HAN Anna „A szó belső formája” Alekszandr Potebnya tanításától az orosz fenomenológiai iskoláig
Mint ismeretes, Alekszandr Potebnya pályaútja a Harkovi Egyetemről indult, ahol párhuzamosan zajlott az oktatás nemzeti karakterének és ugyanakkor a tudományos törekvések egyetemes jellegének kimunkálása. A XIX. században a Harkovi Egyetem képzési rendszerében nagy szerepet kaptak a klaszszikus diszciplínák mellett az olyan tudományterületek is, amelyek a nemzeti nyelv és kultúra tanulmányozását ösztönözték, köztük a történeti etimológia, a folklorisztika és a történeti etnográfia. Az egyetem falai közt egy olyan ifjú tudósnemzedék nőtt fel, amelynek szellemi teljesítménye döntően meghatározta a XX. század első felében a humán tudományok fejlődését. Alekszandr Potebnya a szláv népek kultúráját mindvégig egységben látta, és ennek gyökereit a közös nyelvi alapokban, és az ősi gondolkodási alakzatokban kereste, így sarjadt ki tanításából az egyetemes emberi kultúra egységének eszméje (vö. ПОТЕБНЯ 1905). Potebnya egyik fő tudományos érdeme az összehasonlító történeti módszer kimunkálása a nyelvészeti kutatásokban, és ennek során párhuzamosan vizsgálja a már kialakult és állandósult grammatikai és szintaktikai formákat, valamint ezek transzformációit az emberi tudat és gondolkodás kreatív tevékenységének folyományaként (vö. ПОТЕБНЯ 1976, ПОТЕБНЯ 1990). Az életművének szentelt kutatásokból ismeretes, hogy tanításának egyik központi kategóriája „a szó belső formája” – amely egyszerre több szinten és több szempontból is meghatározást kap – pszichológiai és tudatfilozófiai szempontból (mint az emberi gondolkodás alkotó jellegének lenyomata); strukturális szempontból (mint a szó belső felépítésének közvetítő láncszeme, amely összeköti a külső formát és a jelentést, és ezáltal kapcsolatuk motiválttá válik); történeti szempontból (mint az ősi mitikus világkép reliktuma és mint a jelentés létrejöttének genetikai láncolata); poétikai szempontból (mint a költői trópusok csíraformája és a költői műalkotás felépítésének mintaképe) (vö. ЧУДАКОВ 1976, ПРЕСНЯКОВ 1978, ПРЕСНЯКОВ 1980). Potebnya a jelentésátvitel műveletét a költői trópusok szerkezetében a következőképpen határozza meg. Minden költői trópus két elemből tevődik össze, az A = amit már ismerünk, azaz ameddig már eljutottunk a megismerésben, tehát ez a már kialakult képzet tölti be a jelölő szerepét. A trópus másik szerkezeti eleme az X = a még ismeretlen, ami még magyarázatra szorul, azaz az újramegnevezés tárgya, amely a jelölt szerepét tölti be. A költői trópusoknak az A és az X szerkezeti viszonya szerint három alaptípusát különbözteti meg – ezek a szinekdoché, a metonímia és a metafora. A szinekdoché
101
esetében az A teljes egészében benne foglaltatik az X-ben, de fogalmazhatunk úgy is, hogy az X maradéktalanul magában foglalja az A-t. Ezekben az esetekben Potebnya felfogása szerint együttértésről (соподразумение), egymásbafoglalásról (со-включение), illetve kölcsönös befogadásról (со-приятие) van szó. A metonímia esetében az A csak részben foglaltatik az X-ben, az X része ugyan az A-nak, de csupán érintkeznek. Amikor az A-ban, csupán ebben a formában jelenik meg az X, akkor valójában újramegnevezésről (переименование), azaz egyik névnek a másikkal való helyettesítéséről beszélünk. Ugyanakkor Potebnya azt is hangsúlyozza, hogy a szinekdoché esetében a bennefoglaltatás, valamint a metonímia esetében az érintkezés egymáshoz nagyon hasonló jellegű viszony a trópus két pólusa közt, ezért gyakran átmennek egymásba, illetve csak nehezen különíthetők el egymástól. A költői kép pólusai közti szerkezeti viszonyt tekintve a harmadik típus a metafora. Ebben az esetben az A és az X közti kapcsolat mintha egyetlen jelentésjegy esetében sem valósulna meg, sőt úgy tűnhet, mintha kizárnák egymást. De Potebnya nézete szerint pszichológiai szempontból az A és az X összekapcsolása azért válik mégis lehetségessé, mivel a trópusnak mind az A mind pedig az X pólusa, közvetlenül vagy közvetve utal egy B kapcsolatra, és ezek hasonló képzeteket váltanak ki. Metaforáról tehát akkor beszélhetünk, ha