Három elveszett város
Lawrence
Durrel
A történelem szerepe kicsi, de nagyon fontos ebben a könyvben: valahogy egy bizonyos reneszánszkori képre emiékeztet, amelynek elő terét egy barnás homályba boruló cellájában ülő remete foglalja el, válla fölött azonban, sziklába ágyazott drágakőként ott világít a he lyiség egyetlen ablaka, megmutatva a kánt mosolygó vidék látképét a maga pontos és ragyogó távlataival, mintegy szimbolizálva azt a vilá got, amelynek a remete önként hátat fordított. Szeretném elérni, hogy a m i könnyedén elbeszélt történetünk során egyre inkább előtérbe ke rüljön a sziget történelmének gazdag és sokszínű háttere. Csakis így lehet igazán elevenné tenni a dolgokat az olvasó szemében, akinek keze nem érintheti a Camerius körüli fű zöldjét, és a k i n e m érezheti a L i n dosz szikláit sütő nap melegét. Nézzük hát, m i v a n a három ódon vá rossal, amelyek egykor, még mielőtt Rhodoszt, a fővárost alapították volna, jelentős szerepet vittek a sziget politikai életében. Lalüszoszból sajnos alig maradt valami, a másik kettőt azonban földrajzi helyzete meg őrizte, s a szigeten körbefutó, mintegy száz mérföldnyi korszerű autóút segítségével, gyermekükből, a fővárosból könnyen meg lehet közelíteni őket. Nagyjából egyenlő távolságra fekszenek Rhodosz szigetének csücs kétől, ahol a főváros terül el, egyik a sziget északi, másik a déli partján. Bár az út segítségével könnyen hozzáférhetők, mégsem így legszebb meglátogatni őket. A r r a a szép augusztusi délutánra gondolok most, amikor attól a lelkesedéstől áthatva, amelyet az előttünk álló hosszú vífcend okozott, Gűdeonnal együtt felkerekedtünk, hogy az ókori városokat meglátogas suk. Utitervünk igen ötletes volt, mert úgy intéztük a dolgokat, hogy
Hoyle és Mills ugyanakkor autóval indul útnak, s esténként mindig találkozunk, hogy együtt élvezhessük a táborozás örömeit. A z idő és a távolságok nem tették lehetővé számunkra, hogy az egész utat gya log tegyük meg, ezért úgy terveztük, hogy két szakaszban Cameriusog gyalogolunk, onnan aztán autóval megyünk tovább Lindoszba, ahol utunk utolsó éjszakáját szándékoztuk tölteni. Elhagyva a várost, a magasabban vezető utat választottuk, h a jól emlékszem azért, mert arrafelé a Monté Smitih lábánál volt egy sziklasírokban bővelkedő terület, amelyet Gideon szeretett volna alaposab ban szemügyre venni; a nap közben melegen sütött, a domboldal pedig elég meredek volt ahhoz, hogy alaposan kifullassza Gideont, amíg e l értük a Rhodosz városa mögött emelkedő magaslatot. Alattunk a tenger tökéletesen csendes volt, szinte kocsonyásan hidegnek hatott, a régi erődítmény szürke falai pedig, viharverten és repedezetten, egy elaggott elefánt bőrére emlékeztettek. Neohori (Üj város) falai és piros háztetői ezzel szemben simán és üdén ragyogtak. (Valamikor egy ókori szerző állítása szerint itt Keretohori, azaz Kakukkváros terült el, s ez a név nyilván lakosai kétes erkölcseinek volt köszönhető.) Rövid ideig ültünk egy sziklasírban, amelynek hőmérséklete, Gideon észrevétele szerint, olyan volt, mintha lakója épp az imént távozott volna belőle, hogy egy kis tengerparti sétát tegyen; aztán felvéve hátizsákjainkat, továbbmen tünk felfelé, az utolsó villák és egy szétvert tüzérségi üteg maradványai mellett, ahol néhány sötét bőrű indiai hevert fecsegve a fűben, majd elér tük az országutat, amely napsütötte szikláktól szegélyezve vág át a domb tetőn. Nyugat felé, a triandai kavicsos partok közelében a tenger berlini kék és ibolyaszínű vize, a homokkal érintkezésbe ikerülve, elvesztette eredeti színét, és zöldnek, citromsárgának látszott, sőt néhol olyan élénksárgának adott helyet, mint a z érett mandarin héjának színe. Itt újra leültünk, hogy kifújjuk magunkat, közben az alattunk húzódó főútvonal forgalmát figyeltük. Egyszerre feltűnt autóján Mills, gyor san gördült tova, mintha sürgős találkára sietne, porfelhőt csapva maga mögött, ügyesen kerülve k i az ellenkező irányból jövő hosszú öszvérkaravánokat, amelyek a rhodoszi piacra vittek különféle termékeket. Útitársaim szakértői figyelmét itt egy csoport birka vonta magára. A m i óta gazdatiszti állást tölt 'be, viselkedése nevetségesen különössé vált, valahányszor valami lábasjószágot pillantott meg. „Látod, ez pompás tehén" — szokta mondani, vagy: „Odanézz! Mit szólsz ezekhez a bir kákhoz?" Most is, míg én egy fenyőfa alatt ültem, Gideon eltávozott mellőlem, hogy a nyájat kísérő pásztorfiúval társalogjon. Amikor viszszatért, mintha kissé gondterheltnek látszott volna. „A belük nincsen rendlben — mondta később. „Remélem, nem valami fertőző betegség." A z elénk táruló lapályon óvatosan haladtunk, mert a mindenütt jelenlévő aknák veszélye sok gondot okozott, tekintve, hogy az akna mezők elhelyezkedéséről egyetlen részletes térképet sem adtak 'ki. A második világháború alatt az olaszok oly ügyetlenül szervezték meg védelmi rendszerüket, hogy amikor a németek bevonultak Rhodoszra, kénytelenek voltak újabb területeket aláaknázni. A z utóbbiakat feltün tető térképek szerencsére kezünkben voltak, de még mindig vannak a szigeten nagy, nyilván nem tartott aláaknázott területek, s Gideon élete nemegyszer került már vesszélybe, valahányszor arra kényszerült, hogy ,,
lábujjhegyen közismerten „elő" területre merészkedjen, és megmentse kutyáját, Homéroszt, amely különös módon mindig n e m ajánlatos terü letre tévedt. Kanyargó száraz ösvényeken mentünk át a völgyön, ezüs tös olajfaügeteken, mirtusz- és kakukkfűillatú legelőkön keresztül, amelyeken kecskenyájak legelésztek. A viskókat itt valóságos hibiszku&z- és oüieanderfalak vették körül, egyszernkétszer megálltunk, és idegen ajtókon kopogtattunk be, hogy megkérdezzük, alá van-e aknázva a terület, amelyen járunk. Ebben azonban senki sem voüt biztos. E g y piros kendős öregasszony megnyugtatott (bennünket, hogy errefelé n i n csenek aknamezők, csupán az út túlsó felén, az „archaikus romok kö zött" v a n egy nagyobb veszélyes terület. Gideon szitkozódott. „Hihe tetlenül tehetségesek voltak a németek abban — mondta — , hogy éppen értékes antik emlékek között rendezzék be állásaikat. Micsoda v a n dalizmus! Pedig ez csupán jellegzetes teuton katonai logika. Ugyan melyik katon?v parancsnok tudna egy akropolisznál jobb védelmi állást választani?" Szerencsénkre élelmiszereket nem kellett magunkkal hoznunk, mert üzentünk Péternek, a phileremoi idegenvezetőnek, hogy várjon ránk, s ismerve Péter természetét és szokásait — egy személyben volt vad orzó, idegenvezető és példás családapa — , egy nyárson sülit báránynál kevesebbet nem is vártam tőle. E z t meg is mondtam Gideonnak. „Bá rány?" — 'kérdezte izgatottan. „De hiszen m i megtiltottuk a bárány vágást." „Várj, amíg megkóstolod, Gideon, fűszeresen, fokhagymával, mártással." Gideon nem állta meg, hogy meg ne n y a l j a az ajkát, de feddőleg csóválta fejét az ötlet hallatára, majd menet köziben tenyerével rácsapott egy olajfa törzsére, mintha így akart volna megszabadulni a kísértéstől. Trianda faluja sík talajon áll a róla elnevezett gyönyörű völgy vé gében; a házak tartózkodón távolabb húzódnak az országúttól, amely keresztülhalad rajta, legnagyobbrészt elbújnak az olaj-, narancs- és JügefaíflÉigetek mögött. A tehetősebb rhodoszáafc nyaralói ezek; itt ugyanis minden számottevő embernek az a vágya, hogy legyen egy kis háza Triandában, ahol augusztus és szeptember folyamán saját füge fájának árnyékában hűsölhet, amikor is Rhod'oszban kibírhatatlan a me leg. Itt élt L a d y Hester Stanhope is — jutott eszembe—, a szigeten való rövid, de drámai tartózkodása során, ezeknek a vaksin pislogó rácsos abla kú és belül sötét kis török házaknak egyikében, amelyek elöl a narancs- és cseresznyefaligetek elzárják a tenger látványát: itt történt, hogy nadrág ba, illetve annak török megfelelőjébe öltözött. Itt hátat fordítottunk a ten gernek meg a falunak, és Phileremo lapos tetejű hegye felé vettünk irányt, ahol valaha Ialüszosz vára állt, amely idegen hadseregek százai ellen szolgált; első védelmi vonalként. Görögök, rómaiak, frankok, törö kök, németek jártak már errefelé. Különös, hogy az egykori akropolisznak itt nyoma sem maradt. Tőlünk jobbra a völgyben, amikor elértük az első felfelé vezető útkanyart, megpillantottuk az „archaikus romokat", amelyekről az öregasszony beszélt nekünk: lövészárkok és sáncok sorát, amelyek négyzetesen rajzolódnak k i a vörös talajon. Hogy ezek közül m i a régészeti emlék, és mi a katonai munka, azt innen képtelenek voltunk megítélni, amíg csak a sűrű fiatal fenyőerdőn
