HANGOK A TÚLVILÁGRÓL Rosemarie Brown: Unfinished Symphonies

ROSEMARY BROWN

HANGOK A TÚLVILÁGRÓL Rosemarie Brown: Unfinished Symphonies

TARTALOM A kezdet Miért éppen én? A zeneszerzők terve Liszt Élet a halál után Chopin A zeneszerzők Gyógyítás Bizonyítékok

Előszó Rosemary Brown gyalog tizenöt percre lakik a Püspöki háztól a Tooting Bee Common másik oldalán, de 1970 tavaszáig, amikor már tizenegy éve éltem a kerületben, nem találkoztunk. Egy vacsorán láttam először Knightsbridge-ben, amelyet a Psychic News1 szervezett. Igen nagy volt az érdeklődés, több százan voltak. Az egyik műsorszám Rosemary Brown zongorajátékát hirdette. Az előadás igen jó volt, felkeltette a közönség figyelmét, fokozott érdeklődést és vitát váltott ki. Azt hiszem, a korrektség kedvéért meg kell mondanom, bármi legyen is a magyarázat, ezen a vacsorán senki nem vonta kétségbe Rosemary Brown becsületességét. Ő meg van róla győződve, hogy kapcsolatban áll Liszttel és más nagy zeneszerzőkkel. Látja őket, társalog velük és legújabb zeneműveik közvetítőjévé válik. Én magam nem vagyok illetékes, hogy ítéletet mondjak a zene technikai színvonaláról, de néhányan, akik jobban értenek hozzá, úgy ítélik meg, hogy a leírt művek az adott zeneszerző stílusjegyeit hordozzák – azaz „valódinak hangzanak”. Mármost, ha Rosemary Brown életét a zenének szentelte volna és kiváló zongorista lenne, akkor lehetséges lenne kézenfekvő magyarázatot találni. De nincs szó ilyesmiről. Rosemary viszonylag szerény körülmények között nőtt fel, amelyek nem tudtak számára sem pénzt sem szabad időt biztosítani, hogy zenei tanulmányokat folytasson. A legutóbbi években pedig elfoglalt anya és háziasszony volt balhami otthonában. Sir George Trevelyan tanúsítja, hogy nem volt zenei műveltsége, vagy veleszületett tehetsége, csak minimális ismeretei és még lemezeket, vagy hangversenyt is ritkán hallgatott, akár élőben, akár rádión. Minthogy özvegy volt, az volt a fő gondja, hogy megéljen a pénzéből, ezért munkát is vállalt napi öt órában az iskolai étkeztetésben. Véleményem szerint a jelenség legvalószínűbb magyarázata transzcendens és minden bizonnyal Rosemary Brown médium voltában rejlik. Kár, hogy a „médium” szónak kellemetlen mellékzöngéi vannak, mert szigorú értelemben semmi többet nem jelent, mint közvetítőt, hírvivőt a két világ között. Az adott esetben, úgy látszik, a zenészeknek egy, Liszt és Chopin által vezetett csoportja kiegészíteni óhajtotta munkásságát az emberiség javára. Rosemary Brownt választották ki, hogy ezt közvetítse. Természetesen ez a magyarázat abszurdnak tűnhet azok számára, akik elutasítják a halál utáni élet gondolatát. Ők minden bizonnyal a „telepátia” és „intuíció” régi érveihez fognak folyamodni, anélkül, hogy meghatároznák, mit értenek e szavak alatt. De azoknak az embereknek a számára, 1

Újságcím, jelentése Transzcendens újdonságok.

1

akik a halálra úgy tekintenek, mint viszonylag jelentéktelen eseményre a személyiség fejlődésében, itt nincs semmi abszurditás. Én, aki hosszú évek óta érdeklődöm a transzcendens kutatások iránt, elfogadhatónak tartom a feltételezést, hogy a síron túli világban, egy más dimenzióban, jobb adottságokkal rendelkező életet fedezünk fel. Ha ez így van, akkor annak a feltételezésnek is van értelme, hogy a művészek sajátos tehetsége is tovább fejlődik. Voltaképpen különös volna a túlvilág, ha a Földön kreatívan helyt állt emberek nem kapnának lehetőséget arra, hogy gyakorolják képességeiket. Miért választotta Liszt és a zeneszerzőknek ez a csoportja Rosemary Brownt, ahelyett, hogy egy híres zongoristát, vagy zeneszerzőt választottak volna, kérdezhetné valaki. Talán ez csupán a bibliai módszer újabb példája, amely szerint az Igazság az egyszerűek és szerények által kerül napvilágra. A Régi és Új testamentum hőseit a tisztességük, nem a születésük, vagy a javaik különböztették meg. Abban az időszakban, amikor az emberek gondolkodását környezetük materializmusa tartja fogva, és amikor az Egyház is nehézségekkel küszködik, hogy nemesebb létezési módra mutasson rá a számukra, Rosemary Brown élményei kihívást és útmutatást tartalmaznak a fogékonyak számára. Van egy másik világ ezen kívül, és akár tudomásul vesszük, akár nem, életünket az örökkévalóság árnyékában éljük le. MERVYN SOUTHWARK Püspöklak 38 Tooting Bee Gardens, S.W. 16.

ELSŐ FEJEZET

A kezdet Amikor először láttam Liszt Ferencet, körülbelül hét éves lehettem, de már nem volt szokatlan a számomra, hogy úgynevezett holt lelkekkel találkozom. A londoni nagy, régi ház emeleti hálószobájában voltam, ahol most is lakom. Emlékszem, azon a bizonyos reggelen korán ébredtem, feküdtem a jó meleg ágyban és vártam, hogy anyám hangja szólítson, itt az ideje a felkelésnek. Anyám mindig jóval az iskolába menés előtt már másfél órával korábban felébresztette a bátyáimat és engem, hogy legyen időnk megmosakodni, felöltözni, megreggelizni, és ne kelljen a napot kapkodással kezdeni. A ház egy része bérlőknek volt kiadva, hogy egy kicsivel több jusson a család költségeire, így ebben az időszakban a szüleim hálószobájában kellett aludnom. A szoba a tetőtérben volt, boltozatos mennyezettel, amely templomra emlékeztetett engem és ez biztonsággal töltött el. A bútor nagyon egyszerű volt; az én ágyamat a sarokban helyeztük el. Használtan vettük és a közepén veszélyesen megsüllyedt. Amikor bemásztam, még az én csekély súlyomtól is összehajlott a fejrész és a lábtartó deszka. Ebben a szinte primitíven egyszerű szobában történt, hogy Liszt először megjelent nekem. Egyáltalán nem rémültem meg, amikor láttam, hogy ott áll az ágyam mellett. Már kisgyerek-korom óta hozzászoktam, hogy testetlen lényekkel – vagy ahogyan a legtöbb ember hívja őket, szellemekkel – találkozom, ezért semmi ijesztő nem volt a látomásban. Tulajdonképpen azt hiszem, meg sem lepődtem. Amíg az ember gyerek, sok mindent természetesnek talál. Ekkor, az első alkalommal úgy jelent meg, mint nagyon öreg ember. Hosszú haja hófehér volt, és olyasvalamit viselt, amit én hosszú fekete ruhának láttam. Hétéves koromban még nem tudtam, mi az a reverenda. De emlékszem, mulatságosnak találtam, hogy egy férfi ilyesmit viseljen, bár a látogatása olyan rövid volt, hogy alig volt időm bármin is csodálkozni, és már el is tűnt. Valamilyen okból azon a reggelen nem mondta meg, ki is ő voltaképpen. Feltételezem, hogy tudta, hamarosan fogok látni róla egy képet valahol és majd felismerem. De végső soron Lisztet nem lehet senkivel összetéveszteni, különösen, amikor már hosszú fehér hajú idős ember volt.

2

Ezen a reggelen csupán annyit mondott, lassan ejtve a szavakat, hiszen még gyermek voltam, hogy amikor ezen a világon élt, zeneszerző és zongoraművész volt. Azután azt mondta: „Ha felnősz, majd újra visszajövök és adok neked zenét.” Világosan fejezte ki magát. Egyszerű állítás volt, bonyolult mondatok és hosszú szavak nélkül, olyan fogalmazásban, hogy egy gyerek megértse. Talán még arra is gondolt, hogy ekkor még túl nehéz lett volna nekem a nevét megjegyezni. De az egész élmény nagyon is élő volt és sohasem felejtettem el, hogy eljött, és azt sem, mit mondott nekem. Az idő tájt senkinek sem említettem a látogatását, főként azért, mert annyira hozzá voltam szokva a túlvilági emberekkel való találkozáshoz, hogy nemigen töprengtem az érkezésükön, hacsak nem mondtak, vagy tettek valamit, amit fontosnak éreztem, vagy szükségesnek láttam másoknak is elmondani. Értelmetlennek látszott erről a különös látogatásról beszélni, és Liszt csak hosszú évek után tért vissza, hogy teljesítse az ígéretét. De akkor olyan rendkívüli mértékben, hogy még ma is alig tudom elhinni, hogy ez lehetséges. Ma Liszt híres zeneszerzők egy csoportjának a szervezője és vezetője, akik felkeresnek engem a lakásomon és átadják új szerzeményeiket. Tizenketten vannak jelenleg a csoportban: Liszt, Chopin, Schubert, Beethoven, Bach, Brahms, Schumann, Debussy, Grieg, Berlioz, Rachmaninov és Monteverdi. Abban a sorrendben soroltam fel őket, ahogyan jelentkeztek. Mások, mint például Albert Schweitzer, rövid időre bukkannak fel, közölnek egy kis zenét és nemigen jönnek el ismét. Mozart például mindössze háromszor volt nálam. De hatéves munka után ma a fiókokban és szekrényekben, amelyekkel a nagy, zegzugos házam tele van, körülbelül 400 zenemű található – dalok, zongoradarabok, néhány befejezetlen vonósnégyes, egy operanyitány, valamint részben befejezett versenyművek és szimfóniák. Nagyon sokat dolgoztam velük. Csak minimális zenei nevelést kaptam, ami azt jelenti, hogy gyakorlatlan voltam a diktálás utáni kottaírás készségében, semmit sem tudtam arról, hogyan kell hangszerelni, és emellett állandóan tartanom kellett a kapcsolatot a túlvilágról, a szellemek világából való lényekkel, akik néha nem jelentek meg olyan világosan, ahogyan az ember szerette volna. A zene nagy része azonban ma már le van írva. Egy részükkel már a publikum is kezd megismerkedni, és 1970. májusában, valamivel több, mint hat évvel azután, hogy Liszt ismét megjelent nekem, kiadásra került egy nagylemez nyolc különböző zeneszerző „túlvilági” zenéjével. Maguk a zeneszerzők természetesen nagyon örültek ennek az áttörésnek. Lisztet és a többieket semmiképpen nem vezérelte hiúság, amikor erőfeszítéseket tettek, hogy közöljék velem zeneműveiket. A kommunikáció nem volt mindig könnyű a számukra, és az egész munkának határozott célja volt, amelyet úgy hiszem, talán az 1940-ben elhunyt kiváló zenész és zeneszerző Sir Donald Tovey szavaival tudnék a legjobban megvilágítani. Ő is a látogatóim közé tartozik, és reményei szerint egy könyvet fog diktálni nekem, amelynek a címe „Halhatatlanság”. Egy éjszakán, hogy pontos legyek, 1970. január 1-jén, amikor nem tudtam elaludni, eljött és így szólt: – Nos, miután úgysem tud aludni, talán dolgozhatnánk egy kicsit. Meglehetősen kelletlenül felkeltem, felvettem egy köntöst és leültem, ő pedig diktálni kezdte saját magyarázatát, mi volt a célja a zeneszerzők velem való munkájának. Az volt a szándéka, hogy a szavait a lemez borítóján használják fel, azoknak a céloknak és eszméknek magyarázataként, amelyekért mi és mások dolgoztunk. – Megpróbálom jobban elmagyarázni, mint maga – mondta kedvesen. Úgy gondolom, itt is meg kell ismételnem a szavait. Sir Donald, aki életében igen kiválóan írt, valószínűleg jobban megvilágítja a túlvilági zene céljait, mint ahogyan én tudnám. És diktálta: „Miközben ezt a lemezt hallgatja, eltűnődhet azon, hogy vajon a zene, amit hall, Rosemary Brown tehetségének köszönhető, vagy valóban elhunyt zenészektől származik, akik egy másik világban még ma is alkotnak. Ez a zene már egyaránt részesült csodálatban és megvetésben (szinte

3

minden zenének ez a sorsa), de örömmel jegyzem meg, hogy az előbbi jelentősen felülmúlja az utóbbit. Azt is meg szeretném jegyezni, hogy azok, akik elutasítják ezt a zenét, nem bizonyos, hogy meghatározott elvárások alapján teszik, hanem azért, mert kételkednek benne. Már sokféle elgondolás megfogalmazódott e zene hirtelen felbukkanásának magyarázatára, de nem szabad túlságosan könnyedén elhárítani azt a lehetőséget, hogy a múlt zeneszerzői az Önöktől eltérő dimenziókban még mindig élnek, és igyekeznek kapcsolatba lépni Önökkel. Az Érzékszerveken Túli Érzékelés2 legkonokabb elutasítói sem tudják meggyőzően bebizonyítani, hogy nincs élet a fizikai halál után és a gúnyolódók maguk is találkozhatnak egy napon a hiteles kommunikáció vitathatatlan eseteivel azok részéről, akik lerázták magukról a földi porhüvelyüket. Az emberiség olyan korszak felé közeledik, amelyben egyre inkább legyőzheti múltbeli korlátait. A műszaki felfedezések és az orvosi haladás növekvő felszabadulást hozhat az elnyomás különböző fajtái és a betegségek alól. Az ember számára a legnagyobb probléma ma is az önmagához és embertársaihoz való viszonya. Hogy tökéletesen megértse magát, ismernie kell a tényt, hogy nem csupán átmeneti formában létezik, amely öregedésre és halálra van ítélve. Halhatatlan lelke van, amely halhatatlan testben lakik, és olyan értelemmel van felruházva, amely független az emberi agy fizikai lététől. Zene és beszélgetés útján kommunikálva az Önök világából eltávozott zenészek egy szervezett csoportja arra törekszik, hogy elfogadtasson az emberiséggel egy állítást: nevezetesen azt, hogy a fizikai halál csupán átmenet a tudatosság egyik állapotából a másikba, miközben az ember megtartja az egyéniségét. Ennek a ténynek a tudomásulvétele hozzásegítheti az embert, hogy nagyobb betekintést nyerjen saját természetébe és lehetséges földöntúli tevékenységébe. Annak tudata, hogy az Önök világában megtestesült élet csupán egy szakasz az ember örök életében, erősíteni fogja azokat az elveket, amelyek távolabbra tekintenek, mint a ma széles körben elterjedt felfogások és minden tekintetben kiegyensúlyozottabb látásmódot tesznek lehetővé. Nem egyszerűen azért közlünk zenét Rosemary Brownnal, hogy a közönséget hozzájuttassuk a hallgatás élvezetéhez. Ehhez a jelenséghez a lényegét tekintve hozzátartozik, hogy reményeink szerint serkenteni fogja az érzékeny, befogadásra képes érdeklődést, és sok kellőképpen intelligens és pártatlan emberben megmozdít valamit ahhoz, hogy felfedezzék és kutassák az emberi értelem és lélek ismeretlen régióit. Amikor az ember már leszállt tudata misztikus mélyébe, akkor lesz képes ugyanilyen magasságokba szárnyalni.” Két óráig tartott, amíg Sir Donald Tovey diktált nekem, és csak azután engedte meg, hogy újra lefeküdjek. De amit rajtam keresztül írt, az a zene valódi magyarázata azok számára, akik kellőképpen elfogulatlanok, hogy elfogadják. Nagyon jól tudom, hogy nem mindenki ilyen. Sajnos, vannak emberek, akik nevetnek a munkán, amit végzek, és egy pillanatig sem veszik komolyan. Nem kívánom, hogy különösebb megtiszteltetésben legyen részem, és azt sem gondolom, hogy mindent el kell hinni – nyilvánvalóan minden megkérdőjelezhető, de egyes emberek csupán gúnyosan elutasítják a halál utáni élet bizonyítékát. A feladatom rendkívül szép és képességeimnek megfelelően igyekszem minél jobb közvetítőnek lenni, de a világ szűklátókörű gondolkodói miatt vannak pillanatok, amikor úgy érzem, bár valaki mást választottak volna erre a feladatra. Az utolsó hat évben szinte állandóan vizsgálatoknak voltam alávetve. Még Sir Donald Tovey idézett szavait is számítógépre vitték, hogy megállapítsák, vajon az írás módja és szókészlete egyezik-e azzal, ahogyan addig írt, amíg a Földön élt. Ennek az esetnek a szakértője, David Hogarth, egy skót zenekritikus, a Time and Tide c. folyóiratnak szóló írásában pozitívan nyilatkozott. Az elemzés befejezésekor arra a következtetésre jutott, hogy „A Mrs. Brownnak kijáró minden tiszteletem ellenére egy pillanatig sem gondolom, hogy ő maga írta”. 2

Az eredeti szöveg a kifejezést (Extra-Sensory-Prcception) a szövegben ezen túl rövidítve használja (E.S.P.). Ennek megfelelően én az É.T.É. rövidítést használom. (ford. megj.)

4

Hogarth írásában megemlítette, mennyire szeretett Sir Donald játszani a szavakkal, és ezt én is tapasztaltam, amikor 1970-ben a nyár elején Dublinba mentem, hogy részt vegyek egy „élő” TV műsorban. Némi beszélgetés után a zenémről a műsor lehetőséget adott a hallgatóknak, hogy kérdéseket tegyenek fel. A legtöbben értelmes kérdéseket tettek fel, de egy ember felugrott és azt kérdezte: – Szeretném tudni, mit iszik Mrs. Brown! – Főként teát – mondtam, és a hallgatóság hahotázott mind a kérdésen, mind a válaszon. Tovey ott volt velem a színpadon, figyelte, hogyan mennek a dolgok, és azonnal kommentárt fűzött ehhez. Így szólt: A közönség „dublini módra” kipukkad a nevetéstől3 – és azt hiszem, ez jellemző rá nézve, hogy szóviccet csinál. Állandóan elemzik mindazt, amit mondok és a zenémet is. A zenét megszámlálhatatlan vizsgálatnak vetették alá. Magam önként vállalkoztam zenei tesztekre, intelligenciatesztekre, pszichológiai tesztekre, a transzcendens képességet vizsgáló tesztekre, – minden elképzelhető fajta tesztre, még olyanokra is, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze sem volt a témához. Tenhaeff professzor, az Utrechti Egyetem parapszichológiái tanszékének kiváló professzora és a munkatársai tökéletesen normálisnak minősítettek, miután széles körű tesztvizsgálatokat végeztek velem. Egy zenész, aki szerette volna kézlegyintéssel elintézni a zene transzcendens magyarázatát, felvetette, hogy valamikor bizonyára hosszú ideig tartó és igen komoly zenei tanulmányokat folytattam, aztán amnéziában szenvedtem, amelynek következtében elfelejtkeztem erről az állítólagos képzésről. A háziorvosunk ezt könnyedén megcáfolta és teljes értelmetlenségnek tartotta. Az életemre vonatkozó minden fontos eseményt meglehetősen könnyen lehet ellenőrizni – és ellenőrizték is – tekintettel arra, hogy egész életemben ugyanabban a házban laktam. Emiatt a barátok, a szomszédok, a rokonok és a különböző helyi hatóságok tanúsíthatják a részleteket. A gúnyolódóknak meg kellene próbálniuk magyarázatot találni rá, hogyan keletkezett ez a zene, mert azt csak nem mondhatják, hogy nem létezik. A zenét természetesen pártatlanul meg kell vizsgálni. Én magam is állandóan kutatom, milyen feltételek szükségesek a lelkek világával való hatékony kommunikációhoz. Azt hiszem, sokkal könnyebb volt együtt élni ezekkel a néha nagyon kellemetlen képességeimmel, amikor kisgyerek voltam. Abban az időben, amikor Liszt eljött hozzám, már észrevettem, hogy nem mindenki lát és hall úgy, ahogyan én, és megtanultam, hogy bölcs dolog megfontoltan viselkedni a szellemlátogatókkal kapcsolatosan. Amikor kicsi voltam, gyakran elmondtam anyámnak, amit láttam, de azt tapasztaltam, hogy valahogyan megijed tőle. Általában azt mondta: „Hát ezt meg honnan veszed?” vagy „Ezt te nem tudhatod. Ez azelőtt történt, hogy te megszülettél”. Néha annyira kellemetlenül érintette, hogy végül habozni kezdtem, egyáltalán elmondjam-e neki, amit láttam, és egyre inkább magamnak tartottam meg a másvilágról érkezett embereket. Amit abban az időben láttam és hallottam, annak nem volt nagy jelentősége, általában rokonokkal és barátokkal volt kapcsolatos, akik eltávoztak ebből az életből, és a régi házunkkal. Elég világosan fel tudtam idézni a házunkat, amilyen az régen volt. Tudtam, hogyan volt elrendezve a bútor, és le tudtam írni részleteket, amelyek a házban még azelőtt voltak, mielőtt én megszülettem, amikor a régen elhunyt apai nagyszüleim ott laktak. Ugyancsak le tudtam írni a ház elhelyezését, még régebbi időben. Tudtam, hogy nézett ki az utcánk, mielőtt a ház épült. Időnként ma is előfordul velem: néha egy másik időt érzékelek és másik helyet látok. Ilyenkor úgy érzem, hogy ott is vagyok. Ezek nem objektív képek, hanem csak az enyémek. Harmadik szem képei, és nagymértékben különböznek attól, ahogyan a testetlen lelkeket látom. Ez utóbbi objektív tapasztalat a számomra. Tulajdonképpen meglepő volt, hogy anyám megijedt, amikor váratlanul előhozakodtam az érzékeken túli látásmóddal, minthogy neki magának is volt második látásmódja, bár csak nagyon ritkán

3 Lefordíthatatlan szójáték a Dublin városnévből. (ford. megj.)

5

mutatkozott meg. Ahogyan az anyám idősebb lett, egyre szívesebben fogadta ezeket a halál utáni életre utaló jeleket, de amikor még gyerek voltam, inkább zavarták. Nagyanyámnak is volt transzcendens képessége, így feltételezem, hogy ez a képesség öröklődött a családomban. Az anyámnak olyasmi képessége volt, amit a tárgyakkal kapcsolatos intuíciónak neveznénk. Ő félig skót volt, sok tekintetben igazi kelta, és azt hiszem, ez is hozzájárult. Emlékszem, egyszer elmondta nekem, hogy egy intuitív villanása valószínűleg megmentette a fivére életét. Anyámnak két fivére volt, az egyikük még csecsemőkorában meghalt, és amikor gyerekek voltak, a család meglehetős jómódban élt. (Attól tartok, szegény anyám élete a későbbiekben sokkal rosszabbul alakult.) Wimbledonban vagy Putneyben éltek abban az időben, a szülőknek szép háza és nagy kertje volt, csirkéket és kacsákat tartottak. Egy alkalommal az öccse, aki akkor még nagyon kicsi volt, hirtelen megbetegedett. Senki sem tudott rájönni, mi a baja. Elküldtek az orvosért, aki szintén tanácstalan volt, de azt mondta, hogy a baj oka valószínűleg valamilyen mérgezés. Ekkor jelentkezett anyám intuitív megvilágosodása. A kacsák megbetegedtek és az állatorvos adott valamilyen gyógyszert, hogy meggyógyuljanak. Anyám hirtelen tudta, hogy az öccse ezeket a pirulákat vette be. „Hányat vettél be a kacsagyógyszerből?’ – kérdezte, és elakadt a lélegzete, amikor rájött, mi lesz majd a válasz. Szerencsére az orvos ismerte az ellenmérget, ám később megjegyezte, hogy ha anyám nem tette volna ezt a hirtelen megjegyzést, az öccse valószínűleg meghalt volna. Így volt ez anyám esetében. Ő sohasem látott valami sokat, de voltak ilyen hirtelen megvilágosodásai. Talán nyugtalanította, amikor fiatal volt, különben nehéz volna megérteni, hogy az én É.T.É-m és látnoki képességem miért aggasztotta őt egy időben. Az, hogy kénytelen voltam a gondolataimat távol tartani az anyámtól, egyfajta szakadékot teremtett közöttünk. Csak most értem meg, hogy valószínűleg tartózkodónak látszottam, őt pedig valamilyen módon zárkózottnak éreztem. Tudom, hogy szeretett engem és egészen biztos, hogy én is nagyon szerettem őt, de nem voltunk közel egymáshoz egészen addig, amíg tízegynéhány éves nem lettem. Akkor már valószínűleg úgy érezte, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy inkább barátként, mint gyerekként kezeljen. A születésemkor anyám már nem volt nagyon fiatal – körülbelül harminchét lehetett – és én voltam a legfiatalabb a családban, ezért egészen tizenkét éves koromig Babának neveztek, amikor is ez ellen fellázadtam. Kapcsolataim a testetlen lényekkel megnehezítették a gyerekkoromat. Nemcsak anyám társaságában kellett vigyáznom a számra. Még nagyon fiatal voltam, amikor rájöttem, hogy bár az általam tapasztalt látogatások teljesen hétköznapi dolgok, és egyáltalán nem rémítenek meg engem, mások másként reagálnak. A reakciók az egyszerű hitetlenségtől addig az alig titkolt meggyőződésig terjedtek, hogy kissé bolond vagyok. Most, amikor már felnőttem, el tudom fogadni az emberek szélsőséges véleményeit, de amikor gyerek voltam, egy gyerek igazságérzetével úgy gondoltam, hogy mások hitetlenkedése az iránt, ami számomra hétköznapi dolog volt és valóban megtörtént, nemigen érthető. Ma már nem emlékszem, mikor láttam legelőször testetlen lényt. Vannak halvány emlékeim, amelyek körülbelül két éves koromból származnak. Az első látogatás, amelyre világosan és minden részletére kiterjedően emlékszem, nagyon korai volt. Még kicsi voltam – valószínűleg hat, vagy hét éves – és természetesen még a szüleim szobájában aludtam. A szobát, amely később az enyém lett, kiadtuk, mert nagy szükségünk volt a pénzre. Nagyon nehéz idők jártak, ezért mindent, amennyire lehetséges volt, néhány szobába zsúfoltunk össze, a ház többi részét pedig kiadtuk. Ez is korán reggel történt, amikor felébredtem. Feküdtem a hátamon és bámultam a mennyezetet; félek, hogy mindez nagyon romantikusan és képzeletbelien hangzik. De megtörtént. Egy lovagfélét láttam ragyogó fegyverzetben fölöttem, aki a kardját a feje fölé emelve tartotta. Olyan gyönyörű volt, és olyan békés és nyugalmas hangulatot árasztott, hogy minden bizonnyal a legkevésbé sem ijedtem meg. Biztosra vettem, hogy személyében egy őrangyal áll mellettem (talán mindannyiunk-

6

nak vannak őrzői, anélkül, hogy tudnánk róluk); ezután egész nap vidám voltam és úgy éreztem, hogy védelem alatt állok. Én ritkán mesélem el éppen ezt a különös történetet, mert annyira mesebelinek tűnik és éppen az a fajta álomkép, amellyel gyerekeknél gyakran találkozunk. Ám évekkel később olvastam a Psychic News-ban, hogy egy híres médiumnak, Estelle Robertsnek, aki a közelmúltban ment át4, nagyon hasonló élménye volt. Ha mesélek erről a látogatásról, egyesek azonnal azt mondják, hogy biztosan a mesekönyveimben láttam képeket őrangyalokról és az egész csak képzelődés volt. Történetesen az egyetlen vallásos tartalmú kép, ami a lakásunkban volt, Krisztust ábrázolta a kereszten, és ez nagyon komor kép volt, borzasztó sötét háttérrel. Ki nem állhattam, mert olyan sötét és szomorú volt, de valószínűleg még a nagyszüleimtől származott. Végül a keret szétesett, én pedig egyáltalán nem bántam, hogy a kép eltűnik a házból. A családomban sohasem volt a gyerekeknek sok könyve. Nem úgy neveltek, hogy templomba, vagy vasárnapi iskolába járjak. Vallási szempontból a szüleim egyetlen hagyománytisztelő cselekedete az volt, hogy a helyi egyházközség templomában megkereszteltek, és az anyám megtanított néhány imádságra. Ők maguk sem voltak templomjárók, ezért fel sem merült, hogy kényszerítsenek a bibliaolvasásra, vagy arra, hogy vasárnapi iskolába menjek. A szüleim úgy gondolták, hogy senkit sem kell egy meghatározott vallás szerint felnevelni. Úgy érezték, a gyerekek számára lehetővé kell tenni, úgy nőjenek fel, hogy semmilyen fajta hitnek ne kötelezzék el magukat; így majd felnőttkorukban eldönthetik, hogyan viszonyuljanak a valláshoz. Az anyám ugyanakkor a maga módján hívő volt. Az apám egyáltalán nem, bár élete vége felé, különösen néhány É.T.É.-m hatására nagymértékben megváltoztatta a véleményét. Az É.T.É. képessé tett, hogy lássam és halljam apám sok barátját, akik már elmentek és olyan részleteket mondtak el az életükből, amelyeket semmiképpen sem tudhattam, én pedig, amikor kívánták, továbbadtam ezeket az apámnak. Először nem nagyon törődött vele – gondolom, valószínűleg úgy vélte, hogy kihallgattam családi beszélgetéseket és megőriztem tudattalan emlékezetemben, amit hallottam. De amikor egyszer üzenetet kaptam a számára egy „Black Alec” nevű egyéntől, annyira meglepődött, hogy hitt nekem. Úgy látszik, Black Alec5 valamikor emlékeztette egy fekete birkára, innen származott a becenév. Apám barátja volt, amikor a húszas éveikben jártak, de Black Alecnek valamilyen gyanús ügye volt apámmal, és ettől fogva a barátságnak vége szakadt, apám pedig teljességgel száműzte az emlékezetéből. Apámnak életében megvoltak a maga hibái, de fanatikusan becsületes volt, és nem tudott elviselni semmi olyan magatartást, amelyet nem tartott egyenesnek. Black Alec halálához nem fűződtek tragikus körülmények, hanem azért jött át hozzám, mert bocsánatot akart kérni apámtól a kárért, amit a Földön neki okozott. Kötelességszerűen átadtam az üzenetet. Apám rettentően meglepődött. Az illető már meghalt, mielőtt én megszülettem; még anyám sem tudott róla semmit, és amikor részletesen leírtam apámnak a külsejét, majd átadtam a bocsánatkérését, úgy látszott, ez végérvényesen eldönti a számára, hogyan vélekedjen az én É.T.É-mről és saját vonatkozásában a halál utáni életről. Miután meggyőződött róla, hogy az én vízióim nem egyszerűen gyermeki fantáziák, az egész viselkedése megváltozott. Amikor ez történt, tízegynéhány éves voltam, de mindig nagyon hálás voltam a szüleimnek, amiért nem írattak be semmilyen formális vallásoktatásra. Ennek köszönhettem azt, hogy szabadon gondolkodhattam erről a kérdésről, amikor felnőtt lettem, valamint azt, hogy nem kényszerítettek rám dogmatikus és szűklátókörű nézeteket.

4

R. Brown a halálra gyakran alkalmazza az ’átment’ kifejezést, hogy érzékeltesse, az illető csak egy másik világba került, (ford. megj.) 5 Fekete Elek

7

Nem is igényeltem a Bibliát, amíg el nem értem egy bizonyos kort – azt hiszem, tizenkét, vagy tizenhárom éves lehettem, és középiskolába jártam. Itt a legtöbb osztálytársnőm automatikusan járt a vasárnapi iskolába, és egy szép napon úgy döntöttek, hogy nekem is el kell mennem, így hát elvittek magukkal. Elmentem, hogy megtudjam, mi is ez tulajdonképpen, és a tanár elborzadva, hogy nem ismerem a Bibliát, azonnal adott egyet. Elhatároztam, most, hogy megvan nekem, el is fogom olvasni... az elejétől a végéig. Meg is tettem, több hónap alatt. Sok minden volt, amit egyáltalán nem tudtam elfogadni, még több, amiről úgy éreztem, hogy allegorikus, de ettől fogva az Új Testamentum tanításai váltak vallásos gondolkodásom alapjává. Mindeközben továbbra is láttam szellemeket. Visszatekintve azt hiszem, hogy valamilyen értelemben ez a képesség erősebb volt, amikor gyerek voltam. Sokkal élénkebben láttam, mint most – a lények olyan valóságosak voltak, hogy könnyen összetéveszthettem volna őket valakivel, aki húsvér alakjában létezett. Megjelenésük mostanában már nem olyan kézzelfogható, de nem is áttetszőek, ahogyan az emberek a szellemeket képzelik. Feltételezem, a változás abból ered, hogy amikor az ember idősebb lesz, mindenféle sajátságos „gondolkodási gátlások” lépnek fel és azok a képességek, amelyek kétségen kívül gyermekkorban keletkeztek, már nem működnek olyan zavartalanul. Másrészt a látogatóim nem voltak olyan gyakoriak, amikor fiatalabb voltam. Túlságosan el voltam foglalva az iskolával és a saját felnőtté válásommal. Mindig sok leckém és otthoni munkám is volt. Azt hiszem, hogy abban az időben az embereknek azért voltak gyerekeik, hogy segítsenek a szülőknek és a mi hatalmas, zegzugos házunkban sokkal több volt a dolog, mint a legtöbb házban. Nagyon kevés időm volt saját magamra és a látogatók kiszorultak, mert a fejem tele volt más dolgokkal. Visszatekintve az a véleményem, valószínűleg nagyon is jó volt, hogy a másik világ nem foglalt el túl sokat a gondolkodásomban, amíg nem lettem elég felnőtt ahhoz, hogy alaposabban végiggondoljam a dolgokat a magam számára. De azért van egy-két eset, amely megmaradt az emlékezetemben. Különösen két alkalom, amikor emlékezetem szerint egy kissé meg is ijedtem a váratlan látogatástól. Felébredtem az éjszaka közepén, és nagyon sötét volt a szobában. Csak az utcai lámpa fényének sápadt sugarai rajzolták ki a környezet körvonalait. A gyenge világosságban egy nagyon magas férfi alakját láttam, aki az ágyam mellett állt, és lenézett rám. Mármost apám meglehetősen alacsony és sovány volt, úgyhogy tudtam: ő nem lehet. Felültem az ágyamban, a szívem kalapált, és ezt gondoltam: „Ó, egy betörő!” Abban a pillanatban valóban meg voltam ijedve, de ahogyan felültem, az alak eltűnt. Megkönynyebbülten sóhajtottam, és azt mondtam magamnak: „ó, ez csak egy öreg kísértet”, megfordultam, és megnyugodva elaludtam. A másik alkalommal felébredtem – és tökéletesen ébren voltam – a szürke fényben egy kora hajnalon. Csodálkozva körülnéztem a szobában, hogy megtudjam, hány óra van, amikor hirtelen megpillantottam egy nőt, aki mellettem állt. Ez az asszony egészen más testalkatú volt, és sokkal magasabb mint az anyám, aki nagyon alacsony és elég testes volt. Egy pillanatra pánikba estem, ki lehet az, és hogyan jött be a szobába – túlságosan kézzelfoghatónak látszott ahhoz, hogy szellem legyen. De azután ő is eltűnt, és én megkönnyebbülve rájöttem, hogy nem földi ember volt. Akkoriban, és azt hiszem ma is, jobban idegesítenek az élők, mint azok, akiket az emberek holtaknak hívnak. Nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket gyermekkoromban, ha testetlen lényeket láttam. Teljesen természetesnek látszottak. Rájöttem, hogy az élményeim a legtöbb ember számára ismeretlenek, de azt is megtudtam, hogy vannak mások is, akik hasonló képességekkel rendelkeznek. Ez szerencse volt, mert igazán nagyon egyedül éreztem volna magam, ha azt kellett volna hinnem, hogy egyedül én látok szellemeket. Még így is sokszor előfordult, hogy magányosnak éreztem magam a többi gyerek között, mert úgy éreztem, hogy a „látóképességem” miatt más vagyok, mint ők. Amikor néhányszor a barátaimnak meséltem magamról, ennek eredménye nem volt mindig kedvező. Emlékszem, amikor először mentem a Polgári Szolgálathoz dolgozni, két lánnyal voltam jó-

8

ban és azt hiszem, az én É.T.É-m véletlenül került szóba, miközben szellemekről beszéltünk. Eközben megpróbáltam egy kis bepillantást adni nekik a halál utáni életbe. Kifejezetten értelmesek voltak, és amikor elmondtam nekik néhány dolgot, amit velük kapcsolatban látok és hallok – és minden pontosan úgy is volt – teljesen kiborultak. Az egyik azt mondta: – Egy kicsit túl messzire látsz, köszönöm szépen! A másik pedig ingerülten: – Túl sokat tudsz! Ezek után úgy gondoltam, jobb lett volna befogni a számat. A látnoki képességem, intuícióm, É.T.É.-m, a médium-voltom – nevezhetjük bárhogyan, gyakran hozott kínos helyzetbe életem során. Az, hogy ilyen különleges látóképességgel rendelkezem, számomra mindig olyan dolgok ismeretét tette lehetővé, amelyekről normális körülmények között nem tudhattam volna. Ha iskolás koromban a tizenéveim elején kicsúszott volna valami a számon, ami erről a különleges képességről árulkodik, az emberek nagy gyanakvással biztosan azt kérdezték volna: – Hát ezt meg honnan tudod? – És sohasem tudtam volna megmagyarázni nekik, ha nem mondom el, hogy nemcsak normális eszközökkel jutok hozzá az információkhoz. Emlékszem, hogy tizenhárom éves koromban a középiskolában én voltam a sportfelelős, nekem kellett vigyázni azokra a szekrénykulcsokra, ahol a teniszlabdákat és egyéb sporteszközöket tárolták. A kulcsok nem voltak mindig nálam, de alapvetően én feleltem értük, és ha odaadtam egyiket vagy másikat valamelyik lánynak, pontosan meg kellett jegyeznem, hogy kinek. Egy napon a kulcsok eltűntek. Sehol sem találtuk őket. A pincétől a padlásig mindent bejártunk, de semmi eredmény. Nem emlékeztem rá egészen pontosan, kinél is kellene lenniük, és bár elég pontosan sejtettem, melyik lánynak kellett adnom, ő kategorikusan letagadta, hogy elvesztette volna a kulcsokat. Visszatekintve látom, hogy ez egy jelentéktelen ügy volt, de abban az időben rettenetes sok hűhót és bosszúságot okozott. Azt hiszem, az igazgatónő szerint a kulcsok elvesztése azt jelentette, hogy gondatlan és felelőtlen vagyok. Én pedig úgy éreztem, hogy az valóban nem az én hibám, ha egyszer kölcsönadtam a kulcsokat valakinek, aki azután elvesztette, de minthogy én voltam a sportfelelős, nekem kellett vállalnom a felelősséget. Teltek a napok és egy reggel a hiányzó kulcsokon gondolkodtam, amikor hirtelen megvilágosodott előttem, hol vannak. Szóltam egy másik lánynak: – A kulcsok a magas szekrény tetején vannak. Elmentünk, hogy megnézzük, és tényleg ott voltak: egy magas szekrény legtetején. Diadalmas hangulatban rohantam az igazgatónőhöz jelenteni, hogy megvannak a kulcsok. Legnagyobb megdöbbenésemre dühös lett. – Ezek szerint mindvégig tudtad, hogy ott vannak a szekrény tetején? – kérdezte. Sarokba szorítva azt mondtam, hogy korábban nem tudtam. – De hiszen csak most, hirtelen tudtam meg, hol vannak – tettem hozzá, és ez nagyon sután hangozhatott. – Mi az, hogy „most hirtelen” tudtad meg, hol vannak? – kérdezte fagyos, jéghideg hangon. Nem válaszoltam. Hiszen nem válaszolhattam anélkül, hogy be ne avattam volna őt az egész szituációba. Még tizenhárom éves koromban sem éreztem úgy, hogy beszélhetek az igazgatónőmnek a tisztán intuitív felvillanásaimról. Mert pontosan erről volt szó. Végül is, amikor végiggondoltam az esetet, kételkednem kellett, hogyan lett volna lehetséges, hogy feldobom a kulcsokat a szekrény tetejére és azután megfeledkezem róluk. Egy pszichológus biztosan arra gondolna, hogy ez történt. De ez az elmélet később megdőlt, amikor az egyik lány az osztályból odajött, és megmondta, hogy ő tette fel a kulcsokat, azzal a szándékkal, hogy később visszaadja nekem. Az a lány, akinek kiadtam a kulcsokat, valamiért nagyon sietett haza, és ezt a lányt kérte meg, hogy adja vissza nekem. Akkor végül is tisztázódott az ügy, de az igazgatónő még egy ideig nagyon furcsa pillantásokat vetett rám. Attól fogva mindig nagyon ügyeltem, nehogy kifecsegjem a dolgokat. Állandóan észnél

9

kellett lennem, és figyelnem a saját szavaimat, nehogy valami olyasmit mondjak, ami elárulhatna. De még így is többféle módon csapdába eshettem. Egy napon az iskolában, amikor tizennégy éves voltam, az osztályfőnököm valamennyiünknek adott egy képeslapot, és azt mondta, szeretné, ha írnánk róla egy fogalmazást. Az enyém színes kép volt, egy olasz templom volt rajta, a másik oldalon pedig egy olasz mondat. Elolvastam ezt a mondatot, és valahogyan tudtam, mit jelent. Így azután lefordítottam angolra. Természetesen sohasem tanultam olaszul, és nem is találkoztam soha egyetlen olasszal sem. De valahonnan mégis tudtam, mit jelentenek ezek a szavak. Egyszóval, az óra végén beadtam a fogalmazást. Később a tanárnő azt mondta nekem: – Nem is tudtam, hogy beszélsz olaszul. – Nem beszélek – válaszoltam a tökéletes igazságot. – De hát lefordítottad a képeslapra írt szöveget – mondta – akkor kell, hogy tudjál olaszul. – De hát nem tudok – válaszoltam, makacsul ragaszkodva az igazsághoz, amivel egyre nagyobb bonyodalmakba keveredtem. – És akkor – kérdezte fagyosan – hogyan értetted meg, mi van oda írva? – Csak úgy találomra – feleltem tétovázva. – Szóval találomra! – mondta és nagyon dühös volt, valószínűleg meg volt győződve róla, hogy hazudok. Ezek után mindig nagyon tartózkodóan viselkedett velem. Érdekes, hogy hasonló eset történt a fiammal, Thomassal. El kellett utaznom Hollandiába, hogy megvizsgáljanak és kikérdezzenek az Utrechti Egyetem Parapszichológiái Tanszékének professzorai, akik érdeklődtek az É.T.É-m iránt. Thomast is magammal vittem, tizenhárom éves volt. Egy szobában ült, ahol mindenki hollandul beszélt. Azt mondta, hogy mindent megértett, amit mondtak, bár ő maga nem beszélte a nyelvet. Ez az É.T.É. egy másik formája – hasonló dolog máskor is megtörtént velem az olasz képeslapepizód óta. Néhanapján utazom a buszon, vagy a metrón, szemben velem pedig külföldiek ülnek és beszélgetnek, és én egyszerre csak tudom, hogy mit beszélnek. Nem értem, hogyan, és miért, és kíváncsi vagyok, vajon ez az É.T.É. egy sajátos fajtája, vagy telepátia. Azonban iskolás koromban az intuitív felvillanások mellett, vagy nevezzük őket bárminek, találkoztam más szintről jött emberekkel is, de ebben az időben zenészek nemigen szerepeltek közöttük. Találkoztam teljesen idegen lényekkel, rokonokkal, emberekkel a régi időkből – főként egyszerű ismeretlen emberekkel, akiknek a neve ma már semmit sem mondana. Egyszer, vagy kétszer láttam Beethovent, és egyszer Schubertet. Mindkettőjüket felismertem, mert ebben az időben középiskolába jártam, ahol megvoltak a híres emberek arcképei és fényképei. A látogatóim gyakran tudatosan olyan ruhában és külsővel jelentek meg, amely illett a korszakhoz, amelyben éltek, ahogyan a képeken láttam, és így sokkal könnyebben felismertem őket. Általában csodálkoztam, miért jönnek el hozzám, majd úgy gondoltam, talán azért, mert tudják, hogy szeretem a zenét és egyszerűen kedvesek akarnak lenni. Liszt, amikor elmondta, hogy zenét akar nekem átadni, ha majd felnövök, talán az egyetlen olyan látomás volt, amelyben valaki beszélt hozzám kisgyerekkoromban. Csak amikor már nagyobb lettem, kezdtem hallani, hogy a látogatóim beszélnek, vagy legalábbis megszólalnak. Azt azonban nem tudtam, hogy egész gyerekkoromban, amikor dolgozni kezdtem, és egész házasságom alatt Liszt állandóan figyelt, a háttérben várakozott és szellemi irányítást kaptam tőle anélkül, hogy akár halvány sejtelmem is lett volna róla, honnan származik. És az élet az idő nagy részében olyan nehéz volt, hogy ez a szellemi irányítás segített nekem talpon maradni a nehéz napokban. Amikor a férjem átment, már inkább tudatában voltam Liszt jelenlétének. De ebből semmi sem következett. Néhány kotta egy dallamról, vagy egy zenei frázis néha eljutott a tudatomig, de ezek nagyon halványak és kialakulatlanok voltak. Hallottam a zenét és néha megpróbáltam lejátszani a zongorán, és mint ma már tudom, Liszt segítségével sikerült összeraknom egy dallam kezdetét.

10

De valószínűleg ki kellett várnia a megfelelő alkalmat, hogy kapcsolatba lépjen velem és elkezdjünk dolgozni. Ez csak 1964 márciusában következett be, amikor lehetőséget talált rá, hogy egyértelműbb módon adjon át nekem zenét. Akkor kezdődött az eseményeknek az a különös láncolata, amely végül teljesen megváltoztatta az életemet. Amikor a férjem 1961 augusztusában meghalt, egyetlen fillér nélkül maradtam a nyolcéves, és a négy és féléves gyerekünkkel, akiket egyedül kellett tovább nevelnem. Mindig szűkösen éltünk, és a férjem a halála előtt másfél évig súlyos beteg volt. Nem alkoholtól eredő májsorvadása és tüdőasztmája volt. A májpanaszok következtében a teljes vakság rohamai törtek rá, úgyhogy nemigen mertem egyedül hagyni. A betegsége olyan hosszadalmas volt, hogy kénytelenek voltunk felélni minimális megtakarításunkat, amely főként a Polgári Szolgálattól kapott házassági ajándékból származott. Nem tudtuk, hogy az adott körülmények között szociális segélyért kellett volna folyamodnunk, és így megőrizhettük volna csekély tartalékunkat. Így történt, hogy amikor meghalt, minden nélkül maradtam. Ráadásul az iskolai szünet közepén jártunk, ami azt jelentette, hogy nem is tudtam azonnal munkát vállalni, hiszen otthon kellett maradnom a gyerekekkel. Szociális segélyért folyamodtam, és (legalábbis így emlékszem) 4 font, 1 shilling és 6 pennyt utaltak ki nekem6, egy hétre, hogy abból éljünk meg hárman, amíg az özvegyi nyugdíj el nem intéződik. A teljes összeghez nem is juthattam hozzá, mert a férjem papírjai nem voltak megfelelően lebélyegezve. Ráadásul amint megérkezett a nyugdíj, a szociális segély minden egyes pennyjét viszsza kellett fizetnem. Életbevágó volt, hogy munkát találjak, de olyasvalamit, ami mellett el tudom vinni a gyerekeket az iskolába, és értük tudok menni. Úgy gondoltam, hogy Georgina, aki már nyolcéves volt, el tud menni egyedül, mert csak egy útkereszteződésen kellett átmennie, és ott mindig volt egy cukorkaárus. De Thomas, aki csak négy és féléves volt, még nem mehetett egyedül. Már egészen kicsi korában közösségbe kellett adnom, pedig csak öt éves korában kellett volna elkezdenie az iskolát. A körülményeink miatt helyet adtak neki az általános iskolához tartozó óvodában. De az óvodának másfél órával hamarabb volt vége, mint ahogyan a nővére az általános iskolában végzett, és nem várhattam el, hogy ha bármilyen idő is van, várja meg a nővérét és vele jöjjön haza. Az egyetlen megoldás az volt, hogy valamilyen iskolai munkát vállaljak, ami összeegyeztethető a gyerekek napirendjével. Reméltem, hogy kapok valamilyen titkárnői munkakört, de ilyen lehetőség nem adódott. Viszont szükségük volt valakire, aki a konyhán dolgozik, és bármilyen rosszul is fizették, örömmel elfogadtam. Mindent összevetve nagyon nehéz idők voltak. Borzasztóan hiányzott a férjem. Két héttel a halála után minden üresnek látszott, és úgy éreztem, hogy örökre eltűnt. Ma már tudom, hogy éppen az én zaklatott állapotom akadályozta meg, hogy kommunikáljunk egymással, és minthogy annyira beteg volt, egyébként is szüksége volt rá, hogy pihenjen. Néhány héttel azután, hogy elment, egy éjszaka, amikor a gyerekeket már betakartam és elaludtak, én is megpróbáltam összeszedni magam, hogy lefeküdjek. Abban az időben nagyon rosszul aludtam, úgyhogy csak ültem az ágyban és megpróbáltam egy kicsit lazítani. Érdekes módon éppen nem is a férjemre gondoltam, amikor hirtelen meghallottam a hangját. Ekkor a férjemnek elég különös nagyon mély és zengő hangja volt. Egyébként azután, hogy a gyerekek megszülettek, mindig úgy szólított engem, hogy „Mama”. Egyszerre csak meghallottam ezt a szót, hogy „Mama”; egészen félreérthetetlenül az ő hangja volt, de az volt a különös, hogy úgy tűnt, a hang az én saját gyomrom tájékáról jött. Azután elég világosan és pontosan kivehetően láttam őt, amint az ágyam szélén ült. Fiatalnak és ragyogóan egészségesnek nézett ki – egészen másként, mint az az ember, akit alig néhány héttel azelőtt elvesztettem. Amikor elment, fájdalmasan sovány volt; szinte, mint egy csontváz – az emlékezetemben gyakran kísértett szánalmas megjelenése. 6

Az esemény idején még nyilvánvalóan a régi angol pénzrendszer volt érvényben (1 font=12 shilling, 1 shilling=12 penny) (ford. megj.)

