HOMOSZEXUALITÁS ÉS SZTEREOTÍPIÁK EGY KVALITATÍV VIZSGÁLAT TÜKRÉBEN

Társadalomkutatás 24 (2006) 2,235–260 DOI: 10.1556/Társkut.24.2006.2.4

HOMOSZEXUALITÁS ÉS SZTEREOTÍPIÁK EGY KVALITATÍV VIZSGÁLAT TÜKRÉBEN PÁLMAI JUDIT1 – PIKÓ BETTINA2 1Szegedi

Tudományegyetem Szociológia Tanszék 6722 Szeged, Petőfi S. sgt. 30–34. Tel.: (62) 544-254 E-mail: [email protected]

2Szegedi

Tudományegyetem Pszichiátriai Klinika Magatartástudományi Csoport 6722 Szeged, Szentháromság u. 5. Tel.: (62) 420-530 E-mail: [email protected]

A homoszexualitás minden korban létezett: voltak korok, amelyekben elítélték, büntették a homoszexualitást, majd betegségnek, később normasértésnek tekintették. Manapság néhány országban már szabadon választott életforma. A homoszexualitást számos sztereotípia övezi ma is, amelyhez az is hozzájárul, hogy a homoszexuálisok sajátosságait nehéz felmérni rejtőzködésük miatt. Jelen tanulmány célja, hogy megtudjuk, hogyan vélekednek magukról a homoszexuálisok, illetve hogyan vélekednek róluk a heteroszexuálisok. A véleményeket a leggyakoribb sztereotípiák tükrében értékeltük. A strukturált interjúk 11 fő heteroszexuális és 10 fő homoszexuális alannyal készültek. Az eredmények azt mutatják, hogy a bűn és a betegség diskurzus, néhány kivételtől eltekintve, már nem része a sztereotípiáknak. Az is jól látható, hogy a sztereotípiáknak van valóságalapjuk, azonban sok esetben éppen maguk a homoszexuálisok azok, akik elfogadják ezeket. Kulcsszavak: homoszexualitás, kisebbség, sztereotípiák

A HOMOSZEXUALITÁS TÁRSADALMI VALÓSÁGA A homoszexuálisokhoz, illetve magához a homoszexualitás jelenségéhez való viszonyulás jelentős változásokon ment keresztül a történelem folyamán (vö.: Tóth 1994a). A homoszexualitás társadalmi jelentése szorosan összefügg a kontroll kérdésével, hiszen a társadalom többségének célja, hogy ellenőrzés alatt tarthassa a deviánsnak minősített jelenségeket, illetve be tudjon avatkozni a kialakulás folyamatába vagy visszafordításába. A homoszexualitás történetének vizsgálatakor fel kell fedeznünk három diskurzust, amelynek mentén a homoszexualitás megítélése változott: bűn, be0231–2522 © 2006, Akadémiai Kiadó, Budapest

236

PÁLMAI JUDIT– PIKÓ BETTINA

tegség, normasértés. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem azt is, hogy napjainkban már néhány ország úgy tekint a homoszexualitásra, mint a szexualitás egy szabadon választott formájára (Bech 1998; Mocsonaki – Sándor 2001). Az első kultúra, amelyről jól ismert, hogy nem ítélte el, sőt egyenesen bátorította a társadalmában a homoszexuális tevékenységeket, az ókori görögöké volt. Arra nézve, hogy mikortól vált ennyire nyílttá és elfogadottá a homoszexualitás a régi görögöknél, nincs adat, de az bizonyos, hogy Kr. e. a VI. században már „virágzott” a homoszexuális viselkedés (Dover 2001). A római szépirodalom is tele van a homoszexuális szerelem ábrázolásával, mint például Horatius, Catullus, Propertius műveiben. A köztársaság korában, de leginkább a császárság idejében azonban a rómaiaknál előkerültek olyan megnyilvánulások is, amelyek már támadták, illetve rosszallóan nyilatkoztak az ilyen irányú tevékenységekről. Kérdés az, hogy ez a változás a kereszténység közeledtét jelezte-e már, vagy csak az alattvalók ellenszenvét tükrözte (Buda 2002: 230–231). A heteroszexuálisok ellenszenve a homoszexuálisok iránt, és egyúttal a bűn-diskurzus a zsidó–keresztény kultúrából eredeztethető. Az ókori zsidó társadalom a homoszexualitást bűnnek tekintette és büntette. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy fontos volt, sőt a legfontosabb volt számukra a nép fennmaradása. Majd jött a kereszténység, ami szintén bűnnek tekintette a homoszexualitást, talán a zsidó gondolkodásból adódóan, de leginkább azért, mert mindenféle testi örömöt elutasított ez a vallási irányzat. Később Konstantinus császár már főbűnnek nyilvánította a homoszexualitást, és halállal büntette. Ennek a megbélyegzésnek az alapja az a felfogás volt, hogy Isten egyedül a gyermeknemzés célú szexualitást fogadja el (vö.: Brown 2001; Tóth 1994a: 35). A homoszexualitást a XVIII–XIX. századig bűnnek tekintették és nemcsak az egyház berkein belül, de a középkori állami törvénykönyvekben is bűnnek és büntetést érdemlőnek titulálták. A homoszexualitásról igazán azóta vannak adataink, amióta társadalmi jelentőségű közügy lett. Az első ilyen típusú adatokat az inkvizíciók idejéből nyerhetjük, ahol a jegyzőkönyvek többször említik azt a bűnt, amit megnevezni sem szabad, és amiért Isten még Szodomát és Gomorrát is elpusztította (Takács 2001: 776). A XIX. század végétől elkezdődött a homoszexualitás medikalizálódása. Ezek a megközelítések, amelyek magyarázni kívánják a homoszexualitás kialakulását, főként biológiai rendellenességekkel, majd pszichológiai, lelki deformáltsággal közelítenek a kérdéshez. Így sokáig kromoszóma-rendellenességre, vagy a belső elválasztású mirigyek hibás működésére vezették vissza a probléma kialakulását. A pszichológiai alapú megközelítések az ödipusz-komplexust megelőző csecsemőkori agresszió követ-

HOMOSZEXUALITÁS ÉS SZTEREOTÍPIÁK

237

kezményét írják le, szoros összefüggésben egy primer szopási traumával, vagy egy örök félelem szimbólumának tekintik, ami nem más, mint a kasztrálástól való rejtjeles szorongás, illetve a túl szoros kötődés az anyához, pontosabban valamelyik szülőhöz. Sok kutató azt gondolta, hogy fájdalmas élmény éri a gyereket a nemiség kialakulásának korai szakaszában. Nagyban hozzájárulhat a kialakulásához az is, hogy a szexuális kérdéseket tilalmak övezték, tabuként kezelték (Tóth 1994a: 32). Az első fellépés a homoszexualitás büntetendősége ellen Karl Heinrich Ulrichs nevéhez fűződik. Az ő megfogalmazása szerint a homoszexualitás biológiai rendellenesség hatására jön létre, amiért senki nem tehető felelőssé. A melegek „harmadik nemet” alkotnak (McLaren 2002; Tóth 1994a). Ezt követően fokozatosan elkezdték a homoszexualitás kérdését pszichiátriai esetnek tekinteni. Freud egyértelműen elvetette a degenerációs megközelítést a homoszexualitás kérdésében. Ennek oka, hogy az inverzió előfordul olyan egyéneknél is, akiknél más súlyos rendellenesség nem áll fenn, valamint olyanoknál is, akiknél a teljesítőképesség zavartalan, sőt kiváló értelmi képességgel, szilárd erkölcsi alapokkal és általános műveltséggel rendelkeznek. Hangsúlyozza, hogy vannak olyan „fordított neműek”, akik határozottan kijelentik, hogy nemi ösztönük soha más irányba nem nyilvánult meg, így lehetséges az, hogy az esetek nagy részében az inverzió veleszületett (Freud 1995: 41–44). A homoszexualitás – és egyben a heteroszexualitás is – egyre inkább felkeltette a szociológiai érdeklődést az ötvenes évek után. A minősítési elmélet, azaz Lemert nézetei a szimbolikus interakcionizmus homoszexualitással foglakozó ágára különösen nagy hatást tettek, főként a hatvanashetvenes években (Takács 1998: 209). A címkézés elméletének képviselői a devianciát úgy fogják fel, mint a deviánsok és a nem deviánsok közötti interakció folyamatát. Magában semmiféle cselekedet nem minősül deviánsnak, csak ha a hatalom képviselői ezt megszabják. Így ezek a normák a mindenkori hatalmat erősítik a szabályok létrehozásával (Giddens 2003: 147–148). A hatvanas évektől a deviáns magatartás helyett a deviánssá válás folyamata került előtérbe. Ekkor híresült el Howard Becker meghatározása is, mely szerint deviáns az, akit az emberek annak tartanak (Haralambos – Holborn 1990: 610). Az első átfogó vizsgálatot a homoszexuálissá válás folyamatát illetően Kenneth Plummer végezte. Szerinte a homoszexualitás nem individuális, hanem társadalmilag interaktív, így a társadalom reakcióival együttesen definiálódott. Tehát ahhoz, hogy megértsük a szexuális jelenségeket, a társadalmi kontextus vizsgálatára kell koncentrálni. Felhívja a figyelmet arra is, hogy egy szexuális normaszegés is csak egy adott társadalmon belül értelmezhető (Plummer 1981). Mary Macintosh pedig arra hívta fel a figyel-

