www.csepeli.hu Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária HOGYAN LESZ EGY EMBER CIGÁNY? Akkor válik egy ember egy nagy társadalmi csoport tagjává, ha személyét ő saját maga, vagy mások az adott csoportba sorolják. A csoportba sorolás mikéntje függ attól, hogy kik sorolják a személyt az adott csoportba. A csoportba tartozók és csoportba nem tartozók ítélete ugyan megegyezhet, de el is térhet. Csoportba soroláskor az történik, hogy a csoportba sorolt személyre a csoport nevét mint jelzőt alkalmazzák. A név a csoportba sorolás, vagy másképpen kategorizáció nyelvi eszköze (Foot, 1951 Smith, 1983, Csepeli, 1992). A kategorizáció révén válik lehetővé az emberek szétosztása különböző csoportokba, melyek akkor válnak társadalom-lélektani értelemben működő csoportokká, ha legalább egy névvel önmagukat megkülönböztetik a többi embertől. A nevek azonban távolról sem tekinthetők értékmentes, pusztán leíró kifejezéseknek. A huszadik század első éveiben írt klasszikus művében W. F. Sumner úgy jellemezte a csoportokat, hogy önnön létünk igazolásának motívumától hajtva elvileg bármit képesek pozitív színben láttatni, ami tőlük való vagy velük összefüggésbe hozható, s hasonlóképpen, bármit képesek negatív színben feltüntetni, ami a maguk megvonta határaikon túl van. Erre a felismerésre alapozva fejlesztette ki a nyolcvanas években Tajfel és Turner a Bristoli Egyetemen a csoportok önkategorizációs elméletét. Az elmélet szerint azok a nevek, amelyeket a csoportok önmaguk azonosítására használnak, számukra pozitív érzelmi erővel rendelkeznek, míg a láthatárukon feltűnő többi csoport neve negatív érzelmi töltésű (Tajfel, 1981, Turner et al. 1987). Ez a megállapítás elsősorban akkor igaz, ha a szóban forgó csoportok egymás közti viszonyára az egyenlőtlenség jellemző, amikor is a csoportok arra kényszerülnek, hogy egymás kárára keressék a maguk előnyeit (Horowitz, 1985). A csoporttag szempontjából nézve az önbesorolás pszichológiai folyamata az önazonossághoz vezet, melynek gyökerei a szocializáció homályába nyúlnak vissza (Verkuyten, 1998). Az önbesorolás és az önazonosítás két egymásba játszó folyamat, melyek együttesen járulnak hozzá az önazonosság folyamatos fenntartásához. Mivel az önazonosítás a csoport kollektíven kidolgozott, és pszichológiailag mélyen beágyazott narratívájából táplálkozik, jóval szilárdabb és jóval határozottabb alkotó eleme az identitásnak mint az önbesorolás. Az önbesorolás azon alapul, hogy meghatározott helyzetekben, és meghatározott szabályokat alkalmazva a csoport nevét a személy önmaga jelzőjeként elfogadja. Külső nézőpontot alapul véve az azonosítás és a besorolás kevésbé okoz nehézségeket és kevésbé van tele kétértelműségekkel. Egyedüli, bár nem elhanyagolható nehézség forrása, ha kategorizált személy nem fogadja el a rá vonatkozó ítéletet. Sokszor azonban a személy nincs abban a helyzetben, hogy tiltakozhasson, és ebben az esetben külső szemmel megítélt csoporttagsága egyedül attól függ, hogy beleillik-e vagy sem az észlelő által mozgósított, számára eleve meglévő csoportbesorolások valamelyikébe.