keresztül vezető kanyargós utat követve, az előttünk magasodó hegy gerincet el n e m értük. Itt fenn a dombháton Gideon szünetet rendelt el, egy ideig ültünk, és néztünk le a völgybe, amely szélesen elnyúlva tá rult elénk, a megművelt területek (négyzetei rozsdabarnán és zölden r a j zolódtak k i , úgyhogy az egész látvány valami finom, régi, de alaposan összestoppolt kockás skót szövetre emlékeztetett. A nap már lehanyat lott Tilosz mögött, s a szemben lévő hegyek vörösborszínűvé és éles körvonalúakká váltak. Könnyű szél fodrozta a városon túl lévő sekély vizeket, és finom permetet sodort magával déli irányban. Trianda szom jazik ezüstszürke olajfái között. Közvetlenül alattunk láthattuk a z eny hén kiemelkedő földhányást, ahol valaha lalüszosz városa állt: egészen jól k i lehet venni a barázdás, forradásos terepen a z egykori fai szagga tott nyomait. A z aknamezőknek azonban ebből a távolságból semmiféle látható jelük sincs. Nyugat felé a Monté Raradisón (majdnem pontos mása a Phileremónak) lévő szétvert hegyiüteg helye egy pillanatra fel lángol, amikor a nap fénye megtörik az ott heverő üveg- és fémdarabo kon. Még vagy fél óra időnk volt, úgy számítottam, amíg a dombhátról kedvünkre gyönyörködhettünk a romokban. Azután elfordultunk a lát ványtól, és tovább kapaszkodtunk fel a meredek úton a tető felé. A levegő hűvösebb lett, és balzsamossá vált a körülöttünk lévő fenyőerdő illatától. Időről időre hangosan Péter nevét kiáltottuk, és a visszhang egyidőben háromnnégy különböző irányból verődött vissza hozzánk. De választ nem kaptunk. Péter bizonyára fenn a kolostornál várakozik ránk. Egyszer azonban, n e m tudni honnan, nevetést hallottunk, a m i ala posan megijesztett bennünket. Olyan volt ez, mintha maguk a fák nevet nének. Homérosz ugatni kezdett. Tanácstalanul forgolódtunk, hol jobb ra, hol balra tekintettünk, mint Shakespeare Viharjának szereplői, m i közben Péter kuncogó nevetése fáitól fáig, száklától szikláig verődött. Végül megszánt -bennünket, és lemászott a fáról, amelyen rejtőzködött. Ruhájáról lesöpörte a port és fakérget, úgy jött felénk; alacsony, zö mök ember volt, sárgás szemmel, pisze orral, kerek arcán ellenállílhata1>lanul komikus vonásokkal. „Ugye, azt hitték, valami kausz* vagyok?" — kérdezte. Kezet fogtunk, és Péter kifejezte elégedettségét, hogy meg ismerkedhet Gádeonnal, akitől sok szívességet szándékozik kérni. E z után mindhárman letértünk az útról, egy kanyargós ösvényen igyekez tünk a csúcsot elérni, mélyen 'benn jártunk a virágzó anemónák és a sűrű bozót között, amely a Phileremót borítja. „Először is — mondta Péter — , díjmentesen megmutogatom a romokat, utána pedig elme gyünk hozzám, ahol nagyszerű vacsora várja önöket." Gideon dörmögni •kezdett. — Bizonyára egy bárányt vágott le nekünk — jegyezte meg fölé nyesen, de láthatóan vívódva a hivatalos kötelesség és az éhség között. — E g y bárányt? — kiáltotta Péter sértődötten. — H a t emibernek, az én csaladomat nem is számítva? Két bárányt vágtam! Ügy számítottuk, hogy estére a többiek is csatlakoznak hozzánk, s takarókat meg matracokat hoznak Gideon és az én számomra. * A rhodoszi néphit szerint kecskelábú, fején szarvakat viselő erdei szörny. Valószínűleg a Pán-kultusz maradványáról v a n szó.
Phileremóról manapság kevés a mondanivaló, a kolostort tönkre bombázták, a szent szűz képének pedig, amely a keresztes lovagok ko rában oly sok hódolat tárgya volt, már régóta nyoma veszett. Azon kap tuk rajta magunkat, hogy megrongált ágyúk között, üres gránáthüve lyekkel borított területen járunk. Olaszország fegyverletétele után P h i leremo az olasz és német csapatok közötti heves összeütközés színhelye volt. A z olaszok, bár számuk a németekének 'hatszorosa volt, mégsem tudtak a stukák bombázásainak egy hétnél tovább ellenállni. Tömérdek lőszert és egy kisebb 'halom acélsisakot hagytak maguk után. A kis ko lostor romokban hever. Néhány bizánci és hellenisztikus eredetű kő darab fekszik rendetlen összevisszaságban a kertben. D e innen, a szer zetesek árnyas, fasoros sétányáról, amely az egész lapos hegytetőt egyik végétől a másikig keresztben átszeli, páratlan a kilátás. A sziget belseje irányában még a imaritzai repülőteret is látni innen, ahol most meg rongált, elhagyatott repülőgépek láthatók, némelyik szárnyatlan, s úgy hevernek ott, mint megperzselt molyok egy lámpa tövében. A repülőtér zöld medencéje után újra dombok emelkednek, egészen a Monté Profeta zöld h e g y i okáig. — A régi időkben — mondta Péter — a panagliai Madonna kép mása a sziget védszentjének számított. Válságos időkben körmenet vitte körül Rhodosz városában. Utoljára akikor, amikor a törökök ostromolták a várost, de n e m használt. — Honnan szerzi ezeket az értesüléseket? — kérdezte Gddeon. — V a n egy öreg szerzetes a faluiban, az mesélte nekem. — Hát ő honnan tudja? — Könyvekből — válaszolta Péter. — Sok könyve van. Azelőtt nagyon sok ereklye is volt itt a szigeten, de most egy sincs. — E v v e l igazat mondott. Torr* összeállított egy listát, amely az effélék hosszú és változatos sorát jegyzi fel. Idézem: „Az ereklyék közül a legfontosab bak: Keresztelő Szent János jobb keze, egyike a három bronzkereszt nek, amelyeket Helen császárnő abból a medencéből öntetett, amelyben Krisztus az apostolok lábát megmosta, egy kereszt, amely az eredeti k e reszt fájából készült, a töviskorona egy darabja, amely minden nagypénte ken kihajt, és Júdás harminc ezüstpénzének egyike, amelynek a papok ál tal a nagyhéten készített viaszlenyomata rendkívül hatásos volt a szülési fájdalmakkal szemben, de a tenger veszedelmeitől is megóvta az e m bert." Amíg Gideon és én a domboldalon újabb felfedező utat tettünk, P|eter leült egy fa alá, hogy bevárja a társaság másik részét. Amikor visszatértünk, hangokat hallottunk a fák közül. Mills, feleségének nagy ijedelmére, már javában gyűjtögette az emlékeket a gránáthüvelyek kö zül, amelyek szanaszét hevertek az ösvényen. Hoyle Sand öreg német gyártmányú autójában ült, s szemüvegén keresztül a látóhatárt kémlelte, Sand és E . Péterrel együtt pedig a kolostor tornyának lépcsőit mászták. Hoyle és Mills hosszú, kíméletlen ugratása és gúnyolódása után, amikor Gideon végre efcmerte, hogy éhes, és hajlandó vacsorázni, megindult a díszmenet lefelé a hegyoldalon Péter házához; Hoyle minden ötven * Angol utazó és régész, Rhodoszról szóló kétkötetes műve 1885-ben jelent meg, Rhodos in Ancient Times, illetve Rhodos in Modern Times címmel.
