosolyogni úrnéjára, akin vala egy vén rózsának felsége, füle: tsidmabőr; ortzája színe: beteg matskájé, de ollyan jelesül vala piperkézett, termete ollyan tsínos, lába ugyantsak királyi, fara ollyan fürge, hogy ezen nem éppen jó szerentsében talántán még akadhatna néminemű titok feszítő erő, amely segéllené őt megteljesíteni az elejtett szót. - Ki-tsoda kegyelmed? - kérde a’ hertzegasszon, a’ boldogult királ mord ábrázattyát öltvén. - Én vagyok a’ kegyelmed hívséges jobbágya Jacques de Beaume, a’ kegyelmed pénzigazgatójának fia, ki is a’ grátziából kiesék, hív szolgálatai ellenére.

131

- Ugyan heveredjék vissza a’ detzkára; lépteket hallok, s nem ildomos dolog lenne, ha háznépem tudná, hogy ezen majomkomédiában a’ kegyelmed tzinkossa vagyok. A jó fiú megesméré ezen nyájas beszéden, hogy a’ dáma kegyelmessen megbotsájtja néki szerelmének szertelen mértékit. Ráfeküvék hát az asztalra, arra gondolván, hogy nem egy nemes ember jutott el az udvarba, lábát vén kengyelvasba dúgván. Melly gondolat teljessen megbékíté sorsával. - Helyes - szóla a hertzegasszon nőudvarához -, nints szükség semmire. Ezen nemesúr jobban vagyon. Istennek adassák, hála, meg a’ Szent Szűznek, hogy nem esett gyilkosság az én házamban. Ezt mondván végigsimíta a’ szinte égből pottyant szeretőnek haján, annak utánna vőn a’ Jámborok viziből, megdörzsölé halántékát, s annak örve alatt, hogy az agyonütöttnek szemrevegye állapottyát, megbizonyosodék, még pedig jelesül, akárcsak a’ szakértői tisztségre kiküldött nótárius, milyen igen lágy és ifiúi bőre vóna ezen szép fiúnak, a’ gyönyörűség katzkiás igérőjének. Hogy a’ hertzegasszon ezt míelé, mindenki, ember, asszony egyként elámulának rajta. De hát az irgalmasság sohasem illik rosszul felséges személyeknek. Jakab fölegyenesedék, úgy tőn mintha magához térne, majd alázatos hálát monda a’ hertzegasszonnak, úttyára botsájtá a’ feltsert, az orvosdoktort és egyéb fekete ördögöket, mondván, hogy teljességgel megújult vóna az ütéstől. Annak utánna megmondá nevit s odább akara állani, köszöntvén Beaujeu asszont, mikéntha félne tőlle, attyának a’ grátziából kieste mián; voltakép azomban szörnyű fogadalma nyugtalanítá. - Nem engedhetem el - szóla a’ hölgy. - Az ki az én házamba jő, nem lelhet ilyetén fogadtatásra, amillyenben kegyelmednek része vala... Nemes Beaume úrfi itt nálam marad estebédre - szóla a’ hoppmesterhez. - Az ki ok nélkül megüté, az ő kegyelmére lészen szolgáltatva, hahogy haladék nélkül eléáll; ha nem, vizsgálat indul, s felágaztatom a’ ház akasztó bírájával. Ezt hallván, előlépe az apród, ki a’ hölgyet követte vala a’ sétán. - Asszonyom - szóla Jakab -, adassék meg neki botsánat és jutalom, mivel őnéki köszönhetem azon szerentsét, hogy kegyelmedet láthatom, azon grátziát, hogy vélle vatsorálhatok s netalántán édesatyámnak hivatalába visszahelyheztetésit, mellyet a’ kegyelmed dütső attya méltóztatott rejá bízni. - Helyes beszéd - felele a’ hertzegasszon. - Nemes d’Estouteville - szóla az apród felé térítvén magát -, egy ijjas tsapatot adok mellé, ámde a’ jövőben ne hánnyon ki semmit az ablakon! Ezután az uralkodó asszon, a’ mondott Beaume-ra ehülten, kezit nyújtá neki, s igen gálánsul a’ kamorájába vezeté, s kellemetessen elbeszélgetének a’ vatsora tálaltáig. Ehejt Jakab úrfi nem mulasztá el minden tudományát kirakni, hogy édesattyát igazolná és a’ Nagyasszon jóindulatába tegye magát, mert az uralkodó asszon, amiként tudva vagyon, jelesül tölté be édes attyának méltóságát és magos politikával kormányza. Beaume Jakab végig gondolá magában, melly nehéz eset vóna az uralkodó asszonnyal hálta. Ez nem megyen végbe tsak úgy miként a’ matskák házassága, akik mindig lelnek némi-nemű tető-tsatornát, hogy ahajt kedvökre turbékoljanak. Örvendeze tehát, hogy megesmértethette magát a’ régensnével, s nem kelletik leolvasni a’ pokoli tizenkettőst, hiszen avégett, hogy a’ tisztességen hiba ne essék, szükség vóna, hogy a’ tselédség és a’ háznépe eltávoztassék. Mindazáltal félé a’ jámbor hölgynek tőrit, időnként megtapogatá önnömagát: „Ha futtya-é majd a’ matériábul?” De beszéde színin megtetszék, hogy az uralkodó asszon is ezen töprenge, aki már sok ügyesbajos dolgokat ütött vala nyélbe, de ezek ingyen sem valának illyen galibások. Igen böltsen vitte a’ szót. Hivatá eggyik secretariussát, afféle talpraesett embert, aminémű megkívántatik a’ királyság tekélletes kormányzására, megparantsolá néki, hogy a’ vatsora alatt adjon néki át 132

némi-nemű hamis ízenetet. Következék a’ lakoma, mellyhez a’ dáma nem is nyúlt, hiszen a’ szíve duzzadt vala, akár a’ spongia, és megküssebíté a’ gyomrát, mert egyre gondola ezen szép szívetnyerő emberre s tsak őrejá vala mohósága. Jakab nem igen kéreté magát az evésre, több rendbéli okokból. Jön a’ jámbor követ, a’ régensné teremtettézik, rángattya szemöldeit a’ néhai való királ móggyára, mondja: „Hát soha se leszen békesség ezen álladalomban?! A’ teremtésit! Eggyetlen nyugodt vatsorát nem engedhetünk meg magunknak!” Az országló asszon feltámad, indul. „A poroszkámat! Hej, hol vagyon a lovászom, Öregvári úr? Nints, Picardiában vagyon! D’Estouville, kegyelmed utánam jön a’ házzal Amboise-béli kastélyomba.” Majd Jakabja felé térítvén magát: „Kegyelmed leszen a’ lovászom, Beaume úrfi. Akar-é szolgálni a’ királynak? Az alkalom jó, teringettét! Elégedetleneket kelletik leverni, szükség vagyon hív szolgákra.” Annak utánna annyi idő alatt, amennyit egy szegényember mulat száz Ave elmondásával, a’ lovak megkantároztatának, megöveztetének, készen állának, a’ hölgy a’ poroszkája hátán, a’ Touraine-i az oldala mellett, és trapp, trapp, ügetvén az Amboise-béli kastéllnak, nyomukban a’ fegyveres nép. Hogy röviden szóljak, s magyarázat nélkül a’ dologra térjek, Beaume úr tizenkét ölnyire kapott szállást Beaujeu asszontól, távol a’ kémlelőktül. Az udvarnokok és egyéb nép igen tsudálkozván, meghányák-veték, merünnét jönne az ellenség. Ámde a’ tizenkettők embere, akit szaván fogtak, jól tudá, hol bujkál. A’ régensné szemérmetessége, amely országossan tudva vala, megoltalmazá őt a’ gyanúpertől; hiszen azt tudták rólla, hogy megvehetetlen, akár a’ Péronne-kastéll. A’ tűzótásnak hóráján, minden bézáratván, mind a’ fülek és szemek, a’ kastéll némaságban lévén, Beaujeu asszon elküldé komornáját, és odarendelé a’ lovászát. A’ lovász elé. Ekkoron a’ hölgy és a’ szerentse-lovag ott lelék magokat egy magos kandallónak köpönyege alatt, bársonnal szépen bévont kereveten. Rögvest kérdé a’ kívántsi országló asszon gyengéded szóval Jakabtól: - Nintsen-é zúzódása? Gonoszul tevém, hogy tizenkét mélföldnyi úton nyargaltatám kedves szolgámat, kit tsak az imént agyongyötört eggyik emberem. Annyéra bántott ez éngem, hogy nem akartam nyugalomra térnem, mielőtt kegyelmedet láttam. Nem fáj semmije? - Kénoz a’ türelmetlenség - vete viszontag a’ tizenkettők nemes hőse, azt arányozván, hogy ezen alkalmatossággal nem igen ajánlatos vonyakodni. - Látom - folytatá - én nemes és szépséges úrném, hogy szolgája grátziát talált előtte. - Lárifári! Nem hazudott-é kegyelmed, mikoron azt mondta nékem, hogy... - Mit? - kérde a hős. - Hát hogy tizenkét úttal követett vóna éngöm a’ templomokba s egyéb helyekre, ahova magánossan mentem. - Úgy vagyon - felele. - Akkor hát igen tsudállom, hogy szömöm meg nem akada azon daliás ifiú emberen, kinek vitézsége annyéra be vagyon vésvén artzvonásiban. Nem hazudtolom meg, amit kegyelmed számból hallott, mikor azt gondolám, halálra vagyon zúzva. Kegyelmed tetszésemre teszen, én meg jó sorba emelem. A pokoli áldozásnak hórája ütött. Jakab a’ régensasszony térdeire borula, tsókolá lábát, kezit, mindenit, mondják. Annak utánna tsókolván és nekigyürkőzvén, temény okokkal megbizonyétá úrnéja vénhedett szeplőtelenséginek, hogy azon hölgynek, ki az ország terheit viseli, igenis jussa vagyon kisség örvendeznie. Mely szabadságot azomban a’ régensasszony nem 133

ismerte el, mert kötötte magát ahhoz, hogy erőszak tétessék rajta, azzal az egész vétket szeretőjére áthárítván. Mindenek ellenére, jegyezzük meg, jóelőre jelesül megszagosétá önnönmagát, éjjeli piperébe bújt vala és ragyoga a’ társalkodás vágyától, amellynek égő színe jóféle ékesség gyanánt fényesíté meg artzát. Gyenge védekezése ellen zsenge leánkaként erőszakkal viteté magát királyi nyoszolyájába, ahol a’ jámbor hölgy és a’ tutzatos ember lelkiösméreti nászra léptek. Itten játékból házsárlásba, ebbül katzagdagálásba, katzagásbul katzérkodásba, tzérnábul tűbe esvén, a’ régensasszon kereken kijelenté, hogy inkábban hisz Mária Királné szűzességiben, hogy nem mint az ígért tizenkettőben. Már most történet szerént Beaume Jakab nem lele vénséget a’ főfő dámán a’ gyoltsokban, hiszem minden átváltozik az éjjeli lámpa világában. Sok asszony, aki nappal ötvenéves, húszévessé leszen éjfélkoron, viszontag nem eggy asszony délben húsz, vetsernyének utánna százéves. Jacques de Beaume, aki jobban örüle ezen történetes eseten, mint ha akasztatás napján a’ királlyal találkoznék, újfent tartá fogadását. A’ dáma ámulva ezen, maga résziről jó segítséget ígért neki, az Azay-le-Brulé főuri dominiumon felyül, amelly mindennémű ingósággal meg vala szerezvén, s mellybe daliáját béhelyezni kötelezé magát, édesattya megkegyelmezésén kívül, hahogy ezen párviadalban győztes maradand. Ekkoron a’ jófiú szóla magában: „Emezt, hogy atyámat megoltalmazzam a’ törvén kezitől! Ezt a’ hűbérbirtokért. Ezt a’ külömkülöm haszonvételi jussokért! Ezt az Azay-béli erdőjért, eggyet a’ halászati engedmény fejiben. Még eggyet az Indre szigettyei ellenében. Keressük meg a’ nagyrétet! Hámozzuk ki a’ törvén keziből Carte birtokunkat; mellyet atyám olyan drágán vásárolt. No meg ezt az udvarnál való tisztségért!” Akadálytalan eljutván a’ számadás ezen pontjáig, úgy véllé, hogy bájvesszejének betsülete forog a’ dologban, és gondolá, hogy Frantziaországot maga alá bírván, a’ korona dütsőségiért kelle viaskodnia. Hogy ne szaporítsuk a’ szót: fogadalmat tőn védőszentjének, Szent Jakab uraságnak, hogy kápolnát épít neki a’ mondott Azay kösségben, s ennek révén teheté jobbágyi hódulatát a’ régensasszonnak tizenegy értelmes, tiszta, zavartalan, tsengő-bongó versekben. Ezen alvégi ditsőítő ének záróstrófáját tekéntve, a’ magabízó Touraine-i bévséges bútsúszózatot szánt az országló asszonnak, ébredése korán betsületes álgyuköszöntéssel akarván fogadni őt, már amiként Azay nemes urához illik, hogy köszönetet mondjon felséges úrnéjának. Ezt böltsen gondolta is ki. De amikor a’ természet meglankad, igaz úgyan teszen, mint a’ ló: lefekszik, inkább meghal az ostor alatt, de meg nem mottzan, és hever, amíg nem tetszik néki feltámadni, tárai megtelvén. Müdőn tehát reggel az Azay-béli kastéll könnyű álgyúja nekiláta, hogy Tizeneggyedik Lajos lejányát köszöntse, nekirugaszkodása ellen kételen vala úgy köszönteni őt, amiként a’ királyok szokták egymást idvezelni: merő puskaporos lövéssel. Kibújván az ágybul s egyetemben ülvén a’ fölöstökömnél Jakabbal, aki Azay törvénes urának mondta magát, a királné jegyzőkönyvbe vevé ezen elégtelenséget, ellenmondván a’ lovásznak azzal, hogy ő nem nyerte meg a’ fogadást, következéskép nints nemessi uradalom. - Szent Paternus uttse! - kejálta Beaume Jakab. - Közel valék hozzá! Azonban drága hölgyem és nemes úrném, sem én, sem kegyelmed nem hivatott ezen pörünkben bírónak lenni. Miérthogy ezen ügy hűbérbirtoki ügy, a Kegyelmed Tanáltsának elibe kell terjesztenünk, hiszen Azay birtoka a’ koronától ered. - Istenuttse! - vete rejá a’ régensné nevetvén, mely dolog ritkán esett meg vélle. - Kegyelmed kapja meg házamban Öregvárinak tisztét, nem üldöztetem attyát, kegyelmednek adom Azayt, és teszem egy királyi hivatalba, ha az esetet a’ teljes Tanálts elibe terjeszti, betsületemet meg nem illetvén. De ha egy árva szóval foltot ejt szemérmetes asszonyi hírnevemre, akkor... 134

- Akkor akasszanak fel bátor - szóla a’ tizenkettők embere, nevetőre fordítván a’ dolgot, mivel Beaujeu asszony artzán haragnak árnyéka tetszék átsuhanni. Hát volttakép Tizeneggyedik Lajos lejánya inkább gondolt a’ királysággal, hogy nem mint az efféle pajzánságos tutzatokkal, amellyekre tsekéll ügyet vete, s mivel azt gondolá, hogy jeles éttzakája volt, s meg sem kelletik nyitni a’ pénzes zatskót, inkább ráálla a’ históriának vakmerő elmondására, hogy nem mint újabb tizenkettőre, amellyet a’ Touraine-i ajállott neki. - Ilyenformán, Nagy asszonyom - kezde újfent a’ jámbor -, én kétség nélkül a’ felséged lovászmestere leszek... Mind a’ kapitányok, secretáriusok és egyéb emberek, akiknek a’ régensi hivatalban tisztjök vala, meglepetvén Beaujeu Asszonnak váratlan elutazásától, tudomást szerezvén az ő felindultáról, megjelentek az Amboise-béli kastéllban sietvést, hogy megtudnák, merrünnen indult volna a’ lázadás, és készen várának, hogy a’ régensasszony felkeltekoron tanáltsot tartsanak. Egybehívatá őket, nem akarván azon gyanúpert kelteni, hogy elhitette őket, s ada elibök néminemű maszlagot, hogy oldanák meg, amit ők böltseséggel meg is oldának. Az ülés végeztével jöve az új főlovász, hogy kísérné a’ mondott hölgyet. Látván a’ Tanálts tagjait feltámadni a’ székrül, a’ vakmerő Touraine-i kéré őket, mondanának szententziát holmi perpatvarban, amely egyrészről őt, másfelől a’ királyi dominiumot illeti. - Hallgassák meg kegyelmetek, valót beszéll. Ekkoron Jacques de Beaume ígyen, vagy ilyenformán adá fel a’ szót, nem igen zavartatván meg ezen Tanálts színitől: - Nemes főurak, esedezem kegyelmetekhez, hallgassanak meg figyelemmel ezen perben, és ne ütközzenek meg nyelvemnek dib-dáb látszatán, jóllehet dióhéjról fogok kegyelmetekhez szóllani. Egy főúr sétálla egy másik főúrral egy gyümöltsös kertben. Észbevevék Istennek egy szépséges diófáját, ki jelesül vala ültetvén, jól megtermett, szépséges a’ látásra, szépséges az őrzésre, bár kisség üreges, egy mindétig friss, jószagú diófát, melynek látásával kegyelmetek nem tudna bételni, ha szemre vették vóna; szerelemnek diófája vala ez, hasonló az Úr Isten tiltotta jónak és gonosznak fájához, ki miatt számkivetteték a’ mi Éva ősanyánk férje-urastul. Már most, főfő urak, ezen diófa némi-nemű öszveszólalkozást támaszta a’ két nemesember között, afféle vidámságos fogadást, aminéműt atyafi az atyafival tenni szoktunk. Az ifjabbik kérköszék, hogy tizenkét ízben veti keresztül ezen diófa lombján a’ keziben lévő botot - már aminőt mink is szoktunk kezünkbe fogni, mikoron végigsétálgatunk gyümöltsös kertünkön -, s hogy a’ mondott botnak minden vetésivel eggy szem diót hullajtana a’ földre. - Nemdenem, ez a’ pörnek tsomója? - kérde Jakab kisség a’ régensné felé térítvén magát. - Úgy vagyon, uraim! - felele a’ régensné, hüledezvén lovásszának ő kópéságán. - A’ másik az ellenkezőre fogad - folytatá a’ per-előadó. - Ihol az első fogadó emberem veti ügyessen és bátran a’ bottyát, olyan tettetesen és jelesül, hogy mindkettejöknek öröme telt benne. Hát a’ szenteknek jókedvű ótalma mián, akik bizonnyal gyönyörködvén nézték őket, minden eggyes dobásra lehullt egy dió, és valóban tizenkettő vala bennök eggyütt. De történet szerént a’ levetett diók utolsójuk üresnek találtaték, nem lévén meg benne azon tápláló mag, amely alkalmatos más diófának előhozatára, hahogy a’ kertésznek tetszenék azt a’ földbe dugni. Nyert-é a’ botos ember? Végeztem. Itéllyenek! - Tiszta dolog - szóla Füst Ádám úr, Touraine-i atyafi, aki akkoron a petsétek őre vala. - A másik egyebet nem tehet benne... - Hanem?... - kérde a’ régensasszony. 135

- Füzetnie kell, asszonyom! - Igen ravasz kópé! - szóla a’ régensasszony, kezivel a’ lovásznak ortzáját meglegyintvén. Egy szép napon felakasztatik... Tréfakép mondá ezt. De ezen ige a’ mondott pénzigazgatónak horoskópja lőn, ki is a’ királyi grátziát elvesztvén, a’ Montfaucon-béli hóhéri létrát mászta meg, egy másik vénasszonnak bosszúállása és egy Ballanbéli ember alávaló árultatása mián, ki az ő titokdeákja vala, őnéki köszönheté szerentséjét, és Prévost-nak hivattaték, nem pedig René Gentilnak, ahogyan némellyek igen vétkessen nevezik. Ezen alattomos gonosz áruló, mondják, kiszolgáltatá Angoulème asszonynak azon pénzrül szóló kittantziát, amellyet néki kifizetett vala a’ mondott Jacques de Beaume, ki is akkoron Semblançy bárója, Carte és Azay urasága, és az országnak eggyik főfő-atyamestere vala. Két fia közzül az eggyik lőn Tours érseke, másik pénzfőigazgató és Touraine helytartója. De ez nem tartozik jelen históriának rendibe. Mármost, hogy ezen jámbornak ifiúkori esetére térjek vissza, Beaujeu asszony, kinek ilyetén szépséges játék jutott kissé későn, örüle, hogy égből pottyant kegyessében ilyetén nagy böltseségre és az országos dolgoknak illyen mély értelmire akadt. Rejá bízá hát a’ királ pénztárát, melly hivatalt olly igyessen visellé, és sokszorosan megduplázá a’ királi tizenketteseket, hogy nagy híre mián egy napon az országos pénzügyek élére került, amelynek fővezetője lőn, okossan vizsgállá felyül a’ hovafordítását, önnönmagának is használatosságára, amint illett is. A jámbor régensasszony fizeté a’ fogadást, átadá lovásszának Azay-le-Brulé uradalmát, melynek kastéllyát lerombolták a’ Touraine-be jött első álgyúk, amiként közönségesen tudva vagyon. Ha a’ királ nem lép közbe, ezen tsudálatos pör mián a’ káptalan eggyházi ítélőszéke a’ mondott tűzmestereket mint ördög tzimboráit és eretnekeket máglyára ítélte vóna. Akkoriban rakatott Bohier uram főadóbérlőnek költségin a Chenonceaux-béli kastéll, amelly a’ mondott úrnak furaságos gusztussa mián a Cher folyóvíz fölött nyargalászó szabásra épült. Hát Semblançy báró le akarván főzni a’ mondott Bohier uraságot, azzal hányá magát, hogy ő majd az Indre vize fenekire építi a’ maga kastéllyát. Most is áll még ottan, ezen gyönyörűséges zöldellő völgynek drágaköve gyanánt, illyen igen erőssen rakatott a’ tzölöpökre. Költött is rejá Beaume Jakab jó harmintz ezer tallérokat, nem számítva a’ jobbágyi robotmunkát. Jegyezzük meg, hogy ezen kastéll a’ szépséges Touraine mentől szebb, kedvesb és jelesebben rakatott kastéllyainak eggyike, amely örökkétig fürdőzik az Indre-ben, akártsak egy fejedelmi szajha, pavillonokkal, szépen tzitzomázott ablakokkal, tsipkézett ormain tsínos katonaképekkel, kik minden szélre tsapodárul megfordulnak, mint közönségessen a’ katonák. Azomban Semblançy felakasztaték, még mielőtt a’ kastéll béfejeztetett vóna, azolta pedig senki nem akadt, kinek elég dénárja lett vóna a’ megvégzésére. Egyébként az ő urát, Ferentz királyt, ez néven elsőt, vendégül látá ehejt, még ma is mutattyák a’ királyi termet. A királ lefekvésének előtte szóla Semblançy báróhoz, akit szép fejér haja miatt apámnak szóléta: - Drága apám, a’ kegyelmed klepsidrájának kalapátsa immáron elütötte a tizenkettőt. - Mire a’ főadóbérlő felele szerelmes urának: - Hej, felség, némi-nemű kalapáts, ezen szempertzben immáron jó vénetske kalapáts, tizenkét ütésinek, és pedig derekassan odatsapott ütésinek köszönhetem nemessi uradalmamat, az ezen kastéllra és benne költött pénzt, meg azon szerentsét, hogy felségednek ehejt szolgálhatok... A jámbor királ tudni akará, mit értett az ő szolgája ezen furaságos igéken. Mikoron a’ felség az ágyban feküvék, Jacques de Beaume megbeszéllé néki azon históriát, amellyet kegyelmetek már esmér. A’ mondott első Ferentz nagy mohhal kapván az efféle tsemegéken, jó néven vevé ezen pajzán eset elmondását, igen megvídula rajta, annyival is inkább, mert szinte akkoron az ő fenséges annya, Angoulème hertzegasszony, életinek fordulóján lévén, ugyantsak vadász136

dogálla kisség a’ Bourbon tábormesterre, egynyihány hasonló tizenkettők erányában. Gonosz asszonynak gonosz szerelme vala ez, mert a’ királyság veszedelmére vált, a’ királ fogságba, a’ szegén Semblançy báró pedig a’ bitófára került, amiként feljebb megmondattatott. Gondom vala rá, hogy ehejt följegyezzem, miként rakatott Azay kastéllya, mert való bizon, ekként keletkezék Semblançynak nagy gazdagsága, aki sokat tett szűlővárossáért, megszépítvén azt. Tekintetes summákat fordított a’ templom tornyának végiglen való építésére is. Ezen jeles história apáról fiúra, uraságról uraságra szállt a’ mondott Azay-le-Ridel kösségben, ahol az eset még kísért a’ királyi kárpitok megett, amiket még mainap tisztelettel nézik a’ kívántsi szemek. Hazudton-hazudik tehát az a’ szóbeszéd, amelly ezen tutzatot egy Németországi daliának tulajdoníttya, aki illyen szerrel nyerte vóna meg az osztrák tartományokat a’ Habsburg ház számára. Némi-nemű jelenkori szerző, aki ezen históriát napvilágra botsátá, bátor igen tudós ember, megtsalatott eggyes krónikaíróktól. Hiszen a’ Római birodalom Kantzelláriája nem is említi a’ hódétásnak ezen móggyát. Gonosz néven veszem tőlle azon hiedelmét, hogy egy serrel tápláltatott nadráglelke szerezhetett vóna betsületet a’ Chinon-féle alkimiának, amellyet Rabelais annyit ditsőíte. Ezokon a’ vidék használatosságára, Azay betsületéért, a’ kastél lelki nyugalmáért, a’ Beaume-ház jóhíriért, amelyből a’ Sauve és Noirmoustier nemzetségek származtanak, helyre állítottam a’ tsudálatossan kedves esetnek históriai igasságát. Hahogy a’ dámák meglátogattyák a’ kastéllt, még lelhetnek ahajt néminemű tutzatokat; de tsak darabszámra.

137

A’ TISZTES ASSZONY MINT TZÉDA Egynémelyek nem tudják, mi volt az Orléansi hertzeg, Hatodik Károl királ öttse halálának voltaképp való oka. Hát ezen gyilkosságot számos környülállások idézték elő; ezek eggyikét mondja el ez a’ história. Ezen hertzeg nyilván a’ mentől nagyobb és megrögzöttebb kuraffi vala azon királyi nemzetségben, melly Szent Lajostól származik, aki ugyan frantzia király vala földi életében, de meg nem gátolhatá, hogy annyé tsapodárok ne legyenek ezen tsaládban, ki is minden bűneivel és virtussaival tősgyökeres ága a’ mi vitéz és heje-hujjázó nemzetünknek, annyira, hogy könnyebben lelitek a poklot Sátán uram nélkül, hogy nem mint Frantziaországot ezen derekas, dütső és edzett királyi paráznák nélkül. Nevessetek hát azon filozófussi szatótsokon, akik azt hajtják: „Atyáink jobbak voltak!”, szinteúgy azon emberbaráti ótska-paputsokon, kik váltig mondják, hogy az emberiség a’ jobbulás úttyán haladna. Vakok ezek, akik nem figyelik meg az osztrigáknak tollazatát, sem a’ madaraknak héjját, amellyek nem változnak meg, amiként a’ mü magunktartása sem. Hajrá hát, majszoljatok fiatalossan, igyatok híveset, ne sírjatok, mert egy mázsa búbánat nem ér föl eggy lat harapnivalóval. Ezen főúrnak, a’ vaskossan szeretkező Isabeau királné kedvessének kitsappongási nagy számos mulatságos történeteket származtattak. Tsipkedő, tréfás, Alkebiadesi minéműségű, tőrőlmetszett frantzia ember vala. Őnéki ötle eszibe elsőnek, asszonyi lóváltással utazni, s ha Párisból Bordeaux-ba mene, mindenütt, ahol kiszállott a’ hintajábul, jó ebédet és szép üngbéléssel megszerzett ágyat lele. Bódog hertzeg, lóháton halt meg, amiként örökkétig is, lovagolt még az ágytakaró alatt is. Az ő bolondos vigadozásai közzül az igen kitűnő Tizeneggyedik Lajos királ feljegyze egy tsuda pompásat a’ „Száz legújabb Újságok” könyvben, amelly szeme láttára íródott, mikoron a’ Burgundiai udvarba vala számkivetvén, ahol estenden Charolois öttsivel egyetemben azzal mulatták idejöket, hogy elmondák egymásnak az akkori korban esett jó tsínytevéseket. Mikoron aztán kifogytak az igazábul, udvarnokaik azzal vetekedének, hogy ki gondol ki jobb históriát. De a’ királyi vér eránt való tiszteletből a’ trónörökös őfensége a’ Cany asszonnyal esett dolgot egy pógárnak rovására tette, és „A’ medália visszája” címen eggyik legszebben megmunkált drágaköve gyanánt ez kezdi a száz históriákat, amely gyűjteményben mindenki olvashattya. De jöjjön most az enyim. Vala az Orléans-i hertzegnek egy tsatlóssa, a’ Picardiai tartomán ura, nemes Hocquetonville Raoul nevű. Ez a’ hertzegnek későbbi veszedelmire feleségül vett vala egy küsasszonyt, a’ burgundiai ház rokonát, ki is gazdag vala dominiumokban. De a’ leány, a’ gazdag női örökösök ellentéteképp, olyan vakító szépség vala, hogy az udvari hölgyek, maga a’ királyné és Valentine asszony is jóformán árnyékban valának az ő jelenvoltában. Ámde az ő Burgundiai rokonsága, rengeteg móringja és kedvességes szép személlye még semmi sem vala, mert ezen ritka tulajdonokra azonfelyül rávetődék az igaz, tekélletes ártatlanságnak, szép alázatosságnak és tisztaságos nevelésnek szent fénye. Alig szimatolá meg a’ hertzeg ezen égből hullott virágot, máris átjárta a szerelem forró hidege miatta. Búbánatba merült, feléje sem nézett a’ vigasság barlangjainak; tsak hébe-hóba, kedvetlen, harapott eggyet a Német Isabeau ízes királyi falattyába, annak utánna megbúsult, hitet tőn, hogy akár bájolással, akár erővel, elhitetéssel vagy jószóval, megkaparittya ezen édességes asszont, ki is drágalátos testivel arra kételeníté, hogy önnön árnyékátul féllyen szomorúvá és üressé lött éttzakáin. Eleintén aranyigékkel üldözé; de hamarost megesméré az ő tiszta derűjén, hogy erőss akarattya néki tisztességesnek maradnia, mert ígyen felele néki, tsudálkozás és harag kívül, mellyet ilyenkor a’ kurta eszű asszonyok színlelnek.

138

- Fenség, amondó vagyok kegyelmednek, hogy nem igen ártom magam idegen szerelembe, nem éppen a’ vigasságnak megutállása mián, ki vélle jár; mert igen hatalmas lehet az, hiszen ollyan sok asszonyok belevetik magokat, háztüzestül, betsületestül, jövendőstül, mindenestül. De igen szeretem gyermekeimet, akik reám vagynak bízván. Nem akarom, hogy szégyen pirossága boruljon homlokomra, mikoron lejányaimat ezen megváltó tanétással fedezendem, hogy a jóerköltsben vagyon a’ mü igaz bódogságunk. Valóban, fenséges uram, miérthogy vénségünknek több napjai vagynak, hogy nem mint fiatalságunknak, amazzal kelletik törődnünk. Azoktól, akik éngem neveltek, megtanultam az életet való színiben látnom, s tudom, hogy minden mulandó benne, maradandó tsupán azon biztos nyugalmunk, kit természet szerént való szeretetünk követése ád nékünk. Azt akarom, hogy mindenki tisztellyen, kiváltkép pedig a’ férjem, aki az én egész világom. Ennek okájért tisztes akarok lennem az ő szemében. Tsak ezt akartam mondani. Könyörgök fenségednek, engedjen békével beérnem háztüzem dolgaival, másként restellés kívül jelenteni fogom uramnak parantsolómnak, aki visszavonul majd kegyelmedtől. Ezen bátor feleleten a’ királ öttse még szerelmetesb lőn, eltökéllé, hogy lépre tsalja ezen nemes hölgyet, hogy élve vagy halva elbírhassa, és bizton reméllé, hogy hálójába keríti, bízván azon vadászatbéli jártasságához, amelly vadászat a mentől vígabb, ahol is minden egyéb vadászatnak szerivel-móggyával kelletik élni, mert ezen szépséges petsenye megfogattatik hajszolással, tükörrel, szövétnekkel, éjjel-nappal, a’ városban, faluhelyen, víz martyán, kápából kibotsájtott sólyommal, leselkedéssel, harsogással, nyilazással, tsalogatással, hálóval, vászonnal, füttyel, háltában, repültében, kürttel, lépesvesszővel, maszlaggal, farkasveremmel, egy szó mint száz: az Ádám számkivettetése olta kigondolt minden tőrvetésekkel. Annak utánna a vadász megöletik ezernyi módon, de majd mindenkoron nyargalvást. Az alattomos jámbor szót se szólla hát az ő vágyakozásiról, de adata a’ Hocquetonville asszonnak tisztséget a’ királné házában. Egy napon, hogy a’ mondott Isabeau Vincennes-be ment meglátogatni beteg urát, a’ hertzeget hagyván a’ Szent Pál palota gazdájául, ez szereztete a’ szakáttsal igen fínum vatsorát, hogy szolgáltatná a’ királné kamoráiban. Annak utánna külön parantsolattal hívatá a’ háznak eggyik apródjával a’ rátarti hölgyet. Hocquetonville asszony azt gondolván, hogy Isabeau királné kívánja őt hivatallya dolgában, avagy némi-nemű váratlan mulatságra hívatá, sietvést meg is indula. Már most az álnok szerelmes úgy intézkedék, hogy senki se tudathatá vélle a’ királné elutaztát; futva járula a’ Szent Pál palotához azon terembe, amely közel vagyon a’ királné hálókamorájához. Itt meglátja az Orléans-i hertzeget magában. Akkoron félni kezde némi-nemű áruló praktikátul, hamarossan a’ kamorába mene, nem lelé ott a’ királnét, de hallá a’ hertzegnek szabados hahotáját. - Elvesztem! - szóla. Menekülni akara. De a’ jó vadász hűséges szolgákat állított vala, kik is nem tudván, miről vagyon szó, beszegezék a’ palota kapuját, elreteszelték az ajtókat, és ezen épületben, amely akkora vala, mint Párisnak negyedrésze, úgy vala Hocquetonville asszony, akár egy rengeteg erdőben segítség nélkül, Istent és az ő védőasszonyát kivéve. Ekkoron mindent sejdítvén, szegénke remegni kezde, egy székre burula, mikoron ezen furfangossan kieszelt tőrvetésnek minden munkáját elébe adá a’ szerelmes, ezernyi jóízű nevetések közepette. Mikor a’ hertzeg közelegni akara hozzá, a’ hölgy feltámada, s megköszörülvén nyelvit, szólla hozzá, ezer átkot lövellvén felé szemivel: - Kegyelmed megkeríthet éngem, de holtan. Ej fenség, ne készerítsen ollyan bajvívásra, amelynek kimenetele nyilvánvaló. Ezen szempertzben még elmehetek, Hocquetonville úr nem fogja megtudni ezen szörnyű szégyent, amit egész életemre borított. Hertzeg, kegyelmed igen sokat tanolja a’ hölgyek artzát, ennek okáért nem érti meg a’ férjfiakét, s kegyelmed nem 139

tudja, miféle szolgát vall őbenne. Hocquetonville úr apróra vagdaltatná magát a’ kegyelmed használatosságáért, olyan igen ragaszkodik kegyelmedhez, rész szerént a’ kegyelmed jótéteményeinek emléke mián, meg azért is, mert kegyelmedet kedvelli. De amikép szeret, szintazonkép gyűlöl is. Van ő ollyan ember, hogy félelmetlen rásújtana a’ kegyelmed fejére a’ bunkóval, megbosszulván eggyetlen iveltést, amire kegyelmed engem készerítene. Kívánja kegyelmed az én holtomat, meg a’ saját holtát, gonosz ember? Elhiheti kegyelmed, hogy tisztes asszonyi ábrázatom el nem hallgathat, nem rejthet se jó, se gonosz sorsot. Nos, nem enged kimennem? A kuraffi kezde fittyenteni. Hallván a’ fittyszót, a’ jámbor asszon hirtelen a’ királné kamorájába mene, vőn egy helyről, mellyet jól esmért, egy éles atzél-szerszámot. Hogy a’ hertzeg utánna mene megnézni, mit jelentene ezen menekvés, kejálta hozzá, a’ padlóra mutatván: - Hogy szinte ezen sávot általlépi, megölöm magam! A’ herzeg nem ijjedt meg, vőn egy zsellyeszéket, odahelyezkedék éppen a’ padlódetzkához, és belefoga igaz kerítő rábeszéllésbe, reméllvén hogy feltüzeli ezen vad asszonnak lelkit annyéra, hogy semmit se lát benne tisztán, felkavarván agyavelejit, szívét és egyebét a’ dologságnak képivel. Monda néki hát azon kedves szerrel, amely a hertzegeknek szokások, hogy elsőben is a’ szemérmetes hölgyek drágán vásárlanák az ő erköltsös mivoltukat, mivel a’ jövendő még bizontalan javainak elnyeréseért elvesztik a’ jelennek mentől szebb örvendetességeit, mert hogy a’ férjek, főfő házassági politikábul, nem nyithattyák meg nékik a’ szerelmi drágagyöngyök iskatulyáját, mivel a’ mondott drágagyöngyök annyira fénylenek a’ szívben, olyan igen hév gyönyörűséget adók, ollyan tsiklandóan jólesők, hogy ha egy asszon megesmérte őket, nem maradhat meg többet a’ tsaládi életnek híves régióiban; hogy ezen férji megtagadás voltakép nagy árultatás, mert az embernek, esmérvén a’ tisztes asszonnak illyen áros érdelmeit, agyon kellenék fáradoznia, gyötrődnie, megfeszülnie, hogy mindenkép jól szolgáljon néki, a’ szerelemnek turbékolásával, nyalánkodásival, falánkságával, habzsolásival, kóstolgatásival és édes tsemegéivel; s ha akarná kissé megízlelni ezen nyájaskodásoknak mennyei édességét, amelly előtte esméretlen, az élet minden egyéb dolgát tsupán szalmaszálnak nézné; ha erre ráállana, ő némább vóna a’ halottnál, s ekként semminémű botránkozás nem szennyezné bé az ő jóhírit. Annak utánna az agyafúrt kikapós, látván, hogy a’ hölgy nem tömi bé füleit, megkésérté, hogy leírná néki az arabus képek módjára, amellyeknek akkortájt nagy divattyok vala, a’ kitsapongóknak ledér lelésit. Ezen alkalmatossággal tüzet okáda szemivel, zsarátot szóra igéivel, szava muzsika, s neki magának öröme tellett, szajháinak külöm-külöm móggyaira emlékezvén, megnevezvén őket Hocquetonville asszonynak, elémondván néki még Isabeau királné lesbosi dolgait, tzitzázó praktikáit és édes erőszakosságait, olyan nyájas és mégis tüzessen indító oratori mesterséggel élvén, hogy úgy tetszék néki, a’ hölgy elereszti kisség félelmetes szúró szerszámát, s ekkoron közelebb akara lépni. A’ dáma restellvén, hogy rajtakapták az elrévedezésen, kevélyen néze a’ pokoli Leviatánra, ki fogva tartá és monda: - Szép fenséges úr, köszönöm, hogy megmutatta, mennyivel kelletik még inkább szeretnem az én nemes férjemet, mivelhogy ezen dolgokbul bizonságot veszek arról, hogy igen tisztell éngem s annyira nagyra tart, hogy nem betsteleníti meg ő nyoszolyáját az uttzai leánzók és rosszféle asszonyok motskosságával. Örök időkre meggyalázva és megfertőzve tudnám magam, ha lábbal belépnék azon potsolyába, holott fetrengenek a’ tzédák. Más az embernek felesége, más az, hogy ágyassa! - Fogadok, innentova - szóla mosologva a’ hertzeg -, mégis tsak erősebben szoríttya majd magához Hocquetonville urat a’ vígasság koron. - Ezen a’ jámbor asszon reszkete és monda: Gonosz ember kegyelmed! Mostan utálom és megvetem! Tisztaságomat nem tudván elvenni, hát lelkemet iparkodik megrútítani. Fenséges uram, nehéz lakolása lészen ezen pertzért! Nem használ, ha megbotsátok: Utolér az égi átok! 140

- Nemdenem, kegyelmed törlíté ezen verseket? - Asszonyom, - szóla a’ hertzeg haloványra váltan, - ha akarom, megkötöztetem! - Ugyan, gondoskodtam ám ennen szabadságomról - felele, megforgatván az atzélt. A kuraffi nevetni kezde: - Ne féllyen, lesz benne módom, hogy belemártsam kegyelmedet azon potsolyába, melyben a tzédák fetrengenek, amellytől kegyelmed undorodik. - Soha, míg élek. - Mindenestül belemegyen majd, lábával, kezivel, elefánt-tsont tsötsivel s egyéb két hófehér dolgotskáival, fogaival, hajastul-mindenestül! Jó kedvvel belemegyen, igen ledér szerrel, hogy lovassát majd összeroppantsa, amiként egy megveszett poroszka tenne, egybenszegvén farmatringját, tombolván, szökkelvén és robbantván. Szent Castudra esküszöm! Ottan füttyente egy apródnak. Titkon parantsola néki, mennyen és hívja nemes Hocquctonville urat, Savoisyt, Tanneguyt, Cypierret és tivornyázó tzimboráinak egyéb tzinkossait, meginvitálván őket, hogy nála vatsorázzanak, s ha ők már együtt lejéndenek, kerítene egynyihány tsinos üngeket, szép eleven hússal rakottat. Annak utánna visszamene, leüle zsellyeszékibe, tíz lépésre a’ dámátul, kire szünes-szünetlen leselkedett vala, miközben rendelkezék az apróddal. - Raoul féltékeny - szóla. - Nos jó tudósítást adok kegyelmednek. Ezen fülkében - monda egy titokajtóra mutatva - vagynak a’ királné mentől fínomabb olajai és szagosítói. Ezen másik kis benyílóban kendőzi magát és végzi köteles asszonyi dolgait. Tudom tapasztalásból, hogy ki-ki a’ kegyelmetek drágalátos tsőreiből külön-külön szagot használ, kin meg lehet szimatolni és megesmérni. Hahogy Raoul tsakugyan ollyan öldöklően féltékeny, amint kegyelmed mondja ez tudniillik a’ mentől gonoszb féltékenység -, akkor tsak használlya kegyelmed ezen potsolyabéli szagosítókat, ha már potsolya vagyon... - Mit forral fenséged? - Majd megtudja azon órában, mikoron szükség lejénd hogy tudtára adassék. Semmi gonoszat nem akarok kegyelmednek és daliai betsületszómat adom, hogy kegyelmedet igen tisztelni fogom, és örökre hallgatni fogok bukásomról. Egy szó mint száz, kegyelmed megesméri majd, hogy az Orléans-i hertzeg nemes és jószívű bosszút áll a’ hölgyek elutasításáért azzal, hogy kezökbe adom a’ paraditsom kótsait. Ámde füleljen azon vidám beszídre, amelly a’ szomszéd teremben bontakozand, s mindenek felett ne köhögjön kegyelmed, ha szereti a’ gyermekeit. Mivelhogy ezen királyi kamarának nem vala kijárata, az ablakkereszt pedig alig engedé által a’ főt, a’ kuraffi bészegezé ezen kamora ajtaját, ilyenmódon biztos lévén, hogy a’ dáma rab marad belül, kinek végezetül megparantsolá, hogy veszteg maradjon. Ihol nagy sietvést jőnek a dáridózók, lelének egy felséges jó vatsorát, amely ugyan nevete az asztalon, aranyos tálakon, az asztal pompásan terített, jól megvilágított, szép aranyos kupákkal és pedig királyi borokkal telt kupákkal. A házigazda szóla hozzájuk: - Padra, jó atyafiak. Szinte unatkoztam, a’ tü társaságotokban gondoltam egy kiadós drága örvendetességet szereznem antik-kor-beli módra, mikoron a’ görögök és a’ Rómaságbéliek elémondák az ő miatyánkjaikat Priapus uraságnak s a’ szarvas istennek, aki minden földön Bacchusnak neveztetik. A’ lakoma bizon kétvonásos lészen, mert tsemegehordáskor jönnek tsínos háromtsőrű varjak, mikről nem tudom, bár rég használom, melyik tsőrrel jobb szóbaállni. Valamennyien mesterükre esmérvén minden dologban, felvídulának ezen víg beszéden, kivéve Raoul de Hocquetonville-t, ki is a’ hertzeg elé lépvén monda: 141

- Drága fenség, segétenék kegyelmednek kisség a’ hartzban, de nem a’ szoknyákkal való hadakozásban; a’ porondon, de nem a’ kupák mezején. Drága bajtársaim nem hagytanak feleséget odahaza, én igenis. Van szép hütestársam, akinek tartozom társaságommal, s kinek számot kelletik adnom minden tettemről és viselt dolgomról. - Akkor hát én, aki házasságba vagyok bújtatván, hibázok? - szóla a’ hertzeg. - Oh drága jó uram, kegyelmed hertzeg, úgy él, amint kedve tartja. Ezen szép igék, elgondolhattyátok, hévet és híveset kergettek a’ rab asszon szívibe. - Hej, Raoulom, nömös lélek vagy! - Te olyan ember vagy - vete viszontag a’ hertzeg -, akit szeretek, és szolgáim közt a’ mentől hívebbnek és betsülésre méltóbbnak vallok. Mink pedig - szóla a’ három főúrra tekintve mihasznák vagyunk. - De, Raoul - monda tovább -, ülj le. Mikoron a’ madárkák jövendenek, kik is főfő madárkák, elmehetsz háziasszonyodhoz. Pedig istókuttse! úgy traktáltalak, mint bölts embert, aki semmit se tud a’ házasságon kívül való szerelemben, és gonddal elrejtém néked ezen szobában a’ lesbosi szerelemnek királnéját, ördögasszont, ki megkaparintá a’ nősténynek minden szerit-módját. Szeretném, ha eggyetlen egyszer világéletedben tevéled, kinek sohasem vala nagyon ínyedre a’ szerelem nyalánksága, s tsupán a’ hadról álmodol, megismertetném eggyetlen egyszer a’ gáláns örvendezésnek titok gyönyörűségeit, mivelhogy szégyen, ha az én emberem nem tud jól szolgálni egy szépasszonnak. Ezen beszédre D’Hocquetonville leüle, hogy kedvire tegyen a’ hertzegnek abban, ami meg vagyon engedve. Nos, lőn katzagás, víg beszéd, beszéddel kotorászván a’ dámák körül. Annakutánna szokás szerént megvallák egymásnak kalandos eseteiket, jó találkáikat, nem kímélvén eggyetlen hölgyet, kivéve kedveseiket, elpletykálák mindeggyiknek külön való szokásait, miből apró-töprű, rettentő elszóllások fakadtak, meg-megdagadván árultatássá, szemérmetlenséggé, azon mértékben, amint a kupák űrűltek. A hertzeg vígan, akár egy általános örökös, sarkallá tzimboráit, mondogata hamissat, hogy az igazat esmérje meg. A’ tzimborák pedig, ügetvén a’ tálakhoz, vágtatván a’ kupákhoz, vídám szóllásokat gombolyítának. Hát hallván őket, Hocquetonville úr elsőben megpironkodék, majd szálankint kiszálla tartózkodásából. Szemérmes volta ellen engedé magához ezen dolgoknak némi-nemű kévánságát, s úgyan belesüppede észrevétlen ezen tisztátalanságba, akár a’ szent beleragad az imádságba. Ezt látván, a’ hertzeg, meg akarván elégíteni haragját és epéjét, kezde hozzá szólni tréfálkozván: - Ej Raoul, szent Castudra! mindnyájan eggy fő eggyazon süvegben vagyunk, asztal felkelvén némák, miként a’ sír. Ugyan, nem mondjuk meg a’ nemes asszonnak! Nos, teringettét, meg akarlak esmértetni a’ mennyei gyönyörűségekkel. Ehejt - szóla, rákoppantván azon kamora ajtajára, ahol Hocquetonville asszonya vala -, ehejt vagyon egy udvari hölgy, a’ királné asszonybaráttya, de a’ mentől nagyobb Venus-papnő, ki valaha volt, kihez nem fogható semminémű curtizán, szuka, tzéda, szajha avagy ringyó. Olyan szempertzben fogantatott, mikoron még a’ Paraditsom vígan vala, a’ természet párosodott, a’ növények ünneplék nászukat, az oktalan állatok párzottak, ívtak s minden, minden lángola a’ szerelemben. Ámbátor olyan asszon, ki az oltárt is ágynak tekintheti, igen nagy dáma, semhogy nyíltan mutatkozna, s igenis ösmért, semhogy kiejtene egyéb igéket a’ szerelem kejáltásainál. De nints is szükség világra, mert az ő szeme lángot szór, nints szükség beszédre, hiszen ő beszél mozdulatával, vonaglásival, mik gyorsabbak, mint a’ lomb között meglepetett rőt vadak mozgolódási. De hát Raoulom, ha ilyetén rakontzátlan hátaslovad vagyon, nyúlj egy kicsit a’ bestye serénye után, viaskodj bátor nyargallóként és ne vettesd ki magad a’ nyeregből, mert eggyetlen rántással a’ gerendához tapaszhatna téged, hahogy szurokpúpja vóna gerintzednek. Ő nem él másutt, 142

hanem a’ tollun, örökkétig ég és örökkétig a’ férfit sóvárogja. Szegény megboldogult atyánkfia, nemes Giac úr, az ő dolga mián senyvedt halálra. Felszippantotta a’ velejit eggyetlen tavaszi időn. Bizon isten, van-é ember, aki ne adná oda jövendő bódogságának harmadát, hogy megismerhesse azon innepet, melynek ő szólaltatja harangját és ő gyújtja meg örömtüzit, s az ki esmérte, odadná sajnálat nélkül egész örökkévalóságát, még egy illyen éttzakáért! - De - vete rejá Raoul - miként is lehetnek annyi sokféleségek azon dologban, amellyek természet szerént annyira eggyek? - Ha, ha, ha! A’ jó tzimborák hahotázának. Majd a’ borok tüzelésére, meg a’ házigazdának szemivel intésire nekifogának ezernyi agyafúrt, sikamlós dolgok elmondására, kejáltván, rivalogván, szájok szélit nyalogatván. Nem vevén tudomást, hogy együgyű iskolásgyerek vagyon jelen, ezen kuraffiak, kik szemérmüket a’ kupákba fojtották vala, olyan beszédet szalasztottak ki szájukon, hogy a’ kandallóra, fapárkánra és deszkázatra faragtatott képek is megpironkodának belé. Annak utánna a’ hertzeg mindenekre rádupláza, mondván, hogy azon asszon, ki a kamorában hever és várja gálánsát, ezen tzitzázásoknak igaz tsászárnéja, mert éjten-éjjel újmeg-új pokoli tüzes fogásokat gondol ki. - Ezen azután, hogy a’ kupák kiürültenek, a’ hertzeg betuszkolá Raoult, aki annyira meg vala bolondítván, hogy ellenkezés nélkül tuszkoltatá magát a’ kamorába, ahol a hertzeg kételeníté a hölgyet annak választására, mellyik tőrdöfés által akarna halni vagy élni. - Éjféltájban nemes Hocquetonville kilépe, igen vidáman, bár nem kis lelkifurdalással, hogy jó feleségét megtsalta. Ekkoron a’ hertzeg a’ kerti ajtón engedé megszökni Hocquetonville asszont, hogy elérje palotáját még mielőtt férje hazajutott. - Ezért mindannyájan drágán fizetünk majd - sugá fülibe a’ titokajtón távozásakoron. Egy évvel később Raoul de Hocquetonville, aki elhagyta vala a’ hertzeg szolgálatát, hogy Burgundiai Jánoshoz szegődjék, elsőnek mért a’ mondott fenséges úrnak, a’ királ öttsének, egy baltatsapást a fejire, agyonütvé őt, amint tudva vagyon, a’ régi Temple-uttzában. Abban az esztendőben hunyt el nemes Hocquetonville asszony, úgy sorvadván el, miként a’ virág levegő híján, avagy bögölynek rágása mián. Jámbor férje rejávésette sírjának márvánkövére, amely egy Péronbéli kolostorban vagyon, ezen igéket: ITT NYUGSZIK BURGUNDIAI BERTA A NEMES NEMZETES ÉS VITÉZLŐ RAOUL DE HOCQUETONVILLE ÚRNAK FÖLKÖLT KEDVES FELESÉGE JAJ, NE IMÁDJATOK AZ Ő LELKIÉRT Ő ÚJRA KIVIRÁGZOTT A’ MENNYBEN AZ ÚRNAK MCCCCVIII ESZTENDEJIBEN JANUÁRIUS TIZENEGYEDIK NAPJÁN XXII ÉVES KORÁBAN HÁTRAHAGYVÁN KÉT FIÁT ÉS NEMES URÁT MÉLYSÉGES GYÁSZBAN

Ezen sírfelirat ékes latin nyelven törlíttetett, de hogy mindenki megértse frantziára kelle áttennem, jóllehet a’ kedves szó tsak gyengén adja meg a’ latin formosa értelmit, amely azt mondja, hogy formára nyájas-kellemetes. A Burgundiai hertzeg őfensége, akit „félelmetlen”nek mondanak - s kinek Hocquetonville úr halálának előtte megnyitotta szüvét, amelybe mésszel és homokkal vala a’ fájdalom rögzítve - minden ebbéli kemén ridegsége ellen szokta mondani, hogy ezen sírfelirat egy holnapi időre szomorúságba döntötte, s hogy öttsének, az 143

Orléans-i hertzegnek gyalázatosságai között vagyon eggy, amelyért újfent meggyilkolhatná, ha nem vóna már meggyilkolva, mert hogy ezen gonosz ember a’ bűnt plántálta a’ legtsudásabb erköltsbe, és két nemes szíveket bémotskolt az eggyiket a’ másik által. Ezt mondván, Hocquetonville asszonyra gondolt, meg a’ maga feleségire, kinek festett képét aljas módon azon kamorába tette az ő öttse, ahol szajháinak képmásait tartotta vala. Ezen eset olyan félelmetesen súlyos, hogy mikoron Charolois gróf elmondotta a’ trónörökösnek - a’ későbbi Tizeneggyedik Lajosnak -, ez nem akará, hogy a’ titok deákok napvilágra hozzák az ő Gyűjteményében, az ő nagybáttya, az Orléans-i hertzegre és annak Dunois fiára, öreg tzimborájára való tekintetből. Maga Hocquetonville asszonynak személlye olyan fényességes az asszonyi virtusban és ollyan szépséges a’ szomorúságában, hogy az ő kedviért megbotsájtjátok a’ szerzőnek, amiért ideiktatta ezen históriát, az Orléans-i fenségnek ördöngős leleménye és bosszúállása ellenére. Ezen kuraffinak igazságos halála mégis egynéhány véres háborúkat okozott, amiket Tizeneggyedik Lajos végezetül, türelme fogytán, fejsze-tsapással elmetélt. Ez arra tanét, hogy minden dologban benne van az asszony, Frantziaországban és egyebütt; tovább, hogy elébb-utóbb meg kell füzetnünk őrültségeinkért.

144

NEM JÓ DOLOG SZERFELETT MAFLÁNAK LENNI Nemes Moncontour derék Touraine-földi katona vala, ki is az Anjoui-hertzeg - ma már ditsőséges Frantzia királ - aratta győzedelem tiszteletire rakatá Vouvray-nál a’ szinte ily nevű kastélt, mivelhogy néki magának is igen derék része volt ezen hartzban, leterítvén a’ legkövérebb eretneket, s ezért kapott engedelmet nevének felvételire. Hát ezen kapitánnak valának két fiai, jámbor katolikusok, az idősb igen bejáratos az udvarhoz. Hogy megköttetett a’ fegyverszünet, a’ Szent Bertalan napi hadi tsínynek előtte, a’ mi jámborunk megtére az ő nemesi kúriájára, ki akkoron nem vala olyan ékes, miként mainap. Itt vevé azomban azon gyászos hírt, hogy idősb fia meghalt párbajban Villequier keze mián. A’ szegény apát ez szerfelett sújtotta, annyival inkább, mert ezen mondott fia számára jó házassági alkalmatosságot szerzett vala az Amboise-ház férfiágának egyik kisasszonya képében. Már most ezen váratlan gyászos meghalálozás sírba vivé az ő tsaládjának szerentséjét és gazdagodását, s azon remént, hogy nagy és nemes házzá emeli. Ugyantsak a’ felül mondott okból második fiát monostorba küldte vala, egy szentségéről híres-neves embernek vezetésire és kormányára bízván őt, ki ugyan keresztényi módra nevelé, az attya vágyához képest, ki nagyratörésében érdemes bíborost akara faragni belőlle. Evégre a’ jámbor abbé külön osztályban tartá a’ mondott ifjú embert, maga mellett hálatá cellájában, nem engede semmi gyomot kihajtani ő szívében, nevelé őt lelki fejérségben és igaz lemondásban, amiként minden papokhoz illik. Ezen kispap tizenkilentz éves korában nem esmért egyéb szerelmet, hanem Isten szerelmét; sem más természetet az angyalok természeténél, kiknek hibáznak a’ mi testi dolgaink, hogy illymódon nagy tisztaságban maradnának meg; mert ha meg volnának nékik, szerfelett sokat élnének velük. Ettől tartott a’ mennybéli Király, ki örök motsoktalanságban akará megtartani apródjait. Helyessen is rendezé ezt ígyen, mert ezen jámbor apród nép nem tudván poharazni a’ kortsmákban, sem a’ bűnbarlangokban fetrengeni, mindétig istenesen szolgál néki; de ne feledjük, hogy ő mindennek is ura. Tehát ezen tsapás mián nemes Moncontour rászáná magát, hogy másod fiát kivegye a’ kolostorból, s adná neki a’ katonai és udvari bíbort az egyházi bíbornak helyében és képében. Annakutánna elhatározá, hogy megházasíttya a’ mondott leánnyal, ki a’ holtnak vala ígérvén, mely dolog böltsen vala kigondolva, mert hát béllelve lévén még az önmegtartóztatással, és fiókszerzetesi módra mindennel rakva és megspékelve, a’ menyetskének jól szolgálhat majdan s boldogabbá teheti, hogy nem mint az idősebbik tehette volna, ki már mindenbe belekóstolt, az udvari dámáktól elkoptattatott és hervasztatott vala. A’ tsuhátalaníttatott tsuhás, igaz birkai szabású természet lévén, követé attyának szent akarattyát, beleegyeze a’ mondott házasságba, azt sem tudván, mit teszen az, hogy asszony, s ki még súlyosb eset: mi legyen az, hogy leán. Történet szerint mivel a pártütők zavargási és vonulási gátolták utazását - ezen mafla, ki maflább vala, hogynem mint embernek lenni szabad, tsak az esküvés előtt való nap érkezék a’ Moncontour kastélba, holott a Tours-i érsekségtől vásárolt dispensatióval az esküvés meg is tökéltetett. Itt meg kelletik mondani, miként állott a’ dolog az arával. Édesannya, ki egy idő óta özvegy vala, a’ Braguelongue urasággal, a’ párisi Châtelet helyettes főbírójával lakozék, emennek felesége pedig Lignières úrral él vala, ezen kornak nagy botránkozására. Ámde akkoron annyi gerendák valának mindenkinek szemiben, hogy nem szabad vala meglátni a’ szálkát a’ máséban. Így hát minden nemzetségbeli nép a’ romlás úttyán járt, ki haladva, ki ügetvén, ki vágtatván, legkevesebben pedig lépve, mivelhogy az út igen lejtős vala. Ezen idő tájt az ördög amúgy is valósággal tobzódék mindenben, hiszen a’ kitsapongások az előbbkelő módhoz tartozának. A’ szegén antik Erkölts asszonság fogvatzogva visszahúzódék, nem tudni, hová, tsupán ehejtahajt tengeté életit a’ szemérmetes asszonyok társaságában. 145

Az igen-nemes Amboise-házban lakozék, még erős lábon állván, de Chaumont özvegy úrnéja, igen kipróbált agg virtus, kiben meghúzódott vala ezen szép nemzetségnek minden vallásossága és úri szelleme. A’ mondott hölgy felkarolta már tízéves korától fogván azon kis hajadont, kiről ezen történetben szó vagyon. Melly dolog dehogy okozott gondot Amboise asszonnak; sőt, ő tsak szabadosabb lőn élete módjában, s attól fogván évente egy ízben látogatá meg leányát, mikoron az udvar arra járt. Ezen anyai előbbkelő tartózkodás ellenére a’ jámbor katona, ki tudta, hogy mi dukál, meghívá Amboise asszont kisasszon-leányának lakodalmára, meg a’ nemes Braguelongue urat is. De a’ drágalátos Chaumont-béli nemes özvegy nem ment Moncontour-ba, mivel sem rettentő köszvénye, huruttya, sem lábainak állapottya - kikkel aligha tántzolhatta vala a’ négyest - nem adtanak reá engedelmet. Ezen sokat könnyeze a’ jámbor asszon. Nehezére esett az ő kedves kis hajadonát - ki olyan tsinos vala, aminő tsinos egy leánka tsak lehet - elbotsátani az udvarnak és az életnek veszedelmei köziben; de hiába: szárnyra kelleték őt ereszteni. Ígére is sok miséket és prédikátziókat mondatni vetsernyekor az ő boldogságáért. Kissé megjuhászodék a’ jámbor hölgy, arra gondolván, hogy aggságának botistápja egy majdnem szentnek kezibe kerül, kit jótselekedetre nevelt az ő ismerőse, a’ mondott abbé, s ezen esméretség igen megkönnyítette a’ férjek hirtelen megtserélésének ügyét. Végezetül, hogy a’ jóságos özvegy könnyezéssel megtsókolá, adá néki útravalóul utolsó intelmeit, már aminőket aráknak szokás adni: hogy igen tisztellye asszony-annyát és engedelmeskedjék minden dolgokban hites urának. Annakutánna megindula nagy garral a’ hajadon, a’ tselédeknek, komornáknak, lovászoknak, nemesembereknek és a’ Chaumont-ház népének kíséretével. Azt gondoltad volna, némi-nemű bíboros legátusnak udvara. Megérkezének hát a’ jegyesek az esküvő előtt való napon. Meglévén az ünnepség, egybenszenteltetének nagy szép szerrel az Úr napján, a’ misét mondá a’ kastél kápolnájában Blois pispeke, ki is a’ Moncontour urasággal atyafiságos esméretségben vala. Végbemenének hát a’ szertartások, tántzok és mindennemű lakmározások mind reggelig. Az éjféli harangszónak előtte azomban a’ nyoszolyóleányok vivék fektetni az új menyetskét, Touraine-vidéki szokás szerint. Ezenközben számtalan intselkedésekkel, tréfával bosszanták a’ szegény maflát, meggátolván, hogy ne mehessen az ő maflánéjához, penig ő nagy együgyűsége mián alig türtőzteté magát. De Moncontour jámbor ura elhárítá a’ bolondozókat és pajzánkodásokat, mivel szükség vala, hogy a’ fia nekilásson a’ jótétemény gyakorlásának. Mene hát a’ mafla a’ kamarába arájához, kit ő szebbnek vallott a’ talján, flamand és egyéb képekre festett szűz Máriáknál, kiknek lábai előtt ő mondotta vala Miatyánkjait. De nagy baj vala, hogy ígyen egy tsapásra lőn férj, semmit sem tudván még a’ munkában, tsupán azt, hogy némi-nemű munkát kelletik szorgalmaznia, s nagy szemérme mián nem merte tudakolni még attyától sem, ki sommáson monda neki: - Te tudod, mi a’ teendőd; láss neki derekassan! Ekkoron meglátá a’ kedves leányt, ki néki adatott, s ki szépen a’ gyoltsok között feküvék, ördögien kivántsi feje oldalt, alabárd hegyeként éles tekintetet vetvén és mondván önmagában: - Engedelmeskednem kelletik néki. Semmit sem tudván, várakozék ezen kissé egyházi szabású nemesember akarattyára, ki őneki mindenestülfogván ura. Ezt látván, mene a Moncontour dalia az ágy mellé, megvakará fülét, letérdele, mely dologban ő ugyan járatos vala. - Elmondotta-é kegyelmed az imádságát? - kérde kenetes szóval. - Nem én, megfeledkeztem róla. Kívánja kegyelmed elmondani őket?

146

A’ két házasok ígyen Isten imádásával kezdék meg házaséletüket, a’ ki nem ildomtalan dolog. De történet szerint tsupán az ördög hallgatta meg ezen könyörgést, mivel a’ jó Isten akkoron az új és utálatos reformált vallással volt foglalatos. - Mit rendeltek néked? - kérde a férj. - Hogy kegyelmedet szeressem! - felele színegyügyűséggel. - Ezt nekem nem írták elő, de szeretem ám kegyelmedet, éspenig, restellem bár, jobban, mint Istent. Ezen beszéd nem riasztá az új menyetskét. - Szeretnék a’ kegyelmed ágyában heveredni - veté rá a’ férj. - Nem igen bántom meg kegyelmedet. - Örömest helyet adok, mert alá kelletik vetnem magamat kegyelmednek. - Ugyan ne nézz reám - szóla a’ férj. - Levetkezem és jövök. Ezen szemérmetes igékre a’ kisasszony megtéríté magát a’ fal felé, nagy várakozva, mivel most kerül majd első ízben ing-távolságra emberrel. Jöve a’ mafla, bébújék az ágyba, s ilyen szerrel egyetemben valának, de igen távol attól, kit kegyelmetek tud. Láttatok-é valaha majmot, ki tengeren túl való hazájából érkezett, s kinek első ízben adtak tsörgő diót? Ezen majom tudja a’ főfő majomi lelésnél fogva, mely jóízű táplálék lappangana a’ héjban, szimatolgat és ezernyi majomrángatódást tészen, fogai között, nem tudom mely beszédet mondván. Mely szeretettel tanulgattya, mely tanulsággal kémleli, mely kémléssel fogja, kopogtattya, gurittya, mérgiben agyontapossa és gyakorta, hahogy kevés eszű, gyenge szimatú a’ majom, ott haggya a’ diót! Szintezenkép tőn a’ szegény mafla, ki reggel felé kénytelen vala megvallania drágalátos asszonyának, hogy nem tudja, miként tegye tisztit, sem penig, mi légyen a’ mondott tisztség, mely helyen menne végben a’ tisztség, meg kell ezt tudakolnia, segítségre és istápolásra szorul a’ dologban. - Bátor mennyen - szóla a’ menyetske -, mert jó magam, sajnos nem igen taníthatom meg kegyelmedet erre. Hát bizon, hiába való volt a’ mafláknak leleményességök, mindennémű próbájuk s ezernyi fejtörésök azon, kire nézve a’ szerelemben bölts embereknek semmi kétségük sintsen: az új házasok elaluvának azon való bánattyukban, hogy nem nyithatták meg a’ házasságnak tsörgő dióját. De böltsességből megegyezének, hogy mindketten azt mondják, jelesül vannak egymással. Mikoron felkele a’ menyetske, még kisasszonyi renden - hiszem még nagyon kitsin vala ő asszonyisága -, igen kérkedék az éjtzakával, mondván, hogy a’ férjek királya jutott volna néki osztályul, de az ő hetyke tsatsogásai és feleletei elárulhaták, hogy semmit sem tud a’ dolgokban. Úgy tetszék mindenkinek, hogy a’ szűznek kisség szerfelett megnyílt az eszetskéje, merthogy kettős ugratás végére egy Roche-Corbon-béli hölgy ösztökélle egy Bourdaisière-béli szűz gyermekleánt, ki még semmit sem tudott a’ dologban, kérdené meg az új menyetskét: „Hány kenyereket vött kegyelmed férje kementzéjéből?” - „Huszonnégyet” - felele a’ mennyetske. S merthogy a’ nemes férj úr szomorúan kulloga, kit a’ felesége igen fájlalt, s szemmel követé, azon reményben, hogy alkalmasint véget ér a’ maflai állapota: a’ hölgyek azt hívék, hogy az éjtzakai örvendetességet drágán fizette meg, és hogy a’ mondott újasszony igen keserüli immáron, hogy ennyire romlásba döntötte őt. Majd a’ reggeli ebédnél jövének a’ rosszmájú kötekedések, kik azon korban pompásan ízlettek az embereknek. Egyik monda, hogy a’ menyetske nyílt természetnek tetszik; a’ másik: hogy az éjtzaka nagy tsapások hullottak a’ 147

kastéllban; emez: hogy a’ kementze égetett; amaz: hogy a’ két tsalád elveszíte valamit az éjtzaka, kit soha meg nem találnak. Azután számtalan egyéb szófia, kétértelmű szóllás, bolondozás, kiket szerentsétlenségére meg sem értett a’ férj. Mivelhogy igen számos rokonok, szomszédok és egyebek sereglettek vala oda, le sem feküdtek, hanem tántzoltak, ugráltak, örvendeztek, amiként a’ főúri lakodalmakon már szokás. Ezt jó néven vevé a’ mondott Braguelongue úr, mert Amboise asszony, felkorbátsoltatván azon gondolattól, mely jófélékben volna mostan leányának része, vete az ő törvénszéki főbírájának valóságos patsirta-sólyom pillantásokat, szerelmes szolgálati idézéseket. A’ szegén helyettes főbíró, ki tudott bánni a’ hajdúkkal és poroszlókkal, ő ki Páris zsebtolvajait és betörőit nyakon tsipegette, tetteté meg nem látni boldogságát, bármennyire intette reá az agg tsoroszlyája. Nehezen is nyomta vállát ezen nagyvilági hölgynek szerelme. Nem is ragaszkodott hozzá másért, tsupán igazságos szellem mián, mivelhogy nem illett egy büntető helyettes főbíróhoz, hogy úgy váltogassa ágyassát, akár egy udvari ember, hiszen ő vala az erköltsnek, rendnek és vallásnak őre. Mégis hamarost véget kelle érnie az ő vonakodásának. Az esküvést követő napon a’ meghívottaknak nagy része elutazott. Ekkoron Amboise asszony, Braguelongue úr és az öreg szülők lefeküdhetének, vendégeik odább állván. A’ vatsora közeledtével a’ nemes főbíró-helyettes úr szóbeli meghagyást nyere a’ magamegadásra, kire már a’ jó illem mián sem hozhata föl, miként perekben szokás, semminémű halasztó ellenokokat. Vatsorának előtte Amboise asszony több mint száz nógatást tőn, hogy a’ jámbor Braguelongue-ot kivonná a’ teremből, holott az új menyetskével vala. De a’ helyettes főbíró helyett kilépe a’ férj, hogy nyájas feleségének édesannyával egyetemben egyet járogasson. Hirtelen, miként tsiperkegomba, kitsírázott a’ maflának agyában a’ mentőgondolat: megkérdezni ezen jámbor asszont, kit ő szemérmetesnek tudott. Megemlékezvén abbéjának istenes tanításairól, aki azt mondta vala néki, hogy minden dolgokban vén és élettapasztalatokban gazdag emberek tanátsát kérje: jónak látá az ő esetit a’ mondott Amboise asszonyra bízni. Eleintén azonban egynehányszor járt-kelt, zavarodott és szájtáti módon, nem lelvén szót az ügy kifejtésére. A’ hölgy is jelesül hallgata, merthogy szörnyűmód gyötré nemes Braguelongue úrnak vaksága, némasága, hülyesége. S ezen megropogtatni való tsemege-szűzfi mellett lépegetvén, kire ügyet sem vetett, nem ötölvén esziben, hogy a’ zsenge szalonnával megszerzett ezen matska ráfanyaloghatna a’ vénetskére, ígyen dörmöge magában. - Azt az istenadta vén dünnyögőjét!... az ő légylábszakállával, lagymatag, vén, őszbetsavarodott, avatag, koszos szakállával; megértés nélkül való, szemérmetlen, asszonyt nem tisztellő szakáll, ki nem érez, nem lát, nem hall; megkoppasztott, eltsépelt, torza-borza szakáll, tsapott szakáll. Hogy a’ talján nyavallya szabadítana meg ezen hervadt orrú, motskos orrú, fagyos orrú, hitetlen orrú, hegedőfa módjára aszott orrú, fonnyadt orrú, lelketlen orrú, árnyékká fogyott orrú, vaksággal vert orrú, szőlőlevélként töpörödött, gyűlölt orrú, vén orrú, széllelbélelt orrú, hulla-orrú gonosz kuraffitól! Fejembe volt-é szemem, mikoron ezen bibirts-orrhoz, ezen vén rozsdás, s orránál tovább nem látó orrhoz szegődtem! Odaadnám az ördögnek az én részemet ezen ótska, tisztesség nélkül való orrból, ezen zamattalan ótska szakállból, ezen szürkeséges avult főből, ezen fajantsi-ábrázatból, ezen vénhedett rongyzatskóból, ezen megrokkant emberrontsból, ezen mondhatatlan nevű holmiból. S szerezni akarok magamnak fiatal férjet, aki jelesül veszen nőül... sokat és minden áldott nap. Majd én... Éppen ezen gondolathoz ért vala, mikoron a’ mafla kiokosodott azon, miként is bontogattya az ő vitorláját ezen fenemód tsiklandós asszonynak elibe, ki is első ékessen kanyarított szóllására tüzet fogott, akár a’ tapló egy katonának tsiholó atzélától. Annak utánna okosságból, hogy elébb jó kiesmérje a’ vejét, monda magában:

148

- Hej! ifjúságos, jóillatú szakáll... Hej! Újdonat-új, formás orr! friss szakáll, szűz orr, érintetlen szakáll, örvendetességgel rakott orr, tavaszi szakáll, szerelemnek szépséges kis kultsa! S vala mit mondania a’ kerten végig menet, mely meglehetős hosszú vala. Annak utánna megszerződék a’ maflával, hogy az éjtzaka beálltával megugrik kamarájából, és az övében szökik, holott - így kérkede - még az attyánál is böltsebbé teszi. Ezen az új férj igen örüle, hálálkodék Amboise asszonynak és kéré, hogy szót se szóllyon ezen megállapodásról. Ezenközben teremtettézett a’ jámbor vén Braguelongue, mondván az ő lelkiben: - Vén huhogó, vén kuvikmadár! Hogy a’ szamárhurut nyúvasztana meg! Hogy a’ rák kezdene ki! Fogatlan ótska vakaróvas, kitaposott paputs, ki nem tart már a’ lábon! nyűtt mozsárágyú! Tízesztendős, elaggott tőkehal, vénhedett pók, ki tsak éjnek idején tud mozogni hálójában! nyitott szemű vén dög. Ördögnek aszott dajkája! Ótskaholmi-áruló vénnek ótska lámpássa, agg boszorka, kinek szeme öl! Vén alkémistának kopott bajsza! vénasszony, ki a’ halált is sírásra fakasztja! szúette orgonaláb! Te száz pengének elhasznált tokja! térdkoptatta ótska templomkapu! Vén persely, kiben mindenki belétett! Minden jövendő boldogságomat odaadnám, hogy leszámoljak véled! Hogy ezen gyengéd, fínom gondolatnak végére ért, a’ szépséges menyetske, kit igen nyugtalaníta ifiú férjének abbéli öreg gondja, hogy nem esméri a’ házasság fontos dolgának ágát-bogát, és maga is semmikép nem sejdítvén annak mivoltát, úgy vélé, hogy nagy gondtul, szégyenségtül és öreg kínoktul szabadítaná, ha maga járna a’ végire. Már előre számolgata, miként tsudálkodik és örvendez majd másnap este, mikoron így szóland hozzá, kötelességire tanítván őt: „Hát ez la a’ dolog nyittya, kedvesem!” Drága nevelőannya az agg embereknek nagy tiszteletire nevelte vala, ennek okáért rászáná magát, hogy kedveskedvén beszél ezen jámbornak fejével, hogy szűrné le számára a’ társalkodásnak édes misztériumát. Ekkoron Braguelongue úr restellé, hogy úgy belegabalyodott az estvéli munkájáról való nyomasztó gondolataiban, és szót nem vált tűzről pattant asszonytársával. Felada hát egy sommás kérdést a’ szépséges új asszonnak, ha valjon igen boldog-é ifiú és bölts férjivel? - Hát böltsnek igen bölts, bizon - felele. - Talántán szerfelett bölts? - monda a’ főbíróhelyettes mosolyogván. Hogy ne vesztegessük a’ szót, hát úgy megértették egymást, hogy hamarost egyéb nótára gyújtottak, ki vígsággal pattogott. Braguelongue úr kötelezte magát, hogy ezen dologban fáradságot nem kímélvén, felvállalja Amboise asszony leánya elméjinek héjból-kikapirgálását. A’ tanítvány megígéré, hogy elmegyen letzkét venni őtőlle. Ne felejtsük, hogy a’ mondott Amboise asszon estebédnek utánna förtelmes muzsikát játsza a’ magas létrán Braguelongue úrnak: hogy hát semmi háladatosság nintsen őbenne azon javakért, kiket tőlle vett vala, hivataláért, pénziért, hűségéért et caetera. Félóráig beszélle, így sem gőzölögvén ki haragjának egynegyede. Ezen azután ezernyi kések repültek egytől a’ másig, de a’ hüvelyeket maguknál tarták. Ezenközben az új házasok szépen lefeküdvén, kiki eltökéllé magában, hogy kisompolyog a’ másiknak akarván örömet okozni. A’ mafla-úr koholá, hogy valahogyan nem fér bőriben s szeretne kimennie. A’ még illetetlen nő ajállá, hogy menne kissé holdvilág-látni. A’ jámbor mafla úr még sajnállá szívetskéjét, hogy egy pertzre egyedül kelletik őt hagynia. Mindketten, ha nem is egyszeriben, kibújtak a’ nász nyoszolyából, sietve iparkodván megszerezni a’ böltseséget és menének a’ doktoraikhoz, kik, meghiszitek azt, igen türelmetlen várakozának. Nyertek is jó tanulságot. Miként? Nem tudnám megmondani, hiszen kinekkinek megvagyon a’ maga külön regulája és praktikája benne és minden tudományokból ez a’ principiumokban legmozgalmasabb. Kétség nintsen abban, hogy soha tanítványok nem habzsolták szomjúbban semminémű nyelvnek, grammatikának avagy tudománynak magyará149

zattyát. Annak utánna a’ két házasok visszamenének fészkökbe, boldogan közölvén egymásnak a’ tudományos kiránduláson való felfedezésöket. - Ejha! kedvesem, - kijálta az asszonyka, - hiszen te már többet tudsz benne az én mesteremnél! Ezen furaságos próbálkozásból erede az ő házibódogságuk és tökélletes hívségök, mivelhogy házasság révében evezésöktől fogván kitapasztalták, hogy mennyivel alkalmatosb a’ másiknak ő természetes minéműsége a’ szerelem mívelésére, hogy nem mint egyéb emberé, nevezetesen a’ mestereké. Életök végéig egymásnak törvényes személlyéhez ragaszkodának hát. Mondta is nemes Moncontour agg korában attyafiainak: - Tegyetek úgy, mint én: Tsapodár a’ fű, de a’ boglya hű! Ez penig a’ hitvesi szerzetnek főfő erköltsi regulája.

