Mítosz és tudomány. Valamikor régen a világ nem létezett, csupán a. a modern kozmológiában

.SZÉKELY LÁSZLÓ.

.Mítosz és tudomány. a modern kozmológiában

„V

netet, „mesét” lát, addig a második az „univerzum titkait” föltáró modern tudomány igazságaként jelenik meg számára, mely mint ilyen fölemel√ érzéssel tölti el. Igaz, az els√ történetet legalább érti is, tudja, hogy mir√l szól, szemben a számára fölöttébb homályos másodikkal, mégis e másodiknak mint „tudásnak” a jegyében fogja az els√t meseként jellemezni. Hiszen e másodikat a tudomány szállítja a számára: a tudomány, ahol olyan különleges emberek tevékenykednek, akik értik azt, amit √ nem ért, s — divatos zsurnalisztikai fordulattal — képesek „agyukkal átlátni, kifürkészni” a kozmosz titkait. Valószín∫ akkor is így lesz ez, ha kedves olvasónknak a klasszikus humán kultúra jegyében fönntartásai vannak a „reál” kultúra ma oly jellemz√ dominanciáját illet√en, s kritikusan viszonyul a természettudományos igazságok egyoldalú kultuszához. Mert vajon tagadhatja-e, hogy √ is aszimmetrikusan viszonyul e két történethez? A fogalmak: vákuum-fluktuáció, √srobbanás, táguló és fölfúvódó világegyetem, valahol tudata (vagy szíve?!) mélyén √t is misztikus érzéssel fogja eltölteni, s ha nem is hisz a világegyetemmel kapcsolatos végérvényes igazságokban, mégiscsak úgy fogja érezni, hogy második történetünknek több köze van a világegyetem valamiféle „valóságá”-hoz, mint Luvr vadkacsa szép meséjének. S valóban: amíg az els√ leírás az archaikus kultúrák mítoszainak egyike: egy szibériai halászó-vadászó törzs elbeszélése a világ keletkezésér√l, mellyel Csingiz Ajtmatov „A tengerparton futó tarka kutya” cím∫ csodálatosan szép elbeszélésében találkozhatunk; a második a 80-as években, egy tudományos konferencián hangzott el tudományos el√adásként.1 Mítosz és mese az egyik oldalon — tudomány a másikon.

alamikor régen a világ nem létezett, csupán a kék tenger, a kék leveg√, s Luvr a vadkacsa. Luvr szeretett volna fészket rakni tojásai számára. Röpültröpült a tenger fölött, ám a világ nem létezett még, csupán az egyhangú, kék tenger hullámzott alatta. Végül nem tudott tovább várni: leszállt egy hullámra, kitépte tollait, s tollaiból a hullámokra rakott fészket magának. A fészek terjeszkedni kezdett a vízben, s így jött létre a hatalmas szárazföld a hegyekkel és folyókkal, a növényekkel és az állatokkal, valamint az emberrel.” (Történetünk) „sok-sok évvel ezel√tt kezd√dött a világegyetem keletkezésével. Addig nem volt semmi, egyáltalában semmi. Nem volt tér s nem volt id√ sem. Ez volt a kvantumgravitáció birodalma. S mivel a semmi a kvantumgravitáció törvényei szerint instabil, a semmi nem maradt meg semminek: addig fluktuált, amíg létre nem jött a világegyetem. A világegyetem kezdetben forró volt és s∫r∫, majd tágulni kezdett. Az √smasszából kiváltak a fotonok, majd az elemi részecskék…” Két történet áll el√ttünk. Két történet, mely mind konkrét tartalmában, mind m∫fajában különbözik egymástól. A két történet mégis ugyanarról szól: a világról, a kozmoszról, illetve pontosabban: a világ, a kozmosz keletkezésér√l. A mai olvasó, akit körülvesz századunk manipulatív tömegkultúrája, s aki ennek részeként többnyire a modern természettudomány vulgarizált-popularizált féligazságainak b∫völetében él, e két történet különböz√ségét minden bizonnyal a mítosz és a tudomány, a költ√i fantázia és a ráció szigorú szabályai által kikutatott igazság dichotómiájában értelmezi. Amíg az els√ben talán szép, érdekes törté-

149

Székely László

A most fölvázolt megközelítés igen kézenfekv√nek t∫nik. Ám ha föllapozzuk a szóban forgó tudományos el√adást, mégiscsak egy zavaró mozzanatba ütköznünk. Az el√adó, Joseph Silk — a már idézett divatos zsurnalisztikai fordulattal a kozmosz titkait föltáró „különleges agyak” egyikének tulajdonosa — a következ√képpen vezeti föl el√adását: „egy mítoszt fogok elmesélni Önöknek…” Tekintsük ezt tréfának? Vagy vegyük √t komolyan? S ha igen, mégis mi a különbség a mai tudomány és a régi mítoszok között? A tudomány — legalábbis a kozmológiát illet√en — csupán költészet és mítosz volna?

nem magyarázható az egymással érintkez√ kultúrák egymásra gyakorolt hatásával sem, hanem egy alapvet√, az emberi lét mélystruktúrájában jelenlév√ attit∫dre utal: egy attit∫dre, melynek következtében az ember nem elégszik meg a számára életteret adó környezeti világ véges létez√ivel, hanem ezeken túllépve a tapasztalat által sohasem adott egyetemes egészre, s ebben az értelemben a föltétel nélkülire, a végtelenre irányul. Az emberi életvilág minden mozzanata véges, korlátozott, beleértve magát az emberi életet is, ám a kozmológiát alkotó ember túllép e végességen, s valami nagyobbhoz, alapvet√bbhöz: az egészhez viszonyul. E kozmológiai orientáció nem érthet√ meg a tapasztalat vagy a praktikus haszon sz∫k kategóriáinak segítségével: benne a végtelen iránti emberi fogékonyság fejez√dik ki: alapvet√ (vagy legalábbis egyik alapvet√) antropológiai meghatározottságunk, melyet az ember véges-végtelen természetének nevezhetünk: hogy bár véges lények vagyunk, vágyainkban, törekvéseinkben és szellemünkben e végességet újra és újra meghaladva egy nagyobb egészre — s végül magára a végtelenre — törekszünk.3 A világegészr√l természeténél fogva nem lehet empirikus élményünk. Ha az archaikus mítoszok a költ√i fantázia és vízió segítségével jelenítik meg ezen egész képzetét, a modern tudománynak ugyancsak szüksége van — igaz, nem annyira a költészet, mint inkább a szabad gondolati tételezések formájában — a fantáziára. E fantázia a modern kozmológiában els√sorban kalkulatív matematikai formulák er√terében mozog, s e formulák elvben elegend√ek is volnának a kozmosz viszonyainak megragadására. A kozmoszt megérteni törekv√ ember azonban nem elégszik meg velük, hanem e formulákhoz fizikai tartalommal bíró fogalmakat rendel. Egy formulához fizikai — tehát természeti — tartalmat rendelni: ebben mindig van valami képszer∫, az elvontnak, a csupán elgondolhatónak valamiféle vizualizálása. Ezért a kalkulatív formulákkal való virtuóz m∫veletek mellett a modern kozmológiában is jelent√s és kikerülhetetlen szerepe van a képi fantáziának — még akkor is, ha a modern fizika relációjában a képi gondolkodás alkalmatlanságát szokták újból és újból hangsúlyozni. Századunk kozmológiájának így továbbra is szüksége van azokra a képességekre és eszközökre, melyek segítségével az archaikus ember a maga kozmológiáit létrehozta. A következ√kben megpróbáljuk röviden jelezni tudomány és mítosz, empirikus kényszer és szabad gondolati tételezés, matematikai formalizmus és képi fantázia viszonyát a modern kozmológiában. Vizsgálódásunk során éppen fordítva

AZ EMBER VÉGES-VÉGTELEN TERMÉSZETE ÉS KOZMOLÓGIAI ORIENTÁLTSÁGA

L

uvr kacsa története az archaikus népek kozmológiai érdekl√dését példázza. Mert bármily különböz√ek és sokfélék is az √si mítoszok, mindegyikben megtaláljuk a kozmológiát és kozmogóniát.2 Az embert számos kritériummal különböztették már meg az állattól, s számos ilyen megkülönböztetést tehetünk, ám nehéz volna tagadni, hogy a mítoszteremt√ költészet, s e költészet kozmológiai orientációja az emberi lét egyik karakterisztikus mozzanata. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az ember „zoón kozmologikon”: egy olyan él√lény, akinek kozmológiája van, aki kozmológiailag orientált. Popper egyszer úgy fogalmazott, hogy minden természettudomány tulajdonképpen kozmológia. S valóban: bármennyire is specializálódott a természettudományos kutatás a tudományos munkamegosztás hálójában, s bármennyire is elfelejtkeztek már az „egész”-r√l a háló különböz√ pontjain tevékenyked√ specialisták, a természettudomány mint az európai kultúrtörténet egyik meghatározó vállalkozása gyökerében, eredend√ motivációjában, de végs√ céljában is a természet, a természeti világegész megértésére irányul: ennyiben a modern természettudomány, s különösen a modern természettudományos kozmológia az archaikus kozmológiák utódja és örököse. Ha egymástól id√ben és térben oly távoli kultúrákban egyaránt jelen van e kozmológiai orientáció, akkor ez határozott cáfolata a kulturális és antropológiai relativizmus ma divatos széls√séges irányzatainak. Hiszen a kozmológiai érdekl√dés ezen általános jelenléte nem tekinthet√ pusztán véletlennek, de

