Hogyan kezdjünk gondolkodni Amit nem tanítanak az iskolában
Riez Attila
,,Az utóbbi idők legjobb ilyen témájú olvasmánya. Nagyon jól sikerült eltalálni a nyelvezetét. Olvasmányos, érthető, miközben rengeteg újat nyújt az olvasónak. Hol nevettem, hol sírtam, hol a hideg rázott, felborzolta az összes idegszálam, miközben mégis elsimította az érzéseimet.” -
Nagyné Holecz Piroska Körzeti ápoló
1
„Az emberi lény az egyetlen, aki mára már teljesen elfelejtette, hogy mi a célja létezésének. Nem használja elméjét, tökéletesen elfeledkezett testének, érzékeinek és álmainak csodálatos hatalmáról. Nem használja a végtelen tudást, amit a Lélektől kapott ajándékba, így csak vakon botladozik a semmi felé vezető úton.” - Lame Deer, lakota sámán
2
Tartalom Bevezetés I.
Első fejezet: Miért érezzük rosszul magunkat a világban?
II. Második fejezet: A gondolkodás szintjein - a gályarabtól a megváltóig III. Harmadik fejezet: A rejtelmek birodalma IV. Zárszó V. Függelék
3
Bevezetés „Valami nincs rendjén a világgal” - hangzik el egy filmben, ahol az emberek végtelen kiterjedésű kóma centerekben alusszák irányított álmaikat. Ez egyfajta ösztönös ráeszmélés, amit mi magunk is érzünk nap mint nap. Az egész világ úgy nincs rendben, ahogy van. De mit tehetünk ez ellen, átlag halandók? Vagy előveszünk a hűtőből még két sört, megverjük az asszonyt és a gyerekeket, majd kötelességünknek eleget téve nyugovóra térünk, nem gondolva a gonddal. Vannak néhányan közöttünk, akik vasárnapi keresztények módjára fel-fel villanyozódnak hetente egy-két óra erejéig valami nemes cselekedet láttán vagy eszme hallatán. Azután gondolataink visszatérnek a szokásos medrükbe és csordogálnak tovább a maguk megszokott módján. Kevesen vagyunk, akik egy ráeszmélés után tudatos vágyat érzünk, hogy tegyünk is valamit. A nagy kérdés, hogy mit. A kevesek közül is legtöbben már itt elakadunk. Emiatt ne hibáztassuk magunkat. Agymosott, vegetatív lények vagyunk, akiknek hazugságokat tanítanak már az általános iskolában. Szándékosan úgy irányítják életünket, hogy visszafejlődésünk során felejtsünk el önállóan gondolkodni, féljünk minden újtól és változástól, lakjon a holnapi nap rettegett szörnyként a lelkünkben, pedig ez utóbbi nem kellene, hogy többet jelentsen egy perforált cetlinél a falon. Ebben a könyvben azoknak szeretnék segíteni, akik felül akarnak kerekedni félelmeiken és azon a tanácstalanságon, hogy mit tehet az egyszerű ember fia, amitől az élete jobbá válhat saját maga és a környezete számára. Divatos téma ez manapság. Az olvasó már biztosan találkozott hasonlóan sokat ígérő bevezetővel, nyomtatott formában, közösségi oldalakon vagy látványosan szerkesztett internetes portálokon, esetleg személyesen, hitelesnek látszó tanítók örömódáktól zengő rendezvényein. Előbb vagy utóbb azonban kiderült, és pontosan azt a pillanatot megelőzően, amikor valamiféle konkrét útmutatásnak kellett volna következnie, hogy fizetnünk kell érte, ha érdekel minket a téma. Még pedig jó sokat. Ez a könyv itt és most ingyen van. Ugyanakkor mindent meg fogok tenni, hogy a gyakorlatban is jól használható útmutatást és sok új hasznos ismeretet adjon minél többek számára. Ehhez nem kell, hogy a szerző szentéletű remete vagy zen mester legyen, aki teljes megvilágosodottságában 4
kristálytisztán látja minden dolgok lényegét. Nem kell, hogy milliárdos vállalkozó legyen, aki sikereinek másolható kulcsát akarja önzetlenül közkinccsé tenni. Fogadjuk el hitelességemnek azt, hogy az a tudás amit az olvasónak szeretnék átadni, saját tapasztalataim tucatjain, sok ezer órányi tanuláson, kutatáson és célzott keresésen keresztül lett a sajátom, illetve azt, hogy én magam is egy vagyok az egész életében szorgalmasan dolgozó, majd nincstelenné lett átlag magyar emberek közül. Ne vesztegessük értékes időnket. Tegyük meg mindjárt az első lépést, ami nem más, mint hogy ne hagyjuk szunnyadni vagy kialudni magát a ráeszmélő gondolatot. Tennünk kell valamit a helyzet ellen. Nem jól van ez így! Hát akkor hogy van jól? Nagyon óvatosan kell a kezdő rúgás irányát meghatároznunk, nehogy az ellenfélhez passzoljuk a labdát vagy a földbe rúgjunk. Ha a téma divatos, már pedig felettébb az, és mivel minden percben egyre többen vannak, akik bármilyen segítséget vagy útmutatást szívesen fogadnának a rájuk nehezedő nyomás csökkentése reményében, akkor ebben az iparágban is sok pénz van. Mindig is busás hasznot hozott a szükséget szenvedők becsapása. A haszon és a népszerűség reményében egyre többen lovagolják meg ezt a témakört, ugyanakkor semmilyen konkrét használati útmutatót nem mellékelnek hangzatos eszméikhez, világmegváltó gondolataikhoz. Önjelölt próféták, akik látomásaikat nem fordítják le mindenki számára érthető nyelvre. Saját maguk által felkent fejedelmek, akik nem vezetik a népet sehová. Legjobb esetben is csak jószándékú dilettánsok, akik ugyanúgy nem tudnak használható útmutatást adni. Ne vegye hát senki méreg drága könyveiket, DVD lemezeiket, és ne iratkozzon be aranyárban mért tanfolyamaikra, mert csak saját magát csapja be vele. Olyanoktól remél gyógyítást, akik teljesen képzetlenek az orvoslásban, akik sohasem jártak igazi mélységekben. Nem mentek a pokolra, hogy dudás lehessen belőlük. Nem voltak soha olyan élethelyzetben, hogy azonosulni tudjanak a rászorulókkal. Senki ne fizessen pénzt kenetteljes hangon suttogó jövendőmondóknak, emelt díjas távgyógyítóknak és a többi varkocsba font hajú, mély átérzéssel bólogató csalónak. Halottlátókra pedig végképp nincs szükségünk, hiszen nem a ravatalunkat akarjuk szebbé tenni, hanem az életünket. Az automatikusan és véletlenszerűen generált napi szent üzenetek, mélyen szántó bölcsességek, frappáns idézetek és horoszkópok helyett vegyük elő inkább a ma gondolkodó emberének eszközét, az interneten való végtelen keresgélésnek saját magunk irányította lehetőségét. Érezzük ösztöneinkkel 5
egy más fajta valóság létét, és annak megismerhetőségét. Egy attól eltérő valóságét, mint amiben a három dimenzióba való bezártságunk és a kereskedelmi bankok fogva tartják testünket és tudatunkat. Ne feledjük ugyanakkor, hogy a kínálat végtelen és nagyon nehéz jó szűrőt meghatározni. Mit tegyünk hát, hogy elkerüljük a csalókat és saját vakvágányainkat? Ha abból a tényből indulunk ki, hogy a különféle abszolútnak hitt, vagy inkább hitetett igazságok zöme a tudományokban az évszázadok alatt mind megdőlt, illetve a történelem során semmi máshoz nem mérhető pusztítást vitt véghez a különböző társadalmakban, a dogmatikus szemellenzőket eleve eldobhatjuk. Ne higgyünk el semmit, ami megkérdőjelezhetetlen igazságnak van kikiáltva. A nagy semmi irányában érzett alázatos térden csúszási és hajlongási kényszerünktől is nyugodtan szabaduljunk meg egy kézlegyintés könnyedségével. Hamar kiejthetünk az érdeklődési körünkből néhány kevésbé ismert hitvallást is. Ha például kék angyalok tarot kártyából olvassák fel Szaturnusz kapitánynak a magyar néphez intézett üzenetét, miszerint nem kell már sokáig kitartanunk, mert személyes parancsára az intergalaktikus csendőrök letartóztatták csalárd vezetőinket és a világot megrontó hatalmasságokat, jogosan élhetünk a gyanúval, hogy nem ez az irányvonal az, aminek mentén konkrét lépéseket tehetünk élhetőbb jövőnk felé. Sokkal nehezebb búcsút intenünk azoknak az internetes oldalaknak, ahol kiváló érzékkel ötvözik a tudatos gondolkodás pozitív elemeit a kvantum fizika ma oly divatossá vált, de koránt sem mai keltezésű felfedezéseivel. Ösztönösen érezzük, hogy közel kerültünk valami igazán újhoz, izgalmashoz, jóhoz és ígéreteshez. Ebben nem is tévedünk. Néhány ilyen oldalon sok élvezetes olvasni és látnivalót találunk. Sajnos mindezt a marketing, azaz a népbutítás szakértői által profi módon tálalva, úgy hogy a feltétel nélküli azonosulás spontán és azonnal létrejöjjön. A legszimpatikusabb ilyen virtuális tanodák többségében is csalódnunk kell, mert a hosszas és izgalmas sztriptíz után, amikor az utolsó ruhadarab is lehullik, nem látjuk magát a táncosnőt. Azaz egy árva kukkot sem találunk az első gyakorlati lépés megtételéhez szükséges útmutatásból. A gyönyörű hölgy hirtelen a függöny mögé ugrik, és ott várakozik tovább gáláns rajongóira. Más szóval, legalább egy heti bérünket be kell fizetnünk előre, hogy egy két napos önismereti tanfolyamon való részvétellel megalapozhassuk annak a lehetőségét, hogy további szintekre léphessünk 6
képességeink kiteljesítése terén egy újabb szeminárium-tréning során, ahol a beszállókártya már jóval többe kerül, hiszen ott már az ígéret szerint első osztályon utazhatunk. Nos, mindennek meg van a maga ára, gondolhatnánk. A valóság viszont úgy fest, hogy azok az emberek, akik jelentősebb tudás birtokában már szemmel láthatóan nem rabjai a mókuskeréknek, örömmel és ingyen osztják meg tudásukat és tapasztalataikat másokkal. Ennek megfelelően az egy főre eső terembérletnél többet kérő prófétáknak is nyugodt szívvel intsünk búcsút. Merre induljunk hát el a megszámlálhatatlan irányba vezető kereszteződésből? Tengernyi időt töltöttem a végtelen számú lehetőség vizsgálatával, mielőtt magam megtettem volna az első lépést. Nézzük, hogy mit találtam hasznosnak az eltúlzott és zömében értéktelen kínálatból. Az első konkrét útmutatást nyújtó segítség számomra egy amerikai sikerrecept-árus előadás sorozata volt. Nem kell az illetőt nevén nevezni, hiszen egy tucat pontosan tizenkettő a hozzá hasonlókból, de el kell ismerni azt a harminc évnyi energiát, amit abba fektetett, hogy mások jól hasznosítható tudását és gondolatait egy csokorba gyűjtse. Emberünk a hagyományos értelemben vett sikerhez vezető útról és annak nélkülözhetetlen kellékeiről beszél sok-sok órán keresztül. Megtisztítottam a hosszas elmélkedést a porszívóügynöki felhangoktól, és egy értékes gondolat ébresztőt sikerült kivonatolnom belőle egy három oldalas jegyzet formájában. Mindezt beépítettem a könyv tartalmába. A következő, immár egyedi és hasznos tanulnivaló, a tudományosismeretterjesztő kategóriában is rendkívül izgalmas „Mi a csudát tudunk a világról” című film 2006-os kiadása volt, amit a Youtube-on tudunk megnézni. A film különösen azok számára lesz hasznos, akik eddig magától a kvantum fizika (vagy mechanika) kifejezéstől is megijedtek, vagy a valamivel bátrabbaknak, akik ugyan rákerestek az interneten, de végleg elijesztették őket a „kanonikusan konjugált mennyiségek szimultán nem mérhetőségével”. Véleményem szerint szándékosan. A film biztosan fog néhány új gondolatot ébreszteni a tudományokban jártasabbak elméjében is. A lényeg, hogy számunkra, laikusok számára az ijesztően és érthetetlenül hangzó, de legfőképp eddig semmit sem mondó világ immár barátságosan és nagyon is jól érthetően tárja ki kapuit és ejt minket egyik ámulatból a másikba. 7
Senki ne ijedjen meg attól, hogy hirtelen bekanyarodtunk valamiféle tudományos mellékutcába, ami nem a konkrét problémáink felé vezető útirány. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez a (számunkra) új tudományág milyen mértékben bizonyítéka a változások szükségességének. Hogy az olvasó végképp megnyugodjon az egyelőre tudományos mókusvakításnak látszó szöveget illetően, az csak jóval később következik, amolyan ajánlott irodalom formájában. A könyv szerkezetét úgy építettem fel, hogy az első fejezetben az alapoktól indulunk. Mint jó kőműves, először sokáig méricskélünk, majd jó mélyre ásunk, hogy az erős alapot nagy pontossággal tudjuk lefektetni. Ez azt jelenti, hogy először megvizsgáljuk a világ betegségeit, hazánk jelenlegi helyzetét és elhazudott történelmünk kezdetét. Ezután felkutatunk minden olyan lehetséges okot, amitől rosszul érezzük magunkat a világban, szűkebb környezetünkben és saját életünk száguldó forgatagában. A második fejezet több részből áll, egymásra épülő szintekből, ahol már pontosan meghatározott lépéseket teszünk. Beindítjuk, vagy újraélesztjük gondolkodásunkat, megtisztítjuk a sok felesleges teher és szemét nagy részétől értelmünket és lelkünket. Az egyre magasabb fejlődési szintekre való eljutásról mindenki maga dönthet. Szabadon választhat az elérni kívánt magasságokból, abból hogy csak a saját és közvetlen környezetének életét kívánja-e rendbe tenni, vagy a hasonló szemléletű társaival összefogva akar-e másokat is szolgálni, vezetni vagy tanítani. Az utóbbi esetben nagyon szélesre tárul a horizont. Sokat tudunk tenni a faluért vagy városért, ahol lakunk, hazánkért, vagy akár az egész emberiségért. Ebben az az igazán csodálatos, hogy mindegyikünk képes rá. A harmadik fejezet egy szabadon választott gyakorlat. A kvantum fizika és néhány sohasem tanított vagy népszerűsített tudományág, illetve kísérlet-sorozat a tudatos gondolkodással való összetartozásába pillanthatunk bele, amit szándékosan nem tesznek közzé a médiában, illetve a tankönyvekben. Végül összefoglaljuk a korábbiakat, és leellenőrizzük, hogy minden idetartozó területet körbejártunk-e, és ha igen, akkor az sikeresen állt-e össze egy értelmes egésszé az akkor már saját magunk irányította tudatunkban és életünkben. Nem teszünk ugyanakkor kísérletet az önismeret tudományának elsajátítására. Meggyőződésem, hogy a kérdés helyes feltevése nem úgy hangzik, hogy ki vagyok én. Sokkal inkább az vár válaszra, hogy milyen lehetőségeim vannak egy tartalmasabb és boldogabb élet megteremtésére, 8
képességeim kiteljesítésére, gondolkodásmódom tudatossá és hasznossá formálására. Ennek megválaszolása is éppen elég nagy feladat elé állít bennünket. Már a kezdéshez is össze kell szedni minden bátorságunkat, hogy el tudjuk fogadni saját magunkkal kapcsolatban azt a tényt, hogy jelenleg nem gondolkodunk. Ennek a könyvnek az a célja, hogy ezen változtasson, mert tudja, hogy nagyobb hasznára van ezzel az olvasónak, mintha gyengeségeink feltárását helyezné a középpontba. Azt is tapasztalni fogjuk, hogy a tudatosan gondolkodó ember saját magától vetkőzi le ártalmas és felesleges szokásait, és éli mindennapos életét egyre több tartalommal és értékkel gazdagítva. Saját tanulmányaim sorában a számomra a csúcsot jelentő könyv, Michael Talbot „Holografikus Univerzum”-a következett. A szerzővel látható egy huszonöt perces beszélgetés magyar felirattal a Youtube-on egy olyan előadás-sorozat keretében, aminek az egyelőre utópisztikusan hangzó címe a „Gondolkodás engedélyezve”. Nem szeretném azt a szándékomat elrejteni, hogy a méltatlanul mellőzött zseniális írót, filozófust és tudóst népszerűsítsem a magyar olvasók körében. Michael Talbot sajnos már több mint húsz éve nincs közöttünk. Senki máshoz nem hasonlíthatóan lenyűgöző az a képessége, ahogyan egy alapvetően spirituális beállítottságú gondolkodó módszeres alapossággal tanulmányozza a különböző tudományágakat és foglalja kerek egészbe azok kutatásainak eredményeit, személyes megérzéseit és tapasztalatait. Mindezt a lehető legprecízebb hitelesség igényével. Teszi ezt bárki által érthető és érdekfeszítő módon. Úgy késztet gondolkodásra, hogy közben szórakoztat és megnyugtat. Az, hogy könyvei nem kapnak kellő támogató népszerűsítést, szerintem vétek az emberiség ellen. Nagy öröm volt számomra pár napja felfedezni, hogy az EzVanKiadó megjelentette utolsó könyvét magyar nyelven, sőt internetes oldalukon egy hosszabb részletet ingyen is el lehet érni kedvcsinálónak. Sokszor jut eszembe a könyvében leírt számtalan izgalmas tudományos kísérlet, az általa bemutatott, az álszent tudományos társadalom frigidségétől oly üde mértékben különböző ősi és szórványaiban még ma is létező természeti kultúrák éleslátása. Az, hogy mindez milyen hihetetlen mértékben erősíti egymást azon tudósok kutatásaival, akik bátran le merik tolni a nadrágjukat térdig, és a megfelelő testrészükkel mosolyogni azokra, akiknek továbbra is az a legfőbb célja, hogy mi átlag emberek buták maradjunk, még csak ne is merjünk másra gondolni, mint a bankokkal 9
szembeni kötelezettségeinkre, és arra, hogy holnap még az eddiginél is sokkal lelkesebb odaadással szolgáljuk a szó szoros értelmében degenerált, globálisan multi-agymosott, csekély értelmű és elvtelen hajcsárainkat. Ez a multi cégek magyar vezetőit jelenti, akik egymással versenyezve költik húsz ezreseiket olyan rózsaszínű ingekre, amik New Yorkban csak pár Dollárba kerülnek. Eközben alaposan túljátsszák saját szerepüket. Sokkal nagyobb mértékben sanyargatják beosztottaikat, mint ahogy azt az arra a szintre már le nem tekintő, a világot uraló elit érdekei megkívánják. Nyilván ilyen módon kompenzálják teljes alkalmatlanságukat mások irányítására. Pontosan olyanok ők, mint a Varsói Gettó kápói. Nem véletlenül vannak pozíciójukban. Szigorú kritériumok együttesének kell megfelelniük kiválasztásuk során. Ostobának kell lenniük, könnyen befolyásolhatónak, mindennemű emberi érzéstől mentesnek, veleszületett módon hazugnak és legfőképpen könnyen mosható agyúnak. Vissza a fizikához. A minden korábbi tudásunknak ellentmondó felfedezéseknél engem személy szerint csak az ejt jobban ámulatba, hogy nem valami huszonegyedik századi paradigma váltás előkészületeiről van szó, melyről eddig nem is lehetett volna tudomásunk. A fény hullám természetét sikeresen bizonyító, az első úgynevezett két réses kísérletet 1805-ben végezték el. Az elektronok hasonló tulajdonságát 1927-ben bizonyították. Róluk később kiderült, hogy viselkedhetnek hagyományos értelemben vett anyagi részecskékként is és hullámokként is, attól függően, hogy megfigyeljük-e őket vagy sem. Egy Nobel díjas tudósa a témának, Niels Bohr egészen addig a kijelentésig megy, hogy nem is léteznek, amíg nem kezdjük el vizsgálni őket. Később látni fogjuk, hogy milyen végtelen számú ámulat vár minket, ha van kedvünk ellátogatni ebbe a csodaországba. A kvantum fizika jelentős része elérhető könnyen érthető formában is, még sem tanították nekünk soha sok ezer más csodával együtt, elsősorban azokkal, amiktől akarva-akaratlanul is kénytelenek lennénk gondolkodni. De miért zárták volna el előlünk szekrényeikbe tanáraink ezeket és más fontos tantárgyak, például a valódi magyar történelem alapvető és izgalmas tényeit? A válasz nagyon egyszerű. Nem ők zárták el. Vagy ők sem tudtak róluk, vagy ha a kötelezően előírt mértéknél szélesebb látókörrel akartak felkészülni az óráikra, akkor tilos volt számukra is az ismeret egy bizonyos határon túl, és még inkább tilos annak átadása. De jó hogy megszabadultunk a kommunizmustól, örvendezhetnénk vidáman. De 10
nagyot tévedünk, mert annál sokkal rosszabb szabadult ránk. Egy ókori drámában hangzik el az idézet, miszerint „a nép akkor boldog, ha pontosan tudja, hogy mitől kell félnie”. Mennyire igaz ez. Nevezzük csak nevén most azonnal mindazt, amiből a lelkünket és értelmünket gúzsba kötő félelmeink táplálkoznak. Nem hiszem, hogy sikerülne, legalábbis a teljesség igényével nem. Ne csüggedjünk, nem sokára fog. Válaszoljunk a kérdésre is. Ki zárta el a tudást és miért? A világot uraló néhány száz aranyban pancsikáló Dagobert bácsinak és pár száz ezer elvtelen csicskásának a legalapvetőbb érdeke, hogy mi, átlag emberek egyáltalán ne gondolkodjunk. Ennek leghatékonyabb eszközei a félelem, a létbizonytalanság, a fásultság szintű fáradtság, az ezek és a velünk megetetett rengeteg méreganyag miatt kialakuló rossz egészségi állapot, a média és a családok szétrombolása. Butaság lenne ugyanakkor azt gondolnunk, hogy közvetlenül bármit is tehetünk a földgolyóval focizó hatalmasságok ellen. Gyenge pontjuk nem a fejük, amit fegyverünk célkeresztjének közepébe állíthatnánk. Csak akkor tehetünk ellenük valamit, ha azon a spontán előtörő elhatározáson képesek vagyunk változtatni, hogy nem valaki ellen kell cselekedni, hanem valakiért. Nevezetesen saját magunkért, szeretteinkért, barátainkért, a hazánkért, a bolygónkért. Ne sikkadjon el a lényeg a mondat szerkezetében, cselekednünk kell. Sarkalljon minket továbbá saját képességeink kiteljesítésére az a tény, hogy a világot rabláncon, vagy ha úgy tetszik agyhalálban tartó szűk elit tagjai is tudatos gondolkodók egy bizonyos értelemben. Tehát versenyben vagyunk velük, méghozzá a célszalag előtt közvetlenül csak néhány méterre. El kell érnünk azt a tudatos aktivitási szintet, amivel ők már rendelkeznek. Ők életük minden egyes pillanatát aktív cselekvéssel töltik. A már most is végtelen méretű hatalmuk és vagyonuk tovább gyarapítására és arra fordítják minden energiájukat, hogy a másik hét milliárdot megakadályozzák abban, hogy gondolkodni és cselekedni kezdjen. Visszatérve a gondolatindító eszméléshez, ha ráérzünk a saját birtokunkban lévő lehetőségek végtelenségére, kutatni fogunk azok után az eszközök után, amik mindezt a kezünkbe adhatják. A valóság szemléletének módja teljesen megváltozik bennünk, ami életünk minőségén is jelentős mértékben javítani fog. Ha úgy esne, hogy még sem kapunk kedvet a további elmélyüléshez, akkor sem töltöttük időnket haszontalanul. A tudás így is, úgy is hatalom, a szó szoros értelmében. Ne feledjük a pár sorral fentebb említett Dagobert bácsikat. Nekik van tudás 11
bőven a kezükben, és nem akarnak adni belőle. Miközben mi nem a saját éltünket éljük, nem a saját álmainkat álmodjuk és nem a saját céljaink eléréséért küzdünk. Tudattalanul alszunk mesterséges kómában tartva. Vegetatív lényekként pergetjük le életünk órájának homokszemeit iszonyatos sebességgel és feszültséggel telve ahelyett, hogy egy kis dombra lecsücsüljünk, nyugodtan körbenézzünk, szívjunk egy kis friss levegőt és gondtalanul gyönyörködjünk a sok csodában, ami körülvesz minket az emberiség létezésének kezdete óta.
12
Első fejezet: Miért érezzük rosszul magunkat a világban? Egy ilyen kérdést nem könnyű megválaszolni, de ha magunknak nem sikerül, az orvos sem fog segíteni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tud. Nem tanítják és nem is engedik neki. Tehetetlenségében nem képes mást tenni, mint felírni a szokásos antidepresszánsokat és pánik pirulákat, amik már nála is beváltak. Azt viszont jól tudjuk, hogy ez csak tüneti kezelés, és nem old meg semmit. Kire tartozik hát problémáink, kérdéseink mélyreható vizsgálata és megválaszolása? Magad uram, ha szolgád nincsen. Magunknak kell a válaszokat keresni, megtalálni és megosztani a többiekkel. Hogyan és hol kezdjünk neki? Ahogy már írtam a bevezetőben, én azt a módszert választottam könyvem szerkezetének felépítéséhez, hogy először megpróbálom az olvasóval együtt a valódi problémákat minél nagyobb pontossággal beazonosítani, a süllyedő világ nagy kérdéseitől indulva, egészen azokig a zátonyokig, amiken saját életünk vitorlása feneklett meg. Ez a fejezet ezért úgy épül fel, hogy megvizsgáljuk, van-e a magyarságnak, mint népnek olyan problémája, ami szorosan ehhez a kérdéshez kapcsolódik és legtöbbünket érint. Nyilvánvalóan van bőven, ezért ezt a témát kellő alapossággal fogjuk körbejárni. Ehhez előbb tennünk kell egy nemzetközi kitekintést, hiszen ma már az egész világ nagyjából egy akaratot követ. Sajnálatos módon nem a sajátját. Górcső alá vesszük ezután gondjainkat a család és az egyén szintjén. Ez utóbbi esetben is hosszas részletességgel, amivel célom szerint mindenki pontos diagnózist tud majd felállítani arról, hogy a saját élete miért hajózott rossz irányba és miért nem tud a zátonyáról egy dagály segítségével lecsusszanni. A következő fejezet konkrét útmutatást fog adni a szabadulás lehetséges módjaihoz, tartalmasabb emberi és párkapcsolatokhoz, gyermekeink okosabb neveléséhez, önbecsülésünk növeléséhez, de mindenek előtt ahhoz, hogy hogyan szabaduljunk meg félelmeinktől és hogyan kezdjünk el gondolkodni, mindezzel sok jót teremtve saját magunknak és szeretteinknek. „És amit az ember tud, az bizony ismeretlenként nem tölti el félelemmel, tehát a bátorság és a biztonság a végén mégiscsak kihathat a világbéke megteremtésére és a hatalmi őrültek lefegyverzésére, majd a természettudományok sosem ismert magasságba emelésére is.” (Idézet 13
Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából.) Mielőtt ilyen nagy fába vágnánk a fejszénket, célszerű egy jegyzetfüzetet és egy tollat magunk mellé készíteni, nehogy később feledésbe merüljön valami fontos, amit már sikerült feltárnunk. Írjuk bele legfontosabb teendőinket, értékeinket és problémáikat is. Mindent, amit erősítenünk kell magunkban, amit meg kell tanulnunk, naponta gyakorolnunk kell, és mindent amitől meg kell szabadulnunk. Mindent, amiről úgy érezzük olvasás közben, hogy az rólunk szól és talán nem is gondoltunk rá eddig ilyen módon. Ha a világra tekintünk, elkerülhetetlen hogy szigorú kritikával éljünk. Nyilvánvalóan rosszul, pontosabban fogalmazva, rossz szándéktól vezérelve irányítják azt. Ez ugyanakkor ne keltsen gyűlöletet a szívünkben, sokkal inkább sarkalljon cselekvésre, amit tanulás és gondolkodás előz meg. Nem szabad gyűlöletet éreznünk senki iránt. Meg kell tanulnunk leszokni a folyamatos ítélkezésről és végtelen számú problémánk egymásra zúdításáról is, mert mint később látni fogjuk, ezek önmagukban is bőven elegendőek ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. Könnyű a gyűlölet útjára tévedni, hiszen látszólag és álságosan az együvé tartozás érzését erősíti bennünk. Ezt használják ki a politikusok, becsapva minket azzal, hogy az akaratot saját magunkénak érezzük. Legyünk hát különösen óvatosak, hogy jól értsük és értelmezzük világunk betegségének leírását, József Attila szavaival élve: „Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz. Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg.”
14
Méltó régi nagy híréhez Legyünk nyugodt szívvel egy kicsit nacionalisták, a szó pozitív értelmében és a saját magunk szolgálatában, hiszen mi magyarok több sebből vérzünk, mint az összes más nép együttvéve. Nyilvánvalóan ez nem véletlen. Gyönyörű hazánk földrajzilag pontosan ott helyezkedik el, ahol a pénzcsinálók és hatalomzabálók világának a lehető legnagyobb mértékben útjában áll egy legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan nép. Fogalmazzunk még pontosabban. Az ország, azaz a Kárpát Medence ma is, és történelmünk során mindig sóvárgott zsákmány volt az idegen hatalmak számára, de a magyarok nélkül. Termőföldjeink kivételesen jó minőségűek és emellett könnyen művelhetők. Van folyónk és tavunk bőségesen. Igaz a mondás, hogy hazánkban találomra fúrhatunk a mélybe, mert vagy jó minőségű, ásványi anyagokban gazdag ivó- vagy gyógyvizet hozunk a felszínre, vagy ha elég mélyre hatolunk, akkor forró vizet, azaz geotermikus energiát. Legelőinken a barmok kövérre híznak. Gyönyörű, régen vadban gazdag erdőinket még mindig nem sikerült teljesen kiirtani. Ne feledkezzünk meg a földünk mélyén lévő kincsekről sem. A XVI. századig Magyarország állt az első helyen Európában az arany kitermelés tekintetében, és az ezüst bányászatnak is körülbelül az egy negyedét adta az összesnek. A réz és a bauxit bősége sem volt soha titok. A Mecsek mélyén rejlő urán kincs felbecsülhetetlen lehetőséget jelent ma is. De ha nem vágyunk többre, mint gyönyörködni a tájban, akkor ez az ország az, ahol ezt olyan változatossággal tehetjük meg, mint sehol máshol a világon. Arról is egyre többet hallani, hogy a Föld szíve, akár szakrális értelemben, akár energiamezők szempontjából nézve, a Pilisben van, egész pontosan Dobogókőn. Értsük mindezt jól. Van mire büszkének lennünk pusztán születésünk okán is, és akkor még semmit sem tudunk valódi történelmünkről. Ugyanakkor ez nagy felelősséget is ruház ránk. Nem nézhetjük vágóhídra békésen vonuló birkákként, hogy ellopják alólunk ezt a gyönyörűséges kincset. Gyermekeink és unokáink jogos jussa ez, aminek védelmében túl sok hősi vér hullott már rá ahhoz, hogy egy sajnálkozó fintorral önként lemondjunk róla. Mire ez a könyv megjelenik, bankáraink és politikusaink már legalább két éve megegyeztek egymással, hogy melyikük hány ezer hektárt kap és műveltethet meg a termőföldekből a mi adónkból finanszírozva, addig, amíg busás haszonnal tovább nem adják az idegeneknek. És itt most nem E. T.-ről vagy a gülü szemű zsonglőr pilótákról van szó. 15
Nem kell most sem a kaszákat kiegyenesíteni. Elég egy ügydöntő népszavazás. A magyar föld a magyar népé, vagy a magyar királyé, vagy még inkább a Szent Koronáé, és az is marad. Nincs kis kapu. Pont. Ez elég naivnak hangozhat a jogban jártasabb olvasók számára. Igaz ugyan, hogy a demokráciának csúfolt népnyomorító rendszer lehetőséget ad vélemény-nyilvánító és ügydöntő népszavazás kiírására. Ez utóbbihoz nem is kell több, mint 200.000 arra jogosult magyar állampolgár aláírása. De. Olyan kérdésekben, ami a fennálló nemzetközi kötelezettség-vállalásainkat illeti, nem lehet népszavazást tartani. Értsük jól ezalatt a világot uraló bankár zsarnokoknak a semmi fejében fizetendő mérhetetlen uzsorát és hazánk nekik való önkéntes átengedését. Szintén nem dönthetünk a parlament, de még a helyi önkormányzatok feloszlatásáról sem, ugyanúgy, ahogy semmilyen formában nincs beleszólásunk az éppen regnáló bábkormány programjába és az aktuális adóterhekbe. Akkor még is csak fegyvert kell ragadnunk? Nem. Nem megölnünk kell népünk árulóit, még csak házilag készített bábfigura másukat sem kell ollóval szurkálnunk. Ha nekünk, az általuk halálra szántaknak sikerül időben összefognunk, akkor elszigetelődnek a magyar néptől, társaikkal, az idegen vérszívókkal és a többi kártékony ingyenélővel együtt, méghozzá távol e szent földtől. No és mi legyen akkor népünk akaratának érvényesítésével? Van egy még hozzánk képest is csak maroknyi nép, az izlandi. 2008-ra a jelenlegi világrend teljesen összeroppantotta gazdaságukat. Nemzeti valutájuk nem ért semmit. Csodálatosat cselekedett ez a kicsiny nép, melynek még saját hadserege sincs. Feloszlatták a kormányt és a parlamentet. Felelősségre vonták az idegen hatalmakat szolgáló vezetőiket. A nép írt ki magának népszavazást, mely során az az egybehangzó akarata érvényesült, hogy az izlandiak soha egy fillért nem látva a rájuk kényszerített kölcsönökből, nem is fogják azokat visszafizetni. Gazdaságuk három éven belül teljesen helyreállt. Országuk ma az egyik legélhetőbb hely a világon. Fontos megemlítenünk, hogy ez a forradalom egyetlen csepp vér nélkül zajlott le. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen kicsiny ország, mely földrajzilag és politikailag is elszigetelt a világtól, ilyen sikert tudjon elérni? Ez elég jó példa az összefogás erejére. Arra, hogy mire vagyunk képesek, ha magunkért és egymásért cselekszünk. De ha követjük az ő példájukat, nem zúdítunk-e magunkra még több bajt? Mi sem földrajzilag, sem politikailag, 16
sem gazdaságilag nem vagyunk elszigetelődve. Nem áll-e fenn ennek a veszélye? De igen, sőt nagyon is valószínű. Ugyanakkor mit veszíthetünk? Mit veszíthetünk, ha megszabadulunk makacsul belénk kapaszkodó parazitáinktól, földünk és életünk elrablóitól? Mekkora segítséget jelent nekünk az IMF, az ENSZ, az EU, a NATO, és a többi számtalan gitt egylet, a magyarnak látszó, de idegen kézben lévő állami intézményekkel együtt (például „Magyar” Nemzeti Bank), amik csak és kizárólag a bankár bűnözök érdekeit szolgálják népünk ellenében? Vagy itt van a számomra örök rejtély, a haszna-nincs svéd érdekérvényesítő liga. Csak meg leszünk valahogy a légterünk védelmére tökéletesen alkalmatlan Grippen vadászgépek és a Gislaved szöges téli gumik nélkül. Mi történhet legrosszabb esetben egy olyan néppel, melyet több mint ezer éve nem képes elpusztítani semmilyen hatalom? Mely kész meghalni szabadságáért. Amely dolgozik látástól-vakulásig, és amely nem mellesleg ma még birtokolja a világ egyik legjobb minőségű termőföldjét és bőséges ivóvíz kincsét. Könnyes búcsút veszünk erőszaktevőinktől, megfogjuk egymás kezét, és békésen integetünk nekik, mint annak idején a távozó szovjet hadseregnek. Attól sem esünk pánikba, ha az ördög tudja kicsodák a világ túlsó oldalán a maguk érthetetlen pénzügyi szlengjén fogalmazva, kockázatosról megbízhatatlanná minősítenek le minket. Fityiszt mutatunk Stan és Pan bankár és biztosító társasági szövetségének, kimegyünk a földjeinkre, és saját magunknak újra megteremtjük a mezőgazdasági csodát, mely itt vár ránk a talpunk alatt. Bőven fog exportra is jutni, feldolgozó iparágakra, idegenforgalomra, gyógyturizmusra és minden más természeti kincsünket okosan és mértékkel kiaknázó tevékenységre. És meg ne feledkezzünk a magyar tudományos zsenialitásról, ami jelenleg szintén szabadulásra vár. Gazdaságunk talpra állításában vezető szerephez kell juttatni a kutatás-fejlesztést is. Mindezt a saját hasznunkra. Halálos pénzügyi intervenciótól sem kell félnünk. A ma már zömében csak számítógépeken létező hatalmas mennyiségű Dollár mögött nincs semmilyen fedezet. Mi megtartjuk a Forintot, és magunk fogunk gazdálkodni vele, miután a Nemzeti Bankot visszavettük magyar tulajdonba. Visszaállítjuk a Magyar Királyságot. Ez azért fontos, mert egyrészt sosem szűnt meg törvényes módon (bár nyilván vannak akik a Vörös Hadsereg aktív jelenlétét legitimnek tartják). Másrészt a királyság mint államforma 17
egyik alapvető ismérve, hogy az ország földje egyetemlegesen a király, az egyedülálló magyar gyakorlat szerint pedig a Szent Korona tulajdonában van, és marad is. A magyar földnek nem lehetne elidegeníteni egyetlen porszemét sem. Észre kell vennünk a hasonlóságot saját életünk és hazánk sorsa között. Természetes esetben amúgy sem választható el egymástól. Ha egyénenként is meg tudunk szabadulni az óriásira nőtt kullancsainktól, és emiatt árat kell fizetnünk, tegyük meg. A lényeg mindig ugyanaz marad. Cselekedni kell. Összefogásban okosan gondolkodni, és cselekedni. Vegyük át még egyszer. Ha gond van, vagy veszély leselkedik ránk, cselekedni kell, mégpedig nekünk magunknak. Más nem fog helyettünk. Ne remélje senki sorsának jobbrafordulását se másoktól, se lottó főnyereménytől. Nekünk magunknak kell megküzdenünk érte. A modern pszichiátria néhány képviselője találóan lottó típusú betegnek nevezi azokat, akik csak panaszkodni tudnak, de saját problémáikra a megoldást külső segítség formájában várják. Mindig meg lehet azt is pontosan határozni, hogy mit kell tenni. Kezdjük el ezt a tevékeny hozzáállást már most a magunkénak érezni, mert a TV előtt ölbe tett kézzel ülve csak még nagyobb pocakot és még magasabb koleszterin szintet növesztünk magunknak. Egészen addig, míg fotelünk sem lesz már, sem tévénk, amiből a vég nélkül áradó mocskot ész nélkül tömjük magunkba. Térjünk vissza pár sorral korábbi kijelentésünkhöz. Legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan nép a magyar? Hát eddig éppenséggel csak arról tanultunk, hogy kedvére sodort minket fel és alá a történelem vihara. Kevés kivételtől eltekintve, mindig elbuktunk, örök vesztesek vagyunk. Valami itt sincs rendben. A magyarnak elpusztíthatatlannak kell lennie, ha olyan hatalmaknak nem sikerült az évszázadok során eltüntetnie a térképről, mint a frank-bajor, a német-római, a tatár, az oszmán, a Habsburg, a brit–román és a szovjet, együtt azzal a számtalan összeesküvő galád hatalmassággal, akikről nem is tudunk. A magyar népet azért nem lehetett idáig elpusztítani, mert szellemiségében, ősi lelkületének tisztaságában és erejében jóval felette állt a vesztét akaró rabló és gyilkos hordáknak, a világegyetem természetes rendje ellenében törekedő zsarnokoknak. Ha úgy tetszik, létünket maga az Univerzum védi. Ébresztő Magyarország! Ez nem csak kiváltság, de sokkal inkább kötelezettség is. Árulóinktól, akik egyre csak 18
szaporodnak e hazában, gyengítvén folyamatosan e természet feletti védelmező erőt, meg kell szabadulnunk. Most. Játszanak monopoly-t egymással és idegen gazdáikkal, ne ezzel a csodás, de mára már majdnem teljesen kivéreztetett nép maradékával.
