h ú s v é t

m á z s

t

.

é

3

0

v

1

6

s

0

h

1

ú

2

I S Z T E R C I

S

Z E N T

I

M R E

P

L É B Á N I A

ézus a halálból való feltámadásával minden embert megmentett a bûntõl – ezt ünnepli az Egyház a kereszténység legnagyobb ünnepén, húsvétkor. A húsvét rávilágít arra is, mi Isten terve az emberrel: a halál hatalma alatt álló régi emberbõl új embert teremt az örök életre. Hogy milyen ez az új, megszentelõdött ember, azt Jézus Krisztus saját példáján mutatja meg. A húsvéti vigíliát követõ, húsvétvasárnap hajnali ünnepi szentmise az V. századból származik. A szertartás során, a szentlecke után a XI. századtól kezdõdõen éneklik a sequentiát, amely a feltámadt üdvözítõ Krisztusnak, az igazi húsvéti báránynak a dicséretét zengi. A húsvéti ünneplés részeként a húsvéti gyertya mindig a szentély vagy az oltár közelében áll, hogy Jézusra, a „világ Világosságára” emlékeztesse a híveket. Az Ószövetségben a bárány volt a zsidó húsvét eledele; ennek hiba nélkülinek kellett lennie, vérével megkenték az ajtófélfát, hogy az egyiptomiak elsõszülöttjeire lesújtó Úr a zsidók házait megkímélje. Ahogy a húsvéti bárány egykor megmentette a zsidókat, úgy mentette meg Jézus az egész emberiséget a haláltól. Ezért nevezi a kereszténység Krisztust Isten bárányának. A jelkép a húsvéti étkezésben is tovább él: sok helyen bárányt fogyasztanak vagy az arra emlékeztetõ sonkát. Ezt a szokást az Egyház is megszenteli a húsvét hajnali ételszentelés szertartásával. Húsvétkor az Úr feltámadását az Anyaszentegyház nyolc napon keresztül kiemelten ünnepli, amelyet például a mise végi áldáshoz kapcsolódó alleluja fejez ki. Húsvét nyolcada fehérvasárnappal, az isteni irgalmasság vasárnapjával zárul. Jézus feltámadásának öröme azonban még ennél is tovább átjárja át az Egyház életét: az ennek szentelt húsvéti idõ egészen a húsvétot ötven nappal követõ pünkösdig tart.

f

o

t

ó

:

B

í

r

ó

J

u

d

i

t

J

C

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

1

fõ

lépcsõ

nagyböjt ismét alkalmat ad arra, hogy a keresztény élet középpontjáról elmélkedjünk: a felebaráti szeretetrõl. Ez ugyanis alkalmas idõszak, hogy Isten igéje és a szentségek segítségével megújulva folytassuk hitbeli utunkat, személyesen és közösségileg egyaránt. Ezt az utat az imádság és a megosztás, a csönd és a böjt jellemzi, miközben várjuk, hogy átéljük a húsvéti örömet. Most a Zsidókhoz írt levélbõl vett rövid bibliai részlet fényében szeretnék felvetni néhány gondolatot: „Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24). Ez a mondat egy olyan szentírási szakaszba illeszkedik, amelyben a szent szerzõ arra buzdít, hogy bízzunk Jézus Krisztusban, mint Fõpapban, aki elnyerte számunkra a megbocsátást és

A

zük „hitvallásunk követét és fõpapját, Jézust” (vö. Zsid 3,1). Az ige tehát a buzdítás elején arra hív minket, hogy másokra szegezzük tekintetünket, mindenekelõtt Jézusra, és hogy figyeljünk egymásra, ne legyünk részvétlenek, közömbösek a testvérek sorsa iránt. Gyakran ugyanis ez az ellentétes magatartás érvényesül: a közömbösség és érdektelenség. Ezek önzésbõl fakadnak, amely a „magánszféra” tiszteletben tartásának látszatát ölti magára. Ma is erõvel visszhangzik az Úr szava, amely mindannyiunkat arra hív, hogy gondját viseljük a másik embernek. Isten ma is azt kéri tõlünk, hogy testvéreink „õrzõi” legyünk (vö. Ter 4,9), olyan kapcsolatokat teremtsünk, amelyekre jellemzõ a kölcsönös gondoskodás és a figyelmesség a másik javára, az õ teljes javára. A felebarát iránti sze-

Figyeljünk egymásra S

A J Á T

F E L E L Õ S S É G Ü N K

A Szentatya évrõl évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. XVI. Benedek pápa levele „Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24) címmel, tavaly februárban jelent meg. A Lépcsõ e gondolatokkal tiszteleg a visszavonult egyházfõ elõtt.

2

T U D A T Á B A N

utat nyitott nekünk Istenhez. Krisztus befogadásának gyümölcse egy olyan élet, amely a három isteni erény szerint fejlõdik: azaz „igaz szívvel, hitbõl fakadó bizalommal” (22. vers) közeledünk az Úrhoz, kitartunk „rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” (23. vers), és a testvérekkel együtt folytonosan a „szeretetre és jótettekre” törekszünk (24. vers). Azt is kijelenti, hogy ennek az evangéliumi életformának a megtartásához fontos a részvételünk közösségi liturgikus és ima-összejöveteleken, amelyek az eszkatologikus célra, az Istennel való teljes közösségre irányítják figyelmünket (25. vers). A 24. versnél állok meg, amely néhány szóban értékes és mindig aktuális tanítást ad a keresztény élet három aspektusával kapcsolatban, melyek: a másik emberre való odafigyelés, a kölcsönösség és a személyes életszentség. 1. „Figyeljünk egymásra”: felelõsség a testvér iránt Az elsõ szempont az egymásra „odafigyelésre” szóló felhívás: az itt használt görög szó a katanoein, amelynek jelentése jól megfigyelni, figyelmesnek lenni, tudatosan nézni, észrevenni valamit. Megtaláljuk az evangéliumban, amikor Jézus hívja a tanítványokat, hogy „nézzék” az ég madarait, amelyek nem fáradoznak, de a gondoskodó és elõzékeny isteni gondviselés mégis odafigyel rájuk (vö. Lk 12,24); másutt pedig azt mondja, hogy mielõtt a testvér szemében észreveszik a szálkát, „vegyék észre” saját szemükben a gerendát (vö. Lk 6,41). Ezt a szót megtaláljuk a Zsidókhoz írt levél egy másik részében is, mint felhívást, hogy nézL

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

retet nagy parancsolata megkívánja és sürgeti azt, hogy a saját felelõsségünk tudatában legyünk azok iránt, akik hozzánk hasonló teremtmények és Isten gyermekei. Annak a ténynek, hogy minden ember testvérünk, akik sok esetben a hitben is testvéreink, arra kell elvezetnie minket, hogy a felebarátainkban valódi hasonmásunkat (alter ego) lássuk, akit Isten végtelenül szeret. Ha ezzel a testvéri tekintettel nézünk másokra, akkor a szolidaritás és az igazságosság, valamint az irgalmasság és az együttérzés természetes módon fakadnak majd szívünkbõl. Isten szolgája VI. Pál kijelentette, hogy a világ ma fõleg testvériséghiányban szenved: „A világ beteg. Baja nem annyira az, hogy kiapadtak a segélyforrások, vagy hogy ezeket egy kisebbség fölözi le, hanem az, hogy hiányzik a testvéri kötelék az emberek és népek között.” (Populorum progressio enciklika) A másik iránti figyelem azt jelenti, hogy a jót kívánjuk számára minden szempontból: fizikai, erkölcsi és lelki szempontból. Amellett, hogy a kortárs kultúra látszólag elvesztette a jó és a rossz iránti érzéket, határozottan ki kell jelentenünk, hogy a jó létezik és gyõzedelmeskedik, mert Isten „jó és jót osztogat” (vö. Zsolt 119, 68). A jó az, ami felkelti, védi és elõmozdítja az életet, a testvériséget és a közösséget. A felebarát iránti felelõsség azt jelenti, hogy azt akarjuk és azt tesszük, ami neki jó, arra vágyunk, hogy õ is megnyíljon a jó logikájára. A testvér iránti törõdés azt jelenti, hogy felnyitjuk a szemünket arra, amire szüksége van.

A Szentírás óv minket attól a veszélytõl, hogy szívünk megkeményedjen egyfajta „lelki érzéketlenségtõl”, amely vakká tesz minket a másik szenvedése iránt. Lukács evangélista Jézusnak két olyan példabeszédét írja le, amelyek egy-egy példával bemutatják ezt az állapotot, ami kialakulhat az ember szívében. Az irgalmas szamaritánusról szóló történetben a pap és a levita közömbösen „továbbmennek” az úton fekvõ ember mellett, akit rablók fosztottak ki és vertek össze (vö. Lk 10, 30–32). A dúsgazdag ember történetében a gazdagságban eltelt ember nem veszi észre a szegény Lázár helyzetét, aki éhen hal az ajtaja elõtt (vö. Lk 16,19). Mindkét esetben az „odafigyelésnek”, a szeretõ és együttérzõ tekintetnek az ellenkezõjét látjuk. Mi akadályozza ezt az emberséges és szeretõ tekintetet a testvér iránt? Gyakran az anyagi gazdagság és túltelítettség, de az is, hogy saját érdekeinket és aggodalmainkat minden elé helyezzük. Sosem szabad képtelenné válnunk az irgalmas szeretetre a szenvedõ iránt, sosem szabad, hogy szívünk annyira tele legyen saját dolgainkkal és problémáinkkal, hogy süketté váljon a szegény ember kiáltása elõtt. Viszont éppen az alázatos szívbõl és a szenvedés személyes megtapasztalásából fakadhat egy belsõ megnyílás az együttérzésre és az empátiára: „Az igaz megérti a kisemberek ügyét, a gonosz azonban nem ismer megértést” (Péld 29,7). Így válik érthetõvé azok boldogsága, „akik sírnak” (Mt 5,4), azaz mindazoké, akik ki tudnak lépni önmagukból, és megindítja õket mások fájdalma. A találkozás a másik emberrel és szívünk megnyitása az õ szükségleteire, alkalmat ad az üdvösség és a boldogság megtapasztalására. A testvérre való „odafigyelés” magában foglalja a lelki javáról való gondoskodást is. És itt szeretnék emlékeztetni a keresztény élet egy olyan aspektusára, amely úgy tûnik, feledésbe merült: a testvéri figyelmeztetés (correctio fraterna) az örök üdvösség távlatában. Napjainkban az emberek általában eléggé fogékonyak azokra a gondolatokra, amelyek a másik ember testi és anyagi jólétével való törõdésrõl és a karitatív szeretetrõl szólnak, de szinte egyáltalán nem esik szó a testvérek iránti lelki felelõsségrõl. Nem így az elsõ századok egyházában és a hitben valóban érett közösségekben, ahol nemcsak a testvér testi egészségét viselik szívükön, hanem a lelki egészségét is az örök élet távlatában. A Szentírásban olvassuk: „… a bölcset fedd meg, az majd szeret érte! Adj tanácsot a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, s gyarapítja a tudását” (Péld 9,8–9). Maga Krisztus parancsolja, hogy figyelmeztessük a testvért, ha az bûnt követ el (vö. Mt 18,15). A testvéri figyelmeztetésre használt ige – elenchein – ugyanaz a szó, amely a megintés prófétai, keresztényekre jellemzõ küldetését jelöli egy olyan nemzedékkel szemben, amely szemet huny a rossz felett (vö. Ef 5,11). Az Egyház hagyománya az

