Harangszó a vajdasági és erdélyi utunk során
Tudtuk, hogy a hat napos utazás során sok km-t teszünk meg (kb. 2000 km-t) és tartottunk is tőle. Viszont rengeteg élmény zúdult ránk, amelybe sok szép, kellemes pillanat fért bele.
Nemcsak a szabadkai és a nagyváradi McDonald’ kínálatát kóstoltuk meg, hanem tájjellegű ételként: a csorbalevest, a tárkányos zöldséglevest, a szerb hamburgert, a cókmóklevest, a kürtőskalácsot. De „kedvencünkké”: a húsleves és a rántott hús vált, mivel gyakran ettünk azt. Kajáltunk pl. étteremben, motelben, buszon, de a falusi vendéglátás ízét is megkóstolhattuk.
Tanulságokkal szolgálhatott számunkra a szálláshelyek közötti különbségek látványa. Mennyire más egy falusi, mint pl. egy panziós vendéglátás! Többen így
tanultuk és tanuljuk meg értékelni mindennapjainkban várnak bennünket.
azt
az
életkörülményt,
amely
a
Nevelőink szinte mindent meg szerettek volna mutatni, ami az adott térségben van, mondván: lehet, hogy soha többet nem fogunk tudni ide eljutni. Ezért is néztük meg – többek között - az ópusztaszeri Feszty-körképet, a szabadkai városházát és Reichl-palotát, a péterváradi fordított órát, a bácsgyulafalvi „múzeumok faluját”, a zobnaticai lovascentrumot, a herculesfürdői főteret.
Utunk során több várat is felkerestünk, s kit melyik „fogott meg”. Pl. a péterváradi, vagy a nándorfehérvári azaz a belgrádi Kalemegdan, vagy a galambóci vár vagy éppen Vajdahunyad vára. Sokaknak Déva vára „jött be”, talán a várból látható panorámakép miatt.
Templomok, bazilikák is vártak ránk: Székelykevén, Belgrádban, Máriaradnán, Nagyváradon, melyek vagy egyszerű szépségükkel vagy éppen monumentalitásukkal, méreteikkel nyűgöztek le bennünket.
Őseink előtti tisztelgésünk jeleként az emlékezés koszorúját helyeztük el az ópusztaszeri, a zentai, a karlócai, a belgrádi, a székelykevei, az aradi, a nagyszalontai emlékműveknél.
Irodalmi tudásunkat is bővítettük, amikor a diáktársaink által bemutatott műsort hallgattuk meg Kosztolányi Dezső szülőházánál. Vagy éppen Kőműves Kelemen balladáját elevenítettük fel Déva váránál. Illetve az aradi tizenhármak kivégzésének helyszínén emlékeztünk.
Festői szépségével nyűgözött le bennünket a Kis- és Nagy-Kazán szoros, a Vaskapu környéke. Most már értjük, hogy miért is volt e táj nagy hatással a „nagy mesemondónkra”: Jókai Mórra. Egy kicsit fájlaltuk, hogy az eső pont akkor bírt esni, amikor útvonalunk legszebbnek tartott részeinél jártunk. Így pl. a szendrői várat kénytelenek voltunk a busz ablakán át szemügyre venni. A természetföldrajzi látnivalók közül a legmagasabb tetszési indexet kapta tőlünk a kiskohi Medvebarlang, melynek látványa vetekedik az aggteleki cseppkőbarlangéval. A palicsi állatkertnek nemcsak a lakóit néztük meg, hanem a játszóterét is igénybe vettük.
Főleg a felnőttek voltak izgalommal a határon túli iskolásokkal való találkozás miatt, de mi, diákok azonnal megtaláltuk a közös hangot és témát a magyarkanizsai gyerekekkel és elérhetőségeket is cseréltünk, de a nagyszalontaiakkal is hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Úgy gondoljuk, hogy nyitottabbak voltak a határon túli gyerekek, mint mi. Megtudtuk pl. azt, hogy Magyarkanizsán fél nyolckor kezdődik az első óra és van nulladik órájuk is; 1-10ig van az osztályzatuk; náluk nincs menza, mindenki magának visz enni-, innivalót. Mindkét iskola diákjainak vittünk ajándékokat (könyveket, könyvjelzőket, saját kezűleg varrt kitűzőket, emléktárgyakat). Jó volt látni, ahogyan a nagyszalontaiak is örültek, főleg a focilabdának! Mi magunk büszkén közreműködtünk az általunk vitt „Összetartozás fájának” ültetésénél.
Talán itthon tudatosodott igazán bennünk az, hogy mai Magyarország déli határától milyen messzire jutottunk el (lakóhelyünktől 600 km-re!) és szinte végig olyan útvonalon jártunk, ahol zömmel magyar szót hallottunk. Nagyon jó érzés volt! Hogy mégsem itthon vagyunk, hanem a határon túl, azt a feliratokból érzékeltük, az autók rendszámából, a határátkelésnél, vagy amikor bazároztunk. Azért megjegyeztünk egy-két szerb szót: Dobro jutro! = Jó reggelt!; Zdravo! = Szia!; Volim Te! = Szeretlek! Megvallva az igazat, kissé kényelmetlenül éreztük magunkat, amikor kiderült, hogy a vajdasági fiatalok általában 3-4 nyelven kommunikálnak. Különös pillanatképünk az is, amikor a belgrádi Szent Száva templomban a pópa magyarul búcsúzott el tőlünk. Érdekes volt az euroval, a szerb dinárral vagy a román lejjel való fizetés, pontosabban az átváltások számolgatása. Az útinaplónkon egy Márai-idézet olvasható: „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás”. Szerbiai utunk során több alkalommal is megtapasztalhattuk, hogy a határon túl élők milyen hittel és vasakarattal tesznek erőfeszítéseket azért, hogy a déli végeken még most is hallhassunk magyar szót!
Nyilvánvaló, hogy az a körutazás, amely a szerbiai Vajdaságon és a romániai Erdélyen át vezetett, hosszú volt, de a rengeteg látnivaló és az együtt töltött percek élményei maradandóakká váltak számunkra. Ahogyan az egyik diáktársunk fogalmazott: „Ha lehetne, újra végigcsinálnám a hat napot!”. Köszönjük a Bethlen Gábor Zrt.-nek, hogy ezt a feledhetetlen kirándulásunkat 1. 495. 000 Ft-tal támogatta! Balogh Diana, Bereczki Fanni, Bíró Fanni, Mike Anna (7. c )
