Farkas Geiza: A csoportok élete* A csoportok szolidaritása és ideológiája zerencsém volt azon lélektani, gazdasági, társadalmi okokat kifejteni, amelyek az egyes embereket arra indítják, hogy javukat ne kizárólag saját pillanatnyi legegyénibb érdekeik kielégítésében keressék, ne is csupán erejüktől, tevékenységüktől várják, hanem más hozzájuk közelálló emberek közremunkálásától is reméljék és egyszersmind javukat a közös érdekben dolgozók közös sikerébe, közös boldogulásába helyezzék. Történelmi fejtegetésekkel igyekeztem megvilágítani, mily módon keletkeznek és fejlődnek ki az emberek ily közös boldogulást egyesített erővel kereső csoportjai, majd tömegei, miképen lesznek az ősvadonokban tanyázó és bolyongó kezdetleges embercsapatokból néptörzsek, nemzetek, miként alakulnak ki ezeken belül, majd határaikon túlterjedve és a hozzájuk hasonlókkal világszerte összeolvadva osztályok, társadalmi rendek. A megadott szűk keretben lehetőleg kiemeltem azt a hatást, melyet az emberek egyesülési készségére a közös védelem érdeke, a közös munka és a munkamegosztás lehetősége, az uralkodás vágya és végül a vallási elem kifejtett. Most még néhány közelebbi vonást fogok igyekezni feltárni, melyek szerint a csoport-, nemzet- és osztályképzés lelki készsége kialakul, működik és megszűnik; mintegy a csoportlélek élettanát kívánom dióhéjban nyújtani. Az emberi csoportok közül ezúttal főképpen azokra leszek tekintettel, amelyeket osztály néven ismerünk. Minden emberi csoport, így minden nemzet és osztály is egyénekből áll, akiket végső okban személyes érdekeik, egyéni vágyaik kielégítésének reménye visz a csoportba, vagy tart benne. Áll ez azon embercsoportokra, osztályokra nézve is, amelyek még nem jutottak tagjaik tudatára és amelyekhez tartozás vajmi kevés életélvezetet jelent. Ha az egyén mégis megmarad egy ilyen csoportban, osztályban, pl. a rabszolgákéban és nem igyekszik belőle valamely erőszakos módon, szökés, lázadás, öngyilkosság útján kiszabadulni, ez már azt mutatja, * Mutatvány a szerzőnek Emberi csoportok cím alatt megjelenendő társadalom lélektani tanulmányából, melynek néhány alapgondolatát a Társadalomtudományi Társaságnak március 10-én tartott felolvasó ülésén ismertette.
418
Farkas Geiza: A csoportok élete
hogy az adott csoportjában való elhelyezkedés még mindig kedvezőbb reá nézve, több boldogulás lehetőségét nyitja meg számára, mint a csoportkötelékek erőszakos elszakítása. A csoporton belől minden egyes ember lehetőleg javítja helyzetét, sokszor bizony csoporttársai rovására is; gyakran más, kedvezőbb helyzetű csoportokba való átlépésre tesz kísérletet. De ha azután észreveszi, hogy igen nagy előnyökhöz juthat, igen nagy hátrányoktól menekülhet a hozzá hasonló helyzetűekkel szövetkezve, mindinkább kész lesz a közös jóért munkálkodni és küzdeni. Ebben az önfeláldozásig megy akkor, ha a közösen megszerzendő, vagy megvédendő előnyre oly nagy súlyt helyez, hogy nélküle az életnek nem tulajdonít értéket. Az emberek egymás közötti harca, miként történelmi példáinkon láttuk, ritkábban a puszta létért, többnyire a jó vagy még jobb előfeltételeért, az uralomért folyik. Az uralom pedig nem más, mint rendelkezés a természet tárgyai, tényezői, továbbá az emberi erő és ennek munkaeredményei fölött. Uralkodik az, aki gazdag és hatalmas, lehetőleg nagy mennyiségben és lehetőleg korlátlanul fordíthatja saját életboldogságának fokozására mindazt, amit a természet részben már az emberi munka által átalakítva nyújt — és a további munka végzésére alkalmas emberi erőt, úgy a testi, mint a szellemi erőt, úgy a saját, mint a más emberek erejét. Tehát már az egyéni függetlenség és az önrendelkezés is a hatalomnak, az uralomnak egy nem megvetendő eleme. A gazdagság és a hatalom az uralom két eleme, melyek egyike nélkül a másiknak biztos megszerzése és állandó birtoklása is lehetetlen. Mert akinek más emberek fölött hatalma van, annak ezen hatalom felhasználásával okvetlen meg keli szereznie a saját és a tőle függők megélhetéséhez szükséges tárgyak fölötti rendelkezést is, különben hatalma igen hamar szétfoszlik. Viszont aki a természeti tárgyak, javak nagyobb mennyisége fölött rendelkezik, annak ezek segítségével emberek fölötti rendelkezést is kell szereznie, mert enélkül nem képes gazdagságát megvédeni mások ellen, akik emberi erőhatalom fölött rendelkezve, azt tőle egy vagy más módon előbb-utóbb elveszik. A gazdagság, a vagyon birtoka különben nemcsak szükségessé teszi, de meg is könnyíti a hatalom megszerzését és viszont. Ez oly kézenfekvő, hogy bizonyítása nem is látszik szükségesnek. Még a vagyon és hatalom egyes elemeit, alakjait is könnyebben szerzi meg az, aki már másoknak birtokában van, a földbirtokos aránylag könnyen szerez ingó tőkét és a tőkés fölbirtokot. A vagyon és hatalom szerzésének, megtartásának egyik főeszközéhez, a tudáshoz, iskolai képesítéshez egy vagyonos, befolyásos család tagja könnyebben jut, mint egy „senki fia”„.* * Erre a tényre Magyarország középkori történetéből sok érdekes példát találunk Ágoston Péter A magyar világi nagybirtok története munkájában.
Farkas Geiza: A csoportok élete
419
Ám az önrendelkezés és hatalom, melyre az egyes embernek szüksége van, nem szükségképen egyéni, elég, ha az egy csoport, nemzet, osztály kellően szervezett kollektív erejét képezi, mely egyes tagjait, életeszközeit, javait élvezetében megvédi. Hasonlóképen nemcsak az egyéni gazdagság képes az egyént függetlenségében, hatalmában megtartani, hanem a javaknak az a tömege is, mely a vele egyetemlegességet valló csoport összességének közös, esetleg még többi egyéneinek megosztott birtokában van. Egy bármily erős és ravasz ausztráliai törzsfőnök nem oly biztos igényeinek érvényesítésében, sőt puszta életének védelmében sem, mint egy közepes erejű angol szervezett munkás; egy keleti nábob műveletlen, enyveskezű, rosszindulatú környezetében nem tehet szert olyan derűs életélvezetre, mint egy mérsékelt vagyonú francia polgár. Ha ez nem lenne így, nem volna az egyes csoportokba tartozó emberek között szolidaritás, nem is lehetne szó az emberek között csoportokról, hanem csak elszigetelt egyének merőben önző harcáról minden más egyén ellen. Az egyén persze nem ingyen élvezi csoportjának uralmi eszközeit, hanem ezeket csak oly feltétel alatt tekintheti többé-kevésbbé sajátjának, hogy egész magatartását a csoport érdekei, törekvései, ízlése szerint alakítja, mindent mellőz, ami őt csoportjától elválaszthatná, vagy éppen ezzel ellentétbe hozhatná. Ez lényegében a szolidaritás, mely az egyes emberre nézve amily nyilvánvaló előnyöket hoz, nem egy esetben jelentékeny áldozatokat von maga után; az egyes sokszor minden közvetlen haszon kilátása nélkül erején felül kénytelen költeni, veszteségeket, kockázatokat vállalni, ellenszenves érintkezéseket folytatni, csakhogy a hozzá hasonlók ki ne rekesszék maguk közül, védtelenül ki ne szolgáltassák más közömbös, vagy ellenséges indulatú csoportoknak. Az ember olykor még egyéni nagyravágyását, kiválási ösztönét is csak más csoportbeliekkel szemben ereszti egészen szabadjára, míg féket helyez reá, ahol túlságos kimutatásával felkölthetné saját csoporttársai irigységét, ellenszenvét. Néha az egyén még biztos vesztébe is kénytelen rohanni pusztuló családjával, nemzetével, társadalmi osztályával együtt, mert ha ezt nem akarná, magára hagyva még hamarább tönkremenne. Példa a katonai bátorságon kívül némely hanyatló felső osztályok tagjainak öngyilkos költekezése, fényűzése, mely azonban egyedüli eszköznek látszik a megrendült tekintély, társadalmi állás ideig-óráig való fenntartására, más ellenséges osztályok tagjainak keresethez juttatására és ez úton a felső osztály érdekszövetségébe vonására. (Magyar földbirtokos nemesség 1848. után.) Ez az önkéntesnek látszó, de valójában csak kényszerült önfeláldozás nem tévesztendő össze egyesek kivételes áldozatkészségével, hősiességével, Olykor igaz, nem ily anyaginak mondható kényszer hatása alatt áldozza fel az ember csoporthelyzete követelményeinek
420
Farkas Geiza: A csoportok élete
létérdekeit; csoportjával, nemzetével, osztályával együtt megy tönkre nem egy ember, akinek ugyan hajaszála sem görbült volna meg, ha elfordul csoportja kárhozatos eljárásmódjától. Az ilyen emberek egyénileg merőben célszerűtlen cselekvésének indokát anyagi kényszer helyett lelki kényszer szolgáltatja; az illető egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy önmagának teljes feladása nélkül máskép is járhatna el, mint csoportjának többi tagjai. Egy esete ez annak a hazai szociológiai irodalmunkban Harkányi Ede* által kifejtett folyamatnak, midőn az eredetileg tisztán célszerűségi cselekvésmód az idő folyamán szokássá, majd még önfeláldozást is kívánó erkölcsi parancscsá gyökeresedik az egyénekben és az egyének csoportjában. Ez a tény már átvezet az ideológiák keletkezésének és működésének jelenségeire. Miként már másutt kifejtettem, az ember helyzete egy társadalmi csoportban, nemzetben, osztályban döntő befolyással van gondolatvilágának, lelkületének, jellemének, egész magatartásának kialakulására. Az ember gondolatvilágát, amennyiben ez az őt magába foglaló emberi csoportra, osztályra, vallásfelekezetre, nemzetre vonatkozik, a csoport- illetőleg vallásfelekezeti, nemzeti, osztály-ideológia, szóval jelölhetjük meg. Ez az ideológia szükségképen többé-kevébbé közös az egész csoport, nemzet, osztály tagjai között, ez képezi a csoportok összetartó kötelékét, egységes irányú eljárásának alapját, ez tehát sajátképen a csoport lelkülete. A nagy csoportokon belől sokszor megkülönböztethető külön ideológiája van egyes szűkebb alcsoportoknak, pl. az értelmi keresők között az állami tisztviselőknek, ezek között ismét a bíráknak.** Ezen alcsoport-ideológiák természetesen az általánosabb, lényegesebb vonásokban egy-egy főcsoporton belől megegyeznek egymással és csupán némely részletekben térnek el egymástól az alcsoportokat elválasztó tényezők mérve szerint. Miután az ember csoportos lény, aki csoporton kívüli életet alig tud a maga számára elképzelni, annál kevésbbé kívánni: az egyes ember tudatosan és öntudatlanul mindig alkalmazkodni fog az őt magába foglaló, vagy környező csoportok ideológiáihoz. Saját csoportjának, osztályának ideológiája szuggesztív hatással lesz reá, azt fogja szépnek, jónak és helyesnek tartani, ami a vele egy osztályúak eszejárása szerint az. Ellenben más, talán ellenséges csoportok ideológiái inkább ellentmondást támasztanak benne, minthogy védekezésként*** saját csoport-ideológiájából származó álláspontjának * Babonák ellen. ** Le Bon ebben a tényben igen nagy tévedések és társadalmi hátrányok forrását látja. *** Tudvalevőleg a védekezési ösztön minden elő lényben minden más élő lénnyel szemben megvan. Ez a forrása az ellentmondási és erőszakoskodási hajlamnak, mely utóbbinak célja sem más, mint más lény erejének és ügyességének legyőzése, eloszlatása annak a tudat alatti félelemnek, hogy
Farkas Geyza: A csoportok élete
421
még túlzott hangsúlyozására, érvényesítésére is csábítja őt. Akkora erővel bír az emberek elhatározásainak irányítására a a mások egy-vagy más szempontból fenyegetőnek látszó állásfoglalásaival, eljárásaival szemben való ellenmondás, hogy az emberek gyakran vezetőjükké, szinte bálványukká tesznek valakit, csak azért, mert más, ellenszenves emberekkel ellentétbe jutott, tőlük bántalmakat szenvedett. Ismeretes, milyen erős tápot ad egy mozgalomnak, ha egyes képviselői valamely alakban vértanúságot szenvednek, mennyire szorosra fűzi egy-egy csoport, vallásfelekezet, nemzet, osztály összetartását az illető csoport valamely tagja által elszenvedett és közhírré lett méltatlanság. A csoport-ideológia az ember egész életmódját, cselekvését szabályozza a legkisebb részletkérdésektől a legnagyobb horderejű elhatározásokig, mert csak aki eszerint jár el, számíthat teljes mértékben csoporttársai jóindulatára, támogatására. Az utóbbi tény már magában véve is megmagyarázza az egyes ember messzemenő alkalmazkodását a csoportjában uralkodó felfogáshoz, szokásokhoz, csoportja jelleméhez. De megmagyarázza a tényt az is, hogy a csoportjához alkalmazkodó egyén járt úton haladhat, környezete példáját, kívánságát követheti — ami tudvalevőleg a legtöbb emberre nézve a legkönnyebb, legtermészetesebb eljárásmódot jelenti. Míg a szokott ideológiától és a környezet-szuggerálta eljárásmódtól való eltérés még oly idegmunkát is követel, mely sok esetben terhesebbnek látszik nem egy áldozatnál. Miként előbb említettem, a saját csoportjához való ezen alkalmazkodással ellentétként áll szemben a más csoportbeliek nézeteinek, indítványainak, ízlésmegnyilvánulásainak eleve elvetése, más csoportok szokásainak, divatjainak, eljárásmódjainak méltatlanokként kerülése. Az ember nemcsak azért tesz valamit, mert mások teszik, hanem sokszor épen azért, mert ismét mások nem teszik. Mások divatját, modorát az ember nemcsak követni, de célzatosan kerülni is képes. Példák: a régi fajta parasztember, aki nevetségesnek tartaná magát olyan ruhaviseletben, amely talán már a szomszéd községben általános; az a protestáns, aki a szentképek előtt buzgón keresztet vet, hogy — zsidónak ne tartsák. Miután pedig egy egyén többféle csoportokba tartozik, azon csoport felfogásához fog erősebben alkalmazkodni, melynek saját életsorsára nagyobb kedvező jelenlény a miénknél nagyobbnak tetsző erejével, ügyességével, értelmességével, saját életösztönét a mi rovásunkra is érvényesíthetné, a mi életösztönünkre nézve válhatnék veszélyessé. Ez a harci kedv és vadász-szenvedély lélektani alapja. Ez az ellenkezési vágy különben háttérbe szorul, mihelyt az egyén annak felismeréséhez jut, hogy egy más egyén léte és működése az ő életösztönét nemcsak hogy nem veszélyezteti érvényesülésében, hanem még megvédelmezi, előmozdítja. Az ember, a gyermek egyéni és társadalmi fejlődésének útja éppen az, hogy mind több lénytársában ismeri fel ellensége helyett érdektársát, támogatóját.
422
Farkas Geiza: A csoportok élete
tőséget tulajdonít és attól fog elhúzódni, amelyik részéről nagyobb bajoktól tart. így ugyanazon egyén alkalmazkodásának, utánzásának iránya is változhatik életében; ugyanez áll az emberek tömegeire is. Azt elmondhatjuk, hogy csoportjuk, nemzetük, osztályuk ideológiájával csak a legelvetemültebb és a legnemesebb egyének mernek nyíltan szembeszállni, akik elébe helyezik a közkeletű fogalmak szerinti jó életnek, vagy a legalsóbb rendű élvezeteket, előnyöket — vagy a legmagasabb rendű erkölcsi jót, a csoport-kereteken felülemelkedő emberiségi közjót. Azokat, akikben akár csoportjuknak, nemzetüknek, osztályuknak ideológiája, akár egy magasabb rendű emberiségi ideológia oly erővel hat, hogy érte más embereknél nagyobb áldozatokat képesek hozni, esetleg életüket is odaadni, az emberek hősökként tisztelik, míg a csoport-ideológiák iránt az átlagosnál kevésbbé fogékony egyéneket a kicsinyes önzés, gyávaság vádja, a közmegvetés éri. Az osztályok A legnehezebben meghatározható emberi csoportfajtát mindenesetre a társadalmi osztályok képviselik. Leghelyesebben ezeket talán úgy határozhatjuk meg, hogy az osztály hasonló társadalmi helyzetű és ennek folytán hasonló érdekű emberek összessége, akik között idővel természetszerűleg kifejlődik a közösség tudata, közös irányú eljárás készsége, tehát az, amit előbb osztályideológiának neveztünk. Az emberi fejlődés különböző fokozatain különféle tények döntik el az egyén helyzetét a társadalomban és határozzák meg társadalmi érdekeit, tehát az osztályok létalapja, egymástól elválasztó jellege is más-más lesz. Így a legrégibb hódító társadalomban, mely a mai értelemben vett egyéni tulajdont még nem ismert, egy uralkodó, vagy egy leigázott törzshöz, néphez való tartozás döntötte el az egyén osztályhelyzetét; a csoportfejlődésnek ebben a kezdetleges szakában (de csakis ebben!), nemzet és osztály tulajdonképen egyet jelentett. Később a foglalkozás (harcos, földművelő, iparos), majd a tulajdoni rend teljes kialakulásával a vagyoni helyzet lett az osztálybasorozás döntő tényezőjévé, mely mellett ugyan továbbra is több-kevesebb befolyással bírnak az egyes ember osztályállására a többi régebben döntő tényezők, meg némely mások is, mint pl. a műveltségi fok, olykor a vallásfelekezet stb. Miután az embereket különböző osztályokba különböző érdekek sorozzák, elkerülhetetlennek látszik, hogy a társadalmi osztályok érdekei sokszorosan összeütköznek, nemritkán az osztályok egymás iránti ellenszenvére, egymással való félig még öntudatlan súrlódásra, végre tudatos osztályharcokra vezetnek. Mint az emberi csoportok minden küzdelme, az osztályharc is lényegében az uralomért folyik, ez pedig, miként az
Farkas Geiza: A csoportok élete
423
előző szakaszban láttuk, nem más, mint rendelkezés a termeszét tárgyai, tényezői, továbbá az emberi erő és ennek munkaeredményei fölött. Uralkodik egy osztály, ha a beletartozó emberek mindegyike, vagy túlnyomó többsége a vagyonnak, önrendelkezésnek és mások fölötti befolyásnak aránylag magas mértékével bír. Az egyes emberi csoportok uralkodásában általában négy állapot-fokozatot ismerhetünk fel, melyeket azonnal lesz szerencsém részletezni. Előzőleg csak azt kívánom megjegyezni, hogy ezek a fokozatok valamennyi emberi csoportnál, tehát a nemzeteknél is felismerhetők és követhetők, de sehol nem oly élesen és határozottan, mint az osztályoknál. Az uralmi állapot-fokozat, miként látni fogjuk, döntő tényezőként szerepel az osztályok magatartásának, ideológiájának kialakításában. Az első uralmi állapot-fokozat az, midőn valamely osztály oly kedvezőtlen körülmények között él, oly tökéletesen el van nyomva, hogy tagjai közös erőfeszítéssel sem tudnák valamenynyijük helyzetét lényegesen javítani, sőt ily irányú kísérleteikkel csak újabb szenvedéseket zúdíthatnának magukra. Ebben az állapotban az osztály tagja úgyszólván csak egyéni életet él, a maga hasznát igyekszik szolgálni minden más ember, így osztálysorsosai rovására is. Ez utóbbiakhoz éppen csak az emberi együttérzésnek valamivel nagyobb mértéke fűzi, mint a más osztálybeliekhez. Az ilyen osztály tagjai vagy eltompult megadással tűrnek minden méltatlanságot és örülnek minden apró élvezetnek, mint pl. egy kupica szesz, vagy az élelmesebbek egyenként igyekszenek nyomott helyzetükből egy magasabb osztályba felkerülni. Evégből keresik is ezen magasabb osztályok tagjainak egyéni kegyét és a legteljesebben elismerik fölényüket. A második fokozat az, midőn egy osztály helyzete még mindig nem felel meg a tagok igényeinek, de a közös eljárás lehetségesnek mutatkozik és kívánatos eredményekkel kecsegtet. Ebben az állapotban legnagyobb az osztály-összetartás, legerősebb a szervezkedési hajlam, legmesszebbmenő az áldozatkészség, de legizzóbb a gyűlölet is más, különösen hatalmasabb osztályokkal szemben. A harmadik állapot-fokozat, midőn valamely osztály helyzete előnyös a tagokra nézve. Ekkor az osztályösszetartást az tartja életben, ha az osztály előnyös helyzete mások, esetleg a kedvezőtlen helyzetű osztályok részéről támadásoknak van kitéve, melyeknek visszaverését a kedvező helyzetűek eléggé fontos, közös életérdeknek érzik. Végre, ha valamely osztály keretei egyes tagok számára meg előnyöket hoznak, másokra, talán a tagok többségére nézve azonban már túlnyomóan hátrányokat, áldozatokat jelentenek az osztály összetartása meglazul, benne szűkebb csoportok, valóságos új osztályok keletkeznek, új ideológiákkal, míg végre az eredeti osztály teljesen szétbomlik vagy legalább számban jelentőségben összezsugorodik.
424
Farkas Geiza: A csoportok élete
Ha a társadalmi osztálykialakulásnak eme négy állomását közelebbről szemügyre vesszük, mindjárt szemünkbe ötlik, hogy a legalsóbb fokozaton, a teljes elnyomatás állapotában uralomról alig, legfeljebb az osztály egyes szerencsés egyéneinél lehet szó; ezek pedig már útban vannak az osztályukból való kilépés, a magasabb osztályba emelkedés felé. Az ókori rabszolga, aki nagyobb pénzösszeget rakhatott félre és helyezhetett biztonságba, előbb-utóbb kiváltotta magát urától és mint szabad közpolgár függetlenebb életet folytatott. A középkori parasztelnyomás legsötétebb idejében, ha valamely jobbágy nagy ereje és harci bátorsága révén tekintélyre tett szert, annak elég könynyen az ölébe hullott a nemesi szabadság, sokszor még nemesi birtok is. De az így kiemelkedettek szerencséje nem képezte egyszersmind osztályuk szerencséjét; a magasabb osztályba vándorlók előbbi sorsosaikat nemcsak hogy nem gyámolítottak, hanem „szegényből lett gazdagok” módjára még mint náluknál élhetetlenebbeket lenézték is azokat.* A teljesen elnyomott osztályoknak alig van módja erőteljesebb szervezkedésre; ha olykor az elkeseredés együttes fellázadásba is hajtja őket, ezek a legkönnyebben kudarcot vallanak a kellő szervezés és előkészítés, a rátermett vezetők hiánya, valamint a sok áruló miatt, akiket a hatalmon levők elég könnyen és olcsón vásárolhatnak azok között, akiknek az élet addig oly nagyon keveset nyújtott volt. A lenyűgözött osztály tagjainak egyedüli hatalma nélkülözhetetlenségükben van, amennyiben az uralkodók még a teljesen biztos győzelem reményében sem szívesen indítanak harcot azon szolgáik ellen, akiknek munkájára szükségük van és akiket minden újabb zsarolás és elnyomás a kétségbeesés őrjöngésébe, kiszámíthatatlan következményű tettekbe, tömeges öngyilkosságba kergethet. A második fokozaton az osztály tagjai részben már maguk választják ki tevékenységük tárgyát, helyét és mértékét, bár a náluknál hatalmasabbak akaratával ellenkezés nagy hátrányokat, veszélyeket hoz reájuk. Bár sok esetben alkalmazkodniok kell, itt-ott már az ő fellépésük állíthatja a hatalmasabbakat az engedékenység, vagy aránytalan hátrányok választása elé. Vagyontárgyaikat is már nem csupán uraik kegyelméből, belátásából tarthatják meg, hanem azért, mert azokat valamennyiöktől elvenni az általuk képviselt erő miatt lehetetlen volna, egyesek kifosztását pedig ezek osztálytársainak természetszerű segítsége nem engedné. Ekkor az egyes már nem csupán abban látja üdvét, ha osztályából menekülhet, hanem abban is, ha egész osztálya több hatalomhoz, vagyonhoz, egyszóval az uralomban való teljesebb részesedéshez jut. Ekkor azután mindent megAcsády Ignác említi A magyar jobbágyság történeté-ben, hogy a háborús időkben nemességhez és birtokhoz jutott jobbágyok mily gyorsan és tökéletesen felvették a régibb nemesek rideg gondolkodását a jobbágysorban maradtakkal szemben.
Farkas Geiza: A csoportok élete
425
kísért az emelkedés ezen módjának siettetésére, mindenekelőtt szövetkezik osztálytársaival, szervezkedik, minél többekkel vállvetve küzd a közös ellenfelek ellen. Ebben a helyzetben volt a városi polgárság a földbirtokos nemességgel szemben a francia forradalom előtt, ebben van ma (főként az ipari) bérmunkásság a tőkés vállalkozókkal szemben. Persze az egyén helyzete ekkor sem forr össze elválaszthatatlanul az osztályéval, sőt ennek nem egy tagja számára még mindig járhatóbb út nyílik valamely máris előnyösebb helyzetű osztályba való átvándorlásra, mint az egész osztállyal együtt való emelkedésre. Sokszor épen a feltörő alsóbb osztály vezetői azok, akik szépen megszelidíttetik magukat a felsőbb osztályba való felvétel kilátása által; nem egy osztályharc egy-egy szakának egyetlen szemmellátható eredménye a győzelmes alsóbb osztályok vezetőinek áthelyezkedése a látszólag legyőzött felsőbb osztályba. Az ilyen vezetők rendszerint elvesznek régi osztályukra nézve, ám tömegesebb előfordulásuk a társadalmi alakulás ezen szakában már nagy mértékben emeli az alsó osztály önérzetét és gyengíti a felső tekintélyét, mert szétoszlatja a magasabb osztályok tagjainak felsőbbrendűségéről elterterjedt hiedelmet. A harmadik fokozaton az osztály már határozottan uralkodó állást foglal el; ha egyben-másban kénytelen más osztályok igényeivel is számolni, egészben véve mindazt keresztülviheti tagjai összessége számára, aminél ezek, ha nem is egyénileg maguk, de legalább osztálysorsosaik számára nem kívánnak többet. Az uralkodó helyzettel fokozott önérzet és az a meggyőződés jár, hogy a dolgok fennálló rendje az egyedül erkölcsös, jogos és helyes. Innen a mélységes gyűlölet és megvetés mindazok iránt, akik ama kedvelt gazdasági és társadalmi rendet bármely oldalról megbolygatni akarnák. Ez az ellenszeny, bár talán enyhébb mérvben, az alsóbb osztályok azon tagjai ellen is fordul, akik egyénenként kívánnának a felsőbb osztály kitüntetéseibe és előnyeibe benyomulni; tehát az uralkodó osztály előjogos, lehetőleg zárt renddé, kaszttá törekszik alakulni. A mai tőkés polgárság, mely úgyszólván szemünk előtt lett uralkodóvá, az antik nép vezérek szabadelvű demokrata jelszavaival utasítja vissza a feudális földbirtokosok igényeit régi tekintélyük fokozottabb érvényesítésére, ellenben őskonzervatív jogtudattal veti el a bérmunkásságnak a mai tulajdoni rend ellen irányzott támadásait. Egy uralkodó osztály tagjai magukat uraknak, vagyis más, közönséges embereknél magasabbrendű lényeknek tartják, akiknek tekintélyük fentartása még áldozatok és veszélyek árán is kötelességük az előttük kedves és szent társadalmi rend iránt. Az úri tekintélynek és a társadalom épen uralkodó erkölcsi rendjének védelmében szolidárisak egymással, sot a velük együtt uralkodó, talán az uralomért velük versengő osztályok tagjaival is. — Egy pillantás a történelmi fejlődés menetére és a mai társadalomra, ugyanis meggyőz arról, hogy
426
Farkas Geiza: A csoportok élete
egyidőben nemcsak az uralkodó osztály létezhetik, hanem az uralomban kisebb-nagyobb mértékben több osztály osztozhatik. Ezek az osztályok azután, bár az uralomban való nagyobbarányú részesedésért ádáz harcokat vívnak egymással, mégis összefognak az alsóbb osztályoknak mindnyájuk uralmát veszélyeztető irányzatai ellen. A meglevő védelmében egy valóságos külön nem írott, de mindenki által jól ismert kiváltságokkal és kötelezettségekkel bíró úri rendet* képeznek ki magukból, melynek bármely származású és vagyoni helyzetű tagjai sokkal közelebb érzik magukat egymáshoz, mint az emberiség többi részéhez. Akik egyszer benn vannak az úri társaságban, azok még az osztályok erőviszonyainak változása után sem egykönynyen vesztik el kiváltságos helyzetüket, mert minden új uralkodó csoport szívesen vesz fel magába és részesít az uralkodás előnyeiben oly magasabb életszínvonalú, fegyelmezettebb gondolkodású embereket, akiknek a tömegek vezetése, a meglevő rend fentartása már vérükbe ment át, akiknek elnyomása, az alsóbb osztályok karjaiba kergetése az utóbbiakat az uralkodó osztályra nézve könnyen igen veszélyes vezetőkkel ajándékozhatná meg. Erre sem kell jobb példa, mint a feudális nemesek utódainak kedvező helyzete a tőkés polgárság egyeduralmának területét képező nyugateurópai országokban. Persze, az uralkodó osztályoknak is vannak szökevényei, akik sértett egyéni érdekeik, vagy esetleg az általuk kedvelt társadalmi rend nézetük szerint nem kellő mértékű, nem elég őszinte alkalmazása miatt fordulnak el osztálysorsosaiktól és lesznek a tömegesen uralomra törekvő alsó osztályok szövetségeseivé, vezéreivé, sőt miként a történelemből vett példákon láttuk, az alsó osztályok feltörekvésének irányítói, vezetői eleinte majdnem kizárólag az uralkodó osztályok elégedetlen tagjaiból kerülnek ki. Az ilyeneknek elpártolása, osztályukból végzetszerű kiválása, úgy látszik, az osztályuralmi viszonyok megváltozásának igen fontos tényezője. A negyedik fokozaton végre teljes felbomlásban látjuk az osztályszolidaritást. Azok, akik osztályhelyzetükből még előnyt merítenek, gőgösen elzárkóznak azoktól, akik annak fokozott társadalmi kötelezettségek alakjában már csak terheit viselik és épen azért egy alkalmatlankodó, követelődző, kunyoráló, az elérhető előnyökért fogadatlanul versengő elemmé válnának az előnyösebb helyzetű osztálytársaikra nézve, ha ezek túlközel engednék őket magukhoz. Ez alól csupán a még mindig előnyös helyzetű csoport egyes tagjai tesznek kivételt, akik előnyeiket csak osztályuk régi egyetértésére támaszkodva vélik megőrizhetni és ezért szinte kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek a való helyzet eípalástolására, az osztály közrendbe sülyedő tagjainak oldaluk mellett, vezetésük alatt tartására. Az osztály kedvezőtlen helyzetű tagjai azonban mindinkább megtagadják, mányát.
L. bővebben a jelen munka szerzőjének Az úri rend című tanul-
Farkas Geiza: A csoportok élete
427
sőt kigúnyolják osztályuk, rendjük azon megkülönböztető sajátságait, szokásait, íratlan törvényeit, melyek apáiknak még büszkeségét képezték, szívesen elejtik osztályuk kivételes igényeit, hacsak ezzel szemben ennek különleges kötelezettségeitől is megszabadulhatnak, némely számukra azelőtt az osztálygőg által elzárt keresetmódokhoz nyúlhatnak. Az osztály tovább is kedvező helyzetben maradt tagjaival szemben magatartásuk körülbelül megegyezik a feltörekvő alsó osztályok tagjaiéval: némelyek bizonyos előnyök, az egyéni emelkedés érdekében hozzádörzsölődnek a hatalmasokhoz, eközben még a félig elfelejtett egyesítő osztálykötelékekre is támaszkodnak. Mások ellenben nyíltan elvetik a szorító békóvá lett rendi osztálydíszt és a feltörő új osztályok soraiban, élén ezek gazdasági és politikai harci eszközeivel küzdenek régi osztályuk egyelőre náluknál szerencsésebb töredéke ellen. Az uralkodó osztályok ily szétbomlásának példáit úgy a feudális nemesség, mint a polgárság szolgáltatta; az előbbinek vagyontalan tagjai elvesztették politikai előjogaikat is és az uradalmak és közjogi különállás birtokában maradt főnemesekkel szemben mindinkább az ezektől idegen, túlnyomóan polgári eredetű intellektuel osztályba kerültek bele. A polgárságból pedig napjainkban a nagy vagyonok felhalmozói a feudális főnemeseknek megbízható szövetségesei, kitüntetéseik részeseivé lesznek, míg a szegényen maradtak mind nagyobb számban és határozottabban a proletárság felé sodródnak. Az osztályoknak az uralom teljességeért folytatott harcában alkalmazott eszközök az emberek küzdelmének minden képzelhető fegyverét magukba foglalják. Mégis négy csoportba foglalhatók össze azok a harceszközök, melyek többé-kevésbbé minden csoport, nemzet küzdelmeiben szerepelnek, de leginkább mégis az osztályok harcaiban tehetők szemlélhetővé. Ezek 1) a szellemi, 2) a gazdasági, 3) a politikai, 4) az erőszakos eszközök. A szellemi eszközök alatt főként az osztály lét- és uralomjogosultságának hangoztatása értendő, mely úgy az osztály tagjainak kellő hangulatban összetartására, közös eljárásra telkesítésére, mint a többi osztályok meggyőzésére, megnyerésére itt-ott megfélelemlítésére, egyszóval az osztály törekvéseire nézve kedvező közvélemény kialakítására lehet szükséges. Az élőszó erejével, az irodalom, ma kivált a hírlapirodalom, a művészet kedélyeket befolyásoló, lelki készségeket teremtő alkotásaival minden uralkodó és uralomra törekvő osztály bizonyítani igyekszik saját tagjai és a többi emberiség előtt, hogy az ő törekvései képviselik a legjobb emberek, sőt az összesség életérdekét, az ő háttérbeszorítása hátrányokat hozna mindenkire, még ellenségeire is és így mindenki jól teszi, ha ezen osztály törekvései előtt kaput nyit, nem gátolja hatalmának teljes kifejtését. Az ily bizonyítás mellett az emberek véleményének, cselekvésének mindenfajta szuggerálása alkalmazásba
428
Farkas Geiza: A csoportok élete
jő, többi közt az ellenkező vélemény terjesztésének vagy csak kifejezésének is lehető gátlása. Ezen szellemi eszközökhöz számítandó az egyéni fellépés célzatos szabályozása, a választékos és kivált az osztálysorsosokkal szemben előzékeny, tiszteletteljes „úri” modor, az osztály más emberektől megkülömböztető és kitüntető bánásmódra való igényét kifejezésre hozó különleges ruhaviselet, szokások felvétele — sokszor az ellenséges álláspontot elfoglaló osztályok tagjainak lekicsinylése, kigúnyolása. A gazdasági harceszközök minél több gazdasági erőforrásnak az osztály tagjai kezében összpontosításában és az osztály érdekeire nézve minél hatályosabb alkalmazásában álianak. Ide tartozik a termelési eszközök, a földbirtok, eszköz- és pénztőke tulajdonának megszerzése és lehetőleg egyedárusítása, a fogyasztási cikkek elosztása fölötti rendelkezés megkaparintása, a forgalom útjainak és eszközeinek, a munka lehetőségeinek ellenőrzése. Ha ezeket a fegyvereket leginkább csak a már hatalomban levő uralkodó osztályok alkalmazhatják, viszont az uralomra törekvő osztályok fegyvere az emberi tevékenység értékének latbavetése és éreztetése, tehát a munka, a tevékenység megtagadása mindenütt, ahol az nem hozna az osztály tagjainak elegendő gazdasági hasznot és társadalmi elismerést. Ide tartozik a törvényes formák korlátai között maradó sztrájk, kizárás és bojkott, mely eszközök közül ugyan csak az első a feltörekvő osztály sajátja, míg a második szinte kizárólag, a a harmadik nagyrészben az uralmon levő fegyvertárába tartozik. A kedvezőtlenebb érvényesülés területéről eltávozás és a jobb értékesülés területén való letelepedés, működésbe lépés fegyverét is úgy a feltörekvő, mint az uralkodó osztályok, úgy a tőke, mint a munka alkalmazni szokták. A politikai fegyver nem lehet más, mint a politikai hatalom megszerzése az államban és ennek szűkebb körzeteiben, sőt lehetőleg befolyás, támogatás biztosítása az állam határain kívül is. Ide tartozik az állam kormányának, törvényhozásának, bíróságainak, választó közönségének, szűkebb önkormányzati szerveinek oly összeállítása, mely az illető osztálynak a hatalmi túlsúlyt biztosítja. Továbbá a közügyek ellátásának fontosabb helyeire, a nevezetesebb hivatalokba az osztály különös bizalmi embereinek beállítása, összeköttetések, alkalmi szövetségek keresése más csoportokkal az ország határain belül, vagy ezeken kívül. Végre az ország és a nemzetközi szerződések útján a világ jogrendszerének olyan kiépítése, mely mellett az osztály tagjai nagyobb mértékben érvényesíthetik a birtokukban levő erőt hatalmi állásuk további megerősítésére, míg az ellentétes osztályérdekűek ebben akadályokra találnak. Ide tartozik különösen a szervezkedési, gyülekezési gondolatközlési (sajtó) szabadság, külömböző mértékű, irányú kiépítése és viszont korlátozása. Az erőszak eszközei az elfogadott jogrenddel ellenkező cselekvések tehát mindennemű osztályérdekekben elkövetett
Farkas Geiza: A csoportok élete
429
csalások, lopások, rongálások, zsarolások, megfélemlítések, bántalmazások, gyilkosságok, választáshamisítások. Továbbá államcsínyek, lázadások, a fennálló jogrend nyílt megtagadása, erőszakos hatályon kívül helyezése és új jogrend ily úton való bevezetése. Végre még ide tartoznak azok a külső háborúk is, melyekbe valamely ország népét egy osztály azért kergeti bele, hogy akár a háború lefolyásából, gazdasági szükségleteiből, akár eredményeiből gazdasági, vagy politikai hasznot húzzon· Példa: a nagy hadseregszállító tőkések által szított nemzetközi bonyodalmak, a feudális földrabló és gyarmatosító tőkés ipari államok hadjáratai, némely előléptetési lázba esett katonai körök kardcsörtetései.* Az osztály harc nagy mértékben hozzájárul az együttérzés, szervezkedő és együttműködő készség kifejlesztéséhez a benne érdekelt osztályok tagjaiban. De csak addig, amíg a harc szükségességét és célra vezetőségét láthatják, amíg az osztálylyal tagjainak életbevágó érdekeivel szemben oly erős ellenfelek állnak, akik ellen mindnyájuk erejének megfeszítése szükséges, de ez azután valóban értékes eredményekkel kecsegtet. Értéktelen az egyes emberek jólétére befolyással nem biró vívmányok kiharcolására, bármily magasztos színben feltűnő rögeszmék megvalósítására nem lehet egy osztályt megmozdítani és együttes működésben tartani; egy teljesen erőtlennek, vagy ellenkezőleg túlhatalmasnak bizonyuló ellenséggel szemben az osztály összetartása csakhamar szétbomlik; az emberek más szükségesebb és többet ígérő szövetkezésekben, kapcsolatokban fogják üdvüket keresni. Erre a tételre is megtalálhatták olvasóim a megfelelő példákat történelmi fejtegetéseimben; némely osztályok bomlási folyamatát túlkönnyű vagy túlteljes győzelmek és túlságosan nyilvánvaló kudarcok egymásután indították meg és siettették. Így az újkor hajnalán a földbirtokos nemességet a jobbágyság fölötti győzelme és a fejedelemmel szemben kitűnt gyengesége vitte a hanyatlás útjára. A polgárság ott, ahol a feudális nemesség már sem nem nyugtalanította támadásaival, sem nem engedte nagyobb mértékben vagyonosodni, terjeszkedni — kicsinyes, nevetséges nyárspolgársággá lett, melyet utóbb *Oppenheimer: Theorie der reinen und politischen Oekonomie munkájában a gazdasági javak erőszakos megszerzését azonosítja a „politikai eszközzel”, Ez az azonosítás azonban nem állhat meg, amennyiben a gazdasági hatalomszerzés politikai eszközei között igen sok van, amelyekbe az erőszaknak árnya sem kerül és amelynek inkább a szellemi eszközökhöz állnak közel pl. meggyőzés politikai gyűléseken. Viszont a gazdasági eszközök alkalmazása is sokszor nyilvánvaló erőszakba megy át, még ha a küzdelem tárgyának nincs is politikai színezete. Az erőszak határvonalának átlépése majd minden küzdelemnél élesen felismerhető, rendszerint új elhatározást kíván az elkövető részéről, messzebbmenő következményekkel is jár. Mindezekért indokolt azt a harceszközök külön csoportjának tekinteni.
430
Farkas Geiza: A csoportok élete
proletársorba is szorított más körzetek kedvezőbb fejlődésű, erélyesebb polgársága. A földművelő parasztság· is csak ott lendült neki a vagyonosodásnak, művelődésnek, ahol érvényesülése, boldogulása lehetőségét a földesurakkal és a városi elemmel szemben ki kellett, de ki is lehetett harcolnia, ellenben évszázadokon át egyforma nyomorúságban tengődött ott, ahol kénytelennek látta magát azzal megelégedni, amit neki urai látszólag puszta kegyelemből meghagytak (Oroszország), vagy viszont ahol a minimumot meg nem haladó keresetében kiváltságok biztosították mások túlkapásai ellen (Székelyföld). Az egyes osztályokat kitevő egyének magatartását a többi osztályokkal szemben a társak tömegszuggesztiója inkább az egyes esetekben, a gyakorlati állásfoglalásnál irányítja, ellenben annak első alapját az egyes egyének mérlegelt és többékevésbbé helyesnek eltalált érdeke adja meg. A csoportokban, osztályokban élő emberek magatartásának mind a négy módozatára megtalálhatjuk az analógiát a máshelyütt felhozott két vadonbarangoló esetében; ezek, bár két ember közt nem lehet szó tömegszuggesztióról, mégis az egymás iránt való csoportindulat egész skáláját befutják. Először együtt remegnek a fenevad előtt és talán mindegyikük odadobná a másikat áldozatul, hogy ő maga szabadulhasson (rabszolga-álláspont). Azután reménykedni kezdenek, hogy egyesített erővel lebirhatják a szörnyeteget (harcias összetartó szellem). Vállalkozásuk sikerülte után a vadállat húsának, bőrének megszerzése, élvezése lesz előttük a legfontosabb (uralkodó álláspont). Ha efölött összekülömböznek, egyikük fölülkerekedésével és a másiknak a közös harc eredményéből való kisemmizéséveí az összetartás is felbomlik, sőt ellenségeskedéssé válik (szétbomló csoportok szelleme). Az orthodox marxisták jóslása szerint a mai tőkés társadalmi rend megdőlésével az osztálykülömbségek s ezzel az osztályharcok is végleg meg fognak szűnni. Ezt a fényes eredményt a magam részéről ily aránylag közelesőnek látszó átalakulás után még nem merném várni; az esetleges szocialista társadalomban a vagyoni osztályok megdőlése után még ott lennének a szakmák, foglalkozási osztályok, melyeknek érdekellentétei igen heves küzdelemre vezethetnek. Azt azonban bizton várhatjuk, hogy a mai gazdasági osztályok sem fogják örök időkre elkerülni minden emberi csoportosulat végzetét, hogy háttérbe szorulnak, eltűnnek az emberek tudatában, ha már nem szolgálnak elegendően lényeges életérdekek védelmére, kielégítésére. Az emberiségi csoport Manapság nagyon szokásossá lett a felől panaszkodni, hogy az emberekből kivesz az egymáshoz ragaszkodás, a régi megszentelt kötelékek tisztelete; lazul a családok összetartása, a munkások és alkalmazóik között többé nincs patriarchális
Farkas Geiza: A csoportok élete
431
viszony, a cselédek nem ragaszkodnak egy-egy háztartás kotelékéhez, az emberek mind kevésbbé hiszik el egy országról, hogy „itt élned, halnod kell”, mindinkább ott keresik boldogulásukat, ahol erre legtöbb kilátást vélnek találni, még a régi uralkodó osztályok közös hagyományai, szokásai, világnézletei is idegenek az új nemzedék előtt. Ezt a jelenséget letagadni nem lehet, sőt meg kell állapítanunk, hogy minél műveltebb valamely társadalom, annál ritkábban ragaszkodik benne az egyes ember feltétlenül az emberek bizonyos csoportjához. A nyugat-európai művelt ember lemosolyogja a keletit, aki nem képes valakit jóakaró tárgyilagossággal tekinteni; mindenkit vagy a rajongásig szeretni, vagy ádázul gyűlölnie kell. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a műveltebb, magasabb fejlettségű emberiségben gyengébb az emberi együttérzés, mint a régi kezdetleges barbárban; képtelenség lenne ilyesmit állítani, mikor a háborúk legalább a valóban művelt nemzetek között annyival ritkábbak, szinte lehetetlenek lesznek, a büntetőjog régi embertelen alakja, a bűnöket emberek kínzásával és megalázásával megtorló rendszere helyébe a bűn okait kutató és megszüntető társadalmi, állami munka lép, a jótékony intézmények óriási száma tartja távol az éhhalálnak köztünk azelőtt annyira otthonos rémét, nagyszerű tanintéztek, tudományos intézmények, alapítványok teszik lehetővé, hogy mind több ember tanuljon, dolgozzék az eddiginél hatékonyabb módon nemcsak a maga, de minden embertársának javára is. Sőt inkább azt kell látnunk, hogy az összes emberek, különösen az összes művelt, polgárosult emberek közössége ma már az élet sok helyzetében nagyobb mértékben védelmezi, segíti az egyes egyént, mintsem azt régi szűkebb csoportjai megtenni képesek volnának, minek folytán lelkületében az emberiségi közösség, az emberiségi csoport lelke válik uralkodóvá, míg a szűkebb csoport-lelkek többé-kevésbbé elhalványulnak benne, így az az ember, aki a világban minden családi támasz nélkül boldogul, a vele érintkező vadidegen emberek részéről nem bántalmazást és üldözést, hanem komoly bajaiban még részvétet és támogatást is tapasztal — nem fog annyira ragaszkodni a családi kötelékhez, mint a régibb idők embere, akit ynég az agyonveréstől és az éhenhalástól is csak épen családjának, rokonságának összetartása óvott meg némiképen. Hiszen mai társadalmunkban látjuk azt is, hogy a családi kötelék azokban az osztályokban lazult meg leginkább, amelyekben az egyes ember a családtól aránylag a legkevesebbet, a családon Kívül álló emberektől a legtöbbet várhat: tehát a teljesen vagyontalan bérmunkásoknál és a már proletarizált értelmiségieknél, akik foglalkozásuk miatt aránylag kevés időt tölthetnek családjaik körében, hozzátartozóik szükségletei, szokásai, hibái által pedig gyakran még keresetükben, jövedelembeosztásukban, boldogulásukban is akadályozva látják magukat. Ellenben a vagyont élvező és átörökítő polgári és földműves családokban,
Farkas Geiza: A csoportok élete
432
úgyszintén a családi befolyást, összeköttetést és hatalmat gyümölcsöztető főrangúaknái a családi kötelék érzése még igen élénk. Ugyanez áll a tágabbkörű család, a nemzetség, továbbá a törzs kötelékeire nézve, amelyek a gazdasági fejlődés egy bizonyos szakában szinte végzetes fontossággal bírnak.* A nemzeti érzéssel épen így vagyunk. Amíg az egyik nemzet tagja a másiktól csak legyilkolást, rabszolgaságba vetést, vagy legalább is minden keresettől, érvényesüléstől elzárást várhat, természetes, hogy csak saját hazájának győzedelmes hatalmában fogja egyéni boldogulását és becsületét megtalálni. Ellenben az az ember, akit hazája határain kívül ugyanoly vagy éppen jobb kereseti és megélési lehetőség, ugyanoly megbecsülés vár, mint otthon — az már legfeljebb a nevelés és a régi tömegszuggesztió hatása alatt lehet még egy ideig olyanforma, minden idegent gyűlölő sovinista, mint ősei voltak. A valóban művelt országokban, ahol az ember megbecsülése, védelme és támogatása már bizonyos magaslatot elért, az egyes társadalmi osztályok között sem képzelhető olyan gyűlölködés, mint aminő pl. a francia forradalom idején a nemesség és polgárság között létezett. Az osztály-ellentéteket különben még vagyoni és hatalmi különbségek fennállása mellett is visszaszorítja az általánosan elismert életigények bizonyos fokig egyenlő volta.** Vagy ha az alsóbb helyzetűeknek meg van az a meggyőződésük, érzésük, hogy a magasabban állók előnyeikért megfelelő szolgálatokat is tesznek, megfelelő áldozatokat is készek hozni, ha olyan célok érdekében fejtenek ki * Némely gyarmatosító hatalom a „benszülöttek” földjeinek sommás elkobzására, vagy potom pénzen összevásárlására kitűnő ürügyet talált ott, ahol még a nemzetségi vagy törzsi földközösség fennállott, esetleg az egész földterületet jogi fikcióval a nemzetségfő szerepét betöltő egyén birtokának tekintették. Ez a fikció nem járt túlságos hátrányokkal addig, amíg a nemzetségi kötelék oly szoros volt, hogy az egyedüli birtokosnak tekintett tag kötelességének és egyben életérdekének tarthatta összes vérei eltartását, úgy hogy a tulajdon kérdése itt szinte mellékes volt. De mindjárt megszűnt az lenni, amint a birtokos atyafi helyébe egy magát mindenre feljogosítva, de semmire se kötelezve érző gyarmatosító lépett, vagy ha csak a nemzetségfőnek jutott eszébe az európai jogrendszerbe félreértően, helytelenül átültetett jogcímével kisemmizett vérei rovására visszaélni. ** Japánban nagyrészt azért nem érvényesülnek a létező jelentékeny osztálykülönbségek nagyobb mértékben, mert ott az összes, tehát a magasabb osztályok igényei is alacsonyak, közel állnak az alsó osztályok számára a felsők részéről is elismert igények színvonalához. — Bernstein Eduard Budapesten 1914. március 15-én tartott előadásában a tőkés és munkásosztály kölcsönös viszonyának elmérgesítő, harc a ösztönző vonását nem az általános nyomor növekedésében, hanem a gazdagok és szegények életsora közötti különbség „Abstand” növekedésében állapította meg. Ellenben tényként szegezte le, hogy az alkalmazottak „Angestellten” 80%-a bérmunkások szintje szerint keres és ezért a bérmunkásokkal együtt érez.
Farkas Geiza: A csoportok élete
433
a rendes mértéknél jelentékenyebb tevékenységet, melyeket a közrendűek is a magukéval közöseknek, nem pedig az előkelők legsajátabb céljainak tekintenek.* Ezen biztató jelek alapján, ha távol jövőben is, elképzelhetünk egy olyan állapotot, melyben az egyes szűkebb embercsoportok legfeljebb kisebb jelentőségű, könnyű szerrel elintézhető kérdésekben fognak egymással szembe kerülni, míg az élet nagyobb szükségletei, részint az altruista kölcsönös segítség, részint a kölcsönösség alapján nem szétválasztani, hanem egyesíteni fogják valamennyiünket. Az egyetemesebb emberi közülethez való szorosabb csatlakozás különben nem jelenti a szűkebb csoport-közületeknek, a családnak, a nemzetnek, társadalmi osztálynak megtagadását, vagy elhanyagolását. Sőt miután az emberiség mindezen szűkebb csoportokat magában foglalja, az emberi eszmények diadalra juttatása által szolgálhatja az egyes ember leginkább azokat a csoportokat is, melyeknek különös, vagy kizárólagos szolgálását a régibb felfogás kötelességévé tette. így legszűkebb családját is azzal biztosíthatja az ember legjobban minden nélkülözés, bántalom, méltatlanság ellen, ha számára az emberséges gondolkodás elterjesztése útján lehetőleg valamennyi ember jóakaratát, segítő készségét, megbecsülését biztosítja. Miként már máshelyütt érinteni szerencsém volt, nemzete valódi életérdekét sem szolgálhatja az ember jobban, mintha az összes nemzetek közötti béke, megértés és megbecsülés meggyökereztetése által megóvja minden támadástól, elhárítia gazdasági, művelődési, társadalmi fejlődésének minden akadályát. Végre az élet oly javítása, melyet az emberiség egyetemes erőfeszítése mindnyájunk előnyére kiharcol, nagyobb mértékben emeli minden osztály tagjának jólétét, boldogságát, mint egyoldalú osztályérdekének bármily messzemenő érvényesítése. Igaz, hogy az általános emberi közösség érzésének uralkodásával a szűkebb csoportközösségeknek csupán az a szolgálása fér össze, mely a rajta kívül állók jogos érdekével is összeegyeztethető, míg ezen érdekek megsértése a saját szűkebb csoport kedvéért is annál inkább válik erkölcsi lehetetlenséggé, minél teljesebbé lesz az egyetemesebb kötelék uralma. Hogy emellett a szűkebb csoportok tagjainak egymás közötti összetartása is elveszti némely kirívó vonását, ez igaz, de természetes is, mert a kevesebb támadásnak kitett, kevesebb cél megvalósítására kizárólagosan hivatott szűkebb közösség egyes tagjainak cselekvését már csak csekélyebb mértékben, kevesebb esetben szabályozhatja. A déltengeri szigetek emberfej-vadászai, akik minden más csoport tagját megölendő ellenségnek tartják, a maguk csoportjabéliekkel a legáldozatkészebb összetartásban élnek. A barbár * Ennek példája: a katonáikkal együtt nélkülöző, küzdő, vagy gondoskodó győzelemre vezető kedvelt tisztek, vezérek, uralkodók és gyűlölt piperkőc tisztek közötti különbség.
434
Farkas Geiza: A csoportok élete
családi nemzetségek nagymértékben egymás védelmére utalt tagjai egymásért mindig készek voltak perdöntő esküt tenni, még a tényállás alapos ismerete nélkül, sőt az esküvel ellenkezőnek ismeretes esetén is, bár a hamis eskü következményei nagyon súlyosak voltak. A kereső munkájukban különféle támadások által veszélyeztetett középkori céhek tagjai egyiküknek másokkal összeütközése esetén kötelességüknek tartották céhtársukat segíteni, tekintet nélkül arra, hogy ki volt a támadó. Mikor a földbirtokos nemesség a tőkés polgárság térfoglalásával elveszni látta lábai alatt a talajt, kisiklani osztálysorsosai kezéből a birtokot, hatalmat, akárhány régi nemes tette magát tönkre azzal, hogy már eleve igen kétes fizetőképességű rendtársainak fogyasztási-hitel adósságaiért jótállt. Mondhatjuk-e azért, hogy az emberi összetartás ezen jelenségeinek felbukkanása, majd letűnése erkölcsi értékek elveszését, a valóban becses eszmények eltűnését jelentette? Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy mindazon csoportok közül, melyekbe tartozunk, a legszélesebb körű lesz a leglényegesebb, azt kell társadalmi lélekdiagrammánkon a legvastagabb vonallal elhatárolnunk. Ez a nagy emberi közösség, melyről már annyi kiváló szellem álmodozott, amelyre annyi más komoly erőfeszítéssel törekedett, melynek eljövetelét ismét mások biztos reménykedéssel előre látták*, az egyes részcsoportokat, családokat, nemzeteket, osztályokat talán egykor valóban összhangzó együttműködésben tarthatja, eltüntetve belőlük minden vad, barbár, ellenszenves vonást, de fentartva, sőt teljesebben kifejlesztve mindegyikből, ami bennük ma valóban értékes, kedves. Ennek ugyan egyik feltétele, hogy az emberek harcoló és uralkodó ösztöne végleg elforduljon embertársaitól, hogy mindenki csak embertársaival együtt, de nem embertársai fölött óhajtson úr lenni. Ez is lehetséges lesz — bármennyien csóválják erre a fejüket — mihelyt az emberek és embercsoportok, nemzetek, osztályok általánosan a kölcsönös szolgálatok, a „do ut des” álláspontjára állnak egymással szemben. Ám vegye igénybe mindenki minden felebarátjától bevallottan a legjobbat, minden ember munkáját, eszméjét, minden föld anyagi és minden nemzet szellemi termékét, minden osztály vagy foglalkozási csoport különleges képességét — erre joga van, amíg ő maga is saját csoportbelijeivel együtt a legjobbat nyújtja minden más embertársának.** Az emberi gazdasági és * Az őskeresztény chiliastáktól az utópista szocialistákig a legkülönfélébb álláspontú emberbarátok segítették előre az emberiség összhangzatosabb társadalmának eljövetelét. Pulszky Ágost is az egymás fölé helyezkedő „társadalmak” megkoronázását az „emberiségi társadalom”-ban látja. ** Erre szűkebb körben történtek már komoly és nem egészen eredménytelen kísérletek, így a középkori céhekben is, melyek szigorúan büntették azon tagjaikat, akik rossz munkát mertek szolgáltatni.
Farkas Geiza: A csoportok élete
435
társadalmi fejlődés iránya különben is az, hogy ami kezdetben harc, ellentét volt, az utóbb békés munkamegosztássá és egyesítéssé válik. Példa erre a város és a falu viszonya: a legelső városok a mezők szétszórt népe fölött zsarnokoskodó, azt fosztogató szervezett rabló hordák megerősített székhelyei voltak, utóbb a bennük kifejlődött ipari tevékenység révén szolgálatokat kezdtek teljesíteni a vidék népének az ettől nyert élelem fejében és azóta a város és falu egymásnak mind nélkülözhetetlenebb munkatársa, kiegészítője, erőforrása lesz. Miért ne állhatna be ez az állapot idővel a különféle művelődési irányú nemzetek, mindenrendű foglalkozási osztályok között? Csak egyféle ügykörmegosztás nem látszik az emberiségi nagy társadalom végleges kialakításával összeegyeztethetőnek: épen az első és legrégibb, az, mely az emberek egy részét harcosokká, a másikat dolgozókká tette. Ennek a megosztásnak elmaradhatatlan következménye, hogy az az ember, aki harcos, vagy csak inkább, önkéntesebben harcos a másiknál, már ezen a címen föltétlenül magasabbrendűnek érzi magát; bármennyit dolgozzék is érte amaz, különb életet, több előnyt és nagyobb megbecsülést igényel, mert mindezekért nem ideje és ereje egy-egy részét adja oda, hanem a harcban mindig egész egyéniségét veti latba, egész életét dobja serpenyőbe. A harcos és a dolgozó közül csak az előbbi lehet úr,* az utóbbi szükségképen szolga; valamennyi ember tehát nem akkor lesz úrrá, amikor valamennyi munkára szánja magát, hanem amikor valamennyi azzal az elhatározással forgatja majd munkaeszközét, hogy adott esetben fenyegetett joga védelmére bármikor harci fegyverrel fogja azt felcserélni. Erre a kétoldalú lelki készségre különben a leigázottaknak uraik által időnként hadisorba hívása, sőt kényszerítése a régibb időkben és legújabban az általános hadkötelezettség fokozatosan neveli az emberiséget. Ez nem hozza magával az emberiség elvadulását, egy vad harcos társadalom erkölcsi színvonalára visszasülyedését, sot amint az általános fegyverkezés a művelt nemzetek között ritkábakká tette a háborúkat, úgy minden egyéb emberi küzdelemre vezető erőszakosság ellen erős gátló korlátot emelne annak tudata, hogy nincsenek már védtelenek, sőt minden támadó megfelelő erős ellenállásra számíthat. Egy más helyen említettem azt a magában véve igaz elméletet, mely szerint az ember képességeit épen a más emberekkel, tehát hozzá igen hasonló erejű ellenfelekkel való küzdelme fejlesztette ki. Hamis nyomon járna azonban, aki ebből fz. igazságból azt következtetné, hogy ez emberek és emberek közötti harc egy olyan nevelő eszköz, melynek elenyészése az emberiség elernyedését, hanyatlását vonná maga után. Ama nevelő eszköz betöltötte hivatását, amint az emberek meglátták, hogy más eszközzel, másféle eljárással jobban boldogulhatnak. * L. Ágoston Péter: A munka rabsága.
436
Farkas Geiza: A csoportok élete
Az egyes ember és embertársa közötti élet-halálharc az életfentartás észszerű eszközéből közönséges bűntetté válik, mihelyt az emberek észreveszik, hogy bizonyos csoportosulásban egyesített erővel jobban megszerezhetik élelmüket, inkább visszaverhetik még létező ellenségeiket, mint szétszórt, rendetlen harcaikban. Mind szélesebb a köre azon embereknek, akikre nézve a békés együttműködés szükségét, erkölcsi parancsát felismerik, mind ritkábbak az alkalmak, melyeknél a más emberek megtámadását megengedik. És az emberiség emellett haladt, boldogult, szaporodott és nem hanyatlott. Ha tehát egyszer megérlelődik és valóban közkincscsé válik a ma még csak a világosabb lelkekben élő meggyőződés, hogy minden embernek, minden embercsoportnak minden emberrel és embercsoporttal egyetértőén kell élnie, dolgoznia és harcolnia, ez azt fogja mutatni, hogy az ember és ember, de még az emberi csoportok, nemzetek, osztályok közötti harcoknak is lejárt az ideje, az emberi boldogulást, fejlődést már más munka- és harctereken kell keresni. Mert harc az, amely az együttesen szervezett emberi társadalomra vár. Eme legnagyobb csoport életképességéhez, tagjainak együttműködő készségéhez valóban nem hiányzik egyike sem azoknak az előfeltételeknek, melyekről megállapítottuk, hogy minden emberi csoport együttműködésben tartásához szükséges: sem a minden egyén javára közös erővel elérendő nagy cél, sem a csupán minden egyén közremunkálásával legyőzhető nagy akadályok. Mindig többet tesz minden egyes emberért a mind nagyobb mértékben szervezett emberiség és mindig többet lát meg, amit még tehet, még tennie kell minden emberért. Csak a járványok leküzdésére, a hasznos ismeretek általános elterjesztésére, minden égöv termékeinek, sőt helyzeti előnyeinek is minden ország lakói számára hozzáférhetővé tételére, a termelés akadályainak (pl. növénybetegségek) nemzetközi elhárítására kell ismételten utalnunk. A nemzetközileg szervezett tudomány diadalmasan gázol át oly akadályokon, melyek ellen az elmúlt idők legkiválóbb szellemei hiába küzdöttek családjuk, barátaik, nemzetük korlátolt erejével. Ma már a halál legyőzésére mer gondolni, legalább abban az értelemben, hogy megszűnjék, vagy ritkává váljék a gyermekhalandóság, úgy mint a fertőző betegségek, a munkaképes javakorban álló emberek időelőtti kínos elpusztulása és mindenki, aki egyszer ebbe a társadalomba beleszületett, bizton remélhesse, hogy csak egy kellemesen eltöltött, a maga egészében észszerűen kiélvezett élet után fog jobblétre szenderülni. A nagy célok elérése elé azonban nagy akadályok is tornyosulnak, melyek az összemberiség csoport-erejét ugyancsak igénybe vehetik. A természet erői még csak kis részben szolgálják az emberiség javát, nagyon sok tekintetben még hátráltatják az emberiség boldogulását, rombolják művét. Kellő alakításuk, irányításuk tehát még sok, nagy küzdelmet, munkát
Farkas Geiza: A csoportok élete
437
igényel. És magának az emberi társadalomnak fejletlensége, az emberi nem legnagyobb részének barbár állapotokban senyvedése, más embertömegek értelmi és erkölcsi színvonalától elmaradása a még viszonylag leghaladottabb országok határcölöpei között is, a még mindig dühöngő tudatlanság, műveletlenség, gyűlölködés, szűkkörű egyéni és csoport-önzés, a saját érdek elvakult félreismerése — mindezek együtt valóban egy oly akadály, oly ellenség, mely tökéletesen megérdemli, hogy ellene egyesült erővel lépjenek fel azok, akiknek lelkületét, jellemét már áthatotta és magába foglalta ama nagy, egyetemes csoport lelke, melynek neve: Emberiség.
