Buda Ferenc (1936–)
Életrajz 1936. november 3-án született Debrecenben. Édesapja nyírségi parasztcsaládból került Debrecenbe, hivatali altisztként dolgozott, édesanyja a városszéli szegények között nőtt fel, fizikai munkát végzett. Szülei fontosnak tartották, hogy tanuljon, s ő már az iskoláskor előtt olvasóvá vált. 1947-ben a debreceni református kollégiumban kezdte meg középiskolai tanulmányait, de az iskolarendszer átalakítása miatt a következő tanévben általános iskolás lett. Majd a Fazekas Mihály Gimnáziumba járt. Itt ismerte meg a történelmet tanító költőt, Kiss Tamást, aki elindította az irodalmi pályán. A költészet mellett a képzőművészet, a néprajz is erősen érdekelte, végül a debreceni egyetem magyar-orosz szakán kezdte meg tanulmányait. 1956-ban írott három forradalmi verse miatt egy év börtönre ítélték. Szabadulása után öt éven át az ország különböző részein segéd-, illetve betanított munkás volt. Közben megnősült. Juhász Ferenc, Nagy László, Kiss Ferenc és más jóakarói segítségével újra elkezdett publikálni. Részt vehetett a fővárosi irodalmi életben, majd 1963-ban, egyéni eljárással, mentesítették a büntetett előélet hátrányai alól. Folytathatta egyetemi tanulmányait, azokat 1968-ban fejezte be. 1963-ban Pusztavacson lett tanár, majd Kecskeméten, Kerekegyházán. Később Kecskeméten dolgozott a megyei levéltárban (1970-1986). Az 1969-ben induló Forrás folyóirat belső munkatársa, 1986 óta főmunkatársa. Jelenleg Tiszakécskén él. Hosszú időn át a Magyar Írószövetség DunaTisza-közi csoportjának titkára. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2002). A Magyar Versmondók Egyesületének tiszteletbeli elnöke (2013). Házasságában hat gyermeke született: Júlia (1959), Ádám (1965), Bálint (1967), Péter (1970), Eszter (1971), Borbála (1978). Első verseskönyve 1963-ban jelent meg, gyűjteményes kötete 1992-ben, 2006-ban. Gyermekverseket, műfordítás- és prózaköteteket is publikált. A szépirodalom mellett faragással, bőr- és fémmegmunkálással is foglalkozik. Fontosabb díjak, elismerések: 1973 – József Attila-díj 1973 – Radnóti-díj 1979 – a Művészeti Alap díja 1979 – a Móra Ferenc Könyvkiadó Nívódíja 1988 – az Európa Kiadó Nívódíja 1988 – SZOT-díj 1989 – IBBY-díj
1992 – az Év Könyve-jutalom 1993 – Nagy Imre-emlékplakett 1993 – Magyar Művészetért Díj 1996 – Pro Literatura-díj 1999 – Déry Tibor-díj 2000 – Kölcsey-díj 2000 – Balassi Bálint-emlékkard 2005 – Kossuth-díj 2007 – Bács-Kiskun Megyei Prima-díj 2007 – Artisjus-díj 2011 – Kecskemét Város Díszpolgára 2011 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 2014 – a Nemzet Művésze-díj 2014 – Prima-díj
Az életrajzot Vasy Géza írta.
Költemények Rend Hazánk zúzott szivén a vér hülő patakban omlik, alvad. Rőtcsillagos, komor, kövér tankok teremtenek nyugalmat. Törik a csend, szilánkja pattan, füstölve száll a pillanatban. Húsunk emésztő gyilkos hordák minden erőnket megrabolták. Kezünkben fegyver, s jóremény csak halottaink hült szemén. Minket meggyaláztak, megöltek, hernyótalpak halomra törtek, töltött ágyúcsövekkel vártak, tízszeres vasgyűrűbe zártak, bombáztak, lőttek, aprítottak, fegyvert letenni szólítottak hazug szavakkal, fenyegetve, hivatkozván békére, rendre,
de nékünk nem kell semmi rend, ha tűz s terror teremti meg, minékünk nem kell jóbarátság, ha ágyúszóval magyarázzák, minket nem győz meg érv, sem eszme bombázva és szuronyt szegezve! A véres, megfeszített Béke lenéz a fegyverek csövére. Hazánk zúzott szivén a vér görcsös, sajgó csomókba alvad. Rőtcsillagos, komor, kövér tankok teremtenek nyugalmat.
Tizenöt-húszéves halottak Kiontott véreim! Támadó tűz voltunk, hűs halottak lettünk. Hajnalló hitünkről fegyverfogó kézzel tanúságot tettünk. Gyermeki karunkba ereje gyülemlett forró férfikornak, csillagos oldalú, tűzokádó tankok felnőtté tiportak. Golyóverte testünk lankadó lankái holt anyaggá hűlnek, gránátot markoló, kimarjult karjaink jéggé merevülnek. Sebeink nyitottak, nyirkos kövön fekszünk, mostmár nem verekszünk. Égő, túlvilági benzines palackok lángjánál melegszünk.
