"Hexameron" avagy hat érdekfeszítő szemelvény egy gall fiúcska küzdelmes gyermekkoraiból, Boccaccio után szabadon Magyarázat Melyben a szerző Grégoire Copin1 elmeséli, miért kezdett bele művének megalkotásába, valamint bocsánatát kéri mindazon személyeknek, kiknek ezzel tartozik. Ezzel egyszersmind ügyesen belefog történeteinek elmondásába. Bizony nehéz dolga adódik a mai tiszteletlenségtől terhes időkben azoknak, kik a törvények betartásának jármát nemhogy magukra veszik, de még arra is vállalkoznak, hogy másokat is erre kérjenek, és segítséget nyújtsanak az embernek Isten előtt kedves munkálkodásában. Ilyen módon dicséretet érdemelnek a papok és az ügyvédek, az világi és egyházi törvények minden tudói. Érdemelnének, ha mind egyformán végeznék kijelölt dolgaik, de mint tudjuk, sokuk csak betartatni akarná a szokásokat, miközben ők maguk úgy hágják át a határokat, mintha akár ők teremtették volna a világ szabályait, és jogukban állna azokat bármikor kényükre-kedvükre megváltoztatni. Ne is beszéljünk tovább eme báránybőrbe bújt fenevadakról, hanem csak adjuk át a dicséretet azoknak, akik megérdemlik. Mint az én öreg barátom, Eduard Juste2, aki ha minden igaz, éppen az én végrendeletem rendezni fogja. Mert bizony, lassan én, az öreg Grégoire Copin, megtérek a leghűségesebb szerető ölére, ahogy előttem már oly sokan tették. És mivel tudomásom szerint senki nem tért még vissza mellőle, az említett hölgy mindamellett, hogy vendégszerető, valószínűleg igen jól is műveli a mesterségét. Tehát én sem reménykedem a visszatérésben, ezért úgy döntöttem, számtalan tartozásom megfizetésébe belekezdek, mielőtt nászomat ülném vele. Bizony, sok embertől kaptam kölcsön, és becsületemre legyen mondva, amikor csak módomban állt, mindig meg is adtam. A hoppon maradt hitelezők között pedig van egy, ki számomra különösen kedves dolgot kölcsönzött nekem, és én mégis adósa maradtam abban a csekélységben, amit cserébe kívánt volna. Igaz, az ő szemében talán csekélységnek hatott, így nem is tudta, hogy számomra mily nehéz, amit feladatomul megszabott. Édesanyám, ki az életem adta nekem, mindig úgy kívánta, hogy gyermeke dolgos életet éljen és becsületes, családi házat vezessen. Én sajnos nem tudtam mindezt megadni neki, de most tartozásomat egy magyarázattal próbálom leróni. Igaz, tudom, hogy ő már nem lévén a sírok kapujának ezen az oldalán, nem fogja hallani. De mivel ő maga is mindig megvetette a testnek kilengéseit, és becsülettel megtartotta önönmagát egyetlen férjnek, sokszor próbált az utána következőket okítani eme nemes cselekedetben, mely még számára sem volt mindig könnyű. Ha saját részem veszem ebben a munkában, talán háborgó lelkiismeretem megnyugvást találhat, mivel méltán adóztam emlékének. Mi más lehetne jobban intő jel annál, mint olvasni más ember vesztett csatáit? Másfelől, jó anyám holta napjáig kérte, mutassam be neki, akit szeretek. Sajnos, erre nem volt módom, így ebben sem tudtam kedvére lenni. Már egyszeresen elkötelezve lenni valaki felé is túl nagy teher, a kétszeres adósság már egyenesen bűn a becsületes ember szemében. Így most rossz asszony módjára egy vacsorával akarok két vendéget tartani, és egy füst alatt ezt a tartozásom is megpróbálom megadni. Itt álljon tehát szerelmem meséje, hat rövidke történetben elbeszélve: Első történet 1 2
copin (francia) m. - barát juste (fr.) - igaz
Melyben a gyermek Grégoire szemtanúja lesz, ahogy nővére és a lovászfiú mulatsággal töltik meg az üres pajtát, majd kicsivel később hírét veszi, hogy a lány állapotos. Ezen elgondolkodik és magamaga rájön a természet törvényeire. Kedvesen oktatja a többi porontyokat, tanárai és szülei nagy megrökönyödésére és mosolygására. Még mielőtt azonban neki kezdenék, engedtessem elmondanom, hogy mivel történeteim természetüknél fogva nem mindig hízelgőek szereplőikre nézve, sőt, gyakran megbotránkozást kelthetnének az ismerősök körében, saját nevemen kívül, mit bátran bevallok, minden említett vagy név nélkül, vagy álnévvel fog szerepelni. Mely álnév ugyan semmiféle kapcsolatban nincs eredetijével, mégis mint majd látni fogjuk, sok esetben híven leírja birtokosának egy-egy kirívó jellemvonását. Mint ahogy igaz is ez nővérem egy közeli ismerősére, kit most Monsieur Sourcil néven fogok nevezni, mivel a kiemelt testrésze ( sourcil , azaz a szemöldöke ) olyan rendíthetetlen szilárdsággal uralkodott többi arcvonása fölött, hogy mindenkinek ez juthatott róla először eszébe. Eme úriember lovászfiúként szolgált a közeli uraságnál és ilyen minőségében gyakran találkozhatott nővéremmel, ki ugyanott cselédként töltötte tanulóévei nagy részét. Ezen gyakori találkozásoknak és kettejük fiatalságának természetesen meg lett az eredménye, aminek pontos lefolyását most az olvasó elnézésével nem részletezném. Én ebben az időben igen kis gyermek voltam még, iskolától még messze, de a bölcsőtől már elég távol. A gyermeki csínytevések leggondtalanabb korszakában éppen, amik bizony akkoriban sem voltak ritkábbak, mint manapság. Kedvenc játszadozásaim közé tartozott beszökni az uraság udvarába és ott tölteni időm java részét, az én szememnek csodálatos titkokkal teli hatalmas kertek mélyén, tündéreket üldözve. Négy vagy ötéves lehettem, amikor egy sikeres kincsvadászatról hazafelé tartva furcsa zajokra lettem figyelmes, amik egy közeli, üresen álló pajtából szűrődtek ki. Kíváncsiságom már akkor sem tudtam türtőztetni, óvatosan belestem hát. És mit látok? A nővérem és Monsieur Sourcil közelségének olyan bizonyítékát vehettem szemügyre, ami többszörösen is meglephette tapasztalatlanságomat. Akkor lehettem először szemtanúja egy pár önfeledt mulatozásának és természetesen tudomásom sem volt arról, hogy vajon mi célt szolgál