150

Mítosz és tudomány a modern kozmológiában

t√i formában, míg az eredend√, kezdet nélküli √sállapotban és az ebb√l kibontakozó abszolút kezdetben a végtelen képzete sejlik föl — még akkor is, ha csak egy ártatlan, tojásait lerakni kívánó vadkacsáról van szó. Mert a világtojás, mely nem származott semmiféle korábbi lényt√l, vagy az √s-vadkacsa, aki els√ként rakja le tojásait, s így √ maga nem származhat tojásból, csak küls√leg hasonlít a már megszüleAZ ARCHAIKUS KOZMOtett világ véges, keletkez√ tojásaira és él√lényeire: Luvr vadkacsa, bármily ártatlan is, kozmikus lény. 5 LÓGIÁK STRUKTÚRÁJA4 A mitikus teremtés- vagy keletkezéstörténet valójában az ember empirikus életvilágát semmisíti z archaikus keletkezéstörténetek motivációjára és meg, hogy ezután azt immár egy másodlagos, nem a prototípusára irányuló kérdést általában a termé- saját alapjain létez√, hanem csupán levezetett, keszettel való közvetlen viszonyra, az archaikus em- letkezett világként reprodukálja. A kérdés: „Honnan bernek a természettel kapcsolatos eleven élményére van ez a világ?” a „minden keletkezik, minden valahivatkozva próbálják fölol- „… van valami, ami mindig mozog szüntelen mozgással és pedig mib√l származik” élményédani, aminek következté- körben. Ezt nem csak a logikus gondolkodás, hanem a létez√k nek kozmikus kivetítéséb√l ben a kozmogóniai mítosz tapasztalata is nyilvánvalóvá teszi. Így hát az els√ égi szféra, az fakad. Maga a „kozmikus” úgy jelenik meg, mint a ke- állócsillagok köre örökkévaló.” viszont egy végs√, más ál(Arisztotelész: Metafizika) tal nem korlátolt egész inletkezés-születés, a kibontakozás-fölnövekedés és tuitív képzetét el√föltéteés vallom, hogy az ég ama képzelt határvonalán túl még az elmúlás folyamatosan „Hiszem lezi, s a „minden keletkemindig éterrégió, világtestek, csillagzatok, földek és napok vantapasztalt élményének koz- nak…” zik” élménye csupán e képmikus kivetítése és földol(Bruno: A végtelenr√l, a világegyetemekr√l és a világokról) zet birtokában vezethet el gozása. S valóban, els√ pila kozmogóniához. lanatra evidensnek t∫nik ezen értelmezés, hiszen e Közismert, hogy a naiv tudat még nem gondolkokozmogóniákban kulcsszerepe van a szaporodás, a dik a mai oksági logika szerint, az oksági struktúrátermékenység szimbólumainak és hordozóinak: a to- kat számára a genetikus viszonyok helyettesítik. jásnak, a magnak, az anyaságnak és az apa megter- Amikor a kisgyermek fölteszi a tipikus kérdéseket: mékenyít√ képességének. Láthattuk: Luvr kacsa is a „honnan vagyok”, „honnan van a világ”, önmaga és tojásrakással és a fészeképítéssel volt elfoglalva. Ez a világ létének egyfajta magyarázatára vágyik, s szó a megközelítés azonban mégis félrevezet√ és hamis. sincs arról, hogy a „minden keletkezik” tapasztalatát A születés és az elmúlás folyamatosan váltakozó vetítené magára vagy a világra, hiszen e kérdések élménye ugyanis a természet örök körforgásának jóval korábbiak, minthogy képes lenne már ilyen álképzetét sugalmazza. A konkrét tojás és mag nem talánosításokra. Ennyiben a világ keletkezésére voeleve adott, √si dolog, hanem egy korábbi kifejlett natkozó kérdés az archaikus kultúrák esetében is tuállattól vagy növényt√l származik, amely a maga ré- lajdonképpen a világ miértjére, a világ „alapjára” voszér√l ugyancsak egy korábbi tojásból vagy magból natkozik, s mint ilyenben, a világ megmagyarázásáered. Az √stojás, az √smag, s általában az eredend√ nak igénye fejez√dik ki bennük. E magyarázat igénye √sállapot képzete egyenesen ellentmond annak az pedig, mely végs√ és kozmikus, a genetikus gondolélménynek, mely az archaikus ember számára élet- kodás számára csak azáltal érhet√ el, ha az egész vivilága részeként adott — még akkor is, ha ezen √sál- lágot megsemmisíti, hogy azután azt egy eredend√ lapotot és a „kezdet” struktúráit a keletkezés és az √sállapotból az abszolút világkezdetben ismét létreelmúlás megtapasztalt eseményeinek segítségével hozza és genetikusan levezesse: az archaikus kozmovizualizálja mítoszaiban. Hiszen a kozmogóniai kez- góniák nem egyszer∫en kozmogóniai keletkezéstördet éppen tagadása a természet szüntelen körforgá- ténetek, hanem egyben genetikus értelemben vett sának egy sohasem tapasztalt létez√, a világegész re- kozmológiai világmagyarázatok is. lációjában. E tagadásban minden bizonnyal a végteHa e világ keletkezett, el√tte a világ hiányának lenséggel, az örökkévalósággal szembesül√ véges kellett jellemeznie a „lét”-et. Ez az oka annak, hogy emberi lény tanácstalansága fejez√dik ki mitikus, köl- a mítoszok √sállapota általában nem azonos egyfajta fogunk eljárni, mint az archaikus mítoszok és a modern tudomány viszonyának standard értelmezéséb√l következne: nem a régi mítoszokat fogjuk szép, ám ugyanakkor naiv mesékké min√síteni az utóbbi „magaslatáról”, hanem e mítoszok segítségével törekszünk a modern kozmológiai vízió jobb megértésére.

A

151

Székely László

csíraszer∫ vagy csírahordozó állapottal. Az √sállapot inkább a még „semmi sem létezik” állapotának költ√iképi megjelenítése, melyben a „még nem létez√ világ” a létez√, a mítoszteremt√ ember számára élményként adott világ segítségével jelenik meg képi formában: a végtelen, homogén víztömegben és leveg√ben, a víz és a leveg√ változatlan kékségében, az elnyúló sztyeppék vagy (immáron elvontabb képként) a fény nélküli monoton sötétség egyhangúságában a nemlét egyhangúságának képi megjelenítését érhetjük tetten. Kés√bb majd e monoton természeti állapot helyét áveszi a differenciák nélküli keveredés, a rend nélküli káosz fogalma, vagy a végtelen, tátongó mélység, a sötét, üres tér, hogy végül a nagy „filozofikus” vallási mítoszokban határozott formában megjelenjék a „tiszta” semmi.6 Az archaikus kozmogóniák kiinduló állapota, az „√sállapot” tehát egy olyan homogén, differenciálatlan kezdet, mely a világ hiányának költ√i-képi megjelenítése. Az √scsíra, vagy a keletkezésben tevékenyen részt vev√ kozmikus lény e genetikus világmagyarázatban mint a homogén, s természetét√l fogva terméketlen √sközegt√l (így a vízt√l, a leveg√t√l vagy a sötétségt√l) elváló, e homogén háttérb√l kiugró differencia jelenik meg, mely mint ilyen az egynem∫ség állapotának tagadásaként az √sállapotban a kés√bb megjelen√ világ differenciáltságát képviseli. Nem az egynem∫ közeg, hanem ez az elkülönböz√dés hordozza az eljövend√ világ lehet√ségét, „dünamiszát”. A keletkezés, a születés, a termékenység élménye csupán e dünamisz érzéki mintáját nyújtja. Luvr — hiszen a világ még „nem létezik” — nem talál szárazföldet, s így a maga testéb√l tépi ki tollait, melyekb√l azután a szárazföld, s ezzel az embert körülvev√ világ kialakul. A finn nemzeti mítoszban, a Kalevalában viszont a vadkacsa a tenger hullámain lebeg√ Ilmatár, a „természet leánya” ölébe helyezi el tojásait. A Kalevalában tehát a világ megszületésekor együttesen szerepel egy aktív és egy passzív tényez√ (a kacsa és Ilmatár), s mindkett√ homogén közegb√l kiváló differenciaként van jelen. A Kalevala mítosz tartalmaz azonban még egy igen fontos mozzanatot, melyr√l eddig még nem volt szó: a lét kett√s szerkezetét. Mint tudjuk, a finn mítoszban a kezdetekt√l fogva jelen van egy transzcendens, isteni, „égi” világ, melynek történetér√l és eredetér√l semmit sem tudunk. A „világ keletkezése” itt a „földi” világ keletkezésével azonos, és ez az égi világ irányításával s akarata szerint történik. E mítoszban tehát a kozmogóniai √sállapot csupán a „földi” régió √sállapota, s a kozmogóniai elbeszélés a „földi világ”