238


met, hogy a homoszexuális érzések és cselekvések nemcsak azokra az egyénekre jellemzőek, akiket mi homoszexuálisnak nevezünk, illetve közöttük is akadnak olyanok, akik nem is élnek (homo)szexuális életet. Hangsúlyozta, hogy meg kell különböztetni a homoszexuális szerepet a homoszexuális magatartásformától, hiszen e magatartásformákat egyáltalán nem sajátítják ki azok, akik felvállalják a homoszexuális szerepeket is. Így például vannak olyan társadalmak, amelyeken belül vannak homoszexuális magatartások, de nincsenek homoszexuálisok (Macintosh 1968: 182–192). Mindez az identitás szempontjából meghatározó (Fuss 1998). A XX. században a szexualitással kapcsolatos kérdések fokozatosan átpolitizálódtak (Foucault 1996: 46–47). A homoszexualitás átpolitizálódása a különböző elnyomott társadalmi csoportok mozgalma mentén történt 1960 után. A homoszexualitás társadalmi megítélésében az alapkonfliktus a magánélet – így a szabad szexuális magánélet – és a magánéletet is ellenőrizni kívánó társadalmi normák között feszült. A homoszexualitást még a legliberálisabb értelmiségiek és társadalomtudósok is magánügynek tekintették, mint aminek nincs társadalmi vagy politikai vetülete. A homoszexualitás kapcsán, a politikai színezetet igazán az 1960–70-es években kirobbant „gay liberation” (homoszexuálisok felszabadítása) mozgalom teremtette meg. Ekkor már a homoszexualitás betegség-diskurzusa is eltűnt, és 1973. december 15-én az Amerikai Pszichiátriai Társaság deklarálta, hogy a homoszexualitás nem tekinthető betegségnek. A homoszexualitást új megközelítés váltotta fel, mégpedig az, hogy a homoszexuálisok egy kisebbség tagjai (vö.: Takács 2001: 780; Takács 2002: 167; Tóth 1994a: 37). Mivel a melegek az uralkodó normával szemben hátrányos helyzetben vannak, ezért helyzetük politikai dimenzióval bír, ők tehát egy kisebbség (Baranyai – Komáromi 2003). Nagy változásokat eredményezett 1954-ben az angol parlament akciója. Egy külön bizottságot hoztak létre annak érdekében, hogy tisztázzák a homoszexualitás kérdését. A bizottság leírása alapján nem találtak egyetlen olyan esetet sem, amelyben akármilyen kezelés vagy büntetés által kigyógyították volna a pácienst. Sok homoszexuális sem érzi magát betegnek, úgyhogy szakemberhez sem fordul. A bizottság által írt jelentés a Wolfender Report nevet kapta, amelyben javaslatot tesznek arra nézve, hogy „egyetértő felnőttek” között kialakult homoszexuális tevékenységet magányüggyé kell minősíteni, és mentesíteni kell őket a büntetés alól (Buda 2002: 234).


239

HOMOSZEXUALITÁS ÉS SZTEREOTÍPIÁK A szociálpszichológia a kezdetektől fogva érinti a sztereotípia kérdéskörét. Arra a kérdésre, hogy az emberekben miért alakulnak ki tartósan berögzült, olykor egyenesen téves elképzelések egyénekről, csoportokról, a szociálpszichológián belül is elsősorban a kogníció, még pontosabban az emlékezés témakörében találunk magyarázatot (Atkinson és mtsai 1999: 248–250). Az emlékezet tárgykörén belül a szociálpszichológia beszél alulról felfelé és felülről lefelé irányuló folyamatokról. Az előbbieket az adatok vezérlik, csak a bemenő információkat dolgozzák fel. A felülről lefelé irányuló folyamatoknál viszont a személy előzetes elvárásai és ismeretei számítanak, tehát ez utóbbi műveleteknél már meglévő ismereteket vonunk be a feladatba. A témánk szempontjából a felülről lefelé irányuló folyamatok a fontosak, ezek hozzák létre a konstruktív emlékezetet. Ennek az emlékezeti típusnak köszönhetjük, hogy a világból kapott hiányos információkat ki tudjuk pótolni már adott, általános ismeretekkel, és ezáltal tudjuk az eseményeket még összetettebbé konstruálni. A konstruktív emlékezetnek köszönhetjük, hogy képesek vagyunk egyszerű következtetéseket levonni egymástól független eseményekről, mondatokról stb. Szintén a konstruktív emlékezet egyik eszköze, hogy kitöltjük és újraalakítjuk emlékeinket a szociális sztereotípiák segítségével. Szociológiai megközelítés szerint a sztereotípiák torzításon, túlzáson és leegyszerűsítésen alapuló negatív elképzelések és előítéletek együttese valamely csoporttal szemben. Ez a megközelítés szorosan kapcsolódik Allport előítélet-fogalmához is, amely szerint az előítéletek valamely személlyel mint a csoport tagjával szembeni negatív érzelmi viszonyulások, általánosított attitűdök (vö.: Allport 1999: 36,104; Andorka 1997: 338; Giddens 2003: 259–260). A homoszexualitást is számos ilyen sztereotípia övezi, amelyek jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy inkább ellenszenves csoportnak tűnjenek. A sztereotípiák közül sok már évszázadok óta jelen van és hagyományozódik generációról generációra. Túlságosan berögzültek ahhoz, hogy ezeket egyszerűen át lehessen formálni. Magyarországon, bár egyre inkább érvényesül a homoszexualitás elfogadása, még jelen van az el nem fogadás is (Eszményi 2000). Ez utóbbi tendencia a társadalom értékrendjének széthullása, a társadalmi „anómia” állapota következtében fokozottan jelentkezik. Az értékzavar a társadalom tagjait rákényszeríti arra, hogy önazonosságukat csak egyetlen módon vívják ki, méghozzá úgy, hogy a tőlük különböző csoportokkal szemben határozzák meg magukat (Tóth 1994a: 79–80).

240


Egy hazai, 1991-es kérdőíves vizsgálat szerint, amely mintegy 2000 fős, 15 évnél idősebb, országos reprezentatív mintán készült, Tóth (1994b: 85– 91) arra a megállapításra jutott, hogy a magyar lakosság prűd, az emberek nem nyilatkoznak a szexualitásról, illetve van a lakosságon belül kb. 20 százalék, akik a homoszexualitás témáját olyan mértékben hárítják, hogy még előítéletes módon sem közelítenek felé. Az eredmények alapján kiderült, hogy bűnnek a megkérdezettek közül csak nyolcan tekintették a homoszexualitást, tehát a bűn diskurzus már nem él a köztudatban. Betegségnek 125 fő minősítette a homoszexualitást, de ez elítélő meghatározás, mert a megkérdezettek úgy gondolják, hogy az egyéntől függ ez a betegség. Normától való eltérésnek 185 fő gondolta, magánügynek 169 fő tekintette a homoszexualitást. A legidősebb korosztály és a vallásos megkérdezettek azok, akik még betegségnek tartják a homoszexualitást. A magas társadalmi helyzetűek, a magas iskolai végzettségűek, a vezetők és a magas jövedelműek toleránsabbak a homoszexualitással szemben. A végső eredmény az lett, hogy a magyarok nem is olyan elutasítók és támadók, mint ahogy azt a homoszexuálisok gondolják (vö.: Benza 2001: 113–114; Tóth 1994a: 82–108). A következő felmérés 2000-ben készült 112 homoszexuális körében. A minta nem reprezentatív, csak olyanokat kérdeztek meg, akik részt vettek homoszexuális fesztiválon és más rendezvényen. A válaszadók 83%-a beszélt legalább a barátainak, 74,1%-a mondta el legalább egy szülőnek, 40,2% elmondta munkatársának, 34,8% munkaadójának is bevallotta, hogy saját neméhez vonzódik; 17%-uk teljesen elrejti szexuális orientációját mindenki elől. A válaszadók 56,2%-át érte élete folyamán negatív, homofób megjegyzés. A meleg vagy biszexuális férfiak 12,5%-át, a leszbikus vagy biszexuális nők 6,3%-át fizikailag is bántalmazták szexuális orientációjuk miatt (Sándor 2001: 19–20). Mélyinterjúk alapján viszont kiderül, hogy a megkérdezettek több mint fele nem tud beszámolni szexuális orientációjával kapcsolatos negatív bánásmódról. Ebben a felmérésben utalást találtam arra is, hogy a megkérdezetteknek több mint a kétharmada elmondta családjának is, hogy saját neméhez vonzódik, hat esetben ez a kinyilatkoztatás csak az anyára korlátozódik, mintha az apától jobban kellene tartani (Takács 2004: 195, 205). A homoszexualitás kapcsán kialakult társadalmi elutasítás nagyban köszönhető az információhiánynak, ezek egyoldalúságának, és a homoszexualitást övező sztereotípiáknak. Ilyen sztereotípia a melegek nőiessége, vagy a leszbikusok férfiassága is (vö.: Bagota 1998: 34–36; Sándor 2001: 73– 77; Szilágyi 2002a). Ennek kapcsán csak a férfiakat illetően találtunk kutatásokat, amelyekben a melegek fizikai és pszichés jegyeit vizsgálva arra keresték a választ, hogy igaz-e, hogy a melegek nőiesek. Ezek a kutatások fel-


241

tételezték azt, hogy a melegek alacsonyak, kövérek, széles a csípőjük, selymes a bőrük, keskeny a válluk, érdeklődésük és szemléletmódjuk is nőies. A vizsgálatok nem igazolták a sztereotípiákat (vö.: Birtalan 1997: 24; Tóth 1994a: 24–28). Az itt felsorolt sztereotípiákon kívül több tévhit él az emberek fejében a homoszexualitásról. Így például gyakran pedofíliával, promiszkuitással, ezáltal az AIDS-szel összefüggésben határozzák meg a homoszexuálisokat (Szentágothai 1991: 45–46), vagy úgy gondolják, hogy a homoszexuális beállítottság „kinőhető”, és nemegyszer összekeverik a homoszexualitást a transzvesztitizmussal is stb. (vö.: Birtalan 1997: 22–59; Takács 2004: 98–139). Mindezek a tévhitek azért is élnek a társadalomban, mert a média, a tömegkommunikációs eszközök a szenzáció értékű híreket közlik. Ezekben pedig gyakran előfordul a homoszexualitás szélsőséges és ritka kivétele.