A magyarság identitás zavara A magyarságnak nagyon komoly identitás zavara van. Ez ráadásul nem új keletű betegsége, hanem több mint ezer éves. Akkor kellett íjainkat a szögre akasztani, leszállni lovainkról, gyönyörű hitvilágunkat megtagadni, egy számunkra idegen vallás dogmái előtt oly mélyen megalázkodni, hogy arccal a porban feküdjünk, kik korábban csak az égre tekintettünk. Ettől kezdve Európa többi népének nem kellett már azért imádkoznia, hogy isten óvja meg őket nyilainktól. Keresztény ember most ne érezze magát sértve hitében. Távol áll szándékomtól. Az igazi hitnek, a Lélek - legyen az Istené, az Univerzumé, vagy tudatalattink legmélyebb és legősibb közös része csodálatos adományának a kőből épült vallás rideg és hideg falaihoz nem sok köze van. Egészen pontosan annyi, mint a Vatikánnak a feltétel nélküli szeretethez. Arra is gondolnunk kell, hogy az idegen népektől egy az egyben átvett szentírás legelső és legfontosabb tanulsága az, hogy minden ránk szabadult rossz szándékos és méltányos büntetés azért, mert ettünk a tudás fájáról, ami a legszigorúbb és egyben az akkori egyetlen tiltás volt az ember számára. Más szóval, nem fogadtunk szót és tanulni akartunk, hogy képesek legyünk önállóan gondolkodni. Most is pontosan erről van szó. Ez nem csak egy találó párhuzam, hanem annak a summája, amiről ez a könyv szól. Fontos hangsúlyozni itt azt, hogy az igazi keresztény életet nem a pénzért megvett bűnbocsánat vagy más könnyen letudható szerepjáték jelenti, hanem Jézus gyakorlati követése a mindennapok során. Ez a lehető legmagasabb mérce, amit ember maga elé állíthat. Nem csoda, ha nem sikerül még a közelébe sem kerülni, csak nagyon keveseknek. Később visszatérünk erre a fontos kérdésre. Ha egy egész népnek identitás zavara van, akkor az egyénnek is törvényszerűen az lesz. Mindenkinek, kivétel nélkül. Ettől az sem ment meg minket, hogy mások szőtték évszázadokon át gonosz terveiket, hogy ez így legyen. Nézzük meg alaposan, hogy mivé lettünk, és mit jelent ez 19
konkrétan a saját életünkre nézve. Mi vagyunk az egyetlen nép a világon, akiknek mások hamisítják a történelmét. Mi pedig hagyjuk. Sőt, többen a komoly hivatalokat betöltő nagyjaink közül még segédkezet is nyújtanak hozzá. Az előbb láttuk, hogy hazánk mily áhított kincs a világot aktuálisan elnyomó hatalmak számára. Egy történelmét nagy részben egyáltalán nem ismerő, a maradék felében pedig örök vesztesnek beállított néptől könnyebb-e vajon elvenni országát, vagy egy büszke és hatalmas lélekerejű nemzettől, akik uram bocsá' az emberi eszmélés idejétől fogva a Kárpát Medencét lakják? Az amerikaiak, az angolok, a franciák, a románok és még sok más, néhány száz, esetleg néhány ezer éves, valamint nemrég a semmiből előkerült nép is képes volt saját magának olyan hősi eposzokat kitalálni és abban vakon hinni, aminél a józan szemlélő számára a Mici Mackó száz holdas pagonya felett keresztül ívelő, a csillagos égbolton megjelenő szivárvány is sokkal életszerűbb. Gondoljunk csak bele a világ önjelölt csendőrévé lett pionír csapatának alig kétszázötven éves, ártatlan vérben fürdő történelmébe. Elég rövid ahhoz, hogy gyorsan át tudjuk tekinteni. Egy beteg világ beteg fegyőre Ha az Egyesült Államok történelméről beszélünk, sosem szabad azt a mára hozzá képest már csak törpe és fogatlan kismacskának látszó, de koránt sem az brit oroszlántól, és az e két országban székelő pénzvilági hatalmasságoktól külön vizsgálni. Ez utóbbi társulat mára már teljes mértékben félkegyelműek színházává alakította a nagyobb részében amúgy sem magasan művelt kultúrát, mint saját tulajdonában lévő játszóteret. Ne menjünk mélyebbre az összeesküvés elméletek sötét barlangjában, akármennyire is izgalmas a téma. Nézzük inkább röviden a történelmi tényeket. 40-80 millió indián vidám kiirtásával kezdődött azok ősi hazájában, akik ott természetes és ősi harmóniában éltek a környezetükkel, mint ahogy mi magyarok is annak előtte. Azt kívánom, bárcsak abban a gyönyörű országban még mindig azok a csodálatos emberek élnének. Sajnos ők is útban voltak. Később ugyan lelkiismeretünk megnyugtatására készítettek néhány olcsó filmet Winettou szerb-apacs főnökről és az igaz oldalra átállt huszonegy éves Öreg Pozdorjaökölről, akik az egyensúly helyreállítása 20
érdekében lelőttek vagy száz megtévedt pionírt, akik nem is rájuk támadtak, hanem a helyi posta menetrendszerű járataira, ráadásul olyan puskákkal, amiket csak száz évvel később gyártottak először. Hamar átvették a bátor úttörők a már délebbre jól bevált, és még annál is jobban jövedelmező erőszakos rabszolga-behurcolás gyakorlatát, aminek ürügyén később majdnem kiirtották saját magukat is. A végtelenbe eszkaláltak saját véleményem szerint előkészítettek és kirobbantottak - két világháborút, amihez eredetileg semmi közük sem volt. Még a második befejezése előtt náci tudósok által náluk kifejlesztett atom bombákat dobtak japán városokra. Koreát azért támadták meg, hogy annak az általuk létrehozott megosztottságát és a gyűlöletet fenntartsák az ország népének ellenében. Egy millió vietnámit gyilkoltak le a heroin-kereskedelem ellenőrzésének megszerzéséért. Szerb városokat bombáztak tőlünk kőhajításnyira. Két háborút indítottak Irak ellen, ahol addig rend volt, ma pedig ezrek halnak meg naponta az anarchiában. Afganisztánt az ópium termesztés ellenőrzése miatt szállták meg, és nem is fogják elhagyni önszántukból. Dél-amerikai és afrikai kibogozhatatlan szálú és számú cselszövésük következménye ismét megszámlálhatatlan ártatlan áldozat a kokain biznisz és az ellopott természeti kincsek kiaknázása érdekében. Valószínűleg Irán következik, az utolsó olyan nagyobb ország, mely az amerikai érdekövezetben nem hajlandó fejet hajtani. Csak remélni merem, hogy nem következik be az USA-t irányító bankárok számára ismét hatalmas üzletet jelentő és az új világrendet számukra végleg megszilárdító harmadik világháború, ahol bevethetik faj specifikus vírusaikat, ami egy milliárd alá csökkenté a világ lakosságának számát, fenntartva ezzel az egyensúlyt a még mindig kizsákmányolhatók elégséges száma és a már felesleges rabszolgáktól (vagy éppen a hatalmi pozíciójukat fenyegető feltörekvő népektől) való megszabadulás között, akik indokolatlanul lélegeznek oxigént és isznak vizet. Súlyos szavak ezek, de pontosan utalnak vissza a fejezet címére. Említést kell tennünk az általános emberi és szabadság jogok sárba tiprásáról az általuk a hideg háború után maradt űrt kitöltendő, mesterségesen létrehozott terrorizmus elleni harc kapcsán. Nekem az a kedvenc történetem ebben a Hollywood-i mesében, amikor több mint tíz éven keresztül a világ leghatalmasabb és legjobban felszerelt szuper ügynökségeinek nem sikerül teljes erőfeszítésük ellenére sem megtalálni egy jól beazonosítható területen bujkáló tüdőbeteg csövest, aki az AK 4721
ese helyett már csak infúziós állványába képes kapaszkodni, fején száz millió dolláros vérdíjjal, ráadásul abban a korban, amikor kedvenc kecskéjének a retináját is képesek leolvasni műholdjaikról. Aztán egyszer csak nagy hirtelen, mikor már senkit sem érdekel a nézettséget nem növelő szereplő, kiírják a sorozatból. Bin Ladent és sátánista szektáját amerikai ügynökök képezték ki Afganisztán szovjet megszállása alatt. De sokkal valószínűbb, hogy sohasem létezett máshol, csak a médiában. Kitalált létének egyetlen célja az volt, hogy fenntartsa azt a szintű félelmet, ami nedvesen tartja a tintát az aláíró tollakban. Nehogy azt gondoljuk, hogy ehhez személyesen semmi közünk, messze van ez tőlünk. Ugyanilyen ostoba és gonosz hazugságokkal etetnek minket is saját vezetőink. Mi pedig megyünk és lelkesen szavazunk kétharmados többséget egy magyarul beszélni sem tudó tehetségtelen focistának, majd szidjuk őt később minden lehetséges fórumon, hogy nem képes vizet fakasztani a sziklából, ahogy azt korábban ígérte nekünk. Kezdjünk el megbarátkozni a barátságtalannak tűnő gondolattal, hogy személyes felelősségünk van minden rosszban, ami velünk történik és ami körül vesz minket. Ráadásul ezek okai nem egymástól független betegségei életünknek, mint egy izomszakadás a vádliban és egy időben egy torokfájás. Mind összefüggenek egymással, vagy még inkább egymásból következnek. Abból, hogy civilizált világunk legfőbb jellemzője az, hogy ember idegen. A hal sem érzi jól magát a partra vetve. Ugyanolyan idegen közeg számára, mint nekünk ez a nehezen leírható pokol, amiben élünk. Felvetődik a kérdés, hogy a világ vajon volt-e valaha jobb hely a mainál az ember számára. A logikus válasz elsőre úgy hangzik, hogy nem. Mindig is összeesküvések, galád cselszövések, gyilkosságok és hazugságok szolgálták a más népeket és embereket elnyomó vagy legyilkoló, a pénz és hatalom központú uralomra törő zsarnokok érdekeit. Vergilius, aki az időszámítás előtti első században élt, így fogalmaz erről: „Itt, hol a bűn az erény, harcok dúlják a világot, oly sok alakban lép fel a vétek.” Mindez az utóbbi időben a globalizációnak köszönhetően teljesen általánossá és elterjedtté vált a Földön, és soha nem látott mértékben 22
koncentrálódott egy néhány száz fős bűnszervezet irányítása alatt. Menjünk kicsit távolabb vissza az időben, és maradjunk közelebb hazánkhoz. A Kárpát Medencében nyolc ezer évvel ezelőtt még mindig egyenlőségben, úgynevezett mellérendeltségben éltek annak lakói, az ősmagyar népek. Egyelőre nem bizonyított, vagy inkább nem publikus, de nagyon valószínű, hogy már akkor is több mint húsz ezer éve. Nem volt vagyoni, rangbeli különbség az emberek között. Nem voltak gyilkoló fegyverek. A fontosabb jelképek a kozmikus rend tiszteletét és a termékenység fontosságát tükrözték. „A gondolkodó ember már az őskőkorszakban az egymással együttműködő emberek társadalmát hozta létre. A hideg égövön az élethez szükséges élelem megszerzéséhez nélkülözhetetlen volt a gondolatcsere és a tevékenységek összehangolása, egyesítése. Az újkőkort megelőző régészeti anyagban semmi nyoma nincs társadalmi megkülönböztetésnek, embernek ember általi leigázásának. E korai szakaszban az emberi létet kizárólag az egyenrangúságon és a mellérendelő szemléletmódon alapuló együttműködés tarthatta fenn. Jó példáját mutatja ennek a későbbi természeti népek közül a XVII. században megfigyelt ausztráliai bennszülöttek társadalma, amely tagjainak nem voltak néven nevezett emberszabású isteneik, ahol nem voltak emberölő eszközök, csak vadászfegyverek, nem voltak háborúk, hanem az egész földrészt együttműködve használták.” „Erdély északi részében még a Kr. e. V. században is egalitárius temetkezést tapasztalhatunk. A területen nem jelent meg az antropomorf kerámia sem, ami eléggé határozott jele annak, hogy nem voltak a területnek néven nevezett istenei. Nem találhatók meg a templomgazdaság nyomai. A terület népe kisebb közösségekben élt. Rájuk lehet jellemző az, amit Herodotos a szkítákkal kapcsolatban megjegyez, nevezetesen, hogy nem gyűjtenek vagyont, nincs semmijük, de meghódítani sem érdemes őket. Nem tűrik ugyanis a rabszolgaságot, fellázadnak, inkább meghalnak, pedig aranyuk annyi van, amennyit akarnak.” (Idézetek Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából.) Ha egy kultúra szerkezetét az idézetekben szereplővel, a világegyetem természetes rendjével ellentétes, úgynevezett alárendelő szellemiség alakította ki, az erősebb nép megölte vagy leigázta és kizsákmányolta a 23
gyengébbet. Ezt a rendszert egy olyan hármas tagolódás jellemzi, aminek a csúcsán az uralkodó elit életnek és halálnak ura. Őket a papság és a katonaság szolgálja ki. Legalul sínylődnek a rabszolgák vagy a szabadnak hazudott átlag emberek. Mióta civilizációnak csúfolt társadalmi struktúrákba, városállamokba szerveződtek az emberek, kialakultak annak hierarchiái és intézményei az előbb említett elnyomást és kizsákmányolást biztosítandó. Ez nagyjából öt ezer éve van így a városállamok esetében, és körülbelül kilenc ezer éve az orosz sztyeppéken kialakult nagyállattartó, lovas-harcos népek történelmében. Az elsők a sorban a kurgánok. Ne keverjük őket össze a jóval később, Közép-Ázsiában megjelenő türk népekkel. Ez utóbbiak között ugyanis nem volt általános a féktelen gyilkolás, majd később a többi ember rabszolgasorba taszítása. Attila és Árpád harcosaikkal együtt bár uralkodó réteget képviseltek az általuk meghódított területeken, nem voltak zsarnokok. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy van-e ma a világon olyan hely, ahol az ember nem farkasa a másiknak. Ahogy láthatjuk, régen sok olyan kultúra létezett, amely természetes módon harmóniában élt a környezetével, más népekkel és saját magával. Ma már csak szórványokban és elszigetelten találhatunk néhány maroknyi csoportot belőlük. Miben különböznek ezek a kultúrák a megromlott emberi természettől? Abszurd módon, akiket csak megmosolygunk egyszerű ruházatuk vagy éppen meztelenségük miatt, vagy sajnáljuk őket, mert sohasem ettek egy igazán jót a Mekiben és a többi méregárusnál, sosem izgultak végig előre lejátszott demokratikus választásokat, nos, ők gondolkodó emberek, akik megmaradtak az ősi és természetes, de legfőképpen intelligens és kétirányú kapcsolatban a természettel és a Világegyetem teremtő és segítő erőivel, amiket mi okkultnak vagy paranormálisnak nevezünk. Nagyon jó példa erre a világtól elzártan, a maláj esőerdőkben élő Senoi törzs, melynek tagjai a tudás legfontosabb forrásának álmaikat tartják. Kultúrájuknak megfelelően rendelkeznek azzal a képességgel, hogy pontosan emlékeznek reggel álmaik részleteire. Minden napkelte után összeül az egész család - ők még kivétel nélkül családokban élnek -, hogy megbeszéljék előző esti álmaikat. Az idősebbek tanácsokkal látják el a fiatalabbakat. Ha például egy ifjú azt álmodta, hogy egy barátja rátámadt, megbeszéli vele azt. Megpróbálják közösen értelmezni, illetve felszínre hozni az esetlegesen kettőjük között rejtve feszülő ellentétet. Mielőtt egy sajnálkozó mosollyal elintéznénk a „primitív ősemberek együtt álmodozó 24
közösségét”, meg kell említenünk azokat a tényeket, amiket Kilton Stewart, egy évekig közöttük élő amerikai tudós és több más társa figyelt meg a körükben. A Senoi törzs életében ismeretlen az erőszak és a bűnözés gyakorlata, de még a fogalma is. Ami még ennél is meghökkentőbb, gyakorlatilag sohasem betegek, sem mentálisan, sem testileg. (Forrás: Michael Talbot „Your past lives, a reincarnation handbook” /Előző életeink, reinkarnációs kézikönyv/ című könyve). Vajon kik a tudatos gondolkodók? Ők, vagy mi, nyugati típusú rabszolgák? Látnunk kell, hogy a megfigyeléseknek, gondolkodásnak, különösképpen ha azt együtt cselekedjük, mekkora hatalma van. Muszáj újra hangsúlyoznunk, hogy ez a beteg világról szóló hosszas áttekintés nem szabad, hogy gyűlöletet gerjesszen bennünk. Azért nem lehet a témát megkerülni, mert tisztán kell látnunk azt, hogy a rendes ember, ha nem eszmél fel rákényszerített álmából, akkor miért kínlódja végig egész életét. Azért kell pontosan ismernünk a bajok forrását, a nagyvilágtól saját magunk életéig és problémáinkig eljutva, hogy tudjuk azokat hová elhelyezni, nem pedig a levegőben lógva hagyni, másoktól és a nagy egésztől függetlennek hinni, kizárólag a havi törlesztő részletek és számlák befizetésének vértizzasztó nehézségére összpontosítva figyelmünket, mint minden rossz egyetlen és egyetemes forrására. Csak egy jól feltárt és kellőképpen megértett kórképpel tudjuk szembeállítani azokat a lehetőségeinket, amikkel nem csak életünket tehetjük jobbá, de saját magunk is jobb és tudatosabban gondolkodó emberek leszünk. Nekünk magyaroknak pedig különösen jól kell látnunk az emberre leselkedő veszélyeket, mivel ősi és egészséges lelkületünknél fogva naivak és védtelenek vagyunk a szándékos gonoszsággal és álnok rosszakarattal szemben. Ellopták már büszke önbecsülésünket, összezavarták identitásunkat, meghamisították történelmünket. Nemzetünk vezetőinek nagy részét a saját szintjükre züllesztve, elvtelen szolgáik sorába állítva, önnön népük ellenségévé tették. Nagyon jól kitervelték az úgynevezett rendszerváltást. Tönkretették mezőgazdaságunkat, iparunkat, idegenforgalmunkat, kutató központjainkat. Ellopják földjeinket, vizeinket és természeti kincseinket. Kiirtják erdőinket és vadjainkat. Kisajátították pénzügyi rendszerünket. Először megcsillantották a kényelmes és gondtalan élet reményét, aminek hatására a jó magyar építkezni kezdett. Lecserélte Trabantját nyugati 25
autóra, berendezte szépen az otthonát. A falusi gazdák korszerű, nagy teljesítményű traktorokat és mezőgazdasági gépeket vásároltak. Rengetegen fogtak bele plusz munkába vagy vállalkozásba. És ebbe a végtelen sok dologba mind úgy vágtunk bele, hogy kölcsönt vettünk fel. Jó sokat, és hosszabb időfutamra, mint várható élettartamunk. Ezután néhány év alatt megváltozott minden. Eltűnt a tisztes munka árán megszerzett jólétnek még az illúziója is. Építettek nekünk egy olyan rendszert, ahol szerződésben vállalt kötelezettségeinknek nem tudunk eleget tenni, így földjeink, otthonaink, egész országunk az ő tulajdonukba került. A rendszer olyan tökéletesen működik, hogy az eladósodott magyarok a nagy bajból kivezető úthoz, semmilyen más eszközt nem tudnak igénybe venni, csak újabb hitelek felvételét, amíg a jelzálogok miatt mindenüket el nem veszítik. Magyarországon van a világon a legtöbb kereskedelmi bank a népesség létszámához viszonyítva. Nálunk a legmagasabbak a kamatok. Megint csúnyán becsaptak minket. Ugyanakkor ne hibáztassuk magunkat. Szorgosan és fáradhatatlanul tettük és tesszük a dolgunkat, hogy gyermekeinknek jobb legyen. Mi magyarok ilyenek vagyunk. A baj az, hogy gyermekeinknek nem lesz jobb, ha marad minden a régiben. Ami még ennél is rosszabb, nekik már nem is lesznek gyermekeik. Tényleg tennünk kell valamit, hogy ne tűnjünk el a Föld színéről. Ahogy azt előbb már említettük, először is pontosan meg kell ismernünk a ránk leselkedő veszélyeket. A gonosszá és beteggé tett világ megértéséhez a legjobb állatorvosi ló, mely minden létező betegséget magában hordoz és átterjeszt a többi népre, az az Egyesült Államok. Nem egy dicső ország, népe mégis olyan mértékben büszke rá és az azt megtestesítő zászlóra, hogy elég azt csak egy gyenge kis szellővel megborzolni - mint a Holdra szállás fényképén, ahol egyébként nincs semmilyen légmozgás -, és a cowboy-ok suhanc kölkei a puszta látványától is képesek gondolkodás nélkül a világ túlsó felébe repülni, amiről azt sem tudják, hogy az ötszáz vagy tíz ezer mérföldnyire van-e a farmjuktól, és ott az általuk teljesen ismeretlen ártatlan civilek száz ezreit halomra gyilkolni a szabadság, testvériség és egyenlőség szent oltalmában. Ne gondoljuk azt, hogy ehhez szerencsére semmi közünk. Nem azért cselekszenek így, mert gonosz embernek születtek. Leállították önálló gondolkodásukat. Mi magunk is pontosan ebben a betegségben szenvedünk. A különbség annyi, hogy minket nem mások, hanem saját magunk kiirtására programoztak be. 26
Elhazudott történelmünk Miért kell még mindig történelemmel foglalkoznunk egy gondolkodásról szóló könyvben? „A leigázás, az alárendelés mindenütt műveltség átalakulást, csökkenését, nyelvi hanyatlást okozott, nagyrészt a ragok leharapását jelentette, azaz a ragozási tökély sorvadását. És a műveltség addigi, a csillagos égről mintázott, de a földi emberről szóló tudományait is a maguk érdekére és kedvére szabták, és e szabókból rendszabó hősök, félistenek, főpapok és királyok lettek, míg a tudományból lassan érthetetlenné silányított rege, valamint eltitkolt, az emberek tömegeitől elzárt szellemi fegyver.” „Az ember mindig magas színvonalon gondolkodott és cselekedett, s éppen ez a természete mindig megvolt minden embernek, tehát bárki alávetése bárkinek bármikor jogtalan és káros. S mivel az alávetés jó idő óta káros gyakorlat a földön, – a Fekete–tói vízözön következtében, a fegyveres pásztortársadalmakból, illetve az istenkirályságokból kiindulva, – amit az ideológiák hatalmi szerepe megerősített, igen szerencsés és hasznos dolog őstörténetünk és ősműveltségünk titkainak feltárása az alávetés megszüntetésének érdekében.” (Idézetek Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából.) Foglalkozzunk tehát most magunkkal, a magyarsággal. Gondoljuk át a saját múltunkat komolyan, annak a kontrasztnak a tükrében, amit a fentebb vázolt, véres sárból dagasztott kétes dicsőség jelent tengerentúli agymosott társaink életében. A mi esetünkben pont fordított a helyzet. Azért hamisították meg történelmünket, hogy szorgalmas és tehetséges népünk nehogy büszke öntudatot érezzen, mert akkor csodákra lenne képes, akár az egész világ ellenében is. És ahogy már láttuk, sosem fognak gyönyörű hazánkról lemondani. Nem szabad vakon elhinnünk, hogy Árpád és bátor ősei fel-alá menekültek kétségbeesve az orosz pusztákon, vagy nyughatatlan lelküktől vezérelve bolyongtak Nyugat-Szibériától a Vereckei Hágóig, majd egy véletlen folytán erre a helyre tévedtek. Mindeközben a Pozsonyi csatát nem tanítják nekünk az iskolában. Július negyedikén nem a világ rákos daganatának szabad áttételeződését kellene ünnepelnünk, hanem azt a Pozsonyi csatát, ami pontosan ezen a napon kezdődött 907-ben, és tartott négy napig, ami alatt Árpád vezér harmincöt 27
ezer lovas harcos élén az utolsó szálig a túlvilágra küldte az akkori NyugatEurópának a mi elpusztításunkra egyesült száz ezer fős seregét, miközben mi magunk gyakorlatilag nem szenvedtünk veszteséget. És ez bizony honvédő háború volt. Ez történelmi tény. Nem tudták meghamisítani, mert akkoriban kötelező volt náluk minden elhunytról nekrológiai feljegyzést készíteni a disznókéhoz hasonló életmódjuk miatt pusztító járványok miatt. Nem szenvedtünk veszteséget mi magunk? Igen, mi magunk. A Honfoglalás korában élt magyarságnak, az Árpád vezette népnek, pontosabban népeknek, nem volt identitás zavara. Nem is árthatott nekik senki. Mi magunk. Tessék elkezdeni minden kiváló, dicső és nagyszerű dolog kapcsán használni az első számot. Mi magyarok vagyunk a legcsodálatosabb nép. Én vagyok az imádott édesanya. Én vagyok a kitűnő férj. Én vagyok az igaz barát. Én vagyok a csodás szerető. Én vagyok a kedves bohóc, és én vagyok a bátor győztes. Ez nagyon fontos. Bármiben, amiben kiválóak vagyunk, tessék használni az első számot, messzire elhajítva a felesleges szerénykedés álarcát. Saját magunknak kell felépítenünk az önbecsülésünket, mert mások csak rombolni akarják elszórt maradványait. Ha van ingyen alapunk, tessék lefektetni. Később házat tudunk rá építeni. Jelzálog kölcsön nélkül. Nagy a kísértés, hogy néhány száz oldal erejéig megpróbáljuk felvázolni valódi történelmünk lehetséges forgatókönyveit. Ezt azonban bárki megteheti saját kedve szerint a már jól ismert eszközzel. Mi is az? Használni az internetet. Keresni és kutatni. Ne felejtsük ugyanakkor alapos tudatossággal megszűrni a fellelt tartalmakat, másrészt a sok rendelkezésre álló forrásból különböző álláspontokat is megismerni, nehogy magunkat csapjuk be. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy jól képzett szakemberek ezrei is böngészik a világhálót, de nem azért, hogy mi ne tévedjünk el. Szerencsére ma már olyan mértékű információ gyűlik össze minden egyes nap az interneten, amiből az ellenségeink számára nem kívánatosakat képtelenség megjelenésük pillanatában mind eltávolítani. Több száz oldalon keresztül ugyan nincs most lehetőségünk kalandozni, de ne is ugorjunk át egy olyan részt, ami önbecsülésünk szempontjából nélkülözhetetlen. Fontos kijelentenünk, hogy igenis büszkének kell lennünk arra, hogy magyarok vagyunk. Még mindig a legcsodálatosabb nép a Föld kerekén. És még mindig élünk! Egyelőre nehéz lenne azt minden kétséget 28
kizárólag kijelentenünk, hogy pontosan honnan jöttünk és mennyire ősi a nemzetünk. Ahogy már szó volt róla, történelmünket olyan mértékben átírták és meghamisították, hogy ennyi idő távlatából ez komoly összefogást igénylő küldetés lesz, ha egyszer engedélyt kapnak rá a valódi magyar tudósok. Régebben elolvastam minden fellelhető irodalmat a magyarság eredetével és a Honfoglalás erősen vitatott kérdésével kapcsolatban. Mondanom sem kell, hogy igen széles határok között mozog mind származásunk lehetséges kezdete, mind földrajzi helye. Számomra a legmeggyőzőbb és egyben a legszimpatikusabb olvasmány e témában Cser Ferenc és Darai Lajos tanulmánya „Magyar folytonosság a KárpátMedencében” címmel. A szerzők nagyon szélesre tárt látókörrel és tudományos alapossággal vezetik végig az olvasót a kőkorszaktól egészen Árpádig, mely közel harminc ezer év alatt mi magyarok a kezdetektől fogva itt élünk. A tanulmányban a Bükk jelenik meg többször is, mint ennek a folytonosságnak a középpontja. Régebben, mikor családommal még volt módunk minden vasárnap kirándulni, a Bükk és környéke volt a kedvencünk, illetve a már korábban említett Pilis. Véletlenek nincsenek. Ezt egy másik tudomány rezonanciának nevezi. Ez sem bonyolult, és nyilván ezt sem tanítják az iskolában. Ugyanidevezet gyerekkorom egyik kedvenc Delfin regénye Szentiványi Jenőtől, „A kőbaltás ember”, Geog története, aki feltalálja az íjat és itt telepszik le maroknyi túlélő csapatával. Az elsőként említett alig száz oldalas tanulmányra érdemes rászánni az időt. Sokszorosan megtérül az által, hogy számtalan új dolgot tanulhatunk belőle, sok különböző tudomány területéről. A tanulmány szerint az emberi eszmélés ideje óta mi magyarok lakjuk a Kárpát Medencét, természetes és ősi harmóniában élve egymással és környezetünkkel. Folyamatosan települtek egymás mellé a különböző népcsoportok és integrálódtak az ősi magyarság magjába egészen Árpád és az általa vezetett, valószínűleg szintén összetett származású katona nép érkeztéig. Árpád Attilához hasonlóan nem igázta le és nem vetette rabszolgasorba az általa meghódított nemzeteket. Uralkodója lett annak, és vélhetően sokkal kisebb létszámú népével együtt integrálódott az ősidők óta itt élő magyarságba. A magyar államisággal megjelenik (már jóval Árpád előtt is) hazánkban az alárendelő szellemiségre jellemző hármas tagolódása a társadalomnak. Ez azonban teljesen más, mint a mindenek elé a pénzt és a korlátlan hatalmat helyező, ártatlan vérben fürdő zsarnokok uralma. Érdemes László Gyula, nemzetközi hírű régész professzor „Árpád népe” című könyvét elolvasnunk, mely közel ötven év kutató munkájának gyümölcse. A honfoglalók életét mutatja be, oly módon, hogy sokat erősödhet az Árpád vezette 29
magyarsághoz való tartozásunk büszke tudata. Ha bárkinek erős túlzásnak, vagy nem kellően megalapozottnak tűnik egyelőre az ilyen messzire visszanyúló eredetünk ezen a szent helyen, annak várnia kell még egy kis ideig, amíg tudományos életünkben is létrejön a kellő összefogás, és a jelenleg azt irányító, pontosabban bénító akadémikusokat bankár barátaik után küldhetjük oda, ahová tartoznak. Lesz akkor majd kellő bizonyítékunk, hogy pontos választ kapjunk igazi eredetünkről. Addig is nézzük a ma uralkodó többi alapvető elgondolást. Sok szaktekintély jut arra a következtetésre hosszas kutatómunka után, hogy őshazánk Közép-Ázsiában volt, és az örök vitának a végére, a hunokkal való rokonságunk kapcsán úgy tesz pontot, hogy bizony egy tőről származunk. Egy másik változat szerint a hunok egy része Attila Kr.u. 453ban bekövetkezett halála után visszatért Ázsiába, majd később két hullámban, a hetedik és kilencedik században újra a Kárpát Medencébe. Egy jelentős részük ugyanakkor maradt itt mindvégig, ők a székelyek. Ez utóbbi kérdésben teljes egyetértés van kibontakozóban. A Hun Birodalomban élő többi nemzetből alakultak ki Nyugat-Európa országai, amit a történelem hamisítók a semmiből előkerülő germán és más barbár hordáknak a Nyugat-Római Birodalom elleni támadásaiként írnak le. Az iskolában tanított uráli Finnugor származásunk egyre gyengébb lábakon áll, melyek az újabban napvilágot látó kutatások bizonyítékainak súlya alatt erősen reszketnek. Én magam jártam Lappföldön, ahol a Télapó lakik. Sajnos sem vele, sem olyan emberekkel nem sikerült találkoznom, akikkel kapcsolatban éreztem volna egyfajta spontán közelséget. Aminél nem engedhetünk semmi képen alább, az a tényekkel bizonyított, legkevesebb hat-tizenöt ezer éves magyar nyelvi önállóságunk. Nem szabad megfeledkeznünk a székely rovásírással kapcsolatos kutatásokról sem, amik azt erősítik alátámasztani, hogy az nem más, mint a magyarság sajátja, mégpedig valószínűleg az emberi történelem első írásrendszereinek egyike. Az iskolában azzal butítottak minket, hogy történelmi szükségszerűség volt beilleszkednünk az akkori „keresztény” Európába, különben eltűntünk volna a népek nagy süllyesztőjében. Először is a X. század Nyugat-Európája ostoba, büdös és mocskos volt. A tisztálkodás, az alsónemű cseréje és a mosás fogalmait még csak nem is ismerték. „Gondolkodóik” számára a 30
legfőbb filozófiai kérdés az volt, hogy vajon isten tud-e akkora követ teremteni, amit már ő maga sem képes felemelni. Az emberi élet és méltóság teljességgel értéktelen volt. Ne nagyon vágyakozzunk arra a helyre. Másrészt a kalandozó magyar hadjáratok valódi céljainak és okainak vizsgálatát komolyan megnehezíti az, hogy azokat csaknem kizárólag nyugati krónikások leírásaiból ismerhetjük. Ezek a tollforgatók a magyarokat természetesen ellenségüknek tekintették, így elfogult, túlzó képet festenek az általunk végbevitt pusztításról. A frank csapatok Nagy Károly vezetésével (Aki lehet, hogy nem is létezett Heribert Illig elmélete szerint. „Kitalált középkor” című könyvében három teljes évszázad szerepel egyszerű hamisításként. Szerinte az Árpád vezette honfoglalás 614 előtt történt, mely nagyjából megfelel annak az öt generációnyi idő különbségnek Attila után, melyet a Képes Krónika is említ.) feldúlták Pannónia nyugati részét. Az avarok közül nagyon sokat megöltek, mérhetetlen mennyiségű aranyat és ezüstöt zsákmányoltak, amit szétosztottak az általuk alapított kolostorok között Európa szerte. Árpád harcosai ezt az elrabolt kincset gyűjtötték vissza jogos tulajdonosa számára. A hadjáratok ennél is fontosabb másik célja egy nemzeti szintű katonai stratégia volt, megszilárdítani és mindenki számára vitathatatlanná tenni a magyarság ősi jelenlétét a Kárpát Medencében. Haderőnk ütőképességét elég jól tükrözi a fentebb említett Pozsonyi csata. Fontos tény az is, hogy a körülbelül ötvenöt hadjáratban egy alkalommal legfeljebb csak öt ezren vettünk részt. Miért is volt akkor oly erős szükségszerűség íjaink szögre akasztása? Ehhez a történelem hamisítók Augsburgot és Merseburgot hozzák fel perdöntő bizonyítéknak, ahol állításuk szerint csak néhány megcsonkított szerencsétlent hagytak életben a németek a teljes magyar seregből. Csak röviden és tényszerűen e két eseményről : 933 Merseburg: Egy okos stratéga, Madarász Henrik német király kiismerte az addig érthetetlen könnyű lovas sikereinket a nehéz páncélzatba bújtatott nyugati haderők ellenében. Nevezetesen azt, hogy összetett és a számukra követhetetlen mozgásunkkal megbontottuk a csatarendjüket. Egymástól elválasztott páncélosaik már gyenge ellenfelek voltak az oly pontosan célzó vitézek számára, akik képesek voltak teljes biztonsággal célba találni akár huszonöt méterről is nyilaikkal vágta közben, ha kellett hátrafordulva lovaikon. Ezt a tudást csak az képes igazán értékelni, aki már próbált akár íjjal, akár a legkorszerűbb marokfegyverrel ugyanilyen távolságról stabil álló helyből célba lőni. Örülhetünk, ha a méretes céltáblát 31
bárhol eltaláljuk. Madarász Henrik úgy készítette fel seregét, hogy az semmilyen körülmények között ne bontsa meg zárt alakulatát, és egy egységben maradva vastag pajzsaikkal fogják fel a magyarok nyilait. Ezt harcosaink időben észrevették, és bölcsen hátraarcot fújtak. A csata gyakorlatilag elmaradt, azaz nem volt emberi veszteség. 955 Habsburg: A közhiedelemmel ellentétben a magyar sereg nem szenvedett hatalmas vereséget. A kudarcot magunknak köszönhetjük. Elbízva önmagunkat, nekirontottunk egy erős, nehéz fegyverzetből álló, lovagok alkotta haderőnek, akikkel közvetlen kézitusába keveredtünk. Szerencsére ekkor is időben felismertük a veszélyt, és visszafordultunk néhány száz fős veszteséget szenvedve. Vezéreink azért veszítették életüket, mert nem a távolból szemlélődtek, hanem mint mindig, ez alkalommal is az élen támadtak. Árpád és három fia is ezért halt hősi halált a Pozsonyi csata során, illetve más források szerint utána, belehalva a sok sebesülésbe. Miért értek akkor véget 955-ben nyugat felé, és 970-ben teljesen a magyar hadjáratok? Cselszövések okán. Sokkolóan hat, de történelmi tény, hogy Gézával és Istvánnal lépnek be történelmünkbe saját népüknek első árulói. Ők az elsők a sorban, de azóta folyamatosan gyarapodik a számuk, aminek a világot uraló hatalmak kifejezett mértékben örülnek, mert ezzel egyenes arányban gyengül a magyar nép lélekereje. Így juthatott el az ország történelme során arra a mélypontra, ahol teste több részre szakadt, majd még tovább gyengülve brutálisan megcsonkíthatták azt, és végül napjainkra olyan mély apátiába süllyedtünk, hogy már nem is lázadunk szabadságunkért, pedig azért mindig kész volt a magyar az életét is feláldozni. „Sajátos magyar népi hagyomány az elvakult szabadságszeretet. A nyugateurópai földbirtokos tulajdona volt a jobbágy, mint szabadságától megfosztott rabszolga, akit büntetlenül megverhetett, megölhetett. A földbirtokosok a kereszténységben meghirdetett monogámia ellenére gyakorolták az első éjszaka jogát, és ágyasukká tették a jobbágyok asszonyait. Magyarországon azonban a tripartitumot, a katonai–nemesi és papi osztály jobbágyokat rabszolgaként való birtoklását nem tudták bevezetni egészen a török kiűzése utáni időkig. Akkor is azonban igen nagy volt az ellenállás vele szemben, és kivándorlással való kitérés előle, különösen a székelyeknél. Mert addig a magyarok faluközösségekben 32
közösen birtokolták a földet, és egymást egyenértékűnek tartották. Az őket ért sérelmet bármi áron megtorolták. A Szent Korona-tan és -tagság szintén az egyenrangúság mellérendelő tudatát erősítette.” (idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából Világosan kell látnunk, hogy hazánk sorsa és a saját életünk nem választható el egymástól. Mint ahogy semmi sem választható el, vagy ragadható ki a Világegyetem teljességének egészéből. Ennek a könyvnek az a célja, hogy kezdjünk el gondolkodni. A gondolkodás pedig, mint később látni fogjuk, nem egyszerűen csak egy biológiai folyamat, nem pusztán elektromos ingerületek áttevődése az egyik idegsejtről a másikra. Nem választhatjuk külön egymástól értelmünket, lelkünket és testünket. Ha sikerül közöttük a természetes, egészséges és ősi egyensúlyt a tudatos gondolkodás segítségével helyreállítani, az fog visszavezetni minket az emberi létezés természetes, egészséges és ősi formájához. Nekünk magyaroknak ebben kiemelkedő szerepünk és felelősségünk van, hiszen mi már sok ezer évet éltünk annak előtte ebben a harmóniában, amiről a legtöbb nép emlékezete még csak nem is tudhat semmit. Nekünk kell tanítanunk őket, de ahhoz először példát kell mutatnunk a számukra. Nem olyan példát, mint Géza, aki 972-ben felvette a keresztény hitet, de nem aszerint élt. Géza azért árulta el a magyar népet, hogy biztosítsa az idegen hatalmakat arról, hogy kész nekik behódolni, ha fiát a magyar trónra segítik. Halálakor a fejedelmi trón Koppányt illette meg, aki egyenes ágon Árpád ükunokája volt, és mint az Árpád Ház akkor élő legidősebb férfi tagja, neki kellett volna a nagyfejedelmek sorában következnie. Fontos azt a tényt is ismernünk, hogy Tar Zerid, Koppány apja, aki Taksony után lett volna az ország első embere, Taksony halála, azaz Géza hatalomra kerülése előtt meghalt. A körülményeket nem ismerjük. Törvényeinknek megfelelően, Koppány megkérte az elhunyt Géza feleségének, Saroltnak a kezét, aki ezt visszautasította. Koppány jogosan vezette seregét ellene Veszprémben. A közben Istvánná lett Vajk Esztergomban felöveztette magára a nagyfejedelmi kardot. A szertartást már egy Domokos nevű püspök végezte. Mit keresett egyáltalán egy idegen állam idegen egyházát szolgáló papja a magyar földön? Nyilvánvalóan mindez már ki volt tervelve előre, még Géza 33
közreműködésével. István megindult Veszprém felé sváb testőrségének élén. A Koppányt megtámadó sereg sváb vezetése alatt főleg besenyők, kabarok, skandináv-varég zsoldosok és a Kér törzs tagjai harcoltak. Magyarok ellen, magyar földön, a trón jogos örökösét meggyilkolva. A „győztes” csata legfőbb haszonélvezői a német lovagok voltak. Jogos a kérdés ezek után, hogy mitől szent akkor István? Talán egyfajta, a hitvilágok és politikai csataterek között szabadon átjáró félisten volt ő? Miért kell szentté avatni egy hazaárulót, aki katonaságát saját népe ellenében, ellenséges idegen hatalmak lovagjaiból építette fel? Ezt hívják történelmi legitimációnak, más szóval hazugságnak, ami alapvető építőköve a nagy színháznak, ahol a hiszékenyeknek kötelező jelenlétükben mutatják be az „odaátról” szóló előadásokat azzal, hogy egyszer majd csodás lesz az életünk, csak előbb meg kell halnunk hozzá, és addig is némán tűrni és engedelmeskedni. Ehhez képest az, hogy Nagy Károly valószínűleg nem is létezett, vagy ha igen, akkor valós történelmi szerepe igen szerény, csak ártatlan bűvész trükk egy matiné előadáson. De ki a hamisító? A Vatikán. Az a hatalmas bűnszervezet, ami egyedüliként képes a világon az amerikaikkal versenyezni a legyilkolt ártatlanok számának tekintetében. A különbség annyi, hogy nem a demokrácia, hanem a szeretet nevében tette mindezt. Ne gondoljuk azt, hogy messze járunk mindennapi problémáink gyötrő kérdéseitől, a távolban ülve valamiféle alternatív történelem órán. Ellenkezőleg, éppen a gyökereknél járunk. Látnunk kell az azonosságot az akkor papok vezette világ embertelensége és a ma bankárok uralta globális pokla között. Ugyanolyan bélyeget és büntetést kapott akkor is a másképp gondolkodó, mint ahogy ma is. Mennyire aktuális, amiről Koppány énekel a sajnos nem róla elnevezett rock operában. Minden szavát le lehet fordítani a mai viszonyoknak megfelelőre: „Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát, Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország, Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hódítókkal, Pogány itt mindenki, ha velem van és nem Istvánnal.” Ideje nekünk is eljutni oda, hogy nem tűrünk tovább és szembeszállunk. Meghamisított történelmünk és a magyarság jelentéktelenségének feltétel nélküli elfogadása ugyanolyan naivitás, vagy hogy jobban érezzük a jelen idők súlyát, sokkal inkább öngyilkosság, mint elhinni, hogy a következő 34
választásokon most már igazi, „népet ingyen oktató” hősöket fogunk a kormány kerék mögé állítani. Nincs most módunk sorra venni uralkodóinkat egyenként, azt vizsgálva, hogy hűen szolgálták-e népünket, vagy sem. Amit kijelenthetünk, mintegy ezer évet summázva, az az, hogy nagyon sok olyan államférfit, aki stabilitást, biztonságot és jólétet akart teremteni a népének, következetesen meggyilkoltak, bolondok házába zártak vagy száműztek. Hunyadi János, Széchenyi István, Horthy Miklós. Csak három név a sok kiváló hős közül. A stabilitás és általános jólét nem hajt semmi hasznot a világot tiprók malmára. Megint csak álljunk meg egy szóra, egy újabb történelmi hazugság átgondolásának erejéig. Hunyadit nem fertelmes hullakór vitte el, hanem meggyilkolták volna? Már származásának is öt eltérő változata van, amik közül háromban már születésekor el kellett rejteni az orgyilkosok elől. Biztosak lehetünk benne, hogy haláláról sem tudjuk az igazat. Európa legerősebb országának első embere, korábbi kormányzója és dicsőséges hadvezére kiment volna a bűzös csatatérre valami Da Vinci féle beteges kíváncsiságtól vezérelve öt napos hullákat rakosgatni? Nem valószínű. Mint ahogy az sem, hogy Hunyadi János román származású lett volna. Ilyen nevű országot ugyanis nem találunk Európa korabeli térképein. Volt ugyan Magyarország és Bolgárország között egy Havasföld nevű terület, de onnan az utókor számára csak Dracul vajda neve maradt fenn. Muszáj még egy kicsit a történelem órán ülnünk. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy van a Magyar Királyságnak Hunyadihoz hasonlóan kiemelkedő nagyságú, ugyanakkor hazug rágalmazók által bemocskolt emlékű kormányzója még egy, Horthy Miklós. Korrekt és részletes leírást találunk az életéről a Wikipédián. Itt most álljon csak néhány kiragadott sor az emlékére: „Olaszul, horvátul, németül, angolul és franciául is beszélt…. …Kiváló sportember lévén nagy tekintélyt vívott ki a helyi úri körökben…. …Maga Horthy is fej- és lábsérülést szenvedett, de sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, ahonnan tovább irányította a csatát, amíg el nem veszítette eszméletét…. …Horthyról, mint tengerésztisztről a szövetséges és ellenséges erők tisztjei egyaránt nagyon jó véleménnyel voltak, több megemlékezésben kiemelték 35
lovagiasságát…. …Horthy figyelmeztette Hitlert, hogy újabb világháborút fog kirobbantani, amit el fog veszíteni, mivel nem rendelkezik tengeri hatalommal. Hitler ezt követően kiabálni kezdett vele. Horthy figyelmeztette, hogy távozni fog, mivel ez a hangnem megengedhetetlen egy önálló, ezer éves állam képviselőjével szemben…. …Igyekezett elszigetelődni a német befolyástól: a második világháború kitörésekor megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon. Emellett nagyszámú lengyel menekültet engedett át Jugoszlávia felé. A fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére…. …Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidó állampolgárokat. 1944. július 18-án Horthy kezdeményezésére a magyar kormány ajánlatot tett a még nem deportált zsidó származású magyarok (különösen a gyermekek) külföldre történő evakuálása érdekében (főként Palesztinába és Svédországba), valamint a nemzetközi segélyszervezeteket a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte Svájc budapesti külképviseleténél. A kezdeményezés, amelyhez meglepő módon a németek is hozzájárultak, elbukott, mivel az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai okokból sokáig késlekedett a döntéssel…. …Mivel Horthy az aktuálpolitikától viszonylagos távolságot tartott, könnyedén kialakult az egész nemzetet kormányzó tengerész képe. Megítélésének alakulásában szerepe volt a revíziós sikereknek is, amely során békés úton, a politika segítségével Magyarországhoz visszacsatolták az elvesztett, magyarlakta területek döntő többségét. Emellett a jelentős gazdasági fejlődés és modernizációs törekvések is ebbe az irányban befolyásolták a közvéleményt. Bár ezek lendületét a nagy gazdasági világválság az 1930-as évek elején megtörte, azonban a Horthyrendszernek ismét sikerült a helyzetet stabilizálnia…. …Hitler megítélése eleinte pozitív volt Horthy irányában, azonban a Csehszlovákia, majd a Lengyelország elleni agresszióban való részvétel megtagadása után egyre nagyobb ellenszenvet érzett a vele többször is ellenkező kormányzó iránt. Horthy pedig „brigantiknak és bohócoknak” tartotta a nácikat.” 36
Nem véletlenül hagytam a történelem óra végére a két nagy magyar kormányzót. Nyilvánvaló, hogy a demokráciának csúfolt bankárvilág sokkal rosszabb, mint bármilyen más eddig létezett elnyomó rendszer. Az igazi zsarnok személye nehezen azonosítható be. Fellázadni, mint 56 szabadságharcos hőseinek, csak jól ismert elnyomók uralma ellen lehet. Másrészt, ebben a rendszerben tudatunk adósok börtönében sínylődik, pontosabban fogalmazva nincs tudatánál. A gondolkodás nem tilos elvileg, csak gyakorlatilag. A rendszert karbantartók mindent úgy alakítanak ki az életünkben, hogy ne legyen alkalmunk számunkra hasznos tudás birtokába jutni. Nagyon fontos ebből azt megértenünk, hogy a saját életünket jelenleg nem magunk irányítjuk. Pedig nekünk kellene. Különben maradunk agyhalottak, savanyúak, ideg és pánik betegek, reményvesztett vesztesek, esetleg Dagobert bácsi elvtelen és együgyű unokaöccsei. Mi lehet egyáltalán az alternatívája egy olyan társadalmi berendezkedésnek, ahol a tisztességes ember nem boldogulhat? Egy olyan végtelen kiterjedésű kóma centernek, ahol a gondolkodás tilos? Miközben a tudomány már oly mértékben előrehaladt, hogy réges régen lehetősége lenne a világnak egy tudás alapú társadalmi rendszerre áttérni, ahol mindenki szorgalmának és tehetségének, de legfőképpen társadalmi hasznosságának megfelelően boldogulhatna. Van rá lehetőségünk egyénenként is, egymástól elszigetelve, agyhalottként vegetálva? Nyilván nincs, mert akkor már leráztuk volna bankáraink rabláncait, levertük volna a lakatot elménk börtönének ajtajáról és száműztük volna a félelmet, a szorongást és a létbizonytalanságot az életünkből. Kell egy átmeneti időszak, mert egy hirtelen váltás széleskörű ébredés és összefogás nélkül többet ártana mint segítene. Pontosan úgy, mintha a vak bányalovat kizavarnánk a napfényes mezőre, lelkesen kiabálva, hogy „Háromszoros hurrá! Visszanyerted íme szabadságodat!” Az átmenetnek az kell a legfőbb célja legyen, hogy megtanuljunk félelem nélkül élni, szabadon gondolkodni, összefogni és cselekedni. Életünket nem feláldozni zsarnokaink oltárán és olyan javak megszerzésének a hajszájában, amikre semmi szükségünk. Megtanulni nem mások álmait a magunkénak hinni, nem vért izzadni mások céljainak megvalósításában, puszta létükben is értelmetlen globális világcégeknél nem kapni szívinfarktust a kimerültségtől, miközben semmi haszna nincs annak, amiért egészségünket tönkretesszük. Nem is látjuk munkánk eredményét, 37
mint a jó földműves az aranyló búzát, a cipész a sarkantyús csizmát vagy a nővérkék a meggyógyult beteget. Meg kell tanulnunk történelmünk hamis könyveit tűzre dobni, újra beülni az iskolapadba gyermekeink mellé, és ott hasznos, építő, önálló gondolkodásra tanító és ösztönző tárgyakat tanulni. Meg kell tanulnunk becsülni és sokra tartani magunkat, hiszen mindannyian egy csodálatos nép gyönyörű gyermekei vagyunk. Még egyszer a lényeg: meg kell tanulnunk önzetlenül összefogni, mert ne felejtsük el, hogy versenyt futunk saját fajtánk elpusztításával. A világot jelenleg irányítók már teljesen elveszítettek minden emberi kontrollt. Nem ismernek határt a hatalom és a pénz gyarapításában. Olyan mértékben függenek ezektől a halálos drogoktól, hogy nem fogják észrevenni, mikor az emberiség velük együtt eltűnik a Föld színéről. Azon kevés világot tipró hatalmasságok közül, akik már nyíltan vállalják arcukat a médiában, egyikük úgy nyilatkozott, hogy „csak” egy újabb alapos világgazdasági válságra van szükség, és már élvezhetik is korlátlan hatalmukat az általuk „new order”-nek, új világrendnek nevezett uralom császári székeiben. Ne akarjuk tudni, hogy részleteiben mit jelent ez számunkra. Jelenlegi helyzetünk csak lágy előszele annak a viharnak, amivel lesöpörnek majd minket a világ térképéről. Mi lehet akkor konkrétan egy köztes lépés, mely biztonságos hidat verhet a halálosan beteg jelen és egy csodálatos élet lehetőségét magában hordozó jövő közé? Véleményem szerint az a Magyar Királyság, mely sosem szűnt meg létezni jogszerűen. Bár történelmi pályafutásának végét 1946. február elsejére tette a Nemzetgyűlés döntése, ne felejtsük el, hogy ezt Vorosilov marsall vezetésével nem elhanyagolható számú szovjet katona felügyelte. Királyra és népes családjára ugyanakkor nincs szükségünk. Egyrészt túl sokba kerül, másrészt erősen hajlamos baráti viszonyba kerülni a bankár vezérekkel. Az országot választott kormányzó irányítaná addig, „Míg megvalósul gyönyörű képességünk a rend mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent” (József Attila: A város peremén). Ez az államforma nem irányulna senki ellen, hanem egyetlen céljaként minket szolgálna, magyarokat. Felszabadítana rabszolgasorsunkból, védene és oltalmazna az idegen és magyar zsarnokokkal szemben és a náluk is rosszabb, hatalmi pozíciókba helyezett csekély értelmű szociopata 38
bábuktól, politikusainktól. Az ökölbe szorított szándék a szabadulásra már meg van bennünk, hogy lerázzuk magunkról a rabigát, messzire elhajítsuk a kötelet, amivel a hajót vonszoljuk felfelé a folyó mentén. Ez a forradalom ugyanakkor nem szabad, hogy véres legyen, hiszen csak egymást ölnénk meg. Ne feledjük, hogy az ellenség nem látható, soha nem fog velünk szemben bátor harcosként megállni. Ha vezéreik közül valaki mégis e-képpen cselekszik, akkor sem tudjuk megrohamozni Manhattan felhőkarcolóit, mint a szovjetek a Téli Palotát, ami valószínűleg szintén csak kitalált mese. Ha lebecsüljük arctalan ellenségünket, elbukunk végleg. Rabszolgatartóink zseniális módon tanultak meg láthatatlannak lenni, maguk helyett magyar árulókat utáltatni velünk, minket pedig jóval lehetséges képességeink szintje alatt tartani. Ami még ennél is veszélyesebb, a halálos paraziták már a tökéletes összefogás és bizonyos értelemben a tudatos gondolkodás szintjén vannak, végtelen tudáshoz való hozzáférés lehetőségével a kezükben. Felmerül a kérdés, hogy ha mi is ugyanide akarunk eljutni, akkor mi különböztet meg minket tőlük, és hogyan fogjuk legyőzni őket? Nagyon egyszerűen. Mi építünk, tanulunk, fejlődünk, magunkon és egymáson segítünk, ami a dolgok természetes és ősi rendje, mint ahogy a vér friss oxigént és tápláló anyagokat juttat szervezetünk minden egyes sejtjébe. Fogvatartóink tudásukat perverz, a Világegyetem minden valaha létezett törvényével ellentétes módon használják. Nagyon fontos azt is tisztán látnunk, hogy az átvezető szakasz irányítására alkalmas vezetők még nem léptek színre. Nincs is helyük jelenleg a porondon bohócok és ostoraikat csattogtatók között. Nem vértől habzó szájú gyűlölet szónokok, akik a rájuk osztott szerep szerint görcsösen próbálják meg elkeseredettségünket kihasználni arra, hogy helyet kapjanak a politika nagy húsos fazeka körül. Saját véleményem szerint már régen ott vannak ők, és bőséggel mernek az első generációs népnyúzókkal és az általuk kinevelt korábban ellenzéki marionett bábukkal együtt a bográcsból. Egy nagy csapat ők mind, titkos testvériség. Politikusok. Kerüljük messzire őket mind, különben birkák maradunk, kik szótlanul, békésen menetelnek saját vágóhídjuk felé. Vezetőink is a már jól körülírt brit-amerikai világuralomnak hódoltak be, és szolgálják azt saját népük ellenében. Itt vezetők alatt nem csak politikusainkat kell érteni. Az üzleti, gazdasági világunkat, a tudományos 39
életet, az oktatást, az egészségügyet és az alvilágot velük együtt irányítók egy és ugyanazt a hatalmat szolgálják. Kerüljük őket messzire. Szigetelődjenek el tőlünk ők, és ne mi egymástól! Nekünk amúgy sem politikusokra és miniszteri pozícióban lévő bűnözőkre, hanem szakértőkre, tudósokra van szükségünk, és népükhöz hű bátor magyar katonákra. Aki pedig a hazájukért és a magyar népért fáradhatatlanul küzdőket vezetni akarja, annak álljon örök példaképül Hunyadi János és Horthy Miklós. Kevesebbel ne érjük be. Visszatérve nemzeti identitás zavarunkra, muszáj feltenni magunknak a kérdést, hogy hogyan hihetünk el annyi rosszat és gyengeséget magunkról? Már pedig elhisszük. Ez ismét közvetlen bizonyítéka annak, hogy nem gondolkodunk. Ideje határozottan visszautasítani mindazt és mindenkit, ami vagy aki a világ legtehetségesebb, legbátrabb, legkitartóbb és legszorgalmasabb népéről hazugságot állít. Arról a nemzetről, mely lélekszámához képest a legtöbb kiváló tudóst, feltalálót, művészt, sportolót és bátor hőst adta a világnak, és számtalan alkalommal állította magát követendő például a többi nép elé.
