Henglár Gertrúd. Valamikor áprilisban. Naplótöredékek, novellák, karcolatok

Henglár Gertrúd

Valamikor áprilisban Naplótöredékek, novellák, karcolatok

Kiadó, nyomda: POLAR STUDIO kft. Tördelés, borító: Bedő Julianna ISBN 978­615­80178­1­7 2015.

Valamikor áprilisban Előszó helyett Abban az évben késett a tavasz. A nap elvétve bukkant elő, az égbolt szürke volt, és a levegőnek mintha súlya lett volna. Nyomasztó teher­ ként nehezedett rám valami rossz érzés. Máskor nem nehéz az egye­ düllét, sőt örömmel viselem. Választott magány, mondom, ha kér­ deznek. Mégis, azokon az áprilisi napokon az elemek is megbolon­ dultak. Volt­e ennek köze ahhoz a mélabúhoz, amely eluralkodott rajtam, nem tudom. Magányos voltam, gyenge és védtelen. Kell vala­ ki,   akinek   elmondhatom,   egyre   csak   ez   járt   a   fejemben.   Beszélni akartam. Szólni Istenről, aki nem bottal, de hóval, faggyal, széllel ver. Szólni ördögről, aki nem alszik. Aki egész nap itt settenkedik, és halkan duruzsolja a fülembe: add már fel! Az ablak felé mutatott. Láttam a sziklát, a meredek hegyoldalt, választott sírhelyemet. – Nézd, kész a halotti lepel. Feküdj bele, neked készítettem! – mond­ ta kedvesen. Néztem a tájat, belevesztem a látványba. Ő pedig duruzsolt to­ vább. Ha most nem indulok, elveszítem a lehetőséget, mondta. Pár nap múlva olvadni kezd. Már­már   ott  tartottam,   hogy elzavarom.  Hagyjon  engem  békén, ostoba ördöge! De egyszeriben mást gondoltam.  – Ha már itt vagy, ülj le nálam, beszéljük meg! Sírva fakadt. Könnyeitől nem tudott szólni sem. Mély szánalom öntött el, a keze után nyúltam. Megnyugodott, be­ szélni kezdett. Elmondta, hogy fáj az élet, még jobban a múlt, retteg a jövőtől, hogy nincs lehetőség, pokolra a szabad akarattal, ha mind­ ez hazugság, és a lapok le vannak osztva.  3

Hirtelen elhallgatott, szemöldökét összevonta. – Nem félsz tőlem! – méltatlankodott. Nevetni kezdtem. Felszabadultan, szívből. Egymást átölelve aludtunk el. Utolsó gondolatom az volt, reggel elküldöm. Megkérem, váljunk el békében, mégiscsak egy kísértő ör­ dög. Megkedveltem, barátommá fogadtam, de menjen el! A hajnal északi széllel érkezett. Tépte az ablakom előtti fákat, a madarak riadtan csapkodták a szárnyukat. Menekültek. Ijedten néz­ tem fel. Üres volt a szobám, csak a kutya szuszogott békésen az ágy végében. Az ablakhoz rohantam. Felnéztem a sziklákra. Egy angyal éppen akkor bontotta a szárnyait. Elmosolyodtam. Gyere, hékás, megfürdünk a hóban, mondtam a kutyámnak.

Nyílik a világ – Normális vagy? – kérdezi kedves kolléganőm. Válasz helyett kör­ bepillantok a vadonatúj helyiségen. Szó, ami szó, szebb iroda, mint a régi volt. A cég neve is új. Új rendszer, új bútorok, új dolgozók. – Minden elmúlik egyszer – mondom keserűen. – Nem kell azért elköltöznöd, mert megszűnik az állásod, vedd meg a lakást… Még mondaná, de közbevágok: – Nem veszem meg, csináld légy szíves a papírokat. – De jól meggondoltad? Beköltözöl abba a másfél szobába? 4

Mit értetlenkedik ez a nő? Már mérges vagyok. Most mondjam el neki? Neki mondjam el, hogy csesszék meg a privatizációjukat, és az egész rendszerváltást, úgy, ahogy van? Mi jót hozott az nekem? Fér­ jem  elsők közt  került  lapátra,  most  pedig  én  kaptam  ultimátumot, vagy megveszem a lakást, vagy akkora bérleti díjat sóznak a nya­ kamba, hogy attól koldulok. Pillanatok alatt váltam én is munkanél­ külivé, a frissen megalakult társasház nem kér tovább gondnokot. Se állásom, se lakásom. Egyetlen járható útnak a cserét látom. Kisebb lakást   akarok,   aminek   a   törlesztését   vállalni   tudom.   Kit   érdekel   a négyzetméter?  Biztos   fedelet   akarok   tudni   a   fejem   felett.   Ha   har­ minckilenc négyzetmétert, hát akkor annyit. Hajthatatlan vagyok, és nem óhajtok magyarázkodni.  Szakad az eső a költözés napján, mindenem elázik, pakolni nem lehet, a cserelakás pedig rettentően koszos. A festő ráérősen kapar, glettel, nem hagyja magát siettetni. Belenyugszom. Két hétig zsákok­ ból öltözünk, esténként holt fáradtan mászok keresztül az összetolt bútorokon, még elérem az ágyat. A gyerekek jól elvannak a káosz­ ban, én menekülnék vissza.  Végre eláll a több napos eső, kisüt a nap. Fáradtan bagózok a gan­ gon, mikor mentő áll be a ház elé. Nyitják a vaskaput, ide jönnek, a hordágyon csontsovány nő fekszik, szinte halottnak látszik. Szánako­ zok, akkor még nem is sejtem, mekkora szerepe lesz az életemben.  – Anyu, nem jön a víz! – üvölt legkisebb gyermekem, akit az imént zavartam a kádba. – Jézusom ez nem igaz, mi az, hogy nem jön a víz? – rontok be a für­ dőszobába. Nyitom én is a vízcsapot, pöfög, durrog, morgolódik, de 5

a víz valóban nem jön. Mi a fene történik itt? Csődület fogad a folyo­ són,   megtudom,   hogy   elzárták   a   szolgáltatást   az   egész   épületben. Sikkasztott a közös képviselő, suttogják a jól értesültek. Na, jó helyre jöttünk, gondolom rezignáltan. Szokatlanul meleg nyár köszönt be, veszek még vödröket. A gye­ rekek élvezik a vízhordást, jönnek a haverok is. Egyik reggel eszem­ be jut, vajon a szomszédomban lakó beteg asszonynak ki hord vizet? A fiát csak hétvégenként látom itthon, de addig…? Bekopogok, meg­ kérdezem, szüksége van­e valamire. Igen, mondja, egy­két vödör víz nagyon jól jönne. A gyerekek szó nélkül indulnak. Feltöltik a kádat vízzel, mi addig beszélgetünk. Mutatja a kórházi papírjait. Ledöbbe­ nek. Palliatív műtét, olvasom. Azt jelenti, csak tüneti beavatkozás, gyógyulásra esély sincs. Hétvégén bekopog a nő fia, köszön, bemutatkozik, Gábornak hív­ ják. – Kérem a vödröket! – mondja. – Hagyja a csudába – felelem –, a fiúk hoznak vizet. A srác nem tágít, most ő hordja tele az én kádamat, közben letege­ ződünk, mi az a tíz év? Különben is hiú vagyok, nekem egy harminc éves ne mondja, hogy csókolom. Este kinn cigizünk a gangon. Idege­ sítően affektálva beszél, sok dolgomra hivatkozva rövidesen ottha­ gyom.  Lassan megyünk az  őszbe,  hangulatom  hasonlatos az  időjárásé­ hoz. Napok óta esik, a férjem ruhájából fekete, sáros lé csorog. Nem tudok aludni, orrom tele az alkohol bűzével, kicsi ez a lakás. Türel­ mem egyre kevesebb, gyűlölöm a férjemet. Az imbolygó járása, ré­ szeg karattyolása, bőrének italbűzös kipárolgása megőrjít.

6

– Menj el innen! – mondom neki egy novemberi ködös reggelen. – Komolyan mondod? – néz rám másnaposan, bárgyún. Komolyan, bazmeg, komolyan! Előbb azt hiszi csak a szokásos veszekedés, és megy minden tovább, de később rádöbben, nem vic­ celek.   Boldog vagyok. Olyan boldog, amilyen már nagyon régen voltam. Csend van és nyugalom. Szabad vagyok. Évek óta erre vártam, úgy érzem, soha többé nem kell senki. Megállok én a lábamon, bizonyga­ tom anyámnak, magamnak, mindenkinek. Munkát keresek. Csökkent munkaképességűeket is foglalkoztat egy ruhaipari cég, bekopogok. – Tud varrni? – kérdezi a főnökasszony. – Nem, sajnos nem tudok varrni – mondom. A nő csóválja a fejét, gondolom, nem érti, mit akarok egy varrodá­ ban? Aztán felderül az arca. –  Akkor vasaljon – javasolja, és megyünk a vasaló asszonyok felé. Atyavilág! Hiszen én nem tudok vasalni se! Micsoda kínszenvedés, ha mégis nekiállok egy­egy ingnek. Amikor az elejét vasalom, a háta gyűrődik, és fordítva. Búsan ingatom a fejem. – Nem, nem tudok vasalni – szabadkozom, és köszönnék el, de a fő­ nöknő utánam szól: – Tűbe tud­e cérnát befűzni?  Óvatosan   ülök   le   a   próbamunkához,   a   nadrágomat   összefogó, gombot helyettesítő biztosítótűt igazgatom, közben eszembe jutnak a gyerekek lyukas zoknijai. Pirulok, de szorgosan öltögetek. 

7

Egész télen át kapcsokat és gombokat varrok, keresetem napi há­ rom és ötszáz forint között mozog.  Hideg volt az áprilisi reggel, törékeny zúzmara ült a bokrokon és a fákon. A fű kicsit csúszott, óvatosan lépkedtem. A ház előtt lévő öreg berkenyefán verebek csipogtak, rigók trilláztak vígan. Mélyet szippantottam a hideg, harmatos tavaszból, szerelem szele simította meg arcomat, éreztem, lelkemben nyílik a világ.  Valahogy, magam sem tudom miképpen, de  összehaverkodok a hétvégi szomszéddal. Anyja halála után sem változtatott szokásain. Hétvégén  érkezik,   és   még  mindig  affektál,   de   lassan   megszokom. Együtt füstölünk a gangon, és én egy szép napon ráébredek, hogy vá­ rom a pénteket. Helló, mondtad, és mosolyogtál. Fejedet kicsit oldalra biccentve, kitartóan   néztél,   résnyire   szűkült   szemekkel.   Abban   a   pillanatban tudtam, téged hozott az áprilisi szél.  Anyu, a srácok zúgolódnak. Keresik a joghurtot, reggel még ott volt a hűtőben, ki ette meg? Egymásra mutogatnak, én pedig csend­ ben lapítok, nem árulom el, hogy felkentem az arcomra.  Rövidesen középső fiam a mamához költözik. Közelebb van a me­ lóhelyhez, magyarázza. Féltem őt, hiányzik. Sóhajtozok, sápítozok, mint valami vénasszony, jaj­jaj, lassan felnőnek a gyerekek! A legna­ gyobbnak barátnője van, alig látom. Még szerencse, hogy itt a kicsi. Ő   még   csak   tizenkét   éves,   nem   érti,   mi   történt,   miért   ment   el apa? Művészlélek, tehetsége most bontakozik. Apát fest, fájdalomké­ 8

peket. Elszorul a szívem, de nem változtatok a döntésemen. Végig kell csinálnom a válást, akkor is ha darabokra szakadok.   Nyár végérére felvarrom az összes kapcsot, nincs munka a varro­ dában. Az utolsó kiszállítással én is távozom. Ismerősöket kérdezge­ tek, tudnak­e munkahelyet ajánlani? Így tudom meg, hogy a Cipő KTSZ­nél van felvétel. Régi ismerőssel indulunk interjúra. Középko­ rú férfi ül az íróasztalnál, először Marikát kérdezgeti. Milyen beteg­ ségei vannak, mivel százalékolták le? Mária sorolni kezdi: – Hát…, tudja, nekem rossz a szívem, a vesém se működik jól. Beteg a májam, a gyomrom, fájnak az ízületeim… A pasi ekkor félbeszakítja. – Értem. Ezek szerint maga koporsóra gyűjtöget. Ismerősöm sírva elszalad, én pedig visszafojtom a röhögést, mara­ dok. Sajnos kiderül, csakis állómunka van a cégnél. Nem vállalom, nekem még nem annyira sürgős az a koporsó. Napokig kuncogok az eseten, és előre örülök, lesz mit mesélnem Gábornak.

Majdnem szerelem Hűvösödik, lassan megyünk az őszbe. A házbéliek pletykálnak, egyi­ kük meg is kérdezi, van köztetek valami? Jó barát, felelem, közben megborzongok, eszembe jut az a különös vibrálás, amit a közelségé­ ben   érzek.   Titokzatos.   Sok  mindent   tudok   róla,   és   mégsem   tudok semmit. Vigyázz vele, mondják többen is. De én nem akarok vigyáz­ ni, várom a pénteket. 9

Kiültem a gangra, elmélázva néztem a hegyeket, a sziklát, és a rozsdabarna ruhába öltözött fákat. Végre feltűntél, hosszú léptekkel, kockás ingedben, lazán félvállra vetett hátizsákkal…  Teremtő atyám, mi lesz ebből? Reszkettem. Még nyelvemen érez­ tem a gin fanyar ízét, az édes csókot, ami Palkót, és az első szerelmet juttatta   eszembe.   A   hajnal   ébren  talált,   forgolódtam,   újra   és   újra visszajátszottam a kínos perceket. Kézenfogva húztál a lakásod felé, én pedig boldogan engedtem a szelíd erőszaknak, de mire a szobád­ ba értünk, inamba szállt a bátorság. Hosszú évek óta nem érintett meg senki, mondtam, és félig felöltözve hazamenekültem. Később kértem, felejtsük el azt az éjszakát, maradjunk jó szomszé­ dok, de te azt nem akartad. Ne húzd le a redőnyt, adj esélyt magad­ nak, mondtad, és átöleltél. Szorosan, mintha el sem akarnál engedni többé.  Tél van, de én virulok. Nem érdekelnek a hétköznapi dolgok, a pletyka sem. Kiválasztottnak érzem magam, büszke vagyok. Engem választottak,   kiáltanám   hangosan   a   világnak.   Persze,   nem   teszem, ehelyett lefogyok, a sógorom elmegy mellettem az utcán, nem ismer meg. Az éves belgyógyászati kontrollon, az orvos csodálkozva dik­ tálja a kolonoszkópia eredményét. Fekélyeknek, gyulladásnak nyoma sincs. A colotis ulcerosa nem gyógyítható, ez csak átmeneti javulás, mondja. Az angiológián ugyanez a helyzet. Hitetlenkedve nézik be­ hámosodott lábszársebeimet. A gyógyulás okára, és a lelkemre senki sem kíváncsi.  Non­stop üzletbe keresnek eladót. Jelentkezéskor a tulaj rákérdez: dolgozott már ilyen helyen? Még boltban sem, nem hogy éjjel­nap­ 10

paliban, mondom magamban, de igyekszem – fejingatásom ellenére – értelmes arcot vágni. – Tudja a pénztárgépet kezelni? – Nem, de majd megtanulom – válaszolom magabiztosan. Alig pár hete dolgozom, de fáradt vagyok, kicsi a pavilon, nem tu­ dok kényelmesen leülni. Toporgok, éjjelente a bolt előtt lévő park szökőkútjában áztatom dagadt lábaimat. Munka után egész nap al­ szom, nincs időm semmire. Nem bírom az állandó éjszakai műsza­ kot. Ráadásul sohasem stimmel az az átkozott cigaretta. Ennek a nő­ nek ez a mániája, dohogok. Egy műszakban háromszor számoltatja át, kétszer biztosan nem egyezik, de – hála istennek – kasszazáráskor rendben van minden. De akkor előtte miért nem egyezik a blokk? Egy idő után feladom. Számolok, nem stimmel, zárásra rendben van. Szeretném elmesélni Gábornak, de mire találkozunk már nem olyan, elveszti a jelentőségét. Kopik a boldogság. Karácsonykor dilemmába kerülök. Otthon van mindhárom fiam, Gábor pedig várja, hogy átmenjek. Nem megyek, ehelyett áthívom őt. Ideje, hogy jobban megismerje a nagy fiaimat is. Húzódozik, lá­ tom, kínos neki, de azért jön.  Ülnek a fiúk libasorban a kanapén, nézem őket. Úristen, fut át raj­ tam a felismerés, legnagyobb fiam borostás arcával, idősebbnek lát­ szik, mint a barátom! Pánikszerűen rohannék a tükör felé, de ebben a pillanatban megszólal  Gabi  mobilja.  Zavarba  jön,  feláll,  kimegy  a konyhába.   Akaratlanul   szófoszlányokat   kapok   el:   „Most   akartalak hívni, belemerültem a tévénézésbe, ne haragudj…”

11

Este rákérdezek: Kivel beszéltél? A főbérlővel, feleli. Nagy sze­ meket meresztek, tekintetemben kérdések lehetnek, mert egyre zava­ rosabb a magyarázat. Baráti kapcsolat, mondja. Bólogatok. Persze, értem. Később én kezdek magyarázni. Magamnak.  Kapcsolatunk feszültté, idegőrlővé válik, hónapokon át szakítóst játszunk, a kibékülések adnak rövid ideig tartó megkönnyebbülést. Rapszodikusnak nevez, néha kedvesen, Rapszodynak. Alig volt néhány várakozó a pályaudvaron, éppen beállt a vonat, szerettem   volna   egy   „búcsúpuszit”   adni,   közelebb   léptem   hozzád. Pár másodperc alatt pergett le a jelenet, utólag sem tudtam megma­ gyarázni, hogyan történt, de már nem volt kit megcsókolnom. Látha­ tatlan tömeg sodort el mellőlem? Ölelésre nyújtott karjaim megder­ medtek a levegőben. Este kétségbeesett sms­t írtam neked: „Mindketten tudjuk, itt a vége.” A válaszod szokatlanul gyorsan érkezett: „Ki az a mindketten, te és jómagad?” „Meg sem öleltél a pályaudvaron. Felszöktél a vonatra.”  „Önvédelem   volt,   máskor   ne   abban   az   átlátszó,   függönyszerű blúzban kísérj ki.” Egyszerre sírtam és nevettem a boldogságtól. Még sincs vége! Hosszú hónapokon át süket voltam, vak voltam. Kit érdekel, ho­ gyan élsz, amikor nem vagy velem, mondtam egykor hetykén. Nem volt igaz ez sem. Hisz akkor sem voltál velem, amikor velem voltál. Egyszer megkérdeztem, miért…? Mert nem akarok kötődni hozzád, mondtad. Én felálltam, széttártam a kezemet, sírás fojtogatott. Tud­ tam, ha maradok, akkor végképp elveszítek mindent, de ha elmegyek, 12

akkor is. Lassan elindultam az ajtó felé, te ijedten szóltál utánam: Ne menj el!  „Képzeld, megrepedt a házunk”, mondja egy alkalommal. Ártal­ matlan mondatnak tűnik, ő nem is sejti, mit indít el bennem. Kezdek összerakni magamban egy képet, arról a „másik” életéről. Apró, de annál  jelentősebb  elszólásokat   illesztgetek képzeletbeli  puzzle   táb­ lámra: „Megvettük a tüzelőt”, „Nem tudok jönni, meszelünk”. Nyo­ mozásba kezdek. Tudom, melyik városban él, a többit gyerekjáték kideríteni. Hosszú órákat utazom, bolyongok, nehezen találom meg a Mik­ száth Kálmán utcát. Hideg van, fázom, szidom magam, amiért így nekivágtam, de már nincs visszaút. Kicsit félve nyomom meg a ka­ pucsengőt. Hatalmas kuvasz ront elő, nyomában egy ötven körüli fér­ fi. – Kicsoda maga? – kérdezi nyersen. – Gábort keresem. – Nincs itthon, mit akar tőle? – A barátnője vagyok… A férfi nem szól semmit, sarkon fordul, elindul befelé, a ház irá­ nyába. Megrökönyödve állok a kapuban, az éktelenül lármázó kutyát próbálom   csitítani,   közben   arra   gondolok,   álmodom.   Nemsokára megszólal a vekker, és én felébredek. Addig viszont jó lenne meg­ tudni, hová tűnt az öreg? Pillanatokon belül megtudom. Egy vadász­ puskával bukkan elő, rám fogja. – Takarodjon, maga vén kurva, vagy lelövöm, mint egy kutyát!  13