yardnál, egy svájci óra pontosságával, kis pihenőt tartóit, Mills pedig teli torokkal énekeit. Péter háza a főúttól távolabb fekszik, mintegy kétszáz yardnyira attól a helytői, ahol a z út elágazik, s egyik ága a fenyőerdőn keresztül a dombtetőre vezet. Hátával a hegyoldalnak támaszkodik, tornácát óri ási platán árnyékolja be, s közvetlen közelben bővizű patak bújik elő a hegyoldaliból, úgyhogy a levegő a nagy fa alatt az árnyék és a finom permet örök keverékét jelenti. A hideg, sebes víz zúgása mellett gyere kek kiáltoznak és játszanak egész nap, a hét kanárikalicka lassan him bálózik a teraszon lévő lugasban, miközben lakóik a vízcsobogás dalla mára énekelnek. E g y ilyen sebes patak mellett lakni ugyanolyan, mint a tenger közeiében élni; sötét víz zuhan itt l e a mélybe a kövekre, s hangja állandó hátteret, zenei aláfestést szolgáltat az ember életéhez. A levegő remegett és lüktetett körülöttünk, mintha egy nagy dinamó zúgását hallottuk volna. Még bent a házban is, ahol a víz hangja elcsen desült, ott is éreztük dobhártyánkba idegiződve mély visszhangját. Péter háza egy ingatag erkéllyel is dicsekedhet. Nagyon veszélyes tákolmánynak látszik, s az első emelet magasságában húzódik végiig a házon. A magiasiságérzet, az alattunk szélesen kitáruló vidék és a féle lem, hogy bármikor átbukhatunk a buta deszkapalánkon, és leeshetünk a völgybe, különös jelleget adott a m i phileremói vacsoránknak. Hoyle azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy léghajó gondolájában ülne. Pé ter érzéke metaforánk iránt semmivel sem volt 'kisebb, amikor büszkén hozzátette: „Itt ülve megtudhatjuk, mit éreznek a madarak, amikor 'ka litkájukat a fára akasztjuk." A ház bővelkedett lábasjószágban és apró, fekete szemű gyerekek ben. E g y csöpp, makulátlanul tiszta bárány is asztaltársaink közé tar tozott, gyapja lágy volt, akár a moha, szeme fekete, mint a szén. Vég telen figyelemösszpontosítással bort ivott egy tányérból, sevrófinom t a pintású fülei előre-hátra billentek lapos, gyapjas koponyáján. Két tek nősbéka sétált ártatlan nyugalommal körülöttünk. Gideon a 'kisebb gye rekektől nagyban vásárolta a 'kabócákat, és azután szabadon engedte őket. A rjarasztgyerekek között megvan itt az a csúnya szokás, hogy a foglyul ejtett kabócát zsinegre kötik. H a aztán fejük körül forgatják, tiltakozásul hangos zúgást hallat. Fölösleges külön hangsúlyozni, meny nyire gyűlölte Gideon ezt a szokást, s amint meglátott egy ilyen kabó cát, rögtön megvásárolta. „Lássuk csak — hallom szinte m a is a hangját. — Hat gyereknek hat kabócáért fejenként öt lirettát... Hiába, Hoyle, a humanizmus költséges dolog. D e hát m i mást tehetne az ember." Hoyle azonban, a k i nagy buzgalommal faragta a báránycsonitot, nagyon is elfoglalt volt ahhoz, semhogy ennek az elmélkedésnek túl sok figyel met szentelhetett volna. „Azt hittem, kicsit rágós lesz — dünnyögte, m i közben bekapott egy falatot — , de hála Fthileremo királynőnek, egyálta lán nem rágós. De nem ám!" Lámpákat gyújtottak, és szegre akasztották őket. Gyenge, reszkető fénnyel világították meg az erkélyt. A földszintről nézve, ahol F^eter felesége bográcsban egy nyolckarú polipot főzött, az erkély úgy hatott, mintha kivilágított hajó volna, amely valami csatornán vagy egy nagy tó csendes, háborítatlan tükrén úszik. A n n y i r a költőinek találtam ezt
a párhuzamot, hogy Millsnek is elmondtam, a k i velem együtt jött le, hogy a polipot szemügyre vegye. „Igen, éppen olyan — mondta, a m i kor mellettem állva felpillantott. — Gideon pedig, amint egymás után emeli szájához a poharat, olyan, mint valami kalózkapitány." Való ban, Gideon éppen olyan vörös volt, hogy bármelyik lámpának is be illett volna. Ragyogott. Monoklija elhomályosiult a jókedvtől. A negye dik palack bor hatására megoldódtak a nyelvek. A polipot, amely úgy festett, mint egy főzött autógumi, hangos üdvrivalgással és tapssal fogad tuk. Gideon még külön pohárköszöntőt is mondott. A polip sajnos nem volt abban a helyzetben, hogy erre a megtiszteltetésre válaszolhatott volna. Rotyogó, bőséges, fokhagymával és borssal fűszerezett piros már tásban hevert. Hoyle szakértői arccal újra megállapította: „Attól fél tem, (kicsit rágós lesz, de — itt szájába vett egy szívókorongot — öröm mel állapíthatom meg, hogy nem rágós. Egyáltalában nem." Mills leszaladt kocsijához, és felhozta gitárját. A faház nagyszerű rezonanciás szekrénynek bizonyult, (mintegy elmélyítve, ihangosabbá, meggyőzőbbé téve a húrok hangját. Különös volt a z ének hangja itt a sötétbe borult kék völgy fölött. Legnagyobbrészt görög népdalokat éne keltünk, és ismételten élveztük rendkívül tiszta dallamvezetésüket, a szavak és a melódia tökéletes összhangját, lüktető táncos ritmusukat Később Péter felbátorodott, és elénekelt néhányat kedvenc ana tóliai dalaiból, rövid negyedhangokkal, furcsán szökdécselve hangjegy ről hangjegyre. A z éneklésnek ehhez a módjához a z énekesnek hátra kell vetnie a fejét, és magas, természetellenes fejhangokat k e l l kiadnia magából. Péter hangja úgy bugyborékolt gégéjében, mint a rózsavíz a nargilé hűtőjében, s úgy követte a régi dallamok hajlatait és bonyolult tekervénye&t. Madárének ez, látszólag rögtönzött és fegyelmezetlen, v a lójában azonban még nagyobb önfegyelmet és biztosságot követel meg, mint az éneklés európai módja. Amellett, hogy a dalok sokban emlé keztettek a krétai és macedón dalokra, még valami más is volt 'bennük; Arábia és Perzsia fűszeres ízeit hozták magukkal. Fájdalmuk nem olyan vad és szenvedélyes, mint a görög hegyvidékiek dalainak fájdalma; lá gyabb, kifinomultabb. Gideon ekkor már aludt, feje az asztalra hanyatlott. Hoyle, akinek minimális adagja étkezésenként fél liter bor volt, még egy pohárral töltött magának, s nyilván emlékeire gondolt; azok a dalok juthattak eszébe, amelyeket régen, a háború előtt, Bejrutban és Damaszkuszban hallott. E . fekete szemeit az énekes arcára szegezve, követte az ének hajlékony menetének minden egyes hangjegyét. Chloe, Mills felesége, a bárányt simogatta, s megpróbálta érdeklődését felkelteni egy falat polip iránt. Mills és Sand tenyerük között diót törtek, s arcukon túl hangsúlyozott aggodalom tükröződött, vahalányszor a dióhéj ropogásának hangja Pétert zavarni látszott. D e az énekes ügyet sem vetett erre. A gitárt lazán térdei közé fogta, tompa u j j a i otthonosan pihentek rajta. Amikor ezt a képet egy pillanatra felidézem képzeletemben, újra magam előtt látom Pétert, amint fekete szemét a z alattunk elterülő sötét völgy re szegezi, ingűjja fel v a n gyűrve, gallérja n y i t v a van, hangja úgy lük tet torkában, mintha második pulzus lenne. Ezután jött az autók zúgása, a hangos búcsúzkodás, a fenyőfákon végigpásztázó reflektorok széles fény csóvái, majd az egyre inkább e l HlD, 5
377
haló motorzúgás a völgyben. A társaság autós része távozott. Későre járhatott már az idő. Egyedül maradtunk a hegyipaitak zúgásával és a baglyok rikoitozásávaL Gddeon és én, hálózsákjainkba bújva, a tornácon tértünk nyugovóra. ,,Az első kakasszóra fenn k e l l lennünk" — mondta Gideon bizonytalan hangon, mint a k i maga sem hiszi, hogy ez lehet séges lesz, aztán karjára hajtott fejjel álomba merült. Elfújtam a lám pákat, de még sokáig ébren feküdtem, és hallgattam, amint a szél susogtatja a fenyők ágait, és a völgyön áthaladó autók gyenge hangját. A gye rekek már régen ágyban voltak. Csak Péter ült még fenn az elárvult erkélyen, utolsó pohár masztika-borát iszogatta, mielőtt bement a házba. A Phileremo szárazföld felé eső oldala mögül előbújt az újhold, és a látóhatár fölé emelkedett. A patak közben szakadatlanul folyt a hegy szívéből, vize megállás nélkül csörgedezett a köveken, mielőtt a mohok és zsázsák között újra a föld alá bújt volna. Hangját azonban már a n y nyira megszoktuk, hogy talán észre sem vesszük, ha a víz folyása hir telen megáll. Hajnalodott már, amikor felébredtem. Hálózsákjából félig kibújva, Gideon a hátán fekve úgy horkolt, mint valami gőzfűrész; arca kisimult és fiatalosnak látszott, monoklijának helye fehér körként rajzolódott k i a szeme körül, s úgy hatott, mintha valami forradás volna. Hogy a ház mögötti mellékhelyiséget elérhessem, át kellett men nem a földszinti szobán, amelynek berendezése egy szürrealista festő számára nagy gyönyörűséget okozott volna. A szobában egy varrógépet, néhány X V . Lajos korabeli bútordarabot, egy Sheraton-féle pohárszéket, egy íróasztalt, egy írógépet és egy gyönyörű nagy zongorát láttam r e n detlenül felhalmozva, a tervszerű elrendezés legcsekélyebb kísérlete nélkül. A zongora fehérre volt festve. A felhalmozott 'kincsek még abból az időből származtak, amikor a háború alatt Rhodosz városában heveny éhínség ütötte fel fejét, a parasztok pedig nem voltak hajlandók termé keiket pénzért eladni, mert annak elértéktelenedésétől féltek, sőt olyan hírek is keringtek, hogy az olaszok által kibocsátott lirettát a megszál lók kivonják a forgalomból, és valami értéktelen valutával helyette sítik. Ezért főzelékféléik ellenében csak értékes holmit fogadtak el, úgy hogy akkoriban reggelenként hosszú szekérkaravánokat lehetett látni a városból elindulni, bútorokkal, képekkel, írógépekkel, edényekkel és vásznakkal megrakodva. A távoli falvakban aztán gazdát cseréltek ezek a tárgyak, s a parasztok házai m a is tömve vannak velük. D e miért fes tették be a zongorát? Péter magyarázatéban volt bizonyos méltóság: „Természetesen befestettük — mondta. — ö n éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a fekete a gyász színe. Nem akartuk a halált a házhoz csalogatni. így hát befestettük fehérre." A levegő még friss volt az éjszakai harmattól, amikor felkeltünk, s megállás nélkül mentünk, amíg csak Kremastót e l nem értük, ahol megnéztük a templomot, a mellette lévő szent forrással s a hatalmas ciprusokkal, ahol a vikárius, a k i olyan volt, mint valami vihar tépte madárijesztő, egyik ikontól a másikig vezetett bennünket, miközben mindegyikhez bőbeszédű és zavaros magyarázatokat fűzött. Ezután meg ittunk vele egy pohár ragadós likőrt a napsütötte templomudvarban, amelynek talaja hófehér tengeri kaviccsal volt 'kirakva, s amelyet két apácakülsejű öregasszony ragyogó tisztára söpört.