irgalmasság lelki cselekedetei között tartja számon a „bûnösök megintését”. Fontos, hogy újra felfedezzük a keresztény felebaráti szeretetnek ezt a dimenzióját. Nem szabad hallgatni a rossz láttán. Azoknak a keresztényeknek a magatartására gondolok itt, akik az emberekre való tekintettel vagy egyszerûen kényelembõl inkább alkalmazkodnak az általánosan uralkodó mentalitáshoz, minthogy figyelmeztetnék testvéreiket azokra a gondolkodás- és cselekvésmódokra, amelyek ellenkeznek az igazsággal és nem követik a jó útját. A keresztény számonkérést azonban sosem az elítélés vagy a vádaskodás lelkülete mozgatja; mindig szeretetbõl és irgalomból történik és a testvérek javával való igazi törõdésbõl fakad. Pál apostol kijelenti: „Testvérek, ha valakit botláson értek, ti, akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél!” (Gal 6,1). Individualizmussal átitatott világunkban újra fel kell fedeznünk a testvéri figyelmeztetés fontosságát, azért, hogy együtt haladjunk elõre az életszentség felé. Az igaz is hétszer elesik (vö. Péld 24,16), írja a Szentírás, mindannyian gyengék vagyunk és vannak hiányosságaink (vö. 1 Jn 1,8). Nagy szolgálat tehát egyrészt másoknak segíteni, másrészt engedni, hogy nekünk segítsenek eljutni igaz önismeretre, hogy jobbá tegyük saját életünket és helyesebben járjunk az Úr útján. Mindig szükség van olyan tekintetre, amely szeret és kijavít, ismer és elismer, megkülönböztet és megbocsát (vö. Lk 22,61), ahogy ezt Isten tette és teszi mindannyiunkkal. 2. „Egymásra”: a kölcsönösség ajándéka A többiek „megóvása” ellentétes azzal a mentalitással, amely az életet pusztán földi dimenziójára korlátozza, nem a végsõ célja távlatában tekint rá, és az egyéni szabadság nevében bármilyen erkölcsi döntést elfogad. Egy olyan társadalom, mint a mostani, érzéketlenné válhat a testi szenvedésekre és az élet lelki és erkölcsi igényeire is. A keresztény közösségben azonban nem szabad így lennie! Pál apostol felszólít, hogy azt keressük, ami „a békességre és kölcsönös épülésünkre szolgál” (Róm 14,19), „törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére” (uo. 15,2), és ne saját hasznunkat keressük, „hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1 Kor 10,33). Ez az alázat és szeretet lelkületébõl fakadó kölcsönös figyelmeztetés és buzdítás a keresztény közösség életének része kell, hogy legyen. Az Úr tanítványai, akik az Eucharisztia által egyesülnek Krisztussal, közösségben élnek, amely egymáshoz köti õket, mint egyetlen Test tagjait. Ez azt jelenti, hogy a másik hozzám tartozik; életének és üdvösségének köze van az én életemhez és üdvösségemhez. Ezzel a közösségnek egy nagyon mély alkotóelemét érintjük: létünk összekapcsolódik mások létével akár a jóban, akár a rosszban; a bûnnek és a jótetteknek egyaránt L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

3

van társadalmi vonatkozásuk is. Az egyházban, Krisztus titokzatos Testében alakot ölt ez a kölcsönösség: a közösség szüntelenül bûnbánatot tart és gyermekei bûneinek megbocsátását kéri, ugyanakkor folytonosan örül és ujjong is az erények és a szeretet megnyilvánulásaiért, amelyek áthatják. „A testben … a tagok törõdjenek egymással” (1 Kor 12,25), hangsúlyozza Szent Pál, hiszen egyetlen testet alkotunk. A testvérek iránti szeretet, melynek egyik kifejezõdése az alamizsna – tipikus nagyböjti cselekedet az imádság és a böjt mellett – ebben a közös összetartozásban gyökerezik. A legszegényebbekkel való konkrét törõdés által is kifejezheti minden keresztény, hogy részese az egyetlen Testnek, az Egyháznak. Az egymás iránti kölcsönös figyelem azt is jelenti, hogy felismerjük azt a jót, amit az Úr véghezvisz másokban és megköszönjük velük együtt a kegyelem csodáit, amelyeket a jó és mindenható Isten folytonosan mûvel gyermekeiben. Amikor egy keresztény észreveszi a Szentlélek mûködését a másikban, nem tehet mást, mint örül és dicsõíti a mennyei Atyát (vö. Mt 5,16). 3. „Hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást”: együtt haladni az életszentség útján A Zsidókhoz írt levélnek ez a kifejezése (10,24) egyrészt arra ösztönöz, hogy gondolkozzunk el az életszentségre szóló egyetemes meghíváson és a lelki életben való folyamatos elõrehaladáson, másrészt hogy a nagyobb karizmákra vágyjunk, és egyre nagyobb, gyümölcsözõbb szeretetre törekedjünk (vö. 1 Kor 12,31-13,13). A kölcsönös egymásra figyelés célja, hogy egyre nagyobb, tettekben megnyilvánuló szeretetre ösztönözzük egymást, úgy „mint a hajnal pirkadása, mely egyre világosabb, míg fényes nap nem lesz” (Péld 4,18), várva azt a napot, amelyben sosem jön el az alkonyat, mert Istenben élünk. Életünk ajándékba kapott értékes idejének célja, hogy Isten szeretetében felfedezzük és véghezvigyük a jótetteket. Így maga az Egyház is

növekszik, fejlõdik egészen addig, míg eljut majd Krisztus teljessége életkorának mértékére (vö. Ef 4,13). A növekedésnek e dinamikus távlatában helyezkedik el buzdításunk: ösztönözzük egymást kölcsönösen, hogy jótetteket vigyünk végbe és eljussunk a szeretet teljességére. Sajnos mindig jelen van a kísértés, hogy lanyhák legyünk, hogy elfojtsuk a Lelket, hogy vonakodjunk „kamatoztatni a talentumainkat”, amelyeket saját magunk és mások javára kaptunk (vö. Mt 25,25). Mindannyian kaptunk lelki vagy anyagi kincseket, amelyek hasznosak az isteni terv beteljesítése, az Egyház java és egyéni üdvösségünk szempontjából (vö. Lk 12,21; 1 Tim 6,18). A lelki mesterek emlékeztetnek arra, hogy aki a lelki életben nem halad elõre, az visszaesik. Kedves testvérek, fogadjuk el a mindig aktuális felhívást, hogy törekedjünk „a keresztény élet magas fokának elérésére”. (II. János Pál, Novo millennio ineunte apostoli levél) Amikor az Egyház bölcsességében elismeri és kihirdeti egyes példamutató keresztények boldog vagy szent mivoltát, akkor azzal az is a célja, hogy vágyat ébresszen az õ erényeik követésére. Szent Pál buzdít: „a tiszteletadásban elõzzétek meg egymást” (Róm 12,10). Egy olyan világban, amelynek szüksége van arra, hogy a keresztények megújulva tegyenek tanúságot a szeretetrõl és az Úrhoz való hûségükrõl, mindenki érezze annak sürgetõ szükségét, hogy megelõzzük egymást a szeretetben, a szolgálatban és a jótettekben (vö. Zsid 6,10). Ez a felhívás különösen hangsúlyos a húsvétra való készülés szent idõszakában. Miközben szent és gyümölcsözõ nagyböjtöt kívánok, a Boldogságos Szûz Mária közbenjárására bízlak benneteket és mindenkire szívbõl adom apostoli áldásomat. XVI. BENEDEK

PÁPA

Jézus és Mária alakja a Koránban z iszlám olyan területen alakult ki, amelyik nem esett távol a kor nagy világvallásainak színterétõl, sõt kisebb helyi zsidó és keresztény közösségek esetében kifejezett egymás mellett élésrõl beszélhetünk. De az Arab-félsziget kereskedõi és portyázói odautazva is megismerkedhettek Bizánc és a zoroasztriánus1 Perzsia hitével. Emiatt mi, külsõ szemlélõk nem lepõdünk meg azon, ha a Koránban helyenként Jézussal, Máriával és más keresztény vagy zsidó ne-

A a Hit Éve

4

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

vekkel, ténybeli egyezésekkel vagy hasonlóságokkal is találkozunk. Sõt, nekünk az a legenda sem tûnik teljesen légbõl kapottnak, hogy Mohamed találkozott a szíriai Boszrában élõ Bahira elõnévvel is emlegetett Szergiusz nevû szerzetessel, s a tõle hallottak egy részét építette be saját tanai közé, természetesen a maga rendszerének megfelelõ módosításokkal. Egy muszlim számára azonban a fentiek nyilvánvaló tévedésnek számítanak, hiszen õk meg vannak gyõzõd-

ve szent könyvük sugalmazott voltáról. Ezt többek között azzal támasztják alá, hogy míg a Korán nyelvezetét egyfajta ritmikus próza jellemzi, addig Mohamed egy rövid munkadalt sem tudott megszerkeszteni, amikor az elsõ dzsámit építették Medinában. Mindaz tehát, ami a prófétán keresztül a korábbi vallásokkal kapcsolatban elhangzott, szerintük feltétlenül igaz, még ha nem is mindig könnyen magyarázható. Mindent összevéve Jézus a Korán 15 szúrájának (fejezetének) 93 sorában (ájetjében) szerepel, ezen belül 41 alkalommal mint Isza vagy mint Isza bin Marjam, azaz Mária fia, máskor csak ez utóbbi megjelöléssel. További 11 esetben a Messiás szóval utalnak Rá, saját értelmezésük szerint persze ebben sem a keresztény felfogást kell keresni; máskor valamely egyéb jellemzõje – „küldött”, „örömhírt hozó”, „jel”, „Allah lelke”, „próféta” – alapján nevezik meg. Talán kevesen gondolnánk, hogy a Korán is azt tartja: Mária szûzen foganta Fiát. Ezt olvashatjuk errõl az egyébként magáról Máriáról elnevezett szúrában: „És elküldtük hozzá a Lelkünket. És az tökéletes ember képében mutatkozott meg elõtte. [Mária] azt mondta: <Menedékért fohászkodom az Irgalmashoz tetõled! Ha istenfélõ vagy [nem közeledsz hozzám]!> <Én csakugyan a te Urad küldötte vagyok> – mondta az – <[és az a küldetésem], hogy tiszta fiúgyermeket ajándékozzak neked.> Mária azt mondta: <Ekképpen [lesz]> – mondta [az angyal]. Akkor várandós lett vele. És visszavonult [terhével] egy távoli helyre.” (Itt és a továbbiakban Simon Róbert fordítását vettem át, a kiegészítések is tõle származnak.) Több rokon vonás található itt Lukács evangéliumával, más részek pedig apokrif szövegekkel rímelnek. A szülés körülményei aztán már egészen mások, mint a Bibliában, egy pálmafa tövében kerül rá sor, s a kis Jézus rögtön világrajövetele után megszólal, s bíztatja Édesanyját (aki mellett a Koránban nem látjuk ott Józsefet, csak más muszlim források emlékeznek meg róla). Ezt teszi gyermeke akkor is, amikor hazatérnek, s Máriát szemrehányások érik. Tehát kivételes képességeit igen hamar kimutatja. A születés meghirdetésekor a Lélek az angyal megfelelõjeként szerepel, másutt viszont elõfordul a mi értelmezésünkhöz hasonlóan is: „És belé (mármint Máriába) leheltünk a lelkünkbõl.” Legalább két alkalommal pedig azt üzeni Jézus kapcsán az Úr, hogy „megerõsítettük õt a Szentlélekkel”. Bár a „fiam” szó természetesen nincs kimondva egyik idézetben sem, azért – ha különbözõ helyeken is – szinte együtt van a Szentháromság, legalábbis annak halvány lenyomata. Más he-

