ÁLTALÁNOS
VESZPRÉMY LÁSZLÓ
HADÜGY A KORA KÖZÉPKORI NYUGAT-EURÓPÁBAN A modern ember képzeletében a középkor háborúk és hadjáratok sorozata, amelyet csak néha szakítottak meg a békés hétköznapok. A hadtörténelmi kronológiák tanúsága szerint e kép nem teljesen rugaszkodott el a valóságtól, az egyes országok történetében a békeévek valóban fehér hollónak számítottak. Német területen I. Henrik (919—936) és III. Henrik (1039—1056) uralkodása közötti időszakban 40 nagyobb belháborút, valamint 138 külországi hadjáratot viseltek. Ugyanakkor paradox módon a mai értelemben vett hadsereg nem létezett, sokkal inkább fegyveresek ad hoc jelleggel egybehívott csapatairól lehet beszélni. Annak ellenére, hogy a feudális társadalmak szervező elve a katonaállítás volt, a korabeli nyugati seregekről igen keveset tudunk. A korabeli világi és egyházi elit hiába vett részt a legtöbb esetben maga is személyesen a hadjáratokban, — gondoljunk csak arra, hogy Aba királyt Ménfőnél szinte az egész magyar püspöki kar elkísérte — egészen a XV. századig nem érezték szükségét annak, hogy a katonai gondolkodás, a hadművészet elveit írásba foglaltassák, a katonai eseményeket ilyen szempontból értékeljék, a hadtörténetet megírassák klerikusaikkal. A nyugatiak ebben merőben különböztek a bizánci szerzőktől és katonáktól, akik a IX. és X. században is kézikönyvekben fektették le a bizánci hadművészet elveit. A későantikvitás mestereit, Vegetiust és Frontinust ugyan másolták és bekerültek a nyugat-európai kolostori könyvtárak szekrényeibe, — Vegetius művét például Mainz IX. századi érseke Hrabanus Maurus még ki is bővítette, Lisieux püspöke magának II. (Kopasz) Károly, nyugati frank királynak (843—877) adott egy példányt — mégis semmi nyoma, hogy az alapvetően szóbeliségen alapuló világi társadalom komolyan figyelembe vette volna, vagy éppen hasznosította volna a hadügy klasszikusainak jó tanácsait. A korabeli lovagok megjelenéséről azonban az egyházi használatra szánt könyvek, főleg a Biblia ótestamentumi illusztrációiból pontosabb képet alkothatunk. Nagyon valószínű, hogy a korabeli források messze eltúlozták a lovagi hadviselés jelentőségét, és figyelmüket főleg a nagyurak és lovagi kíséretük kötötte le. A XI. század vége előtt a lovasok a lándzsát még nem a későbbi lovagi szokás szerint a hónalj alá szorítva tartották, hanem magasan a fejük fölé emelték. Ugyanakkor lóháton is használták íjaikat és hosszú, kétélű kardjaikat. A fejükön kúp alakú
fémsisakot, testükön combig lenyúló, bőrre rögzített pikkelypáncélt viseltek. A lovasok inkább csak a felsőtestet védő kerek, szerves anyagból, fából készült pajzsot viseltek, amelynek leginkább előreugró fémközepe maradt fenn a századok során. A vezérek az ütközetben zászlót tűztek a lándzsájukra, ezzel irányították katonáikat. A földtulajdon birtoklásán alapuló gazdaság a hadiesemények intenzitására inkább visszatartó hatással bírt: maguk az uralkodók sem rendelkeztek a szükséges anyagi eszközökkel, hogy nagy seregeket hosszú időn át fegyverben tartsanak, s maguk a hadra kötelezettek is csak nagy anyagi áldozatok árán tudták a szükséges fegyverzetet a saját költségükön beszerezni, hadjáratok ideje alatt létfenntartásukat biztosítani. A háborús infrastruktúrának a korban szinte teljes hiánya hasonlóképpen gátló tényezőként jelentkezett, s a fenti körülmények a X. és XV. század között Európa nyugati és középső területein a háborúk közel azonos jellegzetességeit eredményezték. Hasonlóképpen a középkori háborúk alapvető jellemzője, hogy azok nem szuverén kormányzatok kizárólagos lépéseként jelentek meg, hanem olyan földbirtokkal rendelkező feudális urak akciójaként, akik számára adva volt a szükséges mértékű földbirtok és katonáskodásra fogható népesség. Találó megfogalmazás szerint a XI. században a királyok kora már a múlté, s a fejedelmeké a jövő, értsd ezen, hogy a királyok egész királyságra kiterjedő hatalma és tekintélye lehanyatlott. A X. században a magyar nagyfejedelemség a nyugati kalandozó hadjáratok során éppen a magánháborúk okozta zűrzavart használta ki. A különbség a magyar és nyugateurópai viszonyok között az államalapítást követően is megmaradt: a fáziskéséssel való megtelepedése következtében a magyar király saját országában, Európában szinte példa nélküli centralizált, mai fogalmaink szerint autokratikus hatalma még a XII. század közepén is kiváltotta a külföldi utazók — Abu-Hámid vagy éppen Freisingi Ottó — csodálkozását. A magyarországi szabadokéhoz hasonlóan elméletileg Nyugat-Európában is élt a szabadok hadbahívásának joga és lehetősége, de ritka alkalmaktól és néhány területtől eltekintve, mint pl. az arabokkal hadban álló Hispánia, nem igen éltek vele. A tömeges hadbavonulást a nehézfegyverzet és a kőváraknak a X—XI. századtól egyre terjedő “forradalma” értelmetlenné tette, s a költségek drasztikus emelkedése miatt maguk a szemben álló felek sem engedhették meg maguknak. A feudális, hűbéri, vazallusi kötelezettségek teljesítése pedig a mindenkori hatalmi erőviszonyok függvénye volt, egy uralkodó legbiztosabban mindig az udvari kíséretre (familia regis) és azokra a fegyveresekre számíthatott, akiket saját birtokain kellett hadba hívni. A vazallusi viszonyok a legtöbbször megbízhatatlanok és bonyolultak voltak: így pl. Mâ con grófja, Ottó-Vilmos (982—1026) az itáliai király fia volt, megszerezte a burgundi herceg uralma alatt álló Mâ cont, noha a burgundi herceg a francia Capet dinasztia vazallusa volt, de vele szemben a Karoling leszármazottak is hasonló jogokkal léphettek fel.