Később nem tudom, hogyan jutottam el a pályaudvarra. Az éjsza­ kát a váróteremben töltöm, hajnalban indul a vonatom. Nem érzek semmit, zsibbadt a lelkem, fázom. Majdnem egy hétig fekszem, egyfolytában didergek. Kicsi fiam teát   főz,   jól   megfáztál,   anyu,   mondja.   Mosolygok.   Sokat   mosoly­ gok…   Hallom, eladja a lakást, beszélek az új tulajjal. Megtudom azt is, mikor jön összepakolni a motyóját.  Sötét, és kihalt volt a folyosó, az ajtód előtt vártalak. Időt nem ér­ zékeltem. Percek vagy órák teltek el, nem tudom. Én vártalak, leg­ szebb ruhámban, a fehér csipkeblúzban. Néztem a sűrű hóesést, már nem fáztam. Végre beléptél a kapun. Hanyag léptekkel jöttél, félváll­ ra vetett hátizsákkal. Mikor megláttál, arcodra cinikus mosoly ült, szemed résnyire szűkült. Csak akkor tágult nagyra, mikor beléd döf­ tem a kést. A szép, fehér blúzomra sugárban spriccelt a vér.  Úgy érzem magam mint Káin érezhette, amikor életre ítélte az Úr. Nem vagyok méltó a halálra, de az életre sem. Lassan újra tavaszo­ dik, és én nem hallom a madarak énekét. Az ablakom előtt álló ber­ kenye fa ágai sötéten, feketén nyúlnak az ég felé. Idén nem rügyez­ nek fák.

14

Az élet megy tovább Állateledelt   árulok,   illetve   árulnék   ha   lenne   vevő.   Vadiúj   üzlet egyébként gyönyörű, attól eltekintve, hogy büdös van, meglepődök a felszereltségen. Legalább tíz­tizenötféle tápunk van, kisezer kutya és cicajáték, póráz, hám, fekhely, különböző gyógykészítmények, egy­ szóval minden ami a kis állatoknak szükséges. A  szagot  néhány nap alatt  megszokom,  és  a  viszonylag  hosszú műszak ellenére nagyon jól érzem magam. Irigylem a kutyásokat, és nem tudok ellenállni, kedvezményes áron veszek a tulajtól egy ku­ tyaágyat. Fiam nagy szemeket mereszt. – Anyu, jól vagy? Kutyánk sincs! – Majd lesz, fiam. Ki gondolta volna, hogy már másnap beállít a srác egy kölyökkel? Ott didergett, reszketett a gyerek kezében, csak a nagy füle látszott. – Mi ez te gyerek, denevér? – Anyu! Ez egy tacskókeverék. Örülünk. A kutyus nem annyira. Fekszik csendben, hiába kínálga­ tom, nem fogad el semmilyen ennivalót. Pici parízert mégis sikerül rátukmálnom, de pár perc múlva heves öklendezésbe kezd, kiadja azt a kis ennivalót is. Legalább inna, de azt sem akar, és óráról órára be­ tegebbnek   látszik.   Simogatom   bársonyos   fülecskéit,   ne   légy  beteg kutyus, mondogatom neki, de gyorsan rájövök, ennek a kutyának a ráolvasás már kevés. Ide orvos kell. Másnap reggel a bevásárló kosaramat kibélelem puha takaróval, belefektetem, betakargatom, a kutyus közömbösen tűri mindezt. Nem értek az állatokhoz, de azért sejtem, ez nem jó jel. Aggódom, de mu­ 15

száj vagyok mosolyogni, annyira mókásak a fülei. Elindulunk. A bu­ szon mindenki megcsodálja a pici kutyát, hány hetes? Beteg? Mi baja szegénynek? A válaszom majdnem mindenre az, hogy nem tudom. –  Hogy került magukhoz a kutya? – kérdezi az állatorvos. Na, erre legalább tudok felelni. – Menhelyről hozta a fiam – mondom. A doki gondterhelt arccal vizsgál, semmi biztatót nem látok a te­ kintetében. – A kiskutya valószínűleg parvó vírussal fertőzött – mondja. El kell őt altatni, ez a legjobb megoldás, higgye el asszonyom. Nem! Szinte sikoltom magamban. Nem. Én már most szeretem ezt a kis kutyát, nem hagyom megölni. – Nem akarom – mondom viszonylag nyugodtan. A   doktor   csóválja   a   fejét,   szemrehányóan   néz   rám.   Mintha   én akarnám megölni a kutyát! Végül megegyezünk abban, hogy ad neki egy injekciót, és majd meglátjuk. A pici kölyök meg sem nyikkan mikor megszúrják, de azért én si­ mogatom,   babusgatom,   visszahelyezem   őt   a   kosárba,   és   elindulok dolgozni. Nem fog zavarni a munkában, nyugtatom meg a tulajt, aki maga is megrendül kiskutyámat meglátván. Kevés a vevő, nyugodtan pátyolgatom a kis beteget, amikor egy férfi lép a be. Csirkelábat vásárol, már fizet, amikor észreveszi a mo­ corgó kosarat. Odalép, tüzetesen nézi az állatot. Parvós, állapítja meg csak úgy, ránézésre. Majd megtudom, állatorvos, jelenleg nem prak­ tizál, viszont ajánl egy remek állatklinikát, itt a közelben. Ebédidőben bezárok, és irány a megadott cím. Hosszú hajú, laza kinézetű, egészen fiatal doki fogad minket. Tüzetesen kifaggat,  és 16

alapos vizsgálat után kijelenti, harminc százalék esélyt lát a gyógyu­ lásra. Minden nap mennünk kell, tűpárna lesz szegény párából, any­ nyit fogja szúrni. A kezelés nem olcsó, az antibiotikum, az infúziók, napi hatezer forint, gondoljam át. Nem kell gondolkodnom, azonnal bólintok. Nem javul a kis kutya, az ötödik napon az infúzió fel sem szívó­ dik, szegénykémnek a hasa alatti bőr alá torlódik az összes folyadék. Groteszk, sokkoló a látvány. Észreveszem azt is, hogy a szúrások he­ lyéből hosszú ideig szivárog a vér. Összeszorul a szívem, átfut az agyamon, hogy miért is nem hagytam elaltatni? Miért kínoztatom ezt az ártatlan élőlényt? Másnap sírva viszem át anyámhoz, leteszem a kosarat az előszobában, megsimogatom a beteget, elbúcsúzok tőle, biztos vagyok benne, hogy mire hazaérek már nem lesz életben. Zárás után egyenesen anyámhoz megyek, aki nyugodtan tesz­vesz a konyhában, nem látok rajta semmi kiborulást, nincsenek kisírt sze­ mek. Nézek rá kérdőn, ő meg vissza, tekintetében csodálkozás: mi baja ennek a lánynak? Ja, a kutya? Ott van a szobában, mondja. – Él..? – nézek bután, és kérdezek hülyeséget, hisz’ látom, hogy lé­ legzik, világos, hogy él. – Él bizony, sőt ivott is egy keveset, és nem hányta ki. Otthon beteszem a kutyát az ágyába, és mesélem a gyerekeknek a napomat. Egyszer csak mozgolódást hallunk a konyha felől, pár má­ sodperc múlva pedig megjelenik a kiskutya. Remegő lábakkal jön, kicsit talán tántorog is, de jön! Jön egyenesen felénk. Felugrok, ép­ pen nyúlnék érte, mikor látom, itt valami készül… Abban a pillanat­ ban már spriccel is kifelé a kaki. Véres trutyi borítja be a szőnyeget, szóhoz  se jutunk,  nézzük a kis  totyogóst  ahogy  egyre  gyorsabban szedi a csámpás lábait. Visszaballag a konyhába, jót flatykol a víz­ ből, és mint aki jól végezte dolgát befekszik a puha ágyikóba. 17

Beregisztrálok egy kutyás oldalra, megismerem Bélát. Első perctől kezdve működik az „egyhullámhossz”, de más nem. Mindketten ér­ zelmi   hullák   vagyunk,   két   vérző   szív.   Ezt   Béla   mondta   így,   aki egyébként  költő.  Szellemi  szabadfoglalkozású,  tette  hozzá.  Nekem meg igazából teljesen mindegy, iszom minden szavát. Jungot, Nietz­ schét olvasok, később Hamvas Bélát. Szeretjük a kutyákat, az erdő csendjét, a finom házi bort, és a hajnalig tartó nagy beszélgetéseket. Béla sajnos messze lakik, kocsija nincs, így az ő kutyái lemaradnak a kirándulásokról. Bandi kutyának ellenben arany  élete van. Jön ve­ lünk az erdőbe, még a salgói várat is megnézi, sőt, igen jó szolgálatot tesz. Béla tol, Bandi húz kifelé az emelkedőn. Izmosodunk. Ősszel végleg lehúzza redőnyét az Állateledel bolt. Súlyos veszte­ séggel zárunk, megértem a tulajt. Egész télen munkát keresek, febru­ árban sikerül elhelyezkednem. Egy budiban. Nem éppen ez volt az álmom, de nincs mese, valahol dolgozni kell. Nagy fiam már nem jár haza, így egyetlen bevételi forrásom a rokkantsági nyugdíjam, ami nem egy nagy összeg. Gondolkodás nélkül vállalom el a WC takarí­ tást. Anyám sír. Szó szerint, nem képletesen. Könnyeket hullajt, kéz­ zel­lábbal beszélne le, ne vállald! Nem takaríthatod más szarát, ma­ gyarázza. Tudom, anyu, tudom. Majd befogom az orromat.  Jó dolgom van a budiban. Semmi olyan nem történik amiért meg­ bántam volna a döntésemet. Nagyszerű takarítószereket kapok, illato­ sak, tiszták a helyiségek. Szeretek idegen emberekkel pár szót válta­ ni, mosolyogni rájuk. Egy napon azonban történik valami… Idősebb   asszonyra   figyelek   fel.   Napok   óta   gátlástalanul   bámul, méreget. El nem tudom képzelni, mit akarhat tőlem. Megáll, kezét csípőjére teszi, és néz nagy fekete szemeivel. Fekete az egész asz­ szony, csak a kendő cifra a fején. Kezdem kényelmetlenül érezni ma­ gam, már szólnék, de abban a pillanatban sarkon fordul, köd előtte, köd mögötte. Biztos jósolni akar, gondolom később. Másnap kiderül, egyáltalán nem erről van szó. 18

– Ide figyeljen aranyom, mondja mán meg nekem, mé’ csinájja ezt? Mé’   kell   magának   itten   ebben   a   rötyiben   dógozni?   Hát   tudja   mit mondok én? Ha éhen deglene a családom, akkor se csinálnám! Megrendülök, mélyen elgondolkodtat az eset. Az öregasszony sza­ vai marják a lelkemet. Mégis igaza van anyámnak? Szégyellem ma­ gam a munkám miatt. Lesütött szemmel  járok dolgozni, már  nem akarok beszélgetni az emberekkel. A fekete öregasszonyt soha többé nem látom. Bélát sem. Telefon­ ban mondja el, hogy nincs értelme a kapcsolatunknak. Tudja, hogy nem tudom szeretni.  Meg sem rezzenek. Rapszody, mint szárnyaszegett, beteg madár, ül valahol, szürke, sivár lelkemben. Hová tetted szívemet? Ha nem kellett neked, miért nem adtad vissza?  Belépek egy társkereső oldalra, bár jól tudom, nem akarok kapcso­ latot. Tetszeni vágyom, a legjobb fotóimat teszem fel, és örömmel zsebelem be a bókokat. Blogot vezetek, és azon kapom magam, hogy elárasztanak   levelekkel.   A   nők.   Semmi   hátsógondolat,   egyszerűen örülnek, hogy leírom az ő érzésüket. Mert amikor magamról írok, ró­ luk  írok,  mondják.  Többükkel  összebarátkozom,  találkozót  szerve­ zünk.  – Vigyázz magadra! – kiáltják utánam a lányok. – Rendben, persze, hogy vigyázok – intek én is egy utolsót, és máris pásztázom   tekintetemmel   az   utasteret,   hová   üljek?   Megvan,   ott   a busz hátulja szinte üres. Leülök. Szunyálnék, de fejem zsong, kava­ rognak a hosszú hétvége eseményei. Visszaidézem a koncerteket, a

19

társkeresős csajok buliját. Mosolygok magamban, és már kezd elan­ dalítani a busz folyamatos zúgása, mikor beszélgetésre figyelek fel. – Szerinted tetszik majd nekik? – kérdezi mögöttem egy asszony. – Helyes kis bébiruha – férfihang felel. Bébiruha? Lopva hátrapillantok, mintha csak úgy szétnéznék, és látom, jó ötvenes éveik végét járó – valószínűleg házaspár – utazik a négyes ülésen. Az asszony matat a csomagok körül, sorra veszi ki, és csodálja a babaholmikat. Lelkendezve ecseteli, milyen jól áll majd a kis kék rékli a picurnak. A férfi közel sem ilyen hangos, csendben hümmög, én már majdnem  átadom magam az  álomnak, mikor el­ hangzik egy mondat. – Tudod mama, nem hittem volna, hogy ilyen jó érzés nagypapának lenni. Este  sokáig  bámulom  a sötét  plafont.  Kintről  bevilágít  az  utcai lámpa, a függönyön át sejtelmes a szűrt fény. Fáradt vagyok, miért nem tudok aludni, mitől ez a rossz érzés bennem? Később rájövök, a buszon játszódó jelenet bánt. Én már senkivel sem öregszem meg. Egyedül vagyok.  Ballag   a   legkisebb   gyermekem.   Nagy   a   tömeg,   ülőhely   sehol sincs. Fel­alá sétálok, a bejárat felé veszem többször az irányt. Vá­ rom   a  volt   férjemet.   Előző  nap  telefonon  beszéltünk,   mindenképp jön, mondta. Már éppen szidni kezdem magamban, amikor csörög a mobilom. Ő az. – Kórházban vagyok – mondja. Kiderül, újra bevérzett a nyelőcsöve. Egy éve is ez történt, élet­ halál közt lebegett napokig. Akkor nem tudott beszélni, most tud. Ez biztató, mondom neki is. 20

– Azért, elég rosszul vagyok most is – jön a válasz – de tényleg nem annyira mint a múltkor. Megállapodunk, hogy másnap reggel bemegyünk hozzá. Kicsit azért feldúlt vagyok. Újra kezdi, mindig újra kezdi az ivást. Mentegetem   magam,   nem   voltam   türelmetlen.   Húsz   évet   kapott. Húsz éven át kértem, szajkóztam minden nap, hogy gyűlölöm az al­ koholt. Apámat szerettem­gyűlöltem, mert ivott. Az ital vette el tő­ lem, csak abban az utolsó két hónapban kaptam vissza, amikor már beteg volt. Mi volt az a két hónap?! Apa, én úgy szerettelek… A fiam éjjel ballagási bulin volt, nem akarok hangosan beszélni, ezért  kimegyek a folyosóra,  onnan hívom  a férjemet.  Hosszan ki­ csöng, de nem veszi fel. Biztosan zuhanyzik, gondolom. Később újra hívom, de semmi. Kezd valami nyugtalanító érzés eluralkodni raj­ tam. Bemegyek a szobába, éppen készítem kifelé a ruháimat, amikor megcsörren a telefonom. Halló, szólok bele. A vonal másik végén a nagy fiam. – Apa meghalt – mondja, majd hangosan felzokog. Alig tudja elmon­ dani a részleteket. Jól volt, már délután ki akarták venni a nyelőcsö­ vét leszorító ballont, amikor újabb vérzés indult. Percek alatt végzett vele. Döbbentem teszem le a kagylót. Ha én ezt tudom…! „Tudhattad volna”, szólt odabenn valaki. Honnan, he?, vitázom. Honnan a fené­ ből tudhattam volna? Fáradt voltam már a ballagás után, keresem a mentségeket. Hiába. Képtelen vagyok elcsitítani az  önvádat. Men­ nem kellett volna, azonnal! Sírok. A gyerek ráébred. – Mi a baj, anyu? Ránézek. Apa…? 21

