Hello, hello Mindenki! Pubi és Csacsi újra jelentkezik, természetesen mindenki nagy örömére. Kalandjaink folytatódnak immáron Indonéziában a Földnek déli féltekéről, az óriási indiai óceánon is túlról, ahol az ózonréteg is elvékonyodott már, ahol a trópusi esők mindennaposak, ahol az óriási hullámlovaglás napi rutin, ahol a vulkánok még nem unták meg, hogy állandóan pöfögjenek és gőzölögjenek és ami a legfontosabb a csapban még a víz is máshogy folyik le, márha van csap ugye bár. -- Bangkoki rush Ugy látszik Bangkok nagyon megszeretett minket, mert nagyon, de nagyon nehezen engedett el. Repjegyünk Jakartaba szólt Bangkokból 20:30-as indulással. Úgy gondoltuk, hogy ha öt órakor elindulunk a reptérre, akkor egy óra alatt kényelmesen kiérünk. Persze már megint túl sokat gondoltunk. Taxival nem megyünk, mert az drága erre a 30 km akár 1500 Ft-ot is elkélrhetnek a szemetek. Még jó, hogy ennyit nem fizetünk! Jó lesz a helyi busz ugyis csak kétszer kell átszállni. Az elején még nyugodtak voltunk. Jó igaz, ami igaz dugó az volt. Nem is kicsi. De azért haladtunk. Aztán egyre többet kezdtünk fészkelődni üléseinken. Az idő ment, hihetetlenül gyorsan, a busz meg állt. Volt olyan lámpa, ahol számunkra teljesen érthetetlen okokból, akár 20 percet is vesztegeltünk. Piros a lámpa, zöld a lámpa, piros, zöld, piros, zöld…. mi meg állunk. De, miért!!!!! Hat óra van. A reptér még fényévekre, a buszon az emberek nyugodtak és mosolyognak. Kivéve minket, akiket alattomosan, de egyre növekvő erővel erőszakol az ideg. Megfordul a fejünkben, hogy itt esetleg gondok lehetnek. Nem hiába okos emberek vagyunk, vagy mi. Az egyik erősebb ideghullám hatására leugrunk a buszról és beszállunk egy taxiba. Sz@runk a pénzre. Igy él a magyar! A taxi sofőr szerencsére megérti, hogy nekünk irtozatosan sűrgős, mindegy hogy hogyan, de valamit találjon ki. Fast, fast, fast hajtogatjuk autistán, üveges szemekkel. 18:45 végre kikerülünk a dugóból. Az egyik táblán meglátjuk a kiírást reptér 20 km, idegesen megnyaljuk szánk szélét. A rohadt élet. Checking time legkésőbb 19:30. Tényleg száguldozunk, autopálya leálló sávban 130-al. Nem tudom mi a jobb, meghalni itt az úton vagy lekésni a repcsit, bár már választásunk nincs. A taxisofőr euforiában, se hall, se lát. 19:10 az egyik hely kisértetiesen hasonlít valami reptérre. Kezd visszatérni a remény. Nem sokáig. Basszki, elkanyarodunk. Nem lehet igaz! Hogy lehet ilyen messze! 19:20 a taxisofőr dörmög valamit, hogy két perc és ott vagyunk. Még meg sem állt, mi már hátizsákban rohanunk a checking pont felé. 19:25 nyugodt arccal, lazán állunk a pult mögött, csakúgy mintha az egészet igy terveztük volna. Innen már minden simán megy, időben elindulunk és 4 órás utazás után, életünkben elöszőr átlépve az egyenlítőt megérkezünk, azóta imádott országunkba, Indonéziába. Selamat Datang Indonesia, üdv Indonéziában!
JAVA szigete --Jakarta -- Csövezés a reptéren Éjjel egy felé csapodunk a jakartai reptéren, ahol tudtuk, hogy hajnalig tartó csövezés vár ránk. Az első benyomás kifejezetten jóra sikerült. Nem sokkal megérkezésünk után örömmel konstatáltuk, hogy ebben az országban is milliomosok lehetünk. Még nagyobb pénzben játszanak, mint Laoszban itt 1 dolcsi 11-12 ezer indonéz rupiát ér. Fel is tankoltunk vagy 3-4 millával, biztos ami biztos alapon. Az indonéz emberek barátkozos jelleme rögtön az első órákban megmutatkozott. Összeismerkedtünk egy helyi sráccal, aki épp Kinából érkezett haza és csatlakozásra várva szintén csövezéssel töltötte az időt. A srác egy igazi muszlim gyakorló, épp ezért a néhány órás beszélgetésünkből sok mindent megtudtunk az indonézek vallásosságáról. Az év minden napján a napi 5szöri imádkozás Mekka felé fordulva, az első imát reggel 5kor kezdve a maradék 4et pedig elosztva a nap hátralevő részében. Ki is nyilvánítottuk neki, hogy mi valószinűleg itt buknánk meg a vallás gyakorlásban, mivel a reggeli kelés még erőszakkal is nehezen megy, nemhogy az ember önszántából tegye. Persze egyből hozzátette, hogy hát az indonézek között is van jó muszlim, meg rossz muszlim. Az utunk során mi is rengeteg rossz muszlimmal futottunk össze, de ennek semmiféle negatív megitélése nincs a jó muszlimok között. Itt ugyanis azt vallják, a vallás mindenkinek saját választása, erőszakolni semmit nem szabad. Igazán szimpatikus és valahogy fanatizmussal sem igazán találkoztunk, pedig egy muszlim országtól kicsit erre számit az ember. Jakartán a hajnali órákban utaztunk át és gyakorlatilag a vonat pályaudvarra érkezve egyből el is hagytuk. Úgy általános megítélésként egy koszos, forgalmas és büdös városnak tartják, ami rövidke utunk alatt valóban be is igazolódott. A vonaton kellemes meglepetés ért bennünket, a vasút ugyanis már-már a luxus határát surolta. A vagonokban TV található, kényelmes hátradönthetős székekkel, kis párnával, a jegyárak pedig ital és péksütemény felszolgálását is tartalmazzák. Két bóbiskolás között fel-fel pillantva azért érzékeltünk valamit a tájból is: a vonat csodálatos hegyek között kanyarog, káprázatosan zöldellő rizsföldek mentén, a természet üdesége, sokszínűsége szinte azonnal kézzel fogható volt. 3-4 órányi utazás után, félig kómásan, a párás melegtől alléltan érkeztünk meg első igazi indonéziai városunkba Bandungba. -- Bandung -- Trópusi eső, vulkánok, hőforrások és még sokminden más…. Na igen, Bandung. A város, amelyre sok szót nem érdemes fecsérelni. Elég legyen az hozzá, hogy koszos, szemetes, telis tele muszlimmal (főleg a rossz fajtából), kéregetővel, mindez körbeölelve fergeteges illat anyagával, ugymint rothadó hal, zöldség és szemét szaggal. Persze van itt környezetvédelem is, egy kis ima utáni szemétégetés az utcákon bármikor belefér. Az utakon iszonyatos forgalom, egy-egy út átkelés kész adrenalin bomba, kicsit minden olyan indiais. Másnap fellátogatunk életünk első még aktív vulkánához. 2000 méter magasan az egyik dzsungellel övezett hegytetőn két pöfögő, kénes gázokat eregető kráter látványa tárul elénk. Végig sétálunk a két kráter éles, sárgás, vöröses színű sziklákkal borított peremén. A tájra boruló köd csak fokozza a sci-fi filmbe illő idegenséget, sivárságot, de mi nem