az A jelenik meg B alakjában. Potebnya a költői trópusok – a szinekdoché a metonímia és a metafora – esetében számos példát hoz az orosz és a szláv népköltészetből, valamint az orosz nyelv szólásaiból. Ezek közül különösen azok érdekesek, amelyekben a mindennapi gyakorlati nyelvhasználat révén már kialudt az egykori képi jelentés (vö. KOVÁCS 2002). Potebnya e helyütt megjegyzi, hogy a görög rétorok éppen a metafora esetét nevezték általában trópusnak, avagy költői alakzatnak. Ugyanakkor polémiát is folytat a metaforának azzal a meghatározásával, amelyet Arisztotelész a Poétika című alapművében adott. Úgy véli, hogy ez a meghatározás csak akkor lenne érvényes, ha a nyelvi elemek egyszer s mindenkorra megadott, önmagukkal mindig azonos egységek lennének, s ha a nyelv és a költészet területén nem zajlana egy állandó nyelvteremtési folyamat, amely a már megismerttől (A) a még ismeretlen (X) felé halad. S hozzáteszi még, hogy ez a meghatározás akkor lenne igaz, ha maguk a trópusok is állandó és változatlan formulák lennének, nem pedig dinamikus alakzatok, a nyelvben zajló megismerési folyamat eleven orgánumai. Mint ismeretes, Potebnya a nyelvhasználatnak három alaptípusát különbözteti meg a megismerési folyamat szerkezete alapján: 1) a mitikus gondolkodást és az ennek megfelelő nyelvhasználatot, ahol a képi és a fogalmi jelentés még teljesen azonos, a kép mint objektív létező magában foglalja a fogalmi jelentés csíraformáit, a nyelvfejlődésnek ebben a szakaszában még teljesen dominál a szó belső formája; 2) a költői nyelvhasználatot, azaz a tulajdonképpeni figurális beszédet, ahol a képi jelentés ad hoc jellegű, mivel a nyelvi aktus hordozója érzékeli a fogalmi jelentés és a képi jelentés között a megismerési folyamatban tett „ugrást”, azaz itt már
102
csupán a szó belső formájának emlékezete érvényesül; 3) a köznapi (prózai) nyelvhasználatot, amelyben a képi és a fogalmi jelentés azonossá válik, mégpedig úgy, hogy a fogalmi jelentés integrálja magába és elnyeli a képi jelentést, aminek következtében elhalványul a szó belső formájának emlékezete. Köztudott, hogy Alekszandr Potebnya tanítása a költői képekről döntő hatást gyakorolt az orosz szimbolizmus nyelvelméleti és kultúrfilozófiai gondolkodására. Ennek egyik döntő tanúbizonysága Andrej Belij Nyelv és gondolkodás. A. A. Potebnya nyelvfilozófiája (1910) című átfogó tanulmánya, amely a Logosz című kétnyelvű kultúrfilozófiai folyóiratban jelent meg, amely a modern értékfilozófiákat közvetítette az orosz tudományosság számára. Andrej Belij ebben a tanulmányában Alekszandr Potebnya tanítását széles körű kultúrtörténeti megvilágításba helyezi (БЕЛЫЙ 1910). Tanulmányában Potebnya legfőbb érdemét abban látja Andrej Belij, hogy a XVII–XVIII. századi racionalista nyelvelméletekkel szemben, a nyelvelméleti pszichologizmust és a genetikai elvet honosította meg a nyelvtudományban. Érdeméül tudja még be azt is, hogy Potebnya az általános törvényszerűségek helyett az individuális nyelvi aktus kreatív jellegét vizsgálta, és a hagyományos természettudományos szemlélet helyett a „szellemtudományok” vizsgálati módszerét vezette be a nyelvtudományban. Andrej Belij több más írásában is értelmezte Alekszandr Potebnya nyelvelméletét, ezek közül itt csak a legfontosabbakat említjük meg: A szavak mágiája (1909) című írását, illetve az Áron vesszeje. A költői szóról (1917) című átfogó tanulmányát (БЕЛЫЙ 1909, БЕЛЫЙ 1917). Andrej Belij nagy ívű Potebnya-értelmezéseit követően az orosz tudománytörténetben rövidesen megindul Alekszandr Potebnya tanításának kritikai felülvizsgálata, s ebben kezdetben élen járó szerepet játszottak az orosz formalisták és a hozzájuk közel álló irodalomtudósok, köztük Viktor Vinogradov is (ВИНОГРАДОВ 1963).1 Az orosz formalizmus elméleti önmeghatározásának egyik első gesztusa Potebnya örökségének megtagadása volt Viktor Sklovszkij Potebnya című tanulmányában (ШКЛОВСКИЙ 1919). A tudománytörténeti igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy amíg Potebnya tanításában elsősorban az egyes szavak belső kreatív energiájára esik a hangsúly, s a szó etimológiai gyökeréből és belső tropeikus felépítéséből mintegy varázsütésre bomlik ki a költői műalkotás struktúrája, addig a formalista és a posztformalista iskola képviselőinél elsősorban a költői művek szintaktikai, illetve szintagmatikai és logikai felépítésére esik a hangsúly. Potebnya nyelvelméleti pszichologizmusának az a reneszánsza, amely az orosz szimbolizmus egész történetében erőteljesen éreztette hatását, az 1920-as évek közepétől lassan a végéhez ér, és átadja a helyét a fenomenológiai filozófián nevelkedett, és ezért az antipszichologizmus jegyében kibontakozó új nyelv1