és mit élvezhetnek benne szemlátomást annyira? A gyermeki elme érdekes játéka, hogy bár a körülményekre tisztán emlékszem, magából a lényeges jelenetből mindössze csak Monsieur Sourcil föl-le ugráló szemöldöke maradt meg a fejemben. Pedig oly mélyen belefeledkeztek egymás melegébe, hogy jó sokáig kísérhettem figyelemmel, amit művelnek. Egészen addig, amíg el nem untam látványukat, ami elég hamar bekövetkezett, mégis, utána sok kérdés merült fel bennem és jó ideig tépelődtem megoldásukon. De elhatároztam, hogy nyitva tartom a szemem és megoldom ezt a furcsa rejtélyt, nem is számítva arra, hogy később milyen titkoknak bukkanhatok nyomára. Tavaszidő lévén, később észrevehettem, hogy nem csak a nővéremék, hanem más emberek is gyakran viselkednek ilyen furcsán, sőt, még az állatok, akikről úgy véltem, hogy mindent tudok, ők sem mentesek ettől a meglepő járványtól. Mindez csak még jobban összezavart és sehogy sem tudtam értelmet találni ebben a zagyvaságban. Aztán, amikor már-már elvesztettem érdeklődésemet a megfoghatatlan ügy iránt, a szomszédba járó szuka, akit gyakran figyeltem, hogy megfejthessem viselkedésének okát, megkölykezett. Hat egészséges, aranyos kiskutyát hozott világra. Először nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az eseménynek az örömön kívül, ám pár napra rá a családomban is örömhír ütötte fel a fejét: a nővérem hasa is gömbölyödni kezdett, amit viszont már tudtam mit jelent! És akkor, hirtelen összeállt a kép, bizonyítva azt, amit már a tanáraim is mindig mondtak később: „Jó fejű gyerek maga Gregoire, csak ne lenne ilyen lusta”. Ennek igazságát
nekem nincs jogom megítélni, de az igaz, hogy akkor tényleg fényt derítettem arra az igazságra, ami azóta is fogva tart, a szerelem igazságára. Ahogy napok múlva körbejártam a környéken, az egész természet csak alátámasztotta megfigyelésemet: a tehenek megelletek, kölyökmacskák lepték el az utcákat és persze sok szomszédbeli fiatal lány indult megmagyarázhatatlanul hízásnak. És azt is észre vehettem, hogy korombeli gyermekek közül nem csak én vagyok az, akiben ezek a jelenségek kérdéseket vetettek föl. Ám én voltam az egyetlen, aki meg is tudta válaszolni őket. Elérkezett a hatodik évem, szüleim fiú-iskolába küldtek, hogy jó ember módjára megtanuljam az olvasást és betűvetést. Sokszor hallgattam elfojtott sugdolózást, amikor a társaim egymás között megtárgyalták az élet dolgait, én magam pedig csak hallgattam mindent tudó mosollyal. Ez nekik is feltűnt, így körbevettek és csúfolni kezdtek, hogy én bizony biztos csak kislány vagyok, hogy nem érdekelnek a körülöttem lévő dolgok és én csak babázom egymagamban. Ezt hát nem tűrhettem, úgyhogy nagy titokban beavattam őket is, abba, amit megtudtam. Hamarosan ezek a magyarázatok a tanárok fülébe is eljutottak, és nagy vidámságot jelentettek mind nekik, mind később más szülőknek. Szegény apám és anyám pedig sokáig gondolkodott, hogy vajon hogyan jutottam a tudás birtokába. Évekkel később, amikor már inas éveimen is túl voltam, és egyedül is dolgozhattam orvosként, szóba került egy beszélgetés folyamán, hogy vajon ki árult el nekem akkor ilyen dolgokat? Én válaszképpen mosolyogva idézhettem számukra egy nálamnál sokkal nagyobb gondolkodót1: "Je pense, donc je suis"
Második történet Melyben az ifjú Copin életében először érzi a szerelem ösztökét, szerencséjére viszonzást talál Cygne2 szívében. Kis vívódás árán barátja segítségével az ellenkező apa szándékával szemben is elérik céljukat. Az előző novella végén minden szerelmes számára megszívlelendő jó tanács áll, és bár eredetileg mindössze válaszként hangzott el és nem segítségként, ez mit sem von le értékéből. Sőt, gondolati játékokban jártas személyek még addig a következtetésig is elmerészkedhetnek, hogy mivel én hoztam fel, biztosan látom múlhatatlan értékét és minden hányattatások között meg is tartom azt. Ám ezen feltevések ellenére, becsületemet előbbre tartva, mint bölcsességem törékeny látszatát, töredelmesen be kell vallanom, hogy ez nem mindig volt így. A fiatalság múló szeszélye gyakran az én látásomat is elfelhőzte, és akkor ugyanúgy rászorultam barátaim vezetésére, mint ahogy kutya tereli helyes útra a fiatal bárányt, amint az szemet vetne a csábító árnyas lugasra. Az én árnyas lugasom a szépséges Cygne névre hallgatott, mivel nyaka olyan fehér és kecses volt, amilyenhez hasonlót még egy mester egyetlen szobra sem tudott megörökíteni. És terelő kutyám, jó barátom a csínyekben, Papillion. Együtt jártuk a gyermekkor minden ösvényét, ahol én megoldást láttam, Papillion jó gazfickó módjára mindig talált egy új kérdést, így sok csodálatos kalandban volt együtt részünk. Ahogy egyre nőttünk, tudásunk, erőnk csak gyarapodott, de az ő természete mit sem változott, egyre másként nézett a világra, és bizony hamar, még azelőtt, hogy én orvoslásra adtam volna a fejem, ő a falunkban élő festő inasának állt. A lány is együtt nőtt föl mellettünk, gyermekségében szürke, egyszerű, kicsit talán lassú, ám mégis, ahogy később a felnőttkor küszöbére értünk, ő sem maradt le, és hirtelen sudár, karcsú hölggyé változott. 1 2
„Je pense, donc je suis” - „Gondolkodom, tehát vagyok.”, francia eredeti -- René Descartes, 1637 Cygne (fr) m. - hattyú
