É V F O R D U L Ó
52 | ÚJ EGYENLÍTÔ
H AM M E R STEI N JU DI T
HADIFOGOLY-MEMOÁROK AZ ELSÔ VILÁGHÁBORÚ UTÁN KÉT SI K ER R EG ÉNY: MA RK OV ITS RODI O N ÉS M UNK 4 » A szerző irodalomtörténész
„Szibéria magyar temető, melyet a nagy kaszás nem halálra megérett öregekkel, hanem hosszú életre hivatott fiatalokkal töltött meg.”1
A
z oroszországi hadifogolyregények kétség kívül egyik legkiemelkedőbb darabja, mind esztétikai, mind pedig hatástörténeti szempontból, Markovits Rodion 1928-ban közre adott Szibéria garnizonja. A regény mai szemmel is szédületes karriert futott be: a mű budapesti kiadása nemcsak valóságos magyar irodalmi szenzáció
volt, de szerzője egyik pillanatról a másikra berobbant a világirodalomba is. Itthon nem győzték újranyomni a könyvet, mintegy tizennégy nyelvre fordították le, a kiadott példányszám pedig milliós nagyságrendet ért el. Az angol Daily Mail című napilap, szakítva azzal a következetesen betartott gyakorlattal, hogy már megjelent könyvet nem
publikál, folytatásokban tette közzé a regényt. Ám Markovits neve egyik pillanatról a másikra szinte teljesen feledésbe merült, olyannyira, hogy az 1966-ban kiadott Magyar Irodalom Története egyáltalán nem szentel figyelmet neki. Markovits csak a Zalka Mátéról szóló fejezetben kap említést, és csakis azért, mert a Szibériai garnizonban utalás történik Zalka Jeruzsálem című drámájára.2 Markovits, az egyszerű vidéki újságíró a kolozsvári Keleti Újságban felhívást tett közzé, amelyre válaszul több száz egykori hadifogoly levélben számolt be a hadifogság során szerzett élményeiről. Markovits ezeket is hasznosítva írta meg 1928ban a Szibériai garnizon című önéletrajzi ihletésű művét, amelynek a Kollektív riportregény alcímet adta. A szabadelvű, majd konzervatív Keleti Újság a regényt folytatásokban közölte, amelynek köszönhetően a lap kétszeres példányszámban kelt el, ám mégsem akadt kiadó, aki a regényt könyv formában hajlandó lett volna megjelentetni. Hiába házalt megalázó módon Markovits a fővárosi kiadóknál, a regényt mindenütt lesajnálóan, fintorogva fogadták. (Bisztray Gyula például a mű pongyola stílusát és magyartalanságait kifogásolta a Magyar Szemlében.3 ) Végül Hatvany Lajos fedezi fel a regényt: az ő közbenjárásának köszönhetően a Genius Kiadó Budapestre hozatta a kolozsvári kiadás példányait. Ezek pillanatok alatt elfogytak, az üzleteket egyenesen ostromolták az olvasók, így a regényt újra és újra ki kellett nyomni. Móricz, Karinthy, Kosztolányi nem győzték dicsérni a könyvet. Budapesten mindenki a Szibériai garnizonról beszélt és a példátlan lelkesedés közepette egyre-másra jelentek meg az elismerő kritikák, például Fenyő Miksa és Halász Gyula jóvoltából a Nyugat oldalain. 4 Az alcím (Kollektív riportregény), noha a szándék érthető, kissé esetlen és félrevezető: nagyjából ki is fejezi azt a tanácstalanságot, amivel a műfaj meghatározásakor szembesülünk. Épp annyi érv szól amellett, mint amennyi ellene, hogy regénynek nevezzük, a riporthoz meg hiányzik a tárgyilagos, távolságtartó elbeszélői hang. Az elmesélt történet ugyanakkor legalább annyira személyes, mint amennyire kollektív. Jóllehet a lineáris, szinte laza nemtörődömséggel szerkesztett könyvből hiányzik bármiféle formai rafinéria, nyelvi merészség, miként híján van kifinomult jellemábrázolásnak is, a rendkívül egyszerű és közvetlen nyelvezet, az élőszót idéző hangvétel mégis a mű egyik legnagyobb erényének tekinthető. A szöveget át- meg átszövi a szatíra, az önirónia és a fekete humor. Leginkább a párbeszédek során csillogtatja meg Markovits – erre talán az egyik legjobb példa a sorozó orvossal folytatott vita – öniróniával fűszerezett, Hašek Švejkére
Markovits Rodion (1884–1948)
emlékeztető humorát: „Kérem, orvos úr... nekem blattfuszom van... Tessék...!” A hol csetlő-botló, hol ügyeskedő kisemberfőhős, akinek egyébként nincs neve, ugyanakkor minduntalan töpreng, leginkább a halál értelmetlenségén, észrevétlenségén: ahogy annak a Pesti Sándornak a halálát, akinek hiányzott a fél arca és úgy nézett ki, mint „egy fogorvosi reklám”, nem kérte számon senki, úgy a sajátja sem fog majd feltűnni senkinek: „Egyszer majd engem is jelenteni fognak – gondolta. Az őrmester majd megnyálazza a ceruzáját, egy karikát vagy egy kis ferde keresztet tesz a nevem mellé. A főhadnagy tintával fog írni, a stábnál gépírással jelentik tovább. Pesten a listában nyomtatatva fogok szerepelni. A táviratot az öregasszony viszi a Vécsey erdőn keresztül, és a Deákné kocsmájánál megkérdik az öregasszonyt, mi újság. Azt fogja mondani: semmi, egy táviratot viszek ide a faluba, de Sepsyéknél a nagy debella lány összeadta magát egy csendőrrel, most el fogják küldeni…”5 Markovits a népdalokra jellemző tragikus hangvétellel nevesíti az észrevétlenül meghalt névteleneket és kicsi-nagy álmaik szertefoszlását. Így állít emléket Sályi Jenőnek, „aki inkább éhezett, de nem terhelte meg hazai adóssággal a kis birtokot, a kökönyösdi házat...”, és a kis Jampelnek: „Jampel nem épít házat Gérczén.”
54 | ÚJ EGYENLÍTÔ Ezzel a lírai, már-már balladai előadásmóddal eleveníti fel a volhíniai mocsár környékén ásott lövészárkokban látottakat: „Vannak, akik bosszankodnak, mert forró a kávé... Nem győzi az ember kivárni, amíg kihűl... […] Vannak, akiknek most felmondták az állását és azok kétségbe vannak esve... Vannak, akik megkérték az asszonyt, hogy paprikás hal legyen vacsorára és most hozza be ragyogva az asszony a paprikás halat a meleg szobába... Vannak, akik nem mentek el a randevúra […] Vannak, akiknek most fűrészelik a lábát. Van, aki veremben fekszik, és a keze megrémül a nedves árokfaltól és az arca felé egy földigiliszta mászik...” […]A drótok között a búzavetés és a hullák hasa zöldül... Tavasz.”6 Figyelemreméltó, hogy Munk Artúr lendületesen megírt hadifogoly regényéből, A nagy káderből nem hiányzik sem a humor, sem az önirónia, ugyanakkor teljes egészében híján van annak a mélyen átélt tragikumnak, lírai, balladai hangvételnek, amelyre Markovits regényében léptennyomon bukkanunk. Ilyet egyébként Hašek regényében sem találunk. A cseh író groteszk szatírát írt, főhősének derűs bárgyúsága és ostobasága, már-már zsenialitásba hajló idiotizmusa nem is teszi lehetővé a nézőpontok sokféleségét, így a tragikum, a lírai előadásmód megjelenését sem. A regény másik, megrendítő jelenete, amikor a főhős úgy értesül anyja haláláról, hogy a családjától kapott levélben „Kedves Fiúnk!” helyett „Édes Fiam!” megszólítás szerepel, és elmarad anyja aláírása is. A főhős úgy tudatja családjával, hogy megértette az üzenetet, hogy válaszlevelében, ami egyébként épp olyan semmitmondó, mint az előzőek, már nem üdvözli anyját. Mintha a szavak cserbenhagyták volna… Markovits mindvégig azt tapasztalja, mintha a legénységnek kevesebb joga lenne az élethez: az éhség és a flekktífusz leginkább körükben szedi áldozatait. Az idő előre haladtával állandósulnak a temetések, a szökések. A névtelen bakák sorsáról Markovits mindig az együttérzés hangján szól: „Legénységi, akit télire kirúgott a szibirják parasztgazda, hogy ne fogyassza a kenyeret, legénységi, akinek leégette a lába fejét a gyárban a forró vas, legénységi, akinek kimarjult a keze vagy elfagyott a lába a szibériai erdőirtásnál, akinek kihullott a haja a bánattól, akinek elrothadt a dereka a tífuszban, akinek kilyukadt a szibériai széltől a tüdeje, aki cingát kapott a murmánon és kihullottak a fogai, megfeketedetett az ínye, az bejött a táborba, és bement a barakkba. Bement várni a halált.” 7 A regény egyik legmegrendítőbb jelenete is a polgárháborúhoz kapcsolódik: a krasznojarszki tábor mellett Kolcsak – a polgárháború egyik legjelentősebb fehér hadvezére – csapatai összecsaptak a lázadókkal, a hadifoglyok több napon és éjszakán át szem- és fültanúi lesznek a lövöldö-
