Hogyan szerzett gyönyört Piroskának a Farkas

Tartalom Hogyan szerzett gyönyört Piroskának a Farkas

2

Kedves Estván öcsém!

10

Taylor és a Slave Girl

15

Brit birodalmi nevelés

41

A phallosjog

49

A devoni Mrs. M.T. levele

61

A leendő tanítvány

66

Az ítélet órája

74

A basztonád

79

A deres

83

A paddle

86

Aki elkésik...

87

Miss Rodstock és a szemtelen Sally

104

Sallus úr írásaiból

118

A raport

122

ORIANA SOUS LE FOUET

127

Német történet

141

A mostoha

150

A herceg és a parasztlány

159

Feljegyzés a háremből

177

Hogyan szerzett gyönyört Piroskának a Farkas

Kicsöngettek. A III/B felugrott. Egyébként sem voltak különösen csendben. Minek? Farkas tanár úr nyugdíjas. Inkább félénk öregúr, mint egy csapat kamasz fiút és discotündért féken tartani tudó tanár. A francia nyelv meg különben sem érdekel senkit igazán. Az angolé a jövő, és csak a jövő érdekes. Nem csoda hát, hogy jóformán be se meri fejezni a mondatot. Azzal áltatja magát, hogy így van jól, a szünet a diáké. De azért tudja, hogy egyszerűen arról van szó: még annyi tekintélye sincs, mint amennyi valaha volt. És mije van? Hát éppenséggel családja sincs, a kis lakása állami bérlakás – apró városban ez majdnem, hogy szégyen! –, a nyugdíja szerény, jutalmat, ilyesmit nem kap, örülhet, hogy ezt az óraadást megengedik. Vannak francia könyvei, amelyeket újra meg újra elolvas. De kivel beszélhetne róluk? Ez itt a magyar Clochmerle. Íme, a kis Arató Sári – milyen helyes, csinos kislány, aztán egyetlen szót se tud, mikor felelteti. Hogy a felét nem tudja, hát hagyján. De hogy egyet sem... És az ellenőrzőjébe is be fog írni. Megmondta. Elege van abból, hogy levegőnek nézik. Akármilyen kis csinos. Elege van. Elege van a nyugdíjasságból. Most egyest adott, és az ellenőrzőbe is... Furcsa. Arató Sári nem ment ki az osztályból. A helyén ül, és könynyes a szeme. Csak ezt ne... Nem, nem lesz lágyszívű, mi az, hogy egyetlen szót sem! Hát mindent lehet az emberrel csinálni, csak azért, mert nyugdíjas? – Tanár úr! Farkas tanár úr! Sárika ott áll a tanár mellett, szelíd és alázatos. Nagy szemmel néz a pedagógusára. „Sárika egy kicsikét butácska...” – jut a tanár eszébe

egy régi és ostoba táncdal. De nem! Elege van! Egyes! Ellenőrző! Egy nyugdíjassal sem lehet mindent! – Tanár úr! Én nagyon szeretnék javítani! Nem is javítani! Nekem beszélni kell a tanár úrral! Négyszemközt! Farkas tanár úr pillantása Sárika nagy, barna szemébe mélyedt. Ó, a kis kígyó! Far-kas tanár úr, időtlen idők óta özvegyember, ettől félt a legjobban. Négyszemközt. És aztán feljelentés, akár rendőrségi vizsgálat, felügyelet alá tartozó kiskorú vagy fiatal-korú, vagy mi, de évekig tartó börtönt is kaphat ilyenkor az ember. Na, megállj, te szemérmetlenül lusta kis kígyó! – Négyszemközt beszélni? Hogyne, természetesen, ha olyan a problémád. Bár talán szorgalmasabb lehetnél, és akkor nem kellene négyszemközt beszélnünk... Na jó. Tudod, hol a pszichológiai laboratórium? Helyes. Ebéd után, pontban kettőkor ott várlak. Sárika elrohant az iskolai ebédlő felé, Farkas tanár úr pedig az anynyiszor látott és oly sivár tanáriba ment. Majd onnan is tovább. Bekopogott a rettegett igazgatónőhöz. Az igazgatónő nem volt barátságtalan. Az igazgatónő mosolygott az emberekre. Az igazgatónő mindig csak udvariasan kért. Hogy miért rettegtek tőle mégis? Mert bár Piroskának hívták, s az öreg franciatanárt Farkasnak, a nomen est omen elve fordítva érvényesült. Megfoghatatlan módon áradt Piroskából az irgalmatlanság, olyannyira, hogy ennek ténylegesen nem is kellett megnyilvánulnia. És senki sem tud olyan meg-alkuvó lenni, mint a tanár, ég tudja, miért – de már Hóman Bálint kultuszminiszter is valami nagyon illetlent mondott, amikor egy rendeleténél arra céloztak munkatársai, hogy a tanárok fel fognak lázadni tőle. – Tanár úr? – mosolygott Piroska, farkasszerűen villantva ki egyegy fogát szája szegletében. – Kérem, igazgatónő... – Ugyan már, kedves Farkas, miért nem szólít Piroskának? – kedélyeskedett a tantestület úrnője.

– Persze, persze, kedves Piroska... Egy kényes ügyben szeretném a segítségét kérni... Kisvárosban kényes ügy? Piroska fülei mintha megmozdultak volna, mint a zajra figyelő farkasnak. De ez persze csak optikai csalódás volt. – Igaza... Szóval, Piroska, én azt hiszem, hogy egy kis tanítványom provokálni akar. Tudom, öreg vagyok, sosem voltam az az amorózó, de most egy igen csinos harmadikos lány, akinek kénytelen voltam egyest adni... – Drága tanár úr, ha maga a vajszívével valakinek egyest ad, az bizonyára mínusz kettest érdemel. – Hát igen, tudom, hogy nem vagyok elég szigorú. De ez az Arató Sári egyetlen árva szót sem tudott. Egyetlenegyet se tanult meg. És aztán azt mondta, hogy négyszemközt szeretne velem beszélni. Ig... Kedves Piroska, én már nem tudom, mit gondoljak a mai fiatalokról. Azt mondtam, hogy jöjjön 2 órára a II. emeleti 15-ös laborba. Oda tetszene jönni a 1-esbe? Piroska szeme felcsillant. Hát persze! Micsoda jó kis botrány! Kivágni a büdös kis ribancot az ország összes középiskolájából. És pont ezt a vén fa... franciatanárt akarja elcsábítani egy jobb jegyért! Hát persze, hogy odamegy a szomszéd szobába! Hiszen a 15-ös pszichológiai laboratórium, ami ugyan semmi különöset nem jelent egy zöld táblán, krétán, demonstrációs ábrákon és a hozzájuk szolgáló mutatópálcán kívül, ám az egyik falán tükör van. És csak a 15-ösben tükör, a 14-es felé üveg. Onnan minden látható. Izgalmas volna az egész egy fiatalabbal, Farkas papa biztos impotens, ezért szólt – de a fiatalabb, az meg nem szólt volna. – Hát hogyne, tanár úr! Hogyne! Arató Sári? Aki tavaly megnyerte a szavalóversenyt? A szereposztó díványok leendő sztárja? És ez akar a mi iskolánkban érettségizni?!!! Szegény Farkas tanár úr már bánta, hogy bármit is tett ez ügyben. Ha Piroska üldözőbe vesz egy gyereket – jaj istenem, még öngyilkos-

ságba is kergetheti. De nem volt visszaút. Sárika időközben kopogott a pszichológiai laboratórium ajtaján, a tükör mögött egy íróasztalon pedig ott ült az igazgatónő, belátva az egész szobát, és egy rejtett mikrofonon keresztül a legkisebb neszt is hallva. – Kezicsókolom, tanár úr – mondta Arató Sári. Persze, iskolaköpeny nélkül. Már nem kötelező a rohadékoknak – gondolta Piroska. De a mini meg a tornacipő, a legdrágább, az kell! Meg teniszzokni. Kis ribancok. Mindet meg kéne... – Tanár úr, én tudom, hogy többet kellene tanulnom. És tanulok is. És tudom is a szavakat, csak az órán nem merek megszólalni a többiek előtt. Mert mindig félek, hogy kinevetnek. – A többieknek se jobb a kiejtésük... – Igen, tanár úr, de én mindig félek. Tanár úr, velem nagyon szigorúak. Anyu is, meg Apu is. Ha be tetszik írni az egyest, meg az ellenőrzőbe is, mi lesz. Akkor csúnya szavakat kellene mondanom, hogy segg... szóval, fenék... A tanár kezdte kényelmetlenül érezni magát. Piroska annál kevésbé. Keze elindult a szoknyája alá. – Mi van otthon nálatok? – Tanár úr, az én szüleim – olyan szektásak. És azt mondják, hogy aki szereti a gyerekét, nem kíméli a pálcát. Benne van az írásban. De nem is értem, mért mondják, mert nem szoktak pálcával verni. Le kell húznom a bugyimat, fel kell hajtani a szoknyámat, vagy le kell egészen meztelenre vetkőznöm, és úgy kapok ki. Meg is kötöznek, meg betömik a számat zsebkendővel, hogy ne kiabáljak. És Apu hozza a nadrágszíjat, vagy Anyu a vasalózsinórt. Minden egyesért huszonötöt kapok legalább, de van, amikor a kettővel huszonötöt, ha otthon is rossz voltam. A franciatanár értetlen, hitetlenkedő pillantást vetett rá. Egy pofon megjárja még, de ez hihetetlen, vagy ha igaz, akkor ifjúság elleni bűntett, és az iskolának biztos feljelentést kell tennie! De jó, hogy idehívta az igazgatónőt!

Jó bizony, Piroska is így gondolta. Ujjai célhoz értek, és hogy kényelmesebben mozoghassanak, felemelte vaskos hátsóját, és combjára húzta a bugyit. – Látom, tanár úr, nem tetszik hinni nekem – mondta Sárika. Hirtelen megfordult, felhajtotta a szoknyát, és letolta térdéig fehér, a szokásosnál is nagyobb bugyiját. A pucér, ingerlően gömbölyded, izmos és mégis nőies félgömbökön világosan kirajzolódtak a verés nyomai. Lilába hajló kékes csíkok a fehér bőrön. Farkas tanár úr különös bizsergést érzett a nadrágja táján, egyáltalán nem nyugdíjas pedagógushoz illőt. Piroskának pedig egyre inkább a torkában dobogott a szíve. Valóban, a jelenet legalább is bizarrnak volt mondható. Ott áll egy óraadó nyugdíjas, egy nímand, a tantestület nímandja, és előtte, ha jól belegondolunk, az iskola egyik legcsinosabb lánya, tizenhét évesen letolt bugyival, a fenekét mutatva, és beszél, beszél... – Tanár úr, én tudom, hogy rossz vagyok, és büntetést érdemlek. De nem úgy, mint otthon. Én... van egy komoly udvarlóm. Ne tessék rosszra gondolni. Csak a hét végén elmehetek majd vele a strandra. Nem szoktak olyan gyakran elengedni. De ha megtudják az egyest, akkor nem mehetek, mert akkor csupa hurka lesz a vala... a fenekem. Vagy a popsim, nem is tudom, hogy mondjam, hogy ne legyen csúnya. Tessék engem megbüntetni, tanár úr. De ne beírással. Tessék úgy megbüntetni, ahogy megérdemlem. – Mit csináljak? – kérdezte Farkas tanár úr kiszáradó torokkal. – Tessék jól elverni a fenekemet. Ott van az a pálca a táblánál. Nem fogok kiabálni. De úgy szeretném, hogy ne legyenek hurkák meg csíkok! Tessék ide ütni! És azzal a szép arcú, épp kibontakozóan kívánatos testű lány hátranyúlt, és széthúzta feneke két félgömbjét. – Ide tessék ütni! Ahogy megérdemlem. – Te megörültél – mondta Farkas tanár úr, de azért kézbe vette a pálcát, és úgy érezte, valójában neki ment el az esze. – Itt biztosan még jobban fog fájni!

– De nem marad nyoma! Kérem szépen a megérdemelt büntetést! – A második mondat úgy hangzott, mintha gép szólalt volna meg. Mit gondolhat most Piroska? – futott végig a tanár agyán, és gyöngéden rácsapott a lány által megjelölt területre. – Egy! – mondta a lány. – Tanár úr, erősebb ütéseket érdemlek! Aki szereti a gyereket, nem kíméli a pálcát. Üss, te vén hülye! Ezt gondolta Piroska, miközben ujjai vad táncba fogtak. És Farkas tanár úr ütött. Egyre nagyobbakat. Egyre magasabbról sújtva le. Egyre lassabban. Egyre pontosabban találva el az érzékeny szakadékot a két halom között. Látta, ahogy a lány fenekének sötét környezetű fekete lukacskája kitágul és összehúzódik a fájdalomtól, és látta a szeméremszőr gesztenyebarna csomócskáját is. Hát nesze, ha ez kell neked! Nesze a zajongásért! Nesze a papírdobálásokért óra alatt! Nesze a pofátlanul hangos súgásokért! Nesze ezért az egész rohadt tanársorsért! Szenvedj, te kis kurva! És számold! – Számold! Farkas tanár úr maga sem értette, miért üvölt. És miért épp ekkora hülyeséget. Hiszen Sárika fel-felnyögött ugyan, de rendületlenül számolta az ütéseket. Épp huszonkettőnél tartott. – De tanár úr, én számolok! – Pimaszkodsz!? Visszapofázol? Feleselsz? Nesze! Nesze! Nesze! És még kapsz ötöt keresztbe! – Jaj, ne tanár úr, ne, csak azt ne! Az látszik! Inkább ide, ide akkor kapok a szíjjal, amikor fiúval látnak karonfogva! És a huszonöt ütést elszenvedett lány megfordult, hátrahajolt, szétterpesztette lábát, hogy majd elpattant a letolt fehér bugyi gumija, és kifeszítette göndör, sötét szőrrel benőtt szeméremdombját. – Inkább ide kérem az ötöt. A feleselésért...

Hátrahajtotta fejét, és behunyta a szemét, nem akarta látni a tanár nadrágját. Tudta, mi az, és tudta, hogy ez nem olyan lánynak való látvány, akinek szűzen kell férjhez mennie. A tanár már képes volt fegyelmezni magát. Lassan ütött a lány rózsaszínű szeméremajkaira. A számolás, egy-egy sziszegéssel, halk jajjal kísérve folytatódott. – Öt... A tanár leeresztette a pálcát. Remegő kézzel tette vissza. A lány lassan kiegyenesedett. Arca kivörösödött, de mintha még inkább megszépült volna. Odalépett a tanár elé, lehajolt, és megcsókolta a fenyítő kezet. – Köszönöm szépen a megérdemelt büntetést. És jövő órán tessék felhívni... Sárika elment. Farkas tanár úr kissé imbolyogva ment át a szomszéd szobába. A junói termetűnek mondható Piroska valóságos istennőként trónolt az íróasztal tetején. – Mit tetszik ehhez szólni? Helyes volt ez... pedagógiai szempontból? – Hogy helyes-e? De mennyire! Az összes rohadt kis kurvának szét kéne verni a valagát! Öngyújtót tartani a picsájukhoz! A mellbimbójukon nyomni el a cigarettát, amivel telebüdösítik a budit! A szájukba... A negyven körül járó, testes, de csúnyának éppen nem mondható asszony arcára kiült minden elfojtott gyűlölet. A tanár arra gondolt, hogy Piroskának nincs férje, már régóta. Lenézett az asszony izmos lábára, és valami fehérneműdarabot látott kivillanni a felhúzott szoknya alól. Piroska letolta volna a bugyiját? Farkas tanár úr bizony nem sokat tudott a nőkkel való játékokról. De mint francia szakost annyit ugratták, hogy bizonyos dolgokkal tisztában volt, ha nem is gyakorolta soha. Most megteszi. Mit veszíthet? Letérdelt az igazgatónő elé, feljebb húzta a szoknyát, és nyelvét belefúrta az asszony ölébe, aztán mozgatni kezdte fel-le meg jobbra-balra.

Biztos valahogy így kell, gondolta, mélyen beszívta az olcsó intim spray illatát, abban a hiszemben, hogy ez az a híres odeur de femme. Te vén kujon, te! Te férfi! Jól csináltad, és most is jól... Már két éve... Csak az a testnevelőnő, az a girhes kézilabdásnő, az a szupergalgóczy... de te még jobban... azoknak a cafkáknak kukoricát kell benyomni elől-hátul... És úgy verni a seggüket, mikor a legjobban élveznek... A seggüket... A valagukat... A picsá... ÁÁÁÁÁÁ!!! Farkas tanár úr akkor sem hallotta ezt a hangot, mikor még házasember volt. Szóval ez az. Az orgazmus. Nem is olyan nagy dolog. Néhány apró csókot nyomott az igazgatónő szeméremdombjára, amit az asszony jóleső remegésekkel vett tudomásul. Farkas tanár úr most úgy állt ott, mint a bűntudatos Sárika korábban előtte. De Piroska nem úgy mosolygott, mint egy fenevad, hanem mint egy boldog asszony. – Ejnye, tanár úr... Ilyesmi a mi iskolánkban... Esküszöm, megérdemelné, hogy kiporoljam a fenekét... És Piroska mosolygott, hátrahajtotta a fejét, gyerekesen kalimpált a lábaival, melyeket a bugyi térd alatt fogott össze. Vén kecske is megnyalja – gondolta büszkén Farkas tanár úr, és aztán még egy ötlet villant át agyán, melyért tüstént elszégyellte magát: most kellene óradíjemelést kérni...

Pest, A.D. 1778. június hava

Kedves Estván öcsém!

Régolta már, hogy nem írtam volt néked levelet innen Pest városából, de hát ennek az az oka, hogy a nagy dolgok Bécsben, vagy legföljebb Budán történnek, oda meg ritkán csónakázik át az ember. Itt nincs más mulatság, csak a munka, mindenféle csavargó némberek examinációja meg elitélése. Sokat kell körmölni, ecsém, vallomások etc. De azért néhanap egészen látnivaló dolgok is esnek errefelé. A múltkorában például a hajdúk behoztak egy megfogott parázna, tolvaj nőszemélyt. Olyan cigányféle lehetett, de nem egészen, úgy vélem, valamely őse a Fáraó népének fija vagy leánya lehetett, mert fekete haja volt és kicsit barnább bőre, mint a rendes magyar embernek. Hanem igen formás fehérnép volt! Ezt onnan tudom, hogy jól megvizitáltuk, mit rejteget a ruhájában. No, a lopott holmi nem volt már nála, de ez csak azt mutatja, hogy igen furfangos nőszemély a céda. Azám, de bíró uraméknak nem lehetett túljárni az eszén. Levitték a hajdúk a leányasszonyt a föld alatti tömlöc nagy vallatótermébe, aztán leparancsolták róla a göncöt. Nem akart, nem akart, de gondolhatod, ecsém, hogy a legények igencsak segéltek neki. Hej, olyan gyönyörűséges fekete háromszöget én még sose láttam mókusbundából se, mint azok közt a hosszú, gömbölyű combok között. Persze hozzányúlni az asszonyi szeméremtesthez igencsak nagy bűn, de nem az, ha a törvény teszi. Bíró uramék megparancsolták a hajdúknak, fektessék rá a deresre a leányasszonyt, de nem hasára, ahogy szo-

kás, hanem hanyatt, a lábait meg húzzák jól széjjel, aztán hátra egészen a fejéig. A Gazsi cigány meg, aki azelőtt a tortúráknál szokott segédkezni, amíg a királyné rendelete meg nem tiltá a csigázást, benyúlt abba a bizonyos rejtett nyílásba, és mit talált? Három aranyat, valódi körmöncit, meg két ezüst húszast. No, ecsém, most voltunk bajban. Két éve még azonnal hátrakötöttük volna a kezét, úgy pucéran, ahogy volt, aztán fel a magasba, amíg meg nem halljuk a csont rándulását a vállában. De a királyné! Túl jószívű asszonyság, nem tudja, hogy kell a tolvaj népséggel bánni, már korábban is tiltá a mellbimbók gyertyával való sütögetését, holott a szajhák meg cemendék nagyon is kezdték megvallani a bűneiket, ha éppenséggel oda csepegett a jó forró viasz. Ám az Úr 1778. évében, úgymond, a tortúra tilalmas. A lábravaló kősúlyokat már rég elrakta a Gazsi cigány a boroshordók közé, káposztanyomtatáshoz, pedig anélkül a csigázás sem igazi metódus. Főbíró uram csóválta a fejét, aztán úgy döntött, hogy minden a protocollumon múlik. Tortúránál hivatalos protocollum csináltatik a felsőbb hatóságok számára, deákul. A tortúrát azonban eltörölték, nincs ergo protocollumra szükség. Ha nincs protocollum, nem is nevezhető tortúrának, amit teszünk. De valami mégiscsak kell legyen, mert azt a szemérmetlen perszónát, aki ott mutogatja a farát a deresen, tisztességgel ki kell vallatni bűneiről. A törvény nők megbüntetésénél korbács használatát írja elő: a pellengéren nyakukba kerül a kaloda vagy a béklyó, körbefogja a nyakukat meg a két kezüket, a városi hóhér levonja róluk az inget már elébb, de a szoknyájuk rajtuk marad újabban, ez is biztosan a bécsi professzorok találmánya, régebben egészen pucéran álltak a parázna nőszemélyek a pellengérnél, ahogy érdemlik is, vétkezve a hatodik parancsolat ellen. Nem vettük hát elő a korbácsot, mert az a büntetés eszköze. Főbíró uram azonban előhozatott egy somfabotot a vékonyabbik fajtából, és megparancsolta a hajdúknak, dugják be a deres két végén levő szerkezetbe a rudakat, hogy ne tudjon elmozdulni a céda, előbb pediglen fektessék hasra, a szemérmetlen mons Venerise alá meg te-

gyék oda az összegömbölyített gönceit. Szép, kerek farú teremtés volt, de hogy a ruhacsomótól bő arasznyira még megemelkedett, olyan gömbölyű lett, mint egy alma. Vagy inkább két alma. Csak még nem érett meg igazán. Hanem a Gazsi gyerek! Az úgy csinált, mint a Nap. Elkezdte érlelni, szép lassudan. Lecsapott az egyik oldalon, megszemlélte, lett-é csík a nyomában, aztán átsétált a másik oldalára a perszónának, és ott is odacsapott. Várt egy kicsit, szemlélgette, aztán újra a másik oldalra sétált. Eltelt már két fertályóra is, mire a fehércseléd sikoltozni kezdett, hogy öt Árgyelán Juliannának hívják, és sose lopott meg paráználkodott, a pénzt csak azért dugta oda, hogy meg ne találják a rablók. No, főbíró uram mondta, hogy jól van Julianna, ezentúl nem beste, cemende rimának fogunk nevezni, hanem mindig hozzátesszük, hogy más néven Árgyelán Julianna. Hanem hogy becsületes úton jutott-e a pénzhez, azt nem hiszi el a bíróság, mert pro primo tisztes személynek nem jut eszébe a szeméremtestébe dugni a vagyonát, pro secundo, ha eszébe jut, se tudná bedugni a hymen miatt, amit említett tisztességes személyek meg szokának őrizni sértetlenül, pro tertio meg még a legbutább szolgáló is tudja, hogy a rabló először is ott kutakszik, ha nem pénzért, hát másért. Találd ki miért, ecsém, elég nagy legény vagy már. No, erre nem tudott mit mondani emez leányzó, csak nyüszített. Mondá is főbíró uram, hogy sok botot láthatott már a fara, mert ha nem volna kicserzve a bőre, már a tízedik után visítva valla. Úgy hogy csak noszogatta a Gazsit, hogy bátran hozzá. De a Gazsi, derék gyerek különben, amolyan roma koma, ahogy ők mondják, jobb szeret komótosan dolgozni, habár ez a munka mintha tetszett volna neki. Elővett egy jó széles szíjat, és félretéve a pálcát, azzal kezdte a Julianna leányasszony hátsó fertályát megcsapni. Hát ecsém, érett az alma derekasan! Nem sokára piros volt a két alma. Meg is éheztünk akkorra, hozattunk szalonnát, kalbászt, veres hagymát a piacról a hajdúval, bor a budai hegyekből meg jóféle spiritus, amit náj módi szerint törköl' pájinkának hívnak a fiatalok, volt

a pincében bővön. Hát ahogy ott fölöstközünk, vagy ahogy a németek mondják a fránya nyelvükön, amit, attól félek, a királyné fia kötelezővé tesz a deák helyett hazánkban, Isten ne adja, egy szó mint száz, früstüklünk, nem megszólal a céda a deresen? Én most itt leírom neked áperté, mit mondott főbíró uramnak meg több magisztrátusi úrnak, rólam nem is beszélve, aki mégiscsak ármálisos honorácior volnék! Isten ne vegye vétkemül, hogy citálom szó szerint, de azt mondja – nekünk! „Dülled a szemetek, mi? Részeges vén pernahajderek! Nyelvetek a ...” Nem, mégse merem citálni neked, miket zagyvált össze a fehérszemély. Főbíró uram csak somolygott és a bajszát pendergette. Aztán kihirdette az ítéletet; a magisztrátus helyben levő tagjai helyben is hagyták. Árgyelán Julianna noszogatását egyelőre abbahagyjuk. Se pálca, se szíj. Az éjszakát azonban a tömlöcben tölti, s reggel, intra muros, tehát nem coram publico, vagyis nem szoknyában, hanem a törvényszék falai közt, csak a mi szemünk előtt a kezénél fellógatva, úgyhogy csak a lába hegye érje a padlatot, huszonöt ostorcsapással büntettetik meg a bíróság tagjainak megsértése miatt. Engem pedig mint universitast járt személyt kijelöltek, hogy nyújtsak lelki vigaszt a szegény bűnösnek. Ennek utána főbíró uram a többi urakkal visszavonult egy kis csibukozásra. Árgyelán Juliannának akkor, hogy, hogy nem, megjött a jobbik esze, és azt a nagyon logicus kérdést tette fel nekem, ki fogja rajta végrehajtani az ítéletet? Meg hogy nem fog-é a korbács szíja túlságosan elkalandozni a fara helyett az elülső tájékok, in specie a mons Veneris, avagy újabb szóval Venus-domb felé. Mondám neki, hogy a Gazsi cigány alkalmasint. Kérdezé, lehet-é a Gazsit megengesztelni? Mert igen kemény kezűnek ismeré meg az eddigi időkig. Megvallám, a Gazsi leginkább reám hallgat, s ha akarja, hogy lágyabban kenegettessenek a korbácsszíjjal tagjai, velem kell jóban lennie. Mondta, hogy ám tegyek kedvem szerint. Úgy is lőn. Tudd meg, ecsém, a törvény tiltja a szodomai paráznaságot, de nincs itt a törvénynek igaza, mert a szodomaiak férfiakkal

paráználkodtak, és a Bibliában szó sincs a nőkkel való ilyen együtthálásról. Továbbá a hátulsó lik szűkebb lévén több gyönyörűséget szerez, s kevesebb esélyt amaz átkozott bujakórral való megfertőztetésre. Hát így aztán meghágtam az Árgyelán Juliannát, mint bika a tehenet, jól megmarkolászván a piros glóbusokat, de még az elöl levő fehéreket is. Napszentület után beszéltem is a Gazsi gyerekkel, mondám, mit ígértem a leányasszonynak. Gazsi kérdezte, ígértem-e valamit a melle bimbaja felöl? Mondtam, hogy afelől nem ígértem semmit. Akkor jó, vigyorgott a Gazsi, nem fog szégyenben maradni nótárius uram. Örültem is, hogy ilyen jólelkű e legény. Most várom a holnapi napot, hátha lesz megint valami látványosság. Hát így telnek napjaink ezen az unalmas Pesten.

Taylor és a Slave Girl Kaliforniai történet a Gates-korszak 30. évéből (Kr. u. 203 1. rész

Leslie Taylor GE 030-ban, negyedszázados száműzetésének letöltése után hagyta el Szibériát. Illetve Siblandet. Az olvasó talán nem tudja, mi az a GE. A Gates Era Anno Domini 2000 után kezdődött, abban az évben, amikor a Supreme Court törvényesnek mondta ki a kézírás oktatásának megszüntetését az általános iskolában. A gyerekek azonnal a komputer billentyűzete elé kerültek, csupán azt kellett megtanulniuk, hogyan szignálják a printelt anyagokat, de általában elég volt ehhez a rajzolóprogram ismerete. Töltő-, golyós- vagy filctollat csak a gyűjtők birtokoltak, de azokban is többnyire beszáradt a tinta. Nemzetközi szerződések aláírásakor, hagyománytiszteletből használták még a klasszikus töltőtollat, ami azt is jelentette, hogy a Gates-korszakban nem lehetett komoly politikus abból az emberből, aki nem tudta leírni a nevét. Leslie Taylort mint többszörös visszaesőt GE 005-ben ítélte el – huszonöt év siblandi száműzetésre – egy női bíróság súlyos szexuális zaklatás vádjával. A bíróság egyértelműen bizonyítottnak tekintette, hogy Taylor jobb kezével teljes mértékben hozzáért kolléganője testéhez, mégpedig hátul, derékon alul, viszont nem tulajdonított jelentőséget annak a védekezésnek, hogy a kolléganő is bizonyos szerepet játszott e vétkes mozdulatban. Csak egy igazi male Chauvinist pig vehet ugyanis komolyan olyan kijelentést, hogy: „Tapizd meg a valagam, kíváncsi vagyok, fogtál-e már ilyen keményet?!” És Taylort bűnösnek találták.

Szerencsére a szibériai száműzetés ebben az időben egészen más volt, mint a cárok idején. A pravobolsevik moszkvai kormány III. (Dicsőséges) Sándor Cár Elvtárs, becenevén a „Hattyú” örökös és örökölhető államelnöksége idején – az áruló Jelcin, más néven Piás Borisz, Gorbacsov, más néven Leszartfejű Mihály, valamint a jelentéktelen Zsirinovszkij és a még jelentéktelennek sem mondható Zjuganov öszszeesküvő csoportjainak meg a „bankelnökök bandájának” nyilvános kivégzése után, természetesen az abház-tunguz-karagandai egyesült középliberális pogromista erőkkel szövetkezve, és a vételáron testvériesen (naná, majd fifty-fifty!) megosztozva – eladta Szibériát az Egyesült Államoknak, akár korábban a cárok Alaszkát. Ezáltal a hatalmas, hideg, ám annál gazdagabb, ráadásul lakatlansága miatt gyakorlatilag AIDSmentes terület amerikai tulajdon lett. Az oroszokat kitelepítették, kivéve az igazolt maffiatagokat, akik le kellett tegyék az Al Caponepróbának nevezett vizsgasorozatot. Ha ezt túlélték, vagy kellő kapcsolataik voltak, állampolgárságot és bizalmi feladatokat kaptak. Továbbá egyéni elbírálás alapján maradhattak a tökéletesen egészséges 18 és 33 év közötti nők is, könnyű altesti munka céljából. Nem voltak sokan, hiszen, főként az atomerőművek százmérföldes körzetén belül születettek, alig-alig álltak helyt az egészségügyi vizsgálatokon. A könnyű altesti munka egyébként lényegében abból állt, hogy a szőke orosz lányok kellemesebbé tehették az ásványkincsek magas fokúan gépesített kiaknázását irányító amerikai technikusok és mérnökök életét. Hivatalosan konyhalányok voltak, gyakorlatilag ágyasok is, bár GE 020 körül még illett elrejteni őket a feminista körök által küldött nőbizottságok szigorú tekintete elől. Később ezek a bizottságok megritkultak, és a Gates-éra harmadik évtizedében gyakorlatilag eltűntek. Taylor és száműzött társai nem tudták mire vélni a jelenséget, de a feltűnően leszbikus erénycsősznők csöppet sem hiányoztak nekik. Taylor minden korábbi gyönyörűségek ellenére könnyű szívvel vett búcsút Maruszjájától – az egyszerűség kedvéért mindegyik, egymást követő orosz ágyasát Maruszjának nevezte –, és csakhamar Kalifornia felé vitte a repülőgép. Egykori osztálytársa várta, egy jómódú, termé-

szetesen single régi barát. Kalifornia egyik védett körzetében lakott; ez azt jelentette, hogy Taylornak is át kellett esnie az AIDS, a vírusos májgyulladás és az ázsiai influenza különböző fajtáit kimutató vizsgálatokon ahhoz, hogy átjusson a zárolt villanegyed fal-, árok- és halálsávrendszerén. E vizsgálatok azonban egyben megnyugtatóak is voltak Taylor számára. Egyetlen Maruszjájában sem kellett csalódnia. És George-ban sem. Az öreg haver épp olyan volt, mint amilyennek levelei alapján gondolta. Nem csupán fiatalos, hanem bölcs és derűs is, meg persze határozottan jómódú. Nagy és kényelmes házában nem kevesebb, mint tíz csinos, fiatal nő élt SG-i minőségben. Kettő közülük a háztartást vezette (ők viselték az 1-es és 2-es számot), a többi segédkezett nekik, illetve ágyasként álltak a ház urának rendelkezésére. Az SG ugyanis nem volt más, mint a Slave Girl rövidítése. Természetesen a vendégnek is kijárt egy saját lány éjszakára. Leslie-nek SG 8 jutott, azzal, hogy ha nincs vele megelégedve, választ másikat. A férfi kissé fáradt volt a szokatlan vacsorától, az egészséges műkoszt felfokozott ízeitől, az egész kaliforniai világtól, és beérte azzal, hogy elgyönyörködött a rövid fehér ingben hajladozó lány vékony derekú, de arányosan telt és izmos testében, aranyló barna bőrében, sötét, de mégsem fényesfekete, hosszú hajában, amint elkészítette ágyát. Szinte azonnal elaludt, és csak éjfél után ébredt fel, hogy szokása szerint vizeljen egyet. Félálomban surrant ki, és mikor visszatért, villózó fényre lett figyelmes. A szomszéd szobában Taylor szeme elé meglepő látvány tárult. SG 8 egy számítógép előtt ült és – múzeumban járt! A prebillikus, azaz a William Gates korszaka előtti utolsó évszázad elejének festményei villantak fel egymás után a képernyőn, színesebben ragyogva, mint bármely múzeumfalon. Taylor mint mérnök nem kapott erre vonatkozó kiképzést, de határozottan rémlett neki, hogy valami presszió van a dologban. Talán egy intellektuális teleérzékelő rétegműsorban kellett a versenyzőnek megtalálni az expresszionista képet három impresszionista között? Vagy fordítva? Taylor inkább a különleges helyből felszálló-mélytengeri-légpárnás járműre emlékezett, amit az illető nyert.

Most, hogy megszabadult a szibériai munka kötöttségétől, a férfi valósággal belefeledkezett a presszionista (imp- vagy ex-?) képek bámulásába. A finom bőrű lány úgyszintén, még a nyelvét is kidugta izgalmában, megnedvesítve kiszáradó ajkát. – Szépek, ugye? – szólalt meg a vendég. A hatás megdöbbentő volt. A lány azonnal kilépett a programból, felugrott, térdre vetette magát Taylor előtt, és kezét a langyos szőnyegpadlóra téve csókkal borította Taylor meztelen lábujjait, kellemesen csiklandozva nyelve hegyével a köztük levő érzékeny bőrt. – Uram! Uram! Ha lehet, az úr fenyítsen meg... Legyen kegyelmes hozzám, és az úr szabjon ki rám büntetést... Amilyen szigorút csak akar... Hmmm... A jó öreg haver, úgy látszik, kicsit keményebb az átlagnál – gondolta Taylor. De hangosan csak ennyit mondott: – Már miért kellene megbüntesselek? A lány könnyes szemmel nézett fel rá, aztán visszahajtotta fejét, és a lábujjaknak suttogta: – Megértem, Uram, ha gúnyolódik velem a kínzás előtt, teljes mértékben megérdemlem... Hiszen mindenki tudja, hogy nincs nagyobb vétek, mint mikor egy SG engedély nélkül, csak szórakozásként a géphez nyúl... És én nem is először teszem... Már többször megvertek érte mindenütt, és most már olyan büntetés következik, ami rosszabb a karóba húzásnál... Én nagyon csiklandós vagyok ott... Meg hátul is... Nem akarok megbolondulni... Inkább verjen meg bármimen bármivel, nagyon kérem... – Kicsi SG 8, én hosszú ideig távol éltem Kaliforniától. Miről beszélsz? A lány megint ránézett, értetlenül. – Uram, a visszaeső rabszolganőt, aki engedély vagy parancs nélkül számítógéphez nyúl, állítólag elviszik a közbüntetőtelepre, ott mezte-

lenül hanyatt fektetik, széthúzzák a lábát, és nem egyszerűen egy nagy verést kap valamelyik testnyílására a Masternek tetsző korbácsfajtával, hanem kisorsolják a két nyílás egyikét, esetleg kicsit kitágítják, és belehelyeznek egy igazi egeret... Mint egy tampont... És a büntetőmester kihúzhatja a farkánál, akár pár perc múlva is, ha akarja... De nagyon ritkán akarja... Taylor elmosolyodott. – Ne félj, kislány. Nem állítom, hogy semmiképp se fog valami valamelyik nyílásocskádba kerülni belátható időn belül, de az nem egy egér lesz. Taylor határozottan megkívánta a lányt. Az térden állva felegyenesedett, és boldogan suttogta: – Uram, valóban belefúrhatom a nyelvem az anusába? Kérem, hadd bizonyítsam be, mit tudok ujj- és nyelvheggyel elérni makkvégen és herezacskón! Taylornak nevetnie kellett. Vágya lelankadt a szaknyelv hivatalosságával elmondott szavaktól, de kíváncsisága annál inkább megnőtt. A szibériai Maruszják sem voltak épp tartózkodóknak mondhatók, de vagy szemérmesek voltak, vagy épphogy mocskos szájúak. („Hadd szívjam ki az utolsó csepp tojáslikőrödet is, vén anyabaszkuráló!” És az ilyesmi még a finomabb, vegyes angol-orosz megjegyzések közé tartozott. A „mádzerfáker” kifejezés ugyanis éppúgy elterjedt Siblandon, az „amerikanizált” Szibériában, mint hajdan a fodrászra a Nagy Péter-kori francia-német „párikmáher”.) Ez a törékeny lány viszont egészen másként, szokatlanul tárgyilagosan kínálta fel magát. És nyilván mazochista, persze. De honnan szerezte Georges? – Hát akkor belefeküdnél az ágyamba? – Kitűntetésnek tekintem, Uram. Taylor meg volt elégedve a válasszal. Maga elé terelte a mindössze egy szál csípőtakaró kendőt viselő mezítlábas lányt. Az a szobában ledobta magáról a vékony textilanyagot, amely ugyan szabásra nézve nagyon egyszerű volt, de valódi pamutból készült, vagyis drága luxus-

holmi volt a Gates-korszak idején. Ez a mozdulat nem lepte meg a férfit, az azonban igen, hogy a csodálatosan arányos csípőjű, világos aranybarna bőrű lány egy gyors mozdulattal hasra feküdt a szőnyegen az ágy előtt. – Mi a fenét csinálsz? – Így tanultuk, Uram... A legtöbb Master szeret az SG ülőgumóira lépni, amikor lefekszik vagy felkel. Ez kifejezi a Master felsőbbrendűségét és a rabszolganő alacsonyabbrendűségét. – Hát, ha így kell... De ha még egyszer ülőgumót emlegetsz, úgy seggbe rúglak... Egy nőnek valaga legyen, ne farpofája, világos? Leslie maga is mezítláb járt a langyosra fűtött szőnyegpadlón. Rálépett a lány hátuljára. Talpa alatt fiatal bőrt, ruganyosan kemény női húst érzett. Valóban, volt ebben valami kellemesen megnyugtató. De felsőbbrendűnek azért nem érezte magát. Inkább idősödő férfinak, aki egy ifjú és szép nő kiszolgáltatott testére tapos rá.

2. rész

Az ágyban elnyúlva tudatosodott csak benne, hogy SG 8 csuklóján a fekete nyelű bőrkorbács még mindig ott csüng. – Add csak ide! A lány talpra ugrott, engedelmesen kihúzta csuklóját az akasztópántból, és Leslie kezébe nyomta a büntetőeszközt. A férfi a korbács szemlélésébe mélyedt. A nyele fekete fából volt, jó arasznyi hosszú és kellemesen férfimarokba illő. Faragása egyértelműen erekcióban levő phalloszt utánzott. A kb. 80 cm-es bőrszálak fonatában egy ezüstösen csillogó fémszál is belefonódott. Valami egészen különleges fémből készült, hajlékony drótféle. Épp olyan lágynak tűnt, mint a vékony, sötétbarna bőr, de persze szó sem volt lágyságról. – Uram... El is feledkezett a lányról. Ahogy felpillantott, a szépséges popsigömbökre esett a pillantása. A lány neki háttal áll négykézláb, térdeit kb. félméternyire terpesztve szét egymástól. A férfi jól láthatta a szilva alakú nemi szervet és a finom, de dús szőrzetet. – Kívánja, hogy széthúzzam? Taylor elmosolyodott. A kis csacsi, azt hiszi, verést kap. Pedig csak a korbácsot akarta szemügyre venni. Előrenyúlt, és megsimogatta a lány ölét. Az megrezzent az érintéstől, mintha meglepte volna. – Mazochista vagy, te édes, tündéri ribanc, igaz? Finoman simogatta a lányt a lába között, míg meg nem érezte ujjain a férfinak önbizalmat kölcsönző édes nedveket. A lány azonban furcsán suttogott. – Nem egészen értem, mit kérdez, Uram. A ribanc szót ismerem, múlt századi kifejezés a kurvára. Egy SG természetesen megtiszteltetésnek kell vegye, ha így hívják. De mi az a mazi... mazo...

– Tényleg nem tudod? Hát az olyan nő, mint te. Aki élvezi, ha verik és megalázzák. – Uram, ne vádoljon olyan bűnnel, amit nem követtem el! Inkább légy kétszer szigorú, mint egyszer igazságtalan! Én minden fájdalmat elviselek és minden megalázó parancsot természetesnek veszek, hiszen erre neveltek és edzettek, de semmiképp sem élvezem! Ezt legfeljebb egy feminista úrnő engedheti meg magának szeszélyből! Taylor hirtelen megértette, hogy SG 8 valóban rabszolganő. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Georges barátja egyáltalán nem viccelt. Taylor ráfektette a korbácsot a lány fenekének vágására, és néhányszor végighúzta az érzékeny húson. A lány hátranyúlt, és engedelmesen széthúzta a húst a popsiluk körül. A férfi szeme előtt feltárult a sötét kis barlang. – Kívánja Uram végbelembe verni a korbácsnyelet? Leslie-t újra elöntötte a vágy. Maga sem tudta, miért, nagy lendülettel belenyomta a néger férfiak nemi szervére emlékeztető fadarabot a lány fenekébe. Az – meglepetésére – se nem mozdult, se nem sziszszent. Taylor kihúzta a kínzószerszámot, és elszégyellte magát. A lány megfordult az ágyon. Nagy, sötét szemében nyoma sem volt tiltakozásnak vagy sértettségnek. Tárgyilagosan kérdezte: – Kívánja Uram, hogy lenyalogassam a nyelet? Meg se várta Leslie válaszát, cicásan kidugott nyelvvel gondosan megtisztogatta a korbácsnyelet, míg Leslie a bőrszíjak és a fémszál fonatának kezdeténél tartotta a fenyítőeszközt. Nem tudott megszólalni. Igencsak szokatlan volt számára a „szép új világ”. Egy nagyon régi könyv címeként rémlett neki ez a kifejezés. – Idefigyelj, cicus. Én harminc évig gyakorlatilag csak szakirodalmat hívtam le a képernyőre. Mi a fene történt ebben a melegebb világban? Az ipar fejlődött, azt látom. De sok mindent nem értek. Ülj le, és mesélj...

A lány leült, mocorgott egy darabig a karosszékben, aztán engedélyt kért, hogy odatérdelhessen Leslie elé. Feszélyezte az az ülésmód, ami a Masterek előjoga. Izmai más testtartáshoz idomultak, mint ami a fehér férfi számára kényelmes és megszokott. SG 8 azonban azt érezte hagyományosnak, hogy a férfi előtt térdepel, meztelen fenekét kicsit leengedve kacéran hátratolja, és mialatt beszél, nagyon lágyan cirógatja a férfi nemi szervét, alig érve hozzá, nem izgatva annyira fel, hogy megmerevedjék, de annyira igen, hogy új meg új kéjes hullámok borzongjanak át a férfi egész altestén. – Tulajdonképpen büntetést kellene kapnom azért, hogy ilyesmiről tudok. A rabszolganőnek nincs joga többet tudni, mint amit a Master kiszolgálása megkövetel. A történelem eseményeiről mi nem tanultunk. De a legtöbbünk tud róluk. Csak nem szabad róla beszélnünk... – Hogy kerültetek rabszolgaságba? – Úgy születtünk. A szüleinket nem ismerjük. Csak azt tudjuk, hogy fehér-indonéz vagy fehér-vietnami keverék anyától és dél-amerikai, fehér-néger keverékből származunk. Antropológiai meggondolások alapján állítják össze a tenyészmén-szülőgép párost. A csecsemőket különválasztják nemek és egészségi állapot szerint... A bőrárnyalat egyébként szinte tetszés szerint keverhető, és a leendő külsőt is elég megbízhatóan ki lehet számítani. Persze, tízegynéhány évig is eltart, míg egy rabszolgatervező mérnök munkájának az eredményét pontosan lehet látni... De nagyon érdekes szakma, azt mondják. – Afrikai van köztetek? Akinek egészen fekete a bőre? – Akad, persze, de ritka. A házban csak egy van. Nagyon szép göndör haja van. Most épp lógatják, de a Master biztos átadja a vendégnek, ha óhajtja Uram. – Hogy-hogy lógatják? – Semmi különös, csak őt a Master szereti kicsit másképp fegyelmezni, mint minket. Ha a Master az ágyba kívánja őt, akkor verés helyett egy óráig kell függjön SG 5 a hálószobában. Azért nem szolgált fel a vacsoránál. Lógott. A Master kegyeskedett neki megengedni, hogy a

két nagylábujja érintse a padlót. Tudja, Uram, ezekkel a fekete lányokkal bonyolultabb a Master dolga. Rajtunk lehet szórakoztató csíkmintát kialakítani. Az egészen fekete lányoknál nem lehet, csak ha felrepesztik a bőrük. Esetleg, ha rostélyra ültetik a parázs fölé. De a Master ezt valamiért nem szereti. Talán rossznak találja az égett hússzagot. – Talán nem szadista. A lány hallgatott. – Vagy igen? – Büntessen meg, Uram, nem tudok válaszolni. Nem értem azt a szót, hogy szadista. – Hát aki például parázs fölé ülteti a néger lányokat. Meg mintát csipkéz a seggecskétekre. – Értem, Uram. A Férfi rokon értelmű szava a szadista. Megjegyeztem. – Azt hiszed, minden férfi így gondolkozik? – Természetesen, uram. Hiszen Férfi. A lány templomi áhítattal ejtette ki a Férfi szót. Ha kimondta, mindig lesütötte pillantását. – És még a feminista úrnők is... De ők SB-ket tartanak, SG büntetésből kerül csak hozzájuk. Meg protekcióval, még mindig sok mindent el tudnak intézni, bár nincsenek hatalmon. – Apropó, feministák... Semmi nyomukat nem láttam Siblanden az utóbbi időben! Nem, mintha hiányoznának... – A feministákról nem sokat lehet tudni. Azt mondják, tíz évvel ezelőtt az egész fejlett világot meghódító vaginokrata mozgalomban viszály támadt, és a puncisták fellázadtak a csiklisták ellen. Nagyon kegyetlen háború volt, rengeteg puncistát karóba húztak... – Képzelem, hogyan...

– Nem tudom, Uram, az én ismereteim szerint a csiklisták csakazértis hátul verették be a karókat. Úgy, mint a középkorban. Azóta a csiklisták csak clitorológusoknak nevezik magukat, amazonéletmódra rendezkedtek be bombabiztos bunkerekben, luxuskörülmények közt laknak, csak egymással érintkeznek, örökbefogadással szaporodnak, legfeljebb igénybe veszik az SB-k szolgálatait, ha bio-vibrátorra van szükségük... – Az SB Slave Boy? – Természetesen, Uram. De időnként vásárolnak SG-ket is maguknak. Illetve... SG 8 elhallgatott. Az ajkát harapdálta. – Mi az, amit nem szívesen közölsz velem? – Egyetlen SG sem beszél erről szívesen... Az a szokás, hogy ha egy SG számára már a Master kimerítettnek látja a lehetséges fenyítések listáját, akkor az a feministákhoz kerül... És akkor a sorsa a szerencséjétől függ. Mert kerülhet előítéletek nélküli leszbihez, és akkor jó dolga lesz, legfeljebb éjjel-nappal jártatnia kell a nyelvét. De kerülhet Szadiszlavszkaja-típusú feministához is. És akkor... – És akkor? Ki a fene az a Szadiszlavszkaja? – Nagyon híres bolsevo-bojarica volt a GE 015 körüli években. A korábbi Szovjetunió nemzetségeiből vásárolt magának „jobbágylányokat” (így nevezték őket, nem tudom, miért), és a büntetésüket a legjobb minőségű multimédia-videóra vetette. Időnként meg kell nézzenek az SG-k egy ilyen felvételt. És az nagyon fáj. – Egy videokép? – A kép nem... De megtörténik, hogy az SG lába közé bevezetnek ilyenkor egy elektródát. Elől vagy hátul. Ezt kisorsolják. Illetve ő is választhat, ha a Master megengedi. És ez a multimédia olyan, hogy minden, a képen látható korbácsütésnél vagy más fenyítésnél áramütés éri a nézőt. Pedagógiai célból. Hogy mekkora, azt a Master dönti el... Ezt még senki sem tudta megszokni.

