Gróf Edelsheim Gyulai Ilona

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona HORTHY ISTVÁN KORMÁNYZÓFIELYETTES ÖZVEGYE

Becsület é+ esség 2 1945-1998

15878 A nagy érdeklődéssel fogadott első rész után gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye ötvennégy év krónikáját örökíti meg emlékiratai második kötetében. 1944. október 18-án kezdődik a történet „Valahol Bajorországban", Gestapo-fogságban, s 1998-ban végződik, többek között ezzel a megjegyzéssel: „Áldás számomra, hogy most már mind gyakrabban látogathatom meg hazámat..." A két dátum közötti több mint fél évszázad a fiatalon megözvegyült Horthy Istvánné számára a folytonos helytállás, a leleményes kötelességteljesítés, kalandok és tragédiák, s végül élete ki- és beteljesedésének izgalmas időszaka volt. Sok mindent megtudunk ebből a könyvből, amelynek forrásértéke vitathatatlan. Ám a legizgalmasabb élményt benne mégis maga az emlékeit közreadó főszereplő nyújtja: rendkívüli személyisége, őszinte hangja, a lapokról sugárzó szerénység, s egyszersmind határozottság, céltudatosság okán. Ez a könyv sok mindenről tudósít. Például arról, hogy milyen érzés negyvenegy év után hazatérni a kényszerű száműzetésből, hazatérni, ha már a világ számtalan országában megfordult az ember, ha látott szebbnél szebb tájakat, lenyűgöző, egzotikus, izgalmas városokat, csodálatos műemlékeket, lehet Párizs, Bagdad, Jeruzsálem szent földje, London vagy a második otthon, Portugália — mégis, hazatérni Budapestre májusban a gesztenyefák és orgonabokrok virágzása idején, mikor hirtelen minden olyannak tűnik, mint akkor, régen... Milyen érzés visszasodródni a múltba, újraélni a Gestapo-fogságot, a küszködést a megélhetésért, a nürnbergi tárgyalás izgalmát az idős kormányzó mellett, a megalázó sorban állást, a küzdelmet az új életet jelentő vízumokért, az otthonra találás örömét-nehézségeit, az aggódást az otthon maradottakért, az ország sorsáért... S vajon milyen ember az, akit Horthy kormányzó „sofőröm, belügy-, külügy- és pénzügyminiszterem"nek nevez, aki haláláig szelíden-odaadón ápolja őt, aki ígéretéhez híven megszervezi a kormányzó újratemetését Kenderesen, aki a köztársasági elnöktől kapott kitüntetés átvételekor azokra gondol, akik

GRÓF EDELSHEIM GYULAI ILONA Horthy István kormányzóhelyettes özvegye

Becsület és kötelesség 2 1945-1998

IIIII

III IIIIIIIII

Miskolci Egyetem

Szerkesztette OCSOVAI GÁBOR A képeket válogatta STEMLERNÉ BALOG ILONA

GRÓF EDELSHEIM GYULAI ILONA Horthy István kormányzóhelyettes özvegye

Becsület és kötelesség 2 1945-1998

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2001

COPYRIGHT C> ILONA BOWDEN AND SHARIF HORTHY, 2001 A KÖNYV A MAGYAR MILLENNIUM KORMÁNYBIZTOS HIVATALA TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT

Ajánlás Emlékirataim második kötetét négy keresztfiamnak és öt keresztlányomnak ajánlom: Esterházy Pálnak, Kállay Andrásnak, Makovits Viktornak és Pap Mihálynak, Kienast (Darányi) Magdinak, Moore (Bartók) Deanának, Andersen (Monteverde) Henriettának, Andujar Osannának és Rogers Isabelnek.

Mism EGYM

53, 04 özponti kNyvir

sv-SQ011-400

NEGYEDIK RÉSZ

16. fejezet

GESTAPO-FOGSÁGBAN VALAHOL BAJORORSZÁGBAN

1944. október 18. Szép dombos, erdős vidéken haladtunk, majd a sorompó felemelkedett előttünk, hogy behajthassunk a „Schloss Waldbichl"-be.. Festői táj vett körül bennünket hétszáz méter magasságban, egészséges levegőjű helyen, fenyő- és bükkfaerdő közepén, s a kényelmes, jó ízléssel berendezett kastélyból gyönyörű kilátás nyílt a tőlünk negyven kilométernyire húzódó Bajor-Alpok hóborította hegyláncára. A kastély parkjának kisebb részét szögesdrót kerítés övezte — csak ott volt szabad sétálnunk, és ott is csak fegyveres Gestapo-kísérettel. A kerítésen belül a barakkokban száz ss-katonát szállásoltak el, és a kastélyban kilenc Gestapo-őr vigyázott ránk, két farkaskutyával. Az első emeleten mi laktunk, alattunk és felettünk a Gestapo. Nagyon őriztek minket. Ugyan kitől, mitől, s vajon hová tudtunk volna onnét megszökni? Mindenkit összehívtak, és megmondták nekünk, hogy a földszinti nagy terembe szerelik be a rádiót, amelyen a német és a magyar híreket hallgathatjuk. Minden más külföldi adót szigorúan tilos hallgatnunk, és ha valakit rajtakapnak, bárki legyen is az, azonnali halálbüntetéssel sújtják. Megmutatták nekünk Nicky szobáját. Erről még röviden beszéltem Dörnberg protokollfőnökkel, mielőtt elment, de éreztem, hogy minden hiába, mert ők továbbra is színházat játszottak. Vajon miért? Miután kipakoltunk, fegyveres Gestapo-kísérettel egy kis sétára mentünk. Négy álmatlan éjszaka után teljesen kimerülten végre átaludtam az egész éjszakát. Másnap nyolckor mi, a család, együtt reggeliztünk. Dörnberg elbúcsúzott, azt mondta, Budapestre utazik. Sétálni mentünk a park szögesA kastély Hirschberg báró tulajdonában volt, akitől Bleichröder bankár bérelte, amíg az állam „át nem vette". 1943-ban Mussolini lakott itt három napig. 9

s

drót kerítéssel körülvett részén, megint csak fegyveres kísérettel. Ebéd után pihentünk, majd sétáltunk; vacsora után bridzseztünk, mert szerencsére Vattay hozott magával kártyát. A német külügyminisztérium beosztott oda egy diplomatát, Legationsrat Leite-Jaspert, aki eléggé ellenszenves volt. Közölte: velünk jön bridzsezni. A Gestapo-parancsnok Hueber is bemutatkozott. Három nap múlva megkaptuk az ígért rádiót! Hogy a magyar rádiót szabad hallgatnunk, nem volt nagy öröm, hiszen pár nappal később Szálasi beiktatását közvetítették. Ami eléggé meglepő volt: az idősebb József főherceg is felszólalt, és a háború folytatását dicsérte! Miklóspapa nem csodálkozott ezen, mert azt mondta, az első kommün idején — huszonöt évvel azelőtt — József főherceg, alkalmazkodva a kommunista irányzathoz, Alcsúti Józsefnek neveztette magát. Néhány nappal érkezésünk után egy szokványos iskolai füzetben elkezdtem részletes naplót vezetni, oly módon, mintha a nővéreimnek írnék levelet. Úgy gondoltam, a vágy, hogy elmondjam nekik a történteket, megkönnyíti az írást. Magdamama naplóját is megőriztem, s a továbbiakban abból is idézek majd.

WALDBICHLI NAPLÓ

Október 28. Valószínűleg sok időm lesz itt, ezért szántam rá magam bár nincsenek írói ambícióim —, hogy lejegyzem egyhangú, keserves száműzetésünk érdekesebb eseményeit. Figyelembe véve a körülményeket, természetesen nem merek teljesen szabadon írni itt a fogságban. Ma tíz napja érkeztünk ide, de máris végtelennek tűnik az idő, amit itt töltöttünk. Sokszor olvasott az ember fogságról, száműzetésről, és furcsa ráébredni, hogy most mi vagyunk ilyen helyzetben. Milyen könynyű volt olvasás közben átsiklani azon, hogy valaki éveket töltött száműzetésben, és el sem tűnődött az ember, hogy az illető hogyan tölthette napjait, vajon mivel foglalkozott, miképpen fojtotta el honvágyát, és egyáltalán a szabadság és az új élmények iránti vágyakozását! Lehet, hogy ez idővel elviselhetőbbé válik, és csak most — az elmúlt idők gyorsan lezajlott eseményeinek hatása alatt — nincs a léleknek nyugovása, mert megszokta, hogy az események pergőtüzében kell helytállnia... s hirtelen rászakad a tátongó üresség. Megfosztanak minket akaratunktól, a cselekvés lehetőségétől, nem tudjuk, mi történik körülöttünk, mi lesz velünk... 10

Úgy érzem, nekem továbbra is az a feladatom, hogy a szegény, meggyötört szülőknek ezt a nehéz időt, amennyire emberileg lehetséges, könnyítsem. Ez itt most nehezebbnek látszik, mint valaha. Szegény Miklóspapa nehezen bírja, ami persze nem csoda; az állandó felelősségteljes elfoglaltság után a mostani tétlenségben ránehezedik az elmúlt idők valamennyi problémája. Az a gyötrő gondolat, hogy mit lehetett volna másképpen csinálni, engem is foglalkoztat. Rettenetes aggodalmat okoz Nicky távolléte, és ez újabb szülői fájdalom — tudni, hogy utolsó, még életben levő gyermekük szenvedhet. Ezt átéreztem már Budapesten, a nunciatúrán, amikor azon tűnődtem, mi történne, ha kijelenteném, ott maradok Istvánnal. Már indulásunk előtt megtudtuk, hogy ez nem lett volna lehetséges, mert a németek az egész családot mindenképpen elvitték volna. Ereztem, nem szabad a szülőket magukra hagynom, és őket utolsó örömüktől unokájuktól — megfosztanom. Rettenetesen szenvedtek volna itt ketten egyedül, aggódva értünk, hírek nélkül. De nekem is szörnyű lett volna elszakadni, főleg Magdamamától; úgy érzem, mintha Pistát veszíteném el újra. Annyira hasonló a lényük, hogy ha ránézek, néha Pista jelenlétét érzem, úgy tűnik, mintha csak kiment volna pár percre a szobából. Visszatérve az itteni helyzetre, nem győzünk gyönyörködni a kilátásban, amely szinte balzsam a lelkemre. A Zugspitzét szabad szemmel lehet látni. Különösen most nyújtanak gyönyörű látványt a ház körüli, októberi színekben pompázó erdők. Szinte ragyognak a színek, a vörösnek számtalan árnyalata, amely nálunk nem található ilyen varázslatos tobzódásban. De bármilyen szép látvány is ez, mégis inkább a magyar erdőt nézném! Egyszóval: nincs megfelelő hangulat ehhez a különben igazán szép helyhez, mert be vagyunk zárva, és szinte elviselhetetlen az ellenséges környezet. Fő, hogy István jó levegőn van — és amiért leginkább aggódtunk —, az ellátása is megfelelő. Eléggé jó a kenyér, ami kellemes meglepetés. Vaj is van bőven, és egyelőre cukrot is kapunk. Állítólag ez „diplomataellátás", mert nem mindenkinek jut ennyi minden az országban. Nagyon szigorúan őriznek. Száz SS tart őrséget állandóan a kertben, a ház körül. Éjjel az ablakainkra időnként rávilágítanak, annak ellenére, hogy a Gestapo felettünk és alattunk lakik! Eléggé kellemetlen, hogy ha az ember lefekvés előtt kinyitja az ablakot, vagy ha a legkisebb lármát hallják, rögtön oda világítanak. Éjjel kutyával járnak a ház körül. Ha ki akarunk menni sétálni, a földszinten jelentkeznünk kell a Gestapónál. Akkor kinyitják a béjárati ajtót, amely különben mindig 11

zárva van. Séta közben lépten-nyomon kísér mindegyikünket egy fegyveres Gestapo-őr — holott van SS-őrség is. Bár mindig ugyanazon utat járjuk oda-vissza, legalább kihasználjuk, hogy a tiszta, éles levegőn lehetünk. A gestapósokat mi egymás között csak „fogdmegeknek" nevezzük. Örülünk, hogy Vattay Antal itt van velünk, aki nagyon rokonszenves, természetes, kedves ember. Feleségét, fiát és lányát hagyta Budapesten, nagyon aggódik értük. Brunswik György útimarsall tulajdonképpen nem tudjuk, miért van itt, miért hozták őt a németek mint második kísérőt. Egyelőre nehezen bírja az ittlétet, amit — azt hiszem — nem egészen így képzelt el, és mindezt tetézi egy isiászszerű fájdalom a derekában, amely persze még jobban lehangolja. Miklós komornyik, Margit és Gizi ittléte számunkra nagyon kellemes, mert jólesik otthoni arcokat látni magunk körül, és itt másoktól biztosan nem lehetne segítséget kapni. Különösen Miklós — akit én mindig nagyon szerettem — mutatta most meg, ebben a nehéz helyzetben, hogy milyen kiváló ember. Gondolok magukra, Éva, Myro és Sya — vajon mi, testvérek látjuk-e még egymást ebben az életben? Aggódom magukért, mit csinálnak, hol lehetnek? Hogy találjuk majd meg egymást, ha ez a háború véget ér? És vajon mi hogy kerülünk el innen? Teljesen elképzelhetetlen, hogy oldódhat meg mindez. De ezer, most nem szabad gondolkozni, és az Istenbe vetett bizalmat nem szabad elveszíteni. Október 29., vasárnap. Miklóspapa kérésére tegnap délután beszéltem az ide beosztott ellenszenves diplomatával, Legationsrat Leite-Jasperral az egész Nicky-ügyről, mert állítólag azt mondta, hogy nincs információja róla. Hát hadd tudja meg, mi hogyan látjuk az esetet. Bár igyekezett megnyugtatni, inkább azt a meggyőződésemet erősítette meg, hogy Nickyt nem látjuk viszont. Középkori kínzásnak minősíthető, ahogy a fogságban levő államfő apát a fia életével zsarolják egy aláírásért; becsületszavát adja egy nagykövet és egy teljhatalmú követ, hogy visszakapja a fiát Bécsben a vonaton, majd miután megadja az aláírást, eszük ágában sincs a becsületszavukat betartani. Különben ma az állt az újságban, hogy a magyarországi német követ, Veesenmayer, magas kitüntetést kapott kiváló szolgálataiért. Úgy látszik, szószegésért kitüntetés jár... Szegény Nicky szörnyű helyzetben lehet, rossz rágondolni, menynyire szenvedhet. Úgy látom, a szülőkben még van egy kis reménység, hogy idehozzák, és tartom is b&inük a lelket, ameddig csak lehet. 12

Ma, vasárnap, másodszor volt itt Münchenből Mayer főtisztelendő misézni. A földszinti volt zeneszobát rendezték át kápolnának, nagyon egyszerűen, de meghitten — ami, azt hiszem, a házfelügyelőnő érdeme. Már múlt vasárnap is ott volt a szentmise. Csak a ministrálással volt baj, mert ezt a szerepet nekünk kellett betöltenünk. Vattay és Brunswik múltkor kijelentette, hogy az könnyű, bízzuk csak rájuk. De amikor a pap elkezdte a misét, senki sem válaszolt. Kénytelen voltam én a misekönyvemből, először életemben, hangosan olvasva, latinul válaszolni. Vattay öntötte a vizet és bort, és eléggé összevissza csengetett, de azért nagyobb zökkenő nélkül zajlott le a mise. Ezért a mai vasárnapra már előre betanultam a válaszokat, és én is csengettem, csak a bort és a vizet öntötte Vattay. Gyönyörűen, simán ment minden. Utána Mayer főtisztelendő feljött hozzánk a mi kis nappalinkba, és nagyon rokonszenvesen beszélgetett velünk. Nem értettük, neki miért szabad velünk beszélnie, amikor a többieknek a házban ez tilos. Talán azért, mert nem a környékről való. Sétánkat megzavarta a riadó, le kellett menni az óvóhelyre, mert felettünk húztak el a gépek. Münchent bombázták. November 1., szerda. Mindenszentek napja. Az otthoni kriptákra gondolunk, ahol talán senki sem gyújt gyertyát, és ahová senki sem visz virágot. Ilyenkor minden évben lementünk Kenderesre, és sajnos mindig több és több virágot vittünk, mert egyre többen váltak a kis kripta lakóivá. Még régebben a szép elefánti kriptához az erdőben sétáltunk le, a falusi temetőhöz vezető két kilométeres úton, és gyertyát gyújtottunk ott is. Ez a szép szokás arra jó, hogy imádkozzunk halottainkért, megemlékezzünk róluk. Itt, Bajorországban ágakat szedtünk, és pár szál virágot tettünk a fényképek elé. Ilus nővér meglepett egy aranyos kis fenyőkoszorúval, melyet Pista képe elé helyeztünk. István is szedegetett őszi leveleket „Édespapa képének". Különben ma két hete vagyunk itt. A napi beosztásunk a következőképpen alakul. Nyolckor reggelizünk a mi kis szalonunkban, Mama, Miklóspapa, Ila, István és én. Azután mindenki megy fürödni, és fél tizenkettőig mindenki a szobájában foglalkozik azzal, amivel tud. Írunk, olvasunk. Ezt séta követi — István már sokkal előbb megy ki Ilával a jó levegőre, persze Gestapo-kísérettel. Egykor van ebéd a földszinti kis ebédlőben. A szülőknek, Vattaynak, Brunswiknak és nekem Miklós inas hozza a konyhából az ételt. István és Ila külön étkezik. Étkezés után a hallban, kandallótűz előtt ülünk, és „feketézünk". Erre 13

a célra van egy „Ersatzkaffee", azaz pótkávé, ami éppen hogy tűrhető, és szerencsére Miklóspapának ízlik. Miklós inas mesélte nekünk, hogy amikor az SS-csapatok ellepték a Várpalotát, és Oberst Wolff (Skorzeny) betelepedett apósom szobájába és irodájába, hívatta Miklóst, és utasította, szolgáljon fel neki kávét úgy, ahogyan a kormányzónak szokta. Amikor Miklós felszolgálta a kávét, Skorzeny legorombította, és követelte, hogy azt a kávét hozza, amit a kormányzó ivott. Nem hitte el Miklósnak, hogy Horthy Miklós másodrendű kávét ivott, nem a legfinomabbat. Miklós inas emiatt majdnem komoly bajba került. Itt az egyik ebéd utáni foglalatosságunk abból áll, hogy papirosból pálcákat sodrunk, a végét a kandallóban meggyújtjuk, és gyufa helyett használjuk cigarettagyújtásra. Mivel a gyufával és a cigarettával is takarékoskodni kell, mindenki igyekszik kevesebbet szívni. Vattay a legnagyobb dohányos, rajta kívül még csak a szülők dohányoznak. Nagyon kedves kép, ahogy ők ketten, cigarettamegtakarítás céljából, leginkább közösen szívnak egyet, felváltva szippantgatva Kettőkor meghallgatjuk a német híreket, és igyekszünk valamit kihámozni belőlük. Azután mindenki visszavonul szobájába 3/4 4-ig, amikor megint sétaóra van. De szép sétákat lehetne itt tenni a drótkerítés túloldalán! Háromnegyed 5-kor teázunk. Tea után van egy óra szabadidőnk; ókor érkezik Vattay és Brunswik a römikártyákkal, így aztán szórakoztató játékkal töltjük 1/2 8-ig az időt. Ekkor átöltözünk és nyolckor vacsorázunk. Kandalló előtt hallgatjuk meg a magyar híreket, ami rendszerint keserves, majd bridzsparti következik, melyre nagyjából má,sodnaponként meghívjuk az ide beosztott Legationsrat Leite-Jaspert, aki szívesen, de rosszul játszik. Ez nem számít, mivel a parti úgysem megy kimondottan nagy tétre. Fél 11-11 tájt megyünk aludni, illetve én akkor még Ilával mindig elbeszélgetek, kötök stb. Ezt a napi beosztást előre pontosan megbeszéltük, gondolván, könynyebb lesz elviselni a napokat, ha valamilyen szabályhoz tartjuk magunkat. A vacsora előtti átöltözés is a köteles elfoglaltsághoz tartozik. Így aránylag jól eltelik a nap, csak ne gyötörne mindannyiunkat az aggodalom. Az ellátást nem lehet kifogásolni, valahogy mégsem lakunk jól, a gyomrunk más ízekhez szokott. István is kelletlenül eszik, nem ízlik neki az itteni a hazai koszt után, és nagyon kívánja az édességet, ami itt alig van. Remélem, beleszokik majd idővel. A vitaminokkal telepakolt orvosi táskám tartalma most nagyon hasznossá válik. 14

November 5., vasárnap. Mayer főtisztelendő sürgős teendői miatt ma nem jöhetett, így elmaradt a mise. Tegnap nagy meglepetés ért: két csomag jött Budapestről! Délután römizés közben hozta be Miklós, hogy ki küldte, és hogyan került ide, nem tudjuk. A dohányosoknak nagy csalódást okozott, mert cigarettát sejtettek a csomagban, mi viszont, Magdamamával, nagyon örültünk, mert sok pamut volt benne, így most bőven lesz munkánk, és ajándékozhatunk is belőle, mert ez itt különlegességnek számít. Frau Hergenhahn, aki itt a háziasszony szerepét tölti be, mesélte, hogy tavaly, karácsony előtt kapták az utolsó pár harisnyát. Nem is értem, hogyan boldogulnak télen. Gyönyörű, napsütéses időben, a ház előtt ülve, mindjárt nekiláttunk a kötésnek, ami kitűnő időtöltés. Magdamama Miklós inasnak köt pulóvert, én pedig Vattaynak meleg zoknit. A pamutból mintha egy kis hazai levegő áradna, ami ugyan nem felhőtlen öröm, mert az ember aggódva tesz fel magának ezer kérdést. Ki hol van? Milyen körülmények között? A rádió tegnap bemondta, hogy Üllőt és Vecsést elfoglalták az oroszok, majd az utóbbit megint visszafoglalták! Még soha ilyen sokszor és ilyen borzalmasakat nem álmodtam, mint itt, de mindannyian ugyanezt tapasztaljuk. Én majdnem mindig Budapestről álmodom. Sokszor a kórházban vagyok — ami a jó álmok közé tartozik, mert nagyon szerettem az ottani munkát, az érdekes helyreállító-sebészetet a 205-ös hadikórház műtőjében, a szomorú, nehéz munkát a Sziklakórházban, ahová a bomba- és balesetsérülteket hozták szívet tépő tragédiájukkal. A betegekre is sokat gondolok — vajon a gyönyörű, kis négyéves Mártika, akinek a tolongásban a vonat levágta a bal lábát, hogyan boldogul? Megígértem a szüleinek, hogy segítek majd nekik a kezelésnél, a műláb beszerzésénél. Talán csak akad valaki, aki most segít rajtuk. Lehangoló itt tétlenül ülni, amikor olyan sok dolog várna otthon, és amikor minden ápolónőre rendkívül nagy szükség van. A nélkülözésben és a nehéz munkában osztozni kellene velük, ha szükséges, példát kellene mutatni, ez volna most az a munka, amely lekötné az embert, és megadná azt az érzést, hogy minden tőle telhetőt megtett. Ilyenkor arra gondolok, Istvánnal otthon mi lenne? Na és itt mi lesz? Az otthoniak most biztosan le is tagadják, hogy ismertek — jól is teszik, mert csak hátrányuk származna belőle, és a segítségemmel talán csak ártanék nekik. Vajon mikor kerülünk majd haza, és lesz-e benne örömünk? Ezer kérdés, amelyre csak a jövő adja majd meg a választ. Talán minden egészen másképp lesz, és fájdalmas lesz látni, ami szívünkhöz oly közel állt. Tudom, a lakásom mindig hiányzik majd, 15

mert ott éreztem magamhoz legközelebb Pistát, ott úgy éreztem, mintha még élne, és ha akartam, felidéztem, szinte hallottam a hangját, a lépteit, s ahogy az ajtót becsukja. A pipái is ott maradtak a kis asztalon az én képemmel, amit ő tett oda... látom a kezét, ahogy a pipát megfogja. Rossz rágondolni, hogy vajon ki él most a mi otthonunkban? Visszakapunk-e valaha valamit abból, ami a miénk volt? Mennyi ember van most hasonló helyzetben — fáj értük a szívem. Elcsodálkozom azon, amit most írtam, mert ez már világosan a fogságból eredő lelkiállapot. Az állandó, megfeszített aktivitás után most semmittevők lettünk. Mások kezében van a sorsunk, nem lehet tervezni, nincs miről dönteni, és gondolatainkat aggodalommal teli kérdések kötik le. Ma különösen szomorú, ködös idő van, eső is esik, az embert ez szinte a reménytelenség érzésével tölti el, és az élni akarást is gyengíti. Miért is élünk majd a jövőben? Ha Pista élne, tudom, minden érdekelne, de nélküle az az érzésem, hogy nincs keresnivalóm e földön. Tudom viszont, hogy Istvánért, a kis Pistáért élni kell és érdemes! Nagy feladat őt úgy felnevelni, hogy méltó legyen az apjához. Bár mindig úgy irányíthatnám, ahogyan Pista akarta volna. De most elég ebből... Magdamama azt írta ezen a napon: „Sajnálom, hogy nem írtam első naptól kezdve, de képtelen voltam nyugodtan gondolkozni, olyan szörnyű időket éltünk át, annyi aggodalmon mentünk keresztül, olyan sok keserű csalódás ért bennünket, hogy szükség volt egy kis időre, míg megnyugodtam, s helyreállt lelki egyensúlyom. Most megtaláltam megint az utat Istenemhez, és ismételten, mint már sokszor az életben, megnyugodtam az Ő szent akaratában." — Bámulom őt! November 8., szerda. Ma éjjel leesett az első hó. Egész éjjel havazott, és óriási hótömeg zúdult az erdőre. Roskadoznak a fák, rengeteg ág letörött, mert nagy részükön még teljes a lombozat. Istvánnak ez nagy öröm, már egész reggel alig lehetett vele bírni. Időnként felmászott az ablak peremére, onnan csodálta a havat, hogy aztán annál türelmetlenebbül követelje: menjünk ki a szobából. A Legationsrat hozott neki egy kis szánkót, ami fokozta örömét, nekem viszont lelkiismeretfurdalást okozott, hogy Leite-Jaspert eddig elítéltem. Mikor Istvánt húztuk a szánkón, szántszándékkal folyton felborult, és térden csúszva, a havat ölelgetve tobzódott. Brunswik és a diplomata társaságában nekiláttam én is lapátolni; a ház előtt kiástunk egy széles járdát. Később István nagy örömére Ilával csináltunk egy hóembert — a „fogdmegek" némán segédkeztek! Nagyon hiányzott már a másfajta mozgás, mert ez 16

idáig csak sétálni lehet. Mindenki magának szabja meg a saját sétaszükségletét, én igyekszem minimálisan egy óra hosszat gyalogolni naponta. A hallban, vagyis a ház közepén lévő nappaliban vannak könyvek és szekrények, ahonnan előkerítettünk egy sakktáblát, Miklóspapa örömére. Most étkezések után a kandalló előtt felváltva sakkozik Brunswikkal és Vattayval, s mindig győz! Ma befejeztem Vattay részére a zoknit; hálából megígérte, hogy a römiben jó lapokat oszt nekem! Állítólag az oroszok Vecsésnél és Csepelen vannak — szegény Budapest! November 9., csütörtök. Brunswik kapott otthonról két levelet! Mi nem kaptunk semmit. Azt írják neki, hogy autójukat, telefonjukat elvették, és 24-én volt egy nagyobb bombázás. Csak tudnám, Magukkal mi van! Ha most hamarosan nem kapok hírt, akkor egyre nehezebb lesz, mert Budapest komoly veszélyben lévén, a német követség biztosan elköltözik onnan. A tegnapi hírek szerint Soroksáron utcai harcok dúlnak. Itt havazott, olvadt, és újra havazott. Egyedül mentem sétálni, mert a szülők ma nem jöttek ki a házból. Ha egyedül vagyok, gyorsan gyalogolok, és kísérőm ma elvesztett a szeme elől. Lázasan keresett. Szembe találtam magam az egyik fegyveres SS-őrrel, aki „Fráulein"-nek (kisaszszonynak) szólítva Ausweist (igazolványt) kért tőlem, és amikor mondtam, hogy nekem ilyen nincs, megkérdezte, hogy miért nincs? Úgy gondoltam, túl hosszadalmas lenne ezt neki elmagyarázni, ezért szó nélkül továbbsétáltam, mire ő, látván a gestapóst utánam sietni, belenyugodott. Ezen a rövid úton szoktunk mindig többször oda-viszsza menni. Mire odaértem a házhoz, ott állt Cernota, a három itt lévő Gestapo-tiszt egyike, és megkérdezte, csatlakozhat-e hozzám. — Ha nem bánja a gyors tempót, csak jöjjön — mondtam, de bosszankodtam, hogy elrontja a sétámat. Nagy meglepetésemre, rokonszenvesen beszélgetett; elmondta, hogy Polában volt a haditengerészetnél, és Miklóspapát ott többször is látta! Érdekes, mennyire meglátszik rajta a régi iskola — más, mint a többi. Megkérdeztem tőle, mit mondjak, ha legközelebb igazolványt kér tőlem egy őr. Azt felelte: csak annyit mondjak, hogy a vendégekhez tartozom. Most tehát már tudjuk, mik is vagyunk. Vacsora után, a kandalló előtt ülve a hallban, Magdamama és én kötünk, Miklóspapa az egyik úrral sakkozik, a másik nézi őket. Mielőtt István aludni megy, mindig lejön pár percre; ma leült Mama és közém, és aranyosan csacsogott. Többek között azt mondta: „Tudjátok, a Dé17 <

,

5--1°• 0 4 1-

nes, a Rudi, a Szarka Miki, Sárkány Miki, most nem kocsikázhatnak, és vajon mit gondolnak rólam, hogy én miért nem vagyok ott? Még azt fogják hinni, hogy beteg vagyok." Később, kis töprengés után: „De mikor a németek elfoglalták Budapestet, mi azért ott maradhattunk volna a nuncius bácsinál, ott biztonságban voltunk." Így tör ki belőle a vágy a kis barátai után, akiket folyton emleget. Képzelem, azoknak is mennyire hiányzik a sok játék, a póni- meg a kecskefogat. Ilus nővérnek néhány napja azt mondta: „Mi itt nem tudunk a németekkel beszélni, ők meg Pesten biztosan nem tudnak beszélni, hát akkor miért vannak ők ott, és mi itt?" Nagyon sajnálom, hogy István unokatestvéreit, a kis Magdit és Pált a legkedvesebb életkorukban nem láthatom és teljesen elfelejtik keresztmamájukat. Csak legyen nekik mindig elég ennivalójuk, ez a legfontosabb, mert szerintem annál nagyobb szenvedés nincs, mint ha az ember gyereke éhezik, és nem tud neki elég ennivalót adni. Remélem, Éva és Myró számára Pomáz jó helynek bizonyult. Mindnyájukért nagyon aggódom.

Ma leveleket írtunk, én írtam Maguknak Rédére, abban reménykedve, hogy kapunk választ. Lehet, hogy nem küldik el a leveleket, de azért próbálkozom, mert gondolom, Maguk is éppen úgy aggódnak értem, mint én Magukért. Milyen nagy erő a szeretet! Bármi történhet, nem múlhat el, amit egymás iránt érzünk. Azt a sok gyerekkori emléket, ami mindnyájunkat összefűz, senki soha el nem veheti tőlünk. De jó lenne, ha mindannyian találkozhatnánk megint a háború után! Ha én hiányoznék, azt nem bánnám, csak Maguk közül ne hiányozzon senki. Sya tudja, hogy én a haláltól sosem féltem — sokat beszéltünk erről, Maga mindig ragaszkodott az élethez. Minden önsajnálkozás és dramatizálás nélkül mondhatom, csak István miatt kell az élethez ragaszkodnom, mert még ha szép jövő vagy boldogság várna is rám, az sem érdekel. Annyi szépet éltem át egészen rövid idő alatt, és ha Pista itt volna, még további sok szépre vágynék. Nélküle ez nem érdekel. Nickynek is írtunk pár sort, hogy esetleg életjelt kaphassunk. Bár a magyar politikai foglyok, akiket a március 19-i megszállás után vittek el, levelezhettek a családjukkal, nem hiszem, hogy ezt nekünk megengednék, pedig mi állítólag „vendégek" vagyunk!

November 12., vasárnap. Örömünkre eljött Mayer főtisztelendő misézni. Tíz órakor a kápolnaszobában gyűltünk össze. Ma Miklóspapa és István is velünk van, mert a halottakért mondatott a mise, és a főtisztelendő úr különösen a mi halottainkért mondta. Már nincs semmi fennakadás: Vattay önt bort és vizet, én adom a válaszokat, és én csengetek. István bámulatosan viselkedett, háromnegyed órát ült csendben, és a Miatyánkot velünk imádkozta. Ilától néha halkan suttogva kérdezett valamit, mi van a kancsóban és effélét, de oly halkan, hogy egyáltalán nem zavart. Eléggé nagy teljesítmény ez, ha meggondoljuk, hogy még négyéves sincs. Mayer főtisztelendő nagyon kedvesen beszélt, a család holt és élő tagjaiért imádkozott! A Gestapovezetőség biztosan nem tud erről. A mise után Legationsrat Leite-Jasper elbúcsúzott tőlünk. Ma elutazik, és helyette a tegnap már bemutatkozott Generalkonsul Hellenthal marad itt, aki kellemesebb embernek látszik. Sokat utazott, könnyebb vele sok mindenről beszélni. Ötven év körüli, most Monacóból jött, ahol paradicsomi békeállapot volt, de előtte a lengyel, francia és orosz frontokon is harcolt. A trópusokon szerzett szemgyulladás miatt elveszítette az egyik szemét, amit úgy pótoltak műszemmel, hogy együtt mozog a másik szemével, és ezáltal — még ha tudja is ezt az ember — nem lehet rájönni, melyik a valódi és melyik a műszem. Engem érdekel ez a fantasztikus műtét, majd még kikérdezem róla.

November 13., hétfő. Ma nagyon rossz napunk volt. Ebéd után hívatta Vattayt a Generalkonsul, és közölte vele, hogy ma este indul két napra Bécsbe. Bombaként hatott ez a hír a mi eseménytelen életünkben. Egy percig sem hiszem, hogy csak két napra viszik el. Bármibe lefogadnám, nem így lesz — annyira meg vagyok erről győződve. Erre igazán nem számítottunk, és annyira élvezzük, hogy Vattay itt van velünk. Az ő természetessége, száraz humora mindig elevenséget hozott egyhangú életünkbe. Fél hétkor vacsorázott a szobájában, Brunswik és én bent ültünk nála. Vacsorája közben egyszerre csak felém fordult, és nagyon komolyan a szemembe nézve, azt mondta: „Én többet ide nem jövök vissza." Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, mert annyira meglepett, hogy ő, aki otthon bízott az idejövetelben, és a Várban engem rábeszélt, most ennyire tisztában van a dolgokkal. Ezzel szinte azt mondta: igazam volt. Minthogy nekem is ugyanaz volt a meggyőződésem, nem tudtam semmi vigasztalót kitalálni, és fájt a szavait követő csönd. Csak két napra pakolt be, pedig annyira kértem, tegyen be a táskájába melegebb cipőt, zoknit stb. Azt mondta, nem vihet nagyobb táskát, ha csak két napot mondtak neki. Hiába bizonygattam, mindegy, hogy mit mondanak. Hét óra előtt már indultak is — autón a hideg téli éjszakába, egy idegen alakkal, aki érte jött, és innen Cernota tiszt is elkísérte. Vajon mi vár rá...? Újabb áldozata ennek a szörnyű

18

19

háborúnak és a keserves magyar sorsnak. Szegény családja nem is sejti, hogy elvitték tőlünk. Nehéz volt a búcsú, és most mindnyájan megint olyanok vagyunk, mintha fejbe vertek volna, pedig már kezdtünk kicsit belerázódni ebbe az életbe, gondosan palástolva egymás előtt aggódásainkat, rossz előérzeteinket. A délutáni römicsatákat is Vattay kezdeményezte. Pontosan hatkor mindig megjelent kártyával a kezében, és mindnyájunkat magával ragadott, olyan élvezettel játszott, miközben Brunswikot folyton ugratta. Ezen Brunswikkal együtt sokat nevettünk. A legjobb bridzsező is ő volt a társaságban. Egyszer mi is el fogunk innen kerülni, de hogy miképpen, azt nehéz elképzelni. Ez lesz a legkritikusabb pillanat. Amilyen napsugaras öröm István ittléte, olyan ijesztő nekem a tudat, hogy ő is itt van velünk. Csak könyörögni lehet, és hinni az isteni Gondviselésben, hogy lesz elég erőnk elviselni a megpróbáltatásokat. — Este megint meghallgattuk a magyar rádiót. Nem mondhatom, hogy magyar hírek hangzottak el, mert kizárólag német hadijelentést és híreket adtak. Közölték, hogy Vörös János, a volt vezérkari főnök, Moszkvából mondta el rádiókiáltványát, melyben a többi között a zsidóüldözések megszüntetését is sürgette. Nagyon csodálkoztunk ezen a híren, és most már végképp nem értem Vörös szerepét. Azt nem közölték, hogy ezen kívül még mit mondott. November 15., szerda. Papi neve napja. Vajon érzi-e, milyen nagy szeretettel gondolok rá — az utóbbi időben különösen sokat —, és féltem őt. Otthon próbáltam előkészíteni arra, hogy milyen katasztrófának megyünk elébe, de mindig az volt az érzésem, hogy nem hitte vagy nem akarta hinni. Ma csináltam Tostnak, fénykép nélkül, egy kis emlékkártyát az imakönyvembe, hogy ő is ott legyen a többiek között, ha kedves halottaimért imádkozom. Olyan szépre sikerült, hogy Magdamama is kért egyet az ő imakönyvébe. Ma, 15-én lesz egy hónapja annak a borzalmas napnak, amelyik Nicky elfogatásával kezdődött. Mindennap kérem az Istent, adjon Nickynek sok-sok erőt, hogy mindent elviseljen. Egyetlen napig sem hagyom abba a kilencedeket, amelyeket érte imádkozom. Mást nem tehetek...

ránk zárnak egy páncélszekrényhez illő vasajtót. Fél tizenkettőig ott ültünk. Szinte naponta van riadó, de az óvóhelyre csak akkor megyünk le, ha a gépek éppen felettünk húznak el. Magdamama, aki nem bír semmilyen zárt helyiséget — otthon még felvonóba sem szállt be, inkább gyalog ment bármennyi emeletet —, most itt az óvóhelyen nagyon szenved sbereé és ideges. Hue Estefelé tefjöttjött a Generalkonsul kíséretében búcsúlátogatásra dr. az eddigi Gestapo-parancsnok, bemutatkozásra pedig az, aki ezután lesz a mi parancsnokunk: Oberführer Klein. Megtudtuk, hogy a Gestapo-tiszt Cernota, aki Vattayt kísérte, amikor elment, nem jön többé vissza, mert áthelyezték. Sajnálom, hogy az egyetlen szimpatikus gestapós elment. Remélem, nincs bajban... Felfedeztük, hogy az egyik asztal a hallban pingpongozásra való, és az összes hozzá való kellékek is ott vannak. Brunswikkal kipróbáltuk. Eleinte nagyokat csaptunk a labda mellé, de aztán már egészen jól belejöttünk. Ez nagyon jó testmozgás! Itt szükség van rá. November 19., vasárnap. Ma van Sya neve napja. Édes Cikkem, remélem érzi, mennyi jót kívánok, és milyen sokat gondolok Magára. Főleg abban bízom, hogy együtt vannak Józsival. De amilyen csodálatosan megmenekült eddig Józsi, remélem, a térdsérülése miatt megkímélik, és együtt maradhatnak. Ma először römiztünk Vattay elmenetele óta. Miklóspapa volt az egyetlen, aki nem játszott, mert Vattay nélkül nem akar játszani. Reméli, hogy visszajön! Képzelem, hogy hatkor, a römi órájában mennyit gondol ránk Vattay — vajon milyen körülmények között él, és nem fázik-e a lába a vékony cipőjében? Tegnap nagy izgalmunk volt Margit komorna miatt, mert már napok óta nem érezte jól magát, péntek estétől szombat reggelig nagy fájdalmai voltak a vakbél táján. Nem tudott aludni, és ami engem legjobban aggasztott: émelygett, mégis csak reggel szólt nekünk. Rögtön kértük, hogy telefonáljanak orvosért, akire háromnegyed egyig kellett várni. A weilheimi kórházból jött egy rokonszenves orvos, és megállapította, hogy a vakbél duzzadt, de nem a féregnyúlvány. Diétát rendelt el és megfigyelést. Fontos, hogy telefonkapcsolatban legyünk vele. Szerencsére Margit ma már jobban van.

November 16., csütörtök. Gyönyörű napos idő, de mi nem élvezhetjük, mert a parancsnok lezavart bennünket az óvóhelyre, amelyről azt mondják, százszázalékosan biztos, remekül megépített bunkere a kastélynak. Bizony eléggé szűk, és mivel sokan vagyunk, alig van levegő. Ilyenkor

November 22., szerda. Egész délelőtt riadó volt, és a ház népének le kellett mennie az óvóhelyre. Sokáig ültünk ott, Magdamama megint nehezen bírta.

20

21

Tegnap kaptunk első ízben magyar újságokat november 14-ről datálva. Eléggé gyorsan jöttek, de nem sok örömünk telik bennük. Egyoldalú, primitív beállítás, bosszantóan ostoba, rosszindulatú cikkek, ferdítések, hazugságok. És mindez azzal fűszerezve, hogy „kitartás, bátorság, testvér!". Nemcsak primitívek, de hazaárulók is és sírásói a magyar népnek. Ígérték nekünk, hogy jön egy fogorvos, és mindenkit kezelni fog. Ma megjött végre Murnauból az ígért fogász! A fürdőszobában állította fel a fúrókészüléket, és a pácienseknek saját maguknak kellett egy éjjeliszekrény-lámpát a szájuk előtt tartaniuk. A kezelésemhez behívtam Istvánt, és mintha mulatság lenne, nevetve mutattuk be neki a fogkezelést, azzal a céllal, hogy ha majd egyszer rá kerül a sor, ne féljen tőle. A fúrónak és műszereknek nagy sikerük volt. Este beszéltem Generalkonsul Hellenthallal, és átadtam neki egy levelet a főnöke, Ribbentrop részére. Tudniillik miután ide hozott minket, Ribbentrop üzent nekem, legyek nyugodt, ő mindent megtesz Nicky érdekében, kezébe veszi az ügyet, és kérte, hogy nyugtassam meg a szülőket! Most tehát megírtam, hogy már nincs mivel nyugtatni őket, és kértem, ne feledkezzen meg ígéretéről. Gondolom, Ribbentrop azért fordult hozzám, mert a szüleim jó barátságban voltak feleségének a családjával, akik — a nagyon kedves, egyáltalán nem náci érzelmű Henkelt család tagjai — több ízben jártak nálunk Elefánton. November 26., vasárnap. Tegnap hajnalban bombázták Münchent, és Stollékat a pincében betemette egy bomba. Az asszonyt törésekkel szállították kórházba. Őt nem ismerjük, de a férje, aki itt valamilyen külügyi adminisztratív beosztásban van, eddig a legtöbb rokonszenvet mutatta irányunkban. Nagyon sajnálom őket. Reméljük, nem lesz komoly a sérülésük. Mayer főtisztelendő nem érkezett meg, pedig kétszer küldtek érte az állomásra. Biztosan elakadt valahol, mert egyszer már késett nyolc órát riadó miatt. Ma is süt a nap, mint eddig minden vasárnap. Kint a ház előtt kötöttünk — persze felügyelettel! Azután pingpongoztunk a hallban. Miklóspapa is megpróbálta, először életében, és bámulatosan játszott. Este Generalkonsul Hellenthal velünk bridzsezett. Megtudtuk tőle, hogy Stollnének kar- és lábtörése, valamint gerincsérülése van. Nagyon sajnáljuk őket. Tegnap óta a budapesti rádió egyáltalán nem szól, tegnapelőtt, 24-én hallottuk utoljára egészen halkan és a skálán eltolódva, nem a megszokott 22

helyén. A csepeli harcok már biztosan elérték a lakihegyi adót. Vajon mikor szólal meg újra, és mit mond? Minden este próbálkozom, hátha meghalljuk.is mást is próbálok! Amit álcázva írtam le a naplómban, azt most már kiegészíthetem: még otthonról tudtam, hogy a müncheni rádióadó mellett egy angol adó németül sugároz híreket. „Sender West"-nek hívják, és a bemondója úgy beszél németül, mint a müncheni adóé. neöktlüen t kvom lte ! Ragyogó m Mivel megengedték, hogy német adókat hallgassunk, megpróbáltam másnaponként a müncheni hírek közben átcsavarni a keresőt az angol adóra. Ez csupán egy kis mozdulat, de ugyanakkor figyelni kellett a hallból kivezető hét ajtót, amiken időnként ki-be jártak a Gestapo emberei. Csukott ajtón át nem lehetett megkülönböztetni a két német nyelvű adást. Az ajtók figyelése mellett a hírekre is fülelni kellett, így tudhattuk meg, milyen városokat foglaltak már el a szövetségesek. Ha közben nyílt egy ajtó, vissza kellett gyorsan kapcsolni a müncheni adóra. Amíg az egyik kezem a rádió keresőjén volt, a másikkal vécépapírra írtam ceruzával a városneveket, és elrejtve felvittem Miklóspapáékhoz, akik ilyenkor már ágyban voltak. Suttogva elmondtam nekik a híreket, majd a papírt vízzel eldörgöltem, amíg apró darabokra nem szakadt, és a vécébe dobtam. Elégetni nem tudtam, mert nem volt gyufánk, de a hamu is gyanús lehetett volna. Mivel megérkezésünkkor közölték velünk, hogy külföldi rádió hallgatásáért halálbüntetés jár, bizony nagyon óvatosan kellett a készülékkel bánni, és rendszerint erős szívdobogással járt ez a művelet, pláne, ha hallgatás közben kétszer-háromszor nyílt valamelyik ajtó! November 28., kedd. Nagy izgalom volt egész nap, mert megtudtuk, hogy Margit komorna postán levelet kapott testőr vőlegényétől, szabályosan ide címezve! Estefelé aztán hívatta őt az új parancsnok, Oberführer Klein, és miután meggyőződött róla, hogy tényleg nem tud németül, hívatta Miklóst tolmácsnak. A borítékot csak messziről mutatta meg, és nem adta oda a levelet, mert nem tetszett neki, hogy az a testőr tudja a mi pontos címünket. (Én így persze megtudtam, hogy a kedves MÁV-alkalmazott leadta az én üzenetemet, amelyben megírtam a címet!) Szegény Margit olyan boldog volt, még ha a levelet most nem is olvashatta el, pedig ez már igazán nem változtat a tényen, hogy azok, odahaza ismerik a címünket. Micsoda aljas bosszantások ezek!