 A fiamnak pánikrohamai kezdődnek. Depressziós. Miért bulizott? Miért nem ment be a kórházba? Miért várt reggelig? Miért vártunk reggelig?!  Álmomban én ölöm meg, az ágyneműtartóba rejtem el. Rettegek. Hullaszagú éjjelek jönnek, esetkocsi a remegő, halálfélelemmel küsz­ ködő fiamhoz. A nyomasztó éjszakákat nappali álmodozással próbálom kompen­ zálni. Nem a volt férjemre gondolok, a vele töltött idő fényévnyire távolodik, hagyom hadd menjen. Téged hívlak újra elő, felrémlik egy régi kép. Talán az orgona il­ lata, vagy megint az áprilisi szél… A   Népligetben   találkoztunk,   oda   érkezett   a   járatunk.   Tiéd   is, enyém is. Hajnalban keltem, órákig tartott az út. Megéheztem. Éppen a po­ gácsa   morzsáit   söpörtem   le   magamról,   amikor   megérkeztél.   Nem öleltél meg, pedig annyira vágytam rá. Hú de éhes vagyok, mondtad. Megyek, veszek valami kaját. Hosszú lépteiddel elindultál. Te nem vagy éhes?, kérdezted visszanézve. Nem, mondtam, inkább kávét in­ nék. Nem szóltál semmit, a büféknél beálltál a legrövidebb sorba. Én vidáman nézelődtem, átjárt az öröm, hisz előttünk egy gyönyörű nap. Néztem ahogy jössz felém, kezedben óriási melegszendvics. Beleha­ raptál és teleszájjal kérdezted, nem vettél magadnak kávét? Kilépek a társkereső oldalról, semmikeresnivalóm ott.  Felülvizsgálatra   hívnak,   a   lábam   éppen   nincs   túl   jó   állapotban. Apró, de mély fekélyek borítják a lábszáram belső harmadát. A dok­ tornő csak csóválja a fejét, amikor azt kérem, tegyen engem rehabili­ 22

tációs kategóriába, dolgozni szeretnék. A munkaügyes hölgy is rá­ kérdez,   hogy   fog   ezzel   a   lábbal   munkába   állni?   Ahogy   eddig   is, mondtam   neki.   Egyedül   élek,   szükségem   van   minden   fillérre,   és egyébként is, szeretnék emberek közé menni, tenni valamit, még fel nem zabál a melankólia. Felvesznek az ipari parkba,  összeszerelői munkakörbe. Igazából nem szerelünk össze semmit, azt az egészséges dolgozók csinálják. Mi,   rehabosok   mindig   valami   más   helyre   vagyunk   beosztva.   Van amikor a raktárban papírdobozokat hajtogatunk, van amikor a selejt terméket szedjük szét. Azokat a munkákat szeretem, amiknél leülhe­ tek, de fel is állhatok, amikor már nagyon kényelmetlen az ülés. Egy napon hívatnak az irodába. A művezető megdorgál. Milyen dolog az, hogy én önkényesen leülök olyan munkáknál, amit a na­ gyobb   hatékonyság   érdekében,   állva   kell   végezni?   Nézek   rá   mint borjú az új kapura, nem értem. Nem, mert minden nap meghajtoga­ tok ülve is annyi dobozt, mint amennyit a kolléganőim állva készíte­ nek el. Nem hagyom magam, mindezt el is mondom a főnöknek. Ne vitázzak, állva dolgozzak, punktum. Morgok magamban, de rendben. Nem ülök le. Lábaim műszak végére reszketnek alattam, nem tudok felszállni a buszra. A sofőr sietett, de nem megy. Hátulról tol meg egy utas, így sikerül fellépnem a magas lépcsőre. Másnap szerencsére nem a raktárban vagyunk. Ülőmunkára oszta­ nak be, présgépre kerülök. Szeretem csinálni, nem igényel különö­ sebb figyelmet, agyam  szabadon jár,  kezem automatikusan teszi a dolgát. A lábam viszont erősen dagad. Szünetben egy megfelelő mé­ retű kartondobozt kerítek, felpolcolom sajgó végtagomat. Sajnos nem sokáig   örülhetek   a   találékonyságomnak,   újra   hívatnak   az   irodába. Most már meg is fenyít az üzemvezető, nem bírja az ilyen (ön)ké­ nyeskedést. Vagy én dobom ki a dobozt, vagy engem dobnak ki. Pró­ baidős vagyok, ne feledjem. Dehogy feledem, biztosítom őt. Másnap már csak a holmimért megyek be, és a leszámolási dolgokat elintéz­ 23

ni. Rossz szájízzel csukom be magam után a kaput. Tudom, hogy a többiek nem álltak mellém. A kolléganők szerint is különcködés volt a folytonos leülés, amikor állni kellett volna, nem különben a lábfel­ polcolás.   Nem   otthon   vagy,   mondták   nem   egyszer.   Hát,   tényleg, nem. Nincs más lehetőség, leszámolok. Új rokkant­törvényt vezet be a kormány, megszigorítják a rend­ szert. Repülnek kifelé az emberek, válogatás nélkül. Az én orvosom is könyörtelen parancsvégrehajtó katona. Levesz a százalékomból, de nem fogadom el, fellebbezek. Egy éven át küzdök. Fillér nélkül, egy­ re betegebben. Nem fizetem a rezsit, nincs miből. Később fűtésem sincs, vizem sincs, nem tudom, mi tart életben. Mindenki elfordul tő­ lem, a szomszédok még WC öblítéshez való piszkos vizet sem ad­ nak. Miért nem fizettél, tekintetükben megvetés. A fiaim segítenek, ahogy tudnak. A középső vizet hoz, a kicsi pénzt küld. Sárgaborsót eszem   és   krumplit.   Három   lábujjam   megfagy   a   lakásban,   iszonyú hátfajdalommal élek, de a vizet csakis a hátizsákban tudom hordani. A kezeimmel kapaszkodok a lépcsőkorlátba, húzom­vonom magam. Tavasszal levelet kapok, rendkívüli felülvizsgálatra hívnak. Visz­ szakapom az ellátásomat, az eredetinél is súlyosabb besorolást ka­ pok. Az állapotom sokat romlott, nincs orvos aki ezt kétségbe vonná. Az izomsorvadás romlik és romlik, talán a stressz és a fizikai túlhaj­ szolás is közrejátszott ebben, lelkileg viszont rendbe jövök. Tudom, hogy erős vagyok, nekem már nem árthat semmi. Nincs a szívemben harag, megbékélek a sorsommal. Sokáig nem értettem, mi köt még mindig hozzád, miért kapaszko­ dok görcsösen a múltba? Hosszú ideig tartott, míg rájöttem, általad szőttem illúziót, veled fiatalnak és egészségesnek hihettem magamat. Hiányod egyet jelent a valósággal, öreg és beteg vagyok. Elfogadom   az   állapotomat,   és   ettől   valahogy   újra   élni   kezdek. Naplót írok, cikkeket és novellákat.  24

Novellák Rombol és építkezik Január volt, esett az eső, koszos latyak borította az utcákat. A férfi ki­ gombolta   a   kabátját,   melege   volt.   Sapkáját   igazgatva,   nyugtalanul várta   a  nőt.   Most   találkoznak   először,   fotót   nem   küldött   magáról. Csúnya vagyok,  írta több levelében is. A nő csak nevetett, nyugi, nem a külső a lényeg. A férfi mégsem volt nyugodt, csalódott már annyit, hogy tudja, a kijelentés közhely csupán. Nagyon is a külső számít, gondolta, és belenézett a bevásárlóközpont hatalmas üvegtáb­ láinak egyikébe. Ugyanazt látta, mint otthon a tükörben. Groteszken magas homlok, alatta a savószínű szemek, nagy kampós orr. Elkapta a tekintetét, éppen jókor, mert a szemközti oldalon feltűnt a nő. Pici volt, vékony, filigrán alkatú. Milyen kis védtelen, gondolta a férfi. – Szervusz – köszönt kedvesen az asszonyra. Bemutatkoztak, kicsit zavartan toporogtak egy ideig. – Fázom – mondta a nő –, üljünk be valahová. Az étteremben meleg volt, férfi fejéről csorgott a verejték. – Miért nem veszed le a sapkádat? – kérdezte az asszony. A másik nyelt egyet: – Mondtam, hogy csúnya vagyok. – Nem számít. Már mondtam, hogy nem számít. A nő legyintett, és úgy tűnt észre sem veszi a férfi kopasz fején terpeszkedő hatalmas anyajegyet. A körülöttük lévő embereket nézte, időnként a táskájában kotorászott, és titkos pillantásokat vetett kis kézitükrébe. – Nagyon szép vagy – mondta a férfi. 25

A nő erre felkapta a fejét: – Úgy látod? Köszönöm – búgta szinte színpadiasan, majd újra közö­ nyössé, fásulttá vált. Láthatóan unta a férfi erőlködését, de az nem adta fel. Beszélt a magányról, a hiányzó társról, és hogy mennyire hosszúak az esték így, télvíz idején. – Hosszú, hosszú esték… – Töltsük együtt! – ragadta meg a férfi a remek alkalmat. – Nem is tudom – mondta a nő, és váratlanul készülődni kezdett. A férfi kifelé menet tett még néhány óvatos célzást a következő randira, bár   érezte,   felesleges.   A   nő   elköszönt,   integetett,   majd   rálépett   a mozgólépcsőre, alakját elnyelte a tömeg. A férfi csak állt leforrázva. – Tudtam – mormolta maga elé. Gyalog vágott neki az útnak. Ki akarta szellőztetni a fejét, és mi­ hamarabb elfelejteni az újabb kudarcot. Futólépésre váltott, leizzadt. Sapkáját gyömöszölte éppen zsebre, mikor egy kapualjban meglátta a nőt. A filigrán, kis barna nőt. Összetörve, meggörnyedve állt, kezé­ ben gyűrött fényképet szorongatott. Magyarázott valamit a fotónak, de nem lehetett érteni a szavát. A férfi néhány lépést közelített, így már tisztán hallott mindent: –  Látod, látod, te szemét? Minden nap randizok, nincs férfi, akinek ne kellenék, csak te dobtál el magadtól…! Miért, miért…? Magas, fiatal fiú lépett ki a házból, karon fogta a síró nőt. –  Már megint ezt csinálod, anya? Miért nem felejted már el azt az alakot? Gyere, felviszlek, beveszed a gyógyszeredet, és alszol egy jót. A nő ellenkezés nélkül hagyta vezetni magát. A férfi előkapta a sapkát, fejére húzta, és egyre gyorsabban szedte a lábait. 26

Megalázottak Szép volt a temető azon a késő nyári alkonyon. A nap, mielőtt lebu­ kott volna a hegyek mögé, aranyló sugaraival végigsimított a megko­ pott sírköveken, szúette fejfákon. – Megyünk? – kérdezte Ágnes. A másik asszony tétován igazított egyet a friss virágcsokron. Bó­ lintott. Szomorú, mégis kissé pajkos hangon szólt kedves halottjához: – Hát, szia Zoli, majd jövök. – Mindig így köszönt el, néha hitte is, hogy hallja őt a férje. Képzeletében a férfi azt mondta: „várlak!” Ta­ lán ez a „várlak” volt az, ami miatt ennyire magányos lett. Hiába tud­ ta, hogy mindez csak az ő agyában van jelen, mégis meggátolta őt minden kísérletében, amivel kitörni készült. Ki az egyedüllétből, ki ebből a jeges páncélból, mert igazából legbelül, egy szeretetre éhező lélek didergett. Mélyen eltitkolta valódi érzéseit, Ágnes nem tudta, mi zajlik barátnőjében. Ő csak az erős, rendíthetetlen asszonyt látta, aki nagyon jól megvan egyedül. Ő is egyedül volt, most is egyedül van, de lelke inkább volt hasonlatos a háborgó tengerhez, mintsem békés állóvízhez. Volt valakije, és mégsem volt. Nehéz természetű, már­már elérhetetlen férfit szeretett.  – Nem érjük el a buszt, kár sietni – mondta. – Gyere üljünk le a pad­ ra, majd jön a következő járat. Viola sóhajtott, eszébe jutottak a gyerekek. Vacsorát kellene főzni, a takarítás is elmaradt, messze a temető, ráment a napja. Mégis bólin­ tott. – Rendben, igazad van, a gyerekek megvannak nélkülem, majd esz­ nek hideget. Leültek a buszmegálló közelében. 27

– Nem jön ma Ákos? – kérdezte. Ágnes csak erre várt. –  Nem – mondta – képzeld,  megint  nem  jön. Megy a  barátjához, egész éjjel valami hülye számítógépes játékot fognak játszani. – Miért nem hagyod már a fenébe azt az alakot? Persze, tudom, sze­ reted – mondta Viola, és legyintett. –  Igen, szeretem. Tudod milyen vagyok, mennyire nehezen nyílok meg. Mindenki idegen. Érted ezt? Idegen! Senkihez sincs közöm, ő az egyetlen akiről úgy érzem, a sors rendelte mellém, szükségünk van egymásra…  – Aha – vágott közbe a másik – csakhogy ez nem kölcsönös, és ezt te is jól tudod.  Magában megvetette Ágit. Csúnyácskának, és gyengének találta. Azt sem értette, hogyan sikerült egyáltalán kapcsolatot találnia? Ki­ húzta magát. Tudta, hogy szép. Alakja, a három gyerekszülés ellené­ re is tökéletes, arca, megjelenése, királynői. –  Ne   fárasszál   már   –   kérte   rezignált   hangon   –   és   ne   nyavalyogj. Örülj, hogy van valakid. Ágnes arca felderült, éppen ezt a megerősítést várta. Örüljön, hogy van valakije, méghozzá jóképű, okos, intelligens pasija. Mire megér­ kezett a busz, egészen jó kedve lett. Holnap este találkozik Ákival, övék lesz az egész éjszaka.  Viola késő ért haza, a gyerekek már ágyban voltak, csak a legna­ gyobb várta türelmetlenül. – Eljegyzett Tomi! – borult anyja nyakába. 28

Az asszony csak nézte a lányt, emlékképek kergetőztek az agyá­ ban. Éppen ennyi idősen lett ő is menyasszony. Nagy szerelem volt. Sírig   tartó.   Akkor   is   szerette  férjét   amikor   kiderült,   az   megcsalta. Fájt, nagyon fájt az árulás, mégis mindenért kárpótolta a boldogság amikor   az   ura   visszajött.   ”Hozzám   jött   vissza,   hozzám”,   mondta édesanyjának. Az csak csóválta a fejét: „túl könnyen bocsájtasz meg, lányom.” Haragudott az anyjára. Akkor is haragudott, amikor az to­ vább hergelte őt: „Ne hunyj szemet, legyen benned önérzet.” Hiszen, volt! Mindig ő került ki győztesen. Később is. Amikor rendszer lett a megcsalásokból. Rosszul esett neki, de tudta előre, visszajön majd megint. Kujonkodik egyet, aztán hiányozni fog a család. – Anya, hahó, itt vagy? Viola összerázkódott, elszégyellte magát, mint akit tetten értek. – Itt vagyok kicsim, hallgatlak.  Este nem tudott elaludni. Forgolódott, rég elcsitult vágyai ébredez­ tek. Visszagondolt a férjével töltött éjszakákra. A szeretkezésükre, a meleg testre, amihez olyan jó volt hozzábújni. Az erős karokra, ahol oltalmat keresett, és oly sokszor talált is. Öt éve özvegy, a rosszat rég elfeledte. A nőket, a kilengéseket. A betegséget, a csont­bőrre lefo­ gyott Zolit száműzte tudatából. Fiatalnak és erősnek álmodta magu­ kat, kispárnáját még ébredéskor is szorosan ölelte magához.  A telefon kitartóan csörgött. – Halló – szólt bele ingerülten. – Fent vagy? Képzeld, Áki itt ül mellettem, az ő ötlete volt, hogy csi­ náljunk ma este egy kis bulit. Benne vagy?

29

Viola gondolkodott, szombat van, a gyerekek is mennek valamer­ re, mit üljön otthon egyedül? – Benne hát – mondta. Hosszan töprengett, mit vegyen fel? Bár Ákost, mint pasit figyel­ men kívül hagyta, nem csak azért mert Ági szerelme. A férfi valami­ vel fiatalabb volt mint ők, úgy a harmincas éveinek közepén járha­ tott. Magas volt, szőkés hajú, mégsem értette mit eszik rajta annyira Ági. Talán azt a hideg kék szemét, fagyos, cinikus tekintetét? Fekete, szűk nadrágot választott, piros, mélyen dekoltált felsővel. Jól állt neki a piros szín. Kiemelte alapból kreol bőrét, mélybarna szemeit. Elégedetten pillantott a tükörbe, majd az órára. Elindult. Ági a csengetésre felkapta a fejét. Ki lehet az? Ákos nem rég ment el bevásárolni az esti partira, a gyerek pedig egész héten az apjánál van. Csak nincs valami baj? Idegesen nyitotta a kaput, majd abban a pillanatban meg is nyugodott. – Juj, de megijesztettél, nem vártalak ilyen korán. – Visszamenjek? Nevettek. – Öltözz át – mondta Ági – nem lehet kényelmes az a szűk gatya. – Elborzadt a gondolatra, mi lenne ha neki kellene ebben a melegben, ilyen szűk, ráadásul fekete nadrágba gyömöszölnie magát. Kizárt do­ log, gondolta. De Viola tiltakozott, nem azért öltözött fel, hogy most meg levetkőzzön. – Inkább vegyél fel te is valami normális cuccot – mondta.  Ági is sokáig álldogált tétován a szekrény előtt. Nagyon szeretett tetszeni   barátjának,   és  ez volt   az az egy  amiben  nem   is   csalódott 30

soha. Élvezte a férfi elismerő pillantásait, a vágy fellobbanását látni a szemében. Mégsem akart kihívó lenni aznap este. Barátja és barátnő­ je is nála alszik, jó beszélgetésre készült, semmi egyébre. Ezért egy­ szerű fehér blúzra esett a választása, és egy kényelmes nadrágra. Ép­ pen elkészült, amikor két nagy szatyorral megérkezett Ákos. – Kinek hoztad ezt a rengeteg italt? – vihogott Viola, de már nyúlt is a boros üvegért. Ákos végignézett a nőn. – Máris..? – Szomjas vagyok! Mire a vacsorához készülődtek, Viola már erősen ittas volt. Meg­ jegyzéseket tett az étel szervírozására, majd kijelentette, a fasírt ehe­ tetlenül sós. Ágnes eleinte vele nevetett, csak akkor fagyott arcára a mosoly, amikor barátnője Ákoshoz fordulva, róla kezdett beszélni. – Persze hogy elsózta, oda sem figyel. Semmire se figyel, állandóan te jársz az eszében. Ákos így, meg Ákos úgy. Szerintem titokban fa­ leveleket  tépked, és az kérdezgeti:  szeret, nem szeret,  szeret, nem szeret? Ákos meglepődött, elnevette magát. – Addig jó, még tudunk ilyesmit játszani – mondta. – Persze, csakhogy nála ez nem játék! Véresen komoly. Néha agyon fáraszt a hülyeségével. A férfi döbbenten nézett, Ágnest pedig elöntötte a méreg, és a szé­ gyenérzet. Lehajtotta a fejét, legszívesebben kiszaladt volna a szobá­ ból, ne kelljen hallania, ahogy majd azok ketten kibeszélik, kineve­ tik. Biztos volt benne, hogy Viola elvarázsolja Ákit, és ő itt nagyot fog égni. Mert már ég is. Pirul. Pirul, mert igaz. Barátnője még csak nem is hazudik.