1
www.csepeli.hu Arra számíthatunk, hogy a puszta besorolás jóval rugalmasabb és jóval inkább függ a mindenkori társas helyzettől, mint az azonosuláson alapuló csoporttagság élménye. Súlyos árat kelt azonban azért fizetni, ha csoporttagság élménye elszakad az önbesorolástól és a mások által történő csoportbesorolástól. Az etnikai kategórián alapuló csoportbesorolás soktényezős és rugalmas folyamat, mely nem nélkülözi az alkut, a tárgyalást, a megvitatást. Mennyiségi és minőségi különbségek egyaránt szóba jöhetnek. A különböző nézőpontokból történő kategorizációk eredményei ideális esetben fedik egymást. A magát A-nak nevező csoport tagjai magukat éppen úgy A-nak nevezik, mint az őket észlelő idegenek. Más esetekben a különböző nézőpontokból történő kategorizációk eredményei csak részben fedik egymást. Nincs konszenzus abban, hogy kik is tartoznak az adott csoportba. Ugyancsak gyakori, hogy eltérnek az értékítéletek. A csoport önmagát másképpen is jelölheti, mint a kívülállók. Ez akkor vezet konfliktushoz, ha a kívülállók által alkalmazott név pejoratív, melyet csoport tagjai visszautasítanak, s helyette a saját név megválasztásának jogához ragaszkodnak. Szélsőséges esetben egy-egy csoport pusztán külső nyomás műve. Ilyenkor a külső nyomás erejével kényszerűen összetapasztott csoport tagjai nem tudnak kiszabadulni. Többség-kisebbség viszonyokban ezek a csoportok rendszerint híján vannak politikai, kulturális és gazdasági forrásoknak. Nem feltétlenül hiányzik mind a három forrás egyszerre, de minél több hiányzik, annál nehezebb a kisebbség helyzete. A kategorizációs folyamatok nagyon is alkotó módon vesznek részt abban, hogy a kisebbség híján marad e forrásoknak. A pejoratív név már egymagában érv lehet a megfosztók számára. Nem véletlen, hogy az emancipációra vágyó kisebbségek a harcot rendszerint azzal kezdik, hogy önmaguk határozhassák meg nevüket, és ők fogalmazhassák meg öndefiníciójukat. Amerikában már évtizedek óta nem beszélnek négerekről, csak amerikai feketékről. A magyar köznyelvből mára már kikoptak az egykori nemzetiségek jelölésére használt pejoratív mellékzöngéjű nevek. A cigány-roma névcsere hasonló típusú átalakulásra utalhat. A cigányokról való beszéd Annak érdekében, hogy képet alkothassunk a cigánnyá tevő kategorizáció összetevőiről, kísérleti jelleggel 1998 őszén fókuszcsoportokat szerveztünk. Éppen a Kritika közölte 1997 végén Ladányi János és Szelényi Iván cikkét, melyben a szerzők a cigány kategorizáció problémáját feszegették. Miként a szerzők írják, „…kísérlet sem történt annak vizsgálatára, hogy milyen szempontok szerint klasszifikálnak azok, akik valakiket cigánynak vagy nem cigánynak minősítenek, s milyen társadalmi meghatározói vannak a klasszifikációs rendszerek különbségeinek.” (Ladányi–Szelényi, 1998. 3.)
2
www.csepeli.hu Ez a meggondolás ösztönzött bennünket 1998 őszén, amikor fókuszcsoportokat szerveztünk annak érdekében, hogy képet alkothassunk a cigánnyá tevő kategorizáció összetevőiről.1 Saját tapasztalataink (Csepeli–Örkény–Székelyi, 1997), valamint más vizsgálatok eredményei révén (Neményi, 1999) tudtuk, hogy a cigányként való besorolásnak a társadalmi élet olyan területein van leginkább jelentősége, ahol az állampolgár szervezetekkel lép érintkezésbe (egyház, önkormányzat, egészségügy, iskola, rendőrség). Ezekben az esetekben ugyanis adott szervezet képviselőjének döntéseket kell hozni, melynek egyik szempontja a kliensnek tulajdonított csoport-hovatartozás. Ezek a döntések korántsem mindig nyíltan hozhatók összefüggésbe a kliensnek tulajdonított csoport-hovatartozással, de egyes esetekben igen. Az iskola például norma támogatásra számíthat a beiskolázott kisebbségi gyermekek után. A kisebbségi önkormányzat felléphet a települési önkormányzattal szemben. Következésképpen feltételeztük, hogy a professzionális szerepek betöltői nem elégedhetnek meg a puszta előítéletekkel, de ha előítéletek élnek is bennük, azokat az objektivitás álcájába kell öltöztetniük. Professzionális szemszögből közelítve három dimenzió mentén válik el, hogy valaki cigány vagy nem cigány. Az első dimenzió a testi megjelenés. Fontos szerepe van a színnek. Ha a bőr, a szem vagy a haj jelzője a sötét, akkor nő a cigánnyá minősítés valószínűsége. A fehérség a fog esetében lehet jelzés értékű. Nehéz leírni, de gyakran említett támpont a testszag. A második dimenzió a társadalmi elhelyezkedés. Cigánnyá válhat valaki, mert olyan szegregált helyen lakik, amelyről köztudomású, hogy főként (vagy csak) cigányok élnek ott (telep, gettó). Hasonló súllyal esik latba a szegénység, és végül itt említhetjük a családnevet. A harmadik szociálpszichológiai dimenzió bizonyult a szempontok száma szerint a leggazdagabbnak. A cigány minősítés fő forrása a másodlagos tapasztalás, a hallomás. Ezen túl egyes viselkedési módok speciálisan cigányosnak minősülnek, például cigányzene játszása, a koldulás, a hencegés, az erőszakosság, az összetartás. Eligazítást nyújthat az öltözködés, a magyar beszéd (szótár, intonáció), és természetesen a cigány (oláh) beszéd. Közelebbi meghatározást nem kaptunk az atmoszféra és az életstílus jegyeiről, amelyek szintén belejátszhatnak a cigány besorolásba. A megkérdezettek őszintén hittek abban, hogy ezek a szempontok semmiféle hátrányos megkülönböztetésre nem utalnak. Az sem merült fel a beszélgetésekben, hogy az említett jegyek igen nagy mértékben helyzetfüggők, s más helyzetekben teljesen más lehet a „névértékük”. Érdemes lenne terepkísérleteket végezni, ahol a csoportba sorolást olyan helyzetek függvényében vizsgáljuk, ahol az ingerszemély az egyes említett jegyeken kívül
1
A kutatást a Márai Sándor Alapítvány és a Kisebbségkutató Intézet támogatásával végeztük. A fókusz csoportokat Budapesten és Pest megyében Kálmán Miklós szervezte, Borsós Gabriella közreműködésével. A kutatás szervezőinek és közreműködőinek segítségét ezúton is megköszönjük.