Jézus mennybemenetelének napján Kremastóban tartják a sziget legnagyobb vallási ünnepségeit. A szénit ikon, akárcsak Tenoszban, itt is évenként megteszi a maga csodáját, s az idegen zarándokok Török országból és a környékbeli szigetekről csapatostól jönnek az ünnepségek re. A szárazfölddel való rossz összeköttetés ellenére is, magyarázta az öreg ember, a hívek igen tekintélyes csoportja várható. A háború alatt m i n den szünetelt. D e most béke van. Előrehajolt, megfogta Gideon kezét, és melegen megszorította. „Anglia hozta e l nekünk a fehér kenyeret" — mondta, berozsdásodott öreg fejével bólogatva. Jókedvűen mentünk tovább a város napsütötte főutcáján, amelyet kétoldalt zöldségfélékkel megrakott kordék szegélyeztek, mert K r e masto a Rhodosz városához legközelebb fekvő, piaccal rendelkező hely ség, s ezért a paraszt, h a nincs kedve (bemenni a fővárosba, itt rakja k i áruját, és itt keres magának vevőt. Mondanom sem kell, hogy a zöldségárusítás nem olyan foglalkozás, amely az ember idejét teljesen leköti; éppen elég idő marad ivásra, fecsegésre és kártyázásra, s a zöldség árusoknak, úgy látszik, ez is a főfoglalkozása, mert órák hosszat ülnek a főutcán, a z egymást sűrűn követő kis kávézókban. Almát vásároltunk., de nem minden nehézség nélkül, mert az elárusítóbódé tulajdonosa, a k i nagyon belemerült egy kártyapartiba, kiüzent barátjával, hogy roszszul érzi magát; közben egészen jól láthattuk, nagy, durva arca az asz tal fölé hajolt, előtte kávéscsészéje állt. Bementünk a kávéháziba, és hosszú vita után rávettük, hogy szolgáljon k i .bennünket. E z t nagy dü hösen meg is tette. Ezután jó darab utat tettünk meg a széles autóúton V i l l a Nova irányában. Jól kiléphettünk, mert még mindig korán volt, Gideon ba rátságosan csevegett mellettem járás közben, s átlépve az utat szegé lyező sövényen, le-letért róla, hogy aggodalmaskodva szemügyre vegyen egy-egy kecskét vagy tehenet. Korán délután V i l l a Nova közelében a hegyoldalban kis bemélyedéshez értünk, ahol számos forrás tört elő a mohos sziklák közül, és a magas platánfák valóságos kis pavilont alkot tak egy fehérre meszelt falú kocsma körül. Mhatároztuk, hogy itt meg állunk és eszünk valamit. A napfény ekkor már elég tüzes volt ahhoz, hogy Gideon agyában egy hosszabb pihenő gondolatát érlelje meg. Né hány főtt tojáson kívül nem lehetett egyéb ennivalót kapni, ezért be értük azzal, amit magunkkal hoztunk. Ezzel szemben bőven volt jó vörösbor, amit öblös bádogkannákban tettek elénk, melyek eredetileg olajmérőként szolgáltak. A kocsmáros a tüdővész utolsó stádiumában szenvedő 'kis, száraz ember volt. Fürgén és ügyesen szolgált k i minket, ünnepélyes, büszke gesztusokkal hívta fel figyelmünket a kilátásra, mely elénk tárult a k i s teraszról, amelyen ültünk. Valóban érdemes volt megnézni: A z előtérben lévő eperfáfckal borított lejtő fokozatosan bele veszett a tenger erős kékjébe és a z ellenkező oldalon lévő hegyek ibolya színébe. E z azonban nem olyan látvány volt, amit a z ember egyszerűen csak a szó szoros értelmében „látott", ez valósággal beragyogta a z e m bert, táncolt az aranybarna hőségben, s a szemen keresztül'befolyva, e l árasztotta mind az öt érzéket úgy, mint ahogy a fény is csak a fényképező gép lencséjén hatol be a gép belsejébe, és csak azután árad szét a film egész érzékeny felületén; valami különös, kábult mámorban ültünk ott,
szánkban az arcunkon lecsurgó verejték íze összevegyült a bor ízével, s úgy lélegeztük be az egész tájat, mintha valami csodálatos illat volna. A bor jéghideg volt, mert a korsó reggel óta kötélen a kútban ló gott. A vendéglős szerényen a z asztalunkhoz jött, leült, és nézte, amint eszünk, közben néhány elkerülhetetlen kérdést tett fel. Megkínáltuk k e nyérrel és bárányhússal, amit valami sajátos méltósággal fogadott el, vé kony uj jaiban volt valami karomszerű, aminek következtében az egész kis ember valahogy erősen macskára emlékeztetett, ezt a benyomást a petyhüdten lelógó, de a végén felkunkorodó, zsírozott bajusz még i n kább elmélyítette. Panaiotisz Porfirogennisznek hívták. „Különben — tette hozzá szerényen — áltáléiban csak egyszerűen Pipinek neveznek." Ugye sejtik, m i .történt ezután? A z , amá elkerülhetetlen volt. A melegtől és a beszélgetéstől felhevült Gideon több mint három pohár bort megivott, amitől arca téglaszínűvé, egyensúlya pedig bizonytalanná vált. Nem volt más hátra, mint szundítani egyet a mohos domboldalon, amíg a nap egy kicsit tovább nem megy nyugat felé. E z t meg i s tettük, s n e m egészen négy óráig annyi erőt gyűjtöttünk, hogy újra nekivág hattunk az útnak. „Sohasem érünk Camerausba — morogta Gideon út közben — , Mills az úton fog ránk bukkanni, és gúnyolódni fog rajtam." Folyton azt erősítgette, hogy nem jutunk el Cameriusba, ha útközben kocsmát találunk. Közben azonban szép kis utat tettünk meg a Kalavarda völgyön keresztül, laposan elterülő szőlőskertek és gyümölcsösök, valamint fém ből készült szélmalmok százai között, melyeket az olaszok hoztak ide, hogy az ártézd kutakból vizet szivattyúzzanak. A zöldes délutáni fénytől megvilágítva, miközben fémvitorláik lassan forogtak az északi szélben, igen poétikus látványt nyújtottak, bár minden egyes otromba tákol mányon ott állt a Made i n Chicago jelzés. A z utak fölé árnyék 'borult, s mindenfelől vízcsobogás hallatszott, amint a z öntözőcsatornák szét vezették a vizet a száraz vörös földekre. Némelyik szélkerék tetejére a gólyák esetlen, kuszált fészket raktak, rekedt kelepelésüket többször hallottuk, amint összevegyült a bugyborékoló víz és a szél susogásának hangjával a z ezüstszürke olajfák lombjai között, amelyek kisebb-na gyobb csoportokban álltak a dombok lejtőin. Egynkét rozoga falun is keresztülmentünk, Gideon babonásan e l fordította tekintetét, valahányszor a falra vagy otromba táblára festve megpillantotta a Kapheneion feliratot. Amikor Mills kis autójának tül kölését meghallottuk, igen elégedettek voltunk magunkkal, mert a K a l a vardába vezető út legnagyobb részét már magunk mögött hagytuk. G i deon meglepetésére és megkönnyebbülésére, hőstettünket Mills is a leg nagyobb eldsn^erésben részesítette. Kocsijába fel voltak rakva a mat racok és hálózsákok, egyenesen Cameriusba igyekezett. Számunkra nem volt hely a kis autóban, két ülését Chole és ő teljesen lefoglalták; to vábbrobogott a poros úton, minket pedig otthagyott egy kiszáradt patak mederben ülni, egy csoport élénk színű oleander között, hogy várjuk be Hoyle-t és E . - t . Gideont nagyon fellelkesítette Mills elismerése aznapi gyaloglásáért, kedve kerekedett egy k i s dicsekvésre, s még akkor is ebben a hangulatban volt, amikor Hoyle nagy német Mercedesé feltűnt a látóhatáron. Hoyle azonban meg volt lepve, hogy ilyen hamar viszont lát minket. „Hogyhogy? — (kérdezte. — Nekem azt mondták, gyalog-