lyen Jézusról mint az „Isten szaváról” esik szó, amiben nem nehéz felismernünk a „Logosz”, az „Ige” fogalmát. Jézus késõbbi ténykedésérõl a Koránból annyit tudunk meg, hogy õ „kapta” az Evangéliumot – ezért ismeri el az iszlám a kereszténységet könyvvallásként –, különbözõ csodákat tett: betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, s tudta, hogy mi van az emberek házaiban és mit esznek. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy Jézus az apostolok kérésére közbenjár Allahnál, aki egy asztalt bocsát le a mennybõl. („<Ó Allah, Urunk! Küldj le hozzánk egy asztalt az égbõl, hogy ünnep legyen ez nekünk! … És gondoskodj rólunk!> Allah [pedig] ezt mondta: ”) Vannak, akik ebben a kissé homályos elbeszélésben az utolsó vacsora eseményét vélik felismerni, mások a csodálatos kenyérszaporítás történetét. Eddig a hasonlóságok, amelyek egyike-másika elég közel áll a mi Krisztus-képünkhöz. Azonban ezek mégis csupán felszíni egyezések, az alapvetõ eltérés fényében. A muszlim felfogás szerint ugyanis Jézus csupán teremtmény, ahogy az az õ szájából is elhangzik. („<Jézus, Mária fia! Mondtad-e vajon te az embereknek azt, hogy: 'Vegyetek engem és anyámat Allah mellé két istennek'?> [Jézus pedig] azt mondta: <Magasztaltassál! Hogy jönnék én ahhoz, hogy olyasmit mondjak, amihez nincs jogom.>”) Ugyanakkor egyike az öt legnagyobb prófétának, akik idõrendben Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus és Mohamed; önértelmezés szerint magától értetõdõen utóbbi a legfontosabb, minden korábbi tanítás betetõzõje, „pecsétje”. A Teremtõ különös kedveltjeként Jézust kimentette a hitetlenek kezébõl. A zsidók nem õt feszítették keresztre, hanem valaki mást (figyelemre méltó, hogy ez az állítás a korai kereszténység doketistáinak gnosztikus tanaiban is megjelenik). Errõl ezt olvassuk a Koránban: „Allah így szólt: <Jézus! Magamhoz szólítalak [immár], magamhoz emellek [az égbe], és megtisztítalak téged a hitetlenektõl. Azokat, akik követnek téged, a hitetlenek fölé helyezem – egészen a Feltámadás Napjáig.>” Amit a fordítás „magamhoz szólítalak” alakban ad vissza, az muszlim megközelítés szerint természetes halált jelent. Az égbe emelés viszont kifejezetten megtiszteltetésrõl tanúskodik. Mi, keresztények, kiváltképpen is a húsvéti idõben, kitartunk Jézus kereszthalálának és feltámadásának megvallása mellett. Ugyanakkor megértéssel tekinthetünk a muszlimok hitére, illetve az iszlám azon képviselõire, akik – s nem kevesen vannak ilyenek – érzéseikben és szavaikban nagyra tartják Jézust és Máriát.

1 Monoteista és dualista

elemeket tartalmazó, a Kr. e. 9-8. században keletkezett, a 6. században továbbfejlesztett vallás követõje.

Írásunk szerzõje az ELTE BTK Török Tanszékének tanára. Fõ kutatási területe a magyarországi török hódoltság népesedés-, gazdaság- és közigazgatás-története. Az iszlámmal csak érintõlegesen foglalkozik. Hosszú ideig volt a Magyar-Török Baráti Társaság alelnöke, utóbb elnöke. 1957-tõl 1979-ig élt a kerületben; majd 2006-ban költözött ide vissza, feleségével és négy lányával. Ha csak egy mód van rá, évente elutazik Olaszországba, hogy bejárja ódon városait. A kis számú feltámadás zenék közül életre szóló hatással volt rá Krzysztof Penderecki Utrenja/Jutrznia címû mûvének második része.

DÁVID GÉZA

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

5

mozgó

lépcsõ szenvedéstörténet érzelmeket nyugtalanító ereje minden más értelmezést felülír – ezen egyedülálló történet jogi, politikai, társadalmi háttere, a számos indíték szövevénye az eltelt hosszú évszázadok után elvesztette jelentõségét. A passió legfelsõ rétege, humusza a hívõ vagy jószándékkal érkezõ ember számára e cselekménysor személyessége, a Vele való azonosulás foka. Muzsikus szolgálatom évtizedei alatt számtalan alkalommal álltam négyszemközt a passió felkavaró mondataival, a zenei megszólaltatás résztvevõjeként. Néha felháborít, néha felbátorít és felemel. Ugyanakkor képessé tesz idõszakos távolságtartásra és szembesít azzal, hogy a Jézus-jelenség azon kor szülöttének nem a Megváltó lelki-testi gyötrelme, hanem a hatalom szereplõinek érdekei szerint való köztörvé-

A

elõtti, Júdea más vidékeirõl érkezõkkel is zsongó városban többséget tudhatnak-e magukénak. Nem lehetett adatuk arról, hogy egy nyilvános letartóztatás nem hangolhat-e Jézus mellé sokakat. Ezért volt szükséges akkor rajtaütni, amikor a város lakói már elcsendesedtek. Júdással „egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat” (Mt 26, 47) érkezett – fontos ez a mondat, mert egyértelmûen azonosítja a letartóztatási parancs forrását: a kard a templomi õrség fegyvere, a bot pedig nem egy egyszerû dorong, hanem a fõtanács rendfenntartó erõinek hivatalos eszköze. Ezen tárgyak viselõi tehát nem alkalmi huligánok, hanem az írástudók, farizeusok, fõpapok, vének erõszakszervezetének fogaskerekei.

A vád tanúja A

T I Z E N N Y O L C

Irásunk szerzõje 1979ben csatlakozott a templom muzsikus közösségéhez. Jelenleg a kántori teendõket is ellátja; szívügye a szép régi egyházi ének gondozása. Felesége pedagógus, három lányukkal a Szentimreváros lakói.

U T O L S Ó

Ó R A

nyes ügy és eljárás. Ez utóbbi jelzõ jelentése azonban összehasonlíthatatlanul tágabb, mint amit az újkor polgára ezen ért, mert minden döntés szegletköve a mózesi törvény. Figyelmemet a szürke tények iránt, az ok-okozat összefüggéseit és az ezekben jelentõs szerepet játszó szokások világát elõször Gerhard Lohfink teológus írása keltette fel – húsz éve már ennek – ami további léptekre ösztönzött. Következtetéseinek az alábbi írás is sokat köszönhet, amelynek sem képessége, sem célja, hogy több legyen, mint amiért megindult a toll: szolid részesévé válni a Feltámadás ünnepének. ézus perének jegyzõkönyvei az evangéliumok – és ez az a pont, ahonnak a kérdések száma folyamatosan növekszik majd. E négy forrás nem egységes az utolsó órák leírásában sem; a szereplõk, az idõrend és a cselekmények nem mindig fedik egymást. Bár az eltérések listája önmagában is igen érdekes, az érdeklõdõ Olvasó ennek elemzéséhez bõséggel talál utat a tudományos exegézis keretein belül. Az utolsó vacsora szertarása után mindannyian a Getszemáni-kertbe mentek, ahol az ember Jézus gyötrõdését a tanítványok egyáltalán nem érzékelik. „Nézzétek, itt jön, aki elárul” (Mt 26, 46). Júdás megjelenésének idõpontjára nem találunk támpontot, de bizonyosan éjfél után kellett történjen, hiszen a közös vacsorát már sötétben kezdték. Valamint: Jézus ellenségei számára fontos bizonytalanság, hogy az ünnep

J

6

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

Júdás árulásának indítéka az egyik legmagasabb kérdõjel. Harminc ezüstpénz sok, de nem elég. Miután az áruló késõbb eldobja, a fõpapok egy temetõnek való mezõt vesznek rajta. Nehéz elhinni, hogy a Mesterrel töltött idõt csak ennyire értékelné; ez õt sértené elsõsorban. Az a tetemes bûntudat, amelynek következményeképp önkezétõl pusztul – gondolkodásának esetleges pragmatizmusa mellett – ennél sokkal több érzelmet feltételez. Talán várt valamit Jézustól, talán a Messiást várta és várakozásának hevessége volt olyan erõs, amely csalódásának is forrása lett. Ez sokkal elszántabb hordozóanyag, mint egy zacskó pénz. Az eredményt tekintve természetesen mindez közömbös – az elsõ dominót az iskarióti löki meg. Bocsássuk Kedron-völgyi útjára a fent leírt csapatot, hogy felrajzoljunk néhány arcképet. A szentírási szakaszok közel egységesek az ellenfelek megnevezésében; õk kétségtelenül a zsidóság vezetõ rétegét alkották, de közösségeik érdekei nem mutatnak azonos irányba. Minden, a zsidóságot érintõ politikai, gazdasági, társadalmi döntés egyben és legfõképpen vallási döntés. Az az erõ, amely Jézust a keresztre hajszolja, ebben a horizontban látható be. A zsidók e kasztja tehát – bár agresszív, hangos és kíméletlen, csak azt teszi, amit egy – szerinte – önjelölt lázítóval, hamis prófétával szükséges és természetes. Nem hibáztatható azért, mert hitéhez s atyáihoz hûséges. Módszerei azonban tisztátalanok.