ijedünk meg tőle, lelkünk színessége megóv mindentől. Na jó azért nem épp mindentől. Csak apró szemerkélésnek indul az egész. Épp az egyik fortyogó, gőzőlgő hőforrás medencéjében készülünk tojást forralni. Tyúktojást ( a rosszmájúaknak mondom☺). Aztán valahogy hirtelen a szemerkélés abba marad. És akkor lehúzták a WC-t. Nem az van, hogy az ember csak ugy átázik. Ott már akkor átáztunk, amikor még csak kettőt pislantottunk a tojás felé. Trópusi eső mi??? Hát nem az a vicces fajta, szeretjük eső. Vízfüggöny, villámlás, dörgés. Aztán meg rohanás. Bár tök felesleges. Pubi sem vicceli el a dolgot. Ugy gondolta nem zárja be a táskáját. Ha már egyszer elázunk, ázzon el minden biztosra. Csak a legszükségtelenebbek: telefon, útlevél, pénz. Még szinte egyszer sem kellettek az utazás alatt… Szóval együtt szaladgálunk fejvesztve a helyiekkel, mindenki csak nevetgél, hiszen olyan funny☺, a kis erdei ösvényen hömpölyög a víz, valaki motorra pattan, hátra felteszi a csoszogó nagymamát, nekünk csak két helyi nyaraló srác jut. Az ő javaslatukra az egyik közelben lévő hőforrásból épített fűrdőző hely felé vesszük az irányt. Vagyis hát vennénk az irányt, ha lenne mivel. Megpróbálunk leinteni egy-egy minibuszt, de hát százezreket kérnek. Meglepődve tapasztaljuk, hogy itt Indonéziában nem csak a turistát huzzák le folyton. A helyiekkel ugyanugy bánnak. Mindegy mi a helyzet, milyen az idő, mik a körülmények, az alkudozás nem maradhat el. Életelem, amely nélkül nem lenne élet az indonéz élet, mint az arabok csak ferde szemmel. Aztán végül átfagyottan is de azért megalkuszunk és mi is megkapjuk amire vágyunk. Forró, kénes fürdő az esőben. Már fűrdő ruci sem kell. Este próbáljuk szárogatni a cuccainkat, az óriás eső okozta sokk után kezdenek letisztulni a dolgok. Három hónap ázsiában eső nélkül. Most akkor ez mégis mi volt? Aztán felvilágosítottak minket. Ja, hogy Indonéziában esős évszak van áprilisig. Föci ötös, leülhetsz fiam!!! -- Pangandaran--Vértenger, vérnap, vérleégés, vérszopás Elhagyva Bandung varázslatos városát, megtapasztalva a helyi járatok örömét, akár részletezhetnénk is, de hát minek. Na jó csak azért mert ti nem voltatok itt, valamit azért muszáj ejteni róla, mégis. Kilenc órás utazás, 300 km, tikkasztó meleg, a megállókban árusok özöne önti el a buszokat. Mindegy, hogy kérsz valamit vagy sem, az öledben landol egy-egy mandarin, karóra, egy palack víz, banánlevélbe csomagolt főtt rízs csiliszósszal panirozott kirántott csirkével. Mindez persze egyszerre. Aztán ha valóban kéred kifizeted, ha nem akkor egy idő után elveszik tőled. Így megy ez itt mindenkivel, szóval próbálod magad konfortosan érezni. Néha-néha megállunk másfél órácskára egyegy nagyobb buszállomáson, azért ezt a távot mégsem tehetjük meg csak ugy ripsz ropsz. Azért ne gondoljuk, hogy ez valami féle kapitalista világ, amiben rohanni kéne. NEM. Itt mindennek és mindenkinek megvan a munkája. Valahogy azért a végtag nélküli koldusnak is fel kell jutnia. Take it easy. Szóval csak hátra dőlünk, walkmen a fülünkben és várunk. Az idő itt nem pénz, mégha milliókról beszélünk is. Végülis azért csak elérjük a célunkat. És hát nem ez a lényeg, gyerekek? (bocs, minden felnőttől, de a magyar nyelv szépsége és változatossága magával ragad…szimplán nem tudjuk kihagyni☺). Pangandaran, Pangandaran. Bárcsak édesen csengenének ezek a szavak. Az első két nap édes is volt. Hullámzó, morajló óceán part, végtelenbe vesző horizont, bambuszból épült bárok, folyton köszöngető indonézok, vagányan feszítő szörfördögök, idösödő halászok, friss tengeri rákokat, színes halakat áruló vendéglők. Idilli, idilli, már-már túlzottan is az.
Az első napi ismerkedés után, ugy gondoljuk mi is belevetjük magunkat az igazi életbe. Nem hiába ezért jöttünk ide. Pubi és Csacsi szörfdeszkára száll. Az idő tökéletes, a hullámok igazán a kezdőknek valók. Egy kis naptejes kenekédés után, máris a hullámok mezején találjuk magunkat, természetesen a déli sugárzó nap alatt. A hullámlovaglás egy igazi élmény. Kell hozzá erő (ami nekünk nincs), kell hozzá egyensúly érzék (genetikalailag hiányzik belőlünk) és rengeteg rengeteg tapasztalat. Nem minden hullámot lehet meglovagolni, amikor egy hullámról azt hiszed, hogy ez az amire vágysz, akkor ráfeküdve a deszkára, hirtelen nagyon sok erő bedobással elkezdesz evezni. Közben folyton tekingetsz hátra, ahonnan a hullám érkezik. Aztán érzed, hogy a habok fogságba ejtenek, kicsit felemelkedsz, elkap az elemi erő, igen ott vagy a hullám tetején, márcsak egy dolog van hátra felállni a deszkára, így hát két oldalról belekapaszkodsz a deszkába, kinyomod magad, felállsz és egyensúlyozol. Aztán csak azt veszed észre, hogy vad vágtában csörtetsz előre a tarajos hullám hátán. A hullám sebbességével, a hullám erejével vezérelve. Elemi szabadság, ami egészen addig tart, amíg a hullám meg nem szűnik. Vagy amíg le nem esel. Persze ez utóbbi a gyakoribb. Nem megfeledkezve arról, hogy minden száz hullámból, csak minden tizediket találod el jó hullámnak, és ebből talán jó szerencsével egy az, amit akár állva is meglovagolsz. De hát ez a szörfriderek élete, nehezen tudnánk megszokni. Túl sok idő. És hát mégis kinek van abból sok? Nem csoda, hogy eme öszpontosítás és erőbevitel során teljesen megfeledkeztünk a napnak, annak az átkozott vérNAPnak az erejéről. Pedig bekentük magunkat. Igen az igaz, hogy a kritikus időszak volt: 11-től 13-ig. Persze egyenlítő, merőleges napsugarak, Ausztráliához közeli ózónréteg vékonyság. ÉS most