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata.* 1848. XV. t.-c. utasította a minisztériumot, hogy az új polgári törvénykönyvet mielőbb terjessze az országgyűlés elé. A mostani igazságügyi kormányzat, amely a törvényalkotást valósággal gépüzemre alakította át, hatvanöt év mulasztását néhány hónap alatt akarja helyrehozni. Az általános polgári törvénykönyv első tervezete 1900-ban bocsáttatott közre s azután tovább folyt az előkészítés munkája. 1913. május havában jelent meg a második tervezet, indokolás nélkül. Amint a római jogtörténet feljegyezte azoknak a rendeleteknek kezdő mondatait, melyekkel Justinianus a római jog kodifikációját elrendelte és életbeléptette: ép úgy márványtáblára kellene vésni annak az igazságügyminiszteri rendeletnek a számát, amely az Úr 1913-ik esztendejének június havában felhívta az érdekelt köröket, hogy az 1980 §-ból álló tervezetről, mely az első szövegtől a legtöbb szakasz fogalmazásában különbözik, három hónap alatt mondjanak véleményt. A javaslat 1913. októberben az országgyűlés elé került s bár indokolásának csupán kisebbik fele jelent meg, — egy e célra kiküldött külön bizottság már a múlt hetekben tárgyalás alá vette és az igazságügyminiszter azzal kecsegteti a közönséget, hogy az ősz folyamán tető alá hozza a javaslatot. Még amellett a száguldó gyorsaság mellett is, amellyel az új korszak törvényei készülnek, túlságos ez a sietség. A sajtó-esküdtszéki és hasonló törvényeknél a közszabadságok megszorításáról, a korrupció és a párturalom erősítéséről volt szó. Ezeknél tehát a sietség érthető. De a polgári törvénykönyv legjobb esetben is csak néhány év múlva léphet életbe, úgy, hogy más indoka ennek a negyven csomós sebességnek nem képzelhető, minthogy a nemzeti munka kormánya megakarja mutatni, hogy azt, amit Magyarország legkiválóbb jogászai több, mint hat évtizeden keresztül nem tudtak megvalósítani, ő néhány rövid hónap alatt nyélbe üti. * Ez az értekezés kibővítése annak az előadásnak, melyet szerző 1914 január havában a Társadalomtudományi Társaságban tartott és kivonata annak a nagyobb terjedelmű munkának, mely az Ο. Μ. Κ. Ε. kiadásában fog megjelenni.
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
439
Ihering mondja: minél gyorsabban és gyakrabban teremt valamely állam jogszabályokat, annál csekélyebb azoknak erkölcsi ereje. Ismeretes Tacitus mondása: Perditissima repubtica plurimae leges.”* Werbőczi a Hármaskönyv előszavában oda nyilatkozik, hogy a régi magyarok hadviseléssel foglalkozván: „arra, hogy a törvényeket akár nagyobb gonddal megállapítsák, akár érettebb megvizsgálás után tegyék közzé, — sem nyugtok, sem alkalmas idejök fenn nem maradt.” Az a háború, melyet az igazságügyi kormányzat a közszabadságok és az állampolgári jogok ellen visel, annyira lefoglalja, hogy nem maradt ideje a polgári törvénykönyv javaslatát azoktól a hibáktól megtisztítani, melyek azt a gazdasági haladás szempontjából ma j d n e m t e l j e s e n é r t é k t e l e n n é t e s z i k . 1. A kodifikáció jelentősége, előnyei és hátrányai A jogegység helyreállítása A jogegység helyreállítása a polgári törvénykönyvnek igen jelentős előnye. De ez a szempont korántsem oly fontos nálunk, mint Németországban volt a polgári törvénykönyv megalkotása előtt, midőn a porosz Landrecht hatálya alá 22 millió, a közönséges német jog alá 17 millió, a Code Civil és a badeni jog hatálya alá 9 millió és a szász polgári törvénykönyv hatálya alá 3 és félmillió lakos tartozott**), azonkívül minden szövetséges államnak meg volt az a joga, hogy bármely magánjogi viszonyt külön törvényben szabályozhasson. Ugyanilyen volt a jogállapot Svájcban az egységes kötelmi jog, illetőleg a polgári törvénykönyv megalkotása előtt, midőn minden kantonnak más és más magán joga volt. Nálunk azonban egyes kisebb jogterületektől (Jászkun kerület stb.) eltekintve, tulajdonképen csak két egymással konkurráló jogrendszer létezik: a magyar és az osztrák magánjog. Ezeknek dologi joga majdnem teljesen azonos, a kötelmi jog tekintetében pedig lényegesen eltérés alig van. Az 1867 ota alkotott magánjogi törvények az anyaország egész területén hatályosak. Nálunk nincs külön szövetségi és külön állami törvényhozás mint Németországban. Ellenben a jogegység helyreállítása azt jelenti, hogy megszűnik nálunk az osztrák jognak nyílt és latens alkalmazása és ezzel az a kapcsolat, mely a hasonló magánjog következtében nemcsak Ausztria, hanem Horvátország és Bosznia között és köztünk ma fennáll. Ezt a hátrányt nem ellensúlyozza,; hogy amennyire eltávolodik a javaslat az osztrák ptkv.-től, annyira közeledik a német ptkv.-hez, mert ha már valamely külföldi jogrendszerrel való hasonlóságra törekszünk, akkor inkább szükség van arra, hogy az a velünk szoros közjogi és gazdasági kapcsolatban élő Ausztria magánjoga legyen. Horvátországgal szemben a közösségnek szálai ezzel is lazulnak. Gazdasági forgalmunkat ez a változás mindkét irányban hátrányosan befolyásolhatja. * R. Ihering: Geist des röm. Rechts. I. r. 70. 1. II. kiadás. ** Paul Oertmann: Die volkswirtschaftliche Bedeutung des bürg. Gesetzbuches 1900. 2—3 1.
440
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata A rendi különbségek megszüntetése A javaslat megszünteti a rendi különbségeket, melyek mai jogunkban egyes házassági, vagyonjogi és örökjogi intézmények tekintetében még fennállanak. A magánjogban 1848 előtt fennállott egyenlőtlenség elsősorban az uralkodó osztály kiváltságos jogi helyzetére volt visszavezethető, másrészt a különbség abból eredt, hogy az egyes foglalkozási ágak és gazdasági rétegek szükségletei eltérő jogszabályokat hoztak létre. A rendi különbségek megszüntetése és az egységes, minden osztályra kiterjedő nemzeti jognak megalkotása csak akkor előnyös, ha a dolgozó néposztályoknak elég erejük van ahhoz, hogy az egységes nemzeti jog az ő érdekeiknek megfelelő jogszabályokból alakuljon ki. A mai erőviszonyok mellett a magánjog demokratizálása csak névleges lehet s vagy az történik, hogy a kiváltságos rétegek saját jogukat oktrojálják a többiekre, vagy hogyha el is fogadják egyetemes jogul más társadalmi osztályok jogszabályait, azokat leplezetlenül vagy kendőzve a saját érdekükben átalakítják és meghamisítják. Napjainkig a házassági vagyonjogban a parasztság és polgárság körében a közszerzeményi rendszer uralkodott, a nemessége és az értelmiségi osztályhoz tartozókra ez az intézmény nem terjedt ki. A javaslat a közszerzeményi jogot minden társadalmi osztályra kiterjeszti, de oly módosításokkal, melyek az intézményt egész valójából kiforgatják. Ezek között első sorban említendő a halál utánra való halasztás kedvezménye, mely szerint a házasság megszűnésekor életben levő házastárs követelheti, hogy közszerzeményi tartozásának kifizetését halála utánra halaszthassa, ha ennek fejében saját közszerzeményi követeléséről lemond és biztosítékot nyújt. Ugyancsak elesik a közszerzeményi követeléstől az a házastárs, aki házasságtörést követett el. Mindkét megszorítás eddigi jogunkban ismeretlen volt. A felsőbb társadalmi osztályokban a nő gazdasági tevékenységet nem folytat s ezért mindig ő az, akinek közszerzeményi igénye van, illetőleg ez az igénye nagyobb, mint a férjéé vele szemben. A férjre tehát rendszerint nem jelent veszteséget, ha lemond olyasmiről, amit úgy sem kapott volna, ellenben feleségét ad graecas calendas elütheti jogos követelésétől és így olcsó egyezségre kényszerítheti. Épen így a házasságtörésre szabott vagyoni hátrány a férjre nem jelent büntetést, ellenben a nő, a kinek mindig van közszerzeményi igénye, ballépésért súlyos vagyoni bírsággal fizet. A magyar jogról mindig azt állítják, hogy alapeszméje a lovagiasság. Ez azonban nem akadályozza meg az előkelő rétegek szellemében dolgozó törvényhozót, hogy a nőt ily hátrányos elbánásban részesítse. Ha ez a visszásság csak a vagyonos rétegekre terjedne ki, ez kevesebb bajt okozna, de mivel a közszerzeményi jog a javaslat folytán egyetemes nemzeti joggá lett, ezek a módosítások alkalmazást nyernek a kisgazdának, kisiparosnak és kiskereskedőnek feleségeire is, akik nehéz munkával közvetlenül vesznek részt a vagyonszerzésben. Ennek a hamis irányú egyenlősítésnek következménye, hogy a javaslat az előmunkálatokkal ellentétben a teljeskorúság korhatárát 24 évben állapítja meg. Az indokolásból kétségtelenül kitűnik, hogy
Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
441
a mai korhatár megtartásánál a javaslat szerkesztőit a vagyonos osztályok, elsősorban a gentry könnyelmű gyermekeiről való gondoskodás vezette*), holott az ország lakosságának több, mint 90%-a oly foglalkozást folytat, melyben az ifjak önállóságukat már huszadik évök körül többnyire elérik, s a kikre igen hátrányos, hogy teljes vagyoni cselekvőképességük hiányzik. Ugyanez állítható a tulajdoni és örökösödési rendre is. Mind kettőnek a célja, hogy a meglevő birtokmegoszlást megrögzítse, holott az alsóbb néposztályoknak és különösen a parasztságnak érdeke az, hogy a birtokmegoszlás gyökeres reformja minél előbb bekövetkezzék. A rendi jog korában a városi telkekre mások voltak a jogszabályok, mint a földbirtokra. Ma minden ingatlanra ugyanazok a jogszabályok érvényesek, s így a városi ingatlanok forgalma is ugyanoly nehézkes szabályok alá esik, mint amelyekkel a javaslat a földbirtok mobilizációját akarja meggátolni. Az ily hamis egyenlősítés azért is hátrányosabb az alsóbb osztályokra, mert a vagyonosabb rétegek nagyobb jogtudásuknál és tájékozottságuknál fogva házassági szerződésekkel, végrendeletekkel, szinleges és megkerülő ügyletekkel segíthetnek magukon s a magánjognak reájuk nézve minden terhes szabályát hatályon kívül helyezhetik. Végül megjegyzendő, hogy a hitbizományok intézményét az egyházi javakra vonatkozó jogszabályokat, amelyek még ma is teljesen rendi jellegűek, a javaslat érinteni sem próbálja. A kódex teljessége A javaslat teljesnek egyáltalán nem mondható. Igen fontos jogszabályok és jogintézmények kimaradtak belőle és azokat oly könnyű lélekkel engedi át a speciális magánjogi törvényhozás részére, mintha maga sem venné komolyan a kódex jellegét. Kimaradtak belőle a hiteljogok, a házasságkötési jog, a bányajog, a mezőgazdasági és útjog, az úrbéri jog, az erdészet, vadászat és halászat joga, a vízjoga tagosítás és telekfeldarabolás, a hitbizományok joga, az egyesületi és alapítványi jog, az ipari-, mezőgazdasági- és kereskedelmi munkásokra és alkalmazottakra, a cselédekre és magántisztviselőkre vonatkozó jogszabályok. Ha e felsoroláson végig tekintünk, látjuk, hogy épp oly jogszabályok maradtak ki a javaslatból, amelyek a termelés es a forgalom szempontjából a legnagyobb jelentőségűek. Minden jogrendszer keretében a forgalmi jogon kívül a legfontosabbak azok a szabályok, melyek a mezőgazdasági termelésre és a munkaviszonyra vonatkoznak és — néhány általános jellegű utaló szabálytól eltekintve éppen ezek hiányzanak a javaslatból. Az előmunkálatok azt tűzték ki célúi, hogy maradjanak ki a kódexből mindazon joganyagok, amelyek túlnyomóan gazdasági es társadalmi jelentőséggel bírnak.* Ε szavak méltók az örökkévalóságra. Tulajdonképen hát mily intézkedések is valók egy kódexbe? Csakis olyanok, melyeknek sem gazdasági, sem társadalmi jelentőségeik nincs? Más fontos joganyagok szabályozásától pedig azért riad vissza a javaslat, mert azok közjogi és büntetőjogi szabá*) Biz. Tárgy. Ikv, I. 6 1.
442
Szende Pál: Az általános polgárt törvénykönyv javaslata
lyokkal vannak kapcsolatban. Ilyképen a kódex teljessége csupán fikció. A javaslat a legfontosabb jogviszonyokat szabályozatlanul hagyta és meghátrált minden gazdasági és jogi nehézség elől. Élénk világot vet a javaslat szerzőinek közgazdasági érzékére az, hogy az egyes jogszabályokkal és jogintézményekkel minő terjedelemben foglalkozik. így pl. a gyámságra és gondnokságra vonatkozó túlnyomóan vagyonkezelési és közigazgatási szabályokat tartalmazó rész 107 §-t, a házassági vagyonjog csak 53 §-t ölel fel. A tulajdonjog körében a találást a 16 §. szabályozza ugyanakkor, midőn a termények és egyéb alkotórészek tulajdonának megszerzéséről 5 §. az egyesítésről, vegyítésről és feldolgozásról* (specifikáció) 6 §. az átruházásról pedig 6 §. beszél, tehát a találásra ugyanannyi jut, mint azokra a módokra, melyek szerint a tulajdonszerzés a mai mezőgazdaság, ipar és forgalom körében rendszerint végbe megy. Nincs kétség, egy rövid szakasszal lehet valamely kérdést jobban szabályozni, mint a §§-ok egész tömegével. De a jelen esetben ez nem áll, mert a kritika éppen az átruházásról, a termények megszerzéséről, stb. szóló * Egy névtelen bírálóm szememre veti, hogy tévedésben vagyok, mert a javaslat 454. §-a csak arról a ritkább esetről szól, midőn a feldolgozó idegen anyagot dolgoz fel, holott az iparos rendszerint a már tulajdonában levő anyagot dolgozza fel. Ez a megjegyzés arra vall, hogy a bíráló a kérdést nem ismeri. Az I. Terv. 623. §-a a német ptkv. 950. §-val egybehangzóan tágabb körben intézkedett, nevezetesen arról, midőn valaki egy vagy több ingó dolognak feldolgozásával új dolgot készít, itt tehát nem volt szó idegen dologról, hanem minden ipari tevékenység ezen intézkedés alá esett, már pedig ez a kétségtelenül általános jelentőségű szabály szintén csak egy §-ban foglaltatott. Mindkét tervezet úgy rendelkezik, hogy ha a munka értéke nagyobb, mint az anyagé, akkor a feldolgozó szerzi meg a tulajdont. Ezt a bizottsági tárgyalások során azzal indokolták, hogy az ipari termelés mai fejlettsége mellett a munka értéktermelő erejét el kell ismerni. Ha tényleg oly alárendelt dologról lenne csak szó, nem lenne szükség ily indokolásra. A római jog körében sokáig vitás volt ez a kérdés, míg végre a Proculianusok kerekedtek fölül, akik a tulajdont a feldolgozó részére ítélték oda. Ezt az álláspontot a jogtudomány (Oertmann, Ihering) stb. arra vezeti vissza, hogy a munka jelentősége e korszakban már rendkívül megnövekedett. A német jogtudományban már több ízben folyt vita arról (Verhandlungen des ersten deutschen Soziologentages in Frankfurt a. M. 1911) hogy a német ptkv.-nek 950. §. alapján, mely a specifikációról szól, a szocialisztikus munkaszervezetet minden módosítás szüksége nélkül meg lehetne teremteni. Lehetetlen volna ily nagy horderejű következményeket fűzni a kérdéshez, ha tényleg csak ily ritkán előforduló esetek szabályozásáról volna szó. A specifikációnak mint tulajdonszerzési módnak célja megkönnyíteni a tulajdon bizonyítását, a tulajdonosnak nem kell arra hivatkozni, hogy az anyag az övé, nem kell bizonyítania, hogy az, akitől szerezte, tulajdonos volt-e, egyszerűen hivatkozik arra, hogy ő dolgozta fel az anyagot, akár volt az sajátja, akár idegen. Minden nagyobb iparvállalatban képtelenség volna bebizonyítani, hogy az iparcikk elkészítéséhez használt nyersanyag csakugyan tulajdona volt-e az iparosnak.
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
443
szabályok ellen igen erős kifogásokat emelt. Ha csak ez a fejezet maradna fel, a késői évezredek történetírója meg fogja állapíthatni, hogy Magyarországon a huszadik század elején a tulajdonszerzésnek legfontosabb, mert leggondosabban szabályozott módja a találás volt s a negyvenedik század Ihering-je megállapíthatná, hogy ennek oka volt: „die Vorliebe der ungarischen Rechtsansicht für originäre Erwerbsarten.”* A kölcsönnel, melynek jelentősége óriási, csak 6 § foglalkozik, ellenben a haszonkölcsönnel, mely a forgalom körében alig játszik szerepet, 12 §. A közönséges letét 12 §-ban van szabályozva, ellenben a rendkívüli letét, mely alatt közönséges nyelven a pénzintézetek óriási jelentőségű betéti üzlete értendő, csupán 1 §-ban. Az örökjogban is hasonló aránytalanságok tapasztalhatók, feltűnik mindenekelőtt az utóöröklés rendkívül bőséges szabályozása. Ennek a disszszimetriának a magyarázata igen könnyű. A javaslatból kimaradt a legtöbb oly kérdés, mely gazdasági és társadalmi szempontból jelentőséggel bír s így heves érdekharcok központja, de kimaradt, vagy hiányos szabályozást nyert minden oly szabály is, melynél nemcsak gazdasági ellentétek, de jogi nehézségek is fordultak elő. Mihelyt ily akadály nincs, a javaslat bősége és terjengőssége határtalan. Általában helyeselhető, ha a törvényhozó nem fukarkodik a szavakkal és minél többet von szabályozása körébe, de joggal kifogásolható az az eljárás, mely részletes szabályozást csak a kevésbbé fontos jogviszonyok tekintetében alkalmaz. A szokásjog szerepe A kodifikációnak a most fennálló jogállapottal szemben kétségtelen előnye, hogy a jogbiztonságot nagymértékben emelni fogja, mivel a bírói gyakorlat ingadozó megállapításai helyébe a törvénykönyv fix szabályai lépnek. A magyar magánjog eddig jelentékeny részében bírói gyakorlaton nyugodott, tehát szokásjog volt. A konzervatív jogtudomány úgy a külföldön, mint nálunk is a szokásjogot tekinti a jogalkotás legkiválóbb módjának, mert a szokásjogot a nép alkotja és abban a néplélek nyilatkozik meg. Megtévesztési szándék vagy súlyos vakság kell ahhoz, hogy a szokásjogot a néplélek nyilvánulása gyanánt tüntessük fel oly társadalmakban, ahol a törvényhozást és bíráskodást a kiváltságosak egy csekély rétege gyakorolja s a közép- és alsóbb osztályok, tehát a tulajdonképeni nép sohasem, vagy csak ritkán kerül abba a helyzetbe, hogy cselekvényével jogot alkosson, mert azt mindig rajta és ellene alkalmazzák. Savigny és Blackstone oly társadalmakban hirdették a szokásjognak a néplélekkel való kapcsolatát, melyek közül az egyik abszolutisztikus rendőrállam, a másik pedig oligarchikus osztályuralom volt. Magyarországon is sok jogásznak van bátorsága ahhoz, hogy a szokásjogot a néplélekből folyónak állítsa. Annak, amit nálunk szokásjognak neveznek, a néphez semmi köze nincs, az egyedül bírói gyakorlat. Már* Ihering Geist I. 117—118. 1., 1. még L. Petrazycki: Die Lehre von Einkommen 11. kt. 1895. 440 1.
444
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
pedig Magyarországon a törvényhozás, sőt még a kormányzat is sokkal kevésbbé tudja magát kivonni a modern gazdasági áramlatok hatása alól, mint a bíróságok. Ebből a szempontból a mai állapot megszüntetése jelentékeny haladás. Kódex vagy speciális törvények Ha azt mondjuk, hogy a törvénybeli jog előnyösebb, mint a bírói gyakorlat joga, ez még nem dönti el azt a kérdést, vájjon mi helyesebb: egy nagy átfogó kódex vagy pedig a különböző magánjogi intézményeknek külön törvényekben való szabályozása. A speciális törvények inkább számolnak a tényleges viszonyokkal és rendszerint jobban felelnek meg koruk társadalmi és gazdasági követelményeiknek. Az egyes törvényeknél a közvélemény nyomása és a parlament befolyása jobban érvényesül. A kódexnél a nagyközönség rendszerint nem is mer bírálatba bocsátkozni és nem tudja azt óriási terjedelme miatt ellenőrizni, úgy, hogy a kodifikálás rendszerint a törvényelőkészítő bürokrácia abszolitizmusát jelenti. A speciális törvények módosítása és eltörlése s ilyképen a törvényhozásnak a gazdasági élet szükségleteihez való alkalmazkodása sokkal könnyebb, mint a kódexeké. Az egyes törvények hozatalánál nincs a jogászi konzervativizmusnak oly szerepe, mint a kódex megalkotásánál. Helyesebb lenne, ha különböző jogintézményeket stb. fontosságuk sorrendjében egyes törvények külön-külön szabályoznák és legfeljebb az általános jellegű szabályokra nézve volna szükséges egy összefoglaló törvény. Ez volt különben régente az igazságügyi kormányzat álláspontja is és csak amióta a német ptkv. megszületett, azóta szállta meg a nagyravágyás, egy legalább is 2000 szakaszból álló törvénykönyv megalkotására. A kodifikáció ideje A javaslat letárgyalását a kormány oly időben erőlteti, amikor az új választói jog küszöbén állunk, mely igen szűkkeblű ugyan, de mégis némi utat enged a szélesebb néprétegek érvényesülésének is. Nem szabad tehát oly törvénykönyvet, amely több évtizedre készül, a korlátolt választójogon alapuló parlamentnek kapuzárása előtt megalkotni. Nem szabad továbbá ily nagy törvényművet akkor tárgyaltatni, amikor a politikai ellentétek annyira kiélesedtek, hogy a javaslat bírálatánál minden oldalról hiányzik a szükséges elfogulatlanság. A kormány most akarja az új perrendtartást életbeléptetni s küszöbön van a közigazgatás államosítása is, tehát csupa oly feladat, amely a legnagyobb mértékben igénybeveszi a közvélemény figyelmét és a jogászközönség munkaerejét. Az új választójog csak előfutára annak a mélyreható átalakulásnak, melyen a magyar gazdasági élet az utolsó évtizedekben keresztülment. Ha a kódex most alkottatik meg, gátja lesz a gazdasági életnek, holott ép oly törvény műre volna szükségünk, mely a jogi korlátokat elmozdítaná az útból és megnyitná az utat a fejlődés számára.
Szende Pál: Az általános polgárt törvénykönyv javaslata
445
II. Jogi konzervativizmus és gazdasági haladás
Konzervativizmus és nemzeti jog Az előmunkálatok kifejezetten hangsúlyozzák, hogy a kodifikáció konzervatív alapon történik, elsősorban a létező jogot akarja fenntartani. Sőt az indokolásokból sok helyt nemcsak konzervatív, hanem reakciós szellem sugárzik ki. A javaslathoz utólag kiadott miniszteri indokolás már számol a közvélemény átalakulásával és jogrendünk reformját is hangoztatja, — de egyúttal azt is kijelenti, hogy a családjog, az örökjog és az ingatlanokra vonatkozó jogszabályok körében a konzervativizmusnak a legteljesebb mértékben érvényesülnie kell. Ugyancsak hangsúlyozzák az előmunkálatok, hogy a magyar jogot úgy kell megírni, mint az évszázadok alatt a magyar nép életéből, szükségleteiből fejlődött ki, megtisztítva mindattól, ami benne idegen. A jogi konzervativizmus, ha nem is helyes, de érthető oly országokban, ahol a legtöbb jogszabály több évszázados nemzeti múltra tekinthet vissza és ahol lehet azt vitatni, hogy valamely jogszabály épen azért maradt fenn oly sokáig, mert megfelelt az összesség érdekeinek. A mai magyar jogban azonban ily értelemben vett nemzeti jogszabályok nincsenek. Márkus Dezső annak idején megvizsgálta a Corpus Juris 5070 törvényét,* hogy megállapítsa, mennyi jutott át azokból a mai jogba. Az eredmény igen sovány, majdnem semmivel egyenlő volt. A nemzeti jog hatályon kívül helyezését nálunk elvégezte már az élet és utolsó maradványait meg fogja szüntetni a törvényjavaslat. Maga a ministerí indokolás is elismeri, hogy nincs meg az összefüggés az 1848 előtti és utáni törvények között. Történelmi értelemben vett magyar nemzeti magánjog nincsen és a legnagyobb zavarban volnánk, hogyha megakarnók állapítani, hogy mily jogszabályok nemzetiek. A konzervativizmus hívei között a legerősebb ellentét szokott uralkodni arra nézve, hogy valamely jogszabály nemzeti-e vagy nem és a legkonzervatívabb jogász is aszerint adományozza valamely jogszabálynak a nemzeti címet és jelleget, amint ez érvelésébe beleillik. Magánjogunk túli nyomó része 1861 után keletkezett vagy pedig az osztrák ptkv.ből átvett jogszabály. Néhány kivételtől eltekintve, nincs oly jogszabályunk, mely ötven évnél idősebb lenne, ez pedig a történelem folyamához mérve igen rövid idő ahhoz, hogy meglevő intézményeket a nemzeti múlt patinájával vonja be. Hogy valamely jogszabály megmaradjon-e vagy pedig új váltsa fel azt, ez tisztán és k i z á r ó l a g a t t ó l f ü g g , mi n ő j o g s z a b á l y o k f e l e l n e k me g a ma g y a r n é p é s a g a z d a s á g i s z e r v e z e t s z ü k s é g l e t e i n e k . A gazdasági szervezet átalakulása Ha megvizsgáljuk, hogy a magyar gazdasági szervezet minő változásokon ment az utolsó ötven évben keresztül, a következőket állapíthatjuk meg. A lakosság rendkívüli mértékben megszaporodott, s a szaporodásnak túlnyomó része a városokra esik. A városokba * Márkus Dezső: A Corpus Juris Hungarici és a magánjogi codificatio. Magyar Jogászegyleti Értekezések XIX. kt. 2 f.
446
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
tódulás a városi és falusi élet elkülönböződése különösen az utolsó két évtizedben öltött erős méreteket. A népesség nemcsak a városba tódul, hanem a kivándorlás is óriási méretekben fokozódik és további növekedésre lehet számítani. Az ipari-kereskedelmi lakosság az őstermelési lakosság rovására egyre növekszik és ma már az országos lélekszám 25%-át teszi ki. Az ipar és a bányászat körében egyre jobban erősödik az üzemek koncentrációja, a kisipar mindinkább háttérbe szorul, a vezetést a gyáripar ragadja kezébe, ez pedig mindinkább részvénytársasági alapra helyezkedik és a nagy pénzintézetek befolyása alá kerül. A pénzintézetek súlya, szerepe, egyre nagyobb méreteket ölt. A pénzgazdaság behatol az ország legelrejtettebb zugaiba is. A külső államokkal és különösen Ausztriával való forgalmunk óriási mértékben emelkedett. A közlekedésügy terén forradalmi átalakulás megy végbe. Az írni-olvasni tudás és a műveltség bár lassan, de fokozatosan emelkedik, a felvilágosodás terjed, a szervezkedés hódító ereje egyre nagyobb, a kritikai szellem erősödik. Más oldalról az állam teendői óriási mérvben megnőnek, az államhatalmi tényezők befolyása szinte korlátlanná válik s az állami beavatkozás minden gazdasági problémának végső megoldása. Nem lehet az a törvényhozás feladata, hogy egy fejlődő gazdasági szervezet szükségleteivel szemben minden áron fenntartsa azokat a jogszabályokat, melyeket néhány évtizeddel ezelőtt egészen más okok, más körülmények, más szükségletek hívtak életre. A mezőgazdaság stagnációja Az ipar, kereskedelem és általában a forgalom fejlődésével szemben igen erősen szembetűnik a mezőgazdaság stagnációja, amely sok viszonylatban hanyatlásnak is mondható. A pénzgazdaság behatolása, a közlekedés fejlődése kezdetben itt fellendülést idézett elő, de helytelen birtokmegoszlás, melynek védelmére szolgálnak a magánjognak úgyszólván összes szabályai, a további fejlődést teljesen visszaszorította. Ha a magyar mezőgazdaság produktivitását emelni akarjuk, ha komolyan vesszük azt a jelszót, hogy ebben az országban a mezőgazdaság felvirágoztatása legfontosabb érdek, akkor fel kell vetni a kérdést, vájjon nem jogrendünk akadályozza-e a fejlődést és nem rak-e a mezőgazdaságra korlátozó béklyókat? A földbirtok forradalmi joga Törvényeink figyelmes vizsgálata meglepő eredményt tár elénk. A konzervativizmus képviselői és leghangosabb hívei a földbirtos osztályból kerülnek ki. Ők hirdetik elsősorban, hogy a létező jogot fenn kell tartani, azt csak fokozatosan lehet fejleszteni és minden ugrásszerű változtatástól tartózkodni kell. Ha a törvénytárt végig lapozzuk, akkor rájövünk arra, hogy a földbirtokra vonatkozó törvények oly forradalmi természetű jogszabályokat tartalmaznak, melyekhez képest a német földreformerek és Lloyd George igen mérsékelt irányú követelményeket írtak zászlajukra. A mezőgazdasági jog szerint a gazda akarata ellenére is kényszeríthető bizonyos művelési módra.
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
447
A törvény létesített oly kényszer közösségeket, melyekből kilépni nem lehetséges. A vadászat és halászat jogát elkobozza. A borkezelés módját kötelezőleg írja elő. Az állategészségügyi és lóállítási törvény az állatokra kényszerkisajátítást alkalmaz. A munkásokra és cselédekre vonatkozó magánjogi szerződéseket büntetőjogi szankcióval látja el. A tagosítás körében elveszi a földet és más helyen, más terjedelemben osztja ki. A dohánytermesztés csak kiváltságosaknak van megengedve, s az állam még az ültetés, szárítás módjait is előírja. Új szeszgyárak felállítása el van tiltva, stb. Tehát érvényesülnek a forradalmi földreform elvei, hogy amennyiben közérdek parancsolja, bárkitől el lehet földjét venni, szorítani lehet arra, hogy jól gazdálkodjék, hogy bizonyos dolgokat és mikép termeljen és hogy ne termeljen, hozzon vagy ne hozzon forgalomba. Nincs szükség egy további tollvonásra sem, mert az érvényben levő törvények alapján az államhatalom egy év alatt végezhetne a nagybirtok mai rendszerével és teljesen átalakulhatná az ország gazdasági szervezetét. Ha most már megvizsgáljuk, hogy ez a forradalmi törvényhozás mily okokon sarkal, akkor látjuk, hogy e jogszabályok jelentékeny része nem terjed ki a nagybirtokra, (vetésforgókényszer, halászat, vadászat stb.) illetőleg módot ad arra, hogy a kisbirtok teljesen a nagybirtok érdekkörébe kerüljön (pl. vízitársulatok). Másrészt ezek a törvények azt jelentik, hogy a nagybirtok biztos a maga dolgában, előre tudja, hogy a törvényeket vele szemben nem lehet alkalmazni. Minden ily forradalmi jelentőségű törvény ellenértéke valamely óriási állami kedvezmény, vagy gazdasági előny, (pl. az elpusztult szőlők tulajdonosai részére a kormány kedvezményes kölcsönöket ad, viszont azonban a törvény papiros szavai szerint az állami közegeknek jogukban van ellenőrizni, vajjon a kölcsönt tényleg a szőlő felújítására fordítják és vájjon a szőlőbirtokos helyesen gazdálkodik-e, mert ellenkező esetben a kölcsön azonnal esedékes lesz) úgyhogy minden ily törvény megalkotása egyúttal inszinuáció a kormányzat tisztessége és a bíróságok pártatlansága ellen, mert alkotói már előre biztosra veszik, hogy a törvényt nem fogják végrehajtani. A konzervativizmus hangoztatása A gazdasági élet átalakulása sürgetővé teszi magánjogunk reformját. Láttuk, hogy a nagybirtok ettől nem idegenkedik, sőt ellenkezőleg, a saját érdekében mindig hajlandó forradalmi újításokra. Miért hangoztatják mégis, hogy a jog alkotásának alapelve a konzervativizmus legyen? Minden vezető társadalmi rétegnek különböző jelszavai vannak a nyilvánosság számára és házi használatra. A nyilvánosság előtt mindig azt hirdetik, hogy a jog vagy változatlanul maradt, vagy csak igen kevéssé módosult és hogy ez így helyes, — nehogy a csekélyebb befolyású, vagy a politikai életből kizárt néprétegek példát merítsenek és ők is állandóan reformot követeljenek. Amikor nekik van újításra szükségök, ezt mindig keresztül viszik, e jogtudósok úgy tüntetik fel a dolgot, mintha a régi alapelveken
448
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
változás nem történt volna. A jogi konzervativizmus hangoztatása azért is fontos, mert ez a bíráskodás alapelvévé is válik és a döntések esetén, amikor kiváltságos érdek ütközik össze valamely modern gazdasági fejleménnyel, a bíróság, — minthogy a jogalkalmazás és jogalkotás alapelve a konzervativizmus — az előbbinek megvédésére határozza el magát. Ez az irányzat magyarázza meg, hogy a javaslatban is sok oly kozervatív irányú jogszabály foglaltatik, melyeknek a való életben jelentősége nincs s csupán azért veszik fel azokat a törvénykönyvbe, hogy ebből is lássék, mennyire ragaszkodik a törvényhozó a régi jogszabályokhoz. A törvény joga és az élet joga A konzervativizmus érthető lenne akkor, ha a törvény a meglevő jogállapotot akarná megrögzíteni, úgy, amint az az életben kifejlődött. Az a konzervativizmus azonban, mely a javaslatban megnyilvánul, nem azt a jogot tartja fenn, amellyel a nép nagy tömegei élnek, hanem a törvények és döntvénytárak jogát. Minden oly társadalomban, mely a fejlettségnek bizonyos fokára jut, a tényleges és formulázott jogszabályok között szakadék áll be. A jogszabályokat a kiváltságos rétegek alkotják. A különböző társadalmi osztályok azonban saját maguk fejlesztenek ki szükségleteiknek megfelelő szokásokat. Konfliktus esetén, ha a jogvita köztük és a kiváltságos rétegek között merül fel, ezek természetesen nem nyernek alkalmazást, de az életben állandóan hatnak és működnek. A magyar jog erre számos példát szolgáltat. A törvény a nagykorúság korhatárát 24 évben állapítja meg, ellenben, — mint már említettük, — az élet nagykorúvá teszi a lakosság túlnyomó részét jóval eme korhatár előtt. Az élet házassági vagyonjoga különbözik a törvénybeli és bírói szabályoktól. Ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, mert nincs Európában állam, melyben a házassági vagyonjog rendelkezései kongruensek volnának a tényleges viszonyokkal.* A magyar házassági vagyonjog a vagyon elkülönzés rendszerén alapul, a parasztság jelentékeny részénél azonban a házasfelek közölt vagyonközösség áll fenn. 25 év óta nagy összegeket költöttek arra, hogy a telekkönyvet az élettel összhangba hozzák és szakértők állítása szerint a telekkönyvi feljegyzések 50%-a még ma sem felel meg a tényleges viszonyoknak. Eddigi jogunk nem ismerte az építményi jog intézményét, annak dacára, hogy az rendkívül el van terjedve. A pactum antichreticum — az ingatlannak a záloghitelező használatába való átbocsátása. — 60 év óta el van tiltva és mégis Erdélyben nagy mértékben szokásos. A javaslat rendkívül kiterjeszti az ingatlan tartozékainak fogalmát, a köznép pedig rendszerint külön szerződik földjeire és jószágaira. Az örökjogban az egyenlő osztály rendszere túlnyomó, mégis vidékenként eltérő öröklési szokványok vannak a törvény ellenkező intézkedései dacára is hatályban. A jobbágyság már 66 év óta el van törölve és mégis sok helyt úgyszólván sérthetlenül fennáll. * Eugen Ehrlich: Grundlegung der Soziologie des Rechts. 1913. 317 1.
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata 449 Az élet és a jogi szabályok ezen különbözősége folytán a szín1eges és álügyletek, nagy választékban burjánoznak fel. Ahol a törvénybeli jogban nincs meg a fejlődési képesség, ott a forgalom és termelés a megengedett jogügyleteket egészen más célokra használják fel, mint amiért azokat a törvényhozó megalkotta. Ilyen volt a római jogban az in jure cessio, a színleges beismerés, az angol jogban pedig a fines and recoveries intézménye, mely a javak forgalmát a common law szigorú jogszabályával szemben színleges perek és perbeli egyezségek útján tette lehetővé. * A törvény merevségével és mozdulatlanságával szemben a gazdasági szükségletek rejtekutakon, mint Ihering mondja: durch die Schleichwege des Lebens ** érvényesülnek. A jogszabályok jelentékeny része csak úgy válik elviselhetővé, ha az ily kisegítő intézményeknek és színleges ügyleteknek egész sora keletkezik. Minden oly eljárás azonban, amely a törvény betűinek megkerülésével jár, visszaélésekre, kijátszásokra adhat okot és ennélfogva a forgalom biztonságát jelentékenyen csökkenti. A kodifikáció alapelvei Annak a magánjogi törvénykönyvnek, amely a javak termelését és forgalmát akarja szabályozni, nézetünk szerint a kővetkező alapelvek szerint kellene készülnie. Mindenekelőtt meg kell állapítani azt, hogy a gazdasági szervezet fejlődése mily irányban halad és a szabályozásnak abból kell kiindulni, hogy — bizonyos rövidebb időre, egy-két évtizedre — ezt a fejlődési irányzatot előmozdítsa. A törvényjavaslat szerkesztésének megkezdése előtt jogi katasztert kell összeállítani, illetőleg meg kell szerkeszteni az ország jogi térképét. Most a kodifikátor mielőtt munkához lát, a budapesti kir. kúriai döntvénytárban levő joganyagot tanulmányozza át, a helyes kodifikációnál az ország legkülönbözőbb vidékeinek jogi szokásait kellene felfedező körúton megismerni. A földmívelésügyi minisztérium az örökjog terén már tett egy évtizeddel ezelőtt ily kísérletet. Ugyancsak a munkálatok megkezdése előtt a Petrazycki által sürgetett magánjogi statisztika is elkészítendő*** és útmutatásai felhasználandók. A törvényjavaslat a magyar közgazdaság jogi rendje akar lenni, holott a közgazdaság egészen más alapfogalmakkal operál, mint a mai jog. A törvényhozási munkálatok megkezdése előtt tehát a jogi és közgazdasági fogalmak a tudomány mai kor igényei szerint kapcsolatba hozandók. Az ilyképen előkészített kódexnek az alapelve az újítás legyen, az az lehetőleg minden jogszabályt ki kell cserélni, hacsak be nem bizonyul, hogy a jogszabály a fejlődő gazdasági élet igényeit kielégíteni ezután is alkalmas leend. Az osztrák ptkv. a Code Civil és a porosz Landrecht azért maradtak oly sokáig hatályban és * Pollock: The Land Laws III. kiadás, 168. 1. ** Ihering: Geist III. 247, *** Petrazycki id. m. II. 620 1.
450
Szende Pál: Az általános polgárt törvénykönyv javaslata
töltik be még ma is tűrhetően hivatásukat, mert korukat megelőzték és egy győzedelmesen előnyomuló új gazdasági és társadalmi szervezet szükségleteinek feleltek meg. A javaslat nem ezeket, hanem a német ptkv.-et követi, mely a német agrár-konzervativizmus szülötte és már megalkotásakor ellentétben állott a haladás igényeivel. A külföldről át kell venni minden szabályt, amelyről bebizonyult, hogy a fentemlített szempontoknak megfelelő. A javaslat oly nagy mértékben másolja a német pktv-t, hogy a fenti kijelentés miatt nem kell attól félnünk, hogy a hazafiatlanság vádjával illetnek. A törvény igyekezzék azt a szakadékot, amely ma a törvény joga és az élet joga között van eltüntetni, vagy legalább is áthidalni. Ezen célból szükséges, hogy ott, ahol a helyi viszonyok alakulása speciális jogszabályokat tesz szükségessé, ott a törvényhozó vagy tekintettel legyen ezekre, vagy pedig mint az angol jogban szokásos (delegation of the authority)*) a demokratikus alapon újjászervezett önkormányzati testületeket hatalmazza fel ily jogszabályok megalkotására. Tekintettel kell lenni a különböző társadalmi osztályok és foglalkozási ágak eltérő igényeire. Ne törekedjünk színleges egyenlőségre és ne lássuk abban a demokrácia győzelmét, hogyha az a jog, amely csupán a nagybirtok érdekének felel meg, egyenlően alkalmaztatik a főnemesre és a földmunkásra. Külön jogszabályok alkalmazandók a kis és nagybirtokra, a városi és falusi ingatlanra, oly ingatlanra, amely gyári stb. célokra szolgál. A kötelmi jog túlnyomó része a kereskedelmi jogba olvasztandó be. Ez nálunk azért is szükséges, mert ha magánjogi intézmények nagy részét a kereskedelmi jogba visszük be, akkor ezek a törvények Horvátországra nézve is hatályosak. Tekintettel arra, hogy a különböző jogok nemzetközi egyenlősítésére irányuló mozgalom mennyire élénk lett az utóbbi időben, törekedni kell arra is, hogy mennél több magánjogi szabály, különösen azok, amelyek a forgalomra vonatkoznak, szabályoztassék egyöntetűen. Különösen az kívánatos, hogy Ausztriával minél nagyobb legyen a jogi azonosság. Amint a nemzetközi váltójogi egyezmény aláírása nem jelentette Magyarország önálló államiságának feladatát, nem jelentené azt ennek az elvnek követése sem. Gondoskodni kell arról, hogy a kódex minél könnyebben legyen revízió alá vonható és a spanyol ptkv. mintájára intézkedései minden tíz évben átvizsgálandók volnának abból a szempontból*) vájjon a forgalom és termelés igényeinek megfelelnek-e? Az alapelvnek ily irányú keresztülvitele a bírói gyakorlatra is megtenné a maga hatását. Hogy az élet a joggal itt is kapcsolatba jusson, szükséges lenne, hogy a laikus elem, különösen a választott bíróságok útján a bíráskodás körébe minél intenzívebben vonassék be. * Sheldon Amos: The Science of law. 1874. 76 1. ** Szászy-Schwarz Gusztáv: Parerga 1912. 33. 1.
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
451
III. A polgári törvénykönyv és a gazdasági élet Rövid áttekintésben azt fogjuk megvizsgálni, hogy a termelés és forgalom, a gazdasági tevékenység szükségleteit mennyiben elégítik ki a javaslat konkrét intézkedései. A rendelkezésünkre álló hely szűk volta miatt csak a legszükségesebb példákra szorítkozunk. A földkérdés A föld szerepe a gazdasági életben kettős. Mint magántulajdonban levő termelési eszköz, a tulajdonos részére bizonyos járadékot biztosit. A föld tehát elsősorban járadékforrás. A föld azonkívül az elsőrendű szükségletek kielégítésére szükséges legfontosabb élelmiszereket, továbbá az ipari nyers és segédanyagokat szolgáltatja és í g y a f o g y a s z t á s n a k , a z e mb e r i s z ü k s é g l e t k i e l é g í t é s n e k alapja. A jogi szabályozás módja attól függ, minek tekinti a törvényhozó a földet, járadékforrásnak, vagy pedig a fogyasztás, a szükségletkielégítés alapjának? Az előbbi esetben a szabályozás arra fog irányulni, hogy a föld lehetőleg azoknál maradjon, akik a járadékot eddig is élvezték, hogy a járadék azok rovására, akik a föld birtoklásából ki vannak zárva, lehetőleg fokoztassék, vagy pedig, legalább csökkenése elkerülhető legyen. Ennek a felfogásnak következménye a földbirtok viszonyok megrögzítésére, a birtokmegoszlás stabilizálására irányuló törekvés. Ellenkező esetben a törvényhozás törekvése az lesz, hogy a föld minél jobban kielégítse a tőle függő szükségleteket. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a föld produktivitása fokoztatik. A jogi szabályozás programmja ebben az esetben a többtermelés lesz. Lássuk, melyik irányzat túlnyomó a polgári tvk. javaslatában. A birtokmegoszlás megrögzülése Ezen a téren a javaslat inkább negativ irányban tölti be hivatását. Megtartja a régi szabályokat és tartózkodik minden olyan újítástól, mely a létező állapotokat bármi tekintetben megzavarhatná. Mindazonáltal nem hiányzanak az új béklyók sem, ebben az igyekvésben különösen az örökjogi rész vezet. A személyi jogban a magas korhatár megtartása az előmunkálatok bevallása szerint arra irányul, hogy vagyonos ifjak ingatlanaikat el ne idegeníthessék. A házassági vagyonjogban az elkülönözés merev rendszere, mely a legfelsőbb osztályok szükségleteinek felel meg, szintén e célt szolgálja. A dologi jogban a szerződési szabadság majdnem teljesen hiányzik, nehogy a feleknek módjában legyen a törvény szabályait megváltoztatni. A szerződési szabadság csak az építményi jognál van meg, továbbá a haszonbérleti jognál, melyet épen ezen okoknál fogva a javaslat egyéb törvénykönyvek mintájára a kötelmi jogba soroz be. Nyitva hagyja a lehetőséget, hogy a telektulajdonos és a haszonbérbe adó a vele szemben álló gyengébb felet a törvény szabványánál súlyosabb feltételek elfogadására kényszeríthesse. A birtokmegoszlás reformja, a kötött birtok felszabadítása tekintetében minden kezdeményezés hiányzik, pedig e téren napjainkban Oroszországban, Romániában és
452
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
Angliában valósággal forradalmi változások mentek végbe. A tulajdon átruházásának érvényességéhez a javaslat a mai jog álláspontjának megfelelően kauzális szerződést kíván, azaz nem elég, hogy a felek az átruházásban megegyezzenek, mint azzal a német pktv. megelégszik, hanem szükséges, hogy a megegyezésnek ezenkívül érvényes jogalapja is legyen. Ez a tulajdonátruházások megnehezítését célozza, mint azt az előmunkálatok kifejezetten elismerik. A javaslat rendkívül kiterjeszti az alkotó rész és tartozék fogalmát és a tartozékok forgalmára is az ingatlanra vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni, mely álláspontnak következetes keresztülvitele az áruforgalomnak megbénítását jelentheti. Az örökjog a birtokviszonyok stabilizálása szempontjából még a dologi jognál is fontosabb. A javaslat örökjogi részének egyik célja mindenáron megakadályozni a nagyobb birtokok szétesését, másrészt pedig a parasztság körébe is átvinni mindama szabályokat, amelyek ott is egy kiváltságos és a konzervativizmus támaszául szolgálható réteg megteremtésére alkalmasak. A javaslat az előmunkálatokkal ellentétben a törvényes öröklés körét az ősszülők csoportjáig terjeszti ki, hogy az állam örökösödési jogát lehetőleg kizárja. Fentartja az ági öröklés rendszerét, mely szerint ha az örökhagyónak ivadéka nincs, a szülői és nagyszülői ágról reája hárult vagyon a rokonságra száll vissza. A kúria legutóbbi gyakorlatának nyomán a javaslat megengedi, hogy az ági hagyományos az ági ingatlant, amennyiben az meg van még, természetben követelhesse. Az utóöröklés célja, hogy a hitbizomány intézményét a közönséges jogba is bevigye és a vagyont megkösse. Az eddigi jogállapothoz képest a javaslat az utóörökösödés időhatárát kiterjeszti és azt két fokon át teszi lehetővé. Eddigi jogunkkal összhangzóan, de az első tervezettel ellentétben, fenntartja a dologi hagyomány intézményét, mely szerint ha a hagyomány tárgya dolog, azt természetben kell kiadni. Legfeltűnőbb újítása a javaslatnak az Anerbenrechtnek, a törzsöröklésnek kei ülő utón való becsempészése. Az örökhagyónak jogában áll valamely mezőgazdasági ingatlant hozadéki értékben valamelyik ivadékra hagyni és ebben az esetben a jószágot a másik ivadék köteles részének megszabásánál is hozadéki értékben kell számításba venni. De az örökhagyó intézkedésének hiányában is jogában áll az örökhagyó valamely ivadékának követelni azt, hogy a jószágot hozadéki értéke szerint utalják osztályrészébe, ha a gazdaság folytatására ő mutatkozik legalkalmasabbnak. Vagyis ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági ingatlant egy örökös kapja meg, — rendszerint, természetesen az első szülött — és a többieknek türniök kell azt, hogy őket, — tekintettel arra az óriási különbségre, mely hozadéki és forgalmi érték között létezik — az örökség egy csekély részével elégítsék ki. Az örökjog a javaslatnak kétségtelenül legreakciósabb része. Többtermelés Az a javaslat, mely a mai birtokmegoszlást érintetlenül hagyja, szembehelyezkedik a mezőgazdasági produktivitás fokozásának köve-
Szende Pál: Az általános polgárt törvénykönyv javaslata
453
telményeivel. A kötött birtok túlnyomó része nem képes betölteni azt a hivatást, mely reá a lakosság élelmezése tekintetében hárul és a nagybirtok a kisbirtokkal szemben a gazdálkodás minden ágában, mely gondos és kitartó munkát kivan, inferioritásban van. A javaslat abban az irányban nem tesz kísérletet, hogy a kötött birtoknak gazdálkodását megjavítsa, pedig erre a kötelező üzemterv előírásával és ellenőrzésével már az erdőtörvény is adott példát. Semmi modern kezdeményezéshez nem mer nyúlni, holott az idevágó intézkedések sokkal kevésbbé lennének radikálisak, minő 1848-ban az ősiség megszüntetése és a jobbágyság eltörlése volt. A birtokmegoszlás változatlansága elsősorban a földmívelő lakosságra káros, mert lehetetlenné teszi részére, hogy annyi földhöz jusson, amennyi megélhetéséhez szükséges. A dologi jog mereven kiélezi a tulajdonos érdekeit. A produktív gazdálkodás előmozdítására felette szükséges volna annak az elvnek keresztülvitele, hogy a tulajdonos minden, a föld termőképességének emelésére fordított kiadást, minden beruházást, — hacsak ez nem irányul arra, hogy a tulajdonos részére jogainak gyakorlását lehetetlenné tegye — megtéríteni tartozik. £ helyett a javaslat jogi formulákhoz folyamodik, a tulajdonos néha a megbízás, máskor a megbízás nélküli ügyvitel vagy az alaptalan gazdagodás szabályai szerint felel s legfeljebb arra jogosítja fel a birtokost, hogy az ingatlantól elválasztható dolgait elvihesse, ami a rendszeres gazdálkodás elveivel nyilvánvaló ellentétben van. A tartozék túlságos kiterjesztése a kisgazdára nézve káros, mert az ingatlannal együtt egész gazdasági felszerelését elárverezik, azonkívül a személyi hitelt és ingó jelzáloghitelt lehetetlenné teszi. A birtok szabályozása körében helyes újítás, hogy a haszonbérlőknek a haszonbérbeadóval szemben birtokvédelemre van joga. A szükségben útra vonatkozó szabályok úgy intézkednek, hogy amennyiben a nagybirtok a mellette levő kisbirtoknak utat enged, ezért járadékot igényelhet, ellenben a parcellázott nagybirtoknál a szomszéd tulajdonosok egymásnak ingyenesen kötelesek azt átengedni. Helyes az, hogy a javaslat az elbirtoklást megkönnyíti, mert a produktivitás javára szolgál, ha az ingatlan annak a tulajdonába jut, aki azt huzamosabb időn át művelte. A szolgalmi jog körében csak oly szolgalmakat sorol fel, melyek már a római jogban is ismeretesek voltak és nem szabályozza azokat, melyek arra az esetre is megengedik a szomszédos telek használatát, ha ez az uralkodó telek produktivitásának emelésére szükséges. A haszonélvezet nem termelési, hanem fogyasztási célokat szolgál és így annak szűkebb körre szorítása kívánatos lenne. A rablógazdálkodás ellen ez a fejezet elég védelmet nyújt, viszont azonban megnehezíti a haszonélvező részére, hogy produktív gazdálkodást folytathasson. Az örökhaszonbérlet intézményét, mely a földéhség csillapítására alkalmas eszköz lenne, — minthogy ez a nagybirtoknak nem kedves — mellőzi. A tulajdonközösségre vonatkozó szabályokat a kötelmi jogba teszi át és elutasít minden oly indítványt, amely a meglevő közösségeknek modern átalakítására, különösen pedig a szövetkezeti mezőgazdaság létesítésére vonatkoznék.
454
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
Az örökjog körében rendkívül sok helyet enged a javaslat a haszonélvezeti formának, így a szülői, özvegyi jognál és köteles résznél. Minthogy az örökjogi haszonélvezetnek rendszerint csak az a célja, hogy az igényjogosult személyek megfelelő eltartásban részesüljenek, kötelező szabályul kellene azt kimondani, amit a javaslat csak kivételesen rendel, t. i. hogy a juttatás és eltartás pénzbeli járadékban nyújtassék. Ebből a szempontból helyesebb volna az özvegynek nem haszonélvezetet, hanem állagöröklést biztosítani. Az utóöröklés a hitbizományhoz hasonlóan lehetetlenné teszi az okszerű gazdálkodást. A javaslat igyekszik az egyenes örökös jogkörét némileg kiterjeszteni, de a belterjes művelést lehetetlenné fogja tenni az az intézkedés, hogy amit az egyenes örökös a hagyaték felszerelésébe besorozott, az az utóöröklés körébe tartozik. Megfelelőbb a végrendeleti végrehajtó intézményének szabályozása, melynek jogköre elég tág ahhoz, hogy helyes gazdálkodást folytathasson. A hozadéki értékben való becsléssel kapcsolatos törzsörökösödés látszólag arra céloz, hogy az ingatlan az erre legalkalmasabb kezekbe kerüljön, de eredménye ugyanaz lesz, mint a hitbizománynak. A hagyatéki birtokos beruházásának és költekezéseinek megtérítése tekintetében is érvényesül a javaslat szűkkeblű álláspontja. Földhitel
A földbirtok terhének szaporodása különböző okokra vezethető vissza. A legtöbb adósság azonban mégis azért jön létre, mert a pénz földszerzésre, javításokra és beruházásokra szükséges és így tehát az adósságok növekedése a produktivitás szempontjából nem kedvezőtlen jelenség. Mégis a javaslat — bár indokolásában maga is elismeri, hogy ez feltartózhatlan folyamat — mindent el akar követni, hogy ezt megakadályozza, mert, amint a dologi jognak szerkesztője írja, „nem feladata a törvényhozásnak, hogy a földbirtok terhelését könnyítse és hitelképességét lehetőségig fokozza”.* Minthogy a föld terheinek növekedése szükségszerű fejlemény, ennek a konzervatív álláspontnak következménye csak az lehet, hogy ha a tulajdonos nem tud hitelhez jutni, akkor a földbirtok árverés alá kerül. A konzervativizmus e téren annyira megy, hogy a javaslat nem fogad el semmi újítást sem, akárhogy beváltak is azok a külföldön, így az ingó jelzálogot, melyet különben a legkülönbözőbb gazdasági érdekképviseletek sürgetnek, nem szabályozza, hanem a speciális törvényhozás körébe utalja. Elutasítja továbbá a Németországban és Svájcban bevált jelzáloglevél és telektartozás intézményének rendszeresítését is. Nem tudta magát továbbá a járadékadósság bevezetésére sem elhatározni, pedig ezt épen az agrárius körök sürgetik. De még az ily hatalmas befolyás sem volt elegendő ahhoz, hogy a kódex szerkesztőinek minden újítástól való irtózását legyőzzék. Minthogy a városi telkekre nézve is azonos szabályokat állít fel, a városi ingatlan forgalmat is ép oly nehézkessé teszi, mint a földbirtokét, ami a lakáskérdésnek kedvezőtlen állapotához jelentékenyen hozzájárul. * Imling Konrád: A földbirtok mozgósítása 1906. 7. 1.
Szende Pá1: Az általános polgári törvénykönyv javaslata 455 A forgalom előmozdítása A lakosság számának növekedése, az áruforgalom méreteinek szédületes kiterjedése mellett a magánjognak nem lehet fontosabb célja, minthogy a forgalom lebonyolítását és gyorsaságát előmozdítsa, a vállalkozást és a gazdasági tevékenységet megkönnyítse. Ebben a tekintetben a javaslatnak kötelmi része sok helyes szabály tartalmaz, de azért egészében inkább gátló, mint előmozdító hatást fog gyakorolni. A személyi jog körében említendő a már említett magas korhatár, amely az élet és a törvény joga között a forgalom hátrányára ellentétet szül. Ha már a vagyonos osztályok gyermekeit mindenáron kímélni akarják, legalább annyit kellene kimondani, hogy aki önálló gazdasági tevékenységet folytat, már 20, legfeljebb 21 éves korában nagykorú legyen. A házassági vagyonjog terén az a rendszer a leghelyesebb, mely a házasság tartama alatt a legnagyobb gazdasági erőkifejtést teszi lehetővé, a házasság megszűnte után pedig a lebonyolítást a legkönnyebben eszközli. Mindkét célnak a javaslat merev vagyonelkülönzési rendszere nem felel meg és éppen azért azokban a társadalmi osztályokban, ahol a nő résztvesz a kereseti tevékenységben, a vagyonközösség rendszerét kellene életbeléptetni. A hozományt a javaslat teljesen elhibázottan úgy tekinti, mint a házassági terhekhez való hozzájárulást, holott a kereskedő- és iparososztály körében ez rendszerint üzlet vagy foglalkozás megkezdésére, adósságok rendezésére és az üzem kiterjesztésére szolgál. Ebből a hibás felfogásból származik az a képtelen intézkedés, hogy ellenkező megállapodás hiányában a férj a pénzhozományt árva-vagyon módjára tartozik biztosítani. A közszerzeményre vonatkozó intézkedések nagyon bonyolultak, számtalan perre adhatnak alkalmat, bármily haladást is jelentenek az I. terv. elijesztő szövegezéséhez képest. A házassági szerződéseket a javaslat megengedi ugyan, de az általános vagyonközösség kikötését nem, amit semminemű gyakorlati szempont nem igazolhat. A dologi jogban, mint már említettük, a tartozék fogalmának és az ingatlan minőségnek kiterjesztése rendkívül meg fogja a forgalmat nehezíteni. Ugyanezt a hatást idézi elő, hogy az ingó dolgok tulajdonának átruházás útján való megszerzéséhez a javaslat . átadást kivan. Igaz, hogy ez eddig is így volt, de viszont az életben átadás csak az esetek kisebb részében megy végbe, úgy hogy maga a javaslat is szükségesnek tart nagyszámú kisegítő intézkedést. Az ily szabályozás azonban a jogállapotot bizonytalanná teszi. A ingó zálogjog eléggé sikerült, egyes intézkedései még a mai kereskedelmi jog szabványain is túl mennek, viszont a jelzálog merevsége az ingatlanokra vonatkozó ügyleteket továbbra is nehézkessé fogja tenni. A kötelmi jog körében váltakozva fordulnak elő a forgalom előmozdítására nézve előnyös és hátrányos szabályok. Az előbbiek közül megemlítendő az az intézkedés, mely szerint a szerződést rendszerint bármely alakban lehet megkötni, ami elvileg az alaknélküliség elfogadását jelenti. Az adós helyett harmadik személy is teljesítheti
456
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
a kötelezettséget, ami a teljesítést és az ügyletek lebonyolítását megkönnyíti. A biztosítékadás megkönnyítésére szolgál, hogy a kötelezett fél, ha készpénzt, értékpapírokat, ingó dolgokat vagy jelzálogjogot nem engedhet át, alkalmas kezest állíthat. A beszámítást a mai joggal szemben a javaslat tágabb keretek között engedi meg. Az egyes szerződések részletes szabályozása a mai jogállapottal szemben, midőn csupán a bírói gyakorlat hiányos tételei nyújtanak útmutatást, a forgalomra kétségtelenül élénkítőleg fog hatni. A hátrányos intézkedések között kiemelendő, hogy számos ügyletre nézve az eddiginél súlyosabb alakszerűséget ír elő; pl. hogy a kötbér csak írásban köthető ki s a kezességnek érvényességéhez szintén okirat szükséges. Ez utóbbi volt a német ptkv. tárgyalásakor az agráriusok legfőbb kívánsága is. Az ingatlanról szóló adás-vételi szerződés érvényéhez eddigi jogunkkal ellentétben okirat szükséges. Ezt némileg ellensúlyozza az az intézkedés, hogy a meg nem felelő alakban kötött szerződés érvényessé válik a telekkönyvi bejegyzéssel megerősített teljesítés által. Mint további példát meg kell még említenünk, hogy a javaslat a kezes részére a sortartás kifogását biztosítja, tehát az adós a kielégítést mindaddig megtagadhatja, amíg a hitelező ki nem mutatja, hogy követelését sikertelenül kísérelte meg a főadóson végrehajtás útján megvenni. Ez a mai jognál hátrányosabb álláspont, mert a bíróság most a marasztalást elrendeli, s csak a végrehajtás marad függőben. A hitelező a kielégítéshez oly későn juthat, amire a kezes vagyoni viszonyai teljesen megromolhatnak. Megemlítendő végül az az intézkedés, hogy aki a törvényes kamatlábnál 1%-kal magasabb kamatot fizet, tőketartozását 6 hónap eltelte múlva 6 hónapra bármikor felmondhatja. Ez a jogszabály oly hatást fog előidézni, mely intencióival a legélesebb ellentétben áll, mert mindig ha hosszabb ideig tartó lekötésre vagy tranzakcióra kerül a sor, az adós vagy nem fog hitelt nyerni, vagy pedig a kamatláb a felmondás lehetősége miatt még jobban fel fogja szökni. Az amortizációs kölcsönök körében nagy zavarok fognak beállani. Az örökjogban szükség van arra, hogy a vagyon alanyában bekövetkezett változás a termelés és forgalom menetét huzamosan ne akadályozza és hogy az örökség lebonyolítása lehetőleg könnyen történjék. A javaslat a formalizmust kiterjeszti és oly szerződésekre nézve, amelyeknél eddig magánokirat elégséges volt, pl. öröklési szerződés, öröklésről való lemondás, örökség elidegenítése, közokirati kényszert kíván meg. Ezzel szemben jelentékeny haladás, hogy elismeri az u. n. holográf, tehát az örökhagyó által sajátkezűleg írt és aláírt végrendelet érvényességét. Az ági öröklés fentartása és intenzívebbé tétele a bizonyítási nehézségek folytán sok huzavonára és perre fog okot adni. Az utóöröklés nemcsak a földbirtok észszerű kezelését teszi lehetetlenné, hanem a forgalomnak is jelentős gátja lesz. Az örökség megszerzésére nézve a javaslat fentartja a mai jogot, melyszerint az örökös az örökséget a törvény erejénél fogva szerzi meg és külön elfogadási nyilatkozat részéről nem szükséges. Nagyobb hagyatékoknál az elfogadási rendszer helyesebb volna és ugyancsak ezekre a hagyaték kötelező hatósági likvidációja lenne kimondandó.