Viktor Vinogradov elsősorban a kötet Слово и образ című II. fejezetében (94–129), valamint az О теории поэтической речи címet viselő III. fejezetben (130–163) tesz számos kritikai megjegyzést Alekszandr Potebnya trópuselmélete kapcsán.
103
elméleti tanításoknak. Ezt az irányzatot képviselte az Állami Művészettudományi Akadémia (ГАХН), amelynek Gusztav Spet az alelnöke volt. Gusztav Spet polémiája Potebnya tanításával 1922-ben veszi kezdetét az Esztétikai töredékek című művében (ШПЕТ 1922–1923), ahol fenomenológiai leírás tárgyává teszi a szó tárgyi struktúráját és belső jelentésszerkezetét, s eközben vitába is száll a nyelvfilozófiai gondolkodásnak azzal a vonulatával, amely abszolutizálja a szó nominatív funkciójának szerepét a költői nyelvelméletben. Spet hangsúlyozza, hogy a nominatív funkció csupán az egyik rétege a szó többdimenziós struktúrájának, s ez a réteg a szó hierarchikusan felépített jelentésszerkezetében korrelatív viszonyban áll a többi funkcióval, s mindeközben csupán az alsó szintet foglalja el. Éppen a „felsőbb”, magasabb rendű funkciók (morfológiai, szemasziológiai, szintaktikai) révén képes a szó bekapcsolódni az összefüggéseknek abba a rendszerébe, amelyet a kulturális és a társadalmi kommunikációban betölt. Gusztav Spet az Esztétikai töredékek II. fejezetében úgy értelmezi a szó struktúráját, mint háromdimenziós létezőt, és mint hierarchikusan tagolt organikus egészet. Spet korrelatív viszonyt tételez fel a szó egyes strukturális rétegei, valamint az értelmező tudat intencionális aktusai közt. Nézete szerint csakis az értelmező tudat műveleteinek segítségével lehet eljutni a szó külső formájától annak belső értelmi magjáig. Ugyanakkor Spet azt is hangsúlyozza, hogy a szó struktúráját kettős nyelvi és kulturális létmód jellemzi, a szó és annak struktúrája egyszerre közvetlenül adott jelenség, s ugyanakkor potenciálisan adott eidetikus létező is. Az Esztétikai töredékek III. fejezetében Gusztav Spet a szó struktúráját és a költői kép jelentésszerkezetét esztétikai létmódjában – in usum estheticae vizsgálja. Spet feltételezi, hogy a költői képben a szó strukturális rétegeinek egy specifikus viszonyrendszere figyelhető meg, amely lényegét tekintve valójában hierarchikus rendszer, és ebben a rendszerben a „belső költői forma” sajátos helyet foglal el. A „belső költői forma” valójában nem más, mint teremtő formaelv. A költői kép specifikus létmódja valódi lényege szerint ens fictum, azaz létmódját egy köztes státus jellemzi a nyelvi-dologi adottság és az ideális feladottság közt. A létezéshez való viszonya sem nem állító, sem nem tagadó, hanem neutrális. A kép konkrét, de konkrétsága nem az érzékelhető dolgok konkrétsága, és nem is a spekulatív eszme konkrétsága; hanem a konkrétsága tipikus. Szigorú értelemben véve nem is individuális, és nem is általános, hanem az általános megtestesülése individuális formában. Gusztav Spet nézete szerint a költői képek logikai fundamentumát a nyelvben működő jelentésviszonyok rendszere képezi, kibontásuk törvényszerűségeit a logikaiszintaktikai szabályok diktálják. A költői formák Spet tanításában is dinamikus alakzatok, de dinamikájuk nem a tudat energisztikus áramaiból táplálkozik, hanem abból, hogy korrelatív viszonyban állnak a szó más strukturális rétegeivel, valamint magával az értelmező tudattal. A költői képnek éppen ez a viszonylagos léte biztosítja az öntörvényű kibomlás lehetőségét, de sohasem szakadhat le véglegesen attól a tárgyi-logikai alapzatról, amelyen nyugszik.