már azt is bánjuk, hogy előző levelünkben félrevezettünk mindenkit. Csokibarnák vagyunk. Most szánjuk és bánjuk, de ez nem volt igaz. Hogy lehetne mégis az? A kezünk, meg esetleg az arcunk az valami féle barnaságot mutatott. Messze voltunk a csokibarnától, de hát ezt két ilyen tejbőrütöl mégis ki várná? Na mindegy, nem magyarázkodunk. Nagy pofára, nagy pofon jár. Megkaptuk, köszönjük. Vérleéges, vérszopás. Hát, arc, nyak, has, váll. Lázas, fájdalmas napok következtek. Nyöszörögtünk, Istenhez fohászkodtunk, sűrűn édes jó anyáinkat emlegettük. Farsangba illő jelmezeket öltöttünk, az arcunk, az egész börünk eltorzult. Ropogosra sűlt szörnyeknek éreztük magunkat, egy olyan országban, egy olyan kis faluban, ahol mégcsak azt sem tudják, hogy mit jelent leégni. A helyi gyógyszertárban fehéritő krémeket ajánlottak. Fehérítőt, érted?? Egyszerűen nem értették, mégis mi a problémánk. Nem csak önmagában a létezés fájt ilyen állapotban, de a poló érintése is olyan érzés volt, mintha belecsavartuk volna magunkat egy drótkerítésbe, aztán vadul csapkodtuk volna magunkat a földhöz. Tényleg, túlzás nélkül. Végül egy két helyinek azért sikerült megértenie nyomorunkat. Az aloeverát javasolták mentő ötletként. Egy kis beszerző út után megkaptuk a várva várt szert. Meghitten, a sorstól összefonódva kenegettük egymást a kaktusz szerű növénnyel. Napközben árnyékban éltünk, szívtuk magunkba a természetesebbnél természetesebb vitaminokat paradicsomlé és répalé formájában, öregesen olvasgattunk, éjszaka meg jajgattunk. 4-5 nap után már aktivitásra is szántuk magunkat. Elnéztünk a helyi dzsungellbe, amely teljesen különbözött az eddig látott összes dzsungeltől. Ahogy betettük a lábunkat, éreztük, hogy itt minden él. Folyamatos zajok, neszek, madárcsicsergés, fákon tomboló majmok, földi üregekbe visszahúzodó óriás rákok, koszáló szarvasok látványa fogadott minket. A helyiek szerint azonban a kígyók sem ritkák errefelé. A börünk azonban nemet mondott a túlzott tevékenységekre. Néhány órás séta után a párás, meleg dzsungelben, a
már levállni készülő bőrünkön ezernyi vizhólyag jelent meg. Ha eddig azt gondoltuk, hogy szörnyek vagyunk, akkor tévedtünk. Hogy valami lehet még szörnyebb, mint a szörny, akkor az talán a leprás, pestises szörny. Persze valahol egész jó szorakozás. Ha valamiből már olyan sok van a saját testeden, ami egyébként sohasem volt, egy idő után megfeledkezel az undorról. Vad, önfelett vedlésbe kezdtünk. Egy kis börfoszlány itt, egy másik amott. Legalább etettük a hangyákat. A faluban kezdett már mindenki elfogadni minket. A 7.-8. napon már buliban is jártunk, csupa indonéz társaságában. Egy kis kirrucanásban is részünk volt, szörnyek a robogón címmel, a közeli faluban. Végül Pandangarani ott tartózkodásunk kilencedik napján úgy döntöttünk továbbállunk. Úgy éreztük bőrünk és arcunk végre kezdi visszavenni eredeti formáját. Jaja, azt amit otthon ugy szerettek. Vagyis reméljük… Szóval itt már megvoltunk győződve, hogy kínunk teljesen megszünik. Hogy az a két órás, írtozatos baklövés végre megoldodni látszik. Uramistenem, bárcsak így lett volna. Az igazi örület csak ezután kezdődőtt. De ez már nem ide tartozik, mit nem adtunk volna, ha sehova sem tartozott volna…… -- Yogjakarta – Börbájok☺, örületes viszketés, Pubi batik mániája Yogjaba tartó utazásunkat, mostmár félíg új börben, félig új emberként tettük meg, de azért maradtak még nem remélt égés nyomok rendesen. Börünk érzékenységét eddig nem igazán vettük észre a nyugodt és sötét bambusz szobánk otthonosságában. Az első próbát a hátizsákjaink felvétele és cipelése szolgáltatta, na meg a 35 fok meleg és a 80%-os páratartalom. Fegyverarzenálunk azonbán mostmár kiszélesedett. 50 faktor bármikor, még esőben is, mivel sosem lehet tudni. És természetesen imádott aloeveránk az esti kényeztetésre, amelyet elutazásunk napján megszabadítottunk összes levelétől. De hát nem vagyunk börgyógyászok. Legalábbis eddig a pontig nem terveztünk ilyen karriert. De határozottan gondolkozóba estünk. Pubinál jelentkeztek elöször az újabb jelek. A vonaton már gyakorlatilag mindenkinek feltünt, hogy a ventilátor símógató szelére is vad rángatózásban tör ki. Egy apró kis szellő a lapocka és a gerinc környéki vékony börfelületre és az idegek már örült vágtában szelik az idegpályákat a test minden irányába. Az egész kábé ugy nézett ki, mint mikor egy bőrig ázott kutya próbálja lerázni magáról a a vizet. Jaj, ugye, hogy mennyire nem szeretjük azt… Így voltunk vele mi is. Csak most a kutya a szemszögéből. Aztán következtek az újabbnál újabb nyalánkságok, de mostmár mindkettőnknél. Apró piros pontok. Elöször egy kettő, aztán egyre több és több. Mindenhol, ahol leégtünk. Ez biztos csak valami börpír, gondoltuk. Persze a neten megy az utána nézés. Hipohonderek keresgélnek. Szóval pár óra alatt, voltunk ekszcémásak, bolhásak, rühesek, napallergiások… Nem, senki ne gondolja, hogy mi a legrosszabbat feltételeztük. A bárányhimlőt elvetettük, merthogy azok már voltunk. A pestist is. Azt csak úgy. Ennyire hülyék, azért mi sem vagyunk. Piros pötyökkel még meg is békélne az ember, a hólyagok után mindenképp. Na dehogy mindez még viszkessen is? És nem kicsit, nagyon! Ráadásul folyamatosan! Örjítően. Sosem gondoltuk volna, hogy a leégés fájdalmánál lehet még valami roszabb. Mert az legalább fáj, ütemesen, lüktetően, de kiszámíthatóan. DE a viszketés az alattomos. Elöször csak itt ott érezni, csak ugy halványan, kicsit bizsergetően. Az ember probál nem gondolni rá, hátha elmúlik. Na persze, hahaha. Aztán az apró bizsergések megszaporodnak, egyre több ponton, egyre erőteljesebben. Ilyenkor csak egyet kivánsz, bár szétkaparhatnám az egészet. Véresre. De