– Hozzátok milyen az én George barátom? Izé... a Master? – Nagyon jóságos. Szinte alig használja a kínzókamrát. És nagyon tiszta ember, fürödni is szokott. – Nofene. Mások nem? SG 8 nagy szemmel bámult Leslie-re. – De Uram... Hiszen az SG-k egyik alapvető feladata a Masterek tisztára nyalogatása a test minden pontján és a nap minden szakában! Nagyon nagy kegy az, ha egy Master kádban áztatja magát! Persze, ilyenkor is mi mosdatjuk, szárítgatjuk... Csak ott alul kell nyalogatni fürdés után, hogy jobb kedve legyen. Dehát ez magától értetődik, Uram. Kívánja, hogy... Leslie ledobta a rajta levő fürdőköpenyt, és meztelenül nyúlt el az ágyon. – Hát akkor tisztogass! A lányt nem kellett kétszer felszólítani. Lassan és alaposan nyalogatta végig a férfi testét, kezdve a lábujjak közén, és kacér elégedettséggel pillantgatva fel Leslie férfiasságának egyértelmű bizonyítékára. – Vigyázz, nem akarok korán elélvezni, te kis ribanc... Hogy milyen ügyesen csinálod... A lány mozdulatokkal értésére adta, hogy feküdjön hasra. Leslie igyekezett mozdulatlanul tartani ágyékát, nehogy a férfiasságára nehezedő súly izgalma túl korán a csúcsra röpítse. A lány hegyes nyelvecskéje térdhajlatánál motozott, majd egyre feljebb kalandozott a combok hátsó részén a farizmok közrefogta vágás és lukacska irányában. – Teeee.... A lány megállt a játékban. Ismerte jól ezt a hörgő férfihangot. – Bocsásson meg, Uram. Büntessen meg, kérem. Akarja, hogy száz guggolást csináljak? Ez elég fájdalmas és megalázó ahhoz, hogy fenntartsa a feszültséget parancsolónkban, a kegyelmes dorongban, de elég

egyhangú is, hogy csökkentse... Gazdánknak ez gyakori szokása, szerintem, ha szabad véleményt mondanom, jól bevált. – És nem szakad ki a combod meg a vádlid? – Dehogynem, Uram, természetesen nagyon fájdalmas. De ez az élet rendje. Az SG szenvedésre született és neveltetett. – Érdekes. Nem, most nem akarom, hogy száz guggolást végezz, és a karodat sem kell egy óráig a magasba emelned, és nem kell lábujjhegyre sem állnod. Gondolom, ilyesmiről is hallottál már. – Természetesen, Uram. Része volt az edzésünknek. – Tudod mit? Hanyatt fekszem, te elém térdelsz, és mesélsz kicsit erről az edzésről. – Simogathatom közben kegyelmes dorongját és méltóságos heréjét, Uram? Nagyon fogok vigyázni, hogy ne fokozzam túlságosan a feszültséget. Nem akar néhány pofont adni, Uram? Előző hibámért még nem fenyíttettem meg. Ez szabálytalan. Taylor letette a lábát a szőnyegre, az ágy mellett állt. – Négykézlábra. Emeld magasra a segged! – Igenis, Uram... SG 8 buzgón engedelmeskedett. Taylor elmélázva nézegette a lány gömbölyű farát, szép, aranybarna bőrét, amelyen csak egészen halványan látszottak egykori sebhelyek. Meztelen lábfejének belső élével néhányszor a lány fenekébe rúgott, mintha könnyedén futballozna. – Így már meg vagy elégedve? – Köszönöm szépen, Uram... Uram sokkal kegyesebb, mint a gazdám. Azt hittem, anális tortúrára támadt kedve. Már éreztem a gumibotot a végbelemben... – És élvezted?

– Dehogy, uram. Szigorúan tilos élveznünk. Az a legnagyobb bűn, amit egy SG elkövethet. Már mondtam. Legalábbis leszbiszolgálat jár érte. – Na jó – Taylor elheveredett. – Most Leslie-szolgálat következik. Cirógasd a faszomat meg a tökömet, és mesélj. A lány az ágy mellé térdelt. Zavartan elpirult, kissé remegő ujjakkal tette a dolgát. Taylor tapasztalt szeme észrevette, hogy a lány izgalomba jött, bár igyekezett leplezni. – Mi van, bizsereg a puncid? – Könyörüljön rajtam, Uram... Büntessen meg bárhogy... Ha a rabszolganők számára tiltott szavakat hallom, mindig valami illetlen forróságot érzek a lábam közt. – A szivarom parazsa lesz az, ha hülyeségeket beszélsz. Jaj, persze, a dohányzás itt kiment a divatból... Villanykörtét se láttam. – Illatos gyertyákat hozhatok – mondta készségesen SG 8, mintha nem is arról volna szó, hogy teste legérzékenyebb részét gyötörné meg Taylor. – Hagyd csak – mondta a férfi. – Volt már részed ilyesmiben? – Természetesen, Uram. A nevelés alapvető eleme volt, hogy fegyőrnőink a kikötözött meztelen kislány vaginájához forró tárgyakat közelítettek. Amikor egészen közel vitték a lángot vagy a hősugárzót, akkor jött a Szabadító. A Férfi. Leendő urunk. – Akinek a rabszolgái lettetek később? – Nem feltétlenül. Nem ez volt a lényeg. Tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, az volt a fontos, hogy legyenek már pihék a lábunk között. Bár ezt a fegyőrnők szerették húzni, de sohasem annyira, hogy ki is szakítsák. A fanszőr érték. Irtani könnyű, de a természetes szaporítását még nem oldotta meg a tudomány. – Nem is tudom, miért geológus lettem, biológia helyett... Nagyon szórakoztató kutatási program lehet, ha belegondolok. Ügyesen simogatsz, nyolcaska. Folytasd!

– Hálás köszönetem a dicséretért, Uram, igyekszem megszolgálni. Nos, mikor elkezdtünk kicsit szőrösödni, az addigi közömbösen szigorú nevelőnőinket igazi fegyőrnők váltották fel, akik mindennap különböző szexuális jellegű kínzásoknak vetettek alá, lélektani megdolgozással körítve. – Az mit jelentett? – Megalázást és fenyegetést. Az ilyen kiélezett helyzetekben, mint a punci... Bocsánat... Ezért legalább tíz korbácsütést kell kapjak rá. – Helyes. Ülj ide terpeszben a mellkasomra. Közelebb. Még közelebb. Most pedig meg foglak korbácsolni. A nyelvemmel. Úgy is történt. SG 8 irult-pirult, és alteste meg-mergrándult a gyönyörűségtől. – Kegyetlen játék ez, Uram... A leszbikusok tesznek így áldozataikkal... aztán igazi korbáccsal váltogatják... – Térdelj vissza, és mesélj tovább. Én olyan kegyetlen vagyok, mint egy leszbikus nő. – Nem hiszem, Uram... Ők kegyetlenebbek minden férfinál. Igen, mondom tovább. Szóval, amikor a kislányok a legjobban rettegnek a kínoktól, jön egy Szabadító. Egy Férfi. Elveszi a lányt a fegyőrnőktől, és ő játszik vele tovább. – És nem bántja? – De, természetesen ő is veri! Veri a test minden porcikáját. Különösen azokat, amelyeket a szabad nők erogén zónaként tartanak számon. De ugyanezeket a testrészeket simogatja, csiklandozza is, nemcsak gyötri. Felváltva teszi. És szépeket mond a kislányoknak, hogy milyen selymes a hajuk, csillogó a szemük, rózsaszínű a pun... vaginájuk, és így játszik, miközben oda-odaüt, de sokkal kisebbeket, mint a fegyőrnők. Így nevelik bele három éven át a lányokba, hogy az SG számára a Férfi alázatos szolgálata jelenti a megváltást. – És az alázatra való nevelés?

– Az nagyon egyszerű. Ha egy lány nem teljesíti a Férfi parancsát, a Liberátor leveszi róla a kezét. Átkerül egy évre leszbiszolgálatba. Akarja Uram bármire használni a szájamat? Nem érez ingert valamire? Nem kívánja, hogy befogadjam az aranysugarat? – Nem, drágám, most épp nem akarok a szájacskádba brunyálni. Bár lehet, hogy nem is értesz ilyen régies szavakat. Egyébként – milyen? – Nem hallottam még ezt a szót, Uram, de azt hiszem, értem, hogy mire gondol. Az aranysugár meleg és keserű. Ittam már finomabbat, de nem az SG dolga, hogy bírálja egy Férfi aranysugarának az ízét. A szájkitátás az odaadó szolgálat alapvető jelképe. De sokkal nagyobb kitűntetés, ha az Életadó Fehér Nedvvel ajándékozza meg Uram a torkomat. – Csak ne sürgess. Inkább mesélj. Mit tanultatok még? – Például filozófiát. – Nofene! Platóntól Heideggerig húsz oldalon? Netán a jó öreg marxizmust? – Nem tudom, miről beszél az én Uram. A Férfi mint Felsőbbrendű Lény – ez volt a fő téma. – Érdekes... És mit tudsz erről? – Mindent! Kiváló tanáraink voltak, és ha lusták lettünk volna, akkor beleverik a fejünkbe hátulról. Így mondták. Röviden az a lényege, hogy a Férfi eleve agresszív, a nőket leigázó és megalázó lény, állandóan csak azon jár az esze, hogy dorongját belemártsa a nők összes testnyílásaiba, ezáltal fájdalmat okozzon és lealacsonyítson, hogy jelképesen kifejezze magasabbrendűségét és... Taylor döbbenten hallgatta a rabszolgalány szavait. Lényegében ugyanezt közölte a feminista bíróság előtt a vádat képviselő ügyész. Ügyésznő, pontosabban. – ...ezért tiszteljük annyira a férfiakat. Taylor magában harsányan felröhögött ettől a fordulattól. Mennyire nézőpont kérdése a dolgok megítélése!

– A Férfiak, velük született tiszteletreméltó tulajdonságuk, a szent agresszivitás miatt szeretnek a pénisztelen, alsóbbrendű lényeknek fájdalmat okozni. Mintha nem lenne elég büntetés nekik a sorstól már az, hogy nekik... SG 8 elhallgatott, észrevette, hogy megjegyzése megengedhetetlenül kritikus észrevételként is értelmezhető, és beletörődve várta az SG számára ilyenkor törvényszerűen kijáró testi fenyítést. Taylor azonban lelke mélyén még más korban élt. A lánya iránti szerelméről nevezetes polimorf-perverz szörnyeteg, a feminizmus uralma előtt sokáig pszichiáterként tisztelt Freud jutott eszébe a maga elméletével a lányok péniszirígységéről, amelyet a tárgyaláson is megemlített az ügyésznő mint a férfi önhittség kirívó példáját, ami a szóban forgó kollegiális seggsimogatáshoz mérhető bűnökre késztetheti a férfiakat. Maga Taylor annak idején csak abban a formában ismerte a péniszirigységet, hogy olykor egy-egy kolléganő elkérte tőle az övét, játszani. (Ami egyébként a munkahelyen szigorúan tilos volt, az, ha nő kérte, kötelező. Ez csak világos, mondták kolléganői Leslie-nek, akinek a számára a dolog nem volt annyira világos, de inkább igyekezett jó képet vágni a dologhoz.) Azonban nem érezte igazán jól magát a bőrében, amikor véletlenül meghallotta, hogy kiváló bio-vibrátorként emlegetik a háta mögött, pedig ez végül is dicséret volt, a feminizmus uralma idején a legnagyobbak egyike.

3. rész

SG 8 a csalódás és megkönnyebbülés keverékével vette tudomásul, hogy bűne fölött elsiklott a vendég figyelme. Folytatta a beszámolót. – A filozófiából következik, hogy az SG edzésében fontos szerepet kap az előjáték szenvedéseire való felkészítés. Három archetípusban történik a kiképzés. Ez a három leggyakoribb előjáték. Diáklány, titkárnő, partizánka. – Ez valami póz? – Több annál, filmjelenetféle, olyan, mint amit régi videókon lehet látni. Eljátszott cselekmény. Vannak hagyományos jelmezek... A diáklány általában matrózgalléros blúzt, sötétkék szoknyát, fehér bugyit és zoknit, szandált vagy papucscipőt visel. A fenyítőeszköz lehet vonalzó, nádpálca, nadrágszíj. Vagy bármi más, természetesen, de ezek a stílszerűek. Így mondják. A diáklány főleg a fenekére, a tenyerébe és a combjára kap verést. Előtte meg kell gyónnia, hogy mi volt a fegyelmezetlensége. Ez elég nehéz, mert sok Master megköveteli, hogy az SG mindig új vétket találjon ki. Sok fantázia kell ehhez az előjátékhoz. A Mastert ilyenkor Professzor Úrnak kell hívni. Nem ajánlatos eltéveszteni... – És a titkárnő? – Olyankor a Főnök Úr megszólítás a kötelező. A titkárnő öltözködése lehet változatos, többnyire színes, nagyon pici bugyit, harisnyát és harisnyakötőt, magas sarkú cipőt visel a titkárnő előjátékkor. Fenyítőeszköz bármi lehet, a fontos a dologban a kínpad milyensége. Ez pedig egy íróasztal. Néha alacsonyabb számítógépasztal. A partizánkánál nincsen semmi megkötés, és az SG többnyire meztelen. – Jó, ez az előjáték. A játék meg a kefélés, mi?

– Így is lehet mondani. A játék a mi Gazdánknál abból áll, hogy végrehajtja az anális szexet a hátsó nyíláson, aztán eléje térdelve nyelvünkkel gondosan megtisztogatjuk kegyelmes dorongját, és tisztelettel befogadjuk a szent fehér folyadékot. – A picsátokhoz hozzá sem nyúl? SG 8 mélyen elpirult. Kis szünet után szólalt csak meg. – Nem akar nekünk nagy bajt okozni... Ha elől hatol be egy férfi, akkor könnyen előfordulhat, hogy a rabszolganő... olyat tesz, amit csak egy feminista hölgynek szabad... és akkor el kell küldjön a büntetőbe, vagy leszbiszolgálatra... – SG 8, vagy inkább Nyuszika. Titeket tényleg meghülyítettek, vagy át akarsz ejteni, mert egy másik világból kerültem ide. Tegyük fel, hogy az én barátom rendesen megkettyint, hogy a taknyod-nyálad egybefolyik, úgy elélvezel. Ezért ő megharagudna? – Férfiatlan viselkedés volna, ha nem büntetne meg érte szigorúan és igazságosan. És mit szólna a felsőbbség? – Hülyeség. Ketten vagytok egy szobában. Mit tud erről a felsőbbség? – Mindent. Amit akar. A Kamera mindenütt jelen van. Taylor alaposan körülkémlelt a helyiségben. Értett a rejtett kamerák elhelyezéséhez. De semmi nyomát nem lelte a hagyományos kémeszközöknek. – Hol a kamera? – Bennünk, uram. A Kamera belülről nézi, hogy mi történik. A Kamera mindent lát! – A lány szinte szavalt. – A Kamera belső parancsa arra késztet, hogy ne titkoljuk el bűneinket. Ha vétkezünk, magunk jelentkezünk a büntetésért. Olyan cselekedet után, amiről beszélt Uram, hosszú ideig foglalkoznának velem a büntetőben. – Jóságos Orwell! A lány összerezzent.

– Csak nem olvastad? – Természetesen nem, Uram! Senki sem olvasta, csak hallott róla mindenki. A leges-legszigorúbban tiltott olvasmány, a legzártabb anyag korunkban, áldassék névadója, aki már negyedik évtizede a világ leggazdagabb vállalkozója. Meg sem szabad említeni ezt az embert! Még azt az évszámot sem, hogy 1984... Jaj, kimondtam... Hozom a fenyítőeszközt, amit Uram parancsol. Taylor egyre izgatottabb lett. Micsoda világ ez? Orwell ifjúkorában az egyik kedvence volt, nemhogy a filmet és a képregényt, de a teljes szövegét ismerte az 1984-nek, sőt, az Állatfarmot sem csupán rajzfilmen látta, hanem olvasta a szöveget is. Képernyőn, persze, de teletexten,. és az már majdnem olyan, mint a nyomtatott könyv, a kultúrinyencek ritka csemegéje. Határozottan az volt az érzése, hogy Big Brother világában jár. Orwellnél azonban a szerelem jelentett bizonyos fokig menekülést a valóság nyomasztó szürkesége elől, különösen érzéki formája. Kipróbálandó! Felült az ágyon. – Hozd csak ide a seggecskédet! – És még? Melyik eszközt parancsolja Uram? Korbács? Tűkészlet? Vagy... a kézi villanyozó? – Hülye vagy, Nyuszika. Kényeztesd a faszomat, amíg a seggeddel foglalkozom. SG 8 vonakodva, de engedelmeskedett. Leslie hamar rájött, miért. A kis barna lukacska volt a lány legérzékenyebb pontja. Szuszogva, cuppogva csámcsogott a tiszteletreméltó dorongon, miközben Taylor gyönyörrel csiklandozta a széttáruló, ruganyos húsú félgömbök közti szakadékot. Csakhamar egyértelmű volt a lihegésből, a sóhajokból, a hüvely felől hangzó apró cuppanásokból, hogy a lány testén elömlik a gyönyör. Taylor odanyúlt, ujjai meleg lucsokba értek, és elfogta a régimódi boldogság. De részéről még nem akart véget vetni a szép perceknek. – Most vétkezel, Nyuszika?

– Igen, Uram... Nagyon jó... Nagyon meg fogok szenvedni érte... De nagyon jó... Mit kíván, Uram, mit tegyek a kedvére? – Felejtsd el a benned levő Szent Kamerát, vagy mit. A Kamera csak akkor van, ha hiszel benne. Tőled függ, hogy van-e. Ha nem hiszel benne... – Ha nem hiszek benne... akkor... mi volna jó az életben... Amiért érdemes élni... – és a lány odaadással csókolgatta Taylor egész testét derékon alul. – Higgyél a faszomban – vetette oda Taylor a maga kissé nyers humorával. – Igen, Uram – mondta a lány komoly ájtatossággal. – Hinni fogok az én Uram örökkéálló kegyelmes dorongjában, amely az életet adó szent fehér folyadékot árasztja az emberiségre. – A franc – morogta Taylor. Nyuszika valóban kicsit ütődöttnek tűnik. De aztán visszaemlékezett gyerekkora hittanóráira, és rájött, hogy SG 8 mindössze jólnevelten vallásos kislány. Ha lingamnak nevezné imádata tárgyát, föl se tűnne. Amúgy is lehetett őseiben egy csepp hinduizmus. De az örökkéállóság talán túl magas követelmény... Ha jól belegondol az ember, még az örökkévalóságnál is nagyobb feladat. Taylor máris érezte, hogy közeleg a lankadás pillanata. – Megcsókolhatom? Taylor kegyeskedett engedélyezni. A lány nedves, de meleg ajka finoman érintette elől a makk alatt. Egy pillanatig a férfi is elképzelhetőnek találta az örökállóságot. Aztán inkább derekára vetett egy könynyű takarót. – Szeretnék valamit reggelizni. Szobalányra is tudod venni a figurát? – Venni a figurát? Ez nagyon régies kifejezés, Uram, de azt hiszem, értem. Azonnal jövök. Az azonnal túlzás volt, mert a lány legalább fél órán át készülődött, de Taylort ez nem zavarta. Félálomban szendergett, és arra gondolt,

kellene egy ilyen helyes kis jószágot szereznie. Egyszerre elfelejtette az összes Maruszját. Pénze volt, ha nem is a zsebében – ilyesmit csak érem- és papírpénzgyűjtők tartanak maguknál a páncélozott belsejű, rokokó- posztmodern stílusú bútorok fiókjaiban –, de a számláján, és elég volt közelítenie valamelyik ujját az automatához. A kis gép beazonosította a bőrredőt, érzékelte a test hőmérsékletét, és kiadta a szükséges kódolt igazolást. Ezt csak az igazolás tulajdonosa tudta feloldani, így sikerült véget vetni a 37 fokra melegített levágott kezekkel való visszaéléseknek. Mennyibe kerülhet vajon egy SG? – Bármennyibe, megéri – mondta ki hangosan gondolatait Leslie Taylor, mikor meglátta a belépő leányt. SG 8 meztelen volt, de nem teljesen. Lábán magas sarkú és vastag talpú cipőt viselt, fején egy fehér, csipkés pártafélét. Fodros, épphogy áttetsző fehér kötényke takarta félig-meddig bozontos ölét és választotta ketté – csöppet sem takarva, inkább hangsúlyozva – izmosan rugalmas mellecskéit. Kezében tálcát egyensúlyozott, rajta narancslé, gyümölcs, pirítós, müzlifélék, joghurt. Ízléses halálfejjel ellátott dobozban konyakaroma, koffeines rágógumi és az XTC enyhe változata, a tabletta, amely eksz-té-szit, extázist okoz, ha valaki erre vágyik. Néhány „garantáltan rákkeltő” feliratú cigarettapótló cukorka. Sokan szopogatták akkoriban szívesen a koffeines rágógumi végigélvezése után. Tökéletes reggeli, GE 030-ban. A lány féltérdre ereszkedett az ágy mellett. Taylor felkönyökölt, élvezettel csipegette a falatokat. A májkímélő konyakaroma belégzésével kezdte. Azonnal a fejébe szállt egy kicsit. Aztán a narancslével lenyelte a magát a legsmoothabbnak hirdető XTC-t, és a tálcát nézegette. A lány felé eső oldalon félkör alakban ki volt vágva. Hátul szélesebb, elől keskenyebb szíjak lógtak róla. – Hát ez??? A lány fülig pirult. – Siettem, Uram... Nem raktam fel előírás szerint... Máris megigazítom...

A lány combjával megtámasztotta a tálcát, majd karcsú derekán összecsatolta a szélesebb szíjakat. Azután hozzányúlt mellbimbóihoz, és addig morzsolgatta őket, míg izgalomba nem jöttek. Ekkor vette észre Taylor, hogy a vékonyabb szíjak végén fogazott fém csipeszek vannak. A lány ágaskodó mellbimbóira kattintotta a fájdalmas kis szerkezeteket, kihúzta derekát, és hátul összefonta karjait. – Ez az előírásos szobalánypóz... Tayloron egy pontban kissé megemelkedett a takaró. A lány figyelmét nem kerülte el. – Kívánja Uram, hogy bejöjjön egy másik lány... kényeztetni? Én most nem tudom a szobalánypóz miatt... Taylor megfogta az egyik csipeszt, és kíváncsian megnyomta. A lány rajongva nézett a takaró alatti örökkönállóra, egy arcizma sem rezdült. – Nem fáj? – Annyira fáj, hogy egy kicsit bepisiltem – mondta SG 8, némi szünet után. – Amikor uram kegyeskedett megbüntetni. – Majd megtoroljuk a tiszteletlenséget – mondta Leslie, és némi csodálkozással állapította meg, milyen jólesően lüktet lágyékában a vér. Mindent eltűntetett a tányérról, miközben egy-egy pillantást vetett a mellbimbókat szorító csipeszekre. – Uram nagyon kegyes hozzám – mondta a lány. – Gyorsan könnyít a tálca terhén. – Na jó – mondta Taylor. – Vidd ki a tálcát, és gyere vissza. Így. A lány kiment, majd csakhamar visszatért. Csuklóján most egy fonott, bőr kutyakorbács csüggött. – Honnan tudod, hogy meg akarlak verni? – Ez természetes eleme a szobalánypóznak. Jó lesz így? SG 8 négykézlábra állt, miután Taylor kezébe adta a korbácsot. Fenekét a lehető legmagasabbra tolta. Felsőtestét leengedte, mellbimbói

a szőnyegpadlót érintették. A férfi eléje állt Meztelen lábujjai SG 8 arcához közelítettek. A lány elkezdte a nyalogatást. – Szét a lábakat! A lány szétfeszítette combjait, ahogy csak tudta. Ettől a test kidomborított része kissé lejjebb került, de az átsejlő szőrpamacs izgalmasabbá tette. A bőr arany fényét kiemelte a kötény és a párta fehér anyaga. Taylor egy darabig cirógatta a korbács végével a lány ölét, aztán felemelte, és odavágott, ahol a csiklót gyanította. Találhatott, mert nyögést hallott a padló felől, és egy elhaló hangot. – Egy! Köszönöm a megérdemelt fenyítést... Taylor ismét ugyanoda célzott. Érezte, hogy a barlangos testekben felgyűlik a vér. Hatszor vágott a lány lába közé. SG 8 egyre remegőbb hangon mondta ki a sorszámot és a köszönet előírt szavait. Ez az alázat elviselhetetlenül felizgatta a férfit. Belemarkolt a lány hajába, és maga elé rántotta az azonnal engedelmesen felnyíló, szép vonalú szájat. A lány szeme le volt csukva, nagy szempillái különösen szépek voltak. Taylor érezte, hogyan önti el a fehér folyadék a lány torkát, hallotta a csuklásszerű nyelést. Combjának, farának izmai meg-megrándultak. A Maruszják... Sokszor elpacskolta nekik is a nagy fehér farukat, de azok a tudatlan tehenek olyanok voltak, mint az ízetlen üzemi egyenkoszt. Ez a kis barna viszont... Mintha egy régi ázsiai vendéglő pikáns ízei keveredtek volna a szájában. Azt vette észre, hogy ereje alig lankad. Mégpedig azért, mert a lány ajkával valami nagyon finom harapdálós játékot folytat a férfi heregolyóin. Foggal nem ért hozzájuk, fájdalmat se okozott, ahogy kissé összeszorította a puha és mégis rugalmas ajkakat, és nyelvének hegyével időnkét megbökte, finoman végignyalogatta, mondhatni, nyelvvel cirógatta a herezacskót. Az ötven feletti Taylor huszonéves kora óta nem érezte azt az örömet, amit a nem csillapuló férfivágy jelent. – Uram – suttogta a lány. – Játsszál csak tovább. Várj, ne még... Hanyatt fekszem...

A lány négykézláb állt felette az ágyon. Ujjai begyével folytatta a cirógatást. – Uram... Nagyon bűnös vagyok. A legnagyobb szabályok ellen vétettem... Úgy mertem érezni, mint egy feminista úrnő... El fog küldeni leszbiszolgálatra? – Majd pont egy feministának adnék oda egy ilyen édes lányt... Inkább... megvennélek. Tényleg. Mi volna, ha megvennélek? Tudnál szeretni? A lány nem válaszolt, folytatta a simogatást, hálás kiskutyaként nyalogatva végig a fekvő férfi egyszerre álló és fekvő díszét. Taylor rájött, hogy megint olyasmit kérdezett, amire egy SG nem válaszolhat. Természetesen szereti, ha ez a parancs. Elszomorodott, vágya csitulni kezdett. SG 8 tovább kényeztette, de most már inkább úgy, ahogy a nagybetegeket szokták. A férfi elszundított. Álmában a lány férje volt. Igazi, régimódi, az előző században szokásos konzervatív értelemben vett férj. Csak épp a Gates-kori jogokkal. Nagyon szép álom volt. Arra ébredt, hogy élvez. Mikor kinyitotta a szemét, SG 8-ot látta, amint rajta buzgólkodik ügyes ajkaival. Így jelezte, hogy késő van, és várják a vendéget a reggelinél. Taylor lehunyta a szemét. Pár percig koncentrált, aztán lefürdött, és a barátjával közös reggelizőasztalhoz ült, hogy megalkudjon a lányra. Úgy érezte, újjászületett. Alkudnia nem kellett. Barátja, a nagyvonalú Master nevetve ajándékozta neki a „fárasztó kékharisnyát”. Pénze pedig bőven volt. Kiderült, hogy fű alatt komoly kártérítést fizet az állam a feminista terror áldozatainak. Csak nem verik nagydobra a dolgot, mert nem akarják a végre visszahúzódott „szipirtyó”-kat bőszíteni. Taylor kedvére válogathatott a lakások között, és be is költözött egy penthouse-ba, azaz tetőteraszosba, amely szinte külön kis univerzumként lebegett a város és a világ felett. Nászéjszakáján a férfi ünnepi fenyítést rendezett Little Eight számára (így nevezte el a lányt). Röviden LE-nek. A lány hófehér, földig érő, elöl nyakig zárt menyasszonyi ruhát viselt. „Csak” hátul volt két

arasznyi szélességben kivágva, a hát közepétől a térdhajlatig. És így próbálta végig a nászi ágyon keresztben fekvő nőn a bambuszt, a spanyolnádat, a lovaglóostort és a fekete péniszt formázó markolatú korbácsot a talpig ünneplőbe öltözött Leslie Taylor. LE ősi hagyományok szerint ünnepélyesen számolta az ütéseket. Mindketten tudták: veszedelmes konzervativizmus, amit csinálnak, kihívás a mindent engedő liberalizmus ellen, de bele kell vágniuk – a prebillikus idők úgynevezett jó házasságának előérzete járta át mindkettőjük szívét. Ez persze csak amolyan elavult, romantikus szókép volt. Hisz mindenki tudja, hogy az érzelmek székhelye nem a szívben található, hanem azok agy nevű nemiszervben lakoznak, valamint a helyes gondolkodás eszközében, amely az emberi testen a szívhez képest 35-45 cmrel lejjebb, a test elülső részén, középen lelhető fel.

Brit birodalmi nevelés Az alsóbb középosztály elárvult serdülő leányai számára létesült, a nagy Viktória királynő tiszteletére, a szegényebb néposztály tagjait is kötelező illemre, valamint a fontosabb közismereti tárgyakra és főleg hasznos kézimunkára nevelő – tegyük hozzá: a jól bevált hagyományok, úgymint a rosszra igencsak hajlamos bakfisokkal szemben gyakorolt üdvös szigor nevében nevelő –, jótékony adományokból fenntartott magánintézet nagy hálótermében csöndes volt az éjszaka. Nem zavarta meg a csöndet más, mint a tizenéves lányok ártatlan szuszogása, és egy egészen puha talpú cipő surranó nesze. A nem épp lágy szívéről ismert felügyelő tanárnő, Miss Cruelty lopódzott végig a hálótermen, egészen a tizenhét éves Sally Bitch ágyáig. A lány aludt, álláig húzva a durva pokrócot. Ez azonban nem tévesztette meg a tapasztalt felügyelőnőt. A takarót gyorsan felemelve láthatta: az erkölcsös, bokáig érő intézeti hálóing hasig felgyűrve, Sally jobb keze pedig épp két lába közt nyugszik. Kell világosabb bizonyíték, miként ringatta kellemes álomba magát? A nőies formáit már jócskán felmutató kis Bitch-lány igazán csak magának tehet szemrehányást, hogy erélyes kéz ébreszti, megcsavarva a füle melletti érzékeny hajtincset. Feljajdulna, de Miss Cruelty jól ismert halk-erélyes hangja csendre inti. Ki kell az ágyból szállnia, papucsba bújni, Miss Cruelty karon fogja, a könyöke felett, az illemhelyre vezeti, rálöki az ülőkére, de ott marad előtte, utána tovább viszi a hideg folyosón; megállítja, fekete kendőt vesz elő, aztán a lány – elvakítva – már nem tudja követni, merre visz az út. Csak azt tudja, hogy... hogy most nagyon fog fájni. Még jobban, mint a múltkor. Mert a kis Bitch lány, ahogy a jogi nyelv mondja, többszörös visszaeső. Ahol megálltak, kellemes meleg volt és finom parfüm könnyű illata terjengett. Lágy női hang szólt hozzájuk. Kié is? Sally Bitch egy darabig hiába kutatott emlékezetében, aztán ráismert: Miss Wellfuck volt ő, a milliomos nő, aki dús adományokkal támogatja az intézetet, és néhány nagyon kedves szót szólt az évnyitó ünnepségen.

– Csak nem, drága Miss Cruelty? Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a bájos teremtés olyan súlyos hibát követett el, hogy éjnek idején meg kellett látogasson? – A hölgyet Sally Bitchnek hívják, Madam. És ha lehet egy nomen est omen, akkor itt arról van szó. Jobb, ha nem mondom el, mit csinált. – Óh, persze, majd elmondja szegényke ő maga. Hagyjon magunkra, kedves Miss Cruelty. Illetve talán előbb kényelembe helyeznénk a mi kis madárkánkat. – Hát idefigyelj, te kis szuka, elnézést asszonyom, nem ajánlom, hogy kapálózzál, mert egy darab bőr se... elnézést asszonyom, de más nyelven nem értenek ezek... Sally Bitch megadta magát sorsának. Már a neve is... tulajdonképpen nőstény kutyát, rókát vagy farkast jelentett, de a durvább nyelvben céda nőszemélyt is, és épp elégszer vágták a fejéhez, hogy micsoda. A rettegett Miss Cruelty lehúzta hálóingét, egyszerűen lerúgta lábáról a papucsot, hanyatt lökte egy kemény, priccsszerű ágyon, amely oly kevéssé illett a szoba úri levegőjéhez. Hát még mikor Miss Cruelty erős ujjai kezét-lábát szétfeszítve az ágy négy végéhez szíjazták bokáját és csuklóját! Uramisten, ez egy kínpad – villant Sally eszébe, s aztán arra gondolt, hogy így szétfeszítve lábának féltett köze szemérmetlenül kitárulkozik. Igaz, hogy egy finom úri hölgy előtt, de mégis, ez borzasztóan illetlen... És még illetlenebb lett, amikor a Miss egy keményre tömött párnát erőltetett a feneke alá. Végtagjai szinte fájdalmasan feszültek, alsóteste magasabban volt fejénél, szemét kellemetlenül nyomta a kendő. Kínos helyzetében csak szerény enyhülést hozott, hogy egy finom kéz, a jólelkű Miss Wellfucké egy puha vánkost helyezett a feje alá. – Ugye nem sértődik meg, ha arra kérem, hogy hagyjon magunkra, drága Miss Cruelty? Kettesben sokkal nyíltabban tudok csevegni a kis hölggyel, ugye érti? – És Miss Wellfuck megsimogatta Miss Cruelty arcát, nyakát, és ujjai betévedtek a dekoltázsba is.

– Madam, az Ön szava számunkra parancs. S ha bármi gond volna ezzel a kis szukával, a villamos csengővel jelezhet értünk. – Oh, nem lesz semmi baj, szót értek én az ifjú hölgyekkel, igaz, Sally drágám? Ahogy kettesben maradtak, a negyvenes éveiben járó, úgynevezett junói termetű, tehát magas és kissé kövér, de szép arcú hölgy egy alacsony széket húzott a fapad mellé. Sally nem is tudta, mennyire jól sejtette a pad célját. Az erős alkotmány a rászerelt csatos szíjakkal valóban kínpad volt. Vagy deres, ha hassal fektették rá az áldozatot. De most nem volt szó tortúráról: Miss Wellfuck finom, hosszú körmű ujjai lassan és rafináltan simogatták Sally felsőtestének minden pontját, a karok belső finom bőrét, a hónaljat, a mellbimbók környékét, picit megkarmolva-megcsavarva a felmeredő bimbót is, aztán a köldök köré kalandoztak. Sally idegei pattanásig feszültek; még jobb volt ez, mint a magányos játék az ágyban, de egyben baljóslatú is. – Nos drágám, beszélgessünk. Miért vontad magadra a mi drága, bár kissé katonás szemléletű Miss Cruelty haragját? – Hát a picsámban nyúlkáltam. Besúgták a szemetek a dögnek, aztán elvert, mint szódás a lovát. – Óh Sally! Drága Sally! Hogy lehet ilyen szavakat használni? Meséld el szépen, finoman, és minél részletesebben. – Jó, hát mondhatom úgy is. Tessék még simogatni... Én is simogattam magamat ott lent, és az is nagyon jó volt. Én jó szívű vagyok, mondtam pár lánynak, csinálja ő is, mert finom. Erre az egyik elmondta Miss Crueltynek. Miss Cruelty bevitt az irodába, elővette a kisebbik nádpálcát. Le kellett térdelnem, előre kellett nyújtani a kezem, és belevágott húszat-húszat mindkét tenyerembe. De meg kellett állnom jajgatás nélkül, meg számolni is az ütéseket. Aztán persze kézcsók, megköszönni a büntetést... Nálunk ez a szokás. Van iskola, ahol krétával a padlóra írják az ütések számát, és verés után fel kell nyalni onnan. Mi csak kezet csókolunk, tetszik tudni. – És aztán?

– Ez volt az első figyelmeztetés, mondta Miss Cruelty. Aztán nem szóltam már a lányoknak, de az irigy dögök kilestek, megint feljelentettek. Akkor már a punishing roomba kellett mennem, a fenyítőszobába. – És ott mi történt? – Mi történt volna? Kapott a valagam rendesen. – Az istenért, Sally! – Na jó. Szétverték a seggem. – Édes kislányom, nem is tudom, mit mondjak. Hogy lehet így beszélni? Fenyítést kaptál a hátad alsó részén. – Drága Miss Wellfuck, én mondhatok akár dupla húsgombóckát is, az igazság az, hogy két tanárnő segítségével Miss Cruelty rákötözött egy bakra, úgy, hogy a fejem majd a padlót érte, a hátam alsó része meg nagyon is felül volt. Aztán elővettek valami borzasztót. Nem tudom, hogy hívják. Valami fishbone-t emlegettek. – Igen, tudom. Halcsontnak mondják, de igazából nem az. Van a tengerben egy nagy állat, amely nem hal, mert nem ikrát rak, hanem élve szüli meg kicsinyeit. Oh, nem is tudom, illik-e fiatal lány előtt ilyesmiről beszélni. Nos, ennek a nagy állatnak a szájában úgynevezett szilák vannak, sűrűn egymás mellet. Ezek kemények és rugalmasak. Belőlük készül a legjobb fűzőmerevítő. Dehát más célra is használják, no igen... Tapasztalhattad... Szóval, ezzel kaptál. Hova is? – Hát a meztelen seggemre... Bocsánat... – Hányat szabtak rád? Miss Wellfuck hangjában kezdett valami fojtott feszültség vibrálni. De Sally nem vette észre, ő már csak a kellemes meleget, illatot és simogatást érzékelte. – Nem tudom, mennyit kaptam. Úgy fájt, hogy képtelen voltam számolni. Sírtam, jajgattam, könyörögtem, hogy hagyják abba. Pedig vagány lány voltam világéletemben. De ezt nem lehetett kibírni. – Meddig tartott a büntetés?

– Talán egy fél órát. De nekem tíz évnek tűnt. – Utána megnézted magad hátulról egy tükörben? – Igen. Csupa csík volt a seg... a hátam alja. Dagadt, kék meg lila hurkák. De nem véreztek, csak nagyon fájtak. Napokig feküdtem hason. Ez egy jó hónapja volt, azóta begyógyult. És most Miss Cruelty rajtakapott, hogy a kezem a combom közt volt álmomban. Ezért hozott ide. Most is megbüntetnek? Miss Wellfuck ujjai már a lány alsótestén jártak: a combját, térdhajlatát, a talpát cirógatta, vagy körmével szántott finoman végig az ifjú bőrön. Szomorú hangon válaszolt. – Hát persze, édes, persze, ki kell verni a rosszat az ifjúságból... És épp ott, ahol lakozik... Úgyhogy... Figyelj csak... Sally némi matatást hallott, egy suhanást a légben, és aztán szörnyet sikoltott. Egy széles, vastag bőrszíj csapott le a párna által kifeszített, magasba emelkedő szeméremdombjára. A szíj egy része a göndörödő szőrzet alatti érzékeny hús fodrokat is érte. – Még nem tudom, hányat kapsz – mondta az intézet jótevője. – Tőled függ. Hallani akarom, mit mondasz. – A picsám... – nyöszörgött Sally. – Hát persze, hogy a picsád, te kis csacsi, mit gondolsz, nem ismerem az anatómiát? Pláne a női testét? Semmit sem ismerek annyira. Nem illetlen szavakat várok tőled. Egész mást. És mialatt beszélt, a szíj újra meg újra lecsapott Sallyra, hol a has, hol a szeméremajkak felé kalandozva el. Sally sikoltozott, és közben vadul törte a fejét, mi lehet a varázsszó, ami megállítja az egyenletes ütemben, de egyre magasabbról, s ezáltal egyre erősebben lecsapó szíjat. A huszadik ütés táján sikolyként szakadt ki belőle, amikor már érezte, hogy az ájulás kerülgeti: – Jó leszek! Jó leszek, Miss Wellfuck! Mindent megteszek, amit mond! Mindent! Mindent! Csak parancsoljon! Parancsoljon! Mindent! Mindent! Mindent!

Sally azért ismételgette annyiszor ezt a szót, mert abbamaradtak az ütések. Ez volt hát a varázsszó? A „minden”? Tág fogalom... De bármi jobb, mint szétfeszítve feküdni, és tűrni a lába közé zúduló csapásokat. Pohár, üveg csörgése, ital csobogása jutott el Sally füléhez. A hölgy némi szíverősítőt vett magához, aztán egy másik pohárba is töltött, felemelte Sally fejét és megitatta. Édes, erős sherry volt, a lánynak azonnal a fejébe szállt. A Miss ivott még kicsit, számára nem volt szokatlan az ital. Aztán egy vánkost dobott a fapad elé, rátérdelt, és odahajolt Sally lábaközéhez. A lány megizzadt a megelőző negyedórában, de nem volt kellemetlen szaga, inkább az őstermészet illata áradt belőle. Miss Wellfuck kidugta nyelvét és munkához látott. „Egy kis fájdalomcsillapítás” – suttogta, és nagyon gyöngéden nyalogatni kezdte az összevert lány legérzékenyebb pontjait: a csiklót, az ajkak szélét, a lágyan széthúzott szeméremtest rózsaszín belsejét; nyelvét úgy jártatta ki-be, mintha férfival volna dolga a tizenhét éves szűznek. Ahogy teltek a percek, úgy vált jólesően fájó bizsergéssé a kin, és nemsokára a gyönyör sikolya szállt fel a budoárban. Sally egy pillanatra elvesztette az eszméletét, azután arra ébredt, hogy olyan boldog, mint még sohasem. – Ha akarod, kiveszlek az intézetből. Komorna leszel nálam. Szép ruhában jársz. Kimenőd lesz. Persze, akár el is szökhetsz. De akkor mindenképp elfogatlak, lecsukatlak szerződésszegésért, és van elég összeköttetésem ahhoz, hogy a börtönben minden nap megcirógassanak hátul a kilencfarkú macskával. Tudod, mi az? Ne akard tudni, nagyon karmolós jószág. Aztán: magaddal játszhatsz, de ha mással teszed azt, amit velem, akkor személyesen veszem kezelésbe a seggedet a halcsontkorbáccsal. Azt hiszed, nekem nincs? Itt van a kezemben. Csókold meg! És Sally engedelmesen forró csókot nyomott a szájához tartott kegyetlen fenyítőeszközre. Aztán azt suttogta: – Mindent! – Igen? Akkor tegyünk egy próbát. Miss Wellfuck felnyitotta a csatokat, Sally szabad lett, szeméről lekerült a kendő. Hunyorogva a termetes szépasszonyt látta maga előtt, kezében a szörnyű halcsontkorbáccsal, felsőtestén fűzővel, alul csak harisnyában és magas szárú, gombos cipőben.

– Térdelj elém! Nyalás! Sally engedelmes volt. – Kezdetnek nem rossz! Most csússzál térden mögém! A seggem következik! Sally ismét engedelmes volt. – Jól van, szuka! Most négykézlábra, és nyald tisztára a cipőmet! Most eltelt egy piciny gondolkodási idő. Egy éles csattanás, és a lány meztelen hátulján egy sötétpiros csík jelezte az úrnő haragját. De Sally nem bánta már a fájdalmat. Hányatott évei után ismeretlen boldogság töltötte el: tartozik valakihez, gondoskodnak róla. És ő választott gazdát, mert hiszen vissza is mehetne az intézetben. – Azt hiszem, ezt nevezik szabadságnak – gondolta, mialatt gondosan figyelte, hol talál még lenyalni való port a jó illatú, finom bőrből készült, elegáns párizsi cipőn... Miss Wellfuck ezalatt szelíden mosolygott. Finom bőrrel bevont halcsontkorbácsa végét ide-oda huzigálta Sally fenekének két félgömbje között, a lukacska barna, alig bolyhosodó környékét cirógatva. Formás segg, és még fejlődni fog – gondolta. A gyakori fenyítés állítólag jót tesz a formák arányos gömbölyödésének. – Azért ne hidd, hogy csupa kényelem lesz az életed, drágám. Tudok én szigorú lenni. S ha nem fogadsz szót, visszaadlak Miss Crueltynek. Miss Cruelty zseniális a maga nemében. Nekem sose jutott volna eszembe, hogy egy látszólag elegáns, de hátul kivágott szoknyájú, csupasz fenekű lányt szögekkel kivert deszkán hintáztassak. Mit szólsz hozzá? Az is válasz, ha szépen szorgoskodsz a nyelvecskéddel. Sally szorgoskodott. – Nos, drágám? Mit teszel meg nekem? Sally felemelte fejét. – Mindent, amit parancsol, Madam. – Bölcs válasz, Sally. És mit tehetek én veled?

– Mindent, amihez kedve van, Madam. Miss Wellfuck lehajolt, megmarkolta Sally tarkóján a hajzuhatagot, és talpra állította a lányt. Annyival magasabb volt nála, mint amennyivel a vőlegények szoktak termetesebbek lenni menyasszonyuknál. Megcsókolta Sallyt, forró nyelvét mélyen a szájába dugta. A lány viszonozta élete első asszonyi csókját. Még ügyetlenül, de már szenvedélyesen. – Drágám – mondta Miss Wellfuck, mikor szétváltak ajkaik –, néha lenyúzom a bőrt a seggedről, de különben bizonyára megértjük egymást. Elvégre mindketten azonos birodalom királynőjének alattvalói vagyunk, nem igaz? – Isten óvja a királynőt – mondta Sally, kihúzva magát, ahogy az iskolában tanították. Nagyon jó kislány akart lenni, nagyon jó...

A phallosjog Töreky uramnak pallosjoga volt. Ősei kapták a ius glaudiit a királytól, és a nyolc falura meg a köröttük levő földekre terjedő birtok határán akasztófa jelezte, hogy Töreky József ezen a vidéken élet és halál ura. Azt talán csak az udvarházban működő kicsapott deák, aki írt és olvasott, ha nagyon kellett ilyesmi, meg a három izmos hajdú tudta, hogy Töreky uram sose akasztatott fel még senkit. Hiszen jó ember volt. Engedte, hogy parasztjai megszedjék magukat kicsit. Az erkölcsökre vigyázott. Azokra nagyon. És maga is példát mutatott, mert senki sem mondhatta rá, hogy bármely fehérnépet erővel lenyomott, fruskát meghágott volna. Nem rendelte be senki feleségét az udvarházba takarítani, mosni, holott hány földesúr él azzal a lehetőséggel, hogy a paraszt asszonya a tekenő fölé hajlik, és csak meg kell lebbenteni rajta a rokolyát meg a pendelyt. Annak se volt híre, hogy janicsár módon fiúszeretőt tartott volna magának. Erkölcsös ember volt, így fogadta el mindenki. És hogy az erkölcstelen fehérnépet szívesen megcsapatja – hát istenem. Fejüket is vehetné. Pallosjoga van. A férfiembert békén hagyja, nem úgy, mint más földesurak. Még a tolvajnak is inkább a feleségét húzatja deresre, mert biztos az asszony bujtogatta a szegény embert. Jó szívvel van hozzánk, dehogy költöznénk mi más birtokára, mondogatták a parasztok a kocsmában, iszogatva az úr borát és hizlalva erszényét. És külön megemlékeztek arról a szokásáról az úrnak, hogy ha egy jobbágya panaszt tett lányára vagy asszonyára, azt is megengedte, hogy magán az úriszéki deresen büntesse meg a férj vagy az apa a hibás fehérszemélyt. A hajdúk még pálcát is adtak, és az úr volt olyan jóságos, hogy drága idejéből áldozott az egyszerű jobbágy családi viszálya elboronálásának végignézésére. Nem is nyelvelnek vissza az asszonyok, nem kikapósak a menyecskék a nyolc faluban. De ha mégis...