zésnek, majd a véres megtorlásnak: „Csattannak a korbácsok a testükön, suhognak a kardok, és élesen cafatolják arcukat. Repesztik a lázadó koponyákat, nyitják a lázadó hasakat, loccsantják a lázadó szemeket. Üvölt a zöld mező, üvölt a csalódás, utolsót sikolt a meglepett szibériai gyerek, véresen szakad szét a lázadó torok, csurog a kardról az agyvelő.” 8 Az oroszokról, az orosz tájról, folyókról leírtak illeszkednek az országról kialakult romantikus, egzotikus sztereotípiákhoz. A főhős, miként Munk Artúr is, rokonszenvvel beszél az egyszerű orosz emberekről, akikben felismeri a klasszikus orosz regények alakjait. A makarjevi tábor felé tartó vonaton elragadtatással ír az orosz parasztoktól: „Ez az út feledhetetlen élmény volt. Itt aztán igazán, mint egy színes operett fináléban felvonultak a tudat alatt élő orosz regényalakok: hosszúszakállú pópa ringatott a karján kisgyereket, bozontos muszkák izzadtak színes ingekben, és hörbölték a csésze aljából a forró teát […]” „[…] megismétlődött a verőfényes ünnepi jelenet, a csájázó parasztokkal, a jelbeszéddel. Nem is volt beszéd, csak mosoly, megbocsátást és szeretet sugároztak feléje a tarkaingű parasztok, a szalmapapucsos orosz lányok, az edzett szabadságos katonák.”9 A főhős az egyszerű orosz katonákat is inkább rokonszenvesnek találja: bár mindent elkoboznak, barátságosak és közvetlenek. Az egyik orosz katona annyira meghatódik attól, hogy a főhős megkínálja szilvapálinkával, hogy erősen lerészegedve zászlósi rangot varr a gallérjára. Az oroszok úgy kegyetlenek, hogy közben szentimentálisak és melegszívűek: A makarjevi tábor parancsnoka, egy öreg orosz ezredes a hajóállomásnál „fogadja” a megérkező hadifoglyokat, üdvözlésükre beszédet mond, miközben a meghatottságtól könnyei potyognak. A tábor kiürítésekor pedig zokogva búcsúztatja a foglyokat. Jóllehet a „fehérek” a hadifoglyokat potenciális vörösöknek tekintették, így jóval kegyetlenebbül bántak velük, mint a bolsevikok, mégis feltűnő, hogy Markovits a polgárháborús fejezetekben csak fehér megtorlásokról és vérengzésekről számol be. A mű további erénye a makarjevi és a krasznojarszki tábor életének érzékletes leírása, a fogolylét belső pszichológiájának, a miniatűr társadalom fojtott levegőjének bemutatása, a tiszti társadalom, tiszti gyűlések, tiszti erkölcs viszonyrendszerének otthoni minta alapján történő újraszervezése. A tiszti gyűlés kínosan betartatta a tiszti etikát és az udvariassági szabályokat, a merev hierarchiát. A tisztekkel szembeni udvariatlanságért büntetés járt, de a főhős is megrovásban részesül, amikor a foglyokat szállító vonaton tiszthez méltatlanul viselkedik: nemcsak letelepedik a vonaton utazó orosz parasztok közé, de még látványosan jól is
ÚJ EGYENLÍTÔ
érzi magát közöttük. Eleinte a hadifoglyok nem kételkedtek abban, hogy ugyanolyan körülmények közé kerülnek majd vissza, mint amikor hazájukat elhagyták. Mindenki tisztában volt azzal, hogy az elkövetett függelemsértésnek odahaza komoly következményei lehetnek. Az elbeszélő figyelmét nem kerülik el a privilégiumok, protekciók, a korrupció, az ostoba kicsinyesség, az antiszemita hangulatkeltések sem. A legszemléletesebb és legpontosabb leírását a hadifogolytábor belső társadalmi szerkezetének, illetve a hagyományos erkölcsi viszonyok lassú, ám egyre radikálisabb átrendeződésének is minden bizonnyal a Garnizonban olvashatjuk. A kényszeridill az idő múlásával elillan: a tiszteket a sikertelen hazatérési kísérlet után áthelyezik az Amur egyik mellékfolyójánál, a kínai határ közelében található szibériai táborba. A kényszeres semmittevésre ítélt emberek idegei lassan felőrlődnek. A napok egyhangúsága egyre elviselhetetlenebb, mindenki igyekszik kitalálni magának valamilyen álfoglalatosságot: van, aki könyvel, van, aki nyelvet tanul, egy másik fiktív leveleket gépel. Ám az orosz seregek feltartóztathatatlan széthullása, a bolsevik forradalom, a tábor belső fegyelmének szétzüllésével is jár: a k.u.k. tiszti etika és viselkedési kódex, a becsületügyek, a rangidősség rendszere, a katonai hierarchia egyre disszonánsabbnak tűnik. Látványosan romlik az élelmezés, a pénz pedig rohamosan elértéktelenedik, sokan tántorognak az éhségtől. Mivel a hadifogoly-fizetésből már nem lehet megélni, a foglyok kijárnak dolgozni, bent virágzik a cserekereskedelem, egyre-másra jönnek létre a kisebb gyártóműhelyek, boltok, bankok, zálogfiókok. Mindenki a maga módján igyekszik pénzhez, élelemhez jutni: az egyik alezredes cipőt talpal, a prágai professzor jövendőt mond, Reisz főhadnagy „kupit” szervez, a tisztek pedig a szomszéd faluban béresként, kocsisként vállalnak munkát. A régi hierarchia felbomlik, a táborban Dukesz doktor gyújtó hangú előadásának is köszönhetően terjednek a kommunista eszmék, egyre többen olvassák a hadifoglyok által szerkesztett Jenyiszej című forradalmi lapot. A táborban lassan egy új társadalmi formáció szerveződik. A foglyok most már a tiszti gyűlés nélkül maguk szerzik meg a polgári bíróságot, rendőrséget, törvényszéket, erkölcsrendészetet, ám elkerülhetetlenül kialakul egy új típusú hierarchia is: aki ügyesebb, rátermettebb és gátlástalanabb, több pénze van és több az esélye a túlélésre is. Ám a legénység helyzete aggasztó. Jóllehet a bakák között is akad néhány új „hadigazdag”, akik egykori fogolytársaikról tüntetőleg nem vesznek tudomást, Markovits azt tapasztalja, mintha a legénységnek kevesebb joga lenne az
|
55