11

A látványa, az, hogy ilyen egészségesen és jól néz ki, nagyon jót tett nekem, elfeledtette a képet milyen beteg volt. Csodálatos hatást tett rám. Ezután elég gyakran jött, de nemigen mondott mást, minthogy vigyázni fog rám és a gyerekekre, és mindig velünk lesz. Azt mondta, hogy a gyerekekkel minden rendben lesz, okosak lesznek, és sohasem fognak nekem kellemetlenséget okozni. Ez is nagyon megnyugtatott, hiszen tele voltam aggodalommal, hogy egyedül maradtam velük és ilyen kevés pénzzel. Még így is nagyon nehezen szedtem össze magam a halála után. Még vagy két évig egyáltalán nem tudtam rá gondolni, vagy, ha megteszem, bizonyára összeomlottam volna. Szándékosan száműztem őt a gondolataimból, de emiatt bűnösnek éreztem magam, és néha gondolatban rövid üzenetet küldtem neki kérve, hogy értsen meg. Ez az érzelmileg felfokozott állapot a halála után mintegy két évig tartott, és azt hiszem, hogy ez alatt az idő alatt szándékomon kívül visszatartottam őt attól, hogy annyiszor jöjjön, ahányszor csak szeretett volna. De ha én, vagy a gyerekek betegek voltunk, mindig jelt adott magáról; igyekezett mindenképpen érzékeltetni, hogy vigyáz ránk. Azt hiszem, Thomashoz volt nagyon közel ebben az időben. Mint már említettem, Thomas még ötéves sem volt, amikor az apja elment, és nemsokára tapasztaltam, hogy a gyerek mindent megcsinál a ház körül, ha valami elromlik, vagy eltörik. – Honnan tudod, hogy kell ezt csinálni? – kérdeztem tőle. – A papa elmondta nekem – felelte. Egyik este, amikor mind a hárman televíziót néztünk, egyszerre csak ott láttam a férjemet a szobában. Hirtelen elkezdte oltogatni majd felgyújtani a villanyt – feltételezem, így akarta a gyerekekkel érzékeltetni, hogy ott van. A gyerekek el voltak ragadtatva. – Mama, kérd meg, hogy csinálja még egyszer – kérleltek. Mostanában is látom őt néha, nem sokat beszél, de boldognak látszik, mosolyog – és végtelenül megnyugtató. Közvetlenül a férjem halála után, mielőtt újra kapcsolatba léptem vele, Liszt néma jelenléte nagyon vigasztaló volt számomra. Ekkor még nem közölt zenét, de a háttérben ott volt, mint az életem támasza. Két esetben is előfordult, hogy gyakorlati segítséget is nyújtott. Közeledett a húsvét, és bár kaptunk egy kisebb összeget az iskolai étkeztetéstől a szünetre, már kifogytam minden ötletemből, hogyan fogjuk kihúzni, amíg ismét elkezdődik a tanítás, és teljes fizetést kapok. Ekkor Liszt teljesen váratlanul azt mondta: – Meg kellene próbálnia totózni ezen a héten. Hiábavaló reménynek látszott, nem is segített a szelvény kitöltésében, de megdöbbenésemre postafordultával 10 font nyeremény érkezett, és így az előttünk álló néhány hét anyagi problémái megoldódtak. Hasonlóképpen, amikor a karácsony közeledett, és azon törtem a fejem, honnan szerezzek pénzt a gyerekek ajándékaira, kacsintva ismét azt tanácsolta, hogy megint megpróbálhatnám a totót. Megfogadtam a tanácsát, és ekkor a nyeremény 51 font volt. Ez számomra a csodával volt határos. Annál is inkább, minthogy egyáltalán nincs gyakorlatom a totószelvények kitöltésében, még soha nem is csináltam. Tudom, hogy tökéletes időpocsékolás volna úgy játszani, hogy közben a túlvilágtól vár az ember segítséget. Lehet, hogy Liszt maga sem tudta, hogy vajon nyerek-e, egyszerűen az volt az „előérzete” hogy szerencsém lesz. Az emberek gyakran kérdezik, meg tudom-e mondani előre, ki nyer egy szerencsejátékban. A válaszom az, hogy nem tudom; soha nem is leszek erre képes. Ha ilyen jóstehetségem volna, nem lettem volna én magam olyan nagyon szegény, de normális körülmények között a szellemek világának semmi köze sincs anyagi nyereséggel kapcsolatos segítségnyújtáshoz. Körülbelül három éve dolgozhattam az iskolai konyhán, amikor a következő dolog történt, amely közelebb hozta hozzám a zenét. Egy kis baleset ért. Amikor az iskolások befejezték az étkezést, nekem kellett leszedni és lemosni az asztalokat. Ennél a munkánál hetenként váltottuk egymást.

12

Ezen a héten nekem kellett ezt elvégezni, és éppen nekikészülődtem, egyik kezemben egy vízzel teli vödör és egy rongy volt, a másik kezemben valamilyen súroló, amikor megcsúsztam egy sárgarépadarabkán, amit valamelyik gyerek eldobott a fapadlóra. Ahogyan elestem, a bordáimat beütöttem egy asztal éles sarkába, és azt hiszem, ettől rosszul lettem. Először továbbmentem, de azután éreztem, hogy összeesem, és a következő dolog, amire emlékszem az, hogy a földön fekszem, próbálok felkelni és rettenetes fájdalmat érzek. Elküldtek a Déli Londoni Kórházba, ahol a baleseti osztályon középütt begipszeltek, a karomat felkötötték és hazaküldtek. Azt gondoltam, hogy két bordám van eltörve, de mivel a kórházban nem röntgeneztek meg, már sohasem fogom biztosan tudni. Csak annyit tudok, hogy a fájdalom kibírhatatlan volt, és a lélegzés is kínokat okozott. Hetekre kiírtak, és azt javasolták, hogy ne dolgozzak túl sokat. Ez azt jelentette, hogy nem végezhetek nehéz házimunkát, és minthogy a gyerekek iskolában voltak, nagyon lassan múlt az idő. Egy kicsit olvastam, néhanapján kötöttem, és egy napon úgy gondoltam, hogy zongorázással szórakoztatom magam, hogy jobban teljen az idő. A karom már nem volt felkötve, és úgy gondoltam, hogy a bordáimnak nem ártok. Ezen a délutánon, valóban nagyon élénken mellettem állva megjelent Liszt. És rájöttem, hogy nem én találom ki a zenedarabot, amit magamnak játszom, hanem ő vezeti a kezemet. Könnyedén, minden erőfeszítés nélkül zongoráztam, olyan művet, amit azelőtt sohasem hallottam. A furcsa az volt, hogy annyira nem lepődtem meg ezen a különös epizódon. Ami történt, teljesen természetesnek és normálisnak látszott, és magamban ezt gondoltam: „ez igazán nagyon szép zene”, és élveztem azt a csodálatos érzést, hogy hallgathatom valaminek a megalkotását, amelyről jól tudtam, hogy nem az én művem. Többet nem gondoltam erre a délutáni muzsikálásra. Liszt egy szót sem szólt, egyszerűen csak ott volt. Én egyáltalán nem voltam transzban – teljesen éber tudatossággal láttam őt. Később többször is eljött és egyre több és több zenét adott át. Módszerét leginkább azzal tudnám jellemezni, hogy mintha egy pár kesztyűt húzott volna a kezemre. Földön túli segítség nélkül abban az időben még egyáltalán nem tudtam jól zongorázni. (Azt a kevés készséget, amit megszereztem, elfelejtettem a hosszú idő alatt, amíg nem gyakoroltam.) De az ő irányításával ekkor egészen elfogadható technikával játszottam. Ebben a korai időszakban még nem írtam le a muzsikát, de néhány ilyen álomszerű délután után Liszt elkezdett beszélni hozzám. Mielőtt bele helyezte a hangjegyeket a fejembe és az ujjaimba, megmondta, mi lesz a darab címe, amit együtt fogunk játszani. Majd egy napon így szólt: – Azért jöttem, hogy teljesítsem az ígéretemet. Emlékszik, hogy eljöttem és meglátogattam soksok évvel ezelőtt, amikor még kislány volt? Nagyon jól emlékeztem. – Maga viszont fiatalabbnak látszik, mint akkor” – feleltem. Csak bólintott és kísérletet sem tett, hogy a helyzetet megmagyarázza. Ez sokkal később következett. Ettől kezdve egy kicsit többet beszélgettünk. Nem volt nehéz: olyan kiváló kommunikációs képességgel rendelkezett, hogy amikor kapcsolatban voltunk, ugyanolyan könnyen megértettem, mint a hús-vér embereket. Természetesen az elején egy kicsit zavarban voltam – amíg élt, nagyon híres ember volt – úgyhogy általában csak ültem, és hallgattam, amit mond, én pedig alig beszéltem. Főként a zenéről beszélt, amit nekem átadott, én pedig arra gondoltam, milyen gyönyörűek a darabok, és milyen kár, hogy mások nem hallhatják őket. Egyszerre csak nagyon szerettem volna ezeket leírni, de hát ez nem volt olyan egyszerű vállalkozás. Nem tudtam eleget arról, hogyan kell a zenét leírni, és mivel nincs abszolút hallásom, rendkívül nehéz volt visszaemlékezni és kiválasztani a megfelelő hangnemet a klaviatúrán. Ma már tudom, hogy Liszt minden bizonnyal olyan tapintatosan segített nekem, amennyire csak tudott, amikor nekiültem és megpróbáltam leírni a hangjegyeket a magam módján. Kezdetben úgy

13

tanulhattam meg, hogyan helyezkednek el a zongorán a hangok, hogy Liszt az én kezemmel játszott. Egymás után több ütemet is lejátszott, ezeket én megjegyeztem, azután mentünk tovább. Így a zongorán már megvolt a dallam, de nem volt leírva. Ezután elkezdtem leírni a hangjegyeket, azoknak az emlékeknek az alapján, amelyeket az évekkel azelőtti zongoraleckékből megőriztem. Legalább 12 éve nem zongoráztam. Természetesen még tudtam valamit a kulcsokról és a hangnemekről, de az elmélet nagy részét elfelejtettem, jó részét pedig soha nem is tanultam. Meglehetősen nagy hézagok voltak a tudásomban a kottaírás tekintetében, és kezdetben biztosan sok hibát vétettem. Például bár általában sikerült eltalálnom a megfelelő hangnemet, gyakran giszt írtam asz helyett. A kettő a zongorán természetesen ugyanaz a hang, de én képtelen voltam megállapítani, melyiket kell leírni a kettő közül. Kínosan lassan haladtam. Azután rájöttem, hogy megkérhetem Lisztet, segítsen, ha elakadok. Így sokkal jobban ment a kottaírás, és ma már, amikor több zeneszerző is diktál nekem, természetesen sokkal könnyebb. Megmondják, mikor következik akkord, és milyen hangok alkotják. Megadják, milyen kulcsot kell használnom és részleteznek minden egyes hangjegyet, így sokkal egyszerűbb, bár nagyon munkaigényes. Nagyon sokat tanultam tőlük, és amint megengedhettem magamnak, 1967 őszén ismét elkezdtem zongoraleckéket venni, hogy fejlesszem a játékomat. Majd egy idő után, amikor úgy éreztem, hogy a zeneművek leírására kell koncentrálnom, abbahagytam a zongoraleckéket. A diktálásos módszerrel az a fő nehézség, hogy a hangok közül jó néhány, mint a B, C, D, E, G könnyen összetéveszthető, mert hasonlóképpen hangzik, különösen akkor, ha nem lehet tisztán hallani. Vannak problémák a kiejtéssel és az angollal. Nem minden zeneszerző beszél jól angolul, ami azt jelenti, hogy néhánynak, általában Lisztnek, aki csaknem tökéletesen beszél angolul, tolmácsolnia kell. Ő más nyelveken is tud, vajon, így volt ez akkor is, amikor még a Földön élt? Nem tudom. A zeneszerzők közül néhányan, amikor ezen a világon éltek, egyáltalán nem beszéltek angolul, de nyilvánvalóan megpróbáltak megtanulni egy kicsit odaát. (Különös, hogy nem mindig jut eszébe az embereknek, hogy ha valaki a túlvilágra kerül, tovább tud tanulni, és meg tud tanulni még egy nyelvet.) Egyszóval az elején minden sokkal nehezebb volt. Feltételezem, hogy Lisztnek is, nekem is sokat kellett tanulnunk. Neki, hogyan adja át nekem a zenét, és nekem, hogyan fogadjam. Így bizonyos mértékig mind a ketten kísérleteztünk – kerestük a legjobb módot, hogyan adható át a zene. Ami most történik, az leginkább arra hasonlít, ahogyan a rádió felvesz és lead. Valóban, amikor a kapcsolat néha nehéz, éppen olyan, mintha egy távoli állomást hallgatnék, amely időnként elhalkul. Liszttel azonban ritkán adódik ez a probléma. Messze ő a legjobb kommunikátor, és valószínűleg ezért irányítja ő a csoportot. Legalábbis többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy ez a szerepe a zeneszerzők együttesében.

MÁSODIK FEJEZET

Miért éppen én? Azoknak, akik gyanakvóan szemlélik, honnan is ered az én zeném, és akik más magyarázatot igyekeznek keresni, mint a valódi – amely nem más, mint az, hogy a zene egy más szintről érkezik – azoknak csaknem mindig ugyanaz az elmélete. Meg vannak győződve róla, hogy fiatal koromban nagyon komoly zenei képzettséget kellett kapnom, és ezt igyekszem mélyen eltitkolni. Azzal érvelnek, hogy ez az elmélet lehetne az egyetlen logikus magyarázata annak a több mint 400 zenedarabnak, amelyek közül néhányról most készült felvétel, és amelyek legalább egy tucat különböző stílusban íródtak. Aki ért a zenéhez, tudja, hogy szinte zenei zseninek kellene lennem ahhoz, hogy mindezt én egyedül hozzam létre, de a nem zenész hitetlenkedők többségének fogalma sincs róla, milyen rend-

14

kívül nehéz dolog zenét szerezni. A legjobb zenészek, akik rögtönözni tudnak, biztosan ki tudnak találni egy egyszerű dalt és el tudják klasszikus stílusban játszani – de az én esetemben, aki egyáltalán nem tudok rögtönözni, még ez is teljesen kizárt. De ténylegesen különböző zeneszerzők stílusában zenét szerezni – az jóval több ennél. Bár nem minden zenemű kiemelkedő, amit írtam – pillanatnyilag a zeneszerzőket az én korlátaim és az átadás nehézségei határolják be – de ahhoz is nagyon kiváló zenésznek kellene lennem, hogy ezt a sokféle stílusú zenét magam szerezzem. A másik ostoba elképzelés, hogy én mindenáron híres akartam lenni. Aki engem megismer, rá kell jönnie, hogy igazság szerint sokkal jobban szeretek a kíváncsi szemektől távol nyugodtan élni. Olyannyira, hogy mindig csodálkozom, hogyan lehetséges az, hogy bárki is vágyik a hírnévre, amikor az annyi terhet és kellemetlenséget ró az emberre. Én rájöttem, hogy az ember így teljesen elveszíti a magánéletét, állandóan különféle kéréseknek kell eleget tennie, és kénytelen elviselni az ellenséges bírálatok és rágalmazások gyötrelmeit. És bár a zene, nemkülönben az üzenetek valódiságára nézve több világos bizonyítékkal rendelkezünk, vannak hajlíthatatlan emberek, akik nem ismerik el ezeket a bizonyítékokat, hanem újabb és újabb felülvizsgálatot követelnek. Egy fontos amerikai újság tudósítója egyszer hosszú interjút készített velem, olyan időszakban, amikor nagyon zsúfolt programjaim voltak. Nem sokkal ezután még egy interjút kért tőlem, éppen arra a napra, amikor Edinburghba kellett utaznom ötnapos látogatásra. Végül, miután nagy nehezen belenyugodott, hogy nem tudok találkozni vele, küldött egy levelet egy egész sor kérdéssel, és arra kért, hogy továbbítsam azokat a zeneszerzőknek. Ebben az időben még egy félóra szabadidőm sem volt, de megígértem neki, hogy meg fogom tenni, ha időm és alkalmam lesz rá. Sajnos a cikke megjelent, mielőtt bármit tehettem volna a kérdések ügyében – az újságnak bizonyára nyomdába kellett kerülnie – és sajnálatos módon ezt az ügyet nagyon kedvezőtlenül kommentálta. Minden médium, de mások is, akik kellő képzelőerővel rendelkeznek, tudják, hogy egy szellemtől választ kapni egy kérdésre nem olyan, mint ahogyan feltárcsázunk egy számot, vagy megnyomunk egy gombot, és rögtön hallunk valamit, illetve hallanak minket. Lehetséges, hogy egyáltalán nem létesíthető azonnal kapcsolat, és ha sikerül is, a személy, akit szellem alakjában megkérdeztünk, lehet, hogy nem tudja a választ a kérdésre, de az is lehet, hogy nem kívánja magát egy kérdéssorozatnak alávetni. Mindemellett nagyon szerencsés vagyok, mert annyira azonos hullámhosszon vagyok a szellemi alakban létező emberekkel, hogy fel tudok tenni nekik kérdéseket, és megkapom ezekre a válaszokat. Lehet, hogy jobban tisztelem a zeneszerzőket, mint mások, és tartózkodom attól, hogy a rájuk, vagy munkájukra vonatkozó kérdésekkel bombázzam őket – úgy érzem, udvariasabb, ha lehetővé teszem, hogy azt közöljék, amit ők akarnak. Ezenkívül pedig állandóan „szemtől szembe” kapcsolatban vagyok a zeneszerzőkkel és ez a személyes találkozás tiszteletet – vagy inkább hódolatot – ébreszt bennem, amit pedig nem lehet mindig elvárni. Például eléggé baráti viszonyban vagyok Liszttel ahhoz, hogy megbeszéljünk, vagy megvitassunk néhány dolgot, de ez nem jelenti azt, hogy megpróbálnék a magánéletében vájkálni, vagy a földi életében történt tetteire vonatkozó információkat kihúzni belőle. Határozottan úgy érzem, hogy ez illetlenség volna a részemről. Inkább, mint már említettem, az Istenről és az élet céljáról beszélgetünk, és arról, hogyan lehetne segíteni az emberiségnek. Mégis, ha az amerikai újságíró több időt adott volna a számomra, akkor végül is néhány kérdésére meg tudtam volna adni a választ. Talán nem felesleges, ha néhányat itt közreadok, minthogy az újság, lévén, hogy időhöz volt kötve, végül is csak a kérdéseket közölte. Az első kérdés, amelyet Beethoven számára tettek fel nekem, a következő volt: „Kérjük, idézze fel minél pontosabban, amennyire lehetséges, találkozását a tizenkét éves Liszttel”.

15

Megkérdeztem Beethovent és ő a következőképpen válaszolt: – Nem emlékszem már az ifjú Franz-cal való találkozásom minden részletére, de a tehetsége nagyon meglepett. Borzas hajú legényke volt, és hihetetlenül jól zongorázott, bár a stílusa túlságosan szertelen és fegyelmezetlen volt az én ízlésemhez képest. Láttam, hogy a fiú viselkedése és testtartása egyaránt céltudatosságot, és szívós, kemény munkára való képességet tükröz, és megállapítottam, hogy mint zongoravirtuóz nagy magaslatokra törhet fel, ha érettebb lesz, bizonyos mértékig lehiggad és szert tesz könnyedebb, csiszoltabb technikára. A koncertterem tele volt emberekkel, minthogy az eseményt már jó előre beharangozták, én pedig a hátsó bejárat közelébe ültem, hogy észrevétlenül el tudjak távozni, ha unatkoznék. Franz kifejezetten nyugodt fiúnak látszott, amíg le nem ült a zongorához, és el nem kezdett játszani, de akkor átalakult az energia démonává, aki hihetetlen erővel vonta magára a közönség figyelmét és az én figyelmemet. A karja röpködött a levegőben, mint a szélmalom vitorlája; a törzsével fel-felugrált a zongoraszékről, mintha csak ugródeszka volna; a keze olyan vadul csapódott a billentyűkre, hogy időnként egész vékony teste belerázkódott. De e vad gesztusok ellenére egyetlen hiba sem volt öszszefogott művészetében. Nem tehettem mást, mint elismertem ezt a vitathatatlan tehetséget, mégpedig a magam túláradó módján, úgyhogy, mivel szerettem a fiatalokat, és ez irigykedő csodálattal párosult, a fiatal zsenihez rohantam, és nyilvánosan áldásomat adtam a nagy kezdethez. Valamennyire továbbra is figyelemmel kísértem a karrierjét, de eltávoztam, mielőtt komoly haladást ért volna el. Az újságírónak még egy kérdése volt Beethoven számára, amelyre még nem kaptam választ, majd egy olyan kérdés következett, amelyet Debussynek kellett feltennem: – Tetszett-e önnek, ahogyan Boulez a Pelléas és Melisande-t vezényelte? Debussy elég egyszerűen felelt: – Je n'aurais pu le diriger mieux moi-meme.7 Az újságíró azt is szerette volna, ha megkérdezem Franz Schubertet, hogy valóban befejezetlenül hagyta-e a H moll szimfóniát, és ha nem, akkor hol van a hiányzó rész? Schubert válasza: – Igen, időnként megpróbáltam befejezni, de képtelen voltam a gondolataimat papírra vetni. Most már, azután, hogy átjöttem, befejeztem és lehetséges, hogy közvetíteni fogom az Önök világába, ha a feltételek megfelelőek lesznek. A Lisztnek szóló kérdés a következő volt: – Mi történt annak a zongoraiskolának a kéziratával, amit a genfi konzervatórium számára írt? Kérjük, árulja el, hol található a partitúra? Liszt így felelt: – Ez egy vastag kötet volt, amit a lányomnak, Cosimának adtam, hogy tegyen vele, amit akar. Úgy tapasztaltam, hogy mind mennyiségében, mind tartalmában túlságosan fárasztó volt a tanítványaim számára, akik jobban szerették, ha szóban mondom el a saját tanítási módszereimet. Bach számára a kérdés a fúga művészetére vonatkozott. Így hangzott: – Kérjük, adja meg nekünk, milyen hangszerelést tartana a legjobbnak „A fúga művészete” számára? Egy kicsit zavarban voltam Bachhal szemben és haboztam feltenni neki bármilyen kérdést, de szerencsémre Sir Donald Tovey meghozta a választ. Ezt mondta: – Amikor Bach ezt a megvilágító erejű művet írta, még nem döntötte el, milyen hangszereléstől várható a legjobb hatás. Elhunyta után tovább gondolkodott a problémán és végül a vonós hangszereknél állapodott meg, így a munkát a kamarazene kategóriájába sorolta. A hangszerek között két

7

„Magam sem vezényelhettem volna jobban.” A szerző, nem világos, miért, ebben az egyetlen esetben a válaszoló anyanyelvén közli a választ. (Beethoven, Schubert és mások angolul feleltek – ford. megj.).

16

hegedűnek, két brácsának és két csellónak, valamint egy nagybőgőnek kell szerepelni. Emiatt néhány részt egy hozzáértőnek át kell dolgoznia. Megkérdeztem Toveyt, miért van szükség nagybőgőre – szerintem felesleges volt – amire azt felelte, hogy erre az egyensúly biztosítása érdekében van szükség, valamint azért, hogy képviselje a „számozott basszust”. Volt egy másik kérdés is, amely Mozartnak szólt, és arra kérte, árulja el szimfóniáinak helyes sorrendjét, adja meg az előjegyzéseket és a Köchel-jegyzékszámokat, ahogyan ma szokásos, továbbá mondja meg, ha valamelyik neki tulajdonított szimfóniát valójában más zeneszerző írta. Az újságíró arra is szerette volna megkérni Mozartot, hogy magyarázza meg a Varázsfuvola szándékos szimbolizmusát, és árulja el, hogy valójában ki írta a librettót. Ezt a kérdést elutasítottam. Először is Mozart nagyon-nagyon ritkán látogat meg engem, másodszor is napokat, vagy heteket venne igénybe a válasz a kérdés első felére. Ezért elnézést kérek az amerikai laptól, de nem szívesen kísérelném meg, hogy Mozartnak ilyen kérdéseket tegyek fel, még akkor sem, ha egyszerűbb lenne vele a kommunikáció! Hiszen ez olyasmi, mintha arra kérném, hogy készítsen egy katalógust! Korábban már valamennyire képet adtam korábbi életemről, de a titkos zenei képzettségemre vonatkozó ismétlődő gyanúsítgatások miatt azt hiszem, hogy talán érdemes lenne többet is mondani arról, milyen volt a gyermekkorom, és milyen zenei képzésben részesültem. Claphamban születtem, amely akkor kezdte elveszíteni eredeti középosztálybeli jellegét és egyre szegényebbé vált, ahogyan a kicsit módosabb lakók fokozatosan távolabb költöztek Londontól. Amikor még egészen kicsi voltam, az apám nem dolgozott. Sohasem fogom megérteni, miért, hiszen bár volt némi jövedelmünk egy nagy terem bérbeadásából, amely a lakásunk hátsó részében volt található, és amelyet esküvőkre, báli rendezvényekre, stb. kiadtunk, de amit ez hozott, nagyon kevés és bizonytalan volt. A különböző alkalmakra, amelyeket a nagyteremben rendeztek, az anyám gondoskodott az ennivalóról, és ebből is volt egy kis külön keresete, de a megélhetésünk bizonytalan volt. Amikor a termet senki sem bérelte ki, akkor bizony nélkülöztünk. Néha a bérbeadás annyi jövedelmet biztosított, hogy lehetőségünk nyílt egy-két különleges dologra, mint például moziba, vagy pantomimelőadásra menni, de az idő nagy részében a család jövedelme nem volt megfelelő és éppen, hogy fedezte az alapvető szükségleteinket. Az apám elég egészséges férfi volt, egy évvel fiatalabb, mint az anyám, és ma is csodálkozom, hogy nem vállalt munkát, bár amennyire tudom, akkoriban általános volt a munkanélküliség. Abban az időben a gyerekeket nemigen avatták be a szülők problémáiba. Végül is a bálteremből származó jövedelem is teljesen elégtelennek bizonyult és apámnak el kellett menni dolgozni. Elektromémöki végzettsége volt, ezen a vonalon is helyezkedett el, és e szakmában dolgozott élete hátralevő részében. De abban az időben ez sem volt valami jól fizetett munka. Gondolhatják, hogy sem a pénz, sem a hajlandóság nem volt meg a családomban arra, hogy koncertekre járjunk, vagy klasszikus zenét hallgassunk. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy a szüleim eljártak volna zenei rendezvényekre, ha lett is volna rá lehetőségük. Az egyetlen kapcsolat a zenével az volt, hogy anyám szeretett zongorázni és így valamennyire tudott énekelni. De ő teljesen más körülmények között nevelkedett Balhamban. Szüleinek valamikor „nagyon jól ment”, és ez a jómód egész gyermekkorában végigkísérte. Úgy kezdte az életet, hogy tetőtől talpig kiszolgálták és társadalmi megbecsülésben volt része, és úgy fejezte be, mint egy rabszolga a saját hatalmas házunkban. Emlékszem, amikor kicsi voltam, alkalmanként eljátszott egy-két darabot a zongorán, de nagyon kevés ideje volt arra, hogy így kikapcsolódjon. Ott volt a nagy házunk, amelyet rendben kellett tartani, három gyerek és a bálterem ügyeinek intézése. Amikor pedig később izületi gyulladást kapott a kezében, soha többé nem is játszott. Rádiónk is volt – nem akkor, amikor még egészen kicsi lány voltam, de apám végül is vett egyet. A rádiót azonban a gyerekek nem használhatták. Az az apámé volt, és tilos volt hozzányúlni, vagy

17

csavargatni. Még ő sem használta valami sokat. Akkor még nem volt a házunkban villanyáram, a rádiót akkumulátorral kellett működtetni, és ezt gyakran kellett újratölteni. Ez pedig pénzbe került, így hát apám takarékoskodott a rádió használatával. Amikor a szüleim bekapcsolták, általában olyan műsorokat hallgattak, mint a varietékoncertek, vagy a vígjátékok. Később, miután apám 1944-ben meghalt, anyám hozzászokott, hogy a szombat éjjeli színházi programokat hallgassa. Néha megkereste a Palm Court zenekart és néhány nagyon könnyű zenei műsort. Ha bármilyen olyan zenét közvetítettek, amelyet ő „nehéznek” nevezett, azonnal kikapcsolta a rádiót. És azt hiszem, ezt valamennyire én is átvettem tőle. Így hát nagyon keveset tudtam a klasszikus zenéről, és most is nagyon fogyatékos a tudásom, ha arról a zenéről van szó, amit a zeneszerzők akkor írtak, amikor még itt voltak. A fél kezemen meg tudnám számolni, hány koncerten és zenei előadáson vettem részt, bár ezt talán még pótolhatom, ha több időm és pénzem lesz. Azok a zenei rendezvények, amelyeken, amióta ismertté vált a „médium”-zene, baráti gondoskodásnak köszönhetően részt vettem, szinte kizárólag a közelmúlt eseményei voltak. Az első, félig-meddig klasszikus zenét akkor hallottam, amikor a báltermünkben szombat délutánonként balett-tanfolyamot tartottak. Ezeken a balett-tanfolyamokon általában anyám készítette a büfét: limonádéporból limonádét a gyerekek számára, a mamáknak pedig süteményeket, kétszersültet és egy-egy csésze teát. Nem hagyhatott engem egyedül a házban – felteszem, hogy a bátyáim szombat délutánonként mindig elmentek valahova – így attól fogva, hogy járni tudtam, levitt magával. Mialatt ő az ennivaló elkészítésével és felszolgálásával volt elfoglalva, én kisurrantam, bementem a balettórára, és azt remélve, hogy senki sem lát, hátul húztam meg magam. Ez zavarta anyámat, aki nagyon önérzetes asszony volt, így azután odament a tanárhoz és azt mondta neki. „Fizetnem kellene a lányomért, hiszen mindig részt vesz az órán.” A tanár azt mondta, hogy nincs rá szükség, hiszen azért kell ott lennem, hogy ne maradjak egyedül, és végül abban állapodtak meg, hogy anyám névleges összeget fizet értem. Ennyi zenét hallgattam gyermekkoromban, no és még a jazz-zenekart, amely a házunkban péntek délutánonként rendezett társastánc-tanfolyamokon játszott. Erre nem jártam, de a zene behallatszott a hálószobám ablakán keresztül és ezen a módon sokat megismertem a legújabb táncdallamokból. Visszatérve a balettzenére, az bizony nem hasonlított semmi olyasmire, amit az ember a Covent Garden-ben hallhat. Egyfajta tam-ta-tam zenére táncoltunk, amelyet balettgyakorlatok céljára használtak, és amelynek általában nemigen volt dallama, csak jellegzetes ritmusa. Az egyetlen alkalom, amikor klasszikus zenéből használtak fel részleteket, egy évben egyszer adódott, amikor a baletttanár táncbemutatót tartott a büszke szülők számára. De még ilyenkor is a könnyebb darabokat vették elő – nem olyasmit, amit valódi klasszikusnak neveznék. Olyan darabokra emlékszem, mint „A vadrózsához” és a meglehetősen viktoriánus szellemű zene más darabjaira, amelyekre elég jól lehetett táncolni, de ezek nem szerepeltek a nagy klasszikus művek között. A vágyam, hogy zongorázni tanuljak, azután keletkezett, hogy Liszt meglátogatott. Lehet, hogy ő ébresztette bennem a gondolatot – nem tudom. Elkezdtem a szüleimet nyaggatni, hogy engedjenek tanulni, és a szüleim megígérték, hogy ha leteszem a balettvizsgát, akkor majd megpróbálják előteremteni a szükséges pénzt. Ezzel az ösztönzéssel letettem a vizsgát, és ők azt a férfit, aki a nagytermi táncórákon zongorázott, felfogadták, hogy tanítson. Az igazat megvallva, szerintem nem tudott valami sokat a zenéről, de megtanított egy pár akkordot, és egy kicsit kísérni. De ez sem volt egyszerű, mert a mi zongoránkon egy csomó hangot nem lehetett megszólaltatni, és ez mindkettőnk számára korlátokat jelentett. Nem sokkal később a szüleim megállapították, hogy így csak a saját pénzüket és az én időmet pocsékolják, és találtak számomra egy másik zenetanárt, aki a szomszéd utcában lakott. Ő minden bizonnyal sokkal többet tudott, és nekem kellett hozzá járnom a Tooting Bee Common közelébe az órákra, amelyek legalább lehetővé tették, hogy olyan zongorán tanuljak, amely valóban működött is.

18

Nagyon élveztem a zongoraórákat és szívesen gyakoroltam, mert tényleg tanulni akartam. Otthon, a rossz billentyűktől eltekintve az egyetlen probléma az volt, hogy a zongoránk az úgynevezett „nappaliban” volt – abban a helyiségben, amelyet a vendégfogadás ritka alkalmaira tartottunk fenn. Mint már említettem, nem volt villany a házunkban, és fűtés is csak széntüzelésű kályhákkal, a nappali szobát pedig csak két konzolos gázláng világította meg. Minthogy anyám nem gyújtott be, ha nem volt rá különleges alkalom, ebben a hatalmas, huzatos, teljesen fűtetlen szobában kellett nekem gyakorolni. Emlékszem, hogy télen gyakran sírtam, annyira szerettem volna gyakorolni, de az ujjaim olyan hidegek és merevek voltak, hogy alig tudtam őket mozgatni, és csak skálát tudtam játszani. Természetesen így nem tudtam elég sokat gyakorolni, bármennyire is szerettem volna. És a zongoraleckék nem is tartottak sokáig. Talán egy évig, vagy ilyesmi. A háztartásunkban anyagi hullámhegyek és hullámvölgyek váltották egymást, és vészhelyzetben elsőnek a zongoraleckék estek a takarékoskodás áldozatául. De megpróbáltam egy kicsit magamtól is játszani. Tizenéves koromban két félévig tanultam egy tanárnőtől, akinek zeneakadémiai végzettsége volt, és ezt saját pénzemből fedeztem, amit megbízatások teljesítésével kerestem. Nagyon jó tanárnő volt, értette a dolgát. Rajta keresztül sokkal inkább képet alkothattam a zenéről; tanított valamennyi zeneelméletet is, így valamivel többet tudtam meg az előjegyzésekről és a kulcsokról. Tanította az időtartam-jeleket is, de csak az egyszerűbbeket. Sajnos, a tudásom azonnal kopni kezdett, amikor kitört a háború és a zongoraleckék abbamaradtak. Végül az utolsó sorozat zongoralecke pontosan egy évig tartott a háború után, 1951-től 1952-ig, amikor férjhez mentem. Ez volt minden zenetanulásom egészen addig. Apám nagyon kevéssé volt muzikális – kellemes tenor hangja volt (nem képzett) és néha magának énekelgetett, de ez volt minden. Egészen biztos, hogy sehonnan máshonnan nem kerülhettem kapcsolatba a zenével. Az iskolában nem tanultunk zongorázni, a barátaim között nem voltak zenész környezetből származó gyerekek. A magántanulást az engedhette meg magának, aki meg tudta fizetni a zongoraleckéket Anyám túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy megengedje a gyerekek látogatását a háznál, és igényt tartott segítségemre a házimunkában, úgyhogy ritkán szabadultam el. Általában eléggé elfáradtam a sok házimunkától és még az iskolai leckékkel is meg kellett birkóznom. De azokban a napokban ez volt az élet menete. Komolyabban akkor kerültem először kapcsolatba a klasszikus zenével, amikor a Polgári Szolgálatnál a Civil Service-nél dolgoztam.8 Az irodában, volt egy lány, aki fanatikusan imádta az operát, és emlékszem, mindenáron igyekezett rávenni valakit, hogy menjen el vele egyik este a Sadlers Wellsbe. Nagyon kedves lány volt, és mivel nem akart egyedül menni, hogy örömet szerezzek neki, azt mondtam, hogy én majd elmegyek a másik jeggyel. A Cosi fan tutte9 című Mozart operát játszották. Őszintén megvallva egyáltalán nem voltam oda tőle. Úgy gondoltam, hogy az opera elég szórakoztató volt, de nem volt nagy hatása – különösen rám nem. Semmiképpen sem váltam operakedvelővé ezen az éjszakán. A magam részéről egyáltalán nem tudtam megérteni, miért volt olyan lelkes a másik lány. De ma sem szeretek minden klasszikus zenét. Poulenc is meglátogatott egyszer, vagy kétszer, és próbált nekem átadni néhány darabot, de őszintén megvallva nem törtem magamat utánuk. Lehet, hogy csak nem értem, de semmiképpen sem találom nagyon vonzónak a zenéjét. Manapság hallgatunk itthon klasszikus zenét, mert kedves emberek megajándékoztak néhány lemezzel, és egy kicsi, olcsó lemezjátszóval. Régóta gondolkodom rajta, hogy járnom kellene egy zenehallgatói tanfolyamra, de hacsak nem nagyon rövid és érdekes zenedarabról van szó, előfordul, hogy elunom és idegesít. Az a baj, hogy túlságosan tevékeny vagyok ahhoz, hogy csak üljek és zenét hallgassak.

8

CMl service: szó szerint: polgári szolgálat. A háború alatt szervezték hátországi feladatok (kórház, segélyezés, stb.) ellátására. (ford. megj.) 9 Magyarul: „Mind így csinálják”. A hagyomány szerint mindenütt az olasz címén szokták meghirdetni. (ford. megj.)

19

És hát semmiképpen sem tudom megállapítani, hogy egy adott zene kinek a szerzeménye. Néha bekapcsoljuk a rádiót és azt mondom a lányomnak; – Ez Schubert. Nem, mégsem, ez Mozart! Vagy lehet, hogy Beethoven?” – És általában mind a háromszor tévedek. De az is igaz, hogy még a nagyon jó zenészek sem tudják mindig eltalálni. Azt hiszem, Hephzibah Menuhin mondta egyszer, hogy ha Haydn, Beethoven, Mozart vagy Schubert egy kevésbé ismert darabjára bukkanunk, még a zenészek sem tudják egykönnyen megmondani, ki írta a darabot. Hasonlóképpen nagyon jól kell ismerni Händelt, hogy ne keverjük össze néha Bachhal. Mindezt azért mondom el ilyen részletesen, hogy megpróbáljam megmagyarázni: az én gyerekkorom nem volt valamiféle fényes gyermekkor, amelyhez hozzátartozik a koncertek látogatása, és az, hogy az ember szert tesz valamilyen általános műveltségre. Valójában az egész életem nem volt rózsás. Még az iskola is nehéz volt, pedig dicsekvés nélkül mondhatom, elég okos voltam. Nem akarok kérkedni, pusztán leszögezni a tényt, mert Liszt megérttette velem, hogy ha egyszer valakinek jól forog az agya, az az Isten adománya és semmi rossz nincs abban, ha valaki hálás a tehetségéért. Egyszóval okos voltam, ösztöndíjat nyertem a helyi középiskolában és a hatóságok is jutalomban részesítettek: megkaptam az iskolai egyenruha árát, amit a szüleim nem tudtak volna megvenni nekem. Az iskolában mindig magasabb osztályba jártam, mint a korom szerint kellett volna, az osztálytársnőim főként fizető tanulók – és néha nagy sznobok is voltak. Szerencsére mindannyiunknak egyenruhát kellett viselni, úgyhogy a családi helyzetem nem volt olyan nyilvánvaló, mint lehetett volna. De még így is voltak keserves pillanataim. A ruhám néha elnyűtt volt, és a cipőim kopottak. – Rémesen néz ki a cipőd – mondta a leggazdagabb lány – miért nem vesz a mamád egy újat? Számomra ebben az időben egy új cipő sokkal többet jelentett volna, mint egy klasszikus zenei koncertre szóló jegy. Az volt a helyzet, hogy még cipőre is ritkán sikerült megtakarítani a szükséges összeget, nemhogy koncertre. Ez az egész borongós, szomorú történet még egy dologgal összefügg. Általában azok az emberek, akik eljutnak odáig, hogy elfogadják a zeném természetfölötti voltát, nagyon gyakran felteszik nekem a kérdést: – Miért éppen Ön? Miért éppen én, valóban! Éveken át tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést. Sokkal előbb, mint ahogyan a zene jönni kezdett hozzám, már azoktól a napoktól kezdve, amikor állandóan találkoztam a másik szintről érkezett lényekkel, anélkül, hogy tudtam volna, mi a céljuk. És miközben megkérdezik, „Miért éppen Ön?” – az emberek általában hozzáteszik: „És miért mindig híres emberekkel találkozik?” Erre a válasz az, hogy egyáltalán nem csak híres emberekkel találkozom. Látok hétköznapi embereket az ókori Egyiptom, Görögország, Róma idejéből és más korokból. Látok embereket, akik minden valószínűség szerint csak a közelmúltban mentek át, és bár előfordul, hogy bemutatkoznak, tíz esetből kilencben a név semmit sem mond nekem. Lehet, hogy valamelyik ismerősömnek jelentene, de nem nekem. Olyan ez, mintha beszélgetést kezdenék, egy teljesen jelentéktelen idegennel, akit talán egyszer felületesen láttam az autóbuszon utazva. A „Miért Ön?” kérdésre adandó válasz bonyolultabb, de Liszt megmagyarázta nekem. Egyszer ugyanezt a kérdést: „Miért éppen én?” – feltettem neki, és ő azt felelte: – Mert önként jelentkezett. Már sokkal születése előtt. Először meglepődtem, de aztán elgondolkoztam azon, amit mondott, és arra az álláspontra jutottam, ha elfogadjuk azt, hogy létezik élet a halál után, akkor miért ne lehetne élet a születés előtt? Liszt azt mondta: – Maga beleegyezett, hogy kapcsolatot létesítsen köztünk és a világ között, amikor életének egy másik megjelenési formájában létezett. Ezek olyan dolgok, amelyekről nem is remélhetjük, hogy valaha is bizonyíthatók lesznek, de visszatekintve úgy tűnik, hogy az egész életem előkészület volt arra, ami az utolsó néhány évben

20

történik velem, és minden fordulat és változás közelebb vitt ahhoz, hogy képes legyek megírni ezt a zenét. Megkérdeztem Lisztet, ha egyszer az volt a tervük velem, hogy én legyek az összekötő és elvégezzem ezt a feladatot, miért nem tették lehetővé olyan családba születnem, ahol jobb zenei előképzést kapok. – Ön éppen eleget tud ahhoz, hogy a mi céljainknak megfeleljen – válaszolta. – Ha Ön valóban teljes zenei nevelést kapott volna, az egyáltalán nem segítené elő a dolgunkat. Először is, ha alapos zenei tudással rendelkezne, sokkal nehezebben tudná bebizonyítani, hogy magától nem lenne képes megírni a mi műveinket. Másrészt, ha volna zenei műveltsége, akkor ennek során túl sok saját ötletre és elméletre tett volna szert. Ez pedig csak akadályozna minket. Arra is rámutatott, hogy egy magasan képzett zenész valószínűleg túlságosan el lenne foglalva a saját zenei karrierjével, és nem volna hajlandó arra, hogy időt és munkát szenteljen testetlen zenészeknek. Azt is mondtam, talán egy kicsit ingerülten, hogy könnyebbé tehették volna az életemet, ha terveik voltak velem. Gyakran úgy éreztem – mondtam – hogy összeroskadok az élet nehézségei alatt, és minden bizonnyal ez is akadályozza a munkát. – Tudom, hogy vannak emberek, akik sokkal többet szenvedtek, mint én – mondtam neki – de úgy gondolom, hogy nekem is több jutott, mint amennyi kijár. Vajon ennek így kellett lennie? Rám nézett azokkal a fényesen ragyogó kék szemeivel és így szólt: – Mielőtt erre a világra született, és mielőtt beleegyezett, hogy a mi összekötőnk legyen, bele kellett egyeznie egy bizonyos mennyiségű szenvedésbe is, hogy szert tegyen a kellő érzékenységre. A szenvedés, amiben része volt, segíti hozzá az ilyesfajta tehetséget, mint az öné, hogy működésbe jöjjön. Azok az emberek, akiknek az élete könnyű és nyugalmas, nem eléggé érzékenyek ahhoz, hogy könnyen kommunikáljanak velünk. Talán nem látszottam meggyőzve, mert nyájasan a következőképpen folytatta: – Az élete nem volt valami könnyű. Érzelmi megpróbáltatásoknak volt kitéve, mert ennek így kellett lennie. Annak is megvan az értelme, hogy meg kellett tanulnia uralkodnia a bánatán és felülemelkedni mindazon, ami magával történt. És a képesség és akaraterő, amivel megtette, adja Önnek azt az állhatatosságot, amelyre szükségünk van, amikor az Ön segítségével dolgozunk. A beszélgetés után nagyon sokat gondolkodtam és arra a következtetésre jutottam, hogy bár természettől fogva amúgy is hajlamos vagyok a belenyugvásra, minden, ami rossz történt velem az életem során, még passzívabbá tett – és így elfogadom a legrosszabbat is, ami történhet. Ritkán harcolok bármi ellen, aminek csupán rám nézve van jelentősége és azt hiszem, ez a passzív vonás az, ami használható médiummá tesz. Nem vagyok benne egészen biztos, érzelmesnek, hangulatembernek lehet-e engem nevezni. Szerintem nem. Nem adok szabad utat az érzelmeimnek, – legyen az akár düh, akár türelmetlenség, és nem is fakadok könnyen sírva. Rettenetes tragédiákon mentem keresztül és mindig képes voltam megőrizni a higgadtságomat. Ennek ellenére sebezhetővé váltam azokkal az emberekkel szemben, akik rosszindulatú dolgokat mondtak. Feltételezem, hogy ez összefügg azzal a hangulattal, amely gyermekkoromban a családban uralkodott. Emlékszem, anyám gyakran mondogatta, hogy ő nem akart engem. Ma már tudom, arra gondolt, hogy nem terveztek engem, újabb teher voltam abban az időben, amikor már úgyis nagyon sok volt rajta, és azt is tudom, hogy szeretett. De gyerekkoromban szó szerint értelmeztem, amit mondott és valamiért úgy gondolom, hogy talán ez a megjegyzés volt az egyik dolog, amely rendkívül érzékennyé tett egy másik emberi lény részéről megnyilvánuló elutasítás bármilyen formájával szemben – de ma már az utóbbit is kezdem nyugalommal elfogadni. Nehezen tartom összeegyeztethetőnek a szeretetteli életerő gondolatát a Contergan-bébikkel és más szenvedő kisgyermekekkel, de Liszt elmagyarázta, hogy őket azért választották ki az ilyen megszületésre, mert talán tapasztalatra volt szükségük, a türelem, vagy bátorság megnyilvánulásával kapcsolatban. Megmagyarázta, hogy életünk során valamennyiünknek szert kell tennünk az áll-

21

hatatosság valamilyen fajtájára és az élet ezen a világon lehetőséget biztosít sok olyan dolognak a megtanulására, amelyeket nemigen lehet elsajátítani a gondtalan nyugalom állapotában. – Hogyan tanulhatnánk meg a bátorságot, ha sohasem szembesülünk veszéllyel? – mondta. – Hogyan tanulnánk meg vidámnak lenni, ha nem lennénk szomorúak? Hogyan tanulnánk meg az együttérzést mások iránt, ha magunk nem szenvednénk? Ezek olyan jellemvonások, amelyek nem alakulhatnak ki, ha velük szemben nincs komoly kihívás. A szavai hozzásegítettek, hogy megértsem az okait az én széttört és kétségtelenül zilált életemnek. De eléggé emberi lénynek tartom magam ahhoz, hogy reménykedjem: mostantól fogva egy kicsit békésebb lesz majd a sorsom. Liszt biztosított felőle, hogy bizonyos értelemben tényleg így lesz.

