Nagyanya Nagyanya kilencvenéves. Jól tartja magát, azt mondja mindenki. Gyógyszert nem szed, helyette minden reggel megiszik egy kupica szilvapálinkát, este pedig vízzel hígított, cukorral kissé megédesített házibort kortyol. Ha fáj a torka, pemete fűcukorkát szopogat, ha náthás lesz, vöröshagymahéjból készült teát iszik. Minden este megnézi a híradót, s az eseményeket olykor zsörtölődve kommentálja, de sosem bosszantja fel magát komolyan. Nagyanya félig-meddig természeti csoda. Ezt mondta róla a szemorvos, amikor felkerestük a kórházban, vasárnap, hogy kikerüljük a tumultust, várakozást. Az alsó szemhéja volt begyulladva, nem akart gyógyulni. Fél éve jött ki rajta először a jégárpa, akkor hetekig borogattuk, mire elmúlt. Mostanában megint piros a szeme alja, zsebkendővel dörgöli, ám attól még inkább kisebesedik. – Doktor úr, az én szememből úgy dől a víz, mint a zápor – mondja komoly hangon nagyanya, s bütykös mutatóujjával figyelmeztetően integet hozzá. – Nem javul ez már meg soha az életben, kár vele foglalkozni. Áll az öregasszony, mint egy sudár jegenye. Talán a szelíd szomorúfűz jobban illene rá, de nekem mindig egy büszke fa jut eszembe róla. Tegnap meztelenül láttam. Orvoshoz készültünk, így fürdetnem kellett. Lavórban naponta megmosdik, kádban, tetőtől talpig hetente szokott fürdeni. Egyedül már nem tud belépni, segíteni kell neki. Olyankor is megfürdik, amikor kijön hozzá a pap. Legutóbb hétfőn látogatta meg. – Veron néni rosszul néz ki, ijesztettek rám a szomszédok, nem sokkal előtte. – Papot hívatott – kárálták a fülembe aggodalmasan. Néztem nagyanya arcát, kerestem a jelet, tényleg baj van-e, sápadtabb-e, mint lenni szokott? 1
– Minek kell magának a pap, sose jár templomba. – kérdeztem tőle később, tettetett egykedvűséggel, miközben a sóskamártást kavargattam a rezsón. Hallgatott. Sokáig. Nyugtalanított ez a csend. Hátrafordultam, kezemben a fakanál, csüngtek rajta a sóskarostok. Nézett vissza, a szempillája se rezdült hosszú másodpercekig, aztán valami kedves, megértő félmosoly eredt el felfelé, a szája szélénél. De még mindig nem szólt. Csak egy kicsivel később, amikor már elegendőnek találta a szünetet. – Már régen gyóntam, azért. Hétfőn, mielőtt elköszöntem volna tőle, még utánamszólt. – Nincs szappanom, vegyél. A fürdés kettőnk között ünnepélyes esemény. Másnak nem engedi meg, hogy hozzáérjen, ettől az egész fontos és megható ceremóniává válik. Megáll a fürdőszoba ajtajában, csíkos, agyonmosott köpenyében. Feje búbján őszes hajcsomó, hullámcsattal tűzi fel, de néhány fürt itt-ott kihuncutkodik alóla, s ettől úgy néz ki, mint egy árvalányhajas öreg tündér. Aztán leveti a köpenyt. Mindig megbámulom. Hiába próbálok úgy tenni, mintha mindennapos, megszokott látvány lenne az öreg test. A fejét, a nyakát ismerem, a vállát is, mert olykor meg kell őt ott masszíroznom. A vöröses-pikkelyes lábszárát és a bokáját is eleget láttam nyáron, amikor kapálta a szőlőt, vagy szedte a barackot. De most a melleit nézem. Hiába nem akarom, a tekintetem mindig odavándorol. Nagyanya melleiről a másik nagyanyám jut eszembe, ő falun lakik. Tehenet tartottak, s a többnapos aludttejet mindig egy vászonzacskóba, a szék karfájára tette fel aggani, túrónak. 2
