Henglár Gertrúd: Valamikor áprilisban

Henglár Gertrúd: Valamikor áprilisban Szerzői kiadás Borító: Bedő Julianna

Előszó helyett

Angyali démonom Abban az évben késett a tavasz. A nap elvétve bukkant elő, az égbolt szürke volt, és a levegőnek mintha súlya lett volna. Nyomasztó teherként nehezedett rám valami rossz érzés. Máskor nem nehéz az egyedüllét, sőt örömmel viselem. Választott magány, mondom, ha kérdeznek. Mégis, azokon az áprilisi napokon az elemek is megbolondultak. Volt-e ennek köze ahhoz a mélabúhoz, amely eluralkodott rajtam, nem tudom. Magányos voltam, gyenge és védtelen. Kell valaki, akinek elmondhatom, egyre csak ez járt a fejemben. Beszélni akartam. Szólni Istenről, aki nem bottal, de hóval, faggyal, széllel ver. Szólni ördögről, aki nem alszik. Aki egész nap itt settenkedik, és halkan duruzsolja a fülembe: add már fel! Az ablak felé mutatott. Láttam a sziklát, a meredek hegyoldalt, választott sírhelyemet. – Nézd, kész a halotti lepel. Feküdj bele, neked készítettem! – mondta kedvesen. Néztem a tájat, belevesztem a látványba. Ő pedig duruzsolt tovább. Ha most nem indulok, elveszítem a lehetőséget, mondta. Pár nap múlva olvadni kezd, hisz mégiscsak tavasz van. Már-már ott tartottam, hogy elzavarom. Hagyjon engem békén, ostoba ördöge! De egyszeriben mást gondoltam. – Ha már itt vagy, ülj le nálam, beszéljük meg! – kértem. Ő erre sírva fakadt, könnyeitől nem tudott szólni sem. Mély szánalom öntött el, a keze után nyúltam. Megnyugodott, és beszélni kezdett. Elmondta, hogy fáj az élet, még jobban a múlt, retteg a jövőtől, hogy nincs lehetőség, pokolra a szabad akarattal, ha mindez hazugság, és a lapok le vannak osztva. Hirtelen elhallgatott, szemöldökét összevonta. – Nem félsz tőlem! – méltatlankodott. Nevetni kezdtem. Felszabadultan, szívből. Egymást átölelve aludtunk el. Utolsó gondolatom az volt, reggel elküldöm. Megkérem, váljunk el békében, ő egy ördög, egy kísértő. Megkedveltem, barátommá fogadtam, de menjen el! A hajnal északi széllel érkezett. Tépte az ablakom előtti fákat, a madarak riadtan csapkodták a szárnyukat. Menekültek. Ijedten néztem fel. Üres volt a szobám, csak a kutya szuszogott békésen az ágy végében. Az ablakhoz rohantam, felnéztem a sziklákra, egy angyal éppen akkor bontotta a szárnyait. Elmosolyodtam. Gyere, hékás, megfürdünk a hóban, mondtam a kutyámnak.

Áprilisban égig értek a fák Nyílik a világ – Normális vagy? – kérdezi kedves kolléganőm. Válasz helyett körbepillantok a vadonatúj helyiségen. Szó, ami szó, szebb iroda, mint a régi volt. A cég neve is új. Új rendszer, új bútorok, új dolgo zók.

– Minden elmúlik egyszer – mondom keserűen. – Nem kell azért elköltöznöd, mert megszűnik az állásod, vedd meg a lakást…

Még mondaná, de közbevágok: – Nem veszem meg, csináld légy szíves a papírokat. – De jól meggondoltad? Beköltözöl abba a másfél szobába? Mit értetlenkedik ez a nő? Már mérges vagyok. Most mondjam el neki? Neki mondjam el, hogy csesszék meg a privatizációjukat, és az egész rendszerváltást, úgy, ahogy van? Mi jót hozott az nekem? Férjem elsők közt került lapátra, most pedig én kaptam ultimátumot, vagy megveszem a lakást, vagy akkora bérleti díjat sóznak a nyakamba, hogy attól koldulok. Pillanatok alatt váltam én is munkanélkülivé, a frissen megalakult társasház nem kér tovább gondnokot. Se állásom, se lakásom. Egyetlen járható útnak a cserét látom. Kisebb lakást akarok, aminek a törlesztését vállalni tudom. Kit érdekel a négyzetméter? Biztos fedelet akarok tudni a fejem felett. Ha harminckilenc négyzetmétert, hát akkor annyit. Hajthatatlan vagyok, és nem óhajtok magyarázkodni.