keletkezését írja le, melyet az „égi világ” Ilmatáron és a vadkacsán keresztül „vezérel”. Ez a dichotonom létstruktúra, bár nem általános, számos archaikus mítoszban föllelhet√. Egy — a Luvr kacsa történetéhez hasonlóan plasztikus — kolumbiai indián mítosz szerint a homogén √sállapotot egy kitaszított és az isteni régióból lezuhanó istenn√ megjelenése billentette ki változatlanságából. Maga a genetikus folyamat itt az istenek cselekedetét elszenved√ istenn√ testéb√l indul ki, míg az eseményeket elindító aktív mozzanat egy olyan esemény, mely a transzcendens világban játszódik le. Az eddig elemzett összefüggések és sajátosságok letisztult formában jelennek meg a semmib√l történ√ isteni teremtés eszméjében: Isten maga a transzcendens világ, akinek létezése egyáltalában nem érinti vagy tagadja az „√ssemmit”. A világ megszületése itt már nem keletkezés, hanem teremtés: a transzcendens szféra szabad aktusa minden közvetítés, minden érzéki-szemléletes genetikus viszony nélkül. A létrejövésre váró világ immár Isten akaratában, s e világ isteni tervezetében fogalmilag-logikailag van el√zetesen jelen, s a teremtés abszolút, végtelen, korlátoktól mentes aktusa küls√dlegesen sem emlékeztet már a véges világban tapasztalható keletkezés véges-genetikus eseményeihez. Az archaikus kozmológiák most elemzett szerkezete mindmáig a kozmológiai-kozmogóniai gondolat √sstruktúráját képezi: az európai gondolkodástörténet kozmológiái, értve ezalatt mind a filozófiai, mind a teológiai, mind pedig a modern kor tudományos kozmológiáit, mindmáig e struktúrák jegyében teszik föl kérdéseiket.

AZ ÖRÖKKÉVALÓ KOZMOSZ IDEÁJA

A

görög filozófiatörténet els√, preszokratikus korszakát a természetfilozófia korszakaként szokták definiálni. Ám ennél többet is állíthatunk: e korszak nem egyszer∫en a természetfilozófia, mint inkább a kozmológia korszaka. Az els√ görög „filozófiák” még nem annyira filozófiák, mint inkább a mitikus kozmológiák újrafogalmazásai. Anaximandrosz aperionja, Anaximenész leveg√je a mítoszok homogén √sközegének egyesítése az isteni, transzcendens és/vagy a termékeny mozzanattal: nem kell a vadkacsa, s nincs szükség a „földi világ”-hoz képest küls√, transzcendens világ beavatkozására, mert maga e homogén

152

Mítosz és tudomány a modern kozmológiában

√sközeg egyaránt magában hordozza a világ „düna- rög kultúra, a görög ember egyetemes jellemz√je. A misz”-át és az e dünamiszt realizáló aktivitást: képes tanítványok nem függtek vallásos áhítattal mesterük arra, hogy a természetet magamagából létrehozza tanításán, nemcsak s nem els√sorban a konkrét tanok(és képes arra is, hogy azt kés√bb ismét visszafogadja ra figyeltek, hanem a kérdésekre is, melyet a mester magába). A mítoszok genetikus magyarázatstruktúrája megválaszolni szeretett volna, s ezekre — természeteazonban itt is megmarad, és a milétosziak — bár két- sen a mester válaszainak, megoldásainak tanulságaségen kívül a bölcsesség szeret√i voltak — inkább it is figyelembe véve — a saját válaszukat adták meg. mítoszalkotó személyiségeknek t∫nnek föl, mint filozó- Így alakulhatott ki egy új, korábban nem létezett szelfusoknak e szó kés√bbi értelmében. Hasonlóképpen, lemi tradíció, mely a világ — kezdetben csupán a terminden bizonnyal a püthagoreus közösségek sem a mészet, a „kozmosz”, s az embernek mint természeti kés√bbi értelemben vett filozófia köré szervez√dtek lénynek, kés√bb a természetnek és az ember világátitkos társaságokként, hanem maga Püthagórász ta- nak — tudatos kutatására és fürkészésére, és a kidenítása volt olyan mitologikus tan, melyet adekvát rített titkoknak egy nagy gondolati egészbe történ√ formában m∫veltek szektaszer∫ közösségekben. ötvözésére irányult, s amelyben a legigazabb tanítAmi új, s a korábbi korokhoz képest rendkívüli ványok sohasem csüggtek áhítattal mesterük tanívolt a görögöknél, az egyrészt a mítoszalkotó személyi- tásán, hanem éppenséggel kritizálták azt: a filozófia. ség szuverenizálódása, önHa a kozmológiai mitoálló, tudatos személyiséggé „Törd össze a küls√ mozgatókat az egek széleivel együtt. Nyisd lógia tudatos és szuverén ki számunkra a kaput, melyen keresztül megláthatjuk e világ és való el√lépése, másrészt az a többi világ hasonló voltát.” újrafogalmazását már filoaz önálló, kritikai attit∫d, (Bruno: A végtelenr√l, etc.) zófiának tekintjük, úgy az mellyel minden korábbi és el√bbiek alapján persze kortárs kozmológiai mítoszhoz viszonyultak. kétségen kívül a milétosziak voltak az els√ filozófuÚj kozmológiával el√állni: ez persze mindenkép- sok. Egy más értelemben azonban — s ez már a filopen eredeti és nemcsak politikai-közösségi, hanem zófia kés√bbi és mai értelmével is egybeesik — talán szellemi értelemben is bátor cselekedet volt, s a kor- Püthagorasz és minden kétségen kívül Parmenidész társak talán e bátorságot, s egyáltalában a kozmo- az els√k. Ugyanis Parmenidész az, aki határozottan lógia megalkotásának képességét jutalmazták a „böl- megtöri a kozmológiai probléma genetikus kezelécsesség szeret√je” jelz√vel. (Mindenesetre a „hét sét, s logikaivá teszi azt. Püthagorasz neve itt annyibölcs” közül csak az ugyancsak kozmológus Thálész- ban kerülhet el√, hogy a számoknak a természeti dolnek jutott osztályrészül ez a jelz√.) gok √sképeiként történ√ értelmezése már bizonyos A mitikus kozmológiák újrafogalmazása azonban logikai viszonyt hordoz: ezek az √sképek már nem önmagában még nem vezetett el a kés√bbi filozófiá- úgy viszonyulnak a természetileg létez√ dolgokhoz, hoz. Anaximandrosz aperionja vagy Anaximenész vi- mint a tojás, az aperion, az anaximenészi leveg√ vagy lágot kormányzó leveg√je inkább a keleti mitológiák éppen Hérakleitosz tüze. személytelen kozmikus elveinek és szubsztanciáinak A genetikus mozzanat logikaivá válása a kozmogórokona, mint a kés√bbi filozófiai fogalmaknak: ma niai probléma relevanciájának redukcióját hozta már általános a vélemény, hogy amikor Arisztotelész magával, hiszen — mint láttuk — az archaikus mítosaját filozófiájának fogalomrendszerét használva tár- szok kezd√állapotához vezet√ tényez√k között talán gyalja a milétoszi tanokat, er√szakot követ el e korai a legjelent√sebb szerep éppen a világmagyarázat bölcsek tanításán. S maga a mitológia újrafogalma- iránti igény genetikus megfogalmazódásának jutott. zásának bátorsága sem teljesen párhuzam nélküli: Parmenidész „Egy”-je immár örökkévaló és változatamikor Buddha megalkotta az új vallást, ugyanúgy lan: a változó, tagolt világ nem az „Egy” átalakulásászuverén személyiségként viszonyult az addigi mito- val jön létre, hanem az „Egy” létezését állító biztos lógiákhoz, s ugyanúgy újrafogalmazta azokat, mint tudás, az episztemé ellentétéhez, a vélekedéshez, a Anaximandrosz és Anaximenész a kozmológiát. Ám doxához tartozik. A genetikus magyarázat logikaivá Anaximandrosz tanítása nem teremtett új vallást, s alakulása így az archaikus kozmogóniai mítoszokkal tanítványa, Anaximenész már mást tanít, mint mes- szemben az örökkévaló kozmosz eszméjéhez és a filotere. A kozmológiai mitológia újrafogalmazása nem zófiához (a filozófiai hagyományon keresztül pedig egy kivételes pillanatban föllép√ kivételes személyi- egészen a mai természettudományhoz) vezetett el, ség megismételhetetlen tette volt: a szellemi szuve- s ezért nem véletlen, hogy a görög filozófia két legrenitás és az ebb√l következ√ kritikai attit∫d a gö- jellegzetesebb és egymáshoz képest poláris kozmo-