23

November 30., csütörtök. Tegnap megint itt volt a fogorvos, teljes felszerelésével és feleségével, aki asszisztált neki. Szerencsénk van, mert a fogász kellemesen és úgy látszik, jól is dolgozik. Ma sötét, nyomasztó köd van. Engem ez nagyon lehangolt, és mindenki inkább szótlanul sétál. Mivel borúra derű a szabály, estére nagy örömöm volt. Levelet kaptam Esterházy Jánostól, a mi kedves, kiváló Bibi barátunktól! Ezt a pozsonyi német követség útján juttatta el valahogyan hozzánk. Több mint hat hete az első hír otthonról! Végtelenül kedvesen írt mindenkiről. Magukról írja, hogy Rédén vannak ketten Józsival, akinek a lábáról levették a gipszkötést, és hamarosan kiveszik a szilánkot. Remélem, ez azt jelenti, hogy szó sem lehet még a bevonulásáról. De jó tudni mindnyájukról, hogy hol vannak, csak Myróék ne kerüljenek veszélybe Pomázon. Nem értem, Éva miért van Somogyban, vajon a gyerekeket is visszavitte? Sosem felejtem el Bibinek ezt a jóságát; igazán megható, hogy mindenkiről ír, akiről csak sejti, hogy érdekel. Vajon ki lett a Vöröskereszt főnökasszonya, ha Apor Gizi néni állandóan a fivérénél van? Őt biztosan leváltották. (Sok évvel később tudtam meg, hogy Esterházy János börtönből írott leveleiben a nagyapa vagy öregúr - aki után mindíg érdeklődött, akinek áldását és imáit küldte -, az apósom volt.) December 4., hétfő. Tegnap már a harmadik vasárnap volt mise nélkül, de ígérik jövő vasárnapra és karácsonykor több napra is. Innen nyolc kilométernyire van egy kis város, onnan könnyen kijöhetne egy pap, de ezt nem engedik, nehogy kitudódjék, miféle vendégeket rejteget ez a kastély. Annyi ember jár itt, hogy már biztosan úgyis tudják! Ennek a szegény, messze lakó teológus-tanár papnak kell ezer nehézség közepette ide jönnie. Advent első vasárnapja lévén, a háziasszony és az ide beosztott kertszakértő, Bouillon grófnő, aki itt a virágos- és konyhakerti munkákat szervezi, a helyi szokás szerint több helyen készített a házban angyalos adventikoszorút, csillogó ezüst- és aranyruhába öltöztetett kis papirosangyalokkal díszítve, melyeket István kitörő örömmel fogadott. Óriási örömében lélekszakadva rohant Miklóspapáért, és hívta: „Gyere, Nagypapa, elvezetlek a meseországba!" Később hozzáfűzte: „Szerencse, hogy a hálószobámba nem jött egy ilyen angyalka, mert mindig csak abban gyönyörködtem volna, és nem tudtam volna aludni." A kicsi otthon nem tudott így örülni, el volt kényeztetve, mert folyton kapott valakitől valamilyen ajándékot, rokonoktól, sőt idegenektől is. Itt ez nincs, így a sors kegyetlensége folytán megtanult igazán örülni - ami nagyon üdvös és egészséges. 24

Brunswik szombat óta erős hűléssel ágyban fekszik. Nagy lázzal kezdte, de ma már láztalan, és takarókba begöngyölve vitték autón Weilheimbe az orvoshoz, aki megállapította a homloküreg és fül erős meghűlését. Münchenből ma itt volt Stoll, és mesélt felesége állapotáról. Mondta nekem: valószínűleg sikerül Istvánnak egy kis karácsonyi ajándékot szerezni! Adtam neki szép világoskék pamutot nyolc hónapos kislánya részére, hogy a feleségéndk is legyen kis öröme. Sajnálom őket, mert a szegény asszonynak valószínűleg hónapokig kell feküdnie a gerincsérülése miatt. Stoll maga is rossz bőrben van, nagyon le is fogyott. Este rajzoltam egy malomjátékot, és Miklóspapával malmoztunk. Nagy csaták voltak ezek, és rendszerint döntetlenül végződtek. Amikor már mindenki lefeküdt, Ilával még éjjel egyig kis cukrokat csomagoltunk Istvánnak Mikulásra. Ila nagyon ügyesen mézes cukrot csinált a mi kevés, itt félretett cukrunkból és az otthonról hozott mézünkből. Még „szaloncukor" is készült egy kis maradék csokoládéból, amit ezzel a céllal tettünk el. December 6., szerda. Miklós-nap. Milyen más ez a névnap, mint az eddigiek voltak! Vajon hány magyar gondol ránk ma, sok baja közepette? Minthogy nincs mivel gratulálni, becsomagoltam három cukrot, mintha gyógyszer volna, és szabályszerű receptet írtam hozzá, mint „dr. Habenichts" (dr. Nincstelen), és megszabtam a névnapi gyógyszer adagolását. Ezt ma reggel beküldtem tálcán egy pohár vízzel - sikerült is megnevettetnem a szülőket. Tegnap este Ilával még István' Mikulását készítettük. Reggel, nagy volt az öröme, amikor az ablakban megtalálta a Mikulást, csak sajnos tegnap este óta nincs jól a gyomra, felment egy kissé a láza, és ágyban kellett maradnia. Ma Generalkonsul Hellethallal mentem sétálni 11-től 1/2 1-ig. Kellemesen elbeszélgettünk. Csodálom, hogy kibírta az ide-oda sétát. Érdekes, annak ellenére, hogy vele sétáltam, kísért egy „fogdmeg" is. Kérdésemre, hogy ez miért szükséges, azt felelte: ő itt nem számít. Meghűlése miatt Brunswik még az ágyat nyomja, de azért felkelt fél órára, és szép, megható felköszöntőt mondott Miklóspapa névnapjára. Nem is tudtuk, hogy ilyen jó szónok. Miklós inast is meggratuláltuk, aki szintén ma névnapos, és éppen ma kapott családjától levelet! Mint múltkor Margit levele, ez is postán jött, így a parancsnok karmai közé került. Már régebben fekhetett itt, mert Pesten valamikor októberben adták fel. A parancsnok felhívatta Miklóst a szobájába, átnyújtotta neki a levelet, hogy olvassa el és fordítsa le, azután megint vissza kellett adnia, nem tarthatta meg! Érthetetlen, hogy ez mire jó, hacsak nem

személyes bosszantásra. Világos, az ilyen levelet naponta újra meg újra el lehetne olvasni. Persze Miklós így is nagyon örült, mert már kétségbe volt esve, hogy nincs hír a családjáról. A levélből megtudta, hogy a születendő unoka az orvosok szerint megmaradhat, a lánya gyengélkedése ellenére. De ennyi öröm sok is lenne egy névnapon, így üröm is jött hozzá azáltal, hogy a német rádió bemondta, a Szovjet nagy támadást kezdett Budapest ellen. Ott is más Miklós-napra ébredtek ma; az operai díszelőadás helyett ágyúdörgés, éhség, szenvedés következett. Mindez a nagy megütköző erők közötti kis ország szomorú sorsa, amelyhez hozzájárult a közvélemény félrevezetése, az emberek ítélőképességének hiánya — az indítóokokról nem is beszélve. Ma kivételesen kitűnő Mikulás-napi vacsorát kaptunk — már ozsonnára jött a nagyon jó „Apfelkuchen", és este egy rumsteak garnírozva, utána pedig krémes palacsinta. Ízlett minden, nagyon élveztük. Ugyanakkor hallottuk, hogy ezt a „diplomataadagolást" be fogják szüntetni. Másnap hajnalban lekergettek az óvóhelyre. Azelőtt nem vették ezt ilyen szigorúan, de az új parancsnok szokása, hogy amint egy ellenséges gép feltűnik valahol; mindenkit leparancsol az óvóhelyre, és minket órákig „ott felejt", mialatt ők, a fogdmegek, felmennek ebédelni. December 10., vasárnap. Tegnap volt Pista negyvenedik születésnapja. Jó arra gondolni, hogy milyen öröm lehetett náluk negyven évvel ezelőtt! Mindig azt mondják, az idő enyhíti a fájdalmat, és tompítja a hiányérzetet. Ez logikusan hangzik, de én eddig magamon az ellenkezőjét tapasztaltam. Pista mintha mindjobban hiányozna, ami a jelenlegi elszigetelt, elfoglaltság nélküli helyzetünkkel is magyarázható de arról is szó lehet, hogy az ember aszerint megy feledésbe, mennyire szerették és milyen egyéniség volt. Pista egyéniségét nem lehet elfelejteni, és ha az ember közel állt hozzá, hiánya örökre megmarad. Magdamama ezen a napon így írta le azt, amit én próbáltam elképzelni: „Micsoda öröm és boldogság — reményteljes várakozás beteljesedése volt ez a nap negyven évvel ezelőtt. Milyen anyai büszkeséggel töltött el, és mennyit gyönyörködtem ennek a pompás fiúnak testi és szellemi fejlődésében, s milyen szilárdan élt bennem a meggyőződés, hogy még nagyon nagy hasznára fog válni országának. Aztán egy zuhanás, biztosan bűnös kezek merénylete, megrongálása a gépnek, és ennek a szép tehetséges életnek, a haza reménységének vége volt. Hogy ezt is túl lehetett élni?! — Csak ne kérdezzük, hogyan.

Sokat eltűnődtem felette, hogy a Gondviselésnek mik voltak a szándékai, hogy oly sűrűn és olyan végtelen súlyosan büntetett engemet! Három gyermeket ragadott el tőlünk felnőtt korban — a negyediket, az utolsót, most fogságba vetette, hetek óta nincs hírünk róla, és nem tudjuk, mi sors vár reá —, és most még a hazánkat is elvesztettük, és szomorú, bizonytalan száműzetésben szenvedünk. Vajon miért? Hiszen, azt hiszem, mindketten mindig híven teljesítettük kötelességünket — iparkodtam segíteni férjemnek nehéz hivatásában, becsülettel megálltam helyem mint feleség és anya — vagy ezzel kellett fizetni, hogy házaséletünk olyan boldog, olyan harmonikus és megértő volt?! Nem tudom. Valami céljának kell lenni, az bizonyos, mert a Gondviselés mindig meghatározott céllal intézi sorsunkat, arra az ember utóbb mindig rájön!" A múlt heti ígéret ellenére, a mai vasárnapon sem érkezett meg a pap. ígéretek!... István gyomra rendbe jött, és Brunswik is már fent jár. Nekem erős izomlázam van, mert fenyőágakat fűrészeltem egy nagy fogú, rossz fűrésszel. Nem hiszem, hogy ezt megismétlem, mert olyan étvágyam lett tőle, amit itt nehéz csillapítani. Eddig ugyan nem panaszkodhatunk, mert annak ellenére, hogy máshoz szoktunk, elegendő volt, amit kaptunk. De most azt mondják, holnaptól kezdve megszűnik a „diplomataellátás" az egész országban, és rossz hírek jönnek a várható adagolásról. Beszéltem erről Hellenthallal és kérdeztem, ha Istvánnak nem lenne elég az ellátás, nem eresztenének-e vele ki Svájcba? Azt mondta, ez teljesen lehetetlen, mert aki már egyszer ilyen helyzetben van, nem kerül ki könnyen belőle. Arra is megkértem, próbálja elérni, hogy karácsonyra jöjjön pár sor Nickytől a szülőknek, mert ez lenne az egyetlen és legnagyobb ajándék. Figyelmeztettem, ebbe még bele is betegedhetnek. Megígérte, hogy megpróbálja. Megtudtuk tőle: van itt a házban egy adminisztratív igazgató, aki jól sakkozik. Miklóspapa azt üzente neki, hogy meghívja sakkozni. El is jött örömmel, és apósom legyőzte, mint eddig mindenkit. Utólag tudtuk meg, hogy Hellenthalon kívül a háziaknak tulajdonképpen nem szabad velünk érintkezniük, és az igazgatónak kellemetlensége volt emiatt. Nekünk nem nagy baj, mert csak örülünk, ha nem kell németet látni. A házon belül is úgy van minden elrendezve, hogy a háziakkal ne találkozzunk könnyen. Az első emeleten lakunk mi, a szülők, István, Ila és én, Vattay és a mi személyzetünk. A második emeleten lakik a háziasszony — ő gondoskodik ellátásunkról. Nagyon szívélyes és rokonszenves az igazgató, a Generalkonsul, a Gestapo-parancsnok, a külső SS-őrség parancsnoka és a házhoz tartozó egész személyzet.

26

27

Eleinte Brunswik is ott fenn lakott, de most leköltöztették a földszintre azzal a megokolással, hogy nem előnyös a túl intim keveredés a „vendégekkel". Nem tudjuk, miért volt eddig fenn, és mi van mind e mögött. Teljesen külön étkezünk, a főlépcsőt is csak mi használjuk, így a háziakat ritkán látjuk. Generalkonsul Hellenthalnak kellene intéznie a postát, sajnos nem sok eredménnyel. Neki semmi hatalma sincs; jóindulattal van irántunk — de itt csak a Gestapónak lehet szava. A pesti rádió végleg elhallgatott, így hazánkkal még ez a kapcsolat is megszakadt. A Nickynek írt levélre nincs válasz, Miklóspapa Hitlernek küldött levelére sincs, az én Ribbentropnak címzett írásomra szintén nincs — és mi itt ülünk tehetetlenül, bénultan, reménytelenül várva a végkifejletet. Magdamama nem tud aludni az aggodalomtól, főleg Nicky miatt, dicséri viszont az orvostudomány legáldásosabb és legnagyobb teljesítményét, hogy fájdalmat tud csillapítani — és altatni! Nem győzi dicsérni az „Alonal"-t, amely enyhülést hoz a szenvedő embereknek... István rengeteget beszél Budapestről, ahonnan el akarja kergetni a németeket, hogy mi visszamehessünk. Nem tudom, honnan hallotta ezt, de nagyon foglalkoztatja ez a téma. December 13., szerda. Hétfő óta megszűnt a túlzottan szépen hangzó „diplomataellátás", és bizony úgy látszik, komolyan megkezdődött az éhezés. Mondják, azt kapjuk ezentúl, ami Németországban minden embernek dukál, legyen akár herceg, munkás vagy koldus. Bizony elég kevés, amit most kapunk. A vaj, ami eddig kitűnő és bőséges volt, kimért kicsi adagokban kerül az asztalra, gyümölcsíz is ritkán van, és akkor is fejenként csak egy gyűszűnyi. Mindig egytálétel, „Eintopfgericht", tészta soha, hús ritkán, és egy napra egy alma. István kosztját azzal pótoljuk, amit Brunswik most meghatóan elővett az otthonról magával hozott elemózsiából: egy kis zsírt, szalonnát és jó magyar befőttet. Senki sem beszél róla, de én leírom, hogy állandóan éhes vagyok, amit azonban ilyen semmittevés mellett ki lehet bírni. Szerencsére Istvánnak külön tejes ételt adnak azokon a napokon, amikor egy gyereknek igazán elégtelen a táplálék. Mi tudunk neki a saját adagjainkból cukrot pótolni. Ezenkívül Ila és én kis adag vajunknak csak a felét esszük meg, hogy Istvánnak több legyen. Divatba jött a gyomorkorgás, valakinek mindig követelődzik a gyomra. Az egytálétel is mindig hasonló, néha rizs, néha gersli az alapja, és az már nagy szerencse, ha egy-egy babszemet találunk benne. Szerencsére burgonya az alapétel, mert az minden formában jó, főleg 28

amióta Magdamama szólt, hogy főzzék hajában, és hagyják egyben, mert így sóval nagyon ízletes. Ilával fél éjszakákat azon dolgozunk, hogy Istvánt meglepjük valamivel karácsonyra. Az angol repülőgépek által ledobott „radar elleni" sztaniolpapírcsíkokat kint a kertben összeszedjük, és azokból készítünk láncokat, ezüstszálakat stb. Egy-egy angol repülőtámadás után tele van velük az erdő. A Gestapo meg akarta tiltani, hogy a sztaniolcsíkokat összeszedjük, de nekem sikerült megmagyaráznom, hogy ebből csinálunk a kis fiamnak valamilyen karácsonyi ajándékot, hiszen itt nincs más lehetőségünk. Erre aztán, a parancsnok engedélyét kikérve, nagylelkűen beleegyeztek. Eddig rendszeresen kétnaponként próbáltam meghallgatni az angol híreket a „Sender West"-en, de most már ritkábban hallgatom, mert túlságosan idegőrlő. Tegnap, amikor a rádióadás után felmentem a lépcsőn, elájultam! Szerencsére senki sem vette észre ezt, és lassan magamhoz tértem. Úgy látszik, nagyon legyengültem, igyekszem ezentúl többet pihenni. December 17., vasárnap. Ma megint nem jött pap, ezzel szemben háromszor voltunk az óvóhelyen! Pedig — mint minden vasárnap — ma is gyönyörűen sütött a nap. Mi sajnos a hideg óvóhelyen ültünk, ahelyett, hogy élveztük volna a meleg napot. Vacsora előtt volt a második, utána pedig a harmadik riadó; az utóbbi a München elleni igen erős támadás miatt. Egészen idáig látszottak a tüzek. Münchent teljesen lebombázták, akárcsak a nagyobb bajor városokat, Augsburgot, Regensburgot, vagy Ausztriában Innsbruckot, Salzburgot... Mondják, hogy az itteni alkalmazottak — igazgató, komornyik, szakács, telefonos kisasszony stb. — közül, úgyszólván egy sincs, akinek a lakása ne kapott volna már bombatalálatot. Ebből is látszik, milyen súlyos károkat szenvedtek a városok. Mivel ez a kastély dombon fekszik, tehát már messziről látható, és a gépek délről berepülve mindig felettünk vonulnak északra, érthető, hogy szigorúan veszik az óvóhelyre való levonulást. Amikor már elhúztak a repülők, a parancsnok először felküld mindenkit az óvóhelyről, csak nekünk kell mindig sokkal tovább lent maradnunk, ami nagyon bosszantó. Nem tudom, mi ennek a célja. Az utóbbi napokban gyönyörű volt az időjárás; elég nagy a hideg, de a napon olyan meleg van, hogy kint lehet ülni, olvasni vagy kötni. A tavak befagytak, reggel köd van, és a fák zúzmarásak. Olyan szép a táj, mint

29

egy álomország. A hideg itt bámulatosan könnyen elviselhető — a szobák jól fűthetők, csak legyen egész télen szenünk! Az erős bombázások miatt olyan rossz a vasúti közlekedés, hogy számíthatunk rá, fennakadás lesz a szénszállításban. Pedig azt nehezebb lenne megszokni, mint a gyenge kosztot, amibe már lassan kezdünk szótlanul beletörődni. December 19., kedd. Ilával tegnap éjjel 1/2 4-ig dolgoztunk. István kedvenc képeskönyvéből kimásoljuk a figurákat, hogy azok is itt lógjanak a fán — elég sok munka a mesealakokat mindkét oldalon kirajzolni és kifesteni. Kettős céllal készítünk Istvánnak szép karácsonyt, hiszen az ő öröme majd átsegíti a szülőket — és minket is — ezeken a szomorú hangulatú, aggodalommal teli napokon. Gondolom, Európában a szülők nagy részének hasonló gondjai vannak; a szeretet ünnepén nehéz egy kis örömet szerezniük gyermekeiknek. A hírekből azt hámozzuk ki, hogy borzalmas harcok folyhatnak Magyarországon. Teljesen tönkreteszik a mi szép hazánkat, és az oroszok egyre csak nyomulnak előre! Hogyan próbáltuk Budapest pusztulását elkerülni!... Most már majdnem körül van zárva a város, de azért folytatják a harcot. Magunk között megállapítottuk, hogy ha erre gondolunk, mindjárt könnyebben viseljük az itteni koplalást. Nehéz nekünk most a nélkülözést elviselni, de mennyit szenvedhetnek az éhezésen kívül még a budapestiek! Stoll hozott egypár fából készült játékot Istvánnak, amit én kértem tőle. Egészen egyszerű kis ajándékok. Örülök, hogy lesz valami a fa alatt, és remélem, fiam már elfelejtette a tavalyi karácsonyt! Stoll nagyon rossz bőrben van, és olyan lehangolt, kétségbeesett, hogy elszorul az ember szíve, ha ránéz. A felesége, úgy látszik, rosszul tűri a mozdulatlan fekvést, és minden riadónál nagyon ideges, ami nem csoda. December 20., szerda. Ma egész napra felbőszített, hogy reggel Miklóspapánál járt Hellenthal azzal a hivatalos bejelentéssel, hogy a politikai helyzet úgy alakul, hogy sem ő, sem Mama nem levelezhet senkivel. Mivelhogy eddig sem kaptak egy sort sem, és tudtommal az én leveleim sem érkeztek meg az otthoniakhoz, nem értjük, miért nem mondták ezt mindjárt — mi az, ami most változott? Hivatalosan én levelezhetek ugyan, de Esterházy Bibi levelén kívül egy sort sem kaptam, pedig elképzelhetetlen, hogy otthonról nem írtak volna. Vajon hány levél fekszik a Gestapónál? A nyugati fronton a németek támadnak. Ha igaz. 30

December 21., csütörtök. Hellenthal búcsúzni jött, mert tíz nap szabadságra megy. Stoll fogja helyettesíteni, akinek ezért a beteg feleségét is ide hozták. Nem tudom, szabad-e, de én lopva, észrevétlenül meglátogattam az orosz származású, nagyon helyes, csinos asszonyt. Jól elbeszélgettem vele, és megkértem, tanítson nekem egypár orosz szót. Ezt örömmel vállalta. Másnap már tanultam is öt szót! Persze vigyázni kell, hogy látogatásaim ne tűnjenek fel, lehetőleg úgy megyek hozzá, hogy senki se lásson. December 24., vasárnap. Szomorú karácsony reggel virradt ma egész Európára. A családok egymástól elszakadva, éhség, hideg otthon és sajnos kevés felebaráti szeretet. Vajon hányan gondolnak arra, hogy egy jó cselekedettel a kis Jézust megajándékozzák? Tudom, és bízom benne, hogy vannak ilyenek. Ezen a szomorú karácsonyon mindenkinek a gondolata azokhoz száll, akiket szeret, akikért aggódik. Próbálok nem gondolni rá, hogy karácsony van, mert akkor a torkomat szorongatja a sírás. Gondolataim lázasan keresik Magukat ebben a szörnyű összevisszaságban. Mamit, Papit képzeletben magamhoz ölelem, és megköszönöm nekik azt a sok szép karácsonyt, amellyel megajándékoztak. Sajnálom, hogy most, amikor mi viszonozhatnánk nekik azt a sok örömet vidámsággal, unokákkal, éppen most egyedül vannak, aggódnak és szenvednek. És EMSI minden tagjához külön-külön szállnak gondolataim, remélve, hogy megérzik, milyen nagy szeretetet érzek irántuk. Itt van Mayer főtisztelendő, tíz órakor volt a mise. Utána nekiláttunk, hogy Istvánnak szép karácsonyfát csináljunk, jóformán a semmiből. Ilával délután feldíszítettük a fát, amelyet a kertben vágtunk ki, mert a sétautunk tele van kis fenyőkkel. Mintha a kis Jézus küldte volna őket nekünk. A kis fa egy méter magas. Eléje formáltam mohából egy kis nyitott házacskát, benne azzal a szentképpel az imakönyvemből, amelyen a kis Jézus fekszik jászolban. Vattával és üvegporral havat csináltunk. Az Ila által készített cukrokat fehérbe és ezüstbe pakoltuk, ahogyan az nálunk Elefánton volt, és az angol gépekről ledobált sztaniolpapírcsíkokból bőven tettünk a fára ezüstszálakat. Ila csinált egy kis magyar lányt, piros-fehér-zöld ruhával, ő is oda került a műhavas fenyőtobozok közé. István kedvenc képeskönyvének alakjait mind kifestettük; nagyon kedvesen hatnak a fán. Kérésemre a Stoll által beszerzett ajándékokat — egy kis fa teherautót, szekeret lóval, pici favonatot és -tankot — a karácsonyfa elé tettünk. Délután hatkor „jött a Jézuska" fent a mi kis szalonunkban. A csengetésre István ment be először, és mi nyolcan követtük: Miklóspapa, 31

r Magdamama, Brunswik, Ila, Miklós, Margit, Gizi és én. Nagyon szép lett a kis fa. Magdamamának és nekem az volt a legnagyobb ajándék, hogy István az ajtóban megállt, és csak nézte: „Mama, én még ilyen szép fát sosem láttam!" De jó, hogy a tavalyi, mennyezetig érő fára, úgy látszik, már nem emlékezett! De az bizonyos, hogy ez a kis fa több szeretettel készült, mint az a nagy fa a várbeli Mátyás-teremben. Az egyszerű, kis fajátékoknak is nagyon örült a fiam. Tudom, hogy eközben mind Nickyre gondoltunk. Bárhol van, remélem érzi, mennyi szerető gondolat veszi körül ott egyedül a kietlen fogságban; nem is tudjuk, mennyire sebesült meg, amikor elfogták; reméljük, kibírja a sok megpróbáltatást... A kis fa körül állva, Brunswik felolvasta a versikét, amelyet én azért írtam, hogy mindenki érezze — Miklós és a lányok is —, hogy itt az idegenben még erősebben összetartozunk, mint valaha: KARÁCSONYEST WALDBICHLBEN A karácsonyfa német, dísze is idegen Csak azért nem áll köztünk oly ridegen Mert magyar kéz által készült a zöme Hogy Istvánnak legyen benne öröme. Kilenc magyar szív van e kis szobába Messze idegenben, otthontól elzárva. Nem jöhet levél, és elvész a csomag De a szív útja mégis szabad marad. És egyszerre látom, nézzetek csak körül Ide, a fa köré még sok szív tömörül. Testvér, hitves, gyermek, vőlegény és szülő, Mindegyik aggódó és szívből szerető. Kilenc magyar szív messze elhagyottan De sok ezernyi mással mégis összedobban s amíg közöttünk él a szeretet Ne bánjuk azt se, ha nem kapunk levelet. Egy akarattal kérjük ott és itten A sok magyar sorsát segítse az Isten! 32

Szem nem maradt szárazon, de hogy a hangulat ne legyen túl borús, gondoskodtam egy kis vidámságról is. E célból összeállítottam egy kis szöveget úgy, mintha az otthoni két komikus, Hacsek és Sajó beszélne egymással. Brunswikot úgyis sokszor „Hacsek-hangon" ugrattam a szülők nagy mulatságára. Felvettem tehát Brunswik kabátját és kalapját, s leültem vele egy kis asztalhoz, ahogyan Hacsek és Sajó szoktak. Sajó: Hogy érzi magát, Hacsek? Hacsek: Mint egy hordó! Sajó: Úgy meghízott a mai nehéz időkben? Hacsek: Nem. Állandóan a pincében tartózkodom, mint egy hordó. Sajó: Már megint beugrottam magának! De juszt sem hagyom magam kiszekírozni. Inkább beszéljünk okosabban. Mit szól az új offenzívához? Hacsek: Mihez? Sajó: Az új offenzívához. Hacsek: Mondja, az magának új? Öt év óta szüntelen folyik. Sajó: Dehogy, Hacsek, hát maga nem hallott a németek nagy téli csatájáról? Hiszen mennek előre! Hacsek: Előremennek, ne beszéljen! És ez újdonság? Ők mindig előremennek, csak hátraérkeznek. Sajó: Látom, magával ma nem lehet okosan beszélni. Talán azt sem tudja, hogy a Szálasi elköltözik Budapestről? Hacsek: Felmondták az albérletét? Sajó: Maga nem tudja, ki a Szálasi, a nyilas vezér? Hacsek: Nyilas vezérről már hallottam, de az indián volt, és Sólyomszemnek hívták. Sajó: Maga gazember, prézlire verem! Hacsek: Inkább mondja, Sajó, mit ebédelt, burgonyát káposztával vagy káposztát burgonyával? Sajó: Csodálkozni fog, ma még Platzchent is kaptunk. Hacsek: Az mi magyarul? Sajó: Szó szerint: helységecske. Hacsek: Ne beszéljen! És azt itt megeszik? Nálunk másra használják. Sajó: Ugyan, Hacsek, az egy sütemény. Hacsek: Furcsa hely ez, Sajó, furcsa. Mondja, maga hogy jött be? Sajó: A kapun, mért kérdi? Hacsek: Mert úgy hallom, hogy rossz a „kapus". 33

Nagy sikerünk volt, és szerencsére sikerült felvidítanunk és megnevettetnünk a társaságot. Énekeltünk magyar karácsonyi énekeket, és gyönyörködtünk István örömében. Vacsora után nem maradtunk lent, mert mások egy „karácsonyi közös vacsora" miatt elfoglalták az összes helyiséget. Többen tartoztak ebbe a társaságba a professzortól és a főtisztelendőtől a konyhalányig. Később a hallban ott találtuk az egyik altisztet a szobalánnyal egy székben, és a bútorok szerteszéjjel hevertek. Egész éjjel nagy lármát csaptak a mulatozók, István többször felriadt. Tegnap este is volt már egy nagy ricsaj, úgynevezett ,Jul-Fest", amire az egész ház népe levonult az SS-katonák barakkjaiba, az ősgermán fényünnepre, amely a napok hosszabbodásának ünnepe. (Nehogy valaki Jézus születésére emlékezzen!) Buillon grófné volt a „Lichterfrau", a fényasszony. Kihasználtuk, hogy a lezárt házon belül egyedül voltunk; Ilával belopakodtunk a konyhába, és a megmaradt kis mézünkkel süteményt csináltunk — senki sem zavart meg! December 31. Karácsony óta nem volt kedvem írni. 26-a volt a református Istvánok neve napja. Jó, hogy a főtisztelendő még itt maradt, mert misét mondott. Áldoztunk, és most Vattay helyett én ministráltam. Minden délelőttöt — kivéve a mait — a pincében, ebben a hideg, szűk bunkerben kellett tölteni. Én itt főleg Magdamama miatt szenvedek. Az ünnepek szenzációja, hogy 25-én kapott Brunswik egy átiratot a német külügytől, és személyes telefonértesítést Dörnberg protokollfőnöktől: szabad ember, és hazautazhat! Nagyon-nagyon boldog volt, nem is lehetett vele beszélni! Kissé undorító, hogy úgy látszik, eszébe sem jutott, mi itt maradunk. Az elutazáshoz szükséges írásokat ellenben nem kapta meg a csendőröktől, és tegnap arról értesítették, hogy egyelőre nem utazhat. Megsajnáltam, mert rettenetesen letörte ez a hír, k már annyira beleélte magát szabadságába. Mindent bepakolt, csak az írásokat várta, és most mindent ki kellett megint csomagolnia. Úgy látszik, mindig kevesebben leszünk. Papáék abban reménykednek, hogy most talán visszahozzák Vattayt, amit én kizártnak tartok. Az ünnepek másik szenzációja: 27-én nagy örömünk volt, mert otthonról egy bőrönd élelmiszer jött: cukor, kenderesi rizs, Miklóspapáék kedvenc, megszokott, magyar cigarettája stb. Sajnos levél nem volt mellette, hacsak itt ki nem vették. Csak az rontotta örömünket, hogy ugyanakkor kaptam egy levelet Ribbentroptól, melyben megírja, semmiféle levelezés vagy összeköttetés Nicky és közöttünk nem lehetséges, amíg az ő ügye teljesen nem tisztázódik! Továbbá írja: az utóbbi hónapok eseményei mutatják legjobban, milyen szörnyű következményei voltak az őáltala is követett politikának.

Nem rossz beállítás, még a végén Nicky az oka, hogy tönkreteszik Budapestet — vajon Ribbentrop politikájának mi mindent köszönhetünk? Én igazán nem vártam más választ, de a szülőket nagyon lehangolta. Aznap játszottam az első sakkpartit Miklóspapával, ami elég jól ment. Meg tudnám szeretni ezt a játékot. Stollnénál többször is jártam látogatóban, és szorgalmasan tanulom az orosz szavakat. Ma kelt fel először, és férje kihozta a hallba, mindannyiunk örömére — de a ház rendjét megszegve. Budapest már körül van véve, és nagy küzdelem folyik — ez a rémes gondolat, ami egész nap kíséri az embert. Mi értelme van mindennek? Ez egy szörnyű év utolsó napja, és ki tudja, milyen lesz a következő. Próbálok Magukra nem gondolni, mert akkor könnyekkel küszködöm, és azt képzelem, hogy Magukat is elfogja, főleg éjfélkor, a szomorúság. Eszembe jut a sok vidám szilvesztereste, amit együtt töltöttünk, a székekről beleugrálva az új évbe. A mi szilveszteresténk úgy telt el, mint itt minden más este, csak ma a vacsora volt jobb, dupla húsadaggal. Sakkozás és bridzsezés után éjfélkor feljöttünk a szobáinkba, és személyzetünkkel együtt egy kis koccintással kívántunk egymásnak boldogabb új esztendőt. Viszont az a tapasztalatunk, hogy sajnos most már mindig rosszabb új éveknek nézünk elébe. Nem tudtam aludni, fájt a fejem; a földszinten nagy ricsaj volt. Rossz évnek rossz a vége. 1945. január 1., hétfő. Isten nevében! Most már nem lehet messze a háború vége — milyen lesz a vég, és milyen a várva várt béke? Megjött a főtisztelendő úr, és újra volt szentmise. Ministráltam, áldoztunk. Miklóspapa és István is velünk volt. Fiam aranyosan imádkozta velünk hangosan a Miatyánkot. Mise után bementünk Stollékhoz megméretkezni, mert ott van az egyetlen mérleg a házban. István tizennyolc és fél kiló, ami a korához képest megnyugtató, de a magasságához bizony nem elegendő. Én két hónap alatt három kilót fogytam. Elég sok, mert azelőtt sem voltam kövér. Rengeteg a hó, legalább fél méter magasságban borítja a tájat. Gyönyörű az erdő. A havazásnak az a nagy előnye, hogy nem jöttek repülők, és így nem kellett a bunkerbe menni. Stoll jött velem sétálni. Azt mondta, holnaptól kezdve már nincs mellénk beosztva, mert Hellenthal visszajön szabadságáról, és ő csak ez idő alatt helyettesítette. Istvánnal szánkáztunk. Ebédre nagy meglepetés ért: ízletesen elkészített libapecsenye! Egyszer már kaptunk ilyent, de akkor büdös 35

halszagú volt. Vajon szegény pestiek mit esznek? Mivel fűtenek? Kállay Vera a kis Andrással vajon hol van, és mit ad a kisfiának enni? Izgalmas, szívszaggató, rossz hírek jönnek. Brunswikot nagy csalódás érte, visszavonták elutazási engedélyét, méghozzá minden megokolás nélkül. Szegény kétségbe van esve, hogy itt kell maradnia „vendégségben"!

Tehát már másnap rájött Jenő bácsi az igazi helyzetre, mert elvették tőle az autója kulcsát, és kérdés nélkül azonnal bementek vele Weilheimbe. Azután a „kapus" elindult az autóval Münchenbe, de hamarosan elakadt! Küldtek Józsi inasért, javítsa meg az autót. Miklóspapa hívatta Hellenthalt, és kifogást emelt. Most az autó egyelőre a garázsban van felbakolva, használhatatlan állapotban, mert a Genei'-alkonsul gondoskodott róla, hogy üzemen kívül helyeztessék. Mindennek ellenére határozottan kedélyesebb a hangulat a mi kis fogolytáborunkban, amióta Jenő bácsi itt van. Az ő áldott, száraz humorával sokszor megnevettet bennünket, Miklóspapának pedig egyenesen áldás az ittléte. Nem is beszélve arról, hogy az általa hozott élelmiszerekkel jó magyar falatokhoz jutunk. Finom reggeliket tudunk most csinálni, teli gyomorral kezdhetjük a napot! Valami azonban elkerülte a Gestapo figyelmét: egy kis táskarádió, ami Jenő bácsi egyik csomagjában, ügyesen elrejtve — vagy véletlenül — az élelmiszerek között lapult. Jenő bácsi mindjárt átadta nekem, mondván, ő túl süket ahhoz, hogy hallgathassa. Ez a rádió óriási adomány itt nekünk — ha sikerül jól eldugni! Így legalább nem kell többé a „Sender West"-et szívdobogva hallgatnom. Az én szobám az egyetlen az emeleten, amelynek nincs közvetlen kijárata a nyitott erkélyfolyosóra a hallba, ezért ott rejtettem el a kis rádiót, orvosi táskámban, a gyógyszerek alatt. A táskát kulccsal lehetett lezárni, és a kulcsot is külön elrejtettem.

Január 3., szerda. Nagy meglepetés! Hellenthal tegnap közölte Mik-. lóspapával, hogy Jenő bácsi ma érkezik ide, saját autójával és sofőrjével! Azt nem közölték, hogy csak látogatóba vagy hosszabb tartózkodásra. Ma délután ötkor meg is érkezett inasával, Buderer Józsival, és civil ruhás gestapós kíséretében. Autója roskadásig megpakolva liszttel, zsírral, kolbásszal, szalonnával! Ez nagy öröm, mert igazán ránk fér a jobb koszt. Sokáig kutatták Jenő bácsi csomagjait, és csodák csodája, az élelmiszert meghagyták! Bizony sok szomorú hírt hallottunk tőle, de sajnos a szülőkről és az én családomról nem tudott semmit, mert ő már két hónap óta NyugatMagyarországon tartózkodott. Aki tisztességes emberként még Magyarországon volt, azt letartóztatták vagy elhurcolták — jó ismerőst és rokont egyaránt —, köztük Kállayt, Hardyt, Lázárt, a szárnysegédeket, volt politikusokat. Csak aki valahogyan menekülni tudott, az szabadult meg a fogháztól. Érthetetlen, hogy Jenő bácsit ideengedték, amikor leveleket nem kaphatunk, ő viszont most mesélhet nekünk, amit akar, hiszen nem tehetnek lakatot a szájára. Jenő bácsi a Németországba elszállított lovai után akart menni, amikor az osztrák—magyar határon ügyesen csapdába csalták. A civil ruhás gestapós megkérdezte, hová megy, és beült hozzá az autóba, mondván, miért nem megy a bátyját meglátogatni. Jenő bácsi azt felelte: úgy tudja, hogy a bátyja fogságban van, de a civil ruhás erre azzal reagált, hogy ez nem igaz, ő a Führer vendége, és szép kastélyban lakik. Jenő bácsi azon is csodálkozott, hogy a csomagjait itt átkutatták. Érdeklődött, mikor mehet a lovai után. Próbáltuk neki megmagyarázni helyzetünket, és hogy innét nem lehet csak úgy elmenni. Érdekes, a Gestapo-főnök és Hellenthal nem tud magához térni csodálkozásából, és megdöbbentőnek találja, hogy az ő megkérdezésük nélkül beeresztették Jenő bácsit ebbe a hét lakattal őrzött és titkolt fogház-kastélyba. Most a „kapus" mintha megbosszulná magát, hogy Jenő bácsi autóját bejelentés vagy kérdés nélkül idegen sofőrrel használatba vette, és összevissza száguldozik vele.