31

Felállt, de Ákos megfogta a kezét, visszahúzta. – Hallgattasd már el ez a nőt – mondta komoly arccal. Később Viola magától elhallgatott, egyszerűen ledőlt a kanapéra és elaludt. – Be kellene vinni a kis szobába – mondta Ágnes. Ákos legyintett. – Hagyd a csudába, még fel talál ébredni. – Ágira nézett. – Mondd, mitől vagytok ti barátnők? – kérdezte. – Nem is tudom. Szeretem őt, jókat lehet vele beszélgetni, nem olyan buta mint legtöbb nő a környezetemben. A férfi ingatta a fejét. – Nem értem a nőket – mondta csak úgy maga elé. Éjfél is elmúlt, Viola hangosan horkolt a kanapén. Ágnes nézte az alvó nőt. Nem is olyan szép, gondolta magában. Hozott egy plédet, betakarta, maguknak a gyerek szobájában ágyazott meg. Nem utasította el Ákos közeledését, szerelmesen bújt mellé, úgy érezte, barátja kiállt mellette. – Alszol? – kérdezte. – Tudod, nagyon féltem, hogy az ujja köré csa­ var téged is mint másokat. Rossz belegondolni, mi lett volna ha egy húron pendültök. – Olyannak ismersz? Nekem kicsit sem tetszik a barátnőd, a viselke­ dése pedig otromba volt, közönséges. Ma este valóban ő volt az ele­ fánt. – A porcelán boltban. Halkan kuncogtak. 32

Temetni mélyre Feszült volt a légkör, de a nő ezt nem vette észre. Mint ahogy azt sem, hogy a férfi bele sem kóstol az italba. Csak ő ivott. Egyre töb­ bet. Szerette volna érezni a hatását, az alkohol segítségével legyűrni a szégyent, amiért odabújni vágyott szerelme karjaiba. Úgy, ahogy eddig tette, de ez az este nem az ölelésről szólt. Ez a szakítás estéje volt. A férfin látszott az eltökéltség, nem is igen tudta, mit kellene még megbeszélni, indult volna már. Az italhoz szándékosan nem nyúlt, is­ merte magát. Tudta, ha iszik, könnyen az ágyban kötnek ki. Magában elmosolyodott, hát ezt is megélte, őt akarják elcsábítani. Később növekvő undorral nézte az egyre többet és többet ivó nőt. Más lenne, ha ő sem lenne józan, de így taszító látvány volt az eltor­ zult arc. Pedig az tetszeni akart, legcsábosabb mosolyával közeledett, ült mindig közelebb. A férfi hátrált. Nem akart bántóan viselkedni, próbálta még egyszer elmagyarázni, miért döntött úgy, hogy vége. – Ne gyere ezekkel a közhelyekkel – mondta a nő és nagyot kortyolt az italból. – Ne mondd, hogy jobbat érdemlek, mert ettől meg a fal­ nak megyek! Mondd, hogy találtál mást, és megértem… talán. – Nem találtam, mert nem is keresek. Egyelőre nem akarok kapcsola­ tot. Senkivel – tette hozzá. Most kellene elzavarnom, gondolta a nő, de nem zavarta el, ehe­ lyett egészen közel ült a férfihoz. Az felállt. – Ne haragudj, de én most elmegyek – mondta, és elindult a kijárat felé. A nő elé vágott, kulcsra zárta az ajtót. – Engedj ki! – kérte a férfi. – Ne menj el, kérlek, ne menj el… 33

Dulakodni kezdtek. A nő az ajtónak dőlt, a férfi a zárat szerette volna elérni, elfordítani a kulcsot. Valahogy a nő melléhez ért, heves erekciója lett. Már nem volt visszaút. Éjjel  fejfájásra ébredt,  az a kis  pohár,  maradék whisky az  oka, amit felhajtott, mielőtt ágyba döntötte a magából teljesen kivetkőzött nőt. Ránézett. Az a falnak fordulva, mélyen aludt. Nem kellett na­ gyon óvatosan öltözködnie, de igyekezett minél kisebb zajjal távozni. Behúzta maga után az ajtót, mellbe vágta a friss levegő, és az öröm, hogy végre szabad, otthagyta az áporodott szagú szobát, a szánalma­ san viselkedő nőt, nem kell tovább hazudoznia. Pengeélen táncolt, szerető és feleség nem tudtak egymásról. A nő késő délelőtt ébredt. Tudatába azonnal, kristálytisztán beug­ rott, összeállt a kép, az elmúlt éjszaka. A szakítás, a rengeteg whisky, a kulcsra zárt ajtó, a szeretkezés. Tudta, már nincs ott a férfi.

A sors kovácsa A férfi csak ment, rótta az utcákat, tudta, ha most leül, többé nem áll fel. Kis ideig eljátszott a gondolattal, talán jobb is lenne. Senki sem keresné, senki sem hiányolná. Megszabadulna a világ egy semmire­ kellőtől, ahogy annak idején a nővére nevezte. Akkoriban is, most is feldühödött ettől a gondolattól. Nem vagyok semmirekellő, anyámat éveken keresztül, az utolsó percéig ápoltam, dünnyögte halkan. Ki­ húzta magát, elővillant csapzott haja alól mélyen ülő, karikás szeme. Lépteit felgyorsította, már tudta, hová tart. Szégyenérzet nélkül, magabiztosan nyomta meg a kapucsengőt. A házból jól öltözött, ötvenes éveiben járó nő lépett ki, majd pillanatra megtorpant, mint aki gondolkodik, mit tegyen. A másik észrevette a bizonytalankodást. 34

– Én vagyok az! – kiáltotta be a kapun túlra. Az asszony biccentett, leemelte a verandára felakasztott kulcsot és elindult felé.  Az ölelés elmaradt, a férfi meg sem lepődött. Rongyos volt, büdös, ápolatlan. Maga sem tudta már, mikor érintette meg másik emberi lény. Nem hiányzott. Érzelmeit – ha voltak – igyekezett elnyomni, az utcán  nincs   helye  az  érzéseknek,   ez   volt   az   első,   amit   megtanult. Most mégis, valami erősen megragadta a torkát, a fájdalmas nyilallás egészen az álláig kúszott. Szeretett volna mondani valamit, de nem találta a szavakat. Az asszony közben elindult, de nem a nagy ház felé, hanem hátra, a nyári konyha irányába. – Itt fűtök, fenn csak estére kapcsolom be a fűtést – mondta, de nem szabadkozva,   ellenkezőleg.   Hangjában   inkább   szemrehányás   érző­ dött, csak nem képzeli ez a lumpen alak, hogy beengedi a lakásba! De bánta is az, hová vezetik. Örült, hogy végre száraz helyen át­ melegítheti megfagyott lábait. A székre nézett, de az asszony nem kí­ nálta hellyel, ezért toporogni kezdett, liláspiros kezeit a kályha fölé emelte. Egyikük sem szólalt meg. Volt valami abszurd a helyzetben, ahogy álltak egymással szemben, és annyi év után nem volt mit mon­ dani. – Ide nem jöhetsz – törte meg a nő a kínos csendet – mit gondoltál, anyánk majd örökké él?! – koppantak a szavak, az addig meleg kis konyhán jeges szél süvített át. A férfi összébb húzta magán gombok nélküli, de még jó állapotban lévő kabátját. Valószínűtlenül vékony testén remegés futott át. – Anyánkat ne, az égre kérlek, őt ne bántsd! 35

– Ne?! – Kit bántsak, magamat? Nem volt elég, hogy kisemmiztetek, hogy amikor bajban voltam ajtót mutattatok? Álljak a lábamra, haha – kacagott fel gúnyosan a nő. – Hát lábra álltam, nélkületek. Anyám nélkül, aki csak téged szeretett, te voltál a kicsi fia – hangja keserű, gyűlölködő volt – Ülj le! – lökte oda a széket testvére elé. De az csak állt továbbra is, földbe gyökerezett lábbal, és a fájda­ lomra koncentrált. Állkapcsát irgalmatlan erővel ráncigálta a láthatat­ lan kéz. Már tudta, nincs kegyelem, most fizeti a számlát. Nem bán­ ta. – Ülj már le, ne állj ott mint a Bálám szamara! Mióta vagy fedél nél­ kül? – Három hónapja – mondta kurtán a férfi. – Elfogyott az örökség? Miért nem mész dolgozni? – Beteg vagyok. – Beteg! – kacagott fel újra az asszony, majd derekát simogatva foly­ tatta – Ki nem beteg? Sokszor alig bírok vánszorogni, mégis ellátom az állatokat, dolgozni járok, órákat utazom, hogy fenntarthassam ma­ gamat, meg a házat. De te, te egy semmirekellő voltál egész életed­ ben. Egy nyápic alak, aki csak élősködött másokon! És mégis te vol­ tál mindenki kedvence… – Ez nem igaz – suttogta a férfi, – bocsáss meg! – nézett most először nővére hideg szemeibe. – Nem haragszom – válaszolt az, már nyugodtabb hangon. – Rosszul esett, amikor a válásom után nem költözhettem haza, de talán így kellett ennek lennie. Erősebb lettem, megtanultam, hogy senkire sem számíthatok, legkevésbé rátok. Gyűlöltelek titeket, de ez régen volt. Sajnálom, hogy nem mentem el anyánk temetésére, sajnállak téged is, de nem veszlek magamhoz. Boldogulj, ahogy tudsz, saját sorsod­

36

nak te vagy a kovácsa! – Azzal elhallgatott, várta a hatást, de a férfi semmit sem szólt. – Ma éjjel itt alhatsz, de holnap hajnalban szedheted a sátorfádat, én dolgozni megyek. Sötét volt az éjszaka, baljósan sötét. Dermedt csend ereszkedett a kis konyhára. A tűz rég kialudt, a férfi nyakig betakarózva bámult az áthatolhatatlan messzeségbe. Nem gondolt semmire, lassan  álomta­ lan mély álomba merült. Már magasan járt a nap, amikor hunyorogva felnyitotta szemeit. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Kis időbe telt, még teljesen felesz­ mélt. Hol lehet a nővére? Azt mondta, pirkadatkor indulnak, most pe­ dig dél felé járhat az idő. Sietve kapkodta fel magára a ruháit, kabát­ ját összefogta magán, kilépett az ajtón. Farkasordító hideg csapta meg, az éjjel leesett hó tisztán, érintetle­ nül csillogott lábai előtt. A férfi megállt, még egyszer körülnézett, de lábnyomot sehol nem látott. Elindult a nagy ház felé. Félve, óvatosan nyitott be, látszatát is kerülve az erőszakosságnak. Nem varrja ő sen­ ki nyakába magát, de köszönés nélkül mégsem távozik. Már éppen kiáltott volna, amikor meglátta a konyhaasztalra bukott fejet. Köze­ lebb lépett, kérdezni akarta, mi a baj, de torkán akadt a szó. A nővére halott volt.

Ila néni és a cica Ila néni a szemetet vitte le, amikor a kuka mellett egy mozgó reklám­ szatyorra lett figyelmes. Kíváncsi természete nem hagyta nyugodni, óvatosan belekukkantott a zacskóba. Meglepetésében felkiáltott. – Ó, te szegény pára, ki tette ezt veled? – kiszabadította a remegő kis állatot, megállapította, hogy cicáról van szó, aki alig lehet néhány he­ 37

tes. – Kis cica, cicka, ki tette ezt veled? – kérdezte újra – majd óvato­ san ölbe vette, és hazavitte. – Nézd – mutatta fiának – valaki kidobta ezt a szép kis cicát. Ha nem találom meg, meg is fullad szegény. Indulj fiam, szerezz be minden szükséges holmit! Sanyi bevásárolt, Ila néni pedig két óránként nyomta Cicka szájá­ hoz a cumisüveget. Ha szépen evett dicséret járt, de ha nem szívott elég erősen, akkor bizony szorult. – Beléd öltem egy vagyont, te kis szarházi. Egyél!  Lassan fejlődésnek indult a cica, a fején lévő seb is szépen gyó­ gyult. Miután a cumisüvegre már nem volt szükség, Ila néni egyre kevesebbet vette ölbe. Hiába nézett gazdasszonyára könyörgő tekintettel, az rendre elza­ varta maga mellől. – Tűnj el innen, ne bámulj! Ilyenkor Cicka bánatosan bújt be az ágy alá. Legjobban Ila néni ágya alatt szeretett lenni, de alig elszunyókált, böködésre riadt fel. Ila néni a partvisnyéllel zavarta ki kuckójából. Így éldegélt a cica, amikor Ila néni a fejébe vette, a macska innen­ től fogva nem kap sem konzervet, sem szemes tápot, egye a házi kosztot. Cicka éhezett. Megszagolta az ételt, majd éhesen, szomorúan távo­ zott. A gazdasszony erőteljes hangja messze elhallatszott, hiába bújt be a folyósra kirakott cipős ládába.

38

– Majd én megmutatom neked te hálátlan, hol lakik a magyarok iste­ ne! Itt nem kényeskedsz tovább, nem játszod el nekem a grófkisasz­ szonyt! Sanyi nem állta meg szó nélkül. – Anyám, ne pörölj már azzal az állattal. Te szoktattad a táphoz, egy éve azt eszi, miért gondolod, hogy majd hirtelen megváltozik az ízlé­ se? Egyébként is, úri macsek ez, látszik a bundáján, meg a tartásán is. Gyere hercegnő, majd Sanyi bácsi ad neked finom májacskát. Ila néni sápítozott. – Fiam, az a holnapi ebédhez van elkészítve! Sanyi megrántotta a vállát, levágott egy jókora darabot a májból. Cicka megszaglászta a tányérába dobott valamit, kicsit hátrált, majd újra közelebb lépett, és bekapta a furcsa, de finom eledelt. Másnap reggel hatkor Ila néni kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, Sa­ nyi a káromkodásra riadt fel. –  A kurva macska végigfosta az egész helyiséget! Rohadna meg a nap is amikor idehoztalak,… te… te… tűnjél előlem, mert agyonvág­ lak ezzel a felmosóval! Cicka amúgy is ramatyul érezte magát. Égtek a belei, fájt minde­ ne, a felmosó elől azonban fürgén szedte lábait. Akkor fedezte fel a nyitott szoba ajtót. A gazdasszony, a nagy felfordulásban elfelejtette bezárni maga után. Cicka bebújt az ágy alá. Csöndesen volt, meg se nyikkant, egész álló nap szundikált, ráfért a pocsék éjszaka után. Ila néni délután kezdett aggódni. – Cicka! Cicka, gyere elő!

39

Cicka lapított, esze ágában sem volt felfedni magát. Sanyi hangjá­ ra sem reagált. Sanyi egyébként sem érdekelte, a gazdasszony kegye­ it kereste, az ő ölében szeretett volna dorombolni. Ila néni este nyolckor a szívéhez kapdosott. Ült kedvenc foteljé­ ben, ment a tévé, de nem tudott az adásra figyelni. – Én neveltem fel, cumiztattam. Szegény párát megverték, kidobták! Micsoda seb volt a homlokán…. Cicka felébredt a hangos szipogásra, nyújtózott egyet, majd kisé­ tált az ágy alól. Ila néni felzokogott örömében. – Te…, te, rafinált kis dög, hát itt voltál egész nap. Kijátszottál. Már megint kijátszottál. Cicka boldogan aludt el aznap este a sötét, hideg fürdőszobában. Hát mégis szeretik.  Hamarosan azonban kezdődött minden elölről. A szobából tovább­ ra is ki volt tiltva, kapott ugyan tápot, de keveset. A kakaért is szidás járt. – Drága az alom, ne szarj annyit! – mondta Ila néni.  Néhány hónappal később, újabb baj ütötte fel a fejét. Nem volt elég bűne­baja szegény macseknak, de még a hormonjai is megbo­ londultak. Egyik tüzelésből a másikba esett. Hangosan jajveszékelt, zengett tőle a ház. Gazdasszonya szidta mint a bokrot, majd kipenderítette a folyosó­ ra. – Végre csend van – mondta Sanyinak. 40

 Ila néni kicsit nagyothallott, szólt a tévé nem hallotta a csengőt, csak a dörömbölésre kapta fel a fejét. „Ki lehet az ugyan?” Kelletle­ nül tápászkodott fel a fotelból, fene vinné el, Colombo éppen most fejtegeti az elméletét… – Ila néni, – a szomszéd állt az ajtóban – vigye be a macskáját, zeng tőle a lépcsőház. Ne tessék már velünk így kitolni. A cica beteg, nem normális, hogy egyvégtében tüzel! –  Nincs ennek semmi baja! – háborgott Ila néni – na, gyere te sze­ gény, üldözött pára! – kapta ölbe az állatot. Cicka aznap már nem sírt, de reggel újra kezdte. Fetrengett és jaj­ gatott. Ila néni újból kidobta a folyosóra, a szomszéd megint döröm­ bölt….  Miért is nem fogadott szót a macsek? Ő volt a hibás, mondogatja Ila néni a mai napig, ha szóba kerül az a kis híján végzetes nap. Minden úgy történt akkor is, ahogy az már megszokott volt. Cicka sírt, a gazdasszony kitette a szűrét, pontban este hatkor jutott  újra eszébe. – Cicka, gyere, megyünk aludni! A folyosó sötét volt és kihalt. – Cicka, kis cicám, gyere elő, no! Sanyi is kidugta a fejét, beszállt a keresésbe. Elindult a folyosó tá­ volabbi, még sötétebb zugai felé… Ila néni rosszat sejtett, minden zsigerében érezte a bajt. Gyomra görcsbe rándult amikor meglátta fia ölében a macskát. 41

– Megmérgezték! – Sanyi szeme könnyes volt, Ila néni hangosan zo­ kogott. Cicka még élt, lélegzett, de szemei kifordultak, szájából habos vá­ ladék csorgott. A gazdasszony tördelte a kezét. – Hogy ver a kicsi szíve… – hirtelen abbahagyta a sírást, döntött. – Pénz nem számít, a legjobb orvos kell! Az állatklinikára vitték Cickát. Ila néni fizetett a benzinért, a kezelésért, aminek az összege majd húszezer forintra rúgott. A gondos ápolásnak köszönhetően, a macsek ügyesen összeszedte magát. Szigorúan betartva az orvos utasításait, csak a gyógykonzer­ vet kapta napokig. Egy doboz ára ötszáz forint volt, de most nem ka­ pott szidást amiért ilyen sokba van. Cicka már­már elhitte, eljött végre az ő ideje. Olyan gondoskodó szeretet vette körül, mint kölyök korában, amikor szintén hajszálon múlott az élete. Imádta a gazdasszonyt, dorombolt féktelen jó kedvé­ ben. Újra szabad bejárást kapott a szobába, elnyúlt a langyos konvek­ toron, élvezte a csodás életet. El is szunyókált, amikor gazdasszonya hangja hasított a fülébe. – Tűnsz le onnan, te piszok! Elfogod a meleget! Cicka először azt hitte gazdája Jockey­val pöröl a Dallasból, aztán meg azt, hogy álmodik. Végül a partvisnyél keménysége józanította ki.