A farizeus mozgalom kialakulása egy régebbi idõszakra tekint vissza, a korrupt és a rómaiakkal való, nyúlós együttmûködésben érdekelt zsidó hatalmi réteg ellen lép fel, az õsi gyökerekhez való visszatérést szorgalmazva. Ezen közösség befolyásos tagjai az írástudók, akik fenntartják az Írás szóbeli magyarázatának gyakorlatát úgy, hogy az az egyszerû emberek számára is érthetõ legyen. Népszerûségük, befolyásuk épp ezért jelentõs. A fõpapok megfogalmazás a szadduceusokat jelöli. E réteg a farizeusok ellenfele, a mózesi törvény betû szerinti õrzõje, a jeruzsálemi vagyonos réteget illetve a papi fõnemességet egyesíti. Kezében tartja a közigazgatást, ebbõl következõen rendelkezik a hatalom gyakorlásának olajozott készségével. A templom számukra nemcsak egy épület, hanem szellemi látóterük érinthetetlen kerete, a hagyományok háza. Nemcsak hitük jelképe, hanem gazdasági, társadalmi bázis, tehát maga a mindenség. Jézus kijelentése: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem” (Jn 2, 19) ezen optikán keresztül megbocsájthatatlan istenkáromlás. Legkevésbé az eszme, inkább a hatalom közelsége mozgatta a Heródes-klán kegyeltjei szövetségét, akik abban az idõben a pálya szélén várták, hogy ismét vezetõ szerephez jussanak. Minden, amiben egy lázadás magja bújhat, veszélyeztette a rómaiak amúgy is lusta kegyét; pedig visszakapaszkodni csakis az õ pajzsukon lettek volna képesek. Mindezeken felül még egy csoportról szükséges szólnunk. Ennek névjegye üres – õk a bizonytalanok, közömbösek, érdektelenek, közegellenállás nélküliek, akiket a Názáreti nem érintett meg vagy soha el sem ért. Ez a massza lesz tudatlan öntudatlan segítõje azoknak, akik céltudatosan törnek elõre. A figurák tehát a táblán állnak, szándékaik különbözõek, de ösvényük most egyirányú – az áhított foglyot az idõ esztelen szorításában a törvényházban várják. Elérkeztünk a legfõbb kérdõjelhez talán: csütörtök éjjel van, néhány óra múlva megszólal a kakas. A fõtanács – az elõbbiekben leírt karakterek választott testülete – azaz hivatalosan 71 férfi – várja a vádlott elõállítását. Az alvó város már az elõzõ napon megtette az elõkészületeket az áldozati bárány leölésére. Az ünnep küszöbén e korabeli bíróság minden tagja tudja, hogy ünnepnapon nincs sem tárgyalás, sem ítélet, sem végrehajtás. Mi hát a feloldás az idõzítés ezen alig megoldható kényszerére? Ennek árnyékában kell értékelni azt a rendkívüli tényt, hogy a szanhedrin – a fõtanács – éjszaka ülésezik. Jézus számukra nyilvánvaló bûnössége azonban korántsem magyarázza meg az idõkeret rejtélyét: a Római Birodalom törvényei szerint a provinciák lakói nem hozhattak halálos ítéletet, vagyis a fõpapok pontosan tudták, hogy ez a császár helytartójának hatásköre. De

azt is, hogy Pilátus az ünnep okán nem Cezáreában – állandó tartózkodási helyén – hanem már Jeruzsálemben található. E tény hátszelet ad ugyan, de az órát nem lassítja le. Végül – ha Pilátus úgy dönt, ahogy kívánják, akkor – az ítélet végrehajtása, a halál bizonyított beállta és a temetés aktusa – napszállta után halott nem maradhat temetetlen – a végsõkig feszíti az ünnep elõtti, egyre sietõsebb perceket. Miért vállalta mégis a fõtanács ezt a kockázatot? Amikor Jézus megérkezik az ülésteremhez, a szanhedrin már az eljárás elsõ részét befejezte: a zsidó törvények szerint – a római joggal ellentétben – nem a vádlott, hanem a tanúk meghallgatása állt az eljárás középpontjában. Döntõ kérdés az õ egyöntetû vallomásuk, ennek híján a vád elveszti hitelességét. Ahogy Jézus esetében történt. Az ülés résztvevõi közül egyetlen személyt ismerünk, épp a fõpap, Kaifás karakterét. Jellemét közvetetten bemutatja az az egyedülálló tény, hogy tizenkilenc év hivatalos idõt töltött székében. A szinte szokásos négy esztendõ és a majdnem két évtized között akkora a rés, hogy bátran feltételezhetjük: a kivételes diplomáciai érzék, az elõrelátás, a ravasz beszéd és a gyors szürkeállomány nagymestere kellett legyen. Észlelvén, hogy a per a fals vallomások zátonyán billeg, behozatja Jézust. Metszõ a kérdés: Te vagy-e a Messiás? – metszõ a válasz: Én vagyok. És hogy senki se értse félre, Jézus pontosan elhelyezi magát az Atya mellett: „És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhõin” (Mk 14, 62). Kaifás ezzel mindannyiukat átvitte az elsõ kapun, hiszen nyilvánvaló lett, hogy a vádlott istenkáromló valamint hamis próféta (Mk 14, 63–64). Ez külön-külön is elegendõ arra, hogy halálnak halálával haljon. Eközben megszólal a kakas. „Reggel a fõpapok a vénekkel, írástudókkal és az egész fõtanáccsal együtt meghozták a határozatot”. Márk (15, 1) tájékoztat az óramutató állásáról; egyetlen felesleges perc sincs tehát. A római gyakorlat szerint a peres kérdéseket már napkeltekor elkezdték tárgyalni, vagyis a szanhedrin jól számított: az éjjeli végzést már a nap fényénél olvashatták, a két eljárás rezzenéstelenül illeszkedett egymáshoz. A praetorium, vagyis a helytartó lakhelye elõtti tér alkalmas volt az alkalmi közönség fogadására. Kivitelezése az akusztikai feltételekre is ügyelt, mert a római jog szerint ítélkezni csak a nyilvánosság elõtt volt szabad. Pilátus névjegyére a következõket bizonyosan rávezethetjük: a prokonzul nem szerette a zsidókat – ez az alaphelyzet azonban nem változtatott azon, hogy befogadja a vádiratot, azonban elég megfontolt volt ahhoz, hogy a maga ritmusa szerint járjon el. A fõtanács pontosan tudta, hogy vallási kérdésekben a helytartó nem fog állást foglalni, azt a helyi lakosság belügyének tekintve. Ezen a csapáson – okosan – nem is próbálkoztak, viszont keményen ráléptek arra a fájdalmas L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

7

pontra, amely a birodalom számára a legsúlyosabb tehertétel: a lázadástól való félelem. A „messiás király” kifejezés Pilátus fülének jelbeszéd; egyenlõ a szabadságharcos, a forradalmár, a lázadó kifejezésekkel. A zsidók tehát politikai kalandort – újkori kifejezéssel élve – terroristát láttattak Jézusban. Pilátus átnézett a fõpapok szándékán – a heródesi kitérõ jelzi majd ezt –, de mégis belelépett a csapdába, egy koncepciós per szûk keretei közé. Mozgásterét tovább korlátozta azon hagyomány, mely szerint egy foglyot szabadon kellett engednie. A jelölt kilétét a fõtanács határozhatta meg: Barrabás lázító és gyilkos, vagyis éppen õt kéne börtönben tartani, ahelyett, hogy Õt ítélné el. Pilátus tisztában volt az idõ fontosságával, de a római érdekek szerint szeretett volna életet nyerni, ezért átvitette a názáretit Heródeshez. Érdekes részlet ez: vajon a fõpapok kalkuláltak-e ezen fordulattal? Ez bizonyosan nem volt része az eljárási rendnek, hiszen a prokonzul rendelkezett a végsõ felhatalmazással s nem tartozott gesztussal senki felé. És e kitérõ tovább emészti az idõt. Heródes szintén a pászkaünnep okán tartózkodott a városban; így illeszkedtek a fogaskerekek egymáshoz. Pilátus a független szakértõ szignóját várta Heródestõl, és a király ezt meg is adta: miután Jézus egy szót sem szólt hozzá, maskarába öltöztette és visszaküldte a praetorium elé. Ezzel a sajátos gesztussal jelezte a prokonzulnak, hogy a názáreti ártalmatlan bolond. „Ettõl fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa” (Jn 19, 12). A homokóra alsó része már bizonyosan nehezebb, mint a felsõ, ezért az írástudók ráhúzzák az utolsó kártyát: személyében fenyegetik meg s hivatalának meggyengítésével zsarolják a helytartót (Ján 19, 12). Állítsuk meg a filmet egy pillanatra: a messzi Rómában uralkodó császárok mindig a legkeményebben léptek fel a birodalmi tekintély bármely sérelme ellen. Ebben a kérdésben a Jézus-kortárs Tibérius különösen véres nyomot hagyott, és Pilátus – egy más ügy kapcsán – már tapasztalta, hogy milyen érzés a császárnál bepanaszolt helytartónak lenni. Nem vállalta, világképe szerint nem is vállalhatta, hogy szabadon enged valakit, aki királynak mondja magát. Ez súlyosabb precedens lett volna, mint Barrabás helyi érdekû gyilkossága. Amikor tehát felteszi a kérdést: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettõ közül” (Mt 27, 17), már saját csapdája foglya: azzal, hogy választást ajánl, oda helyezi Jézust, ahová semmiképpen sem való: Barrabással azonos vízvonalra. A küzdelem ezzel véget ért. Az a tömeg, amely ezen a reggelen a praetorium elõtt várakozott, vajon miként alakult éppen ilyenné? Mit tettek a fõtanács tagjai azért, hogy a „Barrabást” és a „feszítsd meg õt” ilyen egységesen szóljon? Vajon mennyien lehettek, akik – Karinthy remek írása sze8

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

rint – mást gondoltak és mégis mást szóltak? Jézus három földi évtizedének leggyötrõbb párlata éppen ez: cselekedetei miért nem ébresztettek elegendõ hitet? A kivégzés zsidó hagyománya a megkövezés és nem a kereszt. Ez utóbbi római szokás és azok számíthattak rá, akik a birodalom területén nemzetiségként éltek, valamint a rabszolgák. A Szentírás tömör „megostoroztatta” valamint „feszítsék meg” kopogós kifejezései mögött kegyetlen szenvedés áll. Mindkét esetben. Mivel a korbács kötelezõ mellékbüntetésként elõzi meg a keresztet, ez nem a helytartó felesleges brutalitása. A kicsiny csontdarabokkal felbátorított szíjköteg ütéseinek számát semmi más, csak a számítás korlátozta: ha az elítélt belehal, a keresztrefeszítés feleslegessé válik, ennek reklámértéke azonban sokkal erõsebb annál, hogy feleslegessé válhassék. Jézus esetében ez egyedülálló nyomatékot kapott: milyen messiás az, aki hagyja magát ilyen helyzetbe hozni? A hetvenegy dühös ember számára ez a végsõ bizonyíték és visszaigazolás: Izrael Istene nem lehet egy megfeszített pártfogója. A meggyötört test nem bírta a gerendát; az éppen arra járó cirenei – vagy talán az éppen arra járó cirenei – segít. A keresztretétel a mi idõszámításunk szerint 9 óra körül történt (Mk 15, 25). Ha Jézus délután 3 óra tájban halt meg akkor szenvedése hat órán keresztül tartott. A hat órán keresztül tartó agónia rövidnek látszik, de elegendõnek, ez sejthetõ abból, hogy a zsidó elöljárók arra kérték Pilátust, hogy töresse meg a lábszárcsontot. Az ember ördögi találékonysága ugyanis, hogy az odaszegezett lábfejeket elõbb kis tartóra helyezik, amelynek megtámasztó következménye, hogy a levegõvételért való harc és a keringés lassú leállása napokig is eltarthat. A krucifrágium, vagyis a csontok eltörése ezt a lehetõséget zárja rövidre: az elítélt megfullad. Jézus esetében a fõpapok arra hivatkoztak, hogy a holttestet még napnyugta elõtt el kell temetni. Ez mózesi törvény, mert a temetetlen tetem Isten által elátkozott lesz és a földet is tisztátalanná teszi. A fõpapok célja ennél nyilván érdesebb; biztosak akartak lenni abban, hogy a názáreti sorsa még naplemente elõtt valóban beteljesedik. Pilátus nem kívánta a Názáreti vesztét, de elsõsorban Barrabást akarta rács mögött tartani. A fõpapok azonban rászámoltak és ez nyilván mélyen sértette. De gondoskodott arról, hogy – a zsidók iránti érzelmei gúnyos toldalékaként – az utolsó négy szó az övé legyen. A tábla megfogalmazásával elégtételt vett: a názáreti Jézus, a zsidók királya (Jn 19, 20–22). Mindezek után Jézust leveszik a keresztrõl (Jn 19, 40). Ami pedig majd a hét elsõ napján történik, az egy új idõszámítás kezdete. CSÁNYI TAMÁS

KARNAGY

„Dicsértessék a Jézus Krisztus! Részetek legyen a szentmisében!” – Édesapám mindig ezzel a köszöntéssel jött haza a szentmisérõl. Minket, akik otthon voltunk (korábbi, vagy késõbbi misén vettünk részt) ezzel a köszöntéssel vont be az Eucharisztia közösségébe. Nagyon szerettem ezt a köszöntést. Most is látom Apukám mozdulatait, ahogy belép, leveszi a kalapját, köszönt minket, szeretet és ünnep van az arcán, és az lett a szívünkben is. Miben van részem a szentmisében? Fiatal koromban szembe találtam magam ezzel a kérdéssel, és hosszú évek formálódása segített megláttatni a választ. A választ, ami az Egyházban kezdetektõl ott van.