Mint minden csínybe, ebbe is Papillion rángatott bele. Én magam, mivel együtt nőttünk fel, észre sem vettem Cygne hirtelen kivirágzását. De a barátom erről is gondoskodott. Éppen lelkesen ecseteltem neki egynémely falunkba látogató nemes hölgy szépségét, amikor ő találó módon és szokatlan bölcsességgel így szólt: „Lám, Grégoire, az idegen virág mellett észre sem veszed a saját kertedet? Cgyne maga napként takarhatná ezek halovány csillagát.” Miután így ráirányította figyelmem, az én eleddig vak szemeim is látták, amit látniuk lehetett, hogy bizony mind szépségben, mind kellemben Cygne minden nemes hölgynél nemesebbé érett. Eme változás, talán éppen hirtelensége miatt erősen megragadta nyíló értelmemet, és mivel gyakran láthattam, napról napra csak mélyebbre süllyedtem benne, míg végül sem nappalom, sem éjjelem nem múlt el anélkül, hogy ne vágyakoztam volna utána. Hosszas várakozás után, miután vágyam túlnőtt félelmemen, saját érzésem nógatására, és persze Pappilion bátorításának hála, elmondtam neki, ami a szívemet nyomta. Ő maga láthatóan meglepődött és napokig választ nem adott. Ez könnyen magjává vált kétségbeesésemnek, ami hamar szárba szökkent, de szerencsére nem váltam olyan tragikus sorsú ifjúvá, miket nagy városokban gyakran láthat az ember. Pár nap múltán válaszképp karjaiba zárt, és ajkainak édességével enyhítette várakozásom. Ami ezek után is még hosszabbra nyúlt, hiszen az első szerencsés egymásra találás máris megmutatta, hogy bizony a vágyak elé gyakran nehéz akadályok gördülnek, még akkor is, ha megfelelő párt talál az ember. Most már sok év nehéz tapasztalatával látom, hogy a szép madarakat a szülők mindig biztonságos rácsok mögött szeretik tudni, melyek kulcsát megtalálni soha nem könnyű. Ám a hogy a vonzalom elindításában, a kiteljesítésben is segítségemre sietett Papillion barátom, ki már akkor mint festőinas élte életét és furmányosságának köszönhetően még ezt az ártatlan foglalatosságot is ügyünk szolgálatába tudta állítani. Amikor hozzá fordultam segítségért, már akkor tudtam, hogy egyet sem kell félnem, ha őt az oldalamon tudhatom, és bizony, hamar ki is forralta tervét, így többszörösen is meghálálta bizodalmam. A faluban ismert volt ugyanis, hogy Cygne szépsége a családja figyelmét sem kerülte el, és az addig szinte cselédsorban tartott lányt hirtelen magasra tartották és figyelmüket a kérők felé fordították. Papillion, tehetségét kihasználva közel férkőzött az apához, és felajánlotta, hogy saját képességei csiszolása okán fizetség nélkül portrékat készít a lányról. Akkor még nem láttam barátom ügyességét, de ma már tudom, hogy a lányát eladni kívánó szülőnek büszkeségénél csak fukarsága nagyobb, így keresve sem találhattunk volna annál jobb csalétket, amely mind a kettőt kihasználja. Kedves ellenségem lépre is ment, belegyezett az előnyös üzletbe. A tervünk szerint Papillion engem elbújtatott egy ládában, amiben a szerszámait hordta. Cygne apja, egyszerű falusi ember lévén, nem látott át a cselen, könnyedén elhitte, hogy a művésznek sok dologra van szüksége. És mivel, Papillion vékony, szinte gyermek alkatú fiú volt, segített neki felcipelni a ládát a lány szobájába. Utána sokat nevettünk azon, hogy milyen arcot vágott volna, ha tudta volna, hogy nem csak hogy akarata ellenére bejutottam, de még ő is juttatott be a saját kezével. Azért, hogy a trükk teljes legyen, Papillion jó előre készített portrékat Cygne-ről, hogy ott majd, magunkra tudjon hagyni bennünket. A terv tökéletesen sikerült. Hála a barátom segítségének, mint annak idején Monsieur Sourcil és a nővérem, én is felfedezhettem, hogy miért jó olyan furcsán viselkedni, mint tavaszidőn az állatok. Bizony, bár Cygne azóta már messze jár és én magam is sok dolgot láttam azóta, még mindig talán ő a legszebb emlék. És nem állom meg, hogy el ne meséljem, az emlékem ezekről az alkalmakról kézzelfogható. Mert bizony Papillion barátom tényleg kihasználta az alkalmat, és fejlesztette képességeit. Évek múltán, amikor az eset szóba került, és én szokásomhoz híven ecseteltem az ő nagylelkűségét, ő sokszor elhárította, amit én nem átallottam álszerénységnek nevezni a részéről. Mire ő nevetve mutatta meg azokat a rajzokat, amiket akkor készített rólunk: Cygne
és én, egymás karjaiban, arcpirító részletességgel ábrázolva. Bár általában büszke szoktam lenni furfangos cseleimre, de tudom, hogy rajta soha nem tudtam túltenni: ő még ezt a helyzetet is képes volt a maga javára fordítani és amikor az első nagy sikereit elérte, csak én tudtam, hogy a „párizsi aktok” nagy csillaga hol csiszolta a tehetségét. És én mondom barátaim, nagy volt a pirulás, amikor kiderült, de most már legalább akkora a büszkeség. Harmadik történet Melyben a világfivá serdült Grégoire megízleli a szarvak nehéz súlyát, de látván ellensége és kedvese elszántságát, bölcs emberként visszalép, a társaság nagy csodálatára. Miközben fürdik az elismerés fényében, titokban ellensége húgával élvezi újra a teremtés szépségeit, bizonyítva, hogy gyakran érdemes messzebbre nézni, mint amennyire látunk. Már eddig is sokszor éltem más emberek és a szájhagyomány különböző okos mondásaival, engedtessék meg nekem családjuk egy újabb tagjával színesítenem elbeszéléseim. Sokan mondják, hogy aki kardot fog, kard által is veszhet el, így aki gyakran csellel éri el célját, könnyen csel áldozatául is válhat. És bizony a szerelem csatáiban gyakran nem az erő, hanem a furfang jelent megoldást, viszont ez által bárki, aki sikerrel forgatja elméje fegyvertárát, egyszer-egyszer legyőzőre találhat. Ez alól, mint ahogy az mindjárt kiderül, én sem voltam kivétel. Mikor először érkeztem egy városi egyetemre tanulni, időbe tellett, míg beletanultam az ottani élet fortélyaiba és levetkeztem falusi szokásaimat, mik talán durvának tűnhettek a művelt emberek szemében. Bármilyen nehezen is ment, annál sikeresebbnek bizonyultam magányom elűzésében, mivel úgy tűnt, a hölgyeket untatja a városi piperkőcök egyforma hada, és mindig örömmel fogadták a változást, amit én hoztam nekik. Ennek köszönhetően, bár szegénységem nem tette volna lehetővé, mégis igen hamar meghívásokat kaptam hölgyeim oldalán az előkelőbb körök társaságába, ahol aztán bizonyíthattam