(Későbbi beírás: Mostantól kezdve minden este tízkor, vagy néha még előbb, feljöttem, bezártam az ajtókat, elővettem a kulcsot, és a táskarádiót a takaró alatt egészen halkra beállítva jegyeztem fel a fontosabb híreket. A londoni angol, német és magyar nyelvű adást, az amerikai, bari és moszkvai magyar műsort stb. mind végighallgattam, röviden jegyzetelve információikat. Miután meggyőződtem arról, hogy a folyosón nem jár senki, a szülőkhöz mentem suttogva referálni, majd a cédulát a szokott módon megsemmisítettem. Egy éjjel, miközben takaróm alatt figyelmemet a külföldi hírekre összpontosítottam, egyre közeledő, nagy lármát hallottam. Aztán a szomszéd szobában nagy robajjal nyílt az ajtó. Gyorsan a matrac alá tettem a rádiót, és elhűlt bennem a vér, mert féltem, hogy valaki talán meghallotta a rádiórecsegést. Három gestapós rontott a szobámba. Az ablakhoz léptek, mondván, hogy úgy látszik, jeleket adok valahová, mert az elsötétítő függöny nincs teljesen behúzva! Berántották a függönyt, és kioktattak: szigorú törvény írja elő az elsötétítést, és ha ilyesmi még egyszer előfordul, nagy bajba kerülök! Bocsánatot kértem. Meg-

36

37

ígértem, hogy ezentúl nagyon gondosan kezelem a függönyt. Miután eltávoztak, úgy dobogott a szívem, hogy időbe telt, mire megnyugodtam.): A „kapus" elutazott néhány napra, és addig a helyébe Hueber jött viszsza, a régi parancsnok, akiről csak most tudtuk meg, hogy milyen rendes. Például, ha a riadó múlóban volt, minket a többiekkel együtt a „Vorentwarnung"-nál (a feloldás előzetes jelzésekor) már fölengedett az emeletre. Ma nagy támadás volt München ellen. Kétszer riasztottak, este nyolckor és tízkor. Óriási tüzeket jelentettek. Kihasználva ezt a kedvező „kapus-helyzetet", kértem Gestapo-kísérőmet, tudakolja meg a parancsnoktól, nem vehetnék-e fel síléceket a sétához. Az óvóhely előtti folyosón ugyanis feküdt egy csomó, fehérre festett katonai síléc. Ahányszor csak elmentem mellettük, arra gondoltam, könnyebb lenne ebben a nagy hóban sível sétálni, még ha nincs is lejtő, amin az ember lecsúszhatna. Az egyik kísérőnk, Gandorfer, mindig nagyon kedvesen beszélt velünk, egyszer már hozott nekünk egy csomag vajat is, állítása szerint „titokban". Persze, mi nem nagyon beszélünk vele, nem bíztunk itt senkiben — lehetne akár besúgó is —, de most őt kértem meg a szívességre. Két nap múlva megjött a parancsnok engedélye, azzal a feltétellel, hogy a gestapós is sítalpon kísérjen! Mindjárt megpróbáltam az egyik cipőmre ráilleszteni az egyik lécet — és sikerült a séta. Sajnos nincs semmilyen lejtő, de élvezetes a kis változatosság és a tréning. Hellenthal megváltozott, amióta szabadságáról visszajött. Jóformán szóba sem áll velünk, és ha mégis, akkor a győzelemről és a német csapatok fantasztikus kiképzéséről áradozik. Azt mondja, büszke és boldog, hogy a két fia ott harcol keleten! Az az érzésünk, propagandaiskolában volt, vagy inkább megfenyegették, hogy túl jó viszonyban van velünk. Pedig azelőtt nagyon kedves és természetes volt. Most folyton bent ül Stollnénál. Jó lenne tudni, mi ennek a háttere. Nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között nem mehetek Stollnéhoz, akit egészen megszerettem; jól el tudok vele beszélgetni, már eléggé sokat tanultam tőle oroszul. Ez persze nagy titok, és feltétlenül büntetendő cselekmény. Talán ügyetlenség volt tőlem, hogy a tanulást elkezdtem; ráadásul Isten kegyelméből nem az oroszok szabadítottak fel, így utóbb nem kellett hasznát venni csekély orosztudásomnak! Ám érdekes, hogy az ember mennyire rászorul a változatosságra. Bármennyire jól elviselem, hogy egyedül írok, olvasok — néha elfog valami nyugtalanság, hogy mást csináljak vagy beszélgessek valakivel. Most különösen aggódom Myróékért, mert Pomáz ezúttal rossz vidék, és talán nem tudtak onnan elmenekülni. 38

Január 10., szerda. A szülők kérésére itt volt tegnap a weilheimi belgyógyász, dr. Goltermann, hogy megvizsgálja, miért fogytam annyit, és ha lehet, valami élelempótlást írjon nekem elő. Persze nem talált semmit, de Weilheimben szeretne hétfőn röntgennel és elektrokardiogrammal alaposabban megvizsgálni. Szimpatikus, lelkiismeretes orvosnak látszik, viszont vagy színleli, vagy valóban fogalma sincs arról, milyen itt a mi helyzetünk. Változatosságot ajánlott nekem, és azt kérdezte, nem járok-e itt vadászni... Nem tudtam, mit feleljek hirtelen, amikor azt kérdezte, az itteni szakács milyen receptek alapján főz bécsi, berlini vagy magyar a konyha. Nem mertem őszinte választ adni, mert attól tartottam, hogy esetleg még visszamondja. Azt mondtam ami tényleg igaz —, hogy szegény szakács, ha akarna sem főzhetne valamilyen konyha előírásai szerint, mert csak azt főzheti, amit kap. A Jenő bácsi által hozott sok finom ennivalótól az első napokban mindannyian kicsit betegek voltunk — hiába, elszokott már ettől a gyomrunk. De ez elmúlt, és most már mindannyian sokkal jobban vagyunk. A szalonna és a hurka elsőrangú, amíg ez a készlet tart, nem éhezünk. Most mindennap szánkázunk Istvánnal, ami nagy öröm számára. Én sível sétálok — mögöttem jön a gestapós is sítalpon! A barátságos rendőr most szabadságon volt, és nagy titokban, séta közben, átadott nekem egy sícipőt meg egy sínadrágot! Szótlan voltam, és persze nem akartam az ajándékot elfogadni, de kérte, ne adjam vissza, mert neki nem került semmibe, és nem bírja nézni, hogy milyen cipőben és szoknyában síelek. A ma déli „Eintopr káposztától nagyon rosszul voltam, korán lefeküdtem. A takaró alatt azért meghallgattam a híreket. Január 14., vasárnap. Mai születésnapomra István egy kis születésnapi verssel gratulált! A reggeliasztalon pedig gyönyörű „beauty box" várt a szülőktől, ami Paulette-é volt, és ők emlékként hozták magukkal. Nagyon meghatott, hogy az ebédnél Brunswik kedvesen és mókásan felköszöntött. Megadtam magamnak az örömet, hogy rövid időre meglátogattam Stollnét. Vacsorára Jenő bácsi által hozott pezsgővel köszöntöttek fel! (Meghatva fedeztem fel évek múlva Magdamama naplójában erről a napról szóló feljegyzését: „Ezt a drága kis teremtést az Úr Isten annyi kitűnő tulajdonsággal, annyi tehetséggel ruházta fel, és egyszersmind annyi bánatot, szenvedést mért rá, és olyan súlyos keresztet rakott fiatal vállára! Önkéntelenül felvetődik bennünk a kérdés: miért? — miért 39

éppen ő — ha valaki, hát ő érdemelt volna szebb, boldogabb életet! Bárcsak kárpótolná őt a jó Isten azért a sok, türelemmel és megadással elviselt szenvedésért, és áldaná meg jövendő életét minden jóval, lelki békével, boldogsággal, sok-sok örömmel drága, szép kis fiában — és jutalmazza meg őt azért a jóságos, meleg szeretetért, amiben bennünket részesített —; ezek az én mai kívánságaim, s ezeket kérem az Úrtól mai buzgó imáimban." Köszönöm, Magdamama, az Úristen meghallgatta kérését. Öregkoromra megleltem lelki békémet, és legnagyobb örömöm, boldogságom az én értékes, drága nagy fiam! Nem is tudom, mivel érdemeltem ki ezt a sok áldást. Ámen.) Január 15., hétfő. Ma reggel, három hónap óta először, kimentem Waldbichlből! Autón vittek Weilheimbe. Kölbl igazgató (akivel különben sosem találkozunk) vezette az autót, és mellette ült Stollné, aki már mankóval tud kicsit járni, és most röntgenre ment. Én hátul ültem egy ápolónő és egy „fogdmeg" közé bespékelve, hogy meg ne léphessek! Szép napos, zúzmarás időben, tizenkét perces autózás után megérkeztünk a weilheimi kórházhoz. Ott dr. Goltermann megröntgenezett, vérképet vett, és elektrokardiogram-vizsgálatot csinált. Az általános leromlottság és gyengeség mellett szívizomfáradtságot talált, és megtiltotta a síelést. Megnéztem én is az összes vizsgálat eredményét, és megdöbbentett a szívizom-defektus. Azért gondolkodtam el rajta, mert Papi testvére, Paula néni fiatalon halt meg szívbajjal, és Irma nagymama — igaz, idősebb korában — ugyancsak szívbajos lett. Ezt persze senkinek sem mondom, és szerencsére nem vagyok képzelődő természet. De ha a családban ennyi szívbaj volt, nem közömbös azt hallani, hogy a szívemre vigyáznom kell. Az orvos egyelőre két-három hétről beszél, ezalatt híznom kell. Aztán majd újra megvizsgál. Riadó volt, mire visszatértünk Waldbichlbe. Hát pihenésre itt ráér az ember, külsőleg! Csak a lelki pihenés most reménytelen kísérlet. Szinte hihetetlen, hogy Jenő bácsi ennyi élelemmel jött ide hozzánk! Az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha Jenő bácsi nem jön, nem tudom, mi lett volna mindannyiunkkal. Miklós inas és Margit is elég rossz bőrben van. De mindenkinek a gondja főképpen Istvánra összpontosul, hiszen ő növésben lévő gyermek. Mulattam Mamán, aki azon tűnődött, milyen bámulatosak ezek a németek; évek óta ilyen rosszul táplálkoznak, mégis egészen jó bőrben vannak, nem soványak. Egy kis moslékon is megélnek... 40

Január 17., szerda. István ma négyéves. Felidézzük mindannyian azt a napot, a négy évvel ezelőttit... és Magdamama elmeséli: „Most is látom magam előtt Pistám könnybe lábadt, meghatott tekintetét, amint fiát meglátta. És hazatérve milyen büszkén jelentette apjának: fia született!" Tegnap este Ilával gyertyás tortát készítettünk, és már reggel így gratuláltunk Istvánnak. Stollnétól kapott titokban egy kis repülőgépet és málnaszörpöt! Tökéletes volt a kicsi öröme. Gyönyörű zúzmarás napsütésben sétáltunk — milyen csodálatosan szép a természet, és milyen ronda a világ, amikor az emberek belekontárkodnak. A sétánál Gandorfer fogdmeg volt a kísérőnk; Istvánnak kis papírjátékokat hozott. Jenő bácsi a csomagjából kakaólikőrt vett elő István egészségére, amiből a kisfiam is megkóstolhatott egy keveset. Nagyon ízlett. A kandallónál zsíros kenyeret pirítottunk István nagy örömére. Miklóspapával sakkoztam. Este a hírekben súlyos orosz offenzíváról beszéltek. Budapestről borzalmasak a hírek. Január 19., péntek. Egész nap havazott, Istvánnal mégis sokat sétáltunk. Délután Brunswik, Magdamama és én römiztünk, amikor bejött Korinth, a Gestapo „komornyikja", és azt mondta: Brunswik menjen sürgős ügyben a Generalkonsulhoz. Amikor Brunswik elment, mindjárt próbáltam nyugtatni Mamát, hogy biztosan nincs semmi különös de ő nagyon ideges lett, mert azt hitte, azt jelentik majd, hogy Nicky már nem él. Amíg Brunswik vissza nem jött, tehetetlen voltam, nem tudtam anyósomat megnyugtatni. Én talán még jobban szenvedtem, mint ő, mert nem tudtam segíteni. Amikor Brunswik végre megjött, elmondta, az ő fiáról jött hír, hogy Szászországban van, de hogy miért van ott, és mit csinál, azt nem közölték vele. A német rádió közlése szerint Kelet-Poroszország határain, Varsónál, Krakkónál, tehát az egész jelenlegi német—orosz határon a vörösök erős offenzívát indítottak, és nagy sikereket értek el. Bent vannak Kelet-Poroszországban, Sziléziában, és Breslau felé közelednek. Nagyon nyomott a hangulat az itteni németek között, amióta az oroszok előrenyomulását bemondták. Nem csoda, hiszen nemrég még ők hirdették nagy hangon, hogy hamarosan megkezdődik a németek nagy offenzívája az oroszok ellen; ami aztán hamarosan a háború befejezését és a győzelmet jelenti. Micsoda lelkiismeretlenség így elbolondítani, félrevezetni egy népet! Nálunk az a fő beszédtéma, hogy ma a vacsora vöröskáposzta-főzelék lett volna sült gesztenyével. Mivel a vöröskáposzta-főzelék itt pocsék, csináltattunk Margittal „Grenadiermarsch"-ot. Ezt itt nem 41

r

ismerik. Mi adtuk hozzá a zsírt és lisztet, csak a burgonyát és hagymát adták ők; a nyers vöröskáposzta volt a saláta. Amióta itt vagyunk, ilyen jót még nem ettem. Syára gondoltam, mert ez közös, kedvenc ételünk volt - vajon ő most mit eszik? Ezt is persze csak Jenő bácsi élelemraktárából tudtuk előteremteni. Gondolom, már untatom Magukat az evés gondjaival, de itt bizony ez a fő téma, mert minden más elkerülendő, ha a nyugalmat és békét fenn akarjuk tartani.

Január 26., péntek. Tegnap Mama elesett a délelőtti séta közben és a kezét erősen megütötte. Egész nap nem volt jól; este mi még lent ültünk a hallban, amikor ő már felment a szobájába, de útközben elájult, és az arcára esett. Miklós talált rá, az orrát megütötte, és az erősen vérzett. Nagyon megijedtünk! Bevittük a szobájába, lefektettük. Adtam neki hideget inni, amíg Ilus nővér a tarkójára tett hideg borogatást. Szerencsére hamar visszanyerte az arcszínét. A tegnap délelőtti esés nagyon megrázhatta. Ma egész nap nyugodtan - és élvezettel ágyban maradt. Persze ez a házban is izgalmat keltett. Az Oberführer kéretett: beszélni akar velem. Kifogásolta, hogy nem szóltunk neki már tegnap este. Azonnal doktort hozatott volna - mondta -, mert ő felelős a mi életünkért, jólétünkért, egészségünkért stb. Ilyenkor bezzeg aggódnak, hívnának orvost, de órákig tartóztatnak a pincében, és az sem jut eszükbe, hogy szegény Mama abba megy tönkre, hogy nem tudja, Nicky él-e még.

körülállták Gandorfer „barátunkat". Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek... Nem gondoltam volna, hogy ezen a kis kertterületen ilyesmi is előfordulhat! Pár nap múlva bevitték a gestapóst Weilheimbe röntgenre (hogy miért nem előbb, azt nem tudom), ahol aztán kiderült, hogy a bokacsontnál törés van. Gandorfer többé nem jelent meg Waldbichlben. A „kapus" betiltotta a síelést; azt mondta, nyilván így akarom egymás után eltávolítani a Gestapo-őröket! Ezt az egyik őr mondta vissza. Számomra viszont az volt a tanulság ebből az esetből, hogy ezentúl ne próbálkozzam semmivel, és maradjak nyugton.

Január 29., hétfő. Tegnap itt volt végre dr. Goltermann. Megnézte Magdamamát, és szerencsére nem talált semmi aggasztót. Az esés miatt három hét fekvést ajánlott. Velem nagyon meg volt elégedve, és mértékkel - megengedte a síelést. Hogy is lehetne itt mértéktelenül síelni! Ma mindjárt el is kezdtem a sísétát. A barátságos gestapóst osztották ma be hozzám, mert ő tud síelni. Délelőtt minden jól ment, délután azonban rosszul sikerült a dolog. Séta közben találkoztunk Stoll-lal, aki látni akarta, mit tudunk. Mivel a ház mellett van az egyetlen rövid, de meredek kis lejtő - ahová sosem mentem eddig, mert drótkerítés van az alján -, most oda mentem nagy lendülettel, és a drótkerítés előtt hirtelen elkanyarodtam. Azt hiszem, a külügyér kicsit unszolta a gestapóst, aki utánam sietett, de nem tudott elég gyorsan elkanyarodni, bukott egy nagyot, nekiment a drótkerítésnek, és kificamította a lábát! Volt nagy ordibálás! Az összes Gestapo-őr kirohant a házból, és

Február 4., vasárnap. Eléggé egyhangúan múlnak a napok. Nincs vasárnapi mise, és csak a hét végén, szombaton és vasárnap van meleg víz. Sokat ülünk a pincében, még ha kint szépen süt is a nap. Pár napig erősen meg voltam hűlve, de az is elmúlt. Magdamamával kötünk, néha römizünk, Miklóspapával sakkozunk. Este titokban hallgatom a híreket. Most már mind ritkábban írok, mert csak ismétlésekbe bocsátkoznék. Ami változott: esik az esó, és már majdnem elolvadt az egész hó. Magdamama még mindig a dívány és az ágy között tölti a napot. Az élelem bizony nagyon kevés lenne Jenő bácsi pótlása nélkül. Igy néha teszünk a burgonyához zsírt - kitűnő! -, vagy egy kis adag rizst csináltatunk a szörnyű káposztafőzelék helyett. A moslékra emlékeztető ételek érkezésekor Jenő bácsi, a disznókat utánozva, mindig elkezd hangosan csámcsogni Az is kellemetlen, hogy nehéz előre megtudni, mi lesz a „menü", mert nagy az összevisszaság ebben a háztartásban. Néha fél órával evés előtt sem tudják még, mi lesz az ebéd. Nem is tudom, mit csinálunk majd, ha kimerül a mi élelmiszerraktárunk, mert még így is gyötör az éhség, pedig tízóraira eszünk egy kis szalonnás kenyeret! Hellenthal közölte velem: a rendőrség és a külügy között valami tisztázódott a levelek cenzúrázása körül - pár napon belül fogok kapni postát, és én is írhatok. Már egészen feladtam a reményt, hogy a háború végéig Maguktól hírt kaphassak. Most viszont mindjárt írtam is Esterházy Bibinek és Papiéknak. Nagyon várom, hogy valami hírt kapjak. Beszéltem Oberführer Kleinnel a svájci kiutazás lehetőségéről. O nem volt olyan mereven elutasító, mint Hellenthal, ami persze nem jelent semmit. Én nem hiszek benne, de mindent meg kell próbálni. Szerdán itt volt a fogorvos, és megcsinálta István élete első fogtömését. Úgy állítottuk be a dolgot, hogy nagy mulatság ez. Kis barátaival, Dénessel és Rudival példálóztunk: ők is biztosan voltak már fogorvosnál, és majd meséljen el nekik mindent. Nagyon szépen tar-

42

43

r totta a fejét. Ha közelített hozzá á fogorvos, már tátotta is a száját. A fúrás azért egy kicsit fájt neki, és egészen belevörösödött, de hősiesen kitartott, és nagyon büszke volt, hogy ilyen nagy lyukat fúrtak neki. Február 7., szerda. Nagy esemény volt ma waldbichli életünkben, mert először sikerült Miklóspapát és a Generalkonsult megvernem sakkban! Mindenki ámult azon, hogy ez milyen rendkívüli dolog, és hogy menynyire tehetséges vagyok. Nem mondom, nagy mulatság volt a két legjobb sakkoZót megverni, főleg, mert csak január elején sakkoztam életemben először. Éreztem, a siker attól is függ, hogy milyen napom van. Néha nagyon oda tudtam figyelni, máskor képtelen voltam rá. Február 11., vasárnap. Nagy gondok vannak a fűtés miatt, mert pár nap múlva teljesen kifogy a koksz, és a háznak csak három kis szobájában van fafűtéses kályha. Erre fel Stollné holnap elutazik. Most igyekeznek fűtőanyagot szerezni, mert az ő bőrükre is megy a dolog — szerencsére a „háziak" sem szeretnek fázni! Hellenthal péntekre ígért nekem postát, de a mai napig nem kaptam semmit. Nagyon megharagudtam rá, mert amikor kérdőre vontam, rám akarta kenni az egészet, szerinte én nem írtam eleget! De hiszen ő mondta nekem még karácsony előtt, hogy ne írjak többet. Nem tudom elhinni, hogy otthonról senki sem írt volna. — Séta közben Istvánnal németül beszélek, bár nehezemre esik, de talán fontos, hogy megtanulja ezt a nyelvet. Brunswik még kíméli a fülét, mindig kötött sapkát hord. Nehéz leírni, milyen furcsán néz ki — ezt látni kellene! Február 14., szerda, Ma van Nicky születésnapja. Vajon mit eszik? Fázik-e? Az idegei hogyan bírják? Holnap lesz négy hónapja, hogy elvitték. Felnyitottunk egy Jenő bácsi által hozott borosüveget, és Nicky egészségére ittunk. Senki sem szólt egy szót sem. Még a hazai paradicsomlevest is némán ettük — mert undorító egytálételt hoztak nekünk —, de arra gondolva, hogy mennyire ízlene ez Nickynek, nehezen ment le a falat a torkomon. Most egy itt talált könyvet olvasok a francia forradalom utáni időkről, az emigrációban élő franciákról. Azok sem voltak szebb idők, csak már feledésbe mentek. Ilyenkor érzem, milyen kis pontok vagyunk, és mennyire nem lényeges, Meddig és hogyan élünk. Csak az lenne a fontos, hogy ne okozzunk kárt, éljünk hasznosan egymás és az emberiség javára. 44

Február 15., csütörtök. Ma mondta be a német rádió: feladták Budapestet, mert a Vár égő nyugati szárnya arra kényszerítette őket, hogy kivonuljanak onnan! Nehéz elképzelni, hogy mi lehet ótt. Ki menekült meg, ki pusztult el? Nekem minden tulajdonom ott van a Várban, bútor, ezüst, szőnyeg stb. — azaz már csak volt. Biztosan tönkrement minden. Fő, hogy vége a harcnak. Február 16., péntek. Délelőtt sokáig voltunk az óvóhelyen. Magdamama nehezen bírta. Amikor a riadót lefújták, az őrök mind felmentek ebédelni, csak egy gestapós állt a kissé nyitott vasajtó előtt. Miklóspapa egyszerre kijelentette, neki ebből már elég, és elindult kifelé, mondván, hogy menjünk utána. Kilökte az ajtót, mire a gestapós annyira meglepődött, hogy szótlanul bámult utánunk. Ami ezután következik, azt csak három hónap múlva mertem leírni. Felmentünk az emeletre, és Miklóspapa azt mondta Miklósnak, hozza be az ebédet. Amikor éppen asztalhoz ültünk, kivágódott az ajtó. Ott állt az Oberführer, tajtékozva a dühtől. Azt mondta, hogy mertünk feljönni anélkül, hogy ő engedélyt adott volna — menjünk azonnal vissza az óvóhelyre. Miklóspapa erre felugrott, és odalépett elé: „És maga hogy mer velem így beszélni!" — kiáltotta. Egy percnyi feszült csend következett, elhűlt bennem a vér — már azt hittem, a parancsnok pisztolyt ránt —, de az Oberführer megfordult, és csendesen becsukta maga után az ajtót. Érdekes jelenet volt. Ettől kezdve megváltozott parancsnokunk beállítottsága velünk szemben. Lehet, hogy semmit sem tudott rólunk, amikor ide küldték, hogy az „áruló kutyákat" őrizze, most kezdett bennünket megismerni, és Miklóspapa imponált neki. Az óvóhely ajtaja azontúl mindig nyitva maradt! Tegnap bemondta a német rádió, hogy ötheti ostrom után Budapest elesett. Milyen állapotban lehet a mi szépséges fővárosunk? Február 18., vasárnap. Délelőtt Hellenthal jött Miklóspapához Ribbentrop külügyminiszter megbízásából, egy svéd újságcikk miatt, amely szerint már 1943-ban Isztambulban aláírták az előzetes fegyverszünetet. Ha ez igaz — mondta —, akkor nem kezelnek bennünket többé vendégekként, mert az árulás minden kötelezettség alól feloldja őket. Igazán nevetséges a kijelentése, hiszen eddig is nagyon furcsa „vendéglátásban" részesítettek minket. Ezek után beszélnek egyáltalán „kötelezettségről"? Természetesen téves a svéd újság értesülése. Ezt Miklóspapa megmagyarázza, és az ügyről nem hallunk többet. 45

Ma négy hónapja, hogy idehoztak. Azóta járjuk a parkban mindig ugyanazt az utat, a háztól a drótkerítéssel kiszabott terep végéig és viszsza, azóta nem tudunk szeretteinkről semmit, azóta várjuk az események alakulását, mindig azzal a tudattal, hogy még nem értük el a mélypontot, a legrosszabb — a vég — még előttünk van. Az ember ráér, sokat gondolkozhat és olvashat, bár nem nagy a könyvválaszték. Szerencsére a náci irodalom mellett van itt Hirschberg báróné magánkönyvtárából egy-két francia és angol könyv, aminek olvasása nagy élvezet. Itt található például Orczy bárónétól a The Tangled Skein, amit Elefánton kislánykorunkban olvastunk. Ugyanolyan a kötése, mint amilyen az otthonié volt, még a könyv szaga is szép gyermekkori emlékeket ébreszt bennem. Mélyen meghatódtam a kötet láttán, bizonyos áhítattal vettem a kezembe. Eszembe jutott, milyen jó volt az erdőben két fa közé felkötött függőágyban tiltott könyveket olvasni! Február 20., kedd. Tegnap volt három éve, hogy Pistát megválasztották kormányzóhelyettesnek. Az én lábam még gipszkötésben volt, két bottal mentem a Parlamentbe Magdamamával. Amikor a páholyba értünk, megtapsoltak. Gyönyörű jelenet volt, ahogyan Pista kemény hangon az esküt mondta. Emlékszem, elszorult a szívem, tudatában voltam az esemény súlyának. Aznap este kezdtem tegezni Pistát, és ez a pertu valahogy még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Ez aztán folytatódott, majd a tetőpontját Kijevben érte el, ahol talán életem három legboldogabb napját éltem át. Hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy élete utolsó napjaiban Pista boldog lehetett velem. Mindez oly rövid volt, de ennek a napnak az eseményei rányomták végzetes pecsétjüket az életünkre. Ma Brunswiknak jött levél Vattaytól! Kéri, küldjön neki fehérneműt stb. az ő itt levő holmijából. Levelét a sopronkőhidai fegyházból németül írja szegény — tehát ott kötött ki! —, és megjegyzi, hogy le van gyengülve, de egészséges. Éva nővéremtől és férjétől, Kendeffy Adámtól, Inkey Pistától és Ágnes nénitől meg Zichy Nánditól küld nekem üdvözletet. Szörnyű, hogy ők is mind ott vannak a fogházban! De talán vigasz, hogy legalább együtt lehetnek. Lázár Karitól is küld üdvözletet. Igy legalább tudjuk, hogy életben van. Gyönyörű napsütéses az idő már néhány napja. Ha lemegyünk az óvóhelyre, parancsnokunk meglepően elnéző, és a hegyoldalban levő óvóhely ajtaját kinyittatja, ami Magdamamának nagy segítség, nem vagyunk már úgy bezárva, mint azelőtt. Olvasunk, sétálunk, aztán 46

megint olvasunk és megint sétálunk; römi, sakk és bridzs váltakozik így telik a nap. A férfiak kevésbé bírják az elzártságot. Akivel találkozom, az bókol, ami persze itt nem sokat jelent, hiszen nincs más dolguk. Vigyáznom kell, hogy senkivel szemben se legyek se túl kedves vagy sértő, mert mindenki igen érzékeny. Néha ki kell védenem a közeledéseket, de szerencsére eddig a kellő távolságot tartva, jó barátságban vagyok mindenkivel. Stoll például megkérdezett, vannak-e értékeink, mert ha neki odaadom őket, ő segítene mindent pénzzé tenni, amire biztosan szükségem lesz, ha bekövetkezik az összeomlás. Azt mondta, éjjel kettőkor feljön hozzám, és nyugodtan megbeszélhetjük ezt a dolgot. Megijedtem, de nem szóltam senkinek, csak bezártam az ajtómat, szerencsére volt kulcsa! Stoll próbált ugyan, de nem tudott bejönni, és utána már nem szólt semmit. Kellemetlen álmatlan éjjel volt ez — éreztem, mennyire ki vagyunk szolgáltatva. Másnap, napok óta tartó tavaszi időjárás után, vastag hótakaró borította be az egész tájat. Reméljük, a hideg kitombolja magát, amíg van fűtőanyagunk. Február 26., hétfő. Brunswikot ma elengedték autón. Meglátogathatta feleségét és fiát a Tegernseenél, Hellenthal kísérte. Amikor visszajött, mesélte, hogy hozzátartozói nagyon rosszul néznek ki, és fia kórházban van. Megmértük a szülők súlyát. Miklóspapa hét, Magdamama hat kilót fogyott! Ők kijelentették, hogy ennek határozottan örülnek, mert noha ráncosabbak és öregebbek is lettek, legalább karcsúbbak! Ma megint győztem Miklóspapa ellen sakkban! Én csodálkoztam ezen a legjobban — de apósom örült tanítványa sikerének. Március 2., péntek. Tegnap összevesztem Brunswikkal, mert szemtelen volt, de aztán kibékültünk, miután bocsánatot kért. Ma Hellenthal hivatalosan bejelentette Miklóspapának, hogy Brunswik visszakapta szabadságát, mivel semmi terhelőt nem találtak ellene. Vasárnap reggel végleg elutazhat családjához, a Tegernseehez. 0 maga ismét nem leplezi örömét, ami eléggé visszatetsző. Tudom, nem érezte itt jól magát, és elvágyott innen. Persze hiányozni fog a röminél, a bridzsnél, és hiányozni fog „hírszolgálata". Tőle tudtunk meg mindent, ami a házban történik, ő tájékoztatott a különböző pletykákról, szerelmi intrikákról stb., mert mindenkivel jóban volt, mindenhová odadugta az orrát. Annak ellenére, hogy most még inkább el leszünk zárva az eseményektől, és hogy ő volt az utolsó kísérője 47

L

Miklóspapának, aki még velünk maradt, az az igazság, hogy mi is örülünk, hogy elmegy. Talán örökre rejtély marad, miért volt szabad neki leveleket kapnia, látogatóba mennie, és miért szabadulhat ki innét, Március 4., vasárnap. Brunswik ma reggel nyolckor Hellenthal konzul kíséretében eltávozott. Négyen vagyunk az étkezéseknél, és Jenő bácsi kénytelen este bridzsezni, mert nincs más negyedik. Magdamamával gyakran megütközéssel állapítjuk meg, hogy szellemileg mennyire leépülünk, folyton csak egymás között élve, hiányzik minden kívülről jövő ösztönzés, nem vetődik fel semmilyen új téma — az egyedüli hírek a harctériek, amelyek a titkos rádión eljutnak hozzánk. Ez utóbbiak, meg az aggodalmak szeretteinkért, hazánkért és jövőnkért úgy lekötik gondolatainkat, hogy másról beszélni már nem is tudunk. Szerencsére vannak itt könyvek, és amire máskor nem lett volna talán időnk és türelmünk, rávetjük magunkat Goethére, Balzacra; a könyvek segítségével gyakorolhatjuk a francia és az angol nyelvet is. Így iparkodunk magunkat elfoglalni, az időt hasznosítani, és szerencse, hogy van erre lehetőségünk. István örömére megint erősen havazott, de a szép meleg februári napok után pocsék lett a március! Hideg van, folyton fúj a szél. Rászoktatnak az egytálételre. Hús — ha van — nevetséges kis vékonyka szeletekben kerül az asztalra. Múltkor pörköltszerű egytálétel volt, minden személyre négy kis kocka hús, a kocka mérete kétszer egy centiméter. Annak ellenére, hogy furcsán hat a mai helyzetben, háborúban, német fogságban, mi továbbra is átöltözünk minden este; az urak mindig szmokingot öltenek, mi pedig délutáni ruhát. A ruhák itt vannak, nincs más dolgunk, ráérünk, ez is elfoglal, és ad egy bizonyos formát az estéknek, segít ahhoz, hogy ne hagyjuk el magunkat... Március 8., csütörtök. Az élelmiszeradagokat megint csökkentik. Ez érthető, mert az élelem mind kevesebb lesz, mind kisebb helyre szorul össze a sok menekült. Én Istvánért aggódom nagyon. Ha éjjel felébredek, ez foglalkoztat; féltem a fiamat a most következő súlyos időktől. Most majd erőteljesebben megkísérlem elérni, hogy kiengedjenek Istvánnal Svájcba. Megkértem Hellenthalt, terjessze fel Berlinbe ezt a kérést, de most a „kapust" is meg akarom kérni, mert múltkor megértőbben nyilatkozott, mint Hellenthal, és ő talán hatásosabban tud interveniálni. Az az érzésem, ha István éhezne, azt nehezen tudnám elviselni, már a puszta gondolatra is megborzadok! 48

István Jenő bácsival van nagy barátságban. Együtt nézik ebéd és vacsora után az Illustrated London News-okat, amelyeket még Brunswik talált valamilyen raktárban. Jenő bácsi eddig angol flegmával viselte a helyzetet, a sötét, hideg hallban ülve olvasott egész nap, nem törődve azzal, ami körülötte történik. Azt a benyomást keltette, hogy a könyvön kívül semmi sem érdekli. Azt ugyan nagyon rossz néven vette, amikor a szivarja és a cigarettája kifogyott, de többet nem beszélt róla, és látszólag ezt is megadással tűrte. Ma azonban kifejtette nekem, hogy már nem bírja sokáig, és vagy öngyilkos lesz, vagy megszökik, mert nincs értelme így élni. Ezt nem drámai módon jelentette ki, inkább olyan magától értetődően, olyan természetes hangon, mintha az időjárásról beszélne. Persze felsoroltam neki az ellenérveket, és hogy mindkét megoldás számunkra is milyen szörnyű következményekkel járna. Remélem, ez csak hirtelen elkeseredés volt, és nem komoly szándék. Az ember itt ráér önmagát és másokat megfigyelni, és csodálatos, hogy néha egy elismerő vagy kedves szó mennyi erőt, mennyi új energiát ad. Határozottan szükségünk van mások részéről megértésre, vidámságra, szeretetre — ha csak a legkisebb mértékben kapjuk is. Ez nem olyan igény, amiről az embereket le lehet szoktatni. Csupán arról van szó, hogy az egyik embernek kevesebbre van szüksége, mint a másiknak. Szép emlékekből is rengeteg erő meríthető. Mindennél fontosabb azonban a bizalom és a hit egy felsőbb erőben, amit nem tudom, miért kapunk... és amit talán ki lehet érdemelni? Március 12., hétfő. Annyi hó volt a múlt héten, hogy a parancsnok engedélyével — amit most nem én kértem — síeltem még pár napig. István ráállt hátul a sítalpamra és egyszer sem esett le róla. Jó, hogy ilyen élvezettel áll rá, mert örülnék, ha később jó síelő lenne belőle ha lenne rá módja! Ma nagy nap v--)1t, mert Ila tésztát dagasztott, amiből remek kuglóf készült (a szó a német Kuglhupfból ered). Délután kisütöttünk zsírban egypár pogácsát. Leírhatatlanul jó volt; István úgy falta, hogy élvezet volt nézni. Eléggé nehezen eszi ezeket a disznóságokat — az egytálételeket —, és ha valami finomat kap, azt nagy örömmel fogyasztja. Ila nagyszerű teremtés; mindenhez ért, mindig elfoglalja a „Kicsit", magyar nótákat énekel neki (melyeket István már mind kívülről tud), és mindig okos dolgokat mesél neki. Mindenki sokat fogyott, Mama hat kilót, Miklóspapa hetet, Jenő bácsi tízet! Ez mindenkin meglátszik, és az idegeknek sem használ. Mulatságos megfigyelni, a beszélgetés is hogyan változik, ha közeledik a fürdőnap. Mindenki már előre mond49

ja, hogy meleg víz lesz, és de jó lesz! Ha már túl vagyunk rajta, megtárgyaljuk, hogy kinek milyen meleg volt a vize, hogyan használta fel stb. Az ételeket minden étkezésnél megvitatjuk, és ha valami kicsit jobb ízű, agyondicsérjük — pedig ha ilyet kaptunk volna otthon, biztos, hogy meg nem esszük. Jenő bácsi továbbra is csámcsogással jelzi a moslék érkezését, és minden ételhez csak akkor lát hozzá, ha nagy adag borsot, paprikát és sót szórt rá. Rossz nézni! Ráadásul neki különösen ártalmas, mert a veséje beteg. Nagy esemény, hogy megérkezett Hellenthal felesége és hétéves kislánya, Ursula. Ok már kétszer keltek útra, az oroszok elől menekülve. István nem tudott betelni a kis játszótárssal, a vacsoráig játszottak együtt, annak ellenére, hogy a kislány jóval idősebb, és nem értik egymást. Remélem, megengedik majd, hogy együtt játsszanak, így István németül is hamarabb megtanul. Március 16., péntek. Végre jó meleg napsütés van. Délután kinyitottam az első emeleti kis erkély ajtaját, és párnákat téve a földre, lefeküdtem napozni. Lehunyt szemmel hevertem a napon és hallgattam a madárcsicsergést. Egy dongó körülzümmögött, és egyszerre az volt az érzésem, hogy Elefánton fekszem, a lépcsős teraszon. Láttam ott magam körül mindent, olyan élvezet volt, szinte vártam, hogy hallom a kocsit közeledni a „nagy úton", vagy azt az ismerős hangot, ahogyan a szarvasok legelik a füvet. Mi mindent felidéz egy dongó zümmögése! Elöntött az az elefánti, gondtalan nyugalom, és rég nem ismert jó érzéssel aludtam el. Ezt is Syának mesélem: múltkor, amikor a kandallónál ültünk, a rádió a „Tráumerei"-t játszotta, és ahogy a tüzet néztem, egyszerre a Maga akkori otthona, a nagykovácsi kandallótűz volt előttem, melybe belenéztem, mialatt Pista megxérte a kezemet, és a szomszéd szobából, ahol Maga rádiózott, a „Tiütimerei" hallatszott. Olyan erős volt ez az emlék, hogy a jelen környezet eltűnt, és megint átéltem azt a gyönyörű délutánt, hallottam Pista szavait: „Még sosem voltam ilyen boldog életemben." — De jó lenne Magával néha elbeszélgetni — vajon mikor jön el a várva várt viszontlátás? Soha? Az lehetetlen. Mennyi szépet és mennyi szomorúságot éltünk át együtt, ez köt minket még szorosabban össze életünk mostani, leggondterhesebb napjaiban. Ez persze a család minden tagjának is szól. Magukhoz szállnak gondolataim, keresem Magukat, imádkozom Magukért.

50

Március 19., hétfő. József-nap. Gondolataim Józsi sógorhoz szállnak, és mittuch József esperes urunkhoz, Nyitrára, mert az idén először nem Irhatok neki ezen a napon. Tudom, már nem találkozhatunk ebben az életben. Sajnos a tavalyi német megszállás óta most már erről is nevezetes ez a március 19-e. Végre gyönyörűen süt a nap. Istvánnal mindenféle kis vadvirágot szedünk, a tavasz első hírnökeit, hóvirágot, ibolyát stb. István máris lesült, régi jó színeket varázsol rá a napsugár. Mostanában mindig dúdol valamit, meg is lehet ismerni a dalokat, ma azt dúdolta: ,Mégiscsak az enyém leszel, édes galambom..." Este mindig együtt imádkozunk; miközben ő értünk (név szerint mindenkiért), én érte imádkozom. Itt volt a dr. Goltermann belgyógyász, Istvánt nagy védekezés és ordítás közepette megvizsgálta, felírt csukamájolajat meg egyebeket, és azt mondta, Mamának feltétlenül kell Nickyről hírt kapnia, mert hiába van minden, ezzel a bizonytalansággal lelkileg tönkreteszik. Ma beszéltem az Oberführerrel, aki azt mondta, megértéssel kezeli az Ügyet — ellenben az én svájci kiutazásomról kijelentette, szó sem lehet róla, mert Berlinből a kérdésére csak annyit mondtak: „Mensch, seid ihr verrückt?" („Megőrültetek?") Ennyire lehetetlennek tartják az engedély megadását. Hogy miért ilyen lehetetlen, azt nem mondták. Egyetlen érvként az Oberführer azt mondta, a „Secret Service", a brit titkosszolgálat rám tenné a kezét! — Na és? Ezt alig várnám! De érezni lehet, hogy általában itt a házban nagyon is változnak irányunkban az emberek. Magdamama egy angyal! Nélküle nem tudom, hogyan boldogulnék. Ritka jól megértjük egymást. Folyton tanulok tőle: objektív, egyenes, minden érdekli, megértő, maga a tapintatosság. Csak két ilyen értékes embert ismertem eddig: Pistát és őt. Remélem, István lesz a harmadik. Kaptam Mamától egy könyvet, amit ő régen már olvasott, és itt most újra megtalált: Pierre de Goulevain: Sur la Branche. Olvasom és szokatlanul élvezem ezt a könyvet, annyi érték és erő van benne. Ahogy az író maga megjegyzi, minden könyvnek egy erőforrásnak kellene lennie a többi ember részére — az ő könyve igazán az! Nagyon vonzó az életfelfogása; szerinte mindennek, ami történik, van értelme, csak ezt legtöbbször nem tudjuk felfogni. Élete tragédiáját és élettársának halálát is így fogja fel, mert észreveszi önmagán, hogy a bánat és a szenvedés mennyi erőt és értéket fejlesztett ki benne. Gyönyörűen ír, és teljesen átérzem, amiről beszél. 51

Március 25., vasárnap. Édes egyetlen Syám, mai születésnapján remé, lem, érzi, milyen végtelen nagy szeretettel gondolok Magára. Biztosan érzi. Itt, az aránylag kis parkban elég sok barka van, szedtem is különböző fajtákból minden szobába. Most gyönyörködöm bennük, és áhítattal tölt el, ha elgondolom, hogy ez a szokás, a mai barkaszedés az Úr Jézus 2000 évvel ezelőtti fogadtatásának emlékét örökíti meg. Sajnos túl kevesen törődnek ma azzal, hogy Krisztus közöttünk van-e vagy sem. Most lázas izgalomban élünk — a szövetségesek a nyugati fronton óriási lendülettel törnek előre, és úgy látszik, mintha a német ellenállás mindenütt megtört volna. Napokon belül sorsdöntő fordulat várható, ami a mi helyzetünkre is feltétlenül nagy hatással lesz! Vajon mi vár ránk? Beszélgettem Paringer szakáccsal, akinek egyetlen fia elesett. Ahová fordulunk, kétségbeejtő sorsok, tragédiák. Március 29., csütörtök. A szövetséges csapatok tovább nyomulnak előre győzedelmesen, már Bajorország északnyugati részén vannak, az itteni vidék közelében. Magyarországon az oroszok offenzívába mentek át, és közelednek az osztrák határhoz. Sajátságos érzés: fogalmunk sincs, mi történik majd velünk. Itt hagynak? Elvisznek? Visszaemlékszem a magyarországi októberi napokra, abban a tudatban, hogy bízni kell a mindenható Gondviselés segítségében. Március 31., nagyszombat. Séta, riadó. Tudatták, hogy felemelik az adagokat! Jenő bácsi elmehet Donauwörthbe a lovai után nézni! Mit jelenthet ez? Kőszeget és Szombathelyet elfoglalták az oroszok, és elérték az osztrák határt. Szertartások nélkül nemigen lehet a nagyhét hangulatát felidézni, s a szép allelujás feltámadást sem. A szomszéd faluból idehallatszott a harangszó, és Magdamamával fájt a szívünk, hogy nem mehettünk a templomba. Április 1., húsvétvasárnap. Megígérték megint a papot, de nem érkezett meg, hogy is jöhetett volna szegény ilyen rossz körülmények között olyan messziről. Kaptunk húsvétra személyenként négy tojást és egy kevés, ételfestéket, így aztán szerény keretek között, de volt tojáskeresés és Istvánom a háziaktól még kis kifestőkönyvet és építőkockákat is kapott. Az utóbbit a szobánkban rejtettük el, mert az adakozó nem akarta, hogy megtudják! Ila készített kis cukrokat, és csinált egy kis vattanyulat is. 52

Magdamama naplójából: „Úgy szerettük volna, ha Ily és a kicsi kimehettek volna Svájcba — itt olyan bizonytalan a helyzetünk —, de semmi körülmények között sem adták meg nekik az engedélyt. Bármennyire fájdalmas lett volna tőlük megválni, őket biztonságban tudni mégis nagyon jó érzés lett volna. Így most együtt nézünk szembe a bizonytalan jövővel; ennek is megvan a nagy előnye és a nagy ereje, hogy legalább együtt vagyunk." Délután is gyönyörű időben kaptam Oberführer Kleintől — a „kapus"tól — egy kis horgot, ezzel fogtunk négy csalétekhalat. Ezt a kis szimpla mulatságot Istvánnal együtt én is nagyon élveztem — nem vagyunk elkényeztetve! De a „kapus" velünk szembeni megváltozott viselkedése lépten-nyomon mutatkozik... Nyitra eleste megint felkavart mindent — vajon hol vannak a hozzánk közel állók? Sok kedves barát sorsa miatt aggódik az ember: Bibi, Eszláry, Litke, Gizi néni, Ilona, Alice, Kállayék — mi lehet velük? Verára is sokat gondolok. Április 3., kedd. Nem tudom, mi lehet az oka, de kétszeresére emelték a vajadagunkat! Jenő bácsinak pedig megjött az engedélye, hogy csütörtökön egy napra elmehet Donauwörth mellé a lovait megnézni! Vajon nem talál-e ott addigra már mást is? Nagyon haladnak előre a szövetségesek... Mit jelenthet hirtelen ez a sok engedmény? Hellenthaléknál nagy a szomorúság, mert az asszony utolsó fivére is elesett. Feleséget és öt gyereket hagyott hátra. Micsoda tragédiák — és mindez miért? Április 5., csütörtök. Jenő bácsi ma korán reggel elment a fagázos autóval — egy „fogdmeg" kíséretében — Donauwörth mellé, Kaisheimbe, ahová a magyar állami méneseket mentették az oroszok elől, és ahol az ő telivér kancáit is elhelyezték. Este kilenckor jött vissza, és sok mesélnivalója volt. Ott találta Pettko-Sandtnert, Párvyt, Battát stb. óriási öröm volt számukra a viszontlátás. Mesélte, hogy ők tudtak ittlétünkről, és sok szomorú meg jó történetet is mondtak. Beszéltek arról is, hogy Magyarországon a hangulat megint teljesen a kormányzó javára alakult; helyeslik és elismerik döntéseit, mert a történtek őt igazolják. Pár nap óta Magyarország teljesen orosz kézre került. Ha októberben a közvélemény és a hadsereg a kormányzó mellé áll, mennyi vérontást és anyagi kárt kerülhettek volna el! Most nem heverne romokban az ország és Budapest; Magyarország részére hónapokkal korábban befejeződhetett volna a háború. Megható volt a 53

donauwörthi magyarok ragaszkodása és szeretete, amely abban jutott kifejezésre, hogy Jenő bácsi autóját megrakták élelmiszerrel. Mindenüket odaadták volna, mindenki hozott valamit — Istvánnak cukrokat, szalámit, konzervet, befőttet stb. Hanthy László, aki Magyarországon maradt, még onnan küldött nekünk szalonnát, sajtot, ami már két hónapja úton volt. Ez a kedvessége nagyon meghatott, bár mindig is kedves volt. De hogy ezekben a súlyos időkben is így gondolt ránk! Bár meg tudnám neki valaha köszönni! — Jenő bácsinak végre erélyesen kellett fellépnie, nehogy mindenüket odaadják, hiszen amire szükség van, abban ők sem bővelkedtek. Nekünk végtelenül jólesett itt száműzetésünkben ennek a kis magyar csoportnak a szeretete. Azt a hírt is hozták, hogy a sopronkőhidai fegyházban levő foglyoknak Sopron elfoglalásakor sikerült kiszabadulniuk — bárcsak igaz lenne! Sajnos az én családomról ott senki sem tudott. Szinte hihetetlen, hogy éppen most, amikor a Jenő bácsi által hozott élelmiszerkészlet fogytán volt, jött megint ez a sok élelem. Magdamamával Isten áldó segítségét láttuk ebben, és eldöntöttük, hogy ezentúl aggodalom nélkül, vakon próbálunk bízni az isteni Gondviselésben. A „kapus" engedélyével ma felajánlottak nekünk egy csónakot; Ila, István és én „fogdmeg" nélkül (!) csónakáztunk a tavon. Én eveztem, István pedig nagyon élvezte ezt az első vízi utazását. Április 8., vasárnap. Pár napja dupla adag húst kapunk, és nem tudjuk az egészet mire vélni... Viszont előkerült egy új étel: sárga takarmányrépa. Apró kockákra vágják, és úgy kerül az asztalra, mint eddig a fehérrépa; nagyon komisz! — Most Bécsben vannak harcok — vajon Bécs is Budapest sorsára jut? Alávalóság ezeket a gyönyörű városokat elpusztítani. Este átjöttek Hellenthalék, mert az asszony a kis Ursulával holnap elmegy innen egy közeli faluba. Istvánnak nagyon hiányzik majd itteni egyetlen játszótársa. Április 11., szerda. Mindennap van riadó. Délután Istvánnal lementünk a tóhoz, kis halakat halászni. Hetet fogtam, István pedig egyet a tóparton kézzel! Egyszerre csak odajött a „kapus", röviden, ám érdekesen kérdezett, és én nagyon őszintén megmondtam a véleményemet. Remélem, nem fog érte felakasztani. Kihasználtam ezt az alkalmat, megkértem, ne legyen szívtelen, és legalább nekem mondja meg, 54

