Három Nem is értem, hogy a fenébe jutottam le a lépcsőn anélkül, hogy kitörtem volna a nyakam. Úgy rohantam, mintha égne a ház. Mr. Ryan ott maradt, leesett állal, szétzilált ruhában, és a haja úgy állt, mintha megtépték volna. Mikor egy ugrással elértem végre a tizennegyedik szintet, ahol a kávézó volt – nem könnyű feladat ez ebben a cipőben –, kinyitottam a vasajtót és lihegve nekidőltem a falnak. Mi volt ez? A főnökömmel dugtam a lépcsőházban? A kezemet a szám elé kapva lihegtem. Én akartam? Jézus! Teljesen elment az eszem? Kábultan elbotorkáltam a faltól, és megkerestem a legközelebbi mosdót. Benéztem az összes fülkébe, hogy üresek-e, majd bezártam a bejárati ajtót. Összerezzentem, ahogy belenéztem a tükörbe. Úgy néztem ki, mint akit jól megrágtak aztán kiköptek. A hajam rémséges volt. A gondosan beigazított hullámok most teljes káoszban álltak. De jó tudni, hogy Mr. Ryan így szereti, leengedve. – Várjunk csak: mi van? Ez most, hogy jön ide? Természetesen nem érdekel, hogy mit szeret! – Ököllel rácsaptam a mosdópultra, és közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy megvizsgáljam a károkat. 34
Gyönyörű ROHADÉK Az ajkam megdagadt, a sminkem szétkenődött. A ruhám kinyúlt, és úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya. És megint nem volt rajtam bugyi. A szemét faszfej! Ez a második! Vajon mihez kezd velük? – Úristen! – gondoltam kétségbeesve. – Ugye, nem maradt ott a konferenciateremben? Lehet, hogy eldobta valahol? Meg kell kérdeznem tőle! De nem. Ne nézzen rám önelégülten azért, mert beismerem a… mit is? Mi is volt ez az egész? Megráztam a fejem, és megmostam az arcom. Szépen megkavartam mindent! Reggel, amikor bejöttem, megvolt a tervem. Besétálok hozzá, a csinos arca elé nyomom a számlát, és megmondom neki, hogy kidobhatja. De olyan rohadt szexi volt abban a szénfekete Prada öltönyben, és úgy állt a haja, hogy alig bírtam ki, hogy ne túrjak bele; így hát elszállt a fejemből minden normális gondolat. Milyen patetikus! Mi volt benne, amitől az agyam kása, a bugyim meg nedves lett? Ez így nem lesz jó. Hogy állok majd elé, ha mindig meztelenül látom magam előtt? Oké, nem meztelenül. Valójában még nem is láttam teljesen ruha nélkül, de amit eddig láttam, attól is a hideg futkosott a hátamon. Mit is mondtam az imént? Hogy „még”? Fel kell mondanom! Egy percig komolyan eltöprengtem ezen, de nem tetszett a gondolat. Szerettem a munkám. És lehet, hogy Mr. Ryan egy szemétláda, de már kilenc hónapja dolgozom vele, és az elmúlt huszonnégy órát 35
Christina Lauren
leszámítva mindig kiismertem magam rajta, és úgy tudtam kezelni őt, mint senki más. És – bár ezt magamnak sem akartam bevallani – imádtam nézni, ahogy dolgozik. Nehéz volt vele zöldágra vergődni, mert hihetetlenül türelmetlen és megszállottan perfekcionista volt. Mindenki elé ugyanazt a mércét állította, mint önmaga elé, és nem érte be, csak a legjobbal. Beismerem, mindig is tetszett nekem, hogy sokat várt tőlem, mert így jobban teljesítettem, keményebben dolgoztam, és mindent megtettem azért, hogy a munkám a lehető legjobb legyen – még ha sokszor nem is értettem egyet a módszereivel. A marketing zsenije volt – mint ahogy az egész családja is. És ez a másik. A családja. Az apám otthon maradt Észak-Dakotában, és amikor még a főiskola alatt elkezdtem recepciósként dolgozni itt, Elliott Ryan nagyon rendes volt velem. Mindannyian azok voltak. Bennett bátyja, Henry, szintén csúcsvezetőként dolgozott itt, és ő volt a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam. Mindenkit szerettem a munkahelyemen, ezért aztán szóba se jöhetett, hogy felmondjak. A legnehezebb kérdés az ösztöndíj volt. Mielőtt megkapná az ember az MBA-diplomáját, be kell számolnia a JT Miller ösztöndíjbizottság előtt arról, hogy milyen munkákat végzett a valódi üzleti életben. Én azt szerettem volna, hogy a szakdolgozatom egy igazi nagy durranás legyen; ezért maradtam az RMG-nél. Bennett Ryan ugyanis felajánlotta a Papadakis-ügyet – egy multimilliárdos 36