Hasonlóképpen a flandriai grófok vagy Leuven ura a Német-római Birodalom és a Capetek egyidejű vazallusaként kerülhetett adott esetben kényszerű választás elé. A német hercegségek is csak a császár itáliai vonulásaihoz nyújtott kontingensek megállapításában voltak — átmenetileg — egységesek, az itt szereplő számadatok sokkal inkább a potenciált, sem mint a ténylegesen, minden körülmények között táborba vonulók számát jelentheti. E tényezők miatt a hadvezérek — néhány kivételtől eltekintve — a koraközépkori hadseregek szűk akciórádiuszán belül kerülték a nagyobb ütközeteket és veszélyes ostromokat. Nagy Károly avarok elleni kombinált akciója, valamint 1066-ban Hódító Vilmos Angliát lerohanó serege inkább a kivételnek, mint a hadviselés tipikus formának tekinthető. Érdekes módon, a középkori történelem a csaták történetévé vált, amikor azok a későbbi korokhoz képest sokkal kisebb szerepet játszottak. A csaták — különösen, ha a király meghalt vagy fogságba esett — már eleve eldönthették egy hadjárat vagy egy háború kimenetelét, de a hadvezérek, ha csak lehetett, elkerülték a nagy összecsapásokat. Ha mégis vállalkoztak rá, akkor legtöbbször rövid ideig tartott, néhány órán át, s kivételes volt, hogy egész napot vagy éppen két napot vegyen igénybe, mint az 1314-ben Bannockburn-nél megesett. A csaták persze a háború természetéből fakadóan bizonyos helyzetekben elkerülhetetlennek voltak. Ebből a szempontból igen tanulságos a Száli uralkodók, IV. és V. Henrik, valamint a szászok közötti hadjáratokat áttekinteni — 1073— 1080, 1085—1089, 1112—1115 — amelyek rendre ütközetekben végződtek. Ezek közül is a háború első szakaszának negyedik nagy csatája szolgálhat a legtöbb tanulsággal. A kiváló stratéga, Henrik elterelő hadműveletet indított Goslar felé, majd kihasználva ellenfelei távollétét lecsapott az Erfurt és Naumburg körüli területre. A rászedett szászok így útközben értesültek a császári sereg főcsapásának az irányáról, visszafordultak, s elsőként lovascsapataik érkeztek vissza. A kifáradt szász csapatok jórészt lóról leszállva azonnal ütközetbe kényszerültek, s vezérük, Rudolf ellenkirály meg is sebesült halálosan. Miközben Henrik seregei ünnepelték győzelmüket, Nordheimi Ottó vezetésével késve, de így meglepetésszerűen a szász gyalogság is megérkezett, s szétverték a magukat korábban győztesnek képzelő, hadrendjüket feladó császáriakat. Annak, hogy a modern hadtörténetírás a csatákra koncentrált, igen egyszerű historiográfiai okai is vannak, hiszen Clausewitz igen hatásosan képviselte a döntő csata elméletét, nevezetesen azt, hogy az ellenfelet az ütközetben kell megsemmisíteni. Nézetei befolyásolták a középkor hadtörténetírásával foglalkozó Hans Delbrück-öt (1848—1929), miként Sir Charles Oman klasszikus angol hadtörténeti írását (The art of war in the middle ages, 1924) is. A középkori hadviselés azonban még nagyobb seregekkel is elsősorban a pusztításra tört, az ellenfelet a vidék felprédálásával térdre kényszeríteni, amihez — ha kerestek volna — könnyen találhattak a hadtudományi szakirodalomban meggyőző Vegetiushelyeket.