VIZSGÁLAT A HOMOSZEXUALITÁST ÖVEZŐ SZTEREOTÍPIÁKRÓL Minta és módszer A minta részben heteroszexuálisokból (n = 11 fő) és részben homoszexuálisokból (n = 10 fő) állt. E kettős mintavételi eljárás célja az volt, hogy az interjúk eredményeinek segítségével ütköztetni tudjuk a kétféle nézetet, azaz össze tudjuk hasonlítani a „valóságot” a róluk kialakított képpel. Ezáltal megtudhattuk, hogyan vélekednek magukról és a róluk kialakult sztereotípiákról a homoszexuálisok, illetve hogyan vélekednek a heteroszexuálisok a homoszexuálisokról. Kezdetben arra törekedtünk, hogy korban, esetleg iskolai végzettségben is átfedés legyen a két csoport között, természetesen a homoszexuálisok mintája alapján, hiszen ők alkotnak kisebb és rejtettebb csoportot. Ezt többé-kevésbé sikerült megvalósítani, azzal a kitétellel, hogy a heteroszexuális interjúalanyoknál több visszautasítás fordult elő, mint a homoszexuálisoknál. Sok esetben a heteroszexuálisok azért utasították el a válaszadást, mert elítélték a témát, illetve előfordult az is, hogy nem tudtak nyilatkozni a kérdésben. A heteroszexuálisoknál tehát elsősorban azt tartottuk fontosnak, hogy elfogadásuk mértéke alapján három csoport (elfogadók, félig elfogadók, elutasítók) kellően reprezentálva legyen a mintában. Így három interjú azokkal készült, akik teljesen elfogadók a kérdés kapcsán. Öt interjúalany azok közé tartozott, akik bár azt állították, hogy „nincs semmi bajuk a homoszexuálisokkal, de azért kerüljék el őket” (ők a félig elfogadók), végül

242


pedig három interjú olyanokkal készült, akik teljesen elítélik a „másságot”, ők az elutasítók (Tóth 1994a: 83–84). A homoszexuálisok csoportjánál először a hólabda módszert alkalmaztuk, de ez csak a nőknél működött, melynek következtében közülük csak a 20–24 év közöttiek kerültek a mintába. A mintába tartozó fiúk esetében a Dél-alföldi Meleg Baráti Kör (DAMKÖR) segítségével történt az interjúalanyok megkeresése, amelynek következtében az életkori terjedelem kiszélesedett 26 évtől 58 éves korig. A mintavételezéssel kapcsolatban mindkét nem esetén elmondható, hogy a nem valószínűségi mintavétel egyik típusát, a szakértői, megítélésen alapuló mintavételezést alkalmaztuk, ami megfelelt a kitűzött kutatási célnak (Babbie 1999: 243–244). A mintában a heteroszexuálisok átlagéletkora 29 év, a nőké 24, a férfiaké 34 év. A homoszexuálisoknál az átlagéletkor 27 év; a nőké 23, a férfiaké 37 év. A legfiatalabb 20 éves, a legidősebb 58 éves a mintánkban. Iskolai végzettség alapján a megoszlás a következő: általános iskolai végzettséggel 2 fő, szakmunkás végzettséggel 2 fő, érettségivel 11 fő és diplomával 6 fő rendelkezik a mintában. Szexuális orientáció alapján a megoszlás: 11 fő heteroszexuálisként, 5 fő melegként, 2 fő leszbikusként, 2 fő biszexuálisként definiálta magát, 1 fő pedig úgy határozta meg szexuális orientációját, hogy „nem érzem magam homoszexuálisnak, bár volt egy hosszabb kapcsolatom egy lánnyal”. Az adatgyűjtés módszere a strukturált interjú volt1. Az adatfeldolgozás során az interjú eredményeit kvalitatív módon értékeltük. A strukturált interjúk tartalmaztak egy kvantitatív módszert, nevezetesen, egy ötfokú skálát alkalmazó kérdőívet is, amely megkönnyítette a sztereotípiák feltérképezését2. A skála önkitöltős volt, amelyet kitölttettünk a heteroszexuálisokkal és a homoszexuálisokkal egyaránt. Az interjúkban azután ezek a kérdések bővebb kifejtésre kerültek. A strukturált interjúk öt részből álltak; a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok is ugyanazokat a kérdéseket kapták. Az „egyéni megnyilvánulások” címet kapta az a rész, amelyben az orientáció kialakulásáról, önelfogadásról, a társadalomban megélt helyzetről stb. szóltak a kérdések. A következő csoport a „család” elnevezésű rész volt, amelyben a családi háttérről és a homoszexualitás családon belüli elfogadásáról érdeklődtünk. A harmadik rész a „barátok” címet viselte, amely a barátoknak a témához való viszonyulásáról szólt. A negyedik rész a „társadalom” megnyilvánulásaival foglalkozik. Végül, az ötödik rész a „kapcsolatok” címet kapta, amely arra koncentrált, hogy miként épül fel egy homoszexuális kapcsolat, milyen problémák adódnak, hogyan és hol ismerkednek stb.


243

EREDMÉNYEK Az egyéni feldolgozás folyamata Az egyéni megnyilvánulások elemzésében kiemelten fontosak a feltárás előtti évek. A szakirodalom arról számol be, hogy a homoszexuális férfiak nagy többségének (mintegy 70%-ának) általában már tizenévesen volt valamilyen különbözőség-érzése (Coenen 1998; Harrison 2003; Vargo 1999: 37). A homoszexuális interjúalanyok közül hárman egyértelműen a tizenéves kort határozták meg, amikor először szembesültek „másságukkal”, ketten pedig már az óvodában sejtették, hogy őket a fiúk érdeklik. A kettő közül az egyik így nyilatkozott: „… azt tudom, hogy 10–11 éves koromban már ki volt szemelve a pasi, akiről álmodoztam” (Tibi, 28) A nők esetében a helyzet nem ennyire egyértelmű: közülük csak egy válaszolta, hogy 13 évesen jelentkezett az első jel, majd volt egy 17 éves korban történt felismerés is. Ez a két nő magát leszbikusnak vallotta. A magát biszexuálisnak valló nő a középiskolában érezte először a késztetést, a másik két nő számára viszont csak a felsőoktatás éveiben derült ki, méghozzá úgy, hogy találkoztak egy lánnyal, aki befolyással volt rájuk. A heteroszexuálisok válaszai alapján változó kép mutatkozik arra vonatkozóan, hogy szerintük egy homoszexuális mikor jön rá a „másságára”. Az elfogadók között a jellemző válasz az volt, hogy már serdülőkorban, vagy később, a másik nemmel való több sikertelen próbálkozás után. A félig elfogadók között is ez a válasz dominált, illetve volt olyan alany is, aki nem tudott a kérdésre válaszolni. Az elutasítók között viszont a válaszok a következők voltak: „divat”, vagy „ők csak ezt kitalálják”. Egy jellemző vélemény: „Úgy jön ki szerintem, hogy nem megfelelő kapcsolat, hogy nem mernek, vagy nem akarnak, vagy nincs lehetőség rá, és akkor jön ki belőlük, hogy úgy is mindegy. Butaság szerintem, én most is azt mondom, hogy ez úri nyavalya. (…) Nem tudom, mikor jelentkezik, de nem gondolom, hogy fiatal korban.” (Mihály, 56) Az egyéni megnyilvánulások következő szempontját a „másság” felismerésének kezelése jelenti, azaz az önfelfedezés és ennek nehézségei. Az önfelfedezésnek vannak társadalmi és érzelmi akadályai, amelynek követ-

244


keztében elhárító mechanizmusok kerülnek előtérbe. Előfordul, hogy a felismeréskor az első reakció a bűnösség érzése, a szégyen, a tagadás érzése (Harrison 2003: 108). Mindezek hatására előfordulhat, hogy azok a vágyak, amelyeket elfojtanak magukban, mert a társadalmi normák tiltják meglétüket, csak álmaikban jelennek meg: „Volt egy időszak, mikor ez konkrétan álmomban és egyéb, megjelent hívásban.” (Dénes, 58) Előfordulhat, hogy más tevékenységeken keresztül élik ki magukat (például művészet). Olyan formában is jelentkezhet a védekezés, hogy az illető olyan emberek gondolkodását és életstílusát veszi fel, amelyek a homoszexualitással ellentétesek: „Nagyon sokáig nem tudtam ezt a titkot megosztani senkivel, ezért fordultam aztán később a valláshoz. A magányomat oldotta, viszont a szexualitással kapcsolatos problémákat inkább súlyosbította (…) ott ez a probléma még inkább előtérbe került, és ott egyfajta isteni segítség lehetőségét ígérték. Tíz év ráment az életemből arra, hogy megváltozzam.” (Baráth, 43) Vannak, akik megpróbálják meggyőzni magukat arról, hogy ez idővel megváltozhat: „Volt egy időszak, amikor azt vártam, hogy ez megváltozik, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem olyan dolog, ami megváltozhat.” (Tom, 26) Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy mind a homoszexuálisok, mind pedig a heteroszexuálisok között egyenlő mértékben (hét–hét alany) voltak olyanok, akik nem értettek egyet azzal, hogy ez átmeneti állapot. Az önfelfedezést követően előbb-utóbb bekövetkezik az a pillanat, amely megkívánja az önmagukkal való szembenézést. Az interjúkból kiderül, hogy voltak olyanok, akiknek nem okozott különösebb problémát a felismerés, mondván, hogy fokozatos volt, illetve örült, hogy „kinyílt előtte a világ” és „van célja az életének”. A legtöbben viszont nehezen tudták elfogadni szexuális orientációjukat. Ennek is több magyarázatát adták, például: szembesülés a társadalom el nem fogadásával, vagy éppen, mert nem tudott erről senkivel beszélni, vagy pedig a serdülőkor nehézségei gátolták. A heteroszexuális alanyok között az elfogadók és a félig elfogadók hasonlóan vélekedtek a kérdésről. A vélemények három csoportba sorolhatók aszerint, hogy egy homoszexuális miként dolgozza fel ezt a felismerést. A