Az öregnek látszó, de még igen jó erőben levő, ötvenesztendős foglár, az udvarház hatalmas pincéjének teljhatalmú intézője avatott tudója volt a pince minden titkának. Tudta, miért nem hajkurássza Töreky a falvak menyecskéit. Vannak neki a kalitkában szebb madarai. Három évvel korábban egy cigánykaraván vonult át a birtokon, és hát a kicsi csávók piszkos kezecskéjéhez sok minden odaragadt. A parasztok azonban a harmadik faluban észrevették, mi történik, és már készültek annak rendje és módja szerint elkergetni, de legalábbis félig agyonverni a csapatot, amikor a jólelkű úr megmentette őket a kezükből. Az akasztófa tövében egyezséget kötött a vajdával. Három nagyobbacska gyereklány fejében tovább engedte a karavánt. A lányokat a nagy ház egyik rácsos ablakú szobájába zárta, itt nevelkedtek, jó ételeken és italokon, csak a napfény nem érte őket sokszor. A bőrük azonban így is elég barna volt, és Töreky úr gyakran szemlélte meg a bőrüket. Eleinte persze szökni próbáltak a lányok, de a bokához láncolt csukló egyszerű módszere meggyőzte őket, mennyivel jobban járnak, ha maradnak és teljesítik Töreky uram kívánságait, amelyek ajkaikra és a fenekük kicsi lukacskájára vonatkoztak. Igaz, ettől a kívánságtól úgy érezték magukat eleinte, mint akit karóba húztak, de ezt is megszokták, sőt lassan megkedvelték, ahogy az úr dorongján való cuppogást vagy duzzadt, szőrös heréinek nyelvheggyel való cirógatását. Az úr hetenként egyszer-kétszer, néha többször betért hozzájuk, leeresztette nadrágját, magához intette gyorsan vetkező kis rabnőit, és azok addig kedveskedtek neki mindenféle módon, míg azt nem látták, hogy fehér lé ömlik uruk lőcséből. Akkor ezt felnyalogatták és meztelenül, egymás mellett térdelve, hátratett kézzel várták, elalszik-e a gazda, vagy kíván tőlük valamit. A karavánélet éhezésére már csak borzalommal emlékeztek, és ők is igen jó embernek gondolták az urat. Hogy Margarita asszony, aki felügyelte és oktatta a lányokat, hirtelen kezű, azt természetesnek vették. Aki enni ad a kezével, az üt is azzal. Az úr sose bántotta őket, legfeljebb megvizsgálta a farocskájukat, van-e rajta friss csík. Mert ha nem, akkor az úr később nagyon megcibálta Margarita asszony kontyát – de ezt a tizenhét-tizennyolc éves, viruló szépségű és a szó minden értelmében ártatlan lányok nem sejthették. És a lányok létét is csak gyanították a hajdúk, a parasztok pedig még ennyit sem

tudtak. Csak Margarita asszony és a foglár ismerte az általuk etetett, fürdetett, olykor fekete csuklyával letakart fejjel a félreeső helyre vitt lányok titkát. Töreky uram főként péntek délutánonként látogatta meg kicsiny háremét. Kora délután e napon ítélkezett ugyanis a hét során tömlöcébe került bűnös nőszemélyek felett. A deák és két hajdú volt jelen ilyenkor, az előbbi szűkszavú jegyzőkönyvet vezetett, amelynek másolatát az úr őrizte, a hajdúk pedig a végrehajtásban segédkeztek, de ha kellett, ellátták akár egy városi hóhér feladatát is. Például nagyon tudták, hogyan kell tekerni a hüvelykszorítót. Férfiméret volt, rablók lapáttenyeréhez tervezett. Töreky uram az asszonyok lábujját fogatta össze vele. Így az se volt gond, hogy a megkínzott nőszemély nem tud dolgozni a kezével jó ideig, amikor „körmére koppintanak”. A csigázáson is változtatott az úr, ki ne marjuljon már szegény jobbágylányok válla, hasonlóan munkaképtelenné téve a fehércselédet. Inkább a fél karjuknál húzatta fel őket, az egyik bokát a másik kar csuklójához köttetve. A másik láb ujjai akár kényelmesen el is terpeszkedhettek a földön. Elég volt a fenyegetés egy óra után, hogy most pedig teker a hajdú egyet a kötéldobon, és már csak a lábujj hegye érinti az úr nagytermének hideg kőpadlóját. Az addig legkonokabban tagadó leányzó is megvallott olyasmit, amivel kiérdemelte, hogy a terem közepén, az úr öblös, török párnákkal kibélelt karszéke előtt álló deresre kerüljön. A deres félelmetes alkotmány volt. Kéthüvelyknyi vastag deszkából készült, amelyet a négy erős támasz vagy másfél lábnyira emelt a föld felé. Hat láb hosszú volt, egy jó magas férfi is elfért volna rajta. Középen, deréktájon egy vaspánt fogta le a delikvenst, az alsó végén két kisebb a bokáit, lábfejét a deszkához szorítva, hogy a talpa az ég felé legyen, ha netán úgy hozná a sors, hogy az is megkapja a magáét vastag szíjjal vagy vékony pálcával. A csuklókat rögzítő vaspánt a két első lábcövek oldalán várta a heti áldozatot; sosem kellett hiába várnia. A rozsdás fém hidegen kattant két luk között, a hajdú egy szögféle vasat tolt át rajtuk, és az elitélt nőszemély már nem szabadulhatott, amíg ki nem ürítette a botbüntetés keserű poharát.

A deres mellett egy szokatlan jószág is hevert: keményre tömött török bőrpárna. Az úr jóságának egyik bizonyítéka. Ezt rakatta oda a leányok kényes szeméremteste alá, hogy baja ne essék a finom Vénusz-dombnak. No meg ettől egy tenyérnyivel magasabbra emelkedett a far, és jobban simult a pálca, bot vagy korbács alá. Ahogy jött. A fenti szerszámok bő választékban mind ott feküdtek egy asztalon a sarokban, a hüvelykszorító mellett. Egy másik asztal az úr karszékénél állott, kéznyújtásnyira. Rajta hagyma, fokhagyma, friss puha kenyér, sárgás szalonna, kolbász, hideg libasült, tikmony megfőve, fűszerszám, égett bor, boróka illatú fenyővíz, hűs, pincében tartott savanyúvíz, meg egy kancsónyi a jobbik fajta borból. A konyhafrajlák dolga volt mindezeket odakészíteni. Az úr nem bánta, ha megfordultak a deres termében. Csak sandítsanak oda rá olykor. Szaporábban és ügyesebben teszik a dolgukat. Amíg el nem követik az első botlást, például odaégetik az úr sültjét. Az úr nem evett sokat, de jól esett falatozgatni poharazás közben, és jól esett poharazni, míg szeme a bőrpárna által kiemelt hófehér vagy halovány rózsaszín, nap által sose sütött formás félgömböket szemlélte, hogyan szaporodnak rajtuk szép komótosan a piros, netán lilás vagy kékes csíkok. Ínyenc volt Töreky úr, nem holmi kegyetlen birtokos, akárki láthatta. Ezen a pénteki napon három madárka volt a kalickában. Az egyik megtépett tollú madár: csavargó, züllött külsejű koldusasszony, akit már egyszer „kicsaptak”, azaz derékig meztelenül, nyírfavirgáccsal ütve a hátán, kivezettek Töreky uram falvaiból. Most mégis visszaszemtelenkedett. Sovány nőszemély volt, lassan már negyven éves, de többnek tűnt. Az úr ki nem állhatta az ilyeneket. Mikor elévezették, térdre rogyott a deres mellett és fogadkozni kezdett, hogy sose látják többé a környéken, ha most irgalmat kap. Töreky egy darabig elgondolkozva nézte a piszkos rongyokba burkolt középkorú nőt, aztán gondolt egyet. – Vedd le a rongyokat. Hadd lám a hátad, derekasan működtek-e a hajdúk. A nő nem kérette magát, azonnal kibújt a ruháiból. De nem csupán derékig vetkőzött, hanem anyaszült pucérra. Sovány volt, de nem formátlan, kicsi melle nem ereszkedett meg, ölét sűrűn benőtte a ponto-

san háromszög alakú szőrzet. Hátat fordított Törekynek, tudva, hogy feneke fiúsan keskeny, de a csavargó férfiak által pompásnak tartott formájú far. – Közelebb! A nő odahátrált a földesúrhoz. Testéből ugyan enyhe verejtékszag áradt, keveredve az ágyék illatával, de az úr orra nem volt kényes. A büntetés termében erősebb szagok is érződtek olykor. Töreky az aszszony fehér hátát simogatta. Ujjai némi egyenetlenséget éreztek a sima bőrön, arasznyi csíkokat, a régen begyógyult sebek nyomait. – Szeretsz hason fekve aludni? A hajdúk és az írnok hálás közönségként mosolygott az úr tréfáján. – Jaj, uram, én mindent megteszek, csak legyen irgalommal az úr... – János – fordult az úr az egyik hajdúhoz – mutasd meg ennek a cemendének az új bivalybőr korbácsot... – Jaj, nagyságos tekintete úr, jaj, ne... A koldusasszony még mindig háttal állva jajveszékelt, hogy ne bántsák. Töreky előrehajolt, és megmarkolta két kézzel a nő fenekét. Aztán jobb keze mutatóujját mélyen bökte a sötétlő lukacskába. A nőnek elállt a lélegzete, elhallgatott. – Lenyalni! Kihúzta ujját a lukból, maga felé perdítette az asszonyt. A kéz ott meredt fel az asszony tekintete előtt; megbabonázva nézte az ujjat, amelyen látni ugyan nem lehetett semmit, de félreismerhetetlen szagot árasztott. Az ujj függőlegesből vízszintes helyzetbe ment át, és a nő szájába fúródott. Az asszony, mit volt tenni, szopogatni kezdte. Mint a csavargóknak. Nem az ujjukat. Amikor elkapták útfélen. Bátran az úr szemébe nézett, aki kéjesen mosolygott. Nadrágjában előre érezte a kellemetes késő délutáni látogatást kicsikéinél. – Ha a nagyságos úr parancsolja... – nyámmogott a nő tele szájjal. Töreky kihúzta az ujját. Máshoz volt kedve.

– Négykézlábra! Mint a kutyák! Az asszony azonnal engedelmeskedett. – Kushadj! Az asszony közelebb eresztette arcát a földhöz. Egyszer csak az úr egyik csizmájának az orra jelent meg a szeme előtt. – Tisztára! Az asszony maga sem hitte volna magáról, hogy ilyen szófogadó tud lenni. Hiszen nem volt az véletlen, hogy az országutak és ösvények annyiszor megalázott, megbüntetett, megerőszakolt csavargója lett. Zabolátlan vére, dacos természete, szabadságvágya kergette az utakra, abba az életformába, amely valójában nagyon is rabság volt. Igaz, nem volt ura, de emiatt urává lett minden földesúri hajdú, császári katona vagy erősebb legény, aki megkívánta vagy megorrolt rá a kihívó tekintete miatt. Csak illendőségből jajveszékelt a fenyegetés hatására: régi ismerősként üdvözölte magában a derest, és bizonyos volt benne, hogy ismét megcsapják, csak azt nem tudta még, hogy hányszor és mivel. Mert azt tapasztalatból tudta, hogy korántsem mindegy. Töreky pedig azt is tudta, hogy a kiszemelt testrész is számít. Most például a sűrű szőrzetű ágyékot pécézte ki magának. De úgy vélte, ráér. Most csak azt mutassa meg a céde, mennyire tisztelettudú. – Mi a neved, te riherongy! – Julianna, parancsára, nagyságos uram! – és a nyelv tovább dolgozott a fényesedő csizmán. Töreky lábat váltott. Julianna tette a dolgát változatlanul. Úgy sejtette, talán most nem fogják rögtön elzavarni a verés után. – Fordulj, Julis! Hadd lám a valagod! Az asszony szaporán engedelmeskedett. Töreky apró rúgásokkal adta értésére, hogy a női lábnak szétrakva vagyon a helyes pozíciója. – Akkor most megtöröljük! A két csizmaorr egymás után végigdörzsölte Juli ágyékának bozontját. Aztán az úr felállt.

– Hadd halljam, hogyan szól! Nagyot, csattanósat rúgott a nő feltartott farába. Julianna előreesett. Halkan faljajdult, váratlanul érte a megaláztatás. – Vissza, te szuka! És ne vernyákolj, mert okot adok rá! Égő gyertyát akarsz a likadba? A nő éppenséggel most semmit se kívánt oda, de égő gyertyát aztán végképp nem. Volt már szerencséje hozzá, tudta, hogy el lehet viselni, inkább félelmetes, mint fájdalmas, de akkor is... Engedelmesen a magasba bökte sovány, de nőies farát, és most már nem szisszent fel a második, kiszámítható rúgásra. – No, jól van. Feküdj csak oda a deresre! Julianna magában felsóhajtott. Végre itt tartanak. Végignyúlt a vastag deszkából ácsolt, fenyegető alkalmatosságon, illedelmesen öszszetéve lábát. Meglepetésére az úr ráült a derekára, egyik kezét a farára téve, másikkal a hajába markolva. – Hová mégy innét, ha végzünk veled? – Nem tudom, nagyságos uram... Kicsit pihennék előbb... Ahol munkát találnék télire... – Adok én neked munkát, szuka. Szolgálni fogsz nálam. Juliannának megdobbant a szíve. Fedél, kenyér, talán még új rokolya is... Az úr sem lehet sokkal keményebb, mint bármely más férfi. Nem tudta, hogy az úr mit tervez: hogy kamaszlány macáinak adja oda öt játékszerül, s azok rajta bosszulhatják meg minden sérelmüket. Boldogan kotródott vissza fogdájába, ahova nemsokára meleg mosakodó vizet, durva szövésű törlőt, nagy darab fehér kenyeret, szalonnát, retket, piros bort hozott egy mogorva szolgáló. Meg egy tiszta, fehér, bár igen kurta, a combok egészét szabadon hagyó inget is, hogy új öltözékében kezdje meg szolgálatait. A második rabbal nem volt ennyi teketória. Piaci kofaként nyelvelt az úrra. Kappannak mondta nyilvánosan. Igaz, hogy csak egy másik

kofa hallotta, az meg csak a hajdúnak mondta tovább, de akkor is. Az úr röviden végzett. – Deresre! Két hajdú ragadta karon a terebélyes parasztasszonyt, rálökték a padra, hasra fektették, gyorsan ráhajtották csuklójára a vaspántokat, és egyikük magasba emelte a hátulján a szoknyát meg az ümögöt. Hatalmas kerek fenékhalmok domborodtak a férfiak előtt, bőven volt rajtuk hús, de az asszony még eléggé fiatal volt, nem vetett rajta hurkákat a háj. Arca azonban sötétvörösre vált a szégyentől. – Tégy egy próbát, fiam! Az egyik hajdú, aki úgy érezte, az úr neki szól, teljes erőből odavágott. Körívben lendítette meg a mogyoróbotot. Nagyobbat ütött a szokottnál, és a csík is sötétebb lett nyomában. Sötétvörös. Majd lilulni kezdett. Az asszony fel is üvöltött rögtön, ahogy az ütés érte, de csattanást nem lehetett hallani, a bot a párnás húsba mélyedt. Az úr látni se szerette az ilyesmit. Azt kedvelte, ha a ruganyos, kemény fenék szinte visszavágta a botot a levegőbe. – No mi az, nem tetszik az úriszék ítélete? Talán meg akarod váltani magad? Felelj, Takács Maris! – Meg, meg, uram... – Hát akkor csökjék neked minden ütésért négy karajcár! Összesen egy ezüst forint! Ez nem volt kevés pénz, de Takács Maris most úgy gondolta, megéri, ha ezzel megmentheti terebélyes, hófehér, rengő húsú félgömbjeit még huszonnégy ilyen kegyetlenül fájdalmas ütéstől... – No, takarodj. Holnap hozzad a pénzt. De rénusi forintot hozzál, jó ezüstből, és ha nem hozod, holnapután kettőt veszek meg rajtad, vagy ötven ilyet kapsz a hatalmas farodra! Elfér rajta bővön! A Takácsék Marisa még nem tudta pontosan, hogyan magyarázza majd meg az urának, hogy nyelvelése ilyen sok pénzbe került. Azt sejtette, hogy a feneke megkapja így is a magáét. De mégis más a meg-

szokott, vastag, borotvafenő bőrszíj, és más a hajdú botja. Maris remélte, hogy elég sötét csík lesz a hátulján ahhoz, hogy megenyhítse, vagy legalább jobb kedvre hangolja takarékos férjurát. Hajlongva köszöngette a kegyét az úrnak, és sietett haza, átadva a helyet a harmadik penitenciára váró fogolynak. Az úr nem véletlenül tartogatta öt utoljára. Báthory Klára ifiaszszony pompás fehérszemély volt. Egészen ifjú özvegy, akit ura nem tudott még teherbe ejteni, mielőtt Zrínyi úr, a nagy hadvezér sorsára jutott egy vadászaton. A vadkan győzött, még ha keservesen meg is kellett adnia árát ennek a győzelemnek, hiszen az ifjú férj legényei felkoncolták és nyársra húzták őkelmét. A férfi azonban olyan sebeket szenvedett, hogy nem tudott rajta a kirurgus segíteni. Nemes elődei kriptájába helyezték nyugalomra, és özvegye egy belső, régi cseléd kíséretében indult vissza a temetésről öreg nagyszüleihez. A belső cseléddel nem is lett volna baj, ha nem issza ő is félholtra magát, olyannyira, hogy egy nap múltán sem volt jártányi ereje. Klára asszony a fogadóban hagyta a beteg embert, és egy surbankó legényt fogadott fel, aki megígérte, hogy baj nélkül hazahajtja lovait kocsistól, asszonyostól. Csakhogy a legény nagy tolvaj volt, és mikor a Töreky-birtokon áthaladva a hajdúk megállították, azt hitte, őrá vadásznak. Leugrott a bakról, és ahogy csak tudott, úgy iszkolt az erdőbe. A szép menyecske meg kétségbeesetten magyarázhatta, hogy ő nemes lány, még ha a szegényebbek közül is való, nem pedig holmi kóbor frajla, aki gazdag urak kegyére pályázva járja az országot. Ifjú kocsisát ismerték, mint a rossz pénzt, valóságos tanúvallomás volt Klára asszony ellen, hogy ő ült a bakon. És tudnivaló, hogy a lator, erényes férfiúkat paráznaságra, kurválkodásra csábító fehérszemélyek számára is nyilvános megcsapást írt elő a törvény, már ősidők óta, és Töreky úgy tartotta, nem árt a népnek egy kis látványosság. Klára ifiasszony sokadszor magyarázta, ki ő, mi ő. Végre odamutatta Törekynek gyűrűjét, mellboglárját, elmondva, melyik kő mit ér, kitől örökölte, s az az ős hogyan szerezte még akkor, amikor császár és király közt hol ide, hol oda állva oly szép vagyonokat lehetett szerezni. Törekynek megtetszettek a csillogó csecsebecsék, le is foglalta a ru-

bintköves gyűrűt, a zafíros boglárt, bár maga a régi körmöci aranyat többre tartotta. Töreky akkor hitte el, hogy Klára asszony igazat beszél, amikor a hajdúk végül nekiálltak vetkőztetni. Magától ugyanis semmi ilyesmire nem volt hajlandó, a két férfi ellen meg úgy küzdött, mint egy elevenen való megnyúzásra ítélt oroszlán. Visított, harapott, a nemesi jogokat sorolta az Aranybulláig visszamenőleg, számos latin szót is ejtve, és Töreky úgy döntött, kíméletesen bánik e fehérnép finom bőrével. De megsimogatni – azt senki sem tilthatja meg. És mikor bebizonyosodott, hogy két erős férfi mégiscsak le tud gyűrni egy alacsony termetű aszszonyt, lett légyen az bármilyen fiatal, erényes, formás és mokány, és Klára asszony egy szál, derékig feltűrt ingben meg izmos combja közepéig érő strimpliben, azaz finom, külországi harisnyában, de amúgy pucéron feküdt a deresen, könnyeit nyelve a szégyentől és a dühtől, az úr odament hozzá és fölébe hajolt. Egy csattanósat vágott Klára jobb farára, de akkorát, hogy fertályóra múlva már ne legyen nyoma, és odaült a deres szélére, némileg kényelmetlenül, amit azzal egyensúlyozott ki, hogy húsos tenyerét rajta hagyta a meg- megremegő, de kemény izmú fenekén. Pontosan ez a hús volt az, ami Töreky uramat a lehető legjobb kedvre hangolta. Amin a bolhát meg lehet roppantani, mondták a parasztok az ilyen asszonyi testre. Töreky inkább az „amiről visszapattan a pálca” kifejezést kedvelte. Elégedetten simogatta Klára csípőjét, duzzadó popsiját, elkalandozva a két halom közé is. Gondolatai máshol jártak... Egyszer csak felfigyelt egy szóra. Klára asszony injúriának minősítette feneke szakszerű simogatását, amiben tulajdonképpen kedvét lelte, és sajnálta, hogy rövid házasélete során nem volt része benne. De neveltetése erősebb volt, és úgy vélte, egy Báthory-lánynak a nemesi jogvitákban illetékes szolgabírót kell emlegetnie. Még akkor is, ha valójában még távoli rokonságban sincs sem az ecsedi, sem az erdélyországi Báthory-ággal. Az injúria szó felbosszantotta Törekyt. Erős középső ujját gyorsan és durván, egészen tövig nyomta Klára asszony érintetlen anusába, hogy a nőnek elakadt a lélegzet a fájdalomtól.

– Hát idehallgass, országutak cemendéje! Az én armálisomon írva vagyon még az is, hogy de genere Huba. A diák úrnak úgyszintén vagy két-háromszáz esztendős kutyabőre van. De még a két hajdúm is igazi privilegizált hajdú, Bocskay apánk adta kiváltságokkal. Nem érdekel minket, hogy te nemes lány vagy-e, vagy sem. Úgy megtáncoltatjuk a szép fehér farodon a botot, hogy sose felejted el. Aztán bezárunk a tömlöcbe, addig, amíg az összes sötét csík el nem múlik, hogy a legélesebb szemű szolgabíró se találja nyomát semmiféle injúriának. És sorra megtapasztaljuk, hogyan esik az ilyen játék – Töreky megbillegtette ujja végét, fájdalmas-izgalmas rohamot váltva ki Klára belsejében –, de tán nem csupán kézzel, hanem Sámsoni uram szerszámával, amelynél nagyobbat-keményebbet egész Bihar megyében nem találni! Sámsoni, a magasabb hajdú büszkén vakarta meg így feldicsért férfiúi ékességét. – Befogod-é hát a lepcses pofádat? Klára asszony valóban elhallgatott. Úgy vélte, igaza lehet ennek a kiskirálynak. Hiába menne akár a nádorhoz is panaszra. Beletörődött sorsába, és inkább az foglalkoztatta gondolatait, hogy a karóba húzás mártíriuma nem is olyan szörnyűséges, ha a fájdalom első hulláma tovahömpölyög... Töreky uramnak azonban már igazán másfele volt dolga. Felállt, kihúzta ujját Klára fenekének lukacskájából, rácsapott a másik félgömbre is, aztán ráparancsolt az öreg, sokat látott foglárra, hogy vigye vissza a menyecskét a ruháival együtt a szalmára. – Két nap múlva útjára bocsátjuk a madarat. Ha tisztelettel beszél addig mindenkivel. Ha nem... teszünk róla. Igaz. legények? A két hajdú és a deák szélesen vigyorgott. Sámsoni érezte magában duzzadni a férfiasságot. Kérdőn nézett az úrra. Az megértette a férfi vágyát, bólintott. – Tégy úgy, fiam. Csak borjas ne legyen a tehén. Menjetek mind a ketten, segítsetek egymásnak.

Klára féleg-meddig értette, hogy a tömlöc szalmáján a két hajdú erővel meg fogja nyomni. De már nem bánta. Fiatal testében egyre sűrűbben áramlott a felzaklatott vér. A lányok már várták Törekyt. Julianna a falnál állt rövid ingecskéjében, Margarita asszony okosította ki dolga felöl, időnként hosszú és csípős pálcájával elég keményen rácsapva az új cseléd hosszú, feszes combjára, amelyen egyre szaporodtak a csíkok. A középkorú nő akaratlanul is vetélytársat sejtett a másikban. A lányok visongtak örömükben, hányták le magukról a szoknyát és inget, ahogy Töreky karszékében ülve a gatyát, miután a barnálló bőrű víztündérek megszabadították fényesre nyalt csizmáitól. Egyik az egyiket húzta, másik a másikat, a harmadik az úrnak segített a feszes és most különösképp, főként elöl szűk nadrág eltávolításában. Mikor pedig Töreky úr kigombolt dolmányban, meglazított korcú ingben, szétvetett lábbal megállt, mind a hárman térden állva vetették rá magukat altestére. Az egyik lány keményen kitolt, hengerré csücsörített nyelvét nyomta az úr feneke lukába. A legkisebb termetű, egészen összekucorodó leány alábújt, és nyelvének hegyével finoman birizgálni kezdte az úr herezacskóját. A legnagyobb termetű leány pedig gyakorlott mozdulatokkal kezdte előre-hátra jártatni fejét, miközben ajkával enyhén, fogait óvatosan viszszatartva szívogatta az úr phalloszát, amelyről tapasztalatból tudta, hogy veszélyes, mint a pallos. Igaz, nem vágja le a fejét az ember lányának, de a feneke igen kellemetlen tapasztalatokat szerezhet Margarita asszony jóvoltából, ha idő előtt készteti arra az urat, hogy nyalogatni való nedvével elárassza a fiatal bőrű arcokat. A nyúlánk, szép lány tehát igencsak vigyázott, hogy szája ne tegyen túl gyors vagy erőteljes mozdulatokat... Julianna moccanni sem bírt a bűvölettől. Illetve mégis megmozdult, mert nem bírt a kezének parancsolni. Hosszú ujjai maguktól csúsztak a rövid ingecske alá, megkeresve a szeméremajkak rózsaszín szirmait a sűrű, sötét bozontban. S azonnal le is csapott kezére Margarita vesszője. – Te céda – sziszegte a külföldi származású, az itáliai erkölcsöket jól ismerő és bizonyos bűnöket valaha kedvvel gyakorló asszony, aki az

úr féltékenységétől tartva nem merte vágyait kiélni a cigánylánykákon. – Te riherongy – lihegte, még egyszer odavágva Julianna combjára. – Majd éjszaka leszámolok veled... Te bűnös hajlamú perszóna... Julianna nem bánt semmit. Megbabonázva meredt a három lányra, ahogy urukat kényeztették, és arra gondolt, sok ütés fog itt csattanni még meztelen bőrén, de a vándorélet poklából alighanem a földi paradicsomba került. Töreky uram pedig egy szelíd ordítással adta környezete tudtára, hogy ő is ott érzi magát. Füle így nem hallotta Klára asszony halk sikolyát, amely jelezte, hogy az özvegy illedelmesen védi erényét, de amúgy akár három hajdú sem volna ellenére. Elvégre nem közönséges jobbágyok, szabadságot kaptak Bocskay uramtól...

A devoni Mrs. M.T. levele /Megjelent a JANUS magazin 5. évf. 4. számában/

Itt Devonban is olvassák a kitűnő Janus magazint, bár nem tudom, hányan. Tény azonban, hogy vidéken, ahol több mint két évtizede élek, az emberek korántsem olyan buták és bárdolatlanok, mint ahogy sokan hiszik. Átnézegetve a korábbi számaikat emlékezetembe idéződtek gyermekkorom hónapjai, amikor egy szétbombázott házban csavarogtam egy csapat kamasz fiúval 1944-ben. Anyám elmondta a fiatalkorúak bíróságán, hogy miután apám elhagyott minket, otthon nem lehet velem bírni. Úgy látták, erkölcseim veszélyeztettek, és bedugtak egy javítóintézetbe. Észak felé utaztunk vonattal, majd hosszú gyaloglás után megérkeztünk egy hatalmas, baljóslatú épülethez, amelyet magas téglafal vett körül, a fal tetején éles üvegcserepekkel. Egy durva modorú nőszemély fogadott minket. Levetkőztem, megmosakodtam mosószappannal, a hajamat rövidre vágták, és megkaptam az egyenruhát: vastag fekete cipő, térdig érő vastag szürke zokni, vastag szürke pulóver, combközépig érő, nagyon vékony tengerészkék ingecske és egy kellemetlen tapintású, vékonyka, a bőrre feszülő, hasonló színű pamutbugyi. Megérkeztem. Senki sem oktatott ki semmire, és az első nap folyton letoltak a lassúságomért. Másnap egy lány kicsúfolta londoni kiejtésemet, ezért képen törültem. Verekedésért mindkettőnket a részlegfőnök elé rángattak. Semmi kikérdezés, a nevünk se volt érdekes, mentegetőzésre senki sem figyelt; a szoknyámat felhúzták, a bugyimat le, rákényszerítettek egy asztalra, hogy megkapjam a magam hat ütését a popsimra meg a lábam szárára egy vékony, hosszú, barna vesszővel. Utána ilyen

pucéron, a fejemen összekulcsolt kézzel kellett végignézzem, hogyan kap ki Liz, a másik lány. Aztán felöltöztünk, és jelentkeztünk a konyhán, a nap további részében serpenyőket kellett mosogatnunk hideg vízben. Liz ma, harminc év után is a legjobb barátnőm. Ronda, nagy, hideg intézmény volt ez, ahol minden egyes tanárnak megvolt a maga fenyítési módszere. Az angoltanárnő Glasgow-ból jött, ő kétszer hasított skót szíjat, a tawse-t használta. Minden rendetlenkedés azt jelentette, hogy óra után az osztályban kellett maradni, fellebbentett szoknyával keresztbe feküdni az asztalon, és mindkét comb kapott három-három, a lábat körülfogó csípős ütést. Ezután a fejtetőn összefogott kézzel kellett a falnak fordulva állni csöngetésig, vagyis nem volt számunkra szünet, óra közben sajgott a combunk, és a mellékhelyiségbe sem lehetett kimenni, hogy kibőgjük magunkat – angoltanárnőnk értette a dolgát. A háztartás-tanárnőnek egy hatalmas fakanala volt, azzal adott hat-hat ütést mindkét popófélre, mialatt az összes lány nézhette az asztalon, letolt bugyival fekvő vétkest. Nem sok lány kereste az ilyen alkalmat magának egynél többször. A kertápolás-tanárnőnek bambuszbotja volt, és ha a gyomlálás nem volt elég szakszerű, meg gyors, akkor előtte, meg a többiek előtt kellett tovább csinálni, miközben a bottal verte a vétkes fenekét. Mindegyik tanárnőnek volt kampós végű, vékony pálcája, azzal a kezünket és a lábunk szárát ütötték. Ilyen verést lehetett kapni beszélgetésért, késésért, nevetésért, egyszóval szinte mindenért. A gondnoknőnek kosárfonó nádból volt a fenyítőeszköze, és egy szennyeskosár felett adott egy tucatot az előrehajló lány pucér seggére. Azután a gondnoknő alaposan megigazgatta a szoknya berakását, a bugyit azonban végig a térde alatt kellett tartsa a lány, mert igazából azt vizsgálta a nő, milyen nyomot hagyott a fonott vessző a popsin. A kézimunka-tanárnőnek volt egy embertelenül nagy kötőtűje, még sose láttam olyat. Vagy a kéz bütykeit verte vele véresre, vagy sorba kellett előtte ülnünk, rövid szoknyában, tarkóra tett kézzel, és a meztelen combjainkat ütögette sorban.

Mindebből látható, hogy akkoriban a háború után a büntetések kemények voltak, annak is szánták őket, és ezért igyekeztünk kifogástalanul viselkedni, hogy elkerüljük őket. A legfájdalmasabb verések nyilvánosak s ezért nagyon megszégyenítőek is voltak, s ezt azért csinálták, hogy a kisebb lánykák is okuljanak a példán. Az iskola egy része valaha börtön volt, ahol sűrűn csattoghatott a kilencfarkú macska és a nyírfavirgács. Igazgatónőnk ebben a részben lakott, ha ő fenyített ebben a körletben, az olyan volt, mintha a leghagyományosabb megkorbácsolásra ítéltek volna. Úgy büntetett, hogy le kellett egészen vetkőzni, és egy órát állni így az ajtaja előtt, fejen a kéz, lábak szétterpesztve, és mindenki tudta, aki arra járt, miről van szó. Büntetés után napokig barna vagy vörös szoknyát kellett viselni, gyakran bugyi nélkül, és senki sem szólhatott a vétkeshez egy szót sem. Furcsa, de a seggünket keményen hasogató pálca sem fájt annyira, mint ez a kiközösítés. Úgy emlékszem, minden tanár kipróbálta rajtam előbb-utóbb a maga specialitását. Egyébként nagyjából úgy tanultunk, mint egy normál általános lányiskolában, csak éppen nem voltak szüneteink. Az igazságtalannak vélt fenyítés ellen panaszt lehetett emelni, de csak a büntetés elszenvedése után. A kisebb lányokat a felügyelőnők kézzel verték meg, letolt bugyival, térdükre fektetve. Harminchatot is rásóztak egy-egy félgömbre, és a tíz-tizenkét éves lányka kisírt szemmel, vörös, dagadt popóval járhatott napokig. Ilyenkor a popsijuk bőre annyira érzékeny volt, hogy nem is tudták a pamutbugyit ráhúzni. Egyébként nekik is jó darabig kellett a falnál állni fejükre tett kézzel, és ha leengedték a kezüket, akkor még egy adag verést kaptak. Amikor kicsit nagyobb volt a lány, akkor szokás szerint egy fanyelű hajkefe (borzasztó eszköz) hátával kapott két tucatot a segge mindkét felére. Ennek a nyoma már szinte fekete volt, és legalább egy hétig nagyon fájt így a pad kemény fáján ülni. Volt egy tornatanárnőnk, aki az ugróbakot használta deresnek, és aztán az épp megfenyített lánnyal végeztette el a többiek előtt a gyakorlatokat, hogy mindenki lássa a combja felső részén az ütések nyomát. Sírni persze itt is tilos volt.

Nem volt elzárkózási lehetőség ebben az intézetben, még a WCajtót se zárhattuk magunkra. Naponta kétszer meztelenül beleállítottak egy pléhkádba, hogy mosakodjunk. Nesztelen alvigyázók lesték, nem beszélgetünk-e a hálóteremben vagy a folyosón, és ha elkaptak, jött a büntetés. Piszkos kéz, köröm, térd, cipő, vasalatlan szoknya, zsebkendő elfelejtése mind büntetést vont maga után, mert jelenteni kellett. Az ügyeletes tanárnő egy fülessel, különmunkával, vagy mindkettővel „méltányolta”, három jelentés pedig főfelügyelői verést vont maga után. Senki sem visíthatott jobban, mint ezek a pucér seggű csajok a maguk tizenkettőtől tizennyolcig terjedő adagjuk kiosztásánál, mikor csípős, vékony nyírfavesszővel kaptak. De senki se hallotta a bőgést, vastag falak, tölgyfa ajtók mögött zajlott a verés, és különben se jártak látogatók a folyosókon, mint manapság az iskolákban és a nevelőotthonokban. Nem volt szülői látogatás, se újságíró, se ellenőr, nem volt kinek panaszkodni – lehetett dörzsölni a fájó csíkokat, fel lehetett tűrni a hálóinget, kicsit szipogni, aztán alvás. Voltak ugyan amolyan ellenőrfélék, savanyú pofájú banyák, de nem nagyon jutott közelükbe az emberlánya, és látszott rajtuk, hogy úgy gondolják, túl jó dolgunk van itt nekünk. Szerencsémre innen szakközépiskolába, a Technical Schoolba kerültem tizenöt éves koromban... Itt is volt azonban többször konfliktusom a kémiatanárral, aki hosszú gumicsővel verte áldozatait... Először megijedtem tőle, s ahogy mondta, rögtön lerántottam a bugyit és bedőltem a veréshez. Akkor csak kettőt csapott a fenekemre. Két hónappal később azonban megharagudott rám, becipelt egy kis terembe, és rám parancsolt, hogy vetkőzzek. Ezt megtagadtam, erre dühös lett, és hat igen keményet kaptam a gumicsővel... Azt tanácsolom az e sorokat olvasó szülőknek, hogy legyenek szigorúak gyerekeikkel. Ha a lányok rosszak, szemtelenek vagy szófogadatlanok, négyszemközt csupaszítsák le a feneküket, és keményen verjék el őket. Igenis keményen, mert kilenc-tíz ütés alatt semmi értelme a fenekelésnek. A fa kefe, a nadrágszíj, a pálca hamar feledésbe merül, ha visszakerül helyére a bugyi, egészen a következő verésig. De akárhogy is fenyítik őket – szeretettel tegyék. A lágyszívű szülő semmit sem

segít a gyereknek. A gyerek azonban szereti a fegyelmet, jó neki, ha tudja, meddig mehet el, és a lányoknak is jó az, ha tudják, le kell tolniuk a bugyijukat, ha túl messzire merészkednek – le bizony, épp olyan mélyre, bokáig, ahogy nekem kellett hajdanán az intézetben.

A leendő tanítvány A novemberi eső csak esett és esett, átláthatatlanná téve a szélvédőt; szinte hiába küzdött ellene a metronómként mozgó két kis ablaktörlő. A már nem új, de még harcképes Lada sofőrje – harminc körüli férfi, pedagógusi képesítésű, de pályáját egy jobban fizető állásért elhagyó tanárok egyike – alig vette észre az útpadkán integető stopost. Felvegye? Őszi este van, az út nem főútvonal, reggelig se talál kocsit a szerencsétlen... Na jó, ha Pestre igyekszik, hát jöjjön. Leállt. Az integető alak kénytelen volt vagy hatvan métert gyalogolni. Csak mikor odaért, akkor vette észre a férfi, hogy fiatal lány. Víztől ragadó, csapzott hajjal, átázó félben levő, ócska kabátban, farmerban, tornacipőben... Nappal bizony nem vette volna fel. – Ha Pestre megfelel... – Mindenhova megfelel, ahol meleg van, és megszárítkozhatok. A lány már ott ült mellette a kocsiban. Ránézett. Nem volt csúnya, csak a szegénység rajzolta élessé vonásait. Úgy húsz éves lehetett. És a modorában volt valami kellemesen finom, ami ellentmondott zilált külsejének. Hiszen a szárítkozás vetkőzést jelent és ez egy kis csavargótól igazán elegáns módja a felkínálkozásnak. Igen ám, de ezekben az AIDS-es időkben... A férfi önkéntelenül az óvszerreklám kellemes dallamát fütyülte. A lány azonnal értette a célzást. – Igaza van, ha fél. De tiszta vagyok. Vért is adtam nemrég, mert nem volt pénzem. Az intézetben is volt szűrővizsgálat. A fiúm meg... – Intézet? Fiú? – Javcsi is, nevelőintézet is... Volt nekem minden. Aztán összeköltöztem egy fiúval, mikor tizennyolc elmúltam. Az nem bántott, egyáltalán nem is nyúlt hozzám. Engem nem izgatott. De az anyja megtudta,

és kidobott, még a ruhámat se adta oda. Így kerültem az út mellé. Ott éltem a tanyán pár hétig. Tehát nemrég múlt tizennyolc éves a kis szuka. És lehet, hogy tényleg nem beteg. A stílusában van valami kedves naivitás. Kellemes kalandillata van a mai estének... – És mit gondolsz, mit fog szólni a feleségem, ha hazaállítok veled? – Jaj istenem, ez eszembe se jutott... Nem is tudom, akkor majd inkább kiszállok valahol a városban, meg tudok húzódni egy pályaudvaron, ismerek csöviket az intézetből. – Csak vicceltem – mondta a férfi. – Nincs nekem senkim, se kutyám, se macskám, se feleségem, se gyerekem. És a te szüleid? – Vannak, de hozzájuk nem mehetek. A gyámhatóság vett el tőlük, és be se engednének. Azt mondják, nagykorú vagyok. Egy országúti presszó ablakai tűntek fel. A férfi kiszállt, intett a lánynak. Kávét ivott, a lánynak rumos-kakaós-tejszínes kávét, helyben készült süteményt rendelt. Részben jószívűségből, részben azért, hogy szemügyre vegye ifjú utasát. Nagyjában-egészében meg volt elégedve a látottakkal. Már a késő esti tévéprogram okosmókusai beszélgettek alacsony asztaluk mellett, amikor a férfi forró vizet eresztett a kádba, fürdőhabot engedett hozzá, és egy biccentéssel jelezte a lánynak, mi a dolga. A lány engedelmesen vetkőzni kezdett, kicsit pirulva, de nem szégyenlősen. Mindenesetre több esze van, mint Heltai Jenő modelljének, gondolta a férfi. Nem akarja kiinni a kádat... A lány sovány volt. Nem csupán karcsú, sovány is, látszottak bordái, gerincének csigolyáit is meg lehetett számlálni. De melle nem volt laposnak mondható, és ami a fő, derékon alul nem volt sovány. Hátul gusztusosan gömbölyödött, elől meg pontos egyenlő szárú háromszöget rajzolt ki a sötét fanszőrzet. A férfi semmit sem utált jobban, mint a szőrtelenített, „fazonra” igazított vagy épp csilingelő karikákkal díszített vulvát. Ha ilyen videoszalag került a kezébe, azonnal tovább aján-

dékozta a „spanking” és a „bondage” témáját gyűjtő barátainak. Így is elég szép gyűjteménye volt érdekes kazettákból. Egy törülközőt és egy inget dobott a lánynak, és kiment italt keverni. Narancsokat csavart ki géppel, jó adag rumot és egy kis keserűcseppet adott hozzá – az utóbbi időben Campari-ízű sűrű szörpöt lehetett kapni, ezt használta koktélkészítéshez. Csinált pár apró szendvicset is, férfi módra komponálva, és elhessegette magától azt a gondolatot, hogy vendége – hogy is hívják, tényleg? – esetleg értékek után kutat. Pedig valóban ezt tette, csak nem a megszokott módon. Mikor a férfi az a megrakott tálcával a szobába lépett, a meztelen lányt egy szál felgyűrt ujjú ingben a könyvszekrény előtt találta. A füstüveg ajtót felnyitva a férfi kincsei közül választott. Ott állt a polcokon mind a négy kötet Bolderlexikon, az erotika híres képes lexikonja; a bécsi Schidrowitz kiadványokból A gyöngédség és a büntetés erkölcstörténete; az Allmacht Weib kötetekből A kegyetlen nő és A nő, mint rabszolga; dr. Schertel négy kötete a flagellantizmusról, mint irodalmi motívumról... A lány épp Wörenkaup-Perkauf Flagellentizmus a nevelésben című, dúsan illusztrált könyvének képeit nézegette figyelmesen. A férfi az ing alól kikandikáló szeméremdomb-bundácskát nézte, és arra gondolt, milyen kár, hogy nincs itthon agy csinos, magas sarkú papucs. Szép, nyúlánk lába van a kicsinek. És úgy el kéne verni a kezét a vonalzóval, de úgy... Ki engedte meg, hogy a szekrénybe nyúljon...? A férfi kényelmesen leült egy fotelba, meglazítva ruháját. A lány az ágy szélére ült. Evett, óvatosan, nehogy morzsázzon, beleivott a koktélba, egyre merészebben, és aztán összeszedve bátorságát, megkérdezte: – Te tanár vagy? – Voltam – morogta a férfi. – És épp ezért nem szeretem, ha taknyos lányok tegeznek, meg turkálnak a szekrényemben. A lány lehajtotta a fejét. – Bocsánatot kérek, Tanár úr. Csak azért mertem, mert az ágyban...

– Hogy mi a dolgod az ágyban, azt én mondom meg. Vedd le az inget, feküdj hanyatt, és nyújtsd ki a karod a fejed fölé. És ne mozdulj! Csukd be a szemed! A lány szót fogadott. Úgy látszik, vannak tapasztalatai a fegyelmezetlenség kellemetlen következményeiről. Erről még majd beszélgetnek. De addig is, megmutatja neki, mit ér egy tapasztalt férfi keze... A lány tenyerén, finom ujjain, alsókarja belső felén kezdte a cirógatást. Aztán áttért a hónaljra és a mellecskékre, nyelvével addig körözgetve a bimbók körül, amíg keményen nem álltak. – Ruhacsipesz illene rájuk – gondolta a férfi, és érezte, hogy lüktet szerszámában a vér. A ruha még mindig rajta volt, tudta, hogy a meztelen testű van mindig alárendelt helyzetben. A fel-felsóhajtó, csukott szemű lány köldökét nyalogatta már, mikor keze mozgásba lendült. Hüvelykujja lassan utat keresett magának a vagina mélyén, mutatóujját a popsi lukának rózsájára helyezte, míg nyelvével a csiklót kereste meg. A fene fog a vaginális meg a klitorális orgazmus elsőbbségén vitatkozni – vallotta mindig a férfi. Ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. És hüvelykjét finoman, lassan mozgatta, ingerelve a test érzékeny pontját. A legérzékenyebbet, a híres G-pontot békén hagyta – majd később. Így is nemsokára egy kéjes sikoly harsant fel, jelezve, hogy a lány a csúcsra érkezett. A férfi óvatosan kihúzta ujját belőle, és lágyan csókolgatni kezdte mindenütt, a szemét, száját is, apró, gyöngéd puszikkal, puha, kissé nyitott ajakkal. A lány felnyitotta szemét; hála sugárzott belőle. A férfi csak ekkor vetkőzött. Hanyatt feküdt, és magára vonta a lányt. Merev volt, könnyedén becsúszott a síkos hüvelybe. Aztán rászólt, hogy óvatosan nyújtsa ki a lábát, és nem mozgassa a fenekét. Közben ujjaival a csigolyáin zongorázott, vagy a két félgömb közti érzékeny barázdát simogatta. A férfi által felnyársalt ifjú lány szapora lélegzetéről hallani lehetett, hogy közeledik megint a csúcshoz. Enyhén mozgatni kezdte farát. A férfi csak erre várt. Ahogy a testhelyzet engedte, teljes erővel csapott a két félgömbre. Tenyerének lenyomata azonnal kirajzolódott.

A lány torkából különös hang tört elő: a jajkiáltás és a gyönyört érző nő sikolyának keveréke. A férfi azonban még távol volt attól, hogy az ejakuláció fehér folyadéka elhagyja a duzzadó szerszámot. – Így jár, aki nem fogad szót – mondta a férfi, nem épp gyöngéden lefejtette magáról a lányt, felkelt, ivott egy kortyot, cigarettára gyújtott, és leült egy karosszékbe. – Hamutartót – mondta. – És egy sört a hűtőből! A lány meztelenül kikelt az ágyból, végrehajtotta az utasítást, és odatérdelt a férfi elé. Lehajtotta fejét, kezével a herék alá nyúlt,és cirógatni, nyalogatni kezdte a férfit, akinek vágyakozása csöppet sem lohadt. – Hol tanultad így meg a dolgod, te mocskos kis kurva? A lány fölnézett, és nagyon őszinte pillantást vetett a férfira. – Életemben először csinálok ilyet. De a lányok nagyon sokszor mesélték, hogy kell. Az intézetben, tetszik tudni... – Mesélj magadról. Elég, ha a kezeddel simogatod – mondta a férfi. A lány, továbbra is térden állva, beszélni kezdett. – Nem történt velem semmi különös. Falun születtem. Az apám mostoha volt. Tizenöt évesen elszöktem tőlük, csavarogtam, loptunk. Ennyi. – Miért kellett elszöknöd? – Az anyámmal még meglettem volna, ő a kezemet verte mindig a fakanállal. De a mostohaapám kezéhez szinte hozzánőtt a nadrágszíj és az a rohadt vasalózsinór. És mindig a seggem meg a combom verte. Ma már persze tudom, hogy meztelen lányhusit akart bámulni igazán. – Nem próbálkozott...? – Nem a fenét! Azért is szöktem meg, és a gyámhatóság is azért szólt bele. De hát bizonyíték, az egy szál se. Na, az intézet, az se volt jobb hely.