LOGISZTIKAI SZEMPONTOK Ha a középkori hadvezérek tudták volna, hogy milyen reménytelen vállalkozásba fogtak, amikor bizonytalan utánpótlási lehetőségek között hadra keltek, valószínűleg egyetlen hadjáratról sem hallanánk. Az első mellbevágó számításokat Bernard Bachrach végezte, s alapvetően nem tévedett, mikor Hódító Vilmos seregének (14 000 fő, ebből 7000 harcos, 3000 ló) táplálék szükségletét havi 4000 tonnára becsülte. 1262-ből nálunk szerencsésebb területekről már számadások maradtak fenn, s tudjuk, hogy 53 fő, 13 lóval hetente 38 kg húst kapott, 25 kg csíráztatott búzát, 51 kg csíráztatott zabot, 74 kg száraztakarmány a lovaknak. Az angoloknak franciaországi harcaikhoz 1296-ban egyszerre 760 tonna gabona begyűjtésére adtak parancsot, noha a király 1200 tonnát szeretett volna. A mai hadtörténészek számításai szerint egy felnőttnek napi egy kg kenyérre vagy azzal megegyező kalóriára van szüksége, nem beszélve az italról, sörről vagy borról, sózott húsról, a halról stb., ami azt jelenti, hogy egy három ezer főnyi seregnek 140 málháslóra volt szüksége a harcosok csupán egyetlen napi élelmiszer szükségletének a biztosítására, amennyiben a lovak teherhordó teljesítményét 100150 kg-ra becsüljük. A harci méneknek, dextrarius, szükségük volt takarmányra, az év néhány hónapját leszámítva. Ez a német hadsereg 1914-es adatai szerint napi 11 kg gabona állatonként. Kedvezőbb volt a helyzet, ahol szekereket tudtak alkalmazni, mivel a patkó, a fogatolás fejlődése megnövelte a XII. századra a lovak húzóerejét. Egy XIII. századi szekér terhelése elérhette az 500 kg-t. A taktika forradalmasításához is hozzájárultak a szekerek, amikor pl. Fülöp Ágost a Bouvines-i csata előtt Tournai-ban gyalogságát szekerekre rakta, és így meglepően gyorsan tudta mozgatni őket. Természetesen a fegyverek, sátrak, szétszedett ostromeszközök szállítása is külön problémát jelentett, amit jó utak híján a legbiztosabban vízi úton lehetett biztosítani. E szempontok a hazai szakirodalomban sem ismeretlenek. Már Salamon Ferenc (1876) számításokat végzett, hogy a kalandozó magyarok számára mekkora terhet jelentett a nyílvesszők szállítása, s ő arra az eredményre jutott, hogy 5000 ezer fő számára 125 málhás ló szállította volna azokat. Magától értetődő, hogy a magyar határt védő gyepűkön és mocsaras területeken nem lehetett átkelni szekerekkel, s a nyugatról érkező támadók csak a Dunát hasznosíthatták ilyen célra. Utánpótlás híján pedig, amint leggyakrabban történt, a seregek zsákmányolás révén maguk biztosították az élelmezést, ami azonban értelemszerűen lassította a haladásukat. A lovak mérete is fokozatosan változott, idővel kitenyészették az egyre nagyobb terhek hordására alkalmas állatokat. A lovagi teljes fegyverzet súlyát a XI. századra 25—32 kg közöttire becsülik, ami majd a lemezpáncélok bevezetése után tovább nőtt 40-45 kg-ig. Azt, hogy kezdetben, a X—XI. században valóban kisebbek
voltak a lovak, azt jól mutatja, hogy az ábrázolások egy jó részén a lovasok lába igen közel van a talajhoz. A lovak értékének változását mutatja, hogy Magyarországon — I. (Könyves) Kálmán király (1095—1116) idején jelennek meg a törvényekben — a nyugati gyakorlathoz hasonlóan, hogy a király a harci mén elvesztésért, illetve sérüléséért kompenzációt ígért. Azaz a vitézek értékes harci lovaikat csak akkor voltak hajlandóak a hadjáratba elvinni és az állatokat kockáztatni, ha állami garanciát kaptak rájuk. A tartaléklovak mennyiségéről, a kísérőszemélyzet számáról csak becsléseink vannak, mindenesetre mindkettő akár meg is duplázhatta a tényleges harcolók létszámát. Egy harcos számára 2-4 lovat biztosíthattak, Kálmán magyar király említett törvényhelye a határról a királyhoz küldött két hírvivőhöz négy, azaz személyenként egy tartalék lovat rendelt. A lovak és harcmodor közötti szoros kapcsolatra vet fényt, hogy Angliában kifejezetten megkülönböztették a könnyűfegyverzetű skótok és a lovagi fegyverzetű franciák ellen alkalmas lovakat, az utóbbiak lehettek a szorosabb értelemben vett hadimének, s értékük messze meghaladta — kb. egyharmadnyi különbséggel — a közönséges, de azért harcban használható lovakét. A számítások másik meggondolandó szempontja a menetek hosszára vonatkozik. Elgondolható ugyanis, hogy ha egymás után haladnak a lovasok, s egy lóra 2,5 métert számolunk, akkor hány kilométert kapunk egy jelentősebb, némi utánpótlást is magával vivő sereg esetében. Károly Róbert magyar király (1308—1342) megalázó 1330. évi posadai, havasalföldi veresége — lesből, hegyes vidéken — e szempontok figyelembevételével rögtön jobban érthetővé válik.