élethez: az éhség és a flekktífusz leginkább körükben szedi áldozatait. Állandósulnak a temetések, a szökések. A névtelen bakák sorsáról Markovits mindig az együttérzés hangján szól: „Legénységi, akit télire kirúgott a szibirják parasztgazda, hogy ne fogyassza a kenyeret, legénységi, akinek leégette a lába fejét a gyárban a forró vas, legénységi, akinek kimarjult a keze vagy elfagyott a lába a szibériai erdőirtásnál, akinek kihullott a haja a bánattól, akinek elrothadt a dereka a tífuszban, akinek kilyukadt a szibériai széltől a tüdeje, aki cingát kapott a murmánon és kihullottak a fogai, megfeketedetett az ínye, az bejött a táborba, és bement a barakkba. Bement várni a halált.”10 A szerző plasztikusan írja le, hogy miként élték meg a foglyok a polgárháború nyomán kialakult példátlan káoszt. Mivel egy ideig a tábor sem a vörösök, sem a fehérek fennhatósága alá nem tartozott, a hadifoglyoknak maguknak kellett gondoskodniuk saját őrzésükről, az őrzés költségeit is ők állták. A regény egyik legmegrendítőbb jelenete is a polgárháborúhoz kapcsolódik: a krasznojarszki tábor mellett Kolcsak – a polgárháború egyik legjelentősebb fehér hadvezére – csapatai összecsaptak a lázadókkal, a hadifoglyok több napon és éjszakán át szem- és fültanúi lesznek a lövöldözésnek, majd a véres megtorlásnak: „Csattannak a korbácsok a testükön, suhognak a kardok, és élesen cafatolják arcukat. Repesztik a lázadó koponyákat, nyitják a lázadó hasakat, loccsantják a lázadó szemeket. Üvölt a zöld mező, üvölt a csalódás, utolsót sikolt a meglepett szibériai gyerek, véresen szakad szét a lázadó torok, csurog a kardról az agyvelő.”11 A fogolytábor átkutatása során Kolcsak csapatai megtalálják az egyik lázadó tisztet, aki ráadásul osztrák–magyar uniformisban követett el öngyilkosságot, így a fehérek a hadifoglyokat is megbüntetik: a szomszédos barakkok lakóit megtizedelik. Azokat is kivégzik, köztük Dukesz doktort, akiket a fehérek lázadás szításával, kommunista eszmék terjesztésével vagy nemzeti alapon történő szervezkedéssel vádolnak. Markovits műve tehát nemcsak témaválasztásában tett eleget az olvasói várakozásoknak, de a kötetlen élőbeszéd fordulatainak, a lírai, balladai hangvételnek köszönhetően komoly szépirodalmi erényeknek sem volt híján. (Botka a regényt leginkább a képszerű részletek áradása, az egymás mellé vágott képek sorsok filmszerű sodrása miatt dicséri.12) E nélkül aligha lenne érthető, hogy az egyszerű olvasókon túl miért lelkesedtek érte annyira a vájtfülű tollforgatók is. A hallatlan sikert azonban hamarosan példátlan bukás követte. Markovits budapesti fellépése, amelyet egyszerre kísért a fővárosi irodalmi körök irigysége és megvetése, csúfos kudarcba fulladt.13 Ennek okai szövevényesek: részben Markovits
56 | ÚJ EGYENLÍTÔ személyiségére, irritáló, fölényeskedő viselkedésére, siker-tűrőképességének határaira, de a budapesti irodalmi világ befogadóképességének korlátaira is visszavezethetők.14 Ráadásul – ahogy erről már az első fejezetben volt szó – a ’20-30as évek fordulójára válik igazán divatossá a hadifogoly-irodalom: egyre-másra jelennek meg a visszaemlékezések, amelyek elvonják a figyelmet a Szibériai garnizonról. 1929-ben Markovits a Geniusnál megjelenteti a Szibériai garnizon folytatását, az Aranyvonatot. Igazi kasszasikernek szánta, ám mind pénzügyi, mind irodalmi szempontból kudarcnak bizonyult. Az Aranyvonat a hadifogságból való hazatérés története, ebben az értelemben valóban a Szibériai garnizon folytatásának tekinthető. Minden bizonnyal ezzel is magyarázható, hogy feltűnően sok benne az ismétlés, a Szibériai garnizonból átemelt rész (vonatszerzés, fehér megtorlás és vérengzés a tábor mellett, Dukeszék kivégzése.) Jóllehet a könyv csak úgy burjánzik a kalandoktól és a megpróbáltatásoktól, a szerzőnek mégsem sikerült a Szibériai garnizonhoz hasonló színvonalú művet írnia. Épp az a groteszk tragikum, az a balladai, lírai hangvétel hiányzik belőle, amely a Szibériai garnizont izgalmas olvasmánnyá tette.
Nem is maradtak el a negatív kritikák. Schöpflin Aladár a Nyugatban azt taglalja, hogy az Aranyvonat a Szibériai garnizon után csalódást okozott, az írás erőtlenre, színtelenre sikeredett15, míg Becski Andor a Korunkban az Aranyvonat kapcsán Markovitsot politikai szerepvállalásának őszinteségét kérdőjelezi meg. 16 A Korunk és az Erdélyi Helikon közötti, leginkább Markovits hovatartozásáról szóló, vitába keveredő szerző elhatárolódik az Erdélyi Helikontól. A sok csalódást követően Markovits visszatér oda, ahonnan elindult, gyermekkora emlékvilágához. A későbbiek során megjelentetett, egyébként sok tekintetben izgalmas, műveit fintorogva fogadták, illetőleg visszhang nélkül maradtak (lásd a Sánta Farsang című faluregényt17, és a Reb Áncsli és más avasi zsidókról szóló széphistóriák című novellafüzért 18) és csak azok olvassák őket, akiket Markovits előzetesen saját maga győzött meg az előfizetésről. Az író megélhetési gondjai végül állandósulnak: könyveit csak hitelben tudja megjelentetni. A Szibériai garnizon és Markovits sorsa a magyar irodalomtörténet egyik izgalmas fejezete. Egy olyan szédítő siker története, amelyet Markovits nem tudott kamatoztatni, de ebben környezete sem segítette. Markovits szenvedett a visszhangtalanságtól és a sznob, budapesti irodalmi kiadók ismeretlen vidéki írókkal szemben tanúsított elutasító és lekezelő magatartásától, ám a hirtelen jött sikert sem tudta elviselni. Megfelelő önreflexió, egészséges önbizalom híján képtelen volt beilleszkedni a budapesti irodalmi, majd „világhírességként” visszailleszkedni a szatmári közegbe: ellentmondásos viselkedésével, irritáló pozőrködéseivel sokakat magára haragított. Ezért gondolhatták sokan, és ebben minden bizonnyal az irigység és a bornírtság is közrejátszott, hogy Markovits hirtelen sikerét a Szibériai garnizonnal pusztán egy rövid idejű divathullám ügyes meglovagolásának köszönheti. Jóllehet a Szibériai garnizon megjelenése után írtak jobb háborús regényt is, a mű a közép-európai háborús irodalom olyan értékes, ugyanakkor méltatlanul elfelejtett darabjának tekinthető, amely elevenségével még ma is lenyűgözi az olvasót. Markovits, akinek rendkívül színes személyisége, sorsának izgalmas fordulatai önmagukban is regénybe illőek, a magyar (népi) irodalom jellegzetes alakja. Életműve, különösen a harmincas években írt falusi tematikájú írásai pedig még felfedezésre várnak. Munk Artúr (1886-1955) A nagy káder című visszaemlékezése 1929-ben, nagyjából Markovits Aranyvonatával egy időben jelent meg. Nem váltott ki ugyan a Szibériai Garnizonhoz mérhető szenzációt, de azért Munk műve is igazi közön-
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
57
fogoly: orvosra mindenütt és mindenkinek szüksége van, vörösöknek, fehéreknek egyaránt, így hadiorvosként hol a vörösök, hol a fehérek mozgósítják. És Munk orvosi esküjéhez híven gyógyít is mindenkit becsülettel, lelkiismeretesen. Olyannyira hogy a Jekatyerinburgot elfoglaló csehek előtt, életét is kockára téve, letagadja, hogy a kórházban vörös sebesültek is vannak: „Mindegy: emberek… Ezek is emberek. Az ő életük se olcsóbb, mint az enyém, vagy másé…csakis annak van joga megfosztani őket az élettől, aki adományozta nekik…[…] Eh… én csak a kötelességemet, orvosi kötelességemet teljesítem… Esküm kötelez…. Nekem mindegy, hogy kínai, vagy kirgiz, vagy kongó néger… ha beteg és segítségemre szorul….”21 Munk mindenütt, így 1921-ben Petrográdban is igyekszik magát hasznossá tenni: kikönyörgi, hogy a város börtöneiben sínylődő, súlyosan beteg, skorbutos, éhező magyar tiszteket meglátogathassa és gyógyszert vihessen nekik.22 Munk sajátos helyzetéből fakadóan viszonylag rövid időt tölt fogolytáborban, jobb (néha kimondottan jó) ellátásban részesül. Kevesebb megpró-