Szakad az eső a költözés napján, mindenem elázik, pakolni nem lehet, a cserelakás pedig rettentően koszos. A festő ráérősen kapar, glettel, nem hagyja magát siettetni. Belenyugszom. Két hétig zsákokból öltözünk, esténként holt fáradtan mászok keresztül az összetolt bútorokon, még elérem az ágyat. A gyerekek jól elvannak a káoszban, én menekülnék vissza.

Végre eláll a több napos eső, kisüt a nap. Fáradtan bagózok a gangon, mikor mentő áll be a ház elé. Nyitják a vaskaput, ide jönnek, a hordágyon csontsovány nő fekszik, szinte halottnak látszik. Szánakozok, akkor még nem is sejtem, mekkora szerepe lesz az életemben.

– Anyu, nem jön a víz! – üvölt legkisebb gyermekem, akit az imént zavartam a kádba. – Jézusom ez nem igaz, mi az, hogy nem jön a víz? – rontok be a fürdőszobába. Nyitom én is a vízcsapot, pöfög, durrog, morgolódik, de a víz valóban nem jön. Mi a fene történik itt? Csődület fogad a folyosón, megtudom, hogy elzárták a szolgáltatást az egész épületben. Sikkasztott a közös képviselő, suttogják a jól értesültek. Na, jó helyre jöttünk, gondolom rezignáltan. Szokatlanul meleg nyár köszönt be, veszek még vödröket. A gyerekek élvezik a vízhordást, jönnek a haverok is. Egyik reggel eszembe jut, vajon a szomszédomban lakó beteg asszonynak ki hord vizet? A fiát csak hétvégenként látom itthon, de addig…? Bekopogok, megkérdezem, szüksége vane valamire. Igen, mondja, egy-két vödör víz nagyon jól jönne. A gyerekek szó nélkül indulnak. Feltöltik a kádat vízzel, mi addig beszélgetünk. Mutatja a kórházi papírjait. Ledöbbenek. Palliatív műtét, olvasom. Azt jelenti, csak tüneti beavatkozás, gyógyulásra esély sincs. Hétvégén bekopog a nő fia, köszön, bemutatkozik, Gábornak hívják. – Kérem a vödröket! – mondja. – Hagyja a csudába – felelem –, a fiúk hoznak vizet. A srác nem tágít, most ő hordja tele az én kádamat, közben letegeződünk, mi az a tíz év. Különben is hiú vagyok, nekem egy harminc éves ne mondja, hogy csókolom. Este kinn cigizünk a gangon. Idegesítően affektálva beszél, sok dolgomra hivatkozva rövidesen otthagyom. Lassan megyünk az őszbe, hangulatom hasonlatos az időjáráséhoz. Napok óta esik, a férjem ruhájából fekete, sáros lé csorog. Nem tudok aludni, orrom tele az alkohol bűzével, kicsi ez a lakás. Türelmem egyre kevesebb, gyűlölöm a férjemet. Az imbolygó járása, részeg karattyolása, bőrének

italbűzös kipárolgása megőrjít. – Menj el innen! – mondom neki egy novemberi ködös reggelen. – Komolyan mondod? – néz rám másnaposan, bárgyún. Komolyan, bazmeg, komolyan! Előbb azt hiszi csak a szokásos veszekedés, és megy minden tovább, de később rádöbben, nem viccelek.