153

Székely László

lógiáját, az arisztotelészi és az atomista kozmológiát egyaránt a kozmosz örökkévalósága jellemezte: a kozmogónia mint olyan Arisztotelésznél teljesen elt∫nik, Démokritosznál pedig elveszíti kozmológiai jelent√ségét, hiszen csupán a lokális világok keletkeznek, míg a zuhanó atomokból álló és a világok végtelen sokaságát tartalmazó démokritoszi kozmosz mint egész ugyanúgy örök és változatlan, mint Parmenidész „Egy”-je. A középkori keresztény kozmológia világegyetemét hasonlóképpen a változatlanság és a kozmogónia ebb√l következ√ hiánya jellemzi: a világ ugyan nem örök, ám attól kezdve, hogy Isten a teremtés id√n kívüli aktusában létrehozta azt, változatlan és az arisztotelészi kozmosszal azonos. Az európai kozmológia történetének görög korszaka — s itt a kezdetben Platónnal, majd kés√bb Arisztotelésszel fémjelzett keresztény kozmológiát is a görög korszakhoz soroljuk — Giordano Bruno kozmológiai fordulatával ér véget. Bruno az, aki „széttöri” a világunkat lezáró csillagszférát és megfogalmazza a térbelileg végtelen, nyitott, s a tér minden régiójában azonos természet∫ világegyetem eszméjét — megalapozva ezzel azt a kozmikus struktúrát, mely az újkori kozmológiát századunk elejéig jellemzi. Mert ha az atomista kozmológia világegyeteme végtelen is, konkrét világunkat ebben is ugyanúgy a csillagszféra határolja, mint Arisztotelésznél, aminek következtében a többi világ láthatatlan és ezért csupán spekulatív marad. Bruno az, aki mind Arisztotelésszel, mint pedig az atomistákkal szemben térbeli mélységet tulajdonít az éjszakánként fölöttünk ragyogó csillagvilágnak, s a csillagokat a Naphoz hasonló testeknek tekintve, a világegyetem térbeli végtelenségének ideáját a fényl√ napokkal és naprendszerekkel (azaz a Bruno-féle „világok”-kal) egyenletesen kitöltött, s ily módon vizualizált végtelen tér eszméjében testesíti meg. E radikális fordulat ellenére azonban Bruno és az √t követ√ újkori kozmológia — talán az egyetlen Kant kivételével — nemcsak hogy továbbra is kitart a kozmosz változatlanságának eszméje mellett, hanem a keresztény teológiával szemben egyenesen visszatér a világegyetem örökkévalóságának arisztotelészi és atomista képzetéhez.

XX. századi fokozott matematizációja és formalizálódása a fizikai kozmológiában is karakterisztikussá vált; másrészt Arisztotelész és Bruno után újból kozmológiai relevanciát kapott a kozmogóniai probléma.

A MATEMATIKAI-KALKULATÍV RENDSZER PRIORITÁSA

A

XX. század elejéig domináns Bruno-féle modell vizuális megjelenítése a (kozmikus környezetünkre jellemz√) csillagokkal vagy galaxisokkal kitöltött határtalan, egynem∫ kozmikus tér képében nem okoz különösebb problémát számunkra még akkor sem, ha a végtelen mint olyan elképzelhetetlen: egy véges nagyságú s csillagokkal kitöltött térrégió vizuális képe, melyet minden irányban hasonló csillagtenger vesz körül, visszaadja a határtalanságnak e képzetét. S√t, a Bruno-féle modell egyenesen képszer∫, ami abból fakad, hogy kozmikus környezetünk vizuális megjelenését vetíti ki a kozmosz egészére. Ezzel szemben a XX. század kozmológiai modelljeit elvont matematikai leírások definiálják, s ezek olyan matematikai struktúrákat tartalmaznak, melyek nemcsak a „látható” kozmosszal, hanem általában a fizikai világgal szemben is prioritással bírnak. Így pl. a nemeukleidészi, Riemann-féle térrel jellemzett világegyetem modellje nem valamiféle, a fizikus számára el√zetesen adott, entitást ír le vagy modellál, hanem éppen megfordítva: el√bb a matematikai fizika teremtette meg matematikai rendszerén belül, hogy azután a fizikus — realitást tulajdonítva neki — hozzárendelje a modell matematikája alapján gondolatilag megkonstruált valóságot mint fizikai entitást, mint reális fizikai létez√t.7 E processzusban tehát a matematikai entitásokhoz nem tartoznak el√zetes empirikus fizikai képzetek vagy élmények, a „fizika” csak a matematika után jön létre, s ennek során a matematikai entitások gyakran egyenesen ellentmondanak minden korábbi képzetnek, élménynek és tapasztalatnak: a fizikus ily módon eljárva, végs√ soron, saját kalkulatív apparátusát vetíti ki maga köré, s teszi azt kozmosszá. Persze itt hivatkozhatnánk arra, hogy a matematikai-kalkulatív apparátus sikeressége éppen azt bizonyítja, hogy az a fizikai valóságot helyesen írja le, s így azt annak ellenére helyesen reprodukálja számunkra, hogy nem voltak róla el√zetes képzeteink. Ez azonban a naiv realizmus álláspontja, mely — mint

A XX. SZÁZADI KOZMOLÓGIA

S

zázadunk két vonatkozásban hozott fordulatot a kozmológia történetében: egyrészt a fizikai elméletek

154

Mítosz és tudomány a modern kozmológiában

ahogyan ezt a következ√ekben a „görbült tér” fogalmának kapcsán meg fogjuk mutatni — teljességgel illuzórikus és hamis.

geometriára és a fizikai jelenségekre egyid√ben vonatkozó hipotéziseinket, hangsúlyozza Poincaré, s ezért az, hogy milyen geometriát választunk a fizikai világ leírásához, sem a logika, sem pedig a tapasztalat nem határozhatja meg, hanem szabad megegyeA „GÖRBÜLT TÉR” ÉS A zés, szabad „konvenció” kérdése. Einstein nemcsak ismerte, hanem elismerte PoinSZFÉRIKUS VILÁGEGYEcaré álláspontját, s a nem eukleidészi geometria TEM — vagyis a „görbült tér” — bevezetését elméletében tudatosan szabad megegyezés eredményének tekinXX. századi kozmológiai fordulatban meghatározó tette, melyet egyedül csupán annak kényelmessége, szerepe volt Einstein általános relativitáselméleté- használható volta, s nem valamiféle „t√lünk függetnek s hozzá kapcsolódva a „görbült tér” fogalmának. len”, objektív fizikai világgal való egybeesése „igaHa Einstein relativitáselmélete — a kvantummecha- zol”. „Minden fogalom (még a tapasztalathoz legkönikával szemben — a XX. századi értelmiség fizikai zelebb állók is) logikai szempontból szabad föltétebestsellerévé, Einstein pedig — Planckkal, Bohrral, lezés…”8 Einstein ezen álláspontját azonban mind az Heisenberggel vagy Schrö- „Egyik geometria sem lehet igazabb, mint a másik, de lehet ké- egyetemi fizika, mind pedig dingerrel szemben — a zse- nyelmesebb… A geometria nem igaz, de hasznos.” a modern fizikát népszer∫ni szinonimájává vált, ezt (Poincaré: Tudomány és föltevés) sít√ irodalom ignorálta és az id√ relativitásának tézia tér görbültségér√l mindse mellett a „tér-görbültség” fogalmának köszönheti, kett√ úgy beszél, mintha a fizikai világ ténye volna, mely e befogadó közeg számára kell√en homályos és melyr√l a fizika eszközeinek segítségével egyérmitikus volt ahhoz, hogy népszer∫ségre tegyen szert. telm∫en dönthetünk. A „tér görbültségét”, azaz annak nem eukleidészi Ám ha a konvenciónak ilyen szerepe van, a fizika jellegét ma általában tapasztalati kérdésként kezelik, csupán szabadon választott megegyezések taglalása s ennek során általános az a fölfogás, hogy a fiziká- volna? Természetesen nem: Poincaré-nál és Einban sokszorosan bevált einsteini relativitáselmélet steinnél éppen arról van szó, hogy a két oldal, a konazt vitathatatlanul bebizonyította, megcáfolva, illet- vencionális és a tapasztalati együtt adja az elméletet. ve csupán hozzávet√leges, közelít√ geometriaként Ez az általános relativitáselmélet vonatkozásában hagyva meg az „eukleidészi” geometriát. Az álláspont konkrétan annyit jelent, hogy mai fizikai ismereteink képvisel√i többnyire a — talán Lobacsevszkij által bázisán nem tehet√ olyan megegyezés, mely szerint el√ször megfogalmazott — háromszögelési kísérlettel a fény definíciószer∫en egyenesen terjed, s a tér szoktak példálózni: eszerint, ha megmérjük egy elég ugyanakkor mindig eukleidészi volna. E definíciót elnagy háromszög szögeit, s e szögek összege eltér a fogadva a „tér görbültségé”-nek einsteini fogalmá180o-tól, ez azt bizonyítja, hogy a tér nem eukleidészi. hoz jutunk, s megfordítva: az eukleidészi tér mellett Velük szemben Poincaré Tudomány és föltevés kitartva arról kell beszélnünk, hogy a gravitációs töcím∫ nevezetes könyvében meggy√z√en érvelt amel- megek hatására a fény pályája bizonyos törvények lett, hogy a „geometria igazságának” ezen el√bbi fo- szerint eltér az egyenest√l. A nem eukleidészi tér fizikán belüli megjelenéségalma teljességel abszurd. A háromszögelési kísérlet eredménye ugyanis semmit sem mond nekünk a geo- hez vezet√ einsteini konvenció Einstein 1917-es kozmetriáról, hiszen kísérletünk eredményének kiérté- mológiai dolgozata révén jelent meg a kozmológiákelésekor mindig nyitva áll el√ttünk az a lehet√ség, ban: ett√l kezdve beszélhetünk a XX. századi relatihogy föltegyük: a fénysugarak pályája valamilyen visztikus kozmológiáról, melynek keretében értelmes fizikai effektus miatt eltért az egyenest√l. Így ha a a világegyetem szférikus, hiperbolikus vagy eukleikísérlet például a szögek összegére pontosan 180 fo- dészi voltáról beszélnünk. Maga a „görbült ter∫” vikot is adna, ez egyáltalában nem jelentené azt, hogy lágegyetem azonban — mint az el√bbiekben láthata tér eukleidészi: továbbra is kitarthatnánk amellett, tuk — a világegyetem teoretikus leírásánál választott hogy a tér Riemann-szer∫, csak éppen a fénysugarak konvenció következménye, el√zetes döntéseinkt√l elhajlottak a Riemann-tér egyeneseit√l, és ezért kap- függetlenül nincs értelme beszélni róla. A nem euktunk a szögek összegeként 180 fokot. A fizikai kísér- leidészi ter∫ világegyetemnek mint „tudományosan letek sohasem tesztelhetik a geometriát, hanem a bizonyított” tapasztalati ténynek a mítosza ennek el-

