HOGYAN NE LEGYÜNK AGYAK EGY TARTÁLYBAN?

HOGYAN NE LEGYÜNK AGYAK EGY TARTÁLYBAN? FORRAI GÁBOR A szkeptikus érvek egyik jellegzetes típusa a következő. Első lépésként a szkeptikus fölvázol valamilyen szituációt, amelyben valaki nem rendelkezik tudással, hanem illúziók áldozata. A második lépésben pedig megmutatja, hogy akár mi magunk is az előbbi szituációban lehetünk, ti. nincs olyan kritérium, melynek révén saját helyzetünk megkülönböztethető lenne az illúzió áldozatáétól. Ennélfogva nem tudhatjuk, hogy mi magunk nem vagyunk-e illúziók áldozatai. Ha pedig ezt nem tudhatjuk, akkor egyáltalán nem rendelkezünk tudással. E típus legismertebb példái az álom-argumentum és a `gonosz démon@ argumentum. Az álomargumentum első lépése annak leszögezése, hogy aki álmodik, az nem rendelkezik tudással. Második lépése pedig az, hogy nem tudhatom: ebben a pillanatban álmodom-e, vagy ébren vagyok. Hasonlóképpen, a `gonosz démon@ argumentum azzal indul, hogy az, akinek ideái egy mindenható gonosz démontól származnak, nem rendelkezik tudással; majd azzal folytatódik, hogy nem áll módomban eldönteni, saját ideáimat nem egy gonosz démon sugallta-e. Ennek a típusnak napjainkban legdivatosabb változata az `agyak a tartályban@ érv. Ebben a gonosz démon szerepét egy számítógép játssza. Első lépésként a szkeptikus azt javasolja, hogy képzeljünk el egy tápoldattal teli tartályt, melyben agyak lebegnek, és egy rendkívül nagy teljesítményű számítógépet, mely rá van kötve az agyak idegvégződéseire. A számítógép hamis információkkal tömi az agyakat, akik ennek következtében azt képzelik, hogy tárgyakkal teli világban ténykedő, testtel rendelkező lények. A számítógép semmilyen hibát nem követ el, amelynek révén az agyak ráébredhetnének valódi helyzetükre. Egyrészt a hamis információkat hozzáigazítja az agyak képzelt cselekedeteihez. Mondjuk egy agy tüzet akar rakni — a számítógép folyamatosan olvassa a mozgató idegvégződésekről a szándékolt mozgást, villámgyorsan kiszámolja, hogy a szándékolt cselekedet közben az agynak mit kellene érzékelnie, s a megfelelő információt eljuttatja az érzékelésért felelős idegvégződésekre. Még arra is van gondja, hogy ha — a korábbi információk szerint — a fa nedves, akkor meggyújtása ne sikerüljön túl könnyen. Másrészt, összehangolja a különböző agyaknak juttatott információkat. Ha az egyik agy azt képzeli, hogy üdvözli a másikat, akkor a másik azt fogja