Jeromos –, hogy az Evangéliumok Krisztus teste... 'ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az õ vérét' – ezek a szavak értelmet kapnak az Eucharisztiában, a Szentírásban, a hitvallásban, hisz mindez Krisztus teste és vére.” Máshol pedig ezt írja: „Saját bõrünkön kell megtapasztalnunk a Szentírás testét és vérét.” Saját bõrünkön, tehát Vele élõ közösségben. Húsvét fényében engedjük, hogy az Úr szava szívünkig hatoljon, formáljon és végbevigye mindazt, amire meghívott. „Részetek legyen a szentmisében!” Megragadó számomra, ahogy F. Varillon: A hit öröme, az élet öröme c. könyvében ír az Eucharisztiáról. „Ami az Eucharisztiá-

Részetek legyen a szentmisében! Ö

R Ö K R E

H Á L Á S

V A G Y O K

A Z

Ú

R N A K

Miben van részünk a szentmisében? Abban a meghívó közösségben, amit az Ige szavában és az Eucharisztiában jelen lévõ Krisztus teremt. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy Krisztus „jelen van igéjében, mert Õ maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák”. Ezért tud az Evangélium szava megszólítani, formálni, éltetni. Így történt Remete Szent Antallal is. Antal, mint ismeretes, jámbor és buzgó fiatalember volt. Egy nap a templomba vezetõ úton az Apostolok Cselekedetében leírt elsõ keresztények életérõl elmélkedett. Megragadta, hogy egyek voltak az apostolok tanításában, a kenyértörésben, a vagyonközösségben, eggyé forrt a szívük-lelkük. Antal megkésve ért a szentmisére, épp, amikor a gazdag ifjú evangéliumi története hangzott (Mt 19,16-22): „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!” Antal a Szentlélek által megértette, hogy az Evangélium szavai személyesen hozzá szólnak. További élete az erre a meghívásra adott válasz. Milyen megerõsödött az, aki az Úr szavával egységben él! Milyen cselekvõ, éltetõ lesz benne és általa az Úr! Megmaradt Szent Benedekrõl, hogy egy nap, mikor monostora bejárata elõtt ült és elmélyedve olvasta az Úr szavát, egy ártatlanul megkötözött parasztembert lökdöstek eléje. Benedek oly mértékben eggyé vált a szabadító, olvasott szóval, hogy csak rátekintett a megkötözött emberre, és annak azon nyomban lehullottak kötelékei. Az elsõ századok egyházatyái merészen Krisztus testének nevezték a Szentírást, hiszen az Eucharisztiához hasonlóan táplál és formál. „Hiszem – mondja Szent

É

D E S A P Á M

K Ö S Z Ö N T É S É É R T

ban elsõrendû fontosságú, az nem egyszerûen Krisztus jelenléte. Krisztus nem azért van ott, hogy ott legyen, hanem azért, hogy táplálékul adja magát nekünk, hogy a közte és köztünk lévõ egység a lehetõ legteljesebb legyen. Az Egyház elsõsorban nem jelenlét, hanem egyesülés, az egyesülés pedig magába foglalja a jelenlétet… Az Eucharisztia Krisztus áldozata, az a szeretet, amely csak szeretet, amely tehát elmegy a halálig, s felbuzog belõle az új születés, a feltámadás… A húsvéti misztérium annak a jele, hogy a szeretet erõsebb, mint a halál. Ez igaz Krisztusra vonatkozóan, és igaz ránk nézve is akkor, ha Krisztus nem idegen tõlünk, ha úgy tartozunk hozzá, mint tagok a testhez. Elég, ha az embernek helyén van a szíve, hogy megértse: az élet nem hiteles, ha nem feláldozott élet, vagyis ha nem azzal jár, hogy átmegyünk Istenbe. Ennek jele az Eucharisztia.” Jézus ezt mondja a János evangéliumban: „Azért jöttem, hogy életük legyen, mégpedig bõségben legyen.” (Jn 10,10) Jézus Krisztusnak ezt a túláradó szeretetét testesíti meg a szentmise, amely bevon és részesévé tesz a krisztusi életnek. Vágyjunk rá, engedjük, hogy a feltámadott Úr, úr lehessen az életünkben! A szentmise, mint „csúcs és forrás” tudjon életet fakasztani bennünk! Örökre hálás vagyok az Úrnak Édesapám köszöntéséért... „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Részetek legyen a szentmisében!”

Írásunk szerzõje 1991 óta a Szent Imre Plébánián katekéta

KATÓ-BELLAVICS ÁGOTA

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

9

2003. március 20-án a Ciszterci Szent Imre-templomból, Ipoly atya vezetésével zarándok csoport indult Rómába, hogy részt vegyünk Dr. Batthyány-Strattmann László boldoggá avatásán. Több mint 5000 magyar zarándokkal együtt ünnepeltük a Szent Péter téren, hogy II. János Pál pápa egy magyar orvost avat boldoggá. Jó volt magyarnak lenni és elgondolni, hogy nincs még egy ország, amelyik annyi szentet és boldogot adott volna a világnak mint hazánk. Mikor hazajöttünk Ipoly atya felkért, hogy alapítsak egy orvosi imakört a zarándokút résztvevõibõl. 2003. áprilisában megalakult a „Boldog László Orvosi Imakör”. Az ima-

r. Batthyány-Strattmann László boldoggá avatásának 10. évfordulója alkalmából, névadónknak kívánunk méltó emlékhelyet létrehozni. Erre kaptunk lehetõséget a Ciszterci Szent Imre-templomban. Gyakorló orvosként (klinikai onkológusként) minden nap találkozom súlyos betegekkel, amikor a tudományom véges és szükség van a hit, Isten segítségére. A Bibliát olvasva, gyakran fordul elõ benne Jézus gyógyítóként való megjelenése(Galileában, Kapernaumban, Gadarában, Genezáret földjén, Jerikóban: megszállottat, bénát, vérfolyásos asszonyt, némát, holdkórost, vakot gyógyított).

D

A boldog orvos O

L T Á R K É P A V A T Á S

Március 17-én templomunk különleges esemény helyszíne volt: Angyal Júlia festõmûvész oltárképét , ünnepi szentmise keretében, Dékány Sixtus O. Cist. apát szentelte fel. A folyamat elindítója és kivitelezõje a plébániánkon mûködõ egyesület, amelynek tevékenységérõl, névadójáról e páros oldalon olvashatunk.

A

T E M P L O M B A N

kör lelki vezetõje Ipoly atya lett, elnöke pedig én. 2006-ra már elég erõsek voltunk ahhoz, hogy Dr. Batthyány-Strattmann László Orvos-kör Egyesület néven egyesületté alakuljunk. Egyesületünk alapszabályában az elsõ és legfontosabb célkitûzés, hogy tagjaink lelkiségben Batthyány hû követõi igyekezzenek lenni, de ne csupán hirdessék, hanem éljék is az evangéliumot úgy a betegágy mellett, mint a magánéletben. Jézus szeretetét vigyék a betegekhez, a haldoklókhoz pedig az örök élet reményét. Küldetésünknek érzem azt is, hogy minél több emberrel ismertessük meg Batthyányt. Hiszen õ az élet minden területén példaképként tisztelhetõ. Sajnos a mai napig kevesen ismerik; ezt a hiányt szeretném pótolni azzal, hogy ismertetem rövid életrajzát. Nemrég elérkeztünk Egyesületünk második nagy célkitûzéséhez – az oltárkép állításhoz – a boldoggá avatás tizedik évfordulója tiszteletére. Végül engedjenek meg egy személyes vonatkozású megjegyzést. Apai nagyapám – Faigl Ferenc – a Paulheim és Wéninger cég pallérjaként részt vett templomunk építésében. Õt érte az a megtiszteltetés, hogy feltehette a tornyokba a kereszteket a Vatikántól kapott nikkelezett kõmûves szerszámokkal, melyeknek fehér nyelét a Vatikán címere díszítette. Édesapám, aki akkor építészmérnök egyetemi hallgató volt, fényképezte nagyapámat az átellenes toronyból. Úgy érzem, az oltárállítás egy kicsit az unoka tisztelgése is a templomépítõ nagypapa elõtt. Valami maradandó az utókor számára. DR. FAIGL ILONA a Dr. Batthyány László Orvos-kör Egyesület elnöke

10

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

A boldoggá avatott orvosnak szeretnénk – egyesületi társaimmal – kápolnát létrehozni, ahol elmélkedhetünk hitünkben, erõt, energiát gyûjthetünk mindennapi gyógyító munkánkhoz, ahol a nem egészségügyben dolgozók, a betegek pedig segítséget kérhetnek, remélhetnek gyógyulásukhoz, hiszen elõbb-utóbb mindenki kapcsolatba kerül a gyógyítókkal és gyógyulást remél magának, szeretteinek. A majdani (a templom felújítása után) kápolna oltárképe kerül most ünnepélyes átadásra, felszentelésre, szentmise keretében. Az oltárkép triptychon (három részbõl álló oltár, amelynek középsõ részéhez oldalt egy-egy szárny csatlakozik). Középsõ részen a Boldog Orvos látható fehér köpenyben, szegény betegei között, egyik oldalon Szûz Mária, karjában a gyermek Jézussal, akihez Batthyány László minden nap, többször is imádkozott. A másik oldalon Szent Erzsébet, a „rózsacsodával”, mint a nagyvilágban legismertebb magyar szent, és aki szegényeket gyógyított, adományokat osztott nekik. A kép alatt Batthyány László imarészlete olvasható. A végleges helyen a Boldog Orvos csontereklyéje is el lesz helyezve, díszes tartóban. Két oldalon, a kápolnafalon, az életrajz (tevékenysége, gyógyító munkája, adományokat osztó tevékenysége, „csodái”) és a teljes imaszöveg lesz márványtáblába vésve. Az oltárképet terveim szerint és az egyesület tagjaival is egyetértésben, Angyal Júlia festõmûvész alkotta meg, aki mind kerületünkben, mind országosan számos alkotásával bizonyította tehetségét. Tudomásom szerint Boldog Batthyány Lászlót hasonlóan ábrázoló alkotás még sehol nem létezik. Az oltárkép létrejöttéhez jelentõs anyagi hozzájárulást adott a kerületi Önkormányzat és számos magánszemély. Re-

mélem, hogy az oltárkép, a kápolna zarándokhellyé válhat és kerületünk, templomunk dísze lesz, példaképül szolgál, vigaszt nyújt mind az egészségügyben dolgozók, mind a gyógyulásra várók körének. Vagy „csak” élményt nyújt a szépre, mûvészetre vágyóknak. DR. MIKECZ TIBOR a Dr. Batthyány László Orvos-kör Egyesület alelnöke