HARMADIK FEJEZET

A zeneszerzők terve „Nagy érdeklődéssel várom, mi fog történni a zenéjével, sok lélekkel együtt e másik világban, akik felkeresték és időről időre megpróbálták eljuttatni a világnak néhány új művüket. Minthogy többé-kevésbé én is zeneszerző vagyok, boldog vagyok, hogy szószólója lehetek, ennek az összejövetelnek. Nagyon sok lélek gyűlt itt össze, főképp zenészek, valamennyiünket rendkívüli módon érdekel, mi zajlik odaát, és azért dolgozunk mindannyian együtt egy testületben, mert reméljük, hogy hatással lehetünk az Önök világára, és sikerül beleplántálni némi realitást és igazságot. Mindez feltétlenül többet jelent, mint amit a felületes szemlélő láthat. Mi ténylegesen így gondoljuk és biztosra vesszük, hogy ezzel Ön is tisztában van. Bár a zene az életünk, nemcsak a zene érdekel minket. Mindannyian elköteleztük magunkat a zenének; olyan világban élünk, ahol a zene valóban nagyon fontos szerepet játszik. De azon kívül, hogy átjövünk, és megpróbáljuk Magát a hangszerünkként kezelve a világnak átadni a lelkek zenéjét, égünk a vágytól, hogy ha tudjuk, meg is változtassuk az Önök világát, az ember gondolkodását. Sok itteni lélek erőfeszítései képessé tesznek rá bennünket, hogy hozzásegítsük az embert az élet valódi céljának megismeréséhez és megértéséhez.” Sir Henry Wood egy közvetlen hangmédium, Leslie Flint közvetítésével mondta el nekem a fentieket, hogy ismét elmagyarázza, mit kívánnak a zeneszerzők elérni azzal, hogy átadják nekem a zeneműveiket. Sir Henry 1970 nyarán erősítette meg a zeneszerzők elgondolását, ám ettől kezdve a munka már jelentősen előrehaladt. De feltételezem, hogy a zeném közismertté válásának ténye – „zenémnek” nevezem, bár természetesen nem az én valamiféle kreatív tehetségemnek köszönhető – tulajdonképpen az anyám halálának dátumához kapcsolódik. Ha létezik, ahogyan én hiszem, valamilyen rendszer és végzet az életben, az enyémben az egyik legfontosabb fonal 1961-ben kezdődött, amely valószínűleg életem egyik legrosszabb éve volt. Ennek az évnek augusztusában vesztettem el a férjemet, és az ezt megelőző januárban halt meg az édesanyám. Apám már sokkal hamarabb meghalt, és amikor 1952-ben férjhez mentem, anyám nagy házának egyik szobájába költöztünk Balhamben. Ugyanebben a házban lakom ma is. Ezt először csak átmeneti megoldásnak tartottuk. A férjem és én csak nagyon rövid ideig jártunk együtt, miután egy közelben lakó barát, aki, mint mindketten, szintén érdeklődött a spiritualizmus és a világvallások iránt, bemutatott bennünket egymásnak. Ebben az időben a Polgári Szolgálatnál dolgoztam. Eközben az E.T.E.-mből eredő késztetés folytán beleástam magam a spiritualizmusba, hogy kiderítsem, meg tudok-e segítségével magyarázni néhány misztikus dolgot,.amelyek az évek során történtek velem.

22

A férjem neve Charles Philip Brown volt. Kertészetet és mezőgazdaságot tanult – az apja az egyiptomi mezőgazdasági minisztérium kertészeti minisztere volt Farouk király idején. Charles életének egy részében a közelkeleti ügyek specialistájaként, mint újságíró működött. Édesapja, Sir Thomas William Brown, 1950 szeptemberében meghalt Egyiptomban. Charles ekkor úgy döntött, hogy hazatér Angliába, itt fog élni és dolgozni. Nem sokkal hazajövetele után ismerkedtünk meg. Ő özvegy volt, én pedig már nem voltam éppen tizenéves. Már az első találkozáskor vonzalmat éreztünk egymás iránt, és Charles megkérdezte, nem volna-e kedvem vele vacsorázni. Elfogadtam a meghívást, és ez volt a kezdete viharos udvarlásának, amelyről sohasem képzeltem, hogy megtörténhet velem. Emlékszem, egy Baker Streeten lévő vendéglőbe vitt London nyugati felében. Kifejezetten elegáns hely volt számomra, nagyon drága is. Korábban nemigen jártam sehova, és ez az este ritka élvezetet jelentett részemre. Ismét és ismét nagyon közeli időpontra beszéltük meg az új találkozást, majd hamarosan eldöntöttük, hogy nagyon boldogok lehetnénk együtt. Öt héttel az első találkozás után már házasok voltunk. Charles abban az időben szabadfoglalkozású újságíróként dolgozott, és ez nagyon bizonytalan foglalkozás volt. Egy kevés megtakarított pénzünkkel kapcsolatban az volt a szándékunk, hogy gyűjtünk még hozzá, és amint lehet, saját otthonunkba költözünk. A balhami ház már a tönkremenés számos jelét mutatta, sürgősen rendbe kellett volna hozatni. De nem volt pénzünk a javításra és szerettünk volna valahol kellemesebb helyen lakni – ha sikerült volna megoldani. Sohasem költöztünk el ebből a házból. Az életünkben hullámhegyet hullámvölgy követett: hol fent, hol lent voltunk. Előfordultak rövid időszakok, amikor Charles rengeteg pénzt keresett, de ezt mindig elnyelték a mindennapi kiadások. Azután úgy látszott, semmiféle munkalehetőség nincsen. Egyszerűen nem jöttünk ki a pénzből. Mindemellett nagyon boldogok voltunk egymással. Annyira, hogy sohasem tudnék elképzelni egy újabb házasságot. Charles rendkívül gyengéd volt, és a régi vágású udvariassága elragadó módon nyilvánult meg. Még csak meg sem csókolt, amíg nem lettünk jegyesek. A legjobban a tartózkodásáért szerettem. Ez azt jelentette, hogy a kapcsolatunk a szerelem mellett a barátság sok elemével is gazdagodott. Visszatekintve úgy gondolom, hogy életem jó részében nagyon magányos voltam, amíg nem találkoztam vele. Érdeklődésünk jórészt közös volt. Szimpatizált az én É.T.É.-mel és nagyon érdeklődött iránta, bár ő maga sohasem látott, vagy hallott ezen a módon. Korábban egyszer már nős volt, de nem sokat beszélt az első feleségéről. Nagyon megrázta, hogy az asszony igen fiatalon meghalt, és azt mondta, nem gondolta volna, hogy valaha újra megnősül. De a felesége maga mondta neki a halálos ágyán, hogy tudja: még egyszer meg fog nősülni, családja lesz, és újra megtalálja a boldogságot. Az édesanyja halálakor még egészen kisgyermek volt, de nagyon jól és nagy szeretettel emlékezett rá. Elvitt engem a sírjához Tunbridge Wellsbe, és láthattam, hogy még ennyi év után is megrendítő látogatás volt a számára. Egy lánytestvére volt, aki a háború alatt meghalt. Georginának hívták, róla neveztük el a lányunkat. Charles nagyon szerette a nővérét, a halála szintén nagy veszteség volt a számára. Két bátyja is volt a szellemek világában: az egyik még gyermekkorában meghalt diftériában, a másik pedig katonaként, róla még lesz szó később ebben a fejezetben. Családjának nagyobbik fele már abban a világban volt, ahová őt magát is olyan hamar elszólította a sors. Megjelent nekem valamennyi „halott” rokona – az anyja, az apja, a nővére, a bátyjai, sőt az első felesége is. Gyakran küldtek üzeneteket neki, sokszor tele bizonyítékul szolgáló élő részletekkel. Charles kezdte úgy érezni, hogy nem „vesztette el” a családtagjait, hanem csupán láthatatlanok a számára. A legmeglepőbb talán a korábbi feleséggel folytatott kommunikáció volt. Nagyon rokonszenves teremtésnek találtam őt, a legkevésbé sem volt féltékeny rám, hogy összeházasodtunk; sőt azt mondta, nagyon hálás nekem, amiért gondoskodom Charlesról és boldogabbá teszem az életét. Ez bizonyítja, hogy valóban szerette őt és nemcsak a birtokának tekintette.

23

Egy este, amikor két kisgyermekünk, akik időközben megjelentek a színen, már lefeküdt, sokáig fent maradtunk Charlessal, aki sokszor nagyon rosszul aludt. Ekkor az asszony megjelent, vele volt egy körülbelül tizenhét éves fiatalember, akiről a feleség azt mondta, hogy a fiúk. A férjem először tiltakozott: – De hát nem volt gyermekünk! A feleség megkért, hogy emlékeztessem: volt egy megszakadt terhessége, amelyre Charles éppen akkor nem emlékezett. Azt mondta, hogy a baba már elég fejlett volt ahhoz, hogy belépjen a szellemek világába és ott felnevelkedjen. Hozzátette, hogy Marcus Antoniusnak nevezte el, mire a férjem csaknem felkiáltott a nevetéstől. Először azt hittem, az a gondolat mulattatja, hogy egy meg nem született magzat elérheti a megfelelő érettséget, mint szellem, de azután elmagyarázta, min nevetett. Elmondta, hogy ki nem állhatta a Marcus Antonius nevet, mert egyszer be kellett tanulnia teljes szerepét az iskolában. Első felesége tudott erről, és gyakran ugratta őt, mondván: „Ha valaha fiúnk születne, Marcus Antoniusnak fogom elnevezni”. Ez nem olyan név, amilyet a szülők általában adni szoktak a gyerekeiknek, ezért ennek az ügynek kapcsán a férjem még inkább bízott ama képességemben, hogy valódi üzeneteket közvetítek. Így tehát a férjem nem csupán a mi két gyerekünknek volt az apja, hanem egy harmadik, korábban fogant gyermeknek is. Imádta a közös két gyerekünket és ők is imádták őt. Bizonyára nagyon szomorú volt, hogy itt kellett hagynia őket ebben a világban, de jó rágondolni, mekkora vigasztalás lehetett a számára az egyesülés a családjával, első feleségével és közös fiúkkal, akit addig nem is láthatott. Azon az estén Charles kiszámította, hány éves volna most a fiú, ha ezen a világon élne, és azt mondta, hogy körülbelül tizenhét lenne. Pontosan annyi, amennyinek én láttam. A férjemnek is volt egy rendkívüli élménye a második világháború alatt Londonba kellett mennie, mert az egyik minisztériumban volt elintézni valója, de túl korán érkezett. Elhatározta, hogy sétál egy kicsit a Hyde Parkban, mert szép idő volt és leült egy padra egy kicsit pihenni. Rögtön felfigyelt egy középkorú asszonyra, aki tétovázva állt a közelben. Először azt gondolta, hogy bizonyára le szeretne ülni, de talán szégyenlős, vagy félénk, hogy odaüljön egy idegen mellé. De az aszszony hirtelen megszólalt. – Bocsásson meg – szólt, – bizonyára azt hiszi, hogy örült vagyok, de én médium vagyok és egy fiatalembert látok Ön mellett. Azt mondja, hogy Thomasnak hívják, de maga általában Tommynak becézte, és ő a maga öccse. Alig valamivel ezelőtt ment át. A nő mindezt gyorsan és elég idegesen mondta, kétségkívül elutasításra számítva, mert az igazi médiumoknak sajnos a legtöbbször ez a sorsa. De a férjem felfigyelt rá, mert tényleg Thomasnak hívták az egyik öccsét, és valóban Tommynak becézte. De ő úgy tudta, hogy az öccse él, és a Királyi Híradós Egységnél szolgál Burmában. Elmondta ezt a hölgynek, aki így felelt: – Ó, kedvesem, nagyon sajnálom. De az öccse egészen biztosan odaát van a szellemek világában, és azt mondja, hogy a halálának a híre még nem jutott el Önhöz. Hat hónappal ezután jött az értesítés a Vöröskereszttől, hogy Tommyt börtönbe zárták a japánok, és ott meg is halt. Halála éppen hat hónappal korábban történt – azaz pontosan abban az időpontban, amikor a férjem találkozott a médiummal a parkban. Tommy a férjem egyik legrendszeresebb társalgópartnerévé vált az én E.T.É-men keresztül. Az ő emlékére neveztük el a fiúnkat Thomasnak. A férjem biztosan sokat gyötrődött érzelmileg és fizikailag is, mert szeretett volna mindent megadni nekem és a gyerekeknek. Nagyon bántotta, hogy állandó betegeskedése miatt nem képes egy jó fizetést hazaadni. Anyám is a legjobbat akarta a gyerekeknek és nekem – ahogyan minden anya – ezért aztán hajlamos volt Charlest hibáztatni a szegénységünk miatt. De hát ki az, aki szeretne beteg lenni, és a családját nélkülözni látni? Charles biztosan nem. Amikor elég jól volt és keresett valami pénzt, az egészet nekünk adta, semmit sem kívánt saját magának megtartani. És ő adta nekem a két legértékesebb dolgot az életben: szép kislányunkat, és remek fiúnkat.

24

Anyám még többet aggódott, amikor Charles egészsége egyre romlott, és gyakran az is nehézséget okozott, hogy kifizessük neki a szobánk bérét. Neki magának is nagyon kevés jövedelme volt; ő is egy fillér nélkül maradt apám halála után és özvegyi nyugdíjából éldegélt. Amikor a háborúnak vége lett, bérbe kellett adnia az egész földszintet a Cserkészszövetségnek, névleges díjért és olyan feltételek mellett, hogy ők felelősséget vállalnak a bérbe vett szobák karbantartásáért beleértve a nagytermet is. Sajnos, azt a kevéske pénzt, amit ezért kapott, felemésztették a különféle adók. Még arra sem volt pénzünk, hogy a legszükségesebb javításokat megcsináltassuk az épületen. Én magam sem tudtam dolgozni, mert gondoznom kellett a beteg férjemet és a két kicsi gyereket. Úgy látszott, hogy sohasem keveredünk ki a szegénységből. A küzdelem, hogy valahogyan kijöjjünk a pénzből, arra kényszerített, hogy mindenféle zavaros kiárusításokon vegyek ruhát a gyerekeknek és magunknak. Sóval mostuk a fogunkat, mert nem tudtuk megvenni a fogpasztát; kétszer-háromszor is kifőztük a tealevelet, ha teát akartunk inni. Megtanultuk a szegények szigorú gazdálkodását, mindent eladtunk, ami eladható volt, hogy legyen pénzünk ennivalóra, elzálogosítottuk, amit el lehetett. Reménytelen helyzetünkben még azt is megpróbáltam, hogy eladjam a régi, rendbe hozott zongorát, amelyet nem sokkal férjhezmenetelem előtt részletre megvásároltam. Amikor férjhez mentem, abbahagytam a zongorázást – erre egyáltalán nem volt idő – és nemigen látszott valószínűnek, hogy valaha is folytatom. Ma már látom, milyen jó volt, hogy senki nem akarta megvenni, kivéve egy kereskedőt, aki olyan nevetségesen alacsony árat kínált érte, hogy a férjem hallani sem akart az ajánlat elfogadásáról. Néhány hónappal ezelőtt a lányom mesélte, hogy úgy emlékszik, mintha állandóan csak krumplin éltünk volna. Hát ez valóban így volt. A krumpli volt az, amit gyakorlatilag mindig meg tudtunk venni. Nem volt drága – egy shillingért körülbelül négy kilót lehetett kapni – és én annyiféle formában tálaltam fel, ahányat csak ki tudtam találni. Sütöttem héjában, megfőztem, pürét készítettem; minden lehetőséget kipróbáltam, ahogyan burgonyát csak el lehet készíteni. Volt olyan is, hogy vettem egy, vagy két hagymát és burgonyás-hagymás pástétomot ettünk. Néha változatosságképpen volt rizs, leveskockából vagy levesporból készült leves, és kenyeret áztattunk bele, hogy laktató étel legyen belőle. Néha arról ábrándoztam, bárcsak vehetnék a gyerekeknek egy-egy tábla csokoládét, de ez szóba sem jöhetett. Ennyire rosszul mentek a dolgok. Az 1960-as év vége felé, amikor közeledett a karácsony, egyfolytában törtem a fejem, hogyan tehetnénk vidám ünneppé a gyerekeim és anyám számára, és eszembe jutott, hogy volt néhány háború utáni kölcsönkötvényem, amelyek még nem jártak le. Kérvényeztem, hogy fizessék vissza, és mivel a körülményeink olyan egyértelműek voltak, megengedték, hogy visszaváltsam őket. Így tudtunk néhány apró ajándékot venni és néhány karácsonyi ételt megengedni magunknak. A férjem nemcsak okos volt, hanem ügyes is, és gyakran készített játékokat – babaházat és bútorokat, babakocsit és így tovább. Én kitömött állatokat készítettem, mackót kötöttem, rongybabát varrtam – és mindezeket maradék anyagokból, fadarabokból készítettük. De a babaház, amit a férjem csinált, sajnos eltört – anyám macskája véletlenül lelökte – és akkor már Charles túlságosan beteg volt ahhoz, hogy újat készítsen. Megismerkedtem egy lelkes teológus hölggyel, aki az utcánkban egy közeli ismerősöm házát vette meg. Ennek a kis welszi hölgynek nagyon jó szíve volt, és elmondta az egyháza lelkészének (egy közeli baptista templom papjának), milyen sivár körülmények között élünk és mennyire beteg a férjem. Sohasem felejtem el ennek az igaz keresztény embernek a jóságát, amit nagy nehézségeink között irányunkban tanúsított. Eljött hozzánk és megkérdezte a gyerekeket, mit szeretnének karácsonyra kapni. Georgina, aki nagyon el volt keseredve a babaház elvesztése miatt, azt mondta, hogy szeretne egy másik babaházat. Thomasnak, aki még alig volt négyéves, nem voltak ilyen különleges vágyai. Karácsony este maga a lelkész jött el egy hatalmas, gyönyörű babaházzal, amely tele volt csodaszép bútorokkal, játékokkal Thomas számára és egy nagy kosár élelmiszerrel. Nagyon meghatott ez a kedvesség – nekünk ez okozta a legnagyobb örömet, többet ért, mint a tényleges ajándékok.

25

Mindent összevetve végül ez egy kellemes karácsony volt, eltekintve a férjem betegségétől. Volt karácsonyi puding, és úgy örültem, amikor történetesen éppen anyám találta meg a hárompennys érmét10. Nem tudom, mi történt ezzel a hárompennyssel – talán egyike volt az utolsóknak, amelyeket még ezüstből készítettek. Lehet, hogy anyám elköltötte – édességre az unokáinak, akiket nagyon szeretett. Ekkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó karácsony nemcsak anyámmal, de a férjemmel is. December 29-én este anyám váratlanul szélütést kapott. Délután még elment egy teára a sógornőjéhez, aki nem messze lakott, és amikor hazajött, még tele volt a kellemes csevegéssel. Az egyetlen szomorú dolog, amit említett – ez később eszembe is jutott – az volt, hogy egy férfi, aki valamikor „elhunyt” bátyámnak nagyon jó pajtása volt, amikor a helyi általános iskolában együtt jártak, váratlanul meghalt szívrohamban. Ezt a hírt hallotta a teadélutánon, és bizonyára eszébe juttatta keservesen gyászolt fiát, akinek korai, tizenéves korában bekövetkezett halála valamennyiünk életére árnyékot vetett. Később felmerült bennem, hogy talán ez a hír válthatta ki azokat az érzelmeket, amelyek azon az estén a rohamot okozták. Pedig nagyon jókedvűnek látszott, mielőtt összeesett. Egy pár percre magára hagytam, felmentem, hogy megnézzem, hogy van a férjem, és elaludtak-e a gyerekek. Azután ismét lementem, hogy meggyőződjek róla, bezártam-e mindent éjszakára; ilyenkor általában anyámhoz is benéztem, amikor már ágyban volt. Már elég idős volt, és az izületi gyulladások nagyon megnyomorították, olyannyira, hogy a lakáson kívül csak bottal tudott járni. Nagyon nagy csend volt odalent. Benéztem hozzá, és a földön fekve találtam a mosogatóhelyiségben, ahova azért ment, hogy megtöltsön meleg vízzel egy palackot. Akkor még magánál volt és sikerült ennyit mondania: „Nagyon szédülök és rosszul vagyok.” Amennyire tudtam, kényelmesen elhelyeztem, de fokozatosan elvesztette az eszméletét. Panaszkodott, hogy a feje egyre jobban fáj, majd kómás állapotba került. Kisiettem, felhívtam az orvosunkat, és mondtam neki, hogy agyvérzésre gyanakszom. Korábban végeztem elsősegély-tanfolyamot, és felismerni véltem a tüneteket. Az orvos megerősítette az aggodalmamat, és intézkedett, hogy vigyék be anyámat a kórházba. Vele mentem a felvételi irodára és ott maradtam a kórházban körülbelül éjjel egy óráig. Ekkorra már szűnőben volt a kóma és tudott néhány szót szólni. Megnyugtattam, hogy reggel az első dolgom lesz meglátogatni, majd hazamentem – ahogy a nővér ezt tanácsolta. Megnyugtatott, hogy most, miután anyám visszanyerte az öntudatát, túl van a közvetlen életveszélyen, nekem pedig otthon gondoskodnom kellett a férjemről és a gyerekekről. Így hazamentem – hosszú, sötét, szomorú, magányos gyaloglás volt – és egész éjjel nem aludtam. Anyám még két és fél hétig élt, és egy ízben már, amikor úgy látszott, hogy sokkal jobban van, reménykedtem, hogy néhány évig még velünk marad. De nem így rendeltetett. Ahányszor csak tudtam, meglátogattam; egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy úgy gondolja, meg fog halni. Hosszú éveken át érdeklődött a spiritualizmus iránt, és tudta, hogy néha lehetséges a kommunikáció a szellemekkel. Amikor rájött, hogy véget érhet számára a földi lét, kétségbeesett aggodalommal szeretett volna megbizonyosodni arról, hogy fogjuk-e tudni eltávozása után is tartani a kapcsolatot. Többször beszélt egy asszonyról, aki szintén, nem messze Balhamban lakott, és akivel egyszer én is találkoztam. Ennek a hölgynek volt egy spiritiszta összejöveteli köre, amely minden este fél nyolckor összeült. Anyám rendszeres résztvevője volt a Hatvanon Felüliek csoportjának, amelyet ugyanez a hölgy, Mrs. Hosgood vezetett a helyi spiritualista templomban. Amikor anyám kórházba került, és már közeledett a vég, többször is, újra és újra ideadta nekem Mrs. Hosgood címét, és a lelkemre kötötte: „Ígérd meg, hogy elmész. Kérlek, ígérd meg nekem.” Ezt mondogatta, én pedig megígértem, hogy el fogok menni, mert csak ez nyugtatta meg. Azt hiszem, arra gondolt, hogy esetleg nem fog tudni velem közvetlenül kommunikálni, de talán egy másik csatorna, például egy gyakorlott médium segítségével el fog jutni hozzám. Biztosan arra 10

Angol szokás szerint a karácsonyi pudingba kis ezüstpénzt tesznek. Aki megtalálja, annak a következő évben szerencséje lesz. (ford. megj.)

26

is gondolt, hogy túlságosan bánkódni fogok a halála miatt, és nem leszek kellőképpen nyugodt ahhoz, hogy közvetlenül tudjunk kommunikálni. Nem voltam mellette, amikor elment. Haza kellett mennem a férjemhez és a gyerekeimhez. De még mielőtt a hivatalos értesítés megérkezett a kórházból, tudtam, hogy elhagyta ezt a világot. Kedd volt, éjjel két óra körül. Már három napja kómában feküdt, én pedig a férjem mellett virrasztottam, akinek rossz éjszakája volt. Egyszerre csak megpillantottam anyámat. Felém jött a szobán át. Mosolygott, kitárta a karját. „Nézd csak – mondta – Nézd! Újra megvan minden fogam. És a kezem – a kezem is rendbejött.” Már évek óta nem láttam anyámat igazán mosolyogni. Az élete vége felé a fogai tönkrementek, mert nem kezeltette azokban az években, amikor nem volt pénze fogorvosra. Rettenetesen szégyellte magát a szája miatt. A néhány foga, amely megmaradt, csak fekete csonk volt. Ez nagyon zavarta, és hogy leplezze, milyen állapotban van a szája, nagyon ritkán mosolygott, ha pedig mégis megtette, akkor az csak amolyan félmosoly volt. A keze, amely valamikor csinos és kecses formájú volt, tönkrement a hosszú évek megerőltető munkájától, és az utolsó években az izületi gyulladástól. Most ott állt előttem abban a házban, ahol élete nagy részét töltötte és az évek nyomai leperegtek róla. A haja ismét dús és aranyszínű volt. A keze kiegyenesedett, és a fogai megint olyanok lettek, mint egy fiatal lányé. Ismét mosolygott, és könnyű, vidám hangon mondta: „Most megyek, hogy találkozzam Erikkel.” És eltávozott tőlem, hogy Erikhez menjen, a bátyámhoz, aki baleset következtében alig tizenöt évesen meghalt. Ekkor már biztosan tudtam, hogy anyám eltávozott a Földről, de a bánatomat enyhítette, hogy láttam: egyszerre minden kínja és fogyatékossága eltűnt. Csak örömmel gondolhattam rá. Ezen a januári reggelen fél nyolckor jött egy rendőr, hogy értesítsen, anyám reggel öt óra körül meghalt. Tudtam, hogy már hamarabb eltávozott, de ezt csak akkor fedezték fel, amikor a nővér bement hozzá, hogy megfordítsa. Onnan egyenesen a temetkezési vállalat kis kápolnájába vitték, ahová senkit nem engedtek be, csak a közeli hozzátartozókat. Szombat reggel valaki kopogtatott az ajtón. Lementem és Mrs. Hosgoodot láttam az ajtóban: azt az asszonyt, akivel anyám olyan kitartóan szeretett volna összehozni. Megszólított: – Emlékszik rám? Mondtam, hogy igen. Emlékeztem rá, hogy egyszer eljött anyámat meglátogatni. – Az édesanyja küldött – mondta. Mrs. Hosgood látnoki képességű volt és már látta anyám szellemét. – Azt mondta, hogy ő kérte magát, jöjjön el az én körömbe, de maga habozik, mert attól fél, hogy fizetni kell, és két félpenny nem sok, annyija sincsen. Mosolygott, hogy enyhítse a szavainak bántó élét, és várta mit felelek. Tényleg így volt. Amikor anyám meghalt, eszembe jutott, mit ígértem, de tartottam tőle, hogy esetleg pénzbe kerül, és őszintén szólva még egy hatpennyst sem tudtam nélkülözni. Nem válaszoltam, Mrs. Hosgood pedig bólintott, mint aki elégedett, hogy jól látja a helyzetet, és így folytatta: – Nos hát, nyugodtan jöjjön, ha akar, nem kell fizetni, egyáltalán nincs belépődíj. Van egy tányérunk, amibe gyűjtünk, ha valaki hozzá akar járulni a frissítőkhöz és a fűtéshez – akkor jó. De ezt nem várjuk el. Körülbelül egy hónappal később, amikor az életem egy kicsit helyreállt, el is mentem, és rendszeres látogatója lettem a körnek. Ha tehettem, dobtam valamennyit a gyűjtőtányérba, mert Mrs. Hosgood mindig adott teát és frissítőket nekünk. Gyakran nagyon is bőségesen tálalt és a szobát is külön be kellett fűteni erre az alkalomra. Mrs. Hosgood nagyon nagy vigasztalás volt számomra ebben az időben. Magas, testes, nagyon sötét hajú asszony volt, a férje egy mentőállomás felügyelőjeként dolgozott. Mindketten középkorúak voltak, gyerekük nem volt, de az asszonyban mégis volt valamilyen anyáskodó vonás. És nagyon jó médium volt.

27

Anyám elég gyakran kapcsolatba lépett ott velem, bár tulajdonképpen nem volt szüksége Mrs. Hosgood segítségére, hogy eljusson hozzám. Gyakran meglátogatott és nagyon megvigasztalt, hogy olyan sugárzóan boldog az új életében. Megismertem a kör tagjait és még szívesebben mentem közéjük, miután a férjem ugyanannak az évnek az augusztusában hosszú, fájdalmas betegség után meghalt. Időközben megismerkedtem a körben egy Mrs. Pendleton nevű hölggyel, a Balham Spiritualista Templomból. Akkor is sokat tett, és ma is nagyon sokat dolgozik a templomnak: ő volt a titkárnő és istentiszteletkor ő játszott az orgonán is. Elég jól játszott, és a régi orgonával el is boldogult, de egy napon, amikor körülbelül négy éve jártam a körbe, a templom új, elektromos orgonát szerzett be. Nem volt elég ember, aki az új orgonát kezelni tudta volna, és Mrs. Pendleton megkérdezte a körben, ismerünk-e valakit, aki tud orgonálni, és hajlandó volna játszani néhány istentiszteleten. Mondtam, hogy én régebben játszottam zongorán, de orgonán sohasem. Azt mondta, hogy a templom nagyon hálás lesz, ha megpróbálkozom az orgonával, én pedig beleegyeztem. Ez 1965 februárjában történt – ebben az időben Liszttől kaptam zenét. Az orgonálás elég nagy megpróbáltatás volt. Bár a legegyszerűbb himnuszokat választottam, borzasztó hibákat követtem el, míg a gyülekezet énekelt, és azt kívántam, nyíljon meg a föld és nyeljen el, amikor a legdisszonánsabb akkordok hallatán, mint minden bizonnyal mások is, összerezzentem. Végül néhány regisztert rögzítettünk, hogy a hangszert egyszerűbbé tegyük, én pedig összeszorított fogakkal játszottam, bízva a jó szerencsében és teljesen mellőztem a lábpedálokat. Olyan pokolian kellemetlen volt az orgonán játszani, hogy néha, amikor volt egy kis időm, besurrantam a templomba, és gyakoroltam, hogy valamelyest fejlődjek. Nem sokat használt. Valójában annyira zavart az ügyetlenségem, hogy elhatároztam, feltétlenül kell találnom magam helyett valakit a játékra. Nemcsak az volt a szenvedés, hogy végig kellett küszködnöm az istentiszteleteket, és bolondot csináltam magamból, hanem sok más kötelesség is járt vele. Nekem kellett kiválasztani az énekeket, a szövegeket, amelyek illenek az énekek dallamához, jegyzéket készíteni róluk az elnök számára, és a számokat rögzíteni a táblán, mielőtt az istentisztelet megkezdődött. Mivel igyekeztem a legegyszerűbb dallamokat kiválasztani, mintha állandóan ugyanazokat az énekeket énekeltük volna, és ez mindnyájunknak nagyon unalmas volt. Hetenként több istentisztelet is volt, és felismertem, hogy az egész dolog olyan sok időt vesz igénybe, amennyit egyszerűen nem tudok rászánni, emellett nagyon idegtépő foglalkozás is volt. Ugyanakkor a Liszttel végzett munkám egyre több lett, dolgozni is jártam, és még ott volt a háztartás és a gyerekek kötelezettsége. Kértem, hogy keressenek valakit, aki orgonál, és amikor találtak, úgy gondoltam, hogy nyugodtan abbahagyhatom. De meglepetésemre Lisztnek egyáltalán nem tetszett, amikor megmondtam neki, hogy abba fogom hagyni az orgonajátékot. Azt vártam, hogy örülni fog, mert így több időm maradt a vele való munkára. – Kérem, – mondta, – kérem, hogy ne hagyja abba. Biztosíthatom, hogy ez feltétlenül létfontosságú. Az igazat megvallva elég rejtélyesnek találtam a megnyilatkozását. Nem láttam be, hogy az én meglehetősen gyenge orgonajátékom egy helyi templomban hogyan segítheti bármilyen módon az ő zenéjét. De olyan határozott volt, hogy úgy döntöttem, nyilvánvalóan van valami komoly oka és bár nem szívesen, de tovább is elláttam a feladatot. Liszt pontosan tudta, mit csinál. Ha aggályoskodásával nem éri el, hogy tovább is játsszam a templomban, talán még most is csak a saját gyönyörűségemre játszom a zenéjét a saját otthonomban, anélkül, hogy az embereknek valaha is esélye lenne arra, hogy hallhassák, amit ő és mások átadtak nekem.

28

Bár nem tudtam róla, az új orgona újabb lépés volt a tervben, amely azzal kezdődött, hogy anyám ragaszkodott a Mrs. Hosgoodal való találkozásomhoz. De amikor egy szombat délután, amikor bementem a templomba, hogy gyakoroljak a másnap reggeli istentiszteletre, sejteni kezdtem. Történetesen éppen abban az időben bizonyos Miss Glady Smith transzcendes interjúkat adott a templom egyik helyiségében. Rendkívül nyugodt délutánja volt, mert nem messze onnan, Tootingban, egy Harry Edwards nevű nagyon híres gyógyító gyűlést rendezett a Coop Hallban. Csaknem mindenki odament, hogy találkozzon vele. Ahogy visszaemlékszem, csak egy nő jött el transzcendens interjúra Miss Smith-szel, aki ezután egyedül maradt, és nem volt semmi dolga azon kívül, hogy várt és nézte, nem jön-e még valaki. Hogy eltöltse az időt, sétálni kezdett a templomban, ahol én Liszt egyik-másik darabját próbálgattam az orgonán, hogy halljam, hogyan hangzik. Amikor belépett, egy pillanatra tétovázva abbahagytam a játékot, de ő rögtön megszólalt: – Kérem, folytassa! – így azután befejeztem a darabot. – Ez tetszett nekem – mondta – remek volt. Ki írta? Nemigen tudtam, mit válaszoljak, mert nem tudtam, hasonló gondolkodású-e, így egy pillanatig gondolkodtam, majd bátortalanul azt feleltem, hogy „olyasmi, amit szellemek inspiráltak”. Gyors, madárszerű asszonyka volt, és egy metsző pillantást vetett rám. – Nem tudja, ki inspirálta ezt? – kérdezte – Egy bizonyos személy? Az érdeklődése őszintének látszott, ő maga is spiritiszta volt. Még mindig óvatosan azt feleltem, úgy hiszem, igen. – És kicsoda? – kérdezte. – Hát, azt hiszem, talán Liszt – feleltem, kissé vonakodva. Azonnal kérdezősködni kezdett. Mióta érkezik a zene? Mennyit kaptam eddig? Csak Liszt adott? Automatikus írással érkezett? Óvatosan felelgettem neki, mert az idegenekkel szembeni titoktartás szokása olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy nehéz volt magam rászánni bármiféle vallomásra. Végül igen izgatottan ezt mondta: – Figyeljen ide, ismerek néhány embert Wimbledonban, akik az Egyházi Transzcendens és Spiritualista Tanulmányok Baráti Köréhez tartoznak. Már nyolc éve megalakultak és rettentően érdekelni fogja őket az, amit maga csinál. Nem jönne el, hogy találkozzon velük? – Majd hozzátette, alig titkolt szándékkal mintegy csalétek gyanánt: – Pompás, nagy zongorájuk van, és ott eljátszhatná a darabjait. Az én saját zongorám egy felújított példány volt. Az orgonajátékban való ügyetlenkedésem sem volt valami nagy mulatság. A gondolat, hogy a zeneszerzőktől származó zenét nagy zongorán hallhatom, ellenállhatatlan volt. Azt feleltem, hogy elmegyek. Körülbelül egy héttel később Glady elvitt, hogy találkozzam Hilary Wontnerrel és feleségével, Judithtal. Hilary Wontner befutott színész, aki elég sokat szerepel a TV-ben és filmekben, az apja pedig Arthur Wontner, híres Shakespeare színész volt. A velük való megismerkedésem egy teljesen új világot jelentett a számomra. Az ígéretnek megfelelően ott volt egy hatalmas, csodaszép, gyönyörű hangú, Broadwood márkájú zongora, az emberek pedig igazán kedvesek és érdeklődőek voltak, és mindenkinek igyekeztek bemutatni, akiről úgy gondolták, hogy segíthet. Más barátok is voltak, akik ebben az időben megpróbáltak segíteni. Közéjük tartozott Betty Francis, egy hölgy, aki Actonban férjével, Karl Francissal együtt gyógyító és tanulmányi központot vezet. Betty nagyon jó barátnőm volt hosszú időn keresztül, és azt hiszem, tulajdonképpen ő volt az első, akinek eljátszottam a zeneműveket. Abban az időben közelebb lakott Balhamhoz, így elég gyakran találkoztunk, és tudtam, hogy számíthatok a diszkréciójára, biztosan nem fog nevetségessé tenni. Ő maga nem zenész, de mondta, hogy szerinte a zene nagyon szép, és mindent meg is tett, hogy segítsen és felkeltse az emberek érdeklődését a dolgaim iránt. Bár eleinte még Bettynek sem árultam el mindent. Neki is azt mondtam, hogy „olyasmi, amit a szellemek inspiráltak”. De az óvatos-

29

ságom felesleges volt olyasvalakivel szemben, mint ő, akinek olyan rendkívüli intuitív megnyilvánulásai voltak. Reakciója pontosan ugyanaz volt, mint Gladys Smithé: – És tudod, hogy ki inspirál? – kérdezte. – Azt hiszem – feleltem, még mindig abban reménykedve, hogy nem kell megmondanom. Tisztában voltam azzal, hogy Liszt nagyon híres név, és féltem, hogy az emberek, még a többi spiritualista is azt gondolhatja, hogy csak szédítem magam, amikor azt gondolom, hogy egy ilyen kiválóság, mint Liszt, kommunikálna velem. Átható pillantást vetett rám, és megkérdezte: – Nem Liszt Ferenc? Annyira megdöbbentem azon, hogy egyenesen eltalálta a tényleges zeneszerzőt, hogy alig hallottam a saját hangomat „igen”, habár egyáltalán nem volt szándékomban bárkinek is elmondani, hogy Liszt volt az. De akkor már kibújt a szög a zsákból, és a spiritualisták között fokozatosan elterjedt az eset. Fel is kértek kisebb koncertekre a helyi templomunkban és a gyülekezet néhány tagja, aki zeneértő volt, egyetértett abban, hogy amit játszom, az feltétlenül Liszt stílusa. Ezt biztatónak találtam, mert bár nekem magamnak nem voltak kétségeim, mégis biztatást jelentett, hogy egyetértő támogatást kaptam olyan emberektől, akik nagyobb zenei tudással rendelkeztek, mint én. Ugyanebben az időszakban megpróbáltam tájékozódni és alkalmanként magam is ültem médiumokkal. Egyre inkább elmélyedtem a spiritualizmusban és azt reméltem, kapok valami felvilágosítást arra, ami velem történik. Ekkor Liszt még nem magyarázta el, miért engem választottak erre a feladatra, és a világ tele volt olyan emberekkel, akik sokkal alkalmasabbnak tűntek, mint én. Egy napon egy Harold Sharp nevű férfivel, aki igen jóhírű médium, szeánszot tartottunk. Amikor transzban van, van egy vezetője, akit Péter atyának hívnak és rajta keresztül beszél. Nagyon szép a tanítás, amit Péter atya mond – ő életében szerzetes volt – és amikor az én szeánszom alkalmával eljött, az első név, amit nekem említett, az Beethoven volt. – Beethoven megpróbál dolgozni az Ön közvetítésével – mondta, és magyarázni kezdte, hogy Lisztet egy csoport zeneszerző bízta meg, akik valamennyien el fognak jönni hozzám, hogy zenét adjanak át nekem. Ebben az időben kezdtem tudomást szerezni arról, hogy egy egész csoportnak vannak velem tervei. Más zenészekkel is találkoztam és más zenészektől is kaptam zenét. Többek között Beethoven is meglátogatott, de ezt senkinek sem árultam el. Ebben az időben a spiritualista mozgalmon kívül, vagy belül bárki csupán annyit tudott, hogy én csak Liszttel dolgozom. Csaknem közvetlenül ezután egy másik szeánszon vettem részt egy nagyon jó médiummal, akit Bernard Rodinnek hívtak, és aki azóta Kanadába költözött. Ő is megmondta, hogy Beethoven dolgozott velem, és több más zeneszerzőt is megnevezett, akik ebben az időben még nem léptek velem kapcsolatba. Később valamennyien eljöttek. Végül pedig megismerkedtem Mary Rogers-szel, akinek a férje, George Rogers, parlamenti képviselő. Maga Mary nagyon híres médium és kiváló gyógyító is, azon kívül roppant bájos és disztingvált hölgy. Nagyon, nagyon fogékony a transzcendens dolgok iránt. Egy közös barátunk házában találkoztunk, ahová meghívtak teára és ő rögtön a zeneszerzőkről kezdett beszélni nekem. – Rachmaninovot látom magával – mondta nagyon izgatottan. – Lehet, hogy ő az – feleltem, bár egy kicsit kételkedve. Ebben az időben én magam nem láttam Rachmaninovot és hosszú idő telt el még ezután, mielőtt „bejelentkezett” hozzám. Mary valójában néhány hónappal korábban látta őt, mint én. Igaza volt, és még sok más dolgot is mondott, ami beigazolódott. Ezektől a médiumoktól és látnokoktól származó közlések legalább személyes biztonságot adtak a tekintetben, hogy amit én a saját személyemmel kapcsolatban megtörténni vélek, az mások számára is nyilvánvaló. De ez nem segített igazán, hogy felderítsem az okát ennek a vég nélkül áradó zenefolyamnak, amely a másik oldalról hozzám érkezett Mert biztosan nem az volt a szándék, hogy ne-

30

kem, vagy annak a néhány embernek a spiritualista mozgalomban, akikben eléggé megbíztam, örömet szerezzen, ha a műveket eljátszom nekik. Liszt egyre inkább ragaszkodott ahhoz, hogy szélesebb közönség előtt is játsszak – de hogyan? Nem tudok elég jól zongorázni ahhoz, hogy jelentős koncerteken szerepeljek. Nem ismertem senkit, aki valóban híres, vagy befolyásos. Nem voltak kapcsolataim az újságoknál, a televízióban, vagy a rádióban. Tudtam kommunikálni az asztrális szinttel és más, „magasabb” szintekkel, de fogalmam sem volt, hogyan kommunikáljak a nyilvánossággal. Az a kevés munka, amit a spiritualista mozgalmon belül végeztem, csak olyan volt, mint amikor az ember a már megtérteknek prédikál. De a különös út, amely anyám halálával kezdődött, végül is elvezetett a megoldáshoz. Az ő nagy vágya, hogy kommunikálhasson velem a halála után, késztette rá, hogy megkérjen, ismerkedjem meg Mrs. Hosgooddal és csatlakozzak a köréhez. Ennek köszönhettem, hogy kapcsolatba kerültem Mrs. Pendletonnal, aki rábeszélt, hogy orgonáljak az istentiszteleteken. Majd Liszt kérése, hogy továbbra is próbálkozzak az orgonával, vezetett el Gladys Smithen keresztül Wontnerékhez. És végül rajtuk, az ő kapcsolataikon keresztül kerültem be a műveltebb világba, amely eljuttatott a fejlődés következő állomására. Egy napon Wontnerék bemutattak Sir George Trevelyan bárónak, aki kiváló ember volt, foglalkozása szerint művészettörténész, és szintén a Templom Baráti Köréhez tartozott. Nagyon felvillanyozódott, mert érezte, hogy ami velem történik, az valami teljesen új. Én nem voltam transzcendens médium – a zenét úgy adták át nekem, hogy közben teljes mértékben öntudatomnál voltam. Meghallgatta a játékomat és tetszett neki a zene. Mint elmondta, ő maga nem zenész, de megkért, hogy adjak oda néhány lejegyzett kottát, hogy megmutassa Mary Firthnek, egy kolléganőjének, aki zenei tárgyakat tanít azon a továbbképző főiskolán az Attingham Parkban, amelynek ő az igazgatója. Ennek az első találkozásnak a során Sir George Trevelyannal, miközben nyugodtan kikérdezett az egész ügyről, egy ember szellemét láttam mellettünk állni. Azt mondta, hogy ő Sir Donald Tovey, én pedig leírtam a szellemet Sir George-nak, mondván, azt hiszem Tovey volt. Hozzá kell tennem, hogy abban az időben számomra Tovey neve (bizonytalanul) valami zenei dologgal volt kapcsolatban, de ez volt minden. Úgy emlékeztem, hogy amikor megismertem, zeneműkiadó volt, – és természetesen addig fogalmam sem volt, hogy néz ki. Sir George elismerte, hogy ő maga sem tudja, milyen Tovey külseje, mert sohasem látta. Később a leírást ellenőriztette Mary Firth-szel (akivel akkor nem találkoztam) és másokkal, és Tovey bemutatása elég hűnek bizonyult. Mármost vannak emberek, akik megpróbálják könnyedén az egész kommunikációt úgy magyarázni, mint a telepátia egy fajtáját. Ez ebben az esetben és az esetek döntő többségében máskor is, amikor szellemeket látok, ez nyilvánvalóan kizárható. Sir Georgenak fogalma sem volt, hogy nézett ki Tovey. Ezért nem is tudhattam volna tudattalanul kimásolni a képét az ő emlékezetéből. Így miután Sir George elkért tőlem néhány kottát, odaadta azokat Mrs. Firthnek, hogy tekintse meg őket. 1966. július 16-án megírta nekem, mi volt Mrs. Firth első reakciója a zenére: „Mrs. Firthnek semmi kétsége a sugalmazás fennállásával kapcsolatban” – írta Sir George. Mrs. Firth annyira érdeklődött a munkám iránt, hogy elkezdtem rendszeresen másolatokat küldeni neki a zenéről, amit kaptam, azokkal a különféle információkkal együtt, amelyeket egyes zeneszerzők időről időre közöltek velem. Sir Donald Tovey egyre nagyobb szerepet kezdett játszani az érintkezésben, bár sohasem diktált zenét. Sir George-tól megtudtam, hogy Mary Sir Donald tanítványa volt. Később a férje, Dr. Firth, egy magas állami kitüntetés birtokosa, szintén érdeklődni kezdett az üzenetek iránt, mert ő is ismerte Sir Donaldot. Ám Mrs. Firth reakciója a zenére nagyon izgalmas volt a számomra. Egy Beethoventől származó szonátáról úgy vélekedett, hogy (idézem Sir George hozzám írott levelét) „megrázóan Beethovenre emlékeztet, a középső zeneszerzői periódusába illik”. Nem tudtam, mit jelent a középső periódus – de ma már tudom, hogy az emberek Beethoven életét hajlamosak különböző zeneszerzői periódu-

31

sokra osztani. Azonban a „megrázóan Beethovenre emlékeztet” megjegyzés nagyon bátorító volt. Egy másik esetben (ismét Sir George-t idézve) egy Chopin darabot úgy kommentált, hogy „gyönyörű, és teljesen ő”11. Ebben a levélben Sir George azt is írta, hogy bizonyos részeket mélyen megindítónak és mozgalmasnak találtak. Nagyon örömteli időszak volt. Úgy tűnt, hogy a zene valódiságát határozottan el fogják ismerni. Mivel ő maga nem spiritualista, nem akarom azt állítani, hogy Mrs. Firth teljes mértékben elfogadja mindazt, amiben én hiszek, de tudom, hogy ő is úgy érzi, nincs racionális magyarázat arra, ami velem történik. Egy levélben arról ír, hogy az egyes darabok összetéveszthetetlenül magukon viselik az illető zeneszerzők jellegzetességeit. Aztán ő, a férje és sokan mások magyarázatot kerestek. Sir George és Firthék, valamint egy bizonyos MacManaway őrnagy, akit szintén érdekelni kezdett a dolog, megvitatták az egész ügyet és úgy döntöttek, hogy amíg kénytelen vagyok dolgozni, hogy eltartsam a gyerekeimet, addig a zenei jelenségnek nincs megfelelő esélye, hogy fejlődjön. Ekkor keletkezett az a nagyszerű ötletük, hogy létrehoznak egy alapítványt, és nyitottá teszik mindazok számára, akik csatlakozni akarnak. Az volt a szándék, hogy az iskolai étkeztetésnél kapott fizetésemet ennek megfelelő összeggel pótolják, hogy több időt szentelhessek a zenének. Ezt hálásan elfogadtam, mert éreztem, hogy a zeneszerzők örülni fognak, ha beleegyezem az ajánlatba. Az alapítványt két évtől öt évig terjedő időszakra tervezték, és ekkor Dr. Firth közzétett egy levelet, amelyet a Psychic-News-ban is leközöltek, amely szerint ő és a felesége nincsenek meggyőződve róla, hogy a zene valóban a megnevezett zeneszerzőktől származik, de úgy látszik, nincs racionális magyarázat a dologra. Ezért Scott Tröszt néven létrehoznak egy társaságot, hogy alaposan kivizsgálják az esetet. Bevallhatom, hogy leírhatatlanul megdöbbentett, amikor a Psychic News-ban olvastam a közleményüket, amely szerint nincsenek meggyőzve, mert nekem teljesen az ellenkezője volt a benyomásom. Azonban rájöttem, hogy akinek a zenei hírnevét kell kockára tennie – Mary régi és kiváló szakember volt – annak óvatosnak kell lennie nyilatkozataiban és a tekintetben, mit hoz nyilvánosságra véleményeiből és következtetéseiből. Látszott, hogy az ügy nyilvánvalóan még mindig nem dőlt el és nem boldogított túlságosan az érzés, hogy az adott helyzet szerint vizsgálatnak fognak alávetni. De a Tröszt lehetővé tette, hogy még inkább a munkámra koncentráljak, és ezért örökké hálával tartozom. De ahogyan teltek a hónapok, olyan érzésem támadt, hogy le vagyok kötelezve, és emiatt egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Mégis elhatároztam, hogy legalább a két éves minimális időszakban együttműködöm a társasággal abban a reményben, hogy ez hozzásegíti Dr. Firthet néhány adathoz, és meggyőzi őt, valamint a másik tröszttagot Sir Georgeot, hogy érdemes volt az alapítványt létrehozni. Mielőtt az alapítvány létrejött, a munkát szent kötelességnek tekintve már négy éve lelkiismeretesen dolgoztam a zeneszerzőkkel, és soha nem is álmodtam arról, hogy ebből valaha anyagi hasznom lehet. 1966-tól pedig, miután Sir George segítségével kapcsolatba léptem Mrs. Firthtel, mint egyik barát a másiknak, elküldtem neki a tröszt megalapítása előtti két teljes évben folyamatosan hozzám áramlott zenét és üzeneteket, mert Mrs. Firthet annyira érdekelte. De sajnos, így van, ha az embert (függetlenül az összegtől) megfizetik valamiért. Azt hiszem, elkerülhetetlenül kialakult bennem az az érzés, hogy a Társaság el fogja várni, vagy keresni fogja az eredményeket, és számítani fog bizonyos előrehaladásra, még akkor is, ha mindezt nem tudatosan teszik. Ezután nem kellett dolgozni járnom, sem pedig a sok fárasztó házimunkával megbirkózni, ami a nagy rozoga házunkkal járt. De többé nem éreztem magam szabadnak, mivel együtt kellett működ-

11

T.i. Chopin, (ford. megj.)