Önkéntes agymosás Történelmünk meghamisítása sem más, mint marketing. Ugyanaz az eszköz, mint az agyunkat simára polírozó reklámok, amik folyamatosan és akadály nélkül hatolnak be a tudatunkba, elhitetve velünk, hogy nem is vagyunk teljes értékű emberek, ha érintőképernyős, márvány tábla méretű telefonunkról nem tudjuk a szomszéd tévéjén keresztül irányítani családi fénykép albumaink szinkronizációját. Azonnal ható fejfájás-csillapítót kell szednünk gyermekeink zsivaja ellen az egyébként nem is fájó fejünkre, feszes nadrágot húzni görbe lábainkra és sörhasunkra, lilára festeni a hajunkat, vagy addig mosni srácaink foci mezét, amíg a foton részecskéknél is fehérebbek nem lesznek, amikről nem is tudjuk, hogy vane színük egyáltalán. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a focipálya füve zöld és erősen fog. Van a reklámoknak egy még károsabb és sokkal alattomosabb hatásuk is. Figyeljük meg, hogy a képernyőn szereplő emberek többsége, akikkel azonosulnunk kell, mindig szép arcú, jó alakú, jól öltözött, száztíz évesen is szellemileg friss és testileg fürge. Otthonuk irigylésre méltóan szép, jól 40
berendezett, és ami a legnagyobb átverés, tökéletesen gondtalanok. Gondoljunk bele, hogy milyen érzést erősít ez bennünk azon a téveszmén felül, hogy mi is gondtalanok, szépek és gazdagok lehetünk, csak figyeljünk jól oda, hogy mit kell megvennünk. Mire jutott az olvasó? Arra is gondolt, hogy ez nem csak saját magunkkal szemben szül elégedetlenséget, de társunk irányában is? Figyelem! Család rombolás! Nem véletlenül. Nem sokára látni fogjuk. Ami engem illet, én tudatosan nem nézek, nem hallgatok és nem olvasok híreket, reklámokat, valóság és perpatvar show-kat, tehetségtelen idióták hónapokig tartó versengését, se a többi hasonló szemetet. Ez nem azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában önfejlesztő módszereket és meditációs dallamokat hallgatok füldugón keresztül, sötét szemkötővel a fejem körül, egy párnán zümmögve ülve két illatfüstölő társaságában egy üres pánik szobában, a világtól hermetikusan elzárva. Elmegyek moziba elég gyakran. Ha tetszik egy film, akkor azt többször is megnézem. Szívesen nézek tudományos csatornákat és komédia sorozatokat, és még könyvet is olvasok. Azt, hogy mi rossz zajlik a világban és már megint mivel akarják az agyamat billiárd golyó simaságúra polírozni, magamtól is tudom. Érdekes kísérlet, amit pár éve végeztem el. Levettem a hangot a legnézettebb kereskedelmi csatorna fő műsoridejében sugárzott híradóról, és megpróbáltam kitalálni a bemondók viselkedéséből, hogy milyen jellegű hír következik. Az esetek nagy részében eltaláltam. Ha baleset történt, és emberek is haltak meg, olyan lelkesedés tükröződött az arcukon, hogy ebben az esetben sosem hibáztam. A hírek is csak újabb méreg a lelkünknek. Azért találták ki, hogy szokjuk folyamatosan a temérdek rosszat, és fásuljunk bele a világ mérhetetlen mocskába, mintha az lenne természetes közege létünknek, ugyanakkor örüljünk annak, hogy a sok tragédia nem velünk történt meg. Ez utóbbi önmagában ugyanannyira spontán reakció, mint amennyire beteg is. A legrosszabb a dologban az, ahogyan ez megszokássá, életünk részévé válik, amitől még tovább hasad a tudatunk. Itt az ideje a személyes felelősségvállalásnak. Mi vagyunk azok, együtt is, és egyenként is, akik ezt a sok szemetet, történelmi hazugságot, híradót, perpatvart, tehetségtelenség kutató show-t és reklámot gondolkodás nélkül a saját valóságunkként éljük meg. Meredten bámuljuk és engedjük be a tudatunkba azt, ahogyan a képernyőn jajgatózva siránkozik az ország legnézettebb ripacsa, aki a nevét sem tudja leírni, de nekünk köszönhetően 41
gazdagabb bármelyikünknél, és legutóbb már a törvény felett áll, akárcsak tehetségtelen focista pajtása. Mi vagyunk azok, én vagyok az, aki nézem őt, aki rá szavazok, mert nem gondolkodok. Azért nem gondolkodok, mert az így kényelmes. Kényelmes, akárcsak a fűtött párnámon pihentetni az aranyeremet a szellemi mocsok mértéktelen fogyasztása közben, és még csak arról sem tudok, hogy ez árt a prosztatámnak, és az időbeosztásomnak sem kedvez. Halálra izguljuk magunkat a választások eredményén, pedig pontosan tudjuk, hogy csak rosszabb lesz a helyzetünk egy újabb kakukk fióka sereg jóllakatásával. Pontosan tudjuk? Talán mégsem. Ráadásul nem is azért mentünk szavazni, hogy valakit támogassunk, hanem azért, hogy valaki ellenében tegyük le a voksunkat. Emlékezzünk a már többször elhangzottakra. Nem valakik ellenében kell cselekednünk, hogy változtatni tudjunk az életünkön, hanem saját magunk és mások érdekében. Nem ellene. Magunkért és magamért. Túl sokat ismételgetjük, hogy ne mások ellenében és hogy távol a gyűlölettől. Jelentse ez azt, hogy a kíméletlen pofonok után, tartsuk oda arcunkat újból és újból? Ne. Koránt sem erről van szó. A gyűlölet csalfa lélektanával nem sokára külön foglalkozunk. Itt most az a lényeg számunkra, hogy gondolkodásunkat nem szabad azzal kötnünk le, hogy kinyomozzuk, pontosan kik a gondjaink legfőbb okozói. A következő lépésünk az lenne, hogy tökéletes terveket szőnénk ellenük a tőlük való megszabadulás módszereit finomítgatva. Ehelyett arra kell gondolkodásunkat használni, hogy hogyan szabaduljunk ki börtönünkből, aminek mi magunk vagyunk a fegyőrei. Mit kell tennünk konkrétan saját magunkért és egymásért, hogy egy boldogabb és élhetőbb jövőt teremtsünk. Ha erre koncentrálunk, már meg is szabadultunk zsarnokainktól, mivel kiiktattuk őket a valóságunkból, amit gondolatainkkal teremtünk meg. Foglaljuk össze az eddig tanultakat: saját magunk elismerése, személyes felelősségvállalás és tudatos cselekvés. Három nagyszerű kezdő lépés kollektív és saját tudathasadásunk gyógyításában. Haladjunk tovább a kórkép leírásában. És továbbra se felejtsünk el jegyzetelni. Lássuk először emberi kapcsolatainkat.
42
Magányosan és üresen Miért érezzük magunkat magányosan a huszonegyedik században, miközben nagy részünk még mindig családokban él, csapatban dolgozik, otthona nagyobb településeken és városokban található? Mert csak egymás mellett létezünk, de közben falak választanak el minket. Jó magas betonfalak. Elcsépelt frázisként hat, hogy emberi kapcsolataink sekélyesek. Pedig nem lehet elégszer ismételni, hogy ez az egyik főszereplője az embertől idegen világ című TV sorozatnak. Ez alatt nem csak az egy éjszakás kalandokat kell érteni. Egyszerűen nincs időnk egymásra. Nincs időnk odafigyelve, érdemben időt tölteni családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel és munkatársainkkal. Szívesebben vagyunk együtt Győzikével és az ő családjával. Azt mondják, régen a nagyon szegény parasztvilágban nem volt idő a veszekedésre vagy széthúzásra, mert minden energiánkat lekötötte a mindennapos küzdelem a túlélésért. Az egyetlen járható út a feltétel nélküli és fegyelmezett összetartás volt. Ma miben különbözik ettől az életünk? Talán jóléti társadalomban élünk? A reklámok szerint igen. Szerintem nem. Az igazán komoly veszélyt az jelenti, hogy a legcsekélyebb mértékben sem fogunk össze. Nem is fogjuk túlélni, ha nem teszünk ez ellen. Nézzük meg általánosságban, hogyan festenek mindennapjaink. Földet már nagyon kevesen művelnek. Magyarország jóléte, ami önmagában is csak homályos emlék, nagy része már rég óta nem a mezőgazdaságára épül. Mennyien dolgozhatnak vajon ma ebben a szektorban úgy, hogy meg is tudnak élni belőle? Nem hiszem, hogy van rá valódi adat. Minden bizonnyal sokkoló lenne. Gyerekkoromban sokat nyaraltam kis falvakban, Pest környékén, Somogy megyében és a Tisza partján. A szorgalmas paraszt emberek együtt keltek a tyúkokkal, egész nap lehetett látni őket kemény munka közben a földeken, a háztájin, a lucernásban, a tehenészetben, a málnásban, a gyümölcsösben, vagy a melléjük épült feldolgozó üzemekben. Minden este kiálltunk a kapu elé, amikor a tehenek hazafelé vonultak. Akkoriban ez élmény volt a városi gyerek számára. Hova tűnt mindez? Hova tűntek a kis boltok, a presszók, a cipészműhelyek, a gyárak? Hova tűnt az a gyár, ahol apám negyven éven át dolgozott? Ezred milliméter pontossággal tudott furatokat készíteni egy Tungsram nevű magyar világcég gépgyárában. Hova lett a gépgyár? Hova lett a nagyvállalat újpesti strandja, ahol nemzedékek lubickoltak önfeledten? Hova tűntek ugyanennek a világcégnek az építkezései, ahol bandákba 43
verődtünk esténként? Hova lettek a vállalati üdülők? Egyáltalán mi lett a Balatonból? Biztos, hogy a felnőtt korosztály minden tagjának fűződik hozzá személyes szép emléke. Hova lettek a magyar srácokat imádó NDKás lányok? Na jó, ez az utóbbi nem tartozik szorosan ide. Hova tűnt a magyar kultúrából a néptánc és a versmondás? Egyáltalán tanítanak még az iskolában kultúrát ami magyar? Nézzük meg, mi van ma mind ehelyett. Ha szerencsések vagyunk, van még munkahelyünk. Vagy globális óriások által birtokolt multinacionális cégeknél, vagy magánvállalkozóknál dolgozunk, esetleg az állam alkalmaz minket. Az elsőnél viszonylag jobb pénzért és talán szolgálati autóért, bár nem mernék rá mérget venni, hogy a hipermarketek és bevásárlóközpontok dolgozói hatalmas összegeket kapnak kézhez a hónap végén. A második esetben viszont biztos, hogy csak fillérekért, és már csak egy pár hónapig. A köz szolgálatában pedig nem becsül meg minket senki, sem a munkáltatónk, sem az emberek. Szerencsés az a család, ahol két kereső van, esetleg nagyszülő is, aki kevéske kis nyugdíjából segíti a fiatalokat, akik úgy átlagosan negyven évesek. Ha még van munkahelyünk, és otthonunkból sem költöztetett ki a bank behajtó cége (a telefonon és levélben fenyegetőző) által törvényesen megbízott másik behajtó cég (a gyakorlati erőszak képviselői), akkor nagy nap következik el minden hónap elején vagy végén. A fizetés napja. Először gyorsan elszaladunk kedvenc bevásárlóközpontunkba. Leginkább csak nézelődni, de az is jó, mert mára ez maradt a legtartalmasabb családi programunk. Ha kaptunk a fizetési papír mellé ételutalványt is, akkor gyerekeinket megjutalmazzuk egy gyorséttermi vacsorával. Ezután irány kedvenc hipermarketünk, hiszen a hűtő már teljesen üres. Ezen a jeles napon kirúgunk a hámból. Veszünk pár doboz sört, egy üveg édes gyomorkeserűt, és egy nagy doboz mirelit fagyit a gyerekeknek az elmaradhatatlan kóla és csipsz hegyek mellé. Késő este következik a matek óra. Sorrendbe állítjuk befizetési kötelezettségeinket. Először azok jönnek, amik jelzálog alapúak, hogy legyen fedél a fejünk fölött, majd a közművek, hogy ne kapcsolják le a szolgáltatást. Utána ráérünk megvitatni, hogy mit tolhatunk át a következő hónapra, és mi az amit most sem tudunk megvenni, hacsak egy nagyáruház nem jön elő egy garantáltan nulla százalékos ajánlattal. Gyorsan a tévé elé ülünk, nehogy elszalasszunk egy ilyen esélyt. Koránt sem nyugodt szívvel fekszünk le. Nem tudjuk, mit adjunk el. Esetleg az autónkat. Ha még meg van. Talán a hétvégi kiskertünket még olcsóbban, ami már tíz éve nem kell senkinek negyedáron sem. Súlyos teherként nehezednek ránk ezek a gondok. 44
Hoppá! Ma kivételesen van egy kis finom itókánk. Iszunk és alszunk egy jót. Ez utóbbit egyszer egy hónapban. A szex ma is elmarad. Beszélgetni egymással meg amúgy sem szoktunk, sem előtte, sem utána. A gyerekek biztos jól vannak. Ma jutott nekik egy újabb barbi baba és egy megatron harcos. Most már mindkettőből van százötven darab, igaz abból csak a három kedvenc van meg sértetlenül. Ez a forgatókönyv persze csak egy lehetséges példa a számtalan variáció közül, de kívülről szemlélve is elég lesújtó. Sajnos nem kívül vagyunk. Ez az életünk. Nem fordítunk időt magunkra és szeretteinkre, nem építjük saját és egymás önbecsülését, égető gondjainkat rajtunk kívül állónak tekintjük és nem teszünk semmit, hogy változtassunk a sorsunkon. Nem sokkal korábban azt mondtuk, van már három jó útitársunk az élhetőbb jövő felé haladó úton. Megéri az ismétlést: saját magunk elismerése, személyes felelősségvállalás és tudatos cselekvés. Lesz nem sokára sokkal több is. Addig is kezdjük el használni azt a tudást, amit eddig szereztünk meg. Tegyünk meg először pár apró lépést, akárcsak a gyermek, aki járni tanul. A hirtelen nagy váltás amúgy sem jó saját életünkben sem. Ahogy azt már láttuk a társadalmi berendezkedésünk kapcsán, nem térhetünk át a rabszolgatartásból egy pillanat alatt egy jelenleg még utópisztikusnak tűnő álomvilágba. Feszültséggel teli, gondolkodás nélküli és silány emberi kötődésekkel kikövezett járdánkról nem tudunk azonnal Teréz Anya másokat fáradhatatlanul szolgáló szent életének ösvényére kanyarodni. Nem is lehet egyelőre ez a célunk. Már az is világraszóló siker lenne, ha le tudnánk szokni a folyamatos ítélkezésről és panaszkodásról, az egymás elleni furkálódásról. Ha magunk uralnánk gondolatainkat. Nem félelem és harag vezérelné cselekedeteinket. Kicsiben kezdve, először csak tegyünk minden egyes nap valami jót magunkért vagy szeretteinkért, és egy másikat egy idegenért. Csak valami igazán kis apróságot. Például ha süt a nap egy hűvös téli reggelen, álljunk meg öt percre, csukjuk be a szemünket és napoztassuk az arcunkat, feledve egy pillanatra minden gondunkat. Másokért cselekedve sem kell ennél több energiát vagy pénzt elhasználnunk. Egyszerűen csak hozzuk vissza a gyakorlatba azt, amit szüleink tanítottak nekünk. Adjuk át a villamoson a helyünket egy öreg néninek, segítsünk át a zebrán egy vak embert, vagy egyszerűen csak ne a szerencsétlen pénztároson vezessük le feszültségünket az ABC-ben, 45
tudva, hogy úgy sem szólhat vissza és egyébként is gyengébb nálunk. Köszönjünk neki kedvesen és mosolyogjunk rá, mintegy új szokást teremtve ezzel a városban, ahol élünk. Kezdetnek ez több mint kiváló. Térjünk vissza megint a fejezet eredeti kérdéséhez. Látjuk, hogy világunk betegsége oly mértékben ellenkezik az egészséges emberi természettel, hogy az már önmagában is elegendő ahhoz, hogy depressziónk és minden más bajunk legyen. Különösen igaz ez, ha egyedül kell végigmennünk az úton. Márpedig egyre magányosabbak és üresebbek vagyunk. Társadalmunk legfontosabb építőkövei, családjaink már majdnem mind széthullottak. Amik még egyben vannak, azokat sem becsüljük sokra. Hogyan értéktelenedett el ennyire életünk legfőbb és legalapvetőbb intézménye? A rengeteg munka, annak teljes hiábavalósága, a multinacionális cégekkel megtelepedett társunktól elidegenítő, minket elbutító „kultúra” és a bankok mindenhatósága odavezetett, hogy családjaink zöme széthullott. Nem „csak” a fáradtságés a fásultság, az értelmetlen meeting-elés és a többi haszontalan álcselekvésekre pazarolt napi tizenkét óra miatt. Volt már róla szó, hogy nem látjuk munkánk értelmét. Nem részesedünk a megtermelt profitból sem, akár az egyén, akár a nemzet szintjén vizsgáljuk a helyzetet. Az teljes mértékben elhagyja az országot, befizetett adóinkkal együtt. Ez utóbbi egyrészt olyan államadósság törlesztésének a címén, amit már százszorosan visszafizettünk, más részben árulóink titkos számláira menekítve. Dolgozunk látástól vakulásig, még sem jutunk semmire. Nem is fogunk, hiába robotolunk még többet. Az igazi baj az, hogy eközben nem töltünk időt társunkkal, gyermekeinkkel és barátainkkal, miközben átalakul az egész világképünk és napi cselekvési rutinunk a tipikusan beteg amerikai mintára. A multinacionális cégeknél ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek a csapatépítésre. Rengeteg ember dolgozik egymáshoz testközelben elhelyezve egy légtérben. Kirándulásokat szerveznek, ahol avatott szakemberek feledtetik velünk gondjainkat, mossák kedvükre tovább a már így is csak alig funkcionáló agyunkat, miközben túlárad a jókedv, sok a móka és a kacagás. Ingyen étel és ital is van bőven. Közel hoznak minket egymáshoz. Egész pontosan nőket a férfiakhoz. Észre sem vesszük, és már le is feküdtünk egy munkatársunkkal. Egészséges embernek hiányzik a szex. Otthon pedig nincs. A multi kultúra miatt amúgy is halálosan 46
fáradtak és idegesek vagyunk, reszketünk a létbizonytalanságtól, értelmetlen hülyeségeiken agyalunk álmatlanul éjszakánként. A reklámok és a csillogó celeb világ műanyag bábui pedig elhitetik velünk, hogy társunk visszataszító, távolról sem közelíti meg az ott látható és elvárt színvonalat. Feleségünket egy középen összekötözött lisztes zsáknak, férjünket meg egy terhes hintalónak látjuk. Kamasz lányainknak pedig, akik negyven kilósan is fogyni akarnak, nem tudunk segíteni. Milyen célt szolgál egyáltalán, ha családjaink szétesnek? Többet is. Tovább csökken a magyar népszaporulat. A magyar anyák amúgy sem szülnek már. Nem mernek gyermeket hozni erre a világra. Ha teherbe esnek, nem merik megtartani legféltettebb kincsüket. Még egyszer hangsúlyozom, ha nem teszünk semmit, az ezután születendő kevés számú magyar gyermeknek már nem lesz gyereke. Ez alapfokú matematikai tény. Ilyen mélyre jutottunk az úgynevezett reprodukciós rátában. Magyarországon minden szülőpárnak átlagosan 2,2 gyermeket kellene felnevelnie, hogy a jelenlegi létszámot szinten tartsuk. Ez a szám, ma körülbelül 1,3 és tovább csökkenő tendenciát mutat. Kihal a magyar, nem is kell az idegeneknek elűznie a hazájából, szabad préda lesz a Kárpát Medence magától is. Ez a ma húsba vágó és reális fenyegetettsége. Nem 2050-é. Hogyan ösztönözzük hát asszonyainkat és saját magunkat, hogy feltornásszuk ezt a siralmas demográfiai mutatót? Sehogy. Hazánkat tegyük inkább élhető hellyé, olyanná, ahol érdemes gyermeket szülni, ahol azok családokban nőhetnek fel. Olyan családokban, ahol az apa alkalmas szerepének betöltésére, az anya pedig megteremteni az otthonnak azt a melegét, amiről mi már semmit sem tudunk. Az otthon melege az a környezet, ahol a teljes család jól érzi magát. Együtt. Még csak nem is kell hozzá óriási palotát építeni, amihez életünk végéig tartóan el kell adósodnunk. Miért kell még ellenségeinknek családjainkat szétverniük? A senkihez sem tartozó, elszigetelt egyént sokkal könnyebb befolyásolni, rabláncon tartani, nagyjából bármit megtenni vele, hiszen nem fűti a szeretteit és az otthonát védelmező ősi ösztön. Nincs mibe, vagy kibe kapaszkodnia. A biztos háttérországát elvesztett, közben a munkahelyén az értelmetlen teendők ellátására az „egekbe motivált” dolgozóval bármit meg lehet tenni. Engem legutóbbi ilyen munkahelyemen először lefokoztak. Pontosabban felvettek fölém, a saját pozíciómba egy valahonnan kirúgott elvtársat, aki addig az autóján kívül mást még nem irányított. Nem sokkal később 47
megpályáztatták velem a saját, akkor már eggyel szerényebb beosztásomat. A lényeg, hogy nem tudtam kinek a vállán elsírni a bánatomat. Nem tudtam odabújni senkihez vigasztaló jó tancsért, elszántsággal feltöltő szeretetért. Tizenhat év boldog és tartalmas házasság után, ekkor már egy fél éve nem volt feleségem. A történet szépsége az, hogy szegény asszonnyal elhitette a társadalom, hogy ő csak egy értéktelen, kalitkába zárt cseléd, mivel „csak” három gyermeket nevel. Munkát kellett szereznie, hogy embernek érezhesse magát. Sikerült mindjárt egy nagy multi fertőjének a kellős közepébe kerülnie, ahol több száz fiatal dolgozott egy légtérben. Ott aztán úgy összezavarodott az erkölcsi iránytűje, hogy nem volt képes hazatalálni. Láttuk már, hogy ez a sok rossz nem tőlünk függetlenül történik, mindenben van valamilyen szintű személyes felelősségünk. Meg kell tanulnunk gondolkodni és cselekedni, mégpedig helyesen. Tennünk kell saját magunkért és másokért, szeretteinkért és a hazánkért. Tiszta sor, hogy most nem teszünk semmit savanyú sorsunk javítása érdekében. Mikor lett ebből a büszke népből ilyen balga birka? Miféle nem kívánt import cikk a fásult beletörődés ebben az országban? Gárdonyi Géza szavaival élve: „Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítélve?” Miért nem teszünk semmit? A bevezetőben már láttuk, hogy gyakorlatilag senki nem mond semmi konkrétumot, nem ad egyszerű útmutatást, hogy pontosan mit tegyünk. Ahhoz hasonlót, mint például: „Atikám, itt van a Gyógybogyó utca sarkán ez a bazi nagy homokdomb. Itt van egy lapát és itt van egy talicska. Hordd be a tízes szám alatt lévő üres telek közepére az egészet. Láss neki most.” Lássunk hát hozzá az életünket eltorlaszoló homokhegy elhordásához az útból. Most. Vizsgáljuk tovább jelenlegi helyzetünket, emberi kapcsolataink üres és silány mivoltát. Emberi kapcsolataink borzalmasan felszínesek. Egyre inkább azok. Miért kell ezt állandóan ismételgetni, és miért olyan nagy baj ez már megint? Azért, mert kapcsolataink minősége és mennyisége pontosan azt jelzi, hogy hogyan funkcionálunk emberi lényként. Az ember nem magányos vándor. Akár tudja ezt magáról, akár nem, egyedül nincs értelme az életének. Az egészséges emberi természettől idegen a magány, az egyedüllét, a tartalom és érzelem mentes élet, ugyanúgy, ahogy az egymásnak való tudatos vagy tudattalan károkozás. Az emberi kapcsolatok elértéktelenedésének miértjére már kívülről fújjuk a választ. Az hogy ez milyen hasznot hajt rabszolgatartóink malmára, megint csak nem újdonság. 48
Az összetartozást gyengíti, a család és a nemzet szintjén egyaránt. A gondolkodásról is azt tanították nekünk, hogy szét kell választani már tanulmányaink során is az úgynevezett reál és humán tantárgyakat. A gondolkodás maradjon racionális. Az ő nézőpontjukból tekintve, annak negatív értelmében, valahogy úgy, mint a röghöz kötött jobbágy lehetőségei életének megváltoztatására. Más szóval, legyen minél szűkebb határok közé szorítva és ne legyen köze az érzelmekhez. Ostobaság. Mutassák meg nekünk azt, hogy hol található testünkben a lelkünk és az értelmünk. E kettő egysége alkotja ugyanis tudatunkat. Az utóbbinál még magabiztosan a fejünkre mutatunk, de még akkor is tévedünk. Az agy nem a gondolkodás szerve. Egy hatalmas teljesítményű és tökéletes jelfeldolgozó rendszer. Később részletesen is kitérünk erre. A lényeg most az, hogy nem lehet elválasztani a gondolkodást és az érzelmeket, az értelmet és a lelket, a tudatot és a testet egymástól, mint ahogy minket embereket sem szabadna. Mikor lennének emberi kapcsolataink tartalmasabbak és értékesebbek? Akkor, ha engedelmeskedve a Világegyetem ősi és természetes rendjének, magunkat és egymást állítanánk életünk középpontjába, sorrend, alá vagy fölé rendelés nélkül, önsajnálatunk, problémáink, bankáraink, politikusaink, a média és a többi gyilkos helyett. Nézzünk körül, hol tartunk mostanában. Mi lesz ma egy apából, ha az életét a családjának szenteli? Fiatalon, rákban vagy érrendszeri betegségben elhunyt áldozat, végső kétségbeesett öngyilkos, kisemmizett magányos hajléktalan, vagy ha mégis sikerrel kitart, akkor közröhej tárgya. Mennyit ér ma egy magyar anya a társadalom számára, aki dacolva mindennel, több gyermeket nevel? Amennyi tiszteletet, megbecsülést és anyagi támogatást kap, pontosan nullát. Hogyan várhatjuk el akkor a magyar nőktől, hogy gyermeket szüljenek? Egy nő érző ember, nem fogjuk tudni demográfiai mutatókkal befolyásolni. Biztonságra, önbecsülésének erősítésére és értékességének elismerésre vágyik. Itt el kell, hogy meséljek egy történetet. Úgy tíz évvel ezelőtt gyönyörű gyermekeinkkel és a kutyáját sétáltató szomszéd kislánnyal bóklásztunk Újpesten. Két kedves öreg néni jött velünk szembe. Nem rejtették véka alá elragadtatásukat, őket még nem kötötték ostoba konvenciók. Hangosan áradoztak, hogy milyen csodaszép a kiskutya. Mit jelent ez számunkra? Mindig ugyanazt. Nekünk magunknak kell cselekednünk. Fel kell építenünk 49
önbizalmunkat, magunkban és egymásban. Nyugodtan dolgozhatunk kalákában, mint régen a falusi emberek, mikor egymás házát építették. Céljaink kitűzésénél, amit később majd részleteiben is megtanulunk, helyezzünk középpontba másokat is. Nem lehet ugyan mindenki a lehetetlennel is dacoló, életek százait megmentő szívsebész. Legyünk büszkék arra, hogy van ilyen igaz magyar ember. Nekünk bőven elég, ha kezünkben ringatjuk kicsiny gyermekünket és közben minden figyelmünkkel és érzésünkkel rá összpontosítunk, nem pedig a tévére. Amíg friss a házasságunk vagy párkapcsolatunk, és szerelem fűti a szívünket, kötelezzük el magunkat társunk képességeinek és lehetőségeinek kibontakoztatása mellett. Tekintsünk szüleink dolgos kezére, nézzünk bele büszkén csillogó szemükbe, és ne felejtsük, hogy ők sohasem panaszkodtak. A szerencsésebbek fogják meg testvéreik kezét és ne engedjék, hogy az élet az idegenek távolságába sodorja el őket. Nem tudom, hogy létezik-e ma még igaz barát. Ha van, akkor nagyon becsüljük meg. Nem véletlenül kapott szerepet a sorsunkban. A lényeg, hogy mindenkinek van olyan ember az életében, legalább egy, akiért érdemes tenni, akiért érdemes küzdeni és kitartani. A célok máris magukat adják. Ha vannak céljaink, jók és értelmesek, akkor nem fog érdekelni, hogy a rózsaszín inges fickó a szürke kockás nyakkendőjében a félévenként esedékes dolgozói kompetencia értékelés gyenge eredményét érthetetlenül magyarázza. Nem is szabad, hogy érdekeljen. Ő azt sem tudja mit csinál, vagy egyáltalán mit keres ezen a bolygón. Nekünk muszáj tudni. Gondoljunk szeretteinkre, és csak bólogassunk megértően. Ő a szerencsétlen és kilátástalan sorsú vesztes, és nem mi. Ne irigykedjünk öt méter hosszú szolgálati autójára. Az úgy sem fér bele egy koporsóba, még kevésbé egy urnácskába, és átölelni is igen nehéz. Neki nincs más senkije. Gyerekei kifejezetten boldogok, hogy csak az éjszaka közepén ér haza és nem kell látniuk. Mi viszont nem hagyhatjuk, hogy a mocsokba taszított világ elvegye tőlünk a feltétel nélküli szeretet drága kincsét. Az pedig ott van a szívünk mélyén. Ha csak gyengén pislákol jelenleg, élesszük fel a tüzét azokra az emberekre koncentrálva minden erőnkkel, akik érdemesek a központi helyek elfoglalására. Szeretet, elszántság, értelmes és érdemes küzdelem. Legyenek a sajátjaink. Kisöprik a félelmet, a szorongást, a fásultságot és a többi visszatartó erőt a tudatunkból, mint a friss tavaszi szél a téli szmogot. A jó hír ismét ugyanaz. Képesek vagyunk rá 50
mindannyian. Kapcsolataink értékesebbé és tartalmasabbá tételéhez szükségünk van még valamire. Időre. Kapcsoljuk ki végre azt az átkozott televíziót! A szennylapokat meg se vegyük. El se menjünk a csapatépítő ingyen vacsorákra olyan idegenekkel, akik sosem lesznek részei az életünknek. Ne pazaroljunk egyetlen percet sem olyasmire, ami elrabolja tőlünk szeretteinket. Mennyi időt nyerünk a felesleges álcselekvések és a passzív tespedés kiiktatásával? Legalább három-négy órát naponta. Ezt töltsük azokkal, akiket szeretünk. És ami a legfontosabb, közben mi magunk is legyünk jelen. Koncentráljunk. Ne járjanak gondolataink a távolban, uraljuk őket teljes mértékben. Ez nagyon nehéz, de nem sokára meg fogjuk tanulni a módját. Én régen azt csináltam, hogy kora péntek délután, még mielőtt egy nagy dugóvá állt volna össze az egész város közlekedése, hazasiettem. Leültem a nappaliban, ahol a gyerekeim játszottak és a feleségem tüsténkedett a vacsora körül. Kinyitottam egy üveg jól megérdemelt sört, és az ég-világon semmi mást nem csináltam, csak néztem az imádott kis embereket. Gyönyörködtem bennük, hagytam, hogy ez az érzés teljesen hatalmába kerítsen, és nem gondoltam semmire. Nagyon hasznos gyakorlat. Sör nélkül is elvégezhető, és a hegyekbe sem kell elvonulni előtte hét évre. Visszatérünk még ide a következő fejezet konkrét teendői során. Addig is barátkozzunk meg néhány egyszerű, de ma már nem magától értetődő gondolattal, még mindig az emberi kapcsolatok vizsgálatánál maradva. Először is, leszoktunk érzelmeink őszinte kinyilvánításáról. Nem merünk sírni egy minket mélyen megérintő filmen, vagy szüleink, nagyszüleink sírjánál. Ki mondta, hogy ez ciki? Ezt bizony nem foghatjuk a bankár bűnözőkre vagy az általuk felügyelt médiára. Mi egymás között jutottunk erre a konszenzusra. Ostobaság. Ha érzéseink nagyon erőteljesek, ezt a test úgy jeleníti meg, hogy a könnyeink kicsordulnak. Ez teljes mértékben természetes és egészséges emberi reakció. Az elfojtása nem az, mint ahogy mindennemű elfojtás káros a lelkünknek. Emlékszem még a csehek által feltalált, oly népszerűvé lett kórház sorozatok ősére, a „Kórház a város szélénre”. Ott a szimpatikus öreg doki az ideg összeroppant és az egereket itató nővérkének azt mondta, hogy a sírásnál nem tud jobb gyógyszert felírni a problémájára. Azt se felejtsük el, hogy ha az öröm, a boldogság vagy a szeretetteljes együttérzés túlárad bennünk, ugyanilyen természetes 51
módon fognak a könnycseppek végig gördülni az arcunkon, akárcsak egy csodálatraméltóan hősi tett felidézése során. Az sem baj, ha az Hollywood terméke. Van néhány a kedvenc filmjeim között, amikhez előre készítem a papír zsebkendőt. Kamaszkoromban még nem értettem apámat, aki a Himnusz hallatán azonnal felállt, és könnybe lábadt szemmel, vigyázz állásban, egyik kezét a szívére téve hallgatta azt végig. Neki még ezt tanították. Nekem már ez akkor is ciki volt egy kicsit. Igaz, hogy ő tizenhét évesen nem dizsibe járt, hanem a falu élelmiszerboltját vigyázta nemzetőrként. Azóta eltelt jó pár év. A 2012-es olimpia magyar hőseit nézve, akik a lélekszámunkhoz mérve a legtöbb aranyat szerezték meg a játékok alatt, már én is hasonlóképpen cselekedtem. De ne csak sírjunk. Itt van nekünk a nevetés is. Természetes esetben, más szóval, ha nem színleljük, akkor az élet tökéletesen spontán megnyilvánulása, ami elsőként jelez egy jó kapcsolatot. A nevetés emberi kötődéseink minőségének tévedhetetlen mérőeszköze. Figyeljük meg, kik azok, akikkel a legtöbbet nevetünk együtt. A középpontba velük! Kapcsolatainkkal együtt értéktelenedett el a tisztesség is. Nem kifizetődő tulajdonság napjainkban, ezt kár is tagadni. Ugyanakkor mi nem csak új embert építünk, de reményeim szerint egy új Hazát is. Egy olyat, ahol nem súlyos hátrány rendes embernek lenni, bátornak, hűségesnek, megbízhatónak. Nem is olyan rég még sokan voltak olyanok, akik készek voltak meghalni is a becsületükért. Eltüntették őket is a történelem színpadjáról mindenhol a világban, a szamurájoktól kezdve a magyar nemesekig. Nem kívánatos követendő példa zsarnokaink ítélete szerint. Itt kell megemlítenünk azt, hogy komoly fogalmi zavaraink lettek a bátorság értelmezésével kapcsolatban. Higgyük el, hogy nem az a bátor, aki leugrik kétszáz méter magasból és utána nagyokat kurjongatva lengedezik ég és föld között. Az sem az, aki meredek sziklás hegyoldalakon, száguldó autónál gyorsabban siklik le akármilyen board-ján. Nekik csak adrenalin szomjuk van és sok felesleges pénzük. A bátor ember az, aki fél ugyan a reá váró megpróbáltatástól, de mégis megy és teszi a kötelességét, amit lelkiismerete és szeretete diktál. Most se legyünk feleslegesen szerények. Ha bele merünk fogni egy akkora feladatba, mint életünk rendbetétele, bátor emberek vagyunk. Ezt mondjuk is el magunknak rendszeresen, és írjuk bele füzetünkbe is. 52
Számomra az is megdöbbentő, hogy a magából kifordult társadalmunkban és párkapcsolatainkban a nők jobban szeretik az őket rendszeresen megalázó, erőszakos és alacsony műveltségű férfiakat. Hagy ne írjam most azt, hogy ez is az ősi és egészséges emberi természet gyökereihez nyúlik vissza. Az ősember nem bunkózta le és nem vonszolta maga után szíve választottját a hajánál fogva. Ez a huszonegyedik század jelensége. Nem új születésű ellenség a zöldszemű szörnyeteg sem. De miből is táplálkozik a féltékenység? A kudarctól való félelemmel kapcsolatos, és egy már jól ismert érzésből ered, a csekély önbecsülésből. „Nem vagyok elég jó.” Ehhez a témához tartozik a ritka és gyenge minőségű szex is. Az én meglehetősen maradi felfogásom szerint a szex egymást ismerő, egy férfi és egy nő közötti, semmi máshoz nem hasonlítható örömet szerző aktív intim együttlét, ami természetes, helyénvaló, egészséges és minden szempontból kívánatos. Ez valahogy sosem volt a helyén. Különösen nem a legfontosabb helyen, a házastársi ágyban. Ma is csak a végleteknek lehetünk tanúi. Általános iskolában mi még cigit szívtunk, hogy menők és engedetlenek legyünk. Ma már kislányok játszanak társaik kukijával a vécében úgy, ahogy azt a filmekben látják. A felnőtt világban pedig mindenki mindenkivel bagzik, korra, nemre és létszámra való tekintet nélkül. Vadidegenek, kollégák, szomszédok és feltörekvők. Otthon viszont vajmi kevés történik ez ügyben. Ami a miért kapcsán szorosan idetartozik, az megint csak a másoknak való megfelelési kényszer, az alacsony önbecsülés, a gondolkodás, azaz a valódi értelem és érzelem hiánya és az ezeket ringató beteg világunk, aminek a karjaiban olyan kényelmesen szundikálunk, hogy minden hazugságát elhisszük. Testkontaktus. Szerelmes összebújás. Gyermekeink dédelgetése. Egy igaz baráti ölelés. Egyre csak ritkulnak ezek is mind, pedig pontosan azokkal az erőkkel töltenek fel minket, amikre nagyon nagy szükségünk van. Hát ne hagyjuk, hogy a tápláló láng kialudjon. Nem túl bonyolult, ez is csak elhatározás kérdése. Cselekedjünk. Mentsük meg magunkat és szeretteinket. Az emberi együttélés természetes velejárói a konfliktusok is. Abból az egyszerű tényből adódnak, hogy nem vagyunk egyformák, bár jelenleg pontosan ebbe az irányba terelnek minket. Ezeket sem kezeljük helyesen. 53
Vagy lenyeljük a békát, vagy erőszakosan túlreagáljuk a helyzetet, de leginkább lassan ölő apró kis késeket szurkálunk egymás hátába. Nem lenne pedig ez sem olyan bonyolult. A konfliktusokat fel kell vállalni. Nem kell senkinek nagyot behúzni, de ki kell mondani, meg kell beszélni az ellentéteket, a vélemény különbségeket szemtől szembe, különben a szívünkre megy. A szó szoros értelmében, mint egy rossz szövődmény az influenza után. Emberi kapcsolataink silány minőségét kellő képen körbejártuk. Készítsünk most is jegyzeteket és zárjuk ezt a részt egy tanulságos példával. Utaltunk már az ősi és természeti kultúrák egészségesebb életszemléletére. Itt most említsük meg a Down kóros (helyesen Down szindrómás) embereket. IQjuk általában 25-50 között van, külsejük nagyon különbözik attól, amit a televízió tanít nekünk az elvárt külalakról. Mégis tudnak teljes és boldog életet élni. Legfőbb jellemzőjük a feltétel nélküli és határtalan szeretet. Ugyanez a legfőbb ismérve a tudatos gondolkodók közül azoknak is, akik a lehető legmagasabb szintet képesek elérni, a legbölcsebb embereké, akikből alig van néhány a Föld kerekén. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ugyanez jellemzi a kisgyermekeket is. Mi lehet a közös a génrendellenességgel született emberek, a kisgyermekek és a tiszteletreméltó bölcsek között? Az, hogy a Down szindrómás társaink tudatát nem tudja, a kicsinyekét pedig még nem mérgezte meg a világ. A bölcseknek meg egy egész életet kell arra szánniuk, hogy a mérhetetlen mocsoktól meg tudják tisztítani gondolkodásukat. Ez bizonyíték. Akár honnan is nézzük. Bizonyíték arra, hogy az ősi és egészséges emberi természet alapvetően jó. Romlatlan és nyitott mások irányában. Bizonyíték arra, hogy nem vezettem félre az olvasót. Vastag szeméthegyek fedik az értékes termőtalajt. El kell onnan távolítani őket. Erről szól ez a könyv. Térjünk vissza a Down szindrómásokhoz. Végtelen mértékű szeretetet adnak és ugyanerre éheznek. Abban is biztosak lehetünk, hogy szándékosan sosem fognak bántani minket, az „egészségeseket”. Mi ez az egész már megint? Isten vagy az Univerzum tréfálkozik velünk talán? A válasz részben igen, hiszen a jó humorérzék egyenes arányban áll az intelligencia mértékével. Az igazság egyszerűen csak annyi, hogy nem a terepjáróinktól, okos telefonjainktól és a hét méter képátmérőjű tévénktől, vagy bármi más felesleges kacattól, amivel a nyájbeli társainknak akarunk minden áron megfelelni vagy az elismerésüket kivívni, leszünk többek emberileg. Valódi értékünket társadalmi hasznosságunk határozza meg. 54
Nem könnyű belátni, de annak a biztos tudata, hogy tartalmas és hasznos életet élünk, sokkal jobban erősíti önbecsülésünket, mint egy menő sportkocsi. Az a szülőpár aki képes még ma is szeretetben összetartani egy családot Nobel díjat érdemel. Ez társadalmunk mai mércéjén ugyanakkor vajmi keveset mutat. Ideje változtatni. Gondolkodni és cselekedni.
A fekete leves Vegyünk górcső alá egy eddig nem taglalt komoly problémát. Rengeteg rossz van az életünkben. Jelenleg. Ezektől mind meg tudunk szabadulni. Legalábbis a képesség ott van mindegyikőnk értelmében. Nem fogunk tudni viszont élni vele, ha a megszabadulás helyett inkább egymást fertőzzük meg gondjaink vírusaival, mint egy könnyen terjedő télvízi (mielőtt a tavasz jönne) influenzával. Pedig pontosan ezt tesszük. Én is. Minden létező bajunkat, azok lehetséges következményeit, valós és vélt félelmeinket a nap teljes hosszában, megállás nélkül zúdítjuk egymásra. Nincs mentségünk ebben a tekintetben. Ezt nem a gonosz és furmányos média műveli velünk. Ezt mi tesszük egymással és saját magunkkal. Hagyjunk fel most azonnal a panaszkodással! Mindenkinek van gondja bőven. Nincs szükségünk a világon fellelhető összes nyavalyát nemzeti szintű betegséggé tenni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor már rég megtettük. Így lehetséges az, hogy mi magyarok saját magunkról minden rosszat gondolkodás nélkül elhiszünk, hiszen mi is csak a mocskot öntjük egymásra vég nélkül. Még azokat is visszarántjuk a mélybe, akik mindennel dacolva, akár ösztönösen, akár erős hitüknek vagy tudatosan pozitív beállítottságuknak köszönhetően már majdnem kikapaszkodtak a forró szurokkal teli rozsdás hordóból. Azonnal hagyjunk fel ezzel! Egy újabb remek lépés, amit konkrétan megtehetünk. Most azonnal. Nem lesz könnyű, mert eddig így éltük egész életünket. Koncentráljunk. Először most csak erre az egyetlen dologra. Határozzuk el reggel és este, a nap minden egyes órájában, hogy értelmünk tiltakozzon azonnal, ha már megint panaszkodunk vagy szidalmazunk. Nagyon jó első lépés és konkrét gyakorlat ez ahhoz, hogy nem sokára teljes gondolkodásunkat uralni tudjuk. Hívjuk fel a többiek figyelmét is erre. Természetesen csak azokét, akikkel vagyunk olyan viszonyban, hogy ez nem szül további békétlenséget. Akikkel nem állunk 55
ilyen kapcsolatban és folyamatosan dől belőlük a világ minden bánata, mások szidalmazása, a harag mindenki irányában és a gyűlöletre való uszítás, azokat kerüljük el jó messzire. Ha leszoktunk a panaszkodásról, az ítélkezésről és nem a harag vezérli érzelmeinket, kellemetlenül fogjuk érezni magunkat az ilyen módon viselkedők közelében. Nem mások ők, mint az életerőt elszippantó dementorok a varázstalan világból. Ha olyan problémánk van, amit meg kell osztanunk a hozzánk közel állókkal, akkor kérjünk inkább tanácsot. Máris pozitív irányba tereltük a beszélgetést. A panasz áradatot lecseréltük egy építő jellegű párbeszédre. Emeljük ki itt gyermekeinket. Ha őket a mélybe taszítjuk, akkor megmérgezzük a jövőnket, megmérgezzük az ő jövőjüket. Emeljük ki társunkat is, aki mint mindenben, most is az első számú szövetségesünk kellene, hogy legyen. Ki az a bolond, aki legfőbb szövetségesét a szakadékba taszítja? Ehhez nagyon közel álló és természetében hasonlító alattomos ellenségünk a folyamatos ítélkezés. Ezt legalább olyan gyakorisággal alkalmazzuk, mint a panaszkodást, vagy inkább még gyakrabban. Szokjunk le az ítélkezésről is. Ez is nagyon nehéz, mert kisgyerek korunk óta vésődik belénk ez az alapvető szokásminta. Oly annyira, hogy már teljes mértékben automatikussá vált. Amint meglátunk valakit, máris kész véleményünk van róla. Ha látunk egy olyan autót, amire vágyunk, de anyagi lehetőségeink a közelébe sem engednek, kész regényt tudunk gazdájának becstelen tetteiről mesélni, pedig nem is ismerjük. Egy csinos fiatal nő láttán, aki nem lehet a miénk, máris megalkottuk a róla szóló verdiktet. Buta kis dizsike, aki csak a pénzre hajt. Az is idetartozik, amikor apró kellemetlenségek érnek, és az okozóját azonnal betesszük egy előre felcímkézett skatulyába. Ha valaki ügyetlenkedni mer egy kicsit a volán mögött, és emiatt tizenöt másodperccel többet kell a két órás dugóban várakoznunk, azonnal rávágjuk, hogy „Apuci vehetett volna kisebb autót is a béna szőkéjének, de leginkább csak egy turmix gépet a konyhába”. Lehet, hogy az illető hölgy gyermekorvos, és fáradt a tizennégy óra szolgálat után. A zsúfolt embertömegben véletlenül nekünk ütköző fiatal vagy büdös punk vagy ostoba rocker. Nem is büdös és valószínűleg nem is buta. A valóságban persze ennél sokkal cifrább szavakat használunk. Ezt itt most mellőzzük. Sajnos a szerzőnek is elég gazdag a szókincse ezen a téren. 56
Sorolhatnánk a végtelenségig automatizált, mindenkit azonnal megítélő reakcióinkat. Miért ellenségünk ez a fajta nem gondolkodás? Egy részben önbecsülésünk hiányából fakad, és ha nem változtatunk, akkor nem fogjuk tudni növelni azt, pedig nem sokára látni fogjuk, hogy mennyire fontos teendőnk ez. Másrészt az ítélkezés a panaszkodással együtt annak az eszköze, hogy valódi problémáinkat eltakarjuk a szemünk elől és magunkon kívülre helyezzük, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Másokat címkézünk meg magunk helyett. Ilyen módon sosem fogjuk elérni a személyes felelősségvállalás alapvető szintjét, ami ugyanúgy nélkülözhetetlen a változtatásokhoz. Nézzük, mit faraghatunk még le feleslegesen nagyra hízott terheinkből. A következő lelki betegségnek már van köze a médián keresztül történő agymosáshoz. Ez pedig nem más, mint a korábban már említett gyűlölet. Miért olyan veszélyes méreg ez a szívünkben? Könnyen bekerül oda, hiszen előző két társához hasonlóan eltereli figyelmünket a problémáinkról és azok valós okairól. Kiirtani viszont már sokkal nehezebb, és ha nem sikerül, akkor elszívja életünk minden energiáját. Saját magam is kísérleteztem vele. Nem volt nehéz, hiszen azelőtt én is a mindenben és mindenkiben a rosszat, az ellenségeset vagy a nevetségeset kerestem, és rögtön hangos ítéletet is mondtam. Nagyjából mindenkiről, kivéve saját magamat. Amikor így viselkedtem, azt tapasztaltam, hogy tíz óra mély alvás után is állandóan fáradt és levert voltam. Mi ez, ha nem közvetlen bizonyíték energiánk illegális megcsapolására? Nem marad erőnk saját magunk felépítésére, sem a gondolkodásra, alapvetően semmilyen tartalmas cselekvésre. Megint ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Egy kis területen belül tévelygünk, és mindig ugyanoda jutunk vissza. Nem gondolkodunk. A gyűlölettől legyengített tudatunk nem is képes rá. Sodródunk hát a többiekkel együtt, félig kómában a nagy semmi felé. Legyünk a gyűlölet kapcsán még pontosabbak. Nem a semmi felé sodródunk, hanem ahogy azt már korábban láttuk, haraggal telt szívvel, látszólag és álságosan egy közösséghez tartozva, ahol mindenki hasonlóképpen érez valakik vagy valami iránt. Mindeközben a farkas falkához való tartozásunk akaratát a magunkénak hisszük. Voltunk már birkák, vak bányalovak és farkasok. Milyen jó lenne, ha embernek tudnánk nevezni magunkat. El fogjuk érni ezt a szintet is, de előbb nézzük, hogy a média és az egymás által kijelölt kötelező utálni valókon kívül, mi gerjesztheti még lelkünkben a haragot. Van aki 57
különbséget tesz gyűlölet és harag között. Gyönyörű nyelvtanunk szerint van is hangulati különbség közöttük, de számomra ugyanarról van szó. A válasz nem fog tetszeni. Meggyőződésem, nálam sokkal okosabb gondolkodókkal együtt, hogy a harag abból fakad, hogy másokat és a körülöttünk történő sok rosszat hibáztatjuk gondjaink miatt. Valós vagy vélt sérelmeinket olyan ragaszkodással dédelgetjük, hogy el sem lehet tőlük szakítani minket. Már megint ugyanitt vagyunk. Saját magunkon kívül helyezzük megoldásra váró problémáinkat. Tőlünk független okokból megesett rossz történéseknek tekintjük őket. Nem kezdünk velük semmit, miközben borzasztó mértékben sajnáljuk magunkat. Nem fog a megoldás újdonságként hatni, hiszen egy helyben járunk. Ismét a személyes felelősségvállalásnál. Mi magunk vagyunk sorsunk kovácsai. Nagyon kevés olyan dolog történik velünk felnőtt korunkban, aminek a bekövetkezéséhez semmi közünk ne lenne. Nézzünk egy konkrét példát a saját életemből, hogy mindez hitelesnek tűnjön az olvasó számára. Évekig gyűlöltem volt feleségemet, amiért egy olyan rendes embert mint én, egy laza mozdulattal a kukába hajított tizenhat év házasság után. Nagyon megértő voltam magammal szemben és teljes mértékben egyedül őt okoltam családom széthullásáért. Gyakorlatilag nem is tudtam másra gondolni. Nem szeretném az ex-menyecske érdemeit csorbítani, nyilván meg van az ő része is a családi drámában. Be kell látnom azonban, hogy szarvas hibát vétettem, amikor huszonnyolc éves koromban elvettem egy súlyosan terhelt családi háttérből származó tizenhat éves éretlen gyereket, aki menekült otthonról az első lehetséges befogadó helyre. Tettem mindezt a legnagyobb alapossággal és körültekintéssel, gondosan felkészülve a tökéletes párválasztásra, az akkori bigott vallásosságom szent ideológiájának alapköveire kezdve el családot építeni. Ezután ráosztottam a vidám kis tinilányra azt a szerepet, ami az én életem általam előre megírt forgatókönyve szerint ráesett. Nem kérdeztem meg, hogy akar-e egyáltalán szerepet vállalni, és azt sem, hogy milyet. Saját nevelés lészen a lelkem, abba nem csúszhat hiba. Ma tisztán látom, hogy nem tettem mást, mint beállítottam egy időzített bombát, amit aztán a saját székem alá erősítettem. A robbanás pedig három gyermeket és két felnőttet sebesített meg súlyosan. Muszáj itt visszatérnünk egy gondolat erejéig az előbbiekben vizsgált emberi kapcsolatainkhoz. Nagyon fontos személyes tanulság, hogy ne akarjuk birtokolni se társunkat, se gyerekeinket. Ne akarjuk az életüket irányítani, vagy ami még rosszabb, élni azt helyettük. Foglalkozzunk a saját szabadságunk kivívásával. Oly sok rossznak 58
vagyunk a rabszolgái, ne tegyünk másokat is azzá. Nem rövid az út, amíg az ember eljut odáig, hogy a kudarcokat saját hibáinak is képes tekinteni. Kezdjük el elfogadni azt a tényt, hogy a legtöbb velünk történő rossz dologban aktív szerepünk van. Minél korábban sikerül ezt elhinnünk, annál kevesebb és könnyebben gyógyuló sérülést kell elszenvednünk éltünk során, és ami még fontosabb, annál hamarabb kezdhetjük el sorsunk irányítását a saját kezünkbe venni. Ahol most tartunk, és amik most vagyunk, az egyedül tőlünk függ, senki mástól, pontosan ugyanolyan mértékben mint az is, hogy a továbbiakban hogyan alakul a sorsunk. Azt is fontos tisztán látnunk, hogy az előbbiekben vizsgált negatív érzelmeink nagy része nem más, mint vádaskodás, másokra való mutogatás. Honnan tör ez elő a felszínre? Belülről. Mi belőlünk. Nem tőlünk független külső körülményekből erednek. Nem más emberek vagy különböző helyzetek okozzák. A negatív érzelmek, a panaszkodással, az ítélkezéssel, a gyűlölettel és a vádaskodással az élen, nem mások mint az egyes élethelyzetekre adott válaszaink. Saját reakcióink, melyeknek tartalmát tudatunk határozza meg, egész pontosan annak jelenlegi állapota. Ezeket a reakcióinkat kell lecserélnünk a már annyiszor említett tudatos felelősségvállalásra, az adott helyzetek világos értelmezésére és az annak megfelelő helyes cselekvésre. Azt is tudnunk kell, hogy a negatív érzelmeink kéz a kézben járnak a kellemetlen, vagy akár elviselhetetlen mértékű testi panaszainkkal, a feszültséggel, szorongással, félelmeinkkel és az általuk okozott betegségekkel. Mindezek legfőbb oka pedig az, hogy nem mi irányítjuk a saját életünket. Nincs egyensúly testünk és tudatunk, lelkünk és értelmünk, saját magunk és környezetünk között. Mások által irányított, természetellenes életet élünk. Messze elrugaszkodtunk létezésünk eredeti és természetes voltától. Tudattalan, könnyen irányítható droidok vagyunk olyanok szolgálatában, akiket nem is ismerünk. A jó hír ismét az, hogy mindezt gyökerestül meg tudjuk változtatni. Ennek a képessége és lehetősége ott van mindannyiunkban. Legfőbb eszközünk ehhez pedig a gondolkodás. Láttuk az eddigiekben, hogy mennyire embertől idegen világban élünk. Láttuk, hogy a számunkra idegen helyen ráadásul magányosak, a többiektől elszigeteltek vagyunk. Láttuk, hogy önbecsülésünk mértéke, ami nélkülözhetetlen a változtatásokat elindító gondolkodáshoz és cselekvéshez, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Láttuk, hogy mennyi hasznos energiát pazarlunk el negatív szokásaink és érzelmeink 59
táplálására. Legutóbb pedig azt mondtuk, hogy ezek közvetlenül egymás mellett kaptak helyet életünk színházában a folyamatos szorongással és félelemmel. Ez utóbbi kettő az oka életünk megbomlott, vagy inkább sosem létezett egyensúlyának. A félelem a legfőbb rombolója lelkünk békéjének. Azt is tudjuk, hogy ha a természetes egyensúly bármiben megbomlik, akkor lelkünk tiltakozni kezd, ami testi panaszokban ölt testet. A legtöbb esetben az elsődleges panasz pedig újra a félelem és annak kínzó tünetei. Ocsmány egy ördögi kör, vagy inkább spirál, ami egyre lejjebb húz minket. Ne engedjük meg neki. Nézzük tovább, hogy milyen más lehetséges gyökerei lehetnek még félelmeinknek.