734

képzelni, hogy hallja az első szavait, s látja, amint megemeli a kalapját.1 Második lépésben a szkeptikus megállapítja, hogy akár mi magunk is lehetünk agyak egy tartályban. Föltettük ugyanis, hogy a számítógép nem követ el hibát, amely lebuktathatná. Ezért nincs olyan kritérium, melynek segítségével saját helyzetünket megkülönböztethetnénk az agyakétól. Ez a szkeptikus érv azért került az utóbbi években a figyelem középpontjába, mert Hilary Putnam azt állítja, hogy meg tudja cáfolni. Magyarán, képes bebizonyítani, hogy nem vagyunk agyak egy tartályban.2 Célom az, hogy rekonstruáljam e cáfolatot, s megvizsgáljam, hogy megállja-e a helyét. Putnam ellenvetése a következő föltevésre épül: valamely beszélő csak akkor referálhat egy dologra, ha megfelelő oksági kapcsolatban van vele. E föltevés helyessége belátható, ha belegondolunk, hogy miért is van szükségünk a `referencia@ fogalmára. A referencia: szavak és dolgok közti reláció, a nyelvfilozófia szakkifejezése arra, hogy szavaink dolgokra vonatkoznak. 'Valamire referálni' hétköznapi nyelven annyit tesz, mint valamiről beszélni. E fogalomra azért van szükségünk, mert azon vagyunk, hogy beszédünket hozzáigazítsuk a világ dolgaihoz. Ha a világ megváltozik, mi másként beszélünk. Miután a tasmániai erszényes farkas kihalt, többé nem beszélünk róla jelen időben. Ha beszédünkkel meg sem kísérelnénk alkalmazkodni a világhoz, a referencia fogalmára sem lenne szükségünk. Képzeljük el például, hogy az antropológusok egy különös népcsoportra bukkannak, melynek tagjai szürrealista költők, akik — bármi történik is körülöttük — kizárólag szürrealista költeményeket szavalnak. Ha az antropológusok e népcsoport nyelvi szokásait leírnák, a leírásban nem szerepelne a referencia fogalma. Ha elfogadjuk, hogy e fogalomra azért van szükségünk, mert beszédünket jólrosszul hozzáigazítjuk a világhoz, a következő kérdés az, hogy miként vagyunk képesek ezt tenni. Mi szükségeltetik ahhoz, hogy beszédünk olykor sikerrel alkalmazkodjon a világhoz? Nyilván az, hogy információhoz jussunk. Az információhoz jutás pedig, az érzékeléstől az adatbázisból való lehívásig, valamiféle oksági folyamat. Oksági kapcsolat nélkül nincs alkalmazkodás. Tekintsünk például egy magánzárkában ülő rabot, akit gonosz őrei — amennyire ez lehetséges — okságilag elszigeteltek a külső világtól. Nincs ablak, nincs látogató, nincs tévé, rádió, újság stb. Természetes, hogy a szerencsétlen képtelen beszédét hozzáigazítani a világhoz. Összegezve tehát: referálásról akkor beszélhetünk, ha a nyelvhasználat bizonyos fokig alkalmazkodik a világhoz, ez pedig nem lehetséges valamiféle oksági kapcsolat nélkül.

Vagyis ebben az érvben, szemben az álom- és a gonosz démon argumentummal, a hallucináció kollektív, nem egyéni. Ez azonban a továbbiak szempontjából nem bír különösebb jelentőséggel. 2 Lásd Reason, Truth and History c. könyvét, Cambridge University Press 1981, 5─17. o. 1

735

Mielőtt továbbmennék, két rövid megjegyzés. Először: Putnam föltevése nem föltétlenül jelenti valamilyen kifejlett oksági referencia-elmélet elfogadását.3 A föltevés nem azonosítja a referenciát valamilyen oksági folyamattal, csupán azt mondja ki, hogy föltételezi az utóbbit. Másodszor: nem minden oksági kapcsolat teszi lehetővé a referenciát. Az előbb említett elítéltre is hat például a gravitációs erő, ez azonban nyilván nem elégséges ahhoz, hogy beszédét a külvilághoz igazítsa. Éppen ezért volt szükség a föltevés megfogalmazásakor a `megfelelő@ kitételre. E kitételt jóformán reménytelen föladat pontos jelentéssel kitölteni, hiszen például jelenleg megfelelő oksági kapcsolatban vagyunk a már kihalt tasmániai erszényes farkasokkal, a XVI. században pedig nem voltunk, noha akkor még éltek. Szerencsére Putnam érvének kifejtéséhez nincs is szükség e fogalom részletes tisztázására. Fogadjuk el tehát Putnam föltevését, s vizsgáljuk meg, hogy milyen következményekkel jár a tartálybéli agyak nyelvhasználatára nézve. Nyilvánvaló, hogy az agyak nincsenek megfelelő oksági kapcsolatban a hétköznapi dolgokkal. Akármi is történik az agyak közelében, nem szereznek róla tudomást. Minden információjuk a számítógéptől származik. Megfelelő oksági kapcsolat híján ezért nem referálhatnak a hétköznapi dolgokra. Ezt még egyszerűbben is meg lehet mutatni. A szkeptikus érvet akár olyan formába is önthetjük, hogy az agyakon, a számítógépen és a tartályon kívül semmi sincs a világegyetemben, sem asztalok, sem székek, sem fák, sem bokrok. Mivel nem-létező dolgokkal nem lehet oksági kapcsolatot létesíteni, ezekre nem is lehet referálni, s így az agyak szavai sem referálhatnak rájuk. Ennél érdekesebb, s az érv szempontjából fontosabb, hogy az agyak a számítógépre és a tartályra sem referálhatnak. Ezekkel ugyan oksági kapcsolatban vannak, csakhogy ez a kapcsolat nem megfelelő típusú. Ez ismét csak a szituáció definíciójából adódik. Emlékezzünk vissza, hogy a számítógép nem hibázik: nem juttat az agyaknak semmilyen információt, amelynek révén valódi helyzetüket fölismerhetnék. Nem teszi lehetővé, hogy beszédüket valódi helyzetükhöz igazítsák. Márpedig megfelelő oksági kapcsolaton valami olyasmit értünk, ami legalább elvben lehetővé teszi, hogy a nyelvhasználat alkalmazkodjon a világhoz. Ezek után fölvetődik a kérdés, hogy referálnak-e egyáltalán az agyak. Egyesek talán hajlamosak `nem@-mel felelni. Ha egyszer az agyak nem referálhatnak sem a hétköznapi dolgokra, sem a számítógépre, sem a tartályra, akkor nincs semmi, amire referálhatnának. Az agyak nyelvének szavai éppúgy híján vannak a referenciának, mint a mi 'kentaur' szavunk. Ha azonban fölidézzük, hogy miért is van szükségünk a referencia fogalmára, ezt a választ el kell vetnünk. E fogalom szerepe ti. az, hogy kifejezze azt a tényt, hogy nyelvhasználatunkkal igyekszünk alkalmazkodni a világhoz. Az, hogy az agyak beszéde nem alkalmazkodik a hétköznapi dolgokhoz, a számítógéphez vagy a tartályhoz, nem jelenti azt, hogy

