Hilary Mantel szinte pontosan ott

H

ilary Mantel szinte pontosan ott folytatja történetét, ahol a Farkasbőrben végén abbamaradt: a központi szereplő továbbra is a cselszövésben jártas, agyafúrt Thomas Cromwell, akinek azonban ebben a kötetben az lesz a feladata, hogy a kiábrándult királyt megszabadítsa Boleyn Annától és családjától. A királynénak nem sikerült fiú trónörököst szülnie, vonzereje megkopott, s modorával is gyakorta felingerli Henriket, akinek egy nem kifejezetten szép, ám hamvas, csendes és visszahúzódó lány, Jane Seymour felé fordul a figyelme. Az előző királyné, Aragóniai Katalin halálával Henriknek lehetősége nyílik arra, hogy elkerülje a kiközösítő pápai bulla fenyegetését, s újra megszilárdítsa kapcsolatát Franciaországgal és a Német-római Császársággal, így a házasság felbontása az európai helyzet szempontjából is előnyösnek mutatkozik. A büszke Boleyn Anna azonban önszántából nem hajlandó félreállni, ezért Cromwellnek új szövetségeseket kell keresnie, és végül kénytelen a pápista főnemesekkel összefogni, hogy végrehajthassa Henriktől kapott megbízatását – mindezt kevesebb mint kilenc hónap alatt. Az egyre sötétebb hangulatú történet középpontjában az így előkészített és lebonyolított „koncepciós per” áll, melynek során az is világossá válik, hogy a hatalomgyakorlás és politikai ármánykodás módszerei a reneszánsz Angliában igencsak hasonlóak voltak azokhoz, melyeket napjainkban a közéleti kommunikáció eszközeinek tartanak.

www.cartaphilus.hu www.facebook.com/cartaphiluskonyvkiado

2012-ben újra Hilary Mantel kapta a Booker-díjat, ezúttal a Holtaknak menete című művéért, s ezzel a díj történetében ő lett az első szerző, aki egy trilógia két részével is nyerni tudott. A rangos elismerés odaítélésének egyik fő oka az, hogy Mantel forradalmian újította meg a történelmi regény műfaját, s új könyve a Farkasbőrben című regényben már megismert komplex, modern stílusban folytatja a Tudor-kori angol történelem egyik elhíresült eseményének felidézését. A Holtaknak menete még bő fél évvel a megjelenése után is tartja előkelő helyét a brit bestsellerlistákon, megelőzve többek között J. K. Rowling új regényét is.

„Jelenleg Hilary Mantel a modern brit próza legnagyobb alakja.” Sir Peter Stothard, A Booker-díj Bizottság elnöke „A Holtaknak menete a legjobb történelmi regény, amit valaha olvastam.” Sarah Crompton, Sunday Telegraph „Remek regény – a Farkasbőrben méltó párja… Igyekezzen a harmadik rész megírásával, Hilary!” Daily Express

HILARY

MANTEL

Holtaknak menete RÉSZLET

George Boleyn már jóval harminc fölött jár, de még mindig megvan benne az a ragyogás, amelyet annyira csodálunk az ifjakban: az a szikra, az a tiszta tekintet. Nehéz e kellemes embert összefüggésbe hozni azzal az állati étvággyal, amellyel a felesége vádolja; Cromwell egy darabig csak nézi George-ot, és azon tűnődik, hogy a férfi képes lenne-e bármi bűnre, leszámítva persze a büszkeség és mámorosság vétkét. Annyi kellem van megjelenésében és szellemében, hogy afelől messze az 1

H ilary M antel: H oltaknak

menete

udvar és annak hitvány fondorlatai fölé emelkedhetett volna, hogy ott lebegjen; egy kifinomult férfiú, aki saját köreiben mozog: antik költők műveinek fordításait rendeli meg, s ki is adja remekbe szabott kiadásban. Lovagolhatott volna a hölgyek előtt ficánkoló, fejüket meghajtó, csinos fehér lovakon. Sajnos főként kötekedni szeretett és kérkedni, intrikálni és leszólni másokat. Amikor most megpillantjuk a Márton-torony egy világos, kör alakú kis szobájában, éppen fel-alá járkál, valósággal ki van éhezve egy jó veszekedésre, s megkérdezzük magunktól: tudja vajon, miért van itt? Avagy ez a meglepetés még mindig várat magára? – Önt talán nem is kell túlontúl okolni – szólal meg Cromwell, miközben helyet foglal. – Foglaljon helyet itt mellettem, az asztalnál – adja ki az utasítást. – Hallunk néha olyasmiről, hogy a rabok valóságos kis ösvényt taposnak ki maguknak járkálás közben a kőpadlóban, de nem hinném, hogy ez valóban megtörténhet. Illetve legalább háromszáz év kellene hozzá. – Ön engem valamiféle összejátszással, a nővérem helytelen cselekedeteinek elleplezésével, eltitkolásával vádol – fog hozzá Boleyn. – Csakhogy ez a vád nem áll meg, mert semmi ilyesmi nem történt. – Nem, kegyelmes uram, nem ez a vád. – Akkor micsoda? 2