LÉTSZÁMADATOK Az előbb elmondottakból következik, hogy a seregek létszámai, pont azért mert előre kiszámíthatatlanok voltak, a legváltozatosabbra sikeredtek, de természetesen inkább a kisebb, néhány ezres, de ütőképes egységek voltak a tipikusak. A német uralkodó, I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár (1152—1190) 1158-ban például gondosan előkészített itáliai hadjáratában kb. 15 ezer lovassal s további gyalogos egységekkel rendelkezett, s e számba már a külföldi és itáliai segédcsapatok is beleértendők. Egy sikeres ostroma után azonban azonnal haza kellett küldenie jórészüket, s 1160-ban már csak 400 lovassal és 3000 gyalogossal folytatta a hadjáratot. 1161-ben újabb német földi erősítés érkezett, de csak 2100 német lovassal. Átlagosan azt az eredményt kapjuk, hogy a német császár a siker reményében 3-4000 lovassal és talán ugyanannyi gyalogossal mozoghatott Itáliában. A kutatók között meglepő módon egyetértés mutatkozik abban, hogy a kor infrastrukturális, ellátási és utánpótlási viszonyai között 3-5 ezer fősnél nagyobb csapatok nem, vagy csak a legnagyobb nehézség árán tudtak együtt mozogni. Az emberek és lovak számára magukkal vitt utánpótlás már a seregek
mozgását tette volna lehetetlenné. Éppen a német seregek XI. századi magyarországi hadjáratainak fiaskói illusztrálják meggyőzően a kor hadseregellátási problémáit. A németek többször mélyen behatoltak az országba, így pl. 1030-ban vagy 1051-ben, de útközben nem tudtak annyi zsákmányra szert tenni, hogy a vidék ellássa a katonaságot. Ellátásukat a Duna felől megpróbálták, de ellenséges területen nem tudták végrehajtani. Valamelyes támponttal a korszak hadseregeinek létszámára vonatkozóan éppen a X. század legjobban ismert csatájától szóló források segíthetnek. A Lech-mezei ütközetben a becslések szerint a nyolc német “légió” létszáma egyenként nem haladta meg az 500 főt, így összlétszámuk legjobb esetben is csupán 4 ezerre becsülhető. A pár száz fős harcoló létszám ütőképességét több adat bizonyítja, így pl. Boleszló lengyel fejedelem 300 fős sereget adott a német császárnak, Nagy Ottónak a kíséretébe. Hasonló nagyságrendre utal az 1018-ban a lengyel Boleszlónak küldött német, illetve magyar segédcsapat 300 és 500-as létszáma. Ha a források valamit megemlítenek, akkor az a csatákban elszenvedett veszteség. Nem meglepő, hogy tudjuk a 907. évi pozsonyi csatában az egyébként kétségkívül tekintélyes birodalmi seregből elesettek neveit, vagy tudomásunk van arról, hogy Firenzuolában 921-ben 50-en estek el. Az igazán véres csaták azonban a belső trónviszályok során, belháborúkban születtek, amikor általában az erődemonstráció kevésnek bizonyult, emlékezzünk csak a már említett száli és szász belháború csatáira. A leszámolás István és ellenfelei között, Koppány és Ajtony esetében is valószínűleg rendkívül véres volt, nagyszámú áldozattal. A korabeli gyalogosokról, mint fegyvernemről alig tudunk valamit, létszámadataikról még kevesebbet. A gyalogosok általában a közeli vazallusok birtokairól érkezhettek, így számuk is nehezen becsülhető, de általában sokkal jelentősebb számban voltak jelen az ütközetekben, mint az a források hallgatásából következne. Úgy tűnik az újabb szakirodalom alapján, hogy a nehézlovasok sokkhatást kiváltó, mindent elsöprő rohama valóban létezett, csatadöntő jelentőségű volt, de ennek általánosítása súlyos félreértésekhez és torzulásokhoz vezetett, így például a gyalogosok harcászati alkalmazásának a lebecsüléséhez. Éppen az említett Sir Charles Oman műve vezette be a szakirodalomba, hogy a hónalj alá szorított döfőlándzsát előre szegező lovasok rohama már 1066-tól általánossá vált a középkori csatákban. Ezzel szemben a krónikás, Rheims-i Richer, egy katona fia, hitelt érdemlően írja le, hogy 892-ben Montpensier-nél a normannokat a lovasság előtt a gyalogos íjászok támadták meg. A nehézlovasok támadásának sikere azok taktikai fegyelmétől függött, miként azt a magyarok ellen I. (Madarász) Henrik német király (919—936) szájába adta a történetíró Liutprand, Cremona püspöke: szorosan egymás mellett egy vonalban haladni, majd a pajzsokkal kivédeni az első nyílzáport, s mielőtt a második elérné őket, legázolni az ellenfelet. A mai szakírók szerint a 100 méteren belül indított roham (charge) esetén a 11 m/s sebességgel támadó lovasokra egy íjásznak csak egyszer maradt ideje tüzelni.