Gyönyörű ROHADÉK ingatlanfejlesztési projektet –, ami sokkal nagyobb dolog volt, mint amin a társaim dolgoztak. Négy hónap viszont már nem lenne elég arra, hogy belekezdjek valami másba, és olyan szintre érjek el benne, amit már érdemes megmutatni… vagy mégis? Nem. Az biztos, hogy nem hagyom itt a Ryan Mediát. Most, hogy ezt eldöntöttem, már csak a cselekvési terv volt hátra. Szigorúan szakmai alapon maradok, és soha, de soha nem jövök többet össze Mr. Ryannel, még akkor sem, ha ez volt a legforróbb, legintenzívebb szex, amiben valaha is részem volt… azzal együtt, hogy nem hagyta, hogy elélvezzek. A seggfej. Erős, független nő voltam. Karriert akartam építeni, és már eddig is őrülten sokat dolgoztam azért, hogy eljussak oda, ahol vagyok. A testemet és a fejemet nem a kéj és a sóvárgás irányította. Elég csak arra gondolnom, hogy milyen faszfej volt velem. Lekezelő és arrogáns – egy disznó, aki úgy gondolja, hogy körülötte mindenki hülye. Elmosolyodtam a tükörben, és emlékeimből előhúztam a legújabb Bennett Ryan-idézeteket. „Köszönöm, hogy nekem is főzött kávét, Miss Mills, de ha sarat szerettem volna inni, akkor inkább egy kis kerti földet mertem volna reggel a bögrémbe!” „Ha ragaszkodik hozzá, hogy úgy üsse a billentyűket, Miss Mills, mint egy harkály, akkor kérem, hogy csukja be az ajtót, ami az irodáinkat elválasztja!” 37
Christina Lauren
„Van valami komoly oka annak, hogy ilyen sokáig tart, míg egy szerződéstervezetből elkészíti a véglegest? Esetleg a tehenészfiúkról való ábrándozás tölti ki a munkaidejét?” Fenébe is, ez könnyebb, mint gondoltam! Egy új elhatározás érlelődött bennem. Megigazítottam a ruhám, lesimítottam a hajam, és bugyi nélkül, tele önbizalommal masíroztam ki a mosdóból. Gyorsan megvettem a kávét, amiért mentem, és visszaindultam az irodámba, de még véletlenül se a lépcsőn. Kinyitottam az iroda külső ajtaját, és beléptem. A Mr. Ryan szobájába vezető ajtó csukva volt, és zaj sem szűrődött ki mögüle. Lehet, hogy kiment. Ha szerencsém van. A székemen ülve kihúztam a fiókot, kivettem a neszeszszeremet, és megigazítottam a sminkemet, mielőtt újra dolgozni kezdenék. Nem kívántam találkozni vele, de ha nem mondok föl, ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Mikor megnéztem a naptárát, láttam, hogy Mr. Ryannek hétfőn prezentálnia kell a többi főnök előtt. Egy grimaszt vágtam, mert így most figyelmeztetnem kell, hogy készüljön fel. Egy San Diegó-i konferencia is be volt tervezve a jövő hónapra, ami azt jelentette, hogy nemcsak ugyanabban a hotelben fogunk lakni, de ugyanazon a repülőn, ugyanabban a céges autóban utazunk, és ugyanazokon a meetingeken veszünk részt. Ugyan már, mi az nekem? A következő órában azon kaptam magam, hogy egyfolytában az ajtaját figyelem. Mikor odanéztem, mindig összeszorult a gyomrom. Ez nevetséges! Mi bajom van? Bezártam a dokumentumot, amit éppen olvasni próbál38
Gyönyörű ROHADÉK tam, és a fejemet a kezembe ejtettem, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Mr. Ryan sétált ki rajta, de nem nézett rám. Már rendbe szedte a ruházatát. A felöltőjét a karján átvetve vitte, a másik kezében egy aktatáska; de a haja még mindig teljesen zilált volt. – Ma már nem jövök vissza – mondta furcsa nyugalommal. – Törölje, kérem, a találkozóimat, és ütemezzen át mindent, amit szükséges! – Mr. Ryan! – mondtam, amikor keze a kilincshez ért. Megállt. – Kérem, ne felejtse el, hogy hétfőn tízkor prezentálnia kell az igazgatótanácsnak! – Egyenesen a hátának beszéltem. Úgy állt ott, mint egy kőszobor, és látszott, hogy minden izma megfeszül. – Ha gondolja, szívesen előkészítem a táblázatokat, a portfoliókat és a szlájdokat a konferenciaterembe, kilenc harmincra! Bevallom, egy kissé élveztem ezt. Minden arra utalt, hogy egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében. Röviden bólintott egyet, és már újra elindult kifelé, amikor megint megállítottam. – És, Mr. Ryan! – mondtam mézédesen. – Arra szeretném kérni, hogy írja alá ezeket a költségkimutatásokat, mielőtt elmegy! Leejtette a vállát, és hangosan kifújta a levegőt. Megfordult, és úgy jött oda az íróasztalomhoz, hogy közben nem is nézett rám. Lehajolt, és átlapozta a papírokat. Odatettem egy tollat eléje. – Kérem, ott írja alá, a vonalon! 39
Christina Lauren
Utálta, ha megmondják neki, mit csináljon, főként akkor, ha már amúgy is tudta, mit kell tennie; így aztán magamban jót nevettem ezen. Felkapta a tollat, lassan fölemelte az állát, úgy, hogy dióbarna szeme az enyémmel került egy magasságba. A tekintetünk összekapcsolódott – nekem úgy tűnt, hogy percekre –, és egyikünk sem nézett félre. Egy rövid pillanatig ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odahajoljak hozzá, megharapjam a nedves ajkát, és könyörögjek, hogy érintsen meg. – Ne továbbítson semmilyen hívást! – csattant fel végül, majd gyorsan aláírta a papírokat, és a tollat ledobta az asztalra. – Ha valami komolyabb gond van, hívja fel Henryt! – Rohadék! – súgtam magamban, ahogy kiment az ajtón. w
40