Nicky hol van, hogy a háború után tudjuk majd keresni. Ő csak anynyit mondott: „bei Linz", de én ebből már tudtam, hogy ez mauthausen! Persze a szülőknek ezt nem szabad megtudniuk. A németek közölték Hannover elestét — a szövetségesek mindenütt lőrenyomulnak. e Április 13., péntek. Bemondta a rádió, hogy tegnap hirtelen, agyvérzés következtében meghalt az Egyesült Államok elnöke, F. D. Roosevelt! A háború folytatására ez nem lesz hatással, de a szülők meg voltak rendülve. Miklóspapától mindig azt hallottam, Magyarországnak és neki személyesen határozott jóakarója volt Roosevelt elnök, ennek többször tanújelét is adta. Apósom azt gondolta, talán a békeszerződések megfogalmazásakor a háború után segítségünkre lett volna. Roosevelt meghalt, de akinek távozása milliókat mentene meg, még mindig itt van... Ki érti ezt? Hellenthal mondta ma: megengedték, hogy Nicky írjon Magdamamának. Vajon mikor fogjuk a keze írását látni? Sokat gondolok a sopronkőhidai foglyokra; hová menekülhettek? Bécsen már jóformán túlmentek az orosz csapatok — több szerencsével járt, mint Budapest! Április 15., vasárnap. Ma van hat hónapja annak a szörnyű októberi vasárnapnak. Hat hónapos lelki gyötrődés és feszült hangulat. Hat hónapi tétlen figyelése a szörnyűbbnél szörnyűbb eseményeknek, és végül — de nem utolsósorban — hat hónapja nincs hír Magukról. A folytonos riadók ellenére — szerencsénkre — Oberführer Klein most már ritkán küld le bennünket az óvóhelyre. Nagyon előzékeny és udvarias lett. Pár nappal ezelőtt megkérdezett engem, akarunk-e menekülni, ha jönnek az amerikaiak, mert ő azt teszi majd, amit mi szeretnénk! Ez aztán csodával határos! Persze megmondtam neki, semmi szín alatt nem mennénk el, és az egyetlen, amitől az utóbbi időben félünk, az az, hogy ők, a németek, innen továbbhurcolnak minket. Meg is kérdeztem, mit tenne, ha mégis erre kapna utasítást? Azt mondta, rosszak az összeköttetések, és az utasításokat nem lehet mindig jól érteni! Ez nagyon megnyugtatott, mert valahogy éreztem, igazat mond. Hálás vagyok neki, hogy ettől a nagy félelmemtől és gondomtól megszabadított. Ki hitte volna, hogy engem kérdeznek majd meg, mint közvetítőt, mit is szeretnénk csinálni! Ez mutatja, hogy a központtal, úgy látszik, csakugyan meglazult minden összeköttetés. Azt persze elhallgattam: már alig várom, hogy „azok" itt legyenek. 55

Az amerikaiak elfoglalták Nürnberget, az angolok közelednek Berlinhez, az oroszok már csak 25 kilométerre vannak keletről a fővárostól — de itt a propaganda még mindig azt harsogja a németeknek, hogy „habár a helyzet pillanatnyilag komoly, még nincs elveszve semmi, a vezér bízik a végső győzelemben, csak ki kell tartani, ellenállni az utolsó emberig, mert csak két lehetőség van: győzelem vagy halál!". Micsoda lelkiismeretlenség! Valóságos pokol lehet most Berlin, mert az amerikai és angol repülők éjjel-nappal bombázzák, az oroszok pedig ágyúval lövik. Nincs víz, nincs villany... Az bizony csodával határos, hogy naponta tudom hallgatni kis rádiónkat, és így pontosan tudjuk a mindennapi híreket, nem kell találgatnunk abból, amit mások mondanak. Különben borzalmas lenne a bizonytalanság. Környezetünkben kétségbee3ett a hangulat. Ezek a félrevezetett, fanatizált, propaganda által megtévesztett emberek az utolsó napokig bíztak a győzelemben, mert a Führer azt mondta, most Berlinnél jön a nagy fordulat, megverik az oroszokat, offenzívába mennek át, és kiverik az ellenséget az országból. Ezek az emberek most megtörten, csalódottan ébrednek rá a valóságra, és persze nem tudják, mitévők legyenek. Azt hiszem, Hellenthal és Stoll volt a kevés kivétel; ők már régen tisztán látták a helyzetet. Most már a naplómban is bátrabban merek írni, mert az az érzésem, az ittenieknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, semhogy az én írásaimat keressék. Április 22., vasárnap. Havazott, és nagyon hideg van. Két hete már egyáltalán nem fűtenek, a szobákban jobban fel kell öltözni, mint odakint, és a bentlét csak akkor tűrhető, ha nappal besüt a nap. A repülőket állandóan hallani felettünk, gyönyörűek a napsütésben, és bár félni kellene tőlük, örömmel üdvözlöm őket. Valóságos karusszelt csinálnak felettünk a napsütésben, és csodálom, hogy még nem rendeltek oda a magasba közlekedési rendőrt. Sok a meglepetés. Átutazóban Ausztriába, tegnap este megérkezett Dörnberg protokollfőnök. Ma járt Miklóspapánál, és nyíltan, rokonszenvesen beszélt. Leszámolt az élettel, szidta feletteseit! Mielőtt kiderült volna, miért jön, megijedtünk, hogy talán azért, hogy elszállítsanak bennünket a hegyekbe. Úgy tűnik, mintha már nem nagyon törődne velünk a vezetőség. Azért itt még úgy őriznek minket, mint azelőtt. 56

Séta közben odajött hozzám a „kapus", és azt mondta, bejön egy este a hallba, hogy sakkozzon velem... Mielőtt bármit is mondhattam volna, elment. Mindig azt mondták, ó a legjobb sakkjátékos a házban. Kétségbeesve mentem Miklóspapához, mondván, hogy nem akarok a kapus"-sal sakkozni, de Miklóspapa azt mondta, most, amikor annyival rendesebben viselkedik, ha eljön, feltétlenül játsszam vele. Ók Mamával úgyis ott ülnek mellettem — és végső soron tőle függ talán az őn rtit m e életünk. lasa mar aznap este, amikor vacsora után a hallban ültünk, bejött a okunk, és szó nélkül leült velem szemben a sakktáblához. Az partit megnyerte, majd azt mondta, még egyet kell játszanunk. első Ennél a második partinál már nyugodtabb voltam, de nehéz, hosszan tartó küzdelem volt, és nagyon kellett vigyáznom. Egyszerre csak láttam, sakkmattolni tudnám. Kicsit tépelődtem, mit tegyek, hagyjam-e nyerni, vagy verjem meg. Éreztem, hogy nem szabad engednem, azért is megverem a nagy Gestapo-játékost! Sakk-matt! — mondtam. Úgy tant, mintha erre nem számított volna; láthatóan elöntötte a düh, talán azért, mert nemcsak hogy egy kezdő sakkozó, de egy fogoly, méghozzá nő verte meg! Szó nélkül felállt, és kiment. Én meg azt mondtam a szülőknek, látják, talán kár volt vele leülni — viszont örültem, hogy a kis magyar kolónia nevében győzelmet arattam. Miklóspapa büszke volt tanítványára, nagyon örült a győzelemnek! Április 26., csütörtök. Két napja az egész házban pakolnak. Lázas izgalom van a front közelsége miatt. A házbeli gestapós velünk szemben eddig rendesen viselkedik, de a kinti SS-őrök parancsnokától, Sturmbannführer Langétól állítólag tartani kell, mert nagyon gyűlöl bennünket. Igaz, őt is mindenki gyűlöli, de legjobban a saját emberei. A repülők százával húztak el felettünk, fekete volt tőlük az ég — Magdamama szerint „mint amikor nyáron, Kenderesen a varjak húznak este a Bánom-erdő felé". Később megtudtuk, hogy Berchtesgadenba tartottak, nehéz bombák ezreit dobták a Führer otthonára, s a híres „Sasfészket" állítólag tönkrebombázták. Most válik kritikussá a helyzet. Az SS-őrszázad menetkészen várja a parancsot az elvonulásra, ugyanúgy az Oberführer is a Gestapo-legénységgel. Mindenki elpucol majd, mielőtt megjönnek a felszabadító csapatok. Elmegy az őrség, a háziasszony, az igazgató stb. Csak Generalkonsul Hellenthal marad a családjával — ő úriember, sokat élt külföldön, a pártpolitikában semmilyen módon nem vett részt. Rajta kívül állítólag Paringer, a szakács és Korinth, a komornyik marad még 57

itt. Lehet, hogy szabad emberek leszünk? Persze nem tudjuk, hogy az amerikaiak részéről milyen fogadtatásban és bánásmódban lesz részünk. Sőt még az sem biztos, ki lesz itt előbb, mert az amerikaiak, úgy látszik, Augsburg előtt nagyobb ellenállásba ütköztek, feltartóztatták őket, és egyszerre délnyugati irányból a franciák törtek előre — így most egyazon távolságra vannak tőlünk! Furcsa érzés, hogy mások döntenek sorsunkról, kiszolgáltatottak vagyunk, és nem tehetünk semmit... de életünket a legjobb kezekbe, Isten kezébe tettük le. Érdekes, itt legtöbben csak most ébredtek tudatára a valóságnak, annyira elvakította őket a propaganda. Hittek vezetőjükben, mint egy isteni géniuszban. Bebeszélték nekik, hogy ők a világ első nemzete, és most annál szörnyűbb a kijózanodás. Mindenki teljesen megtört e pár nap alatt, úgy járnak-kelnek, mint akiket fejbe vertek. Allandóan Nickyre kell gondolnunk. Bizonyára éhezik. Csak most meg ne öljék. Az Oberführer látszólag elfelejtette a sakkpartit. Tegnap a sors mostohaságát emlegette nekem, mire kitört belőlem, hogy akik ennyi embertelenséget követtek el, ne csodálkozzanak, ha megkapják büntetésüket. Képtelen voltam hallgatni, felsoroltam neki a lengyelek és a zsidók üldözését, borzalmas szenvedéseiket. Igen fagyosan távozott, és megvallom, megijedtem kijelentéseimtől, mert ilyenért akár még ki is végezhetnek valakit. Ma azonban megnyugodtam, mert amikor Ilával és Istvánnal az óvóhely előtt ültünk, odajött megint a „kapus", és azt kérte, hogy leülhessen, és hallgassam meg! Elmondta: csak most fogja fel a valódi helyzetet, amióta felsoroltam neki az általuk elkövetett szörnyű embertelenségeket — ő ezt eddig egészen másképpen látta. Most minden összetört benne. Nehéz elhinni, hogy ez igaz legyen, hogy ennyire hagyták magukat félrevezetni — de ha így van, akkor ez borzalmas föleszmélés lehet! Mintha ezeknek a náciknak két lelkük volna. A „kapus" mindenesetre iszákos, beteg ember, akinek felnőtt fia és lánya van; látszólag nagyon szereti családját, amellett olvasott, művelt férfi. De ez csak az egyik énje, a másik egy mesterségesen nevelt náci lélek. Nem akarok igazságtalan lenni, próbálom megérteni ezt az embert. Nekem úgy tűnik, beleéli magát egy szerepbe, és aztán teljesen azonosul is vele.

58

Április 27., péntek. Egész éjjel hallani lehetett már az ágyúzást. Senki sem tudja, pontosan hol van a front. Állandóan jönnek katonák beszállásolásra, de a konzul három Wehrmacht-tisztet beengedett, és ezzel lehetővé tette, hogy mindenki mást elutasítsanak. Állítólag ez a három tiszt nagyon rendes. Délután az a hír keringett, hogy Landsbergben vannak az amerikaiak! Erre itt a házban lázas izgalom támadt. Sokan felpakolt autókkal távoznak — vajon mi marad itt nekünk? A „kapus" négy fogdmeggel este tízkor eltávozott. Ezek az emberek valószínűleg a halálba mennek. A „kapus" lelkén is talán sok bűn szárad — azt mondják, Himmler embere, bizalmasa volt, tehát sok jót nem remélhet. Ám mielőtt elment, Oberführer Klein jelentkezett nálunk, és mondhatom, nagyon rendesen viselkedett. Alig hittünk a szemünknek, amikor bejött, tálcán kis poharakban italt hozott, és így búcsúzott el! Roppant megtörtnek látszott, mint akit lelkifurdalás gyötör. Azzal köszönt el, hogy megy a frontra meghalni, és ha az nem sikerül, akkor golyót röpít a fejébe, de élve nem kerülhet az ellenség fogságába... A szülőkkel együtt őszintén megsajnáltuk, hiszen látszott, mennyire szenved. A gestapósok, akik bennünket a sétákon kísértek, és rendes bajor embereknek látszottak, szintén majdhogynem szívélyesen jöttek búcsúzni... Ki hitte volna, hogy így fognak tőlünk megválni! Nagy megnyugvás, hogy ilyen simán mentek el... ezért Oberführer Kleinnek hálásak lehetünk. Az SS-század, sajnos, még itt van, de készenlétben, így minden percben ők is távozhatnak. Egyszerre kezdi az ember szabadabbnak érezni magát, a naplómba is beleírok sok mindent, amit eddig nem mertem bejegyezni, és amire most még frissen emlékszem. — Ma öt éve volt az esküvőm, erre is frissen emlékszem... Április 28., szombat. Reggel kilenckor elment az SS-század — szokatlan csend van a házban és a házon kívül. Kimentem sétálni — ki a nyitott kapun, amely elől leszerelték a sorompót! Furcsa érzés, hogy nem követ senki. Mindig hátrafordulok, hogy meggyőződjem róla, valóban szabad vagyok... Hat hónapos bezártság után szinte felfoghatatlanul jó érzés ez. Csak már mehetnék Nickyért, hogy visszahozzam őt szüleinek! A távolban is csend van a páncélosok tegnapi zaja és a lövöldözés után. Úgy látszik, a német visszavonuló csapatok már áthaladtak. — A házban most csak három rendőr van kutyával; ők a „Sicherheitspolizei" emberei, tehát biztonsági rendőrök, és itt is maradnak. Itt van még a házban Korinth, a komornyik, Paringer, a szakács, és itt maradtak a szobalányok is. E társaság élén Generalkonsul 59

Hellenthal nagyon nyugodtan és jól rendez el mindent. Felesége és kislánya lent van a legközelebbi faluban, Marnbachban, innen 4 kilo. méterre. Ma lement hozzájuk autón fél órára, és engem is elvitt! Esett az eső, amikor kihajtottunk a kapun, majd amint az országútra értünk, sivár kép tárult elénk. Az árkokban és az árokpartokon mindenütt hasznavehetetlen járművek hevernek, az úton látszólag céltalanul, fáradtan baktató katonák menetelnek, és mindannyian felkéredzkednek az autóra. Megmondtuk nekik, hogy csak két kilométernyire megyünk, és nem vehetjük fel őket, de azért megkérdeztük, hová mennek. Azt mondták, az alakulatukat keresik, nem tudják, hol van, remélik, hogy a Starnbergi-tónál megtalálják. Vajon miért is keresik? Az egyiknek még volt humora, azt mondta, „wir sind motorisierte Einheiten" (motorizált egységek vagyunk). Esőben gyalogolnak, súlyosan megrakodva, és azt sem tudják, hová tartanak. Hellenthal felesége és lánya egy kis parasztházban, picinyke szobában kapott elhelyezést. Hellenthal meghatódva búcsúzott a családjától. Persze ő sem tudja, vele mi lesz. Visszafelé féltem, hogy útközben esetleg elkobozzák az autót, de szerencsésen visszaérkeztünk. A kiábrándító, szomorú körülmények ellenére jólesett kimozdulni egy kicsit a megszokott környezetből. Este sokáig fent voltunk, mert nem tudtuk, nem érkeznek-e ide amerikaiak, de úgy látszik, még Weilheimben sincsenek, tehát holnapig nem is jöhetnek. Április 29., vasárnap. Egész nap le és fel szaladgáltam a kastély tornyába, ahová azelőtt tilos volt felmenni, mert onnan egy Hellenthaltól kapott távcsővel rá lehet látni az egész környékre. Weilheimben a fehér zászlókat láttam, a weilheim-murnaui országúton pedig amerikai páncélosokat, amelyek hol jobbra, hol balra lövöldöztek. Ezek vonultak tovább délre a főútvonalon, tőlünk mintegy 4-5 kilométernyire. Waldbichl - amelyet ezentúl már csak Hirschbergnek fogunk hívni olyan eldugott helyen van az erdőben, hogy ide nem ér el a háború, pedig jelenleg annak kellős közepén vagyunk. A müncheni rádió már nem sugároz, a telefon nem működik. Délben feljött ide két német katona, és Hellenthal kérdésére azt mondta, itt nem messze a háztól felállítottak két löveget, mellyel oldalba fogják támadni az amerikaiakat, és minden házra rálőnek, amelyik fehér zászlót tűz ki! Tisztára megbolondultak. Mindenesetre sok dolguk lesz, ha minden fehér zászlós házra lőni akarnak, annyi lőszerük bizonyára nincs is... Hellenthal eléggé erélyesen megmagyarázta nekik, hogy ez őrültség, és menjenek innen. Megmutatta nekik, hogy itt a szomszéd faluban, abban a 60

házban, amelyiknek irányában lőnének, van a felesége és a lánya. Erre megígérték, hogy elvonulnak. Ezt azonban nem tették meg. Délután lövéseket hallva Hellenthallal együtt felszaladtunk a toronyba. Kértem, mutassa meg nekem, melyik az a ház, melyben a felesége van. Amikor kijelölte, melyiket gondolja annak, abban a pillanatban becsapott abba a házba egy amerikai lövedék, és a ház égni kezdett. Borzalmas ijedtség támadt, és szegény halálsápadtan kiszaladt a házból, hogy odamenjen a helyszínre, pedig közben valóságos kis ütközet bontakozott ott ki. Most már érte is aggódtunk, de amikor visszajött, boldogan újságolta, hogy szerencsére nem az a ház égett le, amelyben a felesége volt. - Mélyrepülésben is rögtön megjelent néhány gép, és tüzelt a két német lövegre. Olyan zaj volt, hogy Istvánt levittem az óvóhelyre, de félóra múlva minden elcsendesedett. Hellenthal az utolsó napokról mesélt nekünk, hogy Himmlertől parancs jött, miszerint ha az ellenség közeledik, minden politikai foglyot ki kell végezni. Ez a parancs mindenhová eljutott, ahol foglyok voltak, és ezt Sturmbannführer Lange - az SS-parancsnok - végre is akarta hajtani. Bennünket tehát megöltek volna. Oberführer Klein viszont azt mondta neki, hogy a házon belül ő rendelkezik, és utasításaihoz az ss-parancsnoknak semmi köze, ez az egész az ő dolga. Állítólag hosszan vitatkoztak erről. Azután Klein felkereste Hellenthalt, és megkérdezte tőle, mit csináljon, legyen-e öngyilkos. A konzul azt felelte: ha nem követett el semmilyen bűncselekményt, ne féljen semmitől, viszont ha bűnös, akkor vallja be őszintén, és álljon bíróság elé. Erre Klein azt felelte, ő nem mondhatja meg a német népnek, hogy mire építették fel a nemzetiszocializmust, mert ő tudja... Nekem valahogyan tetszett ez az őszinteség. Ennek az embernek volt legalább lelkiismerete - a nürnbergi fővádlottak közül tudtommal senki sem mondott hasonlót. Mesélte még Hellenthal, hogy az egyik gestapós őr visszajött, és elmondta, Oberführer Klein parancsára már napok óta fegyvereket kellett nekik vinniük az erdőbe, egy megjelölt rejtekhelyre, hogy ha megjön az ellenség, mint „Wehrwolf' partizánok harcoljanak tovább. Miután innen elmentek, ott mindannyian összejöttek, de az őrök egyhangúlag kijelentették, nem hajlandók tovább harcolni, és elhatározták, hogy valamennyien hazamennek. Parancsnokukat utoljára akkor látták, amikor hátizsákkal és fegyverrel nekivágott az erdőnek... Napok óta hideg van, esős, szeles idő, szén nincs, fűtésről szó sem lehet. Egész télen nem fáztunk annyit, mint most. Egyetlen szobában van kályha, ebbe befűtöttünk, és melegszünk egy kicsit. 61

Mielőtt lefeküdtünk aludni, meghallgattuk a híreket - de most már mindannyian együtt, nyíltan és hangosan! Megtudtuk: Mussolinit az olasz partizánok elfogták és kivégezték Comóban... Úgy éreztük, Magyarországnak ő határozottan barátja volt, és annak idején Hitlerrel szemben védte a mi érdekeinket. A szülők egészen másképp véle. kedtek róla, mint Hitlerről. Az lett a végzete, hogy hagyta magát Hitlertől befolyásolni, és így hazája érdekében megkezdett építő munkáját tönkretette. Ma írták alá az olaszországi német és olasz csapatok feltétel nélküli megadását - bárcsak ez már itt is bekövetkezne!

17. fejezet

BEVONULNAK AZ AMERIKAI CSAPATOK

1945• április 30., hétfő. Jenő bácsi elment sétálni, én meg a házhoz vezető úton álltam, amikor egy amerikai dzsip - benne Jenő bácsival - felhajtott a házhoz. Major Puck volt az első amerikai tiszt, aki Jenő bácsi vezetésével hozzánk érkezett. Szállást kerestek a 7. hadsereg 36. hadosztálya főhadiszállásának. Nagyon megörültem, amikor megláttam, legszívesebben megöleltem volna, ő viszont nagyon komolyan azzal kezdte, hogy mindenkinek el kell hagynia a házat. Kértem, nyugodtan üljön le velem beszélni, és elmagyaráztam neki a helyzetünket, mutatva az SS-barakkokat stb. Hamarosan megállapodtunk abban, hogy addig maradhatunk, amíg ő elmegy minderről jelentést tenni. Rövidesen megérkezett Daalquist tábornok a stábjával. Nem lehet felismerni, ki a tiszt, és ki a közlegény; külsőre, viselkedésben egyformák. Nekünk négy szobát át kellett adnunk a miénkből, és Hellenthalt is nálunk kellett elhelyezni, amit szívesen meg is tettünk, hiszen ő végig rendesen viselkedett és sokat segített. A házat hamarosan elözönlötték a katonák, és mielőtt ráeszmélhettünk volna, több értéktárgyunkból „szuvenír" lett. A fényképezőgépem is pillanatok alatt eltűnt, pedig a Gestapo elől sikerült addig megmentenem. Kissé kábultak voltunk a felszabadulástól, hurcolkodtunk egyik szobából a másikba, és nem vigyáztunk eléggé. Pedig gondolhattuk volna, hogy az ilyen megszálló csapatoknál bizonyos dolgok elkerülhetetlenek. Némelyik katonának négy karóra volt a karján! Miklóspapa felkereste a tábornokot, aki délután hatkor vizitelt nálunk vezérkari főnökével és egy generálissal. Kedvesek voltak. Később Daalquist tábornokot az ő meghívására felkerestem, hogy Nickyről részletesen tájékoztassam. Mondtam: tudom, hogy a mauthauseni koncentrációs táborba vitték, és ha lehet, én mint vöröskeresztes ápolónő el szeretnék oda érte menni. Daalquist nagyon kedves, de vannak itt 63

olyanok, akik nem tudják, hogyan viselkedjenek velünk szemben. nem tudják biztosan, a Horthy név nem ellenséget jelent-e mégis. Sok' a barátságos katona. István már kapott egy csomó csokoládét, a legkedvesebb azonban Reese alezredes. Május 1., kedd. Reggelire kitűnő kávét kaptunk tejszínnel és nagyszerű amerikai palacsintát Mapple-sziruppal! Alomszerű volt... Valahonnan kerítettek kokszot, és most fűtenek, sőt van meleg fürdő is! Kaptam kölcsön egy írógépet, és Miklóspapának legépeltem egy memoran. dumát, amelyet Jenő bácsival lefordítottunk angolra. Ebéd előtt jött a hír, hogy Miklóspapának fél háromkor indulnia kell az amerikai főhadiszállásra, ahol Patch tábornok, a 7. hadsereg parancsnoka sze. retne vele megismerkedni. Az utolsó percig gépeltem neki az írásokat. Jenő bácsi diktált, hogy gyorsabban menjen. Megengedték, hogy Miklós inas elkísérje a gazdáját. Nagyon hirtelen jött ez az elválás, nem tudtunk rá felkészülni, és szegény Mamát nagyon megviseli. Én már régen gondoltam arra, hogy ha megjönnek az amerikaiak, lesz valami kihallgatás vagy vizsgálati fogság, de persze nem hittem volna, hogy apósomat a Gestapo-fogság után elviszik családjától, és hogy egy ideig nem láthatjuk egymást. Az viszont érthető, hogy ők nem jöhetnek ide, hanem Miklóspapát viszik oda. A hallban egész nap pingpongoznak a tisztek, és egészen prímán ját. szanak. Az eddigi csend után most nagy élet van, a ház körül mindenhol autók, vezetékek, a hegyen rádióleadó stb.

lasztják őket egymástól. Hellenthal is hírt kapott, hogy holnap elviszik, de előbb elbúcsúzhat a feleségétől. Sajnáljuk, mert közben igazán inegszerettük, és nagyon figyelmesen és jól szervezett itt nekünk mindent. Az ilyen nehéz időkben lehet legjobban megismerni az embereket, és ő igen jól megállta a helyét. Állítólag Hitler halott, de még nem találták meg a hulláját. Miért nem halhatott meg előbb — halála mennyi borzalomtól és hány ember pusztulásától kímélte volna meg a világot!

Május 3., csütörtök. Reggel elvitték Hellenthalt, aki egy táskát és Miklóspapának levelet vitt magával, amit azonban már ebéd után egy autóval visszahoztak, és minden magyarázat nélkül itt hagytak. Délután a 36. amerikai hadosztály főhadiszállása elköltözött, és nem maradt itt egy szál amerikai sem. Mielőtt elmentek, a kedves Reese ezredes feljött búcsúzni, és azt mondta, hogy egyelőre itt marad egy francia hadifoglyokból összeállított őrség a mi biztonságunkra, és nem ajánlja, hogy elhagyjuk a kertet, mert sok a csavargó menekült és a felszabadult fogoly a környéken. Azt mondta: ha bármi kell, forduljunk Wills századoshoz, aki a katonai közigazgatás parancsnoka Weilheimben. Megint üres a ház, eltűnt velük a jó kávé, a tejszín és a cigaretta is. Délután Ilus nővérrel és Istvánnal kimentünk a házból, hogy kicsit sétáljunk a kertben. Ekkor egy borzalmas külsejű francia katona ránk ordított és Istvánra, aki már előre kiszaladt, ráfogta a puskáját, mondván, ha még egy lépést teszünk, ránk lő. Odamentem hozzá, hogy tisztázzam a kérdést, de alig akart velem szóba állni, csak annyit mondott, hogy sziMájus 2., szerda. Délelőtt három magyar tiszt jött hozzánk látosatóba, gorú parancsuk van, senkit nem engedhetnek ki a házból. Az első pilköztük Godányi ezredes. Hosszasan elbeszélgettünk velük. Ok már lanatban azt hittem, hogy rossz álom az egész, ezek a vad francia amerikai szolgálatban vannak, és gyűjtik össze a magyar katonaságot. katonák, akik öt-hat évet voltak német fogságban, most azt hiszik, mi az Jólesett beszélgetni, és látni, hogy milyen rendesen néznek ki. ő foglyaik vagyunk. Ennek fele se tréfa. De hát tényleg foglyok vagyunk? Godányi ezredes különösen jó megjelenésű. Örömmel láttam, hogy Lehetetlen, hogy Reese ezredes hazudott volna nekem, olyan becsületes, amikor végigment a termen, megfordultak utána az amerikaiak. szimpatikus embernek látszott. Lassan ráeszméltem: itt valami tévedésDélután újságírók jöttek, és valaki az amerikai rádiótól. Negyedóra nek kell lennie, és ezt hamarosan tisztázni kell. Milyen szerencse volt, alatt elmondtam nekik mindent, amit csak lehetett, hiszen nagyon hogy tudok franciául! Beszéltem tehát a főnökükkel, aki egyszerű ember, kevesen tudhatják, hogy valójában mi történt velünk. mint a többi; alapjában véve ő is jószívű, kedves francia. Mikor elmondEste kaptuk a hírt, hogy Miklóspapa hadifogolynak számít, és tam neki mindent, azt mondta, hogy ők nem értenek jól angolul, és csakegyelőre nem jön vissza. Mama rettenetesen kétségbeesett erre a hírre. is tévedésről lehet szó. Várjunk holnap délutánig, amikor valaki kijön Hiába próbáltam megnyugtatni, hogy ez természetes, és biztosan jól Weilheimből, addig viszont maradjunk a házban, mert ő sem tehet mást, bánnak vele. Rossz látni, szegény mennyire szenved, és folyton azt haj- mint amit nekik parancsoltak. Eléggé rossz érzéssel tértünk vissza a togatja, hogy fia német, férje pedig szövetséges fogságban van — ez házba, hiszen most még jobban be vagyunk zárva — a Gestapotényleg abszurd! Engem is váratlanul ért, hogy hosszabb időre elvá4 fogdmegek legalább sétálni hagytak bennünket. 64 65

L

Május 4., péntek. Egész nap vártunk valakit Weilheimből, hogy a helyzetünk tisztázódjék, de nem jött senki. Közben megbarátkoztunk a francia őrséggel, mindannyian jó emberek, sokat szenvedtek, és m'embéte de guarder des femmes!" vágynak haza. „Vous savez, mondta egyikük. („Tudja, bosszantó nőkre vigyázni!") Nekem viszont öröm franciául beszélni. Írtam egy levelet Wills századosnak, és elhatároztuk, hogy Korinth inas holnap reggel beviszi két őr kíséretében Weilheimbe, mert így tarthatatlan a helyzet. Közben észrevettem: a franciák érdeklődtek mindenkinél, főleg a holland kertésznél, és amikor meggyőződtek róla, hogy igaz, amit mondunk, ők még nagyobb igyekezettel akarták tisztázni helyzetünket. Este egyszerre csak betoppant Wills százados! Itt a környéken volt dolga, és benézett, hogy rendben van-e minden. Jobbkor nem is jöhetett volna. Elmondtunk neki mindent, és kiderült, hogy csakugyan tévedés az egész, kizárólag a biztonságunk miatt vannak itt a francia katonák, és ha akarunk, ki is mehetünk a kertből, de olyankor is tanácsos magunkkal vinni egy őrt. Nagy kő esett le a szívünkről — mégis szabadok vagyunk! Ma letették a németek a fegyvert Hollandiában, Dániában és Északnyugat-Németországban. Szegény Mama nagyon aggódik Miklóspapa távolléte miatt. Május 5., szombat. Délelőtt Ilával és Istvánnal a csavargók miatt csak a kertben sétáltunk. Sokan voltak már itt, és mind italt keresnek; nagy áldás, hogy itt van az őrség. Jött egy amerikai katona, azt mondta, Kovácsnak hívják, és kiderült, hogy 1920-ban Sós tábornok segédtisztje volt Siófokon! Hallotta, hogy itt vagyunk, és hozott Istvánnak cukrot. Meghatóan kedves volt. Este megjelent két amerikai százados egy cédulával Willstől, aki kéri, helyezzük el őket egy éjszakára. Ezt persze könnyen el tudtuk intézni. Vacsora után hosszasan elbeszélgettünk velük. Az egyikük ír származású, Fitzgeraldnak hívják. Mindketten szimpatikusak, és sok érdekeset meséltek. Május 6., vasárnap. A környékről mindenkit ide küldenek italért, hogy szabaduljanak tőlük. Ma is harckocsizó, géppuskás amerikaiak voltak itt, de sikerült őket Willshez utasítani. Mauthausen már amerikai kézen van! Vajon Nickyről mikor kapunk hírt — és jót kapunk-e vagy rosszat? Nagyon drukkolok, mert ha rossz hír lenne, Mama, szegény, nem bírná elviselni. 66

Május 7., hétfő. Délelőtt Ilával és a holland kertésszel nekiláttunk, hogy a ház előtt rendbe hozzuk a virágokat, amelyeket az autók sárba tiportak. Egész délelőtt kapáltam, Ila pedig még délután is, de nekem már fájt a kezem. Befejeztük a munkát, és most megint szép a ház környéke. Az elmúlt éjjel 2 óra 41 perckor Reimsben aláírták a németek (Jodl) a feltétel nélküli megadást. Abban a percben, hogy ezt a rádión meghallottuk, berepült az ablakunkon egy fecske! Azt mondják, szerencsét tu''ok óta minden híradást végighallgattunk, hogy Nickyről esetleg megtudjunk leN ieegantp d. junk valamit. Ma a negyed tizenkettes londoni magyar adásban bemondták, hogy Toblach mellett, egy kis faluban megtalálták Schuschniggot, Léon Blumot, Kállay Miklóst és Nickyt! Amikor ezt meghallottuk, Mamával az örömtől sírva borultunk egymás nyakába. De jó, hogy Kállayval együtt van — és vajon idejönnek-e? És mikor? Holnap van a V. E. Day, a Victory Europe Day, az európai győzelem napja! Bárcsak Magyarországnak is igazságos békét hozna ez a győzelem!... Jó tudni, hogy Nicky megmenekült. Fecske hozta a hírt! Május 8., kedd. Az európai győzelem napja! Reggel nyolckor meghallgattam a híreket. Megint bemondták, hogy Nickyt megtalálta az 5. hadsereg. Gyönyörű napsütésben fiával és Istvánnal lementünk a tóhoz, ahol amerikai katonák már nagyban eveztek. Istvánnal bementünk a csónakházba, hogy mi is rendbe hozzunk magunknak egy csónakot. A csónakház ajtaja azonban csak nem akart kinyílni, és amikor teljes erővel nekitámaszkodtam, hirtelen engedett, s én ruhástul beleestem a tóba, és elsüllyedtem. Kidugtam a fejemet a vízből, meg akartam Istvánt nyugtatni, ám mielőtt szólhattam volna, ő kiáltott nekem, hogy „te engem lespricceltél!". Kikecmeregtem a piszkos vízből, úgy néztem ki, mint egy ázott veréb — mehettem fürödni, hajat mosni, amíg Ila Istvánnal csónakázott. Hirschberg báróné jött minket meglátogatni. Elmondta, hogyan vették el tőle ezt a házat, amelyet nem adtak el, és amely ezért visszakerül az ő tulajdonába. Kedves, művelt dáma. Örülünk, hogy visszakapja otthonát. Miután Hirschbergné elment, éppen le akartunk ülni ebédelni, amikor hirtelen betoppant Miklóspapa! Mindjárt bejelentette, hogy csak csomagolni jött, és megy vissza Augsburgba. Nagy volt az öröm. Velünk ebédelt, de alig hagytuk enni, mert mesélnie kellett mindenről. Nagyon örültem annak, hogy azt mondták neki, nem hadifogoly, csak „védőőrizetben" van. Mesélte, hogy Patch parancsnokkal nem találko67

zott. Most Rundstedt, Weichs, List és Leeb német tábornokokkal van együtt. Van egy kis szobája, de nagyon fázott, mert primitív helyen Augsburgban egy munkásházban - vannak a foglyok. Aki őt autón idehozta, és melléje van beosztva: roppant előzékeny, két méter magas, magyarul folyékonyan beszélő zsidó. Miklóspapa nagyon dicsérte. Azért kell visszasietniük Augsburgba, mert minden percben jöhet a hír, hogy onnan indulnak repülőgépen a belgiumi Spába, ahol állítólag konferenciák, megbeszélések lesznek. Miklóspapa szerencsére nagyon jól nézett ki, friss és eleven, úgyhogy kísérője - aki különben nem mondta meg a nevét - meg is jegyezte, bámulja, apósom milyen mozgékony és fiatalos. Miklós inas is itt volt velük. Állítólag főz, mos, és mindenben segít Miklóspapának. Sosem tudjuk majd meghálálni neki a hűségét és a jóságát. Négykor kellett volna elindulniuk, de a kísérő még engedett egy órát, mert látta, hogy menynyire örülünk egymásnak. Ötkor aztán elmentek, és bizony, félek, hogy jó ideig nem fogunk híreket kapni Miklóspapáról. Háromkor meghallgattuk Churchill beszédét, majd később VI. György angol király szózatát. Közvetítették a Buckingham-palota előtt összegyűlt tömeg „we want the king" kiáltásait, mire eszembe jutott 1937. május 12-e, amikor Myróval a koronázás napjának estéjén mi is ott álltunk a tömegben a királyi palota előtt, és én felmásztam a vaskapura, hogy jobban lássam a királyi családot. Az egész londoni esti program gyönyörű volt, megható, egyszerű. Senki sem dicsérte önmagát, és nem pocskondiázta az ellenséget. Az angolok viselkedése minden téren végtelenül rokonszenves. Hitler nem így ünnepelte volna győzelmét - amitől szerencsére megóvott a Mindenható. Tele van az ember kérdésekktl: vajon mi van otthon, mennyire ment tönkre az ország, kik kerülnek majd hazánk élére... Május 9., szerda. Hihetetlenül jó érzés a szabadság. Az ember tetszés szerint járhat ki és be, s nem kell mindig arra vigyázni, hogy kinek mit mondunk. Tegnap elment a francia őrség, és most tizenöt amerikai van itt. Vidám fiatal fiúk, egész nap szól a rádiójuk - kitűnő zene -, eveznek, úsznak, célba lőnek. Délután már jött a parancs, hogy elmennek innen, mert a Security Police egyik irodája költözik ide. Nagyon szomorúan mentek el, tetszett nekik -, a tóval és szép fekvésével ez a hely.

68

Május 11., péntek. Gyöngyvirágot szedtünk, az én kedvenc virágomat. Több sálból ügyeskedtünk össze fürdőruhát, hogy fürödhessünk a tóban, mert nagyon meleg van. Mialatt ezen dolgoztunk, egyszer csak bejött Éva nővérem! Olyan óriási volt az öröm, hogy percekig egymás nyakába borulva sírtunk szótlanul. Éva, Ádám és Vattay Antal érkezett ide , egy Grant nevű amerikai százados jóvoltából, aki roppant kedvesen hozta el őket ilyen messzire, hogy hosszú idő után legalább egy napig együtt lehessünk. A legszörnyűbb viszontagságok után kerültek Passau mellé, Trifternbe, ahol a 3. amerikai hadsereg szabadította őket fel. Januárban egy éjjel Szentpéteren fogták el a nyilasok Évát és Ádámot. A katonák jelenlétében azonnal fel kellett öltözniük, a gyerekeiket ott hagyva, harminchat órás vonatozás után a sopron-kőhidai fogházba zárták őket. Éva akkor még nem épült fel a diftériából, hidegrázása, magas láza volt, amikor állandó szitkozódás közepette tették fel a vonatra - a Horthy-klikkhez tartozó, hazaáruló kutyáknak nevezve - őket. A kőhidai fogházban kerültek össze Vattayval, ahol nagyon sokat szenvedtek, fáztak és éheztek. Mikor az orosz csapatok közeledtek, elindították őket Ausztriába. Harminckét kilométert gyalogoltak egy nap alatt, aztán negyvenöten laktak egy marhavagonban három hétig úgy, hogy felváltva feküdtek le, mert másképp nem fértek el. Sokszor egyáltalán nem kaptak élelmet, könyörögni kellett minden falat kenyérért. Vattaynak közben mellhártyagyulladása volt, amibe majdnem belehalt. Szegény Évának még most is ízületi gyulladása van, minden ízülete meg van dagadva, és nehezen jár, alig tud egy ajtókilincset lenyomni. Ha nem kap kezelést, hamarosan akár nyomorék is lehet. Egész nap meséltek. Az ember nem érti, hogyan bírták ki ezt a sok borzalmat. A gyerekeikről semmit sem tudtak, és Magukról azt hallották, hogy mindannyian Pestre költöztek. Ez nagyon nyugtalanító. Éváéknak holnap kell visszamenniük Trifternbe. Grant százados azt is elintézte, hogy Vattay holnap Augsburgba mehessen Miklóspapa után, mint a kíséretéhez tartozó személy. Évának behoztam a szobámba egy díványt, és itt alszik nálam. Május 12., szombat. Tegnap még Évával a fél éjszakát átbeszéltük, és borzalmas dolgokat hallottam tőle. Mialatt ők Kőhidán voltak, szörnyű kínzások után felakasztották Odescalchi Nickyt és Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Rokonunkat, Hardy Kálmán altábornagyot halálra ítélték, és hat hétig mindennap úgy volt, hogy végrehajtják az ítéletet. Éváék nem tudják, hogy azután mi lett vele. Veress Lajos szerencsére megszökött, 69

és nem fogták el. Velük volt többek között Arnóty Jungert Pál, Töreky Géza, a Kúria elnöke (aki felügyelt, amikor a vagonok valahol álltak, és ők zöldséget loptak a földekről!), Szombathelyi Ferenc, Esterházy Móric, Miklós Béla öccse és Kádár Gyula. Ők mind Trifternben várják, hogy hazaszállítsák őket. Ádám és Éva elment ma reggel Grant századossal, Vattay pedig az itteni autóval Augsburgba Miklóspapához... Napok óta gyönyörű idő van, és mindennap nagyobb sétákra indulunk a környéken, ami nagyon kellemes, mert eddig rossz érzés volt, hogy hosszú itt-tartózkodásunk alatt fogalmunk sem volt, a kerten kívül mi történik. Ma elmentünk a közeli Gutshofba, ahonnan a tejet szállították a háznak. A piszkos tehénistálló ellenére, élveztük a falusi illatokat, mert honvágyat keltett. István remekül elszórakozott a borjakkal és egy ma éjjel született kiscsikóval. A Vattayt szállító autó este tízkor jött vissza a hírrel, hogy Miklóspapát nem találták, és Vattay Ulmban maradt, ahonnan tovább keresi. Május 13., vasárnap. Mamával gyalog mentünk a négy kilométerre fekvő Marnbachba, szentmisére. Biztonságunkra vigyázva, messze mögöttünk maradva kísért egy „GI" (amerikai katona). Jólesett a séta, és még jobban esett újra templomban lenni. A szép kis templom tele volt, a pap rokonszenvesen prédikált, és mivel azt tartják, hogy lehet kívánni valamit, ha az ember először van egy templomban, Magyarországért könyörögtem. Felajánlottam a szenvedést Pista halálával kapcsolatban, hiszen ő is a hazáért esett el. Áldozatának különös súlyt ad az, hogy az orosz fronton esett el, s a világ előtt szembekerült saját felfogásával. Őrültségnek tartotta ezt a háborút, érzelmileg teljesen a szövetségesek oldalán állt, és csak azért vett részt a harcokban, hogy a katonákkal megismerkedjék, ha bármilyen lépést tesz, majd bízzanak benne, és tudják követni. Mindezt részletesen kifejtette nekem Kijevben... Olyan sokat ígért az ő egyénisége, tiszta meglátásai, objektív ítélete, erélye — ezért nehéz elfogadni, hogyha már ennyi adottsággal volt megáldva, miért nem maradhatott tovább abban az állásban, melyben végre felfigyeltek volna rá és eredményt tudott volna elérni. Nézetem és tapasztalatom szerint az elmúlt súlyos időkben ő lett volna az egyetlen, aki többet tehetett volna Magyarországon, mint bárki más. Tudom, furcsa, hogy ezt én, a felesége mondom, de azt is tudom: sokan látták így, nemcsak nálunk, még külföldön is. Nem a hízelgők, de minden komoly ember, akinek véleményére adtam, ezt tudatta velem. 70

De nagyon eltértem a mai nap eseményeitől. Este meghallgattuk Churchill beszédét, ami — mint rendesen — megint kitűnő volt. Azt mondta, hiába irtanák ki a nácizmust, ha helyébe megint totalitárius csendőrállam léphetne Európában. Vajon megérti-e ezt a Szovjet? És mikor tudjuk meg, mi van Magyarországon? Állandóan magyar adót keresek, de úgy látszik, nincs. Nem szivárognak ki hírek, pedig úgy mondják, az ország „felszabadult". Május 15., kedd. Sajnos elmegy az itt levő Security Police. Csendes, rendes társaság volt. Holland főhadnagy volt rangban a legmagasabb, és bár vele nem sokat beszéltem, de ő felküldte hozzánk Holzer törzsőrmestert, hogy megkérdezze, van-e valami kifogásunk vagy kérésünk. Holzer végig nagyon kedves volt. Utánuk most egy sokkal nagyobb csoport jön, a 236. tüzérhadosztály, mely biztonsági rendőrmunkát végez majd itt. Vezetőjük Fitz százados. Nagy lármával érkeztek, száznál is többen vannak, rádiójuk a ház minden sarkában bömböl, szerencsére nagyon jó dzsesszt hallhatunk. A tó környéke most borzasztó; franciák, oroszok, németek jönnek a környékről úszni és csónakázni, és némelyikük bizony nem túl bizalomgerjesztő. Egész nap jönnek-mennek az autók, de ez most már nem izgat bennünket. Eleinte, amikor tudtuk, hogy Nicky megkerült, minden autóról azt hittük, őt hozza, de most már nem hiszem, hogy egyhamar itt lesz. Lehet, hogy őt is, mint minket, egy helyben tartják, és nem tudják, mit csináljanak vele. Május 17., csütörtök. Aggódom Miklóspapa miatt. A rádió bemondta, hogy Tito kikérte a szövetségesektől mint háborús bűnöst. Nincs mellette senki, aki segíthetne neki. Egyedül van, és néha már nem emlékszik egyes dolgokra, pedig sok múlhat azon, hogy egy kihallgatáson esetleg mit mond. Vattaynál vannak éppen a szerb kérdésre vonatkozó iratok, Náray fontos levele, aki az akkori minisztertanácson vezette a jegyzőkönyvet, Teleki Pál miniszterelnöksége alatt. Az az érzésem, Vattayt nem fogják Miklóspapához engedni. Ma mondta be a rádió, hogy elfogták Skorzeny ezredest, aki Mussolinit kiszabadította, Nickyt csapdába csalta, és bennünket ide hozott! Tehát így hívják valójában a mi Wolffnak nevezett kísérőnket! A személyleírásról is rögtön felismertük. Állítólag amerikai egyenruhába öltözött német katonákkal egy merényletkísérletet szervezett Eisenhower ellen. Jó, hogy ezt a gonosz ábrázatú, tagbaszakadt embert 71

elfogták — nem tudom elfeledni azt a gyűlölettel teli megvetést, amivel végigmért a vonaton, mielőtt Weilheimbe érkeztünk. Ilus nővért ma beengedték Weilheimbe, hogy vegyen valami cipő. félét vagy faszandált, de nem talált semmit, csak megtudta, hogy a magyar tiszteknek — akik egyszer már itt voltak — nem szabad ide jön. niük! Úgy látszik, amíg Miklóspapa sorsa nem dől el, bennünket is elszigetelve tartanak itt — ki tudja, meddig... Május 20., vasárnap. Mamával gyalog mentünk kilenc órára az eber-, fingi templomba. Két amerikai „GI" jött mögöttünk biztonsági kíse. retként, és visszafelé jövet beszélgettünk velük. Megtudtuk, hogy egyikük vöröskeresztes. Szép volt a pünkösdi nagymise, és jó a prédikáció. A séta Eberfingbe mintegy fél óra, és jó darabon erdőn át vezet az út. Jenő bácsi azt a hírt kapta, hogy Donauwörthnél a ménest szét- Ik osztották a parasztok között eltartásra. Rettenetesen kétségbeesett erre a hírre, hiszen az élete munkájáról és egyetlen tulajdonáról van szó. Rögtön kérte, hogy bemehessen Wills századoshoz Weilheimbe, s így eljuthasson a méneshez. Amikor indulni akart, kiderült, hogy nem mehetünk el innen, még Weilheimbe sem, hacsak nincs rá valami különleges okunk. Civileknek hat kilométeres távolságot engedélyeznek, és ez ránk is vonatkozik! Alig tudtuk Jenő bácsit megnyugtatni. Azt mondta, ha elvész a ménese, öngyilkos lesz. Rávettük, írja le levélben a helyzetet Willsnek, így aztán kicsit megnyugodott. Sajnálom szegényt, hiszen ő igazán indokolatlanul van itt. Május 21., hétfő. Mama megkért, menjek Fitz századoshoz, és mondjam, hogy szeretne vele beszélni — már nem bírja, hogy Nickyről nem kap hírt. A százados rögtön fel is jött hozzánk, és megígérte, lemegy Willshez Weilheimbe, s megsürgeti egy vöröskeresztes kijövetelét. Délután le is ment, és azzal jött vissza, hogy az amerikai vöröskereszttől nincs ott senki, de én elmehetek holnap Uffingba a nemzetközi vöröskereszthez! Azt is hozzáfűzte, hogy a dzsipjén szívesen elvisz. Ez nagy öröm volt; végre megindulhat valami kutatás — ráadásul autón valahová elmenni a legnagyobb szórakozás, ami itt elképzelhető. Látszott: a kedves százados örül, hogy tehet valamit az érdekünkben. Egész délután a tó mellett játszottunk Istvánnal és egy amerikai káplárral, aki roppant kedvesen játszik fiammal. Kijelentette, nem viseli el, hogy ezt a kisfiút folyton csak nők veszik körül. Most majd ő foglalkozik vele! Seymour Salemnek hívják, és igen jó a humora. 72