AZ "INDICULUS LORICATORUM" HADTÖRTÉNELMI HELYE ÉS JELENTŐSÉGE Amennyiben nehezen kétségbe vonható tény, hogy nyugati szomszédunk, a Németrómai Birodalom haditechnikai fölényben volt keleti szomszédaihoz képest, a német sereg összetétele és a létszámviszonyok kérdése már sokkal bonyolultabb. Ebben a vonatkozásban rendelkezünk egy hallatlan jelentőségű forrással, a birodalom katonai kontingenseinek összeírásával, az ún. páncélosok jegyzékével, eredeti latin nevén az “Indiculus loricatorum”-mal. E jegyzék nagy valószínűséggel 980 és 983 közötti évekből, talán 981-ből származik, de előzményei semmiképpen sem nyúlnak vissza 960 elé. A birodalom tudvalevően erős önállóságot kivívott, illetve azt megőrző hercegségekből tevődött össze, amelyek bizonyos számú katonát tartoztak állítani a császári hadjáratok számára. Ezek szabályozására különösen az itáliai vonulások idején volt szükség, hiszen a távolság és a hadjáratok elhúzódó ideje miatt különösen nagy megterhelést jelentettek a résztvevőkre. Az “iter Romanum” elve szerint tevődtek össze a birodalmi seregek, miként a Lech-mezei csatában is, ahol a legnagyobb létszámban megjelent bajorok mellett ott találjuk a frank, szász és cseh légiót, valamint a királyi udvari csapatokat. Az 1030. évi hadjáratban pedig csak a személyek származási helyéről, a paderborni püspökről vagy a luxemburgi hercegről a következtethetünk a sereg összetételére. Hasonlóképen a német források hangsúllyal emelik ki, hogy az 1044. évi hadjárat idején csak bajor és noricumi csapatokat tudtak felsorakoztatni. A cseh kontingensek sorozatos megjelenése a birodalmi sereg keleti hadjárataiban nemcsak az ellenfél számára egy elterelő, új front vonal nyitását is jelentette, hanem az utánpótlás szállításának a nehézségeiből is fakadt, hiszen a csapatoknak kényszerből is különféle utakon, külön egységekben volt tanácsos haladni. Visszatérve az említett német összeírásra, természetesen az nem teljes. Csak azokra a birodalmi vazallusokra vonatkozott, akik 980-ban még nem küldték el egységeiket a császár itáliai útjához. E részleges adatok alapján is az Ottó-kori állam az Alpoktól északra rendelkezésére álló hadpotenciálja 14 ezer nehézfegyverzetű lovasra becsülhető. Ez, még ha csak papíron lefektetett, a valóságban soha sem elért mobilizálási szintről van is szó, hatalmas anyagi és stratégiai tartalékot jelentett az uralkodónak. Az még e létszám töredékes mozgósítása esetén is komoly erőt tudott felvonultatni. Természetesen a kor seregeiben nemcsak nehézlovasok voltak, de sokat mond, hogy azok nyilvántartását tartották fontosnak. Ezeket megfelelő számban
egészítették ki könnyűlovasok, gyalogosok és műszaki alakulatok. Mindegyikről számos korabeli forrás szól. A könnyűlovasokról egy kolostori krónikás feljegyzéseit olvashatjuk: “az apát a szokott számú páncélost, a könnyűlovasok — clypeati — szokásos létszámával sem akarta kiállítani.” I. Henrik és I. Ottó németrómai császár (936—973) korából szász gyalogos alakulatok létezéséről is tudunk, akiket nyilván a védekező harcokban tudtak hasznosítani, de a hosszú külföldi hadjáratokban nem voltak elég mobilak. Az erőviszonyokról is elég egyértelműen árulkodik az “indiculus”. Feltűnő Szászország magas részaránya, hiszen egymaga 2500 lovast állít ki, aminek önmagában is szerepe lehetett a szász dinasztia hatalma megszilárdításában, majd a szomszédos szláv területek rovására folytatott sikeres terjeszkedésben. A Bajor Hercegség megközelítő nagyságrendű kontingensét a magyar határvédelem és a déli határ biztosításának az igénye motiválhatta, hiszen erre vezettek az itáliai hadjáratok utánpótlási útvonalai. A bajor részvétel a Magyarország elleni hadjáratokban mindig is kiemelkedő volt, ami a hercegség földrajzi fekvéséből adódott. A