3
www.csepeli.hu más, „ nem cigányos” jegyekkel rendelkezik (például sötét színekkel rendelkezik, de gazdag és magyarosan intonál). Belülről nézve A roma személyek esetében élesen elkülönül a nem cigányok által nekik tulajdonított identitás elviselhetetlensége és a saját csoportjukkal való azonosulás. A külső hatások sorában elsőként azt a gyermekkori tapasztalatot említik, amely negatív módon határozta meg azt, hogy kik ők. A „te nem vagy magyar” mondat emlékétől nem tudnak szabadulni. Ennek a mondatnak a bázisára észlelt diszkriminációk egész sora épül. A gyermek, aki e külső hatások révén ha akarja, ha nem, cigányként határozza meg magát, azt tapasztalja, hogy tartózkodnak tőle, gyanakszanak rá, elnéznek mellette, ellenségesen kezelik, lenézik, ahol csak lehet, hátrányosan megkülönböztetik. Kiemelkedni sem lehet, mivel a környezet a pozitivitást is negativitásba csomagolja. Ilyen a rácsodálkozás, hogy „jé, te cigánylétedre milyen okos vagy!”, vagy „nahát, ezt nem vártam volna tőled, ez rátok nem jellemző!”. A negatív identitás minden diszkriminált kisebbség jellegzetes lélektani tünete, mely egyes esetekben öngyűlöletbe fordul át. Minél súlyosabb a diszkrimináció, annál inkább híján van a kisebbség politikai, gazdasági és kulturális erőknek, melyek segítségével ellenidentitást mutathatna fel, melyben a pozitív jegyek uralkodnak. A jelenlegi helyzetben a lelki, érzelmi, alkati erőforrások az egyedüliek, amelyek segítségével a cigány (roma) azonosságtudat pozitív egyenlegre tarthat igényt. A válaszadók szavai alapján a cigány kategória börtönrács, amely mögé ha egyszer (gyermekkorban) valaki bekerül, nincs menekvése. Ha ezt a rácsot (képzeletben) elvesszük, alig marad valami támpont a cigány azonosulásra. Következtetések A mai magyar társadalomban gyakorlatilag akarata ellenére bárki cigánynak minősíthető, hiszen a minősítés kulcsa azok kezében van, akik önmagukat semmiképpen sem minősítik cigánynak. A cigány kategorizáció a nem cigány kategorizáción alapul. A cigányság konstrukciója az elzárkózás, kizárás, elkülönítés élménymintáiból táplálkozik, amelyek révén a magát nem cigányként kategorizáló felvértezheti magát az alacsony társadalmi státusba való lesüllyedés észlelt veszélyeivel szemben. Minél távolabbiak a veszélyek, annál kevésbé valószínűek. A távolítást szolgálja az idegenségérzet, az áthághatatlan elhatárolódás és másság élmény. Kérdés, hogy ha a My Fair Lady című musicalben Eliza szerepét a magyar színpadon egy cigánylány alakítaná, akkor is végbemenne a lány átváltozása vagy pedig elmaradna a happy end? Még nagyobb kérdés azonban, hagy kik és meddig látnák Elizát cigánylánynak? 4
www.csepeli.hu
Bibliográfia: Csepeli, G. - Örkény, A. - Székelyi, M., 1994. Szertelen módszerek. In: Szöveggyűjtemény a kisebbségi ügyek rendőrségi kezelésének tanulmányozásához. Budapest, COLPI. 130-172.p. Csepeli, Gy-Békés Z., 1994. The impact of class, ethnicity, and nationality on the identity of disadvantaged young Hungarians. In: Farnen, Brunswick: Transactions. 357-369.p. Foot, N. N., 1951. Identification as tho basis for a theory of motivation. American Sociological Review, 26. 14-21.p. Ladányi, J.- Szelényi, I., 1997. Kritika vol. 12, 3-5.p. Neményi, M., 1999. Csoportkép nőkkel. Budapest, Új Mandátum. Popels, J., 1998. The myth of the positive crossed categorization effects. The University of Utrecht, ERCOMER Monographs. Smith, A., 1983. The ethnic origins of nations. London. Tajtel, H., 1981. Human groups and social categories. Cambridge, Cambridge University Press. Turner, J. C., Hogg, M. A., Oakes, J. C., Reicher, S. D., Wetherell, M. S., 1987. Radiscovering the social group: A selfcategorization theory. Oxford, Blackwell. Verkuyten, M., 1998. Ethnic Minority Identification, manuseript. Utrecht University, Faculty of Social Sciences.
5