menete

– Önt nem ezzel vádoljuk. Sir Francis Bryan, aki jelentős képzelőerővel bír... – Bryan! – Boleyn megriad. – De hát róla tudhatná, hogy az ellenségem. – Hadarva folytatja. – Mit mondott, hogyan adhat hitelt bárminek is, amit ő mondott rólam? – Sir Francis mindent megvilágított előttem. És már kezdem kapiskálni a dolgot. Hogy egy férfi, aki alig ismeri a nővérét, egyszer csak felnőtt nőként látja viszont. Épp olyan, mint ő maga, de mégis más. Oly ismerős, s mégis felcsigázza a férfi érdeklődését. Egy nap a fivéri ölelés valamivel hosszabbra sikerül. Innentől kezdve felgyorsul a dolog. Talán egyik fél sem érzi úgy, hogy bármi rosszat tennének, egészen addig, míg át nem lépnek egy határt. Én magam azonban túlságosan szegényes fantáziával bírok ahhoz, hogy el tudjam képzelni, pontosan miből is áll ez a határ. – Elhallgat. – Még a királyné házassága előtt kezdődött, vagy csak utána? Boleyn remegni kezd. Meg van döbbenve; alig képes megszólalni. – Erre nem vagyok hajlandó felelni. – Kegyelmes uram, hozzá vagyok szokva, hogy olyan emberekkel foglalkozzam, akik nem hajlandók válaszolni. – Most a kínpaddal fenyeget? 3


menete

– Nos, lássuk csak, Morus Tamást nem vontam kínpadra, ugye? Csak üldögéltem vele egy szobában. Egy szobában, itt, a Towerben, amilyenben ön is lakik. Morus némaságából halk, mormoló hangokat hallottam ki. Mert a csendet is lehet értelmezni. S ezt meg is fogjuk tenni. – Henrik megölte az apja tanácsosait – mondja George. – Végzett Buckingham hercegével. Tönkretette, halálba hajszolta a bíborost és levágatta Európa egyik legnagyobb tudósának a fejét. Most tehát az a terve, hogy meggyilkolja a feleségét, annak családját, és Norrist, aki a legközelebbi barátja volt. Miért képzeli, hogy önnel majd másképp jár el, hogy ön nem ugyanannyit ér, mint mindezek? Mire Cromwell: – Az ön családjából senkinek sem illenék a bíboros nevét a szájára venni. Vagy akár Morus Tamásét. Az ön nővérében valósággal égett a bosszúvágy. Azt mondogatta nekem: micsoda, Morus Tamás hogyhogy még él? – Ki indította el ezt a rágalmat rólam? Annyi szent, hogy nem Francis Bryan volt. Talán a feleségem? Igen. Sejthettem volna. – A feltételezés az öné, én nem erősítem meg. Nyilván bűntudata van a hölgyet illetően, ha azt hiszi, hogy ilyen alapos oka van gyűlölni önt. 4


menete

– És ön hajlandó elhinni egy ilyen förtelmet? – rimánkodik George. – Egyetlen asszony szavára alapozva? – Vannak más hölgyek is, akiknek kijutott az ön gáláns viselkedéséből. Ha lehet, nem idézem őket bíróság elé, ennyit megtehetek a védelmükben. Ön, kegyelmes uram, a nőkre mindig úgy tekintett, mint akikre már semmi szükség azután, hogy használta őket, így hát nem panaszkodhat, ha végül ők is hasonlóképp gondolkodnak önről. – Ezek szerint a széptevésem miatt állok bíróság elé? Igen, vannak, akik féltékenyek rám, önök mind féltékenyek, mert sikerem van a hölgyeknél. – Ön ezt sikernek nevezi? Ugyan már… – Nem tudok róla, hogy bűn lenne, ha az ember a szeretőjével időzik, aki maga is hajlandóságot mutat. – Ezt jobb, ha nem hozza fel önmaga védelmében. Mert ha a szeretői egyike épp a nővére... akkor a bíróság ezt... hogy is fogalmazzam meg... pökhendinek és szégyentelennek fogja tartani. De mindenképpen hiányzik belőle a kellő komolyság. Ami önt most megmentené – úgy értem, az életét megkímélhetné –, az egy mindenre kiterjedő vallomás lenne mindarról, amit a nővére és más férfiak üzelmeiről tud. Vannak, akik szerint akadnak itt olyan viszonyok, amelyek még az önökén is túltesznek, legyen ez bármilyen természetellenes is. 5