245

feldolgozás egyrészt a környezet függvénye. Másrészt a feldolgozás minden esetben nehéz, azaz a homoszexuálisok nehezen élik meg „másságuk” felismerését. Végül pedig először egy sokkhatás jelentkezik, majd pedig elfogadják magukat. A feldolgozáshoz az is hozzátartozik, hogy a homoszexuálisok megpróbálják a jelenség eredetét tisztázni, azaz fokozott érdeklődéssel fordulnak a téma felé (Bagota 2000; Buda 1980; Szilágyi 2002b; Tóth 1994a). A homoszexuálisok közül többen fogadták el a veleszületett szexuális orientáció elméletét. A heteroszexuálisok közül az elfogadók úgy vélekedtek, hogy mindkét felfogás megállja a helyét. A félig elfogadók között akadt olyan, aki azt mondta, hogy a csalódásoknak köszönhető, hogy valaki saját neméhez vonzódik, de előfordulhat, hogy veleszületett jelenségről van szó. Az elutasítók ketten válaszolták, hogy veleszületett jelenségről van szó, míg a harmadik azt, hogy „beképzelik maguknak” (József, 43). A teljes mintából, azaz a 21 főből 14 válaszolta azt, hogy a homoszexualitás nem betegség. Ha szexuális orientáció alapján nézzük a válaszokat, akkor négy homoszexuális férfi mondta azt, hogy nem ért egyet azzal, hogy a homoszexualitás betegség, az ötödik az inkább nem, mint igen választ adta. A nőknél mind az öten elvetették ezt az állítást. A heteroszexuálisoknál öten válaszolták azt, hogy nem értenek egyet a kijelentéssel. A gyermekkori trauma kapcsán nagyon megoszlanak a vélemények. A homoszexuálisok közül csak két fiú állította, hogy nem ért egyet a kijelentéssel, míg öten az inkább igen, mint nem választ karikázták be. Az állítás a heteroszexuális válaszadókat is megosztotta. Csak négyen válaszolták, hogy nem értenek egyet a kijelentéssel, hatan válaszolták, hogy is-is, tehát előfordul, hogy gyermekkori trauma következtében alakul ki a homoszexualitás, közülük négy fiú és két lány. Egy fiú válaszolta azt, hogy inkább igen, tehát inkább ennek köszönhető az, hogy valakiben kialakul a homoszexuális orientáció. Az egyéni megnyilvánulások közé tartozik annak elemzése is, hogy történtek-e kísérletezések a másik nemmel. E tekintetben a homoszexuális alanyok között nemek szerint eltérő képet kaptunk. A nők közül szinte mindegyik azt mondta, hogy volt a másik nemmel kapcsolata. Közülük kettő eleve elítéltnek és reménytelennek találta a próbálkozást, míg a másik két nő rendelkezett heteroszexuális kapcsolattal is, bár egyikük inkább rövidebbekkel. A férfiak közül csak ketten mondták azt, hogy nem próbálkoztak az ellenkező nemmel: „Nem, mert hamisnak éreztem volna.” (Tom, 26). A többiek viszont próbálkoztak a másik nemmel is kapcsolatot építeni: „Próbáltam lányokkal is ismerkedni, de hát nem sok értelme volt. Ez úgy volt, hogy ha valakinek megtetszettem, nem én kezdeményeztem, akkor megpróbál-

246


tam. Én is vágytam egy normális kapcsolatra, idézőjelben, hátha, ha valakivel összejövök, akkor jó lesz, normális életet tudok élni, idézőjelben. Hát, nem igazán jöttek össze a dolgok. Ezek nem túl hosszú kapcsolatok voltak, pár hetesek inkább.” (András, 28) „Aztán később megtudtam, hogy ezzel mindenki megpróbálkozik, mert óriási a társadalmi nyomás az emberen.” (Dénes, 58) A heteroszexuálisok válaszai eltérőek voltak erre a kérdésre vonatkozóan. Először is, voltak olyanok, akik egyértelműen azt mondták, hogy a homoszexuálisok is próbálkoznak heteroszexuális kapcsolat kialakításával, főleg kezdetben. Ennek legfőbb célja, hogy önmaguk számára bizonyítsák, hogy ők nem homoszexuálisok. Másodszor, érkezett olyan válasz, hogy ez egyénfüggő, tehát vannak olyanok, akik próbálkoznak és vannak olyanok, akik kezdettől fogva nem érzik szükségét a próbálgatásnak. Az elutasítók egyértelműen azt válaszolták, hogy nem próbálják ki a homoszexuálisok a másik nemmel való kapcsolatot. A kudarcok oka gyakran az, hogy a másik nemű partner nem tudja azt nyújtani, amire a homoszexuális alanynak szüksége van, ez pedig túlmegy a szexuális aktuson: „Mivel a meleg embernek nem csak a szexualitás meleg, hanem voltaképpen, ezt ugyan néhányan megkérdőjelezik szenzációra fogékony meleg embertársaim és szeretnek szélsőségesen fogalmazni, de az embernek nem csak a szexualitása meleg, hanem voltaképpen az egész karaktere. Tehát rossz a kérdés, nem az, hogy egy nő nem tudja megadni, hanem, hogy én egy nővel nem vagyok kompatibilis. Sem lelkileg, sem testileg. Vagy ha mégis kompatibilis vagyok vele, akkor, mint barátnőmmel. Nagyon sok hölggyel van olyan kapcsolatom, hogy intim problémáikat is feltárják előttem és megbeszéljük a lehetséges megoldásokat. Most idézőjelbe mondom, mint két barátnő.” (Baráth, 43) A feldolgozás végső eredménye a felvállalás, önmaguk és mások előtt. Ez minden esetben nagy dilemma a homoszexuálisok számára. A válaszok megoszlottak a kérdésről. Az első csoportba azok kerültek, akik minden téren fontosnak tartják, hogy felvállalják orientációjukat, különben hogyan tudnának ismerkedni és teljes, valamint hiteles életet élni. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy legalább bizonyos körökben fel kell vállalni. Olyanok is voltak, akik éppen a lázadás miatt tartják fontosnak a felvállalást. A második csoportba azok kerültek, akik magánügynek tartják; csak maguk számára fontos a felismerés, ezért el is titkolják, esetleg csak nagyon közeli barátnak mondják el.


247

A heteroszexuálisok között is megoszlottak a vélemények. Így az elutasítók semmilyen formában sem tartják fontosnak azt, hogy a homoszexuálisok kinyilvánítsák, felvállalják „másságukat”. Ebben a kérdésben nagy eltérés van az elfogadók és a félig elfogadók között is, mégpedig olyan formában, hogy az elfogadók azt vallják, hogy a homoszexuálisoknak önmagukban mindenféleképpen fel kell vállalniuk másságukat, és ha úgy érzik, illetve ha ilyen körökben mozognak, mások felé is ki kell mutatniuk. Ellenben a félig elfogadók azt mondják, hogy magukban tisztázzák a kérdést a homoszexuálisok, de a külvilág felé nem kell kinyilvánítani, sőt a legtöbb félig elfogadót pont ezek a „magamutogatós” esetek zavarják a homoszexualitás kapcsán. A felvállalással kapcsolatban arra is rákérdeztünk, hogy saját helyzetüket hogyan értékelik a homoszexuálisok, mit gondolnak, nehezebb-e az életük, mint a heteroszexuálisoké. A férfiak közül hárman válaszolták egyértelműen, hogy nehezebb az életük, mert rejtőzködniük és titkolniuk kell orientációjukat. Ellenben a nők közül négyen egyértelműen nehezebbnek találják az életüket, éppen a bujkálás, a hazugság miatt. Az ötödik nő is azon a véleményen volt, hogy nem egyszerű felvállalni még manapság sem ezt az orientációt. A heteroszexuálisok csoportjában az elutasítók úgy vélekednek, hogy nem nehezebb egy homoszexuális élete, mint egy heteroszexuálisé. A többiek közül sokan válaszolták azt, hogy nehezebb, méghozzá a társadalom el nem fogadása miatt. Volt, aki azt mondta, hogy attól függ, hogy önmagát el tudja-e fogadni. A félig elfogadók közül egy vélemény: „Ha megtanulnak együtt élni ezzel a dologgal és elfogadják így egymást és a külvilágot is elfogadják olyannak, hogy vannak homoszexuálisok és heteroszexuálisok, és tudnak egymás mellett élni, akkor nem nehéz.” (Márti, 26)

A homoszexualitás feldolgozása a családban Gondolhatjuk, ha rájön egy fiatal, hogy ő homoszexuális, az egyik legnagyobb problémát az okozhatja, hogy a szülőknek megmondja-e. Több kutatás is vizsgálta a szülők reakcióját arra nézve, hogy miként reagálnak, ha kiderül gyermekükről, hogy homoszexuális. Az általános vélekedés szerint azok a szülők, akik mereven ragaszkodnak a két nem kulturális elkülönítéséhez, tehát mereven megkülönböztetnek férfi és női szerepeket, nehezebben dolgozzák fel gyermekük „másságát”. Felfigyeltek arra is, hogy a szülők elfogadóképességét nagyban befolyásolja a kor: fiatalabb szülők könynyebben, idősebb szülők nehezebben dolgozzák fel a problémát. Fontos be-