32

nöm a Tröszttel és az egyesség miatti állandó kellemetlen érzésem végül arra késztetett, hogy benyújtsam lemondásomat, akár rendelkeztem más anyagi forrással, akár nem. A lemondásomat 1970 márciusában írásban küldtem el, megfelelő időt adva a Társaságnak, hogy májusra számolja fel magát, és ekkor még az sem dőlt el, hogy a zeneművekért járó honorárium jog szerint engem illet. A pénzügyi helyzetem a jövőre nézve teljesen bizonytalan volt. Ez azonban semmiképpen sem csökkenti el nem múló nagyrabecsülésemet, amiért minden segítséget megadtak, és őszinte hálámat mindazok iránt, akik hozzájárultak az alaphoz. Az egész időszakban, – 1967 januárjától kezdve mindvégig – Liszt, Chopin és Beethoven állandóan arra ösztökéltek, hogy próbáljam meg a zenét szélesebb közönség elé kivinni. Sir George és mások viszont igyekeztek visszatartani. Hányódtam az ellentmondó elképzelések között, de nyilvánvalónak tűnt a számomra, hogy a zeneszerzőknek kell eldönteniük, mi történjen a zenével, amit átadnak. Beethoven nyíltan meg is mondta, ha nem történnek lépések, az ismeretek átadására mások számára, ezt úgy fogja tekinteni, hogy felesleges erőfeszítés volt részéről nekem a zenét átadni. 1966 vége felé kezdtek kedvező lehetőségek mutatkozni és a zeneszerzők azt kívánták, hogy fogadjam el ezeket. Alkalom nyílt találkozásra az egyik fontos napilap tudósítójával és egy másik lehetőség – mindkettő Mrs. Wontneren keresztül –, hogy találkozzam Monica Sims-szel a BBC-től. Mindketten kérték, hogy írjak egy bemutatkozó levelet, amelynek alapján interjút készíthetnek velem. Mrs. Wontner azt javasolta, hogy írjak Sir George-nak és tájékoztassam erről a két ragyogó lehetőségről. Meglepetésemre ő is, Mrs. Firth is megrémültek a tervtől, hogy találkozni szeretnék ezzel a két emberrel. Kétségkívül attól féltek, hogy ellenséges kérdéseket fognak feltenni nekem – amelyekkel szembe fogok szállni a zeneszerzők kedvéért. Ezen kívül arra is gondolhattak, hogy haszonlesők kihasználhatnak. Riadalmuk Mrs. Wontnerre is átragadt, úgyhogy elhalasztotta a bemutatkozást. De Monica Sims, aki abban az időben a BBC Nők órája című műsorát készítette, ősszel át szándékozott menni a Gyermekek órájához, és azt kérte, hogy találkozzunk, mielőtt elveszíti a lehetőséget, hogy közölhessen valamit zenémről a Nők órájában. Beleegyeztem. De az újságíróval csak 1968 júniusában találkoztam, és ekkor Sir George és Mrs. Firth is úgy intézte, hogy ők is jelen legyenek. Monica nagyon jó műsort készített a zenémről, és október 17-én le is adták, majd decemberben megismételték. Ekkor megtört a jég, és a levelekben kapott válaszok nagy örömet szereztek. Rengeteg különböző embertől érkezett levél. Jött zenészektől, sok levél pedig olyan emberektől, akik érdeklődtek a transzcendens dolgok iránt. Én pedig megpróbáltam mindegyikre válaszolni. Nem tartott hosszú ideig, hogy megállapítsam, a legtöbb ember elfelejt mellékelni egy felbélyegzett borítékot – és meglepő, milyen gyorsan tekintélyes összeget tesz ki a néhány penny, ha összegyűlik. Eljött az idő, amikor már nem válaszoltam a válaszbélyeg nélküli levelekre, hacsak nem segélykiáltás volt bennük – és jóval később eljött az az idő is, amikor százával kezdtek érkezni a levelek a világ minden tájáról. Képtelenség volt mindegyikre válaszolni. A leveleknek ez az áradata csaknem mindig különféle információkra vonatkozó kéréseket tartalmazott. Jó lenne, ha minden levélre válaszolni tudnék és minden kérdést meg tudnék válaszolni, de remélem, hogy a sok azonos kérdésre ebben a könyvben megtalálható a válasz. Ez az első BBC rádiószereplés kellőképpen felbátorított, hogy a következő év végén részt vegyek egy zenéről szóló TV műsorban. Azzal kezdődött, hogy a suttoni Fiatal Spiritualisták egyháza felkért, tartsak nekik egy kis koncertet. Hallották, mennyire mélyponton vagyok a sok kudarc és csalódás után, ezért megkértek, adjak egy hangversenyt, és mondjam el, hogyan keletkezett a zene. Meghívták a helyi sajtót, hogy jöjjön el az összejövetelünkre, és nagy szerencsénkre Catherine Sansom, a Sutton Heraldtól, el is jött. Nagyon jó, kitűnően megírt cikket készített rólam az újságjában, és felhívta a BBC-nél dolgozó Peter Dorling figyelmét a zenémre. Ezután kezdtek lendületbe jönni a dolgok. Még magamhoz sem tértem, a BBC készített egy műsort a zenémről, és ezután rengeteg újságíró akart riportot készíteni. A Philips leszerződött egy lemezre, Liszt pedig el volt ragadtatva, hogy végre ő és a többiek eljutnak az egész világba. Az embe-

33

rek beszélni fognak a zenéjükről; tanakodni fognak, hogyan keletkezett, kérdéseket fognak feltenni és töprengeni. A zeneszerzők terve hatni kezdett.

NEGYEDIK FEJEZET

Liszt Miután ismertettem az események rendkívüli láncolatát, amelyek során a világ megismerte a zeneszerzők műveit, Lisztről szeretnék beszélni, aki az egész művelet irányítója volt. Talán különösen hangzik, de őszintén mondhatom, hogy Lisztet nagyon jó barátomnak tartom. Az égvilágon mindenről szoktam beszélgetni vele. Komoly dolgokról – mint az élet célja – és metafizikáról. Ő nem így hívja, de ez az a kifejezés, ami a legjobban illik a társalgás nagy részére. Nem sokat beszélünk mindennapi dolgokról, mert az a véleménye, hogy a mindennapi életemért a legjobb szándékom szerint nekem kell vállalnom a felelősséget. Arról sem ábrándozhatok, hogy hétköznapi ügyek problémáival zavarjam, ha csak valamely aktuális döntés, amelyet meg kell hoznom, nincs valaki másnak az életére is hatással. Csak ilyen esetben kérem meg, nem tudna-e nekem tanácsot adni, vagy megkérdezem, volt-e már ő maga ilyen helyzetben. Amikor tanácsot ad, nagyon kedvesen teszi. Sohasem a tekintély talapzatáról, mindig hozzáfűzi: „Ez csak az én véleményem.” és mindig meghagyja nekem a végső döntést. Fel sem merül, hogy megpróbáljon erőszakosan fellépni, vagy előírni, mit tegyek. Ezt nem is engedném meg senkinek! Előfordult, hogy segítséget kértem a gyerekek számára, amikor betegek voltak és a földi doktor nem volt azonnal elérhető, ő pedig tudott segítséget hozni a másik oldalról, például szerzett egy „szellemorvost”, aki megmondta, mit csináljak, vagy úgy segített, hogy gyógyító erőt közvetített rajtam keresztül. Adódnak azonban a túlvilági zeneszerzőkkel végzett munkámban bizonyos bonyodalmak is, amelyek nem fordultak volna elő hasonló viszonylatban azokkal az emberekkel, akik a testi valójukban vannak itt a Földön. Az egyik dolog, hogy nincs értelme lehalkítani a hangunkat, ha Lisztre, vagy a többiekre megjegyzéseket teszünk, azt gondolva, hogy így nem szereznek róla tudomást. Az udvariassági rendszabályok, amelyeket az emberek alkalmaznak, nem védenek földöntúli lényekkel szemben. Gyakran éppen úgy felfogják a gondolatainkat és olvasnak bennük, mint ahogyan egy állomást keresnek a rádión. Ezért teljesen lehetetlen az ember véleményét bármilyen témáról eltitkolni a zeneszerzők előtt. Nem rejthetjük el előlük a gondolatainkat. Ha már megszülettek! Néha azt tapasztalom, hogy elég abszurd módon lehalkítom a hangomat, ha valami olyasmit mondok, ami kritikusan hangzik valamelyikükre nézve, – mert nem mindegyikükkel olyan könnyű együtt dolgozni, mint Liszttel. Csak idővesztegetés suttogni, mert nyilvánvaló, hogy pontosan tudják, mit akarok mondani, még mielőtt kiejtem a számon. Csak egyfajta védekezés lehetséges: zavarossá kell tenni a gondolkodásunkat, ezért néha tudatosan igyekszem összekeverni a gondolataimat, hogy egy kis magánélethez jussak! A gondolatolvasás kétélű kard is lehet. Emlékszem, egy napon, amikor Liszt megpróbált segíteni nekem egy zenedarab gyakorlásában és újra meg újra elismételtetett velem egy frázist, már húsz ismétlés körül jártam, és eléggé elfáradtam. Ő pedig egyre csak azt mondta: „Folytassa, próbálja meg még egyszer!” – és ingerülten ráütött a billentyűkre, én pedig azt gondoltam magamban: Te jó isten – hogy ez milyen bogaras! Azonnal elkapta a gondolatot és mielőtt bocsánatot kérhettem volna, teljesen eltűnt. Nem is került elő három héten át, és ez alatt eléggé levert voltam. Bűntudatot éreztem, bár teljesen fölöslegesen, mert nem akartam durva lenni, és különben is a „bogaras” szinte kedveskedő kifejezés. Semmiképpen sem sértés.

34

Amikor ismét megjelent, nagyon méltóságteljes és inkább tartózkodó volt, és igen hűvös hangulatban kezdtünk dolgozni. Néhány percig előre haladtunk, majd valamit újra és újra gyakoroltatott velem, amikor hirtelen megállt, és kötekedve mondta: „Úgy gondolom, eléggé bogaras vagyok!” Örültem, hogy ő hozta elő. Legalább lehetőséget adott, hogy megmagyarázzam, nem volt bántó szándékom. Azt hiszem, nem ismerte ezt az angol kifejezést. Liszt nagyon jól tudott angolul, de voltak fehér foltok a tudásában. Úgy látszott, nem mindig értette meg a mi szlengünket és a modernebb szavakat. Valószínűleg, sosem hallotta azelőtt a „bogaras” szót korábban és azt gondolta, hogy valami udvariatlan dolog. Liszt kétségtelenül a leggyakoribb látogatóm. Azt hiszem, ő könnyebben kommunikál, mint a társai és ezért több időt tölt velem, mint a többi zeneszerző. Manapság már nemigen viseli a papi reverendát, amelyben először megjelent, amikor hét éves koromban meglátogatott. Rendes hétköznapi ruhákban jár – néha nagyon divatosan öltözik, nem a késői viktoriánus stílusban. Még Chelsea-ben sem volna feltűnő. Gyakran a saját korának nyakkendőit viseli – de ma is ugyanilyen a divat. Ugyanez a helyzet a hajviseletével, amely általában hoszszú, mint életében volt. De a divat e tekintetben is lépést tartott vele. Egészen biztos vagyok benne, hogy azon első alkalommal azért mutatkozott, mint Liszt abbé, mert tudta, ha jóképű fiatalemberként érkezik, sosem jöttem volna rá, hogy ki ő. A papi reverenda arra szolgált, hogy megismerjem, ha idősebb leszek. Így is történt. Egyébként csak akkor hordott reverendát, amikor ötvenes éveiben volt és belépett a szerzetesrendbe. Az emberek rendszerint fiatalabbnak látszanak, miután elhagyják ezt a világot, mert abban az életben nincs betegség, vagy elmúlás. A földi élet előrehaladása csupán egy vonatkozásban idézi elő a folyamatok hanyatlását, így a halál után a Földön eltöltött évek nyoma egyszerűen eltűnik. Liszt azt mondja, hogy az emberek általában nem fiatalodnak meg rögtön, bár amikor anyám átment és szinte rögtön utána láttam, már sokkal fiatalabbnak látszott. Nyolcvanegy éves volt, amikor meghalt, és amikor láttam a szellemét, csaknem hamarabb, mint ahogyan a földi teste megszűnt élni, negyvennek nézett ki. Ez valóban rögtön történt, de anyám tudott a szellemi létről. Hitt a halál utáni életben, és talán volt valami elképzelése róla, mi vár rá, ezért gyorsabban tudott alkalmazkodni. Ha az embereknek merev elképzelései vannak, akkor Liszt szerint egy ideig ugyanabban az állapotban maradnak, mint amilyenben a Földön voltak, és némi gondolkodásra és alkalmazkodásra van szükségük, mielőtt visszatérhetnek fiatalabb, egészségesebb énjükhöz. Elég sokat beszélünk a modern életről. Liszt nagyon élénken érdeklődik minden iránt, ami a mai világban történik, és gyakran mondja, mennyire örülne, ha mindazok a lehetőségek, amivel mi rendelkezünk, már akkor is léteztek volna. A TV, a rádió, a magnetofon, a sztereo hangfelvételek és hasonlók nagy áldást jelentettek volna az ő és más zeneszerzők számára, és el van ragadtatva, hogy ezek a felfedezések mennyire forradalmasították a kommunikációt. Azt hiszem, többek között ezért voltak annyira fontosak a számára a különféle TV műsorok és rádióközvetítések, amelyekre, amióta a zeneszerzők zenéje ismertté vált engem felkértek. Sajnos Liszt és a többiek nem mindig látják a mi TV-nket, minthogy ez a mi dimenziónkra való áthangolódást igényli. Ugyanúgy, ahogyan én egyszer jobban, másszor kevésbé jól látom őket, kétségtelenül úgy látnak ők is minket. Nem mindig látják az anyagi dolgokat, bár tudnak róluk. Vagy talán helyesebb azt mondani, hogy érzik ezeket. A ráhangolódásnak egy különleges fajtájára van szükségük, hogy a mi világunkban mozogni és látni tudjanak, mint ahogyan nekünk is át kell hangolódnunk, hogy átjussunk hozzájuk. Úgy tűnik, minden képességük alkalomról alkalomra változik. Például van olyan eset, hogy amikor Liszt diktál nekem, bizonytalan vagyok, és megkérdezem: – Jól írtam ezt? Néha azt feleli: – Nos, mit is írt pontosan? – és észreveszem, hogy nem látja a papírt, vagy a hangjegyeket, amiket írtam. Más alkalommal meg váratlanul azt mondja: – Álljon meg! Ide keresztet írt, de b-t kellett volna.

35

Néha talán képes rá, hogy lássa az anyagi dolgokat. Vagy lehet, hogy a gondolataimból fogja fel a rosszul írott hangjegyet. A változásnak ez a fajtája velem is megtörténik. A látnoki képességem néha órákra, vagy napokra elhalványul és kételkedem benne, hogy valaha is visszatér. Más alkalmakkor a túlvilággal való kommunikáció olyan könnyű, mint egy baráttal való beszélgetés, aki mellettünk ül a szobában. Az a remény éltet, hogy egy napon pontosan meg fogom érteni, mi akadályozza meg, hogy a kommunikáció jól működjön, és ismerni fogom azokat a tényezőket, amelyek azt előidézik, úgyhogy talán meg tudjuk tanulni be- és kikapcsolni, mint a villanyvilágítást. De talán ennyire sohasem lesz egyszerű. E pillanatban a kapcsolat teljességgel azon múlik, hogy várok arra, hogy átjön-e valaki, és sohasem vagyok biztos benne, hogy történik-e valami, vagy sem. Az az érzésem, hogy a másik oldalon levők hasonló nehézségeket tapasztalnak. Amikor „eltűnnek” – vagyis, amikor egyiküket, vagy másikukat hosszabb ideig nem látom, és megkérdezem valamelyik látogatómat, hol van az illető, gyakran nagyon kétértelmű választ kapok. – Ó, most nem tud jönni, de hamarosan visszatér – mondják. Szeretném tudni, vajon ők mindig át tudnak-e jönni, vagy mennyire függ ez tőlem, a légkörtől, a környezettől? Rájöttem, hogy sokkal könnyebbnek látszik átjutni azoknak az embereknek, akik extrovertált jelleműek voltak itt a Földön. És természetesen Liszt volt talán a leginkább extrovertált, ez magyarázza, hogy vele könnyebb a kommunikáció, mint bárki mással. Emlékszem, hogy 1969-ben, amikor a zeném létezése éppen csak kezdett a spiritualista körökön kívül ismertté válni, a BBC Harmadik műsorának készítői megkerestek és arra kértek, tegyem lehetővé a számukra, hogy dokumentumfilmet készíthessenek a munkámról. Őszintén szólva kétségeim voltak az ügyben. Tudtam, hogy rengeteg kételkedéssel találkozhatok és nem ismertem, milyen álláspontot fog a BBC képviselni. Megrendezhetik úgy, hogy az egész nevetségessé válik és ez valószínűleg sikerülne nekik. Végül is a félelmeim alaptalannak bizonyultak. Nagyon tisztességesen és csodálatraméltó udvariassággal kezelték a témát. Amikor megkaptam az ajánlatot, megkérdeztem Lisztet, mit gondol, és neki semmi kétsége nem volt afelől, hogy el kell fogadnom. – Tovább kell mennie – mondta – ez az, amire valamennyien vártunk, és feltétlenül előrelépést jelent. A program bizonyos fokig kimerítő harmadik fokozatú teszt volt, amelyet jól ismertem. Kérdések szakadatlan sora áradt, amelyek néha látszólag teljesen azonosak voltak, soha nem bizonyítottak, vagy cáfoltak semmit. Pszichológus is szerepelt a műsorban, Hansel professzor. Mármost biztos vagyok benne, hogy Hansel professzor kétségtelenül kitűnő ember, de sajnos, úgy látszik, egyáltalán nem hisz az É.T.É.-ben, és semmiképpen sem ismeri el a létezésének lehetőségét. A műsorban olyanok is szerepeltek, akik valamennyire hittek az É.T.É.-ben, úgyhogy nem voltam teljesen egyedül. Azután egy olyan kísérletre kértek fel, amire már nagyon sokszor korábban is felkértek. Megtenném-e, képes lennék-e úgy dolgozni valamelyik zeneszerzővel, hogy a BBC jelen van? Eléggé kétségbeestem a gondolattól. Mint ahogyan már elmondtam, vannak napok, amikor egyáltalán nincs kapcsolatom a másik oldallal és sohasem tudom, hogy valóban sikerül-e létrehozni a kommunikációt. – Meg fogom próbálni – feleltem –, de semmit sem garantálhatok. Lehetséges, hogy egyáltalán semmi nem fog történni. Minden, amit tehetek, hogy megpróbálom. A BBC hajlandó volt ebbe beleegyezni, és valamennyien Balhamba mentünk. Geoffrey Skelton és Daniel Snowman, akik a programot készítették, egy hangmérnök az összes felszerelésével, valamennyien leültünk abban a szobában, amelyikben én dolgozni szoktam. Teával kínáltam a stáb tagjait és vártam, történik-e valami. Alig telt el néhány perc és ott volt Liszt, érzékelhetőbben, mint bármikor. Nagyon nyugodtnak és higgadtnak látszott, és azt mondta a maga viktoriánus, kicsit pedáns módján, hogy hajlandó megpróbálni, kommunikálni és átadni egy új zenedarabot. Korábban Liszt úgy dolgozott, hogy először meghallgattatta velem a zenéjét, vagy úgy, hogy magamban hallottam, vagy úgy, hogy a kezemet vezette a zongorán. Ez alkalommal azonban azt

36

mondta, szeretné, ha írnám a zenét, amit diktál. Egyenesen le kellett írnom a kottapapírra, habár a zongoránál ültem. – Biztos, hogy valami látványosat fogok kapni – mondtam neki és ő sokatmondóan mosolygott. Először az előjegyzést mondta meg. – Hat kereszt – mondta – és az ütemelőjegyzés 5/4 lesz a jobb kézre és 3/2 a balra. Nagyon nehéz. Méltatlankodva fordultam feléje, de láttam, hogy magával nagyon elégedetten néz. Geoffrey Skeltonhoz fordultam, miután megmagyaráztam az utasításokat: – Hát ez nem valami méltányos dolog. Ilyen bonyolult dolgot akar közölni általam, éppen, amikor Önök itt vannak. Korábban soha nem kaptam tőle ilyen bonyolult zenét. Régebben a zene nagy része, bár néha nehéz volt lejátszani, egyszerűen 3/4-es, vagy 4/4-es ütemben volt írva. Semmi túl bonyolult. – Nos, próbálja meg – mondta Liszt megnyugtatóan – gyerünk! És annyira hitt benne, hogy meg tudja csinálni, hogy ez nekem is önbizalmat adott. Nos, gondoltam, csináljuk, és hamarosan túlestünk rajta. Először négy ütemet adott a balkézre, azután elkezdte a jobbkezet. Úgy nézett ki, mint ami nem is függ össze. A felső szólam látszólag össze-vissza kalandozott mindenfelé, voltak mulatságosnak tűnő akkordok, és úgy nézett ki, hogy Liszt véletlenszerűen dobálja őket szerte-széjjel. Miután vagy húsz ütemet leírtam, nyugtalankodni kezdtem. Fogyatékosságaim közé tartozik, hogy a kottakép alapján nem tudom elképzelni, hogyan hangzik a zene, és így azt gondoltam: – Vajon hogyan hangzik ez? Olyan furcsa, valószínűleg nincs értelme. Ezért megkértem Lisztet, hogy várjon egy pillanatig és azt mondtam Geoffrey Skeltonnak: – Mit szólna hozzá, ha megpróbálnám lejátszani? Nem volt ellene kifogása, de én sokkal nehezebbnek találtam, mint amit én lapról le tudok játszani. Nem vagyok képes 5/4-et játszani a 3/2 mellett, és egyre zavarosabb helyzetbe kerültem. Megpróbáltam kiszámolni a ritmust a lap szélén, de ez sem segített. Ekkor Geoffrey Skelton megkérdezte, megengedném-e, hogy ő próbálja meg eljátszani. Addig nem tudtam, hogy ő jó zongorista. Néhány pillanatig nézte a kottát, majd minden különösebb erőfeszítés nélkül játszani kezdte. Úgy tűnt nekem, hogy a darab elég érdekes, de amikor befejezte, halálos csend lett. Már nyugtalankodtam, hogy Skelton azt fogja mondani, nem sokat gondol a műről. De kisvártatva nagyon, nagyon lassan körülnézett, és így szólt: – Mrs. Brown, azt hiszem, ön itt valóban kapott valamit. Ennek hallatán a szívem repesett a megkönnyebbüléstől! Hála az égnek, gondoltam magamban, minden rendben van. Leültem, hogy átvegyem Liszttől a darab hátralevő részét, aki ott állt, és látszott, hogy mulattatják az aggályaim új zenedarabjával kapcsolatban. Gondolatban így szóltam Liszthez: – Miért nem valami mutatósabbat adott? Kényszeredetten elmosolyodott, és így felelt: – Azt hiszem, maga is látni fogja, hogy ez a BBC-től jött urakra sokkal kedvezőbb hatást tesz, mint egy olyan kompozíció, mint például egy magyar rapszódia, vagy egy ragyogó koncertdarab. A művet, amelynek Liszt a „Grübelei” („Töprengés”) címet adta, hamarosan befejeztük és Geoffrey Skelton elvitte, hogy megmutassa egy híres zenetudósnak, Humphrey Searle-nek, aki Liszt szakértő. Nagy hatást tett rá a darab, pontosan, ahogyan Liszt megjósolta. Liszt okosan csupán egy olyan jellegzetes zenei részt tett a darabba, amely segített bebizonyítani, hogy ez egy Liszt mű. Humphrey Searle azt mondta, hogy nem hasonlít Liszt egyik darabjára sem, de olyasmi, amit könynyen írhatott volna életének utolsó tizenöt évében, amikor új elképzelésekkel kísérletezett. Az előadásmód jelzések, amelyeket Liszt általában olaszul ad meg nekem, szintén jellegzetesek voltak, bár egyet franciául adott meg: „avec tendresse”12, ami Mr. Searle szerint ugyancsak jellemző Lisztre. 12

Jelentése: lágyan

37

A jellegzetes zenei ötlet egy ütemnyi volt, amely feltűnően hasonlított Liszt Liebestraum c. művének egyik kadenciájára. A két ütem nem teljesen azonos, de Humphrey Searle kimutatta, hogy felépítésük hasonló. A Töprengésben a jobb kéz hangjegyei egy oktávval feljebb vannak, mint a Szerelmi Álmokban és a Töprengésben ez a futam dur és moll jelekkel íródott, de a hangjegyek azonosak. Így hát a kísérlet jól sikerült. Pedig a bőrömet kockáztattam azon a napon. Tanuk jelenlétében dolgozni valakivel, akit ők nem látnak, hihetetlenül ostoba érzés. Ennél már csak az lett volna ostobább, ha az ember ott ül, és nincs kivel dolgozni, mert átmenetileg minden kommunikáció szünetel. Bárhogyan is, tanuk jelenlétében dolgozni olyan helyzet, amelyen nagyon nehéz felülkerekedni, ez természetesen feszültté, elfogódottá és idegessé teszi az embert. De a BBC számára nyilvánvaló volt, hogy Liszt rendkívüli erőfeszítést tett és valóban felülmúlta önmagát, csodálatosan uralta a helyzetet. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a Töprengés az egyik legjobb darab, amit eddig kaptam. Azóta többször is játszották a TV-ben. Peter Katin, mind technikailag, mind zeneileg igen kiváló zongorista, játszotta a TV-ben, és az első nagylemezemen. Ma már én is elfogadhatóan tudom Játszani, miután Liszt irányításával órákig gyakoroltam. Sajnos, felkértek, hogy vegyük fel abba az eredeti BBC 3. programba és ezzel túlfeszítették a húrt. A BBC stúdióban, amelyet használtunk, nem volt zongoraszék és a karosszék túl alacsony volt nekem. A zongora mechanikája nagyon nehezen működött, borzasztóan fáztam és mindent összevéve nagyon rosszul éreztem magam. Nagyon ideges is voltam. Kétszer, vagy háromszor eljátszottam a darabot, és tudtam, hogy nem hangzik megfelelően. De nem boldogultam a zongorával és különben sem vagyok képes művészien előadni a darabot. Tudtam, hogy ismét meg kell próbálnom, de forgott velem a világ, és végül hagytam, hogy a felvétel olyan legyen, amilyen. Szegény Liszt, aki nagyon szerette volna, ha sokkal jobban hangzik, ott volt, és megpróbálta a kezemet befolyásolni, de annyira ideges és feszült voltam, hogy nem tudott eljutni hozzám. Mondtam neki, mennyire bántott, hogy nem tudtam jobban eljátszani és nagyon kedves volt. – Nincs semmi baj – nyugtatott meg, mi elértük a munka fő célját. Nagyon örült, hogy az új zenéjét játsszák és elfogadják, de nem éppen azért, mert ez a hírnevét növeli. Az egész különös jelenségnek, amely annyi embernek okoz fejtörést, az az értelme, hogy megpróbáljon segítségünkre lenni annak biztos ismeretében, hogy van egy másik élet, hogy mindennek megvan a célja, és a dolgok nem annyira reménytelenek, amilyennek néha látszanak. Liszt úgy érzi, az az első lépés, hogy az embereket gondolkodásra késztessük arról, mi következik az élet után. Az ő elmélete szerint, amíg az emberek nem hajlandók elhinni, hogy van valami, ami következik, ha már nincs többé dolgunk a földi világban, addig továbbra is minden értelmetlennek fog látszani, és megakadályozza, hogy erőfeszítéseinket a földi életünkre fordítsuk. Természetesen nekem semmilyen kétségeim nem lehetnek az élet folytatásának valódisága iránt. Az úgynevezett „halottak”, akik nagyon is élőnek tűnnek, kivéve azt, hogy az ember nem érintheti, vagy ölelheti meg őket, amióta csak vissza tudok emlékezni, részét képezik az életemnek. És nemcsak az én otthonomban tűnnek fel. Közülük néhány elkísér, különösen, ha olyan helyre megyek, amely kapcsolatban van a zenéjükkel. Valószínűleg szeretik szemmel tartani az ügyeket. Nemrég Peter Dorlingnál, a TV gyártásvezetőjénél voltam vendégségben. Vele akkor találkoztam először, amikor az első TV felvételt készítették a zenémről. Ő és a felesége jó barátaim lettek, és Peter őszintén érdeklődik minden jelenség iránt, ami velem történik. Szerintem elhiszi, hogy van benne valami, de úgy gondolja, hogy alaposabban meg kell magyarázni. Egyszóval ezen a napon tea után azt kérdezi tőlem: – Van itt ma valaki? Liszt ott volt, mint máskor. Peter megkérdezte, mit gondolok, le tudnám-e rajzolni. Már évek óta nem rajzoltam és az iskolában is nagyon keveset gyakoroltam, de azt feleltem, hogy megpróbálom. Kerestek a számomra papírt és ceruzát, és kérték, próbáljam meg.

38

– Valószínűleg borzasztó lesz – mondtam – és egyáltalán nem úgy fog kinézni, mint ő. A legjobban Liszt szórakozott mindezen. Elhelyezkedett egy karosszékben – bele szokott ülni a székeinkbe! – karjait a szék karfájára tette, a fény irányába nézett és úgy fordította a fejét, hogy jól kivehessem a profilját. Liszt büszke a gyönyörű profiljára, bár nem azon a módon, ahogyan földi emberként tenné. Azt mondja, hogy a szépség Isten adománya és hálásnak kell lennünk érte. De nem úgy, hogy közben beképzeltek vagyunk miatta. Nagyon jó modellnek bizonyult. Mindvégig teljes csöndben ott ült, amíg dolgoztam. Az egyik díványpárna csaknem pontosan a széktámla tetejéig ért, és megjegyeztem, hol van a feje a székhez képest. Magasabban helyezkedett el, mint a szék felső széle, az álla pedig csaknem azonos szinten volt a párna tetejével. A szellemek nincsenek tömör anyagból, mint mi, bár néha olyan világosan láthatók, hogy csaknem összetévesztem őket itteni emberekkel; de ez elég ritka. Azt hiszem, van valami köze a látomás koncentráltságához, bár mialatt rajzoltam a székben ülő Lisztet, sikeresen elfeledtetett mindent, ami a háttérben volt. A vázlat nem sikerült valami jól, de felismerhető volt. Véletlenül sikerült elkapnom a kifejezését. Meglehetősen elégedettnek és boldognak látszott, szeme a távolba tekintett. Ezután Peter Dorling ült ugyanabba a fotelbe, és feltűnt nekem, hogy sokkal magasabb, mint Liszt, mert a feje sokkal feljebb volt, mint a szék támlája. Nem tudtam megállni, hogy megkérjem, álljon fel, és Liszt, aki pontosan tudta, mi jár a fejemben, odajött és melléállt. Így világosan láthattam, hogy Peter Dorling tényleg magasabb, mint Liszt. Néha Liszt humorérzékről is tanúságot tesz. Például időnként elkezd nekem mesélni egy komikus történetet, és kortársa, Berlioz addig hecceli, amíg mind a ketten olyan sokat nevetnek, hogy sose hallom a történet végét. Az egyik ilyen történetben Berlioz és egy pár lovaglócsizma szerepelt, amely elveszett, amikor Berlioz Liszt párizsi lakásában tartózkodott, és a csizma eltűnése valahogyan kapcsolatban volt egy bizonyos Camille nevű hölggyel. A történet olyan mulatságos, hogy képtelenek voltak elmesélni, és én sohasem oldom meg a csizmák rejtélyét, vagy azt, mi a közük Camille-hoz. Róla gondolati képet is rajzoltak nekem, ezen egy apró termetű, kövérkés, hervadt kinézetű hölgy volt látható, nehéz szemhéjjal és hatalmas, vastag, szőke hajköteggel, amelyet a jobb füle mögé fésülve viselt. Telt ajka volt, magas hangon beszélt és nevetett. Liszt azt mondta, hogy nagyon kedves jelenség volt. Egy alkalommal sikerült jól megijesztenie Barry Kostot, azt a fiatalembert, aki mostanában az összes interjúm, felvételem, TV-szereplésem ügyeit intézi, és azokkal az emberekkel foglalkozik, akik engedélyt kérnek, hogy felvegyék, vagy nyilvánosságra hozzák a zenémet. Ő és egy Jack Boyce nevű másik úr, aki abban az időben a Philips lemezgyárnak dolgozott, megbeszélést tartott a „Rosemary Brown zenéjé”-nek felvételéről, amely 1970 májusában jelent meg. A tennivalókat illetően már mindent eldöntötték és éppen az időpontot akarták rögzíteni, amikor a szobában a forgószék hirtelen körbe-körbe forogni kezdett. Senkit sem lehetett még csak a szék közelében sem látni, de nyilvánvalóan Liszt volt, aki figyelemmel kísérte a megbeszélést, és jelezni akarta egyetértését Azt hiszem, Barry és Jack csaknem kővé váltak abban a pillanatban. 1970 májusában Írországba repültem, hogy fellépjek egy késő éjszakai TV-showban Dublinban, és elég ideges voltam, mert tudtam, hogy valószínűleg ismét keresztül kell esnem a szokásos inkvizíción. Liszt is velem jött, és amikor idegesen kerestem a beszálló kártyámat, amiről azt hittem, hogy elvesztettem, azt mondta elég rezignáltam „a zsebébe tette”. Hát tényleg oda tettem. Talán úgy állítom be őt, mint egy meglehetősen nyegle embert, pedig egyáltalán nem ilyen. Időnként mélyen elgondolkodik és ilyenkor nagyon komoly. Nagyon mély érzésű és roppantul meghatódik, ha az emberek kedvesek és értékelik a zenéjét. Többször is láttam könnyezni, amikor meghatotta valami. Például, amikor először megértette, hogy elfogadtam őt, valóban elhiszem, hogy ő Liszt, hajlandó vagyok együtt dolgozni vele, és látta, hogy tudunk kommunikálni egymással, olyan boldog volt, hogy örömkönnyek peregtek le az arcán. Azt hiszem, éveken át küzdött, hogy a zenéjét eljuttassa hozzám. Amióta élek, azon dolgozott, hogy felhívja magára a figyelmet és néha nem sok sikerrel. És még azután is, hogy kapcsolatba ke-

39

rült velem, ott volt a kérdés, hogy vajon mások elfogadják-e a zenét, amit rajtam keresztül írt. Csodálatos volt nézni az örömét, amikor mások is kezdték elismerni. Több alkalommal láttam őt örülni, mint sírni. Nem hiszem, hogy ő és a többiek ugyanolyan megrendült szomorúságot éreznek, mint mi, mert teljesen másként vélekednek az értékekről, és ami a mi számunkra rendkívül szomorú, az nekik múló kellemetlenség. Másrészt elfogadják, hogy néha a nagy bánatnak csodálatos célja lehet. Azt hiszem, Liszt, amikor a Földön élt, zeneszerzőként mellőzöttnek érezhette magát. Mint zongorista, annyi elismerést kapott, amennyit csak akart, de mint zeneszerző, szerintem mellőzve érezte magát. Lelkének nagy része a zenéjében nyilvánult meg – talán nem a rapszódiákban, hanem inkább a nyugodtabb darabjaiban. Azt hiszem, megpróbált kifejezni valami spirituálisat, élete vége felé pedig arra vágyott, hogy a zenéjét templomokban játsszák. Ez ritkán fordult elő, és tudom, szomorú amiatt, hogy sohasem tudta ezt a törekvését valóra váltani. A személyiségének ezt a spirituális oldalát talán nem ismerték fel teljesen, amíg élt. Általában mély együttérzést tanúsított mindenki iránt. Valóban törődik az emberekkel, és ha valaki szenved, azon segíteni akar. Ez a másik ok, ami miatt érdeklődik a mi kommunikációnk modern formái iránt. Egyszer azt mondta, hogy az ő idejében az emberek nagyon sokat szenvedtek. Százak és százak haltak éhen, vagy lettek természeti katasztrófák áldozatai, míg a többi ország lakóinak fogalma sem volt, mi történik. De ma az újságok, a TV és a rádió következtében sokkal többet tudunk arról, mi történik a világban, és lépéseket tehetünk, hogy enyhítsük a szenvedést. Azt mondta, hogy hite szerint a dolgok állandóan fejlődnek ezen a világon. Bár ma is van félreértés és baj, azt mondja, hogy a határmezsgyéjén vagyunk annak, amit „az együttérzés hajnalának” nevez. Azok, akik nem törődnek másokkal, látni fogják, hogy egyszerűen a józan ész kívánja meg az együttérzést másokkal, akik kevésbé szerencsések. Ha a közösség bármely része szenved, láncreakciót fog kiváltani a többiekből. Úgy érzi, hogy nagyon sötét korszakban élt. Olyan időben, amikor a gondolkodás rendkívül szűk korlátokba ütközött. Nem próbál meg mentegetőzni az élete miatt, bár vannak emberek, akik azt mondják, hogy elég szabados életet élt. De úgy érzi, ha ma élne, nem bírálnák annyira emiatt; szokásait és kalandjait kevésbé ítélnék el, mert a nyilvánosság látóköre sokkal szélesebb lett – néha azt is gondolhatnánk, hogy túlságosan. Azt hiszem, Liszt élete során szenvedett azoknak az időknek a szokásaitól. Nagyon sok barátnője volt, de azt hiszem, ez azért lehetett, mert nagyon meleg és gyengéd természete van, és a nők csaknem szó szerint odadobták magukat neki. Nagyon csinos férfi volt, híres zongorista, – valószínűleg a legjobb, aki valaha is élt. Jól ismerték, mint zeneszerzőt is és kitűnő zenetanárnak tartották. A lányok éppen úgy reagáltak elbűvölő egyéniségére, mint ahogyan Rudolf Valentinoéra, és a mi korunkban a Beatlesékre. Gyakran úgy érzem, hogy ő csak megpróbált kedves lenni, és ezt nagyon könnyen félreértelmezték. Hozzám is nagyon kedves, és gyakran segít kis dolgokban, mint ahogy például megfigyelte, hogy hová tettem a repülőjegyemet. És ha valamelyik zeneszerző iránt, aki meglátogat, romantikus érzelmeim lennének, – ami különben is lehetetlen – azt hiszem, az csak Lisztet illethetné. Ő annyira jóképű és nagyon szép modora van, kecses, méltóságteljes és romantikus. Olyan elbűvölő dolgokat mond, hogy az ember kénytelen azt gondolni magában: „Végre valaki, aki ismeri a lovagiasság művészetét!” Azt hiszem, hogy csak azok az emberek képesek szert tenni valódi könynyedségre a szerelem, a szépség, a költészet és a románc kifejezésében, akik nagyon szerettek. Kétségtelenül voltak asszonyokkal kapcsolatai, de meg sem kísérelte életének ezeket az oldalait elrejteni. Legalább nem volt képmutató, míg mások, akik pontosan ugyanígy viselkedtek, igyekeztek mindezt titokban tartani. Liszt viszont őszinte volt. És bizonyos értelemben nagyon eredeti. A beszéde egy kicsit régimódi, és mai szokásokhoz képest kicsit terjengős. Nagyon tetszik nekem, amikor megpróbálja a mi modern kifejezéseinket használni. Nem mindig sikerül! Egyszer, amikor beteg voltam meglátogatott, és azt mondta: – Örömmel látom, hogy yardokkal jobban van.