azért iszonyatos önerővel, próbálsz felülkerekedni rajta. Nem érdekel lalala. Viszkessen csak, lallala. Milyen szép az élet, lallala. De aztán a végén minden csel csödöt mond. Ilyen könnyen nem verhetsz át barátom, röhög ördögien a gonosz. Egyszer csak a több helyről jövő viszketés összpontosul, felkúszik a gerincen, egészen a tarkóig. Ott pedig megöl minden gondolatot. És csak azt veszed észre, hogy veszettül matatsz a pólód alatt. És vakarsz, vakarsz, vakarsz. Minden vakarásnál fergeteges orgazmust átélve. Minden kis pontnak adsz egyet. Körbe körbe, keresztbe. Jaj istenem csak ne legyen vége. De egy idő után tisztul a fej és rádöbbensz mit csinálsz. Nem szabad, nem szabad! Hát hülye vagy így csak felhergeled őket. Pajszerrel feszíted le saját kezedet a testedről. A viszkető érzés persze megmarad, de most már a vakarástól kicsit ég is. És a gondolataid csak ekörül forognak. Viszket, vakar, abbahagy, aztán katonásan kezdődik elölről. Semmi másnak nincs helye a fejedben. Az utcán, kajánál, az ágyban, nappal, éjszaka mindenhol, folyamatosan.. A kurva életbe, ebbe beleörülünk. Elviselhetetlen. Valaki állítson le, kötözzön ki, vessen véget! Három napig ment ez így, aztán ugy döntöttünk orvoshoz fordulunk. Az itteni háziorvos persze csak hüledezik itt is, mint otthon. Uristen hát nem tudja, nem ért hozzá, nézi a fehér börünket a piros kiütésekkel és csak rázza a fejét, hogy ez bizony komoly. Köszönjük, ezt már mi is sejtettük. Felír valami gyógyszert. Persze nem használ. Beutal a börgyógyászhoz. Na az végre segít. Egy-két nap és az örület kezd csökkeni. Visszatértünk az élők közé, welcome back Pubi és Csacsi. Yogja azért nem csak a viszketésről szólt. Kedvenc Indonéz városunkká nőtte ki magát. Apró kis utcák, iszonyatosan jó kajáldák, butikok ezrei, rengeteg látványosság, paloták, gyönyörű kertek, ápolt, rendezett városnegyedek, éneklő színes madarak, kiváló klíma és nem utolsó sorban százféle művész városa, első látásra szerelem - ez Yogja mindenkinek ajánljuk. Pubi szimplán megfertőződőtt a batik festmények látványától. Vett is belőle vagy hármat, természetesen mindegyik magic mushroom indittatásu, legalábbis a művészek elmondása szerint. De nem lőjük le, hogy néznek ki. Otthon majd megtekinthető Pubi art gallériájában Újpesten. De azért ugy kellett leállítani a további vásárlástól. Pórázon tartottuk, kigyúrt biztonságiak óvták a további batikoktól. Nehezen, de kiheverte. Az orvosok szerint van még esély, talán nem lesz függő. Sikerült még időben tovább állnunk. -- Probbolinggo -- egy újabb vulkán Egy újabb 10 órás utazás után, már el is érkeztünk Java nyugati oldalára, hogy megtekintsük a sziget egyik legtekintélyesebb vulkánját Gunung Bromót. A tengerszinttől indulva élesen kanyargó szerpentines úton haladva, meredek hegyek között, már-már bántóan zöld színű rízsföldek mezejében 2000 méter magasan találtuk magunkat. Utitársunk egy idegroncs svájci. Szokás szerint, mint eddig minden vulkánon, most is ködszitállás ami körbeölelve a vulkán krátereket homályba borította a tájat.Itt már igencsak éreztük, hogy azért egy hosszúgatya elfért volna.Úgy gondoltuk kicsit körbe járjuk a síkságot mielött felkapaszkodunk a vulkánra, hátha addig a köd kicsit feloszlik.Újra olyan érzés kapott el minket mintha egy teljesen más bolygóra érkeztünk volna.Az egész egy fekete zöld sivataghoz hasonlított, szemerkélt az eső, finoman süvített a szél és körbe a végtelenség.Minél messzebre mentünk annál jobban érzödött az elhagyatottság érzése és nyelt el minket a végtelenség.Ígyhát elindultunk mostmár a Vulkán fele hisz ez volt a cél.Egyedül a Bromó lábánál lett kicsit sürübb az élet, néha
feltünt egy két motor, amelyek lassan szelték a kietlen tájat.Egy teljesen üres régi Hindu templom is ékeskedett, nem messze tőle az egyetlen oázist is megtaláltuk, ahol meg is pihentünk egy teára, hogy aztán új erőre kapva elkezdjünk felkapaszkodni.Itt már meg megcsapta az orrunkat a kénes gázok illata, és megpillantottuk azt a lépcsőt ami felvezet a kráterhez.Ez kb. 10 perces lépcsőzést jelentett, és még a mi fiatalos jó kondicionkal is úgy éreztük felérve hogy ez ugyan szivroham gyanus volt.Kifujva magunkat egyenesen a tátongó kráter mélysége fogadott minket, habár köd borította, mégis a massziv mennyiségű kitörő kéngázt nem lehetett eltéveszteni.Ha a szél éppen arra fújt amerre mi álltunk fulldokolva kapkodtunk levegő után.Mivel a szél felkerekedett, és az eső is beindult vissza ereszkedtünk kedvenc oázisunkhoz.Elmondták hogy a köd esős évszakban állandó egyedüli tiszta pillanatok hajnalban, illetve du. 1-2 között vannak.Kételkedve fogadtuk ezt a hírt 12:40 kor, de gondoltuk kivárjuk és addig némi kajálással verjük el az időt.És a csoda nem maradt el, pontban 1 kor a nap ketté hasította a felhőket utat vágva magának hogy rövid időre beborítsa fényével a tájat.Pánik szerüen rohantunk fel a csúcsra, újabb szivbénulásnak kitéve magunkat, és habár a köd nem mindenhol oszlott el teljesen más táj fogadott minket.Kivehetőek voltak körbe a hegyek, ahogy körbe ölelik a vulkáni sivatagot, a szél és az eső elcsendesedett, és tisztán beláttunk a kráter belsejébe amely továbbra is lassú magabiztossággal eregette a sűrű kénfelhőket.A kapu zárás 45 perc mulva tört be, nap el, felhők vissza, igyhát mi is jobbnak láttuk ha vissza indulunk.Még gyorsan útba ejtettük a Hindu templomot, ahol újra összefutottunk idegbeteg barátunkal, aki nyálfröcsögve számolt be hogy mindig le akarják húzni Indonéziába.Mosolyogva néztünk össze, hát ő még nem jött rá hogy ezt a játékot mindig el kell játszani? Hisz Indonézia az alkudozások országa, és minimum gyököt kell vonni abból az árból amit elöször ajánlanak.Visszafele indulván utolsó pillantást vetettünk még a vulkán óriásra, melyet szép lassan újra teljesen gyomrába fogadott a homály.Nemigazán kedvenc szállásunkra visszatérve, örömmel konstatáltuk hogy van esti busz Balira, amely következő célálomásunk volt és ahol a tervek szerint újra