Ahogy ez a vászon csüngött lefelé tehetetlenül, úgy lógnak le most nagyanya mellei is, egészen a hasáig, formátlanul. Mintha már egyetlen izom sem tartaná a hajdan ringó kebleket. Csak a rengeteg ráncot látom, szomorú száradását a nőiességének és félek, hogy egyszer majd én is így állok egy fürdőszobában, csupaszon és védtelenül. A kád mellé lép. Megkapaszkodik az oldalán, fogódzót keresnek bütykös ujjai. - Beletehetsz – mondja, amikor már elég biztonságosnak érzi a kapaszkodót. Erőt gyűjtök, mert nagyanyát a kádba emelni nagyon nehéz. A kád magas, az ő lába meg csak pár arasznyit emelkedik, alig bírja mozdítani. Először a bal lábát lendíti előre. Próbálom elkapni, de visszahanyatlik, ő meg riadtan kapaszkodik a karomba, szinte fáj. – Magas – állapítja meg lemondóan. Most hátrafelé próbáljuk. Lassan, szinte centinként emeli a bokáját, segítenék, de továbbra is kétségbeesetten kapaszkodik. – Engedje már el a karomat, így nem tudok segíteni! – szólok rá, magam is meglepődöm, mennyire hangosan és türelmetlenül. Most a kád szélébe kapaszkodik, kicsit görnyedten. Lassú mozdulatokkal emeli át a lábát, én pedig tartom, nehogy elessen. Fél lábbal már bentvagyunk. Innentől könnyebb, most már a kád mindkét szélét stabilan fogja. Mikor már ül a vízben, akkor veszem észre, hogy valamiről megfeledkeztem. – Nem vette le a bugyogóját – mutatok rá a rózsaszín pamut micsodára, ami a combja közepéig ér, a szára meg hullámosan, kinyúlva fityeg rajta körbe. - Nem is veszem! Meglepődöm. Eddig erről nem vitatkoztunk. – Így hogy mossa meg magát? – kérdezek vissza. – Nem veszem le. Megfázok. 3
– Dehogy fázik. Meleg vízben ül, utána jól megtörülközik, a szobájába meg jól befűtöttem. – Nem mosom meg – feleli, és elnéz valahová a távolba, mintha ott se lennék. Az ellenállás keményebb, mint gondoltam. – Jó. Akkor nem segítek kijönni a kádból – fenyegetem. Ezt nem hiszi, az első szemvillanásából látom, hogy tudja, ezt nem teszem meg vele. Mégis...hirtelen szelídül az ellenállás, nem tudom miért, lehet, hogy ő se. – Nem veszem le. Majd benyúlok, és úgy mosom meg. – Jó... – egyezünk ki, aztán magára hagyom. Most jó szappanszaga van, az áporodott feketeruhaszag helyett. Barátom, a szemorvos épp azt fejtegeti, mi a félig-meddig természeti csoda nagyanyában. – Ebben a korban se egy szürke-, se egy zöldhályog, ez nagy ritkaság – állapítja meg, és elismerően néz rá. A rátarti vére egyből felhorgad, ezt mindig egy fejcsóválás meg egy lenéző hanglejtés jelzi, ami után körülbelül olyasmi jön, hogy nem is dolgozott senki más annyit a faluban, mint ő, meg nem is lett senkinek olyan szép háza, meg olyan szép piros autója – amúgy egy öreg Wartburg –, mint neki, meg az ő fiának. Amikor meghallom ezt a félreismerhetetlen bevezető hangot, megelőzve a jól ismert kántálást, gyorsan közbekérdezek. – Akkor mit tegyünk a szemével, állandóan dörzsöli, egyre sebesebb? – Semmit. Várjunk – mondja az orvos. – Próbáljuk ki a dunsztkötést, hátha az segít. Műteni nem nagyon szeretném, nem azért, mert veszélyes, de a kórházi ágy, meg a kórházi koszt... talán ki se bírná szegény.