3

Mint amilyen például Fodor vagy Dretske elmélete.

736

semmihez sem igazodik. Vegyük például azt, hogy két agy azt képzeli, hogy az erdőben sétál, amikor a számítógép egyikükben azt a képzetet kelti, hogy az egyik fa mögött farkas ólálkodik. Erre az agy `Farkas!@-t kiált, illetve képzeli, hogy kiált. Társa, aki azt képzeli, hogy hallja a kiáltást, rögvest igyekszik azonosítani a veszély forrását, s menekülni kezd, például fölmászik a legközelebbi fára. (Pontosabban úgy képzeli, hogy ezt teszi: reméljük, hogy a számítógép nem gonoszkodik, s nem kelti benne azt a képzetet, hogy letörik alatta az ág.) E példából kitűnik, hogy az agyak beszéde igenis alkalmazkodik, ha nem is a valódi, hanem a képzeletbeli világhoz. Az agyak esetében tehát az illúzióvilág, a nyelvhasználat és a képzelt cselekvés között ugyanolyan szisztematikus összefüggések állnak fönn, mint a valódi világ, a valódi emberek nyelvhasználata és a valódi cselekvések között. Ennek alapján azt kell mondanunk, hogy az agyak igenis referálnak, csak éppen nem a valódi, hanem az illúzióbeli dolgokra. Hadd támogassam meg e következményt egy gondolatkísérlettel. Tekintsük megint a magánzárkában ülő, a külvilágtól okságilag elszigetelt rabot, de helyzetét súlyosbítsuk két tényezővel. Először is tegyük föl, hogy mielőtt bezárták volna, agymosásnak vetették alá, melynek során minden emlékét kiradírozták. E föltevésre azért van szükség, hogy az oksági elszigeteltséget teljessé tegyük. Enélkül ugyanis elképzelhető, hogy emlékei révén még mindig megfelelő oksági kapcsolatban van a külvilággal, vagy legalábbis bizonyos külső dolgokkal. Másodszor tegyük föl, hogy cellájában tévéképernyő van fölszerelve, melyen filmeket vetítenek. E filmek legyenek olyanok, hogy az általuk mutatott dolgokra alkalmazhatók a rab szavai, de egyébként a legkevésbé se legyenek hűek a külvilághoz. Pl. a filmbeli galambok veszedelmes ragadozók, a parkban sétáló járókelők szelíd sasokat etetnek, a politikusok mindig igazat mondanak, a filozófusok dúsgazdagok stb. Ha meghallgatnánk a rab beszédét, vajon mit mondanánk? Azt, hogy a külvilágról beszél, s bődületes butaságokat mond? Úgy gondolom, hogy nem. A rab ugyanis egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy a külvilágról beszéljen. Inkább azt mondanánk, hogy a filmeken látott dolgokról beszél. Ezekkel — szemben a külső világ dolgaival — megfelelő oksági kapcsolatban van, s beszédét is hozzájuk idomítja. Így azt mondanánk, hogy nem a valódi galambokra, sasokra, politikusokra és filozófusokra referál, hanem a filmbeliekre. Ha ez a gondolatmenet elfogadható, az előzőnek, az agyakra vonatkozónak, szintén annak kell lennie. Összefoglalva tehát, Putnam föltevése, miszerint valaki csak akkor referálhat valamire, ha megfelelő oksági kapcsolatban van vele, maga után vonja, hogy az agyak az illúzióbeli dolgokra referálnak. Más szóval, az agyak szavai egészen más dolgokra referálnak, mint a tartályon kívüli lények szavai. Ezt akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az agyak a tartályon-kívüliektől különböző nyelvet használnak.4 Nevezzük el ezt a nyelvet agyarnak. Ha az olvasó tartályon kívüli,