42

A levél Augusztus 20­a van, sötétedik. A máskor nyüzsgő, zajos utca szokat­ lanul csendes. Elmentek az emberek, aki él, mozog, az a téren van, ahol durrognak a petárdák, szól a zene, perdül a tánc. Kever magának egy gin­tonicot, cigarettára gyújt. Már éppen lete­ lepedne a tévé elé, mikor valaki bekiált a nyitott ajtón. – Gyere ki a gangra, beszélgessünk! – Ismerősnek tűnik a hang, vagy mégsem..? Nem   tudja,   hogy   örüljön­e   a   váratlan   vendégnek,   vagy   inkább bosszankodjon. Már belenyugodott, sőt örült a magányos éjszakának. Mégis   elindul   az   ajtó   felé.   Kíváncsi.   Kezében   megremeg   a   pohár amikor meglátja a lányt. –  Miért   jöttél?   –   kérdezi   nyugalmat   erőltetve   magára,   és   kortyol egyet az italból. – Miért, miért, nem is sejted? – kacag fel gúnyosan a vendég. Hosszú fekete haja beárnyékolja az arcát, szeme szinte világít a sötétben. Te­ kintete nyílt, egyenes, ujját vádlón emeli fel: – Gyáva lettél! Nem ismerek rád! Akarod, minden porcikáddal aka­ rod azt a férfit, mégis elszaladsz a lehetőség elől. Kitérsz, tétovázol, félsz! Latolgatod a jövőt, számolgatod az éveket… – hangja kifullad, leroskad a folyosón elhelyezett ülőkék egyikébe – Ülj már le te is, ne álldogálj ott az ajtóban! – mondja. Egy ideig némaságba burkolóznak, értik egymást, nincs szükség szavakra. Percek, talán órák telnek el, majd a lány alakja halványul, ködből szőtt köntösét vállára kapja, búcsúzóul még visszakiált: – Mennem kell, remélem, megértettél!  43

Üvegcsörömpölésre riad. A hideg ital végig folyik a szoknyáján, pillanatok alatt éber lesz. Az órára néz, elmúlt éjfél. Hirtelen eszébe jut az álma, a lány. Belemosolyog a tükörbe. – De hát nem sokat változtam, húsz év…Nem vagyok gyáva! A döntés pillatok alatt születik. Papírt keres, tollat. Elszántan, bát­ ran rója a sorokat, közben Tatjána jut eszébe: „Én írok levelet magá­ nak…” Sötét a lépcsőház, hunyorgatva böngészi a postaládákat. Megvan! Már dobná a levelet, de félúton megáll a keze. Magához szorítja a fe­ hér borítékot, fejében képek villannak, hangok kergetőznek. Nem te­ heted! Gyáva vagy?! Látja a lányt, egykori önmagát, aztán a férfi ar­ cát, okos homloka alól kivillanó tengerkék szemét…  Lassan ballag vissza a lakása felé. Megtette. Bedobta a levelet. Le­ tusol, hálóingbe bújik, összegömbölyödve burkolózik a puha takaró­ ba. Aznap éjjel már nem akar gondolkodni. Másnap szorongva ébred. Ki kell vennem azt a levelet a postaládá­ ból, csak ez jár a fejében. Napjai zaklatottak, egy percre ki nem megy a fejéből a levél, az a bolond éjszaka amikor álmodott. Amikor pon­ tot akart tenni egy hónapok óta tartó huzavona végére. Érzékek fel­ korbácsolása,   szikrázó   légkör,   pillantások,   kérdések,   amikre   nincs egyértelmű válasz. Tudta, a fiú is ezt érzi. A fiú, így nevezte magá­ ban, pedig nyugodtan mondhatta volna: a férfi. Mégis, annyira a fia­ talnak látta. Nem csak a szőkesége, sima arca, de a mozgása, a há­ nyavetin vállára dobott hátizsák, a kockás ingek… Ilyenkor  futott  a tükörhöz,  és  bámult  bele  hosszú  percekig.  Bi­ zonytalan volt. Néha szépnek látta magát. Olyankor megnyugodott, kihúzta vállait, fejét magasra tartotta. Hiú volt, mégis voltak napok,

44

mikor mindent másképp látott. Az arc amelyik visszanézett a tükör­ ből, fáradt volt, sápadt, és egyáltalán nem fiatal.  – A levél! – jut eszébe megint – Nem tétovázhatok, most muszáj ki­ szednem! Kihúzza a szekrényfiókot, kést, csavarhúzót ragad, és határozott lép­ tekkel elindul a lépcsőházi levélszekrények felé. – Sikerülnie kell! – Hol egyik szerszámmal, hol a másikkal próbálko­ zik. – Jaj, már majdnem megvan! – Nagy igyekezetében, picit még a nyelvét is kidugja, késő veszi észre, valaki figyeli. – Jézusom! – kiált nagyot – Mióta bámulsz? – Szia! – vigyorodik el a fiú – Segíthetek? Várj csak, a kulccsal egy­ szerűbb lesz! – most kioktató a hangja – Megtudhatom, milyen kincs van odabenn, hogy éppen el akarod rabolni? – A levelemet véletlenül a tiédbe dobta a postás… – No, nézzük csak azt a levelet! Érdekes nincs rajta se név, se cím. Állnak a félhomályban. A nő tekintetében rémület. – Kérlek szépen, add ide! – Nem! – A fiú válasza kemény, határozott. A nő futásnak ered, li­ hegve ér a lakásba. Nem tudja, mit tegyen. Ereiben dübörög az adre­ nalin, szíve a torkában dobog. – Vége! Én elköltözöm! – sírja el ma­ gát. Később erőt gyűjt, megmossa az arcát, cigire gyújt. Kimegyek a levegőre, gondolja, a fiú most úgyis benn van, fürdik, vacsorázik.  Sötét van a teraszon, az utcai lámpák fénye nem éri ezt a részt. Hűvös van, mondja csak úgy maga elé, és éppen kardigánért indulna, amikor valaki hátulról átöleli. 45

A letiltott bankkártya A férfi nyüszítve bújt a paplan alá. Magzati pózt vett fel, kezeit fülé­ re tapasztotta, de hiába, a sziszegő, fröcsögő hang áthatolt párnán, ta­ karón. – Férfi vagy te egyáltalán? Francokat vagy te az! Egy puha pöcs vagy, egy impotens fajankó, egy szerencsétlen alak, te… – a nő nem várt választ, kiugrott az ágyból, a fürdőszobába rohant. Le kell hűteni magát, elkergetni a fantáziaképeket, hisz az az ember ott benn a háló­ szobában, csak a Jóska. A férje, aki minden csak nem férfi. Ingerülten zárta el a vizet, nem  érezte jobban magát. Összegör­ nyedt, és újra elöntötte a düh. – Jóska, az isten verjen meg téged, alszol, mi? – kérdezte a szobába belépve. Állt egy ideig az ágy mellett, majd lerántotta férjéről a taka­ rót. – Anyukám – mondta az csendesen – anyukám, hagyj aludni, ne gyö­ törj, fáj a fejem… – A te fejed fáj? – kacagott fel gúnyosan a nő, majd zokogni kezdett. –  No, anyukám, no… – Jóska riadt, bűntudatos arccal simogatta az asszony fejét – Öreg ember vagyok, beteg ember, ne haragudj rám! Zelma a fal felé fordult, alvást színlelt. Már nem akart semmit, csak aludni. Teltek a napok, a hetek, aztán a hónapok. A helyzet mit sem válto­ zott, Jóska elvolt a maga kis világában, egyre jobban élvezte a sem­ mittevést, az ebéd utáni szunyákat. Hát nem erre vágyott mindig is? Túlélte a strokot, mozog mindene, az agya is kellőképpen friss, csak hát a gyógyszerek. Letompítják, de nincs mese, szedni kell. Majd le­ csillapodik az asszony is, remélte magában. 46

Zelma azonban nem  érezte az  évek súlyát, a nyugdíjazás újabb energiákat szabadított fel benne. Fürge volt és tettre kész. De mit csi­ náljon?   Talán,   ha   lenne   unoka!   Elképzelte   magát   mint   nagyi,   de azonnal el is hessentette a gondolatot. Nem, nem erre vágyik. Megsi­ mogatta hosszú, hajdanán feszes combjait, belemosolygott a tükörbe. Jóska  eleinte   észre  sem   vette  a   változást.   Zelma   mindig  csinos volt, alakja az évek során nem sokat változott, így fel sem tűntek az új ruhák. A tépett, égővörös frizurát meglátva azonban, bajsza alatt elnyomott egy mosolyt, magában pedig azt gondolta, ha ez az új hó­ bort, hát legyen! A nők már csak ilyenek. Ha ez az ára a békesség­ nek, olcsón megúszta. Később már nem volt ennyire nyugodt. Növekvő aggodalommal nézegette a bankszámla kivonatot, nem értette, hová megy el az a sok pénz? Gazdagok sosem voltak, de a két nyugdíj fedezte megélhetésü­ ket, némi megtakarításuk is volt, ami hirtelen apadni kezdett. Zelma nem kertelt. – Vettem ezt, azt – mondta vállát vonogatva – ha már tőled nem ka­ pom meg! Jóska újra  bűntudatos   képet   vágott,   felesége   pedig diadalittasan vette bele magát újabb és újabb vásárlásokba. Szaunabérletet váltott, kozmetikushoz havonta járt. Barátnői nevetve kérdezték, mi van Zel­ ma, új pasi a láthatáron? Á, dehogy, mondta, de szöget ütött fejében a gondolat. Miért is ne? Hisz még nem öreg, akár a szerelem is meg­ lephetné, egy hattyúdal, mielőtt végleg bealkonyul… Nézegetni kezdte a férfiakat. Előbb a saját korabelieket. Összeha­ sonlította őket Jóskával, és rá kellett jönnie, nem sokban különböz­ nek egymástól ezek a trottyosok. Undorodva fordult el a pocakos, ló­ gó tokájú emberektől. Akkor már inkább a férjét próbálja meg még egyszer elcsábítani. 47

A kísérlet nem sikerült. Hiába vette meg a csipkés csoda baby­ dollt, Jóska csődöt mondott. Micsoda pipogya alak! „Ne alázz meg, anyukám”, kérte könnyeivel küszködve. Attilát egy véletlen során ismerte meg. Fodrásznál volt aznap, ép­ pen végzett, mikor zuhogni kezdett az eső. Taxit rendelt. –  Hová   parancsolja,   fiatalasszony?   –   kérdezte   a   sofőr.   Zelmának megdobbant a szíve, majd elolvadt gyönyörűségében, de szemlesütve csak ennyit mondott: – Ne vicceljen uram, nem vagyok én fiatalasszony. Néhány   óra   múlva   azonban   teljesen   mást   gondolt.   Valósággal szárnyai nőttek, repkedett, jó magasan a föld felett. Elégedettem pil­ lantott a tükörbe, szépnek és újra húszévesnek érezte magát, este At­ tiláról álmodozott, Jóska horkolása sem ingerelte. Elképzelte a más­ napi randit, tisztán érezte a fiatal férfi illatát, kezének erős, mégis gyengéd érintését. Megborzongott, ölét elöntötte a vágy, de ezúttal békén hagyta férjét, hadd aludjon szegény szerencsétlen. Jóska idegesen nézegette az óráját, hol lehet az asszony? Nem szo­ kott ennyire elmaradni, csak nem érte valami baj? Legalább a tele­ font ne kapcsolta volna ki, gondolta, mikor a kulcs fordult a zárban, Zelma megjött és támadott. – Mert nem bírom így tovább, érted?! Nem kell kérdezned, hol vol­ tam, elmondom én magamtól is. El bizony! Van valakim! – rikácsol­ ta, majd a fürdőszobába vonult. Jóska nem tudott elaludni. Forgolódott, kétségek gyötörték, gyom­ rát görcsbe rántotta a félelem. –  Anyukám, most mi lesz velünk? – kérdezte halkan. – Nem tudok aludni így…

48

Zelma is ébren volt, de nem válaszolt, nem hagyta kizökkenteni magát euforikus hangulatából. A kisvárosban hamar elterjedt a hír, az öregedő Zelmácska szere­ tőt tart. Az asszonyok összesúgtak, hát ezért a havonta változó haj­ szín, ezért a smink! A vén maskara, mondták nevetve. Zelma ebből mit sem sejtett, ő csak irigykedő tekinteteket látott, amitől még jobb kedvre derült. Büszkeséget érzett, kiválasztottságot. Ő kell Attilának, ő, a hatvanas nagybetűs nő. Férjét figyelmen kívül hagyta, nem kere­ sett   kifogásokat   sem,   elment   otthonról   amikor   szeretője   hívta,   azt sem mondta, mikor érkezik. Volt, hogy két napot volt távol, de az is előfordult, hogy hetekig nem látták. Lánya, fia elfordultak tőle, de őt ez sem zavarta. Jár nekem az élettől ennyi, nem fogok besavanyodni apátok mellett, mondta, és lecsapta a telefont. A wellness fürdő bejáratánál érte a meglepetés. „ Asszonyom, ez a kártya letiltásra került, ezzel nem tud fizetni”, tárta szét karját a re­ cepciós. Hazafelé kifogyott a benzin, Zelma utolsó fillérig kiürítette a pénztárcáját, de így is Attila állta a benzin árának nagy részét. Hol­ nap kifizetem, dadogta zavartan a nő. Ugyan, hagyd, legyintett Atti­ la. Zelma reménykedett, hogy csak ő értette félre, nem volt abban a legyintésben semmi megvető. De amikor a ház elé értek, elmaradt az ölelés, a csók, de még a búcsúpuszi is. Zelma, azt sem tudta, miként támolygott be a kapun, még a kutya üdvözlése, örömére sem reagált. Jóskát akarta látni, vele beszélni. Már nem dühöngött, nem akarta férje   szemét   kikaparni,   amiért   az   letiltotta   közös   számlájukat.   Pa­ naszkodni akart, kisírni magát az ember keszeg, sovány vállán, és ki­ aludni Attilát, felébredni ebből a csúf álomból… A házban csend volt. Csend  és  sötét.  Zelmában meghűlt a vér. Nincs itthon! Kétségbeesve kapcsolta fel a villanyt. Nincs itthon! – Jóska! Jóska! – már kiabált. Feltépte a szekrényajtót, szívdobogása kicsit csitult, férje ruhái ott sorakoztak, katonás rendben. Nem ment 49

el, suttogta megkönnyebbülve. A konyhába indult, inni akart egy jó erős feketét. Hirtelen megtorpant, mintha valami neszt hallott volna odabentről.   Óvatosan   nyitotta   az   ajtót,   villanyt   kapcsolt,   és   akkor meglátta… Férje ott ült az ablak előtti széken, kifelé nézett, majd lassan meg­ fordult, bajsza alatt pajkos mosollyal azt mondta: – Na, gyere ide anyukám, te rossz kislány, te, te… De Zelma akkor már ott ült mellette, belefúrta fejét a férfi mellka­ sába, és zokogott. Az megsimogatta a szalmasárga, lakkozott frizu­ rát. – Ugye, újra kinő majd a szemöldököd? – kérdezte.

Valaki kell Szombat délután állított be, maga után húzva gurulós bőröndjét. – Ne ijedj meg – mondta – nem nálad akarok letáborozni, most vet­ tem a bőröndöt. – Hová készülsz egyébként? – kérdeztem. – Á, semmi konkrét – felelte a szokásos hanyag, kissé affektáló mo­ dorában. Elmosolyodtam. Palócföldön születtem, mindig is itt éltem, nagyon mókás füleimnek a pesties beszéd. Tekintettemmel biztattam, mondja csak tovább. És ő mondta. Társat keres, vannak is sikerei, jó pár címe, ahová majd elmegy, és megszemléli a jövendőbelit. Tágra kerekedett a szemem, ekkor vettem észre az új frizuráját. Az égő vö­ rös szín nem változott, csak a fazon. Egyik füle mögött majdnem ko­ paszra felszedve a haj, másik oldalon egészen hosszúra hagyva. Ész­ revette a furcsálló, arcomon átsuhanó mosolyt. –  Nem tetszik? – túrt volna bele a rövidebb oldali tüskékbe, – juj, még nem szoktam meg – mondta. Szóval, nem tetszik? 50

– Érdekes fazon – feleltem, közben bevezettem őt a kis szobába, aho­ vá mindig is szállásoltam, ha meglátogatott. – Odaülhetek a géped elé? – kérdezte kisvártatva. Hát, persze. Köz­ ben azért odapillantottam, milyen oldalt nyit meg? Nem kíváncsisko­ dásból, inkább a vírusoktól való félelmemben.  Társkereső. Persze, hisz mondta is. Ezért az új frizura és a bőrönd. – Jaj, atyaúristen – kiáltott fel és kezébe temette az arcát. – Mi van? – kérdeztem ijedten. Ő szégyenlősen kacarászva mutatott a monitorra: – Ezt nézd! – mondta. Óriási fallosz meredezett rám. Hirtelen azt sem tudtam, hová néz­ zek, majd elöntött a méreg. Szóval, ez a társkereső?, kérdeztem majd választ sem várva folytattam a háborgást. – Hát tudod, aki ilyeneket küld az nem társat keres! Ismerősöm ingatta a fejét. – Ne hidd – magyarázta – indult már így kapcsolatom. – És? – Hát, vége lett. Sejtettem, gondoltam magamban. – Randira hív! – kiáltott fel újra. – Ugye, nem mész el? – néztem rá aggodalmasan. – Hogyne mennék, éppen beleesik az útvonalba – mondta és elővett egy jegyzettömböt. – Nézd – tolta orrom elé.

51

– Nem vagyok ismerős arra – bújtam ki a válasz alól. Magamban pe­ dig azt  gondoltam,   odamegy ahová   jónak  látja,   elvégre  egyáltalán nem fiatal fruska, ötvenen túl csak tudja mit csinál. Egy éjszakát aludt nálam, másnap reggel útnak indult. Sokáig néz­ tem utána, ahogy húzta a zötyögős bőröndjét, és turkált féloldalas tü­ si hajában. –  Sok sikert! – kiáltottam utána, de ő vissza sem nézett csak lazán hátra integetett. Sokáig nem is hallottam felőle. Néha eszembe jutott, ugyan lehor­ gonyzott­e valahol, vagy még mindig járja, ingyenes utazási jegyével az országot és társra vadászik? Minap kielégült kíváncsiságom. E­mailt kaptam tőle. Beszéljünk skyp­on, kérte, utál írni. Szó ami szó, én se igen szeretek, így rögtön küldtem a választ, rendben. Ősz hajú idős asszony ült a kamera előtt. – Ne lepődj meg – mondta – már nem keresek senkit. – Megtaláltam – mosolygott. Akkor vettem észre, milyen szép. Arca kisimult, nyoma sem volt rajta a görcsös „szépnek lenni idősen is” divatos szlogennek. Termé­ szetesen hullámos haj keretezte festetlen, telt arcát. –  Várj – mondta – bemutatom a páromat. Pár perc múlva kerekes­ székben ülő férfit tolt be maga előtt. – Ne lepődj meg – kérte még egyszer. – Boldog vagyok vele. Szeret engem. – Szeereeteem… – erősítette meg a férfi. Nyála vastagon folyt az álla elé kötött partedlire.