ségsiker: két év leforgása alatt négyszer, más források szerint ötször is kiadták Budapesten a Pantheon Kiadó jóvoltából. A kötetről a Nyugat is méltató kritikát tett közzé, méghozzá Schöpflin Aladárnak köszönhetően.19 Jóllehet Munk, – leginkább A nagy káder és az 1933-ban megjelent Hinterland című háborús írásainak köszönhetően – a két világháború között a legolvasottabb vajdasági regényírónak számít, mára már ő is elfelejtett szerző. A vajdasági orvosíró Kosztolányi Dezső és Csáth Géza osztálytársa volt a szabadkai főgimnáziumban. Neve végső soron csak Csáth miatt, a Csáth Gézával és Havas Emillel közösen írt Repülő Vucsidolnak köszönhetően maradt fenn. A repülő Vucsidol szarkasztikus, fantasztikus történetét 1906-ban a Bácskai Hírlap tette közzé folytatásosokban. A regény aztán könyv formában is megjelent: 1980-ban a Magvető, majd 2001-ben a Lazi Könyvkiadónak köszönhetően. Az orvos-főhadnagy Munk hároméves frontszolgálat után 1917. július 8-án a galíciai Sztaniszlau mellett esik orosz fogságba. Megjárja Csernovitzot, Darnyicát, Moszkvát, Vetlugát, majd Jekatyerinburgot és a környező kisvárosokat, végül orosz feleségével és kisfiával Petrográdon keresztül egy német gőzösön 1921-ben térhet haza. A nagy káder20 címmel megjelentetett eseménynapló a szerző oroszországi élményeinek állít emléket. Munk a többi hasonló memoárszerzővel ellentétben különleges, privilegizált státusú
58 | ÚJ EGYENLÍTÔ báltatás éri, mint a többi hadifoglyot, de azért neki is sok szenvedés jut osztályrészül: ha rövidebb ideig is, többször is látja és megtapasztalja a fogolytáborokat, egy kis időre még börtönbe is zárják, orvosként pedig mérhetetlen szenvedések tanúja lesz, sőt a flekktífuszt ő maga sem ússza meg, kevésen múlik, hogy egyáltalán életben marad. Kivételes státusát szemlélteti, hogy amikor 1918 májusában Jekatyerinburgba, a svéd misszió kórházába vezénylik hadiorvosként, személyigazolványt is kap. Ez pedig feljogosítja arra, hogy szabad emberként mozogjon a városban és kiterjedt civil kapcsolatokra tegyen szert. Éppen ezért az orosz hátországból, annak mindennapi életéből sokkal többet lát, mint a táborokba zárt tiszttársai. Míg Markovits első sorban a hadifogolytáborok társadalmát és életét, belső, fülledt atmoszféráját örökíti meg sodró képekben: addig a kevésbé lírai alkatú Munk inkább a forradalom, a polgárháború, az orosz hátország krónikása. Itt valóban a krónikás a helyes kifejezés, mert Munk végső soron tényleg csak azt írja le, amit saját szemével lát, vagy, amit hiteles tanúk elmesélnek neki. Elemzésekbe, társadalmi, politikai fejtegetésekbe nem bocsátkozik.23 Plasztikusan mutatja be, hogy Jekatyerinburg, illetve a környező kisvárosok és falvak lakói miként élik meg, hogy hol a vörösök, hol a csehek, illetve a fehérek, majd újra a vörösök uralma alá kerülnek. A vörös és a fehér csapatok ide-oda hömpölygése, a hatalomváltások az embereket állandó színlelésre, igazodásra késztetik. Nem kis iróniával ecseteli a szerző Jekatyerinburg látványos átváltozását, miután 1918 júliusában Kolcsak csapatai elfoglalták a várost. „A tegnap még véres szájú vörös Jekaterinburg július 25-re fordulva hirtelen »elfehéredett« és a frissen leesett hónál is fehérebb lett. Még a cári rezsim alatt sem volt olyan fehér, mint a Kolcsak-hadsereg bevonulása napján. […] a városban mindenki hirtelen fehér lett, mindenki szidta a vörösöket, a hadifoglyokat és az – idegeneket.”24 A hadifoglyok ellen ennek megfelelően valóságos hajtóvadászat indul: bebörtönzésükhöz, deportálásukhoz kivégzésükhöz a legkisebb besúgás is elegendőnek bizonyul. Munk egyszerre csak arra lesz figyelmes, hogy a hadifoglyok egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnnek a város utcáiról.25 Míg a vörösök alatt a szerző példátlan éhezést, áruhiányt, virágzó csempészetet, zugkereskedelmet tapasztal, és az utcákon fizikai munkára kényszerített egykori előkelőkbe botlik, addig a fehér rendszerben látványosan újraindul a polgári élet. Hirtelen kinyílnak a kávéházak, a teaházak, a templomok, az üzletek, megjelennek az áruk, az utcákon ékszerekkel, briliánsokkal felcicomázott
úrinők vonulnak. 26 Munk maga is igyekszik igazodni: úri külsőt ölt magára, merthogy – miként a szerző megállapítja – „A legjobb útlevél […] a fehér rezsim alatt az úri öltözék lett.”27 A fehér és a vörös rezsimek közötti nyilvánvaló különbségek dacára Munk lát azért meglepő hasonlóságot is. A halálbüntetéssel fenyegető plakátok, a rekvirálások és fosztogatások mindkét rendszer sajátjai, ezzel érzékelteti az író, hogy az erőszak, a gazemberség politikai színezettől független jelenség.28 Munk politikailag egyébként mindvégig semleges marad: sem a fehérek, sem a vörösök mellett nem foglal állást. „Ugyan kik ezek a bolsevikik? Lenin, Trockij? Békét akarnak? Mit bánom én, jöjjön, aki akar, csak adja vissza a szabadságunkat!”29 Miként ezt másutt megfogalmazza, a forradalom, a polgárháború nem az ő ügye: „A vörösek küzdenek a fehérek ellen: két ellentétes világnézet harca ez. De mit érdekel ez engemet, a külföldi állampolgárt? Ez tisztán orosz belügy, amihez nekem semmi közöm… […] Az ő dolguk. Az orosz állampolgár válogathat a két szín között, de a hadifogoly az maradjon hadifogoly, végezze a dolgát.”30 Ez az elfogulatlanság teszi lehetővé, hogy a szerző egyik oldal gaztetteit, vérengzéseit sem hallgatja el. „Csak szemesnek áll a világháború, a becsületes ember tönkre megy benne, elpusztul.”31 – vonja le a következtetést Munk még a frontszolgálat tapasztalatai alapján. Ám a hadifogságban a szerző ugyanezt éli meg: „A fogságban úgy látszik az erősek, az élelmesek, a szemfüles szélhámosok maradnak meg, a gyengék, gyámoltalanok elpusztulnak. Milyen furcsa: akárcsak a fronton…”32 Keserűen állapítja meg: míg a lövészárkokban pusztulnak az emberek, addig a háborúval való üzletelés, spekuláció hatalmas vagyonokat hoz létre. „Még megérjük, hogy a háború után az elesett hősök csontjából is üzletet csinálnak a vállalkozók: enyvet fognak főzni belőlük.” 33 A szerző kitüntetett figyelmet – sőt a kötetben A világháború szélhámosai címmel külön fejezetet is – szentel a háború emberi jellemet, erkölcsöket romboló erejének: a szélhámoskodásoknak, a hazudozásoknak, a kegyetlenséget sem nélkülöző alakoskodásoknak, a kisebb–nagyobb aljasságoknak. Ahogy a fronton a lógósok, a szimulánsok, a tiszti rangot színlelők, úgy a hadifogságban a parasztasszonyt szerelemmel hitegető, majd egy alkalmas pillanatban minden vagyonától megfosztó plenik egyaránt a háborúhoz kapcsolódó lealjasodás markáns szimbólumai. Ez voltaképp Munk egyik nagy témája, – amelynek ecsetelésekor, kisebb-nagyobb történetek, esetek felvillantásán keresztül a szerző igazán elemében van. Aligha véletlen, hogy a snájdig, bohém, ám romlott Bálint hadnagy figurája a feljegyzések
ÚJ EGYENLÍTÔ