150

EGGY ÉJTZAKAI SZERELEM ÁRA Azon a télen, mikoron a’ hugenották első fegyveres felkelése, az úgynevezett Amboise-béli zendülés megindult, vala egy Avenelles nevű prókátor, ki is átengedé a’ Marmouzet-uttzabéli házát a’ hugenották összejövetelei és tanátskozásai számára, az ő emberök lévén, nem igen sejdíté azomban, hogy Condé hertzeg, La Regnaudie és egyebek elvégezték már a’ királynak eltávolítását. A’ mondott Avenelles gonosz veres-szakáll vala: tsuszamlós, miként egy szál édesfa-gyökér, sápadt, miként ördög, aminémők mind a’ Törvénszék homállyában settenkedő patvarosok; másszóval: a’ legalábbvaló ügyvédőfitzkó, ki valaha élt, az akasztásokon nevető, mindent eláruló, igaz Judásfajta. Eggyes szerzők szerint főfő eszű matskaprémes lévén, ezen ügyben felemás artzulatot mutata, „félig füge, félig szőlő”, ahogyan mifelénk mondják, miként ezen históriából is nyilván meglátni. Ezen prókátor vött vala feleségül egy igen kedves párisi pógárleányt, kit annyira félte, hogy megölte volna, ha az ágyneműben való legkisebb rántzáról nem tud számot adni. Hát ez bizony baj lett volna, mert találtatnak ott gyakorta tisztességes rántzok is. De a’ mi asszonyunk hiba nélkül simítá ő gyóltsait, ennyi az egész. Persze, esmérvén ezen embernek gyilkos és gonosz természetit, a’ pógárasszon mindenestülfogván hű vala, mindétig készen, akártsak a’ gyertyatartó, szolgálatra helytálló, akár a’ láda, ki nem mottzan és parantsszóra nyílik. Mégis az ügyvédő egy éles szemű vén tselédnek gyámsága alá rendelte, mely banya rút vala akár a’ szájatlan bögre. Avenelles uraságnak dajkája volt vala, s igen ragaszkodék őhozzá. Szegény pógárasszony, dermesztő házaséletében nem vőn egyéb örömöt, hanemhogy ájétatosságinak elvégzésire el szokott mennie a’ Grève-piatzon való Szent János-templomba, amelly, miként közönségesen tudva vagyon, a’ finom társaság találkozó helye vala. Ehejt, elémondván Miatyánkjait Istenhez, legelteté szemit a’ szépen fésültetett, öltöztetett, simított nyalkákon, kik úgy járának-jövének, sürögtenek-forogtanak, akár a’ valóságos lepkék. Végezetül kirostálla mindannyiok közül egy nemesembert, az anyakirálné egyik kedves emberit, szép taljánt, bele is bolondult, mivelhogy a’ férjfi életkorának májusában vala, öltözete előbbkelő, teste járássa szép, artzán bátorság, és mindazzal meg vala szerezve, kivel a’ szerelmes ember szívének kellős közepin találhat egy tisztességes asszont, kit a’ házasság bilintse igen szorosan köt, kinek ez az állapot pokoli gyötrelem, miért is örökkétig sarkallja a’ hitvessi járom lerázására. Persze, az ifiú nemesember is bele bolondult, amint illik, a’ pógárasszonyba, kinek megértette néma szerelmének titok szavát: hogy miként? azt sem az ördög, sem őkmagok soha meg nem tudták. Annak utánna néma szerelmi eggyhúronpendülés vala kettejük között. Elsőben a’ prókátorné immáron tsak a’ templombamenetelre piperkézett, és mind újabb s újabb násfákkal ékesítve jelent meg ottan. Végezetül már nem gondolt annyira Istenre, hogy nem mint a’ szép nemesemberre - mely dolgot Isten gonosz néven vevé -, s nem gondolván az imádsággal, általadá önmagát azon tűznek, ki égeté szívét, nedvesre váltá szemét, ajakát és mindenit; hiszen ezen tűz mindenkor vízzé oldódik. Gyakorta monda magában: „Életemet odaadnám, ha egyszer társalkodhatnám ezen szépséges szeretőmmel, ki ugyan szeret éngem!” Gyakran meg, ahelyett hogy elmondta volna a’ Szűzasszony litániáit, szívében ezt gondolá: „Tsak érezhetném ezen szép szeretőnek drága ifiúságát, és tökélletes szerelmi gyönyörűségem lehetne, mindent egy pertzenetben megkóstolván: nem törődnék a’ máglyatűzzel, kiben vettetnek az eretnekek.” Tovább, hogy az ifjú látta ezen hölgynek piperéjét és pirosra-válását mikoron felé néze, mindenkor közel mene az ő padjához, intéze hozzá afféle kérelmeket, kiket a’ dámák igen megértenek, annak utánna monda önnönmagában: - Atyámnak ő kettes szarvára esküszöm, hogy megkapom ezen hölgyet, akár életem árán is! 151

Mikoron a’ banya elfordítá fejit, a’ két szeretők szorongaták, tapogaták, érzék, bélehellék, megevék, falák és tsókolák egymást olyan tekintettel, amely lángra gyújtotta volna egy muskéta kanótzát, ha ott muskéta volt volna. Azon szerelem, ki ígyen a’ szívökbe fúródott, nem maradhatott annyiban. A’ nemes-ifiú Montaigu-ből való deáknak öltözék, kezdé megvendégelni a’ mondott Avenelles-nek íródeákjait, és velük tréfálózék avégre, hogy a’ férj környülállásait megesmérné, hogy mikor nintsen odahaza, mikoron utazik el és egyebeket, lesvén egy alkalmatosságra, hogy megszarvazná. Ihol, miképpen adódék ezen alkalmatosság, az ő vesztére. A’ prókátor kéntelen lévén az összeesküvés menetit követni, azért is, mert el vala reá szánva, hogy a’ maga részéről elárulja a’ Guiseknek, mihelyt teheti: Blois-ban készüle, holott akkoron vala az udvar azon veszedelemben, hogy eltávolíttatik. Ezt megtudván, a’ mi nemes emberünk elsőnek mene Blois-ba, s szerze ahajt olyan főfő tsapdát, kiben Avenelles úrnak, furfangossága ellenére, bé kelle esnie, hogy onnan tsak pirospozsgás szarvazottsággal megspékelten ketzmeregjen ki. A’ mondott talján, kit a’ szerelem részeggé tött, egybenhívá mind az ő apródjait és szolgáit, lesben állítá olyképen, hogy mikoron a’ mondott prókátor feleségivel és a’ banyával megérkeznének, minden vendégfogadóban, hol meg akarnának szállani, azt mondják nékik, hogy a’ fogadó megtelt az Udvarnak itt tartózkodása mián, mennének hát másuvá. Annak utánna megszerződék a’ Királyi Nap fogadósával, hogy ő, a’ nemesember, veszi át és foglalja el az egész házat; senki a’ fogadó szokott szolgálati népéből ne maradjon benne. Nagyobb biztonság végére a’ nemes úr elküldé a’ konyhamestert házanépestül falura, oda állítá a’ maga embereit, hogy a’ prókátor semmit ne tudjon meg a’ praktikából. A’ nemesember a’ fogadóban szállást ada az ő baráttyainak, kik az Udvarhoz jöttenek, őmaga penig megtarta önnönmagának egy kamrát azon kamrák fölött, kikben szerelmessét, a’ prókátort és a’ banyát helyezendi el. Persze a’ közmennyezeten tsapóajtót vágata. A’ nemesember főszakátsa átvevé a’ fogadós tisztét, az apródok a’ kuktai ruhát kapták, a’ vászontselédek a’ fogadó szolgálatára állíttatának. Már most tsak arra várakozék, hogy kémei egyben terelnék ezen komédiának személlyeit, tudniillik: az asszonyt, férjét, a’ banyát s mindent, akik hiba nélkül meg is jöttek. Annyi főfő urak, kalmárok, hadfiak, szolgálati személyek és egyéb népek tódultak oda, mindannyian az ifiú királnak, a’ két királnénak, a’ Guiseknek és mind az udvarnak ott tartózkodása mián, s ígyen senki lélek nem hőkölhetett meg, sem nem töprenghete a’ patvarosnak állítatott farkasvermen, meg a’ Királyi Nap fogadójában levő felforduláson. Ihol tehát Avenelles uraság, minekutánna őt, feleségit és a komornaszipirtyót szállásról-szállásra lökték, tessékelték, igen bódognak vallá magát, mikoron a’ Királyi Nap béfogadá, holott az udvarló melegedék és forralá a’ szerelmét. Hogy az ügyvédő betelepedett volna, a’ nemesember egyet járogata az udvaron, lesvén és keresvén dámájának pillantatát. Nem kelle várnia, mert Avenelles ifjasszony hamarost az udvarba néze, a’ dámáknak szokások szerint, és felesméré ahajt az ő gáláns és szerelmes ifiú nemessét, szíve megremegett belé. Hej, de boldog vala! S hahogy történet szerint kisség egyedül találnának lenni, a’ nemes ifiúnak egyetlen pertzig sem kellett volna várnia a’ boldogságra, annyira perzselődött meg az asszonka tetőtől talpáiglan. - Hejj, de melegít az Úrnak napja! - szól az igaz napra értvén, ki erős sugarakat lövelle. Ezt hallván a’ prókátor az ablakhoz szökik és megpillantá a’ mi nemes ifjúnkat. - Urak kellenek, babám! - ordítá a’ prókátor, és elrántván őt karjánál fogva, holmi zsákként az ágyra lódítá. - Fontold meg, hogy ha ódalamon nem kard vagyon is, hanem írószerszámnak ő tokja, e tokban viszontag szurkáló rejlik, s ezen szurkálló a’ te szívedbe döfődik a’ legtsekélyebb házassági bokrétázásra. Valamerre láttam ezen nemesembert, gondolom. Az ügyvéd olyan keserűen gonosz vala, hogy a’ hölgy felállott, s így szólt hozzá:

152

- Helyes! öljön meg! Restellek kegyelmednek hazudni. Soha többé hozzám nem nyúl kegyelmed, minekutánna ekként megfenyegetett. Mánál fogva egyébre sem gondolok, hanem hogy kegyelmednél kedvesebb szeretővel háljak. - Ugyan-ugyan üszőtském, - monda az ügyvédő meglepetten -, kissé felette heves valék. Tsókolj meg, kedvesem és botsáss meg. - Nem tsókolom s nem botsátok meg - felele. - Kegyelmed gonosz ember. Avenelles megdühődvén, erővel akará megkapni, kit a’ prókátorné nem akara néki adni, ezen dologból dulakodás támada, kiből az ügyvédő agyonkarmoltan került ki. A’ gonoszb az vala a’ dologban, hogy a’ kartzolásokkal ekként telefirkált prókátor kéntelen vala otthagyni feleségét, az aggnő őrzésére bízván őt, mivel az összeesküvők tanátsára kelle mennie, holott várakoztak reá. Hogy a’ patvaros kitette lábát, a’ nemesember állítá egyik szolgáját lesben az uttza sarkán, maga penig boldogságos tsapóajtajához fölmene, zörgés nélkül megnyitá és igen halkkal pisszege a’ dámának, ki azt szívével meghallotta; hiszen rendszerint a’ szív mindent meghall. Az ifjasszon föltekint, láttya maga fölött négy bolha-ugrásnyira a’ szeretőjét. Adott jelre megfoga két vastag selyem-zsinórokat, kiknek végiben kaptsok valának szerezve a kar számára, s egy pillanat alatt a’ felső nyíláson által felvonaték ágyából két tsigák segítségével a’ fölső kamarába, a’ tsapó ajtó bezáraték, amiként megnyittatott vala, s ott hagyaték az aggnenő tseléd magára a’ kutyaszorítóban, ki is megtérítvén fejit, nem láta többé se asszonyt, se ruhát, és megérté, hogy az asszony eloroztatott. Miképpen? Ki tötte? merre? hová?... „Hej regő rejtem!” Annyit tudott benne, mint az alkimisták, olvasván boszorkánkementzéjöknél a’ Her Trippá-t. De a’ banya jól esméré az olvasztótégelt és a’ böltsek kövét, vagyis: a’ prókátorné kedves mitsodáját meg a’ szarvazottságot. Nagy döbbenettel várakozék Avenelles uraságra, akár a’ halált várná, mert dühösségében bizon agyonzúz majd mindeneket. Menekülni sem tuda a’ szegény aggnenő, mivel a’ féltékeny ember főfő okosságból magával vivé a’ kótsokat. Avenelles ifjasszon penig lele elsőben fínom vatsorát, jó tüzet a’ kandallóban, még jobbat szeretőjének szívében, ki is megragadá, megcsókolá örömtől könnyezvén, előbb a’ szemit, megköszönvén a’ Grève-piartzi Szent János templomban feléje vetett drágalátos katsintásokat. Annakutánna a’ parás prókátorné nem voná meg szerelmes tsőrit, engedé, hogy imádná, szorongatná, ölelgetné, bódog lévén azon, hogy jelesül imádtatik, szoríttatik, ölelgettetik, az éhes szeretők módjára. Annakutánna megegyezének ketten, hogy egész éjtzaka egymásé lesznek, nem törődvén azzal, hogy mi származik belőle: az asszony szalmaszálnak vallá egész jövendőjét ezen éjtzaka gyönyörűségéhez képest; az ember meg bizakodék hiteliben és kardjában, kivel még több ilyen éjtszakákat szerezhet. Mindkettejük megfeledkezett az életről, egy tsapásra ezer életet élvén át, ezer gyönyörűséget vevén, kiki a’ másiknak kétannyit adván, azt gondolván, hogy egy mélységben zuhantak, kiben szorost ölelkezve akarának hemperegni, egy tsapásra ádázul adván ki lelköknek minden szerelmét. Úgy szerették egymást, amint illik! Nem is esméri a’ szerelmet azon nyavallyás pógár, ki békéssen hál ő házastársával, mert nem tudja, mely iszonyatos szívrendület, forró életlövellés, hatalmas mámor vagyon abban, hahogy két ifiú szeretők fehér egyességében és vágyakozástól fénylőn egybentársalkodnak, a’ halálveszedelemmel szembenézvén. Az ifjasszony és a’ nemesember nem igen illeték a’ vatsorát, hanem mindjárt lefeküvének. Haggyuk dolgukkal, hiszem nintsen szó - ha csak nem a’ paraditsombéli előttünk esméretlen nyelvben -, ki az ő gyönyörűséges félelmöket és félelmetes remegésöket megmondhatná. Ezenközben férjurasága, ki olyan tökéletesen megszarvaztaték, hogy minden házassági emléket elsöpört a’ szerelem, a’ mondott Avenelles nagy tsávában vala. A’ hugenották tanátsára megjelenék Condé hertzeg, kíséretében penig főfő emberek és atyamesterek; itt megszententziázták, hogy eltávolíttyák az anyakirálnét, a’ Guiseket, az ifjú 153

királt, az ifjú királnét és megváltoztattyák az Álladalmat. Válságosra fordulván a’ dolog, a’ prókátor úgy vélé, hogy feje kotzkán vagyon, nem érezé az agyára plántálódó tzímert, hanem futvást mene kiteregetni az összeesküvést de Lorraine bíboros elibe, ki is a’ mondott patvarost elvezeté hertzegi báttyához, holott hármok sokáig hányá-veté az ügyet. Szép ígéreteket tőnek Avenelles úrnak, kit éjféltájt nagy nehezen elbotsátának, mikoron is titkon elhagyá a’ kastélyt. Ezen szempertzben a’ nemesember apródjai és minden házanépe pokoli éjféli tivornyát tsapának urok alkalomszerű nászának tiszteletire. Avenelles megérkezék a’ dáridó kellősközepiben, mikoron javában folyt a’ vidám poharazás és kurjongás, s szívén találta a’ bolondozás, hurrogás, nevetés és megsápult színiben, hogy kamrájába érvén, tsak a’ banyát lelte ottan. Szegény vászontseléd beszélni akara, de a’ prókátor menten torkára nyúlt a’ kezivel és intéssel hallgatást parantsola néki. Annakutánna kotorásza a’ holmi között és vőn onnét egy jeles tőrt. Ahogy kivoná a’ tokból és megtapogatá, a’ tsapóajtón által szabados, gondatlan, vidám, szerelmetes, kedvességes mennyei katzaj dördült, utánna könnyen érthető némi-nemű igék. A’ ravasz fiskális eloltá gyertyáját, a’ deszka résin által, holott a’ bíróságon kívüli ajtónak hibája vala, láta olyan világot, ki naggyábul felfedé néki a’ mistériumot, megesmérvén feleséginek és a’ vitéznek szavát. A’ férj megragadá a’ tseléd karját, mene vélle a’ garáditsomon fel-felé, matska léptekkel, keresni a’ szerelmesek kamrájának ajtaját, kire könnyű szerrel rá is talált. Persze, nagy darab prókátor lévén, egy lökéssel bényomá az ajtót, egy szökkenéssel fennterme az ágyon, holott feleségét félmezételen a’ nemesember karjában lepte meg. - Ah! - kiálta az asszony. A’ szerető elhárítván a’ szúrást, ki akará tépni a’ tőrt a’ patvaros keziből, aki erőssen fogta. Hát ezen élet-halál hartzban a’ férj mottzanni sem tuda, mivel helytartója most atzélujjakkal fogta, felesége penig marta-martzangolta szép fogaival, rágta, miként eb a’ tsontot. Másként és jobban akará hát tsillapítani haragját. Ezen újonnan szarvaztatott ördög megparantsolá sunyi szóval az ő paraszti szavajárásán a’ dajkának, hogy kösse egyben a’ szerelmeseket a’ csapóajtó selyem kötelével, és messzire vetvén a’ tőrt, segéle a’ banyának a’ béhálózásban. Ez ilyeténkép meglévén, néhány kézmozdulattal, kendővel bétömé szájokat, hogy ne üvöltsenek és futott szó nélkül jó tőréért. Ebben a’ szempertzben belépének a’ Guise hertzegnek több hadnagyai, kiket a’ tsetepáté mián senki nem vött vala észre, s tűvé tevén a’ fogadót, keresék Avenelles urat. A’ megzsinórozott, megpetzkelt és félholtra vert uraság apródjai hírtelen kiáltással figyelmessé tették a’ katonákat, kik a’ tőrös ember meg a’ szerelmesek köziben veték magokat, elvevék a’ fegyvert, s megteljesíték a’ hivatalukat, lefogák és el-vivék a’ vártömlötzben a’ prókátort, feleségit, és a’ banyát. Erre a’ Guise uraságok emberei megesmérék az ő uraiknak hívét, kit a’ királné éppen most alig várt a’ tanátskozásra, s parantsok lévén, hogy a’ gyülekezetbe menesszék, felszólíták, hogy menne vélök. Hát amint a’ már megszabadított nemesember öltözködnék, monda halkkal a’ tsapatkapitánynak, hogy fejvesztés alatt, s az iránta való szeretete mián legyen gondja a’ férjet távoltartani az asszontól, ígérvén néki grátziáját, jó előlépést, sőt sok dénárokat, ha ez dologban figyelmezvén, szót fogad néki. Annak utánna nagyobb bizonyság végére, felfedé előtte az ügynek miértjét, hozzátevén, hogy ha a’ férj közel találna lenni ezen édes asszonyhoz, kétség nélkül akkorát rúgna hasába, hogy soha meg nem gyógyul tőle. Végezetül ajállá neki, a’ hölgyet tsukja a’ kastéll tömlötzének kíes helyére, a’ kertek színén, a’ prókátort meg dugja némi-nemű jó likba, lántzra verten, és penig jól. Kit a’ mondott kapitán meg is ígére, és intézé a’ dolgokat a’ nemes ember akarattya szerint, ki követé a’ dámát a’ kastéll udvaráiglan, bizonynak mondván néki, hogy ezen praktika özveggyé teendi, ő meg talán törvényes feleségül vészi majdan. Avenelles úr tsakugyan egy tömlötz-fenekére vetteték, holott éltető ege sem vala, kedves felesége penig téteték egy kitsiny bényillóban, ő felette, kedvesére való tekintettel, ki nem vala egyéb, hanem Sardini Scipio úr, Lucca-béli nemes, igen gazdag, s amiként feljebb mondattatott, kedves embere 154

Medici Katherina királnénak, ki is akkoron egy húron pendül vala a’ Guisekkel. Felmenvén hamarost a’ királnéhoz, holott szinte akkoron nagy titok tanáts tartaték, megtudá a’ talján, hányadán volnának, s az Udvarnak veszedelmét. Sardini uraság nagy bajban és ezen baj mián fejveszetten lelé a’ titok tanátsokat. De ő megnyugtatá, mondván, hogy mindannyijan hasznát látják majd, hahogy a’ királt az Amboise-béli kastéllban telepítenék, holott az eretnekek úgy fogattatnának meg, miként róka a’ zsákban és mind egy szálig megöletnének, mely kibúvót ő a’ legböltsebbnek ítéllé. Tudjuk, hogy az anyakirálné és a’ Guisek tsakugyan ezen tsellel éltenek, s hogy minémű véget ért az Amboise-béli felkelés. De ez nem a’ jelen história derékrésze. Hát, amikoron reggelre kelve mindenki elhagyá a’ királné kamaráját, holott minden elvégeztetett vala, Sardini úr nem feledkezék meg a’ pógárasszonyka iránt való szerelméről, bár akkoron erőst meg vala fogódván a’ szépséges Limeuil szerelmében, ki az anyakirálné udvarához tartozék és a’ Turenne-béli la Tour-ház révén a királné leányrokona vala. Kérde ez okon, mi okból vettetett volna ketretzbe a’ drágalátos Judás? De Lorraine kardinális monda néki, hogy semmi gonosz szándéka nintsen a’ mondott patvaros irányában; de tartván az ő köpönyegforgatásátul, hallgatásának mentül nagyobb biztonsága végére raká árnyékba, az ügy zárultáig, s majd annak idején és helyén szabadon botsáttya. - Szabadon botsáttya? - szóla a’ Lucca-béli. - Ugyan! Tegye zsákban és vesse ezen fekete talárt a’ Loire-ba. Elsőben: esmérem őt, nem az az ember, hogy megbotsássa kegyelmednek megtömlötzöztetését, s megtér majd a’ prédikátorokhoz. Ekként Istennek tetsző dolog ezen eretnek láb alól tétele. Akkoron senki nem esméri a’ kegyelmed titkait, az ő tzinkosai közül penig eszibe sem jut senkinek megkérdeni kegyelmedtől, hogy ő hova lött, mert hiszen elárulta őket. Hadd szabadítsam ki a’ feleségit és rendezzem el a’ többit. Lerázom őt kegyelmed nyakáról. - Ejha! - szóla a’ bíboros. - Kegyelmed tanátsa jó. Megyek hát, hogy még szorosabbá tégyem mindkettejük fogságát, addig is, míglen meglatolom kegyelmed szavait. Hé, halljátok! Jöve egy porkoláb, kinek parants adaték, ne engedne senkit is érintkezni a’ rabokkal. Annak utánna kéré a’ bíboros Sardinit, jelentené a’ vendégfogadóban, hogy a’ mondott ügyvédő eltávozott Bloisból, visszatérvén Párisba az ő pereihez. Azok az emberek, kiknek rendeltetett vala a’ prókátornak elfogatása, szószerinti parantsolatot kaptak, hogy előbbkelő emberül bánjanak vélle. Nem is vetkeztették le, sem el nem kobozták dolgait, s így a’ mondott prókátornak megmaradtak erszényében harmintz aranytallérai, és föltette magában, hogy mind elveszti bosszújának megelégítésében, és nyomós okokkal bizonyítá a’ tömlötz őreinek, hogy jussa vagyon meglátogatni feleségét, kibe bolondul szerelmes, és követelé az ő törvényes felekezését. - Sardini maga részéről féltvén szeretőjét a’ veres szakállnak szomszédságától, és attól tartván, hogy nagy baj szakadhatna reá, elvégzé, hogy éjnek idején megszökteti s bátorságos helyre tészi. Fogada hát hajósokat, lesben állatá a’ híd mellett, és megparantsolá három legügyesebb szolgájának, hogy reszeljék el a’ fülke rátsát, vigyék magokkal a’ hölgyet a’ kertek falához, holott ő várakozik. Az előkészületek meglőnek, vásárlának jóféle ráspolyokat. Már reggelre kihallgatást nyert vala az anyakirálnétól, kinek kamarái a’ sántzok felett valának, holott a’ mondott prókátor és felesége bé valának rekesztve. Bizakodék abban, hogy a’ királné örömest rááll ezen megszöktetésre. A’ királné el is fogadá, és Sardini esedezék ne venné gonosz néven, ha a’ bíboros és Guise fenség tudtán kívül megszabadíttya ezen dámát. Annak utánna újfent kéré, mondaná meg de Lorraine úrnak, hogy az embert vesse vízbe. Kire a’ királné monda: Ámen. Ekkoron a’ szerelmes külde hamarost az ő hölgyének egy levélkét egy tál ugorkában, tudatván vélle közeli megözvegyülését és a’ menekülés óráját; melly dolgot a’ pógárasszony igen jó néven 155

vevé. Esthajnal tájában a’ királné az őrállókat eltávolítá, küldvén őket holdvilág-nézni, kitől ő félt; hát a’ szolgák sebest leszedik a’ rátsot, pisszentének a’ hölgynek, ki is késedelem nélkül jöve s el-kivezetteték a’ falhoz, holott Sardini uraság várakozott. De mikoron a titokajtó a’ talján s a’ hölgy mögött bézárult, a’ hölgy leveti köpenyegét, s ihol a’ dáma prókátorrá vedlik, s ihol a’ mondott prókátor már torkon szorongattya koronázóját és fojtogattya, a’ víz felé vonszolván őt, hogy a’ Loire fenekére vesse. Sardini megoltalmazza magát, üvölt, kapálódzik, de nem tud kiketzmeregni ezen taláros ördögnek öleletéből, hiába a’ tőrszerszáma. Annak utánna elhallgata, egy potsolában esvén a’ prókátor lába alatt, minek utánna a’ pokoli dulakodás kapálózás közben, a’ hold világánál meglátta a’ prókátor artzát az ő feleségének vérétől fertezettnek. A’ dühöngő fiskális így hagyá a’ taljánt, holtnak gondolván őt, meg azért is, mert szövétnekes szolgák jöttenek futvást. Még vala annyi ideje, hogy a’ bárkában szökjék és nagy sietve odébb álljon. Ilyeténkép egyedül halt meg Avenelles-né ifjasszony, mert Sardini urat ott lelék fektében, s rosszul fojtatván meg, felépüle ezen gyilkoltatásból. Későbben feleségül vevé a’ szép Limeuil-t, amiként tudván vagyon, minekutánna ezen szép leán gyermeket szült vala a’ királné kamarájában. Mely nagy hibát a’ királné, jóindulatból, titkolni akará. Sardini úr penig nagy szerelme mián, házassággal fedezte, kinek is Katherina anyakirálné adá a’ szép Loire-menti Chaumont uradalmot kastéllostul. Azonban olyan ádázul fojtattatott, kínoztatott, agyongázoltatott és tapostatott vala a’ férjtől, hogy nem igen vénült meg, s tavaszra özveggyé tevé a’ szépséges Limeuil-t. A’ prókátort penig dühös tette ellenére sem keresték büntetésre. Sőt, volt annyi esze, s bevétette magát a’ békekötés ediktumába azok számában, kiket nem szabad bántani, s megtére a’ hugenottákhoz, kiknek küldetésiben Németországban él vala. Szegény Avenelles-né! Imádjatok az ő lelki üdvéért, mivelhogy nem tudni, hova vetteték; nem vala része egyházi imádságban, sem kereszténi temetésben. Haj! Gondoljatok reá, ti dámák, kik boldogok vagytok a’ szerelemben.

156

A’ MEUDONI VÍG PLÉBÁNOSNAK Ő PRÉDIKÁTZIÓJA Rabelais Ferentz mester azon a’ télen mene utolszor Henrik királynak, ez néven másodiknak udvarába, amellyen a’ természetnek rendellése mián itt kelle hagynia testi ujjasát, hogy örök életre támadjon megint az ő míveiben, mellyek a’ soha divattyát nem múló philosophiával fényeskednek. A’ jámbor akkoron éppen, avagy kevés híján, hetven fötskeköltést számlált. Homérossi fejiről immár lekopott vala a’ haj, de az ő felségessen pompázó fejér szakálla még tellyes ékességében vala, szelíd mosolygássa még a’ tavaszt szórta, valamikép az ő magos homlokán minden böltsesség ragyoga. Szép agg ember vala, mondják azok, akik szerentsések valának látni az ő ábrázattyát, amellyen egyetemben valának baráti egyességben Sokratesnek és Aristophanesnek, a’ hajdani ellenségeknek képei. Mikoron tehát hallá végórájának fülben-tsendültét, rászáná magát elmenni köszönteni a’ frantzia Királyt, mivelhogy a’ mondott felség a’ Tournelles-kastéllba költözvén, a’ jámbor plébános, aki a’ Szent Pál kerteknek eggyik házában lakozék, egy nyíllövésnyire vala az udvartól. Valának akkoron Katherina kamorájában Diana asszon, akit főfő politikából fogada el gyülekezetibe; a’ Királ; tovább a’ Tábormester úr; de Lorraine és du Bellay bíborosok; nemes Birague és egyéb taljánok, kik a’ királné fedezete alatt magos poltzra vergődtenek immáron az Udvarban; az Admirális, a’ szolgálati személlyek hivatallyokban, azonfelyül némi-nemű poéták, teszem Melin de Saint Gelays, Philibert de l’Orme és Brantosme uraság. Észben vevén a’ jámbort, a’ királ, ki is mókás embernek betsülé, monda neki mosolyogván, rövid beszélgetésnek utánna: - Eresztettél-e mán vaj egy prédikátziót a’ Meudoni plébániád nyájjának? Rabelais mester azt gondolván, hogy a’ felség kötekedni akar vélle - hiszem soha egyéb gondja nem vala plébániájára, hanem járandóságinak felvétele -, felele tehát: - Felség, az én báránkáim minden helyeken vadnak, az én prédikátzióimat penig hallgattya mind a’ főfő kereszténség. Annak utánna szemit végig járatván mindezen udvari embereken, akik, du Bellay és Châtillon kivételével, Jantsi-tudóst szoktanak látni őbenne, holott ő vala az okosok királya, s inkább királ, hogy nem mint az, kinek az udvarnokok pusztán malasztadó koronáját tisztelék: gonoszkodó kedve szottyant hát, hogy minekelőtte elhordaná tsidmáját ezen világbul, philosóphussi módra fejökre hudozna valamennyiöknek, akártsak a’ jámbor Gargantuának tetszett a’ Párisbélieket megöntözni a’ Nôtre-Dame tornyairól. Imígyen folytatá hát: - Hahogy felségednek kedvire szolgálna, jól tarthatnám némi-nemű mindíg használatos szép prédikátziótskával, kit tartogatok balfilemnek dobja alatt, hogy alkalmatos helyen elmondjam udvari példázat gyanánt. - Ti urak - szóla a’ Király -, Rabelais Ferentz mesteré a’ szó; üdvösségünk vagyon a’ dologban. Vesztegjetek tehát, és nyissátok meg fületeket; őkegyelme igen lelékeny evangyéliomi furaságokban. - Felség! - szóla a jámbor. - Kezdem. Ezen mind az udvarnokok elhallgatának és körben telepedének, fűzfavessző móggyára egybenhajladozván Pantagruelnek attya köré, aki a’ következő históriát bontogatá nékik ollyan szavakkal, kiket a’ mentől jelesb ékesszólás sem érhetne utol. De mivelhogy ezen históriát tsak a’ szájhagyomány tartotta fenn számunkra, nem veszik majd zokon a’ szerzőtől, ha a’ maga módján törlíti meg. 157

Agg napiban Gargantua bogaras szokásokra kapott, mely dolgon az ő háza népe igen tsudálkodék, de megbotsáttaték néki, mert hétszáznégy esztendűs vala immáron (nem amiként Alexandriai Szent Kelemen írja az ő Stromatá-iban, ahol azt akarja elhitetni, hogy negyednappal fiatalabb volt volna, amire nem nagy igyet vetünk). Hát ezen atyaságos gazdát, látván, hogy minden kasul-bakul járna az ő házában, s hogy kiki maga felé vonná a’ gyapjat, öreg félelem szállotta meg, hogy végső pertzeiben nem lészen betevő falattya. Elvégezé tehát, hogy dominiumainak tekélletesb kormányát süti ki. Helyessen tevé pedig. A’ Gargantua-palotának elrekesztett szárnyába eldugott jókora halom veress búzát, azonfelyül húsz fazék mustárt s egynehány jóízű miegymást, teszem Touraine-i aszalt szilvát és sárgabaratzkot, pogátsát, töpörtűt, pörtzöt, Olivet-sajtot, ketske- és egyéb sajtokat, miket jól esmérnek Langeais és Loches között, vajas főzeteket, nyúlpástétomot, sóbafőtt katsát, korpás disznólábat, sárgarépaés tört-borsó-ételeket, tsínos kis ládikákban Orléans-i birsalmasajtot, orsóhalat hordószámra, zöldmártásos bödönöket; folyami vadpetsenyét, mint: tsászár-fajdot, pirók rétzét, tarkagémet, tengeri sóban pátzolt flamingót; aszú-szőllőt; híres-neves őse, Légykapó feltalálta fistelt nyelvet, tovább édességeket Gargamella számára innepnapokra; végezetül számtalan egyéb dolgokat, amellyek sorozatát olvasni a’ Ripuáriákban11, a’ Capituláriák12, Pragmaticák13, királyi Rendeletek és Institutiók kósza levelein. Már most a’ mi jámborunk orrára tevé a’ pápaszemit, vagy a’ pápaszembe az orrát, s keresni kezde némi-nemű szép sárkányt vagy egyszarvút, kinek őrizetire bízhatná ezen drága kéntset. Ezen gonddal, gondolattal járogata eggyet a’ kertjében. Griffmadár nem igen kellett néki, merthogy az Egyiptom-béliek megjárták vélle, amiként a’ hierogliphekből kiviláglik; visszautasítá a’ lidértzek raját, mert hogy a’ tsászárok is torkig valának velök, még a’ Rómaságbéliek is, amiként a’ Tacitus nevű alattomos tudósít. Elveté nemkülömben a’ Senatusba egybegyűlt Picrocholeokat14, a’ mágusok hadát, a’ Druidák tsordáját, a’ pápabolondok seregét, meg a’ maszorétákat15, kik úgy burjánzának, miként az ebfű, ellepvén mind a’ földeket, amikén fija, Pantagruel, bészámolt néki az utazásábúl megtérvén. Hát a’ jámbor gallus módra legallyazván az ókori históriákat, eggyetlen fajta sem nyerte meg bizodalmát, s ha szabad, hát kunyorál vala a’ minden dolgok Teremtőjétül új valamit. De nem akarván őt megküssebbíteni dibdáb dolgaival, a szegén Gargantua nem tudta, kire essék választása, s bajban vala annyi marha őrizetlen volta mián, mikor előtalála uttyán egy szép tzitzkányt, a’ nemes tzitzkányi nemzetségből valót, akinek tzímere égszín mezőben tsupaszáj. Mohammed hasára! remek egy hím vala, egész nemzetségében neki vala a’ legszebb farka, s úgy déltzegeskedék a’ napfényben, miként Isten hős tzitzkányához illik, kevélykedvén azon, hogy mind az Özönvízkori világújhodástul számíthattya ő származását, merthogy a’ mindenség törvénpalotájában béjegyzett megdönthetetlen hitelű nemessi oklevél: az oekomenikus jegyzőkönyv szava szerént, Noé bárkájában már volt tzitzkány... Ehejt Alcofribas mester megemelinté küsség a süegét és monda kegyelettel: 11

Ripuáriák - ősi germán törvénygyűjtemény. Clovis fiának, Thierrynek, Austrázia királyának tulajdonítják.

12

Capituláriák - a Karolingok törvénygyűjteményei.

13

Pragmaticák - a francia királyok intézkedései a pápa hatalmának korlátozására.

14

Picrochole - a Gargantuában szereplő komikus hadvezér, Pyrrhus-féle típus.

15

Maszoréták - az Ótestamentum szövegének hűségét megőrző, az olvasásmódokat megállapító tudósok. Az itteni felsorolás Rabelais könyvének fantasztikus világából szeszélyesen kiragadott, inkább színező, mint értelmes fogalomhalmaz. 158

- Uraim, Noé ültetett elsőnek szőllővesszőt, és elsőnek vala szerentsés megzajosulni a’ bortul... Mert hát nyilván, folytatá, volt már tzitzkány a bárkában, honnét mindnyájan származunk. Ámde az emberek elfajultak, a’ tzitzkányok nem, mivelhogy a’ tzitzkányok inkább féltik pais-tzímerüket minden egyéb állatnál, nem fogadnak magok közé mezei egeret, még ha ezen mezei egérnek megvolna azon különvaló tehetsége, hogy a’ homokszemeket szép zsenge mogyoróvá változtassa. Ezen szép nemesemberi virtust a’ jámbor Gargantua szereté, úgy választa hát, hogy ezen tzitzkánynak adja az ő éléstárának helytartóságát a’ mentől teljesb hatalommal, az Igasságszolgáltatás, a Committimus16, az országos felügyelet jussaival, Eggyházastul, Had-ügyestül mindenestül. A’ tzitzkány megígéré, hogy jól teljesíti hivatalát és megteszi hívséges tzitzkányi kötelességit, azon kikötéssel, hogy szabadon élhet a’ gabonarakással. Melly dolgot Gargantua méltányosnak ítélé. Ihol az tzitzkányom ketske-bukot hány az ő szép tanyáján, bódog, amiként tsak fejedelem bódog lehet, megyen megesmérni az ő rengeteg mustár-birodalmát, mézesországait, sonkatartományait, hurka-vármegyéit, mazsolahertzegségeit, minden rendű és rangú báróságait, felkapaszkodván a’ búzarakásra, mindenen végigsepervén farkával. Eggy szó mint száz: mindenütt hódolattal fogadák a’ bögrék, tisztellő tsendben sort állván, egy-két arany kantsókat kivéve, amellyek egymásba ütődének, olymint templomi harangok, riadó gyanánt, kit a’ tzitzkány igen szereté, fejbittzentéssel köszöne jobbra-balra, sétálván egy fénysávban, amely megvilágítá birodalmát. Ugyan tsilloga az ő egérszürke köpönyege, hogy azt gondoljátok valami-némű Éjszaki királ ő, tzobolyprémes bundájában. - Ennek utánna kerengvén-forogván, szökdétselvén és bukdátsolván, ropogtata két búzaszemet, a’ garmadán állvást, akártsak királ teljes Udvar közepett, s a’ mentől derekabb tzitzkánynak tudá önnönmagát. Ezen pertzben jövének szokott likaikba az éjjel járó Udvarnak nemes urai, hisz halk lábbal futkároznak a’ padlón, patkányok, egerek és valamennyi rágtsáló nemzetség, orvok, semmitévők mindnyájan, kikre panaszolkodnak pógárok, gazda-asszonyok. Látván a’ tzitzkányt, inukba szállt a’ bátorságuk és veszteg maradának viskóiknak küszöbén. Mindezen apródad-fejűek közzül előlépe nagy darabig egy hitetlen agg a’ tipegő és rágitsáló egérnemzetségből, kidugá orrát az ablakon, s nekibátorodék szemibenézni ezen nemes tzitzkány úrnak, kevélyen nyugodván a’ farán, farkintzája égnek, és végezetül megesméré, hogy ehejt ördög vagyon, kitül tsak karomtsapást lehet kapni. A dolog ekkép álla. A jámbor Gargantua azt akarván, hogy minden tzitzkányok, matskák, menyétek, nyestek, ürgék, egerek, patkányok s egyéb azon szerzetbéli gonosz fajzatok mindközönségesen elesmérjék az ő helytartójának méltóságát, gyengéden bémártotta az ő spékellőnyárs szabású hegyes orrmányát pézsma-olajba, mely szag attólfogva örökre szállt a’ tzitzkányokra, merthogy a’ helytartó, Gargantua bölts intelme ellen hozzádörgölődött a’ többi turkállófélékhez. Ebből eredének a’ Tzitzkányország-béli zavargások, kikről majd beszámolok nektek egy jó história-könyvben, ha futtya az időmből. - Ekkor egy agg egér vagy patkány - a’ Talmudi rabbinusok még nem értenek eggyet a’ fajtára nézvést - megesmérvén ezen felyülmondott szagon, hogy a’ tzitzkánynak hivatallya volna őrködni Gargantua magtára felett, és megszóratott volna külöm-külöm virtusokkal, felruháztatott elégséges hatalommal, s mindenkép megerősíttetett volna: attól tartott, hogy onnantova nem élhet többé az egéri szokás szerént morzsával, rágtsálni valóval, kenyérhajjal, hulladékkal, vakarékkal, maradékkal, darabokkal, törmelékkel meg a patkányok igéretföldjének egyéb javaival. Hát ezen nagy bajban a’ jámbor egér, ki ollyan ravasz vala, mint vén udvarnok, aki látott két régens uralmat és három királyokat, elvégezé tapogatózni a tzitzkány elméjin és szentelé magát valamennyi pótzegérszabású álkaptzák üdvének szolgálattyára. Szép dolog volt vóna ez embertől is, hát még egértől, ha fontollóra vesszük önös, zárt életű, szemtelen és artzátalan minéműségét; hogy 16

Committimus - rendeletek kezdőszava. 159

akarattyát elérje, egy ostyára undokolkodhatik, restellés nélkül, egy papi stólát megrághat, szent kehelyből ihatna, Istenre semmi gondja lévén. Az egér tehát odalépe, szépen hajlongván, a’ tzitzkány pedig engedé kissé közel lépni, mert azt meg kelletik mondanom, hogy a’ tzitzkányok természettől fogva gyenge látásúak. Ekkoron a’ Rágtsálók Curtiussa mondá ezen igéket; nem az egéri népszólláson, hanem ékes Toscanai tzitzkánynyelven: - Fenséges uram, sokat hallottam beszélleni a’ kegyelmed dütső nemzetségéről, amelynek mentől alázatosb szolgája vagyok, és esmérem fenséged őseinek hősi legendájukat, kiket is hajdanta tiszteltek vala a’ régi Egyiptomiak, ugyan imádván őköt valamikép egyéb szent madaraikat. Azomban fenségednek prémes bundája ollyan királyi módra illatos, olyan tsudafintsetse-pazérlatossággal tserzett, hogy tsak kötve hiszem fenségedet ezen fajtához tartozni, mert ehhez fogható déltzegen öltözöttet sohase láttam. Fenséged az ősi antik módra ropogtatá meg a’ magszemet; orrotskája a’ böltsesség orrmánya; úgyan hánnya a’ lábát, miként tudós tzitzkány. De ha fenséged igaz tzitzkány, hát kelletik lenni fülinek néminemű helyén némi-nemű fölsőbb halló-tsöve, kit némi-nemű tsuda-ajtó bérekeszt némi-nemű koron, némi-nemű módon, a fenséged titok-parantsolattyára, engedelmet adván fenségednek néminemű okon, hogy ne halljon némi-nemű dolgokat, kik fenségednek nem kellemetesek, s tekéntve a’ fenséged szentséges és mindent megérteni alkalmatos hallását, gyakorta sértenék fenségedet. - Abbizon - monda a’ tzitzkány -, ihol, letsapódott az ajtó, egy szálat se hallok. - Had lássuk - felele a’ vén pajzán. S mene a’ búzarakás köllős közepibe, s nekifoga megtömni zatskójának mélységit télire. - Hallja-é fenséged? - Hallom a’ szüvemnek ide-oda lüktetésit. - Kuik - mondának mind az egerek -, pompásan túljárunk az eszin! A’ tzitzkány azt hivén, hogy hív szolgára akadt, megnyitá muzsikabéfogadó üregének tsapóajtaját, és meghallá a’ likba ömlő magnak zizegését. Ekkor nem is folyamodván a’ commisariusok jó törvén-tartásához, ráugrék a’ vén egérre és menten megfojtá. Dütső halál vala ez, mert a’ búza színin halt meg, s vértanúnak avattaték. A tzitzkány fogta füleinél és tevé a’ magtár ajtajára, a’ török Porta móggyára, ahol az én jó Panurge-öm kis hijján karóba huzattatott. A haldoklónak iveltésire mind az egerek, patkányok és pereputtyuk kitódulának a’ likaikbul. Annak utánna az éttzaka beálltával menének mindannyájan a’ pintzébe, egybenhívattatván, hogy tanáltsot tartanának és meghánynák-vetnék az országos dolgokat, melly vitához - a’ lex Papiriához17 és egyebekhez képest - a’ törvényes feleségek is bébotsáttatának. A’ patkányok az egerek előtt akarának járulni, s az elül-ülésen való tzivakodás majd hogy el nem rontott mindent. De egy temérdek patkány karonfoga egy egeret, mire patkány komák és egér komámasszonyok ekként párosodván leülepedének hátsójukra, farkok égnek, orruk előreszegezvén, szakállokat rázogaták, szemök tsilloga, akár a’ patsirtasólyomé. Kezdeték akkor a’ tanáltskozás, s végezteték szitkozódással, s olyatén hajbakapással, hogy méltó volt volna az oekumenikus atyák ő zsinattyukhoz. Ezek mondának igent, azok nemet, egy arra menő matska megijedt s eliramodott, hallván ezen furtsa lármát: bu-bu, fru-u-u, vik-vik! briff! brif!-naknak!, fuiksz-fuiksz! tr-tr-tr! razzazaza! br-br! Ráá! fuiksz! Mindez jól egybenolvada zenebonává, hogy a’ városháza-béli tanátsnokok se tsinálhatták vón külömben. Ezen vihar 17

Papirius római főpap gyűjtötte egy tárba a köztársaság kikiáltását megelőző törvényeket, ezt a gyűjteményt nevezték Lex Papiriának. 160

közepette egy küsded egérke, aki nem vala még a’ törvénpalotába-lépő korban, bédugá orrotskáját egy hasadékon. Szőre lágy vala, miként a’ meg nem fogattatott egereké szokott lenni. Hogy a’ zergés nőttön-nőtt, szintazon mértékben követé a’ dereka az orrotskáját, s a’ lejányasszon ráesék egy hordó-abrintsra, s ollyan jelesül lógva marada rajt, hogy azt gondoltátok vóna, némi-nemű antik domború-képbe vésetett kedves remekmű. Egy vén patkány, égnek emelvén szemit, hogy esedezzen bölts gyógyétást az Álladalom bajaira, s megpillantván ezen tetszetős, nyájas-kedves szabású egérkét, hirdeté, hogy az Álladalmot senki egyéb nem válthattya meg, hanem az. Mind az orrmánykák odatérülvén ezen üdvöske felé, megnémulának, eggyképpen kimondák, hogy odaeresztik a’ tzitzkányhoz, és némi-nemű írigy egerek bosszúsága ellen diadalmassan vivék is őt a’ pintzébe; ahol látván őt aprókat lépegetni, hátsó tárának rugalmas dolgait hibátlan riszálni, hamiskás fejetskéjét himbálni, lebegtetni áttetsző fületskéit, szája szélit és a’ bufája körül serkedő bajuszkáját megnyalogatni pitzin rózsálló nyelvivel, a’ vén patkányok szerelmessek löttenek belé, dörmögtek és morfondáltak rántzos, fejérszőrű mogyorólesőikkel, akártsak hajdanában Trója vénei, mikoron a’ feredőből megtérő Helénát tsudálták. A szűzetskét bétsempészék tehát a’ magtárba azon hivatallal, paráznásítaná meg a’ tzitzkánynak ő szüvét, hogy megmentse a’ gabona-ropogtatók nemzetét, amiként egykoron a’ héberek Esztere mielte Ahasverus szultánnal Isten népiért, a’ Főfő Könyv írása szerént (mert hiszen a’ Biblia szó a’ görög Biblos-ból ered, mintha mondaná: az eggyetlen Könyv). Az egér megígéré, hogy felszabadíttya a’ magtárt. Történet szerént az egerek királnéja vala ő, bársonos-puha, szőkétske, kövéretske egér, a’ legaranyasabb hölgyike ki valaha vígan a’ detzkákon tipegett, bódogan futkároza a’ fali létzeken, kedvességes kejáltásokat tevén, ha gyiót, morzsalékot, kényértsutkát lelt jártában-keltiben; igaz tündér, szépséges, dévaj, tiszta gyémántként ragyogó tekintetű, kisded fejő, selymes szőrű, tzéda testű, rózsálló katsójú, bársonyos farkú jó házból való egérke, szép szavú, természet szerént örömest fekve élő, semmitévő játszi egérke, furfántosb egy Sorbonne-béli vén doktornál, ki betéve tudja a’ Decretáliát18, eleven, fejér hasú, sávos hátú, kinek apródad tsötsikéi úgy domborikálának akár a’ sejtelem, gyöngyfogú, virgontz természet, királyi falat! (Ezen leírás igen vakmerő vala, mivelhogy ezen egér, mindenek értvén, az akkoron jelenvolt Diana asszony képmássa vala, miért is az udvarnokok megdöbbenének, Katherina királné mosolyga, magának a’ királynak semmi nevető kedve nem vala. A’ jámbor Rabelais pedig folytatá, rá se hederétvén du Bellay és Châtillon bíborosok szemhunyorétásira, kiket öreg félelem fogott el a’ jámbor mián.) - A szépséges egér - monda - meg nem zavartatván magát, nem sokat likkerüli-köntörfalazott, s már az első vetsernyekoron, hogy a’ tzitzkány előtt lépegete a’ patkánymentő, minden időkre behálózta katzérkodásival, kényeskedésivel, tzitzázásival, lesbosi míelésivel, tsalogató vonyakodással, sikamlós pillogatással, egy szűznek nyulánkodásival, aki szeretne, de nem mer, szerelmi döfölködéssel, félig-tzirogatással, elöljáró mókával, értékét tudó egérnek büszkélkedésivel, nevettető duzzogással, duzzogtató nevetéssel, pepetseléssel és egyéb magakelletéssel, asszonyi álnoksággal, lépre tsaló nyájas tsatsogással, és mindenféle tőrvetésekkel, kikben ország-világ asszonyai bévelkednek. Hogy aztán sok hajlongás, mantsával tsapkodás, orraldörgölés, tzitzkányi udvarolgatás, szemöld-vonyogatás, sóhajtás, éjjeli muzsika, a’ gabonadombrul való uzsonna-ebéd, vatsorállás, déli-ebédellés és egyéb enyelgések után a’ magtárak főfő intézője diadalmaskodott volna az ő szépséges szeretőjének kétségein, gusztussuk támadt ezen bűnös, tilalmas szeretkezésre, az egérhölgy erőssen tartván a’ tzitzkányt kormányvesszejénél fogva, mindennek királnéja lőn, mustárral kéváná a’ búzáját, foga vásott az

18

Decretália - az első pápák döntéseinek gyűjteménye. 161

édességekre s mindent akara bézabálni. Melly dolgot a’ tzitzkány megengedett szüve porontsolójának, ámbátor borsózott a’ háta az ő tzitzkányi kötelességinek, meg a’ Gargantuának tett hitinek ilyetén való elárultatásától. Az egér pedig követé az ő idvezítő vállalkozását igaz asszonyi kitartással, s egy éjjelen, hogy vigadoztak vóna, eszibe ötle az ő agg jámbor édesattya, s akará, hogy ő is kedvire ehessen a’ magvakban, megfenyegeté hát a’ tzitzkányt, hogy faképnél haggya őt magányossan dörmögni tanyáján, ha nem ád tekélletes engedelmet az ő lejányi hívségének bételjesedésire. Eggyetlen mantsavonással kibotsátá hát a’ mondott tzitzkány a’ pátens-levelet, zöld viaszkos öreg petsétet nyomott rejá, veres selyem zsinórral általkötvén, avégre, hogy az ő matzájának attya előtt minden órában megnyittassék a’ Gargantua-palota, s ő meglátogathassa szemérmetes és erköltsös lejányát, homlokon tsókolhassa, s ehessék vágya szerént, persze a’ szurdékban. Jöve akkoron egy fejérfarkú aggastyán, tisztes patkány, jó huszonöt latot nyomó, úgy lépegetvén, miként a’ tisztes főfőbíró, fejit bitzegtetve nyomában húsz testvéröttsök, kik annyéra bévelkedének fogakkal, akár egy fűrész. Ezek mindennémű jeles mondásokkal és példabeszédekkel bizongaták a’ tzitzkánynak, hogy ők, a’ rokonok, jobbágyi ragaszkodással vónának eránta, iparkodni fognak számot vetni mindabban, mit reájuk bíznak, mindent szépen rendezni, szép felírásokkal jelesen megjelelni avégett, hogy ha majd Gargantua jövend mindet szemügyre venni, a legjobb rendben lelje a’ pénzügyet és az élelmiszer-gazdálkodást. Ezen az igazság színe vala. Mindezen szép erköltsös ajánlat ellen gyötré szegény tzitzkányt némi-nemű felsőbb intés, s az ő bolond tzitzkányi lelkiösmeretének nehéz zakatolása. Látván, hogy most mindentől fanyarkodik, félmantsán vonssza magát, az egér aggni kezde az ő urának aggodalmin, hiszen immáron az ő holtkézbirtoka lött. Hát egy reggelen játszadozván, eszibe ötle az egérnek, ki immáron visellős lött vala az ő kegyeletes mívelkedeti mián, hogy meg juhásztatja az ő kétségit és csillapittya lelkit, Sorbonne-i módra kérvén tanáltsot, s odarendelé a’ nemzetségnek doktorait. A’ hagyott napon vezete elejbe némi-nemű nemes urat, ki egy sajtból bújt elő, ahol önmegtartóztató remeteségben él vala, főfő hájjal megpatkányíttatott vén gyóntató, jóképü atyafit, szép fekete tsuhásat, toromként tagbaszakadtat, gyenge pilis a’ fejin, matskakarmolás mián. Méltóságos patkány vala, monostori potrohos, ki megtanolta vala a’ tudomán jelesseit, falta vala a’ Decretale-szabású pergameneket, Kelemen-féle papírhalmokat és mindenféle könyveket, melynek némi hulladéki most rá valának kenvén szürke szakállára. Azonfelyül az ő főfő virtussa, böltsesége és alázatos sajtkukatzi élete mentől nagyobb tisztessége és dütsősége végére, kíséré őt egy sereg fekete patkány, szépséges kitsin balkézről való egér-párjaikkal, mivel a’ Nálai Zsinat kánonjai még nem valának szentesítvén, s szabadok valának tisztes asszonyokat ágyasul venni. Ezen alapítványos és benefitziumos patkányok és egerek két szárnyon valának sorakozván, hogy azt gondolhattad vóna, az Egyetem felvonulása a’ Szentdénesi misére. Valamennyien az elemózsiát szaglászák. Hogy ki-ki a’ helyin vala a’ Szertartás végére, a’ patkányoknak vén kardinálissa feladá a’ szót és egéri latinsággal beszédet monda, hogy senki - az Istentől megválván - nem volna a’ tzitzkány felett; hogy ő tsupán Istennek tartozik engedelmességgel, s teméntelen körmondatokat megtzirkalmozván és evangyeliomi idézetekkel ékesítvén őket, hogy kivel a’ principiumokat kitekerné és megmaszlagosítaná a’ jelenvoltakat. Végezetül szép okfejtéseket, megspékelvén őket a’ józan elme vékonka szeletkéivel. Melly beszéd egy bévségessen feltornyosíttatott záradékban tsútsosodék ki, melynek igéi tsak úgy puffogtatták a’ tzitzkányoknak ő dütsőségöket, s ezek között is ez vala a’ mentől híresb-nevesb s hogy nálánál jobb nem vala soha a’ nap alatt. Mindez még tsak meg se kápráztatta a’ hombárok őrét. Ezen jámbor nemes eggy fejtsavarással - avagy: eltsavart fejivel - bételepíté ezen ékessenszólló patkányokat az ő palotájába, amely éj-nap zengett az ő tiszteletire kivágott arany ditséretektül és ékes himnusoktól, persze magasztalván az ő hölgyét is, kinek mindenki 162

megtsókolá mantsáját és szagolá örvendetes farát. Végezetül az úrné tudván, mennyi ifiú patkány volna még éhen, meg akará teljesíteni a’ művét. Ez okon igen jelesül játszott a’ tsőrivel, szerelmetessen panaszolkodván és ezer kényeskedéssel élvén, amellyeknek eggyike is elég lett vala egy bestye elvesztésére, monda a’ tzitzkánynak, hogy tsak kárba veszti szerelmöknek drága üdejét a’ tzirkálással és hivatallyában való őrködéssel; hogy örökkétig útban és utazásban volna, hogy soha se vészi tőlle a’ néki kijárót; hogy mikoron őrejá vágyakozik, a’ tsatornákon nyargalász, matskára vadászdogálván; hogy szeretné, ha örökkétig készen állna, miként a’ lándzsa, és szerelmetes, miként a’ madár. Ennek utánna kitépe bánattyában egy ősz szált a’ hajában, zokogott, s mondta magát a’ legboldogtalanabb egérnek, ki valaha a’ világon volt. Ezen a’ tzitzkány megbizonyétá neki, hogy hisz ő volna mindennek úrnéja, és ellen akara mondani. De hogy a’ hölgy könyvzáport onta, kérlelé, hogy szüntetné, és tudakolá kévánságát. Ekkor menten megszárada a könny, és tsókra nyújtván katsóját, azt jovallá néki az egér, hogy fegyverezne föl katonának némi-nemű jó kipróbált patkányokat, régi edzett hadfiakat, megbízható legényeket, akik majd teljesítik a körjáratot és vigyázatot. Akkoron minden böltsen elrendelteték. A tzitzkánynak ettőlfogva nem vala egyéb dolga, hanem naphosszat bálozni, tántzolni, vadászdogálni, hallgatni a’ versezeteket, hősi énekeket, kiket az igritzek mondának, lantot, mandolint pengetni, névbetűs verseket faragni, a’ kupát innepelni és lakmározni. Egy szép napon, az ágyas, minekutánna felkelt vóna betegágyábul, a’ világ mentől szebb egéri tzitzkányát, avagy tzitzkányi egerét tojván néki, - nem tudom mely név adatott valjon ezen szerelmi kotyvalék terméssinek, kit, meghiggyétek, a’ matskaprémesek hamarost törvényesítettek (a Montmorency tábormester, ki is egybenházasította vala fiát a’ mondott felséges királynak törvényesített balkézrül való leánnyával, a’ kardja markolatára tevé kezit s félelmetessen szorongatá) - szerezteték a’ magtárakban akkora innep, melyhez nem foghatni semmi udvari innepet avagy díszes-lakomát, kit valaha láttak, még az AranyPosztó innepe sem. Minden sarokban dúskáltak az egerek, mindenfelé mindenfajta tántzok, muzsika-banda, ital- s ételteríték, nóta, vidám lakodalmas és keresztelő ének. A patkányok kiverék a’ kupák fenekit, letsapák a’ korsók tetejit, leverék a’ palatzkokat, széjjel-lottsanták az éléstárakat, lepattintották a’ hordók abrintsait. Patakokban folydogált a’ mustár, széthasogatott sonkákat, szerte-szórott gabona-rakásokat lehete látni. Minden tsordogála, tsepege, hudoza, hemperge, a’ patkányfiókák hajókázának a’ mézben, a’ vének lábbal taposták a’ pástétomokat. A’ nyestek nyargalvást megülék a’ marhanyelveket. Néhány mezei pótzegér uszkált a’ fazekakban, a’ mentől ravaszbak a’ búzát az ő likaikba bétalitskázák, élvén a’ dáridó zergésével, hogy megszerezzék magokat bévséggel. Senki se halada el az Orléans-i birsalma sajt előtt, hogy ne köszöntötte vala egy harapással, kettővel. Végezetül igaz Rómabéli Farsang vala ahajt. Akinek éles a’ füle, hallotta volna a’ latzipetsenye sistergésit, a’ konyhák rotyogását és ropogását, a’ kementzék pattogását, a’ serpenyők kongását, az üstök lotyogását, a’ nyársforgatók retsegését, a’ szakajtók és kosarak zuzogását, a’ nyársak pengésit és a’ padlón tipegő apró lábak kipegésit-kopogásit, mikéntha jégeső esnék. Lakadalmi sürgés-forgás vala ahajt. Szünetlen jöttek-mentek a’ háznál tisztvisellő személyek, konyha-tselédség, futószolgák, lovászok, nem is számítva a’ hegedősöket, a’ tántzoló bolondok forgolódásit, mindenkinek köszöntésit, az őrség dobpergésit és a’ Három Rendek zergését. Eggy szó mint száz, akkora vala az örvendezés, hogy az egész mindenség eszve-vissza gabalyodott közönséggel való tántzos forgataggá, hogy megünnepeljék ezen szép éttzakát. Egyszertsak meghallák Gargantuának félelmetes léptét, aki éppen jöve fel a’ garáditson, hogy a’ magtárakba mennyen. Rengett a’ gerenda, a padló belé. Eggyes vén patkányok tudakolák, mi lenne ez a’ zergés, s mivel hogy senki nem tudta, mi-tsoda Nagyúr dübörög a’ lábával, nagy félelmökben némellyek kereket oldottak, helyessen pedig, mert a’ nagy úr belépett. Látván ezen patkányurakat mindeneket feje tetejére hányni, látván, hogy bétsináltjait, ételeit felfalták, mustárja vízzel meghígult, mindent öszve-ganajlottak, megrondítottak: rátevé lábát ezen 163

dobzodó férgekre, agyongázolván őket, kiáltásra sem engedvén nekik időt; ilyeténkép megrongállá szép selymes gúnyáikat, gyöngyeiket, bársonyukat, posztójukat, és végét vetette az innepnek. - Hát a tzitzkány mivé lett? - kérdezé a’ Királ, felotsudván álmodozásábul. - Haj, felség, ebben igaztalant mivelt a’ Gargantua nemzet. Kivégezteték; de nemes-emberi mivoltához képest feje vétetett. Hiba vala ez, hiszem a’ tzitzkányt elhitették. - Elveted a’ sulykot, jámbor - monda a’ királ. - Nem, felség, tsupán magasra emelem. Nemdenem, felséged tötte a’ szószéket a’ trónusok fölibe. Felséged megszólétott, hogy prédikátziót mondjak. Hát én evangyéliomi módra el is mondottam. - Drága udvari plébános - monda neki Diána a’ fülibe -, ugyan, ha én most gonosz lennék? - Drága hölgyem, hát nem kellett-é óva intenem a’ királyt, a’ kegyelmed urát-porontsolóját, a’ királné talján népe ellen, kik ugyan nyüzsögnek itt, akár a’ tserebogarak. - Szegén prédikálló - súga Odet biboros a’ fülibe -, jó leszen, ha idegen országra fut. - Ugyan, kegyelmes uram - felele a’ jámbor -, rövidnap el-leszek, nagyon is idegen országba. - Isten uttse, irkász uram! - szóla a’ tábormester, kinek fia, amint tudva vagyon, áruló módon faképnél hagyta vala gyűrüssét, Piennes küsasszonyt, hogy a’ Frantzia Dianát vegye feleségül, egy hegyen túl való hölgynek és a’ királynak leányát. - Hogy mersz belekötni illyen előbbkelő személyekbe? Hej, gonosz versfaragó, magos poltzra törtetsz. Hát szavamat adom, hogy majdan felmagasztallak! - Mind ahhoz járó vagyunk, tábormester úr - felele a’ jámbor. - De ha kegyelmed szereti az országot és a’ királyt, hálát adhat énnékem, hogy intettem őfelségét a’ Lotharingiak garázdálkodására, kik patkány-módra mindent elpusztítanak. - Drága atyámfia - súga neki de Lorraine bíboros -, ha egynehány tallérokra vóna szükséged, hogy világra botsásd Pantagruelednek ötödik kötetét, majd leolvassák néked az én pénztárambul, mivelhogy fejire olvastad ezen vén szajhának, ki a’ királyt béfonta, meg egész pereputtyának. - Ti urak - mondta a’ király -, hogyan tetszett ezen prédikátzió? - Felség - szóla Melin de Saint Gelays, látván hogy valamennyien meg vagynak elégedve -, soha jobb Pantagrueli jóslást nem hallottam. Tartozott is nekünk ezzel ő, aki a Thelème-béli apátság kapujára ezen leonin verseket írta fel: Fordulj bátor jó pap bé ezen tanyába, Ég szolgája híven hirdess égi szót! Ez a sátor várad, álszentség hiába Ölti rád a nyelvit, vizet prédikálva. Hazug szája ellen menedék e bót. Mind az udvarnokok eggyképpen helyeselék szomszédjuknak igéit, mind inneplék Rabelais-t, aki szedte sátorfáját, a’ király apródjai nagy tisztelet gyanánt udvart állván néki s egyenes parantsra vivén előtte a’ fáklyát. Vagynak, akik Rabelais Ferentzre, országunknak királyi dütsőségére ráraknak némi-nemű ebségeket és majomi furaságokat, amellyek méltatlanok ezen philosóphiai Homerusra, a’ 164

böltsesség fejedelmére, ezen atyaságos kútfőre, kiből számos tsudamívek származtanak attól fogva, hogy földi világa felragyogott. Piha azokra, akik ezen isteni főt bémotskolták! Kavits jusson fogára mindéltire annak, aki az ő bölts és alázatos táplálékát megutálta. Tiszta víznek drágalátos ivója, a’ monostori remeteségnek hívséges megtartója, huszonöt karátos tudós, te! Melly tüszkölés és örökös katzaj fogna el téged, ha egy tsipetnyi üdőre újraélednél Chinonban, és megadattatnék néked elolvasnod a’ bolondoknak tsatska fonákságit, motskolódásit és lötyögésit, akik igaz matska-zene módra magyarázgatták, fejtegették, széjjelvetették, rágalmazták, félreértették, elárulták, agyonbunkózták, tördelték és szaggatták a’ te páratlan mívedet. Valahány ebeket Panurge látott az ő hölgyének szoknyájára tenni a’ templomban, annyian akadtak kétmantsáju akadémikus kappanok, kéregtelen agyúak, ernyedt szívűek, akik megrondították a’ te magos márvánpirámisodat, mellybe örök időkre bé vagyon rögzítve minden képzeletnek magszeme, minden kómikai lelés, tetejiben a’ minden dolgokat illető felséges tanétásid. S jóllehet ritkán akadnak ollyan hosszú lélekzetű zarándokok, akik követhetnék a’ te hajódat, mikoron felséges úttyát teszi az ideáknak, módszereknek, füstképeknek, vallásoknak, böltsességeknek és emberi bohóskodásoknak tengeriben: legalább az ő tömjénök hamisítatlan, tiszta, zavartalan, és derekassan elesmérik a’ te mindenható, mindentudó, minden-ajkú mivoltodat. Ezért vala gondja a’ vidám Touraine eggyik nyavallyás fiának, hogy igasságot szolgáltatna néked - bátor tsekéll mértékben - magasztalván a’ te képedet és ditsőítvén örökemlékezető míveidet, kiket igen-igen szeretnek az eggybenfoglaló mívek kedvellői, amellyek felölelik az erköltsi világegyetemet, mikben megvagynak, öszveszorongva, miként a’ friss olajos halak a’ szelentzéjökben, minden néven nevezendő philosophiai ideák, tudományok, szépmívességek, ékesen-szóllás és komédiás bohóskodások.

165

A’ LIDÉRTZ

ELÖLJÁRÓ BESZÉD A’ nemes Touraine-földnek némi-nemű hívséges fiai, épülvén a’ szerzőnek azon buzgalmasságán, kivel kutattya ezen áldott vidéknek régiségit, történetit, adomáit és kedves viselt dolgait, s úgy gondolván, hogy őnéki nyilván mindent tudnia kelletik: kérdék tőle, kupa mellett persze, ha kiokosodott-é annak a’ dolognak etymológiai nyittyán, ki minden Tours-béli hölgynek oldalát fúrja, mely szerint a’ város egyik uttzája Forró-uttzának hívattatik. A’ szerzőtől ezen válasz adaték: tsudállya, hogy a’ város ős-lakosai megfeledkeztek a’ nagy-számos klastromokról, kik ezen uttzában székellnek, holott alkalmasint a’ barátoknak és apátzáknak ő forró remeteségök tüzesíthette által a’ falakat, annyira, hogy némi-nemű tisztes asszonok váratlan teherbe estek, ha tsupán kissé lassan sétáltak arra esti időn. Egy tudálékos fitsúr azt veté fel, hogy hajdantan a’ város minden víg tanyái ehejt valának egymás hegyén hátán. Egy másik a’ tudománnak kisded szófitzamitásiba gabalyodott, arany-igéket mondván, kiket senki meg nem értett, s latolván a’ szókat, egyben tsendítvén a’ régiség s a’ mainapság nótáit, öszvevetvén a’ szokásokat, szűrvén a’ szóllásokat, kotyvasztván a’ nyelveket, kezdvén a’ Vízözönön, végigmenvén a’ Hébereken, Caldeusokon, Egyiptombélieken, Görögökön, Latinokon, Turnuson, ki Tours várossát alapította vóna, végezetül a’ jámbor odalyukadt, hogy Forró~Farró Far-ból származott, a’ r és ó betűket felvevén, következéskép valami fark-féle vagyon a’ dologban. De a’ hölgyek az egészben tsak a’ végit értették meg. Eggy agg-ember monda, hogy ehejt vala egykoron egy hévforrás, kiből az ő szépapja ivott vala. Egybenvéve: kevesebb időn, hogy nem mint kelletik egy légynek arra, hogy szomszédasszonyához ragaszkodjék, egy tarsolyra való etymológiák gyűltek össze, kikben a’ dolog igazát nehezebb vala megtalálni, hogy nem mint kolduló barátnak koszos szakállában egy tetűt. Egy tudós férfiú, kiről tudott dolog volt, hogy jó néhány monostorokban tette bé tsizmáját, s nem kevés olajat vesztegetett éjtszakáin, nem eggy könyvet nyűtt meg, s többet halmozott vala egyben Touraine-föld históriájáról: írótáblátskákat, írásokat őrző ládikákat, okleveleket és lajstromokat, hogy nem mint egy szántóvető szalmaszálakat bétakarít augusztus havában; ezen tudós férfi, ki is vén, törődött, podagrás lévén, kortyozott az ő szegletiben, szót sem szólván: doktori mosolygással szétvoná szája peremit, s ezen nevetés egy bötsületesen kiejtett „affené”-ben oldódott meg, kit a’ szerző meghallott, és belőlle megértette, hogy ezen úr visellős némi-nemű hiteles históriai esettel, kit ezen tsinos gyűjteményben alkalmasint remekbe törlíthet. Másnap ezen podográs ígyen szóla a’ szerzőhöz: - A’ kegyelmed példája, kinek tzíme A’ botsánandó bűn, örök időkre megnyerte kegyelmed számára az én nagyrabetsülésemet, mivelhogy mind igaz abban tarkótól talpiglan, melly dolog szerintem sokat érő nagybőség. De kegyelmed bizonyára nem tudja, mivé lett a’ szeretsen leánzó, kit Roche-Corbon bárója, Bruyn, kolostorban dugott. Én tudom bezzeg. Ha tehát ezen szófejtés, valamint azon tzigánleán-apátza fúrja az oldalát, hát adok kegyelmednek költsön egy különös régi periratot, kit magam kotorásztam ki az érsekségi olim-okból mely könyvtár kisség megrázkódtatott, mikoron sem én, sem kegyelmed nem tudta estve, ha másnap meglesz-é még a’ feje. Nem venné e kegyelmed ezt jó néven? - Vaj igen - monda a’ szerző.

166

Már most a’ való dolgoknak ezen érdemes gyűjtője ada a’ szerzőnek egynehány szemrevaló porlepte pergameneket, kit ez lehetős fáradsággal nyelvünkre fordított. Egy ősrégi egyházi bűnnyomozás iratai ezek. Azt tartya a’ szerző, hogy mi sem lehet furtsább ezen ódon ügynek tökélletes felélesztésénél, kiből a’ régi jó idők tudatlan együgyűsége kerül napvilágra. Hallgassátok bátor. Ihol ez iratoknak rendje, kit a’ szerző a’ maga módja szerint tálal fel, mivelhogy a’ nyelve ördöngősségesen fejtörő vala.

1. MELLY SORA IS VALA NÉMI-NEMŰ LIDÉRTZNEK † Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Amen. A’ mi Urunknak ezer kétszáz hetvenegyed esztendejében, énelőttem, Cornille Jeromos főpenitentziárius, egyházi ítélő előtt, ezen hivatalra a Tours-béli Szent-Móritz székesegyház káptalannyának uraitól rendeltetvén, minekutánna ez dologban tanáltsot tartottunk volna nemes nemzetes és vitézlő Montsoreau János urunk színe előtt, a’ város lakossainak szenvedésére és panaszaira nézvést, kiknek alázatos instantziája ide tsatoltatott: megjelentek az eggyház-megyének némi-nemű nemes urai, pógárai, közemberei, kik is elémondották a’ következendő lött dolgokat egy démonnak garázdálkodásai felől, kit azon gyanú terhell, hogy asszonyi állat ábrázattyát öltötte, és ki igen-igen sújtotta az egyházmegye lelkeit, jelennen penig a’ káptalani tömlötzben vagyon bérekesztve. Ennekokáért hogy a’ mondott nehezményezéseknek igaza kideríttessék, megnyitottuk ezen jegyzőkönyvet ezen december hó tizenegyed napján, hétfőn, mise után, hogy közre adassuk kinek-kinek beszédét a’ mondott démon tárgyában, kérdezvén őket a’ néki tulajdonított s felyül mondott viselt dolgai felől, és hogy megszententziáznók őt a’ „contra daemonios” hozattatott törvények szerint. Ezen nyomozásban segédkezett nékem, az egészet megírván, Tournebouche Vilmos, tudós ember, a’ káptalannak íródeákja. Elsőül jöve elibénk János, az úgynevezett Lőtskezi, Tours-béli pógár, ki engedelemmel tartja a’ Híd-piartzon való Gólya-fogadót, ki is hitet tőn az ő lelkének üdvére, kezit a’ szent Evangyéliomokra tevén, hogy egyebet nem mond, hanem kit maga látott avagy hallott. Annak utánna ezt mondotta: - Megjelentem, hogy idestova két esztendeje, Szentjánosnak előtte, melykoron az örömtüzeket szokták gyújtani, egy nemes úr, kit eleintén nem esmértem, de nyilván a’ mi felséges királyunk embere, a’ tájban térvén meg a’ Szentföldről, jöve énhozzám azon ajánlattal, adnám néki bérbe egy kertes házamat, kit ennenmagam raktam a’ Káptalannak úrbéri telkén, a’ Szent-Istvánról elnevezett hely közelében. Kit is átengedtem neki kilentz esztendőkre három bizantzium színarany fejiben. A’ mondott házban telepítette a’ mondott uraság némi-nemű tulajdon szép paráznáját, asszonyi szabásút, a’ szeretsenek avagy mohammedánusoknak idegen módjára öltözöttet. Senkinek nem engede őt meglátogatni avagy tsak egy nyíllövésnyire is megközelíteni, kinek fejin én mégis láttam holmi tarka-barka tollakat, láttam földöntúli artzulatát és mondhatatlan lángolló szemit, kik pokoli tüzet lövelltek. A’ néhai való dalia halállal fenyegetvén, valaki esziben vette volna a’ mondott lakás környül ólálkodni, nagy félelmemben néki hagytam az egész házat; de mai napig megtartottam néminemő titok gyanú-pört és kétséget a’ mondott idegen asszon gonosz képe dolgában, ki is annyira feslően szép vala, hogy őhozzá fogható asszonyi állatot még soha se láttam.

167

Többen, minden rend-béli emberek azidétt holtnak híresztelvén a’ mondott nemes daliát, s azt mondván, hogy tsupán ezen asszonyi képmásnak, ki országunkban akar telepedni, bájolása, kotyvaléki, igézeti és ördöngős boszorkánysága mián állana talpán, hát megjelentem, hogy a’ nemes daliát mindenkoron olyan halovány színben láttam, hogy az ő ábrázattyát húsvéti gyertyához szoktam hasonlítani: s amiként a’ Gólya minden tselédje tudja, ezen dalia a’ földben tétetett kilentz nappal megérkeztének utánna. Az ő lovászának szava szerint a’ megboldogult teljes kilentz napokon által hévségesen társalkodott volna a’ mondott mór leánzóval, kit házában berekesztvén tartott, s ahonnan ki sem lépett, mely dolgot fülem hallván önmaga rettentő módon megvallotta halálos ágyán. Valának azidétt, kik azt mondák, hogy ezen asszony-ördög magához ragasztotta volna a’ mondott nemes-embert hosszú hajával, kinek azon forró minéműsége vagyon, hogy a’ keresztényekkel közli a’ pokolnak tüzit szerelemnek formájában, s mindannyira munkáltatja őket, míglen ő lelkök ez szerrel kivonattatnék testökből, s a’ Sátán osztálya lenne. De én megjelentem hogy én ebből semmit sem láttam, hanem hogy a’ mondott dalia holt-eleven, megsorvadt, fonnyadt vala, mottzannia sem bírt, mégis gyóntatójának ellenére kívánt a’ szukájához menni, s hogy nemes Bueil úrnak esmértetett meg, aki felvette vala a’ keresztet, s eggyes városi lakók mondása szerint egy démonnak bája alatt volna, kit az ázsiai országokban, Damaskusban avagy egyebütt talált elő. Már most a’ házamat a’ mondott idegen hölgynek engedtem, a’ bérlevélben megszabatott szerzések szerint. A’ mondott Bueil nemes úr meghalálozván, mégis elmentem a’ házamba, avégett, hogy megtudjam a’ mondott idegen asszonyi állattól, ha ott akar-é lakni. És nagy bajjal elébe vezetteték némi-nemő félmezételen furtsa embertől, kinek bőre fekete, szeme fejér. Ekkoron látám a’ mondott szeretsen leánt arany és drágakövek mián fénylő és rengeteg gyertyával megvilágított teremben, egy ázsiai kárpiton, holott könnyű gúnyában vala öltözvén, vélle egy másik nemes-ember, ki immáron elvesztette vala lelkit, s nem vala szüvem elég erős, hogy szemügyre vegyem a’ leánt, mivelhogy az ő szeme arra ösztökélt volna, hogy menten az övé legyek, mert már az ő szava bizsergett belsőmben, megtölté agyam velejit és dobzódtatá lölkömet. Ezt hallván, Istennek meg a’ Pokolnak félelme mián hirtelen kereket oldék, néki hagyván házamat, amíg tsak meg akarná tartania, annyira veszedelmes vala látni ezen szeretsen artzulatot, kiből ördöngős tűz buggyant, nem szólván lábáról, ki kisebb, hogy nem mint tisztes asszonyénak lennie szabad; sem a’ szaváról, kinek hallatán a’ szív sistergett; és ezen napnál fogván nem gondoltam többet az ő házában menni, a’ pokolra jutástól való nagy félelem mián. Végeztem. A’ mondott Lőtskezinek ekkoron bémutattunk egy abessiniai, aethiópiai avagy nubiai uraságot, fejétől mind talpaiglan feketét, ki is meg vala fosztván azon férfiúi dolgoktól, kiket a’ keresztények közönséges szokás szerint mind viselnek. Minekutánna több ízben megkínoztatott, megsanyaríttatott, és ő megátalkodottan hallgatott - nem számítván éktelen nyögésit -, bizonság vétetett arról, hogy ő nem beszéli országunk nyelvét. S a’ mondott Lőtskezi ráesmért a’ mondott abessiniai eretnekre, hogy ő volt volna az ő házában a’ mondott őrdöngős szellemnek társául, s annak gyanújába esik, hogy segédet nyújtott a’ boszorkánságra. És megvallá a’ mondott Lőtskezi ő nagy katholika hitét, és megjelenté, hogy semmi egyebet nem tud, hanemha némi-nemű szóbeszédet, kiket minden egyéb is esmér, kiknek azonban ő tanújok nem vala, merthogy tsak hallomásból tudja őket. Maga személlyében vett idézésre előállt Matyi, az úgynevezett Fityfiritty, napszámos a’ SzentIstván majorban, ki is minekutánna a’ Szent Evangyéliomokra hitet tött, hogy valót beszéll, vallomást tőn arról, hogy mindég nagy világot látott a’ mondott idegen asszonyi állatnak lakában, sok furtsa pokoli nevetéseket hallott az ünnepi és böjti éjjeleken és nappalokon, 168

nevezetesen pedig a’ Nagyhét és Karátson napjaiban, mikéntha nagy-számos nép volt volna a’ házban. Annakutánna monda, hogy látott a’ mondott ház ablakaiban minden fajta zöldellővirágzó növényeket télben, kik bájolás mián sarjadtak, nevezetessen rózsákat, fagy idején s egyéb dolgokat, kiknek nagy melegre vagyon szükségük; de ingyen sem tsudálkodik ezen, mert a’ mondott idegen asszonyi állat olyan erőssen tüzelt, hogy ha vetsernye tájában a’ ház fala mentiben sétált, másnapra már kiserkedt a’ saláta ottan, és egynémely koron szoknyájának súrolásával a’ fákba kergette a’ nedűt és siettette a’ rügyezést. Mindennek végében a’ mondott Fityfiritty megjelenté, hogy semmit nem tud benne egyebet, mivelhogy ő munkálkodik reggelnél fogva és lefekszik a’ tyúkokkal egyazon órában. Ennekutánna a’ mondott Fityfiritty felesége tőlünk megszólíttatván, elémondá, eskü alatt penig, azon dolgokat, kik tudomására jutottak ezen perben, és megköté magát egyebet nem vallani, hanem a’ mondott idegen asszony ditséretit, merthogy annak érkezte olta az ő embere jobban traktálta volna, ezen jó hölgynek szomszédsága mián, ki a’ szerelmet ömlesztette széjjel a’ levegőégben, akártsak a’ nap a’ sugarait; meg egyéb ildomtalan szófiát, kit nem jegyeztünk fel ehejt. A’ mondott Fityfirittynek s feleséginek megmutattuk a’ mondott esméretlen afrikait, kit ők láttak vala a’ ház kertjeiben, s ők bizon dolognak hirdeték, hogy ő a’ mondott démonhoz tartoznék. Harmad helyen előálla nemes Ötöd Harduin, Maillé ura, kit is alázatossággal megkértünk, világosítaná meg az Egyház vallását, ő meg felele, hogy ezt jó kedvvel tészi, tetejiben meg daliás vitézi szavát kötötte, hogy egyebet nem mond, hanem a’ maga szemivel látottakat. Ekkoron monda, hogy a’ Keresztes Hadban esmérte a szóban való démont. Tovább, Damascus várossában látta a néhai való nemes Bueil urat zárt porondon megvíni avégre, hogy egymaga bírhassa őt. A’ felyülmondott szuka avagy démon az időben Negyedik Godofrédus, RochePozay urának tulajdonában vala, ki is azt szokta vala mondani, hogy Touraine-ből hozta magával, ámbátor szaratzénusi származás; mely dolgot a’ frantzia vitézek igen tsudálák, nem különben az ő szépségét, ki a’ hartztéren nagy port vert föl és számtalan botránkoztató pusztításokat támasztott. Útközben ezen tzéda több gyilkolásnak vala okozója, Roche-Pozay tudniillik már lekaszabolt vala egynehány keresztes vitézt, kik magoknak akarták őt megtartaniok, mivel némi-nemő uraknak, kiket ő kegyeiben részesített, mondása szerint, semmi egyébhez nem fogható örvendetességet szerzett. De végezetül Bueil úr, megölvén Roche-Pozay Godofrédust, egyedül való ura-parantsolója lőn ezen gyilkos hüvelnek, és egy kolostorban, avagy szaratzénusi szokás szerint háremben rekesztette őt. Ennekelőtte látni szokták őt ünnepeken és hallani, miként tsak úgy köpte a’ tengeren túl való számtalan nyelvjárásokat, arabot, római birodalombéli görögséget, mór nyelvet, s olyan bőven a’ frantziát, miként egy sem azok közül, kik Frantziaország keresztes táborában ezen idiomát a’ legjelesben tudták: honnét azon hiedelem, hogy valóságos démon lakozik benne. A’ mondott nemes Hardouin megvallá, hogy ő nem szűrte öszve a’ levit ővélle a’ Szentföldön; nem félelem, fitymállás avagy egyéb ok mián; hanem úgy vélé, ezen szerentsét az igaz Keresztnek forgátsa hozta rejá, kit magával hordoz; azonfelyül vala őneki is egy Görögországról való nemes hölgye, ki megoltalmazta őt ezen veszedelemtől, este-reggel kikoptatván őt a’ szerelemből, valósággal elvévén mindenit és semmit meg nem hagyván mások számára sem az szűvében, sem egyebütt. Megerősíté a’ mondott főúr azt is, hogy a’ Lőtskezinek falusi hazában lakozó asszonyi állat tsakugyan azon szaratzénus személly, ki Syriában utazott, mert meghívattatott egyszer egy dáridóra őhozzá az ifiú nemes Croixmare úrtól, aki hét nappal rejá meghalálozott; annyának, 169

a’ Croixmare nagyasszonnak szava szerint, mindenestül kiszipolyoztatván a’ mondott szukától, kinek társalkodása elemésztette minden élet-szusszát, furtsa bolondsági pedig eltékozoltatták tallérit. Annak utánna megkérdeztetvén, hogy igen tisztes, bölts és mind ez vidéken tekintetes ember lévén, mit gondolna a’ mondott asszonyi állat felől, s megszólíttatván általunk, könnyítene lelkiesméretén, hiszem igen fertelmes ügy forog szóban, meg a’ keresztén hit s az isteni igazság, így felele a’ mondott főúr: Hogy a’ keresztesek táborában egyesek mondták, ezen ördögasszon szűz volna mindnek, valaki nyargalja őt, s hogy kétség nélkül Mammon lakozik őbenne, kinek foglalatossága új meg új szüzességet gyártani néki minden szeretője számára, aztán még sok egyéb bolondságait a’ részeges embereknek, kik nem igen arra valók, hogy ötöd Evangyéliomot tsináljanak. De ő, agg dalia s az élet fordulóján lévén, nemigen tudván már az örvendetességhez, nyilván ifjú hősnek érezé magát ezen utolsó estebéden, kivel nemes Croixmare úr megvendégelte. Hogy ezen démonnak szava igyenest a’ szívének ment, mielőtt még a’ fülin általszivárgott volna, s olyan égő szerelmet kergetett a’ testiben, hogy mind az élete azon helre toldult, hol az élet adattik: s végezetül hogyha nem oltalmazza a’ tziprusi bor, kiben ivott, hogy borítaná bé a’ szemit és a’ pad alá fektetné, avégre, hogy ne láthassa többé pokoli háziasszonyának lángolló szemit és ne pusztuljon egészen őbelé: minden kétség kívül megölte volna az ifjú Croixmare urat, hogy egy árva ízben éljen ezen emberfeletti asszonyi állattal. Azolta már gondja vala rá, hogy meggyónja ezen gonosz gondolattyát. Annak utánna égi intésre visszavette feleségétől az igaz kereszti ereklyét, és nem mottzant kúriájából, holott keresztényi vigyázata ellen egynehányszor a’ mondott asszonyi szó bizsergett agyában és reggelre kelve gyakorta esziben ötle ezen ördögasszon, ki tsötse szerint úgy gyújtott, akár a’ puskakanótz. S miérthogy a’ mondott dáma pillantata olyan forró vala, hogy ifiúi tűzre lobbantotta őt, a’ holtelevent, s mivelhogy ez rengeteg élet-erőt potsékoltatott vala vélle, esedezék hozzánk a’ mondott főúr, ne kénteleníttessék szemben kerülni ezen szerelmi fejedelemasszonnal, kinek, hahogy nem az Ördög, hát az Atya-Isten adományozott olyan különös hatalmat a’ férfiúi dolgok felett. Annakutánna, megolvasván ezen vallomását s ráesmérvén a’ felyülmondott Afrikaiban a’ dáma szolgájára és inassára, megvonult. Negyed helyen jöve elénkbe egy zsidó, név szerint Salamon al Rastchild, minekutánna hitet adtunk a’ Káptalannak meg Érsek Urunknak neviben, hogy nem kínoztatik, nem sanyargattatik és nem üldöztetik semmi úton-módon, hogy ezen vallomástétele után nem idézzük meg újfent, tekintve kalmári utazásit, s szabad elmenetelt biztosítván néki. Személlyének gyalázatos mivolta és zsidósága ellen meghallgattuk, azon egy végre, hogy mindent megtudjunk a’ mondott démonnak ő garázdálkodására nézvést. Semmi néven nevezendő eskütételre nem szólíttatott a’ mondott Salamon, merthogy ő az Eggyház kívül vagyon, a’ Megváltó vére elválasztván őt mitőllünk (trucidatus Salvator inter nos). Megkérdeztetvén, mi okon jelent volna meg zöld süveg nem lévén fejiben, sem a’ gúnyáján szívének felette a’ sárga kerek folt képe, miként az eggyházi és királyi szerzés rendeli: a’ mondott al Rastchild kiteregette elibénk urunk királyunk kibotsátotta és Touraine s Poitou szenesalja elesmérte pátensleveleket és dispenzátziókat. Annak utánna megjelenté nekünk a’ mondott zsidó, hogy a’ Lőtskezi kortsmárosnak házában lakozó hölggyel nagy vásárai valának, elárult őneki többágú, remekül vésetett arany gyertyatartókat; aranyozott ezüst tálakat; drágakövekkel, smaragd- és rubinnal dúsan ékesített kantsókat; Naptámadatról hozatott őszámára sok drága kelméket, perzsaszőnyegeket, selymet és finom vásznakat; egy szó mint száz: olyan pompa-dolgokat, hogy egyetlen kereszténségbéli királné nem mondhattya, hogy ilyen igen meg volna szerezvén násfákkal és házi szerszámok170

kal; s hogy ő a’ maga részére jó háromszáz ezer tours-i fontokat vött tőlle azon ritkaságok fejiben, kiknek vásárlásán ő buzgólkodott, teszem indiai virágokért, papagájokért, madarakért, szép tollakért, fűszerszámokért, görög borokért és gyémántkövekért. Kérdeztetvén miáltalunk, bíró által, ha szolgáltatta-é néki némi-nemű kellékeit a’ bűvölő ráolvasásnak, újszülötteknek vérit, bájoló könyveket és bármi néven nevezendő holmit, kivel élnek a’ boszorkányok; megadván néki az engedelmet, hogy megmondja vallomását, s ennek fejében soha nem üldözzük, sem nem háborgattyuk: a’ mondott al Rastchild hitet tőn héber vallására, hogy semmiképp ezen kalmárságot nem folytatta. Monda tovább, hogy igen is nagy vásárokban vagyon kötelezvén, semhogy efféle dib-dáb ügyekkel bíbelődnék, lévén ő egynehány igen hatalmas uraknak pénzesembere, névszerint a’ Monferrat márkinak, az Anglius királynak, Cyprus és Jerusalem királlyának, Provence grófjának, Velentzei uraknak és néminemű Németország-béli személyeknek, hogy ő mindenfajta tulajdon kalmári gályákat vallana, kik Egyiptomba mennek a’ szultán védelme alatt, hogy arany és ezüst drágaságokkal kalmárkodnék, miért is gyakorta megyen a’ Tours-i Pénzverőhöz. Tetejiben monda, hogy a’ mondott és szóban forgó hölgyet igen tisztes és természetes asszonyi állatnak vallja, a’ legnyájasb szabásúnak és legkedvesbnek kit valaha látott. Hogy a’ hölgy ördöngős hírneve mián, furaságos kedvből, meg azért is, mivel igen bolondula az asszonyért, egy napon, mikoron özveggyé lett, ajállá néki, hogy a’ daliája lenne, melly dologra az asszon igenis ráállott. S ámbátor ezen éjtzakánál fogva sokáig érezte tsontjait széjjel tsikkantnak, ágyékát agyon-nyomorítottnak, ingyen sem tapasztalta meg azt, kit ez meg amaz híresztelt, hogy valaki abba egyszer beléesett, nem kászolódik ki belőlle s hogy ugyan beléolvad, akártsak az ólom az alkimista tégellyébe. Annak utánna a’ mondott Salamon, - kit mi szabadon botsájtottunk az ő menedék levele szerint, az ő vallomástétele ellen, ki bőven tanusíttya, hogy ő az Ördöggel tzimborált, mivelhogy ő ép bőrrel vitte el azt, kiben a’ keresztények belépusztultanak - szerződést terjesztett elibénk a’ mondott démon tárgyában. Tudniillik: ő ajánl a’ székesegyház káptalanjának a’ mondott asszonyképmás fejében akkora váltságot, hahogy elevennen megsüttetésre szententziáztatnék, hogy a’ szent Móritz egyháznak jelennen épülő legmagasb tornyát végig rakhatni azon. Melly dolgot feljegyeztük, hogy alkalmatos koron tanátsot tartson benne a’ káptalani gyülekezet. S elhordotta irháját a’ mondott Salamon, nem akarván megjelölni lakását, de monda, hogy a’ Káptalannak döntésit tudtára adathattyuk egy Náthánfi Tóbiás nevű zsidótól, ki a’ Tours-béli zsidónegyedben lakozik. A’ mondott zsidónak, távoztának előtte, megmutatták az afrikait, kiben ráesmért a’ démon inassára. Monda még, hogy a’ szaratzénusok ezként szokják megfosztani rabszolgáikat ősi divat szerint, hogy feleségeiknek vigyázatára készítsék őket, amiként megláthattyuk a’ világi historikusokban, beszélvén Narses byzantiumi vezérről, s egyebeknél. Másnap, misének utánna, megjelenék színünk előtt ötöd helyen a’ nemes nemzetes és tisztességbeli Croixmare nagyasszony. Ki is hitet tőn a’ szent Evangyéliomokra esküvéssel, és monda nékünk könnybelábadt szemmel, hogy földbe tötte az ő idősb fiát, ki egy asszonyi ördöggel való szörnyű szeretkezés mián halt meg. Mely nemes ember huszonhárom esztendős, tökélletes erőben, férfiasságos, szőrös-szakállas vala, miként néhai való édesattya. Nagy veleje ellenére kilentzven napok alatt apránként megfonnyadt, elsorvadt a’ Forró uttzabéli ledértzzel való felekezése mián, ezt beszélli a’ köznépség; meg hogy az ő anyai méltósága semmit nem hathatott ezen fiára. Végnapjaiban, rekeszté szavait, olyan vala, akár nyavallyás aszott féreg, kire a’ gazdasszonyok bukkannak egy sarokban, mikoron a’ ház kamaráit seprik. S valameddig tsak vala jártányi ereje, elmene, hogy életit ezen átkozottnál végezze, ahol pénzes ládikója is megürült. Mikor ágyában fekvén, megérzé végóráját közelegni, káromkodott, 171

teremtettézett, fenyegetőzött; mindenkihez, édes húgához, báttyához, tulajdon édesannyához számtalan szitkokat hányt; a’ káplánnal szembe zúdult; megtagadta az Istent és kárhozottul akart meghalni; ezen dolog kínos gyötrelem vala a’ tselédségre, melly két miséket rendelt minden esztendőre a’ Székesegyházban, hogy megmentenék az ő lelkit és kiragadnák a’ Pokolból. Annak utánna, hogy szentelt földben temethesse, kötelezte magát arra, hogy száz esztendőkön által adja a’ Káptalannak a’ templomok és kápolnák viaszkját, virágvasárnapjára. Mindennek végiben a’ mondott hölgy azt erősíté, hogy a’ néhainak szájából semminémű beszédet nem hallott azon démon felől, ki őt sanyarította, hanemha azon elvetemült szóllásokat, kiket ejtett Pot Lajos atyának, Marmoustiers-béli szerzetesnek tiszteletes személlye előtt, ki is eljött vala a’ mondott Croixmare báróhoz végórájában. És el-kimene a’ nemes nemzetes és tisztességbeli hölgy mélységes gyászban. Hatod helyen megjelent színünk előtt, megidéztetvén, Jaquette, ki mondattatik Szurkos Katának, konyhai mosogató-tseléd, ki tálakat súrolni jár a’ házakra, s ott lakozik jelennen a’ Halpiartz előtt, ki is hitet tevén, hogy egyebet nem mond, hanem kit igaznak tud, megjelenté a’ következendőket. Hogy tudniillik egy napon elmenvén a’ mondott démonnak konyhájára, kitől ingyen sem félt, hiszem tsupán hímabrakkal élt, alkalmatossága vala látni a’ kertben ezen asszonyi démont felséges gúnyában, sétálván egy dalia társaságában, kivel nevetdegélt igaz természetes asszonyi állatok módjára. Ekkoron megesmérte ezen démonban azon szeretsen leánzónak igaz képmássát, kit a’ néhai való nemes nemzetes Bruyn úr, Roche-Corbon bárója, Touraine és Poitou szenesalja az Egrignolle-i Bódog-Asszon monostorban dugott apátzául, melly szeretsenleánt idestova tizennyoltz évvel ennek előtte némi-nemő egyiptusok hagytanak Szűz Asszonyunk, az áldott Megváltó annyának elorozott képmássa helyiben és képében. Ebben a’ korban, kire a’ Touraine-ban időközben esett zavargások mián a’ nép nem igen emlékezik vissza, ezen leánzó tizenkét esztendős korban megmenekedett, felvevén a’ keresztséget, a’ máglyarakástól, kin meg kellett vala süttetnie, s a’ mondott néhai szenesal és szenesalné valának a’ pokol ezen leányzójának keresztattya és keresztannya. Azidétt ő, már mint Szurkos Kata, mosóné vala a’ kolostorban, s bizongattya, hogy emlékezik a’ szökésére, ki húsz hónappal a’ fátyol felvétele után esett, s a’ mondott tzigánleán olyan furfanggal vitte végben, hogy soha ki nem tudódott, mely szerrel orozkodott ki onnajt. Akkoron mindenki azt tudta, hogy az ördög segítsége mián az égbe repült, miérthogy kutatás ellenére nyargalásának semminémű nyomára nem akadtak a’ kolostorban, hol is minden holmi szokott rendjén maradt. Megmutattatván a’ mondott Afrikai a’ mondott konyha-mosogatónénak, ez monda, hogy nem látta, ámbátor fúrta az ódalát, mert ezen Afrikainak vala őrállomása ottan, holott a’ szeretsen asszon vígan vala azokkal, kiket a’ tsapjoknál fogva kiszipolyozott. Hetedik helyen elibénk vezetteték Hugues du Fou úrfi, nemes Bridoré úrnak fia, ki is húsz éves korú lévén, nemes attya urának kezibe szolgáltattaték, ki nemessi uradalmával kezeskedett érette; maga vezette elé ezen perben való kihallgattatásra, melly őt is terhelli, mivelhogy kellőkép megbizonyosodott azon alapos gyanú, hogy némi-nemű esméretlen gaz suhantzárok segédjével megostromolta az érsekség és káptalan tömlötzét, s azon erőködött, hogy megzavarván az eggyházi igazság-szolgáltatás hatalmát, megszabadítsa a’ szóban forgó démont. Gonosz szándoka ellenére rendeltük a’ mondott Hugues de Fou-nak, hogy igaz tanúságot tegyen azon dolgokra nézvést, kiket a’ mondott démon felől tud, kivel hír szerint társalkodott volna, figyelmeztetvén az úrfit, hogy az ő lelkiüdve s a’ mondott démoni asszony élete forogna a’ dologban. Ki is megesketés után monda: 172