értékem. És ami ennél is fontosabb, az említett hölgyek a sikeres esték után többel is jutalmazták okos beszédemet, mint amennyit egy hozzám hasonló szegény diák remélhetett. Egy alkalommal egy előkelő nemes hölgy oldalán, kinek nem csak igazi nevét titkolom el, hanem álnevet sem ragasztok rá, nehogy felismerjék és a történet miatt rossz színben lássák emlékét, volt szerencsém meglátogatni Touraine1 grófjának egy ismerősét, akit az említett okok miatt szintén nem neveznék meg. A meghívás számomra kellemes meglepetés volt, hiszen a nemes úr húga felettébb szemrevaló hölgy hírén állt, és bár akkor éppen a becsület tiltotta, hogy párom háta mögött afférba kezdjek, de így is örülhettem a lehetőségnek, hogy egy híres szépség értékeiről saját szememmel bizonyosodhatom meg. Ilyen kellemes gondolatokkal érkeztem a ház elé hölgyem kocsiján. Mit sem tudtam arról, hogy a társaságban rajtam kívül mindenki szeme láttára kedvesem régóta viszonyt folytat a ház urával és ilyen módon én magam könnyen köznevetség tárgyává válhatok. Viszont vidámságra adhatott okot, hogy a hírverés nem túlzott: a ház nemes kisasszonya bár éppen csak elérte felnőtt korát, bájosságával sok tapasztalt hölgyet könnyedén túlragyogott. Amikor a táncra került sor, ahogy a társaság úri fele, én magam is megpróbáltam legalább egy táncot lejteni vele, hiszen nem csak szép lévén, de mint nemesi család sarja, az ismeretség még sok jót jelenthet. Én magam meglepően gyorsan sikerrel jártam, több, nálamnál arra érdemesebb ifjút utasítva magam mögé. Először ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, ám amikor tánc közben a hölgy feltűnően közel hajolt, már felfigyeltem a furcsa tekintetek kereszt tüzére, ami párosunkat kísérte, ezért ekkor már udvariasan szóvá 1
Touraine - híres francia grófság. „Franciaország Kertje” néven is gyakran nevezik, századokon keresztül királyok és nemesek kedvelt pihenőhelye volt
tettem viselkedését. Szemének mindössze csalfa, szomorúnak mutatott rebbenésével érkezett válasz: „Kedves uram, tudom mily nehéz most önnek, és egy magamfajta lány mindössze kedves figyelmével enyhíthet a bátyja által okozott fájdalmon.” Bár a helyzet nem volt ellenemre, a szavai összezavartak. „Bájos hölgyem, bármennyire is nehezemre esik beismerni tudatlanságom, de úgy vélem bátyja nekem soha nem ártott, hovatovább még életemben nem találkoztunk, ez a mai az első szerencsés alkalom.” Erre ügyesen meglepetést mutatott. „Hát nem ön a gascogne-i vidékről való Grégoire Copin?” Erre még jobban meglepődtem, talán még a lépést is elvétettem. „De bizony én.” „És nem tudja, hogy az ön kedvese és a bátyám..?” Közelebb hajolt, és a fülembe súgta az igazat, mit akkor igen nehezemre esett elhinnem. De ő elvezetett a ház egy másik részére, és megmutatta, mit látni kívántam: a hölgyem és a ház ura, kéz a kézben éppen egy szobába léptek be, amit aztán magukra zártak. Sem azelőtt, sem azután nem vetemedtem a hallgatózás cselédhez illő bűnébe, de úgy vélem, a helyzetet tekintve nyugodtan bevallhatom, hogy akkor a kulcslyukhoz hajoltam, hogy minden apró neszt finoman halhassak. Halottam, ahogy a ház ura szerelmet vall kedvesemnek, ki apró sóhajjal miattam aggódik, hogy talán én nem jövök-e rá, és nem próbálom majd esetleg megölni őket? Ekkor már eleget hallottam, visszasietem a táncterembe, követett a kisasszony finom cipőinek kopogása. Leültem az asztalhoz, a hölgy mellém telepedett. Én hangosan beszélni kezdtem, ő tágra nyílt szemmel hallgatta. „Bizony, kedvesem, nagyon örülök, hogy ilyen csodát mutatott.” - erre sokan felkapták körülöttünk a fejüket, ahogy számítottam. - „És bizony én mondom, még az oktalan csődőr vérét is feltüzeli, ha látja, hogy idegen ló fogyasztja a szénáját.” „Copin uram, miket beszél?!” kapott apró sikkantással ajkaihoz, amivel csak még inkább ránk irányította a figyelmet. Ezután finoman próbálta elterelni a témát, játszani, hogy nem is arról beszélünk, amiről mindenik tud. „Nem illendő asztalnál a lovak szokásairól beszélni, legyenek-e olyan nemesek, mint a mi házunk paripái!” „De bizony, azt mondom, illik, ha a példájukból magunk is sokat tanulhatunk. Mert a maga csődöre okosabb volt sok embernél, akik ilyen helyzetben kardot rántanának és vérrel, sebbel nem törődve vennének elégtételt a becsületükért. Ez a paripa viszont csendben meghúzódik és okosan vár a saját sorára ott, ahol megszimatolta a lehetőséget. És azt mondom, ez a követendő példa.” „Jajj, uram, maga olyan furcsákat beszél.” És hangosan felnevetett. Később visszahallottam, hogy a beszélgetés megtette a hatását. Ekkor láttam először, milyen nagy haszna, ha valakit bölcsebbnek tartanak annál, mint ami, mert akkor pár elejtett morzsával tényleg olyan hatást tud elérni, mintha tényleg olyan könnyen tudná csavarni a szót, mint ahogy tartják róla. Azután a nap után, többet nem találkoztam a csalfa nemes hölggyel, annál nagyobb lelkesedéssel jártam viszont vissza a Touraine-iak házába, hogy újra láthassam kisasszonyom, kinek a szénájánál, mint a mesémbeli csődör, új lehetőséget szimatoltam. És nem kellett csalatkoznom, segítségével méltó módon vehettem elégtételt a ház urán becsületem megkurtításáért, és azt kell mondjam, az uraság nem túl jó kereskedő, mert jóval áron alul adta a kincset, amit megszerezhettem. Ez hát a története annak, hogy én, Gregoire Copin is legyőzettem egyszer. És nagyobb a szégyen, hiszen nem férfitársam győzött le, hanem éppen hogy a húga, ki ügyesen meglátva a kínálkozó alkalmat, úgy rendezte, hogy én láthassam őket, és dühömtől vakon a karjaiba szaladjak. A nagy harcosok azt mondják, a győzelem édes. Nekem pedig, mivel harcos nem vagyok, ki kell egészítenem azzal, hogy az okos vereség viszont gyakran édesebb.