találkozunk Balázsékkal.Balin Baliékkal háhá.Röpke 11 órás buszozás és némi kompozás után újabb fejezet nyilt Indonéziai kalandjaink történetében. BALI szigete - Bali Baliékkal, Denpasar – The meeting point Balázsok figyelem! Indonéziába csakis ezzel a névvel érdemes.Párórás különbséggel, sikerült találkoznunk Balival és Nózival a megbeszélt szállásnál, igen igen ez már a második alkalom.Hatalmas élménybeszámolós és fényképnézegetős orgia vette kezdetét,majd kis csendes pihenő, hiszen fárasztó volt mindenkinek az utazás.Magunkhoz térve, kaja vadászat, eközben egy jó kis pékséget találtunk ahol önfeledten tömtük tele magunkat minden féle húsos, sajtos, édes finomsággal.Természetesen az emberek Balin is nagyon kedvesek és lépten nyomon ismerkednek, kérdezgetik kit hogy hívnak merről hova, honnan.Ilyenkor Balázs büszkén ordibálta my name is Bali my name is Bali!A helyi természetesen kis értetlen mosollyal az arcán…hisz nem azt kérdezte hol vagyunk most.Mindegy dirrr egy pofon, és különben sincs rajtad sapka☺.Persze gyorsan realizálja,hogy ez tényleg a neve és önfeledten mosolyog felénk, és fordul Csaba a
fele.My name is Csaba, Csáábbáá mutatkozik be Csabi, persze a neve ugy hangzik a helyieknek mintha azt mondaná Java (Dzsába .. – Dzsává ..- Java) Na ez már tényleg csak Isteni véletlen lehet, a magyarokat biztos Indonéz szigetekről nevezték el gondolhatják.Igy már kiváncsian fordul Pubi felé, de Pubi jól belerondítok a játékba, bemutatkozván.Nándor.Áááá Náándoooo, majd jön Nőra, és vége is van a kis Indonéz névláncnak.Sebaj néha azért szivesen benyögném hogy engem meg Lomboknak hívnak.Este még egy laza sörözgetés örömmel konstatálva hogy itt olcsóbb mint Javan és kitűztük a másnapi célállomást.Nincsen Bali Kuta nélkül tartja a mondás, másnap Bemora is kerekedünk, ami a helyi kis busz, és 2 óra elteltével megérkeztünk Bali leg élettel telibb turista, buli és szörf központjába Kutába. - Kuta – Varázs gomba vol.1 – SURF SUrf Surf surf Megérkezvén egyből konstatáljuk hogy ez aztán tényleg jó turistás lesz.Külföldi helyek, ajándék boltok, Surf boltok, változatos éttermek, boltok, minden megvan tényleg ami kell.A szállások tele, pedig még messze nem vagyunk szezonban, azért sikerül találnunk egy nagyon kellemeset, üde ligetes kertel, kis szökőkúttal.Azonnal felvesszük a ritmust, és kezünkben már landol is a sör.Meglepően és örömmel tapasztaljuk hogy az árak egyáltalán nincsenek elszállva annyira, igy hát jól be is ebédelünk, hogy megalapozzuk a helyet az esti ivászatnak.Felszerelésünk a szokásos arak – sprite kombó, amely olcsó és meglehetősen hatásos.És már sétálunk is végig a fő utcán, ahol buli helyek széles tárháza,a rockról a slágeresen a proggresszivig minden van.A bőség zavarában be is tértünk az egyikbe…aztán a máásikba :D.Újra a dance parketten ooh yeah.Másnap csak azért keltünk fel késő délelött mert akkor van a reggeli, ami minden szállás árában included.Lesétáltunk a parthoz persze új bőrünkre vigyázva mint a szemünk fényére.Rengeteg szörföző, így azt gondoltuk, hogy adnunk kell magunknak minimum még egy esélyt.Hamar deszka került a lábunk alá, és megkezdtük a hullámokkal való kemény csatánkat.A hullámok itt határozottan nagyobbak voltak mint Pandagaranban, de nem adtuk fel, és ennek meg is lett az eredménye, néha akár egészen a partig tudtunk siklani egy egy hullám hátán, hogy utána újra beverekedhessük magunkat.Így hát aznap este boldogan ittuk a sörünket és izgatottan osztottuk meg aznapi szörfös élményünket, meg mit hogy lehetne esetleg jobban csinálni.A nagy mosolygásban lettünk csak figyelmesek hogy a mellettünk ülő olasz srác, egy helyivel épp gombát majszolgatnak.Így hát nem kellett sok idő még mi is egy csomag felett gubbasztottunk,gondosan szétosztva érezvén az izgalmat miféle pszihedelikus útra indulunk majd.Tudni kell hogy a gomba (magic mushroom) legálisnak számit sok helyen Indonéziába, vagy legalábbis ezt mondják.Jól be is kajáltuk mind, Nózi ez alkalommal még nem válallkozott rá, és lassan kortyoltuk a sörünket, nézve az órát, a hatást 1 óra múlva igérték a srácok.Nem is kellett annyi amikor Csacsy és Pubi már ovodás szintre visszatérve (jó persze igazábol sose hagytuk el ezt a szintet) hahotázott, pörgött, és mint az az napi szörfözésnél, elkezdődött a lovaglás a gondolatok hullámai között.A realitás és illuziók lassú ütembe váltották egymást.Ekkor már egy étterembe ültünk, de mi csak ittunk természetesen, hogy aztán késöbb újra belevethessük magunkat az éjszakába.Itt újra találkoztunk egy helyi csajszival, akivel már Pandangaranban összefutottunk, igy közösen vetettük magunkat bele újfent a hamisítatlan kutai éjszakába.Másnap úgy volt hogy elhagyjuk a helyet hisz még rengeteg hely vár ránk, de miután összepakoltunk és
kijelentkeztünk, nem bírtunk ellenállni hogy ne maradjunk még 1 napot, így visszajelentkeztünk, beszereztünk egy surf pólot, és ismét a hullámok közé csaptunk.Hulla fáradtan a nap végére, és megígérvén hogy nem csapjuk szét magunkat, vettünk egy dvd filmet estére ami meglepően jó minőségű volt Thaiföldi társaihoz képest.