Vakon botladozva Félelmeink egyik legfőbb oka az, hogy nincsenek meghatározott céljaink. Nincsenek jól körülhatárolt, saját magunk által felállított céljai az életünknek. Kedvére sodor minket az ár. Ne csodálkozzunk azon, ha csak annyiból állnak napjaink, hogy néha a felszínre erőlködjük magunkat levegőt venni, vagy belekapaszkodni egy rönkbe, amivel azután együtt sodródunk tovább. Akinek nincsenek saját céljai, az arra van kárhoztatva, hogy azoknak dolgozzon, azokat szolgálja, akiknek van. Már megint ugyanoda jutottunk vissza, hogy nem a saját életünket éljük. Másokat szolgálunk, miközben attól rettegünk, hogy vajon még mennyi ideig vagyunk számukra hasznosak. Szándékosan nem nélkülözhetetlent írtam. Saját tapasztalataim szerint, aki munkavállalóként abba a tévhitbe ringatja magát, hogy nélkülözhetetlen szakmai tudása, tapasztalata és elért eredményei alapján, az hatalmasat zuhan. Lefelé, arccal a porba. Nem szabad, hogy másoknak legyünk teljes mértékben kiszolgáltatva. Nem szabad, hogy mások életének a mellékszereplői legyünk, akiket bármikor kiírhatnak a sorozatból. Fontos, hogy ebből ne azt lássuk meg, hogy ez már megint egy újabb területe az életünknek, ahol gyengék vagy tehetetlenek vagyunk. Reményeim szerint, és ha kellően ügyesen forgatom a tollat, az eddig látott számtalan elágazás nem sokára találkozik majd mind egy nagy csomópontban, összeáll a sok kis részlet egy nagy egésszé. Most maradjunk a célok fontosságánál. Az emberek nagy többségének nincsenek konkrét céljai. Örülnek, ha tudják teljesíteni kötelességüket, és valamilyen szinten biztosítani a szükséges minimumot maguk és szeretteik 60
túléléséhez. Ma már ez is kivételesen nagy teljesítmény. Akkor sem kerülhetjük meg a dolgot. Személyes felelősségünk nagy része központi problémánkban, abban hogy nem gondolkodunk, nagy részben a céltalanságból adódik. Az nem célkitűzés, hogy legyen kifizetve a konyhabútor és az asszony mellműtétének utolsó törlesztő részlete is. Nincsenek igazi céljaink, amik életünk értelmét, hasznosságát adnák. Pedig mi emberek úgy vagyunk kitalálva, hogy szükségünk van tudni és érezni, hogy életünknek van értelme, célja, iránya és jelentősége. Más szóval fogalmazva, fontosak vagyunk. Ha ennek az érzésnek a szikrája sincs meg bennünk, élettelenek vagyunk, hullafáradt és fásult droidok. Én a magam részéről senkit sem ismerek személyesen, akinek konkrét célkitűzései lennének, amik irányában sorsának hajóját tudatosan kormányozná. Ezek nélkül pedig nem hajózunk máshová, csak ismeretlen vizekre. Zátonyokon akadunk fenn, vagy túl közel megyünk a parthoz a viharban, és egy nagyobb hullám akár darabokra is törheti vitorlásunkat, nekicsapva azt a sziklafalnak. Be kell tudnunk tájolni pontosan azt a helyet és az odavezető útvonalat, ahová el akarunk jutni életünk vizének hátán. A következő fejezetben megtanuljuk, hogyan határozzunk meg okosan célokat, olyanokat, amik létezésünk értelmét adják, olyanokat, amik mindennapi szükségleteket vagy még inkább egy kényelmesebb életet biztosítanak, és olyanokat, amiknek segítségével saját képességeinket tudjuk odáig fejleszteni, hogy mindezt meg is valósítsuk. Meg kell majd határoznunk egy legfontosabb célt is, ami nem lesz más, mint az a részletesen megtervezett elérendő élethelyzet és a magunkból faragandó új ember, ami és aki felé haladva minden el kezd majd értelmet nyerni számunkra, egyre tudatosabban és magabiztosabban kerülünk közelebb hozzá, és az hozzánk. Ráadásul olyasmivel fogjuk az időnket tölteni, ami fontos nekünk. Ez önmagában is sokat javít majd a közérzetünkön. Ezt a képességünket konkrét példákon keresztül fogjuk elsajátítani. Ismét egy jó hír az olvasónak, még pedig az egyik lehető legjobb. Ha kellő tudatossággal haladunk céljaink felé, száműzni tudjuk a félelmet az életünkből. Erre is képesek vagyunk mindannyian. Egy másik lehetséges ok, ami lelkünket őrölheti, a befejezetlen vagy félbehagyott cselekvés. Céljaink kitűzésekor kellőképpen körültekintőnek és átgondoltnak kell lennünk, nehogy olyan feladat elé állítsuk magunkat, aminek semmi haszna. Nehogy feleslegesen pazaroljuk rá időnket és 61
energiánkat, és minderre csak akkor jöjjünk rá, amikor már elég sokat foglalkoztunk vele, kénytelenek vagyunk viszont abbahagyni. Lehet ilyen például egy új szakma megtanulása, amivel később nem tudunk mit kezdeni, mert egyszerűen nincs rá igény. Csak megtetszett valahol, és pont jól jött volna jövedelemkiegészítés képen, vagy megszabadulni jelenlegi utálatos munkahelyünktől, esetleg a munkanélküliség kényszerétől vezérelve látszott jó ötletnek. Egy másik tipikus példa olyan nyelvek megtanulása, aminek semmi hasznát nem vesszük, és erre csak akkor jövünk rá, amikor már valamilyen szinten beszéljük azt. Ennél is rosszabb az a helyzet, ha hasznos teendőkbe, értelmes célok elérésébe fogunk bele, majd bármilyen oknál fogva félbehagyjuk azt. Maradjunk a nyelvtanulás példájánál. Tegyük fel, hogy egészen jól formáljuk már az alapvető mondatokat angolul, de puszta lustaságból felhagyunk a tanulásával és hagyjuk feledésbe merülni az elért szintet. Egy másik gyakori példa, amikor végtelen lelkesedéssel belefogunk egy új hobbiba, mondjuk az akvarisztikába. Megtanuljuk csínját-bínját, egy vagyont költünk az akvárium kialakítására, benépesítésére és a szükséges gépészetre. Gyönyörű éke lesz nappalinknak. Egészen addig, amíg meg nem unjuk havonta cserélni benne a több száz liter vizet, tisztítani a forgatókat és szűrőket. Egy fél év múlva csak egy sáros pocsolya marad belőle az üvegfalak közé zárva. Mentjük a menthetőt, kitakarítjuk, veszünk bele pár elszáradt fadarabot meg egy egzotikus gyíkot, hiszen a gyereknek az úgy is régóta tetszett már a kisállat kereskedésben. Nem is tehetünk ennél rosszabbat magunkkal. Ott fog éktelenkedni a száraz kóró legtöbbet lakott életterünk közepén, a gyönyörű és életteli színkavalkád helyett. Ha akarunk, ha nem, arra kell gondolnunk, hogy kudarcot vallottunk. Bármi, amibe belekezdünk és nem fejezzük be, energiánkat és időnket feleslegesen pazarolja miközben önbecsülésünket is rombolja. Akaratlanul is azt érezzük, hogy valamire megint nem voltunk képesek, rengeteget ártva ezzel magunknak. Tervezzük meg jól azt, hogy mibe fogunk bele. Legyen az akár a család életében egy több évre szóló projekt, vagy csak egy egyszerű napi teendő. Ha belekezdtünk egy jól átgondolt és szükséges feladatba, akkor azt fejezzük is be, örüljünk az eredményének, élvezzük a gyümölcsét. Magától értetődik az is, hogy ne fogjunk egyszerre túl sok mindenbe bele, még akkor sem, ha minden egyes idetartozó cselekvésünk külön-külön hasznos és jól átgondolt. Ez azért különösen káros, mert megint csak olyan dogot kell félbehagynunk majd, aminek haszna és értelme van. Állítsunk fel 62
fontossági sorrendet, és haladjunk annak mentén, úgy hogy csak akkor kezdjünk neki egy újabb teendőnek, ha már az előzőt teljes egészében befejeztük. Ez egy olyan hatékonyságot jelent majd számunkra, ami már tudatos gondolkodásunk eredménye. A befejezetlen ügyeknek vannak olyan esetei is, amik nem csak rajtunk múlnak. Ilyen például egy véget ért szerelem, ami számunkra még egyáltalán nem ért véget. Hasonlóan fájdalmas és idegileg még jobban megterhelő egy olyan munkahelyet elveszíteni, ahol jó volt dolgozni. Nem kell áltatni magunkat. Ezek a dolgok fájnak és nehezen gyógyulnak. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy ne zárjuk be magunkat egy szűk börtöncellába, csak erre az egyetlen fájó pontra összpontosítva a nap huszonnégy órájában. Emberi tudatunk úgy működik, hogy minél többet gondolunk valamire, az annál inkább a valóságunkká válik. Ebben az esetben az egész létünk marad egy nagy önsajnáló fájdalom, ami megbénítja gondolkodásunkat. A tétel fordítva is igaz.
Önbecsülés Nem sokkal korábban azt olvastuk, hogy önbecsülésünk, ami nélkülözhetetlen eszköze a változtatásokat elindító gondolkodásnak és cselekvésnek, erősen közelít a nullához. A bevezető részben is utaltunk már arra, hogy bármiben amiben kiválóak vagyunk, használjuk a kijelentő módot és az első számot. Miért fontos ez? Fogalmazzunk egy kicsit bátrabban. Ahhoz, hogy ki tudjuk menekíteni magunkat abból a valóságból, amiben a jelenleg mások által irányított tudatunk működik, egy olyan valóságba, amit mi magunk teremtünk meg tudatunk teljes birtokában, magától értetődő módon magabiztosaknak és elszántaknak kell lennünk. Ez pedig nem lehetséges kellő önbecsülés nélkül. Érdemes határvonalat húznunk az önismeret és az önbecsülés fogalmai közé. Mi nem mélyedünk el most az önismeret módszertanában. Nem arra van szükségünk. Ami elmúlt, az eddig tartott. Most új embert, új jövőt építünk. A kérdés felvetése tehát nem úgy hangzik helyesen, hogy ki vagyok én, hanem úgy, hogy milyen embert akarok faragni magamból, hogy milyen lehetőségeim vannak egy tartalmasabb és boldogabb élet megteremtésére, képességeim kiteljesítésére, gondolkodásmódom tudatossá és hasznossá formálására. Saját magunk ismerete kapcsán csak 63
két lépést tartok fontosnak ebben a könyvben. Az első belátni azt a tényt, hogy jelenleg nem gondolkodunk, csak kényszeresen reagálunk az adott helyzetekre. A másik, hogy tisztán lássuk, milyen felesleges terhektől kell megszabadulnunk és milyen adottságaink, képességeink vannak, amiket tudatosítva és továbbfejlesztve haladhatunk a céljaink felé. Térjünk vissza az önbecsülés alapkövéhez. Alapkő, ami nélkül nem tudunk építkezni. Láttuk az eddigiekben bőven, hogy mennyit tesznek ellene zsarnokaink. Nyilvánvalóan fontos szerepet tölt be értelmünk csiszolásában. Önbecsülésünk első sorban azt jelenti, hogy hogyan érzünk önmagunk irányában és milyennek látjuk magunkat. Ez az esetek többségében sem külsőségekben, sem belső tulajdonságok tekintetében gyakorlatilag nem áll semmilyen kapcsolatban a valósággal. Azokra az információkra, élményekre és impulzusokra épül, amiket beengedtünk a tudatunkba. Beengedtük, és ott valóságunk építőköveivé váltak. Gondoljunk mindarra a mérhetetlen mennyiségű szemétre és manipulációra, amiről már tudjuk, hogy folyamatosan szennyezi lelkünket és értelmünket. Ha önbecsülésünktől függ az, hogy milyen mértékben hiszünk abban, hogy képesek vagyunk célokat elérni, ugyanakkor az nagyjából a nullával egyenlő, nem kell csodálkoznunk, hogy teljesítményünk és hatékonyságunk szintje túl alacsony, nem haladunk semmilyen irányban, és közérzetünk jövő képünkkel együtt csak egyre rosszabb lesz. Energiaitalok tucatjaival stimuláljuk az agyunkat, hogy képesek legyünk értelmünk valódi szintjét meg sem közelítő munkahelyi és más csekély értékű teendőinket ellátni. Még komolyabb gond lehet ez céljaink megvalósítása terén, mivel azok már valódi cselekvést kívánnak meg tőlünk, ami éleslátást és kellő értelmet követel meg. Ha ez az önbecsülés nevű dolog ilyen fontos, mit tegyünk hát konkrétan építésének érdekében? Először is ne engedjük be azt a temérdek szemetet és hazugságot tudatunk eredetileg csodálatos világába, amikről már pontosan tudjuk, hogy ártalmasak. Olyan ez, mint az ezernyi tonna sittet a virágos rétre borító teherautók okozta pusztítás. Állítsunk természetvédő őrt tudatunk kapujába. Ezután vizsgáljuk meg őszintén, hogy milyen embernek tartjuk magunkat. Ez nem önismereti tanfolyam és nem is mélylélektan, csak néhány 64
egyszerű kérdés, amire válaszolva tisztán láthatjuk, hogy jelenleg hogyan érzünk magunkkal kapcsolatban. Milyen férj vagy feleség vagyok? Van-e tartalma és értelme az életemnek? Hasznos-e a munkám amit végzek? Szeretnek-e azok az emberek, akik értékesek számomra? Szeretnek-e a gyerekeim, a szüleim és a társam? Van-e valami, amiben nagyon jó vagyok? Hogyan irányítom mindazt, ami és aki rám van bízva, ha mást nem akkor saját magamat? Szakítok-e időt hasznos tudás megszerzésére, hogy működésben társam az értelmemet? Vannak-e érzéseim önmagammal szemben? Mik azok? Gondolkozzunk el a válaszainkon, és ne szerénykedjünk feleslegesen a magunk rovására, ha vannak értékes tulajdonságaink. Valljuk azokat bátran a magunkénak és erősítsük ezt az érzést tudatosan és folyamatosan. Ha valami értékeset értünk el, azzal a ténnyel is tegyük ugyanezt. Írjuk be ezeket mind kis füzetünkbe. Ha elindultunk saját életünk irányításának útján, jegyezzünk fel minden egyes mérföldkövet, hiszen oda már saját erőnkből jutottunk el. Minden nap nézzük át a listánkat. Szorgos, rendes ember vagyok. Fáradtan is mindig szakítok időt a gyerekeimre. Nem csalom a feleségem. Sikerült teljesen leszoknom a panaszkodásról. Nem nézem már két hónapja a GyőzikeMónika-Józsika show-t. És így tovább. Biztassuk magunkat ezzel további haladásra. Vegyük mindezt nagyon komolyan. Kellő önbecsülés hiányában mindig mások véleménye, az aktuális divathóbortok és a már jól ismert agymosó csatornák fogják cselekedeteinket meghatározni. Folyamatos kényszert érzünk másoknak megfelelni, mások előtt többnek, gazdagabbnak, sikeresebbnek és jobbnak látszani. Ezzel nem csak a világnak hazudunk, de saját magunknak is, és ez a folytonos hazudozás fogja megteremteni azt a valóságot számunkra, ami az életünk. Elegendő önbecsülés birtokában ugyanakkor nem fog számítani, hogy ki mit gondol vagy hogyan vélekedik rólunk. Ne törődjünk azzal sem, ha félkegyelműnek tartanak különbözőségünk okán. Cselekedjük azt, amit elhatároztunk, amiben hiszünk, amit lelkiismeretünk diktál, amik mi magunk vagyunk hazugságok, tettetések és megfelelési kényszerek nélkül. Semmi ne tudjon helyes szándékunktól eltántorítani, vagy az utunkról letéríteni, ha sikerült a megfelelőre rátalálnunk. Ne érdekeljen, hogy mit mondanak vagy gondolnak mások. Különösen azok, akik nem részei az életünknek és azok, akik még nem rendelkeznek az önálló gondolkodás képességével. Ha elértük az elszántságnak és a magabiztosságnak ezt a 65
szintjét, akkor is maradjunk óvatosak. Csak nagyon kevesek véleményére adjunk, és őket is alaposan válogassuk meg. Gondolatban rajzoljunk meg egy kört, és azon belülre csak azokat engedjük be, akikről biztosan tudjuk, hogy feltétel nélkül szeretnek minket. Lépjünk ki minden egyoldalú kapcsolatból, akár munkahely az, akár egy barátságnak látszó tárgy, egy rossz albérlet, vagy éppen párkapcsolat. Nem szolgálja az érdekeinket, hosszú távon pedig tönkretesz minket. Mindez ismét egy komoly vállalkozás, hiszen megint olyan automatikus beidegződésektől kell megszabadulnunk, olyan pusztító méregtől, ami értelmünk felszíne alá már nagyon mélyre szivárgott le. Első helyen a mindenkinek való megfelelési kényszertől, vagy ha úgy tetszik, a folyamatos versengéstől. Önbecsülésünk erősödésének gyakorlati hasznát látni fogjuk a mindennapok során is. Magabiztosság fog sugározni belőlünk, amit a többi ember is látni majd. Ez sikereket fog eredményezni számunkra, mondjuk egy állásinterjú alakalmával, vagy ha tetszik nekünk egy hölgy, illetve egy úriember figyelmét akarjuk felkelteni. Lehetnek ezek apróbb eredmények is. A lényeg, hogy legyenek. A hétköznapok során elért sikerek egymásra épülő módon fogják önbecsülésünket építeni, míg az elég nagyra nem növekszik bennünk ahhoz, hogy komoly akadályok leküzdésének tudjunk nekifogni. Ez a tétel sajnos fordítva is igaz. Ha valamit görcsösen, kényszerből, romokban heverő önbizalommal próbálunk meg elérni, az vagy nem sikerül, vagy rosszabb lesz mint volt. Ha viszont hiszünk magunkban, tudjuk, hogy képesek vagyunk megcsinálni, akkor sikerülni fog, bármi legyen is az. Sikerül véghez vinnünk, amit elterveztünk. A céljainkat. Ezért áll számunkra az önbecsülés központi helyen, mert nélküle nem tudjuk tudatos gondolkodással sorsunk irányítását a kezünkbe venni. Álljunk meg egy rövid összefoglalás erejéig, mielőtt belefogunk további területek vizsgálatába, nehogy elveszítsük a fonalat, vagy zúgni kezdjen a fejünk a látszólag össze nem függő sokféleségtől. A menetrend tehát a következő: alaposan feltérképezzük összes lehetséges bajunkat és azok forrásait. Amin már most tudunk változtatni, mint például megrögzött negatív szokásainkon és a mértéktelen lelki szemét fogyasztásán a képernyőn keresztül, azt iktassuk ki azonnal. Írjuk be ezt kis füzetünkbe, és nézzük meg minél többször napközben, mert amilyen automatikusan cselekedjük jelenleg a káros dolgokat, olyan automatikusan kell, hogy a panaszkodásnak, ítélkezésnek és társaiknak a tudatunk azonnal tilos jelzést mutasson. A meglévő pozitív listánkkal és eredményeinkkel pedig 66
kezdjük el építeni az önbecsülésünket.
Ép lélek az ép testben Kutassunk még tovább, hogy a füzetünkben lévő lista teljes legyen. Mitől rossz még a közérzetünk? Az egészséges életmód magától értetődően fontos meghatározója életünknek. Irodalma gyakorlatilag végtelen. Nekem a Peace Pilgrim féle rövid összefoglalása tetszik leginkább, ami így hangzik: „Szabad vagy a káros szenvedélyektől? Az étrendedben helyet kapnak a létfontosságú táplálékok: gyümölcsök, teljes kiőrlésű gabonák, zöldségek és a kemény héjúak? Alszol eleget? Élvezed bőségesen a tiszta levegőt, a napsütést, a testmozgást és a természettel való találkozást?” Már megint csupa olyan dolog, ami fokozatosan eltűnik az életünkből, vagy már el is tűnt. Pedig két liter kóla és egy zacskó csipsz drágább, mint egy kiló rozskenyér. Mégis ez utóbbit tartjuk a háromból egyedül túlárazottnak. Az is köztudott tény, hogy túl sok sót és cukrot fogyasztunk. Ezek önmagukban is komoly és közvetlen veszélyt jelentenek az egészségünkre. Ehhez jön még hozzá az, hogy valószínűleg nem is sót és cukrot tömünk magunkba, hanem valami olcsó ipari mellékterméket beazonosíthatatlan eredettel és kémiai összetétellel. Én magam semmit sem veszek meg a hipermarketekben, amit millió tonnaszám gyártanak ki tudja hol és miből, sem a néhány száz Forintra leárazott hátszínt, ami valószínűleg sem marhát, sem hátat nem látott soha. Nekem az is gyanús, ha az eper nagyobbra nő, mint az alma, vagy ha a húsos paprika diszkó színekben pompázik. Szerencsések azok, akiknek vagy akik nagyijának van még konyhakertje. Az egyetlen megbízható élelmiszerforrás az, amit mi magunk vagy a nagyi termeszt a kiskertben vagy nevel a baromfiudvarban. Ne hagyjuk magunkat lebeszélni a salátáról azzal az ostobasággal, hogy az Csernobil óta szorgalmasan gyűjti magába a káros sugárzást. Aki a Föld nevű bolygóra születik, az alaphelyzetben hullámtengerek közepében él. Amikor ezeket a sorokat írom, már fél éve nem láttam napot, és ez csak nekem tűnik fel egyedül az ismerőseim közül. Több mint két éve nem voltam erdőben, és akkor is csak paintball-ozni. Friss levegőről álmodni 67
egy tizenöt milliós népek kohójában pedig naivitás. Aludni nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára egy jót, mivel éjjeliőrként keresem a kenyerem. Amire viszont mindenképpen szakítok időt, az egy kis súlyzózás, hetente háromszor. Nem baj az, ha ennek mozgatórugója javarészt a hiúság és csak egy kicsit az egészség megőrzése. Tökéletesen ésszerű dolog a változtatásokat a legegyszerűbbel vagy a legkönnyebben megvalósíthatóval elkezdeni, vagy olyasmivel, amihez már most meg van a kellő motivációnk. Egy kis mozgásra mindenkinek van lehetősége. Az ember természetes viselkedése éber állapotban az aktív mozgás. Mit teszünk ehelyett? Ülünk. Órákat a dugóban vagy a vonaton. Legtöbbünk a munkaidejét is végigüli. Ezek után hazamegyünk és átlagosan napi négy órát bámuljuk a tévét, megint csak ülve vagy fekve. Nem csak ezt a természetellenes életmódot tudjuk rendszeres testmozgással kompenzálni, amihez elég heti háromszor egy-egy órát mozogni. Egy kicsit aktívabb sportolással a stressz mértékét is jelentősen csökkenteni lehet. Azt se higgyük el Antifitnesz Ferinek, aki egyébként ettől híres embere a média torz világának, hogy az ő vízisikló formájú testalkata valóban vonzó a hölgyek számára. Én heti háromszor másfél órát edzek egy konditeremben. Edzés után hosszú órákra minden gondom elszáll, másokkal olyan türelmes vagyok, mint egy buddhista szerzetes. Mondanom sem kell, hogy mindig tartózkodjunk a végletektől. Én sem pumpálom a fejemet céklaszínűre testsúlyom kétszeresének az emelgetésével. Amennyi jól esik, semmi több. Érzi azt az ember ösztönösen, hogy mi az ami használ neki, és hol kezdődik az a határ, amit átlépve a gerince és az ízületei tönkremennek pár hónap alatt. Persze itt is könnyű csapdába esni. Teljesen normális fiatalemberek akkora kiszerelésben veszik az izomnövelő műtrágyát, ami önmagában is komoly súlyemelést jelent. A biztos hatás elérése érdekében szúrnak a kezük fejébe néhány milliliter körömlakklemosót, majd minden súlyt a normális mérték kétszeresére emelve használnak olyan idegbeteg és öntudatlan mozdulatok közepette fújtatva, mint ahogy az áram ütött ember rángatózik. A végeredmény pedig siralmas. Amikor mindezt muszáj abbahagyni idegbecsípődés miatt, a kemikáliák távoztával nem csak egy jól pofon vágott máj és egy félig működő vese marad hátra, hanem felpuffadt has a radiátor helyett, lógó mellek és szülési striák. Nem kigúnyolni akarom őket. Ez megint csak tökéletes példája agymosottságunknak. Színes magazinokról, vicces képekről mosolyogják belénk a hatalmasra szerkesztett macsó hegyek, hogy nem is vagyunk emberek, ha a karunk 68
nem vastagabb a lábunknál. Mi pedig elhisszük. Elhisszük, és saját valóságot teremtünk belőle. Jól gondoljuk át, miért is mentünk le eredetileg a konditerembe. Tud az áldás is lenni a nagyváros betondzsungelében. Ha szerencsések vagyunk, van lehetőségünk futni, úszni vagy kerékpározni. A harcosabb természetűek bunyózzanak vagy cselgáncsozzanak, a vastagabb pénztárcájúak pedig vívjanak, teniszezzenek vagy lovagoljanak. Még mindig találunk további kártevőket, amik életünk egészségét rágják. Ide tartozik a lustaság, a gyógyszerek, a pazarlás és a környezetrombolás is. A lustasággal egyaránt sokat ártunk testünknek és lelkünknek. Nem kezdünk el mozogni, marad minden a régiben, egyre rosszabb lesz általános állapotunk, nem teszünk semmit, hogy változtassunk savanyú sorsunkon, míg meg nem halunk fiatalon, míg ki nem hal a magyar. Most vág közbe Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még”. Az idő viszont ezt másképp gondolja és elszalad gyorsan, miközben már harminc éve dohányzunk, csak tespedünk, butulunk, mocskot zabálunk és töményet iszunk, hogy ne gondoljunk a gonddal. Érfalaink rugalmassága megegyezik a vaskályháéval. Ne csodálkozzunk, ha az alaphelyzetben is túlzottan sok idegesség mellé váratlanul belépő újabb teher elvisz minket. Ma gyakorlatilag vagy érrendszeri betegségben, vagy rákban halunk meg. Közismert tény, hogy a felnőttkori rákos halálozások zömének oka a megbomlott testi-lelki egyensúly, a túlzásba vitt méreg bevitel mindkét helyre. Az is sokat ront közérzetünkön, hogy állandóan betegek vagyunk. Legalább ötféle bajunk van egyszerre, és ennél alább bizony nem adjuk. Ezért folyamatosan erősítjük magunkban és egymásban ennek tudatát. Hogy biztosak legyünk a dolgunkban, tonnaszám tömjük magunkba a pirulákat. Szándékosan nem orvosságot írtam, mert a gyógyításhoz ezeknek a silány, ugyanakkor drága mérgeknek semmi köze. Éppen eleget árt szervezetünk természetes védekező képességének a stressz és életünk gyakorlatilag minden területének a kiegyensúlyozatlansága. A megmaradó részt mi magunk bombázzuk szét indokolatlan és mértéktelen gyógyszerfogyasztással és felesleges oltásokkal. Én személy szerint nem szedek semmilyen fájdalomcsillapító tablettát, sem antibiotikumot, de még izompuffasztó fűrészpor-granulátumot sem. Nincs is más betegségem, mint évente egy nátha. Férfiként ezt természetesen tüdőgyulladásként élem át, de itt most az a lényeg, hogy van még működő immunrendszerem, ami a szükséges védelmet időben biztosítja. 69
Az össznépi önkéntes versengésnek, a reklámoknak és az orvoslátogatóknak köszönhetően egészségesen is betegnek érezzük magunkat. Nátha ellen olyan vegyszerekkel tömjük magunkat, ami védekezőképességünket alapjaiban teszi tönkre. Megölünk vagy négyszáz féle hasznos baktériumot a vastagbélbe, miközben nem is fertőzött meg minket semmi, csak hógolyózás után hideg kólát ittunk a meleg tea vagy a forralt bor helyett. A kezünket ugyanazzal a mindent elpusztító kemikáliával mossuk, mint a padlót, hogy természetes védekező mechanizmusunk még csak ne is találkozzon olyan apró lényekkel, amikkel egyébként rendszeresen kellene neki, hogy a megfelelő ellenanyagokat intelligens laboratóriumában elkészítse és eltárolja az igazi szükség idejére. Azonnal fájdalomcsillapítókkal és savlekötőkkel tömjük tele magunkat, amint a reklámokban látott helyzetekhez hasonlót tapasztalunk, olyan félelmetes veszélyek ellen, mint amikor gyerekeink hangosan játszanak, vagy ha vacsora közben büfizünk egyet. 36,8 fokos testhőmérsékletre már lázcsillapítókat szedünk. Miután végtelen mennyiségben felhalmozódott bennünk a sokféle méreganyag és nyomokban sem léteznek már a hasznos baktériumok, elkezdünk allergiások lenni, ami nem más, mint a tönkretett immunrendszerünk kétségbeesett erőlködése. Allergiás tüneteinket pedig méreg drága csodakészítményekkel kezeljük. És lehetne a végtelenségig folytatni tovább a felsorolást, de éppen elég, ha belepillantunk a pirulákat tároló fiókunkba. Ezeknek a gyógyszernek nevezett mérgeknek közvetlen pusztításuk mellett van egy másik veszélyes tulajdonsága is. Úgy hozzájuk szokunk, hogy a heti bevásárlás során automatikusan vesszük le a polcról őket, akkor is, ha semmi panaszunk sincs. Érdemes megfigyelni, hogy a hipermarketek kasszáival szemben mindig találunk egy nyitva tartó patikát is. Bolondot csinálnak belőlünk már megint, ráadásul úgy, hogy vagyonokat költünk el arra, hogy betegeskedő és gyógyszerfüggő roncsok legyünk, miközben az extraprofitot termelő gyógyszergyárak sem tartoznak mások tulajdonába, mint a bankok és a média. Most sem újdonság, hogy mit kell tennünk. Gondolkodni és cselekedni. Tessék mindenkinek alaposan utánajárnia a gyógynövények és az alternatívnak minősített régi, jól bevált, egyszerű és hatásos módszerek valódi hasznosságának és gyógyító erejének. 70
Vagyonokat költünk gyógyszerekre. Vajon csak gyógyszerekre szórjuk feleslegesen a pénzt? Szerintem pazarlás vásárlásaink jelentős része. Egészségünket romboló hajsza felesleges kacatok birtoklásáért. Egy újabb kiiktatandó kártevője közérzetünk veteményes kertjének. Muszáj megjegyezünk azt is, hogy az ember az egyetlen élőlény a Földön, aki rendszeresen többet iszik és eszik, mint amennyire szüksége van a szervezetének. A túlevők és túlivók ráadásul jellemzően az egészségüket közvetlenül tönkretevő silány mérgeket fogyasztják ételből és italból egyaránt. „Egyszer élünk, ki tudja meddig, ne sajnáljunk magunktól semmi jót.” Pedig milyen jó jönne, ha most megtakarításként a számlánkon vagy a szalmazsákba varrva rendelkezésünkre állna az a sok pénz, amit jó néhány évvel ezelőtt, viszonylagos jómódunk idején elpazaroltunk. Én magam mindenből a legjobbat vettem gyerekeimnek. Legalábbis azt hittem, mert a legjobb helyett a legdrágábbat vettem. Három pár kicsiny lábikóra Superfit cipőcskéket, párját húsz ezerért. Tíz évvel ezelőtt. A gyerekeim pedig kinőtték őket pár hónap alatt. Ez a márka pedig nem is szerepelt a reklámokban. Egyszerűen csak ez volt a legdrágább, amiben garantáltan nem lesz lúdtalpa a gyereknek. Nem lett volna a két ezer forintosban sem. Még ma is, amikor már lassan vért izzadunk minden egyes Forint megkereséséért, erőnket jóval meghaladó mértékben hajtunk olyan dolgokért, amikre semmi szükségünk. Sokat segítenek nekünk ebben a reklámok. Tényleg értéktelen emberek vagyunk, ha metróval járunk munkába, vagy csak egy-két ezer forintos előfiztésünk van a telefonunkon, ami nem alkalmas másra, mint beszélgetésre, sms küldésre, zenehallgatásra és fényképezésre? A rózsaszín inges az igen, ő tudja hogyan kell élni. Aranygombos tengerészkapitány öltönyének egyik zsebét átalakíttatta. Abban elfér az igazi mobiltelefon. A másik zsebben pedig a hozzávaló porzsák és teaszűrő. Nem csak a világot uraló Dagobert bácsik rabszolgái vagyunk, hanem minden egyes tulajdontárgyunké is, amit megszereztünk magunknak oly sok verejték árán, ugyanakkor vajmi kevés hasznát vesszük a borzalmas felárnak, amit néhány haszontalan plusz szolgáltatásért vagy a jól látható kis márkajelzésért fizettünk ki. Ezzel kapcsolatban nekem megint csak Piece Pilgrim meghatározása tetszik a legjobban. Anyagi javainkat életünkben a megfelelő helyre kell tenni. Arra valók, hogy használjuk őket. Ez teljesen rendben van. Ha viszont nincs már rájuk szükségünk (vagy már akkor sem volt, amikor megvettük), szabaduljunk meg tőlük. Ha másnak esetleg jól jön használtan is, adjuk 71
neki oda. Bármi, amitől nem tudunk megszabadulni, birtokba vesz minket. Az egyre anyagiasabbá váló világban oly sokan közülünk tulajdontárgyai saját tulajdontárgyaiknak. Nem vagyunk szabadok. Az embertől idegen egymásnak alárendelő világrend, a saját tudatlanságunk és jelentős részében felesleges tulajdontárgyaink rabszolgái vagyunk. Környezetvédelem. Mit keres ez a téma a gondolkodásról szóló könyv egészséggel kapcsolatos részében? Meredek válasz következik. Nem tehetünk senkiben és semmiben úgy kárt, hogy közben ne sebeznénk meg magunkat is. Ezért ne higgyük azt, hogy a környezetvédelem kérdése nem tartozik ide. Nem arról van szó, hogy meg sem születendő unokáink sem fogják látni. Ahogy már olvastuk, a még nyomokban fellelhető, ősi módon létező természeti népek ösztönös és egészséges harmóniában élnek a környezetükkel, egymással és legfőképpen saját magukkal. Nem is ismerik az ideg összeroppanás állapotát, mi több, általában nem is betegek. Nem csak ők tudnak sokkal többet az életről és az egészségről, mint mi, nyugati típusú droidok, de az évezredes hagyományaikat őrző és tisztelő keleti országok ősi kultúrái is. A környezetpusztítás megbontja azt az egészséges harmóniát, amiben Föld Anyával éltünk azelőtt sok tíz ezer éven át. Most ne „csak” az állatok kiirtására, a hatalmas füstöt okádó kéményekre és az esőerdőket pusztító birodalmi lépegetőkre gondoljunk. Az is idetartozik, hogy ne szemeteljünk. Egyszerűbben kivitelezhető konkrét és hasznos lépés, mint egész életünket a világ különböző pontjain tiltakozó szervezetek szolgálatába állítani. Ne csak a csikket ne lőjük vagányan a csinos virgácsok elé, vagy köpjük jó hegyesen a járdára rágónkat viszonzás képen. Ha otthonunktól pár utcával arrébb járunk, és egy házzal szemben egy véletlenül ott felejtett kis erdőt látunk, ne érezzük azonnal a szükségét, hogy felesleges terheinktől megszabaduljunk. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a jó mélyre behajított sörös üveg kiváló búvóhelyül szolgál majd a hasznos gilisztáknak. Vagy ha már szükségről van szó, akkor az is tévhit, hogy a szőlőhöz vagy a dinnyéhez hasonlóan az erdő kicsiny lakói is kedvelik az emberi ürüléket. Az erdőnek és lakóinak nincs szükségük mesterséges búvóhelyek kialakítására, sem trágyázásra. Az erdő akkor boldog, ha az ember a közelébe sem megy. Pedig milyen jól érezzük magunkat benne, különösen a leges legmélyén, kocsinkkal a virágos rét közepén parkolva. Higgyük el, hogy lelkünk tiltakozik minden apró kis vétek ellen akkor is, ha mi nem halljuk a hangját. Tiltakozik minden ellen, ami természetes 72
harmóniát ront meg. Ha pedig valami ellen tiltakozik, akkor az megjelenik testi kellemetlenségekben is. Ez alapfokú pszichiátriai tény. Nyilván legjobban az adott élethelyzetünk ellen tiltakozik, és ettől vannak legfőbb testi panaszaink is. Ez a könyv éppen erről szól, ugyanúgy, ahogy egész életünk az egyensúlyról. Az egészséges egyensúlyról mindenben. Egy ilyen állapothoz visszatérni a tengelyéből kifordult világban pedig csak tudatos gondolkodás segítségével lehet. A gondolkodó ember kiegyensúlyozott, harmóniában él saját magával, közvetlen környezetével, embertársaival és a természettel. Teste és lelke nem veszekszik, értelme nem harcol érzéseinek ellenében. Nem veszít rengeteg energiát, mint gyűlölködő, saját magát elszigetelő többségünk. Ellenkezőleg, oly mértékben töltekezik fel, hogy mindig egészséges, friss és rengeteg hasznos dolog elvégzésére jut ideje. Egyelőre sajnos nem vagyunk mások, mint madarak a kalitkában, mókusok a kerékben, vagy még jobb példa a nálunk nagyobb méretű és barázdáltabb aggyal rendelkező delfinek börtönben tartása. Nagyon jó párhuzam. Ne tévesszen meg mosolynak látszó vonásuk az arcukon. Agyuk folyamatosan hanghullámok ezreit bocsátja ki, majd dolgozza fel a visszaverődéseket. Ez az óceánokban és tengerekben való tökéletes tájékozódásukat és kommunikációjukat hivatott szolgálni. Mit érezhetnek ezek a csodálatos lények egy szabályos ellipszis alakú, sima falú, számukra aprócska medencében? Először depressziósak lesznek, majd elpusztulnak. De amíg élnek, hagyják, hogy kihasználják őket. Jól fizető cirkuszi bohócot csinálnak belőlük. Gyilkosaik pontosan tudják, hogy nem fognak fellázadni. Egy nagyobbacska kardszárnyú hím kilenc méter hosszú, hat tonna és ötven kilométeres sebesség felett tud úszni. Tudna ártani, ha akarna, de nem teszi. Némán beletörődik a halálsoron eltöltendő hosszú évekbe, és nem érti a helyzetet. Ha delfinekről beszélünk, ne felejtsük el megemlíteni, hogy a tengerek szabad vizében erőtlen társukat mindaddig a felszínen tartják, amíg az elég erőt nem gyűjt ahhoz, hogy egyedül is képes legyen levegőért felúszni, vagy amíg el nem pusztul. Sérülten, betegen nem hagyják sorsára, bármibe is kerül. Említést érdemel az a tény is, hogy évente több száz ezer delfin fullad meg a tengerek vizeiben a halászhálókba gabalyodva. Az Öbölben japán halászok által rituálisan, de sokkal inkább borzalmas brutalitással legyilkolt társaik vesztének igazi oka sem ősi keleti hagyományokban rejlik. A szabadon élő delfinek túl sok halat esznek, ami bevételkiesés és konkurencia a halász multik számára. 73
A delfinek agyának csodálatos működése kapcsán, előzetesként említsük meg, hogy a mi emberi agyunk sem tétlenkedik. Másodpercenként négyszáz milliárd egységnyi (bit), a külvilágból beérkező információt dolgoz fel. Ugyanakkor a számunkra megjelenő valóság - vagy amit mi annak hiszünk - csak két ezer egységből áll össze ugyanennyi idő alatt.
Elérkeztünk a tény és betegség feltáró fejezet végére. Reményeim szerint jó sok bejegyzés került kis füzetünkbe, olyan is, amit nem az előző oldalakon taglaltakból olvastunk ki, hiszen nem vagyunk egyformák. Kezdjünk el gondolkodni, hogy ne is váljunk azokká. A most következő fejezetben elolvashatjuk, hogy mit kell ehhez tennünk.