- Esküszöm örök üdvömre és a’ szent Evangyéliomokra, kik ehejt kezem alá tétettek, hogy az ördöngösséggel gyanúsított asszonyt én angyalnak vallom, tökélletes asszonyi állatnak, még inkább penig lelkire, hogy nem mint testire; ki nagy tisztességben él, ki rakva vagyon szerelmi gyengédséggel és finomsággal; semmiképp nem gonosz, sőt könyörületes, sokat segítvén a’ szegényeken és szenvedőkön. Megjelentem, hogy láttam őt igaz könnyeket sírnia az én atyámfiának, Croixmare nemes úrnak halálán. S mivelhogy azon napon fogadalmat tött Szűz Bódog Asszonyunknak, hogy többet nem hallgattya meg kegyelmessen a’ szerelmetes ifiú nemes embereket, kik igen gyarlók az ő szolgálattyára, énnekem is állhatatossággal és kitartó erővel megtagadta a’ testivel való élést, s tsupán szerelmével és szívével ajándékozott meg, kinek jobbágyává tött engem. Ezen kedvességes ajándékozás olta ellenállva az én növekvő lángomnak, magánosan marada házában, holott napjaim derék részét töltém, bódogan azon, hogy láthatom s hallgathatom ő szavát. Bezzeg jól laktam az ő közellétiben, részt vevén azon ájerben, ki az ő torkában szállt, a’ napvilágban ki az ő szép szeminek fényeskedék, nagyobb gyönyörűséget vevén ebből, hogy nem mint a’ paraditsom urainak vagyon. Őt választván meg, hogy örök időre Asszonyom légyen, őt szemelvén ki, hogy egy szép napon galambommá, feleségemmé és egyetlen asszon-barátommá váljék, én, nyavallyás bolond, semmi-némű foglalót nem vöttem tőlle a’ jövendő gyönyörűségre, sőt ennek visszájaképp jámbor intelmeket, hogy meg kelletik szereznem a’ daliai hírnevet, erős, szép emberré lennem; senki egyebet nem félnem, hanem Istent; tisztelnem a’ hölgyeket; tsak egyetlenegynek szolgálnom, s ennek emlékében szeretnem a’ többit. Majd ha a’ hadi munkák megedzendenek, hahogy az ő szíve még mindig tetszik majd az enyimnek, akkor tsupán leszen az enyim, mert tud majd reám várni, hisz igen nagyon szeret engem. Ezt mondván sírva fakadt Hugues nemes ifiú, s mind sírtában mondá tovább: Hogy: gondolván ezen édes és nyájas asszonyra, kinek karja a minap még arra is felettébb gyengének tetszett, hogy arany lántzotskáinak könnyű terhét visellye, nem tűrtőztetheté önnönmagát, eszében vevén, mely nehéz vasbékó nyomja őt agyon, és mely keserves ínséget rakott vállára az árultatás; s hogy ebből származott az ő felzúdulása. Meg: hogy szabadsága légyen a’ Törvén színe előtt megmondani ő fájdalmát, mert hogy az ő élete szorossan egyben vagyon kötvén édes kegyessének és asszon-baráttyának életivel, annyira, hogy bizon meghal, valamelly napon baja lesz őnéki. S a’ mondott nemes ifiú ember még szóvátett a’ mondott Démonról számtalan egyéb ditséretet, kik mind bizonságot tesznek, mely erős béfonás szereztetett volna az ő kárára és tanusíttyák bévséggel azon utálatos, fertezetes, gyógyíthatatlan és álnokságos boszorkánságot, kik alatt jelennen görnyedez, mely dolgok felett szententziát mond majdan érsek urunk, avégre hogy ördögűzéssel és penitentziával megoltalmazza ezen ifiú lelket a’ pokolnak tőritől, hahogy az ördög netalántál már szerfelett elébe nem vágott volna ennek. Ennek után vissza-szolgáltattuk a’ mondott úrfit nemes attya urának kezibe, minekutánna a’ mondott Hugues megesmérte az Afrikait a’ vádlott szolgájának lenni. Nyoltzad helyen a’ mi érsek urunknak fegyveres szolgái nagy tisztelettel elibénk vezeték a’ főmagasságú és tiszteletű Champchevrier Jaqueline asszont a’ Mont-Carmel oltalma alatt álló Bódog Asszon monostornak fejedelemasszonyát, kinek kormánya alatt a’ néhai való touraine-i szenesal, őméltósága a’ Roche-Corbon bárónak, jelennen a’ mondott kolostor védő-urának édesattya felvétette az tzigán leánt, ki a’ keresztelő medentze felett a’ Bruyn Blanca nevet nyerte. A’ mondott fejedelemasszonnak velőssen egyben foglaltuk a’ jelen ügyet, mellyben a Szenteggyház, Isten ditsősége, ezen eggyházmegye ördög sanyargatta népének örök üdve 173

forog szóban, meg egy teremtett állatnak lelke, ki talántán mindenestül fogván ártatlan. Annak utánna kifejtetvén a’ per, esedeztünk a mondott fejedelemasszonynak, tenne tanúságot arról, kiről tudomása vagyon Istenben való leánnyának, Bruyn Blancának, Clara soror néven a’ Megváltó arájának boszorkányos eltűnte felől. Ekkoron az igen nemes, fő-magasságú és hatalmasságos Fejedelemasszon mondá a’ következendőt: Clara soror, kinek származását ő nem esméri, ki azonban eretnek atyától, anyától, Isten ellenségeitől eredni gyaníttatik, valóban apátzául felvétetett azon monostorban, kinek kormánya kánoni szerzéshez képest őnéki a’ méltatlannak esett osztályul. A’ mondott soror hibátlan megteljesíté az ő noviciátussát és megtevé fogadalmát a’ Rendnek szent regulája szerint. A’ szenteltetésnek utánna mélységes bánatba borult és igen sápadt lőn. Ő, a’ fejedelemasszon, megkérdezé ő búbánati kórsága felől, kiről a’ mondott soror felele könnyeket hullatván, hogy semmiképen nem tudná okát; hogy ezer és egy siralmak keletkezének őbenne azon, hogy immáron nem érzi szép haját a’ fejin; hogy ezenfelyül szomjazik az ájerre, nem tudja megfojtani azon vágyát, hogy a’ fák között szökdétseljen, mászkáljon, forgolódjék, Isten szabad egén való életének szokása szerint; hogy éjtzakái könnyhullatással telnek, álmodván az erdőkkel, kiknek lombja alatt hajdantan heverészett, és ennek emlékében utállya a’ kolostori ájer minéműségét, kit kínnal szí magában; hogy ő benne gonosz párák bugyognának s hogy néhanap a’ templomban olyan gondolatok tülekednek belsejében, hogy majd kijön a’ sodrából tőllük. Ezen én rátereltem a’ szegénkét az Egyház szent tanítására, eszében idéztem azon örök bódogságot, ki a’ bűntelen asszonyokat a’ Mennyországban örvendezteti, s hogy mennyire mulandó az itt lent való élet és bizony az Isten jósága, ki egynehány kesernyés örvendetesség vesztéséért végtelen szerelmet tartogat számunkra. Ezen bölts anyai intelmek ellenére a’ gonosz lélek megmaradt a’ mondott sororban. Mindig nézte a’ fák lombjait, a’ mezők füveit a’ templom ablakain által az Isteni tisztelet és az imádsági idő alatt. Annakutánna megátalkodottan sápadt olyanná, miként a’ gyolts, gonosz indulatból, hogy ágyában heverve maradhasson; olykor futkároza a’ kolostoron által, akár a’ tzövektül szabadult ketske. Végezetül megfogyatkozott, elveszté ő nagy szépségit, és semmiséggé töpörödött. Ekkor mi: a’ Fejedelemasszon, az ő annya, attól tartván, hogy ezen bajban szemünkláttán belehal, tettük őt a’ kórosok termébe. Egy téli reggelen a’ mondott soror megszökött, semmi nyomát nem hagyván az ő lépteinek, sem ajtótöretet, sem szétvetett lakatot, sem nyitott ablakot, sem semmi olyat, ki őneki arra menetit tanusította volna; mely iszonyatos történetről az tartaték, hogy az ördög segédjével esett, aki őt gyötörte-kínozta. Egyébként megállapíták a’ Székesegyház főurai, hogy a’ pokol ezen leánnyának küldetése vala az apátzákat eltéríteni az ő szentséges úttyokról, de megkápráztatván szépséges életöktől, megtért a’ levegőégen által a’ boszorkányok hadában, kik őt a’ mi szent vallásunk megtsúfolására ott hagyták vala a’ Szűz Mária szobor helyiben. Ezt mondván, a’ Fejedelemasszonnak öreg tisztesség adattaték, s a’ mi érsek urunk rendeléséhez képest udvar adaték mellé egész a’ Mont-Carmel monostoriglan. Kilentzed helyen jöve színünk elébe, maga keziben adattatott idézetre, József, úgynevezett Dereglyés, pénzváltó, kinek bóttya a’ hídtól hegynek vagyon s az Arany Tallér tzégért viseli, ki is hitet tevén katholika vallására, hogy nem mond egyebet, hanem a’ valót, kit tud az egyházi törvénszék előtt való perben, a’ következendő tanuságot tötte: - Én nyavallyás apa vagyok, kit Istennek ő szent akarattya igen sújtott. Minekelőtte a Forró uttzabéli lidértz jött volna, minden jószágomul vala eggy fiam, szépséges, akár egy nemesember, tudós, akár egy papdeák, több mint tizenkét ízben idegen földön utazván; egyébaránt jó katholikus, félrehúzódván a’ szerelem töviseitől, mivel borsódzott a’ házasságtul, magamagá174

ban látván az én agg napimnak botistápját, szömömnek szerelmit és szívemnek ő szünetlen örvendezését. Olyan fiú vala ez, hogy a’ frantzia királ is büszke volt volna vélle, jó és bátor ember, kalmárságom világa, hajlékom öröme, s mindennek tetejében megbetsülhetetlen gazdagság, mert hiszem egyedül vagyok a’ világon, azon tsapás érvén, hogy elvesztettem feletársamat, s igen agg vagyok, hogy sem újra megduplázhatnám ennenmagamat. Hát, nagytiszteletű uram, ezen páratlan kintset elvötte tőlem és pokolra vetette a’ démon. Igen is, bíró úr, hogy szinte a’ fiam meglátta őt, ezer késeknek tokját, ezen ördög-asszont, ki mindenestülfogván a’ romlás műhelye, szeretkezési, paráznasági zughely, s kit semmi meg nem elégíthet, az én szegény fiam beletekerőzött az ő szerelmi lépjében, s annál a’ napnál fogva tsak Vénusnak oszlopi között él, de bizon nem sokáig élhet ottan, mivelhogy azon helyen akkora hévség tanyáz, hogy semmi ezen mélység szomját nem tsillapíttya, még ha a’ világmindenség magját mind beléraknák sem. Jaj-jaj! az én szegény fiatskám, pénzerszényestül, ivadékadó reménségestül, örök üdvestül, mindenestül, s még azon is túl belevetette magát ezen gödörben, akártsak egy szem köles egy bikának torkába. Ez okon, vénségi árvaságra jutván, én aki beszéllek, semmi egyéb örömet nem vallanék immáron, hanem hogy látnám megsüttetni ezen vérrel s arannyal tápláltatott démont, ezen pókot, ki béfont és halálra szipolyozott több házasságot, tsaládot, több szívet, több keresztént, hogy nem mint bélpoklos vagyon a’ kereszténség minden bélboklossi tanyáin. Égessétek, tsigázzátok ezen tsupa-torkot, ezen vámpírt, ki lelkekben legelész; ez tigris-természetet, ki vért iszik, ezen szerelmi lámpát, kiben minden viperáknak mérge fől. Rekesszétek be ezen szakadékot, kinek ember nem lelheti fenekit... Ajállom dénárjaimat a’ Káptalannak a’ máglyarakásra, karomat pedig annak meggyújtására. Őrködjék rajta, bíró úr, hogy lefogja ezen ördögöt, mert vagyon olyan tüze, ki inkább ég minden földi tüzeknél; az ő kebeliben egész pokol vagyon benne, Sámsonnak ereje a’ hajában, s égi muzsika mássa a’ szavában. Ő elbájolja az embert, hogy testit és lelkit egy tsapásra ölje meg; mosolyog, hogy marjon, tsókol, hogy felfaljon egy szó mint száz: egy szentet meggabalyíthat s megtagadtathatná Istent vélle. Én fiam! Hol vagyon ő ezen órában, életem virága, szép virág, kit lemetszett ezen női tok - akártsak olló. Hej uram, minek hívatott engem? Ki adja meg fiamat, akinek lelkit felhörpintette egy has, melly halált ád mindeneknek, de egynek sem életet? Tsak az ördög maga ívik s nem fogan magzatot. Ez az én tanúságom, s kérem Tournebouche mestert, írná meg, egy iotát nem ejtvén el belőle, annakutánna adja nekem írásban, hogy estenden imádságomba foglalván mondhassam el Istennek, hogy mindétig fülébe üveltsön az ártatlanok vére és véghetetlen irgalmától megnyerjem fiamnak a’ botsánatot. Következnek még huszonhét vallomások, kiknek szószerint és egész terjedelmökben való leírások szerfelett terjengős volna, igen elnyújtaná és eltérítené ezen furaságos bűnpernek fonalát. Pedig a’ históriának, így taníttyák a’ régiek, egyenest a’ dologra kell törekednie, valamikép a’ bika az ő főfő tisztjében. Ez okon kevés, szavakban íme ezen tanúvallomásoknak veleje: A nemes Tours várossának nagy számú keresztényei, pógárok, pógárasszonyok ezt mondták: ezen démon nap-nap után lakodalmakat és királyi ünnepségeket szörze; soha semmi templomban nem látták; megátkozta az Istent, tsúfolta az ő papjait; semmi helyen nem vetett keresztet; a’ föld minden nyelvén beszél, mely dolgot Isten tsak a’ szent Apostoloknak engedte meg; sok ízben találták a’ mezőkön egy esméretlen állatnak a’ hátán, mely a’ felhők előtt ment; nem öregszik, az ábrázattya örök ifjú; megoldotta övét apának s fiának egyazon napon, mondván, hogy az ő ajtaja nem vétkezik. Látható gonosz hatások ömlöttek őbelőlle, mert egy szabónak, ott ülvén padján ajtajának előtte, egy estvélen reá esett a’ szöme, s akkora heves szerelmi szuszt nyert őtőlle, hogy hazamenvén, nekiesett az ágynak, nagy veszettül meghágá ő feleségit, s reggelre holtan leleték, még mindég munkálván; hogy a’ város vén emberei eltékozzák még meglevő napjaikat és talléraikat az ő kiskapujánál, hogy ifiúságoknak 175

bűneit még egyszer élvezzék, s hogy meghalnának miként a’ legyek, az éggel meghasonlottan, s hogy eggyes haldoklók megfeketülnek, miként az szeretsenek; hogy ezen démon nem mutatkozik sem délebédnél, sem reggelinél, sem vatsoránál, hanem magánosan eszik, merthogy emberi agyvelővel él; hogy többen látták őt éjnek évadján a’ temetőkbe menni, s ahajt megropogtatni a’ holt ifjakat, nem tudván másként megelégítenie az ördöget, ki az ő gyomrában tombolt és dühöngött, miként szélvihar; s hogy ettől vagynak a’ vadságos, mardosó, martzangoló, tépő, szaggató és lökő ördöngös indulatok, agyonszorongató szerelmi parázna vonaglások, kikből nem egy ember került kékülten, kifatsarodottan, eszvemartan, széjjeldúltan, egybezúzván, s hogy Megváltónk jövetele olta, ki az atyaördögöt betömlötzözte a’ disznók testibe, soha seholt a’ földön nem láthattak semmi ragadozó állatot ilyen ártónak, mérgesnek, szaggatónak, annyira, hogy ha egész Tours várost ezen Vénus-mezőbe vetnék, város-maggá válna ottan, s ezen démon úgy béfalná azt, akár epret. Tovább ezer egyéb szóbeszéd, mende-monda, tanúsítás, kikből egyképpen napnál világosabban szembetűnt az ördög ezen feleséginek, leánnyának, húgának, öregannyának, arájának, kislányának avagy öttsének pokoli leszármazottsága, nem is számítván az ő gonosztévő mivoltának, s minden tsaládokban tőle elvetett balsorsoknak bévséges bizonságát. S ha lehető dolog volna, úgy adnom őket itt, amikép a’ jámbor felfedező őrzötte tekertsben írva vagyon, olyan volna ez, miként kóstolló az egyiptombéliek rémséges ordibálásából, kit a’ heted tsapásnak napján tsaptak volt. Nagy ditsőségire válik is ezen jegyzőkönyv Tournebouche Vilmos uramnak, aki valamennyi füzeteket írta. A’ tizedik kihallgatási napnak szünettyében ekként zárult bé ezen nyomozás, megérvén bizonyítékkal, megrakván hiteles tanúságokkal, kellőkép meghízlaltan részletekkel, panaszokkal, okvetés- és ellenvetésekkel, terhelésekkel, idézésekkel, vallomásoknak újraolvasásukkal, közönség előtt való és külön való gyónással, megesketésekkel, halasztásokkal, személlyes megjelenésekkel, vitázásokkal, kikre a’ démonnak felelnie kelle. Mondák is mindenfelé a’ pógárok, hogy ha ő valósággal ördöngős volna, vallván a’ természetiben rejtett belső szarvakat, kikkel az embereket itta és tördelte: ezen asszonyi állatnak soká kellene úsznia az iratoknak ezen tengeriben, míglen ép bőrrel és egészséggel a’ pokolba érne.

2. MIKÉPPEN FOLYT A’ PER EZEN ASSZONY-ÖRDÖGNEK Ő DOLGÁBAN † Az Atya, Fiú és Szent Lélek neviben. Amen. A’ mi Urunknak ezer kétszázhetvenegyed esztendejiben, előttünk Cornille Jeromos főpenitentziárius, eggyházi itélő előtt, ki ezen hivatalra kánonszerűen kiküldettem, megjelentek: Ydré Filep úr, Tours várossának és Touraine tartománnak főbírája, ki önnön házában lakozik Châteauneufben, a’ Hentes uttzában; Ribou János mester, a’ posztósok tzéhének és a’ mesterek társaságának elöljárója, ki lakik a’ Bretagne-i parton, a’ Béklyós Szentpéter kép mellett; Jahan Antal uram, főfő-békebíró, a’ pénzváltók tzéhének mestere, lakozik a’ Híd-piartzon, a Tours-i tallér számláló Szent Márkus képnél; Baupertuis Márton mester, a’ városi íjjasok kapitánya, lakik a’ kastéllban; Rabelais János, hajókátrányozó, hajóépítő, ki a’ Szent Jakab szigeti kikötőben lakik, a’ Loire-i hajósok tzéhének kintstartója; Hierosme Márk, úgynevezett Vasrágó, harisnyakötő, a’ Szent Sebestyén tzégérnél lakó, a’ szakértők elölülője és a’ Villedomer nevezetű Jakab, a’ „Fenyőtoboz” kortsmárosa, a’ fő uttzában; mely Ydré főbíró úrnak és a’ Tours-béli pógároknak következendő Kérelmét megolvastuk, kit ők írtak, aláírtak és elfogadtak, hogy az egyházi törvénszék színe elé terjesztessék. 176

KÉRELEM „Mi alulírottak, Tours város pógárai, eljöttünk urunknak, Ydré úrnak, Touraine főbírájának házában, Pógármesterünk otthon nem lévén, és kértük, hallgatná meg panaszainkat és kérelmünket a’ következendő dolgokban, kikért helytállunk az érsekségi törvénszék, az eggyházi bűntettek bírósága előtt, ki elé átteendő az eléadott ügynek nyomozása. Hosszú ideje annak, hogy jött ezen városba egy gonosz démon asszon képében, ki is a’ SzentIstván majorban lakozik, Lőtskezi kortsmárosnak házában, a’ Káptalannak jobbágyi telkén és az érsek-pispeki dominium világi igazságszolgáltatása alatt. Melly idegen asszon áruló és álnok módon folytattya a’ feslett leánzói mesterségit, a’ gonosztetteknek akkora ártalmával, hogy romlással fenyegeti a’ katholikus vallást ezen városban, mivelhogy azok, kik ő hozzá mennek, mindenestülfogván veszett lélekkel kerülnek meg onnajt, ezernyi botránkoztató beszédekkel hárítják el az eggyház pártfogását. Már most tekintve azt, hogy a néki hódolók nagy része megholt, s hogy városunkban jövén, egyéb marhája nem volt vala a természetinél, most penig a közbeszéd szerint véghetetlen gazdagságot vall, királi kintseket, kinek szerzése erőssen gyanúsíttatik boszorkánsággal avagy legalábbis lopással, kit az ő emberfeletti szerelmetes személlyének bűvös vonzássának segédjével követ el; Tekintve, hogy tsaládjaink betsülete és békessége forog a’ dologban; hogy soha ezen vidéken veszett testű asszonyi állat avagy tzéda leánzó nem vala, ki annyi rontással végezte volna szajhai munkáját, s ilyen nyíltan és szörnyen fenyegette volna az életet, a’ vagyont, az erköltsöt, a’ szűzességet, vallást és ezen városnak minden lakosait; Tekintve, hogy nyomozásra vagyon szükség az ő személlye, vagyona és kitsapongása dolgában, avégre, hogy megbizonyíttassék, ha az szerelemnek ezen hasznavételei törvényesek-é, s nem származnak-é - amiként az ő viselkedése mutattya - a’ Sátán gonoszságából, ki gyakorta meglátogattya a kereszténséget asszon képiben, amiként a’ szent könyvekben olvassuk, holott mondatik, hogy a’ mi Megváltónk egy hegyre vitetett, holott Lucifer avagy Astaroth mutaták őnéki Judeának dúsan termő domíniumait, és hogy több helyütt láttak ledértzeket avagy démonokat, kiknek asszonyi ábrázattyuk vagyon, kik is nem akarának megtérni a’ Pokolban, megőrzék önnönmagukban a’ megelégíthetetlen tüzet, egyre azon iparkodván, hogy megújuljanak és testet öltsenek, kiszipolyozván a’ lelkeket; Tekintve, hogy a’ mondott asszony esetiben számtalan tanúbizonság vagyon ördöngősségre, kiről némi-nemű lakosok nyíltan beszéllenek, s hogy a’ mondott asszony nyugalmáért is használatos dolog az ügy eligazítása, nehogy az igazság megelőztessék némi-nemő emberektől, kiket romlásba vitt az ő gonoszságinak sora: Ezen okoknál fogva esedezünk, tetszenék elébeterjeszteni a’ mi lelki Urunknak, ezen eggyházmegye attyának, nagy-méltóságú és szent érseknek, Monsoreau Jánosnak, az ő sujtott báránnyainak fájdalmát, avégre, hogy abban igazságot tegyen. Ezt végbe vivén, tisztöknek kötelességit tellyesítik, valamikép mink ezen város bátorságos mivoltát megoltalmazó tisztünket, kiki azon dolgok szerint, kik az ő gondjára vagynak bízva a’ maga városnegyedében. Jelen kérelemnek alája írtunk a’ mi Urunknak ezer kétszáz hetvenegyed esztendejében, Mindenszentek napján, a’ misének utánna.”

177

Tournebouche mester végezvén ezen kérelem olvasását, mi, Cornille Jeromos azt mondottuk az esedezőknek: - Urak, megmaradnak-é kegyelmetek ezen vallomásban mainap is? Vagynak-é egyéb bizonságaik azoknál, kik immáron tudomásunkra jutottak, és vállalják-é, hogy ezt Istennek, embereknek és a’ vádlottnak előtte fenntartják? Mindannyijan, Rabelais János mestertől megválván, megmaradának az ő hiedelmökben. A’ felyülmondott Rabelais János megvonult a’ pertől, mondván, hogy a’ mondott szeretsen leánzót természet szerint való asszonyi állatnak, jóféle rimának vallja, kiben egyéb hiba nintsen, hanem hogy szerfelett nagy szerelmi hévséget tárolt fel. Mi, kirendelt bíró, érett megfontollásnak utánna, okot leltünk tehát a’ mondott pógárok kérelmének teljesítésére, és rendellyük, hogy bűnper folytattassék a’ Káptalan tömlötzébe rakott asszonyi állat ellen azon jussnak minden uttyán-módján, kik a’ contra daemonios való kánonokban és rendeletekben meg vagynak írván. A’ mondott rendelet idézéssé változtattatván, kihirdettetik a’ városi kikiáltótól minden tereken kürt szavával, avégre, hogy mindenki megesmérje és hogy kiki tanúskodjék lelki-esmérete szerint, és szembenállíttathassék a’ mondott démonnal, s mindennek végiben: a’ mondott vádlott nyerhessen szokásos védőt és a’ kihallgatások meg a’ perlés kellőkép végbenmehessen. Alája írt: Cornille Jeromos. Alább: Tournebouche.

† Az Atya, Fiú és Szent Lélek neviben. Amen. A’ mi Urunknak ezer kétszáz hetvenegyed esztendejiben, februárius hónap tized napján, misének utánna, mi, Cornille Jeromos eggyházi ítélőnek, rendeletünkre, kihozattaték a’ Káptalan tömlötziből és elibénk vezetteték azon asszonyi állat, kit elfogtak Lőtskezi fogadósnak házában, amelly a’ Szent Móritz székeseggyház Káptalannyának dominiumában áll, s ilyeténképp a’ Tours-i érsekség világi és urasági igazságszolgáltatása alá tartozik; azonfelyül a bűntett természete szerint, kivel vádoltatik, az eggyházi igazságszolgáltatás törvénszékének vagyon alávetvén, s tőlle függ; mely dolgot közöltük ő vélle, hogy tudomása legyen arról. Hogy annak utánna komolyan és végiglen elolvastatott és a vádlott által jól megértetett elsőben a’ város kérelme, majd a’ tanúvallomások, panaszok, vádolások és eljárások, kik huszonkét füzetekben vagynak megírván Tournebouche mestertül, s fellyebb eléadattak: Istennek és az Eggyháznak oltalma alatt és segedelmivel elhatároztuk az igazság kutatását, elsőben a’ mondott vádlottnak kihallgatásával. Első kérdésül megszólítottuk a’ mondottat, jelentené meg, melly országban s városban született. Ő a’ vallomástévő monda: - Mauritániában. Tovább kérdeztük, hogy vagyon-é attya, annya avagy egyéb rokona. Ő szóval felele, hogy soha sem esmérte őket. Mink kérdeztük, mondaná meg, mi volna ő neve. Ő szóval monda: - Zulma, arab nyelven. Mink kérdeztük, mi okon beszéllené a’ mi nyelvünket?

178

Ő szóval monda: - Merthogy ezen országban jött. Mink kérdeztük: - Melly korban? Ő szóval felele: - Vagy tizenkét esztendeje. Mink kérdeztük, millyen idős volt volna akkor? Ő szóval felele: - Tizenöt esztendős, avagy kevésnek híján annyi. Mink mondottuk: - Elesméri tehát, hogy jelennen huszonhét esztendős? Ő szóval monda: - El. Mink mondottuk néki, hogy ígyen tehát ő azon szeretsen leán, ki a Szűzasszon fülkéjében leletett, annakutánna megkereszteltetett az érsektül, tartatván a’ medentze fölött néha való Roche-Corbon urátul s az ő arájátul, Azay kisasszonyátul; annakutánna a’ Mont Carmel kolostorban küldetett ugyanazoktul, holott megtette a’ szűzesség, szegénség, hallgatás és Isten szerelminek fogadalmát Szent Klárának isteni segedelmével. Ő szóval monda: - Ez való dolog. Mink megkérdeztük, ha nyilvánvalóknak vallaná-é tehát a főméltóságú és tisztességbeli Mont Carmel kolostori fejedelemasszonnak megjelentésit, a’ Szurkos Kata nevezetű Jaquette konyhamosogatónak tanúságát. Ő szóval monda, hogy az ő vallomások derékrészben valók. Ekkoron mink mondánk őnéki: - Kegyelmed tehát keresztén? Ő szóval felele: - Úgy vagyon, atyám. Menten megszólítottuk mink, vetné a’ keresztnek jegyeit és vönne szentelt vizet a’ szenteltvíz-tartóban, kit Tournebouche Vilmos tartott keze ügyében mely dolog meglévén, és mink azt látván, való dolognak bizonyíttatott, hogy Mauritániái Zulma, a’ mi országunkban Bruyn Blanca néven nevezett, a’ Mont Carmel monostor oltalma alatt Clara soror néven apátza, ki annak gyanújában vagyon, hogy ál asszonyi képben némi-nemő démon volna: jelenvoltunkban vallási tselekedetet mívelt és ekként elesmérte az egyházi törvénszék igazság-szolgáltatását. Ekkoron mink ezen szavakat mondtuk őnéki: - Leányom, erősen gyanúsíttatván vagyon kegyelmed azzal, hogy az ördög segítségével ment ki a kolostorból, mely dolog mindenestül fogván emberfelettinek tetszik. Ő szóval mondta, hogy azon időben természetes módon oldott kereket az uttzai ajtón által, vetsernyének utánna, Marsilis János úrnak, a’ monostor vigyázójának tsuhájában, aki őt a’ vallomástévőt, bételepíté egy viskójában, ki a’ Cupido-sikátorban vagyon, a’ város eggyik tornyának közeliben. Itt aztán a’ mondott pap megtanítá őt a’ vallomástévőt, hosszan és igen jelesül a’ szerelemnek édességire, kiben ő a’ vallomástévő, addig teljességgel tudatlan volt; mely édességeket igen megkedvelte, szép szokásnak vallván őket. Majd, hogy nemes Amboise 179

úr megpillantá őt a’ vallomástévőt, ezen remetelaknak ablakában, nagy szerelembe esék őiránta. Ő maga a’ vallomástévő, egész szívből szerette őt, inkább, hogy nem mint a’ barátot, s megszökött azon odúból, holott Marsilis tartotta őt az örvendetességnek használatosságára. Akkoron úttalan-útakon mene Amboise-ba, a’ mondott uraság kastéllába, holott számtalan mulatsága vala, nyulászás, tántzolás és királnéi szép gúnyája. Egy napon nemes Amboise úr meghívta vala nemes Roche-Pozay urat, hogy dúskálna és örvendezne nálla, s ekkoron Amboise báró megmutatta őt a’ vallomástevőt - tudtán kívül -, mikoron éppen mezítelen kiment a’ fürdőből. Hát ezen látomása mián a’ mondott Roche-Pozay uraság nehéz szerelmi nyavalyába esett ő a’ vallomástevő iránt, másnap párviadalban megölte Amboise urat; annakutánna nagy erőszakkal, sírása ellen, elvitte őt a’ vallomástevőt a’ Szentföldre, holott ő a’ vallomástévő a’ nagyon szeretett és nagy szépségök mián nagy tisztességű hölgyek életit élte. Majd sok viszontagságok után visszajöve ő a’ vallomástévő, ezen országban, annak ellenire, hogy igen rettege a’ balsorstól; mert ez vala urának-parantsolójának, de Bueil bárónak ő akarattya, ki majd meghalt kínnyában az ázsiai országokban, és kíváná viszontlátnia atyai kúriáját. Ekkoron megigéré néki a’ vallomástévőnek, hogy megoltalmazza minden bajtul. Ő a’ vallomástévő, hittel és bizodalommal vala irányában, annyival is inkább, mert igen-igen szerette. De mikoron ezen országban ért, Bueil úr kórságba esék és siralmassan meghalálozék, semminémű gyógyító szert nem használlván, hiába könyörge hozzá esdekelvén ő a’ vallomástévő; merthogy gyűlölte vala az orvosokat, kuruzslókat és patikusokat. Ez a’ kerek igazság. Ekkoron mink mondottuk a’ vádlottnak, hogy ilyeténkép valónak vallja a’ jámbor Hardouin úrnak és Lőtskezi kortsmárosnak vallomását. Ő a’ vallomástévő felele, hogy nagyrészben valónak esméri, de némi-nemű részekben gonosznak, rágalmasnak és ostobának. Ekkoron kérdeztük mink a’ vádlottat, ha szerelemben és testi bűnben vala-é mindazon nemes emberekkel, pógárokkal s egyebekkel, kikről tanúskodnak a’ lakosoknak panasszaik és jelentéseik. Kire ő a’ vallomástévő igen ortzátlanul felele: - Szerelemben igenis; de hogy bűnben-é: nem tudom. Mink erre megmondtuk néki, hogy mindannyian őmiatta haltak meg. Ő a’ vallomástévő, monda, hogy őmiatta nem halhattak meg, mivelhogy ő mindenkor elutasítá őket; s mentül jobban kerülé őket, attól inkább jöttenek, megostromolák őt a’ vallomástévőt, határtalan veszettül; és midőn megfogták volna őt a’ vallomástévőt, akkoron mindenestül nagy hévséggel beleveté önnön magát, Isten kegyelmére, miérthogy olyan gyönyörűséget vallott, kinek nints mássa ezen dologban. Tovább monda ő a’ vallomástévő, hogy ezen titok érzelmit tsupádontsupán azért gyónja meg minékünk, mivel a’ tellyes igazság mondására szólítottuk, s mert igen-igen féli a’ pribékeknek tsigázásaikat. Ekkoron mink kértük, felelne, kínzások terhe alatt, miféle gondolata vala, midőn egy nemes ember meghalt az ővéle való közlekedés folytán. Ekkoron felele ő a’ vallomástévő, hogy búbánatban esék s ki akará végezni magát; kéré Istent, a’ Szűzet és a’ Szenteket, fogadnák őt a’ Mennyek országában, mivelhogy ő a’ vallomástévő, sohase találkozott egyébbel, hanem szép és jószívű emberekkel, kikben nem vala vétek, és hogy látván őket holtan, mélységes szomorúságban esett, gonosztévő és gonosz sorsnak alája-vettetett teremtett állatnak tudá önnönmagát, melly sorsa úgy ragad át másra, miként a’ fekete halál. Ekkoron mink kérdeztük, mondaná meg, hol imádkozék? Ő a’ vallomástévő monda, hogy az ő imádságos kamarájában, térdre esvén Istennek előtte, ki is, az Evangyéliom szerint mindent lát, hall s jelen vagyon minden helyeken.

180

Ekkoron mink kérdeztük, miért nem járt templomokba sem misére, sem ünnepekre. Mire ő a’ vallomástévő felele, hogy akik hozzá mentenek, hogy szeressék, a’ szentnapokat választák a’ vigadásra, ő meg mindent az ő akarattyukra tött. Mink keresztényi módon ráolvastuk, hogy hát ekként inkább az embereknek vetette magát alájok, hogynem mint Isten parantsolattyának. Ekkoron ő a’ vallomástévő monda, hogy azokért, kik igen szereték, égő máglya-rakásba vetette volna önnönmagát, merthogy soha az ő szerelmiben nem követett volna egyebet, hanem önnön természetinek úttyát, s ha a’ világ aranból lött volna, még azon az áron se adta volna szerelmit egy királnak sem, ha nem szereti őt szívvel, lábastul, fejestül, hajastul, homlokostul, mindenestül. Egy szó mint száz; tetejiben, soha nem mívelt tzéda-dolgot, s szerelminek eggy szikráját se árulta volna el olyan embernek, kit nem választott magáénak, s hogy az, ki eggy órára karjában tartotta, avagy szájon csókolta kisség, életinek minden többi napjaira bírta őt. Ekkoron mink kérdeztük, honnét kerültek a’ násfák, aranytálak, ezüstedények, drágakövek, fejedelmi bútorok, kárpitok s egyebek, kik betslés szerént kétszáz ezer dufia aranytallért érnek, lakásán találtattak és a’ káptalan kintstartójának őrizetére adattak által. Ő a’ vallomástévő monda, hogy minden reménségit belénk helyezi, akártsak Istenben, de erre nem mer felelnie, mivelhogy a’ szerelemnek mentül édesb dolgai forognának benne, kikkel ő mindétig él vala. Annakutánna esmént unszoltatván mitőllünk, monda ő a’ vallomástévő, hogy ha mink a’ bíró tudnók, melly buzgó szeretetben tartá azt kit szeretett, melly engedelmességgel követte minden jó vagy gonosz úton, melly iparkodással vetette magát akarattyának alája, melly bódogsággal hallgatta meg kívánságait és leste a’ szent igéket, kikkel a’ férfiú szája hálálkodék, melly imádásban tartá az ő személlyét; minkmagunk, agg bíró, elhinnők, miként az ő szerelmessei is, hogy semmi pénz nem fizetheti meg ezen nagy ragaszkodást, ki után mind az emberek futnak. Tovább monda ő a’ vallomástévő, soha senki embertől, kit ő szeretett, nem követelt sem ajándékot, sem emléket, s hogy tökélletesen beérte azzal, hogy szívökben élhet; hogy ő kiapadhatatlan és mondhatatlan gyönyörűségben forgódott, szívére gazdagabbnak vallván magát mindeneknél, semmi egyébre nem gondolt, hanem hogy több örömöt és bódogságot adjon nékik, hogy nem mint vött tőlük. Bátor ő a’ vallomástévő ismételten szabódott, az ő szerelmessei makatskodának azon, hogy kedvességgel hálálják meg őnéki. Hol az eggyik jöve őhozzá, a’ vallomástévőhöz, egy gyöngyös kapotssal, mondván: „Ihol ez, hogy megmutatnám kegyessemnek, nem hamissan vallám az ő bőrit gyöngynél fejérebbnek!” És nyakára tevé őnéki, a’ vallomástévőnek, erőst megtsókolván azt. Ő a’ vallomástévő haraguvék ezen bolondságokon, de nem vonhatá meg magát, hogy ne tartsa meg azon násfát, kit azok örömest látnak ottan, hova ők tötték. Kinek-kinek más bogara vala. Olykor némellyök örömit lelé abban, hogy megszaggattya azon drága gúnyát, kit öltött vala, hogy kedviben járjon; másik abban, hogy béborítsa zafírokkal a’ vallomástévőnek a’ karját, lábát, nyakát avagy haját; emez abban, hogy szőnyegeken hevertesse, hosszú selyem avagy fekete bárson lepedőn, és naphosszat révültségben szemlélé tökélletes szépségit néki a vallomástévőnek, kinek a’ szeretők kívánta dolgok véghetetlen örömöt szerzettek; merthogy ezen dolgok igen jól esének őnékik. Annakutánna monda ő a’ vallomástévő, hogy minek okáért semmit sem szeretünk inkább az örömünknél, s azt akarjuk, hogy mindenek szépségben tsillogjanak és szép rendben, kívül is meg belül is szívünkben: azért valamennyien kívánák látni az ő a vallomástévő lakta tanyáját a’ mentül szebb holmikkal ékesen; és ezen gondolat mián mind az ő szeretői, miként jómaga is, örömöket lelék abban, hogy aranyat, selymet s virágot teregessenek széllyel ottan. Mármost, hogy ezen szép dolgok semmit nem ártanak vala, őnéki a’ vallomástévőnek nem is 181

vala sem ereje, sem parantsoló hatalma, hogy meggátolt volna egy daliát vagy akár tsak egy gazdag pógárt is, aki szerelmes vala őbelé, hogy ne tegye akarattyát; ekként hát kéntelen vala elfogadni tőllük drága szagos olajokat avagy egyéb kedveskedéseket, kiket ő a’ vallomástévő bolondul szeret, s hogy ez volna az aranytálaknak, kárpitoknak és násfáknak eredete, kiket nála foglaltak a’ törvén emberei. Itt végeztetik a’ mondott Clara sorornak első kihallgatása, ki annak gyanújában vagyon, hogy démon; mert mink, a’ bíró és Tournebouche Vilmos nagyon belefáradánk a’ mondottnak szavát fülünkkel hallgatásunkban, s mindenestülfogván kavarogni érezzük értelmünket. Mink, az ítélő, kiírtuk a’ következendő kihallgatást mához három napra, hogy kutassuk a’ felyülmondott testiben ördög megszálltának és jelenvoltának bizonyságait. Ki is az ítélőnek rendeletéhez képest vissza-szállíttatott tömlötziben Tournebouche Vilmos mesternek vezetésével. † Az Atya, Fiú és Szentléleknek neviben. Amen. A’ mondott februárius hónak következő tizenharmad napján, elibénk, Cornille Jeromos et caetera elibe vezetteték a felyülmondott Clara soror, avégre, hogy kihallgattassék a’ néki tulajdoníttatott és reá-rótt mívelkedeteknek és viselt dolgoknak felőle. Mink a bíró mondottuk a’ megjelentnek, hogy tekintve az előbbi kihallgatás alkalmatosságával adott külömb-külömb feleleteit, nyilvánvaló dolog, hogy soha köz-asszonyi állatnak, bármely meghatalmazást nyert volna is - ha ugyan az efféle engedelmek adathatók -, nem volt vala módjában, testeveszett asszonynak életit élvén, mindeneknek örvendetességet adni, annyi halálokat szerezni, s ilyetén tökélletességgel béfonni az embereket, az ő testiben lakozó külön való ördög segédje nélkül, kinek is a’ lélek elárultatott sajátképpen való szerződéssel. Ez okon nyilván kimutattatott, hogy az ő alakja megett tanyáz és garázdálkodik egy ördög, ki ezen bajoknak szerzője, s hogy most megszólíttatik, mondaná meg, melly korban fogadta el ezen ördögöt; vallaná meg, mely kikötések szabattak meg közöttük, s tovább mondaná meg a’ valót az egyetemben mívelt gonosztetteik felől. Ő a’ vallomástévő azt veté ellen, hogy felelni szeretne nekünk, az embernek, akártsak Istennek, ki szükségképpen mindnyájunknak bírája. Ekkoron azt hajtá ő a’ vallomástévő, hogy sohasem látta az ördögöt, nem beszélt vélle, semmiképp nem kívánta látni; nem folytatta a’ tzédák mesterségit, mert ő a’ vallomástévő azon mindenfajta örömökkel, kiket a’ szerelem kitalál, sohasem élt egyébként, hanem tsupán azon gyönyörűség révén, kit a’ felséges Alkotó ezen dolgokban belé helyhezett, s őt a’ vallomástévőt mindétig inkább azon vágy sarkallta, hogy nyájas és jóságos légyen a’ szerelmes drága úr iránt, hogy nem mint némi-nemő lüktető telhetetlen akarat. De, ha amolyan volt volna is az ő akarattya, ő a’ vallomástévő könyörög, gondolnók meg, hogy ő szegén afrikai leánzó, kiben a’ jóisten igen-forró vért tsorogtata, az ő gondoló szerszámában pedig a’ szerelmi örvendetességnek olyatén hamar megértésit, hogy ha tsak rejánézett egy férjfiú, már rengeteg indulat támadt a’ szívében. Tovább, ha némi-nemő nemes-úr társalkodási kedvből megilleté őt a’ vallomástévőt, testinek némi-nemő résziben, végig-járatván kezeit azon, hát minden haszontalan vala, az ő hatalmába esett, merthogy a’ szíve menten ájula. Ezen illetés felserkenté az ő derekában a’ szerelem minden szépséges örömeinek értelmit és emlékit, s ádáz tüzet kavargattak fel ottan, ki feltsapott, lángra lobbant az erekben és szerelmet meg gyönyörűséget fakasztott tetőtől talpiglan. És annál a’ napnál fogva, hogy Marsilis elsőnek nyitotta meg az ő értelmit ezen dolgokban, soha egyéb gondolata nem vala, és akkoron megesmérte, hogy a’ szerelem tökélletesen az ő saját természetihez illő dolog, annyira, hogy azolta megbizonyosodott ő a’ vallomástévő, hogy férjfiúnak és természet szerint való öntözésnek 182

híja mián halálra aszott volna a’ mondott kolostorban. Ennek tanúságaképpen erősgeté ő a’ vallomástévő, hogy igazán szólva a’ mondott monostorból való szökése olta soha nem vala egyetlen napig, sőt rövidke ideiglen is bús avagy szomorú, hanem örökké vidám, s ilyeténképp követé ő a’ vallomástévő Isten akarattyát a’ maga tekintetében, amellytől úgy véli, el vala térítvén mind a’ kolostorban vesztegetett ideje alatt. Ezen mink, Cornille Jeromos veténk viszontag a’ mondott ördögnek, hogy ezen válaszával nyilván Istent káromolta, mert hiszem valamennyink az ő mentül nagyobb ditsőségire vagyunk alkottatván, s azért hozattunk ezen világra, hogy Őt tisztellyük és szolgállyunk néki; szemmeltartsuk az ő áldott parantsolattyait és szentségben éllyünk avégre, hogy megnyerjük az örök bódogságot, nem penig fetrengvén örökkétig azt mívelni, kit az oktalan állatok is tsak egy időben mívelnek. Ekkoron monda a’ nevezett soror, hogy ő a’ vallomástévő igen tisztelte az Istent; hogy ő minden országokban gondját viselé a’ szegényeknek és szenvedőknek, adván nékik sok dénárokat, gúnyát, és sírván az ő ínségeknek láttán avagy tudtán; s hogy ítélet napján, azt remélli ő a’ vallomástévő, lészen körülötte Istennek tetsző szent tselekedeteknek jó társasága, kik kegyelmet kiáltanak majdan ő számára. Annakutánna: hahogy nem volna az ő alázatos félelme a’ visszautasítástul, és azon rettegése, hogy a’ káptalan urai megneheztelnek, örömest ráköltené minden marháját, hogy végiglen megrakhassák a’ Szent Móritz székesegyházat és alapítványokat tenne ahajt az ő lelkinek üdviért, nem kímélvén ebben sem az örömit, sem maga személlyit; hogy ezen gondolat megkettőztetné éjjelinek gyönyörűségit, miérthogy minden szeretkezése egy követ helyhezett volna ezen bazilikának rakásához. Tetejiben mindazok, kik szerették, szíves-örömest odaadnák minden vagyonukat ezen végre, meg őnéki a’ vallomástévőnek örök bódogságára. Ekkoron mink mondottuk ezen démonnak, hogy nemigen tudná igazolni önnönmagát meddőségére nézvést, hogy annyi felekezés ellen egyetlen gyermek nem született őtőlle. Ráadásul: tsupán Astaroth meg az apostolok tudtak beszélleni minden nyelveken, ő meg minden országok módjára tud szóllani, mely dolog bizonyíttya az ördögnek az ő testiben jelenvoltát. Ezen ő a’ vallomástévő mondta, hogy a’ nyelvek sokaságát tekintve, a’ görögből nem tud egyebet, hanem a Kyrie eleison-t, kivel gyakorta élni szokott, a dejákból pedig tsupán azt, hogy Amen. Ezt mondja Istennek, reméllvén, hogy megadja néki szabadságát. Annak utánna, őnéki a’ vallomástévőnek egyébiránt igen-igen fáj, hogy gyermektől megfosztattatott; s hogy a’ tisztes háziasszonyok azért szülnek gyermekeket, merthogy a’ dologban tsak apránkint veszik a’ gyönyörűséget, ő meg, a’ vallomástévő, kisség igen nagyon. Hogy kétség nélkül ez volna Istennek akarattya, ki arra a’ veszedelemre gondol, hogy szerfelett való bódogság mián elveszhetne a világ. Hallván ezen és számtalan egyéb okvetéseket, kik elegendőkép megállapíttyák egy ördögnek jelenlétét az ő testiben, mert éppen Lucifer sajáttya az, hogy mindétig lel eretnek okokat, valószínűeket: elrendeljük, hogy a’ mondott vádlott a’ kínpadra vonassék jelenvoltunkban, és gyötörtessék sokat, avégre, hogy a’ mondott démon kéntelen légyen szenvedés mián az Eggyház felsőségének meghódolni. Iderendeltük hát, hogy kezünkre járna, Hangest Ferentzet, a’ Káptalannak kuruzsló-mesterét és orvossát, megbízván őt az ide aláírt tzédula mássával, hogy esmérné meg a’ felyülmondott asszonyi állat asszonyi természettyinek (virtutes vulvae) mineműségit, hogy megvilágosítaná a’ mi vallásunkat, melly szerekkel élt ezen démon, hogy ezen úton a’ lelkeket megkaparíttsa, s okumlálná ki, ha vajjon vagyon-é mesterkedésnek látszattya rajta. Ekkoron sokat sírt és nyögött jóelőre a’ mondott szeretsen-asszon, és békóvasainak ellenire térdre rogyva, üvöltéssel és kiáltással könyörögvén ezen parantsolat megvonásáért, felhozván azt, hogy az ő tagjai olyan gyenge állapotúak, tsontjai olyan lágyak, hogy eltörnek majd üveg 183

gyanánt. Végezetül megajállá, hogy megvásállya önnönmagát ettül, minden vagyonát a’ Káptalannak adományozván, s haladéktalan kitakarodván az országból. Kire mink megszólítottuk, jelentené meg jószántából, hogy ő ledértz minéműségű démon, s mindég is az volt, kik is asszonyszabású ördögök, kiknek hivatallya megrontani a’ keresztényeket a’ szerelemnek maszlagosító lépes örömeivel. Ő a’ vallomástévő, monda, hogy ezen vád utálatos hazudság, merthogy ő mindétig természet szerint való asszonyi állatnak tudta magát. Ekkoron a’ faggató pribék levevén békóvasait, a’ mondott démon széllyeltépte szoknyáját és gonosz szándokkal elkábítá, megsötétíté, megzavará értelmünket testének láttatásával, kinek is valóban földöntúli hatalma vagyon az emberen. Tournebouche Vilmos ezenhejt, a’ természet kényszerítésire, letette a tollat és megvonult, felhozván, hogy nem nézheti ezen kínzást hihetetlen kísértés nélkül, ki az agyvelejiben munkálkodik, s érzi, hogy az ördög megkeríti az ő személlyét. Itt végeztetik a’ második kihallgatás, és miérthogy a Káptalannak követtye és ajtóállója monda, hogy Hangest Ferentz mester távol volna a’ várostól, a’ gyötretés és faggatás holnapra halasztatik, déli misemondás után való időre. Ezt írtuk a’ jegyzőkönyvben mi Jeromos, Tournebouche Vilmos mesternek távollétében, kinek hiteléül alája írtunk Cornille Jeromos Főpenitentziárius KÉRELEM Ezen mai napon, februárius holnapnak tizennegyedik napján, én előttem, Cornille Jeromosnak előtte, megjelentek a’ mondott Ribou János, Jahan Antal, Baupertuys Márton, Vasrági Jerómos mesterek, Ville D’Omer Jakab és Tours várossának ekkoron távollévő pógármestere képiben nemes Ydré úr. Valamennyien azon panaszosok, kik meg vagynak jegyezvén a’ város házán szereztetett periratban. Ezeknek megjelentettük Bruyn Blancának, ki jelennen elesméri, hogy Clara soror néven a Mont Carmel monostor apátzája volt, az ördögtől megszállott vádlottnak Isteni ítéletre való apellálását s azon ajállatát, hogy megjárja a’ tűznek s víznek próbáját a Káptalannak s Tours várossának jelenvoltában, avégre, hogy megbizonyítsa asszonyi természetes állapotját és ártatlanságát. Ezen kérelemhez a’ mondott vádlók hozzájárultak a’ magok résziről, kik is, azon kikötéssel, hogy a’ város kezességet vállal, kötelezték magukat alkalmatos és a’ vádlottnak komáitól javallott helyet és máglyarakást szerezniök. Annakutánna mink, az ítélő, kitűztük a’ megkísértés napjául az újesztendőnek első napját, ki a’ jövendő húsvét leszen, s megjelöltük a’ déli órát, misemondásnak utánna, kit a’ felek mindannyájan igen alkalmatosnak esmérték el. Ezen szententzia ennek okáért kihirdettetik Touraine-nek és a’ frantzia földnek minden várossaiban, mezővárossaiban és kastéllaiban, kinek-kinek kívánatára, költségire és gondoskodásával. Cornille Jeromos

184

3. MIT MÍVELT A’ LIDÉRTZ, HOGY AZ AGG ITÉLŐNEK MEGSZIPOLYOZZA A’ LELKIT ÉS MELLY VÉGE LŐN EZEN POKOLI ÖRVENDETESSÉGNEK Ezen irat Cornille Jeromos papnak, a’ Szent Móritz székeseggyházi Káptalan kanonokjának, s főpenitentziáriusának, ki mindezekre méltatlannak vallja magát, halálos ágyán való vallomása, ki meggyónt a’ mi áldott Megváltónk jövetelének ezer kétszáz hetvenegyed esztendejében, Mártius havának első napján. Ki is érezvén végóráját, s roskadozván vétkinek, gonosztettinek, elvetemültséginek, hibázásinak és rosszaságinak terhe alatt, kíváná, hogy az ő vallomásai közre botsáttassanak, hogy szolgálna vélle az igazságnak magasztalására, Isten ditsőségére, a’ törvényszék igazságosságára s önnönmagának könnyebbségére a’ túlvilágon való bűnhődésiben. A’ mondott Cornille Jeromos halálos ágyán lévén, egybenhívattatának, hogy meghallgatnák az ő megjelentéseit: Hágai János, a’ Szent Móritz eggyháznak vikáriussa; Guyard Péter, a’ Káptalan kintstartója, kit a’ mi érsek urunk, Monsoreau János úr küldött, hogy ezen beszédet megírná; tovább dom Pot Lajos úr, a’ Nagymonostor (Marmoustier) szerzetesse, kit a’ haldokló választott lelki-atyául és gyóntatóul; mindhármok segédjére a’ nagyságos és tekintetes de Censoris Vilmos doktor, római főesperes, jelennen a’ mi szentséges atyánknak, a’ Pápának ezen eggyházmegyében való követje (legatussa). Végezetül nagy számos keresztények jelenvoltában, kik jöttenek, hogy a’ mondott Cornille Jeromos megboldogultának szemtanúi légyenek, azon esmért kívánsága szerint, hogy nyilvános bűnbánati actust tégyen, tekintve, hogy áll a’ böjt, s hogy az ő beszéde megnyithatná azon keresztényeknek a’ szemit, kik a’ pokolban vetődésnek úttyán vagynak. És őelőtte, Jeromos előtt, ki is nagy gyengesége mián nem tudott szóllani, olvasá Pot Lajos úr a’ következendő gyónást, a’ mondott jelenvoltak nagy megindultára: „Atyámfiai életkoromnak hetvenkilentzed esztendejéiglen - amellyben mostan vagyok - azon apróbb bűnöket nem tekintve, kikben bármelly szent életű keresztén is vétkes lehet Istennek előtte, de kiket megengedtetett megváltanunk vezekléssel: úgy vélem, hogy keresztényi életet éltem és rászolgáltam azon jóhírre, ki ezen eggyházmegyében osztályul jutott nékem, hol érdemetlen emelteték a’ főpenitentziárusi magasságos hivatalra. Mármost megragadtatván Isten véghetetlen ditsőségének megértésétül, s megdöbbenvén azon gyötrelmeken, kik a’ gonoszokra és hivatallyokban hívtelenekre várnak a’ pokolban, gondom vala apasztani elvetemedettségemnek szertelen mértékét azzal, hogy főfő vezeklést tészek közeledő végórámban. Esedezém hát az Eggyháztul, mellyet félre-esmértem, elárultam, vásárra vivén jussait és igazságos hírnevit, azon szerentsét, hogy nyilvánosan megvádoljam magamat az ősi keresztének szokássa szerint. Szeretném, ha a’ mentül nagyobb bűnbánat tanúsítására volna még annyi élet bennem, hogy lehetnék a’ Székeseggyház nagykapujának előtte, minden atyámfiaitól bántalmaztatván, egész napiglan ottan térdelvén, gyertya a’ kezemben, kötél a’ nyakamon, meztélláb; mert sokat követém a’ pokolnak tévelgésit Istennek ő szentséges akarata ellen. De törékeny virtusomnak ezen nagy hajótörésiben annyira béfont Lucifer, hogy ti mindannyian közben vetvén magatokat, kiknek segédét és könyörgésit esdeklem, Jézus Krisztus Urunk irgalmazni fog nékem, szegén megtsalatott kereszténnek, kinek szeme könyben lábbad. Melly dolog tanúlságul szolgállyon néktek, hogy kerüljétek a bűnt, a’ démon tőrvetésit, és keressetek menedéket az Eggyházban, holott minden segedelmünk vagyon. Szeretném is, ha még egy életem volna, kit vezeklési munkában töltenék. Hallgassátok hát és reszkessetek nagy félelem mián! A’ káptalan gyülekezete megválasztott éngem, hogy végbenvigyem, irányítsam és bogozzam a’ bűnpert azon démon ellen, ki is asszonyi szabású testet ölte egy utálatos és istentagadó megszökött apátza képiben, ki azon hitetlen országban, hová való, Zulma nevet nyert. Ezen 185

ördög az eggyházmegyében a’ Mont-Carmel monostorbéli Clara neve alatt esméretes, sok szenvedést hozott a’ városra, számtalan férjfiaknak alája vetvén magát, hogy lelköket meghódítaná Mammonnak, Astarothnak és Sátánnak, a’ Pokol fejedelminek, kényszerítvén őket, hogy ezen világot halálos bűn állapottyában haggyák el, azzal adván nékik a’ halált, kiből az élet nyeretik. Én ítélő bíró életemnek utollyán beleestem ezen tőrben, elvesztém eszemet, mikoron áruló módon teljesítém azon hivatalt, kit nagy megnyugvással a’ Káptalan bízott az én hideg aggságomra. Hallgassátok meg, melly fúrtagyú a’ démon, és oltalmazzátok meg magatokat az ő mesterkedésitül. Hallván a’ felyülmondott Megrontónak első válasszát, irtózattal látám, hogy a’ vasbékó semmi nyomot nem hagya kezin és lábán; ilyeténkép megdöbbentett az ő titkos ereje, másrész szerint az ő látható gyengesége. Lelkem hirtelen megzavarodék tehát azon tökéletességnek látomásán, kit az ördög öltött; hallgatám szavának muzsikáját, ki végig fűtöze agyamtól talpamiglan és megkívántatá véllem, bár lennék ifiú és odaadhatnám magam ezen démonnak, mivel úgy tetszék, hogy egyetlen órához képest, kit vélle társalkodván töltenék, örök bódogságom tsupán tsekéll fizetség volna az ő gyengéd karjaiban kóstolt szerelmi gyönyörűség fejében. Akkoron letevém azon lelkierőt, kivel az ítélőknek kelletik övezvén maradniok. Ezen démon, kit én kikérdezgeték, megmaszlagosíta olyatén beszédekkel, a’ másod kihallgatás alkalmatosságával, hogy azon erős hiedelemben valék, hogy bűnt követek el, gyötörvén és kínozván eggy nyavallyás kis teremtett állatot, ki sír, miként ártatlan gyermek. Megintetvén égi szózattól, hogy tegyem kötelességemet, s hogy ezen arany igék, ezen mennyeinek tetsző muzsika nem egyéb, hanem ördöngős majomság; hogy ezen kedvességes izgő-mozgó test átváltozand iszonyatos, hegyes karmú szőrös bestyévé; édes-nyájas szöme: pokoli tűztsóvává, az ő fara: pikkelyes farkká; és az ő szépséges rózsálló szája, kedves ajaki: krokodilustorokká, ez okon újfent rászánám magam gyötretni a’ mondott Megrontót mindannyira, hogy megvallya küldetésit, amiként ez vala már a’ kereszténségben követett gyakorlat. Hát hogy ezen démon mezételen mutatkozék előttem, hogy a’ gyötretésnek általadatnék, hirtelen az ő hatalmába esém, bájoló esküvések mián. Retsegni érezém vén tsontjaimat; agyam velejét forró láng tüzelte; szűvem tsordult az ifjúságos, buzgó vérben; virgontz löttem, és a’ szömemre hintett bájital erejitül homlokomnak minden hava elolvadozott. Elvesztém keresztén életemnek tudatát, a’ mezőn tsatangoló dejáknak gondolám ennen-magamat, ki az oskolából kiorozkodott és almát lop. Nem vala kereszt-vetésnyi erőm, nem juta eszembe sem Eggyház, sem Atyaisten, sem az embereknek édes Megváltója. Ezen állapot rabjául jártam az uttzákat, emlékezvén ezen hangnak édességire, ezen démon fertelmesen szép testire, ezernyi gonosz dolgot beszélvén ennenmagamban. Annakutánna megragadtatván és vonszolván az ördög vellájátul, ki azonmód feküdt agyamra, miként kégyó a’ tölgy derekára, ezen hegyes vas vitt éngem a’ tömlötz felé, őrangyalom ellenire, ki is időnként megfogta karomat és óva intett a’ kísértéstől; de nem hajtván az ő szent intelmire és segítségire, tsak tzepelt engem a’ szűvembe bevésődött millió karom, és mindjárást benn valék a’ tömlötzben. Hogy az ajtaja megnyílt, nem láték többé semminémű tömlötzi képet, merthogy a’ Megrontó gonosz szellemek és manók segédjével bíbor és selyem tsarnokot alkotott belőlle, rakva virággal és jó szagokkal, holott ő pompás gúnyában lévén, vígadozott, sem vasgyűrű a’ nyakán, sem békóvas a’ lábán. Engedém magam megfosztatni eggyházi gúnyámtól, s bémártaték illatos feredőben. Annakutánna a’ démon szaratzénus gúnyát rakott reám, szolgála nékem ritka ételekkel duskálló lakomát drága edényekben, arany kupákban ázsiai borokat, tsudaszép énekeket és muzsikát, és ezernyi ditséreteket, kik fülem által tsiklandozták lelkemet. Mindig mellettem marada a’ mondott Megrontó, s az ő undok édes társalkodása új meg új tüzeket szűrt tagjaimba. Őrangyalom elhagyott éngem. Ekkoron a’ szeretsen asszonyi állatnak félelmetes szemefénye mián éltem, vágytam ezen kedvességes testnek forró öleletire, 186

örökkétig érezni akarám ő veres ajakát, kit valóságnak hittem, és semmikép nem féltem fogainak harapásátul, kik a’ pokol legfenekire vonszanak. Jól esett éreznem kezeinek véghetetlen fínomságát, nem gondolván azzal, hogy ezek fertezetes ördögi karmok. Egy szó mint száz, ugyan remegtem, miként új házas, ki arájához indul, nem gondolván, hogy ezen ara az örökös halál. Semmi ügyet nem veték ezvilági dolgokra, sem Istennek dolgaira, tsak a’ szerelmen jár vala elmém meg ezen hölgynek drágalátos tsötsin, ki égetett, meg az ő pokolkapuján, hova be akartam vetni magam lángolván. Oh jaj! atyámfiai, három napokon s éjjeleken által kelle ekként munkálnom, mégsem apasztám meg azon kútfejet, ki ágyékomból erede, kiben vájkált két tsáklyák módjára ezen Megrontónak keze, ki az én nyavallyás aggságommal, asszú tsontjaimmal mondhatatlan szerelmi izzadatot közölt. Elsőben ezen démon némi-nemő tejszerű édességet ömlesztett végiglen rajtam, hogy magához édesgessen; annakutanna jövének a’ szúró üdvözségek, kik ugyan tüzdelték, akártsak tűknek száza tsontjaimat, velőmet, agyamat, idegeimet. Ekkoron ezen játékra lángba borulának fejem titok dolgai, vérem, ereim, húsom, tsontjaim; valóságos pokoli tűzzel égtem, ki harapófogóként marta lágyékomat, és hihetetlen, elviselhetetlen, borzalmas gyönyörűséget okozott, ki meglazítá életem kötelékeit. Ezen démonnak hajaszálai, kik szegény testem környül tsavarodának, láng-esővel hintettek bé, minden fürtje olyan vala, miként izzó rostának vasfoka. Ezen halálos örvendezésben látám a’ mondott megrontónak ábrázattyát, ki nevetett, s számtalan ingerlő beszédeket mondott: teszem, hogy az ő daliája volnék, az ő urasága, lántsája, napvilága, öröme, villáma, élete, az ő jó, mentül jobb nyargalója; s hogy ő még inkább akar vélem egyesülni, szeretne a’ bőrömben lennie, avagy hogy én volnék az övében. Kit hallván s ösztökéltetvén ezen szóllástul, ki lelkemet szíttá, még mélyebbre hatolék és vetém magam fejest a’ pokolban, nem érvén el fenekit. Annakutánna, hogy ereimben egyetlen vértsepp nem vala immáron, hogy a’ lélek már nem doboga testemben, hogy mindenestülfogván meg valék rontva, monda a’ démon, még mindig frissen, fejéren, rózsállón, fénylőn és nevetvén: - Szegény bolond, azt hitted, démon vagyok! Nos! Ha megkövetnélek, áruld el nekem a’ lelkedet egy tsókért, nem szívesörömest ide adnád-e? - Vaj igen - felelék. - S teszem, ha a’ végre, hogy örökkétig ekként munkálhass, szükség volna táplálkoznod újszülött gyermekek vérivel, belőlük nyervén napról-napra új életet az én nyoszolyámban való eltékozlásra; nem örömest színád? - Vaj igen - felelék. - Ha avégre, hogy örökkétig nyargaló daliám légy, virgontz akár az élet tavasszán lévő ember, érezvén az életet, habzsolván a’ gyönyörűséget, alámerülvén az örömnek fenekire, miként úszó a’ Loire-ban, nem tagadnád-e meg Istent, nem pöknél-e Jézus artzába? - Vaj igen - felelék. - Ha még adattatnék néked húsz esztendei remete-élet, nem adnád-é tserében két esztendei ilyetén szerelemért, aminőben mostan égsz, hogy ezen örvendetes mozgolódásban lehess? - Vaj igen - felelék. Ekkoron érezém az ő éles karmait, kik szaggaták rekeszhúsomat, mikéntha ezernyi ragadozó madarak sipogva belévájták volna tsőreiket. Annakutánna hirtelen fölemelteték a’ föld fölibe a’ mondott Megrontón, ki széjjel-terjeszté szárnyait, mondván: - Nyargalj, nyargalj, én nyargalóm! Tartsd magad erőssen kantzádnak faránál, sörényinél, nyakánál fogva, és nyargalj, nyargalj, én nyargalóm! Mindeggyre nyargalj! 187

Ilyeténkép ködnek tetszének a’ föld várossai, holott különös tehetség mián, mindenkit egy asszony-ördöggel felekezvén láttam, nagy harsogván, ledér vágyakozással szeretkezvén, ezernyi szerelmi kiáltásokat s mindenféle üvöltéseket tevén, mind eggyesülvén, eggybentzövekeltetvén, tsapdosván. Ekkoron az én szeretsen-fejű kantzám, egyre vágtatván a’ felhőkön által, mutatá nekem a’ Nappal társalkodó Földet, mely felekezésből a’ tsillagok magja bugyogott. Ottan meg minden hím-világ szeretkezett egy nősténvilággal. A’ teremtett állatok szóllásai helyett a’ világok lihegvén viharokat izzadtak, villámokat szórtak és mennydörgést kiáltottak. Tovább, még egyre fellyebb szállván, láttam a’ világok felett a’ Mindennek nősténytermészetét társalkodnia a’ mozgás ős urával. És megtréfállás-képen a’ Megrontó beletött éngem ezen iszonyatos örök forgatagnak kellő közepiben, holott úgy elvesztem, miként homokszem a’ tengerben. Ehejt mindig monda nékem fejér kantzám: „Nyargalj, nyargalj, én jó lovagom, nyargalj, mindeggyre tsak nyargalj!” Látván, melly tsekély dolog egy pap a’ világmagnak ezen rengeteg folyamában, holott örökkétig felekeznek, nyargalják egymást veszettül az értzek, kövek, vizek, levegő-egek, menny-kövek, halak, növevények, lelkes állatok, emberek, szellemek, világok, planéták: hát megtagadtam a’ katholikus vallást. Ekkoron a’ Megrontó, megmutatván az égboltozaton való nagy tsillagsávot, monda, ezen út nem egyéb, hanem egy mennyei magtsepp, melly a’ világok társalkodásának áradatából fröttsent oda. Ezen újfent veszettül megülém e’ Megrontót, ezernyi ezer tsillagok világánál, és nyargalván szerettem volna megérzeni ezen ezernyi ezer teremtmények természetit. Ekkoron, ezen nagy szerelmi erőködéstől mindenestül fogván bénaságban estem, hallván nagy pokoli katzagást. Azután látám magam ágyamban, környöskörül szolgáim, kik bátorsággal viaskodtak a’ démonnal, behintvén az ágyban, kiben feküvék, egy tele veder szentelt vizet, ájtatosan imát mondván Istenhez. Ekkoron, a’ segítség ellenére, még rettentő viadalt kellett vínom a’ mondott Megrontóval, kinek karmai fogták szűvemet, véghetetlen fájdalmat szerezvén nékem. Ámbátor szolgáimnak, atyámfiainak s barátimnak bíztatására erőködtem a’ szent kereszt jegyit vetni, a’ Megrontó, ki ágyamban fejtől, lábtól, mindenütt feküvék, azzal vala foglalatos, hogy idegeimet széjjel vesse, katzagott, fintorította artzát, ezernyi buja képeket adott szemem ügyébe és ezernyi gonosz vágyakozást öntött belém. Azonban megkönyörülvén rajtam az érsek úr, elhozatta Szent Gajetán ereklyéit, s mikoron a’ szekrén megillette volna a’ párnát, a’ mondott Megrontó kéntelen vala menekülni, ott hagyván kénkőnek és pokolnak szagát, kitől szolgáim, atyámfiai és egyebek egész napiglan rekedtek valának. Ekkoron Istennek mennyei fénye megvilágítván lelkemet, észben vevém, hogy bűneim és a’ gonosz lélekkel való viadalom mián nagy halálos veszedelemben valék. Ekkoron könyörögtem azon külön való kegyelemért, hogy élhessek még kis ideig, miglen ditsőséget adhatok Istennek és az ő Eggyházának, felhozván a’ keresztre feszített Krisztusnak véghetetlen érdemeit, ki a’ keresztények üdviért halt meg. Ezen imádság révén megadattatott azon kegyelem, hogy vissza nyerhetém erőmet, avégre hogy vádoljam ennen magamat vétkeimért, s esedezzem a’ Szent Móritz eggyház minden tagjának segédjéért és támogatásáért, hogy majdan kivonjanak a’ Purgatóriumból, hova mégyek megváltani vétkeimet végtelen szenvedésekkel. Mindennek végiben, megjelentem, hogy azon szententziám, ki a’ mondott démont az Isteni ítéletre, a’ szent víz és tűz próbájára utallya, álnok rosszakaratú kifogás, kit a’ mondott démon sugalmazott, hogy ez szerrel megmenekedjék az Érseki és Káptalani törvénszék büntető igazságátul; mert titkon megvallotta, hogy módjában vagyon a’ maga helyére olyan más démont megjeleníteni, ki ezen próbát megszokta. Végezetül adom és hagyományozom a’ Szent Móritz székesegyház káptalanjának minden rendű vagyonomat, hogy a’ mondott székesegyházban alapítana, rakatna, ékesítene egy kápolnát, ajállván azt Szent Jeromosnak és Szent Gajetánnak oltalmába, kiknek elseje az én védőszentem, a’ másik, lelkemnek megmentője.” 188

Mind a’ jelenvoltak hallván ezen vallomást, Hágai János az eggyházi törvénszék elibe terjesztette. Mi, Hágai János (Johannes de Haga), a’ káptalannak közönséggel való gyülekezetitül a’ Szent Móritz templom főpenitentziárussává választatván, ezen templomnak hagyománya és szokása szerint, és megbízatván azzal, hogy újra megindítsam a’ pert a’ lidértzi démon ellen: elrendeltünk új vizsgálatot, kiben kihallgattatnak majd ezen egyházmegyének mindazon személlyei, kik ezen ügyet illető dolgokat tudnak. Semmisnek jelentjük az egyéb eljárásokat, kihallgatásokat, döntéseket és semmisnek mondjuk azokat a’ közönséggel való és főhatalmú káptalanban egybengyült eggyházi tagok nevében, s kimondjuk, hogy nintsen helye az Istenre hivatkozásnak, kit a’ démon áruló módon tett, tekintve az ördögnek ezen dologban való álnok ármánkodását. És megkiáltatik ezen ítélet kürtszóval az eggyházmegyének mindazon helyein, holott kihirdettetének a’ múlt hónap hamis rendeletei, kik tudomás szerint a’ démon áltatásából eredtenek, amiként ez a’ néhai Cornille Jeromos gyónásából nyilvánvaló. Minden keresztények legyenek a’ mi Szenteggyházunknak és rendeletinek segédjére. Hágai János

4. MIKÉPPEN FITZÁNKOLT A’ FORRÓ UTTZABÉLI SZERETSEN ASSZONYI ÁLLAT OLYAN FÜRGÉN, HOGY TSAK NAGY BAJJAL ÉGETTETETT ÉS SÜTTETETT MEG ELEVENNEN, A’ POKOLNAK ELLENIRE Ezt írták az 1360. év május havában, végrendeletül. Drágalátos szerelmes fiam, midőn szabad lesz néked ezt olvasnod, én, a’ te édesatyád, a’ sírban fekszem majd, esedezvén a’ te imádságodért és könyörögvén, hogy úgy viselkedj az életben, amikép rendeli néked ezen írás, kit hátrahagyok néked avégre, hogy okossan kormányozd a’ te tsaládodat, bódogságodat és nyugodalmadat: mert olyankor írtam ezt, mikoron érzékenységemet és értelmemet még tegnap erőssen megdöbbentette az embereken úrrá lett nagy igazságtalanság. Férfiúi koromban nagy akaratom vala az Eggyházban fölemelkedni és ottan a’ legfőbb méltóságra jutni, merthogy ez tetszék nékem a’ legszebb életnek. Hát ezen komoly szándékomban megtanulék olvasni és írni; annak utánna nagy bajjal kerültem abba az állapotba, hogy papnak mehettem. De mivelhogy nem vala pártfogóm, sem okos tanáltsom utamnak megtörésére, eszembe ötle, hogy evégre íródeákságra adom fejem, s löttem jegyzője, íródeákja, rubricatora a’ Szent Móritz Káptalannak, holott a’ keresztén világnak főfő és mentül gazdagb személlyei vagynak, tekintve, hogy a’ Frantzia királ is köz kanonok ottan. Itt tehát inkább találhatok, mint bárhol másutt, nemes urakat, kiknek szolgálván, mesterül és pártfogóul nyerjem meg őket, az ő révükön szerzetessé legyek, annak utána pispeki süveget nyerjek, akártsak egyéb valaki, vagy talántán érseki székbe ültettessem, némi-nemű helyen. De hogy ezen első szándékom szerfelett való magabízásban és nagy-akaratban fogant, ezt Isten megmutatta nékem a’ következendőkben. Bizon, Villedomer János - aki későbben kardinális lött - került azon helyre, éngem visszavetettek, lebunkóztak. Ezen végzetes órában könnyebbítést nyerék gondjaimra az agg jámbor Cornille Jeromostól, a’ székeseggyház penitentziáriussától, kiről gyakorta szóltam néked. Ezen drágalátos ember arra szorított nyájasságával, hogy mennék tollforgatónak a’ Szent Móritz Káptalanhoz és a’ Tours-i érsekséghez; melly hivatalt tisztességgel töltém bé, mivel nagy neves írástudó valék. Abban az esztendőben,