4
Nagyanya helyeslően bólogat. Illedelmesen ül a székben, a két fejkendője közül az egyiket már levetette, most csak a menyecskés van a fején, amit hátul köt össze hercigen. Nézi a műszereket, látom, ahogyan mindent felmér. Közben a szemész barátom azt meséli, hogy alig egy hete osztálytalálkozójuk volt a Balatonnál. A hajdani egyetemista társaiból milliomos vállalkozók lettek, az egyik azt is felajánlotta, hogy megvásárolja neki az egész szemészeti osztályt. – Nem tudom, mit tettem rosszul? – tárja szét a két karját, miközben mutat körbe a szobán. – Itt vagyok, kint süt a nap, és néha elgondolkodom, hogy mennyire régen, milyen eszeveszettül régóta ülök itt, ebben a szobában... Nagyanya nem szól, szokásával ellentétben még csak nem is hümmög. Amikor megyünk kifelé a folyosón, belém karol, ott tipeg mellettem a gumivégű botjával, fekete öregasszony, látom az egyik ápolónő szemén, ahogyan végigméri, tekintetével simogatja az egyenes hátát, a büszkén feltartott fejét. Nagyanya meg csak mosolyog, és minden betegnek külön köszön. Azok hálásan biccentenek vissza. A liftben szólal meg először. – Ez egy fájin ember volt. Mióta ismerem, először dicsért meg egy idegent. Idáig csak magáról mondott jókat, meg a férjéről, Andrásról, aki meghalt, s itthagyta őt, a harmincöt éves, gyönyörű asszonyt, s aki miatt nagyanya azóta fekete ruhában és két fekete fejkendőben jár, az egyik kendő új és vasalt, a másik amolyan köznapi, kissé kopottas. De mind a kettőt a férje vette, a többi meg ott pihen a szekrényében, haszontalanul. Kérdezem, mi tetszett neki annyira az orvoson, azon kívül, hogy nem tartotta ott a kórházban, és nem kell neki heteken át köménylevest meg borsófőzeléket ennie fasírozottal. 5
– Mert a többi, akinek pénze van, az mind gazember. Rendes úton nem lehet milliókat keresni, csak ha csalnak, meglopják a népet. De ez egy tiszta ember. Olyan tiszta, mint én vagyok... Keze erősebben markolja a karomat, a szemében is villan valami, eddig még nem látott öntudat. Nagyanyával sose beszélünk pénzről, fájdalomról, arról, hogy milyen nehéz az élet. A pénz is csak olyankor kerül szóba, ha viszek neki csokit, és ő olyankor mindig megkérdi, mennyi volt? – Drága – válaszolom rendszerint, mert egyszer, amikor azt mondtam, ne törődjön vele, ki tudom fizetni, mintha elszomorodott volna, és a csokit is napokon keresztül csak toszogatta egyik helyről a másikra. Ám amikor meghallja, hogy drága volt, és ő a nyugdíjából biztosan nem költene ilyenre, megnyugszik. A drága csokoládéhoz másképp közeledik, sokáig nézegeti, egyik kezéből a másikba rakja, elolvassa rajta a feliratot, s csak aztán bontja fel. Gyógyítom a szemét. Kenőcs az alsó szemhéjra, kenőcs a felsőre, aztán beborítom langyos, kamillás vattával, rá egy nejlonzacskódarabot teszek, arra melegített gézlapokat, és az egészet leragasztom leukoplaszttal. Mióta nagyanya egyik éjjel álmában letépte az egészet, aztán felébredve, a hajnali félhomályban addig kotorászott utána, míg leesett az ágyról, átkötözöm inkább az egész fejét gézzel. Csak a kis kontya látszik ki belőle, a többi merő géz, fehérség. – Most úgy néz ki, mint Jumurdzsák – sóhajtok elégedetten, amikor elkészülök vele. – Az kicsoda? – Senki. Egy félszemű török, állítólag itt harcolt Egerben... – magyarázom.
6
Hallgat. Aztán közelebb hajol a fotelból, és oldalba bök. – Csúnya vagyok? – Nem mondanám. Inkább csak mulatságos. Gondolkodik egy keveset, majd rám néz, nagy komolyan. – Az más. Ha nevettetlek, az más... Akkor csak nevess nyugodtan – mondja nagyanya, és komótosan, lassú élvezettel kezdi bontogatni a csokoládéját. ***
Doros Judit: Átkozott édes föld című novellás kötetéből. Kiadó: Magellán PR Kapható: Líra és Lant Rt., Alexandra boltjaiban, Írók Boltjában. Budapest. Online megrendelés: www.magellanpr.hu
7