Másnap délutánra tervezték az uffingi utat. Fél hatig vártam; amikor üzen t a százados, hogy szeretne velem beszélni. Már rosszat sejtve mentem le az irodába, és tényleg azzal fogadott, hogy nem utazhatunk. Tudniillik mikor ő tegnap lent járt Weilheimben, csak Wills helyettese volt ott, és ő nem tudta, mi a helyzet, amikor engedélyezte az uffingi utat. Ma, amikor kérték részemre a „pass"-t, Wills kijelentette, hogy nekem nem szabad innen elmennem, de ő majd kiküld valakit. Fitz századost nagyon bántotta, hogy ilyen reményeket keltett bennem bizony sajnáltam, hogy elmaradt az út, amire már egész nap készültem. Ki tudja, mikor jön ide ki valaki a vöröskereszttől. Le vagyok sújtva, de sebaj, fel a fejjel — mondaná Pista. Május 25., péntek. Ma valami szörnyű lehangoltság jött rám, a teljes reménytelenség érzése; restellem bevallani, hogy már nem szeretek élni. Ha hallom, hogy valaki meghalt, szinte irigykedve gondolom, milyen jó neki. Persze ezt az érzést le kell küzdeni; bizonyára az elmúlt események és a kilátástalan jövő hatott így rám. Lementem a kertbe, és ott találtam Istvánt Saymour Salemmel, aki most már napok óta nagyon aranyosan játszott vele. Mintha a Mindenható küldött volna egy angyalt közénk... felvidított. Délután hosszasan elbeszélgettem Fitz századossal, aki még rokonszenvesebb, ha az ember beszél vele. Van egy szép felesége, akivel naponta leveleznek. Ő maga is feltűnően csinos ember — de persze tisztában van vele. Közölte, hogy holnap mindannyian elmennek, és jön egy új csoport, amit nagyon sajnálok. A százados reális gondolkodású, Salem pedig a jó humorával nagyon hiányzik majd — főleg Istvánnak. Triftern közelébe helyezték őket át, ezért megkértem a századost, ha majd ráér, vigyen el Évának egypár angolul írt sort. Megígérte, hogy elviszi. Seymour Salem pedig búcsúzásul felküldött egy csomó könyvet és cigarettát, kedves levél kíséretében, melyben meghív Amerikába a nővéréhez, ha esetleg nincs hová mennem a háború után. Megható. Másnap délután két őrnagy és egy százados érkezett. Kijelentették, hogy egy tábornok szeretne ide beköltözni, és nekünk valószínűleg el kell innen mennünk! Kértem őket, ahogyan Daalquist tábornok tette, hagyjanak meg bennünket egy-két szobában — de nem látszottak megértőnek. Wills százados — akiből közben őrnagy lett — intézi majd a mi ügyünket, tehát hozzá kell fordulnunk meghallgatásért. Ma délután sikerült végre csónakot szerezni egy kedves katona jóvoltából, mert különben állandóan foglaltak, és István napok óta hiába vágyik csónakázni. Mamával és Jenő bácsival elmentünk cse73

resznyét szedni — nagy élvezettel másztam fel a fára. Este römizés közben bejött Hepler hadnagy, és éjjel egyig itt maradt beszélgetni. Nagy ló- és kutyabarát, Jenő bácsival kitűnően megértették egymást. Hozott nekünk koktélt és cigarettát — ilyen partink nem volt még, amióta itt vagyunk. Május 30., szerda. Most már mindennap lehet úszni a tavon, ami nagy élvezet. Wills őrnagyról nem tudunk semmit, és a tiszteket hétfő óta nem is láttuk. Ha innen kitesznek, el sem tudom képzelni, hová kerülünk, és milyen lenne az ellátás. Viszont ha Magukra gondolok, rémképeket látok, az az érzésem, hogy sokkal rosszabb a helyzetük. Ilonára, Alice-ra és Madyre is sokat gondolok. Az az őszinte barátság és összetartás, ami köztünk kialakult, soha nem múlhat el. Meg., ismertem értékes egyéniségüket ott a nehéz munka közben. És a mi zsidó orvosaink, Mester, Szántó, Auer, Ladányi, Somogyi, Rojkó, I Hauer... Ők vajon túlélték-e a Szálasi-uralmat? Legelemibb kötelességemnek tartottam, hogy azon a helyen, ahol voltam, segítsek ahány zsidón csak lehet. Azt az érzést nem adtam volna semmiért, amit akkor éreztem, amikor először láttam meg az orvosokat sárga karszalag nélkül. Remélem, ez nem ártott nekik elmenetelünk után. Eszembe jutott a kis cigánygyerek nótája, elkezdtem énekelni, de nem tudtam befejezni, mert olyan nagy sírás jött rám... Június 4., hétfő. Magyarok jöttek protekciót kérni Miklóspapától — két nő, akik a Szálasi földművelésügyi minisztériumával jöttek ki, azután meg két férfi is. Magdamama hívott engem, mert nem akart velük egyedül beszélni. Nagyon röviden elutasítottuk őket. Este beállított t Albrecht von Bayern, Keglevich Jenke unokatestvéremmel együtt. I Óriási volt az öröm, velünk vacsoráztak. Albrechtnak nagy szakálla van, amit a koncentrációs táborokban növesztett. Most kapott engedélyt az amerikai hatóságoktól, hogy egész Bajorországban autózhat egy családtaggal, és nem messze Münchentől rátalált Keglevichékre, onnan hozta magával Jenkét. Jólesett ezzel a jó kedélyű emberrel beszélni. Amikor az amerikaiaknak köszönhetően kiszabadult a harmadik német táborból, rögtön vett magának egy puskát, és felment a hegyekbe zergét lőni, hogy a 'családjának legyen mit ennie. Jó volt Jenkével kicsit heccelődni, nagyon felvidítottak minket. Most Trifternbe is mennek, így aztán írtam Évának pár sort.

74

Itt befejeződik a részletes naplóm, amelyet Syának levélformában

írtam, .mert Hirschbergből Weilheimbe költöztünk, ahol egészen más, új élet várt ránk. Visszatérek tehát emlékeimhez, és előbbi, szűksza-

vúbb ötéves naplóimhoz...

Hoirnes százados két nap múlva újra megjelent. Kérte, hogy valaki közülünk menjen vele, és nézze meg az általa számunkra kiválasztott házat. Esett az eső, ezért felvettem vöröskeresztes köpenyemet, úgy WEILHEIM, 1945-1948 m be mellé a dzsipbe. A Seeshaupt felé vezető úton Holmes néhány kérdést tett fel. Viselkedésében határozott változást észleltem. I Felvettük az őrnagy tolmácsát, és egy kis villánál álltunk meg, ahová mindketten bementek. Amíg kinn vártam, megkérdeztem egy arra jövő kisfiút, ki lakik ebben a házban. Itt egy olyan nő él - mondta -, aki magas rangú náci volt, gyakran látogatta meg a Führert. Mindenki utálta - tette hozzá. Nemsokára ez a nő lépett ki a házból, és amikor ránéztem, tudtam, a kisfiú igazat mondott. Megnéztük belülről is a Egy ideig nem értem rá írni, mert beköltöztünk Weilheimbe. Ez pedig házat, mely eléggé barátságos volt, de részünkre túl kicsinek bizonyult. nem volt egyszerű dolog. Üzentek, hogy egy amerikai százados A tulajdonos le nem vette rólam szúrós tekintetét. Úgy éreztem, az szeretne velünk beszélni. Lementem az irodába, ahol ismeretlen tiszt ilyen házkeresés nem nekem való. Megmondtam Holmes századosült az íróasztal mellett, hanyatt dőlve, háttal nekem, lába az asztalon. nak: a ház nekünk túl kicsi lenne, nézzünk egy másikat. Mire kijelenParancsnokunk, Price százados is ott volt. Hallottam, amint mondta: tette: már mindegyik ház foglalt, de ebbe beköltözhetünk, mert a lakó„Holmes százados, a fiatal Mrs. Horthy van itt." Erre Holmes, anélkül ja náci volt. Visszafelé, a Hirschberg felé vezető úton meséltem neki hogy felnézett volna, kurtán közölte: el kell innen költöznünk. „Megegyet-mást magunkról. Azt mondta, nem tudott minderről semmit, választhatják a helyet, de Weilheim körzetén belül." Hátra sem pillantmajd bevallotta: Wills őrnagy meghagyta, legyen hozzánk rendes, mert va, térképet dobott felém, mely a földre esett. Türtőztettem magam. mi jó emberek vagyunk (Wills nyilván ismerte Holmest!), ám őt ez Felvettem a térképet, mondtam, hogy anyósommal tanulmányozni inkább az ellenkezőjére hangolta! akarom azt, és ha lenne olyan kedves és velünk jönne, megbeszélhetHirschbergben mindent megbeszéltem Mamával. Nyilvánvaló volt, nénk a dolgot vele. Nagy nehezen feltápászkodott, és követett engem hogy még aznap más házat kell találnunk, mert költözésünket másnap felfelé a lépcsőn. Amikor beléptünk a kis nappaliba, Mama kinyújtotta reggelre tűzték ki. Megkértem tehát Price századost, vigyen le Holmes feléje a kezét, hogy üdvözölje. Holmes százados azonban tüntetően századoshoz Weilheimbe. Ezt ő meg is tette. Beléptünk Holmeshoz, és zsebre dugta a kezét, és megrázta a fejét. Egy pillanatra dermedt csend nagyon jó hangulatban találtuk. Még székkel is megkínált, nyakkenlett. Erre Mama leült, és őt is székkel kínálta. Újabb fejrázás volt a dőjét levetette, és a sarokba dobta, „Hat óra után nincs nyakkendő!" válasz. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Magyarul mondtam Mamáfelkiáltással. Price százados sokat segített. Hálás voltam neki azért, nak: jobb, ha nem veszünk róla tudomást, és a térképet kezdjük tanulhogy velem jött. Mindannyian megnéztünk egy weilheimi villát, mely mányozni. Rövid megbeszélés után Seeshauptot választottuk, az volt elég nagy volt részünkre, de három család lakott benne, nekik kellett hozzánk a legközelebb. Nagyon fontos volt, hogy közel legyen, mert kiköltözniük. Újra nehezemre esett végigmenni a szobákon, az ott Korinth, Hirschberg komornyikja - aki addig is sok élelmet küldött 11 lakók ijedt pillantásaitól kísérve. A ház egy gazdag pékmesteré volt, nekünk - felajánlotta: továbbra is gondoskodik ellátásunkról, ha nem akinek volt még egy nagyobb háza is, így ezt ki lehetett sajátítani. megyünk nagyon messzire. Holmes a keresést nyilvánvalóan már be akarta fejezni, ezért mindent Holmes százados kijelentette, őt bízták meg azzal, hogy részünkre elkövetett, hogy a ház megnyerje tetszésemet. Az égig dicsérte a tágas lakást szerezzen. Nyomban ezután - megnyerő személyiség! - szó helyiségeket, a falak színét, a pici kertet. Lelkendezését hallgatva akár nélkül kiment a szobából. azt is hihettük volna: hatalmas park övezte kastélyba költözünk. Abból, hogy mi választhattuk ki a helyet és a házat, nyilvánvalóan Döntöttem - és csak az aggasztott, hogy a házat nem tudtam előbb kiderült: az amerikai megszálló hatóság segítségünkre kíván lenni. megmutatni Magdamamának. De „koldus ne válogasson", tartja az anCsak hát az ezzel megbízott személynek rossz volt a modora, és nyilgol mondás. A kis villa nekem nem volt ellenszenves. Pici szobáival vánvalóan utálta feladatát.

18. fejezet

76

77

eléggé tágas volt ahhoz, hogy elférhessünk. Heten voltunk felnőttek ; a két leány, Margit és Gizi megoszthatott egy szobát; Mamának, Jenő bácsinak és inasának, Józsinak, fiának (Istvánnal) és nekem is külön, külön szoba juthatott. Gondolnunk kellett Miklóspapára és komor. nyikjára, Miklósra is — és remélhetőleg Nickyre —, akik bármikor vissza. térhettek hozzánk. Másnap reggel elmentünk a weilheimi Pollingerstrasse 25.-be, hogy kitakarítsuk a házat, de nem sikerült, mert a korábban ott lakók még nem vitték el holmijukat. Így még egy napot engedélyeztek nekünk. Magdamama megdöbbent, amikor meglátta a koszos házat, de én úgy éreztem, szép lesz, ha kitakarítjuk. Úgy is lett. Délután kezdtük a takarítást, és ekkor nagy meglepetés ért. A weilheimi magyarok parancsnoka, Godányi ezredes, akit mi már ismertünk, mindenben segített. Elintézte, hogy a közelben lévő Polling Magyar Tábor hölgyei kitakarítsanak, felmossák a padlót, és minden egyébre is gondjuk legyen, Megengedték, hogy a Schloss Hirschbergből lehozhassunk bútorokat és főképpen ágyakat. Kaptunk egy teherautót, azzal háromszor fordultunk Hirschberg és Weilheim között. Az utolsó hirschbergi estén Jenő nagybácsi barátja, Hepler hadnagy jött el hozzánk. Sokáig beszélgettünk vele. Miután Mama meg én lefeküdtünk, Jenő bácsi még fennmaradt vele reggel kettőig. Jó barátok lettek, a dzsúdóról beszélgettek, és tanítgatták egymást. Másnap Hirschbergbe mentünk, hogy még egyszer körülnézzünk, és elbúcsúzzunk a ház lakóitól. Nem sajnáltam otthagyni ezt a szép helyet, pedig hát a weilheimi kis, külvárosi házból, ahová mentünk, nem nyílt gyönyörű kilátás, nem volt tó és erdő sem. Örültem, hogy elhagyhattuk azt a helyet, ahol annyi rossz órát töltöttünk, annyi kilátástalan, szorongással teli napot. Néhány amerikai katona meghatóan búcsúzott tőlünk. Mindegyikük , adott valamit Istvánnak. Egyikük nagy csomagot helyezett pogy4 gyászunk tetejére, amiben csokoládét, cigarettát és szappant találtunk. Ugy éreztük, jószívű emberek voltak — szerintem azt is élvezték, hogy nőkkel beszélhettek angolul. Végül június 15-én, amerikai kísérettel, a weilheimi házhoz érkez4 tünk. Látni kellett volna a csodálkozó arcokat, amikor több magyar katonatiszt várt ott bennünket, nagyon elegánsan, pedig csak elhasznált egyenruháik voltak. Tisztelegtek, odajöttek hozzánk, Mamának és nekem sorban kezet csókoltak. Az egyik amerikai megjegyezte, megtaníthatnák erre őt is! 78

Weilheimben töltött első vasárnapon nagyon jólesett Mamával elsétálni a helyi szép templomba. Godányi ezredes és Póka főhadnagy kisért el minket. Magyarokkal körülvéve újra szabadok voltunk! Letelepedtünk. Mindenki elégedett volt a helyzettel. Rám új élmény várt: szobám közepén ülve jóformán mindenhez hozzáférhettem. A szoba kicsi volt ugyan, de nekem nagyon megfelelt. Seymour Salem és Hepler hadnagy továbbra is meglátogatott bennünket Weilheimben; barátaink lettek. Június 18-án, Miklóspapa születésnapján, Schuster gyógyszerész elvitt bennünket Godányi ezredessel a pollingi magyar menekülttáborba, ahol magyar pap mondott misét, zenével és magyar énekkísérettel. Megható együttlét volt. Az emberek sírtak, amikor a Boldogasszony anyánkat énekeltük: „ne feledkezzél el szegény magyarokról". A táborban kétszázötven honfitársunk lakott. Végigsétáltunk az egész táboron, és sok menekülttel elbeszélgettünk. A környék legszebb ilyen szálláshelye volt ez, az amerikaiak nagyon jól bántak a mieinkkel. Egy amerikai tiszt beszédét magyar tiszt fordította le a hallgatók részére. Dicsérte a magyarokat, akik a legjobban és a legfegyelmezettebben viselkedtek az általa addig megismert idegenek közül. Ez jóleső vélemény volt. Örültem, hogy így beszélt — csak azt sajnáltam, hogy Miklóspapa nem volt jelen. Ha a dicséretet hallja, az lett volna számára a legszebb születésnapi ajándék. Neuhauser prelátus látogatott meg bennünket Münchenből. Jó híreket hozott. O öt évre a dachaui koncentrációs táborba került. Elmondta, hogy Nickyt is oda vitték a háború végén, igaz, csak egy hétre, mert amikor az amerikaiak már közeledtek, mindegyiküket — Léon Blumot, Niemöllert, Kállayt is — a hegyeken át szállították Toblachba, ahol aztán az amerikai 3. hadsereg katonái találtak rájuk. Attól a naptól kezdve jó ellátást, ruhát, cigarettát is kaptak. Onnan azután Olaszországba vitték őket, Capri szigetére. Nicky ki volt éhezve. Akkor már dupla adagokat kapott, és jó étvággyal evett. Rólunk azonban semmit sem tudott. Neuhauser prelátus azt mondta: most a Vatikán közvetítésével üzen majd neki. Sok látogatónk érkezett — micsoda változás volt ez az előző nyolc hónaphoz képest! Meglátogatott bennünket Weilheim polgármestere, és jöttek régi barátok: Széchenyi Endre, Tirringer, Somsich Pongrácz. Albrecht von Bayern herceg újra felkeresett feleségével, Marittával, valamint unokatestvéremmel, Keglevich Jenkével. Leveleket hoztak és történeteket, s közben megosztottak velünk egy szerény vacsorát. Mindössze egy évvel azelőtt mennyire más vacsorával vártuk volna 79

őket a királyi várban! Annyi minden megváltozott, de mi boldog voltunk, hogy élünk és együtt vagyunk... Valami nagyon izgalmas is történt. A magyar táborból meglátogatott minket egy fiatalasszony, Binder Ilona, akit mindenki Cucinak becézett és aki otthon kiváló parlamenti gyorsíró volt. Megkért, tanítsam angolra' mondván, hogy könnyen meg tudná keresni kenyerét, ha angol nyelven' is gyakorolhatná szakmáját. Pénze nem volt, de megígérte, hogy fárad. ságomat később honorálni fogja. Kijelentettem, nem fogadok el tőle pénzt, de cserébe megtaníthat engem gyorsírni és gépelni! Nem volt végzettségem, nem volt szakmám — felismertem viszont a lehetőséget, amit a nyelvek ismerete kínál számomra. A gyors- és gépírás így az egyedüli mód arra, hogy esetleg segíthessem a családot! Úgyis már régen töprengtem azon, mi lesz majd velünk pénz nélkül. Megbeszéltem Cucival, hogy tanítjuk egymást. Másnap már el is kezdtük a munkát. Elmentem az amerikai katonai hatósághoz, és megkockáztattam a kérést: kölcsönözzenek nekem írógépet. Azt mondták, van egy írógép, amelyet nem használnak, azt elvihetem. Nagyon öreg német gép volt, de elég jó ahhoz, hogy gyakorolhassak, és megtanuljak vakon írni. Cucival az első órát június 27-én reggel tartottuk meg. Már a gépelési órán angolul kezdtünk beszélni. Nem volt ez olyan könnyű, mint amilyennek hittük. Cuci, intelligens lány lévén, az angol nyelvtanról kérdezgetett. Jól írtam, olvastam angolul, ezt a nyelvet gyerekkorom óta gyakoroltam — hála a drága Missynek, angol kisasszonyunknak volt tehetségem a helyesíráshoz is, de ha megkérdezik, miért írják ezt így és azt úgy, soha nem tudtam volna megmondani! Az angol kiejtés egyébként is abszurd. Hogyan tudná valaki megmagyarázni, miért mondják „koff'-nak azt, amit „cough"-nak írnak, vagy „bó"-nak amit „bough"-nak írnak...? Hogy az apósomért aggódó Mama nyugtalanságát enyhítsem, elmentem az amerikai katonai hatósághoz, és megkérdeztem Wills őrnagyot, hogyan tudnánk Miklóspapáról hírt kapni. A válasz az volt: ők semmit sem tehetnek, forduljak a Nemzetközi Vöröskereszthez. Másnap egy magyar orvossal, Hanvai doktorral, valamint egy Molnár nevű magyar katonatiszttel Riedenbe autóztunk, ahol a Svájci Vöröskereszt képviselője, Mr. Galopin kedvesen fogadott bennünket. Közölte: ez ügyben amerikai segítség nélkül semmire sem megyünk. Megint holtpontra jutottunk! Megemlítettem Mr. Galopinnak, hogy kiszabadulásunk után úgy hallottam, valaki a Nemzetközi Vöröskereszttől „Waldbichl"-be érkezet! 80

éhány hozzám címzett levéllel. Azonnal behívott egy hölgyet, aki két levelet adott át nekem, az egyiket Ellamamitól, a másikat Syától! Mr. n Galopin látta meghatottságomat, amikor Sya levelét felbontottam, és a szívemhezszorítottam. Megértően egy másik szobába kísért, ahol egymagamban zavartalanul olvashattam el a leveleket. Jobb is volt így, mert nagyon sírtam, amikor Sya és a szülők angyali sorait olvastam. A levél 1944. december 19-én kelt. Németül írtak Budapestről, Dísz téri házunkból; együtt várták a karácsonyt. Sya megírta, hogy amikor Rédén voltak, a gyerekek nagyon élvezték „új lovukat, Bogárt" (ez István pónija volt!) és Józsi új lovát, Maestosót" (a kormányzó híres fehér lovát, melyet Hanthy, a testőrségparancsnok küldött el nekik). Biztos vagyok benne, hogy imáink és gondolataink találkoznak. Hiányzik nekem. Írja meg, ha szüksége van valami meleg holmira" olvashattam e sorokat a levélben. A szülők megírták, hogy Elefántot és Sajóvámost kifosztották, és hogy nagyon szeretnének híreket kapni rólunk. Azt tudtam már, hogy e levél megírása után elszabadult a pokol a budai hegyekben. Hallottam: egyetlen ház sem maradt épségben, nem volt víz, sem élelem — és hozzátartozóim ott voltak Sya kis gyermekeivel! Mikor tudhatom meg, hogyan élték mindezt túl? A svájci hölgy, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjének felesége, Elsbeth Mayer, akivel később jó barátok lettünk, mondta el a következő történetet: Amikor megkapták a Waldbichlbe, Weilheim közelébe címzett két levelet, elhatározták, hogy személyesen fogják azokat elhozni nekünk. Ő és férje összevissza autózott a címet keresve, de senki sem hallott Waldbichlről! Végre-valahára találtak valakit, aki szerint ez lehetne talán Schloss Hirschberg. DKV kocsijuk ugyanolyan típusú volt, mint amilyet a Gestapo is használt. Így amikor megérkeztek a Hirschberg-kastély bejáratához, a sorompó felemelkedett, és (5k egyenesen a ház kapujához hajthattak. Azonnal Gestapo-őrök vették körül őket. Elsbeth bent maradt a kocsiban; férje kiszállt és a parancsnokkal akart beszélni. Bevezették Oberführer Klein irodájába; neki adta át az egyik Horthy Ilonához címzett levelet azzal a kéréssel, hogy továbbítsa. Klein ránézett a levélre, és megkérdezte: „Horthy — ki az?" Eric Mayer megjegyezte: ezt a nevet biztosan hallotta már, hiszen Horthy volt Magyarország kormányzója. Klein rettenetesen dühös lett. Visszaadta a leveleket, mondván, hogy nem tud segíteni. Ezalatt Elsbeth, a kocsiban ülve, észrevett egy asszonyt, aki kisfiúval sétált a túloldalon; felfegyverzett Gestapo-őr követte őket. Biztos volt benne, hogy a keresett család ott van. „Boldogan hagytuk el a helyet, mert 81

ijesztő volt, és az Oberführer is félelmetes embernek tűnt" — tette! hozzá. El tudom képzelni, milyen dühös lehetett Klein, amikor a Nemzetközi Vöröskereszttől nyújtottak át neki egy levelet, mely nekem volt címezve Walbichlbe, végtére is azt hitte, a hamis címet senki sem ismeri, és az is titok, hogy mi ott vagyunk! Albrecht herceg és felesége, Maritta, valamint unokatestvérem, Jenke jött értem egy reggel. Először az amerikai katonai hatósághoz kellett mennünk, hogy engedélyt kapjak Weilheim elhagyásához. Ezt köny, nyen megkaptuk. Onnan Leutstettenbe, otthonukba vittek, onnan pe. dig Münchenbe, mely borzalmas látványt nyújtott. Ekkor láttam, milyen egy bombák által elpusztított város! Vajon Budapest milyen lehet most? Fodrászhoz vittek, daueroltattak. Micsoda luxus volt ez! Három ba. rátjukkal ebédeltünk együtt, akik mindnyájan részt vettek a földalatti ellenállási mozgalomban. Mindhárman nagyon megnyerő emberek voltak — az egyik Redwitz báró, akinek öccsét az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet után kivégezték. Június 6-án különösen sokat gondoltam Papira, mert akkor volt az ötvenhetedik születésnapja. Nagyon hiányzott, aggódtam miatta. Vacsora után nagy meglepetésben volt részünk: nővérem, Éva és férje, Ádám érkezett meg váratlanul. Barátjuk, Krúdy Ádám hozta ide őket, hogy elbúcsúzzanak, mielőtt hazatérnének Magyarországra. Éva nagyon lefogyott, amióta utoljára meglátogatott minket Hirschberg. ben. Az éjjelt ott töltötték, és sokat beszélgettünk. Azt mondták neki, hogy nyolc napon belül visszaviszik őket Magyarországra, és ez volt az ő kívánsága is, mert gyermekeit akarta megkeresni. A válás elszomorí. tott, mert ő volt az egyetlen családtagom odakint, és ki tudhatta, mikor fogom őt újra látni. Reggel a városba mentünk Évával vásárolni. Korai ebédet ettünk, majd Eváék rögtön elutaztak, vissza Trifternbe. Fájdalmas búcsú volt. Másnap mindannyian lovas kocsin mentünk a pollingi magyar táborba, ahol szórakoztató zenét hallgattunk és színielőadást láttunk. Sok amerikai is eljött. Az előadók mind a táborból valók voltak. István. élvezte a műsor minden percét. Kellemes meglepetés volt találkozni Iványi János századossal, akinek operációjánál segédkeztem Budapesten 1943-ban, és akit hosszú ideig ápoltam a 205-ös katonakórházban. Eszembe juttatta a műtőket, a kórtermeket és a többi emléket. Rossz bőrben volt. Halmai Jenő és Lukács Kálmán századossal együtt, ő is igaz barátommá lett. Mondhatnánk, ez a mi három testőrünk nagyon sokat segített a négy év alatt, melyet Weilheimben töltöttünk. 82

Rendszeresen tanultunk Binder Cucival. Az ő angoltudása és az én gyorss- és, gépírásom a legjobb úton haladt. Most minden figyelmemet forditottam, szabad óráimat gyakorlással töltöttem. Komolyan kellett tanulnom, ha jövőmet erre akartam alapozni. e István igen-igen megszerette Iványit. Sokat játszott vele. Pénzt tettek rt amíg a vonat áthaladva ellapítja. a vasúti sínre, és megvárták, Wenckheim Denise látogatott meg bennünket — hetvenöt kilométert kerékpáron! Átadtam neki szobámat, én pedig Magdamamámm vtett t t til np eugdtam , mert vendégünknek pihenésre volt szüksége, mielőtt visszaindul. Akkoriban az ilyen hosszú utak természetesnek a113 , Magam is kerékpárra ültem, amikor kaptam egyet kölcsön. tűntek. Megpróbáltuk karóbáltuk elkerülni a vonaton való utazást, az ugyanis mindig kockázatos vállalkozás volt. Kevés vonat járt, és azok mindig zsúfoltak voltak. Ülőhelyet sosem kaptunk, szerencsések voltunk, ha állóhelyhez jutottunk. Az emberek szorosan egymáshoz préselődtek, vigyázni kellett a holmijainkra is. Sokszor a lépcsőn kapaszkodtunk a korlátba, ami nyáron még elviselhető volt, de télen gyötrelemmé vált. Németországra a háború után nagyon is jellemző volt, hogy senki sem segített senkinek. A legtöbben mogorván és közönyösen viselkedtek. Egyszer Weilheimtől Starnbergig a vonat alsó lépcsőjén utaztam. A kezem annyira meggémberedett, hogy attól féltem, kicsúszik a korlát a kezemből. A lépcsőn álló férfiak közül senki sem ajánlotta fel segítségét, még csak rám sem néztek — én pedig túl büszke voltam ahhoz, hogy kérleljem őket. Egyszer annak is tanúja voltam, hogy egy amerikai katona — végigmenye a vasúti kocsikon — felállította a férfiakat, s így az idősebb nők leülhettek. Azt mondogatta az utasoknak, az édesanyjuk, nagyanyjuk is lehetne akármelyik asszony. Erre a férfiak szó nélkül felálltak. Mindennapi életünk egyébként eléggé egyhangú volt. Ilával nagyokat sétáltunk, egy nap a Schloss Hirschberghez is felmentünk, mely csak kilenc kilométerre volt tőlünk. Örültem, hogy nem ott lakunk, már a ház puszta látványától is borzongás fogott el. Korinth komornyik kávét szolgált fel, és mindenki szeretettel fogadott bennünket. Még most is rendszeresen küldtek nekünk sokféle élelmet, mely nélkül bizony éheztünk volna. Élelmiszer-ellátásunk mindig is gondot okozott. Cigarettát cseréltünk tojásokért, és valahogyan módot találtunk arra, hogy összeszedjük a legszükségesebbet. A visszafelé úton megálltunk Marnbachban; meglátogattuk Hellenthalnét és a kis Ursulát. A magyar Binder kapitány szintén ott élt családjával. Hiába bizonygattuk, hogy nem vagyunk fáradtak, autón vittek vissza Weilheimbe. 83

Az amerikaiak és németek között a „fraternisation", a barátkozás hivatalosan megengedett volt, ami azt is jelentette, hogy az amerikaiak járhattak német lányokkal. Kilenc hónappal a háború befejezése után Münchenben láttam egy német anyát, aki büszkén tolta fekete kis. babáját a gyermekkocsiban. Hitler bizonyára forgott a sírjában... Két régi barátunk, Széchenyi Endre és Somsich Pongrácz jött el vacsorára. Rossz hírt hoztak Jenő bácsi lovairól Bergstettenből. Az egész helyet lezárták, senkit sem engedtek ki onnan. Mesélték, hogy az amerikai parancsnok nagyon kellemetlen ember. Szegény Jenő bácsi nagyon izgatott lett a lovai miatt, és a rossz hír ellenére is oda akart menni. Weilheim katonai parancsnoka, McCabe ezredes meghívót küldött nekem a július 15-i garden partira. A háztartását Mennyei Márta látta el (Mama egyik rokona), akinek egész családja ott élt. Először templomba mentünk Mamával: ott nagy meglepetésünkre egy Bánhidi nevű magyar hegedült, és mindenki az Ave Mariát énekelte. Gyönyörű volt a mise, Később McCabe ezredes kocsit küldött értem, egy tiszttel és Mennyein leányával. Nagyon szép gesztus volt! Gondolom, Márta mondhatta neki, hogy ez így illik. A rendezvényen főleg amerikai tisztek vettek rész; megjelent két amerikai táncosnő és sok magyar lány is a menekülttáborból. Egy ezredes, aki később érkezett, leült az asztalomhoz, és Magyarországról kezdett beszélni. Mondta, hogy nemrég ott járt, és megkérdezte, rokona vagyok-e a kormányzónak, s tudom-e, ő most hol van. Nemleges válaszomra a kezével mutatta, hogy fel fogják akasztani, és nagyot nevetett saját viccén, amit én ízléstelennek és undorítónak találtam. Egyszerűen felálltam és továbbsétáltam. Láttam egyébként, hogy McCabe ezredest is megbotránkoztatta a durva tréfa. Később kedvesen megmagyarázta: ez az ember semmiképpen sem jól informált, és elfogadhatatlan a viselkedése; felelősségre vonja majd érte. Az ezredes személyesen kísért haza. Komoly, tisztességes embernek tűnt. Két nap múlva vacsorára hívtak hozzá. Csak egy másik amerikai őrnagy volt jelen, valamint Bernátsky Klára a magyar táborból. Nagyon jól éreztem magam. A két tiszt vitt haza dzsipen. Behívtam őket, hogy Mamával találkozzanak. Másnap, amikor a Cucival megtartott óráról hazatértem, ajándék« kaptam McCabe ezredestől: egy írógépet! Meghatódtam, és boldoggá tett, hogy most már van saját írógépem, és komolyan nekifoghatok a ; munkának. Elmentem Weilheim polgármesteréhez, hogy kerékpárengedély! kapjak. Reméltem, egy nap még biciklim is lesz. Jenő bácsi 84

Bergstettenbe ment a katonai kormányzat dzsipjével, hogy a lovai után nézzen. Feldúlva érkezett vissza, mert nagyon összekapott a parancssokkal, Owens őrnaggyal, aki durván és sértőn viselkedett vele szemben. Ez a tiszt a sajátjának tekintette a lovakat, és nem vett tudomást a jogos tulajdonos panaszáról. Csak hát ezek nyilvántartott telivér kancák voltak. Kölcsönkért kerékpáron elkarikáztam a Nemzetközi Vöröskereszthez Riedenbe, mely tizenkilenc kilométerre volt tőlünk. Itt találkoztam Eric Mayerrel, a svájci kiküldöttel, feleségével, Elsbethtel, Mr. Galopinnal és másokkal. Megreggeliztettek, körbevittek, aztán együtt is ebédeltünk, és mindenki nagyon kedves volt hozzám. Weilheimbe délután ötkor értem vissza. Sok mesélnivalóm volt Mama számára. július 22-én ünnepeltük Magdamama névnapját, ami egyben Mikiöspapával kötött házasságuk negyvennegyedik évfordulója is volt. Az előző napon ajándékot próbáltam vásárolni, de csak levélpapírt találta m. Reméltem, Mama ezen írhat majd talán Papának. Megpróbáltuk felvidítani, mert nagyon lehangoló volt a házassági évfordulóra gondolni, amikor azt sem tudtuk, apósom hol lehet. McCabe ezredest meghívtuk vacsorára. Szép este volt, amelyet csak az a hír rontott el, hogy az ezredest áthelyezték. Két nap múlva indult. Másnap meghívott búcsúvacsorára. Nagyon finom pisztrángot vacsoráztunk, két másik amerikai tiszt, Hutcheson őrnagy és Corkran százados társaságában, akik szórakoztatóan csevegtek. Este kilenckor megnéztünk egy filmet Jean Arthurral. Nyomasztó hangulatban értem haza. Hiábavalónak látszott barátokat szerezni, ha azok hamarosan eltűnnek az életünkből. Július 26-án közölték az angol választások eredményét: a Munkáspárt nyert, Attlee-vel az élén. Nehéz volt elhinni, hogy Churchill vesztett. Cucival a tanulás után úszni jártunk. Egy kerékpáron mentünk mindketten, és sokszor cseréltünk helyet, mert kényelmetlen volt a vázon ülni, de a pedálozás is fárasztó volt — az úszás azonban jólesett! Fontos dolgok történtek a nagyvilágban. Ledobták az első atombombát. A Szovjetunió hadat üzent Japánnak. Minden olyan távolinak tűnt, megpróbáltam nem gondolni rá. Ám augusztus 15-én a japán kapituláció igazán nagy esemény volt! Érdekes látogatónk érkezett: Horváth Dénes ezredes, Miklóspapa szárnysegéde. István nagyon boldog volt, hogy újra találkozhatott játszótársának apjával! Sok beszélnivalónk volt. Németül kezdtem tanítani Corkran századost. Mindennap eljött, és jól haladt — én meg örültem, hogy egy kis pénzt kereshettem. 85

Augusztus 20-án, szentistvánkor magyar pap misézett a pollingi táborban. Másnap csendes misével emlékeztünk meg Pistáról. A következő napokban levelek érkeztek Papitól, Ellamamitól Myrótól és Syától! Az első Syától jött, 1945. augusztus 3-i dátummal.' Megkapta üzenetemet, és amikor meglátta kézírásomat, annyira megörült, hogy szinte sokkot kapott. Megírta, hogyan mentek fel Budapestre, hogy a karácsonyt szüleinkkel együtt töltsék. December 26-án bezárult a város körül az orosz gyűrű. December 28-án Papi, Ellamami, Sya, Józsi két gyerekkel, dajkám, Suci és még három rokon két gyerekkel lement a Dísz téri házunk pincéjébe, melyben több raktárhelyiség volt. Két hónapig nem jöhettek ki onnét! A legrosszabb a vízhiány volt. Vizet csak éjszaka, vödrökben hozhattak messziről. De ami a legfontosabb: mindannyian túlélték az ostromot. A romvárosban most mindenki lakást keresett. Nem kis feladat! Abból éltek, hogy rongyokat szedtek össze a romok alól. A gyerekek mind betegek voltak, de a bajokat mindegyikük túlélte. Most vidéki házukban, Rédén élnek, azonban már semmi sem az övék. Néhány szobát átengedtek nekik a házban, melyben „vendégek" laknak. Sya Budapesten maradt, mert újabb gyermeket várt, és betegsége miatt kezelésre volt szüksége. Állapota csak rosszabbodott, amikor nehéz vizesvödröket kellett cipelnie. Papi és Mami most egy szobában lakott egyik barátjuk házában. Amijük volt, az mind a múlté, de ő és Józsi jó kedéllyel néz a jövő elé „mert nem tudja elképzelni, mit jelentett két hónapi pinceélet után meglátni a napot, a zöld füvet, és jó levegőt szívni! Ami fontos, a gyerekek egészségesek, és mindnyájan együtt vagyunk." A pinceélettől legtöbbet Papi és dajkám, Suci szenvedett. Mindketten nagyon lesoványodtak. Józsi szerzett egy teherautót, amellyel tejet szállít a fővárosba. Sokan érdeklődnek sorsom felől. Az otthoni élet nagyon nehéz, a németek felrobbantották az összes hidat, most kis motoros csónakok közlekednek a Dunán, és hosszú sorokban várnak az emberek az átkelésre. A városban akadozik a közlekedés, nincs telefon, a gyaloglás nagyon fárasztó, és nem marad idő semmi másra. Sya hat oldalon számolt be ismerőseinkről. Myro levelében azt olvashattam, hogy ő is gyermeket várt, de sajnos elvesztette. Hosszú beszámolót kaptam tőle barátainkról. Mami és Papi pedig azt írta: akármilyen rettenetes történeteket hallottunk Budapest ostromáról, azok valószínűleg meg sem közelítették az igazságot. Többé nem jártak a Dísz téren; túl szomorú az a negyed, mert egyetlen ház sem maradt épen. 86

Egy Müller nevű ügyvéd, aki találkozott Nickyvel Dachauban, és akit később vele együtt vittek Capri szigetére, üzenetet küldött Mamának: éppen most találkozott valakivel Wiesbadenben, aki néhány nappal ezelőtt beszélt Miklóspapával! Müller arra kérte Mamát, utazzon Münchenbe és találkozzon ezzel az emberrel. Egyik barátunk kölcsönadta a kocsiját a sofőrjével együtt. Lukács százados kíséretében reménykedve indultunk el Mamával. Akit kerestünk, soha nem találtuk meg, de volt ott egy amerikai, aki megígérte, hogy érdeklődik a hatóságoknál. Átvette Mama levelét is, melyet Eisenhower tábornoknak írt, kérve, hogy találkozhasson Miklóspapával, vagy legalább hírt hadd halljon róla. Anyósom mindent megkísérelt. Elment Faulhaber kardinálishoz is, aki ugyan nem volt otthon, de Mama ott hagyta levelét, hogy továbbítsák a Szentatyának. A pápát arra kérte, lépjen közbe Papa és Nicky ügyében. Izgalmas napunk volt. Nagy nehezen szereztünk tűzifát télire, nem eleget, de így is legalább egy kis időre főzhettünk magunknak. Szenet sehol sem lehetett kapni. Csak Mama ne idegeskedett volna ezért... Cucival együtt keményen dolgoztunk, már a harmincadik óránál tartottunk. Diktált nekem, és stopperórával mérte gyorsírásomat. Mamával és Jenő bácsival hosszú sétákra indultunk, Ilával és Istvánnal gombát szedtünk az erdőben. Mama gyakorlásképpen szintén diktált nekem. Mayerék rendszeresen jöttek látogatóba, és mindig csomagokkal érkeztek. Jószívűek, kedvesek voltak hozzánk. Még ajakrúzst is kaptam tőlük! Úgy éreztem, a jövőben mindig megbecsülöm majd a szagos szappant meg a papír zsebkendőt. Taubinger László, az amerikaiak által is elismert Magyar Menekült Bizottság létrehozója és vezetője igen jó munkát végzett. Elvitt Münchenbe, hogy bemutassa nekem munkáját. A Sacre Coeurben aludtam. Másnap Trifternbe mentünk, hogy Éva nővéremmel találkozzunk. Férjével volt ott és barátjukkal, Krúdy Ádámmal, s nagy örömünkre a napot együtt tölthettük. A többi között elmondta, hogy amikor hatvan fogollyal együtt kitóloncolták őket Magyarországról, hol marhavagonokban utaztak, hol gyalogoltak, és minden kis élelmüket meg kellett osztaniuk hatvan társukkal. Többször is megesett, hogy idegenek adtak Évának enni, mert összetévesztették velem. (Erős családi hasonlóság van közöttünk.) Egy alkalommal, amikor engedélyt kaptak egy kis pihenésre, és a földön üldögéltek, a közelükben magyar katonák ebédet főztek. Az egyik fiatal katona felállt, csajkáját telemerítette étellel, s azt odanyúj87

totta Évának, mondván, hiszen tudja ő, hogy kivel áll szemben. Éva megjegyezte: bizonyára nem ő az, akire gondol. A katona erre közel hajolt hozzá: „Megértem, miért nem akarja, hogy kiderüljön, ön kicso. da, de engem nem tud megtéveszteni. Habár még nagyon fiatal voltam, tisztán emlékszem arra, amikor önnel találkoztam Kijevben. Kérem, el kell fogadnia ezt az ételt." Éva hálásan megköszönte - és szétosztotta... Trifternben és környékén sok magyar menekült élt. Ott találkoztam Nicky barátjával, Kádár Gyula vezérkari ezredessel. Kerestem azokat, k akik odaadóan dolgoztak Pistával: Eszláry Istvánt meg Imrédy Kálmánt és feleségét. Kiderült, hogy ők már visszamentek Magyarországra. Másnap értem vissza Weilheimbe, még idejében Corkran százados németórájára. Sewell Corkran nemsokára visszatért az Egyesült Államokba. Eljött búcsúzni, könyveket is hozott. Hutchinson őrnagy ugyancsak útra készült, ő csokoládét küldött nekünk. Szomorúan váltunk el tőlük, a jó barátainktól, akik gyakran megfordultak nálunk esténként egy-két römijátszmára is. Eric és Elsbeth Mayer elvitt Münchenbe, hogy együtt legyünk, amikor a teherautónyi orvosság- és élelemszállítmányt, a Nemzetközi Vöröskereszt ajándékát átadják Taubinger Lászlónak. Szeptember 18-án kaptam a hírt: Éva visszatért Magyarországra. Vajon találkozunk-e még valaha? Hidegre fordult az idő, gyakran esett, erős szelek fújtak - a távoli hegyeket már hó borította. Vacogtunk a szobáinkban, mert nem volt tüzelőnk. Hiányzott a szén, csak kevés fánk maradt, azt pedig főzésre szántuk. Még csak szeptember vége volt. Nem beszéltünk róla, de arra gondoltunk, mi lesz velünk télen. Szeptember 25-én Elsbeth Mayer Garmischba vitt. Ott Hellingrad bárónő, egy nagyon kedves hölgy otthonában ebédeltünk meg. A svájci vöröskereszt-küldöttséggel elmentünk egy előadásra, melyet a bajor vöröskereszt szervezett. Szép program volt; balett, utána nagy fogadás, melyen alkalmam volt találkozni a bajor arisztokrácia néhány tagjával is, élükön Adalbert herceggel. Jólesett a háború előtti atmoszféra. A következő nap még szebbnek ígérkezett, mert Vaduzból megérkezett Andrássy Géza, Traun Emmával együtt. Géza az „otthont" idézte fel nekem. Hosszasan beszélgettünk. Elmondta a nagy hírt is: eljegyezte Wilczek Sisit! Váratlanul megjött Wenckheim Denise is. Mindannyian nálunk aludtak matracokon, szanaszét a házban. Géza ottléte nagyon boldoggá tett, de sajnos csak rövid ideig tartott. 88