189

mikoron szinte papnak szenteltettem volna, felkavargott a’ Forró uttzabéli ördögnek hirhedett pere, kiről még beszéllnek a’ régiek, elmondván esthajnalkoron az iffiaknak azon históriát, kit annak idején Frantziaországnak minden otthonaiban megbeszélltenek. Mármost azt gondolván, hogy ezen dolog az én tervemnek használatosságára lészen, hogy ezen segédkezés révén a’ káptalan előre tuszkol majd némi-nemű méltóságra, az én drága mesterem éngem bízatott meg avval, hogy írnám meg mind, kit ezen súlyos ügyben írni kívántatik. Már kezdettől fogva Cornille Jeromos őnagysága, a’ nyoltzvan esztendőhöz közzeledő, igen bölts, igazságos és nagyeszű férjfiu, némi-nemű gonoszságot sejdített ezen per megett. Ámbátor nem vala a’ veszett-testű leánzóknak kedvelője és soha életiben nem nyihogott az asszonyi állatok után - hiszem éppen szent és tiszteletes élete mián választatott ítélőnek -, mindazonáltal, amint a’ tanúvallomások meglettek és a’ leánt kihallgatták, nyilvánvaló lőn, hogy ezen vidám tzédátska, jóllehet megtörte a’ monostorának tett fogadalmat, minden ördöngösségtől mentes, s hogy tsupán az ő nagy marháját kívánták meg ellenségei és egyéb emberek, akiket okosságból nem akarok néked megneveznem. Ezen időben mindenki azt tudta, hogy annyi ezüstben és aranyban dúskál, kin, mondák némellyek, mind a’ Touraine grófságot megvásárolhatná, ha kedve volna. Ezernyi hazudság és rágalmas szóbeszéd kürtöltetett világgá és lelt evangyéliomi hitelre ezen leánzóról, kin irigykedének a’ tisztességben élő asszonyok. A’ dolgoknak ilyetén állásában Cornille Jeromos őnagysága megesmérvén, hogy ezen leánban nintsen egyéb démon, hanem a’ szerelemé, rábírá őt, hogy hátralevő napjait egy kolostorban töltse. Annak utánna bizon tudomást vevén némi-nemű derék daliáktul, kik is erősek valának a’ hadban és gazdagok a domíniumokban, hogy mindent elkövetnek megmentésire, titkon arra bíztatá, hogy kérje vádlóitól az isteni ítéletet, előbben azonban a’ vagyonát a’ káptalannak adván, hogy kivel a’ gonosz nyelveket elnémítsa. Ez szerrel megoltalmaztatott volna a’ farakástól a’ mentül kedvesebb virágszál, kit valaha a’ menny hullajtott földünkre, mely virág nem hibázott egyébként, hanem azon szertelen gyengédség és szerelmi nyavalyabéli rokonérzés mián, kit szemén által valamennyi udvarlóinak szívében hintett. De ebben az ügyben avatkozék az igaz ördög, szerzetes képiben, a’ következő módon pedig: Cornille Jeromos jámbor, tiszta és szent életű mivoltának nagy ellensége, kinek Hágai János vala neve, tudván, hogy a’ szegén leánzónak királnéi bánásmódja vagyon tömlötzében, gonoszul megvádolá a’ főpenitentziáriust, hogy egy húron pendülne azzal, hogy az ő szolgája volna, azért, úgymond a’ gonosz pap, mert ifiúvá, szerelmessé és bódoggá tötte; a’ szegény aggember egy napon belehalt ezen való bánattyában, megesmérvén, hogy Hágai János vesztére esküdött és az ő méltóságára tör. Tsakugyan, érsek urunk megvizsgálá a’ tömlötzöt, a’ szeretsenlánt kellemetes helyen lelé, jó fektében, békóvas nélkül, merthogy eggy gyémántot elrejtett vala ott, hol senki nem sejdítette, hogy megállhatna, és megvásárolta rajta a’ tömlötzösnek irgalmasságát. Ezen időben azt mondták némellyek, a’ tömlötzös szerelmes vala őbelé, s hogy szerelem mián, avagy inkább az ifiú báróktul, a’ leán szeretőitől való félelmiben segítette a’ szökésit. Miért hogy a’ jámbor Cornille halálán vala, és Hágai János ármánkodása mián a’ Káptalan szükségesnek ítéllé semmivé tenni a’ penitentziáriusnak pervezetésit, szinte azonképp döntésit, a’ mondott Hágai János, ki akkoron még tsak az eggyháznak köz vicáriussa vala, megbizonyítá, hogy avégre elegendő volna a’ jámbornak halálos ágyán tett nyilvános vallomása. Ekkoron kínoztaték, gyötörteték a’ haldokló a’ Káptalan uraitul, a’ Szentmárton- és a’ Marmoustiers-béliektül, az érsektül, meg a’ pápai követtül is, avégre, hogy visszavonná ítéletit az Eggyháznak használatosságára; melly dologra a’ jámbor nem akara ráállania. De ezernyi gonoszságok után elvégezteték az ő nyilvános gyónása, mellynél jelen valának a’ város legtekintetesb emberei. Ezen vallomás akkora rettegést és döbbenetet terjesztett, hogy azt szóval meg sem mondhatom. Az egyházmegye templomai köz-imádságot szerzének ezen vészes tsapás mián, s mindenki félt, hogy az ördög az ő házában talál leszállania a’ kéményen által. Az vala a’ dologban az igazság, hogy Jeromos mesternek forró 190

hidege vala és rémképeket láta kamrájában, mikoron ítéletinek ezen megvonását tőlle kivették. Az kórság enyhültével igen-igen sírt a’ szegény szent ember, megtudván éntőllem az ármánkodást. Meg is halt karjaimban, orvossának jelenvoltában, lesújtva ezen majomi-komédiátul, mondván, hogy megyen Isten lábai elé könyörögni, ne engedné ezen rettenetes igazságtalanságot megtörténnie. Igen keserülte ezen szegén szeretsenleánt könnyei és megbánása mián, tudni illik, minekelőtte az Isteni ítélethez folyamodtatá, a’ leán külön meggyónt vala néki, s ekkoron kibontá felséges lelkit, ki ezen testet lakta, s kiről úgy beszélt hozzánk, miként gyémántkőről, ki arra érdemes, hogy Isten szent koronáját ékesítse, mikoron vezeklésnek utánna megváland az élettül. Hát, drága fiam, megesmérvén a’ város-szerte futó szóbeszéden és ezen szegén nyavallyás asszonyi állatnak együgyű feleletiből ezen pernek minden nyomdokait, elvégezém, Hangest Ferentz mesternek tanáltsára, némi-nemű kórságot tettetni, és elhagyni a’ Szent Móritz eggyháznak meg az érsekségnek szolgálattyát, nem akarván bémártani kezemet ártatlan vérben, ki még kiált és kiáltani fog Istenhez mind ítéletnapiglan. Ekkoron a’ tömlötzöst eltsapták, és tevék helyiben a’ főpribéknek másodfiát, ki is veté a’ mór leánt a’ tömlötzfenékre, és embertelenül raka kezire és lábára ötven fontot nyomó vasat, a’ faövet nem számítván. A’ leánzót kínozták, sanyaríták, tördelték tsontjait. A’ fájdalomtul meggyötörten megtevé vallomását Hágai János kívánsága szerint és tüstént megszententziázták, hogy a’ Szent István majorban megégettetik, minekutánna a’ templom kapujában állattatott, kénköves ingben bújtatván őt; tovább hogy az ő vagyona a’ Káptalannak esik, et caetera. Ezen szentzentzia nagy zavargásokat és öldöklő háborúságot szerzett a’ városon végig, merthogy három ifiú Touraine-i daliák hitet tőnek, hogy meghalnak a’ szegén leán szolgálatában és hogy bárminő szerrel-úttal megszabadíttyák. Jövének ekkoron a’ városban, ezernyi ínségeseknek, napszámosoknak, vén katonáknak, kézmíveseknek és egyebeknek seregivel, kiket a’ mondott leán istápolt, megoltalmazott vala a’ bajtul, éhtül, minden nyavalyátul. Annakutánna végiglen kutaták a’ városbéli kunyhókat, holott meghúzódtak azok, kiknek ő jót tött vala. Mindannyájan felzúdultak és egybenhívattatának a’ Szent Lajos hegynek lábjához, a’ mondott uraságok fegyveres embereinek védelme alatt. Hozzájok szegődének húsz mérföldnyi környületnek minden zsiványai, és jövének egy reggelen megostromolni az érseki tömlötzöt, üvöltvén, hogy szolgáltatnák ki nékik a’ mór leánt, mikéntha halálra akarnák botsátani, voltaképp penig, hogy megszabadítsák, titkon egy gyors paripára rakják, hogy odébb állhasson, merthogy ő úgy megülte a’ lovat, akár némi-nemű fő-fő lovászmester. Ekkoron, ezen irtózatos emberi háborúságban, láttunk az érsekségnek házai és a’ hidak között több mint tízezer nyüzsgő embereket, nem számítván azokat, kik a’ házak tetőire ültek és a’ felházakra kapaszkodtak, hogy lássák a’ zendülést. A’ Loire-on túl, a’ Szent Symphorianus másik ódalán, könnyen hallani lehete azon keresztényeknek rettentő ordítását, kik jó hittel menének oda, meg azokét, kik környülzárták a’ tömlötzöt avégre, hogy kiszabadítsák a’ szegén leánt. Az emberi testeknek tülekedése és szorongása akkora vala ezen népsokaságban, melly szomjúhozá a’ szegénykének vérit, kinek térde elé vetették vón magokat mindannyájan, ha szerentsések lettek volna őt meglátni, akkora vala, mondom, hogy hét gyermeket, tizenegy asszonyokat és nyoltz pógárokat gázoltak halálra, tapostak széllyel, rájuk se lehete esmérni, olyanok lévén, miként sár-rakások. Egy szó mint száz: akkora torka nyílt ezen nép-Leviáthánnak, félelmetes szörnyetegnek, hogy üvöltése elhallott egészen Montil-les-Tours-iglan. Mind kiálták: „Halálra a’ ledértzet! - Adjátok ki nékem a’ démont! Egy negyedrészit én akarom! Én akarom a’ szőrit! - Én a’ lábát! - A’ tied lészen a’ serénye! - Enyim a’ feje! - Enyim a’ dologsága! - Veres-é valjon? - Láttyuk-é majd? - Megsütik-é? - Halálra, halálra!” Kiki meg191

mondotta a’ maga igéjét. De ezen kiáltás: „Áldoztassék Istennek! Halálra a’ ledértzet!” annyira egyképen és irgalmatlan erőssen üvelték, hogy füleink és szívünk vérezett belé, a’ többi kiáltások alig hallatszottak a’ házakban. Az érsek jónak ítéllé ezen - mindent felforgatni fenyegető - zavargás juhásztatása végett nagy szép szerrel processióban kivonulni a’ székeseggyházból, merthogy a’ gonosz suhantzok és a’ nemes urak megesküvének arra, hogy lerombollyák, lángban boríttyák a’ klastromot és megölik a’ kanonokokat. Ezen hadi terv mián azonban kéntelenek valának széjjeloszolni, és élelem híjában el-haza mene mindenki. Ekkoron a’ Touraine-béli monostorok, nemes urak és pógárok, tartván másnapi fosztogatástul, éjjeli gyülekezetet szerzének, és a’ káptalannak tanátsához szabják magokat. Az ő gondjaik révén a’ fegyveres nép, íjasok, lovasok, pógárok őrködének, és megölék a’ pásztoroknak, úton-állóknak, zsiványoknak egy részit, kik is tudomásul vevén a’ Tours-béli felfordulást, jöttek vala megnövelni az elégedetlenek táborát. Nemes Harduin Maillé, agg uraság, beszélt az ifiú daliák fejével, kik a’ szeretsen leán pártján valának és okossan szólla hozzájuk, kérdvén őket, ha valjon egy kótyonfitty asszonkáért tűzzé és vérré akarják-é tenni Touraineföldet? ha valjon, teszem ha győznek, urai lehetnek-é a’ segítségre hívott gaznépnek? Ezen kóbor nép, minekutánna feldúlta az ellenségek kastéllait, nemdenem mindjárást a’ gazdáik házainak esnek? Tovább, miérthogy a’ zendülés egy tsapásra nem járt sikerrel - hiszen jellennen a’ mező tiszta -, valjon lebírják-é majdan a’ Tours-i Eggyházat, melly a’ Király segédjéhez folyamodand? Azonfelyül ezernyi egyéb szép szókat. Ezen okokra mondának az ifjú daliák, hogy a’ Káptalan könnyen engedheté éjnek idején a’ leánt kiosonni, s ilyetén szerrel a’ zendülés oka megszűnnék. Ezen bölts és emberies kérésre felele de Censoris őnagysága, a’ pápa legátussa, hogy a’ vallás és az Eggyház oldalán kelletik maradnia a’ hatalomnak. Ezen azután a’ szegén leánzó fizetett meg mindenekért, mert abban egyezének meg, hogy a’ szöktetés ügyében semminemű kutatás nem történik. Ekkoron a’ Káptalan tellyes szabadságot nyere a’ leány kivégeztetését végben vinni, melly eggyházi tzeremóniához eljövének tizenkét mérföldnyi környületből. Azon a’ napon, mellyen az isteni szertartásoknak utánna a’ ledértz általadattaték a’ világi igazságszolgáltatásnak, hogy máglyarakáson megégettessék, egy font aranyon nem talált szállást közember, de még apát úr sem. Előtte való napon sokan a’ városon kívül táborozának sátrak alatt avagy szalmán fekvén. Hibázott az élelem, és sokan jöttenek telt hassal és megtérének üressel, nem is látván egyebet, hanem távolról a’ láng lobogását. A’ gaz suhantzok jó fogásokat tőnek az úton. A’ szegén kurtizán majdnem halott vala. Haja megfejérült. Igazán szólva, váz vala immár, rajta majd semmi hús, vasbékói nehezebbek valának őnállánál. Ha volt öröme életiben, sokszorosan megfizetett mostan azért. Akik látták, mondák, hogy ugyan sírt és üvöltött, hogy a’ legridegebbeket is szánalomra indította. A’ templomban is kételenek valának petzket tenni a’ szájában, s ugyan marta azt, valamiképp eb a’ botot. Annakutánna a’ bakó egy tzötöphöz köté, hogy állva maradjon, mivelhogy mingyárt-mingyárt leomlott, elvágódott erőnek híja mián. Hirtelen a’ bakó jókora ököltsapást vágott zsebre: mert mindenek ellen - mondják lerázhatta kötelékeit és a’ templomba iramodék, holott ősi mesterségire eszmélvén, igen ügyesen felkúszott a’ magas folyosókra, úgy repülvén, miként a’ madár, az apródad oszloprendeken és a’ párkánzaton. Éppen a’ tetőre akara menekülni, mikoron egy katona reá irányzá íjját és a’ lába bokájában szalajtá nyílvesszejét. Féllába majd leszakítva, mégis futott a’ szegén leán fürgén, nem gondolván törött lábszárával, vért hullajtván, annyira félt a’ máglya lángjátul. Végezetül megfogattaték, taligára vetteték és viteték a’ máglyához. Attulfogva senki nem hallá többet üvölteni. A’ templomban való futásának mende-mondája elhiteté a’ köznéppel, hogy valósággal az ördög ő, valának, kik azt is mondák, hogy repült volna a’ levegőben. Midőn a’ várossi bakó a’ tűzbe vetette, két-három irtózatos szökkenést tőn és el-béesék a’ máglya lángjainak fenekibe, ki égett egy nappal és egy éjjel. Másnap estve menék megnézni, 192

ha maradt-é valami ezen kedves, nyájas, szerelmes leánból; de nem lelék ottan egyebet egy nyavallyás fantsont-darabkánál, mellyben a’ nagy tűz ellenire megmaradt valamitske nedű, s kiről némellyek azt mondák, hogy ugyan remeg, akártsak asszony a’ gyönyörűségben. Meg sem mondhatnám néked, drága fiam, mely számtalan és páratlan szomorúság súlyosodott reám vagy tíz esztendőkön által. Örökkétig látám a’ gonosz emberek megnyomorította ezen angyalt, mindéltig látám szerelmet sugárzó szemit, ezen együgyű gyermeknek emberfeletti tulajdonai éjjel-nappal tsillogának előttem és imádkoztam érette azon templomban, holott vértanúságot szenvedett. Végezetül se erőm, se bátorságom nem vala reszketés nélkül szembenéznem Hágai János főpenitentziáriussal, ki úgy halt meg, hogy a’ tetvek rágták agyon. A’ lepra szolgáltatott igazságot az akasztóbírónak. A’ tűz emésztette meg Jánosnak házát és feleségit, s mind, akik kézzel nyúltak ezen máglyához, lángot vontak ki belőlle. Szerelmes fiam, ezernyi gondolatim támadtanak ebből, kiket ehejt megírtam, hogy ez a’ mi tsaládunk magatartására örökre regulául szolgáljon. Elhagyám az egyházi szolgálatot és feleségül vőm a’ te édesanyádat, ki véghetetlen nyájas vala irántam, kivel megosztottam életemet, marhámat, lelkemet, mindenemet. Egyet érte énvelem a’ következendő tanulságokban. Tudniillik: Elsőben, ha bódogan akarunk élni, távol kelletik maradnunk az eggyház embereitül; igen tisztelni őket, de meg nem engedni, hogy házunkba lépjenek; szintazonkép egyebeknek sem, kik méltán avagy méltatlan, fölibénk helyeztetnek. Másodszor: Mértékletes állapotot elfoglalni, abban megmaradni, soha semmikép sem tetszeni gazdagnak. Légyen rá gondunk, hogy senkinek irigységét fel ne keltsük, se meg ne bántsunk senkit, mert avégre, hogy az irigy főket bézúzhassuk, olyan erősnek kelletik lenni, miként a’ tölgyfa, ki megöli a’ lábjában levő füveket. Még akkor is elbukhatunk, mert az emberi tölgyfák különösképpen ritkák, s egyetlen Tournebouche ne kérkedjék azzal, hogy afféle tölgyszál, merthogy csak Tournebouche marad. Harmadszor: Soha többet ne költs el jövedelmed negyedrészinél, hallgass a’ vagyonodról, titkold el szerentsédet, semminémű közhivatalt ne vállalj! Úgy menj templomba, miként a’ többiek, és tartsd meg magadnak gondolataidat, mert akkoron tsakis tieid ők, nem penig másoké, kik magokra öltik, köpenyeget tsinálnak belőlle, kedvökre forgattyák és rágalmassággá gyártják. Negyedszer: Örökkétig maradj meg a’ Tournebouche-ok rendiben, kik jelennen és mindenkoron posztósok. Add leányaidat jámbor posztótsinálóknak feleségül, küldd fiadat posztósnak Frantziaországnak egyéb városaiba ezen bölts tanulságokkal fegyverezvén, neveld őket a’ posztósmesterség tiszteletiben, nem hagyván meg lelkökben semmi nagyakaró álmot. „Olyan posztótsináló, mint egy Tournebouche”, ez legyen az ő ditsőségök, tzímerök, jelszavok, életök. Hát, mindétig posztótsinálónak maradván, következéskép mindéltökre Tournebouche-ok lesznek, esméretlenek, éldegélvén, miként a’ jámbor kisded bogárkák, kik mihelyst a’ gerendában telepedtek, fúrogattyák likaikat, és végiglen haladnak nyugalomban életök fonálgombolyagának végéiglen. Ötödször: Soha egyéb nyelven ne beszélly, hanem a’ posztósok nyelvin, ne vitázzál sem vallásról, sem országlásról. Hahogy az Álladalom kormánya, a’ tartomány, a’ vallás és Isten térülne-fordulna, avagy kedve kerekedne akár jobbra, akár balra tartania: maradj meg a’ posztódnál mindétig Tournebouche gyanánt. Ilyeténkép senkinek a’ városban szemet nem szúrsz, a’ Tournebouche-ok tsendben éldegélnek majd az ő apródad Tournebouche tsemetéikkel, a’ tizedeket, az adót, s mindazt, kit a’ hatalom követel tőlük, rendben megfizetvén, akár Istennek, akár a’ királnak, a’ városnak avagy a’ parókiának, kikkel soha nem szabad feleselni. Szükség megőrzeni az atyai kintset is, hogy lenne békénk, megvásárolhassuk a’ békét, sohase tartozzunk, légyen gabona a’ házban, és vigadozzunk beszegezett ajtók és ablakok megett. Ilyeténképp senki nem köt majd bele a’ Tournebouche-okba, sem az Álladalom, sem az Eggyház, sem a’ nemes urak, akiknek szükség koron, ha rákényszerítenek, költsönadsz egynehány tallérokat, de nemigen táplálod azon reménséget, hogy valaha viszontag látod őket, 193

tudniillik a’ tallérokat. Igyen mindenki és minden évadokban szeretni fogja a’ Tourneboucheokat. Kisség tsúfolkodnak majd a’ Tournebouche-okon: Ezen Tournebouche-ok nyimnyám emberek; kis lábon élő Tournebouche-ok; az okosságot nem kanállal evő Tournebouche-ok. Hadd beszéllyenek a’ tudatlanok. A’ Tournebouche-ok nem égettetnek, nem akasztatnak a’ Királnak, az Eggyháznak avagy minden egyebeknek használatosságára; és az okos Tournebouche-oknak lészen titok pénzök a’ bugyellárisokban és örömök a’ házokban, senkitől nem kellvén tartani. Kövesd hát, drágalátos fiam, az egyszerű és alázatos életnek ezen tanátsait. Tartsd fenn ezt a’ te nemzetségedben, miként országos alkotmányt. Halálodnak utánna a’ te maradékaid is tartsák meg ezt a’ Tournebouche-oknak szent Evangyéliomaként, míglen Isten nem akarandja, hogy többé Tournebouche-ok ne legyenek ezen a’ világon. Ezen levél megtaláltatott, mikoron hagyományfelvétel vala Tournebouche Ferentznek házában, ki is Veretz nemes ura, a’ Trónörökös őfenségének kancelláriussa volt vala, és ezen fenségnek a’ Király ellen való pártütésekoron a’ párisi szententziák szerint fején-jószágán marasztatott. A’ mondott levél általadaték Touraine gubernátorának, históriai nevezetessége mián, és tsatolám a’ Tours-i érsekség pereihez, én, Gaultier Péter, várostanáts és a’ békebíróság elülülője. Mikoron a’ szerző ezen pergamenek átiratának és megfejtésének végire ért, és idegen betűről a’ mi nyelvünkre tette által, az aki adta őket, monda, hogy Tours várossának Forró-uttzája némellyek szerint azért neveztetik ígyen, mert a’ nap tovább süt ottan, hogynem mint egyebütt. De ezen változat ellenére, a’ főfő eszű emberek ezen névnek igaz eredetit a’ mondott lidértznek forró úttyában találják. Ebben marad meg a’ szerző is. Ez arra tanít, hogy ne éljünk fonákul a’ mi testünkkel, hanem használjuk azt böltsen, malasztunkra való tekintettel.

194

A’ KÉTSÉGBE HAJTOTT SZERETŐ Mikoron Nyoltzadik Károl királynak kedve támadt, hogy az Amboise-béli kastéllt megékesítse, jövének vélle némi-nemű talján mívesek, kőfaragó mesterek, jó képfestők, kőmívesek avagy építő-mívesek, kik is a’ folyosókon szép remekmíveket szerzének, amellyek azolta elhanyagoltatás mián erőssen megrongálódtak. Hát akkoriban az Udvar ezen a’ kies helyen tanyázott, s a’ jó ifiú felség, amiként tudva vagyon, igen szerette nézni ezen embereket, müdőn leléseik megtökéllésén dolgozának. Vala akkoron ezen idegen urak között egy messer Angelo Caparra nevű Florentz-béli, kinek öreg érdelmei valának, szobrokat és véseteket szerzett, hogy senki így, kora ellenire, s az emberek örömmel nézék, mely tudós volna már élete tavasszán. Valóban, alég serkede még ajaka fölibe azon szőr, amely az embernek a’ férfiasság bélyegét adja. Ezen Angelón megakada mind a’ dámáknak szemök, mert szép vala, mint álom, és bánatos, akár a’ párja veszett girlitze magános fészkiben. A’ dolog így álla. Ez a’ szobrász a’ szegénység kórságában sinylődék, amely igen gyötri az embert élete szabad mozgásában. Bizon rideg élete vala, keveset evék, röstellé a’ nintstelenségit, és nagy elkeseredésiben beleveté magát mesterségibe, azon iparkodván, hogy minden áron szert tegyen a’ tétlen életre, amelly a’ mentől szebb élet azok számára, kiknek örökkétig a’ lelkök munkálkodik. Hetykeségből a’ Flórentzi szép köntösben jöve az Udvarba, azután ifiúi és nyavallyás mivolta mián való félénkségből nem merte kérni a’ néki járó dénárokat a’ Királytól, aki látván őt ígyen öltözvén, azt gondolá, hogy jómódban volna. Udvarnokok, dámák, mindenki tsudálni akará a’ szép míveket, meg a’ szerzőjüket: de Károly-tallért, azt nem! Valamennyien, kiváltkép penig a’ dámák, látván az ő gazdag természetit, azt tudák, elég bévséggel vagyon ifiúsága, hosszú fekete haja, tiszta szöme, s eszökbe se juta a’ Károl-pénz, mikoron azon dolgokra s egyéb miegymásra gondolának. Igenis igazuk vala, mert hiszen sok udvari kuraffi nyert ezen adományi révén szép dominiumot, Károl-pénzeket és mindet. Gyermek-ifjúi látszattya ellen messer Cappara húszesztendős vala, semmiképp sem ostoba, szíve felséges, fejiben költemények motoszkálának, azonfelyül tekéntete magas dolgokon járt. De nagy alázatosságában önnönmaga dolgában, miként a’ szegények és sínylődők mindannyájan, megdöbbene, látván a’ tudatlanoknak ő nagy sükeröket. Annak utánna azt gondolá, hogy testre vagy lélekre rossz szabású volna, s gondolatait magának tartá meg. Mit is beszélek! Hiszen elmondá őket az ő híves éttzakáin az árnyéknak, Istennek, ördögnek, mindenkinek. Akkor aztán panaszolkodék, hogy olyan forró szüve volna, hogy kétség nélkül az asszonyok óvakodnak tőlle, akár a’ tüzes vastul; annak utánna elémondá magának, melly nagy szeretetben tartaná szép szeretőjét, ha vóna, s mely nagy tisztelettel és hívséggel ragaszkodnék hozzá, mely odaadó szeretettel szolgálná őt; parantsolatait mely buzgalommal fogadná; melly játékkal oszlatná el búbánattyának gyenge fölyhőit a’ borulás napjaiban. Formálla is magának eggyet agyag szoborban, és lába előtt hemperge, tsókolá, békélgeté, tzirógatá, falá, szívá, tsak ollyan igazán, amiként a’ rab futkároz a’ mezőn által, amellyet a’ börtön kis likán keresztül lát. Annak utánna szívére beszélle, hogy meglágyítaná, majd meg úgyan szorongatá, hogy majd megnyuvasztá, erőszakoskodék vélle, nagy tisztelete ellen, mindent martzangola ágyában, veszettül, keresvén ezen távollévő hölgyet; nagy bátorsággal, mikoron magára vala, de másnap, ha elevent talált elő, bambán maradt előtte. Ennek ellene, lángolván képzeletbeli szerelmétül, újfent rákoppanta az ő márvánképeire, rávése szépséges tsötsöket, hogy a’ nyál gyülemlett a’ szájban ezen szép szerelmi gyimeltsek láttán, nem is szólván egyéb dolgokrul, miket domboríta, majd esztergályoza, tzirógata vésőjével, simíta ráspolyával és formálla annyéra, hogy ezen dolgok tekélletes használatát megérti vala belőlle a’ mentől maflább 195

szűzfi, s eggyetlen napon maflátlan lészen belé. A hölgyek önnön magokra esmérének ezen szépségekben, és Cappara mester megkapparintá lelköket. Messer Cappara pedig szemmel simogatá őket, hitet tevén, hogy amelyik napon eggyik odaadja néki eggy ujját a’ megtsókolásra, mindent megveszen rajta. Ezen főfő ágyságbeli hölgyek közül eggyik tudakozódék őnálla magánál, kérdezvén őt, miért illyen vadótz, s ha eggyetlen udvari asszony nem szelídíthetné meg? Annak utána kedvessen meginvitállá, menne hozzá esti üdőben. Nosza, messer Angelo illatosétá magát, vásárla szaténnal béllelt rojtos-bojtos bárson mentét, költsönvett eggyik baráttyátul hosszú ujjú köpönyeget, hasogatott mellényt, selyem harisnyát, indula, mene fel a’ garáditson tüzes lábbal, tele torokkal szipván a’ reménséget, azt se tudván, hova rakja szüvét, amely fitzánkola és szökkene, miként bakketske, s hogy mindet megmondjak eggy végben: már jóelőre szerelmetes vala koponyátul mind sarkáiglan, hogy izzadt a’ háta belé. Ne felejtsük, hogy a’ dáma szép vala. Messer Cappara ezt annyival is inkább tudta, mert hisz mesterséginél fogva jól értette a’ karoknak tagozódását, a’ testnek vonalait, a’ szépfarúságnak titok görbületit és egyéb mistériumokat. Hát ezen hölgy a’ szép-mívesség külön való regulái szerint vala szabott, tetejiben fejér és sudár, szava felkavará az életet ott ahol vagyon, felpiszkállá a’ szüvet, agyat és a’ többit; egy szó mint száz: belekergeté az ember elméjibe a’ dologság édességes képeit, de nem tetszék meg az ábrázattyán, hogy erre gondolna, melly dolog ezen kárhott nősténeknek tulajdonuk. A’ szobrász ott lelé a’ tűz mellett egy sarokban, magas karosszékben. A’ hölgy íme kellemetesen beszéldegéle, messer Angelo azomban egyéb frantziát nem mert mondani, mint igent vagy nemet, szó sem jött a’ torkába, sem gondolat az agyába, s fejjel a’ kandallónak megy, ha nints azon bódogsága, hogy láthatta szép kegyessét s hallhatta a’ szavát annak, aki úgyan játszadozék ahajt, akár szúnyog a napsugárban. Miérthogy ezen néma tsudállat ellen egyetemben maradának az éttzaka derekáiglan, apránkéd belefogódván a’ szerelemnek virágos útvesztőibe, a’ jámbor képfaragó bódogságossan mene el onnét. Útközben kiokoskodék magában, hogy ha egy nemes asszon megtűrte őt maga mellett négy órán által, szalmaszálnyi híja sints, hogy hajnalig ott szenvedje. Ezen praemissákból nem eggy szép következtetést vonván, elvégezé, hogy majd meginstálja tőlle, akártsak közasszonytul, azt amit kegyelmetek tud. Föltette magában, hogy megöl mindenkit, a’ férjet, az asszonyt, önnönmagát, ha nem fonhat egy örvendetes órát az ő rokkáján. Bizon, annyéra belelovallta magát a’ szerelembe, hogy az egész élet nem tetszett előtte egyébnek, hanem a’ szerelmi játék eggy tételének, mivelhogy ennek eggyetlen napja ezer életet ér. A Florentzi faragdagállá a’ kövét, az estére gondolván, ígyen sok orrokat elrontott, egyéb dolgokrul álmodozván. Látván a’ balremekelést, abbanhagyá a’ mesterséget, illatosétá magát, elmene kóstolgatni hölgyének nyájas beszédiben, reméllvén, hogy egyszer majd tetté változtatja. De amikor fejedelemasszonyával szemben vala, akinek asszonyi felsége tsak úgy ragyoga, a’ szegén Cappara, ki az uttzán merő gyilkos kedviben volt vala, hirtelen megjuhászodék a’ kiszemelt áldozat láttán. Mindazonáltal, azon órának tájában, mikoron a’ vágyakozások össze szoktanak melegedni, majd ráomlott a’ hölgyére és jelesül tartogatá, kikufárolt vala egy tsókot, elrablá, s ez vala szerentséje. Mert ha a’ hölgy adja, egyben megtartja magának a’ jusst, hogy megtagadhassa; de ha rabolni engedi, a’ szerelmes lophat ezret is. Ez az oka annak, hogy a’ hölgyek nem adják, hanem vétetik. A’ flórentzi már jó sort lopott s a’ dolgok jelesül szövődének, mikoron a’ hölgy, aki egyengette vala a posztót, kejálta: 196

- Ihol az uram! Tsakugyan megjött a’ kegyelmes úr, megtérvén a’ golyóbis-játéktul. A’ szobrász elhagyta a’ helyit, de megkapta a’ bódogságában megzavart hölgy sokatigérő katsontását. Ez vala minden haszonvétele, portziója, kóstja egy álló holnapig; mert hogy öröminek a’ martjára érvén, mindétig jöve a’ mondottam férj-uraság, és mindig érkezék böltsen egy kerek megtagadás és annak enyhétő magyarázattya között, amivel a’ hölgyek meg szokták spékelni az elutasítást. Melly apró praktikák tsak jobban élesztik és erősbítik a’ szerelmet. Hahogy pedig a’ türelmetlen szobrász már jöttekoron indítá a’ szoknya megvívását, avégre, hogy elébb érje el a’ győzedelmit hogy nem mint a’ férj a’ házat, aki kétség nélkül vevé ezen felfordulás hasznát, a’ mi szép hölgyünk, olvasván a’ szobrász szemiben ezen gondolatot, végnélküli pörölést és duzzogást támasztott. Elsőben hazug féltékenységet színlele, hogy jeles szerelmi szidalmakat vessenek fejihez, annak utánna megenyhíté a’ küsdednek haragját egy tsók vizivel; azután feladá a’ szót, hogy el ne haggya; mondogatá, hogy az ő szeretőjének okosnak kelletik lenni, az ő akarattyához kell szabnia magát, másként nem adhattya néki a’ lelkit és életit; s hogy tsekély dolog az, ha kegyessének a’ vágyakozását kínálja; hogy ő, a’ hölgy a’ bátrabbik, mert jobban szeretvén, többet áldoz; aztán alkalmatos helyen kitsusszan egy „Haggyuk ezt”, amit királynői módon ejte. Olykor haragot öltött magára, felelvén Cappara szemrehányásira: „Ha kegyelmed nem lesz ollyan, amint akarom hogy legyen, hát nem fogom többet szeretni!” Röviden szólva, a’ szegény talján nemsokára rájöve, hogy nem valami nemes szerelem ez, amely nem latolgattya a’ gyönyörűség-adást, miként zsugori a’ tallért, s mindnek hegyiben ez a’ hölgy azzal mulattya üdejit, hogy ugrattya őt az ebrúdon, engedvén őt mindennek urává lenni, tsupán a’ szerelemnek szép sövényit nem lépheti által. Ezen mesterkedésben Cappara dühödt lőn, hogy mindenkit gyilkolhatott vóna, s vőn maga mellé jó tzimborákat, kikre azon hivatalt hárítá, hogy támadják meg a’ férjet, mikoron útban volna este, hogy lefeküdjék házában, a’ királ labdajátékának utánna. Maga meg elment hölgyéhez a’ szokott órában. Mikoron szerelmök játéki már javában tartának, mely játékok valának: jelesül megtsókolt tsókok, a’ hajnak összve-fogdosássa és széjjel-ziláltatása, a’ kezeknek veszettül való harapássa, meg a’ füleké is; egybenvéve: az egész mesterség, azon eggy külön való dolgon kívül, mellyet jámbor írástörlítők nem ok nélkül utálatosnak mondanak; ihol szóla a’ Flórentzi két nagyon is megtsókolt tsókoknak közepette: - Édes kegyessem, jobban szeretsz-é mindennél? - Bezzeg igen - felele, mert hát a’ szó soha semmijükbe nem kerül. - Akkor hát - veté rejá a’ szerelmes - légy mindenestül enyim! - De jön majd a’ firjem - szóla amaz. - Tsak ez a baj? - Tsak. - Majd a’ barátaim feltartóztattyák és nem engedik uttyára, míg nem tészek világot ezen ablakba. Annak utánna, ha panaszt teszen a’ királynál, azt mondják majd barátaim, hogy egy magunk közül valónak szánták ezen tsíntevést. - Ugyan, kedvessem, eressz tsak, had lám, mindenki lefeküdt-é és tsendesség vagyon-é a’ házban. Ezen felálla s az ablakba tevé a’ világot, Cappara elfújá a’ gyertyát megragadá a’ kardját és a’ hölgy elé állván, kinek megösméré megvetésit és álnokságos lelkit, szóla:

197

- Nem ölöm meg kegyelmedet, asszonyom; de mingyárást megkartzolom ortzáját, hogy ne katzérkodjék többé szegény ifiú szeretőkkel, akiknek kegyelmed életit játssza el! Kegyelmed gyalázatossan elhitetett, kegyelmed nem jóravaló asszon. Tudja meg, hogy soha nem törölhető le egy tsók a’ szüvvel szeretőnek lelkiről, s hogy a’ szájra adott tsók a’ többi mindenre kötelez. Kegyelmed örök időkre nehézzé és rosszá tette életemet, azért akarom, hogy kegyelmed mindig gondoljon holtomra, mellyet okozott. Bizon, soha se néz majd a’ tükörbe, hogy ott ne látná az én ábrázatomat is! Felemelé kezit és suhinta kardjával, hogy lemetélne jókora darabot azon szépséges friss artzról, amelyen még rajta vala tsókjának nyoma. Ekkoron a’ dáma monda, hogy álnok ember vóna. - Hallgasson, kegyelmed azt mondta nékem, hogy jobban szeret mindennél, most meg egyebet mond. Kegyelmed estéről estére egyre magasabbra vitt fel a’ mennybe, s eggy tsapásra a’ pokolba vet, s azt remélli, hogy szoknyája megoltalmazza egy szeretőnek haragjátul?... Nem! - Jaj, Angelóm, tijed vagyok! - szóla a’ hölgy ezen harag mián lángolló embertül megkáprázottan. De a’ másik, három lépést hátrálván: - Hej, udvari gúnya s gonosz szív, jobban szereted ortzádat, hogy nem mint szeretődet! Nesze! A hölgy megsápula, alázatossan tartá ortzáját, mert megértette hogy mostan való szerelme fizet az elmúlt álnokságért. Annak utánna Angelo egy tsapással megsebzé, elhagyá a’ házat, hogy kitakarodnék az országbul. A’ férjnek semmi bántódása nem vala, a’ Flórentziak látotta világ mián, otthon a’ feleségit a’ balortzától megfosztottan lelte; de ez szót se szólt, mert megbélyegeztetése olta jobban szerette Capparát életinél és mindennél. Mindazonáltal a’ férj tudni akará, mi légyen ezen sebnek oka. S miért hogy senki nem volt vala ottan hanem a’ Flórentzi, panaszt tőn a’ Királynál, ki is elrendelné, hogy fogják el az ő mívessét, Capparát, s akasszák fel; melly dolog Blois-ban ment volna végbe. Az akasztás napján egy nemes hölgy menteni akarván ezen bátor embert, kit jeles veretű szerelmesnek vallott, kéré a’ királyt, engedné át őneki, amit a’ Király jókedvvel teljesíte. Cappara azomban megjelenté, hogy mindenképpen az ő hölgyének jobbágya, kit nem tud emlékezetiből kikergetni, szerzetesnek mene, majd lőn bíboros, nagy doctor, s agg napiban monda, hogy azon gyönyörűség emlékén élt, mellyet azon fájdalmas órában vett vala, mikor is az ő dámája igen jól, s egyben igen gonoszul bánt vélle. Eggyes szerzők azt mondják, hogy azolta a’ hölgy, akinek ortzája visszanőtt, messzibbre engedte volna a’ szoknyájánál; de én ezt nem hiszem, mert hogy szívvel érző ember lévén, Cappara főfő tiszteletben tartá a’ szerelemnek szentséges örömit. Ez semmi jóra nem tanít, ha tsak nem arra, hogy vannak az életben szerentsétlen vakesetek; mert ez a’ história szegről-végről valóság. Ha egyéb helyeken a’ szerző általhágta vóna, történetesen, az igazság mesgyéjit: ezen história búltsút szerez majd számára a’ szeretők Conclavéjánál.

198

ZÁRÓBESZÉD Ámbátor ezen Második Tíznek fejlapján az vagyon írván, hogy hónak és hidegnek évadján lött készen, mégis Június szép havában köszönt bé, mikoron zöld a’ világ. Ezért vagyon ez így, mert a’ drágalátos Múzsa, kinek jobbágya a’ szerző, akaratosb, hogy nem mint egy királnénak makrantzos szerelme, és titok szándékkal a’ virágok közibe akará hinteni a’ gyümöltsit. Senki sem kérkedhet azzal, hogy ura tud lenni ezen tündérnek. Olykor, midőn fontos és mély gondolat foglalja el a’ szerző lelkét és ragadja meg agyát, ihol a’ nevetős leánzó édes beszédet sugdos fülibe, tsiklandoztattya tollaival a’ szerző ajakit, tántzol, fireg-forog, tipeg-topog a házban. De hogy az író, teszem, abbanhaggya a’ Tudományt, hogy kisség enyelegjen s mondja neki: „Várj, kedvesem, megyek!” és sietvést feltámad hogy ezen bolondossal eljátszogasson, a’ leánzó nints sehol! megtért a kutzkójába, elbúvik, öszvekuporodik és nyafog. Fogd a’ tüzes botot, eggyházi botot, paraszti botot, asszonyi botot és emeld a’ lejánra, verd meg, szidalmat szórva rejá: ő tsak nyafog. Nyúzd meg: tsak nyafog. Betzézd, kényeztesd: tsak nyafog. Tsókold meg, mondván néki: „Nosza, drágalátossom!”, tsak nyögdétsel. Most didereg, most meg akar halni. Isten hozzád, szerelem! Isten hozzád, katzaj! Isten hozzád, örvendezés! Isten hozzátok históriáim! Gyászold a’ halálát, kellőkép, sirassad, hidd, hogy odavan, nyögj! Ekkor fölemeli fejit, katzagva fakad, bontogattya fejér szárnyait, elrepül, nem tudni hová, kavarog az égben, ketske-bukot vet, mutattya ördöngős farkát, asszonyi tsötsit, erőss ágyékát, angyalábrázattyát, rázza illatos hajzatát, hempergőzik a’ napsugarakban, tellyes szépségiben tsillog, változtattya színit, miként a’ galambok nyaka, úgy nevet, hogy könnye fakad belé, hullattya szeminek könnyeit a’ tengerbe, ahol a’ halászok lelik meg szépséges gyöngyökké változván, amellyek majdan királyné homlokát ékesítik, végezetül ezernyi forgolódást teszen, akár egy kiszabadult tsikó, mutatván szűzi farát, s olyatén szépséges dolgokat, akiknek tsak láttán egy pápa is elkárhoznék. Ezen fékezhetetlen állatnak rugkapálózási közben akadnak tudatlanok és pógárok, akik mondják a’ szegén költőnek: „Hol vagyon a’ hátasod? Hová lött a’ Tíz? Kegyelmed pogán jós. Esmérjük kegyelmedet, igenis! Kegyelmed tsak a’ lakadalmakat járja, és evéseknek közötte semmit sem teszen! Hol vagyon a’ mű?” Jóllehet békés-nyájas ember vagyok, szeretném, ha ezen embereknek eggyikét látnám egy török karóba húzva, s mondhatnám néki: induljon ezen állapotban nyulászni. Itt végeztetik a második Tíz. Lökné meg bátor az ördög a’ szarvával! Akkoron bizonyára jól fogadná mind a’ nevető kereszténség.

199

A HISTÓRIÁKNAK HARMADIK TIZE

200

ELÖLJÁRÓ BESZÉD Kérdé a szerzőtül eggyik és másik, mi az isten-nyilát bőszködik annyéra ezen Tizekkel? Esztendő nem múlhat, hogy ne adna vaj egy kalangyányit bennök. Mi okon, és melly végre írhat valaki annyi vesszőket, közibek egyelítvén rosszasságos ígéket, amelyeken mindenki láttára berzenkednek a’ hölgyek! Aztán még számtalan üres szófiát. A’ szerző megvallya, hogy ezen áruló szóllások, amiket kövek móggyára úttyába szórnak, szüve legmélyin talállyák. Hát eléggé esméri kötelességit, hogy ezen elöljáró beszédben adjon az ő válogatott hallgatóságának némi-nemű magyarázatokat, egyebeket az első Tizek élén adottaknál; mert hogy örökkétig okossan kell beszélni a’ gyermekekkel, miglen feltseperednek, értik a’ tsíziót s hallgatnak. Ugyantsak lát vásott kölköket az iveltő népségnek véghetetlen sokaságában, kik annyira balul esmérik ezen Tizeknek derék értelmit, hogy akarva se jobban. Elsőben is tudjátok meg, hogy ha egynémelly tisztes hölgyek, - azért mondom, hogy tisztes, mert a’ kikapóssa, útszélije nem igen olvassa ezen leveleket, hanem jobb szeret efféle kiadatlan históriákat tsinálni; míg viszontag a’ vallással rakott dufla-ujjas ruhájú nemes vagy pógárasszonyok, kétség kívül torkig lévén immáron a’ szóban forgó dologgal, ájétatossan olvassák ezt, hogy megelégítsék rosszaságos indulatukat, s ekként tisztesek maradhassanak. Halljátok-é ezt, tü szarvaknak jámbor szüretelői? Jobb dolog egy könyvnek példája mián megszarvaztatni, mint egy nemes úrnak ő históriája mián. Vagyon benne kár-kiméllés, azonfelyül, drágalátos kuraffiak, a’ tü szerelmetes asszonyotok gyakorta fürgébben veszi meg a’ tü holmitokon a’ vonaglást, mit a’ jelen való könyv patskolt fel bennök. Illyenformán ezen Tizek jó portzióval öregbítik ezen ország gyermekáldását, és megtartják örömben, tisztességben és egésségben. Örömben mondom, mert ezen könyv tsordultig rakva vagyon vélle. Tisztességben, mondhatom, mert hisz ez megoltalmazza a’ tü fészketeket azon örökifjú démonnak karmaitul, kit őseink pogány nyelven Szarvazásnak mondottak. Azt is mondhatom, hogy egésségben, mivelhogy ez a’ könyv sarkallja az embert azon munkára, amellyet a’ Salernói eggyház előírt, agybéli vértolulás büntetése alatt. Keressetek bátor ehhez fogható használatosságot egyéb nyomvafeketített lapokon. Haha! Hol vagynak az ollyan könyvek, mellyek gyermeket tsinálnak? Keressetek bár! Nintsenek. Viszontag sok ollyan gyermekre akadtok, kik könyvet tsinálnak, sokaknak bosszúságára. De felveszem a’ mondókám fonalát. Tudjátok meg, hogy ha némi-nemű testire tisztes, de buja-lelkű hölgyek rá adják fejöket, hogy mindenek hallván pörbe szálljanak ezen tizekkel: vagynak elég szép számmal olyanok is, akik nem hogy dorgállnák a’ szerzőt, inkább megvallják, hogy igen-igen szeretik, betsülik ő vitézségit, amellynek révén akár szerzetes lehetne a’ Theléme-béli apátságban, mert hogy annyi okokból, mint a’ mennynek tsillaga, nem haggya tserben a’ tilinkót, mellyel ezen felyülmondott históriákat nótázza, s bármennyire szidják, tsak igyenest halad a’ tzélja felé. Hiszem a’ nemes Frantziaország afféle fejérnép, ki kapálózik a’ tudott dolog ellen, kejáltván rugdalózván, mondván: „Ne, ne! soha! ugyan, uram, mit akar véllem? Nem engedem, kegyelmed megront engem.” Hogy aztán a’ Tiz meg vagyon írván, és bevégezvén, a’ maga kedvességiben, újfent kérdi: „Drága mester, lesz-é benne még?” Ne felejtsétek, hogy a’ szerző jó tzimbora, tseppet sem ijjed meg azon iveltő, sívó-rívó és rángatódó hölgytől, kit Dütsőségnek, Módinak avagy Népszerűségnek mondanak, mert igen tzéda természetűnek tudja őt, olyannak, ki örömest megtűri a’ nyájas erőszakosságot. Tudom, hogy Frantziaországban a’ tsata-kejáltás: „Mont-Joie!”, vagyis: örömre hajrá! Szép kejáltás ez, meghiggyétek. De eggyes irkászok kiforgatták értelmiből. Azt akarja mondani: az öröm nem jár gyalog, hanem lóháton. Ahol van, lássatok fürgén hozzá, egyébként Isten hozzád! A’ szerző Rabelais-től vette ezen magyarázatot, ő maga mondta meg néki. Hahogy Frantziaország 201

históriáját böngésszétek, hát ezen ország megmukkant-é valaha, mikoron vidáman megülék, derekassan megülék, veszettül, fenemód nyargalának rajta? Ördög vagyon benne, és feljebb szereti a’ nyargaltatást még az italnál is. Nos bezzeg, nem láttyátok-é, hogy ezen Tizek tőrőlmetszett frantzia termés - a’ gyönyörűségre, frantzia a’ nyargallásra, frantzia elül, frantzia hátul, frantzia minden íziben. Hátrább tehát az agarakat! Szóllaljon meg a’ muzsika! Vesztegjetek, álszentek! Ide hozzám, léha urak! Drága apródjaim, nyújtsátok gyenge kezeteket a’ hölgyeknek, és tsiklandozzátok a’ közepin, már mint a kezüket! Hah, ezek ugyantsak harsogó, peripatétikus okok, avagy a szerző nem esméri sem a harsogást, sem az Aristotelesi módszert. De az ő pártján van ám Frantziaország tzímer-paizsa, a’ királynak arany-lánglobogója és Szent Dénes úr ki mikoron fej nélkül vala is, kejálta: „Emeljétek magasra az örömömet!” Meritek mondani, tü négylábúak, hogy ezen íge hamis? Nem, ugyebár. Többen nyilván hallották annak üdején. De ezen mélységessen nyavallyás korban semmit se hisztek már a’ jámbor szerzetessi hagyományban. A szerző még nem ért a’ mondókája végire. Tudjátok meg tü mindnyájan, akik óvassátok ezen Tizeket szemmel és kézzel, s tsupán agyatokkal érezitek és szeretitek a’ benne vött gyönyörűséget, ki szívetekbe szüremlik, tudjátok meg, mondom, hogy a’ szerzőnek szerentsétlen órában elkallódván a fejszéje, más-szóval minden öröksége, s nem kerülvén meg, hát betevő falat nélkül maradt. Ekkoron kejálta, akártsak drága Rabelais mesterem Prologussában a’ favágó, avégre hogy hallaná meg a’ fennvaló Nagyúr, minden dolgok Hübérura, s juttasson néki némi-nemű egyéb szekertzét. Ezen mondott Fennvaló, jóllehet a’ korabeli congressusokkal vala foglalatos, lehullattatott néki Mercuriustól egy kétszájú téntatartót, mellyen jeligéül rá vala vésvén ezen három betű: Ave. Ekkoron a szegény gyerek, nem látván semmi egyéb segétséget, nagy gonddal meg-megforgatá a’ mondott kalamárist, keresvén a’ titok kultsát, hámozgatván a’ mélységes szózatot, hogy meglelné a’ lelkit. Elsőben azt látá már mostan, hogy Isten gáláns vala, főfő uraság lévén, hiszen Övé a’ világ, és senkinek Ő nem jobbágya. Ámde fejit törvén ifjúsága viselt dolgain, nem lelt bennök semmi gáláns tettet Isten erányában. A szerző töprenge ezen mélyértelmű nyájasságon, soká töré fejit, semmi igaz hasznát nem vevén ezen mennyei szerszámnak. Ekkoron, hogy a mondott téntatartót sokat forgatta erre-amarra, okoskodék rajta, nézegeté, tele töltögeté, ürítgeté, megkopogtatá faggatáskép, megtisztogatá, állítá talpára, állítá ódalára, majd feje tetejire: hát óvassa a’ visszáján: Eva. Mit teszen az hogy Eva, nem egyebet, hanem mind az asszonyi rendet eggy személyben. Az isteni szózat tehát ezt mondotta a’ szerzőnek: Gondolj az asszonra, az asszon meggyógyíthattya a’ te sebedet; betömheti vadásztaniszrádnak ürességit; az asszon a’ te javad; tsak legyen egy asszonyod; öltöztesd és vetkőztesd, betzézd ezen asszont; vedd hasznát ezen asszonnak, az asszonnak megvagyon a’ maga kalamárissa: meríts ezen feneketlen kalamárisban; az asszon szereti a’ szerelmet, szeretkezzél vele ezen kalamárissal; tsiklandoztasd az ő kévánságát, fesd meg néki a’ szerelemnek ezernyi képit az ő ezernyi ezer kedves formáiban. Az asszon jókedvű adakozó, valamennyien eggyért, eggy valamennyiért, megadják a’ képíró zsoldját, meg az ő etsetjéhez a’ tollut. Olvassad hát előre és hátrafelé ezen írást, Ave: idvezeld, Eva: az asszont. Avagy, Eva: az asszon, ave: idvezít, megment. Igen bizon, ő alkot és széjjelbont. Ide hát azt a’ kalamárist. Mit szeret az asszon mentől jobban? mit akar az asszon? A’ szerelemnek minden saját dolgait, s az asszonnak igaza van. Gyermeket szülni, előteremteni, ez a’ természetnek követése, amely örök-gyermekágyas. Ide hát hozzám az asszont! Adjátok nékem Evát! Ezen aztán a’ szerző meríteni kezde ezen termékeny kalamárisban, kiben vala némi-nemű velőszerű pép, amellyet felsőbb hatalom tsodaírré egybenkotyvasztott. Eggyik kalamáris-szájból bugyogának a’ komor dolgok, kik barna tintával iródtanak; másikból izgő-mozgó dolgotskák, kik vidáman gyöngyözének a’ könyv sorain végig. A drága szerző gyakorta gondatlan kevergette ide-tova a két téntákat. De mihelyen valamely, a’ napi gusztus szerént való munkának darabos, nehezen gyalulható, tsiszárolható, fényesíthető mondási készen valának, a’ szerző, 202

alég várván a’ vigasság rövidke pertzeit, ezernyi gyönyörűséggel égvén, lopkoda vaj egy pennányit a’ bal kalamáris-szájból, bármely kevés is vala benne a’ nevetős ténta. Ezen mondott mártogatásokbul eredtenek bezzeg a’ felyül megmondattatott pajzán históriák, kiknek tekéntetes mivolta nem vonható kétségbe, hiszen isteni kútfőből buzogtanak, amiként a szerzőnek iménti egyigyű vallomásából nyilvánvalóan meglátszik. Némi-nemű gonosz népség ezt is megszóllja majdan. De hát keressetek bátor tekélletesen elégedett ember-tsutkát ezen a’ sármorzsán! Nem szégyenség ez? Ezen dologban a szerző Isten példájára járt el. Logikával ezt meg is bizonyíttya. Nemdenem, megmutatták a tudósok bizon világossággal, hogy a világoknak felséges Ura alkotott mondhatlan számú nehézkes, nyomós, súlyos, nagy kerekű, óriás lántzú, hatalmas karú és rettenetes forgatagú gépeket, kiket tsavarok és nehezékek bonyodalmas rendje nyársforgató módjára mozgat. De azzal is mulatá üdejét, hogy apró-töprű kedvességes, furaságos, levegő-égnél könnyebb holmikat faritskált; teremte egyigyű bolondos állatokat, kiknek láttán nevetve fakadtok, nemde? Nos hát, egybefoglaló műben, amillyen azon órjásépület is, mellyre a’ szerző vállalkozott, szükség vagyon a’ felyülmondott Nagyúr példájára formálni némi-nemű kedves virágokat, tréfás bogarakat, szépen tsavarodó, pikkelyes, tarka-barka, sőt aranyos sárkányokat - bár a’ szerző sokszor szűkölködik arany nélkül -, és vetnie kelletik őket a’ havas hegyek lábjához, szirtek ódalához s egyéb homlok-rántzoló philosophiák, hosszú, fárasztó mívek, márvánoszlop-rendek, valósággal porphyrból faragott gondolat-építmények elibe. Bizon mondom, tü undok bestyék, kik szídjátok, megutáljátok a’ vidám pajzán muzsának kergetőző, feleselgető sokszólamú, gyöngyözve ömlő muzsikáját: még körmötökbe haraptok, hogy többé ne nyúzhassátok az ő kéken erezett, fejér bőrit, szerelmetes lágyékát, finumságos tomporát, lábait, mellyek böltsen ágyban nyugosznak, bársonartzát, fényességes testit, epe nélkül való szívét. Hé, ti kupakaponyák, mit szóltok majdan, látván, hogy ezen drágalátos leánka Frantziaország lelkiből lelkedzett, tőrőlmetszett frantzia fejérnép, az asszony őstermészetével egybehangzó; az angyalok, Mercurius jókedvű adakozó személyében, szeretettel Ave-val idvezelték a’ művészetnek színe, verága-képpen. Ezen műben egyetemben megvannak: természeti törvén, virtus, phantásia, asszonyi óhajtás, megrögzött Pantagruelistának óhajtása, benne vagyon minden. Vesztegjetek hát, innepeljétek a’ Szerzőt, s had ajándékozza meg az ő kettes-szájú kalamárissa a’ Vígtudományt ezen dütső száz Pajzán Históriákkal! Hátrább tehát tsahosok! Gyújtsatok nótára! Tsendet, tü álszentek! Hordjátok el irhátokat, tudatlanok! Ide hozzám, drága tsapodár uraságok! Édes apródjaim, tegyétek gyenge kezeteket a’ hölgyek kezibe, s tsiklandozzátok a’ közepin, nyájas szerrel mondván nékik: „Olvassátok, hogy nevessetek!” Annak utánna mondjatok nékik némi-nemű még vígabb ígét, had fakadjanak nevetve, hiszem mikoron nevetnek, felfeslik az ajkuk és nem nagyon állanak ellen a’ szerelemnek. Írtam Genfben, az Eaux-Vives-béli Arcq-palotában, 1834 februáriussában.

203

ÁLLHATATOS SZERELEM A’ mü Megváltónk eljövetelinek ezerkétszáz s egynehányad esztendejiben esett Páris várossában egy Tours-béli embernek olyatén szerelmi históriája, mellyen erőst tsudálkodék a’ város, sőt a’ Királyi Udvar. Majd megláttyák kegyelmetek abból, amit itt alatt elémondok, melly köze volt vóna az esethez a’ papságnak, ki is fenntartá számunkra a’ dolog bizonságát. A’ mondott ember, kit a’ kisemberek touraine-i atyafinak nevezének, mert hogy a’ mü vigságos Touraine vidékünkön jött vala világra, voltakép való nevén Anseau-nak hivattaték. Agg napiban ezen jámbor megtért Touraine-be, ahol Szent-Mártoni pógármester vala; így mondja az apátságnak és a’ városnak krónikája. Párisban azomban nemesített aranymíves vala. Hát, már élete első korában, betsületessége, munkássága avagy egyéb ok mián Párisi pógárrá és a’ Királ jobbágya lőn, kinek, azon kornak szokássa szerént, pénzen vette meg pártfogássát. Vala neki maga-rakta háza, minden jobbágyi adótól mentes, ott a’ Szent Lupus eggyház mellett, a’ Szent Dénes uttzában, ahol jól esmérék az ő műhelyit mindazok, akik szép násfákat keresének. Ámbátor Tours-földi vala s ollyan dús természetű, hogy másnak is árulhatott vala benne, ollyan jámbor életet élt, mint igaz szentember, s elhullajtá zsenge korának napjait, soha se vonszván pantallóját vígság barlangjában, ezen város tsábítási ellen. Sokan azt mondják majd, ez túlmegyen azon hitbéli öntudaton, mellyet Isten belénk oltott, hogy a’ szent vallásunk mistériumaiban való hitünket támogassa. Meg is kelletik mutatni töviről-hegyire ezen aranymívességi szüzességnek titok okát. Elsőben is tudjátok meg, hogy gyalogszerrel jött vala a’ városba, és régi legéntársainak mondássa szerént: Jóbnál szegényebben, és ami földijeink szalmalángjának visszájakép, őneki értz-akarata vala, és állhatatos vala úttyaiban, akártsak szerzetes-barátnak bosszúállása. Mester-legén korában: dolgozék, mesterré avattatván, tsak dolgozék tovább; örökkétig tanolt új meg új titkokat, keresett újabb gyártó módokat, s keresvén, mindennémű új találmányokra bukkant. A’ kései jövők-járók, éjjeli őrök, tsavargók örökkétig látának ahajt az ablakon által egy bölts égő lámpát, a’ jó aranymíves vert, faragott, esztergályozott, tsíszárolt, reszelt, kalapált némi-nemű inassal egyetemben, ajtók zárvák, fülek nyitvák. Az ínségéből fogant a’ munka, munkája sarjasztá az ő ritka tisztességit, tisztessége szülte nagy vagyonát. Halljátok-é, tü Kain-ivadék, kik dufla-tallérokat esztek és vizet hudoztok? Hahogy a’ jó aranymívesben felbukkana afféle fura kévánság, aminémű hévbe-hóba belevájódik a’ szegén magános emberbe, mikoron is az ördög keresztvetés ellenére magával akarja tzepelni: a’ Touraine-béli rákoppana az értzre, a’ vesztegető gondolatokat megvoná agyába, s azon feszüle meg, hogy gyönyörűséges holmikat tsináljon, apró finum vésett míveket, arany alakokat, szépséges ezüst formákat, kikkel hűsítgeté Vénussának haragját. Toldjuk meg azzal, hogy a’ Touraine-i közpógár vala, együgyű értelmű, félt elsőben Istentől, annak utána az orvoktul, majd a’ nagyuraktul, s mindenekfelett a’ felfordulástul. Bátor két keze vala, egyszeriben tsak eggy dolgot mívelt. Beszéde nyájas vala, akártsak arának szava menyekzőnek előtte. A’ papság, katonák s egyebek nem nagy tudósnak híresztelék, de azért az anyatejjel szopta a’ deákot, s beszéllé, nem kéretvén magát. A’ Párisbéliek rendre megtanétották egyenesen járni, nem űzni a vadat másnak kedviért, kedvtellésit jövedelminek rőfjével mérni, senkinek meg nem engedni, hogy az ő bőrében hasétson magának szíjat, mindig résenlenni, kötve hinni komájának, meg nem mondani, amit tött, s megtenni, amit mondott, tsak vizet elhullajtani, jobb emlékezetet vallani, hogy nem amilyen a legyeké, magának megtartani bánattyát, és pénzeszatskóját, nem a’ felyhőket nézni az uttzán és drágábban árulni a’ násfákat, mint amibe néki kerültek. Mindezen dolgokban az ő okos szemfülessége annyi böltsességgel szerezte meg őt, amennyi szükség vala arra, hogy kellemetesen és elégedetten árullyon a’ bóttyában. Így dolgozgata, senkit nem 204

boszontván. Figyelvén ezen jámbort az ő házában, sokan mondának őt látván: „Istók uttse, szeretném, ha én volnék ezen aranymíves! Még ha térdig kellene is gázolnom Páris minden sarait álló száz esztendeiglen.” De hát szinte így kévánhatta vóna valaki Frantziaország királyának lenni. Mert vala az aranymívesnek tagbaszakadt, inas-eres, szőrös és tsudamód kemény karja, annyéra, hogy hogy ha ökölbe szorétá, a mentől edzetteb legén markolta harapófogó sem nyithattya vala meg. Elgondolhattyátok, hogy amit ő fogott, az az övé volt. Tovább vala néki vasrágó foga, vasemésztő gyomra, rongálatlan vasokádó rekesz-gyűrűje, világbíró válla, azon pogán uraság példájára, kire hajdantan ezen hivatal hárult, s tsak Jézus Krisztus jövetele vette le vállárul, éppen jókor. Igazán szólva, az eggy tsapásra alkottatott emberek közül való volt, többet érő azoknál, akiket örökké fótozgatni, tákolgatni kell, nem eggy végben rakattak. Egy szó mint száz: Anseau mester afféle eggy szál kőből faragott hím vala, oroszlánartzú, szemöldje alatt tüzes tekéntet izzott, amely aranyat olvaszthatott vala, ha a’ kementze zsaráttya elenyészik. Ámde szemeinek ezen nagy tüzét enyhité a’ minden dolgok Juhásztatója, beleöntvén tiszta vizet, másként mindent megperzselt vóna. Nem-de-nem, déltzeg darab ember vala? Főfő virtussaiból adott ezen mutatóra, eggyesek makatsul kérdik majdan, melly okon maradt hát ezen aranymíves ollyan nőtelen, akár egy osztriga, holott ezen természetbéli minéműség minden helyen igen használatos lehet ám. De ezen megátalkodott szőrszál-hasogatók tudják-é, mi fán terem a’ szerelem? Piha! Szerelmetes embernek dolga: jönni, menni, hallgatózni, lesni, hallgatni, szólni, kuporogni, ágaskodni, kitsinnyé tenni magát, egészen eltűnni; kellemeteskedni, muzsikálni, tűrni, ott keresni az ördögöt, ahol vagyon, borsót szemelni a’ detzkán, virágot keresni a’ hó alatt, miatyánkokat mondani a Hódhoz, békélgetni a’ ház ebét és matskáját, köszönteni az atyafiakat, ditsírni az angyikának köszvénét avagy huruttyát, s alkalmatos koron mondani néki: „Jó színben tetszik lenni! Az egész emberi nemnek kegyelmed törlíti majd a’ sírversit!” Annak utánna szimatolgatni, mi tetszik mind a’ tisztelt rokonságnak, senkinek a’ tyúkszemire nem hágni, poharat nem törni, tütsköt megpatkolni, tserepet mosni, semmiségeket mondani, jeget tartani a’ kézben, tsudálni a’ piperét, kejáltva „Be szép ez!” Avagy: „Igazán, nagyságos asszony, gyönyörűen fest ígyen!” Ezt meg százezernyi változatban ismételgetni. Annak utánna tsipkegallért viselni, nagyúri kemény ingben járni, trágár és egyben okos nyelvvel beszélni, nevetve eltűrni az ördög szerezte minden bajokat, eltemetni minden haragunkat, pórázon tartani önnön természetünket, Istent az ujjánál, az ördögöt a’ farkánál fogni, ajándékot adni az anyának, ajándékot a’ húgomasszonynak, a’ vászontselédnek; mindétig katzagtató bolondnak lenni, máskép a’ nőstén kisiklik, faképnél hagy, azt se mondván: befellegzett. Hahogy szerelmes vagy akár a’ mentől irgalmasb leánzóba, kit Isten jókedviben teremtett, beszélhetsz, mikéntha jó könyvbül, ugrálhatsz, miként a’ balha, foroghatsz, miként a’ kotza, muzsikálhatsz, akártsak Dávid királ, hányhatod a’ pokolnak százezer ketskebukjait, rakhatod azonfelyül a’ mondott hölgy számára az ördögnek korinthussi oszloprendit; tsak hibázd el azon külön való dolgot, kit a’ hölgyed titkon szeret, gyakorta maga se tudván benne, de amit esmérned kelletik: hát a’ leánzód ott hagy téged mint a’ veress leprát. Jól teszi. Senki se lelhet kivetni valót azon. Illyen alkalmatossággal vagynak, akik búba merölnek, kétségbe-esnek, elvesztik eszöket, mondhatatlan. Sőt nem kevesen megölték magokat a’ szoknyának elpártolása mián. Ebben külömbözik az ember a’ bestyétül, mert soha oktalan állat nem veszti el eszit szerelmi bánattyában. Melly dolog elegendőképp bizonyíttya, hogy az állatnak nints lelke. A szerelmesnek mestersége eszerint az, hogy légyen eggy személyben garabontzás, katona, csepűrágó, igritz, fejedelem, mihaszna, királ, naplopó, szerzetes, bárgyú, Antal koma, hazug, hentzegő, árulkodó, konga-fejő, szélhámos, hányd-el-vesd-el ember, semmire-kellő, házi bolond. Melly mesterségtül megtartózkodék Jézus, s őt követvén, megutállyák mind a’ főfő 205

eszű emberek. Ezen mesterségben minden valamire való ember köteles eltékozolni elsőben üdejét, életit, vérit, beszédinek legjavát, nem is szólván szüvéről, lelkéről, és agyvelejéről, mellyre mind a’ nőstények fenemód ehültek, mert alig mozog a’ nyelvök ide-oda, már mondogattyák egymásnak, hogy ha egy férjfiutól nem kaptak meg mindent, hát semmit se kaptak tőlle. Sőt ha az ember mind a’ száz vitézi tetteket végbeviszi őérettök, eggyik-másik majomasszony még rántzolja a’ szemöldeit, pöröl azon, ha nintsen-é vajjon egy százeggyedik, mert mindenképp többet akarnak, hódító és tirannusi természetök mián. S ezen magasságos törvén-szelleme mindenkor fennállott a’ Párisi szokásban, ahol az asszonyi állatok több sót kapnak a’ kereszteléskorán mint minden egyéb helyen a’ világon, s ez okon vagyon vérökben a gonoszkodás kedve. Hát a’ mi aranymívesünk mindég a’ munkaasztal fölibe hajolván, fényesítvén az aranyat, tüzesítvén az ezüstöt, semmikép nem forrallhatá a’ szerelmét, nem fényesítheté, tsillogtathatá vágyakozásit, nem tzitzomázhatá, nem ékesítheté önnönmagát, nem hivalkodhaték, nem ért rá majomságokra, nem indulhata keresni némi-nemű füles öntőformát. Hát miért hogy Párizsban nem igen potyognak a’ szűzek a’ legének ágyaikba, amiként nem esik sültpáva esső az uttzán, még ha ezen legények királyi aranymívesek sem, ezokon a’ Touraine-i atyafi szerentsés vala szűz-maflát hordozni önnön üngében, miként fellyebb megmondattatott. Mindazáltal ezen pógár még sem lehete vak azon természetes jószágok erányában, mikkel kérkeszének és bévségesen meg valának szerezvén a’ dámák meg pógárasszonyok is, kikkel a’ násfák árán alkudozék. Gyakorta, minekutánna hallgatá a’ hölgyeknek kedvességes karattyolását, amivel meg akarák maszlagosítani és meglágyétani, hogy oltsóbban addja: a’ jó Touraine-földi úgyan ténferge az uttzán, álmatagon, akár holmi versfaragó, búsabban hogy nem mint a’ fészektelen kakukk, s mondogatá ollyankor magában: „Szert kéne tennem feleségre; kiseperné a’ házat, melegítené nékem az ételt, simítaná a gyoltsot, rendben tartaná a’ holmim, vígan danágatna a’ kamorában, kénozna, hogy mindet az ő kedvére tegyek idehaza, úgy szólna hozzám miként a’ többiek, mikoron násfát akarnak: »Nézd tsak, aranyossom, milyen szép ez!« Mindenki ezen városrészben gondolván feleségemre, mondaná majd énróllam: »Ez aztán a’ bódog ember!«” Annak utánna megnősült, lakadalmat ült, babusgatá a’ tens aranymívesnét, pazér gunyában járatá, ada néki aranylántzot, szereté kaponyátul mind talpáiglan, rejá hagyá a’ gazdaság teljes kormányát, a pénzes-takarékon kivül, ott lakatá a’ felházban, szép üveges, gyékényes, szőnyeges kamorában, holott vala tsudamívű szekrén, alutá nagy széles, tsavart oszlopú, tzitromsárga selyem kárpitos nyoszolyában. Vásálla néki temény szép tíköreket. S mikoron hazaért, vaj tíz édes kettejök gyermekei valának körülötte. De jaj, asszony mind gyermekestül köddé vált a’ kalapáts-ütésiben. Általformállá hát búbánatos képzelgésit tündéri képekké, általgyurá szerelmi gondolatait furaságos násfákká, kiket a’ vásállók igen-igen szeretének, akik ingyen sem sejték, melly sok asszonyok és gyermekek vesztenek el a’ jámbornak ötvössi holmijaiban, ki is mentül jobban tudott a’ mesterségihez, annyival inkább magába zárkózék. Már most, ha Isten nem könyörül rajta, kiment vóna ezen világbul, azt se tudván mi fán terem a’ szerelem, tsak a’ másik világban esmérte vóna meg, koptató testi átváltozás nélkül, amiként Plato uraság mondja, ki is nagy hitelű ember, de nem lévén keresztény, hát megtsalatkozott. Vaj vaj, ezen elöljáró szóbeszéd tsupa henye elkalandozás, unalmas magyarázgatás; ámde a’ hitetlenek késztik az embert erre, hogy bépólyázza históriáját, valamikép gyermeket a’ pelenkában, holott egész mezételen kellene futkároznia. Hogy a’ Naggy-ördög klistérozná meg őket hármas veres vellájával! De rajta immáron teketória nélkül! Ihol mi esett az ötvössel életinek negyveneggyed esztendejiben. Egy vasárnapon járogatván a’ Szajna balpartján, mindegyre a’ házasságon járatván elméjit, elbolyonga azon rétig, amely azolta a’ Papok Réttye nevet viseli, amely akkoron a’ Saint Germain apátságnak, nem pedig az Egyetemnek dominiumában vala. Amint ehejt ment-mendegélt, a’ Touraine-i egyszer tsak 206

nyilt mezőn látta magát, s előtalála egy szegén leánt, aki úri mivoltát látván, köszönté mondván: „Isten ótalmazza, tekéntetes úr!” Ezt mondván nyájas szava a’ szűvnek mélyibül tsendült, annyira, hogy az ötvös lelkit megigézé ezen asszonyi muzsika, szerelmet fogadott a’ leán eránt, hiszem a’ házassági bizsergése alkalmatossá tevé erre. Mindazáltal, elhagyván immáron a’ leánzót, nem vala mersze megfordulni, mert ollyan félékeny vala, akár egy leánka, ki inkább meghal a’ szoknyájában, semhogy azt kedvire emelné. De mikoron egy nyillövésnyire vala, fontollóra vevé, hogy akit tíz esztendeje ötvösmesternek avattak, aki pógárságot nyert, s két ollyan idős mint agg eb, megtekintheti ám egy asszonyi állatnak artzulatát, ha kedve szottyan; már pedig ő ugyantsak remegett vágyakozásában. Sarkon fordula tehát, mikéntha másfelé akarna sétállni, s újfent látá a’ leányt, aki nyűtt kötélen vezeté szegényes tehenét, hogy legelne az út mentiben való árokszéli zöld fűben. - Ugyan galambom - monda az ötvös -, te nem igen duskálhatsz a’ javakban, ha Isten napján ekként dolgoskodol tíz ujjaddal. Nem félsz-é, hogy dutyiba kerülsz? - Mit féljek, tekéntetes úr - szóla a’ leán szemlesütve -, ejszem az apátságé vagyok. Apáturunk engedelmet adott, hogy megjárassuk a tehenet vetsernyének utánna. - Jobb szereted hát a’ tehened, mint lelki üdvösséged? - Ugybizon, tekéntetes úr, ez a bestye bizon úgyszólván szegényes életünknek felerésze. - Erőst tsudállom, fijam, hogy ilyen igen szegén és lompos ruhában járó vagy, s meztélláb, madárijjesztő piperében ődöngsz a mezőn vasárnapon, holott több kéntset hordasz magaddal, mint amennyit lábaddal taposol, az apátsági egész dominiumot végigjárván. A városbéliek ejszem üldöznek és gyötörnek téged szerelmökkel... - Dehogyis, tensúr. Én az apátságé vagyok - monda, mutatván az ötvösnek balkarján egy abrintsot, aminéműt a’ mezei barmok hordanak, tsak éppeg tsengő nélkül. Ezen olyan siralmas tekéntetet vetett az ötvösre, hogy ez megszomorodott belé, hiszem a szüvnek ragadós betegsége a’ szemen által közlekedik, hahogy elég erős. - Hát ennek mi a’ sora? - kérde, mindet meg akarván tudakolni, s megilleté az abrintsot, kibe jól láthatóan bele vala vésvén az apátságnak tzímere, amit azomban ő nem akar vala látni. - Szolgaembernek vagyok a’ lejánya, ténsúr. Valaki feleségül veszen éngem, ha Párisi pógár is, maga is szolgaságba esik, testin-jószágán az apátságé leszen. Ha tsak amúgy szeret, hát akkor is a’ gyermeket az apátság kapja. Ezért magamra hagy mindenki, árván, miként a’ mezőnek szegén vadja. Legjobban az bánt, hogy majtég, a’ maga üdején és óráján eszveboronálnak egy szolgaemberrel, már a nagytisztelendő apátúr kedve szerént, s ne vónék bátor ollyan rút, mint vagyok, mégis karperetzemnek láttán a’ mentől szerelmetesb legén úgy fut tőlem, akár a’ fekete haláltul. Ezt mondván, rángata eggyet a’ tehén kötelin, nógatván, hogy kövesse. - Hány éves vagy? - kérde az aranymíves. - Nem tom, ténsúr, Apáturunk számon tartya. Ezen inség szüvén találta a’ jámbort, aki hosszú ideig ette vala a’ nyomorúság kenyerét. Léptét a’ leány lépéséhez szabta, s ekként járulának a’ víz felé, fojtott tsendességben. A’ pógár szemügyre vövé a’ leán szép homlokát, drága piros karját, királnéi termetit, poros lábát, ki mégis hasonlatos vala egy Szűz Mária lábához, meg az ő nyájas artzulatát, amely Szent Genovévának, Páris meg a’ mezőn élő lányok patrónájának vala képmássa. Elgondolhattyátok, hogy ezen újdonsült szerető s tetőtől-talpiglan mafla szűzfi sejdíté ezen lejány tsötsinek

207

drágalátos fejér portékáját, kiket szemérem mián holmi rossz kendővel bétakart vala, s megkéváná őket, amiként hév napon az oskolás gyermek étvágyat kap a’ piros almára. Azonfelyül ezen természetbeli jószágok egy tekélletesen alkottatott szépséges leánzóra vallottak, aminémű minden dolog, ami a’ papoké. Minél inkább tilos vala tehát a’ pógárnak hozzá nyúlnia, annyéval inkább gyülemlett a’ szájában a’ nyál ezen szerelmi gyümölts látomásán, szüve mind torkáiglan szökdétselt. - Szép tehened vagyon - kezde. - Nem kéván kegyelmed egy tsöpp tejet? Május elejin vagyunk, melegen süt a’ nap, kegyelmed messze jár a’ várastul. A menny valóban kék vala, felhőtelen, s füjtött, akár kovátsi kementze. Minden az ifiúságot tsillogtatá, a’ falevelek, az ájer, a’ leányok, a’ szűz maflák; minden perzselt, zöldellt és balzsamomot lehellt. Ezen egyigyű kénállás, melyben nem vala jutalomnak reménsége, - hiszen egy bizantziumi arany se fizethette vóna meg ezen igéknek páratlan kedvességit, - tovább a’ szegén leán alázatos mozdulata, amivel feléje térité magát, belemarkola az ötvös lelkibe, aki szerette vóna ezen szolga leánt királné bőribe bujtatni, s lába elibe rakni Párist. - Nem, galambom, nem a’ tejre szomjazom, hanem rejád, kit szeretnék szabaddá tennem. - Ez nem lehető dolog. Az apátság jószágául halok meg. Időtlen idők olta élünk ekként, apáról fiúra, anyárul leánra. Ezen a’ fődön élem le életem, miként édes szüleim, s ugyanígy az én gyermekeim is, mert hát az apátur nem engedi, hogy magvunk szakadjon. - Hogy-hogy? - kérde a’ Touraine-i - Hát némi-nemű kedvesed nem késérté meg a’ te szép szemedért, hogy megvásárolja szabadságodat, amiként én megvásálltam a’ magamét a’ Királytul? - Hát bizon nagy ára vóna annak. Valakinek megtetszem, úgy is megyen, amiként jütt. - Nem szerettél vóna idegen országra futni, szeretőddel egyetemben, jó paripa hátán? - Bezzeg igen. De ha megtsípnek, tensúr, legalábbis felakasztanak, a daliám pedig, még ha nemesúr őkelme, is többet veszejt rajta egy uradalomnál, egyébről nem beszélvén. Hát annyét nem érek én, aztán meg az apátságnak messzibb ér a keze, hogy nem mint gyors az én lábam... Így élek hát Isten eránt való tekélletes engedelmességben, aki ide ojtott éngem. - Édesapád mit dolgozik? - A venyigét nyesegeti az apátság szőlejében. - Hát édesanyád? - Mosni jár a barátokra. - Kinek hínak? - Nevem, az nints, drága tensúr. Atyámat Estyánnak keresztelték, édesanyám az Estyánné, magam pedig a Tinke vagyok, a’ kegyelmed szolgálattyára. - Galambom - monda az ötvös -, soha asszonyi állatot nem szerettem úgy, miként téged szeretlek, s úgy gondolom, a’ te szüved temény kéntsekkel rakott. Mivelhogy pedig szinte akkor kerültél szemem elibe, mikoron erőst elszántam magam arra, hogy feleséget veszek, Istennek intését látom ezen dologban, s hahogy nem utálsz, azon kérlek, fogadj el éngem kegyessedül. A leán újfent lesüté szemit. Ezen igéket az ötvös úgyan ejtette, komoly hangon és szívreható módon, hogy a’ mondott Tinke elpityeredett belé. 208