248


folyásoló tényező a szülő-gyermek kapcsolat is, hiszen ha mindent képesek nyíltan megbeszélni egymással, akkor egyszerűbb ennek a problémának a feldolgozása is (Vargo 1999: 97–98). Robinson (1976) kutatásában leírta, hogy milyen stádiumokon mennek keresztül azok a szülők, akik megtudják, hogy gyermekük saját nemük iránt érdeklődik. Így a vizsgálatban résztvevők 64%-a a következő öt szakaszon ment keresztül: sokk, tagadás, bűntudat, harag, elfogadás (Vargo 1999: 97–98). De Vine (Vargo 1999: 103–112) öt fázist különböztetett meg. Az első fázisban a szülők gyanakszanak, de nem biztosak. Ezt küszöb alatti tudatosságnak nevezte el De Vine. A második szakasz a szembesülés, mely családi káoszt eredményez. Harmadik a beillesztés, a változtatásra való biztatás; próbálják rábeszélni gyereküket a heteroszexuális kapcsolatra. A negyedik fázis az oldódás, amikor rájönnek, hogy hibás sztereotípiákkal rendelkeztek a homoszexualitásról. Majd az ötödik szakaszban megjelenik az integráció. Erre a szintre De Vine szerint kevesen jutnak el. Itt történik az elfogadás, a további életet ennek megfelelően tervezik a szülők. Saját kutatási eredményeinkkel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy egynéhány esetben a fent említett fázisok is kirajzolódni látszanak, de mivel homoszexuális interjúalanyaink nagyrészt fiatalok, ezért szüleiknek sem volt még elég ideje ezt a dolgot megfelelőképpen feldolgozni. Ahol a szülők ezt megtették, már jó ideje szembesültek a problémájával. Vannak olyan nézetek, hogy a család „rossz példája”, az apa hiánya, vagy az anya túl erős befolyása stb. okozhatja a homoszexualitást. Buda Béla dolgozta ki a többlépcsős szocializációs elméletet, melynek lényege, hogy az egyén személyiségfejlődésének bizonyos szakaszaiban kerülhet olyan helyzetekbe, melyek önmagukban ugyan nem tudják a fejlődést homoszexuális irányba terelni, ám ha ezek megerősítést kapnak, akkor igen: „A szexualitás zavarai mögött vagy különböző öntudatlan fantáziák és félelmek, vagy pedig sajátos motivációk állnak. Ezek a félelmek vagy fantáziák a gyermekkortól folyamatosan fejlődnek ki, élmény vagy élmények sorozatainak hatására. Az élmények pedig a gyermekkori környezet viselkedésével és viszonyulásával állnak kapcsolatban.” (Buda 1980: 75) Egy hatvanas években végzett kísérletben a kutatók úgy találták, hogy a meleg fiúk anyja korán beavatkozott a fiúk heteroszexuális érdeklődésébe oly módon, hogy fia szexuális megnyilvánulásait büntette, tiltotta, azaz antiszexuális attitűdöket fejezett ki velük kapcsolatban, amivel megnehezítette fia számára a férfias nemi szerepek elsajátítását. Ráadásul a gyerek túl sokat volt együtt az édesanyjával, és túl keveset a kortársaival. A meleg férfiak 69%-a ilyen anyával rendelkezik. Amerikai kutatók az ilyen terminusra külön elnevezést is találtak: „homosexually inducive mother”, azaz homoszexualitást okozó anya. Ennek ellenére nem minden meleg férfi életében


249

figyelhetünk meg ilyen szoros anya–gyermek kötődést, így nem minden homoszexuális egyén életében lép fel a korai heteroszexuális fejlődést gátló ilyen irányú tényező (Szilágyi 2002b: 9–10). Hogyan alakultak homoszexuális interjúalanyaink családi kapcsolatai? A meleg férfiak közül ketten mondták, hogy a szüleik együtt vannak, de „inkább ne lennének, mert sokat veszekednek”. Két férfi mondta, hogy csonka családban nőtt fel; egyiknél az apa, másiknál az anya hiányzott. Mindössze egy fiú említette, hogy a szülei együtt vannak és szerinte jó a házasságuk. A nőknél ketten mondták, hogy a szüleik elváltak, de jobb is így. Egy nő azt mondta, hogy a szüleik együtt vannak, de nincsenek meg jól, illetve két nőnél a szülők együtt vannak és nem rossz a kapcsolatuk. A heteroszexuálisoknál az elfogadók egyértelműnek tartják, hogy akármilyen családi háttérrel lehet valakiből homoszexuális, tehát nem a családi háttértől függ. A félig elfogadók fele-fele arányban mondták, hogy biztos ez is közrejátszik a homoszexualitás kialakulásában, sőt leginkább ennek köszönhető. A csoport másik fele azt állította, hogy ez nem befolyásolhatja, illetve nem ez befolyásolja a szexuális orientáció kialakulását. Az elutasítók között is megoszlanak ebben a kérdésben a vélemények. A feldolgozás folyamatával kapcsolatban két férfi azt állította, hogy otthon a szüleinek nem mondta el, hogy saját neméhez vonzódik; ha el is mondanák, nem biztos, hogy jól fogadnák, illetve nem biztos, hogy fel tudnák fogni, mi ez valójában. A másik három férfi közül kettőnek az anyja tudja, a harmadiknak meg az apja. Mindhárom esetben először nagyon rosszul reagáltak a szülők. Vélemények a családi elfogadásról: „Édesapám aztán úgy tudta meg, hogy a nevelőanyám elolvasott egy olyan levelemet, amit nem neki írtak. Ez nem volt nagyon szép, de aztán elindult egy lavina, és aztán ők jártak pszichológushoz. De aztán kiheverték, és most azt kell, hogy mondjam, hogy voltaképpen sokkal könnyebb úgy élnem, hogy ez a családban már nem titok. Meg nyíltan tudunk beszélni. Nem teregetem ki, de egy bizonyos részét meg lehet beszélni. Sokkal jobb így, mintha titkolózni kellene.” (Baráth, 43) „Édesanyámnak elmondtam. Azt mondta, hogy sejtette. Szerintem apukám is sejti. Anyukám nem rendezett jelenetet, de amióta tudja, néhányszor már elsírta magát. Nagyon nehezen dolgozza fel, pedig már évek óta dolgozom rajta. Az az igazság, hogy nem tudom eltántorítani egy állásponttól, ez bele van rögzülve, hogy én hibáztatom őt miatta. Pedig én egyáltalán nem hibáztatom, sose adtam rá okot, hogy ilyeneket gondoljon.” (Tibi, 28)

250


A lányok közül ketten válaszolták azt, hogy nem mondták el a szüleiknek, de az egyik szerint sejtik, bár beszélni nem akarnak róla. A másik lány azért nem mondja el a szüleinek, mert nem fogadnák el: „Akarni el akarom mondani, de tudom, hogy mi lesz a következménye. És azért elég családcentrikus vagyok, hogy ilyet ne tegyek. Nem akarok nekik fájdalmat okozni.” (Muci, 24) Másik két nő elmondta, illetve valahogy „kitudódott” az édesanyjuk számára. Így megbeszélték, és azóta is beszélnek róla. Az egyik nőnél az anya rosszul fogadta, de nem fordultak el tőle, bár az apával nem beszéltek még soha erről, ezért róla nem derült ki, hogy áll a témához. Az ötödik nő esetében a szülők válaszút elé állították a gyermeküket: „Három levél volt nálam Livitől a táskámban (…) én ezt a táskát kiadtam a kezemből és felmentem, és anyu hozta be a lakásba. Megtalálta a leveleket. Ez a levél volt a konkrét bizonyíték a mi kapcsolatunkra és akkor lettem igazából elővéve. Engem nem bántott senki tettlegességig, de ekkor állítottak választás elé, hogy én hogy szeretném innentől kezdve folytatni az életem, ha mellette, el kell mennem innen, de ha szakítunk, ők mindenben mellettem fognak állni” (Kinga, 24) A heteroszexuálisok válaszait értékelve azt mondhatjuk, hogy nagyrészt mindenki azzal értett egyet, hogy a gyerek nehezen mondja el a szüleinek, mert fél a következményektől. Többségük szerint inkább az egész életüket szerepjátszással élik le, de nem vallják be a szűk családi körben sem. Az is előfordulhat, hogy egyszer úgyis kiderül. Bár ez leginkább attól függ, hogy az egyén maga hogyan tudja feldolgozni a problémát. A szülők fogadtatásával kapcsolatban három csoportot alakíthatunk ki. Az első, ahol a szülők fogadtatása a temperamentumuktól, személyiségüktől függ. A második attól függ, hogy milyen a szülő-gyermek kapcsolat mennyire mély, bizalmon alapuló. A harmadik pedig egyértelműen állítja, hogy a szülők nem fogadják jól a hírt, mert saját magukat hibáztatják, hogy gyermekük a saját neme iránt érez vonzódást, és ezt sokszor büntetésként élik meg: „Ezt ilyen büntetésként élik meg elsősorban, hogy miért pont az én fiam, másiké nem érdekel, de az enyém legyen normális, és mindenféleképpen rosszul élik meg. Szerintem keresik a hibát, hogy miért. Tehát, hogy vagy a gyerek készülékében van a hiba, vagy én voltam a hibás, én neveltem rosszul és nem fogják fel, hogy nem ettől függ.” (Kati, 22)