majd minden fontos állomásán felbukkan. A nem létező előkelő családi háttérrel kérkedő jóképű hadifogoly-tiszt bármilyen furfangot, eszközt gátlástalanul bevet a túlélés érdekében. Áldozatai pedig többnyire a jó módú, ám naiv orosz nők, akiket házasság ígéretével szédít, annak reményében, hogy a kapcsolat révén jobb szálláshoz, élelemhez és nem utolsó sorban pénzhez juthat. Munk úgy látja, voltaképpen csak a Bálint hadnagyhoz hasonlóknak van esélye az életben maradásra.34 Az erkölcsi mérce háborús „átrendeződése”, az emberi jellem torzulásai a háborúban Munkot mélyen és kitartóan foglalkoztatják, amit jól szemléltet, hogy a témának később külön kötetet szentel. A gyávaságról, becstelenségről, stiklikről, szélhámoskodásokról, a másokat tönkre tevő spekulációról és korrupcióról szinte enciklopédikus igénnyel nyújt körképet a hátország életét bemutató Hinterland35 című regényében. Munk mindvégig visszafogottan, tárgyilagosan, szinte érzelemmentesen fogalmaz. Aligha véletlen, hogy Schöpflin Aladár kifejezetten a szerző mértéktartása miatt dicséri a művet: „[Munk] nem kever bele ideológiát s csak a tényeket mondja el és az emberek helyzetét a tények forgatagában […]. Póz és frázis távol áll tőle […]. Az attitude ilyen szerénysége a könyv főérdemei közé tartozik: nem a saját írói voltával igyekszik hatni az olvasóra, hanem az elmondanivalóival s éppen ezzel válik érdekessé.”36 A vaskos kötet olvasójának ugyanakkor olyan érzése támadhat, mintha alig lenne olyan történés, élmény, amely a szerzőt igazán megrendítené, ami persze részben Munk orvos voltából is fakadhat. A szerző az otthonról érkező, például Magyarország új határairól, a budapesti kommün kikiáltásáról szóló hírekről említést tesz ugyan, de véleményt nem fűz hozzájuk. Ellenpélda szerencsére azért mégis akad. Orvosként Munk lépten-nyomon a halállal találkozik, ám Szibéria határán, a jekatyerinburgi kórház udvarán egy ismeretlen népfelkelő kiterített hullája a kis kézikocsin mélyen megrázza37, miként az is, hogy egy negyvenéves ismeretlen népfölkelő a jekatyerinburgi hadifogolytáborban váratlanul felakasztja magát. 38 A két idegen, ismeretlen férfi értelmetlen és értelmezhetetlen halála, a két kiterített test látványa döbbenti rá Munkot az emberi lény végtelen kiszolgáltatottságára, a halál hétköznapian megrendítő voltára. A jekatyerinburgi Ipatyev ház előtt a fogságban tartott cári család egyik őrzőjével beszélgetve hasonlóan mély érzelmi megrendülést él át az egyébként elegánsan, urasan kiöltözött szerző, amikor váratlanul megpillantja a ház udvarára kilépő II. Miklós cárt, egyszerű rubáskában, ápolatlan
|
59
hajjal, torzonborz bajusszal és szakállal. „Életemben először láttam eleven uralkodót, az se uralkodott már: saját népének foglya volt. Félelem vett magamon erőt, magam sem tudom miért. […] A lábaimba reszketés állott…”39 Ezt a felkavaró látványt tetézi a magyar őr jóindulatúnak, viccesnek szánt, ám meglehetősen infantilis megjegyzése: „A vörösgárdista észrevette szörnyű zavaromat és hangosan azt mondta nekem magyarul: – Ne féljen tőle… nem harap… Nem tud ő már senkinek se ártani…”40 És miként Markovitsból, az egyszerű orosz emberek – a „szép habfehérbőrű orosz parasztlányok”, a „rokkát hajtó éneklő lányok” 41 – és az orosz táj, a „karcsú balerinák” gyanánt hajladozó nyírfák Munkból is az elérzékenyülés, a rokonszenv és a bámulat hangját csalják elő. 42 Munk különösen érzékeny a komikumba, vagy éppen tragikumba hajló kontrasztokra, és mivel ezek megélésére számos alkalom kínálkozik, nem is mulasztja el azok érzékletes részletezését, legyen szó a fényűzően berendezett selyemtapétás jekatyerinburgi kastélytermek hadifogolytáborrá alakításáról43, vagy a bolsevik női önkéntes század és a „vastaglábú bárisnya” visszatetsző felvonulásáról.44 Petrográdban pedig, ahol 1921-ben egy jó időre maradásra kényszerül45, szinte csak a szélsőségek egymásmellettiségével, abszurd helyzetekkel szembesül. A város éhezik, a gyárak nem működnek, nincs szappan, alkatrész. A rettentő nyomort és éhínséget a szerző a selyemruhában felvonuló bolsevik feleségekkel állítja szembe. De saját groteszkül ható helyzetére sem mulaszt el reflektálni, amikor a színházban a páratlanul díszes cári páholyból nézi az előadást.46 Munk azt tapasztalja, hogy mindenki lop, úriasszonyok pedig briliáns fülbevalóikkal házalnak a piacon egy szelet kenyérért. Közben egymás után tűnnek el az emberek. A Munk-család is éhezik, mindeközben az Osztrák-Magyar Monarchia pazarul berendezett nagykövetségének gobelinekkel, selyemtapétával, baldachinos ágyakkal fényűzően felszerelt nagyköveti lakosztályába szállásolják el őket. Ám mivel nincs mivel fűteni, Munkék végül a nagykövetség történelmi értékű iratait, aktáit, – beleértve a diplomajegyzékeket, Szapáry és Czernin gróf magánlevelezését, a Ferenc József aláírásával ellátott kinevezési okmányokat is – kénytelenek eltüzelni.47 Munk lendületesen, fényképszerű képsorokban megírt humort, iróniát sem nélkülöző naplója a magyar realista próza hagyományaihoz kapcsolódik. Jóllehet sem a jellemábrázolás, sem a cselekményszövés nem tartoznak a mű erősségei közé, A nagy káder minden bizonnyal a legjobban sikerült magyar első világháborús memoárok egyike.
60 | ÚJ EGYENLÍTÔ Lévai Jenő éhségtrilógiája Lévai Jenő48 (1892-1983) riporttrilógája,49 amit akár éhségtrilógiának is lehetne nevezni, ugyanis mindhárom kötet nevében szerepel az éhség, szintén figyelmet érdemel. Már csak azért is, mert a művek komoly visszhangot váltottak ki. Az Éhség, árulás, Przemyśl című első kötet igazi sikerkönyvnek bizonyult: egymás után ötször jelent meg. A második, az Éhség, forradalom Szibéria sem maradt visszhangtalan, összesen háromszor tették közzé. A háború gazdasági visszáságait a hátország szempontjából bemutató harmadik kötettel együtt Lévai három írása mintegy százezer példányban kelt el.50 A mérnök végzettségű, újságíró Lévai ütegparancsnokként ott volt Przemyśl erődrendszerének és a város ostrománál, majd orosz hadifogságba esett. Az első, az Oszrák-Magyar-Monarchia talán legjelentősebb erődrendszere, Przemyśl védelmének és elestének szentelt Éhség, árulás, Przemyśl című kötet a saját napló, a bajtársak levelei, katonai leírások, hivatalos dokumentumok, statisztikák, az utólagos helyi szemle tapasztalatai alapján készült. Lévai krónikásként, újságíróként tárgyilagosan tudósít arról, hogy a védőknek 1915. március 22-én miért és miként kellett átadni az oroszoknak a várat és a várost, és ebben a szerző szerint milyen szerepet játszott a rettenetesen gyatra katonai, elsősorban tüzérségi felszerelés, az utánpótlási szállítmányok, valamint az élelmezés és a ruhaellátás körüli visszaélések, a rossz vezetői döntések, a felelőtlenség és a korrupció.51 A kötet a felvonultatott adatok gazdagsága ellenére is élvezetes, sok tekintetben megrendítő olvasmány. A hadifogoly-memoárok szempontjából a könyvnek azért is érdemes figyelmet szentelni, mert a vár védőinek nagyobbik részét magyarok tették ki, másrészt az orosz fogságba esett magyar katonák igen jelentős része éppen a vár védői közül került ki. Przemyśl elestének nagyszabású folytatása a kétkötetes Éhség forradalom Szibéria című mű, amely a szerző ötéves hadifogságának, illetve általában a magyar hadifogságnak állít emléket. A könyvet Lévai gyakorlatilag hivatalos krónikásként írta meg: feljebbvalója engedélyével, miként Stessel Ernő, már a helyszínen is hatalmas menynyiségű adatot gyűjtött. A hazatérést követően még tizennégy évet dolgozott az anyagon, további hivatalos dokumentumokat, statisztikákat, hadifogolytársak visszaemlékezéseit is felhasználva (ez utóbbiakból izgalmas szemelvényeket is közöl). A kötetek szinte enciklopédikus igénynyel készültek. A fogsággal kapcsolatos élményeket Lévai igyekszik mindig szélesebb történelmi kontextusba helyezni: úgy mutatja be a tábor bel-