Boldog vagyok. Olyan boldog, amilyen már nagyon régen voltam. Csend van és nyugalom. Szabad vagyok. Évek óta erre vártam, úgy érzem, soha többé nem kell senki. Megállok én a lábamon, bizonygatom anyámnak, magamnak, mindenkinek. Munkát keresek. Csökkent munkaképességűeket is foglalkoztat egy ruhaipari cég, bekopogok. – Tud varrni? – kérdezi a főnökasszony. – Nem, sajnos nem tudok varrni – mondom. A nő csóválja a fejét, gondolom, nem érti, mit akarok egy varrodában? Aztán felderül az arca. – Akkor vasaljon – javasolja, és megyünk a vasaló asszonyok felé. Atyavilág! Hiszen én nem tudok vasalni se! Micsoda kínszenvedés, ha mégis nekiállok egy-egy ingnek. Amikor az elejét vasalom, a háta gyűrődik, és fordítva. Búsan ingatom a fejem. – Nem, nem tudok vasalni – szabadkozom, és köszönnék el, de a főnöknő utánam szól: – Tűbe tud-e cérnát befűzni? Óvatosan ülök le a próbamunkához, a nadrágomat összefogó, gombot helyettesítő biztosítótűt igazgatom, közben eszembe jutnak a gyerekek lyukas zoknijai. Pirulok, de szorgosan öltögetek. Egész télen át kapcsokat és gombokat varrok, keresetem napi három és ötszáz forint között mozog.

Hideg volt az áprilisi reggel, törékeny zúzmara ült a bokrokon és a fákon. A fű kicsit csúszott, óvatosan lépkedtem. A ház előtt lévő öreg berkenyefán verebek csipogtak, rigók trilláztak vígan. Mélyet szippantottam a hideg, harmatos tavaszból, szerelem szele simította meg arcomat, éreztem, lelkemben nyílik a világ.

Valahogy, magam sem tudom miképpen, de összehaverkodok a hétvégi szomszéddal. Anyja halála után sem változtatott szokásain. Hétvégén érkezik, és még mindig affektál, de lassan megszokom. Együtt füstölünk a gangon, és én egy szép napon ráébredek, hogy várom a pénteket.

Helló, mondtad, és mosolyogtál. Fejedet kicsit oldalra biccentve, kitartóan néztél, résnyire szűkült szemekkel. Abban a pillanatban tudtam, téged hozott az áprilisi szél.

Anyu, a srácok zúgolódnak. Keresik a joghurtot, reggel még ott volt a hűtőben, ki ette meg? Egymásra mutogatnak, én pedig csendben lapítok, nem árulom el, hogy felkentem az arcomra.

Rövidesen középső fiam a mamához költözik. Közelebb van a melóhelyhez, magyarázza. Féltem őt, hiányzik. Sóhajtozok, sápítozok, mint valami vénasszony, jaj-jaj, lassan felnőnek a gyerekek! A legnagyobbnak barátnője van, alig látom. Még szerencse, hogy itt a kicsi. Ő még csak tizenkét éves, nem érti, mi történt, miért ment el apa? Művészlélek, tehetsége most bontakozik. Apát fest,

fájdalomképeket. Elszorul a szívem, de nem változtatok a döntésemen. Végig kell csinálnom a válást, akkor is ha darabokra szakadok.

Nyár végérére felvarrom az összes kapcsot, nincs munka a varrodában. Az utolsó kiszállítással én is távozom. Ismerősöket kérdezgetek, tudnak-e munkahelyet ajánlani? Így tudom meg, hogy a Cipő KTSZ-nél van felvétel. Régi ismerőssel indulunk interjúra. Középkorú férfi ül az íróasztalnál, először Marikát kérdezgeti. Milyen betegségei vannak, mivel százalékolták le? Mária sorolni kezdi: – Hát…, tudja, nekem rossz a szívem, a vesém se működik jól. Beteg a májam, a gyomrom, fájnak az ízületeim… A pasi ekkor félbeszakítja. – Értem. Ezek szerint maga koporsóra gyűjtöget. Ismerősöm sírva elszalad, én pedig visszafojtom a röhögést, maradok. Sajnos kiderül, csakis állómunka van a cégnél. Nem vállalom, nekem még nem annyira sürgős az a koporsó. Napokig kuncogok az eseten, és előre örülök, lesz mit mesélnem Gábornak.