menete

– Ön ilyet kér tőlem keresztény ember létére? Hogy tanúskodjam, és a nővéremet ennek nyomán megöljék? Cromwell széttárja a karjait. – Nem kérek én semmit. Mindössze rámutatok arra, amit páran talán az előrevezető útnak tartanak. Nem tudom, hogy a király kegyes kedvében lesz-e. Esetleg megengedheti, hogy külföldre menjen, vagy azzal gyakorolhat könyörületet, hogy ön választhatja meg halála módját. Vagy sem. A felségáruló büntetése, mint ön is jól tudja, nyilvános és félelmetes; az ilyen ember óriási fájdalmak közepette, megalázva hal meg. Látom, tudja, tapasztalt már ilyet. Boleyn előregörnyed: összehúzza, karjaival átfogja magát, mintha a belsőségeit védené a zsigerelőkéstől; lehuppan egy székre. Cromwell arra gondol, ezt korábban kellett volna, mondtam, hogy foglaljon helyet, lám csak sikerült leültetnem, pedig egy ujjal sem nyúltam önhöz? Halkan megszólal: – Kegyelmes uram, ön az evangélium híve, és azt tartja, hogy megváltatott. Csakhogy cselekedeteiből nem ez tűnik ki. – Vigye a mancsát a lelkemről – förmed rá George. – Az ilyesmit a káplánjaimmal szoktam megtárgyalni. – Igen, erről hallottam. Attól tartok, ön már túlságosan is biztosra veszi a bocsánatot, azt hiszi, hogy még 6


menete

hosszú évek állnak ön előtt: még sokat vétkezhet. S bár az Úr mindent lát, ő csak legyen türelmes, akár egy szolga; eljön az idő, amikor ön odafigyel majd rá és megfelel a kérdésére, de várjon már türelemmel addig, míg ön megöregszik. Így képzeli a dolgot? – Erről a gyóntatómmal beszélek. – Most én vagyok a gyóntatója. Mondta-e mások jelenlétében, hogy a király impotens? George gúnyosan mosolyog rá. – Képes a dologra, ha az időjárás is úgy akarja. – S ezzel megkérdőjelezte Erzsébet hercegnő származását. Ön is beláthatja, hogy ez felségsértés, hiszen ő Anglia trónörököse. – Faute de mieux, már ami önt illeti. – A király úgy hiszi, hogy ebből a házasságából nem származhat fia, mivel a frigy nem volt törvényes. Úgy véli, akadtak rejtett akadályok, és hogy az ön nővére nem vallott őszintén a múltjáról. Henriknek szándékában áll új házasságot kötni, amely már makulátlan lesz. – Csodálom, hogy magyarázkodik – veti oda George. – Ezt korábban sosem tette. – Erre egyetlen okom van: hogy ön rádöbbenjen a helyzetére, és ne ringassa magát hamis reményekbe. Ideküldetem a káplánokat, akiket említett. Ők lesznek most a megfelelő társaság az ön számára. 7


menete

– Az Úr minden koldust megajándékoz fiúgyermekkel – mondja George. – Fiúgyermekkel áldja meg a törvénytelen kapcsolatot, csakúgy, mint az áldottat, a szajhát, csakúgy, mint a királynőt. Ily együgyű lenne a király? – Csakhogy ez szent együgyűség – feleli Cromwell. – Ő a felkent uralkodó, s így közel áll Istenhez. Boleyn alaposan végigméri, léhaság vagy megvetés jeleit keresi az arcán. Cromwell tudja, hogy vonásai nem árulnak el semmit, ennyiben számíthat a saját arcára. Boleyn karrierjére vissza lehet tekinteni, s így szólni: „Itt rontotta el, meg itt.” Túl kevély volt, túl különcködő, nem volt hajlandó megzabolázni szeszélyeit vagy hasznos dologra adni a fejét. Meg kell tanulnia, hogy úgy hajladozzon a széllel, akár a nádszál; ahogy az apja is teszi; csakhogy gyorsan fogy az ideje, és nem biztos, hogy ezalatt bármit megtanulhat. Van, amikor az ember elvárhatja a neki kijáró tiszteletet, és van, hogy biztonsága érdekében jobb, ha letesz róla. Van alkalom, amikor lehet gunyorosan somolyogni a neki kiosztott kártyák mögött, és van, hogy oda kell dobni az erszényt az asztalra, s így szólni: „Thomas Cromwell, ön nyert.” George Boleyn, jobb mellső végtag. Mire Cromwell eljut Francis Westonhoz is (jobb hátsó végtag), már rátalált a fiatalember családja, és tömén8