4

Ez tűnik a legszerencsésebb megfogalmazásnak, de két másik dolgot is mondhatnánk. Egy: azt, hogy az

737

magyarul beszél, ha agy, akkor agyarul. Ezzel együtt van minden, amire Putnamnek szüksége van ahhoz, hogy megmutassa: a szkeptikus föltevés hamis, nem vagyunk agyak a tartályban. Érve a következőképp rekonstruálható: (P1) Agyak vagyunk egy tartályban és agyarul beszélünk, vagy nem vagyunk agyak egy tartályban és magyarul beszélünk. (P2) Ha agyak vagyunk egy tartályban és agyarul beszélünk, az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat hamis. (P3) Ha nem vagyunk agyak egy tartályban és magyarul beszélünk, az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat hamis. ________________________________________________________________ Az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat hamis. Vegyük szemügyre a premisszákat. (P1) logikailag következik az alábbi három állításból: (1) Agyak vagyunk egy tartályban, vagy nem vagyunk agyak egy tartályban. (2) Ha agyak vagyunk egy tartályban, agyarul beszélünk. (3) Ha nem vagyunk agyak egy tartályban, magyarul beszélünk. Mármost: (1) tautológia, (2) és (3) pedig az 'agyar' és a 'magyar' szavak használatára imént elfogadott konvenciók. Így (P1) igaz. Továbbá: (P3) az alábbi T-ekvivalencia logikai következménye: (4) Az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat akkor és csak akkor igaz, ha agyak vagyunk egy tartályban. Mivel a T-ekvivalenciák igazak, (P3) is igaz. Ez eddig banális. De mi a helyzet (P2)-vel? Ez a következőképp támasztható alá. Tegyük föl, hogy agyak vagyunk egy tartályban. Ebben az esetben agyarul beszélünk. Következésképp az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat is agyarul van. Az agyar szavak pedig az illúzióbeli dolgokra referálnak. Így az agyar mondatok igazságföltételei különböznek a magyar mondatokétól. Igazságértékük

agyak és a tartályon-kívüliek ugyanazt a nyelvet használják, és ennek szavai homonimák. Az 'asztal' szó olykor asztalokra, olykor illúzióbeli asztalokra referál. Csakhogy ez a megfogalmazás elfedi, hogy a kétértelműség sokkal szisztematikusabb, mint a megszokott homonimák esetében, mint amilyen pl. a 'nap' szó. Ennél egy fokkal szerencsésebb volna azt mondani, hogy ugyanarról a nyelvről van szó, de ez zömmel indexikus kifejezésekből áll. Éppúgy, ahogy az 'én', 'itt', 'most' szavak referenciája a használat körülményeitől függ, az 'asztal' szóé is: az agyak `szájában@ illúzióbeli asztalokra referál, a tartályon-kívüliekében pedig valódi asztalokra.