túrára indultatok." Megjegyzéseket tett Gideon gyengéjére a kocsmák kal kapcsolatban, a z ember alantas ösztöneire vonatkozó sötét célzások kal fűszerezve, amíg csak Gideon jókedve e l nem szállt, és nem kezdte e l tettetni magát, mintha kificamított bokája akadályozta volna meg, hogy tovább menjen. Bemásztunk az autóba, és leereszkedtünk a Kalavardába vezető hosszú, egyenes úton. A vidék itt hirtelen megváltozik, s nagyon emlé keztet arra, mikor az ember belép az Epidaurus völgyébe; az egész vál tozásiban v a n valami ünnepélyes előkészítés, ós valami egyre fokozódó belső feszültség keletkezik a z emberben, a m i csak Camerius megpillan tásával oldódhat fel. A dombok itt alacsonyak, az út a tengerpart men tén vezet. A tájban v a n valami szándékoltan mesterkélt, mintha v a l a melyik régi kínai uralkodó kertészének munkája volna. Végül egy for ráshoz értünk, ahol Chloera .bukkantunk, a k i nagy szőlőfürtöket mosott, miközben Mills egy nagyon kényes operációt végző sebész szakértelmé vel a fenyők alatt álló autójának motorjában turkált. Magunk mögött hagyva őket, hadd töltsék meg a víztartályt, felI^paszkodtunk a Camerius előtt lévő dombra. A második sebességgel haladó autó morgott, zihált, amíg megmászta a meredek lejtőt. Valahol a hajladozó koronájú fenyők mögött feküdt a város. Valamikor régen ez a fáikkal szegélyezett út még sokkal gyönyörűbb volt, mint ma, mert a szobrok hosszú sora köszöntötte azokat, akik Mylantia kis kikötőjéből a városba érkeztek. M a a csúnyán megskalpolt domboldal a tankelhá rító ágyúk tüzének nyomait viseli magán. Itt valamikor az olaszok vé delmi vonala húzódott. E z t a rengeteg üres hajolajos üvegből és az e l dobált ruhák maradványaiból állapíthatjuk meg. A z út mind magasabbra és magasabbra kígyózik, elhaladva a német csapatok temetője mellett (amely barbár pontossággal elrendezve, a város alatt lévő tisztáson te rült el), s átvág az erdőn, amely Cameriust elzárja a külvilágtól. Űgy érkeztünk meg az antik város kellős közepére, hogy még e l csodálkozni sem értünk rá, olyan hirtelen történt, mintha egy léggömb bel ereszkedtünk volna alá. A z egész látvány úgy tárult szemünk elé, mint valami mozivászonra vetített kép. Ott fekszik a város a mézsárga délutáni fényben, hallgatja a ciszternákban lévő víz ezüstös csengését és a szél gyengéd játétót az amfiteátrumot körülvevő, nemes formájú fenyők lombjai között. A hosszú, lejtős főutcán törött feliratok hevernek. A z ember kibetűzheti a régi, halott városatyák, papok, polgárok nevét, aki ket szinte maga előtt lát, amint a keskeny, krétafehér ösvényeken fel mennek egészen a vörös földfalig, melyet a régészek még nem boly gattak meg, és a talán túl költői emlékoszlopig, amelyen minden előze tes magyarázat nélkül is jól felismerhetők az olaszok restaurálási m u n káinak nyomai. Egészében véve Camerius olyan szép, hogy még a rút ságot is saját szépsége kiemelésének szolgálatába tudja állítani, úgy hogy még a gondnok férges szeméttel, törött üvegekkel, elhányt, haszna vehetetlen tárgyakkal telezsúfolt kunyhója sem képes a régészek ásói által különben még feltáratlan ókori város éneklő szépségét elrontani. E g y ilyen városban az ember egyszer csak azt veszi észre, azon tűnő dik, hogy ha egy ilyen időtlenül álló táj képe s e m tudja a z emberi szív ben a z őszinte megindultság húrját megszólaltatni, és az élet értelmét megvilágítani, ugyan m i az akkor, amit mai, betemetetien városainktól
várhatunk? Vagy ha a cameriusi nekropolisz múzeumainkban felállított (elkerülhetetlen, hogy az ilyen kincsek ne jussanak múzeumba) sírkö veinek gyakorta ismétlődő Khatre* feliratát nézzük, melynek áz élők höz szóló üzenete aranyira megragadja a képzeletünket? N e m a gaz dagok és hatalmasok nevei, nem a domborművek és a sírokon látható epigrammák, hanem ez a búcsúként és figyelmeztetésként egyaránt ható szó: „Légy boldog, légy boldog!" az, ami behatol a szívünkbe, és töké letes tömörséggel fejezi k i a görög stílust, a görög felfogást, életre és halálra vonatkozólag, úgyhogy szinte elszégyelljük magunkat, h a a saját életünkre és arra gondolunk, milyen keveset vagyunk képesek megvaló sítani abból, amit ez az egyszerű és mégis rendkívül tartalmas gondo lat magába foglal. Szegény és vidékies szótárunkban valójában nincs is olyan kifejezés, ami annyi bájjal és rövidséggel tudná halálsötétre festeni az életöröm, a szeretet és az igazság színét, mint ahogy azt ez a szerény, sírkövekre vésett Khatre szó teszi. A vacsora nem volt olyan féktelenül duhajkodó, mint előző este. Talán a hold halvány fényében fürdő Camerius látványa okozta ezt. A város csendje, végtelen önuralma késpengeként ékelődött a l e l künkbe, elkülönítve a gondolkodást a szemlélődéstől, és egész súlyával arra késztetett bennünket, hogy magunkba szálljunk. így legnagyobb részt csendben ettünk, a lámpa remegő sárga fényköréből minduntalan arrafelé tekingettünk, ahol a hold fénye beezüstözte a város márvá nyait és élesen megvilágította azt a három hegyfokot, amelyek Came rius alatt a tengerbe nyúlnak, és amelyek egyikén valaha P a n temp loma állott. H a társalgásunk akadozó volt is, ez mégsem rontotta e l a társaság jókedvét: Gideon kigyógyult sértődöttségéből, amihez a másfél palack fehér Kasteilania is hozzájárult. Most Hoyle is hajlandónak m u tatkozott hosszú gyaloglásunkról elismerőleg nyilatkozni; mindig las san jutott e l addig a pontig, amit ő maga „végkövetkeztetésnek" neve zett, s talán csak most jött rá, hogy Gideon bosszúsága előbbi gúnyoló dása felett valódi, nem pedig színlelt volt. Mills és én egy ideig még sétáltunk az ókori városban, mielőtt lefeküd tünk volna. A hold majdnem egészen lement már, de a gyenge fény mégis tisztán kirajzolta az amfiteátrum körvonalait, csillogó alumínium m a l vonta be a fehér házfailakat, és nagy tömör árnyakat vetett a ten gerpart irányába. A kissé csípős levegő és a bőven hulló, mindent be borító harmat ellenére sem fáztunk nagyon, néhány percnyi járás után újra átmelegedtünk. A csendben tisztán hallottuk, amint alattunk, v a lahol a föld alatti ciszternákban csobog a víz. Egyszer-kétszer egy b a goly huhogott, hallottuk, ahogy egyik fáról a másikra repül, s ez a hang olyan volt, mint egy vászonszoknya suhogása. Valahogy úgy tetszett nekem, mintha már jártam volna ezen a tájon, és hatására az emlékek egész sora elevenedett fel bennem, a maguk valóságos színeiben bonta kozva k i a csendben: méhek halk zümmögése Agamemnon sírboltjában egy ragyogó tavaszi napon, a hó olvadásának hangja Nemea mezőin, déli madárdal, miiközben egy bokor tövében fekszünk, egy lehulló narancs nesze egy szigeten. Mindezek az egymástól elszigetelt élmények, ame* A z eredeti szövegben görög betűkkel.