74
Második fejezet: A gondolkodás szintjein - a gályarabtól a megváltóig
Felismerés és elhatározás Felismerés, keresés, kutatás egy lehetséges jobb után. A nagy kérdés feltevése: Miért? Ez a legfontosabb lépés. Ezzel indul el minden változás. Enélkül felesleges sorsunk jobbrafordulását remélnünk. A felismerés pedig nem csak annyiból áll, hogy nem jól van ez így, de még inkább azt jelenti, hogy nem is mehet ez így tovább, és bizony nekünk saját magunknak kell a sorsunkat a továbbiakban kovácsolni. Nagyon nehéz a kómaágyról lecibálni egy öntudatlan sérültet, hogy kezdjen el aktívan élni. Az első lépés annak a belátása, hogy csak saját magunk tudunk változtatni a helyzeten. Először a magunk életében, közvetlen környezetünkében, majd összefogva a megegyező szándékú társainkkal, nagyobb közösségek szintjén. Erre is képesek vagyunk mindannyian. Csak ne hallgassunk többé Pató Pál úrra és lustaságágunkat babusgató és teendőink halogatását sugalmazó gondolatainkra. Sem azokra, akik felmentenek minket ez alól a felelősség alól, vagy azt kívánják elhitetni velünk, hogy úgy sem tudunk semmit tenni a hatalmas erők ellenében, melyek a beteg világot jelenleg formálják. Ez alapvető tévedés. A világot mi magunk formáljuk. Jelenleg éppen azzal, hogy nem teszünk semmit, csak sajnáltatjuk és becsapjuk magunkat. A lottó ötös sem fog az ölünkbe hullani. Egyrészt azért, mert az is el van osztva előre, ugyanúgy mint termőföldjeink. Másrészt nem biztos, hogy minden gondunkat megoldaná az anyagiakon kívül, bár nyilvánvalóan most ezeket éljük meg a legnyomasztóbb teherként. Én nem fogom azzal butítani az olvasót, hogy a pénz nem boldogít, mert egy viszonylag gondtalan életszínvonalra szükségünk van ahhoz, hogy ne blokkolja minden más irányú törekvésünket a nélkülözés és a holnaptól való félelem. Nem kell emberi mivoltunkat megtagadni. Jó dolog kényelmesen élni, azzal foglalkozni, amivel igazából szeretünk. Ehhez előbb azonban sokat kell tennünk. Kifejleszteni azt a képességünket, hogy ebben a világban is tartalmas és boldog életet tudjunk teremteni magunknak. Az első szint elérése nem más, mint annyi minimális tudás és hit megszerzése, aminek segítségével életben tudjuk tartani azt a kezdeti lelkesedést, hogy változtassunk életünkön, hiszen képesek vagyunk rá. És ezt most kell elkezdenünk. A mai napon. Határozzuk el, és haladjunk célunk felé tántoríthatatlanul. 75
Először nézzük meg azt, hogy a gondjainkat vizsgáló előző fejezetből vane olyan teendőnk, ami az ott leírtak alapján érdemes és alkalmas arra, hogy most azonnal nekifogjunk, anélkül hogy körülményeinken változtatnunk kellene előbb. Bizony van. Írjuk össze őket, és kezdjünk el azzal tudatosan gondolkodó emberekké válni, hogy megtisztítjuk magunkat a káros mérgek további fogyasztásától. Egy egészséges szervezet sokkal könnyebben fog neki az aktív edzésnek. Én a következőket tartom mindenképpen azonnal kikukázni valónak: - Kapcsoljuk ki a tévét és a rádiót! Ne vegyünk többet újságokat és ne bámuljuk ugyanezeket a szemeteket online sem! Jártunkban-keltünkben is kerüljük tudatosan a reklámokat és a „közérdekű” hazugságokat! - Hagyjunk fel a folyamatos panaszkodással, valós és vélt problémáink vég nélküli egymásra zúdításával, a világ minden szomorúságának a közösségi portálokon való megosztásával! Használjuk ez utóbbit és személyes párbeszédeink alkalmait inkább hasznos tudás, értékes gondolatok átadására. Ha alkalmunk és tehetségünk is van hozzá, nevettessük meg a másik embert. - Hagyjunk fel a folyamatos ítélkezéssel és gyűlölködéssel! Higgyük el, hogy nem ártunk vele senki másnak az ég-világon, csak saját magunknak. - Hagyjunk fel egészségünk rombolásával! Tegyünk meg először csak néhány kisebb kezdő lépést. Focizzunk, építsünk hóembert vagy kis faházat a kertben a srácainkkal, vagy rúgjuk a bőrt egy tornateremben együtt a régi cimborákkal. Együnk kevesebb csipszet, nasit és gyors ételt, telített zsírokat, sót és cukrot! Igyunk kevesebb kólát és töményet! - Ne tömjük magunkat feleslegesen orvosságnak hazudott mérgekkel! - Hagyjuk abba a szemetelést és a környezetpusztítást! Ha a fentiek közül bármelyiktől, vagy akár többtől is sikerül megszabadulnunk, már is sokat tettünk magunkért. Észre fogjuk venni, hogy közérzetünk már e határozott kezdéstől is mennyivel jobb lett. Legyünk ugyanakkor módszeresek, mint ahogy az gondolkodó emberhez illik. Említettük már a befejezetlen ügyek kapcsán, hogy egyszerre csak annyi dologba fogjunk bele, amennyit teljes bizonyossággal be is tudunk 76
fejezni, és ehhez állítsunk fel egy a saját életünkre vonatkozó fontossági sorrendet. Hosszas alapossággal végigvettük lehetséges problémáink sorát. Nyilván képesek vagyunk arra, hogy a ránk vonatkozókat kiválasszuk, és sorrendbe állítsuk. Máris készen állunk a harcra, a gonosz sárkánnyal való küzdelemre. De ne felejtsük el, hogy a gondjainkat jelentő sárkányfejeket egyenként kell levágnunk. Ne próbáljuk meg egyetlen hatalmas suhintással az összeset lecsapni. Nem fog sikerülni. Meg tudjuk ítélni, hogy melyik az az égető problémánk, amit biztosan száműzni tudunk az életünkből. Kezdjük azzal. Ha már kézzelfogható sikereteket értünk el az első megoldásában, a megszerzett önbizalomra építve szállhatunk szembe a következővel. Haladjunk szépen sorjában, egyesével, de biztosan. Tanuljuk meg most azt, hogy miként lehet belőlünk kiváló harcos, aki jó eséllyel szállhat a küzdelembe. Most a hazánk jövőjét formáló békés forradalmárok helyett legyünk egy ideig lélekbúvárok. A saját magunkéi. Ha elmegyünk egy képzett pszichiáterhez az idegösszeomlásunkkal vagy pánik betegségünkkel, alapvetően három módszerrel fog belekezdeni a gyógyításunkba. És menjünk el, ha már nagyon ki vagyunk. Nem kell szégyenkezni, mint régen a bőr és nemi beteg gondozó osztályon, ha csak egy pattanások elleni kenőcsre volt éppen szükségünk. Ma Magyarországon a legóvatosabb becslések szerint is legkevesebb negyven százaléka a lakosságnak komoly idegi és lelki problémáktól szenved. Szerintem sokkal több. Nagyjából mindenki. Aki nem, az vagy egy megvilágosodott tanítómester, vagy pedig elméje oly szerény, hogy jól érzi magát, ha jut naponta egy üvegcse sósborszeszre. Esetleg nem rendes ember, például politikus, bankár, vagy más, kisebb pályán focizó bűnöző. A kevés kivételt kérem, hogy ezt ne vegye magára, de nekik nincs is szükségük ezt a könyvet elolvasni. Nyilván vannak olyanok is, akik magától értetődő módon képesek tartalmas és boldog életet élni, minden fajta szamárvezető nélkül. Keressük őket és tanuljunk tőlük. Aki elolvasta ezt a könyvet, fel fogja ismerni őket. Nagyon fontos a jó tanító mesterek tévedés nélküli megválasztása. Reményeim szerint ők lesznek majd újjászületett magyar népünk vezetői. Legfőbb ismérvük, hogy gondolkodnak és cselekszenek. Cselekedeteik alapján pedig könnyen eldönthetjük, hogy bizalmunkra érdemes emberek-e. Szóval orvosunk három módszere általában a következő. Először is felírja a szokásos gyógyszereket. Ez nem old meg semmit, de lélegzetnyi időt nyerhetünk vele, amíg túljutunk a teljes összeomláson. Az idő 77
hosszúságára azonban figyeljünk oda. A kizárólag csak az extraprofitban érdekelt gyógyszergyártók úgy keverik mérgeiket, hogy minél hamarabb kialakuljon a pirulákat nélkülözni nem tudó kényszerünk, magyarul a hozzászokás. Doktorunk el kezd majd kutakodni gyermekkorunkban is, esetleg előző életeinkben, ami szintén nem haszontalan dolog, de nekünk egyelőre nem erre van szükségünk. A legjobban hasznosítható gyógymód, amit a jó doktor viszonylag könnyen meg tud, és remélhetőleg meg is akar nekünk tanítani, az a relaxáció. Lehet, hogy csak azért teszi, hogy egyfajta tudományos alaposságtól vezérelve későbbi hipnózisok reményében sok hasznos információt nyerjen a tudatalattinkból, de erre magunk is képesek vagyunk, ha akarunk odáig fejlődni. Nekünk a háromból most a relaxáció kell, és ha tehetjük orvos nélkül.
Relaxáció Maga a gyakorlat azon az alapelven működik, hogy amíg stresszes állapotban vagyunk, egész testünk, arckifejezésünk és testtartásunk egy nagy görcsben van, izmaink által megfeszítve. Ugyanakkor izmaink tudatos ellazításával, kihasználva a kölcsönhatás kétirányúságát, pozitívan vissza tudunk hatni az idegi, lelki állapotunkra. Könnyen és viszonylag hamar elsajátítható technika, másrészt elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztán és tárgyilagosan, ha úgy tetszik külső szemlélőként lássuk át helyzetünket. A másik nagyon fontos dolog ugyanaz, mint amit a jó doktor akar, nevezetesen hogy egy ellazult, feszültségmentes állapotban valóban közelebb kerüljünk értelmünk és érzelmeink egyelőre rejtett világához. Nincs azonban szükségünk húsz évnyi tanulásra és ugyanennyi klinikai gyakorlatra, sem istenadta tehetségre a lélek gyógyítása terén. Egyszerűen csak arról van szó, hogy így fognak működni a későbbiekben leírt egyszerű praktikák, sorsunk programozása. Ehhez ténylegesen nincs többre szükségünk, mint gyermeki nyitottságra a mesehallgatáshoz. Maga az ellazulás, a relaxáció technikája meglehetősen egyszerű. Sok jó leírásból választhatunk az internetről. Én magam a következő módszert követem. Először is szükségünk van egy kényelmes és nyugodt fekvő pozícióra. Van olyan szerencsés család, ahol nehéz félrevonulni egy órácskára anélkül, hogy a gyerkőcök ne ugráljanak egy kicsit a 78
mellkasunkon, vagy ha ők már alszanak, akkor kötelesség vár ránk. Ha viszont alszik az egész család, és mi nem, akkor használjuk ki ezt az időt. A lényeg, hogy teremtsünk olyan alkalmat, amit most magunknak szentelünk. Helyezkedjünk el kényelmesen hanyatt fekve, kinyújtott lábakkal és magunk mellett heverő karokkal. Csukjuk be a szemünket és koncentráljunk. Ez a legfontosabb. Összpontosítsuk a figyelmünket a testünkre olyan mértékben, hogy ne tudjunk semmi másra gondolni. Először arra figyeljünk, hogy légzésünk szabályos és nyugodt legyen. Majd haladjunk végig gondolatban az egész testünkön, kezdve a lábujjainktól, egészen a homlokunkig, és lazítsuk el izmainkat egyenként. Sokat segít, ha ezt mondogatjuk is magunkban, miközben az adott testrészre koncentrálunk. „Ellazulnak a lábujjaim, ellazul a lábfejem, ellazul a bokám, ….kisimulnak a vonásaim, kisimul a homlokom.” Legnehezebb dolgunk az arcunkkal lesz. Makacsul visszarendeződik folyton valami grimasz félébe, a homlokunk pedig ráncokba gyűrődik. Nagyon egyszerűen hangzik mindez, még sem biztos, hogy előszörre sikerülni fog. Ismételjük. Lehet, hogy egy hónap is beletelik, mire el tudjuk sajátítani ezt a képességünket olyan mértékben, hogy ténylegesen ellazulva és nyugodtan érezzük magunkat. Ez egyénenként nagyon változó. Ha elértük ezt a kellemes állapotot, és minden izmunk ellazult, tovább erősíthetjük az összpontosítás képességét azzal, ha elképzeljük, hogy karjaink, majd utána lábaink elnehezednek, mint az ólom. Ezt is mondogassuk magunknak miközben rájuk koncentrálunk, és egyszer csak azt érezzük majd, hogy mázsás súlyok hevernek mellettünk. „Minden izmom ellazul. Az egész testem ellazul. Elnehezednek a karjaim. Elnehezednek a lábaim.” Az általam használt módszerhez tartozik egy saját kis mondóka is. Ha költői vénával nem is vagyunk megáldva, faraghatunk egy egyszerű kis rímet, amit az ellazulás állapotának sikeres elérése után hajtogathatunk magunkban. Valami ehhez hasonlót: „Nyugodt vagyok, pihenek, csak a testemre figyelek.” Ha jól végeztük dolgunkat, itt rendszerint el is alszunk, mint a bunda. Az igazi cél viszont az lesz később, hogy ezt az ellazult állapotot el tudjuk úgy érni, hogy legalábbis a tudatunk ébren maradjon. Akkor el tudjuk kezdeni a programozást. A programozás lehet egész életünket érintő célkitűzés, de kiválóan működik a dolog egyszeri helyzetekre vonatkozóan is. Ha például 79
egy állásinterjúra készülünk, ellazult állapotban előre átgondolva részleteiben a közelgő találkozót, valóságosan és érezhetően nyugodtabbak leszünk annak során. Ehhez segítségül kell hívni a képi megjelenítés eszközét is, amiről nem sokára lesz szó. Működik a kölcsönhatás későbbi időpontban is. Nekem így sikerült legyőznöm a repüléstől való félelmemet, természetesen hosszabb idejű felkészüléssel. Még egyszer a lényeg: a legfontosabb dolgunk az összpontosítás, az hogy relaxáció közben nem gondolunk semmi másra, csak magára az ellazulásra, amíg az létre nem jön. Ha már kellőképpen begyakoroltuk ezt, akkor elő tudjuk hívni napközben is. Ha van pár háborítatlan percünk, hátradőlve a székünkben, a kis mondókánkkal és izmaink tudatos ellazításával sokat javíthatunk a hangulatunkon. Ha nincs napközben egyetlen nyugodt pillanatunk sem, akkor is vethetünk néha egy gondolatbeli pillantást saját magunkra, arra hogy melyik testrészünk van feleslegesen görcsbe merevítve. Le merném fogadni, hogy vállainkat most is felhúzva tartjuk. Engedjük le őket nyugalmi helyzetükbe. Életünk programozása már egy következő lépést jelent, amit nem sokára látni fogunk, de ahhoz előbb magabiztosan kell tudnunk a relaxációt alkalmazni, és el kell még haladnunk egy nagyon fontos mérföldkő mellett. Konkrét célokat kell magunk elé kitűzni.
Célok kitűzése Ahogy azt már láttuk korábban, félelmeink egyik legfőbb oka az, hogy nincsenek saját magunk által felállított konkrét céljai az életünknek. Lapozzunk vissza az előző fejezetben ehhez a részhez ismétlésképpen. Ezután lássunk neki a feladathoz. Jegyzetfüzetünket se felejtsük el magunk mellé készíteni. Legyünk vele tisztában, hogy valószínűleg ez egy hosszabb folyamat lesz. Sosem tanítottak nekünk ehhez hasonló dolgot. Nagyon komoly, teljesen új feladatról van szó, amire kellőképpen fel kell készülni. De nem kell tőle megszeppenni, mivel nem arról van szó, hogy első nekifutásra olyan kőbevésett törvényeket alkossunk, amitől aztán nem lehet soha többé eltérni. Gyakoroljunk először egy kicsit. Vegyünk sorra néhány olyan dolgot, ami a számunkra fontos és a saját életünkre illő helyes célok meghatározása előtt odaillő gondolatokat ébreszt bennünk. Kezdjük azzal, hogy írjuk össze a füzetünkbe azt, amiért hálásnak kell 80
lennünk. Ne feledjük, nem magától értetődő dolog, ha gyermekeink egészségesek és nem szerepelnek az eltűnt fiatalok között a közösségi portálok kétségbeesett megosztásain. Ez nagyon fontos. Amink van, legyen az szeretteinkkel, egészségünkkel, munkahelyünkkel, képességeinkkel vagy anyagi javainkkal kapcsolatos, olyan természetesnek vesszük a meglétüket, mint azt, hogy levegőt lélegzünk. Én azt mondom, legyünk hálásak mindenért, ami értékes számunkra. Írjuk össze mindet, és idézzük fel naponta. Legyünk érte hálásak hitünknek megfelelően, és el ne felejtsük a listán első helyre tenni azokat, akiktől őszinte és feltétel nélküli szeretet kaptunk. Legyünk hálásak valódi értékeinkért, és teremtsünk újakat. Ha sikerült papírra vetünk mindazt, amit személy szerint fontosnak és értékesnek találunk, már is van egy kiváló túravezetőnk a helyes irány kijelölésében és követésében. Tegyünk fel magunknak ezután néhány kérdést, és jegyzeteljünk, ha valami hasznos jut az eszünkbe a célkitűzések kapcsán. Legyünk tudatosan őszinték. Saját magát a gondolkodó ember nem csapja be. Mire vágyik mindenki a lelke mélyén? Tartalmas, boldog életre, szeretetre, békességre, jólétre, gondtalanságra, egészségre, és így tovább. Gondoljunk bele, hogy van-e olyan az ismeretségi körünkben akire felnézünk, vagy szívesen cserélnénk vele, mert jól csinálja a dolgokat, sínen van az élete. Mi az, amiben ő különbözik tőlünk? Most csak magunkkal kapcsolatban: Mik a vágyaink, a jelenlegiek és amiket már rég elfelejtettünk? Mik az erősségeink, mi az, amiben igazán jók vagyunk, vagy voltunk egykor? Mivel töltjük legszívesebben az időnket? Mi az amiben igazán el tudunk mélyülni? Mi az, ami a legfontosabb a számunkra? Mik azok a dolgok, amiktől meg akarunk szabadulni? Biztos, hogy támadt gondolatunk bőven. Elég ahhoz, hogy néhány kitűzendő célt meg tudjunk fogalmazni. Írjuk le őket. Ha sikerült néhány konkrét célkitűzést papírra vetnünk, ellenőrizzük le, hogy mennyire reálisak, mennyire mérhetőek abban az értelemben, hogy később el tudjuk dönteni róluk, hogy elértük-e őket, vagy a közelükben vagyunk-e már. Összhangban vannak-e alapvető értékeinkkel és vágyainkkal? Mennyire a sajátjaink? A személyes célok személyesek-e egyáltalán? Arra is figyelnünk kell, hogy tényleg konkrétak legyenek. Olyan általánosan megfogalmazott célokkal, mint a boldogság, a gazdagság, a magyarság feltámadása vagy a világbéke, nem indulunk el semmilyen irányba, csak magunkat vezetjük félre. 81
A témával foglalkozókkal ellentétben nekem az a véleményem, hogy ne tűzzünk ki határidőket. A határidő önmagában egyfajta kényszert jelent, ami stressz forrása lehet. Arra törekedjünk, hogy ha világosan látjuk a céljainkat, ne vegyük le róluk többé a szemünket, mert akkor - Henry Ford szavaival élve - elkezdünk akadályokat látni. Szintén e témának szakértői vallják azt, hogy céljaink felé haladva hasznos dolog nehézségekkel, kudarcokkal szembekerülni, amik csak megerősítenek bennünket. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy van alaphelyzetben is bőven elég akadály és nehézség az életünkben, amik már így is elég keménnyé és elszánttá tettek minket. Azt tanácsolom inkább, hogy haladjunk fokozatosan, akár több lépcsőben, vagy kicsiben kezdve. Kezdjük megint olyasmivel, amiről biztosan tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. A magam részéről nagyon fontosnak tartom a sikereket, különösen a kezdetieket, ami felépíti bennünk azt a magabiztosságot, és végső soron a hitet, ami lehetővé teszi, hogy céljainkat megvalósítsuk. A felkészülés és gyakorlás után most nézzük a konkrétumokat. Először olyan célok kitűzésére van szükségünk, amik életünk értelmét adják, amitől mindennapjaink során fontosnak és értékesnek érezzük létezésünket. Ezeket nevezzük személyes céloknak. Most is legyünk átgondoltak. Ne akarjunk túl sokat magunk elé kitűzni, mert ezer irányba nem lehet elindulni. Én a magam részéről legfeljebb öt ilyen cél meghatározását tartom ésszerűnek. Segítség képen ezek az én saját személyes céljaim: 1. Elfelejteni a múltat teljesen. 2. Tudatosan gondolkodó ember, kiváló apa, nagyszerű társ akarok lenni. 3. Minden lehetséges támogatást megadni a lányomnak, hogy el tudjon igazodni a labirintusban, tartalmas, boldog, egészséges és gondtalan élete legyen, amit saját magának teremt meg. Ehhez alapvetően két dolgot kell a magaménak tudni: bölcs türelmet és feltétel nélküli szeretetet. 4. Tanulni, majd később tanítani akarok. A gondolkodás alapjait. Másodjára azokat a céljainkat kell kitűznünk, amik anyagi szempontból teszik lehetővé számunkra, hogy az előzőeknek tudjuk szentelni 82
figyelmünket, időnket és energiánkat. Legyünk óvatosak. Senkit nem szabad azzal áltatni, hogy csak erősen koncentrálnia kell vágyaira, és azok automatikusan belibegnek az életébe valamilyen misztikus szellő hátán. Először is ez nem ilyen egyszerűen működik, különösen nem a világ jelenlegi helyzetében. Másrészt ne essünk végletekbe, messze elrugaszkodva a földtől, kábult eufóriában lebegve a boldogság tengerében. Én ezért nem támogatom a kábítószerek használatát. A népszerű „Titok” című film (vagy könyv) megtekintésétől pedig egyenesen óva intek mindenkit. Azt pedig végképp kizártnak tartom, hogy valaki ellazultan meditálni legyen képes, miközben éppen kilakoltatják családjával együtt a saját otthonából. Álmodozás helyett gondolkodjunk inkább. Lássuk át tisztán jelenlegi körülményeinket, és azt határozzuk meg, hogy min és milyen mértékben kell változtatni ahhoz, hogy személyes céljaink megvalósításához anyagi szükségleteinket biztosítani tudjuk. Nevezzük ezeket karrier céloknak. Íme az enyémek: 1
Normális beosztású életvitel a folyamatos éjszakázás helyett.
2
Egy rendes és értelmes munkahely, tisztes fizetéssel.
3
Emberhez méltó körülmények között lakni, anélkül hogy a fizetésem nagy részét erre költeném.
Emlékezzünk arra, hogy tudatos gondolkodásunk alakítása során új embert építünk. Olyan célokra is szükségünk van ezért, amik nem csak anyagi téren, de képességeink fejlesztésével is megteremtik a lehetőségét személyes céljaink elérésének. Abba gondoljunk itt bele, hogy min kell változtatnunk, milyen tudást, készségeket kell ehhez elsajátítanunk. Nevezzük ezeket önfejlesztő céloknak. Az enyémek a következők: 1
100%-os gondolat-kontroll, tudatos irányítása az életemnek.
2
Legyőzni a lustaságot.
3
Egészségem megőrzése minden lehetséges módon.
4
Értelmem frissen tartása folyamatos tanulással.
visszatartó
bizonytalanságokat,
83
félelmeket
és
a
Ugye emlékszünk rá, hogy meg kell határoznunk egy legfontosabb célt is. Az eddig olvasottaknak a summáját, azt a részletesen megtervezett elérendő élethelyzet és a magunkból faragandó új embert, ami és aki felé haladva minden el kezd majd értelmet nyerni számunkra. A megvalósításhoz tanulunk még újabb módszereket. Most az a fontos, hogy próbáljuk meg ezt a legfőbb célt, saját magunk jövőjét elképzelni és a lehetséges legnagyobb pontossággal meghatározni. Az enyém így hangzik: Tudatos gondolkodó, imádott apa és társ, gondtalan, vidám fickó remek humorérzékkel és néhány igaz baráttal, aki magyar otthonában él gyönyörű természet közelében. Ha becsukom a szemem, tökéletesen el tudom képzelni mindezt a legapróbb részletek megjelenítésével. Ez fontos kritériuma legfőbb célunknak. Egyrészt mert később ténylegesen szükségünk lesz rá, hogy gondolatban meg tudjuk jeleníteni, másrészt így tudjuk leellenőrizni, hogy valóban konkrét dolgokat tűztünk-e ki célul magunk elé.
Életünk programozása Térjünk most vissza a relaxáció gyakorlatához, és az ellazult állapotban lépjünk gondolatban eggyel magasabb szintre. Reményeim szerint céljainkat és vágyainkat ismerjük pontosan. Nézzünk egy szintén egyszerű praktikát, amivel elő tudjuk készíteni a változásokat. Ez nem áll egyébből, mint az egyre tökéletesebb szintre fejlesztett relaxációból és a célkitűzéseinknek, vágyainknak megfelelő kijelentő mondatok ismételgetéséből. Nem teszünk mást, mint a figyelmünk összpontosításának tárgyát jelentő testünket lecseréljük most teremtő gondolatokra. Nagyon egyszerűekre. Nem tudom az elméleti részt tovább ragozni. Nézzük a gyakorlatot, ismét egy konkrét példát, amit magam csinálok. A kiindulási pont tehát a már ismert ellazult, feszültség mentes állapot, ami a gyakorlás segítségével egyre rövidebb időn belül jön létre. Attól függően, hogy mennyi idő áll rendelkezésünkre, vagy hogy milyen hamar alszunk el közben, több témakört is érinthetünk. Ahhoz, hogy életünkön változtatni tudjunk, először az önfejlesztő céljainkat kell addig finomítani, míg kész 84
programként elkezdhetjük futtattatni értelmünk számítógépén. Én reinkarnáció-Univerzum hívő vagyok (nem sokára a hitről részletesen is gondolkodunk majd). Ennek megfelelően az ellazító versikém után erősen koncentrálok, és ki is mondom magamban, hogy rákapcsolódok az Univerzum segítő és teremtő erőinek hullámaira. Ezt mindenki értelmezze a saját hitének megfelelően. A lényeg továbbra is az, hogy erősen koncentráljunk arra, hogy sehol máshol ne járjanak a gondolataink, csak azokon a mondatokon, amiket magunkban ismételgetünk. Saját önfejlesztő céljaimnak megfelelően én a következő gondolatsort szoktam elismételni ötször egymás után. Az ismétlés száma nyilván tetszőleges. Én az ötöt érzem kellően hatékonynak a saját gyakorlataim során. Az első számú programom így hangzik: „Teljes mértékben uralom a gondolataimat. Kerülöm az ítélkezést és a panaszkodást. A szívemben csak szeretet és béke lakozik. Legyőzöm a félelmet és a szorongást. Kizárólag csak pozitív gondolataim vannak, amikkel sok jót teremtek.” Türelmesnek kell lennünk, mert nyilvánvalóan a fajsúlyosabb változások, mint például gondolataink irányításának tényleges kezünkbe vétele, jóval hosszabb időt igényelnek, mint az egyszerűbb célok elérése. Másrészt ez a programozás legegyszerűbb fajtája, hatékonyságában nem versenyezhet olyan társaival, mint például az imagináció, azaz bizonyos történések vagy folyamatok relaxációban, esetleg orvos által irányított hipnózisban való részletes képi megjelenítése. Ennek olyan erőteljes teremtő ereje van természetesen csak akkor, ha az ember teljes mértékben hisz benne hogy az USA lázadó onkológusai között ez az egyik legelterjedtebb módszer a rák gyógyításában. A Tibetben eltöltött hét év sem más. A szerzetesek ilyen hosszú időre zárkóznak be egy szobába vagy barlangba, hogy csak erre az egy dologra koncentrálva tökéletesítsék a képi megjelenítés tudását. Én nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy kontár módjára bemásoljak erről egy tetszőleges találatot az internetről. Kipróbálni viszont természetesen kipróbáltam. Azt olvastam, hogy az éjjeli bagoly életmód emeli a vérnyomást, ami sok más bajnak lehet közismerten a forrása. Az egészségem megőrzésével kapcsolatos programozásba beillesztettem egy 85
mondatot, ami így hangzik: „A vérnyomásom 120 per 75.” Ezt minden egyes alkalommal konkrétan el is képzeltem, pontosan úgy, ahogy a kis masina kijelzi a számokat a valóságban, miután a szorítás elengedett. Néhány nappal ezelőtt megmérettem egy nővérrel, miközben teljesen másra figyeltem, nehogy az eredményt befolyásoljam, ami 122 per 78 volt. Türelmesnek kell lennünk, mert nagyon nehéz az eredetileg szétszórt, vagy még a média által befolyásolt felesleges gondolatainkat folyamatosan kordában tartani és megtanulni fegyelmezetten koncentrálni, különösen akkor, ha közben az álomba merülés közelébe értünk. A lényeg, hogy a dolog működik, ha hiszünk abban, amit ismételgetünk. Henry Ford szavaival élve: „Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” Valakinél azt olvastam, hogy a tudatunk, vagy ahogy az illető fogalmazott, a tudatalattink (nem sokára az ezzel kapcsolatos különböző elnevezéseket is tisztázni fogjuk) csak jelen idejű, kijelentő módú állításokat fogad be és kezd azokon munkálkodni. Nem kísérleteztem vele, megfogadtam a nálam okosabb tanácsát. Kísérleteztem viszont néhány más dologgal a programozásnak ezen legegyszerűbb módja kapcsán. Megpróbáltam jót teremteni szeretteim egészsége és néhány előttük álló feladat sikeres teljesítése kapcsán. Tehát a gondolataim kiléptek a saját magam belterületemről. Két konkrét esetben sikerrel jártam. Látnunk kell, hogy ez sem más, mint az imádkozás. A valódi, amikor hittel és szeretettel kérünk vagy könyörgünk valami jóért a magunk és szeretteink, vagy akár egy ismeretlen bajban lévő ember számára. A meditáció sem más a lényegét tekintve. Mindezeknek különösen, pontosabban fogalmazva, hatványozottan nagyobb az ereje, ha közösségekben cselekedjük ugyanazért a célért összefogva. Arról a fajta kísérletezésről viszont, amit rossz szándék vezérel, mindenkit határozottan lebeszélnék. Tudjuk, hogy működik az asztaltáncoltatás és a többi perverz hókusz-pókusz is. Itt az a lényeg, hogy nem rajtunk kívül álló gonosz erők a szövetségeseink, hanem mi magunk teremtünk rosszat, ami ellentétes az Univerzum törvényeivel, másrészt meggyőződésem szerint senki másnak nem ártunk vele, csak kizárólag saját magunknak, mint ahogy ez igaz az első fejezetben vizsgált negatív szokásainkra is. 86
A fenti konkrét példában csak egyetlen programozó mondatsort írtam le. Ha önfejlesztő céljaink terén már érezhetően sikerült előrelépnünk, akkor a már említett fontossági sorrendben és céljainknak megfelelő módon írjunk újakat, és kezdjük el azokat is ismételgetni. Én magam a fenti példa után következően egy viszonylag hosszabbat szoktam a lányomért, egyet anyámért, egyet a saját egészségemért és még egyet a soron következő aktuális feladataink sikeréért ismételgetni. Ha végigjutok mindegyiken, az több mint egy órát vesz igénybe. Ebből a szempontból meg van az a helyzeti előnyöm, hogy éjjeliőrként el tudok bújni egy háborítatlan helyre, ahol mindezt kedvemre gyakorolhatom. Még ezután is marad időm. Ekkor fogok neki a legfőbb célomnál leírtak elképzeléséhez. Ezt máris látni fogjuk az imagináció kapcsán. Előtte a programozás leírását azzal a két személyes tapasztalattal zárnám, hogy egyfelől azok a vágyak, amikhez erősebb érzelmeim fűződnek, sokkal hamarabb válnak valóra, míg a többiekre türelmesen várnom kell. Nyilván ez sem a véletlen műve. A másik dolog amit megfigyeltem az, hogy a megvalósulásoktól függetlenül, a programozás gyakorlatát követő napon jobb a közérzetem és reggel mélyebben alszom.
Imagináció Gyakran hallható a vizualizáció kifejezés is, ami lényégét tekintve ugyanaz mint az imagináció. Egy árnyalatnyi különbség van a kettő között. Ahogy az idegen kifejezés nevében is benne van, az imagináció során a képzelőerőnket is használjuk, esetleg szabad teret engedünk a lelkünk mélyéről feltörő képes üzenetek megjelenésének, míg a vizualizáció vonatkozhat inkább már ismert folyamatok, emlékek vagy körülmények előhívására. Szebb jövőnk felé haladva, egy dologra szakképzettség nélkül is használnunk kell a képi megjelenítés eszközét. Ez nem más, mint az általunk meghatározott legfőbb cél. Ha eljutottunk odáig, hogy bizonyosak vagyunk minden részletében, koncentráljunk és vágyakozzunk rá, ahányszor csak tehetjük. Képzeljük el magunkat és áhított körülményeinket a lehető legnagyobb részletességgel és életteli módon. Lássuk azt lelki szemeink előtt úgy, mintha mindaz már most valóság lenne. Ami a legfontosabb, higgyünk benne, hogy valóra válnak. Ennek csak egyetlen akadálya lehetséges. Mi magunk. A képi megjelenítés eszközét nyugodtan használhatjuk a mindennapok 87
során is a relaxációnál leírt módon, amikor az ellazult és kellemes állapotban előre átélünk minden részletében egy kihívással járó eseményt, például egy állásinterjút, vagy egy meghatározott félelmünk legyőzését, mint amilyen számomra az első repülőút volt. A témának komoly szakirodalma van. Egy könyvet mindenképpen érdemesnek tartok az elolvasásra, Shakti Gawain „Teremtő képzelet”-ét. A szerző az imaginációt nem csak egy módszernek tekinti, hanem inkább életformának, olyannak, ami természetes módon fejleszti személyiségünket és teremt szebb világot magunk köré.
Magasabb tudatossági szintek Célom szerint olyan könyvet írok, ami minél többek érdeklődésére tarthat számot, és ami minél több konkrétan használható útmutatást ad. Reményeim szerint az első fejezet problémafeltáró jellege és a másodikban leírt gyakorlati teendők adnak bőven feladatot az érdeklődők számára. A magam által bejárandó úton jelenleg eddig jutottam, tehát valahol az elején tartok. Vannak sokan, akik rendelkeznek a tudatos gondolkodás vagy hitük olyan magas szintjével, hogy képesek másokat meggyógyítani, bölcsességeikre megtanítani vagy helyes irányba vezetni akár tömegeket is.
Hogyan tovább Már azzal is nagy utat tettünk meg, ha elsajátítottuk sorsunk kezünkbe vételének kezdő lépéseit. Ha bármit elértünk vagy tettünk ezen a téren, már most büszkén vallhatjuk magunkat tudatosan gondolkodó embernek, aki számára nyilvánvaló, hogy a könyv szerzője a hozzá legközelebb álló módszerekről és lehetőségekről ír csupán. Az olvasó természetesen különböző ember, mind természetében, mind életkörülményeit tekintve. Megint csak azt tudom tanácsolni, hogy legyen kreatív, járja a saját útját. Kutasson a számára érdekes témakörökben tovább. Keresse azokat az embereket, akik a neki tetsző úton már előrébb járnak, akár személyesen, akár az interneten keresztül, vagy néhány ritka, igazán értékes könyv megszerzésével, amit ne csak elolvasson, de készítsen jegyzeteket is belőle. Fejlesszen ki saját technikákat. Milyen érdekes lehet például, ha 88
keresztény hívő ember kipróbálja az imádkozást relaxáció közben. Sosem tudhatjuk meg, hogy melyikőnkben milyen képességek és értékek lakoznak, amíg meg nem tisztítottuk tudatunkat a vastagon rárakódott guanótól. Biztos vagyok benne, hogy az a magyarság, amely az emberi nagyság, a tudományok, a művészetek, a sport vagy akár a harcászat terén oly sok kivételes embert adott a világnak, rejt magában még bőven tartalékot. Azzal folytatjuk ezt a fejezetet, hogy áttekintünk néhány olyan tényezőt, amik törekvéseinkben esetleg akadályozhatnak, vagy éppen segíthetnek minket. Fontosnak tartom, hogy tisztázzunk, illetve elgondolkodjunk néhány olyan fogalomról is, amit sűrűn használunk, életünk fontos része, de egyelőre csak annyit tudunk, vagy néha csak homályosan sejtünk vele kapcsolatban, amit a hivatalos források hazudtak nekünk, vagy egyáltalán nem is tanította senki. Kezdjük a hátráltató tényezőkkel, mivel előbb célszerű a rossztól megszabadulni, majd utána az újat és a jót építeni.
A félelem A félelem a legfőbb ellenségünk. Legfőbb oka annak, hogy nem vagyunk szabadok. Élettelenek, erőtlenek és betegeskedők vagyunk. Megmérgezi mindennapjainkat, megakadályozza vágyaink beteljesülését, céljaink elérését. Ha nem tudunk tőle megszabadulni, értékes kis füzetünket is kidobhatjuk a kukába. Hát szabaduljunk meg tőle! Nézzük hogyan lehetséges. A legfőbb kiváltó ok az, hogy nem mi irányítjuk a saját életünket és emiatt tele vagyunk bizonytalansággal a jövőnket illetően. Sokkal többel, mint ami az élet természetes velejárója. Azt remélem, hogy minél többen az olvasók közül eljutnak a tudatos gondolkodásnak arra az alapvető szintjére, ami ebből a könyvből megtanulható. Ha életünket már legalább abban a mértékben mi irányítjuk, hogy tudatosan haladunk céljaink és vágyaink felé, a félelmet is száműzni tudjuk a szívünkből. Vágy és félelem, ez a két dolog fordított arányban áll egymással. Használjuk ezt ki. Cseréljük le tudatosan nyomasztó gondolatainkat és érzéseinket céljainkra és vágyainkra, azon az egyszerű módon, hogy azokra koncentrálunk. A tudatunk pontosan így működik. Az lesz az általunk megteremtett valóságunk, amire a legtöbbet gondolunk, amire folyamatosan összpontosítunk. Ennek készsége pedig mindenki által elsajátítható, ahogy azt az előbbiekben már láttuk. Arra gondoljunk tehát 89
mindig amire vágyunk, ne pedig arra, amit nem akarunk, hogy sorsunk része legyen, mert az börtönbe zárja tudatunkat, beszűkíti a gondolkodásmódunkat és elvetéli a lehetőségeinket. Engedjük meg vágyainknak, hogy ők harcoljanak félelmeink ellenében. Higgyük el, győzni fognak. Nekünk csak szurkolni kell és a győztes csapatra koncentrálnunk. És ahogy már említettük, éljük át meglévőként a vágyainkat, úgy mint amik már jelen idejű valóságai életünknek. Ezt a cserét nem csak a félelemmel tehetjük meg, de bármilyen kellemetlen gondolattal, ami nem hagy nyugodni minket. Egyszerűen csak koncentráljunk valami másra, ami mellett jó érzés elkötelezni magunkat. Benne van a nevében. Koncentrálunk, amit egyszerre csak egy dologgal vagyunk képesek megtenni. Legjobban tesszük, ha előhívjuk a legfőbb célunkat megjelenítő képeket, és azon járatjuk az agyunkat. Újabb és újabb részleteket dolgozunk ki rajta, teszünk még életszerűbbé. Legyünk ebben következetesek és kitartóak. Bevethetünk egyszerű, de hatékony eszközöket is. Nálam például már automatikusan működik egy tudatos védelmi rendszer. Nagyon tisztán elképzelem, ahogy hatalmas fehér kőtömbökből kifaragva rázuhan egy felirat a nem kívánatos gondolatra. A felirat egyszerűen csak annyi, hogy „negatív”. Vagy félelmeim egy másik forrását az a felirat zúzza szét, hogy „múlt”. Nagyon sokan gyakorlatilag a múltban élünk, visszavágyunk egy olyan időszakra, amikor még jól mentek a dolgaink, kiegyensúlyozottak és boldogak voltunk. Ezzel nagyon csúnyán becsapjuk magunkat, ugyanúgy mint amikor azokkal a gondolatokkal játszunk el, hogy mi lett volna ha…. Mennyire másképp alakult volna az életünk, ha egy maghatározó döntést okosabban hozunk meg. Mondjuk nem hagyjuk ott sértődöttségünkben egy régi munkahelyünket, ahol még talán ma is jól meg lennénk. Vagy jobban választunk társat magunknak. Esetleg hivatást. Nem hagyjuk abba idő előtt a tanulást, és így tovább. A szomorú tény az, hogy a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Csak újabb sebeket ejtünk magunkon, vagy rossz emlékeket felidézve és a jelenünkké téve azokat, vagy szépeket, amiknél mostani helyzetünk esetleg rosszabb. Mindeközben a jelen számos hasznos és szükséges teendőjével nem foglalkozunk. Azt, aminek a mában örülhetnénk, észre sem vesszük. Ezért fontos képességfejlesztő gyakorlat összeírni azokat a dolgokat, amikért hálásak lehetünk. 90
Az is ugyanide tartozik, amikor alig várjuk, hogy elérkezzen a lefekvés ideje, mert akkor ábrándozhatunk kedvünkre bármiről, ami rendszerint igen messze esik a realitástól, de még messzebb saját magunktól. Ilyen a lottó ötös nyereményének képzeletbeli felhasználása, vagy azzal a gondolattal való játszadozás, hogy mi ülünk a rózsaszín inges székében a több millió forintos fizetésért, és nála sokkal jobban látjuk el a feladatát. Én rendszerint arról a korról szoktam álmodozni, amikor még férfi a férfival szemben állt a csatatéren. Mondanom sem kell, hogy bátor honfoglaló harcos voltam. Ezekkel mind csak becsapjuk magunkat, miközben a homokszemek egyre gyorsabban peregnek, és végül nem jutunk el sehová. Koncentráljunk arra, hogy a mai nap minden szépségét megtaláljuk és a lehető legnagyobb mértékben kiélvezzük. Ez pontosan olyan mértékben javítja a közérzetünket, amennyire közhelynek hangzik. Koncentráljunk személyes céljainkra is úgy, mint amik már a jelenben léteznek, és élvezzük ki gondolatban a kellemes érzést, hogy célkitűzéseinket sikeresen megvalósító emberek vagyunk. Legyünk kreatívak. Találjunk ki helyzet szülte módszereket. Két példa is eszembe jut a saját életemből. Dolgoztam egy ideig egy olyan globális multinak, ami a szokásosnál is jóval eszementebb volt. Csak idegességet és gyomorsavat termelt. Legalábbis nekem. Emellett rendszeresen tönkretette a vasárnap délutánjaimat. Ebéd után már olyan feszült voltam attól a tudattól, hogy másnap reggel be kell mennem, hogy nem lehetett hozzám szólni. Akkor a Hegyi Beszéd segített. Egy kis költői szabadsággal átírva az ide vonatkozó részt, azt mondtam magamnak, hogy „nincs holnap” és azt, hogy „a mai napnak nincs már több gondja”. A dolog tökéletesen működött, pedig semmit sem tudtam még akkor tudatunk formálásának lehetőségeiről. Egy másik alkalommal a lányomnak segítettem. Kényszeresen fontos volt a számára, hogy minden egyes irodalom és történelem dolgozata csillagos ötös legyen. Minden más eredmény a világ végét jelentette volna a számára. Valószínűleg nem én találtam fel a meleg vizet, de itt az a módszer jutott az eszembe, hogy a valóságosnál jóval nagyobb súllyal ránehezedő félelmet ledegradáltam, nevetségessé tettem. Azt mondtam a gyermekemnek, hogyha gyengébb eredmény születik, akkor büntetésből kint fog aludni a kutyával együtt a kertben, a kényelmetlen kis szűk házikón osztozva vele. Ma sem tudnám megmondani, hogy mi a lélektani háttere, de remekül bevált ez a gyermeteg módszer. Abból a szempontból viszont 91
komoly jelentőséggel bír, hogy félelmeink döntő többsége a múltban vagy a jövőben kutakodik, onnan táplálkozik és mérgezi meg a jelenünket. Legtöbben nem csak a holnaptól, de még a távoli jövőtől is félünk. A mára teljesen általánossá vált létbizonytalansága életünk minden területének ad is erre okot bőven. Hát ettől hogy szabaduljunk meg? Változtassunk. A jövőn tudunk. Ugyanakkor ezt a jelenben kell megtennünk. Mindent, amit eddig tanultunk és fontos dologként kijegyzeteltünk, most kell elkezdenünk. Holnap már késő. Ami a legfontosabb, az céljaink kitűzése, a feléjük való elszánt törekvés, és minden más egyéb, amit ennek szolgálatába tudunk állítani.
Aggodalmaskodás Hasonlóan gonosz kártevő, mint a félelem. Az én definícióm szerint a kettőjük között lévő különbség annyiban áll, hogy a félelem egy érzelmi reakció, míg az aggodalmaskodás egyfajta gondolkodási csapda, egy mély árok, amit saját magunknak ásunk azáltal, hogy kényszeresen egy valós vagy vélt problémára összpontosítjuk minden figyelmünket. Ha nyomasztó gondolataink átveszik az irányítást, befelé fordítanak minket. Vannak, akik úgy vélik, hogy az emberek egy része születésénél fogva kifelé forduló (extrovertált), míg egy másik részük eleve befelé fordul (introvertált). Nekem más a véleményem (és itt Junggal vitatkozok éppen, de akkor is leírom). Az ember társas lény, mégpedig ősi természeténél fogva. Idejének döntő többségében kifelé, a többi ember és a természet csodái felé kell, hogy forduljon. Legyen meg az elcsendesedés ideje is, amikor átgondoljuk értékeinket, céljainkat és teendőinket, de ekkor sem csak magunkra gondolunk. Ismételjük meg újra és újra a lényeget: Töltsünk értékes, egymásra figyelő időt a szeretteinkkel, minél többet. Ne engedjük meg, hogy családjaink széthulljanak. Ha egyedül vagyunk, vagy a munkahelyünkön, foglaljuk le magunkat úgy, hogy ne tudjunk másra gondolni csak arra, amivel éppen foglalkozunk. Koncentráljunk folyamatosan és kontrolláljuk gondolatainkat. Előfordul, hogy helyettesítenem kell nappal, amikor a nagy forgalmú irodaház előterében a biztonságiak is recepciósok. Egyetlen üresjáratú pillanat sincs. A szó szoros értelmében tizenkét órán keresztül nincs semmi másra időm, még csak gondolni sem, mint ellátni a feladataimat. Aki szeret 92
emberekkel foglalkozni, az keressen magának ehhez hasonló foglalkozást, vagy ha lehet, ennél inkább hasznosabbat, mások szolgálatát. Fontosnak érzi majd magát, és nem lesz ideje befelé fordulni. Követendő példának ott vannak azok a csodálatos nővérkék. Van azért, amikor ez nem ilyen egyszerű. Van az aggodalmaskodásnak olyan mértéke is, amikor az öncélúvá válik. Attól kezdünk el félni, hogy maga az aggodalmaskodás tesz kárt testi vagy lelki épségünkben. Esetleg már most betegség tudatunk van tőle. Az érmét megfordítva, olyan rossz útra is tévedhetünk, ahol meg vagyunk győződve arról, hogy folyamatos aggodalmaskodásunkkal elkerülhetünk bizonyos rossz dolgokat. Ebben az esetben már nagyon nehéz tudatosan belátni, hogy maga az aggodalmaskodás a probléma, ami önálló életre kelve meghatározó szokásunkká vált, és amitől képtelenség szabadulni. Mit tehetünk hát, hogy ne rágja gond folyamatosan a lelkünket? Vannak erre a helyzetre is alkalmazható módszerek. Az egyik ilyen, amikor nem azon erőlködünk, hogy megszabaduljunk tőle. Ehelyett megengedjük a nyomasztó gondolatnak, hogy foglalkoztasson minket. De nem állandóan, éjt nappallá téve. kijelölünk egy napi időpontot, mondjuk reggel fél hattól hatig terjedően. (Célszerű a lefekvés előtti időszakot elkerülni.) Ezt kinevezzük az aggodalmaskodásnak szánt napi alkalomnak. Bármikor máskor ránk tör a nyomasztó teher napközben, azt mondjuk magunknak, hogy később, majd reggel fél hatkor tudok ezzel foglalkozni. Akár egy kis papírra is leírhatjuk a minket ostromló újabb gondot, biztosítva magunkat afelől, hogy nem sepertük szőnyeg alá a problémát, foglalkozunk vele majd a maga idejében. Ha kellő gyakorlatra tettünk szert a szabott idejű aggodalmaskodás terén, nem fogja egész napunkat átitatni többé. Másrészt, önkéntelenül is érezni fogjuk azt a képességünket, hogy kontrollálni tudjuk ezt a nehezen levakarható kellemetlenséget. Egy másik lehetséges módszer saját magunk megkérdezése arról, hogy az adott probléma megoldható-e bizonyos időn belül. Ha a válasz igen, kezdjünk neki a megoldásnak. Vegyük sorra a lehetőségeket, mégpedig azokat, amik valóban rendelkezésünkre állnak. Majd készítsünk egy konkrét tervet. Más kérdéseket is feltehetünk magunknak az adott problémával kapcsolatban. Konkrét és megoldandó gondról van-e szó, vagy egy általános „mi lesz ha” jellegűről? Ha ez az utóbbi a válasz, 93
kérdezzük meg magunkat, hogy mennyi a reális valószínűsége annak, hogy az bekövetkezzen. Egy másik lehetőség annak elfogadása, hogy emberi lényként vannak kellemetlen érzéseink, amik természetes velejárói életünknek. Még tovább menve, azt is beláthatjuk, hogy vannak olyan dolgok, amikre nincs semmilyen ráhatásunk. Ezekkel természetes módon nem tudunk mit kezdeni. Nem valószínű például, hogy békét tudunk teremteni a KözelKeleten, ahol esetleg egy családtagunk tartózkodik, vagy hogy vissza tudjuk hozni az „átkos” idők szociális biztonságát. Azt is nyugodt szívvel elfogadhatjuk magunkkal kapcsolatban, hogy nem cselekszünk mindig ésszerűen, és spontán jelentkező érzelmeink felett természetes módon nincs mindig tökéletes uralmunk. Az előzőből következik még egy lehetséges megoldás. Legtöbb esetben aggodalmaskodásunk alapja a bizonytalanság, az hogy nem látjuk előre pontosan, hogy egy dolog megtörténik-e vagy sem, az hogy kétségeink támadnak. Nem tudjuk előre, hogy ér-e minket meglepetés, lesznek-e majd kellemetlen érzéseink, további gondjaink. Ahhoz, hogy tisztán lássuk azt, hogy a bizonytalanság egy adott mértékben életünk természetes része, és a jövőben nem létezik olyan, hogy biztos, tegyünk fel ismét néhány kérdést magunknak. Lehetséges-e egyáltalán, hogy mindenben biztosak lehessünk? Hasznos-e az számunkra, ha egy konkrét dologgal kapcsolatban bizonyosak lehetünk? Ha igen, milyen konkrét előnyöket kínál a bizonyosság érzése? További lehetőséget jelent a szabadulásra a külső megfigyelő szerepébe való belebújás. Itt is arról van szó, hogy ne hadakozni próbáljunk nyomasztó gondolataink és érzéseink ellenében, hanem fogadjuk el a valóságot, hogy jelen vannak. Ugyanakkor külső megfigyelőként, tudós doktorként tanulmányozzuk őket. Gondoljuk át a szóban forgó aggodalomra adó okot a lehető legapróbb részletességgel, de ne mint tényt vizsgáljuk, hanem mint egy képzeletbeli páciensünk nyomasztó problémáját. Keressünk bizonyítékot arra, hogy valós-e a gond, vagy arra, hogy hamis. Vizsgáljuk meg, hogy van-e lehetőség az adott helyzetet reálisabban vagy pozitívabban értékelni. Határozzuk meg pontosan a valószínűségét (konkrét százalékban megadva) annak, hogy az amitől betegünk tart, be is következik. Ha csekély az esélye, vegyük sorra, hogy milyen más valószínű dolgok történhetnek meg helyette. Állapítsuk meg a 94
gondolatról objektívan, hogy segítségére van-e, vagy ártalmas inkább a beteg számára. Végül gondoljuk át, hogy mit mondanánk összegzésképpen képzeletbeli páciensünknek. Ezek a módszerek nem csak a beteges aggodalmaskodás legyőzésében tehetnek jó szolgálatot. A fentiekben vázolt elfogadó és megfigyelő jellegű hozzáállás nagyon hasznos lehet gondolkodásmódunk csiszolásában is, hiszen egy erősen negatív irányban torzító tényezőt tudunk pályájáról az ellenkező irányba fordítani. Példának hozhatjuk fel ennek kapcsán a felvilágosult pszichiátriában terjedő azon véleményt, mely szerint egy adott lelki probléma nem feltétlenül betegség, illetve nem csak kizárólag ártalmas jellege lehet. Elképzelhető, hogy tudatunk rejtett része üzen a számunkra, mert tévúton járunk. Csak helyesen kell tudnunk értelmezni az üzenetet. Azt is tudnunk kell, hogy a túlzó és gyötrő idegeskedés alapja általában messze esik a realitástól. Az ettől szenvedő emberek szinte azonnal a lehető legrosszabbra gondolnak, és esnek annak eltúlzott bekövetkezési valószínűségétől iszonyatos pánikba. Rendszerint alábecsülik a saját képességeiket a probléma megoldásában vagy kezelésében. Az első legapróbb akadályba ütközve, azonnal meghátrálnak. Minden negatív gondolatot létező valóságként, bekövetkezett tragédiaként élnek meg. Mivel ez gondolkodni tanít minket, éleslátással vértez fel saját nehézségeink felismerésében, vizsgáljuk még egy kicsit ennek az értelmi csapdának a lélektanát tovább. Képzeletbeli krónikusan aggodalmaskodó betegünk gondolkodására a következők is minden bizonnyal igazak. Nem ismer közép utat, csak fekete-fehér, a mindent vagy semmit jöhet szóba nála: „Ha nem vagyok tökéletes, akkor egy teljes csődtömeg vagyok.” Egy adott negatív élményét egész életére kivetíti: „Nem vettek fel az állásra, sosem fogok másikat kapni.” Csak a negatívumokat érzékeli. Még akkor is, ha csak egyetlen egy történik meg vele, sem fogja figyelembe venni a számtalan pozitív eseményt. Ha valami valójában jól sikerül, azt is leértékeli a kudarc szintjére: „Az előadásom nagyon tetszett a vezetőségnek. Igaz, hogy csak vak szerencse volt az egész és a hozzá nem értésük.” Gyakran viselkednek önjelölt gondolatolvasóként vagy jövendőmondóként: „Titokban biztosan utál téged.” „Ebből biztos, hogy valami nagyon rossz fog kisülni.” A pánik betegekre jellemző módon kellemetlen érzéseiket valódi súlyos betegségekként élik meg. Általában mindenre kiterjedő szabályrendszerük 95
van. Mit lehet és mit nem. Az attól való eltérésnek csak súlyos következményei lehetnek. Gyakran hallunk tőlük saját magukat megbélyegző kijelentéseket: „Én egy komplett hülye vagyok.” „Örök vesztes maradok életem végéig.” Rendszerint a rajtuk kívülálló dolgokért is magukat okolják: „Figyelmeztetnem kellett volna a buszvezetőt, hogy ebben az esős időben óvatosabban vezessen.” Míg beteg társainkat, vagy éppen változófélben lévő saját magunkat veséztük ki jó alaposan az előbb, most emlékezzünk vissza arra, amit a folyton panaszkodók elkerülése kapcsán olvastunk. Emberi természetünk egyik jellemzője az is, hogy hasonul. Legalábbis addig, amíg el nem éri az erős és tántoríthatatlan tudatos gondolkodó egyéniségnek a szintjét. Vigyázzunk ezért jól arra, hogy ne ragadjon ránk át észrevétlenül a félelem és az idegeskedés. Ha tehetjük, válogassuk meg azokat, akikkel időnket együtt töltjük. Én a magam részéről nagyon komoly kihívást kaptam az élettől a világ legnegatívabb munkatársának a személyében. Nagyon kell koncentrálnom, hogy ne kezdjem szidalmazni én is azokat a labdarúgókat, akiket nem is ismerek, lévén hogy nem érdekel a foci. A félelem és aggodalmaskodás kellemetlen testi tünetei a szorongás és feszültség, melyek bénító rossz érzések és komoly akadályt jelenthetnek. Van ellenük ugyanakkor közvetlenül bevethető fegyverünk. Tudunk már relaxálni és koncentrálni, rosszat jóra cserélni. Meg tudunk a kellemetlen érzésektől szabadulni jó időre aktív sportolással is. Korábban már említettük a sírást is, mint természetes gyógymódot. Ha továbbra is cikinek találjuk, kerítsünk rá titkos alkalmakat. Ahol nem lát és nem hall senki, zokogjuk el minden létező könnyünket. Felszabadít. Vannak más természetes módszerek is. A jótékony hatású gyógynövényeknek nézzünk utána az interneten. És van még valamink. Elemi ösztönök. Háborúban a lövészárokban és szex közben nincs pánik betegség. Én a magam részéről pacifista vagyok. Ne háborúzzunk hát.