A

155

Székely László

lenére a XX. századi kozmológiai mitológia részévé vált, s különösen er√s a populáris irodalomban. A szélesebb közönség soraiban els√sorban a szférikus, véges, de határtalan modell a divatos, s többnyire ezzel a modellel azonosul a „görbült ter∫” világegyetem fogalma. Ehhez kapcsolódva általánosan elterjedt az a nézet is, hogy a modern kozmológia bebizonyította volna a világegyetem véges voltát. Ez azonban nem csupán a konvencionális elem félreértésében és a kalkulatív rendszer mitizálásában, hanem a legsz∫kebb tudományos értelemben is hibás: mint láttuk, a relativisztikus kozmológiában az eukleidészi és a hiberbolikus modell is szerepel a világegyetem lehetséges modelljei között, ezek pedig természetüknél fogva végtelenek.

távolodnak egymástól. A galaxisok vöröseltolódását távolodási effektusként értelmezve a világegyetem „általunk belátható” szegmensének olyan leírását kapjuk, melyben a ma egymástól távol lév√ galaxisok anyaga valamikor igen s∫r∫ és forró anyagtömbbe tömörült össze, s így egy olyan differenciálatlan múltbeli állapothoz jutunk el, mely az archaikus mítoszok homogén √sállapotával rokon, s melyb√l a mai állapot az „√srobbanás”-sal és az ezt követ√ tágulással együtt járó differenciálódásban hasonlóképpen alakult ki, mint a mitikus leírásokban. Lemaitre szép hasonlatával e forró kezd√állapot szétrobbanása egy tüzijáték t∫zgömbjének ragyogó fölfénylése, míg a jelenlegi állapotot a még világító, de fokozatosan kihunyó, széthulló szikrák jellemzik. Csupán a kezd√állapot vagy √sállapot ismeretelméleti jellegében van alapvet√ különbség: míg a mítoszokban ez a költ√i fantázia terméke, melyre az archaikus embert körülvev√ világban semmi sem utal, addig a bennünket körülvev√ galaxisvilág ma megfigyelhet√ expanziója mind oksági, mind pedig genetikus értelemben visszautal a forró, nagys∫r∫ség∫ kezd√állapotra. Ezért ez az utóbbi semmiképpen sem tekinthet√ pusztán mitikus entitásnak, vagy a költ√i fantázia termékének. A közelebbi elemzés azonban azt is megmutatja, hogy a galaxisvilág el√bbi leírása és a mítoszok között meglév√ párhuzamok pusztán formálisak. Ugyanis mi az el√bbiekben csak a világegyetem belátható régiójáról beszéltünk, s e régió jelenlegi állapota értelemszer∫leg csupán a világegyetem e lokális részének korábbi állapotára utal vissza. Ezen túl e visszautalás csupán a megel√z√ állapotra történik, melyet akár korábbi állapotok is megel√zhettek, s így az nem szükségképpen √sállapot. A XX. századi kozmológia domináns elmélete, az √srobbanás-elmélettel kiegészített klasszikus relativisztikus kozmológia ennek ellenére nem csupán formálisan, hanem tartalmilag is párhuzamos a mitikus kozmológiákkal. Ezen elmélet szerint ugyanis: 1. a tágulás nemcsak a mi régiónk, hanem az egész világegyetem sajátossága; 2. ennek következményeképpen a nagys∫r∫ség∫ és forró állapot valamikor az egész világegyetemet jellemezte; 3. e s∫r∫, forró állapot eredend√en szinguláris volt (azaz végtelen anyags∫r∫séget tartalmazott); 4. e szingurális állapot a világegyetem abszolút kezdetével, az id√ abszolút zéruspontjával volt azonos. Ezekkel az állításokkal a relativisztikus kozmológia keretébe ágyazott √srobbanás-elmélet lokális

A XX. SZÁZADI KOZMOGÓNIAI MITOLÓGIA

A

z el√bbiekben röviden vázolt természettudományos struktúrákhoz kapcsolódva alakult ki századunk új, természettudományos kozmogóniai mitológiája. E mitológia ugyancsak az el√bbiekben tárgyalt két mozzanat köré szervez√dik: a. a konvencionális elemek olyan megjelenítése, mintha ezeket a fizikai tapasztalat kényszerítette volna ránk, s amelyek elfogadása ezért az egyedül helyes „tudományos” magatartás; b. a kalkulatív matematikai apparátus kivetítése a világra. 1. A világegyetem keletkezése az „√sszingularitásból”: Mint láthattuk, Parmenidészt√l kezd√d√en a kozmosz örökkévalóságának eszméje uralkodott, melynek következményeképpen a kozmogóniai probléma vagy elt∫nt (Arisztotelész), vagy lokális problémává redukálódott (Demokritosz és a XIX. század). Ha ezek után századunkban a kozmogónia újból a kozmológia részévé vált, ez nem egyszer∫en a régi, mitikus struktúrák fölelevenítésének, hanem a XX. századi empirikus csillagászat legmarkánsabb és legmeglep√bb fölfedezésének, a galaxisok általános vöröseltolódásnak következménye. E kozmikus jelleg∫ — s a szakirodalomban kutatójáról Hubble-effektusként elnevezett — vöröseltolódás számtalan módon értelmezhet√, ám legkézenfekv√bb magyarázata kétségen kívül az a föltevés, hogy a világegyetem bennünket körülvev√ régiója nem statikus, hanem a galaxisok szisztematikusan

156

Mítosz és tudomány a modern kozmológiában

kozmogóniai elméletb√l valóban kozmológiai kozmo- giára hivatkozva azt állítani, hogy a világegyetem góniává transzformálódik, ám éppen ugyanezen mint t√lünk független realitás a maga egészében t√transzformáció következtében √ maga is mítosszá lünk, elméleteinkt√l, illetve az ezeket lehet√vé tév√ válik — hogy azután egy újabb mítosz révén mégis- el√zetes megegyezésekt√l függetlenül tágulna, a tucsak mint tudomány jelenjék meg. Ez az újabb mítosz domány normái szerint tapasztalatilag levezethetetazzal az állítással ekvivalens, hogy az 1–4. állítások len, „nem ellen√rizhet√” mitikus állítás. Ugyancsak ismeretelméleti státusza semmivel sem különbözik a relativisztikus kozmológia konvencionális jelleg∫ más tudományos állítások státuszától, s így a világ- homogenitás-posztulátumának következménye a hoz racionálisan viszonyulva ugyanúgy el kell fogad- forró univerzum elmélete, hiszen a tágulás visszavenunk √ket, mint pl. azt, hogy az örökl√désért a gének títésével kapott forró állapot csak akkor válhat a vifelel√sek.9 lágegyetem egészének korábbi állapotává, ha e táHely hiányában nem elemezhetjük itt részleteseb- gulást a világegyetem egészére vonatkoztatjuk.11 ben a relativisztikus kozmológia e kett√s — tudomáA klasszikus relativisztikus kozmológia azonban nyos és mitikus — természetét, ám a XX. századi fizi- többet állít a forró univerzum múltbeli realitásánál. kával kapcsolatos korábbi, általános ismeretelméleti Lemaitre szerint a forró univerzum eredend√en a fejtegetéseink bázisán jelezhetünk egy-két alapvet√, végtelen s∫r∫ség∫ — s az eredeti Lemaitre-féle momeghatározó mozzanatot. „Nem a szavakra, hanem a tettekre kell koncentrálni! Aki ugyan- dellben pontszer∫ — kozEzek közül az egyik an- is föltalál valamit, annak képzeleti termékei annyira szükséges- mológiai szingularitással nak a szerepnek az elhall- nek és természett√l adottnak t∫nnek, hogy azokat nem gon- volt azonos, mely mint ilyen gatása, amelyet a konven- dolati képeknek, hanem adott realitásoknak tekinti, s szeret- a világegyetem történetéció a fizikai, s különösen a né, ha mások is annak tekintenék.” nek abszolút kezd√pontja: (Albert Einstein: Az elméleti fizika módszerér√l) kozmológiai elméletalkoel√tte nem létezett sem tásban játszik. Ha ugyanis a klasszikus relativiszti- tér, sem id√, sem pedig anyag. kus kozmológia nem a kozmosz bennünket körülA h∫ség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Levev√ régiójáról, hanem az egész világegyetemr√l be- maitre csupán e szingularitást, és az ebb√l kiinduló szél, ez azért lehetséges, mert egy olyan el√zetes sza- világkeletkezési folyamatot sorolja a természettubad megegyezés, egy olyan el√zetes szabad, a ta- dományos kozmológia illet√ségi körébe: e szingulapasztalatból levezethetetlen választás alapján építi ritásnak a „semmib√l” való keletkezése már az utóbföl elméletét, mely a lokális csillagászati-kozmológiai bi évtizedek eszméje. Ám e szingularitásról sem nemegfigyeléseknek globális, az egész világegyetemre héz belátni, hogy benne egy matematikai entitás hiérvényes jelleget tulajdonít. Ez a megegyezés pedig posztalizálásáról, fizikai-kozmológiai kivetítésér√l konkrétan a kozmosz egynem∫ségére, „homogenitá- van szó. A szingularitás eleve matematikai fogalom, sára” vonatkozó nevezetes posztulátum elfogadása, és a fizikai függvények azon pontjainak, ahol szingumelyet, bár egybeeshet vele, sohasem támaszthat laritás jelenik meg, nem szoktak fizikai értelmet tulajalá a tapasztalat. Ha a kozmoszról föltesszük, hogy donítani. Most a matematikai apparátus mitizálásáegynem∫ — azaz mindenütt hasonló szerkezet∫ és val e szingularitást mint fizikai-kozmológiai entitást természet∫ — akkor e föltevés következményekép- látjuk viszont, s ennek „vizualizálása” a Lemaitre-féle pen a belátható rész szükségképpen az egész világ- „√satom”. egyetemet jellemezni fogja.10 Ugyanakkor bármikor A Lemaitre-féle szingularitás a modern kozmolóföltehetjük azt is, hogy a világegyetem inhomogén, gia újabb mitikus természet∫ mozzanata, mely akkor s a mi táguló régiónkat — legyen az bár akár sokkal sem következik a kozmológiai elméletb√l, ha a honagyobb, mint a belátható régió — más, összehúzódó mogenitás-konvenciót elfogadva az egész világegyevagy szisztematikus mozgást nem végz√ régiók veszik tem tágulásáról beszélünk. Hiszen az a fizika, melykörül, s így mindaz, amit magunk körül tapasztalunk, nek segítségével az einsteini relativisztikus kozmoegyáltalában nem jellemz√ a kozmosz egészére néz- lógiához eljuthatunk, a világegyetem jelen állapotáve. Ezért az a teoretikus állítás, mely szerint „az egész nak fizikája. Ha föltételezzük, hogy a világegyetem a világegyetem tágul” olyan el√zetes s szabad meg- múltban egészen más volt, mint ma, meglehet√sen egyezés eredménye, melyet bármikor lecserélhetünk önkényesnek t∫nik azt állítanunk, hogy ebben a koegy másik megegyezésre, melynek nyomán immár rábbi, a jelenlegit√l radikális különböz√ állapotában értelmetlen lesz a tágulásról egyetemes kozmikus is a jelen fizikája volt érvényes rá. Fizikai szempontjelenségként beszélni. Így a relativisztikus kozmoló- ból igen kézenfekv√nek t∫nik az az ezzel ellentétes