738

nem a dolgok állásától függ, hanem attól, hogy az illúzió szerint hogyan állnak. Tehát az, hogy az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat igaz-e, nem azon múlik, hogy agyak vagyunk-e egy tartályban, hanem hogy az illúzió szerint agyak vagyunk-e egy tartályban. Márpedig az illúzió szerint nem vagyunk agyak egy tartályban — éppen ezért vagyunk illúzió áldozatai. Ennélfogva a mondat hamis. Tehát föltételeztük (P2) első tagmondatát, s e föltevés alapján beláttuk a másodikat. Mivel (P2) kondicionális, ezzel be is bizonyítottuk. A premisszák tehát igazak. Formáját tekintve az érv szabályos konstruktív dilemma, s így érvényes.5 A konklúzió tehát igaz. Az érv cáfolhatatlan: Az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat mindenképp hamis. Csakhogy egy cáfolhatatlan érv is kudarcot vallhat, ha nem azt mutatja meg, amit meg kellett volna mutatnia. Éppen ezen a ponton merül föl az érvvel szembeni leggyakoribb kifogás. Amit ugyanis tudni szeretnénk, az az, hogy agyak vagyunk-e egy tartályban. A konklúzió azonban csupán azt mondja ki, hogy az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat hamis. A könnyebb követhetőség kedvéért a magyar 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondatot nevezzük (M)-nek, agyar párját pedig (A)-nak. Ennek megfelelően (P2)-ben (A), (P3)-ban (M) szerepel. Bennünket nyilván (M) érdekel, hiszen azt szeretnénk tudni, hogy agyak va-

Altrichter Ferenc szerint nem, ti. az érv ekvivokációt tartalmaz: a 'hamis' szó más jelentésben szerepel (P2)-ben és (P3)-ban. A premisszákat megalapozó érvelés ugyanis mindkét esetben az idézett mondat igazságföltételeinek elemzésén alapult, de a két premissza esetében másféle igazságföltételeket használtunk: (P3) igazságföltétele, (4) tisztán diszkvotációs igazságföltétel ─ jobb oldalán maga a mondat szerepel, de idézőjel nélkül. Viszont (P2) esetében az alábbi igazságföltételre támaszkodtunk: az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat akkor és csak akkor igaz, ha az illúzió szerint agyak vagyunk egy tartályban. A kurzivált szavak miatt ez az igazságföltétel nem tisztán diszkvotációs. A különböző igazságföltételek különböző igazságfölfogást implikálnak, s ennélfogva a 'hamis' szó is más értelemben szerepel a két premisszában. ─ Úgy gondolom, hogy az ellenvetés nem állja meg a helyét, ti. az igazságföltételek különbözősége nem implikál kétféle igazságfölfogást. Tekintsük az alábbi igazságföltételeket: 'A hó fehér' mondat akkor és csak akkor igaz, ha a hó fehér; a 'Snow is white' mondat akkor és csak akkor igaz, ha a hó fehér. Az első igazságföltétel diszkvotációs, a második nem. Következik-e ebből az, hogy a két igazságföltételben az 'igaz' szó mást jelent? Nyilván nem. Mivel különböző nyelvű mondatokról van szó, az igazságföltételeket kénytelenek vagyunk eltérő módon megadni. ─ Másodszor. Az előző jegyzetben említettem azt a lehetőséget, hogy az agyak és a tartályon-kívüliek ugyanazt a nyelvet beszélik, de ennek jóformán minden szava indexikus. Az indexikusokat tartalmazó mondatok igazságföltételeit a használat körülményeit szem előtt tartva kell megadnunk. Az 'Ennek a városnak kétmillió lakosa van' mondat más-más igazságföltételekkel rendelkezik, ha Londonban és ha Budapesten hangzik el. Az előbbi esetben a mondat akkor és csak akkor igaz, ha Londonnak kétmillió lakosa van; az utóbbi esetben akkor és csak akkor, ha ennek a városnak (ezt Budapesten írom) kétmillió lakosa van. Itt ismét egy diszkvotációs és egy nemdiszkvotációs igazságföltétel áll szemben egymással, mégsem mondhatjuk, hogy két különböző igazságfölfogással operálunk. 5