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata 457 A végrendeleti végrehajtó hatáskörének kiszélesítése, a gondnoki felszámolás intézményének létesítése és az örökség elidegenítésére vonatkozó részletes szabályozás már inkább megfelel a forgalom érdekeinek. A forgalom biztonsága A személyi jog körében a teljeskorúság magas korhatára csökkenti a jogbiztonságot, mert alkalmat ad a kiskorúsági kifogás ürügye alatt a legkülönbözőbb jogkijátszásokra. A házassági vagyonjog körében mindenekelőtt meg kell említeni, hogy a háztartási adósságokért a férj és feleség nem egyetemlegesen felelősek, hanem elsősorban a férj, és a nő csak akkor, ha háztartási hatáskörét túllépte. Ez sok visszaélésnek és bizonytalanságnak lesz okozója. A házassági vagyonjogi rendszerek közül egy sincs, amely a hitelezők kijátszásának annyi teret adna, mint a vagyonelkülönzési rendszer, mert míg egyéb rendszerekben a házasfeleknek összes vagyona szolgál kielégítési alapul, itt színleges ügyletekkel a házasfelek egymás között mindig arra ruházhatják át vagyonukat vagy annak egy részét, akit nem fenyeget végrehajtás. A dologi jog körében a következők említendők: A birtok helyes szabályozása a forgalom biztonságát nagyban emeli, de ugyanebből a szempontból el kellene tiltani azt, hogy a tilos önhatalom egy éven felül viszonozható legyen, mert ez folytonos erőszakoskodásokra vezet. A telekkönyvi jog körében a javaslat eddigi jogunknak megfelelően kénytelen áttörni a publicitás elvét, mely szerint a telekkönyv tartama helyesnek tekintendő és a telekkönyvi bejegyzések megtámadását bizonyos záros határidőn belül jóhiszemű harmadik személyekkel szemben is megengedi. Az elidegenítési és termelési tilalom szabályozása helyesnek mondható, ugyancsak helyeselhető a javaslat amaz álláspontja is, hogy az ingó forgalom körében a jóhiszemű szerzés hatályát kiterjeszti. Az ingó zálog- és jelzálogjogra vonatkozó intézkedések mérlege vegyes, a részletekben sok helyes intézkedés van, de még több a kifogásolni való, az új intézmények visszautasítása azért helytelen, mivel ezek nemcsak a jelzálog-forgalom lebonyolítását könnyítik meg, hanem a hitelezőnek is nagyobb biztosítékot nyújtanak. A kötelmi jogban a forgalom biztonságát előmozdító intézkedések közül megemlítendők a következők: Az ajánlat kötelező erejének körülírása eddigi jogunknál szabatosabb és az alaptalan visszalépések útját vágja. Az ügyleteknek tévedés címén való megtámadhatása a jelenlegi joghoz képest szintén meg van szorítva. A bérleti és haszonbérleti jog szakit a Kauf bricht Miete elvével, ami nemcsak a gazdaságilag gyengébb elemek szempontjából előnyös, hanem a bérlő és haszonbérlő hitelezőinek érdekeit fs szolgálja. A társasági jogban a társasági vagyonnak a tagok magánvagyonától való elkülönítése szintén előnyös, nemkülönben a tilos cselekményekre nézve a kártérítési jognak kiszélesítése. Hátrányos intézkedések: A meghatalmazott visszavonását mindenkinek, aki arról tudott, vagy tudhatott, tudomására kell hozni, ellenkező esetben a képviselet továbbra is fennáll. Ennek az elvnek
458
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
keresztülvitele gyakran lehetetlen lesz. A harmadik személyek javára kötött szerződéseknél a kedvezményezett joga felett az ígéretvevő túlságosan nagy mértékben rendelkezhetik. A javaslat megengedi azt, hogy a felek egyes követelésekre nézve az átruházást kizárhassák. Minthogy ez rendszerint nyilvánosságra nem jut, harmadik személy valahányszor egy követelést engedmény útján megszerez, mindig ki van annak a veszélynek téve, hogy az engedményi ügylet érvénytelen. Az is helytelen újítás a mai joghoz képest, hogy az engedményező az adós fizetőképességéért nem szavatol. Az elévülési időt a javaslat 32 évről 20 évre szállítja le. Ez általában véve helyes, de viszont más oldalon túlzásba megy, mivel számos követelésre nézve, melyek közé az iparosok és kereskedők stb. követelései is túlnyomóan tartoznak, az elévülési időt 3 évre szállítja le. Ez a mai jogállapothoz képest túlságosan nagy ugrás és a forgalomban okvetlenül zavarokat fog előidézni. Az örökjoggal szemben a forgalom biztonsága megkívánja, hogy a hagyatéki hitelezők, valamint az örökös hitelezői is minél hamarább követeléseikhez jussanak. Ebből a szempontból mindenekelőtt az utóöröklés kifogásolható, mert ennek következménye, hogy az egyenes örökös hitelezői elől elvonják a kielégítési alapot. A javaslat indokolása szerint a személyes hitelező dologi alap hiánya miatt nem panaszkodhatik, az életben azonban mégis úgy áll a dolog, hogy valakinek hitele elsősorban attól függ, minő örökség vár reá. Az utóöröklés intézménye továbbá igen alkalmas arra, hogy az örökös az örökhagyóval egyetértésben a saját hitelezőit kijátszhassa. A dologi hagyomány intézménye azért káros, mert ezt ki kell adni a hagyományosnak, akinek módjában van azt elidegeníteni, mielőtt a hagyatéki hitelezők tudomást szerezhetnek az egyéb hagyaték passzív voltáról. Az örökös felelőssége tekintetében a javaslat azon az állásponton van, hogy az örökös a hagyatékkal felel (cum viribus), eddigi jogunk szerint azonban a hitelezőknek választásuk volt, hogy végrehajtás esetén vagy a hagyatéki tárgyakra, vagy pedig az örökös egyéb vagyonára vezettek végrehajtást, mely utóbbi esetben az örökös a hagyaték értékével (pro viribus) felel. Ezt a választási jogot a javaslat elejti. A javaslat ismeri a hitelezők egybehívásának intézményét, de ez az örökösre nézve nem kötelező, ellenben a hitelezőre, ha a törvény által előírt határidőn belül nem jelentkezik, joghátrányok várnak. A gondnoki felszámolás intézménye, mely a hagyaték csődjének elkerülésére irányul, üdvös újítás. Ipari termelés
Mindaz, ami a forgalom érdekeire nézve kedvező vagy kedvezőtlen, az ipari termelésre is hasonló hatással van, úgy hogy csupán néhány kiegészítő megjegyzésre szorítkozunk. A javaslat vonakodik attól, hogy a természeti erő fogalmát meghatározza, holott ez a dolog fogalmától annyira különvált valami, hogy egybefoglalásuk folytonos zavarra adhat okot. A tartozék fogalmának kiterjesztését az ipar szintén hátrányosan érzi, mert az ingó jelzálog intézményére talap még inkább szüksége van, mint a mezőgazdaságnak. A feldolgozás
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata 459 útján való tulajdonszerzés (specifikáció) eléggé sikerültén van szabályozva, ellenben a termények tulajdonának megszerzésére vonatkozó szabályok károsan befolyásolhatják az erdőkitermeléssel foglalkozó faipart. A szolgalmakra vonatkozó fejezet az ipari szolgalmakról nem emlékszik meg és hiányzik belőle az ú. n. kvalifikált szolgalom, mely nem valamely telekhez fűződik, hanem ipari, főleg közhasznú vállalatok javára szolgál. Az építményi jog terén a szerződési szabadság fenntartása káros következményekre vezethet. A vállalkozási szerződés a megrendelő elállási és szerződésfelbontási jogát túlontúl kiterjeszti, ellenben a vállalkozó követeléseit nem biztosítja hatályosan, a mire különösen az építőiparban felmerült szomorú tapasztalatok folytán sürgősen szükség lenne. Az örökjogban az utóöröklés intézményét különösen ki kell emelnünk, mint amely az ipari termelést károsan befolyásolja. Ellenben a végrendeleti végrehajtó hatáskörének kiszélesítése itt is jótékonyan fog hatni. Gazdaságilag gyengék védelme A javaslatban nagyszámú intézkedést találunk, amely a gazdaságilag gyengéknek a védelmére irányul, hiszen minden oly szabály, mely a kötelezett fél és az adós érdekeit védi, ezt a célt szolgálja. Néhány szempontot mégis külön ki kell emelnünk. A javaslat gondoskodik a személyiség védelméről, de rendkívül félénken csupán elvi általánosságban, anélkül, hogy a megvédendő érdekeket szabatosabban körülírná. Mikor politikai célok eléréséről van szó, mint pl. a sajtótörvényben, a törvényhozás nem tanúsított ily félénkséget. A bérlet és a haszonbérlet körében a javaslat szakít a Kauf bricht Miete elvével, azonban meghagyja a szerződési szabadságot, ami az angol és ír földválság legfőbb oka. Egy rossz törvény, melyet a földesúr nem rosszabbíthat, sokkal jobb, mint enyhe szabályok, amelyeknél azonban a földesúr a bérlőre szigorúbbakat erőszakolhat. Nagy vívmánykép szokták emlegetni azt az intézkedést, mely szerint ha valaki más tapasztalatlanságának, alárendelt, függő vagy megszorult helyzetének stb. felhasználásával szándékosan reá bír, hogy vele oly szerződést kössön, amelyből a másiknak jelentékeny kárával igazolatlan előnyt szerez, a károsított fél a szerződést felbonthatja, vagy a teher leszállítását kívánhatja. Ez a jogszabály az illetéktelen befolyás (undue influence) ellen irányul, de nem lehet túlságosan komolyan venni, mert ha igen, úgy ezen az alapon minden oly szerződést, amelyet a nagybirtokossal vagy a gazdag gyárossal a szegény cselédbérlő és munkás köt, fel lehetne forgatni. Ekkora bátorságot a javaslatnak és bírói gyakorlatunknak nem imputálhatunk, a szabály eredménye tehát az lesz, hogy sok törvénykijátszásnak és rosszhiszemű kifogásnak fog alapul szolgálni. Oly törvény nem gondoskodhatik hathatósan a gazdaságilag gyengébbek védelméről, mely kizárja magából a munkajogot. A munkavállalási szerződés csak általános szabályokat tartalmaz, t e k i n t v e a z t , h o g y a mu n k a v i s z o n y minden nemére nézve speciális törvények léteznek, jelentősége igen csekély.
460
Szende Pál: Αz általános polgári törvénykönyv javaslata
A javaslat szerkezete és nyelve Az áttekinthetőség és könnyű kezelhetőség szempontjából mindenekelőtt kifogásolnunk kell az általános rész hiányát. Ennek elhagyásánál valószínűleg az a titkos gondolat volt irányító, hogy a javaslat legalább külsőleg ne hasonlítson túlságosan a német ptkv.höz, amelyet — különösen a második szöveg — igen erősen utánzott. De ezzel az a hátrány jár, hogy az általános jogszabályoknak nagyrésze, amelyek már a családi és dologi jog körében alkalmaztatnak, csak sokkal később, a kötelmi jog első felében találhatók, ellentétben a törvényszerkesztés azon legelemibb szabályaival, amelyet már Montesquieu és Bentham fejtettek ki, hogy a törvényszerkesztő mindig csak ismert fogalmakkal operáljon, későbbi rendelkezésekre ne hivatkozzék, hanem csupán olyanokra, amelyek a törvény szövegében már előfordultak. De a legnagyobb hiba: a javaslatnak túlzás nélkül borzalmasnak mondható utalási rendszere, amikor gyakran csupán azért, hogy egy-két soros rendelkezés ismétlését megtakarítsa, képes keresztül-kasul utalni nagyszámú más törvényhelyre. Mintául vehette ma a svájci ptkv.-et, amelyben egyetlen egy utalási szám sem található. Ebben a tekintetben a törvény feltétlenül a legalaposabb átdolgozásra szorul. A javaslat visszautasítja azt, hogy definíciókat és magyarázati szabályokat vegyen fel, mert ezek nem törvénykönyvbe, hanem tankönyvbe valók. Ez a kijelentés egyrészt nem helyes, mert hiszen ez csak megkönnyítené úgy a jogkereső közönség, mint a bíróságok helyzetét, de másrészt nem is igaz, mert hiszen a javaslatban nagyszámú definíció és magyarázati szabály található. Úgy jártak el, mint ahogy azt Bernhöft, a német ptkv. szerkesztőiről mondja, hogy ha a definíció könnyű volt, bevették a javaslatba, ha nem, kijelentették, hogy döntse el a kérdést a tudomány.* Ha azonban már valakinek dönteni kell, akkor helyesebb, ha a törvényhozás intézkedik. A bírói gyakorlatra inkább az a feladat vár, hogy a definíció keretein a gazdasági fejleményekhez képest szűkítsen, vagy tágítson. A javaslat nyelve — bár magyarság szempontjából állítólag felülvizsgálták, — a legtipikusabb jogászi műnyelv, valóságos jogi zsargon. Az ignorantia juris elvének eltörlése a mai gazdasági és jogi rend alapján nyugvó társadalomban a forgalmat megbénítaná. De ha ily messzemenő elv érvényesítését nem is várhatjuk a javaslattól, azt meg lehetne követelni, hogy a törvénykönyv nyelvét legalább az iskolavégzett emberek megérthessék. Erre azonban a javaslat nem is törekszik, mert az indokolás gőggel jelenti ki, hogy „aki nem bír elég előkészültséggel arra, hogy a jogszabályokban otthonos legyen, vagy nem érti, vagy pedig félreérti a törvényeket”**. Merjük állítani, hogy nemcsak a nagyközönség, a kereskedők és iparosok, hanem még a jogászok közül is azok, akik nem szakbeli magánjogászok, a törvénykönyv titkaiba behatolni nem tudnak. A javaslat nem az osztrák ptkv. és a svájci * Conrad-Elster: Handwörterbuch der Staatswissenschaften. II. kt. Bernhöft cikke: Bürgerliches Gesetzbuch. ** I. kt. Bev. XII. I.
Szende Pál: Az általános polgárt törvénykönyv javaslata 461 kódex népies nyelvét, hanem a német polgári törvénykönyvet utánozza, különösen abban a tulajdonságban, melyet Gény emel ki,* hogy még azokat a kifejezéseket is, melyeket a közönséges nyelvből vesz át bizonyos speciális értelemmel ruházza fel, holott az volna a helyes eljárás, hogy a csupán szűkkörben értett jogászi kifejezések helyébe a köznapi szóhasználatot tenné. Inkább tanuljanak a jogászok új kifejezéseket, mint a jogkereső közönség. A javaslat szerkesztői is azon az állásponton vannak, mint a régebbi angol jogtudomány, hogy a jog tökéletességének előfeltétele annak bonyolultsága s a javaslatra is illik Bentham mondása: „mi hallottunk a zsarnokok cselekedeteiről, de nem hallottunk még olyan zsarnokról, aki megbünteti az embereket oly törvényekkel szemben való engedetlenségért, melyeknek megismerését reájuk nézve lehetetlenné tette.”** A jogászi szempontok túltengése okozza, hogy a javaslat intézkedéseinek túlnyomó részében az élettel szembehelyezkedik és legfőbb ismertető jele az a tulajdonság, amelyet a németek Weltfremdheit-nak neveznek.
Összefoglalás A javaslat a létező jog fentartására irányul. Gazdasági és társadalmi rendszerünk beható vizsgálata jogrendszerünk gyökeres reformját teszi kívánatossá. Az a törvénymű, amelynek bevallott célja a mai jog fenntartása, már kiindulási pontjában el van hibázva. Mindamellett a javaslatban nagyszámú helyes intézkedés és sok hasznos újítás foglaltatik. De ezek főleg a kötelmi jog körében és csakis ott fordulnak elő, ahol a forgalom érdekeit ki lehet elégíteni anélkül, hogy ezek a földbirtok hatalmi szempontjaival ellentétbe jönnének. Mihelyt ezek a szempontok előtérbe nyomulnak, akkor a konzervatív, sőt többnyire a reakciós irányzat győzedelmeskedik. Mivel a forgalom és termelés mikéntje végső gyökereiben a földbirtok megoszlására és jogrendjére vezethető vissza, ez pedig mozdulatlanul maradt, mindeme könnyebbségek és kisebb reformok igen csekély jelentőséggel bírnak és a konzervativizmusból eredő hátrányt ellensúlyozni nem tudják. A miniszteri indokolás szerint a javaslat néhol merészen újító. Őszintén megvalljuk, hogy ily jellegű intézkedéseket, a törzsöröklés becsempészését leszámítva, benne nem találunk. Az azóta megjelent hivatalos nyilatkozatokból látjuk, hogy az indokolás főleg az elismert törvénytelen gyermeknek jogállására céloz. Ez kétségtelenül igen kedvező újítás. Azonban a mai jog szerint is az atya törvényesítés vagy örökbefogadás útján megjavíthatja az ily gyermek helyzetét. Lényeges eltérés a mai jogállapottól, hogy a javaslat az elismert törvénytelen gyermeknek atyja után törvényes öröklési jogot biztosít, ámde 50 o-ra kiegyezett, amennyiben az elismert törvénytelen gyermeknek csak fele jut annak, mintha törvényes gyermekként örökölne s az egész hagyaték csak akkor hárul reá, ha az örökhagyónak az ötödik sem sem maradt rokona. Mivel a földbirtok érdekeit érinteni nem * Le Code Civil. Livre du Centenaire II. kt. 1025. 1. **Bentham: Works, 1843. V. 547.1.
426
Szende Pál: Az általános polgári törvénykönyv javaslata
volt szabad, ez volt az a terület, melyen a javaslat szerkesztői humanitárius és radikális érzelmeiknek szabad folyást engedhettek éppen úgy, mint a béke- és alkoholellenes mozgalomban is résztvehetnek azok, akik különben a mai osztályuralomnak legelszántabb védői. A jogszabály az életben jelentősebb változást okozni nem fog, mert az az atya, aki elhatározza magát arra, hogy törvénytelen gyermekét elismeri, rendszerint gondoskodik róla végrendeletileg is. Merész újítás lett volna az, ha a javaslat a törvénytelen gyermeknek, akit atyja elismerni nem akar, adott volna öröklési jogot. Ezekben az esetekben szabályszerint a vagyonosabb osztályhoz tartozó apák állnak szemben proletár vagy szegényebb sorsú anyákkal, holott akkor, midőn az apa a törvénytelen gyermeket elismeri, a a szülők között nagyobb társadalmi különbség rendszerint nincsen. Mengera következőképen ítél a német ptkv.-ről: „Als die Schöpfung eines aristokratischen Militärstaates, dessen Heere in dem letzten Menschenalter überall siegreich geblieben sind, trägt es einen ausgesprochenen konservativen Charakter, kaum in irgend einem anderen Gesetzbuch der neuesten Zeit haben die herrschenden und besitzenden Klassen ihre privatrechtliche Machtstellung so vollständig wie in diesem behauptet.”* A magyar polgári törvénykönyv javaslata is egy oly feudális-junker állam alkotása, amely az utolsó emberöltő alatt a nép és a produktiv osztályok felett mindig győzelmet aratott és éppen ezért a javaslat kifejez e tte n k o n z e r v a tív , ső t r e t r o g r á d j e l l e g ű . A z ú j a b b tö r v é nyek közül alig van egy-kettő, melyben a kiváltságos rétegek és különösen a földbirtokos osztály oly teljesen megőrizte volna magánjogi hatalmi helyzetét, mint ebben a javaslatban. A miniszteri indokolás szerint a javaslat „a mai társadalom uralkodó felfogása”, „a nemzet egészének szükségletei szerint” akarja e reformot megalkotni, holott valóságban a javaslat a mai uralkodó társadalom felfogását érvényesíti és nemzet alatt, mint azelőtt, most is a kiváltságos elemeket érti és azok szükségleteit akarja kielégíteni. A „javaslat a múltból merít és a jövőnek szolgál.” Igen a múltból merít, a múlt jövőjének akar szolgálni, hosszú időkre konzerválva az uralkodó osztály magánjogi kiváltságait. *Anton Menger: Das bürgerliche Hecht und die besitzlosen VolksIII. kiadás. Előszó.
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai ondolkodó és látó emberek jól tudják, hogy a vallásnak még ma is népek sorsát irányító fontossága van. Nemcsak primitív kultúrfokú népeknek, vagy civilizált országok alacsony műveltségű rétegeinek hanem a szellemi és anyagi kultúra magaslatán járók életében is. Csak a valóságot meg nem látók bánhatnak quantité negligeableként a vallással s csak kontár doktrinärek mosolyoghatnak azon, ha a szocialista programm a vallások tiszteletben tartását hirdeti vagy ha egy Bebel a német birodalmi gyűlés színe előtt a jezsuitáknak kivételes törvények fegyvereivel való üldözése ellen foglal állást. Az uralkodó osztályok mindig szívesen látták a leigázott osztályok vallásos buzgóságát és nemcsak a múltban, hanem a jelenben is minden lehetőt megtesznek, hogy szűzi érintetlenségében maradjon meg az a föld, ahol a babonás hitnek a virágai teremnek. Ilyen babonás földből fakadt a mármarosi és beregi rutének skizmatikus mozgalma is. A mármarosszigeti rutén skizmapör révén a napi események koaszából felszínre vetődött ez a rejtélyes szó: skizma, anélkül, hogy a skizmatikus mozgalom tömeglélektani, szociális és gazdasági háttere a közvéleménynek mélyebb érdeklődését váltotta volna ki. Pedig a rutén skizmatikus mozgalom hátterében a mai Magyarország legégetőbb problémái rejtőznek. Hogy a skizmatikus mozgalom mögött rejlő problémákat megérthessük, elsősorban is a hazai ruténség múltjába kell visszatekintenünk. A rutének magyarországi múltjára és jelenére is jellemző az a megállapítás, hogy a hazai ruténség történelme tulajdonképen egyháztörténet, amelynek kereteiben mindaz elfér, amit történelemnek szokás nevezni.* Ez a megállapítás igen élesen mutat rá arra, hogy a hazai rutének életében milyen nagy jelentősége van a vallásnak. Ruténjeink múltjának a jelenre is kiható legkimagaslóbb eseménye, az unió: a keleti egyház hívei közé tartozó ruténeknek a római egyházzal való egye* Dr. Szabó Oreszt: A magyar oroszokról. Budapest, 1913. 44. 1.
464
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
A szláv népcsaládhoz tartozó ruténjeink ősei a keleti egyháznak voltak a hozzátartozói. A római egyház mindenütt a hová hatalma elért, azon fáradozott, hogy a stkizmatikusnak mondott keleti egyház híveit magának meghódítsa. A római egyház a magyarországi ruténekre is kiterjesztette propagandisztikus tevékenységét s a 17-ik század közepén sikerült is a rutén papságnak egy rétegét a római egyházhoz való csatlakozásra bírni. A rutén papságnak egy töredéke 1649-ben Ungvárott tartott gyűlésén kimondotta a római egyházzal való egyesülést: az uniót. A gyűlés kimondotta, hogy hisz a szentléleknek „a patre et a filio” való származásában és a purgatóriumban és elismerte a római pápa primátusát.* Az unió az ősi hitéhez szívósan ragaszkodó nép tudta és hozzájárulása nélkül jött létre — de azt egészen még sem lehetett a nép ellenére megcsinálni. A papság igen jól tudta, hogy a nép milyen merev szívóssággal ragaszkodik a vallásos élet külsőségeihez s az unió alkalmával a római egyházzal szemben kikötötte a jövőre nézve is az ősi vallásos szertartásoknak és szokásoknak szabad gyakorlását.** A rutén nép vallásos életére nézve az unió tulajdonképen nem jelentett változást, hisz a régi szertartásaik és szokásaik továbbra is megmaradtak. Innen van az, hogy az unió nem ment át a nép köztudatába s hogy a hazai ruténség széles rétegei még ma is a keleti egyházhoz való tartozás hitében élnek. Micsoda okok vezérelték a rutén papságot az unióra, a pápa primátusának elismeréséhez? Az egyesülés — mondja Hodinka Antal a munkácsi görög-katholikus püspökség történetírója — a papoknak meghozta a parochiális földeket s ezzel a földesúri hatalom alóli felszabdulást.*** Az unió előtt nagyon siralmas volt a papok élete. „A földesurak nagyon lenézően bántak a görög papokkal, szolgai munkára szorítván őket, úri székeik elé állítván, botbüntetésre, börtönre ítélvén azokat” — írja ugyancsak egy papi író.”† Az unióban a római egyház imperialisztikus politikája és a papság anyagi érdekei találkoztak. Az unió a rutén papságot az uralkodó osztályba felemelte és a néptől elválasztotta. Az unió a rutének vallási partikularizmusát továbbra is fentartotta. A római egyház csak kelletlenül nyugodott bele ebbe. A belenyugvásból hiányzott az őszinteség és így már az unió létrejöttének pillanatában két nagy erő került egymással szembe: a római imperializmus és a keleti valláshoz ragasz* Szabó Oreszt: i. m. 226. 1. ** dr. Böhm János: A liturgikus nyelvekről. Eger 1897. 121—140. 1. Az itt közölt okiratok bizonyítják, hogy az unió „salvo graeco ritu” jött létre. *** Hodinka Antal: A munkácsi görögkatholikus püspökség története. Budapest. 1910. A magyar tudományos akadémia kiadása. 269. 1. † Dr. Böhm János: i. m. 129. i.
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
465
kódoknak szívós maradisága. Ennek a két ellentétes akaratnak összeütközésekre kellett vezetni. Az unió óta két és fél század múlt el — de a két erőnek egymással való küzdelme ma sem szűnt meg. A magyarországi ruténeknek a görög-katholikus egyháztól való szabadulásra irányuló törekvése, a skizmára való hajlandósága olyan régi, mint maga az unió. De ennek a hajlandóságnak nem valami új valláshoz való csatlakozás a tárgya, hanem a régi hitnek a maga eredeti tisztaságában való fentartása. Ha a vallásos élet külsőségei körül felmerült ellentétes akaratok a letűnt századokban tömegmozgalmakat váltottak ki, azon nem találunk semmi csodálni valót. De a huszadik század kulturmilieujében felnőtt — talán még híréből sem ismert középkori lelki világú falvaktól távol élő ember nehezen tudja megérteni, hogy a vallásos élet külsőségeinek kérdései még korunkban is tömegmozgalmakat idézhetnek elő. Kétségtelenül van valami csodálatos is ebben. De a csodákban mi már nem hiszünk s a legnagyobb csodák mögött is a rideg kauzalitást keressük. Ha a huszadik században középkorú lelkivilágú tömegekkel találkozunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy egy szociálpathológiai jelenséggel állunk szemben, melynek okozóit elsősorban az illető csoport tömegpszichéjében kell keresnünk. Ne higyjük azt, hogy a tömegek lelkével való foglalatoskodás csak szürke doktrinäreknek kedvtelése volna. A tömegek lelkének megismerése nagy gyakorlati jelentőséggel bír s bátran kimondhatjuk, hogy a törvényhozásnak, a kormányzásnak és közigazgatásnak nélkülözhetetlen eszköze. A tömegek lelkének megismerése, megértése és a tömeglélektanból merített tanulságoknak megszívlelése sok zavaró mozzanattól mentesítheti az állam és a társadalom életét. És épen a rutén skizmatikus mozgalommal kapcsolatos jelenségek vizsgálatánál kell ereznünk, hogy mennyira igaza van Le Bon-nak, a mikor a tömeglélektan nagy gyakorlati jelentőségét hangsúlyozza. A rutének skizmatikus mozgalmának jelentőségét és valódi lényegét is a rutén nép lelkén keresztül kell vizsgálnunk. És elsősorban is ismernünk kell azt a különös és a nyugati kulurvilágban élő emberek előtt teljesen ismeretlen misztikus légkört, mely a keleti egyház hívőit körüllengi s amely egy egészen sajátos lelki világot teremtett. A bizánczi egyháznak ősi miszticizmusa az, mely még ma is benne él az oroszországi orthodox hívőknek — és a magyarországi ruténeknek a lelkében is. És tegyük hozzá mindjárt azt is, hogy nem a szláv, hanem a keleti egyház szelleméből fakadó sajátos néplélekről van itten szó. Hisz a lengyelek, csehek, tótok, a horvátok is szlávok — de ezek lelki életét egy egész világ választja el az oroszországi orthodox hívőkétől. Ha az oroszországi orthodox hívők vallásos életének jellegzetességeit ismerjük, akkor ez megkönynyíti számunkra a magyarországi rutének lelki világának a megismerését is.
466
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
A vallásos formákban való megmerevedés, a vallásos külsőségekhez ragaszkodó konzervativizmus az, amely a keleti egyház hívőinek legjellegzetesebb tömeglélektani sajátossága,* s ami a múltban Oroszországban is a magyarországi ruténekéhez hasonló, de arányaiban sokkal nagyobb skizmatikus mozgalmakat váltott ki. A keleti egyház vallásos miszticizmusa az, ami a mi ruténjeink lelki világát is formálta s a mi ruténjeinknek is jellemző tömeglélektani sajátossága a vallási külsőségekhez való merev konzervatív ragaszkodás. A hazai ruténség életének legalaposabb ismerői ebben egyetértenek. Biedermann monográfiájában olvassuk, hogy a „hegyvidéki rutén népesség vallási tekintetben az ú. n. óhit átöröklött szabályaihoz, jobban mondva azokhoz a részben meghamisított hagyományokhoz ragaszkodik, amelyeket tudatlanságában annak tart s a mikhez egy pap sem nyúlhat tekintélye veszélyeztetése nélkül, bármily nagy legyen is különben a népnek iránta való tisztelete. Bár ez a tisztelet több helyen a rutén papságnak a párbér beszedése körüli buzgalma folytán csökkent, mégis ennek dacára a papok egy másutt alig ismert tiszteletben részesülnek, feltéve, hogy oly eszesek, hogy a dogmakérdést nem érintik s azzal összefüggő babonát kímélik.” Szabó Oreszt** monográfiájában ide vonatkozólag a következőket találjuk: „Csak egy dolog van, ami a magyar oroszt szürke és egyhangú életében állandóan és hatalmasan befolyásolja: a vallás. Az oroszok vallásossága igen nagy, sőt a vakbuzgóságig megy. És ez nem is csoda, mert a görög egyház a maga miszticizmusával, ragyogó pompájával, káprázatos szertartásaival, egyházi énekeinek szívet és lelket megragadó dallamaival állandóan lebilincselve tartja a költői érzelgésre amúgy is hajlamos népet. Ősi vallásához, annak szertartásaihoz az egyház tanításaihoz híven és rendületlenül ragaszkodik az orosz. Ettől soha semmi körülmények között el nem tér, sőt még maga is szaporítja intézkedéseinek számát.” Ugyancsak Szabó Oreszt*** írja: „Oroszaink rendületlenül ragaszkodnak szertartásaikhoz, egyházi énekeikhez, azok dallamához, templomi berendezéseik és felszereléseikhez, amint ezt ős időktől fogva megszokták. Ezek pedig a nagy oroszokéval közösek. Mi sem bizonyítja ennek az állításnak igazságát mint az, hogy ez a kimondhatatlan ragaszkodás a jelzett külsőségekhez épenúgy meg van a hajdúmegyei görög katholikus népnél is, ezt a tőzsgyökeres magyar népet pedig bajosan lehet pánszláv szimpátiákkal megvádolni. Ezeknek a kérdéseknek megbolygatása tudvalévőén a magyar népnél is — amely pedig liturgiáját ma már saját anyanyelvén végzi, veszélyekkel * Herrn. Ign. Biedermann: Die ungarischen Ruthenen. Innsbruck. 1872. 76-77 1. ** Szabó Oreszt: i. m. 23—24 1. *** Szabó Oreszt: i. m. 235 1.
Rédei Józsefi A rutének vallásos tömegmozgalmai
467
járna s ez a megzavarás itt is könnyen felébreszthetné a skizmára való hajlamot.” A rutének erős vallásos konzervativizmusa már a múltban is idézett elő skizmatikus tömegmozgalmakat. A rutén népnek a vallásos konzervativizmusra való hajlamosságát ismerve a nép lelkéből fakadó természetes jelenségnek kellene tartani ilyen skizmatikus mozgalmakat a vallásos élet megnyilatkozásai ellen irányzott minden külső behatás nélkül is. Az ilyen hajlamosság mellett, még akkor is, ha a vallásos élet külsőségeit veszedelem nem is fenyegeti, könnyen felébredhet a hivők egy csoportjában az ősi hithez való visszatérésnek a vágya. Még közelfekvőbb természetesen az ilyen vágyódásoknak tömegmozgalmakban való megnyilatkozása akkor, ha a vallásos életnek külsőségeit veszedelmek fenyegetik. És nemcsak a hitéletnek valóságos veszedelmei vezethetnek ilyen tömegmozgalmakra, hanem a gyanú, a valóságban nem is létező s csak a betegesen felhevült fantáziákban élő képzelt veszedelmek is, melyek a tömeget a régi hithez való pánikszerű menekülésre késztethetik. A keleti egyház hívőinek a vallásos külsőségek mellett való kitartása teremtette meg a 17-ik században: a vallásos konzervativizmus forradalmát: a raskolt,* az oroszországi skizmát, melynek ma is közel három millió hívője van. A magyarországi rutének skizmatikus mozgalmai is lényegileg nem egyebek, mint ugyanazon tömeg lélektani erőknek az eredői, melyek az orosz raskolt is megteremtették. A római egyház és exponenseinek a rutének egyházi partikularizmusával szemben tanúsított magatartásában már régtől fogva feltalálhatók azok az okok, amelyek a rutén népességben joggal kelthetik fel ősi vallásuk veszélyeztetett voltának a hitét. Bár az unió „salvo graeco ritu” jött létre, azért a 18-ik század elején a munkácsi egyházmegyei papság kérvényt intéz a pápához és a congregatio de propaganda fide-hoz, hogy az unitusok régi egyházi szokásaikat megtarthassák,** Gróf Barkóczy*** egri érsek pedig a 18-ik század közepén beárulja az unitusokat, hogy skizmatikus könyveket használnak és skizmatikus szertartásokat végeznek. Magyarországban körülbelül fél millió rutén él. Skizmatikus mozgalmak azonban csak a ruténségnek egy apró töre* Th. G. Masaryk: Zur russischen Geschichis- und Religionsphilosophie. Jena. 1913. 42—44 1. ** Hodinka Antal: A munkácsigör. kath.püspökség okmánytára. 1. k. *** Böhm János: i. m. 133 1. 2 jegyzet. Már Gróf Barkóczy is panaszkodott a helytartótanácshoz intézett előterjesztésében, hogy: „Schismaticis Moscovitarum libris usi sint” s hogy: „insuis liturgiis loco Mattis Regiae Russorum Autocratum, loco Rom. Pontificis Patriarcham Petroburgensem nominaverint.”
468
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
dékét képező rétegében voltak ezideig észlelhetők. Felmerül tehát az a kérdés, hogy hasonló okok miért nem eredményeztek hasonló hatásokat a rutén nép többi rétegeiben is? Ugyanezt a kérdést azonban épenúgy fel lehetne vetni az orosz raskollal szemben is. Miért van az orosz hivatalos egyháznak nyolcvan millió híve és miért találunk csak 3 millió raskolnik-ot Oroszországban? Miért ragaszkodik a zsidóságnak egy nagy része oly mereven vallásának ősi formaságaihoz és miért elégszik meg egy másik része vallásának liberálisabb gyakorlatával és sokan közülük miért nem élnek semmiféle vallásos életet? Miért zarándokolnak a katholikusok százezrei Lourdes-ba és Rómába és miért vannak százezrek, akik még vallásuk nagy ünnepein sem járnak templomba? El kell ismernünk, hogy ezen kérdések mögött súlyos gazdasági, szociális, sőt fiziológiai problémák is rejtőznek. Különböző emberek és különböző csoportok érzései nem egyformák, hanem az érzések minőség és mennyiségbeli intenzitása tekintetében az érzések túltengése és az apathia között az érzések gazdag változatosság skálájával találkozhatunk. A vallásos konzervativizmusra való hajlamosság a keleti egyház szelleméből fakad. Ebből a hajlamosságból bizonyos szociális, gazdasági és kulturális tényezők behatása vallásos tömegmozgalmakat válthat ki. Paradoxonnak látszik, de azért mégis kétségtelen dolog az, hogy épen a legbuzgóbb vallásosságú csoportok vallásos életében, a konzervatizmus mellett a szektárius hajlamosság is feltalálható. Á vallásos konzervativizmus és a szektarizmus is mély vallásos érzületből fakadnak. A szektárius mozgalmak is lényegileg a vallásos konzervativizmusnak a megnyilatkozásai. A vallásos konzervativizmus vonatkozhatik a vallás külsőségeire és a vallás belső lényegére is. A szektáriusok a vallás lényegét akarják konzerválni akár a vallásos külsőségek feláldozása árán is. A vallás belső lényegének megítélésében persze hiába keresnénk logikai következetességet s a dolog természetében rejlik, hogy ezen a téren a leghomályosabb képzetekkel találkozhatunk. De egy dolog kétségtelen és ez az, hogy a szektarizmus mindig a legmélyebb vallásosságból fakad. A vallásos életnek túlzott intenzitása magyarázza meg, hogy épen Oroszországban a vallásos konzervativizmus megnyilatkozásai mellett nagyarányú szektárius mozgalmakkal* is találkozunk. És a magyarországi rutének skizmatikus mozgalmaiban az intenzív vallásos élettel járó maradiságnak mindkét eleme: a külsőségekhez való ragaszkodás és a szektárius elem is egyaránt megtalálható. A keleti egyház szertartásainak egész terjedelmükben való betartása hosszú időt vesz igénybe. Nem csoda, hisz olyan korban teremtődtek ezek a szertartások, amikor a papnak és * Gregoire Alexinsky: La Russie moderne. Paris. 1912. 296-303 1.
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
469
hívőnek egyaránt kevés volt a dolga. De korunkban — hallottam egy paptól — nem lehet reggeltől estig imádkozni. Aki reggeltől estig imádkozni akar — mondotta ez a pap — az menjen kolostorba. — A hosszadalmas ceremóniák lekötnék a papnak egész idejét, pedig a papnak sok minden egyéb dolga is akad. A papnak saját gazdaságával is törődnie kell, foglalkoznia kell az iskola dolgaival és a falu egyéb közügyeivel is. A pap a megyei életben is részt vesz, az országos politikának, választási ügyeknek is időt kell szentelnie. A szövetkezeti ügy is ad munkát neki. Vannak papok, akik takarékpénztárak élén jelentékeny közgazdasági tevékenységet fejtenek ki s akiknek érdeklődését az annyira divatba jött parcellázási ügyletek is lekötik. A pap iskolázott ember, akinek — intellektuális szükségletei is vannak. Az unitus pap egyúttal családos ember is, akinek joga van ahhoz, hogy családjának is éljen. A huszadik században élő paptól valóban nem lehet megkívánni azt, hogy reggeltől estig imádkozzék, hogy kereszteléskor, temetéskor, a misén, a letűnt korok számára készült hosszú szertartásokat véges végig betartsa. A rutén paraszt azonban nagy súlyt helyez a szertartások pontos betartására és nagy sérelemnek tekinti, ha a pap elhagy valamit a szertartási cselekményből, vagy ha bármiképen vét az előírt formaságok ellen. Az ilyen dolgok erősen foglalkoztatják ezeket a primitív lelkeket s felette alkalmasak arra, hogy „skizmatikus”, gondolatokkal töltsék meg egy egész falu népének a lelkét. És valóban a szertartások liberális kezelésének nagy része van a rutének skizmatikus tömegmozgalmának előidézésében. A görög katholikusok időszámítása nem a Gergely, hanem a Julián-naptár szerint igazodik, ünnepeiket a Julián-naptár szabályozza. A rutének ezeket az ünnepeket szigorúan betartják. De a Gergely-naptárnak is vannak ünnepnapjai és az állam, a megye, a község, a máshitűek élete a Gergely-naptárhoz igazodik. Az unitusok lakta vidékeken a naptárnak ez a ketőssége és az ünnepnapi munkaszüneteléseknek avval együtt járó szaporítása, a gazdasági élet folytonosságát is zavarja. A Juliánnaptár belenyúl az uralkodó osztályok érdekeibe s a tökéletes vallási uniónak is akadálya. A hivatalos egyház, az újabb időben fokozottabb tevékenységgel igyekszik ezt az akadályt leküzdeni. A naptáregyesítés erőszakolása is megzavarta a rutének nyugalmas lelki világát. A legújabb időkben kísérletek történtek arra is, hogy a ruténeket belevigyék a katholikus népszövetségbe. A népszövetségi agitáció lármája is megzavarta a rutén falvak csendjét s a jámbor rutének lelke megtelt féltő aggodalmakkal. Az ennyi mindenfélétől félelembe ejtett primitív lelkű embereknek nem kell sok, csak egy ijedt kiáltás és valamennyien indulnak a kiáltó szó után. A görög katholikus papságnak a rutén néppel szembeni „magatartása sem volt alkalmas arra, hogy a néppel az unitus hitet megkedveltesse és épen a papság viselkedésében keresendő
470
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
egyik leglényegesebb oka a skizmatikus mozgalmaknak. Ezt Dr. Pap Antal munkácsi püspök is tudja, aki egy pásztor levelében nyíltan kimondotta, hogy: a skizmatikus mozgalom elterjedését nagyrészt az illető lelkészek, vagy elődeik kötelességmulasztásai, visszaélései, a néppel gyakorolt hideg, szeretetlen bánásmódja idézte elő.”* A beregmegyei alispán egy bizalmas jelentésében pedig egyenesen megmondotta, hogy a nagylucskai skizmatikus mozgalomnak a fő oka az ottani pap, aki híveivel semmiféle érzelmi kapcsolatot nem tart fenn. A skizmatikus mozgalom körülbelül egy évtizeddel ezelőtt kezdődött. A máramarosi Iza és a beregmegyei Nagylucska voltak a mozgalom főfészkei. Ezekben a falvakban született meg először az ősi hithez való visszatérésnek a vágya, oly időben, a mikor még híre hamva sem volt a Bobrinszky-féle propagandának. Az ősi valláshoz akartak ezek a jámbor emberek visszatérni. A magyarországi bevett vallások között a görögkeleti szerb egyház az, amely legtökéletesebben kitudta volna elégíteni a rutének vallásos szükségleteit. A görögkeleti szerb egyháznak is ó-szláv a liturgikus nyelve. És megkezdődött az izai és lucskai földhöz ragadt szegény ruténeknek drámai fordulatokban gazdag vallási szabadságharca. Ügyvédhez fordulnak, elzarándokolnak a karlóczai patriarchához. Megtudják, hogy a görög-keleti szerb egyházba való belépésnek nincs törvényes akadálya, hiszen a vallásszabadság törvényeink közé van iktatva. Költséget és fáradtságot nem kímélve mindent elkövetnek, hogy görög-keleti szerb egyház községet alakíthassanak. Kérelmeik megjárják az összes hatóságokat, a kultuszminisztériumot, sőt a kabinetirodát is, de sikertelenül. Néhány rutén falunak a görög-keleti szerb vallásra való áttérése az anyagilag érdekelt görög katolikus papokon kívül senkinek sem árthatott a világon. És a görög-katholikus papság megmutatta, hogy szívós energiával tudja ha kell, az ő anyagi érdekeit megvédelmezni. A görög-katholikus papságnak sikerült a hatóságokkal elhitetni, hogy a skizmatikusok hazaárulók, a kik el akarják az orosznak adni a hazát. A főszolgabírói és alispáni hivatalokat valósággal elárasztották a hazaárulás vádaskodásokat tartalmazó papi és püspöki „átiratok”. A hatóságok eleinte védekeztek a papi szuggesztió ellen, de a klérus kitartó munkájának sikerült a közigazgatást levenni a lábáról s a közigazgatás készséggel engedte magát egy középkori vallásüldözésbe belevinni. Olyan időkben, amikor még az orosz vallási propagandának híre hamva sem volt Magyarországon. A közigazgatási hatóságok törvény ellenére megakadályozták, hogy az izaiak és lucskaiak görög-keleti szerb egyházközséget alakíthassanak s az izai és lucskai unitus papokat ilyképen megvédtek a görög-keleti szerb pap konkurrenciája ellen. De az izai és lucskai jámbor rutének a katakombák őskeresztényeinek a szívósságával ragaszkodtak hitükhöz * Szabó Oreszt: i. m. 238. 1.
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
471
s az önvédelem eszközeihez folyamodtak. Lakóházaikat avatták templomokká s ott végezték szertartásaikat. Az 1895:43. t.-c. 1 §-a kimondja, hogy: mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást s hogy senkit sem szabad törvénybe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásában akadályozni. Mi sem természetesebb tehát mint az, hogy a törvénynek ezt a parancsát a hatóságok úgy értelmezték, hogy éjjeli őröket állítottak lesbe a „gyanús” házak elé. A főszolgabíró úr azután gyönyörű jegyzőkönyvet vett fel, melyben büszkén mondotta el, hogy „váratlanul és meglepetésszerűen rájuk nyitottam az imádkozó és zsoltárokat éneklő skizmatikusokra”. Mi a dolga a magánlak szentségének tiszteletben tartása mellett eljáró köztisztviselőnek a zsoltár éneklésen rajta kapott parasztokkal szemben? Hazai joggyakorlatunk szerint az ilyen embereket tiltott népgyűlés miatt súlyos pénzbüntetésekre kell ítélni. És a közigazgatási hatóság meg is tette kötelességét. A kihágási bűntető bíráskodás kitűnő és kényelmes megtorló fegyvereket ad a hatóságok kezébe. Ezt a lucskai pap is jól tudta, nem is mulasztotta el, hogy ilyen irányban ne tájékoztassa a főszolgabíró urat. A beregmegyei alispán a főispánhoz intézett egyik jelentésében mondja a nagy lucskaiak üldöztetéséről, hogy: „maga az a módszer, mely abban állott, hogy a skizmatikusok különféle rendőri kihágásai hivatalból erélyesen üldöztettek a lelkész úr kérelmére kezdeményeztetett s utóbb szintén az ő kérelmére hagyatott abban, mivel t. i. ez által az illetők mártírdicsőséggel vétettek körül”. A nagy-lucskaiakat a sok üldöztetés sem töri meg. Nyíltan, hogy mindneki láthassa hármas keresztet állítanak fel imaházuk előtt. Hármas keresztet, melyről a congregatio de propaganda fide állapította meg, hogy nem skizmatikus jelvény. Hármas keresztet, a milyenek évszázadok óta vannak használatban a görög katholikus templomokban. Hármas keresztet, mely ott látható minden Ungváron nyomott görög-katholikus imakönyvön. A lucskai papnak ilyenkor mi a dolga? Ráír a főszolgabíróra, hogy távolíttassa el a keresztet, mert az hazaárulási jelvény. A főszolgabíró polémiába bocsátkozik a pappal: a kereszt magántulajdont képező telken áll — mondja a főszolgabíró — meg azután itt nem is lát a kereszt felállításában hazaárulást. Mégis megkísérli a főszolgabíró a kereszt eltávolítását. A falu egész népe, a nem skizmatikusok is — lázongnak. A csendőröknek fegyverüket kellene használni, hogy a parancsnak eleget tegyenek. Csak vérfürdő árán lehetne a keresztet eltávolítani. Utolsó pillanatban a józan belátás győzedelmeskedik. A pap pedig siet panaszra a püspökhöz, hogy a főszolgabíró nem elég energikus s elmondja, hogy egyúttal megütközését és felháborodását is kifejezte a főszolgabíró úr előtt a fölött is, hogy egy községben, a hol csendőrség van, a közigazgatásnak nincs tudomása arról, hogy egy vallásellenes izgató járt a faluban. A püspök sem rest, hamarosan átír a
472
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
beregi alispánhoz, hogy szokott erélyével akadályozza meg a vallásos összejöveteleket s a legbuzgóbb lucskaiakat helyeztesse rendőri felügyelet alá. Hasonló stílusban folyt az izai skizmatikusok üldözése is. Az izai skizmatikus mozgalom keltette fel a hatóságokban a közegészségügyi szemlék rendszeresítésének a gondolatát is. A csendőrök házról-házra jártak — tisztaságot ellenőrizni. És mit találtak az udvarokon? Trágyát és botrányos piszkot, melyet a közigazgatási hatóságok súlyos pénzbüntetéseket tartalmazó büntető parancsok kibocsátásával igyekeztek aztán eltakarítani. Így akarták 1912-ben az izai skizmatikusokat tisztaságra tanítani! Pedig ezek a szerecsétlenek még „annyit” sem akartak mint a lucskaiak. Ő k nem is görög-keleti szerb — hanem görög keleti magyar papot akartak. Mert ilyen is van Magyarországon.Az 1868:9 t.-c. 9. § kimondotta, hogy: „a görögkeleti vallás se nem szerb, se nem román ajkú hívei ezentúl is meghagyatnak mindazon jogaikban, amelyeket egyházközségi s iskolai ügyeik önálló intézésében, szertartási nyelvük szabad használatában eddig gyakoroltak”. Magyarországon van néhány olyan görög-keleti egyházközség, mely sem a görög-keleti szerb, sem a görög-keleti egyházhoz nem tartozik. Ilyen egyházközségek vannak többek közt Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Karczagon, Miskolczon. Egy csomó izai ember véletlenül elkerül Miskolczra. Elmennek a görög-keleti magyar templomba. A lithurgia nyelve ott ó-görög, de a pap magyarul prédikál. Megelőzőleg az izaiak is jártak Karlóczán, ők is próbálták görögkeleti szerb egyház községet alakítani, de szintén hiába fáradoztak. Azt hiszik, hogy olyan vallásra talán csak szabad áttérni Magyarországon, amelynek a papja magyarul prédikál. Elmennek tehát a miskolczi paphoz, elmondják neki szándékukat s azt a felvilágosítást kapják, hogy kívánságuk teljesen jogos és a törvénynek megfelelő. Odahaza jelentkeznek azután a papnál, a híres Azari Andrásnál, hogy a törvény értelmében bejelentsék a görög-kath. egyházból való kilépésüket. Minél több hivő fordul el a görög-katholikus egyháztól, az izai papnak annyival több véka — párbér fejében fizetett — máléja megy veszendőbe s ha sok a skizmatikus, a stóladíjjövedelmek is megcsappannak. Azari András a jelentkezők elől bujkálni kezd. Lakásából kiutasítja őket. Mit lehet ilyenkor tenni, ha a pap ki akarja játszani a törvényt? A szegény skizmatikusok nem tehetnek mást mint azt, hogy ott jelentik be a papnak kilépésüket, ahol lehet. Az utcán, amikor a pap kocsira ül vagy amikor a temetőbe indul vagy a temetőből hazafelé tart. A pap nem adja ki a törvényben előírt bizonyítványt. A törvény számolt már az ilyen eshetőségekkel és épen azért megengedi, hogy tanúk is bizonyíthatják írásban a kilépési szándék bejelentését. Ez meg is történik, a miskolczi pap bemutatja a több száz kilépési nyilatkozatot a miskolczi polgármesteri hivatalnak, mely azokat törvényszerűeknek találja. Végzést is ad ki róla. A miskolczi
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
473
pap bemutatja a bizonyítványokat a huszti főszolgabírónak is, de az kijelenti, hogy a bizonyítványok nem szabályszerűek. Erre a mármarosi alispánhoz kerül a dolog. A mármarosi alispán egy véleményen van a huszti főszolgabíróval. Az izaiak a miniszterhez felebbeznek. A felebbezés még ma sincs elintézve. A mármarosi hatóságok az anyagilag érdekelt Azari egyoldalú bemondását és rabulisztikus okoskodását emelik határozat erejére. A skizmatikusok jelentkeztek ugyan nála— mondja Azari — de nem kértek tőle bizonyítványokat, tehát ő azok kiadását meg sem tagadhatta. Már pedig, szerinte, a törvény szerint csak akkor adhatnak bizonyítványt a tanúk, ha a pap annak kiadását megtagadta. De Azari evvel a sikerrel még nem volt megelégedve, Ő az egész falu népét börtönbe akarta juttatni. Feljelentette az egész falut magánokirathamisítás miatt. Úgy okoskodott, hogy a kilépési bizonyítványok érvényessége esetén ő jövedelmének jelentékeny részétől elesnék, aki tehát a formailag szabálytalan bizonyítványt a hatóság előtt használja, az okirathamisítás bűntettében vétkes. Azari két sírásóval és két kocsisával akarta bizonyítani, hogy több száz ember jelentkezett nála, de nem kértek bizonyítványt. A miskolczi ügyészséget azonban nem sikerült Azarinak ebbe a hajszába beugratni. Az ügyszség nem vállalta a vád képviseletét. Azari a főügyészhez folyamodik, de ez helybenhagyja a miskolczi ügyészség határozatát. Itt áll tehát előttünk egy buzgó vallásossága, vallásos érzéseiben vérig sértett, a közigazgatás és saját papjai által agyonhajszolt, nagy szegénységben és teljes kultúrátlanságban élő nép, melynek az állam képviselői és saját papjai mutatnak példát arra, hogy a vallásszabadságról szóló törvénynek Beregben és Máramarosban nincsen kötelező ereje. Ezt a népet találta maga előtt az orosz vallási propaganda, mikor megkezdte tevékenységét. A rutén skizmatikusok üldöztetése és az orosz vallásos propaganda kezdeményezése között az okozati összefüggés kétségtelenül megállapítható. Ha a hatóságok nem hagyták volna magukat a görög-katholikus papság által befolyásolva középkori vallásüldözésekbe belevinni s a vallásszabadságról szóló törvény Máramarosban és Beregben is kötelező erővel bírna, akkor az orosz vallásos propaganda sohase tette volna be a lábát Magyarországra. Gróf Bobrinszky elmondotta, hogy ő néhány év előtt jóformán még azt se tudta, hogy Magyarországban rutének élnek. A magyarországi rutének vallási üldözésének a híre magyarországi rutén kivándorlók révén eljutott Amerikába is. A magyarországi rutének Amerikában érintkezésben állnak az ottani orosz orthodox hívőkkel s ezek révén Amerikán keresztül jutott el a magyarországi rutén vallásüldözés híre Oroszországba. Hogy gróf Bobrinszkyt vallásos propagandisztikus tevékenységében egyáltalában vezérlik-e és minő politikai szempontok, azt én itt nem kutatom. Azt hiszem azonban, hogy nem járok messze a valóságtól, ha azon hitemnek
474
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
adok kifejezést, hogy Bobrinszkynek és a vezetése alatt álló Galickaja-Rusz egyesületnek igenis lehetnek politikai céljai. Bobrinszky nemcsak vallásos agitátor, de egyúttal nacionalista vagy mondjuk úgy, hogy antiukrajnista politikus is. Õ maga mondta a bíróság előtt, hogy engesztelhetetlen gyűlölséggel viseltetik az ukrajnista törekvésekkel szemben. Aki a hivatalos Oroszországnak zsarnoki ukrajnista politikáját ismeri, az kell, hogy groteszk dolognak találja azt, hogy valaki saját hazájában a zsarnoki nemzetiségi elnyomatás politikáját támogassa,— s csak idegen országok üldözött nemzetiségeinek láttára találja meg a szívét. Az orosz vallási propagandának az ukrajnista mozgalom ellen irányuló akcióval való lehető összefüggése egy külön tárgyalást igénylő kérdés, melynek fejtegetése meghaladná e cikk kereteit. Bennünket most a rutén skizmatikus mozgalomnak csak a belső tanulságai érdekelnek. A rutén skizmatikus mozgalomnak a legfőbb tanulsága reánk nézve az, hogy a görög-katholikus klérussal szövetkezett közigazgatás által rendezett vallásüldözés teremtette meg az orosz vallási propagandának a lehetőségeit. Hogy az orosz vallásos propaganda reá talált a rutén skizmatusokra ez végeredményben nem más, mint a magyar demokrácia tragédiájának egy fájdalmas epizódja. A szerencsétlen rutén paraszt nem politikát várt az oroszoktól, hanem azt, hogy adja neki vissza az ő ősi vallását. Lehet-e csodálkozni, hogy azok a szegény emberek, akiknek mindenük a vallás, azoknak a karjaiba rohannak, akik az ő ősi vallásuk ígéretével közelednek hozzájuk akkor, amikor odahaza vallásukért szenvedniök kell? Lehet-e csodálkozni azon, ha a vallásért élő-haló, üldözött rutén parasztot elkápráztatja a kievi templomok pompája és elkábítja az oroszországi kolostorok misztikus levegője? És lehet-e csodálkozni azon, ha mohó kíváncsisággal kap az anyanyelvén írt újságok után, melyek vallási dolgokkal is foglalkoznak és minden egyéb olyannal, ami általában hírlapi közlemények tárgyát képezi? A legprimitívebb lélekben is benne él a tudás vágya — és a tudást onnan meríti, a honnan tudja. Mert a Ruszkaja Pravda és a Vira e cerko című lapok, — melyeknek állítólagos vallás és nemzet ellen izgató tartalma képezte a vád legerősebb fegyverét — a mi ruténjeink nyelvén van írva. Maga a rutén skizma pör még a felső bíróságok döntését várja. Azzal a kérdéssel, hogy az inkriminált tényállások törvényeink szerint büntethetők-e vagy sem, nem volna illő itt foglalkozni. De ha az orosz vallásos propaganda által terjesztett röpiratok és újságok tényleg a haza elleni hűtlenségre buzdítottak volna, ez ismét egy tanulságos példa erejével mutat rá arra, hogy milyen veszedelmeket rejt magában annak az igazságnak a félreismerése, hogy a kultúra elemeit csak a nép anyany elvén lehet terjeszteni. Az orosz vallásos propaganda és az 19l2. évi külpolitikai feszültség kapóra jöttek a görög katholikus papságnak. Most
Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai
475
már gyerekjáték volt hazaárulókat csinálni a jámbor ruténekből. Most már könnyű volt elhitetni, hogy a keleti egyház és az orosz állameszme között nincs külömbség. Oroszországban 111/2 millió római katholikus, 372 millió protestáns, 14 millió mohamedán él, de azért hangosan hirdetik mindenütt, hogy Oroszország és az orthodoxia azonos dolgok. A ruténeket „pravoszlávokká” akarják átgyúrni lelketlen izgatók — hangzott a vád — pravoszlávia orosz orthodoxiát jelent, az orosz orthodoxia pedig orosz állameszmét. És a „pravoszlávia” szó megtette a hatását. A rutének évszázadok óta pravoszlávoknak mondják magukat s az unitus templomokban évszázadok óta imákat mondanak az összes pravoszlávokért — természetes tehát, hogy a pravoszlávia nem más, mint hazaárulás. Kievben nyomott imakönyvből imádkoznak a skizmatikusok, a kievi imakönyvben pedig a cárért szóló imák is vannak. Ez is hazaárulás, noha az unitus templomok egyházi könyvei is hosszúhosszú idők óta Oroszországból valók. Cirill betűs egyházi könyveket csak a legújabb időben nyomnak Magyarországon. Az izai templom vörös bársonykötésű evangéliuma is Oroszországból származott — a skizmatikus pör megindítása óta azonban ez az evangélium eltűnt a templomból. Az izai pap azt mondta ugyan, hogy még most is megvan az evangélium, de az olyan nehéz, hogy nem lehet használni. A Szt.-András hármas keresztje is a hazaárulás symboluma, mondta a vád, pedig — az unitus templomok ősrégi zászlórúdjain is ott díszlik a Szt.-András keresztje. És mihelyt a skizmapör megindul, láthatatlan kezek lefűrészelik a keresztről a harmadik ágat. De az ungvári imakönyvekről nem lehet a Szt.-András keresztet eltüntetni. És akadtak sötétben bujkálók, akik besúgták az illetékes fülekbe, hogy a skizmatikusok olyasmit mondogatnak, hogy a muszka cár eljön és elfoglalja a rutének lakta földeket a Fehér Tiszáig, hogy a cár jobboldalra fogja állítani a pravoszlávokat, baloldalra az unitusokat s a jobboldalon állókkal lövetni fog a baloldaliakra. És ezeket a meséket is elhitték a hatóságok és komolyan is vették. Ha hangzottak volna is el ilyen kijelentések és akadtak volna egyesek, akik az ő agyonhajszoltságukban az orosz cár felé fordították vágyódó tekintetüket, lehet-e ezt másnak mint a babonás lélek messiástváró megnyilatkozásának tekinteni? És ezeket a vágyódásokat semmi esetre sem lehet elfojtani a csendőri segédlettel folytatott hittérítésnek azzal a módszerével, amelylyel Izán, Azari András falujában akarták a skizmatikusokkal az unitus hitet megkedveltetni. Lesz-e továbbra is orosz propaganda? Ki tudná azt előre Megjósolni? Az bizonyos, hogy a ruténeket körüllengő gazdasági, szociális és kulturális légkörben adva vannak továbbra is a messzire vágyódás lehetőségei. Egy új magyar élet tudna csak mindezen változtatni. A magyar kormánynak azonban már Most is egy nagyszerű eszköz áll a rendelkezésére, ha ki akarja
476 Rédei József: A rutének vallásos tömegmozgalmai próbálni, hogy hazaárulók-e vagy csak jámbor hivők a skizmatikusok Léptesse életbe Máramarosban és Beregben is a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényt, tegye lehetővé, hogy a vallásáért oly sokat szenvedett nép megkaphassa az ő görögkeleti, szerb vagy magyar papját. Ez a nép évtizedes heroikus küzdelmével megmutatta, hogy őt semmiféle üldözéssel nem lehet hitétől eltántorítani. Meggyőződésem az, hogy az epedve várt pap a békét, a harmóniát fogja magával hozni a mar marosi és beregi hegyek feldúlt falvaiba és nem lesznek többe „hazaáruló” rutének.