Lévai Jenő
ső viszonyait, a táborokban történteket, hogy közben külön fejezeteket iktat be az éppen aktuális orosz belpolitikai helyzetről, illetve a hadiesemények alakulásáról. Így olvashatunk aprólékos beszámolót Raszputyin meggyilkolásáról az első kötetben, míg a másodikban a szerző a cári család kivégzését, a cseh légió felállításának körülményeit, a bonyolult cseh-orosz viszonyt ismerteti részletekbe menően, de a szerző beszámol Kun Béla moszkvai tevékenységéről is. A kötet erőssége, hogy önálló fejezetben („Az ország népe, amelybe jutottunk” címmel) az orosz jellem és társadalmi viszonyok sajátosságait foglalja össze a hadifoglyok tapasztalatai alapján. A már említett orosz szélsőségesség52, a rendszertelenség, a szervezőképesség hiánya mellett Lévai részletesen bemutatja a jellemzően orosz társadalmi típusokat (pópa, muzsik, csinovnyik…). Szót ejt továbbá a korrupcióról, a táborparancsnokok körében állandósult lopásról, a csak papíron megvalósuló beruházásokról, a motozásnak álcázott zabrálásról, az orosz antiszemitizmusról, de a rubáskáról, a mahorka bűzéről, az orosz rabtartási szokásokról, a besúgási, kémkedési hagyományokról is. Lévai is megállapítja, hogy az oroszok rendszertelenségétől, szervezési antitalentumától rendkívül sokat szenvedtek a hadifoglyok.53 Egy másik fejezetben, Stesselhez hasonlóan, körképet készít a hadifogolytáborokról, felsorolja a legkegyetlenebb táborparancsnokokat, számba veszi a kényszermunka, a hadifoglyok dolgoztatásának, a munkafajtáknak különböző típusait, külön kiemelve a murmanszki jégmentes kikötőhöz vezető vasútvonal építését, amely a mocsaras, lápos vidéken a rettenetes munkafeltételek okán végül magyar hadifoglyok ezreinek temetőjévé vált. Naturalista leírások, drámai képek útján
ÚJ EGYENLÍTÔ
ecseteli a szerző a legénység szenvedéseit: a példátlan higiéniai, kórházi viszonyokat, a lelkiismeretlen orosz orvosokat, az éhezést, a nemi nyomorúságot. Lévai sajnálkozva állapítja meg, hogy az oroszok a cári uralom alatt nem használták ki a hadifogoly tudósokban, írókban, művészekben, mérnökökben, vegyészekben rejlő lehetőségeket, ehelyett a legalacsonyabb rendű munkára fogták őket.54 Ugyanezt fogalmazza meg még frappánsabban egy másik szerző, Laky Imre: „Őrült Oroszország! […] Ha Európa államai közül valaki busás hasznot húzhatott volna a hadifoglyokból, úgy ő volt az egyetlen.” A szerző szerint is ki kellett volna használni a szaktudással rendelkező, értelmiségi hadifoglyokban rejlő nagy gazdasági és intellektuális potenciált. A táborban senyvedő és drágán őrzött tudósok, művészek, mérnökök segítségével paradicsomi mintatelepeket lehetett volna létrehozni az üres, gyarmatosításra váró Szibériában.55 Hadifogolytáborról táborra haladva Lévai külön fejezetet szentel a fogvatartottak életmódja ismertetésének is. Itt Fábiánhoz hasonlóan, ha nem is olyan részletességgel, de hangsúlyosan kiemeli a magyar foglyok nyelvi elszigeteltségét.56 A második kötet nagyon részletesen számol be a csehek rémuralmáról, a hadifoglyokkal szemben elkövetett vérengzésekről, külön kitérve a krasznojarszki táborban a cseh legionisták által elkövetettet kivégzésekre is. Lévai írásai a megrázóan naturalista leírások, a szókimondó megállapítások, a kiváló megfigyelések okán sok ponton drámai erejűek, így, Botka megállapításával ellentétben, olvasásszociológiai jelentőségükön túl is figyelmet érdemelnek.57
Rónay Ernő: Krasznojárszk A memoárirodalom második hullámának kétség kívül legizgalmasabb darabja Rónai Ernő 1939-ben megjelentetett, majd rövid időn belül három kiadást is megért Krasznojárszk című műve, amely azt bizonyítja, hogy a nagy emlékiratdömping ellenére a témában még mindig lehet újat mondani. A mű okozta kellemes csalódást szemléletesen érzékelteti Tabéry Géza kötet elé írt előszava: „Mondom, bizalmatlan voltam és kedvtelen a „Krasznojársz”kal szemben. Annál inkább tudom azonban most, hogy lapról-lapra fokozódott érdeklődéssel, sőt az izgalom lenyűgözöttségével olvastam végig Rónay Ernő emlékiratait, - megbecsülni mindazt, amit az itt következő körkép elém tárt. Olyan volt a két est, amelyen át a „Krasznojárszkot” olvastam, mint egy fantasztikus utazás.” (3.o.) „[…] A legnagyobb kaland regénye ez a könyv, a „regény” fogalmának minden pretenciója nélkül, mert hiszen vérrel írt oldalain
|
61
megtörtént, átélt valóságok hiteles mozgóképei kergetik egymást, hogy a szerző visszaemlékezéseivel karöltve az olvasó lúdbőrözzék. […] Az élmény beszél e könyvből a gyakorlott és mesterkedő toll helyett. […] Kuncz Aladár és Markovits Rodion, Barbusse és Remarque után is új, váratlan, meglepő és megdöbbentő adathalmazt ont elénk e könyv! (4.o.) […] Rónay Ernő emlékirata látomásosan igaz és újszerű.” 58 Bár a regény nehézkesen indul, a fronton szerzett élményeket, a végeláthatatlan menetelés, a rettenetes fáradtság és a szomjúság okozta emberi elállatiasodás jeleneteit, az orosz hadsereg által hátrahagyott lepusztított vidéket, a kiéheztetett, a túlélésért bármire hajlandó parasztokat, (parasztlányokat) egyszerű szavakkal, ám annál erőteljesebb, drámai képsorokban mutatja be a szerző. A fogságba esés előtti órák, pillanatok, a harctéren röpködő és felrobbanó gránátok, a túlviláginak ható fények, a szerző hallucinációba, önkívületbe torkolló megsebesülése pedig szinte egy mai, érzelmileg felkavaró akciófilm képsoraira emlékeztet. Rónai emlékiratainak nagy erénye egyébként a kötet címének ellenére nem a krasznojarszki fogolytábor leírásához kapcsolódik, hanem a már említett harctéri jelenetekhez és leginkább az oroszokra, az orosz jellemre, az orosz erkölcsiségre, másságra vonatkozó nagyszerű megfigyelésekhez. Kevés hadifogoly-memoár enged ugyanis ilyen mélységű betekintést az orosz mentalitásba, a vidéki orosz értelmiségi családok, fiatalok belső életébe, az erkölcsi, érzelmi viszonyokba. (A magyar hadifogolytisztek Ufában szabadon mozogtak, egy ideig szinte aranyifjú-életet élhettek.) Az orosz világgal való találkozás, az ennek nyomán átélt kulturális sokk megtapasztalása – ez a voltaképpeni nagy témája és újdonsága a kötetnek.
Összegzés Az első világháborús oroszországi hadifogolymemoárok egy nagy drámai korszakról, megrendítő emberi sorsokról, tragédiákról vallanak olyan személyességgel, mintha a mai olvasó, a mi személyes sorsunkról lenne szó. Különös értéküket és hitelességüket kétség kívül ennek a közvetlenségnek köszönhetik. Ugyanakkor némelyik visszaemlékezés a kortörténeti dokumentumértéken, vagy az olvasászszociológiai érdekességeken túlmenően kiemelkedő szépirodalmi kvalitásokkal is rendelkezik, annak bizonyságául, hogy a nyugati fogsághoz kapcsolódó, kifejezetten (nyugatias, franciás) értelmiségi narratívát nyújtó Fekete kolostor mellett az oroszországi hadifogság témája is inspirált értékes memoárokat.