legnagyobb létszámú mozgó haderőt pedig a határvédelmi feladatoktól kevésbé terhelt hercegségek, az allemanok (svábok) és frankok biztosították. Az összeírásban megadott számok azért is figyelemre méltók, mert — a forrást értelmező kutató, Karl Ferdinand Werner szerint — hosszú időn át érvényben maradtak, legalábbis a kiállítandó létszám minimumát jelentették. Így például a kölni érsek 1166-ban még mindig az itt szereplő 100 lovast állította ki, bár arra is van adat, hogy ezt a későbbiekben ötszörösen túllépte. Ilyen számoknak tekinthető a fuldai apátság 60, a St. Gallen-i apátság 20 lovasa. Ismeretes a cseh herceg 300 lovas kiállítására vonatkozó kötelezettsége is. Ez a dokumentum egyúttal annak is bizonyítéka, hogy a X. század második felében a birodalomban megvalósított hadireform mennyire kilátástalanná tette a magyar kalandozások folytatását, másrészről igazolja, hogy Gézára és Istvánra mennyire kényszerítően nehezedett a magyar hadszervezett átszervezése, a magyar sereg idegen részekkel való megerősítése. A haditechnikailag fejlettebb felszerelésű sereg harci alkalmazásának sikere természetesen attól függött, hogy az ellenfélre rá tudta-e erőltetni saját harcmódját. Így pl. 990-ben a lengyel hercegek már tisztában voltak a szász támadók erejével, mint írták: “kevesen vannak, de kiváló harcosokból állnak, mindnyájan vasban vannak.” A német—lengyel háborúk még évtizedekig dúltak, egyetlen nagyobb ütközet nélkül. A fegyverzetbeli, kiképzésbeli fölény csak nyílt ütközetekben érvényesült, s ütközet vállalására az ellenfelet nem mindig volt könnyű rákényszeríteni.
A SEREGEK VEZETÉSE STRATÉGIÁJUK ÉS TAKTIKÁJUK Az uralkodó seregében megjelenők alapvető kategóriák Európa szerte azonosak voltak, az udvari csapatok, beleértve a testőrséget, a világi és egyházi főurak a kíséretükkel, a hadrakötelezettek, s külső, más országból, esetleg hűbéres tartományból származó segédcsapatok. Legjobban a bizánci testőrök összetételét ismerjük, ahol mint ismert, magyarok is szolgáltak, de pl. 941-ben I. Ottó életét is szláv testőrei mentették meg. A magyar királynak rusz/varég testőrei lehettek. A kiválasztási mechanizmust, hogy egy adott évben a seregben kinek kellett megjelenni, nem ismerjük, az érintettek valószínűleg kínosan különbséget tettek védekező és hódító háború között, s a feltétlen hadbavonulási kötelezettséget az előbbire értették, s a saját költségükön való hadakozás Európa szerte 30-40 napja erre vonatkozott. A gyakorlatot a szokásjog valószínűleg valamilyen szinten szabályozta, nyilván nem véletlen, hogy pl. egy, a XII. századi forrásból arról értesülünk, hogy egy alkalommal a magyar vármegyei csapatoknak csak a fele kísérte el a királyt. A külföldi segédcsapatok alkalmazása részben azért lehetett vonzó, mert az uralkodónak csak addig volt gondja vele, amíg a harci cselekmények tartottak, s utána ajándékokkal vagy éppen zsákmánnyal hazatértek, részben mert egy, legalább a vonulás során összeszokott, sokszor az illető országban háttérbe szorult, esetleg nem elterjedt harcmodorú egységeket kapott. Először a Frank Birodalom perifériáin élőket (a bajorokat, frízeket vagy éppen a karantánokat) is könnyűfegyverzetű pusztító, gyújtogató segédcsapatokként használták, a keresztény krónikások nem kis megdöbbenésére. II. Henrik német-római császár (1002— 1024) pl. pogány szláv segédcsapatokat vett igénybe lengyel háborúiban, miként a XIII—XIV. században Nyugat-Európa szerte szívesen fogadták a nomád kun lovasság néhány száz fős kontingenseit. Hasonló példákra Angliában is akadunk, ott a walesi határvidéken alkalmaztak Észak-Angliában, illetve Írországban toborzott könnyűfegyverzetű, lándzsás lovasokat, mivel a nehéz terepen a gerilla hadviselést folytató helybeliekkel szemben az