40

Nevettem, és így válaszoltam: – Azt akarja mondani, hogy mérföldekkel. Egy pillanatig gondolkodott, majd ezt mondta: – Mi a különbség? És különben is a „yardokkal” itt szerintem helyénvalóbb kifejezés. És egy kissé bonyolult magyarázatot adott, mondván, hogy azt hitte, lényegesen jobban vagyok, de nem egészen így van, ezért azt gondolta, hogy a „yardokkal” kifejezés helyénvalóbb lesz, mint a „mérföldekkel”! Szerintem van is ebben némi igazság. Módom volt rá, hogy világos képet kapjak Lisztről, mert úgy tűnik, mostanra már elég jól ismerem. Végül is az elmúlt hat évben nem kis mértékben az életem része volt. Mióta a férjem és az anyám meghalt valószínűleg több időt töltöttem az ő társaságában, mint bárki máséban. A lányom, Georgina is többször látta – néha egyedül, néha velem együtt. Amióta felnőtt, túlságosan el van foglalva mindennapi dolgokkal ahhoz, hogy sokat gondoljon rá, de teljes mértékben elfogadja a jelenlétét. Azt hiszem, úgy gondolunk rá, mint egy családtagra, ami talán önteltségnek tűnik, de időnként valóban része a mindennapi életünknek. Például egyik este vendégem volt és bár most jobban állunk, mint szoktunk, a pénz még mindig nem áramlik arany folyamként házunkon keresztül. Bevásároltam egy szupermarketben, szokás szerint ügyelve minden egyes pennyre, és egy kisebb fürt banánt kerestem, mert azzal akartam díszíteni egy édességet. Nagy halomból lehetett választani, és az első, amit kivettem, 2 shilling és 9 penny volt. Úgy gondoltam, kell lennie olcsóbbnak is, és láttam is egy kisebb fürtöt, ami megfelelőbbnek nézett ki. Amint éppen kinyújtottam felé a kezem, hogy kivegyem, éreztem, hogy Liszt ott áll mellettem, és azt mondja: „nem, nem, ott van egy, ami 1 shilling 11 penny”. Az árcédula alulra került, és nem lehetett látni, legalábbis én nem láttam. Megfordítottam, és ott volt az ár, pontosan, ahogyan Liszt mondta: 1 shilling, 11 penny. Meglepődtem és nagyon világosan ezt gondoltam, egyenesen Liszthez intézve a kérdést: – Honnan tudta? – Valami olyasmi által, amit maguk megérzésnek hívnak – mondta, és hozzátette – „van ott egy másik fürt, ami csak 1 shilling 6 pennybe kerül. – Végül ezt a fürtöt vettem meg. Hétvégeken, amikor vásárolni megyek a szupermarketbe, körbe-körbe járok azon gondolkozva, mire is van szükségem: gyakran bedobálok a kosárba egy csomag cukrot, teát, meg mindenfélét, ami kell, anélkül, hogy megpróbálnám összeadni az árakat. Mire a pénztárhoz érek, halvány fogalmam nincsen, mennyi lesz a számla. Általában 2 font van a pénztárcámban, és abban reménykedem, hogy ebből minden kitelik, de már volt rá eset, hogy nem volt nálam elég pénz és néhány dolgot vissza kellett tennem. Ez sohasem fordul elő, ha Liszt velem van. Amíg sorban állok a fizetéshez, ő közli a pontos öszszeget. Például: „Ez 14 shilling, 7 penny”, és annyi is. Ez mostanában többször előfordult, és mindig pennyre pontos volt. Egy napon megkérdeztem, hogy vajon az egész idő alatt követett-e, és közben adta-e össze. – Nem, ez nem így van – mondta – erre van egy módszerünk. Megjegyzem, mit vásárolt, és a látnoki intuíció egy fajtájával kiszámítom. Hát ettől nem lettem sokkal okosabb. Nyilvánvalóan van valamilyen gondolati képességük, amelyet mi nem tudunk megérteni. Példaképpen, mennyire bekapcsolódott Liszt a családi életembe, szeretném elmesélni, hogy egy időben segített Thomas fiamnak házi feladatának elkészítésénél. Amikor Thomas fiatalabb volt, gondolkodás nélkül mindent elhitt, amit Liszt mondott neki, mintha szentírás volna. Georgina is hasonlóképpen volt vele. Egy este Thomas egy matematikai feladatot próbált megoldani és azt mondta: – Mami, mennyi egy a négyzeten, meg kettő a négyzeten, meg három a négyzeten, meg négy a négyzeten…

41

Mire eddig jutott, Liszt, aki velem volt, válaszolt neki: „Háromszáznyolcvanöt.” Pontosan így történt. – Liszt azt mondja, hogy 385 – mondtam a fiamnak. – Jaj, de jó – mondta Thomas és leírta. Másnap reggel bemutatta füzetét az iskolában, és amikor este hazajött, könnyedén odavetette: – Igaz, Lisztnek teljesen igaza volt abban a matematikai kérdésben. Jó volt, amit mondott. Ez önmagában is figyelemre méltó, de még érdekesebb az a tény, hogy Thomas valójában nem fejezte be a kérdését. A probléma az volt, hogy mennyi a számok négyzetének összege 1-től 10-ig, és Liszt már akkor megmondta a helyes választ, amikor Thomas még a feladatnak a felét sem mondta el. Én magam sem tudom ezeket a dolgokat megmagyarázni. Azt hiszem, hogy talán valamilyen módon összefügg az időtudattal – a testetlen lények talán képesek a jövőbe látni. Lisztnek ismernie kellett a teljes kérdést, mielőtt még Thomas kimondta. Nyilvánvaló, hogy bizonyos mértékig a jövőbe látnak. Egy reggel Liszttel egy új zenedarabon dolgoztunk. Amikor körülbelül a felénél tartottunk, azt mondta nekem: – Ma legyen óvatos. Háromszor is kigyullad valami a házban. Így is történt. A törlőrongy, amely a tűzhely mellett lógott, tüzet fogott, azután egy égő gyufa esett be a szemétládába, és felgyújtotta annak tartalmát. Ami a legveszélyesebb volt: egy serpenyőben meggyulladt a zsír. Ettől nagyon megrémültem és fogalmam sem volt mit csináljak. – Tegye a serpenyőt a mosogatóba – mondta Liszt. Én haboztam, attól félve, hogy forró a nyele, ezért így folytatta: – Nyugodtan fogja meg, nem fog fájdalmat okozni magának. A serpenyő tartalma lobogó lánggal égett, és nem hiszem, hogy bátorítása nélkül hozzányúltam volna. De így aztán megmarkoltam a nyelet, és az egész égő edényt a mosogatóba dobtam, ahol a láng rögtön el is aludt. Néha azt gondolom, hogy azért működnek közre ezekben a különleges, eléggé jelentéktelen dolgokban, mint a figyelmeztetés a tűzre, a segítség a bevásárlásban és a különböző egyéb segítségnyújtások, mert meg akarják mutatni, hogy tudnak arról, mi történik a Földünkön. Ugyanakkor ez lehet a kommunikációs gyakorlat egy fajtája is. Kell, hogy legyen valami oka. Végül is mit érdekelheti Lisztet, mennyibe kerül a heti bevásárlásom? De végső soron az ilyenfajta apró események azok, amelyek nagyon megkönnyítik kapcsolattartásom Liszttel. Mégis vannak időszakok, amikor eszembe jut, hogy ő egy nagy személyiség, híres név, és ilyenkor nehezemre esik, hogy magamat vele egyenrangúnak tekintsem. Ez nem jelenti valójában a könnyedség hiányát, de ha vele vagyok, az magától értetődően különbözik attól, amikor olyan valakivel vagyok együtt, aki ugyanebből az időből és ugyanerről a helyről származik, és akinek hasonló a múltja. Nagyon tisztelem őt, de mindemellett összhang van közöttünk. A tisztelet mindig fennáll, de nem nyomasztó módon, elég szabadon tudok vele beszélni az érzéseimről, és soha sincs az a benyomásom, hogy zavarom, vagy untatom, vagy hogy ennek az életnek a részletkérdései túl jelentéktelenek volnának a számára. A világon mindenről beszélgetünk. Például őt és a többi zeneszerzőt érdekli a popzene. Úgy gondolják, hogy szórakoztató és jó a fiatalok számára, ha biztosan nem zülleszti le a zenét, de egy kicsit aggódnak, hogy egy része ezen az úton jár. A popzenének egy nagy része szerintük nem zene, egyszerűen csak mulatság. És furcsának találják, hogy olyan sok felnőtt komolyan veszi. Szeretik és nagyra becsülik a modern zene jó részét, de nem mindent. Azt mondják, hogy van közötte olyan, ami nem több, mint zaj, semmi köze a zenéhez. Néhányra úgy tekintenek, mint kísérleti munkára, amelynek során a zeneszerzők megpróbálnak új kifejezési formákat találni. Ezek gyakran olyan művek, amelyeket a zeneszerzők egy idő után elejtenek, mert rájönnek, hogy nem fejezi ki megfelelően, amit megpróbáltak elmondani. Nemrégen hallgattam a rádiót, amikor Liszt is ott volt, és úgynevezett modern zenét adtak elő. Nagyot nevettem rajta és megkérdeztem Lisztet, mit gondol róla.

42

Egy pillanatig tépelődött, és azt mondta: – Ez valamennyire érdekes, de meglehetősen groteszk hangok sorozata. Felteszem, hogy az eredményt értelmileg talán szellemesnek lehetne nevezni, de véleményem szerint egyáltalán nem zene. A zenét nem lehet gyártani. Annak belső inspirációs forrásból kell jönnie. Vannak olyan zeneszerzők, akik közvetlenül az értelmükkel komponálnak, de az eredmény nem lesz kielégítő, hacsak nem hatol be egy finom sugallat hatása a zenébe. Még Bach is el van ragadtatva a modern ritmusoktól, és azt mondta nekem, azoknak a ritka alkalmaknak egyikén, amikor a zene átadása közben időt szakított arra, hogy társalogjunk – egyébként nem nagyon beszédes – hogy érzése szerint az ő zenéjének a ritmusa túlságosan matematikai jellegű volt. Most az a véleménye, hogy amíg a Földön élt, nagy haladást ért el a harmóniák tekintetében, csakúgy, mint a munkásságának más területein, de azt hiszi, hogy túlságosan korlátozta magát a tempók szigorúságával, amelyeket alkalmazott. A többi zeneszerzőnek hasonló érzései vannak a zenéről, amit életük során szereztek. Most úgy érzik, hogy a műveik egy része meglehetősen mesterkéltnek hangzik. Az emberek néha csodálkoznak, hogy úgy beszélek a zeneszerzőkről, különösen Lisztről, mintha a valóságban is léteznének. A válasz természetesen az, hogy valóban léteznek. Csak más dimenzióban, és én azok közé a szerencsések közé tartozom, akikkel tudnak kommunikálni. Azért Lisztet szeretem a legjobban, mert úgy látszik, hogy ő kezdte el a munkát, és neki köszönhető, hogy azóta is folyik. Nagyon szeretem a zenét, amit tőle kapok, bár most több lassú darabot ír, mint a Földön. Nagy örömet okoz neki és nekem is, hogy most sokkal jobban odafigyelnek a zenéjére. Növekvőben van az érdeklődés, lépések történnek, hogy kiadják azokat a műveit, amelyekre életében nem került sor. És még itt vannak azok a művek is, amelyeket nekem adott át. Több van tőle, mint az összes zeneszerzőtől összesen. De Liszt nemcsak a zenével ismertetett meg engem, hanem lehetővé tette, hogy bepillantást nyeljek abba, mi vár ránk a halál után. Kérdéseket tettem fel az Istenre, a világegyetemre és a halálra vonatkozóan: – „Voltaképpen mik ezek?” – Ezek azok a kérdések, amelyek mindig nagy rejtélyek voltak számunkra itt a Földön. Liszt mélyen vallásos és hívő lélek. Elmondott mindent, amit mondhatott, és másokat is elhozott, hogy segítsenek megmagyarázni a dolgokat. Sok minden, amit mondtak nekem, meghaladja a felfogóképességemet, bár néhány dolog, amit megtudtam, új látásmódot adott és teljességgel megváltoztatta a gondolkodásomat. De minderre a későbbiekben még kitérek. Most még csak egy történetet szeretnék elmondani, amely úgy gondolom, bemutatja, hogy Liszt milyen kedves és gondoskodó tud lenni. Akkor történt, amikor három német újságíró és egy magyar fotós, akik a Der Spiegel magazin számára dolgoztak, 1970 elején eljöttek meglátogatni. Körülbelül másfél órán át voltak nálam, kérdéseket tettek fel és fényképeket készítettek. Végül jött az elkerülhetetlen kérdés: – Most is lát valakit? Nos, hát igen. Mondtam nekik, hogy látom az anyámat és Lisztet. Egy ideig csend volt, ami alatt nyugtalanul körülnéztek a szobában, ahogyan, mint tapasztaltam, mások is tenni szokták, és azután az egyikük, a magyar, akit Tom Blaunak hívtak, így szólt: – Feltehetek Lisztnek egy kérdést? Általában nem szeretem a zeneszerzőket a végeérhetetlen kérdésekkel zaklatni, de az az ember olyan kedvesen kérte, hogy azt mondtam: – Rendben. Nem tudom, fog-e válaszolni, de tessék, kérdezzen! Így azután kérdezett valamit nagyon gyorsan, magyarul. Lisztre néztem, aki azt mondta: – Legyen szíves, kérje meg a fiatalembert, hogy ismételje meg a kérdést sokkal lassabban. Félek, hogy a magyar tudásom nem valami jó.

43

Mert bár Liszt félig magyar, az anyanyelve német, a második nyelve pedig francia. Mindezt elmagyaráztam Mr. Blaunak, aki azt mondta, hogy németül is meg tudja kérdezni. Tudtam, hogy Liszt német nyelvismerete kiváló, így azt válaszoltam, hogy ez jó ötlet. Ezután a kérdést németül tette fel – ezt sem értettem, mert nem beszélek németül, kivéve egy fél tucat egyszerű szót, mint nem, igen, kérem, stb. Lisztre néztem, aki bólintott és azt felelte: „Ja.” – Azt mondja, „Ja” – mondtam a magyarnak, tűnődve, vajon mire mondta Liszt, hogy „Ja”. Azután Liszt így szólt: – Elmegyek valakiért – és eltűnt. Néhány másodperc múlva visszatért egy hölggyel, aki szintén szellem volt. Én nagyon világosan láttam ezt a hölgyet, és leírtam a megjelenését, az alakját, az arcát, a haját, a színeit és a ruházatát. Emlékszem, hogy feltűnően kecses lába volt és sálat viselt, amelyet körültekert magán és kezeivel az ellenkező vállain tartotta. Liszt így szólt: – Említse meg az úrnak a sálat. Mr. Blau bólogatott, miközben én beszéltem, majd azt mondta: – Igen, éppen így szokta viselni a sálját. Amikor megemlítettem a kicsi, kecses lábát, azt mondta. – Valóban, az anyám az, akit ön leír. Majd folytatta és elmagyarázta, mennyire bánkódott, hogy nem lehetett vele, amikor meghalt. – Most már kevésbé fáj – mondta – nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Úgy látszik, megkérte Lisztet, hogy hozza el az anyját, és mint mindig, Liszt most is nagyon segítőkész volt. Úgy látszik, ez volt a bizonyíték az újságírók számára, hiszen korábban természetesen sohasem láttam Mr. Blaut. Liszt ebben az alapvető fontosságú pillanatban nyilván valami hatásos dolgot akart csinálni és ezért bízom benne és értékelem nagyra a barátságát.

ÖTÖDIK FEJEZET

Élet a halál után Tizenéves koromban többször voltam hosszabb időn át valóban súlyos beteg. Egymás után volt heveny vérszegénységem, azután reumatikus lázrohamokban szenvedtem, majd jött a legrosszabb, a gyermekbénulás. Volt idő, amikor a háziorvosunk és mások nem sok esélyt láttak arra, hogy életben maradok. Úgy gondolom, hogy miközben ezeken a betegségeken átestem és élet és halál között lebegtem, bepillantást nyerhettem egy másik világba. A halál utáni élet világába, amely mindannyiunkra vár. Akik szellemi alakjukban léteznek, beleértve természetesen Lisztet és a többi rendszeres látogatómat, az öntudat más szintjén élnek, mint mi. Nem lehet földrajzi értelemben a „helyüket” meghatározni, a lábuk nem érinti a földet, nem lélegeznek és nem is esznek. De a környezetük látványos. A másik világban vannak hegyek, erdők, folyók, fák és virágok. Ezek azonban egészen mások, mint a mi világunkban, szépségük minden képzeletet felülmúl. Ennek a másik világnak a fantasztikus szépségét akkor ismertem meg, amikor nagyon közel voltam a halálhoz. Virágágyak vannak ott, ameddig csak a szem ellát, virágok tömege él és ragyog különböző színekben és árnyalatokban. Tudom, mindez úgy hangzik, mintha tündérországról mesélnék, de ennek a másik világnak a tükrében a mi világunk leggyönyörűbb dolgai sem tudnak többet nyújtani a tökéletesség szegényes visszatükröződésénél. Vannak például olyan színek, amelyek itt a mi földünkön ismeretlenek. Már sokszor megpróbáltam jellemezni őket, de ez lehetetlen: mintha egy vaknak próbálnánk a színeket elmagyarázni. A színeik közül néhány sokkal élénkebb, mint a miénk; vannak, amelyek lágyabbak, de bárhogyan is igyekszem megmagyarázni őket, a pontos leírás elillan a fejemből.

44

Tizenéves koromban állandóan láttam ezt a szépséges másik világot; utazgattam a hegyeken és völgyeken át, barangoltam a kertekben. Akármilyen beteg voltam, mindig könnyen, gondtalanul aludtam el. A nehézséget mindig a felébredés okozta. Előfordult, hogy akkor is láttam ugyanezeket a látomásokat, amikor teljesen ébren voltam. Szinte érezni tudtam a virágok illatát, az egész élmény annyira élő volt, hogy alkalmanként még most is fel tudom idézni a csodálatos illatokat. De mindenek fölött akár álmomban, akár ébren voltam ebben a másik világban, mélységes, átható nyugalmat éreztem. Minthogy bepillanthattam ebbe a másik világba, előre látom az ottani életem folyását, ha majd átléptem a halál küszöbét. Lehetőségem volt rá, hogy Lisztnek mindenféle kérdést tegyek fel az ő világára nézve, és ő mindig megpróbált úgy válaszolni, hogy megértsem. Például azt kívántam megtudni, hogyan jut el valójában ő és mások egyik helyről a másikra. Magyarázatában egy modern, science-fiction szót használt: teleportáció útján. Azt mondta, hogy körül tudja utazni a világot, de nem úgy, hogy a helyre gondol, ahova el akar jutni, hanem arra az emberre, akit meg akar látogatni. Ő és a többiek, akik meg szoktak látogatni, rám gondolnak, és így rákerülnek az én hullámhoszszamra. Miközben ezt teszik, „teleportálják” magukat hozzám, akárhol vagyok. Mindegy, hogy repülőgépen ülök, vagy otthon vagyok a lakásban, vagy egy valószínűtlen eshetőségként, a mélyben egy tengeralattjárón. Nem a hely, hanem a személy az, akit tájékozódási pontként használnak. Azt a kérdést is feltettem neki, amely talán a legtöbb ember számára örök rejtély: Van-e Isten? – Valóban van – felelte – de nem olyan, mint ahogyan a Földön elképzelik. Az Isten szellem, életerő, amely mindent áthat és mindenütt jelen van. Ez a szellem tapasztalható, így például ha több ember együtt imádkozik, az imádságban testesül meg. Az imádság bizonyára hasonlóképpen működik, mint a teleportáció, amelyet a lelkek a földi kapcsolatokban használnak. Ha arra gondolunk, ami jó, képesek leszünk ráállni arra a hullámhosszra. Liszt elmagyarázta, hogy ez a Szellem egyszerre személyes és személytelen, ezért a képzelőerőnk nem tudja megragadni, mert minden életről gondoskodik és a jó érdekében munkálkodik. Azt is elmagyarázta, hogy hétköznapi esetekben a testünk, ha megbetegszünk, vagy megsérülünk, mindig megpróbálja helyreállítani, vagyis meggyógyítani magát. Ez az Életerőnek köszönhető, amely állandóan működik és megpróbál beszabályozni, egyensúlyozni, kiegyenlíteni. – A legtöbb betegségből ki tudnánk gyógyítani magunkat, ha hagynánk működni ezt az Erőt. – mondta Liszt, de sajnálkozva hozzátette, hogy nem tanultuk meg, hogyan hasznosítsuk a saját javunkra. Miközben ezt a beszélgetést folytattuk, előhozakodtam azzal a véleményemmel, amely szerint úgy tűnik méltánytalan dolog, hogy nincs módunk többet tudni az Istenről. Sok millió embernek soha nincs arra lehetősége, vagy nincs olyan értelmi képessége, hogy megfelelőképpen gondolkodjon Róla. Nem tanítanak meg rá bennünket, holott valamennyiünknek szüksége volna legalább egy kevés oktatásra, hogy képesek legyünk elkezdeni világosan gondolkodni ezekről a szellemi dolgokról. Még mindig vannak emberek, akiket szinte még meg sem érintett a civilizáció és úgy látszik, nem sok esélyük van rá, hogy megtudjanak, vagy megértsenek valamit az Istennel kapcsolatban, legalább úgy, ahogyan mi látjuk Őt – pedig a lelkük talán közel van az Istenhez. Ez valahogyan igazságtalannak tűnik és annyit mondtam Lisztnek, hozzátéve, bár nagyon tiszteletlenül hangzik, hogy az Isten talán elrendezhetné úgy is a dolgokat hogy egy kicsit többet tudjunk – hogy biztosak lehessünk az Ő létezésében. Valószínűleg ostoba ötlet volt. Hogyan is ítélhetünk a saját szempontunkból, amikor olyan keveset tudunk? De Liszt nagyon elgondolkodtató választ adott. Azt mondta: – Talán egy allegória segítségével tudnám a legegyszerűbben elmagyarázni. Ha elültetünk egy magot a földbe, az nem láthatja, hova fog jutni. Ott van a sötétségben, nem tudja, hol a fény, hol van a levegő. De ebbe a csírába az Isten belehelyezte azt az ösztönt, amelynek erejével meg fog

45

nőni, és amely az útját a fény és a levegő felé irányítja. Ugyanez a helyzet az emberi lélekkel. Lehet, hogy a lélek sötétben van, de ott van benne az isteni eredetű ösztön: ez az erő végül el fogja vezetni a fény és a megértés felé. A lélek végül el fog jutni az Istennel kapcsolatos tudatosságig – de nem feltétlenül a földi lét során. Meglehetősen szomorúan mondta, hogy amíg ezen a Földön vagyunk, nagyon sokan abban a hitben élnek: ez az egyetlen élet, és nem jut el a tudatukig, hogy azután, hogy az életünk itt véget ér, a kitárt szellemi síkon tovább tudunk menni. Ezt azért hangsúlyozom, mert az általános keresztény hit alapján vannak emberek, akik azt hiszik, hogy az embert itt a Földön kell „megváltani”. – Ez nem igaz. – mondta Liszt. – Az élet a Földön inkább olyan, mint az óvoda. Akik úgy halnak meg, hogy úgy tűnik elfecsérelték az életüket, azoknak is van lehetőségük arra, hogy fejlődjenek és utolérjék magukat. A mi célunk, amikor önnel dolgozunk az, hogy megpróbáljuk az embereket erre ráébreszteni és így reményt nyújtsunk nekik. A földi élet boldogabb lehetne, ha az emberek tudnák, hogy ez csak bevezetés a halál utáni csodálatos élethez. A pokol Liszt elmondása szerint olyan dolog, amit magunk csinálunk magunknak. – Ha valaki szándékosan kártevő életet élt, vagy szándékos gondatlanságával, illetve tettével szenvedést okozott másoknak, akkor a mi szintünkre érve szembe kell azzal néznie, amit tett. Többé nem hallgattathatja el a lelkiismeretének szavát, mert már semmi sincs közte és a lelkiismerete között, mint itt a Földön. Elmagyarázta, hogy a földi emberek megtagadhatják, hogy a lelkiismeretükre hallgassanak, de a másik világban lehetetlen elnémítani ezeket a gondolatokat és ez minden bizonnyal a pokol egyik fajtája lehet. Végül az emberek megbánást éreznek, és azt kívánják, bár másként cselekedtek volna. De amikor ez az érzés eluralkodik, az ösztönzést jelent nekik, hogy megpróbáljanak túllépni múltbeli kudarcaikon, jót cselekedni és kárpótolni azokat az embereket, akiknek kárt okoztak – így a megbánás végül boldogsághoz vezet. Az egyik legnagyszerűbb dolog, amelyről Liszt nekem beszélt, az volt, hogy amikor meghalunk és a földi életből új otthonunkba távozunk, akkor mindig vár valaki a másik oldalon, úgyhogy nem leszünk egyedül és nem kell félnünk. Általában a legkedvesebb rokonaink és közeli barátaink közül jön néhány az üdvözlésünkre, és ők vezetnek körbe, amíg csak meg nem találjuk a helyünket és megértjük, hol vagyunk és otthon érezzük magunkat. Azt hiszem, ez csodálatos. Hiszen tulajdonképpen valamennyien félünk tőle, hogy belépjünk abba, amit „a nagy ismeretlen”-nek gondolunk, de ha megismerjük és hinni tudunk benne, hogy mindenkit ismerős és szerető arcok fogadnak, akkor ez a félelem elenyészik. Sokszor úgy tűnik, hogy a másik oldalon levők rendelkeznek az előrelátás képességével és ennek megfelelően meg tudják szervezni, hogy az embereket fogadja valaki, bármilyen váratlanul kerültek át e világból a másik világba. Mindez azt a látszatot keltheti, hogy az életünk előre meghatározott és a fatalistáknak igazuk van. De Liszt szerint ez nem így van. Ő azt mondja, hogy mi önként jelentkezünk a földi életre és mielőtt megszülettünk, többféle tervet kaptunk arra nézve, milyen lesz valószínűleg az életünk. De azt sohasem lehet előre meghatározni, hogyan fogunk reagálni különféle helyzetekre, hogy követjük-e az előre meghatározott irányvonalunkat, ennél fogva a cselekedeteink megváltoztathatják életünket. Például, amikor a zene eljutott hozzám, Liszt figyelmeztetett, hogy ez a munka sok szenvedést fog okozni nekem a kigúnyoláson, az irigységen át a nyers kételkedésig. Elmondta, hogy lesznek emberek, akik megpróbálnak kihasználni, lesznek, akik megpróbálják a zenét elhallgattatni, mások majd irányítani akarnak, és sokan lekicsinyelnek. Mindenféle sértő, bántó dolog előfordulhat. Tökéletesen igaza volt Mindez valóban megtörtént velem, de azt is mondta, hogy ha megbirkózom vele, akkor az, amit tettem, érték lehet a világ számára. Ez az az indok, amiért beleegyeztem, hogy elvállalom a feladatot.

46

De Liszt előre figyelmeztetett, tehát volt választási lehetőségem. Nem ritkán keservesen szenvedtem, és régebben néha magamban kételkedtem, folytattam volna-e, ha előre tudom, mennyi megaláztatásban, sőt megszégyenítésben lesz részem. De most már tudom, hogy semmi sem állíthat meg engem, mert már a kezdet kezdetén átvettem Liszt lelkesedését. Mélységesen eltölti az az érzés, hogy küldetést teljesít, és ezt az érzést belém kell oltania. Úgy érzem, kiváltságos vagyok, hogy engem választottak erre a feladatra – még akkor is, ha időnként annyi fájdalmat okoz nekem. A földi élet értelme, hogy ha törekszünk rá, eljuthatunk a fejlődés egy bizonyos fokára, amelyen képesek vagyunk tudatosan irányítani a tetteinket, ahelyett, hogy csupán csak reagálunk a körülményekre. Kiegyensúlyozottabbak leszünk, ez pedig a továbbiakban megteremti a nyugalom kedvezőbb feltételeit az életünkben. Ahhoz, hogy a belső béke létrejöjjön, szükség van arra, hogy ellenőrzésünk alá vonjuk a gondolatainkat, de meg vagyok arról győződve, hogy ha olyan életet próbálunk élni, amelynek a középpontjában magasabb rendű dolgok állnak (ha úgy tetszik, Isten, mert nem tudok jobb kifejezést) akkor irányításra és védelemre találunk. Ez nem jelenti azt, hogy az életünk teljes mértékben mentes lesz a bonyodalmaktól, de sokkal könnyebben fogunk megbirkózni velük és tapasztalni fogjuk, hogy az állhatatosság erőt ad. Igaz a mondás: ki mint vet, úgy arat. Ha továbbra sem szabadulunk a negatív gondolatoktól, esetleg mindig a legrosszabbra számítunk, akkor nem fogunk megszabadulni a kellemetlenségektől. Nagyon jól tudom, hogy korántsem egyszerű dolog mindig csak a szépet és a jót észrevenni, ezért állandóan gyakorolnunk kell, amíg nem válik szokásunkká, vagyis annyira automatikussá, hogy már nem kell gondolni rá. Én szerencsés vagyok, hogy Liszt és a többiek segítenek nekem, de még így is szüntelen erőfeszítésekre van szükségem, hogy egyre inkább a dolgok pozitív oldalát lássam, és hogy ne csússzak el gyakran a negatív magatartás irányába. Ez az élet előkészület egy másik életre, amely következik, de nem egészen úgy, ahogyan a nyugati egyházak tanítják. Lisztnek többször tettem fel kérdéseket az első szintre vonatkozóan, amelyre a mi világunk után kerülünk. Elmondta, hogy ott is van egyfajta szilárd anyag. Az ott élők bizonyos fokig szilárd anyagból vannak, ahogyan mi egymás számára itt a Földön. De a halál után az öntudatnak még sok szférája és többféle szintje van; Liszt szerint az emberek törekednek felemelkedni a tudatosságnak ezekre a különböző szintjeire, amelyek közül néhány nagyon fejlett már, alaktalan. Ott a léleknek már nincs arra szüksége, hogy bármilyen külső formát öltsön magára. Megkérdeztem Lisztet, honnan ismerik meg egymást az emberek, ha semmit sem lehet látni? – Ez a lélekérzés egy fajtája – felelte – amikor az egyik lélek közeledik a másikhoz, akkor az megismeri azáltal, hogy megérzi a jelenlétét és azonosítani tudja az illető egyéni légkörét. Ez hoszszú idő után következik be. Néha sok évig is eltart. Tehát nincs arról szó, hogy teljesen ismeretlenül, hirtelen kerülnének át az öntudat egyik állapotából a másikba és a lélek emiatt kényelmetlenül, idegenül érezné magát. Az öntudatnak erre az igen magas szintjére csak akkor jut el az ember, ha már valóban kívánja, és akkor az üdvösség állapotába kerül. Ezt a felfoghatatlan állapotot bizonyára nehéz teljességében megérteni, de talán a nirvána, vagy a szamádhi állapotához lehetne hasonlítani. Liszt elmagyarázta, hogy ez az utolsó állomás az égi öntudat állapota, amelyben a lélek már nem a külső megjelenésben, hanem a létezésben érdekelt. – A lelkek itt elveszítik igényüket a személyes testiségre – mondta – úgy érzik, hogy a külső formára nincs többé szükség. Külső énünkre csak az öntudatnak kevésbé kifinomult és nemes szintjein van szükségünk, amelyen a meghatározott, látható forma nélkülözhetetlen. Sokáig gondolkodtam ezen, majd egy más alkalommal, amikor Liszt újra eljött, az egyik szünetben, amikor nem foglalkoztunk zenével, megkérdeztem, mindez összeegyeztethető-e bizonyos emberek reinkarnációs elméletével. – Tulajdonképpen nincs reinkarnáció, úgy, ahogyan általában értik – mondta – az igazság bonyolultabb, mint ahogyan a reinkarnáció hívei tanítják a Földön. Inkább valami olyasmi történik, mint

47

amikor egy fából, vagy egy növényből friss hajtás nő ki. A Földön azt hisszük, teljes egészként létezünk. De tulajdonképpen csak egy részünk valósul meg a fizikai testben és az agyban. A többi szellemi formában marad, de kapcsolódik hozzánk és azonos velünk. Az emberi lényt egy jéghegyhez lehetne hasonlítani. Nagyon gyakran az igazi léleknek csak egy töredéke tudja megmutatni és kifejezni önmagát. Éppen ez az egyik olyan dolog, amelyet mi, akik régebben elmentünk, szeretnénk Önökkel megértetni és segíteni abban, hogy az emberek, amíg ezen a Földön élnek, teljesebben tudjanak megnyilvánulni és önmagukat magasabb szinten tudják megvalósítani. Liszt ezután elmondta, hogy ugyanaz a személy sohasem jön vissza kétszer a Földre, és rendkívüli részletességgel elmagyarázta, hogy ez miért nem lehetséges. Például, vegyünk engem, Rosemary Brownt; ha feltételezzük, hogy újra megszületnék, akkor mások volnának a szüleim, más lenne a származásom, más volna az agyam, a testem – minden más lenne. Egy rész belőlem azonban „belehelyezhető” – vagy talán jobb szó rá a „beoltható” – egy új lénybe. Amikor a test fizikai értelemben már nem működik, azaz bekövetkezik, amit mi halálnak nevezünk, akkor az a lényeges tulajdonság, amelyet beleoltottak, visszatér az eredeti egészhez. Így ez egyfajta értelemben reinkarnáció, de nem ugyanannak a személynek a megismétlődése; általában, amikor reinkarnációról beszélünk, akkor úgy gondoljuk, hogy pontosan ugyanaz a személy születik meg újra. Mi talán túlságosan leegyszerűsítjük a reinkarnációra vonatkozó elképzelést. Nincs általános szabály. Liszt szerint nem arról van szó, hogy vég nélkül ide-oda vándorolunk két világ között, ahogyan azt egyes orientalista tanítók állítják. Csak néhányszor jöhetünk el, lehet, hogy csak egyszer. Liszt szerint a variációk sokasága létezik, és egyáltalán nincs rögzített elv. – Minden újjászületés teljesen önkéntes – mondta – senkit sem taszítanak akarata ellenére a világba, senkinek sem kell odamennie. Csak így lehet igazságos. Elmondta, hogy szabad akaratunkból térünk vissza a Földre; talán, hogy új feladatokat ismerjünk meg. De ha már itt vagyunk, akkor elfelejtjük a jövetelünk okát. És csak egy rész jött át – a léleknek az a része, amely önként vállalkozott. Például, ha a Földön egy férfi kifejezetten idegenkedett a nőktől, esetleg a faji, vagy a bőrszín miatti megkülönböztetéssel kapcsolatban előítéletei voltak, a lelkének egy-egy része egy másik alkalommal abban a formában fog megjelenni a világban, amivel vagy akivel szemben elfogult volt, amíg élt. Így a fajüldöző esetleg színesbőrűként jön a világra, a nőgyűlölő mint nő, a bigottan vallásos pedig egy olyan vallásos közösség tagjaként, amellyel korábban szemben állt. És így kell az embereknek megtanulniuk, hogy Isten színe előtt minden ember egyenlő. Liszt azt is megmagyarázta nekem, hogy van az, hogy egyáltalán nem vagyunk egységesek. Minden ember lélek, sokféle tartalommal, és egy napon ezt tudományos kifejezésekkel próbálta elmagyarázni. – Gondoljon egy atomra – mondta – amely protonokból és neutronokból áll, amelyek a magot alkotják, körülöttük keringenek az elektronok. Pontosan ilyen a lélek. Ezeket az egymástól különálló részeket a mag tartja össze, de a részeket el is különíthetjük egymástól. És a lélekmagnak úgymond elkülönített részei különálló személyiségekként jelenhetnek meg az Önök világában. Ez az, amit a reinkarnáció hívei különböző inkarnációknak neveznek, de ezek valamennyien egy lélekhez tartoznak, amely kiválaszthatja, hogy melyik külön részét kívánja megtestesíteni. Engedje meg, hogy megpróbáljam ezt leegyszerűsíteni a maga számára – mondta – tegyük fel, hogy a lelkünknek van egy ága, amely Egyiptomhoz kapcsolódik, majd nő egy másik ág, amely talán görög. Ez a lélek megjelenhet úgy is, mint egyiptomi és úgy is, mint görög. Ahhoz hasonló, ahogyan az embernek van egy ruhatára és eldönti, melyiket fogja viselni, vagy mint a színész, aki különböző szerepeket játszik. A színész azonos marad, csak a szerep, amit a színpadon játszik, mutatja őt különbözőnek. A magánélete folytatódik.

48

Lisztet nagyon nyugtalanítja, megpróbáljuk-e megérteni a testté válásnak, vagy sorozatos újraszületésnek ezt a kissé eltérő értelmezését Azt hiszem, én most jobban értem, sokkal logikusabbnak tűnik a számomra. A legnagyobb probléma az, hogy megértsük, amit a túlvilágon élők közölni akarnak velünk. Egy másik dolog, amiről nagyon ritkán beszélek, ismét csak azért, mert félek a nevetségessé válástól, hogy néha Einstein is meglátogat. Olyan dolgokról beszél – és nagyon gyorsan – amelyek gyakran meghaladják képességeimet, de rendkívül türelmes és kedves. Megfigyeltem, hogy beszéd közben elgondolkodva, sajátos módon pödörgeti az ujjaival a bajuszát és az a szokása, hogy úgy szól az emberhez, mintha éppen csak beszélne – nem is hozzám, hanem inkább mintha előadást tartana egy osztálynak, vagy éppen hangosan gondolkodna. Nem gondolhatom, hogy egyszerűen baráti látogatás céljából keres fel engem. Azt hiszem, hogy megpróbál eszméket átadni nekünk, ugyanolyan módon, ahogyan a zeneszerzők a zenéjüket átadják. A mondanivalója elvont gondolatokból áll, amelyeket lassan kell érlelni az ember gondolatvilágában. Az eszmék olyan óriási horderejűek, hogy nem is egykönnyen tudja őket szavakkal kifejezni, különösen azért mert olyan dolgokról beszél, amelyekre nincs is hétköznapi szavunk. A mondandójának egy része pedig annyira elvont, hogy nehéz is megérteni. Van olyan alkalom, amikor csaknem úgy érzem, hogy megértettem a mondanivalóját – de hogyan adjam át a gondolatait másoknak, hogy ők is megértsék? Olyan, mint egy pillanatnyi éleslátás, egy rövid időre úgy érzem, megragadtam, amit mondani akart, de ez azután ismét szertefoszlik. Remélem, hogy fokozatosan képes leszek befogadni, amit el kell mondania, úgy, hogy kielégítően szavakba is tudom foglalni az eszméit. De valahogyan nincs ezekre megfelelő nyelvi kifejezőeszközünk. Einsteinnek magának is meg kell próbálnia az én kifejezéseimet használni, hogy valamennyire is megértsem. Különféle módokon próbál magyarázni, de még most sem értem meg igazán őt. Mindig azt mondja, hogy fejlesztenem kell a gondolkodási módszereimet, és remélem, hogy idővel ez is sikerülni fog. Először három évvel ezelőtt láttam őt, de nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor. Azok az emberek, akik eljönnek meglátogatni, bizonyos módon kapcsolatban állnak egymással. Például Liszt különlegesen okos, értelmes ember, aki nemcsak a zene iránt, hanem a fizika és sok más dolog iránt is érdeklődik. Feltételezem, hogy így került kapcsolatba Einsteinnel. Másrészt az embereket összehozza a közös érdeklődésük, pontosan ugyanúgy, mint az életben, és nincs jelentősége, hogy milyen korszakból jönnek. Liszt gyakran közvetíti hozzám a lelkeket. Einsteint is ő hozta el hozzám először. Einstein olyan dolgokat mond, mint: „az emberiség tér- és időfogalmai meg fognak változni”, és ha ilyenkor kellőképpen megerőltetem magam, hogy halljam, és megértsem őt, akkor a kommunikáció folytatódik. Egyszer azt is mondta, hogy a tudatunk megosztott tudat, amely a fejlődés során egyesült tudattá válik, és ez képessé tesz minket arra, hogy merítsünk az igazi emberi értékekből. Ezt azonnal le is írtam, úgyhogy kedvem szerint töprenghetek rajta. Egy dolog, ami Einsteinnel kapcsolatban tetszik nekem, az az, hogy nagyon szereti a gyerekeket. Egyszer azt mondta, hogy szeretne minél többet gyerekekkel foglalkozni. – Az ő intelligenciájuk még friss – mondta – még nem tették tönkre az oktatás modern rendszerei, amelyek hajlamosak elnyomni az egyéni gondolkodást. A mai nevelési rendszerek olyan módon próbálnak nagy mennyiségű információt beleplántálni a fejlődő értelembe, hogy nem biztosítják a kellő Időt a megismert tények befogadására és átgondolására. Ez ingerültté teszi, mert az oktatás az érdeklődése középpontjában áll, és meggyőződése szerint ettől függ az emberiség jövője. Úgy látszik, nincs nagy véleménnyel a mi értelmi képességeinkről itt a Földön. Egyszer azt mondta, hogy csak tíz élő ember van, aki valóban tudja, hogyan kell gondolkodni, és alkalmazni is tudja azokat a gondolkodási folyamatokat, amelyekkel a normális intelligenciájúak rendelkeznek.

49

Nem sokkal később, amikor Lord Russel13 meghalt, Einstein azt mondta, hogy most már csak kilencen maradtak. Nem hajlandó nekem megmondani, kik azok – talán jobb is így. Egyszer nagyon bátortalanul kérdéseket tettem fel a térről. Ujjaival pödörgetni kezdte a bajuszát és így szólt: – Egy bizonyos értelemben minden egy helyen van. És egy másik értelemben a tér végtelen. Ez az egyik nyilvánvaló ellentmondás. Majd hozzáfűzte, hogy ha egyszer megértjük a tér természetét, az űrutazás sokkal könnyebb lesz a számunkra. Ez olyan mélységesen bonyolultan hangzik, és a végtelenségig gondolkodtam rajta, végül mégsem lettem okosabb. Nem tehetek mást, mint várok, és figyelem, hogy hogyan alakul a fejlődés. Néha szeretném, ha egy magnetofon felvehetné a hangjukat, ahogyan én hallom. Ebben az esetben ahelyett, hogy megpróbálnám leírni a legbonyolultabb dolgokat, amiket olyan emberek mondanak, mint Einstein, pontosan rögzíthetném az elmondottakat és odaadhatnám olyan embereknek, akik elég bölcsek ahhoz, hogy megértsék. Kíváncsi voltam, mennyi időm van még ahhoz, hogy elvégezzem a munkát, amit Liszt és a többiek terveztek velem. Attól féltem, hogy talán már csak egy pár évem van hátra. Úgy éreztem, hogy az egész dolog nagyon sürgős. Arra gondoltam, ha nem dolgozom keményen, nem jutok semmire, mielőtt el kell mennem. Féltem, hogy ha más embereknek kell a befejezett munkával tenni valamit, úgy fogják érezni, hogy képtelenek megbirkózni vele. Úgy éreztem ez nem az ő feladatuk és a zeném eltűnhet velem együtt. Liszt biztosított felőle, hogy még sok év áll előttem. Szerintem talán azért volt lehetséges megtudnom: van elég időm, mert más emberek javára óhajtottam megtudni a jövőt, hogy tudjam, mennyi idő alatt kell befejeznem a munkát. Érzékeltették velem, hogy a ma élők között talán én rendelkezem a legtöbb érzékenységgel a transzcendens dolgok iránt, de szerintem ez nem igaz. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan el tudnák végezni a munkámat, de haboznak megpróbálni. Nem tettem mást, mint megkíséreltem eljutni az öntudat más szintjeire, és bizonyos mértékig érintkezésbe kerültem az univerzális szintekkel, ami képessé tesz az igazság felismerésére, és arra, hogy némi bepillantást nyerjek az örökkévalóságba. Médium voltomat egyáltalán nem használom pénzkeresésre. Hiszek benne, hogy ez az Isten ajándéka. Sohasem dolgoztam „professzionális” médiumként, mert voltaképpen úgy érzem, hogy ez nem az én utam. Másrészt természetesen médium voltomat arra használom fel, hogy segítsek másokon, akik valamiben hiányt szenvednek, vagy betegek; ezeknek szeretnék hasznára lenni. De nyilvánvaló, hogy azoknak a médiumoknak, vagy gyógyítóknak, akik egész idejüket ennek a munkának szentelik, meg is kell élni, és azt hiszem, kárpótolni kell őket az idejükért és az energiájukért. A zenét ki lehet adni, és honorárium jár érte. Keményen dolgozom és a kemény munka feljogosítja az embert némi díjazásra; maguk a zeneszerzők sürgettek, hogy fogadjam el a honoráriumot. Végső soron ebben a világban nem lehet pénz nélkül élni, és a zenéből származó honorárium, meg talán ez a könyv is segíteni fog nekem, hogy szabadabban folytassam a munkámat a zeneszerzőkkel és segítsek másokon. És ami még sokkal fontosabb – fel kell nevelnem a gyerekeimet. Ezért háborít fel annyira az a vád, hogy kizárólag pénzszerzés céljából írom a zenét. Ez a különös vád mindig azt a gyanút kelti bennem, hogy maga a vádaskodó törődik túl sokat az anyagiakkal. Történetesen én nem vagyok ilyen és sohasem írtam pénzért zenét. Számomra ez egy küldetés, szent megbízatás, amit a cinikus emberek ezen a világon el sem tudnak képzelni, sem megérteni. Amikor a zeném kezdett megjelenni, eszembe sem jutott, hogy bármilyen anyagi haszon származhat belőle, ez volt az utolsó dolog, amiből nyereségre számítottam. A klasszikus zene, amennyire tudom, sohasem eredményezett nagy nyereséget, ha egyáltalán nyereséges volt, ellentétben a popzenével, amely időnként nagy vagyont hoz a zeneszerzőnek. 13

A szerző minden bizonnyal Lord Bertrand Russelre, a világhírű matematikusra és filozófusra gondol, (ford. megj.)

50

Évekig küzdöttem, és nem tudtam, elismerik-e valaha, hogy a zeném eltávozott zeneszerzők műveit tükrözi. De ha tudtam volna is, nem vártam el, hogy hasznom legyen belőle, ha egyszer elismerik. Ami ezt illeti, amióta eleget keresek ahhoz, hogy egy kicsit kényelmesebben éljünk, mint a múltban, minden, amit az élettől várok, annyi, hogy felneveljem a gyerekeimet és lássam, hogy biztonságosan járják az útjukat a saját életük megvalósításában.

HATODIK FEJEZET

Chopin Chopin volt a második zeneszerző, akivel Liszten keresztül megismerkedtem, és aki valóban közölt zenét a zeneszerzők terve szerint. Liszt után, aki messze a legtermékenyebb a résztvevő zeneszerzők közül, több zeneművem van Chopintől, mint a többiek közül bárki mástól. Igaz, minthogy Liszthez hasonlóan a zenéjének nagy része zongorára íródott, könnyebb diktálnia a darabjait, mint a többi zeneszerzőnek, például Beethovennek, aki szívesebben komponál teljes zenekarra. Amikor Liszt először elhozta magával Chopint, nagyon ünnepélyesen mutatta be a következőképpen: – Ez a barátom, M. Frederick Chopin.14 Majd Chopin rendkívül ünnepélyesen meghajolt és azt mondta: – Enchanté.15 Azután nyugodtan állt a háttérben, mialatt én Liszttel az oldalamon a zongoránál ültem és kidolgoztunk együtt egy újabb darabot. Azt hiszem, Chopin az első néhány alkalommal csak azért jött, hogy figyeljen. Nagyon figyelmesen hallgatott mindent, ami történt, ezért az volt a benyomásom, hogy azt tanulmányozta, hogyan kommunikál velem Liszt. Egy napon, amikor már többször is felkerestek együtt az otthonomban, hallottam, hogy angolul beszélgetnek egymás között, mialatt én éppen néhány ütem lejegyzésével voltam elfoglalva. Chopin azt mondta erősen idegenszerű kiejtésével: – Nagyon kedvesnek látszik a te angol leányzód. Liszt hanyagul felelte: – Igen, elég kedves. De meglehetősen ostoba. Gondolom, Liszt nagyon jól tudja, hogy értem, amit beszélnek, és ezt szándékosan mondta, hogy ugrasson. Ezért nagyon nyugodt maradtam, de közben arra gondoltam: – Talán igaza van. Bizonyára nagyon ostobának látszom a szemükben. Néhány nappal később, amikor egy másik alkalommal mind a ketten ismét ott voltak. Liszt nagyon bonyolult darabot íratott le velem. Érdekes módon a hangjegyek egészen könnyen és világosan jöttek, és egészen jól elboldogultam a darabbal. Chopin hirtelen így szólt: – Az angol leányzód egyáltalán nem olyan buta. És Liszt nevetett, mint akinek tetszik a dolog. Arra gondoltam, Chopin nyilvánvalóan úgy döntött, hogy menni fog a munka velem. Ha képes vagyok megbirkózni egy bonyolult Liszt művel, akkor miért ne lennék elég intelligens ahhoz, hogy az ő zenéjét is leírjam? És annak ellenére, hogy Liszt ostobának nevezett, ettől kezdve ő is elkezdte átadni a zenéjét. Ezután gyakran jött egyedül. Először mindig Liszttel együtt érkezett, de minthogy ő lett a második legjobb „kommunikátor” – és még gyorsabb, mint Liszt – úgy tűnt nekik, inkább felváltva jönnek. Azt hiszem, figyelniük kell az én fejlődésemet, néhány zeneszerző esetében pedig szükség van valamelyikükre, hogy fordítson. Amikor azt mondom, hogy „figyelniük, kell az én fejlődésemet”, 14 15

M.: a francia Monsieur rövidítése, (ford.megj.) Franciául: Örvendek. (ford. megj.)