A festõmûvész gondolatai: A szegények orvosának napi imája fogott meg igazán, amikor az oltárkép elkészítéséhez hozzákezdtem. Ebben minden benne van, ami az õ munkásságának lényege. A szeretet, az odaadás, az áldozatvállalás másokért. Ezért úgy gondoltam, hogy betegei által körülvéve ábrázolom; a benne bízó kezek szinte körbefonják az angyal védelme alatt. A kép két oldalán Szûz Mária és Szent Erzsébet alakja látható, akiknek közbenjárásáért imádkozott. A csillagokat a kappadókiai sziklatemplomok õsi ábrázolásai ihlették. ANGYAL JÚLIA

Dr. Batthyány-Strattmann László 1870. október 28-án született Dunakiliti-

kekrõl, fõleg a szegények. Betegeit ingyen gyógyította. A rászorultak úti-

ben. Õsi magyar fõnemesi család hatodik gyermeke volt. A Batthyány

költségét és gyógyszerköltségét is kifizette és nem egyszer komoly anyagi

család szorosan összefonódott a magyar történelemmel. Számos állam-

támogatásban is részesítette õket. A gyógyításért csupán azt kérte, hogy

férfi, egyházi és állami méltóság, törökverõ hadvezér és miniszterelnök

imádkozzanak el érte egy Miatyánkot.

került ki a Batthányik közül. És végül László lett az, akit oltárra emeltek. Apja, Batthyány József gróf, fõispán, országgyûlési képviselõ, anyja

Betegeinek nem csupán a testi, hanem a lelki egészségével is törõdött. Igyekezett bennük felkelteni a gondviselõ Istenbe vetett bizalmat. A mûtétek

Batthyány Ludovika grófnõ. László értelmes, eleven kisfiú. 6 éves volt,

alkalmával betegeivel együtt imádkozott. Gyakran kijelentette, hogy õ

mikor a családnak az árvíz elöl Köpcsénybe kellett menekülnie. 9 éves,

csak a mûtétet végzi, a gyógyulást Isten adja, õ csupán eszköz Isten kezé-

mikor bátyjával együtt beadták Kalksburgba, a jezsuita kollégiumba. 12 éves, mikor meghalt az édesanyja, akit nagyon szeretett. Ez mély nyo-

ben. Betegei már életében szentnek tartották. Ehhez hozzájárult nagyon boldog és harmonikus családi élete is. Felesége

mot hagyott a lelkében. 1885-ben Kalocsán szintén a jezsuiták iskolájába

mindenben segítségére volt, a mûtéteknél aszisztált neki. Isten házassá-

került. Ebben az idõszakban már kibontakoztak olyan hajlamai, amik ké-

gukat 13 gyermekkel áldotta meg. Közülük ketten kiskorukban, az elsõ-

sõbb jellemezték. Kis zsebpénzébõl támogatja a szegényeket, játékból

szülött fiú, Ödön pedig 20 évesen meghalt. A gyermekeket vallásos szel-

gyógyít és kijelenti, hogy orvosnak készül, aki majd a szegényeket fogja

lemben nevelték. Minden reggel szentmisén vettek részt, szentáldozás-

gyógyítani. A szünidõben otthon orvost játszik.

hoz járultak. Esténként a család közösen imádkozta a rózsafüzért, a gyer-

Vallásos lelkületû gyerek. Tagja a jezsuiták nagyszerû ifjúsági mozgalmainak, a Jézus Szíve Társulatnak és a Mária-kongregációnak. Szeretett imádkozni, olvasta a szentek életét.

mekek pedig beszámoltak napi jócselekedeteikrõl. 1929-ben megbetegedett és kórházba került. 14 hónapig tartó súlyos betegségét nagy türelemmel viselte, pedig végig nagy fájdalmai voltak. Isten

Ennek ellenére nem lehetett jámbornak mondani. Egy alkalommal megsér-

akaratába megnyugodva, az aznapi zsolozsmáját elimádkozva, szerettei-

tette egyik tanárát, aminek következtében érettségi elõtt kicsaptják az is-

vel körülvéve, 1931. jan.22-én a bécsi Lõw Szanatóriumban halt meg. A

kolából. Édesapja közbenjárására az ungvári gimnáziumban magántanu-

körmendi kastély kápolnájában ravatalozták fel, hogy szegényei, gyó-

lóként sikerült leérettségiznie.

gyult betegei és tisztelõi búcsút vehessenek tõle. Holttestét Németújvá-

Érdeklõdése kiterjedt a természettudományokra, csillagászatra, fényképészetre, gyógyszerészetre. 1896-ban beiratkozott az orvosegyetemre. Egyetemi évei alatt ismerte meg Coreth Mária Terézia grófnõt. 1898. november 10-én összeházasodtnak. 1900. jún. 9-én doktorrá avatták. 20 ágyas kórházat építetett Köpcsényben, amit az I. világháború kitörésekor 120 ágyra bõvítetett. Felszereltsége teljesen megfelelt a kor követelményeinek. Irgalmasrendi és Vincés nõvérek voltak az ápolónõk. Az I. világháború alatt sebesült katonákat is fogadott és látott el kórházában. Általános orvosi érdeklõdése az orvostudomány egészét felölelte.. 1906 körül egészségi állapota meggyengült. Abbahagyta az általános sebé-

ron, a mai Güssingben lévõ családi sírboltban helyezték örök nyugovóra. Halálát követõen egyre többen imádkoztak közbenjárásáért. Boldoggá avatási eljárását 1944. aug. 30-án indították el a bécsi érsek, és vele egy idõben a szombathelyi püspök. 1989-ben Batthyány László közbenjárására csodás gyógyulás történt, melyet a római Orvosi és Teológiai Bizottság hitelesnek fogadott el. Ezután a Szentatya kitûzte a boldoggá avatás dátumát 2003. márc. 23-ára. Batthyány László jelmondatát a „Hûséggel és szeretettel” teljesen megvalósította. Úgy gondolom, kevés ország dicsekedhet ilyen orvos szenttel. Ezt a példaértékû életet mindenkinek ismernie kell, hitre, felekezetre vagy

szeti ténykedést és egyre inkább a szemészet felé fordult. Rengeteget

politikai hovatartozástól függetlenül! Ezt a célt szolgálta 2013. jan.19-én

operált. Szakmai tudása, mûtéti technikája külföldön is nagy elismerést

megrendezett egész napos Kongresszusunk. Az itt elhangzott elõadások

szerzett. Trianon után Magyarországra, Körmendre költözött. Az elcsato-

egytõl egyig az õ életpéldáját ismertették illetve a keresztény lelkiségre

lások következtében vagyonának jelentõs részét elvesztette.

hívták fel a figyelmet a családokban és a betegágy mellett.

Körmenden, a kastély egyik szárnyában rendezte be második kórházát, elsõsorban szembetegek számára. Egész életében a szegények orvosa akart lenni. Jöttek is hozzá messze vidé-

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

11

mikor nyugdíjba vonulásomat terveztem, arra gondoltam, hogy ha már eredeti hivatásomat nem is tudom folytatni, olyan elfoglaltságot keresek, amelyben segíthetek az embereknek. Hát nem egészen így történt. 2005-ben egy súlyos csípõmûtétem volt, melynek kapcsán lábam részlegesen megbénult. Nagyon sokan imádkoztak gyógyulásomért, többek között egy imacsoport is, ahova késõbb meghívást kaptam. Egy kedves találkozás nyomán ebben az idõben érkezett a felkérés a karitász részérõl. Nagyon megörültem, de kértem egy kis idõt, mert nem voltam még olyan állapot-

A

Egyedül is! Elsõnek, elõl indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! ERÕDI-HARRACH BÉLÁNÉ NYUGDÍJAS

GYÓGYTORNÁSZ

Csendben, a háttérben A

S

Z E N T

I

A plébániai Karitász áldozatos munkáját bemutató írás 2. részében a munkatársak vallomásait olvashatjuk.

12

M R E

K A R I T Á S Z

P É L D A A D Ó

S Z O L G Á L A T A

ban, hogy ilyen feladatot el tudjak látni. Gyógyulásom után eleget tudtam tenni e hívásnak. Mit jelent nekem a szeretetszolgálat? Elsõsorban szeretetet és nyitottságot az emberek felé, problémáik meghallgatásában. Ahogyan imájában Assisi Szent Ferenc fogalmazott: Uram add, hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz, hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik, hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik. Betegségem során megtapasztaltam, hogy az önzetlen segítség és a szeretetteljes empátia nagyon fontos a gyógyuláshoz. Ebben az idõben sokak szeretetét és segítõkészségét élvezhettem. Akkor érlelõdött meg bennem a gondolat, hogy a jó Isten segítségével másokat fogok szolgálni. Másodsorban figyelni kell a teherbíró-képességre. Ismerni kell a korlátaimat. Nem szabad erõn felül vállalni, mert megbosszulja magát. Ugyanakkor minden vállalt tevékenységem legyen önzetlen. Idõt, fáradtságot nem kímélve végezzem. Sugározzak örömöt, jókedvet, kedvességet. Összefoglalva tehát a szeretetszolgálat az evangéliumnak az az útja, amelyet Márta is bejárt. Csendben, a háttérben munkálkodni az Isten országáért. Jó látni és tudni azt, hogy az elesett szegények, sokat szenvedett hajléktalanok a szolgálatom nyomán is valamit megsejthetnek az Isten végtelen nagy és csodálatos szeretetébõl. Váci Mihály versével szeretném befejezni. Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

/

2 .