62 | ÚJ EGYENLÍTÔ Markovits Rodion hadifogoly-regénye biztosan ilyennek tekinthető, de többek között Munk Artúr és Rónay Ernő írása is élvezetes, helyenként pedig kifejezetten sodró erejű írások a mai olvasó számára is. Feltétlenül megérdemlik tehát, hogy az első világháborús centenáriumi emlékév(ek) aktualitása nyomán újra az érdeklődés homlokterébe kerüljenek, és lehetőség kínálkozzon arra is, hogy a méltatlanul elfelejtett művek és életművek újra értékelése, a magyar irodalomban elfoglalt helyük kijelölése is megtörténhessék. Tény ugyanakkor, hogy a vizsgált memoárok Kuncz vallomásregényéhez képest az első világháborút és a hadifogságot másfajta nézőpontból láttatják. A figyelem itt általában nem az emlékezésre, a múló és elveszett időre, a fogság és személyiség kölcsönhatásaira, a művészet, irodalom, humánum szerepére helyeződik (részleges ellenpéldára persze azért itt is bukkanunk). Az oroszországi fogság általában egy sokkal plebejusabb, földközelibb, hangsúlyozottan kollektív élményanyagot kínál: a lövészárkok, a névtelen bakák, a kényszermunkatáborok, a szibériai barakkok, a
fapriccsek, a tömegsírok, az egyszerű oroszok, muzsikok világát. Mindeközben pedig elkerülhetetlenné teszi a sokkszerű találkozást egy, a nyugatitól számos vonatkozásban markánsan eltérő, idegen kultúrával, szellemiséggel is, amely éppúgy megnyilvánul a tájban, a klímában, a városokban, miként a nyelvben és persze az emberekben – legyenek azok egyszerű orosz parasztok, kozák katonák, vagy városi, kifinomult értelmiségiek –, ahogy az erkölcsi, viselkedésbéli szokásrendszerben. Oroszország ugyanakkor nemcsak a világháború pusztításának terrénuma, hanem a forradalmaké, a bolsevizmusé, a polgárháborúé és a vörös-fehér rezsimek ide-oda hömpölygéseié is. Ezek azok a további plusz tapasztalatok, amelyek egyfelől sokak számára évekkel hosszabbítják meg a fogságot, bepillantást engedve az erőszak és az emberi szenvedés sokarcúságába, másfelől azokat az élményeket szaporítják, amelyek még hangsúlyosabbá teszik az oroszországi és a nyugati fogság élményanyaga közötti eltéréseket. Az oroszországi hadifogoly-memoárok ugyanakkor olyan izgalmas kérdéseket is sajátos meg-
Mészöly Jenő, Szibéria, a nagy temető, a szerző kiadása, Budapest. 1. o. A magyar irodalom története, főszerk. Sőtér István. IV. kötet, szerk. Szabolcsi Miklós, Akadémiai Kiadó Budapest, 1966., 781. o. 3 Botka, i.m., 84.o. 4 Fenyő Miksa, Szibériai Garnizon. Markovits Rodion riportregénye, Nyugat 1928, 19. szám, epa.oszk.hu/00000/00022/00452/14130.htm; Halász Gyula, Szibériai garnizon. Markovits Rodion regényének új kiadása – Genius, Nyugat, 1929. 3. szám; epa.oszk.hu/00000/00022/ 00460/14330.htm 5 Markovits Rodion, Szibériai garnizon. Kollektív riportregény, (Továbbiakban: Szibériai Garnizon) Kráter Műhely Egyesület, 2009. 79.o. 6 Szibériai garnizon, 73.o. 7 Szibériai garnizon, 421. o. 8 Szibériai garnizon, 431. o. 9 Szibériai garnizon, 149., 154. o. 10 Szibériai garnizon, 421. o. 11 Szibériai garnizon, 431. o. 12 Botka, i.m., 84.o. 13 A Markovits-házaspár New-york Kávéházbéli megjelenésének plasztikusan írja le Kellér Andor. Kellér Andor, Tökász, in Uő, Író a toronyban., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. 181–216. 14 Erről részletesebben lásd: Hammerstein, Egy elfelejtett magyar világirodalmi bestseller, i.m., Lásd továbbá Szekernyés János, Egy világsiker eredői, összetevői és utórezgései: Markovits Rodion és kollektív riportregénye a szibériai hadifogságról, Múlt és jövő. Zsidó kulturális folyóirat, 3/2011. 51-73.o. 15 Schöpflin Aladár, Hadifogoly-könyvek. Markovits Rodion: Az aranyvonat. Genius Kiadás – Munk Artúr: A nagy káder. Pantheon-kiadás, in Nyugat 1929. 22-23. szám, http://epa.oszk.hu/00000/00022/ 00479/14766.htm 16 Becski Andor, Markovits Rodion aranyvonata, Korunk, 1930. június, http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1930&honap=6&cikk=5223 17 Markovits Rodion, Sánta farsang, Pantheon Kiadás, Budapest, 1933. 18 A művet 2006-ban újra kiadta a Noran Kiadó Sas Péter kiváló utószavával. 19 Schöpflin Aladár, Hadifogoly-könyvek, i.m., 20 A címben szereplő „nagy káder” nem munkásmozgalmi kifejezés, hanem a hadifogoly-terminológiának megfelelően földrajzi fogalom: egyfelől Szibériát, illetve hadifogolytábor jelent, míg a „kis káder” szélesebb értelemben az elhagyott otthont, illetve a hazai garnizont, helyőrséget. Szállási Árpád: Magyar orvos-író és az orosz forradalom, Munk Artúr (1886-1995), http://mek.oszk.hu/05400/ 05439/pdf/Szallasi_MunkA_oroszforr.pdf 21 Munk Artúr, A nagy káder. Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból, 1930, Pantheon (második) Kiadás, 244.o. (Továbbiakban A nagy káder) 22 A nagy káder, i.m., 396.o. 23 A vörösök győzelme ugyanakkor elgondolkodtatja: „Hogy is történhetett, hogy a hatalmas fehér hadsereget leverte a szervezetlen, kép-
zett tisztek nélkül harcoló vörös hadsereg? Hisz nagyjából ugyanaz az emberanyag állott szemben egymással? Még csak számbeli vagy technikai túlsúlyról se lehetett szó… A vörösök oldalán a lelkesedésnek egy parányi többlete mutatkozott a frontokon: egy kis plusz… És ez a plusz döntötte el a polgárháború és vele a száznegyvenmilliós nép sorsát…” A nagy káder, i.m., 313-314.o. 24 A nagy káder, i.m., 237.o. 25 A nagy káder, i.m., 238.o. 26 A nagy káder, i.m., 240.o. 27 A nagy káder, i.m., 235–236.o. 28 A nagy káder, i.m., 246.o. 29 A nagy káder, i.m., 55.o. 30 A nagy káder, i.m., 232.o. 31 A nagy káder, i.m., 13.o. 32 A nagy káder, i.m., 147.o. 33 A nagy káder, i.m., 156.o. 34 Erre a felismerésre Munk több alkalomra is kitér. A nagy káder, i.m. 119.o., 147.o. Márvány „doktor” történetével Munk egyetlen pozitív, a köznek is haszonnal járó szélhámosságról tesz említést. A kresztiji hadikórház „orvosát”, az orvosi tanulmányokat soha nem folytatott Márványt nem csak imádják a betegek, de egyenesen csodadoktornak tartják, mert kiválóan operál, és akit gyógyít, az rendre meg is gyógyul. Munk szerint Márvány végső soron nem is szélhámos, hanem inkább arra szemléletes példa, hogy mire képes a jó szándék és a kedvesség, az odaadás és a mosoly. A nagy káder, i.m., 200.o. 35 Munk Artúr, Hinterland, Fórum Könyvkiadó, 1981. 36 Schöpflin Aladár, Hadifogoly-könyvek. i.m., 37 A nagy káder, i.m., 144.o. 38 A nagy káder, i.m., 177.o. 39 A nagy káder, i.m., 190.o. 40 A nagy káder, i.m.,190.o. Később Munk megismerkedik a cárnő udvarhölgyével, aki részéletesen elmeséli a cári család fogságban töltött mindennapjait és kivégzését, ui., 216.o. 41 A nagy káder, i.m., 82.o. 42 A Jekatyerinburgba vezető úton Munk így írja le a táj szépségét: „Milyen szép, haragos zöld minden: az erdők, a mezők, a legelők. Minden csupa illat, ragyogás, napfény, élet. A szép kis játék faházikókról is eltűnt a hó… Gerendákból rakja össze a muzsik e házakat és a gerendák közé puha, zöld mohát ékel. […] A faházikók körül hófehértörzsű nyírfák bólongatnak kecsesen jobbra-balra, mint karcsú balerinák.” A nagy káder, i.m., 103.o. 43 „A klasszikus szépségű faburkolatba, vagyont érő selyem tapétákba hatalmas szegeket vertek a hadifoglyok, hogy legyen akasztó a hátizsák, a kenyértarisznya, a csájnik, a főzőedény és rongyok számára. […] a falon összevagdalt gobelinek, lyukaktól tátongó olajfestmények lógtak […]”. A nagy káder, i.m., 145.o. 44 „Bizonyára női század menetel megint a gyakorlótérre. Elmosolyodtam: az a vastag, dagadt-lábú kis topa bárisnya ott bukdácsol a
1 2
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
63
világításba helyeznek, mint például az Osztrák– Magyar Monarchia életképessége. Fejtő Ferenc Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című szép monográfiájának kiindulópontja, hogy a Monarchiában a belső kohéziós erők dominánsabbak voltak, mint a szétfeszítő tendenciák, így a birodalom nem omlott össze, nem omlott volna össze, ha a győztesek szét nem verik.59 Azok a kritikai észrevételek azonban, amelyeket a vizsgált memoárokban olvashatunk például a Monarchia legfontosabb erődje, Przemyśl védelmére, majd kapitulációjára, a katonák felkészítésére és felszereltségére, a Monarchia hadseregének belső morális tartására, a hadifoglyok számára az anyaország, illetve anyabirodalom által nyújtott segítségre vonatkozóan, legalábbis megkérdőjelezik Fejtő alaptézisének helytállóságát. A művekből lépten-nyomon átszűrődik – Markovitsnál, Munknál, Lévainál különös erővel – az Osztrák–Magyar Monarchia korlátolt, merev, sok tekintetben feudális, korrupt, a bajtársiasságot, a szolidaritást aláaknázó levegője. A memoárok másik nagy tanulsága, hogy a magyar hadifoglyok többet szenvedtek, mint pél-
dául osztrák, leginkább pedig mint birodalmi német társaik. Az orosz polgárháború fehér katonái, illetve a cseh légionisták hadifoglyokkal szembeni barbár és brutális fellépésén túl, a magyar hadifoglyok rosszabb ellátása, tragikus nyelvi elszigeteltsége, a hozzátartozóikkal való kapcsolattartás nehézségei annak megértését segítik, hogy miért volt olyan magas a halálozási arány a magyar hadifoglyok körében, illetve hogy más nációkkal összevetve miért álltak be olyan kiemelkedően nagy számban magyar katonák a Vörös Hadseregbe.60 A visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy a bolsevikokhoz való csatlakozás mellett igen sokan nyilvánvalóan nem politikai, ideológiai megfontolásból döntöttek, hanem egyszerűen azért, mert úgy látták, a vörös alakulatokban a túlélésre nagyobb esély kínálkozik. Végezetül az a mód, ahogy a hadifogolykérdést az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a magyar kormány, majd a Horthy-rezsim kezelte, az állam és állampolgár közötti korabeli viszonyrendszer, az állam állampolgáraiért vállalt felelőssége tekintetében szolgál megrendítő és továbbgondolásra érdemes tanulságokkal.