– Mesélj! – Voltak a nagy vagányok. Többnyire biszexek. Nyalni kellett a gyengébbeknek. De nem akárhogy! Kimentek, nem törölték ki, aztán úgy, elől is, hátul is. Ha nem csináltuk, lefogtak, levetkőztettek, meggyertyáztak. Belenyomták a kocsisgyertyát a fenekünkbe. Egyszer nekem is, az elég volt ahhoz, hogy szót fogadjak. – Ez volt a szerelem? – Nem, hanem ha magamnak csináltam. Az nem volt rossz. De hogy milyen a jó, azt most tudtam csak meg a Tanár úrtól. És akkor volt a legjobb, amikor rá tetszett vágni... Én tudom, hogy a Tanár úr olyan, mint a mostohám volt, de az rossz ember volt, a Tanár úr meg jó ember... Mire menne vele, ha odaadnám neki olvasni a derék márki könyveit? Ez itt egy született Justine... Mi volna, ha nevelni kezdeném? Ilyesféle gondolatok jártak a férfi fejében, mialatt a lány folytatta mondókáját. – Tanár úr, én tudom, hogy van egy színdarab, amiben egy virágáruslány odaköltözik egy nyelvtanárhoz, és kitanítják. Tessék velem ezt csinálni... Elvégeztem két osztályt, és szeretném befejezni. Gimnáziumot, vagy ilyesmit. És szeretnék megtanulni gépelni. Takarítani, mosogatni, mosni tudok. Mindent megcsinálok. És ha nem jól tanulok, vagy nem vagyok elég ügyes, ha eltörök mosogatáskor egy poharat, bármi baj van, tessék csak elővenni a szíjat. Vagy rátérdepeltetni a fürdőszoba rácsára. Vagy fél lábra állítani, ameddig tetszik. Az én fenekemen már kicserződött a bőr. Mindent tehet velem a Tanár úr, és mindent megteszek, amit parancsol. Mindent... Mindent... Azzal a lány letette kezét is a földre, előre hajolt, és csókokkal borította a férfi meztelen lábfejét. Minden eddiginél izgalmasabb bizsergések futottak végig a házigazda idegein. Nem bírta tovább türtőztetni magát. Felállt, „belsővel” néhányat belerúgott a négykézláb álló lány felmeredő fenekébe, aztán a loboncos, fodrász után kiálló hajba markolt, és ölére rántotta a lány arcát. A felnyíló szájat elárasztották a gyönyörűség nedvének hullámai.

– Nincs is íze – gondolta a lány, és nyelt, mintha a jövője múlna azon, amit most tesz. Egyébként így is volt. Nem sokkal később bágyadtan feküdtek egymás mellett. – Holnap kiveszek egy kalap pénzt a bankból – mondta a férfi. – Finom fehérneműket kapsz, és néhány tűsarkú cipőt. Egy-két ruhát is persze, de az mindegy. Bejelentlek háztartási alkalmazottnak. Azazhogy most még nem is. Majd ha bizonyítottál. A leglényegesebb: meglátogatunk egy-két olyan boltot a Belvárosban, meg talán a Rózsadombon, ahol kutyaidomításhoz és lovagláshoz való holmik kaphatók. És te fogsz válogatni a szíjak, korbácsok és pálcák között. Mégse mindegy, hogy mitől csíkos a segged a legdrágább bugyi alatt, nem igaz? A lány hallgatott. A férfi egy perc után, nem túl durván belemarkolt a hajába, és maga felé fordította a fejét. – Börtönviselt lánnyal nem találkoztál? Nem tudod, hogy kell válaszolni? A lány lesütötte a szemét. – De tudom, Tanár úr. Azt kell mondani, hogy „igenis, tisztelettel”. Meg fogom szokni... A férfi rámosolygott. Megsimogatta fenekén a még mindig bizsergő piros ujjnyomokat. Lehunyta szemét, és lassan elnyomta az álom. Összeölelkezve élesztette a bágyadt őszi nap a pedagógust és leendő tanítványát.

Az ítélet órája Szombat délután volt. A férj ingujjban, de utcai ruhában olvasott egy szexmagazint a fotelban. Felesége a kanapé szélén ült, egyenes derékkal. Egyszerű, sötét szoknya és mélyen kigombolt iskolás fehér blúz volt rajta, utóbbi jócskán láttatni engedte telt, asszonyos kebleit. A telefon dugója a földön hevert. Szombaton öt körül nem kedvelték a hívásokat. A falióra elütötte az ötöt. A férj leejtette az újságot a földre. Az asszony felállt. Most látszott, hogy széles és kiugró, ahogy mondják, hintalóhoz illő tomporához képest milyen karcsú. Bár néhány évvel elmúlt harminc, egykori sportolása megőrizte a hasfal izmainak erejét. Szerencsés alkat volt, mellre és fenékre hízott. Férje ezt szerette benne a legjobban, főként az utóbbit. Csak épp, mint ahogy a Biblia mondja, akit az Úr szeret, azt bünteti. És szombat délután ötkor ennek jött el az ideje. – Pálcát – mondta a férj. – Igenis – suttogta az asszony lehajtott fejjel, és odament a ruhásszekrényhez. Kinyitotta. Az öltönyök mögött egy lovaglópálca rejtőzött, végén kis bőrdarabbal, kényelmes fogantyúval. A férfi felállt. Az aszszony odament hozzá, és hűséges kutyatekintetét ráemelve, kezébe adta a fenyítőeszközt. – Lehúzni – mondta a férj, teljes magasságában kiegyenesedve. Lassan lengette fel-le a hajlékony vesszőt. A feleség pontosan tudta, mit kell tennie. Hiszen minden szombat délután lezajlott ez a jelenet. Felhúzta combján a szoknyát, alányúlt, és lassan végiggörgette formás lábszárán a fehér bugyit. Szombatonként mindig fehér bugyit kellett húznia, mint a kislányoknak. A bugyi alatt régimódi harisnyatartó rejtőzött, égő piros színű, jó minőségű, füstszínű harisnyával.

Voltak közöttük kialakult szokások, például a bugyit csak lassan volt szabad lehúzni az asszonynak, és nagyon megbánta, amikor egyszer kiábrándító, leszakadt szem volt a harisnyáján. – Fotel – mondta a férfi. Ez azt jelentette, hogy ezen a héten a fotel karfája vagy háttámlája tölti be a deres szerepét. Az utóbbi volt a kényelmetlenebb, a bőr erősebben megfeszült az ég felé meredő görögdinnye-simaságú és méretű félgömbökön. A férj most nem adott külön utasítást, melyik ponton hajoljon rá a bőrgarnitúra darabjára, de az asszony a férfi pillantásából úgy érezte, a szigorúbb változat felé hajlik. Ezért engedelmesen ráhajolt a háttámlára, kezével előretámaszkodva, miután derekáig húzta fel a szoknyát. Magas sarkú, finom szabású cipőjének hegyes orra épp hogy érintette a padlót. A férfi mögé állt. Elmerengve nézte a szétterpesztett, izmos, harisnyás lábakat, a piros harisnyakötő csíkjával keretezett rózsás-fehér félgömböket, a köztük húzódó árnyas barázdát és a popsilukának sötét mélyedését. A lábak közt hívogatóan burjánzott a dús szőrzet bozótja. A férj közelebb lépett, jobbját a két láb közé helyezte, és lassan simogatta, majd morzsolgatta a szeméremajkakat és a csikló érzékeny pontját. – Valljál – mondta az asszonynak, akinek lélegzése kissé gyorsulni kezdett. Az asszony csak néhány perc múlva szólalt meg. – Ezen s héten... nem takarítottam mindig elég alaposan. A múlt vasárnapi ebéd nem volt az uram kedvére való. Szerdán elfecsegtem az időt a kolléganőmmel, legalább húsz percet késtem... – Mennyit érdemelsz? – Húszat... Azt hiszem, húsz lenne igazságos. Húsz a meztelen fenekemre. A pálcával. – Fejletlen még az önkritika iránti érzéked, drága – mondta a férj, hüvelyk- és mutatóujjával a kemény csiklócskát morzsolgatva. – Tegyél

még hozzá ötöt. És azután még egy kis térdeplést. Most pedig kezdjük. És tisztességes hangon számold, hallod-e!? Ezeknél a szavaknál már élesen fütyölő hang törte meg a szoba csendjét, tompa csattanással folytatódva. Az asszony felnyögött, elfojtott egy jajszót, és hangosan így szólt: – Egy! Az ütés a bal félgömböt találta. Pontosan a közepén gyorsan sötétülő piros csík futott végig, középen elvékonyodva, elveszve. Az aszszony tudta, hogy ez mit jelent. Ha az első ütés nem fut végig a fenék mindkét halmán, akkor a szokásos megoszlás: tíz a bal oldalon, tíz a jobb oldalon, és az utolsó öt... az utolsó öt középre... ahol a legjobban fáj... – Kettő...őőőő!!! A bal oldali csík szinte pontosan folytatódott a jobb oldaliban. A férj kivárt kicsit, vészjóslóan suhogtatva a pálcát. – Számolásról volt szó, bogaram, nem sakálüvöltésről. Szigorítanom kell a büntetést. Félórás térdepeltetésre gondoltam. Válassz: még kétszer öt a dagadt valagadra, vagy félóra guggolás. – Jaj, ne... legyen még kétszer öt... – Ez válasz?! Kétszer öt micsoda, te ócska ribanc? – Kétszer öt megérdemelt pálcaütés a dagadt valagamra, Uram! – Ez a beszéd! Nesze! Most már csak harminckettő van hátra! Az asszony szilárd hangon számolta a hármat, a négyet, az ötöt. Ujjai a fotelba mélyedtek, mintegy fogösszeszorítás helyett, cipője orra csiszolgatta a padlót. A hatodiknál becsúszott egy jajszó a szám előtt. A férj megállt. – No mi az? Nem tetszik valami? – Nem, nem! Nem mondtam semmit! Csak ma nagyon szigorú vagy! Nagyon fáj a seggem! Félek, hogy be fogok pisilni!

– Ugyan miért kellene ettől félni? Ha bepisilsz, legfeljebb felnyalod. Úgyis elég régen használtad a nyelvedet. Legyen neked igazad, hogy ma valóban szigorúbb vagyok a szokásosnál? Egy kis pótbüntetés? Pár pofon? Tenyeres a vonalzóval? Mi??? – Nem, nem! Várom a hetedik megérdemelt pálcaütést a seggemre! Mostantól csak számolni fogok! Hangosan! És számolt az asszony. Hangosan. Csak a pálca percenként felhangzó sivítása volt hangosabb. Mert egy teljes félóra is eltelt, mire a férj a harminchoz ért. Az égnek meredő vastag, izmos, igazi érett asszonyiságot sugárzó testrészt ürün egymás mellé sorakozva borították a piros, néhol kékeslilába hajló csíkok, messzebbről nézve egységes bíborrá színezve a halvány rózsaszínű húst. A combok vibráltak... – És most... a bugyit! Széles terpesz! Nem telt el sok idő, és a férj parancsa teljesült. A bíbor félgömbök eltávolodtak egymástól. A köztük levő sáv lett most a világosabb. Az asszony halkan megszólalt. – Édes Uram... nagyon kérlek... legyél egy kicsit irgalmas most... Ne üssél olyan nagyot oda... Mindent meg fogok tenni, amit szeretsz, a nyelvemmel is, tudod... tövig nyomom hátul, amikor utána vagy... szerelmeskedés közben sokáig mondom majd, milyen utolsó kurva vagyok, és hogyan kéne kínozni minden porcikámat... mindent elmesélek magamról, hogyan kerül a kezem a lábam közé, és milyen büntetést érdemlek érte... meg is csinálom előtted... csak ne... ÁÁÁÁ! A lecsapó bot telibe találta az érzékeny anust... – Har...minc...egy... – Mit képzelsz, te mocsok! Alkudozol? Mindent megcsinálsz, amit mondok, és nem azért, mert kisebbet ütök! Hanem azért, mert MONDOM! MERT EZ A PARANCS! Nesze! Megértettél? – Harminckettő... Az asszony már csak egyre ügyelt. Hogy kibírja a végleges megszégyenülés nélkül. Mert az volt a legszörnyűbb, amikor maga alá pisilt,

felnőtt, érett, telt csípőjű nő létére. Mint kislánykorában. Meg egy kicsit később is. Amikor anyja szánkáztatta fenekén a vesszőt, és mostohaapja a nadrágszíjat. A mostohaapja, aki elvette a szüzességét, és akit olyan odaadással imádott, mint a férjét. Harminchárom... Harmincnégy... Szünet... És végül a harmincötödik... Sikerült. Nem pisilt be. Nem tévesztette el a számolást, ami szörnyű volt, mert olyankor elölről kezdődött az egész büntetéssor. – Letérdelni! Remegő lábbal mászott le a fotelról. A térdeplés már megváltás volt. Parázsként égő fenekén alig érezte a rúgást. – A sarokba! Az asszony egy pillantást vetett az órára. Háromnegyed hat volt. – A kezed! Hülye tehén! Istenem, hogy felejthette el? Verés utáni térdeplésnél a két kéznek hátul a helye, összefonva, és egyben magasba emelve a szoknyát, a kislányos szabású szoknyát, amely oly szemérmetlenné tette a „kurvás” harisnyatartót, harisnyát és elegáns cipőt. Az asszony, térden csúszva elérte a sarkot, és a falnak suttogta el a kötelező szavakat: – Köszönöm szépen a megérdemelt büntetést... És ígérem, hogy jó kislány leszek... S míg lassan telt a kiszabott félóra, arra gondolt: milyen jó, hogy van ura, aki kedvét leli benne, és nincs nagyobb boldogság, mint az önállóságot teljesen feladva tartozni valakihez.

A basztonád A basztonád – franciásan bastonnade, olaszul bastonata, a név a németben is létezik, mint Bastonade – szó szerint botozást jelent, de igazi neve magyarul talpalás, és kedvelt (mármint nem a célszemélyek által kedvelt) orientális büntetési forma. Már az ókori Egyiptomban is alkalmazták az adóval elmaradt parasztok és asszonyaik serkentésére. A Török Birodalom lehetett elterjesztője, ahol valószínűleg ismerték a masszírozandó reflexzónákat, amelyek a talpon találhatóak; ezáltal a könnyed botozás is komoly fájdalmat okoz az áldozatnak. És nem utolsó sorban nem hagy maradandó nyomot maga után, ami különösen fontos volt akkor, ha a megbüntetett személy külseje lényeges szerepet játszott. Egyértelműen ez volt a helyzet az odaliszkoknál, a szultáni vagy egyéb magas rangú személyek háremeinek ágyasainál és rabnőinél, akik ugyan nem bírtak a Próféta által engedélyezett négy feleség rangjával, ám így is kötelességeik közé tartozott a hárem urának minden erotikus vágyát kielégíteni. Ennek megfelelően szépnek és ápoltnak kellett lenniük, viszont a hárem adottságaiból kifolyólag annál gyakrabban váltak a feleségek, illetve a háremőrök rosszindulatú intrikáinak balsorsú áldozataivá. Ilyenkor a közönséges, cselédmunkát végző rabnők meztelen háta és feneke felett vészjóslóan suhogott a vízilóbőrből készült korbács, míg a kényes, netán világos bőrű, ezért drága pénzen vásárolt odaliszkoknak inkább hímzett papucsukat kellett lehúzniuk, és hasra fekve odatartani talpukat a degnek (kiejtve dejnek), azaz a pálca alá. Otto Sieben osztrák grafikus századunk elején számos rajzot készített, amely a Balkán állapotait mutatta be, különös tekintettel a büntetésekre, ezen belül is a nők testi fenyítésének változataira. Az 1910 körüli háborúskodás jeleneteit, főként a nemi erőszakot jelenítette meg a Balkáni borzalmak című, kétkötetes albumban, de kitért itt bőségesen a hadsereg által végrehajtott egyéni és csoportos fenyítésekre is, olykor nem is magát az esetet, hanem annak utóhatását mutatva be (például: megbotozott délszláv parasztasszony, amint felhúzott szok-

nyával, sajgó farát dörzsölgetve igyekszik enyhülést szerezni – Sieben az arcvonásokkal igen jól érzékelteti e törekvés hiába való voltát). Nos, Sieben keleti témájú képei közt van egy, amelyet a német krónikás, Paul Englisch felvett Sittengeschichte des Orients című erkölcstörténetének illusztrációi közé. Ezen az a speciális deresféle látható, mely egy állvánnyal van kiegészítve; az állvány arra szolgál, hogy a büntetésre ítélt nőszemély bokáit kellő módon rögzítse. Sieben a “szultánok szeszélyeit” legalább három képén ábrázolta: az egyik az említett talpalás, a másik egy csuklójánál fogva felakasztott, kis mellénykén kívül semmit sem viselő rabszolganő büntetése korbáccsal, a harmadikon egy kiváltképpen terebélyes hátsójú, deresre húzott rabnő kemény vesszőzése látható. A büntető személy itt szintén nő, arca vad dühöt fejez ki, a ház ura elégedetten szemléli a jelenetet, a bűnös pedig minden jel szerint hangosan kiabál kínjában. (A kép lelőhelyei: Sittengeschichte der Revolution, illetve Bilderlexikon der Erotik.) A talpalás neve mind Törökországban, mind Görögországban: falanga. Az Amnesty International jelentése szerint ez a leggyakoribb vallatási mód. Azt jelenti, hogy a hölgy talpait nem-hajlékony eszközzel ütik. Bár a talpalást már egy 1840-es rendelet betiltotta, még napjainkban is gyakran alkalmazzák. 1973-ban közölte egy ankarai lap húsz női börtönlakó “élményeit” abból az alkalomból, hogy véget ért a két és fél évig tartó katonai kormányzat időszaka. Íme Ayse Semra Eker története, 132 évvel a talpalás hivatalos betiltása után! „Április 18-án több férfi kapott el az utcán. A szememet fekete kendővel kötötték be, és egy mini-buszba kényszerítettek. A busz néhány percig még állt, ezalatt hallottam, hogy a férfiak ezredes úrnak és őrnagy úrnak szólítják egymást. Azonnal kérdéseket tettek fel. Mikor nem feleltem, azt mondták, hogy most nem beszélek, de ha egy kis idő múlva megérzem kemény kezüket a lábaim között, úgy fogok dalolni, mint a pacsirta. A kocsi elég sokáig ment, aztán megállt egy épület előtt, amit nem tudtam felismerni. Amikor kiszálltam a buszból, egy nagy helyiségben voltam, onnan a pincébe, aztán egy megint egy nagyobb helyiségbe mentünk. Akkor már én is láthattam az engem körül-

vevő férfiakat, akik nyers beszédstílusukból katonatisztnek tűntek. Kérdéseket tettek fel, és folyton hangoztatták, hogy nagyon meg fogom bánni, ha nem beszélek, és egy bizonyos “kollektív” tréninget fogunk tartani egymással. Rövidesen arra kényszerítettek, hogy kibújjak a szoknyámból és a fehérneműmből, lehúzzam a harisnyámat és feküdjek a földre. A kezeimet és a bokáimat a földbe ásott cövekekhez kötötték. Egy Umit Eral nevű személy ütötte a talpaimat kb. fél órán keresztül. Talpalás közben minduntalan hangoztatta, hogy eddig még mindenkinek megoldották a nyelvét, mért éppen én volnék a kivétel? És elmondott mindenféle riherongynak.” A basztonád ismert volt a régi Oroszország udvarházaiban és erőszak-szervezeteinél is. Csapügin Sztyenka Razin című történelmi regényében egy utalásból kitűnik, hogy a rablóvá lett szökött jobbágyok feleségeit talpalással szokás férjük tartózkodási helyéről vallatni, mégpedig úgy, hogy az inget is lehúzzák testükről. Egy másik helyen egyébként a XVII. századi moszkvai rendőrség főnöke mondja, hogy a “rablók rimáját” még szigorúbban kell kínozni, mint magukat a rablókat. A maga részéről a “nyújtón” kifeszített, anyaszült meztelen asszony szíjkorbáccsal való verését tartotta elsősorban helyénvalónak, de nem vetett meg más eszközt sem. A már a szovjet időkben működő Alekszej Tolsztoj I. Péter című regényében is előfordul utalás arra, hogy a XVII. századi nemes úr a jobbágysorban levő asszonyokat merő unaloműzésként akár csoportosan is megbotozhatja, mégpedig “szoknyájukat felhajtva”. Ez azért nagy szó, mert a szovjet korszak a világtörténelem egyik legprűdebb időszaka volt. A fent említett realista Csapügin-regényben, mely még a cári időkben íródott, szerepel egy bizonyos Násztya, akinek “kemény farára” húsz csapást mér nyírfavesszővel egy vajdáné, majd a szakértő férje. Násztyának ingre kell vetkőzni, ráfeküdni egy kis lócára, hogy feneke kellően domborodjék (ez az alkalmatosság a vajdáné ágya alatt szokott tartózkodni, hogy mindig kéznél legyen), majd felhúzni az inget, hogy a meztelen fenékre érjenek a nyírfacsomó ütései. Nos, Csapügin díszes szovjet összkiadásából az 1960-as években a “szerkesztő” az egész fejezetet egyszerűen kihagyta.

A tárgyalt XVII-XVIII. században a talpalás is bevett szokás volt az orosz udvarházakban. Még talán az az előnye is meglehetett, hogy aki kedvelte a büntetés eme formáját, külsőtől és kortól csaknem függetlenül osztogathatta az ütéseket a mezítlábas járástól vastagbőrűre edzett parasztasszony-talpakra, vagy a még érzékeny jobbágylánytalpacskákra. A XVIII. században egyes nagybirtokosok házi színházat, sőt operát működtettek, és itt ők voltak a kritikusok is. Ha nem tetszett a produkció, “megcsapatták” a primadonnát – vagy édes kettesben maguk cirógatták meg kutyakorbáccsal, lovaglóostorral vagy nádpálcával a pucér talpait, illetve bármely, tetszés szerinti testrészét.

A deres A derest voltaképp nem nőknek találták ki. Nem, mintha nem vélték volna a mindenkori hatalommal rendelkezők úgy, hogy a nők nem szolgálnak rá a büntetésre. De mennyire! Ám az valahogy túl egyszerűnek tűnt, hogy hasra fektessék őket egy padon, és a fenekükre verjenek egy bottal. Vagy más testrészre mérték a büntetést, a hajuktól (amelyre felakasztották őket, a görög mitológia hősnőitől kezdve egészen Karády Katalinig, akit a Svábhegyen a hajánál fogva lógatott le az erkélyről a Gestapó, hogy megtudja, hol a szeretője, a magas rangú elhárítótiszt) le a talpukig. Érzékeny talpacskájukon azokat a hölgyeket paskolták meg, akiknek szépségére hasznos volt vigyázni: ez volt például a nagyon csinos háremhölgyek sorsa. Ha a leggömbölyűbb testrész kapta a büntetést, a végrehajtók padféle helyett néha inkább olyan állványt szerkesztettek, amelyen a popsi tökéletesen kézre állt, illetve kellően hozzáfért a bot vagy a korbács. Ilyen volt például az a „Bock”, azaz bak, amelyet németországi boszorkánypereknél használtak a vallomás gyors kikényszerítésére. Tornabakszerű, szétálló lábú állvány volt, nagyjából a hóhér ágyékáig ért – talán nem véletlenül... – és a hossza nem volt több egy méternél. Ráhasaltatták a vádlott nőt, természetesen anyaszült meztelenül, a bak fekhelyének, ha szabad így nevezni, alja a szeméremszőrzetnél ért véget, az altest és a fenék teljesen a levegőben volt, s hogy a vallatott ne tudjon felemelkedni fektéből, a hóhér a jobb kéz hüvelyujját a bal láb nagyujjához, a bal kéz hüvelykujját a jobb láb nagyujjához erősítette zsinórral vagy csavarral a bak párhuzamos merevítő gerendája alatt. Ha nagyon kíméletes hangulatban volt a bakra feszítést elrendelő vizsgálóbíró, akkor a hóhér zsineget használt, ha nem, akkor egy-egy hüvelykszorítót. Ezután kezdett a XVII. századi „mester” működni a feszülő, pucér félgömbökön mogyorófa-bottal vagy korbáccsal. A bambergi püspök mint területének világi ura és művelt ember kitalált egy újfajta korbácsot: a másfél méteres, tenyérnyi széles bőrszíjat csővé varratta össze, majd mindkét végét bevarratta, miután finom homokkal töltette

meg. A régebbi német szakmunkák szerint a bambergi hóhér ezzel a módszerrel minden vallomást „ki tudott venni” a bakra feszített asszonyokból, gyorsan és egyszerűen. Épp ezért nem vették át módszerét a többi városban a vallatómesterek: nem akartak lassú, kényelmes és nem utolsó sorban jövedelmező csigáikról és nyújtólétráikról lemondani. Nagy hiba volna azonban úgy vélni, hogy a nők mindig így alápolcolva, vagy karjuknál felakasztva, kifeszülő hátizmaikra kapták a virgácsot vagy a sok szíjból álló korbácsot, amelynél a szíjak általában tüzes nyelvként „nyalogatták” a testet, elérve a meztelen mellek érzékeny bőrét is, egész a bimbókig. Úgy tűnik, a XVIII. századtól kezdve igencsak „meg kellett feküdjék” a bíróságok vagy a börtönök dereseit. Az utóbbit azért, mert a börtönbüntetésre ítélt hajadonokat vagy asszonyokat bizonyos mennyiségű ostorcsapásra is ítélték. Hajdú Lajos feldolgozta az 1770-1800 közötti magyarországi periratokat – ebből kiderül, hogy kb. tizenhárom éves lányokat már simán elítéltek 12-20 ostorcsapásra, de az is előfordult, hogy 200 ütést kellett két év börtön alatt részletekben elszenvednie egy kis vérfertőzőnek: negyedévenként huszonötször szántott végig az ostor az előző verésből begyógyult csupasz félgömbökön. Feltehető, hogy a bíróság tagjai meg is szemlélték a nyilván jól fejlett Heves megyei leányzót, amint derékig feltűrt szoknyával fekszik a deresen, bokájánál és vállánál faszerkezettel vagy félkör alakú vaspántokkal odaerősítve a szálkás, kemény deszkához. Egyébként a tudós szerző szerint Heves megye jólelkű (vagy nőbarát?) tisztiorvosa különösen szorgalmasan állított ki orvosi bizonyítványokat arról, hogy a vádlott testi fenyítéssel nem büntethető. Mert Heves elég szigorú megye volt: bizonyos Görög Zsuzsánna (26 éves) megcsalta férjét. A férj megbocsátott, ami arra vall, hogy Zsuzsánna formás, izgalmas nő lehetett, és azonkívül javulást is ígért. Ennek ellenére – vagy épp ezért – a megye negyven ostorcsapást veretett rá. Hogy mijére, az talán azon is múlt, segg- vagy mell-fetisiszta volt-e a bíró; sokak szerint a férfiakat eszerint lehet felosztani. Máskor egyenesen enyhítő körülmény – részegség – következménye a „mindössze” negyven ostorcsapás, mint a 24 éves szepesi Petruska Mária húsos fenekén. A szajhálkodást viszont nagyon büntették némely magyar városok: a pesti Katona Magdára, aki

20 éves volt és (nomen est omen) katonákkal kezdett ki, hetvenet vertek, a szintén 20 éves Nagy Ilonára egyenesen nyolcvanat. A tisztelt jogtörténész nem egészen érti, miért kelhetett fel a hasonló korú Piller Aranka vagy Horváth Julianna „mindössze” huszonöt ütés után a fájdalmak hírhedett padjáról. Hát talán tudtak valami módszert arra, miként lehet jobb kedvre hangolni a bírákat.

A paddle A paddle jelentése ma: “kajakhoz, kenuhoz való evezőlapát”. A múlt században tágabban értelmezték a szót... Az észak-amerikai gyapot- és egyéb ültetvények munkáslányai és asszonyai a fehér, rövid ruha alatti négerbarna vagy – ha részben fehér apától, a tulajdonostól vagy felügyelőjétől származtak – kakaó- vagy tejeskávészínű bőrükön érezték, mit jelent a paddle, mint a fenyítés eszköze, amelyet kifejezetten a gömbölyded, izmos fenekek alapos megcsapkodására teremtettek meg uraik. A meztelen háton alkalmazott korbácsütések, amelyek mélyen felszántották a bőrt, kielégítették ugyan a kegyetlen hajlamú rabszolgatartók kéjvágyát, de sok tekintetben hátrányosak voltak a tulajdonos számára. Jelentősen gyengítette ugyanis a munkaerő kihasználását, hogy némelyik megkorbácsolt nő jó ideig nem tudott a lábára állni. Ezért lett kedvelt a XIX. században a lapát, mégpedig egy lukkal. (Lásd Hansen: Stock und Peitsche im 19. Jahrhundert, azaz Bot és korbács a XIX. században; 1900 körüli könyv az Országgyűlési Könyvtárban.) És hogy miért is kell a luk? Nos, erre feleletet találunk az “... és jöttek a fehérek – a gyarmatosítás fél évezrede” című Gert von Pacziensky-könyvben. A szerző a leghíresebb modern Afrika-kutatót, Basil Davidsont idézi: “A palmatoria... hasonlít a pólóütőhöz, kemény fából készült, nyele 25-30 cm hosszú, fejét diszkoszkoronghoz hasonlóra formázták, ennek átmérője 7,5 cm, vastagsága 4 cm. A korong mindkét oldalán öt lukat fúrnak. Elhelyezésük hasonlít a kockajáték vagy a dominó oldalán lévő pontok helyzetéhez. Minden luk csúcsban fut össze. A kínzóeszköz a következőképpen működik: az áldozat egyik kezét felfelé fordított tenyérrel előrenyújtja. A büntetés végrehajtásával megbízott személy éles, kemény ütést mér a kinyújtott tenyérre. A csapás erejétől a hús betüremkedik a lukakba. Az elkeskenyedő lukak a

húst összecsípik, s ezzel szúró fájdalmat okoznak. Aztán másik kezét nyújtja az áldozat...” A palmatoria a portugál gyarmatok szokása volt, az elégedetlen háziasszonyok itt is elküldhették fekete bőrű cselédlányaikat a rendőrségre, hogy odatartsák tenyerüket az ütéseknek, még a század közepén is. A magyar jogtörténet is ismert olyan fogalmat, hogy “furatos” lapáttal való “megpiricskélés”. Nincs új az afrikai nap alatt sem. Csak ez itt a XVIII. század szokása volt, Amerikában a XIX-é, Afrikában a XX-é. Egyszerű fáziskésés. A paddle fent elemzett jelentését feltünteti az átfogó Websterszótár is (“to punish by beating with a paddle”, büntetés lapáttal való megveretés útján), s a paddle fordítható szapulófának is, amelyet régen a tímárok, avagy cserzővargák használtak a bőr kikészítéséhez, vagy a mosóasszonyok a ruha tisztításához. Zola egyik regényének, a Germinalnak nevezetes részlete egy verekedés (látható az 1964-es francia-magyar filmváltozatban is!), amikor egy mosónő a másik csupasz seggét alaposan megcsapkodja a szapulófával. A nagy francia forradalom alatt egy szép és szabados színésznő került pucér fenékkel bosszúálló mosónők szapulófája alá, méghozzá oly széles utcai közönség előtt, hogy szegény Théroigne de Méricourt többé nem mert színpadra lépni. A német iskolai gyakorlatban a Bakel nevű, hosszú nyelű falapát játszotta a palmatoria szerepét, de nem a tenyéren. A szó és a szokás kihalt, vígan él viszont a fakanál használata, mind az előre tartott lánykatenyéren, mind a hátranyújtott, feszes bőrű lányfenéken. A német kultúrkörrel való rokonságunk ebben is megfigyelhető...

Aki elkésik... Olvasói levél a Freies forum 1995 szeptemberi számából

„Aki elkésik, azt megbünteti az élet!” Gorbacsov elvtárs-úr eme életbölcsességét az utóbbi években gyakran idézték. Amikor én hallottam, magamban mindig kiegészítettem: „... csak akkor nem, ha akad még egy esélye!” És ezzel már benne is vagyunk életem történetében... Egy tűsarok energikus kattogása riasztott fel gondolataimból. Önkéntelenül is odanéztem, hol a sztakkato forrása. A reggeli napfényben a bevásárlóutca fekete-fehér, tiszta kőborításán magas sarkú, fekete körömcipők vonultak előttem. Rézszínű végük éles tőrként csillant meg a fényben. Ha már kiszakadtam töprengésemből, feljebb is irányítottam pillantásomat: a karcsú bokák felett a bőrre tapadóan feszes nadrág izmos vádlikat rejtett, elegáns, formás combokat és egy olyan feneket, amitől minden férfinak össze kellett fusson a nyál a szájában. És a ringó csípő mozdulatai minden erőteljes lépésnél! A csodás félgömbök tánca felfelé és lefelé! A rugózó formaváltozások a kikerekített far csodás ruganyosságára vallottak, és ez bizonyosság volt, nem csak ígéret. A sötét, enyhén fénylő nadráganyag mélyen és élesen bevágott a húsos gömbök közti árokba, és tulajdonképpen túl határozottan sejlett át rajta a piciny bugyi széle. Fogadni mertem volna, hogy elöl is éppen így bevág az anyag, kiemelve a Vénusz-dombocskát. A nő felül egy hangsúlyos vállú, csípőben annál szűkebb fekete bőrdzsekit viselt, amely rafináltan kiemelte farának ringó mozgását. A hollófekete, hoszszú hajat súlyos, vaskos copf fogta össze. Ezután azonban pillantásomat egy másik részlet nyűgözte le. A vállon egy barna bevásárlótáska himbálódzott, igen drága darab, és egyértelműen egy nádpálca fogantyúja és arasznyi része emelkedett ki belőle. Egyértelműen – nádpálca! A lépések ütemére ringott versenyt a

copffal. Most már kétszeresen érdekelt a dolog, és mintegy hipnotizáltan bámultam a napsütésben felcsillanó popsit; mintha mágnes húzott volna vasat, úgy követtem a magas sarkak ritmikus, kemény kopogását, és magamtól folyton azt tudakoltam, mit szándékozik tenni e pompás hátsó tulajdonosa a professzionistának tűnő nádpálcával. A széles lépések és az egyenes tartás öntudatra vallottak, és ez a ringó járás ismerősnek tűnt – de honnan is? Hiába kutattam emlékeimben – a tekintetemet lenyűgözte ez a remek segg, és bizony bele is ütköztem a nőbe, mikor megállt egy kirakat előtt. Bosszankodva fordult hátra, megvetve ügyetlenségemért. Szépen formált arcocska nézett rám, szemét egy divatos, nagy napszemüveg takarta, amit az orrára tolt, hogy jobban lásson, mialatt zavartan szabadkoztam. A napszemüveg felett a középiskolai tanárok jellegzetes felsőbbségtudatával pillantottak rám a megvetést tükröző szemek. De nem sokáig. Csakhamar kerekre tágultak a meglepetéstől, és a felismerés széles mosolyra húzta a sötétvörösre festett ajkait: – Christoph – hallottam egy óvatos hangot, aztán bátrabban: – Hát persze, hogy te vagy, Christoph! Micsoda véletlen! Hogy kerülsz ide? Csak a mély bársonyos hanghoz társítva jöttem rá, ki áll előttem. – Sylvia! Sylvia volt, az én sose feledett régi szerelmem! Mennyi ideje nem találkoztunk? Tíz esztendő? Vagy annál is több? Szép volt és elegáns, mint mindig. Ott állt, és egyetlen pillantás meggyőzött róla, hogy dzsekije éppúgy ki van töltve cicivel, mint nadrágja popóval, és ez a feszes nadrág valóban kiemeli Vénusz-dombját. Felfelé vándorló tekintetem ismét a bevásárlótáskához érkezett, és ott meg is tapadt a feltűnően hanyagul himbálódzó nádpálcán. És egyszer csak egy másik nádpálcát láttam magam előtt. Türelmetlenül lengett fel-alá egy anyai kézben. Az asszony sietősen kapta magára pongyoláját, és igencsak fenyegetően magasodott lánya előtt. Az iskolai majáliskor tartott táncmulatságról bizony elkésve hoztam

haza Sylviát – sajnos nem olyan gyorsan és egyenesen, ahogy megmondták. Ennek megfelelő volt a mama barátságtalan üdvözlése is. – Nem megmondtam, hogy éjfélre itthon legyél? – De igen, mama! – És mennyi most az idő? – Öt perc múlva kettő, mama... – És tudod, hogy ez mit jelent? – Igen mama... nádpálcát. – Úgy bizony, kedvesem, nádpálcát! A haragos mama és az aggódó, de dacos lány közötti párbeszédet egy családi ház padlásterében hallgattam végig, némileg kínosan feszengve, de nem sok figyelmet fordítottak rám. Legszívesebben olajra léptem volna, de ez nagyon gyáva megoldásnak tűnt. Ugyanakkor mérgelődtem is, mert mindenképp magam akartam hazakísérni szerelmemet, Sylviát, hogy magamra vállaljam a felelősséget a késésért – ám sem személyem, sem a magyarázatom nem érdekelte a mamát. – Tehát mars a konyhába! – rivallt rá zordan a határozott hölgy lányára, aki még inkább lehorgasztotta fejét, míg telt ajka szemmel láthatóan meg-megremegett. Csöndben indult el a padlástér másik végén levő konyha irányába. Ez a perc látszott a legkedvezőbbnek, hogy előálljak valami kifogással, de ahogy elkezdtem beszélni, a szigorú mama egy megsemmisítő pillantást vetett rám. – Tartsa a száját fiatalember, inkább nézze csak meg, mit csinált! – és azzal félreérthetetlenül a konyha irányába és Sylviára mutatott. Akkoriban még nem értettem, miért nem szegülök ellen egyszerűen a parancsnak. Ma már sejtem: vitathatatlan tekintélye csak az egyik ok volt, legalább akkora volt a saját hatalmas kíváncsiságom, mert nagyon szerettem volna látni, mi zajlik le a konyha fala mögött. Már az is képtelenül hangzott, hogy egy Sylvia korában levő lányt nádpálcával verjenek el, de hogy ráadásul előttem, az még nagyobb szenzáció volt. Másoknak mindez talán rémületes lett volna, de nekem... Követtem

Sylviát a konyhába, szorongó és kéjes érzések közt keresve a középutat. A fehérre sikált nyers konyhaasztalon már készen feküdt a fenyítés eszköze, egy nem teljesen egyenes, mintegy méternyi és kb. ceruzavastagságú pálca. Sylvia egyszerre ellenszenvvel és lenyűgözve meredt rá. Mikor látta, hogy anyja előtt én is a konyhába lépek, tiltakozni akart, de néhány erőteljes pofon és még több vesszőcsapás ígérete „meggyőzte”, hogy nyugodjék bele jelenlétembe. Ekkor igencsak közönséges fráternek tűntem önmagam előtt, és nagyon rossz is volt a lelkiismeretem, különösen azért, mert Sylvia szomorú szemrehányással pillantott felém. Ám ahogy Sylvia mamája nekilátott a testi fenyítésnek, már csak a kíváncsiságot és a bámulatot éreztem. Sylviának le kellett vennie a kellemes anyagú és szabású nyári ruhát, amely alá oly könnyű volt odanyúlni, sőt, ki kellett bújnia bugyijából is; szégyenlősen szipogva tűrte le és nyújtotta át a mamának – az pedig egy pillanat múlva keze közt széthúzva, viszolygó pillantással tartotta lánya orra alá. – És ez meg micsoda? Nem tiltottam meg neked a smacizást? – rivallt rá Sylviára. Bizony nem lehetett nem észrevenni az én régi jó Volkswagenemben lezajlott erőteljes petting nyomait. A konyhai lámpa fényében az áttetsző anyagon ragadós nedvességfolt jelezte, hogy óvatos ujjal csiklandoztam Sylvia buja puncijának szélét, később kicsit bele is nyúlkálva a szerelem fészkébe... – Csak egy kicsit megsimogattak – nyafogott Sylvia sértetten és szemérmesen. – Ezt nevezed te egy kis simogatásnak? – harsogott a felháborodott hölgy, és a lány orra alá nyomta a bugyit. – Úgy megsimogattak, hogy valósággal a saját levedben fürödtél, mint a cukrozott gyümölcs. És aztán, lefelé pillantva: – Még mindig cuppogsz ott lent, te malac! Hát bizony, Sylvia rózsás hasadéka nedvesen csillogott a szeméremszőrzet háromszöge alatt...

Mindketten elszontyolodva horgasztottuk le a fejünket – de jó, hogy az én alsónadrágom nem lett vizsgálat tárgyává! –, és csak akkor néztünk fel riadtan, mikor a feldúlt mama újabb tizenkét ütést rendelt el. Sylvia inkább sírósan, mint mérgesen tiltakozott, de így is eléggé ahhoz, hogy újabb négyet szabjanak ki rá büntetésként. És ekkor már az asztalon tárulkozott ki, egy nehéz bőrpárna által magasra polcolva, a feszes leánypopsi. A mama baljával leszorította a hátul keresztezett csuklókat, míg a lány hátrapislantott aggódó tekintettel. A feketén csillogó hosszú haj szétömlött az asztal világos lapján. Az erős combú, hosszú lábak széles terpeszben álltak, olyan szemérmetlenül, hogy a vér az arcomba tódult. Sylvia szeméremajkai még mindig sötétek és duzzadtak voltak az erotikus játék következtében, és virágkehelyként pihegett a lány vörös és nedves öle. – No és akkor hány ütés is lesz összesen? – tudakolta a mama. Sylvia arca lázasan összerándult és nagy nehezen nyögte ki az eredményt: – Harminckettő! A mama elégedetten nyugtázta: – Pontosan annyi, gyermekem. Tizenkettő a késésért, tizenkettő a csókolózásért és kétszer négy a feleselésért; az összesen har-minc-kettő! – minden szótagot valósággal kéjesen hangsúlyozott. – Harminckét vesszőcsapás a csupasz fenekedre majd megtanít arra, mit jelent, ha nem úgy csinálod a dolgokat, ahogy mondom. És ekkor elkezdődött a lány megfenyítése, amely pontosan tizenöt és fél percet vett igénybe, mert fél szemmel a konyhai faliórára pillantva Sylvia mamája pontosan harminc másodpercenként csapott le a nádpálcával. Eközben Sylvia hangosan zokogott, az ütéseket számolta és tizenkétszer mondta könnyekbe fúló hangon: – Soha többet nem jövök késön haza! Aztán ugyanannyiszor: – Soha többet nem csókolózom!

És végül még nyolcszor: – Soha többet nem fogok feleselni! Mindannyiszor vastag csíkok jelentek meg szépséges popóján és combjain. Sylvia eleinte görcsösen igyekezett megállni, hogy ne kiabáljon, de az első öt vagy hat ütéssel az anyja megtörte minden ellenállását. Elégedett mosolyt csalt az arcára a lány első éles kis sikolya, de szemmel láthatólag akkor érezte igazán jól magát, amikor Sylvia a következő ütések után istenigazából felüvöltött. Tágra nyílt szemmel, visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogyan csúfítja-díszíti egymás után huszonnégy csík Sylvia formás fenekét, hogy aztán nyolc sötét sáv sorakozzon fel nem kevésbé tetszetős combjain is. Hallottam, hogy zokog és sikolt az ütések alatt – és amit láttam meg hallottam, az egyszerre megrémített, felzaklatott és lenyűgözött. Mindeközben valamikor Sylvia mamája kibújt otthoni köntöséből és lenge fehérneműben tevékenykedett tovább, mintha kettesben volna lányával. Ez a látvány elbűvölt és felizgatott volna minden fiatalembert, mert a csillogó, hússzínű fehérnemű csábító formákat hozott létre. Mélyen kivágott melltartó emelte meg és szorította össze az anyai kebleket, harisnyatartóval kiegészített rugalmas fűző adott fogalmat arról, milyen hízelgő kifejezés lehet a „női segg”, s arról, hogy az ilyesféle intim ruhadarab nem csupán eltakarni tudja a női nemiszervet, hanem érvényre juttatni is. Már a lányt látva is dülledtek a szemeim, hát még ettől! Bosszúálló arkangyalként állt ott az asszony, terpeszben, csípőre tett kézzel, szorosan hátrafésült és a tarkón feltűzött hajjal, remegő orrcimpákkal és az anyai haragtól meg az erőfeszítéstől csillogó szemmel, míg keblei minden lélegzetvételkor mintha szabadulni akartak volna a melltartó fogságából. És a kezében az a suhogó pálca! Egy pillanat alatt átfutott agyamon a konyhai fenyítés jelenete, amikor megláttam Sylvia táskájából a nádpálcát kikandikálni. A meglepetés pillanatai után azonnal egy kis kávézó felé indultunk, és Sylvia már el is kezdett mesélni: két év boldog házasság után tavaly veszítette

el férjét. A férfi tizenöt évvel volt idősebb, és két nagylányt hagyott maga után, tizennyolc és tizenkilenc éveseket. E két mostohalánnyal költözött ide, az anyja számára túl naggyá lett házba. A második házassága volt ez, az első hamar és dicstelenül ért véget. – Nem, nem ahhoz a hülyéhez mentem hozzá, aki miatt otthagytál! – valósággal tört döfött a szívembe, amikor erről kezdett beszélni, és csak ezért, hogy másra tereljem a szót, egy pillantást vetettem a nádpálcára, amely egy nemzeti lobogó szerénységével kandikált ki a válltáskából. – Ezt meg minek hurcolod magaddal? – A nádpálcára gondolsz? Ja, ezt most vettem. Elég sokat kellett mászkálnom, amíg kaptam egyet egy kosárboltban. Ez a két otthoni hölgyikéé! – Micsoda, nádpálcával vered őket? – kérdeztem hitetlenkedve. – De mennyire! És nem is csak azzal! – nevetett lazán. – Ha kiérdemlik, kapnak tőlem istenesen a fenekükre! – Úgy, mint régen? – szakadt ki belőlem a kérdés. Úgy nézett rám, mintha maga Humphrey Bogart kérte volna, hogy tekintsen mélyen a szemébe, és halkan kuncogott. – Úgy bizony... ahogy én akkor... szóval, emlékszel még rá – és aztán egészen gyöngéd s bánatos lett a hangja. – Szép pár lehetett volna belőlünk, nem gondolod? – De hiszen te voltál az, aki szakított! – mondtam szemrehányóan. A csodálatos asszony ekkor nagyon boldogtalan pillantással nézett vissza rám, majd bólintott: – Sajnos, ez így van, Christoph – mondta, majd ferde kis mosollyal tette hozzá – Azért te sem voltál a dologban ártatlan; úgy otthagyni csapot-papot, meg főként engem! Nem emlékszel? De mennyire, hogy emlékeztem! Hogy is felejthettem volna el legutolsó találkozásunkat! Sylviát egy másik fiúval kaptam rajta a szobájá-

ban, és ezért felelősségre vontam. Duzzogott, és még ő tett szemrehányást. Szó szót követett, és végül dühösen elkaptam és a térdemre fektettem. – Te csak egy nyelvet ismersz – kiáltottam rá –, az alapos verését! És mikor nem akarta abbahagyni a visítást meg a kapálódzást, megfenyegettem: – Ha nem maradsz nyugton, mindent elmesélek anyádnak, és te tudod a leginkább, hogy ez mit jelent! Mert az ekkor már húszesztendős Sylvia még mindig érezhette anyja nádpálcáját, amitől mindennél jobban tartott. Épp ezért felháborodottan rivallt rám: – Ezt nem teheted meg, Christoph, te disznó! De ugyanakkor annyira komolyan vette a fenyegetésemet, hogy összeomlott, mint egy üres zsák és ernyedten feküdt az ölemben, sértett szavakat dünnyögve. Dühösen vad elszántsággal hajtottam hátára a szoknyát, ami ellen újult erővel tiltakozott, aztán elég lovagiatlanul, ám rendíthetetlenül rántottam le a piciny bugyit a két gyönyörű félgömbről, amelyeket, bárhogy is tiltotta a mama, én újra és újra simogattam, kényeztettem – meg még többet is. Ott feküdt hát előttem ez a pompás popsi, amit annyi csíkkal díszített már ki az anyai nádpálca; a csodálatosan rózsálló félgömbök reszkettek a félelemtől, összeösszehúzódtak, bemutatva a büntetésre való várakozás szorongó játékát. Két mozdulattal kihúztam nadrágom övét és kettéhajtottam. Ekkor azonban a lány rémülten felsikoltott: – Ne! Ne azzal! És arca elé kapta a kezét. Mintha az én nadrágszíjam rosszabb lenne a mama nádpálcájánál! Ám ekkor elhagyott a bátorságom. Már ütésre emeltem a szíjat, amikor leengedtem a karom – nem ment. Ekkor egyszerűen eltoltam magamtól Sylviát és kimentem a szobából, meg a házból is – ez volt az utolsó eset, hogy átléptem küszöbét. Hallottam, hogy mögöttem Sylvia utánam kiált, és a sírását is, de nem hallgattam oda, túlságosan ki voltam ábrándulva a szerelemből. Ter-

mészetesen nagyon hiányzott a lány, de a büszkeség és az elutasítástól való félelem visszatartott attól, hogy ismét keressem, holott gyakran mondtam magamban: „Bárcsak odavágtam volna!” És Sylvia, mintha csak gondolataimban olvasna, így szólt: – Bárcsak odavágtál volna! Hiszen téged szerettelek! És olyan csalódást okoztál! – Én okoztam csalódást neked? – hitetlenkedtem. – Hát persze! Nyugodtan elverhettél volna! – mondta teljesen komolyan, és aztán, bár fájdalmas emlékről volt szó, mosolyogva tette hozzá: – Anyu egyébként alaposan megtette helyetted, mikor megtudta, pontosan mi történt. Ez volt a legnagyobb seggverés, amit életemben kaptam! De nem használt, mert csupa dacból másnak ugrottam a nyakába. Aztán azt kérdezte: – Te sose nősültél meg? – De igen, csak nem volt az igazi. Rövid idő múlva barátságban elváltunk. Sose tudtalak elfelejteni téged. – Bárcsak akkor... – nézett rám még egyszer, és épp olyan csábítóan szép volt, mint akkoriban. – Ilyen esélye azonban csak egyszer akad az embernek az életben – mosolyogtam zavartan, ő pedig úgy nézett rám, mint a világ legnagyobb szamarára. – Ma már nem fordulna elő velem ilyesmi – vigasztaltam mindkettőnket. – Gondolod? – ajkán kis mosoly játszott, de pillantása komoly maradt. És azután hozzám hajolt, hogy selymes haja az arcomat érintette. Az illata elborított, és melle csaknem kipattant a mély dekoltázsból, mikor titokzatosan ezt suttogta: – Lehet, hogy akad még egy esély?