És hát persze nagyon olcsó.Másnap már tényleg elhagytuk a helyet, mindenkinek nagyon jó élmény volt, és megfogadtuk hogy még mielött elhagyjuk Indonéziát ide még visszajövünk búcsúzóul. -- Bedugul -- Szoba csótánycsaláddal kiadó Szóval rendesen bedugultunk egy kráter tó mellet fekvő kis falucskában. A valamikori vulkán kráter peremét már teljesen benőtte a növényzet, csupán a tó körüli keskeny, éles, meredek hegygerincek árulják el a hely vulkáni mivoltát. Egy két napot töltöttünk itt el, de a rossz időre való tekintettel (talán most már nem kell nagyon sokat magyarázni, hogy szokás szerint hegyvidék, tehát esett) nem igazán csináltunk itt semmit. Egy kis tó körüli séta orrig behuzótt kapucnival, olvasgatás, dvdézés, délutáni szunyokálások, ja és majdnem kifelejtettem a legizgibbet és egyben a legundorítobbat: imádott csótány családunk szisztematikus kiirtását a szállásunkról. Pedig első látásra minden nagyon szépnek, tisztának látszott. Nem is nagyon vettünk észre semmit. Aztán az esti órákban felpezsdült az élet csótányéknál is és kezdtük észrevenni, hogy nem igazán vagyunk egyedül. Egy párna mögül kikandikáló bájos kis csápocska lebuktatta apukát. Gyenge, erőtlen sikkantással reagáltunk. Te is látod? Mégis mi az ott? Apró kis borzongások rázták meg testünket. Nem sok dologtól undorodunk, egymás látványán kívül persze, na de a csótány, az tényleg arra teremtetett, hogy mindenkiből undort váltson ki. Nyeltünk egy nagyot és tarkón felállt szőrrel tettünk néhány bátor lépést a párna felé. Aztán hirtelen az adrenalin az egekbe szökött és minden annyira felgyorsult. Megmozdítva a párnát a hatalmas szörfdeszkára hasonlító undorítóság csakúgy száguldozott a takaró redői között. Az én ágyamba, vágod? Na villámgyorsan takarodjál le onnan kis pajtás. Persze a kedves szavakat ezek nem értik. Kérlelhetem én naphosszat, még a csápját sem mozdítja, a bunkó. Szóval azt kell mondanom, hogy valamiért ezek szeretik az erőszakot. Legyőzve kezünk remegését egy ügyes paplan emeléssel sikerül letessékelni a földre. Aztán megkezdődőtt a stratégiás focizás. A labda Pubi felé száguldozik nyíl egyenesen, ilyettében tesze tosza mozdulatokkal sikerül eltálalni, a deszka a hátán csúszik, aranyos kis lábacskáival kapálózik. Úgy látszik apuka kicsit epilepsziás. Na sebaj ez csak jó nekünk, mert így legalább mozdulatlan. Egy jól irányzott rúgás az ajtó felé és a hivatlan vendég már repül is kifelé. Úgy b@szlak ki fiam, hogy egyetlen undoritó lábad sem éri a földet. Nem is érte, hahaha. Becsukva az ajtót, reméltük, hogy ezzel a történetet befejeztük. De aztán jött a rémálom. Előkerül mama a táskából, gyerekek virgonckodnak a szekrényben, nagyi a fürdőben, nagypapi olvasgat a lámpánál. Hát, jó ennek azért fele sem tréfa. Muszáj drasztikusabb módszerekhez folyamodnunk. Itt ma vérfürdő lesz, ha tetszik, ha nem. Gyengébb idegzetűek, most ne figyeljenek, 18-as karika. Alapfegyverként megkapjuk a partvist. Kezdjük a mamival. Stratégia a következő. Szaladásra bírni őket, aztán valamilyen útón módón felfordítani a hátukra és összeszorított szájjal 3-4 jól irányzott partvis űtést mérni a puha kis hasukra. Recsegés, ropogás, akkor jó, ha minél hangosabb. Aztán elegánsan kisöpörni őket az ajtón. A szomszédban Baliék ugyanezt csinálják. Néha-néha összefutunk egy egy hulla
eltakarításnál az ajtóban. Egymásra nézünk, megbánóan lesütjük szemünket, majd szótlanul visszafordulunk és végezzük tovább a piszkos munkát, ki ki a maga területén. 5-6 csótány után az ösztönök győznek. Megérezzük a vér szagát. Igen, bevallom, már élvezzük. Már fel sem kell fordítani őket, az a legjobb, mikor szaladás közben kapod el. Mámorító, gyönyörű koncert. Recsegjünk együtt csótányékkal. Nem hagytunk egyetlen tanut sem. Fáradtan, kicsit azért még mindig undorodva dölünk ágyainkba. A harcosok álmaiban a csótányok szellemei kísértenek. Csótánymentes jó éjszakát mindenkinek! -- Lovina -- Bad luck és a delfinek A beduguli krátertavakat elhagyva, végig autózva a kráterperemen, kávé ültetvények mellett vezet az utunk, ahol nemcsak a kávé pörkölés folyamatát ismerhetjük meg, hanem megízlelhetjük a Bali kávékeverek (arabika és robuszta) összetevőit külön-külön is. Nagyon finom, csakhát mindenkinek fél kiló kávézacc marad a bögréjében. Nem sokkal ezután fűszert termelő földek mentén haladunk tovább. Egymás mellett vanilia, kakaó bokrok, szegfűszeg, kurkuma, ananász ültetvények, banánfák. Meglepődve tapasztaljuk, hogy a kakaó úgy néz ki, mint valami zöldes narancssárga tök, az ananász úgy nő, mint a karalábé, szegény banánfa meg olyan, mint a kérész (csak növényben), miután meghozta termését és az ember jókedvűen learatta, bánatában elpusztul. A fűszerek mellett láttunk azért itt vízesést is, hatalmas páfrányfákkal, óriás lepkékkel és valamilyen nagyobb fajta gyíkfélét is lencse végre kaptunk. Leérve a hegyek lábához pár óra erejéig élvezhettük egy hőforrás meleg vizét és egy nagyon csendes, hangulatos buddha szentélyben sétálgattunk, élvezve a szentély gyönyörűen ápolt kertjét és a hegyről nyíló kilátást a 15 km-re lévő kék vizű tengerre és Lovinára, ami gyakorlatilag a celállomásunk is volt egyben.Az itt kínákozó programok, delfinelés, snorkling ( felszini buvarkodas, erről majd késöbb bővebben) és állitolag itt a legolcsóbb a homár aminek szívesen utánajártunk volna ha…ha…ha.Ha nem történnének néha véletlen balesetek, mint pl. hogy Bali Balin kissé elhasalt a frissen bérelt motor bike-al, rögtön kiérve a kapun.Hálistennek megúszta pár horzsolással (neki amúgy sem számít, szívós mint egy horganyzott vaslemez).És habár a motorbikenak komolyabb baja nem esett, ő is megúszta pár karcolással, a tulajdonos szivesen felszámolt volna egy komolyabb összeget, amit Indonézeket meghazuttoló agresszivitással adott tudtunkra.Nem igazán estünk hanyatt az ötlettől hogy csengessünk ki 300 eurot a semmire, igy némi alkudozás után 100 dollár lett a vége, ami ígyis esztelenül sok.Bad luck mondták a helyiek, és ezek után valahogy nem lopta be a szivünkbe magát ez a hely.Reméjük Mr. Bad Luck elkerül minket a jövőben.Azért túltéve magunkat az izgalmakon pár sörrel leöblítve, másnap behajóztunk az óceánra delfin lesőbe, akik vidáman ugrándoztak, hogy mi jól lefényképezzük őket.Persze mi olyan szivesen uszkáltunk volna velük mint a Flipper című delfines sorozatban, de ezek igazi vad delfinek voltak, szerintem még olyat sem tudnak hogy aknát telepitsenek más hajókra.Sebaj semmi sem lehet tökéletes, így hát tovább is nyargaltunk Penelokanba, hogy majd újabb vulkán krátert hódítsunk meg.Jajjjj ezt nem lehet megunni!!!