angol lovagok nemigen érvényesülhettek. Nyilvánvaló és könnyen érthető összefüggés állt fenn a seregek létszáma és a parancsnokok kiválasztása között. A hadseregek ad hoc jellegéből következett, hogy parancsnok csak az lehetett, akinek saját birtokairól érkező egységei voltak, és így nem kellett attól tartania, hogy alattvalói a táborból elvonulnak. Ezért leggyakrabban azon uralkodók és fejedelmek lettek a vezetők, akiknek rendelkezésére állt egy néhány 100 főnyi elit, udvari zászlóalj, mint az az angol, a francia vagy éppen a magyar királyok esetében is megfigyelhető. Az országos hadállítás teljesítésének sokszor feltétele volt a király személyes megjelenése,
miként a német császárok itáliai vonulása, iter Romanum is a császár személyéhez volt kötve. A sereg egybetartása nem kevésbé a fejedelmekre hárult, s egy alacsonyabb rangú vezérnek a vazallus seregrészek nyilván nem, vagy kevésbé engedelmeskedtek volna. Ez egyúttal megkerülhetetlen kényszer is volt. IV. Béla magyar királyról pl. a krónikás megállapította, hogy a hadviselésben kevés szerencsével járt, de, hogy nem neki kellett volna vezényelni a csapatokat, ilyen eszébe sem jutott. A sokféle eredetű és nemzetiségű kontingensek ellenére a hadseregek meglepően jó fegyelmi szintet értek el, ami a harci feladatok megvalósításához szükséges is volt. Szokásos viták forrása lehetett a vezérek közötti politikai, stratégiai jellegű nézeteltérések, a zsákmány megosztása körüli viták, vagy éppen polgárháborús időkben az ellenfél propagandájának hatása. Hasonlóképpen a zsákmányolás idő előtti megkezdése számtalan vereség forrása volt, vagy olyan vezetési hibák történhettek meg, mint mikor például egyszer a walesi gyalogságnak az ütközet előtt bort osztottak, mire csatarendjük felbomlott. Látványos módon Oroszlánszívű Richárd a keresztes hadjáratba vonuláskor Szicíliában, úton a Szentföld felé, akasztófákat állított fel a tábori fegyelem megszilárdítására. Az ütközetekben pedig — mind a szerzetes lovagrendek reguláiból, mind a pl. 1296. évi angliai adatokból tudjuk — a csatarendet megbontókat szigorúan büntették. Így a menekülő gyalogosokat lábuk levágásával, a gyáva lovagokat lovagi státuszuktól, azaz övüktől való megfosztással, míg a kürtjelzéseknek és a zászlójeleknek nem engedelmeskedőket, menetközben a sorból kiállókat, az őrszolgálat ellátását megtagadókat legalább pénzbüntetésre ítélték. Hasonlóképpen beszámolt a középkori hadtörténetírás arról, hogy a korabeli rossz kommunikációs lehetőségek között mind a kisebb léptékű, mind a nagyobb léptékű stratégia alakítása lehetetlen lett volna. A parancsnokok akár a távoli keresztes hadjáratok alkalmával, akár az európai hadszíntereken gondosan mérlegelték és használták ki a koalíciók és alkalmi szövetségesek által nyújtott előnyöket, pontosan tudva, hogy melyik féltől milyen katonai előnyöket remélhetnek, milyen típusú, felszereltségű és harcértékű csapatokat várhatnak. A német krónikás Merseburgi Thietmar (975—1018) valószínűleg hitelesen rögzítette III. Ottó német-római császár (983—1002) elégedettségét, amikor a lengyel fejelem 300 főnyi nehézlovas kontingens kiállítására tett ígéretet, és azt díszkíséretként rögtön a császár rendelkezésére bocsátotta. Hasonlóképpen pl. a történetíró Walesi Geraldus is tisztában volt azzal, hogy hegyi terepen, könnyűfegyverzetűek ellen a páncélosok alkalmatlanok, s nagy hiba lenne ilyenkor francia lovagokat bevetni. A hadjáratok tervezése, az utánpótlás megszervezése, a különböző helyekről induló kontingensek találkozásának a megtervezése mind józan számítást, egyeztetést és előkészítést igényelt. Éppen az utánpótlási gondok miatt nagyobb seregek együttes vonulása lehetetlen volt, tudták, hogy legcélszerűbb a csatatér közelében való találkozás.