157

Székely László

elképzelés, hogy a tágulást nem vetíthetjük vissza a matematikai egyenletben megjelen√ zéruspontig, mivel egy bizonyos múltbeli — a mainál talán több billiószor nagyobb, de mindenképpen véges — s∫r∫ségnél olyan bels√ feszültségek uralkodtak, melyekr√l ma nem tudhatunk, s ezek egyrészt érvénytelenné tették a mai fizika törvényeit, másrészt a s∫r∫ állapot robbanásához vezettek, hogy azután a mai állapothoz fokozatosan közeled√ viszonyokkal a mai fizika törvényei is megjelenjenek. Ezt tudatosítva nem hivatkozhatunk a szingularitást illet√en Einstein kozmológiai egyenletére sem, hiszen ez az általános relativitáselméleten alapul, s ez az elmélet a kozmosz mai állapotához kapcsolódik. Az az érv, hogy a relativitáselmélettel az eddigi tapasztalat összhangban van, semmit sem ér, hiszen ez a tapasztalat a mai, és — a fény véges terjedési sebessége miatt a 4–5 milliárd évvel ezel√tti állapotukban megjelen√ galaxisok révén — a maihoz sokban hasonló múltbeli állapotokhoz kapcsolódik, s így, amikor a mai kozmológia nem áll meg a nagy, de mégiscsak véges s∫r∫ség∫ forró univerzum hipotézisénél, hanem a végtelen s∫r∫ség∫ kozmikus szingularitásnak ugyanolyan múltbeli realitást tulajdonít, mint a paleontológus a megtalált kövületek alapján a múltbeli √slényeknek, a matematikai leírást mitizálja. Ez a fizikai szingularitáshoz vezet√ eljárás azonban nemcsak az el√bbi, fizikai megfontolás alapján bírálható. Az állandó állapotú világegyetem elméletének kiváló képvisel√je, Hermann Bondi joggal hívja föl a figyelmet arra, hogy e koncepció logikailag is következetlen. Hiszen amíg a múltbeli állapotnak más jelleget tulajdonít, mint a mainak, azaz a kozmosz mai állapotát nem vetíti vissza a múltba, a mai fizikai törvények múltbeli érvényességét tételezve éppen ezzel ellentétes módon jár el. De nemcsak a standard kozmológia egyik rivális elméletének képvisel√je Bondi, hanem e paradigma kiváló követ√i és határozott elkötelezettjei, Hawking és Ellis is tisztában vannak azzal, hogy a kozmológiai szingularitásnak mint múltbeli fzikai realitásnak a fölvétele nem valamiféle logikai vagy természettudományos következtetés, hanem szabad választás, megegyezés következménye. „A szingularitást tekinthetjük úgy, mint azt a helyet, ahol fizikánk jelen törvényei összeomolnak. Alternatívaként pedig gondolhatjuk azt is, hogy a szingularitás a tér-id√ szélének részét reprezentálja, de egy olyan részét, mely a végtelen helyett véges távolságra van” — írják nevezetes szakmai könyvükben a The Large scale Structure of Space-Time-ban.

◊k persze a második lehet√séget választják, ami egy lehetséges és jogosult álláspont, hiszen itt — Einstein szavaival — „az emberi elme szabad kitalálásai”-ról van szó.12 A probléma akkor keletkezik, amikor azután Hawking — már filozofálva a kozmológiáról — olyan konvenció-független ismeretelméleti státuszt tulajdonít e szingularitásnak, mint amilyennel pl. a Nap, a Hold vagy éppen New York rendelkezik. Az eddig elemzett — s más hasonló — összefüggések és struktúrák következtében a klasszikus relativisztikus kozmológia szingularitása ugyanolyan költött, ugyanúgy a fantázia terméke, mint az archaikus mítoszok √sállapota. Csak amíg az archaikus ember mindennapi világa, élete, élményei alapján képzelte el ezt a múltbeli állapotot, a modern fizikus-kozmológus számára a jelen fizikai világ kalkulatív kezelésére kifejlesztett matematika világa nyújtja a mintát, s ennek entitásait vetíti ki a múltbeli kozmoszra. E matematikai entitások természetesen absztraktak, s ahhoz, hogy fizikaivá tegyük √ket, bizonyos mérték∫ vizualizálásukra is szükség van, melyet a modern fizika ugyancsak nem a mindennapi élet, hanem a fizikai megfigyelések, a fizikai laborokban adott fizikusélmények segítségével valósít meg: így kapjuk meg az √satom, vagy a részecskegyorsítókban megfigyelhet√ jelenségekkel párhuzamba állított kozmikus √smassza fogalmát. De nemcsak az √sszingularitást, hanem a bel√le kiinduló kozmogóniai folyamat vizualizálását is a matematika és a kísérleti fizika világából vett leírások dominálják. Ez szépen látszik a klasszikus big bangteóriában. Lemaitre id√szakában a rádióaktív bomlás jelensége állt az atomfizikai kutatások középpontjában, s √ a világegyetem keletkezését ennek analógiájára írja le az „√satom” bomlásának metaforájával. Kés√bb, Alpher, Hermann és Gamow elméletében már valamiféle plazmaszer∫ √smasszáról van szó, s a részecskefizikai analógiák dominálnak, hogy azután napjainkra átvegyék helyüket az egyesített mez√elmélet és a kvantummechanika, valamint a hipotetikus „kvantumgravitáció” fogalmai. Eddig a klasszikus √srobbanás elméletér√l volt szó. A klasszikus big bang-elmélet els√ modifikációja, a „fölfúvódó világegyetem” elmélete azért érdekes elemzésünk szempontjából, mert benne a jelen és a múlt viszonyát illet√en újabb eltolódást figyelhetünk meg a kalkulatív apparátus javára. El√bbi elemzéseink nyomán hármas struktúra rajzolódik ki el√ttünk, melyet a következ√ három mozzanat viszonya határoz meg: a matematika világa, ennek fizikaikozmológiai kivetítése, majd az így kapott kozmikus