-- Penelokan -- A Gunung Brato (1717m) vulkán meghódítása Ismét elhagyva a tengerpartot és reméltük immáron a bad luckot is, egy igazi vulkáni területre érkeztünk. 2000 méteres vulkáni hegyek árnyékában, egy hatalmas kráter tó mellé épült falvacskában szálltunk meg. Megtalálható itt már növényzettel benőtt 100 évvel ezelőtt aktív vulkáni kúpok, de ugyanígy látni kopár, szürke kőfelszínt is, ami a 15 évvel ezelőtti kitörésről árulkodik. Mohával benőtt óriási kőtömbök között kanyargó utak és apró falvak helyezkednek el a tó partja mentén. Turistát szinte alig látni errefelé, ide már csak az igazán kemény vulkán hódítók tévednek. Tény, ami tény a Gunung Brato még a mi Nepálban edzett lábunkat is próbára tette. Kivéve persze Pubi lábát, mert az övét nem edzette ilyesmi csak maximum a munkahelyi forgószék. Nem is annyira a hegy meredeksége okozta a problémát, mert azzal még meg lehet bírkózni. Az iszonytató hőség viszont teljesen kiszívja az embert. Ha nem csinálunk semmit akkor is folyik az emberről a víz, de ha 35 fokos kopár lejtőt mászunk szikrázó napsütésben, akkor képzelhetitek, hogy egyetlen izzadságcsepp sem gördült le a homlokunkon. Felérve a vulkáni kráter tetejére, csodálatos kilátásunk nyílt az egész vulkáni tájra. Igazi kalandorok lévén végig sétáltunk az éles, sziklás peremen, néhol a sziklákból fehér kigözölgések törtek elő lomhán, de ez csupán vízgőz lehetett, mert a közelében kénes szagot nem éreztünk. A nyugodt, növényzettel benőtt vulkán látványa csak látszat. Lehet, hogy csak megpihent két kitörés között és erőt gyűjt a következő csapásra. Amíg nekünk ez több generációt jelent, a hegynek ez csupán egy mélyebb lélegzetvétel. Hátborzongató és lebilincselő érezni ezt a fajta rejtett erőt. Egy kisebb barlangot is meglátogattunk, a sötét vulkáni közet fekete lyukként nyelte el fejlámpáink fényét, a mennyezetről folyton csöpögő víz és a száguldozó, cikázó denevérek teljes barlangi hangulatot áraztottak. Délutánra már le is értünk a hegyről és vártuk a már előre beigért esőt. Persze nem is maradt el, így a nap hátralevő részét vulkáni koktél (rízs pálinka ananász dzsúzzal) iszogatásával töltöttük. Persze nem azért mert alkoholisták vagyunk, csak muszáj volt kipróbálni. Másnap Bali keleti féltekére utaztunk, ahol hajóra szálltunk, hogy megismerjünk egy újabb Indonéz szigetet Lombokot. LOMBOK szigete --Gili Trawangan -- Varázs gomba vol.2., snorklingozás a korallok között 5órás tengeri kompozás után késő délután érkeztünk meg Lombok egyik nyugati kikötőjébe Lembarba. A kompon összeismerkedtünk egy török osrzágból származó, heves vérmérsékletű dán sráccal. Az ő közbenjárásával és szponzori támogatásával sikerült eljutnunk Lombokhoz tartozó Gili szigetekre. A szegény magyarokat pénzelni kell és habár ez gyökeresen ellenkezik velünk született szerénységünkkel és büszkeségünkkel úgy voltunk vele ha már felajánlotta miért ne hagyjuk, hogy kifizesse az utunk hátralevő részét. Ő egyébként is bérelt volna hajót, így neki aztán mindegy, hogyha mi is ott vagyunk. Amellett meg szórakoztatóak vagyunk és viccesek, szóval nem mondhatja senki, hogy mi nem adunk semmit. A megspórolt pénzt meg legalább elihatjuk, építő jeleggel természetesen. Lombok keleti partján végig autózva, telepített pálma erdők között, sziklás tengerpartokat érintve értük el a bérelt halászhajót, ami 30 perces hajóút
után kötött ki a hófehér korallhomokos tengerparton, a három Gili sziget közül a legnagyobbikon Gili Trawanganon. Ami fogadott minket az undorító és gyomorforgató. A lemenő nap vöröses fénye tükröződött a türkiszkék, kristály tiszta tengervíz felszínén, miközben a fehértarajos hullámok nyaldosták hajónk oldalát. Be is csuktuk a szemünket. Márpedig mégha fizetnek, ezt én akkor sem nézem. Kivilágított bárok, éttermek sorakoznak sorban a part mentén, a pultjaikon roskadoznak az óriási homárok, királyrákok, kalamárik, különféle halak. A szállásra való becuccolás után, máris az egyik ilyen étteremben találjuk magunkat dán jótevőnkkel egyetemben. Ahogy illik, meghívjuk egy vacsira, csak reméljük, hogy nem eszik sokat és drágán.:) Másnap verőfényes napra ébredünk, így meg is kezdjük a sziget felfedezését. Végigsétálva a főutcán, mindenfelé mélybuvárok és snorklingosok vonulnak szorgalmasan a tengerbe. Ehhez a csoporthoz nekünk is csatlakozni kell, nehogy már kimaradjunk valamiből. Szóval mi is gyorsan beszerzünk egypár békatalpat, úszószemüveget, pipát és máris a parttól nem messze lévő korallzátonyoknál találjuk magunkat. Behajtva a fejünket a vízbe már csak a saját lélegzetedet hallod és egy csodálatos ismeretlen világ tárul fel előtted. Mindenfelé színes halak, halrajok masíroznak a piros, kék, sárga színben pompázó korallok között. A tenger teljesen nyugodt, a vízfelszín sima, a napsugarak zavarás nélkül világitanak meg mindent 10-15 méter mélységig. Néhol egy-egy nagyobb medúza uszik felénk, kicsit félve szemléljük az áttetsző izgő-mozgó csalánsejtet. Komótosan eluszkál alattunk egy-egy nagyobb tonhal, de látunk még egyhelyben lebegő testét teljesen bebórító tüskés tűzhalat és magukat felfújni képes óriási gömbhalat is. Kicsit beljebb úszva a tengerben az aljzaton teknősöket pillantunk meg. Itt már túl mély ahhoz a tenger, hogy csak úgy lebukva közelebb menjünk hozzá, de mintha megértette volna a szándékunkat, vagy csak ő is közelebb akart kerülni hozzánk, mert egyszer csak elkezdett úszni felénk a felszínre. Néhány csapással, már melletünk is termett a kb 1m hosszúságu édes kis teki. Megérintve a hátát érdeklődve fordult felénk (kicsit talán harapásra készen), de néhány levegővétel után már huzott is vissza a helyére, nemigazán foglalkozva velünk többet. Az itt létünk során majdnem minden nap kijöttünk snorklingozni. Megnéztünk több helyet is körbe a szigeten, mivel a helyiek szerint kisebb, emberre nem veszélyes cápa fajokat is lehet látni. Sajna ez nekünk nem jött össze, de teknősből még rengeteget láttunk hasonló módon. Gilin a nappal a tengerről szól és a korallokról, az éjszaka pedig a varászgombáról és a zenés bárokról. Tudni kell azt, hogy ezen a szigeten mindenki gombázik, a helyiektől a túristákig, rendőrség nincs. Bár ha lenne, akkor ők is gombáznának. A bárokban ácsorgó emberek így invitálnak: Akarsz egy csodálatos utat a holdra? vagy, Felakarod fedezni a csillagokat? Nekünk van a sziget legeslegdurvább gombája. És valóban gomba minden formában: nyersen, koktélban, omlettben, ahogy akarod. Nem értem, hogyan lett egy gomba ennyire híres, pedig tehénszaron nő. Nyersen még a ropogást is érezni, lehet, hogy épp egy száraz tehénszar darabot rágcsálsz. De persze megéri, mert a hatás nem marad el. Egy kis alkoholos kisérő és már száguldasz is a hold felé, szkafander nélkül persze. Vagy ahova akarsz. Az UV fények beindítják a fantáziát, a zene felemel és magával ragad, iszonyatos melegség árad szét a mellkasodban. Persze a gomba hatása hullámzó, mint egy jó szörfös helyen a tenger. Valamikor a tetején lovagolsz , iszonyatos sebességgel a következő percben pedig a habokban kapkodsz levegőért, és azt várod mikor kerülsz már ki ebből. Utunk során elöszőr itt ismerkedtünk össze magyarokkal, egy magyar párral. Persze velük is kipróbáltuk a mushroom koktélt, de már Balázsék nélkül, mivel ők