Szemei tiszta vizű tóvá változtak, tele ígérettel, mélyükben végtelen öröm csillant fel, és egyszerre újra itt volt a mi régi-régi szerelmünk. A kávézó többi vendégének tulajdonképpen észre kellett volna venni a köztünk pattogó szikrákat, hiszen sistergett, mikor ajkaink találkoztak. Ekkor a magaméba helyeztem végtelenül lágyan simogató, de éppenséggel olykor erőteljesen markoló kezeit, és így szóltam: – Másodszor már nagyon fog fájni! – Tudom, drágám – mosolygott barátságosan kipirult arca –, és az lesz a jó! Nemsokára kocsim elhagyta a város szélét, és csakhamar elértük a szétszórtan épült családi házak negyedét, amelyet évekkel korábban alakítottak ki a környező erdőkben – előzőleg azonban vettünk egy lovaglóostort, elég hosszút, hajlékonyt, a végén egy bőrlapocskával. Sylvia pontosan tudta, milyet keressen. Útközben azt is megtudtam, miért volt Sylviának sürgősen szüksége a nádpálcára és a lovaglóostorra. – A két nevel lányom, Karin és Jutta valójában arra használta ki a költözködést, hogy eltüntette otthonról a régi nádpálcát és lovaglóostort – egyszerűen kidobták a szemétbe. Képzeld csak el! Sylvia őszintén fel volt háborodva. – Ráadásul a lovaglóostor emlék volt az apjuktól – ő hozta magával a házasságba a lányok fenyítésére. Mikor a halálos ágyánál mindhárman ott voltunk, szentül megígértette velem, hogy az ő szellemében nevelgetem tovább a lányokat. Természetesen megpróbáltak fölém kerülni, úgy hogy én meg elhoztam anyutól a régi nádpálcát, ami tökéletes állapotban volt, mert hetente olajoztam. Pálcával és ostorral aztán tökéletesen lehetett irányítani őket. Valóságos múzeumi darabokat semmisítettek meg a kis bestiák! Miután tegnapelőtt a kicsomagolásnál rájöttem, mi történt, ma elindultam, hogy újakat vegyek, és még ma ismeretséget is fognak kötni velük – már alig várják otthon az alkalmat!

– Még ma? – kérdeztem olyan izgatottan és meglepődve, mint akkor a padlástérben. – Hajjaj, de mennyire! Semmit sem szabad elnézni ezeknek a lányoknak, és főként a szemtelenséget nem! Sylvia haragosan nézett maga elé, és el tudtam képzelni, mi várhat mostohalányaira. Bennem azonban megválaszolatlan maradt egy kérdés. – Mond csak... – kezdtem. – A korbács és a pálca... csak... Nem tudtam folytatni. – Azt kérdezed, hogy ez csak a két kisasszonynak volt-e fenntartva? – fülig érő szájjal mosolygott zavaromon, ahogy oldalról rámpillantott. – Szeretnéd tudni, mi? – nevetgélt, és bekanyarodott a kocsival édesanyja háza irányába. – Ezt majd később elmesélem, most először Juttát és Karinát kell megismerd, meg üdvözölnöd a mamát, aki ki fog ugrani a bőréből örömében, hogy újra lát; de én még nála is jobban örülök – búgta, és hozzámhajolt, hogy egy hosszú csókkal bizonyítsa boldogságát. Mostohalányait rögtön a belépéskor megismertem – igaz, nem épp a megszokott módon. Mondhatni, „hátulról”. Amikor a tágas padlástérbe léptünk, pillantásom elsőként két pucér fenékre esett, ezek két, hasonlóan meztelen nőcskéhez tartoztak, akik a bejárati ajtónak háttal egy padon térdeltek egy nagy tükör előtt, és fehéren világító farukat igencsak illetlenül kínálták a belépőnek. Sajátkezűleg húzták kétfelé a feszes félgömböket, úgy, hogy mélyen be lehetett pillantani testük titkaiba. Mikor a tükörben észrevették, hogy anyjukkal együtt egy idegen férfi is a szobába lép, lepattantak a térdeplőről, és összefonódva igyekeztek szeméremdombjukat eltakarni. Legszívesebben bebújtak volna egy egérlukba. Nekem igen kínosnak tűnt a helyzet, de Sylvia éppenséggel ügyet sem vetett rá. – Hát ez meg micsoda? – kiáltott rájuk. – Remélhetőleg most azonnal visszatakarodtok a helyetekre. Vagy talán szeretnétek egy kis

serkentést? – és előhúzta a válltáskából a nádpálcát meg a lovaglóostort. Ezeknek a szerszámoknak a megpillantása igen erős érv lehetett, mert a két lány rögtön elengedte egymást és visszatérdepelt a korábbi pózba – sőt, bár morgolódtak, engedelmesen széthúzták a két popsi négy félgömbjét is. E percben azonban jobban érdekelt Sylvia belépő édesanyja. Azonnal rámismert. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha villám csapott volna bele, de ez csak az öröm miatt volt. Másodperceken belül hatalmas kebleire szorított és össze-vissza csókolt. A nappaliban lánya részletesen elmesélte találkozásunkat és elmerültünk az emlékekben, amikor Sylvia felugrott: – Majd megfeledkeztem Juttáról és Karináról! – kiáltotta, és előszólította a lányokat a padlásszobából. A konyhába velük, a nosztalgia várhat, első a nevelés. Ami itt lejátszódott, emlékeztetett a Sylvia mamája által művelt eljárásra – erről már eleget beszéltem –, csak éppen itt Sylvia volt az aktív fél. Az ő kezében volt a nádpálca, és mostohalányainak kellett a konyhaasztalra hasalniuk, jól szétterpesztett lábbal és egy bőrpárnával a lágyék alatt. Csak egy változás volt: az épp büntetés alatt álló lánykának teljesen előre kellett nyújtania kezeit, míg a másik erősen tartotta a két csuklót. Ahhoz képest, hogy milyen volt a megalázó kényszerű popsiszéthúzás a padlásszobában, ez a testhelyzet szinte illedelmesnek tűnt, habár a megfeszülő combok közt jó sok előbukkant a lányok ölének sarjadzó pamacskáiból. Mindketten huszonnégy-huszonnégy ütést kaptak, két ütés között fél perc szünetet tartva, és mindketten igazán rendesen kiüvöltötték a torkukat mostohájuknak kíméletlenül nagy erejű nádpálcacsapásai alatt. És természetesen minden ütést hangosan kellett számolniuk, és minden csattanás után szertebömbölni a konyha falai között: – Soha többet nem dobom ki a nádpálcát! A tizenkilenc esztendős Juttát, akinek ifjú bőrét elsőként cserezte ki a fenyítőeszköz egyre több üggyel-bajjal tudta csak szilárdan lefogni hugicája, Karina – háromszor is kiszabadult, amiért mindketten kaptak három-három igencsak csattanós ütést pótbüntetésként. Juttának a szabadulási mutatvány csak egyszer sikerült.

Sylvia mamája mindezt teljes nyugalommal, de feszült figyelemmel szemlélte; láthatólag megelégedéssel töltötte el, hogy a két leányzót ilyen szakavatottan fegyelmezik az ő régi receptje szerint. Mind a csinos popsikon keresztbe húzódó csíkokból, mind Sylvia elégedett arckifejezéséből úgy tűnt, hogy a nádpálca nem volt rossz vétel. Végül is, aki kiválasztotta, tökéletesen szakértő volt e területen. Csaknem dél volt már, amikor a két kis hölgy ismét széthúzott farpofikákkal térdepelt fenn a padlásszobában a tükör előtt. Immár harmadszor... Sylvia úgy vélte, egy kis pihenőre van szükség a büntetés folytatása előtt, és édesanyja készített is néhány falatot, melynek elfogyasztása során ismét elmerengtünk a múlt szép emlékein. Ennek ellenére igen meglepett, amikor Sylvia a további fenyítés kedvéért előparancsolta a két fruskát a padlásszobából, és a nappaliba irányította őket. Nos, miután a konyhában láthattam, mit tanult Sylvia a mamájától, most megtekinthettem, mi volt az, amit néhai férjétől vett át. Juttának a kanapéra kellett ülnie, kezeit összefogva a tarkóján, és hátradőlve égnek emelni lábait. Combja közt jól láthattam, milyen pirosra sírt, szorongó szemekkel néz maga elé, amikor Sylvia édesanyja és Karina megragadta és kétfelé húzta bokáját, szorosan tartva lábait, míg mostohája türelmetlenül játszadozott a lovaglóostorral. A két comb és a szeméremtest valósággal felkínálkozott e testhelyzetben a fenyítésre. Előzőleg Jutta kénytelen volt egy szűk büntetőbugyit felhúzni, keservesen szipogva. Ez a ruhadarab némileg védte ugyan szeméremdombját, de egyben ki is emelte, és csábítóan „korbácskésszé” tette, ahogy Sylvia kifejezte magát. A pici bugyi rugalmas anyaga ugyanis valóságos párnácskát formált a Vénusz-dombból, amelyen szépen átlátszott a szűk vágás. A nádpálca kékes-vörös csíkjait azonban nem tudta a bugyi feledtetni, hiszen ahol takarta, ott is átsejlettek némely sötétebb, erősebb csíkok a finom anyagon. Ekkor pedig Sylvia kezében táncba fogott a lovaglóostor, és a szigorú mostoha kizárólag a combokra irányította ütéseit – majd a Vénusz-dombra is! A lány szétterpesztett lábai közt jól megfigyelhettem Jutta arcán a nevelőanyja ütései által kiváltott érzéseket: ha felhangzott a csattanás, a szörnyű fájdalomtól keskeny réssé húzódtak össze a

szemek, az orrtő fölött kemény ráncok jelentek meg, a száj fájdalmasan eltorzult, az ajkak közt felbukkantak a dühösen összepréselt fogak; a következő pillanatban azonban a szem és a száj kerekre tárult, „Auuuúú” és „Ouuuúú” hangja zengte be a szobát, panaszos és szemrehányó tekintet sugara lövellt a mostohamama felé; nyöszörgő hangocska adta tudtul a megkapott ütés sorszámát, és csak a sírás-vinnyogás szünete után hangzott fel a fájdalmas fogadkozás: – Soha többé nem dobom el a lovaglóostort! Különösen messzehangzó volt a lány üvöltése a nyolcadik ütés után, amikor a pálca a szoros bugyiban kidomborodó ölre csapott le. Pontosan nyolcszor volt ez a célpont, mert Sylvia felváltva ütötte a bal combot, a Vénusz-dombot és a jobb combot. Sylvia mamájának és a hugicájának mind nehezebb volt a hevesen kapálódzó lány lábait tartani. Sőt a lány is nehezen állta meg, hogy a parancs szerinti helyen tartsa kezét, és ne kapja maga elé, szörnyű kínokat elszenvedő combjait és ölét védendő. Jutta kétszer ezt is tette – majd utána Karina háromszor –, és ez kínálkozó alkalom volt Sylviának arra, hogy minden ilyen esetben még egyszer keményen odavágjon. Azután Sylvia maga húzta le a büntetőbugyit, és megvizsgálta az elvert testfelületet, mielőtt Jutta fenyítését befejezettnek nyilvánította volna. Mikor a nagylány ezt meghallotta, legördült a kanapéról, és térdhajlatában bugyival anyja nyakába borult, hogy kisírja magát keblein. Sylvia gyöngéden simogatta a lány haját, és az elszipogott bocsánatkérést szinte derűs elégedettséggel hallgatta. Szelíden ráfektette a lovaglóostort a bugyira, amelybe most Karinának kellett nádpálca csíkozta popsiját belepréselni, mielőtt átvette volna Jutta helyét a kanapén, hogy combjai és öle is megkapják a magukét. Az eljárás pontosan megegyezett az előzővel, legfeljebb a két lány egyéni reakcióiban nyilvánult meg némi különbség. Szokványos körülmények közt Sylvia az új fenyítőeszközök „felszentelését” egy kis „tárt popóval” való büntetőpózzal toldotta volna meg, most azonban mély lélegzetet vett, és némi zavarban, erőltetett élénkséggel, mindannyiunk megdöbbenésére a következőket jelentette ki mostohalányainak:

– Christoph és én rövidesen összeházasodunk. Ám van még köztünk egy rendezetlen számla. Úgyhogy most én foglalom el a helyeteket. Itt Sylvia egy kis szünetet tartott, hogy maga is felmérje szavai súlyát; a két frissen büntetett leányzó könnyein át hitetlenkedve nézett a szép asszonyra és az idegen férfira, aki oly váratlanul toppant közibük. – És most, hogy ez a különleges esemény kellő nyomatékot kapjon, megnézhetitek, hogyan kapom én a fenyítést! Ez bizony bombaként csapott le, hiszen magam sem gondoltam, hogy Sylvia idáig merészkedik és így megalázza magát – csupán egy kis nadrágszíjas verésre számítottam. Ám Sylvia nem hagyott kétséget afelől, hogy komolyan gondolja a dolgot. Az ugyan kétséges volt, hogy a lányok kellően méltányolni tudják gesztusát, annyira elfoglalták őket pokolian égő csíkjaik, ám mégis mintha át-átfutott volna némi káröröm elgyötört arcocskájukon, ahogy bámulva követték tekintetükkel mostohájuk megfenyítését. Sylvia mamájának arcvonásain azonban igen nagy megnyugvás látszott, miután magához tért az első meglepetésből, és ahogy rám nézett, abból a következőket olvashattam ki: „Rajta, fiacskám, itt a második esélyed! Az ég szerelmére, használd ki – jó alaposan!” Ám nem volt igazán szükség a néma bátorításra. Szilárdan eltökéltem, hogy a végére járok a dolognak, és kezem keményen markolta a nádpálca fogantyúját, míg Sylvia „felkészült”, vagyis lányaihoz hasonlóan a konyhaasztalra hasalt, széttárta pompás combú hosszú lábait, és megmarkolta az asztal két oldalát. Az így elém táruló látvány azt is lázba hozta volna, aki nem a női bájak iránt fogékony. A combok közt kidomborodott Sylvia húsos Vénusz-kagylója, a barnás külső és a rózsás, nedves belső szeméremajkak páros szirma, a csábító félgömbök hasadékának barna völgyében kinyílt a popsiluk, és három-négy centi hosszú ráncok jelezték körülötte az izgalmi állapotot. Na most megmutatom ennek a nőszemélynek, még egyszer nem tesz bolonddá, most megkapja a magáét... És Sylvia, úgy tűnik, leolvasta arcomról gondolataimat, mert kihívó-kötekedő

vonásai a tiszta félelem mimikájává alakultak át – most érezte meg, hogy mi vár rá –, és ez egyszer kegyelem nélkül! Nem, még egyszer nem fog panaszkodni, hogy nincs elég bátorságom! A kezemben sivított és csattogott a nádpálca, egymás mellett sorakoztak a csíkok, míg a két félgömb valósággal úszott az égő ütésnyomokban. Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot, elvégre Sylvia maga mutatta meg, milyen az igazi testi fenyítés az ő szemében. Félreérthetetlenül mutattam a nappali felé a lovaglóostorral. Először mintha jajveszékelni akart volna előttem a szépasszony, de aztán eltűnt a védekező-rémült arckifejezés, és átadta helyét egy szinte boldogságos, csöndes felragyogásnak, és alig hallható suttogás ért fülemhez: – Nagyon fog fájni – és meztelen talpa máris befelé csattogott a padlón. A mama és a mostohalányok aligha hallhatták ezt a megjegyzést, így csak annyit mondtam: – Tudom. Aztán végignéztem, hogyan préseli bele magát szipogvanyögdécselve a lányok jóval kisebb büntetőbugyijába, majd hogyan foglalja el a lányok helyét a pamlagon, szép lábait a magasba nyújtva és szétterpesztve. Juttát és Karinát megbíztam a bokák megfogásával, és meg is tették, arcukon a szégyen, büszkeség és káröröm sajátos keverékével. És akkor felemeltem a lovaglóostort, és gondoskodtam róla, hogy Sylvia gyönyörű combjain feltűnjenek a lovaglóostor végének sötétre színeződő nyomai, amint a bugyi börtönébe zárt asszonyi ölön is megjelentek a bőrlapocska lenyomatai, tisztán lehetett látni őket a feszülő bugyi eltávolítása után. A lovaglóostor szára és vége egészen sötétlilára színezte a bőrt odalenn. A két lánynak már a látványtól is könny szökött a szemébe, annyira meghatotta őket mostohájuk panaszos sírása. És Sylvia később nem minden büszkeség nélkül mesélte, hogy úgy érezte, mintha fájó ütéseim alatt világra hozná régi szerelmünket. Azt hitte talán, hogy most végre megszabadul a lovaglóostor után, de sajnáltam volna, ha elmulasztja a végső megszégyenítés lehetőségét: a két mostohalány közt állva egy teljes órán keresztül kellett szét-

húznia farának félgömbjeit, mialatt a mamája és én izgatottan tárgyaltuk közös jövőnk csábító részleteit. Mindez húsz esztendeje történt. Sylvia és én összeházasodtunk. Miután épp bővítettem az üzletet, kineveztem titkárnőmnek, Jutta és Karin pedig segéderő lett mellette. Ennek az volt az előnye, hogy nem csupán otthoni viselkedésüket tudtam ellenőrizni, hanem a hivatalit is, és munkaadójuk nem volt kevésbé szigorú, mint az új férj és apa. A nádpálcának és a lovaglóostornak később is akadt tennivalója bőven. Mindazonáltal boldog pár vagyunk, sőt boldog család, és ezért mondhatom el, módosítva a bevezetőben említett szállóigét: „Aki elkésik, azt az élet olykor újabb eséllyel ajándékozza meg.” És csupán ritkán teszem fel a kérdést magamnak: mi lett volna, ha már az első esélyt kihasználom – a nadrágszíjjal?

Miss Rodstock és a szemtelen Sally Skócia felett szürke volt az ég. Szürke, mint a bentlakó lányok csaknem bokáig érő, úgynevezett reformszabású egyenruhája, amely alatt egyszerű vászon fehérneműt viseltek, és fekete, otromba cipőt. Társadalmi helyzetükhöz illő öltözék volt ez: egy régi erőd lakói voltak, körülkerített parkban, amelynek füve zöld volt az óceán párás levegőjétől és esőitől, de mégiscsak egy börtön füve volt. A lányok, tizennégy és húsz év között, nem csupán azért laktak itt, hogy okuljanak a tudományokban, vallásban és irodalomban, hanem hogy a jó modor tanulása mellett levetkőzzék rossz szokásaikat, s majdan illedelmes tagjai legyenek a brit társadalomnak. A fehér faj fegyelmezett képviselői, akik a XX. század első évtizedének vége felé magukra vállalják a nehéz terhet, a világ feletti uralmat. Eddig valamennyien arról adtak bizonyítékot, hogy nincs bennük kellő törvénytisztelet és önfegyelem. Csavargás, kisebb-nagyobb lopás, esetleg szajhálkodás volt a rovásukon, mire idekerültek Miss Rodstock javító-nevelő intézetébe. A katonás egyszerűséggel berendezett nagy hálótermekbe, műhelyekbe és tanulószobákba, melyet néhány kisebb fegyelmező cella egészített ki. Itt élték a lányok hétköznapjaikat, munkával, tanulással és különböző fegyelmező gyakorlatokkal töltve ki az időt, hogy az unalom ne csábítsa bűnre őket. Miss Rodstock és harminc év körüli munkatársnői gondoskodtak róla, hogy legyen a lányoknak elég feladata, hogy el is végezzék azt, s ha nem, hosszan emlékezzenek arra a napra, amelyen nem voltak elég szorgalmasak vagy tisztelettudók. Két férfi volt az intézetben, kiszolgált gyarmati katonák, ötvenes éveiket taposók, de edzett izmúak és olyanok, akik számolatlanul láttak embereket meghalni. Nem volt szenvedés, ami meglágyíthatta volna szívüket India és a búr háborúk csataterei után. Ők vigyázták felváltva a vaskaput meg a kert magas kőfalát; sok őrködésre azonban nem volt szükség, mert a régi építészek értették a dolgukat. Miss Rodstock intézetéből még soha senkinek sem sikerült megszökni.

A lányok egészségügyi sétájukat végezték a kertben, előírás szerint hátra tett kézzel. Akiknek rossz volt a tartásuk, azok csuklóját elől kötél fogta össze, könyökhajlatuk alatt pedig egy bot volt átdugva. Így hátuk kellőképpen egyenes volt, ahogy illik, igaz mellük jobban előre domborodott, mint az a szemérmes hajadonoknál illendő. Mivel a férfinemet itt most mindössze az öreg Jackson képviselte, a dolog nem volt kárhoztatható. Annál is inkább, mert a feladatát váltva végző nyolc nevelőnek módot adott arra, hogy leszámoljon valamely korábbi fegyelmezetlenségért a vétkesnek. A kisasszonyok a fogoly növendékek közt jártak, fekete, elegáns ruhában, kissé magas sarkú, gombos cipőben, fehér csipkezsabóban, és csupán derekukra kötött fekete selyemövük különböztette meg őket a korukbeli úri hölgyektől. Az övön ugyanis két-két kézbilincs lógott, összekattantható lakattal, mellettük a lakatok kulcsa, valamint egy könnyen leakasztható bőrkorbács, amelyet kutyák kiképzésénél, meg egy lovaglópálca, amelyet a paripák gyorsabb iramra sarkallásánál használtak. Miss Rodstock a kapu közeléből figyelte népét, és nem volt messze Jackson, az obsitos sem, széles vállával és nagy, vöröses szőrrel benőtt, csontos ökleivel. A kapuhoz fedett batár közeledett, egyetlen sovány ló húzta. Megállt, és egy feketeköpenyes úr egy szürke ruhás lányt emelt ki a kocsiból. Csöngetniük se kellett, már várták őket. A vaskapu kinyílt, és a lány csakhamar Miss Rodstock előtt állt, kezében fehér batyuval. Kísérője egy papírt nyújtott át, udvariasan meghajolt, és visszaszállt a kocsira, amely megindult a távoli város felé. – Nos – mondta Miss Rodstock –, tehát te vagy az a bizonyos Sally kisasszony. Tizenöt évesen betörőbanda tagja. Még ha csak mint falazó is. Ugye, így mondják a ti köreitekben? – Igen, asszonyom – felelte a lány, elbűvölőnek szánt mosolyra húzva valóban szép metszésű száját. Igazán nagyon csinos lett volna, ha nem az elformátlanító ruha van rajta, és fodrász gondozza haját. – Így mondják. Meg azt is mondják, hogy kiss my ass, old whore. – Értem, drágám – Miss Rodstock szintén elbűvölően mosolygott. – Abban a levélben, amely jelezte érkezésedet, tudatták, hogy nálad pimaszabb teremtést keveset szült Anglia öreg földje. Most a germá-

nok ősi szavaival adod tudtomra, hogy idős prostituált vagyok, és szeretnéd, ha csókkal illetném azt a testrészedet, amelyen ülni szoktál. Ne hidd, hogy nem értem szavaidat, vagy merő jólneveltségből elengedem a fülem mellett. De nem neheztelek rád, hisz talán nem a te hibád, hogy a nevelésed hiányos volt. – Goddam! – válaszolta Sally, jelezve, hogy az istenkáromlás szavai se hiányoznak szókincséből. – Hogy a fenébe ne neveltek volna! A sok szadista kurva folyton virgácsolta a seggünket, le se tudtunk ülni, ha szartunk. – Hát bizony, nem is feltétlenül egészséges – mosolygott Miss Rodstock. – Az én kedves Párizsomban nem is ismerik a nálunk használatos water closet-et. Csupán egy luk fölé guggolnak, nehogy elkapjanak valami fertőzést. Óh, Párizs... Ott vettem meg gyönyörű bőrkötésben, metszetekkel ama furcsa márkinak a könyvét bizonyos Justine-ról és Juliette-ről, amelyből az tűnik ki, hogy az erény bajt hoz, a bűn pedig vagyont és hírnevet... És ismerem a bécsi Freiherr van Krafft-Ebing Psychopathia sexualis-át, amelyben e kiváló báró a szadizmus szót javasolja bizonyos ötletek megvalósításának elnevezésére. De te kedves lányom, aligha tudsz németül, latinul, meg franciául, tehát barátságosan megkérdem tőled – honnan a mocskos, ribanc anyád redves picsájából szedsz te ilyen szavakat?!!! Miss Rodstock hangerejét nem lehet elég felkiáltójellel érzékeltetni. De Sally alig hallotta, mert egy iszonyatos pofon csattant a bal arcán. Honnan tudhatta volna, hogy Miss Rodstock korábban a brit szigetek legkiválóbb teniszező hölgyei közé tartozott? S hogy különösen a jobbkezese ütései voltak hatásosak? Hátratántorodott, de Jackson elkapta a karját, és úgy fogta, mint egy mozdíthatatlan fémszerkezet. Sally megérezte a vér sós ízét az ajkán. A hátratett kezű lányok csak egy pillanatra néztek oda a csattanás után, aztán elfordították a fejüket. Az egyik, görnyedt háta miatt bottal sétáló lány nem volt elég fürge, kapott is a szöveten átütő mellbimbójára egy biztos kézzel célzott ütést. – Ne bámészkodj! Te is sorra kerülhetsz!

Miss Rodstock ismét barátságosan mosolygott. De most az öreg Jacksonra, aki jól ismerte ezt a mosolyt. – Odavigyem? – Oda, persze, hogy oda. Meg kell beszéljünk egyet s mást a helyes viselkedéssel kapcsolatban. Egyébként: szemkendő, hátrabilincs, térdelés. – Miss Rodstock egy pillanatra elgondolkozott, ajkáról eltűnt a mosoly. – Igen, térdelés. A rácson. – Na gyere, te boldogtalan – vonszolta magával Jackson a lányt. – Ilyen ostoba tyúkot még nem láttam, mint te vagy. Így szembeszállni a Miss-szel! Életed végéig hason fogsz aludni, te liba! – Most liba vagyok, vagy tyúk!? – Mi vagy, mi vagy... Buta gyerek vagy. Pedig ahogy elnézem, már igazán domborodgatsz elől, hátul, hát eszed is lehetne több. – Vertek már meg a másik intézetben is. Kibírja az ember. Én még csak nem is sírtam. Majd megpukkadtak, a vén kurvák! Az öreg Jackson csak csóválta a fejét. Egy különálló, terméskőből rakott épülethez értek. Az öreg a zsebébe nyúlt, és egy fekete, széles szalagot húzott elő. – Itt be kell kössem a szemed. Ne ellenkezz. Neked is jobb, ha nem látod, ami bent van. Sally hallgatott rá. Úgy vélte, jóindulatú az öreg, és ha időnként odadörgöli kemény popsiját a nadrágja elejéhez, akár még a szökésben való segítségre is rá tudja venni. Nem tudta, hogy Jackson a szépnek nem mondható, de intelligens és energikus arcú Miss Rodstock-ba szerelmes a szíve mélyén, s a kötelességtudat erősebben él benne, mint a fiatal lányok iránti vonzalom. Az öreg kinyitotta az ajtót. Az épületből hűvösség csapott ki, Sally beleborzongott. – Tedd hátra a kezed!

Fémbilincset érzett a csuklóján. Az öreg összefűzte egy lakattal a „karpereceket”. Aztán tovább vezette a lányt, és hirtelen a térdhajlatába rúgott. Sally lába megbicsaklott, térdébe tompa fájdalom vágott. De nem tudott felállni, mert ahogy az öreg matatott a lába körül, igencsak hamar négy szíj fogta oda bokáját és lábikráját a rácshoz. Nem volt éles, de épp eléggé nyomta a fiatal lábakat. Még szerencse, hogy a hosszú szoknya valamelyest enyhítette a nyomást. – Hát most itt maradsz, Makrancos Kata. Vagy Sally. Aztán majd jönnek a kisasszonyok, és rendre tanítanak. Várd csak meg szépen. Milyen lassan tud múlni az idő, ha az ember egy rácson kénytelen térdelni! Sally arra gondolt, hogy közben kint biztos zajlik az élet: a séta után a műhelymunka, valami vacsora, ima talán, mosakodás, takarodó... Felvigyázók nesztelen léptei; ha felfedezik, hogy valamelyik lány a takaró alatt egy kis örömet szeretne lopni magának, kirángatják az ágyból, és vonalzóval elverik a kezét... Vagy belenyomják az égő cigarettát a tenyerébe... Sally-nak, az utca gyermekének volt élettapasztalata. Hátrabilincselt kézzel nem sokat tehetett, csupán fenekét simogatta kicsit a ruhán keresztül. Baljós előérzetei voltak e testrészt illetően, és nem sejtette, hogy Miss Rodstock tervei mennyivel túlmutatnak holmi közönséges elfenekelésen. Miss Rodstock-nak három bizalmasa volt a kisasszonyok között – egy tanárnő és két felügyelő. Őket tartották a növendékek a legszigorúbbaknak, de a legigazságosabbaknak is; nekik mindenki ellenkezés nélkül nyújtotta verésre tenyerét, súlyosabb esetekben vászon bugyogóval fedett, még súlyosabb esetben csupasz fenekét, akár egy külön szobában, a tanári asztalra hajolva, akár bokájukat fogva az egész kárörvendő lánytársaság előtt. Miss Rodstock és csapata számos módszert és fokozatot ismert még ezen kívül is, de ezek a kőházhoz kapcsolódtak, és aki ott járt, az utána a betegszobán töltött pár napot – aztán pedig hiába faggatták. Így számos rémtörténet keringett, még fekete misékről is – emiatt azután senki se hitte e rémtörténeteket. De azt tudták, hogy valami kínzókamraféle, és különösen félelmetes volt, hogy soha se hallottak jajgatást vagy ilyesmit: a kis ház vastag kőfalai

és bársonyfüggönyei az üvegdarabokból és ólomfoglalatokból álló ablak mögött elfojtottak minden hangot. Mikor a hálótermek elcsendesedtek, az igazgató és három bizalmasa némi shery-vel erősítették meg szívüket, és elindultak a kis ház felé. Nem vittek magukkal semmit, tudták, hogy mindent megtalálnak, amire szükségük lehet. – Nos – mondta Miss Rodstock, mielőtt kinyitotta volna az ajtót –, készüljünk fel, hogy kemény munka lesz. A lány züllött, bájos, mérhetetlenül pimasz, és azt gyanítom, igencsak formás is. Magam veszem kézbe a dolgot... illetve... nyugodjatok meg, egyikőtök szórakozását sem akarom elrontani. A házban sötét volt, a bekötött szemű Sally-nak nem volt szüksége a gázvilágítás barátságos fényére, melyet az igazgatónő meggyújtott, és kellően magasra csavart. Sally felsőteste imbolygott, térdében már nem érezte a rács fájdalmát, inkább úgy tűnt, nincs is lába. Önbizalma jócskán fogytán volt amiatt, hogy hiába kiabált, senki sem engedte ki szorult helyzetéből, mikor muszáj volt, s így bugyogójába pisilt. A négy nő nem csekély elégtétellel érezte meg a szúrós szagnyomokat, miközben leoldozták Sally-t, és gyakorlott mozdulatokkal anyaszült meztelenre vetkőztették. Aztán rádobták arra a tetszőleges magasságú tornaszerre, amely nemrég jött divatba, s amelyet svédszekrénynek hívtak. Éppenséggel a szer felső része sem nélkülözött némi vizeletszagot: voltak már jó néhányan, akik rajta feküdve nem tudtak hólyagjuknak parancsolni. Azokon a nyílásokon, amelyeknél a svédszekrényt fel szokták emelni, mutatóujjnyi vastag kötelek futottak keresztül: ezzel rögzítették a lány csuklóját és bokáját. S mivel volt még hely, hasa alá nyomtak egy lószőrrel tömött, feszes bőr vánkost. A büntetésre kiszemelt kis ribancok fenekén pattanásig kell feszülni az izmoknak – hangoztatta mindig az igazgatónő. Akkor érzik... akkor érzik, hogy miként szól hozzájuk a pálca. Bizony, a pálca. Vagy a lovaglóostor. Vagy a kutyakorbács. Vagy a kilencfarkú macskának nevezett, igazi angol szerszám. Ezek mind ott lógtak egy szabadon álló fogason, a lovaglóostorok több példányban is. Egyébként egy kellemes ülőgarnitúra volt a ház berendezése, az aszta-

lon portóival és aprósüteménnyel. Az egyetlen, nem polgári jellegű bútordarab a svédszekrényből alakított deres volt. – Drágáim – szólt Miss Rodstock. – Ez a pimasz kis dög igencsak tisztességtelen ajánlatot tett nekem. Egész pontosan: közölte, hogy szeretné, ha megcsókolnám a seggét. Nos, azt szeretném, ha leakasztanátok egy-egy szép, hosszú, spanyolnádból készült, elegáns markolatú lovaglóostort, és hárman, három felől, szép lassan, minden csapás után egy teljes percig várva, igyekeznétek a hölgyet meggyőzni, hogy pont fordítva áll a dolog. – Bocsánatot kérek – hangzott a svédszekrény felől. – Nem hallom – ráncolta homlokát Miss Rodstock. – Mit kérsz? – Bocsánatot kérek! – jajdult fel Sally, amilyen hangosan csak tudott. – Bocsánatot kérek! – Óh, kedvesem, hisz ez természetes! Nem is kell kérned! Utána mindig megbocsátunk. De most bemelegítésnek – rajta kisasszonyok! Tízet-tízet mindenfelől! A következő félóra során Sally minden korábbi verésről megfeledkezett. Az egyik felügyelő jobbról, a másik balról húzott rá teljes erőből. A tanárnő a magasabb képzettség előjogaként állt mögé, és onnan osztogatta az ütéseket, pontosan a két félgömböt szétválasztó vágásba, inkább keresve, mint kímélve az anus érzékeny pontját. Miss Rodstock egy kényelmes karszékben ült, süteményt majszolt, hörpintett egy-egy korty bordóit, és mintegy maga elé monologizált, szokásától eltérően az alsóbb néposztályok legzüllöttebb egyéneinek stílusát utánozva, mely különben gyermekkori emléke volt. – Úgy, úgy picinyeim, nyúzzátok le a bőrt a kurva meztelen valagáról. Beszarik, behugyozik, az se baj. Fog még kapni a gecitől csöpögő picsájára is, ne féljetek. Egyenként taposom szét cipősarokkal az ujjait, amikkel a pinájába nyúlkált. Mert nyúlkál mind, tudom. Be is vallja majd, ha viaszgyertyát csepegtetünk a csiklójára. Úgy, oda középre, pont a segge lukára, nagyon jó! Csináljátok, kár, hogy már húsznál tartunk, hogy múlik az idő. Nem baj, utánuk én következem...

Miss Rodstock sohasem nyúlkált a lába között. Minek, ha nem volt rá szüksége? Testi felépítése folytán elég volt a látvány, a hang – a spanyolnád sivítása, a hús csattanása és Sally rekedt sikolya – s az, hogy combjait erősen összeszorította; folyamatosan, csöndben érezte az asszonyi gyönyört, melyet szitkozódása tovább fokozott. A harmincadik után rövid pihenőt rendelt el – szüksége volt rá neki is, akárcsak a három, a férfit évek óta nélkülöző, kipirult, felizgult nőnek. Pihegve ültek asztalhoz, töltögetve és falatozva. Sally torka szinte elnémult. Fenekén tíz-tíz csík égett, ujjnyira egymás mellett, de a vágás meg egyenesen olyan volt, mintha forró olajat csurgatnának rá. Arcán könnypatakok száradtak, nehezen lélegzett. Miss Rodstock felállt. Nem is felállt; méltóságteljesen felemelkedett. Kinyújtotta karját, ujjait, izmait játszatva, mint a kéjes macska. A fogashoz ment, és egy rövid nyelű evezőlapátra emlékeztető szerkezetet akasztott le. Mintha szapulófa lett volna, amivel a parasztasszonyok a pataknál mosnak. Odalépett Sally boldogabbik – vagy inkább boldogtalanabbik – végéhez, és lassan, csöndesen, de igencsak érthetően kezdett beszélni a lányhoz. – Azt mondtad, ugye, kicsikém, hogy csókoljam meg a segged. Legyen úgy. Nyomok rá néhány puszit. Jónéhányat. De ha nem haragszol, nem a számmal. Amit a kendő miatt nem láthatsz, azt paddle-nek hívják. Máshol meg palmatoriának. Fontos eszköze a közfegyelem fenntartásának a mi nagy Viktóriánktól örökölt világbirodalomban. A hatása... hogy is magyarázzam... talán egyszerűbb, ha megmutatom... – Ááááá! Sally artikulátlan üvöltését éles csattanás előzte meg. A lány fenekén keresztben négyujjnyi széles vörös csík jelent meg, elfedve a spanyolnád nyomait. – No, igen. Vén, szadista kurvákat is méltóztattál emlegetni nemrégiben. Honnan szedsz ilyen szavakat, drágám? Természetesen nem a kurva kifejezésre gondolok, azt bizonyára kedves édesanyádtól tanultad, hiszen feltehetőleg ez volt a foglalkozása...

– A tiedé! Szegény Sally hiába szerette volna meg nem történtté tenni önérzetének utolsó fellobbanását. Miss Rodstock lelkileg is fájdalmas pontot érintett, beletrafálva az igazságba. Sally anyja valóban iszákos prostituált volt, és lánya bár szerette, lenézte: az alvilág nehézfiúi imponáltak inkább neki. Akiknek, vesztére, kicsit segített. Most ennek köszönheti, hogy bekötött szemmel, égnek meredő fenékkel kell tűrnie a gyötrelmeket. – Drágám – szólt jeges hangon Miss Rodstock –, azt hiszem, ez az apró megjegyzésed visszaadja a hajdani teniszbajnok energiáját karomnak. Mindössze húszat akartam adni neked a palmatoriával, de most megtoldom még tízzel. Azt hiszem, nemsokára nagyon fogod bánni, hogy egyáltalán a világra jöttél. Miss Rodstock vagy tizenöt percen keresztül csapott le a felsőtest és az erős váll lendületével a gömbölyű, és azon túl is felmeredő lányfenékre. A lovaglópálcák nyomai eltűntek a bőrt elborító, egyre egységesebb piros, bíbor, majd lilás árnyalatú folt alatt. Az igazgatónő töltött magának, és összehasonlította a bor színét a megfenyített testrész árnyalatával. Nagyjából egyezett. Kedvenc árnyalatom, gondolta elégedetten. Mi lenne, ha ilyen színű selyemből csináltatnék alsóneműt magamnak? Vagy lepedőt? Izgalmas gondolat... csak hát Skóciára szóló botrány lenne belőle, ha valaki elpletykálja, ha viszont senki sem látja, akkor minek csináltatni... Csupa gond az élet... Itt ez a kis bűnöző is, ezt is pihentetni kell egy darabig, megtörni kell, nem összetörni... És különben is, meg kell valamit beszélniük. – Tehát drágám, honnan ismered azt a szót, hogy szadista? Sally egy darabig hallgatott. Aztán halkan, nyöszörögve mondta: – A dokitól hallottuk... – Vagyis az orvostól. Meséld csak el kicsit részletesebben! – Az úgy volt, hogy amikor az előző intézetben a felügyelők nyírfavirgáccsal verték a seggünket, akkor mindig meg kellett mutatni az or-

vosnak. És a doki mondta, hogy szadisták. De nem mondta meg, hogy ez mit jelent. Csak gondolom, hogy valami csúnyát. – Felfogás kérdése, drágám... No és hogy volt az orvosi vizsgálat? – A doki megnézte a seggünket, és ha valakinek nagyon lila volt, vagy vérzett, annak bekente. Volt valami kenőcse, attól lehűlt a bőr. De azért akkor is eléggé fájt. – Fiatal ember volt a doktor úr? – Elég fiatal, és jóképű is, nagyon szerettük... – Szóval szerettétek! Szerettétek, ha egy férfi, egy fiatal, jóképű férfi nézegeti és simogatja a hátulsó feleteket. Nagyszerű nevelést volt abban az intézetben! És még dicsekszel is vele! Kisasszonyok, szeretném hallani a véleményüket! A tanárnő válaszolt, mint többnyire. – Nos, én azt gondolom, hogy először is meg kellene változtatni a leányzó fekvését. A többit ráérünk azután eldönteni. Miss Rodstock a gondolatot nagyszerűnek találta. A bőrpárna maradt, egy pillanatig jólesően hűsítve Sally fenekét. Hanyatt feküdt, hátrafeszített karral, a lehető legszemérmetlenebbül széttárt lábbal. Sally nem látta, milyen pillantások méregetik tizenöt éves bundácskáját és az alvilágban szűznek megőrzött Vénusz-kagylóját. De egyre inkább sejtette. Uramisten – gondolta. – Ezek nem csak nőstényördögök. Ezek tribádok. Olyanok, mint korábbi helyén néhány fegyőrnő, aki egy-egy lányt magához rendelt, és aztán ezek a lányok mindenféle kedvezményt kaptak. Meg sok lányról is mondták, hogy nem csupán magával játszik. Jaj... Sally sejtése bizonyossággá vált, amikor simogató kezeket érzett szeméremdombján és a mellbimbóin. Finom, simogató kezeket. Bár a lelkét égető szégyen küzdött ellene, testének nem tudott parancsolni, csiklójában összegyűlt a fiatal vér, mellbimbói pedig ágaskodni kezdtek. Vesztére.

– Daughter of a bitch – suttogta Miss Rodstock. – Szukának vagy a kölyke, és magad is szuka vagy. Majd mi kineveljük belőled ezt a hajlamot. Ki bizony. Kiverjük. Kisasszonyok, ismét vesszőt a kézbe. Tudom, fáradtak vagytok. Nem kell, hogy nagyot üssetek. Csak semmi felesleges kegyetlenség! Szigorúak vagyunk, de nem kegyetlenek. A pontos célzásra kérném ügyelni. Jobb mellbimbó, bal mellbimbó – és a rés! Rajta! Amíg azt nem üvölti, hogy mindent megcsinál! Figyelmesen dolgozzatok, de ha mellétaláltok, az se baj! Sally csakhamar úgy érezte, hogy az őrületbe kergetik. Az ütések valóban nem voltak erősek, de annál fájdalmasabbak. És valahogy furcsán fájdalmasak. Mint amikor gyerekkorában letépdeste a felhorzsolt térdén a vart: a nyers hús fájt, és mégis tépdeste, mert valahogy jó is volt. De a mellét és szeméremdombját érő spanyolnád-ütéseket mégse bírta a végtelenségig elviselni. Mit is vártak tőle? – Megteszem... – nyöszörögte. – Mindent megteszek... – Nem hallom jól – mondta Miss Rodstock. – Mindent megteszek!!! – üvöltött Sally, mert a tanárnő most pontosan a lába közötti kis résbe talált. – Te kis oscsi, miért nem ezzel kezdted? Hát akkor most szépen megcsókolod a seggemet... – és azzal Miss Rodstock letolta magáról a fehér, csipkés bugyogót, magasra emelte finom és könnyű anyagból készült ruháját, és egymás után odatartotta két farpofáját Sally ajkához. A lány kényszeredetten megcsókolta. – Kezdetnek nem rossz, picim. De most egy becsületes nyelves puszit kérek. Hosszan. Alaposan. Jártasd a nyelved. Vagy kezdjük az egészet elölről? Miss Rodstock kényelmesen rátelepedett Sally szájára. A lány az undor hánytató hullámait várta, de nem jöttek. Kinyújtotta a nyelvét, és elkezdte nyalni az arcára telepedő far közepét. A szag kellemetlen volt, de izgalmas is. Sally egyre kevésbé értette saját magát. – Ügyes a kislány... És most elölről!

Miss Rodstock megfordult lovagló ülésében, miután egészen lehúzta legintimebb fehérneműdarabját. Vénusz-dombja Sally szájához ért. A lány ösztönösen érezte, hogy mit várnak tőle, fel-le, jobbra-balra, lassabban-gyorsabban mozgatta nyelvét. Az illat elbódította. Egyszerre egész teste megremegett. Az egyik felügyelőnő odatérdelt elé, és arcát a szétfeszített lábak közé tette. Ujjával széthúzta a szeméremajkakat, és nyelvét a lányba fúrta, aztán a csiklón járatta meg, a szeméremdombot csókolgatva, újra belenyalt a Vénusz-kagylójába... Nagyon jó volt, és úgy keveredett a verés fájdalmának emlékeivel, mint a kínai konyha édes és sós ízei. A két nyelv egyaránt felgyorsította mozgását, míg Sally-ból ki nem tört egy számára teljesen új, boldog sikoly... s ugyanakkor szájában enyhén sós folyadékot érzett, amiről tudta, hogy nem a saját nyála, s hogy valamit jelent, valami fontosat... Így ragadta magával a rövid ájulás. – Kisasszonyok – mondta Miss Rodstock, végigjártatva különös fényt nyert pillantását a három grácián. – Ez a lány, másképp nem tudom mondani, született talentum. Aphrodité pompás papnője válnék belőle, ha nem épp az ellenkezőjére nevelnénk a ránk bízott eltévedt báránykákat. Még nagyon sok örömünket fogjuk benne lelni. De! És ez nagyon fontos, kisasszonyok! Sally-t én avattam fel, de nem tartok rá igényt. Sally senkié és mindenkié. Valamennyiünknek üdvösen szigorúnak kell lenni hozzá, mert ha egyikünk túlzásba viszi a gyöngédséget, kis csapatunk megbomlik... Sally kezdett magához térni, de tudatáig csak azok a szavak jutottak el, hogy szigorra számíthat. Talán ennél is nagyobb szigorra... Úristen! Elől-hátul mindene sajgott, bizsergett. – Miss Rodstock! Ígérjük, hogy nem engedünk utat a féltékenység pusztító szenvedélyének. Sally egy kis bűnöző, kiszolgál minket, közelünkbe engedjük, de a társadalomnak szigorúan más osztályához tartozik. Az irgalmasság cselekedeteire azonban ő is számot tarthat. Mi volna, ha bizonyára erős fájdalmait most, hogy kiállta első büntetését, egy kis fájdalomcsillapítóval enyhítenénk? Azzal, amit Miss Rodstock előlünk is elzár, s aminek üvegére az van írva, hogy methylbenzonilergonin?

A természettudományos alapismereteket oktató kisasszony szólt. Miss Rodstock jókedvűen nézett rá, és ajka körül igazi mosoly játszott. Pillantása Sally-ra esett, látta, már ébren van. Látta a piros nyomokat is ágyéka és mellbimbói körül, s bár nem látta, tudta, hogy feneke most szinte céklaszínű. De pimasz volt! Mint a piaci légy. Megérdemelte, hogy érezzen egyet s mást a fiatal bőröcskéjén. Viszont amit az ő kis tudósa mond, korántsem butaság. Az se baj, hogy ilyen faramuci néven hívja a kokaint. Nyilván már meg is tapasztalta. Adjanak csak Sally-nek. Mindig. Egyfelől szófogadóbban csapong majd pillangófürgeségű nyelvével, másrészt egyre gyakrabban fog pimaszkodni, és az lesz a vége, hogy térden állva, a finom, magas szárú, gombos kisasszonycipőket csókolgatva, a porban fetrengve, zokogva fog könyörögni, hogy kössék ki, verjék véresre, csináljanak vele akármit, csak utána adjanak abból a methyl-micsodából. – Jószívű vagy, kedvesem. Öltöztessétek fel a lányt, és támogassátok el egy különszobába. Fektessétek ágyba, és adassatok neki egy keveset abból a hatásos fájdalomcsillapítóból. Kinyitotta az ajtót, és rámosolygott három beosztottjára, akiket bízvást nevezhetett szívbéli barátnőinek is. – Hozok bizony, hát persze, hogy hozok. Elvégre is... nem vagyunk mi szadisták!