Arról, hogy a csődörök és a kancák szokásai az embernél is beválnak e, arról már lehet vitatkozni. Negyedik történet Hol is hősünk egy férjes asszonyt megkívánva, annak becsületéért lemond saját gerjedelméről. Később látva a hölgy kétszínűségét, mégis csak módját veszi, hogy furmányosan megszerezze magának. Történt egyszer, tanulmányaim során a sors bretagne-be vezérelt, ahol tudvalevőleg együtt van mindaz, amire a szegény diáknak csak szüksége lehet. Ahol folyik a bor, egymást érik a mulatozások, ahol a nemesek még nemesek, nem dobják ki az ember fiát, ha Isten nevében helyet kér magának a vacsora-asztal mellett. Örömömre szolgálna, ha magáról a diákokról is ilyen kellemetes hírek járhatnának körbe a francia földeken, de mint magam is tapasztaltam annak idején, bizony túl jól megy arra a soruk és pöffeszkedésük sem ismer határokat. Gátlástalanul visszaélnek vendéglátóik jóhiszeműségével és mértéktelenül élvezik annak kincseit, majd ha már kifosztották, odébbállnak, hogy új préda után nézzenek. Nem tagadom, ifjonti hevességemtől vezérelve gyakran én magam is a túlzások bűnébe estem, ahogy történt ez egy bizonyos Ermenegilde á Nante1 uraság esetében is. Ám a többi esettel ellentétben, ez szerencsés véget ért, ahogy a türelmes olvasók mindjárt meg is tudják. Volt az uraságnak egy igen tűzrőlpattant felesége, akit sok ifjú megkörnyékezett, ám a szokásokkal ellentétben, bizony gyakran sikerrel is jártak. A hölgy külsejében maga volt a földre szállt angyal, egy igazi madonna, kinek szűzies erényéhez kétség sem férhetett. A valóságban pedig nem csak tűzrőlpattant volt, hanem tűzrevaló is. Nem elég, hogy számolatlan alkalommal töltötte kedvét a kelleténél merészebb diákoknak, de mindezt csakis megfelelő fizetség fejében tette, mint holmi velencei kurtizán, kinek más gondja sincs, mint hogy hogyan kopassza meg hódolóit. De mint ahogy a világba újonnan érkező gyermeki elmének megbocsátható a tudatlanság, úgy én magam is hasonló hiányokkal küszködve még alig pár napja voltam a városban, amikor már abban a kegyben részesültem, hogy Ermenegilde uraság házában vendégeskedhettem. Mint régi nemes, az uraságnak nem csak virtusa, hanem vagyona is egyenlőképpen kifogyhatatlan volt, megengedhette magának, hogy két kézzel szórja kegyeit, még az arra érdemtelenekre is, így mindig sokan találtak utat az asztalához. Ennek folytán én sem egymagamban, hanem két jó cimborám társaságában léptem be a ház kapuján. Ez a tény később szerencsémre vált, amikor is megpillantottam a ház úrnőjét. Nem tudva, kicsoda, micsoda, szépségére való tekintettel egyből kedvem támadt megízlelni ajkai pirosságát. Becsületes ember lévén mindig az arcomon viseltem érzéseimet, így egyik cimborám is észrevette szemem járását. Hosszas kérlelése után el is árultam neki az okot, mire ő hangosan felkacagott. - Lám, lám, gascogne-i barátunknak máris a legnemesebb vadra fáj a foga. Hát így gondolkodik a rendes diák, egyből megkívánja a ház asszonyát? - Ezen elgondolkodva erősen elszégyelltem magam és rögtön észre tértem. - Igazad van, pajtásom. A hölgy már látszatra is fehér, akár a frissen hullott hó, nem való hát arra törnöm, hogy megcsorbítsam becsületét. - Ő hirtelen színváltásomat elkeseredésnek vélte, így cinkos mosollyal gyorsan igyekezett megnyugtatni. - Ne félj semmit, Grégoire. Ügyes nyelvvel, és némi segítséggel a zsebed mélyéről talán még célt érhetsz. Csak figyelj. - Nem tudtam mire vélni szavait, megfogadtam hát a tanácsát és figyeltem. Magamban már eltemettem a vágyat, mivel elérhetetlennek gondoltam 1
„á Nante” - „Nantesből való” -- Ville de Nantes, francia város a Loire mentén
tárgyát, így meglepett az előttem kibontakozó jelenet. Egy távolról ismert diáktársunk járta éppen a vacsora utáni táncot a hölggyel, amikor arra lettem figyelmes, hogy a fiú odahajol a partnere füléhez, valamit súg bele, majd egy tömött pénzes zacskó is gazdát cserélt. - Érted már, te mafla? - bökött oldalba egyik társam, amikor látták, hogy én is felfigyeltem a jelenetre. Az arcomba szökött a vér, nem a szégyentől, hanem a dühtől. Eltökéltem, hogy nem hagyom, hogy a diák az éjszakát, a kétszínű hölgy pedig az aranyat élvezhesse, legalább az egyiket, de ha lehet, mindkettőt megszabadítom a sikertől és elégtételt veszek rajtuk. Gascogne vidéki legendás furfangomnak köszönhetően ismét hamar megtaláltam a megoldást. A fiú termetre hozzám hasonlított, így sötétben a hölgy könnyen összetéveszthetett vele. Már csak jellegzetes párizsi szabású ruhájára kellett valahogy rátennem a kezem, hogy teljes legyen az álca. Szerencsére pajtásaim egy ilyen csíny lehetőségét soha nem szalasztották el, ebben az esetben is segítségemre voltak. Részegséget színlelve közel férkőztünk hozzá, és távoli ismeretségünkre hivatkozva társaságunkba vontuk, amikor is már könnyű volt többet itatni vele a jó borból, mint amennyit a Teremtő határul szabott neki. Elnehezülvén, mikor már azt sem tudta, hogy fiú e vagy lány, hacsak le nem ellenőrizte volna, nevetve, tréfálkozva, hogy a többi vendég ne sejtsen meg semmit, kitámogattuk az árnyékszék felé, ahol is a hely jótékony magányában gyorsan munkához láttunk. Lehúztuk róla ruháját, és ráadtuk az enyémet. Társaimra bíztam, hogy foglalják el, és itassák, amíg vissza nem térek. Útmutatásuknak köszönhetően, hamar megtaláltam a hölgy szobáját, ahol úriemberhez illő módon kopogtam. - Ki az? - hangzott a csengő válasz, ami már önmagában is furcsa volt, mivel a hölgy fejfájásra hivatkozva hagyta el a társaságot. Ez még jobban megerősített az elhatározásomban. - Pierre. - Válaszoltam elfojtott hangon, hogy ne ismerjen fel. - De kérlek, mi előtt bemegyek, oltsd el a lámpát... - tettem hozzá