Mama S.O.S. levelet kapott Nicky két lányától, Zsófitól és Nicolettetál, meg édesanyjuktól, Bunitól, akik a nyugat-németországi Isnyben ta rtózkodtak. Megírták: egy barátságtalan polgármester ki akarja dobni őket lakásukból. Szeretnének idejönni, és itt lakni; éheznek és fáznak. Megérdeklődtük az amerikai parancsnoknál, elhelyezhetők volnának-e itt, de azt a választ kaptuk, ez nem lehetséges. Nem tudtuk, hogyan segíthetnénk rajtuk. Valamelyik este Putsy Windischgraetz sétált be hozzánk. Egyike volt azon barátnőimnek, akikkel ápolónőként együtt dolgoztunk Magyarországon. Bátyjával akkortájt járt Csehszlovákiában, és hajmeresztő történeteket mesélt az embertelenségről, mellyel - néhány óra csomagolási időt hagyva csupán - kiutasították őket otthonukból és hazájukból. Nem irgalmaztak senkinek, aki nem volt cseh születésű! Ezért a békéért vészeltünk át egy háborút? Túl akarunk most tenni a nácikon? Hála Istennek az időjárás melegebbre fordult, így életünk kissé könynyebb lett. Levelet kaptunk Nickytől Rómából! Ez volt az első életjel egy esztendő óta. Magdamama nagyon boldog volt. Aznap, október 15-én, Cuci szobájába mentem rádiót hallgatni, mert megemlékeztek az elmúlt év eseményeiről: Nicky elrablásáról, a kormányzó proklamációjáról és a német támadásról. Érdekes volt hallani Tildy Zoltán, Szakasits Árpád és Vörös János (a németek által kinevezett korábbi kétes vezérkari főnök, a mostani hadügyminiszter) beszédeit. Eric Mayer már gépelnivalót adott nekem. Gondolom, látni kívánták, hogyan haladok. Igyekeztem jó munkát kiadni a kezemből. Hadd idézzek egy kis részletet Magdamama naplójából, melyet férjének írt, amíg Miklóspapa távol volt. Jól érzékelteti kettőjük mély kapcsolatát. „Még szegényen és alázatosan is, csak kis szétszórt családunk még egyszer együtt élhetne! Már több, mint öt hónapja, hogy a kegyetlen sors elszakított Téged tőlem - lelkemben annyira közel élsz hozzám, hogy az idő mégsem tűnik oly hosszúnak! - Milyen kár minden napért, minden óráért, amit nem tölthetünk együtt, senki sem tudja visszahozni ezeket a kárba veszett napokat. Elviselhetetlen és csüggesztő gondolat az, hogy ezekben a nehéz napokban nem tudok Veled lenni - egész életemben Neked éltem. Te voltál a célom, életem értelme, és most nem tudom Veled megosztani e nehéz napokat. Itt ülök tétlenül, elhagyatottan, minden próbálkozásom hiába. Eisenhower a levelemre még csak nem is válaszolt. Már csak a Szentatya segítségében bízom." 89

E bejegyzést követően, csaknem hat hónap múltán kaptuk az első io ég tudja még, milyen egyéb munkakörben. Vasárnap a templomban hivatalos hírt Miklóspapáról! Egy fiatal, jóképű amerikai tengerésztiszt, O orgonált. Olyan dolog nem létezett, amihez ne értett volna! Egy weilSteers hadnagy látogatott meg bennünket október 22-én azzal a heimi hangversenyen Schubert Pisztráng-ötösét játszotta igen szépen a szándékkal, hogy tudassa: Papát tanúként Frankfurtból Nürnbergbe zongorán! szállították. Biztosított arról, hogy Papa jó egészségnek örvend, és Hirschberg család visszaköltözött otthonába. Hirschberg bárónő habár az elhelyezése nem túlságosan jó, az ellátás tökéletes. Később lánya, Dodi Podewils grófnő néha meghívott, menjek el vele lovagolni. Még rendes lovaglóruha nélkül is nagyon jólesett újra a nyeregben talán meglátogathatjuk, és már most írhatunk neki. Azonnal éltünk a lehetőséggel, és levelünket elvitte magával. ülni, és a szép erdőkön végigvágtázni. Eléggé megbízható helyről jelentették, hogy a kenderesi birtokot jendrassik György, Pista és Paulette régi barátja látogatott meg, elvették tőlünk és felosztották. A ház még áll, de kifosztották a némeBudapestről Svájcba tartva. Feleségét és őt ott tartottuk ebédre, hogy tek, az oroszok, és kifosztotta a helyi lakosság is. Biztos voltam benne, meghallgassuk tárgyilagos és okos észrevételeiket az otthoni életről. hogy ugyanez történt apám birtokával Elefánton, valamint minden más jendrassik visszakapta igazgatói állását a Ganz gyárban, és ebben a birtokkal is. Nem volt többé hazánk, nem volt otthonunk, nem volt 11 minőségében utazott Svájcba. Szerinte a helyzet odahaza nem túl rópénzünk — jobb, ha mindent feledünk... zsás, de nem is reménytelen. Megígérte: visszafelé is meglátogat benNyárády Károly, a Magyar Nemzet tudósítója — Weilheimen átutazva nünket. Amit az általános helyzetről, az új magyar demokráciáról monmeglátogatott bennünket. Sokat mesélt az otthoni életről — és a höldott, nekünk így hangzott: „vedd el, ami a másé". gyek részére harisnyákat hozott! Velünk készült interjúja valamelyest Egy közvetítő segítségével sikerült eladnom egy brossomat. Így Isten segítségével egyelőre nem volt rossz dolgom. érzékeltette, hogyan éltünk akkor idegenben. Egy nap csöngettek, és amikor kinyitottam az ajtót, ismerős férfi állt November elseje, mindenszentek napja. Templomba mentünk, gyerelőttem civilben. Josef Gandorfer volt, hirschbergi őreink egyike, aki tyát gyújtottunk, virágokat és fenyőfagallyat helyeztünk elhunyt szelábát törte, amikor követni akart engem síelés közben! Azért jött, hogy retteink fényképe alá. Reméltük, valaki majd törődik a sírjukkal. megköszönje nekem balesetét, mert annak nyomán került kórházba a Néhány nappal korábban végre sikerült kis rádiómon a Magyar Rádió háború végén, és senki sem kérdezte, hol szolgált korábban. Eladását fogni. A volt miniszterelnök, Bárdossy László perét hallgattuk, és mondta, hogy tulajdonképpen az SS-ben szolgált, de amikor a Gestaízelítőt kaptunk e tárgyalások iszonyatos légköréből. Miért kellett egyepónál szükség volt emberekre, SS-eket hívtak be Gestapo-őröknek. seknek sokkal nagyobb árat fizetniük a tévedéseikért, mint másoknak? Engem mindez először kissé meglepett, de most, hogy kiderült, nem Bárdossy nagyon bátran viselkedett a per során. Valójában alig ismertem; volt besúgó, megköszöntem neki, hogy kisegített bennünket vajjal, néha, amikor találkoztam vele, nem tett rám jelentősebb benyomást. sífelszereléssel és egyebekkel. (Úgy emlékszem, őt is kivizsgálták 1947 Nicky elvált felesége, Buni és két leánya, Zsófi és Nicolette látogatott augusztusában. Engem is behívtak akkor tanúriak a weilheimi bíróságmeg néhány napra. Isnyből — ahol lakásukból kitették őket — a csak ra a Josef Gandorfer-ügyben. Természetesen csak az igazságot mondhárom kilométerrel távolabbi Wangenben telepedtek le. Buni munkát tam: hogyan segített nekünk több alkalommal.) kapott az UNRRA-nál. Elmesélték, hogyan menekültek el MagyarElérkeztünk Cucival az ötvenedik leckéhez! Az ő angoltudása és az országról, s miképpen jöttek Németországba. A két lány Magdamama én gyorsírásom sokat javult — elégedettek voltunk. Cuci a magyar tábor ágya mellett aludt, Buni pedig a nappaliban. Másnap megkértem őket, egyik kis újságját szerkesztette, és mivel a keze fájt, én gépeken] segítsenek munkámban. Nicolette és Buni felváltva diktált, hogy a helyette. Erre büszke voltam! Az UNRRA-tól is kaptam fordítói munkát. gyorsírást és a gépelést gyakoroljam. Később Weilheimbe vittem őket Éjszaka is dolgoznom kellett, hogy határidőre elkészüljek. A fordí- vásárolni. Este aztán nagy römizés következett. A két lányt és Istvánt tandó szövegeket kedves barátunk, dr. Póka Ervin hozta el hozzánk,• titokban elvittem egy fényképészhez, hogy karácsonyra meglepetésakit az amerikai katonai közigazgatás alkalmazott közvádlóként, és a képpen fotókat kapjanak a nagyszülők a három unokáról. Az egykori külügyminiszter, Hennyey Gusztáv tábornok látogatott * United Nations Relief and Rehabilitation Administration: az Egyesült Nemzetek meg bennünket két barátjával, lisztet és cukrot hoztak nekünk! segélyező és újjáépítő szervezete. 90 91

Hennyey hét hónapot töltött a sopronkőhidai börtönben. Onnan kisza, badult, és éppen most telt le két hónapos amerikai fogsága, mely csaknem rosszul végződött. Mocskos börtönben volt olyan magyar nácikkal együtt, akik hazaszállításukra vártak. Reménytelenül próbálta tisztázni helyzetét, de leveleit nem továbbították. Már bilincsbe verve ült a Magyarországra készülő repülőgépen, amikor leszedték onnan mondván, hogy tévedtek. A magyarok ügyével foglalkozó tiszt, Himler Márton ezredes, aki tökéletesen beszélt nyelvünkön, megmagyarázta Hennyeynek: összetévesztették őt Hennyey Árpáddal, a nyilaskeresztes fővezér, Szálasi kollaboránsával. Himler ezredes, aki akkor tért vissza Magyarországról, azt tanácsolta Hennyeynek, ne menjen haza, mert rémes dolgokat látott az ottani börtönökben, és minden a kommunizmus megszilárdulását jelzi Magyarországon. Ez tragikus hír volt. Hennyey elmondta, hogy némi jó is származott a meghurcoltatásból. Lánya néhány hónappal később vérmérgezést kapott, melyet csak penicillinnel lehetett gyógyítani. Az amerikaiaknak volt már készletük az új gyógyszerből, de tilos volt azt idegeneknek kiadni. Hennyey ellátogatott a hadseregnek ahhoz a főnökéhez, aki tévedésből őt tartóztatta le hónapokkal azelőtt. A főnök segítségével kapott a gyógyszerből, mely azután megmentette a lánya életét. Már havazott és egyre hidegebb lett, be kellett osztanunk a tűzifánkat. Amikor nappal pihenni akartam, Mama szobájába mentem, mert • csak ott fűtöttünk. Jendrassik György visszaérkezett Svájcból, hazafelé tartva. Mintha a Mikulás termett volna itt! Játékokat hozott Istvánnak, és díszeket a karácsonyfára. Nem volt többé gond szép ünnepet rendezni a fiam részére. Spreti gróf, akinek kastélya volt a közelben, ideköltözésünk óta többször is meglátogatott. Jenő nagybácsi ismerte még a háború előtti időkből, mert övé volt az egyik legnagyobb versenylótenyészet Németországban. Elvitt bennünket a kastélyába, ahol kitűnő ebédet kaptunk, sok valódi tejszínhabbal! Az épület maga nem volt szép, eléggé tönkretették az amerikaiak, akik hónapokig itt tanyáztak, de a kilátás gyönyörű volt. Spreti, a kedélyes bajor úr, nagy tejgazdaságából kaptuk a tejet és a túrót, néha még a halat is, mely szépen kikerekítette diétás étrendünket. Isten áldja meg érte! Olyan sok ember volt hozzánk jó és segítőkész, hogy ha mindegyiküket megemlíteném, nem lenne se vége, se hossza. December 6-án volt Miklóspapa és Nicky névnapja. Csak egy nappal korábban tudtuk meg: Nickyt Nürnbergbe vitték, hogy apjával együtt 92

legyen. Ez nagyon szép gesztus volt az amerikaiaktól. A hosszú és fájdalmas szétválás után végre ismét együtt lehettek a névnapjukon. Mama öröme határtalan volt! István ablakába néhány Mikulás-ajándékot tettünk — jó érzés volt látni az arcán a meglepetést és az örömet. A posta levelet hozott Miklóspapától; ebben számolt be arról, hogy együtt van Nickyvel, és szabadon járhat-kelhet.. Egyre több fordítanivalót kaptam az UNRRA-tól, nem sok időm maradt másra. Mama angolul diktált nekem. Két magyar érkezett Nürnbergből, levelet hoztak Nickytől, melyben értesített bennünket, hogy Weilheimbe jön. December 14-én meg is érkezett! NICKY TÖRTÉNETE A 15. fejezetben már említettem Nicky 1944. október 15-i letartóztatásának történetét. Most elmondta nekünk azt is, hogyan tartották fogva a mauthauseni koncentrációs táborban. Megérkezése után negyvennyolc órán át Otto Skorzeny hallgatta ki. Nicky beszámolóját idézem: „A során Skorzeny egyik furcsa kérdése az volt, igaz-e a velem és az egyiptomi anyakirálynéval kapcsolatos szóbeszéd. Azt feleltem, erre egy úr csakis nemet mondhat. Dühös voltam rá, de megpróbáltam indulatomat leplezni. Beleizzadtam a faggatásba, hiszen válaszaim esetleg másokat sodorhattak volna bajba. Ezt, azt hiszem, sikerült elkerülnöm — egyetlen kivétellel. Amikor Skorzeny megkérdezte, apám tudott-e szárnysegédje, Tost tevékenységéről, azt feleltem: „Természetesen nem". Tisztában voltam azzal, hogy Skorzeny tudja: Tost sógornőmmel, Ilonával és velem dolgozott együtt a földalatti mozgalomban. A háború után hallottam, hogy Tostot még az én kihallgatásom előtt letartóztatták, és főbe lőtte magát, mielőtt a németek megkínozhatták volna. Örültem, hogy nem ártottam jó barátomnak. Amikor Skorzeny dühbe gurult (ezt gyakran sikerült kiprovokálnom), felállt és metszőn nézett le rám. Két méter magas, jó vágású katona volt, arca egyik felén hosszú forradással. Kezébe került személyes levelezésem abból az időből, amikor Brazíliában követ voltam. Annak tartalma sem kedvezett a náciknak. Úgy látszott, Skorzeny eleve ismerte már a kérdéseire adott válaszaimat is: Függelékben: a kormányzó „hadifogoly" levelezőlapjai Horthy Istvánnéhoz.

— Ön miért németellenes? — tudakolta. —Mert magyarpárti vagyok — feleltem. — Miért segített a zsidókon? —Mert igazságszerető ember vagyok. Üvöltött: — Te disznó Horthy, felakasztatlak! Nem tudom, hogyan bírt ki engem negyvennyolc óra hosszat, de si. került neki. Ahogy az ügyemet kezelte, abból már akkor láttam, milyen ügyes ember: különben miképpen tudta volna elkerülni megérdemelt büntetését a nürnbergi perben? A kihallgatás végén visszaengedtek cellámba. Ekkor láttam Skorzenyt utoljára. Egyedül raboskodtam az 1. számú börtön 18-as cellájában, a gázkarc. rák felett. Folyóvizem nem volt, deszkákon aludtam, melyeket egy lábakon nyugvó fakeretre szegeztek. Az egyetlen bútor még egy támla nélküli szék volt. Magasan a falban nyílt egy kis ablak, azon kinézhet. tem, ha priccsemet elmozdítottam, rátettem a széket, és arra felálltam. Szapáry Antitól már ismertem a börtön alaprajzát és rendszabályait. Ha elkapnak kémlelődéseimért, nagyon megbüntettek volna, de kíváncsiságom négy alkalommal is legyűrte félelmemet. Az első alkalommal, amikor olyan zajt hallottam a kinti udvarból, mintha koktélt kevertek volna. Fémtartályokat láttam — azokat Anti is leírta nekem. Tudomásom szerint a krematóriumból hozott emberi hamvakkal voltak tele. Szállítókocsiba szórták az egészet, műtrágyának a mezőgazdaságba. Másodszor egy este néztem ki, mert furcsa, dobogó zajt hallottam. Megvártam, amíg az őr elhalad ajtóm előtt, majd felkapaszkodtam »őrtornyomba«, ahonnan egy helyben futó embereket láttam. A hideg ellen védekeztek így. Ott, a fogcsikorgató hidegben, a hóban mindnyájan meztelenek voltak, aztán beterelték őket az alsó helyiségekbe, ahonnan még senki sem jött ki élve. Harmadik kukucskálásom során előkelő külsejű, szürke hajú, bajuszos, idős férfiak csoportját láttam. Dühös tirádákat zúdított rájuk a tábor parancsnoka, egy nagyon jó megjelenésű, de kellemetlen, negyven év körüli ember. Az öregek vigyázzban álltak, pizsamához hasonló csíkos börtönöltözékben. Lemásztam »kilátótornyomról«, és nemsokára csend lett. Az utolsó, amit láttam, a pizsamák halma volt. Ruháikat levették a rabok, mielőtt csupasz testtel behajtották őket a gázkamrákba A pizsamákat kimosták, és kiosztották a tábor többi rabjának. Mi a cellákban saját ruhánkat viseltük, de azok lassan elkoptak. Zoknikat, ingeket, alsóneműt kaptunk cserélésre; gyakran ott volt rajtuk egr halott monogramja. 94

A bezárt emberekben kialakul egy hatodik érzék. Hallásuk és más érvékeik is kifinomulnak. Egy napon biztosra vehettem: valamilyen fontos Új rabot kaptunk, akinek megengedték, hogy a folyosón sétálion. Hallottam, amint elmondta a fegyőrnek, hogy fiatalabb korában amatőr bokszoló volt. Elmesélte egyik mérkőzését is. Emlékeztem a történetre, és felismertem a hangot. A beszélő csakis Kállay Miklós miniszterelnök lehetett! Amikor újra hallottam lépéseit, és az őr már elhaladt cellám előtt, az ajtóm elé ért fogolytársnak kiszóltam: »Mica«. Amolyan színházisúgó-hangon mondtam ezt. Ez volt Kállay Miklós beceneve. Továbbment, majd visszatértekor megkérdezte: »Ki az?« Odasúgtam: »Nicky.« Elsétált a folyosó másik végébe. Aztán visszajött: dorthy?« »Igen.« Amikor újra az ajtóm elé ért, folytatta: »Szüleid jól vannak.« Továbbsétált, majd hozzátette: 'Weilheimben, német fogságban.« Le volt aazz éhség. Legnagyobb élvezetem komplikált menük képGyötört zeletbeli összeállítása volt. Igy fantáziáltam, miközben cellámban faltól zeletbeli falig megtettem a lehetséges három-három lépést. Nemsokára Kállay után az egyik fiát is behozták ide a börtönbe, és a tábor túloldalán levő barakkba helyezték. Apa és fia csak egyszer találkozhatott hetenként. A fiatal Kállay a legfrissebb hírekkel látta el apját. Sok ezer rab volt bezárva ezekbe a barakkokba, nem mindegyikük politikai okokból. Az újonnan elfogott tolvajok mesélték, mi történik odakinn, és rádiókat csempésztek be, további információk szerzésére. Micával folytatott rövid, suttogó beszélgetéseink tudatták a háború eseményeit. Nem sokkal Mica érkezése után egy lefüggönyözött kocsiban mindkettőnket elvittek Dachauba. Velünk volt egy másik rab is, a fiatal Badoglio, a volt olasz elnök fia. Dachauba napszálltakor érkeztünk meg. A rabokat általában ilyenkor'végezték ki. Kállay megjegyezte: azt hiszi, most felakasztják. Én is azt hittem. A hely nyomasztó volt. A nagy csendben nem tudtuk, mi történik majd velünk. Nemsokára azonban rájöttünk, hogy elszállításunk oka a nagyobb biztonság volt. Meg akarták akadályozni, hogy a közeledő szövetségesek kiszabadítsanak bennünket! Ugyanezért szállították ide a többi fontos rabot is." Nicky szerint Dachau csodálatos volt Mauthausen után, mert a börtönt ugyan szigorúan őrizték, de bent a rabok szabadon közlekedhettek. Mint egy barátokkal teli klubban, úgy mutatták be egymást angolul, franciául, németül: Léon Blum, Franciaország első szocialista miniszterelnöke; az orosz külügyminiszter, Molotov fia; Hjalmar Schacht, 95

korábban Hitler pénzügyminisztere; Kurt von Schuschnigg osztrák kancellár feleségével és kislányával; a híres evangélikus pap Martin Niemöller (harcos antináci); Neuhauser katolikus püspök — és sokan mások raboskodtak itt. Nicky cellájában vécé is volt, és az étel is jobb és több volt, mint Mauthausenben. De csupán pár nap telt el, amikor mindenkit autóba. szokba tereltek. „Kérem, hagyjanak itt Dachauban" — könyörgött Nicky, de Himmler parancsára az olaszországi Dél-Tirolba vitték őket, ahol nagy megelégedésükre tollpárnás ágyban alhattak a Niederdorf nevű faluban. Az olasz partizánok azt üzenték a német fegyőröknek: kiirtják őket, ha a raboknak baja esik. Aztán az őrök egyszer csak eltűntek — és ők szabadok voltak! Később hallották — akárcsak mi Hirschbergben —, hogy a parancs úgy szólt: amíg lehet, tartsák távol az ellenségtől, aztán végezzék ki őket. A kiszabadult rabok olyan gyengék voltak, hogy alig tudtak járni, de egymást támogatva felvánszorogtak a közeli hegyen levő kis templomba, ahol hálát adtak az Istennek azért, hogy élve maradtak. A foglyok meghatottan hallgatták az ökumenikus istentiszteletet és a szentbeszédet, melyet a lutheránus pap és a katolikus püspök mondott, akikkel a hívők nemrég még együtt raboskodtak. Nicky Molotov fia mellett ült. Azt gondolta, talán ez egy jel arra, hogy a nemzetek között igazi béke lesz! A dachaui társaság tagjai huszonkét nemzethez tartoztak. Később csatlakozott Nickyhez Onódy Dezső, korábbi titkára, aki egy másik börtönből szökött meg. Keserű ébredés volt, amikor az amerikaiak megérkezése után Nápolyba vitték őket. A magyarok, a németek, az osztrákok és a skandinávok a többiektől leválasztva Capriba kerültek, és itt egy kellemes, de őrzött szállodában tulajdonképpen rabok voltak újra. Dzsipekben néha levitték őket a tengerpartra. A környék parancsnoka az angol William Duthie Morgan altábornagy volt, aki Alexander tábornagytól vette át a földközi-tengeri szövetséges erők vezetését. Nagy csodálkozására Nicky meghívót kapott a tábornok capri villájába. Egyik barátjától inget, a másiktól nyakkendőt kölcsönzött, és felsétált a villába. Házigazdája így fogadta: „Helló, Nicky, nagyon örülök, hogy eljött hozzánk!" Eszébe jutott ekkor, hogy Morgan angol katonai attasé volt Budapesten 1929-31 között, gyakran pólóztak is együtt. Morgan nagyon kedves volt a magyarokhoz; megszervezte részükre, hogy elhagyják Caprit, és Nickynek is megengedte, hogy ha akar, elmehet Rómába. 96

nódy beköltözött a római magyar követség épületébe. OdanY Nicky nemsokára Nicky inasa, Imre és annak felesége is követte őket, a ki korábban Brazíliában élt, és most brazil útlevéllel utazgatott mindenfelé. A tizenéves Nickynek annak idején Luttor atya volt a tanára, aki most a Vatikánban tevékenykedett. Közvetítését igénybe véve üzent XII. Pius pápa őszentsége, hogy találkozni szeretne Nickyvel. Ennek előzmén ye volt, hogy 1938-ban Magyarországon rendezett eucharisztikus kongresszus alkalmával bíboros államtitkárként a kormányzó vendége volt a királyi várban, Budapesten. A kormányzó és Pacelli kölcsönösen kedvelte egymást, és a későbbi pápának jó emlékei maradtak budapesti tartózkodásáról. Nickyt egyedül fogadta, senki más nem volt a teremben, és a kihallgatás igen hosszúra nyúlt. XII. Pius kikérdezte őt szüleiről, és pénzt is adott neki. Kedvességéért Nicky nagyon hálás volt. Később, augusztusban, egy Donovan nevű amerikai századost küldtek Németországból. Nickyt neki kellett Nürnbergbe vinnie, hogy ott „segítse tisztázni apja dolgait", aki amerikai őrizetben volt. Ez volt az első alkalom, hogy családjáról megtudott valamit. Nickyt idézem: „Egy amerikai—magyar tiszt felkérte a nürnbergi bíróságot, hogy teljesítsék Tito kívánságát: adják ki Horthy Miklóst Jugoszláviának. Ám öreg barátunk, Páthy Sándor ügyvéd — aki ekkor már ezredes volt az amerikai hadseregben — eljött Nürnbergbe, hogy apámon segítsen. Ekkor már az egész Páthy család Amerikában élt, és az USA állampolgárai voltak. Sándor azt javasolta: a bíróság idézze meg a kormányzó fiát, és kérdezze ki őt a döntés előtt. Amikor megérkeztem, nem engedtek apám közelébe három napig, és egyre magasabb rangú amerikai tisztek hallgattak ki. Végül is a főügyész, az amerikai legfelsőbb bíróság bírája, Robert H. Jackson elé kerültem. Udvariasan fogadott, apámról kérdezett, valamint hazámnak a náci megszállás előtti helyzetéről. A kihallgatás után kinyílt az ajtó, és apám lépett be rajta! Egy éve nem láttuk egymást, híreket sem kaptunk egymásról. Erősen lefogyott azóta, de jól nézett ki. Azt hiszem, nem kell leírnom, menynyire meghatottak voltunk e találkozáskor." Es most Nicky itt volt nálunk Weilheimben — jó egészségben, hajmeresztő történeteit mesélve... Végre leveleket kaptam szüleimtől és nővéreimtől! Nem postán, hanem utazók segítségével jöttek a küldemények. Jó érzés volt újra kapcsolatba kerülni a családdal. Hozzátartozóim nem panaszkodtak, de a 97

sorok közül kiolvastam, hogy nagyon nehéz életük volt. A királyi palota kiégett és romokban hevert, még a családi festmények is elég_ hettek, azokat pedig soha többé nem lehet pótolni. De most az élők számítottak... Mondták, semmi sem maradt szobáinkból. Csak Szent István koronája maradt meg a királyi vár tetején. Sya mindig írt, valahányszor valaki elhagyta Magyarországot, ez pedig gyakran megtörtént. Nagy-nagy szeretet áradt ezekből a hosszú levelekből. Sya híreket közölt azokról, akikről úgy gondolta, engem még érdekelhetnek. Elmondta, mi történt István pónijával, Bogárral, Papa szép szürke lovával, Maestosóval, meg azzal a pónival, melyet vadászatok alkalmával használt. Rédén (Nyugat-Magyarországon) elrejtették őket az erdőben, de sajnos tavasszal elvitték valamennyit. Papa Maestosója ledobta lovasát, aztán olyan erővel rántotta vissza fejét, hogy lovasa arcát vér borította el. Erre az olyan mérges lett, hogy majdnem lelőtte a lovat. Ezután senki sem mert többé Maestoso nyergébe ülni. Bogár pedig megszökött, majd négy nap múlva visszatért. Két napig próbálták elfogni, de amikor megközelítették, dühösen kirúgott maga körül. A végén mégis elvitték. Sya azt is elmesélte, hogy két ápolónő barátném, Andrássy Ilona és Cziráky Alice milyen példaadóan dolgozott az ostrom idején a Sziklakórházban, melyet laboratóriummá alakítottak át, s amelyben most csonthártyagyulladás elleni szérumot gyártottak. Egy évig nem láttak húst — csupán az ostrom idején, amikor elpusztult lovak testéből hasítottak ki darabokat. Semmi sem érzékeltette jobban számomra az ostromot, mint dajkám, Suci története, aki késsel ment húst vágni a lótetemekből! Suci, a mániákus tisztaságszerető! Sya negyedik gyermekét várta, de bizonytalan körülményekkel kellett számolnia. Egy barátjuk lakásának egyik szobájába költöztek be, hogy közelebb legyenek a mi kedves, jó nőgyógyászunkhoz, Schilling professzorhoz. Éjszaka nem lehetett kijárni, nappal pedig csak gyalog juthattak el bárhová. A kórházak fűtetlenek voltak. Sya arra gondolt, hogy otthon szüli meg gyermekét, de Schilling professzor hallani sem akart erről. Megkért engem, hogy szerezzek részére Pernocton nevű nyugtató injekciót Németországban, mert ők már kifogytak a fájdalomcsillapítókból. Elmentem Münchenbe a Vöröskereszthez, és megkaptam az injekciót. Az első emberrel, aki Magyarországra utazott, elküldtem, így Sya idejében meg is kapta. December 17-én csengettek. Mama nyitott ajtót. Ott állt egy kedves amerikai tiszt, Trager volt a ndve. Csak annyit mondott: „Karácsonyi ajándékot hoztam önnek." Mama csodálkozó pillantását látva folytatta: 98

A kocsiban van." Mama kiment az autóhoz, és Miklóspapát találta ott! ;iégre mindannyian együtt voltunk újra, de sajnos örökre Pista nélkül.. • Nickyvel együtt egész délután Papa történeteit hallgattuk: hogyan vitték ót egyik helyről a másikra. Egyszer, nagy kényelemben, a szép belgiumi Lesbioles kastélyban lakott, ahol még zongorázhatott is, amellett biliárdozott és sakkozptt Franz von Papen német nagykövettel és a korábbi birodalmi közellátási miniszterrel, Darréval, aki — még 1942ben — kegyvesztett lett. Papa azt írta emlékirataiban: „Sejtelmünk sem volt, hogy tulajdonképpen miért is hoztak ide bennünket. A rejtély csak három év múlva oldódott meg. Egyik barátom fedte fel és írta meg, aki most Belgiumban él. Meghívásra Lesbioles-ban tartózkodott mint vendég, és a kastély tulajdonosától hallotta a következőket. Az amerikaiak az épületet, amelyet a megszállás alkalmával birtokukba vettek, továbbvonulásukkor a legnagyobb rendben adták vissza. Feltűnt azonban, hogy a legtöbb szoba mennyezetére a lámpák fölé gipszrozettákat illesztettek. A tulajdonos ezeket leszereltette, és kitűnt, hogy valamenynvi mögé mikrofont helyeztek. Világos, hogy tudtak Papennel való barátságomról, és arra számítottak, hogy négyszemközti beszélgetésünk sok mindent elárulhat nekik. Csak céljuk takarására helyezték mellénk harmadiknak Darré minisztert. Egészen ügyes elgondolás."' Miklóspapát Lesbioles-ból egy piszkos táborba vitték, ahol a hábon;is bűnösöket gyűjtötték össze. Habár biztosították, hogy nem háborús bűnösként kezelik, csak védőőrizetben van, úgy kezelték őt is, mint a többi rabot. Miklós inasát elvették tőle. Szegény Miklós, aki sohasem volt katona, sok hónapot töltött börtönben. Papát ezután egy wiesbadeni villába helyezték át. Életrajzában apósom részletesen elmesélte nyolc hónapos megpróbáltatását, melynek végén a nürnbergi börtön tanú-épületszárnyba került. Itt a cellaajtók nappal nyitva voltak, és ők mindennap kétórás sétára mehettek. Az egyik korábbi börtönben, ahol mindenki saját maga takarította celláját, egy német admirális végezte ezt a munkát helyette. Nürnbergben sorban állnia sem kellett, a német tanúk mindig segítettek abban, hogy ne legyen kénytelen várni. Papa örült, hogy házunk van, és jólesett látni, mennyire boldog, hogy ott lehet. Természetesen elmeséltük neki, hogyan kaptuk meg a házat. Tulajdonosa egy Ohnesorg nevű pékmester volt, akinek neve „gond nélkülit" jelent. A következő években néha olyan leveleket is kaptunk, melyeket „Villa Ohne Sorge" (Gond nélküli villa) névre címeztek. •Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 327. o.

Megpróbáltam mindannyiunkat hivatalos menekültté nyilváníttatni hogy UNRRA-ellátást kaphassunk. Miklóspapa vásárolhatott az amerikai P. X. üzletben, de mi más kategóriába tartoztunk. Nickyt elvittem Hirschbergbe, hogy megmutassam neki, hol éltünk eddig. Meglátogattuk a magyar tábort is: Nickyt ott nagy szeretettel fogadták. A karácsony előtti estéken Ilával karácsonyi díszeket ké. szítettünk, és én külön is készítettem egy kis karácsonyfát Binder Cucinak, melyet december 24-én adtam át neki. Váratlan ajándékok is érkeztek. Én egy pár sítalpat kaptam! 24-én este fél hatkor ünnepeltük a karácsonyt. István arca sugárzott az örömtől! Ő is kapott sítalpakat, egy kis autóbuszt, kis házikót, pajtát és egy zsiráfot. Mama csodálatos bejglit sütött. Karácsony napján gépeltem Jenő bácsinak, aztán Istvánnal játszottunk, majd elmentünk barátainkhoz megköszönni az ajándékokat. Papa még mindig gyengélkedett, sokat pihent. Délután Mama, Ila, István és én elmentünk a pollingi táborba, ahol nagyon szép kará. csonyi ünnepség volt. István ródlit kapott! Az emberek jók voltak hozzánk. Otthon szép esténk volt, Miklóspapával bridzseztünk, és rádiót hallgattunk. Gondolataink természetesen hazaszálltak szeretteinkhez. Segítenem kellett Margitnak és Gizinek a házimunkában, mert most már két férfival többen voltunk. Megbeszéltem Mennyei Mártával — aki a katonai parancsnok, O'Dowd százados házát vezette —, hogy ő vegye át Papa napi élelmiszeradagját, mert a kiosztóhely a szomszédságában volt. Amikor jutott rá időm, magam mentem el az adagért. December 31. — Mindnyájan jól kisétáltuk magunkat, majd megálltunk Mrs. Rott házánál, hogy megköszönjük a részünkre küldött szép, decemberben még ritka gyöngyvirágokat. Rott asszony férje korábban Weilheim polgármestere volt. Ok mindig különleges barátságukkal tüntettek ki bennünket. A vacsora után puncsot ittunk, és römiztünk tízig. Ekkor jött értünk Mr. Bleichröder, és Nickyvel a Schloss Hirschbergbe autóztunk. Stone őrnagy vendégei voltunk az estélyre, melyet tiszttársaival rendezett szilveszterkor. Dodi Podewils is ott volt. Éjfélkor otthoni szeretteimre gondoltam, és — álmodtam talán? — eszembe jutott az elmúlt év szilvesztere. Akkor is ugyanezen a helyen voltunk! De kint barakkokban az SS, bent pedig a Gestapo — Nicky Mauthausenben és nem sejtettük, mindez hogyan végződik. Most amerikai tisztek vettek körül bennünket, és Nicky is itt volt velünk. Nem hittem volna. hogy ez lehetséges! Bárcsak jövőre együtt lehetnénk már az én családommal is! Őrült világ — gondoltam magamban —, szinte felfoghatatlan mindez... 100

eddig mindent túléltünk, és reméltem, hogy kibírjuk, amíg életünk va lamilyen módon megváltozik. Mama egészségi állapota miatt ennek a változásnak mielőbb be kellett következnie. Sokat tanultam, és hálás voltam, hogy ilyen harmonikus családnak lehetek a tagja. Senki sem siránkozott elvesztett javaiért, senki sem sajnáltatta önmagát, és a kilátástalannak látszó jövő ellenére boldogok Yoltunk, mert együtt lehettünk. • Itt ismertem meg úgy igazában apósomat. Mama viselkedésén nem csodálkoztam, hiszen mindig tudtam, hogy bátor és alkalmazkodó. Főzött, sorban állt a bevásárlásnál, mintha világéletében ezt tette volna. Miklóspapa azonban meglepett engem. Soha nem panaszkodott, és mindig segíteni igyekezett — még az ágyazásban is. Nem foglalkozott már a politikával — csak hazája sorsa izgatta. Arra ösztökélte a magyarokat, akik írtak neki — főleg a tábornokokat —, hogy kerüljék a széthúzást, tartsanak össze, amíg haza nem térhetünk. Ennek ellenére a legtöbb levél egymás elleni vádaskodásokat tartalmazott. Szegény Miklóspapát elárasztották ilyen írásokkal, és ő mindegyikre válaszolt. 1946. január 7-én végre megkaptuk első DP-élelmiszeradagunkat, Istennek és a katonai kormányzatnak hála. Mi aztán igazán „displaced person"-ok, vagyis hazátlanok voltunk! Hittem, hogy megérdemeltük a segítséget. Megfelelő kalóriaadagra volt szükségünk, egy 5 éves gyerek és három idős ember, a 78 éves Papa, a 69 éves Jenő bácsi és a 65 éves Mama részére. És kellett az élelem nekünk is, akik dolgoztunk: Ilának, Margitnak, Gizinek és nekem. Nem panaszkodhattam, valahogyan mindig boldogultam, de örültem, hogy nem kellett tudnom, hány kalóriát veszítek és mennyi épül be a szervezetembe. Születésnapomon István verset mondott nekem! Ila tanította meg rá, láthatólag ő is élvezte. Leszedtük a karácsonyfát, majd elmentem a cipészhez, Daffnérhez, és átalakíttattam István síbakancsait, melyeket karácsonyra kapott. Végre készen voltak — életünkben először együtt mehettünk síelni! Nagyon szép születésnapi ajándék volt ez. Ötéves korához képest István nagyon jól síelt! A Nemzetközi Vöröskereszt Münchenbe költözött. Eric és Elsbeth Mayer elvitt engem Nickyvel együtt egy koncertre, onnan pedig müncheni otthonukba. Ott is aludtunk. Másnap a Magyar Vöröskereszt képviselőjéhez, Taubinger Lászlóhoz vittek el bennünket. Délután szórakoztunk: Elsbeth hegedült, én zongoráztam, Nicky vezényelt! Később a kedves Hellingrad házaspár és az egész svájci delegáció csatlakozott hozzánk. Elénk beszélgetés folyt, majd a rádió zenéjére táncoltunk. Azelőtt szerettem táncolni, de most furcsa módon nem volt 101

kedvem. Annyian szenvedtek még otthon — bizony erőltetni kellett magam, hogy ne rontsam el a többiek örömét. Miután így két napig távol voltam, nagyon meghatott az a kitörő öröm, mellyel István fogadott — talán érezte, hogy ő az életem legnagyobb boldogsága. Andrássy Géza Magyarországon járt, és levelet hozott Myro nőveremtől, aki — Isten áldja meg érte — nekem írta meg először Sya kisfia. nak születését. Mindennap vártam, reménykedtem, és csakugyan min. den jól ment. Szép kisfiú volt, majdnem négy kiló. A László nevet kapta volna, de az anyakönyvvezető hibája folytán Józsinak írták be a könyvbe, azt pedig nem lehetett megmásítani. Lassan már mindenki kezdte megszokni, az édesapja kivételével, akit erre fel „öreg Józsinak" kereszteltek el... Szegény Syára nagyon nehéz idők jártak, ahogyan később meg is írta nekem. Éva, aki Pesten lakott, el volt vágva a családtól. A jégzajlás mindhárom ideiglenes hidat elsodorta a Dunán. A csónakok is veszélyesek voltak, ráadásul órákig kellett várni rájuk. Cuci továbbra is eljárt hozzánk, valahányszor csak tudott, hogy diktáljon nekem. Amikor nem volt ott, gépeltem és gyorsírással jegyezgettem a rádió híreit. Munkatempóm egyre jobb lett! Dr. Póka továbbra is ellátott UNRRA-fordításokkal. Volt olyan nap, hogy nyolc órát is gépeltem. Mamával új munkánk akadt: mindenkinek kesztyűket kötöttünk. Amikor az amerikai hadsereg végleg elhagyta a Schloss Hirschberget, a Podewils házaspár egyetértésével a magyar Binder százados ott rendezett zenés estét. Az ugyancsak magyar karmester, Doroszlay elhozta zenészeit. Horváth Jankó vezetésével cigányzenekart is szereztek valahonnan. Hű magyar tisztjeink mellett sok németet és más vendéget is meghívtak. Szomorú és nosztalgikus hangulatú volt cigányzenét hallgatni. Egy fehérorosz ült mellettem. Lehangoltságomat látva megjegyezte: én még csak a kezdetén vagyok annak, amit ő harminc éve érez! El sem tudtam akkor képzelni, hogy Magyarország harminc évig szovjet uralom alatt maradhat. A szomorú epizód ellenére szép est volt ez. Néha még a Gestapo-fogság emlékét is elfelejtettem. Sokat aggódtunk Miklóspapa inasa, Kerencsi Miklós miatt. Többször is kértük a hatóságokat, küldjék őt vissza hozzánk. Február 14-én, amikor Ratibor Feri jött hozzánk látogatóba, kikísértem őt az állomásra, és hirtelen Miklóst pillantottam meg. Akkor érkezett meg a francia í táborból, ahol addig fogva tartották. Papát éppen két hónapja en- 1 gedték vissza hozzánk, szegény Kerencsi Miklóst viszont, aki csak ; szolgálta őt, mostanig hadifogolytáborban őrizték! Bolond világ ez! Istennek hála, Miklós jól érezte magát, habár nagyon lefogyott. 102

duci lakásán a magyar rádióból hallottuk Veesenmayer, a korábbi német teljhatalmú követ kihallgatását. Hallható volt Lázár Karinak, a resttirség parancsnokának hangja is. Mindez felzaklatott bennünket bizony szerencsések voltunk, hogy az amerikai zónában éltünk. papa és Nicky megkapta az első P. X. élelmiszerküldeményt, melyet ettől fogva rendesen eljuttattak nekik. Ez ismét nagy áldás volt részünkre. egy Nürnbergből kapott hír, ezért az alábbi levelet írta: „Robert N. Jackson úrnak, a Legfelsőbb Bíróság ügyészének,