739

gyunk-e egy tartályban, nem pedig azt, hogy ezt képzeljük-e. Így az érvnek azt kellene megmutatnia, hogy (M) hamis. Csakhogy úgy tűnik, mintha ezt nem mutatná meg. Tegyük föl ugyanis, hogy (M) igaz, vagyis valóban agyak vagyunk egy tartályban. A premisszák igazak az előbb fölsorolt okokból, a konklúzió pedig következik belőlük. De mit is mond ki tulajdonképpen a konklúzió? Ha (M) igaz, akkor az egyetlen 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat, melyet képesek vagyunk megfogalmazni, (A). Így a konklúzióban is (A) szerepel. Ekkor viszont a konklúzió nem arról szól, ami bennünket érdekel. Vagyis az érv célt téveszt: akkor is megfogalmazható, ha történetesen agyak vagyunk egy tartályban. Ha azonban jobban utánagondolunk, kiderül, hogy ez az ellenvetés már az első lépésben kudarcot vall, ti. már az első lépés ellentmondást foglal magában. Az első lépés ugyanis annak föltételezése, hogy (M) igaz. De ha (M) igaz, akkor agyarul beszélünk. De ha egyszer agyarul beszélünk, hogyan tételezhetnénk föl, hogy (M) igaz, hiszen megállapodásunk értelmében (M) magyarul van? Tehát: az ellenvetéshez meg kell fogalmaznunk egy föltevést, de ha e föltevés igaz, akkor nem fogalmazható meg! A nehézség ugyanolyan természetű, mint amilyenbe a krétai Epimenidés bonyolódott, mikoron így szólt: `Minden krétai mindig hazudik.@ Ha föltételezzük, hogy igazat mondott, akkor — krétai lévén — hazudott, tehát nem mondott igazat. Vegyük észre, hogy az ellentmondás nem magában az általa kimondott mondatban van. A 'Minden krétai mindig hazudik' mondat nyilván hamis, de nem ellentmondás. A logika törvényei nem tiltják meg, hogy a krétaiak megátalkodott hazudozók legyenek. Az ellentmondás azért lép föl, mert a mondat éppen egy krétai szájából hangzik el. Epimenidés egyúttal saját kijelentéséről is ítéletet mond. Az ellenvetés kiinduló föltevésével szintén az a baj, hogy magáról is beszél: ha kimondjuk, azt implikáljuk, hogy nem magyarul van. Az Epimenidésszel való párhuzam rögtön megoldást is sugall az ellenvetés újrafogalmazásához. Valahogy azt kell elérnünk, hogy a kiinduló föltevés ne vonatkozzon önmagára. Epimenidésen úgy segíthetünk, hogy keresünk valakit, akire az illető kijelentés nem vonatkozik, egy nem-krétait, aki ellentmondás nélkül kimondhatja Epimenidés szavait. A mi esetünkben azonban ezt bajos megtenni, hiszen (M) többes szám első személyű mondat. Olyasvalakit kellene keresnünk, aki nem tartozik a 'mi'-be. Márpedig bárkihez fordulunk, az osztozik exisztenciális helyzetünkben. Ha agyak vagyunk, a szkeptikus hipotézis értelmében nem fordulhatunk senkihez, aki nem agy. Ezért az ellenvetés közvetlen módon nem menthető meg. Van azonban kerülő út is. Putnam érve helyett irányítsuk az ellenvetést olyasvalaki ellen, aki úgy használja a 'mi' szót, hogy mi magunk nem tartozunk bele. Ehhez új fölállásra van szükség. Tételezzük föl, hogy űrbéli kalandozásaink során egy távoli naprendszer valamelyik eldugott bolygóján tápoldattal teli tartályban lebegő agyakra bukkanunk, melyeknek idegvégződéseire egy számítógép van kapcsolva. Gondosan megvizsgáljuk a számítógép és az agyak generálta ingereket, s arra jutunk, hogy az agyak virtuális viselkedése, nyelvhasz