51

akkor ezalatt nem azt értem, hogy ellenőrzik az én mindennapi életemet, mondjuk, amikor takarítok, és így tovább, hanem rajta kell tartani a szemüket, mi történik a zenei fejlődésem terén, és mi történik a külső világban a zenéjükkel kapcsolatban. Néhanapján Liszt hosszabb időre is eltűnik. Először egy kicsit nyugtalankodtam emiatt, de Chopin mindig nagyon igyekezett megnyugtatni. – Megkért, mondjam meg magának, hogy hamarosan visszatér – szokta mondani. – Én fogok ügyelni a dolgokra, amíg távol van. Feltételezem, hogy alkalmanként a testetlen lényeknek el kell távozniuk erről a Földről, nem annyira a fizikai, mint a szellemi légkörből. Biztos vagyok benne, hogy a Földünket nagyon gyötrőnek találják, gondoljunk csak a rengeteg szenvedésre, és viszályra, ami mindenütt zajlik. Mindez hat rájuk, úgyhogy szükségük van némi megszakításra, hogy öntudatuk pihenhessen egy kicsit. Természetesen ők nem fáradnak el fizikai értelemben, mert nincs fizikai testük, amely kimerülhetne. De úgy gondolom, egy kicsit túlterhelik őket a kapcsolatok ezzel a világgal. Ez feltétlenül nagyon nagy erőfeszítést igényel, és biztos vagyok benne, hogy időre van szükségük, ami alatt kipihenik az erős koncentrációt. Néha én magam is nagyon fárasztónak találom a kommunikációt. Kialakítottunk egy napirendet, amelyhez próbálok ragaszkodni. Általában elküldöm a gyerekeket az iskolába, elvégzek egy kis házimunkát, azután a zenével foglalkozom körülbelül tíztől egyig. Bármelyik zeneszerző dolgozik velem azon a napon, ezután elmegy, amíg eszem valamit, és fél kettő körül tér vissza. Ezután dolgozunk körülbelül fél ötig, amikor megint abba kell hagynom, hogy ennivalót készítsek a gyerekeim számára. De a munka folytatódik este és a hétvégeken is, és annyi időt fordítok rá, amennyit csak el tudok vonni a háztartási munkáktól. A nappali szobában dolgozom, mert az a legmelegebb helyiség a házban, és a hátsó fronton van, távol az úttól és a forgalom zajától. Azt hiszem, hogy a zeneszerzők elég nagy mértékben igénybe vesznek. Chopin és Liszt például nagyon érdeklődtek ez iránt a könyv iránt is. Időnként átjavíttattak velem részeket, amelyekről úgy gondolták, hogy nem elég világosak, vagy téves benyomást kelthetnek. Chopin nagyon fiatalnak néz ki. Mintha valamennyiük közül ő lenne a legfiatalabb. Úgy körülbelül harmincnak mondanám. Sűrű, elég hullámos haja van, kedves, nyílt mosolya, ami miatt nagyon fiatalosan néz ki. Az arca szépen formált, egy kicsit hosszúkás és kisfiús. Szemei nagyon világosak, szürkéskékek. Képek alapján korábban azt gondoltam, hogy barna szemei vannak, de valóban nagyon jól látható, hogy szürkéskékek. Ő is szeret modern dolgokat viselni. Néha pompás köpenyben érkezik, olyanban, mint amilyet az operában viselnek, és úgy látszik, szereti a sötét színeket, mint például a sötét bíborpiros, vagy lila árnyalatokat. Tulajdonképpen a legtöbb zeneszerző szereti a színes ruhákat, éppen úgy, ahogyan ezt sok mai fiatal teszi. A másik dolog, ami Chopin-ben vonzó, az a kitűnő modora. Úgy néz ki és úgy mozog, mint egy arisztokrata, de valahogyan mégis annyira természetesnek látszik, nem pózol. Biztos vagyok benne, hogy ez vele született tulajdonsága. Rendkívül türelmesnek látszik, pedig nagyon is fel tud háborodni, ha valaki nem korrekt, vagy nem kedves hozzám. Először úgy gondoltam, hogy a zongorajátékom egészen borzasztó és Chopin el fog menni, annyira nem tetszik majd neki. De egyáltalán nem így történt. Ehelyett segítőkész tanácsokat adott az ujjrendre és más dolgokra vonatkozóan. Igazán mulatságos, mert ő egyáltalán nem tekinti magát türelmesnek, de úgy tapasztalom, hogy amikor velem dolgozik, akkor maga a türelem. Valójában túlságosan együttérző ahhoz, hogy bármi miatt barátságtalan legyen. Ha nem érzem magam egészen jól, vagy a dolgok nem mennek megfelelően, akkor különlegesen kedves és gondoskodó. Néha szeretném tudni, hogy ez vajon azért van-e, mert neki magának nagyon sokat kellett szenvednie. Talán az, hogy itt a Földön tüdőbaja volt, még inkább együttérzővé tette azok iránt az emberek iránt, akik szenvednek, vagy maguk is betegek. A legtöbbször zenéről beszélgetünk. Vele nem szoktam ugyanolyan hosszú beszélgetéseket folytatni, mint Liszttel. De Chopinnek nagyon természetes, barátságos, kicsit élcelődő modora van, és

52

biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak azért van, hogy megkönnyítse a dolgomat. Semmi melankolikus nincs benne, egyáltalán nem olyan, mint a legenda, amelyet köréje szőttek. Nagyon derűs embernek ismertem meg. Amikor Istenről beszél, áthatja a tisztelet és ilyenkor megismerhetem természetének mélyebb, komolyabb oldalát. Chopinnel általában a zongorán dolgozom és nem hallom előre a zenét a fejemben. A hangjegyek egymás után jelentkeznek. Megmondja, melyek lesznek a hangjegyek és az akkordok, azután kipróbáljuk a zongorán. Ha egy akkorddal kísérletezem és az ujjaim rossz hangokra tévednek, akkor nagyon gyengéden eltolja a kezem, és ha hagyom, hogy vezesse az ujjamat, akkor rátalálok a helyes hangra. Ilyenkor azt mondja, nagyon elégedetten: – Á, ez így jó! Ezt a módszert sokkal könnyebbnek találom, mintha diktálás után jegyezném le a zenét mert ezzel a külön irányítással bizonyos fokig maga juttatja el hozzám a hangjegyeket és így sokkal gyorsabban megy. De az új zenéjének nagy részét nekem bizony túl nehéz jól lejátszani, csak ügyetlenkedem vele, amíg valami fogalmam lesz róla, hogyan kell hangzania. Például 1970-ben megkértek, hogy játsszam az Albert Hallban a Megemlékezés Napján16 rendezett istentiszteleten és megkértem Chopint, adjon nekem egy új darabot. Nagyon rövidnek kellett lennie, mert csak néhány perc állt rendelkezésemre. – Mais oui!17 – mondta azonnal, és a rákövetkező néhány napon belül visszatért egy ragyogó kis etűddel. Azt hiszem, egy kicsit túlságosan is ragyogó volt. Hetekig tartott, amíg művészi szinten begyakoroltam a darabot. Chopin olyan gyakran jön hozzánk, hogy szerintem nem tudja elkerülni a bekapcsolódást a napi ügyeinkbe, és emlékszem, egy alkalommal megmentett bennünket az elárasztástól. A lányom a fürdőszobába ment és elkezdte ereszteni a fürdővizet, anélkül, hogy erről szólt volna nekem, majd ahogyan a fiatalok szokták, elfelejtkezett róla és elment. Egyszer csak Chopin abbahagyta a zene átadását és nagyon izgatottan azt mondta: – Le bain va etre englouti.18 Ha nagyon izgatott, vagy szórakozott, akkor hajlamos átváltani franciára, de én csak az iskolában tanultam franciául évekkel ezelőtt, és először nem értettem, mit akar mondani. Azonban, minthogy ennyi franciául beszélő zeneszerző látogat meg, a nyelvtudásom jelentősen fejlődött, és végül megvilágosodott a dolog, kirohantam a fürdőbe elzárni a csapot, éppen időben, mert a víz már csaknem kiömlött a kádból. Chopin azért is nagyon kedves, mert mindig eljön a koncertre, ha játszom. Azt hiszem, nagyon szeret ott lenni, nekem pedig nagyon erős morális támasz, mert miután nem vagyok még jól képzett előadó, mindig nagyon ideges vagyok, ha a nyilvánosság előtt kell játszanom. Nemrég nagy örömmel elfogadtam Leonard Bernstein meghívását. Szeretett volna hallani valamit a zenémből, és kérdéseket tett fel, hogyan veszem ezeket át. Azt kérdezte: – Chopin nagyon szexis férfi volt. Még most is az? Ezt feleltem: – Nem hiszem. Sohase vettem észre. De most már különben sem lehetne olyan. A szex az élet fizikai oldalához kapcsolódik, így nehezen tudna egy nem fizikai lénynél megnyilvánulni. Valóban, a testetlen lényeknek minden bizonnyal semmilyen szexuális érzésük, érdeklődésük, vagy hasonló természetű vonásuk nincs. A halál után a létezésünk földi oldala mögöttünk marad. A szeretet sokkal teljesebben és boldogítóbban fejeződik ki más szférákban, és sokkal szebb dologgá válik, amely megnöveli a harmóniát az egymást szeretők között. 16

A két világháborúban elesett angol katonákra való emlékezés napja, mindig a november 11-éhez legközelebb eső vasárnap.(ford. megj.) 17 Hát persze! (francia, ford. megj.) 18 A fürdő el fog merülni (francia, ford. megj.) (Értelemszerűen: a fürdőben árad a víz).

53

Mivel minden fizikai gát eltűnt, a lelkek, amelyek szeretik egymást, az összetartozás és az egység kifinomult érzésében egyesülhetnek. Amikor itt vagyunk a Földön, a valódi énünket gyakran elrejtjük, vagy megváltoztatjuk. Rejtegetjük belső érzéseinket és gondolatainkat még azok előtt is, akiket forrón szeretünk. A tartózkodás nélküli kommunikációt és a teljes bensőséges kapcsolatot túlságosan megterhelő tapasztalatnak éli meg a mi emberi értelmünk. Így a titkolózások megakadályozzák, hogy valóban összehangolt érintkezés jöjjön létre. A Földön homályosan látunk, de a másik világban szemtől szembe állunk és az a boldogság, hogy akadályok nélkül képesek vagyunk megosztani a tudatunkat azokkal, akiket szeretünk, olyasvalami, amit lehetetlenség érzékeltetni. Az a sokféle színlelés, amivel együtt élünk, eltűnik. Lehet, hogy a Földön szégyelljük a testünket, de a szellemek világában élők számára az emberi test nem több, mint egy ház, vagy eszköz, amelyben lakunk, és amely otthont ad a lelkünknek. A valóságban Liszt egy alkalommal megemlítette, hogy ha megszabadulunk a fizikai testünktől, akkor a szex abban az értelemben, ahogyan mi ismeijük, teljesen megszűnik létezni. Kitalálhatták, hogy Chopinnek nagyon erős akcentusa volt, és ezzel kapcsolatban is volt egy érdekes tapasztalatom. Tagja vagyok az Egyházak Fizikai és Spirituális Tanulmányokkal Foglalkozó Baráti Társaságának, és találkoztam az egyik taggal, Barham atyával, aki Rugby-beli otthonából Londonba jött egy látogatásra. Megkérdezte, milyen Chopin hangja, mire megpróbáltam elmondani, milyen árnyalatú, milyen az akcentusa. Kicsit rekedtes a hangja, de nem mély és a tónusa gyakran változott. Erre Barham atya így szólt: – Van nálam egy magnószalag, amelyre akkor készítettem felvételt, amikor meglátogattam egy eredeti hangon megnyilvánuló médiumot, Leslie Flintet. Azt hiszem, hogy Chopin beszél rajta keresztül. Lenne szíves meghallgatni és megmondani, hogy Maga szerint úgy hangzik-e, mint Chopin hangja vagy mégsem? Igen, én hallottam Leslie Flintről. Nagyon jól ismert a transzcendens körökben, és nagyon jó híre van. Természetesen nagyon örültem, hogy meghallgathatom a szalagot és megállapíthatom, hogy a hang ugyanaz-e, mint amit én hallgattam az elmúlt néhány évben. Pontosan ugyanaz volt. Ugyanaz a hangmagasság, ugyanaz a különös akcentus. Az akcentus egy kicsit franciás, de nem egészen. Amikor Barham atyának ezt megjegyeztem, elmondta, hogy ő megkérdezett egy nyelvész szakértőt, aki – anélkül, hogy tudta volna, kinek a hangját hallja azt mondta, hogy ez angol beszéd, francia-szlávos akcentussal. Ez pedig érthető, mert Chopin félig lengyel volt. Ahogyan hallgattam a szalagot, ugyanaz az élcelődő modor hallatszott, amelyet használni szokott, úgyhogy biztos voltam benne, ez valóban Chopin hangja volt. Egy résztvevő, aki ott volt a találkozón, amikor a magnófelvétel készült, megkérdezte Chopintől: – Ön ugye lengyel? Mondjon valamit lengyelül. Erre Chopin egy kicsit tréfásan így válaszolt: – Szóval próbára akar tenni! És nem volt hajlandó egy szót sem szólni lengyelül. De hozzám néha beszélt ezen a nyelven. Nagyon nehéz megragadni a szavakat és megismételni, de néha sikerült elkapnom néhányat, bár biztosan rosszul ejtem ki őket. Egyszer, amikor éppen zenét adott át nekem, azt hiszem valaki más megpróbálta félbeszakítani. Erre elég dühösen mondott néhány szót, amelyet én fonetikusan lejegyeztem. Amikor megmutattam egy lengyel ismerősömnek, megtudtam, hogy ez egész egyszerűen azt jelenti: „Tűnj el!” A Leslie Flint történetnek még két fejleménye van. Először, egy délután tévét néztem és közben teáztam, amikor egyszerre elháríthatatlanul az az érzésem támadt, hogy át kell mennem a másik csatornára – az Eamonn Andrews programra. A fiam, Thomas nem nagyon örült, mert a másik programot szerette volna nézni, de az előérzetem olyan erős volt, hogy átváltottam.

54

Láttam, hogy éppen elkezdtek egy műsort Leslie Flintről. A képernyőn Chopin képe volt látható, és egy hangfelvételt játszottak, ahol az ő hangja volt hallható. Természetesen azután, hogy vége lett a szalagnak, egy csomó kérdést tettek fel, és véleményem szerint Leslie Flint nagyon bátran és nyugodtan válaszolt. Elmondta, milyen kár, hogy az emberek – és gyakran éppen azok, akikről azt gondolná az ember, hogy érdekli őket a másik világ – minden alkalmat megragadnak, hogy megcáfolják a másik világgal való kapcsolat bármilyen lehetőségét, ahelyett, hogy megpróbálnának a bizonyítékokon gondolkodni, és adnának egy esélyt ezek érvényesülésére. Játszottak felvételeket két, vagy három másik embertől is – amennyire emlékszem, Oscar Wilde és Ellen Terry hangját hallottuk. Felvetődött a szokásos kérdés is: „Miért mindig híres emberek?” Leslie Flint ugyanazt válaszolta, mint amit én szoktam. Nem mindig híres emberek jelentkeznek, de ha azok, akik átjönnek, valakinek a barátai vagy rokonai, és a világon senki sem ismeri őket, akkor nem sokat jelentenek a nagyközönség számára. Azok az emberek, akik híresek és a közönség ismeri őket, sokkal érdekesebbek, mert sokkal könnyebben ellenőrizhetők. A teljesen ismeretlen hangoknál pedig ez lehetetlen. Emellett, azt hiszem, már említettem, leginkább a nyitott emberek látszanak képesnek arra, hogy a legkisebb nehézség árán jussanak át a mi világunkba. A hírnév és a nyitottság pedig gyakran kéz a kézben járnak. A Leslie Flint történet másik folytatása rendkívül felvillanyozott. Arról volt szó, hogy a kommunikáció egy másik médiumán keresztül hallhatom Chopin hangját. Néhányszor én magam is „ültem” Mr. Flinttel. Az ülések hihetetlenül sikeresek voltak: Chopin, Beethoven, Liszt és Sir Henry Wood (aki néha szintén meglátogat) mind eljöttek és elismételték a munka célját. Meglepő módon Clara Schumann is eljött és, ami szintén meglepő volt, Lisztnek okozta a legtöbb nehézséget az érintkezés a közvetlen hangkapcsolaton keresztül. Panaszkodott, hogy ez nagyon nehéz volt, ő már megszokta, hogy velem közvetlenül beszél, a másik módot sokkal nehezebbnek találja. Chopinnek viszont nyilvánvalóan kitűnően ment a közvetlen hangmódszer. Vidáman csevegett és nagyon mérges lett rám a maga heccelődő módján, mert Chopin úrnak szólítottam. – Mi az, hogy Chopin úr? – kérdezte, felemelve a hangját. – Ha nem hív Frigyesnek, akkor nem fogom magát Rosemarynak nevezni!” (Úgy ejti ki a nevemet, hogy Rosemarie.)19 De valamennyien ismét kiemelték a munka fontosságát, amit a számukra végzek, és elmondták, mennyire örülnek, hogy itt voltak, s hogy az eredmények már kezdenek az egész világ számára láthatóvá válni. Elképzelhető, mennyire jó érzés volt nekem ez a megerősítés – és ez teljes mértékben egy másik médium munkájának segítségével jött létre.

HETEDIK FEJEZET

A zeneszerzők Minden zeneszerző, aki eljött hozzám, az első alkalommal Liszt társaságában érkezett. Ő mutatja be őket, mert ahogyan már említettem, ő a szervezője annak a zeneszerző-csoportnak, amelynek tagjai igénybe vették közreműködésemet. Az első bemutatás után a zeneszerzők gyakran maguktól is eljöttek, hogy meglátogassanak. Az első néhány találkozás után Liszt egyre kevésbé vesz részt a munkában, bár észrevettem, hogy még akkor is, amikor már függetlenül dolgozni kezdenek velem, Liszt általában meghúzódik valahol a háttérben, és figyeli, hogyan mennek a dolgok, készen arra, hogy fordítson, ha ez szükségessé válik. Brahms csendben és teljesen a saját elhatározása alapján látogat meg, bár lehetséges, ilyenkor Liszt tudja, hogy nálam van. Az az érzésem, hogy valamennyien megegyeztek valamilyen tervben és ez határozza meg, mikor kerülnek sorra a kommunikációban. Valószínűleg el kell menniük 19

A név kiejtése angol fonetikával: Rózméri, franciával: Rózmari. (ford. megj.)

55

Liszthez és engedélyt kell kérniük, hogy dolgozhassanak velem. Úgy gondolom, hogy ő valahogyan úgy működik, mint egy gyám, akinek arra kell vigyáznia, hogy ne árasszanak el túlságosan a zeneszerzők kérései. Ami nagyon is jó, hiszen máskülönben egy perc nyugalmam se volna. Ugyanis a saját otthonomban is állandóan lefoglalnak. Schubert és Beethoven először együtt jöttek el meglátogatni. Liszt a bemutatkozásra természetesen elkísérte őket. Homályosan emlékszem, amikor először láttam Schubertet, szemüveget viselt. Biztos vagyok benne, hogy ez csak azért volt, hogy könnyebben felismerjem, mert a másik világban nyilvánvalóan nincs szükségük szemüvegre, és amikor mostanában eljön hozzám, sohasem visel ilyet. Megfigyeltem, hogy Schubert igazán elég jóképű, azért is, mert nem olyan „pufók”, tokás az arca, mint amilyen minden fényképén. Egy alkalommal előkerítettek számomra egy fényképet Schubertról szemüveg nélkül, és bár még így is elég telt volt az arca, látni lehetett, hogy elég jóképű volt az életben. Amit talán a legjobban szeretek benne, az az arckifejezése. A tekintete lágy és barátságosságot sugároz. Rendkívül szerény és visszahúzódó, nyugodt, és ugyanakkor valahogyan derűs, bár a humora elég régies. Nem sütöget el tréfákat, de csordultig van jó humorral és nyilvánvalóan nagyon jó érzéke van a tréfához. Azt hiszem, ez ugyanígy volt a Földön is. Biztos vagyok benne, hogy ragyogó személyisége nem csak azután keletkezett, hogy eltávozott ebből a világból. Schubertet szeretetreméltónak találom. Azt hiszem, mindenki szereti őt. A szerénysége nagyon megnyerő és ő mindig ilyen, a legkevésbé sem szeszélyes. Liszt egészen más. Amikor Liszt bőbeszédű kedvében van, a szavak nem jönnek elő elég gyorsan, máskor viszont teljesen nyugodt és hallgatag. Schubert azonban mindig egyforma. Szerény, derűs és nagyon kedves. Először 1966-ban látogatott meg ő és Beethoven. Könnyű számomra visszaemlékezni, mikor voltak először nálam, mert mindig dátummal látom el a műveiket, amikor leírom. Eddig Schubert egy zongoraszonátát adott át, egy C-dúrban írt művet, amelynek terjedelme negyven oldal. Azt hiszem, nagyon szép, gyönyörűen áradó zene, se nem nehéz, se nem túl könnyű játszani. Átadott körülbelül nyolc dalt is, többnyire szöveggel. A szöveget nagyobbrészt németül próbálja meg átadni, de ezt nagyon nehéz nekem leírni, mert sohasem tanultam németül. A dalok közül egyet a BBC az egyes TV-műsorában is felhasznált. Dr. Troupe, egy kitűnő muzsikus és a Guildhall School of Music tanára játszotta zongorán és a Guildhall egyik diákja énekelte. Van több vonósnégyesem is Schuberttól, amelyeket még nem fejezett be, mert természetesen minden olyan zeneműnek a leírása, amely nemcsak egy hangszerre van írva, sokkal több időt vesz igénybe, ha diktálják. Dolgozunk egy zenekari mű egyik részletén is, és egy operán, amit, attól tartok, nagyon kemény munka lesz papírra vetni a számára. Egy pár oldallal már készen vagyok, és nagyon meglepő zene. Néhány nagyon különös harmóniát használt, ezért meg kell majd mutatnom valakinek, aki többet tud e téren ahhoz, hogy elmagyarázza nekem. Schubert nem ismert történetből merítette az opera cselekményét. Ez egy nagyon eredeti gondolatra épül a halál utáni életről, hogy hogyan folytatódik az élet és győzedelmeskedik a halál felett. Schubert ezt a különleges témát nagyon szívesen beleszövi a dalaiba is. Az egyik, amelyik még nincs befejezve, de amelyet különösen szeretek, így hangzik: „Lágyan hull a téli hó. A kopár mezőkön hóviharok dúlnak. Van-e reménye ennek a kegyetlen világnak? Eljöhet-e a tavasz? Kivirulnak a virágok? Lehetséges élet a halál keserű szomorúsága után? Vajon újraébredünk holnap a mennyekben?” Úgy látszik, megpróbálja az embereket ráébreszteni arra, hogy van valami más, aminek előre örülhetünk. Azt hiszem, reményt akar adni nekünk.

56

Néha, amikor a dalain dolgozunk, megpróbálja őket elénekelni nekem. Tartok tőle, hogy nincs nagyon jó hangja. Azt gondoltam, hogy amikor az emberek megérkeznek a túlvilágra, mindenkinek azonnal szép énekhangja lesz, de az övé megcáfolja ezt az elképzelést. Elég lágy hangja van, tenor magasságúnak mondanám, és nem mély. Nagyon rossz a kiejtése, elég erős akcentusa van, néha annyira érthetetlen, hogy képtelen vagyok megérteni, mit mond és el kell vele ismételtetnem. Schubert az egyike azoknak a zeneszerzőknek, akik nemcsak az otthonomban jelennek meg. Emlékszem, 1967 nyarán egy alkalommal az Attingham Parkba mentem Mary Firth egyik tanfolyamára, amelyet a Felnőttoktatás Egyetemén tart. Elég jó barátságban voltunk azóta, hogy Wontnerék és Sir George révén először találkoztunk. Ez alkalommal Schubertről vezetett tanfolyamot, én pedig úgy gondoltam, hogy meghallgatom, mert talán így jobban megértem a műveit. Az egyik darab, amelyet Mary elemzett, a C dúr szimfónia volt, amelyet korábban egyáltalán nem ismertem. A tanfolyam minden hallgatóját megkérték, hogy közben nézzék a partitúrát, és Mary pontosan elmagyarázta, hogyan. Mary ezt főleg az újabb hallgatók kedvéért teszi, akik éppen most kezdenek zenei műelemzést és elméletet tanulni. A tanfolyam hallgatói közül csak néhány volt olyan, mint én, aki többé-kevésbé a nulláról indult. A tanfolyam résztvevőinek többsége vagy zenetanár, vagy olyan ember volt, aki rendelkezett valamilyen zenei végzettséggel és voltak köztük zeneakadémisták is. Az olyanok, mint én, akinek ennyire korlátozott a technikai tudása, meglehetősen ritkák Attinghamben. A tanfolyam fő céljára azonban csak akkor kerül sor, amikor a magyarázat kapcsán már mindenki tudja, hogyan kell partitúrát olvasni. Ha bármelyik darabot tanulmányozzák, annak egy rövid részét lejátsszák lemezről, majd Mary Firth leállítja a készüléket, elmagyarázza, mi történik a zenében, ráirányítja a figyelmet a különböző felhasznált hangszerekre, majd elmondja, hogy mi például a vonósok szerepe, stb. Ezután kérdéseket tesz fel. Mindennek az a célja, hogy értsük a zenét, és felhívja a figyelmet azokra a csodálatos részletekre, amelyeket az ember nem venne észre, ha csak úgy hallgatná. Schubert szimfóniáján is végigment ezen a módon, és egyszerre csak észrevettem, hogy Schubert mellettem áll. Azt mondja, kemény angol akcentusával: – Tegyen egy jelet ehhez a részhez! – és rámutatott a zene néhány ütemére, amelyet a kezemben tartott partitúrában az egyik fúvós hangszer játszott – Minek? – kérdeztem, és egy kis ceruzajelet tettem ahhoz a hanghoz, amelyet mutatott. – Majd meglátja – mondta. Később az előadás folyamán Mary Firth végül megállította a lemezjátszót és megkérdezte, meg tudja-e mondani valaki, melyik része volt az a darabnak, ahol valami nagyon szokatlan dolgot hallottunk. Hosszú csend következett. A körülbelül ötven hallgatóból – a többségük magasan képzett zenész volt – egy sem szólt. Mary egy kicsit kötekedve nézett szét és azt mondta: – Fizetek egy pohár sherryt annak, aki a kérdést helyesen megválaszolja. Hosszú csend volt ezért újra megkérdezte: – Hát senki sem tudja? Nos, ebben a pillanatban Schubert gyengén oldalba bökött és azt mondta: – Válaszoljon. Az a rész az, amelyet a kérésemre megjelölt. Mondja meg a tanárnőnek! Így azután összeszedtem a bátorságomat, és félénken ezt mondtam: – Lehetnek ezek az ütemek azok? – és megmutattam Marynek. Mary nagyon meglepődött, mert a válasz helyes volt, ő pedig nagyon is jól tudta, hogy nem vagyok járatos az ilyen dolgokban, különösen nehezen igazodom el a zenekari partitúrában, hiszen sohasem volt zenekari képzettségem. Szerencsére nem kérdezte meg, mi az a szokatlan abban a részben, de később rájöttem, azzal kapcsolatos, hogy van egy téma, amely jól elrejtve megtalálható Schubert egyik fúvós hangszerekre írt darabjában, de nehéz észrevenni. Mellettem ült Dr. Firth, de ő sem jelentkezett. Ő talán tudta a választ, csak nem mondta meg.

57

Később, aznap este, amikor valamennyien elmentünk vacsorára, ahol sherryt is felszolgáltak (amelyért külön kellett fizetni), Mary így szólt hozzám: – Gyere, meg kell kapnod a pohár sherrydet. – Igazából Schubertnek kell megkapnia – mondtam neki. Mintha Mary egy kicsit zavarban lett volna. – Miért? – kérdezte – Mert ő mondta, hogy jelöljem meg ezt a részt, jóval azelőtt, mielőtt feltetted a kérdést – mondtam Marynek. – Szerettem volna tudni, miért, de ő csak azt mondta: „Majd meglátja.” És amikor feltetted a kérdést, megbökött, és azt mondta. „No, gyerünk, mondja meg a tanárnőnek!” Így, mivel a pohár sherry nem elérhető Schubert számára a létezésének ezen az állomásán, megittam az ő részét is, és pohárköszöntőként köszönetet mondtam. Én nem vagyok Schubert-szakértő – de a többiekről sem mondható ez el. Mary Firth azonban az, és tudom, hogy nagyon szereti Schubert zenéjét. Schubert tudja, hogy ő Mary gyenge pontja, és nagyon tetszik neki, hogy nagyra becsüli a műveit. Azt hiszem, voltaképpen éppen ezért jött el velem erre a különleges tanfolyamra. Én tulajdonképpen már hallottam a Befejezetlen szimfóniát is, és ez nagyon, nagyon szép. Schubert telepátián keresztül tette lehetővé, hogy meghallgassam. A zeneszerzők közül többen is meg tudják ezt tenni, és az időt is össze tudják úgy zsugorítani, hogy egy egész versenyművet, vagy szimfóniát percek alatt meg tudok hallgatni. Végső soron remélem, képes leszek Schubertnek leírni a Befejezetlen szimfónia utolsó tételét – de tartok tőle, hogy hosszú és nehéz feladat lesz. Schubert nem nagyon közlékeny. Azt hiszem, ő egy kicsit túl tartózkodó ahhoz, hogy sokat beszéljen. De még így is, minél jobban ismerem Schubertet, annál jobban kedvelem. Nagyon mély szeretetet érzek iránta. Valahogyan nagyon kellemes vele együtt lenni, és otthonosan érzem magam vele. Természetesen nem romantikus értelemben. Olyan érzés ez, amit az ember az idősebb testvére, vagy egy nagyon kedves nagybátyja iránt érezhet. Szeretet – de nem romantikus értelemben szerelem, nehogy valaki túlságosan szabadon engedje a fantáziáját! Őrülnék, ha ugyanezt elmondhatnám Bachról. De a vele való munkáért nem nagyon rajongok. Nagyon szigorú és úgy látszik, egyáltalán nincs humorérzéke. Még egyetlen egyszer sem láttam elmosolyodni és meglehetősen merev. Bár lehet, hogy csak velem. Ha eljön hozzám, akkor csak munka, munka és munka. A lakáson kívül nem kísér el, és amikor itt van, akkor sem beszél semmi másról, mint a zenéről. Mint a többieket, őt is Liszt hozta el hozzám először, és elmagyarázta neki, hogy valószínűleg nehéznek fogja találni a kommunikációt velem. Többé-kevésbé még arra is figyelmeztette, hogy legyen velem szemben nyájas, ami Liszt részéről gondosságra vall, mert azt kell hinnem, hogy Bach nagyon erős jellem és eléggé uralkodni vágyó. Emlékszem, az első alkalommal, amikor Liszt úgy döntött, hogy most már itt hagyhatja Bachot, hogy egyedül dolgozzon velem, Liszt ezzel a megjegyzéssel távozott: – Ne keresztezze Rosemary akaratát! Bach nem szólt egy szót sem, hanem nekilátott a munkának. Akkor azt gondoltam, elég furcsa dolog ezt mondani és Liszt talán ilyesmit szeretett volna udvariasan tudtára adni: „Ne legyen túl erélyes.” De Bach erőszakos. Rendkívüli módon csodálom és tisztelem őt, de sohasem tudnék közel kerülni hozzá. Egy kicsit tud angolul, erről azt kell gondolnom, hogy odaát tanulta, mert nem tartom valószínűnek, hogy itt beszélt angolul. Szeretném megkérdezni tőle, de nem merem! Rá nem tudok úgy tekinteni, mint egy barátra, és tanácsért, vagy segítségért fordulni hozzá. Egyszerűen fogadnom kell a zenét, amit nekem átad és ez minden. Szigorú tanár-diák viszony van közöttünk. Egész idő alatt úgy érzem, hogy egy formális zeneórán veszek részt. Szellemi alakban is nagyon hasonlít a festményekre, amelyeket róla láthatunk, kivéve azt, hogy most jóval soványabbnak látszik. Körülbelül negyven évesnek néz ki. Néhány képen például elég

58

testesnek ábrázolják, de most egyáltalán nem ilyen. Mindent összevetve könnyen felismerhető a képekről. Néha a saját korának ruháiba öltözik, de meglepő módon időnként modernebb dolgokban is megjelenik. Természetesen ő az egyik legkorábbi partnerem a zeneszerzőim között. A megjelenése mindig nagyon gondozott és elegáns, de az az érzésem, hogy a legkevésbé sem érdekli, hogyan néz ki. Nehéz leírni az öltözködését. Sohasem szokott élénk színeket viselni – legtöbbször szürkét, vagy barnát – míg a többi zeneszerzők szeretnek színes mellényeket és világos nyakkendőket hordani. De Bach ruhája mindig sötét. Elég sok zeném van tőle, bár megközelítőleg sem annyi, mint Liszttől, Chopintől, vagy Schuberttől. És minden darab, amit Bachtól kaptam, elég rövid. Eddig még nem adott egyetlen hosszút sem, és gyanítom, hogy azért van, mert nem akar megmaradni annál a fajta zenénél, amit a földi életében írt. Most már elég darabot adott nekem ahhoz, hogy jellegzetességei megállapíthatók legyenek, és azt hiszem, valami egészen új irányban szeretne továbbhaladni. Van tőle egy vagy két olyan darabom, amiről az emberek egyáltalán nem ismernének rá Bachra. Én magam ezekben intuitíve érzem az ő munkájának a visszacsengését, de az általa alkotott legutóbbi zene olyan harmóniákon és elgondolásokon alapul, amelyekről kétlem, hogy a saját korában alkalmazta őket. A legutolsó zene, amit tőle kaptam, egy rövid zongoradarab, amely igazán modern stílusú volt. Az egyetlen jó dolog a Bachhal való közös munkában az, hogy ő gyors és pontos. Nagyon világosan meg tudja velem értetni az elgondolásait. Bizonyára módszeresen gondolkodik. A zongorajátékom nem tetszik neki, jobban szereti egyszerűen megmondani nekem a hangjegyeket. Én tulajdonképpen jobban szeretem a zongorát használni és néha megpróbálok odaosonni, hogy eljátsszam, amit mond. Úgy látom, ezt helyteleníti és időpocsékolásnak tekinti, vagy talán egyáltalán nem tetszik neki, ahogyan játszom! Talán, ha többet dolgoznék vele, akkor felszabadultabban érezném magam, de én eléggé félelmetesnek tartom. De hát ő valójában egy félelmetes zenei tehetség és azt hiszem, hogy az új típusú zenéjével – ha sikerül átadnia – nagyon komoly érdeklődést kelthet a zenei világban. Megragadó, hogy bár 1750-ben meghalt, a zenei eszméi a kornál modernebbek. Rachmaninov megint más. Amikor először meglátogatott, azt gondoltam, hogy sohasem fogom megkedvelni. Tulajdonképpen nem szigorú – arckifejezése inkább szenvtelen, mint komoly, ha lassan elmosolyodik, a mosoly sokáig megmarad. Egészen más, mint Liszt mosolya. Az világít. Liszt egész arca hirtelen kivilágosodik, míg Rachmaninovnál az egész olyan, mintha gondolkodna és időbe telne, amíg elhatározza, hogy a mosoly helyénvaló. És megfigyeltem, hogy amikor mosolyog, hajlamos a fejét is mozgatni. Ő természetesen beszél angolul, de időnként, amikor elfelejtkezik róla, vagy izgatott, elejt egykét orosz szót is, amiket esetenként sikerült elkapnom. Ezeket leírom és később megpróbálom kideríteni, mit is jelentenek, de ez nem könnyű, mert amit mond, természetesen fonetikusan kell leírnom. A hűvös kezdet után most már nagyon kedvelem őt, és néha nemcsak a zenéről, hanem más dolgokról is beszélgetünk. Most már nagyon barátságosnak találom, bár először eléggé mereven és formálisan viselkedett. Egyszer Oroszországról kérdeztem, mit gondol ma a hazájáról. Azt hiszem, még ma is nagy hazafi, mert nagyon óvatosan válaszolt. – Oroszország nagyon nagy ország – mondta – és még nagyobb lesz, ha nem viselkedik agreszszíven. Látszott, hogy ennél többet nem akar mondani. Amellett, hogy zenét is ad nekem, Rachmaninov sok időt tölt velem és segít nekem a zongoratechnika elsajátításában. Ragaszkodott ahhoz, hogy el kell kezdenem gyakorolni a kromatikus szexteket, ami nagyon nehéz.

59

Kipróbálásra megadta a saját ujjrendi módszerét. Nem sokkal később, 1967-ben – Rachmaninov körülbelül ekkor tűnt fel először – elkezdtem újra a zongoraleckéket, hogy felkészültebben tudjam eljátszani a zeneszerzők műveit. Mondtam a tanáromnak – természetesen anélkül, hogy megemlítettem volna Rachmaninovot –, hogy szeretném gyakorolni a kromatikus szexteket. – Miért ne, – kérdezte – nyugodtan megteheti, ha ezt akarja. Ezután adott egy olyan ujjrendet, ami teljes mértékben különbözött attól, mint amit Rachmaninov javasolt. Azt hiszem, Rachmaninov életében egészen egyéni módszereket használt. Nagyon kemény oktató. Más technikákat is gyakoroltatott velem, mint például a kromatikus keresztterceket. Ezeket egészen szörnyű eljátszani. Két külön oktávon tercekben kell elkezdeni, majd mind a két kézzel egymás felé közeledni, amíg a két kéz a középen úgy kereszteződik, hogy a jobb kéz van felül; majd folytatni kell a terceket. Ezután úgy kell a kezeket keresztezni, hogy a bal kéz legyen felül. Elképzelhetik, nem nagyon lelkesedem azért, hogy ezt gyakoroljam. Rachmaninovnak mindig megvan a maga sajátos ujjrendje, amely szerinte fejleszti a technikát és megkönnyíti a játékot. – Mindig olyan ujjrendet fogok használni, ami könnyebbé teszi a játékot, nem olyat, amit általában helyesnek tartanak. – mondta egyszer nekem. Amikor leckét ad, nem sokat törődik a zenei kifejezéssel. Liszt feladata, hogy a kifejezést és az előadásmódot beleplántálja, bevezesse a zongorajátékomba. Rachmaninov a gyorsaságra és a ragyogásra koncentrál, és ha mindkettőnknek van elég ideje rá, azt hiszem, nagyon sokat tud javítani a játékomon. De nem lehet erre fordítani az időt, amely arra kell, hogy az összes többi zeneszerző műveit lejegyezzem, és szabatosan átírjam valamennyi darabot, amit korábban csak hevenyészve vetettem papírra. Rachmaninov is megpróbált némi stílust vinni a játékomba, és biztos vagyok benne, ha teljesen felhagynék a munka kompozíciós részével, és csak tanulnék tőle, akkor sokkal jobban zongoráznék. Mialatt játszom, nagyon türelmesen mellettem áll. Sohasem láttam leülni. Liszt, Chopin és Schubert néha mind leülnek és egyszer vagy kétszer Beethoven is, amikor beszél hozzám. Meg kell mondanom, nagyon furcsa, amikor leülnek, de szerintem csak azért, hogy oldott légkört teremtsenek. Rachmaninov arca elég hosszúkás és sovány, komolyabbnak néz ki, mint amilyen. De nagyon együttérző, azt hiszem, azért, mert ő maga is szenvedett. Azt mondta, hogy volt egy időszak az életében, amikor teljességgel kiközösítettnek érezte magát, úgy is, mint ember és úgy is, mint zenész. Egyszerűen lefeküdt és abban reménykedett, hogy meghal, de azután fokozatosan visszaállt az önmagába vetett hite, és úgy érezte, hogy talán nagyszerű zenét fog írni, annak ellenére, hogy lesújtó kritikákat írtak a zenéjéről. Ebben a könyvben korábban már említettem, hogy a szellemeknek van valamilyen képességük a jövőbelátásra. Egy reggelen borzasztóan sok dolgom volt. Több mindent kellett vásárolnom és szó szerint éppen a kabátomat vettem, amikor Rachmaninov megjelent, kérve, hogy fejezzek be egy zenedarabot, amelyen dolgoztunk. – De most nem állhatok neki – feleltem – egyszerűen nincs rá időm. Ő azonban rendíthetetlen volt, és rávett, hogy leüljek, majd azt mondta. – Nagyon fontos, hogy megcsinálja ezt a művet. Ma este szüksége lesz rá, és szeretném megcsinálni a végét. Nem mondta meg, miért van szükségem erre a zenére, és nem tudtam eldönteni, higgyek-e neki, vagy sem. Amikor a zeneszerzők új darabot akarnak közölni, akkor általában elég követelőzőek szoktak lenni, és semmilyen körülmények között nem lehet őket eltántorítani, akármilyen kényelmetlen is nekem. Így hát, eléggé kedvetlenül beleegyeztem, hogy leírom a zenét, és szerencsére elég gyorsan meg tudtuk oldani. Amikor abbahagyta a diktálást, azt mondta, hogy a darab tulajdonképpen hosszabb volt, de be kellett fejeznie azt a részt, hogy el lehessen egységes egészként játszani. Azután elbúcsúzott, és búcsúképpen egyik ritka mosolyától kisérve a következő megjegyzést tette: – Ne felejtse el este magával vinni. Ez fontos.

60

Akkor úgy tudtam, hogy nem készültem sehova azon az estén. Meghívtam néhány barátomat vacsorára és teljesen homályos volt, milyen rejtélyes eseményre utalt, mielőtt elment. És teljesen igaza volt. Néhány órával később az ügynököm, Barry Krost egy táviratot küldött, és arra kért, hogy hívjam fel. Kiszaladtam a sarki telefonfülkébe, felhívtam Barry irodáját, és megtudtam, hogy Leonard Bernstein Londonban van, a Savoyban szállt meg és szeretné, ha aznap este 11 órakor vele és a feleségével vacsoráznék. – És – mondta Barry, – hozzon magával néhány kottát. Meg kell mondanom, egy kicsit zavarba hozott az ötlet. Úgy éreztem, hogy este 11 óra elég késő ahhoz, hogy az ember elmenjen otthonról, nincs is olyan megfelelő ruhám, amiben elmehetnék a Savoyba, és olyan emberekkel találkozzam, mint Bernsteinék. Addig hümmögtem és hebegtem a telefonba, míg Barry úgy találta, nem vagyok normális, hogy nem sietek kihasználni az alkalmat a világ egyik leghíresebb zeneszerzőjével való találkozásra, és így szólt: – Ne legyen ostoba! Természetesen ott kell lennie. Este 10,30 körül küldünk egy kocsit magáért. Miközben összegyűjtöttem néhány kottát, amit este magammal akartam vinni, miután elfogadtam a meghívást (amit azért is megtehettem, mert az én vacsorám időpontját áttettük máskorra) Rachmaninov rövid időre ismét megjelent és emlékeztetett arra a bizonyos kottára, amelyen reggel dolgoztunk. Azt mondta, hogy véleménye szerint Bernsteint ez különösen fogja érdekelni. Megtettem, amit kért. Aznap este tizenegykor megérkeztem a Savoyba és magammal vittem néhányat a zeneszerzők művei közül, beleértve Rachmaninov darabját is. Bevezettek Bernstein lakosztályába, ahol feleségével vacsorázott. Velük volt Erik Smith, aki Hans Smindtoerstedtnek, a karmesternek a fia, a felesége és az én ügynököm. Bernstein előzőleg nagyon keményen dolgozott, egész este vezényelt, de tele volt élettel, és nagyon barátságosan üdvözölt. Én egy kicsit meg voltam illetődve, de érezve a személyiségét és a melegségét, hamarosan sokkal jobban éreztem magam. – Mit iszik? – kérdezte. – Természetesen bármit ihat, de itt a lakosztályomban csak whisky és vodka van. Korábban még egyiket sem ittam, ezért haboztam, nem tudtam, mit válaszoljak. – Tessék, próbálja meg ezt – mondta hirtelen, és kezembe nyomta a saját poharát. Kihörpintettem a tartalmát és arra gondoltam, hány embernek lehetett valaha is része abban a kitüntetésben, hogy a nagy zeneszerző poharából ihatott. Bernstein azt mondta, hogy whisky volt, de nagyon erősnek találtam; Erik Smith felajánlotta, hogy kever nekem egy gyengébb változatot. – Kér csirkét? Nagyon jó – folytatta Bernstein. – Vagy a rák itt egyenesen pompás. Jaj, miért is jutott az eszembe. Rákot szeretnék! Volt ott néhány pincér, akik diszkréten várták, kér-e valamit, és szinte még csak ki sem ejtette a száján, hogy rákot kér, máris odatoltak egy zsúrasztalt egy gyönyörűen tálalt bőséges adaggal. Úgy láttam, hogy nagyon népszerű volt a pincérek körében, és az volt a benyomásom, hogy ez nemcsak azért van, mert híres és gazdag, hanem mert tényleg önmagáért szerették. Hamarosan megkérdezte, milyen zenét hoztam, én pedig elővettem az irattáskámból néhányat a magammal hozott kottákból. Megkért, hogy játsszam, és én technikai korlátaim tudatában szorongva engedelmeskedtem. Azután arra kért, hogy ő is játszhasson valamit azok közül a darabok közül, amelyeket magammal hoztam. Nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanolyan kiváló zongorista, mint amilyen nagy karmester. Nagyon tetszett neki a „Fantaisie-Impromtu” három tételben, amelyet Chopintől kaptam; igazság szerint nagyon sok darab tetszett neki, Liszt, Schubert, Beethoven műveiből és Rachmaninov kompozíciója, ahogyan a zeneszerző előre megmondta, nagyon érdekelte. Gyors darab volt, nagyon kromatikus jellegű – valódi koncert-etüd. Bersteinnek nagyon tetszett és csillogóan, nagyon gyorsan játszotta, néhány futamot úgy görgetett végig, mint az égzengés. Ragyogóan hangzott, és arra gondoltam, bárcsak én is elő tudnék idézni ilyen csodálatos hangzást. Csak egy részlet volt, ami úgy látszik nem tetszett neki: „Ez az egyetlen ütem, amit nem veszek meg” –

61

mondta szó szerint. De Rachmaninov azóta sokkal szebbre írta, úgyhogy most már biztosan „megvenné”. A Chopin Fantaisie-Impromtu-ben egy helyen van egy gyönyörű téma, amely megragadta mind Bernstein, mind a felesége figyelmét. Többször is eljátszatták és meg akarták jegyezni. Remélem, hogy Chopinnek ezt a művét valamikor fel fogják venni lemezre, mert mindkettőnk részéről nagyon nagy munkát és sok türelmet igényelt és úgy tartják nyilván, mint jellegzetes Chopin-művet. Nagyon egységes szerkezete van. Chopin azt mesélte, hogy életében gyakran érte az a vád, hogy a művei összefüggés nélkül csak úgy össze vannak dobálva; úgy ítélte meg, hogy ez a munka talán majd megmutatja, hogy képes egységes művet komponálni. Észrevettem, hogy a zeneszerzők közül néhány időnként érzékeny a kritikára, és nem egyszer aggasztott, hogy csalódottak lesznek, amikor méltatlan, vagy lekicsinylő megjegyzéseket kaptak. Az embernek helyére kell tennie a kritikákat, nem szabad elfelejteni, hogy nem mindig alapulnak helyes ítéleten és néha féltékenység is szerepet játszik. De Chopinnak és a többieknek nagy örömet okoz, hogy a legtöbb darabjuk, amit nekem adtak, elismerést aratott szépségével, legyenek akár egyszerűek – mint közülük néhány – akár nagyon bonyolultak – mint a legtöbb. Vannak darabok, amelyek zongora-virtuózt igényelnek, más nem tudja igazán jól előadni őket. Ezen az estén egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy Hamupipőke, amikor Bernsteinnel találkoztam a Savoyban – különösen, amikor eszembe jutottak azok a napok, amelyeket alantas munkával töltöttem az iskolai konyhákban! Olyan elragadó és kedves ember, és legalább annyira kell szeretni, mint csodálni; a felesége ugyanolyan bájos és kedves. Mielőtt eljöttem, adott néhány jegyet, hogy meghallgathassam a Verdi Requiem felvételét a Szent Pál katedrálisban két nappal később. Ezt a művet még sohasem hallottam – mint ahogyan nagy zeneszerzők sok más művét sem – és el voltam bűvölve a gyönyörű, mozgalmas zenétől, valamint Bernstein tüneményes vezénylésétől, amelyet nézni is tiszta gyönyörűség. Rachmaninovot bizonyos fokig talán szigorú embernek lehetne nevezni. Egy másik zeneszerző, Debussy pontosan az ellentéte. Amikor a TV annak idején bemutatta az életét, nagy érdeklődéssel néztem a filmet, de a műsorból nem lehetett tökéletesen megismerni azt az embert, aki meglehetős rendszerességgel látogat, hogy átadja új zenéjét. Debussyt nagyon szórakoztató személynek tartom. Szeret olyan ruhákba öltözni, amelyeket a lányom hóbortos öltözéknek nevez, és általában nagyon rikító. Egyszer szalmakalappal a fején egy birkabőr dzsekiben jelent meg. Nyilvánvalóan élvezi az ilyen ruhák viseletét és illik is hozzá. Általában szakállal szokták ábrázolni, de most teljesen simára van borotválva, elég sápadt a bőre és sűrű, nagyon sötét haja van, amely az impozáns homlokától kiindulva ágazik szerteszét. A szemei is sötétek, a hangja mély. Néha, amikor a kommunikációval küszködik, egy kicsit harsány. Temperamentuma elég komoly, szinte sohasem nevet és ritkán mosolyog. Biztos, hogy nem egy tréfálkozó személyiség, bár alkalmanként nagyon szellemes tud lenni. Időnként az a véleményem, hogy ő a legeredetibb az összes zeneszerző között, akik velem dolgoznak. Ez az eredetiség mind a gondolkodásában, mind a szokásaiban megnyilvánul, olyannyira, hogy egy idő után meglehetősen kényelmetlennek találom a vele való együttlétet. Azt hiszem, egy kicsit zavarba hoz engem. Liszt mindig mondja, hogy kicsit kimért és tartózkodó vagyok, és jobban érzem magam azokkal az emberekkel, akik szintén konvencionálisak. Azonban Debussy nagyon mély gondolkodó, és ez magyarázza nem mindennapi élettörténetét – ha az valóban olyan volt, ahogyan a TV-mű sorban bemutatták. Az a tapasztalatom, hogy a mélyen gondolkodó emberek általában nem hagyománytisztelők. Amikor az emberek önállóan gondolkodnak és nem fogadják el azokat az eszméket, amelyek már korábban érvényre jutottak, ez úgy tünteti fel őket, mint akik nem tisztelik a hagyományokat. Feltételezem, hogy Liszthez hasonlóan Debussy is kora szokásainak áldozata volt. Emberek ezrei élnek most úgy, ahogyan ő élt akkor – bizarr ruhákat viselnek és néha olyan nőkkel van viszonyuk, akik nem a feleségük. Manapság ez senkinek sem tűnik fel. De akkor még másképpen volt.