ÖSSZEFOGLALÁS A Szent István-kori európai és magyar hadszervezet tanulmányozásakor meghatározó annak ismerete, hogy a magyar fegyveresek milyen ellenfelekkel találták szembe magukat. A XI. században nem voltak megszilárdult koalíciók Közép-Európában, a század folyamán mindegyik állam szinte mindegyikkel szövetségesi viszonyba éppúgy került, ahogyan rövidebb-hosszabb időre egymás ellenségeivé váltak. E környezet az új államalakulatok számára nem kedvezett egyértelműen a nehézfegyverzetű reformnak, hiszen a keletről érkező besenyő, úz és kun beütések a nomád hatást erősíthették, a nyugati és déli fronton pedig a legtöbbször az ellenfél területére gyorsan betörő, pusztító, majd sebesen visszavonuló erőkre volt szükség. A tendencia azonban a század folyamán egyértelmű volt: igen korlátozott, de jól megragadható keretek között megjelentek a nehézfegyverzetűek, a nehéz fegyverzet bizonyos elemeit hasznosító lovasság pedig meghonosodott a magyar hadseregben, noha e téren nagyobb mérvű fejlődést majd csak Kálmán király korától lehet valószínűsíteni. Végül a nyugat-európai példákat követve alakult ki a magyar hadszervezet, amely a megyés ispánok, várispánok révén a magyar mozgósítás gerincét jelentette. A magyar megyeszervezet/várispánságok szervezete alapjainak felépítése olyan jól sikerült, hogy az lényegében változatlanul a tatárjárásig fennmaradt és sikeresen működött. A dolgozatban felhasznált nyugat-európai hadtörténeti munkák tanulságai közé tartozik, hogy: • •
•
•
források híján is a korabeli katonai vezetőket, hadvezéreket jól felkészültnek, a stratégiai, taktikai, logisztikai problémákkal számot vetőnek lássuk; a korabeli hadszervezet és fegyverzetet sokkal színesebbnek, változatosabbnak képzeljük el, mint azt a szelektív, arisztokratikus szemléletű források sugallják, különösen ami a könnyűlovasság és gyalogság továbbélését és harcászati alkalmazását illeti; Magyarországgal szemben mind a Német-római, mind a Bizánci Birodalom noha sokkal jelentősebb hadsereggel rendelkezett, nagy kiterjedésük, illetve belső tagoltságuk miatt a külpolitikai körülményeknek sokkal jobban ki voltak téve, a belső vazallusi viszonyok bonyolultsága és sokszoros áttételei miatt a hadsereg/hadseregek az adott ország szempontjából inkább destabilizáló szerepet játszottak; a magyar király centralizált hatalmán alapuló, a jelentősebb tartományi belháborúkat egészen a XIII. század végéig kizáró hadszervezete Európában párja nélkül állott, ami azzal járt, hogy az országos sereg belpolitikailag határozottan stabilizáló szerepet töltött be.
FELHASZNÁLT IRODALOM
BACHRACH, Bernard S.: Logistics in Pre-Crusade Europe, In Feeding Mars: Logistics in Western Warfare from the Middle Ages to the Present. Ed. J. A. Lynn. Boulder, 1993, 57-78. o. BENNETT, M.: La Regle du Temple as a Military Manuel or How to Deliver a Cavalry Charge, In Studies in Medieval History Presented to R. Allen Brown. Eds. C. Harper-Bill, J. Holdsworth, J. Nelson. Woodbridge, 1989, 7-20. o. Uő.: The Myth of the Military Supremacy of Knightly Cavalry, In Armies, Chivalry and Warfare. Proceedings of the 1995 Harlaxton Symposium. Ed. M. J. Strickland, Stamford, 2000 (megj. alatt) CONTAMINE, Ph.: ed. Histoire militaire de la France I. Des origines a 1715. Paris, 1992. DELBRÜCK, Hans: Geschichte der Kriegskunst im Rahmen der politischen Geschichte. Das Mittelalter. Berlin, 1923. Reprint Berlin, 1964. (Medieval Warfare. Lincoln, 1982.). FRANCE, John: The Military History of the Carolingian Period. Revue Belge d'Histoire Militaire 26, 1985, 81-99. o. FRANCE, John: Western Warfare in the Age of the Crusades 1000-1300. London, 1999. FRANCE, John: Victory in the East: a Military History of the First Crusade. Cambridge, 1994. GILLINGHAM, John: An Age of Expansion c. 1020-1024, In Medieval Warfare. A History. Ed. Maurice Keen. Oxford, 1999, 59-88. o. LEYSER, Karl: Early Medieval Warfare, In Communications and Power in Medieval Europe. Ed. T. Reuter, London, 1994, 29-50. o. MORILLO, S.: Warfare under the Anglo-Norman Kings, 1066-1135. Woodbridge, 1994. OMAN, Sir Charles: A History of the Art of War in the Middle Ages. Part II. 1924. PRESTWICH, Michael: Armies and Warfare in the Middle Ages. The English Experience. New Haven-London, 1996. REUTER, Timothy: Carolingian and Ottonian Warfare, In Medieval Warfare. A History. Ed. Maurice Keen. Oxford, 1999, 13-25. o. SCHERFF, Bruno: Studien zum Heer der Ottonen und der ersten Salier (919-1056). Bonn, 1985. VERBRUGGEN, J. F.: The Art of Warfare in Western Europe during the Middle Ages. Amster-dam, 1977. 2. bőv. kiad. Woodbrdioge, 1997.
VESZPRÉMY László: Magyarország és Európa István király korában, In Hadszervezet és honvédelem István király korában. Budapest. 1998, 7-22. o. VÖRÖS István: A magyarok hadi ménjei és igavonói az írott források és a régészeti leletek alap-ján, In Honfoglaló őseink. Szerk. Veszprémy László. Budapest, 1996, 128-146. o. WERNER, Karl Ferdinand: Heeresorganisation und Kriegführung im Deutschen Königreich des 10. und 11. Jahrhunderts, In Ordinamenti militari. Spoleto, 2. k. 791-843. o.