52

Kőszív A férfi áll az előszobában. Toporog. Hol a nappali felé tekint, hol pe­ dig a két bőröndre. Ajka szorosra zárva, állkapcsa fel­le jár. Szájában gyorsan gyűlik a nyál, lenyelni vagy kiköpni kéne végre, de egyikre sem képes. Benn a szobában hangosan üvölt a tévé, felesége tüntetőleg hango­ sította fel, ne is hallják ha majd csapódik a bejárati ajtó. Legalább ki­ jönnének, de ez a látványos érdektelenség…! A lányok hallgatása,  majd a nagyobbik megsemmisítő pillantása. Aztán ahogy kivonult… A   kisebb   tétova   tekintete,   könyörgő   szemei   jelezték,   még   nem döntötte el, melyikük mellé álljon. Hát, ez az! A döntés. Isten a tanúja, hány éjszakán át forgolódott, ébredt arra, hogy úszik a verejtékben, fogy a levegő. Mellkasára ne­ hezedett a hetek óta halogatott vallomás. A ki nem mondott szavak, amik ott keringtek, előbb csak a hálószobában, később megfertőzve a lakás minden zugát. Tímea nem sürgette, nem követelőzött. A férfi néha arra gondolt, könnyebb lenne a helyzet, ha lány olyan lenne mint a felesége. Per­ sze, az is igaz, ha olyan lenne, akkor ő most nem állna itt bénultan, azon elmélkedve, miért képtelen kézbe venni azokat a bőröndöket? Timit   soha   nem   kapta   semmiféle   játszmán.   Szürke   kis   veréb, mondták sokan. És neki ez a kis szürke ragyogta be az életét. Szereti azt a lányt! Nem, nincs semmiféle ultimátum. Az asszony tévedett amikor azt kiabálta: „na mi van, falhoz állított a szeretőd!?” Nem értette meg, Viktor az, aki menni akar. Menj akkor, ha már ennyire elhülyített az a kitanult kis cafka!, mondta megvetően. És nézz majd a lányaink szemébe, tette még hoz­ zá a győztesek fölényével. 53

Végre, végre kiköpheti ezt a keserű nyálat ami fojtogatja percek óta. Kicsomagol,   felveszi   az   otthoni   ruháját,   megkövült   szívét   a   ki­ nyúlt pulóver alá rejti el.

Kell a jó…? Majd széthasadt a feje, alig várta már, hogy vége legyen a műszak­ nak. Órájára nézett, majd hangosan felsóhajtott, na végre! – Mi a baj, drága Klárika? – kérdezte a pult előtt álló, viszonylag jó­ zan férfi. – Tudja azt maga, Jóska! Fáj a fejem, sok már ez nekem! – mutatott az imbolygó emberek felé. Jóskának erre bólogatott, Klári pedig elindult összeszedni a poha­ rakat. Nem kapkodott, volt még fél óra zárásig.  –  Igyekezzenek emberek, igyák meg amit kikértek, aztán menjenek isten hírével, záróra! Minden   nap   ugyanez,   mindig   minden   ugyanígy   zajlott   a   helyi kocsmában. Kivéve akkor amikor még Laci állt a pultnál. „Szép idők voltak”, suttogta, de már ügyelve arra, senki ne hallja meg. Szégyell­ te még a gondolatot is, szégyellte Lacit, szégyellte magát, de legin­ kább azt szégyellte, hogy még azok után is vágyódott a férfi után. Pe­ dig soha az életben annyira nem verte át senki, mint pont az a sze­ mét! Nem volt elég, hogy megcsalta, de még ki is rabolta őt. Úgy ment el, hogy mindent magával vitt. A bolt aznapi bevételét, az ék­ szereket, és ami a legfájóbb: a szívét. Szegény   Jani!   Mennyit   kedveskedett,   még   egyáltalán   engedte, hogy udvarolni kezdjen neki. Később, amikor összeköltöztek, senki 54

nem csodálkozott, hiszen jól tudták, a kocsmát nem lehet egyedül vinni. Laci árulásáról egy idő után már senki sem beszélt. Észrevet­ ték ugyan, hogy Klári szótlanabb lett, mosolya sem a régi, de hát is­ tenem, fiatal, majd kiheveri. Ez a Jani pedig jó ember, ha nem a leg­ jobb a faluban. Felváltva dolgoztak, de Jani igyekezett jóval nagyobb részt vállal­ ni. Hajnalban ő kelt fel, előbb a lakásban rakta meg a cserépkályhát, majd kerékpárra pattant, és irány a bolt! Mire Klári felébredt kelle­ mes meleg várta, a kávé is ott gőzölgött a tűzhelyen. Nem kellett soha azért   korábban indulnia,  hogy  a  kocsmában is  duruzsoljon  a kályha, Jani mindent elintézett helyette. Mégsem volt boldog. Hiány­ zott Laci. Nem fogta fel  ésszel, miért érez így? Hisz az egy lusta disznó volt. Elvárta, hogy Klári szolgálja ki, tüsténkedjen körülötte. A vendégek tele voltak panasszal, fáznak, mert a „főnök úr” hagyta kialudni a tüzet. Most mindenki elégedett, csak Klári nem. Savanyú képpel zárja be maga mögött az ajtót, hazafelé keserű szívvel gondol arra, mennyivel másabb volt régen, amikor alig várta, hogy végre otthon legyen, vagy Laci érjen haza, és ölelhesse magához, csókolja szenvedéllyel. Hideg van, húzza össze magán a kabátot, de nem siet. Az  éles, tiszta levegő jót tesz hasogató fejének, tilosban járó gondolatainak. Mire hazaér, egészen jó kedve lesz, de csak addig, amíg nem látja Janit. Az boldogan siet elé, kérdezi, hogy van? Milyen volt a nap? Klári fáradtan, kimerülve rogyik le a kanapéra, nem válaszol. Lábuj­ jait kezdi masszírozni, addig sem kell a férfira néznie. Az pár percre eltűnik, kisvártatva lehajol az asszony elé, a meleg papucsot ráhúzza lábára, kezébe adja a frissen facsart grapefruitlét. –  Igyál,   szívem!   –   mondja,   majd   értetlenül,   csodálkozva   nézi ahogy a halványsárga folyadék ráloccsan a szemközti falra, és vé­ kony csíkban csordogálni kezd lefelé. 55

Életképek, karcolatok – Ruszlit hozzál, azt biztos megeszi! – anyám aggódva tördeli a ke­ zét. Két hete hiába főzi a legfinomabb ételeket, a bátyám nem eszik. – Mindig is káka belű volt, de azért ennyire nem kéne válogatnia – panaszolja tovább. – Nem a válogatásról van szó anyu, értsd már meg! Beteg! – Ha beteg is ennie kellene, így a hámfára szarik előbb­utóbb. Végképp elveszítem a türelmem. Hámfára szarik, oda hát, naná, hogy oda. – Hadd hívjam ki az orvost! – kérem újra. Bátyám meghallja, kiordít a szobájából. – Mondtam, hogy, nem! Anyámhoz fordulok. – Akkor ne hozz fel annyi italt a boltból! – Tudod, hogy milyen, kell neki amit megszokott.  És ha már vég­ képp nem eszik, akkor hadd igyon, legalább nem szárad ki – érvel. Belül tombolok. Ki kellene lépnem ebből a játszmából, évek óta le vannak osztva a szerepek.  Áldozat,  üldöző, megmentő. Legyintek. Eh, nem kell nekem kiszállnom, hiszen lassan vége a drámának. Jaj! Szívembe belehasít az ismerős fájdalom. Újra és újra nyakon ragad a rettegés. Mi lesz itt…? Édes istenem, mi lesz? A bátyám meg fog halni! Anyámmal, mi lesz?  Botomat felhajítom a bevásárlókocsiba, komótosan pakolok, néha visszateszek ezt­azt a polcra. Majdnem elfelejtem a ruszlit. Leeme­ 56

lem a polcról, hú, kilencszáz forint! Nem is gondoltam volna, bár az a helyzet, hogy idejét sem tudom, mikor vettem utoljára ilyesmit. Összefut a számban a nyál, testvéremre gondolok. Csak enné meg legalább…!  Két hét múlva anyám kezembe nyomja a szemetes zsákot. Dög­ nehéz, mi van ebben? Hú, de büdös…Nagyot lendítek a nejlontasa­ kon, gyenge az anyag, a halak repülnek szerteszét. Savanyú­keser­ nyés ízt érzek a számban, de legalább a macskáknak jó napjuk lesz.  És csak sír, sír az anyám. Csendesen, de annál inkább fájdalmasan. Talán ha zokogna, nem volna ennyire rossz érzés nekem sem. Nézek rá szótlanul, bár a könnyeitől úgysem lát, és hát a hályog is ott a sze­ mén, amit makacsul tagad. Tényleges hályogról van szó, valószínű, szürkéről. Persze csak tippelek, de valaha barna színű szemei egé­ szen bekékültek. Ő persze ezt nem látja, mint ahogy sok mást sem, de belső világa, látása oly élénk lehet, hogy mindez kicsit sem zavar­ ja. Jól lát és kész. Nem vitázok, értelmetlen volna, amúgy is rég meg­ szoktam a makacsságát. A sírását is, mégis fáj. Mert segítenék, any­ nyira segítenék, de nem tudok. Bár átérzem a fájdalmát, de csak köz­ vetve, belebújni a bőrébe nem tudok, nem akarok! Brrr..ráz ki a hi­ deg még a gondolattól is, én nem, én nem tudnám elviselni azt a fáj­ dalmat, mormogom, és éppen kérdezném, hogy mi a baj, hiszen a sü­ lő pogácsáról beszélgettünk amikor megeredtek a könnyei, de már mondja is: – Nem is élt! – érted?! – teszi hozzá nyomatékosan. – Értem hát – válaszom – de most, hogy jutott ez eszedbe?

57

–  A pogácsa. Szerette. De nem élt, ahogy te sem élsz! – hangja el­ csuklik, hüppög. Én meg elképedek. – Mik jutnak eszedbe, anyu..! Mi az, hogy nem élek? És mi az, hogy Laci sem élt? – Amit ti éltek, az nem élet – jelenti ki kategorikusan.  Milyen föld?! – szinte sikít ahogy kérdezi, és néz rám kétségbe­ esetten. Nyelek egy nagyot, mert fogalmam nincs, mi lenne helyes? Szem­ besítsem az igazsággal, hogy az a föld, arról a földről van szó, ami a fiad testének adott végső nyugvóhelyet, vagy menjek bele a „játék­ ba”, amit egyébként már elrontottam abban a pillanatban, amikor ki­ ejtettem a számon a szót. Hiszen nagyon jól tudom, anyám tagad. Képtelen feldolgozni a gyászt, legalábbis szokványos módon nem képes rá. Mesélte az ál­ mát, egy héttel bátyám halála előtt sok­sok földdel álmodott. Nem mondta el senkinek, én is csak a temetés előtti napon tudtam meg, üzent a tudatalattija, készülj. De ő nem készült, hisz az ő fia nem be­ teg! Gyengélkedik, de majd erőre kap, mondta még az utolsó napon is… – Milyen föld?! – kérdezi ismét, kezét szívére szorítva. Kegyetlen vagyok, mert kimondom: – A sír a temetőben, ahová temettük Lacit… Szavamba vág: – Be van temetve?! – lerogyik a hokedlire, arca halálsápadt.

58

Most én rémülök meg, gyorsan vizet eresztek a poharába, nyújtom a gyógyszerét, közben imádkozom, édes Istenem, csak nehogy…! „Élhet   az   édesanyja   ettől   a   szívbetegségtől   még   éveket,   csak ügyeljen arra, hogy nagy izgalom ne érje, mert ha fibrillálni kezd….” Na ne…, doktornő, hát kit nem ér izgalom? Kérdeztem akkor is, pe­ dig még szó sem volt halálos kórról, gyászról temetésről… Temetés. Anyád?! Hol van anyád?, szegezték nekem a kérdést több felől. Az ismerősök csak sugdosták: „el sem ment a fia temetésére…” Ők nem tudták, én nem mondtam el külön­külön mindenkinek a távolmaradás okát. Azt, hogy anyám nem hiszi el a valóságot, hogy falat húzott a tudata köré. Van amit beenged, van amit kizár. Beteg­ séget, halált nem fogad el. Laci nincs, ezt jól tudja, azt is, hogy soha többé nem jön haza. Ennél tovább nem megy. Temető, föld, sír, ko­ szorú, virág, ez nem létezik az ő világában. Én meg hülye vagyok, mert szerettem volna elmondani neki, hogy kimentem a temetőbe. Egyedül kapaszkodtam fel a dombra, elren­ deztem mindent, sikerült. Rendben van a sír, vittem virágot, égnek a mécsesek… Leütöm a fejem, ne lássa meg a könnyimet, nem aka­ rom, hogy még ez is fájjon neki. Gombóc van a torkomban, de azért is könnyedén kérdezem: – Jobban vagy, anyu? –  Miért ne volnék jól? – mondja megütközve. Már el is felejtette a sírt, a temetőt, a földet. Fekete felhők takarják el a napot. Később megérkezik a szél, majd a távolból tompán megdörren az ég. Megint anyám jut eszembe. Fél  a vihartól. Nem magát félti, hanem a közel harminc éves tévéjét. Ki­ húzza a csatlakozót, ül a sötétben. Ül, egyedül, a dohányzóasztalon  59

bátyám élethű fotója. A képhez beszél, minden nap elmeséli, meny­ nyire magányos, mennyire elhagyatott. Nem lakunk együtt, bár tervezzük hónapok óta. Talán nem is akar­ juk. Ő sem, én sem. Ne hozd a kutyát. A bútorokat se dobhatod ki. Egyet se, teszi hozzá. Halasszuk el a jövő tavaszig a költözést, kérte, valamikor tavaly ősszel. Nyár van. Anyám magányos, fél a villámlástól, fél, hogy belecsap a tévéjébe. Kopog párkányomon az eső. Kikapcsolom a számítógépet, bele ne vágjon a ménkű. A gép helyett, belém csap. Valahol a mellkasom tá­ ján ér az ütés. Hideg, éles, a gyomromig kúszik. Egyedül vagyok. Egyedül vagyok! Anyámra gondolok megint, és a bátyámra. A fel­ adatra. Mindent megtenni, hogy a lehető legelviselhetőbbek legyenek a   napok.   Azt   hiszem,   sikerült.   Közel   kerültünk   egymáshoz.   Soha olyan közel nem voltunk és nem leszünk már, mint akkor, azokban a rettenetesen nehéz napokban. Büszke vagyok rá. A fekete, akasztófa­ humorára, amivel segített engem. Szadista vagy, mondta. Morgott, veszekedett, amiért zargatom, mozgatom, tisztába teszem, és kenege­ tem   a   felfekvéseit.   Nevettem,   pedig   belül   üvöltettem   a   kíntól.   Az övétől, a miénktől. Kopog az eső, szél tépi a fákat. Anyámat látom magam előtt. Ma­ gányos. A jeges kéz megint teker egyet a gyomromon. Anyám magá­ nyos, de van. Még van. Mi lesz, ha már nem lesz?, jajdulok fel. Egy­ két óra délelőtt, ugyanennyi délután. A nap többi részében egyedül vagyunk. Mégis ez a pár óra adja a biztonságot. Neki is, nekem is. Tépi a magány szele a fákat, eső kopog a párkányomon… És már te sem vagy sehol. 

60

Ma sétáltam a városban. Bottal mentem, mert mostanában hosz­ szabb útnál mindenképp szükségem van rá. A posta előtt vettem egy sajtos pogácsát, gondoltam elmajszolom a buszra várakozván. A százasboltból lépett ki a két hajléktalannak látszó férfi, jó ked­ vük volt, nevetgéltek, szorongatták a flakonos bort. Közben egyikük észrevett, és kedvesen odaszólt: – Jó étvágyat, mamika! Erőt egészséget! – tette még hozzá. Majdnem félrenyeltem.   A napokban neurológusnál jártam. Megvizsgál, majd a botomra néz. – Ez a segédeszköze? – kérdi. Mondom, ez, miért? Erre azt mondja, görbe. Mutassam, hogy me­ gyek vele. Mutatom. – Nagyon rátehénkedik, azért görbül. Ez kevés magának. Mit szólna a rollátorhoz? Lesek rá, mint tehén…, azaz borjú az új kapura, hirtelen a roller ugrott be. Már elképzeltem magam amint száguldok lefelé a parton, amikor kijózanítóan már mondja is: – Hát elhiszem, hogy nem vágyik járókeretre. Szóval, a rollátor az egy gurulós járókeret, nagyon dizájnos mert kis kosárka is van rajta, mégse vágyom rá. Fene a gusztusomat. Miután túlestem a görbe bot esetén, doktor úr új szemszögből né­ zett rám. Illetve megakadt a tekintete a papucsomon. Nagyon szép lábbeliről van szó. Fehér és ezüst strasszköveit megcsillantotta a ren­ 61

delő ablakán betekintgető napsugaracska. Én elégedetten szemléltem gacsos lábaimat, lám, egy szép lábbeli csodát művel… Gondolataimból azonban újfent csúnyán kizökkentett a doktor. –  Csak lúdtalpa van? Megfelelő  betétje,  esetleg gyógyszandálja nincs?!  Történt úgy két éve a tarjáni rendelőintézet ortopéd osztályán. Fia­ tal doki, mentségére szóljon nem ortépédus, hanem baleseti sebész. Mindegy, ő volt aznap a rendelésen, hozzákerültem. Nézeget… néze­ get… – Maga, hogy a francba néz ki?! – förmed rám hirtelen. Hát…, mondom neki, így, ahogy. Erre lehord mindennek, mert én vagyok a hibás, hogy hagytam ennyire elsorvadni az izmokat. Miért nem tornázok? Hebegnék valamit, de már folytatja is… – Mik azok az izék a derekán? Mondom, hemangiómának mondták az érsebészeten… Közelebb jön, én megijedek, ugyanis majd minden doki késztetést érez, hogy megböködje azokat az „izéket”, én meg olyankor ugrok. Ösztönből, pánikszerűen, mivel nyomásra, pláne bökésre iszonyú fáj­ dalom, merthogy az idegek lefutása mentén helyezkednek el. Kérem is őt, ne..! Meg ne bökje! Végül is letett róla, nem ért hoz­ zám, sőt olyan mértékű undort láttam a képén, hogy rendesen elszé­ gyelltem   magam.   Ő  pedig diktált  az asszisztensnek:   deréktájon  és jobb farpofán urticaria… Nem álltam meg szó nélkül, tudtam, mit jelent az urticaria. Csa­ lánkiütést.