104
Gusztav Spet belső polémiája Alekszandr Potebnya tanításával A szó belső formája. Etűdök és variációk Humboldt témáira című 1927-ben kiadott nagymonográfiájában teljesedik ki (ШПЕТ 1927).2 Ebben a monografikus művében Spet valójában visszatér Wilhelm von Humboldt eredeti tanításához, és lépésről lépésre haladva tárja fel, mit is értett Humboldt valójában „belső költői formán”, és úgy véli, hogy ez nem más, mint egy költői mű felépítését irányító szabályrendszer, és ez a kategória alkalmas a leginkább arra, hogy bevezessen bennünket Humboldt elméleti rendszerébe. Irodalom KOVÁCS 2002 = KOVÁCS Árpád (szerk.): Poétika és nyelvelmélet. Válogatás Alekszandr Potebnya, Alekszandr Veszelovszkij, Olga Frejdenberg elméleti műveiből. I. rész. Alekszandr Potebnya nyelvelmélete és poétikája. Budapest, 2002. 6–249. SPET 1978 = SPET Gusztav: A belső költői forma. Helikon Világirodalmi Figyelő 24 (1978): 65–82. БЕЛЫЙ 1909 = БЕЛЫЙ Андрей: Магия слов [1909]. В кн.: БЕЛЫЙ Андрей: Символизм. Москва, 1910. 429–448. БЕЛЫЙ 1910 = БЕЛЫЙ Андрей: Мысль и язык. Философия языка А. А. Потебни. Логос. Международный ежегодник по философии культуры. Кн. 2. Москва: «Мусагет», 1910. 240–258. БЕЛЫЙ 1917 = БЕЛЫЙ Андрей: Жезл Аарона. О слове в поэзии [1917]. В кн.: Скифы. Сб. 1. Москва: Книгоиздательство «Скифы», 1917. 155–212. ВИНОГРАДОВ 1963 = ВИНОГРАДОВ В. В. Стилистика. Теория поэтической речи. Поэтика. Москва: «Издательство Академии наук СССР», 1963. ПОТЕБНЯ 1905 = ПОТЕБНЯ А. А. Из записок по теории словесности. Харьков, 1905. ПОТЕБНЯ 1976 = ПОТЕБНЯ А. А. Эстетика и поэтика. Москва: «Искусство», 1976. ПОТЕБНЯ 1990 = ПОТЕБНЯ А. А. Теоретическая поэтика. Москва, 1990. ПРЕСНЯКОВ 1978 = ПРЕСНЯКОВ О. П. А. А. Потебня и русское литературоведение конца XIX – начала XX века. Саратов, 1978. ПРЕСНЯКОВ 1980 = ПРЕСНЯКОВ О. П. Поэтика познания и творчества. Теория словесности А. А. Потебни. Москва: «Художественная литература», 1980. ЧУДАКОВ 1976 = ЧУДАКОВ А. П. Потебня. В кн.: Академические школы в русском литературоведении. Москва: «Наука», 1976. 305–354. ШКЛОВСКИЙ 1919 = ШКЛОВСКИЙ В. Б. Потебня. В кн.: Поэтика. (Сборники по теории поэтического языка.) Петербург, 1919. 3–6. ШПЕТ 1927 = ШПЕТ Г. Г. Внутренняя форма слова. Этюды и вариации на темы Гумбольдта. Вып. 8. Москва, 1927. ШПЕТ 1989 = ШПЕТ Г. Г. Эстетические фрагменты [1922–1923]. В кн.: ШПЕТ Г. Г. Сочинения. Приложение к журналу «Вопросы философии». Москва: «Правда», 1989. 345–472. 2 Gusztav Spet nagy ívű monográfiájának hetedik, A szó belső formája című fejezete megjelent Orosz István fordításában magyar nyelven a Helikon Világirodalmi Figyelő XXIV. évfolyamának az 1920-as évek szovjet-orosz irodalomtudományának szentelt tematikus különszámában (SPET 1978).
105