izenöt éve kapcsolódtam be a szeretetszolgálatba; barátok, hittestvérek hívtak, amíg be nem léptem a kamilliánus család szervezetébe. Elsõ talákozásom az elesett, magányos emberekkel az elfekvõ kórházban történt. Megrendítõ volt, ennyi szenvedést, ilyen magányt még soha nem láttam. Feküdtek ágyaikban és várták a halált. Gondolkodtam, beszéltem a családommal; kell ez nekem, bírom-e, erõs a lelkem? Igent mondtam, és azóta a szeretetszolgálat több területét is ellátom, valamennyit szeretem. Jelenleg a hajléktalan szolgálatban tevékenykedem. Azóta tudom szívvel-lélekkel tenni ezt, amióta meglátom Krisztus arcát a szenvedõ, rászoruló emberekben. A hit kegyelme adja meg a nyitottságot, az együttérzést, az áldozatra való készséget. Történetem a hitben átlagos: vallásos család, vallásos nevelés. Ez az ideális út fiatal koromban elhajlott kicsit, elõször egy mise elmulasztása, majd kettõ... és így tovább. A kezdeti lelkiismeretfurdalás elcsendesedett. Történt egyszer, hogy édesanyámat kísértem a templomba. Megálltam hátul a gyóntatófülke közelében. Váratlanul olyan erõs késztetést éreztem belépni, amit szavakkal nehéz lenne leírni. E szentgyónást a búvópatakhoz hasonlítanám, amely nagy lendülettel elõtör és zubog tovább. Boldogság töltött el, és a kérdés: ennyi éven keresztül ezt tagadtam meg magamtól? Az újra megtalált ösvény megnyitotta elõttem a világot, újraéltem a szépség, a szeretet befogadásának képességét. Értékes közösséget, barátokat, lelki társakat ismertem meg, s megtanultam a Jóistenre bízni sorso-

T

mat. Hálát adok mindezért és a karitászban megtalált közösségi szolgálat öröméért. RADÁNYINÉ GRABOVSZKY ELLA NYUGDÍJAS

MÉRNÖK

zeretek mások ügyes-bajos dolgainak elintézésében részt vállalni – pedagógusként bõven volt alkalmam észrevenni, merre, mire van szükség. Jelentkeztem a karitásznál és bekapcsolódtam munkájukba, immár több, mint hét éve. Szívesen végzem a nagycsaládosok és hajléktalanok segítését, ami nemcsak étel- és ruhaosztást, hanem gondjaik meghallgatását jelenti. Gyûjtõmunkát is végzek a környezetemben, hogy minél jobban, nagyobb gondossággal teljesíthessem e feladatot. Férjem és családom is szívesen támogat a gyûjtésben, szállításban. Hiszem, hogy idelentrõl és odafentrõl a legjobb helyre irányítottak. Isten szeretetét nemcsak raktározi, hanem továbbadni – úgy érzem, ez a helyes mód: egy kis kedvesség, mosoly, igazi beszélgetés új erõvel, lendülettel tölti el a csüggedõt. Segítõkész munkatársaim vannak, öröm együtt lenni, összedolgozni velük. Alkalmanként elfáradásunkat kárpótolja a másik ember öröme. Meg lehet tanulni a szolgálat ezen módját, megnyílni a kevésbé szerencsések felé. Szeretném minél több embertársamban feléleszteni a készséget erre a tevékenységre s biztatni, hogy társunkká váljon.

S

UJSÁGHYNÉ ALPÁR GYÖRGYI NYUGDÍJAS

PEDAGÓGUS

szichológus szerettem volna lenni, de matematikából, amibõl ehhez felvételiznem kellett volna, mindig gyenge voltam. Így tanárszakot végeztem, de mert osztályozni nem szerettem, népmûvelõként kezdtem dolgozni. Itt is az érdekelt, hogy mitõl lesz az egyik ember ilyen, a másik meg olyan, mitõl van az egyik a helyén, a másik meg nem. Így tanultam szociológiát, s doktoráltam belõle. Munkaviszonyom utolsó éveiben statisztikával kellett foglalkoznom, ezt nem szerettem, így korengedménnyel nyugdíjba mentem. Határozottan tudtam, hogy életem egy szakasza lezárult, valami új kezdõdik. Ebben ismét meg kell találnom Istent, és a segítõ tevékenység formáját. Ez történt 1997-ben. 2000-ben a budai Ciszterci Szent Imretemplomban végeztem el az életgyónást Placid atyánál, aki megismervén ebbõl személyiségemet, mielõtt feloldozott, azt mondta: ne akarjon repülni, elõbb tanuljon meg járni! Nem értettem pontosan, mit akar nekem az atya ezzel mondani, de elkezdtem dolgozni a plébánia Karitász

P

csoportjában. Az elsõ néhány hónapban, amikor hetente egyszer találkoztam és beszélgettem a szegény emberekkel ruha-és ételosztás közben, kialakult bennem – a pedagógusban, szociológusban, szociálpszichológusban – a róluk alkotott kép. Láttam, hogy ingó-és ingatlan vagyonuk gyakorlatilag nincs, ha egynek-kettõnek lakása van is, azt fenntartani nem tudja, mert munkája nincs, ha van, csak alkalmilag, hiszen lakás nélkül nincs munka, munka nélkül nincs lakás; család nélkül nincs érzelmi biztonság – ha megszokod a máról holnapra élést, a szaktudásod elkopik, stb. Betegségeikrõl és az alkoholizmusukról már ne is beszéljünk. A szemlélõdõ lelkigyakorlat, a kísérõ atyák tanításai nagyon sokat segítettek abban, hogy hitem elmélyüljön, s közelebb jussak Placid atya szavainak megértéséhez. Most három dolgot szeretnék kiemelni ebbõl a folyamatból: Az egyik az, hogy megértettem: az, hogy a korábbi tapasztalataimat, módszereimet akartam felhasználni a hajléktalanokkal való foglalkozásban, pl. a helyzetfelismerési készségeiket kialakítani, fejleszteni, ez azt bizonyította, hogy nem Istent kerestem, hanem Isten ajándékait: azt, hogy megjutalmazzon ezért a munkáért azzal, hogy olyan készségekre tesznek szert a „tanítványaim”, amelyek használata gyökeresen javítja a sorsukat. Vagyis, hogy én elégedett lehessek magammal. Ehhez kapcsolódik a másik tanulság: nem az számít, amit megtanultam, nem az, ahogy az ismereteimet alkalmazni tudom, hanem az, ha Istenbe vetett hitemet a rászorulók felé sugározni tudom. Amikor meleg nadrágot kér, de nincsen, tudok adni viszont pizsamát, melyet a nadrág alatt viselhet, látom a boldog mosolyt az arcán és érzem Jézus jelenlétét, amint egyik keze a hajléktalan vállán, a másik az én vállamon, és látom a mosolyt az Úr arcán. És a harmadik: egyre többször sikerül megértenem, hogy mindig Isten teremti a helyzeteket, amelyeknek kimenetele attól függ, hogy Jézus tanításának szellemében cselekszünk-e. Ilyenkor nagyon jó, ha sikerül a belsõ hangocskámra figyelnem: meg kell-e tennem, amit nem szívesen teszek – pl. többször elõfordult már, hogyha két feladatot egy idõben kellett volna elvégezni, akkor tapasztalhattam: ha azt választom, amelyik nehezebb vagy fárasztóbb, akkor sokszor az utolsó pillanatban a helyzet változik: a feladat késõbbre tevõdik, fordulhatok a szívemnek kedvesebb felé, vagy ugyan a nehezebbet választom, de könnyen megy, és érzem: „az én igám édes, az én terhem könynyû.”

vers mindenkinek Itt a tavasz, ujjong a természet, madarak éneke zeng, a föld felett lágyan hullámzik a fény! Szívem derûs. Kiálltuk a telet. Most újra elborít bennünket az öröm... DENCSIK LÁSZLÓ

DR. NAGY KATALIN NYUGDÍJAS

L

PEDAGÓGUS

É P C S Õ

/

,

NÉPMÛVELÕ

2 0 1 3

/

h ú s v é t

13

páros

oldal

„Három dologban talál gyönyörûséget a lelkem, Amelyek kedvesek Isten és emberek elõtt, ezek: A testvérek egyetértése, A jó barátok szeretete, S a férfi és nõ, ha megértik egymást." (Sir 25, 1–3)

Férfi és nõ, ha megértik egymást B

E M U T A T K O Z I K

14

A

L

A S Z L O V S Z K Y

H Á Z A S P Á R

Kati Családunkban teljes volt az ökumené. Édesapám és szülei reformátusok voltak, míg anyai nagyanyám evangélikus. Édesanyám az édesapja után lett katolikus és mi – az öcsémmel együtt – így lettünk katolikusok. 4 éves koromban költöztünk a Szentimrevárosba, a Villányi útra, szembe a Margit Gimnáziummal, ahol késõbb a középiskolai tanulmányaimat folytattam. Elsõáldozói és bérmálkozói felkészítésre az otthonunktól pár lépésre lévõ Szent Imre-templomba jártam, ahol a számomra felejthetetlen Ruppert János atya készített fel. Ma is emlékszem tanításaira. „Legyetek hétköznapi szentek!” Ha csüggedtünk, így biztatott, „képes vagy rá, ezt mondogasd magadnak”. Késõbb lelkesen jártam Bolberitz atya hétfõ esti, gimnazistáknak és egyetemistáknak szóló hittanóráira. Ren-

getegen hallgattuk, a két jobboldali padtömb tele volt. A bibliamagyarázatok kapcsán az életre nevelt minket. Szerettük a nyüzsgést utána a lépcsõn. Az egyetemre helyhiány miatt nem vettek fel elsõre, így egy évet dolgoztam az egyik egyetemi intézetben. Ebben a Jóisten keze lehetett, hiszen itt ismertem meg Istvánt. 1980-ban végeztem gyógyszerészként. Eredetileg kórházi gyógyszerész szerettem volna lenni, de az élet úgy hozta, hogy – némi kitérõk után – kórház területén lévõ közforgalmú gyógyszertárakban dolgoztam, dolgozom. Fontos számomra, hogy nemcsak a betegekkel, de az orvosokkal is napi kapcsolatban lehetek. 1997 és 1999 között részt vettem a Keresztény Nõi Felnõttképzési Egyesület önismereti kurzusán, amely meghatározó élményt adott és sokat segített.

István Tõsgyökeres Szentimrevárosinak tartom magamat, hiszen születésem óta itt lakom a Bartók Béla úton, ugyanabban a körfolyosós házban. A lakást még anyai nagyanyám vette 1946-ban, amikor férjét a háborúban elvesztve, mindent felszámolt vidéken, hogy Pestre költözve támogathassa két gyermeke egyetemi tanulmányait. Vallásos, katolikus családban nevelkedtem, ahol természetes volt a havi elsõpénteki gyónás és szentáldozás. A Szent Imre-kápolnába jártunk, amely mindvégig meghatározó volt az életemben. Itt kötöttek házasságot szüleim, itt kereszteltek meg engem és öcsémet is, és itt ministráltam több, mint 30 éven át. A ministránsok közül hárman jó barátok lettünk, miközben Németh Lajos, vagy Polgár András atyáknak szolgáltunk. Természetesen itt volt az esküvõm, szüleim arany- és a mi ezüstlakodalmunk és itt keresztelték meg gyermekeinket is.