- Nem, tensúr - felele. - Számtalan bajt, bódogtalanságot hoznék a’ kegyelmed fejire. Szegén szolgalány mivoltomban beérem azzal, hogy ehejt elbeszélgettünk... - Nem esmérsz, bezzeg - monda Anseau. - Nem tudod, gyermekem, ki mesterrel vagyon dolgod. A touraine-i veté keresztnek jegyit, egybenkultsolá kezit s monda: - Fogadalmat tészek Szent Elegy úrnak, kihez az ötvösök fohászkodnak, hogy gyártok két aranyozott ezüst fülkéket a’ mentől szebb munkával és a’ tőlem telhető ékességgel. Eggyik leszen a’ Szűz Asszon számára, hálául az én édes asszonyom szabadétásáért, a’ másik az én mondott védőszentem számára, ha jó sükerrel jár vállalkozásom és szabaddá tészem ezen jelenvaló Tinke szolgaleánt, mely dologban az ő segétségéhez bízom. Azonfelyül esküszöm örök üdvemre, hogy bátorsággal és állhatatossan járok el ezen dologban, mindent ráköltök, amit tsak vallok, s hogy holtomiglan el nem hagyom őt. Az Isten nyilván meghallott. Hát te, girlitzém? - monda, a’ leán felé téritvén magát. - Jaj, tensúr, odanézzen!... A’ tehenem a’ vetésre futott, - kejálta a’ leán, sírván az emberinek térdinél. - Szeretni akarom, míg élek, de vonja vissza fogadalmát! - Jerünk, fogjuk meg a’ tehenet - vete viszontag az ötvös, felemelvén őt, ámde nem mervén őt megtsókolni, bár a’ leán nem szabadkozott vóna. - Jerünk, mert megvernek... Ihol az aranymíves szökik a’ kárhott tehén nyomában, amely nem igen vete igyet a’ szerelmesekre. Hamarost meg is fogattaték szarvainál és úgyan tartaték, valamint prés bottya, a’ Touraine-földinek kezitül, aki páltzaként a levegőbe hajigálja, ha akaratoskodik. - Isten hozzád kegyessem! Hahogy a’ városba vetődöl, jersze a’ házamhoz a’ Szent Lupus mellett. Anseau mesternek hínak és vagyok a’ mü felséges Frantzia Királyunknak ötvösse, a’ Szent Elegy képtől való. Igérd meg, hogy itt leszel a’ mezőn a’ jövő vasárnapon. Magam nem mulasztom el az idejövetelt, még ha alabárd-esső esik se. - Itt leszek, tensúr, akár a’ sövényeken által szöknék evégre, s hálakép a’ kegyelmedé lennék, Isten ne büntessen, nem okozván kegyelmednek kárt. Jövendő bódogságom árán szeretném. Ezen bódog órára várván, igen is imádni fogom Istent a’ kegyelmedért. Ahajt marada talpon, miként kőszent, meg nem mottzanván, míglen tsak látta a’ pógárt, aki lassan ballaga el, mingyárt-mingyárt megtérítvén magát, hogy látná a’ leánt. Mikoron a’ pógár messze vala és nem is láthatá, még ott marada a’ leán öreg estig, töprengvén, ha mindezt, mi véle történt, nem álmodta-é tsupán. Jó későn ért haza, megveretteték tsavargásért, maga ingyen sem érzé a’ bufálást. A jámbor pógárnak pedig se éte, se ita, bészegezé munkahelyit, a’ leán vala a’ begyiben, tsak a’ leánra gondola, mindenütt tsak a’ leánt látta, ez a’ leán vala mindene. Reggelre kelve elballaga az apátság felé nagy aggódva, hogy beszélne az apáttal. Útközben azon okos gondolattya támadt, hogy kéri a’ Királ egy emberének pártfogását, s evégett téríté uttyát az Udvarnak, amely akkoriban ebben a’ városban vala. Mivelhogy mindenki tisztelte őt nagy értelme és betsületessége mián, s szereték kedves, fínum míveiért, a’ királ kamarássa megigéré segítségét. Tudniillik az ő szüve hölgyének tsinált vala remekben egy aranyos drágaköves édesség-tartó szelentzét, melynek nem lelheték mássát. A’ kamarás nyergelteté a’ lovát, meg egy poroszkát az ötvös számára, s menének ketten az apátsághoz, kéreték az apátot, ki vala Senecterre Húgó, kilentzvenhárom esztendős uraság. Menének a’ szálába, az ötvöst fojtogatá a’ szententziának várása, a’ kamarás kéré Húgó apátot, engedne meg eleve 209

némi-nemű dolgot, mit könnyűszerrel megengedhet, őneki meg igen kedviben járna vélle. Mire a’ nemes apátúr felele, fejit rázván, hogy a’ Kánonok szigorúan tiltják szavának ekként való megkötésit. - Drága atyám, ihol a’ Királynak ötvösse, aki mély szerelmet fogadott a’ kegyelmed apátságának eggy szolgalejánya eránt. Esedezem, tegye szabaddá ezen leánt, én meg kezire járok azon kívánsága tellyesedésiben, amellyet mentől inkább akar. - Kitsoda az a’ leán? - kérdé az apát a’ pógártul. - Tinke a’ neve - felele félékenyen az aranymíves. - Ejha! - szóla az agg Húgó mosolyogván. - Lám-lám, ezen giliszta szépséges halat fogott nekünk. Nagy sora vagyon ennek, nem igen választhatok egyedül. - Tudom, atyám, mit ér ezen szóllás, - monda a’ kamarás, esszébb vonván szemöldeit. - Édes uram - szóla az apát -, tudja-é kegyelmed, hogy ez a’ leán mit ér? Hagyá az apát, hogy mennének Tinkéért, s monda a’ papdeáknak, hogy öltöztessék szép gúnyába és bíztassák bátorságra, valamint jobban tsak lehet. - Veszélben vagyon a’ szerelme! Ugyan vesse ki fejéből a dolgot! - szóla a kamarás az ötvöshöz, félrevonván őt. - Talál kegyelmed mindenütt, akár az udvarban is, jóravaló asszonyi állatokat, ifiakat és szépeket, kik örömest mennek feleségül kegyelmedhez. Mert szükségkoron a’ királ hozzásegíti némi-nemű nemessi uradalom szerzésihez, s idők multán kegyelmed szép nemzetséget támaszthat. Eléggé meg vagyon szerezvén tallérokkal, hogy valamely nemes ágyság ivadéka légyen. - Nem tehetem - felele Anseau -, fogadalmam köt éngem. - Akkor lásson néki megvásállani ezen leán szabadonbotsáttatását. Esmérem a’ barátokat, pénzzel mindenre megyen az ember véllök. - Nagytisztelendő uram - monda az apátnak az ötvös, esmént hozzá menvén -, a’ kegyelmed hivatallya és gondja az, hogy itt alatt Isten jóságát képviselje. Ő gyakorta kegyit münköt, s vagynak néki az irgalmasságnak véghetlen kéntsei a’ mü ínségünk számára. Minden áldott reggel és estve, életem hátralevő üdején, imádságomba foglalom, és nem felejtem el, hogy a’ kegyelmed jóságátul vöttem bódogságomat, hahogy kezemre járand, hogy ezen leányt törvénes feleségül vehessem, s ezen egyesülésből származó gyermekek nem maradnak szolgaságban. Ennek fejiben tsinálok kegyelmednek egy szekrénkét a’ szent kenyérnek és bornak tartására, olyan remeket, arannyal, nemeskövekkel, szárnyas angyalokkal olyan dúsan ékesset, hogy soha sehol a’ kereszténségben nem leszen hozzáfogható, eggyetlen marad, kegyelmed gyönyörködik majd a’ láttán, a’ kegyelmed oltárjának dütsősége leszen, s a’ városbéliek, sőt az idegen uraságok tsudájára járnak, annyira felséges jószág leszen. - Fijam - felele az abbé -, hova lött a’ jobbik esze? Ha kegyelmednek érett szándéka ezen leánt törvénes hitestársul vallani, hát a’ kegyelmed személlye minden vagyonostul az apátság Káptalannyának tulajdonába kerül. - Igenis, nagytisztelendő uram, bolondul szeretem ezen szegén leánt, de sokkal jobban illetett meg az ő ínsége és izzig-vérig keresztén szüve, hogy nem mint tekélletes szépsége. De még inkább tsudálom a’ kegyelmed keménségét - monda könyvbe lábbadt szemmel. - Kereken megmondom, bár tudom, sorsom a’ kegyelmed keziben vagyon. Ugy vagyon, uram, esmérem a törvént. De ha jószágim a’ kegyelmetek kezibe esnek, ha szolga leszek, ha elvesztem házam és polgári jussomat: akkor is megtartom azon tehetőséget, amellyet munkám és tanulásom

210

révén szereztem, az pedig itt lakik, la! - monda a’ homlokára bökvén - ollyan helyen vagyon, ahol, Istenen kivül, tsak jó magam lehetek ura. A’ kegyelmetek egész apátsága nem adhattya meg az abból eredő alkotások árát. Kegyelmeteké leszen majd az én testem, feleségem, gyermekeim, de semmi nem adja kezökbe az én színtudásomat, még a’ kénzás sem, merthogy én erősb vagyok a’ vasnál, s erősebb a’ türelmem, hogy nem mint nagy a’ fájdalmam. Ezt mondván, az ötvös felfortyana az apátnak ő nyugalmán, aki, úgy tetszék, az apátságnak akarná megkaparítani a’ jámbornak duflatallérit, rásujta kezivel egy tölgyfa-székre, és apró forgáttsá zúzta. Ugyan tört izzé-porrá, akár buzogántsapás alatt. - Ihol, nagyságos uram! ilyetén szolgájok leszen. Felséges holmik munkállójábul igás lovat tsenál maj belőllem kegyelmed. - Fijam - felele az apát -, igaztalan törted öszve a’ székemet és itélted meg a’ lelkemet. Ez a’ leán az apátságé, nem az enyim. Én ezen dütső monostor jussainak és szokásinak hivséges őre vagyok. Teszem ha módom is vóna ezen asszonyi hasnak engedelmet adnom, hogy szabad gyermeket tsenáljon, számadással tartozom ezért Istennek és az apátságnak. Már most attólfogva, hogy vagyon itt oltár, vagynak test szerént való szolgák és vagynak barátok, vagyis időtlen idők olta még nem lött vala, hogy pógárember az apátságnak esett vóna szolgaleánnal való házasság mián. Szükség tehát végrehajtani a’ jusst, hogy szokássá váljék, nehogy valaha veszendő, gyarló, esendő légyen, és a’ szokás enyésztenenyésszék, mely dolog számtalan bajokat szerezne. Ez sokkal használatosb az országra és az apátságra, hogy nem mint a’ kegyelmed szekrénkéi, bármely szépek is, mert vagyon kéntsünk, kin vehetünk szép ékességeket, de semminémű kénts nem állíthat talpra szokásokat, se törvényeket. A királyi kamarás úr a’ megmondhatója, aki maga szemivel láttya, melly véghetetlen fáradsággal kelletik a’ mü felséges urunknak nap-nap után hadakoznia, hogy az ő rendeleti helyt álljanak. - Ezzel éngem akar elnémítani - monda a’ kamarás. Az aranymíves, kinek nem vala káptalan a’ feje, töprengve vesztegelt. Jöve Tinke, úgyan kinyalva, akár egy tzintányér, kit a’ gazdasszony az imént súrolt fényesre, haja szépen feltűzött, perzsakék övű fejér gyapjuköntösben, lábában itzin-pitzin tzipellő, fejér harisnya, eggy szó mint száz, királyi szépségű nemes testjárású vala, hogy az ötvös kővé meredt réüttségiben, a’ kamarás megvallá, hogy sohse látott illyen tekélletes teremtményt. Úgy arányzá, hogy ezen látomás öreg veszedelmet rejteget az aranymívesre nézvést, szépetskén elvezeté s lelkére köté, hogy igen fontollya meg a dolgot, mert az apát nem igen engedend ki a’ karmaiból illyen jóféle horgotskát, kin rajta akadt pógár és nemesúr, a Párisi Hanza számára. Tsakugyan, a káptalan tudtára adá a’ szerelmes pógárnak, hogy ha feleségül veszi ezt a’ leánt, rá kelletik szánnia magát, hogy vagyonát és házát az apátságnak haggya, szolgaembernek vallja magát s a’ mondott házasságból származó gyermekeit. De külön való kegyelem gyanánt az apát meghaggya házában, azon kikötéssel, hogy ingó holmijáról öszveírást ád az apátságnak; hogy minden esztendőben füzet taksát; esztendőnként nyoltz napra elmegyen lakni az apátság dominiumához tartozó némi-nemű kunyhójába, ezzel szolgai tselekedetet mívelvén. Az ötvös mindenkitől hallván, melly makatsok volnának a’ barátok, jól látá, hogy az apát megingathatatlan ragaszkodik majd ezen szententziához, s majd belehalt bánattyába. Most tüzet akara vetni a’ monostornak öt sarkába; most azon intselkedék, hogy az apátot valahová tsalja, s ott mindannyira kénozza miglen Tinke szabadétó levelének alája nem ír. S még ezer álmokon táratta elméjit, amely mind ködbeveszett. Nagy sok siralmaknak utánna elvégezé, hogy megszökteti a’ leánt, biztos helre viszi, ahol senki rá nem lelhet, minden készületeket meg is tőn evégre, gondolván, hogy ha egyszer a’ királyság kivül leendenek, az ő tzimborái, avagy a’ királ, inkább bódogulnak a’ barátokkal, okossan beszélvén fejökkel. Ámde a’ jámbor az apát nélkül számolt, mert a mezőre menvén, nem látta többé Tinkét ahajt, s bizonságot vőn arról, 211

hogy bé vagyon rekesztvén az apátságban olyan szorost, hogy tsak az apátságnak megostromlásával lehetne hozzájutni. Ekkoron Anseau mester panaszra, káromkodásra és pörölésre fakada. Majd város-szerte a’ pógárok és gazda-asszonyok mind erről beszéllének, az eset akkora port vert föl, hogy a’ királ észbenvevén az udvarában az apátot, tudakolá tőlle, melly okon nem enged ezen alkalmatossággal az ő aranymívesse nagy szerelmének, s nem tselekszi a’ keresztényi irgalmasságot. - Azért, felséges uram, mert mind a’ jussok egybentartoznak, akártsak fegyverzetnek részei; ha eggyik hibádzik, széjjelhull az egész. Hahogy ezen leánt akaratunk ellen elveszik tőlünk, s a’ szokás meg nem tartatik, rövidnap felséged jobbágyai elveszik a’ koronáját, mindenütt öreg zúdulás támad, hogy eltöröljék a’ dézsmákat és vámokat, amellyek nehezen nyomják a’ köznépet. A’ királ egy igét se szóllt. Mindenki hát aggódva várta, hogy mi leszen ezen ügyes-bajos dolognak vége. Igen furta ez a’ dolog az emberek ódalát, némi-nemű urak fogadának, hogy a’ pógár tserbenhaggya a’ szerelmit, a’ hölgyek meg az ellenkezőre. Az ötvös könnyezvén panaszolkodék a’ királnénak, hogy a’ barátok megfosztották őt szerelmessének látásátul. Melly dolgot a’ királné utálatos zsarolásnak mondotta, ráizent hát az apátúrra. Ezen aztán a’ Touraine-béli engedelmet nyere, hogy mindennap mennyen az apátságnak társalkodó termibe, ahova Tinke ereszteték egy barátnak őrizetivel, s mindenkoron igaz hölgynek felséges piperéje vala rajta. A’ két szeretők éppen tsak hogy láthaták egymást, szót válthatának, de semminémű örvendetességi falatkát nem kaphattak bé, szerelmök meg annyival inkább nőttön-nőtt. Egy szép napon Tinke ígyen adá fel a’ szót: - Édes Tensúr, eltökéltem, kegyelmednek adom életemet, hogy elvegyem a szenvedésit. Ihol miként. Mindenről tudakozódtam, s módját ejthetem, hogy túljárjak az apátság jussán, s kegyelmednek megadjam mindazt a’ bódogságot, amit várhat, engem használván. Az eggyházi ítélő azt mondta, hogy kegyelmed tsupán belépés által leszen testi szolgává, nem születés mián; ekként a’ szolgaság véget ér, hogy szinte azon ok elenyészik, amely kegyelmedet szolgává tötte. Nos, ha kegyelmed mindennél jobban szeret éngöm, had vesszen a’ jószága, megszerezvén bódogságunkat, s vegyen éngöm feleségül. Annak utánna, hogy kegyelmed élt velem, megölelt annyét, sőt annál is többet, örömest megölöm magam, mielőtt még ivadékom lenne, s ígyen kegyelmed újra szabad leszen. S ha per leszen, hát pártján vagyon a’ mü felséges királyunk, aki, úgy hallom, minden jókat kéván kegyelmednek. Kétség nélkül Isten megbotsáttya néköm ezen halálomat, kibe azért menendek, hogy drága hütes uramat megszabadétsam. - Édes Tinkém - kejálta az aranymíves -, szót se többet erről! Szolga leszek, te meg élsz, holtomiglan boldogítván éngem. Véled társalkodván, a’ mentől keményebb békóvas se lesz nékem nehéz, s bánom is én, ha nem lesz pénzem, hiszen minden gazdaságom a’ te szüvedben vagyon, s eggyetlen örömöm a’ te édes testi személyed. Bizom a’ Szent Elegy úrban, aki méltóztatik majdan ezen ínségünkben kegyes szemmel nézni rejánk és megoltalmaz minden bajtul. Megyek is menten a’ nótáriushoz, hogy megtörlítse a’ házassági levelet és szerződést. Legalább te, életem virága, szép gunyában jársz majdan, jó házad s királnéi tartásod leszen mindéltedre, hiszem az apátúr meghaggya nékünk jószágaim használatát. Tinke sírván és nevetvén oltalmazá magát a’ bódogsága ellen, meg akara halni, hogy ne készerítsen szolgaságba szabad embert. De a’ jámbor Anseau monda néki olyatén édes igéket, olyan szépen fenyegetőzék, hogy követni fogná a’ sírba, hogy Tinke végtére ráállott a’ mondott házasságra, gondolván, hogy hiszen rájér meghalnia, minekutánna sokat vett a’ szerelem édességiben. Müdőn város-szerte híre járt a’ Touraine-béli magamegadásának, hogy a’ kegyesséért elhaggya szabadságát és vagyonát, mindenki látni akará. Az udvari dámák 212

halomra vásárlának magokra násfákat, tsak hogy beszélhessenek vélle. Úgyszólván fölyhőből potyogának hozzá a’ teméntelen sok hölgyek, azon hosszú idő fejiben, mikoron megfogyatkozott vala bennök. Ámde ha szépségre közeljárt Tinkéhez olyik, ilyen szüve eggyiknek sem vala. Mikoron aztán hallá az idvezségnek és szolgaságnak óráját ütni, Anseau önté minden aranyát egy királyi koronává, melynek zomántzába beleraká minden gyöngyeit és gyémántjait, mene titkon a’ királnéhoz, elibe tevé, mondván: - Felséges Asszony! Nem tudom, kinek hitire bízzam ihol ezen vagyonomat. Holnap minden, mi házamban lejénd, a’ kárhott barátok osztályául esik, akik nem igen irgalmaznak nékem. Méltóztassék tehát ezt megtartani. Tsekéll hála ez azon örömért, mit felséged szerzett azzal, hogy láthattam szeretőmet. Hiszen nints akkora summa, amely fölérne eggy tekintetével. Nem tudom, mivé leszek; de ha egy napon a’ gyermekeim szabadok lesznek, hát a’ felséged királnéi kegyességébe helyhezem bizodalmamat. - Helyessen beszél, jámbor - szóla a’ királ. - Egy napon rámszorul majdan az apátság, s én el nem felejtem ezen dolgot. Rengeteg népsokaság vala az apátságban Tinke eskésén, kinek is a’ királné ajándékoza nászköntöst, a’ királ megengedé, hogy mindennap visellyen arankarikát a füliben. Mikoron a’ szépséges pár mene az apátságtul az immáron rab Anseau házához a’ Szent Lupus mellett, szövétnek gyúlt az ablakokban, hogy látnák őket elmenni, az uttzán pedig kettes embersövény, akár a király bévonulásakoron. A szegén férj kovátsolt magának ezüst karperetzet mellyet balkarján hordott, a’ Saint Germain apátsághoz való szolgai hűség, jegyiül. Ámde rabsága ellen kejálták feléjök: „Soká éljen!” - akártsak új király felé. A jámbor derekassan köszöne jobbra-balra, bódog szerelmesül, s vidáman a’ hódulatért, kivel Tinke szépséginek adóztanak. Annak utánna lelé a’ jó Touraine-i zöld gallyat és koszorúba font búzavirágot ajtófélfáján, a’ Városnegyed főfő népe mind eggy szálig ott vala, nagy tisztelet gyanánt muzsikálának és kejáltának: „Kegyelmed mindétig nemesember leszen, az apátság ellen is.” Elgondolhattya kegyelmetek, hogy a’ két házasok ádáz bajt vívának, hogy majd kiadák lelköket belé, a’ pógár ugyantsak déltzeg tsapásokat mért kegyessének tzimerpaizsára, aki igaz parlagi hajadon lévén rejá termett, hogy derekassan megfeleljen néki. Egy álló holnapig ekként élének, bódogan, akár a’ galambok, kik tavasszal szálankéd rakják fészköket. Tinkét örömmel tölté el szép otthona meg a’ vásálló hölgyek, kik odajárának, s Tinke szépségitől megigézetten távozának. Hogy ezen mézes holnap letelt, jöve egy napon nagy szép szerrel a jámbor agg Húgó apátúr, az ő gazduruk, átallépé a’ háznak küszöbit, amelly akkoron már nem vala az ötvösé, hanem a’ káptalané. És szóla a’ két házasokhoz: „Gyermekeim, szabadok vattok s mindenestül fogván mentesek. Meg kelletik mondanom, hogy már jó eleve igen megilletődtem azon szerelemtül, ki egymáshoz köt tükteket. Az apátságnak jussa elesmértetvén, elvégezém a’ magam résziről, hogy teljes örömöt szerzek néktek, minekutánna bizonságot vevék az Isteni kötésben való hűségtekrül. Ezen szabaddá botsájtás semmibe nem kerül néktek!” Ezt mondván, jó gyengédeden meglegyinté ortzáikat, ők pedig térdre burulának és sírva fakadának érthető okokból. A Touraine-béli tudtára adá az uttzán eszvegyült negyedbélieknek a’ jámbor Húgó apátnak jókedvű adakozását és áldomását. Annak utánna nagy tiszteletképpen Anseau fogta a kantzájának kantárszárát mind a Bussy-i kapuiglan. Az úton véges-végig az ötvös hinte egy pénzes zsákból pengő pénzt a’ szegényeknek és nyomorgóknak, kejáltván: „Áldassék az Isten! Isten ótalmazza és kegyítse az apátot! Éljen a jó Húgó úr őnagysága!” Hazaérkezvén házába, megvendégelé jó baráttyait, új lakodalmat szörze, amely állott egy álló hétig. Meghiggyétek, hogy az apátnak szemébe lobbantotta ő könyörületességit a’ káptalan, ki már-már kinyitotta a’ torkát, hogy ezen jó prédát feltsapja. Egy évre rá, hogy a’ jámbor Húgó

213

betegeskedék, mondta is néki a’ perjel, hogy Isten büntetése ez, mert hogy álnokul elárulta a’ Káptalannak és Istennek szent ügyét. - Ha jól megítélem ezen embert - mondta az apát -, nem felejti majd, mivel adósunk nékünk. Valóban, mivel ez a’ nap szinte a’ mondott házasság évforduló napja vala, egy barát jöve jelenteni, hogy az ötvös esedezik az ő jótevőjéhez, fogadná el őt. Jöve a’ terembe, holott az abbé ül vala, s kibonta elibe két tsudamívű szekrénkéket, mellyeket azolta soha sohult a’ keresztén világban míves nem múlt felül, s ez okon az állhatatos szerelem fogadalmának neveztetnek. Ezen két szekrének, tudjuk, mai nap is ott állanak a’ templomnak főoltárán, megbetsülhetetlen kéntsnek vallják, mert az aranymíves rákölté minden vagyonát. De ezen mű ellenére nemhogy megösztövérült vóna az erszénye, inkább színig megtelt, mert az ő híreneve, s egyben a’ jövedelme annyéra öregbedék, hogy megvásárolhatá a’ nemességet, sok földeket, s megalapította az Anseau nemzetséget, amely azon idő olta nagy tisztességben él a’ kedves Touraine-ben. Ez arra tanét münköt, hogy folyamodjunk a’ szentekhez és Istenhez életünk vállalkozásiban s hogy állhatatosak légyünk a’ jónak vallott igyekben. Ráadásul, hogy a nagy szerelem mindenen diadalmaskodik; mely sententia ősrégi ugyan, de a’ szerző még egyszer leírta, mert hogy igen-igen kedves.

214

EGGY AKASZTÓ-BÍRÓRÓL, KI NEM ESMÉRT RÁ A’ MAGÁÉRA Mikoron méglen Bourges városában vigadozék felséges urunk, aki majdan a’ kedvtelléseknek hátatfordít és királyságának meghódítására indul, kit derekassan meg is hódít: élt ottan néminemű fogdmeg uraság, kinek hivatallya vala a tőlle nyert kezit a’ Renden tartani, ki is királyi főfőporkolábnak mondatott. Igyen keletkezett a’ mondott királ ditső fiának idejében virágzó udvari porkolábság, melly hivatalt kissé nagyon is keményen viselte Méré úr, az úgynevezett Tristan, kiről szóltunk immáron ezen históriáknak rendiben, bátor ingyen sem vala jókedvű személy. Ezt azon atyafiaknak mondom, kik ótska könyvekben lapozgatnak, hogy újakat kotyvasszanak, megmutatván nékik, melly tudósok ezen Tizek, ha nem fitogtattyák is. Nos, a’ mondott porkolábot Picot avagy Picault néven esmérék, mely szóból lett pikkely, pityereg, pityizál, pityóka. Némellyek szerént Pitot avagy Pitaut vala neve, innét pitar, pőtze, petzkes; mások, nevezetessen Dél-Frantziaországban, Pichot-t mondanak; ebből semmi jó nem jött; emezek Petiot-nak avagy Petiet-nek híjják, így Észak-Frantziaországban; amazok Petitot, Petinault avagy Petiniaud névről tudnak, ez a Limousin-béli szójárás formája; magában Bourges-ban Petit-nek azaz Pitzinek neveztetett, ez vala azután a’ nemzetség neve, melly sokat bagzott, hiszem úton-útfélen hemzsegnek a’ Pitzik. Ezen példában is Pitzi néven emlegettyük. Azért hozom ezen szófejtést, hogy útbanigazítsam a’ mi nyelvtudományunkat, s megmutassam, miképpen tettenek szert nevekre a’ polgári és egyéb házak. De haggyuk a’ tudományt. A’ mondott porkoláb, kinek annyi neve vala, amennyi vidékekre az Udvar költözött, valósággal afféle Hüvelk Matyi vala. Annya ügyetlenül vette ki a’ kementzéből, annyira, hogy mikoron nevetni akart, széjjelvoná szája szélit, amiként a’ tehenek tátogattyák, mikoron vizet habzsolnak. Úgy is hítták ezen nevetést az Udvarnál, hogy porkolábi nevetés. Eggy napon a’ Királ, hallván némi-nemű urakat ezen közbeszédet szájokra venni, monda tréfálkozván: „Nem jól mondja kegyelmetek, uraim. Pitzi nem nevet, tsak egy darab bőr hibádzik az orra alatt.” De ezen ál-nevetés tsak alkalmatosbbá tevé Pitzi urat a’ fogdmegi mesterségre, megtsípni azon fitzkókat, kik rossz fát tettek a’ tűzre. Egybenvéve megérte azon kis fáradságot, amibe került. Minden rosszasága az vala, hogy felszarvaztaték egy kevéssé; minden vétke, hogy vetsernyére ment; minden böltsessége, hogy akkoron engedelmeskede az Úrnak, amikor éppeg tehette; minden öröme: a’ házastársa; öröminek tarkítására szolgála, mikoron kerese akasztani való embert, ha megkívánták őtőlle, hogy talállyon eggyet; s mindenkoron múlhatatlan lelt is ollyat. Mikor azomban aluvék a’ kárpittya mögött, legkisebb gondja is nagyobb vala a’ latoroknál. Keressetek bátor mind a’ porkolábi kereszténységben kevésbbé ártó akasztó-bírót! Nem leltek, bezzeg. Minden porkolábok vagy igen sokat, vagy igen keveset akasztanak; viszontag emez szakasztott szinte annyit akasztott, amennyi a’ porkolábi szerzettől megkívántaték. Ezen jámbor pitzi porkoláb, avagy ezen jámbor porkoláb Pitzi, törvényes feleségül vallá Bourges várossának eggyik legszebb pógárasszonyát, melly dolgon ő maga szinte annyira ámula, miként mind a’ többiek. Gyakorta, mikoron akasztani ment, feladá Istennek azon kérdést, kit a’ városbéliek általánfogva felvetettek. Tudniillik: hogy-hogy? ő, már mint Pitzi, ő a’ királyi porkoláb, ő az akasztó-bíró, miként vallhat ilyen jó házból való, kellemetességgel ekként béllelt nőstényt, hogy még a’ szamár is elordította magát a’ gyönyörűségiben, mikoron elment mellette. S ezen asszonyi állat az övé, már mint Pitzié, királyi porkolábé, akasztóbíróé! Kire Isten nem adott választ, nyilván vala rá oka. De Isten helyében a’ városbéli gonosz nyelvek azt veték ellene, hogy jó arasz híja vala a’ leány szűzességinek, mikoron a’ mondott Pitzinek felesége lett vala. Egyebek mondák, hogy nem mindenestül az övé. A’ kötekedők 215

mondák, hogy gyakorta a’ szamarak szép istállókban teszik bé lábokat. Kiki elejtett eggy-eggy tsúfszót, s ha ki fel akarja vala szedni, jó kis bokrétára futotta volna belőle. Az egészben el kellenék hányni szinte négy negyedrészit, merthogy a’ Pitziné okos pógárasszony vala, eggyetlen szeretőt tartott az örvendetességre, s eggy férjet kötelességből. Találtok-é valjon sokat a’ városban, ki illyen önmegtartóztató szívire és szájára? Ha eggyet hoztok nékem, adok néktek egy batkát avagy eggy patkánt, választhattok. Bukkantok majdan olyanra, kinek se férje, se szeretője. Némelly nőstények szeretőt vallanak, férjet nem. A’ rútságoknak vagyon férjök, szeretőjök nintsen. De bezzeg olyan asszonyokat lelni, kiknek vagyon eggy férjök s eggy szeretőjük, ragaszkodnak a’ ketteshez, s nem törnek a’ hármasra, ez aztán a’ tsuda. Hallyátok-é, ti bárgyúk, tökfilkók, tudatlanok! Jegyezzétek hát föl a’ Pitziné asszonyt hálaversekben emléktáblátokra, s eredjetek dolgotokra! Magam meg visszatérek a’ magam dolgára. A’ jámbor Pitziné nem vala azoknak a’ falkájából való, kik örökkétig izegnek-mozognak, lótnak-futnak, ég a’ faruk, kotorásznak, főzögetnek, tsoszognak, piszmognak, iramodnak, semmi nintsen bennök, ki röghöz kötné, oly igen szelesek, hogy bolondos buborékok után futnak, mikéntha minden dolguk veleje ez volna. Nem ám! Sőt a’ Pitziné bölts gazdasszon vala, mindétig ült a’ karosszékiben avagy heverésze ágyában, készen lévén, akártsak a’ gyertyatartó, várván a’ mondott kedvessét, mikoron a’ férj el-kiment a’ házból, fogadván az urát, mihelyen a’ szerető odébb állott. Ezen drágalátos asszonynak ingyen sem vala gondja feltzitzomázni magát avégre, hogy megpukkassza pógárasszony-szomszédjait. Piha! Sokkal jobb hasznát vevé ifjúsága szép korának, életet fogadott minden portzikájába, hogy tovább viruljon. Már most eléggé ismeritek a’ porkolábot és jó feleségit. Pitzi porkolábnak vala egy helyettes hadnaggya a’ házassági munkában, melly olyan igen nehéz, hogy tsak ketten viszik végben jelesül. Ezen hadnagy egy nagy gazdauraság vala, kit a’ királ irtómód gyűlölt. Ezt tartsuk számon, mert nagy sora vagyon ebben a’ történetben. A’ tábormester, eggy martzona skót atyafi, történet szerint meglátta ezen Pitzinek feleségit, s szerette volna látni, úgy is mondják: ellátni, tikszókoron, kíesen, tsak eggy rózsafüzérnyi időre, az ki keresztényien tisztes dolog, avagy tisztesen keresztényi dolog, avégre, hogy meghányná-vetné ővélle a’ tudomány dolgait, avagy a’ dolgok tudományát. Pitziné ifjasszon, úgy tetszik, elég tudósnak vallá önnönmagát, rá sem hederíte hát a’ mondottam tábormesterre, mert hiszem, amiként felyül mondám, tisztes, okos és erköltsös pógárasszony vala. Jó sor alkudozás, rábeszéllés, fogás, megkörnyékezés, visszavágás, izenet és követség után, ki mind falra hányt borsó vala, a’ tábormester esküdözék az ő nagy fekete kötsög-süvegére, hogy kitapossa a’ másik szeretőnek a’ belit, bármely tekintetes személy volna is. De az ifjasszony ellen semmit sem esküvék. Jó frantziára vall ez, hiszen ilyen esetben némi-nemű megbántott emberek nekiesnek az egész pereputtynak, s három emberből négyet megölnek. A’ tábormester úr erre rátevé nagy fekete kötsög-süvegét a’ Királ és Sorel hölgy előtt, kik is kártya-játékkal múlaták idejöket estebédnek előtte. A’ jámbor felség ezen igen örüle, mert ekként megszabadul azon uraságtul, kit igen utált, s az egész ügy eggy árva miatyánkjába sem kerül. - Aztán miként igazíttya el kegyelmed ezen igyes-bajos dolgot? - kérde kedves szóval Sorel asszony. - Ej! - felele a’ tábormester. - Higgye meg, hölgyem, hogy ingyen sem akarom elvesztenem nagy fekete kutsmámat. Mit jelent voltakép az azonkorbéli nagy kutsma? Haha! Az ódon könyveknek ezen pontja olyan homályos, hogy megromlik a’ szem belé. Nyilván valami nagy tekintetes holmi volt. Rakjuk tsak fel pápaszemünket és keressünk. Ezen kutsmának frantzia neve cocquedouille. Már penig douille a’ bretagne-i nyelven leánt jegyez, cocque penig kuktát, a’ konyhai deáksággal: coquust. Ezen szóból eredt a’ frantzia coquin, gazember, minden lében kanál, ki nyalánkodik, szürtsöl, bézabál, feltsap, habzsol, béfal, tömi a’ pofáját, lesi a’ lepényt és mindent 216

hasába rak; ez okon semmit nem munkálhat lakmározás közben, elzüllik, elszegényedik, melly szerzet lopásra avagy koldulásra hajtja. Ebből a’ nagy tudósok kisüthetik, hogy a’ nagy kutsma némi-nemű kötsögszabású edényféle, ki alkalmatos leányok megfőzésire. - Nos hát - monda újfent a’ tábormester, ki nem vala egyéb, hanem Richemond nemes ura -, majd megmondatom a’ porkolábnak, menne a’ királ szolgálatában a’ falura vaj egy napraéjtzakára, öszveböngészni némi-nemű pór parasztokat, azon gyanú mián, hogy az ángliusokkal való áruló tzimborállást forralnának. Ezen majd a’ két girlitze, tudván emberöknek kilódultát, bódogok lesznek, miként katona, amikoron zsoldot kap, s ha majdan nekilátnak a’ jóllakáshoz, kihúzatom a’ porkolábbal a’ kardját, ráúszítom a’ királ neviben, hogy tegye tűvé azon házat, holott a’ párotska leend, had vágja le a’ mi atyánkfiát, ki szeretné, ezen jó szerzetest, csak az övé lenne. - Hát ez mit jegyez? - kérde a’ Szépség hölgye. - Vakarja meg kegyelmed a’ rejtek igét - monda a’ királ mosolyogván. - Jerünk vatsorállni - monda Ágnes asszon. - Gonosz tsontok kegyelmetek: egy tsapásra megfeledkeztek a’ pógárasszonyoknak és a’ kolostornak kijáró köteles tiszteletről. A’ jámbor Pitziné tsakugyan már jó falka ideje koplalt egy egész éjtzakányi örvendezésre, a’ mondott uraság házában való hantzurozásra, holott torkaszakadtából kijálthata, nem tartván a’ szomszédok felserkentésétől. Mert a’ porkolábnak ő lakásán félt a’ zörgéstül, tsak tsipegethetett a’ szerelemben, tsak aprókat kóstolgathata, félig való habzsolásokat, nem mert istenigazában nekigyűrkőzni, s szeretett volna egyszer tzipőlevetvén eggyet vágtatni. Másnap tehát eltotyoga a’ szép pógár asszon vászontselédje déltájban a’ mondott uraság házába, hogy tudtára adná a’ jámbor porkoláb eltávoztát, s monda ezen nemes szerető úrnak, kitől sok-sok ajándékokat vött vala, miért is ingyen sem gyűlölé, hogy tegyen előkészületet az örvendetességre és vatsorára, merthogy estére vendégül látandja a’ porkolábi letéti hivatalt, ki farkaséhséget és szomjúságot hoz magával. - Helyes! - monda az uraság. - Azt izenem az asszonyodnak, hogy mindenképp jóllakatom. A’ kárhozott tábormesternek apródjai, kik a’ ház környül strázsállának, látván, hogy a dalia kitsinosíttya magát, butéliákat és étkeket rakosgat, menének megmondani gazdájuknak, miként minden dolog az ő haragjának malmára hajtja a’ vizet. Ezt hallván, a’ jámbor tábormester dörzsölé kezit, előre gondolván a’ porkolábnak kemény tsapássára. Izene hát néki a’ királ egyenes parantsolatára megtérni a’ városba, hogy némi-nemű ánglius mylordot fogna le a’ mondott nemesúr házában, ki annak gyanújában vagyon, hogy az ángliussal sűrű setét pártütést szövöget. De minekelőtte a’ mondott parantsolatot végrehajtaná, jöjjön a’ királyi palotába, hogy az ezen ügyben szükséges udvari szert meghánnyák-vessék. A’ porkoláb vidám vala, akár kiskirál, hogy a’ királlyal szemtől-szembe beszélni fog, úgyan iparkodék, hogy már a’ városban vala szinte azon órában, mikoron a’ két szeretők rágyújtának vetsernyéjük kezdő nótájára. A’ Szarvas és Vidékének urasága, igen tréfás úr, úgy rendezte a’ dolgot, hogy a’ Pitziné a’ jeles módra beszélgetett az ő nagyúri szeretőjivel, mikor az ő férje urasága a’ tábormesterrel és királlyal beszélt, ekként ő is igen bódog vala, a’ felesége is, mely eset ritkán esik a’ házasságban. - Azt mondtam őfelségének - szóla a’ tábormester a’ porkolábhoz, mikoron ez a’ királyi kamrába lépett -, hogy minden embernek ezen királyság területén jussa vagyon megölnie feleségit meg annak szeretőjét, hahogy nyargalló állapotban leli őket. De a’ mi felséges urunk, ki igen irgalmas felség, azt bizonygattya, hogy tsupán a’ lovast szabad meggyilkolni, a’ poroszkát nem. Nos hát, mit tenne kegyelmed jámbor porkoláb úr, hahogy történet szerint egy 217

uraságot lelne azon szépséges gyepet jártában, kinek virágát minden emberi és isteni törvények szerint tsak kegyelmednek vagyon jussa öntözni és megmívelni? - Megölnék mindent - felele a’ porkoláb. - Öszveaprítanám a’ természetnek ötszázezer ördögét, virágot s magot, zsákot golyóbistul-bábostul, ómát magostul, füvet rétestül, asszonyt hímestül. - Igaztalan mívelnél - monda a’ királ. - Ezt tiltja az eggyházi és országos törvény. Az országos azért, mert elragadhatnád eggy jobbágyomat; az eggyházi azért, mert a’ Limbusba vethetnél eggy ártatlan lelket keresztség nélkül. - Felség, tsudálom mélységes böltsességét, s nyilván látom, hogy felséged minden igasságnak kútfeje. - Tehát tsupán a’ lovast öljük meg? - Amen - monda a’ tábormester -, végezze ki kegyelmed a’ nyargalót. Járuljon sietvést a’ gyanúsított úrhoz, de legyen résen, nehogy szénát rakjanak szarva közé, s el ne hibázza azt, ki ezen uraságnak kijár. Az én porkolábom nyilván Frantziaország cancelláriussának hitte magát, ha dolgát jól teendi, elballaga a’ kastélból a’ városba, vitt magával embereket, megérkezék az uraság házához, felállíttya hajdúit, elállattya poroszlóival a’ palota kijáratait, megnyittya a’ kaput a’ királ neviben zörgés nélkül, felkapaszkodik a’ garáditson, kérdi a’ szolgáktul, hol volna az uraság, lefüleli őket, felmegyen maga, zörget azon kamarának ajtaján, holott a’ szerelmesek bajt vívának a’ tudott fegyverrel, s monda nékik: - Nyissatok ajtót, felséges Királyunk neviben! A’ pógárasszony megesméré férjének szavát s elmosolyodék, mivelhogy a’ királ parantsolatát be sem várva végezte el a’ mondott dolgát. Ámde a’ nevetést mindgyárt követé az ijedelem. Az uraság vevé köpenyegit, fejében nyomá süvegit s megyen az ajtóhoz. Nem sejdítvén, hogy élete vagyon veszedelemben, megjelenté, hogy ő az Udvarhoz és őfelségének házához tartoznék. - Farlafaj! - felele a’ porkoláb. - Szószerint való parantsolatom vagyon őfelsége a’ királytul, és zúdulási büntetés alatt kegyelmed köteles engem haladéktalan elfogadni. Ekkoron az uraság kimegyen, fogván az ajtót: - Mit keres kegyelmed énnálam? - A’ királynak eggy ellenségit. Megparantsoljuk, hogy szolgáltassa ki kegyelmed, s vélle egyetemben kövessen a’ kastélba. Ez tsak a’ tábormester úrnak a’ praktikája lehet, gondola magában az uraság. Az én édes szeretőm nem adta néki bé a’ derekát. Ezen tsávából ki kell evitzkélnünk. Ekkoron a’ porkoláb felé térítvén magát, megkotzkáztatá a’ „dufla avagy semmi”-t, s ekként beszélle az ő szarvas vitézének fejivel: - Atyámfia, tudja meg, hogy én gáláns embernek vallom kegyelmedet, már amennyire porkoláb lehet gáláns az ő hivatallyában. Nos hát, bízhatom-é kegyelmedben? Itt hál véllem eggy gyönyörűséges udvarbéli dáma. Ánglius penig akkorányi sintsen ehejt, kiből fölöstökömöt főzhetnének Richemond uraság számára, aki kegyelmedet ide küldte. Voltakép az egész ügy merő fogadás énköztem és tábormester úr között, ki is mutyiban vagyon a’ királlyal. Ketten fogadának, hogy ismerik szívem hölgyit, magam pedig fogadék, hogy nem. Senki nem gyűlöli inkább nálamnál az ángliusokat, kik elvötték picardiai fődeimet. Nemdenem, áruló 218

fogás az, ha a’ törvényt küldik ellenem? Ejnye, tábormester úr, egy kamarás vagyon olyan legény, mint kegyelmed, majd lefőzöm kegyelmedet. Drága Pitzi úr, megengedem, hogy kegyelmed tűvé tegye éjjel-nappal házamnak minden zegit-zugát. Lépjen be kegyelmed ezen, kutasson az én kamarámban, hánnya széllyel az ágyat, tegyen kedvire ehejt. De engedje meg nékem letakarnom eggy lepedővel avagy keszkenővel ezen szép hölgyet, ki arkangyali gúnyában vagyon, nehogy kegyelmed megtudja, kitsoda az ő hites ura. - Örömest - mondja a’ porkoláb. - Tsakhogy én vén róka vagyok ám, kinek nem igen nyúlhatni a’ farka alá. Kétség nélkül tudni akarom, hogy tsakugyan udvari dáma ez, nem pedig ánglius, hiszem úgy tudom, ezen mondott ángliusok fejér sima bőrűek, aminémők a’ nőstények. Tudom én ezt jelesül, hiszem sokakat felágaztam ám bennök. - Helyes dolog - monda a’ főúr, - tekintve azon bűnt, kit gonoszul rám raktak, kit le kelletik mosnom magamról, majd megkövetem a’ hölgyemet és kegyessemet, rakja félre ezegyszer az ő szemérmét, igenis szeret éngem, hogynem mint vonakodnék megoltalmazni a’ vádoltatástól. Kérni fogom hát, fordítana hátat s mutatná azon ábrázatát, ki semmiképp nem hoz reá betstelenséget, kegyelmed meg nyilván megesméri rajta, hogy udvari dáma, ámbátor visszájáról láttya. - Jól vagyon - felele a’ porkoláb. A’ dáma, ki hármas füllel hallgatózott, öszvehajtogatta és a’ vánkos alá dugta vala gúnyáit, leveté ingét, kinek a’ férje megtapasztalhatná kelméjit, bépólyázá fejit egy gyoltsban, s délszínre botsátá a’ húsos halmokat, kiket rózsálló gerintzének szépséges barázdája hasíta által. - Kerüllyön bellyebb atyámfia - monda az uraság. A’ porkoláb néze a’ kürtőn által, megnyitá az almáriomot, a’ ládát, kotorásza az ágy alatt; a’ gyoltsokban, mindenütt. Annakutánna kezdé tanulgatni az ágy fölit. - Nagyuram, - szóla, szemre vevén szeme szögletibül az ő törvényes jószágát, - láttam ifiú ánglius legényeket kiknek hátok ekként vala szabván, engedje hát megtennem tisztemet, s egyébként megnéznem. - Hogy-hogy másként? - kérdé az uraság. - A’ más ábrázattyát, avagy, ha kegyelmednek úgy tetszik, a’ másnak az ábrázattyát. - Akkor tessék kegyelmednek megengednie, hogy asszonyom befedje magát és helyezze magát akként, hogy tsupán azon mentül kisebb dolgát láttatná, ki minden bódogságunk monda az uraság, tudván, hogy a’ pógárnénak vannak némi-nemű lentséi, kiket könnyűszerrel megismerhetnek. - Fordullyon kegyelmed el kissé, avégre, hogy az én édes hölgyem az illendőségnek eleget tenne. A’ jóféle asszonyi állat mosolyga az ő kegyesse felé, megtsókolá ügyességiért. Ügyessen béburkolózék, a’ férj penig látván annak színit, kit az ő szajhája sohase mutatott meg őneki, tökélletes bizonságát vevé annak, hogy ánglius ember nem lehet ilyen szabású, édességes angol asszonnyá válásnak büntetése alatt. - Hej, nemzetes uram - szóla az ő hadnagyának füliben -, bezzeg ez igazán udvari dáma, merthogy a’ mi pógárasszonyaink nem illyen nagyszabásúak, nem is illyen főfőgusztusúak. Annakutánna, a’ házat tüzetesen átvizsgálván, és senki ángliust nem lelvén ahajt, a’ jámbor porkoláb mene vissza a’ királyi palotába, amiként a’ tábormester megmondotta vala néki. - Megölte-é? - kérde a tábormester. - Kit? 219

- Azt, ki kegyelmednek szarvakat plántált a’ homlokára. - Tsak egy hölgyet láttam ezen főúrnak ágyában. Szinte akkor láttak neki a’ vigadozásnak. - Magad szemével láttad ezen asszonyi állatot, átkozott szarvas, s nem végezted ki paráznáját? - Nem asszonyi állatot, hanem udvari hölgyet. - Láttad-é? - Megtapasztalám mindkét ügyeit. - Mit értesz ezen igéken? - kérde a’ királ, ki majd megpukkada nevettében. - Azt értem rajta, Felségeden tisztesség ne essék szólván, hogy igazolám a’ föntjit meg a’ lentjit. - Hát nem esméred a’ te feleséged dologságainak ábrázolattyát, oh te ótska feledékeny holmi! Rászolgálnál a’ felakasztatásra! - Jobban tisztelem a’ feleségemnél a’ kegyelmed mondotta dolgokat, semhogy megtekintettem volna. Egyébként ő annyira vallásos vérség, hogy inkább meghalna, hogy nem mint mutatna egy fikartznyit abból. - Már az igaz. Nem mutogatás végett teremtődött az. - Vén kötsög, te, hiszen az a’ te feleséged volt! - szóla a’ tábormester. - Ugyan, tábormester úr, alszik a’ drágám. - Hajrá, hajrá, lóra! Lódullyunk! Ha odahaza lelendjük, nem adok néked többet, száz bikatsöket. A’ tábormester, nyomában a’ porkoláb, jutának ennek házához hamarébb, hogynem mint egy kódis kiszedné egy templomi perselynek a’ beleit. - Hé, hé, hallják! Az emberek lármájára, kibe majd nem öszveomlott a’ fal, a’ vászontseléd megnyitá az ajtót, nagyot ásítván, s szinte akkoron kezdvén vetkőzni. A’ tábormester és a’ porkoláb a’ kamarába rontanak, tsak nagy nehezen tudták a’ pógárasszont felserkenteni, ki rémüldözék, s annyira istenigazában aludt vala, hogy tsipás vala a’ szeme belé. Ezen igen diadalmaskodék a’ porkoláb, s szóla a’ mondott uraságnak, hogy őt nyilván elhitették, s hogy az ő felesége tisztes asszon. Tsakugyan úgy tsudálkodék a’ lelkem, hogy jobb se lehet. A’ tábormester odébb álla. A’ jámbor porkoláb levetkezék, hogy tüstént lefeküdjék, merthogy ezen öreg eset mián fejibe szállt a’ felesége. Miközben lehányá zubbonyát, s lehámozta pantallóját lábáról, a’ pógárasszony mindegyre tsudálkodván szóla: - Ugyan, édes aranyosom, mitsoda zergés ez, mit keresnek ehejt a’ tábormester őnagysága meg az apródok! Minek nézték, ha alszom-é? Innenfogva talántán a’ tábormesterek hivatallja vigyázni rá, miként vagyon a’ mi... - Nem tudom - felele a’ porkoláb, szavában vágván, hogy elmondaná néki a’ jeles esetet. - Hát te az én engedelmem kívül meg merted nézni egy udvari dámáét? Aj-baj! Jaj nékem! Hova legyek! Nyögve, siránkozva, üvöltve fakadt olly szánalmasan és erőssen, hogy a’ porkoláb tátá száját. - Mi a’ bajod, galambom? Mit kívánsz? Mi kell néked? - Jaj jaj! Nem fogsz többet szeretni, mert megláttad, minéműek az udvari hölgyek.

220

- Vesztegj, gyöngyöm, azok főfő dámák. Megmondom néked, tsak így magunk között: önállok minden dolog fenemód nagyszabású. - Igazán? - monda az asszon mosolyogván. - Én talán jobb szabású vagyok? - Meghiszem ám! - felele megigézetten. - Vagyon eggy jó arasznyival kevesebb benne. - Őnékik több jut hát az örömből - monda sóhajtván -, ha én ilyen kis kupával is annyi sokat kapok. Ezen a’ porkoláb kerese alkalmatosabb juhásztató szert, hogy feleséginek indulatát lelohassza. Meg is juhásztatá végezetül, s szarvas biztonságát adá annak, hogy Isten tsakugyan nagy örvendetességet rak az apró dolgokban. Ez arra tanít, hogy itt alant semmi ki nem fog a’ felszarvazottaknak eklézsiáján.

221

MIKÉNT LETT AMADOR FRÁTER TURPENAY DITSŐ APÁTTYA Párálló esső áztatta napon, mikoron is a’ hölgyek kíesen otthon ülnek, mert nem szeretik a’ nedvességet, azonfelyül szoknyájok mellett láttyák olyankor a’ nem utált férfiakat: a’ királné az Amboise-béli kastélban vala kamarájában, az ablak-kárpitok alatt. Ehejt ülvén a’ székiben, időmúlatásképp hímeze egy szőnyegen; de csak immel-ámmal öltögeté a’ tűt, elnézegeté a’ Loire-ban hulló víztseppeket, eggyet sem szólván, ébren álmodozván. Hölgyei követék az ő példáját. A’ jámbor királ az udvarbéliekkel beszéldegéle, kik hazakísérték a’ kápolnából, merthogy éppen vasárnapi vetsernyéről tértek vala meg. Hogy a’ szokott kérdezgetés, viszonválasz, elméskedés végire értek, Őfelsége a’ Királnéhoz figyelt, látá őt borúsnak, látá a’ hölgyeket is borúsnak, és megérté, hogy mindannyájan immár járatosak a’ házassági dolgokban. - Ugyan - monda, - nem láttam-é ehejt Turpenay apát urat? Ezt hallván, mene a’ királ felé a’ barát, ki annak idején tolakodó igazságkövetelésivel bosszantotta vala Tizenegyedik Lajos királyt, annyira, hogy a’ királ zordul hagyá az ő udvari főporkolábjának, tenné el láb alól. Ezen királynak históriájában, az első tízben, elmondatott, miképpen menekedett meg a’ barát Tristán úrnak ő hibájából. Most ezen szerzetes barát immáron oda jutott, hogy az ő kiváló testessége erőst lombosodott és terebélyesedett, a’ nagy lélek meg verhenyegesen kiült ábrázattyára. Tetszett is szörnyen a’ dámáknak, kik elhalmozták borotskával, tsemegékkel és válogatott ételekkel, mikoron vatsorákra, ebédekre, dínom-dánomokra vala hivatalos; mert minden gazda szereti ezen jámbor istenes vendégeket, kik fejér fogaik mögül azannyi beszédet mondanak, valahány falatokat legyűrnek. Ezen mondott apát veszedelmes atyafi vala, tsuhája alól tömény vidám históriákat tsúsztata oda a’ hölgyeknek, kik tsak minekutánna hallották, botránkozának meg; mert hát kelletik hallani a’ dolgokat, hogy ítélhessünk rajtok. - Tisztelendő atyám - szóla a’ királ -, ihol itt van a’ borús óra, mikoron az asszonyi rend füleit némi-nemű víg példával lehetne traktálni. A’ dámák azután nevetnek pironkodás nélkül, avagy pironkodnak a’ nevetésükön, már amiként kedvök tartja. Hadd halljunk hát egy jó históriát, gondolom, szerzetestül szerzettet. Magam, hitemre, örömest meghallgatom, mert szeretnék mulatnom s a’ dámákat is vígan látnom. - Ennek alájavettyük magunkat, a’ Te Felségednek való tetszés végére - így a’ királné -, mert az apátúr kisség elveti ám a’ sulykot. - Olvasson hát nekünk atyám, valami keresztényi intelmet, mulattatni a’ felséges asszonyt szóla a’ királ az apáthoz fordulva. - Felség, gyenge a’ látásom, a’ nap meg ihol enyészik. - Mondjon hát kegyelmed egy példát, ki nem megyen túl a’ derékövön. - Hej, Felség, azon példa, ki eszembe jut, szinte ott állapik meg, de a’ lábtul indulván el. A’ jelenvaló urak magyarázván, bizongatván kunyorálának a’ királnénak és egyéb hölgyeknek, olly kedves szerrel, hogy a’ jó breton királyasszon vete a’ pap felé grátziával rakott mosolygást. - Tsak rajta, atyám! - szóla. - Kegyelmed felel majd Istennek a’ mi vétkeinkről. - Örömest, felséges asszony; ha tetszenék átvenni az én vétkeimet, még nyerne rajta!

222

Mindenki nevetett, maga a’ királné is. A’ királ odatelepedék asszonya mögé, kit igen szeretett, amiként tudva vagyon. Az udvarnokok engedelmet nyerének a’ leülésre, már mint a’ véne, mert hogy az ifiak nekitámaszkodának a’ hölgyek engedelmével az ő székeik sarkának, halkkal nevetdegélvén vélük egyetemben. Ekkoron a’ Turpenay-i apát kedves szerrel feltálalá nékik a’ következő históriát, mellynek tsuszamlós helyin átsiklék, úgyan suhanván az ő beszédje, akártsak flótának szava. Ide s tova száz esztendeje, avagy még több, hogy a’ kereszténségben temérdek perpatvarok támadtanak, miérthogy két pápák találkozának Rómában, kiki önnönmagának bitorlá a’ törvényes megválasztást, melly dolog öreg kárára vált a’ monostoroknak, apátságoknak és pispeki székeknek. Hogy elesmértetnének, a’ pápák versengve adának jussbéli engedéseket az ő pártjokbélieknek. Visszavonás támada ebből mindenütt. Ilyetén környülállásokban a’ szomszédjukkal pereskedő monostorok avagy apátságok nem ismerhetvén el mindkét pápákat, öreg ebadóban leledzettek, mivelhogy a’ másik pápa mindétig a’ Káptalan ellenséginek javára szententziázott. Ezen gonosz szakadás véghetetlen bajokat szült, s bévségesen bizonyíttya, hogy rosszabb indulatú pestis nints a’ kereszténségben, mint az eggyház paráznasága. - Hát ezen időben, mikoron az ördög dúlt-fúlt a’ mi javaink ellen, az igen jeles Turpenay-i apátságnak, kinek a’ jelen órában magam vagyok méltatlan kormánzója, vala egy gabalyodott súlyos pere némi-nemű jussok dolgában az igen rettegett Candé urasággal, ki is bálványimádó hitetlen, eretnek, megátalkodott gonosz főnemes vala. Ezen ördög, ki úri formát öltvén jött a’ földre, igazán szólva, voltakép derék katona, ügyes udvarnok vala, nemes Bureau de la Rivière úrnak jó attyafia, ki is a’ ditső emlékezető Ötödik Károl királynak igen kedves szolgája vala. Ezen de la Rivière nemesúr grátziájának árnyékában a’ mondottam Candé uraság nem félvén a’ fenyítéktül, nekimerészkedék mindent az ő kéje-kedve szerint tenni a’ szegény Indre-völgyben, holott Montbazontul mind Usséiglen közönségesen minden az övé volt. Rettegének is tőlle az ő szomszédjai, s hogy le ne üttessenek, engedék garázdálkodnia, pedig jobb szerették volna gyep alatt, mint gyepen látni, ezer nyavalyát kívánának néki; kire őkelme fittyet hányt. Mind a’ völgyben tsupán az apátság mert farkasszemet néznie ezen ördöggel, merthogy az Eggyháznak mindenkoron az vala ő tanolsága, hogy keblire ölelje a’ gyengéket, nyomorgókat, s erőködjék az elnyomottaknak oltalmazásán, különöskép mikoron az apátságnak jussait és kiváltságait baj fenyegeti. Ezen kemény hartzos igen gyűlölé a’ barátokat, kiváltkép a’ Turpenay-bélieket, kik nem engedék elkobozni jussaikat sem erőszakkal, sem álnoksággal, sem semmikép. Persze hogy igen kapóra jött néki az eggyházi szakadás, s hogy az apátságot kiforgathassa mindeniből, várt, míg az színt vall a’ pápaválasztáson, hogy annak utánna azon pápához szegődjék, kitől az apátság megtagadta az engedelmességet. Kastéllyában való megtérte óta kínozni, gyötörni szokta a’ papokat, kiket az ő uradalmában előtalált, annyira, hogy némi-nemű szegén barát, kit a’ mondott uraság meglepett uradalmának vízmenti düllőúttyán, egyéb menedéket nem lelvén, a’ folyóba ugrott. Istennek külön való tsudája mián, kihez a’ jámbor buzgón fohászkodék, a’ tsuhája fenntartá a’ víz színin s annak rendje s módja szerint átgázolt a’ túlsó partra, mellyet a’ főúr szeme-láttára ért el. Candé uraságnak nem sült le az artza bőre, hogy akként ujjonghata Isten szolgájának keserves kínlódásán. Lám, illyen posztóból vala ezen átkos bútsúsnak köpenyege. Az apát, kinek gondjára a’ mi ditső apátságunk vala bízván, szentséges életet élt, ájétatosan imádta Istent. Az ő jó veretű hite tíz szerrel is megmenti a’ lelket a’ kárhozattul, ha kell, olly nagy vala az ő jámborsága, de semmiképp nem ejthette módját megoltalmazni az apátságot ezen átkozottnak karmaitul. Ámbátor az agg apát nem tudott hova lenni az öreg gondtól, látván, hogy a’ nagy baj mindgyárást rászakad, mégis bízék Istennek eljövendő segedelmiben, 223

ki nem enged majd, úgymond, az ő Eggyházának marhájához nyúlni; tovább, hogy az, ki a’ hébereknek Judit hertzegnét támasztotta, a’ rómaiaknak pedig Lucretia királnét, megsegíti majdan a’ Turpenay-i igenjeles apátságot. S tőn még egyéb bölts szóllásokat. De az ő szerzetessei, kik is - kárukra kelletik megvallanom - hitetlenek valának, szemibe lobbanták ő nemtörődömségit, mondván: sőt inkább be kellenék fogni a’ vidék minden ökreit a’ Gondviselés szekeribe, hogy még idejekorán megérkezzék; hogy a’ Jerichói kürtöt immár sehol a’ világon nem gyártják; hogy a’ Jóisten annyi bosszúságot vött az ő alkotásátul, hogy rá sem hederít többet; eggy szó mint száz: ezer s eggy szentségtelen szóbeszédeket, Isten ellen való kétséget és gyalázkodást tőnek. Ezen siralmas állapotokban tsudamód támada egy barát, név szerint Amador. Ezen mondott név tsúfságul ragadt vala rejá, merthogy az ő személlye a’ hamis Egipan istennek igaz képmássa vala. Potrohos vala, miként amaz, szakasztott szinte ollyan lőtslábú is, hóhéri jó szőrös karú, általvető hordására szabatott öreg-hátú, részeges ember pufók veres ábrázattya vala néki, szöme tüzet szórt, szakálla torzas-borzas, homloka tar, a’ háj s abrak annyira kidagadt rajta, hogy gyermekkel terhesnek tetszett. Jegyezzük meg, hogy hajnali misét a’ pintzegaráditson énekle, a’ vetsernyét pedig az Úrnak szőlejében mondá. Legtöbbször fetrenge, miként béna kódis, kószálla völgyszerte, járni a’ bolondot, antalkodni, lakadalom áldani, gyümölts rázni, gyolts-súlykoló leány nézni; bátor az apátúr megtiltotta vala néki. Egybenvéve mindent, markolászó, kóbor tsavargó rossz katonája vala ő az eggyházi hadnak, kivel senki az apátságban nem gondolt, kit keresztényi irgalmasságból hagytanak naplopni, bolondnak vallván őt. Amador, megértvén, hogy romlás fenyegeti az apátságot, kiben ugyan hempergőzék, akártsak disznó a’ medentzéjiben: borzolá a’ szőrit, ide-tova lódula, bémene minden tzellában, fülelt a’ refectóriumban, remegteté ajkát, s monda, hogy az apátság megmentésire adja fejit. Megesméré a’ vitás pontokat, engedelmet vőn az apátúrtól húzni-tsavarni a’ pert, s mind a’ káptalan megígéré néki a’ segédperjeli üres hivatalt, ha végét veti a’ patvarkodásnak. Annak utánna mene falura, ügyet sem vetvén a’ Candé urasága kegyetlenségire, túlkapásira, s monda, a’ tsuhájában hordja a’ szert, kivel majd keztyűben dudáltattya. Amador úgyan felkerekedék gyalogszerrel, minden útravalóul tsuháját vivén; igaz, ez olyan hájas vala, hogy eggy minorita barátot eltáplálhatott volna. Választa olyan napot, hogy a’ kastély urához menne, mikoron akkora záporesső hullott, hogy minden gazda-asszonyok kádjai megteltenek, megérkezék, senkit nem találván elő úttyában. Candé emberiből, vízben rekkentett ebként, vitézül az udvarba surrant, meghúzódék némi-nemű tető alatt, várván, hogy a’ menny tombolása lohadjon, s félelem nélkül járula azon teremhez, holott Candé uraságnak lennie kellett. Egy szolga szemre vevé, merthogy éppeg vatsorai járatban vala, megsajnállá, s monda néki, hordaná el irháját, másként az uraság száz ostortsapással áll majd szóba vélle, s kérde, ki a’ ménküben bíztatá, hogy olyan házban lépjen, holott a’ barátokat inkább gyűlölik, hogy nem mint a’ veres leprát. - Hát - monda Amador - megyek Tours-ban, az apátúr küldött. Hahogy Candé uraság őnagysága nem volna ilyen igen gonosz a’ szegén Isten-szolgái iránt, nem kellenék ezen vízözön-időn az udvarában álldogálnom, hanem az ő házában. Kívánom őnéki, hogy irgalmat leljen végórájában. A szolga megvivé ezen beszédet Candé uraságnak, ki eleintén be akará vettetni a’ barátot a’ kastélnak öreg árkában, miként motskos dolgot, a’ szennynek közepibe. De az Candé nemesasszon, kinek némi-nemű tyrannusi hatalma vala az ő férjeurán, aki félt asszonyátul, merthogy nagy jószága várt reá örökségül, lepotskolá, mondván, hogy ezen barát netalántán keresztén; hogy ilyetén ítélet-időn még orvok is menedéket adnának akasztó-bírónak; hogy 224

egyébiránt is jól kellenék őt tartani, hogy elkotyogná, mit választottak a’ Turpenay-béli barátok a’ szakadás dolgában, hogy az ő tanátsára nyájassággal, nem erőszakkal kellenék az apátság és a’ Candé dominium között felmerült ügyesbajos dolgokat dűlőre vinni, merthogy senki nagyúr, Krisztus eljövetele óta, nem volt vala erősebb az Eggyháznál; hogy elébb-utóbb az apátság tsak romlásba dönti a’ kastélt; aztán még számtalan bölts okvetéseket rakott ki, már aminőket a’ hölgyek szoktanak az élet viharainak tetőpontján, mikoron örök nyughatatlanság gyötri őket. Amadornak olyan szánalmas vala ő ábrázattya, képe olyan nyomorúságos és alkalmatos a’ megtsúfolásra, hogy az uraság, ki az esső mián rossz kedviben vala, eltökéllé, hogy megtréfállya, meggyötri, poharát etzettel öblíti, s akként szerzi a’ dolgot, hogy gonosz emléke maradjon a’ kastélbéli fogadtatásáról. A’ mondott uraság titkon szerződék hát feleséginek ő vászontselédjével, akivel titokban egy húron pendül vala, hagyá ezen leánnak, kinek neve Perrotte, hogy vigye végben az ő gonosz akarattyát a’ szegén Amadoron. Hogy a’ praktikákat meghányták-vetették volna, a’ jóféle leányasszon, ki gyűlölé a’ barátokat, avégre, hogy gazdájának kedvire tegyen, mene a’ mondott baráthoz, ki a’ malatzok óljának eressze alatt álla, kedves artzot öltvén, hogy tökélletesen túljárhasson az eszin. - Atyám - szóla -, a’ ház gazdája restelli az essőben állatni Isten szolgáját, holott a szálában vagyon elég hely, a’ kementze szárnya alatt kellemetes melegség, az asztal pedig terítve. Meginvitálom kegyelmedet az ő neviben meg a’ kastél asszonya neviben, hogy kerüllyön bellyebb. - Köszönöm szépen a’ dámának s uraságnak, nem ő vendégszeretetit, aki keresztényi dolog, hanem bezzeg azt, hogy követül küldtek én hozzám, szegén bűnöshez, ilyetén édes szépségű angyalt, hogy úgy tetszik, a’ mi oltárunk szent Szűzét látom. Ezt mondván, Amador felveté orrát, perzsellő tekintetet lövelt szeminek villogó tűzlángjából a’ tsínos vászontselédre, kinek úgy tetszék, hogy a’ barát nem is olyan igen rút, nem olyan igen randa, sem oly igen bestye. Felkapaszkodván a’ garáditson Perrotte-tal egyetemben, Amador kapott orrára, szájára és ábrázattyának egyéb részire akkora ostortsapást, hogy szeme előtt megvillanék Magnificat-nak minden égő gyertyája; illyen jól találta a’ barátot képen Candé uraság, mintha agarait fenyítvén meg, és nem látván a’ barátot. Kéré Amadort, ne venné zokon ezen bajt, s veté magát az ebek után, kik feldöntötték az ő vendégit. A’ nevetős vászontseléd, ki tudott a’ dologban, ügyessen játszá a’ komédiát. Látván ezen praktikát, Amador pedzé, hogy a’ dalia meg Perrotte, más rész szerint Perrotte meg a’ dalia, összeszűrték volna a’ levet, melly dologról alkalmasint a’ völgybéli parasztleányok is elkotyogtak vala őnéki eggyet-mást, ruhasúlykolván a’ pataknál. Senki a’ teremben való nép közül nem ada helyet Isten emberinek, ki ott marada állván az ajtónak s az ablaknak szél-vonatában, fagyoskodván, míglen nem jövének, és az asztal fejinél le nem ülének székökre Candé uraság, az ő nemes asszonya, az ő koros nénje, Candé leányasszon, kire a’ tizenhatesztendős kisasszon-leánynak, a’ ház ifiú örökössének neveltetése vala bízván. Jó messze ülének a’ háznéptül, ősi szokás szerint, kitül mainapság a’ nemes urak hova-tovább helytelenül elpártolnak. Candé uraság ügyet sem vetvén a’ barátra, hagyta az asztalnak alsó végiben telepedni, eggy sarokban, holott parantsszóra két gonosz suhantzárok rettentőn össze-nyomogatták. A’ mondott inasok tapostak a’ lábára, tsipték a’ derekát, karját afféle faggató pribéki módon, víz gyanánt fejér bort öntének poharában, hogy meggabalyítsák az agyát, s jobban bolondozhassanak vélle. De megitattak már vélle hét kantsókat, ő még tsak nem is tsudálkozék, nem bóbiskolt, nem támolygott, nem hudozott, sem nem szellentett belé, melly dolgon igen elképedének, mert az ő szöme marada tiszta, miként a’ tükör. Ezenközben uroknak szemrehunyorító bíztatására folytatták kisded játékukat: bókolván néki, mártást fröttsentének szakállába, aztán megtörlék, hogy istenesen megtépázzák. A’ kukta, eggy üst forró tojáslevest szolgálván fel, megkeresztelé ő fejit, gonddal akként lottsantván, hogy a’ sustorgó lé 225

vigigtsorga szegén Amadornak gerintzén, ki is alázatos nyájassággal tűré ezen kínszenvedést, mert Isten szele vala őbenne, azonfelyül, higgyétek meg, remélvén, hogy végét veti a’ perpatvarnak, hahogy jól helyt áll a’ kastélyban. Ennek ellenire az elvetemedett tselédség hangos hahotára és tsúfolkodásra fakada, mikoron a’ szakáts fia ezen kövér keresztséget adá a’ gödényi barátra, kinek is a’ kasznár, miként maga monda, ilyeténkép iparkodék eltömni az eszit. Végtére Candé nemes asszonya kénytelen vala észben venni, melly dolgok szövődnének az asztalnak alsó végiben. A’ kastél úrasszonya látá Amadort, ki tökélletes megnyugvással tekintetiben törlé meg ábrázattyát, s nekiláta használni a’ nagy ökörtsontokat, kiket az ő tzintálában töttek vala. Ezen szempertzben a’ jámbor barát, ki ügyesen rásújtott vala késivel egy randa temérdek tsontra, megragadá szőrös kezivel, egyszeriben ketté töré, kiszopogatá belőle a’ forró velőt, s jeles ízű ételnek vallá. „Bizon”, monda önnön magában Candé asszony. „Isten beléadá az ő erejit ezen szerzetes-barátban.” Erre gondolván, monda az apródoknak, inasoknak s egyebeknek, ne kínozzák a’ frátert, kinek tsúfságból temény vatzkor ómát és kukatzos diót szolgáltak. Ő pedig, látván, hogy a’ vénkisasszony s az ő tanítványa, a’ hölgy és a’ komornák tsudállyák, miként bódogult a’ velős tetemmel, felgyűré ruhaujját, mutatá karjának hármas íntsomóját, ráhelyeze diókat az erek ágazatára, s egyre-másra egyben-zúzá őket, rávervén tenyerivel, oly könnyűszerrel, hogy azt gondoltad volna, érett naspolya. Annakutánna megropogtatá fejér eb-fogaival, fástul, héjastul, magostul-mindenestül, kit eggy pillanatban péppé gyúrt s lenyelt, akártsak méh-sert. Mikoron immáron tsak az óma vala előtte, két ujja közibe fogta őket, ketté metéllé, mikéntha ollóval, eggyet se tétovázván. Elgondolhattyák kegyelmetek, hogy a’ fejér népnek elállt a’ lélegzete, az inasok azt hivék, ördög vagyon ezen barát bőriben, s hogy Candé urasága istentül való nagy félelmiben szerette volna kitenni a’ szűrit, ha nem nézi a’ feleségit, s az éjtzaka sűrű sötétségit. Már mindenki monda, a’ barátnak ő tsuhássága vagyon ollyan ember, hogy mind a’ kastéllt általvetheti a’ sántzon. Mikoron hát mindenki megtörölte vala száját, Candé uraságnak gondja vala bétömlötzözni ezt az ördögöt, kinek ereje veszedelmes látomás vala, vezetteté eggy büdös rossz putriba, holott Perrotte immáron minden lelésivel azon íntselkedett, hogy éjhosszat agyongyötresse. A’ kúriabéli kandurok megidéztettenek, hogy jönnének meggyónni őnéki, s matskafűvel szerelmetessé tevék őket avégre, hogy bűneiket muzsikálnák el előtte. A’ malatzok számára jeles patzal fogást rakának az ágy alá, hogy ha kedvök szottyanna baráttá lenni, hát a’ mi barátunk verje ki ezen kedvöket, nyomós Liberá-t gajdolván majd őnékik. Annak utánna a’ szegén Amador barát minden megmottzanásával, kire a’ gyoltsokba rakott sörte kénszerítené, hideg vizet hullajtana ágyába. Aztán még számtalan tsíntevéseket, már aminőket a’ kastéllbéli tsúfok tenni szoktanak. Ihol, mindenki lefekütt, lesvén a’ barátnak boszorkántántzát, bizonyos lévén, hogy ezt el nem kerülheti, merthogy ahajt vala az ő szállása a’ tetőközben, eggy magas tornyotskában, kinek alsó ajtaja gondosan rá vala bízván az ebek őrizetére, kik egyre vonyítának a’ mondott barátra. Hogy megbizonyosodnék, melly nyelven társalkodik a’ barát a’ matskákkal és malatzokkal, a’ nemes úr jöve hálni az ő Perrotte kegyessével, kinek kamarája nem vala messze. Látván, hogy ekként traktálták, a’ jámbor Amador vőn az ő tarisznyájából kést igyessen felfeszíté az ajtót, s kisomfordált. Annak utánna lesben álla kiókumlálni, mi megyen végben a’ kastélban, s hallá a’ nemes urat féktelen katzagni a’ komornával egyetemben. Megsejdítvén, hogy jól eljátszogatnak, várá azon pertzenetet, mikoron a’ ház úrnéja magátskára leszen az ő gyoltsaiban, bésompolyga az ő kamrájába, meztéllábbal, avégre, hogy az ő sarui ne légyenek béavatva titkába. Úgy jelenék meg előtte lámpavilágnál, amiként a’ barátok szoktanak éjnek idején megjelenni, mely állapot tsudás egy állapot, s a’ világiak nem soká állják, hiszen a’ tsuha teszi, amelly minden dolgokat megnövell. Megmutatván néki, hogy ugyantsak szerzetes-barát a’ javából, nyájasan ígyen adá fel a’ szót:

226

- Hej, asszonyom, kit Isten oltalmazzon, tudja meg kegyelmed, hogy éngem Jézus és Szűz Mária küldtenek meginteni kegyelmedet, vesse végit azon motskos romlott paráznaságnak, ki ehejt folyik a’ kegyelmed szemérmének rovássára, ki áruló módon megfosztatik attul, ki kegyelmed férjében a’ legjobb dolog, s kit a’ vászontselédnek ád jutalmul. Mire jó dámának lenni, hahogy az úri dézsmákat más valaki szedi a’ hombárjában. Talántán a’ kegyelmed komornája a’ dáma, kegyelmed pedig a’ komorna? Nem kegyelmedet illetné-é mindazon örvendetesség, kit a’ komorna zsebre rak? Nos, kegyelmed megleli azt tsordultig a’ mi Eggyházunkban, ki is a’ szomorúaknak ő vigasztalások. Tekintse bennem a’ követet, ki készen vagyon ezen adósság megfizetésére, hahogy kegyelmed nem veti meg. Ezt mondván, a’ jámbor barát gyengéden széjjelcsomózá a’ derékövit, ki már gyötré őt, igen áhítozván látnia azon szépséges dolgokat, kiket Candé uraság megutált. - Ha kegyelmed, atyám, igazán szól, akkor a’ kegyelmed vezetése alá vetem magam - monda a’ hölgy, könnyedén kipattanván a’ nyoszolyából. - Kegyelmed nyilván Istennek követtye, merthogy eggyetlen napon meglátott mindent, kit én hosszú időn által nem vöttem észben idehaza. Akkoron indula a’ mondott Amadorral egyetemben, kinek szentséges gúnyáját nem mulasztá el kisség megsúrolni. Annyira megigézte az ő tapasztalt igazmondása, hogy bizon kíváná, bár rajta kapná az ő férjét a’ vétken. Tsakugyan hallá, amint a’ barátról beszélldegélt az ő vászontselédje ágyának kellő közepében fektében. Látván ezen árultatást, szörnyen megbúsula, s már megnyitá tsőrit, hogy szavakban ömledezzék, már amiként az asszonyi állatok szokták, s ördögi háborúságot akart szerezni minekelőtte a’ leánt általadná a’ törvénynek. De Amador monda őnéki, hogy naggyal böltsebb dolog elsőben bosszút állani, s annak utánna kajabálni. - Akkor bosszúllyon meg hamarsággal, atyám - monda -, hogy annak utánna kajálthassak. Ezen a’ barát igaz monostori módra megbosszúlá temérdek bosszúállással, kit a’ dáma engedelmesen tűrt, valamiképp részeges, ki rátapasztja ajakit a’ hordó tsapjára. Mert ha eggy hölgy bosszút áll, akkor meg kelletik részegülnie a’ bosszúban, avagy bele sem kóstollani. S az úrnő oly igen megbosszúltaték, hogy már mottzanni sem tudott, mivelhogy semmi dolog nem rázza fel, nem lihegteti, nem töri meg olyannyira a’ testet, miként a’ harag és bosszúállás. De bátor már meg vala bosszúlván, esmét megbosszúlván és sok versen megbosszúlván, nem akart megbotsátani, avégre, hogy megtartsa a’ jusst emerről is, amarról is bosszút állani a’ baráttal. Látván, mely igen szereti a’ bosszúállást, Amador ígéré, hogy kezire jár az új meg új bosszúállásban, valameddig a’ haragja tart, megvallván, hogy szerzetesi állapotában sokat kell töprengeni a’ dolgok természetin, hát megesmérte a’ bosszúállás mívelésének számtalan módjait, szereit és formáit. Erre megtanítá kánoni módra, mennyire keresztényi dolog a’ bosszúállás, hiszen a’ Szentíráson véges végig Isten azzal ditsekedék minden egyéb tulajdonsági felett, hogy bosszúálló Isten, azonfelyül megmutatá nékünk az ő Pokla révén, melly felségesen isteni dolog a’ bosszúállás, hiszem ahajt örök bosszúállás vagyon. Kiből az következik hogy mind az asszonyi állatok és a’ barátok kötelesek bosszú-állani, másként nem volnának keresztények, sem a’ mennyei tanulságoknak hívséges megtartói. Ezen dogmát mondhatatlan szereté a’ hölgy, ki megvallá, hogy még semmit sem hallott ezen eggyházi parantsolatokban, és meginvitállá az ő szerelmetes baráttyát, jönne megtanítani őt alapossan ezen dologra. Annakutána a’ kastél asszonya, kinek e’ kíesítő bosszúállások sora felkavará és felfrissíté éltető erejit, mene a’ kamarában, hol a’ szuka vigadozék. Történet szerint éppen ottan vala az ő keze, kin gyakorta rajt volt az úrné szöme, miként kalmárnak szeme az ő drága portékáján, nehogy eloroztassék. A’ párotskát azon melegiben rajtatsípték - amiként Lizet pervezető mondogatá széles jókedviben -, s maradának ahajt bambán, szégyenökben, leforrázva. Ezen látomás mondhatlan bosszantá a’ dámát, megtetszék ez az ő beszédin, kinek 227

vad habzó szökése olyan vala, miként a’ nagy tó vizének árja, mikoron a’ zsilipet megvonják. Három osztatú prédikátzió vala ez, kíséré magas fekvésű s minden hangnemekben váltakozó sok kultsos és keresztes muzsika. - Ez aztán a te erköltsös mivoltod, uratskám! Megvagyon ím a’ példája. Azt bizonyítod, hogy a’ hitvesi hűség vallása merő rossz szokás. Ihol az oka, miért nintsen fijam. Mennyi gyermekeket raktál ezen nemtelen kementzében, ezen templomi perselyben, ezen feneketlen alamizsnatartóban, ebben a’ leprások bögréjiben, a’ Candé-háznak voltakép való tzintermiben! Nem érdekel tudnom, ha az én természetemnek hibájából avagy a’ te vétkedből vagyok-é meddő. Meghagyom néked a’ vászontselédeket. Én meg szerzek tsínos daliákat, avégre, hogy légyen örökösünk. Kegyelmed tsinállya majdan a’ fattyúkat, magam a’ törvényeseket. - Én kegyessem, ne kajabálly - monda a’ szájtáti uraság. - Bezzeg kiáltok - vete ellen a’ hölgy -, úgy kiáltok, hogy jól meghallgassanak az érsek, a’ legátus, a’ királ, az én édes báttyáim, kik mindannyájan bosszút állnak majd értem ezen gyalázatért. - Ne hozz betstelenséget a’ férjed fejire! - Betstelenséget mondasz? Igazán beszélsz. De én jó uram, ez nem tetőlled telt ki, hanem ezen szajhátul, kit mingyárást zsákban varratok és az Indre-ben hányatok. Ekként lemosatik majd a’ te gyalázatod. Hé-hé! Hallják-é? - Vesztegj, asszonyom! - monda a’ nemes úr, úgyan restellkedvén, miként kódisnak ebe. Mert ezen nagykatona-ember, ki tsak amúgy kézlegyintéssel gyilkolhatott, gyerkőttzé lőn feleséginek látomására. Gyakori eset ez katonáéknál, bennök lévén az erő, az matériának termérdek testessége, míglen viszontag, az asszonyi állatban finom lélek lakozik s eggy villanás azon illatos lángból, ki a’ Paraditsomban fényeskedik, ki a’ férjfiakat igen meghőkölteti. Ez az oka annak, hogy némelly asszonyok vezetik az urukat, merthogy a’ lélek a’ testségnek királlya. Ezen a’ dámák nevetni kezdének, a’ királ szintén. - Nem hallgatok el - monda Candé asszony (ígyen folytatá az apát a históriáját) -, szerfelett nagy sértés esett rajtam. Ez tehát az én nagy uradalmimnak, tisztes életemnek bére! Megesett-é, hogy valaha nem engedelmeskedtem volna néked, akár a’ húshagyó és a’ nagyböjti időn is? Talántán ollyan hideg vagyok, hogy a’ napot jéggé fagyasztom? azt véled, hogy én tsak erőszakra, kötelességből avagy puszta kedvtelésből mívelem a’ dolgot? Talán megáldott izém vagyon-é? Talántán szentségtartó láda vagyok? Valjon a’ pápa bútsúlevele kellett-é, hogy belemenny? Talán annyira megszoktad-é az isten-tsudáját, hogy torkig vagy vélle? Nem mindent szájad íze szerint tettem? Valjon a’ vászontselédek tudósabbak-é a’ dologban a’ hölgyeknél? Jaj! kétség nélkül így vagyon, mert hiszen ő általengedte néked a’ fődjét, hogy megmíveld vetés nélkül. Taníts meg ezen mesterségre, majd hasznát veszem azokkal, kiket szolgálatomban fogadok. Mert hát, eggy szó mint száz: szabad vagyok. Jól van ez így! A te társaságod szerfölött sok bosszúsággal terhes. Igen is nagy árt vöttél eggy tsipetnyi örvendetességért. Hála Isten! leráztalak bogaraiddal egyetemben; megvonulok egy szerzetesi kolostorban... Azt akarta mondania: apátza-kolostorban; de ezen bosszúálló barát megzavarta vala a’ nyelvit. ... Örömestebb leszek leányommal egyetemben a’ monostorban, hogynem mint az undok romlottságnak ezen tanyáján. Majtég örököl kegyelmed vászontseléd után. Haha! Ihol a’ szépséges Candé nemesasszony! - Mi baj esett itt a’ házban? - kérde a’ hirtelen felbukkanó Amador. 228

- Olyan dolog esett, atyám - felele -, ki bosszúért kiált. Azzal kezdem hogy ezen tzédát zsákba varrván, vízben vettetem, merthogy igen is megzavarta a’ Candé ház utódlását a’ maga javára. Legalább kevesebb dolga lészen a’ hóhérnak. Annakutánna majd... - Szüntesd haragodat, lányom - szóla a’ barát. - Az eggyház azt hagyá a’ Miatyánkban, hogy botsássuk meg másoknak, kik ellenünk vétettek, ha törődünk a Mennyel, merthogy Isten is megbotsájt a’ megbotsájtóknak, Isten tsak is azon gonoszokon áll örökös bosszút, kik bosszút állának, de azokat, kik megbotsájtottak, a’ paraditsomba fogadja. Innét vagyon a’ Nagy Jubélium, ki nagy örömnek napja, merthogy azon elengedtetnek az adósságok és sérelmek. Botsássatok meg! A’ botsánat szentséges dolog. Botsáss meg Candé nemes uraságnak, ki áldani fog a’ te kedvességes irgalmadért, és igen szeret majd innentova. Ezen botsánat visszaadja néked az ifjúság virágát. És hidd meg, édes szép ifiú hölgyem, hogy a’ megbotsájtás olykor a’ bosszúállásnak eggyik módja. Botsáss meg a’ komornádnak, ki Istent imádja majd érted. Ekként Isten mindenek könyörgésire ótalmában veszen, s ezen botsánat fejiben némi-nemű vitéz fiú-ivadékot ád néked. Ezt mondván, megragadá a’ barát a’ nemes úrnak kezit, beletéve a’ dámáéban, megtoldván mondókáját: - Eredjetek meghányni-vetni a’ botsánatot! Annakutánna az uraságnak fülébe tsúsztatá ezen bölts igéket: - Nagyságos úr, vegye elő kegyelmed nyomós okvetését; majd elhallgattattya, ha azzal áll ki; mert az asszony szája tsak akkoron vagyon rakván beszéddel, ha a’ ládafija üres. Ez okon tegyen tsak kegyelmed szaporán okvetéseket, akkoron mindétig meggyőzi az asszonyt. - Istókuttse! vagyon bezzeg némi-nemű jó ebben a’ barátban - szóla az uraság elmenet. Hogy Amador magára marada Perrotte-tal, ígyen adá fel néki a szót: - Vétkes vagy, galambom, merthogy Istennek szegén szolgáját akartad hóhérolnod. A’ mennyei haragot felserkentetted, melly utolér; valahová menendesz, követni fog örökkönörökké, minden portzikádat sújtja, halálodnak utánna is, megsüt majd pástétomként a’ pokolnak kementzéjiben, holott szüntelen rotyogsz, és minden áldott napon hétszázezer milliom ostortsapást kapsz azon eggynek fejiben, kit a’ te tanátsodra rám mértek. - Jaj, atyám - rimánkodék a’ vászontseléd, földre borulván a’ barát előtt -, kegyelmed, tsupán kegyelmed oltalmazhat meg éngem, mert tudom, ha magamra venném drágalátos tsuháját, megmenekednék Istennek ő haragjátul. Ezt mondván, felemelinté a’ tsuhaszélit, olymint vizsgálván, miként bújhatna belé, majd kijálta: - Kintsemre mondom, szebb a’ barát, mint a’ nemesúr. - Az ördögnek perzsellőjére! Hát még nem láttál, nem tapasztaltál még papot? - Nem - monda a’ vászontseléd. - Nem esméred a’ barátoknak ő szótalan mondott miséjöket? - Nem én - monda Perrotte. A’ barát megmutatá néki jelesül, miként szokta a’ nagyünnepeken a’ monostorokban a’ nagy haranggal a’ kemény fisz-ben a’ nótát húzni, lángoló gyertyát, kórus-gyermeket, megmagyarázá néki az Introitus-t, azonfelül az Ite missa est-et, mert mikoron ott hagyá, meg vala szenteltetvén, annyira, hogy Isten haragja nem lelhetett eggy foltot a’ leányon, ki ne lett volna 229

bévségesen megmonostoroztatott. Az ő parantsára Perrotte vezeté azon kamarában, holott vala Candé leányasszon, az uraság nénje, kinek színe elibe járula, megtudni, ha nem kíván-é meggyónni őnéki, merthogy a’ barátok ritkán fordulnak meg a kastélban. A’ leányasszon igen örüle, amiként minden jó keresztény asszonyi állat örült volna, hogy könnyíthet a’ lelkiismeretin. Amador megszólítá, mutatná meg őnéki a’ lelkiesméretit, a szegén leányasszon penig láttatá azt, kit a’ barát mondott a’ leányok lelkiesméretinek lenni, s igen feketének lelé, s monda néki, hogy az asszonyi állatok minden bűnei ehejt míveltetnének: avégre, hogy a’ jövendőben bűntelen légyen, bé kelletik tapasztatni a’ lelkiesméretit barátnak a’ botsánatosságával. Ezen tudatlan leányasszony azt veté ellen, hogy nem tudja, miként nyeretik ezen botsánatosság. A’ barát monda néki, hogy magával hord némi-nemű botsánati kintset; semmi a’ világon nem botsánatosb annál, mert hát eggyet se szól, és véghetetlen édességet botsájt, melly dolog a’ bútsúnak igaz, örökkévaló és első jegye. A’ drága leányasszon szeme káprázott azon kintsnek láttán, kitől annakelőtte meg vala fosztván, hogy sistergett az agya belé, s jó kedvvel hitt a’ barátnak ereklyéjiben, annyira, hogy ájétatosan bébotsátá a’ botsánatosságot, amiként a’ Candé asszon ajtót nyitott vala a’ bosszúállásnak. Ezen gyóntatás felserkenté a’ Candé kisasszonykát, ki jöve nézni, mitől vagyon a’ zörgés. Ne felejtsük, hogy a’ barát remélte vala ezen látogatást, merthogy nyál gyülemlett a’ szájában ezen szépséges gyümölts láttán; mellyet be is kapott, mert hát a’ leányasszon nem állhatta úttyát, hogy ne adjon a’ kérő kisleánynak némi botsánati maradékot. De hát ezen öröm kijárt néki az ő nagy munkája fejiben. Hogy reggel lött, s a’ malatzok megették vala az abrakot, a’ matskáknak pedig elment szerelmök, minekutánna a’ matska-fű súrolta helyeket szaporán megvizezték: Amador mene megpihenni az ágyában, kit Perrotte megszabadított a’ boszorkányságtul. Mindenki aluvék a’ barátnak malasztja mián, olyan mélyen, hogy senki nem serkent fel a’ déli óra előtt, mikoron is ebéd ideje vala. A’ szolgák gondolák a’ barátot ördögnek lenni, ki elhordta a’ matskákat, malatzokat, gazdástul-mindenestül. De bármit is beszéltek volt, mindenki a’ szálában vala ebédre. - Jöjjön kegyelmed, atyám - monda a’ kastéll asszonya, karját nyújtván a’ barátnak, kit maga mellé ültetett a’ bárónak székiben. Az inasok elképedének, mert Candé uraság meg sem mukkana. - Apród, adj Amador atyának ebből - monda a’ hölgy. - Amador atyának az kell - monda a’ jámbor Candé leányasszon. - Töltsétek meg Amador atyának ő kupáját - szóla az uraság. - Amador atyának nintsen kenyere - monda a’ kisded Candé-tsemete. - Mit kíván kegyelmed, Amador atya? - kérde Perrotte. Száz szónak eggy vala a’ vége: Amador így, Amador úgy. A’ jámbor Amadort ünnepelték, miként szűznek tzitzéjét nász-éjtzakán. - Egyék, atyám - mondja a’ hölgy -, mert tennap estve ugyan sovány kóstja vala. - Igyék, atyám! - monda az uraság. - Istenuttse, kegyelmed a’ legderekasb szerzetes, kit valaha láttam. - Amador atya szépséges pap - monda Perrotte. - Botsánatos pap - monda a’ leányasszony. - Jótékony pap - szóla a’ Candé kisasszonyka.