HATÁRKÉRDÉSEK
Szántó Hugó: James pragmatizmusa* A metafizika sorsa lényegileg a tudományéhoz van kötve. A régi metafizika, mely öntudatosan, vagy öntudatlanul a mathematikát tekintette mintaképének, azon hitben élt, hogy a világot magát is, minden részében, logikai-mathematikai szükségszerűség hatja át, hogy tehát egy olyan értelem, mely az emberinek legmagasabbra fokozott szuperlatívusza, képes volna mindent egyetlen definícióban összefoglalni. Még Kant rendszere is végeredményben ilyen racionális alapfeltevésen nyugszik és rendszerének egyik pillére azon hit, hogy a mathematika igazságai a priori szintetikusak, azaz örök igazságok, melyek a szellemben valami módon előre és öröktől fogva adottak. Kant óta azonban nagy változások történtek. Egy ifjú magyar mathematikus, Bolyai János, 1832-ben megalkotja a nem-euklidesi geometriát, melyről azt állítja, hogy evidensebb, mint Euklidesé s amelynek tételei csodálatosan eltérnek az euklidesi geometria tételeitől, így, míg Euklides geometriájában egy egyenes vonaltól egyenlő messze fekvő pontok ismét egyenes vonalat, addig Bolyai geometriájában görbét alkotnak s míg amott a háromszög szögeinek összege 180°, addig emitt kevesebb, mint 180°. Ez az új geometria s más ehhez hasonló tudományos események egyszerre megingatták az egész addigi ismeretelméletet, felrázták dogmatikus álmukból a természettudósokat és szenvedélyes filozófiai gondolatmunkát indítottak meg bennük. Hogy mit jelentett ez az új geometria, azt mindjárt belátjuk, ha arra gondolunk, hogy látszat szerint, megingatta a sérthetetlennek és abszolútnak hitt logika legfőbb elvét, az ellentmondás elvét, mely szerint egy fogalomról egyszerre nem lehet állítani is, meg tagadni is valamit. Már pedig most a mathematikus kénytelen volt azt állítani, hogy a háromszög szögeinek összege 180°, meg nem is 180°. Diderot a valóságot és a róla szóló tudományt még úgy képzelhette el, mint egy kezdettől fogva megírott nagy könyvet úgy, hogy a nagy tudósok munkáját azzal lehetett volna jellemezni, hogy hányadik lapszámig érkeztek el és hány lapot olvastak el összesen. Más szóval, úgy képzelték a dolgot, hogy van egy nagy, mozdulatlan, egyetlen, öröktől fogva kész valóság, * Részlet szerzőnek tartott előadásából.
a
Társadalomtudományok Szabad Iskolájában
478
Szántó: James pragmatizmusa
amely nekünk rejtvényeket ad fel s mi ezeket a rejtvényeket megfejtjük, azaz gondolatban megismételjük azt, ami már a valóságban is megvan. De minek fejtjük meg, minek ismételjük meg a valóságot? Igazságszeretetből, mondották, mert nincs fenségesebb valami, mint az igazság s az embernek legnemesebb hivatása, hogy a valóságot gondolatban lemásolja, vagyis igazságokat alkosson; mert az igazság nem más, mint az egyetlen, változhatatlan valóság gondolatbeli lemásolása. Most azonban maga a mintaképnek vett mathematika kezdte ki az egy valóság és egy igazság elméletét. A tudósok figyelmesek lettek rá, hogy hasonló jelenségek másutt is mutatkoznak, hogy pl. sokszor ugyanegy tüneményt két különböző feltevéssel egyformán jól lehet megmagyarázni, s látták, hogy alig van oly tudományos feltevés, melyet hosszabb ideig változatlanul lehet fentartani. Ekkor aztán így kezdtek okoskodni: a tudományban utóvégre a megfigyelt tények fontosak, nem pedig az elméletek. Ezek csak arra valók, hogy tapasztalatainkat röviden összefoglalják és új kísérletek módszeres megejtését tegyék lehetővé, nem pedig arra, hogy a világot megmagyarázzák. Az elméletek tehát hasznosak és nem igazak, jobban mondva igazságuk abban áll, hogy a tudományban hasznosak, gyümölcsözők. Ha tehát ugyanazon tények összefoglalására két különböző elméletünk van, akkor nem fogunk meddő vitákat folytatni, hogy melyik igaz, melyik nem, hanem vagy az egyszerűbbiket fogjuk használni, vagy akár mindkettőt felváltva, amint épen kitűzött célunk megköveteli. Az euklidesi geometria egyszerűbb, mint a Bolyaiféle s ezért leggyakrabban ezt használjuk. Azonban vannak esetek, különösen a tiszta mathematikai alkalmazások terén, amikor a Bolyai-féle geometria használata gyümölcsözőbb. A tudományos elméletek ilyen felfogását Poincaré, Mach, Stallo s más nagynevű tudósok dolgozták ki. Ezzel azonban egy egész gondolatvilág dőlt halomra s a nagy zuhanás hullámátlag először a metafizika érezte meg. Ha a tudomány elméletei csak tények összefoglalására és új kísérletek előkészítésére valók, mit ér akkor az olyan elmélet, mely vagy egyáltalán nem épül tényeken, vagy pedig a tudományelméletei alapjára épít újabb elméleteket, melyek a tények világától olyan messzeeső területekre kalandoznak, ahová a tények világítása már el nem hatolhat? S ha a tudomány a maga elméleteit, melyek a tényékhez simulnak, inkább hasznosaknak, mint igazaknak tartja, hogyan követelheti a metafizikus, hogy igazságoknak tartsuk az ő elméleteit, melyek olyan messze esnek a tapasztalás ellenőrző munkájától? Azonban a modern gondolkodás e nagy fordulata mégsem találta egészen készületlenül a metafizikát. Már Kant kritikája is arra késztette Schopenhauert, hogy a metafizikát közvetlen, intuitiv tapasztalatra építse fel. Tudjuk, hogy Schopenhauer a valóság lényegét önmagában, a saját tevékenysége mélyén, az akaratban találja fel. Ezt a kiindulópontot lényegében a német objektív idealizmus is megtartotta, Bergson szintén azt hiszi,
Szántó: James pragmatizmusa
479
hogy a tiszta tartamot önmagában, közvetlen tapasztalással ragadja meg. Bergson a saját rendszerét pozitív, empirikus spiritualizmusnak nevezi, s úgy véli, hogy empíria és pozitivitás tekintetében nem marad a tudomány mögött. De ha megengedjük is, hogy a kiindulópont e rendszerekben pozitív tény, pedig sem Schopenhauer, sem Bergsonnál nem az, még akkor is kérdezhetjük, hogy mily igazságértéket tulajdonítanak elméletüknek, miután a tudomány megtanított rá, hogy az egy valóság és egy igazságról szóló tan legalább is nagyon kétséges jelentőségű? Hasonló kérdésekre a modern tudomány elvei tekintetbevételével legelfogadhatóbban a pragmatizmus felelt meg. A pragmatizmus oly filozófiai állásfoglalás, mely nem fűződik határozottan egy névhez, hanem lassan, fokozatosan majd itt, majd ott villan fel egy pragmatista eszme, vagy gondolat, kiemelkedik egy-egy nagyobb, rendszeresebb gondolkozó, aki következetesen alkalmazza, míg végül a szétszórt hívek egymásra találnak s ezzel a lapalapítás, könyvkiadás és nyilvános előadások szokásos medrébe terelődik a dolog. Maga a szó, pragmatizmus, a görög πράγµα szóból ered, mely cselekvést jelent. Ugyanezen szó az, melyből a „prakszis” és „praktikus” szavak erednek. A filozófiában Charles Pierce honosította meg egy közleményében, mely a „Popular Science Monthly” folyóiratban jelent meg 1878 januárjában. Húsz éven át senkisem törődött a dologgal, míg W. James 1898-ban egy előadásában ezt a gondolatot felelevenítette és a vallásra alkalmazta. Amerikában ezenkívül még Dewey, Angolországban pedig Schiller terjeszti ezt a filozóf ai rendszert „humanizmus” néven, míg Olaszországban Giovanni Papini-ban talált lelkes követőre. Mi itt a pragmatizmus legfontosabb képviselőjének, William Jamesnek gondolatait fogjuk vázolni. William James már mint ember is megérdemli tiszteletünket. 1842-ben New Yorkban született papi családból. Atyja házában gyakran hallott Swedenborgról, a nagy svéd misztikusról, aki azt tanította, hogy az emberi lélek közvetlenül közlekedik egy földöntúli szellemvilággal. Ez az ifjúkori benyomás sohasem mosódott el benne s e misztikus meggyőződés állandóan szenvedélyes gondolatmunkára ösztönözte. Pszichológiai, filozófiai munkáit olvasva, mindig e belső tűz lappangó hatását érezzük, s egész munkássága, pályája úgy tűnik fel, mint a tovahaladás a természettudományi tanulmányoktól a filozófia felé oly célból, hogy végül a gyermekkor e kedves ábrándja, mint filozófiailag megalapozott igazság pattanhasson ki. Ez az élet kutatásban, kísérletezésben, megfigyelésben, olvasásban, gondolkozásban, tanításban, csevegésben, írásban merült ki. Csak olyan ismereteket méltatott figyelmére, melyek tényleges viszonyok közvetlen megfigyeléséből fakadtak és kiállották a tények folytonos ellenőrző alkalmazását. Borzadt a puszta abstrakcióktól, melyek pókháló módjára a levegőben úszva elszakadtak a valóság
480
Szántó: James pragmatizmusa
talajától. Egy szó tért vissza mindig vissza ajkaira, ez a szó, hogy: közvetlen. Legnagyobb öröme abban telt, hogy a tényeket, az elemi tapasztalatokat, az életet, a józan észt, a köznapi és mindenkinek ismerős dolgokat juttassa érvényre az okos rendszerek, nagy szavak és skolasztikus hagyományok ellenében. Előadásmódjának közvetlenségére, keresetlenségére, könnyedségére, frissességére igen jellemző, hogy egy alkalommal egyik diákja, aki azon a jogos nézeten volt, hogy, miként a többi, ő is azért jött James előadására, hogy vizsgáira elkészüljön, egy alkalommal így szakította félbe előadó tanárát: „De most már itt az ideje, hogy egy kissé komolyak legyünk!” Mikor szívbaja annyira súlyosbodott, hogy át kellett jönnie Európába valamelyik orvostanárhoz, még akkor is, a hajón, nagy testi kínjai közepette, lelkesen, mindenről megfeledkezve írta utolsó nagy művét; heroikus, aszketikus, ideális lélek lakozott benne, mely önmagáról megfeledkezve, mindig másoknak, ideáljainak, az emberiségnek élt. Jamest, akinek a filozófiája nem absztrakt, alig lehet in abstracto jellemezni. Épen azért, amennyire lehet, saját jellemző egyéni kijelentéseit hozzuk. Õ szakít először a filozófusok ama babonájával, mintha rendszereik csakis a tiszta, érdektelen, objektíve kötelező gondolkodásnak volnának eredményei. Nyíltan kimondja, hogy a filozófia története nagyrészt emberi temperamentumok összeütközését tárja elénk. A filozófusnál a főeredmények mindig előre megvannak s csak azután készíti el hozzájuk a bizonyításokat. Õ maga nyíltan bevallja, hogy filozófiájának mely részeiben hallgat szíve sugallatára. Jelenleg, ezt mondja, az emberek kétféle temperamentum többé-kevésbbé változó keverékei. Az egyik fajta fázik a tényéktől, a földszagtól, a világ piszkos, sáros látványaitól s ezek elől egy előkelő, éterikus, idealista, dogmatikus, optimista vallási vagy filozófiai rendszerbe menekül. A másik fajta viszont tényekre szomjazik, úgy veszi a világot, amint van, sárosán és piszkosán, sokszor pesszimista, vallástalan, fatalista, szkeptikus. Maga James inkább az utóbbiakhoz vonzódik, de szeretné a vallásosságát fentartani. Ez az ő főproblémája. Hogyan lehetne egyszerre a tények embere, puszta elméletek ellensége, de amellett vallásos is? Az ideális ábrándozók fajtájáról James alig tud máskép, mint gúnnyal szólani. A közkeletű sekélyes optimista vallásfilozófia ellenében csatlakozik Morrison J. Swift filozófiaellenes irataihoz. Ez az író Human Submission c. munkáját újságokból összegyűjtött adatokkal kezdi, melyek öngyilkosságokról, énhalálról s a nyomor más jelenségeiről szólnak s aztán így folytatja: „Több ilyen esetről szóló, hír fekszik előttem, könyvtárakat lehetne velük megtölteni. Én csak ezt a néhányat soroltam fel, mert a világ megítélésére nézve mértékadók. „A világ isten jelenlétéről tanúskodik”, mondja valaki egy angol folyóirat utolsó számában. „Épen a rossz jelenléte a földi életben feltétele az örök élet tökéletességének”, írja Royce professzor. És „az abszolútum
Szántó: James pragmatizmusa
481
annál tökéletesebb, minél nagyobb disszonanciákat és különbségeket zár magába”, szól Bradley. Tehát azt hiszi, hogy az éhenpusztult emberek gazdagabbá teszik a világot s ezt hívja filozófiának. De habár Royce és Bradley professzorok és a jámbor és jótáplált gondolkozók egész serege felfedi előttünk a valóságot és abszolútumot s a fájdalmat és bajt kimagyarázzák a világból, mégis ez az osztályrésze azon szenvedőknek, akikről tudjuk, hogy igazán csak nekik van helyes fogalmuk róla, hogy mi az az univerzum. Amit ezek az emberek megélnek, az a valóság . . . a filozófusok árnyékokkal bíbelődnek, de azok, akik élnek és éreznek, azok tudják az igazat . . . most ők ítélnek az univerzum fölött, mint ahogy eddig megengedték a vallás és tudomány papjainak, hogy a nép fölött ítéljenek. . . Az a clevelandi munkás, aki magát és gyermekeit megölte, egyike a modern világ legszörnyűségesebb tényeinek. Az a sok értekezés istenről, a szeretetről és a létről, amely monumentális ürességében mind olyan gyámoltalan, ezt a tényt sem szépíteni, sem semmivé magyarázni nem tudja . . . és amit ez a tény a világba kiált, az a filozófia szélhámossága . . . minden vallás hiúsága. . .” És James kinyilatkoztatja, hogy teljes szimpátiával viseltetik Morrison Swift ezen kifakadásai iránt. Szemükre veti a filozófusoknak, hogy eltávolodnak az élettől, hogy in abstracto könnyeket ontanak az igazságosság, nemeslelkűség, szépség dicséretére, de ezeket a tulajdonságokat, ha az utcán találkoznak velük, fel nem ismerik, mert a körülmények mindennapivá teszik. Ha az ember belép egy filozófiai előadóterembe, úgy érzi, hogy egy egész más világba került, melynek semmi köze az utca tarka lármájához, porához és nyomorúságához. A filozófusok rendszerei fenségesek, előkelőek, de épen ezért idegenszerűek, mert ez a valóságos világ bizony egy cseppet sem előkelő, hanem a szépsége, fensége a nyomor rongyain és piszkán csillog csak keresztül. Epen ezért, ha valamely filozófiai rendszer előkelő és fenséges, akkor előre is hasznavehetetlennek kell tartanunk. „A pokol fejedelme, mondja James, talán gentleman, hiszen így festik le nekünk, ám az ég és föld istene, akármi legyen is, bizonyára nem gentleman. Mert nekünk emberi vesződségeink porában inkább szolgai segélynyújtására, semmint hetedik menyországának fenségére van szükségünk”. De nemcsak az anyagi nyomor kelti fel James nagy lelkének részvétét. Úgy látja, hogy az emberiség lelkileg is nyomorult. Egyrészt a vallások filozófusai fenséges ideálokat kínálnak neki, melyek azonban fenségükben tartalmatlanok; az elvakult optimizmus mérgével kábítja el, hogy ne lássa a világ nyomorát. De épen ez a nyomor oly kiáltó, hogy az ember végül is tompa pesszimizmusba sülyed hiábavalónak tart minden ideált. James azonban nem helyesli ezt a kétségbeesést. Arra figyelmeztet bennünket s ez az ő pragmatizmusának egyik alapelve, hogy maga az ideálba vetett hit egyik legfontosabb feltétele annak, hogy ez az ideál valamikor meg is valósuljon. Ez nyilván régi megfigyelés
482
Szántó: James pragmatizmusa
de olyan, amelyikről könnyen megfeledkezünk. Valóban a lelkierő, az akarat, az elérendő cél nemességébe, szépségébe és megvalósíthatóságába vetett bizodalom maga is erő s egyike a leghatásosabb erőknek. Ez a hit, ez a lelkesedés, ez az akarás már csodákat művelt. A beteg is könnyebben gyógyul meg, ha a lelkét vidámsággal, életkedvvel, a gyógyulás reménységével sikerül eltöltenünk. Aki tehát a külső körülmények mostohasága folytán kétségbeesik, az önmaga pusztította el egy jobb jövő legfontosabb biztosítékát, a cél törhetetlen akarását. James tehát a világ nyomorúságára mutatva, így szól hozzánk: „Akarjatok egy jobb jövőt!” Nem optimista tehát, de még kevésbbé pesszimista: meliorizmusnak nevezi ezt az ő reménykedő, bízó, akaró álláspontját. De kire támaszkodjék az egyén e bizakodásában, küzködésében? Mindenekelőtt embertársaira, feleli James. Ez tehát annyit jelent, hogy a jövő világát elsősorban szociális munkával kell megvalósítani. De talán vannak emberfeletti hatalmak is, melyekre e küzdelemben számíthatunk? Ε kérdésnél helyénvaló, hogy egy kissé belemélyedjünk a filozófiai pragmatizmus gondolatvilágába. Hiszen arról van itt most szó, igaz-e az az állítás, hogy vannak emberfeletti hatalmak, melyek a küzködő embernek segítő kezet nyújtanak. Ε végből vizsgálat alá kell venni az igazság fogalmát általában. Láttuk, hogy a régi metafizika az igazságot az örökkévaló, egy és mozdulatlan valóság puszta másolatának tartotta s az emberben felvett egy ösztönt, az igazságkeresés ösztönét, mely arra bírja, hogy a valóságot állandóan másolja. Ezt a fikciót azonban a modern tudomány megdöntötte és az igazság fogalmát egészen máskép fogalmazza. Már röviden vázoltuk az igazság ezen új fogalmát. James, hogy a dolgot kézzelfoghatóbbá tegye, Lessing következő kis epigrammját idézi: „Mégis furcsa dolog, mondotta Ravasz Jankó a komájának, hogy e világon épen a gazdagoknak van a legtöbb pénzük.” Nyilvánvaló a hiba, melyet Jankó itt elkövet: azt hiszi, hogy a gazdag ember akkor is gazdag marad, ha elvesszük a pénzét, vagy a hatalmát, hogy e pénz fölött rendelkezzék, hogy fogatokat tartson rajta, jó ebédeket egyék stb. Más szóval a gazdagság fogalmát függetlennek tekinti attól az életprocesszustól, melynek összességét jelöljük épen a gazdagság szóval. De ugyanily tévedést követnek el azok, akik azt hiszik, hogy az igazságot ugyan fáradságos kutatással kell megtalálni, továbbá ha egyszer megvan, felhasználhatjuk és gyümölcsöztethetjük, de mindez nem tartozik az igazság lényegéhez, hanem ez minden emberi tevékenységtől független valami, olyasvalami, ami talán a csillagokba van beleírva s amit tiszteletteljes áhitattal ismételnünk, másolnunk és elismernünk kell. Pedig az igazság fogalma épen azokat a kutatásokat, fölfedezéseket, formulázásokat és igazolásokat jelzi a maguk összességében, amelyeket az igazság kutatásánál eszközlünk s ezenkívül semmi mást. Az igazság tehát nem valami felfoghatatlan tulajdonsága némely
Szántó: James pragmatizmusa 483 állításunknak, hanem bizonyos folyamat, amint az a tudományos kutatásban lejátszódik. Ezen folyamatban a következő lényeges mozzanatok szerepelnek: 1. Bizonyos új tények jutnak tudomásunkra, melyek eddigi elméleteinkbe vagyis a már kész igazságok rendszerébe nem illeszthetők be minden további nélkül; 2. gondolatmunka indul meg, melynek célja, hogy már meglévő igazságaink rendszerét úgy módosítsuk, és pedig lehetőleg minél kisebb mértékben, hogy az új tényékhez alkalmazkodjanak; 3. az ezen gondolatmunka eredményeként kapott új igazságokat megkíséreljük igazolni, hasznosítani és gyümölcsöztetni s ha ez sikerül, akkor mondhatjuk csak, hogy új igazságaink kiállották a tűzpróbát, átmentek az igazság életprocesszusának összes fázisain. Ha tehát látni akarjuk, vájjon azon állításunk, hogy az ember földöntúli hatalmakkal áll összeköttetésben, igaz-e, akkor ezen hit életfolyamában fel kell tudnunk mutatni az igazságfolyamat mindhárom jelzett mozzanatát. Nézzük mindenekelőtt, vannak-e tények, melyekből kiindul. William James egy egész munkát szentel e kérdésnek, melynek címe The varieties of religious experience (a vallásos tapasztalat fajai). Nagyon fontos, hogy James mindjárt e munka elején kizárja vizsgálódásai köréből az intézményes vallásokat, s kijelenti, hogy tisztán a vallásos hit belső, lélektani oldalát fogja vizsgálni. Az intézményes vallások nem egyebek, úgymond, mint az isteni kegy elnyerésének szervezett művészetei. Ellenben a benső vallásosság az a mód, ahogy az ember az élet egészére reagál. Individuális temperamentumunk az élettapasztalatok hatása folytán energikussá vagy közömbössé, jámborrá vagy gúnyossá, lehangolttá vagy lelkessé válik. Félig tudatos, félig tudattalan feleletünk ez arra a kérdésre, hogy mi ennek a létnek, amelynek részesei vagyunk, a jelleme, sajátossága. De ez a reakció csak akkor nevezhető vallásosnak, ha komoly, emelkedett szellem lengi át, mely szélső esetben egyéni kívánságaink feláldozásához, az élet szenvedéseinek önkéntes elviseléséhez vezet, szóval ha úgy érezzük, hogy valami magasabb erő hat reánk és bennünk, mely nagyobb mint az, amely fölött magunk rendelkezünk. Egyszóval a vallásos érzésben mindig van valami tragikus elem, mely abban áll, hogy a boldogság valamely magasabb érzete elnyomja az alacsonyabbat. Ezen vallásos érzés pszichológiai vizsgálatában James kiemeli, hogy mily kicsi lelki életünk ama része, melyet tisztán és világosan fogunk fel. A tudat egyre jobban elmosódik és számos fokozaton keresztül megy át a tudat alatti lelki életbe. Közvetlen sejtelmek és indítékok támadnak bennünk, amelyek gyakran, anélkül, hogy észrevennők, befolyásolják tudatos gondolatainkat. Ez a legmélyebb valami, ami bennünk található és James, a maga személyére nézve, hajlandó azt hinni, hogy a tudatalatti lelki élet az az út, melyen a dolgok valamely magasabb rendjével közlekedünk. Ezek a belső megnyilatkozások a mi legközvetlenebb, sajátlagos világunk; a külső világ nem
484
Szántó: James pragmatizmusa
áll ily közel hozzánk. Ám vigyáznunk kell, nehogy kritika és óvatosság nélkül értelmezzük e sugalmakat. Milyen hatása van e vallásos tapasztalatnak az egyénre? James azt feleli, hogy a vallás azon utak egyike, melyeken át az élet egységet érhet el. Ezt az egységet pedig a béke és boldogság érzete jellemzi, ami fölülmúl minden más boldogságérzetet. Az egyént, mely előbb szétdaraboltnak és gátoltnak, alacsonynak és boldogtalannak érezte magát, most a harmónia, szabadság és emelkedettség érzelmei töltik el. Úgy tűnik fel, mintha az egyénbe, öntudatán kívül eső forrásokból új energia áramlott volna. James említett könyvének tetemes részét a vallásos typusok vizsgálatának szenteli. Különösen egy ellentétet emel itt ki, az egészséges és beteg kedélyek ellentétét. Az egészséges lelkek vallásossága entuziazmus, mely a lét fényes oldalaira figyel és annak árnyoldalait esetleg illúziónak tartja. Ezen irány érvényesül az ó-görög szellemi életben inkább, mint a kereszténységben, a katholicizmusban inkább, mint a protestantizmusban, a latin fajoknál erősebben, mint a germánoknál. Újabb időkben Spinozánál és Rousseaunál leljük meg, valamint Emerson és Parkernél. Amerikában újabban az ú. n. mind cure mozgalomban érvényesül, mely úgy a lelket, mint a testet azzal akarja gyógyítani, hogy állandóan fentartja és szuggerálja azt a gondolatot, hogy a fájdalom csak illúzió, hogy a világban minden fényes, pompás. Addig éljenzik a világot, amíg megerősödnek ama hitben, hogy a világ tényleg megérdemli az éljent. Ellenben a beteg lélek főleg az élet fájdalmát és díszharmóniáját érzi. A világ üresnek és hiúnak tűnik fel előtte; fél attól, amit az élet még hozni fog; lelke bűnösnek és romlottnak érzi magát. Így Tolsztojnál a világ ürességének, Bunyannál pedig a félelemnek és bűnnek érzete uralkodik. Az ilyen léleknek újjászületésre van szüksége, de még akkor sem éri el az egészséges lelkek lendületes harmóniáját. James azt hiszi, hogy az ily beteg lelkek vallásos tapasztalatai mélyebbek és teljesebbek, mint az előbbi typuséi. De mindezen, az egyének szerint tarkán változó formák ellenére van a vallásos tapasztalatnak egy alapgondolata, vagy feltevése, hogy el lehet érni egy harmonikus, egységes, békés állapotot, még ha küzdelmek és válságok árán is, és hogy ez a cél oly energia segélyével valósul meg, mely a dolgok egy magasabb, messzehatóbb rendjéből sugárzik belénk, és pedig, lélektanilag tekintve, tudatalatti lelki életünk útján. Maga James mondja, hogy e vallásos tapasztalat misztikus jellemű, mert lényegében kifejezhetetlen, közvetlen, pillanatokig tart csak s nehéz ismét emlékezetbe idézni, végül pedig azért, mert e tapasztalásnál passzívak vagyunk. Miután ilymódon James felmutatta azt a tapasztalati tényt, melyből szerinte a vallásos eszmék és érzések fakadnak, következnék az igazságprocesszus második mozzanata, ezen tapasztalati tény összemérése kész igazságaink rendszerével. Igazságaink
Szántó: James pragmatizmusa
485
legnagyobb ellenségei a többi igazságok, mondja James, s vallási igazságainknak különösen össze kell mérniök erejöket összes többi igazságainkkal. Ez a küzdelem még egyre tart, maga a pragmatizmus is e küzdelem egy fázisa s James reméli, hogy a vallás benső igazságai végül meg tudják állani helyüket. Az igazságprocesszus harmadik fázisa az igazolás, amikor kimutatjuk, hogy igazságaink hasznosak és gyümölcsözők. De hogyan történjék ez? A tudományban jól érthető, hogy mit jelent az, ha valamely elméletről azt mondjuk, hogy hasznos: nyilván azt, hogy a további kísérletek beigazolják, új kísérletek megejtését teszi lehetségessé, új tények felfedezéséhez vezet. Hogyan alkalmazzuk ezt a harmadik mozzanatot a vallásos igazságokra? A felelet e kérdésre a pragmatizmus legfontosabb alapelve, melyet a már említett Charles Pierce fejezett ki először. Pierce arra utal, hogy gondolataink tulajdonképen cselekvésünk szabályai és hogy megkapjuk valamely gondolat értelmét, meg kell néznünk, hogy a cselekvés mily módjai származnak belőle. Ez a cselekvésmód az illető gondolat egész tartalma. így például valamely matematikai képlet tulajdonképeni jelentése az, hogy mily módon kell kombinálnunk bizonyos adott mennyiségeket, hogy más, ismeretlen mennyiségeket megkapjunk. Ép így a fizika vagy chémia bármely tétele mindig azt jelenti, hogy bizonyos adott körülmények közt mily jelenségeket várhatunk, mily magatartást kell velük szemben tanúsítanunk, kísérletezés, védekezés, felhasználás szempontjából. Hasonló tartalmat kell tulajdonítanunk a filozófia, metafizika és vallás igazságainak is. A filozófia egész feladatának abban kellene állania, hogy meghatározza, hogy az élet bizonyos körülményei közt mily különbséget tesz reánk nézve, hogy ez, vagy az a filozófiai tanítás igaz. A pragmatista, mondja James, hátat fordít egy nagy csomó elavult szokásnak, melyek a szakbeli filozófusnak kedvesek. Elfordul az absztrakcióktól és szőrszálhasogatástól, tartalmatlan szavaktól, rossz bizonyításoktól, kész rendszerektől. Odafordul a tényékhez, az élethez, a hatalomhoz. A szabad levegőt, a természet változatosságát jelenti ez a tudós, nagyképű, mesterkélt, hazug, vérszegény rendszerekkel szemben. Nem kész eredményeket akar a pragmatizmus, hanem jó módszert. Ha ez a módszer győzne, akkor a szélső racionalista filozófusokat jégbe lehetne hűteni, mintahogy a köztársaságok jégbehűtötték az udvaroncokat s a protestáns országok az ultramontánokat. Tudomány és metafizika oly közel jutnának egymáshoz, hogy kezet fogva haladhatnának. Nézzük most ezt a módszert a metafizikai problémákra és vallási meggyőződésekre való alkalmazásában. Mindenekelőtt vizsgáljuk meg az ellenséges álláspontú, azon metafizikát, mely az élettől, valóságtól messzeeső abstrakciókkal dolgozik, s valami abszolútum vagy világszellem gondolatában csúcsosodik ki. Sokan azt mondják, hogy e gondolat fölemelő, vigasztaló hatással van rájuk. Hogyan értik ezt? Nyilván úgy, hogy ebben az abszolútumban ki van egyenlítve minden földi szenvedés, s
486 Szántó: James pragmatizmusa így amikor csak szükségét érezzük, ebbe a gondolatba menekülhetünk De ezzel mintegy kikapcsoltuk magunkat az élet küzdelméből, mely azt követeli, hogy a magunk és embertársaink szenvedését tettekkel hárítsuk el. Megszegtünk tehát egy erkölcsi parancsot, talán a legfőbbet, azt, hogy dolgozzunk a magunk és embertársaink jólétéért. Röviden: az abszolútum gondolata az élet szempontjából erkölcsi szünetet jelent. De ennek jogosságát nem lehet feltétlenül kétségbevonni. Vannak emberek, akiknek egész lelki struktúrája megköveteli az erkölcsi felelősség elhárításának e módját és mindnyájunknak vannak fájdalmas, a világtól elfordult pillanataink, amikor a nirvana tűnik fel a legnagyobb boldogságnak. Ám általában véve, ezt nem tehetjük az élet szempontjává, mert lényegileg az élettel ellentétes princípium. S van ennek az abszolútumnak még más hibája is, s ez döntő, hogy t. i. kibogozhatatlan logikai ellentmondások járnak vele. Már pedig, mondja James, van neki elég kellemetlensége az életben s nem akarja azokat még logikai kellemetlenségekkel is tetézni, úgy hogy végeredményben elfordul ezektől az absztrakt filozófiai rendszerektől. Õ is megenged magának morális szüneteket, ám mint szakmabeli filozófus, más módon igazolja e szükségletét. Vizsgáljuk most ugyanilyen szempontból a materializmus és spiritualizmus ellentétét. Amint ez ellentétet rendszerint felfogják, alig egyéb, mint esztétikai hajlandóságok küzdelme. Az anyag szögletes, otromba, durva, piszkos; a szellem fenséges, tiszta, előkelő. Miután az univerzum méltóságának jobban megfelel, hogy a főszerep a magasabb elvnek jusson, tehát a szellemet kell princípiummá tenni. A spiritualizmus gyakran alig egyéb, mint az abstrakciók egyik fajának csodálata és megvetése a másiknak. Egy kiváló professzor, aki spiritualista volt, a materializmust sárfilozófiának nevezte, s azt hitte, hogy ezzel megcáfolta. Pedig az anyag ezen megvetése régi babona maradványa, abból a korból való, mikor az emberek még szegyelték, hogy testük is van, s az anyagot ördögi princípiumnak tartották. Az anyag, miként Spencer olyan szépen kimutatja, egyáltalán nem durva, tétlen és otromba. A modern tudomány fényénél az anyag csodálatosan finom, összetett, rejtelmes valaminek bizonyult, melynek méhében nem álmodott csodák rejlenek. Aki csak egyszer tekintett egy épen elhunyt gyermek vagy atya arcába, annak az anyag valami szent kell, hogy legyen, mert egy időre ilyen csodás alakot bírt felvenni. A pragmatizmus azt tartja, hogy ami a múltat illeti, igazán mindegy, hogy az anyag vagy a szellem műve volt-e, hiszen a múlt készen van s egyáltalán nem változtat rajta, akár az anyag, akár a szellem javára írom. A pragmatistát elsősorban épen a jövő érdekli, s itt már nem mindegy, hogy a szellem, vagy az anyag fogja-e alakítani. Természetes, mondja James, hogy ha azt hiszem, hogy a jövő a szellem munkája lesz, akkor előre is jobb kimenetelt várhatok a magam és utódaim számára is, s nagyobb kedvem van
Szántó: James pragmatizmusa
487
hozzá, hogy résztvevő legyek ebben az ádázul komoly játékban, melynek élet a neve. Ezzel összefügg a finalitás problémája. Objektíve tekintve, a cél fogalma a világra alkalmazva üres, tartalmatlan fogalom. De összekapcsolva az előbb nyert reménykedő spiritualizmussal, az ígéret szava lesz. Ha elhisszük, hogy a világ jövőjét alakító szellem előtt magasabb célok lebegnek, akkor több bizalommal tekintünk a jövőbe. Ez az elmélet tehát, ép úgy, mint a tudomány elméletei, hasznos és gyümölcsöző. Következnék a szabadakarat kérdése. A determinizmus, az emberi tettekre alkalmazva, mondja James, azt jelenti, hogy életünk lényegében mindig egyforma, hogy nem várhatunk semmi gyökeresen újat, jobbat. Ezzel ellentétben az indeterminizmus azt jelenti, hogy az ember képes felülmúlni önmagát, megteremteni egy jobb, szebb jövőt. Tehát a pragmatizmus az utóbbit fogja előnyben részesíteni. James szerint a filozófia legfontosabb problémája az, vájjon a világ egység-e, vagy sokaság. Fejtegetései során azt találja, hogy a világban ugyan sok az egység, hiszen egy térben, egy időben történik minden, igen sok tárgy lép egymással kölcsönhatásba, de azért nem szabad szemethúnynunk a nagy szakadékok előtt sem, melyek a tárgyakat egymástól elszigetelik, s amelyek közt a legfontosabb az a különbség, mely egyik egyén lelkivilágát a másikétól elválasztja. Végeredményben azok, akik a világ egységét annyira hangsúlyozzák, tehát a monisták, misztikus lelki tapasztalatokra támaszkodnak, s így a monizmus tulajdonképen érzelmi jellegű. James a maga személyére nézve pluralista, nem huny szemet a világ nagy diszkontinuitásai előtt, főkép pedig azon nagy diszkontinuitás előtt, melyet a fájdalomnak, a rossznak jelenléte okoz. A monizmus gondolata azt jelenti, hogy e fájdalom elől egy misztikus lélekállapotba menekülünk, mintegy természetanyánk keblén keresünk gyógyulást, felolvadunk a nagy kozmikus szükségszerűségben. Ezzel szemben a pluralizmus hajlandó a fájdalmat férfiasan elviselni, belenyugszik abba a sokaknak elviselhetetlen gondoktba, hogy ezt a fájdalmat, legalább sok fájdalmat, semmi a világon nem tudja jóvátenni, kiegyenlíteni. * Vajon milyen tanulságokat meríthetünk a pragmatizmus e most vázolt gondolatvilágából? Mindenekelőtt feleljünk e kérdésre: igazán sikerült-e Jamesnek meggyőznie minket arról, hogy a tudomány és a metafizika igazságai közt semmi különbség nincs? Azt hiszem, hogy nem. Habár James kimutatja, hogy a metafizikai igazságok hasonló folyamatokon mennek át, mint a tudományéi, nem hangsúlyozott egy nagy különbséget, azt, hogy e folyamat a tudomány esetében objektiv és kollektív, a metafizika esetében szubjektív és individuális. Míg a tudomány tényei mindenki számára tények, logikája kényszerítő, igazolásai mindenkit meggyőznek, addig misztikus lelkiállapotai nem mindenkinek vannak, James szerint, neki magának sem voltak s hogy a saját magam életére nézve melyik metafizikai rendszernek
488
Szántó: James pragmatizmusa
fogok előnyt adni, vagy esetleg magamra nézve gyümölcsözőbbnek fogom-e tartani, hogy egyáltalán ne törődjem a metafizikával, ez nyilván szubjektív dolog, melybe másnak, legalább jog szerint, nincs beleszólása. De James mondja is, hogy a pragmatizmus nem kényszerít senkire dogmákat, csak módszert ad mindenkinek, hogy a saját egyéni meggyőződéseit a tudomány nagy igazságaival összhangba hozhassa. S itt van a pragmatizmus nagy jelentősége, hogy feltétlenül tiszteletben tartja azokat az egyéni, kiszámíthatatlan, megokolhatatlan érzelmi meggyőződéseket, melyek többé-kevésbbé mindnyájunkban megvannak, tiszteletben tartja addig, amíg meg nem kíséreljük, hogy ezt, ami tulajdonképen mindnyájunknak legegyénibb, legsajátabb birtoka, másokra rákényszerítsük az erőszak akár mely módjával. A pragmatizmus individualista korunknak jellemző terméke s a metafizika terén korszakalkotónak nevezhető. Azonban az következik-e ebből, hogy ezentúl nincs többé értékük a pozitív metafizikai alkotásoknak? Szó sincs róla. Igaz ugyan, hogy ezután nem léphetnek fel többé az abszolút igazság gőgös köpenyében, a jövendő metafizikusoknak sokkal szerényebb igényeket kell majd támasztaniok. De létjogosultságuk ezentúl is lesz. Hiszen az a már jelzett egyéni muzsika, mely mindenikünkben a külvilág zajának visszhangjaként támad, nem marad alaktalan érzésgomolyag, hanem többé-kevésbbé összefüggő ítéletekben akar kikristályosodni. S amint a világ szépségét nem tudnók művészi alkotások nélkül élvezni, hanem szükségünk van arra, hogy a művészet a szép élvezetére neveljen és tanítson bennünket, épúgy szükségünk lesz majd a metafizikai zsenikre, akik a világot illető gondolataink kikerekítésében, rendszeresítésében segítségünkre lesznek és új, nem várt szempontokat adnak nekünk. De természetes, hogy mindenikünk azt a metafizikai rendszert fogja kiválasztani, mely egyéniségének legjobban megfelel s nem fogja embertársát nyársra húzni csak azért, mert annak más ízlése van, mint neki. Vajjon e jövendő metafizikai rendszereknek nem szabad-e az élettől messze elkalandozniuk? A pragmatizmus ezen követelménye csak addig jogos, amíg az élet anyagi küzdelmei oly hevesek, hogy mellettük minden más szempontnak el kell törpülnie. Ha azonban valamikor, amint hisszük és reméljük, jobb napok virradnak az emberiségre, ha elkövetkezik majd a szellem birodalma, akkor az emberek élvezni fogják azt a szellemi gyönyört is, mely magában a gondolatok puszta, érdektelen játékában rejlik, mégha e gondolatok messze kalandoznak is a földtől és életétől, sőt talán akkor egy antipragmatizmus támad majd, mely kötelességévé teszi majd a metafizikusoknak, hogy a képzelet és gondolat tündéri játékával minél messzebb csalogassák a lelkeket az élet megszokott folyásától.
,
<*
SZEMLÉK ÉS JEGYZETEK Szekeres Jenő: A dán alkotmányreform Ezerkilencszáztizenhárom május huszadikával új korszak nyílt meg Dánia politikai fejlődéstörténetében. Ezen a napon a dán nemzet választói kimondották a döntő szót a radikális haladás mellett. Az a kérdés, amely a nemzetet végleg két nagy pártra: a haladás és a maradás pártjára osztotta, a Berntsen-féle alkotmányreform kérdése volt; és a dán nép imponáló többsége Berntsen miniszterelnök javaslata mellett és ezzel a megalkuvást nem tűrő haladás lobogója körül csoportosult. A konzervatív jobboldalt úgyszólván teljesen elsöpörte a népöntudat föltámadt vihara. A hét jobbpárti, aki az országgyűlés alsóházába nagy keservesen becsúszott, utolsó roncsát képviselte annak a mindenható konzervatív pártnak, amely, a nemrég elhunyt Estrup vezetése alatt, harminc éven át a dán államügyeket, mint Isten kegyelméből való monopóliumot kezelte. A balpárt, amely ugyanezen harmincesztendő alatt a felvilágosult haladás tábora volt, amely azonban a legutóbbi esztendő során fölismerte, hogy a gazdasági létjogosultság döntő momentuma egyre közelebb tereli a jobboldalhoz, a balpárt szóval, számban és tekintélyben megfogyatkozva, belső egységét elvesztve, kénytelen volt átengedni a vezetést a szélsőbal: radikálisok és szociáldemokraták diadalmas koalíciójának. Klaus Berntsen, aki reformjavaslatával megindította a lavinát, amely a politikai és gazdasági elnyomás utolsó maradványait elsöpreni van hivatva — Klaus Berntsen, a jobbfelé gravitáló balpárt haladó szárnyának vezére, kénytelen volt lemondani és a konsejlspresident, a miniszterelnök székét Carl Theodor Zahle, a radikálisok vezére, képzett, energikus és föltétlenül jóhiszemű, ha mindjárt nem is épen nagystílű politikus foglalta el. Az új kormány legközelebbi teendője volt a Berntsen-féle reformjavaslatot a megújhodott alsóház, a Folkething elé terjeszteni. Szeptember tizenötödikén megnyílt az úgynevezett Grundlovsrigsdag, az „alkotmányozó országgyűlés” új ülésszaka és tizenkét nappal később, szeptember huszonkettedikén a Folkething túlnyomó többsége el is fogadta a kormány reformjavaslatát. A dolog nehezebbik része azonban még hátravolt. A felsőház, a Landsthing konzervatívnál is konzervatívabb junkerekből álló többsége nem is túlságosan nagy erőfeszítéssel megakaszthatta volna — legalább is időlegesen — a reformjavaslat törvénnyé válását. Bekövetkezett azonban az, amit eladdig csak a legkevesebb optimisták mertek remélni: október hetedikén a felsőház úgy döntött, hogy hajlandó a kormánnyal tárgyalásokba bocsátkozni az alsó-
490
Szekeres: A dán alkotmányreform
háztól már elfogadott reformjavaslat alapján. Ez a döntés — bár a végleges megoldást távolról sem idézte elő — mindenesetre rendkívül sokat jelentett: jelentette azt, hogy a dán junkerek megérezték az új idők lehelletét, hogy tudatára ébredtek annak: a nép akaratával tartósan nem helyezkedhetnek szembe, hogy létérdekük, a merev ellenállás végzetes politikáját elhagyva, okszerű kompromiszszum segítségével megmenteni a maguk számára azt, ami még megmenthető. Azóta az alkotmányreform ügye — aktuális értelemben — nem valami sokat haladt előre. Részletnehézségek, pártintrikák, a föltűnően lassú, bíbelődésre hajló dán temperamentum apró akadályainak tömege tornyosult a gyors lebonyolódás útjába. Elvben azonban a kérdés eldőlt. A Berntsen-féle reformjavaslatból törvény lesz és pedig belátható rövid időn belül. Ezzel pedig Dánia politikai tekintetben is elfogja foglalni azt a helyet Európa leghaladottabb államai között, amelyet gazdasági és kulturális tekintetben minden kétséget kizáróan elfoglal. A Berntsen-féle alkotmányreformjavaslat, amelyet szerzője 1912 telén terjesztett először, de sikertelenül, a dán alsóház elé, tulajdonképen nem egyéb, mint az 1849-iki liberális alkotmány alapelveinek föltámasztása a most érvényben lévő alaptörvénnyel szemben, amelyet 1866-ban a reakciós nagybirtokosok az országra oktrojáltak és amelyeknek segítségével a dán junkerség pontosan az új század kezdetéig, 1901-ig az egész országot, mint valami családi hitbizományt igazgatta. 1901-ben aztán bekövetkezett Dánia politikai újjászületésének hajnalhasadása: a jobbpárt harmincnégyesztendős uralma megtört, Deuntzer megalakította az első balparti kormányt, (akkor még a balpárt a haladás pártja volt) és attól az időtől kezdve a politikai fejlődés új, addig ismeretlen gyorsulást kapott. A balpárt gazdaságilag mélységesen megokolt elreakciósodása és a radikálisok kormányrajutása — a politikai differenciálódás két szükséges és összefüggő mozzanata — lényegében egyenrangú és elkerülhetetlen előkészületei voltak a nagy célnak: a dán alkotmány radikális értelemben való megújításának, a junker-uralom végső letörésének és igazi, megalkuvás nélkül való demokrácia felvirágoztatásának. Hogy a Berntsen-féle alkotmányreform lényegét, forradalmi jelentőségét beláthassuk, szükséges megismernünk a jelenleg (1866 óta) érvényben lévő dán alaptörvényt. Ez alaptörvény eredendő bűne a felsőház, a Landsthing összetételére vonatkozó intézkedés, amely az országgyűlés második kamaráját a dán junkerség családi tanácsává alacsonyította és ezáltal évtizedeken át lehetetlenné tette a politikai haladást. Ezen a gyökeres szerencsétlenségen segít gyökeresen Berntsen reformjavaslata, amely így lényegében választóreform: a dán felsőháznak az általános, titkos és egyenlő választójog alapján való megújítása. Az 1849-ben létrejött első dán alkotmány az országgyűlés mindkét házára nézve behozta volt az általános, titkos és egyenlő választójogot. Ezt a meglepő mód szabadelvű intézkedést semmisítette meg a reakciós 66-os alkotmány. Az alsóház, a Folkething tagjait
Szekeres: A dán alkotmány reform
491
ezután is az általános, titkos és egyenlő választójog alapján választották és választják mind a mai napig. A szavazati jog általánosságán ugyan nagyot csorbít a magas korhatár (30 év) és a házi fegyelem alatt álló munkásság (béresek, cselédek stb.), valamint a nyilvános támogatást élvező szegények kizárása: ez a korlátozás a dán férfiak egyharmadát megfosztotta a legfontosabb állampolgári jog élvezetétől. A demokratikus összetételű alsóházat azonban a szó szoros értelmében tehetetlenné, súlytalanná, úgyszólván pusztán dekoratív jelentőségűvé tette a felsőház, a Landsthing reformja, amely 1866 óta a konzervatív nagybirtokosok kezére játszotta át az országot. A Landsthing a jelenleg érvényben levő törvény szerint 66 tagból áll. Ebből 54-et a „nép” választ 8 esztendőre, 12-t pedig az úgynevezett Kongevalgt-okat a király nevez ki élethossziglan az országgyűlés érdemes tagjai közül. Ez a „népválasztotta” felsőház azonban a junkerségnek minden örökösjogú törvényhozásnál erősebb vára gyanánt bontakozott ki, a választás módja következtében. Az 54 Landsthingsmand közül huszonhetet az alsóházra nézve választói jogosultsággal bírók választanak; ez a huszonhét tag tehát az általános választójog alapján került a felsőházba. A többi huszonhetet azonban a plurális választójognak egy oly hihetetlenül szemérmetlen formája alapján küldi ki az úgynevezett nép, hogy ezáltal a dán demokrácia, törvényhozási tekintetben az önmaga paródiájává sülyedt. Ezt a huszonhét tagot ugyanis a legmagasabb adót fizetők, az úgynevezett Höjstbeskattede választják közvetett módon. Ε virilisták vagyonuk szerint ismét több osztályra oszlanak. Minden választókerületben a legmagasabb adót fizetők között a leggazdagabbak, úgynevezett önjogú (selvskreven) választók gyanánt szerepelnek, vagyis a közvetett választásokon is személyesen és egyenként vesznek részt. A kisebb virilisták ezzel szemben mint „ősválasztók” működnek és választott elektorokkal képviseltetik magukat a tulajdonképeni Landsthing-választáson. Az alsóházi (tehát az általános választójog alapján való) választók és az utóbb nevezett virilisták arányszámától függ aztán az egyes kerületekben, hogy a virilistáknak tulajdonképen hány szavazatuk van, azaz közelebbről hány egyszerű választó vótumát képesek paralizálni a maguk szavazatával. Kopenhágában például egy ilyen legmagasabb adót fizető polgárnak átlag tizenegy szavazata van, még pedig egy az általános választók között és t í z a virilis jogon, közvetve választók között. A fővárosi vagyonos osztály politikai súlya azonban semmivé torpül egy-egy vidéki nagybirtokos hatalma mellett. A dán junkernek egy szavazata van az általános választók között és mint onjogú, selvskreven választónak nem ritkán kétszázötven, sőt több egyszerű szavazattal felérő votuma a virilis jogon kiküldött elektorok végső szavazásán. Ily módon nem túlzás azt mondani, hogy a választott felsőházi tagok felét, huszonhetet legföljebb két-háromszor annyi gróf és báró választja, azaz helyesebben nevezi ki, arról a befolyásról nem is szólva, amelyet a junkerek és kevésbbé vagyonos birtokos érdektarsaik a többi huszonhét választására gyakorolnak. Az eképen válasz-
492
Szekeres: A dán alkotmányreform
tott felsőház — mint mondtuk — veszedelmesebb, mint az oly gyülekezet, amelybe fáradt, érdektelen vagy pláne degenerált arisztokratákat nem ritkán kedvük ellenére terel születésük. A dán felsőházba ehelyett csupa szakavatott és fanatikus agrár-reakcionáriust nevez ki az a pár tucat nagybirtokos, akinek így módja van a törvényhozó hatalmat a kezében tartani. Hogy ebbe a felsőházba mindazonáltal más elem is került, mint feudális gróf vagy ilyenek teremtménye, az főképen a felsőházi választások proporcionális módszere tette lehetővé. Az agrárkonzervatív jellegű felsőház, tehát a nagybirtok — és az ezzel szövetkezett nagyobb középbirtok — uralmát jelenti a kisebb középbirtok, kisbirtok és törpebirtok fölött. Jelenti azonban egyúttal a vidéki kastély uralmát a város fölött is, tekintve, hogy a városokban a virilis pluralitás maximuma, mint láttuk, 10—12 szavazat, szemben a vidéki kerületek 200—250 szavazatával bíró „közvetlen” grófjaival és ezeknek egyenként 50—60 szavazatot a táborba hozó vazallusaival és szövetségeseivel, a nagy középbirtokosokkal és nagybérlőkkel. Hogy végül a király az ő tizenkét „kongevalgt” tagját nem a radikális ügyvédek és a szocialista vezérek, hanem a derék és megbízható grófok, főbírák és főesperesek sorából kereste ki, azt hangsúlyozni nem szükséges. Így festett a dán felsőház 1866-tól mind a mai napig. Ezen a felsőházon bukott meg negyvenöt esztendő felvilágosult törekvéseinek java. Ez a felsőház volt a dán bürokratizmus, militarizmus és a bár nem aggresszív, de annál szívósabb luteránus klerikalizmus bevehetétlen fellegvára. És ezt a felsőházat semmisíti meg a Berntsen-féle alkotmányreform. Berntsen javaslata szerint a felsőház tagjait és ezek helyettesítőit* ezentúl az egyes választókerületek e célból összegyülekező város és járási tanácsai fogják választani. Ε városi és járási tanácsok tagjait azonban egy minimális cenzushoz kötött jog alapján választják. Ez a cenzus a fővárosban évi 800 korona jövedelem, vagyis annyi, a mennyit az állandó alkalmazásban lévő ipari munkás is könnyű szerrel elér. Még kedvezőbb a helyzet a vidéken, ahol ez a cenzusos megkötés tisztán névleges. A kommunális törvény ugyanis tartalmaz egy oly rendelkezést, amely szerint a cenzust község- és járásonként úgy kell megállapítani, hogy senki, akinek bármily csekély kimutatható keresete van, a kommunális választói jogból ki ne zárassék. A Berntsen-féle felsőházat eszerint bátran lehet az általános választói jog alapján választottnak mondani, amelynél az egyetlen „mérséklő” megszorítás a választás közvetett módszere. A proporcionális választást a reform is megtartja. Az alkotmányreform egyéb, igen fontos újítása: a felsőház föloszlathatóságának kimondása, a korhatár leszállítása harmincról huszonöt évre, a választójog kiterjesztése a házi munkásokra és azokra, akik a szegényalapból nyert támogatást visszafizették. A reform legradikálisabb lépése azonban az, hogy a választójogot megadja a dán * A felsőházi tagokkal egyidejűleg az egyes kerületekben megválasztják azok helyettesítőit is, akiknek a funkciójára akkor kerül a sor, ha az illető tag bármely okból megszűnt a felsőház kebelébe tartozni.
Szekeres: A dán alkotmányreform
493
ők nek is, ugyanoly feltételek mellett, mint a férfiaknak. A jövőben tehát az alsóházi, a választói jogosultság Dániában a következő feltételekhez fűződik: 1. dán állampolgárság; 2. betöltött huszonöt esztendő; 3. egy évi tartózkodás ugyanazon választókerület területén; 4. feddhetetlen előélet. A választás titkos. A felsőházi választójogot a kommunális cenzus — mint láttuk, inkább csak névleges — megszorítása korlátozza csupán. Nagyon érthető, hogy a konzervatív jobbpárt, a felsőházban még ma is többségben levő Höjre minden követ megmozgatott, hogy e forradalmi jelentőségű reform kivitelét megakadályozza. Ε törekvésében pedig buzgó szövetségesre talált a balpárt titkosan reakciós szárnyának vezérében, J. C. Christensen-ben. J. C. Christensen — egy jütlandi parasztgazda fia — a kilencvenes évek elején egyszerű néptanító volt és mint ilyen került az alsóházba, ahol a balpárthoz csatlakozott. Ettől kezdve a karrierje szédítő ívben szökött fölfelé. Pártvezér, házelnök, miniszter, végül — 1905-ben — miniszterelnök lett, ugyanabban a balpárti kabinetben, amelyet nem sok idő múlván igazságügyuninisztere, a hírhedt Alberti oly csúfosan diszkreditált. Barátja, miniszter- és pártvezér-társának bukásakor a bár nem bűnös, de túlságosan elnéző Christensennek is távoznia kellett a miniszterelnöki székből. Politikai szerepe ezzel azonban legkevésbbé sem ért véget. Christensen ma Dániának kétségkívül legtehetségesebb, egyúttal azonban legjellemtelenebb, legveszedelmesebb és leggyűlöltebb államférfia, a dán politika gonosz szelleme, a reakció titkos hérosza. Az ő intrikái buktatták meg az alkotmányreform szerzőjét, Berntsent és most is kicsibe múlt, hogy mesterkedései szét nem ugratták a reformjavaslat köré csoportosult haladópártok koalícióját. Christensen hatalmának titka a dán osztályok politikai csoportosulásában és erőviszonyaiban rejlik. Tán egy civilizált országban sem differenciálódott a társadalom politikailag oly átlátszóan gazdasági érdekkapcsolatok szerint, mint Dániában. A konzervatív Höjre a nagybirtokosság, a rendkívül hatalmas bürokrácia és a luteranus papság javának legkevésbbé sem leplezett érdekszövetkezete. A régebben liberális, most „mérsékelt” Venstre a gazdag parasztbirtokosság kizárólagos csoportosulása. A balpártból pár évvel ezelőtt kivált radikálisok majdnem kivétel nélkül a városi lateinerség, középes kiskereskedő-elemből kerülnek ki; végül a szocialisták a törpebirtokosokra és mezőgazdasági és ipari munkásságra támaszkodnak. Oly okokból, amelyeknek részletes kifejtése nagyon is messzire vezetne, ez osztály-pártok között túlnyomóan a gazdag parasztság partja, a balpárt az első, számra, tekintélyre egyaránt, ha mindjárt az utolsó választásokon háttérbe is szorult a birtoktalanok koalíciója, a szélsőbal előtt. Az állam politikai súlypontja azonban nem terelődik máról-holnapra, egy választási eredmény következtében, egyik osztályról a másikra. Jóllehet a parlamenti többséget elvesztette; a gazdag parasztosztály ma is a legerősebb, leghatalmasabb rétege a dán társadalomnak, a par excellance „államfentartó” osztály, amely az országnak sokkal egységesebb gazdasági típust kölcsönöz, mint aminőt Európa bármely más államában találhatunk.
494
Szekeres: A dán alkotmányreform
Ennek az osztálynak, ennek a pártnak vezére, bálványa, inkarnációja J. C. Christensen. Vér az ő vérükből, lélek az ő lelkükből, Christensen a jómódú paraszt agyafúrt eszejárását — amely a fanatikus önvédelmi ösztönt kíméletlen aggresszivitássá élesíti — politikai zsenialitássá, kicsinyes mohóságát nagyszabású, zsarnoki hatalomvággyá magasította. Christensen a vezére lett annak az osztálynak, amelyből származott, mert ő volt az első dán paraszt, aki fölismerte, hogy a parasztságot (a dán értelemben vett jómódú parasztságot) létérdeke nem balra, hanem jobbra vonzza: hogy a jómódú paraszt a katexochén reakcionárius. Harminc esztendőn át, a nagybirtok fullasztó nyomása alatt, a dán parasztság a gazdasági megerősödést ígérő politikai haladás zászlaja alá sereglett. Az ígéret beteljesedett: harminc év alatt a dán parasztság Európa legjobban szituált, legrendezettebb, legerőteljesebb középbirtokos osztálya lett. Most már nincs miért támadnia, mindent megkapott, amit akart: feladatát a meglévő védelmében, konzerválásában látja. így lett a haladás seregéből reakcionárius érdekcsoport. A dán pártok, tisztábban, mint egyebütt, két nagy táborra oszlanak: az intra dominium és az extra dominium gyökeres különbségű két táborára. Ezt a kézenfekvő igazságot Christensen látta meg és kamatoztatta először Dániában. A balpárt átterelése természetesen nem sikerült egy csapásra. A párt egy — nem jelentéktelen — része kitartott a haladás mellett. Ennek a haladó szárnynak a vezére Klaus Berntsen, az alkotmányreform szerzője. A párt reakciós elemeitől bálványozott Christensennek sikerült azonban Berntsent az elmúlt év májusában kibuktatni a kormányból. A nép, amelyet Berntsen reformjavaslata felől megkérdezett neki adott igazat; de a miniszterelnöknek éreznie kellett, hogy pozíciója saját pártján belül megingott. Ezért mennie kellett és átadnia helyét az egységes szélsőbalra támaszkodó Zahlekabinetnek. Christensen aknamunkája tehát csak félig sikerült. Ha azonban csak aknáról van szó, a ravasz parasztvezér nem jön zavarba. Amikor Zahle az ősszel újra az alsóház elé terjesztette a Berntseníéle reformjavaslatot, közmeglepetésre Christensen is külön reformjavaslattal állt elő. Hogy ez a javaslat mi volt: az államférfiúi okosság és tapasztaltság mesterműve, vagy parasztfogásra tervezett durva cselvetés, azt csak az eredmény dönthette el. És az eredmény Christensen ellen és a radikális haladás mellett szólt. Christensen javaslata, a régi recipe szerint, két heterogén probléma mesterségesen egybefűzött megoldásával akarta megbontani az alkotmányreformot támogató három baloldali párt fegyverbarátságát, és pedig a következő geniálisan egyszerű trükk segítségével: Azt javasolta, hogy a felsőházi választások módja maradjon a régiben, csak a 12, a királytól kinevezett tag helyett válasszanak ezentúl a külömböző osztályok, illetőleg kereseti ágak (nagybirtokosság, parasztság, hivatalnokság, a gyárosok, kereskedők, ügyvédek stb.) egy-egy felsőházi tagot. Az általános választói jog korhatára pedig emeltessék fel harmincról harmincöt évre. Ε fenékig reakcionárius választójogi reform függelékébe a ravasz J. C. (így nevezik Christensent a radi-
Szekeres: A dán alkotmányreform
495
kális lapok) nem kisebb újítást csatolt, mint az alkotmány harmadik paragrafusának eltörlését. Ez a harmadik paragrafus az állam és a luteránus egyház közötti kapcsolatot iktatja törvénybe, eltörlése tehát állam és egyház szétválasztását jelenti. Christensen számítása a következő volt: A szélsőbal nem fogadhatja el a retrográd alkotmányreform-pontokat: ellenben örömmel üdzözli az állam és egyház szétválasztásáról szólót. A balpárti reakciósok viszont a kormány alkotmányreformjával szemben az ő javaslatát támogatják, a szétválasztás kérdésén pedig véglegesen szakítanak a szélsőballal. Ily módon az alkotmányreform végleg meghiúsult, a reformkoalíció fölbomlott, a Zahle-kabinet megbukott és a titkos balpárti reakciósok nyíltan a jobboldalhoz csatlakoztak volna, Christensen pedig learatta volna az imígy szerzett diadal gyümölcseit. A csapda ravaszul volt megszerkesztve; a baj csak az lett, hogy egyik vad sem harapott a csalétekbe. A szélsőbal jéghideg maradt az időszerűtlenül előrángatott szekularizációs jelszóval szemben és nem kis huzavona után a balpártban is felülkerekedtek a jóhiszemű és higgadt elemek. A reformkoalíció együtt maradt és Christensen javaslatát a ház túlnyomó többsége elvetette. A Berntsen-féle javaslat sorsát azonban nem a Christensen-féle akna leleplezése döntötte el, hanem a felsőház egy számra csekély, súlyra annál nagyobb pártjának, a szabadkonzervatíveknek, állásfoglalása. Ez a frakció az ország leghatalmasabb mágnásait foglalja magában, amely főleg személyi okokból vált ki 14 esztendővel ezelőtt a jobbpártból. A szabadkonzervatívek vezére Frijs gróf, a dán junkerség representative man-je, gőgös, szívós, energikus és bigott, de kétségkívül igen tehetséges politikus, a Landsthing október hetedikéi ülésén, hatalmas beszédben késznek nyilatkozott arra, hogy a kormánnyal tárgyalásokba bocsátkozzék az általános, titkos és egyenlő választójog alapján. Frijs gróf belátta, hogy a reformkoalíciónak meglesz az ereje, hogy ha nem is rögtön, de idővel, letörje a reakcionárius ellenállást és jobbnak ítélte, ha a junkerség sorsát az ő hozzászólásával intézik el, mintha nélküle, tehát ellene hoznák meg a döntést. A reformjavaslat törvénnyéválása ezzel elvben biztosítva volt. A jobboldal engedett, ha nem is sokat és így lehetővé tette az alkotmányreformnak a rendes törvényhozási processzus keretében való lebonyolítását. Fölmerülhet ugyan az a szempont is, hogy a jobboldal merev ellenállása elvégre energikus ellenhatást váltott volna ki a haladó pártokból, amelyeknek támogatásával aztán a kormány minden kompromisszum nélkül, egyoldalúan vitte volna keresztül az alkotmányreformot. Ez lett volna a gyökeresebb és gyorsabb megoldás, amely a reakciós pártokat minden időkre lehetetlenné tette volna Dániában. Ez expediens azonban egyet jelentett volna az államcsínnyel, amely sohasem múlik el káros rázkódások nélkül; ettől eltekintve pedig egyrészt mélyen ellenkezett volna a népjellemmel, másreszt oly nagyszabású vezérlő egyéniségeket tételezett volna föl, aminőkkel a dán haladó pártok ezidőszerint nem rendelkeznek. Maradt tehát a tárgyalások és kompromisszumok útja. A felsőház még októberben egy tizenöt tagú pártközi bizottságot választott.