158

Mítosz és tudomány a modern kozmológiában

realitás absztraktságának megszüntetése a földi fizikából — az atomfizikából, plazmafizikából, részecskefizikából stb. — vett analógiák segítségével. (Természetesen itt a „majd” logikai jelleg∫: a matematika fizikává transzformálása és a fizikai analógia alkalmazása többnyire egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul, egy aktusban történik.) A fölfúvódó világegyetem elméletének megjelenésével ebben az utóbbi, harmadik mozzanatban történet változás. Ebben az elméletben ugyanis — a klasszikus elmélet itt nem részletezhet√ kudarca miatt — megjelenik a fölfúvódás fázisa, mely végs√ soron egy matematikai trükk eredménye: az elmélet oly módon korrigálja az eredeti matematikai leírást, hogy megtöri annak linearitását. A fölfúvódás mint a kozmikus múltban föltételezett esemény ennek a matematikai módosulásnak a kozmikus kivetítése, melynek fizikai modellálása immáron oly módon történik, hogy az így leírt eseményvilágnak nincsen földi megfelel√je: amíg a rádióaktív bomlás, vagy a plazmafizikai folyamatok valóságos földi események, a fölfúvódáshoz kapcsolódó analógiákat már nem ilyen tapasztalatilag megragadható folyamatok, hanem az úgynevezett Nagy Egyesítés Elméletéhez kapcsolódó még soha nem tapasztalt, soha meg nem figyelt (és szintén matematikailag inspirált) képzetek adják. 2. A világegyetem sokaságának és a világegyetem semmib√l való keletkezésének eszméje A modern kozmológia azon mozzanatai, melyekkel eddig még nem foglalkoztunk, az eddigiek alapján értelmezhet√k. Ha most ezzel mégsem fejezzük be értekezésünket, annak az az oka, hogy szeretnénk még röviden két ma igen divatos kozmológiai eszmével, a világegyetemek sokaságának és a világegyetem semmib√l való keletkezésének eszméjével foglalkozni. a. A világegyetemek sokaságának elmélete Elvben elképzelhet√ volna, hogy a relativisztikus kozmológia klasszikus — vagy annak a fölfúvódás fázisával modifikált — változata matematikai szempontból harmonikusan és kielégít√en visszaadja a mai kozmoszt, illetve mai fizikai világunkat. A relativisztikus kozmológia tulajdonképpen ennek a meggy√z√désnek a jegyében fejl√dött, s harcolt ki magának prioritást minden más kozmológiai elképzeléssel szemben. Valójában azonban sem a klasszikus változat, sem a fölfúvódó világegyetem elméletének eredeti verziója nem bizonyult kielégít√nek: az elmélet matematikája és a hozzá kapcsolt fizika minden ez irányú törekvés és er√feszítés ellenére sem adja vissza a ta-

pasztalati kozmosz mai képét. Az elmélet, illetve annak matematikai-kalkulatív rendszere — képtelen lévén arra, amiért kifejlesztették — fogyatékosnak bizonyult. Ezt a helyzetet a standard paradigma hívei két ponton próbálták meg korrigálni. Egyrészt a tudományfejl√dés Lakatos Imre által „kifinomult falszifikációs elméletnek” nevezett leírásával összhangban a fölfúvódás fázisát egyre bonyolultabb és mesterségesebb hipotézisekkel egészítették ki, egyre bonyolultabbá téve ezzel a matematikai-kalkulatív rendszert, s ennek következtében a hozzárendelt fizikai világ is egyre bonyolultabbá, s ezzel „színesebbé”, fantáziadúsabbá vált. Másrészt megjelent a világegyetemek végtelen sokaságának eszméje, mely szerint világegyetemünk — helyes szóhasználattal „világunk” — csak egyike a végtelen sok világegyetemnek (helyesebben „világnak”). A világegyetemek sokaságának ez az eszméje már a fölfúvódó világegyetem elméletének bonyolultabb változataihoz is hozzákapcsolódik, de ett√l független megfontolások is elvezetnek hozzá. A világegyetemek sokaságának elmélete egyáltalában nem olyan plasztikus és szép, mint a klasszikus big bang-paradigma. Az elmélet egyrészt végtelenül gazdaságtalan, hiszen számtalan miénkhez hasonló világegyetemet tételez föl annak érdekében, hogy egyetlen világegyetemünkr√l „tudományos magyarázatot” nyújtson — azaz azt kalkulatív rendszerében levezesse. Ezen túl az elméletet egy igen furcsa fogalmi zavar jellemzi. Ugyanis a sok világegyetem valójában együtt alkotja a világegyetemet, s így valójában nem a világegyetemek, hanem csupán a világok sokaságáról van szó. A világok kozmikus sokasága azonban jóval egyszer∫bb módon is elérhet√ volna, mint e mesterkélt elmélettel: csupán a klasszikus paradigma kiinduló el√föltevését, a homogenitás-tételt kellene föladni, s az egyetlen világegyetemet, a „mi világegyetemünket” inhomogénnak tekinteni, s máris szükségtelenné válna más világegyetemek föltételezése. Nem véletlen azonban, hogy a modern kozmológia legújabb történetében nem ezt az utat választotta: ez egyrészt a sokáig bírált alternatív elméletek valamelyikének de facto elfogadásával, s a tulajdonképpeni standard paradigma föladásával lett volna ekvivalens; másrészt az inhomogenitást föltételezve a kozmológus immár csak egy régió, s nem az egész világegyetem szakért√jeként jelenne meg. A világegyetemek sokaságának elméletével viszont legalább megmarad az a látszat, hogy mégiscsak s továbbra is az „egész világegyetem”-r√l

159

Székely László

van szó, mégha ez egyike is csupán a végtelen sok világegyetemnek. Egyébként is: mennyivel fölemel√bb a végtelen sok világegyetem „kutatójának” lenni, s mennyivel mágikusabb benyomást kelt az elmélet és az a kozmológus, aki végtelen sok világegyetemr√l beszél! Konzekvens, a szavak eredeti jelentésének eleget tév√ szóhasználattal azonban itt mégis csupán világok sokaságáról van szó, s ezért a világegyetemek pluralizmusának elmélete de facto éppen annak a homogenitás-posztulátummal jellemzett standard paradigmának a föladása, melynek megmentésére kigondolták. A világegyetemek pluralizmusának eszméjét éppen akkor értjük meg igazán, ha ezt az utóbbi mozzanatot tartjuk szem el√tt: azt, hogy az a kalkulatív matematikai rendszer elégtelenségének kezelésére, a klasszikus standard kozmológia kudarcának kompenzálására, e kalkulatív rendszer megmentésére szolgáló „kiútként” született meg. E teória egyes kritikusai arra hívják föl a figyelmet, hogy a végtelen sok világegyetem helyett sokkal racionálisabb lenne egy kozmikus istenséget föltételezni, hiszen a soha nem tapasztalt világegyetemek e sokaságának tudományos státusza semmivel sem er√sebb, mint egy ilyen istenség föltételezése. Ez a kritika közvetve kimondja e modern matematikai formában megfogalmazott kozmológiai mitológia titkát: e mitológia a kalkulatív racionalitás által dominált modern európai szellem kozmológiája, melynek igazi istene a matematikai-kalkulatív rendszer. E rendszer kudarca a világegyetemek sokaságának elméletében kozmikus erny√ként terebélyesedik el fejünk fölött, hogy beárnyékolja életünk világát, s életünk és empirikus tudományunk kozmoszát csupán e végtelen sok világegyetemb√l álló halmaz egyikeként jelenítse meg. Ha Bruno, majd Einstein és klasszikus standard paradigma empirikus kozmológiai környezetünket értékeli föl a homogenitás-posztulátummal, ez az elmélet a kozmikus lét elenyész√ parányává redukálja kozmikus környezetünket s világegyetemünket. Ennek ellenére mégiscsak racionálisan jár el: a világegyetemek sokaságának elméletével istenét a kalkulatív rendszert — s annak elégtelenségét — emeli fejünk fölé. b. A világegyetem „semmib√l” való keletkezésének eszméje független a kalkulatív rendszer el√bbiekben tárgyalt, s a világegyetemek sokaságának elméletéhez vezet√ fogyatékosságától. Ezen eszmével a modern kozmológia — a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet összekapcsolására mint alapra hivatkozva — túlmerészkedik a Lemaitre-féle

határon, s az „√satom”, az „√sszingularitás” keletkezését is megpróbálja kalkulatív rendszerébe bevonni, hogy ily módon ezt is természettudományosan tárgyalható eseményként tüntethesse föl. Ha a standard relativisztikus kozmológia klasszikus változatának matematikájából az √sszingularitás következik, a kvantummechanika határozatlansági relációja következtében ez egyfajta elmosódott kvázi-szingularitássá válik. E kvázi-szingularitás bevezetése azonban még nem jelenti a Lemaitre-féle határ átlépését. A kvantumkozmológia akkor lépi át ezt a határt, amikor azt állítja, hogy kereteiben e kvázi-szingularitás „semmi”-b√l történ√ keletkezése racionálisan tárgyalható s természettudományosan levezethet√. E ma oly népszer∫ koncepció a kvantummechanikai vákuum-fluktuáció fogalmával operál, mely ugyancsak a határozatlansági relációval van összefüggésben. E reláció következtében ugyanis a kvantummechnikai vákuum „fluktuál”: virtuális részek válnak ki és enyésznek el benne, melyek közül azután egy-egy részecske véletlenszer∫en átbillen a tartós létbe. A kvantumkozmológia a világegyetem létezése el√tti „semmit” e fluktuáló kvantummechanikai vákuummal állítja párhuzamba, s azt állítja, hogy e „semmi” a kvantummechanika törvényeinek megfelel√en mindaddig fluktuált, míg az így létrejöv√ virtuális létez√k egyike át nem billent a kezdeti kváziszingularitásba, s ily módon létre nem jött a „semmib√l” a világegyetem. Csak t∫n√dhetünk azon, hogy mennyire veszik komolyan kozmológusaink e sok tekintetben egyenesen blöffszer∫, ám matematikailag modellált, matematikai eszközökkel vizsgált és a tudományos konferenciákon, folyóiratokban rendszeresen visszatér√ leírást. Mindenesetre a tudományos ismeretterjesztésben igen népszer∫ ez az elmélet, s a tudományos kozmológián kívüli közvélemény olyan áhítattal tekint rá, mint ami egy fantasztikus, ám fantasztikus volta ellenére mégis szigorúan tudományos elméletnek kijár. Pedig itt annyira kilóg a „lóláb”, hogy fölmerül a gyanú: tudatos manipulációról van szó. Hiszen egy olyan entitás, melynek tulajdonságai vannak, s melynek viselkedését egy állítólagos természettörvényt leíró matematikai egyenlet határoz meg, semmiképpen sem „semmi”. De vessük el e radikális, durva verziót, s tételezzük föl ad absurdum, hogy a Lemaitre √satomjának helyébe lépett kvázi-szingularitást valóban megel√zte valamiféle olyan potenciákat hordozó mez√, melyb√l mint a semmi egyfajta fizikai szinonimájából a kez-