elővigyázatosan. Bentről kacagás volt a felelet. - Ahogy kívánod. - Vártam egy keveset, majd amikor megszűnt az ajtó résein kiszűrődő fény, benyitottam. Nem kellett vakon keresnem az ágyat, amint az ajtó becsukódott a hátam mögött, a hölgy rám vetette magát, és immár nem mint kecses hattyú, hanem mint szilaj karvaly látszott viselkedni. Ez engem is feltüzelt, így szándékom ellenére az idővel nem törődve többször töltöttem kedvem vele, mint amennyi szándékomban állt. Mindazonáltal, megérte a veszélyes gondtalanságot. Az idő elmúltával gyomromra hivatkozva eltávoztam tőle, és siettem vissza barátaimhoz, remélve, még nem késtem el. Szerencsémre, a tánc még javában folyt, és a részeg becsapott is durmolt. Vissza tudtuk még cserélni a ruhákat, hogy semmit ne vegyen észre. Utólag hallottuk még, hogy a diák felkereste a hölgyet, és követelte vissza a pénzét. Az, hogy nem kerekedett botrány az ügyből, valószínűleg a hölgy értelmét dicséri. Így a diák az éjszaka nélkül, a hölgy pedig pénz nélkül maradt, én pedig megtanultam a bretagn-i diákélet legfőbb szabályát, miszerint az a legjobb lakoma, amit más költségén költött el az ember. Ötödik történet A szerző vacsorára hivatalos egy koros ismerőse asztalához, hol is tanúja lesz, hogy annak fiatal és kívánós asszonykája hogyan sorvad a tanár keze alatt. Jó szándékkal úgy irányítja a társalgást, hogy az okos embert csak megcsipkedik tudatlansága miatt, aki bölcsessége okán jót mulat az eseten és miután új nyelvet tanult, minden jóra fordul, a menyecske nagy megelégedésére. Hogyha valaki tanulásra adja a fejét, és nem Isten adta tehetség, ki minden tudással születik, és nem is felhőzi szemét ördögadta kevélység, hogy érdemeit egyedül
magamagáénak gondolja, az bizony hamar rájön, hogy sehová sem juthatna derék tanárok nélkül, akik akárha jó szülei volnának, gyámolítják és kézen fogva vezetik. Magam is tudom, hogy sokat köszönhetek nekik, közülük is kiemelkedik Bastien Vieux1, az orvostudományok nemes doktora, ki halála napjáig becsülettel és sikerrel űzte a gyógyítás mesterségét. Azok akik, valaha hallották a nevét, jogosan kérdeznék, miért nem említem őt is álnéven, mint a többi történetem szereplőit. Ennek egyszerű oka van: bár a történetben tréfa áldozatává válik nemes tanárom, ezen apró ugratások már természetüknél fogva is kedvesebbek, mint eddigi elbeszéléseim csínytevései. Ha pedig eredményét veszem számításba, bizony csak még jobban kitűnik nagyszerű természete, nincs hát okom eltitkolni kilétét, hiszen dicséretére válik. Rövidke története, akárcsak az előző, egy vacsorán játszódik, ám ezúttal a hangulat is meghittebb, a társaság száma is csekélyebb volt. Magam régóta vágytam már akkor találkozni öreg barátommal, legalább annyira beszélgetni vele a régi időkről, mint megtekinteni újdonsült fiatal feleségét. Bár mindig úgy nevezem, „öreg barátom”, korát tekintve mégsem volt olyan furcsa, hogy nősülésre adta a fejét, hiszen mindössze ha másfél évtizeddel lehetett nálam idősebb. A vacsora bebizonyította hogy az asszonyka nem csak külsejére, hanem neveltetésére és főzési tudományára sem lehetett panasz, valamint azt, hogy a Vieux család bora még mindig kiváló nedűje Saint Emilion2 város környékének. Ez a bor sok-sok óra kellemes emlékét idézi, amik után gyakran öblítette le a szerencsés meghívott diák torkát az ismerős ízű nedü. A kellemes vacsora után is gyógyír volt a megfáradt gyomornak, és kellemes beszélgetésre ösztökélte a nyelveket. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a társalgás köszönhetően a jelenlévő hölgyek csekély számának és a már említett bor édes zamatának, hamar pirulásra késztető témák irányába terelődött. És miközben ki ki ecsetelte saját kitalált, vagy valós hőstetteit és élményeit, nem tudtam nem észrevenni Vieux uram esetlenségét, amikor őrá terelődött a szó. Könnyen gondolhatta bárki, hogy nem korai öregsége, hanem éppen tapasztalatlansága miatt újdonsült felesége nem jut a mindenki számára kiszabott földi örömökhöz a neki megfelelő mértékben. Bár ez a gondolat felettébb rosszmájúságra vall, a beszélgetés bizonyítékot szolgáltatott, ahogy egy kicsit már bizonytalanabb elméjű barátunk menteni próbálta vendéglátónk szemérmetességét. - Most mind nevettek Bastian kollégánk pironkodásán, de őt ismerve én csak szerénységnek mondom, amit ti tudatlanságnak gondoltok. Úgy gondolom, mind örülnénk, ha az ő korában hasonló kitartással látnánk el feladatunkat ilyen szépséges bajtárs mellett, mint Vieux-né asszony. - az asztal helyeslő morajlással fogadta a szólást, elismerve igazságát, ám a hölgy nevetése mégis keltett néhány kételkedő felhangot: - Bizony, az elme kitartása mit sem ér, ha az ember nem tanul új nyelveket. - monda az asszony, mit a társaság harsogó kacagással honorált, hiszen ilyen finom hölgyek ritkán vesznek részt az italtól felhős gondolkodók játékában. Többen megerősítésnek vélték, de azok, akik még tiszta értelemmel figyeltek, láthatták benne a keserűséget. Ismerve Bastien barátom nyitottságát és szemfülességét, úgy gondoltam, segítek rajta. - Oh, házigazdánk portáját talán elkerülték az új hírek és a modern nyelvészet vívmányai? Nem gyakorolják az új világnyelvet, a cunnilinguát? - Ahogy számítottam, öreg barátom erre felkapta a fejét, és orvos lévén, ismerve a fedett női tagok megnevezéseit, valamint a régi latint, kérdőn vonta szemöldökét. - Cunnilingua? Milyen új nyelv lehet az? Melyik családba tartozik, neve szerint talán latin..? - A kérdésére nevető feleleteket kacagó csattanós válaszok követték, mindenki kivette a részét megpirongatásából. 1 2
Vieux (fr) - idős, régi Saint Emilion - híres francia borvidék egy központi városa, 35 km-re északkeletre Bordeux-tól.