Sallus úr írásaiból

Sallus úr, aki Artúr király kerekasztalának egyik kevésbé illedelmes lovagjáról kapta írói álnevét, érdekes tevékenységgel javítja fel bukszájának állapotát. Írógéppel ír, majd ollóval tördel és fénymásolóval sokszorosít rendelésre szerényen és gyenge minőségben illusztrált füzeteket a többé-kevésbé kemény, nevelő szándékú spanking témakörben. Egy ilyen füzet tartalomtól függően 35-45 márka, és kb. 30 oldal. Csak megrendelésre küld 2-3 hét után. Rövid novelláit, amelyek voltaképpen egy ilyen vagy olyan könyvből kimásolt illusztráció köré komponált írások, a mai életből meríti. Vegyíti gyűjteményeiben azokat az élménybeszámolókat és leírásokat, amelyeknek fiúk és lányok a szenvedő hősei, ami nem ritka eljárás, de nem mindenki szereti. Szerény személyem sem. Így azután csupán a „szoknyát fel, csajok!” és az „Asszonyok kemény fegyelem alatt” című összeállításokat rendeltem meg, némileg csalódva, de azért talán nem lesz érdektelen egy elbeszélést lefordítani a MARCUS nyájas olvasói részére. Sallus úr bemutatkozó reklámszövegében elnézést kért a betűhibákért, de közölte, hogy ő bizony sörözni és konyakozni szokott írás közben, és ezért néha melléüt. Több mint három évtizedes újságírói pályám alatt volt alkalmam tapasztalni, hogy ez a párosítás a profizmus egyik jele – ha nem is csalhatatlan. Íme, a történet:

Ahmed von ... gróf különös tenyészkancái

Az arab keresztnevű, de kelet-poroszországi, hajdan ló tenyészetükről híres ősöktől származó gróf feltűnő alakja volt a nemzetközi jetset világának – azoknak, akik taxiként használják a sugárhajtású repülőgépet. Bár a háborúban és az államosításkor elvesztek a birtokok, a grófi család korántsem szegényedett el. A ma rangidős gróf apja elfogadott egy meghívást valamelyik olajsejktől, hogy tanácsadóként működjék ménese mellett. A kis Ahmed ott született, és muszlim szokások szerint nevelkedett. A német újraegyesülés után a privatizációs szervezettől vásárolt egy nagy, kopár területet Brandenburg tartományban, hogy karakül juhot tenyésszen rajta. Ezek a birkák igen szép bundának való bőrt adnak. És mivel az egzotikus állatok gereznája kezd kimenni a divatból, az ilyen szőrme jól fogy a piacon. Sőt, még a birkahúson is igen tisztességgel lehet keresni. A grófot azonban nem csupán a mezőgazdaságból húzható haszon érdekelte, hanem még inkább a „tenyészkancák”, akik valójában megkorbácsolt csupasz nők voltak. Lehetőleg „húsosak”. Egykori keletporosz hazájában – vagyis a mai Lengyelországban – meg is találta, amire vágyott. Az itt felhajtott nők előtt egy pillanatig sem titkolta, mi vár rájuk. Turistavízummal meghívta őket birtokára, egyrészt szemrevételezés, másrészt alapos elbeszélgetés céljából. Három-három hónapig lehettek a „vendégei”. A pénz, a kemény márka, a finom dollár csábított, és elfeledtette a nőkkel a kellemetlenségeket. Azonkívül ezek a vidéki nőszemélyek nem is fogták fel olyan rettentő tragikusan, ha valaki elnáspángolta őket. Mindez pedig igencsak teátrális külsőségek közt történt. Mindegyik három-hónapos időszak alatt Ahmed von ... báró meghívta a nemzetközi jet-set néhány igen jómódú és a téma iránt érdeklődő uraságát a birtokra. Volt itt egy jól körülhatárolt belső udvar, melyet az egykori berlini fal újra felhasznált betonelemei takartak el a kíváncsi tekintetek elől. Az udvar berendezése arra az időre emlékeztetett, amikor a földesuraknak még bírói jogkörük volt jobbágyaik felett. A jómódú vendégek egy jelmeztárban megvásárolhatták a mindenkori büntetési szituációhoz leginkább illő ruhadarabokat. Az urak így igen kellemes órákat

éltek át, és ez inkább izgalomba hozta őket, mint bármi más, pénzért kapható élvezet. Aznap Natasa volt soron. Bűne: meglopott egy porosz tisztet. Az ítélet: száz korbácsütés a lány formásan gömbölyödő farpofáira és combjaira, a tiszt és a kamerádok előtt és által. Maga a birtok ura kezdte a fenyítést egy lovaglókorbáccsal. Negyedórás időközökben váltotta egymást a többi kilenc „tiszt”, és mindegyikük olyan korbácsot használt, amilyent jónak látott. Persze Natasa üvöltött kínjában, mintha nyúznák, csikóként ugrált ide-oda, de úgy volt odabéklyózva az udvaron álló cölöphöz, hogy más mozdulatra nem is volt módja. A „tiszt urak” elég keményen odavágtak, meg-megnyalva a szájuk szélét. A telt csípőkön vékony vérpatakok szivárogtak a poros föld felé. Végül még egy jó ideig ott kellett állnia Natasának „fenyítővigyázzban” a cölöp mellett, míg a „tiszt urak” jól megérdemelt pezsgőjüket kortyolgatták. Majd a társaság eltűnt a kandallós nagyteremben, Natasát pedig leoldották, orvos vette gondjaiba, és szobájába vezette. Ott várta egy nagy címletű bankókkal vastagon megtömött boríték – az elszenvedett fájdalom díja és az urak szórakoztatásának honoráriuma. Fél esztendővel később a 22 esztendős lengyel Ewa állt a szégyenoszlop mellett „erkölcstelen viselkedése” miatt. A vendégsereg most régimódi parasztruhát viselt. Előzőleg kisorsolták, ki legyen az a három szerencsés, aki 20-20 ütést mér a lányra a tökéletes amerikai marhabőr korbáccsal. Mindegyik ütéscsoport közé iktattak egy órányi szünetet, hogy Ewa kellőképpen átérezhesse a fenyítés örömeit, a „parasztok” pedig megbeszéljék a dolgot, iszogatva és fűszeres, szalonnáskolbászos parasztkenyeret eszegetve. Természetesen Ewa sem bírta ki hangos jajgatás nélkül az egész testét megrázó fájdalmakat. Vastag, véraláfutásos hurkák „díszítették” meztelen bőrét – ám a szobájában, bár félig aléltan, borítékban annyi márkát, dollárt, fontot és svájci frankot talált, hogy attól csaknem valóban eszméletét vesztette. Autószerelő vőlegényével való házasságának semmi sem állt többé útjában – abból a pénzből a legdrágább, legmodernebb javítóműhely-felszerelést is megvehették, és még sok mást is...

Egy más alkalommal a belső udvar helyett a hideg miatt a fűtött pincébe hívta Ahmed von ... a vendégeit. Egy bizonyos ukrán Jelena – ekkor húsz éves – került árverésre, mint rabszolgalány... Anyaszült meztelenül, bilincsbe vert csuklóval és bokával kellett kitárnia ifjú bájait a „sejkek” vizsgálódó pillantásainak. Órákig csipkedték a húsát, hogy kellőképpen megvizsgálják, mennyire feszes, és hol az egyik, hol a másik „sejk” vett kézbe egy kutyakorbácsot, nádpálcát vagy lovaglóostort, hogy egy-egy jól célzott ütéssel a félgömbökön vagy a duzzadó combokon kipróbálja, mennyire tud magán uralkodni a lány, kibírja-e hang és mozdulat nélkül a fájdalmat. Közben az urak remekül szórakoztak, és – fittyet hányva a Próféta véleményére – alaposan benyakaltak a nehéz borokból, és ez is egyre inkább tűzbe hozta őket. Különösen a kemény nádpálcaütéseknél szemlélték elégedetten, hogy jelenik meg a két fehér csík az összevert húsra csapó bot mentén. Jelena már minden ütésnél feljajdult, de elmozdulni vagy összerogyni nem tudott a falakhoz is erősített láncok és az emelvényhez is rögzítő lábbéklyó miatt. Valóságos szoborként kellett tűrnie a bántalmazásokat... Hogy Jelena ne ájuljon el a fájdalomtól, a „sejk urak” előzőleg megállapodtak abban, hogy vidám játékukba időnként szüneteket iktatnak, és az ifjú nő bőrét gyógyhatású olajjal dörzsölik be. Ez az olaj némileg csillapította az égő fájdalmat, és segített a bőr bársonyosságának megőrzésében. Így állt sok órán át Jelena, a „rabszolganő” egy régi amerikai árverés eleven tárgyaként. Az a „sejk”, aki a már teljesen zebrára vagy tigrisre emlékeztető lányt szobájába vitte, szerette volna teljesen magáévá tenni, és a lány sem védekezett – de egyszerűen annyi fájó ütésnyom borította, hogy semmilyen testhelyzetben sem tudott nyugton maradni. A számára hihetetlen summa aztán elfeledtette vele a kínokat – habár különösen a lovaglókorbács nyomai még hosszú hónapok múltán is eszébe juttatták a buja „sejkek” között átélt „kalandot”.

A raport A kert közepén álló, sátortetős, kétszobás falusi tucatház nagyobbik helyiségében a komódon álló barna, régimódi óra ötöt ütött. A szoba közepén alacsony dohányzóasztal állt, mellette két fotel. Bordó, rücskös mintázatú szövetük meglehetősen kopott és piszkos volt, de még nem foszladozott. Az egyik fotelban ötven felé járó, széles vállú, zömök, vastag csuklójú, feltűrt ingujjú férfi ült, kigombolt ingben, napbarnított arccal, de a mellkasából látszó részen fehér volt a bőr. Látszott, hogy nem uszodában napozva sült le, hanem a mezőn sötétítette meg és cserzette ki arcbőrét a nap. A kisebbik szobában hat év körüli kislány játszott a sarokban, mosollyal a szája szegletében. A szobában a fekhelyeken kívül egy étkezőasztal állt négy székkel, rajta vázával. Az asztalnál negyven felé járó, nagy mellű, széles tomporú, vastag derekú, de formátlannak éppenséggel nem mondható, és kissé durva, ám nem kellemetlen arcú aszszony ült. A kislány nem látta, hogy az asszony a terítő rejtekében szorosan összepréseli combjait. Mindketten a másik szobából egészen halkan átszűrődő férfihangra füleltek. – A szandált! Alig hallható koppanás. – A zoknit! Csönd. Azután: – Lábujjhegyre! Karokat magasba! Tíz perc! A csönd szinte füstként lebegett a kisebbik szobában. Az asszony keze a terítő alatt elindult öle felé, figyelve a kislányt, nem lát-e valamit. De az halkan beszélgetett a babájával. A nagyobbik szobában jól fejlett, anyja kemény húsát és izmos idomait öröklő tizenhét éves lány állt. Arca nem volt szép, szögletes

vonásai kissé férfiasan hatottak, szája keskeny volt. De a szökésbarna haj hosszan leomlott vállára, és ez meglágyította arckifejezését, szürke szeme pedig kellemes látvány volt, csak épp az élet hiányzott belőle. Közönyösen nézett maga elé. Mezítláb állt, lábujjhegyen, feszülő vádlival, karja magasba nyújtva. Izmos lány volt, régóta ismerte a paraszti munkát; kapálásban edzett karja alig zsibongott, amikor tíz perc után leengedhette. – A szoknyát! A lány megfogta sötét szövetszoknyája szegélyét és addig emelte, amíg bő arasznyi nem látszott izmos, feszes bőrű, apró szőke pihés combjából. Arca akkor sem rezdült, mikor a férfi a dohányzóasztalról felemelt egy méternél hosszabb, kisujjnyi vastag, hajlékony fűzfaágat. – No halljam! A másik szobában az asszony keze mélyen belemélyedt a bugyi alá. Szemét lehunyta. A nagyobbik helyiségből most nem szűrődött át semmi zaj. Az asszony érezte, hogy dobog halántékában a vér. Képzeletében pontosan lejátszódott, mi zajlik tőle egy fallal elválasztva első házasságából való nagylánya és élettársa között. – Rossz voltam. Anyu megbüntetett. Eltörtem egy poharat – suttogta a lány. A fűzfavessző gyöngéden cirógatta a lány napbarnított lábát a térdhajlat körül, aztán egyszer csak lecsapott a combok hátsó részére, piros csíkot hagyva maga után. A lány arca alig észrevehetően megrándult, de nem szisszent fel. – Halljam! – Húszat kaptam. A vessző most már erősebben csapott le a combokra, aztán a térdhajlatra, aztán a lábikrára. – Egy kis csalánra vágysz a lábad közé?

– Nem, nem, mondom már... Mondom... Anyu lehúzatta térdig a bugyit, aztán rá kellett hasalnom a konyhaasztalra, és úgy kaptam húszat a fakanállal. A fűzfavessző megint a térdhajlatba csípett. – Igen, mondom... Húszat kaptam a nagy fakanállal a meztelen seggemre. A dagadt valagamra. Biztosan most is piros még. Mutassam? – Te hülye kurva. Hát miért vagy itt? Gyerünk! Az utolsó szó már áthallatszott a másik szobába. Az asszony felkapta a fejét. Tudta, hogy nemsokára tompa csattanás zaja szűrődik majd ki a másik szobából. Közben a lány kibujt a bugyijából, és a földre tette a szandál és a zokni mellé. A másik fotel mögé állt, felemelte és hátára dobta szoknyáját, és előrehajolva megmarkolta a fotel ülőrészének szélét. Meztelen ágyéka a háttámla durva szövetéhez dörzsölődött. Meztelen lábának sarka néhány centivel a padló fölött lebegett. Testsúlya lábujjain, ágyékán és előre nyúló, a fotelt markoló ujjain nyugodott. A férfi mögé állt, kezében egy másik fenyítőeszközzel: mutatóujjnyi átmérőjű, de még hajlékony, méteres hosszú, egyenes mogyoróvesszővel. A lány halkan, érzelem nélkül beszélt: – Tisztelettel kérem a megérdemelt testi fenyítést. Huszonöt botütést kérek a fenekemre. Egy! – Ez nem számit. Ezt a nyavalyás finomkodásodért kaptad. – Igenis... A meztelen valagamra érdemlem a verést. És elkezdődött a fájdalmas fertályóra, amelyet a lány csak azért tudott sikoltozás és jajveszékelés nélkül elviselni, mert évek óta minden délután végigszenvedte. A fakanál összefüggő, csípős ütéseitől amúgy is piros, izmos, erősen kigömbölyödő farra félpercenként csapott le a bot. Felváltva hol az egyik, hol a másik félgömbre. Szakszerűen. Épp elég erősen ahhoz, hogy fájjon, de ne okozzon olyan véraláfutást, amelynek nyoma másnap délutánig ne múlna el. Húsz csattanás tompa zaja szűrődött át a másik szobába. Az asszony ujjai lassan simo-

gatták domború szeméremtestét. A kislány a babájának mondogatta, dudorászva: – Most jól elverik a nővéremet... Megérdemli... Jól elverik... – Terpesz! A lány végigszámolta a húsz ütést. Hibátlanul és jajgatás nélkül. Tapasztalatból tudta, hogy ha téved, elölről kezdődik minden. S ha jajgat, a szájába tömik a húga bugyiját, akár úgy, hogy előtte rápisiltetik a piszkos fehérneműre. Széttárta lábát ahogy tudta, úgy, hogy csak lábujja hegye érintette a padlót. Feneke hasítéka szétnyílt, a mögötte álló férfi egyaránt láthatta a szökés szőrcsomót és a barna lukacskát, amely összehúzódott a félelemtől. Mintha a rejtett testrész tudta volna, hogy most rajta a sor. A férfi kisebbeket ütött, csuklóból. De a női testnek, hiába, ez az egyik legérzékenyebb része. – Huszonegy... jaj... huszonkettő... jaj, ne annyira... huszonhárom... nem bírom tovább, ne... huszonnégy... hu... huszonöt... – És a köszönet? Ez a hála, hogy nevellek? – Köszönöm szépen a nevelést... Jaj, ne! – Te rohadt kis kurva. Húzd szét, ahogy csak bírod! A lány megadta magát sorsának. Hátranyúlt, megmarkolta kemény farának húsát az ánusz mellett, és széthúzta. A férfi már kigombolta nadrágját. A szűk nyílásba a szokásosnál nem nagyobb, de igencsak kemény hímvessző kezdett benyomulni, könnyeket csalva a lány szemébe. Hiába próbálkozott, nem bírt visszatartani néhány halk nyögést, míg a férfi egészen mélyen beléhatolt. Egy-két toló mozdulatot végzett, aztán kihúzta nemi szervét. Belemarkolt a lány dús hajába, talpra állította, maga felé fordítva. – Nem tudod a dolgod, te szaros kurva? A lány gyorsan letérdelt. Két kézzel megfogta a merev hímvesszőt, amely nemrég még fájdalomtól égő végbelében volt, és a szájába vette. Néhányszor előre-hátra ingatta fejét, aztán nyelvét kidugva gondosan végignyalogatta. A férfi megint a hajába markolt és talpra rántotta.

– Jól van. Megbocsátok. Most fogd a holmid és takarodj a kertbe. Estig ne lássalak. Holnap nem akarok egy szál gyomot se találni. A lány felkapta szandálját, zokniját, bugyiját, és szaladt. Már az ajtó előtt öltözött. Az asszony felállt az asztaltól. Arca pirosabb volt a megszokottnál. Átment a nagyobb szobába. Kulcsra zárta az ajtót. A férfi ingujjban, derékon alul meztelenül feküdt egy díványon. Nadrágja, alsónadrágja a földön hevert. Az asszony valósággal szaggatta le magáról a ruhát, melltartót, bugyit. A kislány lábujjhegyen az ajtóhoz osont. A kulcslukon nem látott semmit a zárban levő kulcs miatt, de hallotta az átszűrődő suttogást. – Drágám... Azt csinálsz ezzel a kis kurvával, amit akarsz. Megörülök a faszodtól... Olyan kemény, mint a kő... Nincs ilyen férfi a húszévesek közt... Hadd szopjam kicsit... Szíjat hasíthatsz a hátából, ha jólesik... Neked mindent... Ráülök most, tedd be... Segítek... Jaj, de jó... Pofozz meg, ha akarsz... Nézd, hogy áll a mellbimbóm... Jaj, ne, nagyon fáj... De jó is... Csináld... A kislány visszaosont a babájához. Kézbe vette és odasúgta neki: – Látod? A felnőttek folyton csak izélnek. De majd én is fogok, ha nagy leszek. Csak te nem fogsz, mert babák nem szoktak. Szegénykém...

ORIANA SOUS LE FOUET Oriana a korbács alatt, szó szerint ezt jelenti a cím, de ez annyiban félrevezető, hogy korántsem csak Oriana hercegnő kerül korbács alá. Igaz, a könyv végén ő is, de mivel erősen mazochista hajlamai vannak, az olvasó csak irigyelheti... A középkori Granadában élő gyönyörű hercegnő csalja a férjét, egy arab illatszerkereskedővel éppúgy, mint szobalányával, a csinos Elmirával. Egy nap azonban szemtanúja lesz egy hasonló bűnökben vétkes nemes hölgy nyilvános megfenyítésének. Ez arra készteti, hogy magához hívassa a szobalány szigorú nagybátyját, Gregorio atyát, aki kedvvel bünteti a vétkes nőszemélyeket, legyenek azok apácák, hercegnők vagy a saját unokahúga. A könyvből, amely nagyobb részében inkább hagyományos erotikával foglalkozik – a hercegnő önkielégítésével, házasságtörésével, továbbá a tizenéves, félig arab Elmirával való leszbikus játékaival – három rész került fordításra: a Plaza Mayoron, a nagy téren lezajló nyilvános testi büntetés, az atya elbeszélése a vétkes nővérek sorsáról, valamint a kis Elmira kemény megfenyítése. A hercegnő kerül végül a páter kötél-korbácsa alá, de saját kérésére, önmaga által választott vezeklésként bűnei miatt. KILENCEDIK FEJEZET ...Úgy tűnt, egész Granada a város e pontján gyűlt össze, és mindenki errefelé próbál keresztül törni a tömegen. Hirtelen megbénultak a hintók és a lovak, a díszkocsik és hordszékek egymás miatt, és valamennyi képtelenné vált a kellő manőverezésre. – Mi az ott? – kérdezte a hercegnő.

Amikor kihajolt a hintó ajtaján, és félrehúzta arca elől köpönyegét, meg is kapta a választ. – Látni fogja, asszonyom. Salcado mester, a hóhérunk kicsit megcirógatja a korbács szíjával egy ribanc fenekét – kuncogott a kocsis. A jó ember szemmel láthatóan nagyon örült, hogy épp egy ilyen szerencsés pillanatban kerültek a város e pontjára. Bizony, a város lakossága igencsak élvezte azt a vonzó alkalmat, amikor egy nőt nyilvánosan megkorbácsolnak, leginkább a zsebtolvajok, akik persze jól hasznát vették a dolognak a maguk módján. Úgy nyüzsögtek az emberek a téren, akár a hangyák egy darab cukor körül. Középen egy emelvény állt, akasztófaszerű szerkezettel, amelyről kötél lógott. A kötélre csuklójánál fogva egy egészen rövidre nyírott hajú asszonyt kötöztek, akin minden ruha egy durva anyagból készült, rövid, csupán a nyúlánk combok tövéig érő ing volt. A szerencsétlen jobbrabalra pillantva igyekezett felmérni a tömeget. Egy szétvetett lábú, fekete ruhás férfi állt mellette, és az emelvény gyalult deszkáit csapkodta egy három bőrszíjból álló korbáccsal. Nem volt ez más, mint a verdugo, az igazságszolgáltatás minden szintjének kedvelt eszköze. Egy másik férfi, a hóhér segédje egy rönkön ült, a mesterre figyelt, és egy izzó parazsas serpenyővel foglalatoskodott, amiben vasrudak forrósodtak. A harmadik rovarszerű jelenség volt, magas, sovány, nagyorrú ember, kalapban, feketében, éles hangon számlálta elő az elítélt bűnlajstromát, melyben bizony a többszöri hűtlenség és a szodomita paráznaság állt az első helyen, s mely bűnökért megtorlásul a nő elvesztette nemesi rangját, elválasztották férjétől, kiközösítették az egyházból, most pedig testét kétszáz korbácsütéssel illetik nyilvánosan, továbbá bélyeget nyomnak tüzes vassal a hasának aljára, majd Amerikába deportálják, ahol élete fogytáig kényszermunkát kell végezzen. Mikor véget ért a baljóslatú felolvasás, amelynek szavai valóságos ökölcsapásokként hullottak dona Oriana szívére, a rovarszerű férfi intésére a hóhér-segéd felemelkedett a farönkről, odament az elítélt nőhöz, durván megmarkolta az ingét, és letépte testéről.

A nő bizonyára már többször is átélte a teljes lemeztelenítés szégyenét, mikor a bíróság szeme láttára vetették alá a kínvallatásnak, amikor a börtönőrök újra meg újra a maguk közismert piszkos módszereivel erőszakoskodtak vele cellájában, vagy mikor megfosztották testének rejtett szőrzetétől, mégis mélyvörös pír öntötte el arcát, mikor felhangzott a moraj és a rosszindulatú örvendezés a tömegből. Az elítélt egész biztosan fiatalabb volt harmincöt évesnél. Férfiszemmel igencsak kívánatosnak tűnt a hófehér, fedetlen test, amelynek legtitkosabb részét sem takarta el semmi a tömeg szeme elől. A kínvallatás nyomai már elhalványultak, vagy legalábbis távolabbról nem voltak feltűnőek. Az asszony karcsú volt, körteformájú mellei kicsit már megereszkedtek, de ez így, felfelé nyújtott karral egyáltalán nem látszott, viszont a combok felett szép körvonalú, feszes, kerekded halmok domborodtak. Hónalja és hasának a legalsó része teljesen le volt borotválva, egyetlen szál pihét sem hagytak rajta. (A hajkoronától való ilyetén megfosztás a hűtlen asszonyok büntetése volt, míg az utcalányokat inkább nyakszirtjükön nyírták meg.) A fanszőr hiánya különben számos sértő megjegyzésre és durva tréfára adott alkalmat a tömegnek. Sose találnak ki ugyanis az emberek lealacsonyítóbb kifejezéseket a nők pucér keblére, hátuljára és nemi szervére, mint a nyilvános korbácsolásoknál. És minden esetben szinte hivatásszerűen ötlött ki új meg új élceket a tömeg. A hóhérsegéd jobban meghúzta a kötelet, és az elítélt talpa néhány ujjnyival az emelvény deszkái fölé emelkedett. A húsbavágó kenderkötél felsírt. A hóhér elfoglalta helyét, és felemelte karját. A három szíj sziszegve csapott le a női hát bársonyos, gyöngéd bőrére. Egy sikoly szállt végig a téren, és az irgalmatlan tömeg kórusban számolni kezdett. – Egy! Két! Hár! – hallatszott hangosan mindenfelől egy-egy ütés után.

– Tizen-öt! Tizen-hat! A seggére!... Húsz! A seggére is, hóhér úr! – hangzott csakhamar számos torokból. – Üsse, hóhér úr! Üsse! Üsse, amíg a koszos kurvának egy darab bőr se marad a valagán! – üvöltött egy idős hölgy néhány lépésre dona Oriana kocsijától; a hercegnő a kocsi ajtaján kihajolva nem tudta levenni szemét a büntetés helyéről. Egyre inkább úgy érezte, hogy a korbács szíjai az ő meztelen húsát is érik. És a tömeg tovább számlált. – Ötven-kilenc! Hatvan! – Ki fekszik majd le veled, ribanc, ha meg lesz jelölve a picsád? – üvöltött egy kövér polgárember, akinek arca vértolulásos lett az izgalomtól. A tömegtől ily módon alaposabb munkára sarkallt hóhér gyorsabban és erősebben ütött. A szíjak a nő hátára, fenekére és combjára csaptak le, sötétvörösre színezve a bőrt. Az asszony üvöltve kapálódzott a kötélen, igen nagy gyönyörűséget szerezve a tömegnek rángatózó mozdulataival. Testén már felbukkantak az első bíbor színű vércseppek. – Száz-huszön-öt! Száz-huszon-hat! Csak hadd csöpögjön a vére! – A lába közé is üssön, hóhér úr! Korbácsot a lába közé! – Vigyázat, a kéjenc szuka még élvezné a lába között! Nevetés és szüntelen élcelődés kavargott az emelvény körül. Az elítélt úgy sikoltozott kínjában, hogy ehhez foghatót dona Oriana még soha sem hallott. Minden kiáltás úgy hatott lelkére, mint egy korbácsütés. – Rohadt kurva! – hangzott mindenfelől. – A segged meg a picsád most megérzi a pokol lángjait!

Férfiak, nők, gyerekek, öregek, még a fiatal lányok is teli torokból szórták a szörnyűnél szörnyűbb szidalmakat. Mindig így volt ez, ha az elítélt magasabb társadalmi rétegből származott. A gonoszság fokozódott, ha gazdag polgárról vagy arisztokratáról volt szó. Ők sose indítottak senkit se szánalomra. Olykor, mintegy véletlenül, megcsavarodott a függő test, és nem a hát kínálta fel magát a hóhérnak, hanem a has aljába martak bele a szíjak, vagy a szép áldozat kebleire csaptak rá, szivettépő sikolyokat fakasztva a függve vergődő, kapálódzó nőből. – Száznyolcvankettő! – hangzott fel a szünet nélküli számolás. – Kurva! Szuka! Disznó nőszemély! Kinek mutogatod most a segged, tán a Sátánnak? Egyetlen szánalomra valló hang sem hangzott a bukott nőről, akinek a teste hátul már csurom vér volt, de hasán és keblein is szaporodtak a skarlátvörös csíkok. Amikor a kétszázadik ütéshez ért, a hóhér megtörölte arcán patakzó veritékét, leengedte karját és helyére rakta a korbácsot. A fel-felcsulóan zokogó és kiáltozó elitéltnek még nem volt oka örülni, hogy végetért a szenvedés – még nem ürítette fenékig a kínok keserű poharát. A hóhérsegéd odalépett hozzá, átkulcsolta combjait, és szorosan tartotta őket, míg a hóhér kiemelt egy vasat a parazsas serpenyőből, majd hagyta egy kicsit hűlni, hogy épp kellő hőfokú legyen. Aztán úgy itélte meg, hogy a vasnak meg-felelően sötétpiros színe van. S ekkor, közel tartva a fájdalomtól és félelemtől vonagló elitélt hasához, rányomta a szeméremdombra három-négy pillanatig. Szörnyű sikoly hallatszott, az égett hús kellemetlen szaga érződött a leve-gőben – aztán néma csend lett. A fájdalom révületében a nő végre elvesztette eszméletét. A látványosságnak vége volt.

Senki sem törődött a szerencsétlennel, akinek hátát, farát, combját, de még felsebzett mellét is vér borította, hasa aljára szégyenbélyeget nyomott a kegyetlen vas, és ájultan hevert az akasztófa tövében, várva, hogy visszavezessék tömlöcébe, amíg hajóra nem száll az Újvilág felé. Az emberek dolgukra tértek, a tér kiürült. Két férfi és egy nő, szemmel láthatólag az egyik feleség, beszélgetett dona Oriana kocsija mellett, aki hátradőlve hallotta szavaikat. – Ami engem illet, mondta a férj, én a csöcsénél fogva köttettem volna fel az akasztófára korbácsolás után, hogy belegebedjen. – Ugyan miért? – mondta a másik férfi. – Megmutatta a véres seggét meg a többit egész Granadának. A punciján se halványul el a bélyeg addig, amíg el nem viszi az ördög...

TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Ilyen esetben az a kívánságom, hogy a bűnös nőszemély tegyen vallomást nekem, de nyilvánosan, emelt hangon, az egybegyűlt nővérek és tisztelendő anyák közössége előtt, állva, szemét az oltárra szegezve, feje fölé emelt karral és kötéllel összekötözött csuklóval, megfosztva öltözékének minden darabjától... – Hogyan? – vágott közbe dona Oriana, ismét megborzongva. – Hogyan? Anyaszült meztelenül közszemlére téve a kápolnában? A többi apáca szeme láttára? És megkötözve? És Ön előtt? – Hát talán azért húzzuk le róla udvariasan a ruhát, hogy a romlott nőszemély kiélvezhesse bűnét? Nem az a fontos, hogy tanúi legyenek ocsmányságának? Nem én magam alkalmazom rajta a kielégítő büntetésmódot, a korbácsolást? – Szent Szűzanyám! – kiáltott fel gyorsan a hercegné. – Korbácsolást mondott? Szent Szűz, Istennek anyja! A korbács? A korbács? Korbácsolni, anyaszült meztelenül? Mint egy cafkát? Mint egy bűnözőt?

Úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha panaszosan nyöszörögne, elgyötörten reszketve a félelemtől és az erotikus vágytól, amely átjárta egész lényét. Emlékezetébe visszatért a főtéren meztelenül megkorbácsolt szerencsétlen asszony képe, és húsán újra, mint mindig, érezni kezdte az illatszerárus zordan lecsapó tenyere által kiváltott izgalmat. – Hát persze, hercegnő – erősítette meg szavait a csuklyás szerzetes. És akkor ott vannak még a tűk és a csipeszek, a tövises ágak és a csalánlevelek, azok az eszközök és növények, amelyek gyakran jobban harapnak a szíjnál és gonoszabbul fájnak, főként azokon a szégyellt és alantas testrészeken, amelyek szoros és eredendő kapcsolatban vannak a tiltott gyönyöröknek a bűnével. A klastrom pincéjében a hitben való nővérek bizony szigorúan megkínozzák az ilyen vétkekben megkérgesedett testű eltévelyedetteket, mégpedig oly módokon, hogy azt nem is tartanám helyénvalónak részletezni egy előkelő hölgy füle hallatára... – Ó, Istenem... Korbács, tű, csipesz, tövis és csalán... És anyaszült meztelenül... – mormolta maga elé dona Oriana. A szerzetes félreértette a hercegnő hangsúlyát. – Mitől ingott meg így, hercegnő? Hadd emlékeztessem rá, hogy a penitencia szentségében nem részesülhet valaki a töredelem lelki gyötrelmei nélkül, hogy nincs vád vallomás nélkül, és az érzékiség esetén csak a kellő szigor jelenthet elégtételt! Ez a feloldozás pedig csak akkor következik be, ha az egyház embere kellően kemény gyötrelmeket ír elő! Nem kíván-e a hercegnő is szinte minden órában komoly büntetést magának? Nem erre a komolyságra van-e szükség, lelkünk üdvösségének megóvása érdekében? – Ez nem ugyanaz, atyám, azonkívül... – A megalázás és a tényleges kínok evilági fájdalma nem előzheti-e meg a sokkal súlyosabb túlvilági elkárhozást? – Némileg, atyám – ismerte be Dona Oriana, de nem gondolta egészen komolyan.

– Nos, akkor bizonyára megérti a hercegnő, hogy a hús, a kevélység csalfa székhelye, amely a legbiztosabban gerjeszt a bűnre, és ezáltal romlásba visz, nos, a hús az, amely a leginkább irgalmatlan gyötrelmeket érdemli meg, ha el akarjuk érni a feloldozást, a kegyelemnek azt a tünékeny pillanatát, amelyben mentesek vagyunk a bennünk lakozó démonoktól! És mivel a női nem első képviselője a felelős az eredendő bűnért, a hajthatatlan szigorúságú fenyítésre a nőiesség csáberejű jelképei, minden kísértések tisztátalan eszközei szemeltetnek ki! Minden kertelés nélkül meg kell mondjam Önnek, asszonyom, hogy ez nem a váll, nem is a hát, bármennyire érzékenyen reagálnak ezek a testrészek is a korbácsszíjra, hanem bizony az altest a far félgömbjeivel, továbbá a keblek, valamint a combok közötti rész!. A bűnös nőszemély itt éli át a leghatásosabban a fenyítés megváltó erejét! – Santa Martia! – hördült fel Dona Oriana. – Korbácsolás anyaszült meztelenül? A fenékre? A mellbimbókra? És a combok közé is? Mindezt a Ön kezétől? Micsoda megaláztatás! És milyen szenvedés! Teljesen magán kívül volt, ahogy lelki szemei előtt megjelent mindaz, amiről az atya beszélt...

TIZENHATODIK FEJEZET Visszatérve a nagy terembe, a dolgokban teljesen egyetértő dona Oriana és dom Gregorio hosszan válogatott, hol volna a legalkalmasabb hely arra, hogy szerencsétlen áldozatukon végrehajtassék az elhatározott fenyítés. Végül azt az erős vaskampót választották ki, amelyen, kovácsolt vasláncra akasztva, egy mór stílusú, díszes füstölő lógott, illatosítandó a terem levegőjét. Vendéglátója beleegyezésével a szerzetes munkához látott. Felmászott egy kellően stabil székre, leakasztotta láncáról a füstölőt, és helyére kötelet húzott, amelyet tetszés szerint mozgathatott le és fel.

Mikor ez megvolt, Dona Oriana mellett állva a pap csuhája alól előhúzta a fenyítőeszközt, és megmutatva, ecsetelni kezdte erényeit. – Nézze csak meg ezt a pompás darabot, hercegnő – mondta megszállott gyönyörrel a tekintetében – ezt én mindig magamnál hordom. Teljes egészében kenderből fonták, nincs benne szemernyi bőr, fa vagy fém sem. Nézze meg, milyen szorosan fonták össze a szálakat a nyélben, a zsinórok szorosan összetapadnak, tökéletesen sűrűsödve össze. Ez a szerszám igen kemény, és ugyanakkor kellőképpen hajlékony. Tizenkét ágat számolhat rajta, mindegyik ág öt-öt szál hármas fonataként indul. Ez tartóssá és ellenállóvá teszi, de nem csökkenti a hajlékonyságot, amely nélkül jóval kisebb az eszköz hatása. Mint látja, egy bizonyos hossz után vékonyodik a szíj, illetve kötél, már csak két ötös szál fonódik össze, kellően megcsavarva és faggyúban puhítva. Számos erénye van ennek a fenyítőeszköznek, de legfőképpen az, hogy nincsenek sehol sem csomók és göbök, végig teljesen egyenletes, és nyugodtan adható vele akármennyi ütés, nem kell attól tartani, hogy nagyobb kárt okoz, mint a bőr némi kipirulását, és nem gond, ha szigorunk kimutatásaként meg akarjuk hosszabbítani a fenyítés műveletét. Lassan jutunk el így addig, hogy a bőr felső rétege behasad. Ennek következtében a női test minden pontja nyugodtan korbácsolható, a legkényesebb is, és mert ez a szerszám igen értékes, szívesen felajánlom Önnek a használatát, ha túl leszünk az én nyomorult kis unokahúgom megfenyítésén. Dobogó szívvel köszönte meg a hercegnő az ajándékot a csuhásnak, aki nem tudhatta, hogy az utóbbi hetek éjszakáin épp valami ilyesmiről álmodott az asszony. – Behívassuk hát Elmirát? – javasolta nem sokkal később a hercegnő. – Azt hiszem, nincs okunk az időhúzásra – vélte dom Gregorio. A hercegnő megrántott egy zsinórt, majd helyet foglalt abban a karszékben, amelyben már az estebéd előtt is üldögélt. A félvér lány csakhamar megjelent. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, a szerzetes határozottan odalépett hozzá, megragadta csuklóját, és odavonszolta a hercegnő elé.

Elmira azonnal észrevette a füstölő és a lánc helyett a kampóról lógó kötelet, akárcsak a korbácsnyélre tekeredő szíjakat – ott volt előtte a jól ismert fenyítőeszköz... Egész lényén átfutott a rémület. – Te kis csirkefogó! Te élvhajhász! Te erkölcstelen szuka! – kezdte a nagybácsi a szidalmakat – tudod, mi vár rád? Most hiába könyörögsz, hiába rimánkodsz! Semmit sem érsz vele, csak még inkább feldühítesz! Elég a nyafogásból, azonnal le a ruhát! Elmira szomorú arcocskája lángvörös lett. Egy hang nélkül, lassú mozdulatokkal hámozta le testéről a mellénykét, a szoknyát, a blúzt, végül a cipőt és a harisnyát vetve le, és ott állt a hercegnő szemrehányó és a szerzetes kegyetlenséget ígérő pillantásának kereszttüzében, összefont karral meztelensége előtt A férfinak nem volt ellenére az idő nyújtása, alig titkolta zord gyönyörét, amit a lány megalázásának elhúzódása miatt érzett. Elmira rettegése szemmel látható volt: barna mellbimbói még sötétebbek lettek, ahogy összehúzódtak a félelemtől, és dárdahegyként meredtek előre. – Nos, egyszerűen a háta és csípeje kerül a korbács alá? – érdeklődött a hercegnő. A szerzetes olyan arcot vágott, mint aki valami képtelenséget hall. – Dehogy! Dehogy! Lehet, hogy nem mondtam még, asszonyom, mennyivel érzékenyebb pontjai vannak a női testnek ezeknél? Nézze csak ezeket a pimaszul ágaskodó cickókat! Ezeket fogom majd elővenni, meg a seggecskéjét, meg a combocskáját, meg mindenét a kis ribancnak, a magam módszere szerint. És hozzá is kezdek, mert pofázásból nem élünk meg! És míg a szerzetes nem csökkenő zordsággal hurkolta rá Elmira csuklójára a kötelet, dona Oriana tudatosította magában, hogy őt most se hercegnőnek, se nagyságodnak, hanem egyszerűen „asszonyom”nak szólították. Ez az apróság jelezni látszott, hogy az asszony őrült reményei nem járnak távol a megvalósulástól.

Dona Oriana lelkét teljesen feldúlta, ahogy nézte az ily módon kikötött, anyaszült meztelen lánykát. Kéjesen vette szemügyre a finom vonalú testet, mintha még nem látta volna sohasem a keblek halmocskáit, a fenék két domborodó félgömbjét, váratlanul észrevette, hogy most még arányosabbak, mint mikor utoljára megsimogatta őket, talán kissé túlságosan is kiemelkednek, de mindenképp olyan tömörek, mintha márványból volnának faragva. A két fenékrész most úgy összeszorult, hogy valósággal csaknem tökéletes gömböt képezett, amelyet középen egy árnyék választott ketté, egy mély, de igen szűk völgyszakadék. A csuhás kézbe vette a korbácsot, és úgy állott, hogy kellő távolságban legyen a rettegéstől megbénult, karjain függő lánytól. – Van valami kifogása az ellen, asszonyom, hogy ezt szemét kis ribancot véresre verjem? – Nem lesznek ettől csúnya sebhelyek a bőrén? – érdeklődött élénken Dona Oriana, akit igazából a saját bőrének leendő állapota érdekelt. – Semmiképp – biztosította dom Gregoio. – Attól, amit most kap, egy hét, vagy legfeljebb tíz nap után újra olyan hibátlan lesz a bőre, mint a mai estén. – Úgy tegyen belátása szerint, atyám. E szavaknál a rémült Elmira hátrapillantott a szerzetesre, aki hozzákészült a fenyítéshez. Dom Gregorio szája gonosz vigyorrá torzult, szürke szemében megszállott láz lobbant fel, felemelte karját, meglendítette a tizenkét vékony kötélszálat, amelynek hangja végigsivított a termen, és kegyetlenül lecsapott Elmirára nem sokkal dereka alatt, irgalmatlanul kicsíkozva a bőrt. Meglepődve az ütés erejétől, a szegény kislány teste valósággal felszökkent, és szivettépő sikoly hagyta el ajkát. A bosszús nagybácsi erre mintha csak meg akarta volna győzni szép és ifjú áldozatát, hogy

várnak rá még rosszabb percek is. Még egyet vágott rá, ugyanolyan keménységgel, mint először. Rémülten, könnyes szempillával kiáltott fel a lány: – Jaj! Szétszakadok! – Hát nem épp arról van szó, hogy véresre verjelek, te kis rohadék? felelt a szerzetes, újra emelve karját. A kötelek ezúttal Elmira egész popsiját vették célba, a két félgömb reszketett kínjában, és sötét bíbor árnyalatú korbácsnyomok sokasága rajzolódott ki rajtuk. A kis szobalány újra felkiáltott, és minden izma pattanásig feszült. Az atya nem sietett. Szemmel láthatóan gyönyört szerzett neki e vonzó, nőies fenék verése, amely zsenge ifjúságában még nem jutott el a teljes érettségig, ám szépen gömbölyödött már. A tapasztalt szerzetes úgy helyezte el ütéseit az izmos húson, hogy skarlát csíkjaik az egész felületet kicifrázzák. Semmiképp sem akarta véka alá rejteni azt az örömet, amit unokahúga farának meggyötrése szerzett számára, és néha kicsit oldalra helyezkedve, alulról felfelé jártatta meg testén a fenyítőeszközt, lent csapva rá az altest hátsó felére, amely ilyenkor görcsös izgalomban rándult meg. Dona Oriana reszketett, orrlyukai összehúzódtak, pupillája összeszűkült, míg smaragdszínű szeme nagyra kerekedett, és szája sarka alig észrevehetően reszketett. Két kezével a ruháját fogta vállainál, de ugyanakkor kicsit le is eresztette inge csipkéjét, egész a mellbimbókig, felfedve bőrének szépségét. Nehezen lélegzett... Ez a váratlan látvány úgy hatott a szerzetesre, mint bikákra a picadorok lándzsája; megduplázta vad kegyetlenségét. A fonott kötelek vékony kígyói haragosabban süvítettek, friss élénkséggel csapódtak rá az aranybarna félgömbökre, az érzékeny bőrön eleven tűzhöz hasonló forró harapásokat szórva szét.... Elmira visított, ordított, hangosan zokogott, panaszosan nyöszörgött, megfeszítette és kiegyenesítette meztelen lábujjait, megszállottan vergődött és kapálódzott, az érdes kötél azokban szorosan simult

csuklóira, és még inkább felsértette a bőrét. A magasba emelt karú fogoly lány nem menekülhetett a büntetéstől, csak annyiban, hogy a kötelek háta és hátulja mindig más és más, kényesnél kényesebb pontját érték, végigverve az egész leánytestet. Sötét szeme elkerekedett a fájdalomtól és a félelemtől, nagy, folyékony igazgyöngycseppek peregtek belőlük, végigfolyva orcáin és lecsöppenve remegő kebleire. Miután a szerzetes négy tucatnyi ütést mért a lányra, de nem azon a módon, ahogy a hercegnőnek mondta, hanem a második fajtából valót, Elmira teste megállíthatatlanul kezdett reszketni. Fogai összekoccantak két sikoly között, és olyan morgó hangokat hallatott, mint egy dühöngő szuka. Közelről látva mindezt a meggyújtott gyertyák fényében, dona Oriana egyre inkább felizgult. A szerencsétlen vonagló, sikoltozó, kiabáló kislány, a kötelek tompa zaja a meggyötört húson a panaszos jajszavak közepette... Ezt látni egészen más dolog volt, mint egy ismeretlen nő büntetését szemlélni a Plaza Mayor emelvényén. Most mindent pontosan láthatott, hogy vágnak a kötelek a húsba, hogyan reszket a gömbölyded altest a kenderből font kígyók perzselően simogató marásaitól, a bőr felső rétege hogyan rándul össze egy-egy ütésre, hogy feszülnek az izmok, hogy pattan fel a test, hogy emelkedik meg kicsit a popsi, hogyan rázkódik meg minden derékon alul, hogy jönnek létre a rózsálló korbácsnyomok, hogy lesznek sötétebbek, hogy váltanak át bíborszínűbe, hogyan duzzadnak hurkává, az idegek összerándulása hogyan hozza remegésbe a húst, hogy jelenik meg, majd csöpög le a veríték... Itt hallotta a leghalkabb hangot is: a kötelek surranását, száraz, tompa csattanásukat, vizes rongyhoz hasonló hangosabb puffanásukat, az éles és fájdalmas sikolyokat, melyeket zokogás tört ketté, a kiáltásokat, a hörgéseket, az egyéb torokhangokat, a nyöszörgéseket, a panaszos könyörgést. És itt érezhette a szagokat és az illatokat is, a férfi nehéz és csípős verejtékét, a lány izzadságának fűszeresebb illatát, a combja közül, a fenék irányából áradót, a mámorítót, amelyet meg tudott különböztetni minden többitől... És a saját verítékét is, amely megjelent telt keblei között, felgyorsítva lélegzését, lelassítva vagy sürgetve nyugtalankodásának hullámait.

Az ifjú lány fenyítése a lehető legelragadóbb látvánnyá lett számára.. Dom Gregorio most a büszkén hegyesedő kebleket vette sorra, amelyek a csupasz test minden vonaglásánál meg-megremegtek, csíkokkal borította az előremeredő bimbókat, felhasítgatva környéküket, ismét veszett üvöltést csalva ki így a lányból. És aztán váratlanul megváltozott a büntetés iránya. Kihasznált egy óvatlan pillanatot, mikor Elmira combjai nem simultak egymáshoz, a szerzetes a lány lába közé pillantott, és mielőtt még ideje lett volna a kis félvérnek összezárni őket, egy gyalázatosan kegyetlen ütést helyezett el a test legérzékenyebb pontján. Ez az elsőként ide irányított, némi parázna hátsó gondolatról tanúskodó ütés az ágyék érzékeny hajlatát érte, mely fényes, bár sötét pihék árnyékában rejtőzött. Egy pillanat múlva éles, elnyújtott, elviselhetetlen zokogás hangzott fel, betöltve a nagy termet, míg a kenderkötelek kígyónyelvként mardosták a vulva mélyét a finom szeméremajkak között behatolva, csípve-harapva ásván utat maguknak a nőiség legbelső szentélye felé – a vad brutalitással kiosztott ütés a szó szoros értelmében eleven húst érte. – Ó, édes istenem... – sóhajtott dona Oriana és keze torka felé simította végig félig lemeztelenített melle fölött a fehér bőrt. A szerzetes immár annyira belemelegedett vadul sikoltozó unokahúgának megleckéztetésébe, hogy észre sem vette a hercegnő önkéntelen mozdulatát. Azt sem, ahogy lábai sebesen összecsapódtak, a két térd összeszorult és a combok gyors, vonagló mozgással súrlódtak egymáshoz. Ugyanakkor a férfi nagyon is élvezetét lelte abban a hatásban, amelyet működése tett mind a megfenyített áldozatra, mind a jelenetet bámuló szépasszonyra. Dom Gregorio valóságos csúcsteljesítményre sarkallta ördögi képességeit. Megkettőzte ütéseit azáltal, hogy elsősorban az altest duzzadó félgömbjeit bántalmazta, de úgy, hogy két vagy három, a testre keresztben adott ütés után egyet-egyet függőlegesen is elhelyezett, ügyelve, hogy a kötelek a farpofácskák közé mar-

janak, végül, hosszú gyakorlat szakértelméről tanúskodva, egyenként ütötte a combokat, arra késztetve a lányt, hogy a megcsapott lábszárat a magasba rántsa, és így a másik láb térdhajlatán a kötelek akadály nélkül marhattak a különösen érzékeny húsba... Elmira mintha végét érezné közeledni, úgy kiáltott fel. A hercegnőből is felszakadt egy elfulladó sóhaj. A megkorbácsolt lány combjain, lába szárán és hátuljának szelíd domborulatain sok helyütt megjelentek az apró vércseppecskék. Ágyékát mintha tűzzel perzselték volna. Görcsösen rángatózott kötelékeiben, amelyek sebesre dörzsölték csuklóit, de ezt a fájdalmát már tudomásul sem vette azokhoz a kínokhoz képest, amelyeket fenyítése során ki kellett állnia.