251

A homoszexualitás elfogadása a barátok körében Külön érdemes megvizsgálni azokat a beszámolókat is, amelyek a homoszexuálisok heteroszexuális barátaira vonatkoznak. Fontos ez azért is, mert így láthatjuk, hogy az emberek sokkal elfogadóbbak, ha a barátjukról van szó, mivel így szembesülnek azzal, hogy amit eddig esetleg elítéltek, az azért volt, mert sztereotípiákkal és előítéletesen gondolkodtak. Ilyenkor gyakran megértik azt, hogy barátjuk nem változott meg, csak a szexuális orientációja különbözik attól, amit a barát magáénak vall. Sok homoszexuális, aki nem mondja el a szüleinek, a barátaival biztos, hogy megosztja. Arra a kérdésre, hogy „Vannak-e heteroszexuális barátai?”, a homoszexuális interjúalanyok közül mindenki igennel válaszolt, tehát mindenkinek vannak heteroszexuális barátai. A heteroszexuális interjúalanyok közül az elfogadók és a félig elfogadók egyaránt azt mondták, hogy a homoszexuálisoknak biztosan vannak heteroszexuális barátaik. Az elutasítók közül ketten válaszolták azt, hogy „biztos, hogy nincsen, csak alibiből”, illetve, hogy van, amelyiküknek nincs heteroszexuális barátja. A következő kérdésre, hogy „Elmondta-e a barátainak, hogy Ön homoszexuális?”, szintén mindenki azt válaszolta, hogy igen. Voltak olyanok is, akik azért megkülönböztetnek „havert” és „barátot”, tehát akik igazán fontosak, azoknak mindannyian elmondták. Egy vélemény: „Valaki tudja, valaki nem. Általában úgy szoktam elmondani, hogy érzem, hogy elmondhatom neki, érzem, hogy elfogadja.” (András, 28) A heteroszexuálisok is azt válaszolták a kérdésre, hogy a homoszexuálisok elmondják barátaiknak, hogy ők a saját nemükhöz vonzódnak, legalábbis, ha igazi a barátságuk, illetve ha ezt magukban „lerendezték” és önmagukat elfogadták. Volt azért olyan vélemény is, hogy: „Vannak olyanok, akikben van annyi gerinc, hogy nem mutatják. Valamelyikben nagyon kevés jó érzés van, hogy titkolja.” (Mihály, 54) A hír fogadtatásával kapcsolatban a férfiak közül hárman válaszolták azt, hogy elfogadók voltak a barátok. Ketten viszont megemlékeztek olyan esetről, amikor a barát hátat fordított nekik, s majd csak évek múlva tudták megbeszélni a problémát, s csak utána rendeződött a kapcsolatuk. A lányoknál is ilyen eredmények születtek. Voltak olyan esetek, amikor megrökönyödést okozott ugyan a barát számára a hír, de viszonylag gyorsan megoldódott, és megbeszélésre került a probléma. Volt olyan eset is, ami-

252


kor örültek a barátok, hogy az illető végre felismerte „másságát”. Két vélemény: „Hát, az egyik izgalmasnak találta, a másik kiborult, valaki teljesen megértette, szinte sejtette, mert neki vannak ilyen barátai.” (Muci, 24) „Szerencsére nagyon jól, meg amikor elmondtam, ők már tudták. Nem is lepődtek meg, mondták is, hogy jó, hogy végre, nyíltan elmondom, mert ők eddig is tudták. De azóta is jó, néha közösen is megyünk, mondjuk úgy, hogy meleg bárokba, vagy ilyesmi.” (Eszter, 24) A homoszexuális és heteroszexuális válaszok ismét hasonlóak. A heteroszexuálisok úgy gondolják, hogy még a barátok sem fogadják olyan egyszerűen a hírt. Tehát igazán attól függ, mennyire barátok, illetve, hogy milyen a barát személyisége. Viszont ha magát igazi barátnak tartja a heteroszexuális, akkor el kell, hogy fogadja.

Vélemények a társadalmi fogadtatásról Amint már említettük, az interjúkészítésnél a heteroszexuálisoknál ütköztünk problémába. Voltak olyanok, akik elutasították a válaszadást, melynek oka az lehetett, hogy nem tudtak a témával kapcsolatban érdemben válaszolni, és voltak olyanok, akik annyira előítéletesek, hogy ezért nem akartak időt szánni a válaszadásra. Ez a tapasztalat megegyezik korábbi vizsgálatok eredményeivel is, amelyek szerint sokan nem egyszerűen előítéletesek, hanem egyenesen hárítják ezt a témát, de nemcsak a homoszexualitást, hanem valamennyi, a szexualitást érintő kérdést (Tóth 1994a). A kutatásból az is kiderült, hogy a társadalmon belül a kor, a nem, az iskolai végzettség, a településtípus és az, hogy valaki vallásos, nagyban befolyásolja a homoszexualitáshoz való viszonyulást. A homoszexuális férfiak közül ketten is megemlítették, hogy a heteroszexuálisok részéről való elfogadást nagyban befolyásolja, milyen az iskolai végzettsége, a kora, mert a magas iskolai végzettséggel rendelkezők és a fiatalok könnyebben elfogadják a homoszexualitást. Fontos még a megítélés szempontjából a pozíció, a társadalmi réteg, a vallás is. A többiek azt mondják, hogy az ő viselkedésük határozza meg az elfogadást, illetve elutasítást; ha az ő viselkedésük nem sérti a társadalmi normákat, akkor a heteroszexuálisok is hajlamosabbak pozitívan reagálni rájuk. Egy válaszadó úgy vélekedett, hogy a heteroszexuálisok általában megértők. A homoszexuális nők csak a kort és az intelligenciát nevezték meg mint az elfogadást


253

befolyásoló tényezőket, de ők jórészt úgy gondolják, hogy a heteroszexuálisok inkább megértők. Mindazonáltal a legtöbben úgy vélték, hogy nem lehet általánosítani már csak azért sem, mert ha valakinek rendben van a magánélete, akkor másokéval sem foglakozik. A homoszexuális férfiak véleménye szerint összességében a magyar társadalomban az elfogadás a homoszexuálisokat illetően negatív. Ehhez hozzájárul az, hogy az emberekben sok sztereotípia él a homoszexualitással kapcsolatban, amely egyértelműen a tömegkommunikációs eszközöknek köszönhető. Természetesen ez a hatás is függ a társadalmi réteghez való tartozástól, az iskolai végzettségtől és a kortól. A homoszexuálisok szerint is létezik az a fajta besorolás, amit a heteroszexuális csoportban alkalmaztunk, azaz vannak olyanok, akik teljes mértékben elfogadják a homoszexualitást, vagy csak félig elfogadók, vagy éppen elutasítók: „Vannak, akik igazán elfogadóak, de ők vannak kevesebben. Vannak, akik azt mondják, hogy ők elfogadják, de én ebben nem hiszek, mert ha valaki hozzáteszi azt, hogy csak velem ne próbálkozzanak, akkor az már nem elfogadó igazán. Ugyanis engem nem zavarna, ha nálam egy lány próbálkozna, akkor azt mondanám, hogy ne haragudj, meleg vagyok. Minthogy volt már ilyen. És azt gondolom, hogy a két dolognak, a heteroszexualitásnak és a homoszexualitásnak meg kell egymás mellett férnie. Mert ha abból indulunk ki, hogy mind a kettő természetes, én abból indulok ki, akkor ezzel nincs gond. Ja, csak a gyerekemet meg ne rontsák, meg ilyen butaságokat mondanak, akkor az nem elfogadás. Mert akkor még nem ismeri a melegséget az az ember. Vannak, akik nem mondják, hogy elfogadók, hagyjanak engem a témával. És van egy kis réteg, akik kifejezetten gyűlölködők. Ott valami nagyon nem stimmel. Nem azt mondom, hogy ők rejtett melegek, de valami emberutálatuk van.” (Tibi, 28) „Nézd, ha én mennék végig az utcán, és aki nekem megtetszik, ajánlatot tennék neki, több mint valószínű, hogy naponta többször fölpofoznának. Megadott dolgok nem a közösség elé valók, s ha erről elfeledkezünk, akkor csattanunk. Mert vegyük tudomásul, egy lakásban két fiú azt csinál, amit akar, de utcán nem! Ez egy ilyen társadalom, ezt tudomásul kell venni.” (Dénes, 58) A nők pozitívabban vélekednek erről a témáról is. Szerintük a magyar társadalom fejlődőképes, legalábbis a fiatalok, akik könnyebben fogadják. Bizonyos kor után, például ötven év felett pedig szerintük úgy lehet csak megváltoztatni az emberek gondolkodását, ha van a környezetükben egy homoszexuális. Természetesen itt is megjelent a kor, a településtípus és az intelligencia mint befolyásoló tényezők a homoszexualitás elfogadását illetően.

254


A társadalom hozzáállását jól tükrözi az a kérdésblokk, amely arról szól, hogy a heteroszexuális egyének mennyire fogadják el a „másságot”, mennyire megértők, vagy lenézők stb. Még ha a mintánk nem is reprezentálja a mai magyar társadalmat, a válaszok alapján egyfajta kép rajzolódik ki. Ami érdekes, hogy a heteroszexuálisok rosszabb véleménnyel vannak a homoszexualitás társadalmi fogadtatásával, mint maguk a homoszexuálisok. Az elfogadók és a félig elfogadók egyaránt úgy gondolják, hogy a társadalom nem fogadja el a „másságot”. Ezzel szemben az elutasítók úgy gondolják, hogy a homoszexuálisok nagy támogatottságnak örvendenek Magyarországon. A heteroszexuálisoknak a társadalom elutasítására vonatkozó véleményük felülreprezentált voltára jó példa az is, hogy körükben egyöntetű volt a vélemény, miszerint a homoszexuálisokat tettben is, de főként szóban érik támadások. Ezzel szemben a homoszexuális férfiak közül négyen válaszolták azt, hogy érték támadások, de ez is inkább szóban. Előfordult az is, hogy a megkérdezettet gyermekkori csúfolódás szintjén érte a támadás. Volt olyan válasz is, hogy akitől atrocitás érte, szintén homoszexuális volt. Olyan válasz is előfordult, hogy nem emlékszik ilyen esetre, ha volt is, talán túl kicsi volt és elfelejtette. A nők közül négyen azt mondták, hogy nem emlékeznek ilyen helyzetre, illetve az egyikük a szobatársai részéről élt meg némi rosszallást.