- Hogy milyen család? Úgy hallottam francia eredetű, akkor hát biztos latin! - Úgy bizony, anyanyelvünk édes gyermeke, nekünk nagyon is kézre áll, ha értik, mire gondolok...! - Értjük bizony, és sok abban az igazság, kötelessége is ezért minden francia férfinak, hogy gyakorolja! - Ez a sok nevetés szegény barátomat csak még jobban összezavarta, egyre zavartabban simogatta már szakállát, míg végül odahajolva hozzám, beismerte számomra tudatlanságát és kérte, segítsem ki szorult helyzetéből. Én örömmel megsúgtam neki az új nyelv igazi természetét, amit ő fülig vörösödve, gyermeki kuncogással vett tudomásul, ami hamarosan széles kacagássá terebélyesedett. - Barátaim, ha önök mondják, igaz francia hazafiként nem zárkózhatom el a tanulástól, nem is teszem hát, újra belevetem magam a felfedezés örömeibe. - A dolgok ilyen fordulata és a tanár okos válasza általános megelégedésére vált mindenkinek az asztal körül, és beszélgetés tovább folyhatott eredeti medrében. Néhány hónap múlva megismételtük a látogatást, és az asszonyka mosolya alapján, egyöntetűen úgy véltük: tényleg nem számít a kitartás semmiben, ha hajlandó az ember trükköket tanulni. Hatodik történet A megöregedett Grégoire gyámoltalan látszatát kihasználva segítségére van két ifjúnak kívánságaik beteljesítésében. Ügyessége révén mindezt oly módon teszi, hogy a kettő számára terített asztalnál ő maga sem marad éhen. Előző mesém főszereplője volt öreg tiszteletreméltó barátom, kinek gyakran hangsúlyoztam erényit és tudását. Akkor nem gondoltam, hogy egyszer még engem is elér az ő sorsa, elkezdem érezni az évek súlyát és magamon tapasztalhatom az idő nemes hatását. De az az idő is eljött, amikor én álltam a katedrán és tanítottam a diákokat, ahogy engem tanítottak egykoron. Ekkor értettem meg, hogy milyen fontosak is voltak számomra az általa adott vacsorák és apró meghívások, és az ő példájára én is gyakran törődtem diákjaim életével is, és azt kell mondjam, sokszor kifizetődőnek találtam a gyakorlatot. Persze a jutalom nem mindig egyszerűen az elme kenyere volt, hanem sokszor kézzelfogható módon érkezett. Tudom, öreg korára sok bölcsben kihunynak a lángok, amiket egy nő láttán érezhet, és éppen ezért hirtelen színváltással megvetik a testnek vágyait, akármennyire is élvezték saját idejükben. De mint ez a történet is bizonyítja, Gregoire Copin szerencsétlenségére ő nem tudott megszabadulni az édes vonzalmaktól és minden alkalmat megragadtam, hogy felélesszem, amire még emlékeztem. Talán ennek köszönhető, hogy több tanárral ellentétben, én magam elnézően figyeltem a fiatalság játszadozásait, sőt, néha még meg is égettem magam túlzó lobogásukban. Sokat tudna erről mesélni két tanítványom, legyen most a nevük Abel és Baudouin Oeuf1, mivel egymásra megtévesztésig hasonlító ikertestvérek voltak, ami igen nagy ritkaság. Fényes szellemükkel hamar kiemelkedtek, és ezt a helyzetüket meg is tartották, mert szerencséjükre elméjük élessége nem társult szorgalmuk tompaságával, ahogy az gyakran megesik kisebb emberek körében. Viszont ahol magas a mérce, ott sokkal feltűnőbb, ha nem sikerül megtartani. Második évük elején először csak Abel, aztán nem sokkal később Baudouin is kezdett elmaradozni mind az órákról, mind teljesítményüket tekintve az átlagtól. Mielőtt szigorral kellett volna lépnem, úgy döntöttem, megtudakolom okát, hiszen sejtettem, hogy akárcsak nálam annak idején, bizony a tavaszi időben gyakran harmatos párizsi virágok lehetnek a dolog mélyén. És azért, hogy a maga idejében leszakít egy rózsát, egyetlen fiatal férfi sem érdemel büntetést, főleg, mivel a mondás is úgy tartja, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. 1
Oeuf (fr) m. - tojás
A megérzésem mindig is hűséges volt, ritkán csalt meg, most sem kellett csalatkoznom teljesen. Persze féltem attól, hogy az ikerpár egy és ugyanazon nőt tüntetné ki figyelmével, ami az ilyen nagyvárosokban nem ritkaság, de nem így esett, a valódi történet sokkal kacifántosabb ennél. Mint kiderült lakott az egyetem közelében egy kies kis utcácska, a „Rue de Pontoise”1 egyik házában egy gazdag özvegyasszony szárnyai alatt két ifjú hölgy, akik a sors kifürkészhetetlen játéka miatt hozzájuk hasonlóan szintúgy egymás tükörképeinek lettek teremtve. És ahogy sokan tapasztalták, a hasonló szívesen keveredik a hasonlóval, ők is fejet hajtottak a fiatalság bolondsága előtt. És ahogyan az én Abelem és Baudouinom, úgy a hölgyek is nem csak külsejükben, hanem belsejükben is tökéletesen összetéveszthetőek voltak, ennek köszönhetően az ifjak egyike sem tudta eldönteni, hogy a két szakasztott egyforma csodálatos teremtés közül melyiket imádja. Abban ugyan már régen megegyeztek, hogy testvériesen megosztoznak rajtuk, és mindketten egyet-egyet választanak, de a döntés még mindig elmaradt. Szerencséjükre, ekkor már tapasztaltnak nevezhettem magam az ehhez