menete

telen pénzt kínált fel neki. Udvariasan visszautasította; az ő helyükben ő is megpróbálkozna ugyanezzel, habár nem könnyű elképzelni, hogy akár Gregory, akár háznépe közül bárki olyan ostoba lenne, mint ez a fiatalember. A Weston család azonban itt nem áll meg: magához a királyhoz fordulnak. Felajánlást tesznek, bőkezűen jótékonykodnak, hatalmas összegű, minden megkötéstől mentes adományt kínálnak fel a királyi kincstár számára. Cromwell Fitzwilliammel beszéli meg a dolgot. – Én nem adhatok őfelségének tanácsot. Elképzelhető, hogy enyhíteni lehet a vádon. Mindez attól függ, őfelsége mennyire érzi úgy, hogy a becsülete forog kockán. De a király nem hajlik az engedékenységre. Fitzwilliam mogorván megjegyzi: – Ha Weston rokona lennék, így is odaadnám a pénzt. Hogy biztosítsam a király kegyét. Majd amikor vége az egésznek. Cromwell maga ugyanezt a megközelítést tartja megfelelőnek; a Boleyn családra gondol (azokra, akik életben maradnak) és a Howardokra. Alaposan meg fogja rázni az ősi tölgyeket, hogy minden évszakban csak úgy potyognak róluk az aranypénzek. Még mielőtt belépne a szobába, ahol az ifjú Westont tartják, a fiatalember már tudja, hogy mire számítson; tudja, hogy kikkel együtt van bezárva; tudja vagy sejti, 9


menete

hogy mik a vádak; a börtönőrök szája eljárhatott, mert ő, Cromwell nem tette lehetővé, hogy a négy férfi szót válthasson egymással. Egy beszédes foglárnak meglehet a maga haszna: ő szolgáltathatja az utolsó kis lökést, amelytől a fogoly elkezd együttműködni, s ami a vég elfogadása, a kétségbeesés felé taszítja. Weston nyilván sejti, hogy a családja próbálkozása nem járt sikerrel. Az ember ránéz Cromwellre és azt gondolja: ha a vesztegetés nem hozott eredményt, akkor már semmi sem fog. Fölösleges tiltakozni, tagadni, ellentmondani. A megalázkodás talán beválhat, egy próbálkozást megér. – Uram, én önt gúnyoltam – jelenti ki Francis. – Én önt lekicsinyeltem. Sajnálom, hogy ezt tettem. Ön a király szolgája, és illett volna ezt tiszteletben tartanom. – Nohát, ilyen szép kis bocsánatkérés – jegyzi meg Cromwell. – Habár önnek inkább a király és Jézus Krisztus bocsánatáért kellene esedeznie. – Tudja, hogy nem oly régen házasodtam – mondja Francis. – És a feleségét otthon hagyta, vidéken. Érthető okokból. – Írhatnék neki? Van egy fiam. Még nincs egyéves. Csönd. – Szeretném, ha imádkoznának majd a lelkemért. Cromwell ugyan úgy gondolja, hogy az Úr képes meghozni a saját döntéseit, Weston azonban mintha hinne 10


menete

abban, hogy a Teremtőt lehetséges nógatni, hízelgéssel rávenni valamire, esetleg kicsit megvesztegetni. Mintha követné a gondolatmenetét, Weston így szól: – El vagyok adósodva, titkár uram. Úgy ezer fonttal. Ezt is igen sajnálom. – Senki nem várja el az önhöz hasonló gáláns ifjú uraktól, hogy takarékosak legyenek. Cromwell hangja szelíd, mire Weston felpillant. – Nos, ez az adósság természetesen meghaladja, amit vissza tudna fizetni, s még akkor is nagy terhet jelenthet, ha az atyja halála után önre szálló vagyonhoz mérjük. A tékozlása elgondolkodtatja az embereket: vajon mire számíthatott az ifjú Weston? A fiatalember egy ideig csak mered rá buta, harcias arckifejezéssel, mintha nem értené, miért hozzák ezt fel ellene; mi köze az adósságának bármihez? Nem fogja fel, hová vezet a dolog. De aztán megérti. Cromwell kinyújtja a kezét, hogy megmarkolja Weston ruháját, mielőtt a fiatalember döbbenetében előrezuhanna. – Egy esküdtszék könnyen átlátja az ilyesmit. Tudjuk, hogy a királynétól pénzt kapott. Hogyan élhetett azon a módon, ahogy élt? Egyszerű. Önnek ezer font semmiség, ha abban reménykedett, hogy elveheti a királynét, miután kimódolta a király halálát. 11