lyeket csak azonos hangulat fűzött egybe, egymás után elevenedtek fel bennem az alatt a néhány másodperc alatt, amíg Millsszel ott ültünk a gyenge cameriusi holdfényben, s egy kövön lévő feliiratot próbáltunk kibetűzni, uj jaink alatt éreztük a bevésett felirat éles sarkait a moha kö zött. „Khatre", olvastuk, „Légy boldog". Azután a bagoly újra huhogott, egészen más irányból, mint az előbb, valaki gyufát gyújtott a fák alatt. Egyetértésiben felálltunk, és megindultunk viasza, a város hosszú főut cáján felfelé. Másnap reggel a r r a ébredtem, hogy Mills a földön térdel, és a petróleumkályhát pumpálja. A nap már felkelt, de még a dombok mögött volt. Meleg sugarai azonban áttörték a sziget kérgét, ismét életre mele gítették a szobrokat, felszárították a harmatot Camerius házainak falai ról, és újabb gyönyörű napot ígértek. A z egyik kőre zöld gyík mászott fel, és melegedni próbált a tört napfényiben. Torka úgy lüktetett, mint ha énekelne. Ma folytatni szándékoztuk kőrútunkat a szigeten, s az éjszakát Liindoszban akartuk tölteni, hogy ismét közel legyünk Rhodosz váro sához, mert másnap reggel újra vissza kellett térnünk munkánkhoz. Együtt indultunk útnak, de Mills türelme hamar elfogyott, amikor Hoyle lassú hajtását nézte, egy kanyarnál megelőzött minket, s porfelhőbe burkoltan eltűnt szemünk elől a völgyben. „Egyszer még m a j d a saját páciensed leszel" — jegyezte meg Hoyle szomorúan. Hoyle hajtási mód szere olyan volt, hogy minden magabiztossága ellenére ás inkább valami hintónak felelt volna meg. Mintha a kis pihenőkkel kapcsolatos h a j lamán vezetés közben sem tudott volna uralkodni, vagy mintha szív baja a Mercedesre is átragadt volna. A z volt a szokása, hogy valahány szor valami új gondolat ötlött az agyába, beletaposott a fékbe, megállí totta az autót, s úgy ült elgondolkodva, amíg csak ötletét minden szem pontból alaposan meg nem vizsgálta. A nap már magasan járt. Én E . - v e l hátul ültem, Hoyle és Gideon pedig a z első ülésen osztozott. Jól emlékszem, Hoyle és Gideon a vám pírokról társalgott igen élénken, s ez a téma itt, a ragyogó napsütés ben furcsábban hatott, mint bármikor. A Cameriustól egyre távolodó út a lapos, helyenként homokos tengerpart mentén halad. A lankás dombok zölden húzódnak a sziget belseje felé, oldalukat mirtusz- és kakukkfűbozótok tarkítják, amelyek körül gyakran vörös lábú foglyok és szirti galambok találhatók. A z út igen rossz volt, úgyhogy Camerio Skála kis kikötője közelében beértük Miilset. Amint a lapályon zötyögve fe léje közeledtünk, mindjárt megláttuk azt is, miért állt meg. Mills szőkén és köpcösén egy csoport hangosan beszélő halász között állt, és féltucat kisebb vörös tengeri pérhalra alkudott. Gideon vizslaszeme hamarosan •egy kocsmát is felfedezett az út mentén, itt vártuk be, amíg az üzletet megkötik, masztika-bort ittunk, amely meleg volt, akár a ló vizelet, s egy klarinéton játszó halászlegény játékát hallgattuk. Itt az Amerikát járt görög is előkerült, a k i Detroit és e közt a „tetves ország" közt vont párhuzamot, és azzal dicsekedett, hogy ugyanolyan jól beszéli a n y a nyelvünket, akárcsak m i magunk. Gideon dühbe gurult és rátámadt: „Te büdös, üresfejű vagány — mondta, remekül utánozva a New Y o r k - i kiejtést — , m i a fenének jöttél akkor vissza, és minek rontod itt a levegőt a hülye dumáddal meg a Coca Cola imádatoddal?" A jó ember
úgy hőkölt vissza, mintha mellbe lökték volna. Hoyle idegesen cset tintett a nyelvével. „Valóban, Gideon — mondta. — E g y tiszt és úri ember ilyesmit nem tesz." Gideon megigazította monokliját: „Lehet, hogy az nem teszi meg — felelte szelíden. — D e én megteszem, öreg fiú. Határozottan megteszem. Itt, mindenki szeme láttára." Mills eköz ben végre megkötötte az üzletet, s a halakat autójának szerszámosládá jába zárta. „Kellemes utazást és „a viszontlátásra" 'kiáltások kíséreté ben újra elindultunk. A görögök szeretik a búcsúzkodást. A z út meredeken emelkedik felfelé, elhalad a régi frank erődít mény mellett, amelyet m a CasteHónak neveznek, majd hirtelen a sziget belseje felé fordul, s ekkor magasan az előttünk emelkedő dombok fölött megpillantjuk a sziget legnagyobb hegyének, az Atabüronnak fenyegető szikláit. Fényes fekete tömege magasan tornyosul az Embona körüli vidék növényzetének zöldje fölé. E z e n a ragyogóan tiszta reggelen az Atabüron inkább valami emberi alkotásnak, semmint a természet művének tetszett; óriási, durva, félbehagyott szobornak látszott. A szél és az eső alaposan megtépázta. A tél hava simára csiszolta fényes, fekete felü letét, amely, akár a faszén, kékes fényben játszott. Ott állt gőgösen az alacsonyabb dombok között, mint valami kis csónakok közt horgonyzó óceánjáró. Amint följebb haladva feléje közeledtünk, a levegő mind ritkább és kékebb lett, az elszórtan feltünedező hegyi falvak pedig úgy ragyogtak, mintha kis kockacuikorhalmok volnának. F e n n a hegytetőn, ahonnan halványan elmosódva még Kréta szigetének hegyeit is látni, valaha Zeusz egy kis temploma állott, ahol egykor a nagy szent bika mondta jóslatait. Vannak adatok, amelyek alapján feltételezik, hogy a szent bika kultusza nem az élő állatnak, hanem hatalmas bronzmásá nak imádataiban nyilvánult meg, amelynek belsejébe élő embereket dobtak és égettek e l . Egyes állítások szerint az áldozatok ordítását és halálsikolyát jóslatnak tekintették. Amíg a tiszta kék levegőt élveztük, és figyeltük, hogy a vidék geo lógiai felépítésében hogyan válik egyre inkább uralkodóvá a gránit, az éhség első alattomosan jelentkező tüneteit kezdtük érezni, bár leg közelebbi célunktól, Monolithosztól még messze jártunk. Embona közelé ben, egy narancsliget mellett megálltunk, és némi kenyeret meg gyü mölcsöt kaptunk be, Gideon pedig egy üveg bort is felbontott. Szokása volt, hogy tévedéseiért és ízléstelen baklövéseiért i l y módon „bírságot fizettessen" magával. „Az ördögbe is — szokta mondani. — Most két pohár vörössel büntetem meg magamat." Fölösleges külön hangsúlyoz nunk, hogy az önibüntetésnek ez a módja milyen nagy örömére szol gált. Most a Camerio Skálád amerikai göröggel szemben tanúsított gorombaságáért bírságolta meg magát, miközben Hoyle, arcán a kimond hatatlan utálat minden jelével nézte. „Az egésznek végül is a májad issza m a j d j n e g a levét" — jegyezte meg fanyarul. Elhaladtunk az Embonába vezető útelágazás mellett, azután jobb ra fordultunk, hogy az Atabüron ormótlan kormos tömegét megkerül jük; sziklás, fekete kapaszkodói most sokkal középkoribb benyomást kölcsönöztek neki, mint eddig bármikor; úgy hatott, mintha valami öreg, megfeketedett lapú, múzeumban rothadó biblia volna. Gideon némi kedvet mutatott, hogy megmássza, m i azonban lebeszéltük. Monolithosz ott feküdt előttünk, folytattuk utunkat a csupasz, sziklás, bogánccsal ,,
benőtt tájon át; a hegyoldalakból mindenfelé forrás fakadt, helyenként hatalmas diófákat láttunk. Artamati, Santa Isidore (hát ezt ugyan kiről nevezhették el?) — következtek egymás után a helységek. A levegő újra fenyőillattól lett terhes, mert fokozatosan mind lejjebb ereszked tünk. Hogy Monolithoszt elérhessük, át kellett vágnunk egy dombtetőn, ekkor úgy éreztük, mintha váratlanul a tengerbe zuhannánk, de cso dálkozva láttuk, hogy az út tovább folytatódik; egy a tengerből kinövő hatalmas szikla úgy meredt felénk, mintha óriási mutatóujj volna. Még mielőtt a vár lábánál húzódó fenyőerdő tisztását elértük volna, úgyszól ván a tengerrel egy szintre szálltunk alá. „Hogy Mills hogyan jutott le itt anélkül, hogy a nyakát törte volna, azt nem tudom" — dörmögte Hoyle, amikor a nagy Mercedest óvatosan nekieresztette a lejtőnek. Mills azonlban már fenn ült a vár fokán, és fennhangon énekelt. Minden okunk megvolt az éneklésre. Száraz, jóságos napfényben másztuk meg a várra vezető füves lépcsőket. Mindefelé anemonákkal és margarétával benőtt kis mélyedéseket láthattunk. Chloe két száklabütyök között feküdt elnyúlva a földön, s amikor fölkelt, hogy bennün ket üdvözöljön, láttuk, hogy egész alakját élénk sárga virágpor borítja. Monolithosz csúcsa olyan, mintha valami hatalmas oroszlánszobor m a n csa volna, amelynek karmai között vastag mohaszőnyegek nőttek, me lyeket kétségkívül valami föld alatti forrás táplált. Itt ugyanúgy a v i rágok közé fekhettünk volna, mintha még mindig lenn, a Rodini kör nyéki lapály tisztásain volnánk. E g y ilyen virágokkal telt mélyedésben ebédeltünk, és