hasonló ügyekben, és gyakran fordultam már minden hölgy közül a hűség mintaképéhez, szerencse kisasszonyhoz. Tudom, sokan csalfának tartják eme makulátlan hölgyet, de én amondó vagyok, hogy mivel csak csalfaságot ígér, és eme ígéretét viszont hűen meg is tartja, így épphogy megbízhatónak kell gondolnunk. Ezen okolást az ifjak is elfogadták, így alkalmasabb tanács híján pénzfeldobással döntöttük el a kényes kérdést, amely végül mindkettejüknek megelégedésére szolgált. Így aztán egy gonddal könnyebben fordíthattuk fejünket az igazán nehéz kihívások felé. Bár megtehettem volna, hogy ezek után szabadjára engedem őket, hagy tanuljanak saját kárukon, de kíváncsiságom hajtott, hogy lássam a kimenetelét eme furcsa afférnak. Bár tudományokban nagyok, tapasztalatukban viszont csekélyek voltak pártfogoltjaim, úgy számítottam, hogy a hölgyek megnyerése kellően nehéz feladat lesz. Meglepetésemre, kiderült, hogy a két szépség is már észrevette a házuk körül őgyelgő fiatal párost, hiszen nehéz úgy elbújni, hogyha az emberből kettő van, és ők maguk is hasonló gondolatokat dédelgettek, és hogy a furcsa egybeesések még tovább növekedjenek, ugyanúgy nem tudtak dönteni. Így hát szerencse kisasszony kettő helyett mindjárt négy tétova gondolkodó helyett választott két egyformán helyes út közül, ami csak megerősített engem nagyszerűségében. Az eset eddigi szerencsés folyásán felbuzdulva, úgy gondoltam, az egyenes út lehet ezek után is a célravezető. Az első adandó alkalommal, a megfelelő társasági eseményt kivárva bemutattam az özvegynek Abelt és Baudouint, mint ígéretes diákjaimat, és pártfogásába ajánlottam őket, mivel a hozzá hasonló szerencsés emberek körében divat volt akkoriban kirívó tehetséget pénzelni, ezzel helyettesítve a nem létező műveltséget. Számításaimban itt már csalatkoznom kellett: bizony, ehhez a lépésemhez nem kértem ki szerencse kisasszony tanácsát, és máris zsákutcába futottam. A hölgy okosabb lévén az átlagnál, látta a divat múló természetét és ő maga nem áldozott ilyen fölösleges hívságoknak, udvariasan, de egyértelműen elutasította hát a kérésemet. Viszont nem érett meg a fejemben a korral a gascogne-i ész, már láttam az asszony vesztét, saját hanyatlásommal. Minden igyekezetem ellenére sem tudtam nem észrevenni, hogy orvosilag fogalmazva, a kora ellenére milyen helyénvaló példánya a női nemnek a lányok anyja. Korban már hozzám illő, özvegyként talán magányos, ilyen lehetőséget sehogy sem tudtam visszautasítani. Szó se róla, megpróbáltam elfelejteni, de napról napra mélyebbre fúrta magát a fejemben a szikra, végül arra gondolván, hogy mindössze pártfogoltjaimnak segítek, az emberbaráti szeretet végül rábírt a helyes útra. Azt, hogy milyen módon kezdtem neki a hölgy elcsábításának, immár nem részletezném, hiszen előző öt történetem után már minden kis trükkömmel tisztában van olvasóm, így hát fölöslegesen untatnám azok ismétlésével. Mint kiderült, eddigi udvarlóit 1
Egy, a Szajna folyóra nyíló utca a Sorbonne egyetem közelében
mind visszautasította, hiszen azok a pénz reményében környékezték, ő maga pedig fiatal csiklandósságára emlékezve többre is vágyott. Nem volt hát más dolgom, mint elhitetni vele, hogy semmi hátsó szándékom nincs azon kívül, amit az emberek általában hátsó szándéknak neveznek. És persze azt, hogy korunkra való tekintettel szabad elölről is szándékolni, de nem teszem próbára talán több részlettel olvasóm jóakaratát. Azután, hogy én így lefoglaltam hálószobájában az újdonsült arát, már az ifjak számára is szabaddá vált az út. A Rue de Pontoise csendes utcácska hírében állt mindig is, csak remélni tudom, a szomszédság elegendő alváshoz jutott, a mi szándékaink ellenére is. Ki tudja, hogyan, de végül a dolognak híre kelt az egyetemen, talán Abel-nek járt a szája, vagy Baudouin öntött fel a garatra, amíg nem tudta visszafogni magát, és attól az időtől kezdve a Sorbonne tanári karra híressé vált emberbaráti jóságáról és önfeláldozásáról. Ami, mint tudjuk, mindig kifizetődő.
Végrendelkezés Melyben a szerző befejezi a csokrot, és készen a ravatalára teszi. Rendelkezik arról, hogy mi történjen a művével, majd meghajolva ellép olvasója színe elől. Ez volt hát az én sok gyermekkorom története, itt áll szépen glédába fektetve. Bár kiegészítésnek indult, hamar túlnőtt rajta, és most már úgy állunk, hogy kerek történetemhez csatolom majd mindössze szerény végakaratom, mit már bátran megtehetek, hiszen minden tartozásom kiegyenlítettem. Legyen vagyonom úgy felosztva, ahogy Juste barátom jónak látja. A földi gondokat mind ráhagyom, bízva benne, hogy úgy cselekszik, hogy nekem is kedvemre váljék. És ami még fontosabb, immáron édesanyám is békében nyugodhat: mert tudja már, hogy szerettem a nőt, és mindent, mit adhatott, szerettem a szerelmet, minden bújával és gondjával, de élveztem, ha örömet osztott. És szerettem az életet.