menete

Amikor biztos abban, hogy Weston képes megmaradni ülve, kinyitja a markát és elengedi. A fiú gépiesen emeli fel a kezét, megigazítja a ruháját, helyresimítja a kis fodrot az inggallérján. – A feleségéről gondoskodni fognak – közli Cromwell. – Emiatt ne aggódjék. A király az özvegyekkel sosem érezteti a haragját. Merem állítani, hogy jobban gondját fogják viselni, mint ön valaha tette. Weston felpillant. – Nem hibáztathatom, hogy ezt gondolja. Azt is értem, hogy milyen súllyal esik majd a latba, amikor bizonyítékképpen bemutatják. Ostoba voltam, ön pedig csak állt és végignézte. Már tudom, hogyan okoztam a saját vesztemet. Önt sem kárhoztatom a viselkedéséért, hiszen ha tehetem, bántottam volna. Tudom, hogy nem éltem jó... hogy nem éltem... tudja, azt hittem, lesz még húsz évem vagy több is, s amikor öreg vagyok már, negyvenöt, ötvenéves, akkor adományt juttatok a kórházaknak, alapítványi kápolnát emeltetek, és Isten abból látni fogja, hogy sajnálom. Cromwell biccent. – Hát, Francis – mondja –, arról a napról és óráról pedig senki sem tud, igaz? – De titkár uram, ön tudja, hogy bármi egyéb rosszat tettem, a királyné dolgában nem vagyok vétkes. Látom 12


menete

az arcán, hogy tudja, és mindenki más is meg fogja tudni, amikor kivisznek meghalni, s a király is tudni fogja, és magányos óráiban eszébe jut majd. Így tehát megemlékeznek majd rólam. Ahogy az ártatlanokra emlékeznek. Kegyetlenség lenne megzavarni ezt a hitet; a fiatalember úgy tekint a halálára, mint ami majd nagyobb dicsőséggel ruházza fel, mint egész élete tette. Mindazon évek, melyek ott nyújtóztak előtte, s melyekről nincs semmi okunk azt hinni, hogy jobban használta volna őket, mint az első huszonötöt; ő maga állítja, hogy nem. Az uralkodó szárnya alatt nőtt fel, gyermekkora óta udvaronc, aki udvaroncok családjából származott; soha egy percig nem kételkedett abban, hogy hol a helye a világban, soha egy percig nem szorongott, soha egy percig nem érzett hálát az óriási kiváltságért, hogy Francis Westonnak született, hogy beleszületett egy vagyon kellős közepébe, hogy arra született, hogy egy nagy királyt és egy nagy nemzetet szolgáljon; nem fog semmit maga után hagyni, csak az adósságát, egy bemocskolt nevet és egy fiút. Márpedig fiút nemzeni bárki képes, mondja magában Cromwell, aztán eszébe jut, hogy miért is vannak ott és miről szól ez az egész. – A felesége írt a királynak az ön ügyében – mondja. – Kegyelmet kér. Önnek számos barátja van. 13


menete

– Sokra megyek vele. – Úgy látom, talán nem tudja, hogy ilyen helyzetben sokan teljesen egyedül találják magukat. Ez örömet kellene, hogy szerezzen. Ne legyen keserű, Francis. A szerencse forgandó, ezt minden ifjú kalandor tudja. Törődjön bele. Vegyen példát Norrisról. Nála semmi keserűséget nem tapasztalni. – Talán mert Norris úgy hiszi, nincs is oka keserűnek lenni – böki ki a fiatalember. – Az ő megbánása talán őszinte és szükséges is. Ő megérdemli a halált – én nem. – Úgy véli, megérdemli a sorsát, mert összeszűrte a levet a királynéval? – Mindig a királynéval volt. És nem azért, hogy a Szentírást vitassák meg. Weston talán már eljutott odáig, hogy bevádoljon valakit. Norris is belekezdett valami vallomásfélébe, amikor William Fitzwilliammel találkozott, de aztán elharapta a szót. Talán végre napvilágra kerülnek a tények? Cromwell vár; látja, ahogy a fiú a kezébe temeti az arcát; aztán valami miatt feláll és így szól: – Bocsásson meg, Francis. Ezzel elhagyja a szobát.

14


menete

Hilary Mantel szinte pontosan ott

Recommend Documents