740

nálata és a számítógép által kreált virtuális valóság között ugyanolyan szisztematikus összefüggések állnak fönn, mint saját viselkedésünk, nyelvhasználatunk és a valódi világ között. Az agyak beszéde ugyanúgy alkalmazkodik a számítógép keltette illúzióhoz, ahogy saját beszédünk a valódi világhoz. Ez lehetővé teszi, hogy az agyak nyelvét — az agyart — lefordítsuk magyarra. Persze itt csak meglehetősen sajátos értelemben lehet szó fordításról. A fordítástól ugyanis azt szoktuk elvárni, hogy megőrizze a mondatok igazságföltételeit. Erre azonban itt nincs mód, hiszen az agyak az illúzióbeli dolgokra referálnak, nem pedig a valódiakra.6 Egy nap aztán észrevesszük, hogy az egyik különösen éles eszű agy — nevezzük Brutnamnek —, aki azt képzeli magáról, hogy a matematikai logika Walter Beverly Pearson professzora a Harvardon, előáll egy meghökkentő érvvel, mely azt hivatott megmutatni, hogy ő és társai nem agyak egy tápoldattal teli tartályban. Érvét, a többes szám első személyt értelemszerűen harmadikra cserélve, a jelzett sajátos értelemben, a következőképpen fordíthatjuk magyarra. (BP1) Brutnamék agyak egy tartályban és agyarul beszélnek, vagy nem agyak egy tartályban és magyarul beszélnek. (BP2) Ha agyak egy tartályban és agyarul beszélnek, az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondatuk hamis. (BP3) Ha nem agyak egy tartályban és magyarul beszélnek, az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondatuk hamis. ______________________________________________________ Az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondatuk hamis. Brutnam érvével szemben immár ellentmondás nélkül újrafogalmazható az iménti ellenvetés. Az érv érvényes, premisszái igazak, csakhogy nem bizonyítja be, amit bizonyítani szándékozott. Jelölje (A) Brutnam 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondatát, (M) pedig ennek sajátos magyar fordítását, ti. hogy 'Brutnamék agyak egy tartályban'. Brutnamnek (M) hamisságát kellene megmutatnia. Csakhogy — agy lévén egy tartályban — ezt meg sem tudja fogalmazni. A konklúzióban idézett mondat, melynek hamisságát valóban megmutatja, nem (M), hanem (A). Ezért érve célt téveszt. Csak annyit bizonyít be, hogy az illúzió szerint ő és kollégái nem agyak egy tartályban, nem pedig azt, hogy valójában nem agyak egy tartályban. Persze bennünket nem Brutnam érve foglalkoztat, hanem Putnamé. Brutnam érvének bírálata azonban analogikusan kiterjeszthető Putnam érvére. Ahogy mi kívülről szemléljük az agyakat, elképzelhető, hogy valaki bennünket szemlél. Ahogy mi látjuk, hogy Brutnam érve célt téveszt, talán e külső szemlélő azt látja, hogy Putnam érve célt téveszt. Ahogy mi hajlamosak vagyunk kikacagni

Fodor terminológiájával azt mondhatnánk, hogy az agyak szűk tartalmai megegyeznek saját szűk tartalmainkkal, tág tartalmai azonban nem. 6

741

Brutnamet — az agyat, aki bebizonyítani vélte, hogy nem agy —, talán valaki Putnamet kacagja ki. Mindennek fényében levonhatjuk-e a tanulságot, hogy Putnam érve kudarcot vallott, és hogy bizony lehetséges, hogy agyak vagyunk egy tartályban? Vegyük észre, hogy ez nem is egy tanulság volna, hanem kettő. Kezdjük a másodikkal. Lehetséges-e, hogy agyak vagyunk egy tartályban? Az érv mindenféleképpen megalapozza, hogy az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat hamis. Ez persze nem vonja maga után, hogy nem is lehetséges, hogy agyak vagyunk egy tartályban. Vannak ti. aktuálisan hamis, de lehetségesen igaz kijelentések. Abból, hogy Napóleon nem nyert Waterloonál, még nem következik, hogy nem is nyerhetett volna. Annak bizonyításához, hogy nem lehetünk agyak egy tartályban, nem elég megmutatni, hogy az 'Agyak vagyunk egy tartályban' mondat hamis: azt kell megmutatni, hogy szükségszerűen hamis. Ezt tulajdonképpen már meg is mutattam, amikor Putnam érvének első bírálatáról szóltam. A gondolatmenet az volt, hogy a föltevés, miszerint agyak vagyunk egy tartályban, ahhoz vezet, hogy e föltevést nem vagyunk képesek megfogalmazni. Így ellentmondáshoz jutunk. Az ellentmondások pedig szükségszerűen hamisak. Ennélfogva az 'Agyak vagyunk egy tartályban' kijelentés szükségszerűen hamis. Azt is láttuk, hogy az ellentmondás meglehetősen sajátos természetű, olyan, amilyenbe Epimenidés keveredett. Az ellentmondás nem szavaiban rejlett. Jómagam, aki nem vagyok krétai, ellentmondás veszélye nélkül kimondhatom szavait. Az ellentmondás a kimondás aktusában rejlik, a beszélő és a kimondott dolog viszonyában. Ezt talán pragmatikai ellentmondásnak nevezhetnénk. Az 'Agyak vagyunk egy tartályban' ugyanilyen pragmatikai ellentmondás. Semmiképpen nem mondhatjuk ki úgy, hogy igazat állítsunk. De mi a helyzet az első tanulsággal? Alkalmas-e Putnam érvének elvetésére a kerülő úton haladó bírálat? A bírálat első lépése az a megállapítás volt, hogy Brutnam érve célt téveszt. Vitathatatlan, hogy Brutnam nem bizonyította be, hogy nem agy egy tartályban. De jogosan járunk-e el Brutnammel szemben, ha ezen az alapon bíráljuk? Azt hányjuk a szemére, hogy nem bizonyította be egy magyar mondat hamisságát. Csakhogy Brutnam nem tud magyarul, csak agyarul. Azzal az elvárással, hogy bizonyítsa be egy magyar mondat hamisságát, eleve reménytelen helyzet elé állítottuk. Exisztenciális helyzeténél fogva nem is lehet képes erre. Nem bújhat ki a bőréből — vagy, stílszerűbben, agyhártyájából. Másodszor, ha nem tud magyarul, milyen alapon tételezhetjük föl, hogy egyáltalán érdeklődést tanúsít egy magyar mondat iránt? Vajon miért foglalkoztatná, sőt, hogyan foglalkoztathatná egy kijelentés, melyet nem képes megfogalmazni, vagy egy gondolat, melyet nem képes elgondolni. Vagyis már a kerülő út első lépése is problematikus: Brutnam számára e kritika érdektelen és érthetetlen. Tekintsük a második lépést, Brutnam bírálatának analogikus kiterjesztését Putnamre. Vizsgáljuk meg, hogy pontosan milyen a viszony saját nézőpontunk és Brutnamé között, hiszen ugyanilyen viszonynak kell fönnállnia a Putnam érvének bírálatára alkalmas nézőpont és Putnam nézőpontja, azaz a mi nézőpontunk