62

Ennek ellenére én személy szerint nem gondolom, hogy Debussy olyan féktelen volt, mint ahogy gyakran lefestik, és manapság biztosan nem tűnne olyan excentrikusnak. Liszt egyszer azt mondta, hogy Debussy szilárd nézete szerint az Isten azonos a végtelennel. Ahogyan már említettem, a lelkek odaát is megőrzik saját vallásos nézeteiket, és nem mindegyikük van válasz birtokában, bár néhányan úgy gondolják, hogy már közel vannak az igazsághoz. Liszt szerint azok az emberek, akik elérték a legfelső szinteket, ahol már tudják a végső igazságot, nem mindig tudják elmondani azoknak, akik nem ennyire fejlettek, főként azért, mert az utóbbiak nem képesek megragadni a teljességet. Véleménye szerint Debussynek valamilyen értelemben igaza van, amikor azt mondja, hogy az Isten maga a végtelen, de a szó itt félrevezethet minket, mert talán túl meghatározatlan. Debussy nem rendszeres látogatóm, bizonyos értelemben szeszélyes. Néha eljön, majd néhány napra eltűnik, azután hosszú ideig nem látom. Elég sok zongoradarabom van tőle, és nemrég elkezdett dolgozni egy szeptetten, amelynek még csak az eleje van készen. Vonós és fúvós hangszerekre készült és a darab közepe nagyon eredeti és megragadó. Azt hiszem, fel fogja kelteni az érdeklődést, de Thomas fiamnak nem tetszik. Amikor játszom őket, Thomas megriad, mert úgy érzi, hogy a zene elég disszonáns. Van néhány dalom is Debussytől, ezeknek a szövegei egy bizonyos Lamartine nevű egyéntől erednek, aki életében író volt, és aki most szintén a másik oldalon van Debussyvel és a többiekkel. Egy alkalommal elmentem az Attington parkba Mary Firth egyik órájára. Az egyik szünetben belopóztam a tanterembe, ahol egy kitűnő Steinway zongora volt és lejátszottam egy részt az új Debussy darabból, amelyet néhány nappal korábban adott át nekem. Este vacsoránál az egyik diák azt mondja: – Hallottam, hogy Debussyt játszott ma délután. Nevettem és így feleltem: – Amit játszottam, azt Debussy nem a földi életében írta. – Ugyan már! – mondta a fiatalember – nekem Debussy a témám. Bárhol fel tudnom ismerni. Azonnal fel is ismertem. A fiatalembert Derek Watsonnak hívták és ma az Edinburghi Egyetemen tanul zenét. Ezt a kis esetet nagyon bátorítónak találtam, mert úgy látom, hogy a művek stílusa, amelyeket Debussy nekem átadott, valamennyire különbözhetnek azoknak a stílusától, amelyeket a földi életében írt, de bizonyos vonatkozásban mégis felismerhető a zenéje. De talán a legelbűvölőbb dolog Debussyvel kapcsolatban az, hogy most, amióta a másik oldalon van, elkezdett festeni. És meg is mutatta nekem a képet. Csak annyit mond „van egy festményem” és megmutatja. Sohasem kérdezi meg, akarom-e látni a művét, bár természetesen valószínűleg tudatában van annak, mennyire érdekel a dolog. A festmények nagyon szépek, nagy kár, hogy a világ nem láthatja őket. Debussy maga is annyira büszke rájuk, hogy nagyon szeretném, ha volna valami mód a bemutatásukra. Az első kép, amit láttam, teljes egészében a kék különböző árnyalataiból állt. Először csak annyit láttam, hogy ez csupán töméntelen kék, és magamban arra gondoltam, hogy jó, jó, a színek szépek, de hát mit akar ábrázolni? Azután, amikor jobban megnéztem, kezdtem észrevenni, hogy a kép közepén egy nő arca van. A bőre is halványkék volt, a haja sötétebb kék, de az egész olyan talányos volt, hogy először nem lehetett az arcot felismerni. Készített egy festménypárt „Napfelkelte” és „Naplemente” címekkel. A két kép természetesen a napfény színeit tükrözi – főként vöröset és vöröses narancsot. Úgy látszik, hogy a festményein sohasem használ semmiféle kontrasztot. A legutolsó, amit láttam, az főként bíbor színű, de a bíbor árnyalatai mintha vörösesbarnába mennének át. Erre a festményre csak egy futó pillantást tudtam vetni, de nagyon szeretném újra látni. Eddig ez a legsötétebb valamennyi festménye között és azt hiszem, a festményen alig észrevehetően pávatollak olvadnak a színekbe.

63

Átadott nekem egy darabot, amelynek „A páva” címet adta, és a festmény pontosan erre a darabra emlékeztetett. Biztos vagyok benne, hogy a kettő összetartozik, mert a tollakra és a páva farkára szemeket rajzolt. De a festményen úgy ábrázolja őket, mint valódi szemeket. Ez elég zavaró, mert a szemek egy része egyenesen, közvetlenül az ember szemébe néz, a többi pedig oldalt. Különös festmény, de nagyon eredeti. Brahms megnyugtatóbb társaság, mint Debussy. Természetesen ő is Liszttel együtt jött, 1968ban. Szeretem Brahmsot. Nagyon kellemesen érzem magam vele. Rendkívül türelmes, általában minden nehézség nélkül lehet vele kommunikálni, és a kapcsolat hosszabb időn keresztül folyamatosan fennmarad. Van a zeneszerzők között olyan is, például Debussy, aki képtelen hosszabb időn át dolgozni velem. Brahms szerintem nagyon higgadt ember és mégis van valami erő benne. A tulajdonságok bizonyos módon keverednek benne. A szerénység és a nyugodt önbizalom légköre veszi körül. Ha Schubert például átad egy darabot, akkor később általában szorongva megkérdezi: „Tetszik magának?” Mintha kicsit bizonytalan lenne önmagában, bátorítást várna, de semmi esetre sincs tele önbizalommal. Viszont, ha Brahms ad át darabot, akkor az egy lezárt dolog. Nem nagyon törődik azzal, tetszik-e nekem, vagy nem. Elég sok zeném van Brahmstól, főleg zongorára írt darabok, és szerepelt egy darabja az első nagylemezen, amit a Philips készített. Kaptam tőle néhány vonósnégyest is, ezeknek egy részét játszották egy BBC dokumentumműsor végén. Most kezd fúvószenével is foglalkozni, de ez még csak kialakulóban van. A vonósnégyesek miatt a zenéjének nagy részét rögtön le kell kézzel írnom. Emlékszem, hogy az első alkalommal, amikor megjött, hogy zenét adjon nekem, a zongoránál ültem. Lejátszottam, amit adott, a legjobb tudásom szerint, bár nagyon nehéz volt, mert elég sok decimalépést használ.20 Sajnos a kezem túl kicsi ahhoz, hogy ilyen távolságot átérjen, bár most már jobban megy, mint régebben. Azt hiszem, Brahmsnak nagyon nagy távolság volt az ujjai között, amikor élt. Látom, hogy azt szeretné, ha négy billentyűt át tudnék érni két egymás melletti ujjal – de a kezem nem tud annyira kinyúlni. Megpróbáltam javítani a dolgon, de nagyon kevés időm van a technika gyakorlására. Brahms azok közé tartozik, akik elég jól beszélnek angolul. Azt mondta, volt egy barátja, aki tanította – de nem tudom, ki volt az. Elég titokzatosan azt mondta, hogy olyan valakiről van szó, akivel ebben a világban találkozott, és most is itt van. A beszélgetéseink mindig csak a zenére szorítkoznak. Nem olyan ember, akivel más témákról is beszélgethetek. Néha tesz apróbb megjegyzéséket, de alapvetően azért keres fel engem, hogy zenét adjon át. Egy napon Clara Schumann-nal együtt érkezett, szerintem nyilvánvalóan imádja. A karjával gyengéden és védelmezőn átfogta Clara vállát. Clara természetesen Robert Schumann felesége volt és úgy látszik, hogy bár nagyon rajong a férjéért, rendkívüli módon vonzódik Brahmshoz is. A túlvilágon magától értetődően a házasság, ahogyan mi ismerjük, nem létezik. Ha valakinek ebben a világban sok azonos nemű barátja van, azt teljes mértékben normálisnak tekintik, míg ott, ha valakinek az ellenkező neműek között van sok barátja, az is teljes mértékben elfogadott, mint a kapcsolatok egy fajtája. Ezért nem voltam igazán meglepve, amikor Clara Schumann Brams-szal érkezett a dolgozószobámba. Elmagyarázta, hogy zenét szeretne nekem adni, amit a férje írt – nyilvánvaló, hogy Schumann nem akart rögtön maga jönni. Később megjelent egyszer, vagy kétszer, de láttam, hogy nagyon nehéz megközelíteni és gyengén kommunikál. Clara másrészről nagyon világosan érzékelhető.

20

Tízes hangköz (ford. megj.)

64

Hát ő azután határozott kis személyiség, láthatóan erős akaratú. Schumannak, amikor a Földön volt, tudomásunk szerint megzavarodott az elméje, és ez Clara temperamentumát talán határozottabbá tette, mert általában ez történik azokkal, akiknek nehézségekkel kell szembenézniük. A férje egészen más volt – és ma is az. Azt hiszem, hogy ő nem szereti maga elhozni a zenéjét. Feltételezem, hogy egy kicsit zavarban van, amikor kommunikálni próbál, ahogyan én is zavarban vagyok, ha hallgatóság előtt kell játszanom. Úgyszintén nem hiszem, hogy a koncentrációs képesség, amely a kommunikációhoz szükséges, az ő esetében megfelelő volna. Az értelme hajlamos az elkalandozásra, és valami egész másra gondol, mint a zenére, amelyet át kellene adnia. Arra gondolok, az a nehézség eredete, hogy nem eléggé nyitott. Mint már korábban is mondtam, úgy látszik, azok, akik az életben nyitottak voltak, azok képesek leginkább a kommunikációra velünk földi halandókkal. Mint már mondtam, ismert tény, hogy Schumann befelé forduló személyiség volt, nem eléggé nyitott ahhoz, hogy szabadon társalogjon másokkal. Mármost Clara sokkal nyitottabb, de nem sok zenét kaptam sem tőle, sem a férjétől. Schumann rendszerint Liszttel együtt jön. Eddig még sohasem láttam Schumannt és Clarat együtt De az életben Brahms mindkettőjük barátja volt, és amikor Schumann kórházba került, igyekezett gondoskodni Clararól. Bár Schumann korán meghalt, sohasem házasodtak össze. Azt hiszem, Brahms annyira tisztelte Schumann emlékét, hogy kegyeletsértésnek érezte volna, ha feleségül veszi özvegyét. De meg kell mondanom, nem érzem magam közel Clarahoz. Elég uralkodni vágyó személyiségnek látszik. Ez talán annak a következménye lett, hogy annyi baja, gondja volt az életében. Borzalmas lehetett számára, amikor a férje megőrült, mert nagyon szerették egymást Az élete nem lehetett könnyű, miután még nagyon sokáig élt a félje halála után. Az emberekről gyakran azért mondják, hogy kemények, mert valamilyen tragédia, vagy veszteség hatására védekező magatartást vesznek fel az élet bajaival szemben. De még ha így is van, nem nagyon rokonszenvezünk egymással. Nem tartom valami nőiesnek, bár el kell ismernem, hogy nagyon jellegzetes, egyéni stílusa van. Úgy látszik, nagyon szereti a rövid ruhákat. Általában olyasmit hord, ami a lábszára közepéig ér, és nemigen hord olyan tizenkilencedik századbeli ruhákat, amelyeket a Földön viselt. Ma ez a térd alá érő ruha igazán divatos, mert a divatvilág legújabb hullámai kapcsán a szoknyahossz közelebb került a földhöz. Az az érzésem, hogy szereti maga tervezni a ruháit és ugyanúgy, ahogyan Debussy festéssel foglalkozik, ő ruhatervezéssel. Gyakran visel olyan ruhákat, amelyek egy kicsit a régi görög ruhákra emlékeztetnek, keresztben átvetett felsőrésszel, kissé puffos ujjakkal. Észrevettem, hogy szereti a világos színeket – azt hiszem, a kedvence egy krémszínű árnyalat. Sohasem láttam semmilyen sötét viseletben. Szereti a fényes anyagokat. A ruhái többsége fényes szaténszerű anyagból készült. Egy másik jellegzetessége, amit vele kapcsolatban észrevettem, az, hogy amikor mosolyog, a felső fogai kicsit előreállnak, de azért bájos. De nem jó dolog az embernek elrejteni az érzelmeit. Igazából kényelmetlenül érzem magamat a társaságában. Az egyik nagyszerű dolog abban a munkában, amit végzek, az a lehetőség, hogy sok mindent megtudok azokról az emberekről, akikkel dolgozom és néhány esetben meg is szeretem őket. Nagyon kedvelem Lisztet, Chopint, Schubertet, Beethovent és úgyszintén Rachmaninovot. Igaz, először úgy éreztem, hogy egyáltalán nem tudnék semmi melegséget érezni Rachmaninov iránt, olyan zárkózottnak és megközelíthetetlennek tűnt. Most azonban meleg barátságot érzek iránta. 1970 nyarán azt mondta nekem, hogy a kommunikáció hamarosan sokkal könnyebb lesz közöttünk – és most így is van. Fogalmam sincs, mi történt, ami ezt a változást előidézte, minthogy kezdetben nehéznek találtam a vele való kommunikációt. Most nagyon világosan érzékelhető, amikor jelen van – de hetekre eltűnik a koncentrált munka időszakai között.

65

Hosszú időn át Beethoven talány volt számomra. Először szinte csak telepátia által kommunikált. Úgy juttatta el értelmembe a zenét, hogy egyáltalán nem beszélt. Láttam őt, de egyikünk sem szólt soha egy szót sem a másikhoz. Legtöbbször éreztem, hogy sikerül lassan felfognom valamelyik gondolatát, bár sohasem nevezett meg egyetlen hangot sem, mégis valahogyan tudtam, hogy mit akart átadni. Azt gondolom, az eredeti kommunikáció talán azért volt olyan nehéz és lassan is valósult meg, mert nagyon féltem Beethoventől. Ha az ember ránéz, félelmet ébreszt, mert kétségtelen, hogy ő az egyik legnagyobb lélek, aki valaha élt ezen a Földön. Amikor meglátogat, olyan harmincöt és negyven év közöttinek látom. Nagyon szép formájú, görögös hatású feje van, a bőre most szép, a haja nagyon fekete, amit a homlokáról hátrafésül. Most már nem olyan bozontos, mint a róla készült képeken, de még most is elég hosszan viseli. Az arcvonásai egyenletesek és a szemei nagyon sötétek. A pillantása nyíltan és egyenesen az emberre szegeződik. Természetesen már nem süket. Az emberi betegségek és esendőségek eltűnnek, amikor elérjük a másik oldalt. A süketség és a betegség érthető módon heves természetűvé tette az életben. Az embernek látnia kell, mi van a földi személyiség mögött, mert az sok embernél voltaképpen csupán reakció az életkörülményeire. Ha azt mondjuk, hogy Beethovennek rossz természete volt, ezzel tagadjuk a valódi emberi nagyságát, holott az ingerlékenysége csupán egy személyiségvonás volt és egyáltalán semmi köze a valódi lélekhez. Kezdetben a csendes találkozásaink alkalmával erősen éreztem a nagyságát, lelke valódi nemességét. A szobát a szentség atmoszférája töltötte be. Azt hiszem, ez a légkör kezdetben annyira áthatott, hogy nem voltam eléggé oldott állapotban a beszélgetéshez. De fokozatosan megértettem, hogy Beethoven a valóságban rendkívül egyszerű, és ez az, ami a megjelenésében fenséges. Miután ezt megértettem, egy kicsit bátrabban viselkedtem vele szemben. Talán ez bátorította fel arra, hogy társalogni kezdjen velem. Angolul kezdett hozzám szólni, elég lassan, rövid, egyszerű szavakat és nagyon egyszerű mondatokat használva, mintha csak egy gyerekhez beszélne – valószínűleg annak is látszom a számára. Fokozatosan a rokonszenv egy köteléke kezdett kialakulni közöttünk. Éreztem, hogy bár messze fölöttem áll, megért engem. Mélységesen megtisztelve éreztem magam, hogy csak ott áll és beszélget velem. Néha a zenéről beszél, néha magáról, vagy az életről – vagy az Istenről. Azt mondja, hogy szeretné ontani magából a zene hatalmas áradatát, amely valóban felráz bennünket és közelebb visz a teljes megértéshez; – a zenéjét számunkra az együttérzés forrásaiba akarja ontani. Érzékelteti velem, hogy szeretné a kezét az emberiség felé kinyújtani és csodálatos szeretetbe beburkolni minket. Nagyon intenzív odaadással, korlátlanul hisz Istenben és egy napon, amikor olyan nyájasan és kedvesen beszélt velem, nagyon meghatódtam, elöntött az alázatos szeretet és így szóltam hozzá: – Beethoven, én szeretem önt. Csak rám nézett, és egy parányi mosollyal nagyon komolyan így válaszolt: – Hát persze. Ami a zenéjét illeti, egy szimfónia különböző részeit adta át nekem, de nagyon bonyolult követni és úgy találom, hogy ez egy lassú és nehéz ügy. Természetesen nagyon bonyolult volna így zenét írni diktálás után, ha olyan valaki diktálja, aki valójában hús és vér alakjában jelen van. A mi két eltérő dimenziónk a dolgot még sokkal nehezebbé teszi. Mary Firth egyszer elmondta nekem, hogy még a felsőbb osztályos diákjai is nehéznek találják, ha valamit hangról hangra diktál. Mondja, hogy bizony nem könnyű zenét ilyen módon lejegyezni. – Nincs benne semmi csodálatos, hogy nehéznek találod, amikor megpróbálod olyan valakinek a hangjegyeit leírni, aki a másik szinten van’ – mondta nekem egyszer. Mégis néha nagyon gyors és egyszerű a kommunikáció. Azt hiszem, hogy talán bizonyos fokig automatikus is az írás. Például, amikor Peter Dorling a BBC filmet készítette és megkért engem, hogy dolgozzam valamelyik zeneszerzővel, éreztem, hogy Beethoven ott van. Mármost éppen akkor a zongorától távol dolgoztam, csak ültem egy asztalnál egy kottapapírral és egy tollal a kezemben.

66

A zene átadása hirtelen nagyon gyorsan elindult és azt hiszem, Beethoven egyszerre hat, vagy nyolc ütemet is átadott rögtön a bal kézre. A hangjegyek szinte maguk írták magukat, úgyhogy azt gondolom, ebben valamilyen „vezérlés” is közreműködött. A jobb kéz rögtön jött utána. De ez olyan dolog, ami máskor is megtörténik velem. El tudom képzelni, hogy néha a zeneszerzőknek is könnyebb így dolgozni. Végül is ők tudják, mit akarnak leíratni velem és egyszerűbb egy időben egy irányra ügyelni. Richard Rodney Bennett, a zeneszerző, egyszer azt mondta, hogy el volt ragadtatva a gyorsaságtól, ahogyan ez alkalommal a zenét leírtam. Kifejtette, hogy még azoknak az embereknek is, akik hozzászoktak, hogy zenét írjanak, nehézségeik lennének azt ilyen gyorsasággal papírra vetni. Én viszont az adott helyzetben észre sem veszem, hogy ilyen gyorsan megy. Általában csak utána figyelek fel rá, hogy milyen tekintélyes mennyiségű zene került papírra. Még egy dolog arról az esetről, amikor Beethoven a BBC számára diktált nekem. Akkor több zeneszerző is jelen volt, és úgy döntöttek, hogy ez alkalommal Beethoven zenéjét kell leírnom. Úgy látszik, előre megegyeztek, kire mikor kerül sor a hasonló helyzetekben. Már csak két zeneszerző van a csoportban, akik zenét adnak nekem, és akikről még nem beszéltem. Az egyikük Grieg, a másik Berlioz. Grieg egy nagy, bozontos kutyára emlékeztet. És ezt bóknak szánom, mert szeretem a kutyákat, különösen a nagy, bozontos kutyákat! Nagyon barátságos és kedves, meleg természetű. Érzem, ő olyan valaki, akivel mindig kellemesen tudom érezni magam. Olyan, mint egy nagyon kedves nagybácsi. Úgy érezem, a természetesség légköre veszi körül, és ezt hallani lehet a zenéjében is. Ő a természet zenéjét szeretné megírni, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat érintkezik a természet szellemeivel. Eddig körülbelül csak fél tucat darabot adott át nekem; ezek közül még egyiket sem adták elő nyilvánosan. Szerettem volna, ha nemcsak egy kerül az első nagylemezre, de a Philips úgy döntött, hogy csak egyet vesz fel: egy kis darabot, amelynek „Pásztorsíp” a címe. Elég gyakran látom Berliozt, mert úgy látszik, hogy ő Liszt egyik legjobb barátja Azt hiszem, a valódi életben is jó barátok voltak, olyannyira, hogy közös lakást béreltek Párizsban. Abban az időben Liszt Párizsban lépett fel, Berlioz pedig egy új darabon dolgozott. Liszt azt mondta, hogy ez a Troilus és Cressida volt, de amennyire tudom, ezt az operát, (vagy talán ez nem is opera) vagy nem fejezte be, vagy nem adták soha elő. Liszt ugyanolyan barátságos Berliozzal, mint Chopinnel, valószínűleg nagyon hasonló a temperamentumuk. Már az első alkalommal felfigyeltem erre, amikor Liszt elhozta Berliozt, hogy megismerjen. Azt mondta „Ez az én kiváló barátom, Berlioz úr”, és rögtön láttam, mennyire jóban vannak. Olyanok voltak, mint a testvérek – mindkettőjükben hasonló jellegű vitalitással. Mindketten romantikus hajlamúak; mindkettő tele hol tűzzel, hol álmodozással. Nagyon mély érzésű emberek is, emellett Liszt nagyon vallásos volt, ami Berliozra viszont nem volt jellemző. Amikor Berlioz először jött el meglátogatni, nehéznek találtam vele a kommunikációt, valahogyan majdnem lehetetlennek tűnt, hogy megfelelően ráhangolódjam. Ez még most sem tökéletes, van tőle egy indulóm, és zenekari töredékek, de máig egyetlen befejezett Berlioz mű sem jött át. Nagyon szeszélyes és nem „kitartó” kommunikátor. Ha zenekari kottát próbálok tőle átvenni, félek, hogy nehézségekbe ütközöm. De ezen kívül nem nagy dolog. Tulajdonképpen gyakrabban találkozom vele, mint ahányszor zenét ad nekem. Többnyire egyszerűen eljön Liszttel, inkább látogatóba, mint dolgozni. Berlioz nagyon magas. Azt hiszem, ő a legmagasabb valamennyi zeneszerző között, akik velem dolgoznak, és elég sovány, éles arcvonásokkal. Nagyon jól néz ki dús hajfürtjeivel és mélyen ülő szemeivel. A tekintete szúrós, olyannyira, hogy amikor szigorúan néz rám, akkor szinte visszariadok. A száját összeszorítja, de ennek nincs semmi kegyetlen jellege. Azt hiszem, azért alakult ez így, mert sokat szenvedett, amíg itt élt a Földön.

67

Nagyon szeretnék valamivel több zenét kapni tőle, és remélem, hogy a kommunikáció idővel javulni fog. Ez gyakran hirtelen sokkal világosabbá válik, bár sajnos még nem sikerült felfedeznem, mi okozza ezt, és nincs módom siettetni a dolgokat. Így tehát ma ezek azok a zeneszerzők, akik velem dolgoznak. De nem hiszem, hogy csak ők lesznek azok, akik kommunikálnak. Szerintem mások is vannak, akik „a széleken várnak”, hogy csatlakozzanak a csoporthoz és zenét közölhessenek. Természetesen, ami engem illet, szívesen látom őket. Az egyetlen probléma, hogy elegendő időm legyen az összes zenemű közvetítésére, amelyeket át szeretnének adni. De remélem, hogy ahogy a hónapok múlnak, egyre gyorsabban fogom tudni leírni a zeneműveiket. És talán többet fogok megtudni arról is, hogyan javíthatnék a mostani kétcsatornás kommunikáción.

NYOLCADIK FEJEZET

Gyógyítás Még egy lény van a szellemek világában, aki nagy mértékben része az életemnek, és aki nagyon sok esetben segített nekem. Habár ő nem olyan közismert, mint a zeneszerzők és a filozófusok, akik eljönnek, hogy általam dolgozzanak. A férfi neve Sir George Scott Robertson. A szellemek világában sebész, mert sebész volt akkor is, amikor itt élt a Földön. Már kisgyerekkorom óta ismerem, bár jóval a születésem előtt meghalt. Sir George Scott Robertson anyai ágról a rokonom. Valami olyasmi, mint egy harmadunokatestvér, és anyám, aki jól ismerte kislánykorából, gyakran beszélt róla. Anyám szerint már akkor, amikor még egészen kisfiú volt, a fejébe vette, hogy sebész lesz. A családnak ebben az időben cselédsége volt, és George kicsi korában így tréfálkozott a szolgálólányokkal: – Gyere és kösd be a cipőfűzőmet, mert ha megnövök, ok nélkül levágom a lábad! Elérte, amit akart, sebész lett és Indiába került a hadsereggel. Egy ideig ő volt Gilgatban az angol követ, de volt Chittralban is az ostrom idején és később írt is egy könyvet „A chittrali ostrom” címmel. Tinédzser koromban, amikor anyámmal jobb viszonyban voltam, gyakran beszéltem neki George „nagybácsiról”, felidéztem, miket mondott és leírtam, hogy nézett ki. Anyám általában azt felelte: – Tudom, kire gondolsz, de az nem a nagybátyád. Ő a nagymamád unokatestvére volt. Ezen a bizonyos Sir George bácsin keresztül van esetenként tehetségem a gyógyításhoz. Néha képes segíteni az embereken rajtam keresztül, meggyógyítja őket, amikor betegek. Vannak esetek, amikor valóban látványos gyógyulás következik be, más alkalmakkor hiába imádkozom és imádkozom, semmi sem történik. Ez a gyógyító képesség sok szívfájdalomtól megóvott. Emlékszem, hogy egyszer a fiam Thomas még csak hároméves volt, amikor a gyógyító erőm sok fájdalomtól és kényelmetlenségtől mentette meg. Thomas balesetet szenvedett. Volt egy öreg mángorlónk, amelyet a mosókonyhában tartottunk. Egyszer kora délután, miközben ebéd után éppen az asztalt szedtem le, Thomas felmászott az állványon – erre volt a tartály erősítve, amely arra szolgált, hogy mángorlás közben felfogja a vizet a kimosott ruhából. A mángorlón volt egy hatalmas csavar, amely azt hiszem a hengereket szorította össze. Thomas valahogyan megcsúszott és a szája belsejét beütötte a csavar hegyébe, úgy, hogy az belefúródott a szájpadlásába. Gondoltam, hogy komolyan megsérülhetett, amikor meghallottam a szörnyű sikoltozását, és megláttam, hogy ömlik a szájából a vér. Az első gondolatom az volt, hogy elállítom a vérzést, ahogyan tudom, azután gyorsan segítséget kérek. Szerencsére tanultam elsősegélynyújtást a háborúban,

68

tudtam, hogyan kell a kötést elkészíteni és a sebre tenni. Amikor ezzel készen lettem, megfogtam a gyereket, az ölembe vettem és minden erőmmel imádkozni kezdtem segítségért. Először anyámat küldtük el, hogy telefonáljon mentőért, és kérje, hogy vigyék be a gyereket a helyi kórházba a baleseti osztályra, de mivel éppen ebédidő után voltunk, és a mi orvosunknak kettőkor műtétje volt, úgy gondoltam, ugyanolyan gyors és kevésbé ijesztő lesz Thomasnak, ha mi magunk visszük őt oda. Ültem a konyhánkban, ölemben a gyerekkel, tartottam a szájában a kötést a seb felett, egész idő alatt imádkoztam és a vérzés fokozatosan megszűnt. Ekkor már biztonságosnak látszott az elmenetel és így a kisfiammal a karomon elrohantam az orvoshoz, remélve, hogy előre engednek a sorban, mert mindig rengetegen voltak a sebészeten. Elsőnek érkeztem és amint az orvos megjelent, be tudtam menni hozzá Thomassal és elmondtam neki mi történt. Az orvos gondosan megvizsgálta Thomas száját és megkérdezte: – Mikor történt a baleset? – Körülbelül egy órával ezelőtt – feleltem. – Az lehetetlen – felelte határozottan. Nem értettem, mit akar mondani. – Dehát éppen egy órával ezelőtt történt – mondtam neki, majd aggódva megkérdeztem: – Nagyon komoly a sérülés? Egy kicsit megrázta a fejét és így felelt: – Hát ez szinte hihetetlen. A szövetek már gyógyulni kezdtek. Én mindenképpen azt mondtam volna, hogy legalább 24 órával ezelőtt történt. Szerencsére semmilyen tennivaló nem volt, hazamentem Thomassal. A szája egy vagy két napon belül teljesen meggyógyult, bár eredetileg nagyon mély seb volt benne. Azt hiszem, hogy minden gyógyítás egy forrásból ered: attól az életerőtől, amelyet Istennek nevezünk. És biztos vagyok benne, hogy ez a gyógyító erő mindannyiunkban jelen van, csak meg kell tanulnunk, hogy használjuk, és hogy elő tudjuk hívni, ha szükségünk van rá. Ezzel az erővel rendelkeznek azok az emberek, akik képesek nyilvánosan gyógyítani. És ha a beteg hisz abban, hogy meg lehet gyógyítani, akkor a csata félig meg van nyerve. A mi idős orvosunk nagyon kedves ember, nagyon jó orvos és sebész. Azt szokta mondani nekem, hogy egyetlen páciensen sem tud segíteni, ha az nem akar meggyógyulni. És hozzátette, hogy az emberek néha nincsenek annak a tudatában, hogy nem is akarnak meggyógyulni. Fogalmam sincs, hitt-e, vagy sem az én elhivatottságomban vagy a spirituális gyógyításomban, de az biztos, hogy ami ebben a szemléletmódban lényeges, azt megértette. Egyébként a gyógyítás képessége nem csupán a spirituális, vagy hívó gyógyítók számára adott. Azt hiszem, hogy bizonyos fokig működik sok más embernél is, orvosoknál és ápolónőknél is, bár ők természetesen saját felkészültségüket és tapasztalataikat is felhasználják. Néhányan, anélkül, hogy tudnának róla, szinte biztosan rá vannak hangolódva az életerőre, és talán ez a rejtett képesség okozza a különbséget egy nagyszerű orvos, vagy ápolónő, és egy középszerű között. Természetesen nem én gyógyítottam meg Thomast. Az életerő és George Scott Robertson segítsége tette ezt. Ma már Chopin és Liszt segítségét is élvezem. Mindketten nagyon együttérzők és ha megtudják, hogy valaki beteg, vagy szenved, mindig azt mondják, hogy megpróbálnak ők maguk a segítségére lenni. Évekkel ezelőtt, amikor először észrevettem, hogy néha képes vagyok a gyógyítás közvetítőjévé válni, kitaláltam, hogyan kérjek a legegyszerűbb módon segítséget. Ezt szoktam mondani: „Kérlek, Uram, ruházd fel ezt az embert a te gyógyító erőddel, tegyél meg mindent, ami lehetséges, hogy enyhüljön a szenvedése és gyógyítsd meg teljesen.” Ma a megerősítés elve alapján dolgozom. Ahelyett, hogy a beteg szenvedéseire és a fájdalmaira gondolnék, megpróbálom őt teljesen egészségesnek elképzelni. Természetesen most is „ráhangolódom” az életerőre, de megpróbálom a szenvedőt az Isten jelenlétében látni, és tökéletesen jó állapotban, egészségesen.

69

Azonban az egyszerű, buzgó imádság is segíthet. Amikor Georgina körülbelül kétéves volt, Thomas pedig még nem volt meg, a kislány egyik ujjába valahogyan belefúródott egy nagy görbe tüske. A férjem is, én is megpróbáltuk kiszedni. Mindent megpróbáltunk, amit csak ki tudtunk találni, de olyan mélyen beágyazódott és hajtű formája volt, úgy hogy képtelenek voltunk kiszedni. Végül úgy döntöttünk, nem tehetünk mást, el kell vinnünk a gyereket orvoshoz, de amíg nem volt rendelés a sebészeten, a karomra vettem, és halkan dúdolgattam neki, hogy elaludjon. Egész idő alatt arra gondoltam: „Szegény kicsikém. Annyira fáj, amikor szálka megy az ember kezébe, és olyan rémes dolog ilyesmivel orvoshoz menni, amíg az ember ilyen kicsi.” És imádkozni kezdtem segítségért. Egy ideig imádkoztam, azután eléggé váratlanul, és még az imádság alatt a szálka egyszerűen kiesett az ujjából. Az egyik percben még bele volt ágyazódva a húsba, a következőben pedig ott feküdt az ölemben. Sohasem fogom megtudni, hogyan is történt tulajdonképpen. Bizonyos fokig anyámnak is volt ilyen képessége, de ugyanúgy, mint az én esetemben, nála sem működött mindig. Ennek ellenére, ha együtt imádkoztunk, néha csodálatos eredményeket értünk el. Emlékszem, a körzeti cserkészparancsnoknál vastagbél-rákot állapítottak meg. A kórházban megröntgenezték, és azt találták, hogy nagyon súlyos, és annyira előrehaladott, hogy mindenképpen meg kell operálni. Megkérte anyámat, hogy imádkozzon érte, ő pedig megkért, hogy én is segítsek. Minden este együtt imádkoztunk, és amikor eljött az operáció időpontja, ismét megröntgenezték a beteget, hogy felderítsék, mennyire terjedt szét a daganat. Azt találták, hogy a vastagbélen semmiféle kinövésnek még csak a jele sincs. Hogyan tűnt el? Mi hisszük, hogy az Isten akarata lépett közbe. Elbocsátották és hazaküldték. Végül évekkel később valami egészen másban halt meg. Biztos vagyok benne, hogy az isteni gyógyító erő mindig hozzáférhető. Mindig körülöttünk és bennünk van, de nem tudjuk, hogyan merítsünk belőle. Ez olyasmi, mint az elektromosság. Mindig jelen van, mégis be kell kapcsolni és mindenekelőtt hasznosítani. A gyógyítók valószínűleg úgy működnek, mint a konnektor, vagy a „kapcsoló”. A gyógyító erőt a gyógyítók közvetítik és nagy segítséget jelenthet a szenvedőknek, ha ezt felismerik. Nem javaslom, hogy törekedjünk megérteni minden elvét, de néha a más forrásokból származó segítség a hittel és az imádsággal összekapcsolva csodákat művelhet. Igaz, vannak kudarcok is, amikor a beteg nem gyógyul. A magam részéről úgy gondolom, hogy ennek bizonyos esetekben a beteg gondolkodásában fennálló gátlás az oka. Talán hiányzik belőlük a hit, vagy annyira negatívan gondolkodnak, hogy az életerő nem tud rajtuk keresztül megnyilvánulni, és annyira hozzátapadnak a betegségükhöz, vagy a fogyatékosságukhoz, hogy nem tudnak belőlük kiemelkedni. A távolból végzett gyógyítás egyik esete volt az, amikor valamelyes segítséget nyújtottunk egy Charles Laurence nevű színész és író számára. Egész életében szenvedett attól, hogy az egyik szemizma gyenge volt. Ez azt jelentette, hogy a két szeme nem tudott megfelelően összehangolódni, és állandóan egy vékony fekete függőleges vonalat látott az érintett szem látómezőjében. Önként felajánlottam, hogy megpróbálok segítséget közvetíteni. Kapcsolatba léptem „George bácsikámmal” aki nagyon sokat javított Charles Laurence állapotán. Most a szemei jobban össze tudnak hangolódni és életében először a függőleges vonalat sem látja. Végül még egy eset. Amióta a zeneszerzőkkel végzett munka ismertté vált, nagyon sok új barátra tettem szert. Az egyikük Bob Bouma, a holland Philips Lemezgyár propaganda- és sajtófőnöke. Bob és a felesége nagyon kedvesek voltak hozzám minden alkalommal, amikor Hollandiában jártam. Ezek az utazások üzleti ügyek voltak, vagy teszteket csináltam az Utrechti Egyetemen, vagy részt vettem a Philips munkájában, amikor nagylemezt készített a zeneszerzők zenéjéről, egy alkalommal pedig szerepeltem egy élő adásban a televízióban Larenben. Amikor először látogattam el Boumáékhoz, olyan kedvesek voltak, hogy kitalálták, szívesebben szállnék meg valakinek az otthonában, mint egy szállodában. Meghívtak a fiammal együtt, hogy lakjam náluk a házukban, és Thomast is és engem is családtagokként kezeltek.

70

Ám egy másik hollandiai látogatás alkalmával 1970 nyarán kiderült, hogy Bobnak súlyos karambolja volt, és eltörte a térdkalácsát. Egy magán-kórházban feküdt, egy állvánnyal a sebesült lába felett, hogy felfogja a takarók súlyát. A feleségével és Jan Rubinsteinnel, egy másik nagyon kedves Philips-alkalmazottal látogattam meg, és látható volt, hogy Bobnak, bár igyekezett jókedvűnek látszani, komoly fájdalmai vannak. Szerencsére „George bácsikám”, a szellem-sebész velem volt, és felvetette, hogy megpróbálhatnánk segíteni. Egy kicsit félénken megkérdeztem Bobot, mit szólna hozzá, ha megpróbálnék a fájdalmán enyhíteni. Félig elmosolyodott, majd így válaszolt: – Csak próbálja meg. Nagyon hálás lennék mindenért, ami segíthet. A sebész-szellem megadta az utasításokat. – „Miközben gyógyítja, ne érintse meg a lábat – mondta – csak tartsa a kezét a térd körül.” Azt tettem, amit mondott és az eredmény egészen rendkívüli volt. Én magam is meglepődtem. Ahogyan ott álltam, a kezem a térde felett, de nem értem hozzá, a duzzanat láthatóan lohadni kezdett! Sem Bob, sem a felesége, Ada nem akart hinni a szemének. Bob óvatosan odatette a kezét, hogy ő maga is érezze a térdét. „Hozzáérek és nem is fáj – mondta – és nézzétek, mozgatni is tudom. A baleset óta erre nem voltam képes.” Azt hiszem, a gyógyítási kísérlet ez alkalommal azért járt ilyen látványos sikerrel, mert Bob hitt benne. És akarta is, hogy meggyógyuljon. Ha a gondolkodásmódja nem ilyen, sem a gyógyító erő, sem „George bácsi” nem érhetett volna el egy csöpp javulást sem a térdénél. Ha az emberek nem akarnak meggyógyulni, nincs olyan erő a világon, vagy a túlvilágon, amely hatásos lehetne. Ezek az erők csak a szabad akarat íratlan szabályának megfelelően tudnak hatni. És természetesen valamennyiünknek megvan a maga kiszabott útja. Elképzelhetik, hogy amikor a férjem beteg volt, szünet nélkül imádkoztam. De elment. Ma már tudom, hogy minden bizonnyal eljött az ideje a távozásra. Először össze voltam törve, és borzasztóan hiányzott a fizikai jelenléte, de azután egy napon egy barátom azt mondta: – Az imáid meghallgatásra találtak. Meggyógyult. Új teste van és tökéletesen jól van. A barátomnak természetesen teljesen igaza volt, de ez az én fájdalmamat, hogy ebben az életben már nem tartozunk össze – nem enyhítette. De ma már tudom, hogy igazság szerint a halála volt számára a végső gyógyulás – hiszen valóban nagyon beteg volt – és távozása a végső felszabadulást jelentette minden fizikai szenvedés alól.

KILENCEDIK FEJEZET

Bizonyítékok A zeneszerzőkkel való munkámnak talán a legnehezebb része az az állandó nyomás, amelynek ki vagyok téve, hogy bizonyítsam a zene forrásának valódiságát. Természetesen megértem, hogy a világnak alapvető bizonyítékra van szüksége, de a csodaszerű információrészletek, vagy meglepő, de meggyőző tények bemutatása nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Ha valamilyen „exkluzív” információt szerzek a zeneszerzőktől az életükről, vagy munkájukról, azt nem lehet ellenőrizni. A kételkedők azonnal azt gondolják, hogy kitaláltam, vagy képzelődtem. Másrészről az információknak az a része, amely ellenőrizhető – még egy teljesen ismeretlen könyv, vagy dokumentum is – felidézheti a vádat, hogy a hozzáférhető források alapján kiderítettem a magam számára a részleteket, majd úgy mutatom be őket, mint bizonyítékokat. Ez nagyon jelentős probléma. Történtek azonban körülbelül az utolsó hat-hét évben olyan események, amelyek bizonyos mértékig segítenek leszerelni a kételkedőket. Bár ami engem illet, én

71

mégiscsak úgy gondolom, hogy az a nagyon is szilárd tény, hogy viszonylag rövid idő alatt több mint négyszáz zenemű készült el, valószínűleg a legkétségbevonhatatlanabb az összes bizonyíték között. Korábban már említettem a sok elméletet, amiket az emberek a zeném magyarázatára kitaláltak. Az egyik ilyen ötlet szerint én kriptomnéziában, rejtett emlékezésben „szenvedek”. Egy másik az, hogy az értelmi képességeimmel nincs minden rendben. Egyik sem igaz. Örömmel számolhatok be róla, hogy a világ parapszichológusainak egyik vezető tekintélye igen fáradságos vizsgálatokat végzett velem kapcsolatban és ezek eredményei mind a két elméletet megcáfolták. Dr. W.H.C. Tenhaeff professzor, a Holland Állami Utrechti Egyetem Parapszichológiai Intézetének igazgatója ez a parapszichológus. Ez az egyetlen ilyen intézet a világon. Tenhaeff professzor szakértők egy csoportját vezeti, akik messze előbbre vannak másokkal szemben a terület kutatásában, és amikor a Philips Lemezgyár felvette az első nagylemezt a zeneszerzők műveiről, megkérdezték, beleegyeznék-e, hogy a professzor és szakértőinek csoportja alaposan megvizsgáljon. Miután a professzor és kollégái hosszú és igényes interjúkat készítettek velem, a professzor a kriptomnézia elméletéről a következőképpen nyilatkozott: – ...elegendő rámutatni, hogy Rosemary Brown ügyében az összes rendelkezésre álló adat alapos vizsgálatának eredménye szerint arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a cryptomnesia hipotézis (tudattalan utánzás) nem magyarázza meg meggyőzően kompozícióinak eredetét, amelyek száma meghaladja a négyszázat. Adott egy nyilatkozatot a világsajtónak is: „Rosemary Brown esete véleményem szerint azok közé tartozik, amelyekkel kapcsolatban még sokáig bizonytalanságban fogunk maradni, vajon alkalmazható-e erre a spirituális magyarázat. Ahogyan másutt leszögeztem, elvileg nem vetem el a spirituális hipotézist, amelyhez Rosemary Brown és mások ragaszkodnak, de a nem-elutasítás és az elfogadás nem szinonimák. Azonban teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy kompozícióinak eredetét mélyreható vizsgálatnak kell alávetni. Ez a munka már elkezdődött. Rosemary Brown nemrégen Hollandiában tartózkodott és mi felhasználtuk a kedvező alkalmat, hogy vele feltáró pszichológiai és pszichiátriai vizsgálatokat végezzünk. Az eredmények azt mutatták, hogy egészséges, kiegyensúlyozott értelemmel rendelkező asszonnyal van dolgunk, aki egyáltalán nem fél a nyilvánosság elé kerülni. Inkább az ellenkezőjéről van szó. A munkatársam – egy elmegyógyintézeti pszichiáter, akinek sok éves tapasztalata van, – egyetlen mentális rendellenességet sem talált és a pszichodiagnosztikus vizsgálatunk sem hozott semmilyen olyan eredményt, amely okot adott volna arra, hogy bármilyen, a normálistól való eltérésre következtessünk. Eközben tervek készülnek a vizsgálat folytatására, amelyben neves zenetudósok is részt fognak venni. Bármilyenek is lesznek az eredmények a jelenség spirituális természetét illetően, meg vagyok győződve róla, hogy a kutatás nagymértékben gazdagítani fogja tudásunkat az úgynevezett médiumjelenségről. A sok megvizsgált személy között, akiket az évek hosszú során megfigyeltem, Rosemary Brown biztosan az egyik legérdekesebb. Ugyanakkor ő az egyik leginkább szeretetre méltó és végül, bár nem utolsósorban, ő az egyik legkiegyensúlyozottabb.” Egyrészről nem a legkellemesebb dolog elviselni, hogy az embert egy elmegyógyintézeti pszichiáter vizsgálja – Liszt azonban előre figyelmeztetett, amikor beleegyeztem, hogy alávetem magam a munkának, hogy ilyenfajta dolgok előfordulhatnak. Végül is a vizsgálatok eredménye kedvező volt! Mivel ez a fejezet alapvetően a bizonyítékokról szól, talán a legjobb volna egy másik ember: David Cairns szavaival folytatni, aki a Philips Records igazgatója. Ő is nagyon jó barátom lett, és két alkalommal is elég szokatlan események résztvevője volt. Később ő maga írta le pontosan, hogy mi is történt. Beleegyezésével az ő szavaival itt közlöm a történetek hátterét. David ezt írja:

72

„Valamikor a múlt év (1969) augusztusában Colin Davis, Erik Smith (a producer) és én „A trójaiak” partitúráján mentünk végig Erik lakásán. Különböző művészi és technikai problémákat elemeztünk, meghallgattunk néhány szalagot Colin Davis és más karmesterek korábbi előadásairól, és természetesen felmerült különböző részek tempójának kérdése. Berlioz két metronóm-utasítása valamennyiünknek nagyon gyorsnak tűnt: a szeptettnél a nyolcad előírása 120, a szerelmi kettősnél 126. Colin Davis tempója mind a két jelenetnél észrevehetően lassúbb volt és megbeszéltük az eltérést. Erik Smith és én úgy éreztük, hogy előnyös lenne, ha Colin ezeket a tempókat kissé meggyorsítaná. Ő mondta, nincs ellenére, hogy kipróbálja. Ekkor félig tréfásan azt javasoltam, hogy kérdezzük meg Rosemary Brownt, segítsen kitalálni, hogy mi volt magának Berlioznak a véleménye a kérdésről. 1969. augusztus 27-én írtam neki és idézek a levelemből: „....kíváncsiak lennénk, ha módja van rá, meg tudná-e kérni Lisztet, hogy kérdezze meg Berliozt (vagy Ön megkérdezhetné esetleg közvetlenül Berliozt) „A trójaiak” két metronómjelzéséről, amelyek egy kis fejtörést okoznak nekünk. A szeptett (nyolcad=120) és vele összefüggő szerelmi kettős tempója (nyolcad=126) meglepően gyorsnak tetszik. Érdekes volna hallani a szerző véleményét.” Egy, vagy két héttel később Rosemary telefonált az irodámba és azt mondta, hogy megkérdezte Liszttől. Azt válaszolta, hogy az említett két tempóelőírás valóban túl gyors. Szó szerint idézem, amit mondott nekem, mert a telefonbeszélgetés alatt leírtam: „ceci soit quatre-vingt-dix, cela doit etre quatre vingt-seize”21 Rosemary elmondta, hogy nagyon meg volt lepődve, mekkora különbség van a most közölt számok, és a nyilvánosságra kerültek között, és megkérdezte, vajon ezek pontosak-e, mire Liszt határozottan válaszolt: „J‘en suis sur”.22 Colin Davis, aki ebben az időben vastagon el volt foglalva a Covent Garden előadások próbáival és korábban maga is hasonló következtetésre jutott, nagyon jól mulatott, amikor elmondtam neki a kérdezősködésünk eredményét, de egyáltalán nem igaz, hogy ennek hatására bármit is változtatott volna a tempóin.” A második eset, amiben David is érintve volt, Monteverdivel kapcsolatos: ő az, aki valamennyi zeneszerzőhöz képest, akikkel kapcsolatban vagyok, a legrégebben élt. David írja: „1969. december 16-án Rosemary Brownnal ebédeltem a Harris Steak Houseban, Wembleyben, mialatt a Philips cég felvételt készített a zongoradarabjairól. Kettesben voltunk. A társalgásunk lényegében nyugodt, fesztelen, spontán, és vidám volt. Nemrégiben Schubert Grand Duóját játszottam (és még szilárdabbá vált az a meggyőződésem, hogy a mű minden nyilvánvalóan „nem zongoraszerű” vonása ellenére egy igazi zongoradarab, nem pedig egy zenekari mű álruhában). Éppen erre gondolva mondtam Rosemarynek, hogy a munkájának egyik feladata, amelyre súlyt kellene fektetnie, az volna, hogy megoldja a zenetudósok közismert ellentmondásait, mint amilyen például a Grand Duo körül fennáll. Erre rögtön azt felelte, hogy – saját szavait idézem – éppen ma különösen kiválóan sikerült Schuberttel kommunikálnom és mondhatom, hogy valóban nem az: vagyis nem zenekari mű álruhában. Azután azt mondtam, hogy valóban nagy tettet hajtana végre, ha megtalálná az elveszett Schubert kéziratokat pl. a Gastein Szimfóniát. Rosemary azt felelte, hogy még vannak felfedezetlen Schubert kéziratok Bécsben és máshol is. Ekkor azt kérdeztem, mi történt Monteverdi elveszett operáival? Azonnal válaszolt: éppen abban a pillanatban látta Monteverdit (az első alkalom, hogy látta) és elmondta, hogy körülbelül olyan magas lehet, mint ő, sovány, a haja barna, a szemöldöke vastag, csinosan hegyesre nyírott szakálla van és nagyok a fülei. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon élénk szellemű ember. A lányával volt (úgy Az előbbi legyen kilencven, az utóbbi kilencvenhat (Nem egészen érthető, miért válaszol Liszt franciául – ford. megj.) 22 Biztos vagyok benne. (Ismét franciául) 21

73

hiszem, nem tudunk arról, hogy Monteverdinek lett volna egy törvényes lánya). Rosemarynak az volt a benyomása, hogy komponálás közben nem folyamatosan, hanem széttagoltan, kis egységekben ír. Monteverdi adott neki egy képet egy udvarról, amelyet teljesen részletesen leírt nekem. Még aznap éjjel lejegyeztem, a következőképpen: „Az udvar közepén egy süllyesztett kút volt, mindkét oldalán lépcsővel. Az udvar három oldalán épületek voltak, a negyedik nyitott volt. Ez az oldal egy utcára nyílt, amelynek valami olyasmi a neve, hogy Palazzia. A házak az utcának ezen a távolabbi oldalán különállóak voltak. Az udvar jobb és bal oldalán lapos, sima tetejű épületek álltak; a harmadik oldalon csak egy épület volt, amely magasabb és díszesebb kivitelű, a középső része bizonyos fokig kiemelkedik, itt elől is, hátul is egyegy szoba van, valószínűleg mind a három szinten. A kapuhoz kis lépcsők vezetnek. Ez lehetett a lakás céljára szolgáló épület. A ház mögött a jobb és bal oldalon sima kőfal, és még egy magasabb fal volt látható. Mintha az udvar minden oldalán szökőkutak lennének, de ezeket nem látta, csak hallotta. Körös-körül bokrok tarkállottak. Rosemary átható, gyengén édeskés, kátrányhoz hasonló illatot érzett. Ha szemben állunk, az épület lenti bal oldali sarka kapcsolatos Monteverdivel. A felső ablakoknak kiugró párkányuk van. A képpel kapcsolatban a következő nevek voltak hallhatók: Velence, Bolognese. Emlékezetem szerint ez volt minden, amit Rosemary körülbelül tíz perc alatt nekem elmondott, mielőtt más témákra tértünk át.” Különös volt, ahogyan Monteverdi ezen a napon megjelent. Korábban sohasem láttam, de David Cairns éppen megemlítette – és egyszerre ott volt, Erzsébet-kori ruhákat viselve, puffos, hasított ruhaujjakkal, roppantul elegánsan öltözve, jellegzetes nagy füleivel. Nem szívesen mondok a zeneszerzőkről bármit is első látásra, mert egy kicsit nyers dolog megjegyzést tenni. De azután arra gondoltam, hogy neki tudnia kell, mire gondolok, mert a zeneszerzők mindig tudják, ezért így szóltam Dávidhoz: – Borzasztóan nagy füle van. Nem akarok goromba és bántó lenni, de igazán feltűnő. Az a képzeleti kép, amelyet Monteverdi adott nekem az udvarról, igazán nagyon világos volt. Elvezetett engem a távoli bal oldali sarokba, felvitt az első emeleti ablakhoz, és azt mondta, ez volt az a szoba, ahol élt, és egy ideig dolgozott. Azt mondta, hogy elég magas fal volt a ház mögött, és közel volt egy csatorna. Később David Cairns valamennyire utánajárt a dolognak, és amikor a következő alkalommal találkoztunk, éppen filmet készített Monteverdiről, amin nagy fülei voltak. Ami a hiányzó kéziratokat illeti, ezeket Monteverdi nyilvánvalóan abban az épületben írta, amelyet nekem mutatott, de kételkedem benne, hogy a kották most is ott vannak. Lehet, hogy ma már az épület sincs meg. A Schuberttel kapcsolatos dolog is elég érdekes volt. Schubert egyszer elmondta nekem, hogy vannak olyan művei, amelyeket ezután fognak megtalálni, – azokat a darabjait, amelyeket körülbelül 19 éves korában írt. Amikor egy televíziós program alkalmából találkoztam Peter Dorlinggal, eszembe jutott, hogy ezt talán el kell mondanom neki, mire ő azt felelte, hogy a darabokat éppen két, vagy három nappal azelőtt megtalálták és ezt a lapok is közölték. A dologról tulajdonképpen én már egy idő óta tudtam, és a guta kerülgetett, hogy senkinek sem szóltam előbb. Ebben az időben történt, hogy Peter Dorling megkért, nem próbálnék-e szert tenni valami olyan információra, ami egyébként nem könnyen hozzáférhető, és amely segíthetne bebizonyítani a zeném hitelességét a velem készülő BBC program számára. Megkérdeztem Lisztet, tud-e segíteni, és neki ugyanaz volt a véleménye, mint amit én korábban az ilyenfajta bizonyítékok megszerzésével kapcsolatban már elmondtam. – Ha olyasvalami, ami megtalálható egy könyvben – mondta – akkor az emberek azt fogják mondani, hogy olvasta, ha pedig sehol nincs nyoma, akkor nem lehet ellenőrizni. De mindezek ellenére majd gondolkodom rajta. Néhány nappal később visszajött azzal, hogy tud valamit segíteni. Azt közölte, hogy 1854-ben Lipcsében járt és mialatt ott volt, megbetegedett.