160

Mítosz és tudomány a modern kozmológiában

deti kvázi-szingularitás formájában kivált a világegyetem. Vajon jogosult volna-e erre az √smez√re a kvantummechanikát alkalmazni? Természetesen nem. Hiszen a kvantummechanika vákuum-fluktuációja a már létez√ világegyetem jelensége, a fluktuáló kvantummechanikai vákuum a már létez√ világegyetem része. Ha még meg is egyeznénk abban, hogy a mai fizika törvényeinek érvényességét a kozmológiai szingularitásig (vagy kvázi-szingularitásig) visszavetítjük (mely visszavetítés — mint láttuk — egyáltalán nem természetes), a kvantummechanika alkalmazása a még nem létez√ világegyetemre akkor sem volna jogosult. Mert milyen alapon kellene a világegyetem létén belüli törvényeknek (legyenek azok e léten belül bármily egyetemesek) e létezésen kívül is érvényesülniük? A kozmikus „semmi” fluktuációját leíró törvény már nem kvantummechanikai, nem fizikai s nem természeti, hanem metafizikai vagy teológiai törvény — még akkor is, ha formailag a kvantumfizika egyik törvényével azonos. Amikor a kvantumkozmológia a kvantummechanikai vákuumot kozmikus „semmi”-ként a világnak (még a kvázi-szingularitást is megel√z√) √sállapotává avanzsálja, és egy természeti törvényt ezen √sállapot törvényének tesz meg, ugyanúgy jár el, mint az archaikus mítoszteremt√ fantázia: a már létez√ világból vett minták

alapján vizualizálja a világ megszületése el√tti állapotot. Amiképpen az √skacsa, vagy √stekn√s minden hasonlósága ellenére nem azonos a már létez√ világ megfelel√ lényeivel, hanem kozmikus lény, úgy a kvantumkozmológia √svákuuma és a rá érvényes törvény sem azonos a már létez√ világban található vákuummal és a rá érvényes természeti törvénnyel, hanem metafizikai entitás. Ez a titka azoknak az els√ pillanatban megdöbbent√ párhuzamoknak is, melyeket a régi elképzelések és a modern, „tudományos” kozmológia között ismerhetünk föl. E párhuzamok mitizálásának ugyanúgy tanúi lehetünk, mint a tárgyalt kozmológiai doktrináknak. Így — úgymond — a görögök az √skáosz fogalmával, vagy az indiai mitológiák a maguk személytelen kozmikus elveivel zseniális módon megsejtették azt az „igazságot”, amit napjainkban a tudományos kozmológia immár nem csak sejt, hanem tud is. Ám az el√bbiek alapján nyilvánvaló, hogy szó sincs itt az „igazság” valamiféle csodás, kétezer évvel ezel√tti megsejtését√l. E párhuzamok nem a kozmikus igazság mitikus megsejtését tanúsítják, hanem azt, hogy e régi és az új kozmológiákat megalkotó ember kozmológiai motivációjában megkölt√ fantáziájában minden különböz√ségük ellenére is antropológiailag azonos.

Jegyzetek 5 Ez igen kifejez√en jelenik meg abban, hogy a tollából készített fészek szárazfölddé alakul: ez az átalakulás a mítosz kulcsmozzanata, s a mítoszkölt√ embernek nem lehetett semmiféle ehhez hasonló élménye az √t körülvev√ valóságos világban. 6 E semmi megjelenése sem teljesen el√zmények nélküli, persze: már az archaikus kozmológiák egy részében is – igaz, inkább kivételként – fölsejlik a világ semmib√l való isteni teremtésének eszméje. 7 „Schrödinger eljárása lényegesen leegyszer∫sítette sok olyan számítás menetét, amely a kvantummechanikában rendkívül bonyolult volt. A matematikai rendszer fizikai értelmezése viszont komoly nehézségekbe ütközött” – írja pl. Heisenberg a már kész matematikai apparátusról. – „A következ√ két hónapban jóformán másról sem beszéltünk Bohrral, mint a kvantummechanika lehetséges fizikai értelmezésér√l.” in: Heisenberg: A rész és az egész. Budapest: Gondolat 1983. (3. kiadás) 99–100. o. 8 Einstein: Válogatott tanulmányok, Budapest: Gondolat, 1971. 271. o. 9 Ez a tudományossággal kapcsolatos mítosz ugyancsak kett√s réteg∫: Egyrészt magában foglalja a természettudományos racionalitás és tudás, illetve a természettudomány által „bizonyított” igazság hagyományos mitológiáját – egy mitológiát, melyet ma már a komoly természettudósok sem vesznek komolyan, de amely kultúránk mindennapi szintjén igen masszívan tartja magát –; másrészt pedig e mitológia speciális alkalmazását a relasztikus kozmológia állítására. 10 A helyzet tulajdonképpen még ennél is bonyolultabb: az egynem∫ségen túl azt is föl kell vetnünk, hogy az a méret, ahol az egynem∫ség reprezentatív módon megjelenik, kisebb mint a belátható régió! 11 Nincs lehet√ségünk arra, hogy részletesebben elemezzük a tágulás itt használt fogalmának speciális értelmét, illetve a hozzákapcsolódó mindennapi asszo-

1 Vö.: Silk, Joseph: „Galaxy Formation” in Hevitt, Burbidge, Fang: Observational Cosmology (Procedings of the 124th Symposium of the International Astronimical Union.),Boston: Dordrecht, etc.: D. Reidel, 1987. 391. o. 2 Ma a „kozmológia” kifejezést a világegyetemre vonatkozó tudományos és nem tudományos leírásokra használják, beleértve ebbe a keletkezéstörténetet is, míg a kozmogóniát többnyire a Föld, a Hold, a Naprendszer és más lokális kozmogóniai objektumok kialakulására vonatkoztatják. Mi e két esetben a tágabb értelemben vett kozmológiáról, vagy egyszer∫en kozmológiáról és lokális kozmogóniáról fogunk beszélni. A kozmogóniát jelz√ nélkül, a szövegösszefüggésnek megfelel√en, a világegyetem egészének keletkezéstörténetére, azaz a „kozmológiai” kozmogónia értelmében is használjuk. 3 E véges-végtelen természetnek mint alapvet√ antropológiai adottságnak a fölemlítése a relativizmus mai hívei számára bizonyára „gyanús”, s inkább teológiai, mint tudományos fogalom, melyre mint ilyenre ezért nem hivatkozhatunk a relativista álláspont bírálatában. Ám ha ez így van, akkor ez csak annyit bizonyít, hogy képvisel√i ugyanannak a kalkulatív racionalizmusnak a foglyai, melynek kétségen kívül káros dominanciáját szeretnék relativista koncepciójukkal korlátozni. Mert az ember véges-végtelen természete nem mutatható meg ugyan a kísérletez√ és számítgató tudomány segítségével, ám mindig is evidens volt a filozófiatörténet nagy egyéniségei és – igaz, kés√bb a neopozitivizmus szerint értelmetlen szóhalmazoknak min√sített – nagy elméletei számára. 4 Természetesen rövid írásunkban nem adhatunk még csak egy vázlatos leírást sem a kozmológia történetér√l. A következ√kben nem történelmi áttekintést fogunk adni, csupán egy-két olyan jellegzetességre, figyelmet érdeml√ mozzanatra hívjuk föl a figyelmet, mely a modern, a „tudományos” kozmológia viszonylatában is jelent√séggel bír számunkra.

161

ciációk miatt vele kapcsolatban adódó félreértéseket. Csak annyit jegyzünk itt meg, hogy a világegyetem expanziója a relativisztikus kozmológiában nem valamiféle véges anyagtömegnek a végtelen, s üres térbe történ√ „beletágulását” jelenti. Ebben az elméletben ilyen üres tér nincs, s értelmetlen az a kér-

dés, hogy a világegyetem „hová” tágul. Így a relativisztikus kozmológiában vannak végtelen világegyetem-modellek is, s ezek ugyanúgy tágulnak, mint a végesek. 12 Vö. Albert Einstein: Válogatott tanulmányok, 217.

Gustave Doré: Angyali üdvözlet, 1865.

162