Mit szólnak majd mások Erről is beszéltünk már az első fejezetben, de itt meg kell ismételnünk, mert önbecsülésünk jelenlegi alacsony, vagy éppen csak fejlődésnek indult szintjén még mindig kényszeresen meg akarunk felelni mindenkinek. Tessék szépen beprogramozni a tudatunkba, hogy nem érdekel minket 96
mások véleménye. Én azt tanácsolnám, hogy ne is beszéljünk avatatlanoknak az elhatározott változtatásainkról. Vegye észre a környezetünk maga, hogy mennyit változunk. Ha értetlenkedve kérdezik munkatársaink, hogy mitől lettünk ilyen kiegyensúlyozottak, kérdezzünk vissza mint az okos kereskedő, aki ad is választ a kérdésre, meg nem is: „Mikor hallottál engem utoljára panaszkodni?” Tegyünk az ésszerű bizalmatlansággal azért kivételt, ha nyilvánvalóan jószándékú és bölcs tanítóval hoz minket össze a jó sorsunk. A legszerencsésebbek számára ez lehet a társuk is. A természet ősi rendje szerint amúgy is annak kellene lennie, hiszen a nők oly sok mindent látnak és éreznek meg a világ dolgaiból, amire a férfiak egyáltalán nem figyelnek oda, illetve a férfiak képesek néha ésszerű és egyszerű lehetőségeket és megoldásokat találni. Az idő Tegyük fel, hogy remek elhatározásokra jutottunk és a kellően kitartó szándék is meg van bennünk a megvalósításhoz. De. Olyan gyorsan tekerjük a mókuskereket, hogy nem marad semmire időnk. Hogyan lassítsunk? Egyrészt sok olyan felesleges terhét ismerjük már életünknek, amihez nincs szükség külön időre, csak folyamatos koncentrálásra, hogy tudatunk azonnal álljt parancsoljon nekik. Másodszor, kapcsoljuk ki a tévét és dobjuk a tűzre az újságokat. Harmadszor pedig tanuljuk meg ésszerűen beosztani azt, ami a rendelkezésünkre áll. Vegyünk magunknak egy naptárat, amiben minden nap külön oldalon szerepel. Írjuk bele elvégzendő személyes és munkahelyi teendőinket. Ha meg vannak, pipáljuk ki őket. Ha az adott napon nem jutott rá idő, írjuk át egy másik oldalra. Állítsunk fel sorrendet közöttük. Jól ismert és hasznos módszer ezen a téren a fontos és sürgős dolgok négyes osztályozása. Először lássunk neki annak, ami fontos és sürgős. Mondanom sem kell, hogy fejezzük is be, és addig ne kezdjünk bele másba. Hagyjuk másodjára azt, ami fontos, de nem sürgős. Ami sürgős, de nem fontos, az számomra fából vaskarika, valamilyen felesleges vagy pótcselekvés. Ezek zömét a rózsaszín inges szokta kitalálni. Ha sehogy sem tudunk kitérni előle, csináljuk meg úgy, hogy minél kevesebb időt és energiát pazarlunk rá. A nem fontos és nem sürgős dolgokkal egyáltalán ne is foglalkozzunk. Mindenre azért ne alkalmazzuk a sorrend felállítását, mert nyilván sok olyan értékes lehetőség vagy kötelesség van az életünkben, amit butaság lenne osztályokba sorolni, illetve egymásnak alárendelni. 97
Lustaság Kemény ellenfél. Velem akkor fordul elő leginkább, ha csak egy pár órát sikerül aludnom. Ilyenkor fáradtan nem megyek le az edzőterembe. Maradok az ágyban. Forgolódok még egy-két órát álmatlanul, majd irány az éjszakai szolgálat. Mennyivel jobb lett volna még álmosan is találkozni az ismerős arcokkal. Kifelé fordulni a magányos gondolatok belső börtöne helyett. Megszabadulni az aznapi stressztől egy kis mozgással. Késő bánat. Ez a vonat már elment. Nyilván mindenki tudja ezt a maga számára értelmezni. A lényeg, hogy ne ácsingózzunk tétlenül, magányosan és unatkozva az állomás szélén, míg az utolsó vonat is el nem megy előttünk.
A tagadás Ha nem tudjuk beazonosítani, hogy mik a problémáink, min kellene változtatnunk, akkor célokat sem fogunk tudni kitűzni magunk elé. Tisztán kell látni jelenlegi helyzetünket. Ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy első ránézésre tűnik. Magunknak hazudunk ugyanis a legkönnyebben és a legtöbbször. Mi viszont rendelkezünk már kellő tudással ahhoz, hogy felhagyjunk az önámítással. El kell tudnunk fogadni jelenlegi valóságunkat, és azt is, hogy annak megváltoztatásáért bizony sokat kell tennünk. Gondoljunk azokra az emberekre, akiktől sűrűn halljuk, hogy „Mi rosszat tettem én, hogy ezt érdemeltem az élettől?” Valószínűleg nem tett semmit. És most sem tesz semmit. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy sosem mulasztja el a lottót kitölteni. Hasonló csapdában vergődik a már említett múltban élő ember is. Az, akinek tíz éve még jó állása, szép háza, drága autója volt és meghívták minden fontosabb rendezvényre. Ma pedig lehet, hogy csak egy éjjeliőr távol a hazájától. Amint alkalma van, csak arról beszél, hogy milyen jó volt régen. És nem csak beszél róla, de át is éli a régi szép időket. Erről is tudjuk már, hogy csak magunkat csapjuk be vele, úgy, hogy se jelenünk nincsen, se jövőnk. Van még a haragjában, vagy inkább tehetetlenségében odavágó típus is. Ő úgy gondolja, hogy legalább tesz valamit. Nagyon jól érzékelteti ennek 98
lélektanát az Arany Jánostól ismert szőlősgazdának az esete, akinek kertjét elveri a jég. Utána egy vasvillát ragad és szétveri a még épen maradt fürtöket azzal a felkiáltással, hogy „Lássuk, Uramisten mire megyünk ketten!” A tagadás kapcsán is kell ismételnünk. Leginkább azok nem képesek szembenézni a tényekkel, akik nem ismerik a személyes felelősségvállalás fogalmát. Tudnunk kell, hogy a legtöbb rosszért, ami velünk történik, mi magunk is felelősek vagyunk.
Tragédiák Vannak sajnos olyan élethelyzetek és tragédiák, amivel nem lehet mit kezdeni. Ebben az esetben ez a könyv nem tud segíteni. De. Hagyjuk, hogy mások segítsenek. Azok, akik őszintén szeretnek minket, vagy jól képzett szakemberek az élet különböző területeiről, vagy hitüket komolyan megélő lelkészek, esetleg olyanok, akikről nem is gondolnánk, de a szívük tiszta és a kellő bölcsesség is meg van bennük. Olyan törés is előfordulhat az életünkben, amivel sosem fogunk tudni mit kezdeni. Én nyolc éves voltam, mikor a bátyám tizenkilenc évesen meghalt a katonaságnál. Negyven év telt el. Semmit sem tudok vele kezdeni a mai napig. A seb már nem friss, de ugyanaz marad életem végéig. Ezekben az esetekben ne áltassuk magunkat azzal, hogy az idő majd begyógyítja, vagy feledésbe meríti. Ez életünk része marad, legalábbis a jelenlegi életünké. Amit itt meg kell tanulnunk, az két dolog. Ha elveszítettünk valakit a legfontosabbak közül, ne csapjuk be magunkat azzal, hogy pár év múlva majd enyhül a fájdalom. Tartsuk életben őt úgy mintha velünk lenne. Legyen a fényképe központi helyen a falon. Ünnepeljük születés és névnapját, osszuk meg vele örömünket, bánatunkat. Mondjuk el neki, hogy mennyire szeretjük most is és mennyire hiányzik. A másik fontos dolog, hogy használjunk ki minden egyes percet, amit szeretteinkkel tölthetünk együtt, és soha ne köszönjünk el egymástól haragban valami értelmetlen vita kapcsán.
A család Vegyünk egy éles fordulatot. Láttunk már elég visszatartó tényezőt. Nézzük most szövetségeseinket. Első helyen szerepel a család. Nem rég 99
említettük. Nem baj, nem lehet elégszer. Ugye emlékszünk rá, hogy agyafúrt ellenségeink mennyit tesznek szétrombolásáért és elértéktelenítéséért? Egyszerűen nem engedhetjük meg nekik. Az értelmes és érző ember úgy van kitalálva, hogy legfontosabb éltető közege a család, ami alapvetően arra a három kapcsolatrendszerre épül, amire nekünk, tudatosan gondolkodó embereknek legfontosabb kincsünkként kell vigyáznunk. A gyermek-szülő viszonyára, a párkapcsolatra és a szerencséseknek a testvéreikre is. Jó lenne, ha hazánkban újra azt jelentené a család, amibe nagyszüleink, unokatestvéreink, nagynénéink, nagybátyáink és minden ángyunk magától értetődően beletartozna. Először azonban magát az alapkövet kell megmentenünk, mert csúnyán nekiláttak hatalmas csákányokkal szétverni. Mi pedig hagyjuk. Ezért lehetséges, hogy napjainkban a civilizált társadalmak ítélete az, hogy a család és a gyermek nem érték. A házasság pedig kerülendő katasztrófa. Olvastuk az első fejezetben, hogy börtönőreink milyen sokat tesznek azért, hogy ezt mi magunk mondjuk ki saját meggyőződésünkként. Én személy szerint arról vagyok meggyőződve, hogy a tudatos gondolkodás útján továbbhaladva, meg fogok nősülni másodszor is, és lesz még egy kislányom. Nézzük a következőkben azokat a legfontosabb kapcsokat, amikre okosan odafigyelve, nem tudják szétrombolni ellenségeink a biztonságot nyújtó menedéket. Elöljáróban egy újabb idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából az idevonatkozó csodálatos mellérendelő szellemiség felidézése kapcsán. „A mellérendelés példáit megtaláljuk az archaikus népektől kezdve egészen a mai kamarazene együttesekig. Megjelenik ez a világ szerkezetének leírásakor is, amikor azt az égi és földi, az aktív és passzív, a férfias és nőies jellegű erők egyenrangú, egymást kiegészítő kölcsönhatásának tekintik. Ugyanezt látjuk a házastársi, az anyai és apai, valamint a gyermek és szülő kapcsolatban. Előbbiben melyik alárendeltje a másiknak? Egyik sem, és koordináló harmadikat sem találunk. A két szerep a család fenntartása szempontjából egyenértékű, a két szülő egymás mellé rendelt. (Ezt a magyar nyelv a feleség és férj szóval egyaránt kifejezi, míg az angol a férjet a gazda fogalommal azonosítja.) A különbségek nem értékkülönbségek, dialektikus kölcsönhatásuk elfogadott. Ezt tekinthetjük az emberiség szerves, természetes szerveződésének.”
100
Társkapcsolat Kezdjük az alapokkal. Higgyük el, hogy hiányoznak. Vajon naivitás-e napjainkban egy életen át tartó szerelemről álmodni? A celebek világában biztosan az. Mi viszont pont azon munkálkodunk, hogy visszahozzuk életünkbe az igazi értékeket. Miért ne tudnánk teremtő gondolatainkkal magunkhoz vonzani a hozzánk illő társat? Egyelőre azért nem, mert fogalmunk sincs róla jelenleg, hogy egyáltalán ki lehet számunkra a nagy Ő. És ha létezik is, hogyan ismerhetjük fel őt? Én azt gondolom, hogy mindannyiunknak szüksége van kellő tapasztalat és tudás megszerzésére bármilyen fontos döntés meghozatala előtt. A felismeréshez pedig olyan lelki nyitottságra, rég elfeledett képességeink és érzékeink használatára van szükségünk, amiket előbb meg kell tisztítanunk a már jól ismert tengernyi mocsoktól. Ha tapasztalatról beszélünk, miért van az, hogy apai szívünk büszkén dicsekszik vele, ha kamasz fiunk hazaállít egy csinos lánnyal, vagy uram bocsá' elcsábít egy szép özvegy asszonyt, miközben lánygyermekeinkre olyan acélból hegesztünk erényövet, amit semmilyen eszköz nem képes elvágni. Kettős mérce ez, ami jóval később csúnyán visszaüt, mikor a lányunk már válik. Ne értsen félre senki, nem esztelen szexuális szabadosságról beszélek. Mindent a maga helyén, a maga idejében, kinekkinek a sajátja szerint. Ehhez bölcs, szerető és nyitott légkörű támogatásra van szüksége gyermekeinknek. Nem sokára erről is gondolkodunk. Úgy vélem, hogy társunkhoz illenünk kell érzelmileg, értelmileg és testileg. Az ellentétek hosszú távon nem vonzzák egymást. Nyilván nem mondtam semmi újat. De vajon belegondoltunk-e valaha is részleteiben, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban, a hétköznapokban? Belegondolni csak akkor tudunk, ha már rendelkezünk kellő tapasztalattal, érettséggel, nyitottsággal és tudással. Nagyon fontosnak tartom, hogy éretlen gyerekekként ne kötelezzük el magunkat egy életre. Igaz ez a ló túloldalára átesve is, amikor a párválasztást tudományos vagy vallási alapokra helyezzük. Mindez megtörtént velem. Rosszul értelmezett tudatossággal és olyan bigott vallásossággal engedtem el magam mellől értékesebbnél értékesebb lányokat, majd választottam végül egy sérült éretlen gyereket páromul, ami égbekiáltó ostobaság és felelőtlenség volt. Felelőtlenség egymással és születendő gyermekeinkkel szemben. Ide tartozik az a meggyőződésem is, hogy gyereknek ne legyen gyereke. Ennek a legrosszabb esete az, amikor 101
a leány úgy köti magához a szeretett fiút, hogy szándékosan nem ügyel a védekezésre. Sok ilyet láttam már sajnos. Kivétel nélkül elváltak, vagy boldogtalanok. Azt is fontosnak tartom, hogy a párválasztás idejére legyen letisztult hitünk, világnézetünk, értékrendünk és kialakult személyiségünk. Tudnunk kell azt, hogy nem futunk versenyt az idővel. Ezt csak a média hazudja nekünk. És ismét itt járunk. A tudatunkat manipuláló reklámok, a hazug celeb világ, a magazinok csodaszépre photoshop-polt műanyag lényei és a multinacionális fogalomzavarunk elhitetik velünk, hogy a társunk egy kripli. Ha párválasztás előtt állunk, akkor pedig torz ideált alakítanak ki bennünk. Hasznos dolog Carl Gustav Jung anima és animus archetípusait tanulmányoznunk, de igazából nincs rá szükségünk ahhoz, hogy észrevegyük, napjainkban minden csak a külsőről szól. Ami természetesen fontos, de csak egy a sok lényeges szempont közül. Ne hagyjuk becsapni magunkat azzal, hogy megfelelési kényszereket akarnak gondolkodásunkba becsempészni! Programozzunk. Írjunk egy újabb okos szoftvert a tudatunk számára, hogy az képes legyen észrevenni a lehetőséget és látni a valóságot. Mindkettőből azt, ami a sajátunk, amit nem mások találtak ki nekünk. Az ok nagyon egyszerű. Nekünk kell a döntésünket és annak következményeit vállalni egy életen át. Senki másnak. Nyilvánvalóan nem akarunk rossz döntést hozni. Ha szerencsések vagyunk, és van már társunk, akivel szorosan egymásba kapaszkodva sikítozhatunk életünk hullámvasútján, becsüljük meg nagyon. Ismétlésképpen, hogy ez ne legyen ennyire általános frázis: Állítsuk egymást életünk középpontjába, alá vagy fölé rendelés nélkül. Életünk értelme, céljai szóljanak egymásról és gyermekeinkről. Gondolkodjunk. Ne engedjük meg senkinek és semminek, hogy létünk legfontosabb és legalapvetőbb egységét szétrombolja. Gondoljunk bele abba, hogy igazából mire vágyik egy nő és mire egy férfi. Már ennél a kérdésnél is az emberek nagy része csak sületlenségeket hord össze. Persze, hogy nagyon szép egy új német sport terepjáró. Én is szeretnék egyet. De sokkal inkább szeretnék igaz szerelmet, aki busszal jár egyszerű munkahelyére, de dolga végeztével nem vágyik másra, csak hogy velem lehessen. És ha együtt vagyunk, nem létezik semmi más a világon. Az sem érdekel minket, hogy az ablak előtt egy ócska bicikli van-e letámasztva, vagy egy harminc milliós autó hirdeti gazdája nagyszerűségét. 102
Szolgáljon itt mentségül a hölgyek védelmében az a tudományos tény, hogy a drága autó látványa olyan biokémiai folyamatokat indít el bennük, amik a vonzódást azért táplálják, mert a sikeres és gazdag alfa hím alkalmasabb az utód jövőjének biztosítására. Elvileg. Ha már itt tartunk, az is biokémiai tény, és sokkal erősebb vonzódást vált ki, mint az előző, hogy a csókolózás során a két szervezet leellenőrzi, hogy mennyire különböző genetikailag az immunrendszerük. Minél inkább, a vágy annál erősebben tör utat egymás irányában. Használjuk ki ezt a lehetőséget bátran, akkor is, ha csak egy villamosjegy lapul a zsebünkben. Férfitársaimnak, akiknek a média kábítószereitől eltorzult látomásai vannak, innen üzenem, hogy a természetes női szépség iránti gerjedelem első sorban a kerek csípő és popsi látványa által fog tüzet, ami szintén biológiai folyamat az egészséges utód világrahozatalával összefüggésben. Aki már töltött el egy pásztorórát, pontosabban annak csak egy töredékét olyan nővel, aki a kifutókon és a magazinokban látható halálközeli élményeket kísértő csontvázakat mintázza, az többet nem vágyakozik hasonló élmény átélésére. Az én véleményem szerint egy nő számára egy kapcsolaton belül a biztonság, önbecsülésének erősítése és egyedi értékességének elismerése a legfontosabb. A férfi ugyanúgy vágyik az elismerésre, első sorban érdemeiére. Emellett büszke akar lenni a feleségére és a gyerekeire, és kiszámítható jövőt akar a családja számára biztosítani. És ez így még mindig nem elég. Túl általános, nyilván nem illik mindenkire. Nekünk pontosan kell tudnunk, hogy mire vágyik a másik. Részleteiben és teljességgel tisztában kell lennünk vele, hogy mi a fontos a számára, mi az amitől értékesnek és fontosnak tartja magát és az életét. Sok esetben ezt ő maga sem tudja, vagy csak részben sejti. Most sem kell kétségbeesnünk. Nem kell drága és hasztalan önismereti tanfolyamokra vagy magánrendelésekre járni. Mi vagyunk azok, akiknek a legtöbbet kell tudnunk a másikról. Ez pedig másképp nem megy, csak ha a kezdetektől gyakoroljuk a teljesen őszinte, tabu mentes, a másikra odafigyelő, és legfőképpen kétirányú kommunikáció csodatévő gyakorlatát. Ha eddig nem tettük, kezdjük el most. Ennek az a kulcsa, hogy tekintsük társunkat életünk legfőbb szövetségesének, bajtársunknak a harctéren, de még inkább legjobb barátunknak. Ezt vegyük nagyon komolyan, mivel a legjobb barátunk az a személy, akivel őszintén tudunk mindenről beszélni. Nekünk pedig egyszerűen muszáj a társunkkal nap mint nap ezt cselekednünk, különben sorsunk közös vágánya előbb vagy utóbb elágazik. 103
Látnunk kell, hogy a tudás milyen mértékben öleli és szövi át egész életünket. Ahhoz, hogy mindent tudjunk a másikról, kell még két dolog. Az első, hogy ne legyenek titkaink egymás előtt. Még ha az esetleg egy konkrét dolog kapcsán ciki is egy nagy és erős férfinak, vagy egy okos kis tündérnek. Ha nincsenek titkaink egymás előtt, az szabaddá tesz minket. A szabadság pedig remek érzés. Ha nincsenek titkaink és ismerjük a másikat az ő igaz és teljes valójában, az összes létező fal leomlik közöttünk. Ettől kezdve együtt élünk és nem csak egymás mellett. A másik dolog, amire szükségünk van a már többször említett idő. Olyan idő, amit teljes egészében egymásnak szánunk, és közben csak a másikra figyelünk. Legyenek csak a társunknak szentelt alkalmaink mindennapjaink szerves részei. Minden egyes nap jelöljünk ki legalább egy órát, ami csak az övé, illetve egy másikat, ami csak a gyermekeinké. Olyankor ne létezzen senki és semmi más a világon. Ne felejtsük, nincs tabu, nincs titok, nincs mellébeszélés, nincsenek kimondatlan problémák, hiszen ezekkel magunkat csapjuk be, egész pontosan mindkettőnket. Nagyon hasznos gyakorlat, amit több házaspárnál is látok alkalmazni az, hogy egy évben legalább kétszer elmennek csak kettesben néhány napra valahová, ha nem többre, hát egy hosszú hétvégére. Én emellett a csapatépítés mellett teszem le a voksomat. A munkahelyiről majd kimentem valamivel magam. Ha otthon jól végezzük a dolgunkat, akkor nem fogunk felmondó levelet kapni, és ezután azon bánkódni, hogy mennyi időnket áldoztuk fel feleslegesen. Mindez a másik oldalról szemlélve is igaz. Töltsünk minél kevesebb időt egymástól távol. Az ember hajlamos azokra hasonlítani, azok szokásait és értékrendjét felvenni, akikkel a legtöbb időt tölti együtt. Mi már rendelkezünk bizonyos mértékű védelemmel ezzel szemben, de sose becsüljük le a féken tartásunkra kitalált birka effektus hatékonyságát. Egymástól távol könnyeben alakul át értékrendszerünk, könnyebben letérünk arról az útról, amin közösen haladunk. Ha már ismerjük társunk céljait és vágyait, mindent ami fontos a számára, kötelezzük el magunkat azok megvalósításában, képességeinek kiteljesítésében. Céljainak elérésében és vágyainak beteljesítésében. A válasz a kérdésre igen. Létezik sírig tartó szerelem. Még néhány hasznos tanács. Először is a szex nagyon fontos. Az a perverz, aki az ellenkezőjét állítja. És valószínűleg valamilyen formában 104
beteg is, hiszen testét-lelkét természetellenes elfojtásokkal kínozta vagy saját maga, vagy tudatlan szülei. A szex nagyon fontos, eltérő módon férfiak és nők számára, eltérően egyénenként is, de semmi képen sem hanyagolható el. Sem a kérdéskör, sem az aktív gyakorlása. Tessék ezen a területen is mindent tudni és elfogadni a másikról, majd képességünk legjobbja szerint megajándékozni vele őt. Igazi férfi akkor érzi jól magát az ágyban, ha kedvesét minél magasabb csúcsokba képes repíteni. A hölgy pedig, aki épp a felhők felett szárnyal, segít neki. Néha odasúg valami fontos információt, hiszen egészséges esetben a saját testét és vágyait ő maga ismeri a legjobban. Fontos itt megjegyezni, hogy egyikünk sem tökéletes. Külsőleg sem. Kövessük az öltözködésnél már jól bevált alapszabályt. Ami előnyös, az tessék hangsúlyozni, ami esetleg kevésbé az, azt okosan nem az előtérbe helyezni. Ezen felül tegyünk meg mindent azért is, hogy a meghitt alkalmak során az elkerülhető vágyrombolókat ne vigyük magunkkal az ágyba. Ez alatt első sorban a higiéniát értem. Rengeteg vita forrása anyósunk és apósunk szerepe a családunk életében. Itt is találjunk rá az egészséges középútra, amiről nem sokára szintén lesz szó. A lényeg az, hogy a mi házunk az a mi várunk. Ha sikerült életünk közös és egységes irányát kialakítanunk, ne engedjünk abba beleszólást senkinek. Papának és mamának őszintén a tudtára kell adni, hogy a mi várunkban a mi szabályaink bizony kötelező érvényűek. A papa mellőzze a politizálást, a mama pedig fejezze be az „utyulu-putyuluzást”, és kezdjen el értelmes magyar mondatokban beszélni a gyerekhez. Szerencsére nem vagyunk egyformák. Ilyen módon sok mindenben különbözhetünk a párunktól. Ugyanakkor a feltétel nélküli szeretet teljes mértékben elfogadó. Ne akarjuk a párunkat megváltoztatni semmiben. Az azt jelentené, hogy így ahogy van, nem felel meg nekünk. Utoljára a legfontosabb. Sokat olvastunk már a Cser-Darai idézetekben a mellérendelő szellemiség csodálatos természetességéről, egészséges tisztaságáról. Számunkra most a legfontosabb alaptörvénye a világegyetem ősi és természetes rendjének megfelelő gondolkodásmódnak az, hogy ember semmilyen formában ne birtokoljon másik embert. Ne akarjuk hát birtokolni a minket egésszé kiteljesítő csodálatos lényt sem. Csak meghalna tőle, mint a tündérek, akikben a felnőttek már nem hisznek. 105
Szeret ő minket annyira, hogy a legtöbb idejét velünk akarja tölteni. Ne kössük rabláncra, ne zárjuk arany kalitkába. Nem fog ő elkóborolni. Egyszerűen csak ember, akinek természetes módon vannak más jellegű kapcsolatai is. Focizzon csak nyugodtan a haverokkal, menjen vidáman vásárolni a barátnőivel. Haza fog jönni. Hozzánk.
Gyereknevelés Meggyőződésem, hogy itt is hiányoznak az alapok. Első sorban az átgondolt és tűzön-vízen át való kitartás és következetesség. Fogalmazzunk érthetőbben. A gyermek az a csodálatos lény, akinek érzéseit és értelmét még nem szennyezte be semmi. Három dologra vágyik, de arra végtelen mértékben. Arra hogy szülei szeressék, arra hogy ő is szerethesse a szüleit és arra hogy szülei is szeressék egymást. Ez ellen nem szabad véteni. Jobb annak a gyermeknek meg sem születnie, mintsem olyan sebeket elszenvednie kicsiny korában, amik sohasem gyógyulnak be. Tudom, hogy miről beszélek. Magam is egy olyan világba érkeztem, ahol apám és anyám utálták egymást már születésem pillanatában. A gyűlöletet pedig jókora szurkolótábor szította tovább. Én magam is elváltam, pedig kiskoromban szentül megfogadtam, hogy az én csemetéim sohasem lesznek elvált szülők gyerekei. Azok lettek. Kamaszkorukban. Még mindig védtelenül olyan sérülésekkel szemben, amik egész életükön keresztül elkísérik majd őket. Számtalanszor említettük már, hogy ne hagyjuk családjainkat szétrombolni vagy értéküket ledegradálni. Ez itt most százszorosan is igaz. Egy gyermeknek családban a helye. És milyen szerencsés, ha olyan helyre születik, ahol testvére is van és korábban már bizonyított nagyszülők is. Esetleg egy mókamester nagybácsi vagy egy vidéki nagynéni és sok unokatesó. Ha a párválasztás és az egymás mellett, pontosabban az egymásért való elkötelezettség csodáját sikerült megvalósítanunk, de csak is ebben az esetben, készülhetünk a semmi máshoz nem fogható újabb csodára. Egy kicsiny élet érkezésére és formálására. Itt azt fontos megjegyeznünk, hogy nem szabad az idővel versenyt futnunk, sem pedig túl sokáig halogatnunk. Gyermeket akkor vállaljunk, amikor készen állunk rá. Egy volt kolléganőm tavaly szülte első gyermekét harminchét évesen. Régóta ismerem, tudom, 106
hogy mennyire vágyott babára már huszonöt évesen is. A kicsi teljesen egészséges és csodaszép. Az érem másik oldalára pedig ne az legyen írva, hogy fiatalok vagyunk, ráérünk még. Majd ha lesz saját házunk, kocsink, vitorlásunk és elég aranyunk valamelyik offshore orgazdánál. Ha vitorlásom nem is, de házam, kocsim, pénzem volt mind. Most egyik sincs. A lányom így is szeret. Itt is fontos természetesen az ésszerű egyensúly, a végletektől való tartózkodás. Nyilván nem arról van szó, hogy ha isten adott kis gidát, ad majd legelőt is hozzá, azaz a tizenkettedik gyermek már nem biztos, hogy jól érzi majd magát a másfél szobás albérletben. A szülő kötelessége, hogy gyermekét felnevelje és gondoskodjon róla, amíg az eléri a felnőttkort. Ez így elég egyszerűen hangzik. Nézzünk egy kicsit a mélyére. Ha már érezzük a tudatos gondolkodás fontosságát, esetleg már jótékony hatását is sorsunk alakulásában, miért ne használhatnánk azt a gyermeknevelés területén is, még pedig azzal a céllal, hogy gyermekeinkből is tudatosan gondolkodó embereket neveljünk. Maga az elmélet igazából nem bonyolult. Az igazi érdem azokat illeti, akik a hosszú évek során a gyakorlatban is következetesen végig tudják csinálni azt. Én nagyon szerencsés vagyok. Bár nem családban nőttem fel, de apám személyében közvetlenül ismerhettem a feltétel nélküli szeretet, a semmilyen akadály előtt meg nem torpanó, az árral szemben úszva is mindvégig kitartó, a sohasem panaszkodó és a szerényen, bölcsen tanító emberi nagyság példaképét. Most gondolkodjunk el azokról a dolgokról, amik nagy valószínűséggel gyermekeink javát hivatottak szolgálni fejlődésük során. Először is ismételjük meg a legfontosabb szabályt. Soha, semmilyen körülmények között ne vonjuk meg a szeretetünket és törődésünket. Rosszul értelmezett nevelési szándékkal se, sértődöttségből se, és akkor se, ha éppen a padlóra küldtek minket a felnőttek ökölvívó tornáján. Azt se felejtsük el, hogy a szeretetet nem lehet feltételhez kötni, mert attól éppen a lényegét veszíti el. Mogorva ridegséggel nem lehet senkiből jobb tanulót faragni. Soha ne akadályozzuk meg gyermekünket abban, hogy szerethessen minket. Ennek elvileg nem lenne szabad nehéz kihívásnak lennie. Sokszor viselkedünk ugyanakkor a már ismert okokból mostoha módon, idegesen, sokszor kiabálva velük. Ilyenkor azt tehetjük, hogy azon nyomban felismerjük a hibánkat és kijavítjuk. Úgy tudjuk kijavítani, hogy a gyermeknek elmondjuk, az imént hibásan és bután cselekedtünk. Kérjünk 107
bocsánatot. Magyarázzuk el neki, hogy mitől voltunk az előbb olyan furcsák. És ami a legfontosabb, nézzünk a szemébe és biztosítsuk arról, hogy feltétel nélkül szeretjük őt, és ezen semmi az égen-földön nem tud változtatni. Érteni fogja és meg fogja érteni. Ez elvezet minket egy másik nagyon fontos dologhoz. A gyermek legyen akármilyen kicsi, attól még értelmes lény. Értelmesebb mint mi. Befogadóképessége és nyitottsága gyakorlatilag végtelen. Nem szabad hagynunk, hogy a nyugati típusú agyhalott felnőtt társadalom a saját szintjére, a mélybe rántsa mire felcseperedik. Tessék születésének pillanatától kezdve értelmes és érző emberként, a család teljes jogú tagjaként bánni vele. Még tovább megyek. Énekeljünk a pocakban még bent rugdalódzó apróságnak. Beszéljünk hozzá, mondjunk neki meséket. Nyugodtan áradozzunk az égbolt csillagösvényeinek csodálatos világáról a pár hónapos babának is. Édesanyja pedig mesélje el neki a legkisebb királyfi világraszóló hőstetteit, leleményességét és bátorságát. Ne érdekeljen most sem senki véleménye. Titkok ezek, ősi misztériumok, amiket csak mi értünk. A gondolkodó szülők és a kicsiny emberke. Van ebben a kommunikációban nekünk magyaroknak egy komoly helyzeti előnyünk. A magyar nyelv egyedülálló gazdagságát és kifejezőerejének képességét tanulva, gyermekeink sokkal többet használják értelmüket már kicsiny korukban is mint külföldi társaik. Ne csak szóban teremtsünk számukra inger-gazdag környezetet. Most is legyünk kreatívak. Mikor a lányom született, egy kétszobás lakásban laktunk. A kisebbik szobából egy rózsaszín teniszháló kifeszítésével leválasztottunk egy kétszer három és fél méter nagyságú területet. Alulra tíz centi vastag, a falakra oldalt öt centis szivacsot ragasztottunk. A szivacsra csodás mesevilágot ábrázoló ágynemű került. A plafonról házi készítésű pörgő-forgók lógtak alá. Az egyik színes kartonokból készült alakzatokkal, egy másik kis fagolyókból és színes anyagokból életre kelt bohócokkal. A terület elég nagy volt, könnyen elfért benne a sok ajándék plüss, tarka-barka műanyag rágni és cibálni való játékszer. Az egész projekt nem került többe, mint egy babaáruházban vásárolt hangzatos nevű mini pokróc három darab fantáziátlan csüngővel. Egy idő után a másik szoba szinte lakatlanná vált. Rengeteg időt töltött az egész család a dühöngőnek nevezett kis birodalomban. Legmélyebb álmainkat is ott aludtuk. Együtt. 108
A legkomolyabb kihívást a házastársunk mellett való kitartás jelenti. Sajnos ilyen világban élünk. Ugyanakkor vegyük ezt gyermekeink érdekében még annál is sokkal komolyabban, mint ha csak saját boldogságunk megőrzésen fáradoznánk. A család ugyanúgy megbonthatatlan egység, mint maga a világegyetem. Nem szabad kihasítani belőle, felesleget hozzátenni, sem pedig kárt tenni benne. Akkor is az egész sérül, ha tagjait külön éri bántódás. Az pedig ismert tény, hogy békétlenség idején legsúlyosabb mértékben mindig a gyermek sérül. Törekedjünk hát minden erőnkkel családunk egészének megőrzésére. Ebben kiváló segítőink is lehetnek. Első helyen másik gyermekünk vagy gyermekeink, a testvérek. Nem hiszem, hogy ezt külön magyarázni kellene. Benne van a nevében, úgy ahogy azt csak a magyar képes kifejezni. Én ebből a szempontból egy dolgot tartok fontosnak, ami személyes tapasztalatokra épül. A testvérek külön személyiségek. Bánjunk velük ennek megfelelően. Tipikus hiba például a másodiknak érkezőben az első kisebb kiadását szeretni. Amiben viszont egyenlőséget kell biztosítanunk, az a szeretet, az odafigyelés és az együtt töltött idő mértéke. Ha másképp cselekszünk, sorrendet fogunk önkéntelenül is felállítani. Pedig az is tipikus hiba, hogy valamelyikük kevesebb figyelmet kap. Talán csak azért, mert jobbak a képességei a tanuláshoz, vagy a különböző feladatok megoldásában, és ezért úgy véljük, hogy vele nem kell olyan sokat foglalkozni, hiszen jól boldogul magától is. Tévedünk. Figyeljünk erre a törékeny egyensúlyra nagyon oda, mert komoly károkat okozhatunk vele, ha a mérleg nyelve nem középen áll. A család egységét és egészét erősíthetik az arra alkalmas nagyszülők és rokonok is. Talán keményen hangzik az alkalmasság fogalma, de sajnos nem magától értetődő. Nem sokkal fentebb már említettük, hogy a mi várunkban a mi szabályaink a mérvadóak. A vár pedig hosszú évek kemény munkájával épül. Nincs szükségünk bontást végző kezekre. Ez nem kell, hogy végleteket jelentsen. Szeretetlenség és viták helyett, amire egyikőnknek sincs szüksége, sokkal inkább határozott segítséget és iránymutatást kell biztosítanunk. Tessék emellett az álláspontunk mellett következetesen kitartani. Nem olyan hosszú idő, mire közös nevezőre jutunk ahelyett, hogy hosszú éveken át bosszankodnánk vagy utálkoznánk. A nagyszülőnek fontos szerepe van a gyermek egészséges fejlődésében. Még több feltétel nélküli szeretetet, még több odafigyelést, még több együtt töltött időt jelent a számára. Miért olyan fontosak ezek, hogy már megint erről van szó? Azért, mert a gyermek ettől érzi magát fontosnak és értékesnek. Eljutottunk ezzel a nevelés kérdéskörének egyenest a 109
közepébe. Hogyan neveljük gyermekeinket? Nem lehet mindenkire érvényes választ adni, ha egyáltalán van olyan, hogy helyes válasz. A legrosszabb, amit tehetünk, ha veszünk egy hasonló című könyvet és aszerint haladunk, mintha csak palacsintát sütnénk egy receptet tanulmányozva. Tanácsot is csak olyantól kérjünk, akiről látjuk, hogy a sajátjai nevelésében számunkra tetsző eredményeket ért már el. Azt se felejtsük el, hogy a jó pedagógus nem egyenlő a jó szülővel. Lehet Klári néni a világ legjobb kézügyesség fejlesztő óvónője, gyermekünket nem ő fogja felkészíteni az élet kihívásaira. Ne ruházzuk át a nevelés feladatát az óvodára vagy az iskolára. A legfontosabb alapszabályokat néhány sorral fentebb már olvastuk. Mivel egészítsük ki őket? Gondoljuk át okosan a célt. Azt a célt, hogy milyen ember szeretne lenni gyermekünk. Szándékosan nem azt írtam, hogy mi mit szeretnénk. Ha felnő, milyen emberként tud majd tartalmas és boldog életet élni? Ha az eddig leírtakban sikerrel járunk, a nagyon erős alapokat már lefektettük. Az erős alap röviden annyit jelent, hogy a gyermeket ne érje sérülés vagy hiány, sem pedig felesleges többlet. Ez utóbbi alatt a káros tanításokat és elfojtásokat értem. Ez sokkal nehezebb feladat, mint ahogyan elsőre hangzik. Én személy szerint senkit sem ismerek, akit ne ért volna gyerekkorában valamilyen komolyabb lelki sérülés, pedig nem vagyok sem pszichiáter, sem az intézmény lakója. Nézzünk most inkább konkrétumokat. Olvastuk már, hogy a gyermek születése pillanatától kezdve legyen a család teljes jogú tagja. Ez elméletben szépen hangzik, de mit jelent a gyakorlatban? Nem azt, hogy a partedli fölé akasszunk a nyakába egy vastag aranyláncot. Először is mindig figyeljünk arra oda, amit mond vagy kérdez, vagy amíg nem beszél, arra amit közölni akar velünk. Ezt az odafigyelést tudatosan éreztessük vele. Várjuk el tőle, hogy nyilvánítsa ki a saját véleményét. Meg fogunk döbbenni, hogy milyen éleslátással rendelkezik egy olyan kisember, akinek nem korlátozzák a gondolatait. Ha hasznos tanáccsal áll elő vagy okosan formál véleményt, elképzelést, fejezzük ki büszkeségünket. Ismerjük el, hogy mi erre nem is gondoltunk. Ha hozzászólása kevésbé sikeredik jóra, semmiképpen se illessük kritikával. Mondjuk azt, hogy nekünk más a véleményünk, és azt is hogy miért. Ez a fajta pozitív visszacsatolás és a negatív, személyiségromboló 110
kritika tudatos kerülése itassa át kapcsolatunk minden területét. Mondjuk is ki. Ne a szomszédnak dicsekedjünk el azzal, ha büszkék vagyunk rá. Neki mondjuk el. Sokszor. Nézzünk a szemébe, és rendszeresen tudassuk vele, hogy mennyire szeretjük, mennyire büszkék vagyunk rá és mennyire megbízunk benne. Legyenek reális és építő jellegű elvárásaink vele szemben. Legyen kész mindig a leckéje, legyen a szobája és saját maga rendbe téve lefekvés előtt, és így tovább. Ezek ugyanakkor nem maguktól történnek meg, és nem is jótündér keresztanya varázslatai által. Segítsünk neki azon a területen, ahol nehézségei lehetnek. Ha gondjai vannak a matematikával, fordítsunk rá időt és energiát, hogy értse is azt. Például hogy mi a lényege az összeadás fogalmának. Ne mi csináljuk meg helyette a leckét, hanem őt tegyük képessé arra, hogy helyesen tudja a feladatokat megoldani. Az előző fejezetben már említettük a testkontaktus jótékony és energizáló hatását. Használjuk ki a végtelen lehetőséget. Gyermekeink vágynak rá, hogy átöleljük őket, hogy hozzánk bújhassanak. Amíg picik, tartsuk őket karjainkban. Később hagy fogják a kezünket, egészen addig a korig, amikor majd ők érzik úgy, hogy már nagyok ehhez. Nem értek egyet azokkal a szülőkkel, akik minél előbb önálló alvásra akarják szoktatni őket. Ha szeretnek hozzánk bújni, hát el ne küldjük magunk mellől őket. Vegyünk egy olyan méretű ágyat, amin kényelmesen elférünk. Ez természetesen csak a saját véleményem és tapasztalatom. Én azt figyeltem meg gyermekeimen, hogy ha elfáradtak, bárhol és bármikor képesek voltak olyan mély álomba merülni, amiből szándékosan sem lehetett volna felébreszteni őket. Laikusként azt gondolom, hogy a szeretettel teli légkör és a sok gyengéd összebújás alakított ki bennük egy erős biztonságérzetet. Nagyon nehéz kérdés a fegyelmezés. Én azt a gyakorlatot követtem, hogy abban a korban, amikor felelőtlenül kezdenek az úttestre kiugrálni, vagy a korhadó diófa tetejére felmászni, rá kell kettőt csapni a popsira. Közvetlenül akkor, amikor saját vagy a másik testi épségét veszélyezteti a kisember. Pontosan kell tudnia, hogy miért kapta és azt is, hogy egy pillanatra sem szűntünk meg szeretni őt. Kerültem minden indulatot. Következetesen, higgadtan és legfőképp nem a veséjét leszakítva. Ma már ugyanakkor nem tenném ezt. Nem tudom eldönteni, hogy ez helyes volt-e vagy sem. Nem köszönt vissza később ugyan negatívumként, ma már mégis az a 111
véleményem, hogy teljes mértékben kerülni kell a testi fenyítést. Az viszont sosem volt kétséges a számomra, hogy más helyen, mint a popsija, más csínytevés miatt, vagy akármilyen egyéb megfontolásból, bűn megütni a gyermeket. Ha valaki felpofozza a csemetéjét mondjuk szemtelenség vétsége miatt, az nem tesz mást, mint porig alázza, amivel olyan árkot ás kettőjük közé, amit nehéz lesz később betemetni. Más büntetések kapcsán is elég eltérő az átlagostól a véleményem. Mi a szobafogság például, ha nem szabadságvesztés? Olyan programot se töröljünk megtorlásként, amit már korábban megígértünk. Bizalomvesztés. A barátoktól való eltiltást sem találom építő jellegűnek. A személyemben mélyen meg vagyok sértve című önző és primitív távolságtartás pedig csak nevetségessé és szánalmassá tesz minket. Mindezek, és bármilyen más diktátum, azoknak az alárendelő viszonyoknak a létjogosultságát tanítják meg a még romlatlan értelem számára, amiktől a világ ma olyan halálosan beteg. Mivel büntessünk akkor? Semmivel. Nem bűnözőkről beszélünk. Gyermekünkről van szó, aki most tanul különbséget tenni jó és rossz között. Véleményem szerint ez a kulcs. Ebben kell neki tudatos gondolkodóként és kreatív szülőként minden segítséget megadni. Magyarázzuk el, miért helytelen dolog az étellel dobálózni, vagy a falat céklával bekenni. Amíg olyan pici, hogy a világot felfedezve romba tudja dönteni a fél lakást, addig a mi felelősségünk, hogy számára elérhető magasságban ne legyen olyan tárgy, ami bármilyen módon veszélyt jelenthet rá, vagy egyszerűen csak könnyen törik vagy rongálódik. Később pedig vértezzük fel magunkat a végtelen türelem erényével. Minden egyes alkalommal mondjuk el miért helytelen az adott cselekedet. Akkor is, ha ugyanarról van szó sokadjára is. Mutassuk meg, hogy hogyan csinálja legközelebb. Tanítsunk neki lehetséges alternatívákat. Mi magunk pedig járjunk elöl követendő példával, vagy mondjuk el, hogy hogyan cselekedtünk helyesen hasonló helyzetben. Szerintem elég büntetés a gyermeknek a lelkiismerete, az hogy szülei helytelenítették amit tett. Gondoljunk csak bele, kinek akar ő megfelelni? Kitől vár elismerést? Ki az számára, aki fontos, hogy büszke legyen rá? Ideális esetben a gyermek a szeretetteljes, egyenjogú, uram bocsá' baráti viszony megőrzése érdekében akkor is teljesíti a szülő kérését, ha az nincs 112
jelen. Arra törekedjünk hát, hogy a kapcsolatunk ilyen legyen vele. Ismétlésképpen: hatalmas hibát vét az, aki lebecsüli a lurkók értelmi képességét vagy érzelemgazdagságát, akár milyen picik is. Mindezzel természetesen nem kell egyetérteni. Most se feledjük, hogy a témával kapcsolatban elég egy keresést indítanunk. Az internet bőséggel kínál nagyon sok szimpatikus és jól használható gyakorlati útmutatást. Érdemes néhány órát rászánni. Nézzünk még néhány gondolatébresztő kérdést ebben az oly fontos témakörben. Többször említettük már, hogy töltsünk időt, méghozzá tartalmas és egymásra odafigyelő időt azokkal együtt, akik igazán fontosak számunkra. Gyermekeink esetében ez hatványozottan igaz. Ők velünk akarnak lenni. Akarjuk mi is ugyanezt. Nem kétséges, hogy velük lenni tartalmasabb időtöltés, mint tehetségtelen focistákon vagy még tehetségtelenebb önjelölt sztárokon bosszankodni a tévé előtt. Szánjunk időt a gyermekünkre. Olyat, ami csak az övé. Ha többen vannak, együtt is és külön-külön is, nem feledve a testvérek közötti egyensúly törékenységét. Miért olyan fontos ez? Azért mert ez az amitől értékesnek és fontosnak érzi magát. Már megint ide lyukadtunk ki. Azok a gyerekek, akikkel a szüleik nem töltenek elég időt, meg vannak győződve arról, hogy nem érdemesek rá. Tudunk már koncentrálni, figyelmünket a fontos dolgokra összpontosítani. Ezért amikor időt töltünk gyermekünkkel, mi magunk is legyünk jelen. Először is minden percében az együtt töltött időnek és a közös játéknak. A jelenlét ugyanakkor nem csak a tudatosan erre szánt időpontban fontos. Akkor is legyünk vele, amikor ágyban fekszik lázasan vagy szerelmi bánattól csalódottan. Amikor ünnepi verset mond az oviban, amikor kosárlabda meccse vagy iskolai futóversenye van, vagy amikor először sikerül esés nélkül a korcsolyapályán körbeszáguldania. Ugye nem felejtettük el a pozitív visszacsatolás kötelező jellegét? A korcsolyapálya kapcsán jut eszembe, hogy milyen kiváló és hasznos dolog a gyermekkel már kiskorában megszerettetni az aktív sportolást. Mozog ő magától is eleget, de ne feledjük, hogy az idő múlásával milyen sok befolyásoló tényező akarja majd erről leszoktatni. Ha rendszeres sportolásba kezd, hagyjuk, hogy ő válasszon magának. Ne saját gyerekkorunk elszalasztott lehetőségeit akarjuk vele pótoltatni, vagy rajongásunkat ráerőltetni egy esetleg számára unalmas sportág iránt. 113
Általában jól tesszük, ha bátorítjuk a kíváncsiságát, kreativitását, kezdeményezőkészségét. Az élet minden területén. Hagyjuk, hogy sok mindent kipróbáljon. Ne mi döntsük el, hogy egy színjátszó kör, az uszoda vize, a hagyományőrző íjászok társasága, az eget kémlelő csillagászok vagy egy beltéri sziklamászó csapat az a közeg, ahol jól érzi magát. Választania sem kötelező. Ez még nem a pályaválasztás ideje. Egyszerűen csak hasznos a sokszínűség és a változatosság, a társaságban eltöltött idő, és természetesen fontos a tudás. Nyilvánvaló, hogy a nevelés során a családi tűzhelytől távol kell tartanunk az indulatainkat, a napközben ért sérelmeinket, a csak ránk, felnőttekre tartozó gondokat. Ennél is jobban kell vigyáznunk a szánkra. Gondolkodó emberek vagyunk. Tessék átgondolni, hogy kijelentéseink milyen üzeneteket hordoznak, milyen érzéseket váltanak ki, erősítenek vagy gyengítenek a kicsiny lélekben. Amit a magam részéről az eszetlen ütlegeléshez hasonló bűnnek tartok, az a kritika és a szidalmazás. A gyermek kételkedés nélkül igaznak hiszi minden szavunkat. Figyeljük meg ezzel szemben, hogy hányszor hangzik el szülő szájából az, hogy „hülye vagy”, „mit szerencsétlenkedsz”, „ne idegesíts már megint”, „hát semmit sem lehet rád bízni” vagy „miért csinálsz magadból vásári majmot”. Nem vagyunk tudatában annak, hogy ezekkel a szavakkal mekkora kárt okozunk. Mivel a kisember igaznak hiszi mindazt, amit mondunk, ezek a dolgok bekerülnek a saját valóságába, a tudatába és az önbecsülésébe. Olyan helyrehozhatatlan sérüléseket okozhatunk, mintha levágnánk az egyik kezét. Soha ne mondjunk semmi olyat nekik, amit nem akarunk a személyiségük részévé tenni. „Ha a gyermeket újra és újra csak kritizálják, parancsolgatnak neki, és fenyegetik, magasabb rendű agya nem lesz képes olyan irányba fejlődni, ami elengedhetetlen az érvelés, tervezés és elmélkedés szempontjából.” (Idézet Margot Sunderland „Okosan nevelni tudni kell” című könyvéből) Fontos és talán ismét nem magától értetődő dolog, hogy ne várjunk el kötelező hálát és tiszteletet fáradtságainkért cserébe. Ha ilyen babérokra vágyunk, legyünk arra érdemes szülők, akiknek ezt gyermekeik maguktól adják meg. Okosabban tesszük, ha arra törekszünk, hogy minél tovább kívánatos és hasznos szereplői lehessünk életüknek, akikkel öröm együtt 114
lenni. Esetleg később is, nagyiként és papaként. Személyes célkitűzésnek sem hangzik rosszul. Egyszer egy tiszteletet kikövetelni próbáló szülőkamasz vita során hallottam a saját fülemmel a következő érvet: „Én nem kértem, hogy megszülessek.” Ezzel a kijelentéssel úgy gondolom, hogy nehéz lenne vitatkozni. Ne feledjük, a tudatos gondolkodásnak azon a szintjén, ahol már mi járunk, nincs alá és fölérendelés. Nem birtokolhatjuk csemetéinket, és nem élhetjük a saját gyermekkorunkat újra a bőrükbe bújva, gyerekszobánk esetleges nélkülözéseit kárpótolandó. Hogy jól végezzük-e dolgunkat az élet talán legnehezebb kihívását jelentő feladatában azt azzal tudjuk mérni, hogy a gyermek mennyire érzi magát értékesnek és fontosnak. Ennek a megállapításához nem kell képzett lélekbúvárnak lenni. Figyeljük meg ebből a szempontból a saját maga által kijelölt helyét a családban, viselkedését, szavait, vagy éppen a hallgatását. Ha sikerül úgy felnevelnünk őket, hogy fiatal felnőtt korukban egészséges mértékben fontosnak és értékesnek tartják magukat, önállóan és felelősségteljesen tudnak döntéseket hozni, akkor megtettük a tőlünk telhetőt azért, hogy tartalmas és boldog életük lehessen. Mi az egészséges mérték? És mivel fogjuk vissza az esetlegesen túlzott mértékben növekedő önbizalmat és önállóságot? Hogyan kerüljük el, hogy ne legyenek kakukk fiókák? Nem ismerem a választ. Mint ahogy a túlzott önbizalom és önállóság, és a gyermekekre analógiaként sokszor használt erőnket meghaladó gondoskodás fogalmait sem. Ha eljutunk egyszer idáig, ne felejtsük el, hogy mindezzel nem csak gyermekeinknek tettünk jót, hanem saját magunknak is. Mi is fontosnak és értékesnek tartjuk majd magunkat, olyanoknak, akik értelmes célokat voltak képesek kitűzni és megvalósítani, hiszen egy számunkra imádott élet okos formálásában játszottunk döntő szerepet. A nem véletlenül hosszúra nyúlt, családról szóló gondolatébresztés után térjünk vissza oda, hogy mik lehetnek még szövetségeseink életünk boldogabbá és tartalmasabbá tételében.