század végén. […] Női önkéntesek: proletárkák, munkásnők” Ti komoly harcosai akartok lenni a világot felforgató nagy eszméknek, halálos komolysággal meneteltek zeneszó mellett és nem veszitek észre, hogy az utcákon mindenki mosolyog, mulat rajtatok, még a vörös katonák is kinevetnek benneteket. Te kis fájóslábú grázsdánká! Az élet sok csalódása után meg tudnál halni a polgárháború frontján, te még nem tudod, hogy eszmékért élni kell, nem pedig meghalni. Az okos él, az ostoba: meghal…” A nagy káder, i.m., 149.o. 45 1921 tavaszán Munk végre elindulhat hazafelé, de egy időre Petrográdban reked, mert az evakuációs láger orosz ellátását kell biztosítania. 46 A nagy káder, i.m., 405.o. 47 A nagy káder, i.m., 374-75.o. 48 Lévai Jenő (1892-1983) a mérnöki diploma megszerzését követően újságíróként, dolgozott, 1914-ben az Est című lap sportrovarának vezetője. Az orosz fogságból való hazatérte után folytatta az újságírói tevékenységét. 1944-ben a nyilasok deportálták. Szabadulását követően számos könyvet írt a magyarországi fasizmus illetve ellenállás témakörében. 49 Lévai Jenő, Éhség, árulás, Przemyśl, Harmadik Kiadás, Budapest, A Magyar Hétfő Kiadása, 1933. Éhség, forradalom Szibéria, I. Kötet. Fehér cártól - Vörös Leninig. Harmadik kiadás, A Magyar Hétfő kiadása, Budapest, 1934. Éhség, forradalom, Szibéria II. kötet Lenintől Sztálinig 1919-1922, A Magyar Hétfő kiadása, Budapest, 1934. Éhség panama Hinterland, Budapest, a Magyar Hétfő Kiadása, 1935. Ez utóbbi, azaz a harmadik kötet alapvetően Lévai Szibériából való hazatérését követően írt cikkeit, írásait tartalmazza. 50 Petrák, Emberi sorsok, i.m., 76.o. 51 Lévai kendőzetlenül számol be a teljesen elavult, múzeumi kiállításra való tüzérségi felszerelésekről, az utánküldés abszurditásairól. Leírja, hogy miközben nem volt cipő és általános volt a ruhahiány, az első ostrom után végre egy egész vonatnyi ellátmány érkezett csupa „hasznos” holmikkal, úgymint elavult békebeli hátbőröndökkel, a bakakínzókkal, női jägernadrágokkal, női selyembugyikkal, melltartókkal, női strucctollas és szalmakalapokkal. „Vajjon milyen front mögötti panama rejtőzött e körül is?” – kérdezi Lévai. A legszükségesebb felszerelések és kötszerek ugyanis nem érkeztek meg. „A bugyik voltak a sürgősebbek… És így volt ez mindennel… Akkor… és később is…” Lévai, Éhség, árulás, Przemyśl, i.m., 98.o., 175-176.o. De itt olvashatunk a hátországban sejthető panamákról, az élelmezés körüli visszaélésekről, a kosztpénz elsikkasztásáról, a rossz vezetői döntésekről, a teljes katasztrófába fulladó kitörési kísérletről, amellyel végül a tántorogni is alig tudó embernyomorékokat a vágóhídra küldték. Lévai kíméletlen naturalizmussal ábrázolja a várvédők embertelen szenvedéseit, a legénység pusztulását, az 1915 márciusára emberroncsokká, csontvázakká váló, lóbelek és kutyahús evésére kényszerülő bakákat. Rákosi Mátyás, aki szintén megjárta a frontot és orosz fogságba is esett, emlékiratában a legénység rettenetes szenvedését részben
a felszerelés alkalmatlanságának, a hasznavehetetlen ruházatnak, bakancsoknak tudja be. Úgy tapasztalta, hogy az oroszok felszerelése minden tekintetben megfelelőbb volt. Rákosi Mátyás, Visszaemlékezések 1892-1925. I. kötet, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002. 197-198.o. A szerző érzékletesen írja le egyébként a tisztek frontszolgálatra való felkészítésének hiányosságait is, abszurditásait, a kiképzés teljes csődjét: „Mindent gyakorolni kellett, amire nem volt szükség, amit meg gyakorolni kellett volna, azt nem gyakorolták.” Ui., 189.o. 52 „… ebben az országban nincs „középút”, csak szélsőségek vannak. [… ] A szemicskit, a napraforgómagot zavartalanul jobbra-balra és maga elé köpdöső orosz maga a megtestesült nyugalom és jóindulat. Az egyik percben. A másikban féktelen vadállattá válhatik. Egy semmiség miatt. Itt csak végletek vannak különben is. Az angyaltól az – ördögig. Mint az orosz novellákban. (Lassan megismerjük, milyen kitűnőek is azok az orosz írók, akiket olvastunk: mennyire jól ismerik népüket.) Az orosz éjjel-nappal káromkodik. A káromkodások közül a „nemzeti káromkodást” lehetett a legtöbbször, szinte másodpercenként hallani.” Ezt a rettenetes nemzeti káromkodást Lévai szerint mindenki, nemre, korra, rangra tekintet nélkül egyaránt használta. Lévai Jenő, Éhség, forradalom Szibéria I. Kötet i.m., 39.o. 53 Lévai Jenő, Éhség, forradalom Szibéria I. Kötet i.m., 52.o. 54 Lévai Jenő, Éhség, forradalom Szibéria I. Kötet i.m. 70.o. 55 Laky, i.m. 271.o. 56 „A mi szegény katonáinkat senki nem értette meg. Különösen a magyar, csak magyarul beszélő baka volt teljesen elhagyatva. A németeket mégiscsak meglátogatták a németeredetű vöröskeresztes orosz hölgyek. A mi bakáinkhoz azonban hiába szólottak volna franciául, vagy akár németül, panaszkodni és kérni nem tudtak, azok szegények másképpen, mint anyanyelvükön. S ki értette ezt meg széles Oroszországban? Ezért volt a magyar katonáknak a legrosszabb sorsa egyébként is hadifogságban. Ott árválkodott teljesen elhagyatva. Még csak egy levelet se írhatott haza. Nem volt magyar cenzor és így a magyarul írott leveleket nem továbbították, tízezerszámra elégették Pétervárott – a cenzúránál. De nem is kaphatott hazulról vigasztaló sorokat, mert a magyar leveleket nem továbbította a cenzúra…” Lévai, Éhség, forradalom Szibéria I. Kötet, i.m. 75-76.o. 57 Botka, i.m. 100.o. 58 Rónay, i.m. Tabéry Géza előszava, 3-5.o. 59 Fejtő Ferenc, Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria– Magyarország szétrombolása, Atlantisz és Minerva Kiadók, 1990. 60 A Vörös Hadsereg nemzetközi egységeiben 1918 szeptemberében a korabeli adatok szerint több mint 50 ezer külföldi katona és parancsnok harcolt. Ezeknek mintegy 60 %-a volt magyar. 1917 és 1922 között, a polgárháború teljes ideje alatt különféle szovjet fegyveres alakulatokban, egyénenként hosszabb-rövidebb ideig mintegy 85-100 ezer magyar hadifogoly harcolt. A magyar internacionalisták, I. kötet, i.m. 47-48.o