62

–  Doktor   úr,   ezek   a   hemangiómák   születésemtől   rajtam   vannak! Több mint ötven éve. Ez nem csalánkiütés! Na, és akkor felvilágosított. – Maga az orvos, vagy én?! És baleseti sebész vagyok, nem bőr­ gyógyász. Én csalánkiütésnek látom, ne vitázzon, inkább kezeltesse magát, mert borzalmasan néz ki! Volt még némi szóváltás, a vége az lett, hogy kihajítottak a rende­ lőből.  Na,   most   ezen  a  neurológiai   vizsgálaton  amiről   írtam   a   minap, szóval ez az ideggyógyász doktor visszanézte a gépben az elmúlt év történéseit, megakad a szeme az ortopédián. – Csalánkiütés..???? Hol? – kérdezi. Erre elmeséltem neki a fiatal sebésszel való találkozásomat. Mit mondjak, pár napig lesz min röhögni a neurológián.  Minden sarkon ültem már… De komolyan. Hurcolkodok a cókmókkal. Számítógép, fotel, láb­ tartó, egyebek… Legelőször a szoba legvédettebb zugába, a bal alsó sarokba vac­ koltam be. Jó volt, jó volt, de mégis sóvárogva néztem a majd négy méterre lévő konvektort. Milyen jó meleg lehet a közelében, gondol­ tam. Bár jutott is eszembe azonnal, hogy volt nekem ott az íróasztal, sőt (leges) legelőször ott volt, de éppen a hideg űzött el onnan. Igen ám, mondtam magamnak, akkor még a régi masina volt, az nem fű­ tött olyan jól mint ez az új. Sőt, sehogy se fűtött utóbb már. Szóval, 63

így latolgattam, hol is lenne meleg szempontjából előnyösebb, ami­ kor végül is egy szép napon úgy döntöttem, közelebb költözöm a tűz­ höz. Semmi átvitt értelem, vagy ilyesmi. Szó szerint közelebb a me­ leghez. Át lett hát pakolászva a gép szőröstül­bőröstül a szoba bal felső szegletébe. Azért éppen oda, mert jobb kezes lévén így esett jobban kezem ügyére az egér meg minden. Na, a kezem… ekkor kez­ dődött az újabb tipródás. Fázott a kezem. Hiába voltam közelebb a jó meleg konvektorhoz, ha közben cúgol az ablakom. Azért egy jó hetet lehúztam a bal felső sarokban, amikor pár nap­ pal ezelőtt beütött a krach, azaz téliesre fordult az idő. Hiába bugyo­ láltam magam meleg takaróba, a kezem hol viaszfehérré, hol lilává fagyott. Megmértem a hőmérsékletet ( a szobáét) és bizony a bal fel­ ső sarokban két fokkal hűvösebb van mint a bal alsóban. Agyaltam hát tovább, majd ki is ötlöttem a megoldást, ami csak hiú ábrándja­ imban volt megoldás. A jobb alsó sarok. Azért nem a felső, mert már tartottam a cúgtól. Hiába, pocsékok az ablakok. Igaz, így közvetlen a szoba ajtó mellé kerültem, ki is lógott az asztal sarka olyan húsz cen­ tinyire, illetve belelógott a szoba ajtóba, de nem baj, úgysincs ajtóm évek óta. A kutyám ugyanis nem tűri a csukott ajtókat. Persze azért egy vastag függönnyel próbálom menteni a meleget, de mindegy is, mert alighogy beültem a fotelomba rögtön kiderült, hogy rettenetes nagy   marhaságot   csináltam.   Egyrészt   nagyon   hülyén   nézett   ki   az egész, más részt, itt két fokkal volt hidegebb mint a bal felső sarok­ ban, és pontosan néggyel, mint a bal alsóban. – Anyu, miért nem viszed a gépet egyenesen a konvektor elé? – kér­ dezte az egyik, éppen itthon tartózkodó fiam. – Mé­méé? Mert ott az ablak és nagy a cúg. – De ott fűtés, jön annyi meleg. –  Rendben  fiam,   a  jobb  felsőben  még  nem   ültem.   Egészen  máig. Most pedig alig várom a holnap reggelt, hogy újra költöztessem a gé­ 64

pet a madzagokat, a fotelt és minden egyebet. Naná hogy vissza a bal alsó, konvektortól legtávolabb eső, de cúgtól védett sarokba. Közben pedig rájöttem, nincs is hideg nálam. Sőt, szakad a víz ró­ lam ahogy az öt méteres drótokkal küszködök, és dugom be a gépbe a router zsinórját, a másik gépét, a hangszórókat és cimbálom a dög nehéz rehabos fotelemet.  A történet a karácsony előtti hetekben kezdődött. – Itt van lányom tízezer forint, vegyél magadnak valamit! – mondta anyám. Na, gondoltam magamban, úgy belerakom én ezt a kosztpénzbe, hogy se híre se hamva nem marad. Persze neki nem mondtam ezt, sőt határozott ígéretet tettem, hogy igen, magamra költöm. Anyum mintha csak belelátott volna a fejembe, ezután naponta ér­ deklődött, kinéztem­e valamit végre? Nem volt mit tenni, lázasan tör­ ni kezdtem a fejem, mit vegyek, mire költsem el a pénzt? Talán vehetnék egy kabátot, a fiam úgyis mindig csúfol, azt mond­ ja úgy nézek ki a hosszú fekete kabátomban akár egy csöves. Persze visszavágok, hülye vagy gyermekem, ez egy komoly gyapjúszövet kabát, mit értesz te hozzá! Így   van,   komoly   kabát,   szép   kabát,   a   lukakat   megvarrogattam, ergo kabát kilőve. Ugyanígy jártam a csizmával. Megkérdeztem magamtól, van csiz­ mád? Van. Lukas a talpa? Nem. Beázik? Nem. Nahát akkor, csizma sem kell. A beázásról viszont eszembe jutott, hogy fél éve nem tu­ dom a konyhai mosogatót használni, mivel a szifon végérvényesen tönkrement.

65

Na, itt a lehetőség! Vizest hívok, a tízezer éppen elég lesz. Már majdnem  nyélbe  ütöttem  a  bótot,  amikor   átfutott  a  fejemen,  hogy egészen jól megvagyok a mosogató használata nélkül is. Ott a váj­ ling,   még  víz  is   kevesebb   fogy  ezzel   a   hagyományos   módszerrel. Még én így totojáztam, az ünnep egyre közeledett, anyám érdeklődé­ se sem lankadt, és meg kell mondjam, a pénz is égetni kezdte a zse­ bemet. Elkapott az ünnepi bevásárlási láz, ezért szinte naponta bebu­ szoztam a városba és kezdetét vette a valódi vadászat. Az igazság az, hogy magam se tudtam, még akkor sem, hogy mire vágyok igazán. Annyi viszont világos volt, hogy nagy vadat szeretnék ejteni. Látvá­ nyosat. Nem kabátot, nem csizmát, nem is mosogatót… Nem emlékszem, hogy keveredtem a legnagyobb áruházunk lakás­ textil osztályára, de egyszer csak ott álltam és lenyűgözve bámultam azt a sok gyönyörűséget. Nézd, mondtam magamnak, ott egy sző­ nyeg..! Na az! Na az már gyönyörűen feldobná a szobámat, látványos megújulás lehetne, (nem)kissé lepukkant lakásomban. Eh, ocsúdtam fel abban a pillanatban, hisz a szőnyeg nem jön ki tízezerből..! Mi­ lyen igazam volt, az árcédula ötvennyolcezer forintot mutatott. Sebaj, nem is kell szőnyeg, úgyis csak por és kutyaszőrfogó lenne. De egy klassz pléd, na az tetszene. Szedtem hát a lábaimat, ahogy csak tud­ tam a takarók felé. Olyan izgalom lett úrrá rajtam mint az igazi vadá­ szon amikor megpillantja a prédát, már tudja, hogy csak célozni kell és lőni..! De én nem lőttem. Hogyisne, cikáztak a gondolatok, ha most el­ költöm a pénzt, nem járkálhatok tovább, vége a mókának, és még az is   lehet,   holnap   a   másik   üzletben   sokkal   jobb   valamit   látok   majd meg. Egy töltény az egy töltény. Jól meg kell gondolni, mikor süti el az ember. Így ment ez aztán továbbra is, annyi különbséggel, hogy rákaptam az online áruházakra. Mivel a tumultust utálom, a karácsony előtti napokban már csakis a webáruházakban bóklásztam naphosszat. Közben persze telt az idő, 66

a kiszállítások leálltak, de nekem oda se. Kattintgattam, összehason­ lítottam az árakat, írtam a vevőszolgálatnak, érdeklődtem az áru fe­ lől, volt hogy megrendeltem, aztán lemondtam a rendelést. Be kell valljam nagy megkönnyebbülést okozott minden lemondás. Örültem, hogy mégsem vettem meg a fésülködő asztalt, a bambuszládát, a po­ lár takarót, de az állólámpát sem. Anyum aztán nem olyan régen ko­ molyan kérdőre vont. –  Miért   nem   veszel   magadnak  valamit  a pénzen?!   Mióta  jajgatsz, hogy zsibbad a lábad a dobozon, amire rakod számítógépezés köz­ ben. Vegyél egy puffot! Nahát, hogy ez nekem miért is nem jutott eszembe?! Megkezdő­ dött hát a puffvadászat. Egyértelmű volt, hogy ezt mindenképp a Neten kell lebonyolítani, mivel így a kiszállítás is megoldódik. Igen ám, de amelyik puff tet­ szett, azt vagy nagyon drágán hozták volna ki, vagy olcsón, de sokat kellett volna várni rá. Ezért aztán két naponta rendeltem, töröltettem, megint rendeltem, és megint töröltettem… A helyzet az, hogy minden egyes sztornó után újult energiával ve­ tettem bele magam a válogatásba. Nem jön össze sehogy se, szabadkoztam, ha anyu érdeklődött. Ő meg már csak legyintett. He, gondoltam aztán magamba, énrám ne legyintsen senki, rend­ ben, most megveszem azt a puffot! Persze, csakis abban az esetben, tettem hozzá, ha tetszik is, olcsón is szállítják, és hamar is. Nem várok én heteket az árura! Mit képzel­ nek?! Így füstölögve indultam aznap is a szokásos terepre. Megvol­ tak a kulcsszavaim, de most hozzáírtam, raktárról, azonnal.

67

Ekkor történt, hogy egy teljesen ismeretlen weboldalra kavarod­ tam, és megláttam a puffot. Pont olyan mint amit elképzeltem. Elég magas, de nem túl magas mégsem, kellően nagy a felülete is, mind­ két lábam elfér rajta. Nézem a szállítási információt, azt írja, 2­3 nap, futárszolgálattal. Ez annyit tesz, hogy szállítással együtt éppen tíz­ ezer forint, és pénteken átvehetem a nagyon elegáns puffomat. Gon­ dolkodás nélkül kosárba tettem, leadtam a megrendelést, és nem tö­ röltem   a  következő  napon  sem.   Sőt,   ma  sem.   Viszont   most   jutott eszembe,   én   pénteken   nem   leszek   itthon!   Halaszthatatlan   dolgom van.  Most   aztán lesz  füstölgés,  úgy  kiadom  magamból  a  gőzt,   hogy ihaj, ez járt a fejemben, midőn a lakáskulcsot bányásztam éppen kife­ lé a táskám legalsó bugyraiból. –  Hol voltál ebben a pocsék időben? – érdeklődött szomszédasszo­ nyom. Hoppá, itt az alkalom, zúdítsam rá, mondjam el, hogy hol voltam? Hol   bammeg,   hol?!   Az   SZTK­ba,   de   minek?!   Eh,   jutott   azonnal eszembe, dehogy borítok idő előtt! Majd a facebookra jól megírom mi történt már megint, hadd olvassák csak, hogy mennek az egész­ ségügyben a dolgok. Így hát csak annyit válaszoltam, dolgom volt a városban. Közben meglett a kulcs, éppen jókor mert a kutyám oda­ benn már igen türelmetlennek tűnt. Nyitottam az ajtót, kutya ugrott, a meleg megcsapott, az én mérgem pedig valahogy elszállt. Most itt ülök, teljes harmóniában magammal, a világgal, és úgy érzem, na­ gyon jó dolgom van. Mert igaz, hogy reggel alig tudtam lebotorkálni a több centis latyakban, igaz, hogy eláztam mint az ürge, de sikerült elesés nélkül eljutni az SZTK­ba. Igaz, hogy ott sajnálattal tárták szét a kezüket, és tele empátiával, közölték, hogy sajnos a mammográfiás gép bedöglött, nem is tudni, mit hoz a jövő, mikorra javítják meg? 68

Továbbá, hogy kerestek ők a nevem mellett telefonszámot, hogy ér­ tesítsenek, de nem leltek ilyesmire. Sebaj, adjam meg most a számot, és majd  értesítenek, mihelyt beindulnak a vizsgálatok. Az is igaz, hogy ezután fél órát vártam a buszra, az eső szakadt, a kabátom át­ ázott, a csizmámba befolyt a sár, itthon üres a hűtő, mert vásárolni nem tudtam, nincs dohányom, nincs itthon kenyér, de van otthonom, van   kutyám,   a   gázon   éppen   felforrt   a   teavíz,   és   délután   vár   rám anyám.  Iszonyú tömeg a buszon, nincs az a pénz amiért felszállnék, majd jön a következő gondoltam. Egyébként is ráérek, az idő szép, a pado­ kon   alig   néhány   ember.   Kényelmesen   elhelyezkedek,   a   februári gyengécske  napsugár  szelíden simogat,   kicsit   hunyorgok.  Ebben  a pillanatban ismerős, de nagyon régen hallott hang köszön rám: – Szia Babi! Meglepődök, hangomban csodálkozással vegyített öröm: – Szia, Évike, jaj de rég láttalak! – mondom, közben szemügyre ve­ szem a hatéves forma kisfiát. Babakocsiban láttam őt utoljára. Őszin­ tén  megdicsérem,   milyen   nagy   legény   lett   belőle.   Ősszel   iskolába megy, nahát…! Persze, én jól vagyok, felelem Évike érdeklődésére, majd rákérdezek: – Anyud? Őt sem látom soha. – Ó, anyu elment, Londonban él! Bólogatok, kérdezgetek, mikor észreveszem, hogy a srác egészen közel jött hozzám, mint aki mondani szeretne valamit. Biztatóan né­ zek rá, ő még egy lépest tesz felém, egészen az arcomhoz hajol.

69

– A nagyinak pasija is van! Két év alatt a harmadik – teszi hozzá na­ gyon bizalmasan. Én meg nem tudom, hogy merjek­e nevetni. Pilla­ natra dermedt csend, Éva kezdi a röhögést.  Aki ismer tudja, nagyon szeretem a turkálókat, már­már súrolom a függőség és a szenvedély határait. Nem tudtam hát ellenállni annak a bizonyos   bundának  sem,   ami   később  igen  kínos   perceket   okozott. Szürke volt és szőrös, az ára pedig bagatell, a hülyének is megéri, mondtam, és büszkén cipeltem haza az új szerzeményt. Kimostam, megszárítottam, aztán másnap elindultam flangálni egyet a városban. Már a buszmegállóban feszítettem gyönyörű kabátomban, mikor lá­ tom   ám,   hogy   két   imbolygó   pasas   jön   velem   szembe,   szakasztott ugyanolyan szürke, szőrös bundában. Ijedtemben azonnal rágyújtottam, éppen mélyet slukkoltam ami­ kor a bundások mellém értek, és egyikük lazán odaszólt: Hé..adjál már egy slukkot!   Ma is megáztam, gyakran megázok. Egyik kezemben bot, másik­ ban szatyor, ugyan hová is tehetném az esernyőt? Néha gondolkodok azon, hogy valami módon fel kellene szerelni a hátizsákra. De még nem szereltem fel, így marad a kapucni. Csak abból meg nem nagyon látok ki, sőt valamiért a hallásomat is tompítja. Ezért aztán megválok tőle, általában akkor amikor a harmadik autós dudál rám, és integetve ordít, mi van nyanya, vak vagy?! Ha tudnád – kesergek magamban – hogy süket is. Nem szólok vissza, minek? Végül is igazuk van, látom be,   és   erős   fejrángatásba   kezdek.   Lerázom   magamról   a   kapucnit. Szóval, megáztam. Semmi baj, annál nagyobb öröm végre hazaérni. Ledobom a vizes kabátot, vetkőzni kezdek, majd húzom magamra a vastag, kinyúlt pulóveremet, ügyesen a belebújok kötött cicanadrá­ gomba. Két sima­két fordított, piaci darab. Hú.., borzongok meg, is­ 70

teni érzés a száraz ruha, ennek ellenére fázok, és valami furcsát mű­ velek. Talán őseim mozdulata..? A dédmamáé? Nem tudom, de egy pillanat leforgása alatt letolom a nadrágot, pulóver be, nadrág fel. De fel ám, egészen mell alá. Hol a mellényem?, tekintek szét. Sose volt mellényem, jut eszembe azonnal. Ekkor látom meg magam a tükör­ ben, és a mamuszt már röhögve húzom a lábamra, arra gondolok, muszáj lesz kötnöm egy mellényt.  Állunk a buszmegállóban. Úgy négy­öt asszony. Ismerjük egymás, hisz egy utcában lakunk, így természetes, hogy csoportba állunk, bár igaz, én kicsit kilógok, de most nem képletesen. Valóban távolabb ál­ lok a bagó miatt. Ettől függetlenül hallok minden szót. Hallanám ak­ kor is ha nem akarnám, ugyanis Marika néni kiabál. –  Adtam én nekik, de azt nem tették zsebre! Hát muszáj éppen a templom kapujába kódulni?!Megbecsteleníteni az isten házát? Jula bólogat. – Ott vannak mán azok mindenhol! Fene a dolgatlan pofájukat! – De a templomnál? Hát képesek még ott is kéregetni? – Annus csó­ válja a fejét. Közelebb lépek. – Hallatlan­ mondom – képesek a templom előtt, magukat istenhívő keresztényeknek nevezőktől, némi apró pénzt remélni. Nahát! Csak Jula veszi észre hangomban a vitriolt. – Miért, szerinted adni kellene nekik? Nem elég a perselybe betenni a pénzt? – Igaz! – mondja Annus, bár a kérdés nekem szólt.­ Oda kell adni, a perselybe! Abból renoválják a templomot. 71