742

között. Először is, a Brutnamével összevetve, a mi nézőpontunk külső. Másodszor, e nézőpont Brutnam számára kognitíve elérhetetlen. Akármilyen okos legyen is Brutnam, és akármilyen szabadon is szárnyaljon a fantáziája, nem lesz képes a mi nézőpontunkból látni a dolgokat. Nincs olyan megismerési művelet, melynek révén a mi nézőpontunkhoz eljuthatna. Harmadszor, saját nézőpontunknak Brutnaméhez képest kitüntetettnek kell lennie. Föl kell tételeznünk, hogy csak a mi nézőpontunkból látható át, hogy a dolgok miként is állnak. Saját szempontjából ugyanis Brutnamnek tökéletesen igaza van. Ha a mi nézőpontunk nem magasabb rendű Brutnaménél, a bírálatnak nem lesz komoly súlya. Be kell érnünk annyival, hogy, noha a mi szempontunkból nézve Brutnam célt téveszt, a saját szempontjából nem: patt. Ahhoz tehát, hogy Brutnam bírálatát kiterjeszthessük Putnamre, olyan nézőpontot kell föltételeznünk, amely számunkra külső, elérhetetlen, s a sajátunkhoz képest kitüntetett. De milyen nézőpont volna ez? Valami olyan, mint Isten nézőpontja. Ha elismerünk egy ilyen nézőpontot, Putnam érvét elvethetjük. Csakhogy egy ilyen nézőpont elismerése cseppet sem magától értődő. Előföltételez ugyanis egy markáns metafizikai álláspontot, amelyet Putnam metafizikai realizmusnak nevez. Arra jutottunk tehát, hogy a metafizikai realista számára Putnam érve célt téveszt. Ha viszont a metafizikai realizmussal szemben javasolt álláspontra helyezkedünk — ezt Putnam belső realizmusnak nevezi —, akkor nem nyílik mód az érv elutasítására. Ezek alapján már megválaszolható a címben föltett kérdés. Hogyan ne legyünk agyak egy tartályban? Legyünk belső realisták.7

Lásd Putnam idézett művét, valamint `Hilary Putnam belső realizmusa@ c. írásomat, A filozófiai realizmus védhetősége, szerk. Altrichter Ferenc és Szécsényi Tibor, ELTE BTK Filozófiai Tanszékcsoport, Budapest 1994, 1─27. o. 7

743