Sztereotípiák a homoszexuális kapcsolatokról A feltárás folyamatában külön helyet foglal el az a stádium, amely az elköteleződés és integráció elnevezést kapta. Ez magában foglal egy hosszabb, tartósabb párkapcsolat kialakítására irányuló késztetést (Vargo 1999: 75– 78). Meg kell jegyezni, hogy a legtöbb sztereotípia ezzel kapcsolatban lép fel. Az első nagyon fontos sztereotípia, amely gyakran él az emberek tudatában, hogy egy homoszexuális kapcsolatban heteroszexuális szereposztások vannak. A mintában szereplő homoszexuális férfiak és nők szerint azonban ez nem ilyen egyszerűen behatárolható. Bizonyos párkapcsolatban előfordul, de van, ahol ilyen nincs, és nem is tartják fontosnak; minden esetben személyiségfüggő: „Csak annyira, amennyire egy heteroszexuális kapcsolatban is. Sok olyan heteroszexuális kapcsolat van, ahol tréfálkozni szoktak, hogy ez egy papucs férj, hogy otthon a nő viseli a kalapot. Vagy a mosogatásban, főzésben, takarításban is megosztoznak. Ahány kapcsolat, annyiféle. A heteroszexuálisoknál is és a


255

melegeknél is. Van olyan meleg pár, ahol van egyfajta alá-fölérendeltségi viszony, de ezt sem nevezném a klasszikus női-férfi viszonynak, azt hiszem a klasszikus női-férfi viszonyok sem klasszikusak már. Tehát nem lehet egyértelműen igennel, vagy nemmel válaszolni, nem jellemző, nem ez a jellemző. Inkább én úgy veszem észre, hogy a legtöbb általam ismert konszolidáltabb homoszexuális párok egyenrangúak.” (Baráth, 43) Előfordult a férfiaknál és a nőknél is az a vélemény, hogy olyan párkapcsolatokban fordulhat csak elő ilyen típusú szereposztás, ahol a kapcsolat nem érzelmi alapú, ahol az alá-fölérendeltség dominál. A heteroszexuálisok közül az elfogadók mondták csak, hogy ha van is szereposztás, akkor az csak az egyénektől függ, attól, hogy milyen a kapcsolatban résztvevők személyisége. Amúgy szerintük ugyanúgy épül fel náluk is a párkapcsolat, mint egy heteroszexuális párnál. A félig elfogadók és az elutasítók egyaránt úgy gondolják, hogy van heteroszexuális szereposztás a homoszexuális kapcsolatokban. A szereposztásokkal összefüggő sztereotípiákhoz tartoznak még azok az elképzelések is a homoszexuálisokról, mint például: minden leszbikus fiúsnak néz ki; minden meleg fiú szeret női ruhába öltözni; vagy a leszbikusok fiúk, a melegek lányok akarnak lenni. Az első állítással, miszerint a leszbikusok fiúsnak néznek ki, hét homoszexuális és nyolc heteroszexuális nem értett egyet. A homoszexuálisok közül ketten inkább nem értettek egyet, és egy alany választotta az is-is lehetőséget. A heteroszexuálisoknál egy alany az egyetért kategóriát jelölte meg. A homoszexuálisok közül senki nem értett egyet azzal, hogy a melegek szeretnek női ruhába öltözni. A heteroszexuálisoknál heten ugyanezt választották, egy interjúalany az is-is választ, míg hárman az egyetért kategóriát jelölték meg. A következő állítással kapcsolatban, hogy a leszbikusok fiúk, a melegek lányok akarnak lenni, nyolcan választották, mind a hetero- és mind a homoszexuálisok közül, hogy nem értenek egyet. A homoszexuálisok közül született egy inkább egyetértek válasz is. A heteroszexuálisok között egyegy válaszadó volt, aki is-is, félig egyetért, félig nem. A következő gyakori sztereotípia, hogy a homoszexuálisok promiszkuózus személyiségek, ezért gyakrabban váltogatják párkapcsolataikat, mint a heteroszexuálisok. A mintánkban szereplő homoszexuális férfiak ezt nem cáfolták teljes mértékben. Vannak, akik gyakran váltogatják a párkapcsolataikat, de szerintük ez igazán annak köszönhető, hogy rejtőzködniük kell, vagy pedig olyan egyéni beállítottságtól, amely heteroszexuális férfiaknál is fennáll. A nőknél is megoszlottak a vélemények: voltak, akik azt

256


mondták, hogy elég sűrűn változnak a kapcsolatok a homoszexuálisoknál, és úgy tudják, hogy a meleg férfiaknál ez még gyakoribb. Ez szerintük nagyrészt annak köszönhető, hogy gyakran olyan egyének találkoznak, akik még nem tudták eldönteni, hogy valójában mit is akarnak, illetve nem tudják maguknak bevallani „másságukat”, tehát az önelfogadással vannak problémáik. A következő idézet egy teljesen új oldalról közelíti meg a kérdést: az értékek, a normák hiánya felől: „Való igaz, hogy a meleg társadalom egy jelentős százaléka, legalább 80%-a valóban eléggé promiszkuózus, de igenis vannak, 15–20%-ban olyan meleg párok, akik stabil és értékorientált kapcsolatban élnek, csak őket nem nagyon fogod elérni, mert még nekem is csak úgy vannak barátaim, akik megmondták, hogy nem adhatom ki a címüket, személyüket, nem kommunikálnak ezekről a dolgokról… Az egész társadalom és a hagyományos heterokapcsolatok is válsággal küszködnek. Ma Magyarországon minden második-harmadik heteroszexuális párkapcsolat válással végződik. Ennél valamivel rosszabb a melegek párkapcsolatainak az alakulása, de míg a heteroszexuális kapcsolatokat sok minden támogatja, társadalmi elfogadottság stb., addig a melegekét nem támogatja semmi. Továbbá biológiai tény, hogy a férfi önmagában véve valóban csapodárabb, de nem alapvetően csapodárabb egy meleg férfi, mint egy heteroszexuális férfi. Tehát pontosan ugyanannyi esélye van egy melegnek is arra, hogy hűséges legyen, mint egy heteroszexuálisnak. Mert a heteroszexuálist is éri kísértés nap mint nap a munkahelyen stb., ugyanakkor én ismerek nagyon tartós, sőt évtizedekre visszatekinthető meleg kapcsolatokat, ahol stabil a kapcsolat… Ugyanakkor az is igaz, hogy az egész társadalom egy ilyen hedonista stílusban él, és az igaz, hogy a meleg társadalom egy jelentős része így méghozzá az a része, amelyik látszik a médiában, látszik a szórakozóhelyeken, és az a része, amelyik nem így él, az nem látszik. Ezért van ez a kicsit téves felfogás, és ráadásul vannak melegek, akik ráadásul dicsekszenek a maguk ledér életvitelével, sőt megpróbálják ezt általánosítva előtárni. És mondjuk, én ezt nem szeretem, ettől szomorú vagyok.” (Baráth, 43) A heteroszexuálisok között három választípust tudtunk elkülöníteni a kérdés kapcsán, függetlenül attól, hogy elfogadó, félig elfogadó vagy elutasító kategóriába sorolható az illető. Eszerint legtöbben azt válaszolták, hogy nem függ a szexuális orientációtól, hogy egy kapcsolat meddig tart, ugyanúgy működik ez a homoszexuálisoknál is, mint a heteroszexuálisoknál. Négyen válaszolták, hogy szerintük ritkábban változtatják a partnereiket a homoszexuálisok a heteroszexuálisokhoz képest. Ez az állítás meglepő, ha arra gondolunk, hogy állítólag az a sztereotípia él az emberek fejében, hogy a homoszexuálisok promiszkuózus személyiségek. Egyetlen olyan véle-


257

mény is született, hogy gyakrabban váltogatják a homoszexuálisok a kapcsolataikat, mint a heteroszexuálisok, de ezt csak azért állította, mert így hallotta az ismerősétől, aki maga is meleg.

KÖVETKEZTETÉSEK Jelen tanulmány célkitűzése a homoszexualitással kapcsolatos vélekedések, esetleges sztereotípiák bemutatása, illetve „ütköztetése” volt a homoszexuálisok és heteroszexuálisok csoportjában. A jelenség értékelése komoly változásokon ment keresztül a történelem folyamán. Természetesen a valóság felépítettsége ma is társadalomfüggő, így bizonyos kultúrák elfogadóbbak, mások pedig elutasítóak (Bech 1998; Duggas 1998). A mai magyar társadalmi valóságban többnyire azt feltételezzük, hogy a homoszexuálisokról kialakult sztereotípiák jelentősen meghatározzák a homoszexuálisokról kialakult képet. A kvalitatív kutatás alapján azt mondhatjuk, hogy a heteroszexuális interjúalanyok körében a sztereotípiák közül sok már nincs jelen, illetve megfigyelhető, hogy bizonyos sztereotípiákat gyakran tényleg maguk a homoszexuálisok is magukénak vallanak, akkor is, ha ezeket csak hallomásból ismerik, és nem magukra értelmezik. Jól kitűnik az is, hogy a bűn és a betegség diskurzus már nem része a sztereotípiáknak, csupán egy elutasító kategóriába tartozó interjúalany vallotta azt, hogy a homoszexualitás betegség, de ezt is olyan értelemben használta, mint egy „választható” betegség. Szerinte tehát maguk a homoszexuálisok azok, akik hibáztathatók szexuális orientációjuk, betegségük miatt. Észre kell vennünk azt is, hogy bármelyik csoportba (elutasító, félig elfogadó, elfogadó) soroltuk is a heteroszexuális interjúalanyokat, sok esetben nehezen megkülönböztethető a félig elfogadó és elfogadó kategória, mivel a válaszokból nem tűnik ki az előbbi részéről semmiféle előítélet, negatív hozzáállás. A félig elfogadók tehát aszerint különíthetők el leginkább, hogy a homoszexuálisok „coming out”-jához hogyan állnak hozzá. Az egyéni megnyilvánulásokkal, elsősorban a feltárás folyamatával kapcsolatban kiderült, hogy a heteroszexuálisok nehezebbnek ítélik meg a feldolgozás folyamatát a téma kapcsán, mint ahogy azt maguk a homoszexuálisok megélik. Viszont a heteroszexuálisok is úgy gondolják, hogy attól kezdve, hogy önmagukat elfogadták a homoszexuálisok, már nem okozhat nekik problémát a „másságuk”. A szülői elfogadással, illetve a szülők problémafeldolgozási folyamatával kapcsolatban viszont az derült ki, hogy a szülők tényleg nehezen fogadják gyermekeik „más” szexuális orientációját, s ezzel az interjúalanyok nagy része is egyetért. Az elfogadás nagyban függ a szülők korától, személyiségétől, iskolázottságától és a gyermekkel