496
Szekeres: A dán alkotmányreform
amely a kormány javaslatáról tárgyalni kezdett. Ε bizottság tárgyalásainak egyetlen eredménye a teljes eredménytelenség konstatálása volt. Az idő telt, főképen a balpárt két szárnyának heves sajtóhadjáratával. Egyik a másikat gyanúsította árulással, a szociáldemokratákkal, illetve a jobbpárttal való titkos paktálással. A konzervatívak tobzódtak a kárörömben, a haladás igazi pártjai pedig, a radikálisok és szociáldemokraták fájó szívvel látták a huzavonát és a harmadik reformpárt feltartóztathatatlannak látszó bomlását. Minthogy a felsőház bizottsága decemberig sem jutott megállapodásra, a törvény értelmében összeült a két ház kebeléből választott úgynevezett Fællesudvalg, a közös választmány, amelybe mindegyik kamara proporcionális választással 15—15 tagot delegál és amely minden olyan esetben összeül, amikor a két ház között nézeteltérésre kerül a sor. Ε bizottság szerepe lett volna kidolgozni a tárgyalások alapjául szolgáló kompromisszumos javaslatot. A bizottság a maga kebeléből egy tíztagú pártközi albizottságot választott, amelynek tárgyalásai titokban folytak; csak annyi szivárgott ki, hogy a jobbpárt a felsőházi választójogot minden áron adócenzushoz köti. Ily módon a tárgyalások végleg holt pontra jutottak, amikor január tizenötödikén bombaként csapott le a jobbpárt új alkotmányjavaslata, amelyet postán küldöttek be a miniszterelnöknek és amelyet másnap az összes lapok nyilvánosságra hoztak. Ε javaslat főbb pontjai a következők: a választójog korhatára az alsóháznál maradjon harminc év, a felsőháznál emeltessék fel negyven (!) esztendőre. A felsőházi választójog másik feltétele mintegy kétezer korona évi jövedelem után fizetett adó legyen. A felsőház maradjon meg föloszthatatlannak. A tizenkét kongevalgt (a királytól élethossziglan kinevezett felsőházi tag) száma emeltessék fel tizenhatra, akiket a király a felsőház pártaránya szerint nevezne ki. Mindkét házban kétharmad többség kívántassék meg új közvetlen adókról vagy birtokkisajátításról szóló törvényjavaslatok esetében. Az alsóház befolyása a költségvetési törvényre több (egyébként nem túlságosan lényeges) pontban korlátoztassék. A jövőben alkotmányreform csak népszavazás révén legyen lehetséges, akkor is kétharmad többség feltételével. Ez a javaslat az alsóházi választók kilenctizedrészét kizárja a felsőházi választásokból. Hogy a jobbpártot mi indíthatta e teljesen abszurd reformjavaslat beterjesztésére, azt e pillanatban lehetetlen megállapítani. Az egyetlen nyilvánvaló e javaslat teljes reménytelensége. A jobbpárt — ez az egyetlen valószínű hozzávetés — arra számít, hogy a nép hangulata az utóbbi időben, a szocializmus rémével való állandó ijesztegetés, valamint a heves soviniszta-militarisztikus agitáció és az úgynevezett konzervatív munkásegyletek újabb nekilendülése következtében elfordult a kormánytól és kész a jobbpárti malomra hajtani a vizet. Még ha e reménynek volna is valamelyes alapja, a néphangulat változása semmi esetre sem bizonyulhat oly erősnek, hogy az alsóházban biztos többséggel rendelkező Zahle-kormányt az országgyűlés feloszlatására kényszeríthetné. Február negyedikén Zahle miniszterelnök átiratot intézett J. C.
Sikeres: A dán alkotmányreform
497
Christensenhez, a balpárt elnökéhez, amelyben felszólítja a Venstre-t, hogy eddigi kétes magatartását elhagyva foglaljon végleges állást az alkotmányreform kérdésében, illetőleg jelentse ki félreérthetetlenül csatlakozását a kormány javaslatához. Másnap, ötödikén, a Venstre gyűlése 21 szóval 17 ellenében határozatilag kimondotta, hogy a párt hajlandó a kormányjavaslatot támogatni, de csak a következő módosítás ellenében: A felsőház tagjait ne a kommunális tanácsok válasszák, hanem azok az alsóházi választók, akik megfelelnek egy bizonyos fölemelt korhatár követelményének, vagyis a felsőházi választói jogosultság ugyanazon feltételekhez volna kötve, mint az alsóházi, csak a korhatár lenne nem 25, hanem 35 (esetleg 30) esztendő. A választás közvetett és proporcionális módszere megmarad. Erről a módosításról már régebben is volt szó. A mérsékeltek mindig idegenkedtek a kommunális összetételű Landsthingtől, tekintve, hogy a dán községi életben a szociáldemokraták hatalma túlnyomó. A radikálisok és a szocialisták általában megelégedéssel fogadták a balpárt kompromisszum ajánlatát, bár sajtójuk hangsúlyozza, hogy elvben nem jó szemmel nézik a fölemelt korhatár antidemokratikus megszorítását. Minthogy azonban ez a koncesszió közelebb vezet a megoldáshoz és főleg lehetővé teszi a reformkoalíció együttmaradását, a szélsőbal hajlandónak nyilatkozott magáévá tenni a balpárt módosítását. A baj csak az, hogy a balpárt kompromisszumos határozata még mindig nem jelenti a pártegység helyreállását. A szavazatok aránya (21:17) mutatja, hogy a reakciós szárny igen erős és a Christensenféle sajtó még a határozathozatal napján sietett gyöngíteni a rezolució jelentőségét és éleszteni a reakcionáriusok reménységeit. Az alkotmányreform problémája mindenképen eldőlt; és pedig kedvező irányban. És most legújabban a véletlen a gyors elinté” zés váratlan esélyét szolgáltatta a radikális kormány kezére, amely a felsőház kontervatív többségével szemben már-már tehetetlenül állt. December végén váratlanul elhunyt J. B. S. Estrup, a konzervatívaknak negyven esztendőn át volt vezére, aki harminc évig úgyszólván korlátlanul vezette az állam ügyeit, mint a megingathatatlan jobbpárti falanx Isten kegyelméből való miniszterelnöke. Estrup, lemondása óta, mint a királytól élethossziglan kinevezett „kongevalgt” volt tagja a felsőháznak, ahol az utóbbi időben az ő egyetlen szavazata biztosított többséget a jobboldalnak. A kormány sietett megragadni az alkalmat, amellyel többséget biztosíthatott magának a Landsthingben, amelyben fönnállása óta korlátlanul uralkodott a jobbpárti majoritás. A miniszterelnök ajánlatára a király Estrup helyére D. H. Deuntzert nevezte ki a Landsthing élethossziglani tagjává, egy óvatos és mérsékelt, de föltétlenül jóhiszemű és haladó szellemű politikust, aki 1901-ben az első balpárti kabinetet megalakította volt. Ily módon a reformkoalíció a felsőházban is — habár csak egy szavazatnyi — többséghez jutott. Február huszadikán kezdődött meg a Rigsdag tavaszi ülésszaka. A jövőre végzetes fontosságú események azonban nem a Folkething nyílt ülésében játszódtak le, hanem a haladó pártok közös választmányának gyűlésein. Három hétig tartottak még a tárgyalá-
498
Szekeres: A dán alkotmányreform
sok, a közvélemény egyre fokozódó izgalma közepette; végre március 12-én megtörtént a döntés. Ezen a napon a balpárt, a radikálisok és a szociáldemokraták közös választmánya az alkotmányreform végleges alakjául fogadta el a Berntsen-féle javaslatot azzal a módosítással, amelyet a Venstre február ötödikei határozata állapított meg mint a párt támogatásának conditio sine qua non-ját. A haladó pártok egysége meg volt mentve és az alkotmányreform útja most már biztosan és tisztán áll. Minthogy a reformpártok mindkét házban többséget alkotnak, a jobbpárt akadékoskodása csak efemer késedelmet okozhat; másrészt a kormány hajlandó a jobboldal együttműködése fejében bizonyos engedményeket tenni. A jobbpártnak így alkalma nyílik arra, hogy régi követelését, a proporcionális alsóházi választó módszert valamilyen formában megvalósítsa, tekintve, hogy a reformpártok nem riadnának vissza ez utolsó áldozattól sem az alkotmányreform gyors és sima keresztülvitele érdekében. A dán politika különleges viszonyai ugyanis azt a szokatlan helyzetet teremtették meg, hogy a proporcionális választás a konzervatívak követelése. A balpártban a probléma nyílt kérdés, amely körül a vélemények igen élesen oszlanak meg. A radikálisok állásfoglalása semleges, a szociáldemokraták többsége azonban, pártpolitikai érdekből, határozottan ellenzi ezt az újítástAkárhogy is, a reformkoalíció a maga egészében hajlandó volna az utolsó engedményre és így tisztára a jobbpárti vezérek belátásától függ, hogy kimondják-e a leszerelést és ezzel a pártprogramm egy fontos pontjának megvalósulását szerzik meg jutalmul, vagy pedig tovább harcolnak-e és ezzel a reformkoalíciót arra késztetik, hogy a végső döntést a Höjre nélkül és ellen hozza meg. A végső kifejlet a következőkép alakúi: Április végéig az alkotmányreform és a hozzácsatlakozó, kizárólag technikai intézkedéseket tartalmazó választótörvény elfogadása befejezett tény. Az alkotmány értelmében ekkor a király az országgyűlést feloszlatja és új választásokat írnak ki. Májusban összeül az új Rigsdag és még egyszer gyorsan letárgyalja a reformot, úgy, hogy minden valószínűség szerint június ötödikén meglesz már a királyi szentesítés is. Azért éppen június ötödikén, mert ez a dán nemzeti ünnep: az első alkotmány szentesítésének 65-ik évfordulója. Azután pedig nem lesz egyéb hátra, minthogy a király az országgyűlést újból föloszlassa és a választásokat az új Rigsdagba — most már az új alkotmány alapján — kiírják és megejtsék. Az alkotmányreform értelmében október hó első keddjén aztán összeül Dánia megújhodott parlamentje, hogy megkezdje munkásságát a politikai és szociális haladás érdekében.
Gyulai: Herczeg Ferenc, a nagy magyar író
499
Gyulai István: Herczeg Ferenc, a nagy magyar író Herczeg Ferenc kétségtelenül kiváló író. Il est grand dans son genre, mais son genre est petit. A magyar irodalmat sok kötet regénnyel, tárcával, drámával, Új Időkkel, Magyar Figyelővel gazdagította, de a magyar irodalmat még mindig nem veti fel a gazdagság, a magyar irodalom még mindig elbírja ezt a gazdagságot· Talán nélkülözni is tudná, anélkül, hogy ezáltal sokkal szegényebbnek érezné magát. Ez a Herczeg Ferenc karrierjének tragikuma. Vagy tán inkább tragikomikuma. Tragikus karrierje tudniillik csak valóban grandiózus egyéniségnek lehet, tragikus sorsa csak a valóban nagy embernek lehet, tragikus csak a nagy erő, a nagy hév, a nagy elme, a nagy egyéniség lehet, akit elsodor a sors. Herczeg Ferenc? A magyar irodalomnak, sajnos, vannak ilyen tragikus nagyságai, sőt eleddig minden igaz nagyság, Csokonai, Petőfi, Madách, Katona, Kemény a voltak közül, egy-egy megroppant, elesett óriás. Vagy tragikus az élők közt Bródy Sándor, sajnos, de hol van tőle Herczeg Ferenc? Hol marad el Bródy nagyívű fantáziája, emelkedett világnézete, lélekbevájó látása, fölényes genialitása, jövőket sejtő intuíciója, Rodin-i ereje mögött a Herczeg-féle pepecselő kisplasztika? A Bródy karrierje tragikus, mert élete egy be nem váltott nagy ígéret (lehet, hogy még, majd egyszer), de Herczeg Ferenc kinek maradt adósa, avagy ki várt igazán nagyot Herczeg Ferenctől? A szorgalmas epigonok, a szűkagyú famulusok sorsa az övé, nem tragikus, mert nincs mit sajnálni rajta. A M. Tud. Akadémia a Wahrmann-díj révén hivatalosan a legelső magyar íróvá avatta. Tehetnők, de nem polemizálunk a M. Tud. Akadémiával. De mortuis nil, nisi bene. Ámde az Akadémia presztízse, mely megtépázott és haldokló ugyan, mégis jelentőséget ad a hivatalos kritika értékelésének és mint társadalmi jelenség, sokak helyeslésével találkozván, kortörténeti jelentőséggel bír. Fölöttébb elhibázott szempont volna ebben az eseményben elszigetelt „irodalmi” jelenséget látni, vagy az Akadémia hadüzenetét a modernek ellen. Voltak sokan, komoly és számottevő közönség, mely megelégedéssel fogadta az Akadémia döntését, — nem néhány vezető helyen álló írónknak felháborítóan hipokrata és őszinteség híján adott nyilatkozatára gondolunk, — erről pedig érdemes elmélkedni. A közönséget az íróhoz nem merőben esztétikai értékelések fűzik, sőt a látszólag szigorúan esztétikai értékelések, a „tetszés” is
500
Gyulai: Herczeg Ferenc, a nagy magyar író
determinálva van társadalmi adottságokkal. A l’art pour l’art kritika ép olyan élettelen és hazug, mint a l’art pour l’art művészet. A nagy művészet — le grand art — nem öncélú és nem önmagáért való. Az igaz művészet szerves része az emberi fejlődésnek, velejárója az emberi életnek és ezért van, nem önmagáért. A közönséget ez fűzi a művészhez és a kritikusnak ez szabja meg a mértékét. A művészet a társadalmi élet és haladás integráns része és a művészét értékelése csak ebből a szempontból lehet termékeny. A Wahrmann-díj, az Akadémia, Herczeg Ferenc, sőt még a Vojnics-díj és Farkas Pál, meg közönségük nem irodalmi jelenség (Farkas Pál igazán nem az), hanem szervesen összefüggő eseménye a magyar politikai és társadalmi jelenségeknek és mi ebből a szempontból óhajtunk erről néhány megjegyzést tenni. Meg kell állapítani, hogy Herczeg Ferenc értéke a közvélemény szemében erősen devalválódott, népszerűsége és keresettsége lényegesen megcsökkent, hívei megfogyatkoztak, hogy pesti jargonban fejezzük ki magunkat: kiment a divatból. Egy író pályáján pedig az ilyen divatból való kisétálás súlyos jelenség, mert azt jelenti, az emberek rájöttek, hogy korán és túlbecsülték. Jelentős, hogy ebben Herczeg aktív politikai magatartásának, helyesebben politikai pártállásának, nagy része volt. Jelentős azért, mert igazolja, hogy az író mily nexusban áll a társadalmi élettel. Herczeg politikai magatartása az alkalmat váltotta ki, hogy az emberek ráeszméljenek, tudatára jöjjenek annak, hogy ez az egész klikk-irodalom, — hűséges pendantja a családi alapon berendezkedett magyar vármegyének, — ez a jongleurködés, ez az egyrészt sújtásos, másrészt holdvilágos, ez a megáporodott, hangulatoktól csöpögő, hazug, álszenteskedő, elegántoskodó, szónokló, szerelmeteskedő, vértelen, savótlan, színtelen, dancs-ette irodalom nem kell, lejárta magát. A magyarság, a nagy tömegek messze elől járnak, döngő léptekkel sorakoznak új jövőre, a levegő izzó, új eszmék kóvályognak, a harc áll, de Herczegék, az írók, elestek útközben, kihulltak, elkorhadlak, nekik már igazán nem maradt egyéb, mint politizálni a munkapártban. Az a haláltusáját vívó magyar átok, melynek gyűjtőfogalma a munkapárt és Herczeg Ferencék, feltétlen bizonyossággal állítjuk, egy test, egy lélek. Emitt, mint írók, amott, mint huligánok, összeforrtak ők — és ez az ő közönségük — és ha nem így volna, akkor kellene csodálkozni. A Herczegék, Pekárok, Rákosiak, Kenediek, Szászok és — risum teneatis — Farkas Pálok nem mások, nem lehetnek mások, mint Csák Máté haldokló birodalmának lézengő ritterei. Ebből a vérből fakadtak, — no, Farkas Pál nem, ő csak a kiebrudalt
_
.
Herczeg Ferenc, a nagy magyar író
501
eretnek, aki felcsapott árendásnak, — de ez a vér egyben megfértőzte őket. Közöttük Herczeg Ferenc a vezér és egyben prototípus, közülök kegyetlenül, mélyen és fájóan, őszintén és igazán csak ő érezheti, csak ő láthatja, hogy elbukott. A Wahrmann-díj tízezer koronája egy ilyen elherdált karrierért éhséges fájdalomdíj. Herczeg Ferenc, szegény, egy megfordított Vörösmarty Mihály. Ez a nagyszerű lantos a múlt szépségein és dicsőségén merengve várt jobb jövendőt. Szerencséje is volt, mert boldog vaksággal csak a szépet és dicsőségeset látta az elmúlt időkben. A „Pogányok” szerzője azonban a múlt és jelen sivárságán mereng, a jobb jövendőt pedig halálra ítéli. Jó szeme mindig volt Herczegnek és jelentéktelenségében is jobb a tolla, mint egész körének. A klikk-politika minden átkát, a panamáknak, a lekracholt gentrynek, a megyei korrupciónak, a sikkasztó gavallériának, a cifrálkodó nyomorúságnak soksok szemetjét felkotorta. Egy-egy írását kortörténeti adatforrásnak lehetne felhasználni a magyar korrupció természetrajzához. De egy finom sévresi csésze, egy ibolyacsokor, egy Maréchal-Niel illatos szirmai, vagy egy éjféli szerenád kedvéért elnézett felettük és ellágyult, elandalodott azon, amin elkeseredni, felháborodni, megundorodní kellett volna, gyönyörködni tudott mindebben, mert snájdig volt, fess, kedves, humoros és ó, nagyisten, milyen kár, hogy mindez mégis pusztulásnak indult, pedig olyan kedves, ahogy például családi alapon képviselőt választanak a „Szabolcs házasságában”. Így nézte az életet Herczeg Ferenc, a nagy magyar író. Mondják ugyan, hogy a nagy író előtte jár a korának. Állapodjunk meg kissé ezen a ponton. Paradoxonnak látszik, de nincsen másként, kétféle korban élnek egyidejűleg az emberek. Az egyik a hivatalos kor, az uralkodó társadalmi osztályok kora, a másik a nincsetlen, törtető, vágyakozó tömegeké. A társadalmi megosztódásban gyökerező világnézleti, erkölcsi, gazdasági, politikai különbség bifurkálja az emberiség egyes korszakait. A múlt és a jövő küzdelme a jelen mindig es mindenkor és így kell értenünk, hogy amannak a kornak, az elmúlásba kapaszkodónak, de a mában uralkodónak, a hivatalosnak, konzervatívnak, konoknak és csökönyösnek jár előtte a nagy író úgy, hogy emezeknek, a lenyűgözötteknek, megalázottaknak és jajkiáltóknak, ezeknek a jövő katonáinak a harsonája lészen és rajta át szól, zeng, rian fel a milliók, α nem hivatalosak minden vágya, reménye, ideálja, óhajtása. A nagy író, a nagy művész, az igazi nagyság alkotása korszakok forradalmában, csendes, vagy robajos forradalmában fogan. Az igazi nagyok, az új vizekre indulók, új utakat építők hangja
502
Gyulai: Herczeg Ferenc, a nagy magyar író
tömegeknek a hangja, az ő érzéseik tömegek érzései, az ő ideáljaik a nagy tömegek ideáljai, az ő lelki válságuk tömegösszeütközések reflexe. Nec saltus in natura, megelőzni kort nem lévő vágyakkal, nem univerzális érzésekkel, nem az emberek lelkében élő és létükben gyökerező ideákkal nem lehet. A nagy emberben ezek az ideák öltenek testet, így előzi meg korát a nagy ember. Az igazi nagyság, a nagy író működése változó társadalmi és ennek függvényét alkotó világnézeti, erkölcsi, esztétikai alakulások irányában halad. A művész helyzetét így határozza meg társadalmi állásfoglalása, a nagy író így lészen eo ipso politikus. Homerostól Anatole Francéig, Aischylostól Strindbergig, sőt a lakáj Horatiustól Farkas Pálig, minden történelmi nagyságnak szerepe jutott koratársadalmi harcában. Mindnyájan tömegek vezérei voltak és vezérei ma is a nagyok; osztályok, nemzetek és világok állnak mögöttük, a fejlődő jövendő, s késői generációk áhítattal emlegetik őket boldog időkben. Ibsen, France, Strindberg, Tolstoj, Hauptmann, Zola, Björnson, Maeterlinck, Dostojewsky, Benelli, Verhaeren, Ady, mind-mind politikusok ők is és minden soruk izzó küzdelmek vágyában edződik, politikusok, de minden népek és idők politikusai, századok harcosai. A mithikus idők hősi és vallásos mondáinak, a legnagyobb és leguniverzálisabb szellemi alkotások álmodóinak utódai a nagy költők. Egy-egy nagyszerű mű újabb Biblia, mely az emberek rendeltetésének valóban a divinációval határos kinyilatkoztatása. Az emberek mindenütt egyformák és a viszonyok is. Emberöltők kiegyenlítik az itt-ott fellelhető kvantitatív különbségeket. Az idő mindenütt egyformán halad és a nagy ember a világ óramutatója. Az író, a nagy író azért jár előtte a korának, az irodalom azért előzi meg a történelmet, az eseményeket, mert a vágyak embriója benne izmos óriássá hatalmasodik. A nagy író a haladó tömegek tűzoszlopa a sivatagban. Herczeg Ferencet és az egész köréje csoportosuló irodalmat nem akarjuk ezzel a mértékkel mérni. „Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad, mit medve ellen vinni hősiség — bolond.” Igaztalanság is volna. A magyar irodalomnak ilyen óriása alig van. De néhány, ha nem is világtörténelmi jelentőséggel bíró, de mégis becses és relative nagyszerű alkotás, egy-két valóban nemes költő kétségtelenül ezt a tendenciát igazolja. És Széchenyi István óta Nyugat-Európához igyekszünk tartozni, száz esztendő pedig beleérlelt bennünket is a nyugati tempóba. A magyar irodalom aranykora nem Petőfi, Arany és Jókai nevéhez fog fűződni, ők a magot vetették el a szántatlan ugarba, a mag, úgy tetszik, csak most kezd érni. A nagy irodalom külső jeleivel egy új mozgalom lép a fejlődés homlokterébe, mely
Herczeg Ferenc, a nagy magyar író
503
sokban és kétségtelenül hozzáfűződik a Nyugat-hoz és az előcsatározásban Bródy Sándornak, Kabos Edének és igen nagy részben Ignotusnak jutott egyénileg esetleg hálátlan, de annál korszakosabb szerep. Velük indul meg az az irodalom, élén ma Ady Endrével, mely tizenöt évvel fellépésük után az Új-Magyarország tömegének leikéből szól, mely vele halad az emberiséggel. Oú sont les neiges d'antant? — hol maradnak Herczeg Ferencék? A munkapártban vannak! Itt találkoznak, csodás véletlen, mindnyájan együtt vannak, itt kapja meg a politikai ellenforradalom az irodalmi ellenforradalom visszhangját, melyre az Akadémia, igen helyesen, feltette most a koronát. Mert vájjon kit koronázott volna meg az Akadémia Herczeg Ferencen vagy Farkas Pálon kívül? A történelmi törvényszerűségek alól e tudós testület sem vonhatja ki magát és a Wahrmann-díjat, meg a Farkas Pál homlokán virágzásnak indult Vojnics-díj koszorúját nem is lehet más szempontból mérlegelni. Az Akadémia igen helyesen tette, hogy ezt a két homlokot látta el koszorúval, keblére ölelvén ugyanannak a körnek a két pólusát. Mert mi köze az Akadémiának a haladáshoz? Amíg Herczeg Ferenc és a Kozmák, Varghák, Pekárok, Kenediek, Jakabok, Rákosiak és a többi kis és nagy irodalmár kullog utána annak a hivatalos kornak, melynek magas aeropágja az Akadémia, amíg a korhadásban való gyönyörködés az ő perverz gyönyörűségük: ma Magyarországon új eszmék érlelődnek és az uralkodó csoportok életrehivatott tömege is belelendült a vágyakozók táborába. A gyűlölt Adyt ma népgyűléseken szavalják és egy légió natal ma népszerű, megértésre talál, holott nem is kuruckodnak, nem is ábrándosak, nem is szerenádoznak. Ámde Herczegék lecsúsztak, kiestek, mit lehet hát tenni a gyűlölt fiatalsággal? — másutt kell keresni a kárpótlást, alkalmasabb helyen, ahol valláserkölcsöt lehet hirdetni fanatikusán az erkölcstelenség dombjáról, ahol érvényesülni lehet, de nem az elme nagyságával, hanem tűréssel, hitehagyással, alázattal, szolgasággal. Ez Herczegéknek a tragédiája, mely végeredményben kenyérkérdés. A hatalmasok kiszolgálásában elveszítették erkölcsi és eszthetikai függetlenségüket. Csak koszorúzzanak ők, az idő elvégzi a dolgát.
504
Vajda: A bretonok és a breton mozgalom
Vajda Mihály: A bretonok és a breton mozgalom* Franciaország északnyugati részén, a tengerparton és beljebb, a lapályon és hegyvidéken él több millió ember, akik a hagyományok, a szellem, a szokások és erkölcsök és részben a nyelv tekintetében is eltérnek Franciaország többi lakosaitól. A bretonok ezek. A felszívódás folyamata évszázadok óta apasztja soraikat és már-már úgy látszott, hogy régi hagyományaik és szokásaik feladásával teljesen beleolvadnak a környékező néptengerbe. Az utolsó években azonban fordulat állott be. Nem mintha az asszimilálódás folyamata befejeződött volna. Nem, ez tart tovább is, de ezentúl már nem működik korlátlanul, mert vele szemben a bretonok körében erős reakció támadt és ma a speciális breton-szellem félre nem ismerhető renaissanceával állunk szemben. Hogy ez a reakció elég erős lesz-e ahhoz, hogy a bretonok felszívódását meggátolja, vagy paralizálja és hogy a breton-aspirációk milyen mértékben fognak megvalósulni, arra vonatkozólag biztos prognózist ma még nem lehet felállítani. Annyi azonban bizonyos, hogy a breton szellem és a breton hagyományok megőrzésére irányuló tendencia ma már megvan és hatékonyan működik és a jövőben további megerősödésével is kell számolni. Nagy tévedés volna azonban, ha a breton mozgalmat a magyarországi nemzetiségi mozgalmakkal azonos természetűnek képzelnők. Franciaországban egyáltalában nem lehet nemzetiségi mozgalmakról beszélni abban az értelemben, mint Magyarországon. Az ancien régime korszakában Franciaország tartományokból állott, amelyek mindegyikének külön személyisége volt. Ε tartományi életet a forradalom össze akarta törni, tekintet nélkül arra az ethnográfiai, szociális, gazdasági, kulturális és részben nyelvi közösségre és sajátosságra, amely a régi tartományok raison d'être-je volt. A régi tartományok bizonyos fokú önkormányzattal bírtak és külön fővárosuk volt. De az a pezsgő tartományi élet, amely a virágkorát a középkorban élte, a XVI. * Ε kis cikk megírásához J. M. Goblet tanár úr, a breton mozgalom egyik vezére, volt szíves az adatokat személyesen szolgáltatni. J. M. Goblet úr az Ecole des Hautes Etudes Sociales tanára. Az E. H. E. S. igen behatóan foglalkozik nemzetiségi problémákkal. Goblet professzor a kelta kérdésre vonatkozólag több előadást tartott. De a kérdés tanulmányozásakor az iskola nem szorítkozott Franciaországra, hanem az előadók Csehországgal, Bulgáriával, Katalóniával, Szerbiával, Oroszországgal stb. is foglalkoztak. — A fentiekben a breton álláspontot ismertetjük.
Vajda: A bretonok és a breton mozgalom
505
század felé kezd visszafejlődni. Molière a vidékiekről már mint nevetséges emberekről beszél. Ekkor már Páris válik mindinkább az ország gazdasági és szellemi életének központjává. Ezt az amúgy is gyengülő es kíméletre szoruló tartományi eletet a forradalom teljesen összetörte. Ez a tény egy egészségtelen állapot létesüléséhez vezetett. A gazdasági, politikai és kulturális életnek Parisban való koncentrálódása abnormis méreteket öltött Paris c'est la France — ez a felfogás ment át mindinkább a köztudatba. Pedig ez nem pontos állítás. Az egyes francia vidékek és tartományok lakosságainak lelkülete között élénk különbségek vannak. Az északi francia sok tekintetben egészen más embertípust képvisel, mint a déli. És épen Bretagne az a tartomány, amelynek — azt mondhatnók — a személyisége a leginkább kifejlődött. Tévedés volna azt feltételezni, hogy a bretonok nem franciák. Sőt, ellenkezőleg, ők az egykori gall szellemnek a tipikus képviselői, a gallok egyenes leszármazottjai. Bretagne mutatja, hogy milyen lenne Franciaország, ha a rómaiak a gallokat meg nem hódították volna. A breton faj tehát — azt lehet mondani — épen a legtisztább francia faj, — mert Franciaország nem latin, hanem kelta. És Bretagne megőrizte az ő saját ethnikai típusát. Elősegítette ezt kissé félreeső fekvése, — az a körülmény, hogy a nagy szárazföldi utakon kívül fekszik és kissé el van szigetelve Franciaország többi részeitől. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Bretagne mintegy idegenül állna szemben Franciaországgal. Ennek épen az ellenkezője igaz. Elég, ha arra hivatkozunk, hogy jelenleg is a bretonok szolgáltatják a francia tengerészeinek úgy számban, mint értékben igen jelentékeny részét. Mindazonáltal mindjobban érvényre jut az a meggyőződés, hogy nem minden nép fejlődhetik egy és ugyanazon tipus szerint. Kell, hogy minden nép saját szellemét juttassa kifejezésre intézményeiben, kell, hogy a bretonok is bizonyos önkormányzatot élvezzenek és hogy a breton iskolákban a breton ny elv is taníttassék a francia mellett. Bretagne már a geográfiai alkat dolgában is eltér Franciaország többi vidékeitől. A partvidéken belül magas festői szépségű hegyek és gyönyörű virágos rétek és rónaságok változnak. A föld igen gazdag, de nincs eléggé kihasználva, épeen a lokális szabadság hiánya folytán. A központi kormány és orszaggyűlés nem ismeri a helyi viszonyokat. A breton képviselőket majorizálják a többiek, akik idegenül állnak a breton
506
Vajda: A bretonok és a breton mozgalom
nép aspirációival szemben. Ami a gazdasági viszonyokat illeti, a nép főleg állattenyésztésből, gabona és primőrök termesztéséből és halászatból él meg. Az éghajlat igen enyhe, a tengerparton mimózák, kaméliák és fügefák virágzanak, ép úgy, mint a Földközi tenger partján. A természeti kincsek bőven megvannak, csak a tőke kerülte el a breton földet, nem ismerve az értékét. Azt szokták mondani, hogy a breton nem cselekvő, hanem álmodozó nép. Ebből csak annyi igaz, hogy a breton nép ideálisabb lelkületű, mint a parasztság Franciaország többi vidékein, ahol a pénzszerzést és megtakarítást az élet egyedüli céljának tekintik. Ez azonban nem akadályozta meg a breton parasztot abban, hogy kitűnő földműves és iparos legyen és élénk tengeri kereskedelmet űzzön. Erőteljesebb fejlődéshez modern organizáció volna szükséges. A regionalisták ezt helyszínén akarják megcsinálni, a centralisták Parisból. De ez nem az egyedüli céljuk. A regionalisták meg akarják őrizni a kelta gondolatot, szellemet is, amely a dalokban, könyvekben és tradíciókban jut kifejezésre. Ma számos breton intellektuel arra vállalkozott, hogy ezt a gondolatot a breton sajtó, lapok és könyvek útján tovább fejlessze. A bretonul beszélő bretonok száma 1,800.000. Ezek közül 1 1/2 millió lakik Bretagneban. Finistère lakossága teljesen breton nyelvű. A bretonul beszélők a Les Cotes du Nord és Morbihan départementokban is többségben vannak. Az lies et Vilaines és a Loire inférieur-ben lakó bretonok azonban már nem tudnak bretonul. Az asszimilálódás folyamata főleg a nemesi és polgári osztály körében rohamos. A nép még inkább megőrizte a breton nyelvet, amellett azonban a franciát is megtanulta. Ma már — néhány aggastyán kivételével — mindenki beszél franciául. Ez részben az iskolák műve. A breton nyelv használata az iskolákban el volt tiltva, sőt 1902-ben még a templomokban is eltiltották, — jóllehet eredmény nélkül. Az egyház és az állam elválasztását kimondó törvény óta annyiban javult a helyzet, hogy az egyház függetlenné vált az államtól. A közigazgatás terén is kevés liberalizmust tanúsítanak a bretonok irányában. Nincsenek hivatalos breton tolmácsok, pedig ezekre nagy szükség lenne, ha már bretonul tudó bírákat nem alkalmaznak, ami pedig a kérdés leghelyesebb megoldása lenne. Újabban liberálisabb tendencia mutatkozik a bretonok
Vajda: A bretonok és a breton mozgalom
507
irányában. A felső oktatási intézetekben bizonyos hajlandóság mutatkozik a breton nyelv tanítására, így a Collége de Franceban és a rennesi egyetemen. A bretonokkal való méltányosabb elbánás a külpolitikai helyzet, a hármas entente szempontjából is indokolt lenne, mert hisz a bretonok körülbelül ugyanazon nyelvet beszélik, mint a walesiek és nyelvük közeli rokonságban van az írországi és a skóciai gael nyelvvel is. Ami az egyház szerepét illeti, az sok tekintetben konzerváló erőnek bizonyult. Az alsó papság őszintén bretonérzelmű. A püspökök azonban Rómához szítanak. A nép igen vallásos, de féltékenyen őrzi függetlenségét Rómával szemben. A breton mozgalmat nem az egyház, hanem a fiatal intellektüel nemzedék vezeti, amely egy szövetségben egyesült. Ε szövetség címe: Gorsedd Barzed Breiz ízei (A bretagnei bárdok szövetsége.) A breton kultúra a nép között is mindinkább terjed. Néhány év alatt 40 breton műkedvelő színház alakult. Ami már most a breton aspirációkat illeti, azok a következő három pontban összegezhetők: 1. Egy bizonyos politikai és gazdasági önkormányzat. 2. A breton nyelv és történet tanítása az iskolában. 3. Bretonul tudó közigazgatási hivatalnokok és bírák alkalmazása a breton nyelvű vidékeken. Mint a mértéktelen centralizációval támadt visszahatás, a breton regionalista mozgalom kétségkívül egészséges gondolatot képvisel. És igen valószínű, hogy amidőn Franciaországban a nem is távoli jövőben a decentralizációs tendencia meg fog erősödni, a breton aspirációk mérsékelt és józan része szintén meg fog valósulni.
KORTÖRTÉNETI JEGYZETEK Külföldi aktualitások A délafrikai sztrájk A közelmúltban játszódott le az újkori kapitalizmus történetének egyik legérdekfeszítőbb és legizgalmasabb epizódja. Az események a távolban zajlottak le, de az angol birodalommal való szoros egybefüggésnél fogva s másfelől azon tanulságokra való tekintettel amelyeket úgy a munkaviszony, mint a nemzetiségi kérdés szempontjából elénk tár, sokszorosan megérdemli figyelmünket. Hogy sztrájkok az állami kormányzat beavatkozásával és fegyveres erők felhasználásával folynak le: közkeletű dolog. De azok részére, akik az államok keletkezésének okait vizsgálják és ennek során arra a meggyőződésre jutnak, hogy az államalakulások legfőbb indító oka, hogy az uralkodó osztályok az állam szervezett hatalmával léphessenek fel az alsóbb osztályok ellen: jellemző tanúlságokat nyújtanak a délafrikai események. A sztrájk kegyetlen elnyomását a fiatal állam kormányzata hajtotta végre. Tudnunk kell, hogy a délafrikai Unió még nem egészen öt éves múltra tekinthet vissza. Négy délafrikai tartomány, mint nevezeten Transvaal, Fokföld, Natal és Orange 1909 júliusában egyesültek, megalkotván az angol birodalom fenhatósága alatt álló délafrikai uniót. Az unió összes lakóinak a száma 6 millió s ebből 1 millió 300.000 európai és 4,700.000 fekete. Az unió megalapítására ezen államok nagy egymásra utaltsága vezetett. Transvaal és Natal, valamint Rhodesia bányatermékeiket Johannesburgon, a Fokföldön szállították az Óceánon túlra; itt vezettek a legnagyobb vasúti vonalak. Ezen szükségesség elől nem lehetett elzárkózni s a gazdasági cél érdekében túltették magukat mindenféle nemzetiségi akadályon. Az európaiak nemzetiségük szerint két nagy táborban oszlanak meg: angolok és hollandok. Az új alkotmány mindkét nyelvet hivatalossá teszi, sőt ezen két nemzetiségre való tekintettel a tartománynak is két székhelyet állítottak fel, Pretoriát és Fokföldet; egyik helyen a parlament, a másik helyen pedig az országgyűlés székel. A Fok-
Külföldi aktualitások 509 földön a színeseknek választójoguk volt, a többi helyeken nem; utóbbiak nem is akarták megadni nekik azt. Az új alkotmány ezt a nehézséget is áthidalta. Az egyes államok külön törvényhozása és kormányzata megmaradt, természetesen a központi kormányzat alá rendelve. A kormányzat élén kormányzó áll, (Governor general) aki az alkotmány értelmében az angol király végrehajtó közege. A törvényhozás két házból áll, melynek tagjait az egyes államok meghatározott arányban küldik ki. Az ötödik államnak, Rhodesiának bányái a Βritish South Africa Company tulajdonában vannak. Rhodesiának az Unióhoz való csatlakozása rövid időn belül be fog következni; az alkotmány erről már eleve gondoskodik. Bánya és vasút: a két gazdasági tényező, amelyek a kapitalizmust nagyraduzzasztják. Csak egy-két adatot közlünk: az 1912. évi kivitel az unió területéről 1460 millió korona, ebből bányatermék 1180 millió korona. Tehát a messze túlnyomó mennyiség. A többi kivitelre kerülő cikk mezőgazdasági termények, Transvaal aranytermelése az 1912. évben 840 millió korona. A bánya munkások magas keresethez jutnak, de a fehérek és a benszülöttek keresményei között feltűnő nagy az aránytalanság. (The mines report of the Union of South-Africa for the year 1911. The Economist 1912, 3606. sz.) Viszont azonban a balesetek száma rendkívül nagy s a munkafeltételek egyébként is kedvezőtlenek. Az unió 1911 december 31-én 7547 angol mértföld kiterjedésű vasúti hálózattal rendelkezett, amely 12 millió tonnán felüli árúmennyiséget szállított a jelzett évben. (South-African railways and harbours 1911. Economist 1912, 3618. sz.) A múlt év nyarán nagyméretű sztrájk tört ki a délafrikai unióban. A sztrájk a kleinfonteini bányában vette kezdetét: öt gépmesternek munkaidejét külön díjazás nélkül meghosszabbították. A munkaadók, legalább is a munkásság véleménye szerint, megszegték az Industrial Disputes Act rendelkezéseit. Felvetődött a munkásviszályok alkalmával oly gyakori kérdés, a szakszervezet elismerésének a kérdése; az Amalgamated Society of Engineers hatáskörét a munkaadók nem akarták elismerni. A munkásság általános sztrájkra készülődött; Johannesburgban erre a célra gyűlést hívtak össze. A gyűlést betiltották, a munkásság azonban a tilalom ellenére is összegyűlt. A feloszlatás alkalmával számos munkás holtteste maradt a porondon és úgy a munkások, mint a rendőrök részéről sokan megsebesültek. A mozgalmat végül is a katonaság segítségével fojtották el. A kiküldött bizottság megállapította, hogy a rendőrség könnyelműen járt el a szétoszlatások alkalmával történt fegyverhasználatnál.
510
Külföldi aktualitások
A múlt évben sikertelenül végződött sztrájk ez év elején újból kitört. A sztrájkot ezúttal a vasutasok kezdték el. A sztrájk okairól érdekesen számol be a délafrikai munkáspárt kiáltványa, amely részletesen tartalmazza a vasúti munkások sérelmeit. (Közölve a The New Age 1914. febr. 12-iki számában.) Meg kellett büntetni a vasutasok azon vezetőit, akik a múlt évi sztrájk folyamán a bányamunkásokat segítették. Elbocsátottak több mint ezer vasutast s közöttük a munkásság vezetőit, hivatkozván a kedvezőtlen gazdasági viszonyokra, amivel egyszersmind a munkabéreket is a munkabér minimumról rendelkező törvény megváltoztatásával le akarták szállítani. A vasutasok munkabére a bányászokéhoz hasonlítva amazokénál sokkal kisebb: ez is a vasutasok sérelmei között szerepel. A munkás, párt a vasutasok ügyét magáévá tette és január 13-án a trade union-ok szövetsége Johannesburgban kimondotta az általános sztrájkot. A kormány felelete erre röviden az volt, hogy kihirdette az általános statáriumot. A statárium (martial law) megfosztja a lakosságot a gyülekezési jogtól és teljes rendőri uralmat állít fel. A statárium vezetője és fagyos kegyetlenséggel végrehajtója Botha, a híres búr generális, az egykori szabadsághős s most a kapitalista rend legfőbb oszlopa Dél-Afrikában. A munkásság vezetőit, azokat is, hol erre semmi jogcíme se lehetett, letartóztatta és egy részüket deportálásra ítéltette. Számos munkásvezérnek, a kikről a munkásság sajtója kimutatta, hogy évtizedek óta a békés eszközökkel dolgozó munkásmozgalom vezetői akik születésük óta ottan élnek és dolgoznak, el kellett hagyniok szülőfödjüket, hajóra ültették őket, még arra sem engedvén időt nekik, hogy a legszükségesebb holmijukat összeszedjék. A száműzött munkásvezérek Angliába érkeztek, a hol a munkásság fejedelmi fogadtatásban részesítette és mártírok gyanánt ünnepelte őket. Az angol birodalmi parlamentben a munkáspárt hevesen megtámadta a kormányt, hogy a délafrikai eseményeknek szabad folyást engedett és nem emelt vétót a jogtalan statáriummal szemben. A kormány azonban az unió önnállóságára hivatkozott, amelyet a birodalmi kormányzat nem csorbíthat. A délafrikai unió országgyűlése is, a munkások pártjának és a liberális Hertzog-féle pártnak ellenkezése dacára, tudomásul vette és utólag jóváhagyta a statáriumot. A legutóbb lefolyt tansvaali tartományi gyűlés képviselőinek választása alkalmával a választók más véleménynek adtak kifejezést; a kormány kisebbségben maradt és a munkásság képviselőinek száma jelentékenyen növekedett. Ennek hatása azonnal mutatkozott az unióban is: a kormány visszavonta a sztrájk letörése után benyújtott és a sztrájkokat már eleve elnyomni akaró sztrájktörvényt.
Külföldi aktualitások
511
A sztrájk letörésére alkalmazott brutális eszközöket a szindikalizmus ellen való védekezéssel indokolták. Megállapítható azonban és pedig az elfogulatlan polgári sajtóból is, hogy a munkások és vezetőik előtt nemcsak fogalmilag ismeretlen a szindikalizmus, hanem hogy tényleg sem alkalmazták annak leghatékonyabb eszközét, a szabotázst. Mindenképen figyelemre méltó s ezt mint első tanulságot jegyezzük fel, a statárium elrendelése egy békés eszközökkel dolgozó sztrájk letörésére. A következő tanulság a kapitalizmus szempontjából: a bennszülöttek és a fehér munkások kérdése. Utóbbiak, a sztrájkolók, természetesen magasabb színvonalon álló, de drágább munkaerők. Bevándorlásukat még a legutóbbi időkig előmozdították a gyűlölt és lenézett feketékkel szemben. Néhány évvel ezelőtt Natálban szigorú törvényt hoztak az angol indiai benszülöttek bevándorlásának megnehezítésére, amely miatt Indiában valóságos lázadás ütött ki. A kép most kezd visszájára fordulni: a még szervezetiéi, és alacsony munkabérek mellett dolgozó benszülött egyszerre előtérbe lép, mint a termelés legfőbb tényezője; minden gondoskodás, hogy bevándoroljanak és letelepüljenek, feléjük irányul, ők az „állami lét”-nek is szilárd alapjai. A termelési költségek csökkenésére törekvő tőkés termelésnek természetes következménye ez. A kuliknak, a négereknek ki sem fogyható tartalék serege, mint fenyegetés és mint valóság ott lebeg a munkásmozgalmak árnyékában. S végül a tőkének, a tulajdonnak a nemzeti korlátokat ledöntő erejéről is tanúságot tesz a dél-afrikai sztrájk története. Angol és hollandi nemzetiségi különbség most megszűnik; a munkások ellen szervezett polgári őrséget együttesen állítják fel. Ebből az alkalomból így ír a Spectator, az angol tőkéseknek egy tekintélyes lapja: „Reméljük, hogy az angolok és hollandok, akik most a polgári őrségben együtt működnek az állam fenmaradása érdekében, a küzdelem elmúlása után is tudni fogják, hogy faji ellentéteknek nincs többé helye akkor, a midőn a szindikalizmus mindkét fajt egyformán fenyegeti.” A szervezett munkások nemzetközisége mellett a tőkések nemzetközisége már nemcsak a nemzetközi kartellekben és trustökben, a termelési és profit alkalmaknak a nemzeti korlátokat tekintetbe nem vevő szaporításában, hanem a munkásosztály ellen való együttes küzdelemben is kifejezésre jut. (Halasi Béla)
512
Nemzetiségi fejlemények
Nemzetiségi fejlemények Gróf Tisza Istvánnak a román nemzetiségi párttal folytatott tanácskozásaival nem foglalkoztunk még ebben a rovatban és ezen alkalommal sem tesszük. A kérdés boncolgatása egyrészt még időszerűtlen, másrészt pedig nagy nehézségekbe ütközik. A tárgyalásoknak éppen az elhallgatott részletei a legérdekesebbek és legfontosabbak, de ezeket a részleteket egyelőre több oknál fogva nem érinthetjük. Azért most csak egyetlen pontra mutatunk rá, — arra, — hogy ebben az esetben nem a nemzetiségi kérdés megoldására irányuló törekvéssel állottunk szemben, hanem egy új fogással. Tiszát korántsem a nemzetiségi kérdés megoldásának vágya vezette ennél a tárgyalásnál, — ellenkezőleg, — Tisza az egymás ellen kijátszandó nemzetiségi tényezőket máskép akarta csoportosítani, hogy így saját céljai szolgálatába állítsa azokat. Hogyha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy ennél a tárgyalásnál külpolitikai szempontok játszották a döntő szerepet, úgy megkapjuk az utóbbi napok nemzetiségi fejleményeinek vázlatát. Szentpéterváron gróf Bobrinszkyék tartanak gyűléseket a magyarországi rutének érdekében, a bukaresti Liga Culturala a magyarországi románok ügyében tart népgyűlést és a magyarországi tót iskolakérdéssel az amerikai tót liga elnöke, Furdek Ferenc foglalkozik . . . Nézzük mindenekelőtt a tót nemzetiségi kérdés körébe tartozó legújabb eseményeket. Politikai téren a tótok jelenleg nem képeznek számottevő csoportot, bár a románokkal folytatott tárgyalások idejében a kormány úgy mellékesen a tótok követelései iránt is érdeklődött. Bár a tótok követelései ebben az esetben még az 1910. évieknél is szerényebbek voltak és csak a legjogosabb kulturális követeléseket ölelték fel, semmi néven nevezendő eredményt sem értek el. Ezután vette kezébe az ügyet Furdek Ferenc és nagyrészt az ő munkájának az eredménye, hogy a magyar-morva határ közelében nemsokára felépül ez első kimondottan morva-tót középiskola, amelynek növendékei túlnyomókig magyarországi tótok lesznek. Vagyis megismétlődik a dunántúli vendek esete, ők is kénytelenek voltak néhány kilométerrel az országhatáron túlmenni, hogy annanyelvű kultúrájukat fejlesszék. Hogy ennek a kulturális emigrációnak milyen hatása lesz, az könnyen elképzelhető. A sovén politika valósággal mesterségesen csinálja az irredentizmust, mert az ilyen kulturpolika föltétlenül irredentizmusra vezet. Gazdasági téren lassanként megváltoznak a viszonyok. Egyre szembeszökőbbé válik a cseh és a tót pénzintézetek közötti ellentét, de viszont ennek átmeneti jellege is könnyen felösmerhető.
Nemzetiségi fejlemények
513
A cseh pénzintézetek segítségével megerősödtek a tót bankok, de viszont függetlenségük veszélybe került. A tőkeszegény, kis összegekke1 és szerény keretek közt működő tót intézetek egyre inkább a egyes nagybankok befolyása alá kerültek és bár ez gazdaságilag rendkívül áldásos volt, viszont egyre nagyobbá lett a veszély, hogy egymásután beolvadnak a cseh intézetekbe, — ami ellen a tót bankok minden erejükből küzdenek. Megszorítják üzletkörüket, igyekeznek minél kevesebb érdekeltséget nyújtani a cseh intézeteknek, de a válságos pénzügyi viszonyok viszont mást parancsolnak és valószínűleg nem is oly távoli jövőben a magyarországi tót bankok teljesen beolvadnak a cseh intézetekbe. Természetesen ez is erősen hozzá fog járulni a cseh-tót egység kiépüléséhez. A sovén tényezők ezzel mintha nem törődnének, nekik az a fődolog, hogy a tótok itthon ne kaphassanak tót kultúrát és a tót gazdasági akciót holmi losonci és nagymihályi módszerekkel akarják meggátolni. A kormány maga nem avatkozik az ügyekbe, de nem is nézi rossz szemmel az ilyen túlkapásokat, sőt bizonyos tekintetben fedezi is. A tót gazdasági élet terén egyre nagyobb szerep jut a szövetkezeteknek. Ezek révén szervezik meg gazdaságilag a népet és míg ezen a téren eddig legnagyobbrészt csakis dr. Blahó Pál működött, addig az újabban megalakult tót Szövetkezeti Központ szerves munkát végez és pedig szép eredményekkel. Ezen a téren nem találkozunk azokkal a hibákkal, amelyeket a tót bankoknál észleltünk és észlelünk lépten-nyomon. Nem is szólva a románkérdésről, a ruténkérdés is tipikus példája annak, hogyan teremtik meg sovinisztáink mesterségesen — bár öntudatlanul — az irredentizmust. Az alig ébredező ruténkérdés, amelyet néhány nagyon is jogosult panasz elintézésével meg lehetne óvni az elmérgesedéstől, napról-napra erősödik és egyre jobban elmérgesedik. A csendőri és közigazgatási brutalitások nem szünetelnek és a szerencsétlen emberek panaszát senki sem hallja meg. Hermetice el vannak zárva a nyilvánosságtól és így természetesen oda fordulnak legalább is erkölcsi támogatásért, ahonnan kaphatnak. A magyarországi rutének ma csak Oroszországban panaszkodhatják ki magukat es például magam is csak orosz forrásból értesülhetek arról, hogy mi történik a magyarországi ruténföldön. Ennek természetesen éppen azok az okai, akik leghangosabban hirdetik, hogy milyen nagy veszélyeket rejt magában a kifelé való gravitálás. Nagyon szomorú jelenségeket találunk a szerbkérdés körében is. A felfüggesztett görögkeleti egyházi autonómia dolgában a legképtelenebb bajok egész sora követi egymást és ez a kérdés magá-
514
Nemzetiségi fejlemények
ban is elegendő a viszonyok teljes elmérgesítéséhez. A kormány sehogysem akar itt Lukács László szerencsétlen politikájával szakítani és a szerbség viszont semmi áron sem nyugszik bele a dologba, aminek azután tarthatatlan helyzet a következménye. A szerb lapok még mindig egyenesen lazítanak az egyházi autonómiát felfüggesztő határozat ellen és felháborodásuk oly jogosult, hogy egy esetben maga a szegedi vádtanács is megszüntető határozattal fejezett be egy ilyen lazító cikk ellen indított eljárást. A néphangulat egyre kifejezettebben magyarellenessé lesz és ezt még csak fokozzák a hatósági részről elkövetett brutalitások. Hogy a sok eset közül csak egyet említsünk, a homokszili bíróválasztás esete szomorúan demonstrálja azt a módot, amellyel ezt a kényes kérdést kezelik. A homokszili bíróválasztásnál a választási rendre felügyelő csendőrök oly alaposan végezték feladatukat, hogy az egyik megpuskatusolt ember, — Omorác Stevo — belehalt sérüléseibe. A csendőrség mindent elkövetett, hogy a szomorú esetet eltussolják, az orvosi vizsgálat kedvező is volt a csendőrökre nézve, de a szerb sajtó oly erős támadásokat intézett a csendőrség ellen, hogy a parancsnokság kénytelen volt sajtópört indítani. És a szegedi esküdtbíróság előtt kihallgatott tanúk oly felháborító részleteket mondottak el, hogy az esküdtbíróság nembűnösnek mondta a cikkírót. Hogyha ez az eset elszigetelten állana, úgy nem foglalkoznánk vele, de sajnos, ezek a balkánízű brutalitások napjainkban egyre gyakoriabbakká lesznek a nemzetiségi kérdés „megoldásánál” és így természetes, hogy a mozgalom is folyton erősödik. A délvidéki csendőrbrutalitások hallatára nemzetiségi irányú tüntetések indulnak meg még az olyan szerb népszigetekben is, ahol a szerb nemzetiségű érzés már szunnyadóban volt. Hogy többet ne említsünk, például a fővároshoz közeli, fejérmegyei Ercsin napirenden vannak a szerb szemzetiségi tüntetések és ahol a kérdés felvetődik, ott már a soviniszták vigyáznak arra, hogy el ne aludjék. A nemzetiségi kérdés valósággal divatossá lett az utóbbi időben és a sovén körök sportszerűen foglalkoznak a kérdéssel. Mesterségesen kiélesítik és ahol nincs meg, οtt megteremtik a nemzetiségi kérdést, hogy azután hősi szélmalomharcot folytathassanak ellene. És hogy mire jó az ilyen törekvés, annak jellemző példáját adja a Veszprémmegyei Magyar Közművelődési Egyesület esete. Ez az egyesület megalakulása óta mostanáig nem adott magáról életjelt, de most a felbuzdulás napjaiban váratlanul előállott és meghúzta a vészharangot. „Akik még kételkednek afölött, hogy Veszprém vármegye területén létezik-e nemzetiségi kérdés és szükséges-e itt egy Magyar Közművelődési Egyesület, azoknak ajánljuk figyelmébe a következőket”: A
Friedrich Jodl 515 következőkben pedig az egyesület főjegyzője, Zsigmond János piarísta tanár kifejti, hogy Márkó, Bánd és Herend svábjai a közelmúltban a német tanítási nyelvet akarták bevezetni iskoláikba. Azután felsorolja, hogy mely községekben német avagy tót az istentisztelet nyelve és ez ellen fegyverbe szólítja a kultúra veszprémmegyei barátait. Az ilyen felhívások, csatakiáltások egyre gyakoriabbak és sajnálatos következményei nem maradnak el. A legbékésebb vidékeken is sikerül életre kelteni egy-egy nemzetiségi szigetet és a heves támadások hatása alatt elmérgesedik a kérdés. A kormány pártpolitikai szempontból passzív marad ezekkel a jelenségekkel szemben, sőt kézalatt még segíti is az elmérgesítő munkát, míg az ellenzék hazafias érdemek és nimbusz szerzése céljából nyíltan támogat minden apró súrlódást. Nagyon jól látják ezt a nemzetiségiek vezetőemberei és ehhez képest rendezik akciójukat. Minden igyekezetük abban merül ki, hogy megőrizzék passzivitásukat és kihasználják a sovén agitátorok által teremtett helyzetet. A nemzetiségi kérdés kiélesedésével karöltve és azzal egyenes arányban erősödnek és terjeszkednek a nemzetiségi kulturális és gazdasági intézmények és a nemzetiségiek figyelme jelenleg főképen erre irányul. A politikai kérdések iránt könnyen érthető okoknál fogva egyre kevesebb érdeklődést tanúsítanak és minden figyelmet a külpolitikai kérdések foglalnak le. Soviniszta uraknak tetszik a nemzetiségi kérdést ebbe az irányba terelni . . . (Aradi Viktor)
Friedrich Jodl (1849—1914) Január 16-án Friedrich Jodlt régi szívbaja hirtelen megölte. Az elhunyt az osztrák tudományos élet szellemi vezérei közé tartozott, s mint a Deutsche Gesellschaft für ethische Kultur másodelnöke (1893—96). majd később a Monistenbund keretében lelkesen küzdött az emberiségnek tudományos alapon keresztülvitt erkölcsi reformjáért. Munkái közül nevezetesebbek: Leben und Philosophie David Humes, mely a legnagyobb hatással volt Jodl filozófiai egyénisége kialakulására; Die Kulturgeschichtschreibung, ihre Entwickelung und ihr Programm; Geschichte der Ethik in der neueren Philosophie; Volkswirtschaftslehre und Ethik; Abriss der Geschichte der Ethik; Lehrbuch der Psychologie. Egyik legszebb és legnagyobb hatású könyve Ludwig Feuerbach-ról írt monográfiája volt, melyben vallásbölcselete körvonalait is lerakta Széleskörű tudományos működésének értékét és befolyását méz növelte erkölcsi egyéniségének nemes varázsa, mely mindenkit magával ragadott, ki vele érintkezésbe jött. Soha nem tett semmiféle koncessziót az államhatalomnak vagy a politikának. A reakciós és klerikális osztrák közélet közepett megmaradt pozitivistának és szabad-
516
Friedrich Jodl
gondolkodónak. Végrendeletében büszkén írhatta: „Oly meggyőződésekben haltam meg, melyek magasan állanak minden vallási hit felett s melyek életem boldogságát és büszkeségét alkották”. Eme szellemi függetlensége mellett erős szociális érzéke és nemes humanizmusa is kitüntették. Õ sohasem tekintette a filozófiát egy elzárt kaszt titkos és a profanum vulgus számára érthetetlen tudományának, hanem elsősorban életnézést, értékmérést s erkölcsi vigaszt látott benne az emberi haladás számára. Csak természetes, hogy az ilyen ember nagyon egyedül élt a klerikális és udvaronc bécsi hivatalos társadalomban. A bécsi egyetem jelenlegi rektora gyászbeszédjében nyíltan kimondta: „Jodl barátom, te ma sírbaszállsz a legkisebb elismerés jele nélkül amaz állam részéről, melynek kulturális színvonaláért te annyit dolgoztál; de elkísér amaz emberek nagy községének szeretete, hálája és tisztelete, amely képes szellemi nagyságot és erkölcsi alkotást méltányolni”. Jodl filozófiai egyéniségét és tudományos munkásságát egyik jeles tanítványa Wilhelm Börner méltányolta a Das Monistische Jahrhundert február hó 7. számában. Ebből a tanulmányból vesszük át a következő jellemző részleteket: Jodl érdeklődése igen korán fordult a filozófia felé. Tanulmányainak kezdete arra az időre esik, amikor a nagy német metafizikusok epigonjai virágjukban voltak. A fiatal gondolkodóra ezek azonban negatív hatással voltak: meggyőzték világosan arról, hogy mily lehetetlen és veszedelmes minden, még a legeredetibb és leggeniálisabb spekuláció is, ha a tapasztalat és a tudomány reális talaját teljesen elhagyja és egyedül a fantázia lendületére bizza magát. Filozófiai tanoncéveinek pozitív haszna Kant megismerése volt, akinek Hume rendszerében gyökerező kriticizmusát a pozitivizmus kiindulópontjának tekinthetjük. Hisz ennek a Kantnak a jelszava „el a metafizikától!” Természetes azonban, hogy Kantnak ingatag, alapjában véve homályos és kétértelmű magatartása oka annak, hogy minden fantaszta is ráhivatkozhatik. Jodl ennélfogva egyenesen Humehoz tért vissza, akinek 23 éves korában egy pályadíjjal kitüntetett monográfiát szentel. Az angol filozófus világnézetének konzequens innenvalósága (Diesseitigkeit) és empirizmusa szimpatikus volt neki, csakhogy mégis „kevéssé empirikusnak” találta, azaz kifogásolta, hogy nagyon hamar tér át konstrukciókra. Szemére veti Humenak, hogy a tudás ismeretelméleti jellegét „két lényegében összeható — azaz szubjektív és objektív — tényező eredményét” félreismeri és a közvetlen érzéki észrevételnek túlzottan kizárólagos fontosságot tulajdonít. Itt veszi fel Jodl eredeti gondolkodásának fonalát. Ismeretelméletének kiinduló pontját az empirikus ember alkotja a maga pszichofizikus egységében, organikus és szellemi lényének egész mivoltában. A szubjektum és objektum megkülömböztetése, amint az a lokalizáció és externizáció alapján végbemegy, feltétele a megismerésnek, azaz, hogy minden, az érzékeny idegrostokra ható inger vagy izgalom által kiváltott érzésállapot a tudattól a vezető idegpálya periferikus határáig, vagy azon is túl helyeztetik ki. így alakul ki a saját testiség tudata, a „Külvilág”, az „Én” magasabb, szellemi értelemben és
Friedrich Jodl
517
alakul ki végeredményben a dologi és szellemi lét megkülömböztetése. Pszichológiai analízisek alapján Jodl határozottan elutasít minden idealizmust vagy fenomenalizmust, melyeket „gyengébbeknek, kevésbbé laposaknak és ellentmondóbbaknak tart az egészséges emberi észnél.” Ugyanígy síkra száll Jodl minden apriorizmus ellen. Úgy az érzéki, mint a szellemi organizáció, melyek által az ember a külvilággal érintkezésbe jut a természetnek, anyagainak és erőinek az eredménye. Inger és érzet között törvényszerű viszony áll fenn, amiből felismerhető, hogy mindazt, ami az érzetben öntudattá válik, leealább is a valóság szimbólumaként kell felfogni. Objektív valóságos létezését az érzet és a képzet alapvető külömbsége biztosítja. A reprodukció hasonmása a reprodukáltnak, sőt meg is egyezhetik vele, pszichikailag mégis egészen más. A világnak merő percepció-képletté, érzéklet-komplekszummá való átszellemesítése ellen legfontosabb tényező a „Te” kétségtelen volta. A másik ember, hogy úgy mondjuk, kapcsolat köztem és világ között. Az objektív világnak ez a létezése föltétele a természettudományoknak. Némely természetvizsgálónak tiszta idealisztikus álláspontja, számára a természettudományok végét jelenti, mert a természet ebben a felfogásban a jelenségek konglomerátumává zsugorodik. Jodl figyelmét természetesen nem kerüli el, hogy világismerésunk minden haladás ellenére meghatározott keretek közé szorul, csakhogy e keretek időről időre tágulnak. Bizonyos értelemben ezért alkalmazhatónak véli a „Ding an sich” fogalmát, mert érzékleteínk csak töredékeit fogják fel a teljes valóságnak. Ámde sok minden, ami annakelőtte „Ding an sich” volt az emberiség szemében, — fejtegeti Jodl, — ma tapasztalataink tárgya. Csak a maga egész mivoltában végtelen probléma a világ a megismerés számára; de korántsem azért, mintha megismerésünk nem érne el a realitásig, hanem mert a valóság a maga nagyméretű sokféleségében korlátolt felfogóképességünket, gondolkodásunkat meghaladja. Ebben az értelemben Jodl, miként Spencer, agnosztikus, meg lévén győződve az Abszolút megismerhetetlenségéről. Ez a megismerhetetlenség azonban Jodlnak nem jelent egyebet, mint a gondolkodás korlátozását arra, aminek a megismerhetése tapasztalatilag adva van; jelenti azt, hogy az általános fogalmakban rejlő esetleges ellentmondások kimagyarázasáról és arról, hogy köztük hipotetikus egységet teremtsünk, lemondjunk, minthogy ezek nem tudományos hipotézisek, mert tapasztalataink által sem be nem bizonyíthatók, sem meg nem cáfolhatók. Jodl egész filozófiája a tapasztalatban gyökerezik, még ott is, ahol a lét mivoltát akarja felderíteni. A lét eszményének, a legbiztosabb realitásnak Jodl az embert tartja a maga kettősségében: mint testi és tudatos lényt. Ezzel már előre meg van adva az ellentét Jodl pozitivizmusa és a spekulatív filozófia között, mely istenből, szubsztanciából, anyagból, energiából, ideából vagy a szellemből indul ki és efélecentrális fogalomból akar minden továbbit levezetni. Ez a filozófia természetesen semmikép sem vezethet kompromisszumhoz közötte és a theológia közott. Abban, hogy Jodl az Emberben a filozófia tulajdonképpeni princípiumát magyarázza, — amiben tudvale-
518
Friedrich Jodl
vőleg megegyezik Ludwig Feuerbachhal, — nem az egyedet érti, ami ismét csak absztrakció volna, hanem az embert, mint fajt. A másik emberről való közvetlen bizonyosság, a „te” nem jelent kevesebbet, mint a természet közvetlen realitását. Mert a többi ember a természetben van elhelyezve, természeti lények. Amily bizonyos, hogy vannak más emberek, oly bizonyos, hogy van természet. Jodl Természeten a reális sokféleségét érti a maga teljességében, amiben az „élet” és a „szellemi lét” is bennfoglaltatnak. Ebben ez értelemben Jodl naturalista, mert minden tapasztalatokon felépülő filozófiát naturalizmusnak nevezhetünk. Ebből a szempontból az ontológiai alapprobléma így hangzik: Vajjon öntudat és külvilág (Dingweit) lényegükben egymástól külömböző alakulatai-e a létnek vagy nem? Tudományos bizonyság, hogy a lelki jelenségek életjelenségek, hogy mindenütt, ahol tudat van, élet is van. Ezzel szemben azonban teljességgel megengedhetetlennek tartja Jodl a pszichikai lét predikátumait az anyagi világra átvinni és lélekatomot (Atomseele) vagy öntudat-atomot (Atombewusstsein) felvenni. A tudomány csak az anyag ugrás nélkül való fejlődését vizsgálhatja addig a fokig, mely struktúrája következtében élettel áll kapcsolatban. Az, ami az életet és ezen belül a tudatot létrehozza, Jodl szerint éppen a struktúra, a forma. A pszichikai és fiziológiai kapcsolatot illetőleg Jodl azt a hipotézist vallja, hogy ez a két sora a történéseknek két oldala vagy megjelenési formája ugyanannak a folyamatnak, nevezetesen egy centrálisán kialakult szervezet tudattal párosult életnyilvánulásainak. Ε hipotézis, a „parallelizmus” szerint, mely minden lelki jelenséget neurologikus folyamatok szubjektív oldalaként fog fel, lelkiségről természetesen csak ott lehet szó, ahol az alany tudatosan átél valamit. Jodl szemében a „tudatlan lelkiség” (unbewusst Psychisches) contradictio in adjecto, mert más szóval annyit jelent, mint „tudattalan tudat”. Világos, hogy a test és léleknek eme monista identitás-hipotézise szerint a tudat, tehát a tulajdonképpen lelki, nem szubsztanciálisan, hanem csak aktuálisan fogható fel. Test és lélek Jodl felfogása szerint épp oly kevéssé ellentétek, mint természet és történelem. A legmagasabbrendű szellemi és történelmi fejlődés is természeti jelenség (Naturphänomen) és az is marad. Ebben a valóságban, a tények eme sokféleségében és sokaságában rendszerességek lelhetők, melyek úgy a létre, mint a történésre vonatkoznak. A valóság egy immanens törvényszerűséget ural és ezeket felfedezni és meghatározni a tudomány és filozófia feladata. Mindaz, amit a tudomány természeti törvényként formuláz, kiszakított része a valóságos eseményeknek; megállapítja, mi következik rendszerint, ha egy komplex eseménysorozatban bizonyos tényezők találkoznak. Eme törvényszerűség ellenére Jodl jelentős szerepet tulajdonít a véletlennek, abban az értelemben, hogy a világ nagysága és részeinek sokasága mellett elgondolhatatlan az oly helyzetek és kombinációk száma, melyeket a ható természeti törvények működésbe hoznak. Véletlen az, ami az indító oknak a hatását másrendű folyamatba való besorozás által befolyásolja; az, ami bizonyos személye-
Tisza munkásbiztosítási tervei
519
ket vagy dolgokat a tér és idő ama pontjaira juttat, ahol a köröttük lévő viszonyok mértéke szerint vannak törvényszerűségeknek alávetve, vagy önelhatározott hatásokat fejtenek ki. A véletlen is szükséges tehát, de más módon mint a törvényszerű. Jodl naturalista monizmusában természetesen a dualizmus szellemében vett teleológiáról sem lehet szó, aminthogy neki általában a metafizikai céltudatossági-potencia lehetetlen gondolat. Erről az álláspontról a teleológiát úgy kell felfogni, hogy az a természeti erők törvényszerű összműködésének az eredménye, adott formák alkalmazkodása a környező tényezőkhöz, a meglevőnek átalakítása legkisebb hatások összessége által és kiválogatódása a kedvező, valamely kombináció állagát és tevékenységét biztosító változásoknak. Jodl egyénisége az ókor bölcselethez hasonlatos. Nem érte be azzal, hogy a filozófia terén teoretizáljon, hanem arra törekedett, hogy ismereteit, meggyőződéseit a kultúra javára hasznosítsa. Szellemi tőkéjének nagyszerű gazdagságát nem akarta kapitalizálni, hanem terjeszteni az emberek között, mondhatnók aprópénzre felváltani és az emberiség javára fordítani. Ez a nemes cél hajtotta őt, az etika legelső specialistáját, az erkölcsi mozgalom szolgálatába, így lett a szabad népoktatás vezetője és ez vezette őt a monista szövetségbe. És itt ismerhető meg Jodl legnemesebb, legértékesebb tulajdonsága, csodálatos bátorsága. Csak kevesen tudják felfogni, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy Jodl a monista gyűlésen tartott híres hamburgi előadásában ebben az irányban exponálta magát. Hogy aktív egyetemi tanár a monistákkal összefogjon, ritkaság, de hogy ezt ép a filozófia professzora tegye, egyedül áll. Messze, a 19. századba kell visszamennünk, ha találni akarunk még egy filozófust, aki a „hivatalos” világ élet- és világnézletével ellenkező meggyőződését nyíltan hirdetni merje. És gondoljunk a mai uralkodó körökre, azoknak a monista-szövetséghez való viszonyára. Jodl, mondhatnók új stílust képviselt a filozófusok között: a demokrata filozófusét. Neki nem volt érzéke a filozófusok arisztokrata gesztusa iránt, mellyel a lelkiismereti- és szellemi szolgaságban élő tömegnek oda kiáltják: ne zavarjátok a köreimet, csak hozzám ne érjetek! Jodl meg tudta érezni az idők nagy lelki szükségleteit és el volt tökélve, hogy a maga módján segítségükre siessen.