Vissza a gyökerekhez Van egy természetes, egészséges és bölcs hang, ami mindig tudja, hogy mi a számunkra valójában hasznos teendő, csak a rengeteg zajos mocsok 115
a belső hallásunkban harsogva elnyomja azt. Ez a lelkiismeretünk. Mindig a lelkiismeretünk iránymutatását követni nagyon nehéz, gyakorlatilag csak néhány szentéletű embernek sikerül. Nekünk bőven elég annyit tenni, hogy kezdjük el tudatosan kihallani ezt a hangot az egyelőre nála jóval erősebb háttérzajból. Ezt a készséget úgy lehet fejleszteni, hogy döntéshelyzetekben feltesszük magunknak a kérdést, hogy melyik út a helyes, majd várunk és figyelünk a válaszra. Más helyzetekben, amikor valami rosszat cselekedtünk, és belülről ennek kapcsán kérdések kopogtatnak lelkiismeretünk ajtaján, nyissunk nekik ajtót ahelyett, hogy gyorsan eltereljük a gondolatainkat, mondjuk a tévé híradóval. Figyeljünk oda testünk jelzéseire is. Nyilván nem véletlen, amikor libabőrös lesz a karunk, vagy könnyek gördülnek le az arcunkon. Valami eredendően szépnek és jónak a közelébe kerültünk. Figyeljük meg tudatosan, hogy mi az, mert egyértelműen a helyes irányba mutat. Ne feledkezzünk meg a nevetésről sem. Ugyanolyan spontán megnyilvánulás mint az előzőek. És ugyanúgy valami jót jelez. Nagy valószínűséggel annak az embernek a jótékony hatását, akivel együtt nevetünk. Testünk más jelzéseire is figyeljük oda, mert magától értetődő módon a figyelmünket akarja felhívni valamire. Mondjuk egy kialakulófélben lévő betegségre, vagy arra, hogy lelkünk tiltakozik valami ellen, amit elnyomunk vagy rosszul csinálunk, esetleg tévúton botorkálunk. Jó lenne, ha álmaink csodálatos világáról és hatalmáról is tudnánk most értekezni. Sajnos a szerző nem rendelkezik ebben a témában még annyi tudással sem, hogy mások számára használható véleményt formáljon róla. Házi feladat ezért a tudatos gondolkodóknak utánaolvasni, kellő mennyiségű eltérő álláspontot megismerni és sajátot kialakítani, a későbbiekben tudatosan használva azt, hiszen álmaink sem a véletlen szüleményei. Ösztöneinkre is elfelejtettünk hallgatni. Ösztöneink pedig védelmünket szolgálják. Az ember az egyetlen lény, amelyik képes ezt figyelmen kívül hagyni. Többet eszik és iszik, ugyanakkor kevesebbet alszik, mozog és szeretkezik, mint amennyire szüksége van. Figyelmen kívül hagyja a veszélyt jelző jeleket vagy egyenesen magát a valódi és súlyos veszélyt. Ezért van az, hogy nem éljük túl azt az iszonyatos rohanást, amibe agyoncivilizált világunk hajszol bele minket. 116
A magyar szólás-mondások, népi bölcseletek és megfigyelések hihetetlen mértékben igazak és elképesztő éleslátással mutatnak rá a dolgok valódi lényegére. Tessék tudatosan választékosan beszélni, mondandónkat a ma már alig használt közmondásokkal, szólásokkal és hasonlatokkal színesíteni. Ha már csak alig ismerünk párat belőlük, vegyünk egy ilyen gyűjteményt tartalmazó könyvet, vagy egyszerűen csak töltsük le az internetről. Ugyanazt az eredményt fogjuk elérni, mint amikor gyermekeink a világ legkifejezőbb nyelvét tanulják. Értelmünk csiszoltabb lesz az átlagosnál. Több szempontból is kötelességünk a magyar nyelv választékosságának és kifejezőerejének a megőrzése és gyermekeinknek való átadása végtelen szókincsünk tudatos használatával. Bővítsük folyamatosan. „Nyelvében él a nemzet” mondta Széchenyi István, aki valószínűleg nem tévedett és nem értene meg egy ilyen, ma már teljesen általános Viber vagy Facebook párbeszédet: - wazzup? ;) - omg :D - wtf? - semmi kül, csak úgy lol XD Ha már a Facebook szóba került, érdemes megemlítenünk, hogy az ismerős gyűjtő verseny eredményeképpen olyan mértékű bölcsesség dömpinget láthatunk ott minden nap, hogy már el sem olvassuk azt, amelyik egy sornál hosszabb. Ebből is lehet előnyt kovácsolni. Én magam először is rendszeresen takarítok az ismerőseim között. Akikkel nem tartom a kapcsolatot, vagy nem régi osztálytársak, barátok, azokat kitörlöm. A megmaradtak megosztásait pedig figyelemmel követem egy ideig, majd úgy állítom be a nyomon követésüket, hogy csak azok aktivitása jelenjen meg, akik mondanak vele valamit vagy megnevettetnek, esetleg nekem tetsző képeket tesznek közzé. Néhány alkalommal igazi kincset is találhatunk a híres emberek, nagy gondolkodók, művészek, tudósok vagy karizmatikus tanítók bölcseletei között. Mondjuk egy teljesen új izgalmas témát, vagy egy meglévőnek az újszerű megközelítését. A természet. Szerencsések azok, akik nem szakadtak el még teljesen a természet szépségétől. Az ember ősi és egészséges mivoltánál fogva vágyik a természetbe. Az erdőbe, a rétre, a patak vagy a tó partjára, a hegyekbe vagy a világ túl oldalán még létező tiszta vizű tengerek mellé. Ezzel szemben az „igazán civilizált” ember a nagyvárosi betondzsungel 117
közepén él, magas házakban összezsúfolt tömegekkel együtt lélegezve. Két órát ül a dugóban, hogy megtegyen egy tíz kilométeres távolságot otthona és munkahelye között. Naponta kétszer is. A munkahelyén még nagyobb tömegekkel van egy légtérbe zárva, és az üvegfalon keresztül jól láthatja a szomszédos irodaházak üvegfalait. Eléggé éles az ellentét. A városi ember ettől agresszívebb, testileg és lelkileg betegebb, mint vidéki társa. Mit tehet ez ellen, ha sorsa a hering konzervdobozhoz köti? Amikor nem a költséges és egyben önpusztító életformájának fenntartásáért küzd, keresse az alkalmakat, hogy eljusson a természetbe. Naponta a közeli parkba, hétvégén vidékre, az éves szabadságok során pedig egy aktívan felüdítő helyre. Ha elég ügyes, össze tudja kötni a kellemeset a hasznossal, úgy hogy mindezt a családjával együtt teszi. Arra is lehet alkalmat találni, hogy néha a csillagos eget együtt kémleljük. Például a hulló csillagokat augusztus 12-e körül. Ragyogó időben pedig forduljunk becsukott szemmel egy pár percre a nap felé, és hagyjuk erre a rövid időre a gondjainkat magukra. Lakótelepi másfél szobát is lehet úgy berendezni, hogy legyen benne némi élő zöld, színes és illatos kisvirág (szintén élő), és az unalmas tapéta helyett a falakon tájképek, vagy poszterek a kék lagúnákról, vagy arról, ami a szívünket igazán melengeti. Aki megteheti, az egy teljes szobát is kialakíthat relaxációs kuckónak vagy anti-pánik szobának. A zene. Nagyon eltérő az ízlésünk. Ez így van helyén. Most gondoljunk azokra a ritka pillanatokra, amikor libabőrösek leszünk egy dallam hallatán, vagy egyszerűen csak jó közérzetet kelt bennünk akár egy viszonylag monoton szerzemény is. Nagyon kevesen vannak, akik nem csak az aktuális slágereket, a közismert művek híres dallamainak néhány percét és gyerekkoruk kedvenceit szeretik, hanem ezeken felül tudatosan szereznek maguknak olyan hallgatni valót, ami a háttérben szólva fejti ki kellemes hatását. Nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Amikor ezeket a sorokat írom az éjszaka közepén, egyedül ücsörögve egy recepciós pult mögött, a gépemen halkan szól egy Enigma című album, ami már hosszú ideje közel áll hozzám, és érzem, hogy jó hatással van a közérzetemre. Találjunk magunknak sok ehhez hasonlót. Van ebből is jócskán az interneten. A rezonancia. Mi a manó? Benne van a nevében. Együtt rezgés. Olyan dolgok, amikkel közös hullámhosszon vagyunk, és lehet, hogy nem is tudjuk megmondani az okát. Van pedig bőven olyasmi, aminek irányában megmagyarázhatatlan, mégis erős és kellemes vonzalmat érzünk. A baj 118
az, hogy egy röpke pillantás után gyorsan továbblépünk. Figyeljünk ezentúl tudatosan azokra az élethelyzetekre, tevékenységekre, helyszínekre és képekre, amik spontán váltanak ki belőlünk kellemes érzést, látszólag ok nélküli vonzódást. Nézzünk pár konkrét példát. Nincs rá különösebb okom, de a következő dolgok nagyon erős és pozitív érzelmeket váltanak ki belőlem: közép-magas hegyi táj tavakkal, egy csendes tóparti házikó erdővel a háttérben, tiszta vizű tó nádszélén fehér faház kikötött csónakkal, a gyönyörű harci mének, Árpád vitéz harcosai és maga a mellérendelés csodálatos szellemisége. Michael Talbot szerint az efféle vonzódások nem a véletlen művei. Előző életeink során játszottak fontos és pozitív szerepet. „Your past lives, a reincarnation handbook” (Előző életeink, reinkarnációs kézikönyv) című könyvében erről részletesen is ír. Ez sajnos nem jelent meg magyarul, és a használt példányok felkutatásába is komoly energiát kell fektetni. Nyilván ez sem véletlen. Mindenkinek megvannak a maga szívet melengető tájai, vidékei, helyei és még sok más egyéb lehetséges dolog. A csillagos égbolt vagy éppen a szikrázóan kék, egy bizonyos állatfaj, esetleg letűnt idők képviselői, vagy egy hangulat, egy dallam, egy adott lelkület. Keressük ezeket tudatosan. Nem kell a fél világot beutazni, figyeljünk ezentúl arra, ami minden ok nélkül mélyen megérint minket, mondjuk internetes böngészés közben. Ne rohanjunk tovább. Keressünk hozzá hasonlókat, mentsük le a gépünkre, és ha biztosak vagyunk a belülről oly kellemesen bizsergető érzésben, jegyezzük fel ezt is a kis füzetünkbe. Vegyük körbe magunkat ilyen képekkel és élményekkel. Ha van rá lehetőségünk, rendezzünk be egy külön kis szobát tudatunk szent kápolnájának. Alakítsuk ki otthonunkat, kertünket vagy hétvégi nyaralónkat lelkünket megmosolyogtató módon. Csalogassuk a közelünkbe azokat a környékbeli állatokat, amik kedvesek a számunkra és még nem pusztultak ki, vagy nincsenek eltűnőfélben mint a gyerekkoromban millió szám fel-alá cikázó fecskék. Ha lesz egyszer még újra saját otthonom, biztos be fogok rendezni egy külön szobát magamnak, ami csak ilyesmivel lesz tele. Képekkel, tárgyakkal, illatokkal és a háttérben szóló zenével. A rezonancia magyarázatot adhat velünk született fóbiáinkra is. Én például tériszonyos vagyok, pedig tudom, hogy nincs rá semmilyen konkrét okom. Végiggondoltam és kutattam a gyermekkoromat. Soha nem ért olyan trauma, ami ezt indokolttá tenné. Arra is emlékszem, hogy néhány évesen, apám biztonságot nyújtó kezét fogva sem mertem a második szintnél 119
feljebb menni a jánoshegyi kilátóban. Egyesek a pókoktól, a városi galamboktól, mások valami teljesen mástól félnek. Használjuk ezt is ki a magunk javára. Most már tudjuk, hogy nincs szükségünk pszichiáterre, sem nyugtatószerekre és nem kínoz rejtélyes lelki betegség, ha valami megmagyarázhatatlan módon kelt bennünk félelmet. Még csak a lélekvándorlásban sem kell hinni. Elég ha tudjuk, hogy ez természetes része az életünknek, és eszerint kezeljük azt a maga helyén.
A hit Nagyon fontos alakítója egész életünknek, ami értékes iránytűként mutathat utat a hosszú úton. Ugyanakkor az évek során maga a hitünk, hitbéli meggyőződéseink is sokat formálódhatnak, esetleg teljesen mértékben meg is változhatnak. Az is fontos, hogy van-e saját hitünk és amellett más, számunkra szimpatikus hitvilágok, vagy azok egyes tanításai, és az is fontos, hogy őszintén hiszünk-e abban, amit csinálunk, amit célul tűztünk ki magunk elé, ami értéket képvisel a számunkra. Nem kell vele egyetérteni, de attól még tény a tény, hogy amiben kétség nélkül hiszünk, az valósággá válik. Így teremt az ember. Erre a szintre kell eljutnia személyes fejlődésének során. Ez az eredeti szerepe a Világegyetemben, amit mára már teljesen elfelejtett a rendelkezésére álló csodálatos lehetőségekkel együtt. Teremteni. Sok jót magunk és mások számára. Ismétlésképpen tegyünk újra különbséget a vallás és a hit fogalmai között. Mint ahogy láttuk már a kárát annak, hogy mások céljait valósítjuk meg, mások álmait álmodjuk, és nem is a saját életünket éljük, hanem egy szerencsétlen kalitkában tekerő mókusét, úgy a hitünk kialakítását se bízzuk másokra, különösen ne egyházakra vagy szektákra. Amit mindenki egyszerűen beláthat, az nem más, minthogy a vallást mások találják ki a számunkra és teszik kötelezővé, a nem olyan régmúlt időkig katonai erővel. Sokunknak az anyatejjel együtt kell a különféle abszolút igazságokat magunkba szívnia. Nekünk, tudatos gondolkodóknak a lényeg az, hogy mindez nem a sajátunk. Legyen hát mindenkinek saját hite? Véleményem szerint igen. Hogyan lehet egyáltalán ilyesmire szert tenni? Sok tanulással, rengeteg különböző tanítás, eszme, életmód és hitvilág megismerésével, tudatos gondolkodással és megtapasztalással. Odafigyeléssel az ősi és természetes rendre. A Világegyetemére. Lelkiismeretünk szavára. Érzékeinkre. Érzelmeinkre. Ösztöneinkre. Álmainkra. A természeti kultúrák 120
éleslátására. És nem utolsó sorban a bölcs tanítókra. Ez utóbbiak közül nekem szerencsém volt baráti kapcsolatot ápolni egy idős baptista lelkésszel és egy katolikus pappal is, akiktől nagyon sokat tanultam. Ez a példa azért fontos, mert azt is látnunk kell ami az érem másik oldalára van írva, azt hogy nem lehetünk személyválogatók valakinek a hite alapján. Attól, hogy az egyházközpontok általában haszonlesők, szem és köpönyegforgatók, képmutatók, elvtelen cinkosai a gonosz hatalmaknak, a hívők soraiban számtalan igaz emberre lelhetünk. Gondolkodókként amúgy sem szabad szemellenzőt viselnünk. „Sajátos, elkülönült és ősi a magyar lélekfelfogás. A halott lelke a túlvilágon újjászületik s – újra meg újra – visszatér az élők itteni világába. A két világ ugyanazon a létsíkon, egyenrangú viszonyban áll egymással. Az anyagot a lélek ereje mozgatja, és teszi élővé. A lélek és az ember viszonya mellérendelt. Ez a lélekhez kötődő, a házastársakat is jellemző mellérendelő szemlélet nem igényli az alárendelő teremtéslegendát, a teremtmények függőségét. A lélekszimbólumok a magyar felfogásban nem válnak személlyé, és nem kapnak nevet, s nem is ábrázolják őket emberi formában. A magyar népmesékben a jót a jó példák és a jó emberek segítik. A magyar hitvilágban a szépet, a nemeset és a jót hasznosnak is tartották. Tudták, hogy jó vagy rossz sorsuk okos vagy téves döntéseiktől függ. Helyes tetteik hasznos, vagy a helytelenek káros következményei természetszerűen bekövetkeznek, mert a természet örök törvényéből jövő isteni rendelkezések tökéletesek, igazságosak és megmásíthatatlanok. Emez igen ésszerű gondolkodásmód ugyanakkor gazdag és mély szellemiséggel járt együtt.” (Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából.) Én a magam részéről teljes bizonyossággal hiszek a reinkarnációban és annak lényegében, a hallhatatlan emberi tudat folyamatos tanulásában és erkölcsi fejlődésében. Ilyen módon hiszem, hogy a földi élet célja és értelme a tudás és a szeretet. Hiszem, hogy életkörülményeink, amikbe beleszületünk, életünk meghatározó eseményei nem a véletlen művei, hanem azok előző életeink tanulságaiból következnek meghatározott tanulási és fejlődési céllal. Sorsunk további része rajtunk múlik, de az már itt és most, jelenlegi gondolataink, döntéseink és cselekedeteink alapján. Hiszek a Világegyetem tökéletes, mindent átfogó és ugyanakkor minden egyes apró részében jelenlévő rendjében, tudatot és anyagot egyaránt 121
magába foglaló megbonthatatlan egységében. Hiszek az Univerzum szerető, támogató és segítő erőiben, magasabb tudati szinten élő lényekben. Ezeket a fénylényeket a halálközeli élmények kutatásaiból már elég pontosan ismerhetjük, vagy ismerhetnénk, ha tanítanák az iskolában. Nem sok közük van a gülü szemű, kávés csészékben száguldozó zöld emberkékhez. Erről bővebben a harmadik fejezetben olvashatunk. Hiszek abban, hogy nem vagyunk a Világegyetem tökéletes egységének egészétől, ilyen módon a természettől és egymástól sem elválaszthatóak. Hiszem, hogy nem sebezhetünk meg úgy senkit és semmit, és nem árthatunk úgy másoknak, hogy azzal magunk ellen ne vétenénk. Hiszek abban, hogy sorsunkat, személyiségünket és hitünket mi magunk alakítjuk, tudatosan vagy tudatlanul. Hiszem, hogy nincs pokol és nincs örök kárhozat. Ezek csak kitalált megfélemlítő eszközök, hogy vakon és engedelmesen vonuljunk egymás után hosszú tömött sorokban. Ebből fejlődött ki a média és a marketing világa, majd mára az emberi értelem tudományos szintű manipulálása. Teljes mértékben ugyanarra építenek az egyházak, mint a bankárokat szolgáló globális cégóriások és politikusok. Nevezetesen arra, hogy ők programozzák be a tudatunkba, hogy mit gondoljunk és hogy hogyan érezzük magunkat. Meggyőződésem, hogy a pokol legfeljebb itt létezik a Földön. Az a hely az, ahol az aktuális világirányító hatalmasságok akarnak fogva tartani minket, hogy gondolkodás nélkül cselekedjük az ő akaratukat. Úgy gondolom, hogy azok, akik már sokadszor járnak ezen a planétán, sokkal bölcsebbek frissen érkező vagy csak pár emberöltőnyi kurzuson részt vett társaiknál. Sok ismerősömet látom közösségi oldalakon nyíltan buzdítani a változások szélsőségesen erőszakos kieszközlésére. Nem értek vele egyet. Nyilván több mint visszatetsző a normális ember számára amikor a tizenéves afrikai fiúcska büszkén lengeti a magasba az éppen általa agyonlőtt társának a szívét. Ezek a friss formációk, és azok, akik számára az élet szentségének fogalma nem jelent semmit, valószínűleg csak most kezdik pályafutásukat, esetleg örökre reménytelen esetek maradnak, de lehet, hogy nem is rendelkeznek még emberi tudattal. Úgy gondolom, hogy látogatásaink számossága nincs egyenes arányban személyes fejlődésünk előremenetelével. Nagy mértékben meghatározhatja az élet és egymás tiszteletéhez való viszonyunkat az, hogy milyen kultúrába születünk, milyen családi légkörben nevelkedünk, de mire felnövünk, már nincs lehetőségünk másra kenni a felelősséget. 122
Nekünk kell helyes válaszokat adnunk az élet miértjeire. Ebben a tekintetben a mellérendelő vagy az azzal ellentétes alárendelő szellemiség a meghatározó, amiről az oly sokszor idézett Cser-Darai tanulmányban olvashatunk. Számomra nem kétséges, hogy az Univerzum ősi és természetes rendje mellérendelő. Az alárendelés mai mértéke és elterjedtsége pedig egyenesen betegesen természetellenes. Általában azt tanácsolom mindenkinek, hogy iktassa ki a gondolkodásából az úgynevezett abszolút igazságokat. Azokat, melyről mások azt állítják, hogy valami csak is úgy lehetséges, ahogy az írva vagy mondva vagyon, és ami attól eltér az hazugság vagy gonosz. Mi, gondolkodó emberek viszont tudunk már annyit az életről, létezésünk okáról és a világegyetemről, hogy nem hiszünk el mindent, amit kész tényekként elénk tárnak. Megvizsgáljuk inkább, hogy az mennyire illeszkedik saját elképzeléseinkhez és hitünkhöz. Tudatosan gondolkodunk, miközben hallgatunk ösztöneinkre és megérzéseinkre is. Ezer éve, népünk első árulóinak köszönhetően ránk kényszerítettek egy idegen vallást. Ez nekünk olyan istenről tanít, aki embereket különböztet meg származásuk alapján, a legnagyobb lelki nyugalommal ad parancsot népek vagy elsőszülött gyermekek kiirtására. Szigorú törvényeket szab. Legelső rendeletében megtiltja a gondolkodást, a tudás fájáról az alma leszakítását, majd a szófogadatlan vétséget oly mértékben torolja meg, hogy a világ kifordul a tengelyéből a mérhetetlen szenvedéstől. Külsőre nagyjából úgy néz ki, mint a Télapó, de korántsem kis virgácsokat osztogat, ha vétkezünk. Büntetésünk örökké tartó szenvedés egy borzalmasan forró és félelmetes föld alatti börtönben. Ez a vallás a mai napig a félelemkeltés, a jobb sorsa érdemes emberiség megnyomorításának egyik legfontosabb eszköze. Nem tesz mást, mint a saját, pontosabban a kitalálói képére formálja az istent, a mindenséget. Ez arcátlan mértékű pökhendiség, önzés és arrogancia. Ez az igazi istenkáromlás. Ott van viszont nekünk a fiú, Jézus, akiben elég hinnünk, és akkor minden bűnünk bocsánatot nyer. Ha nem hiszünk benne, akkor marad az első számú szabály, a bűn jutalma a halál, méghozzá a végleges. Hogy is van ez? És miért kellett Jézusnak szenvednie és meghalnia? Erre az úgynevezett isteni szentség a válasz. Ha isten egyszer megmondta, akkor megmondta. Az sosem változhat, hacsak valaki meg nem hal helyettünk a 123
mi bűneinkért. Nos nem kell hát mást tennünk, mint a Megváltó legmélyebb tisztelete mellett kedvünkre ölni, rabolni, lopni, csalni, mások életét megnyomorítani. Ott a bűnbocsánat kimeríthetetlen forrása. Ne felejtsük el, hogy a középkorban a Katolikus Egyház pénzért árult bűnbocsátó cédulákat. Mit is pontosan? Krisztus vérét néhány garasért bűnözőknek vagy tiszta lelkiismeretű de ostoba lelkeknek. Gondolkodó ember nyilván nem hiszi el a leghatalmasabb szellemi erőről, hogy akaratával egyező lenne az a mérhetetlen kín és borzalom, amit az embereknek és Föld Anyának kellett a történelem során megtapasztalniuk. A mindenséget átható rendet és harmóniát sok féle képen szokták meghatározni. Van aki Univerzumnak nevezi, mások a tudatalattink legmélyebb és közös részével tartják azonosnak. Nyilván ez mindenkinek a hitétől függő definíció kérdése. Istennek a magam részéről a fentebb olvasottak miatt nem tartom szerencsésnek nevezni. Másrészt oly sok különböző vallás és hitvilág oly sok egymástól alapvető lényegében és természetében eltérő istene létezik, hogy a megnevezés már nem képes hűen visszaadni a feltétel nélküli szeretet fogalmának valódi tartalmát, különösképpen azért nem, mert megszemélyesít valakit, aki abszolút mértékben mások és mindenek felett áll, és már attól is meghalunk, ha megpillantjuk őt. Más szóval emberszabásúvá teszi mindenek lényegét, és ami még rosszabb, minket szolgaként alárendel neki és távol tart tőle. A hitüket komolyan megélő keresztényeknek azt tanácsolnám, hogyha már muszáj emberi jelleget adni neki, akkor szólítsák őt Mennyei Atyámnak, ahogy Jézus is tette, aki legutóbb testvéreivé fogadott mindannyiunkat. Valódi lényegét amúgy is helyénvalóbb egy tökéletes és szerető édesapához hasonlítani. Még egy örök kérdés. Mi van, ha egy kisbaba meghal, mielőtt gondatlan szülei megkeresztelték volna? Pech. Irány a pokol örökké égő tüze. Ezt értelmes ember el nem hiszi. Tudja róla, hogy mások találták ki számunkra, ugyanúgy mint a jelzálog alapú hiteleket, a reklámokat és a média összes tudatromboló mocskát. Pokol örök tüze. Elég ijesztő. Nem más ez mint félelem, amit az egyház plántált a jámbor szívekbe, hogy birkákként lehessen őket jobbról balra, majd onnan visszafelé terelni, ahogy éppen kedvük szottyant. Jézus ugyanakkor az emberi történelemben a legtisztább példája a mindenki iránt érzett és meg is cselekedett feltétel nélküli szeretetnek. Az idegen vallás istenével alkotott ellentétpárban pedig a 124
szenvedő emberiséget szimbolizálja. Nagyon éles az ellentét. Ne mondjunk ki ennek kapcsán annál többet, minthogy ha választani lehet, akkor inkább Jézus jelenlétét szeretnénk érezni, nem az írástudókét, a papokét, akiket a történelem során két dolog motivált. Hatalom és pénz. Nem ismerős ez valahonnan? Nem csak ismerős, ez egy az egyben ugyanaz mint a világot ma uraló bankárelit két istene. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Kereszténység szent könyvének első nagy része nem is a sajátja. A zsidó nép több szent iratát magába foglaló úgynevezett Tanakh, mely az ő hitükről és történelmükről szól. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Mózes öt könyvét, a Tórát nem is lenne szabad nyomdában sokszorosítani. A katolikus egyházvezető papok a Tanakhoz csatolták hozzá a Jézus életéről szóló, általuk kiválasztott, ógörög nyelvből fordított iratokat. Jézus születése után négyszáz évvel. Jézus kapcsán legfontosabb a valódi keresztény élet, azaz az ő követése magas mércéjének az átgondolása, ami véleményem szerint gyakorlatilag teljesíthetetlen célkitűzés ember számára. Ő maga sem azt várja el tőlünk, hogy hozzá hasonló tökéletes isteni lények legyünk. Azt mondta nekünk, legyünk olyanok, mint a gyermekek és szeressük egymást. Úgy gondolom, hogy ez a két üzenet az amivel nekünk érdemben foglalkoznunk kell. Ha hitről beszélünk, nem hanyagolhatjuk el az imádkozás fontosságát. Az ima nagyon komoly erővel bír. Hittel teli pozitív és erőteljes teremtő gondolat, hiszen a saját és mások életének jobbá tételét szolgálja. Még nagyobb ereje van az együtt imádkozásnak, együtt meditálásnak és az együtt gondolkodásnak. A teremtő erő ilyenkor összekapcsolódik és megsokszorozódik. A fejezet végéhez közeledve elérkeztünk oda, hogy tisztáznunk kell néhány fontos fogalmat, illetve azok használatát. A hasonló témájú és gyakorlatilag végtelen irodalom sokszor különböző értelemben használja a tudat, a lélek, a szellem, az én, a psziché, a tudatalatti fogalmait, más hasonlókkal együtt. Miben különböznek ezek, illetve hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Véleményem szerint csak két dologról van szó összesen. Saját definícióm szerint a tudat egységét az értelem és a lélek kettőse alkotja, nyilvánvalóan egymásnak mellérendelten. A tudatos és az ösztönös rész. Racionalitás és érzelmek. Férfi és nő. Egységben egymás mellett és egymásért. 125
Az egyensúly Egyensúly mindenben. Harmónia. Az Univerzum természetes rendje, ami szerencsés esetben lehet életünk vezérlő motorja is. Mindenben megtalálni az egészséges mértéket, kialakítani a megfelelő egyensúlyt. Ez már a tudatos gondolkodás magasiskolája. De nem kell megijedni tőle. Mindannyiunkban meg van a képesség hozzá. Ami igazán fontos, először magunkban kell rendet tennünk. Nem szabad, hogy tudatunk és testünk egymás ellen hadakozzon. Értelmünk és lelkünk is harmóniában kell, hogy együtt alakítsák ki tudatunkat, irányítsák okosan átgondolt cselekedeteinket az élet minden területén. Komoly kihívást jelent ez napjainkban, amikor körülöttünk gyakorlatilag minden a feje tetején áll, az emberek kifordultak saját magukból, tönkretettük a természetet, elfeledkeztünk mindenről, ami értékes és szép. Remek személyes célokat lehet ennek kapcsán magunk elé tűzni. Kezdhetjük például a munka és a magánélet viszonyával. Az összefogásban rejlő erő Két példát már eddig is láthattunk ennek kapcsán. Emlékezzünk vissza a Senoi törzsre, akik nagy családi közösségekben értelmezik és követik álmaik üzeneteit. Sokan, együtt. Remélhetőleg igazak az izlandi csodáról szóló beszámolók is, ahol egy maroknyi nép fogott össze teljes egységben és rázta le magáról a rabigát örökre. Az is jól látható, hogy az utóbbi időben egyre többen ébredeznek világszerte a rájuk kényszerített hipnózisból, illetve egyre többen vállalnak szerepet különféle közösségekben azok közül, akik már magasabb tudatossági szintet értek el. A Facebook-on követem egy ideje az „Earth. We Are One” (Föld. Egyek vagyunk) nevű oldal posztjait. Néhány nappal ezelőtt az oldalt karbantartók egy közösség megalakítására szólítottak fel a rövidítésből adódó EWAO név alatt. Ennyi idő alatt több mint tíz ezren csatlakoztunk a világ minden pontjáról a legkülönbözőbb etnikai és kulturális háttérrel. Az első két nap során kiveséztük a tudatossággal, a filozófiával és kvantum fizikával kapcsolatos kérdéseinket. Ezután elkezdtek egyre többen olyanok is csatlakozni, akik teljesen hétköznapi gondolataikat és az élet mindennapi 126
kihívásaival kapcsolatos kérdéseiket tették közzé. Mindnyájan arról számolnak be, hogy kézzelfoghatóan érezhető a támogató szeretet és megértés, amit korábban sehol nem tapasztaltak. Nincs olyan poszt, amihez ne szólnának hozzá értékes és szeretetteljes tanácsokkal, véleményekkel. Legtöbben csak egy-egy elismerő vagy örömüket kifejező szóval kapcsolódnak a témákhoz. Az sem baj, hogy ez a virtuális térben történik, és esetleg a hétköznapok során nem vagyunk közel sem olyan tökéletesek, mint hozzászólásaink alkalmával. Ez így is egy nagyon komoly, egymást a fejlődésben segítő gyakorlat, ami a maga természetes egyszerűségében minden válaszkeresőt mágnesként vonz. Követek egy magyar oldalt is, a Kvantumklub.hu-t. Sajnálom, hogy nincs lehetőségem összejöveteleiken részt venni, ahol az utóbbi időben már egy gombostűt sem lehet leejteni. Tarnóczy Vilmos nagyjából egy évtizedes erőfeszítései most hozzák meg első gyümölcseiket. Vilmos célja, hogy a magyar embereknek segítsen a tudatos gondolkodásban, az abban való fejlődésben.
Rengeteg témakört érintettünk ebben a két fejezetben és számtalan területét vizsgáltuk meg életünknek. Reményeim szerint sokat jegyzeteltünk és valamennyit haladtunk is előre sorsunk irányításának a kézbevételében. Ne fejezzük be a tanulást, gondolkodásunk tudatossá tételét itt. Keressünk, kutassunk tovább. Jussunk el mindannyian arra a szintre, ahol már magától értetődik számunkra az, hogy önbecsülésünk és az hogy mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben, teljes egészében attól függ, hogy milyen mértékben van sorsunk irányítása a kezünkben, attól hogy képesek vagyunk-e uralni gondolatainkat. Ez a feltétele annak, hogy ki tudjuk adottságainkat és lehetőségeinket aknázni. Ne érjük be kevesebbel, mint amit a Világegyetem szánt nekünk születésünk pillanatában. Félelem mentes, tartalmas életet, erős alapokon nyugvó lelki békét. Tudást és szeretetet.
127
III. Fejezet: A rejtelmek Birodalma
Annak reményében, hogy az olvasók egy része belefog egy végtelenül izgalmas és nem is annyira virtuális utazásba, egy olyan szellemvasúton, ahol a sötétből az egyik oldalon az emberiséget a kezdetektől foglalkoztató megválaszolatlan kérdések bukkannak elő, míg a másikon az iskolában tanultaknak homlokegyenest ellentmondó tudományos tények, kísérletekkel bizonyított lélegzetelállító felfedezések ejtenek ámulatba, és ez a két oldal körülöttünk egy idő után összeér, vagy sokkal inkább egymásba fonódik, én arra bíztatok mindenkit, hogy kövessen ebbe a csodaországba. Saját magam a kvantum fizikának köszönhetően kezdtem el vastag rabláncaimat elfűrészelni. Minden fellelhető és számomra még érthető anyagot megkerestem és elolvastam. A lélegzetem is elállt, kezdve az alapító atyák első felfedezéseitől, egészen addig az ámulatig, hogy néhány magyar honfitársunk elméletben már most messze túllép a legújabb felfedezéseken is. Jó példa erre a Nagy Gergely által jegyzett „Kvantumradar”. Ez a neten könnyen megtalálható tanulmány körül-belül a feléig mindenki számára érthető és garantáltan izgalmas olvasmány. A második rész inkább már haladóknak szól. Ha valaki szeretne egy rövid ízelítőt kapni a varázslatokból, vagy csak egy kicsit oldottabban barátkozni a híres ismeretlennel, az gépelje be a Youtube keresőjébe a „Dr. Quantum két réses kísérletét”. Az öt perces magyar feliratos rajzfilmen látható kísérletet 1961-ben végezték el először sikeresen. Próbáljuk meg konkrétabban meghatározni, hogy miről is van szó amikor kvantum fizikáról beszélünk. Ahány definíciót találunk, annyi különböző értelmezést láthatunk. Sok esetben egymástól eltérőt, vagy szárazan semmitmondót, leggyakrabban pedig csak a beavatott tudósok által érthetőt. Megpróbálom körbeírni. Maga a kvantum szó latinul mennyiséget jelent. A fizikában általában azt a lehető legkisebb adagot értik rajta, ami hozzáadható egy mennyiséghez. A foton például a legkisebb egység, amivel egy adott mennyiségű energia növelhető. Ez így azonban nem sokat jelent számunkra, legalábbis ebben a könyvben nem. Nézzük a dolgokat egy kicsit más szemmel, mint ahogy azt mindig is tennünk kell, ha tudatos gondolkodásról beszélünk. 128
A kvantum fizika egy tudományos, pontosabban tudatos válaszkeresési mód arra a kérdésre, hogy mi a valóság és annak megismerhetőségének lehetőségei. Ez a tudományág akkor született, amikor a fizikusok kénytelenek voltak belátni, hogy az általunk addig ismert világ kőbevésett szabályai, abszolút igazságai az elemi részecskék szintjén nemes egyszerűséggel nem igazak, és olyan kérdéseket vetnek fel, amik miatt kénytelenek vagyunk gyakorlatilag mindent újraértelmezni, még pedig a kályhától indulva. Nem csak a Newton féle fizika ingott meg alapjaiban, de más tudományágakban sem lehetett már abszolutista kijelentéseket tenni. Nem volt többé elfogadható, hogy Darwin kizárja a tudatosságot az emberi fejlődés folyamatából, vagy hogy Freud a humánum csodáját a női mellek után való elemi vágyódás szintjére degradálja. A tudósoknak már a XIX. század végén sikerült az atomoknál is kisebb részecskék világába behatolniuk és ott az elektronokkal találkozniuk. Az elektronok adják az atomok kémiai tulajdonságait, ugyanakkor sajátjaik vizsgálata enyhén szólva is megdöbbentő eredményekhez vezetett. Ne menjünk mélyebbre a kutatóközpontok előszobájánál. Elég ha annyit tudunk, hogy az elemi részecskék világának szereplőit nem lehet kedvünk szerint kényszeríteni viselkedésükben. Például egy elektron hol jelen van, hol nincs. Elvileg bárhol lehet. Akár egyszerre mindenhol, vagy két különböző helyen ugyanabban az időpontban. Van, hogy egyszerű üveggolyó módjára viselkedik, van úgy hogy hullámként, mint a tó sima víztükrére ejtett kavics által keltett fodrozódás. A foton ikerpárok lehetnek egymástól akár fényévnyi távolságra is, akkor is azonnal követik a másik viselkedését. Az azonnal pontosan azt jelenti, hogy egy időben. Ez annyit tesz, hogy van jóval gyorsabb sebesség is annál, mint amit eddig abszolútnak hittünk. Ennek kapcsán érdemes elolvasni az interneten a szintén Nagy Gergely tollából származó „A fénynél is gyorsabban” című izgalmas cikket. Az is elképzelhető, hogy a valóság egy mélyebb szintjén, vagy más elméletek szerint magasabb dimenziókban, valójában az elemi részecske párok egyek. Nem csoda, hogy ezek az apró jószágok gyökerestől forgatták fel a teljes tudományos világot. Sokszor hallhatjuk a kvantum fizika meghatározása kapcsán azt is, hogy az a lehetőségek fizikája. Ugyanakkor ez önmagában nem sokat mond számunkra. A téma tudósai általában a lehetőségek számának 129
végtelenségét értik alatta, konkrét eseteket leíró törvények és szabályok helyett. Ha kiegészítjük mindezt annyival, hogy a kvantum fizika a szabadság nagyszerű eszköze, még pedig annak a szabadságénak, ami az általunk már jól ismert káosszal és annak számtalan halálosan beteg függőségével áll szemben, akkor közelebb kerülünk az értelméhez. A nyugati tudós társadalom nagy népe tengernyi energiát fektetett abba, hogy egy nagy összefüggő rendszert alkosson belőle, az úgy nevezett Standard Modellt. Ez ugyanakkor minél tovább tökéletesítik és csiszolgatják, annál inkább sántikál és valószínűleg borulni is fog a közeli jövőben, a többi megkérdőjelezhetetlen tanítás után a tévedések süllyesztőjébe. Távol álljon tőlem, hogy lángelmék vitáját próbáljam eldönteni, ugyanakkor hozzám az a megfogalmazás áll legközelebb, miszerint „Nem felfedezzük a szubatomi részecskéket, hanem valójában megteremtjük azokat, létrehozva ilyen módon az egész Univerzumot. Ugyanakkor a szubatomi részecskék teremtenek meg minket.” (Angolról fordított idézet Michael Talbot „The Holographic Universe” című könyvéből) Ez már bizony mély víz, jó nagy csobbanásokkal a nagy gondolkodók akvaparkjában. Mi maradjunk meg az ámulatba esés szintjén. Ugyanakkor ha az ehhez hasonló számtalan csodát az ismeretterjesztés szándékával magyarázzák el nekünk, akkor megértjük. Azt viszont nem fogjuk megérteni soha, hogy miért nem tanították ezt nekünk az iskolában. Szerintem szándékosan rejtették el előlünk a tudás karnyújtásnyira lévő fáját, nehogy ehessünk az almájából. Üzenjük innen tudós barátainknak, hogy ne erőlködjenek egy „standard modell” létrehozásán, ami az egészet csak távolabb sodorja annak valódi lényegétől, megpróbálva belekényszeríteni egy átfogó és jól definiálható materialista rendszerbe, ha úgy tetszik egy újabb abszolút igazságba. Ennek kapcsán is megmutatta magát az Univerzum humorérzéke. 2012 július negyedikén jelentették be a büszke tudósok, hogy sikerült végre egy autópálya-körgyűrű nagyságú kutatóközpontban az úgynevezett „isteni részecskét” mesterséges körülmények között létrehozni. Ezt úgy hívják, hogy a Higgs féle bozon. Jelentősége a Standard Modellben olyan nagy, hogy anélkül az fabatkát sem ér. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy 130
az úgynevezett Higgs mechanizmus során nyer tömeget gyakorlatilag minden, ami a Világegyetemben anyagból van. Enélkül az elemi részecskék csak fel-alá száguldoznának fénysebességgel, és nem tudtak volna égitestek kialakulni. Pusztán csak két dolog nem stimmel az „isteni részecskével” kapcsolatban. Itt van mindjárt a neve. Eredetileg egy Lederman nevű Nobel díjas fizikus 1993-as könyvének a címében szerepel, de ott még „istenverte részecskeként”, mivel nem találta senki ezt a nélkülözhetetlen Pán Péterét az apró alkotórészek világának. A könyv kiadója változtatta meg az elnevezést, a nagyobb példányszám eladásának, tehát a nagyobb profitnak a reményében. Már megint Dagobert bácsi. Neki viszont a kvantum fizika fityiszt mutat. A második gondjuk a lángelméknek a megtért tékozló ifjúval kapcsolatban az, hogy eddig semmit sem tudtak vele kezdeni. Nem tudták tulajdonságait tanulmányozni és személyazonosságát igazolni. Valójában termettek valamit a tudatukkal, amit nagyon akartak, de nem gondolták tovább. Tanuljanak inkább magyar kollégáiktól, akiknek nincs ugyan lehetőségük ezer milliárdnyi aranyért országokon átívelő, metropolisz nagyságú kutatóközpontokat építeni, ugyanakkor messze előttük járnak gondolkodásban. De miért van szükségünk egyáltalán ebben a könyvben kvantum fizikáról olvasni? A válasz egyszerű. Ez a bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a valóságnak nem csak egy általunk ismert szintje, vagy más szavakkal, megjelenési formája van. Bizonyíték arra, hogy semmit sem lehet egy mesterségesen megalkotott abszolút igazság palackjába bezárni, mivel az nemes egyszerűséggel nem létezik, és már felvetése is ellentétes a Világegyetem természetes rendjével. Perdöntő bizonyíték továbbá az emberi lét és a filozófia legalapvetőbb kérdésére. A lét határozza-e meg a tudatot, vagy a tudat határozza meg a létet? Materializmus kontra idealizmus. Beleszülettünk egy anyagi világba, ahol évmilliók alatt vízben lebegő egysejtűekből fejlődtünk ki, majd legutóbb lemásztunk a fáról és okostelefonokat ragadtunk a kezünkbe, vagy az emberi tudat formálta mindig is az anyagi világot? A kérdés eldőlt. A szó szoros értelmében. Ugyanis nincs értelme. A valóságnak több szintje van. Kettő már tudományos bizonyítást nyert számtalan kísérlet során. Valószínűleg léteznek további szintek is. A legmélyebb szintje a valóságnak pedig nem más, mint hogy mi mindannyian egyek vagyunk, miközben mi vagyunk minden. Ez természetesen még bizonyításra vár, 131
ugyanakkor világszerte egyre többen vallják ezt saját meggyőződésükként az ebből eredő értékrenddel együtt. Azt bárki könnyen beláthatja, hogy mindannyian közvetlen hatással vagyunk a valóságra, annak alakítására, és ez alól emberfia nem tudja kivonni magát. Ebből egy egyszerű logikai lépéssel következik az, hogy mi emberek hozzuk létre közösen a valóságot. A gondolkodó ember szerepe pedig az, hogy azt jobbá és szebbé tegye. Az, hogy teremtsen. Az emberek egyelőre nem is tudják magukról, hogy milyen csodálatos lények. Azért nem, mert mások ezt nem engedik meg nekik. „Az alárendelő szemléleti mód hibás kérdésfeltevéssel állandóan gerjeszti a vitát abban a kérdéskörben, hogy az általa a kétféle személeti módhoz kötött tudatelvűség és anyagelvűség közül melyik volt előbb, melyik elv az elsődleges eredendő és melyik a másodlagos származék, melyik elv létezik öröktől fogva és melyik teremtett, melyik elv az értékesebb. A mellérendelő szemléletmód szerint nem kell eldönteni e hibás kérdéskört, fel sem kell tenni e kérdéseket, mert a két elv és jelenség a valóság két oldalaként fogható fel, amely egymástól elválaszthatatlanul összetartozik, összekapcsolódik: kettő egy. Ahogy a kvantummechanika már régen kimutatta ezt, amennyiben felfedezte, hogy az anyag hullámtermészete és részecske mivolta – mintegy a tudat elv és az anyag elv – elválaszthatatlanul összetartozó. A kettő egyazonos valóság két oldala, a kettő egy, együtt adják a teljességet, az egységet.” (Idézet Cser Ferenc Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából.) Az többször idézett szerző-párostól sűrűn hallható és engem személy szerint mélyen lenyűgöző mellérendelő szellemiségre - ami nem egy tudományág része, még csak nem is filozófia, hanem egy csodálatos gondolkodásmód - az úgynevezett retro-kauzalitás elmélete közvetlen módon szolgáltat bizonyítékot. Ez azt jelenti, hogy az általánosan elfogadott ok-okozati szeléletmód még a jelenlegi három dimenziós valóságunkban sem igaz abszolút mértékben. Ezt ma már senki sem vitatja, mivel a Princeton Egyetem kvantum fizikai kutató intézetében kísérlettel bizonyították. A fentebb említett „A fénynél is gyorsabban” című Nagy Gergely írásban érthető magyarázatot talalhatunk minderre. Saját
véleményem szerint
a kvantum fizika önálló tudatossággal 132
rendelkező egyéniség, méghozzá a létező legmagasabb szintű tudatosság birtokosa, remek humorérzékkel. Még tovább menve azt mondom, hogy a kvantum fizika a Mindenség apja, az Univerzum pedig az anyja. Ami viszont nem csak egy hóbortos elméből kipattant allegória, hanem tény, az az, hogy a kvantum fizika elmosta a határokat a hagyományos értelemben vett fizika és a filozófia között. Fura egy páros, de fantasztikus gyerekeik születtek. Lehet, hogy ez elsőre egy kicsit furcsán hangzik, valahogy úgy, mintha gyermekeink egy tantárgy keretében tanulnák a biológiát és az irodalmat, együtt tanulmányozva a sündisznók szaporodását a József Attila verseiben feszülő ellentétpárokkal. Még érdekesebb az a kettős, amit Carl Gustav Jung pszichiáter géniusz és Wolfgang Pauli Nobel díjas kvantum fizikus alkotott Jung szinkronicitás elméletének kidolgozása során, mikor a két tudós aktív és hosszas levelezést folytatott egymással. Eredetileg Jung az általa alapított analitikus pszichológia segítségével gyógyította Pauli idegösszeomlását, akit rendkívüli mértékben érdekelt a pszichiátria tudományának Jung általi teljesen új alapokra való helyezése. Később Pauli kritikus észrevételei segítették Jung elméleteit letisztult formában véglegesíteni, különös tekintettel a szinkronicitásra. Tegyük fel újra a kérdést. Miért kell nekünk kvantum fizikáról olvasni ebben a könyvben? Egyrészt nagyon jól példázza, hogy milyen mértékben és milyen hosszú ideje titkolják el előlünk a tudást. Másrészt olyan erődítménye ez a tudatos gondolkodásnak, ahonnan semmilyen erőszakkal nem tudnak visszatoloncolni minket a kóma centerek hét milliárd ágyas kórházába. Bizonyítéka annak is, hogy elérkezett az idő. Váltani kell. A bank és kizsákmányolás alapú társadalmi rendszerekről a tudás alapúra. Nyilván komoly az ellenállás, és pontosan a huszonnegyedik óra utolsó percében járunk, mielőtt az emberiség elpusztítja saját magát, vagy világháborúban vagy tovább engedve a világot irányító elitnek, hogy kedvükre tegyenek velünk bármit. Én ugyanakkor hiszek abban, hogy az Univerzum ha máskor nem, hát az utolsó pillanatban közbe fog avatkozni. A tudomány úgy nagyjából ötven éve kínálja a lehetőségét annak, hogy a világ gyökerestül megváltozhasson. Ami visszatartja a változást, az maga az emberiség. Az emberiség nagy része, aki kómában alszik és egy maroknyi másik része, mely azt művel vele, amit csak akar. Van ugyanakkor egy másik maroknyi 133
rész is. Azok akik már ébredeznek. Nekik, nekünk kell a többieket is felráznunk az agyhalál állapotából. Most.