Szüleim példáját követve a gyógyszerészi hivatást választottam. Az egyetem után a Richterben (akkor Kõbányai Gyógyszerárugyár) helyezkedtem el, mint kutató gyógyszerész. Ennek éppen 35 éve. A 25 év farmakológiai kutatást követõen 10 éve klinikai kutatással foglalkozom. Ha az égiek is úgy akarják, akkor az az eredeti magyar gyógyszermolekula, amelynek több, mint tíz éve dolgozom a fejlesztésén, jövõre forgalomba kerülhet a tengerentúlon. A kutatói munka mellett több gyógyszerészeti társaságban is aktívan tevékenykedem. Hobbim a fotózás, amint az több SZIE fotókiállításból is kiderült. Két éve plébániai áldoztató lettem. Ez a szolgálat különösen fontos a számomra és igyekszem Krisztust úgy adni, hogy jelenlétét mindketten megéljük.

L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

Együtt Ismeretségünk 1974-ben kezdõdött az egyetemen, pontosabban egy szocialista mezõgazdasági munkán, ahol – ahogy a rossz nyelvek megjegyezték – két füle volt a kukoricás kosárnak. Hát mi ezt azóta sem bánjuk annyira. Az azért, hogy nem csak a szakmánk, hanem a hitünk is egy, nem derült ki azonnal. A hitrõl azokban az idõkben az emberek sokkal szemérmesebben beszéltek és egy friss kapcsolatnál nem ez volt az elsõ téma. A lepel hónapokkal késõbb hullott le. Nagycsütörtök délután, amikor elbúcsúztunk egymástól, megállapodtunk, hogy húsvéthétfõn találkozunk. Nagyszombaton „természetesen” mindketten ott voltunk a feltámadási körmeneten és a nagy tömegben, mintha egymást véltük volna felfedezni. A bizonyosságra húsvéthétfõn derült fény, amely új lendületet adott kapcsolatunknak. Ezután derült ki az is, hogy mindketten Bolberitz atya hétfõ esti biblia ma-

István meghívást kapott az Egyesült Államokba egy ösztöndíjra. Ez 6 hónap „különélést” jelentett. Ez az idõszak komoly kihívás volt mindkettõnk, de gyermekeink számára is. Az erõs hit volt az, amely ezeken átsegített bennünket. A jutalom pedig 20 hónap felhõtlen élet és megannyi közös élmény odakint. Hazatérve – gyermekeink révén – egyre inkább a Szent Imre Plébániához kezdtünk kötõdni, ahova elõször Kata lányunk járt bérmálkozói felkészítõre. Idõvel öszszes gyermekünk itt talált magának hittanközösséget és barátokat. Anna, István és Marcsi e mellett a Szent Imre Gimnáziumba jártak. A bérmálkozók szüleinek szervezett kedd esti beszélgetések és Kató Csaba személyes meghívása volt az a pont, amikor intenzíven bekapcsolódtunk a plébánia életébe. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy valamivel ne szolgáljuk egyházközségünket. Így indult útjára 1997-ben a SZIVISZ,

gyarázataira jártunk, jól ismertük egymás baráti körét, csak épp egymásra nem emlékeztünk. Nyilván oka volt annak, hogy ez a homály csak évek múltán hullott le a szemünkrõl. Házasságkötésünk hat évi ismeretség után, 1980-ban történt a Szent Imre-kápolnában, ahol Hankovszky Miklós atya esketett bennünket. Házasságunkkal nem csak a mi, de családjaink összecsiszolódása is megkezdõdött. Különösen, hogy közös életünket István szüleinek lakásában kezdtük, és csak két év után sikerült külön fedélre szert tennünk. Elsõ gyermekünk, Kata egy éves volt, amikor új lakásba költözhettünk. Gyermekeink elég sûrûn érkeztek, hiszen a négy gyermek – Kata, Anna, István és Mária – öt és fél év alatt születtek meg. István fiunk megszületésével kinõttük a másfél szobás lakást, de István szüleivel lakást cserélve ez a probléma viszonylag egyszerûen megoldódott. A Szent Imre-kápolnához való kötödésünk gyermekeink révén tovább folytatódott, hiszen ide jártak hittanra, illetve elsõáldozási felkészítésre. 1989-ben életünk érdekes fordulatot vett. Nem a rendszerváltás okán, hanem mert az élet úgy hozta, hogy

szerveztünk zarándoklatot Zircre vagy karácsonyi szeretet akciót. Ez a fajta szolgálat gyermekeink számára is természetes lett, ha csak a Betlehemekre, táborokra, búcsúkra gondolunk. Ákos atya meghívására kezdtünk el foglalkozni a jegyesekkel és Ipoly atya kérésére folytatjuk. Az elmúlt 15 éve alatt több, mint száz jegyespárnak igyekeztünk átadni élettapasztalatainkat és Krisztusba vetett hitünket. Ebben a munkában nagy segítség a Házas Hétvége lelkiségi mozgalomba való bekapcsolódásunk. Az itt megszerzett tudás, tapasztalat remekül továbbadható a jegyespároknak. Nagyon sokat kaptunk a HHtõl. A tavalyi év új helyzetet hozott életünkben. Gyermekeink ugyanis sorra kirepültek és újra ketten maradtunk egymás számára. Most tanuljuk ezt az új élethelyzetet. Magányosak azért mégsem vagyunk. Nagycsalád-szeretetünket ugyan is gyermekeink láthatólag tovább vitték, hisz eddig 8 gyönyörû unokával gazdagodtunk. Az írásunkat indító szentírási idézet, amelyre ezüstlakodalmunkkor leltünk, azóta folyamatosan kísér bennünket. L

É P C S Õ

/

2 0 1 3

/

h ú s v é t

Az orvietoi katedrális homlokzata (fotó: Laszlovszky István)

15

hátsó

lépcsõ ézust megkérték tanítványai: „Uram, taníts minket imádkozni! (Lk 11, 2). Tudunk mi helyesen és eredményesen imádkozni? Mire is tanította Jézus a tanítványait? Errõl minden misében, a szentáldozási szertartás bevezetésében így emlékezünk meg és valóban átéljük teljes valóságában: „Üdvözítõnk parancsára és isteni tanítása szerint így imádkozunk: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”.

J

mennyi szeretetet sugároz és jót eredményezhet Istentõl Istennek és minden embertársadnak. Ebben már minden benne van! Ez az aggódó szeretet sóhaja: Szenteltessék meg a Te neved! Mármost ha az Isten, aki maga a szeretet, részedrõl is ennyi figyelmességet kap a te – ugyan véges – de mégis hatalmas szeretetedrõl, nem is tud saját magának ellenállni, hogy további kéréseidet ne fogadná jó szív-

Szenteltessék meg a Te neved! Írásunk szerzõje a Szent Margit Gimnázium nyugalmazott matematika szakos tanára. Ezt megelõzõen a József Attila Gimnáziumban tanított 25 éven át. Az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa 15 évig, mint számítástechnikai szaktanácsadó, illetve szakfelügyelõ.

Most három kérés következik. Észrevettük-e? Ebben az imádságban, melyre Jézus tanított, tulajdonképpen kinek a számára kérünk valamit? Kérni úgy, hogy nem az én szükségletem az elsõ? Mi értelme van kérni valamit a mennyei Atya számára? Hiszen neki mindene megvan. Õ nem szorul rá semmire! Szenteltessék meg a te neved! – Mit jelent ez? Én a kis emberke azzal fordulok az ég Urához Jézussal, megkeresztelésem óta az én testvéremmel, hogy az Atya legyen szent minden ember elõtt! Valóban ez lenne az én szempontomból a legfontosabb kérés? Az anya szeretete ott nyilvánul meg legjobban gyermekével szemben, amikor aggódva átizgulja beteg gyermeke mellett az elsõ éjszakát. Fáradt, de nem tud aludni, mert aggódik. Nem is akar aludni, mert beteg gyermekének az egészsége mindenekelõtt. Szenteltessék meg a Te neved! – Ha e mondatot odafigyelõ szent szeretettel mondod ki, észreveszed-e, hogy milyen csodálatos istenszeretet sugárzik szívedbõl! Te a gyenge emberke, akinek annyi sok gondja és baja van. Akinek olyan sok a kérése, vágya és óhaja! Most, mintegy hõsi lélekkel szeretõ anya, teljesen elfeledkezel az egész környezõ világról, a téged körülvevõ problémákról, hiányokról és gyötrelmekrõl. Csak és csakis hõn szeretett mennyei Atyád bánatára gondolsz, akit ebben a percben is annyian szidnak és káromolnak. Ezért imádságod elsõ kérése az lenne, hogy Atyád az égben boldogabb lehessen. Mutasd ki aggódó szeretetedet mennyei Atyád iránt: szenteltessék meg a Te neved! Vedd észre, hogy ugyanezzel a kéréssel – szenteltessék meg a Te neved – ugyanezzel az óhajoddal hány és hány ember iránt mutatod ki szeretetedet, mikor Jézus nevében és Jézussal együtt kéred a mennyei Atyát, hogy akadályozza meg, hogy ilyen sokan szidják és bántalmazzák Õt, aki maga az igazság. Mennyei Atyádnak e sok káromlást és szidalmat meg kellene torolnia, méghozzá példásan. Egy mondat, egy kérés,

vel, a legnagyobb szeretettel és hálával, valamint a legmesszebbmenõen ne teljesítené, fõleg akkor, ha az számodra is hasznos. Szent Ciprián a következõkkel egészíti ki: Aki életet adott, az tanított meg imádkozni, hogy azzal az imádsággal szólítsuk meg az Atyát, amire a Fiú tanított, hogy könnyebben meghallgatást nyerjünk. Hasznos és kedves az olyan imádság, amikor saját szavaival könyörgünk az Úrhoz. Az Atya felismeri Fiának szavait, amikor könyörgünk; és minthogy õ lesz a szószólónk az Atya elõtt bûneinkért, ezért amikor könyörgünk, szóljunk szószólónk szavaival. (De orat. Dom. CA 196) Hasonló ehhez az alábbi földi történet: hogyan lehetett a háború után egy kisbabának finom kenyeret sütni? Elõször is lisztre volt szükség! Hogyan lehet jó lisztet szerezni a romokban álló országban? Egyszerû földmûves ember tanácsa: én ismerek egy jószándékú molnárt. Viszek a feleségének egy szál virágot, és megkérem, ebéd közben beszéljen a férjével, hogy egy beteg kisbabának nagyon nagy szüksége van lisztre. Indítsuk el és figyeljük meg a szeretet láncsorát! A szeretetlánc egyre jobban fokozódik: egy szál virág, szeretõ feleség, finom ebéd, megszánt beteg gyermek. Szenteltessék meg a Te neved! Ezzel indítjuk meg a szeretet lángját. Elõször Jézus nevében igyekszünk a mennyei Atyának örömet szerezni. A mennyei Atya ezek után megindultan fogadja és biztosan teljesíti a többi kéréseinket. Hiszen Jézus így tanított: Tudja mennyei Atyátok, hogy ezekre szükségtek van. Keressétek elõször inkább az Õ országát, és ezeket mind hozzákapjátok! (Lk 12, 30-31.). Szenteltessék meg a Te neved! És áldott húsvéti ünnepeket mindenkinek! ÁMON OTTÓ

Felelõs kiadó: Urr Zsolt Ipoly O. Cist. plébános / A szoborportrékat Ágostházy Imre fényképezte. / Szerkesztette, tervezte és készítette Csányi Tamás / A la-

16

pot a Nemzeti Kulturális Alap támogatja, amelyért ezúton is köszönetet mondunk.