Német történet Az Úr 1651. évének egy napos márciusi délutánján a kis német fejedelemség, Rutenland ura, Rudolf von Folterer zu Peindorf birodalmi gróf kicsiny, de módos, a háború három évtizedének viszontagságaitól megkímélt székhelye, Peindorf piacteréhez közeledett. Vadászatról tért haza, izmaiban jóleső fáradtság zsibogott, idegei még őrizték az ölés pillanatának feszültségét. A theatrum, azaz a pellengér körül alattvalói egy csoportját pillantotta meg, akik valami látványosságot bámultak. A grófnak nem volt kétsége afelől, hogy a kör közepén egy balsorsú fehérszemély állhat, aki épp most nyeri el méltó büntetését a hóhér valamelyik izmos és ügyes legénye által. A delikvenst a nézők számából ítélve kellemes külsejűnek vélte. Igaza volt. A nép tisztelettel állt félre, levéve fejfedőjét és meghajtva fejét, mikor Rudolf von Folterer zu Peindorf gróf és kísérete közel lovagolt a pellengérhez. A látvány valóban megkapó volt. A pellengérhez, arccal a vaskarikákkal „díszített” kőoszlop felé fordulva sudár növésű, hosszú, kibontott, hollófekete hajú, szép, bár most a sírástól és káromkodástól eltorzult arcú, feltűnően barna bőrű leányzó állt, mégpedig lábujjhegyen. Csuklóit úgy kötötték a vaskarikákhoz, hogy ebben a kényelmetlen testhelyzetben kellett maradnia, míg a hóhér legénye a nyilvánosság előtti kemény verés legrafináltabb fogásait gyakorolta rajta. A lány lába mellett ott hevertek egyszerű ruhái, egy bőrből készült korbács társaságában. Hogy ez utóbbi használatban volt, arról vastag vörös és kékeslila csíkok tanúskodtak a finom vonalú háton. A férfi kezében mutatóujjnyi vastag, három láb hosszú mogyorópálca volt most a fenyítés eszköze, a célpont pedig nem a csupasz hát, hanem a lány gyönyörűségesen gömbölyödő, és mondhatni, még csupaszabbnak tűnő fara. Itt is mutatkoztak már csíkok a barnás bőrön, de ezek nem annyira színükkel, mint inkább enyhe domborulatukkal tűntek e gróf szemébe.

– Kóbor cigány kurva ez, nagyuram – mondta a jelenlevők egyike, egy tekintélyes úr, aki nem volt más, mint a városi tanács egyik jeles tagja, aki többször is választott bíróként ítélt korábban, és jogtudó ember hírében állt. – Mielőtt kiutasítanánk tisztes hazánkból, egy kis útravalót szántunk neki a város nevében. Huszonöt korbácsütést a hátára és ugyanannyit a szemérmetlen farára. Ez a derék fiatalember azonban nem sieti el a dolgot. Még csupáncsak a tizennyolcadiknál tart. A gróf némi bizsergést érzett altestében. A nyeregkápa azonban eltakarta a nép elöl a bőrnadrág hírtelen elődomborodását. – Nos, a további hetet elenge... elengedhetetlenül fontosnak tartom személyesen megtekinteni – mondta a gróf, belül mosolyogva az elkomoruló arcokon, mikor a hallgatóságnak úgy tűnt, a fejedelem véget vet a kellemes látványosságnak. Cafkának, a határon túlra menekült karaván leányának a dolog nem volt annyira kellemes. Már a hátán végighúzódó, a bőrt még föl nem szakító, de alaposan végigszántó korbácsnyomok is parázsként izzottak. Derékon alul azonban úgy érezte, nem éli túl ezt a büntetést, amely korántsem volt életében az első, és sejthette, hogy aligha lesz az utolsó. Csábító külseje számos előny mellett azt a hátrányt is magában rejtette, hogy nevelőapjától, az elég csekély hatalmú és tekintélyű, ezért a gyengébbekkel szemben kegyetlen vajdától kezdve számos helység poroszlóinak akadt meg a szeme a lány telt, a barokk ízlés szerint tökéletes formájúnak mondható popsiján. És mert az illem nem engedte, hogy minden indok nélkül közszemlére kerüljenek ezek a simogatni, kényeztetni, ápolgatni való félgömbök – bár Cafka nem bánta volna, korántsem szégyellte őket –, a poroszlók és a kisbírók már ötször ítélték néhány tucat vesszőcsapásra a pompás húshalmokat. Cafka lábszárát és combját alaposan megedzette a vajda gyeplőszíjával való gyakori csattanós találkozás (tudnivaló, hogy ez az ősi fenyítési mód a vándor cigányoknál), a virgácsolás azonban minden egyes alkalommal apró sebekkel borította a comb felett lemeztelenített részeket. A nyírfavesszőnyalábok ütése azonban most szelíd simogatásnak tűnt a mogyorófa pálca kegyetlen suhintásaihoz képest.

És amikor a gróf is beállt a nézőseregbe, a hóhér legénye meg akarta mutatni, hogy méltó lenne az idősödő hóhér lányának kezére és hivatalosan lenézett, de gyakorlatilag igen busásan jövedelmező biztos állására. Magasabbról zuhantotta az ütéseket, lecsapás után kissé maga felé rántotta a botot, és hosszabb ideig várt két ütés között, hogy az altest egészében kellően szétsugározzék a fájdalom. A huszonnegyediknél Cafka tudatosan is felfogta a változást, és már nem üvöltött, csak nyöszörgött. Egyetlen reménye abban rejlett, hogy nemsokára az ájulás megszabadítja kínjaitól. Ám csalatkoznia kellett. – Töltsetek égett bort a szájába – parancsolta a gróf. Egyik lovásza flaskát vett elő a nyeregkápából, fellépett a pellengérre a meztelen lány mellé, befogta az orrát, majd erősen megmarkolva a lány állát a megnyíló ajkak körül, egy bő korty törkölyt löttyintett Cafka szájába. A lány nyelt, köhögött, és – nem ájult el. – Ha jól számolom, most jön a huszonötödik – mondta a gróf. A legény vigyorgott. Egészen a háta mögé eresztette a pálcát, és hosszú körívet írt le vele, mielőtt lecsapott. Az ütés még élesebben csattant, nyomán azonnal kisujjnyira feldagadt, elsötétült és megrepedezett a vékony bőr. Hiszen Cafka bármilyen viharos életet élt is, szoknyás feneke sosem volt kitéve az időjárás viszontagságainak... Sikoltott volna, de nem jött ki hang a torkán. Feje előre bukott. A legény hozzá lépett, hajába markolt, és közel hajolva az arcához így szólt: – Ha még egyszer a botom alá kerülsz, luvnyi, minden ütés ilyen lesz! A gróf csak most vette szemügyre igazán a lány arcát. Szép arc volt, mély karikákkal a szemek alatt. A lány mellei arról tanúskodtak, hogy még nem érte utol a szülő és szoptató nők sorsa. Igaz, hogy a felfelé nyúló karok megcsalhatják a szemet, ám a hozzáértő gróf látta, hogy egyébként is feszesek és formásak. A far rémisztő látványt nyújtott, de egyben étvágygerjesztőt is. Ha nem a hites feleségéről szó, a gróf határozottan kedvelte a szépnemet. Crudelius atya, a gróf gyóntatója, ez a szikár és szigorú szerzetes, aki valóban megtartóztatta magát a női nemtől, s aki a tizenöt éves

grófnak először mutatta meg a kínzókamrában, micsoda fajtalanságokat vallanak be a boszorkányok, ha a parázs elég közel ér a húsukhoz, úgy vélte, bűbáj okozta rontás köti meg a gróf férfierejét a hitvesi ágyban. Több kihallgatott malefica is bevallotta már a keresztkérdések és a mellbimbó fogóval való csavargatása során, hogy ő volt a tettes, de hazudtak az égetnivalók. Az igazság az volt, hogy a grófné soványka teste nem ébresztett vágyakozást urában, akinek a nászéjszakán is csupán ujjaival sikerült vért fakasztani az asszonyból. Dinasztikus szempontból viszont igen káros lett volna, ha kitűnik, hogy a házasság nem consummáltatott. Szerencsére a felesége jóval kevesebbet tudott a test dolgairól, mint bármelyik cselédlány, s azt hitte, az ima és a böjt segít. Böjtölt szegény, fogalma sem lévén arról, hogy keskeny, lapos feneke, semmicske melle inkább oka a bajnak, mint a bűbáj. A gróf, teljes jogú ura a territotiumnak, megmásította Cafka ítéletét. A lányt nem lökik ronggyá vert fenékkel a határfolyón túlra, hanem odaadják a Párzó Vadkanhoz címzett kocsma és bordély kövér és ravasz tulajdonosnőjének, a teljes három évtizeden át tartó háború egykori markotányos-nőjének, ennek fejében évi két rhénusi forinttal emelve a nála lakó cédákkal furfangosan szigorú asszonyság adóját. Hússzorosát fogja keresni a szaporulaton, vélte mindenki, azt latolgatva, mikor tud a lány annyira lábra kapni – hogy le tudjon feküdni. Mégpedig bárkivel a grófság polgárai közül, aki az említett Courage anyónak kifizeti a taksát. Csalódniuk kellett. A gróf magának tartott igényt a cigánylányra. Addig is, hazaérve, hirtelen támadt gerjedelemmel szobájába vonta feleségét. A szobában félhomály volt, a kis ablakot is félig elfedték a nehéz függönyök. A gróf nem gyújtatta meg a gyertyákat a szolgákkal. Hanyatt lökte az asszonyt a baldachinos fekhelyen, hasára fordította, felhajtotta a szoknyáját, ingét, aztán bosszúsan rácsapott a keskeny popsira. A csattanás ismét felébresztette érzékeit. Behunyta szemét, maga előtt Cafka agyongyötört félgömbjeit látta, fülében ott csengett az utoljára lecsapó bot zaja, és úgy érezte, szétreped rajta a vadászathoz húzott bőrnadrág. Meglazítva a korcot, hátulról belefúrta magát hites asszonya pihés ölébe. Az megadóan tűrte a fájdalmat, mint asz-

szonyi sorsot, és egy idő után úgy érezte, hogy bármily nehéz, nem elviselhetetlen. A gróf pedig boldogan állapította meg, forró sugár ömlik belőle, hogy hitvese ölét megtermékenyítve, utóddal ajándékozza meg boldog alattvalóit. Alig várta, hogy elmondjon mindent az atyának. – Jövő héten megégetjük – mondta Crudelius atya. – Előzőleg természetesen mind a hét fokozatnak alávetjük. Hóhér uram fog örülni, hogy kereshet, és még szórakozik is hozzá. Már fél esztendeje, hogy szinte csak éltesebb nők kerülnek a fogója elé. Bizony, nem értem, mi tetszik annyira az ördögnek rajtuk. Legszívesebben le sem vetkőztettük volna őket a bőrrel bevont lánccal való korbácsoláshoz. És milyen szívós az ilyen negyven éves bestia. Az egyik... A gróf nem akarta meghallgatni Crudelius élményeit. – Atyám, én egészen mást gondolok. Nem kételkedem benne, hogy kegyelmed és a mi derék hóhérunk már a harmadik tortúrafokozatnál bevallatná vele, milyen varázslással kötötte meg férfierőmet. Ám ha meg tudta tenni, netán a máglyán is megátkoz, különösen, ha a kelmed ízlése szerint lassan pirítják a húsát. Tudom, a jogtudósok szerint a boszorkány elveszíti erejét, ha lecsap rá a törvény, mégis szokás, hogy a kínzás előtt megvizitálják a lába közét, nincs-é elrejtve benne varázsszer a fájdalom ellen. Maga a törvény nem bízik a jogtudományban... Nem, atyám, én egészen mást hiszek. Talán consultálhat medicus urammal is erről, mond-é valamit Hippokratész vagy Galenusz a dologról. Én úgy vélem, egy megbüntetett leányzó látványa igen hatásos aphrodisiacum. Mikor kelmed, tiszteletreméltó atyám, zsenge gyermekkoromban elvitt megmutatni, hogyan vallatnak meg egy begyesfaros cselédlányt a kínzóbakon, én utána egész éjjel a combok közé bevágó deszkát láttam magam előtt, és mea culpa, többször is az önfertőzés vétkébe estem. Most sem a feleségem hátulja, hanem azé a cigánylányé volt lelki szemeim előtt, mikor házaséletet éltem. Lehet, hogy ez vétek, de államérdek. A lányt Courage anyó őrzi, és ha nejem most nem esik teherbe, netán valami csak bajnak való, hozományemésztő leányt szül, államérdekből ismét közösülni fogok vele. De előzőleg végignézem a fent említett leányzó szigorú megbüntetését. Érti, atyám?

Az atya nagyon is értette. Neki is megvoltak a maga kis vétkei, és nemcsak serdülőkorából. Az ördög hatvan éven túl is incselkedett vele kötelességének teljesítése után, bármily csúf boszorkányt is tört meg a kínpadon. Rendszeresen megbüntetni a lányt – az sem rossz megoldás. Sőt. Egyre jobban tetszett neki a gondolat. – A gróf úr elleni vétekért fogjuk fenyíteni, ha nem követ el semmit. Hiszen az állam érdeke, hogy bűnözzön, s ezért megbűnhődjék, s ennek során üdvös hatással legyen hazánk jótevőjének potenciájára a házasság szentségén belül is. Hűtlenség és felségárulás! A legnagyobb vétke az lesz, ha nem követ el semmi botlást! Micsoda érdekes jogi probléma! És ha elköveti a hibátlanság bűnét... Az atya elhallgatott. Megégetést javasolt volna, de tudta, hogy ez most felesleges. Azért a talpával megéreztetik kicsit, milyen forró tud lenni a pokol. Az atya gondolataiban felizzott a tüzes vas, és az ördög megint incselkedni kezdett vele. Tudta, hogy felgyúló vérét csak egy kis jajveszékelés nyugtatja meg ilyenkor. A tömlöc cellái felé irányította lépteit, hogy megnézze, kit találtak hamis úton járónak a poroszlók az éjszaka. Tíz óra után tisztességes fehérnép nem teszi az utcára a lábát, vallotta a gróf kis országa, és aki mégis a sötétben lopódzott erre-arra, az számíthatott az atya lelki felügyelete alá tartozó poroszlók vendégszeretetére. Márpedig ők nagyon is szerették a vendéget, főként a hölgyvendéget, néha hármannégyen is, ha szemrevalónak találták. De ez az elől-hátul-felül egyaránt érvényesített gyöngédség nem jelentett felmentést a pálcázás és az azt követő pihenés alól. A pihenés a tömlöc szalmaágyát jelentette ugyan, de szalma volt bőven, és az elítélt tisztességes ennivalót is kapott, ami némely csavargó utcalánynak akár meg is érte a botozást, különösen, hogy mindenféle kéjeket ígértek a hóhérlegényeknek, ha kímélik a vastaghúsukat. Becsületükre legyen mondva, a lányok ígéretüket mindig be is tartották – a legények a nyelvek és ajkak olyan játékával ismerkedhettek meg a tömlöc félhomályában, hogy másra szinte alig vágytak, hacsak nem egy kiadós boszorkányvallatásra, amikor is minden kegyetlen ösztönüket hivatalos engedéllyel, sőt támogatással élhették ki.

Crudelius már az első zárkában megtalálta, amit keresett. Szőke, termetes parasztlány volt, nagy kezű, nagy lábú, széles tomporú teremtés. Grete volt a neve, mást szinte nem is tudott magáról, csak azt, hogy elárvultan nőtt fel egy módos paraszt birtokán. Egyszerű ruhájában egykedvűen ült a szalmán. Kihallgatáskor készséggel elmondta, hogy honnan jött, mit hozott eladni, hogy megdézsmálta a gazdája pénzét, bort vett belőle, és egy kapu alatt elnyomta a buzgóság, csak késő este tért magához. A verés ígéretére nem látszott rajta semmi riadalom, tudomásul vette, hogy a törvény előtt rá kell hasalnia a deresre, és tűrni, hogy megszabadítsák szerény ruházatától. Kérdésre bevallotta, hogy süldőlány kora óta gyakran elverték a fenekét szíjtól csalánig mindenfélével, s azt hiszi, már úgy megvastagodott rajta a bőr, hogy alig érzi az ütéseket. Az atya gondolkodóba esett, és megkérdezte, milyen a bőr a talpán. Mint a szaru, mondta a lány, megedzette a tarló. Ezt is jó tudni, gondolta Crudelius. A sebtében összeülő hármas bíróság – az atya, egy poroszló és a jogban jártas prókátor, Bösherzen mester – mindenesetre elrendelte Grete anyaszült meztelenre való vetkőztetését. A vádlott ezt is különösebb izgalom nélkül vette tudomásul, mint aki természetesnek tartja, hogy a büntetés és a pucér női test közszemlére tétele összefügg. A deresen engedelmesen tűrte a vasbéklyók felrakását derekára és bokájára, valamint két csuklójára a deres lábainál. Hanem akkor retteneteset üvöltött, amikor a poroszló egy hüvelykujjnyi vastag bottal egy-egy irtózatosat vágott a farára és a deres végén lógó talpakra gyors egymásutánban. Az atya számára az üvöltés elhozta a megnyugvást, az ördög elvégezte művét. Megálljt intett, megszemlélte a faron végighúzódó, feldagadt, szederjes csíkot, és kijelentette: a kiabálás csak színjáték, hogy elterelődjék a figyelem e testrészek érzéketlen voltáról. Ezért némi gondolkodás után kétszer huszonöt ütést indítványozott a telt, hosszú combokra és a jó erős lábikrákra. Az ötletet az ördög sugallhatta, mert megint incselkedni kezdett a tudós emberrel. Ám most megvárta, amíg elcsattan a kétszer huszonöt pálca a tilosban járt asszonyi lábon. A lány nyöszörgött, sikított, jajgatott, fogadkozott – hiába. A poroszló húszat számolt magában

minden lecsapás között, magukat az ütéseket pedig a jogtudor tartotta nyilván, míg el nem jutottak az ötvenig, és egységesen sötétpiros nem lett a bőr a fehér – bár nem éppen csík nélküli – far és a karcsú bokák között. Még egy összefüggő ordítás hallatszott, amikor egy rocska sós vizet zúdított a poroszló régi szokás szerint a megvert részekre, és a só belemart a felpattogzott bőr kis réseibe, aztán az ájult lány elhallgatott, és Crudelius elégedett megnyugvással dőlhetett hátra székében. Később még megszemlélte, hogyan fekteti hasra a továbbra is mezítelen, ájult lányt a szalmán a hóhérlegény. Bólogatott, amikor a férfi összekötötte a lány csuklóit és bokáit külön-külön, majd ezeket egy másik kötéllel egymáshoz közelítette. A lány teste így enyhe ívet alakított ki. Ezután háromágú copfot font a szőke hajból, a kötél végét pedig negyedikként fonta bele a fonatokba. A test íve teljesen félkört alkotott, a lány szája elnyílt, éledezni kezdett. Mégpedig arra tért magához, hogy testsúlya a hasizmára nehezedik, és ez a póz egyre kényelmetlenebb. Oldalt dőlt, hogy valamit könnyítsen helyzetén, a legény egy mozdulattal hasra fordította. Az atya nem akarta tovább zavarni a fiatal férfit. Tudta, mi következik, és nem tartotta igazán erkölcsösnek. De azt sem tartotta volna okosnak, ha megakadályozza hóhér uram legényeit kis szórakozásaikban. A lány nem tudta, mire lehet alkalmas a női száj az evésen kívül. Igencsak megdöbbent, amikor a felszólítást meghallotta. De tudomásul kellett vennie, hogy ha nem tesz mindent a legény kedve szerint, akkor itt pusztul el nyomorultul. Azt már így is sejtette, hogy feszes hólyagjának aligha fog tudni parancsolni... És csakhamar nyalogatni kezdte rózsaszín nyelvével a férfi merev szerszámának oldalát, makkját, a herezacskó szőrös halmait, majd beszopta a hosszú rudat, óvatosan visszatartva fogait, nehogy hozzáérjenek a penis érzékeny bőréhez (a férfi egyfolytában a végbelébe dugott tüzes vasrúd borzalmairól beszélt, abban az esetben, ha netán harapna a tapasztalatlan leányzó), cuppogott és csámcsogott, és egyszerre csak azt érezte, hogy forró lé ömlik a torkára – akárcsak teste másik végén, ahol szintén forró lé áztatta a szalmát. A férfi elégedetten állt fel, oldalt lökte a lányt, kioldozta haját,

belerúgott és otthagyta a pisi-szagú szalmán. Búcsúzóul még ígéretet tett, hogy nem fogja elfelejteni. A lány ezt ismét az ájulás ködén át érzékelte csak. Parázsló combbal és vádlival, lelke mélyén mély szégyenérzettel, bár lába közt nehezen magyarázhatónak tűnő kéjes zsibongással merült álomba. Aludt Cafka is Courage anyó matracán, hason fekve. Az öregaszszony hosszan kente-dörzsölte a lány sebeit, és mákfőzetet is adott neki, hogy pihenje ki magát. Szerette volna minél előbb a begyógyult, sima hátat és popsit prezentálni a grófnak. Hogy aztán a maga eszközeivel bemutassa, mit lehet művelni az asszonyi hússal, egyszerre gyöngéden és kegyetlenül. Ez azonban már másik történet. És a szőke parasztlánynak is meglesz benne a maga szerepe. A fekete, barna bőrű cigánylány és a szőke, termetes parasztlány kettőse egyaránt lángra lobbantja majd az ördögi tüzet a grófban, Crudelius atyában, a nyújtópad és a csiga jólelkű mesterében, de még Bösherzen uramban is, a jog tudorában. Alkalomadtán majd elregéljük, mi lett a két leányzó sorsa Peindorf falai között. Mert mind a kínzókamra nagy kövekből rakott hideg falait, mind a palota cirádásra festett, selyemmel tapétázott falait módjuk volt megismerni az elkövetkező időkben. S azt is, hányfélék a férfiemberek, meg mennyi gonoszság lakhat egy kéjvágyó, ám kielégítetlen asszony lelkében.

A mostoha

Egy mutatós, lenyitott tetejű Thunderbird suhant 60 mérföldes sebességgel a széles országúton. A kormánynál ülő elegáns hölgy csak elvétve pillantott oda a szép, de elhagyatott tájra. Egyszer-egyszer cigarettára gyújtott, és szája szögletében különös, alig észrevehető mosoly játszott. Csak akkor csökkentette a sebességet, mikor az út mentén egy embermagasságú, egyszerű kőtömböt látott, amelynek felirata egy dísztelen monogram volt, semmi egyéb. Mellette keskeny aszfaltozott út ágazott le, s ettől kezdve a hölgy a gázra lépett, amennyire csak a ligetes vidéken kanyargó út engedte. Vagy öt perc után egy kis erdő sarkán egy jó három méter magas falhoz és egy kovácsoltvas-kapuhoz ért. A fal végtelennek tűnt. Mikor a kocsi megállt, a kapu belső oldaláról egy fiatal lány sietett elő, mint aki várt már az érkezőre. A kapuszárnyak feltárultak; a lány meghajolt, sokkal mélyebben, mint életkorához illett volna, mikor a kocsi elhajtott előtte, majd gondosan újra bezárta a kaput. A kocsi még vagy 200 métert haladt egy villaszerű, egyemeletes udvarházig, és megállt az alacsony lépcsősornál. Azonnal kinyílt az ajtó, és egy harmincas éveiben járó hölgy sietett a látogató fogadására. „Igazgatónőnk, Mrs. Bernstein már várja Önt” – mondta mindössze, és a jövevényt a tágas előcsarnokon át egy oldalszárnyba vezette, ahol kopogott az ajtón. A látogató csakhamar egy meglepően nagy szobában találta magát. Berendezéséről nehéz volt eldönteni, hogy barátságosnak, vagy barátságtalannak szánták-e: alaposabban szemügyre véve kitűnt, hogy eleve két részre akarták osztani. Az egyik oldalon fotelok voltak, egy értékes íróasztal, mahagónifából készült szekrények, a padlón kézzel csomózott kisebb-nagyobb szőnyegek; a másik oldal azonban hangsúlyosan kopár volt – mennyezetig érő könyvespolc és tükörfényes, de csupasz parkett.

Az íróasztal mellől épp felállt egy negyven körüli középtermetű hölgy. Egyszerű sötét kosztümje kitűnően állt rajta. Sötét haja szinte férfias vágású volt a maga egyszerű frizurájával. Arcáról nem lehetett érzelmeket leolvasni, s ezt a benyomást fokozta egy arany- és gyöngyház keretű szemüveg. Hellyel kínálta az érkezőt az egyik mély fotelban, aztán rövid csend következett, és a két úriasszony illedelmesen felmérte a másikat. „Egy ismerősöm ajánlotta Önt, asszonyom.” Mosoly suhant át a jövevény arcán. „Valószínűleg közös ismerősünk, ő hívta fel a figyelmemet az Önök csinos intézményére. Nagyon szépen vannak itt, ahhoz képest, hogy Önök NEVELŐINTÉZET! Azért jöttem, hogy beírassam a lányomat. Brigitte von Schönwald.” Az igazgatónő aggodalmaskodott. „Asszonyom, nem vagyok biztos benne, hogy tisztában van Ön házunk bizonyos sajátosságaival. Természetesen nevelőintézet vagyunk, vagyis internátus, növendékeink mind jó házból valók, de...” „Nos, egy barátnőm felvilágosított, és én épp ezt az intézetet találom megfelelőnek!” „Mégis fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy vannak sajátos pedagógiai módszereink. Lányaink különleges helyzetűek, többnyire árvák, nehezen nevelhetők, és rokonaik bízták ránk őket. Ebből következik, hogy egyes dolgokban különbözünk a szokványos internátusoktól. Diáklányaink neveléséhez kialakítottuk a saját módszereinket, vagy úgy is lehet mondani, visszatértünk egyes konzervatív módszerekhez. Az Ön leánykája...” „Elnézést, elfelejtettem mondani: mostohalányom...” Az igazgatónő szeme megvillant. „Aha, így már érthetőbb – akkor talán beszélhetek kicsit nyíltabban. Hadd mondjam így: intézetünk kívülről tekintélyes, előkelő leánynevelde. Ami a belső viszonyokat illeti, nos, a mi kis bakfisaink maguk tehetnek róla, hogy inkább javító-nevelő intézetre emlékeztetünk, a dolog összes konzekvenciájával. Mi itt valamennyien azt az el-

vet képviseljük, hogy a ránk bízott lánykáknak igen szigorú, katonás nevelésre van szükségük – természetesen törvényes képviselőjük vagy rokonuk beleegyezése esetén...” „Épp ezért szeretném Brigittét az Önök gondjaira bízni. Özvegy vagyok, házamban nagy a vendégjárás, és ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy kellő szigort fejtsek ki. A kis taknyos ki is használja ezt, kémkedik utánam, sőt vendégeim után, és azt szeretném, ha energikusan fogná kézbe valaki, hogy ne csináljon több bajt. Mert idáig állandóan zavarta a ház békéjét, kérkedik a származásával és a rá váró hatalmas vagyonnal, hihetetlenül beképzelt és önfejű. Velem szemben engedetlenül, feleselve, rafináltan viselkedik, amellett ugyanakkor furcsa módon erényes, vagy inkább betegesen prűd, és ugyanakkor számító és alamuszi.” Mindent értő, elégedett mosoly suhant át az igazgatónő arcán. „Akkor sehol sem kerülne olyan jó kezekbe, mint nálunk. Mi kidolgoztuk azokat a különleges módszereket, amelyek alkalmasak a lányok fölös energiájának levezetésére, vérük lecsillapítására, továbbá lélektani szempontból nagyon jól le tudjuk nyesegetni a túlzott öntudat minden elképzelhető vadhajtását. Az egyik úgy történik, hogy tornával és sporttal állandóan foglalkoztatjuk a lányok fizikumát, a másik úgy, hogy semmit se nézünk el, és a legkíméletlenebbül kiosztjuk az arányos büntetést. És ha büntetésről beszélek, akkor testi fenyítésre gondolok. Rengeteg lehetőségünk van e téren, a legszelídebb és leggyakoribb a spanyolnád, régi jó intézeti hagyományok szerint. Természetesen szükségünk van arra, hogy teljhatalmat kapjunk. A test energiáinak levezetése gyakorlatokkal történik. Nézze csak!” Az igazgatónő a világos függönnyel keretezett ablakra mutatott. Az iroda a ház mögötti területre nézett, és amit a látogató ott megpillantott, teljesen ellentétben állott a ház hívogató homlokzatával és előparkjával. Egy füves térségen aprócska tornaruhába öltözött lánycsapat végzett tornagyakorlatokat. Karjukat előre-hátra lendítették, mialatt nyújtott lábbal jobbra-balra szökelltek. Egy nádpálcás tanárnő járt köztük, és rövidre szabott, de gyakran kiosztott ütésekkel gondoskodott a helyes ritmus betartásáról. A látogató oldalt egy 6 x 7 méternyi, magas

drótkerítéssel körbefogott pályát pillantott meg. Talaját mintha csillogó fémtéglákból állították volna össze. A háttérben húzódó erdőig elnyúló sportterületen még egy úszómedence és több, fehér, lovasakadályszerű gerendákkal határolt pálya akadt. Az igazgatónő figyelte a látogató tekintetét. „Bőségesen akad lehetőség arra, hogy levezessük lánykáink fölös energiáját. Természetesen van tornatermünk és egyéb gyakorló helyiségünk is. Az a kis ketrecféle arra szolgál, hogy a lustálkodókat kellőképpen rendre szoktassuk. Akik nem alkalmazkodnak a szabályzathoz, azokat egyenként vagy csoportosan egy ideig a szabad ég alatt tartjuk, és hogy ne unatkozzanak, azokba a fémlapokba szabálytalan időközökben egy kis elektromos áramot engedünk. Mezítláb kerülnek ide, ezért szó sem lehet arról, hogy csak úgy álldogáljanak, vagy pláne leüljenek. Sportfegyelem és szorgalmas torna fejlesztésében kiváló eredményeket érünk el ezáltal.” A látogató egy pillanatig kétkedve, aztán fokozódó elismeréssel nézte az intézet vezetőjét. Nem sok jót ígérő mosoly jelent meg szája szögletében. „Azt hiszem, Brigitte itt hamar alkalmazkodni fog a környezethez.” A hölgy retiküljéből csekkfüzetet vett elő, aláírta, és az asztalra tette. Az igazgatónő elbámult az összegen. A szokott honorárium duplája volt. „Nos, lehetek nagyvonalú. Brigittére igen jelentős örökség vár, de ebből természetesen levonhatók neveltetésének költségei. Viszont, ha lehet, szeretnék még többet látni az Önök pompás intézményéből.” Az igazgatónő felállt. „Öröm lesz számomra, ha kicsit körbesétálhatunk.” Az osztálytermek, melyeket a látogató megnézett, szerényen voltak berendezve. A lányok egységes, szerény formaruhában ültek két sorban a régimódi padokban. Feltűnő volt a magas tanári dobogó, amelyről minden lány viselkedését jól lehetett látni, és a fal mellett álló, bőrrel bevont felsőrészű, fényes tornabak. A diáklányok szinte

meglepően fegyelmezettek voltak: az igazgatónő belépésekor azonnal feszes vigyázzba vágták magukat a pad mellett, mereven nézve a belépőre. A tanárnőknek intett a direktorasszony, ne zavartassák magukat. Mindegyiknek kezében volt a spanyolnádból készült, hajlékony pálca, és úgy tűnt, nem szokták pihentetni. „Megmutathatom a lányok hálószobáját?” Az emeleten voltak a felügyelőnők, fiatalabb tanárnők és a személyzet hálóhelyiségei. A folyosó túlsó oldalán a nevelteké. Ezeknek félig üvegből volt az ajtajuk. Mindegyik szobában öt ágy volt, köztük egy-egy keskeny szekrénnyel a különböző iskola-, munka- és sportruháknak és a fehérneműknek. Az igazgatónő kinyitotta az egyik szekrényt. „Mi nagyon sokra tartjuk a rendet... hölgyem...” – jegyezte meg némi szarkazmussal. És amit a látogató megfigyelhetett, az maga a milliméterre kiszámított elvágólagos rend volt. Feltűnt viszont a tornaruhák sokfélesége. A látogató meglepetten pillantott meg egy harminc centiméter hosszú, bő tenyérnyi széles, fanyéllel ellátott bőrszíjat az ajtó melletti kampóra akasztva. „Ó, mi nemcsak egyenként büntetjük a diáklányokat, hanem az egy mindenkiért, mindenki egyért elv alapján időnként csoportosan is. Ilyenkor előfordulhat, hogy a lányok maguk között is rendeznek egy kis elszámoltatást... Ez nincs ellenünkre, mert a csoportképződés ellen hat. Azonkívül időnként átcsoportosítjuk a lánykákat, és az esetleges barátnőket elszakítjuk egymástól. A lázadás lehetőségét igyekszünk így is csökkenteni. Egyébként elfelejtettem mondani, hogy a sportnál hasonló elvet követünk. Nem ifjú atlétanőket akarunk nevelni, hanem az ellenállóerőt csökkenteni. Ezért a változatos tornaprogramot a legkorszerűbb elvek szerint építjük fel, csak épp megfordítva: az úgynevezett túltrenírozás módszerével inkább gyengülést, mint erősödést érünk el. Nos, nem akarja megnézni a pincét is?” A látogató elégedetten bólintott, hogy igen.

„A ház pincéjének egy része gyakorlóterem, közös tusoló és mosdó meg ilyesmi, másik része fenyítési célokra szolgál; sajnos, némely makacskodónál nem tudunk erről lemondani.” Az igazgatónő az előcsarnokon át egy függönyhöz vezette látogatóját. Nehéz tölgyfaajtó rejlett mögötte. Innen egy lépcsőn lemenve a két elegáns hölgy egy erős fényben úszó, fehérre meszelt folyosón találta magát. Egy fekete pulóvert és fekete, széles öves bőrszoknyát viselő felügyelőnő jött szemben. Oldalán vastag kutyakorbács függött egy kampón. Az ilyen egyenruhaszerű öltözékű felügyelőkből kettőt látott Brigitte mostohája az emeleten is. „Mind a három zárka foglalt. Az egyesben hajnaltájt egy kis nyugtalankodás volt. Szokott módon elintézve.” – közölte a felügyelőnő. A pincefolyosó jobb oldalán a látogató három, jól megvilágított, szobaméretű fülkét láthatott. Erős farács határolta el őket a folyosótól. Egyetlen berendezésük egy egyszerű zsámoly volt. Az alvásra szolgáló fapriccsek láncon függtek, és most fel voltak csapva. Minden zárkában egy-egy lány volt; csak szandált és csípőig érő vászoninget viseltek. Nyilvánvaló volt, hogy az ing alatt nincs fehérnemű. Az igazgatónő megjelenésekor mind a három feszes vigyázzba állt, szorosan a rács mögé. A vezetőnő az első cella felé fordult, és a lány akkurátusan jelentette a jól betanult szöveget: „Renate, tizennyolc éves, hármas csoport, felügyelővel szembeni engedetlenség miatt négy nap áristom!” „Illetlen viselkedés miatt öt nap! – jegyezte meg szárazon az igazgatónő. A felügyelőnő a cellán kívül elhelyezett kis táblán áthúzta a négyest, és egy ötöst írt a helyére. A látogató alaposan szemügyre vette a szőke szépséget. Az idomaira feszülő ing széle alatt izmos combján friss csíkok sorakoztak, határozottan kutyakorbács nyomai. Ezután egy agyagedényt pillantott meg a rács előtt a kövön, rajta egy szelet kenyérrel. Eszébe jutott, hogy ebédidő lett. „A fenyítésben levő növendék reggel, délben és este étkezés után öt-öt ütést kapnak egy jó csípős kutyakorbáccsal” – mondta az igazgatónő. Kinyitotta azt az ajtót, amely mögött a különleges büntetőszoba

rejtőzött. Itt nem volt más, csak egy pad, láb- és fejrészén vastag szíjakkal, középen is eggyel, továbbá egy asztalféle állvány. Mindkét végén felhajtható fagerenda volt, egyik részén egy emberi nyaknak, a másikon nagyjából egy deréknak megfelelő nyílással. Ezen a végen egy keresztgerenda szemmel láthatólag a büntetésre ítélt bokájának rögzítésére szolgált. Az igazgatónő újra bezárta a szobát. „Alattunk van még a borpince. Valaha valóban a bort tárolták ott, kellő hőfokon. A nevét megtartottuk. Vannak ott olyan felszerelések, amelyekkel akár egyetlen suhintás nélkül is megtörhető a legkeményebb dac... Ezt a helyiséget ritkán használjuk, és nem is hiszem, hogy látni szeretné...” A látogató valóban eleget vett szemügyre a házból. Megelégedett mosolya elárulta, milyen elégedett. Mikor a két hölgy visszatért a pincéből, az igazgatói iroda ajtaja előtt egy tizenhat év körüli növendéklányka várakozott. Az igazgatónő megpillantásakor szemmel láthatólag szüksége lett a lélekjelenlétére. „Mit keresel itt?” – kérdezte az igazgatónő katonásan hideg hangon. „Büntetésre jelentkezem...” Az igazgatónő látogatójához fordult. „Talán megbocsátja ezt a kis alkalmatlankodást?” – és maga elé engedte látogatóját és a diáklányt. „Nos tehát... A lovaglókorbácsot!” – hangzott el, mikor a látogató kényelmesen helyet foglalt. A kislány már jól tudta, hol a lovaglókorbács, ez látnivaló volt. Rögtön a polcokhoz ment, elővett egy elegáns, hölgyeknek készült szerszámot, és pukedlizve várt a szoba kopár felében. Az igazgatónő elvette kezéből a korbácsot. „Előre hajolni!” A lány azonnal derekára hajtotta iskolai ruháját, és előre hajolt annyira, hogy ujjai megérintsék a lábujjait. Falatnyi háromszög vált láthatóvá, a nagyon vékony selyembugyi alig fedett valamit érett nőhöz illő popsijából. Szemmel láthatólag elnyomott magában minden szégyenérzetet, hogy így kell álljon egy vendég előtt. Az igazgatónő a

legnagyobb természetességgel csapott lassan, módszeres mozdulatokkal és időközökben tíz ütést az érett leányra. A látogatót lenyűgözte a jelenet. Látta, hogy rándul meg a lány teste minden ütésnél, de azt is látta, hogy se felemelkedni, se rimánkodni nem mer. Ezután az igazgatónő könnyedén a földre ejtette a lovaglókorbácsot. A lány felegyenesedett, pukedlizott, majd felvette és a helyére vitte a korbácsot. Még egyszer pukedlizve az ajtó felé igyekezett, de az igazgatónő visszaparancsolta. „Délután ötkor jelentkezel az adagod második feléért!” „Igenis, Mrs. Bernstein” – felelte könnyes szemmel, elpirulva, de késedelem nélkül a lány. „Meggyőződésem, hogy az én Brigittém itt lesz a legjobb kezekben. Lehetne még néhány kívánságom?” – kérdezte a látogató, mikor az igazgatónő helyet foglalt egy másik fotelben. „Igen szívesen venném, ha Brigittét különleges szigorral kezelnék. Rászolgált a legszigorúbb megítélésre, és személyes szívességként fogadnám. Továbbá szeretném, ha Brigitte minden hónapban írna nekem egy természetesen Önök által cenzúrázott személyes levelet, egyrészt tapasztalatairól, másrészt arról, hogy helyesli az itteni módszereket, harmadrészt arról, hogy mennyire bánja korábbi magatartását. Meg kell tanulja, hogy kellően tiszteljen – bár nem vágyom rá, hogy visszakerüljön a házamba. Az örökhagyó rendelkezése szerint akkor kapja meg a tulajdonát, ha társadalmi rangjához méltóan viselkedik, és azt hiszem, Önök meg tudják oldani, hogy nagykorúságakor ez elképzelhetetlen legyen. Abszolút teljhatalommal ruházom fel Önöket, hogy BÁRMELY módon képezzék ki valamilyen másfajta későbbi foglalatosságra. Nos, mikor hozzam az ifjú hölgyet?”

A herceg és a parasztlány A herceg elégedetten nézett végig birodalmának erdein és mezőin. Országa nem tartozott a legnagyobb német fejedelemségek közé, de a többihez képest boldognak volt mondható. A harminc esztendőn át húzódó háború viharai alig tépázták meg, s a békekötés óta eltelt félszázad alatt új nemzedékek nőttek fel. Az adó keményen sújtotta a közrendű polgárt és a parasztot, de nem annyira, hogy nyomorogjon – nem úgy, mint azokban a hercegségekben és grófságokban, ahol a fejedelem a versailles-i udvart akarta utánozni. Az itteni hercegnek nem voltak nagy igényei. A sört és az égetett bort szerette, és csúnyácska, vékony felesége mellett nem tartott költséges szeretőt. Ágyéka különben sem volt telhetetlen. Néha ugyan ágyába parancsolt egy-egy szobalányt az udvartartásból, de különben feleségével hált. Nem teste kívánta ezt, hanem a dinasztia érdeke, s mind a herceg, mind a hercegné szorgalmas és kötelességtudó volt, ahogy az igaz némethez illik. A hercegné még szemérmes is volt, vézna testét nem mutogatta hálóing nélkül, és nem tartott sokat a bujaságra csábító fürdőkről: fülében csengtek az aszkétikus életű szent asszonyokról szóló legendák. A herceg megállította a lovát, s megállt vele a kísérete is: a vadászmester és emberei, lovaikon a mai zsákmánnyal, köztük két pompás szarvas tetemével. A herceg pillantása egy, a mezőn szorgoskodó parasztlányra tévedt. Erős, begyes-faros lány volt, húszadik éve felé járó, de talán fiatalabb, csak koraérett. Ahogy hajladozott, buzgólkodott a férfiak körül, csaknem térdig látszott enyhén napbarnított, tarlóhoz szokott talpú lábacskája. Izmos, de nyúlánk láb volt. Az arcát nem is figyelte a herceg, csak annyi maradt meg emlékezetében, hogy tömött, szőke hajfonatot visel a lány. Azután tovább lovagoltak, s a herceg úgy hitte, már el is felejtette ifjú alattvalóját, egyet a sok közül. Alkonyatkor a városba értek. A favázas házacskák közti szűk utcák itt-ott domborodó macskakövein meg-megkoppant a lovak patkója. A

piactér már jóformán kihalt volt, az árusok eladták portékájukat, csak oldalt, a pellengérnél állt néhány bámészkodó suhanc és a szolgálatát végző alabárdos városi őr. A pellengér két láb magas, kőből rakott emelvény volt. Rajta Talakú faszerkezet. Egy vastag gerenda, amelyen két kisebb feküdt keresztben, egyik végükön vas zsanérral összekapcsolva. Nyakkaloda volt, egy nagyobb lukkal a közepén és két kisebbel oldalt. A herceg hosszú fekete hajat látott lelógni, szinte két könyök hosszút. Egy lány nyaka körül záródott a kaloda. Félig ájult volt, akár feje, két keze is ernyedten csüngött alá a csuklója körül záródó falapok közül. Össze azonban nem eshetett, a kaloda állva tartotta. Mezítláb volt; hosszú, színes, de szegényes szoknyája alól néhány vércsík szivárgott alá valamikor, de már csupán száradó nyomai látszottak bokája körül. A herceg leszállt lováról, és az emelvényre lépett. Belemarkolt a fekete hajba – nem durván, de nem is gyöngéden –, és megnézte a nő arcát. Szép, fiatal arc, barnás bőr, beesett, sírástól vörös szemek. A felnyíló szemhéj alól nagy, csaknem koromfekete pillantás nézett a hercegre. Kétségtelen: a lány a fáraó csavargó népéhez tartozik, azokhoz, akik szintinek hívják magukat, és minden tartományban felverik sátrukat. Az alabárdos őr szolgálatkészen állt a lány mellé. A herceg intett. Az őr fegyverével a lány szoknyája alá nyúlt, és magasba emelte. Inkább fiúsan keskeny, de formás asszonyi domborulatok tárultak fel a herceg, a kísérete és a néhány piaci bámészkodó előtt. A barna bőrből azonban nem sokat lehetett látni. Kékeslila csíkok húzódtak vízszintes sávokban. A világosabbak csupán elszínezték a bőrt, a sötétebbek kissé kiemelkedtek, emlékeztettek a véreshurkára, amelyet a férfiember úgy kedvel a hideg sörhöz. S valóban, ezek is véresek voltak, a lefelé csorgó, rászáradt csíkok tanúsága szerint. A herceg kérdő tekintetet vetett az őrre. A lány fölötti ítélet nem került a szeme elé. Pedig szerette személyesen felügyelni a jogrendet.