230

- Nagy pap - monda a’ hölgy. - Olyan barát ő, ki mindenestül fogván rászolgált a’ nevire - mondta a’ kastél nótáriussa. Amador falatozott, abrakolt, dobzódott az ételekben, hörpinté a’ fűszeres bort, megnyalta szája szélit, tüsszente, rágta a’ bajuszát, begyeskedék, terpeszkedék, pöffeszkedék, miként bika a’ legelőn. A’ többiek nézék nagy félelemben, boszorkánymesternek hívén őt. Az ebédtől felkelvén, Candé nagyasszon, a’ Candé leányasszon, a’ Candé kisasszon ezernyi mézes-mázos beszéddel megkörnyékezék Candé uraságot, vetné végit a’ perpatvarnak. A’ nemes asszon váltig mondá s bizonygatá, melly használatos légyen egy pap a’ kastélyban: a’ leányasszony mánál fogva mindennap szeretné szellőztetni lelkiesméretit; a’ kisasszon meghuzogatá attyának szakállát, kérvén, hadd lakjék ezen pap Candéban. Bármikor, ha valamelly tzivódás támadna, ezen pap eligazítaná; ezen pap jóeszű, nyájasságos és bölts, akár egy szent; bódogtalan állapot ellenségeskedni ollyan monostorral, holott ilyetén barátok vagynak; hahogy minden barátok olyanok volnának, miként ez, az apátság mindétig s mindenütt lebírja majdan a’ kastélyt, romlásba viszi, mert hogy a’ barát igen erős. Egybenvéve mindent, számtalan okokat kirakának, igaz szólásözönt, ollyan záporral ontván, hogy az uraság engede, látván, hogy nem leszen békesség a’ házban míglen ezen per nem végződend a’ dámáknak kívánságuk szerint. Ekkoron hívatá az íródeákot, meg a’ barátot is. Amador ámulatba ejté, megmutatván néki az alapító hártyákat, adósleveleket, kik nem engedék meg, hogy az uraság és az ő nótáriusa halogassák a’ megegyezést. Mikoron Candé asszonya látá, hogy a per törlése jó úton halad, mene a’ ruhatárban, keresni finom posztót, akiből újdonat-új reverendát tsinálljon a’ drágalátos Amador számára. Mind a’ házbéliek látták, melly kopott volna az ő tsuhája, s öreg kár volna ilyetén szépséges bosszúszerszámot ilyen rút zsákban hagyni. Vetélkedvén dolgozának ezen tsuhán. Candé asszon megszabá, a’ komorna a’ kutsmát varrá, Candé leányasszony meg akará varrnia, a’ kisasszonyka tartá az ujját. Valamennyien buzgólkodának, erőst kívánván a’ barátot megékesíteni, annyira, hogy estebédre készen vala a’ gúnya, mikoron is a’ megegyezés kutyabőre meg vala törlítvén s Candé uraság petséttye lóga rajta. - Atyám - monda a’ dáma -, ha kegyelmed szeret minket, megpihen ezen öreg munka után, megferedvén a’ kádban, kit Perrotte-tul megmelegíttettem. Amadort megföröszték szagos vízben. Mikoron kiment belőlle, ott találá finom új gyapjúreverendáját és szép saruit, melly piperében mindnyájának a’ világ mentül szebb baráttyának tetszék. Ezenközben a’ Turpenay-béli szerzetesek, Amador mián öreg félelemben lévén, megbíztak két barátokat, hogy tzirkálnának a’ kastéll környül. Ezen kémek odajutának a várárokhoz, szinte mikoron Perrotte beléveté Amadornak ótska hájas köpenyegit, temérdek törött tserepeket rakván belé. Ezt látván, azt hivék, hogy a’ szegény bolondnak immáron beteljesedett. Megtérének hát, s mondának, Amador kétség nélkül szörnyű vértanúságot szenvedett az apátságért. Kit hallván, hagyá az apát a’ kápolnába menni imádni Istent, avégre, hogy segéllené meg ő hívséges szolgáját ő kínnyaiban. A’ barát pedig megvatsorálván, övibe dugá a’ kutyabőrt és meg akara térnie Turpenay-be. Hát a’ léptsőnek aljában ott lelé a’ nagyasszonynak megkantározott, megnyergelt poroszkáját, kit a’ lovász készen tarta ő számára. Az uraság megparantsolá fegyveres hajdúinak, hogy követnék a’ jámbor barátot, nehogy úttyában baj érje. Ezt látván, Amador megbotsájtá a’ tegnap való gonosztetteket, áldomását adá mindenkire, annak utánna elhordá saruit ezen megtéríttetett helről. Persze, az úrné szemmel követé, s jeles nyargalónak hirdeté. Perrotte meg azt mondá, hogy papi mivoltában merőbben üli meg a’ lovat bármelly vitéznél. A’ Candé leányasszony sóhajta. A’ kitsike szerette volna, ha meggyóntatná.

231

- Megszentelte a’ kastélyt - mondának mind, mikoron a’ teremben valának. Mikoron Amadornak lovas-tsapattya az apátság kapujához ére, iszonyatos rettegés támada ahajt, merthogy a’ gárgyán azt hivé, Candé uraság ráehült a’ barátokra a’ szegén Amadornak ő holtátul, s mostan dúlni akarja a’ Turpenay apátságot. De Amador üvölte az ő jó öblös hangján, ráesmérének, el-bévezeték az udvarban, s mikoron leszállott a’ nagyasszon poroszkájáról, e tsudalátomásra a’ barátok elképedének, s orcájuk ollyan lőn, miként az áprilishavi verhenyeges hold. Bele ordítának a’ refektóriumba, s jövének mindnyájan köszönteni Amadort, ki lobogtatá a levelet. A’ hajdúkat megvendégelték a’ pintze mentül jobbik borával, kit annak idején adtanak a’ Turpenay-bélieknek a’ Marmoustiers-béliek, kik a’ Vouvray-i szőlők gazdái valának. A’ jámbor abbé felolvastatván a’ Candé uraság írását, mindeggyre monda: - Ezen külömb-külömb tsuda-esetekben leszen nyilván-való Istennek ujja, kinek hálát kelletik adnunk. Miérthogy a’ jámbor abbé több ízben erre az Isten ujjára lyukadt ki, mikoron Amadornak köszönetet monda: a’ barát teremtettézett az ő dákosának ilyetén való megkissebbítésin és mondta néki: - Ejszem a’ karja vala, nem az ujja, mondom, és szót se többet erről. Hogy a’ Turpenay apátsággal való patvarkodás eligazíttatott volna, nagy bódogság költözék a’ Candéékhoz, az uraság pedig megjámborula ezen, s az Eggyház híve lőn, miérthogy a’ kilentzed hó végin fiú gyermeke születék. Két évre reá Amadort apátnak választák a’ barátok, számítván arra, hogy ezen bolondnak kormánya alatt majdan víg élet leszen. De Amador, hogy apáttá lőn, megokosodék és igen szigorú lött, minekutánna az ő gonosz akarattyát megfékezte vala ájétatoskodásival és kemény természete megenyhüle az asszonyi kementzében, holott vagyon minden dolgot megtisztító tűz, merthogy ezen tűz a’ legtartósb, állhatatosb, állandóbb, tökélletesb, béhatóbb, általhatóbb, általfogóbb és kiadósb a’ világon. Ezen tűz mindent pusztít, pusztítá is jelesül azt, ki gonosz vala Amadorban, nem hagyván meg benne egyebet, hanem a’ megégethetetlent, tudniillik a’ lelkit, ki vala tiszta, akártsak a’ gyémántkő, ki is, miként közönséggel tudván vagyon, az ősi nagy tűznek székhelye, amelly hajdan a’ földkerekséget megszenesíté. Amador vala tehát a’ Gondviselésnek szerszáma híres-neves apátságunknak megújhodására, mert mindent rendben hozott ottan, éjjel-nappal virraszta a’ szerzetesek felett, felserkenté őket a’ meghagyott órákon az officiumokra, megszámlálá a’ kápolnában, valamikép pásztor az ő juhait, pórázon tartá őköt, s ollyan keményen bünteté vétkeikért, hogy tisztességes barátokká löttenek. Ez arra tanít, hogy hódollyunk az asszonynak inkább a’ lelki meg tisztulás, hogynem mint örvendetesség végire. Ráadásul megtanulhattyuk ezen históriából, hogy sohse tűzzünk össze az Eggyház embereivel. * A’ királ és a’ királné ezen példát főfő zamatúnak mondák, az udvarnokok megvallák, hogy soha kellemetesb példát nem hallottak; a’ hölgyek pedig mind azt kívánák, vajha ezen históriát ők csinálták volna.

232

A’ VEZEKLŐ BERTA

I. MIKÉPPEN MARADA BERTA AZ Ő HÁZASSÁGÁBAN SZŰZNEK A fenséges Trónörökös első szökésének üdején - melly dologból teméntelen bosszúságot vőn a’ mü jámbor Győző Károly felséges királyunk, nagy szomorú dolog esett egy Touraine-béli nemes házban, amely azolta teljességgel elenyészett. Éppen ezokon délszínre botsáthattyuk ezen igen-igen siralmas históriát. Ezen munkában legyenek a’ szerző segítségére a’ Szent Gyóntatók, vértanuk és egyéb mennyei hatalmak, kik is idelent az Úristen rendeletiből a’ jónak pártján valának ezen tsudaesetben. Nemes Bastarnay Imbert uraság, a mü Touraine vidékünknek eggyik legnagyobb gazda urasága, alkalmasint személyi hibából, semmikép nem bízék az emberi nőstények ő lelkiben, mellyet igen változékonynak, köntörfalazó-tsapodárnak vallott, s talántán igaza is vót. Ezen rosszaságos felfogás mián a’ kenyere javát feleség nélkül ette meg, ez pedig semmikép nem vált javára. Örökkétig egyedül élvén, ezen ember sohase tudott másokkal nyájaskodni, soha egyéb helyen nem fordulván meg, hanem hadjáratokban és legények kirugaszkodásiban, kikkel nem szerfelett finnyáskodék. Ilyeténképp szennyes marada az ő kaptzáiban, izzadván pántzél-üngében, keze koromfekete, ábrázattya majomi, eggy szó mint száz: a’ keresztén világ mentől rondább híme vala testire. Mert szüvére, agyára és egyéb titok dolgaira valának néminemű tulajdonságai, amellyek öreg betsültetést szerezhetének neki. Istennek angyala (higgyétek meg), messzire vándorolhat vala, de nem igen lelt vóna az állomásán vitézebbül megálló katonát, motsoktalanabb tisztességű, szűkebb szavú és tekélletesb hívségű nemes urat. Egynémelyek hallván őt, mondák, hogy bölts ítéletű és használatos tanáltsú ember. Vajjon nem Istennek szándékolt míve volt ez, hogy megtréfállásunkra annyi jószágos tulajdonságokat rakott ilyetén rusnya emberbe? Minek utánna ezen uraság szegről-végről jó hatvanassá vált, ámbátor tsak ötven esztendőt számlált, rászáná magát feleséget venni nyakába, hogy ivadékot nyerjen tőlle. Hát amint keresdegél té-s-tova, hogy kedvire való öntőformát leljen, hallá magasztalni a’ nemes-nemzetes Rohan családbeli eggyik leánynak öreg érdelmeit és tekélletes tulajdonait. Berta vala ezen küsasszon keresztneve, tsaládjának valának hűbérbirtokai ezen a’ vidéken. Hogy Imbert háztűznézőbe mene az ő Mont Bazon-béli kastélyukba, hát ezen mondott Rohani Berta szépségének és tiszta ártatlanságának látomása mondhatlan vágyakozást támaszta benne, hogy bírná őt, s eltökéllé, hogy feleségül veszi, gondolván, hogy soha illyen főfő ágyságbéli leán nem véthet kötelessége ellen. Ezen házasság hamarost meg is lött, mert hogy a’ nemes Rohan uraságnak hét leányai lévén, nem igen tuda miként gondoskodni mindnyájukról olyan korban, mikoron szinte mindenki iparkodék kilábolni a’ háborús bajokból és megtatarozni rozzant gazdaságát. A jámbor Bastarnay első malasztul valósággal szűznek lelé Bertát, mely dolog arrul tőn bizonságot, hogy jól neveltetett tekélletes anyai szigorúsággal. Már az első éttzakán, hogy szabad vala megölelni őt, ollyan keményen teherbe ejté egy gyermekkel, hogy a’ nász másod hónapjának végin szemmel látható jelit nyeré állapottyának. Ezen a’ nemes Imbert igen örüle. Hogy a’ históriának ezen első pontjával leszámoljunk, mingyárást megmondjuk, hogy ezen törvényes magbul azon nemes Bastarnay született, ki Tizeneggyedik Lajos kegyelméből hertzeggé lőn, azonfelyül az Európai országokban az ő követtye, s igen szereté ezen rettegett fejedelem, kinek küldetésiben sohasem lőtt bakot. Nagy hívségét attyátul örökölte, aki jókor megszerette vala a’ fenséges Dauphint, követé is jó és balsorsban, lázadásiban is, hiszen 233

annyira ragaszkodék hozzá, hogy Krisztust is megfeszíti kedviért, ha kívánja tőlle; mely színbarátság ritkán találtatik fejedelmek és főfő urak környül. Eleinte oly hívséggel viselteték a’ szépséges Bastarnay asszony, hogy ezen feleség eloszlatá azon sűrű ködöt és fekete felleget, amely a jámbornak lelkiben beszennyezték vala az asszonyi ditsőség fényességit. Már most az istentagadóknak ő szokások szerént, ollyan hirtelen és erőszakossan lépett által a’ hitetlenségbül a’ hitre, hogy házának kormányát mindenestül fogván a’ mondott Berta asszonnak engedé által; őt tevé míelkedetinek és viselt dolgainak urává, bötsületének királnéjává, fejér hajának őrivé, s kétség nélkül agyonvágta volna, valaki eggy gonosz szóval találta vón illetni ezen erköltsi tükört, kin nem vala semmi egyéb lehellet, hanem az ő hites ura ajakitól származott, bármely hívesek és fonnyadtak voltanak is. Hogy mindenképpen igazak legyünk, meg kelletik mondani, hogy ezen tisztességhez javarészt a’ küsded kamasz segítette, kivel a’ szépséges anya hat esztendőkön által éj-nap foglalatoskodék, kit főfő gonddal önnön tejivel táplált, szeretőnek helyettesit vallá őbenne, általengedé neki drágalátos tsötsit, kiket az apró dalia keményen harapa, valameddég kedve tartotta, ollyan is vala mindig miként szerető. Ezen jóságos anya nem esmért egyéb nyalakodást, hanem az ő küsdedének rózsálló ajakival míeltet, nem vallott egyéb simogatást, hanem ezen kis kezeknek fogdosását, kik ugyan futkározának té-s-tova a’ testin, valamint vidám egérkék lábatskái, nem olvasott egyéb könyvben hanem az ő tiszta szemiben, kikben a’ kék mennybolt képe vala; nem hallott egyéb muzsikát, hanem az ő sírását, amely úgy tsengett füliben, miként angyalok szava. Babusgatá is örökkétig, reggeltől fogva mindegyre áhétozá őt tsókolni, tsókolgatá estve, és mondják éjten-éjjel feltámada hogy dédelegve falja, kitsinek tevé magát, amillyen kitsi az vala, az anyaság tekélletes szentségében nevelé; eggy szó mint száz, úgy viselkedék, mint a’ mentől jobb és bódogabb anya, aki valaha a’ világon lött vala, nem vetekedvén persze a’ Bódogasszonnyal, kinek nem lehete nagy dolga fölnevelni Megváltónkat, hiszen Ő Isten vala. Ezen nevelés, meg Bertának tsekéll gusztussa a’ házassági dolgokra, igen nagyon megörvendezteté a’ jámbort, aki nem igen bírt vóna el nyoszolyabéli nagy-kőtséget, takarékosságra adá fejit, hogy fussa matériábul még egy gyerekre. Ezen hat esztendő letelvén, az anya kételen vala általengedni ő fiát a’ lovászoknak s egyéb tselédségnek, kikre Bastarnay úr azon gondot bízta, hogy keményen formálják, avégett, hogy az ő örökösse vegye örökségül a’ háznak dominiumaival és nevivel egyetemben a’ virtussait, derekasságát, nömösségét és bátorságát is. Ekkoron sokat sírt Berta, akitül elorozták az ő bódogságát. Valóban, az ő mindenható anyai szüvének kevés vala, hogy tsak a többiek után kaphatá, és pedig tsupádontsupán egynehány gonosz rövidke órákra. Az ő nagy anyai szüvének ez olyan vala, mintha nem is lett vóna fia. Mélységes búbánatba merült. Hallván az ő sírámit, erőködék az ő embere még eggyet tsinálni néki, de nem tudott már, kin a’ szegén hölgy megbúsula, mert hogy, ugymond, a’ gyermektökéllés gyötri, és nagyon megviseli. Ez pedig igazság, vagy semmi doktrína nem igaz, s ha nem hisztek ezen egyigyű mondásnak, bátor égessétek el az Evangyéliomot, miként hamisságot. Mivelhogy azomban nem egy dáma meghazudtolhattya ezt (nem mondom: férjfiak, mert hát ezeknek vagyon tudományuk), hát az írónak gondja vala ezen különködésnek néma okait fejtegetni, tudniillik mi okon utálta meg Berta azt, amit a’ dámák feljebb szeretnek mindennél, s ezen örvendetességbeli megfogyatkozás mégsem véníté ábrázattyát és nem gyötré szívét. Akadtok-é vajjon íróemberre, aki jobban szereti a’ hölgyeket és inkább kedveskedik nékik nálamnál? Nem, ugyebár? Igen is nagyon szeretem őket, s még mindig nem annyira, mint szeretném szeretni, mert gyakrabban fogom kezemmel a’ lúdtollat, hogy nem mint azon szakállt, kivel az ő ajkukat tsiklandják, hogy megnevettessék és ártatlanul eljátszogassanak, már mint az asszonyokkal. Lássuk hát a’ nyittyát.

234

A jámbor Bastarnay nem igen vala déltzeg fitzkó, parázna természetű, ki esméri a’ dolognak tsínnyát-bínnyát. Nem igen teketóriáza, melly szerrel öljön meg egy katonát, tsak éppen hogy ölessék meg, s meg is ölé szótalan jobbra-balra, már mint az ütközetben. Ezen tekélletes gondatlanság a’ halálnak míelésiben eggyüttjárt azon nemtörődömséggel, amellyel életet tsinált, szülést mívelt, gyermeket kotyvasztott azon szépséges kementzében, kit kegyelmetek esmér. A’ jó uraság semmikép nem esméré a’ perbeli tapogatózást, halogatást, egyezkedést, előkészületet, nyájasságokat, a’ kiskementzébe vetett apródad hasábokat az előmelegítésére, balzsamomként illatozó rőzsét, ki szemenkéd böngésztetik a’ szerelemnek berkiben, apritást, tsetse-betsézést, enyelgést, tsetserészetet, meghányást-vetést, kettesben elköltött tsemegét, a’ bögreszélrül való szürtsölést, miként a tzitzék szokják, meg a’ szerelemnek egyéb apró-töprü míelkedésit és praktikáit, kiket esmérnek a’ vén rókák, kiket a’ szerelmesek főzögetnek, a’ dámák meg inkább szeretnek lelki üdvöknél, mert hogy ők naggyal inkább matskák, hogy nem mint asszonyok. Ez a’ legnyilvábban megtetszik az ő asszonyi szokásaikon. Ha kegyelmetek valamelyest figyelnek őket látván, lessék meg őket kívántsian, mikoron esznek. Eggyikük se értem a jóházból való, jól nevelt asszont -, nem vágja késit a’ jófalatba, hogy egyszeriben békapja, mint ahogy állati módra a’ hímek teszik, hanem puhatolgattya az ételt, szemelgeti akár borsót a’ detzkán a’ neki tetsző szemeket, elszopogattya a’ mártást és meghaggya a darabossát, úgy játszadozik a’ kalánnal és a’ késsel, mint hogyha tsupán törvén parantsára ennék, ennyire utálnak igyenest a’ dologra térni, és béven élnek kerteléssel, fínum tzifrálkodással minden dologban. Ez voltakép ezen teremtett állatoknak saját mivoltuk, s ez okon bolondulnak Ádám fijai értök, mert hogy a’ dógokat máskép tészik mint ők, és pedig helyessen. Igenis, mondjátok? Szeretlek ezért tikteket. Mármost Bastarnay Imbert, a’ kentzefitzézésben járatlan katonaember ugyan tört bé a’ mondott Vénus szépséges kertyébe, akártsak megvívott és megvett városba, igyet sem vetvén a’ szegén lakosok iveltésökre és könyvezésökre, s úgyan odateremté a’ gyermeket, akár tsak nyilvesszőt a’ feketébe. A’ gyengéd Berta nem igen szokhatta meg, hogy így bánjanak vélle. A gyermek! Ő alig múlt tizenötéves, azt hivé szűzi hitében, hogy az anyaság bódogsága megköveteli ezen iszonyatos, szörnyűséges, rontsoló munkálkodást. Ezen kemén közlekedés alatt nagy erőssen kéré is Istent, hogy segéllené, Avékat mondogata a’ Bódogasszonyhoz, aki őszerinte igen jól járt, mert hogy tsupán a’ galambot kelle elszenvednie. Ekként a’ házasságban merő örömtelenséget lelvén, soha se kévánta a’ férjét, hogy egybenkelne vélle. Miérthogy hát a’ jámbor férj amúgy sem vala tolakodó természetű, amiként felyül megmondattatott, Berta tekélletes magánosságban élt, miként apátza. Gyülölé az ember társaságát s nem sejdíté, hogy a’ világ alkotója annyi sok gyönyörűséget rakott ezen dolog szövögetésibe, kiből ő tsak véghetetlen fájdalmat vött vala. De hát tsak annál jobban szereté apróságát, akinek megszületése ollyan sokba került néki. Ne tsudálkozzatok hát, hogy berzenkedék azon vitézi játéktul, melyben a’ poroszkának engedelmeskedik a’ lovas, az hajtja, az tartja a’ kantárszárat, az biztatja, káromkodván, ha botlik. Nem eggy nyavallyás házasságnak ez a’ históriája, amiként aggok és aggnők mondják, az okozza némi-nemű asszonyi állatoknak megháborodását, akik jó későn látják némi-nemű módon, hogy megtsalattak, azért erőködnek eggy napbul kettőt tsinálni, hogy valamikép megleljék életök számadását. Ez aztán philosophusi dolog, atyámfiai! Jól tanuljátok ezen lapot, avégre hogy okossággal vigyázzatok a’ feleségetek, szeretőtök, és közönséggel minden rangú és rendü nőstények kormányára, akik történet szerént a’ tü oltalmatokra vagynak bízván; amitől Isten oltalmazzon tükteket. Ilyeténképp Berta, aki anyasága ellen voltaképp szűz volt, életinek huszoneggyed éviben, a kastéll virága, jámborának ő dütsősége, a’ vidéknek tisztessége vala. A’ mondott Bastarnaynak öröme telt abban, hogy látta ezen gyermeket jönni-menni ollyan frissen, akár a fitzfavessző, fürgén miként hal a’ vízben, egyigyűen, akártsak az ő tsöppsége; mégis nagy természetes ésszel, tekélletes értelemmel, annyira, hogy az ura soha se fogott semmibe, hogy 235

ne kérte vóna az ő tanáltsát, mert hahogy ezen angyaloknak lelke meg nem zavarodott fényiben, minden alkalmatossággal tisztán szólal meg, hahogy hozzá folyamodunk. Ezen üdőben a’ mondott Berta Loches várossa mellett él vala urának ő kastéllyában, s úgy lakozék ahajt, hogy háztartássának dolgain kívül semmi ügy esméretére nem vala gondja, a’ szemérmetes asszonyok ősi móggyára, amelyről a’ Frantziaországbéli hölgyek akkoron téríttetének el, mikoron jöve Katherina királné és a’ taljánok, nagy szép innepségek szerzői. Ebben kezökre járt Ferentz királ, ez néven első, meg az ő utódai, kiknek dínom-dánomozási szinte úgy romlásba dönték a’ Frantzia álladalmot, valamiképp az újvalláson valók. De nem erről szól a’ példám. Ezen tájban Bastarnay urat és úrnét meghívta a’ Királ, hogy mennének Loches várossába, ahol jelennen vala Udvarostul, mellyben a’ Bastarnay asszon szépségét a’ hírharang felkapta. Berta juta tehát Loches-ba, temény kedveskedő ditsíretet nyert a’ Királytul, mind az ifiú nemes urak bódulattal körülötte rajzának, kik is legelteték szemöket ezen szerelmi almán, a’ vének meg fűtözének ezen napnak fényiben. Meghiggyétek, hogy valamennyien, apraja-naggya, örömest ezer halált elszenvedtek vóna, hogy használhassák ezen szerelemgyártó szerszámot, ki vakítá a’ tekéntetet és felkavará az agyat. Naggyal több szó esett Loches-ban Bertáról, hogy nem mint Istenrül az Evangyéliomban. Mely dolgon megbúsulának számtalan hölgyek, akik nem bővelkedének annyéra kellemetes dolgokkal, s tíz éttzakát adtak vóna a’ mentől rútabb uraságnak, ha kastéllába visszaűzhetik őt, minden mosolygásoknak ezen szépséges harátsolóját. Egy ifiú hölgy, aki igenis nyilván meglátta, hogy eggy udvarlója beleszeretett Bertába, ezen annyira felbőszült, hogy ebből eredt Bastarnay úrnénak balsorsa. De ugyanebből származa az ő bódogsága is, a’ szerelem kedvességes országának megtalálása, melyről nem volt vala tudomása. Ezen gonosz hölgynek vala némi-nemű rokona, aki megvallá néki, hogy Bertát meglátván, s az ő esmérete fejiben szívesen meghalna, minekutánna egy holnapig vígadott vélle. Jegyezzük, hogy ezen unoka-ötskös ollyan szép vala, amillyen szép tsak leán szok lenni, legéntoll nem ütközött az állán, egy ellenség megkegyelmezett vóna néki kegyelemért való kejáltásán, annyi muzsika vala ifiúságos hangjában, s alég vala huszoneggy esztendüs. - Szépséges etsém - monda néki a’ nénje -, hagyd el a’ termet, menny haza. Azon leszek, hogy megszerezzem néked ezen örömet. De jól vigyázz, hogy ne mutatkozzál sem előtte, sem ezen majom-bufa előtt, kit a természet tévedésből egy keresztén póznára akasztott, ki is ezen tündéri szépségnek gazdája. Hogy a’ szép ötskös elbújt, mene a’ hölgy az ő áruló képit Bertához dörgölni, galambomnak, kéntsemnek, szépséges tsillagomnak mondá, ezernyi módon iparkodék kedveskedni néki, hogy bizonyosabb bosszút vegyen szegénkén, aki tudtán kivül hűtelenné tevé szeretőjét szívre, mely hűtlenség a’ mentől gonoszb a’ szerelemben nagyakaró hölgyek szemiben. Kevés szóllások után a’ hölgy pedzé, hogy Berta szűz vóna a’ szerelemben, látván az ő szemiben a’ bévséges tiszta vizet, halántékán semmi gyűrődést, sem hófejér orrotskájának szép fokán eggyetlen fekete pontotskát; pedig ahajt iródnak fel az örvendetességi izgalmak; nem láta homlokán rántzot, eggy szó mint száz: semmi vigadási látható jegyet az ábrázattyán, amely tiszta vala, mint tudatlan szűzleán artza. Ennek utánna ezen álnok intéze őhozzá némi-nemű asszonyi kérdéseket, és Bertának válaszaiból biztonságát vevé annak, hogy az anyai örömben része volt ugyan, de teljességgel megfogyatkozott a’ szerelemnek gyönyörűségitől. Ezt a’ dáma igen szereté, az ötskös mián, illyen jóságos asszon vala ő. Ekkoron monda néki, hogy Loches várossában lakozik egy Rohan nemzetségbeli ifiú nemes küsasszon, ki is némi-nemű tisztességbéli hölgynek támogatására szorul avégre, hogy Roham Lajos uraság vissza fogadná kegyelmibe. Ha ő, már mint Berta, annyi jósággal vóna rakva, amennyi szépséggel Isten megáldotta, kastéllyába kellenék elfogadnia a’ mondott küsasszont, igazolnia életinek szent mivoltát, és szorgalmazni a’ Roham úrral való megegyezést, aki vonyakodik őt a’ kúriájába 236

venni. Mibe Berta tétovázás nélkül beleegyeze, hiszen tudomása vala ezen leán balsorsáról, magát a’ leánt, kinek neve Sylvia vala, nem esméré, s azt tudta, hogy idegen országban vagyon. Ehejt meg kelletik jegyezni, mi végre szerezte a’ Királ őfelsége ezen innepséget a mondott Bastarnay uraságnak tiszteletire. A felség gyanítá a’ Dauphinnek Burgundia álladalomba való első szökésit, s a’ mondott Bastarnay személlyében egy jó tanátsadóját akará elhódítani tőlle. Ámde az agg uraság hű marada Lajos őfenségéhez, s szót se szólván, egy húron pendüle amazzal. Visszavivé hát kastéllába a’ feleségit, ki monda neki, hogy asszonytársat fogadott, be is mutatá őt. A mondott ifiú nemes vala ez, kit az ő nénje leánnak öltöztetett, hogy megparáznásítaná Bertát, akire féltéken vala s kinek erköltse boszontá őt. Imbert úr kisség berzenkedék, megtudván, hogy Rohan Sylvia vóna az a’ leán; másrész szerént igen megilletődék Berta jóságán, s köszöné néki, hogy közbenjárván visszaviszen egy eltévedett báránkát a’ nyájhoz. Ezen utolsó éttzakán igen inneplé drágalátos feleségit, annak utánna fegyvereseit a’ kastéllban hagyván, elutazék a’ Dauphinnel Burgundiába, gyanutlan ölibe fogadván egy kegyetlen ellenséget. A’ mondott küsded legén artza esméretlen vala előtte, mivel ifiú apródként jött vala a’ királ udvarának látomása végére, Dunois őnagysága tartotta, akinél nemes inasul szolgált. Az agg uraság bízván hozzá, hogy leán vóna, igen jámbor és félékeny természetűnek lelé, mert hogy a’ kamasz tartván szeminek áruló tsatsogásitól, mindég lesüté őket. Ennek utánna érezvén, hogy Berta száján tsókolja őt, azon remege, hogy szoknyája nem találja takarni a’ titkot, megvonula az ablakhoz, ollyan igen félt, hogy Bastarnay felfedezi ő férjfiúi némiműségit és megöli. Örvende hát, miként minden szerető örvendett vóna az ő helyiben, mikoron a’ vasráts leereszkedett, s az agg uraság elnyargallt más vidékre. Akkora volt vala az ő rettegése, hogy fogadalmat tett a’ maga költségin egy pillért rakatni a’ Tours-i székeseggyházban, hahogy elkerüli az ő bolond vállalkozásának veszedelmit. Ada is ötven ezüst márkákat, hogy örvendezésiért megfizessen Istennek. De történet szerént újfent megfüzetett érte az ördögnek, amiként a’ következő lett dolgokból megláttyuk, hahogy ezen históriát szeretitek s követitek a’ rendit, amelly velős leszen, aminéműnek minden példának lenni kelletik.

II. MIK VALÁNAK BERTÁNAK Ő KISIKLÁSI, MEGISMERVÉN A’ SZERELMI DOLGOKAT A mondott apród nem vala más, hanem az ifiú Sacchez János úr, nemes nemzetes Montmorency úrnak unokaöttse, kire a’ mondott János halála után a’ Sacchez és egyéb helyeken való birtokok rászállának, már a’ hűbéri következés szerént. Húsz esztendüs vala, s ége, miként a’ zsarát. Az első napot persze nagy nyugtalanságban tölté. Hogy az agg Imbert már a’ mezőn nyargallt vóna, a’ két húgomasszonnyok felkapaszkodának a’ híd feletti oromablakhoz, hogy kisség tovább láthassák, és számtalan Isten-hozzádot intének utánna. Mikor aztán a’ lovak felverte porfölyhő már beleveszett a’ messze szemhatárba, leszállának és megvonulának a’ terembe. - Mitévők legyünk már most, szépséges hugotskám? - kérdé Berta az ál-Sylviátul. - Szereti-é kegyelmed a’ muzsikát? Maj kettesben zöngitsélünk. Énekellyük némi-nemű régi hegedősnek ő versit! Nos, kévánnya-é kegyelmed? Gyerünk az orgonához. Lásson hozzá, ha szeret éngöm. Énekellyünk! Megragadá János kezit, s vezeté az orgona billentőihez, hova a’ jó asszontárs letelepedék asszonyi módra. 237

- Hej, szépséges húgom - kejálta Berta, mikoron az első kottákra zendítésnek utánna az apród feléje téríté fejit, hogy egyetemben énekeljenek -, kegyelmednek iszonyatos tekéntetű szöme vagyon! Igen furtsán illeti meg szüvemet. - Hej, nénémasszony - szóla a gonosz Sylvia -, szinte ez a’ tekéntet okozta vesztemet. A’ tengerentúl való országnak némi-nemű mylordja mondá néköm, hogy szép szömöm vagyon, s igen megtsókolt, annyéra hogy belebuktam, merthogy végtelen gyönyörűséget vöttem a’ tsókjában. - Tehát a’ szerelem a’ szemtől adódik, húgom? - Ahajt vagyon Cupidónak a’ nyila, édes Bertám - szóla a’ szerelmes, tűzlángot vetvén rejá. - Énekeljünk, húgom! Éneklének is, Jánosnak kedviért a’ Pisai Christina szerzette némi-nemű párverset, melyben tüzes szerelemrül vagyon szó. - Jaj húgom, millyen mélységes és nagyterjedelmű hangja vagyon kegyelmednek! Felkavarja az életemet! - Mely helyen? - kérde a’ kárhott Sylvia. - Ehejt la! - felele Berta, rámutatván az ő reszkető hártyájának szépséges tájékára, merről a szerelemnek zöngési inkább meghallatszanak, hogy nem mint a fülről, mert hogy ezen hártya közelebb vagyon a’ szüvhez, s azon tudott dologhoz, amely kétség nélkül a’ dámáknak első agya, második szüve és harmadik füle. Ezt tisztességgel mondom, semmi gonosz gondolattal, merő tudományos okbul. - Haggyuk abba az éneket - monda újfent Berta -, igen megilletődöm. Jöjjön kegyelmed az ablakhoz, majd elhimezgetünk estvélig. - Jaj lelkem néném, nem igen tudok tűt fogni ujjammal, mert hogy vesztemre egyéb munkára szoktam őket használni. - Ugyan mivel foglalatoskodhatott hát kegyelmed naphoszat? - Jaj, engedtem a’ szerelem áradatának, hogy magával sodorjon, ez pedig a’ napokat szempertzekké, a’ holnapokat napokká, az esztendőket holnapokká kurtíttya. Ha ez tartós volna, úgy elnyelné az örökkévalóságot, akár epret, mert hogy tsupa frisseség, illat, véghetetlen édes öröm vagyon benne. Ekkoron a’ jó társ rábotsátá szépséges pilláit a’ szemire; s vesztege bubánatossan, valamikép szegény hölgy, ki vesztett szeretőjét sirattya, szeretné visszakapni, s megbocsátana néki ezernyi álnokságot, ha a’ szüve ráhajtaná, hogy újfent megkeresse a’ hajdan szeretett tanyának édességes úttyát. - Húgom, kifeslik-é a’ szerelem a’ házassági állapotban is? - Nem ám - felele Sylvia -, mert ezen állapotban minden tsupa kötelesség, a’ szerelemben viszontag minden szabad szívből adattatik. Ezen külömbség adja a szerelem verágábul fakadó öleletnek azon mondhatatlan édes balzsamomot. - Haggyuk ezen beszédet, édes húgom; ez még a’ muzsikánál is jobban felkavar. Füttyente hamarost egy szolgának, hagyá neki, hogy hozná az ő fiját, ki is jöve, kit látván Sylvia, felkejálta: - Jaj! Ollyan szép, miként Ámor! 238

- Jersze, drágalátos gyermekem - monda az anya, kinek ölibe a’ kitsi felszökkene. - Jersze, édesanyádnak öröme, zavartalan bódogsága, minden hórájának örvendetessége, koronája, kösöntyüje, tisztaságos gyöngye, fejér lelke, kéntse, estvéli és reggeli világa, szüvének eggyetlen lángja. Add ide kezetskéd, had faljam, add fületskéd, had harapjam küsség, add fejetskéd, had tsókoljam hajadat. Légy boldog, lelkemből lelkedzett szép verág, ha azt akarod hogy bódog legyek! - Jaj húgom, kegyelmed a’ szerelmesek nyelvén szól hozzá! - Igyen tehát a’ szerelem gyermeki dolog? - Bezzeg igen, néném; a pogányok is gyermeki képmást adának néki. A két húgomasszonyok még mulaták idejöket sok-sok efféle szólásokkal, kiben hemzsegett a szerelem, s eljátszának a’ gyermekkel az estebédiglen. - Nem kéván-e kegyelmed még eggyet? - súga János némi-nemű alkalmatossággal, húgának balfilébe, mellyet forró ajakival surolt. - Vaj igen, Sylvia, s evégre elszenvednék száz esztendüt a’ pokolban, ha az Úristennek tetszenék ezen gyönyörűséget megadni. De az én férjem-uramnak minden munkálkodássa, erőködése és míelkedése ellen, kivel igen-igen hóhérol éngem, az én derékövem nem változik meg. Tsak eggy gyermektsét vallani, az ollyan, mikéntha eggy se vóna. Hahogy némi-nemű kejáltás szól a’ kastéllból, majd eláll a’ szüvem az ijjedelemtül. Embertül és állattul féltem ezen ártatlan szerelmemet; rettegek, mikoron a’ bajvivásban fegyvert forgat, térül-fordul, visszavág. Eggy szó mint száz, féltem őt mindentül. Nem is igen élek ennen magamban, annyéra élek őbenne. Haj! Szeretem ezen inséget, mert valameddég félek, tudom, hogy az én magzatom ép és egészséges. Tsak őérette könyörgök a’ szentekhez és apostolokhoz. Hogy röviden szóljak errül, amit holnapig se mondhatnék végiglen: azt gondolom, az én szuflám őbenne vagyon, nem énbennem. Ezt mondván, a tsötsihez szorétá, már amint az édesanyák tudják a’ gyermeket szorétani, tsupán a’ lelkivel szorongatván, akként, hogy semmi egyéb nem érzi a’ nyomást, hanem a’ szívök. Ha ezt nem hiszitek, nézzétek bár a’ matskát, mikoron fogaival viszi a’ kölkeit, s eggy szavatok sem leszen. A’ jó társ, aki azon félt vala, hogy gonoszat tselekedend, ha ezen szépséges talajt az örömmel megöntözi, bíztatást merejtett ezen beszédben. Már most gondolá, Istennek parantsolatát követi, ha ezen lelket meghódíttya a’ szerelemnek. Helyessen is gondolá. Estére kelve, Berta hívá az ő húgát, hálna ővélle egyetemben az ő nagy főúri nyoszolyájában, ősi divat szerént, melytől a dámák mainap egyre inkább elpártolnak. Erre a’ mondott Sylvia felele, hogy ez igen kedves dolog leszen őneki, mert ekként bételjesíti a’ nemes házból való leánnak hivatallyát. Imhol a’ tűztakaró harang megszólalt, a’ két húgomasszonyok a’ kárpittal, fejedelmi szőnyeggel ékes hálókamorában. Berta szépen levetkezik az ő komornái segédjével. Persze az apród szemérmetessen húzodozék, hogy hozzá ne nyuljanak, pironkodék szép szégyenlőséggel, mondván az ő húgának, hogy eggyes-egyedül szokott vetkőzni attólfogva, hogy már nem szolgál néki az ő kegyesse, aki az ő édes móggyával megutáltatta vélle az asszonyi kezet, hogy ezen készületek eszibe juttatnák azon gyönyörűséges szóllássokat s minden bolondozásokat, kiket az ő kegyesse tött vala, mikoron mezételenre vetkőzteté őt, mely emléken nyál gyülemlik a’ szájában, az ő vesztire. Ezen beszéden igen álmola Berta asszon, aki engedé az ő húgát elmondani oremus-sát s egyéb éjjeli dolgokat az ágynak kárpittya megett, s a’ mondott nemes úrfi ottan égő vágyakozással sietvést belebujt a’ nyoszolyába, bódogságossan meglesvén röptiben a’ kastéll asszonyának még romlatlan tekélletes tsudaszépségit. Berta azon hitben, hogy asszonyi sorban lévő leánnyal vagyon, semminémű szokott dolgát el nem mulasztá; megmosá lábát, nem gondolván azzal, hogy 239

kisség szerfelett megemeli, mutatá ékes vállát, s úgyan tőn, miként a’ dámák tesznek lefekvéskoron. Végre-valahára ágyába tére, jó kéjelmessen elnyújtózék ahajt, megtsókolá húgát szájon, amellyet igen forrónak lele. - Talántál beteg kegyelmed, Sylvia, hogy ekként ég a’ teste? - Mindenkoron ekként égek, ha lefekszem, mert ebben az órában eszembe jutnak azon nyájaskodó apróságok, amiket ki-kitalál vala ő, hogy betzézzen s mellyek még forróbbá tötték véremet. - Ugyan húgom, beszéld meg, kicsoda-micsoda az az ő? Mondd el a’ szerelemnek javát énnekem, aki egy őszbetsavarodott főnek árnyéka alatt élek, s ennek hava megoltalmaz efféle tüzektül. Mondd el te, aki már kiláboltál belőlle. Énnekem ez jó intelem leszen, s ekként a’ te balsorsod két szegény teremtett asszonyi állatnak szolgálhat üdvös tanátsul. - Nem tudom, hogy szót fogadhatok-é néked, szép húgom. - Aztán miért ne? - Hej, jobb azt tenni, mint mondani! - szólla, kieresztvén mellyéből egy öreg sóhajtást, melly mélyen szólt, akártsak az orgonának do sípja. - Annak utánna félek, az a’ lord annyira elhalmozott gyönyörűséggel, hogy ha egy kevéskét néked találok adnom abból, elegendő lejénd, hogy lejányod szülessék tülle, tekéntve, hogy az, ami a gyermeket tsinállya, énbennem alkalmasint meggyengült. - Igazán szólva, tsak így közöttünk, bűn vóna ez? - Sőt, jószágos dolog lenne, innep idelent is, a’ mennyben is. Az angyalok illatokat szórnának rejád és muzsikálnának néked. - Beszéld hát meg, tüstént, húgom - szóla Berta. - Ihol hát, miként adá nékem az én szép kegyessem minden örömöket! Ezt mondván, János karjaiba vövé Bertát, szorongatá mondhatatlan vágyakozással, mert hogy a’ lámpa világánál, fejér gyoltsaiban lévén, akként hevere ezen kárhott ágyban, valamint a’ liliomoknak szépséges nászi dolgaik az ő szűzies kelyhöknek fenekin. - Müdön így tarta éngem, amiként én tartalak téged, monda nékem az enyimnél édesebb szóval: „Sylvia, te vagy én örökkévaló szerelmem, ezer kéntsem, éj-nappali örömöm; te fejérebb vagy, hogy nem mint fényes a’ nap, kedvesb vagy mindennél; jobban szeretlek, mint az Istent, és szeretnék ezerszer elszenvednem a’ halált a’ tőlled vett gyönyörűség fejiben.” Annak utánna megtsókolt, nem a’ férjek módjával, amelly goromba, hanem mint galamb a’ galambot. Ottan meg akarván bizonyítani, mennyivel jobb lenne a’ szeretők móggya, megszívá mind a’ mézet Bertának ajakárul, s megtanétá arra, melly szerrel beszélhet szívhez szólóan, bár szótalan, az ő édes pitzinke nyelvivel, mely rózsálló, mint a’ tzitzéjé. Ezen játékban még inkább perzselődvén, János siklatá az ő tsókjait a’ szájárul a’ nyakára, nyakárul azon drágalátos mentől apróbb gyimeltsre, kit valaha asszonyi állat kénált gyermekének, hogy harapván tejet szopjon benne. Valaki az ő helyin lett vóna, gonosz embernek vallhatta vóna önnönmagát, ha nem úgy tselekszik, mint ő. - Jaj - nyögött Berta, öntudatlan a’ szerelembe süppedvén -, ez jobb dolog, gondom leszen megmondani Imbert-nek... - Ezt a bolondot ne igen tedd, húgom! Semmit ne mondj a’ te agg uradnak. Hiszem ő nem teheti az ő kezit ollyan lágynak és kellemetesnek, aminémű az enyim. Az ő keze durva, akár a’ 240

sulykoló fa, s azon szürkés-verhenyeges szakáll gonoszul bánhat ezen gyönyörűségek kútfejivel, ezen rózsával, kiben lelkünk megszáll vagyonostul, jövedelmestül, szerelmestül, boldogságostul, mindenestül. Tudod-é, hogy lelkes virág ez, mit ekként kelletik tzirogatni, nem penig nekirugaszkodni, mint némi-nemű hadi faltörővel... Imhol ekként tőn véllem az én nyájas-kedves ángliussom. Ezt mondván, a’ szépséges társ ollyan derekassan viselkedék, hogy sortűz keletkezék, kin a’szegén tudatlan Berta kejálta: - Jaj, húgom, megjöttek az angyalok! Ollyan szép a’ muzsikájok, hogy nem hallok, fénylő salygások ollyan lángalló, hogy szemem eszvetsukódik belé. Ugyantsak réüttségbe esék a’ szerelmi örvendetesség terhe alatt, mely ugyan tombola őbenne, miként az orgonának legmagasabb hangrendjei; úgy ragyoga, miként a’ mentől szebb hajnalhasadás; úgyan ömle széllyel az ő ereiben, miként a’ leghígabb pézsma, meglazétá életinek kötelékit, általadván őket egy szerelmi gyermeknek, ki mikoron tanyát üt, nagyobb felforgató zergést tsap mindennél a’ világon. Eggy szó mint száz, Berta a’ mennyből a’ paraditsomba szálla, úgy érzé, ollyan igen jó vala néki, s ezen szépséges álombul Jánosnak ő karjaiban ébredvén fel, monda: - Miért nem Angliában mentem férjhez! - Édes szeretőm - monda János, aki soha annyi gyönyörűséget nem vallott -, énhozzám jüttél feleségül Frantziaországban, ahol még jobban értik a’ tsiziót, mert hát én férjfiú vagyok s ezer életet adnék néked, ha vóna! A szegén Berta akkora kejáltást tőn, hogy a’ fal megrendült belé, úgy szökvén ki az ágybul, mikéntha az Egyiptomi tsapásbeli szötske lett vóna. Térdre omla imádságos zsámolyára, egybenkultsolá kezit és több gyöngyöket sírt hogy nem mint a’ bűnbánó Magdolna-Mária. - Jaj, végem vagyon - monda. - Megtsalt egy ördög angyal képiben. Elvesztem, nyilván anya vagyok, szép gyermekem vagyon, magam se vagyok inkább bűnös Tenálad, Szűz Asszony! Imádd Istent, hogy irgalmazzon Ő, ha nem irgalmaznak az emberek a’ fődön, avagy engedj meghalnom, hogy ne kellessék pironkodnom férjem uram előtt! Hallván, hogy semmi rosszat nem mond őellene, János feltámada, elképedvén azon, hogy Berta ekként viselli ezen páros tántzot. De még mielőtt hallotta vóna az ő Gáborját megmottzanni, Berta hirtelen talpon terme, könyváztatta arttzal és szent haragtul égő szemmel néze rejá, ami még százszor szebbé tette őt. - Ha eggy lépést teszen felém, akkor én eggyet teszek a’ halál felé. Megragada egy asszonyi tőrt. Ollyan martzangoló vala az ő kénjának tragikus látomása, hogy János így felele: - Nem rajtad, énrajtam vagyon a’ meghalás sora, én édes szép kegyessem, kit inkább szeretek, hogy nem mint valaha szeretetend asszony ezen a’ földön. - Ha kegyelmed igen szeretett vóna, nem hozott vóna engem illyen rendben, mert inkább meghalok, semhogy hites uramnak ő szemrehányássát magamra vegyem. - Kegyelmed meg fog halni? - kérde János. - Kétség nélkül - felele.

241

- Nos, hahogy ehejt ezer döfés megölend engem, kegyelmed elnyeri majd urának botsánatát. Azt mondja majd néki kegyelmed, hogy ártatlanságára rajtaütöttek, kegyelmed bosszút állt az ő betsületiért, megölvén azt, ki megtsalta. Énnekem az lesz a’ mentől nagyobb bódogságom, ha meghalhatok kegyelmedért, minekutánna kegyelmed irtózik értem élni. Hallván ezen könnyezvén mondott nyájas szóllást, Berta elejté a’ tőrt; János ráveté magát, keblibe döfé mondván. - Ekkora bódogságot a’ halállal kelletik megfizetni! Elvágódik merevülten. Berta szólétá az ő komornáját, annyéra megijjedt. A’ vászontseléd jöve, nem kitsin vala megdöbbenése, látván egy meggyilkolt férfit a’ nemesasszon kamorájában, s a’ nemesasszon tartogatá mondván: „Mit tött, atyámfia!”, mert hogy halottnak véllé, s eszibe vövé a véghetetlen gyönyörűséget, meg azt, hogy millyen igen szépnek kelletik Jánosnak lenni, ha mindenki, még Imbert is, leánnak nézte. Fájdalmában mindent elmonda a’ komornának, sírván s iveltvén, hogy nem elég gyermeknek életit viselnie a’ szüvén, még egy embernek a’ holta is nyomja. Ezt hallván a’ szegén szerelmes erőködék megnyitni a’ szemit, de tsak a’ fejérit mutathatá, azt is aligossan. - Nemesasszony, ne iveltsünk - monda a’ komorna -, ne veszítsük el fejünket, hanem mentsük meg ezen szép daliát. Megyek, meghívom a’ Fallotte asszonyságot, hogy senki orvost, sem doktort ne avassunk be ezen titokba. Ő boszorka, s hogy nemes asszonyomnak kedvibe járjon, tsudát mível majd s béhegeszti ezen sebet, hogy meg sem tetszik a’ helye. - Eredj futvást! - szóla Berta. - Szeretni foglak s jót tészek majd, vélled ezen segétség fejiben. Elsőben is a’ hölgy és komornája elvégezék, hogy hallgatnak ezen esettül és rejtegetik Jánost minden szemek elől. Annak utánna mene a’ komorna éjnek üdején la Fallotte-ért, az úrné a’ várkapuiglan követé, mert az őrálló nem vonhatá fel a’ vasrátsot Bertának szóval adott hagyása nélkül. Berta a’ fájdalomtul ájultan lelé szép kegyessét, hiszen a’ vér szüntelen bugyogott a’ sebből. Ezt látván, Berta ivék egy tseppet ezen vérből, arra gondolván, hiszen őérette ontotta. Megilletődvén a’ nagy szerelemtől és veszedelemtől, gyönyörűséggel tsókolá ezen apródot ortzáján, békötözgeté sebit, miközben könyveivel fereszté, mondván néki, ne haljon meg, s hogy igen erőst szeretni fogja, hogy életben tartsa. Jegyezzük, hogy Bertát igen megragadá annak megesmérése, mekkora különbség volna egy illyen ifiú, fehér, pölyhös virágzó legén között, aminémű János, másrész szerént egy Imbert-féle vén szőrös, rántzos ember között. Ezen külömbség eszibe juttatá, melly külömbség volt vóna a’ kettejük adta szerelmi gyönyörűség között is. Ezen emléktül zamatosíttatván, az ő tsókjai ollyan mézédesek löttenek, hogy János megújula belé, tekéntete megerősödék, látható Bertát, kitől botsánatot kért gyenge szóval. De Berta megtiltá, hogy ne beszéljen, míglen la Fallotte nem jövend. Mindketten tehát azzal fogyaszták idejöket, hogy szemökön által szereték egymást, mert hogy Berta szemiben merő sajnálat vala, már pedig ilyetén környülállásban a’ veleérzés a’ szerelemnek édes eggytestvére. La Fallotte vala púpos asszon, erőssen gyanosíttaték hogy varázslattal foglalatoskodik, hogy el-eljárogat a’ boszorkán-bálra, seprő hátán nyargallván, amiként az ördöngős asszonyok szokták. Némellyek láták amint felkantározá a’ seprőjét a’ lóállásban, amelyik, miként tudva vagyon, a’ házaknak szenny-tsatornája megett szok lenni. Igazán szólva, valának néki gyógyétó titkai és némi-nemű igen jó szolgálatokat tesz vala a’ hölgyeknek és uraknak annyira, hogy tekélletes békességben éldegéle, nem adván ki lelkit a’ farakáson, hanem tollas nyoszolyán, mert hogy szakajtószám halmozá egyben a’ tallérokat, jóllehet az orvosok gyötrék őt, mondván, hogy mérget árul, ami igaz is vala, miként ezen históriából is meglátjuk majd. A 242

vászontseléd és la Fallotte jövének egyazon szamár hátán, annyéra sietvén, hogy még nem vala öreg nappal, mire a’ kastéllba megérkezének. Monda a’ vén púpos a’ kamorába lépvén: - No mi a’baj, gyermekeim? Ez vala az ő szava-járássa, mert bizodalmas vala a’ nagyfejőekkel, kiket igen kitsinnek vallott. Felraká a’ pápaszemit, megnézegeté igen igyessen a’ sebet és monda: - Szép véretske, babám; kegyelmed belekóstolt. Jól vagyon, kívül vérzett. Ezt mondván, megmosá a’ sebet finum spongiával, a’ dámának és a komornának orrok előtt, kik fojtott lélegzettel lesték. Mingyárást megmondá la Fallotte doktori képpel, hogy a’ nemes úrfi nem hal bele ezen szúrásba, ámbátor - folytatá a’ kezit vizsgálván -, ezen éttzaka eseménye mián erőszakos halállal kelletik halnia. Ezen kéz-jóslati szententzia igen megdöbbenté Bertát és a’ komornát. La Fallotte ada sürgős rendelést és igére, hogy éjjelre rejá újra jön. Ekként gondozá a’ sebet vaj két hétig, éjten-éjjel eljövén oda titokban. A’ kastéll népének monda a’ komorna, hogy Rohan Sylvia küsasszon veszedelemben vagyon a’ hasán való daganag mián, melly dolgot titokban kelletik tartani a’ nemesasszon kedviért, kinek ő unokahúga. Mindenki beérte ezen szóbeszéddel, kiki váltig mondogatá és másoknak továbbadá. A’ jámbor emberek azt gondolják majdan, hogy a’ kórság vala igen veszedelmes. Ej dehogy! A’ meggyógyulás vala kárhozó, mert valamint erősebb lött János, annál gyengébb lött Berta, annyira gyenge, hogy önként esék bele azon paraditsomba, amellybe János vonta vala. Röviden szólva annyit szereté, és még annál is többet. De az ő örömében eggyre kénozák La Fallotte félelmetes igéi, gyötré az ő mélységes vallása, rettegé Imbert uraságot, akinek kételen vala megírnia, hogy gyermekteherbe ejtette volna, s ezzel megtértekoron kedveskedik majd néki. Persze ehejt nagyobb vala a fillentése, mint a gyermeke. A’ szegén Berta kerülé Jánost azon a’ napon, mikoron ezen álnok levelét megírta, merthogy telesírta az ő keszkenőjét. Látván, hogy felé nem néz, holott ő nem lakott vala jól, amiként a’ tűz nem elégszik meg a’ fával, kibe egyszer beleharapott, hát azt gondolá, hogy Berta gyűlöli, s ő is sokat könyvezett. Estére kelve Berta észbenvevé könyveinek nyomain, hogy sírt, bátor megtörölte vala szemit, megilletődék és megmondá néki fájdalmának okát, megvallván egyben a’ jövendő mián való rettegésit, megbizonyítván őneki, melly igen hibáztak vóna mind a ketten, s ollyan szép, keresztényi, mennyei könnyekkel és szomorú szóllásokkal ékesített beszédet ada elejbe, hogy Jánost szüve legmélyén találta az ő kegyessének hüte. Ezen szerelem, kivel egyigyű megbánás társult, a’ vétekben való ilyetén nömösség, a’ gyengeségnek és erőnek ezen keveréke még a’ tigrist is megjuhásztatta és kezessé tötte vóna, amint a’ régiek mondák. Ne tsudállyátok hát, hogy János kételen vala nemessi szavát kötnie arra, hogy megfogadja Bertának szavát, bárminémű parantsolattyát, avégre hogy megmentse őt ezen a’ világon s a’ másikon is. Hallván a’ belehelyhezett bízodalmat s látván nem-gonosz mivoltát, Berta János lábai elé borula s megtsókolá őket. - Kedvesem, kit kételen vagyok szeretnem, jóllehet ez halálos bűn, te, aki ollyan igen jó vagy, annyira irgalmas a’ te szegén Bertád eránt: ha azt akarod, hogy ő mindig édességgel gondoljon rejád s meg akarod szüntetned az ő sírásának zuhogó patakját, kinek kútfeje ollyan kedves és kellemetes - bizonságul engedé egy tsolkot oroznia. - János - kezde annak utánna újfent -, ha azt akarod, hogy az én mennyei gyönyörűségeimnek, angyalok muzsikájának és szerelmi illatnak emléke ne nyomja lelkem, hanem vigasztallyon gonosz napjaimban, tedd meg azt, kit a’ Szent Szűz megporontsolt, hogy rendeljek néked. Ő megjelent álmomban, és én könyörgék Hozzá, hogy világosétana meg a’ jelen esetre nézvést. Mert én kértem, hogy jöjjön, s meg is jött. Ekkoron megmondám az én iszonyatos gyötrelmeimet, kikben vagyok, reszketvén a’ kitsikéért, ki immáron mozog, meg az igaz attyáért, aki a’ másiknak irgalmára vagyon 243

szolgáltatván, s szörnyű halállal vezekelhetne az atyaságért, mert la Fallotte alkalmasént tisztán látott a’ jövendő életbe. Ekkoron a’ szép szűz monda nékem mosolyogván, hogy a’ Szenteggyház tartogat számunkra bűnbotsánatot, hahogy követtyük hagyásit; hogy mi magunknak kelletik szereznünk magunknak a’ pokol tüzét, jókor meglakolván, mielőtt a’ Menny megharagudna, annak utánna mutata nékem egy hozzád hasonló Jánost, de az ő gunyája ollyan vala, aminéműt néked kellene viselned, aminéműt viselni fogsz is, hahogy örökös szerelemmel szereted a’ te Bertádat. Ekkoron János erősgeté néki az ő engedelmességit, felemelé a’ fődrül és igen-igen tsókolá. A’ szegén Berta megmondá néki, hogy az a’ gúnya nem egyéb, hanem szerzetessi köntös, s könyörge hozzá, igen remegve, hogy kérése talántán megtagadtatik - legyen baráttá, megvonulván a’ Tours várossán túl való Marmoustiers-be, s megesküvék hitire, hogy adand néki egy utolsó éttzakát s annak utánna nem leszen többé sem az övé, sem senki másé ezen a’ világon. Ennek jutalmául évről évre eljöhet hozzá eggy napra, hogy látná a’ fiát. János, kit az ő esküvése kötött, megigéré, hogy szerzetessé leszen kegyessének kévánsága szerént, s monda, ez szerrel hívséges marad őhozzá, nem leszen egyéb szerelmi örvendezése azon felyül, amit az ő mennyei társalkodásában kóstolt, s élni fog ennek édes emlékeiből. Hallván ezen nyájas szóllásokat monda Berta, bármelly nagy az ő vétke, bármit tartogat számára az Isten, ezen hóra mindent viselhetővé teszen néki, mert úgy gondollya, nem is embernek adta magát oda, hanem angyalnak. Lefeküvének hát ő fészkökben, amelyben az ő szerelmök kikölt, avégre, hogy utolsó istenhozzádot mondjanak szépséges virágainak. Hinnünk kell, hogy Cupido uraság keze vala ezen innepben, mert soha sehol a’ világon nem vett asszonyi állat ehhez fogható gyönyörűséget, sem férjfi nem volt illyen igen bódog. Az igaz szerelemnek tulajdona azon lelki egybentsengés, mely szerént valamint többet az eggyik ad, annál többet veszen a’ mástul, és viszontag, miként a’ mathematicának egynémely eseteiben, ahol a’ dolgok önnön-magoktul megsokszorozódnak, végtelenségig. Ezen dolgot nem lehet megmagyarázni a’ kevés tudományú embereknek másként, hanemha megmutatván nékik a’ Velentzei tiköröket, mellyekben eggyetlen alak ezerszeressen megjelenik. Szakasztott szinte ekkép sokszorozódnak két szeretőknek szívökben a’ gyönyörűség rózsái eggy átölellő mélységben, kin tsudálkodnak, hogy annyi örömöt elbír és semmi meg nem szakad belé. Berta és János szerették vóna, ha ezen éttzaka utolsó lett vóna életökben, s mikoron ájulás bággyadtsága ömle széllyel ereikben, azt gondolák, a’ szerelem elvégzé, hogy elviszi őket eggy halálos tsóknak a’ szárnyain. De jó rendben valának, ezen véghetetlen sokszorozódás ellenére. Másnap Sylvia küsasszonnak el kelle utaznia, mert hogy Bastarnay Imbert úrnak megtérése közel vala. A’ szegén leán elbútsúzék nénnyétül könyveivel és tsókjaival elburítván őt; tsupa utolsó tsók vala ez, ezen utolsók elhúzódának mind vetsernyéiglen. Ekkoron kételen vala elhagyni őt, s el is hagyá, bátor szüvének vére fagyott meg belé, miként a’ húsvéti gyertyáról letsepegő viaszk. Igéretihez híven Marmoustiers-be mene, ahová a’ napnak tizeneggyedik órája táján lépett be, s felvéteték a’ noviciussok számába. Bastarnaynak azt mondták, hogy Sylvia elment vóna a’ mylorddal, melly szó anglius nyelven urat jelent, s ekként Berta nem hazudott ezt mondván. Nagy vala férjének öröme, mikoron Bertát deréköv nélkül látta, mert hogy nem viselheté immáron, ollyan igen temérdek lött vala. Ezen örömmel kezdetik a’ szegén Bertának ő martiromsága, mert ő nem igen értett a’ tsaláshoz és minden hamis ige után mene a’ térdeplőhöz, vért vízzé sírván szemivel, könyörgésekben ontá ki lelkit és ajállá magát a’ paraditsomi szentek őnagyságoknak. Történék, hogy igen erőst kejáltván Istenhez, az Úr meghallgatá, hiszem Ő mindet meghall, meghallgattya a’ vízben görgő köveket, a’ nyögő 244

szegényeket, s a’ levegőégben röpködő szúnyogokat. Ezt tudnotok kelletik, másként nem adtok majd hitelt annak, ami megesett. Isten meghagyá Mihály arkangyalnak, hogy szerezne ezen vezeklőknek a’ Földön való poklot, avégre, hogy majdan igyenest a’ paraditsomba kerüllyenek. Szent Mihál szálla tehát a’ Mennyekből a’ poklok tornátzához, általszolgáltatá ezen hármas lelket az ördögnek, mondván neki, hogy szabad gyötörni őket végnapjukiglan. Megmutatá néki Bertát, Jánost s a’ gyermeket. Az ördög, aki Istennek szent akarattya mián minden gonosznak urasága, monda az arkangyalnak, hogy a’ mondott követséget végbe viszi. Ezen mennybéli parantsolat korán idealatt minden a’ szokott kerékvágásban halada. A’ szépséges Bastarnay asszon adá Imbert úrnak a’ világ legszebb gyermekit, egy rózsából és liliomból való fiat, ki nagy értelmű vala, miként egy küsded Jézus, nevetős és hamiskás, akártsak némi-nemű pogány Ámor, napról napra szebbült, míglen viszontag az idősb majomi ábrázatot kezde ölteni, aminémű az attyáé volt, kire mindenkép kezde hasonlítani. A küssebbik vala fénylő, miként a’ tsillag, édes attyára s annyára ütött, kinek testi-lelki tekélletessége szülte a’ ritka kellemetességeknek és tsudás eszességnek ezen keverékit. Látván a’ test és lélek ezen sajátképpen való eggyesülésének örök tsudáját, monda Bastarnay, hogy lelkiüdve árán szeretné, ha az ifjabbikból tsinálhatnák az idősbiket; hogy majdan a’ királ pártfogását kéri ezen igyben. Berta nem tudá, mitévő legyen, mert hogy imádá Jánosnak ő gyermekit, a’ másikat meg tsak gyengén szerethette, mindazáltal őt pártolta a’ jámbor Bastarnay gonosz szándoka ellen. Berta belenyugovék a’ dolgok folyásába, megövezé a’ lelkiesméretit hazudsággal, azt gondolá, minden baj elmúlt, mert hiszen tizenkét esztendők múltanak el immáron, egyéb nem zavará hanem a’ kétség, amely hébe-hóba megmérgezé az ő örömit. Kötött hütéhez híven minden áldott esztendőben a’ Marmoustiers-i barát, kit senki nem esmért a’ komornán kívül, jöve egy teljes napot tölteni a’ kastélban, hogy lássa az ő fiát, ámbátor Berta több ízben esedezett János fráternek, hogy mondana le az ő jussáról. De János monda néki a’ gyermekre mutatván. - Te látod őt az esztendőnek minden napján, énnekem tsak eggyetlen eggy napom vagyon. Ezen szóllásra a’ szegény anya eggy árva szóval sem tudott felelni. Néhány hónappal annak előtte, hogy Lajos utolszor lázadt fel attya ellen, a’ gyermek immár tizenketted esztendejének sarkára lépett, jövendő nagy írástudó látszék ki belőlle, annyira értett minden tudományokhoz. Soha se vót az agg Bastarnay bódogabb az ő atyasága mián, s elvégezé, hogy magával viszi fiát a’ Burgundiai udvarba, ahol Károl hertzeg megigérte vala, hogy ezen szerelmes fiát olyatén poltzra emeli, amelyért fejedelmek irigylik majdan. Ő tudniillik szerette a’ nagyeszű embereket. Látván a’ dolgoknak ilyetén rendjét, az ördög elérkezettnek itélé az üdőt, hogy a’ gonosszat megtökélje. Fogá az ő farkát, s mindenestül ezen bódogságra rátsapott vélle, a’ jeles módra, hogy mindeneket a’ maga kéje-kedve szerént kavargasson.