Tisza munkásbiztosítási tervei Tisza István hírhedt újévi beszédében tett először határozott igeretet arról, hogy az annyira támadott munkásbiztosítási törvényt meg fogja reformálni. Újév óta Tisza minden alkalmat megragad, hogy ezt az ígéretét újra, meg újra megismételje és vidéki kereskedelmi és iparkamarák, iparoskörök, iparosszövetségek hivatalból megrendelt reformot áhítozó felirataira átlag kéthetenként adja meg a stereotip választ: „az 1907. XIX. t.-c. revízióját a magam részéről is szükségesnek tartom”, „a reform jelenleg beható tanulmány tárgyát képezi”, „a kormány komolyan foglalkozik az intézmény reformjával”, stb. stb.
520
Tisza munkásbiztosítási tervei
Kerületi munkásbetegsegélyző pénztárak (Budapest nélkül) Budapesti kerületi munkásbetegsegélyző pénztár Kerületi munkásbetegsegélyző pénztárak összesen Vállalati betegsegélyző pénztár (Máv. nélkül) Máv. vállalati betegsegélyző pénztár Vállalati betegsegélyző pénztárak összesen Magánegyesületi betegsegélyző pénztárak (Magyar hajózási egyesület) (Debreceni kerületi betegsegélyző egyesület) összes pénztárak együtt
Egy intézeti napra intézeti ápolási díj
Egy betegségi esetre intézeti ápolási díj . (kórház-, fürdő- és szanatóriumi költség együtt)
Egy táppénzes napra táppénz
Egy betegségi esetre táppénz
Kétségtelen, hogy a miniszterelnök, illetőleg a kereskedelemügyi miniszter részéről jövő „megnyugtató” kijelentések mögött valóban készül a munkásbiztosítási törvény reformja: oda mutat Tisza szépirodalmi szemléjének, a Magyar Figyelő-nek márciusi számában erről a kérdésről szóló vezető cikke, a B. H.-nak az ország valamennyi kerületi pénztárát sorra támadó naponkénti riportjai, az Állami Munkásbiztosítási Hivatal, meg az Országos Pénztár időnként felújuló antagonizmusa stb. A M. F. szerint a reformnak az legyen az alapelve, hogy az Állami Munkásbiztosítási Hivatal és az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár eltűnjön és „ezzel nyilvánvaló, hogy ez a reform megszüntetné azokat a panaszokat, amelyeket a munkásbiztosítás ellen joggal emelnek az érdekeltek.” A Tisza reformjának bázisát képező megállapítások, hogy „a vállalati pénztárak az igazi helyi szervek, még a mostani rossz törvény mellett is mindenből, amire a beteg munkásnak szüksége van (táppénz, szülészeti és orvosi segítség, gyógyítószerek, fürdő és szanatórium) jóval többet nyújtanak, mint a kerületi pénztárak”, a legutóbbi statisztikai adatok szerint* csak így bizonyíthatók:
21,11
1-33
4,80
2,21
39,40
1-80
2,78
3,25
26,90
1,53
4,21
2,37
25,07
1,56
3,95
2,65
25,05
1,72
1,95
2,63
25,39
1,64
2,86
2,64
29,80
1,67
9,74
2,87
26,59
1,55
3,94
2,41
* Az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár ötödik évi jelentéséből. 102., 103. oldal.
Tisza munkásbiztosítási tervei
521
Kerületi munkásbetegsegélyző pénztárak (Budapest nélkül) Budapesti kerületi munkásbetegsegélyző pénztár Kerületi munkásbetegsegélyző pénztárak összesen
Temetkezési segély
Intézeti ápolási díj (kórház-,fürdő-és szanatóriumi költség együtt;
összes táppénz (táppénz és féltáppénz együtt)
Viszont az 1912. év folyamán kifizetett
4,548.72467
1,048.74784
272.540—
3,934.63507
277.56411
151.990-
8,483.35974
1,326.31195
424.530—
997.02281
157.24614
45.540 —
Vállalati betegsegélyző pénztár (Máv. nélkül).Máv. vállalati betegsegélyző pénztár Vállalati betegsegélyző pénztárak összesen
1,218.94172
92.54491
35.010 —
2,215.96453
249.79105
80.550—
Magánegyesületi betegsegélyző pénztárak
62.58272
20.44406
4.280 —
10,761.90699
1,596.54706
509.360-
(Magyar hajózási egyesület) (Debreceni kerületi betegsegélyző egyesület) Összes pénztárak együtt
A statisztikai adatok összevetéséből látható, hogy a M. F.-nek a vállalati pénztárakat mesterségesen feldicsérő szándékossága erősen sántít. A Magyar Figyelő cikke szerint: — meghagyandók a vállalati pénztárak; a kerületi pénztárak száma oly mértékben apasztandó, hogy minden megyére legfeljebb egy kerületi pénztár jusson. A pénztárak önkormányzatának felét a paritás elvén három évre a kormány nevezze ki . . . A reform alapján „az önkormányzat mindkét csoportjának megegyező határozata szükséges ahhoz, hogy a járulék emeltessék vagy leszállíttassék, hogy a segélyezési idő meghosszabbíttassék vagy megrövidíttessék, hogy a segítés köre megszoríttassék vagy bővíttessék, hogy tisztviselők alkalmaztassanak vagy elbocsáttassanak. Az a munkás, aki valamely munkaadószervezet tisztviselője, nem lehet tagja az önkormányzatnak”. (A Magyar Figyelő ezen mondatára az a téves hit adott alapot, hogy a munkásbiztosító pénztárak tele vannak szocialista hivatalnokokkal. Ez nem igaz. A kerületi pénztáraknál 14,3%, az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztárnál pedig csak 4,2% a szocialista alkalmazott.) A M. F. munkásbiztosítási reformjának eszerint sarkalatos pontja, hogy a főispán nevezze ki a munkaadók és a biztosítottak képviseletének felét; ez épp olyan lehetetlenség, mint hogy az egész autonómia „megegyező” határozatával intézzék a munkásbiztosítás apró, belső adminisztrációs ügyeit. Ilyen szervezet
522
Tisza munkásbiztosítási tervei
gyakorlatban nem válhatik be. A tervnek az a része pedig, hogy minden megyében csak egy kerületi pénztár alakítandó, — a megye székhelyén — úgy valósulna meg, hogy nagy városokban, amelyek történetesen nem megyei székhelyek nem lenne munkásbiztosító pénztár, (például Szegeden), ellenben apró megyei székhelyek (Nagyszőllős, Aranyosmarót) kerületi pénztárt kapnának. A munkásbiztosítás reformjának igazi kulcsát tehát nem hozná meg ez a reform, hisz a drága költségű Állami Munkásbiztositási Hivatal és Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár megszüntetésével szemben, a választott bíróságok átszervezésével, minden egyes kerületi pénztár fölé bírói, biztosítási és balesetbiztosítási osztályból álló Állami Munkásbiztosítási Hivatalt akar tenni. Ezek a minden megyei székhelyen alakítandó Állami Munkásbiztosítási Hivatalok költségei megközelítenék a mai adminisztráció kiadásait. A M. F. munkásbiztosítási reformja csak látszateredményeket mutat, a valóságban még annyira sem végezné el a munkásbiztosítás munkáját, mint az 1907. XIX. t.-c alapján működő organizmus. Pedig az adminisztráció mai szervezetében a munkásbiztosítás intézése jórészt éhbérért dolgozó hivatalnokokra van bízva, akik hét év óta siránkoznak, hogy nincs nyugdíjintézetük, nincs szolgálati és fegyelmi szabályzatuk, nincs tisztességes fizetésük. Mindemellett a kormány reformtörekvéseinek legerősebb ütőkártyája: a sok kezelési költség. Az 19ll évi adatok szerint Magyarország népességének 6%-a volt betegség esetére biztosítva, Németországban 20%; baleset esetére nálunk a lakosság 4%-a volt biztosítva, Németországban 37% Számokban kifejezve Magyarországon a betegség esetére biztosított munkások száma 1,154.000, a baleset esetére biztosítottaké 850.677; míg Németországban betegség ellen volt biztosítva 13,699.048 lakos, baleset ellen 27,627.000, rokkantság ellen pedig 15,878.000 lakos. Az összes biztosítási költségek Magyarországon kitettek 27,533.000 koronát, Németországban 521,000.000 koronát. Magyarországon egy lakosra 2 korona 61 fillér, Németországban ellenben 16 korona 01 fillér jutott 1911-ben; a biztosítottakat véve tekintetbe, egy biztosítottra — a rokkantbiztosításról nem szólva — Magyarországon 36 korona 90 fillér, Németországban 43 korona 08 fillér esett, de ebből betegsegélyezésre Magyarországon csak 26 korona 30 fillér és ennek az összegnek is csak a felét fizetik a munkaadók.* Ezek azok a terhek, amelyek miatt annyi a sirám, amelyek miatt — túlbuzgó állítások szerint — összeroppan a magyar közgazdaság, a magyar ipar. Ennek a jelszónak azonban felülni nem szabad, mert épen Németország példája mutatja, hogy az utolsó negyedszáz év alatt, tehát a legfőbb szociális törvényhozás idejében Németország népessége 46 millióról 65 millióra emelkedett, a lakosság jelenleg évente 1 millióval gyarapszik, az átlagos élettartam pedig 1870—1900 között: férfiaknál 38,1 évről 48,65 évre, nőknél * Szterényi József: A munkásbiztosítás törvényes rendezése Magyarországon. 1913. Munkásügyi Szemle 840 1.
Az olasz imperializmus csődje 523 42,5 évről 54,9 évre emelkedett.* Ilyen haladást biztosít Németországban a társadalmi biztosítás. A M. F. említett cikke hiányos, suta; nem foglalkozik Tisza munkásbiztosítási reformterveinek két legeredetibb ötletével: a balesetbiztosításnak „angol mintára” magánbiztosító társaságok által való megoldásával és a biztosítás feladatai egy részének, szakszervezetekre ruházásának gondolatával. Mindkét ideáról a magyar munkásbiztosítási gyakorlat vezető tekintélyei azt mondják, hogy kivihetetlen. így Lukács József, az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár elnökének az a véleménye,** hogy „a balesetbiztosításnak angol mintára magánbiztosítótársaságok által való megoldása elképzelhetetlen. Nem vihető keresztül, mert ugyanazon szolgáltatmányok mellett drágább a mai balesetbiztosításnál. Az angol mintára való hivatkozás egy iparilag fejlett országot tételez fel, ahol a munkaadókban megvan a készség a terhek viselésére. Nálunk Magyarországon, különösen a konjunkturális iparágak munkaadói, a gazdasági helyzettől feltételezetten, gyakran kerülnek abba a helyzetbe, hogy ennek a követelésnek nem tudnak megfelelni.” Garbai Sándor, az Országos Munkásbiztosító munkásalelnöke ugyancsak azt mondotta, hogy „az angol minta nem válhat be.” Viszont le kell szögezni, hogy sehol a világon nem okoz az ipari termelés annyi súlyos balesetet, mint Magyarországon. Angliában a halálos balesetek száma az összes kártalanítottaknak 2%-a, Ausztriában 8, Magyarországon ellenben 22 százaléka. A szakszervezeti betegsegélyezés ötlete még erősebb visszahatást váltana ki, mint az előbb említett „angol minta”. A munkásbiztosításnak a szakszervezetekre való bízása ellen nemcsak a munkásság (amelynek gazdasági érdekközületeit fojtaná meg az ilyen reform), de a munkaadóérdekeltség is felemelné tiltakozó szavát, mert a munkaadók a munkásbiztosítás terheinek megállapításába való közvetlen beleszólásuk jogát féltenék, a munkások pedig nem vállalnák a munkásbiztosítás nehéz feladatának ódiumát, a nagy szociális intézmény gyakorlati életének ezernyi kellemetlenségét. ... Fúrják, faragják Tisza törvénygyárában a munkásbiztosítás új törvényét, kétséges, hogy az a műhely, amely üzemével eddig csupa torz törvényt gyártott, épen egy mély szociálpolitikai érzéket igénylő munkásbiztosítási törvényt; fog a ma érvényben levőnél jobbá megformálni. (Elek Vidor)
Az olasz imperializmus csődje A Giolitti-kormány bukása csak másodrangú jelentőségű momentuma annak az összeomlásnak, amely a hallatlan hűhóval megindított és folytatott tripoliszi hódítókomédiának az első pillanattól kezdve előrelátható vége volt. Lelkiismeretlenebbül előidézett, felelőtlenebbül intézett, haszontalanabbul megvívott háborút keveset jegyzett föl a * Kiss Adolf : Kiknek a kötelessége népfürdők felállítása? 1913. 9. oldal. ** Megjelent Az Est 1914. január 28-iki számában.
524
Αz olasz imperializmus csődje
világtörténelem, mint aminő az olasz jingoizmus afrikai kalandja volt, amelynek hivatalos számadásait az elmúlt hónapban tárgyalta az olasz kamara, amelynek igazi mérlegét azonban az egyik legelőkelőbb angol folyóirat, a Fortnightly Review januári számából ismerheti meg az, akit a politikai szélhámosság felülmúlhatatlan bravúrja közelebbről érdekel. A nevezett folyóiratban Angelo Crespi, az olasz publicisták egyik legkiválóbbika hosszabb cikkben válaszol honfitársának, Luigi Villarinak, aki ugyané szemle múlt novemberi számában nyilván olasz kormányköröktől sugalmazott himnuszt zengett a tripoliszi vállalkozás dicséretére. Crespi ízekre szedi az imperialista érvelést, és miután irgalmatlanul megsemmisíti a háború igazolhatóságának még csak a látszatát is, megelőzi azokat a sovinisztákat, akik külföldi folyóiratban elkövetett „hazaárulásáért” minden bizonnyal halált fognak kiáltani fejére. Ez a passzus megérdemli, hogy fordításban idéztessék, mert pompásan alkalmazható mindazokra a magyar honmentőkre is, akik hazaárulást emlegetnek, valahányszor magyar író akár bel-, akár külföldön az objektív leírás mindennél súlyosabb bélyegét süti a mai magyar rezsimre. „Ama honfitársaim, akik osztják Villari nézeteit, az olasz politikának külföldi folyóiratban való e kiteregetését hazafiatlannak fogják bélyegezni. De az igazság nem ismer vámsorompókat, külömben is fölöttébb unfair, hogy a mai olasz kormányzat támogatói a maguk számára sajátítják ki e kormányzat külföldön való földicsérésének és ellenfelei kigúnyolásának jogát, ugyanakkor pedig az ellenfelek hazafias kötelességének jelentik ki a hallgatást, a hazafiságot ekképen szervezett gonosztevők zsiványbecsületévé alacsonyítva le.” Crespi cikke öntudatlanul bizonyítja a Norman Angell e hasábokon többször méltatott tételét: hogy t. i. tévedés az, hogy a háború és a fegyveres hódítás, mint olyan, a kapitalizmus érdekeit szolgálja. Az olasz kapitalizmus érdekei nem kívánták a tripoliszi heccet, sőt érzékeny károkat szenvedtek miatta. Az olasz kapitalizmus milliókat veszített a líbiai háború következtében; egyes kapitalisták azonban kerestek rajta: a hadseregszállítók és az újságtrösztfejedelmek. A tripoliszi háborút a jingo napisajtó csinálta meg: ezt a tényt szögezi le kérlelhetetlen érveléssel Crespi vádirata. A jingo sajtó, amelynek gazdái: a római és milánói ujság-milliomosok, szövetségre lépett az üzletre éhes hadseregszállítókkal és az előléptetésre szomjas tábornokokkal és tengernagyokkal, és a legnagyobb napilapokban vezetett kampánnyal elvakítva a lobbanékony, romantikoszentimentális, vékonykritikájú intelligens középosztályt, befogta őket a jingoizmus szekerébe. A hangulatot előkészítette az Italia Unita jubileumának ünnepi mámora. A klasszikus Imperium Romanum fölújítása, az olasz császárság megteremtése, keresztes hadjárat, az évenként a nyolcszázezret megközelítő olasz kivándorlás, az ifjú erővel nekilendülő olasz nagyipar számára új területek, új levezető csatornák, új piacok, új fejlődési lehetőségek meghódítása és megszerzése: a
Az olasz imperializmus csődje
525
szebbnél-szebben kongó érzelmi és praktikus jelszavak egész tömegét harangozták a sovinizmus tüzében égő olasz újságolvasó közönség fülébe. Az elbódítás művének kedvezett az a körülmény is, hogy az olasz egyetemi ifjúság egy része, különböző, többnyire külföldről beszivárgó tendenciák hatása alatt, elfordult a szocializmustól, amelynek addig leghasznosabb segédcsapatai közé tartozott, és készségesen engedte magát a soviniszta reakció eszköze gyanánt felhasználni. A Corriera della Sera, Tribuna, Stampa, Giornale d'Italia, Mattino stb. kiküldött munkatársai öt-hat hónappal a háború kitörése előtt, valósággal elárasztották Tripoliszt, és míg egyrészről ezerszeres nagyítással továbbították a török közigazgatás minden apró ballépését vagy visszaélését, addig másrészt nem átallották a tikkadt líbiai sivatagot tejjel-mézzel folyó Kánaán gyanánt beállítani. Meghamisították Pliniust és Strabot, azt idézvén belőle, hogy Líbia volt Róma második magtára, amit ez írók sohasem állítottak; azt írták, hogy az országban vízbőség van, hogy a kén- és egyéb bányák az elsők a maguk nemében a világon, hogy Tripolisz magához tudja vonzani és el tudja tartani mindazt a sok százezernyi olaszt, aki eddig Amerikában kereste boldogulását; hogy Tripoliszban meg fognak ismétlődni a Pampák gyarmatosításának csodái, és Olaszországnak többé nem kell majd Észak-Amerikában beszereznie gyapotszükségletét. Amilyen ferde volt Tripoliszról ez a leírás, ép oly hazugok voltak a háború menetét ismertető tudósítások. Az elején a Corriera della Sera még egy katonabandával akarta Tripoliszt elfoglalni. „Ki beszél itt véres háborúról?” Tripolisz meghódítása dalokkal, táncokkal és fehérruhás szüzekkel egybekötött díszfelvonulás lesz, az arabok már a bőrükbe sem férnek örömükben, úgy várják a megváltó (mitől megváltó?) olasz csapatokat, az egész hadjárat csak egy nagyobbszerű produkció lesz az Itala-film számára”: ez volt az olasz soviniszta sajtó tónusa a háború előtt. A zenés vakparádéból két évig húzódó és teljesen még ma sem befejezett véres és pusztító háború lett. A milánói, római és nápolyi lapok jelentései hiába mészároltak le naponta több arabot és törököt, mint amennyit Tripolisz egész népessége kitesz, az olasz csapatok hiába arattak döntő győzelmet az óránként megjelenő rendkívüli külön kiadások hasábjain, az igazat kiszimatolni merő külföldi haditudósítókat hiába verette az olasz hadvezetőség puskatussal a kikötőbe: egész Európa tudja ma már, hogy az olaszok tripoliszi hadikalandja a vereségek, panamák és brutalitások szégyenletes szövevénye volt, és hogy a rettenetes vér- és pénzáldozatok ellenére is az ország belső részeit mind a mai napig nem tudták „pacifikálni” a híres olasz generálisok. Mindenki tudja, hogyan folyt le Tripolisz „meghódítása” az olaszok által; és nincs messze az idő, amikor mindenki fogja tudni, mit ér ez a „hódítás”. A legkiválóbb olasz tudósok: Teano herceg, Gaetano Mosca, Arcangelo Ghisleri stb. nagyszabású Készülettel beigazolták, hogy Tripolisz a világ egyik legszárazabb, vízben legszegényebb területe, hogy nem csak a sok vizet kívánó olasz földművelési módszerek meghonosítására nincs remény, hanem még ivóvíz sincs elegendő a gyarmatok számára; hogy kénbányáknak nyomuk sincs;
526
Az olasz imperializmus csődje
hogy a Pampák és Líbia gyarmatosítási lehetőségei között minden analógia ki van zárva nemcsak a klimatikus viszonyok következtében, de azért is, mert a művelhető föld minden négyszögméterének van már gazdája Tripoliszban; hogy a földművelés egyedül lehetséges módja az, amely már eddig is gyakorlatban volt és amelynek legmagasabb jövedelmezősége alatta marad a legalacsonyabb olasz jövedelmezőségnek; hogy a mezőgazdaság legkecsegtetőbb ága az állattenyésztés, amelyet azonban kizárólag nomád-módra lehet folytatni. Ghino Valenti, a legkiválóbb olasz közgazdászok egyike, kimulatta, hogy míg Amerikában az olasz kivándorló tőkét szerezhet, addig Líbiában még azt is el kell, hogy veszítse, amit magával hoz és hogy Líbia meghódítása már csak azért is esztelenség volt, minthogy a legjobb esetben is az új terület terményei ugyanazok, mint Szicíliáé és Dél-Olaszországé és így súlyos versennyel fenyegetik az anyaország legszegényebb részét. Az a két milliárd frank, amit az olaszok Tripolisz megszerzésébe máris befektettek, ötven esztendő alatt sem fog megtérülni. Mindennek tetejébe pedig a tripoliszi háború ártalmára volt Olaszország nemzetközi helyzetének is; az olasz sereg afrikai elfoglaltsága meggyöngítette a hármasszövetség katonai erejét és egyik fő okozójává vált a német és osztrák hadseregszaporításnak. Így fest az olaszok tripoliszi hódításának igazi mérlege. Az olasz nép fölébredt a mesterségesen élesztett és ébrentartott diadalmámorból és a múlt év őszén megtartott választásokon, a kormánypárt hihetetlen terrorja ellenére, a háborúellenes pártok, főleg a szociáldemokraták megkettőzték mandátumaik számát, ami csak részben tulajdonítható annak, hogy az analfabéták ezúttal szerepeltek először az urnánál, tekintve, hogy ez új választók nagy tömege a klerikálisok erejét öregbítette. A tripoliszi rablóhadjárat tanulságait vizsgálva, elsősorban az olasz sajtó szerepe a háború lanszírozása körül ötlik szemünkbe. Az újságmilliomosok a legnagyobb lelkiismeretlenséggel belesodorták az olasz nemzetet egy előreláthatóan teljesen haszontalan háború minden borzalmába és áldozatába, hogy a szenzációs külön kiadásokon, de főképen a hírszolgálat irányításával fedezett börze-manővereken további milliókat keressenek. A kapitalista alapon szervezett, egyes lelkiismeretlen nagytőkések érdekeinek kizárólagos kontrolja alatt álló hírszolgálat az utolsó évek tanulságai szerint a napisajtónak egy eléggé nem méltatható fontosságú, mélységesen antiszociális hatalmat biztosít, amely kezdi veszedelmesen ellensúlyozni és elhomályosítani a sajtó kultúraterjesztő és közszabadságvédő rendeltetését. Addig is, amíg egy eljövendő rendszer törvényhozási úton nem fogja tudni ártalmatlanná tenni a féktelen polgári liberalizmus e veszedelmes rablólovagjait: a köz igazi érdekeinek egyetlen hivatott védelmezője csak a nemzetközileg szervezett, erős és független, anyagilag és erkölcsileg jól megalapozott szociáldemokrata sajtó lehet. (Sz. J.)
Választási geometria
527
Választási geometria A jövő történetírójának nem lesz valami nehéz feladat jelen kormányzatunk tendenciáit felismerni. Hiszen ha csak a törvények címeit nézzük meg, amelyeket egy annyi bajjal sújtott országban, e különösen súlyos gazdasági és társadalmi krízis idején hoztak meg, rögtön kitűnik, hogy a kormányzat minden törekvése, a gyors és nagyüzemre berendezett törvényhozás minden újabb alkotása arra irányul, hogy a kormányhatalmat erősítsék s minden szabadságtörekvést elnyomjanak. Ahogyan forradalmi időkben a nép szabadságának, anyagi és kulturális jólétének fokozásáért páratlan gyorsasággal, a körülmények méltánylása és a tényleges erőviszonyok mérlegelése nélkül, a feltörő erők lendületével hozatnak meg törvények, úgy él a mi újabb törvényeinkben is valami rendkívüli és semmi által sem mérsékelt hatalmi törekvés, elvakult fanatizmus a fennálló párturalomnak és kormányhatalomnak konzerválására. Ε megállapításnak bizonyítéka sajnos bőven akad minden újabban meghozott törvényben és kormányrendeletben, amelyek különösen ez abszolutisztikus korszakban olyannyira stílszerűek. A sok szöveghez azonban most annak, aki a jövő kor számára dokumentumokat óhajtana megőrizni, módjában állana egy nagyszerű rajzot is készíteni. A jövő demokráciájának múzeumában hátborzongató látvány lesz az a térkép, amely a mai és most előterjesztett választó-kerületi beosztást tünteti fel. Kusza összevisszaság, rendszernek semmi nyoma, koncepció helyett a pillanatnyi eredményeket néző olcsó kortesszempont kizárólagos dominálása. Erről a választókerületi beosztásról csakugyan elmondhatjuk, hogy „sötétbe ugrás”. Minden választókerületi beosztás ugyanis lényeges alkotórésze lévén magának a választójogi rendszernek, bizonyos elvi szempontoknak kell ennél is érvényesülni. A választójogi rendszer demokratikus, nemzetiségi és gazdasági téren különböző irányban haladhat s a kerületi beosztásnak is ez irány tengelyébe kell esnie. Nem akarjuk ugyan elvitatni a kerületi beosztástól azt, hogy e reform alapvető tendenciáit épen figyelmen kívül hagyja. A dolgozó népnek a jóból való kisemmizése, a városi elemnek, a nagyobb kultúrának, az öntudatosabb akaratnak háttérbe szorítása, a mai osztályközi viszonylatoknak lehetőséges fenntartása, — óh igen, e tendenciák benne élnek a kerületi beosztásban is. De mégis ezek mellett és néha ezektől szinte függetlenül, az elvi rendszertelenségnek egész rendje kiüt a beosztásban. S ezt úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy e rendelet hogyan készült el. Jól tapettázott ajtajú főispáni szobák bizalmas csendjében, ahol szempontokat munkapárti képviselők mandátum-féltése és közigazgatási kortesrókák gyakorlati megfigyelése szolgáltatott. Ha végigkísérnők a választókerületi beosztást, úgy hogy minden kerület helyi viszonyainak alapos ismerőjét megkérdezni módunkban állana, rájönnénk a sok rejtély nyitjára, hogy minden
528
Választási geometria
gyakorlati és elvi szempont ellenére miért történt ez, vagy az a beosztásbeli képtelenség. A pillanatnyi szituáció kortesszempontjai, apró ravaszkodások lehetőségei, kis technikai könnyebbségek megteremtése, a holnap sikerének minden eszköz árán való biztosítása, — ezek a lehetetlen szempontok érvényesülnek döntő erővel a kerületi beosztásban, húznak keresztül minden becsületes és elvi átgondoltságot, okoznak mérhetetlen nehézséget a választók akaratának megnyilatkozásában s teremtenek meg mindenek felett egy teljes zűrzavart. Ez a momentán mandátumbiztosító politika valóban sötétbe ugrássá válik, ha egy távolabbi jövőből nézzük a választókerületi beosztásunk most alkotott rendszeréből előállható lehetőségeket. Nagyvárad városa például az új választási törvény szerint két kerülethez jut. A város fekvése véletlenül olyan, hogy a várost kettészelő Kőrös két arányos nagyságú kerületnek természetes elválasztó vonala volna. Ezt a természetes megoszlást, amely a jövő fejlődési lehetőségeinek szempontjából is az egyedül egészséges beosztási alap lett volna, — ez csak természetes — a miniszteri rendelet figyelmen kívül hagyja. Nagyobb erőket is legázolt a munkapárti politika, mint a Kőrös folyását s a város kerületi beosztásánál sem elvi szempontoknak, hanem a mandátum lehetőség szerinti biztosításának kell érvényesülnie. A kerületi beosztás kitervelésében a városi közigazgatás emberének a legkisebb szerep sem jutott. Hiába, a városi közigazgatás mégsem az a tökéletes, megbízható kortesszervezet! Szinte előttünk áll a kép: „Főispán úr, képviselő úr, méltóztassatok Nagyvárad kerületi beosztása felett rendelkezni. A titkos szavazás mellett az emberek oly megbízhatatlanok, méltóztassatok tabula rasanak tekinteni a város térképét. Csak egy a szempont, hogy legalább valami, egy kerület, ha lehet, biztosíttassék.” S nekilendül a munkapárti fantázia, lenyes a város közigazgatási kerületeiből ahhoz elevenen tartozó, de politikailag „megbízhatatlan” részeket, átkel a folyón, halad a parton, átszel utcákat, nekivág telkekbe, ott megy a kertek alján, ide csapja az utca jobbfelét, oda a balt, — igaz itt is van még néhány hűséges szavazó, ebből az utcából is ideveszünk néhány házat. Iderajzoljuk a kis térképet, amelyen sajnos csak oly kis alakban látszik a munkapárti fantázia csapongása. Az egyik kerületet, a II. számút a mai erőviszonyok alapján a munkapárt elveszettnek tekinti. Ide csapja hát lehetőleg azokat az elemeket, akik nem elég fogékonyak a mai kormány igazainak megértésére. A Kőrös jobb oldalán fekvő, úgynevezett Olaszivárosrész legszélsőbb szélei; a külső telepek, az elszórt szőlőhegyi házak, odavétetnek a Kőrös balparti Újváros szavazóihoz. Örüljön abban a kerületben több ellenzéki egymásnak. S a titkos szavazás reménytelenségéből legalább az egyik kerület számára reményeket kell fakasztani. Ezért csapjuk oda a Kőrös balpartján lakó hű munkapárti szavazókat Olaszi jórészt hivatalnok választóihoz. De a kikere-
Választási geometria
529
kítésnél vigyázzunk, — ni, abban a házban két ellenzéki polgár lakik, itt csak az 57-es házszámig mehetünk, ebből az utcából csak néhány házat messünk le, — itt meg hagyjuk az utca jobboldalát, azokkal sem lehet okosan beszélni. S a végén csakugyan semmi logika, semmi helyi rendszer nincs a beosztásban, csak legfeljebb egy legközelebbi választás konjunktúrájának lihegő mérlegelése. S a rendelet szövege a válaszkerületi beosztásban, ezt a képet tökéletesen illusztrálja. Klasszikus for-
dulatok: „A vonal a jelzett telkek között a Báthory-utcára csavarodik, egy telek déli oldalát befogja, (szegény északi oldal) halad az utca egyik vonalán délkelet felé, majd három utca telkének belső határvonalán halad, — majd ismét befogja a jelenleg Kraszner Mór-féle telket.” — Milyen szép ez, milyen fantasztikus, eltűnnek a szokott határok, egyszerű telkek, utca, középvonalak s kertek mesgyéi alkalmasak arra, hogy más politikai illetékességi helyekre határolják az embert. S a Kraszner Mór-féle telek benne a magyar alkotmány történetében. S ha
530
Ulster forradalma
e telek eladódik, vagy elparcelláznák, mely sérelme volna ez alkotmányunknak. S az egész mégis azért csak tragikomikus a városokban; s a ravaszkodásokban, amelyek az új jogokhoz jutók és minden ellenzéki megnyilvánulásúak szavazatát akarja hatálytalanítani, csak az a megnyugtató, hogy a titkos szavazás mellett nem biztos e páratlanul kitervelt választókerületi geometria sem, Egy célzatot elérhet ugyan e beosztás, azt tudniillik, hogy az ábrából kitűnőleg a külső perifériák kis-emberszavazó szaporulatai csak egy kerületnek, a II. számúnak szavazati számarányára lesznek befolyással. De épenséggel nem oly biztos a számítás másik eleme. A munkapárt az I. kerület összeállításában ugyanis úgylátszik a legmegbízhatóbb szavazókul a hivatalnok-elemet s az ortodox zsidóságot tekinti. Aminthogy a Kőrös balparti részén a határvonal úgy csapong és csavarodik, hogy e városrész zsidó eleme az I., a kispolgári keresztény-részben paraszti eleme a II. kerülethez tartozzék. De azt hisszük, hogy legalább a városban, a geometrikus csavarvonal minden furfangosságát egy nagyon egyszerű igazság fogja legyőzni. A szavazás titkosságának az a csodatévő hatalma, hogy a szavazók igaz politikai lelkiismeretét szólaltatja meg és kormánybefolyások felett a döntő pillanatban az igaz közérdek szolgálatának belső parancsát teszi úrrá. (György Ernő) Ulster forradalma Szemlénk múlt számában egy éleselméjű angolországi megfigyelő feltárta azokat a legmélyebb okokat, melyek a home rule harc mögött rejlenek. A home rule végeredményében demokratikus földbirtokpolitikát jelent: az angol lordok politikai hatalmának és földmonopóliumának megszüntetésével egyértelmű. Érthető tehát az az ellenállás, melyet az egész konzervatív Anglia ebben a kérdésben kifejt s érthető az is, hogy az ulsteri protestánsok ellenállását az egész ellenzéki angol közvélemény fűti. Az is természetes, hogy az ulsteri protestánsok védekezése az ír többség klerikalizmusa ellen a defenzíva terét csakhamar elhagyta s a kormánybuktatás puszta eszközévé lett. Ellenben Ulster ellenállása lefolyásában sok oly tünet merült fel, ami a kontinentális szemlélőt megzavarja. íme, az európai alkotmányosság minta államában, a legfejlettebb kapitalizmus földjén, a legindusztriálisabb társadalomban hónapok óta készül a nyilvánosan bejelentett forradalom. Seregeket szerveznek az angol király hadserege ellen, pénzt és muníciót gyűjtenek a törvény rendelkezéseinek erőszakos letörésére, a meetingek egész során lázas beszédekben forradalomra hívják fel a népet. Carson, mint valami trónkövetelő, állan-
Ulster forradalma
531
dóan fegyveres testőrséggel jár. S mindezt az angol kormány némán tűri. Sőt nemcsak ezt, hanem azt is, hogy a tulajdonképeni Angliából sokan az ír lázadók segítségére sietnek, hogy magasrangú tisztek nyíltan kifejezik rokonszenvüket a felkelők iránt. S hogy a kontinentális szemlélő bámulata teljes legyen, azt is olvassuk, hogy az angol király hadseregének tisztjei nem akarnak Ulster ellen marsírozni; és ahelyett, hogy ezért büntetést kapnának, vagy elbocsátanak őket: a kormány udvariasan tárgyal velük, keztyűs kézzel kapacitálni törekszik a rebellis tiszturakat, sőt valósággal magánjogi szerződést köt velük, hogy mily esetben s minő feltételek mellett hajlandók a hadügyi kormány rendelkezéseit követni. A kontinentális polgárok és politikusok nagy része, ha a látottak feletti csodálkozása lecsillapul, bizonyára így vagy hasonlóan fog elmélkedni az angol eseményeken: — Pusztuló ország. Az anarchia szelleme ezt is kikezdte már. (Bernát Istvánék ugyan eddig csak Franciaországot ítélték halálra, de nyilvánvaló, hogy az átkosan féktelen individualizmus itt is, a konzervatív fejlődés klasszikus hazájában, felütötte a fejét.) A pompásan centralizált, egy akarat vezette államok közepett, mi lesz az ilyen neo-feudalizmussal? Lám Németországban, Olaszországban, nálunk, sőt Franciaországban is ilyen dolgok elképzelhetetlenek. A király vagy a köztársaság hadseregével szemben pár óra alatt vérbe fojtanának minden ellenállást. II. Vilmos bizonyára gúnyos és kárörvendő mosollyal nézi most vetélytársának belső felfordulását, a dezorganizáció kezdetét, mert könnyű az állam egységét megbontani oly országban, ahol annak része büntetlenül fegyverezheti fel magát az egésszel szemben . . . Mi azonban úgy látjuk, hogy az, ami Angliában történik, nem a degenerációnak, hanem a fejlődésnek irányvonalába esik. A tömegléleknek egy olyan kifinomodását jelenti, amellyel szemben a politikai erőnek ősi tényei lassanként hasznavehetetlenekké válnak. Ami az ország közvéleményének egy tekintélyes részét nagyobb intenzitással ragadja meg, az ellen nem lehet a kényszer eszközeit alkalmazni, hanem a kompromisszumok útját kell keresni, A kormány érzi, hogy ha vér folynék Ulsterben, megbuknék s vele együtt a home rule is hosszú időre. Hisz a kormánynak csak az írekkel együtt van többsége, míg a tulajdonképeni Anglia fele, sőt talán nagyobbik fele ellenségesen áll a reformmal szemben. Itt erőszakoskodni, vagy brutalizálni esztelenség, sőt lehetetlenség volna. Várni kell, míg a legnagyobb izgalmak elsimulnak s a kormánynak kerülni kell a provokatív fellépést. Inkább a home ruleon belül kisebb home-rulet adnak majd Ulsternek. Egyáltalán a demokrácia Angliában egyre tisztábban önkormányzatot
532
Ulster forradalma
jelent. Angol elv, hogy ha az embereknek egy komolyan vehető csoportja önmaga akarja intézni a saját ügyeit: ezt a self-governmentet meg kell adni! Skócia s Wales home rakja már tervbe van véve. Home rule all around az angol lélek legjellegzetesebb mottója lett s contractus egyre fokozódó diadalát jelenti a status felett, a szabad együttműködést a kikényszerített rend felett.
KÖNYVISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK
A Rákóczi-irodalom revíziója felé (Szegfű. Gyula: A száműzött Rákóczi. Budapest, 1913. A Magy. Tud. Akadémia kiadása) A legvisszataszítóbb társadalmi jelenségek közé tartozik az a nem egészen tisztázott eredetű s nem mindig a legtisztább eszközökkel dolgozó hajsza, amelyet a szent kegyelet nevében, de nagyon is pillanatnyi cél elérésére indítottak Szekfű Gyula könyve ellen. Csak egy kis távlatnyerés, az első vihar elcsitulása kell és sajnos, ez a politikai szenvedélyektől túlfűtött rárohanás s a nyomában felkurjantott méltatlankodás a támadók ellen fog fordulni. Mert nem arról van itt szó, hogy egynéhány hírlapírónak s egy-két jól ismert nevű és törekvésű politikusnak fáj a Hotel de Transsylvanie, Rákóczi érzékisége, a Vigouroux-ügy, a Welez-történet, az archipelagusi fejedelemség stb., hanem arról, hogy Szekfű nincs épen elragadtatva Thaly történetírói kvalitásaitól, akit pedig Ők elsőrangú agitatorikus politikai fegyvertársnak ismertek és arról, hogy könyve végszavában kifejti, hogy Rákóczi száműzetésének szenvedései következés nélkül maradtak s nem vált belőlük elevenül ható, kezdeményező történeti erő. Fáj az elköltözött bajtárs becsülete s fáj a szigorú megállapítás, mely csak a könyv egésszé fűzött adatainak logikus következménye, de amely mintegy — az ő szemükben s az Ő politikai tévedésük szerint — létalapját támadja meg a nagy nemzeti hőst lobogóul kitűzött egy politikai pártnak. Rákóczi a nemzeté, nem pedig egyetlen párté s jó magyarnak úgy is elég kínos néha naponkint hallania az apró részlet-küzdelmek hetivásári zajában a legszentebb nevek invokációját. A legmegdöbbentőbb lelkiismeretlenség kormánytámadás ürügye alatt egy aránylag védtelen, elszigetelt tudóst belelökni a szenzáció-csaholásba. Mondjuk, hogy más írja meg ezt a könyvet, könnyen elgondolható olyan eset, amikor a förgeteg csak szemrehányó suhogású csendes nyári eső lett volna. íme, mért nem hazaáruló, bérenc Riedl Frigyes, aki merészebbet és többet tett, mint Szekfű, akinek álhazafias szempontból kompromittálóknak tartott adatait részben mások is ismerik, mikor tagadásba vette a kuruckor lelkesedését s akinek kezében Thaly lelkiismeretlen Macpherson-ná sülyedt vagy magasodott. Nem volt kuruc lelkesedés, a kuruc versek-
534
A Rákóczi-irodalom revíziója felé
ben megnyilvánuló korszellem csak Thaly költészete? Ez engem jobban megdöbbent, mint az, hogy Rákóczi emigránsi elszigeteltségében hajthatatlan büszkeséggel inkább átzuhant próbálkozásai akadályán, mintsem hogy átbújt volna alattuk vagy visszafordult volna tövises sövénye előtt. A legnagyobb, legmeghatóbb a souverainitásában, erdélyi fejedelemségében vallásos alapú, nemes makacssággal midvégig hivő Rákóczi alakja, mint tűri el emberfeletti erővel — mely néha megbicsaklik ugyan, de újra kiegyenesedik — hogy miként hull ki a tartalom lelkiismeretlen kalandorok, megvásárolható álkurucok, lelketlenül hideg diplomaták gyümölcseként souverainitásából, erdélyi fejedelemségéből, neki csak az álom színes, fölséges palástját hagyva. Megrendítőbb tragikumot rokonszenvesebben nem tárt elénk még senjci, mint mikor az írói ökonómiájában sokszor hidegnek látszó, igazságkeresésében keserű szarkazmusba csapó Szekfû elcsöndesedve, meleg rokonszenvet lehelve az apát mutatja be, aki méltatlan fiai jövőjéért, meghazudtolva hosszú, nemes bujdosását, egész eddigi életét, küzdelmeit, még a császárral is kibékülne, de vergődésében szót kér múltja s óriási árat szab megtérése jutalmául. Az ember kezéből egy pillanatra leereszkedik a könyv s ijedve hallgatja magában a zsongást, amelyet e rajz támasztott benne. De nem, akció kell néhány magyarnak, amely zavart csinálhatna s komikus paródiáját nyújtják e tevékenységükben a Rodostóba szorult fejedelemnek, ki lázas izgatottsággal nyúl minden vak reményhez, amelyet diplomata ravaszság vagy kalandor-ötlet eléje csillant. Thaly emlékét védve, Rákóczinak egészen másféle s a maguk használatára kisajátított függetlenségi eszméjét örök hatékonyságúnak bizonyítandó, a támadók előveszik, nem a 113. jegyzetet s a Végszót, még a könyv adatait sem, amelyet történeti képzetlenségükben úgy sem tudnának, de amelyeket nem is lehet megcáfolni, hanem az egyes okfejtések végső egy-két mondatát, a hasonlatokat — mert úgy-e, történeti műben a hasonlatok a fő, döntő érvek — s azokat könnyelmű csoportosítással olvassák a szerző fejére, hogy Rákóczit gyalázza. De hálistennek, láttunk mi már hazaárulókat, akit megyei határozattal akartak az írástól eltiltani s most a nagy Kazinczynak hívjuk, láttunk hazaárulókat, akik a „halszagú” lapp nyelvrokonságot feszegették s be is bizonyították anélkül, hogy ezáltal Árpád nemzete megkisebbedett volna, láttunk hazaárulót, akinek nyílt szókimondásáért megégették Budapesti Szemléjét, láttunk hazaárulókat, akiknek méltatlan mellőztetés, aljas támadások sorát eltűrt élete alkonyán nemzeti hősnek kezdtünk — és joggal! — tisztelni visegrádi magányában, láttunk hazaárulókat, akik a Vígszínház színpadján másmilyen és visszataszító gőgösségű Rákócziról beszéltették a kuructragédia személyeit, láttunk hazaárulót, aki király-idylleket gondolt el, ki is fütyülték s most irodalmunk egyik tiszteletreméltó
Rákóczi-irodalom revíziója felé
535
doyenjét becsüljük benne, láttunk hazaárulót, aki Mátyásról bebizonyította autokratizmusának despotikus voltát s ma legnagyobb történettudósaink közé tartozik, — láttuk és elfelejtettük. Furcsa egy ország azonban, ahol csak az a hazafi, aki maszlagos madzagot húzogat el szájunk előtt, a nagy tisztázok, szókimondók, hazug altatást elítélők pedig hazaárulók. Azt akarják ma is ízléstelen, haza-puffogató szólamaik naponta való tálalásával, amelyből csak úgy ordit az ürességeket ezüst papírba csavargató igyekezet, hogy a kényesebb ízlésű örökre hátat fordítson annak a szép függetlenségi eszmének, amelynek ilyenek a vitézei? Még Pesten csak van mérséklet, de amiket a vidék postája hoz naponként felháborodásaikról, az igazán gyomor-háborító. Az embernek Flaubert jut önkénytelenül is az eszébe s a vidéki Demosthenesek „les races ovines, hovines et porcines”-féle ékesszólása. Ne kapaszkodjunk olyan nagyon függetlenségi törekvéseinkben Rákócziba, a még két részből álló Magyarország Rákóczijába, mert ha csak az ő magasztos emléke biztat bennünket küzdelemre s nem az érzett, de mindig ki nem mondott közszükség, hisz akkor nyilvánvaló a chiméra-kergetés! Az út, amelyre itt egy hazafias párt lépett, nagyon veszedelmessé válhat — őneki. Ε könyv körül, ha a támadás igaztalan volt, a védelmében is van nyugtalanító mozzanat és hiba. A nyugtalanító mozzanat az Akadémia részéről bukkant föl. Az Akadémia független testület s legkevésbé a politikai pártok úgynevezett közvéleményének van alárendelve. Nem ismert nyilatkozatának milyenségében van a hiba, hanem a nyilatkozat tényében, amelyet csak nem odavaló politikai tekintetek hoztak létre. Különben az Akadémián megbosszulta magát az a természetével ellenkező tény, hogy vezetőségében nem tisztán tudományos, hanem politikai véleményt, cselekvő egyéniséget egyesít. Az Akadémiának hallgatnia kellett volna, bármi is történt falain belül s a mű-hecc hírlapi uszítóit ép úgy tekintetbe nem vennie, mint azon politikusokat, akik az ország színe előtt nyilvánították nemes haragjukat. Mert akármit mondott volna is, a mesterséges lavinát úgy sem állíthatta meg s jóhiszeműségéből könnyen kovácsoltak odaát fegyvert, amelynek letevését nevetséges békefeltételekhez kötötték. Kiadott könyvet bevonni? Árusítását megtiltani? (Megállapítottam, hogy mikor egy hírlap tudomásunkra hozta, hogy máris bevonták a forgalomból, mindenütt kapható volt. Nemde, jóhiszemű e harc?) Hasonló művek megjelenését lehetetlenné tenni? Törvényt hozni ily irányban? Arcpirító kívánságok és épen a 48-iki 13. pontot zászlójukra tűzött orgánumoktól, akik ugyancsak felzúdultak az új sajtótörvény ellen s most a szent gondolat- és sajtószabadság nevében (amely hogy nemcsak hírlapokra, hanem minden nyomtatványra vonatkozik, elfelejteni látszanak) autodafét rendeznének Szekfű könyvéből!