Majdnem szerelem Hűvösödik, lassan megyünk az őszbe. A házbéliek pletykálnak, egyikük meg is kérdezi, van köztetek valami? Jó barát, felelem, közben megborzongok, eszembe jut az a különös vibrálás, amit a közelségében érzek. Titokzatos. Sok mindent tudok róla, és mégsem tudok semmit. Vigyázz vele, mondják többen is. De én nem akarok vigyázni, várom a pénteket. Kiültem a gangra, elmélázva néztem a hegyeket, a sziklát, és a rozsdabarna ruhába öltözött fákat. Végre feltűntél, hosszú léptekkel, kockás ingedben, lazán félvállra vetett hátizsákkal…

…Teremtő atyám, mi lesz ebből? Reszkettem. Még nyelvemen éreztem a gin fanyar ízét, az édes csókot, ami Palkót, és az első szerelmet juttatta eszembe. A hajnal ébren talált, forgolódtam, újra és újra visszajátszottam a kínos perceket. Kézen fogva húztál a lakásod felé, én pedig boldogan engedtem a szelíd erőszaknak, de mire a szobádba értünk, inamba szállt a bátorság. Hosszú évek óta nem érintett meg senki, mondtam, és félig felöltözve hazamenekültem. Később kértem, felejtsük el azt az éjszakát, maradjunk jó szomszédok, de te azt nem akartad. Ne húzd le a redőnyt, adj esélyt magadnak, mondtad, és átöleltél. Szorosan, mintha el sem akarnál engedni többé.

Tél van, de én virulok. Nem érdekelnek a hétköznapi dolgok, a pletyka sem. Kiválasztottnak érzem magam, büszke vagyok. Engem választottak, kiáltanám hangosan a világnak. Persze, nem teszem, ehelyett lefogyok, a sógorom elmegy mellettem az utcán, nem ismer meg. Az éves belgyógyászati kontrollon, az orvos csodálkozva diktálja a kolonoszkópia eredményét. Fekélyeknek, gyulladásnak nyoma sincs. A colotis ulcerosa nem gyógyítható, ez csak átmeneti javulás, mondja. Az angiológián ugyanez a helyzet. Hitetlenkedve nézik behámosodott lábszársebeimet. A gyógyulás okára, és a lelkemre senki sem kíváncsi.

Non-stop üzletbe keresnek eladót. Jelentkezéskor a tulaj rákérdez: dolgozott már ilyen helyen? Még boltban sem, nem hogy éjjel-nappaliban, mondom magamban, de igyekszem – fejingatásom ellenére – értelmes arcot vágni.

– Tudja a pénztárgépet kezelni? – Nem, de majd megtanulom – válaszolom magabiztosan. Alig pár hete dolgozom, de fáradt vagyok, kicsi a pavilon, nem tudok kényelmesen leülni. Toporgok, éjjelente a bolt előtt lévő park szökőkútjában áztatom dagadt lábaimat. Munka után egész nap alszom, nincs időm semmire. Nem bírom az állandó éjszakai műszakot. Ráadásul sohasem stimmel az az átkozott cigaretta. Ennek a nőnek ez a mániája, dohogok. Egy műszakban háromszor számoltatja át, kétszer biztosan nem egyezik, de – hála istennek – kasszazáráskor rendben van minden. De akkor előtte miért nem egyezik a blokk? Egy idő után feladom. Számolok, nem stimmel, zárásra rendben van. Szeretném elmesélni Gábornak, de mire találkozunk már nem olyan, elveszti a jelentőségét. Kopik a boldogság. Karácsonykor dilemmába kerülök. Otthon van mindhárom fiam, Gábor pedig várja, hogy átmenjek. Nem megyek, ehelyett áthívom őt. Ideje, hogy jobban megismerje a nagy fiaimat is. Húzódozik, látom, kínos neki, de azért jön.

Ülnek a fiúk libasorban a kanapén, nézem őket. Úristen, fut át rajtam a felismerés, legnagyobb fiam borostás arcával, idősebbnek látszik, mint a barátom! Pánikszerűen rohannék a tükör felé, de ebben a pillanatban megszólal Gabi mobilja. Zavarba jön, feláll, kimegy a konyhába. Akaratlanul szófoszlányokat kapok el: „Most akartalak hívni, belemerültem a tévénézésbe, ne haragudj…”

A könyv megrendelhető: [email protected]