tétlenül néztük az alattunk lévő öböl kékjében úszó v i torlásokat és a z apró színes gyíkokat, amelyek a sziklák hasadékai közt mászkáltak. Később Mills és én felmásztunk a bizánci eredetű kis kápolna tor nyába, hogy megnézzük, bele lehetne köpni róla a tengerbe. Mills h a tározottan virtuskodó természet volt. Mindig olyan hőstetteken törte a fejét, amelyeiknek során bemutathatja született ügyességét. Hidakról a vízbe köpködött, kavicsokat szöktetett a sima tenger vizén, vízbe dobott pennykért búvárkodott; nemigen lehetett olyasmit kitalálni, amit meg ne tett volna, csak hogy valami aktív és lehetőleg kissé felelőtlen dol got művelhessen. Miközben a szikláról a vízbe köpött, hozzám fordult: „Megnézted te már alaposan Gideon monokliját? A múltkor, amíg aludt, a kezembe vettem, hogy megállapítsam, milyen gyenge a szeme, és t u dod m i sült ká?" — Nem tudom. — A z , hogy 'közönséges ablaküvegből készült. — D e hát mit jelent ez? Mills felsóhajtott, és kezével leporolta kék kabátját. „Az ember úgy van megalkotva, hogy h a mindenáron titkolni akar valamit, akkor azt akaratlanul i s túlságosan kihangsúlyozza és kidomborítja. Azt, hogy Ge deonnak üvegszeme van, észre sem venné az ember, ha szegény öreg fickó nem hívná fel rá a figyelmet a monoklijával. „El kell ismernem, G i deonon eddig a szégyenkezés vagy az elfogultság legkisebb jelét sem vettem észre, s ezért az egész dolog nagyon meglepett. „Azt hiszem, Gideon két üvegszemmel, vagy akár két falábbal is könnyedén járna a világban — kiáltottam. — Egész életén át blöfföl." Mills leugrott a
szikláiról, amelyen ült, és virágot kezdett szedni. „Sohasem hallottad még az ő saját külön meghatározását az angol emberről? — kérdezte. — Tökéletesen ráillik: A z angol olyan, mint valami puha belsejű, de kemény héjú élőlény, amely két érzékeny csáppal (s ezek: a humor és az előítélet) vizsgálgatja a körülötte lévő világot." A z út Cattaviáiba a lapos, unalmas völgyön kérészül eseménytele nül telt el. Gideon megtalálta Hoyle zsebében Cutlet Abbé Rhodoszról szóló könyvét, és túl hibátlan francia kiejtéssel felolvasott idézetekkel szórakoztatott. „Apres Lindos, Cattavia — fuvolázta — , Paysage plus riant." Valójában n e m is volt más, mint riant, rosszul megművelt mo csaras vidék, amely a megtépázott hegység mögött terült el. Körülbe lül egy órai út után értük e l azt a különös, lapos, alaktalan tenger parti sávot, ahol néhány álmos, elszigeteltségbe fulladt falu feküdt. A nap itt .gyilkosan melegen sütött. Lindoszhoz közeledve azonban váratlanul minden megváltozott, a táj bütykössé, zegzugosán sziklássá alakult, a partból nagy sziklafala tokat harapott 'ki a tenger, és kellemetlenül fénylett a csillámpala. Olyan volt az egész, mintha a vihar korbácsolta tenger hirtelen meg szilárdulva fenyegető sziklafokokká és tarka kőszirtekké dermedt volna. Amíg a tenger zúgva mosta a part homokját, addig a mindenhol feltü nedező rozsdás tökésdrót és a halálfejes Achtung, Minen! feliratú táb lák porosz nyelven szóltak hozzánk. Tőlünk keletre apró alakok hosszú sora térdelt a morajló tenger partja mentén, s úgy tűnt fel, mintha v a lami titkos szertartást végeznének. Aknákat szedtek fel. A nagy tá volság ellenére is látni lehetett a feszült elmélyedést, amellyel munká jukat végezték, amint ott térdeltek, fülükben a tenger hangjával, ideges u j j u k k a l a homokban vájkálva. Később a part menti út egy hajlatánál megláttuk azt a kis szigetet, ahonnan L a d y Hesiter Stanhope-ot e l sodorta a víz. A térképeken m a Piskóta (Faximandi) néven szerepel. Mintegy negyed mérföldnyire Calato előtt a Lindosz felé elágazó út egy keskeny sziklaszoroson vezet keresztül, olyan ez, mint amikor so káig feszegetünk egy ajtót, amely.aztán.váratlanul kinyílik úgy, hogy szin te beestünk rajta. A z út csupasz sziklafalon fúrja magát keresztül, majd élesen jobbra fordul, és úgy fut lefelé a lejtőn. Lindosz, kikötőjével együtt, úgy terül e l alattunk, mintha egy pástétomos tál fenekén volna. A hegyfok alakja, amely körül a város épült, valahogy egy rák ollójára emlékeztet. A kis kikötő mindennek nevezhető, csak éppen védettnek nem, kékje valósággal átitatja az embert. A part menti dombok hal ványzölden és dtromsárgán élesen elütnek a vöröses, éles körvonalú sziklák színétől. A z akropolisz mindezek felett, fenn a levegőben trónol. Közömbös minden iránt. Megengedheti magának, hogy semmiről se ve gyen tudomást, annyira biztos a benyomásban, amelyet mindazokra gya korol, akik a sziklaszoroson át érkeznek. Vagy talán n e m Lindosz R h o dosz szigetének hivatalosan elismert legszebb helye? Különbözősége C a meriustól rendkívül szembetűnő, mert Camerius kifinomult, s derűs szemlélődésében önmaga felé fordul, Lindosz pedig merész és harsogó hangú. Cameriusban megvan egy időtlenül táncoló alakok sorával dí szített, múzeumban álló amfora minden csendje, Lindosz azonban, m i n den ékessége ellenére is olyan, mint valami aranyozott trombita hangja, amely az idő kék levegőjén hullámzik át.
A mai k i s város, amely az akropolisz lábánál fekszik, talán csak egynegyed része lehet az antik Lindosznak. Égei-tengeri viszonyok kö zött szépnek számít. Keskeny utcái, amelyek akár valami szeszélyes dallam, úgy huUámzanak le és föl, fehér tengeri kaviccsal vannak k i rakva, és át- meg átszelik őket a k i s sikátorok. Szélességük olyan, hogy lkét öszvér még éppen elfér egymás mellett, de kocsival nem lehet r a j tuk közlekedni. Minden fehérre v a n meszelve, káprázik a ragyogó fehér mész, úgyhogy ha szemünket félig behunyjuk, azt hihetjük, Lándosz nem egyéb, mint egy átfutó fehér felhő vakító visszfénye. A z volt a szándékunk, hogy fenn az akropolisz tetején alszunk, az asszonyok azonban 'kijelentették, hogy az ágyat előnyben részesítenék, ekkor aztán azt tettük, amit minden Görögországban utazónak meg kell tanulnia, ha olyan területre merészkedik, ahol nincs szálloda: E g y k e l lemes lindoszi kocsmában magunkhoz kérettük a városka elöljáróját, s amikor megérkezett, bemutatkoztunk, ő ipedig leült, és megivott v e lünk egy pohár bort. Hajlandónak mutatkozott segíteni rajtunk, és m i n den nehézség nélkül sikerült szobákat találnia számunkra. A görög v e n dégszeretet természete olyan, hogy az utas mindvégig ágy nélkül m a radhat, ha nem a falusi „demarchos" kegyeire bízza magát. A nap már alacsonyan járt, de még elég időnk volt ahhoz, hogy a k i s görög templomban gyönyörködhessünk, néhány magánvillában megtekinthessük a híres lindoszi háziipar termékeit, és megcsodáljuk azt a négy vagy öt keresztes háborúk korabeli házat, amelyek még m a is állnak, sőt kitűnő állapotban vannak. Valamennyiben görög csalá dok laknak, s kávéval és politikai eszmecserék lehetőségével kínáltak minket. Mills eleget tett a maga „Florence NightmgaleM kötelességé nek" — ahogyan ő nevezte — , és betegeket látogatott. Amikor vissza tért, a fogadóba, elrendeztük poggyászunkat, és olyan ennivalót készí tettünk, amit az akropoliszra szándékoztunk magunkkal vinni. A nap javában sietett a nyugati látóhatár felé, amikor m i Markosz, a helyi idegenvezető mögött haladva az akropoliszra vezető kanyargós ösvé nyeket jártuk. Markosz lassú beszédű, lusta tekintetű ember volt, szép feje széles vállon nyugodott, törött, ferde orrcsontja furcsa, kötekedő benyomást keltett. Valamikor kereskedelmi utazó volt, sajnálta, hogy tudunk görögül, mert szívesen társalgott volna csoportunkkal franciául, mivel ezt a nyelvet állítása szerint kitűnően beszélte. A m i k o r elértük azt a hajót ábrázoló domborművet, amely a vár bejáratánál látható, és valami ókori haditett emlékét őrzi, éppúgy k i volt fulladva, akárcsak m i magunk. I^ült egy -kőre, és várta, hogy légzési nehézségei elmúlja nak, közben kezét a kőhajó orrába törölte. Cigarettát (kapott Millstől, aki a felvezető utat rekordidő alatt tette meg, a fáradtság legkisebb jele nélkül. „Te túl egészséges vagy" — jegyezte meg Gideon. Hoyle-t mérföldekre magunk mögött hagytuk, egy kényelmes szik lán ülve pihent, onnan nézett le a tengeröbölre, amelynek külső végét egy vízből kiálló sírkő jelzi. Egyes szerzők szerint azon a helyen áll, ahol Kleubuloszt eltemették. Visszasétáltam, hogy Hoyle-hoz csatlakoz zam. Hegymászás közben Hoyle Athéné Lindiáról tartott tudományos * Florence Nightingale (1820—1910) angol ápolónő, aki jelentős érdemeket szerzett a sebesültápolás terén. Több írása jelent meg a betegápolásról.