536
A Rákóczi-irodalom revíziója felé
A hazaárulást kiáltozók bízzanak meg egy történet-tudóst, aki Szekfű adatait ellenőrizve, elfogulatlanul, ferdítések nélkül megcáfolja őket, aki Szekfű gondolatmenetét végigcsinálva függetlenül jusson becsülete szerint más, ellenkező megállapításokra, — ez a küzdelem egyetlen elfogadható, méltó módja. De persze, a hasonlatok csoportosítása, némi kis átstilizálás kényelmesebb. Szekfű is hibázott azzal, hogy egyáltalában felelt. Röpirata a rosszhiszemű ferdítéseket könyve pontos idézésével játszva cáfolja meg, de eltévesztette szem elől, hogy ő az erősebb érvekben, de nem szenvedélyben, amellett elszigetelt s jóhiszemű, már pedig a szenvedélyre támaszkodó rosszhiszeműség a tömeg előtt mindig fölényben van a jóhiszemű érvelővel szemben, mert amit tesz, felelőtlenül teszi, elég azt mondania, hogy a feleletszerű izét nem is olvassa el, nem lévén kíváncsi rá, hogy ez az úr ebben az életben még mit ír, — s az asztaltársaságok tapsa elementáris erővel zúg föl rá: megadta neki! E ponthoz általában ajánlom a magyar olvasóközönségnek figyelmébe Faguetnek Le culte de l’incompetence című művét. * A száműzött Rákóczi a fejedelem életének utolsó húsz évét beszéli el a lelki fejlődés, folyton a szuverenitás és az erdélyi fejedelemség távoli csillagát tekintő tervezgetései, sikertelen lépései alapján, megrajzolva hátterül az „európai constellatio” egyre változó, roppant érdekes szövevényét. Rákóczi, az országából kibujdosott, trónjáról csak egy pillanatra lelépett fejedelem módjára él magának, pompa- és nőkedvelő büszkeségben, s él terveinek, a fölkelés újrakezdésének. De már Parisban, ahol természete, jelleme, múltja a XIV. Lajos szűkebb környezetének, az ú. n. régi udvar tagjainak szigorúbb, vallásos, Habsburg-ellenes körébe vonják, ferde helyzetbe kerül, amikor az orleansi herceg regens lesz, akinek udvara könnyelmű, csúfszájjal szellemeskedő, erkölcstelen s a spanyol viszony melengetése helyett a Habsburgokhoz közeledik. Anyagi helyzete, amelyről XIV. Lajos elég szépen gondoskodott, a napkirály utolsó éveiben s különösen halála után megrendül, csak úgy, mint az udvaré, az országé. Egy francia nemes tisztjének eszméjét megvalósítva, kétes jellemű ügyvivője, Brenner abbé biztatására, a párisi magyarok lakóházát — ő maga nem lakott ott — a Hotel de Transsylvanie-t kártya- és nyilvános szerencse-játék számára rendeztette be abban a Parisban, ahol nem ez volt az első fecske s ahol a kártya az imént kezdte meg az egész XVIII. századon át tartó uralmát. Tette pedig ezt azért, hogy ne legyen kénytelen táplálta magyarjait az utcára lökni, mint ahogy takarékosságra szoruló előkelő ismerősei a pénzügyi helyzet nyomására háztartásuk feloszlatták vagy csökkentették. De ebből a vállalkozásból bajok származtak, melyek a fejedelem erkölcsi lényét is érintették s azt eredmé-
A Rákóczi-irodalom revíziója, felé
537
nyezték, hogy barátjai vallásos környezetéből is elvágyott nyugalom az Istennel való kibékülés magányába, amelyet a grosbois-i kamalduliaknál talált föl végre. Itt kibékült Istenével, kegyelem állapotába jutott, amelyet imán, lelki gyakorlatokon kívül írásbeli munkával törekedik állandósítani. Ε megtérés sajátságos lelki eredményekre vezetett. Fejedelemségét, a XIV. Lajos megalapozta abszolutisztikus világnézettől is támogatva, szigorúan rendi és arisztokrata felfogásból indulva ki, megtérése lelki magasztaltságában Istentől adott, kitörülhetetlen nyomot hagyó szuverenitássá emelte; annak az eskünek pedig, amelyet az őt erdélyi fejedelemmé választott rendek kezébe tett le, hogy megkérdezésük nélkül nem mond le ősei trónjáról, jelentősége egész további pályafutására kihatóvá nőtt most, hogy kibékült teremtőjével: neki kötelessége, vallásos parancs így számára az eskü szentségénél fogva fejedelemsége keresése. Ettől az időtől kezdve mindinkább jobban és jobban lemond a világi élvezetekről, lelkébe merül általános gyónásra, megkezdi a Confessio írását s elindul kálváriájára, melynek ormán ott csillog a rodostói messzeségben a szuverenitás és az erdélyi fejedelemség arany keresztje s még nem tudja, hogy önmagát feszíti föl majd rá csakhamar. A török háború hírére siet elhagyni Franciaországot s ezzel kiszolgáltatja magát a föld és hatalom nélküli fejedelem a hamis, bujkáló európai diplomácia játékszerévé. Az igazán szívbe markol, mikor a nagy fejedelem magasra függesztett szemmel, vallásos elmerüléssel indul meg vesszőfutásos útján, melyen spanyol, francia, török csak kihasználni törekszik a nemes küzdelmű nagyot, aki mindenkiben hisz, mert ő maga feddhetetlen. Úgy száll partra Gallipoliban, mint szuverén, s a spanyolba vetett reménykedés kudarca, a törököknek a császártól szenvedett visszaszorítása után, mikor a Habsburg-hatalom szövetségét minden lehető barátja, ügyének csak félig is támasza várva keresi, mikor az angol-francia-hollandus Triple Alliance a császár belépésével Quadruple Alliance-szá nő, amely fegyveres kézzel szorítja belépésre Spanyolországot, miután a nagy armadát szétverte az angol flotta s miután a Rákóczit csúfosan kihasználó Alberoni spanyol minisztert földönfutóvá ostorozza a balsors — a szinte mindenhatóvá fejlődött császári hatalom a szultán pártfoglaltjává csökkentve szorítja Rodostóba a fejedelmet, hogy el legyen zárva a diplomáciai tevékenység minden lehetőségétől. Rodostóban aztán az emigránsi elhagyatottság, elszigeteltség, szuveréni mivoltának vallásos kötelességül tekintett ápolása, fejedelemsége keresése apró szégyenek, nagy kudarcok során hajtja keresztül a „szegény” nagy embert, akit minden újonnan jött Konstantinápolyban székelő nyugati nagykövet kihasznál országa érdekében, s akinek udvarában áldiplomata kalandorok keresnek könnyű megélhetést. Vallásos életébe szigorú házi rendjének etiquette-tornyába zárkózva tervez és
538
Pszichoanalitikai problémák
emésztődik s kósza gondolatként megfordul fejében egyszer a császárral való kibékülés, egyszer az oláh-moldva, majd a liviandi, majd egy archipelagusi fejedelemség elnyerhetése. Lassan, lassan roskad, mindjobban hozzászokik a szenvedéshez, de tisztán látja a miserable situation-t, amelyből nincs kiút se Spanyolországba, se Lengyelországba, sem haza, pedig az a Rákóczi, aki népe boldogításáért kereste eddig, isteni eredetű szuverenitására támaszkodva, erdélyi fejedelemségét, már a puszta, akármilyen nevű fejedelemséggel is megelégednék, csak visszamehessen az életbe, a cselekvő, ható életbe. — Az életösztön e lázas lobogása csak könnyet fakaszthat, de káromlást rajzolója ellen nemes szívben soha! — Fia megjelenése, a korcsosult kéj kergetőé, új sebet üt fájó, szent hegedéses lelkén. Belátja, hogy nincs mért harcolnia s kibékülne most már komolyan a császárral is, mert lengyel hercegnőt venne feleségül, vagyont, rangot adandó méltatlan fiának. Az apa megtagadja magában a fejedelemet, de Vigouroux hűtlenül elárulja s a makacs Savoyai Eugen visszautasítja. Még egy utolsó tárgyalás-sorozat, küldetések az istríai támadás ügyében, méltatlan szemrehányások francia részről — s az utolsó izgalmakban túlfeszített lélek alatt elomlik a test . . . „Végtire szegény, három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék — mivel úgy halt meg, mint egy gyermek”. „Itt — így végzi legszomorúbb levelét a hű Mikes Kelemen — irtóztató sírás-rívás vagyon közöttünk. Az isten vigasztaljon meg minket”. (Az utolsó fejezet végsorai). * Szekfű tehát, mivel e magasra szökő pálya hyperbolájának lehajló vonalát rajzolta csak meg magas koncepciójú, végtelen komoly, őszinte könyvében — hazaáruló, s persze, mindenki, aki védi. Laczkó Géza Pszichoanalitikai problémák (Dr. Ferenczi Sándor: Ideges tünetek keletkezése és egyéb értekezések a pszichoanalízis köréből. — Lélekelemzés, értekezések a pszichoanalízis köréből. Második kiadás. Budaoest 1914. Dick Manó kiadása.) Új gondolatok értékének eléggé használható fokmérője az az energiamennyiség, amelyet azok a gondolkodókban elevenné változtatnak· Itt számításba jönnek nemcsak a gondolat mellett, hanem talán még inkább az ellene irányuló energiák. Hiszen az a gondolat, amely minden küzdelem nélkül mehet át a köztudatba vagy átélte már a küzdelmét, tehát nem új, vagy háborúság felidézésére nem képes, tehát nem mély. Ha csak ezzel a fokmérővel vizsgálódunk, akkor az elmúlt 25 évben alig találunk egyet is, amely a felkeltett pszichikus energiák tömegével csak közel is olyan értéket képviselne, mint Freud gondolata. Ε hirtelen felhullámzó energiák arra utalnak, hogy Freud
Pszichoanalitikai problémák
539
gondolatával a szellemi tudományok történetében új korszak indult meg. Ennek igazolására nem az szolgál első sorban, hogy ezzel a gondolattal egészen távol álló tudományok, — lelki orvoslás, egyéni és tömeglélektan, etnographia, ethika, szociológia, nyelvészet, kultúrtörténetem, eszthétika és pedagógia egészen új irányú és máris gyümölcsöző megművelése indult meg hanem, a tudományos vitában nem mindennapos két elementum. Az egyik oldalon áll egy kongeniális elme intuíciója, másikon a merev tagadók heves affektivítása: intenció itt és affektivitás amott, azok az elemek, amelyek nélkül fundamentális gondolat sohasem született meg. Intuíció nélkül csak tovább építeni lehet, de újat alkotni soha. Az egészen új fogalom sohasem következhetik a meglevő fogalmak logikájából, hiszen csak a régiekkel való közvetlen kapcsolat nélkül lehet valóban új. És Freud gondolatának az alapja egy ilyen teljesen új fogalom: a tudattalan. Ez alatt a jelentéktelen név alatt, amelynek semmi köze a tudatalattihoz, az öntudatlanhoz stb., oly fogalom rejlik, amelyekből a lélek természettudományos megismerése, a biogenezise bontakozik ki. Freud gondolata, amelynek intuitiv magját ma már a tények logikája is mind teljesebben erősíti meg, felette alkalmas arra, hogy a leghevesebb affektuózus ellentállást hívja ki maga ellen. És ha a különben objektiv nyugalmukat megőrizni képes tudósok ellenszenvvel, haraggal, sőt undorral háborognak Freud tana felé, ezt épen Freud óta világosan megértjük és Freud elfojtási tételének annál értékesebb dokumentumaként regisztráljuk, minél objektívabb tudóst ragadott el az indulata. A kultúrembert a társadalmi, erkölcsi, vallási tekintetek sokkal hatalmasabban befolyásolják, semhogy azt a folyamatot, amely gyerekkorában az ősi ösztönök és a nevelés követelései között benne épúgy lezajlott, mint az a népek gyermekkorában történt, — emlékezetébe felidézni, felismerni, vagy plane objektive mérlegelni tudná. Emlékezetbe idézni és felismerni nem képes épen az elfelejtési és elfojtási tendencia, objektive mérlegelni pedig nem a reánevelt erkölcsi felfogása miatt. így válik az elfojtásnál, — ennél a különben ökonomikus princípiumnál — fogva a lélek igazi historikuma mindenkorra tudattalanná, és lesz tudományosan olyan nehezen megközelíthetővé. Ahhoz, hogy a lélekfejlődés valódi folyamatára ráismerni lehessen, paradoxonnal szólva, egy másik lehetetlenség képesítene — a társadalomnélküliség objektivitása. A mi gondolkodásunk azonban épen, hogy úgy mondjam szociócentrikus. De ellentállás támad számos tudósban azokból az infantilis és tökéletlenül elintézett konfliktusokból, amelyek benne, mint emberben élnek. „A tudós is teljes emberi gyengeségekkel s indulatokkal, mondja Ferenczi Schopenhauernek Goethéhez irt levele tárgyalásában, hiúság, féltékenység, erkölcsi és vallási pártállás mind vakká szeretné tenni olyan igazság iránt, mely nem jól esik neki s szívesen vétetne vele igaznak olyan tévedést, mely beleillik a saját rendszerébe. Ennek a ténynek a mélyebb felismerése vezeti jogosan Ferenczit arra a konklúzióra, hogy Schopenhauer hasonló tendenciájú követe-
540
Pszichoanalitikai problémák
lését úgy formulázza: „a ki tudományos munkásságnak indul, jól tenné ha előbb rendszeres pszichoanalízisnek vetné alá magát. Az ellenséges indulatot, mely ma új, szokatlan gondolatokat vagy ismeretlen, s tekintélytől nem védett személyektől származó tudományos megpendítéseket fogad, felváltaná talán az elfogulatlan valósági próba. Azt merném állítani, hogy a tudós analizáltságának kötelező voltával a tudományos fejlődés, mely ma végtelen lánca az erőpazarló forradalmaknak s visszahatásoknak, nemcsak hogy egyenletesebb s mégis kiadósabb volna, de nyilván gyorsabb is.” Az elfogultságot bizonyítja az affektív ellentállás mellett az is, hogy akik a lélekelemzést megtámadták, azok nem Freud gondolataiért jöttek izgalomba, hanem azokért a konzekvenciákért, amelyeket nyomban az emberi méltóság és a társadalmi rend veszélyeztetésében láttak. A vizsgálódás útjait azonban nem lehet a konzekvenciáktól függővé tenni, még akkor sem, ha az ilyen emberi számítás és félelem jogos volna, — mint ahogy sohasem az. Hiszen féltek a következményektől, a mikor nem a lelket, hanem a testet kezdték boncolni és a mikor nem a léleknek, hanem a testnek az emberi embrióban folyó evolúciós fázisait, a biogenezisét kezdték kimutatni. És végül mindig az derül ki, hogy a világot mégis csak nem azok mentették meg, akik olyan hevesen vigyáztak rá. És értjük az ellentállást, ha elgondoljuk, hogy a tudattalan vizsgálata épen annak az ösztönnek mutatta ki az elementáris jelentőségét, amely ösztönt a kultúra legerősebben elfojt: a szexualitásét. Az azonban csak idő kérdése, hogy egy természettudományos jelenség mellett objektívakká tudjunk válni és a tiszta látásunkat se az elfojtásból származó szemérmetesség, se ennek reakciója a trágárság ne befolyásolja. Ha pedig az objektív lélekelemzés a gyermeknek és a népek gyermekkorának a vizsgálatában, a népszokásokban és a nyelvben, a vallásban, a mesterségekben, művészetekben és a társadalmi institúciókban mindenütt annak a bizonyítékát találja, hogy az önfentartási ösztön mellett a fajfentartási energia az a motor, amely a kultúra magas nyomása alatt ezekbe a működésekbe szublimálódik, akkor a kultúra magasztosabb eredetéről való hitünk egyedül azért, mert ez a hit nekünk kellemesebb, nem állhat meg. Hiszen az ember teremtésének nekünk valóban hízelgő bibliai magyarázatát is fel kellett adnunk egy az emberi méltóságunkból alaposan kiábrándító természettudományos magyarázatért. Ami végül Freud gondolatának elfogadását a különben is elfogult előtt megnehezíti, az a pszichoanalízis logikája. Mint minden irányban, úgy a logikában is a tudattalan fogalma új felfogást teremtett. Minden tudományos diszciplínánk alapja, hogy a fogalmaknak egyedül a kausalis összefüggését keresi. Ez természetesen áll a pszichoanalízisre nézve is. De nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a lelki történés egészen más mint az elrendezett logikus beszéd vagy cselekvés. Addig amíg ezek az egyénben mint végső eredmények megnyilvánulnak, a lélekben számos associáció „logikátlan” ötlet, gondolat támad, amelyeket a kritikánk, a tudatos gondolkodásunk segítségével elválasztunk és figyelmen kívül hagyunk. Ami
Pszichoanalitikai problémák
541
kifejezésre jut az csak a lélek felszínén levő kész eredmény. Ezt az eredményt azonban a tudattalan, tehát egész életünk valamennyi benyomása, sikeresen és sikertelenül elintézett konfliktusa determinálja. Ezekben a lelki energiákban tudattalanul folynak a pszichikus műveletek és tolnak a tudatos gondolkodásba egy ötletet, egy kényszeres gondolatot, cselekedet vagy affektust, amelyek azonban a tudatos gondolkodás cenzúrája által néha eltorzíttatnak (mint legkifejezettebben az álomban). Mindazok a jelenségek, amelyeket indokolatlanoknak ismerünk fel magunkban, a pszichoanalízissel indokoltakká válhatnak. Meg vannak determinálva, ha az egyén maga ezt lelkében nem is láthatja. A tudattalanban azonban a kauzalitás fogalma kibővült. Nemcsak ott lesz okszerű összefüggés, ahol mi azt a rendezett tudatos gondolkodásban találjuk, hanem például az asszociációk időbeli egymásmellettiségében is, hangzásuk hasonlóságában stb. Ha a tudatos gondolkodás, az összefüggő beszéd logikáját síkbeli folyamatnak veszem, akkor a valóságos, el nem rendezett gondolkodást, — tehát a szabad asszociációt térbelinek mondanám, amelynek a mélységi dimenziójában találhatók meg, eddig a felületen, a síkban meg nem található determinánsok. Hogy itt a viszonyok nem oly egyszerűek, mint a síkbeli determinánsoknál, az természetes. De jogos volna-e ezért a komplikációért és újszerűségért azt mondani, hogy a mélységi determináltságban nincsen logika. Egy kissé keresett hasonlattal kell élnem, hogy ezt a helyzetet kellően megvilágítsam. A sakkjáték minden figurájának meg van a maga mozgási törvénye, mondjuk ható ereje, logikája, amely szerint az egész játék folyik. Újabban kieszeltek egy sakkjátékot, stereosakk név alatt, amely nem csak a síkban, hanem nyolc egymás alá rakott táblán a térben folyik, ahol a figurák a nyolc mező által alkotott kubusban, tehát térben mozoghatnak. Végtelen sora a kombinációknak áll így elő, a játék csodálatosan komplikálódik, az alakok erőhatása hihetetlen lehetőségek között mozog, — de emiatt senki sem állíthatja, hogy a játéknak mas a rendje, logikája, vagy hogy ilyen egyáltalán nincsen benne. A különbség csak az, hogy míg az egyszerű sakk mozgás lehetőségei quadratban, a stereosakké kubusban fejezhető ki. Freud a hisztéria tanulmányozásából indul ki, amely betegségben az érthetetlen gondolatok és érzések, a kényszeres, megmagyarázhatatlan cselekedetek egész tömege szokott jelentkezni. Úgy ezeknek, mint a normális életben felbukkanó „nem tudom honnét” ötleteknek, téves cselekedeteknek, elszólásoknak stb., továbbá az almoknak a vizsgálatából jutott el a tudattalan felismerésére, oda a nol az indokolatlanságok magyarázata megtalálható. És mert ez a magyarázat a lelki történés természeténél fogva nem olyan egyszerű, mint az egyszerű algebra, hanem a magasabb, — mondjuk — a végtelennel foglalkozó matézis, a pszichoanalízist a tudománytalanság vádjával illetik. Freud, aki ma talán a legmélyebbreható exakt determináló elme, aki a lelki kauzalitásnak egész új mélységi forrását nyitotta meg, aki nem teóriát teremtett, hanem gyakorlati lélekvizsgálás útján
542
Pszichoanalitikai problémák
lépésről-lépésre állította fel tételeit és végül aki a neurózisok gyógyítását először és sikeresen kísérelte meg, nem szimptomatikusán, szuggesztíve, hanem egy lelki kauzalitás alapján, — azok részéről, akik az „érthetetlen” lelki jelenségek „a csodák” mellett minden magyarázat nélkül voltak képesek elhaladni, a logikátlanság, a tudománytalanság, a regényesség vádját vonta magára. De bármily súlyos akadályt gördítenek is a pszichoanalízis ellenfelei, sőt ellenségei Freud tanainak az útjába, mégis — régi tapasztalat ismétlődése — nem ártanak annyit, mint a Freud-tan barátai. Nem egyszer szinte úgy tűnik fel, mintha mindaz, amit a pszichoanalízis alatt ezek a jóbarátok űznek, egyenesen a Freud ellenesek találtak volna ki. Ép ezért oly értékes ebben a különben oly finoman disztinkt fiatal tudományban annak valódi értelmezője. A Freud iskola egyik legigazabb és legkimagaslóbb képviselője Ferenczi Sándor. Ő Freudnak méltó tanítványa, nemcsak azért, mert ismertető írásaiban Freud gondolatai a legtisztább élességben tükröződnek vissza, hanem azért mert produktív munkásságában minden originalitása mellett Freud alapvető tételeitől hajszálnyira sem tér el. Hogy ez nagy érdeme, azt elgondolhatjuk abból, hogy számos tanítvány hirdeti ma a Freud tanokat olyan alapokon, amilyenre Freud ezt sohasem fektette és amelyekre a tanítványokat legtöbbször, úgyszólván a társadalmi kényszerrel való megalkuvás vezette. Hogy ezzel a külső siker, a tan elismerése gyorsabban megy, az kétségtelen, de ebben a sikerben, nem a tudomány, hanem a társadalmi ellentállás győzött. Freud tételeinek megalkuvás nélküli kimondásához, minthogy azok ma még végtelen kegyetlen igazságok, a meggyőződésnek nagy bátorsága szükséges. Ferenczi minden sor írását ez a bátorság jellemzi. Nem enyhítget azon, amit egyszer szépítgetés nélkül úgy is ki kell mondani. „A filozófusnak, citálja Schopenhauerből, Sophokles Oedipusához kell hasonlítania, ki rettenes sorsa felől világosságot keresve nyugság nélkül kutat tovább, már mikor sejti is, hogy a feleletekből számára a legszörnyűbb derül majd ki”. Mennyire szerencsés volt Ferenczi e citatum felkutatásában, amelyben nemcsak a filozófusnak, hanem minden embernek a legsúlyosabb infantilis konfliktusát, sorsának a szülői benyomásoktól nyert megbélyegzését, az Ödipus-komplexumot már Schopenhauer intenciójával erősíti meg. Csak végig kell olvasni Ferenczi írásait, amelyek akkor is megragadnak minden gondolkodót, ha speciálisan orvosi dolgokról szólnak, hogy erről az igazság átérzésének a természetes kerülgetés nélküli kifejezéséről meggyőződjünk. Mindenütt azt érezzük, amit egy helyen ki is fejez. „Osztom ugyan Bleulernek azt az aggályát, hogy az ítélni nem tudó tömeg az alkohol pszichózisokról vallott nézeteimet ép úgy félre fogja érteni, mint ahogy Freud szexuális tanával történik. Azonban ebben épenséggel nem látok okot arra, hogy meggyőződésemet elhallgassam. Ha Freud egyre csak az ítélni nem tudókkal törődik, pszichoanalízise megiratlan volna.” És végig kell olvasni Ferenczi írásait, hogy megérezzük, hogy ebből a most támadt tudományból, gondolati erők indulnak ki a szellemi tudományok felé, amely energiák régi ideológiáknak az alap-
Le Bon tömeglélektana magyarul
543
jait kezdik megbontani. A sok közül csak azokra utalok, amelyekben Ferenczi a bűnről és büntetésről „A pszichoanalízis és annak jogi és társadalmi jelentősége” című cikkben és azokra, amelyeket „A valóságérzék fejlődésfokai”-ban kifejt. Ferenczi legújabb könyvét, az „Ideges tünetek”-et csakis azokkal a pszichoanalitikai előismeretekkel lehet haszonnal forgatni, amelyek az immár második kiadásban megjelent „Lélekelemzés”-ben és részben a „Lelkiproblémák”-ban foglaltatnak. A kezdőnek még így is küzdelme lesz, hogy a beléje nevelt előítéletek — a szociocentrikus — szempontok ne nyomják el azt az objektivitást amely nélkül új tudomány soha be nem fogadható. De hogy érdemes erre az objektivitásra emelkedni, azt Ferenczi könyvei fogják igazolni. Abban a kristálytiszta stílusban és gondolati szabatosságban, amellyel Ferenczi szintén oly hasonlatos mesteréhez Freudhez, a pszichoanalízissel való megbarátkozás az intellektuális haszon mellett, lelki gyönyörűséggel fog járni. Hollós István Le Bon tömeglélektana magyarul (Le Bon: A tömegek lélektana. Franciából fordította dr. Balla Antal. Franklin-Társulat. Kultúra és Tudomány. 1913. 206 l.) A Kultúra és Tudomány nevű vállalat, amely már Palante jeles kis könyvének, a Précis de Sociologie-nak lefordításával gazdagította szociológiai irodalmunkat, most egy újabb hasznos munkát végzett, amikor kiadta magyarul Le Bon Psychologie des foules című híres művét, „A tömegek lélektana” címen. Le Bon neve nem ismeretlen az előtt, aki csak egy kicsit is figyelemmel kíséri az újabb szociológiai irodalmat. A társadalomfilozófia egyik legérdekesebb problémája a tömegek lélektanának kérdése. Le Bon érdeme, hogy eme kérdés megoldása az utóbbi időben jelentékeny haladást tett. Műve bevezetésében arról a folyton növekvő befolyásról szól, melyre a tömegek politikai tekintetben, különösen korunkban, szert tettek s hangsúlyozza főleg az államférfiak számára a tömeglélek ismeretének fontosságát, utalva a történelem nagy hódítóira, akik mind kiváló tömegpszichológusok voltak. A lélektani értelemben vett tömeg, szerinte, oly embercsoport, mely egy közös izgalom befolyása alatt áll. Legjellemzőbb vonása az ilyen tömegeknek az, hogy egy kollektív lélek alakul ki bennük, mely nem egyenlő az alkotó egyedek lelkeinek összegével vagy középarányosával, hanem független attól. Új jellemvonások keletkeznek, épen úgy, mint ahogy a chémiában a vegyület sajátosságai nem egyeznek az alkotó elemek sajátságainak összegével, vagy középarányosával. Ezt a tüneményt Le Bon a következőképp magyarázza: Az ember lelki világa két részből ál egy tudatos és egy tudattalan részből. A tudattalan, mely egy fajon belül minden embernél közös, képezi lelki világunk valódi alapját; erre rakódik rá a tudatos, mely különböző
544
Le Bon tömeglélektana magyarul
műveltségi fokon különböző az egyesben. Mikor az emberek tömegbe verődnek, a tömegszuggesztió hatása alatt ez a tudattalan elem ébred fel bennük, még pedig oly erővel, hogy a tudatos ereje mellette eltörpül. Ezért van az, hogy a tömegben tudós és kézműves egyformán cselekszenek. Ezek után sorba veszi Le Bon a tömegek egyes tulajdonságait. A tömegek izgékonyak, változékonyak, ingerlékenyek. Játékszerei minden külső ráhatásnak, pillanat szerint változtatják érzelmeiket. Képesek a legönzetlenebb tettek elkövetésére, hogy rögtön utána vérengzésbe menjenek át. Végtelenül hiszékenyek, könnyen szuggerálhatók. Elégséges, hogy egy ember elkiáltsa, hogy lát valamit s a többi mindjárt látja ugyanazt, legyen bár az a legnagyobb képtelenség. A történelem hemzseg a tömeghallucinációk hatása alatt keletkezett legendáktól. Éppen ezért lehetetlennek tart Le Bon minden komoly történetírást. „Gipszet habarni hasznosabb mesterség, mondja, mint történeti munkák írásával fecsérelni az időt. Nincs más azokban, mint rosszul megfigyelt eseteknek fantasztikus elbeszélése, feleresztve holmi találomra csinált magyarázatokkal.” Bármilyenek legyenek is a tömeg érzelmei, azok mindig egyoldalúak, túlzottak. Nem ismernek ellentmondást, akaratukat zsarnoki módon viszik keresztül. Látszólag forradalmárok, szeretnek rombolni, újítani. Lelkük mélyén azonban konzervatívak, akik csakhamar visszaállítják a régit, ha más név alatt is. Erkölcsiségük rendszerint alatta áll az egyéni erkölcsnek, mivel a tömegben a felelősség érzete csökken, az elfojtott indulatok könnyen felszabadulnak. De csak alkalom és impulzus kell s képesek a legnagyobb hőstettekre is. Egészen máskép van a szellemi téren. Itt szemmellátható a tömegek inferioritása. A tömegek képtelenek az elvont gondolkozásra. Képekkel gondolkoznak, melyek minden kapcsolat nélkül követik náluk egymást. Ami fantáziájukat nem izgatja fel, az nem tud rájuk hatást gyakorolni. Érveknek, bizonyításoknak kevés erejük van beidegződött érzelmeikre. Eszmék csak úgy tudják befolyásolni őket, ha egyszerű alakot vesznek fel s lehatolnak tudattalan világukba. A tömegnek nagy hajlandósága van a vallásosságra. Szükséges neki mindig egy bálvány, amelyet imád, legyen az akár egy képzelt természetfeletti lény, akár egy nagy hős. Vallásossága mindig türelmetlenséggel és fanatizmussal kapcsolódik, hitének dogmáit erőszakosan is kész terjeszteni. A tömeg lelkivilágának tanulmányozása után a következő részben azt vizsgálja Le Bon, hogy mikép képződnek és szilárdulnak meg a tömegek nézetei és meggyőződései. Arra az eredményre jut, hogy azokat részben közvetett, részben közvetlen tényezők határozzák meg. A közvetett tényezők lassan, hosszú időn keresztül hatnak s bizonyos pszichikai alapot teremtenek a tömegek lelkében, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy a közvetlen tényezők hatására reagáljanak. A közvetett tényezők
Le Bon tömeg lélektana magyarul
545
a faj, amely a legerősebb mind között, a hagyományok, az idő, a politikai és társadalmi intézmények, a tanítás és nevelés. A közvetlen faktorok a képek, szavak, formák, az illúzió s a tapasztalat. Az eszméknek semmi jelentőséget sem tulajdonít Le Bon a tömegek nézeteinek kialakulásánál, sőt hatásukat egyenesen negatívnak tartja. Ismerve a tömegre való hatás eszközeit s értve a velük való bánást, egyes emberek nagy befolyást gyakorolhatnak raja, mivel a tömegnek mindig szüksége van vezetőre, akit vakon követ. A tömegre való hatás eszközei az állítás, az ismétlés s a lelki infekció. Az ismétlés befolyását megértjük, ha a modern reklámra gondolunk, amely szintén azon alapszik, hogy amit sokszor hallunk ismételni, azt végül magunk is elhisszük. Az állítás, ismétlés és infekció okozta hatás azonban csak akkor lesz teljes, ha hozzájárul a presztízs. Van szerzett presztízs, amelyet a név, szerencse és a tekintély kölcsönöznek. A személyi presztízs egy ritka egyéni tulajdonság, mellyel csak kevesen rendelkeznek. A tömegnézetek és tömegmeggyőződések közt vannak olyanok, melyek változatlanok hosszú időn át s melyeknek kiirtása nehéz. Ezeknek a száma nagyon csekély s mélyen benne gyökereznek a nép lelkében. Vannak azonban olyanok is, melyek csak rövid ideig élnek. Ezeknek a száma korunkban folyton növekszik, mivel a régi irányító nézetek erejüket vesztik s így a tömeg könnyebben lesz játéka a pillanatnyi befolyásoknak. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a tömegek hatalma folyton nő s a gondolatok csapongásának mi sem áll útjában, a sajtó pedig naponkint a legellentétesebb véleményeket tárja a tömeg elé. A harmadik részben végül osztályozza Le Bon a tömegeket két nagy csoportra, heterogén és homogén tömegekre osztva őket. Heterogén tömegek képződhetnek bármiféle egyénekből, tekintet nélkül foglalkozásukra s szellemi állapotukra. Homogén tömegek többé-kevésbé hasonló egyedekből alakulnak. Az előbbiek lehetnek anonimok, pl. utcai csődület, s nem-anonimok, pl. esküdtszék. A homogén tömegek közé tartoznak a szekták, kasztok, osztályok. Könyvének hátralevő részében még a legtipikusabb heterogén tömegeket, az esküdtszékeket, a választó tömegeket és a parlamenti gyűléseket veszi vizsgálat alá s ezeken igyekszik kimutatni a tömegek jellemző tulajdonságait, kiemelve mindig azt a csekély szerepet, melyet az ész — s az öntudatos gondolkozás játszik náluk, szemben az érzelmi elemek majdnem kizárólagos hatalmával. Az itt vázolt tanokra Le Bon egy egész szociológiai rendszert épített, melyet ezen a helyen egy későbbi számban szándékozom ismertetni s értékelni; általános tájékoztatóul most csak a következő megjegyzésekre szorítkozom: Le Bon egy eredeti, mondhatni zseniális gondolkodó, aki sok termékeny eszmével ajándékozta meg a szociológiát, s aki nem egy téren egészen
546
A faji szociológia bírálata
új perspektívákat nyitott a tudománynak. Az első rendszeres tömeglélektani kutatások az ő nevéhez fűződnek s fő érdeme ezen a téren abban áll, hogy ő hangsúlyozta először a tudattalan elemek fontosságát a tömegpszichológiában, ő alkalmazta először tömeglélektani kutatásainak eredményét társadalmi tünemények magyarázatára. Hibája azonban, hogy könnyelműen általánosít, fő elvét túlságos mereven s egyoldalúan viszi keresztül. Módszere nem elég tudományos, végkövetkeztetései felületesek, tudása sokszor — különösen nemzetgazdasági kérdésekben — hiányos. Előadás s stílus szempontjából mindegyik műve példája a francia könnyedségnek és világosságnak, ami gondolkodásának eredetisége mellett valószínűleg előmozdította műveinek nagy elterjedését. A fordítás szintén elég pontos és gördülékeny, hibáktól azonban nem teljesen ment. Vannak benne olyanok is, melyek a szöveg értelmét is megváltoztatják. Példák: Sur les ruines de tani de pouvoirs successivement brisés par les revolutions. Ezt a sort pl. a fordító így adja vissza: „A sok hatalomnak rombadőlte után, melyek egymás után törték meg a forradalmakat.” Számokat megváltoztat. A tanítás és nevelésről szóló fejezet második bekezdésében, ahol Le Bon egy-két számadatot közöl, a fordító 227 helyett 223-at, 552 helyett 500-at mond. Néha meg kibővíti az eredeti szöveget. A bevezetés így kezdődik a magyar kiadásban: „A nagy zavarokat, melyek a civilizáció változásait megelőzik (mint például a római birodalom összeomlása és az arab birodalom megalapítása), első tekintetre úgy látszik, hogy főleg a nevezetes politikai átalakulások idézték elő.” Itt a zárójelben levő rész teljesen a fordító hozzátevése, amely az eredetiben nincs benne, legalább is annak 18. kiadásában, melyet én használtam, de azt hiszem, a többiben sem. Azt is jól tette volna tehát a fordító, ha megjegyezte volna, hányadik kiadást vette irányadóul. Mindezek kicsiny hibák ugyan, de egy kis gondosság mellett el lettek volna kerülhetők. Vaskó Balázs A faji szociológia bírálata (Franz Oppenheimer: Die rassentheoretische Geschichtsphilosophie. Verhandlungen des zweiten deutschen Soziologentages. Tübingen, 1913. Mohr). 1912 október 20-tól 22-ig tartották a német szociológusok második összejövetelüket, melynek egyik legérdekesebb pontja Oppenheimernek, a Huszadik Század olvasói előtt jól ismert német tudósnak a faji elméleti történetfilozófiáról tartott előadása volt. Oppenheimer első sorban nemzetgazda, ez az előadása azonban bizonyítja, hogy mint szociológus, mint történetfilozófus is épp oly mélyenjáró és éleselméjű gondolkozó mint amilyennek a nemzetgazda szerepében mutatta magát. „A faji elmélet, mondja Oppenheimer, egy olyan történet-
A faji szociológia bírálata
547
filozófiai tan, amely avval az igénnyel lép fel, hogy a világtörténet egész folyamatát főbb vonásaiban a társadalmi csoportok faji tulajdonságaiból magyarázza”. A faji elmélet, mint „ideológia”, egyrészt tárgya szociológiai kutatásnak, objektum; másrészről azonban, minthogy a történeti fejlődést tudományosan, módszeresen akarja magyarázni, szubjektum is. Oppenheimer először az utóbbi minőségében vizsgálja. A faji elmélet megalapítója Gobineau volt, aki az egész világtörténelmet nem tekinti másnak, mint a fajok közti folytonos küzdelemnek: vannak magasabb s alacsonyabb rendű fajok. Az előbbiekhez tartozók keveredve az utóbbiak képviselőivel a magasabbrendű fajt folyton gyengítik, úgy hogy az lassankint kipusztul s helyét a silányabb faj foglalja el, míg végre egy általános káosz jön létre, mely az egész kultúrát megsemmisíti. Hogy egy egyén vagy nemzetség mily fajhoz tartozik, azt nagyon nehéz eldönteni, a nyelv majdnem semmi iránymutatást sem ad. Gobineau ezért testi jegyekre alapította osztályozását s a koponya indexet vette fel kiindulási pontul. Megkülönböztet ezen az alapon hosszú és rövid fejűeket, dolicho- és brachikefaloszokat, feltéve ezeknek a koponya alakoknak állandó voltát s a hosszúfejűséget a magasabbrendű fajok tulajdonságának tartva, a rövidfejűséget pedig a korcs és nemtelen fajokénak. Még ha igaz volna is a koponya alakjának állandósága — a faji elmélet hívei ezt dogmaként hiszik —, még akkor sem tarthatna igényt bárminemű komolyságra a rá alapított rendszer, mivel eszerint a germánokkal együtt az eszkimóknak és a négereknek kellene a legmagasabb rendű fajokat képviselniök, míg a latin népek, a zsidók kénytelenek lennének a fajok rangsorozatában a legutolsó helyekkel megelégedni. Annál kevésbé érdemel azonban hitelt az egész tan, mivel az újabb kutatások kimutatták, hogy a koponya alakulására a síkságon vagy a hegyes vidéken való élés, a táplálék minősége lényegesen átalakító hatással vannak. A halálos csapást Nyström mérte a faji elméletre, amikor megállapította, hogy a magasabb kultúra, az intenzívebb szellemi munka egyenesen a brachikefaliának kedvez, állítását pontos statisztikai adatokkal igazolva. Ilyen erős érvek mellett lassankint a leghevesebb faji tudósok is kezdték feladni lehetetlen dogmájukat s igyekeztek valami más princípiumot felfedezni, amely alkalmas az emberek fajszerinti feloszlására. Ezt az új elvet Chamberlain és iskolája a faji szellemben vélte feltalálni. Ennek az iskolának az eljárása semmivel sem tudományosabb, mint Gobineaué volt. Bizonyos pszichológiai tulajdonságokból következ-
548
A faji szociológia bírálata
tetnek a faji hovatártozóságra s viszont ezeket a tulajdonságokat faji jellemvonásoknak bélyegzik. Okoskodásuk circulus vitiosus. Önkényes eljárásukat mutatja például, hogy Krisztust, a latin népek kiváló nagyjait egyszerűen kinevezik germánoknak, hogy a germán faj fensőbbségét megvédjék, mindezt nem igazolva mással, mint avval a komikus kijelentéssel, hogy ezek a fajok kevertek s így valószínű, hogy az említett egyének ősei germánok voltak. Mindkét faji elmélettel szemben Oppenheimer a legkiválóbb modern tudósok kutatásaira hivatkozik, akik egyhangúan hangsúlyozzák a miliő mindent átalakító hatását s azt a nagy hasonlóságot, mely egyes népeknél megfelelő kultúrfokon észlelhető s amely lehetetlenné teszi a népek fajok szerinti rideg osztályozását. Ezek után áttér Oppenheimer a faji elméletnek, mint a szociológia egy objektumának vizsgálatára. Nem támaszkodhatva itt régibb általánosan elismert tételekre, teljesen a saját, egyéni felfogását adja, amely rövid kivonata annak az elméletnek, amelyet másutt már bővebben kifejtett s amelyet az államról írt munkájában módszerül alkalmazott. Szerinte a társadalmi élet főhordozója nem az egyén, sem a faj, hanem a társadalmi csoport, oly emberek csoportja, akik közös érdekekkel vannak összekötve. Ez az érdek abban áll, hogy a nagyobb fokú pszichológiai nyomás helyéről a kisebb nyomás helyére jusson, amely folyamatnál mindig csak egy mozgási lehetőség van, amelyet részint a geografiai-klimatikai miliő, részint a szociális környezet határoznak meg. Ez a mozgás egyúttal az, amely a társadalmi csoport ideológiáját meghatározza. Klasszikus példája ennek a keletelbai nagy földbirtokosok esete, akik a szabadkereskedelemnek voltak szószólói, amíg Németország gabonát exportált, de rögtön átcsaptak védvámosoknak, mihelyt Németország gabonát kezdett importálni. Oppenheimer szerint a szociális élet majdnem egész története csoportharc volt, amely internacionális a politikai csoportoknál, magasabb fokon az államoknál, és intranacionális a társadalmi osztályok küzdelmében. Tanulmányát avval végzi, hogy a faji elmélet nem tudomány, hanem pszeudotudomány. Feltevései teljesen híjával vannak minden reális alapnak, segítségükkel akár a legellentétesebb állításokat is be lehet bizonyítani „Gobineau arisztokrata volt, Woltmann szocialista. A francia forradalom mindkettőjük számára nem volt más, mint küzdelem a nemes germánok és a nemtelen kelta románok közt. Csakhogy természetesen Gobineau az arisztokratákat, Woltmann pedig a forradalom vezető embereit tartotta tisztavérű germánoknak”. V. B.
KÖNYVSZEMLE
I. A szociológia segédtudományai (Filozófia, biológia, lélektan stb.) Deonna, W.: L'expression des sentiments dans fart grec. Paris, Laurent, 1914 579 1. Deonna elsősorban a vallásos művészi és társadalmi tényezők kifejezésbeli nyomát tanulmányozza a művészetben. Másodsorban a „kifejezés három stádiumával”: a kifejezésnélküli emberi sémával, a külső kifejezéssel: a fej és test egymáshoz való viszonylatának kifejezésével, végül a kifejezést tanúsító arc három fokával foglalkozik. A primitív művészetek értékelésében, mondja Deonna, nem külömböztették meg eléggé élesen a szándékot a kiviteltől. A kezdetleges művészetek formáiból ethnográfikus következtetések nehezen vonhatók el. A predinasztikus egyptomi szobrocskák a mai busmanokra hasonlítanak. Ebből ethnográfiailag misem állapítható meg, mivel itt nyilván egy a primitív népeknél időben és térben szétszórtan nyilvánuló eszthetikai konvencióról van szó. Helyesen állapítja-e meg M. de Morgan az elamita művészetben (bár ez már haladottabb kultúra terméke) a negritos és sémi faj két különböző típusát?! Savignoninak vájjon igaza van-e, mikor a Koghia Triadai vázán az ábrázolt énekesek afrikai és a katonák európai származását véli felismerni? Ne feledjük, hány ilyen hipothézis hamissága derült már ki minden kétséget kizáróan. A román fejekben, melyek jellegét, mint a VI-ik századbeli görög archaistikus művészetét is, erősen befolyásolja a technikai lehetőség és primitív konvencionalizmus Viollet-le-Duc keleti típust fedezett fel csakúgy, mint ahogy az Akropolis görög szobrait a hozzá nem értő kínaiknak, japánoknak, sőt négereknek is minősíthetné. Azt állítják, hogy a primitív művész öntudatlanul és ösztönszerűleg fajának, sőt egyéniségének különösségét reprodukálja. De tagadhatatlanul erősen befolyásolják művét eszközei, tudása, szóval ábrázolási lehetőségei. Primitív műtárgyakat gyakran néztek portréknak, az egyéni hasonlatosság meglepő hű ábrázolását vélték bennük fölfedezhetni. A préhomerikus görög művészet, a mykénai arany maszkok megdöbbentő individualizmus jellegét fejezik ki. De vajjon a művész akarta-e ezt az egyéni kifejezést belevinni művébe, vagy pedig kezének öntudatlan alkotása akaratlanul csoportosította így a vonásokat? Ez meg nem állapítható. Dewey, J.: L'école et l'entant Neuchätel, Delachaux et Nestlé. 1913. ΧΧΧII + 157 L Dewey pedagógiai módszerét legtalálóbban dinamikusnak nevezhetjük. Szerző számára a nevelés egyértelmű a karakterképzés tudományával. Az egyénben rejlő összes lelki és testi lehetőségek kibontakozásának elősegítésére és érvényesítésére törekszik, ellentétben a régi tanítási rendszerrel, mely első
550
Könyvszemle
sorban és majdnem kizárólag az emlékezőtehetségre és passzív befogadó képességre appellál. A régi rendszer a tankönyvbe, Dewey magába a gyermekbe helyezi a tanítás döntő súlypontját. Dewey egyszer asztalokat keresett egy üzletben, melyek az iskolájában végzendő különböző munkákra lennének alkalmasak. Midőn hosszú keresés után sem talált céljainak megfelelő bútort, azt mondotta néki a kereskedő: „Félek, hogy nem lelünk Önnek való portékát raktárunkban, ön olyan bútort keres, melyen a gyermek munkát teljesíthet mi pedig csak olyat tartunk, mely a hallgatásra alkalmas”. „Ez a válasz, mondja Dewey, jellemzi az egész tradicionális nevelést és összefoglalja történetét”. A fül, a hallgatás és közvetlen utódja a kézikönyv, voltak a tanítás túlságosan igénybe vett és kizárólagos eszközei. A szavak tudományát erőszakolta a gyermekre, az élet tudománya helyett. A helyes utat pedig csak úgy leljük meg, ha a gyermeket olyan környezetbe helyezzük, mely kis lelki, testi organizmusának növekedésére alkalmas és egyszersmint saját vágyainak megfelelő. Az élet számára és az élet által történjék a tanulás. Dewey rendszerének közelebbi meghatározására azt mondhatjuk, hogy ez a rendszer genetikus, funkcionális és egyszersmind szociális. Genetikus, mivel nem külső benyomások ée adatok halmozásával dolgozik, de bensejéből kifelé fejleszti a gyermeket. Fejleszt és formáz, ahelyett, hogy mint a régi pedagógia, külső hatásokkal befolyásolná a gyermeket és mintegy beraktározná lelkébe a tudományt. Montaigne óta Rousseauig sokan hangoztattak hasonló elveket, de senki sem értelmezte a „fejlődés” szót oly szigorú pontossággal, mint Dewey. Rousseau után ismét analitikus útra terelődött a gyermeki élek tanulmányozása. Midőn a XIX. század folyamán Sigismund Kussmaul és Preyer följegyezték a gyermekek által fokozatosan elért fejlődési tanújeleket, jóformán csak különböző időpontokat megrögzítő pillanatfelvételeket csináltak és szem elől tévesztették magát a fejlődés processzusát, mozgása módját és dinamikáját. Leírják a gyermek cselekedeteit, de feledik a jelenségek okát kutatni, nem keresik a különböző tünetek és folyamatok szerves összefüggését, egymásrahatását. Funkcionális Dewey pedagógiája, mert a lelki folyamatokat, biológiai jelentőségük, életbéli szerepük, a jelen és jövő cselekedeteire való hasznos voltuk szerint fogja fel és irányítja. A lelki folyamatok működését az életfentartás eszközeinek tekinti — funkcióknak, melyek az életet kell, hogy szolgálják — és melyek nem önmagukban hordják indokolásukat. A funkcionális elmélet szerves egészében fogja fel a gyermeki lelket, melynek minden megnyilvánulása közös célt szolgál, tehát nem szabad in abstracto tanulmányozni az egyes tüneteket, ha jelentőségüket helyesen kívánjuk értékelni. Ellenkezőleg, mint vad népek lelkét, sajátos miliőjében, sajátos szükségleteinek kielégítésére irányuló törekvéseiben, életösszefüggéseiben keressük a gyermeki lélek megfejtését. Dewey rendszerének szociális iránya természetes következménye funkcionális voltának. Amint az egyes lelki megnyilvánulásokat és erőket az összlélek eszközeinek tekinti, úgy sorozza be eszköz gyanánt az egyént a társadalom összeségébe. Társadalmi együttműködésre csak úgy nevelhető az egyén, ha szociális ösztöneit felébresztő környezetbe helyezzük. Ez Dewey alapelve. Ha a természetes életkörülményekkel számot vetve akarunk gyermeknevelést irányítani, úgy a társadalmi életnek megfelelő viszonyok ismeretére és megszokására kell vezetni a gyermeket. Dewey School and Society című munkájában azt fejti ki, hogy a helyesen szervezett iskola alkalmas ennek a szociális miliőnek megteremtésére. A mindinkább módosuló és szűkebb
Könyvszemle
551
körre szorítkozó családi élet nem nyújtja már a gyermeknek a közös munka s egymást kisegítés tanulságait. Indusztrializálódó világunkban kizárólagosan zociális felfogás alapján szervezett iskola lenne hivatott a nélkülözhetetlen szociális összeműködésnek gyakorlására, a szociális ösztönök felkeltésére. Hautecoeur, L.: Rome et la renaissance de l'antiquité a la fin du XVIII. siecle. Paris, Fontemoing, 1912. VIII + 318 1. 1755 táján a rokokó maniéristák édeskés túlzásai ellen fordult a francia művészet. Megelégelték a kizárólag színpadiasán dekoratív hatásokat vadászó, a rajzot elhanyagoló festészeti kompozíciókat, az illogikus építészeknek mintegy vihargyötörte fassadejait és oszlopcsarnokait s a táncmozdulatokban szenvelgő kőszenteket. Az új irány a „józan ész iskolájának” vallotta magát, kizárja az építészetből a hamisított formákat és anyagokat, fölösleges, szervetlen díszítést. A szobrászt az anatómiailag lehetséges mozdulatok, a festőket a valóság ábrázolására szorította. Racionális volt a szépség, melyről ezek a festők álmodtak. Az építészek a mathematika bevonásával állapították meg esztétikai elveiket. A festők a rajzra — tehát végeredményben geometrikus formák kombinálására — törekszenek elsősorban. A szobrászok domborművei mindinkább márványba vésett kontúrvonalakká józanodnak. Soha művészet nem állott így harcban — bár öntudatlanul — a nominalizmussal. Skolasztikus racionalizmusba érlelődik a XVIII. század végének művészete. A típus lesz az ábrázolás tárgya, az egyén elveszti érdekességét. Sokszor csodálták, hogy ilyen mesterkélt és elvont észalapból született művészet, hogy támadhatott és hogy virágozhatott olyan hosszú ideig, mint az empire művészete; csodálkoztak azon, hogy oly erős és életet látni tudó egyéniség mint Dávid, mint vallhatta magáénak ezt az irányt és mint vethette alá tehetségét az empire-stílus követelményeinek. Csodálkoztak azon, hogy kereshette egy újító kor minden gyökerét az antik holt művészetben. De ilyenkor feledték, hogy 1800 táján az antik utánzás nem megkövesedett halott ébresztgetése volt, de újjászületés gyanánt hatott az emberekre. Az antik szellem nagy ébredésében az empire művészet silányabb produktumai is, melyek gyenge utánzók művei voltak, az ókori remekművek szépségére utalták az emberi képzeletet. A kapitóliumi és vatikáni szobrok tökéletességét élvezték a gyenge epigónok száraz szabatosságában, gyakran édeskés kerekdedségében. A mai ember szeme hozzászokott a komplikált és dús színlátásokhoz, formaérzéke felbontja az alakokat, mélyült és módosult. De az empire művészete, mely épen ezért ma merevnek és száraznak tetsző, szoros kapcsolatban állott saját ideiének gondolatvilágával és közviszonyaival, látszólag ösztövér formái teltek voltak az aktualitás és élet erejével. Mint a romantikusok számára a középkor kathedrálisai, a Goncourtok korának a japán estampeok művészete — úgy az antik művészet élettelt és ösztönző tényezője lett az empirénak. S az így keletkezett művek értéke szokatlan élénkséggel élt a köztudatban. Újságok a legfontosabb világesemények mellett emlegették az új műalkotásokat s a háborúból térő katonák fáradságuk és sebeik jutalmául ennek a művészetnek remekeit kérték. Ha visszahelyezkedünk az empire művészet keletkezésének és virágzásának korába, megértjük a számunkra másodkézből valónak tetsző művészet hatását, mely épen abban az erős kapcsolatban lelhető fel, mellyel az akkori
552
Könyvszemle
világnézlet az antik felé fordult s abban a fiatalos lelkesedésben, mellyel újra felfedezte Olaszországot és az ókori szépséget. Parodi D.: Le probléme religieux dans la pensée contemporaine. Revue de métaphysique et de morale. 1913. július. Vallási bennünk mindaz, ami képessé tesz szűk egyéni életünkön felülemelkedve a mindenség nagy életét átérezni, beolvadni a világba és a világ öntudatát önmagunkban érezni. Ebben az értelemben még a szorosan vett atheista filozófia is, mely tagadja az isteni személyiséget és az egyéni hallhatatlanságot, lényegében vallásos lehet, azon egyetlen föltétel alatt, hogy a világmindenséget mint egységet képes gondolni és érezni, hogy az általános szükségszerűséggel képes magát azonosítani. De ez még nem elég. Ez a fúzió a mindenséggel nem állhat szorosan vett emberi érdekeink feláldozásában. A vallási probléma végeredményben az emberi értékek objektivitásának a kérdése. Értékeink, céljaink, ideáljaink mögött van-e valami, ami több, mint szubjektív intenció |vagy társadalmi konvenció? Van-e valóban egy élő és objektív célszerűség a mindenségben?
II. Szociológiai elmélet (Társadalmi fejlődés, közgazdaságtan, jogbölcselet stb.) Bauer, Otto: Erwachende Völker. Kampf, 1914 január. Míg az osztrák közvéleményt éveken át a cseh-német háborúskodás foglalta le, addig újabban mindinkább a rutén kérdés nyomul előtérbe. Az általános választójog alapján egybehívott parlamentet a rutén obstrukció bénítja meg: a rutének minden törvényhozási ténykedést lehetetlenné akarnak tenni, míg nemzeti sérelmeiket nem orvosolják. Ε harcok mögött fontos történelmi eltolódások lappanganak, melyek már a közeljövőben kihatással lesznek, úgy a monarchia belpolitikájára, mint külpolitikájára. Az osztrák tartományok lakosságának csaknem harminc százaléka Galíciára esik. Ez az ország háromnegyed részben még földművelő ország. A üzemek 43 százaléka törpeüzem, mely a termőföldnek csupán 6 százaléka felett rendelkezik; az öt hektáron aluli üzemek az összes üzemek 81 százalékát alkotják, de a termőföldnek csak 23 százaléka az övéké. Összesen 803.075 kis- és középüzem van. Ezzel szemben 100 hektáron felüli nagyüzemek száma 5467, de ezek a nagyüzemek a termőföld 35 százaléka felett rendelkeznek. Ε kedvezőtlen talajmegosztás mellé a technikai elmaradottság járul: egy hektár föld átlag 10 métermázsa búzát termel, míg Csehországban 16,9, Alsó-Ausztriában 15,7 métermázsát. A nyomort tetézi a kultúrátlanság, az uzsorások elszaporodása. Galíciából megindul a kivándorlás. Az Amerikában megkeresett pénzből földet vásárol a paraszt, társadalmilag fölemelkedik, fiaiból tanítót, ügyvédet, orvost, írót nevel, akik aztán politikai életre keltik a parasztságot. Különösen Galícia keleti részén tapasztalható a lelkek ezen gyors átalakulása, a rutén parasztság körében. Ezzel előtérbe nyomul a rutén kérdés. Galíciában három és félmillió rutén él. De ezek csak töredékei a 23 millió ruténségnek, melyet az orosz birodalom számlál. Oroszország mindent elkövet, hogy a ruténséget beolvassza az orosz nemzetbe: üldözi a rutén nyelvet, kiküszöbölteti az iskolából, az irodából, a művészetből, a hivatalokból és nyilvános életből egyaránt. A rutének beolvasztása valóságos létérdeke Oroszországnak. Ez ugyanis csak 43 nagyorosz és
Könyvszemle
553
57 százalék egyéb nemzetségi lakost számlál, úgy, hogy a tulajdonképpeni oroszok kisebbségben vannak. A birodalom lakosságának 17%-a rutén és 4,6 százaléka kisorosz. Ezekkel együtt van Oroszországnak 65 százaléknyi „orosz” lakossága. Mármost az osztrák rutén mozgalom a legerősebb nemzeti visszahatást gyakorolja a birodalom ruténjeire. Ha Kelet-Galíciában fejlett rutén közoktatás keletkezik, ha egy rutén egyetem a rutén nyelvet a tudomány nyelvévé teszi meg, ha galíciai talajon rutén irodalom sarjadzik, úgy Ukrainában is megerősödik a szeparatisztikus mozgalom. Ha ez beáll, úgy a rutének eme mozgalom élére fognak állani, mely a nagyoroszok egyeduralma ellen küzd és Oroszország nagy nemzeti harcok színterévé válik. Jellemző, hogy a lengyel parasztság fölismerte e kérdés horderejét, belátta, hogy a rutének megerősödése végzetessé válhatik a cárizmusra és ezért a rutének mellé állt. A legutóbbi válság alatt a lengyel és rutén parasztok önkéntes csapatokat állítottak föl az esetre, ha Oroszországgal háborúra kerülne a dolog, míg a lengyel nagybirtokosok a parasztságtól való félelmükben, föladták régi oroszellenes álláspontjukat és állandóan az orosz birodalommal szemben való békés magatartás mellett törtek lándzsát. Ugyancsak a lengyel hatóságok támogatják a rutén parasztság körében fellépő moskalophil-mozgalmat. A rutén kérdés további fejlődésétől függ, vájjon a kozák paták lesznek-e az urak a Kárpátokon, avagy a parasztdemokrácia. Hobson J. A.: Scientific Management. The Sociological Review. 1913. július. Szerző Taylor munkarendszerét három szempontból vizsgálja meg: 1. Miként hat ez a rendszer a munka emberi költségeire? 2. Ezeket a nagyobb költségeket mennyiben fogják a magasabb munkabérek rekompenzálni? 3. Némely termelőkre nehezedő nagyobb költségeket mennyiben egyenlíti ki a társadalmi gazdagság növekedése? A tudományos munkarendszer hívei azzal akarják ezt a vitát elintézni, hogy ez a rendszer csak racionális alkalmazása a munkamegosztás általános elvének, mely közmeggyőződés szerint a modern civilizált társadalom alapja. Ma ez a rendszer bizonyos áldozatokat is kíván meg az egyéni szabadságtól az ipari foglalkozásban, azt a társadalom nyeresége rekompenzálja, melyben minden egyén részes. De ezt az okoskodást nem lehet elfogadni, mert elképzelhető az az eset is, hogy az új rendszer által az emberi költségek gyorsabban szaporodnak, mint az általuk elért nyereség. Talán a humanistáknak a gyári rendszer ellen alkalmazott érvei ráillenek a munkarendszernek ezen új alakjára? Az eddigi munkarend ugyanis nem küszöbölte ki teljesen a munkás szabadságát és iniciatíváját. Csak egy kis rész alakult át a gép puszim szolgájává. Már most a standardizálás az új rendszer szerint kifejezetten arra törekszik, hogy még a kevés szabadságot is megszüntesse és a munkást automatává tegye. Ezt a veszteséget kétségtelenül lehet rövidebb munkaidővel, magasabb bérekel, jobb nevelési alkalmakkal, egészségesebb otthoni élettel kiegyenlíteni, de ő attól tart, hogy a privát profitcsinálás mai rendszere mellett a munkás sorsának ez a javulása nem tekinthető biztosítottnak. Marvin, F. S.: The living past. A sketch of Western progress. Oxford, The Clarendon press, 1913. 288 1. Szerző a haladás szembeszökő és elvitathatatlan tendenciáját veszi észre nyugati Európa történetében. Ez az optimista felfogás egyáltalán nem jelenti,
554
Könyvszemle
hogy helyeseljük mindazt, amit a történelmi fejlődés létrehozott. A haladás tényeinek közelsége és egyszerűsége volt az ok, mely azokat sok történetíró előtt észrevehetetlenekké tette. Pedig a vad embert a civilizálttal összehasonlítva, lehetetlen észre nem venni, hogy a modern kor az ismereteknek hasonlíthatatlanul nagyobb tárháza felett rendelkezik. Másodsorban pedig a civilizált ember ismerete úgy van szervezve, hogy hatalma még nagyobb mint tudása. A haladás harmadik ismérve pedig az, hogy míg a vad ember kis, izolált közösségekben él, addig a civilizált emberiség szorosan összefűzött, nagy kiterjedésű társadalmakat alkot, melyek több szempontból az egész földet felölelő egésznek tekinthetők. Ismeret, hatalom, társadalmi egység és szervezettség; ez az a három szembeszökő különbség, melyek progresszív fejlődése úgy a történelmi, mint a történelemelőtti időkben kimutatható. Salz, A.: A mesterségek eredetéről. (Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 1913. 37 k., 2 sz.) A mesterségeket külön szociológiai jelenségeknek tekinthetjük, melyeknek eredetét és szociális nyilvánulásait kutathatjuk és tanulmányozhatjuk, pl. a prestige, az organizációjuk és szociális visszhangjuk szempontjából. A mesterségek szervezete nem magyarázható egy bizonyos vele együtt járó ideológia figyelembevétele nélkül, mely a környezetből és körülményekből eredve, erősen befolyásolta a külömböző korokban a munkafelosztást. Salz ebből a szempontból tanulmányozza a primitív népeket, az ókort, a középkort és a modern társadalmat. Tagadja, hogy a munkafelosztás utilitáris és hedonisztikus alapon fejlődött volna, habár eredményében hasznossági célokat szolgál — vallási emóciókban keresi eredetét. A munka és mesterségbeli felosztás — ha mai primitív népeken tapasztaltak példájára magyarázzuk saját fajunk fejlődését — a vallásos érzület objektiválódásai, egy reakció-módja az egyén vagy kisebb csoport vallási érzetének a nagyobb csoport nyomására. Nem racionális mérlegelés eredménye, mely az egyén előnyét tartja szem előtt, de kollektív és emocionális hatások eredménye. Logikája a vallásé, le raisonnement imaginatif. Munkafelosztást és mesterségeket a társadalomnak ezen alapvető faktorait, egy kollektív pathos szülte, mely szembehelyezkedik a természettel és a természetfeleti erőkkel. Minden mesterség mintegy felség-joga volt az egyénnek, vagy csoportnak, mely bizonyos erők kizárólagos birtokának feltételezésében gyökeredzik. Ez a társadalmi hit gyakorolja nyomását az egyénre és hivatás választására, csak jóval később a kultúrának haladottabb fokán szabadul fel a csoport nyomása alól. De ekkor sem vesznek el tökéletesen ezek az ősindokai a társadalmi alakulatoknak. Az egyének gazdasági törekvései, önző és alkotó ösztöneik, melyek segítségével környezetüket céljaik irányában használják fel, mindig példányképet keres, mely cselekedeteit szentesíthetné — és ezt a régóta és általánosan elösmert tradícióban leli meg; és mintegy a felette álló objektív szociális akarat megnyilvánulása előtt hajlik meg, midőn ennek aláveti magát. Talán ez valódi értelme a szociális utánzási ösztönnek, melyet az emberi cselekvés egyik indító elvének tekintenek s mely arra törekszik, hogy szellemi természetfölötti viszonyokat, a valóságba transzponáljon. Szirtes Artúr: Társadalmi szervezkedés. Rényi Károly kiadása. Szirtes a jogtudomány amaz újabb iskolájának úttörő kutatója, amely „szociális” iskolának nevezi magát. A jogszabályok kialakulása, ha az terme-
Könyvszemle
555
szetesen történik, rendszerint követi az életviszonyok kifejlődését, s míg ez megtörténik, azt a fejlődés tudományos búvárainak ép oly nehéz kivárni, mint azoknak, akik a fejlődéstől jogaik elismerését várják. Az új jogra való várakozás szülte Szirtes Artúr ez újabb munkáját is, amelyben a mai jogfenntartó szervezet, „a nemzeti állam” helyét felváltó társadalmi állam kontúrjait rajzolja. Ismerteti a fejlődést, amelyen keresztül az emberiségnek ide kell jutnia, megemlékezik az individuális államszerzőelv korának hazugságairól és éles beállítással világítja meg, hogy ez a kor megadta és megadja ugyan az egyenlő érvényesülésnek formai lehetőségét, de a létért való durva küzdelemnek teret engedve, egyszersmind el is nyomja az egyén ethikai életét, mert legtöbbször egyéniségével nem egyező munkára kényszeríti. Ezzel szemben az új jogrendszer, a „szociális kollektivizmus”, biztosítva az egyén részére az élete fenntartásához szükséges munkaalkalmat, biztosítja az ethikai élet szabadságát is, amit szerző ezen axiómában fejez ki: „A szociális kollektivizmus: az ethikai individualizmus.” (15 oldal). A munka jogbölcseleti munka, olyan értelemben, mint aminőben ezt mi hallani megszoktuk. Őszintén szólva szívesen vettük volna, ha a jog szón ugyanannyi hangsúly nyugodhatnék, mint a „bölcselet”-én, ha Szirtes kissé közelebbről a jövő jogrendszerének egy szegvényén példázva és konkrétebben mutatta volna meg az „ígéret földjét”. Reméljük, hogy elméletének ilyirányú kidolgozását mihamarább megfogjuk kapni. M. Z.
III. Alkalmazott szociológia és szociálpolitika Bauer, Otto: Szakszervezetek és szocializmus. Kampf, 1914 március. A szocializmusnak a szakszervezetekhez való viszonya az idők folyamán többször változott. Azt a célt, hogy a munkások a munkabérek megjavítására és a munkaidő megrövidítésére összpontosítsák erejüket, sokan meg nem egyeztetőnek tartották a forradalmi ideálokkal. Ezt a fölfogást csakhamar kiszorította egy másik, mely örvendetesnek jelentette ki, ha a munkások helyzete javul, az erre való törekvést föltétlenül támogatni valónak tartotta, azonban a szakszervezeti mozgalomnak nem tulajdonított mégsem nagyobb szerepet a munkások fölszabadítási harcában. Bauer ezzel a fölfogással számol le és azt iparkodik kimutatni, hogy a társadalom átalakulásában a szakszervezeteknek a legnagyobb szerep jut ki. Az utóbbi időben általában tapasztalható ugyanis, hogy a szakszervezeti munka: munkabérek fokozása, a munkaidő leszállítása egyre nagyobb akadályokba ütközik. Még jó, ha a szervezetek annyit el tudnak érni, hogy a munkabérek lépést tartsanak az emelkedő élelmiszerárakkal, a legtöbb esetben, még ez sem sikerül. A munkások helyzetének abszolút megjavításáról meg úgyszólván szó sem lehet. Ennek semmiesetre sem az az oka, hogy a munkások szervezetlenek lennének. A legszervezettebb szakmáknál is azt látjuk, hogy belebuknak a küzdelmekbe. Ennek az állapotnak az az oka, hogy egyrészt a technikai fejlődés fölöslegessé tesz sok munkát, illetőleg könnyen pótolhatóvá teszi őket, másrészt a munkaadók szervezetei oly erőt képviselnek, mellyel a munkások nem egy könnyen vehetik fel a küzdelmet. Ehhez járul még a nagyipar ama tendenciája, hogy a városokból a vidékre vonul, saját lakással látja el a munkásokat, amelytől ezek nem válhatnak meg és így engedelmes szolgálójává lesznek a nagyipar-
556
Könyvszemle
nak. A munkaadók mindamellett nem zárkózhatnak el a szervezetek elől azonban, hogy minél olcsóbban szabaduljanak, nagy területekre, az egész birodalomra szóló szerződéseket kötnek, melyek egyszerre járnak le. Azzal számítanak ugyanis, hogy a szakszervezet a lejárat idején nem meri fölvenni a küzdelmet, mert nem képes egyszerre sok százezer embert segélyezni. Mindamellett mégis azt látjuk, hogy e nagy területre kiterjedő tarifák nem teszik fölöslegessé a harcot, amely azonban — ha ily körülmények közt tör ki ― sokkal nagyobb arányokat ölt, mint a régi harc. Nem egy szakma, hanem egy egész iparág áll ilyenkor harcban, hatását pedig az egész társadalom erezi, a szakszervezeti harc tehát az egész termelést megakasztja, a kapitalista termelés lehetetlen voltát demonstrálja: a műhelyekben kezdődő harc így lesz igazi osztályharccá és a bérharcnak a bérrendszer megszüntetésével kell végződnie. Pic, Paul: Les assurences Sociales. Paris, 1913. Alean. 248 1. Szerző a lyoni egyetem tanára ebben a könyvben igyekezett összefoglalni mindazokat a problémákat, amelyek a társadalmi biztosítás alapjait illetik. A fejlődés szintézisét kísérelte megrajzolni. Mindenekelőtt a különféle nemzeteknél dívó különféle rendszerek jellegzetes tulajdonságait és egymástól való eltéréseit próbálja megállapítani, főleg a francia felfogásra fektetve a fősúlyt. Majd kimutatja, hogy az elmúlt negyedszázad alatt, mint haladt a fejlődés állandóan az önkéntes biztosítástól a kötelező biztosítás felé. Különösen kiemeljük a pénzügyi és jogi szervezetet tárgyaló fejezeteket. A beteges balesetbiztosításon kívül foglalkozik az aggkor és rokkantság esetére szóló biztosítással is, valamint a nemzetközi egyezményekkel a külföldiekkel való elbánást illetőleg. Tarifaszerződések Németországban. Tarifverträge im Deutschen Reich, Ende 1912., Berlin, 1913. A tarifaszerződések jelentősége évről-évre növekedik. Noha e szerződések korántsem váltották be egyes szociológusoknak a hozzájuk fűzött reményét, hogy t. i. ki fogják kapcsolni a társadalmi fejlődésből a munkások osztályharcát, azonban egészen más téren nyilvánul meg jelentőségük: nagyban előmozdítják a rendszertelen sztrájkok megszüntetését és a termelés részére nagyobb állandóságot biztosítanak. Ez a jelenség egyébként már régóta tapasztalható, amióta a munkások szervezetei intézik a gazdasági harcokat. A szervezet nem hajlandó minden vad sztrájk érdekében a harci alapot kockára tenni. Valóságos sztrájk-sztratégia fejlődik ki: az apró, vad sztrájkok helyébe, melyek minduntalan megakasztják az üzemek menetét, az időről-időre föllépő nagy sztrájkok lépnek. A tarifaszerződések azonban még hosszabb időre kapcsolják ki a harcokat és így nagy szerephez jutnak a mai társadalomban. Ε szerződések folyton növekvő jelentőségének tudható be, hogy a német birodalmi statisztikai hivatal a tarifaszerződésekről szóló ezen kiadványt közzétette. A Reichsarbeitsblatt ugyanis már eddig is beszámolt évenként a tarifaszerződésekről, azonban a kimutatásban csupán az újonnan megkötött tarifák szerepeltek, a meglévő tarifákról, vagyis arról, hogy hány munkás dolgozik tarifaszerződés mellett, mily munka és bérviszonyokat biztosítanak számukra e szerződések, erről eddigelé külön fölvételeket nem készítettek. Ez most történt meg első ízben. Csupán e kimutatások alapján nyerhetünk tiszta képet a tarifa-
Könyvszemle
557
szerződéseknek Németországban való elterjedéséről. Érvényben volt 1912 végén 12.437 tarifa, 208.307 üzem és 1,999.579 munkás részére. Az egyes iparágak közt a tarifaszerződések a következőképen oszlanak meg: építőipar 2466 szerződés 596.273 munkás részére, élelmezési ipar 2167 szerződés 120.284 személy részére, faipar 1264 szerződés 155.109 személy részére, fémipar 1291 szerződés 190.156 személy részére. A bányászatban még egyáltalán nincs kollektív szerződés. A kisiparban 450.928 munkás dolgozik tarifaszerződés mellett. A kollektív-szerződésnek az élelmezési iparban való nagy elterjedése onnan ered, mert a munkások, mint fogyasztók, nyomást gyakorolnak a termelőkre, hogy munkásaikkal tarifaszerződést kössenek.