III. BERTÁNAK Ő RETTENETES BŰNHŐDÉSE, A’ MONDOTTNAK MEGVEZEKLÉSE ÉS BOTSÁNATI ÁLLAPOTBAN VALÓ HALÁLA Bastarnay asszonnak komornája, ki is akkoron vaj harmintzöt esztendüs vala, beleszerete az uraság eggyik fegyveres emberibe, s elég bolond vala megengednie, hogy egynehány kenyereket szedjen az ő kementzéjiben, annyéra hogy keletkezék őbenne némi-nemű természetes daganag, mellyet ezen a’ vidéken némi-nemű pór-parasztok kilentz hónapos vizikórságnak mondanak. Ezen szegén asszon könyörge az ő jóságos úrnéjához, szóllana egy jó szót a’ nagyságos úrnak, hogy készerítené ezen gonosz embert betetőzni az oltár előtt, amit az ágyban 245

megkezdett vót. Bastarnay asszon könnyűszerrel megnyeré ezen grátziát az uraságtul, mely dolgon a’ komorna igen örüle. Ámde az agg bajnok, aki mindétig pokolian goromba vala, elhivatá az ő hannagyát az ő széke elibe, fejére olvasá tanáltsát, ajállván néki akasztatás alatt, hogy vegye feleségül a’ komornát; ezt a’ hannagy inkább szereté, többre tartván az ő nyakát, hogy nem mint a’ békességit. Bastarnay megidézé a’ komornát is, azt tartván, hogy a’ háznak tisztességiért őrajta is el kelletik nótáznia némi-nemű szemen-szedett káromkodással tzifrázott, szörnyen szólló kifakadásokkal ékes létániát, megfenyegetvén őt ijjesztésképp azzal, hogy nem megyen férjhez, hanem a’ tömlötz árkába vettetik. A’ komorna azt hivé, hogy a’ nemes asszon szeretné őt eltenni lábalól, avégre hogy ővélle sírba szállana az ő édes fiának születési titka. Mikoron tehát a’ vén majom az artzába lobbantá sértegető szóllásait, mondván, hogy bolond ember az, ki szajhát tart a’ házában, azt felelé néki, hogy ő tökkel ütött bolond bezzeg, mert hát az ő felesége immáron nagy üdő olta meg vagyon szajhásítván, egy baráttal pedig, melly dolog katonaemberre a’ mentől gonoszb sor. Vegyétek eszetekbe a’ legvadabb égiháborut, mellyet valaha láttatok, s akkoron is tsak gyenge képetek leszen azon lombos haragról, melyre fakadt az agg ember, mikoron szüvének azon tájára tsaptak, ahol hármas élet vala. Torkon ragadá a’ komornát és menten meg akará ölni. A’ komorna az igazában bízván, kibontogatá a’ hogyant és miértet, és monda, hogy ha nem hiszen őneki, bizhat önnön füleiben, tsak bújjék el azon a’ napon, mikoron dom Sacchez János Marmoustiers-béli perjel jövend. Majtég meghallja akkoron az atyának beszédit, aki megvigasztalódik évi böjtjéért s megtsókolja az ő fiát eggy napon az egész esztendőre. Imbert monda ezen asszonyi állatnak, hordja el irháját a’ kastéllból, mert ha igazat mond, szinte úgy megölné, miként ha hazugságot szólt vóna. Egy szempertz alatt ada néki száz tallérokat meg az emberit, lelkökre köté mindkettejüknek, hogy ne igen hállyanak meg Touraine-ben, s nagyobb bizonság végire vezettetének a’ mondottam Bastarnay úrnak egy hannagyátul Burgundiába. Tudósítá az ő feleségit az ő elutaztukról, mondván, hogy ezen komorna rohadt gyümölts, jónak vallá kitenni a szűrit, de adott néki száz tallérokat, a’ legénnek pedig szerze állást a’ Burgundiai udvarnál. Berta tsudálkodék, hallván hogy az ő komornája a’ ház kivül volna, s nem bútsúzott el tőlle, úrnéjátul. Ámde szót se szólt. Hamarost azomban kijuta néki egyéb fejtörésből, öreg félelem gyötré, mert az uraság viselkedése megváltozott, kezdé egybevetni az idősb fiának artzvonásit a’ magáéval; ámde az ifjabbikon, akit annyira szeretett, nem lele semmit az ő orrábul, sem a’ homlokábul, sem semmibül. - Mindenestülfogván rejám ütött, - felele néki Berta, hogy az ura erről példálózék. - Nem tudja-é kegyelmed, hogy a’ tisztes tsaládokban a fiókokat tsinálják a’ férj meg a’ feleség, majd kiki sorjában, majd egyetemben, mert hogy az anya elegyíti az ő lelki szusszát az apa életszeszivel. Némi-nemű orvosok hánnyák magokat, hogy láttak vóna sok gyermekeket, kik úgy termettek, hogy sem az apa, sem az anya képmássa nem vala rajtok, azt mondván, hogy ezen mystériumokat tsupán Istennek történetes akarattya intézi. - Ejnye, be tudós löttél, - felele Bastarnay. - De én, a’ tudatlan, úgy gondolom, hogy ha egy gyermek egy szerzetes-barátra hasonlítana... - Talántán a’ barát tsinálta? - monda Berta, félelmetlen az ura artzába nézve, ámbátor jég futa végig vér helyett az erein. A’ jámbor azt gondolá, hogy alkalmasint megtsalatott, átkozá a’ komornát, de annyival inkább égett a’ vágytul, hogy bizonságot szerezzen. Hogy a’ dom Jánosnak kijáró nap közelgett, Berta, akiben gyanuper ébredett azon beszéd mián, írta néki, hogy ebben az esztendőben ne jöjjön, majd megmondja néki az okát. Annak utánna mene Loches-ba megkeresni la Fallotte asszonságot, hogy vinné el a’ levelet dom Jánosnak, azt tudván, hogy ez üdő szerént semmi baj nintsen. Annyival inkább örüle, hogy írt a’ perjelnek, mert hogy Imbert úr, aki egyébkoron 246

szintazon napra, mikoron a’ szegén barát esztendei ünnepét ülé, a’ Maine-vidékre szokott vala utaznia, holott valának nagy dominiumai, ezúttal honn marada, felhozván Lajos hertzegnek attya ellen való lázadását, ki is annyira búnak eredt emiatt, hogy belehalt, miként tudván vagyon. Ezen okvetés ollyan jeles vala, hogy Berta nyugodt lélekkel feküdt le. A hagyott napon a’ perjel tsak megérkezék. Berta elsápula meglátván őt s kérde, hogy nem kapta-é meg az izenetét. - Miféle izenetet? - kérde János. - Elvesztünk hát, a’ gyermek, te meg én - felele Berta. - Hogy-hogy - kérde a’ perjel. - Nem tudom - felele -, de imhol, elérkezett a’ végnapunk. Tudakolá szerelmes fiátul, hol vóna Bastarnay uraság. A’ fiú mondá, hogy az attyát külön követ Loches-ba szólétá s tsak vetsernye tájban térne meg. Ezen János ott akara maradnia, ővélle meg a’ drága gyermekkel egyetemben, kegyessének akarattya ellen, megjuhásztatván őt, hogy tizenkét esztendő múltán semminémű szerentsétlenség nem eshet, mert annyi múlt vala el az ő gyermekök Karátsonya olta. - Azokon a’ napokon, amellyeken meg szokták innepelni a’ felyül megmondattatott éttzakáknak emléköket, a’ szegén Berta a’ kamorájában szokott vala lenni a’ szegény baráttal mind vatsoráiglan. De ezúttal a’ szeretők igen sietének Bertának ő aggodalma mián, kik dom Jánost is meglepték, mihelyen az ő kegyesse elébe szemelte őket, ez okon hamarost megebédellének, ámbátor a’ Marmoustiers-béli prior vigasztalá Bertának szüvét, felhozván az Eggyháznak privilégyiumát, s hogy Bastarnay, aki nintsen immáron az Udvarnak grátziájában, nem igen mer egy Marmoustiers-béli tisztvisellő ellen törnie. Hogy az asztalhoz ültenek, fiatskájok történet szerént játszadozék, annyának többszöri kérésére sem akará abbanhagynia, mert kerenge az udvaron, egy szépséges spanyol ménen nyargallván, kivel Burgundiai Károl megajándékozta vala Bastarnayt. S miért hogy az ifiú legének szeretik öregbíteni magokat, nemes inasok az apródokat, apródok a daliákat mímelvén, a’ legénke is mutatni akará az ő szerzetes attyafiának, hogy immáron melly nagy ember. Ugyan ugratá a’ mént, miként balhát a’ lepedőn, s nem akará alább adni, hanem ha öregnek vallják őt pántzéljában. - Had tegyen a’ kedve szerént - monda a’ barát Bertának. - A’ rakontzátlan gyermekekből gyakran erős akaratú emberek válnak. Berta aprókat eddegéle, merthogy a’ szüve dagadozék, akártsak vízben a’ spongia. Az első falatoknál a’ barát, ki igen tudós vala, éreze gyomrában némi-nemű kavargást, szájpadlásán pedig méregnek kesernyés tsípését, melly dolog azon gyanúpert kelté benne, hogy Bastarnay uraság étetőt adott vóna nékik. Még mielőtt ez bizon vala előtte, Berta immáron evett. Hirtelen a’ barát felfordétá az abroszt, s vete mindent a’ kementzébe, megmondván Bertának ő gyanúját. Berta hálát ada a’ Szent Szűznek, hogy az ő fia annyira vadul játszadozék. Nem veszté el dom János a’ lelkit, de felébrede az ő hajdani apród-mestersége, az udvarba terme, levevé fiát a’ ménről, hátára kapott, s repült a’ mezőn ollyan sebest, hogy hulló tsillagnak nézted vóna, látván, miként vágja a’ sarkantyút a’ mondott ménnek szügyibe, hogy szinte felhasétá, s ollyan hamarost ott vala Loches-ban la Fallotte-nál, hogy az ördeg se hamarébb. A’ barát két szóban bészámola la Fallotte-nak az ügyről, s kéré, adna néki ellenmérget. - Jaj - monda a’ varázsló asszon -, ha tudom, hogy kegyelmed számára vagyon a’ méreg, inkább engedtem vóna a’ torkomba szalajtani a’ dákosnak hegyit, mellyel fenyegettek, s odadtam vóna életemet, hogy megoltalmazzam Isten emberének meg azon asszonyi állatnak életit, kinél kedvesb nem virágzott ezen a’ földön; mert én drága atyámfia, tsak ezen kis ellenmérgem vagyon ezen üvegetskében. 247

- Elég-é az ő számára? - Elég, de indullyon kegyelmed hamarost - monda az aggnő. A’ szerető még sokkal gyorsabban tért meg, hogy nem mint jött vala, annyéra, hogy a’ mén megdögle alatta az udvarba érvén. Mene a’ kamorába, ahol Berta, végóráját érezvén, tsókolá fiát s vonagla miként gyík a’ tűzben, eggyet sem kejáltott önnönmagárul, hanem a’ gyermekről, aki Bastarnay haragjának martalékául marad, s ezen kegyetlen képpen elfelejté kínjait. - Vedd bé - szóla a’ barát -, az én életem már meg vagyon mentve. Dom Jánosban megvala azon büszke bátorság, hogy ezen igéket nyugodt ábrázattal mondá, ámbátor a’ halálnak karmait érezé a’ szüvében. Alighogy Berta ivutt, a’ perjel holtan leomla, minekutánna megtsókolta vóna a’ fiát, s nézé az ő kegyessét, szeme el nem fordulván, utolsó lehellete után sem. Ezen tekéntettül elhüle Berta, miként a’ márvánkő, s annyira megrettene, hogy mereven marada a’ halottnak lába előtt, szorongatván síró kisfiát, miközben az ő szöme száraz vala, akártsak a’ Veress Tenger, mikoron Mózes báró általvezeté a’ hébereket azon. Bertának úgy tetszék, hegyes követskék görögnek szempillái alatt. Imádjatok érte, irgalmas lelkek, mert soha asszonyi állat annyit nem szenvedett, mint ő, mikoron ráeszmélle, hogy a’ kegyesse megmentette az ő életit a’ maga életinek árán. Fiának segétségével őmaga tevé a’ barátot a’ vetetlen ágyba, lábra egyenesedék, imádkozék ő fiával egyetemben, kinek megmondá, hogy ezen perjel az ő igaz édesattya. Ezen rendben várá ő balsorsát, a’ balsorsa bé is teljesedék, merthogy tizenegy óra tájában jöve Bastarnay megtudá a’ vasrátsnál, hogy a’ barát megholt, felesége meg a’ gyermek nem, s látván hogy a’ szépséges mén felfordult. Ekkoron dühös kévánság hajtá, hogy megölje Bertát meg a’ barátnak ő fiát, s eggyetlen szökkenéssel fenn terme a’ garáditson. De hogy látá a’ halottat, kiért a’ felesége és a’ fiú szakadatlan mondának létániákat, fülöket meg se mottzantván az ő mentől dühösb pörölésire, szemöket meg sem rebbentvén az ő hadonászó fenyegetőzésire; nem vala immáron bátorsága elkövetni ezen setét bűnt. Hogy első tüze elpuffadt, nem tudá, mitévő legyen, járkálla a’ teremben, miként a’ kótyagult, kit vétken kaptak rajta, annyéra haséta belé a’ barátért mindegyre mondott imádság. Az éttzaka sírással, nyögéssel és imádkozással telt el. A nemesasszon szigorú parantsára, a’ vászontseléd elment vala Loches-ba vásállani néki nemes küsasszonyi ruhát, szegén fiatskája számára meg lovat és tsatlóssi fegyverzetet; amit látván, Bastarnay uraság igen álmola. Ekkoron hivatá a’ nemes asszont s a’ barátnak fiát, de sem a’ fiú, sem az anya nem adának feleletet, hanem kotorászának a’ vászontseléd vette holmikban. Bertának hagyására ezen vászontseléd megtsinállá a’ nemesasszon háztartásának számadását, elrakosgatá gúnyáit, gyöngyeit, násfáit, gyémántköveit, amiként ezen dolgokat elszámollyák, mikoron özvegy lemond a’ jussairól. Berta hagyá még, hogy raknák az egészre az ő alamozsna-tartóját, hogy a’ tzeremónia tellyes legyen. Ezen készülődés híre elterjede a’ házban, mindenki látta akkoron, hogy a nemesasszony elhaggya a’ házat, mely dolog szomorúságot kelte minden szüvekben, sőt még egy küsded kuktának a’ lelkiben is, ki azon a’ héten jütt vala és sírt, mert hogy a’ nemesasszony már szólt hozzá egy kegyes igét. Megrémülvén ezen készületeken, jöve az agg Bastarnay a’ nemesasszony kamorájába, úgy lelte ahajt János holtteste felett sírtában, mert már a’ könnyek megjüttek vala. De Berta megszárétá őket, mikoron meglátá a’ férje urát. Az ő teméntelen kérdésire felele kurtán az ő vétkinek megvallásával, megmondván, miképpen tsalatott volna meg; miképpen szúratott vóna agyon a’ nemes inas, meg is mutatá a’ holton a’ tőrnek sebét, millyen hosszan tartott az ő gyógyulása; annak utánna Berta eránt való engedelmesség s az emberek meg Isten előtt való vezeklésképpen szerzetesnek ment, elhagyván szép daliai életit, hagyván az ő nevit kihalni, melly dolog kétség nélkül rosszabb a’ halálnál: miképpen ő, bosszút állván a’ férje betsületiért, gondolá, hogy az Úristen sem tagadott vóna meg eggy napot az esztendőben ezen baráttul, 248

hogy látná az ő fiát, kiért mindent feláldozott; hogy nem akarván egyetemben élni egy gyilkossal, elhaggya a’ házat marhástul-mindenestül; tovább, hogy ha a’ Bastarnayi betsületen folt vagyon, hát maga hozta önnön magára a’ szégyenséget, nem ő, Berta, hiszen ezen szerentsétlenségben ő a’ mentől jobban intézé a’ dolgokat; végezetül megtoldá azon fogadalmával, hogy megyen hegyen-völgyön által, ő meg a’ fija, míglen mindenért meg nem vezekelt, mert hogy ő tudja, miként kelletik vezekelnie mindenért. Hogy ezen szép szóllásokat elmondta vóna nömösséggel és halovány ortzával, kézen fogá a’ fiát és mene ki mélységes gyásszal, fenségesb szépséggel, hogy nem mint Hágár ifjasszony, mikoron el-kimene Ábrahám pátriárkának ő házábul, s ollyan büszkén, hogy mind a háznak népe térdre burula, s öszvetett kézzel könyörgének hozzá, mint a dús Bódogasszony képin. Szánalmas dolog vala látni, miként követé bámész képpel a’ síró Bastarnay uraság, ki átallá ő bűnét, és kétségbe vala esvén, akártsak a’ halálra szententziázott és a’ vesztőhelyre vezetett ember. Berta siket vala minden kérésire. Úgyan el vala keseredvén, hogy a’ vasráts le lévén botsátva, sietteté léptit, hogy kimenne a’ kastéllból, nehogy hirtelen fel találják vonni; ámde senkinek nem vala se bátorsága, se oka erre. Berta leülepék az árok szélire mind a’ kastéll népinek szeme láttára, kik könyváztatta ortzával esedezének, hogy maraggyon. A’ szegén nemes úr álla, keze a’ vasrátsnak lántzán, olyan némán, miként a’ kapu felett való kőszent, látá, mikép Berta hagyá az ő fiának lerázni a’ saruinak porát a’ híd úttyára, avégre, hogy semmije ne légyen a’ Bastarnayéktul, maga Berta szinte ekkép míele. Annak utánna komor kézintéssel mutatá az ő fiának Bastarnay urat, igyen adván fel a’ szót: - Gyermek, imhol ez gyilkolta meg atyádat, a’ szegén perjelt, miként tudod. Ámde te ezen embernek a’ nevit kaptad. Azon leszel, hogy visszaadd néki, amiként itt hagyod a’ port, mellyet sarud a’ kastéllban vett fel. Az ő házában vett táplálékkal is elszámlálunk majd Isten segedelmivel. Hallván ezen zokszókat, az agg Bastarnay örömest a’ feleséginek engedett vóna egy egész monostornyi barátokat, tsak el ne hagyja ő meg az ő tsatlóssa, ki arra lenne termett, hogy házának betsületfenntartója legyen. Ott marada, fejit a’ lántznak támasztván. - Démon, - szóla Berta, nem tudván, mi vóna annak a’ lelkin -, meg vagy-é elégedve? Már most szálljon ezen romlásra Istennek, a szenteknek és angyaloknak segedelme, kikhez annyit könyörögtem! Bertának szüve hirtelen megtelt szent vigasztalódással, mert hogy a’ Nagy-Monostornak lobogós serege éppen bekanyarodék egy dűlőútnak fordulóján és megjelenék, az őket késérő eggyházi énekek úgyan tsendülének, mint mennyei szózat. A’ barátok, megtudván szerelmes perjelöknek bűnös kéztől eredő holtát, jövének búltsú-menettel fogadni az ő testit, az eggyházi törvénszék segétségével. Ezt látván, Bastarnay uraság alig ért rá szedelőzködni az ő fegyveres embereivel s kimenni a kis kapun, Lajos hertzeg felé indulván, s mindent gazdátlan hagyván. A szegény Berta fia megett a’ nyeregben ülvén megérkezék Montbazonba Isten-hozzádot mondani édesattyának, mondván néki, hogy belehal ezen tsapásba. A’ rokonsága vigasztalá, azon erőködvén, hogy erősítsék szüvét, de nem ejthették módját. Az agg Rohan uraság ajándékoza az ő unokájának szép fegyverzetet, s monda neki, hogy nagy vitézi tetteivel annyi dütsőséget és betsületet szerezhet, hogy megforgathattya édesannyának vétkit örök érdemmé. Maga Bastarnay asszon egyebet nem plántálla édes fia lelkiben, hanem hogy a’ kárt jóvá tegye, avégre hogy megmentené őt és Jánost az örök kárhozattól. Mindketten menének hát oda, ahol a’ lázadás folyt, azon kévánsággal, hogy a’ mondottam Bastarnaynak szolgálván többet adjanak néki az életöknél. Már most a’ feltámadás tűzfészke, amint tudva vagyon, vala 249

Guyenneben, Angoulème és Bordeaux tájékán, meg a királyság egyéb helyein, ahol nyilván nagy ütközetek és tsetepáték valának a’ pártütők és a’ királyi seregek között. A’ döntő hartz Ruffec és Angoulème között ment végbe, ahol a’ fogságba ejtettek felakasztatának vagy igazoltatának. Ezen ütközet, mellyet az agg Bastarnay vezetett, Szent András havának tájában zajlott le, hét holnappal dom Jánosnak meggyilkoltatása után. Már most a’ báró tudta, hogy fel vagyon terjesztvén a’ legfelső hatalomhoz fejvételre, mivelhogy Lajos hertzegnek első tanáltsa vala. Hát mikoron emberei völgynek rohanának, hat katonák környülfogták, hogy megkerítenék. Ebből megérté, hogy élve akarják megfogni, avégre hogy háza ellen is pert indítsanak, nevét kioltsák és jószágát elkobozzák. A’ szegén nemes úr inkább akara elpusztulnia, hogy mentse meg a’ nemzetségit és megtartsa domíniumait a’ fija számára. Úgy védekezék, miként oroszlán, az is vala ő. Az ő számok ellen a’ katonák, látván hármukat holtan elterülni, kételenek valának megtámadni Bastarnayt, hogy ha nem élve, hát halva, s egyetemben nekiesének, minek utánna két tsatlóssát és egy apródját leterítették. Ezen végveszedelemben egy idegen tsatlóst, aki a’ Rohani tzímert visellé, letsap, miként az istennyila a’ támadókra, megöli kettejöket kejáltván: „Isten oltalmazza a’ Bastarnaykat!” A’ harmadik katona, aki fogta immáron Bastarnay urat, akkora tsapást vött a’ tsatlóstul, hogy el kelle eresztenie Bastarnayt, s a’ tsatlós ellen téríté magát, s a sisak rostélyán által belédöfé a’ tőrit. Bastarnay jobb pajtárs vala hogy nem mint elmenekült vóna, nem kelvén az ő háza megoltalmazójának segítségére, kit mikoron megtérítette vóna magát, sebében összeroskadni láta. Ekkoron eggyetlen buzogántsapással agyonveré a’ katonát, keresztbe kapá lovára a’ tsatlóst és a’ mezőnek vágtata. Egy kalauz vezeté a’ Roche-Foucauld kastéllba, hová belépe éjnek üdején s lelé a’ nagyteremben Rohan Bertát, aki ezen menedéket szerzé neki. De mikoron megmentőjéről levéve a’ sisakot, megesméré Jánosnak ő fiját, aki az asztal előtt kilehellé a’ lelkit, végső erőködéssel megtsókolván édesannyát és mondván: - Már nem vagyunk néki adóssai, édesanyám! Hallván ezen szóllást, az anya átölelé az ő szerelmi gyermekének testit, s véle társula örökre, mert belehalt fájdalmába, igyet se vetvén Bastarnaynak botsánatára és megbánására. Ezen szomorú eset annyira sietteté a’ szegén nemes úrnak végnapját, hogy meg sem éré a’ jó Tizeneggyedik Lajosnak trónrajutását. Alapíta mindennapi misét a’ Roche-Foucauld templomában, hova temetteté egyazon sírban az anyát fiastul, a’ nagy sírkőre rávésvén latin betűvel életöknek magasztalását. Azon tanolság, mellyet minden ember meríthet ezen históriában, igen használatos lehet életünk folyamán. Azt bizonyíttya ugyanis, hogy a’ nemesemberek gálánsak legyenek feleségeiknek ő szeretőik erányában. Ráadásul arra tanét ez a’ példa, hogy minden gyermek Istentül magátul küldetett jószág, s az atyáknak - akár igazi, akár nem - nintsen jussuk meggyilkolni őket, miként hajdanában Rómaságban egy utálatos pogán törvén mián, melly törvén nem illik a’ kereszténségbe, ahol mindannyian Istennek vagyunk gyermekei.

250

MIKÉP JÁRT TÚL A’ BÍRÓ ESZIN A’ PORTILLON-BÉLI SZÉPLEÁNY? A’ Portillon-béli fejérnép, akiről mindenki tudja, hogy Tachereau festő felesége lett, annak előtte mosóné volt a’ mondott Portillon helységben, amelyről nevit kapta. Ha netalán némellyek nem esmerősek Tours-ban, meg kelletik mondani, hogy Portillon Tours-tól völgynek vagyon a’ Loire mentiben, Saint-Cyr ódalán, ugyanannyira azon hídtól, amely a’ Tours-i székeseggyházra megyen, mint ezen mondott híd vagyon Marmoustiers-től, mert hogy a’ híd a’ mondott Portillon és Marmoustiers között futó töltésnek kellős közepin vagyon. Pedzitek-é mán? Igen? akkor jól vagyon. Hát a’ leánnak ott vala az ő mosóháza, honnét rövidke idő alatt leballaghata öblíteni a’ Loireban, s ladikon kel vala által, hogy Szentmártonba jusson, ki is a’ víznek túlsó partján vagyon, honnét elhordozgatá a’ fejérneműt Château-Neuf-be meg egyéb helyekre. Hét esztendővel elébb, hogy a’ jámbor Tachereau felesége lett, Szent János tájában, szinte elérte a’ szerelemnek korát. Nevetős leánka lévén, hagyta, tsak szeressék, de nem választa senkit a’ legének közzül, akik szerelmökkel üldözik vala. Ámbátor ott lebzselének az ablaka alatt levő mosópadnál: azon Rabelais-nak fija, akinek hét hajója úszta a Loire-t, az idősbik Jahan, Marchandeau szabó és Peccard tsetsebetse-gyáros: ő tsak járatá a’ bolondot vélök, mert előbb templomba akara vezettetni, hogy nem mint férjfiterhet vállalt vóna magára, ami azt bizonyíttya, hogy tisztes leányzó vala, amíg tsak bé nem frötskölték az erköltsit. Azon lejányok eggyike vala, akik nagyon vigyáznak, nehogy megfertőztessenek; de ha történet szerént egy ízben megfogattattanak, mindeneket szabadjára hagynak, gondolván, ha mán tisztogatni kelletik, eggyre megy, ha eggy foltot-é vagy ezeret. Nem szabad igen szigorúan megítélni ezen asszonféléket. Némi-nemű ifiú udvari uraság meglátá őt egy napon, mikoron átkel vala a’ vízen déli harangszókoron. A’ napnak verőfénye tsillogtatá tettetes szépségit, s látván őt, kérdezé, ki vóna? Egy aggember, aki a’ homokparton dolgoskodék, monda, hogy ez a’ Portillon-béli szép mosóné, kit esmérnek jóízű katzagása és tisztessége mián. Ezen keményített-rántzolt gallérú uraságnak sok nagy betsű gyoltsai és kendői valának, s elvégezé, hogy házának mosnivalóját a’ szépséges Portilloni fejérnépre bízza. Meg is állatá a’ révnél. A’ leán kedvessen fogadá köszönésit, hiszem az uraság nem vala más, hanem du Fou nemes úr, királyi kamarás. Ezen esméretség ollyan boldoggá tötte a’ szépleánt, hogy az ő tsőre mindegyre ezt a’ nevet kelepelte. Sokat beszélt errül a’ Szentmártoniaknak, s hogy megtért a’ mosóteknyőhöz, ott is beszéllt rólla jó egynihány igét. Másnap sulykolván a’ víz martján, megannyit tsatsogott rólla. Ilyeténkép több szó esett Portillonban du Fou uraságrul, hogy nem mint Istenrül a’ prédikátzióban. Már pedig ez több a’ soknál. - Hahogy annyét rázza a’ rongyot szárazon, hát még majd nedvessen! - monda egy maradozó agg mosóné. - Ejszem ha kell néki, majd ád néki ez a’ du Fou... Elsőízben, hogy ez a’ du Fou-ról nyelvellő leánzó fejérneműt vitt haza a’ palotára, a’ kamarás maga elé hívatá, laudákat és zsolozsmákat zengedeze a’ gyoltsokról, majd odalyukadt, hogy okos dolog ám illyen szépnek lenni, meg hogy a’ ropogóssat azon nyomban pengővel fizetné. A szót követé a’ tett. Azon szempertzben ugyanis, hogy a’ tselédek magokra hagyták őket, a’ kamarás sarokba szorétá a’ szépleánt, aki azt gondolá, hogy szépséges dénárokat szed ki zatskójábul, de nem mert a’ zatskóra nézni, mint ollyan leán ki röstelli, hogy salláriomot kap. - Első ízben kapok...

251

- Rögvest, babám - felele az uraság. Vagynak kik azt mondják, hogy tsak számtalan kénlódással tudta lebírni, meg hogy tsak aligossan bírta le. Mások meg azt mondják, hogy gonoszul lebírta, mert hogy a’ leán egész hadseregként robogott az úton aláfelé, jajgatást és veszikölést fújván magából, s mene a’ bíróhoz. Történet szerént a’ bíró a’ mezőn vala. A’ Portilloni leán várakozék a’ teremben az ő megjövetelire, siránkozék, mondván a’ szolgálónak, hogy megoroztatott, mert hogy du Fou nagyságos úr nem adott neki egyebet az ő gonoszkodásánál, holott a’ káptalani kanonok öreg summákat szok neki adni azért, amit du Fou nagyságos úr rabolt tőlle. Hahogy ő szerelmes vóna valakibe, hát eszes dolognak vallaná örömet adni annak, mert hát ő is örömöt venne abban. De a’ kamarás lökte, teremtettézte, nem pedig nyájassan békélgette, amikép szerinte illik, ennélfogva adós néki a’ kanonoknak ezer tallérival. A’ bíró jön, látja a’ szép leánt és kötekedni akar, de az védekező állást veszen és mondja, hogy panasszal jütt. A’ bíró monda, hogy kétség nélkül valaki lógni fog az ő keze mián, mert erős vágyakozása, hogy az ezer-eggy vitézi tetteket megtökélje érte. A’ szépleán mondta, hogy nem akarja az ő emberének holtát, hanem hogy füzessen néki ezer tallérokat, mert hogy jószánta ellen készeríttetett. - Ejh! - monda a’ bíró. - Ezen virág többet ér. - Ezer tallérok fejiben futni hagyom - felelé a’ leán -, mert mosogatás nélkül megélek belőlle. - Hát az ki ezen örvendetességet megkaparintotta, erőssen meg van-e rakva dénárokkal? kérde a’ bíró. - Bezzeg igen. - Akkor drágán megfüzet érte. Hogy híjják? - Du Fou uraságnak. - Ez változtat a’ peren - monda a’ bíró. - Hát a’ törvén? - kérde a’ leán. - A’ peren, mondom, nem a’ törvényen - vágta rejá a’ bíró. - Meg kell tudni szegről-végről, mikép esett az eset. Ekkoron a’ szépleán együgyűséggel elmondá, mikép rakosgatta volna a’ tsipkegallérokat az uraság szekrényébe, mire az játszadozék az ő tulajdon szoknyájával, s hogy ő, a’ leán, megtérítette vóna magát mondván: - Haggya abba, nagyságos úr! - Értem - monda a’ bíró -, ezen szóllást ő bíztatásnak vövé, hogy te szabadságot adsz néki istenigazában abbanhagyni. Ha-ha! A’ szép leán monda, hogy oltalmazta magát, sírván, veszikölvén, ekként hát erőszakosság forog fenn. - Hajadoni furfánt, bízgatás végire - monda a’ bíró. A’ Portillon-béli leán végezetül monda, hogy akarata ellen megragadtaték derékövinél fogván s az ágyra teperteték hanyatt, minek utánna sokat ugordott, íveltett vóna; de nem látván némünen segétséget, elvesztette bátorságát. - Jó jó - monda a’ bíró -, volt-é gyönyörűséged benne? - Nem a’ - felele. - Az én káromat tsak ezer tallérokkal lehet megfüzetni.

252

- Galambom, nem fogadom el a’ panaszodat, mert úgy gondolom, nints leán, aki másként tűrne el erőszakosságot, hanem ha szíves örömest. - Ugyan, ugyan bíró úr, kérdezze meg a’ szolgálóját, majd meghallja, mit mond! A’ szolgáló eléadá, hogy vagynak igen kellemetes erőszakosságok, meg igen gonoszak is; hogy ha a’ Portilloni leán nem kapott se gyönyörűséget, se dénárt, akkor jár néki vagy gyönyörűség, vagy dénár. Ezen bölts tanálts öreg zavarba sodrá a’ bírót. - Jacqueline - monda a’ bíró -, mielőtt megvatsorálok, szeretnék ezen kiokosodni. Eredsze hát, hozd el az öreg tűmet meg a’ veres fonalat, amellyel a’ peres zsákokat szoktuk fűzni. Jacqueline jöve s hoza egy vass-tűt, kinek a’ fokán tekélletes szépségű lik vala, meg vastag veress fonalat, már aminőt a’ törvén emberei használnak. A’ szolgáló marada állván, hogy látná a’ per visellésit, megilletődvén, akártsak a’ szépleán ezeken a’ rejtelmes szerzéseken. - Galambom - monda a’ bíró -, majtég én tartom a’ vargatűt, mellynek izéje elég tág, hogy ezen fonálvég könnyűszerrel béfűződhessék. Ha beletsúsztatod, vállalom a’ peredet s köpölt veszek rajta szép nehány garasok erejéig. Esmérem ő tsali uraságát. Ejszem a’ manapi tsatát tán jószántából megfüzeti. - Mitsoda beszíd! - szóla. - Nem láttya azt senki fija! - Miért ne, galambom? Nyájas szerrel tsak nyélbe üttyük. Majd tsúszik az ügy. A törvén megkésérti a’ sima eligazétást... - Vagy úgy! Ezt híjják hát a’ törvén nyelvin sima eligazétásnak... - Galambom, az erőszak ejszem megnyitotta az eszedet. Pedzed-é mán. - Bezzeg igen - felele. A’ furfangos bíró könnyű játékot ada a’ sértettnek, szépen odatartván a’ likat. De ahogy a’ leán be akará tolni a’ fonalat, amellyet megtsavart, hogy igyenessé tegye, a’ bíró kisség megmozdula, s a’ leán mingyárt eleve kudartzot vallott. Sejdíté a’ bírónak okvetésit, kit elibe szegeze, megnedvesété a’ fonalat, megigyenesété és mene vissza. A jámbor bíró izeg-mozog, téröl-fordól, evitzkéll-kapáll, miként szűzleán, kinek nintsen mersze; a’ kárhott fonál nem ment belé. A’ szépleán eggyre a’ liknak igazéttya magát, a’ bíró elkanyarog. A’ fonál menyekezője tsak nem akara meglenni, a’ tűfoka szeplőtelen marada. A’ szolgáló nevete, mondván a’ leánnak, hogy bezzeg jobban tudja őkelme elszenvedni az erőszakot, hogy nem mint elkövetni. Végezetül a’ jámbor bíró katzagva, a’ szép Portilloni leán sírva fakada, siratván aran tallérit. - Hahogy kegyelmed nem nyughatik helyben - monda a’ leán türelme fogytán -, nem tom béfűzni ezen szűk likba! - Látod, lejányom, ha te így tsenálod, a’ nagyságos úr nem kapott vóna le. Vedd még fontolóra, melly tágas-teres ezen tűnek kapuja, s melly szorossan zárt kelletik lenni a’ szűzleánnak. A’ szépleán, aki azt erősgette, hogy erőszak tétetett rajta, eltűnődék, miként is járhatna túl a’ bíró eszin, megbizonyítván, hogy kételen vala engedni. Hiszen mindazon szegén leánok betsülete forga a’ dologban, akik alkalmatosak az erőszak elszenvedésire. - Bíró úr, hogy az igazság meglegyen, úgy kelletik tennem, amiként a’ nagyságos úr tött. Ha nem lett vóna egyéb dolgom a’ hánykolódásnál, még most is hánykolódnám. De ő egyéb tzeremóniákkal is élt ám. - Had halljuk! - felele a’ bíró. 253

Imhol tehát a’ Portilloni kifeszíti a’ fonalat, egy viaszkgyertyához dörgöli, hogy kemény és igyenes maradjon, annak utánna a’ fonalat megfeszítvén, neki-neki szegzi a’ liknak, mellyet a’ bíró őfeléje tart, jobbra-balra billegvén. Ekkoron a’ szépleán ezernyé kedveskedést monda néki. Teszem: „Tyűh be szép kis izétske! Melly drágalátos gyüszőtske! Soha illyen szépséges kösöntyűt! Melly tettetes kétjóközi! Hadd fűzzem be rábeszéllő fonálkámat, az én szépséges madzagotskámat! Nyughass, kérlek! Ugyan bírám, szerelmem, szerelmem bírája! Ejnye no, hát nem megyen bé simán a’ fonál ezen vasajtón, ki sok fonalakat koptat el majd, mert hogy a’ fonál megfogyottan jün ki onnajt...” Ezen aztán katzaj, hiszen ehhez a’ játékhoz immár többet tudott a’ bírónál, aki fogta az ódalát, annyéra dévajságos, majomkodó, bófinta vala a’ leán nyújtván és visszakapván a’ fonalat. Ekkép tartóztatá a’ mondott bíró urat, kinek a’ tű foka a’ keziben, hét óráiglan, örökké fitzándozván, lóbálván, akár lántzát-tépte mormota. De hogy a’ portilloni leán még eggyre erőködék béfűzni a’ fonalat, már nem bírta tovább, égett a’ petsenyéje, a’ marka annyéra belefáradt, hogy kételen vala kisség pihentetni az asztal peremin. Ekkor a’ leán a’ fonalat hirtelen bétsúsztatá nagy ügyessen, mondván: - Hát ekként esett a’ dolog! - De hát égett a’ vastag petsenyém - szól a’ bíró. - Az enyim is! - így a’ leány. A’ bíró leforráztatván, monda a’ Portillon-béli leánnak, hogy majd szerit ejti okossan beszéllni du Fou nagyságos úrral, felvállalja az ügyet, mert hogy nyilván való dolog, hogy az ifiú úr akarata ellen készerítette. De némi-nemű okosságos észből tsendben igazíttya majd el a’ dógot. Másnap mene a’ bíró az udvarhoz, megkeresé a’ kamarást, elébenadá a’ szép leán panasszát, meg hogy miként mondotta el az esetet. Ezen törvényszéki panasztétel igen tetszett a’ királynak. Mert hogy az ifiú du Fou mondotta, hogy vagyon benne igazság, kérde a’ királ, ha nehéz vala az ostrom? Du Fou felelé együgyűen, hogy nem igen. Kire a’ királ viszontag monda, ezen béfurakodás ér talám száz tallérokat, a’ kamarás pedig odaadá a’ bírónak, nehogy zsugorinak ítéltessék; de monda, bezzeg a’ Portillon-bélinek igen sokat jövedelmez a’ keményítő. A’ bíró megtére Portillonba és monda mosolyogva a’ szép leánnak, hogy felvett őszámára jó száz arany tallérokat. De ha szeretné megkeresni az ezer talléroknak még hibázó részit, hát vagynak jelennen a’ királynak kamorájában némi-nemű urak, kik megesmérvén a’ pert, ajállák, hogy az ő kedvire megtoldják a’ summát. A’ szép leány nem igen vonyakodék, mondván, avégre, hogy ne kellessék többet mosogatnia, örömest mosogatná küsség az ő dolgát. Bévségessen meghálállá a’ jámbor bírónak fáradozását és megkeresé az ezer tallérokat eggy holnap alatt. Ebből származa az ő rovására sok szóbeszéd és fillentés, mert hogy a’ tíz főurak helyibe az irigyek százat koholának; holott a’ Portillon-béli leán egyéb fejérszeméllyek fonákjaképp igen tisztességes lőn, mihelyen együtt valának az ő ezer talléri. Még egy hertzeg is, ha nem óvassa le néki a’ jó tallért ötszázat, nem bódogulhat vala ővélle, melly dolog bizonyíttya, hogy megbetsülte a’ portékáját. Való dolog, hogy a’ királ elhívatá őt a’ Quinquagrogne uttzabéli magános házába, a’ Tengelitze ligetben, igen szépnek, tsintalannak lelé, vigada rajta, s megtiltá, hogy a’ poroszlók bántsák. Látván az ő nagy szépségit, ada néki Széplékyné Nicole száz aran tallérokat, hogy menne Orleans-ba megnézni, ha a Loire vize ahajt is ollyan színű-é, mint Portillonban. A’ szép leán örömest elmene, merthogy mentül küssebb gongya is nagyobb vala a’ királynál. Mikoron jöve az a’ szent jámbor, aki meggyóntatá a’ királyt végnapján s azolta szentnek avattaték, mene a’ szép leán, fejérre mosni ő lelkiösméretit őnálla, penitentziát tőn s alapíta egy ágyat a’ Tours-i Szent Lázár ispotályban. 254

Számos hölgyek, kiket kegyelmetek esmér, megsértetének önszántokbul több mint tíz uraktul, s nem alapítának egyéb ágyat hanem az önnön házukban valókat. Ezen lött dolgot el kelle mondanunk, hogy tisztára mossuk ezen leánnak bötsületit, aki mosogatá másoknak szennyesöket, s később akkora hírre-névre tett szert kedvessége és esze mián. Érdelminek bizonságát adá, mikoron férjhez mene Tachereauhoz, akit annak rendje-móggya szerént megszarvazott mindkettejüknek használatosságokra, amiként is elmondattatott fellyebb a’ Szózat históriájában. Ez megmutattya nyilván bizonsággal, hogy erővel és türelemmel meg lehet sérteni a’ törvényt is.

255

ITT MEGBIZONYÍTTATIK, HOGY A SZERENTSE MINDENKOR NŐSTÉN ÁLLAT Az időben, mikoron a’ vitézek gálánsul egymásnak kezire jártak a szerentse-próbállásban, történt Siciliában, a’ Földközi Tengernek egy sarkára kiugró, hajdan híres-neves szigeten (ezen magyarázat a’ gyengék kedviért), hogy egy dalia előtalála egy erdőben egy másik daliát, akiről lerítt, hogy frantzia ember. Ezen frantzia nyilván történet szerént mindenből kikopott vala, mert hogy gyalogszerrel mendegélt, tsatlós és kíséret nélkül, s olyan kopott vala a’ gunyája, hogy ha nem vallja fejedelmi termetit s tekintetit, közembernek tetszett vóna. Lehető dolog, hogy a’ lova kiadta páráját éhség avagy fáradtság mián a’ tengeren túlnan való partraszállás koron, honnét a’ nemesúr jött vala, bízván magát a’ jósorsra, amely Siciliában a’ frantziaföldiekre várakozék. Ez is, meg az is valóban állt. A’ Siciliai dalia viszontag, akinek neve Pezaro, Velentzei vala, ki is régen származott vala el Velentzéből, s nem igen kívánkozott vissza, mivelhogy megvetette vala lábát a’ Siciliai Udvarnál. Mivelhogy Velentzében semmi jószága nem volt vala, ifjabbik fiú lévén, hát nem adhatta magát a’ kalmárságra, s ez okon végezetül magára hagyatván a’ családtul - amely pedig igen híres-neves vala -, ezen Udvarban lakozék, ahol a’ királ igen kedvellé. A’ mondott Velentzei eggyet járogata szép spanyol ménje hátán, töprengvén magában, melly idegen volna ő ezen udvarban, hűséges barátok nélkül, s a’ jelen környülállásokban melly mustoha és áruló vóna a’ szerentse a’ segétség nélkül valók eránt. Mikoron ezen nyavallyás frantzia vitézt észben vette, mingyárást látá, hogy az még nálánál is nintstelenebb, hiszem őneki valának szép fegyverei, szép lova meg szolgái egy vendégfogadóban, ahol is dús vatsorát készítének. - Kegyelmed bizonyára messzünnen érkezik, hogy illyen poros a’ lába? - adta fel a’ szót a’ Velentzei úr. - Nem is mind az útnak pora vagyon a’ lábamon - felele a’ frantzia. - Ha kegyelmed annyét utazott, ejszem igen tudósnak kelletik lennie... - Megtanoltam, hogy ne vessek igyet azokra, kik nem törődnek énvelem; megtanoltam, hogy bármi magasra szökken olyik embernek a’ feje, az ő lába eggy színen vagyon az enyimmel. Ráadásul megtanoltam, hogy ne bízzam a’ hév időben télben, sem ellenségeimnek álmokban, sem barátaimnak szavokban. - Kegyelmed tehát gazdagabb nálamnál - szólla a’ Velentzei igen álmolván -, mert ollyan böltsességeket mond nékem, kikre sohase gondoltam. - Kiki a’ maga számadására böltselkedjék - monda a’ frantzia -, s mivelhogy kegyelmed megkérdezett, szabad vagyok kérnem azon jó szolgálatot, hogy mutatná nékem a’ Palermóba, vagy némi-nemű fogadóba vezető utat, mert imhol béköszönt az éttzaka. - Esmér-é kegyelmed némi-nemű frantzia avagy Siciliai urat Palermóban? - Nem. - Ekként hát kegyelmed nem biztos abban, hogy béfogadják? - Örömest megbotsátok azoknak, akik mondandanak: kinn tágasb. Nemzetes uram, az utat! - Magam is eltévedtem, miként kegyelmed. Keressük egyetemben. - Evégre kellenék, hogy lépést tartsunk egymással, már pedig kegyelmed lóháton megyen, magam meg gyalog-szerrel. 256

A Velentzei nyerge mögé ülteté a’ frantziát, mondván: - Ugyan, talállya ki kegyelmed, kivel vagyon? - Emberrel, nyilván. - Bátorságban érzi magát? - Hahogy kegyelmed lator vóna, igen féltenem kéne kegyelmedet - monda a frantzia egy tőrnek kagylóját a’ Velentzei szüvének illesztvén. - Teringettét, frantzia nemzetes uram, kegyelmed, úgy tetszik, nagy tudású és fínum eszű ember. Tudja meg kegyelmed, hogy jó magam a’ Siciliai udvarban otthonos főember vagyok; de magamban lévén, atyafi barátot keresek. Ejszem kegyelmed szinte azon járatban vagyon, mert szemlátomást aligha önnön sorsának testvéröttse, és nyilván rászorul sok mindenkire. - Talántán bódogabb vónék, ha mindenki énrejám szorulna? - Kegyelmed ördög, ki minden szavamra lefőz. Szent Márkusra, uram, bízhatik-é az ember kegyelmedben? - Inkább, hogy nem mint önnön magában, aki azzal kezdi meg atyafiságos szövetségünket, hogy megtsal éngem, mert úgy vezeti a’ lovát, mint az, ki tudja az utat, holott az imént azt mondotta, hogy eltévedt. - Hát kegyelmed nem tsal meg - monda a’ Velentzei -, mikoron gyalog járat illyen ifiú és mégis bölts embert, és közember színét adja egy nemes daliának? Imhol a’ vendégfogadó, az én szolgáim megszerezték a’ vatsoránkat. A’ frantzia leugrék a’ lórul, bémene a’ Velentzei daliával a’ vendégfogadóba, elfogadván az ő vatsoráját. Ketten asztalhoz ülének. A’ frantzia elszántan viaskodék álkaptzájával, akkora mohhal gyűré a’ falatokat, hogy a’ vatsora elköltésiben is tudósnak bizonyult, s ugyantsak a’ kupáknak ő forgatásokban, kiket fel-fel hajta, és szöme meg nem zavarodék, sem esze nem bitsaklott belé. Gondola is a’ Velentzei, meghiggyétek, hogy Ádámnak egy büszke fijára bukkant, ki a’ jó, nem a’ balbordából származott. Pajtáskodván, a’ Velentzei dalia erőködék módját ejteni, hogy kifürkészné újdonsült pajtásának gondolkodási titoktárát. Ekkoron megesméré, hogy könnyebb levettetni ővélle üngét, hogy nem mint okosságát, s alkalmatosbnak véllé akként megnyerni ő betsülésit, ha maga kigombolkozik őelőtte. Elmondá hát, melly állapot vóna Siciliában, ahol Lupofrédus fejedelem országla az ő szépséges feleségivel; melly gáláns élet folyna az udvarban, melly udvarlási szer virágozna ahajt; hogy hemzsegnek a’ spanyolok, frantziák, taljánok s egyéb földiek, főfő tollbokrétás, nagy jövedelmű urak, se szeri se száma a’ hertzegnőknek, kik vagynak olyan gazdagok, mint előbbkelők, s ollyan szépek, mint gazdagok; hogy a’ fejedelem igen nagyra tör, teszem Moreának, Konstantinápolynak, Jerusálemnek, Sudáni földeknek s egyéb Afrikai helyeknek meghódétására. Egynehány főfő eszű emberek kormányoznák ezen ügyeket, toboroznák egyben a’ keresztényi vitézek virágának derékhadát és tartalék seregét, és fenntartyák ezen fényt és pompát avégre, hogy uralkodna a’ Középtengeren ezen Sicilia, ki az ókorban ollyan hatalmas volt vala, s megfojtsák Velentzét, kinek egy talpalatnyi földje sem vala. Ezen terveket ő, Pezaro, plántálta vóna a’ királ elméjibe. Ámde jóllehet a’ fejedelem grátziájában vagyon, mégis gyengének vallja magát, eggyetlen igaz baráttya nintsen az udvarnokok között, s szeretne szert tenni egy pajtásra. Ezen nagy töprengésiben jött vala az erdőbe, hogy némi-nemű okos dolgot eszelne ki sétálván. Már most, hogy szinte ezen törvén fejit, bukkana illyen egy nagyeszű emberre, aminémű nyilván a’ frantzia dalia, azt ajállja néki, kössenek atyafiságot, ő megnyittya számára pénzes zatskóját és palotáját, hogy benne lakjék. Ketten szövetségben eljutnak majd a’ gyönyörűség révén a’ tisztességre, nem titkolván egymás előtt semmit, s minden alkalmatossággal 257

vállvetve küzdenének, akártsak a’ keresztes hadakbéli baj-testvérek. Már most tekéntve hogy ő, a’ frantzia, keresi a’ szerentséjit és szüksége volna támogatásra, ő, a’ Velentzei, remélli, hogy nem utállya meg az ajállt vállvetettségi viszonyt. - Ámbátor semmi segétségre nem szorultam, mert hogy bízom egy dologban, kinek révén elérek mindent, mire vágyakozom, mégis köszönettel elfogadom a’ kegyelmed gáláns ajállatát, kedves Pezaro vitéz. Majd megláttya kegyelmed rövidnap, hogy köteles embere lesz Montsoreau Gautier vitéznek, az édes Touraine földjebéli nemes embernek. - Talántán vagyon kegyelmednek némi-nemű ereklyéje, amely bizonnyá tészi szerentséjit? kérdé a’ Velentzei. - Vagyon egy talizmánom, kit édesanyám adott nékem - monda a’ Touraine-földi -, amely is épít és ledönt kastéllyokat és városokat, egyben pénzverő kalapáts, minden kórságot gyógyétó orvosság, vándorbot, amely zálogba adatik és sokat ér költsönbe adatván, főfő szerszám, amely tsudamíveket faritskáll minden műhelyben, teljességgel zörgés nélkül. - Szent Márkusra! Kegyelmed misztériomot rejteget a’ pántzélünge alatt. - Dehogy is - monda a’ frantzia -, igen természetes dolog ez. Imhol ni! Hirtelen, hogy feltámadt az asztaltól, le akarván fekünni, Gautier megmutatá a’ mentől szebb örvendetességi szerszámot, kit a’ Velentzei valaha látott. - Ez la - monda a frantzia, mikoron mindketten feküvének egy ágyban, azon kornak divattya szerént -, ez minden gátat lerombol, urává lévén az asszonyi szüveknek, s mivelhogy a’ dámák megannyi királnők ezen udvarban, hát a’ kegyelmed Gautier attyafia hamarost országolni fog ahajt. A’ Velentzei tsaknem kővé meredt a’ nagy bámulattól, a’ mondott Gautier rejtelmes szépségin, akit ugyantsak jelesül tákolt vala egyben az ő édesannya, s alkalmasint édesattya is, annyira, hogy mindenen diadalmaskodhaték, hiszen ezen testi tekélletes szabáshoz szegődött az ifiú apródnak eleven lelke, meg vén ördögnek böltsessége. Esküvel kötének hát bajtársaságot, mellyben egy asszonyi szív mit se számít, s hitet tőnek, hogy eggy s ugyanazon gondolattyuk lészen, mikéntha kettejük fejét eggyazon süveg takarná, s aluvának eggy párnán, mondhatatlan örülvén testvériségöknek. Ilyetén vala a’ dolgok rendes folyássa abban az időben. Másnap ada a’ Velentzei egy szép paripát Gautier bajtársának, tovább egy bizantziumi aranyakkal rakott alamozsnatartót, fínum selyem pantallót, arannyal átszőtt bárson dolmányt, virághímes köpönyeget, melly gúnyák növelék az ő jó képit és annyira délszínre hozák az ő szépségit, hogy a’ Velentzei gondolá, mind a’ dámák beleháborodnak majd. Hagyá az ő szolgáinak, hogy engedelmeskedjenek ezen Gautier-nek, akártsak néki magának, annyira, hogy a’ szolgák gondolák, a’ gazdájok halászni vót s ahajt fogta ezen frantziát. Majd a’ két atyafiak bévonulának a’ mondott Palermóba szinte azon órában, mikor a’ fejedelem és a’ fejedelemasszon sétállának. Pezaro diadalmassan bemutatá az ő frantzia pajtársát, ditsőítvén érdelmit s ollyan kegyelmes fogadtatást szerze néki, hogy Lupofrédus marasztalá estebédre. A’ frantzia dalia szemfülessen figyellé az udvart, s számtalan nevezetes felfedezéseket tőn ahajt. Ha a’ királ derék daliás fejedelem vala, a’ fejedelemasszon vala forróvérű spanyol leány, udvarának mentől szebb és méltóságosabb hölgye, bátor kissé bánatos artzulatú. Ezt látván, a’ Touraine-béli megsejdíté, hogy a’ királ fukarul méri őnéki, mert Touraine-ben törvénszámba megyen az, hogy az artznak vidámsága azon egyéb dolognak vidámságátul jün. Pezaro mutata hamarsággal attyafiának egynehány hölgyeket, akikkel Lupofrédus kellemetessen elbibelődik, kik erőst vetélkedének és hajbakapának azon, hogy ki kaparintya meg egy 258

gáláns játéknak és szemen szedett asszonyi leleményeknek egy fordulójára. Mindezekből következteté Gautier, hogy a’ fejedelem sokat tsapodárkodik udvarában, ámbátor a’ világ legszebb asszonyi állatát vallja feleségül, s azzal foglalatoskodik, hogy megvámollya Siciliának minden hölgyeit, avégre, hogy lovát az ő pajtájukba kösse, külöm-külöm abrakkal tartsa, s megesmérje a’ minden országbéli nyargallási módokat. Látván Lupofredusnak ő tsapó életit, biztosnak vevén, hogy senkit ezen udvarban nem viszi rá a’ lelke, hogy megnyitná ezen királné szemit, elvégezé, hogy maga tűzi ki első ízben zászlaja nyelit a’ szépséges spanyol asszon gyepén főfő haditsellel. Ihol miként. A’ vatsorán a’ királ megtisztellé az idegen daliát, hogy a’ királné mellé ülteté, kinek vitéz Gautier nyujtá kezit a’ szálába menet, s vezeté sebest, hogy teret nyerjen a’ megette jövők előtt, avégre, hogy mindgyárást mondhasson néki egy ígét kettőt azon matériábul, mit a’ dámák mindenkoron szeretnek, akármillyen rangúak és rendűek. Lássátok, minémű vala ezen szóllás és miként tört igyenest a’ káposztáson által a’ szerelemnek tüzes berkibe. - Felséges asszon, én tudom, miért sápadt az artza színe. - Miért? - kérde a’ királné. - Felséged ollyan szép a’ nyargaltatásra, hogy a’ királ éjjel-nappal megüli; ekként felséged gonoszul él a szépségivel, mert a’ királ belehal majd a’ szerelmibe. - Mitévő legyek, hogy tartsam benne a’ lelket? - kérde a’ királné. - Tiltsa meg, hogy ne imádja felséged oltárát több mint három oremussal napjában. - Kegyelmed tréfálkozik frantzia módra, mert hogy a’ királ mondá nékem, hogy halál alatt nem szabad mondania hétszám többet egy rövidke Miatyánknál. - Felségedet megtsalták - monda Gautier, asztalhoz szerezvén magát. - Én megbizonyíthatom, hogy a’ szerelem köteles mondani misét, vetsernyét, hajnali ajétatosságot, hévbe-hóba egy-egy Ávét. Ez pedig kijár királnénak és közasszonynak egyképpen, és ezen ajétatosságot meg kelletik tartani buzgósággal minden áldott napon, akár a’ monostorbéli barátok. De felségedet szünes-szünetlen szép litániák illetnék. A királné vete a’ frantzia daliára nem haragos tekéntetet, mosolyga rejá s rázá fejit. - Ezen dologban - monda - nagy hazugak ám a’ férjfiak. - Magam pedig öreg igasságot hordok magammal, kit megmutatok majd felségednek, ha kévánnya - felelé a’ vitéz. - Azzal kérkeszem, hogy királyi kósttal tartom, és a’ szerelemnek színabrakában könyökig vájkáltatom, ekként hát pótlást veszen az elveszett időért, hiszem a’ királ egyéb dámákra fetsérel mindet, holott én minden használatosságomat a’ felséged szolgálattyára tartandom meg. - Aztán ha a’ királ megtudja szerződésünk, lábához veti a’ fejit. - Ha ezen baj az első éttzaka után szakadand rejám, azt tudnám, hogy száz esztendeig éltem örvendetességgel. Mert bátor minden udvarokat bejártam, soha sehol nem láttam fejedelemasszont, akinek szépsége a’ felségedével fölérne. Hogy szómat ne szaporítsam, hát ha nem halok meg kard mián, meghalok majd a’ felséged dolga mián, mert föltett szándékom életemet a’ mü szerelmünkben eltékozolni, ha az élet elmegyen arra, amerre adatik. Soha a’ királné nem hallott ehhez fogható beszédet, amely jobban esett néki, hogy nem mint a’ legszebb énekes misének hallomása. Megtetszék ez az ő artzán, amely bíborrá lőn, mivelhogy ezen igék felforralák a’ vért az ereiben, az ő lantjának húrjai pedig megrezdülének és zengének a’ magas hangrendbéli szólamon, mind füleiglen. Hiszem ezen hegedő-lant megtölti

259

szavával a’ dámáknak eszit és testit egyaránt az ő zengő természetöknek fínumságos gépezete által. Melly dühítő dolog ifjúnak, szépnek, királnénak, spanyol vérségnek lenni, s mégis megtsalatni! Halálos utálat keletkezék őbenne az udvarbéliek ellen, akik nem mertek megmukkanni ezen árultatásrul a’ királtul való félelmök mián, s eltökéllé, hogy bosszut áll majdan ezen szép frantzia ifiú segédjével, aki annyéra nem törődik az életivel, hogy első beszédjekorán gondtalan kotzkára tészi, olyatén beszédet mondván egy királnénak, amely fejibe járna, ha a’ királné kötelességit tenné. Dehogy is! Lábára nyoma, rátevén önnön lábát, félreérthetetlen módon, mondván neki felszóval: - Vitéz úr, beszéllyünk egyébről, mert hogy gonosz dolog egy szegén királnét megtámadni gyenge résziben. Mondja el nekünk a’ frantzia udvarbéli hölgyeknek ő szokásaikat. Ekként a’ nemes ifiú kedvességes intelmet nyere, hogy nyélbe ütötte a’ dolgot. Ekkoron kezde dévaj és vidámságos dolgokat feltálalni, kik mind a’ vatsora végeztéig az Udvart, a’ királyt, a’ királynét, és mind az udvarnokokat szűvbéli vidámsággal tarták, annyira, hogy asztal-felkelvén monda Lupofrédus, hogy soha de soha ennyit nem nevetett. Annak utánna leballagának a’ kertekbe, kik a’ mentől szebbek valának a’ világon, hol is a’ királné, mintegy a’ dalia fura mondásinak kedviért, elsétálla egy virágzó narantsbokor alá, amely édes balzsamot lehellt. - Szépséges, nemes királném - adá fel elsőben Gautier a’ szót -, minden országokban, úgy láttam, a’ szerelmi veszedelmek azon kezdő gondos kertellésen állanak, mellyet münk udvariaskodásnak mondunk. Hahogy kegyelmed bízik énbennem, egyezzünk meg főfő értelmű emberek móggyára, hogy szeressük egymást, nem élvén a’ számtalan rossz szertartásokkal. Ilyeténképp semmiféle gyanu nem szivárog kifelé, bódogok leszünk, veszélytelen, sok ideiglen. Igy kelletik a’ királynéknak mielniök, megzavartatás terhe alatt. - Hellyes - monda a’ királné -, de miért hogy nem vagyok járatos illyen mesterségben, nem igen tudok az egy húron pendüléshez... - Vagyon-é asszonyai között eggy, akiben tekélletessen megbízik? - Vagyon - monda - egy komornám, ki véllem jött Spanyolországbul, ki is tüzes rostra hágna érettem, miként Szent Lőrintz tötte az Istenért. Ámde ezen asszon örökkétig beteges. - Ez rendben is vagyon ekként - monda a’ kedves társ -, mert akkor felséged meg szokta látogatni. - Meg, olykor éjnek évadján is - monda a’ királné. - Hah! - monda Gautier. - Fogadalmat tészek a’ szent Rozáliának, Sicilia védőasszonyának, hogy arany oltárt emeltetek az ő tiszteletire ezen szerentséért. - Jézussom - kejálta a’ királné -, kétszeres bódog vagyok, mert hogy ez a’ kedvességes szerető illyen igen vallásos. - Édes hölgyem, két vallást vallok mainap, mert hogy szeretnem kell egy mennybéli királnét, meg egy másikat idelenn, mely kettős szerelem szerentsére nem bántja egymást. Ezen nyájasságos beszéd mondhatatlan megilleté a’ királnét, aki egy árva szóra akár megszökött vóna ezen rakontzátlan kedves frantziával. - Szűz Mária igen hatalmas a’ mennyben; adná a’ szerelem, hogy ollyan légyek mint ő. - Ejszem Szűz Máriárul beszélnek - monda magában a’ királ, aki mintegy történet szerént jött vala meglesni őket, minek utánna egy Siciliai udvarnok féltékenységi szikrát vetett vala szívébe, megbúsulván ezen kárhozott frantziának hirtelen grátziáján.

260

A’ királné és a’ frantzia megtettek minden kellő dolgot, s mindet tsendben megszerzének, hogy megékesítsék a’ királ sisakját láthatatlan tollbokrétával. A’ frantzia mene vissza az Udvarhoz, majd megtére Pezaro palotájába, kinek mondá, hogy az ő szerentséjük meg vagyon alapítván, mert hogy holnap éjjel a’ királnéval fog hálni. Ezen hamar nekigyürkőzés elragadá a’ Velentzeit, ki is jó atyafi lévén, gondoskodék a’ királné használta finom szagos olajokrul. Brabanti gyoltsról, s egyéb drága gúnyákrul, kikkel felfegyverzé az ő drágalatos Gautier-jét avégre, hogy a’ szelentze ne légyen méltatlan a’ csudaszerre. - Atyámfia - kérdé -, bizony vagy-é, hogy nem vesztesz rajta, hogy keményen nekilátsz, jól szolgálod a’ királnét és szépséges innepet szerzel néki az ő Gallardini kastéllyában annyira, hogy mindéltire ezen remek páltzába kapaszkodjék, valamikép a’ hajótörött a’ detzkában? - Bezzeg, ne igen félts, Pezaróm, mert hogy meg vagyon még az utazásbéli fölös portzió, majd neki esem lántzravert eb móggyára, közszolgáló gyanánt traktállom, megmutatván néki a’ Touraine-béli dámáknak minden tsínját-bínját, kik is inkább értenek a’ szerelemhez minden egyebeknél, mert ők tsinállyák, meg áttsinállyák, széjjelbontják, hogy ujfent tsinállyák, s ha megtökélték, még eggyre tsinállyák, nem levén egyéb dolguk ezen dolognál, amely arra való, hogy örökkétig tétessék. Egyezzünk hát meg münk ketten. Ihol miként kormányozzuk majd ketten ezen szigetet. Jómagam a’ királnét vállalom, te meg a’ királt. Majd úgy játsszuk a’ komédiát az udvarnokok előtt, mikéntha nagy ellenségek vónánk, avégett, hogy két pártra osszuk őket a’ magunk vezérlete alatt, de titkon atyafiak maradunk. Ekként megesmérjük az ő ármánkodásukat, túljárunk eszükön, meglesvén őket, te az én ellenségemet, én meg a’ tiédet. Néhány nap múlva némi-nemű összeszóllalkozást tettetünk, hogy minden köveket egymás ellen megmozgassunk. Ezen tzivakodás oka leszen a’ te grátziád, mellybe a’ királnénak tsatornáján által tészlek majd a’ királnál, ki majdan az én káromra néked adja a’ főfő hatalmat. Másnap a’ jó Gautier bésurrana a’ spanyol komornához, kiről mondá az udvarnokok előtt, hogy esméri, mert sokat látta vala Hispániában, s marada ahajt tellyes hét napiglan. Mindenki elgondolhattya, hogy a’ Touraine-földi úgy szolgála a’ királnénak, miként szerelmetes asszonynak, s láttata vélle annyé esméretlen szerelmi országokat, frantzia módokat, fordulatokat, kedves apróságokat, frissítőket, hogy a’ királné tsaknem megbomlott belé s mondá, hogy tsak a’ frantzia tud igazán szeretkezni. Ime, miként büntettetett meg a’ királ, amiért ezen szerelmi kasba üres szalmát tzepelt bé, tsakhogy a’ királnét szemérmetességben tartsa meg. Ezen emberfeletti jóltartás annyira megilleté a’ királnét, hogy örök szerelmet esküvék a’ jó Montsoreaunak, aki megnyitotta szemit, felfedvén számára az örvendetesség tsemegéit. Abban egyezének meg, hogy a’ spanyol dámának gondja lesz mindétig betegnek lenni, hogy a’ két szerelmesek egyéb férfiúban nem bíznak, hanem az udvari főorvosban, aki igen szereté a’ királnét. Történet szerént ezen orvos gégéjében lévő szálak mindenkép hasonlatossak valának Gautier hang-szálaihoz, s ekként a’ természetnek játéka mián a’ hangjok eggy vala, melly dolgon a’ királné álmola. A’ főorvos életire esküvék, hogy híven szolgálja ezen párotskát, mert hogy sajnálta ezen szép hölgyet szomorú sorsa mián, s bódog vala, hogy királyi tartása vagyon, ami ritka dolog. Egy holnap leforgása után a’ dolgok a’ két pajtársak kedvire folyának, kik gyártották a’ királné kivetette keleptzéket, avégre, hogy Sicilia kormányát Pezaro kezibe játssza által Montsoreau ellen, kit a’ királ igen szeretett ő nagy tudománya mián. Maga a’ királné hallani sem akara rólla, mondván, hogy igen gyűlöli, mert hogy semmikép nem gáláns. Lupofredus elbotsátá Catanco hertzeget, az ő főfő miniszterit és tevé helyibe Pezarót. A’ Velentzei ügyet sem vete az ő frantzia attyafiára. Ekkoron Gautier kijött a’ béketűrésből, árultatást kejáltott, meg hogy a’ szent atyafiságban megtsalattatott. Tüstént ódalához szegődének Catanco és baráttyai, kikkel szerződék, Pezarónak megbuktatására. Hogy szinte hivatallyába került a’ Velentzei, ki 261

igen fínumeszű és ország kormánzására alkalmatos ember vala, miként a’ Velentzeiek közönségesen, tsudákat míelt Siciliában, megjavította a kikötőket, kalmárokat terelt oda saját leleményű szabadságokkal, könnyebbségekkel, kenyérkeresetet adott számtalan szegén embernek, odavonsza minden mesterségbéli míveseket, s mert hogy egymást érték az innepek, odatoldulának mindenfelől a’ semmitévő gazdagok is, nevezetessen a’ Naptámadatrul. Ekként a’ gabona és egyéb földi javak termelése és a’ kalmárság virágozék, gályák és hajók jövének Ásiábul, melly dolog mián a’ királ igen írígyelt és a’ keresztén világnak mentől bódogabb királya lőn, mert hogy a’ dolgoknak ilyetén folyása által az ő Udvara Európa minden országai közt a’ legnagyobb hírnévre vergődött. Ezen szép politikát a’ két embernek tekélletes egyetértése és eszve-munkálkodása szűlte. Az eggyiknek hivatallya az örvendezés szerzése, szerzé is a’ maga személyiben a’ királnénak, aki örökkétig vidám képpel járt-kelt, mert hogy Touraine-i módra tartatott, és a’ mindenséget élteté az ő bódogságának tüze. De Gautier őrködött a’ királnak is örvendeztetése felett, keresvén számára új meg új kegyesseket, számtalan vígságba hajszolván őt; tsudálkodék is a’ királ a’ királnénak ő vidámságán, kihez attól fogván, hogy Montsoreau ezen szigetre lépett, nem inkább nyúlt, mint zsidó a’ szalonnához. Az ekként foglalkoztattatott királ és királné általengedék az országuk gonygyát a’ másik atyafinak, aki a’ kormányzás ügyeit visellé, rendeleteket szabott, arányzá a’ pénzügyet, keményen tartván és vezetvén a’ katonaság gyeplőjét, igen jelesül pedig, tudván, hol volnánok a’ dénárok, az ország kéntstárába terelé őket s a’ felyülmondott nagy vállalkozásokra költé. Ezen szép eggyetértés három esztendeig tartott, némellyek mondgyák: négyig, de a’ Szent Bentzés barátok nem derítették ki ezen évszámot, amely bizontalan maradt, valamikép a’ két pajtársak összeveszésének oka is. Alkalmasint a’ Velentzeit azon nagyakarat szállotta meg, hogy őrizetlen és ellenmondás nélkül országollyon, s nem akart emlékezni a’ frantziaföldinek nagy szolgálatira. Ez már az udvari embereknek magatartásuk, hiszen Aristoteles uraság is mondja míveinek eggyikében, hogy semmi nem öregszik meg ezen a’ világon ollyan hamarsággal, mint a jótétemény; bár igaz az is, hogy a’ kialudt szerelem olyha igen-igen kozmás. Bízván tehát Lupofredusnak tekélletes barátságában, ki is komájának nevezé, s ha kévánnya tőlle, akár üngébe s rakja: elvégezé a’ Velentzei, hogy lerázza pajtársát, általszolgáltatván néki az ő szarvazottságának mistériomát és elárulván, mikép fűződnek a’ királyné bódogságának szerzése, nem kételkedvén abban, hogy Lupofredus már eleve lemetélteti majd Montsoreau úrnak fejit, már amiként Siciliában az efféle perekben hagyományos szokás vala. Ezen szerrel a’ jó Pezaro megkapná mind a’ dénárokat, amiket ő meg Gautier tsendben öszveharátsoltak vala egy Genuai pénzváltónak házában, melly dénárok mutyiban valának pajtársaságok mián. Ezen kénts igen dagadozék egy rész szerént a’ királné ajándéki révén, mikkel igen búsássan kedveskedék Montsoreau úrnak, lévén sok dominiuma Hispániában és örökség révén egynéhánya Itáliában is. Másrészt szerént a’ királynak adományi mián, miket az ő első szolgájára áraszta, juttatván néki némi-nemű jussokat a’ kalmárokon, s egyéb apró miegymást. Az áruló atyafi, rászánván magát a’ hűtlenségre, vigyáza, hogy jól aranyozza parittyáját Gautier szüvének, mert hogy ezen Touraine-béli ifiút tsak nagy ravaszul lehete elárulni. Hát egy éttzakán, mikoron Pezaro tudta, hogy a’ királné az ő pajtársával hál - ki úgyan szereté, mikéntha minden éjjel az első nászéttzaka lett vóna, annyira ügyes vala a’ királné az örvendetességben -, az áruló megígéré a’ királynak, hogy megmutatja néki az esetnek igaz mivoltát, egy likon által, mellyet a’ spanyol komorna ruhatárának ajtajába fúrt vala, ki is erőködék színlelni, hogy örökkétig halálos beteg vóna. Hogy jobban lásson, Pezaro megvárá a’ nap támadatát. A’ spanyol dáma, akinek vala jó lába, jó szöme és szája a’ zabola megérzésire, halla lépéseket, felveté orrotskáját és látá a’ királyt, nyomában a Velentzeit, egy bényíllónak küsded ablakán által, ahol aluvék azon éttzakákon, mellyen a’ királné ott tartá kegyessét két 262

gyoltsok között, aminél nints jobb hely szeretőnek tartására. Futa megjelenteni a’ párnak ezen árultatást. De a’ királynak már rajta vala a’ szöme az átkos likon. Lupofredus látott. Ugyan mit? Azon szépséges mennyei lámpást, amely annyi olajat fogyaszt és megfényesíti a’ világot, a’ mentől pompásb sallangokkal ékessített és igen lángalló lámpást, mellyet ő sokkal kedvesebbnek látott minden egyebeknél, mert hogy annyéra elvesztette vala szem elől, hogy újnak tetszék néki. Azomban a’ lik nem engede egyebet látnia, hanem egy férfikezet, amely ezen lámpást takargatá igen szemérmetessen, s hallá Montsoreau-nak szavát, mondván: „Hogy s mint vagyon ma reggel ezen édes kitsike?” Bolondos beszéd ez, már aminőt a’ szeretők mondogatnak játszadozván, mert hiszen ezen lámpás minden országokban a’ szerelemnek napja, ezért adnak néki számtalan kedvességes neveket, a’ mentől szebb dolgokhoz hasonlítván őt, teszem: gránátalmám, rózsám, tsiga-bigám, sűndisznótskám, szerelmem öble, kéntsem, uramporontsolóm, pitzikém; némellyek nem átallják igen-eretnekül mondani: kis-istenem! Tudakoljátok többektől, ha nem hisztek nékem. Ezen helyzetben tudatá a’ spanyol dáma egy kézintéssel, hogy itt vagyon a’ királ. - Hallgatózik-é? - kérde a’ királné. - Hallgatózik. - Lát-é? - Lát. - Ki vezette ide? - Pezaro. - Had jöjjön az orvos, és dugd el Gautier-t a szállásán - monda a’ királné. Alég annyi idő alatt, hogy egy kódis elmondhatná ő kantusát, bévoná a’ lámpást kendővel és piros kenőttsel, olymódon, hogy azt gondoltad vóna, iszonyú seb és daganag vagyon ahajt. Mikoron a’ királ, akit azon beszéd feldühített, bézúzá az ajtót, lelé a’ királnét elterülvén az ágyon, ugyanott, ahol a’ likon által látta vala, látá az orvost, kinek orra és keze a’ felyülmondott és pólyába tsavart lantorna felett vala, mondván: „Hogy s mint vagyon ma reggel ezen édes kitsike?” és pedig ugyanazon kottájú hangon, mellyet a’ jámbor királ az imént hallott vala. Ezen igen kedveskedő szines szóllással élnek az orvosok, kuruzslók, akik dámákkal bánván, ékes igékkel betzézik, s midőn ezen fényességes virággal bajmolódnak, beszédjök is kivirágzik. Ezen látomáson a’ királ annyira bamba marada, akártsak a’ tőrbecsalt róka. A’ királné felemelé fejit, melly piros vala a’ szeméremtül, üvöltvén, hogy kitsoda férfi volt ollyan vakmerő ezen órában jünni. Meglátván a’ királyt, ígyen adta fel néki a’ szót: - Ej, felséges uram, mostan felfedezte azt, kit gondossan takartam előlle - szóla. - Tudniillik felséged annyéra szűkössen traktál éngem, hogy égő kórság emészt, amelyről átallottam panaszt tenni, méltóság mián; amelly azomban titok kötözést kéván, hogy az élet erőknek szerfelett való odatódultát megszüntetné. Hogy megoltalmazzam a’ tisztességemet meg a’ felségedét, kételen vagyok eljönnöm az én jó donna Mirafiorámhoz, aki osztózik vélem fájdalmamban. Ezen az orvos hamarost kotyvaszta Lupofredusnak deák szemenszedett helyekkel megspékelt magyarázatot, miket drága gyöngyszemenként rostálla Hippokratesből, Galenusból, a’ Salernói oskolábul s egyebekből, amivel megbizonyítá néki, melly súlyos dolog vóna a’ dámáknál Venus mezejének parlagon hevertetése, s hogy a’ spanyol módra alkottatott királnékra ez halálos veszedelemmel járna, mert hogy igen szerelmetes vérűek. Innepi méltósággal fejtegeté ezen okokat, szakállát előre szegezvén és körmönfont, tekervényes nyelvvel élvén, 263

avégre, hogy Montsoreau úr időt nyerne a’ maga ágyát elérnie. Annak utánna a’ királné használlá ezen prédikátziót, hogy maga résziről is arasznyi hosszú beszédet bontson a’ királ elibe, s kéré az ő karját, azon kifogással, hogy a’ szegény beteget ott haggya, ki is egyébkoron haza szokta kísérni, a’ rágalmasság elkerülése végett. Amikoron azon sikátorban valának, ahol Montsoreau úr lakozék, monda a’ királné tréfálózván: - Felségednek valaminémű jó tsínyt kéne tennie ezen frantziával. Fogadni merek, hogy néminemű dámával vagyon, nem odahaza. Mind az udvari hölgyek bolondulnak érette, s leszen majd nem egy bajvívás miatta. Ha felséged az én tanáltsomat követi, ő már Sicilia kívül vóna. Lupofredus hirtelen belépe Gautier-hez, kit mély álomba lele. Úgy hortyoga, akár egy kórusbéli barát. A’ királné hazamene a’ királlyal egyetemben, akit magánál tartott, s szóla egy szót egy őrhöz, hogy hívja oda azon urat, kinek helyit Pezaro foglalta el. Miközben a’ királlyal kedveskedék s ott tartá reggeli ebédre, félre voná a szomszéd teremben a’ mondott uraságot, mikoron megjött. - Emeljen kegyelmed egy bástyán bitófát - monda a’ királné -, fogja el Pezaro urat és szerezze akként a’ dolgot, hogy haladéktalan felakasztassék, nem hagyván neki üdőt, hogy eggyetlen szót írna, vagy bármit mondana. Ez a’ mü legfelsőbb kévánságunk és parantsolatunk. Cataneo semmit se magyarázott. Mikoron szinte Pezaro gondolá önnönmagában, hogy Gautier pajtássának fejit talállyák venni, jöve Cataneo hertzeg, elfogá és vivé egy bástyára, honnét láthatá a’ királ ablakánál Montsoreau urat a’ királynak, királynénak és az udvarnokok társaságában, s ekkoron megesméré, hogy aki a’ királynét tartá, jobban járt, mint a’ királlyal foglalatos. - Kedvesem - monda a’ királné az urának az ablakhoz vezetvén őt -, imhol azon áruló, aki meg akarta fosztani felségedet attul, ami a’ legdrágább kénts a’ világon; majdan adom a’ bizonyságát, ha kévánnya s rájér megvizsgálni őket. Montsoreau, látván a vég-szertartásra készülődést, a’ királynak lába elé veté magát, kegyelmet kérvén az ő halálos ellensége számára, melly dolgon a’ királ igen megilletődék. - Nemes Montsoreau úr - monda a’ királné, haragos ábrázatot mutatván néki -, ollyan vakmerő kegyelmed, hogy szembeszáll a’ mü kévánságunkkal? - Kegyelmed nemes vitéz, - monda a’ királ felemelvén Montsoreau urat -, de kegyelmed nem tudja, miként ármánkodott a’ Velentzei kegyelmed ellen. Pezarót igen gyengéden megnyuvaszták a’ feje s a’ válla között, mert hogy a’ királné megbízonyétá az ő árultatását a’ királynak, igazoltatván a’ városnak eggyik pénzváltójának jelentésivel, melly öreg summákat vallott Pezaro a’ Genuai pénzes házban. Ezek Montsoreaunak juttattatának. Ezen szépséges és nömös királné meghala azon módon, amiként a’ Siciliai Históriában meg vagyon írva; tudniillik nehéz szülés mián, mikoron is életet adott egy fiúnak, ki nagy emberré lőn, másrész szerént vállalkozásaiban igen szerentsétlen vala. A’ királ az orvosnak vallomásából azt gondolá, hogy a’ nehéz szüléskoron való vér okozta baj a’ királnénak szerfelett való szűzi életitől eredt, s önnön magának róván fel bűnül ezen szemérmetes királné holtát, penitentziát tőn, templomot alapíta a’ Madonnának, melly templom a’ mentől szebbek eggyike Palermo várossában. Montsoreau úr, aki a’ király fájdalmának tanúja vala, monda néki akkoron, hogy ha egy királ Hispániábul hoz királnét, tudnia illik, hogy ezen királnét jobban kell szolgálni, hogy nem mint egyebeket. Mert hogy a’ spanyol asszonyok ollyan igen elevenek, hogy tíz asszonyoknak számítanak. Ha pedig tsupán a tessék-lássék kedviért akar feleséget, akkor hozza Észak-Németországbul, ahol az asszonyok hívesek. 264

A jámbor vitéz megtére Touraine-be gazdagsággal rakottan, sok ideiglen élt ahajt, s hallgata Sicilia-béli szerentséjiről. Visszamene oda, hogy a’ király fiát segítené Nápolyi főfő vállalatában, aztán elhagyá Itáliát, mikoron ezen szép fejedelem agyonüttetett, amiként a’ krónikában meg vagyon írván. Azon főfő erköltsi tanolságon felyül, mellyet ezen históriának fejin óvashatni, ahol is mondatik, hogy a’ Szerentse nőstényi minéműség lévén, örokkétig a’ dámák oldalára áll, s hogy a’ férjfiak helyessen tészik, ha jelesül szolgálnak nékik: az is megmutattatik, hogy a’ hallgatás kilentztized részben böltsesség számában vagyon. Mindazáltal ezen példának szerzetes szerzője hajlandó vala azon más, szinte tudós tanulságot vonni belőlle, hogy a’ haszon, amelly atyafihoz köt, ugyantsak széllyel is bontja őket. Kegyelmetek pedig választhattyák ezen három változatban azt, amelly leginkább megfelel a gondolkodásuknak s a’ jelen pillanat szükséginek.

265

NÉMI-NEMŰ SZEGÉNYEMBERRŐL, KIT ÚGY HÍVÁNAK, HOGY VÉN KUTYABŐR Azon régi krónikás, ki a’ jelenvaló példa szövésére adta a’ kendert, azon korbeli volt, úgymond, mikoron ezen dolog Rouenban megesett, melly város fel is jegyeztette évkönyveiben. Ezen szép városnak környékén, holott azidétt lakozék Richard hertzeg, járogata koldulni egy Tryballot nevű jámbor, kire a’ Vén Kutyabőr melléknév ragadt, nem mert az ortzája sárga és aszott vala, miként a’ hártya, hanem mert örökkétig kutyagolt hegyen-völgyen, úttalan utakon, az égbolt alatt hált, s nyavalyás kutyául vala bőriben, lompos, ringyes-rongyos. Mindezáltal igen szereték őt a’ hertzegségben, holott mindenki megszokta vala, annyira, hogy ha elmúlt egy holnap, s ő nem mutatkozott, hogy tartaná a’ tányérát, mondák az emberek: „Hol marad a’ Vén Kutyabőr?” Kire felelének: „Kutyagol.” Ezen mondott embernek volt vala attyul eggy Tryballot nevű jámbor, életiben békebíró, takarékos, rendes ember, ki sok-sok vagyont hagyott a’ mondott fiára. Maga az ifiú kamasz hamarost széllyelhányá a’ rakást, vígan élvén világát, merthogy ő édesattyának visszájaképp tőn, ki is hazatérett a’ mezőről, egyben böngészdegélé a’ hellyel-közzel, jobbra-balra elhagyogatott sok fadarabkát, tönköt, mondván, tellyes hittel, hogy sohse szabad úgy haza érkezni, hogy üres kézzel. Ekként télszámra fűtött a’ hanyag emberek költségén, helyesen pedig. Mindenki megesméré, melly jó tanulság volna ezen vidék számára, hiszen az ő halála előtt egy évvel senki nem hagyott el fát az úton; a’ legnagyobb tékozlókat kényszeríté, hogy takarékosok és rendesek legyenek. De az ő fia mindeneket kihány vala az ablakon, nem követvén az ő bölts példáját. Az ő édesattya előre jósolta vala a’ dolgot. Már pöttöm korában, mikoron a’ jámbor Tryballot állítá őt vigyázni a’ madarakra, kik jövének enni a’ borsóból, babból és egyéb magvakból, avégre, hogy elkergesse ezen latrokat, kiváltképpen a’ szajkókat, kik mindent megrondítottak: ő tanulgatá őket, kedve tellett abban, hogy nézze, mely kedvességgel járának-kelének, megrakottan elmenének s újra megtérének, sólyomtekintettel lesvén a’ madárfogókat, kivetett hurkokat, sokat nevetdegéle, látván, mely ügyességgel kerülik el őket. Tryballot apó dühbe gurult, két, gyakorta három hetedrész híját lelvén a’ jó vékában. De ámbátor meghúzta az ő kamasszának fülét, mikoron rajtakapta eggy mogyorófa alatt lustálkodván: a’ bohó gyermek mindannyiszor tsak tsudálkozék, s mene vissza tanolgatni a’ rigóknak, verebeknek és egyéb tsipegetőknek főfő tudományát. Egy napon monda neki az attya, böltsen teszi, ha példájukat követi, mert ha tovább is ezen életnyomdékon halad, agg éveiben arra szorul, hogy maga is ekként tsipegessen, s szakasztott szinte ekkép űzik, kergetik majdan a’ törvény emberei. Ez így is vala, mert mikép felyül megmondattatott, rövidnap elfetsérelé a’ tallérokat, kiket takarékos édesattya egész életin által szerzett vala. Úgy tőn az emberekkel, miként annak előtte a’ madarakkal: mindenkinek engede kézzel nyúlni az ő zsákjába, elelnézegetvén, melly nyájas szerrel kérték, hogy meríthessenek belőle. Ekként hamarost meglátá a’ végit. Mikoron immáron tsak az ördög vala a’ zsákban, Tryballot nemigen keseredett el, de mondá, hogy ő bezzeg nem teszen kárt magában e’ világi jószágok mián, s hogy ő megtanulta a’ philosophiát a’ madári oskolában. Minek utánna eleget vigadott volna, még marada minden marhájául eggy pohara, kit a’ bútsún vásárolt vala, s három kotzkája, melly házi szerszám elég az ivásra és játékra, nem kelle hát tzepekedni holmikkal, miként a’ nagyurak, kik nem utazhatnak szekerek, szőnyegek, serpenyők s számtalan inasok nélkül. Tryballot meglátogatá jó attyafiait, de senkit nem lelt, ki ráesmért volna; ez megadá neki azon jusst, hogy attólfogva ő se esmérjen senkit. Ezt látván, s foga vásván az ételre éhségnek miatta, eltökélle ollyan hivatalt vállalni, holott semmit nem kelletik tenni és sokat lehet keresni. Ezen töprengvén eszébe ötle a’ rigók és verebek 266

kedvessége. Ekkoron a’ jámbor Tryballot azon mesterséget választá, hogy a’ házakban pénzt keres, aprókat tsipegetvén. Mindgyárást az első napokon a’ könyörületes emberek adának néki, Tryballot meg vala elégedve, jónak vallá ő mesterségit, kiben semmi befektetés, semmi gonosz eshetőség nintsen, viszontag igen-igen kényelmes. Annyira jó kedvvel tevé tisztit, hogy mindenütt szívesen látták, számtalan vigasztalást kapott, aminéműt a’ gazdagok hiában leshetnek. A’ jámbor nézegeté a’ mezőn ültető, vető, arató-szüretelő népet, s monda magában, hogy merőben az ő számára dolgoznak. Valakinek vala egy disznaja az éléskamrájában: tartozott őnéki egy hasíték szalonnával; melly dolgot ő tudta, a’ disznóőrző nem. Valaki eggy kenyeret sütött a’ kementzéjében, Tryballot számára süté, s még tsak nem is sejdíté. Semmit nem vett erővel, sőt az emberek sok számos kellemetes dolgokat mondogatának, mikoron ajándékot adának őnéki: - Fogja kegyelmed, kedves Vén Kutyabőr, használlya egésséggel. Jól vagyon-é a sora? No, vegye el kegyelmed ezt, a’ matska megkezdette, majd kegyelmed béfejezi. A’ Vén Kutyabőr ott vala minden lakadalmon, keresztelőn és temetésen, mert elmene mindenüvé, ahol nyilvánosan avagy titokban vigadozás, lakmározás vala. Buzgó hittel megtartá az ő szerzetinek szabásit és rendeletit, tudniillik: semmit nem dolgozni; mert hiszen, ha valami kevéskét munkálkodhat vala, senki többet nem adott volna néki semmit. Minek utánna bezabált volna, kinyújtózkodék az árokszélen avagy némi-nemű templomoszlopnak dűlve, elgondolkodék a’ világ sorján s philosopháldogála, miként az ő mesteri, a’ rigók, a’ seregélyek, verebek, és sokat gondolkodék koldulás közben; mert ha az ő gúnyája szegényes vala is, ez nem ok arra, hogy az esze ne lett légyen gazdag. Az ő böltsességén jól mulatának az ő felei, kiknek hálaképp mondogatá az ő tudományának szebbnél szebb aphorismáit. Őt hallván, a’ gazdagok a’ paputstól kapják a’ köszvént; ő meg azzal kérkedék, hogy lába könnyű, mert hogy az ő vargája bőrtelen-talpatlan tzipőt szolgáltat néki. A’ kutsmátul jő a’ fej megbetegedése; őt nem éri az efféle nyavalya, mert hogy a’ fejét nem nyomja sem a’ gond, sem semminémű süveg. Tovább: a’ drágaköves gyűrűk visellése zavarja a’ vérkeringést. Ámbátor teleraká testit sebbel, már a’ kódisságnak regulája szerint, meghiggyétek, egésségesebb vala, hogy nem mint a’ keresztelőre érkezett gyermek. A’ jámbor vigadozék a’ többi kódisokkal, játszogatának az ő három kotzkáival, kiket megtartott intelem gyanánt, hogy költse el a’ pénzit avégre, hogy mindétig szegén maradjon. Az ő fogadalma ellen is, miként a kolduló barátok, igen szép jövedelme vala, annyira, hogy eggy húsvéti napon eggy kódis-társa bérben akará venni aznapi keresetit tíz tallérokon, de a’ Vén Kutyabőr nem állott rá. Estére kelve tsakugyan költött tizennégy tallérokat az alamizsnások ünneplésén, merthogy a’ kódisrendnek régulája megkívánnya az adakozók iránt való háládatosságot. Jóllehet gondosan lerázott vala mindent, ami gyötrő nyugtalanságot szerez másoknak, kik jószágokkal szerfelett rakottan keresik a’ bajt: bódogabb vala mostani nintstelenségében, hogynem mint mikoron méglen attyának tallérit vallotta. A’ nemes nemzetes állapotot tekintve mindenkoron megvala azon alkalmatossága, hogy nemességet kapjon, mert mindent a’ maga kényekedve szerint tőn, s nemesi módra élt, munka nélkül. Harmintz tallérok nem bírhattyák vala felkelésre, mikoron lefeküdt pihenni. Tsak megérte ekként is a’ másnapot, akártsak a’ többiek, ezen szép életet élvén, kit hajdantan némi-nemű böltsek éltek vala, amiként Plato mondja, kire már hivatkoztunk ezen írások rendiben. Szép szerivel Vén Kutyabőr eljuta életének nyoltzvanketted esztendejibe, s eggyetlen napja sem volt vala, hogy ne kapott volna pénzmagot, ortzája pirospozsgás vala, hogy szebbet gondolni sem lehet. Szentül is hivé, hogy ha a’ gazdagság úttyán megmarad, már jó ideje megbetegedett volna, s már a’ földben feküdnék. Talán igaza is volt. Kora ifjúsága idején Vén Kutyabőrnek nevezetes virtussa az volt vala, hogy igen-igen szerette az asszonyi állatokat. 267

Szerelembéli kifogyhatatlansága, mondják, a’ verebeknek avagy pintyeknek tanulmányából származott. Soha se kérette magát az asszonyoktul, hogy segítene nekik gerenda-számlálni, ezen adakozó ereje abból eredt, hogy dologtalan lévén, mindenkoron készen vala a’ dologra. A’ mosónék, kiket azon vidéken szappanyozóknak hínak, mondogaták, hogy hiában súrollyák a’ hölgyeket, a’ Vén Kutyabőr túlteszen rajtok. Az ő rejtelmes tehetősége, mondják, tette őt igen kedvessé ezen vidéken a’ fehér nép előtt. Egynémellyek mondják, hogy a’ Caumont nemesasszon a kastéllyában hívatta, hogy megtudná, mi igaz ezen minéműségiben, s ott bujkáltatá vagy egy hétig, meggátolván őt a’ koldulásban, de a’ jámbor odább állott a’ sövényeken által, ollyan igen félt a’ gazdagságtul. Előre haladván a’ korban, ezen nagy elixirosztó azon vevé észben magát, hogy immár nem bötsülik meg, holott az ő szerelmi mindentudása még ingyen sem gyarlott vala meg. A’ fejérnépnek ezen igaztalan elfordulta okozta a’ Vén Kutyabőrnek első kínnyát és azon hírhedt Rouen-béli pert, kire immáron ideje rátérnünk. Ezen nyoltzvanketted esztendejiben Vén Kutyabőr kénytelen kelletlen immáron hét hónapja szűzi életet élt, nem bukkanván ezalatt eggyetlen jóakaró nőstényre, és monda a’ bíró előtt, hogy soha az ő hosszú és tisztes életiben semmin nem tsudálkozott volna illyen nagyon. Ezen felette kínos állapotban, május szépséges havában, láta a’ mezőn eggy leánt, ki is történet szerint szűz vala, őrizvén a’ teheneket. A’ hévség ollyan erős vala, hogy a’ tehenesleány kinyújtózkodék eggy bikkfa árnyékában, artzát a’ fűnek fordítván, a’ mezőn munkálkodó nép módjára, hogy eggyet szundítson, miközben a’ jószág kérődzik. Felserkene a’ vén ember miatt, ki elorozta vala tölle azt, kit egy szegén leánzó tsak egy ízben adhat másnak. Látván vesztett virágát, s még tsak semmi öröme sem lévén benne, ollyan erőst kiálta, hogy a’ mezőn foglalatos emberek odamenének, s a’ leán tanúságra hívá őket, szinte mikoron még látszott vala azon rongállás, kit az új menyetske szenved nászéjtzakáján. Sírt-rítt, panaszos szóval mondván, hogy ezen telhetetlen vén majom ment volna bátor az ő annyát megsérteni, ki semmit se szólt volna. Az agg ember felelé a’ parasztoknak, kik már emelék kapáikat az ő agyonverésire, hogy kényszeríttetett volna a’ vigadozásra. Ezen emberek okkal felelék néki, hogy az ember vigadhat, szűznek lebírása nélkül is, hogy ezen főbenjáró eset igyenest az akasztófára juttattya. Vezeték is nagy zúdulással a’ Rouen-béli tömlötzhöz. Mikoron az akasztó-bíró megkérdezte volna a’ leánt, azt felelé, hogy lefeküdt alunni, hogy éppen valamit míveljen, s hogy galambjával álmodék, akivel haragban volt vala, merthogy a’ házasságnak előtte szerette vón erejét kipróbálni, s álmában játszadozván, engedé őt bizonságot venni, ha valjon a’ dolgaik egyben illenek-é, avégre hogy semmi baj ne érje sem eggyiket, sem másikat, aztán hiában tiltotta meg, kisség tovább ment, hogynem mint megengedte volna néki, s nagyobb volt a’ fájdalma, hogynem mint a’ gyönyörűsége, annyira, hogy felserkent, éspenig a’ Vén Kutyabőr hatalma mián, ki úgyan neki esett, valamikép tseri-barát a’ sonkának a’ nagyböjtből éppen kilábolván. Ezen per akkora lármát szerzett Rouen várossában, hogy a’ hertzeg őkegyelme hivatá a’ porkolábot, erőssen tudni kívánván, ha a’ dolog igazán akként esett-é. Hogy a’ porkoláb ezt igazolá, hagyá, hogy hoznák a’ Vén Kutyabőrt az ő palotájába, hogy meghallaná, melly védekezés telnék ki őtőlle. A’ szegén jámbor megjelenék a hertzeg előtt és együgyűen elébe adá azon nehéz tsapást, ki reá szakadt, a’ természetnek hatalma és akarattya mián, mondván, hogy parontsoló erős vágyakozás kergette, miként igaz siheder legényt, hogy mind ez esztendeiglen voltak volna őnéki asszonyi állatai, most pedig immáron nyoltz holnapja böjtöl; hogy igen szegén ember volna, hogysem vásári leánzókra telnék; hogy azon tisztes asszonyok, kik ezen alamozsnával könyörültek vala meg őrajta, megutálták az ő haját, ki áruló módon megfejérült, az ő szerelminek zöldellő mivolta ellen, s hogy ottan kellett vennie az örömet, holott kínálkozott, ezen kárhozott hajadon látomásával, ki is végignyújtózván a’ bikk hosszában, megmutatá gúnyájának béllésit, s két hófejér félgolyóbisokat, kik elvették az eszit; 268

hogy a’ leán a’ vétkes, nem pedig ő; mert meg kellenék tiltani a’ szűzeknek, hogy ne mutogatnák a’ jövőknek-járóknak azt, kit a’ Venus Callipygének19 mondanak; végezetül: a’ fejedelem tudhatná, melly nagy üggyel-bajjal tartja az ember az ő ebit pórázon déli verőn, mert hiszen szinte ezen órában háborodott bele David királ az Urias uraságnak feleségiben; hogy amelly dolgokban a’ hébereknek Isten-szerette királya hibázott, bizony vétekben eshetik eggy öröm nélkül szűkölködő, életit lopni kénytelen szegén nyavalyás is; hogy egyébaránt vezeklésül örömest énekelne zsoltárokat, hegedűlanttal, a’ mondott királynak ő példájára, ki súlyosan bűnözött, megölvén a’ férjet míg viszontag ő tsak igen kevés kárt tött egy parasztleánban. A’ herzegnek ízlettek Vén Kutyabőrnek ő okvetései, s monda, hogy bezzeg jó f... őkelme. Annakutána azon emlékezetes szententziát hozá, hogy ha ezen kódist igazán akkora veszett szükség kergeti az ő vénségire, megengedi őnéki, hogy ezt megbizonyítsa a’ létrának lábánál, kin felhágandana akasztás végett, melly halálra a’ főporkoláb kurtán ítélte; hahogy a’ kötelet a’ nyakán viselvén, a’ pap és a’ hóhér között szinte azon vágyakozás lepi meg: kegyelmet kap. Hogy ezen szententziának híre járt, nagy bolond sokaság seregle oda, hogy látnák vinni a’ jámbort az akasztófához. Akkora embersövén vala ahajt, akártsak fejedelemnek bevonulásakor, látának penig ottan több főkötőket, mint süvegeket. A’ Vén Kutyabőrt megmentette egy hölgy, kinek fúrta az ódalát, miképpen jár majdan ezen nagybetsű tsábító, s monda a’ hertzegnek, a’ vallás parantsollya, hogy a’ jámbor sorsán könnyítsünk. Ugyan felpiperkőzék, miként tántzos ünnepre. Szánt szándékkal látható állapotban hagya eleven húsból való két gömböket, kik ollyan fejérek valának, hogy finom len-gallérja sápadt lőn mellettük. Ezen szépséges szerelmi gyümöltsök ugyantsak redőtlen domborulának az ő ujjaskája föliben, miként két óriás almák, s nyál gyülemlett a’ szájban, annyira kívánatosak valának. Ezen nemes hölgy - azok közül való kiket látván, mindenki hímnek érzi magát - ajakira édes mosolyt vőn a’ jámbor számára. A’ Vén Kutyabőr jöve a’ fegyveres hajdúk között, goromba vászoning vala rajta, biztosan tudván, hogy inkább leszen leánsérthető állapotban az akasztásnak utánna, hogy nem mint annak előtte, szomorúan nézdegéle erre-amarra, nem pillantván meg egyebet, hanem asszonyi kontyokat. Örömest adott volna száz tallérokat, monda, ha szeme elé kerülne vaj egy leán azon piperében, kiben a’ tehenes leán vala, kinek jóféle két temérdek fejér Venus-oszlopi jutának eszibe, mellyek vesztit okozták, de mostan megmenthetnék; miérthogy vén vala, az emlékezet bizon nem vala elég frissítő erejű. Hát amikoron a’ létra aljában megpillantja a’ hölgynek két bájoló halmait, s a’ domborúságokat eggyben kötő szépséges deltát, az ő Kemén János uramja annyira kijött a’ béketűrésből, hogy a’ darótz ing tetemes emelkedéssel igen érthetően beszéllt. - Hamar, igazollyátok! - szóla a’ törvén szolgáinak. - Megnyertem a’ kegyelmet; de ezen mihasznáról nem felelhetek. A’ hölgynek ezen hódolat igen jól esett, s monda, hogy ez erősebb, mint az erőszak. A’ poroszlók, kiknek meghagyatott, hogy emelnék fel az ingét, azt vélék, ezen aggember maga az ördög, mert soha az ő írásaikban nem került vala elé illyen igyenes I bötű, aminémű a’ jámbornak jogara vala. Vivék is őt diadalmasan a’ városon végig mind a’ hertzegi palotáiglan, kinek a’ poroszlók és egyebek bizonyíták az esetet. A’ tudatlanságnak ezen korában ezen bírósági remekelésnek akkora tisztessége lőn, hogy a’ város kimondotta, mikép azon helyt, holott a’ jámbor kegyelmet nyert, oszlopot emeltet, s kőben faragtatik ottan szinte azon állásban, miként ezen tisztes és szemérmetes hölgynek láttán talált lenni. A faragott képet még látták az időben, mikoron az ángliusok elfoglalták Rouent, és annak a’ kornak írástörlítői mind feljegyezték ezen esetet az uralkodónak nevezetes lött dolgai között. 19

Callipygé - szépfarú (görög). 269

Mivelhogy a’ város felajánlá, hogy leánzókat juttat a’ jámbornak, gondoskodik az ő kóstjáról, ruhájáról és hajlékáról, a’ jámbor hertzeg elrendelé, hogy a’ virága veszett leánynak ezer tallérokat adjanak, s mennyen feleségül a’ mondott Vén Kutyabőrhöz, ki is elveszté ezen nevit, s nevezteték a’ hertzegtől nemes Jó F... úrnak. Az ő felesége kilentz holnap múlva eggy tökélletesen megszabott elevennen élő hímgyermeket szült, ki két foggal jött világra. Ezen házasságból származik a’ Jó F... nemzetség, ki szeméremből, igaztalan pedig, kére a’ mi igen szeretett Tizeneggyedik Lajosunktól szabadság-levelet, hogy megmásíthassa ő nevit arra, hogy: Jófalvi. A’ jámbor Lajos királ ekkoron megbizonyítá nemes Jó F... úrnak, hogy vagyon a’ Velentzei Urak Álladalmában eggy híres-neves Coglioni nemzetség, mellynek tzímerében három hamisítatlan f... ékeskedik. A’ nemes Jó F... urak azt veték ellene, hogy az ő hölgyeik szégyent vallanak, a’ társaságbeli termekben ekként való neveztetés mián. A’ királ viszontag felelé, hogy sokat veszítenek majdan rajt, merthogy a’ névvel egyetemben a’ dolog is elmegyen ám. Mindazáltal kiadá a’ levelet. Ezen idő olta ezen nemzetség ezt a nevet viseli és több tartományokban elterjeszkedett. Az első nemes Jó F... uraság még élt huszonnyoltz esztendőt, s vala még eggy fija és két leányi. De igen fájt néki, hogy gazdagon hal meg, s nem kutyagolván keresi meg a’ kenyerit. Ebben a’ históriában a’ legszebb tanulságokat és legvaskosabb erköltsi intelmeket meríthetitek, aminéműt semmi más példában, kit valaha olvastok majd ez világi életetekben, persze ezen ditső száz pajzán históriákon kívül. Hogy tudniillik soha ehhez fogható eset nem eshetnék meg az udvari kódisokkal, ő puhult, ernyedt természetök mián, avagy egyéb dúsokkal, kik fogaikkal ásogattyák sírjokat, szertelen evén, teménytelen borotskát iván, kivel is megrontják az örömgyártó szerszámot; amelly nagy potzakú emberek áros holmikon és tollas ágyakban fetrengenek, míglen viszontag Jó F... uraság keményen hált vala. Hogyha amazok hasonló alkalmatossággal káposztát belelnek, tsak sok rohattat ganajlottak vala. Ez sokakat ezen könyv olvasói közzül ösztönözhet életmódjuknak megváltoztatására, a’ végre, hogy követhessék a’ Vén Kutyabőr példáját az ő életkorában.