–  Csak aztán rátok ne szakadjon az felújított templom! – mondom. Szerencsére  beállt  a  busz,  így nem  hallottam  a  reakciót,  de  egész úton a hátamban éreztem a három nő „simogató” pillantását.  Fáradt voltam már, lábaim alig vittek, de tudtam pár méter, és ott park. A nap gyönyörűen sütött, a szél miatt legtöbben mégis a szűk kis buszmegállóban üldögéltek. Hála istennek, sóhajtottam és letet­ tem magam egy árválkodó, üres padra. Éppen belemerültem volna gondolataimba,  mikor  megláttam  a  férfit.  Szívverésem  felgyorsult, milliónyi érzés rohant meg. Tudtam, hogy nem ő az, nem a bátyám, csak hasonlítanak egymásra. Ugyanaz az őszbe hajlott lófarok, niko­ tintól megsárgult szakáll. Megdöbbentő hasonlóság, de így volt ez mindig, hisz a fickót száz éve ismerem már. Észrevett. Ingatag lép­ tekkel elindult felém, szája széles mosolyra húzódott. Nem érdekelte, hogy nincsenek fogai. Megölelt, és azt mondta, szia kisHenglár, tedd arrébb a golfütődet. Fogtam a botomat, elhelyeztem kettőnk közé, úgy hogy ne tudjon nagyon közel ülni hozzám. Zavart az alkohol szaga. Közben körülnéztem, lát­e valaki minket? Abban a pillanatban elöntött a szégyen. Már nem érdekelt, ki lát vagy nem lát. Mit képze­ lek én magamról? Felvillant egy általános iskolai kép, egy tanárnő, mellette tinédzser korú fia. Ő az a fiú aki most itt ül mellettem, és lát­ hatóan nem az élet napos oldalán áll. Beszélgetni kezdtünk. Régi időkről, bátyámról, majd az ő édes­ anyjáról, akinek halála után egy szál maga maradt. Nem hajléktalan, van egy pici szobája, ágy, asztal tévé… Itt tartottunk mikor beállt a busz. A tömeg elsodorta mellőlem, végre gondolataimba mélyedhettem, volt  éppen elég töprengeniva­ lóm. Pár megállót mehettünk amikor veszekedésre figyeltem fel. Mit tolakszik maga?, kérdezték ingerülten valakitől. Hátranéztem, akkor ért mellém ismerősöm. Előre furakodott, fölém állt, megsimogatta a 72

fejemet, és azt mondta, szia kisHenglár, nem akartam köszönés nél­ kül leszállni! Sokáig néztem utána, a busz már rég elhaladt mellette, de még most is látom csontváz vékony alakját, hosszú, ősz copfját. Nem a bátyám, tudom, csak egy idegen, és mégsem az.   Tesco parkoló… Régi ismerősöm integet a kocsijából, gyere, hazaviszlek, kiáltja. Én meg örülök, ámbár nincs nagy pakkom, igazából csak kutyakajá­ ért ugrottam el, de akkor is hálás vagyok, hisz állni­fázni a buszmeg­ állóban nem éppen örömforrás. Bemászok az első ülésre, ugyan hátul nagyobb a tér, de most ott vannak a tele szatyrok. Elhelyezkedek, be­ szélgetni kezdünk. Előbb csak az időjárásról, aztán az árakról. Isme­ rősöm felháborodva mondja, hogy alig marad a nyugdíjából, mert jó a rezsicsökkentés, hála érte a kormánynak, de még most is fűteni kell és bizony a gázszámla nem csekélyke összegre rúg. A villanyról nem is beszélve! Na és a vízdíj..! Hát képzelem­e mennyibe van egy két­ szintes ház fenntartása? Mondom, képzelem. Azt nagyon tudok. Képzelni, azt nagyon..! És már látom is magam autóval, nagy, meleg házzal, amikor éppen fel­ veszem régi ismerősömet és fuvarozom a város legcsóróbb telepe fe­ lé… Ekkor veszem észre, hogy túlmentünk a családi házas övezeten… –  Kitehetsz, mondom – bevárom itt a buszt, pár perc múlva úgyis jön. – Elviszlek – mosolyog. Aztán meg is érkezünk, köszönöm szépen a fuvart, mikor ismerő­ söm rámutat lapos hátizsákomra, és a romos házunkra néz. 73

– Jó neked – mondja, itt azért másabb az élet. Nem kell cipekedned, hogy telepakold a fagyasztót, és ilyen pici lakásokat nagyon könnyű befűteni. –  Gyere ide lakni – mondom nevetve. Ő is nevet. A nagy kacagás közben valahogy mégis elnehezül a szívem, de csak néhány percig tart, mert rájövök, tényleg jó nekem.   Tavaszt   ígértek   mára,   de   itt   a   legcsúnyább   arcát   mutatta   a   tél. Szürke, piszkos köd ülte meg az utcát. Morogtam, szidtam az időjó­ sokat, és úgy általában a telet és a hideget. Ma hajat is kell mosnom, dohogtam magamban, miközben a sarokból előhalásztam a hősugár­ zót. Szép fekete csodamasina, simogattam meg szemeimmel, mert el­ árasztottak az emlékek… Azon a tavalyelőtti télen megtanultam, hol lakik az atyaúristen, és  hogy a bajban csak magamra számíthatok. A gondok lassan, szinte észrevétlenül osontak be az életembe,  mindazonáltal nem mondhatom, hogy a végzet váratlanul csapott  volna le. Akkor már közel egy éve nem volt jövedelmem, köszönhe­ tően az új rokkant­törvénynek ami fenekestől borította fel az élete­ met. Azon a télen kikapcsolták nálam a gáz és vízszolgáltatást, én pe­ dig láthatatlanná váltam. Hóban, jégen botorkálva cipeltem hátamon  a flakonokat, rezsón főzött kockalevessel vendégeltem meg középső  gyermekemet, aki mindig hajnalban érkezett, kezében a húszliteres  kannával. – Elég lesz anyu? – kérdezte aggódva, de annyira kedvesen. –  Persze, hogy elég lesz – mondtam, pedig tudtam, hogy nem, de­ hogy lesz elég a húsz liter egy hétig, de hadd higgye, hadd menjen 74

nyugodtan dolgára. Megettük a gőzölgő levest, dumáltunk, és boldo­ gok  voltunk.   Én  kabátban,   csizmában  ültem   naphosszat,  mondom, láthatatlanul. Nem vett észre senki, nem kérdezték azt sem, mit cipelsz a háta­ don? Lefogytam, még jobban megbetegedett a lábam, de valahogy ez is észrevétlen maradt azon a télen. Senki sem jegyezte meg, hogy lefogytál, megsápadtál. Nem kér­ dezték azt sem, hogy vagyok? Azon a télen csak a postás köszönt nekem, amikor felcipelte a ne­ héz élelmiszer csomagot, amit az angyal küldött, mert más nem is le­ hetett. Azon a télen boldog voltam. Megtanultam, hol lakik az atya­ úristen.  „Nehogy adj neki, minden nap itt áll, nézz rá, biztosan borra költe­ né, neked is alig van, hallod, hagyd a csudába…” Hátra nézek. Azért is. Két tisztes korú matrónát látok, a piros kala­ pos suttog. Vérvörösre rúzsozott szája alig mozog, fogai közt szisze­ gi a szavakat. A másiknak, a bohócos szemöldökűnek, rázkódik a feje, nem tudom, helyesel­e vagy valamilyen kórság gyötri? Akkor látom meg a férfit. Jé, tényleg ott áll ma is! Mindig ugyanabban a rozsdabarna kordbársony kabátjában, bottal kezében. Áll leütött fej­ jel, rozoga térdeivel. Arcát félig eltakarja koszos sapkája, legalább nem látják a szemét, amit amúgy is lesütve hord jó ideje. Egyszer né­ zett rám. Kiváltságosnak éreztem magam, hálából azóta minden alka­ lommal megkapja a bevásárló kocsiból kiguruló százasomat… Itt tartok gondolatban amikor ismét feltűnik a piros kalapos, vörös szájú   vénasszony,   engem   meg   elkap   újra   a   „csakazértis”   érzése, pénztárcámért nyúlok, nézem, mennyit adhatnék?

75

Nem akarok hivalkodni, gyors mozdulattal a férfi markába nyo­ mom  a pénzt.  Azért is,  mondom,  persze csak magamban,  azért is menj, költsd borra! Vegyél flakonost, vagy üvegeset, édeset, vagy sa­ vanyút, mindegy. Már pakolok, bogarászom a blokkot, ma ugyan be­ csaptak­e, mikor valamiért visszanézek. Éppen a bársony kabátos fi­ zet. Kosarában egy tábla Milka csoki van.  Helyijárat, délelőtt 10 óra… A busz hátsó ajtaján szállok fel, ülőhely reményében. Sikerül is el­ helyezkednem, egyes ülés, azt szeretem. Előveszem a könyvemet, ol­ vasni kezdek, de a hangos veszekedésre muszáj felfigyelnem. –  Szálljál le, te büdös tébécés majom! – A fiatalember magából ki­ kelve ordít. – Nem vagyok már beteg… – tiltakozik a másik – papírom is van ró­ la – mondja, és koszos, gyűrött nadrágja zsebéből előkotor egy ösz­ szehajtogatott papírlapot. Nyújtja. A fiatalabb férfi hátrahőköl. – Viszed innen a mocskos kezedet! Szálljál le mert lerugdoslak! Té­ bécés! – Ezt már az utasoknak mondja. Előbb senki sem szól, majd egy asszony bátortalanul azt javasolja, szóljanak a sofőrnek, és szállítsák le az embert a buszról. Pillanato­ kon belül többen is csatlakoznak a nőhöz. Szálljon le! Szálljon le! Hallatszik innen is, onnan is. Egyre hangosabbak az emberek. A férfi még egyszer megpróbálkozik, nyújtogatja a papírt, de senki sem kí­ váncsi rá. Érezhetően pánik van készülőben. A fiatalember, aki az egészet kezdte, odalép emberhez. – Ha nem szállsz le, lerúglak!

76

Éppen megálló következik, nyílik az ajtó, a férfi leszáll.   A helyzet az, hogy jó ideje már csak egyetlen gázláng ég a tűzhe­ lyemen. Mivel ősrégi masináról van szó, így a fakanállal való kitá­ masztás módszere sem kivitelezhető, azaz a sütő ajtó fogantyúja nem alkalmas arra a sokak által ismert praktikára, amikor egy fakanál se­ gítségével folyamatosan nyomva tarjuk a szabályozó gombot, meg­ akadályozva ezzel, hogy a láng elaludjon. Így aztán jobbára egytálételeket dobok össze, kivételt képeznek az ünnepek, amikor hajnaltól késő délutánig főzőcskézek, mivel ugye csak szépen sorjában készülnek el a dolgok. Három órán át fő a hús­ leves, ezután felteszem a pörköltet, mikor ez is elkészült, lehet a no­ kedlit szaggatni.  Na, de nem erről akartam írni, hanem az igazi spórolásról. Tegnap sütőben sült csirkecombot rendelt a fiam. Nem kell szi­ szegni, hogy hétfő és hús, mert vasárnap viszont babot ettünk. Szó­ val, szép nagy pecsenyecombokról van szó. Nagy tepsiben, mert pár szem  apróbb burgonyát is tettem  a hús mellé.  Begyújtom a sütőt, akarom takarékra tenni a lángot, meg se mozdul. Ég körbe a rózsa teljes gőzön, vagyis gázon. Gondoltam, mindegy, majd hamarabb pó­ tolom az elpárolgott vizet és gyakrabban kukkantok be a sütőbe. Hal­ lom ám jó negyedóra múlva, sistereg istentelenül a comb, nyitom az ajtót, hát egy milliliter víz, annyi sem volt a tepsiben. Nosza nyakon zúdítottam egy jókora bögrényivel… Leülök a gép elé, de alig helye­ zem kényelembe magam, megint hallom a gyanús sistergést. Ez alka­ lommal már elég forró volt odabenn a helyzet, de sikerült pótolni a vizet. Negyedik­ötödik ajtónyitás már nem volt egyszerű. A sütőajtót három konyharuhával sikerült kinyitnom, és odabent tombolt a po­ kol. Amit utoljára láttam, az az volt, hogy a combok bőre kívánato­ san lepirult, akár késznek lehetett volna mondani, ha nem félóra telt 77

volna el a sütési művelet megkezdése óta. Ezután már csak homályos képfoszlányok   maradtak   meg   az   emlékezetemben   –   szó   szerint   – ugyanis   füst   borította   el   kicsiny   lakásomat.   Fuldokolva   próbáltam menteni a menthetőt, de mondhatom nem ment simán. A tűzhely kör­ nyékén minden tárgy szinte izzott, megfogni a fém fogantyút lehetet­ lennek tetszett. Végül is sikerült a gázcsapot elzárni, majd a kereszt­ huzatnak köszönhetően szemrevételezni, rekonstruálni, mi is történt pontosan? Az történt, hogy szétégett a sütő hátulja, én pedig hálaimát rebegtem, hogy nem gyulladt fel a tapéta. Végül is olyan negyven éves a masina, béke poraira, kiszolgált, jól szolgált, de a sütést elfelejthetem. Hát, ez is rezsicsökkentés, nem igaz?  Jöttek velem szemben. Férj, feleség. Talán karolták egymást, nem is emlékszem pontosan, annyi mindent akartam belőlük látni, pont ezért homályosak a részletek. A gondolataim is száguldoztak, eszembe jutott, hogy lám, vannak még akik együtt öregszenek meg. Öregség. Szó ami szó, ma aztán nagyon éreztem az „áldásait”. Fejfájással ébredtem, sajgó derékkal. Amikor arra gondoltam, délután mennem kell, előre levert a víz. Aztán délután lett, én botorkáltam, húztam­vontam engedetlen teste­ met, és tényleg vert a víz, szó szerint. Melegem volt. Hosszú, fekete, divatjamúlt orkán kabátomat lengette a tavaszi szél, botom nagyokat koppant az aszfalton. Láttam, hogy mosolyognak. A férj bajsza alatt odasúgott valamit az asszonynak, nem értettem, bár akkor már nagyon közel, talán két méterre ha voltak tőlem. Én is mosolyra húztam a szám. – Sziasztok!

78

– Öregasszony! – viszonozta szokatlan módon üdvözlésemet a nő, és jobbról­balról megpuszilt. Nevettünk, kérdezgettük egymást, hogy vagy, és a gyerekek, aztán esett pár szó a járásomról, egészségről, egyebekről. – Mennünk kell, anyukám – szólt szelíden a férj. Elköszöntünk,   ők   mentek  egyik  irányba,   én  a   másikba.   Utánuk néztem. Vajon miről beszélgetnek?, futott át az agyamon. Ha lett volna mellettem is férj, bizton karon kapom, de így csak magamban méltatlankodtam: ez mondja rám, hogy öregasszony!?

79

Utcafestő A festő megtörölte homlokát, pár lépést hátrált, még egyszer szem­ ügyre vette művét. Kész bólintott és valami nagy­nagy elégedettség töltötte el. Nézzétek meg, mondta ismerőseinek. Hát ez remekmű, miért nem állítod ki valahol a képeidet, kérdez­ ték. A festő előbb tiltakozott, majd arra gondolt miért is ne? Talán még  eladni   is   sikerülne   egyik­másik  alkotást.   Felöltözött.   Viseltes festékfoltos ruháját a szennyesbe hajította, majd elővette legelegán­ sabb öltönyét, és elindult a művelődési házba. Az igazgató, az elis­ mert festőművész, végignézett az emberen. Valaha jobb időket látott, molyrágta   öltöny,   ócska   cipő,   körmök   alá   száradt   festékmaradvá­ nyok… Rendben, bólintott, hozzon el néhány képet, meglátom mit tehetek önért. Másnap a festő legjobbnak vélt műveivel a hóna alatt, ismét kopogott az igazgató ajtaján. Sorban mutatta a képeit, először azokat,   amiket   a   legjobban   sikerült   munkáinak   vélt.   Az   igazgató hümmögött, ingatta a fejét, nem, ez nem az igazi. Valahogy nem hi­ teles, mondta. Ekkor látta meg a kubista stílusban megfestett utcasep­ rőket. –  Ez az – kiáltott fel – ez az ön igazi arca! Ez remek. Az igazgató egészen lázba jött. – Ezt a képet kiállítjuk – mondta lelkendezve a festőnek. –  Ezt az egyet? – kérdezte az csodálkozva. Éppen azt a képet nem kedvelte. – Nézze – mutatta az igazgatónak a kissé elvont témájút, ehhez mit szól? Hümmögés volt a válasz, a festő ezen felbuzdult – Látja? Ez a szerelem szimbolikája, ez pedig egy álom, egy szürreális… Az   igazgató   ingerülten   közbevágott.   –   Rendben   van,   kiállítjuk azokat is. 80

A festő örömmel újságolta ismerőseinek a jó hírt, meglesz a kiállí­ tás. Azok gratuláltak, a festő pedig hálás szívvel köszönte a biztatá­ sukat.  Elérkezett a kiállítás megnyitójának napja. A festő izgatottan várta az ismerőseit, de azok nem jöttek. Jöttek helyettük művészek, műér­ tők, újságírók, kritikusok. A középre elhelyezett, a festő „nemszere­ tem” alkotása köré csoportosultak. „Gratulálok, nagyszerű, kifejező kép, ön igazán tehetséges.”. Csi­ szolatlan gyémánt, suttogták. Az újságíró kérdéseket tett fel. Hol ne­ velkedett, mi motiválta alkotásra? A festő szerény válaszolgatott. – Rövid ideig én is utcaseprő voltam – mondta, közben a többi képre mutatott. Az elvontra, az álomszerű szimbolikusra, a szürrealistára. Igen,   igen,   bólogattak,   azok   is   nagyon   beszédes   művek,   de   ez itt…! Ez az utca hangja, ez az ami az újdonság erejével képes hatni az emberekre. Ezt írták később a lapok is, szó szerint idézve a műértők vélemé­ nyét, majd hozzátették: „Várjuk az alkotó további képeit, reméljük hamarosan újra megörvendezteti városunk kultúra iránt érdeklődő la­ kosságát.” A festő alkotó kedve szárnyakat kapott, sorra kerültek ki keze alól a – szerinte – jól megkomponált, igényes munkák. Előbb az ismerő­ söknek mutatta meg. Azok láthatóan nem voltak elragadtatva. A kiál­ lítás óta nagyon fennhordja az orrát, ne adjunk magasabb lovat alá, mondták egymás között, de valaki elmondta ezt a festőnek. Rosszul esett, de megvonta a vállát, tovább dolgozott. Már nem mutatta meg senkinek az elkészült képeket, készült a következő kiállításra. Vett magának néhány divatos inget, elegáns nadrágot. Molyrágta öltönyét szemétbe vágta, és újra felkereste a művelődési ház igazgatóját. Az 81

meglepődött, alig ismerte meg a kifogástalan megjelenésű férfit. Mi­ kor az kipakolta a képeket, az igazgatót valami rossz érzés fogta el. Egyetlen árva utcaseprő sem volt a mappában. Nem volt kubista kép. Volt helyette kifinomult technika, meghökkentő perspektíva, látás­ mód. Elöntötte a keserűség. –  Ember maga nem ért semmit! – kiáltotta. – Így festeni mások is tudnak, minek a városnak még egy művész? Fesse át ezeket. Maga az utca   embere,   alkosson   annak   megfelelően   –   monda,   és   ingerülten dobta vissza a képeket. A festő leforrázva ment haza. Napokig csak ült magába roskadva, ecsetet nem vett a kezébe. Lázasan azon gondolkodott, hol ronthatta el? A megvilágosodás egy hajnalon érkezett. Álmodott, vagy ébren volt már? Kipattant az ágyból, gyufát keresett, elégette az Utcaseprő­ ket, majd elővette beporosodott bőröndjét. Nem vitt magával sok hol­ mit. Az új ingeket csomagolta be, a kedvenc farmerját. Vonatra ült, Párizsig meg sem állt. Megtakarított pénzéből lakást bérelt, szakállat növesztett, és festett, naphosszat festett. Álomszerűt, szimbolikusat, szürrealistát.

82

Tartalomjegyzék Valamikor áprilisban.......................................................................3 Előszó helyett................................................................................3 Nyílik a világ................................................................................4 Majdnem szerelem........................................................................9 Az élet megy tovább...................................................................15 Novellák..........................................................................................25 Rombol és építkezik....................................................................25 Megalázottak...............................................................................27 Temetni mélyre...........................................................................33 A sors kovácsa............................................................................34 Ila néni és a cica..........................................................................37 A levél.........................................................................................43 A letiltott bankkártya..................................................................46 Valaki kell...................................................................................50 Kőszív.........................................................................................53 Kell a jó…?.................................................................................54 Életképek, karcolatok....................................................................56 Utcafestő.........................................................................................80

83