258


való viszonyuktól, amit más kutatások is megerősítenek (Coenen 1998; Frankowski 2004; Harrison 2003). A barátok könnyebben és nyíltabban állnak a homoszexualitás témájához, mint ahogy a szülők. Ebben az esetben a legfontosabb kitétel, hogy a barátságuk mennyire igazi, mennyire mély. A homoszexuálisok párkapcsolatának felépülését övezik leginkább sztereotípiák. A legnagyobb mértékben abban mutatkozik eltérés a homoszexuálisok és heteroszexuálisok között, hogy milyen a heteroszexuális szereposztások fellelhetősége egy homoszexuális kapcsolatban. Ennek oka az lehet, hogy bár a heteroszexuális társadalomban is kezdenek elmosódni a férfi és női szerepek, ennek ellenére még mindig nagyon bennünk él e szerepek normatív mintázata. Így törvényszerű, hogy az emberek a berögzült minták alapján képzelik el a homoszexuálisok közötti szerepeket is. A homoszexuálisok véleményei alapján azt mondhatjuk, hogy sok sztereotípiának van valóságalapja, de a csoport egészére ezek mégsem alkalmazhatók. Azt is jól láthatjuk, hogy sok esetben éppen maguk a homoszexuálisok azok, akik inkább magukénak vallják a „tévhiteket”, míg a heteroszexuálisok ezekkel a sztereotípiákkal a vártnál kevésbé értenek egyet. Elmondható tehát, hogy bár élnek a heteroszexuálisokban „tévhitek” a homoszexuálisokról, de maguk a sztereotípiák integrálva jelen vannak a homoszexuálisok társadalmi valóságában is. Ezek nemegyszer arra szolgálnak, hogy a homoszexuálisok elkülönítsék magukat az általuk elítélt homoszexuális viselkedéstől (Takács 2004: 203–204). Így érthető, hogy a sztereotípiák fennmaradnak, mivel – a homoszexuális interjúalanyok szerint – azok a homoszexuálisok jelennek meg a tömegkommunikációban, akik ezeket a sztereotípiákat képviselik. Összességében úgy gondoljuk, hogy Magyarországnak a nyugati országokhoz való felzárkózásának egy fontos területét képezi a homoszexuálisok helyzetének javulása. Az interjúk arra engednek következtetni, hogy ez a változás már elkezdődött.

JUDIT PÁLMAI – BETTINA PIKÓ HOMOSEXUALITY AND STEREOTYPES IN THE LIGHT OF A QUALITATIVE STUDY Summary Homosexuality was present throughout the history: there were times when it was disapproved and condemned; next it was defined as a disease and later, as a normbreaking act. Nowadays in a number of countries it is a lifestyle based on free choice. Homosexuality is being surrounded by stereotypes even today, which may be ascribable


259

to the fact that characteristics of homosexual people are hard to detect due to their hidden nature. The main goal of the present study has been to map the opinions of homosexuals of themselves and opinions of heterosexuals of the homosexuals. The opinions are interpreted in the light of the most common stereotypes. Structured interviews were made with 11 heterosexual and 10 homosexual subjects. Results show that the delinquency and disease discourses, apart from a few exceptions, are not part of the stereotypes. As it has been detected, stereotypes have a reality base, in addition, in many cases stereotypes are accepted by the homosexuals themselves. Keywords: homosexuality, minority, stereotypes

HIVATKOZÁSOK Andorka R. (1997): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. Allport, G. W. (1999): Az előítélet. Osiris Kiadó, Budapest. Atkinson, R. L. – Atkinson, R.C. – Smith, E. E. – Bem, D. J. (1999): Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest. Babbie, E. (1999): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Balassi Kiadó, Budapest. Bagota E. (1998): Lányok, akik lányokat szeretnek. Kritika, 9: 34–36. Bagota E. (2000): Melegágy. Lányok, akik lányokat szeretnek. Kijárat Kiadó, Budapest. Baranyai K. – Komáromi Zs. (2003): Szexuális kisebbség. In: Pászka I. – Szűcs N. (szerk.) Kisebbségszociológia 1990–2002. Belvedere Meridionale, Szeged, 31–48. Bech, H. (1998): Századvégi nyugati szexualitások: queer identitások és a modern homoszexualitás eltűnése. Replika, 33–34: 243–257. Benza B. (2001): Melegek a Szigeten: avagy homoszexuálisok az indulatok kereszttüzében. PolgArt, Budapest. Birtalan B. (1997): Halállal lakoljanak? A homoszexuális ember és a kereszténység. Cartafilus Kiadó, Budapest. Brown, J. C. (2001): Szemérmetlen cselekedetek. Egy leszbikus apáca élete a reneszánsz Itáliában. Osiris Kiadó, Budapest. Buda B. (1980): A szexualitás modern elmélete. Tankönyvkiadó, Budapest. Buda B. (2002): Szexuális viselkedés. Animula Kiadó, Budapest. Coenen, M. E. (1998): Helping families with homosexual children: A model for counseling. Journal of Homosexuality, 36(2): 73–85. Dover, K. J. (2001): Görög homoszexualitás. Osiris Kiadó, Budapest. Duggas, L. (1998): A különbözőség közössége. Replika, 33–34: 229–242. Eszményi M. (2000): Kultúra és homoszexualitás. Valóság, 43(6): 48–57. Foucault, M. (1996): A perverzitás születése. In: Foucault, M.: A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Kiadó, Budapest, 39–53. Frankowski, B. L. (2004): Sexual orientation and adolescents. Pediatrics, 113(6): 1827– 1832. Freud, S. (1995): A szexuális élet pszichológiája. Sigmund Freud művei IV. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest. Fuss, D. (1998): Leszbikus és meleg elmélet: az identitáspolitika kérdése. Replika, 33–34: 213–228. Giddens, A. (2003): Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest.

260


Haralambos, M. – Holborn, M. (1990): Sociology. Themes and perspectives. 3rd edition. CollinsEducational, London. Harrison, T. W. (2003): Adolescent homosexuality and concerns regardings disclosure. Journal of School Health, 73(3): 107–112. Macintosh, M. (1968): The Homosexual Role. Social Problems, 16. McLaren, A. (2002): Szexualitás a 20. században. Osiris Kiadó, Budapest. Mocsonaki L. – Sándor B. (szerk.) (2001): Amszterdam után: a szexuális orientáció az Európai Unióban és Magyarországon. Útmutató. Háttér Baráti Társaság a Melegekért, Budapest. Plummer, K. (1981): The Making of the Modern Homosexual. Hutchinson, London. Robinson, P. (1976): The modernization of sex. Harper & Row, New York. Sándor B. (2001): Összefoglaló a leszbikusok, melegek és biszexuálisok diszkriminációjáról Magyarországon. Háttér Baráti Társaság a Melegekért, Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest. Szentágothai J. (1991): A homoszexualitás. Valóság, 34(9): 45–56. Szilágyi Gy. (2002a): Júlia és Júlia. Magyar Könyvklub, Budapest. Szilágyi Gy. (2002b): Melegfront. Magyar Könyvklub, Budapest. Takács J. (1998): Bevezetés a homoszexualitás tudományába. Replika, 33–34: 203–212. Takács J. (2001): A homoszexualitás történetileg változó kontextusai. Holmi, 13(6): 771–787. Takács J. (2002): Homoszexualitás: deviancia? In: Pikó B. (szerk.) A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. JATEPress, Szeged, 161–173. Takács J. (2004): Homoszexualitás és társadalom. Új Mandátum Kiadó, Budapest. Tóth L. (szerk.) (1994a): A homoszexualitásról. ELTE Szociológiai Intézet, T-Twins Kiadó, Budapest. Tóth L. (1994b): Adalékok a homoszexualitás társadalmi problémájához. Esély, 5(1): 31–44. Vargo M. E. (1999): Ők és mi: Melegek a társadalomban. Háttér Kiadó, Budapest.

JEGYZETEK 1 Az interjúkban szereplő nevek nem igazi nevek, hanem megkértük az alanyokat, hogy válasszanak egy nekik tetsző becenevet, vagy más egyéb nevet. Ez igaz mind a homoszexuális, mind pedig a heteroszexuális interjúalanyokra. 2 http://www.otkenyer.hu

HOMOSZEXUALITÁS ÉS SZTEREOTÍPIÁK EGY KVALITATÍV VIZSGÁLAT TÜKRÉBEN

Recommend Documents