12-én a londoni rádió közlése szerint Nürnbergben egy írásos bizonyítékot mutatott fel Magyarország ellen. Az rdló á á rg tev r b u b r e szovjet vj benne, hogy Magyarországnak orosz területeket ajánlottak fel, ha állt 43 a háborúba a Szovjetunió ellen. Ezt az állítást nem értem; úgy érzem, kötelességem Önnel tudatni, hogy a hír nem felel meg az igazságnak. Én ilyen ajánlatról soha nem hallottam, márpedig ha lett volna ilyen ajánlat a külügyminisztériumon keresztül, arról biztosan értesültem volna. Egyetlen esetben hangzott el hasonló ajánlat. Lengyelország megszállása után Hitler felajánlott nekünk Lengyelországéval közös határunk mentén egy kis területet, melyen olajkutak voltak. Ezt elutasítottam, mondván, nincs szükségünk egy talpalatnyi földre sem ezeréves határainkon túl. Ezért még csak nem is valószínű, hogy Hitler megismételte volna ajánlatát. 1908-ban úgyszintén visszautasítottuk Bosznia és Hercegovina hazánkhoz csatolását. Ezt az osztrákok ajánlották fel nekünk, mert akkor már túl sok idegen nemzetiségű lakott országunkban, a bevándorlás liberális törvényeinek köszönhetően. A szerencsétlen trianoni békemegállapodást is ennek köszönhettük. A német nyomás ellenére megtagadtam a Szovjetuniónak szóló hadüzenet küldését. Ezt csak az után adtam ki, hogy ők Kassát és Munkácsot bombázták. Szívélyes üdvözlettel, Horthy. 1946. február 14." Jólesett, hogy Miklóspapa vasárnaponként elkísért bennünket a templomba. Magyarországon Apor Gizi néni és Lukács Sarolta — ők még mindig a Vöröskeresztnél dolgoztak — megkapták leveleimet. Meleg köszönő sorokat kaptam tőlük cserébe. Gizi néni elmesélte: a náci kormány nem engedte, hogy Budapesten maradjon; erőszakkal telepítették ki bátyjához, Apor Vilmoshoz, Győr püspökéhez. Azt írta: ugyanúgy, 103

ahogy levelemben magamról írtam, őt is gyötörte, hogy nem segíthetett az ápolónővéreknek Budapest ostroma idején. A nővérek meg. próbáltatásait csak az érzékelhette, aki látta a Vöröskereszt romos épületét. Az ott dolgozók százhúsz telitalálatot számoltak meg egv reggel — és ez így folytatódott hét teljes héten át! Az ápolónők a romok között látták el a sebesülteket, és megállták a helyüket. Köztük volt Andrássy Ilona és Cziráky Alice is — mindannyian hősnek bizonyultak! Gizi néni megírta Apor Vilmos báró halálának történetét is. A püspököt oroszok lőtték le, amikor az ő oltalmában lévő asszonyokat védelmezte. Hálás volt, hogy ápolhatta bátyját életének utolsó két napján, „Úgy halt meg, mint egy szent" — írta. Azt is hozzátette: el tudja képzelni, Magdamama mennyit szenvedett. „Azt gondolhattuk volna, hogy már elég megpróbáltatáson ment keresztül eddig is — de a Mindenható nagy kereszteket mér a nagy, erős lelkekre, és őt erre érdemesnek tartotta!" Nővérem azt írta, Lukács Sarolta sírt, amikor meglátta a levelemet, engem pedig nagyon meghatott válasza. Idézek belőle néhány sort, hogy érzékeltessem, milyen szoros kötelék kapcsolt össze bennünket munkánkban: „Kedves Ilykém, nem tudom elmondani, milyen őszinte és nagy örömet okozott a rólad kapott jó hír. Ilykém, csak azt tudom mondani, hogy ez a nagy »munkás-családod azok, akik ismernek Téged, minden percben Rád gondoltak. A katonák, a nyomorékok jöttek és kérdezték, hogy van Ily nővér — néha hozzáfűzték, ha alkalom lesz rá, adjam át hálájukat a Te »odaadó ápolásodért. Ezért most továbbítom, és hozzáteszem a szeretet e megnyilvánulásához: mindenről és mindenkiről jegyzeteket készítettem, mert úgy hiszem, alkalmam lesz rá, hogy azokat átadjam Neked— és egy másik csokrot ugyanebből Magdamamának is... Istennek hála, Gizi néni újra töretlen energiával dolgozik. Győrből ijesztő körülmények közt érkezett hozzánk, de amikor látta, mennyire szükség van rá, csodálatos energiára kapott... Megtettünk minden lehetőt, hogy segítsünk Vállay Gyulán, de habár nincs rá elfogadható ok, továbbra is az átmeneti kórházban tartják. Megígérték, hogy meglátogathatom, tudom, hogy ennek gyógyító ereje lesz meggyötört idegeire, amikor elmesélem a Rólad és szeretteidről szóló híreket..." Egy nap idegen embereket láttam sétálni a házunk előtt, és megtudtam, Jugoszláviából Weilheimbe jött néhány férfi, aki a kormányzó lelövésével fenyegetőzik! Elmentem a cic-hez, az amerikai titkosszolgálathoz, amelynek emberei — azt mondták — Papa biztonságára ügyel104

nek, de senkit sem találtam ott. Végül telefonon elértem a parancsnokot, de Pachternek hívták. Másnap négy gyanús ember sétált be kertünkbe, mondván, könyveket szeretnének kölcsönözni a kormányzótól. Ez már túl sok volt nekem. Elszaladtam a cic-hez, és ott egtaláltam de Pachtert. Biztosított róla, hogy már foglalkozik az üggyel. Megkért, hogy jelentsek neki minden szokatlan eseményt. Nem tudom, az illetékesek mit tettek, a gyanús emberek mindenesetre eltűntek Weilheimből, és — hála Istennek — többé nem láttuk őket. Manna Hirschberg kérte, látogassam meg őt Garmischban, és menjünk együtt síelni. Nagyon csábított a gondolat, hogy lesz végre egy szabad napom. Felszálltam a zsúfolt vonatra, és az egész úton álltam. Másnap síelni mentem Marinával, de ő délután már nem ért rá, így egyedül indultam el. A nap sütött, a hó tökéletes volt. Többször felmentem a hegytetőre, még az aznapi utolsó liften is. Lefelé jövet ráfutottam valamilyen jeges hófoltra, nagyot buktam, és nem tudtam felkelni. Senki sem volt a közelemben. Most értettem meg, miért nem szabad az embernek egyedül síelnie... Csak segítségért tudtam kiáltani. A terepőr, aki mindig utoljára siklott le a hegyről, hogy biztos legyen, senki nem maradt ott, már jóval alattam volt a mélyben, amikor úgy rémlett neki, valami kiáltást hallott... Szerencsére úgy döntött: utánanéz a dolognak. Amikor megtalált, már vacogtam a hidegtől és a fájdalomtól. Tanácsokat adott, hogyan tarthatom magam melegen, és arra kért várjak, amíg segítséget hoz. Tudtam, mindez azért történt, mert nem szerezhettem magamnak rendes síbakancsot, de egyúttal azt is megtanultam, hogy egyedül ne induljak el egy nem egészen veszélytelen kirándulásra. Hordágyon vittek le a hegyről az elsősegélyhelyre, melynek nem volt röntgengépe, onnan cipeltek Marina házába, ahová vendégeket várt már aznap estére. Mindenki segíteni akart, de nagy fájdalmaim voltak. Másnap reggel az egyik vendég, egy kedves fiatalember, Hubert Blücher, bevitt a kórházba. Megállapították, hogy a bokám felett törés van, ugyanott, ahol az első törésem volt 1942-ben, amikor a Tátrában sieltem. Járógipszkötést kaptam, majd Blücher a BMW-jén hazaszállított Weilheimbe. Magdamama szobájába úgy léptem be, hogy lehetőleg ne vegye észre begipszelt lábamat, és ne ijedjen meg. Nevetve közöltem vele: gipszben van a bokám... Lábam felkötve, a levegőben... — de folytattam a gépelést és a gyorsírást. Csak az aggasztott, hogy Mama nagyon gyenge volt, két napra ágynak dőlt. Amikor ki kellett cserélni a gipszkötést, Huber Blücher felajánlotta: elvisz a garmischi kórházba. A megbeszélt idő után egy órával később, m

105

és egy másik kocsival érkezett. Elmondta, hogy a BMW-je elromlott, és mivel nem akart cserbenhagyni, új autót vett, ezért késett. Alig tudtain elhinni! Mama nagyon köhögött, fáradt volt és gyenge. Dr. Szeőke, egy ma, gyar orvos látogatta rendszerint a pollingi táborból. Időbe telt, míg job• ban lett, majd ismét elölről kezdődött minden. Egy hónappal a baleset után már levették a gipszet a lábamról. Nen] fájt semmi, de vigyáznom kellett nagyon, és csak lassan járhattam. Eric Meyer felkért, hogy segítsek neki az irodájában két napig. Ez vol;' az első izgalmas, „valódi" munkanapom. Autóval jöttek értem. Reggel 9-től 12-ig, majd ebéd után 2-től 5-ig dolgoztam. Az írógép rossz volt, az első reggelen a gépelés nem ment jól. Másnap reggelre minden megjavult, a lámpalázam is elmúlt. Délután autón vittek vissza Weilheimbe. Újabb hosszú levelet kaptam Syától, aki nagyon boldog volt a kisfiúval. Józsi Rédén, a tejfeldolgozónál dolgozott, két teherautóval hordta a tejet Budapestre. Már keresetük is volt, no meg élelem is faluról, de Sya félt, hogy ez nem tarthat sokáig. Kért, ne vágyakozzam haza: „maradjon távol, tartsa meg szép emlékeit". Csalódott az emberekben és egyáltalán mindenben, ami akkor történt. A pollingi magyar táborban nagy nap volt, amikor Godányi Ernő ezredes elvette feleségül Ursula Bachot, egy nagyon kedves német lányt. Elmentünk az esküvőre. Ízletes ebédet kaptunk — Papa és Jenő bácsi is ott volt. Szerencsémre Godányi és Póka Ervin között ültem, az utóbbi sokszor megnevettetett. A weilheimi cic új főnököt kapott. Vissernek hívták; kedves, segítőkész ember volt. Elmentem hozzá, és megkérdeztem, mi történne, ha Miklóspapa kirándulni menne. Azt felelte, ebben a körzetben Papa bárhová mehet, de ha messzebbre menne, neki egy kísérőt kellene vele küldenie. Néha elmentünk moziba, amit Papa és Jenő bácsi nagyon élvezett. Ilyenkor két cselédlányunkat, Margitot és Gizit is elvittük, hogy nekik is legyen egy kis örömük a szürke hétköznapok után. Meghívtak egy német családhoz, akiket barátaim kérésére látogattam meg. Amikor megérkeztem, díszvendégként kezeltek. Az asztal roskadozott a legfinomabb csokoládés és tejszínhabos tortáktól. Hatalmas szeletet vágtak nekem, de már az első falatnál összeszorult a torkom és a gyomrom! Valahogyan hamis, ízetlen volt, olyan, amit itt Ersatznak, pótanyagnak neveztek. Alig bírtam lenyelni, mintha kartont ettem volna. Nem akartam megbántani őket, és nagy nehezen leerőltettem a 106

tortát, Azt hittem, sohasem érek már haza, olyan gyomorgörcsök kínoztak, hogy még másnap is beteg voltam. Ezek után, ha bármiben ilyen Ersatz volt, nem nyúltam hozzá. Miklóspapa végre elkezdte írni emlékiratait. Én gépeltem a szöveget. Már régen kértem, hogy írjon, és azzal érveltem, hogy ha már nem lesz velünk, némely eseményt senki sem tud majd bizonyítani. Barátai ugyancsak munkára serkentették. Kézzel írta az egészet, magyarul és németül. Örültem, hogy belekezdett, bár ellene volt, hogy emlékezéseit még az életében kiadják. Még mindig sok piszkozatom van az ő keze írásával. Meglátogatott bennünket a CIC központi főnöke, Alan Dinehart százados, aki Capri szigetén volt Nickyvel. Csomagot hozott, és velünk teázott. Kellemes embernek látszott, határozottan segíteni akart. Mindnyájan örültünk, amikor megérkezett Vattay Antal tábornok, akivel együtt voltunk a Gestapo fogságában. Micsoda áldás, hogy végre szabad emberként is találkozhattunk! Egész délután beszélgettünk, elmesélte hosszú fogva tartását. Este römiztünk — ez is a waldhichli fogságra emlékeztetett. Vattay csak két napig maradhatott, Nicky szobájában aludt. Másnap moziba vittük. Igen jó érzés volt, majdnem hihetetlen, hogy újra együtt lehettünk. Álmaimban néha Pistával voltam együtt, úgy tűnt, mintha valóság lett volna. Ilyenkor az ébredés fájdalmas volt... Elsbeth Mayer elvitt Münchenbe három napra, hogy segítsek neki. Egy irodában dolgoztam órákon át, nagyon keményen. Titkárnője, Miss Totsy Matez vitt vissza Weilheimbe, ami a vonatozáshoz képest nagy luxus volt. Ezután rendszeresen, minden héten dolgoztam a Nemzetközi Vöröskeresztnél. Élveztem a sok munkát. Legtöbbször vonattal közlekedtem, ami nem okozott gondot, ha az ember már két órával az indulás előtt kint volt az állomáson. Ha erre nem jutott idő, akkor az egész úton másokkal összepréselődve utazhatott. Egyszer elkéstem, nem volt időm jegyet váltani, felszálltam a vonatra, és ellopták a pénztárcámat. Starnbergben leszálltam, bementem a CIC-hez, pénzt kértem kölcsön. A kedves Mr. Visser azonnal adott. Hazafelé „autóstoppal" mentem, amit már többször kipróbáltam, amikor Papa P. X.-csomagjait hoztam el Starnbergből. Sokan csinálták ezt, hogy elkerüljék a vonatozást, de nekem nem tetszett. Figyeltem a közeledő autót, és ha többen ültek benne, rendben volt, de ha csak egy ember, nem kéredzkedtem fel, egy darabig inkább továbbsétáltam, és csak azután próbálkoztam újra. 107

Jenő bácsival elvittük Istvánt, életében először, moziba. Charlie Chaplin Aranyláz című filmjét láttuk — mindannyian jól mulattunk. Utolsó császárunk és királyunk, IV. Károly sógornőjének, Wernberg grófné néven ismert Fanny főhercegnőnek nagyon felkapott divat. üzlete volt — el is mentem megnézni az üzletét. Az ő fia, Ferdl, aki a Kyburg gróf nevet viselte, vitt el kocsiján Weilheimbe. Velünk ebédelt, és együtt mentünk a Tidlhofer-tóba fürödni. Nagyon természetesen viselkedő, őszinte fiatalember volt. Némelyik nap nem mondható szerencsésnek. A faszesszel működő UNRRA-teherautó bevitt Starnbergbe, ahol felvehettem Papa P. élelmiszeradagját. Szerettem volna úszni ott a tóban, de tífuszgyanú miatt lezárták. Tizenkettőtől délután háromig vártam az uNRRA. teherautóra. Végül is egy idegen teherautó vitt vissza Weilheimbe, egy részeg utassal együtt, ami nagyon kellemetlen volt. Időnként koncertek voltak a Schloss Hirschbergben. Egy alkalommal mindenkinek — lehetőség szerint — rokokó stílusú estélyi ruhában kel. lett odamennie. A kedves Ila rám parancsolt: mennem kell! Moszkitóhálóból csinált nekem estélyi ruhát. Gyönyörű volt! A Mayer házaspárral egyenesen a müncheni irodából érkeztem Weilheimbe, hogy ruhát cseréljek, és együtt mentünk a Schloss Hirschbergbe, egy csodálatos gyertyafényes szabadtéri estére. Onnan egyenesen Münchenbe tértünk vissza. A Nemzetközi Vöröskeresztet — miközben mi valamennyien benn voltunk az épületben — többször kirabolták. Cigarettát és egyebeket vittek el a pincében levő nagy raktárból, melynek ajtaját átfűrészelték. Eric Mayert elvittem Dinehart századoshoz, de úgy látszott, segítséget a német hatóságoktól kellett kérnünk, mert a Nemzetközi Vöröskereszt nem tartozott amerikai fennhatóság alá. Dinehartot más alkalommal is láttam, méghozzá Jenő bácsi autója visszaszolgáltatásának ügyében. Most közölte velem, hogy a kocsit már biztonságba helyezte egy garázsban. Jenő bácsi Mercedese másnap már a Vöröskereszt garázsában volt! Az irodában egyre több munkám akadt. Már saját magam küldhettem el a futárcsomagot Genfbe. Barátaim jók voltak hozzám, sokszor vittek autón ide-oda. Többnyire Ferdl Kyburg vagy Alan Dinehart ajánlotta fel ezt nekem. A hétvégeken, amikor nem dolgoztam, egyikük vagy a másikuk eljött hozzánk ebédre, aztán elmentünk valamilyen partira. Néha meglátogattuk Alan 108

vagysMr. és Mrs. Marshall Haseltine-t. Kedves házaspár volt — a férfi rbarátait, amerikai, az asszony angol. Hans Stuck, a híres autóversenyző, és barátnője, Christina Thielmann Alan Dinehart barátai közé tartozott. Hogy barátja hatott-e sem, nem tudom, mindenesetre Alan Dinehart túl gyorsan vezetett — mégis Ferdl Kyburgnak volt autóbalesete. Beverte a fejét, és néhány napra kórházba került. Egy este Alan és Hans Stuck ment el Nickyért, Innsbruckba. Otthon vártam rájuk, onnan aztán együtt autóztunk Weilheimbe, hogy meglepjük a szülőket, akik még nem tudták, hogy Nicky három hétre velünk marad. Alannel osztottuk meg kellemes vacsoránkat. Két nap múlva Alan visszatért; cigarettát, Coca-Colát, csokoládét, konyakot és húst hozott!. Később Alan Nickyvel együtt elvitt engem a lakására Münchenbe, ahol élénk beszélgetéseink voltak amerikai barátaival. Elsbeth Mayer elvitt az operába. Megnéztük a Pillangókisasszony-t, egy másik alkalommal pedig a Toscá-t! Alomnak tűnt, féltem, hogy felébredek. Szeptember 12-e szomorú nap volt számunkra. Segítőink, Miklós, Józsi, Margit és Gizi tudatták velünk, hogy mielőbb szeretnének visszatérni Magyarországra. Megértettük őket, mindannyiuknak családja volt otthon. Már vártuk a közlést, tulajdonképpen csodálkoztunk is egy kicsit, hogy nem döntöttek már korábban így. Itt úgy éltek, mint mi, mindent megpróbáltunk megadni nekik, de természetesen fizetést nem adhattunk. Mama szobalánya, Margit volt az egyetlen, aki nem tudott dönteni, így először Miklós, Józsi és Gizi ment el. Lehangoltan búcsúzkodtunk, amikor a müncheni pályaudvaron felszálltak a magyar kórházvonatra. Nem tudták, mi minden vár rájuk otthon a családi találkozás öröme mellett. Később tudtam meg, hogy kedves Miklósunk Boldizsár István festőművésznél kapott állást, aki sógorom, Károlyi Gyula jó barátja volt. Miklós halála után az én szintén kedves komornyik-sofőröm, Tornyi Mihály vitte Boldizsárt mindenhová, élete végéig. A Vöröskeresztnél folytatódtak a betörések, ezért két német juhászkutyát béreltünk a rendőrségtől. Az angolok ezt a fajtát elzászinak ;Alsatiannek) nevezik, mert így mutatták be ezeket Angliában az első világháború után, amikor minden, ami német, egyúttal népszerűtlen is volt. A ház lakói, mind a hatan, körben ültek a szobában, amikor a rendőrök behozták a kutyákat, és körbevitték őket, hogy mindegyikünket megszagoljanak. Azt mondták, hogy ezután a kutyák senki 109

mást nem engednek majd a kapuhoz, csak bennünket. Csupán éjj 1946 novemberében a „családi tanács" — Papa, Mama, Jenő bácsi és voltak velünk, mert a betörők is csak olyankor dolgoztak. Korán reggel n _ elhatároztuk, hogy megpróbálunk elköltözni Németországból. Ezt kutyák maguktól jöttek: végigsétáltak az utcán, és várták, hogy beengedazonban könnyebb volt eldönteni, mint megtenni. Elhatározásunk fő e jük őket. Utána bárki a kapu közelébe ment, vicsorogva odarohantak és oka Mama egészségi állapota volt, amely egyre romlott a hideg éghajvadul ugattak. Rettentő ijesztőek voltak! Amikor először akartam bemen, lat miatt. Aggodalommal vettük tudomásul azt is, hogy ez év végével ni az utcáról, veszett csaholással rohamozták meg a kaput, de mikor lát. megszűnik az UNRRA-ellátás, így tehát megfosztanak élelmiszerbáták, hogy én vagyok, lecsillapodtak. Bevallom, féltem, hátha nern zisunktól. Újabb hideg bajor tél közeledett. A tüzelőanyag beszerzése ismernek fel... Ok azonban csak bámultak rám, meg sem mozdultak. is komoly gondot okozott. Hová próbáljunk menni? Melyik ország fogadna be bennünket? Este kitártuk előttük a kaput, mire szépen hazaballagtak. Béke és csend uralkodott két hétig. A kutyák, úgy látszik, nagynr if A pénzből, amelyet a Szentatyától és bőkezű barátainktól kaptunk, hatásosnak bizonyultak. Aztán két éjszakán át az ebek mérgesen ugatsikerült annyit félretenni, hogy az elég lett volna egy utazásra és a tak, nyilvánvalóan betörők jártak a környéken. A kertben odado kezdeti tartózkodásra is. Volt nálam továbbá egy csekk, melyet a ételt találtam. Szóltunk a rendőrségnek, és kiagyaltunk egy tervet. A Várban találtam férjem halála után. Tízezer svájci frankra állították ki. kutyák néhány napig nem jönnek el, de két amerikai MP (katonai Nem voltam biztos abban, hogy ez a Pista által kiállított csekk érvényes és beváltható-e. rendőr) vigyáz majd a házra éjszaka. Eric és Elsbeth Mayer Hellingradéknál aludt, mi pedig, a delegáció másik négy tagja, az ablak mögül A döntő tényező az volt, hogy hírt kaptunk az Egyesült Államokból: vártunk a tolvajokra. Valaki súgva felhívta Hellingradékat. Eric Mayer John Flournoy Montgomery — aki 1933-tól 1941-ig az USA követe volt félreértette, amit mondtak, és azt hitte, bajban vagyunk, és rögtön hívta Budapesten — pénzalapot szervez Amerikában, s az kisegítene bena német rendőrséget. A rendőrök perceken belül megrohamozták a nünket, akárhová mennénk is! házat. A két őr azt hitte, bennünket támadnak. A hatalmas kavarodás. Elhatároztuk: nekem Svájcba kell mennem, és tárgyalnom különböző ban és zajban úgy álltak egymással szemben német és amerikai követségekkel, képviseletekkel. Apósomék jól beszéltek olaszul, rendőrök, mint egy burleszkben. Végül is mindenki hazament, mi Itáliába szerettek volna menni, de az ottani kommunista párt nagyon pedig ott maradtunk rendőrség és kutyák nélkül... erős volt, csakúgy, mint, Franciaországban. Akkor még a legtöbb A betörők figyelhették az eseményeket, és hathatott rájuk ennyi szövetséges ország nagy barátságban volt a Szovjetunióval, mellyel rendőr jelenléte, mert többé már nem jöttek vissza. Mi azonban átalaközösen nyerték meg a háborút. Valószínűleg ellenezték volna a kommunizmus első számú ellenségének letelepedését hazájukban. kítottuk és megerősítettük a pincét. Megszokottá vált, hogy hétfőn Münchenbe mentem dolgozni, majd Elhatároztuk tehát, hogy Svájcban kipuhatolom a különböző követségeken, milyen lehetőségeink vannak. Ebben fő tanácsadónk és csütörtökön este tértem vissza Weilheimbe. Megható leveleket kaptam otthonról. Tornyi Mihály Ilonának keresz„őrzőangyalunk" a CIC főnöke, Alan Dinehart százados volt. Kitanított telt, újszülött leányáról számolt be, és bocsánatot kért, hogy beceneminden lépésre és eljárásra. Először eljött velem a svájci konzulátusra, vemet használva Ilynek szólítják. „De ez a név nagyon drága a csaláés ott vízumot kaptam. Utána részletesen elmagyarázta egész utamat: domnak, sok jóság és szeretet kapcsolódik e névhez. Jucival együtt „Átmegy az osztrák határon egy helyi átlépővel, mely csak Ausztrián elhatároztuk, hogy e nevet mindennap hallani akarjuk, ameddig Isten belül, hét kilométer távolságra érvényes. Onnan egyenesen Innsbéltet bennünket." Mennyi odaadást és szeretetet kaptunk ezektől az j ruckba megy a francia hatóságokhoz (három nevet adott, akiket felkeemberektől! Mihály írt Papa inasáról, Miklósról is. Rossz hírt is közölt reshettem). Ne említse, hogy nem Ausztriában él! Kérjen egy engedélyt velünk: Lukács Sarolta elhunyt. Mihály tudta, hogy együtt dolgoztunk, Svájcba, szálljon fel az Arlberg expresszre Zürich felé. Pontosan ugyanígy jöjjön visszafelé is!" és kedveltem őt. Egyedül halt meg a kórházban. Nagyon elszomorított, hogy annak, aki annyit tett mások megsegítéséért, így kellett meghalDinehart felkérte barátját, az autóversenyző Hans Stuckot — aki nia. Mihály ezt csak másodkézből tudta; reméltem, nem egészen így gyakran ment át Ausztriába —, hogy vigyen el engem Innsbruckba. történt. 110

111

Említette, hogy Svájcban barátainál, Haseltine-éknél lakhatom, aki nemrég Bernbe helyeztek át. Egy percig sem tétováztam; mintha ez volna a legtermészetesebb telve reményekkel elindultam az illegális utazásra. November 25-én reggel Hans Stuck és barátnője, Christina jött értem. Először elvittek Garmisch-Partenkirchenbe, hogy ott határátlépőt kap. jak. Robby Staut segített, és Smith őrmester intézte a dolgot. Stuck Audijában hárman utaztunk a határra. Griesen-Schanznál átmentünk Ausztriába, Ehrwaldba, innen pedig Innsbruckba. Letettek Romeiserék házánál, egy magyar családnál, akikkel már korábban leveleztem, Vendéglátóim bocsánatot kértek, hogy csak kis kamraszerű helyük van; abba egy keskeny ágyat tettek be részemre. Szerintem ez mégis tökéletes volt. Amikor elmondtam Romeiseréknek, ezután a francia hatóságokhoz megyek engedélyért Svájcba, hogy másnap elindulhassak, ők csak mosolyogtak. Megjegyezték: egy ilyen engedély megszer. zése legalább két hétig tart. Nem baj — elindultam. Amikor Flammand irodájába beléptem, az mát tele volt engedélyt kérő emberekkel. A tömeg mögött leültem egy székre. Egy francia tiszt bejelentette: mindenkinek ki kell mennie a szobából, egyenként hívnak majd be mindenkit. Csendesen ülve ma radtam, amíg valamennyien ki nem mentek, és lassan álltam fel, hogy kövessem őket. A francia tiszt megállított. Megkérdezte, miért jöttem. Az asztalához léptem, és azt mondtam, holnap szeretnék Svájcba utazni. Kérdőívet adott, és jelezte: két hét múlva jöjjek vissza. Esdeklően néztem rá. Kérdeztem, másnap eljöhetek-e érdeklődni a lehetőségekről. Azt megtehetem, mondta. A nőknek határozott előnyük van a francia férfiaknál! Romeiserék nagyon jók voltak hozzám, finom vacsorát készítettek számomra. Másnap reggel Hans Stuck és Christina jött értem. A városházára mentünk egy fontos dolog lebélyegezésére. Megkaptam aztán levélpapírt vettem, és belefogtam az írásba. Gulyás és palacsinta volt ebédre! Visszamentem Flammand irodájába. Szó nélkül adta át utazási engedélyemet. Romeiserék nem hittek a szemüknek, én sem Már túl késő volt vonatra szállni, így színházba vittek. Reggel megvettük jegyemet, és vendéglátóim megismertettek ; Innsbruckkal. Együtt ebédeltünk a Kristófi családdal, az ő fiuk ugyanazon a vonaton utazott. 3.42-kor elindult az Arlberg expressz Zürich felé, és én rajta voltam. Minden úgy történt, ahogy Alan Dinehan mondta. Azt hittem, mindezt csak álmodom.

44

112

Este megérkeztem Zürichbe. Amint elhagytam a pályaudvart, ott nompázott előttem egy kirakat, tele felséges csokoládéval. A két csoagorn kiesett kezemből, még a szám is tátva maradt. Egy férfi melletmagom tem ugyanígy állt. Összenéztünk és nevettünk. Am íg Svájcban tartózkodtam, szinte kábult voltam a kirakatoktól. Hihetetlenül szépek voltak! Először régi barátaimnál, Abaffy Sándornál és feleségénél, Mausinál lakta m. Lehetővé tették, hogy Budapestre telefonálhassak, és beszélhessek családommal! Két év után fantasztikus volt újra szót váltani myróval, Gyurival és Syával. Másnap este ezt megismételtük, sőt Szlovákiát is felhívtuk, hogy Papival és Ellamamival beszélhessek, akik Elefántban éltek. A mennyországban éreztem magam! És amikor barátaim meghívtak csokoládéhabcsókra, tejszínhabbal, az nem Ersatz volt, hanem valódi! Ferdl Kyburg került elő váratlanul. Elvitt az Elite Carltonba vacsorázni, majd onnan az Ambassador bárba, hogy meghallgassunk egy bécsi zongoristát. Ez nagyon „gemütlich" volt. Az Abaffyékhoz vezető úton hazafelé megnéztük a szép hattyúkat a tavon. Ember Sándor — képviselő, majd a Horthy Miklós Repülőalap elnöke kedves svájci feleségével, Friedllel meghívott, és bemutatta a környéket. El voltam kényeztetve... Elmentem a bankba, hogy Pista csekkjéről érdeklődjem, de csalódottan hallottam, hogy a számlát zárolták. Viszont amikor Svájcon keresztül átutaztunk Portugáliába, akkor már szerencsére beválthattam a csekket! A negyedik napon Bernbe utaztam, ahol Alan Dinehart barátai, Marshall Haseltine és felesége, Ferrett vártak rám. Náluk laktam, finom ételekkel etettek, megmelegítették az ágyamat, narancsokat helyeztek a fürdőkád mellé... Az első képviselet, ahová érdeklődni mentem, a portugál követség volt. A követet, Sousa Mendét, Nicky ajánlotta, mert annak idején együtt voltak Brazíliában. Igazában nem gondoltunk arra, hogy Portugáliába megyünk, mert nem beszéltük az ottani nyelvet. A követ nagyon barátságos volt. Megígérte, hogy kérésemet felterjeszti kormányához. Elmagyaráztam neki: nem kívánunk az államon élősködni, megélhetésünket az Egyesült Államokból biztosítják. Kért, várjak négy napot a válaszra, és addig ne keressek fel más követségeket. Ebben a Paradicsomban könnyen tudtam négy napot várni! Abban maradtunk, hogy a válaszért visszajövök. Bernben töltöttem egy hetet. Sokat sétáltunk Ferrett Haseltine-nel és Kimmy nevű kutyájukkal. Fordítást is végeztem férje részére. 113

Haseltine-ék jósága zavarba hozott, mert azon kívül, hogy náluk tam, Ferrett még ruhákkal is megajándékozott! Megtudtam, hogy barátnénk, Perczel Jusi Magyarországra látogat, hajlandó elvinni egy csomagot. Gyorsan bevásároltam, és sok mind küldtem szeretteimnek Budapestre. Mielőtt Genfbe mentem volna, visszalátogattam a portugál követs re. Azt hittem, álmodom. Tudniillik a követ azt közölte: diplonia, tavízumokat kapunk az egész család részére, Sajni Ila nővért is be értve. Hozzátette: nagyon szívesen vennék, ha ott telepednénk le. Portugália? Érdekes módon mintha ki lett volna jelölve további életünk útvonala; nekem csak követnem kellett, és vita nélkül elfogadnom ami következett. Most viszont számtalan kérdés merült fel. Ho utazzunk? Mely országokon át? Milyenek a megélhetési lehetőség Portugáliában? Vonattal utaztam Genfbe, ahol Nicky várt rám a pályaudvaron. Ró ból jött, hogy néhány napot töltsön lányaival és velem. Sok beszél valónk volt. Megebédeltünk az állomáson, majd elindultunk a Pensina Closvoltaire-be, ahol Nicky elvált felesége, Buni és leányai, Zsófi és Nicolette elintézték, hogy velük lakjak. Mindannyian visszamentünk a városba, forró csokoládét ittunk — kellemes esténk volt. Másnap régi barátokkal találkoztunk. Kezdtem már mindebbe beleszédülni. lányok ismerősei is csatlakoztak hozzánk azzal, hogy menjünk velük a Moulin Rouge-ba, ahol ők aztán táncoltak. Érdekes beszélgetésem volt egy ügyvéddel, aki lengyel és magyar pénzek Svájcba való átutalásával foglalkozott. Megemlítette: számára mennyire hihetetlen volt, hogy milyen csekély „vagyonmentés" történt a két országból. Mély benyomást tett rá ez a hazafiasság. Ő maga bármilyen módszert igénybe venne — mondta —, hogy vagyonát megtatthassa, mert a sajátjával, azt tesz, amit akar. • Zürichbe visszatérve jó volt Magyarországról ismert Lutz barátunkkal, az akkori svájci konzullal összejönni. Nála szerencsémre ott találtam apósomék régi barátait, Chorin Ferencet és feleségét, Daisyt. Kellemes látogatás volt. Chorinék az Egyesült Államokban készültek letelepedni. Akkor még nem sejtettem, mennyire bekapcsolódnak majd portugáliai életünkbe. Elérkezett az utolsó svájci este. Felhívtuk Magyarországot, beszéltei Syával, Józsival, Myróval, Gyurival, Évával és öreg dajkámmal, Suciva! Telefonálhattam Boldizsár Istvánnak, a festőnek, régi orvosomnak, Nagy doktornak, valamint hűséges inas-sofőrünknek, Tornyi Mih»114

nak is. Öröm volt újra hallani az ismert hangokat, megköszönve Istennek, hogy életben találtam mindenkit. -sok csomagot kellett Weilheimbe visszavinnem. December 19-én felszálltam az Arlberg expresszre, amely öt órát késett. Megállt Feldkirchenben, ahol meglepetésemre Andrássy Géza édesanyja és Kinsky Kata jött a vonathoz üdvözölni engem. Innsbruckba éjfél után érkeztünk, kilencórás késéssel. Franz Stuck és Christina ennyit várt rám. Beültünk Stuck kocsijába, és egyenesen a határ felé autóztunk, azzal a bizonyos hét kilométeres engedéllyel lépve át Bajorországba. Grainau felé mentünk tovább, és az éjjelt Stuck házában töltöttem. Másnap Alan Dinehart jött értem, ő vitt tovább dzsipjével Weilheimbe. Teljesen kimerültem az úttól. Egész délelőtt aludtam, délután és este pedig meugtammoantdatasm zülő hk ongeykr). elmeséltem ortugáliába megyünk, igencsak meglepődtek, de nagy örömmel vették tudomásul, hogy diplomatavízumot *újra otthon lenni, de fontos is, mert anyósoméknak szükségük lt k g one a háztartásban háztaásban és a karácsonyi készülődésben. ó lttvussegítségemre vicaojp Barátok vittek autóval a Nemzetközi Vöröskereszt müncheni irodájába, ahonnan szintén csomagokkal tértem haza. Leveleket és csomagokat kaptunk postán is. 1946 karácsony estéje valóban kegyelemteljes volt: sok jót hozhattam Svájcból, még mákos bejglit is! Alan Dinehart villanyvonattal ajándékozta meg Istvánt, nekünk pedig szenet adott, hogy fűthessünk. Hogyan lehet valaha is megköszönni ennyi figyelmességet?! 1947 kemény januári hideggel kezdődött. A kezem fájt a fűtéssel járó munkától — de nem bántam, ameddig volt tüzelőnk. Magdamama sokszor ágynak esett, ez aggasztó volt. Ilával sok időt töltöttünk kötéssel, különösen esténként, amikor a régi időkről beszélgettünk — akkor nem volt áramkorlátozás. Csak egy kis gyertyánk volt. Egy nap Mama kétségbeesetten újságolta, hogy már csak egyheti tartalékunk van fából — mi lesz azután? Szemrebbenés nélkül mondtam neki, hogy már rendeltem fát, de nem tudom, mikor szállítják. Annyira megkönnyebbült a hírtől, hogy úgy éreztem, megérte, hogy füllentettem. De most aztán komolyan fa után kellett néznem! Két nappal később nagy teherautó állt meg a házunk előtt, és Mama hozzám futott: „Ily, megérkezett a tüzelőfád." Kimentem, és úgy, hogy Mama ne hallja, megkérdeztem a sofőrt, miért éppen itt rakodik le. Papírt mutatott, amin ott állt a nevünk és a címünk. „De hát ki küldte 115

önt ide?" — kérdeztem. Elmagyarázta, hogy fenn a hegyekben jezsuita papok laknak, és úgy gondolták, a hideg télen biztosan fára lesz szült. ségünk, nekik pedig van elég. — Szóhoz sem tudtam jutni. Gondolat, ban megköszöntem Istennek, hogy jóindulatú hazugságomért megiu„ talmazott! Nemsokára hasonló dolog történt. Már nem kaptunk élelmiszerre. gélyt, és például cukrot is eléggé nehéz volt beszerezni. Mama ide. geskedett, mit teszünk majd Papa kávéjába. István növőfélben volt, neki is szüksége volt cukorra. Mondtam, ne féljen, tudok egy helyet ahol lehet kapni. Ez persze megint nem volt igaz! Még aznap, alig néhány órával később, nagy csomagot hozott a postás, benne egy zsák cukorral! Barátnénk, Inge Hesse küldte, Isten áldja meg érte. Nem mondtam meg Mamának, hogy ehhez sem volt semmi közöm. Fon. tosabbnak tartottam, hogy később is higgyen nekem. Elsbeth Meyernek kisfia született, méghozzá az én születésnapomon, január 14-én, Lausanne-ban. A Frallois nevet kapta. Meglátogattam Münchenben Eric Meyert, a boldog papát, és együtt hívtuk fel tele. fonon Elsbethet. Az asszony rossz hírt mondott: Frallois beteg lett, visszavitték a kórházba. Akkor kéthetes volt. Hosszú és fájdalmas kálvária következett. Azt mondták, a kicsi meggyógyult és haza. küldték, ám aztán újra beteg lett és meghalt... Erictől és Elsbethtől még régebbről tudtam: amikor egybekeltek, nem gondoltak gyerekre, de négyéves házasság után, amikor engem Istvánnal láttak, mégiscsak szerettek volna gyereket. Szomorú volt látni ezt a házaspárt. Életükben Isten látszólag nem játszott szerepet. A tragédia után nem született újabb gyermekük, és el is távolodtak egymástól. Nekem ez azt példázta, hogy nem kényünk-kedvünk szerint dönthetünk arról, kell-e a gyermek vagy sem. Még mindig elszorul a szívem, ha Meyerékre gondolok. Újságírók szerettek volna Miklóspapával találkozni. Megpróbáltam őket távol tartani — egy német nő, aki angol újságnak dolgozott háromszor is szívósan visszatért —, de nem engedtem, hogy Papával beszéljen. Új barátságok szövődtek, ezúttal a katonai kormányzóval 6 feleségével, Francis és Paul Paynickkel, akik kedves emberek, Franci igen jó humorú is. Meghívtak házukba bridzspartira, és amikor Franci jelen volt, mindenki sokat nevetett. Ebből valóban tartós barátság lett. miután Németországból távoztunk, még évekig leveleztünk egymással. Hálával tartozunk még egy értékes embernek. Őt John Fluornoy Montgomery küldte hozzánk, és abban segített, hogy Németországa 116

elhagyhassuk. Ez a férfi a zürichi amerikai konzul, Sam E. Woods volt, aki sokszor időzött nálunk, Zürich és Starnberg közötti útjain. Szomorúan búcsúztunk Alan Dineharttól, aki visszatért az Egyesült Államokba. Hozzá bármikor fordulhattam, amikor szükségem volt valamire. Hívás nélkül is sokszor megjelent, ha szükségem volt rá. Hiányzott immár megszokott, kedves, találékony figyelme. Andrássy Ilonának sikerült elhagynia Magyarországot. Vaduzba (Liechtensteinbe) ment három hétre, hogy meglátogassa szüleit és bátyját, Gézát. Felhasználta az alkalmat, és nagyon hosszú levelet írt nekem a magyarországi állapotokról. Szeretett volna meglátogatni, de ne m kapott rá engedélyt. Másokkal ellentétben vissza akart menni Magyarországra, nem kívánt emigránsként élni, mert azt az életformát szánalmasnak minősítette, és sajnálta szüleit meg bátyját, akik száljodában éltek „luxussal körülvéve, azzal a gondolattal, mi lesz, ha elfogy a pénzük..." Neki Budapesten, a Sziklakórházban volt munkája. Ott akkor kiütéses tífusz ellen gyártottak szérumot, és munkájából meg tudott élni, noha a fizetése csak 30 000 pengő volt egy hétre, amikor egy kiló káposzta 36 000 pengőbe került... Ebédet a laborban kapott, ez bab vagy borsó, este pedig maga főzött otthon vacsorát. Senkinek sem volt pénze, és kísértésbe sem eshetett, mert minden olyan drága volt. Andrássy Ilona az ostrom után Cziráky Alice-szal együtt maradt. Bútoruk nem volt már, ágyukat a Vöröskereszttől kapták; azokon a matracokon aludtak, melyeket még én adtam nekik! Mondta Ilona, hogy nekem bizonyára tetszene a munka a laborban. Az egyetlen gond a megfertőződés lehetősége volt. Mindenesetre már mindegyiküket beoltották, így ha kiütéses tífuszt kaptak volna, akkor is túlestek volna rajta két hét alatt. Ilona beérte azzal, amije volt, és már megszokta az új életet, mert a kéthavi ostrom után — amelyhez képest Dante pokla semmiségnek tűnt — mindenki igénytelen lett, boldog volt, hogy élt. A dolgok persze nem úgy alakultak, ahogyan kívánatos lett volna, az emberek gerinctelenné, mohóvá váltak, csak a saját zsebükre gondoltak, és senki sem törődött az országgal. Tetézte a tragédiát, hogy az ostrom után az oroszok az utcáról szedték össze a férfiakat, mert több hadifoglyot jelentettek feletteseiknek, mint amennyi valóban volt, így pótolták a hiányt. Amikor a foglyok hidakat építettek étlen-szomjan, a szerencsések elszökdöstek, de sokan sohasem tértek haza. Andrássy Ilona így folytatta: „Hála Istennek, nem történt velünk semmi, az oroszoknak tetszett az egyenruhánk. »A magyar lányok dolgoznak, dolgoznak» — mondták. Lassacskán mindegyik asszony kendőt vagy törülközőt viselt, meg 117

mindenféle karszalagot is. Mindenki gyűlöli a megszállókat, kivé engem, mert én a korábbi megszállókat jobban utáltam. A földrefo katasztrófa lenne, mert az új tulajdonosoknak nincsenek szántó-ve gépeik. De a vezetőket ez nem érdekli, a nagy terv az, hogy így parasztok rájönnek arra, hogy önmaguktól nem mennek semmire, egyetlen megoldás a kolhoz, a termelőszövetkezet. A gyárakból m den gépet elvittek az oroszok. A bányászok se dolgoznak, mert fizetésük nem elég semmire. Hallottam, az oroszok lefoglalták a Nemzeti Bankot. Az emberek j voltak hozzám, mindenfajta állást ajánlottak, például a Mátyás-tern lom plébánosa felajánlotta nekem a sekrestyés állását. Akkor arra go doltam, ha valaha megírom emlékirataimat, az egyik fejezet címe » ágytáltól a gyűjtőkosárig« lenne!" Sajnáltam, hogy akkor nem találkozhattunk — csak negyven év el. múltával láttuk egymást újra! Jenő bácsival vonaton utaztam Baden-Badenbe, Nyugat-Németország francia zónájába. Christian de Charmasse — egy barátunk a múltból — hívott meg, aki akkor annak a zónának parancsnoka volt. Jenő bácsi pedig Wenckheiméket ment meglátogatni, akik a közelben éltek. Először Le Tourneur d'Ison nagykövet tágas házában aludtam, majd onnan Christian de Charmasse házába költöztem át, aki nagyon rokon, I szenvesen viselkedett, színházba is elvitt, valamint koncertre és lelkigyakorlatra. Szégyellem bevallani, a csúcspont számomra a forró fürdő , volt! Vendéglátóm az utolsó napon nagy vacsorát adott tiszteletemre. Jobbján ültem a finom vacsora közben — a tőle balra ülő hölgy a sútemény után cigarettára gyújtott. Charmasse odafordult hozzá: „Sajnálom, hogy nem ízlik a vacsorám, Madame." A hölgy gyorsan kioltotta cigarettáját és nagy zavarban volt. Sajnáltam őt; arra gondoltam, hogy vendégeink kényelme mindennél előbbre való, és nem illő megszégyeníteni őket. Négy nap múlva házigazdám és a nagykövet kikísért az állomásra. Jólesett hogy kényelmesen ülhettem a vonaton, csakhogy amikor az Bruchsalban megállt, közölték, hogy ez a szerelvény nem megy tovább, és csak a következőn utazhatunk. Mindenki megrohanta a mellettünk álló vonatot, mely már tömve volt utasokkal. Reménytelennek véltem a helyzetet. Nyugodtan álltam, tűnődve: most mit csináljak? A zsúfolt vonat egyik ablaka kinyílt, és egy nő lekiáltott: „Ha az ablakon be tud mászni, van itt állóhely!" Odaszaladtam az ablakhoz, feladtam poggyászomat, és megpróbáltam felmászni, de ez lehetetlennek lát! szott. Voltak, akik lentről segítettek, ők toltak, a nő pedig fentr 118

h úzott, Végre-valahára feljutottam az állóhelyre! Heidelbergben bará" r2-0, Inge és Otto Hesse vártak. Nagyon meglepődtek, amikor látták, hogy az ablakon keresztül mászom ki, ami egyébként már könnyebben ment, mint a felszállás. Weilheimben másnap reggel azt olvastam az újságban, hogy egy nő z ablakon keresztül akart felszállni a vonatra, egy férfi segített neki, amikor a hölgy félig már bent volt, a férfi lehúzta mindkét cipőjét, majd a és elszaladt! Ha ezt előbb olvasom, biztos, hogy nem merek felmászni arra a vonatra! Április 12-én Miklóspapa kórházba ment sérvoperációra. Az előzetes izsgálat és a műtét egyaránt jól sikerült, Papa nem érzett semmit. v Kivételesen megengedték, hogy a műtőben maradjak az operáció közben, ami megkönnyebbülés volt nekem is és Mamának is. Miklóspapának másnap természetesen fájdalmai voltak, de két nap múlva már a folyosón sétált. A hatodik napon nagyon megijedtünk, mert lázas lett, és senki sem tudta, miért. Mama a kórházi szobájában aludt, és másnap neki is láza volt! Szerencsére két nap múlva elmúlt mindkettőjük láza, és Papa április 26-án minden nehézség nélkül visszatért a „gond nélküli villába". A kedves főorvos, dr. Stöckl vitte haza saját autójában. Azután több hívást is kaptam tőle; arra kért, segédkezzek neki egyes érdekesnek ígérkező operációknál. Egyszer el is mentem egy golyvaműtétre, de többször sajnos nem jutott erre időm. Barátunk, Paul Paynick (a weilheimi katonai hatóság parancsnoka) négyszemközti beszélgetésre invitált. Tudni kívánta, megbízunk-e Póka Ervinben, aki már két éve a katonai közigazgatási hatóságnál dolgozott. A kérdés háttere az volt, hogy Póka töltötte be az ügyész szerepét a területen élő különböző nemzetiségiek ügyeiben. Addig már sok ilyen ügyet tárgyaltak a bíróságon, de közöttük még egyetlen magyar ügy sem akadt. Mivel Póka magyar volt, Paynicket érdekelte a véleményem, Póka részrehajló lehet-e valamiképpen. Elmondtam: jól ismerem Póka Ervint, biztos vagyok abban, hogy bíróság elé állítana minden bűnös magyart, már csak azért is, mert ő maga is a honfitársunk. Paynick ekkor azt kérdezte: a magyarok csakugyan olyan becsületesek, vagy inkább annyira ügyesek, hogy sohasem kapják el őket? Valószínűleg becsületesek is és ügyesek is — mondtam. Mindketten jót nevettünk, és Paul elégedett volt válaszommal. Kellő megvitatás után, Paul Paynick segítségével, benyújtottuk kiutazási kérelmünket a katonai közigazgatási hatóságnak. Június 1-jén Jean Morawieckivel és más barátainkkal síelni mentünk a Zugspitzére, a Schneefernhausba. Ott ebédeltünk, majd délután