leléptek a szigetről, így közös kis utazásunknak egy időre vége szakadt. Iszonyatosan jót buliztunk újdonsűlt magyar barátainkkal, megint csak nekünk kell megmutatni, hogy vígad a magyar. Másnap nagy élménybeszámolókat tartottunk, a srácnak a holdfelé menet félre csúszott valami, mert sírő-nevető görcs rázta át folyamatosan és úgy gondolta egy Alföldi Róbert filmbe csöppent. Hát igen így már érthető a sírás. Jó volt magyarokkal hülyülni, főleg hogy normális embereket fogtunk ki. Erről jut eszembe, hogy nem igazán tudom mi van velünk magyarokkal, de mindenféle nemzetből sokkal többet látni, mint belőlünk. Ez valahol szomorú. Nem csak azért, mert így nem ismer meg minket a világ. Pedig a jó kis irónia magjait mindenhol elültethetnénk. No meg az igazi humorét. Másrészről ez saját zárkozottságunkat is mutatja a világ felé. És itt nemcsak a pénzről van szó. Csak pusztán arról, hogy mire áldozunk. Erre vajmi keveset. Tudom, mindenkinek van legalább egy kifogása, hogy miért nem. Nekem is volt, nem is egy. A pénz is köztük volt. Most 5 hónapos utazás után azt mondom, életem legnagyobb bakija lett volna ha nem jövök. Nem tudom, hogy sikerül-e máshogy tekinteni majd az otthonra, de remélem igen. Mert azért csak szeretjük a kis országunkat mégha olyan is amilyen. Csak mindenkinek javasolni tudom, kalandra fel magyarok! Ezt ki kell próbálni! Nagy körvonalakban így tengettük napjainkat Gili szigetén. Szállásunk tökéletesen megfelelt arra, hogy 8 napot is eltöltsünk benne. Nem beszélve orosz szomszédainkról, akik kellemesen megédesítették ittlétünket, ugyanis jószerivel a fülledt erotika megtestesítői voltak. Amelett, hogy folyamatosan szívtak és gombáztak, úgy tüntek mintha mindig a fellegekben jártak volna. Nem igazán lehetett értelmesen beszélni velük, de valamilyen műsor azért mindig akadt. A lány legtöbbször csak körbe csavart magán valami lepelt, ami valahogy véletlenül mindig akkor hullott le róla, mikor éppen a szobájába lépett. Egy-egy kivillanó fenék vagy cickó napi látványosságok közé tartozott. A srác sem akart lemaradni nagyon barátnőjétől, így ő rendszeresen egyszál alsógatyában vonult végig a teraszon, napjában legalább tízszer. Minden alkalommal újat felvéve. Lehet, hogy valamiféle alsónemű cég reklámembere, alkata volt hozzá, beismerem. Voltak erotikusabb periodusai is ilyenkor nyakkendő is volt rajta, természetesen abból is mindig más. A szigeten nagy meglepetésünkre összefutottunk még Francissal azzal a kanadai lánnyal, akivel együtt szilvesztereztünk Laoszban. Meg is jegyeztük a félelmetes közhelyet, mégis milyen kicsi a világ. Végül a nyolcadik napon úgy gondoltuk ideje tovább állnunk, mégha annyira megszerettük is a Gili szigeteket. -- Lombok Kuta -- Csodálatos szörfélmény Kuta Lombok déli csücskében fekszik, Gilitől kb 80 km-re. Indonéziában ez legalább egy napos utazós programot jelent, mivel itt ugye nem szeretik elkapkodni a dolgokat, de annál inkább szeretik szétszabdalni. Legalább 10 járművőn utaztunk, mire megérkeztünk. Volt közte hajó, lovaskocsi, dszip, mikrobusz. Csak ugy dobáltak minket egyik járműről a másikra, és persze mindenhol ment az alkudozás. Ám a végén hihetetlen, de mégis Kutaba találtuk magunkat. Mondhatni ripsz-ropsz. Ez a Kuta egyáltalán nem hasonlít Balin lévő társához. Ide a vérprofi szörfördögök járnak és főleg azok, akik kicsit besokaltak a bároktól, piától, gombától és inkább természetközeli kikapcsolodásra vágynak. Kuta egy elhagyatott öböl partja mentén található. Az óceánpartot itt egyébként
egymást váltják a szebbnél szebb, éles sziklákkal és dombokkal körbezárt öblök, melyek közül majdnem mindegyik kiváló lehetőseget nyújt a szörfözők számára. Másnap motorral körbejártuk 30-40km hosszúságban az óceánpartot. Az utakon mindenhol gyerekek serege tartotta a kezét pacsira készen, mi ilyenkor készségesen lassítottunk, hogy nagy sikongatások közepette megadjuk nekik, azt amire annyira vágynak. Végül találtunk egy öblöt, ami a mi kezdő szörf tudásunkhoz kiválóan megfelel, legalábbis ezt mondták. Hajóval visznek be az öből és a nyilt óceán találkozásához, mivel általában a hullámtörés ezen a ponton a leggyakoribb. A hajó lehorgonyzása után, már ugorhatsz is a szörfdeszkáddal a vízbe és kezdődhet az önfelett kapálozás. A legfárasztóbb és a legizgibb szörfözésünket éltük itt át. A hullámok hatalmasak (1-3m), legalábbis nekünk annak tünnek, ha sikerül egyet meglovagolni, akkor iszonyatos erővel elkap és sodor a part felé. Aztán jön a fárasztó rész, visszaevezni a deszkán a kiinduló pontra. Ilyenkor sokszor feltettük magunknak a kérdést, vajon a mi nyeszlett karjaink valóban alkalmasak-e egy ilyen sport üzéséhez. Nem nehéz kivűlállónak érezni magunkat a dagbaszakadt, szőke, hosszú hajú ausztrálok vagy a csupa izom indonézek között. De minket nem lehet eltántorítani, csökönyösen élvezzük és kész. A nap végére remegő karral kászálodunk ki a hajóból, hónunk alatt a deszkákkal kemény fejjel vonulunk vissza a kölcsönzőbe. A színészkedés most is jobban megy, mint a szörfözés. De ezt nekik nem kell tudni. Az éjszaka még egy kis fürdőzés is belefér. Kimotorozunk az egyik sziklás öbölbe és csapunk egy kis éjszakai nudit. A hold és a csillagok világítanak, az óceán horizontjában azonban már vihar készülődik, sűrű villámlások világítják be az óriási teret. Nemsokkal ezután visszatérünk szállásunkra és egy-egy Bintang sör társaságában ünnepeljük magunkat és a tehetségünket.:) -- Bali Kuta -- Indonézia finish Sajnos elérkeztünk indonéziai utunk utolsó fejezetéhez. Az uccsó hetünket újra itt Kutaban töltöttük. A vége egész csapósra sikerül. Mindennap reggelig tartó mulatozás a több ezer bár közül az egyikben. Aztán délutánig alvás. Ördögi kör, és nincs kiszállás. Ha van energiánk délutáni szörfözés, de mostanában ilyenkor apály van, szóval a hullámok gyengék, ilyenkor sok a szemét és a hordalék. Felfedezzük Bali szigetének déli csücskét. Paradicsomi helyeket találunk, világvége hangulat. 100 méter magas sziklatornyokkal végződő tengerpart, korallzátonyok, tengerparti barlangok és a végtelenbe vesző, nyílt óceán. Március 14.-én repülünk Baliról Jakartába. A körünk bezárul hát teljesen. Ismét a reptér, ismét várakozás csak most nappal. Aztán irány egy újabb ország Malajzia, Kuala Lumpur. Utazásunk is finishbe ér lassan, úristen már csak egy hónap… Indonézia feladja a leckét rendesen. Mármint annak eldöntésében, hogy melyik legyen kedvenc ázsiai országunk. Első helyért vetekszik Laosz és Indonézia. Habár több mint hat hetet töltöttünk Indonéziában, úgy érezzük, hogy szinte semmit sem ismertünk meg belőle. Változatos, lélegzetelállító, rendkívűl olcsó. Egy ország, amelyet még csak épp, hogy elkezdtünk felfedezni. És igen szerelmesek lettünk belé. Egy biztos, ide még vissza kell jönnünk. A több száz szigetből, mindössze 3-4en jártunk. Vérszemet kaptunk, melyet csak egy módon lehetne kielégíteni. MÉG, MÉG, MÉG….. Selamat Jalan Indonesia, Viszlát Indonézia!!!!!!!!!!