– Lopni akart – mondta az őr. – Megfogták. Tettenérés. A városbíró úr is itt volt a piacon. Rögtön ítéletet is mondott. Végrehajtottuk. Estig van a pellengéren, utána elkergetjük. – Nem kergetitek el. Holle anyó házába viszitek, ő majd vigyáz rá, megneveli, és államunk hasznos polgárává teszi. A köz üdvére. Megértetted? Már hogyne értette volna az őr. Holle anyó házát minden igazi férfi ismerte a hercegségben, akinek nem volt üres a tarsolya. Holle anyónál mindig volt sör, rajnai bor és égettbor is, meg többféle hús, sertés, baromfi, asszony. Munkájukra jó betanított, kemény fegyelemben élő fehérnépek. Engedelmesek. Holle anyó tudott fegyelmet tartani, s ha az ő eszközei nem használtak, a „makrancos hölgyet” átadta néhány törzsvendégének. Kemény fickóknak, hivatásos zsoldosoknak, akik még emlékeztek a nagy háború módszereire, hallgatva az öreg katonák viszszaemlékezéseit. Ez a kis tolvaj cafka is be fog törni csakhamar, és mindent megtesz, amit a vendég kíván. Meg mindent elvisel, amit rámér a sors – a sors pedig nem más, mint Holle anyó igényes vendégeinek akarata. Igazából, persze, erős hitbuzgalomból be lehetett volna zárni azt a hírhedt bordélyt. De Holle anyó igen szép adót fizetett. Theophilus atya, a herceg lelki tanácsadója pedig a hittudósokra hivatkozva úgy vélte, a bordély csúf intézmény ugyan, akár a perváta avagy a félreeső hely, de éppoly hasznos és fontos. – És a többiek? Az őr nem tudta. Mindenre nekem kell gondolni, sóhajtott a herceg. – Ma estig szól az ítélet, hát álljon itt estig. Ha sötétebb lesz, vidd el Holle anyóhoz. De jó alaposan kösd hátra a kezét! Vagy még jobb, ha az egyik bokáját is a csuklójához kötöd. Az anyó háza nincs messze, el tud ugrálni addig fél lábon is. Onnan meg már úgyse szökik meg. Nem hát. Az anyó új „növendékeinek” először is dagadt, lila cipóvá verte a talpát egy vastag bottal. Csak néhány napig nem tudtak ráállni. Ezalatt egyéb módszerekkel meggyőzték őket arról, hogy bele kell törődniük sorsukba, és inkább örüljenek a jó ételnek, meg hogy fedél van

a fejük felett, ágyban alszanak és így tovább... No persze, ha valamelyik vendég panaszkodik egyikükre, az más. Akkor nincs ágy. Igaz, alvás sincs, legfeljebb ájulás. A herceg ismét nyeregbe pattant. Gondolatai a karaván körül jártak. Udvaroncainak egyike ügyelt kémeivel és fogdmegeivel a hercegség rendjére. A vacsoránál kiadja neki az utasítást: kerítsék elő a karavánt! Válogassák ki a formás, fiatalabb, egészségesnek látszó nőket. Tartsák őket fogva, és egyenként adják át Holle anyónak. Fogják le a legerősebb fiatal legényeket is. Külön-külön kerüljenek egy hadseregcsapathoz, és bánjanak velük igen jól. A késsel úgy is tudnak bánni, más fegyvert ne kapjanak. A herceghez hűséges kémeket lehet belőlük képezni. És nézze meg őket a hóhér is, mindig van szükség képzett és erős idegű hóhérlegényre. Erre a törzsétől elszakított cigány a legalkalmasabb. Családja nincs, még a jobb bordélyokból is kinézik. Gyűlöli a fehérebb bőrű embert, és örül, ha kitöltheti rajta bosszúját. Ez az élvezete, meg az égettbor. És kinek hálás érte? A herceg úrnak. Megérkeztek a várkastélyhoz. A felvonóhíd mellett, a vastag, régi falak fölött magányos torony meredt. Ablakai aprók és rácsosak voltak. A pincétől fölfelé öt szinten helyezkedtek el a rabok cellái. Fölöttük kényelmes szobák, puha ággyal, finom falatokkal: itt éltek a hóhér segédjei, most éppen kettő. Maga a hóhér a város szélén lakott egy takaros házban, feleségével, egy másik város hóhérának a lányával. Más aligha ment volna hozzá, hiába a jó jövedelem. A hóhért a nép félte és lenézte. A hóhér és felesége érezte ezt, de természetesnek fogta fel sorsát. Jókat ettek, ittak és szeretkeztek, amennyire kövérségük engedte. A hóhér néha meglátogatta a többi „mestert”, és kicserélték ötleteiket meg tapasztalataikat. V. Károly császár törvénykönyve ugyan megszabta a kínzóeszközök használatát, de engedélyt adott a helyi szokások szerinti módszerekre is – és minden szokás ötlet volt valamikor... A vacsorák mindenütt lezajlottak, a hóhérnál csakúgy, mint a hercegnél. A herceg beszélt rendőrfőnökével. Nem ivott sokat, és elhatározta, teljesíti férji és egyben hercegi kötelességét. Átment felesége lakosztályába. Az udvarhölggyel lehúzatta csizmáját – amúgy katonásan, másik lábát az udvarhölgy hátsójának feszítve –, megoldotta ruhá-

it, aztán az ágyra mutatott. A hercegné kötelességtudóan ingre vetkőzött, a gyertyák fényében hanyatt feküdt az ágyon, hasáig húzta az inget, és kicsit széttárta vékony lábszárait. Lábujjait bizony eléggé megviselték az elegáns cipők, bütyke is akadt. A herceg arra gondolt, mit tesz most Holle anyó a megvesszőzött cigánylánnyal. Nem is, inkább botot kaphatott, talán harminckilencet, ahogy a régiek szokták. Most biztos visszasírja a délelőttöt. A talp érzékenyebb, mint a hátulja valakinek. Habár, ha valaki nem szokott hozzá a cipőben járáshoz... A herceg egyszer csak azt vette észre, hogy gondolatai egyre egy izmos lábszár, karcsú boka, széles, de arányos lábfej körül kalandozik. Igen – a szőke parasztlány! Akárhogy akarta az emléket elhessegetni, annál inkább az előtérbe tolakodott. És ennek az lett a vége, hogy sehogy sem sikerült hites feleségét megkívánnia. Pedig ez szent kötelesség, s az ország javára szolgál. A gyertyák lassan leégtek, s a herceg nem mutatta a férfiasság jelét. A hercegné álomba szenderült, és halkan hortyogott – ez nem tette kívánatosabbá. A herceg fölállt, felhúzta csizmáját, és szál ingben szobájába ment. Illetve előbb a félreeső helyre. Vizelés közben arra gondolt, meg kell beszélni a dolgot Theophilus atyával. – Mi volna más, mint rontás! – döntött az atya. – Tiszta sor: az a szőke parasztlány boszorka. Megkötötte férfierődet titkos bűbájjal. Démonológiai irodalmunk jól ismeri az ilyesmit. Melyik falu mellett látta Nagyméltóságod? Szőke, fiatal, izmos lábú? Magam fogom megkeresni, és úgy hozzuk ide, hogy senki sem tudja meg. Theophilus atya tudós ember volt, nagy démonológus, továbbá intrikákon edzett szellem, egyben az állam biztonságára ügyelő udvaronc félhivatalos feljebbvalója. Mindössze három nap kellett hozzá, hogy kiderítsék, melyik lehet az a lány – kicsi falu volt –, majd néhány álarcos fogdmeg martalócként betört a házba, a gazdát leütötték, pénzének azt a részét, ami nem volt elásva, magukhoz vették, és elhurcolták Grétét is, a szőke szolgálót, a szép árva lányt, akit a gazda már rég kiszemelt magának, de felesége nyelvétől félve nem mert leteperni. Gréte különben valóban csak tizenhét éves volt, de húsznak látszott, miként a herceg asszonyos formáiról gondolta. Szegény Gréte

most inkább kuporgó csecsemőnek érezte magát, annál inkább, mivel valami meleg folyadékot érzett a combjai töve körül. Asszonyi baja nemrég múlt el, tudta hát, hogy szoknyája mitől lett nedves. Szégyenszemre bepisilt. De a dolog éppenséggel érthető. Szorosan összekötözött csuklóval és bokával feküdt egy szekér alján, szeme bekötve, szájában rongycsomó, amit képtelen volt kiköpni. És fogalma sem volt, hová viszik a durva kezű idegenek, akik egy szál vászonszoknyában és ingben ragadták el szalmazsákjáról, amelyen oly jól esett az alvás a mezei munka után. Aztán érezte, hogy megáll a szekér. Ismét kezek nyúltak utána, felkapták, mintha lépcsőn vitték volna, aztán gorombán ledobták. Hideg és kemény fapriccset érzett, s tudta, hogy börtöncellában van. De miért? Kötelékeit eloldozták, szeméről levették a kendőt, szájából kivették a rongycsomót. Mire újra látott a fáklya fényében, érzékelte, hogy kicsiny tömlöcben van, három férfi állja körül, sötét ruhában, és úgy nézegeti, mint a vadász a kívánatos zsákmányt. Aztán magára hagyták, és sötét lett. Csak a pici, rácsos ablakon át pislogott néhány csillag. Egyre hűvösebb lett. Gréte reszketett, a hidegtől is, a riadalomtól is, meg attól az érzéstől, hogy ki kell mennie a félreeső helyre, és itt... Végül összeszedte bátorságát, és kopogni kezdett a vastag tölgyfaajtón. Csönd volt, aztán egy fáklyás őr tolta el a reteszt. Gréte szégyenkezve eldadogta, mi baja van. Az őr elvigyorodott, odavezette a folyosón ahhoz a fülkéhez, ahonnan a várárokba végezhették szükségüket az őrök, és megállt a lány előtt. – Hát csak szarjál szépen... Grétét a szégyenkezés nagyobb görcsbe rántotta, mint a természet kényszere. Végül mégis sikerült. Az őr visszakísérte a cellához a lányt, de nem maradt kinn, hanem maga is belépett, és a falon levő tartóba állította a fáklyát. A láng vetette árnyék félelmetesre növelte amúgy is izmos, zömök felsőtestét. Gréte rossz előérzettel ült le a fapriccsre.

– Tudod-e, te lány, hogy mennyire kedveztem most neked? Itt az a rend, hogy a magadfajta boszorkánynak a saját bűzében kell főni, hogy megpuhuljon! De te tetszel nekem. Ha holnap este a kezem közé kaplak, kíméletesen fogok bánni veled. Persze, az kell, hogy te is kedves legyél hozzám... Boszorkány? Holnap este? Mi lesz holnap este? Gréte agyában szörnyű sejtelmek cikáztak. Meg azt is pontosan értette, mi a kedvesség. Megpróbált az őr, máskülönben az egyik hóhérlegény szívére hatni. – Tisztelt úr, én megtenném, de szűz vagyok, és tudja, hogy a magamfajta szegény lánynak a tisztesség az egyetlen vagyona... A fáklya fényében nem látszott, hogy a sötét bőrű, a lovari törzsből származó férfi elmosolyodott. Értette ő a lány gondját. Ha a karaván valamely lánya összeadta magát egy olyan férfival, aki nem élt vele azontúl mint férj, azt elzavarták, de előbb románi kriszt ültek felette. S a törzs törvénye szerint a bűnös apja bottal, szíjjal vagy ostorral hoszszan és keményen verte a céda meztelen lábaszárát. Hogy tanulja meg, merre lépjen. – Ne félj – mondta a hóhér legénye. – Nem lesz semmi baja a tisztességednek. Bízd csak rám magad. – Mit kell tennem? A férfi a cella közepére húzta a priccset. – Térdelj rá! Négykézlábra! Gréte engedelmeskedett. – Húzd fel a szoknyád! Ne mozdulj! Ezt már kicsit nehezebb volt végrehajtani, hiszen kislánykorától azt hallotta, hogy bűnös szemérmetlenség megmutatni a férfiaknak a fenekét. De azért szót fogadott, csak arca pirult ki a szégyentől, és egy pillanatra elfelejtette térde fájdalmát, amit a kemény pad okozott. A hóhér segédje kilazította nadrágja korcát, míg a lány mögé állt. Sukár

gádzsi – gondolta. – Nagy, kerek bula. Ezt kímélni? A Devla ellen való bűn lenne... Gondolatai már a következő este körül jártak. Előbb nem kezdhettek hozzá a vallomás változatos munkájához, mert a boszorkánynak vallatás előtt böjtölni kellett. Legalább egy napig. Még csak az kellene, hogy összecsinálják magukat a nyújtópadon vagy a bakon, amikor előkelőségek is részt vehetnek az éjszakai vallatáson. Leginkább Theophilus atya, aki mindent tudott a démoni praktikákról. Gréte két izmos kezet érzett hátsóján. Meg-megrándult, amikor az ujjak lába közéhez értek. Nem volt igazán kellemetlen az érintés, hiszen ő maga is odanyúlt néha, csak közben gyötörte a lelkifurdalás a bűn miatt. Meg azért is, hogy jólesett neki, amikor a gazdája szájon csókolta. Pálinkaés fokhagymaszagú csók volt, de jólesett. Most nem gondolt a bűnre, megadta magát a végzetnek. – Ne félj, megmarad a tisztességed... Elől megmarad... A két izmos kéz mintha szétrepesztette volna Gréte fenekét, és egyszerre éles fájdalmat érzett. Szegény karóba húzottak, gondolta egy pillanatig, és hogy miért jó is, amikor ennyire fáj... Nagyon fáj... Egy halk sikolyt nem bírt visszafojtani. Érezte, hogy a férfi egyre mélyebben hatol a testébe, majd kijjebb húzza dárdáját, újra előre nyomul, megint kijjebb húzza... A fájdalom csökkent egy kicsit, a jó érzés különös gyönyörűsége fokozódott. Olyanná, mint amikor a gazda szájon csókolta. Gréte szőke hajkoronával borított fejében az az eretnek gondolat kezdett formát ölteni, hogy a bűn édes, mint a tiltott fa gyümölcse. – Térdelj elém! A férfi szétvetett lábbal állt a pad mellett, felmeredő hímtaggal. Gréte még sose látott ilyet. Engedelmeskedett, de nem tudta, mit akarnak vele. Hamar felvilágosították. – Tisztogasd meg! Gréte tágra nyílt, sugárzó kék szemmel nézett fel a fekete bajszú férfire. Mit tisztogasson meg? Ezt a... És hogyan?

– Nem értesz, luvnyi? Holnap este én foglak megkínozni a mester utasítása szerint. Sok múlik azon, hogyan kezelem a szerszámokat. Keressd csak a kedvem, a te érdeked. Most voltál a pervátán, igaz? Akkor mocskos a segged belül. Nyald tisztára a káromat. Lassan. Bizony, a nyelveddel. Fogadj szót, luvnyi, mert a kezem közt múlsz ki holnap. Leck uir den Schwanz, du Hure, fein und Langsam! Ennél egyértelműbben nem lehetett a német lányt felszólítani, bár a cigány szavakat is felfogta ösztönösen, a hangsúlyból. Megtette, amit a férfi parancsolt, orrába szíva az elegyedő rossz szagokat, és arra gondolt, hogy a férfi bőrnadrágjának, csizmájának, verítékének meg a tulajdon fenekének a bűze miért okoz különös izgalmat a lába között? Nyelve szorgalmasan dolgozott, s mikor ráparancsoltak, szájába vette a férfi makkját. A férfi nem adott több parancsot, csak lélegzése lett zihálóbb. A lány ösztönösen játszott szájával, nyelvével, körbecirógatva a dárda végét, munkás kezének vastag ujjaival átfogva a tövénél ki-be húzta ajkai között... Nem tudta, mit tesz, de látta, hogy a férfi örül. És ő is örült, szinte elfeledkezve a kőpadlón didergő térde és még mindig égő hátulsó lukacskája fájdalmáról. Egyszer csak a férfi olyasféle hangot adott, mint a megszúrt disznó, és Gréte érezte, hogy a szája meleg, sós, de nem kellemetlen ízű folyadékkal telik meg. Egy pillanatra azt hitte, vér, és hogy valami nagy bajt csinált, de a férfi nem látszott mérgesnek, vagy szomorúnak. – Nyeljed, luvnyi! Schlucken! Ganz! Gréte buzgón engedelmeskedett. Aztán valami furcsát látott. A férfi kivette szerszámát az ajkak mély barlangjából, és az zsugorodni kezdett. Mint a mesében az elvarázsolt királyfi. A férfi eldugta nadrágjában a törpévé lett királyfit, és megpaskolta Gréte arcát. – Na jól van, kislány. Szűzen mehetsz férjhez, igaz? Megmaradt a kincsed. Te buta, te... Most aludj, szükséged lesz az erőre. Gondolt egyet, és hozott egy korsó vizet. Lerakta a cella padlójára. A lány már aludt, kimerülten, de mintha mosolygott volna. A hóhérsegéd rázárta az ajtót.

– Csóri csaj – gondolta. – Kár érte. De a nők sorsát már így szabta meg a Devla. A herceg is aludt. Már tudta, hogy elkapták a boszorkányt. Elhatározta, hogy feledve diplomáciát, vadászatot és államügyeket, maga irányítja a kihallgatást. Ha Theophilus atyának igaza van, a dinasztia sorsa forog kockán. Átkozott boszorkány! A következő nap délelőtt szépen öltözött, de szögletes, férfias arcú, szúrós szemű asszony jelentkezett a hercegnél. Tíz dukátot adott a kincstárnoknak, aranyban. Holle anyó volt, köszönetet jött mondani a hercegnek. – Nagyméltóságod hálára kötelezett. Az ilyen lány olyan, mint az arabs mén. Nehéz betörni, de aztán... – Mi van most vele? – A csikón van. Az idő nekünk dolgozik. A herceg nem egészen értette a dolgot. Holle anyó készséggel magyarázott, kedvelte a témát, mint minden szakember. – Hát először, ugye, felkötöttem a bokájánál fogva, és megkapta a talpára, ami jár. Ez nem büntetés, csak elővigyázatosság. Ha büntetni akarnám, akkor éles késsel vagdosnám be a talpát, és bedörzsölném azzal a jóféle sóval, amit Nagyméltóságod Transzilvániából méltóztatik hozatni. A fenekéhez nem nyúltam. Azt Nagyméltóságod tisztelt poroszlója kellőképpen helybenhagyta. Ha én is tovább verem, formátlan lesz. Vigyázni kell ám, tudni, hol a határ, mert ha marad néhány csík, az csak izgalmasabbá teszi a női feneket, de ha rücskös lesz... Vigyázni kell, ugye. Igen szép lány ez, herceg úr, nemes ajándék a magamfajta szegény asszonynak. A herceg elmosolyodott. Van egy-két fejedelem, aki szívesen elcserélné jövedelmét Holle anyóéval. – Tehát, mi lett a lánnyal? – A csikóra ültettük, herceg úr. A csikó, hogy is mondjam... Mintha egy deszka háztető volna, ami négy lábon áll. Úgy három láb magas. A

deszkákba szögeket vernek, de kidomborodó fejű szögeket. Épp annyira domborodnak ki, hogy érezze a ribanc, de ne sértse fel a bőrét. A deszkák pedig nincsenek legyalulva a találkozásuknál. Pont ott vág be, ahol kell. Az a lány nem is sziszegett, mikor talpaltam. De amikor hátrakötött kézzel a csikóra ültettük, igencsak káromkodott, mindenféle istentelen nyelven, csak németül nem. Azt mondják a külföldről származó lányaim, hogy törökül, magyarul és cigányul átkozta a világot. – És nem tud leszállni? – Leszállni? Az én csikómról? A hátrakötött keze a mennyezetről lógó lánchoz van erősítve. Meg is húztuk a láncot, hogy előre kelljen hajolnia. A két nagylábujjára pedig egy-egy húszfontos koloncot kötöttünk. De kicserélhetjük nehezebbre is. Hát most így ül. Még akkor is ültetjük egy kicsit, ha becsületes német nyelven megesküszik, hogy, elnézést, herceg úr, de a mocskos szájával és a teste mindkét szemérmetlen lukával az én kedves vendégeim kívánságait teljesíti. Persze, eltart még egy hétig is, amíg munkába állhat. De ha tudja, hogy az első panaszra ismét meglovagoltatom... Be fog törni a rakoncátlan, és legfeljebb annyi pálcára lesz szükség, amennyit a vendégektől kap! A herceg emlékei közt felbukkant a lány előre omló hosszú haja. Most biztos megint félájult. A tolvaj ribanc! Mindenki a maga sorsának a kovácsa. Felállt, jelezve, hogy nem tart igényt a kemény kezű bordélygazdasszony csevelyére. – Ha teljesen felgyógyult, meg fogom látogatni a lányt. Vigyázzatok rá, nehogy valami rossz nyavalya bujkáljon benne. Főként a francúz kórt figyeljétek, nézze meg orvos is. Most elmehetsz, anyó. Lehet, hogy küldetek még a fajtájából, ha megtaláljuk az országban a karavánt. De az is lehet, hogy átértek a határon. Akkor majd a következőből szerzünk ilyen barna menyecskéket. Holle anyó sűrű hálálkodások közt távozott, a herceg pedig visszatért az alázatos kérvények olvasásához és egyéb államügyekhez, időnként arra gondolva, hogy este ismét meglátja ama bizonyos falusi leányzót. Amúgy egészében.

Gréte fiatal volt és erős; a paraszti munka megedzette, és a gazda, akinek tervei voltak vele, nem sajnálta tőle az ennivalót. Kialudta magát. Éhes volt, de tudta, hogy nem kap enni. A víznek örült. Ivott, aztán eszébe jutott, hogy kimenjen a pervátára, ám hiába kopogott, dörömbölt az ajtón. Nem tehetett mást, a sarokba végezte el kisdolgát. Lassan elmúlt a nap, és feljöttek a félelmet keltő csillagok. Nem a csillagok – a kőfalba tűzdelt fáklyák világították meg a torony legfelső szintjét teljesen elfoglaló, bízvást teremnek mondható, tágas kínzókamrát. Egy kis kemenceféle is volt benne, pislákoló tűzzel, vagy inkább parázzsal – ez a fogók, vasak izzítására szolgált. Fűtésre nem volt szükség itt, a vádlottak amúgy is megizzadtak, mihelyt beléptek. A falon láncok, bilincsek, kötelek lógtak szép rendben. Egy asztalon elrendezve különböző vastagságú botok és pálcák, valamint több szíjból font egy- és többágú korbácsok, az utóbbiakból is több fajta: egyszerű és olyan, amelyen a három vékony szíj végére ólomdarabkát csomóztak. Az egyik falhoz erősítve létra állt, alján az egyik fok helyén csörlő. Volt egy hosszú pad is, hasonló csörlővel, ennek végén bilincsek, attól két-három lábnyira egy henger volt beépítve a padba, melyből mindenütt kis szögek álltak ki. Egy másik asztalon fémszerszámok, kisebbek-nagyobbak, csavarokkal. Egy kisebb körte nagyságú és formájú szerkezet, a végén szintén csavarral. Egy pár hatalmas vascsizma... A mennyezeten egy csigáról kötél lógott, alatta súlyok, különböző méretben, akasztókarikákkal. Ez a látvány tárult Gréte szeme elé, mikor az őr hajába markolva belökte a helyiségbe. Egy asztalnál négy férfit látott, egyiket csuhában, másikat egyszerű, hétköznapi öltözékben, a harmadikat bőrmellényben, s a negyedik igencsak elegáns volt. Egy ötödik férfi oldalt üldögélt, szintén bőrnadrágban és ingben, barna bőrű, fekete bajszos – mintha testvére lett volna az őrnek, aki előző nap használta testét, de éppenséggel nem nagyon kímélte, amikor elvégeztette vele kis- és nagydolgát a vallatás előtt. Durva volt vele, szavakban is, meg ahogy szőke hajába markolt. Az asztalnál, melyen finom húsok álltak kenyérrel és söröskancsókkal, Theophilus atya ült; a mester; a sokat látott és minden jajsi-

kolyt szenvtelenül jegyző írnok; s végül maga a herceg. Elhatározta, hogy nem bízza teljesen a mesterre a dolgokat, hanem maga veszi kezébe az irányítást. De egyelőre hallgatott. – A ruhát! A másik hóhérsegéd is Gréte mellé lépett. A lány értett a szóból. Maga húzta le ingét, lépett ki szoknyájából. Anyaszült meztelenül borzongott a két bőrnadrágos, fekete férfi között. – Megvizsgálni! A kurta parancsok a hóhér szájából hangzottak el. A segédek végignézték Gréte bőrét, nincs-e rajta anyajegy, az ördög csókjának nyoma. Finom, rózsaszínes árnyalatú, fehér bőr volt, hibátlan. Az alsó lábszár kissé vörös-barnás a naptól. Aztán hajába és a hóna alatti meg a lába közötti vöröses-szőke, dús szőrzetbe túrtak. Semmit sem találtak. – Alaposabban – mondta Theophilus atya. – Az elvetemült banyák héber betűkkel írt varázserejű cédulákat rejtenek a testükben. És az lenni igazán szabályos – nézett a hercegre az atya –, ha leperzselnénk a szőrét... A herceg intett, hogy felesleges. Nagyon is kedvtelve nézegette a pontosan háromszög alakú rókabundácskát az izmos combok találkozásánál. Ezt leperzselni? – Nem büdösítjük a levegőt – mondta a mester, mintegy kitalálva a herceg gondolatait. – A zsámolyra. A kezét. A két segédnek nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Egy zsámolyt húztak oda, Grétét ráültették, és hátrakötötték a kezét. – Lányom – mondta Theophilus atya –, könnyíts a lelkeden. Boszorkányság gyanújába kerültél, és ennél nincs súlyosabb bűn. Az ördöggel cimboráló nőszemély a hóhér prédája lesz. Ebben a helyiségben nem segíthet rajtad pokolbéli szeretőd. Valljál! Máglyára kerülsz, de a lelki üdvödet még megmentheted. Gréte egyszerű, falusi árva lány volt. Boszorkányok? Annyit tudott róluk, hogy éjszaka ráülnek az ember mellére, és elapasztják a tehenek

tejét. De ő sohase tett ilyet, még gondolatban sem. Válaszolni sem tudott szomorúságában és döbbenetében, csak némán ingatta fejét. Szőke haja szétterült a vállán. – Már ez a hallgatás is bizonyíték – mondta Theophilus atya. – Az ördög elnémította. Hóhér, végezd kötelességed! A potrohos mester hörpintett söréből, felállt, és odalépett a lány elé. Megfogta állát, felemelte a fejét, és a szemébe nézett. Gréte pislogás nélkül állta a mester rosszindulat nélküli, de közönyös tekintetét. A hóhér nem volt gonosz ember; a hóhér szakértő volt, hivatásának szerelmese. – Most a verbális terrició következik. No persze, nem értesz deákul. Ez azt jelenti, hogy a törvény nevében el kell mondanom, mi vár rád. – Még nem vizsgálták meg alaposan – szólt közbe Theophilus atya. A herceg legyintett. – Ugyan, atyám. Számtalan nőbe mélyesztették be a mancsukat a mi derék legényeink, elől-hátul. Sose találtuk meg azokat a híres cédulákat. Érezni fog ez a lány, meglátja. Az atya és a két legény némi csalódással vették tudomásul a herceg szokatlan közbeszólását. A hóhér megkezdte szónoklatát. – Tehát, ha szigorúan a törvény szerint járunk el, akkor bűnös kezed legnagyobb ujjaira rátesszük a hüvelykszorítót. Ezt addig csavarjuk, amíg ki nem csordul a vér a körmöd alól. Látod az asztalt? Az a kicsi a hüvelykszorító. Mellette egy kis kalapács, azzal ütögetünk rá a szorítóra, ha már eléggé megcsavartuk a szerkezetet. Ismered a mondást, hogy valakinek a körmére koppintanak? Hát ez az. No aztán, ha nem beszélsz, zsinórozunk. Összekötjük elől az alsókarod egy hosszú zsinórral, aminek a két végén fadarab van. Ezt a két legény húzkodja ide-oda. Mintha fűrészelnének. Alaposan megdörzsölik a finom bőrödet. Ha befejezték, megcsinálják ugyanezt a comboddal. Ott még inkább érzed majd. Ám ha akkor is hallgatsz, megcsigázunk. Hátrakötött kézzel lógsz a kötélen, és a bokádra egyre több súlyt akasztunk. Látod a súlyokat?

De kinyújthatunk a létrán is, vagy a padon, ahol az a tüskés henger van. Azt úgy hívják: spékelt nyuszi. Leszedi kicsit a bőrt a hátadról. De a korbács még inkább leszedi. Az alsó lábszáradra rászorítjuk a spanyolcsizmát. Ahhoz is van kalapács, kopogtatni. Ha abba a nagy csizmába dugjuk a lábad, forró vizet öntünk mellé. Vagy állítsunk gyertyát a lábad közé? Ezt is megtehetjük, ha makacskodsz. Parázsra állíthatunk. Nyársat nyomhatunk a fenekedbe, leperzselhetjük a szőrödet a hónod alatt. Hallasz engem? Gréte csak félig hallotta a hóhér szavait. Ájulás kerülgette, és érezte, hogy hiába kísérte ki a segéd, nedves lesz alatta a zsámoly. A félelemtől nem tudta fegyelmezni magát. – És ne hidd, hogy meghatódunk a visításodtól – mondta az egyik hóhérlegény, aki kellemes bizsergést érzett elől a nadrágjában. – Azt a körtét nyomjuk a szádba, megcsavarjuk, és szétfeszítjük vele a pofád. Nyögni se tudsz majd, rohadt ribanc! A herceg felemelte a kezét. Csönd lett a kínzókamrában. – Szeretném, ha ez a boszorkány nagyjából egészben maradna. Van-e szöges csikónk? A hóhér bánatosan ingatta fejét. – Nincs, nagyuram. Mindig mondom, hogy hiányos a felszerelésünk. Csináltattam volna, de a háború óta már nem divat... Egy bakunk van. – Divat, nem divat, van ahol használják, és sikerrel. – Lelki szemei előtt megjelent a kínzóeszközön ülő cigánylány. Ha arra jár, ráültetteti kicsit, mielőtt ágyba fekteti. – Hozzátok a bakot. Úgy bánunk most vele, ahogy nekem tetszik. Elnézést, mester – fordult a hóhérhoz –, tudom, hogy kelmed művésze szakmájának, de ezzel a leányzóval nekem van számolnivalóm. – Az ám, a bujaság piszkál, s nem az üdvös szigor – gondolta az atya, de persze nem mondta ki felségsértő gondolatait.

Nem telt bele sok idő, a legények odahozták a bakot, és ráfektették Grétét. A bak két fordított V-alakú gerenda volt, amelyet három gerenda kötött össze, s kettő erősítette meg az alsó gerendákat. Szilárd alkotmány volt, hogy bárhogy vergődik rajta a test, ne inogjon. Grétét hasmánt fekve kötözték rá, bokáinál, csuklóinál és derekánál hurkolva meg a kötelet. Telt keble két oldalra nyomódott a vízszintes gerendától, arca túlnyúlt a bakon, akárcsak gömbölyű, napot sose látott feneke. Támaszt kereső meztelen lábujjai épphogy elérték a kínzókamra köves padlózatát. Az egyik hóhérlegény hajába markolt, hogy a herceg jól lássa az áldozat arcát. A nagy kék szem értetlenséget és félelmet sugárzott. – Bevallod? – kérdezte a herceg. – Én nem vagyok boszorkány – suttogta Gréte. – Ha nem, hát nem – mondta a herceg. – Legények, fogjatok egyegy somfabotot. Álljatok kétoldalt, és kezdjétek el szép lassan megművelni a segge mezejét ennek a riherongynak. Mester úr, markoljon a csábító szöszke hajába, hadd lássam, milyen képet vág a mulatsághoz. Mivelhogy a bak úgy állt, hogy a lány feje volt a megrakott asztal felé fordulva. A legények munkához láttak. Hangosan csattantak a botok a feszes fenéken. Egyszer jobbról, egyszer balról. Minden ütés közt elszámoltak vagy húszig, hogy ne legyen túl gyors a verés. Hogy minden csapás fájdalmát kellőképpen érezze a lány. Nem volt számára ismeretlen a verés, falusi árva lány volt, kapott pofont, rúgást, húzták a haját, a veszszőt is ismerte kisebb korából, de ez a mindent betöltő fájdalom új volt a számára. Az ötödik ütés után kiszakadt belőle az első jajkiáltás, aztán a sikoly, végül az üvöltés. A herceg könyökére támasztotta állát, szelíden mosolygott, friss, hideg sörért küldte az írnokot, és rosszallóan intett, amikor a hóhér a szájfeszítő körte után nyúlt. Csak üvöltsön a szöszike. – Most megkapod, mocskos puttana. Most kap a natesed. Most megkapod a magadét, riherongy boszorkány. Most... – Az atya szemei izzottak, és halkan morogta maga elé prédikációját, vigyázva, hogy né-

met anyanyelvén ne mondjon illetlen szavakat. Latinul, taljánul mégsem akkora bűn. Ötven felé tarthattak a legények, már második fertályórája ütötték a boszorkánygyanús félgömböket, mikor a herceg állj-t parancsolt. – Fordítsátok meg a bakot! Erre a látványra számított. Mint a pellengéren elfenekelt cigánylányé, de még csíkosabb, a fehér bőr miatt. Gréte halkan sírdogált, üvölteni már nem volt ereje. – Jól van. Most vegyetek elő vékonyabb pálcákat. És először üssetek húszat oda, ahol a segge szétválik. A szőrös micsodájára is. A feneke lukára is. Látni akarom, ahogy maga alá pisál. Hallani akarom a visítását. Ha ezt kiállta, vegyétek kezelésbe a lábait, combtól bokáig. Két csík között egy-egy ujjnyi fehér maradhat. Megértettétek? Hát hogyne értette volna meg a két hóhérsegéd! Leginkább a nők lába között szerettek működni: beléjük vájni vastag ujjukat, korbácsolni az ágyékot, perzselni a szőrt... Felváltva ütötték el a tizet, kissé előrehajolva, csuklóból, de pont oda vágva, ahol a test a legérzékenyebb. Grétének valóban újra megjött a hangja, s egy kis sárga csík is elindult a combján a keskeny vérpatakok közt, ahogy a herceg megjósolta. – Milyen tehetséges a herceg úr – morogta a hóhér, csak úgy magának persze. A herceg nem figyelt oda különben sem; tekintete a szétfeszített lábakon csüngött, és egyre feszültebb arcizmokkal követte a piros és lila csíkok szaporodását. Mikor utolsót suhogott a pálca a levegőben, és otthagyta nyomát a lábikra alsó részén, az atya felkapta a fejét: – Hát nem is vallatjuk? Ismerd be, boszorka, hogy a herc... – ajkába harapott. A herceg aligha szeretné, ha kiderülne, miért is fogták el a lányt, akinek feje előrecsuklott. – Bólintott! Bevallotta! – örvendezett az atya. – Máglyát rakunk... A herceg felállt. – Nem rakunk máglyát. Várjatok itt, így. Visszajövök, és döntök.

Húzott egy nagyot friss söréből és kiment a kínzókamrából. A többiek maradtak. A hóhér szakértő mozdulatokkal tapogatta a hurkáscsíkos, de így is igen formás hátsót. A legények szétvetett lábbal várták, mi lesz. Azt remélték, éjszakára rájuk bízzák a lányt. Vigyáznak majd rá, alaposan. Az se baj, ha eszméletlen marad. Mert persze ájulás volt, amit a buzgó atya bólintásnak vélt... A herceg a hercegné szobájába ment. Sötét volt. Az asszony hason fekve aludt. Takaróját maga alá gyűrte, a lába közé. Jól esett... Arra ébredt, hogy férje rajta fekszik. Hátulról. Erkölcstelen módon. De nem bánta. Álomittasan tolta kicsit feljebb vékony popsiját, és széjjeltárta lábait. A herceg a sötétben Gréte lábait látta most is maga előtt. De most itt-ott véresen, csíkokkal borítva. Fülében csengett a lány sikoltozása. Annyira férfinak érezte magát, mint még soha. A hercegnő érezte, hogy egy igazi férj hatol belé. És nemsokára már azt is tudta, hogy egy leendő apa leheletét érzi a nyakán. Melegséget érzett, és olyan finom bizsergést bensőjében, mint még soha. – Talán csak álmodom – suttogta, és valóban, tovább aludt. Férje nem bánta. A dinasztia érdeke megkívánta ezt a házasságot. De végtelenül unalmas volt egy buta és ráadásul az etikett formáihoz ragaszkodó feleséggel beszélgetni. Lassan felhúzta nadrágját, és kissé imbolygó léptekkel megmászta újra a kínzókamrához vezető lépcsőket. A két legény, a hóhér, az írnok és az atya várt rá. Mer persze Gréte a bakon. – Nos atyám, kelmed bölcs volt és tapasztalt. Minden rendben van. Most elbocsátom, menjen aludni. Fárasztó este volt ez mindenkinek. – Nem égetjük meg? Bevallotta... – Nem, nem. Majd egy másikat. Öregebbet. Kicsi boszorkány ez, épp csak messziről szagolhatta meg az ördög hátulját. Varázshatalma megtört. Aludjon jól, atyám. A világiak magukra maradtak, és elfogyasztották a vacsora maradékát. Ihattak a legények is. Végül a herceg rendelkezett.

– Legények, ti reggelig itt maradtok a lánnyal. Vigyázzatok, más baja ne essék. Csinálhattok vele, amit akartok, de ha ráragasztja valamelyikkőtök a rossz nyavalyát, azt kerékbe töretem. Írnok, holnap átviteted a lányt Holle Anyóhoz. Mondd meg, hogy ráadásnak küldöm. Tanítsa ki, és ha meglátogatom, mindkét újjal egyszerre akarok szórakozni. Fekete és szőke. Szépek lesznek együtt. És kelmed, mester, ne duzzogjon, hogy nem vehette kézbe a tüzes fogót. Az atya a kövér szakácsnőre is gyanakszik. Nemsokára lefogatjuk. Annak aztán napokig faraghatja a húsát. Jó lesz így? A járandóságát pedig a mai estéért is megkapja. Állítson össze egy számlát hüvelykszorítóval, spanyolcsizmával, csigázással, ahogy szokta. Elmehet aludni, mester. – Nagylelkű a herceg úr – hajolt meg a hóhér, ahogy termetétől tellett. Becsukta maga után a tölgyfaajtót, s vele távozott az írnok is, akinek most nem sok jegyeznivalója akadt. – Kellemes éjszakát, legények – búcsúzott a herceg neveltjeitől, akiket suhanc korukban vett az udvar magához egy karaván tagjai közül. Ő is lement. Jóleső fáradtság vitte lábait a baldachinos ágy felé. A két hóhérsegéd egyedül maradt az ájult lánnyal. – Bibaht – mondta az egyik. – Kis szerencsétlen. Felélesztjük hideg vízzel, mielőtt... – Nem – mondta a másik. – Nekem sürgős. És így kényelmesebb. Azzal már le is engedte bőrnadrágját. A fáklyák halkan sercegtek. Kint felhők gomolyodtak a csillagok elé. A várkastélyban csönd volt; aludt a herceg, aludt az atya, aludt a hercegné, aludt a hóhér, és mind álmodott valamiről: fehér és barna lánycombokról, égő máglyáról, szilaj férjről vagy a szakácsné hatalmas melléről, amelybe lassan belecsíp a felizzított fogó. Csak Gréte nem álmodott, és a legények nem aludtak, hanem buzgólkodtak felváltva, míg erejük fogytán őket is ledöntött a lábukról a férfiúi munkálkodás, meg a korsókban maradt langyos, de erős, igazi hercegi serital. És másnap délelőtt Holle anyó csapata új taggal gazdagodott.

Feljegyzés a háremből Szinir Muhafizi kézirattöredékeit a klasszikus orientalista, A. ZollLohner hagyatékában, egy Isztambulból származó bőrzsákban fedezte fel prof. h. c. P. Boubouche, a jeles francia turkológus. Ő fordította XVIII. századi török nyelvből magyarra, amelyet természetesen szintén ismer az uráli és altáji nyelvek szakértőjeként. Prof. Boubouche is azok közé tartozik ugyanis, akiknek gondolatvilágát elsősorban az altáj uralja.

Elkezdem hát én, Szinir Muhafizi, Tekirdag városának módos kereskedője jegyzeteimet, a Próféta menekülésének 1163. évében. Nem pazarolnám pennámat ilyen hiábavalóságokra a kurusok ezreinek jegyzése helyett, ha kedvet nem kapok erre a városunkban régóta időző bolond öreg gyaurtól; azt mondja derék kémem és szolgám, aki olvassa a körülmetéletlenek alantas nyelvét, ez a hitetlen hosszú évek óta leveleket ír nénjének, aki nem is létezik. Hála legyen Allahnak, hogy nékem nem jár ilyen bolondság a fejemben. Ám ha arra gondolok, hogy soksok év elmúltával férfiúi erőm lankadni fog, és kevesebbet tudok szórakozni házam asszonyaival, holott Allah, a könyörületes és irgalmas, a teremtmények ura a férfiúi örömök forrását a nő hasadékába helyezte, miként a bölcs sejk, Muhammad an-Nefzaui írá sok évvel ezelőtt ama Illatos kert című művében, mely oly kedves olvasmányom, nos, akkor majd bizonyára szívesen jártatom szemem a feljegyzéseken. Magamról annyit, hogy az irgalmas Allah kegyelméből és a forgandó kereskedői szerencse jóvoltából szép, kőből s fából emelt házam van Takirdag városában, melyet az Erdel országából való öreg gyaur Rodostónak nevez. Takirdag kies hely, hajóval egy, lóval két nap járásnyira Sztambultól, ahol a Padisah fényeskedik. Kémem úgy véli, valami varázshatalma lehet a gyaurnak, mert bélopózván házába, ezt olvasta otromba betűivel: „Ezek mind különbféle országokból való rab leányok;

kiválasztják a legszebbeket. A foglalatosságok a varrás. Mindenikének különös ágya vagyon, és minden ötödik ágy között egy igen vigyázó öregasszony fekszik.” A dzsinnektől lehet varázsgömbje az öreg gyaurnak, hogy vinné vissza Gábriel arkangyal Erdel országba, ámbátor menne is, de a madzsarok nemcse királynője, Marija Terézija nem engedi, bizonyára tudva varázserejéről. De nem haragszom én őrá, mert írása által én is bepillanthattam a fényességes Padisah háremébe, anélkül, hogy életem veszélyben forgott volna. Nos, Allahnak áldassék neve, nekem sem kell hárememmel szerénykedni. Feleséget ugyan nem tartok, bár lehetne négyet is. De a jegyajándékok! Felesleges pénzpocsékolás. Meg annyi mindenre kell figyelni, hogy ki ne legyen feleségünk, s hogy milyen jól bánjunk vele. Nem, nem. Visongó kölykökre se vágyom, akik csak az örökségre lesnek. Engem csak a Korán 4. szurájának 34. szakasza érdekel, ahol a Próféta világosan megmondja, hogy „a férfiak fölötte állnak a nőknek”, hogy a „jóravaló asszonyok engedelmesek”, s ha mégsem, akkor „lássátok el bajukat”! Maga a Próféta szólt így, áldassék az ő neve, és én megfogadom szavát. Engedelmességre tanítom sokféle népből jött rabnőimet. Bőrük fehér vagy világosbarna, számuk tíz körül jár, és négy ébenfakó bőrű, Afrika földjéről származó asszony ügyeli őket, széles fenekűek és vállúak, erősek, mint az elefánt és kegyetlenek, mint a kígyók. Gyakorta megparancsolom valamelyiküknek, hogy vegye le tarka ruháját, s aztán úgy élek vele, mint kéjfiúval szokás, így az az örömöm is megvan, amitől a Próféta eltiltotta az igazhitűeket, akár a bortól. Nem is iszom bort, legfeljebb egy kis hasist ízlelgetek néhanap, az serkenti az elmét, főként ha valamely Miszriből vagy a Kafkasz daglariból, a gyaurok otromba nyelvén Aegyptusból vagy a Caucasusból jött rabnő számára új fenyítést kell kitalálni. Mert sok baj van ám velük eleinte, sok pénzbe is kerülnek, hacsak nincs éppen háború, de akkor meg a janicsárok igencsak használtan szállítják az árut a piacra, alig pihegnek a nyavalyás némberek. Olcsón jó árut sose lehet vásárolni, igazuk van ebben az örmény meg izraelita kalmároknak, Allah szabadítana meg tőlük.

Az én selymes hajú, nádszál termetű, rózsaillatú, drága pénzen vásárolt, liliomarcú, ezüst testű szépségeim is megismerkednek a mogyoróbottal virágszirom puhaságú talpacskáikon. Hisz mindenki tudja, hogy ez a török szokás. Ha egy ház előtt szemetes az utca, a bíró ott helyben akár százat is verethet a házban lakó rendetlen némber talpára. Odakötik a bokáját egy rúdhoz, két törvényszolga tartja a rudat, kettő meg kétfelől talpalja. Utána aztán minden lépésnél eszébe jut a némberének, miként ügyeljen a rendre! Hát így működnek az én vízilótomporú, elefánt-combú, turkesztándinnye-keblű néger rabnőim is, és ők is mezítelenek, amikor egy-egy világos bőrű rabnőt megfenyítenek. Nem sajnálom a pénzt, ha fontos dolgokról van szó: messziről jött karavánokkal hozattam kínai bambuszbotot, nílusi víziló bőréből készített korbácsot is, ott függnek asszonyaim falán, hogy mindenkor a szemük előtt legyen, de ritkán használom, mert lágyszívű uruk vagyok, hacsak nem csiszolom egy kicsit hasissal az elmém, mint említém volt. Itt az ideje, hogy leírjak egy különös jelenséget. Tudvalevő, hogy férfiember ereje két vagy három megnyomás (Szinir Muhafizi a baszim szót használja a nemi élet jelölésére. Prof. P. Boubouche megjegyzése) után lankadni kezd. Különösen akkor, ha a néger asszonyok szűk hátsó nyílását veszi igénybe a férfi. Ilyenkor többféle módszert használok. Az egyik: zekeremet sekerként használtatom. (Lefordíthatatlan szójáték. A régi török nyelv zekernek nevezi a hímtagot, sekernek vagy szekernek a cukrot. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a rabnőknek szájukba kell venniük uruk férfiasságának bizonyítékát, és szopogatni, mintha cukorból volna. Az életrekeltésnek e formája már az ókori Egyiptomban ismeretes volt, Izisz istennőről ismerünk olyan festményt, amelyen így támasztja fel holtából Oziriszt. Prof. P. Boubouche megjegyzése.) Nos, előfordulhat, hogy rabnőm nem végzi elég jól a dolgát, és elmarad a megkívánt hatás. Ekkor egy másik rabnő kerül sorra. Varietas delectat, mondják a gyaurok otromba nyelvén, ahogy egy művelt hitetlentől hallottam, mert tudják ám a gazfickók, mi a jó. Bizony, a változatosság gyönyörködtet. De nem csupán az történik, hogy a kereveten egy másik meztelen asszony tárja ki előttem sűrű bozonttal benőtt vagy gondosan szőrtelenített ölét. Hanem ugyanakkor két szolgálóm átviszi az előző rabnőt a szomszéd kamrába. Hogy ott mit csinálnak vele, az az ő

dolguk. Az én kívánságom az, hogy rózsás bőrén ne lássak nyomokat. Ám mégis alaposan megfenyíthetik, mert a nyöszörgését, jajgatását jól hallom. Úgy sejtem, olyan részeit bánthatják a testének, ahol a legérzékenyebb. Mikor erre gondolok, zekerem ismét úgy meredezik, mint a cédrusfa a Libanon hegyén, ahogy a zsidók mondanák, hogy tüntetné el őket Allah a piacról, bár tisztelet illeti meg köztük a nagy Szulejmán királyt, aki ezer asszonyon szántott, mint földmíves a mezőn, ha ugyan nem csak dicsekedett vele. Én azonban nem dicsekszem, a Próféta szakállára esküszöm, hogy a hangokat hallva képes vagyok újra a szántásra s a mag elvetésére. Van ugyan, mikor a cukorjáték során is sikerül, van, mikor e varázsszerhez kell folyamodnom. Alkalom adtán megtanácskozom majd egy törvénytudó ulemával, nem teszek-e így lelkem túlvilági boldogsága ellen, mert a mártíromsághoz nem érzek magamban elég erőt, a Paradicsomba viszont nagyon is vágyakozom. Jó okom van rá: tegnap megpróbálhattam, milyen a hurik ölelése. Legalábbis azt hiszem, ezt értem el varázseszközöm szerény módosításával. A lány, akit hurimmá tettem, a Kaf hegyekből származik, ahol a grúzok, csecsenek, lázok és a legtudósabb sejk se tudja, hányféle népek élnek. Állítólag hetven féle nyelven szólnak egymással, minden hegyen másképp. Az én Tamarám tudott kicsit törökül, mikor megvettem, így aztán, hogy fel akartam avatni, meg kellett értse parancsomat: Szojunmak! Uzannak! De se nem vetkőzött, se hanyatt nem feküdt. Néger szolgálóim ott álltak körülötte, kezükkel mutogatták, mi a dolga. De csak állt, és szemérmetlenül bámult engem, aki nem csak mint ura, hanem mint férfi is mérhetetlenül fölötte állok. Nos, őt nem vitettem át a szomszéd helyiségbe. Két vízilótomporú, elefántcombú afrikaim fogta a rudat, amelynek két végére jól szétfeszítve odakötözték a kaukázusi szépség bokáit. Természetesen megszabadították ruháitól, és hátra kötötték kezét, hogy ne védekezhessen. Ölének bozótja feketébb volt hajánál. Két másik afrikaim egy-egy kínai bambuszt vett a kezébe, és húszat-húszat vert mindkét ég felé álló talpra. Húsz-húsz ütés nem is sok, a törvény ötvenet, százat is kioszt, igaz, annál több már veszélyes. Húsz ütéstől a bambusz nyomán feldagad a talpa az átkozott szukájá-

nak, ellilul, meghasadozik, és szivárog belőle némi vér, de csontja nem törik, viszont a némber jajgatása mennyei zeneként hangzik fülemben. Hát ez a szuka hallgatott. Széttárt hasadékának megpillantása is elég volt azonban ahhoz, hogy bugyogómat megoldva belémerítsem a zeker kivont jatagánját. De meg se mozdította hófehér, liliomkecsességű fenekét, mely úgy világított a két fekete nőszemély hatalmas félgömbjei között, mint sápadt holdfény az éjszakában. „A leány alvást színlel, vonaglik, élvez, hallgat”, miként egy évezrede írta a nagy költő, Abu Nuvász. Ám ez a szép, de semmirekellő nőszemély nem vonaglott. „Üssük még?” – kérdezték kedvelt rabnőim. Ránéztem a felrepedt talpakra, s így szóltam: „Jok. Tuzlu szirke lüften.” Éreztem, ahogy megvonaglik a nő alattam; egyszer csak tudott tisztességes török nyelven. Megértette, hogy abbahagyattam a bambuszsuhogtatást, ám sózott ecetet kérek. A két botos szaladt is a konyhába, s mikor visszatértek, elkezdték gyöngéden kenegetni a keverékkel a két talpat. Ekkor aztán lett mozgás is, hang is. Rabnőm sikoltozott és alighanem átkozódott a maga érthetetlen nyelvén, a két meztelen néger minden erejét összeszedve tartotta a bokákat rögzítő rudat, én pedig azt éreztem, hogy zsákmányom hasítéka igencsak mozgékony lesz, görcsösen össze-összerándul, nyilván a talpa felől érkező varázslatos hatású fájdalomhullámoktól. Én pedig a hurik karjai közt éreztem magam, amint a zekert ez a szűkülő-vonagló barlang szorongatta. Nem tudott erről a csodás módszerről se Nefzaui sejk, se Szulejmán király, talán még... Nem, ilyet még gondolni sem szabad, nekem, aki többször is megtapinthattam a Kaaba fekete kövét. Szánom szegény rabnőimet, de a sors úgy akarta, hogy ők rabnőknek szülessenek, én pedig a forgandó szerencsét kihasználva tisztes vagyonra tegyek szert Tekirdag városában, két napnyi lovaglásra Sztambultól, ami nem is baj. Nem jó mindig a Padisah közelében lenni... Bizony, ki fogom próbálni a Paradicsom legízletesebb gyönyöreit itt a földön, mely abból áll, hogy az asszonyt, míg szántóföldként műveljük, megismertetjük az ura gyönyörűségéért elszenvedett fájdalmak magasrendű örömeivel. Hála...

(Itt a kézirat megszakad. Más kézzel, magyar nyelven ez olvasható 1880 körül tanított latin betűkkel: „Falusi plébános legyek, ha nem Literátinál vásárolta ezt a pornográf disznóságot a vén hazug.” A szöveg értelmetlennek látszik. Kollégám, az Aurélien Sauvageot profeszszortól magyarul is megtanult A. Garde-Frontiere szerint a bejegyzés Zoll-Lohner leghíresebb tanítványától származik, aki naplójában később „vén hazug”-nak nevezte egykori mesterét. Literáti pedig esetleg Literáti Nemes Sámuel, a múlt század legügyesebb régiséghamisítója lehet. De a kérdés további beható vizsgálatot kíván. Mindenképp érdekes adalék a XVIII., ha hamisítvány, a XIX. századhoz. Prof. P. Boubouche megjegyzése.)