Ütött az óra Hogyan lehetséges az, hogy a XXI. század második évtizedében emberek milliárdjai még mindig éheznek, nem jutnak tiszta ivóvízhez, gyermekeik napi egy dollárért használt számítógépeinket és más veszélyes hulladékainkat szerelik szét puszta kezükkel? Hogyan lehetséges az, hogy akik viszonylagos jólétben élnek, azok is csak rabszolgák? Testüket és lelküket betegségek gyötrik, tulajdonaikat jelzálog terheli. Használati eszközeik nagy része ötven éve elavult, a környezetet súlyosan és feleslegesen pusztító technológiákra épül. Csakis mesterségesen, gonosz szándékoktól vezérelve, az emberiség fejlődésének irányával ellentétesen haladva, anyagi és hatalmi érdekeknek alárendelve és tönkretéve minden élőlényét a Földnek. Az ipari forradalom a XVIII. század második felében zajlott le. De ha azt hisszük, hogy a szó szoros értelmében gőzerővel megindult modernizáció valami áldásos jónak volt a kezdete, akkor tévedünk. Abból a NagyBritanniából indult ki, ahol ugyanabban az időben a bankárok végleg a kezükbe vették a gazdasági élet, a kormány és az uralkodók irányítását. A kizsákmányolás olyan mértéket öltött, hogy az emberek fiatalon vagy gyerekként haltak bele a túlzottan sok munkába és a leírhatatlan szegénységbe. Mindez elterjedt az egész civilizált világon. Ugyanakkor a tudomány soha nem látott mértékű fejlődésével minden képzeletet felülmúló új eszközök váltak elérhetővé széles rétegek számára. Hogy ezek a tömegek életben maradjanak és vásárolják is az új csodákat, enyhíteni kellett kicsit a halálos szorításon. A második világháborút követő évtizedekben pedig a világot kezükben tartók egy viszonylagos jólétet engedélyeztek az emberek számára. A tudományos fejlődés további vívmányaihoz viszont már nem engedtek minket hozzáférni. Ehelyett az elavult eszközök használatát terjesztették el az addig nyomorban vegetáló ázsiai és afrikai milliárdok számára is. Így lehet az, hogy akárcsak ötven évvel ezelőtt, a mai napon is ugyanúgy színes tévét bámulunk, kőolaj származékok hajtják közlekedési eszközeinket, ugyanolyan hűtőgépekben tároljuk az egészségünkre káros élelmiszereket, drága pénzért veszünk 134
magunknak rossz minőségű vizet és múlt század közepi eljárással sokszorosítjuk zömében felesleges papírjainkat. És ezt lehetne a végtelenségig sorolni. Akiben most ellenérvek támadnak a telekommunikáció és a multimédia utóbbi idejű rohamos fejlődése és terjedése kapcsán, az gondoljon bele abba, hogy ezek az eszközök valójában milyen célokat szolgálnak. Elsősorban az emberi kapcsolatok tovább silányítását, a mérhetetlen mocsok és hazugság tudatunkba való beültetésének hatékonyabbá tételét. A fejlesztésük és terjesztésük ilyen módon engedélyezett. Az egységessé tett világon mindent az extraprofit immár értelmetlen és öncélú további felhalmozása határoz meg, aminek a csúcsán a háború és a kábítószer a legnagyobb hasznot hozó két üzlet. Az aranykor helyett az új világrend érkezett el a tudomány és annak vívmányai, az alkalmazott technológiák számunkra már nem is ismerhető mértékű fejlődésével. Ahelyett, hogy az az emberiséget szolgálná, gyakorlatilag kiírtja azt, néhány száz szociopata világuralmi kényének a szolgálatában. Ideje belátni a jelenlegi orvoslási gyakorlat teljes kudarcát is, hiszen az mára nem csak magától az embertől került beláthatatlan messzeségbe, de magától a gyógyítás szándékától is. A nyugati kultúrákban az orvosoknak nincs választási lehetőségük. Kénytelenek az olcsón előállított, de mégis drágán forgalmazott hatástalan mérgekkel tömni a betegeket a kizárólag csak az extraprofitban érdekelt gyógyszergyártó globális óriások szolgálatában. Ez utóbbiak minden hasznos ősi és új tudást alternatívnak bélyegeznek és megtiltják az arra alapuló gyógyítás finanszírozását az egészségbiztosító társaságoknak, akik ugyanúgy az ő tulajdonukban vannak. A tudományos ismeretek mai rejtett szintjén gyakorlatilag már nem szabadna betegségeknek és születési rendellenességeknek előfordulnia. És hogy ez a néhány sor ne csak elméleti okoskodásnak tűnjön, tessék belegondolni konkrétan egy édesanya helyzetébe, akinek nincs választása. Végig kell néznie, ahogy beteg gyermekének olyan mérgeket adnak, amiktől kihullik a haja, egészséges sejtjeit addig bombázzák sugárnyalábokkal, amíg a kicsiny szervezet odáig le nem gyengül, hogy egy nátha is halálos veszélyt jelent rá. Ha a gyermek a hosszú tortúra után mégis életben marad, az egyedül az ő érte aggódó és fohászkodó szeretetnek köszönhető. Hogy mi köze ennek a kvantum fizikához? Ő az a tudományág, akinek nem 135
lehet hazudni, akit nem lehet elnyomni, kizsákmányolni, ideológiai tévmesékkel becsapni, vagy egyáltalán bármilyen keretek közé szorítani. És nem lehet az útjába állni sem. Ezt a szellemet már nem fogja Dagobert bácsi a palackba visszagyömöszölni. És egyre erősebben fénylő szellemiségét sem tudja már sokáig az emberek elől elrejteni. És most jön a lényeg, mielőtt infarktust kapnánk a vizsgadrukktól. Nekünk a kvantum fizikát nem megtanulnunk kell, hanem tanulnunk kell tőle. Az egészséges és magas szintű tudatos gondolkodás megtestesítőjétől. Olyantól, aki maga az Univerzum természetes ősi rendje és szellemisége. Nem kell tudnunk besorolni az apróságokat aszerint, hogy anyagi részecskék-e, vagy kölcsönhatásokat közvetítenek, esetleg tömeget biztosítanak a többiek számára. Lehet, hogy feleslegesen is magolnánk, mert holnapra kiderül, hogy mindez csak egy csoport tudós képzeletében létezett, a valóságban pedig nem. No és mit tanuljunk el a kvantum fizikától, amit hasznosítani tudunk a saját életünkben és az emberiség érdekében? Azt amit már pár sorral feljebb olvastunk róla. Nem lehet erőszakot tenni rajta. Nem lehet szabadságában korlátozni. Nem tudja senki kénye-kedve szerint kihasználni, vagy mások becsapására alkalmazni. A kvantum fizika legfontosabb tanítása számunkra az, hogy az lesz a valóságunk, amit tudatunk erejével mi magunk teremtünk meg. Ha pedig nem teremtünk, akkor nem lesz saját valóságunk. Maradunk tudatlanok, akik még azt sem látják magukról, hogy nem a bankok csili-csálé ügyfélszolgálatán várakoznak, hanem a halálsoron. Így kapcsolódik egymáshoz minden, amiről eddig ebben a könyvben olvashattunk. A fejezet hátralévő részében néhány olyan témát szeretnék érinteni, amiket ugyanúgy nem tanítottak nekünk az iskolában, és amik között reményeim szerint mindenki talál a maga számára legalább egy izgalmasat és érdekeset. Olyat, aminek kapcsán érdemes elgondolkodni, aminek megéri a nyomába eredni, hogy megismerjük legújabb felfedezéseit és kutatási eredményeit, esetleg a téma szakértőivé váljunk. Kezdjük mindjárt a kedvencemmel.
A Holografikus Univerzum 136
Egyáltalán mi az a hologram? Nem az igazolványunkon lévő ezüst színű kis négyzet lapocska, hanem lézer segítségével készített háromdimenziós fénykép. Az adott tárgyat, mondjuk egy almát, lézersugárral világítanak meg. A sugár fényét egy tükörrel megosztják. Az egyik nyaláb egy adathordozó lemezre vagy filmre vetül, míg a másik először a tárgyra és csak azután a lemezre. Az adathordozón egy úgynevezett interferencia mintázat jön létre. Ez a minta leginkább arra a fodrozódásra hasonlít, amit egy sima víztükörre, egymás közelébe ejtett két vagy három kavics okoz. Ezt szabad szemmel is láthatjuk a lemezen. Ugyanakkor, ha azt lézerfénnyel világítjuk meg, az eredeti tárgy háromdimenziós képét kapjuk meg tetszőleges helyre kivetítve. Ezt a képet akár körbe is járhatjuk. Az eljárást Gábor Dénes dolgozta ki 1947-ben. Van a hologramnak egy nagyon különleges tulajdonsága is. Arról van szó, hogy ha az adattároló lemezt vagy filmet, amin szabad szemmel csak az interferencia mintázatot látjuk, kedvünk szerint vághatjuk össze apró darabokra. Ezek közül az apró darabok közül ha bármelyiket külön megvilágítjuk a lézerrel, akkor is az eredeti kép egészét kapjuk kivetítve, példánk szerint a teljes almáét. Tehát minden egyes kis rész magában hordozza a teljes egészre vonatkozó összes információt. Az interferencia mintázatot felfoghatjuk így a valóság egyik szintjének, míg a kivetített teljes képet egy másiknak. Michael Talbot 1992-es azonos című könyve (A Holografikus Univerzum), mely az EzVanKiadó gondozásában jelent meg magyarul, kerek egészbe foglalja az addig rendelkezésre álló fontosabb ismereteket, melyek az emberi gondolkodás, a tudatosság és a tudományok terén szükségesek az elkerülhetetlen változásokhoz. Arról az egyre szélesebb körben terjedő elméletről olvashatunk, mely szerint a valóság mélyebb szintjén a teljes Világegyetem egy egységes egészet alkot, melyben minden mindenhez közvetlenül kapcsolódik, ugyanakkor annak összes részlete magában hordozza a teljes mindenség egészét. Hagy utaljak itt vissza a mellérendelés csodálatos szellemiségére. Ez sem más, hiszen nincs alá vagy fölérendelés, sem pedig érték szerinti sorrend az egész és a rész között. A részek teljesítik ki az egészet tökéletes egységgé, miközben annak minden egyes részletében megtalálható maga a teljes egész. A részek melyek közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, mi vagyunk. Az emberek, az élőlények, a teremtett tárgyak, Föld Anya, a Naprendszer, a 137
Tejút és a többi galaxis, az egész Univerzum. És ezek közül mind rendelkezik önálló tudatossággal. A legkevesebbel mi, nyugati rabszolgák. A valóságról alkotott jelenlegi képünk sem feltétlenül hibás. Egyszerűen csak ezen a szintjén ennyit vagyunk képesek belőle értelmezni, vagy más megfogalmazás szerint a földi utazásunk során kialakult közös élményeink és tapasztalataink ezt a valóságot teremtik meg magunk köré élettérnek. A könyvben először arról olvashatunk, hogy egy Pribram nevű agykutató és egy Bohm nevű kvantum fizikus egymástól függetlenül, sok évtizedes kutató munka és kísérletezés után arra a következtetésre jut, hogy a számtalan felmerülő kérdésükre a holografikus univerzum elmélete tud csak kielégítő választ adni. A két kutató munkásságának bemutatása után számos hihetetlennek tűnő tudományos kísérletről, csodálatos gyógyulásról, halál közeli élményről, ma még paranormálisnak vagy okkultnak nevezett eseményről olvashatunk a szerző lebilincselő és közérthető stílusában, minden esetben konkrétan megjelölve a hiteles forrásokat. Lazításképpen a fizika és filozófia óra közötti szünetben, végezzünk el egy egyszerű feladatot a könyvből: írjuk le a levegőbe keresztnevünket a bal könyökünkkel. Nem túl nehéz feladat, bár valószínűleg sosem próbáltuk még. Az agy működéséről kialakult hagyományos tudásunk szerint ez nem lehetséges, mivel a testrészek mozgatásáért felelős terület csak többször megismételt tanulási kísérlet után képes ezt elsajátítani, miután a megfelelő idegi kapcsolódásokat létrehozta az idegsejtek között. Mégis sikerül mindenkinek. A hiba nem a mi készülékünkben van. Folytatva a tudományos elmélkedést, azt a kérdést most sem tudjuk megkerülni, hogy miért nem tanítottak nekünk soha ilyen dolgokat. Miért nem tettek fel olyan kérdéseket, hogy mi magunk mit gondolunk a körülöttünk lévő világról, a valóságról vagy a csillagok tengeréről? Kötelező volt választanunk az örök kárhozattal fenyegetőző Télapó és a között, hogy nem vagyunk mások, mint szénatomok struktúrákba rendeződései, partra mászott ebihalak, esetleg faágakkal ügyesen hadonászó majmok. És ez így megy már a „fejlett” világban egy-két ezer éve. Nem szabad ugyanakkor magunkat hibáztatni. Az isteneknek kikiáltott uralkodók és a hatalmat valójában gyakorló papok, majd később bankárok érdekeinek pontosan az felel meg, hogy nekünk már fel se tűnjön, hogy ellopták a 138
tudatunkat. Teljesen természetes számunkra, hogy beleszületünk egy beteg világba, ahol a saját akarat illúziójával választhatunk Télapó és a majmok bolygója közül. Semmi sem képes kimozdítani minket abból a meggyőződésünkből, hogy a valóság az, amit érzékszerveink közvetítenek az agyunkba. Amit látunk és hallunk. Ami azon kívül esik, az csak feltételezés vagy hazugság. Nem csoda, ha úgy érezzük, hogy legmélyebb álmunkból egy vödör hideg vízzel ébresztenek fel minket, amikor a valóság lehetséges több szintjéről beszélnek nekünk, és esetleg megkérdezik a véleményünket. Mit szólna az olvasó, ha valaki azt mondaná, hogy nem is a szemünkkel látunk és nem az agyunkkal gondolkozunk? Pedig ez sem elképzelhetetlen. Sőt. Annyit már most is tudunk, hogy a képek amiket látunk, agyunk leghátsó részében keletkeznek, attól függetlenül, hogy éppen nézünk-e, vagy csukott szemmel elképzelünk valamit. Azt is tudjuk, hogy hullám tengerek közepében élünk. Korábban olvashattuk, hogy agyunk másodpercenként négyszáz milliárd egységnyi külvilágból beérkező információt dolgoz fel, miközben ebből csupán két ezret használ fel az általunk érzékelt valóság megjelenítéséhez. Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy az agyunk nem más, mint az érzékelés, és az így kapott információk feldolgozásának és lereagálásának szerve? Egy elképesztő kapacitással és hatékonysággal működő Fourier transzformátor. Mi a manó már megint? Fourier egy francia matematikus volt, aki olyan műveletet dolgozott ki, mely segítségével hullám függvényeket lehet átalakítani hagyományos alakzatokat mintázó függvényekké. Ezt nevezzük Fourier transzformációnak. Hasonló eredményre jut Michael Talbot könyvének egyik főszereplője is, Karl Pribram, aki kutatásai során azt igazolta, hogy az emlékezet nem az agyban található, legalábbis annak nem egy konkrétan meghatározható helyén, ahogy ő nevezi, nem a „nagymama sejtben”. Bizony ezt sem tanítják nekünk. Nem csak a holografikus modellt nem tanítják, ami a fentiekre kézenfekvő magyarázattal tud szolgálni. Számos más elmélet is arra a következtetésre jutott, hogy a Világegyetem egyetlen nagy egész. Némelyek szerint minden egyes döntésünkkel egy újabb univerzumot hozunk létre, amik ilyen módon végtelen számban elágaznak, és mindezt egy hatalmas multiverzum foglalja magába. A valóság korlátozott érzékelésével olyan elméletek is egyetértenek, melyek párhuzamosan létező világokban vagy a háromnál jóval több számú dimenzióban hisznek, például huszonhatban vagy 139
tizenegyben. Nekünk szerencsére nem kell a húr-elméletek különböző fajtái és dimenzió számai közül választanunk, esetleg egy teljesen új verzióval előállnunk. Elég belátnunk annyit, hogy a valóság sokkal több annál, mint amit érzékszerveink a szándékosan lebutított tudatunk szűrőin keresztül megismerni engednek. Ami még ennél is fontosabb, el kell hinnünk, hogy mi magunk sokkal többek vagyunk sárból gyurmázott kis figuráknál vagy okos telefonon játszadozó szőrtelenített gorilláknál. Legyünk hát nyitottak. Szemléljünk mindent okosan gondolkodó emberek módjára. Ennyi bőven elég. Nem kell a világ nagy kérdéseit eldöntenünk. Tisztítsuk meg fegyházban sínylődő, használaton kívül rozsdásodó tudatunkat a sok mocsoktól. Kezdjünk mindent újra tiszta lappal. Legyünk fogékonyak és nyitottak mint a gyermekek, hiszen számunkra is minden újat jelent majd, ha sikerül börtönünkből kiszabadulnunk. Azok a dolgok is, amik már ezer éve vagy még régebben mind magától értetődőek és természetesek voltak a számunkra. Nézzünk most két további olyan kutatási területet, ami létezésünk értelmének irányában kutakodik.
Élet az élet után Raymond A. Moody azonos című könyvét nagyjából harminc évvel ezelőtt olvastam először. Mondanom sem kell, hogy nem kötelező vagy ajánlott olvasmány volt, amit az iskola írt volna elő. Akkoriban ez inkább félig legális műnek számított. Moody olyan emberek körében végzett kutatásainak eredményeit összegzi, akik klinikai értelemben véve meghaltak, majd visszatértek az életbe. A könyv elején egy a klinikai halálból visszatért ötven személy beszámolóinak egyezőségére épülő általános leírást olvashatunk, mely így hangzik: „Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újjáélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik 140
ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van „teste”, de ez tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény - szavak nélkül kérdéseket intéz hozzá, melyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével és él tovább.” Érdemes még egy idézet segítségével a fénylénnyel való találkozásról többet is megtudnunk: „A Fénylény megjelenése, vizsgálás és szó nélkül feltett kérdései egy döbbenetes erejű képsort indítanak el, amellyel a Lény panorámaszerűen bemutatja a haldoklónak élete fontos eseményeit. Közben kiderül, hogy a Lény előtt az egyén egész élete kiterítve fekszik. Neki nincs szüksége felvilágosításra. Célja az, hogy a haldoklót ösztönözze arra, hogy életére visszaemlékezzen. ... akik a képek láttán ekkor két dologban kaptak figyelmeztetést: az embereket szeretni és tudást szerezni.” A szeretet és a tudás fontossága. Egy erősen vallásos neveltetésű kutató 1975-ös korszakváltó tanulmányából. Ezek után tagadja valaki azt, hogy minden mindennel összefügg és egy egésszé áll össze. Ehhez még egy idézet a könyvből: „Senki sem beszélt a mennyországgal kapcsolatban gyöngykapukról, aranyutakról, hárfapengető angyalokról, vagy a pokollal kapcsolatban lángokról és vasvillás ördögökről. A legtöbb elbeszélésben nincs szó a jutalomról és a büntetésről, sőt azok sem említik, akik azelőtt kifejezetten így gondolkodtak. A legnagyobb csodálkozásukra azt tapasztalták, ha volt is egészen egyértelműen bűnös cselekedetük, melyről a Fénylény nyilván 141
tudott, ő mégsem haraggal és nehezteléssel reagált arra, hanem megértéssel és bizonyos humorral.” Moody kutatásainak idején még nem voltak eléggé fejlettek az EEG berendezések. Sok időbe telt a műszerek előkészítése, ami nyilván nem állt rendelkezésre vészhelyzetben, emberek újraélesztése során. Az Elektro EnkefaloGrág egy olyan műszer, melynek segítségével az agyi tevékenység intenzitása és bizonyos tekintetben minősége mérhető annak idegsejtjei elektromos aktivitására alapozva. Ma már viszont a halálközeli élmények kutatásával foglalkozók könnyen leellenőrizhetik a halálból visszatérőket megmentő kollégáik segítségével, hogy mit mutattak ezek a műszerek a klinikai halál állapotában. Mindez azzal egészíti ki Moody és követőinek kutatási eredményeit, hogy az átmeneti halál állapotából visszatérők beszámolói nem hallucinációk vagy az oxigénhiány miatt fellépő más kivetülései az agynak, mivel az EEG görbe ebben az esetben mutatna bizonyos aktivitást. A megrajzolt vonal teljesen egyenes a vizsgált esetekben, ami azt jelenti, hogy az agy is halott, nem végez semmilyen tevékenységet. Csak néhány évet kellett várni addig, míg egy másik kutatóorvosnak sikerült behatolnia arra a területre, ami előtt a rövid időre eltávozottaknak vissza kellett fordulniuk.
Reinkarnáció Az áttörést ezen a téren is olyan tudósoknak köszönhetjük, akik mertek tudományos igényességgel és módszerekkel olyan témához közelíteni, aminek jellemzőit nem lehet képletekkel a táblára felírni. A reinkarnáció kutatásában két orvos végezte el az úttörő munkát, legalábbis a nyugati társadalmak gyakorlatában. Egyikük, Joel Whitton a Torontói Egyetem pszichiáter professzora, aki úgynevezett regresszív hipnózissal, magyarul előzőélet-terápiával gyógyította betegeinek egy részét. Ez azt jelenti, hogy azokat a pácienseket, akik arra alkalmasak és közreműködőek, mély hipnózisba, egyfajta ébren álmodó állapotba vitte, ahol kapcsolatba lehet lépni tudatunk rejtett részével. A hipnózis során fontos, hogy azt szakképzett és gyakorlott terapeuta irányítsa, aki képes különbséget tenni a lélek üzenetei között, abban az értelemben, hogy melyek származnak egy korábbi életből. 142
Nem maga a módszer volt újszerű a pszichiátria területén, hanem Whitton felfedezése, akinek sikerült harminc esetben nem csak a korábbi inkarnációkról, azaz a megelőző életekről részletes és értékes információkat gyűjtenie, hanem az egyes létek közötti időszakról is, ami nem más, mint az emberi tudat időtlen létezése egy másik valóságban, a mindenségben való örök létformában. A reinkarnációval kapcsolatban már korábban is folytattak tudományos kísérleteket, melyek ugyanúgy mély hipnózisban lévő egyének beszámolóira épültek, de az életek közötti történésekkel kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy az nem vizsgálható. Whitton bebizonyította, hogy az élet közti lét nem csak megfigyelhető, de terápiás szempontból kifejezetten értékes is, amennyiben az az egyéni megvilágosodás forrásává tud válni. A tudós a reinkarnáció gondolatát nem igazolni vagy cáfolni akarja. Bár érdekes tény, hogy mély hipnózisban a lélekvándorlás meggyőződéses ellenzői is régmúlt életek eseményeit élik át, méghozzá határozottan a sajátjaikat. Whitton először maga is csak módszerként használta és eszköznek tekintette a reinkarnációt, aminek segítségével betegei meggyógyultak, ahogy erről több részletes esetleírás is tanúskodik a „Life Beetwen Life” című könyvében, mely ennek a kutatásnak az eredményeit írja le, és Joe Fischer újságíróval közösen 1986-ban publikálta. A könyv magyarul „Létköz” címmel jelent meg Domján László kiváló fordításában. Whitton professzor több ezer órányi hipnózis eredményeit foglalja össze szerzőtársával, mely gyakorlatilag tovább vezeti az olvasót azon az úton, ahol Moody-nak érthető okokból már meg kellett állnia. Az út az életek közötti tartózkodási helyünkre visz el minket, ami addig ismeretlen volt, legalábbis a nyugati kultúrák számára. Megdöbbentő a két könyv legfontosabb üzenetének az egyezősége, nevezetesen az, hogy földi létünk értelme a személyes fejlődés és a tanulás. Whitton betegeinek beszámolóira alapozva, akik hipnózisban az addig ismeretlen területen jártak, teljesen új és végtelenül izgalmas világot tár fel számunkra. Ebben a világban a halál utáni élet ugyanaz, mint a születés előtti, ahol már mindannyian sokszor jártunk és ahová hazavágyunk. A földi életeink célja az összefüggő és folyamatos személyes fejlődés. Ezt biztosítandó az éppen soron következő életünk körülményeit és meghatározó eseményeit e kozmikus létben saját magunk számára 143
tervezzük meg, egyfajta magasabb erkölcsi állapotban, amiben tisztán és objektívan tudjuk személyiségünket és annak fejődését értékelni. A tervezés során mi választjuk ki szüleinket, társainkat és a jelentőséggel bíró többi szereplőjét is a következő felvonásnak, olyanokat is, akiknek esetleg ártottunk korábbi ittléteink során, és olyanokat, akikkel jó és kölcsönösen hasznos kapcsolatban voltunk. Bizonyos adottságok és kiemelkedő egyéni képességek életről életre szintén újjászületnek velünk együtt. A tervezés következő szakaszában új feladatokat határozunk meg magunk számára, melyek mind a fejlődésünkhöz szükségesek. A beszámolók során láthatóvá vált, hogy hogyan járulnak hozzá a jelen élet formálásához az elmúlt életek próbálkozásai, sikerei vagy kudarcai. Mindez azt jelenti, hogy egy megtestesülés cselekedeteiből és átfogó értékrendjéből logikusan adódnak a soron következő feladatai. „Ezt az áldott állapotot, melyet Whitton metatudatnak nevezett el, úgy lehet meghatározni, mint a valóság minden ismert létállapoton túli érzékelését. Más ez, mint az álom, a testen kívüli érzékelés, az elmúlt életek újraélése, más, mint az összes többi megváltozott tudatállapot. A metatudat annyit jelent, mint megmerítkezni a lét kvintesszenciájában, feladni saját önazonosságunkat, hogy ezáltal paradox módon minden eddiginél erősebb öntudatra tegyünk szert. A metatudat a testi kötöttségektől való megszabadulás, az univerzummal való egyesülés érzése.” Ennek kapcsán a szerzők a szintén kanadai orvos pszichiáter, Richard Bucke 1901-ben megjelent „Kozmikus tudatosság” című könyvéből idéznek. „A kozmikus tudatosság legfőbb jellemzője, mint ahogy az a nevében is benne van, a kozmosz, vagyis a mindenség életének és rendjének tudatos érzékelése. A kozmosz tudatosulásával intellektuális megvilágosodás jár együtt, amely már magában is a lét egy másik síkjára juttatja el az egyént, aki ezután szinte olyan, mintha egy másik fajhoz tartozna. Ehhez adódik még az erkölcsi lelkesültség, az emelkedettség és öröm érzése, valamint a morális érzék kifejezett felerősödése, ami legalább annyira mellbevágó és talán még fontosabb, mint a megnövekedett intellektuális erő. Ezekhez jön még a halhatatlanság érzése és az örök élet bizonyossága.” Ahogy Whitton egyre többet tudott meg a tudatalatti működéséről az általa 144
irányított mély hipnózisok során, arra kérte betegeit, hogy elmúlt életeik traumatikus eseményeit hozzák fel a felszínre, a tudatos szintre. Ennek eredményeképpen gyors és látványos gyógyulásokról számolhatott be, melyeket maga sem tudott teljes mértékben megmagyarázni. Lelki és testi betegségek tűntek el nyomtalanul, ahogy egyre több előző életbeli és élet közti tapasztalatra tettek szert a páciensek. A nyomasztó, esetenként borzalmas emlékek az értelmezésük után megnyugtató orvossággá változtak. Minden kétséget kizáróan nem lehet kijelenteni, hogy pontosan hogy működik ez a gyógyító folyamat, de nagyon valószínű, hogy a lélek rejtett régióiban régóta lakozó kellemetlenségekkel, vagy adott esetekben borzalmakkal való szembenézés és azok elfogadása a szabadulást jelenti az egyén számára. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy minden tapasztalat, bármilyen kellemetlen is legyen az, továbblépést jelent az életeken átívelő személyes fejlődés útján. „Minden emberi megtapasztalás egy újabb óra a kozmikus tanteremben. Minél többet tanulunk ezekből a leckékből, annál gyorsabban fejlődhetünk. Az élet közti tervezés során mindig beépítjük a szeretetre és az egymás segítésére szolgáló lehetőségeinket, ezért ezeket az önfejlődés szempontjából alapvető jelentőségűnek kell tekintenünk.” A reinkarnáció hiteles és tudományos vizsgálatának másik legismertebb úttörője Ian Stevenson, a Virginia Egyetem pszichiátriai tanszékének korábbi vezetője. Stevenson negyven évig kutatta a gyermekek spontán visszaemlékezéseit előző életükre, és több mint kétezer hatszáz esetet gyűjtött össze. A szó szoros értelemben nyomozó munkát végzett. Munkatársaival együtt minden közlést, tényt és adatot leellenőrzött, azokhoz hitelesen tanúskodó, számos alkalommal konkrét tárgyi bizonyítékokat keresett. Azokat az eseteket, ahol számára bármilyen kétség merült fel a hitelességgel kapcsolatban, egyszerűen kiejtette a feldolgozandók közül. A gyermekek két és négy éves koruk között kezdtek el spontán módon megnyilvánulni előző életükkel kapcsolatban. Azokban az esetekben, amikor a gyermek elegendő részlettel és adattal szolgált előző életéről ahhoz, hogy az elhunyt személyt azonosítani lehessen, Stevenson felkutatta az elhunyt családját, barátait, és szembesítette a gyermek állításait, viselkedését vagy fizikai tüneteit az ő beszámolójukkal. Az esetek majdnem mindegyikében megtalálta a közvetlen összefüggést a gyermek 145
emlékei és az elhunyt élete között. Az úgynevezett vele született jegyek is nagyon gyakoriak. Stevenson 1977ben adta ki „Reinkarnáció és biológia: adalékok a születési rendellenességek etiológiájához” című könyvét. A bemutatott esetek majdnem mindegyikében a gyerekeken lévő születési rendellenesség szorosan összefügg annak az elhunyt személynek a halálos sérülésével, akivel emlékei alapján azonosítja magát. Stevenson tizennégy esetet regisztrált, ahol kicsiny, kör alakú heget találtak a gyermek testén, mely pontosan megegyezett a visszaidézett elhunyt személy testén lévő, a halálos golyó behatolásának helyén ütött seb formájával, méretével és pozíciójával. A vele szemben lévő oldalon pedig a gyermeken minden esetben megtalálták azt a nagyobb kiterjedésű rendellenes bőrfelületet, amely pontosan megfelelt a halott testén lévő szabálytalan formájú nyílásnak, melyen keresztül a golyó távozott az áldozat testéből. Stevenson munkásságának rendőrségi nyomozati jellege mellett, a reinkarnációról gyűjtött temérdek információi alapján, a téma többi kutatójával megegyező két másik következtetésre is jutott. Ezek szerint életről életre hordozzuk magunkkal meghatározó értékrendünket és tulajdonságainkat, érdeklődési körünket és adottságainkat, illetve az életeken átívelő folyamat során nincs büntetés és ítélkezés, csak folyamatos fejlődés. Szívesen ajánlanám a téma iránt komolyan érdeklődőknek saját előző életeik megismeréséhez segítségül Michael Talbot „Your past lives, a reincarnation handbook” (Előző életeink, reinkarnációs kézikönyv) című könyvét, de sehol nem akadtam rá magyar fordításra. Én szerencsés módon rendelkezek egy használt angol nyelvű példánnyal, amit kellő érdeklődés esetén örömmel fordítanék magyarra. Joel Whitton „Létköz” című könyvének utolsó fejezete a relaxációban és az imaginációban egyaránt jártas olvasók számára is kínál egy jól követhető módszert a jelenlegi életünket megelőző tervezési szakasz miértjeinek a megismerésére. A magam részéről ugyanakkor óva intek mindenkit az előző életekben vagy a közöttük lévő időszakokban való olyan kutakodástól, amit csak puszta kíváncsiság vezérel. Ilyen felfedező út csak kifejezetten olyanok számára való, akik hittel és alázattal képesek belépni a tudás kozmikus szentélyébe, 146
azzal a céllal, hogy magasabb tudatossági és erkölcsi szintet legyenek képesek elérni. Érdemes itt abba az általános igazságba belegondolnunk, hogy ha egy abszolútnak kikiáltott tételt akarunk megkérdőjelezni, mindig könnyebb helyzetben vagyunk, mint a dogma védelmezői. William James-t idézve: „Ha meg akarjuk cáfolni a törvényt, hogy minden varjú fekete, nem kell megkeresni az összes ilyen madarat. Elég, ha egyetlen olyant mutatunk, amelyik fehér.” Használjuk ki ezt a lehetőséget saját gondolódásunk szolgálatában.
147
IV.
Zárszó
Elérkeztünk a Gondolkodás alapjai című tantárgyunk első évfolyamának végére. Mindenki sikeres záróvizsgát tett, aki legalább egy alkalommal elgondolkodott bármi kapcsán, aminek ismeretét korábban eltitkolták előle. Évfolyamelsők azok lettek, akikben a továbbiakra nézve sem hunyt ki a szikra, és elkötelezték magukat amellett, hogy értékes tudásra tegyenek szert, melynek segítségével saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását. Ha ennek a könyvnek sikerült annyit elérnie, hogy a korábban mélyen szundikáló tudatunkban akár csak egy gyertyafénnyi világosság is gyúlt, mely mellett már olvasni lehet a továbbtanuláshoz szükséges tananyagot, akkor bőven megtette kötelességét. Visszatekintve leginkább azt fontos látnunk, hogy hogyan áll össze egy kerek egésszé problémáink átható vizsgálata, azok a lehetőségek, melyek segítségével változtatni tudunk életünk minőségén és azok a tudományos áttörések, amiket nem tanítanak nekünk az iskolában. Pontosan ebben a sorrendben haladtunk a könyvben, számos különböző területet érintve, melyek mind arra tanítanak minket, hogy hogyan kezdjünk el gondolkodni a saját kútfőnket használva, hogyan kezdjük el élni a saját életünket, hogyan találjuk meg a saját helyünket a világban, nem nyugodva addig, amíg a valódi választ meg nem kapjuk életünk értelmének miértjeire. Ugyanakkor a könyv szerzője nem okleveles szakembere az érintett témaköröknek. Még ha az is lenne, vagy egyszerre lenne doktora három különböző tudománynak, akkor sem szabad minden kijelentését készpénznek venni. Igaz, hogy számos gondolat a sajátom és a nagy gondolkodóktól kölcsönvett tudást sem az internetről ollóztam össze teljes egészében. Jó néhány könyvet is elolvastam (Talbot, Moody, Whitton, Jung), ahol nem állt rendelkezésre az elektronikus keresés eszköze. Így azok a különböző területek, melyekről közösen gondolkodtunk ne jelentsenek tananyagot, amit megint csak gondolkodás nélkül elhiszünk. Keltsenek inkább kíváncsiságot bennünk, mint a szókratészi kérdés, mely nem előre megfogalmazott választ akar kicsikarni, hanem a megkérdezettet odafigyelő és konstruktív módon segíti abban, hogy ő maga jöjjön rá az igazságra, a saját értelmezésének megfelelően. Legyen 148
mindannyiuknak saját igazsága, valósága és hite, amit nem mások adnak kész bemagolni valóként a kezünkbe, hanem saját magunk tudatos gondolkodókként alakítunk ki. Azok az olvasók, akik érdeklődéssel lapozták végig ezt a könyvet, reményeim szerint már jól látják azokat a problémákat, feladatokat, eszközöket és célokat, amiket fel kell tárniuk, meg kell ragadniuk, illetve maguk elé kell tűzniük. Uralják már egy bizonyos mértékben gondolataikat, és azokkal együtt életük irányítását. A félelmet is száműzték már a lelkükből. Akik jegyzeteltek, azoknak van néhány listája is, aminek mentén kívánom, hogy sikerrel haladjanak tovább a helyes úton. Ne felejtsük, hogy ezen az úton haladva sok ellenségünket kell legyőznünk, melyek nagyon erősek és a velük való küzdelemtől bárki elfáradhat a cél előtt. Ha viszont feladjuk a küzdelmet, miközben tudjuk, hogy mindnyájunkban ott lakik a győztes, még mélyebbre fogunk visszazuhanni, mint annak a szakadéknak a mélye, ahonnan már félig kimásztunk. Legfőbb ellenségeink, melyeket mindenképpen le kell győznünk a tudatlanság, a szeretetlenség, a félelem, az egymásra való mutogatás, a vég nélküli sopánkodás, a magány, a rosszul értelmezett kötelezettségek és célok, a fásultság és fáradtság. Annak az életmódnak a jellemzői, amibe bele vagyunk kényszerítve, hogy véletlenül se maradjon időnk gondolkodni, értékes, energiával feltöltő időt tölteni szeretteinkkel vagy más tartalmas módon. Ne felejtsük hát minden egyes nap átgondolni értékeinket, céljainkat és teendőinket. Ne felejtsük el, hogy az emberi élet miértje a tudás és a szeretet, a tanulás és a lelki fejlődés. Két választásunk marad a végére. Vagy tudatosan gondolkodni, cselekedni, élni és összefogni, vagy hagyni, hogy az „új világrend” a közeli jövőben globálisan és véglegesen megszilárduljon. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy nem csak kritikus tömeg létezik, hanem minden folyamatnak is meg van ugyanúgy a maga kritikus pontja, ahol az fordulatot vesz. A világot uraló néhány száz ember életében ez pontosan hatalmuk közelgő betetőzésekor fog elkövetkezni, mert nem lesznek már új céljaik, ezért szükségszerűen egymás ellen fordulnak majd az abszolút elsőségért egy olyan kíméletlen harcban, aminek nem lesz győztese. Ebben az esetben mi csak az események passzív szemlélői leszünk, akik a történet végén úgy fognak puffanni, ahogy éppen esnek majd. Vegyük inkább kezünkbe a sorsunkat és a világ irányítását mi magunk. Gondolkodjunk. 149
„A gondolkodás a lehető legkeményebb munka, valószínűleg ezért gyakorolják oly kevesen.” - Henry Ford
150
V. Függelék 1. Teendőink listája Mivel olyan gyakorlati kézikönyvről van szó, ahol néha az oldalakon keresztül ívelő kormondatok közt párszor elbújhatott a lényeg, és az olvasók nagy része sem jegyzetelt szorgalmasan, íme egy egyszerű felsorolás teendőinkkel kapcsolatban, minden fajta hosszas elemzés nélkül. Tessék az alábbiak közül válogatni. Teendőink Lássuk jól a világot, amiben jelenleg élünk Tanulmányozzuk a valódi magyar történelmet, ne higgyünk el minden rosszat magunkról Ne engedjük ellopni a magyar földet és természeti kincseket Ne vegyünk fel kölcsönöket Vegyük kezünkbe saját életünk irányítását Ne másoktól várjuk sorsunk jobbrafordulását Ne hagyjuk, hogy a gyűlölködés, a panaszkodás és az ítélkezés feleméssze energiánkat Győzzük le a félelmet, a létbizonytalanságot, a szorongást és a lustaságot Ne hagyjuk, hogy családunk szétessen, ne legyünk magányosak Kapcsoljuk ki a tévét és a rádiót, ne vegyünk újságokat; ne hagyjuk mosni az agyunkat Töltsünk minél több időt tartalmas módon szeretteinkkel Szeressük nagyon és okosan társunkat és gyermekeinket Ne érezzük magunkat kívülállónak mások és a világ gondjainak, katasztrófáinak tekintetében Vállaljunk személyes felelősséget Kezdjünk el gondolkodni, cselekedni és keresni a hozzánk hasonló lelkületű embereket, akiktől tanuljunk és fogjunk össze velük Tegyük egészségessé és rendszeressé szexuális életünket Hagyjunk fel az eszetlen gyógyszer zabálással, keressük a hagyományos gyógymódokat és orvosságokat Relaxáljunk 151
Kerüljük a kifejezetten káros ételeket és italokat Tartózkodjunk a jó levegőn és a napsütésen Aludjunk eleget Építsük a saját és szeretteink önbizalmát Ne imádjuk Amerikát, mióta nem az indiánok lakják, nincs miért Teremtsünk egyensúlyt mindenben Ne hagyjunk félbe értelmes és hasznos teendőket Kezdjünk el kicsiben jót tenni, minden egyes nap egyet magunkkal és egy másik emberrel Uraljuk teljes mértékben gondolatainkat és cselekedeteinket Ne vegyünk olyasmit, amire valójában nincs szükségünk Próbáljunk meg hasznos munkahelyet találni vagy létrehozni, ahol tevékenységünknek van értelme és látjuk munkánk eredményét; ha lehet, kerüljük a multikat Kerüljük messzire a politikát Tanuljunk hasznos új dolgokat, dolgoztassuk folyamatosan elménket Keressünk rá minden fontos dologra az interneten Adjuk át másoknak is a megszerzett tudásunkat Javítsunk emberi kapcsolatainkon, családon belül és kívül egyaránt Higgyünk, de ne hódoljunk Alakítsunk közösségeket, ahol az emberek egymást segítik Ne pusztítsuk tovább a környezetet, ne szemeteljünk Tűzzünk ki magunk elé célokat Írjuk össze mindazt, amiért hálásnak kell lennünk Élvezzük ki a mai nap minden lehetőségét, ne a múltban éljünk és ne a jövőtől rettegjünk
2. Összeesküvés elméletek Amennyire csak lehetett, kerültem mások felelősségének a vizsgálatát. Számtalan esetben ez lehetetlen, mert muszáj tisztán látnunk, hogy mivel és kikkel állunk szemben, akiknek törekvései ellentétes irányúak a természetessel és a jóval. Reményeim szerint megfelelő hangsúllyal hívtam fel a figyelmet arra, hogy tárgyilagosan lássuk mindezt, és semmiképpen se csatlakozzunk az öklüket lóbáló társainkhoz. Nem szabad, hogy emberek álljanak emberekkel szemben. Álljon egymással szemben a mellérendelés és az alárendelés szellemisége, mi pedig döntsük el, hogy a kettő közül melyik kultúrájában szeretnénk élni. 152
3. Előkészületben Mivel időm ezentúl is tengernyi van, úgy döntöttem, hogy tovább tanulok és tovább próbálkozom a tollforgatással. Az alábbi három könyvbe már bele is kezdtem. Az első kettő már részleteiben is összeállt. A nagyobb munka mindig az érthető és igaz tartalom, illetve az élvezhető forma megalkotása. A harmadiknak a lényegi mondanivalója van meg egyelőre. Negyedik éve nézem már magam körül ezt az egyenjogúnak csúfolt benetton színű betondzsungelt, és rá kellett jönnöm, hogy a multikulturális metropolisz ábrándja, vagy inkább hazugsága csak fából vaskarika. Sosem fog működni, mivel egy valójában egyenjogú társadalmat csak mellérendelő értékrenddel bíró egyének tudnak kialakítani. Az pedig itt Londonban teljességgel ismeretlen. - Átfogó cselekvési javaslat a Magyar Királyság Kormányzója számára - Csillagösvény vándora (történelmi sci-fi) - A Real Egalitarian Society (Egy valódi egyenjogú társadalom - angol nyelvű tanulmány)
4. Önéletrajz A szerző 1965-ben született Vácott, majd Újpesten nőtt fel. Eredeti végzettsége szerint kereskedelmi üzemgazdász. Közel húsz éven át dolgozott nagyvállalatoknál, ebből több mint tíz évig vezetett különböző üzletágakat neves világcégeknél. 44 éves korában egyszerre dőlt romba magánélete és karrierje. A reménytelen hazai helyzet miatt külföldre kellett mennie munkát keresni. Jelenleg lányával él Londonban, ahol éjjeli őrként dolgozik. Arra vágyik, hogy minél előbb hazatérhessen egy olyan Magyarországra, ahol nem teszik tönkre mert nem lop, ahol nem nézik melegnek mert nem csalja a feleségét, ahol nem dobják a szemétdombra ha már nem elég gazdag, ahol a bírónak nem az ügyvéd mondja meg, hogy mi a helyes és ahol reményei szerint egyszer a tudatos gondolkodás alapjait taníthatja majd. 153
154