270

HÁROM ZARÁNDOKOKNAK Ő SZENTSÉGTELEN SZÓLLÁSAI Mikoron a’ pápa elhagyta vala a’ drágalátos Avignon várossát, hogy azontúl Rómában lakozzék, némi-nemű zarándokok ugyantsak verejtékezének, kiknek, a’ Grófságba iparkodván, egyszerre tsak át kelle kapaszkodniok az égbenyúló Alpokon, hogy a’ mondott Róma várossába jussanak, hova menének tarka-barka vétkeiknek bútsúja végett. Ez időben úton-útfélen, vendégfogadóban látni lehete a’ Kain testvérek rendjelinek visellőit, más szóval a’ bűnbánóknak színét-virágát, minden rangú és rendű rossz fitzkókat, kiket leprás lélek nyom vala, s szomjúhozva járulának megförödni a’ pápai medentzében, s vivén magukkal aranyat avagy egyéb drága holmit, akivel megváltsák gonosztetteiket, fizessenek a’ bútsúlevelekért és megajándékozzák a’ szenteket. Meghiggyétek, hogy az, ki vizet ivék odamenet, hahogy megtértekoron a’ kortsmáros vizet ada elibe, pintzei szentelt vizet követelt. Ezen időben három bútsúsok érkezének ezen mondott Avignonba vesztökre, mert akkor immár a’ pápa özvegyül hagyta vala a’ várost. Mikoron ballagtak volna a’ Rhône mentiben, a’ Földközi-tenger partjának tartván, a’ három bútsúsoknak eggyike, ki is tíz esztendős avagy még ifjabb fiatskáját vezette pórázon, tserben hagyá őket. Annakutánna Milano várossának tájékán ezen társ hirtelen újra ott terme, fiú nélkül. Estebédjük elnyúlt mind a’ vatsoráiglan, s lakmározának, megünnepelvén zarándoktársuknak megtértét, kiről már-már azt gondolták vala, hogy torkig vagyon a’ vezekléssel, mert hogy a’ pápa nintsen Avignonban. Ezen három Rómajáróknak eggyike jött vala Páris várossából, másika Németországból, harmadika pedig, ki is ezen útra alkalmasint tanulság végett vitte vala az ő fiát, a’ burgundiai hertzegségből indult vala útnak, holott valának némi-nemű hűbér-birtokai, és a’ Villiers-la-Faye (Villa in Fago) háznak ifjabbik sarja vala, neve Vaugrenand. A’ német báró Lyonon innen találta elő a’ párisi pógárt, későbben ketten Avignon szemhatárában akadtak össze nemes Vaugrenand úrral. Hát, ezen vendégfogadóban a’ három bútsúsok mindjárást megoldák nyelvöket, s megszerződének, hogy egyetemben mennek Rómáiglan, szövetkezvén az utasok fosztogatói, éjtzakai jómadarak és egyéb útonállók ellen, kik mindent elkövetének, hogy megkönnyítsék a’ mondott zarándokoknak testi terhöket, elébb, hogynem mint a’ pápa levenné azt, ki a’ lelköket nyomja. Ivásnak utánna elbeszéldegélének a’ három társak, hiszem az itóka a’ szónak a’ kultsa, s mindhárman eggyként mondák, hogy elutaztoknak oka asszonyi dologság volt volna. A’ szolgáló, ki nézdegélé őket, iddogálván, monda nékik, hogy az itt megszálló száz bútsúsban kilentzvenkilentz ezen ügy mián vagyon útban. Ezen három böltsek fontollóra vevék akkoron, melly veszedelmes légyen az asszonyi állat a’ férjfiúra. A’ német báró mutatá a’ pántzélingében való nehéz aranylántzot, kit Szentpéter úrnak akar ajándékba adni, s mondá, az ő esete olyan nehéz, hogy tíz illyen lántz értéke nem teszi azt jóvá. A’ Párisra való megnyitá keztyűit s napvilágra botsáta eggy fejér gyémántos gyűrűt, mondván, hogy viszen a’ pápának száz annyit. A’ burgundiai széllyelfejté az ő süvegét, kiraka két tsudálatos gyöngyöket, a Lorettói Bódog Asszonnak szánt szépséges fülbevalót, s megvallá, hogy jobb szerette volna az ő feleséginek nyakán hagyni. Ezen monda a’ szolgáló, hogy ejszen lehetnek őnékik olyan temérdek bűneik, mint a’ Viscontiaknak. Ekkoron a’ bútsúsok felelének, hogy akkora bűneik vagynak, hogy mindhárman fogadalmat tőnek, hogy soha többé életük hátralévő napjaiban nem bagzanak, bármely szépek is a’ hölgyek, ez penig tsak ráadás azon vezeklésre, kit a’ pápa szab majdan ki reájok.

271

A’ vászontseléd ámula azon, hogy mindnyájan egyazon fogadalmat tették. A’ burgundiai megtoldá, hogy ezen fogadalom okozta az ő hátramaradását Avignontul fogva, merthogy szörnyen féltette vala az ő kisfiát, hogy zsenge kora ellen találhatna bagzani, s hitet tőn, hogy eltilt az ő házában és dominiumain való minden oktalan állatot és embert a’ bagzástul. A báró tudakolván az esetet, a’ nemes úr ekként beszéllé el nekik a’ dolgot: - Kegyelmetek tudja, hogy a’ jámbor Avignoni Janka grófasszon hajdan kibotsátott néminemű rendeletet a’ szajhákról, arra szorítván őket, hogy laknának külvárosbéli bordélházakban, kiknek ablaktáblái veresre mázolvák és bézárvák. Hát mikoron kegyelmetekkel egyetemben ezen kárhozott külvároson általmenénk, az én kamaszkám szemügyre vevé ezen mondott bészegezett veres ablakú házakat, felserkent a’ kívántsisága - amiként kegyelmetek is tudja, hogy ezen tízesztendős ördögök mindent szemügyre vesznek -, s meghuzigállá az ujjamat, s mindannyira huzigálla, míg meg nem mondám, mik volnának azon mondott házak. Hogy a’ dolognak végét vessem, mondám ő néki, hogy gyermek embereknek semmi dolguk ahajt, s nem szabad bémenniök, halál alatt, mert az volna azon hely, holott az emberek és asszonyok gyártódnak, s hogy ez ollyan igen veszedelmes azok számára, kik nem értenek ezen mesterséghez, hogy ha egy tudatlan belép oda, szemökbe szöknek repülő rákok és egyéb szörnyetegek. A’ félelem erőt vőn a’ kis kamaszon, izgatottan követe a’ fogadóba s oda se mert nézni a’ mondott bordélyokra. Azalatt hogy a’ lóállásban valék, hogy a’ lovaknak ő szállásolását megnézzem, kereket oldott, miként a’ vásári orv, a szolgáló nem tudá megmondania, hová ment. Ekkoron igen féltém a’ szajháktul, de bizakodám a’ rendeletekben, kik megtiltották vala, hogy gyermekeket oda ne eresszenek be. Estebédhez megjöve a’ bohó, nem inkább restellkedvén, mint a’ mi isteni Megváltónk a’ doktorok között a’ templomban. - Honnajt jössz? - kérdém. - A veres ablakos házaktul - felele. - Ejnye adta kölke! - mondék. - Majd megtisztellek az ustorral. Ekkoron kezde nyafogni, ríni. Mondok, ha megvallya azt, ki véle ottan esett, elengedem néki a’ megagyabugyálást. - Jaj! - felele. - Vigyáztam, hogy bé ne lépjek, a’ repülő rákok és szörnyetegek mián, s ottan lógtam az ablakrátson, hogy látnám, hogyan is gyártják az embert. - Aztán mit láttál? - kérdem. - Láttam egy szép asszont, ki majdnem készen vala, eggyetlen tsavarja hibázott még. Eggy fiatal gyártó nagy buzgón mindeggyre rászerelé. Hogy szinte elkészült, az asszon megfordula, beszéllt és megtsókolá az ő mesteremberit. - Ögyél! - mondék. Annakutánna még az éjjel megtértem Burgundiába s édesannyánál hagytam, attól tartván, hogy a’ legközelebbi városban némi-nemű leányba talállya ütni a’ tsavarját. - A’ mondott gyerekek gyakorta illyen szabadszájúak - monda a’ párisi. - Az én szomszédomnak fiatskája felfedé az ő attyának szarvaztatását eggyetlen szóval, ekként pedig: Eggy este kérdezém tőlle, a’ végre hogy meglátnám, jól megtanulta-é az oskolában a’ vallási dolgokat: „Mit teszen az, hogy Reménség?” - „A’ királnak kövér íjássza az, ki ide szokott jönni, mikoron édesatyám elmegyen” - monda. A’ királ íjásszinak hadnaggyát tsakugyan így híjják a’ pajtások között. A’ szomszédom meghőköle ezen igét hallván, s ámbátor megdühödvén a’ tükörbe néze, nem látta meg az ő szarvait.

272

A’ báró megjegyzé erre, hogy a’ tatskónak mondása voltakép szép igazság vala, mert hiszen a’ Reménség leánzó tsakugyan velünk jön hálni, mikoron az életnek való dolgai mind tserben hagytak. - Vallyon a’ szarvaztatott pipogya férj Istennek képire vagyon-é teremtve? - kérdé a’ burgundiai. - Nem ám - felele a’ párisi -, merthogy Isten igen böltsen tette, hogy nem nőszött; bódog is ő mindörökké. - De hát a’ pipogyák mégis tsak Isten képét viselik, mielőtt még szarvakat kaptak volna. Ezen a’ három zarándokok átkozni kezdék az asszonyi állatot, mondván, hogy miattok volna minden baj e’ világon. - AZ ő dologságok öblös, miként a’ sisak - monda a’ burgundiai. - Az ő szívük egyenes, miként a’ katzor - monda a’ párisi. - Mi okon látni annyi zarándokokat, s alig látni zarándoknét? - kérdé a’ német báró. - Merthogy az ő kárhozott mitsodájuk nem vétkezik - felele a’ párisi. - Az a’ mitsoda nem esmér sem apát, sem anyát, sem Istennek, sem az Eggyháznak hagyásit; sem az isteni, sem az emberi törvényeket; az izé nem esmér semminémű tanulságot, nem esmér eretnekséget, nem felelhet semmiért; mindenestül ártatlan, örökkétig nevetős, oktalan jószág, ez okon utálom és mélységesen megvetem. - Szakasztott szinte így jómagam - monda a’ burgundiai -, s kezdem érteni némi-nemű tudósnak a’ Bibliai versekben tött toldását; azokban tudniillik, holott a’ teremtésről vagyon szó. Ezen magyarázatban, kit mifelénk Világszületésnek mondanak, meg vagyon írva az asszonyi izé ő tökéletlen mivoltának oka, kinek, egyéb nőstények visszájaképp, senki ember nem olthatja ő szomjúságát, akkora pokoli hévség vagyon benne. Ezen Világszületésben mondva vagyon, hogy mikoron a’ Jóisten Évát gyártotta volna, történet szerint megtéríté fejit, hogy látna eggy szamarat, ki első ízben ordított az ő paraditsomában. Hát ezen szempertzet az ördög megragadá, belényomá az ő ujját ezen igen tökélletes teremtett állatba, égő sebet ejtvén rajt, kit az Úr gonddal bétapaszta egy kis vakarttsal. Ettül vagynak a’ szüzek. Ezen zabola mián az asszonnak tsukva kellenék maradnia, a’ gyermekek pedig akként tökéltetnének, amiként Isten az angyalokat tökéli vala, a’ testiségen felül annyira magasztosult gyönyörűséggel, amennyire Isten vagyon a’ Föld felett. Ezen rekesztést látván, az ördög megbúsult, hogy túljártak az eszin, meghuzigálá Ádámnak a’ bőrit, mikoron aludt volna, s megnyújtá az ő ördöngös farkának képire. De mivelhogy az emberek attya akkoron hátán talált feküdni, ezen toldalék elül vagyon. Mármost ezen két ördöngösség minduntalan egyesülni törekszik azon rokonsági törvény szerint, kit Isten a’ világ folyására szabott. Ebből eredt az eredendő bűn s az emberi nemnek ő fájdalma, merthogy Isten, tekintvén az ördögnek ő művét, azt kívánja látni, mi leszen a’ sora annak. A’ szolgáló monda akkoron, hogy sok igazság vagyon az ő szóllásaikban, merthogy az asszon gonosz eggy állat, s olyanokat esmér, kiket inkább kíván a’ földbe, hogynem mint a’ föld színére. A’ bútsúsok látván akkoron, hogy ezen leán igen szép, attól tartának, hogy meg talállyák szegniök fogadalmaikat, menének lefeküdni. A’ leán mene megmondani gazdaasszonyának, hogy hitetleneket fogadott be a’ házában, s elbeszéllé néki, mi mindent mondának az asszonyra nézvést. - Ugyan! - mondta a’ fogadósné - bánom is én, mi vagyon a’ vendégeknek az ő agyokban; tsak a’ buggyelárisok lögyen jól megtömve. 273

De hogy a’ szolgáló a násfákra terelé a szót, monda igen megindultan: - Látod, lelkem, ez már mind az asszonyokat illeti. Jerünk, beszéllyünk a fejükkel. Vállalom a’ nömös urakat, néked penig hagyom a’ pógárt. A’ fogadósné, ki is a’ Milanói hertzegségnek legszajhább pógárasszonya vala, bésompolyga azon kamarába, holott Vaugrenand nemes úr és a német báró feküvének, ditséré az ő fogadalmokat, mondván, hogy az asszonyok nem sokat vesztenek rajt. De hogy a’ mondott fogadalmat megteljesítsék, szükség tudni, ha ellen állanának-é a’ tsiklandóbb kísértésnek. Ajánlkozék, hogy melléjük fekszik, annyira fúrja ódalát annak megtapasztalása, hogy igazán nem nyargaltatand-é; melly dolog sohasem esett meg véle semminémű ágyban, kiben ő emberrel egyetemben feküdt vala. Másnap, a’ reggeli ebédnél, a’ szolgáló az ujján viselé a’ gyűrűt; a’ gazda asszonnak vala az aranylántz az ő nyakán, az gyöngyös kösöntyűk a’ füliben. A’ három bútsúsok maradának vagy eggy holnapig ezen mondott városban, elkölték a’ bugyellárisokban való pénzt s egyképpen kimondák, hogy azért piszkolódtak vala annyit az asszonyi állatokra, mert ingyen sem kóstolták a’ Milanó-bélieket. Hogy a báró megtért volna Németországba, úgy tetszék neki, hogy egyetlen vétekben bűnös, abban tudniillik, hogy a’ maga kastélyában vagyon. A’ párisi pógár megtére, sok lódításokkal, s lelé otthon a’ feleségit Reménséggel. A’ burgundiai nemes úr ollyan búbánatban lelé Vaugrenand asszont, hogy szinte belegebedt a’ vigasztallásba, mellyet a’ beszédin felyül ada néki. Ezen példa arra int minket, hogy a’ vendégfogadókban ne járjon el a’ szánk.

274

GYERMEKI EGGYÜGYŰSÉG Kakasomnak ő dupla veres tarajjára és édes kegyessem fekete paputtsának ő rózsálló béllésire! Drágalátos pipogya férj uraméknak minden szarvaikra és szentséges feleségeiknek ő nemes erköltsökre! Az ember szerezte legszebb remekmű nem a’ vers, nem a’ festett vászon, nem a’ muzsika, sem a’ kastéllok, sem a’ márván képek, bármelly szépen vagynak is faragván, sem pedig a’ vitorlás avagy evezős gályák, hanem a’ gyermekek. Hallgassátok meg a’ gyermeket életinek tized esztendeiglen, mert annak utánna már emberré avagy asszonyi állattá lészen, s alighogy megjött az eszök, azt sem érik, akibe kerültek: a’ rossza még a’ legjava. Nézzétek, miként játszadozna el együgyűséggel minden dolgokkal, a’ tzipellővel, kiváltkép a’ lyukassával, a’ házi szerszámokkal, ott hagyván azt, kit utálnak, üvöltvén azért, kit szeretnek, tsenvén a’ házban való édességeket, tsemegéket, majszolván az éléskamrában, örökkétig nevetvén, mikoron fogaik immáron kint vagynak. Azt mondjátok majdan, hogy mindenképp édességes állatok, azonfelyül ők eggyképpen virág és gyümölts, az életnek virága és a’ szerelemnek gyümöltse. Ez okon míglen az ő értelmök még nem fitzamodott az életnek zűr-zavarában, nints a’ világon szentebb, sem kedvesb az ő beszédöknél, ki az eggyügyűség legtetején vagyon. Ez ollyan igaz, akártsak az ökörnek ő dupla gyomra. Sohasem hallani embertül afféle együgyűséget, aminémőt gyermektül, merthogy az embernek bohóságában lelünk némi-nemű észbeli tartalmat, míglen viszontag a’ gyermeknek ő együgyűsége tiszta, makulátlan, s lehelli az annyának ő eszességit amiként a’ következő esetből megtetszik. Catherina királné azidétt a’ dauphin felesége vala, s hogy kedviben járjon az ő királi apóssának, ki akkoron igen nyomorúságos állapotban vala, hévben-hóban ada néki ajándékban eggyeggy talján festett képet, tudván, hogy igen szereti az affélét, baráttya lévén Urbinói Rafaelnek, Primatice uraságnak és Leonardo da Vincinek, kiknek tettetes summákat küldözgete. Hát ő kapott vala az ő atyafiságátul, ki mindezen míveknek színit-virágát vallotta magáénak, hiszen Medici hertzeg uralkodék Toscanában, kapott, mondom, egy nagybetsű festett képet, ki egy Tiziano nevű velentzeinek, Károl tsászár kedves festőjének míve vala. Ádámnak és Évának képmások vagyon rá festvén, azon állapotban, kiben Isten hagyá őket a’ földi Paraditsomban, hogy beszélgetnének egymással, természetes nagyságban s az ő koruknak viselletiben, amellyre nézvést bajos lett volna tévedni, hiszen egyéb gúnya nintsen rajtok, hanem az ő tudatlanságok, fejvértjök pedig a’ reájok boruló isteni malaszt, melly dolgokat festeni nem gyerekjáték, a’ szín mián, kihez penig az mondottam Tiziano uraság jelesül értett. Tevék a’ képet a’ szegén királynak kamorájában, ki akkoron igen sínlődik vala azon kórságban, kiben majdan bele is hal. Ezen festett kép igen híressé lőn a’ frantzia Udvarban, holott mindenki látni akará. De a’ királ halálának előtte senki nem nyert engedelmet erre, merthogy a’ királ kívánságára, míg tsak élt, az ő kamarájában marada a’ kép. Egy napon Catherina asszon a’ királyhoz vezeté Ferentz fiát meg a’ pöttöm Margitot, kik már javában beszéllének kasul-bakul, miként minden gyermek szokta. A’ mondott gyermekek hallának hol itt, hol amott beszéldegélni Ádám s Éva képmássáról, és gyötrék az ő annyokat, hogy vinné őket oda. Mivelhogy a’ két tsöppség olykor jókedvre deríté az agg királt, a’ dauphinné odavezeté őket. - Látni kívántátok Ádámot és Évát, a’ mi ősatyánkat és ősanyánkat, hát ihol vagynak - szóla. Engedé hát, hogy ámuljanak Tiziano uraságnak képén, s odaüle a’ királyhoz fejtül, ki is gyönyörűséggel szemléllé a’ gyermekeket. - Melyik a’ kettő közzül Ádám? - kérdé Ferentz, könyökivel a’ hugotskája felé bökvén. 275

- Tsatsi - vágá reá a’ leánka -, hogy lehessen ezt tudni, hisz nintsenek felöltözve! Ezen válaszon a’ szegén királ és az ő annyok szívből nevetének, s Catherina királné közölte ezen esetet Firenzében írt eggyik leveliben. Miérthogy senki író nem botsátotta ezt az esetet napvilágra, úgyan adjuk, miként virágszálat ezen mondott históriáknak eggyik szegletiben, ámbátor ingyen sints benne dévajság, s hogy semmi egyéb tanulságot nem merejteni benne, hanem hogy ha ezen drágalátos gyermeki szóllásokat hallani akarod, hát gyermeket kelletik tsinálnod.

276

A’ SZÉP IMPÉRIA HÁZASSÁGA

1. MIKÉNT ESETT BELE IMPÉRIA ASSZON AZON HÁLÓBAN, KIT MAGA SZOKOTT VALA VETNIE AZ Ő SZERELMI GALAMBJAINAK A’ szépséges Impéria kisasszony, ki ditsőséggel nyittya meg ezen mondott históriákat - mert hiszen ő korának ditsősége vala -, kéntelen vala a’ zsinatnak megtartása után Rómába mennie, mert Ragusa bíborossa úgy szereté, hogy elveszthette volna a’ süvegit is miatta, s azt akará, hogy mellette légyen. Ezen kuraffi olyan igen bőkezű vala, hogy néki adá Rómabéli gyönyörű palotáját. Ezen tájban azon baj érte, hogy a’ mondott bíborostul teherben esett. Tudván vagyon, hogy ezen állapotosságból eggy szépséges leán lett, kiről a’ pápa mondá tréfálkozván, hogy Theodórának kellenék őt nevezni, mintegy mondván: Istennek ajándéka. Ez is lőn a’ leánnak neve, s tsudaszéppé nevekedett. A’ bíboros hagyá az örökségét Theodóra kisasszonnak, kit a’ szép Impéria az ő palotájában telepíte, mivelhogy ő maga megfutott ezen Róma városból, ezen veszedelmes helyről, holott gyermekek tsináltatnak, ahol majd el nem rontotta szerelmetes formáját, páratlan tökélletességit, testinek vonalait, a’ hátának görbületeit, gyönyörűséges arányát, kígyózó szépségit, kiben annyira felyülmúlta a’ kereszténség minden egyéb asszonyait, akártsak a pápa az egyéb keresztényeket. De minden szeretői tudják vala, hogy tizenegy páduai doktorok, hét páviai orvosmesterek, és a világ minden tájáról jött öt kirurgusok bábáskodtanak őnálla, s megoltalmazták minden bajtul. Vagynak, kik mondák, hogy még növekedék formájának fínumsága és artzbőrinek fejérsége. A’ Salernói oskolának eggyik hírneves doktora írt ezen alkalmatossággal egy könyvet, kiben megmutattatik, melly használatos a’ gyermekszülés a’ dámák frisseséginek, egészséginek és szépséginek megtartására. Ezen igen tudós könyvben nyilvánvalóvá tétetik az olvasó előtt az, hogy Impéria asszonban az vala legszebb a’ látásra, kire tsupán az ő szeretői nézhettek, mely eset ritkán eshetett, hiszen nemigen vetkőzött le az aprótsöprű német fejedelmetskék előtt, kiket nevezni szokott őrgrófjainak, várispánnyainak, választó fejedelminek és hertzeginek, egészen, miként néminemű hadúr tészi az ő katonáival. Azt is tudja mindenki, hogy mikoron a’ szépséges Theodóra elérte volna tizennyoltzad esztendejit, kolostorban akara megvonulni, avégre, hogy megváltaná ő édesannyának veszett életit, jószágit pedig a’ Clarissákra akará hagynia. Ezen szándékában egy bíborosra bízá önnönmagát, ki a’ fogadalomnak megtételire oktatta. Ezen gonosz pásztor annyira fenségesen szépnek lelé ő báránkáját, hogy megkísérte erőszakot tenni őrajta. Theodóra megölé magát egy tőrszúrással, hogy ezen felyülmondott pap meg ne fertőzze. Ezen eset, kit azon kornak históriája feljegyzett, nagy riadalmat okoza a’ mondott Róma várossában, mindenki gyászt visele miatta, annyira szerették Impéria asszonnak ő leányát. Ekkoron ezen nömös courtisane bánatában megtért Rómába, hogy ottan megsiratná ő szegén leányát. Életének harmintzkilentzed esztendejibe juta, melly élet kora, az írástörlítők szerint, az ő legvirágzóbb és legpompázóbb szépséginek korszaka vala, merthogy akkoron minden tökéletes vala őrajta, akár az érett gyümöltsön. Az ő fájdalma igen szentségessé és rideggé tette őt azok iránt, kik szerelemről szólának őnéki, hogy megszárítsák az ő könnyeit. Maga a’ pápa elment vala az ő palotájában, hogy szóllana hozzá némi-nemű intő igéket. Ő azomban megmaradt gyászában, mondván, hogy Istennek szenteli magát, merthogy soha ember nem elégítette őt meg, bármelly sokkal volt volna dolga, merthogy valamennyien - még azon kisded papotska is, kit úgy imádott, miként szent ereklyét - megtsalták, míglen viszontag Isten

277

meg nem tsalta. Ezen szándoka mindenkit megreszkettete, hiszen számtalan nagyuraknak ő vala az örvendetessége. Eggyik ember a’ másikat megszólítá Róma uttzáján, mondván: „Hányadán vagyon Impéria asszon? Talántán szerelem nélkül haggya a’ világot?” Eggyikmásik követ megírta ezen dolgot az ő urának. A’ rómabéliek tsászára igen búsula ezen, merthogy ő bolond módjára tizenegy heteken által elenyelgett vala Impéria asszonnal, tsak akkor vált meg tőlle, mikoron hadban mene, s mostan is szereté, miként a’ szeme világát, kit ő mentül drágább testrészinek valla - az ő udvarnokai egyebit mondák annak -, mert hogy szemivel mindenestül általölelheté az ő édes Impériáját. Ezen kétségbenejtő helyzetben a’ Pápa hivata némi-nemű spanyol orvost, vezeté a’ szépséges Impériához, s az talpraesetten bizongatá őnéki, ékes okfejtésekkel, görög és deák mondásokkal spékelten, hogy az ilyetén siralom és búbánat fogyasztaná az ő szépségit, s hogy a’ gondnak ajtaján által orozkodnának bé a’ rántzok. Ezen javallás révén, kit a’ Szent Kollégyiom vitázó doktorai megerősítének, megnyílának már aznapi vetsernyekoron a’ palotának kapui. Az ifiú bíborosok, az idegen országok követtyei, a’ nagy gazdag urak, ezen mondott Róma várossának főfő személlyei megjelenének, ellepék a’ termeket és főfő ünnepet ülének; a’ köznép örömtüzeket gyújta. Ekként mindenki megünneplé az örvendetesség Királnéjának hivatallyában való megtértit. Hiszen azidőben ő vala az örömnek mindenható királnéja. Minden mesterségek mívesei igen szereték őt, mert hogy tettetes summákat költött vala a’ mondott városban templomot építvén, kiben láthaták Theodórának ő sírját. Ezt lerombolták Rómának dúlásakoron, mikoron az áruló Bourbon tábormester meghalt. A’ kárhozott zsoldosok ugyanis meg akarák kaparítani a’ nehéz ezüstből való aranyos koporsót, kiben Theodóra tétetett vala. Ezen bazilika, mondják, többe került, hogynem mint azon piramis, kit hajdan rakatott vala Rhodopa Egyiptombeli courtisane ezer-nyoltzáz esztendővel a’ mi mennyei Megváltónk jövetelinek előtte. Ezen rakás megmutattya, melly ősrégi is ezen mesterség, s melly drágán fizettek a’ bölts Egyiptombéliek az örvendetességért, s hogy minden dolog enyészten-enyészik, hiszen eggy tízgarasosért kapni mainapság eggy tele ingnyi fejér eleven húst Párisban, a’ Kispipa uttzában. Nem undokságos dolog ez? Soha nem tetszett Impéria asszon ollyan szépnek, mint mikoron ezen első vendégséget adá az ő gyásszának utánna. Mind a’ fejedelmek, bíborosok és egyebek mondák, hogy megérdemli az egész földkerekségnek hódolatát, hiszem ott is valának az egész föld képiben, minden esmért országnak urasági, s ekként nyilván megbizonyíttaték, hogy a’ szépség mindenhelyt minden dolgoknak királnéja. Frantziaország királának követtye, az Isle-Adam házának kisebbik fia, megkésve érkezék. Még sohase látta vala Impéria asszonyt, s alig várta, hogy lássa. Szemrevaló ifiú dalia vala ez, igen kedvelte a’ frantzia királ, kinek udvarában vala eggy véghetetlen gyengédséggel szeretett kegyesse, Montmorency úrnak leánya, melly uraságnak dominiumai szomszédosak valának az Isle-Adam ház uradalmával. Ezen ifjabbik fiúnak, kinek semmije sem vala, ada a’ királ némi-nemű megbízást a’ Milanói hertzegségbe, kit igen derekassan vitt végben, annyira, hogy szinte emiatt küldetett Rómában, avégre, hogy némi-nemű felsőbb politikai dolgokat vinne előbbre, kiket tüzetesen megírtak a’ historikusok az ő könyveikben. Már most nem lévén semmi tulajdon marhája, a’ szegén kisded Isle-Adam úrfi bizakodék a’ jó kezdetiben. Nem vala nagy termetű, ámde igyenes, miként oszlop, szeghajú, napként ragyogó fekete szemű, szakálla vala, miként öreg követé, kinek nemigen lehet valamit orrára akasztani. Sima eszin felül igaz együgyű gyermek-ábrázattya vala, ollyan kedves és nyájas, miként nevetős kisleánykáé. Hogy szinte Impéria meglátta a’ házában járókelő ifiú nemest, erőssen a’ lelkiben fészkelődött némi-nemű felsőbb kívánság, ki hatalmasat pendített az ő hegedűlantján, s hallata vélle rég nem hallott szózatot. Annyira megittasodék igaz szerelemmel ezen ifiúságos frisseség láttán, hogy ha nem gátollya az ő királnéi felsége, ahajt megtsókolta volna ezen drágalátos ortzákat, kik almaként fénylettek. Mármost fontollyátok meg ezt; a’ tisztesnek mondott asszonyok, szinte ekkép a’ tzímeres szoknyát visellő dámák semmiképp nem esmérik 278

a férfiúi természetet, merthogy eggyetlen eggyhez ragaszkodnak, miként az a’ frantzia királné, ki azt hivé, hogy minden férfiú bides, merthogy a’ királ bides vala. Ámde egy ollyan előbbkelő tzéda, aminémő Impéria asszon vala, ízig-vérig esméri az embert, hiszen sok számossal volt már dolga. Az ő négy fala közt senki ember nem volt vala inkább szégyenlősb azon ebnél, ki az annyával esmérkedik; kiki olyannak mutatkozék, aminémő vala, gondolván, hogy amúgy se hamar láttya őt viszontag. Gyakorta keserűlte vala ezen kisebbítést, monda is egyszer-másszor, hogy ő szenvedi az örömet, mintahogyan mások a’ fájdalmat szenvedik. Ebben vala az ő életinek fonák mivolta. Ne felejtsük, hogy gyakorta öszvérhátán kelle a’ szeretőnek vinnie a’ tallérokat, ha az ő ágyában akara éjtzakázni, meg hogy némi-nemű kuraffit a’ visszautasítás arra késztette, hogy önnön torkát metélje el. Őszámára ez okon valóságos ünnep vala, mikoron ifiúságos kedv szállotta meg, olyan, aminéműt azon kisded pap iránt érzett vala, kinek a’ históriája ezen Tizeket megnyittya. Mivelhogy azomban az ő életkora előbbre haladott volt vala, hogy nem mint a’ mondott história idején, a’ szerelem annyival erősebb gyökeret vert őbenne. Jól látá, hogy az ő szerelme tűztermészetű volna, ezért perzselődött meg illyen sebest. Úgyan szenvede az ő bőriben, miként a’ matska, kit megnyúznak, annyira penig, hogy szeretett volna ezen ifiú nemesre letsapni, akártsak az ölyű az ő zsákmányára, s őt ágyában hurtzolni. De nagy üggyel-bajjal türtőzteté magát az ő szoknyájában. Mikoron az ifiú jöve őt köszönteni, megfuvalkodék, megövezé magát az ő mentül vereslőbb felségivel, miként azok szokták, kiknek szívét kikezdette a’ szerelem. Ezen ifiú követ iránt való méltósága ollyan igen súlyos vala, hogy némellyek súgdosták, a’ dáma elfogódott iránta. Érthették így avagy amúgy, hiszen az illyen kétkulatsos szóllás az akkori kor divattya vala. Isle-Adam, ki tudta, hogy az ő kegyesse igazán szereti, nem nagy ügyet vetett arra, hogy vallyon Impéria asszon méltóságos-é avagy léha, ő tsak vigadott, miként madzagát tépte ketske. A’ courtisane ezt igen keserülvén, általhangolá a’ fuvoláját. Durtzásból egyszeriben lőn negédes, katzér. Mene ő hozzá, vékonyítá az ő szavát, hegyezé a’ tekintetét, ringatá az ő fejit, súrolá az ő ruhaujjával, szólítá „Nagy Uram”-nak, sima szóval dörgölőzék hozzá, jobbkeze ujjaival játszadozék bal tenyeriben, végezetül édesdeden mosolyga reá. A’ nemes ifiú nem is sejdíté, hogy ő a’ hölgy embere lehetne, hiszen garastalan nyavallyás vala, s nem tudá, hogy az ő szépsége fölér az asszon számára a’ világ minden kintseivel, nem akada horogra, büszkén álla a’ lábán, keze a’ tsipőjén. Kívánságának ezen meg nem értése felgerjeszté a’ hölgy szívét, melly ezen szikrátul lángra lobbant. Ha fejet tsóváltok ezen, hát nem tudjátok, minémű vala Impéria asszonnak ő mestersége. Tudniillik ő, kénytelen lévén ezen mesterségivel élnie, ollyan vala, miként azon kementze, kiben számtalan örvendetességi tüzeket gyújtottak meg, de mind tsak korommal lepik bé. Ezen állapotban egyetlen apró láng elegendő, hogy mindent megégessen ottan, ahol száz tuskó tsak lustán füstölgött. Véges-végig loboga hát irtózatos lánggal, kit nem olthat el egyéb, hanem a’ szerelem vize. Az Isle-Adamház kisebbik fia elmene tőlle, semmit észben nem vevén ezen tűzvészből. A’ hölgy kétségben esvén az ő távozásán, elveszté az eszit, tetőtől-talpiglan megbolondula, annyira, hogy keresteté a’ folyosókon, meginvitálván őt, jönne hálni ővélle. Vessük latba, hogy soha életiben nem vetemedett vala ilyetén ledérségre, sem királlyal, sem pápával, sem tsászárral, hiszen az ő testinek nagy ára szinte azon rabságból eredt, kiben ő az embert tartotta, s ezen dologban mentül mélyebbre taszított, annyival fellyebb emelkedék az ő értéke. Megmondatá hát ezen rátartinak az ő első komornájátul, ki furfangos fejérszemélly vala, hogy kétség nélkül vagyon őnéki némi-nemű szépséges ágyrajáró helye, némi-nemű hölgy dejszen traktállya őt a’ szerelemnek legédességesebb leleményivel. Isle-Adam jöve vissza a’ teremben, bódogan ezen szerentsés eset mián. Midőn a’ frantzia követ megjelenék, minekutánna mindenki látta vala a’ hölgyet elsáppadni a’ távozásán, igaz ökumenikus örvendezés vala ottan, mindenki bódog vala, hogy Impéria megtért az ő szép életihez. Eggy ángol bíboros, ki immáron nem eggy hasas palackból habzsolt vala, s szeretett volna Impériához nyúlnia, mene Isle-Adamhoz és 279

monda fülébe: Tsak sodorja meg kegyelmed istenigazában, hogy soha ne tudjon kisiklani a keziből. Ezen éjtzakának históriáját elémondák a’ Pápának felkeltekoron, ki is felele: - Laetamini, gentes, quoniam surrexit Dominus.20 Melly idézeten az agg bíborosok megbotránkozának, miként a’ szent textusnak meggyalázásán. Kit látván, a’ Pápa letsepülé őket és megragadá ezen alkalmatosságot, hogy megoktassa őket, mondván, hogy bátor jó keresztények őkegyelmek, de rossz politikusok. Tsakugyan a’ szép Impériára építve, vélle akarván kezessé tennie a’ Tsászárt, s ezen végre telehinté őt kedveskedésivel. A’ palotára sötétség borult, az aran butéliák a’ fődön, részeg emberek a’ kárpitokon szerte szundikálának, a’ hölgy betére az ő háló kamarájában, vivé kezinél fogva az ő kiválasztott attyafiát jókedvvel, s mindjárást megvallá, ollyan erős kívánat tombol őbenne, hogy tsak le nem fekütt a’ földre, akártsak némi-nemű igás-állat, mondván néki, taposná agyon, ha teheti. Isle-Adam lehányá gúnyáit s lefeküvék, miként odahaza; kit látván, Impéria asszon az ágydobogóra ugorék, topogván alig levetett ruháin, s indula az örvendetességre olyatén baromi vadsággal, hogy az ő asszon-udvara ámult-bámult, azt tudván őrólla, hogy az ágyban szemérmetesb bárki egyéb asszonnál. Ezen bámulat mindennek urává lött az országban, mert a’ két szeretők kilentz napokon által az ágyban maradának, evén, iván, vesszőparipásdit játszogatván főfő mesteri szerrel. A’ hölgy monda az ő asszonyinak, hogy valóságos szerelmi Fénix-madár került a’ keze ügyiben, ki minden fordulóra meg-megéled. Rómában, sőt egész Taljánországban a’ hírharang egyebet nem vitt széllyel, mint Impériának ezen legyőzetésit, ki azzal kérkedett vala, hogy nem engedi át magát senki léleknek, fittyet hányt mindenekre, még a’ hertzegekre is: mert hát a’ felyülmondott őrgrófoknak és váruraknak adá, hogy vinnék utánna a’ ruhája farkát, mondván, hogy ha nem taposna rajtok, ők taposnának őrajta. A’ hölgy megvallá ő asszonyainak, hogy a’ többi emberek fonákjakép, kiknek terhit viselte vala, ezen szerelmes gyermeket eggyre inkább kívánnya ölelnie, valamint többet ölelte; nem lehetne el nálla nélkül, sem az ő szöme nélkül ki kápráztattya, sem az ő korall-vesszeje nélkül, kire mindenkor ehül és szomjúhozik. Monda még, hogy ha a’ kegyesse kívánná, megengedné, hogy színá a’ vérit, megeggye az ő tsötsit, kiknél szebb nem vala a’ világon, levághatná az ő haját, kiből tsak eggyetlen szált adott vala az ő jámbor Római Tsászárjának, ki őrzé az ő nyakán, miként drága ereklyét; végezetül megvallá, hogy ezen éjtzakával kezdetik az ő igaz élete, mert hogy ezen nemes Isle-Adam Villiers felkavargá őt az örvendetességben, és három úttal szívibe kergeté a’ vért eggyetlen légy-párosodásnyi idő alatt. Hogy ezen szóllások kiszivárgának, mindenki szomorú lőn belé. Hogy első ízben elment hazulnan, monda a’ Rómabéli hölgyeknek, szörnyet halna, hahogy ezen nemesúr faképnél hagyná, megmaratná magát skorpiótul avagy áspis-kígyótul, miként Kleopátra királné. Mindennek végiben kereken megmondá, hogy örökre Istenhozzádot mondott az ő bolond kirugaszkodásinak, s megmutattya majdan az egész világnak, hogy mit teszen az: erköltsösnek lenni, elhagyván az ő szép országát ezen nemes Isle-Adam Villiers-ért, kinek örömestebb akar szolgálója lenni, hogynem mint az egész kereszténségnek királnéja. Az ánglius kardinális hangoztatá a’ Pápának előtte, hogy szörnyű romlás az, ha eggyetlen iránt való igaz szerelem bitorollya azon asszonyi állatnak szívét, ki mindenkinek öröme volt vala; hogy in partibus való pásztorlevélben négyszeres semmisítéssel kellenék sújtania ezen házasságot, melly kisemmizi a’ szép társaságot. De ezen szegén leánynak szerelme, ki akkoron meggyóná 20

Laetamini gentes... - Örvendezzetek, népek, mert feltámadott az Úr! 280

életinek nyomorúságát, szépséges dolog vala, s megindítá a’ leggonoszb legényeknek is a’ szívét, annyira, hogy végtére minden szóbeszédet megnémított és mindenki megbotsátá néki az ő bódogságát. Egy nagyböjti napon a’ jámbor Impéria böjtölteté mind az ő háza népit, hagyá, hogy gyónnának s térnének meg Istenhez; maga penig mene, s veté magát a’ Pápa lábainak eliben, s annyira megbáná az ő szeretkezésit, hogy megnyeré tőlle minden vétkeinek botsánatát, azt gondolván, hogy a’ mondott Pápának ő bútsúja megadná az ő lelkinek azon szűzességet, kitől félt, hogy nem nyújthattya az ő kegyessének. Hinnünk kelletik, hogy az eggyházi piscinának némi-nemű tsudaereje vagyon, mert hogy a’ szegény kisebbik sarj elboríttatott olyan lépes hálóval, hogy azt érezé, a’ mennyben vagyon. Hagyá a’ frantzia királnak ő ügyeit, elejté a’ Montmorency kisasszon iránt való szerelmit, eggy szó mint száz: mindent otthagya, hogy feleségül venné Impéria asszont, avégre, hogy ővélle éljen és haljon. Ihol hova lyukadtak ki ezen főfő örvendetességi hölgynek ő tudós praktikái, mihelyest az ő tudománya jóveretű, igaz szerelem hasznára fordíttatott. Impéria asszon bútsút monda az ő kisded inassainak, turbékoló-búgó daliáinak az ő királyi nászlakodalmával, ki tsudálatos vala, s mind a’ talján fejedelmeket vendégül látta. Valának őnéki, mondják, ezernyi ezer arantalléri. Ezen summa szörnyű nagyságát tekintve, senki nem korhollá Isle-Adamot, sőt mindenki igen szerentsézé, mert nyilván vala, hogy sem Impéria asszon, sem az ő ifiú férje, eggyik sem törődik a’ nagy kintssel, mert eggyetlen gondolattyuk azon kisded dolgotska vala. A’ Pápa megáldá az ő házasságukat, mondván, melly szép látomás eggy balga szűznek ezen úttya, ki megtért Istenhez a’ házasság révén. Hát ezen utolsó éjtzakán, mellyen mindenki szabad vala még látnia a’ szépség királnéját, ki innentova köznemes úrné leszen a’ Frantzia országbéli kastéllban: sok számos emberek siraták a’ jó katzagásos éjtzakákat, éjféli tivornyákat, álartzos vigadozásokat, szépséges kiruttzanásokat, meg azon jó puha órákat, mikoron mindenki megnyitá néki az ő szűvét. Egy szó mint száz, keserülék mindazon kellemetességet, kivel ezen fínomságos teremtett állat traktálta vala őket, ki is mostan tsábítóbb vala, hogy nem mint életinek tavasszán, merthogy szűvének végső tüze napvilágként ragyogtatá. Sokan panaszkodának, miért is támadt azon szomorító kívánsága, hogy tisztes asszonyul végezze az életit. Ezeknek monda Isle-Adam nemes asszon, kötekedvén, hogy huszonnégy esztendőnek utánna, kit a’ köz-jónak szolgálattyában töltött, megérdemli, hogy pihennyen. Eggy-némellyek ellene veték, hogy lám, a’ nap minő messze vagyon, mégis mindenkire süt, ő meg örökre el akar bújni előlük. Kiknek felele Impéria, hogy még fennmarad némi-nemű napsütéses mosolygása azon urak számára, kik eljövendenek hozzá megnézni, miként játssza a’ tisztes asszont. Ezen az ángol követ monda, hogy ő, Impéria, mindenre tehetős, még arra is, hogy az erköltsnek főfő ormára hágjon. Hagya ajándékot minden attyafiának, tettetes summákat a’ Rómabéli szegényeknek és szenvedőknek, annak utánna ajándékot ada azon kolostornak, hova az ő leánya be akart vala lépnie, meg azon templomnak, kit a’ Theodórátul örökölt, s a’ mondott Raguzai bíborostul származott dénárokon rakatott vala. Mikoron a’ két házasok útnak eredének, követé őket jó darab úton gyászoló daliák serege, sőt a’ köznép, ki ezer bódogságot kívánt őnékik, merthogy Impéria asszon tsupán a’ nagyfejűek iránt vala kemén, a’ szegényekhez általánfogva nyájas vala. A’ szeretkezés szép királynéját imígyen ünneplék minden itáliai városokban, hova az ő megtérésének híre eljutott, mindenki szerette volna látnia ezen két házasokat, kik ollyan igen szerelmetesek egymásban, az ki ritka eset. Több fejedelmek fogadák az ő udvarokban ezen szépséges párt, mondván, hogy tisztelet adassék ezen asszonnak, aki elég bátor volt elhagynia mindeneken való országát, hogy tisztes asszonnyá légyen. Akada azomban eggy gonosz fitzkó, a’ Ferrarai hertzeg őnagysága, ki monda Isle-Adam ifjabbik nemes fiának, hogy bezzeg oltsón jutott a’ nagy gazdagsághoz. Ezen első gyalázásra Impéria asszon megmutatá, minémő főfő nömös lelke vagyon. Hagyá 281

ugyanis a’ szerelmi turbékollásaiból eredt minden tallérit a’ Firenze városbéli Santa Maria del Fiore székesegyháznak ékesítésére, melly dolog megkatzagtatá a’ népet az Este hertzeg rovására, ki is azzal ditsekedék, hogy templomot rakat, holott az ő jövedelmi igen véknyán tsepegtek. Az ő bíboros báttya is dorgállá azon ígéért. A’ szép Impéria nem tartott meg egyebet, hanem tulajdon jószágit, meg azt, kit a’ Tsászár merő atyafiságból hagyott vala néki távozásának utánna, ki is nem tsekély summa vala. Ifjabbik Isle-Adam kiállt a’ mondott hertzeggel, melly bajban megsebzé őt. Ekként sem Isle-Adam nemes asszonhoz, sem az urához semminémű gántsolás nem férhete. Ezen büszke adakozó tette mián ditsőséggel fogadtaték minden helyeken, valamerre elment, kiváltképp Piemontban, holott igen szép gáláns szerrel fogadák. Azon versek, nevezetesen sonettek, lakodalmi énekek és ódák, kiket akkoron a’ poéták szerzének, eggy könyvben eggyben gyűjtettek; de minden költemény fakó vala őmellette, ki is, Boccaccio mondása szerint, maga a’ poésis vala. Ezen egymást érő ünnepeltetés és gáláns tiszteletadás koronáját a’ római Tsászár szolgáltatta, ki is megtudván a’ Ferrarai hertzeg balgatag tettit, külde egy gyorskövetet az ő kegyesséhez, latin kéziratú levéllel, kiben megmondá, hogy igen-igen szereti, őmagáért penig, annyira, hogy örvend az ő bódogságán, de keserüli, hogy nem őtőlle jő minden bódogsága; hogy immáron nintsen jussa ajándékkal kedveskednie őnéki, azonban, hahogy a’ frantzia királ hűvösséget mutatna iránta, hát öreg szerentséjinek vallaná, ha eggy Villiers-t megszerezhetne a’ Szent Tsászárságnak, s ollyan hertzegségeket adna őnéki, amilyet tsak válogatna az ő dominiumaiban. A’ szép Impéria felele, hogy a’ Tsászárt igen nagynak vallya, de el vagyon szánva, hogy Frantziaországban éli le életit, még ha ezer gyalázatot kellenék is elszenvednie.

2. MIKÉNT VÉGZŐDÖTT EZEN HÁZASSÁG Isle-Adam nemesasszon nem mene az udvarban, nem tudván, ha vallyon elfogadtatik-é vagy nem; hanem ott éldegéle a’ birtokon. Az ő nemes férje szép kúriát teremtett őnéki, megvásárolván a’ Beaumontle-Vicomte nemessi uradalmat, melly név némi-nemű szójátékra ada matériát, kit a’ mi szerelmes Rabelais mesterünk közöl az ő igen pompás könyvében. Az ifjabbik fiú megszerzé azonfelül a’ Nointel-dominiumot, a’ Carenelle-erdőt, Szentmártont és egyéb helyeket, kik Isle-Adammal szomszédosok, ahol az ő Villiers báttya lakozék. Ezen szerzeményei őt tevék a’ mentül hatalmasb úrnak Isle-de-France-ban és a’ Párisi kisgrófságban. Mindjárást rakatá a’ tsodálatos Beaumont kastélt, kit későbben az ángliusok leromboltak. Megékesíté feleséginek bútoraival, tsetse-betséivel, keleti kárpitjaival, szekrényeivel, festett és faragott képeivel és ritkaságaival, hiszen Impéria jelesül értett az effélékhez, s ekként ezen kúria hasonlatos lőn azon kornak mentől dúsabb nemessi kastélyaihoz. A’ két házasok mindenektől irigyelt életet élének, egyébről se szólt a’ fáma Párisban és az Udvarnál, mint ezen házasságról, Beaumont uraságnak tökélletes bódogságáról, s mindenek felett az ő feleséginek tökélletes, hívséges, kellemetes és vallásos életiről; őt magát pedig szokásból sokan még mindig Impéria asszonnak nevezék. Ő nem vala immáron sem kevély, sem éles, miként az atzél, hanem a’ tisztes asszonnak minéműségit és erköltsét vallá, hogy akár királné vehetett vala példát őtőlle. Szeretett gyermeke vala az Eggyháznak az ő nagy vallása mián, mert hogy sohase feledkezett meg Istenről, minek utánna sokat hantzúrozott vala az Eggyház emberivel, miként hajdantan mondogatta, apátokkal, püspökökkel, bíborosokkal, kik szentelt vizet nyújtának őnéki a’ bögréjiben és két ágykárpitok között esziben juttatták vala az örök malasztot. Ezen dámának dítsérete akkora tsudát mívelt, hogy a’ királ Beauvoisis-ba mene, hogy lenne alkalmatossága ezen tsudát látni, s azon grátziával tisztelé meg az uraságot, hogy Beaumont-ban hált meg, három napig marada ottan, királi vadászatot szerze ott a’ királnéval, s 282

mind az Udvarral. Meghigyétek, hogy megbabonáztaték ő is, meg a’ királné is, a’ dámák s mind az udvar ezen szépasszonnak módjátul, s eggyként hirdeték, hogy ő volna az udvari szernek és szépségnek hölgye. Elsőben a’ királ, majd a’ királné, s mindenek egyre szerentsézék Isle-Adam urát, hogy ilyetén asszont választott. A’ kastéll asszonyának ő alázatossága többet hatott, hogynem mint hatott volna a’ kevélség, mert hogy meghívattaték, hogy mene az Udvarban, meg mindenüvé, annyira vala fejedelmi az ő nagy lelke, annyira hatalmas a’ férje iránt való erős szerelme. Ne felejtsük, hogy az ő kellemetességi még kedvesebbé lőnek, hogy a’ tisztesség lobogója borult reájuk. A’ királ adá az ő hajdani követtyének az Isle-de-Francebéli helytartóságnak üresedett hivatallyát és Páris várossának büntető főbíróságát, adá néki a’ Beaumont-vicomte tzímet, s ekként lőn az egész tartománnak kormányzója, és magas poltzra került az Udvarnál. De az Udvarnak ott mulatásakoron esett Beaumont asszonnak szívén az első seb, merthogy ezen zavartalan bódogságnak némi-nemű gonosz irígye kérdé tőlle tréfaképp, ah vallyon Beaumont beszélt-é néki a’ Montmorency kisasszon iránt való első szerelmiről, ki is akkoron huszonkét esztendős vala, mert a’ Rómabéli nász idején tizenhat volt vala. Melly kisasszon annyira szereté Beaumont urat, hogy szűz marada, rá sem hederíte semminemű házasságra, s ölte a’ bánat az ő szoknyátskájában, mert nem tudá elfelejtenie elorozott szerelmesit, s a’ Chelles-kolostorban akara lépnie. Impéria asszon egész hat esztendei bódogsága alatt sohasem hallotta vala ezen nevet, s megesméré ezen, hogy jelesül szerettetik. Persze ezen időt úgyan elmúlatták vala, miként eggyetlen napot, s mindkét szeretők azt hivék, hogy tsak tennapon keltek vala egyben, minden éjtzakájok nász-éjtzaka volt vala, s mikoron a’ gróf kéntelen vala megválni a’ feleségitül, hogy dolga után járjon, szomorúságban esék, nem tudván ellenni nála nélkül, s szakasztott szinte ezenképp az asszon. A’ királ is, ki igen szereté a’ vicomte-ot, monda néki eggy igét, ki tövis gyanánt marada meg a’ szívében, mondván: „Nintsen-é gyermeked?” Kire Beaumont felele, miként az, kinek elevenire tapintottak: „Felség, az én bátyám uramnak vagyon; ekként hát a’ mi utódlásunk erőssen áll.” Történt azomban, hogy báttyának mindkét gyermekei szörnyet haltak, eggyik leesvén a’ lóról vitézi játékban, másik kórság mián. Idősb Isle-Adam urat igen sújtá ezen halálozás, elpusztult belé, annyira szerette az ő két fiait. Ekként a’ Beaumont grófi uradalom, a’ Carnelle, Szentmárton és Nointel szerzemények meg a’ környező dominiumok tsatoltatának az Isle-Adam nemessi birtokhoz és a’ szomszéd erdőkhöz, s az ifjabbik sarjadék lőn a’ háznak feje. Ezentájban Impéria negyvenöt esztendős kort számlált, még alkalmatos lett volna a’ gyermekszülésre, annyira jó vala az ő testi mineműsége; de nem fogadott magzatot. Mikoron látá, hogy az Isle-Adam utódok elvesztek, fogadkozék, hogy majd ivadékot teremt. Mivelhogy azomban az elmúlt hét esztendőkön által nyomát sem érzé a’ gyermekvisellésnek, hozata titkon Párisból egy bölts doktort, ki is monda néki, hogy az ő meddősége attól vagyon, mert mindketten az urával inkább szeretők, hogy nem mint férj és feleség, s annyi gyönyörűséget vesznek a’ társalkodásban, hogy az a’ fogantatást meggátollya. Ez okon jó ideiglen erőködék a’ jámbor asszon, hogy nyugodt maradna, miként tyúk a’ kakas alatt, merthogy az orvos megbizonyította vala őneki, hogy a’ természet rendjiben soha nem maradnak az oktalan állatok magzat nélkül, merthogy a’ nőstények semminémű praktikával nem élnek, sem tzitzázással, sem lesbiai mívelkedettel, sem azon számtalan tsínnal-bínnal, kivel a’ dámák használlyák a’ Poissy-féle olajbogyókat, éppen ennek okáért, vete reá Impéria, mondatnak igen hellyesen oktalan állatoknak. Maga azonban megígéré, hogy soha többet nem játszadozik az ő drágalátos korall vesszejivel s feledésben ejti mindazon tsemegéket, kiket ő lelt vala. De ohjaj! Isle-Adam nemes asszony mélységes bánatba merült, mert nem fogadott magzatot, jóllehet böltsen marada fektiben, akártsak azon német asszony, ki is az ő tsendes viselkedése mián oka vala annak, hogy az ő ura nyargallá őt, mikoron már halott vala, aztán mene a’ 283

szegén báró feloldást kérni ezen eset mián a’ Pápátul, ki az ő híres pásztorleveliben kéré Francónia hölgyeit, hogy a’ társalkodáskoron gyengédeden mozognának, avégre, hogy ezen vétek többé meg ne essék. Annak utánna kezdé észben venni, miként álmodozik olykor IsleAdam uraság, kit meg-meglesett, mikoron ő azt hivé, hogy senki se láttya, és sírt azon, hogy az ő szerelme nem hajt gyümöltsöt. Hamarost a’ két házasok egyetemben sírának, hiszen ezen szép házasságban minden dolog közös vala, s örökkétig egyetemben lévén, a gondolattyok eggyé leszen. Midőn a’ nemes asszon látá némi-nemű szegénnek ő gyermekit, halálos fájdalom jött rá, s jó eggy napig tartott, míg megújult tőlle. Látván ezen kínszenvedést, IsleAdam úr hagyá, hogy minden gyermekek maradjanak távol az ő feleségitül, s mondá néki a’ mentül nyájasb igéket, teszem, hogy gyakorta a’ gyermekek gonoszul sülnek el; kire az asszony monda, a’ kettejük tökéllte gyermek a’ legszebb volna a’ világon, merthogy igen szeretik egymást. A’ férj monda, hogy az ő fiatskájok is elpusztulhatna, miként az ő báttyának gyermeki, kire az asszony felele, hogy nem engedné őket elmenni a’ szoknyájátul, akártsak a’ tyúk a’ tsibéket, örökké szemmel tartaná. Mindenre vala válassza. Hozata a’ hölgy némi-nemű bájoló asszont, ki javasasszon híriben vala, s ezen mistériomokban járatos volt volna, ki is monda néki, hogy gyakorta látott asszonyokat, kik annak előtte nem fogadtak vala magzatot, bármennyire iparkodtak is jól megtökélni az örvendetességet; mégis teherben esének, mikoron tselekedtenek az oktalan állatok módjára, ki a’ mentül együgyűbb dolog. Ekkoron a’ hölgy kötelességinek vallá a’ bestyék példáját követni, de ettül sem terhesült a’ teste, hanem marada kemény és fejér, miként a’ márvánkő. Esmét a’ doktor urak orvosi tudományához folyamodék, és hivata eggy híres-neves arab orvost, ki akkoron jött vala Frantziaországba, hogy némi-nemű új tudománt mívellyen ottan. Hát ezen orvos, Averroës oskolájának tanítványa, mondá néki ezen kegyetlen szententziát: Miérthogy igen sok embereket vett vala az ő bárkájában, s által engedte vala magát az ő kényök-kedvöknek, amiként szokták azok, kiknek a’ szerelem a’ kenyerök, örök időkre elpusztított némi-nemű fürtöket, kire a’ Természet Őnagysága függesztette vala azon tojásokat, kik a’ hímtül termékennyé tétetvén, szépen kikeltetnek bátorságban, s kiktől kijönnének a’ szüléskoron minden emlő-visellő nőstén állatnak fiókái, melly dolgot némelly újszülött gyermekeknek fejburokja igazollya. Ezen magyarázat - úgy tetszék mindenkinek - tenyeres-talpas bolondság, oktalanság, a’ Szentírást meghazudtoló, holott az ember igazoltatik Isten képmássának lenni, s mindenestül fogván a’ követett rendszereknek, a’ józan elmének és bölts tanításoknak fonákja; annyira, hogy a’ párisi doktorok számtalan tsúfságot faragának rólla. Az arab orvos otthagyá az Oskolát, holott sohase esett szó az ő Averroës mesteréről. Az orvosok mondák Impériának, ki suttyomban jött vala Párisban, hogy tsak mennyen tovább a’ maga úttyán, mert hiszem már volt őnéki gyermeke az ő szerelmi élete alatt, a’ Ragusai Bíborostul való Theodóra; hogy az asszonnak gyermek-tökéllő jussa áll, valameddig a’ vérnek dagadó árja eltart, s légyen gondja megszaporítani a’ szülési eseteket. Ezen tanátsot böltsnek vallá, megszaporítá az ő győzedelmit, de egyúttal bukásit is, mert tsak virágot nyere, gyümöltsöt nem. A’ szegén bánatos asszon írt akkoron a’ pápának, ki igen szereté, és tudtára adá az ő fájdalmit. A’ jó pápa felele neki önkezével írott kedvességes homéliában, hogy a’ Mennyhez kelletik fordulnia és Istennek malasztjáért könyörögni, mikoron az emberi tudomán és a földi dolgok kudartzot vallottak. Ekkoron eltökéllé, hogy meztélláb megyen az ő urával egyetemben az Örvendező Bódog-Asszonhoz, melly híres vala arról, hogy ilyetén esetekben szerentsét hozott, s tőn fogadalmat, hogy hálából felséges székeseggyházat rakat ottan, ha gyermeke leend. Agyonkínozá magát, öszvetördelé szépséges lábát, de nem fogadott egyebet, hanem még nagyobb bánatot, akkorát, hogy hajaszálai kik hulladozának, kik megőszülének. Végezetül el is

284

veszejté a’ gyermekszülési tehetőségét, ebből eredének a’ hypochonderek21 felül jövő néminemű sűrű gőzök, kiktől megsárgula az ő ortzája. Ekkoron negyvenkilentz esztendőt számlált, s lakozék az Isle-Adam-béli kastéllban, holott megösztövérült, akártsak leprás az ispotályban. A’ szegénke gyötrődék, annyival inkább, merthogy Isle-Adam uraság még mindig szerelmes vala, s ollyan jó vala, miként egy falat kenyér ő hozzá, ki nem tudta kötelességit tenni, merthogy annak előtte igen sok embernek vánkossa volt vala, most penig, úgymond magamegvetéssel, hurkafőző üstnél nem egyéb. - Jaj! - monda egy estvélen, mikoron gondolatai martzangolák szüvét - hiában az Eggyház, hiában a’ Királ, hiában minden, Isle-Adam nemes asszonya örökkétig tsak a’ gonosz Impéria marad. Ugyantsak szörnyen megbúsult látván, hogy az ő virágzó nemes ura mindent magáénak vall, kit szeme-szája kíván, dominiumokat, királyi grátziát, páratlan szeretetet, asszont, kinek nintsen mássa, olyan gyönyörűséget, aminémő senkinek nem adattatik; tsak azon eggy főfő dolgot, ki a’ nemzetség fejének a’ mentől drágább, tudnimélt ivadékot, nem nyerhet. Szeretett volna meghalnia, gondolván, melly nemes és nagylelkű volt vala iránta az ura, maga pedig mennyire elmulasztá kötelességit, nem adván néki gyermeket, innentova meg nem is adhat. Elrejté fájdalmát szüvének legmélyiben, s az ő nagy szerelme mély odaadássá lőn. Hogy ezen vitézi szándokát megtökéllye, még szerelmetesebbé tevé önnön magát, nagy gondját visellé szépséginek, tudós tanulságokkal él vala, hogy karban tartaná az ő testiségét, ki mondhatatlan fényt vetett. Ezen tájban Montmorency úr meggyőzé leányának a’ házasságtul való irtózatát, és sok szó esett a’ Chastillon úrral való egybekeléséről. Impéria asszon, ki három mélföldnyire vala Montmorency-éktül, elküldé egy szép napon az ő urát az erdőben vadászni, maga meg járula a’ kastéllhoz, holott Montmorency kisasszon lakik vala. A’ kertsövénhez érve, ott sétálgata, s monda eggy szolgának, tudassa a’ nagyságos kisasszonnyal, hogy egy hölgy igen fontos hírt hoz néki, jönne s hallgatná meg. Igen elfogódván a’ szolgának szavaitul, ki beszéllt néki az esméretlen hölgynek szépségéről, fínom módjáról és kísérő udvaráról, jöve Montmorency kisasszon tétovázván a’ kerteken által s előtalállá az ő vetekedő társát, kit nem esmért. - Kedvesem - szóla a’ szegén asszon, sírván, mikoron látá a’ kisasszont ollyan szépnek lennie, mint ő volt vala -, tudom, hogy kegyelmedet kényszerítik, hogy feleségül mennyen Chastillon urasághoz, holott kegyelmed Isle-Adam úrba szerelmes. Bízzék kegyelmed azon jóslatban, kit mostan mondok, hogy az, ki kegyelmedet szerette, és tsupán azért pártolt el kegyelmedtül, mert olyan tőrben esett, kit eggy angyal sem került volna el, megszabadíttatik az ő vén feleségitül még levélhullásnak előtte. Ekként a’ kegyelmed állhatatos szerelme elnyeri majdan a’ virág-koszorút. Legyen hát erős, és ne lépjen a’ mondott házasságra kit szorgalmaznak, akkoron majd megnyeri az édes kegyessét. Tegyen hitet, hogy igen szeretni fogja Isle-Adam urat, ki az emberek mentől kedvesebbje, hogy soha néki fájdalmat nem okoz, s mondja neki kegyelmed, hogy fedné fel az Impéria asszon lelte minden szerelmi titkokat, s azokkal élvén, kegyelmed, ki ifiú, hamarost eltörli az ő lelkiben annak emlékit. Montmorency kisasszon akkora tsudálatban esett, hogy semmi feleletet nem adhatott, s engedé ezen szépség királynéját eltávozni, tündérnek nézvén őt, míglen egy mezei dolgos megmondá neki, hoggy ezen tündér Isle-Adam asszon volt. Ámbátor az egész eset érthetetlen vala számára, mégis monda Montmorency kisasszon az ő attyának, hogy a’ házassági ajánlatra csak ősz után válaszol majd; ennyire természete a’ Szerelemnek a’ Reménséggel társalkodni, 21

Hypochonder - a felső hasüreg két oldala. 285

jóllehet ezen tsali édeskedő asszonság afféle nesze-semmi-fogd-meg-jól kintseket kínál néki, kiket bekapat véle miként mézeskalátsot. A’ borszüretelő hónapban Impéria asszon nem akará, hogy Isle-Adam magára hagyná, s a’ leglángolóbb gyönyörűséget vevé meg rajta, hogy azt lehete hinni, meg akarja őt rontania, viszontag Isle-Adam úr éjten-éjjel azt hivé, hogy új meg új asszonyi állattal vagyon dolga. Ébredéskoron kéré őt a’ jó asszon, tartaná meg emlékben ezen tökélletes szerelmi éjtzakát. Annak utánna, hogy megtudná ő attyafiának igaz lelkit, monda néki: - Szegén Isle-Adam, gonoszul tselekedénk, mikoron eggy magadszőrű ifiú legént, ki huszonhármad esztendejiben járt, egybenházasítánk eggy éltes asszonnal, ki már akkoron a’ negyvenedik felé rohant. A’ férj felele, hogy az ő bódogságát ezren irigyelték tőlle, hogy Impéria kora ellen különb volt vala bármelly kisasszonyoknál, s hahogy valaha megaggulna, szeretni fogná az ő rántzait, azt tudván, hogy sírjában is szépséges leszen, s az ő tetemváza is szerelemre méltó. Az effajta válaszokra, ki a’ vizet kergeté a’ szemibe, felele egy reggel tsípősen, hogy Montmorency kisasszon igen szép és hűséges lenne. Ezen ige Isle-Adammal azt mondatá, hogy tán meg akarná bántani, emlékiben idézvén azon eggy igaztalanságot, kit életében tett, megszegvén az első kegyessének adott szavát, kinek szerelmét kitörülte vala szíviből. Ezen kristál-tiszta szóllásra megragadá a’ férjit és erőst magához szorítá, megilletődvén ezen hívséges beszéden, holott minden egyéb ember bántó választ adott volna. - Édes kegyesem - monda Impéria -, imhol napok óta szívszorulás lep meg, ki már ifiú koromban halállal fenyegetett engem, s ezen szententziát megerősítette az arab orvos. Ha meghalok, azt akarom, add nékem a’ mentül kötelesebb daliai szavadat, hogy feleségül veszed Montmorency kisasszont. Oly bizon vagyok holtomban, hogy ezen házasság kikötésivel hagyom a’ jószágaimat a’ te házadnak. Ezt hallván megsáppada Isle-Adam, s úgy érzé, ereje vész, ha tsak rágondol, hogy örökre meg kellenék válnia jó feleségitül. - Úgy vagyon, szerelmes kintsem, Isten azzal büntetett meg, kivel vétkeimet kovátsoltam, mert a’ nagy gyönyörűség, kit veszek, megtágíttya a’ szívemet, és az arab doktor szerint megvékonyíttya az ereket, kik eggy forró pertzben megrepednek majdan. Mindenkoron kértem az Istent, hogy illyen szerrel vegye el az éltemet, azon korban, mellyben vagyok, mert nem szeretném látnom szépségemnek az időtől való romboltatását. Ekkoron látá ezen nagy nömös asszon, millyen igen szeretik. Ihol miként nyeré a’ mentül nagyobb szerelmi áldozatot, kit valaha ezen földön hoztak. Tsupán ő tudta, melly édesség vagyon a’ nászi ágybéli nyájaskodásokban, makkoltatásokban, nyali-faliságokban, kik olyanok valának, hogy a’ szegény Isle-Adam inkább az életit adta volna, hogy nem mint megfosztassék az Impéria főzte tsemegéktül. Hogy megvallotta volna, miképp kelletik az ő szivének megszakadnia, veszett örvendetességi pertzben, a’ dalia térdre borula, s monda néki, hogy életbentartása végire nem követel tőlle soha többé szerelmet, bódogan él majdan, látván őt, érezvén, hogy mellette vagyon, megelégszik majdan hajának tsókolásával és ruhájának súroltával. Ekkoron felele Impéria könnyezvén, hogy inkább akar hamar meghalnia, hogy nem mint eggyetlen bimbót elveszíteni az ő tsipke rózsabokrában, hogy ő úgy akar meghalnia, amiként élt, mert hát szerentsére érti a’ módját, miként kell eggy embert serkenteni, hogy nyargallya, mikoron kedve kerekedik, s eggy szót sem kell vesztegetnie erre.

286

Ehejt mindjárást meg kelletik mondanunk, hogy kapott vala a’ mondott Ragusai Bíborostul némi-nemű drága ajándékot, kit ezen kuraffi velősen in articulo mortis22 néven neveze. Ne vegyétek zokon ezen három deáki igét, ki a’ bíborostul származik. Ez vala vékon üvegből való flaskó, Velentzei gyártmány, törpe, miként babszem, benne ollyan finom méreg, hogy ha valaki fogaival széllyel harapdálá, a’ halál hirtelen jöve fájdalom nélkül, a’ bíboros pedig kapta vala ezen mérget signora Tophanátul, a’ Rómabéli jámbor méregkeverőtül. Hát ezen üveg vala eggy gyűrűnek foglalatában, aranlapotskák rekeszték el és oltalmazák meg minden ütődő dologtul. Az szegén Impéria néhány ízben szájában vevé ezen üveget, de nem vala lelke beleharapni, mindannyiszor örülvén a’ jövendő szerelmi órának, kit utolsónak véle. Kedve tellett abban, hogy még egyszer végiglen játssza a’ játékit, minekelőtte beleharapna az üvegbe. Majd azt mondá magában: mikoron örömének netovábbját érzendi, akkoron töri majd fel a’ méregtartót. A’ szegén teremtett állat elveté az életit az október elsejire virradó éjtzakán. Akkoron nagy üvöltés hallatszott az erdőkben és felhőkben, mikéntha az Ámorok kiáltották volna: A’ nagy P halott! Akártsak a’ pogán istenek, kik az emberek Megváltójának jövetelekoron a’ mennyekben menekülvén mondának: A’ nagy Pan felfordult! Melly mondást az Euboiai tengeren való hajósok hallották, s némi-nemű Egyházi Atya tartotta fenn. Impéria asszon úgy halálozott meg, hogy semmikép nem romlott meg a’ szépsége, annyi gonddal teremté Isten őbenne az asszonyiság hibátlan példáját. Felséges szín ragyoga ortzáján, mondják, Ámornak lángoló szárnyátul, ki sírván gubbaszta mellette. Az ő ura mondhatatlan gyászt viselt miatta, nem sejdítvén, hogy meghalt avégre, hogy megszabadítaná a’ meddő asszontul, hiszen az orvos, ki bébalzsamozá, szót se szólt a’ halál okáról. Ezen szép mívelkedet kiderült hat évvel annak utánna, hogy a’ nemes úr feleségül vette vala Montmorency kisasszont, merthogy ezen bohó megbeszéllé néki Impéria asszonnak ő látogatását. A’ szegén nemesúr annálfogva siralommal telt életet tengete, s végtére belehalt, nem tudván számkivé űznie azon szerelmi gyönyörűségek emlékit, kiket együgyű asszon nemigen adhatott meg őnéki. Ekként igazolódott azon igaz mondás, ki azidétt járta, hogy ezen asszonyi állat sohase halt meg azon szívben, kin egyszer uralkodott. Ez arra tanít, hogy a’ jó erköltsöt tsak azok az asszonyok esmérik igazán, kik a’ vétket mívelték, mert hiszem kevés tisztes asszon vált volna meg ekként az élettül, ha a’ vallási tiszteletnek mentül magasabb ormára helyezed is őket.

22

In articulo mortis - a halál percében. 287

ZÁRÓBESZÉD Ejnye, aranyos bolondom! Te, kinek az a hivatalod, hogy vígságban tartsd a’ házat, megest ott vájkáltál a’ búbánati potsolyában, honnét már egyszer a’ vezeklő Bertát halásztad ki. Hát nem ezerszer megtiltottam! S ihol, úgy kerülsz haza, torza-borza hajjal, miként az ollyan leán, ki egész tsapat katonával kiállott. Hol hagytad a’ te szépséges arany-tsörgős botodat, fínom arabeszklántzban fonódó virágkoszorúdat? Hol maradt drága rojttal-bojttal ékes, vereslő igritz-készséged, ki fölér egy mázsa gyönggyel? Minek rontod ártalmas könnyezéssel fekete szemedet, ki olly kedves, mikoron eggy históriának sója tsillog benne, annyira, hogy a’ pápák megbotsáttyák szóllásidat a’ te katzagásodnak árnyékában; érzik, mikép fogattatik meg az ő lelkök fogaidnak elefánt-tsontyátul, szívöket általjárja fínom rózsálló nyelvednek öltése, és örömest elkótyavetyélnék az ő paputsukat száz mosolygásért, ki a’ jóféle vérnek vereslését hinti a’ te ajkaidra. Nevetős leánka! Hahogy örökkétig ifiú és friss akarsz maradnod, sohse sírj többet! Azzal gondolly tsupán, hogy megüld zabolátlan szitakötődet, hogy szépséges fölyhőkkel kantározd a’ kaméleoni kiméráidat, hogy az eleven valóságot szivárvánba öltözött alakokká bájold, kikre boríts bíborszín álmokat, tsatolly pávaszemes perzsakék szárnyakat. A’ Testre és Vérre, a’ Tömjénezőre és Petsétre, a’ Könyvre és Kardra, a’ Rongyra és Aranyra, a’ Hangra és Színre! hahogy visszatérsz a’ te szomorkodó vatzkodban, honnajt a’ kappanemberek szednek fel hülye szultánoknak való randaságokat; megátkozlak, megteremtettézlek, koplaltatlak a’ szerelmi tsemegékben, majd meg... Hopp! Ahol nyargalász eggy napsugáron, kápája megett a’ históriáknak új Tize, ki tüzes meteorok fényében sziporkázik. Ott játszik a’ kis bolondos prizmáikban, repül olly sebest, merészen, visszára, fonákul, hanyatt-homlok. Ismerem őt tollastól-bóbitástul és szemmel követhetem ezüst-pikkelyes szirén farkát, ki a’ vadonatúj nevetésnek tűzijátékában tsillogvillog. Bizon Isten! Úgyan hantzúroz ottan, miként száz deákok vetsernye beálltával a’ szederjes bokorban. Pokolra a’ tanítót! Készen vagyon a’ Tíz. Ördög vigye a’ munkát! Jertek, tzimborák!

288