előadást, akiinek tiszteletére „láng nélküli áldozatokat" hoztak. A z Athéné templom romjainál bukkantunk rá a többiekre. Hasukon feküd tek, és úgy tekintettek a hatszáz láb mélyen elterülő tenger szemébe, mely az alkonyatban pávaszemzölddé vált, s mélyében, ameddig csak a fény elhatolt, sziklákat és tegeri hínárt lehetett látni. Markosz, a vezető, elemében volt. „Ez Athéné lándáa temploma. Amott — mondta, miköz ben felkapott egy kavicsot és elhajította — Zeusz temploma látható." Sajnálattal keli elmondanom, hogy senki sem figyelt rá. Lenn, a mind sötétebbé váló vízben egy parányi halászcsónak úszott, mintha csupán kis modell volna. „Hallgassatok csak!" — szólt E . A csendben, akár a halk rovarzümmögés, úgy hatoltak fel hozzánk a halász énekének hang jai. A hangok a tarka sziklák tekervényein jutottak e l hozzánk. Lefelé tekintettünk, és úgy néztük a hullámzó víz alatt tekergő hínárok zöld és vörös színeit. Innen, ebből a magasságiból jól láthattuk, hogy egy hal mozog a csónak alatt, de a halász számára láthatatlan volt, és k i s foszforeszkáló villanásokkal jelezte hollétét. ,Athéné L i n d i a " — ismételtem magamban, akár valami költeményt. Valahol a közelben k e l l lennie a neki felajánlott szent olajfák ligetének. Pindarosz ialüszoszá Diagorászhoz írt híres ódáját itt vésték kőtáblákra ós helyezték e l a temp lomban. A z istennő dicsőségének fénykorában még Szíriából és E g y i p tomból is küldtek neki ajándékot. A nap a tengerbe hanyatlott, egy pillanatra kápráztató ezüst küllők áradtak szét a víz kékjén, mintha valami hatalmas világítótoronyból jönnének. Azután egyszínű homály következett. „Kleobulosz jelenté keny öreg fickó volt — jegyezte meg Hoyle, mert az idegenvezető újra rákezdett klasszikusan ünnepélyes zengedezésére, amelyet előzőleg ab bahagyott; a halász eltűnt szemünk elől, éneke sem hallatszott már. „Róla mondjon valamit, Markosz." Markosz mélyet lélegzett, és felszí totta töiiénelmi ismereteinek lángját. „Egyiptomban is járt, nagyon szép ember volt, és a gyönyörű akrosztichonok, disztichonok és egyéb versek ezreit írta. A hét görög bölcs egyike volt, Szolónnak személyes barátja. Hetven éves koráig élt. Híres epigrammája, „Semmiből sem túl sokat", azok közé tartozik, amelyeket a görögök mindmáig megőriz tek..." — D e a gyakorlatban sohasem alkalmazkodtak hozzá — vetette közbe Gideon szárazon. Markosz elfordította tekintetét, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást. — Püthagorásszal együtt egyike volt az elsőknek, akik nők számára is megnyitották a tudomány kapuit — mondta, és barátságosan megvillantva fogait, E . - r e nézett. — Leánya, Kleobulina, szintén költő volt, és sok szép költeményt hagyott, maga után. Hűvösödni kezdett. Ráérősen sétálgattunk, és a lőréseken keresztül a keskeny öbölre néztünk, ahol egy népszerű hagyomány szerint egyik útja során Szent Pál hajótörést szenvedett. K i n n a tengeren az utolsó fények is halványodóban voltak, azon a négy kis szigeten, amelyekre Markosz rámutatott. A negyedik n e m volt egyéb simára mosott sziklá nál, amelyet, h a a tenger háborog, egészen elborítanak a hullámok. „Látják — magyarázta a vezető — , azt a négy szigetet Tetrapoiisznak hívják." — K i hívja így?
— Mindenki. Lindosz lakói. A régi időkben, úgy mondják, négy város állt ott, és mindegyik elsüllyedt egy nagy földrengés alkalmával. — Gideon idegeskedni kezdett. Szeretett élesebb határt vonni a legen dák és a valóságos történelmi tények közé. „Ki mondja így?'' — kér dezte, s hogy igazat adjunk neki, Tetrapolász történetét egyetlen hitelt érdemlő történetírónál sem lehet megtalálni, — Már a nagyapám idejében így mesélték. — De k i mesélte így? Markosz kissé türelmetlen lett. Karját, akár valami karmesteri pál cát, széles mozdulattal a lent elterülő sötétbe borult városka felé lendí tette. „Mindenki" — felelte, hangjában az ingerültség némi jelével. „Valóban?" — kérdezte Gideon. Markosz nyomatékosan bólintott. „Egyszer — folytatta — ezt a szivacshalászok is megerősítették. M i n den nyáron a part közelében dolgoztak és szobrokat láttak a tenger alatt, amikor lebuktak szivacsért. Egyszer valami régi pénzeket is adtak nekem, amelyeket lentről hoztak fel, ezeket később eladtam egy né metnek kenyérért." Éjszaka a kocsmában aludtunk, s másnap reggél jó hangulatban tettük meg a Rhodoszba vezető utat, ismét áfoaladtunk a sziklaszoroson, amely után az út jobbra kanyarodva ereszkedik le a Calato körüli zöld síkra. Pheraclea összetört romjai tőlünk jobbra, a tengerparton terül nek el, Gideon azonban már egy előzetes látogatás alapján meggyőzött bennünket arról, hogy kőtörmeléken kívül semmi egyéb nem maradt, a körülötte lévő kiterjedt aknamezők pedig turisták számára veszélyes sé teszik. Keresztülmentünk Malonán, és elhaladtunk a napsütötte tanyák mellett, amelyek egykor az olasz kormány támogatásával épültek az ide telepített sienai parasztok számára — ez Rhodosz szigetének leggazdagabban termő területe. Gideon itt rövid 'beszélgetésre megállt egy olasszal. A z olasz családok legnagyobb része arra várt, hogy visszatér hessen Olaszországba, de azért — mint mindig — mosolyogva és éne kelve dolgoztak földjeiken. A z út ezután megkerüli a Tsambika nevű hegy nyúlványát, azután áthalad egy szoroson úgy, hogy a völgybe való leereszkedés ugyan olyan váratlan, mint Lindosz előtt. Végül aztán áthaladtunk az utolsó hegygerincen is, és egy útkanyarnál megpillantottuk a főváros kisebb-nagyobb tornyait. Még volt annyi időnk, hogy befejezésül egy csésze kávét igyunk, mielőtt elvál nánk, hogy íkHki a saját dolga után lásson. E z egy olajfa alatt történt meg, száraz füvön ültünk, körülöttünk 'kabócák zúgtak. Szívem összeszorult, amikor a rám váró kefelenyomatokra, leve lezésekre és az akták tömegére gondoltam. Mills autójához lépett, és lassan beszállt. „Még egy kis időt tölthe tünk együtt — mondta — , azután szerteszét szóródunk a világban.." A z út pora felkavarodott, amikor a karaván újra elindult. Varga
Zoltán
fordítása
Részlet Lawrence Durrel angol író (akit tavaly a No bel-díj várományosai között emlegették) Reflections on a Marine Venus című útleírásából.