IV. Általános és gazdaságtörténelem Allard P.: Les esclaves chrétiens depuis les premiers temps de l'Eglise jusqu'à la fin de la domination romaine en Occident. Paris, Gabalda 1914. 484 1. Szerző munkájában a történelmi materializmus ellen fordul, mely anyagi okokból, a termelés és a fogyasztás változásaiból akarja megmagyarázni a rabszolgaság eltörlését, mint azt legutoljára Ciccotti tette volt. Ezen írók szerint a morál csak mint mellékkörülmény, szinte csak mint dekórum szerepelt ebben a folyamatban. Kétségtelen, hogy a gazdasági változásoknak megvan a maguk szerepe a történelemben általában s a rabszolgaság fejlődésében is. Ámde a belső, a szellemi okok fontosabbak voltak. Mielőtt a szabad munka, vagy legalább is a szabad kezek által gyakorolt munka elfoglalta volna helyét a római birodalomban, már régóta rehabilitálva volt a közvéleményben a keresztény tanítás és példa által. A gazdasági fejlődés útját erkölcsi okok nyitották meg. Nem tagadjuk, hogy az ekének szerepe lett volna a világ felszántásában, de a történelmi materializmus hívei azt a hibát követik el, hogy az ekét az ökrök elé teszik és egészen elfeledik a hajtót. Mindenütt ki lehet mutatni az egész korszakon át a keresztény rabszolgaellenes erkölcstan fokozatos érvényesülését. Ellenben a gazdasági életben az elsőtől az ötödik századig nem látunk egyetlen olyan változást sem, melynek eredménye a rabszolga sorsának javítása vagy a szabadmunkás tevékenységi körének tágulása lett volna. Az ipar meg se mozdult. Egyetlen feltalálás sem fejlesztette vagy élénkítette. A Kelettel való gazdasági viszonylatok csak a gazdagok luxusára vonatkoztak, a dekoratív művészeteket gyarapították, de a munka összességére nézve semmi hatást nem gyakoroltak. „Nem hiszem, hogy egyetlenegy feltalálást lehetne idézni a technikai rendben, egyetlen új érdekcsoportozatot a gazdaságiban, a jövedelmek és a terhek más megoszlását, a termelők vagy a fogyasztók valami új kategóriáját, új piacok megnyílását az ipar vagy kereskedelem számára, amely hozzájárult volna — bárminő csekély mértékben is — a rabszolgák számának csökkentéséhez vagy sorsuk javításához az egész történelmi korszakon keresztül, melyet tanulmányoztunk.” Gerlich, F.: Geschichte und Theorie des Kapitalismus Leipzig, 1913. Duncker Humblot. 406 1. Szerző a kapitalizmus fejlődését Chaldeában, Görögországban, a hellenizmus korában, Rómában, a középkorban és a modern időkben tamulmányozza. Konklúziói az individualizmus erőit hangsúlyozzák a történelmi materializmussal szemben. Hibás a kapitalizmust a modern kor termékének tartani vagy legfeljebb a késői középkorig visszamenni fejlődése kutatásában. A középkor kapitalizmusa nem kezdet, hanem egy fejlődés közbeeső fokozata, melv egész a korai ókorba nyúl vissza. Egyidejűleg a kutatás számára szükséges volt minden egyes termelési folyamat technikai kialakulását külön kutatni. Ez
558
Könyvszemle
a vizsgálat kimutatta, hogy a gazdaság egyes részeit szigorúan el kell választani technikai előfelételeinek megfelelően. Ezen technikai összefüggések vizsgálata arra az eredményre vezetett hogy a gazdaságban is a tulajdonképeni hajtó erő: a nagy ember. Ezzel a megismeréssel a kapitalizmus is beékelődik az emberi szellemi munka többi jelenségei közé. Ezáltal megdől a történelmi materializmus nemcsak durva de finomabb formulázásaiban is. Az összes környező befolyások csak módosítják, de nem határozzák meg az egyén szellemi alkotásait. A teremtő aktus a szellemi erő oly alkotása, mely ezideig el van rejtve megismerésünk elől. Minél nagyobb az egyéniség, annál nagyobb az alkotás. Ezek az alkotások viszont a környezetet átalakítják s mint tudomány, technika, kultúra stb. más személyiségek munkájának előföltételei és segédeszközei lesznek. És ez a szellemi munka él és tovább hat akkor is, ha az a személyiség, amelytől ered, már rég porlad s a történelem nem tud róla. Persze sok szellemi alkotás elvész és újra kell ezt végrehajtani. De nagyban és egészben az emberek szellemi produkciója kontinuitásban fejlődik a múlttal nemcsak a kultúrában, de a gazdasági életben is. Mai gazdaságunk lépésről-lépésre fejlődött ki sok nemzedék szellemi erőkifejtéseiből. Pöhlmann Robert: Geschichte der Sozialen Frage und des Sozialismus der antiken Welt Második, bővített és javított kiadás, két kötet. XV+610 és XII+ 644 1. München, 1912 Beck. Ennek a munkának az első kiadása 1893—901-ben „Geschichte des antiken Kommunismus und Sozialismus” címen jelent meg. A Pöhlmann munkáját bírálók már akkor megjegyezték, hogy az ó-korban tulajdonképen nem is találunk szocialisztikus mozgalmakat vagy legalább is mi a szocializmus alatt ma mást értünk. Az ó-korban egy politikai párt sem törekedett arra, hogy a termelési eszközöket kollektív termelés céljából államosítsa, ellenkezőleg minden reformtörekvés a vagyonelosztást tisztára individualisztikus alapon törekedett megjavítani. Szerző tehát nem is írhatta meg a szocializmus történetét, csak a szociális kérdésről írhatott. Ezért változtatta meg a munkája címét is, anélkül, hogy egyebet jelentékenyen megváltoztatott volna benne. Különben nagyon érdekesen ír a homerosi állítólagos földközösségről és a spártai és krétai tyssitákról, bár a fennálló kontroverziákba nem hatol mélyebben. Plató államideálját is teljes világossággal tárja elénk. Szerző a történetírásnak csak közvetlen forrásait értékeli, ami gyakran — különösen Róma történeténél — hiányossá teszi a munkáját. Általában szólva szakemberek keveset tanulhatnak Pöhlmann két kötetéből, mert amit első munkájában, mint újat hozott, az már akkor a tudomány közkincsévé vált, a nem szakemberek sok érdekes adatot találnak a könyvben, de oly részeit, amelye forrásszegény időkből származnak, elővigyázattal olvassák.
V. Társadalmi, politikai és egyéb aktuális kérdések Bodnár J. Zsigmond: Szociológia az iskolában. 1914. (55 oldal.) A magyar intellektuális nevelés hibáit ostorozza ez a könyv, amely a szociológiának az iskolában való tanítását követeli. Nem híve a pedagógia értelmi, érzelmi, vagy akarati iskoláinak és a tanításnak és nevelésnek célját egyedül a pozitív szociológiával és tudományokkal elérhető gyakorlati életismeretben találja. Az erkölcstan tanítását elveti és csupán csak egyes ethikai
Könyvszemle
559
iskoláknak eredményeit tartja ismertetésre alkalmasnak, anélkül, hogy ezeknek kiszélesítését követelné. Az erkölcstanítás szolgálatában a vallásoktatáson kívül a történelem es az irodalom állanak; mind a két tanítási tárgy az uralkodó korszellemnek megfelelően van összeállítva, azzal a tendenciával, hogy a növendék korának erkölcsi felfogását igazolja. A társadalom fejlődése, szerző szerint, nemcsak a történelmi materializmus szabályain halad, hanem lélektani motívumok és belejátszanak abba. Ezt az önzés és érvényesülés közti különbségnek a feltüntetésével bizonyítja, ahol is azt magyarázza, hogy az individum érvényesülésének biztosítására hajlandó anyagi javak mellőzésével is eljutni s azért a pedagógiának, mint alkalmazott lélektannak, folytonosan az egyénhez kell simulnia, nehogy a hajótöröttek és kivetettek társadalma szaporodjék. Az apák nézeteinek tanítása teszi az iskolát konzervatívvá és a haladásra képtelenné. Az iskolának feladatát tehát abban találja, hogy a gyermek az élet szükségleteinek megfelelő ismerethez és tudáshoz jusson, amelynek princípiumául azt állítja fel, hogy a gyakorlati megélhetést biztosító készségekben kiművelt és jártas egyén így felismeri és megérti a pozitív tudomány világításánál emberi mivoltát és vágyainak objektív alapját, mert az „ilyen nevelés lesz biztosítéka annak a szebb jövendőnek, melyben az érvényesülést a megértés szelídebbé teszi, a gyűlöletet anthipáthiává csökkenti, az irigységet közömbösséggé mérsékli és az erkölcsi megbotránkozás a retorzió helyett a sajnálkozást alkalmazza. Az emberi cselekedetek ilyen megértését pedig csakis a pozitív szociológia teszi lehetővé s mért ne tanítanók ezt is, mikor a körébe utalt jelenségek vannak oly fontosak, életbevágók, gyakorlati értékűek, mint teszem a grammatika szabályai.” Néhány okos és eredeti megfigyelésnél fogva, ez az a ma aktuális könyv megérdemli a figyelmet és a vele való foglalkozást. (Geleji Dezső) Dr. Várnai Arvéd: A koedukációs iskola. (Pestvidéki nyomda 1913. 102 1.) Szerző könyvének gerincét a koedukációs nevelésnek gyakorlati illusztrálása alkotja. Szerinte hamis nézőpont a koedukációt a nőkérdés szempontjából vizsgálni, hanem kiindulópontul egyedül az szolgálhat, hogy a nőnek mint kultúrlénynek kiművelése az oktatás jelenlegi rendszere, vagy pedig a koedukáció útján közelíthető-e meg jobban? Történelmi visszapillantást vet a koedukáció fejlődésére. Egész Rousseauig kell visszamennünk. Rousseau az „Emil”-ben a fiúk nevelésére örökérvényű igazságokat hangoztat, de a „Sophie”ban mintha megtagadná önmagát. Rousseau e felfogását kora elkényesedett es tudákos divathölgyeinek szerepével lehet azonban megmagyarázni. Rousseau szerint a nő jellem, temperamentum, természet dolgában annyira különbözik a férfitől, hogy másként kell nevelni. Száz évvel később Stuart Mill áll szemben Rousseauval, aki a nő gazdasági helyzetével és szerepével magyarázza a különbségeket, melyek a férfiaktól elválasztják és anatómiai eltéréseknek nem tulajdonít fontosságot. Soha nem törődtek szerinte a nő értelmi fejlesztésével és a modern kornak ezt pótolnia kell. Ennek az elméletnek heves ellenzője August Comte, akinek társadalom-filozófiai rendszerével, a család szerepének tulajdonított nagy szerepével lehet megmagyarázni álláspontját. Az, hogy a nő helyzete javult, szerinte még nem jelenti, hogy lényegében is megváltozott volna. Sőt félő, hogy ezen az úton, a nőnem asszimilizációjával a fajszapo-
560
Könyvszemle
rodás is kárát vallaná az elvnek. Szerző ezután foglalkozik a koedukáció többi úttörőjével, P. Richet, Fichte, Laboulaye, Sir James Bryce stb.-ek szerepével hogy végre gyakorlati példákkal illusztrálja a koedukáció fontosságát. Ε példák közül érdemesnek tartunk néhányat megemlíteni. Amerikában 1833 körül egy elszászi filantróp, Oberlin, egy erdőben fabarakkot épített és ott 25 fiút és 15 lánygyermeket helyezett el. 1908-ban a koedukációs highschoolok száma 8904 volt, melyeknek 42% fiú- és 58% lánynövendékük volt. Az összes pedagógusok csodás hatást tulajdonítanak a koedukációs nevelésnek és nem győzik eredményességét hangoztatni. Európában először Svédország fogadta el a koedukációt, mely ma az elemi, közép és felső oktatásban általános. Finnországban, Norvégiában szintén otthonos, Poroszországban vegyes a rendszer, 40 ezer elkülönített osztállyal szemben 75 ezer vegyes osztály áll. Spanyolországban nyitva áll a felsőbb iskolai pálya lányok számára, Franciaország még kísérletezik, Anglia pedig visszafejlődik e tekintetben. Azok az érvelések és gyakorlati pedagógusok tapasztalati feljegyzései, melyek szerző könyvében idéztetnek, hathatósan támogatják a koedukációs propagandát. Wildner Ödön: Goethe és a mai ember. 1913. Különlenyomat az Új Életből. 16. l. Ε rövid tanulmányt az önművelés és a belső felszabadítás mesteréről előadás formájában hallottuk először a Népművelő Társaságban. Nem tényeket regisztrál Goethe életéből, hanem a szó nemes értelmében vett paedagógia. szempontokból világít Goethének olyan vonásaira, amelyek a mai ember számára nevelő értékűek. Az ilyen irodalomtörténetírás nem holt betűk kultusza, hanem eleven szociális munka. Goethe egy hires romantikus fogalomnak a „progressive Universalpoesie”-nek megtestesülése. Világot átfogó szellemét és szinte emberfölötti tevékenységét, élményeinek fokozatos sokaságát és szünet nélküli megújulását, egyéniségének polifonikus tartalmát és látszólagos ellentétekből szövődő zárt egységét: Mindezt néhány rövid oldalon igen világos és vonzó előadásban ismerteti a dolgozat. Erre így csak azért képes, mert Wildner Goethe odaadó és kitűnő olvasója, sőt tudós ismerője a rá vonatkozó legújabb irodalomnak is. Goethe mint sugárzó energia-forrás áll a modern ember előtt. Nemcsak gondolat- és érzésvilágának tartalmi elemeivel, hanem egyéniségével nevel. Wildner kétségtelenül a legtermékenyebb nézőpontot választotta jellemzésére. A mai intellektuális ember-tipus éles szemmel ellesett hibáit egy kis „Busspredigt” formájában sorolja elő s minden fogyatkozással szembeállítja Goethe példaszerűségét. Azt is kiemeli, amit Simmel felemelő és vigasztaló tanulságnak nevez Goethe hívei számára: hogy a legnagyobb és legkivételesebb emberek egyikében íme semmi monstruózus, elkülönző, összehasonlíthatatlan elem nincsen, hogy a normalitás is elérheti a lángész fokát, hogy egyetemes emberi vonások a legegyénibb egyénben is uralkodnak. (S. A.)
VITÁK ÉS ÉSZREVÉTELEK
A zsidóság problémája I. A Múlt és Jövőnek egy mindenképen fölösleges, — de íme, mégsem hiábavaló — megjegyzésére Szabó Dezső cikket írt a Huszadik Századba „A magyar zsidóság organikus elhelyezkedése” címen, melyben míg sok becsületességgel iparkodik magáról az antiszemitizmus vádját elhárítani, a zsidóság organikus elhelyezkedését abban látja, hogy az ismételje meg „a názáreti zsidó forradalmárt”, aki „az ő gyötrődő, örök meghasonlásának fájdalmas, dicsőséges szimbóluma”, társuljon a népeknek azokkal az elemeivel, melyek a legszélesebb emberi egységet, az igazságot és kultúrát akarják, romboljon le mindent, ami az anyaméhet teszi az emberérték kritériumává. „A zsidóság legyen az eleven cement, mely új, emberi közösségbe forrassza Magyarország népeit.” „Tegye tisztelettel múzeumba a múlt lelki ócskaságait.” „És ha szükség lesz rá e munkában: ölje meg a Jehovát, ölje meg a törvényt, ölje meg az Ószövetség és Talmud zsidóját, de váltsa meg újra az embert”. Azt kívánja tőlünk, hogy váljunk mindvalamennyien „Krisztus-zsidókká”, a zsidó haljon meg s harmadnapon támadjon fel valami abszolút-ember, tagadjunk meg mindent, ami elválasztóan zsidó bennünk, asszimiláljuk magunkat a világot megváltó ember-ideálhoz. Tudja, hogyha az ő halálrakijelöltjein az ítéletet végrehajtjuk, megöljük a „zsidót” s azt hiszi, hogy ebből a halálból kiébred a zsidó Krisztus-lélek s mint valami elevenítő fluidum életre kelti az emberiség halódó organizmusait, mint eleven erő összeforrasztja a szétzilált világot. Magyarán: a zsidóság olvadjon át, emésztődjék fel organikusan az emberiségben és égesse abba bele a Krisztusban kibuggyant zsidó lélek-értéket. Soraival „vitát, becsületes, egészen őszinte, tisztító, irányító vitát” akar felidézni. Erre, a Múlt és Jövő szerkesztőihez intézett nyílt levélre a címzettek illetékesek válaszolni, mégis, ha vita, hadd legyen vita, — a harmadik szó sem fogja elintézni. Előbb az antiszemitizmus kérdése. Szabó Dezsőnek — maga beszélt róla — fáj, hogy a fehérvári reverendák árnyékai Váradon át Sümegig érnek és az ő emberiessé tágult lelkét sötétbe borítják, pedig nem épen a reverendák árnyékában van az antiszemitizmus, ott van az minden uniformizáló lélekben, akár a katholicizmus, akár a magyarág, akár az általános-emberi magaformált uniformisába akarja öltöztetni a zsidót. Lehet ez az antiszemitizmus öntudatlan, nem antiszemitizmusból kinőtt, de mindenütt az, ahol a zsidót vagy
562
A zsidóság problémája
a zsidóságot nem akarják. Szabó Dezső pedig nem akarja a zsidót. A személyes nagyrabecsülés miatt is fáj nekem, hogy őt, a váradi pálfordulás ellenére is, vissza kell vetítenem a katholicizmusa „egy akol egy pásztor” utatkezdő feledtségébe. Mit tehetek róla, hogy Szabó Dezső, az ember, kizárólagos egy-emberiség embere a kizárólagosa katholikus egység megváltó erejében hívő Szabó Dezsőnek vetülete? Ez nem becsületes antiszemitizmus (becsületes az, ami öntudatos), mert önmaga előtt sem bevallott, önlelkében sem definiált, nem az, mit széltében annak neveznek, de becsületes, hogy emberien jót akar, nagyot és szépet akar, gyönyörködni szeretne a drámai gesztusos harakiriben, mellyel szentséges áldozattá lennénk a csupán emberi oltárán. Ez az új antiszemitizmus, a Huszadik Század antiszemitizmusa, melyet egy tegnapi új-zsidóság ideológiájából idegzett át az u. n. modern zsidók nagy része s tőlük került világforgalomba. Gyönyörű szavai, hitei vannak ennek az ideológiának a zsidóságról, nekünk is gyönyörűség, Szabó Dezső cikkében mind benne vannak, ahogy az asszimiláns zsidógondolatot émelygésig variálják az emberiség Donkisottjai. Hogy a zsidóság feladata, hivatása emberi lenni, kiszakadni az anyaméhből, — a próféta anyaméhtől hordozottaknak nevezi a zsidóságot, — belehullani más anyaméhbe és ott termékenyíteni. Legyünk eleven cementje — tegnap még úgy mondták: kovásza — egy új, emberi közösségbe forradt világnak. Dagasszuk magunkat belé a szétfolyt emberiségbe, dagasszuk össze a disjecta membra corporis. Tagadjuk meg magunkat, váljunk újJézusokká mind, valljuk az önkeresztrefeszítés világot megváltó szentségét, váltsuk meg a világot belehalván a világéletbe. Én Istenem, mennyi naivság, mennyi rá nem eszmélt, öntudatlan antiszemitizmus! Legyen, maradjon magyarság, katholikusság, bizonyára protestánsság is, minden, minden; a zsidó, az haljon bele az emberiségbe. Zsidó, az ne legyen. És ha már nem lesz, mi lesz akkor? Én vallom, hogy minden marad a régiben, de Szabó Dezső biztat, hogy a zsidó akkor is, mint eleven erő fog kikiabálni a kultúrából, akár a francia. Szép, de miért nem tanácsolja a franciának, hogy vesszen, haljon bele az emberiségbe, legyen új-Megváltója a világnak? És miért szorítja magát bele abba a gondolatba, hogy csak a halálnak van megváltó ereje? Szeretnék héberül idézni, idézném azt a zsidó hitet, mely szerint csak az élet vált meg. A halál, az halál, tétlenség, semmi, erővesztés, könnyeztető elernyesztés; az élet, az akaratos élet, az ami hivatásunk, a munkás, szívós, erjesztő, forrasztó, megváltó élet, az a mi életünk, az, amit akarunk. Százszoros élettel akarunk benne élni az életben, százszoros ember-voltunkkal az emberek között — és milliom-ezerszer elátkozzuk a halált. Mi akarjuk az emberit. De miért csak halállal akarhatjuk azt? Mi élettel akarjuk. Azt hisszük, hogy az emberiség életének nem az egyszínűség a kritériuma, — az ezerszínű életből miért szakadjon ki éppen a zsidó szín. Nekünk halálosan komoly ez a kérdés, nem akarnám elviccelni, meg bántani se bántanék senkit, de ha eggyel
A zsidóság problémája
563
többen vagyunk a kelleténél, miért pusztuljunk éppen mi? Ha a világfejlődés az egyszínűség felé tart, ám lássuk, melyik életszínt veti ki magából, mi a mienket nem hagyjuk, s ha a sors kitipor bennünket a világból, jó, de a keresztfánkat nem fogjuk magunk ácsolni. Szabó Dezső azt hiszi, hogy már elég mélyre festettük színünket a világélet geológiai lapján, mi tudjuk, hogy még nem. Még van tennivalónk és nem az a legutolsó az. Még hangosabbra akarjuk élezni szavunkat, eddig — még ma is — csak sikoltozni hallottuk, holnap, meg holnapután új hangokon akarunk énekelni, annak a dalnak dallamában, melyen a világmegváltó élet himnusa szól. Szabó Dezső azt hiszi, hogy a zsidó ősök organikus erői anynyira beleidegződtek az őket megtagadó unokába is, hogy öntudatlanul, sőt akarata ellenére tovább hatnak abban, ebből a tételéből következteti, hogy a zsidó szín többé ki nem fakulhat az életből. Bizony mondom, vakon kell járnia a világban annak, aki ilyet állít. Az utolsó száz esztendőben több különösen zsidó és emberileg is értékes vonás kopott le az ősöket meg nem tagadott „izraelitákéról, semmint azt látó ember észre ne venné. Keresse csak meg rajtuk a zsidó akaratot, szívósságot, komolyságot, éleslátást, konzerváló buzgalmat, igazság-keresést, világot toló lelkesedést, vértanúságvágyást, világfájdalmat és világhitet. A Messiások kiegyeztek, a Kovász megposhadt. Nézze meg azokat a zsidókat, akik úgy beletehénkedtek a magyarságba, a kereszténységbe, mintha ükapáik Szent István ispánjai lettek volna. Lettek mágnások, félmágnások, dzsentrik, lateinerek, a zsidó ősöket meg úgy lemosta róluk a zsidó halálon át új életbe szökés, mint a templomtorony havát a március. Még nem idegződött bele eléggé a zsidó szellem, sem a zsidókba, sem az emberekbe, sem az életbe, még nem halhatnak meg eleven hordozói, elevenen tartói és ha a zsidó szellem nemcsak szín a színek közt, hanem érték az értékek között, akkor százszoros jogon akarnak élni, akik hordozzák. Hogy azért, a mi életakaratunkért voltunk, vagyunk és maradunk Európa elkárhozott lelke, hát arról mit tehetünk? És a magyarság nem volt évszázadokon át szálka bizonyos szemekben, tanácsolta volna neki Szabó Dezső, hogy pusztítsa el magát? Vagy az egyes ember, akit mások, sokan nem szívelhetnek. . .? Mit teszünk múzeumba, mit ölünk le, azt nem mi szabjuk meg, csak az élet, meg az Idő, a mindennél hatalmasabb; tudomásom szerint sem Isten, sem a törvény, sem az Ószövetség, se a Talmud nincs proskribálva. Volt már idő, régóta tanuljuk a történelmet, hogy a zsidóság leszórt magáról mindent, amit mások rekvizitumnak mondtak, eleven cementként vetette magát az emberiség szakadékaiba. Mi történt? Visszakényszerítettek rá mindent, csak ugyabban az emberiség bélpoklosa lett, tegnap óta minden repedést betapasztana, a világ megy a maga útján és szilánkokra repedez. Nem holnap tesz a világ pünkösdje, a pünkösdi koszorú még ki sem bimbózott. Kocsánodik, meg lesz, hacsak valami vakság ki nem gyomlálja. A világ még éretlen s minket, ― ha ugyan igaz, hogy bennünk
564
A zsidóság problémája
gyökerezik újra valami Megváltó — még nem hordott ki az anyaméh. Még nincs tele a kilencedik hold. Az anyaméh nem érték-kritérium, hanem élet, az egyetlen életlehetőség. Az nem enged bennünket kiszakadni a méhből; akik pár ezeresztendeje várunk, nem tudunk türelmetlenek lenni, míg erőssé, egészségessé, életrevalóvá kinevel, kitáplál bennünket. Azok ez „ócskaságok” csiráztatták ki belőlünk, ami érték bennünk, a csiráztató erő nem bénult meg, de még nem vagyunk elég értékesek színesek, virágzók, pünkösdi születésnapra érettek. Leszünk, akarunk lenni. Addig azonban meg akarjuk őrizni fajtánkat, hitünket. Nem a színtelenek a szépek, az erősek, a Megváltók. A fajunk, a vallásunk, az a mi színünk, minél jobban kiforradjuk, annál igazabban, teljesebben, annál hősiesebben, jövősebben, annál inkább lehetünk emberileg zsidók. A mi Istenünk az egy-emberiség Istene, nem az egyformájúé, de az egy-szeretetben, egy munkásságban önmagát újra, meg újra kiteremtő, kiváltó egy-emberiségé, a küzdő, száz színben pompázó Élet Istene, aki gyűlöli az Élet halálát s nem engedheti élni a Halált. A mi Ószövetségünk, Talmudunk az egy-emberiség könyve, minket az egy-Világ egy-Istenének maghintőivé nevelt, a szeretet, a dolgos akarat, az élő Élet, az egy-Világ prófétáivá tanított. A mi Törvényünk mind máig a minket nevelő anyaméh, ami bennünk erő, hit, lelkesség, remény, megváltó törekvés, mind belőle fakadt; aki tőle elszakad, elszakad mindattól, amit belénk lelkezett. Szeretném megmondani Szabó Dezsőnek, az én embertestvéremnek, ne akarjon engem lelki elhatározottságomtól megfosztani, a világból ölne ki egy színt, egy különváló értéket, — tán igaza van — egy Megváltó erőt. Ne akarja elvenni tőlem azt, ami gyávaságom, renyheségem napján az én színemet belém lelkezi, ne akarja átvágni a fonalat, melyen keresztül tágult, fejlett élet-hitem, Messiásvárásom biztossága, ne akarja kitörölni apáimat, akiket az idő és emlékezés szememben megnövesztett, akikhez én hozzánőni akarok, ne szakítson ki fajtámból, melynek tömegerejében erősebb az én erőm, hitében biztosabb az én hitem, véregységében bátorsággá lobban gyengeségem. Ha vétkeznék az egy-emberiség ellen, nem ismerném testvéremet, nem segíteném, de botránkozást vetnék a megváltás munkája elé, elsorompóznám házam a holnap előtt, kolonccal nyűgözném az élet lábát, nem akarnék szeretetet, munkát a földön, bizony kigyomlálná az Élet, de míg segítő kezet nyújtok minden emberihez, erős jogom van az Élethez. Beszéltek már máskor is róla, hogy zsidó vérrel frissítsék fel a magyarságét. Honnan tudják a vérkeresztezés apostolai, hogy a magyarságnak ez az árkánuma? A zsidó vér — legalább nekünk — értékes és drága. Ki mondja meg, hogy idegen erekben nem válik fajgyilkos méreggé? A zsidó-vér ezeresztendős erejében hisznek, nem látják-e, hogy zsidó erekben is új napok fénye alatt megsavósodik. A zsidó vér nem abszolút érték, csak zsidó élet-ég alatt az, idegen
Felelet 565 sugarakon kifehéredik. Én tudok a magyarságnak, az emberiségnek igazabb árkánumot: a zsidónak megmaradt vér árkánumát, az el nem hígult, meg nem butult vérét. Hagyjanak minket zsidóknak, de húzzák fel a sorompót, mely az életből kirekeszt, engedjék, hogy magunkat éljük, hadd legyünk a körmünk hegyéig mindenekelőtt a magunké, ne világ-gyógyszere, világ megváltásért loholó holdkórosok, hanem emberek, ép kéz-láb, a magunk emberségéből emberek — s ajándékokkal áldjuk meg az emberiséget. Nem a mi egyenként adagolt vérünkben van értékünk és a világ üdvössége, hanem minmagunknak és közösségünknek minél teljesebb kiélésében. Mindenki; oláh, bunyevác, maóri-néger, mindenki lehet önmaga és önmagáé, lehet, aminek az Úristen teremtette, csak nekünk kell — mivelhogy külömbek vagyunk! — vérünket beteg és halódó organizmusokba átfolyatnunk s azokat regenerálnunk. És mi és mivélünk mi történjék? Kinek és mely napon adtuk mi el a vérünket? A mi vérünk a miénk s csak általunk lehet a másoké. Organikusan akarunk elhelyezkedni a világban, hogy a százkarú, ezerszemű emberorganizmusban karok és szemek legyünk, nem a más keze-lába, hanem a magunké s csak magunkon keresztül a másoké, a mindenkié. A zsidóság problémája az emberiség ügye, de a mi bőrünkre megy, nekünk a legközelebbvaló. Bízzák reánk, ne vessenek gáncsot egy új zsidó életteljesség kiépítésének; hadd teremtsünk példát a kialakított egyéni életre, mely jövősen illeszkedik bele az emberiség életteljesedésébe. A magunké akarunk lenni, a többi testvérrel egyenlő testvér s nagyon, akaratosan, vidáman, emberileg az egyemberiségé. Ki akarunk magunkból csiholni sokat, nagyot, szépet, belőle megfonni az egy-emberiség pünkösdi koszorúját. Neki akarjuk magunkat adni a világnak; nem a halottakat, hanem mindmagunkat, az élőket, — sed vitam et sanguinem non. Dr. Pfeiffer Izsák II. Felelet: Ami érdekel engem a Pfeiffer dr. úr kedvesen tipikus felszólalásában: az, hogy megható, naiv, jóhiszemű — mert ösztönös — ravaszsággal általában a leglelkesebben nem arról beszél, amiről én beszéltem s amiről én szeretnék beszéltetni. Õ általában a zsidó haláláról, halálról és életről (az előbbit nagyon lesajnálja, pedig a kettő egy kutya) beszél, mintha nekem az lett volna a célom, hogy a zsidókat rábeszéljem, hogy keddről szerdára szűnjenek meg zsidók lenni. Ördögöt! Aki minden szétgyökerezésében látja az emberi dolgokat, nem kívánhat ilyen bolond gombát. A mondásom röviden és nagyon közönségesen ismertetve a következő: 1. Amint van egy magyar, német, francia, svéd, török, bulgár, hottentota, tunguz, szamojéd etc. etc. (csak nem vagyok exkluzív!) ugyan érzékeny és kannibálul harapós sovinizmus, úgy van egy teljesen hasonló zsidó sovinizmus is. 2. Amint van egy bunkós, gyilkos katholikus, református, luthe-
566
Válasz a Múlt és Jövőnek
ránus, unitárius, görög egyesült, görög nem egyesült, muhamedán, etc. etc. etc. felekezetiség: úgy van egy teljesen hasonló zsidó felekezetiség is. E két lelkialkat dúvadjai kiirtandók minden faj, minden felekezet s az emberiség érdekében. A Múlt és Jövő ezt a pszichét akarja uralkodóvá tenni a zsidóság közt, ezért munkája káros és veszélyes. 3. Ha ez a psziché lenne újból uralkodóvá Európában: első sorban a zsidók fizetnék meg keservesen. Mert ez a progromok pszichéje. Ha a Pfeiffer doktor úr nem a saját szeretett ideáin keresztül olvasta volna cikkem, bizonyára az ő általam igen tisztelt őszinteségének nagyon jól esett volna erről és csak erről mondani bátor, részletes ítéletet. A személyemet érdeklőleg is van egy csokor félreértése a doktor úrnak, de ezek még nekem nem elég érdekesek arra, hogy nyilvánosan tárgyaljam. Csak egyet: szememre hányja, hogy „miért éppen a zsidó legyen ember és ne a katholikus, protestáns, magyar vagy más.” Bocsánat, de minden szerénység mellett is — talán lehetne tudni, hogy amit én itt a zsidóságnak prédikálok, sokkal erősebben, sőt brutálisabb formában követeltem a magyarságtól, vagy a katholicizmustól, vagy protestánsoktól. Hisz e cikk végén is érthetően mondom. Amit kivetendőnek tartok a zsidóságban, annak tartom a saját fajomban, amilyen utat jelölnék a zsidóságnak, azt tartom követendőnek fajomnak is. Ó emberi szavak, de sokféleképen lehet titeket olvasni. Szabó Dezső III.
Válasz a Múlt és Jövőnek Dr. Patai cikke (Múlt és Jövő ápr. 1.) őszintén mélyen meghatott. Ha bármily irány — judaizmus, katholicizmus, protestantizmus etc. — ilyen emberiességgel nyilatkozik meg: az én irányom is és képviselőjét testvéremnek érzem. Ha csak ilyen cikkeket olvastam volna a Múlt és Jövőben, levelem aligha született volna meg. Nem mintha sajnálnám megírását. Most is vallom minden sorát s hiszem, nem volt haszontalan megírása. Mert nem x irány és nem y irány az igazság: minden emberi áramlat az, mert az ellentétes igazságok csak a logikában zárják ki, de az életben feltételezik egymást. Ám hasson a Patai dr. igazsága, amennyiben a zsidó faj erőit, emberi mély értékeit megőrzi és hatóvá tenni tudja. De hasson az én igazságom mindannyiszor, mikor a zsidó fajiság és felekezetiség a más emberformák ellen támadást, gyűlölködést akar jelenteni. Hiszen ezzel csak nem az uniformizálást hirdetem! Mély problémák a felvetett kérdések és sok-sok oldalt kívánnának. Talán máskor, más összefüggésben, részletesebb, gondosabb körültapogatódzással fogok róla beszélni. És higyje meg Patai dr. úr, hogy az, ami vitánknak nemes tónust adott, éppen az, hogy zsidóságunkból és magyarságunkból mindketten emberré tudunk ágaskodni. Szabó Dezső
Jegyetek az államkretinizmushoz
567
Jegyzetek az államkretinizmushoz I.
Egy barátságos megjegyzés jászi Oszkárnak: „A nemzetiségi kérdés újabb fejleményei” c. beszédéhez.
Mint a negyedszázadja volt „pénteki társaság” egyik szerény alapítója, érthető szimpátiával kísérem Jászi működését, aki manapság zászlóvivője a tudományosan megalapozott haladás eszméjének. A beszéde, melyre a címben hivatkozom, remeken sikerült momentfotográfiája a mai szociálpolitikai helyzetnek. Véleményem szerint csak a beszéd végén van egy homályos folt, amikor Bauer Ottó osztrák szociáldemokrata fenyegetésétől megremeg, hogy Ausztria hozzánk bemarsíroz és megalapítja a Gross-Oesterreich federált államát! És ijedtében meggyújt (az igaz, hogy egy egészen pici) gyertyát a hagyományos magyar állameszme oltárán. Hogy siessünk a demokratizálással, ha meg akarjuk óvni az ország territoriális egységét. Ez a territoriális bomlás a madárijesztő, mellyel a legelszántabb verebeket szét lehet rebbenteni. Ennek hatása alatt csapott föl legutóbb Vázsonyi az ősi magyar állameszme bajnokának — ez az eszme, melyet a mai (lényegileg agrár-feudális) államfentartók valóságos államkretinizmussá szublimáltak. Ugyan, ugyan! Kérdezzünk meg valamelyik a vulgaerpolitikától nem inficiált jó magyar parasztot, hogy például mi a véleménye Horvátországnak a magyar sz. korona országaihoz való tartozása irányában? Attól félek, hogy bizalmatlanul pislog ránk (tekintettel józanságuk állapotára) és sunyin felsóhajt: Uram, uram, jó termést adjon isten és vegye le rólunk a fináncot és a zsandárt! Mert hogy mi érdeke lehet abban, hogy az ország kisebb vagy nagyobb — ellenben igenis nagy érdeke, hogy létföltétele megjavuljon s ha választania kell egy hatalmas nagy, de költséges Magyarország és egy a járására redukált törpe birodalom között, mely őt azonban sem adóval, sem katonával nem molesztálná, akkor nem tudom mire határozná el magát? Teljesen aláírom Jászi nézetét, hogy a nemzetiségi kérdés rendkívül sok méreganyaggal teli, úgy, hogy még az osztrák szociáldemokrácia egységét is megbomlasztotta s ezért öntudatlanul érezve ennek robbantó erejét, azt hiszem, egy évtized előtt a vigasztalan osztrák viszonyok szanálására egy igen józan föderalisztikus tervet csináltak, mely azonban akkor képtelen volt az állam históriai kereteit széttörni. S ennek vasabroncsai között Ausztriában úgy, mint nálunk, minden háborog és forrong. Szociális hasznos munka helyett az erők olyan kérdések fölött forgácsolódnak el, hogy a vallást milyen nyelven tanítsák? Természetesen inter litigantes tertius (agrárleudális-bankokrata) gaudet. Ily módon kerültünk a civilizált népek dögrovására és épen nem gúnyos mosolyra érdemes,
568
Jegyzetek az államkretanizmushoz
ha a török után ma mi vagyunk a világ „beteg embere”, akinek örökségére tátott szájjal leselkednek körülöttünk. Képzelheti-e, Jászi úr, hogy a mai államkereteken belül képesek leszünk az éhes legyeket elhessenteni? Hiszen e rozsdás abroncsok csak arra jók, hogy az agrár-feudális-bankokrata uraimat ideig-óráig föntartsák. A pillanatban, amikor az igazi demokrácia uralomra jut, tisztán csak adminisztratív szempontból is szükséges, hogy a homogén területek bizonyos önállóságra jussanak. Akkor például népszavazás alapján legbarátságosabb módon Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina egy szűkebb adminisztratív területté egyesülnének. S akkor a ma szertehúzó dualisztikus monarchiából egy öszszetartó, hatalmas quintilianus monarchia válnék. (1. osztráknémet, 2. északnyugati szláv (cseh-morva), 3. északkeleti szláv (lengyel-rutén), 4. délszláv (horvát-szerb-szlovén), 5. magyar, vagyis 3 osztrák és 2 magyar adminisztratív terület.) Ε részeken belül pedig a kisebbségek (pl. olaszok jogai intézményesen biztosítva) a közösség védelme alatt volnának. Szóval a referendummal és iniciatívummal stb. biztosított svájci mintát, a birodalom helvetizálását tartom az egyetlen lehetséges módnak, hogy az osztrák-magyar birodalom megmaradjon, sőt korlátlanul fejlődhessék a világ négy tája, különösen pedig dél felé, amerre csakhamar szoros nexusba kerülnénk az új életerős Balkán-államokkal és megvalósítanánk Kossuth Lajos álmát a Balkán-federációról. Íme az én kis gyertyácskám az államkretinizmus oltárán! Egy péntekes II. A quintilianus-állam
„Egy péntekes”, a magyar progresszív mozgalmaknak régi és érdemes munkása, fenti álláspontjában oly véleménynek ad kifejezést, mely a maga világos egyszerűségével s brutális őszinteségével az első pillanatra talán megvesztegetőleg hat. Különben ez az álláspont nem új. Voltaképen a régi, orthodox, utópista és racionalista véleményt fejezi ki, mely szerint népszavazás döntsön az állami hovatartozás felett. Az egyszerű parasztnak az állami kapcsolat kérdése nem is probléma. Tehát szerfölött könnyen és minden emóció nélkül el lehet intézni sok évszázadnak annyi dúló csatáját, vért és kultúrát elpocsékló küzdelmeit s íme máról-holnapra kész a quintilianus-monarchia s kész a rend, a béke, a kultúra és a boldogság is. Ez az eljárás, megvesztegető racionalista egyszerűsége dacára, épen nem tudományos. A szociológusnak és a tudományos szempontokat követő politikusnak kétségtelenül figyelembe kell venni a nagy paraszti néptömegek célkitűzéseit és ideológiáját. De az egyszerű paraszt végkövetkeztetését a probléma megoldásának tekinteni ép oly dőreség volna, mint teszem az ő ítélete szerint eldönteni akarni morális, fizikai vagy higié-
Jegyetek az államkretinizmushoz 569 niai vitakérdéseket. Az, hogy a mi derék és bölcs parasztjainkat — és senki nálam több hittel és reménységgel nem tekint reájuk! — a horvát kérdésnél sokkal inkább érdekli a termés, az adó és a zsandár s hogy egy költséges NagyMagyarország helyett sokkal szívesebben választanának egy adóktól és katonáktól mentes liliputi birodalmat: még egyáltalán nem bizonyíték a mellett, hogy ez a megoldás tényleg előnyös volna és még kevésbbé a mellett, hogy ezt az előnyös megoldást tényleg keresztül lehetne vinni. Mert a szóbanforgó thémákról nemcsak parasztjainknak van meg a maguk véleménye, hanem például: a császárnak is, a szoldateszkának is, a gyáriparosoknak is, a nagybirtokosoknak is, a főpapoknak is, a szervezett munkásoknak is stb. stb. s mindegyik eltérő megoldást fog helyesnek találni s e szerint fogja politikai küzdelmeit irányítani. A „tudományos politikus” tehát nyilvánvalóan az lesz, aki legpontosabban képes eme különböző politikai erők eredőjét kiszámítani s emez előrelátását amaz érdekkör számára felhasználni, melyet előmozdítani törekszik. Ha már most a dolgozó Magyarország — nevezzük így a legszélesebb körű progressziót! — „tudományos politikusa” a fenti útmutatás szerint a derék földmíves véleménye alapján akarna politikai célokat kitűzni s az azok felé vezető eszközöket megállapítani: hát csakhamar felkopnék az álla. Először azért, mert a minél szélesebb piacot kereső, minél tágabb és egyetemesebb jogrendet igénylő, minél minuciózusabb munkamegosztás felé törekvő modern gazdasági élettel jutna összeütközésbe; másodszor pedig azért, mert légből kapott politikai propagandája a liliputi állam után, vagy a meg nem érett „quintilianus-állam” után csakhamar nevetséges vagy tragikus fiaskóra vezetne. Én most ezt a quintilianus állameszményt közelebbről megvizsgálni nem akarom. Cikkíró úr kötelessége volna feltárni ama gazdasági, szociális és politikai erőket, melyek eme megoldást szerinte célszerűvé s eljövetelét valószínűvé teszik. Ilyen okfejtés hiányában az egész a mi derék parasztunk elgyötrött lelkének puszta álma marad. Ámde az előadásomban kifejtett álláspont védelmére s az állam-kretinizmus gyanújának elhárítására legyen szabad a többször említett derék paraszt állameszményével szemben következő aggályaimnak kifejezést adni: Cikkíró úr a quintilianus-állam kereteiben együtt hagyja a tulajdonképeni Magyarországot. Nem „egy újabb gyertyácska-e ez az állam-kretinizmus oltárán?” Mi alapon teszi ezt? Honnan tudja, hogy a derék paraszt itt megnyugszik. Nem valószínűbb-e, hogy a tótok, a románok, a szászok, a svábok, a szerbek szintén követelni fogják a maguk kis államocskájukat? Miért ne tennék? Cikkíró úr minő elvi okokat fog törekvéseik ellen felhozni ama csalhatatlan paraszti logika alapján? Ő neki igazán semmi kifogása nem lehet akár egy tizenkettes államszövetség ellen sem.
570
A svéd válság
Ámde mi, akik egy nehezebb, bonyolultabb s ama mintaparaszt által bizonnyal perhorreszkált szociológiai módszernek vagyunk a pártosai, joggal szegezhetjük ezzel a metafizikai államatomizmussal szemben következő ellenvetéseinket: 1. A tervezett federalizmus a mai Magyarországon a kultúra és a demokrácia érzékeny visszavetését jelentené. 2. A kis államiság minden nyomorúsága már is túlságosan reánk nehezedik, semhogy újabb korlátok felállítását a fejlődés érdekében valónak tartanok. 3. Ami a nemzetiségi kérdésben valóban tömegszükséglet: az az egységes magyar államon belül is kielégíthető. 4. Egész gazdasági szervezetünk és történelmi fejlődésünk jelenleg a helvetizálás ellen dolgozik, mert a helvetizálás a kultúrában, a gazdaságban és a műveltségben körülbelül egyenlően erős s régi történelmi partikularizmusokon alapuló fájók alkotmánya. 5. A valóban politikai erőt képviselő osztályok és csoportok érdeke a helvetizálás ellen dolgozik. 6. Sőt cikkíró úr judex sociologiae-jének, ama tiszta eszű parasztnak is ez a helyesen felfogott érdeke.
Jászi Oszkár A svéd válság (Válasz Sz. J. cikkére.) Nagy figyelemmel olvastam a Huszadik Század márciusi füzetében a svéd válságról szóló érdekes és a részletekbe is bevilágítani akaró cikket, amelyhez legyen szabad néhány fölvilágosító megjegyzést fűznöm. A cikk szerzője „objektíven szemlélő külföldi”-nek mondja magát, mégis már az első mondatában nagyon is elfogult antimilitáristának mutatkozik be. Az a tiszteletreméltó, de a mostani álalános állami elhelyeződésekkel nem számoló fölfogás híve, hogy minden honvédelmi kiadás fölösleges és ezért sajnálkozik az északi népek, különösen a svédek „vak fanatizmusa” fölött, hogy „a 10—20—30 ezer újoncon kívül még 1 0 ― 2 0 —30 millió koronát” is kiakarnak belőlük „préselni”. Pedig ha a szerző utána nézett volna egy pár statisztikai adatnak, különösen, hogy a svéd katona szolgálata úgyszólván a legrövidebb egész Európában, akkor alig hiszem, hogy ezt mondta volna. Általában az a benyomásom, hogy a szerző adatait a dán újságokból merítette és így azoknak hitelességéhez némi szó fér. Különben maguk a dánok is nem egyszer elismerték csodálatos tájékozatlanságukat a svéd viszonyokat illetőleg. Ennek tudhatom be, hogy a mostani svéd királyt Gusztáv Adolfnak nevezi, pedig a svéd történelmi hagyományok szerint csak a páros számú Gusztávok veszik föl az Adolf nevet s így a mostani trónörökös fog majd Gustaf VI. Adolf néven a trónra lépni. Ép így dán hatás alatt használja a svéd Riksforestandare elnevezés helyett a dán Riksforstander-t. De ezek csak lényegtelen apróságok! Szintén a dánok kedvenc gondolata, hogy a svédek támadást készítenének elő Dánia és Nor-
A svéd válság
571
végia ellen. Azt a bizonyos „gloireszomjat”, mely X. Károly Gusztáv XII. Károly ideje óta áthatná a svédeket, igazán nem tapasztaltam. Politikai nagy álmodozók minden országban akadnak, de ezek többnyire igen békés, jámbor emberek. A svédek soha sem gondolhattak az orosz kolosszussal való leszámolásra, hanem az egész honvédelmi mozgalom egyedüli célja az önvédelem, mert Svédország jól tudja, hogy a nagyhatalmak nagyhangú garanciáira semmit sem számíthat. Példa rá a mostan lefolyt Balkánháború. Nagyon világosan fejti ki Sz. J. a svéd honvédelmi mozgalom keletkezését, de megfeledkezett a svéd nép teherbíró képességéről és eddigi terheiről. Ezeket elmellőzve nagyon könnyen „militarista tobzódásnak” tűnhetik fel az egész mozgalom. Hadd beszéljenek tehát a számok* Svédországban az ipari produkció értéke az utolsó 12 év alatt 1300-ról 2200 millió svéd koronára emelkedett,** a kereskedelmi mérleg pedig 900-ról 1500 millióra szökkent fel. A svéd nép megadóztatott jövedelme 1900-ban 965 millió volt, 1910-ben azonban már 1943 millió. Az emelkedés tehát óriási. És ha hozzá tesszük még, hogy ebből a 70,3% munkajövedelem 1910-ben 73,6%-ra emelkedett, akkor nem mondhatjuk, hogy a nagytőke hatalmasodott el. A bankokban elhelyezett készpénztőke 1300-ról 2600 millióra szökött föl. Itt nem mondhatjuk, hogy a nagytőkések gazdagodtak meg aránytalanul, mert ebben az összegben a kis tőkések 600 milliója növekedett meg tíz év alatt 1300 millióra. A svéd államvagyon 10 milliárdja 1910-ben már 16 milliárd volt. Az állami jövedelem 10 év alatt 70%-kal lett nagyobb, amellett, hogy az indirekt adókat 68%-ról 50%-ra szállították le. Nem tudom, szükséges-e ezekután a beszélő számok után afölött aggodalmaskodni, hogy a szegény kis svéd állam hogyan is fogja az új katonai terheket elbírni? Nézzük csak most, hogyan akarja az új svéd kormány a honvédelem fejlesztésére szükséges összeget előteremteni? Nem szaladnak az európai pénzpiacra kölcsönt koldulni, mint azt a nagyhatalmak teszik vasútépítések stb. ürügye alatt. Hammarskjöld, az új svéd miniszterelnök német mintára meg akarja adóztatni egyszersmindenkorra a 30 ezer koronán felüli vagyont vagy az 5 ezer koronán felüli jövedelmet és pedig progresszíve, úgy, hogy a nagyobbrészt a részvénytársaságok és a kapitalisták fogják viselni, azonkívül kiterjeszti az örökösödési adót. Így tehát a kisexisztenciákat csak a szolgálati időnek 300 napra való kiegészítése fogja súlyosabban érinteni. De mi ez a 300 szolgálati nap a többi európai államok 2—3 esztendejével szemben? A demokratikus Svédországban az önkéntesi kiváltság ismeretlen és az aratási idő alatt minden katona két hónapra szabadságot kaphat. Ez hát annak „a mérsékelt liberális és álcázott reakciós politikusokból álló” új svéd kormánynak honvédelmi programmja. Elismerem, hogy Hedin Sven soviniszta, azonban még a legnagyobb politikai ellenfele sem vádolná meg, hogy ő a parlamentnek * Dr. Guenchord a svéd statisztikai hivatal főnökének az adatai után. ν. ö. még Sveriges Officielle Statistik 1913. **A többi értékeket is úgynevezett Skandináv koronákban értem.
572
Kultúregyesületeink kultúrmunkája
fegyverrel való szétkergetését hirdette volna, „abszolisztikus államcsínyt és hasonló csekélységeket.” Az ilyen mende-mondákra ép oly kevéssé kell adni, mint amilyen komolytalan annak a „szocialista szerkesztőnek”, (aki különben nem is olyan nagy szocialista, hanem a Göteborgs Handelsoch Sjőfartstidning szerkesztője, névszerint Ragnar Fehr) a levele, amelyben nagy politikai nekikerülésben a távozó miniszterelnököt Stoaffot Ríksfőrestandare-nak akarja megválasztani. Én az egész svéd válságot nem V. Gusztáv abszolutisztikus törekvéseinek tulajdonítom, hanem a megerősödött svéd nemzet önvédelmi kitörésének. Természetes, hogy az ilyen hirtelen kitörések nagy megrázkódtatással járnak, természetes, hogy ilyenkor a politikai apró ambíciók megnövekednek, a szélsőségek hangos szóhoz jutnak, egy-egy pillanatra egyéni érvényesülések is előtérbe tolakodnak, hiszen Svédországban is emberek laknak, de azért az egész mozgalom komolyságát csak egy izgalmas ideig-óráig tartó hangulatból megítélnünk nem szabad. Kérem tehát azokat, akik Sz. J. éles tollal megírt érdekes cikkét elolvasták, gondolják meg, hogy mennyit áldozott eddig és áldoz mindig Svédország kultúrcélokra összehasonlítva Magyarországgal és mily keveset adott eddig a honvédelem fejlesztésére;* és most hasonlítsák össze az új svéd kormány katonai programmját AusztriaMagyarországéval szemben, tekintettel a két ország vagyoni helyzetére és teherbíró képességére, Ha ezekután is megmaradnak amellett, hogy a svéd demokrácia letért az eddigi útról és „a militarista sovinizmus tobzódásaiba” tévelygett, úgy elszenvedem azt a vádat, hogy soviniszta, hogy igaztalanul elfogult vagyok. Leffler-Liljekrautz Signe Kultúregyesületeinek kultúrmunkája (Válasz dr. Benisch Artúr „Néhány megjegyzés . . .”-ére.) Hosszas távollétem és másirányú elfoglaltságom következtében csak most juthatok hozzá, hogy dr. Benisch Artúrnak a Huszadik Század februári számában közölt kritikájára néhány rövid megjegyzést tegyek. Dr. Benisch szintén egyetért velem abban, hogy cikkemben foglalt „lesújtó kritika — sajnos — a legtöbb kultúregyesületre nagyon is találó.” A „sajnos”-t magam is kétszer aláhúzom, mert nemzetiségi kérdéseink, de elsősorban kultúrhaladásunk szempontjából a legsajnálatraméltóbb jelenségnek tartom, hogy a magyar kultúregyesületek nem állanak a helyzet magaslatán és nem tudják kihasz* Hogy megint csak néhány számot idézzek: Anglia 1912-ben minden lakosa után 12 kor.-t adott flottafejlesztésre és 28 kor.-t honvédelemre, Franciaország 8 kor.-t a flottára és 26 kor.-t a honvédelemre, Németország 6,2 „ „ 18 „ „ Dánia 4 „ „ — „ ,, Svédország 3 „ „ 14 „ ,, pedig Svédországnak Anglia után legnagyobb a partvidéke.
Kultúregyesületeink kultúrmunkája
573
nálni azt a nagy társadalmi erőt, amely rendelkezésükre áll. Ennek az okát én elsősorban abban látom, hogy a vezetők a fáradságosabb kultúrmunka helyett inkább a könnyebb és babértermő (?) nemzetiségi heccek terére tévednek. Ebből azonban korántsem következik az, amit dr. Benisch következtet, hogy beállításom szerint „minden magyar kultúregyesület humbug és minden nemzetiségi egylet jó és komoly munkát végez.” A tételt egészen máskép állítom fel. A nemzetiségeknek anyanyelvükért folytatott küzdelme tiszteletreméltó kultúrtörekvés (a kultúrhaladásnak legkényelmesebb, mert legtermészetesebb útja) az anyanyelvű kultúra terjesztése a tömegek kultúrnívójának emelésére irányuló törekvés és amikor a mi kultúregyesületeink ez ellen küzdenek, a tömegkultúra emelése ellen indítanak harcot, ez pedig talán mégsem kultúregyesülethez méltó feladat. És hogyha dr. Benisch figyelemmel végignézi kultúregyesületeink aktív szereplőit, úgy csakhamar be fogja látni, hogy azok legnagyobbrészt minden demokratikus kultúrterjesztés ellenségei és ezt a céljukat úgy érik el, hogy a magyarságnak nem adnak csak „cégjelzéses” kultúrát, míg a nemzetiségi kultúrtörekvésekkel a hazafiság nevében egyenesen szembehelyezkednek. Dr. Benisch néhány sorral alább elég következetlenül azzal vádol meg, hogy a Dmke működését elfogultan dicsérem. Igaz, a Dmke nem zavart sok vizet, de saját körében fel tudta használni a rendelkezésére álló erőket mindaddig, amíg a munkapárti kortespolitikai alapokra helyezett Amkenek útjába nem került. Nem tudok esetet, amelyben a Dmke a többi kultúregyesületeknél annyira otthonos kortesfogásokhoz nyúlt volna, hogy ezzel magára vonja a figyelmet és a nemzetiségi heccek rendezésére is csak új rezsim alatt tévedt. Dr. Benisch ezt akkor kifogásolja, amikor alig néhány sorral feljebb megállapítja, hogy csak a nemzetiségi kultúregyesületek működését méltányolom, a magyar egyesületekkel szemben pedig elfogult vagyok . . . Ad Julián Egyesület. A Julián Egyesület dolgát nem szabad Horvátország utolsó félszázados szomorú történetéből kiszakítva tekinteni. Igaz, a horvát közvélemény túlzóan sovén, de csak mivelünk, magyarokkal szemben, mert kulturális és gazdasági önállóságuk romjait féltik tőlünk. Ezt a nagy elfogultságot könnyen megértjük, hogyha tekintetbe vesszük, hogy Horvátországban évtizedeken keresztül oly zsarnoki kormányzás folyt, amelyhez hasonlót Oroszországon kívül nem találunk Európában. Kormányaik maguk élesítették ki a horvát-szerb nemzetiségi kérdést, hogy így kényelmesebben leigáznassák a meghasonlott népet. És ebbe az irgalmatlanul elnyomott országba elküldi a magyar kormány a Julián Egyesületet. Dr. Benisch kényelmesen elintézi a legfontosabb kérdést, „hogy pénzforrásait onnan szerzi, mily viszonyban van a kormánynyal szemben, az bizonytalan, de nem is lényeges”. Ez óriás tévedés. Igaz, aktaszerűleg nem lehet bizonyítani, hogy a kormány pénzeli a Julián Egyesületet, viszont azzal mindenki tisztában van, hogy a nyilvánosságtól folytosan elzárkózó Egyesület tulajdonképen a kormány szervek is tudnak annyit következtetni, hogy a magyar kormány-
574
Kultúregyesületeink kultúrmunkája
nak nem atyai szíve fáj a horvátországi magyarokért és hogyha erre a horvátok maguktól nem jönnének rá, úgy a magyar kormánynyal szoros kapcsolatban álló lapokból megtanulhatják. Ott nyíltan hirdették, taglalták, hogy a horvátországi magyarságot a Julián Egyesület azért szervezi, hogy ez a magyarság mintegy bázisa legyen a báni politikának. Azután ne feledjük, hogy ezenkívül egész csomó dolog elmérgesítette a hangulatot a Julián Egyesület ellen. Hogy a Julián Egyesület harcosai nem horvátok, hanem magyarok? Kérem tessék végignézni a névsort. Simoncsicsok, Szabolicsok, Tschernkók, Lulichok, Hrazdinák, Keszeicsek, Loparitsok, Krisztoficsok, Bogováczok talán mégis csak horvátok, bár mint a Julián Egyesület emberei magyaroknak, avagy „horvát, de jó magyar”-oknak mondják magukat. Ami a Julián Egyesület iskoláinak a magyarországiaknál tökéletesebb berendezéseire vonatkozik, úgy az adatokat a Julián Egyesület hivatalos jelentéseiből vettem. Ott fel vannak sorolva az iskolák rendelkezésére álló vetítőgépek, grammofonok, könyvtárak. A magyarországi falusi iskolákat bezzeg nem látják el vetítőgépekkel, ami természetes is, mert kultúrára mindig nehezebben adják a pénzt, mint politikára. Ad Emke. Dr. Benischnek nincs igaza, elolvastam úgy az Emke 25 éves működéséről szóló jelentést, mint mind azokat az ünnepi kiadványokat, amelyekben az Emke működése és nagyjainak tevékenysége, szereplése le van írva. De úgy ezek, mint különösen az Emke újabb akciói meggyőztek arról, hogy ez a dúsgazdag Egyesület nemcsak, hogy nem áll a helyzet magaslatán, de még a magyarságnak is rossz szolgálatot tesz, amikor a románság ellen uszit. Tessék csak figyelmesen elolvasni a birtokpolitikai vonatkozású kiadványokat és bárki rájöhet arra, hogy az Emke nem a magyarságért, hanem a románság ellen dolgozik. Ez pedig korántsem azonos dolog, sőt . . . Igen, állít iskolákat is, elvégez néhány hasznos részletmunkát, de maga az az irányzat, amelyet az Emke követ, káros. Ami dr. Benisch végszavát illeti, úgy arra röviden újra csak azt jegyzem meg, hogy az Astrák és Maticák irányában nem érzem magamat elfogultnak. A magyar és a nemzetiségi kultúregyesületek mérlegét így állítanám fel: A nemzetiségi kultúregyesületek bár a részletmunkánál sok hibát követnek el, hasznos intézmények, mert a nép nyelvén akarnak kultúrát terjeszteni. Az a nemzetiségi kérdés sajátosságaiból folyó dolog, hogy a kultúrának nem nagy gazdagságával rendelkeznek és így keveset is adhatnak. Ezzel szemben a mi kultúregyesületeink legnagyobb része csak a részletmunka terén mutathat fel igazi eredményeket, mert legtöbbjüket letéríti a kultúrhaladás útjáról az a szerencsétlen babona, hogy a magyarság ügyét a nemzetiségiek letörésével kell erősíteni. Aradi Viktor
A Huszadik Századnak a következő új könyveket küldték be*
R. W. Seton Watson (Scotus Viator): Die Südslavische Frage im Habsburger Reiche. Berlin, 1913. Meyer & Jessen XII+651 1. A. A.M.: Jakob Muresian 1812-1887. Album, Comemoratio. Brasov, 1913. Bianische & Comp. 82 1. Bing Ede J.: A cserkészet útmutatója. Budapest, 1913. Modern Könyvtár. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. 67 1. Guglielmo Ferrero: A Caesarok hitvesei. Fordította Sebestyén Károlyné. Budapest, 1913. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. 215 1. Dr. Neményi Bertalan: Trösztrendszer és pénzügyi oligarchia Magyarországon. Budapest, 1913. Szociálpolitikai Szemle. 16 ·. A. Bochard: Les Lois de la Sociologie économique. Paris, 1913. Libraire Marcel Riviére et Co. 352 1. Otto Weining-er: Nem és jellem. Fordította Gábor Andor. Budapest, 1913. Dick Manó. V1I+439 1. Balzac: Az elegáns élet fiziológiája. Fordította Ballá Ignácz. Budapest, 1913. Világ Könyvtár. 297 I. Molnár Jenő: Gourd J. J. vallásfilozófiájának alapvonásai, vázlatos ismertetés. Kolozsvár, 1913. Stief Jenő és társa. 16 1. Szász Zoltán: A szerelem. Budapest, 1913. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. 298 1.
Nagy Lajos: Mariska és János. 63 1. Balázs Béla: Dialógus a dialógusról. 52 1. Somlyó Zoltán: Sötét baldachin. Karinthy Frigyes rajzával és előszavával. 69 1. Miklós Jenő: Este. 94 1. Bródy Miksa: Hlothó. 125 1. Győri Ernő: Áldott legyél te. 57 1. Magyar Királyi Állami Munkásbiztosítási Hivatal: Jelentése az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár 1907—9. évi, valamint a Kerületi Munkásbiztosító Pénztárak, s a Vállalati és Magánegyesületi Betegsegélyző Pénztárak 1909. évi működéséről. I. rész. Szeged, 1912. „Délmagyarország” hirlap- és nyomdavállalat. 361 1. Ugyanaz II. rész. 375 1. Kálnoki Izidor: Füst és hamu. 86 1. Thomas Mann: Kröger Tonio. 76 1. Fordította Földi Mihály. Upton Sinclair: Az Fordította Schöner 67 1. Karinthy kozás 60 1.
elítélt. Dezső.
Frigyes: Találegy fiatalemberrel.
* Eme munkák közül azokra, melyek szemlénket közelebbről érdeklik s melyeket eddig nem ismertettünk, még visszatérünk.
576
Beküldött könyvek
Lechner Tibor: Korszellem és Történettudomány. Budapest, 1913. Buschmann F. utódai könyvnyomdája. 55 1.
Szalay Károly: Adalék a középiskolai oktatás reformjának kérdéséhez. Budapest, 1913. Károlyi György kő- és könyvnyomdája. 76 1.
M. Kir. Közp. Statisztikai Hivatal: A Magyar árúforgalmi statisztikai állandó értékmegállapító-bizottság jelentése a magyar szent korona országainak 1910. évi külkereskedelmi forgalmáról. Budapest, 1913. Pesti Könyvnyomda R.-T. 583 1.
Dr. Kammerer Pál: Bestimmung und Vererbung des Geschlechtes bei Pflanze, Tier und Mensch. 1913, Theodor Thomas Verlag, Leipzig. 95 1.
Gárdonyi Albert dr. és többen: A Balkánszövetség és Magyarország. Budapest, 1913. Singer és Wolfner. 71 1. Demetra Vaka: Háremelét. Fordította Adorján Andor. Budapest. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Vállalat. 213 1. Színi Gyula: A rózsaszínű hó. Budapest, 1913. Athenaeum Könyvtár. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság·. 383 1.
Hoffmann Géza: Die Rassenhygiene in den Vereinigten Staaten von Amerika. 1913. J. F. Lehmans Verlag, München. VIII+237 l. Rex Sándor: A magyar katholikus egyház anyagi és politikai helyzete 1526-tól 1547-ig. Budapest, 1913. Merkantil-nyomda. 77 1. Hajnal Hugó dr.: A családi hitbizomány. A függelékben Andrássy Dénes gróf végrendelete. Budapest. Dick Manó. 78 1. Publications of the American Sociological. Society Volume V. 267 1.
Magy. Kir. Földművelésügyi Minisztérium: Tolnai győri és a komáromi m. kir. selyemfonóval kapcsolatban létesített Munkásnő Otthon három évi működése 1910—1912. Jelentése. Szekszárd, 1913. Molnárféle Nyomdai Műintézet R.-T. 25 1.
Felszeghy Béla: Fegyelmi jog a közigazgatási szakban. Budapest, 1912. Ráth Mór. 254 1.
Borsos Károly: A mezőtúri ref. főgimnázium Értesítője az 1912—13. iskolai évről. Mezőtúr, 1913. Borbély Gyula könyvnyomdája. 140 1.
Dr. Paul Kammerer: Genossenschaften von Lebewesen auf Grund gegenseitiger Vorteile. Stuttgart, 1913. Strecker & Schröder· 120 1.
Dr. Rácz Lajos: Kereskedelmi szociálpolitika. A kereskedelmi alkalmazottak jogi-, gazdasági- és társadalmi helyzete. Debrecen, 1913. Csathy F. könyvkiadóvállalata. 278 1.
Farkas István: A magyarországi cipészcsizmadia munkások szakszervezeti mozgalma 1903-1912. Budapest, 1913. Világosság könyvny. r.-t. 721.
Kárpáti: Miért kell küzdeni a hadsereg ellen? Nagyvárad, 1913. Kiadja a Hervé antimilitarista asztaltársaság. 26 1.
Mieczyslaw Szever: La Conception Sociologique de la Peine. Paris, 1914. M. Giard & É. Brière. 204 1.
M. Kir. Közp. Statisztikai Hivatal: A magyar szent korona országainak hitelintézetei az 1894—1909. években. Budapest, 1913. Pesti könyvnyomda r.-t. VIII+391 1.