Írásjel nélkül Korunk homokján hánykolódom az is lehet hogy eltemet s a vágtató folyóba szórom szél-lobogtatta lelkemet Irgalmatlan hamis hatalmak ágyúval szét nem lőhetik vigye a víz és vesse partnak s ha gyenge volt hát széttörik Határaink közül kiáltok és álnok kéz szította lángok ölhetnek hisz csak egy vagyok de jaj e szolga-szülő kornak jaj azoknak akik tipornak mert rájuk omlik a homok
Pesten esik a hó Pesten esik a hó Keringve kavarogva A Dunán a habokra Lelkük-vesztett romokra Kivert ablakszemekre Kékszájú emberekre Csepelre és a Gyárra A moccanatlan Várra Tépett szélű sebeken Dacoló üzemeken Aszfaltra száradt véren Megül halottfehéren Hordja a szél a földön Viszi a szél az égen Pesten esik a hó Nyílt sebre friss kötésnek Pest talpig hófehérben
Mondd, ugye soha Ki kellett volna mennem már régesrég Nyugatra? Talán ott, idegenben a vész nyugodni hagyna. Én már itthon maradtam és ma sem tennék másként, pedig csak bajt arattam, s nem babra megy a játék. De nem bánom a börtönt, ha érzem a szemed, s égő arcomra öntöd édes szerelmedet. Ha fejsze csap szivemhez s száz fal fejemre dűl, mondd, ugye soha, kedves, már nem hagysz egyedül?
A vétkeim hatalmasak
Tehén tőgyéből csurrant fellegek habját himbálják sajtárkék egek.
A vétkeim hatalmasak, ezért csücsülök itt benn, s nem szabadulhatok, hacsak jövő csütörtökig nem.
Időnk szalmája hull a földre lassan, a dolgom az, hogy szálra számolgassam.
Veszélyes verseim hamar ügyészi kézbe mentek, s megtettek miattuk magyar hazámban idegennek. Most itt ülök a zár alatt és néznék ki a napra, ha őröm, e hitvány alak kitekinteni hagyna. De mindezért csak köszönet! Kutya legyek, ha félek, hogy nem nyújt senki majd kezet ily börtöntölteléknek.
A felrúgott fejőszék rendje dűl a lenti tájra menthetetlenül. Homályos hétfőn s falfehér vasárnap hátratett kézzel ballagunk a nyárnak. A létünk csak egy számadat, szerény, a történelem vegyi képletén. Közös bajoknak szalmazsákján fekszünk, meddőn vitatva tény-okozta vesztünk, s mert fogva tart a hetyke hatalom, vesztegelünk a hűvös oldalon. A szabad térbe messzinéz az ablak, s mi csak álmunkat mondhatjuk szabadnak. Pedig az is a rabsághoz kötött, homokkal-földdel homlokig födött.
Nőttem
1956
Nőttem a homokon, mint körtefa a kertben. Sebzetlen homlokom szemöldökfába vertem.
Töredékek Arany ősz, szüret ideje. Must-illat, darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza az őszben. Fiam, unokám lehetne… Sortűz. Lánckerekek csörömpölése. Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak pora, levelek ragyogása. Füst, vér. Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt üzeni…” Kimetszett közepű lobogón át az égre: „…hogy rabok tovább…” – tízezreken végigmorajlik. Must-illat. Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne az a fiatalember… Lágy őszi táj. Tankágyúk erekciója. Must pezsdül, vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz, vas. Akár az unokám lehetne, aki voltam… Légy zizzen, darazsak dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag. Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása. Száz évig tartó negyedik évszak. Elfalazva. Befalazva. Szél rohamoz, kimetszett közepű lobogót szaggat. Ifjak valánk. Fiatal voltam. (1998. október)
S mert vaskos vétkeimre nincs mentő magyarázat, nyakatlan, nyűtt rabingbe s darócruhába ráztak. Sorsom irányítása kicsúszott két kezemből, s gondolhatnék futásra, hisz mindenem veszendő, de élni akarok és megmaradni jónak. Bár meg is halhatok épp ebből kifolyólag.
[Fülszöveg] Nem szeretek a magam műveihez magyarázatot fűzni. Néhány mondat ezúttal mégis idekívánkozik. E versek első, nagyobbik fele 1956 tájékán született. Köztük van az a három is, amelyek miatt a demokratikus államrend elleni izgatás vádjával egyévi börtönbüntetésre ítéltek, de köztük van a börtönben s szabadulásomkor írottak java is. A második rész verseit a nyolcvanas években írtam. Az elsőt az utolsótól tehát emberöltőnyinél is hosszabb idő választja el – avagy köti össze: ezt döntse el az Olvasó. Egy történelmi korszak kezdetét s végét is jelzi az időegyenes két végső pontja, így – a történtekkel kapcsolatos nézetem alapvető változatlanságán túl – ez a körülmény is indokolja, hogy egyetlen kötetbe zártam össze őket. Könyvemet a forradalomban elesett hősöknek, legyilkolt áldozatoknak, s a megtorlások során kivégzett, agyonkínzott vértanúknak ajánlom: mindazoknak tehát, akik történelmünk tragikus fényű napjaiban s a ragyogásra rászakadó éjszakában helyettem is meghaltak. Ajánlom ezenkívül Szüleimnek és Asszonyfelemnek – azóta gyermekeim anyjának –, akik szorongó aggodalommal kivárták szabadulásomat. Köszönetét mondok végezetül Für Lajosnak, amiért ötvenhatos verseim kéziratát három évtizeden át hűségesen megőrizte. Nélküle e kötet aligha láthatott volna napvilágot. 1990 októberében Buda Ferenc