74

– Egy bizonyos doktor Richter kezelése alatt álltam, – mondta. – Mesélje el mindezt a BBC-nél dolgozó uraknak. A BBC részéről az első reakció az volt, hogy ez nem lehet igaz. Azt mondták, hogy Liszt 1848 után már nem utazott, és nagyon valószínűtlen, hogy Lipcsében volt. Peter Dorling megkérdezte, egészen biztos vagyok-e a dátumban, és azt mondtam, hogy Liszt közlése tisztán érthető volt. Lipcséről volt szó és 1854-ről. Szerencsére Peter Dorling elhatározta, hogy folytatja a kutatást, elment egy könyvtárba valahol a Westminsterben és addig-addig kutatott ismeretlen könyvekben, amiket a könyvtárakban nem is lehet könnyen megkapni, míg kiderítette, hogy Liszt 1854-ben valóban Lipcsébe utazott és amikor ott járt, megbetegedett. Volt egy másik eset is Peter Dorlinggal egy olyan alkalommal, amikor egy napon nála ebédeltem. Később, a délután folyamán Peter megkérdezte, elő tudnék-e hívni valakit a másik oldalról, akivel ő kapcsolatban állt. Igazság szerint nagyon fáradt voltam, minthogy az egész ebéd alatt Peter az egyik kérdést a másik után tette fel, olyannyira, hogy végül a felesége azt mondta: „Az ég szerelmére, hagyjad már Rosemaryt nyugodtan enni!”. A koncentrációm csaknem teljesen megszűnt, de láttam valakit – egy férfit – és elmondtam, milyen, hozzáfűzve, hogy nem vagyok biztos a névben, de azt hiszem, Alfréd volt. Peter Dorlingnak fogalma sem volt ki lehet az, de amikor legközelebb találkoztunk azt mondta: – Emlékszik arra, hogy a múltkor elmondta nekem milyen embert látott? Nos, az a nagyapám volt. De a nevet nem jól mondta, mert Albertnek hívták. Nyilvánvaló, hogy a leírásom alapján nem ismerte meg, mivel a valóságban sohasem találkozott a nagyapjával, de rájött, hogy ki lehetett, mert megkérdezte erről a család többi tagjait. Ez csak egy apróság volt, de azt hiszem, sok egyéb is van, amelyek összegyűjtve eléggé meggyőző bizonyítékot szolgáltatnak. Peter Dorling például szintén azt mondta nekem, hogy a BBC átvizsgálta számos kéziratomat és azt találták, hogy a kézírás és az a mód, ahogyan a kottákat leírtam, a különböző zeneszerzők darabjai szerint változik. Majdnem olyan, mintha valaki részben vezetett volna, amikor a zenét leírtam. Hasonló dolog történt, amikor a zenémről készült egy film Amerika számára. Miközben egy vetítésen a filmet néztem, észrevettem a képernyőn, hogy mialatt játszom, a szemeim egész idő alatt szorosan be vannak csukva. Valóban szeretném tudni, hogy ekkor „kívül” voltam-e. Sohasem tudom egészen biztosan, hogy voltaképp mi is történik velem, és bár az a látszat, és úgy is érzem, hogy teljesen a tudatomnál vagyok, azt hiszem, bizonyos alkalmakkor egy kissé mégis „eltávolodom”. Nem kell ahhoz mély transzban lenni, hogy az ember automatikusan írjon, és ami a zene leírását illeti, ennél az automatikus írás egy fajtájáról lehet szó. Egy jól ismert zongoraművész mondta, hogy neki van valahol egy fakszimiléje egy Chopin kéziratról. Megállapította, hogy ahogyan én írom le a zenét, az pontosan ugyanaz a mód, amelyet életében Chopin alkalmazott; még a megjegyzések is megegyeznek, kivéve azt, hogy én nem franciául, hanem angolul írtam őket. De a frazeálás is ugyanaz és még az utasítások az ismétlésekhez is azonosak. Amikor a zenében ismétlés volt és – mondjuk másfél oldalnyi kotta után az elejét meg kellett ismételni – Chopin azt mondta nekem: „§tegye ki az ’ismételd meg az első nyolc ütemet’ jelét”, amit én ki is tettem. Azután megmutatta nekem, hogyan kell jelekkel felhívni a figyelmet az ismétlésre. A zongoraművész azt mondta, hogy ez azonos azzal, amit Chopin alkalmazott, amikor itt volt a Földön. De biztos vagyok benne, hogy van egy sor jelenség, amelyek úgy történnek, hogy észre sem veszem őket és mások sem. Egy reggel, amikor éppen Mary Firthnek írtam, Sir Donald Tovey jött el meglátogatni és azt mondta: „Megemlítené Felix Weingartnert a levelében?” Volt valami halvány elképzelésem arról, hogy Weingartner zenész volt, de a név semmi mást nem mondott nekem. Tovey lebetűzte és a Marynek írott levelembe belefoglaltam: „Nos, Tovey

75

szeretné, ha megemlíteném Felix Weingartnert, bár nem tudom elképzelni, miért. Ez minden, amit mondani akar.” Amikor Mary megkapta a levelemet, az körülbelül ugyanabban az időben volt, mint amikor ő és a férje hozzájutottak Sir Donald néhány leveléhez, amelyek addig Edinburghban valamelyik egyetemi archívumban voltak bezárva, és apránként végig mentek rajtuk. Azon a délelőttön, amikor megkapták a levelemet, elkezdtek olvasni néhány Tovey levelet és az egyikben egyszerre csak említést találtak Felix Weingartnerről. Firthék szerint valóban meglepő az egybeesés, hogy én is éppen akkor említettem meg a nevet, amikor ők felnyitnak egy levelet és olvasnak az illetőről. Egy másik alkalommal, amikor Tovey eljött meglátogatni, magával hozta Dr. Albert Schweitzert. Csodálatos embernek találtam a doktort, így azután írtam Firthéknek, és elmondtam nekik, hogy találkoztam vele Sir Donalddal együtt. El voltak bűvölve és postafordultával megírták, hogy az életben Sir Donald és Albert Schweitzer nagyon jó barátok voltak, amiről én tulajdonképpen nem is tudtam, minthogy Schweitzer valahol Afrikában élt, Tovey pedig élete legnagyobb részét Edinburghban töltötte. Schweitzer átadott egy kis részt az orgonazenéjéből – csak körülbelül egy oldalt, de azt hiszem, túlságosan izgatott volt a kommunikációhoz és úgy látszott, hogy elvesztette a kapcsolatot. Tovey azt mondta, hogy írt néhány gyönyörű zeneművet, de nem olyanokat, amelyekre a szigorú zenekritikusok azt mondanák, hogy rendkívüli zseni szerezte őket. Schweitzert soha többet nem láttam és azt hiszem, Tovey csak baráti gesztusként hozta őt el, meg azért, hogy tudassa Firthékkel, az emberek a túlvilágon is találkozhatnak a barátaikkal. A másik valaki, aki nagyon kedves volt hozzám, az Richard Rodney Bennett, a zeneszerző. Dorothy Bacon a Life Magazintól hozta őt el hozzám, mert szerette volna egy jelenkori zeneszerző véleményét megismerni a zenéről. Richard számos darabot lejátszott a zeneszerzők műveiből és azt mondta, hogy ő hisz bennük, bár úgy gondolja, nem mindegyikről lehet elmondani, hogy nagyon jó zene és érzi, hogy kommunikációval jöttek létre. Minthogy úgy találtam, hogy épp olyan remekül zongorázik, mint ahogyan komponál, azt mondtam, szeretnék ott lenni valamelyik fellépésén, és megkérdeztem, lesz-e ilyen a közeljövőben. Azt mondta, hogy igen. És hozzátette: – Egy kicsit nyugtalan vagyok az egyik darab miatt, amit játszom. Debussy est lesz, és az egyik darab előadásmódja tekintetében bizonytalan vagyok. Csak annyit mondott, hogy Debussyt fog játszani. Fogalmam sem volt, melyik darab lesz műsoron, de Debussy nagyon örült az előadásnak, és hosszú, részletes leírást adott nekem arról, hogy a darabot, amely Robertet nyugtalanította, hogyan dolgozza fel. Alaposan végigment rajta, leírta a különböző szakaszokat, és megmondta, melyeknél van szükség több pedálra, mely hangzatoknál kell több staccato és így tovább. Igazán rendkívüli dolog volt, mert semmilyen jelzést nem kaptam arra nézve, melyik darabról volna szó, és amikor mindezt elmondtam Richard Rodney Bennett-nek, azt felelte: – Hát ez nagyon különös, mert minden, amit ön mondott, pontosan ráillik arra a zenedarabra, amivel foglalkozom. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy Debussy bármely más darabjára is ráillene. Követte is Debussy utasításait, és úgy találta, hogy így megoldódott a probléma. A Life Magazin mellékesen heteket tölt azzal, hogy engem vizsgálgat. Ugyanezt teszi a BBC, kapcsolatba lépve az orvosommal és a szomszédaimmal. Körülbelül három fajta ember ellenőrzött az orvosomnál, mert egy zenész felvetette, hogy alapos zenei előképzettségem van, de emlékezetkihagyásban szenvedek és mindent elfelejtettem! Voltaképpen nagyon szerencsés vagyok, mert egész életemben itt éltem, úgyhogy vannak emberek, akik éveken át szintén itt éltek, és családok, akik láttak engem felnövekedni. Még most is vannak élő rokonaim, ilyen az egyik bátyám is. A helyi orvosnak megvan az egészségi állapotom történetére vonatkozó teljes dokumentáció a legutolsó évig. A különböző emberek, akik vizsgálgattak engem, az engedélyemet kérték, hogy felkeressék őt, én pedig természetesen hozzájárultam, így ő

76

először írt a Life-nak, azután a BBC-nek, majd valaki másnak. Végül írt nekem, miszerint elég mulatságos az említett elgondolás, mert ha még lett is volna amnéziám, akkor sem érti, hogyan magyarázná meg azt, amit most csinálok. De vannak emberek, akiket képtelenség meggyőzni. Mary Firth elvitt egy csomót a Chopin zenémből dr. Hans Galnak, egy nagyon nagy zenetudósnak, aki Edinburghban él. Nem említette neki, honnan származik a zene, csupán annyit mondott, hogy az egyik diákja készítette. Ami bizonyos értelemben igaz is volt. Játszott neki valamennyit a Chopinekből, és Gál láthatóan nagyon lelkes volt, mondván, hogy akárki írta, teljes mértékben elmélyedt Chopin szellemében. Tulajdonképpen el volt ragadtatva, hogy valaki ennyire teljesen be tud fogadni egy zeneszerzőt. Ahogyan Mary később elmesélte, Gal szerint bárki is írta a zenét, nagyon sokáig kellett tanulmányoznia Chopint és egész életében az ő zenéjét kellett játszania. Mary egész idő alatt azt mondogatta: – Nem, nem, nem, kételkedem benne, hogy az az asszony, aki a zenét írta, nagyon jól tudna Chopint játszani. – Ami teljesen igaz volt. Azt is elmagyarázta, hogy senki sem tanított a zenei műveltség semelyik területére. Galt annyira zavarba ejtette a dolog, hogy a végén Mary elmagyarázta neki az egész ügyet. De ő teljesen képtelen volt elhinni az igazságot. Kategorikusan kijelentette: „nincs élet a halál után és ez lehetetlenség”. Szerencsére vannak sokan, akik elfogulatlanul gondolkodnak a halál utáni élet tárgyában. A festőnő, Margaret Stow azután írt nekem, hogy a zene ismertté vált és nagyon jó barátok lettünk. Ajándékképpen festett nekem egy tájképet egy hattyú-hajóval az előtérben. Ezzel illusztrálni akar egy zenedarabot, amelyet Liszt adott nekem. A kép gyönyörű, nagyon szeretem és Lisztnek is nagyon tetszett. Liszt és én nem sokkal azután, hogy a képet hazahoztam, együtt nézegettük, majd szinte mellékesen ezt mondta: – Tudja, amikor a kép készült, én ott voltam. A festőnőnek rengeteg problémája volt, hogy a hajó jól nézzen ki, és hogy éppen olyan fényhatásokat hozzon létre az égen, mint amilyeneket akart! Elmondtam Margaretnek mit mondott, és ő jóváhagyta, így történt. Liszt küldött neki egy üzenetet a nagyon szeretett, elpusztult kutyájáról, egy tacskóról. Mint bizonyítékot hozzáfűzte: – Mondja meg neki, hogy arról a kutyáról van szó, amelynek valami baja volt a bal mellső lábával, amikor még kölyökkutya volt. Ismét igaza volt. A kutyának volt egy hólyagja, amit el kellett távolítani a lábából, amikor még egészen kicsi volt. Mindenféle ehhez hasonló apró dolog történik. Egy este egy pompás vacsorán voltam az ügynökömmel, Barry Krosttal, és néhány barátjával a Fehér Elefánt Klubban Londonban. Egyszerre csak így szóltam Barryhoz: – Biztosan mindenki ki fog nevetni, de ugye önt érdekli Einstein, nemde? Mindenki nevetett, mert Barry, bár nagyon intelligens volt, de nagyon modern is, olyasvalaki, akit „lendületes” fiatalembernek neveznék. De Barry maga nem nevetett. – Valóban, teljesen igaz – mondta – engem érdekel Einstein. Honnan tudja? – Mert Einstein itt van és mondta nekem – feleltem, és ez egy pillanatra megbénította a társalgást. A vacsora résztvevői zavartan néztek egymásra, ahogyan az emberek tapasztalataim szerint gyakran teszik, ha valami hasonló történik. Egy más alkalommal Evans Senior készített velem interjút a Music and Musicians című lap számára. Futólag megemlítette, hogy a nagyapja ténylegesen Lisztnél tanult zongorázni és kíváncsi volt, hogy Liszt emlékszik-e rá. Feltettem Lisztnek a kérdést, aki azonnal válaszolt: – Igen, ő volt az a fiatalember a nagy vörös hajával!

77

Evans Seniornak fogalma sem volt, hogy a nagyapjának vörös haja volt-e fiatal korában – mert csak élete utolsó éveiben ismerte – de kérdezősködött a családban, és arra az eredményre jutott, hogy a nagyapjának valóban élénk vörös haja volt. Úgy gondolom, ez azért is érdekes, mert megcáfolja a telepátia fennállásának elméletét köztem és más emberek között. Ha Evans Seniornak fogalma sem volt, hogy a nagyapjának vörös haja volte, akkor hogyan tudná átvinni a gondolatot az én agyamba. Annyi zavaró dolog van az É.T.E.-vel kapcsolatban, hogy összehívhatunk egy fél tucat médiumot egy szobában, és nem fogják ugyanazt az embert látni. Más alkalmakkor viszont igen. Georgina, a lányom és én gyakran látjuk Lisztet ugyanabban az időben, és mind a ketten tudjuk, mit csinál és hogy pontosan hogyan mozog. De ez elég ritka eset. Azonban a sok nehézség ellenére, amellyel szembe kell néznem, örülök, hogy a zenémet ma már elismerik. És akkor is boldog vagyok, ha segíthetek valakin. A Tom Blau nevű magyar fényképész (korábban már említettem), akinek az anyját Liszt szellemi alakban elhozta, később írt nekem: „Nem tudom, tudja-e, milyen mélyen meg voltam hatódva, és mennyire felkavart, ami a szeánszunk végén történt. Azt kértem, tudna-e kapcsolatot teremteni az anyámmal, és ön olyan pontos és meggyőző leírást adott róla, hogy azóta is foglalkoztat.” Később újra találkoztunk, és Liszt, ahogyan korábban az anyját, Mr. Blau apját is elhozta. És ennek a valódisága megerősítést nyert, amikor Liszt megkért, mondjam meg Mr. Blaunak, hogy az apja neve Ludwig volt – de mindig úgy szólították, hogy kicsi Ludwig. Mr. Blau szerint ez pontosan így volt. A zene és az ilyen levelek azok, amelyek miatt ez az időnként oly kényelmetlen képességem mégis megéri. Remélem, hogy egy napon a világ el fogja ismerni, hogy a zeném eredeti kommunikáció eredménye, és akkor a zeneszerzők munkája nem lesz hiábavaló.

78

Rosemary Brown (spiritualist) From Wikipedia, the free encyclopedia

Rosemary Brown Born Nationality

27 July 1916 English

Died 16 November 2001 (aged 85) Occupation Composer, Pianist, Spirit, Medium

Rosemary Isabel Brown (27 July 1916 – 16 November 2001) was an English composer, pianist and spirit medium who claimed that dead composers dictated new musical works to her. She created a small media sensation in the 1970s by presenting works purportedly dictated to her by Claude Debussy, Edvard Grieg, Franz Liszt, Franz Schubert, Frédéric Chopin, Igor Stravinsky, Johann Sebastian Bach, Johannes Brahms, Ludwig van Beethoven, Robert Schumann and Sergei Rachmaninoff.

Franz Liszt, one of the deceased musicians Brown claimed to have communicated with

Contents 

1 Life

2 Publications

3 Critical reception

4 References 5 External links

Life Rosemary Isabel Dickeson was born in London in 1916. She claimed to have been only seven years old when she was first introduced to the world of dead musicians. She reported that a spirit with long white hair and a flowing black cassock appeared and told her he was a composer and would make her a famous musician one day. She did not know who he was until, about ten years later, she saw a picture of Franz Liszt. Many other members of Brown's family were allegedly psychic, including her parents and grandparents. She worked for the Post Office from the age of 15. In 1948 she acquired a second-hand upright piano, and took some lessons for three years.[1] In 1952 she married Charles Brown, a government scientist. They had a son and a daughter before her husband died in 1961. Then in 1964 Liszt supposedly renewed contact and Brown began transcribing original compositions she said were dictated to her by great musicians of the past. Brown transcribed pieces from Johannes Brahms, Johann Sebastian Bach, Sergei Rachmaninoff, Franz Schubert, Edvard Grieg, Claude Debussy, Frédéric Chopin, Robert Schumann, Ludwig van Beethoven, Wolfgang Amadeus Mozart and Liszt. These included a 40-page sonata she attributed to Schubert, a FantaisieImpromptu in three movements she attributed to Chopin, 12 songs she attributed to Schubert, and two sonatas and two symphonies she attributed to Beethoven. Brown claimed that each composer had his own way of dictating to her: Liszt controlled her hands for a few bars at a time, and then she wrote down the notes; Chopin told her the notes and pushed her hands on to the right keys; Schubert tried to sing his compositions; and Beethoven and Bach simply dictated the notes. She claimed the composers spoke to her in English.[2] A recording titled The Rosemary Brown Piano Album presents performances of some of the music Brown transcribed.

79

Publications Rosemary Brown published three books: Unfinished Symphonies: Voices from the Beyond William Morrow, 1971; ISBN 978-0688026974 Immortals at My Elbow Bachman & Turner, 1974; ISBN 978-0859740197 Look Beyond Today Bantam Press, 1986; ISBN 978-0593010419

Critical reception The psychologist Robert Kastenbaum analysed Brown's music compositions and came to doubt that they were dictated to Brown by spirits of well known composers. According to Kastenbaum: There is no striking themes, complex structures, depths of feelings, or harmonic, tonal, or rhythmic innovations. During their days on earth all the composers not only created distinguished music but also contributed to the development of compositions for the keyboard. One of the characteristics that made each of them so remarkable was their unpredictability their next composition might well open a new domain in musical sensitivity or technique. Alas, they have now all fallen into desuetude. Nothing new shows up to enrich their post-mortem compositions, and nothing surprises, except perhaps the lack of surprises.[3] Kastenbaum suggested the composers were secondary personalities of Brown herself.[3] Brown maintained that she had never had any musical training aside from a few piano lessons, though Harry Edwards says:[4] A perusal of newspaper reports about Ms. Brown elicit contradictory information about her alleged lack of musical education. Originally she stated that she had had no musical training, later she was reported to have had only a couple of years of music lessons, and recently admitted to belonging to a musical household and being a competent musician and pianist. According to the psychologist Andrew Neher: [Brown] loved music as a child, there was a piano in her home while she was growing up, her mother played the piano, and she herself took piano lessons. All of this, together with the enhanced skill often displayed in altered states of consciousness, seems sufficient to account for her musical compositions.[5] Alan Rich, music critic of New York magazine, having heard a privately issued record of Brown's piano pieces wrote they were just sub-standard re-workings of some of their better-known compositions. After studying the compositions, psychologists came to the conclusion they were the work of Brown's own subconscious. John Sloboda wrote her music offers "the most convincing case of unconscious composition' on a large scale."[6]

References 1. Jump up ^ Martin, Douglas (2 December 2001). "Rosemary Brown, a Friend of Dead Composers, Dies at 85". New York Times. Retrieved 2008-09-29. 2. Jump up ^ Brown, Rosemary. (1971). Unfinished Symphonies. William Morrow. p. 161 3. ^ Jump up to: a b Kastenbaum, Robert. (1984). Is There Life After Death?. Rider and Company. pp. 182-183 4. Jump up ^ Edwards, Harry (1995). "Rosemary Brown (1931 – )". A skeptic's guide to the New Age. Australian Skeptics. ISBN 978-0-646-24502-7. (from on-line copy in Investigator (104), September 2005, retrieved 2008-09-29) 5. Jump up ^ Neher, Andrew. (2011). Paranormal and Transcendental Experience: A Psychological Examination. Dover Publications. p. 208 6. Jump up ^ Brown, Matthew. (2012). Debussy Redux: The Impact of His Music on Popular Culture. Indiana University Press. pp. 36-37

80

Rosemary Brown (1916–2001) "Just because a composition is written and played in the style of a particular individual, it doesn’t follow that they wrote it." --Harry Edwards

Rosemary Brown was a widowed housewife from South London in 1964 when she claimed that the ghost of Franz Liszt (d. 1886) had given her a new composition of his. At that time she also revealed that she had been visited by a white-haired spirit wearing a black cassock when she was seven years old and that she now realized that the spirit was actually the ghost of Liszt. Rosemary's early belief in ghostly visitations would have been accepted as normal by her mother and grandmother, both of whom thought they were psychic (Rose). For more than two decades Brown claimed she was visited by the ghosts of many famous composers, including Bach, Beethoven, Brahms, Chopin, Debussy, Grieg, Rachmaninoff, Schubert, Schumann, and John Lennon. All sought her out, she said, to pass on new compositions they'd written after they were dead and to prove there is life after death. She also claimed that she had visits from the ghosts of Shakespeare, Van Gogh, and St. Paul (Rose). She described the ghosts who visited her as wearing clothes, moving about, speaking English, and capable of moving her hands. In one of several books she wrote, Brown claims that Liszt rotated a swivel chair (Unfinished Symphonies: Voices from the Beyond, 1984, Corgi reprint edition; the original was published in 1971 by William Morrow & Co.). Brown's ghosts also provided commentaries on life in the 20th century. Beethoven, she said, was no longer deaf and had learned English in the afterlife and was now quite cheerful. If you believe in an afterlife, that some sort of non-bodily beings live on after death with bodily properties (take up space, are visible, move, touch, talk, hear, and the like), and that sometimes these ghosts communicate with living beings like Mrs. Brown, then her stories might find a sympathetic ear. You might be willing to accept accounts that claim Brown was too incompetent and inexperienced in music to have written the compositions on her own. You most likely would not look for an accomplice with a musical background and ability who might participate in a hoax. You might look to the musical compositions themselves to see if they bear any resemblance to the kind of music the authors composed when they were alive. You might look to music critics for favorable evaluations of the music as being possibly composed by Liszt or Beethoven. If, on the other hand, you don't believe in an afterlife or in ghosts who appear in clothes, speak a new language, and compose music, then Mrs. Brown's stories do not resonate with an air of authenticity. You would probably accept the accounts of her musical ability that challenge the notion that she was virtually untutored and claim that she had sufficient training and background in music to have composed the pieces she produced. For example, you would probably look with favor on the following claim by skeptic Harry Edwards: Originally she stated that she had had no musical training, later she was reported to have had only a couple of years of music lessons, and recently admitted to belonging to a musical household and being a competent musician and pianist.

81

You might suspect that she had an accomplice, even though nobody has been named as a possible or probable co-conspirator. And you would probably think that her claim that the ghosts prove there is an afterlife was just a selling point to enhance her popularity and help sell books and recordings and get her interviews with a mass media more interested in titillating entertainment and sales to a gullible public than in serious investigation. If you don't believe Brown really got messages from the dead, you probably think it fishy that John Lennon spoke to her from the spirit world just as she was doing publicity for her fourth book, Look Beyond Today (Edwards). Lennon, she said, gave her some lyrics and a few messages to pass on to his fans. And whereas the true believer would find comfort in the fact that a respected composer (Richard Rodney Bennett) couldn't prove the compositions Brown issued were not from the likes of Bach or Beethoven, the skeptic would be more sympathetic to the John Lennon expert (Bill Barry) who declared "John never wrote songs as bad as that." It is curious, isn't it, that the great composers didn't improve over the many years they had to consult with each other in the afterlife. They passed on nothing of note that you or I will ever hear in a concert hall except, perhaps, as a curiosity. A skeptic would probably find it more than just amusing that Brown claimed that Liszt appeared to her while she was grocery shopping and inquired about the price of bananas, while Chopin popped in to watch television with her (he was not amused) (Martin 2001). Was Brown mentally ill? Did she enjoy making outrageous claims just to see the reactions of the gullible and naive? Both skeptics and true believers might wonder why the dead composers chose Brown as their earthly conduit. True believers might follow the lead of their evangelical counterparts and claim that the dead work in mysterious ways. Skeptics might note that it makes as much sense for dead composers to contact a widowed housewife in South London as it does for other ghosts to contact a former ballroom dance instructor (John Edward), a former switchboard operator (George Anderson) a former seminarian (James Van Praagh), a serial polyandrist (Sylvia Browne), and a former prostitute (Rosemary Althea). Althea was a prostitute in a former life, according to my spirit guide Harry. Brown had her supporters and her detractors. I admit that it is possible that there is a dead composers society whose members chose a widowed housewife from South London to communicate with. I admit it is possible for ghosts to wear clothes, sing songs, tap dance, walk through walls, float near bedsides or piano tops, and do a host of other things usually reserved for the living. These things are possible in the sense that I can think them without contradiction. Are they plausible? Are they probable? Only to true believers, I think. A skeptical mind should prevent anyone from taking these claims seriously. They require the transference of a consciousness with all its memories and knowledge from a deceased brain into some sort of ephemeral "body" that continues to exist after death. Or they require us to believe that this ephemeral body somehow exists throughout a person's life and is essentially attached to consciousness while the brain functions as a kind of parallel processor that is discarded at death. Both of these notions are too farfetched to be taken seriously. A skeptic should wonder whether Brown was deluded or a hoaxer. We can only guess here, but from all accounts Brown seems to have genuinely believed in her ghosts. She gave the appearance of being sincere. Many of her supporters appeal to what they consider a fact: she had nothing to gain by perpetrating a hoax. That claim is so obviously false that I won't bother to try to refute it beyond reminding the reader that she wrote books with titles like Immortals by My Side and published recordings of the immortals' new compositions. Anyway, I imagine that it is just a matter of time before someone claims to be channeling the ghost of Rosemary Brown and is interviewed by Piers Morgan or Anderson Cooper about her conversations with the dead lady's ghost. See also my review of Gary Schwartz's The Afterlife Experiments. Last updated 21-Jan-2013

82

ROSEMARY BROWN (1916 - ) (Investigator 104, 2005 September) Rosemary Brown is an English psychic who claims to have been contacted by the spirits of the dead, and given the opportunity to produce works of art, music or literature, which under normal circumstances she would be unable to create. When Rosemary Brown was only seven years old she was given a foretaste of what was to come. Franz Liszt, the famous Hungarian pianist and composer who died in 1886, appeared before her when she was playing in an attic bedroom. He told her that when she grew up he would come back and give her some music. This was not the first time she had been confronted by spirits, for during her school days Rosemary often had flashes of telepathy and visions of people on a different plane. During her teens she took piano lessons but never reached a high standard, being content to play a few pieces in her spare time on an old second hand piano. Liszt kept his promise and returned one afternoon in 1964 to guide her hands. Apart from composing and playing, Liszt and Rosemary would engage in lengthy discussions on world problems and reincarnation. He also introduced her to Chopin, who not only guided her fingers over the piano keys but on occasions accompanied her to concerts. One by one the long dead and famous composers dropped in to encourage Rosemary in her musical endeavours – Brahms who dictated piano music and string quartets; Beethoven who impressed the music upon her mind without saying a word; Schubert who sang his composi-tions to her in a flat voice; and Bach who just told her the notes. In 1970, a long playing record of some of the works was released to the critics. Hephzibah Menuhin, brilliant sister of the great violinist, said, "I look at these manuscripts with immense respect." Leonard Bernstein was impressed, and composer Rich-ard Bennett commented, "You couldn't fake music like this without years of training. I couldn't have faked some of the Beethoven myself." In 1987, Mrs Brown had another spirit visitor, this time from the other end of the musical spectrum – John Lennon, who dictated some new songs and lyrics. If you are mystified as to why the great composers have chosen an unpretentious housewife to communicate their unwritten works, the distinguished musician Sir Donald Tovey explains it this way, "The musicians who have departed from your world are attempting to establish a precept for humanity, that is, physical death is a transition from one state of consciousness to another, wherein one retains one's individuality..." It's worth noting that when the composer Richard Bennett commented, "you couldn't fake music like this without years of training", he wasn't saying that it couldn't be faked! Just because a composition is written and played in the style of a particular individual it doesn't follow that they wrote it. Many entertainers, such as Liberace, Winifred Atwell and Victor Borge, often entertained audiences with modem songs rendered in the familiar style of the old maestros, and some teachers of music composition set exercises in the style of earlier composers. Further, a perusal of newspaper reports about Ms Brown elicit contradictory information about her alleged lack of musical education. Originally she stated that she had had no musical training, later she was reported to have had only a couple of years of music lessons, and recently admitted to belonging to a musical household and being a competent musician and pianist. One interesting aside, Ms Brown was able to converse with Beethoven despite it being well documented that he was deaf! Coincidently, her alleged contact with Beatle John Lennon (murdered in 1980), came at the time she was publishing her fourth book, Look Beyond Today, which is all about John Lennon. The thousands of dollars worth of free publicity gained from newspaper reports about her "revelations" (in Australia one full page in the Sydney Sun, February 23 1987), was a novelist's dream. In addition to the lyrics, Lennon is also reported by Ms Brown as giving her messages to pass on to his

83

fans, typically warnings to the young relating to drug abuse, and other observations one would normally associate with a conservative suburban widow's outlook on life rather than a metaphysical communication. Bill Barry, an expert on Lennon's lyrics was unimpressed, and said after studying one of Lennon's "new" tunes: "John never wrote songs as bad as that." The mediums of the late nineteenth and early twentieth centuries who reported contact with entities were undoubtedly frauds, their message the same as Ms Brown's – there is life after death. However, in Mrs Brown's case it raises the question why, if the great masters wish to convince us, they do not do it by composing a masterpiece? Further, why were all the compositions for the piano? While I am prepared to concede that Mrs Brown may, like so many others, have produced her material from her own subconscious, I certainly do not believe that it was through the medium of any supernatural agency, and had a great to desire to question the veracity of her claim. Cognizant of defamation laws however, I decided that it would be more prudent if the spirit of John Lennon did so. With this in mind, and in an endeavour to show how easy it is to be accepted as a psychic and to get publicity for extraordinary claims, I wrote a satirical letter to the Sydney Sun newspaper, with some remarkable results. In part, I also claimed to be psychic and in touch with the spirit of John Lennon who, I said, refuted Mrs Brown's claim to have spoken to him. Positing the technical reasons (the problems involved with interstellar communication) why these claims were questionable, I went on to elaborate my own fantasy. The letter was not published, but an interview ensued with the Sydney Sun on March 10, following which some of my claims were reiterated in the next edition of that newspaper. Subsequently I was interviewed on Good Morning Australia, and People magazine featured my extraordinary claims in a three page spread on May 18, 1987. My point had been well taken! Bibliography: Sydney Sun Newspaper. 1987. March 3 and March 10. People with Pix Magazine. 1987. Hwy's Spirited Chats! May 18. Winckle, John. 1986. The Evolution of Rosemary Brown. the Skeptic, (L) 6(2):16. [From: Edwards, H. A Skeptic's Guide to the New Age]

Rosemary Brown Psychic Medium And her Musical Compositions From The Spirit World When Mrs Rosemary Brown saw the appearance of Igor Stravinsky standing in front of her, 14 months after his death, she was not surprised. Why? Because he was only one of 20 dead composers who had visited her to use her extraordinary talent. Rosemary is one of the most famous Psychic Mediums of her time. Composing music with the help of the Spirit World. When Rosemary was only 7 years old she was introduced to the world of ghostly Musicians. A Spirit with long white hair and a flowing black cassock appeared, and told her he was a composer, and would help her become a famous musician one day. At this stage, Rosemary didn't realise who he was, it wasn't until ten years later did she realise that she had seen the ghost of Franz List. Rosemary’s mother and grandmother were psychic, and she displayed signs of psychic power when she was a child. The first example was that she told her parents about things that had happened to them before she was born. When asked how she knew, she said that the visitors had told her. Liszt did not appear to her until 1964 by which time Rosemary had married and brought up two children. The family lived in a Victorian terraced house in Balham South London. And by this time, Rosemary was a middle aged widow.

84

Before 1964 she had little interest in music and had minimal instruction in it. She only had a second hand piano and had taken a few lessons over a year. According to another parishioner, Rosemary was useless at playing and struggled to play the simplest hymn. This was later disputed by investigators, but nobody came forward to say that she had indeed had many more lessons. But still the suspicion continued throughout her life.

Rosemary Brown Psychic Franz Liszt Source: http://i34.tinypic.com Source: http://heathen-hymns.blogspot.com Magical Music From The Immortals When Liszt renewed contact with her, much to everyone’s amazement, Rosemary started to write down all the music sent her by the Composers. Liszt was sending her his original compositions, along with Beethoven, Bach, Chopin. Shubert and Rachmaninov. For the woman who had absolutely no understanding of music, these beautiful pieces seem to come out of midair. Or through the ghostly ether. This included a 40 page Schubert sonata, a Fantaisie Impromptu in three movements by Chopin, 12 songs by Shubert again, and two sonatas by Beethoven. Each composer had his own way of dictating to Rosemary. Liszt controlled her hands as she wrote down the notes, others pushed her hands onto the right keys. According to Rosemary, Schubert tried singing, but he had a terrible voice, and Beethoven and Bach simply dictated the notes, which Rosemary complained about as she said she had no idea what the end product would sound like! All the composers spoke to her in English which she said doesn't surprise her, as she firmly believes they all went on to learn more in their ghostly state. She did, however state that when they get annoyed or disturbed in anyway, they would revert back to their own language. Beethoven would exclaim, 'Mein Gott!' Whenever the doorbell rang and they were hard at work! Rosemary described the composers in detail, in fact she said they could be very funny. Beethoven, now he wasn’t deaf, was quite pleasant! Debussy wore strange clothes, and would have been a great hippy! And Chopin kept screaming something in French. It was only later that she realised he was telling her the bathtub was flooding!

Frederic Chopin Rosemary Brown at the piano Source: http://ralphmag.org Source: http://derrickoniapineconeus.blogspot.com

85

What The Critics Say Most of the musical critics of the time agreed that Rosemary’s transcriptions were much in the style of the great composers. Some said they were forgeries but couldn't explain how on earth she did it. Everyone was aware of her lack of musical knowledge. The whole of the music community had no idea what was going on. She was thoroughly investigated, by both musicians and psychologists. And not one of them could find any evidence of her cheating. In fact after meeting her, they were all convinced of her innocence. Maurice Barbanell, editor of the London based Psychic News said at the time, ‘She appears to be a medium who is both clairvoyant and clairaudient. Many hundreds of mediums claim to have done this, the only difference is that Rosemary talks to famous Composers’. Other explanations were that the Composers had left behind music when they died, and Rosemary was somehow ‘psychically’ picking them up, which is rather bizarre in itself! Rosemary Composing With The Help Of The Ghosts A Fantaisie Impromptu

Source: http://muchedumbre.com Hephzibah Menuhin, the concert pianist and sister of Yehudi, was also very impressed. She said when interviewed, ‘There is no question but that she is a very sincere woman. The music is absolutely in the style of these composers’ Alan Rich, a music critic of New York magazine stated that after hearing some of the work in question he decided that they were just substandard reworkings of some of their better known pieces. However it turned out that what he had been listening too was in fact only the simpler pieces. There were other compositions that were much more subtle and complex. Paranormal Voice Of Chopin Over the following years, Rosemary told the media that she had been visited by such ghosts as Shakespeare, Van Gogh and St. Paul purely to prove the existence of the Afterlife. She went on to write three books of her channelling and made a number of recordings. She died on November the 16th 2001 at the age of 85. She took with her the secrets of her Spirit Music, and her friendship with her Ghostly Great Composers.

86

Rosemary Brown, a Friend of Dead Composers, Dies at 85 By DOUGLAS MARTIN

Published: December 2, 2001

Rosemary Brown, who as a middle-aged widow living in a London suburb in the 1960's said she had been in contact with history's most illustrious composers, offering as evidence hundreds of piano miniatures that she said Beethoven, Bach and others had ''dictated'' to her, died on Nov. 16 in London. She was 85. The odd experiences she described -- which included shopping with Liszt (he was interested in the price of bananas) and watching television with Chopin (he was appalled) -- found a resonant audience in the era of the Beatles and flower power. More intriguingly, they attracted expert scrutiny and some approbation from such luminaries as Leonard Bernstein, along with tidal waves of more or less good-natured ridicule from most of the music establishment. Mrs. Brown's credibility as a medium was buttressed by her own musical ignorance. She had just three years of piano instruction and could not play by ear or extemporize. There was no record player or radio in her home and she said she never went to concerts. ''I seemed to lose control of my hands; it was as though someone were guiding them,'' she said of the first time she received a piece of music from Liszt. Peter Katin, an outstanding interpreter of Chopin, was pleased to record many of the piano works, while the composer Humphrey Searle published an essay noting the similarity of Mrs. Brown's Liszt pieces with his later official compositions. Mr. Bernstein suggested he could ''buy'', meaning accept, a piece by Rachmaninoff, but not much else. André Previn, then conductor of the London Symphony Orchestra, said that if the newfound compositions were genuine, they would best have been left on the shelf. But the British composer Richard Rodney Bennett seemed entirely convinced, at least at the time. He said that when he was having trouble with a composition of his own, Mrs. Brown passed along Debussy's recommendation. It worked. ''If she is a fake, she is a brilliant one, and must have had years of training,'' he said in an interview in Time magazine. ''Some of the music is awful, but some is marvelous. I couldn't have faked the Beethoven.'' Regardless of how much Western music may or may not have been enriched by posthumous contributions channeled by Mrs. Brown, there was scant doubt of her entertainment value. She set off waves of interest in several appearances on British Broadcasting Corporation radio shows, the first in 1969. In the United States, she played at Town Hall in New York and appeared on ''The Tonight Show'' with Johnny Carson, telling him that her sources said there was no sex in heaven. She described the various composers in often humorous detail. Beethoven, she said, was no longer deaf and had lost ''that crabby look.'' Debussy wore ''very bizarre clothes'' and was ''a hippie type.'' Chopin kept screaming something in French; it turned out to be a warning that her bathtub was overflowing. Later she enjoyed visits from the ghosts of other celebrated people, including Shakespeare, Van Gogh and St. Paul. All the visits, she contended, were intended only to prove the existence of an afterlife. Rosemary Dickeson was born on July 27, 1916, in southwest London. Her father was an electrician and her mother a catering manager. The family's apartment was above a dance hall, and she won dance contests as a girl. But her father vetoed a dancing career. The most significant event of her youth occurred when she was 7. She had a vision of an elderly man with long white hair, wearing a black gown. He said he was Liszt. ''He told me that when I grow up, he would give me music,'' she said. ''I've always had the ability, ever since I can remember, to see and hear people who are thought of as dead,'' she said in an interview with Newsweek. In 1943, she contracted polio, which left her left side weak. When she was 15, she took a job as a clerk at the post office. When walking home from work one day, she said a voice told her to take a

87

different route. A bombing raid struck her usual route. In 1948, she got an upright piano and took lessons for the third time; as always, they lasted about a year. In 1952, she married Charles Brown, a government scientist who had once worked as a gardener for King Farouk of Egypt. In 1961, her husband and her mother died. She began visiting spiritualists active in the emerging New Age thinking. In 1964, she suffered an accident at the school kitchen where she worked and resumed playing the piano during her long recovery. That was when Liszt returned, as promised. She recognized him immediately, she said, and he arranged for the other composers to come, acting ''like sort of a reception desk.'' They took different approaches. Chopin told her what notes to play and pushed her fingers down on the right keys. Beethoven and Bach liked her to sit at a table and take dictation with a pencil. Schubert tried to sing his compositions, but ''he hasn't a very good voice,'' she said. She was supported by contributions from people who believed in the occult. She wrote three books on her channeling, and made a number of recordings, some featuring her playing the easier pieces, the last in 1988. In the mid-1980's, the visits ceased as she fell into ill health. She is survived by a son and a daughter. She always declined to ask her musical visitors the questions that outsiders thought would prove their existence. When Time offered her a list of 20 questions, she replied, ''I cannot push a button and call on the composers just like that.'' But when she needed notes for an album cover in 1970, Sir Donald Tovey, a musicologist, was pleased to provide them. ''It is the implications relevant to this phenomenon that we hope will stimulate sensitive interest,'' he said. He had died in 1940.

88