119

négykor elindultunk hazafelé. Lefelé jövet láttuk, amint alattunk, áz Eibseen, sokan vízisíeltek. Megjegyeztem: alighanem ez lesz az egyetlen lehetőségünk, hogy egyazon napon síelhessünk havon és vízen is. Ám amikor a júniusi melegben leértünk, hosszú sorban álltak a vízisíelésre várakozók. Az amerikaiak persze itt is előnyt élveztek Közelebb mentem, és a síoktató kiejtéséből rájöttem, hogy magyar. származású. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, és megkérdeztem megpróbálkozhatnék-e a vízisíeléssel? Alpár Gyulának hívták, sport: menedzser volt. Nagyon örült, hogy segíthet nekem. Elege volt már abból, hogy olyanokat tanítson, akik folyton beleesnek a vízbe. Az öltözőben kaptam fürdőruhát, miniszoknyát, és ő is velem jött síelni. A motorcsónak mindkettőnket nagy sebességgel röpített. Alpár Gyula közben állandóan magyarázta, hogy mit kell tennem. Sokkal köny. nyebb volt, mint havon síelni! Hullámokat szeltünk át, miközben a sorban állók, a várakozók hangos éljenzéssel fejezték ki tetszésüket. Amikor azonban az oktató arra utasított, hogy dobjam el az egyik sítal. pat, és helyezzem egyik lábamat a másik mögé, első kísérletre ez túl soknak bizonyult — elterültem a vízen. Mindannyian az Eibsee Ha telben töltöttük az éjjelt — megint Pistáról álmodtam. Másnap reggel Jean Morawiecki vitt vissza Weilheimbe. Istvánnak volt egy szelíd csókája, mely jóformán családtaggá vált. Tragédia volt, hogy egy napon eltűnt — szerencsére, nemsokára visszatért. Élvezetes vásárlónapot tartottunk Frances Paynickkel; a kocsijával Münchenbe autóztunk. Nem volt könnyű olyan rádiót találnom Miklóspapa születésnapjára, amellyel magyarországi adásokat is lehetne fogni, és amely a pénztárcámnak is megfelelne. Végül mégis találtam egyet. Június 18-án sokan jöttek gratulálni Papának. Erdmannsdorf volt német nagykövet, a magyar tábor összes tisztségviselői, Hennyey. Ordódyné, Miklósváry, Tarnóczy Ádám és mások. Vacsorára ott marasztaltuk kedves barátunkat, Póka Ervint. Meghallgattuk a híreket az új rádión, amely kitűnően működött. Sam Woods jött el másnap. ajándékokat hozott Svájcból. Anhauser Buschné elküldte Brown őrnagyot, hogy vigyen engem Papával és Mamával együtt Bernriedbe, amely a Starnbergi-tó mellett volt. Mrs. Busch amerikai milliomos volt, a sok mérföldre elnyúló tópart tulajdonosa, és birtokosa egy nagy háznak is. Lovas kocsin vitt körbe bennünket a birtokon. Úgy tűnt, Sam Woodsszal eljegyezték "! egymást, s hogy ebből házasság lesz. 120

Mama névnapját ünnepeltük július 22-én, amely egyúttal a negyvenhatodik házassági évfordulójuk is volt. Az előző évben ezen a napon miklóspapa még nem volt velünk — most nagyon élveztük jelenlétét. Magyar barátaink is eljöttek a táborból, Hennyey Gusztáv és Spányi ,Márió; az utóbbinak az édesapja a császár szárnysegédje volt Miklóspapa idejében. Nagy kirándulást szerveztünk Lindhofba, II. Lajos bajor király kastélyába. Papával, Marhával, Ilával és Istvánnal keltünk útra, onnan pedig oberammergauba, Ethalba, majd Garmischba mentünk, ahol Bethlen Katinkával teáztunk. Utunkat Eibsee felé folytattuk; felkerestük Alpár Gyulát, a síoktatót és feleségét is. Természetesen ennek a vége vízisíelés és fürdés volt. István — felettébb izgatottan — a vontató motorcsónakban ült, és nagyon élvezte ezt a nagyszerű kirándulást. Este tízkor érkeztünk vissza Weilheimbe. Egy hónappal később Neuschwansteinbe mentünk, ahol István nagyon elbámult, majd — érthető módon — gyomorgörcsöt kapott II. Lajos király kacsalábon forgó várától. Amikor az Alpseehoz értünk, gyomorfájdalmai rögtön elmúltak. Meglátogattuk a szép „Die Wies" nevű barokk stílusú templomot is. A pollingi táborban élő Makovics Viktor és felesége, Anna újszülött fiuk keresztanyjának kért fel. Annyira meghatott ez a kérés az akkori körülmények között, hogy elfogadtam. Augusztus 1-jén született a kisfiú, a keresztelőt 9-én tartották. A keresztapa Lukács Kálmán százados volt; az újszülöttet magyar pap, Kis atya keresztelte Viktor—Győző névre. Később még leveleztünk édesanyjával. Amerikába vándoroltak ki, az utolsó levél szerint a fiú megnősült, egy Jutka nevű hölgyet vett el feleségül. Ezek után elvesztettem keresztfiam nyomát. Bizonyára elköltözött, mert levelemre már nem jött válasz. Szerettem volna tudni, mi lett a sorsa; és még most is remélem, hogy egy napon hallani fogok róla. Szeptember 3-án reggel nyolckor István először ment iskolába! Ez nagy nap volt az életében. Ha kicsit is hasonlít apja családjára — gondoltam —, biztosan nagyon jó tanuló lesz. Ila és én elkísértük az iskolába. Annyira másnak látszott, hátán az iskolatáskával. A tanítás csak két óra hosszat tartott, tíz órakor már újra találkoztunk vele. Nyilvánvalóan megilletődött volt. Ezt akkor vettünk rajta észre, amikor vizet kért, mert rossz ízt érzett a szájában; nem ette meg a tízóraiját, sőt egész nap nem evett, de nem is panaszkodott. Másnap én vittem az iskolába és haza is a kerékpárommal. Büszkén mondta: a dolgok komolyra fordultak, már kérdésre kellett válaszolnia, és még a táblához is kihívták! 121

Aznap két kétes árnyék keringett a ház körül. Figyeltek bennünket, nyelvleckéket adni. Arra gondoltam magam is: miért ne? Mindig jó egy és csak késő este tűntek el. Ebből arra következtettem, hogy habá r másik nyelvet megismerni, az én francia- és olasztudásommal egy iskola nincs messze, mégsem engedhetem el oda Istvánt egyedül ° vábbi latin nyelv megtanulása nem okozhat komolyabb gondot. további Másnap reggel elmentem a CIC-hez, elmondtam az esetet. Dzsipén tehát a hetenként egyszer megtartandó spanyol nyelvhoztak haza, és megvizsgálták a ház környékét. Hogy ezután mit tet. leckékre, ami eléggé szórakoztató volt... Több hazámfiának igencsak tek, nem tudom, de soha többé nem láttam gyanús alakokat ólálkodri; nehezére esett az idegen kiejtés elsajátítása. Amikor beszéltek, még a a ház körül. is magyarnak tűnt! Mindenesetre jól éreztük magunkat, és Aggasztó hírek érkeztek Magyarországról: a választásokon trükkök, sokat nevettünk. kel és csalásokkal a kommunista párt jutott uralomra, és ettől kezdve Mostanáig minden otthonról jött levelet a látogatóba érkező barátok minden ilyen választáson ők arattak győzelmet. Megkezdődött Rákosi hozták, főleg Svájcon át. Onnan segítőkész utasok továbbították a Mátyás terroruralma. küldeményeket hozzánk. 1947. december 14-én kaptam az első valódi A szülők szorgalmazták, hogy erősítő injekciókat kapjak. Bizony postai leveletSyától. Kedves volt a kézbesítőtől, hogy a hóvihar eléggé vézna voltam, így elmentem Hanvai doktorhoz a kórházba ellenére kihozta. Azonnal válaszoltam rá. injekcióért. Abban az évben sok csomagot kaptunk postán. Ezek valóban életEgyik barátunktól, R. H.-tól házassági ajánlatot kaptam. Megindító mentő küldemények voltak! Mire mentünk volna nélkülük?! Még ma is levelet írt, mondván, hogy tudja, nem vagyok belé szerelmes, de ő már megvan nálam a név- és címlista a dátumokkal, meg a feljegyzéseim, Magyarországon szeretett engem, és most biztonságot ajánl nekem és hogy mi volt a csomagokban. A legjobbak Apponyi Madeleine-től jötfiamnak ott, Németországban. Szép levél volt, és nagyon meglepett, tek, aki a háború alatt Kubában élt. Mrs. Herbert Pell csomagjai is Csak megköszönni tudtam, de mondtam, remélem, megérti, hogy ajánkülönlegesek voltak: például két csirke, sonka, kolbász és pompás latát nincs módomban elfogadni. Sanka kávé! A leggyakoribb küldemények azonban Svájcból érkeztek, Weilheimben igen érdekes délelőttöt töltöttem Spányi Márióval. Lutz konzultól. Isten áldja meg mindannyiukat! volt még Hennyey Gusztáv és Soós Géza is, ő különösen kedves T Karácsonyhoz közeledvén, késő éjjelig dolgoztunk Ilával a fa díszein. ember, akit még az otthoni nehéz időkből ismertem, amikor a reforCsomagokat kaptunk Paynickéktól, Jean Morawieckitől, Tom mátus diákegyesület, a Soli Deo Gloria elnöke volt. Vele tartott még Mullenéktől, Sir Oliver Duncantől és másoktól. Saláta Kálmán is, aki a Magyarországgal folytatott levelezésemet December 24-én Sam Woods főkonzul érkezett meg egyenesen segítette. Sokáig szívesen hallgattam volna őket, mert jól értesülten Svájcból, dobozokkal megrakva, mint egy valódi Mikulás! Hű magyar helyesen ítélték meg az otthoni helyzetet. A szülők ugyancsak élvezté tisztjeink, Iványi és Halmai jöttek segíteni, velük együtt díszítettük a fát. a látogatást. Istvánnal is sokat játszottak. Karácsonyra még pulykánk is volt! Magdamamának megint magas láza volt; dr. Szeőke máshol tartózAz év utolsó napján meghívtak síelni Ausztriába, Morawieckivel és kodott, ezért dr. Lautert hívtam hozzá. Másnap lement a láza, de ágybarátjával, Tiouchine Hadjibeylivel. Megígérték, hogy onnan majd felban kellett maradnia, mert a tüdeje még mindig nem volt rendben, hívhatom Budapesten élő családomat. A füsseni katonai közigazgatási ezért dr. Lauter mindennap eljött hozzá. hatósághoz mentünk engedélyért, de nem volt szükség rá. Senki sem Ellopták a kerékpáromat! Ez komoly gondot okozott. A rendőrség nézett bele kocsinkba, senki sem kért igazoló papírt, amikor átmenkét nap múlva megtalálta, de már csak a roncstelepre volt jó, mindentl tünk a határon Reutte-nél. Micsoda változás tavaly óta! eltörtek rajta, mindent leszedtek róla. Sűrű havazásban érkeztünk meg St. Anton am Arlbergbe, a híres A legtöbb magyar menekült más országokba szeretett volna menni a síparadicsomba. Ott átöltöztünk, a szállodában éppen bál volt, de csak táborból. A baj csak az volt, hogy a magyarokat mint korábbi ellenrövid ideig maradtunk. Fáradtak voltunk az úttól, és a reggeli síelésre séget tartották számon. E pillanatban csak Argentína fogadta be őket. készültünk. Átaludtam az éjfélt, így léptem be az új évbe: jobb volt nem Barátaink ezért gyorsan meg akartak tanulni spanyolul, és találtak is ébren lenni, nem emlékezni és nem gondolkodni! egy spanyol hölgyet Weilheimben. Seflora Maria Fritz hajlandó volt 122 123

4

spanyol

1948 első napján, St. Antonban, a híres Kanderharr-lejtőn váratlanul egy régi magyar barátommal, Szapáry Lászlóval síelhettem. Szép napunk volt. Este egy alig ismert férfitól kaptam házassági ajánlatot amit persze nem vehettem komolyan... Sikerült felhívnom Budapestet' Beszéltem nővéreimmel, és még Mama szobalányával, Lévai Margittal is, aki most Myrónak dolgozott. Az amerikai konzulhelyettes, Howard Goldsmith vitt vissza Weilheimbe. A határon semmi gondunk nem volt Kitűnő ebéddel, boldogan ünnepeltük meg István hetedik születés. napját. Paradicsomos babot kért, ami engem nagyon meghatott, men nem tudhatta, hogy ez volt apja kedvenc étele. Próbáltunk fát szerezni a főzéshez és a fűtéshez. A spanyol leckék kacagtatóak voltak. Angolt tanítottam és fordítottam olyan ismerősök részére, mint Spreti gróf, de mások kérésére is. Istvánt mindig elkísértük az iskolába. Már énekre és zenére is oktatták. Időnként egy-egy napot síeltem Garmischban. Tovább érkeztek az élelmiszercsomagok, és jött egy Magyarországról is. Sya küldte, sza. lonnával, paprikával és Istvánnak szánt játékokkal. E pillanatban úgy látszott, jobban megy nekik otthon, de az emberek féltek a jövőtől. Kaptam hanglemezt is az egész családtól, ezt Paynickék gramofonján forgattuk le. Jólesett hallani az otthoniak hangját, Suciét és szobalányunkét, Margitét is. Weilheimben nagy jégrevüt tartottak, ezt Miklóspapa is meg akarta nézni. Elmentem vele, de olyan sokan voltak, hogy nem jutottunk he. Így kívülről, nagy hókupacon állva, távolról figyeltük az előadást mégis jól szórakoztunk. Azt gondoltam: az otthoniak csodálkoztak volna a helyzeten. Emlékezetes nap volt, amikor dr. Ruben Hecht, az Izraelben élő svájci cionista, látogatott el hozzánk. Németországban járt, hogy bevándorlókat szervezzen Izraelbe. Hozzánk azért jött, hogy megköszönje a kormányzónak, amit a magyar zsidókért tett, és különösképpen azt, hogy segítette a zsidó kivándorlást Magyarországról Izraelbe. Mondta tudja, nem a kormányzón múlott a terv meghiúsulása. Miután látta, hogyan élünk, felajánlotta nekem segítségét ahhoz, hogy svájci vízumokat szerezzek a családnak. Többször visszatért hozzánk látogatóba. Később Svájcban találkoztam vele. Mindig hálás leszek a részünkre felajánlott segítségéért, valamint későbbi figyelmességéért, amennyiben érdekes könyveket küldött nekem magánmúzeumáró!. Jeruzsálemről és Izraelről. Jó barátnak bizonyult, és egészen 1993-ban bekövetkezett haláláig leveleztünk. 124

Nagy öröm ért, amikor hírt kaptam egy magyartól, aki az ahami gazsba o dolgozott. Megtalálta a nevemet az egyik autóban. Kiderült, hogy a Wanderer kocsim volt, melyet a németek vettek el tőlem Budapesten! Habár nem hittem a csodákban, azonnal kérelmet írtam a katonai hatóságokhoz, hogy tulajdonomat visszakaphassam. pótra Ervin is emigrálni készült. Nagyon szomorú hír volt ez számunkra , mert mindenki szerette őt. Búcsúvacsorát adtunk részére, két nap múlva pedig Colbergék (kedves, idősebb német házaspár) rendeztek búcsúkoncertet a tiszteletére. Károlyi Gyula, az ismert magyar zongoraművész gyönyörűen játszott Chopint, Lisztet, Beethovent és Debussyt. Apósomék is ott voltak, sok magyar gyűlt össze azon az estén. Eljött az utolsó spanyolóra Pókával, aki nagyon fog hiányozni. Szomorúan vettem tudomásul, hogy szét fogunk szóródni a világban, és talán soha többé nem találkozunk. Egy napon, amikor majd visszatérünk Magyarországra, találkozhatnánk újra, de azt a napot nehéz volt elképzelni. Mennyire igazam volt akkor! Amikor most, ötven évvel később rájuk gondolok, a kedves barátokra — Póka Ervinre, Iványi Jánosra, Halmai jenőre, Lukács Kálmánra, Godányi ezredesre —, bele kell törődnöm, hogy mindegyikük távol a hazájától halt meg, családjukról pedig semmit sem tudunk. Spányi Márió megüzente, hogy látogatóba jön. Dr. Soós Gézával és Saláta Kálmánnal érkezett, akik az előző évben is ott jártak nálunk. Ott tartottuk őket ebédre, élveztük érdekes társaságukat. A nagy esemény a február 22-én tartott Woods—Busch esküvő volt. Az amerikai főkonzul, Sam E. Woods feleségül vette a mesésen gazdag Wilhelmine Anhauser Buscht a Starnbergi-tó melletti Höhenriedben. Egyik balkáni útjáról hazahozott egy teljes kápolnát... ebben a kápolnában esküdtek örök hűséget egymásnak. Sam Woods hatalmas Cadillacje vett fel bennünket este. Először a protestáns egyházi esküvőt tartották meg. Ezt kitűnő vacsora követte, melyet kaviárral és vodkával kezdtünk. A vőlegény és a menyasszony már túl volt élete delén, korábban már mindketten házasok is voltak. Sam Woodsnak, aki valódi jó barátunkká lett, meghalt az első felesége. Wilhelminének csodálatos volt a megjelenése. Szőke parókát viselt, meg egy nagy karimájú kalapot, melyet még bent a házban sem vett le. Magdamama, aki pedig eléggé magas volt, eltörpült mellette. Néhány nappal később Mr. és Mrs. Woodsszal és Ruben Hechttel ebédeltem a müncheni Park Hotelben. Dr. Hecht vitt vissza Weil125

heimbe, amikor Woodsék elutaztak Svájcba. Néhány nap múlva Hecht meghívott Mr. Auerbach sajtóértekezletére, aki a származásuk miatt üldözöttek állami megbízottja volt, majd egy vetítésre, melyen Zuck. mayer művét, Az ördög generálisá-t játszották. Nagyon érdekes filly; volt. Másnap a katonai kormányzó, Dunn százados hivatalosan felkélte Papát, hogy legyen otthon március 1-jén — három nap múlva —, men valaki Münchenből jön őt kikérdezni. Később sürgönyt kaptunk: Papa legyen Nürnbergben március 2-án. Azonnal Garmischba menten hogy beszéljek a CIC-nél Tom Mullennel. Megkértem, telefonáljon' Münchenbe, tudakolja meg, miért kéretik oda Papát. Megtudtuk, hogy tanúnak hívják. Weilheimben Dunn százados közölte, hogy kocsit küldenek Papáért, mire megkérdeztem tőle: ápolónője és menye is vele mehet-e Münchenbe? A válasz pozitív volt, amitől Mama nagyon megkönnyebbült.

19. fejezet

TANÚVALLOMÁS NÜRNBERGBEN, 1948

1048 március 2-án egy Wulf nevű férfi jött értünk autón. Miklóspapát é; engem elvitt Münchenbe, a Grand Hotelbe. Itt Robert M. W. Kempner főügyésszel (a politikai minisztériumok igazgatójával) és még három másik úrral vacsoráztunk. Rögtön a lényegre tértek. Közölték: Miklóspapát tanúnak idézték be a két nap múlva kezdődő Veesenmayer-tárgyalásra. H. W. Caming fog velünk mindent megbeszélni. Nürnbergtől 15 kilométerre, Faber gróf Feunach közelében lévő házában szállásoltak el bennünket néhány napra. Az estét iratok tanulmányozásával, dátumok rögzítésével stb. töltöttem. Másnap jegyzeteket készítettünk Papával, hogy emlékeit felfrissítse. Mr. Caming — aki a kihallgatáson az ügyészség részéről fogja a keresztkérdéseket feltenni — titkárával, Bauvais-vel volt velünk aznap délután háromtól este fél nyolcig. Érdekes volt Veesenmayer pályafutásáról olvasni: 1932 óta volt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja, 1934 óta SS-tag stb., 1938-tól a külügyminisztérium különleges megbízatásokkal foglalkozó államtitkára. Beszámolók ismertették Veesenmayer kulcspozícióban végzett munkáját, amely Ausztria, a Szudétaföld, Szlovákia és Horvátország megszállásához kapcsolódott. Különleges politikai megbízatásai fűződtek Olaszországhoz (1940), Horvátországhoz és Szerbiához (1941), Franciaországhoz, Spanyolországhoz, Írországhoz (1942), Szlovákiához és Magyarországhoz (1943). Együttműködött Wilhelm Kepplerrel, a külügyminisztérium különleges Féladatokkal foglalkozó részlegének miniszterével; a gazdaság területén különböző beosztásokban dolgozott a bankok igazgatóságában és nagyvállalatokban Berlinben, Bécsben, Pozsonyban, Prágában, Krakkóban s több más helyen. Ribbentrop belső bizalmasa volt - és a náci erőszakosság szellemét képviselte. Állandóan elismerést kapott Ribbentroptól, Kepplertől, Himmlertől és Hitlertől. 127

Mindezt érdekes olvasmánynak találtam. Megismerhettem például Veesenmayernek a külügyminiszterhez 1944. március 20-án küldött sürgönyét. Ebben Veesenmayer egy Horthyval folytatott, hosszúra nyúlt beszélgetéséről számol be, melynek témája az alakítandó magyar kormány összetétele volt. A távirat sok bizonyítékkal szolgál a nagy nyomásról, mely az öregedő államférfira nehezedett. Amit olvastam, meggyőzően tanúsítja, milyen módon szegült szembe a kormányzó a náci nyomással, és milyen hősi elhatározásokra jutott a német megszállás idején. Tíz órakor a titkár egyedül jött vissza, s miközben én Miklóspapa írását fordítottam, ő azt leírta. Igy dolgoztunk reggel négyig. Akkor már nagyon fáradtan, de bizonyos fokig megnyugodva, lefeküdtem. Reggel kilenckor Nürnbergbe autóztunk, ahol a délelőttöt Miklós. papával, iratok átolvasásával töltöttük. Csodálkoztam, milyen jól emlékezett mindenre. Tizenegykor Miklóspapát bekísérték a már teljesen megtelt tárgyalóterembe. Amint említették, a terem az utóbbi időben legtöbbször üres volt, az emberek megunták a nürnbergi tárgyalásokat, de amikor híre ment, hogy Horthy tengernagy jelenik meg tanúkihallgatáson, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Nekem nem jutott hely. Csalódottan kint álltam, amikor megérkezett Mr. Kempner, és azt mondta, miután olyan sokat segítettem, a tárgyalóteremben van a helyem, tehát kövessem őt. A zsúfolt termen át Kempner a vád képviselőinek fenntartott helyekhez vezetett, és széket tett számomra a saját széke mögé. Habár örültem, hogy jelen vagyok a kihallgatáson, kissé kellemetlenül éreztem magam az ügyészek között. Több nürnbergi vádlott is jelen volt a tárgyalóteremben. A katonai törvényszék 1948. március 4-i jegyzőkönyve szerint — mely ‚, birtokomban van — „három tanú tett vallomást a legkimagaslóbb meg- • figyelők közül a törvényszék előtt: Magyarország kormányzója, Horthy Miklós admirális; a zsidó társadalomból dr. Kastner Dezső ügyvéd, valamint a rendőrség irányítására Magyarországra küldött SS-tábornok, Otto Winkelmann." Miután Miklóspapát feleskették, közölnie kellett nevét, lakóhelyét, és mondta, hogy júniusban lesz nyolcvanéves. A törvényszék kérésére j elmondta a magyarországi német megszállás történetét. Beszámolt j arról is, véleménye szerint miért volt Veesenmayer a legmagasabb német hatalom az országban. Elmondta, hogyan alakult meg a németbarát kormány, miután Hitler megígérte, hogy vissza fogja vonni csapatait, mihelyt részére megbízható kabinet áll az ország élén. 128

Az egyik kérdésre válaszolva Horthy részletesebben is beszélt eesnmayerről: bVe Kérdés: „Horthy admirális, megítélése szerint milyen pozíciót töltött Veesenmayer eeesenmayer Magyarországon?" Válasz: „A legmagasabb német állást töltötte be Magyarországon... Ezt természetszerűleg minden más idegen országban a nagykövet vagy a követ tölti be, de itt e hatáskört a „teljhatalmú" jelző hozzáadásával hangsúlyozták." Kérdés: „Milyen oka volt arra, hogy Veesenmayert Magyarország legmagasabb német funkcionáriusának tartsa?" Válasz: „Tulajdonképpen ő volt akkor az egyetlen, akivel tárgyalnom kellett. Ha bármi kérdésem volt a Harmadik Birodalommal kapcsolatban, természetesen Veesenmayert hívtam fel." Kérdés: „Horthy admirális, e két urat, Winkelmann tábornok és Veesenmayer vádlottat Ön ismerte Magyarországon. Véleménye szerint abban az időben melyikük volt a másik felettese?" Válasz: „A teljhatalmú Veesenmayer, minden bizonnyal." Sorban kapta a kérdéseket, s mindig tiszta, érthető válaszokat adott. Néha a kérdés megismétlését kérte, mert nem szokott hozzá a fejhallgatóhoz. 12.15-kor ebédszünetet tartottak, majd a tanúkihallgatást 1.30-kor folytatták. Miután az ügyészek befejezték a kikérdezést, Veesenmayer védőügyvédje folytatta a kihallgatást, túlságosan is udvariasan, Miklóspapát mindig „őfőméltóságának" nevezve. Már 45 perce folyt a kihallgatás, amikor úgy éreztem, apósom fáradni kezd. Megérintettem Kempner vállát, és odasúgtam, kérjen szünetet. Meglepetésemre Kempner azonnal bejelentette a hangosbeszélőn: az admirális menye és ápolónője háromnegyed óra elteltével szünetet kér. Maguire bíró azonnal el is rendelte a szünetet, mely alatt meghívott minket a dolgozószobájába egy italra. Nagyon barátságos volt. Miközben ott tartózkodtunk, az egyik vádlott, Franz von Papen fia aki ügyvéd volt, és vállalta apja védelmét — hívott ki az irodából. Ő maga sohasem volt párttag, és náci érzelmű sem. Elmondta, Veesenmayer védőügyvédje mellett ül, és el tudta olvasni a kis cédulát, melyet az ügyvéd kapott kliensétől. Az állt rajta, hogy kérdéseit kezdje nagyon udvariasan, szólítsa Horthyt főméltóságú úrnak, hízelegjen neki, hogy az jóindulatot érezzen iránta. Megköszöntem ifjabb Franz von Papennek a kedvességét, és figyelmeztettem Miklóspapát, ne dőljön be efféle taktikáknak. 129

A továbbiakban a védőügyvéd eléggé furcsa kérdései következte Dr. Dötzer nyilvánvalóan össze akarta zavarni a tanút. Nemcsak a kihallgatás szövegének részletei vannak birtokomban sok mindenre tisztán emlékszem. Például arra is, amikor elhangzott kérdés: „Főméltóságod személyesen felajánlott-e birtokot Veesen. mayernek, hogy őt Magyarországon tartsa, miután annyira barátian viselkedett Magyarország iránt?" A kormányzó válasza erre az ostoba kérdésre egyértelmű és határozott volt: „Én? Neki? Soha! Soha! Éppen ellenkezőleg!" — Nagy nevetés hullám. zott végig a termen. Miklóspapa folytatta: „De tudom, úgy hiszem Himmler volt, aki közvetítők útján birtokot követelt, méghozzá kastéllyal. „Nem ide akartam kilyukadni" — mondta Veesenmayer védője, ma jd témát váltott. Vesztett, és nyilvánvalóan dühös volt. A kihallgatás folyamán Miklóspapa többször azt válaszolta, hogy valamire nem emlékszik. Elmagyarázta: tudja, hogy eskü alatt vall, és az ő korában az emlékezőtehetsége már nem olyan jó. Később megkérdeztem dr. Kempnert, szerinte miért tett fel a védőügyvéd ilyen buta kérdést; úgy látszik, ez is csak arra szolgáló trükk volt, hogy a kormányzó viszonyát Veesenmayerral szívélyesnek tüntesse fel. Ha Miklóspapa egyszerű „nem"-mel válaszol, talán nem tűnt volna lehetetlennek, hogy a szóban forgó ajánlat tény, a birtok felkínálása valóban megtörtént. Megkönnyebbültünk, amikor elhagytuk a tárgyalótermet, és visszaautóztunk Faberék házába. Aránylag jól ment minden. A másnapot pihenéssel és napozással töltöttük. Este Mr. Caming kocsijával Nürnbergbe mentünk vissza, ahol az ő házában vacsoráztunk, Maguire bíró társaságában. Érdekes este volt. A vádlók látszólag elégedettek voltak az ügymenettel. A nürnbergi tárgyalás után Veesenmayert húszévi börtönre ítélték. Nem tudtam meg, ezek után miért bocsátották hamarosan szabadon. Két nappal a nürnbergi kirándulásunk után, Weilheimen átutazva, dr. Kempner és felesége látogatott meg, ami nagyon élvezetes volt. Sok évvel később, 1987-ben, dr. Robert Kempner egyik, Gosztonyi Péter történészhez írt levelében kijelentette: „Horthy admirális, mint terhelő tanú, nagyon jó benyomást tett a bíróságra." Mi állandóan próbálkoztunk, hogy elhagyhassuk Németországot. Sokszor kerestem fel az amerikai és a svájci követséget. Megpróbáltam elkobzott kocsimat is visszaszerezni. Apponyi Madeleine szép levelet írt Kubából. Ebben meghívott bennünket, hogy ott telepedjünk le! Megható ajánlatokban akkoriban nem 130

volt hiány, de ha ezt a tanácsot fogadtuk volna meg, Fidel Castro hatairnmátételekor bizonyára komoly bajba kerültünk volna. jean Morawieczki finom gyümölcsöket hozott, és elbúcsúzott tőlünk, mert Ecuadorba utazott. Legjobb barátaim mind elutaztak, állandóan csak búcsúzkodtam. Cuci Hollandiába ment, ami nekem nagy veszteség volt, elszomorított. Kozma Sándor és Hanna Venezuelába vándorolt ki. Ekkor már sok levelet kaptam Magyarországról, nővéreimtől és szüleimtől, s ennek nagyon örültem, ugyanakkor állandó rettegésben éltem, mert hozzátartozóim helyzete nemhogy javult volna, napról napra rosszabbodott. Nagyon aggasztó volt, ami odahaza történt, amióta a kommunista párt Vette át a hatalmat. Nővéreim Annának szólítottak engem óvatosságból, arra gondolva, hogy leveleik netán rossz kézbe kerülnek. Megírták: mindenki azt tanácsolja, „elmenni, elmenni, minél előbb!". Ekkor már jóformán minden barátjuk elhagyta az országot; mindenki, akinek módjában volt, Svájcba ment, vagy még messzebbre. Szüleim Szlovákiába utaztak, és Elefánton, a faluban a „kis kastély" két szobájában laktak. A ház többi része teljesen üres volt, és ők nagyon magányosnak érezték magukat. Megírták: korábbi alkalmazottaink meghatóan segítőkészek, annak ellenére, hogy ezzel veszélyt vállalnak. Tulajdonképpen régi komornyikunk, sofőrünk és mások látták el őket élelemmel, és vigyáztak rájuk — tojást, csirkét, lisztet stb. vittek a konyhára. Amikor reggel felébredtek, ablakukban mindenféle élelmet találtak. Szomorúan hallottam, hogy az egyetlen korábbi alkalmazott, aki opportunizmusból ártani akart nekünk, Jóska bácsi", a régi szeretett kocsisunk volt. Szüleim elköltöztek onnan, hogy ne keverjék bajba azokat, akik jók voltak hozzájuk. A „nagy kastély", Szent János, most üdülőszanatórium volt tüdőbetegek részére, Ellamami még dolgozott is ott egy kis ideig, két kilométert gyalogolva az erdőn át oda és vissza mindennap. Nemsokára azonban abbahagyta a munkát, túl fájdalmas volt régi otthonunkban lenni, melyhez annyi szép emlék fűződött, és amely teljesen megváltozott. Magyarországon nővéreim aggódtak gyermekeik iskoláztatása miatt. Myro írta, hogy a kis Magdi most kezdi el a tanulást, és tudja, elküldheti őt az iskolába, mert nagyon értelmes már. Ám úgy határozott, fiát otthon fogja taníttatni, mert ő fiatalabb, és ezért könnyen az oktatók befolyása alá kerülhetne, ami veszélyes lenne a család számára. Mesélte, hogy amit a gyerekeknek tanítanak, hajmeresztő; ha nem hallaná a saját fülével, nem hinné el. Hittant nem oktattak többé, habár a 131

szülők hivatalosan, írásban kérhették még ezt a tantárgyat gyermekeik részére, csak hát a kérelmezés nem volt ajánlatos! Ennek ellenére 01, sok szülő igényelte a hittantanítást, hogy ebből kormányellenes fel lépés bontakozott ki. Mindenfelé tragédial... Áldozatai például a barát. nők, akiknek férjét bebörtönözték vagy ki is végezték. Nővéreim úg , érezték, ez már nem Magyarország; sajnálták, hogy még nem jöttek el onnan. Titokban elhagyni az országot nagyon veszélyes lehetett, de kivándorlási engedélyért folyamodni úgyszintén. Elutasíthatták, és aki el akarta hagyni az országot, elveszthette állását vagy munkaengedé. lyét. Jellemező volt a helyzetre, hogy azt sem mesélték el gyerrne, keiknek, leveleket kapnak tőlem, hiszen akaratlanul is elszólhatták volna magukat. Alkalmanként Myro az amerikai követtel küldött leve, let részemre, akivel barátságban voltak. Ezekben a levelekben Gyurival együtt egészen nyíltan számoltak be mindenről. Észrevették: egyre több ember érdeklődik felőlünk, de féltek elmondani, hogy kapcsolatban vagyunk egymással. Magdamama szobalánya, Margit, aki nemrég tért haza, most Myrónak segített, mert a családdal akart marad. ni. Sokat beszéltek rólunk, Margit mesélt nekik fogságunkról. Ő eredetileg Kenderesről származott, a kormányzó földije volt, és nemrég ellátogatott oda rokonaihoz. Kérte Myrót, írja meg, hogy a kormány, zóék kriptáját lezárták, de bizonyos alkalmakkor, például karácsony. kor vagy születésnapokon, valakik mindig virágot helyeztek a kripta elé. Ez annál inkább figyelemre méltó volt, mert a helyet figyelték, a virágok valahogyan mégis mindig odakerültek... Istvánnak ekkortájt kezdtem mindennap angolul olvasni. Iványi János majdnem naponta meglátogatott, fiam nagy örömére. Nyilván szüksége volt a fiatal férfi társaságára. Állandóan szerelték szétszedtek és összeraktak mindent, ami a kezük ügyébe került, de legújabb ügyködésük nem nyerte meg tetszésemet: tudniillik csengőt dugtak el szobámban, és amikor az megszólalt, hiába kerestem, nem találtam meg! — Más jó dolgok is történtek: végre kaptunk egy telefont. és Frau Kirsch segített újabban a konyhában, ez luxus volt! Már régen valamiféle titkos összeesküvést sejtettem tisztjeink, Halma; Jenő, Iványi János és Lukács Kálmán között, mert valahányszor Münchenbe utaztam, valamelyikük mindig a vonatomon tartózkodott. Soha nem említették, de gyanítottam, afféle testőreim voltak. Érdekes módon mindig akadt „valami dolguk" Münchenben, ami hihetőnek látszott. Mrs. Woods a Cadillacjét küldte értünk, hogy elvigyen egy müncheni fényképészhez, Sahmhoz, aki mindannyiunkról fotót készített. Másnap férjével, Sam Woodsszal együtt eljött hozzánk. Sam türelemre intett 132

finnünket; megjósolta, hogy körülbelül két hónap múlva megkapjuk engedélyeinket és vízumainkat. e'i■euhauser prelátus közvetítésével kaptunk anyagi segítséget a Szentatyától, XII. Pius pápától. A támogatáshoz Monsignore Montini 'fűzött néhány kedves sort. (Később ő lett VI. Pál.) miklóspapa mélyen meghatódott, és köszönő levelet írt a Szentatyához. A pápa nevében válaszolt Monsignore Montini, hogy megköszönje apósom levelét. (Mindkét levél a birtokomban van.) Emlékek elevenedtek fel, amikor Tost Gyula öccse látogatott el hozzánk, mert annyira hasonlított bátyjára. Oly élethűen elevenítette fel bőséges, jó barátunkat és rettenetes halálát, hogy nagyon elszomorított. Miután Frau Kirsch a szülők konyhaszükségleteit oly jól ellátta, elfogadtuk Tinne Degenfeld meghívását Ila, István és az én részemre. Kéthetes vakációra invitáltak meg Hinterhörbe. Spányi Márió jött értünk kocsival, és ott találtuk az egész Spányi családot. Aprilis 27-étől május 15-éig nagyon kellemesen teltek a napok. Istvánnal sétáltunk az erdőkben, barlangokat kutattunk fel, burgonyát ültettünk, palacsintát sütöttünk Márió vadászházában, pingpongoztunk, lovagoltunk. István élvezte a falusi élet szépségeit; különösen a kiscsirkékre szeretett enn e vigyázni. yy Gusztáv, Saláta Kálmán, Sam Woods, Tupper ezredes és felesége. de mások is jöttek hozzánk látogatóba. Az estéken igen érdekes témákról társalogtunk. Máriónak segítettem gépeléssel. Szeretett Magdamamám esti telefonhívásai sem maradtak el soha. Később Istvánnal még egyszer Hinterhörbe mentünk, ahol Baranyai Lőrinc festőművész lefestette Istvánt. Találkoztam Zákó tábornokkal Korponai Miklós kíséretében, aki engedélyt kért, hogy meglátogathassa a kormányzót, és kifejtse neki a jövő terveit egy katonai szervezet megalakítására. Papa nyolcvanadik születésnapjára Nicky érkezett meg váratlanul, valamint sok magyar és weilheimi német is eljött jókívánságait kifejezni. Néhány nappal korábban történt találkozásunk folytatásaképpen Zákó tábornok három tiszttel, Makra Zoltánnal, Radnóczy Antallal és Korponay Miklóssal jött el hozzánk. Kifejezték jókívánságaikat, és egyben bejelentették az MHBK (Magyar Harcosok Bajtársi Közössége) megalakulását, mely hivatalosan 1949. január 1-jén lép majd életbe. Szóba hozták október 15-e problémáját, illetve a magyar fegyveres •Függelékben: Montini bíboros levele Horthy Miklóshoz. 133

erők akkori magatartásának kérdését. Miklóspapa elmagyarázta a hátteret és az okot, miért kért fegyverszünetet. A tisztek pedig elmondták, miért harcoltak tovább a Vörös Hadsereg ellen. A magyar fegyveres erők elleni sok támadás miatt — a Bajtársi Kö. zösség megalakulása után — Miklóspapa kiadott egy az mFIBK-hoz intézett kiáltványt, s ebben világosan leszögezte, kik azok a hadsereg. ben, akik az ő megítélése szerint megszegték hűségesküjüket. Másnap Edgar von Schmidt-Pauli író — aki a háború előtt megírta a kormányzó életrajzát — Miklóspapa születésnapja tiszteletére koncertet rendezett egy kedves, idős német családnál, Colbergéknál. Károlyi Gyula zongorakoncertje megint gyönyörű volt, Bak Valéria pedig elragadóan énekelt. Csak egyetlen kissé zavaró jelenet történt az este folyamán; megérkezett Farkas Ferenc tábornok, és Miklóspapa elfordult tőle, nem fogott vele kezet. Nekem jólesett, hogy így tett, men Farkas sopronkőhidai viselkedése minősíthetetlen: tagja volt a Szálasibíróságnak, amely tábornoktársai felett ítélkezett. Később pedig ott volt a németországi Altöttingben, amikor 1947. augusztus 20-án, egy nagy Szent István-napi zarándoklat alkalmával összejöttek volt kormányképviselők, és kikiáltották magukat törvényes Nemzeti Országgyűlésnek, Farkas Ferencet megválasztották miniszterelnöknek, és államfőnek kijáró ideiglenes jogokkal ruházták fel! Még annak sem jártak utána, hogy a kormányzó hol van, habár Weilheim nem esett messze onnan. Sőt még azt is állították, hogy a kormányzó amerikai őrizetben van, noha már mintegy két éve, 1945 decemberében szabadlábra helyezték. Közölték továbbá, hogy a magyar kormány Horthy Miklós kiadatását követelte, ami szintén nem volt igaz. Mindezt nem lehetett elnézni vagy könnyen elfelejteni. Június 20-án a vasárnapi mise után Sam Woods Cadillacjében Papa. Mama, Jenő bácsi, Nicky és én Woodsékhoz utaztunk, Höhenriedbe, ahol nagy összejövetellel újra megünnepelték a kormányzó nyolcvanadik születésnapját. Feleségével ott volt Tupper ezredes, Hoffman ezredes, az amerikai katonai kormányzó Schoenig, Albrecht bajor herceg, Hellingrad báró stb. Kitűnő ebéd és érdekes beszélgetések után vittek vissza bennünket Weilheimbe, ahová váratlanul érkezett a BBC híres magyar ajkú kommentátora, Aylmer Macartney professzor' Üdvözöltem úgy, ahogyan ő saját magát szerette bemutatni, magyarul, Macartney Elemérként, angol kiejtését is utánozva. Nagyon megörült ennek, és annak is, hogy Magyarországon soha nem mulasztottuk el meghallgatni rádiókommentárját. Ott tartottuk őt vacsorára, utána so134

kat beszélgettünk, nyilvánvalóan a mi szemszögünkből is meg akarta ismerni az eseményeket. A következő napok minden óráját elfoglalta a válaszlevelek írása; meg kellett köszönni a jókívánságokat, melyeket Miklóspapa kapott születésnapjára. A höhenriedi ebéd után Magdamama nagyon beteg lett, felszökött a láza. Kerékpáromra ültem, hogy kihívjam Szeőke doktort Pollingból. Sok elintéznivaló volt, mert úgy határoztunk, Mamának kórházban a helye. Nicky aggódott miatta, és elhatározta, hogy egy ideig még nálunk marad. Szeőke doktor szobát foglalt a kórházban, én pedig elkísértem Mamát a mentőkocsiban, mert akkor már 39,5 °C volt a láza. Négy napig tartott, amíg sikerült a lázát penicillinnel lenyomni. Naponta kétszer látogattam meg, és amikor az étvágyát visszanyerte, ennivalót is vittem be neki. Mr. Woods kocsija vitte az egész családot — Magdamama kivételével a cic müncheni irodájába, vízum- és kiutazási engedély ügyében tartott kihallgatásra. Hennyey Gusztáv és Győri Albert volt a tanúnk. Eléggé sokáig tartott mindez, utána Hennyeyéknél piknikeztünk. Magdamama erősködött, hogy miközben ő benn van a kórházban, vizsgáljanak meg alaposan engem is, de a kimerültségtől eltekintve semmi bajt nem találtak nálam az orvosok. Mama három nap múlva végre visszatért a kórházból, és Nicky elutazott Brazíliába. Spányi Márió látogatott meg, ajánlatot hozott Miklóspapa részére. Szóba hozta: jó gesztus lenne és példaadás is a magyar emigráció számára, lehetőség a széthúzás kiküszöbölésére és az egység felmutatására, ha a kormányzó és Habsburg Ottó főherceg írna egymásnak, majd később — ha lehetséges — találkozna is. Nem tudom, hogy ezt a tervet maga Ottó főherceg vetette-e fel, vagy olyanok, mint a korábbi magyar követ, Bakács-Bessenyey György, esetleg maga Spányi Márió. Spányi hozzáfűzte, hogy a főherceg szeretné, ha a megírandó levélben Miklóspapa „őfelségének" szólítaná őt; ez esetben ő Miklóspapát kormányzónak titulálná. Papa szívesen vette Spányi első javaslatát, de hosszú ideig vitatkoztunk az „őfelsége" megszólításon. Miklóspapa szerint ez helytelen lenne. A főherceg trónörökös, nem király, Miklóspapa pedig nem szólíthatja őt hibásan, helytelenül. (A főherceg megszólítása helyesen „fenség" lenne, a királyé pedig jelség". Csak egy betű a különbség.) Bevallom, volt részem abban, hogy Miklóspapa beadta a derekát, amikor másnap erről tárgyaltunk. Mondtam neki: az az egy betű nem 135

lehet akadálya a kibékülésnek, ami segíthetne az emigráció össze, fogásában. Miklóspapa nagyon vonakodva fogadta el ezt. Szép levél, ben biztosította a főherceget, hogy ő mindig is a korona helytartójának tartotta magát, és hűséges volt az uralkodóház iránt. Volt még egy rövid levél is két példányban; ezt szintén Spányi Márió hozta, és Miklóspapa aláírta. Idézem: „A levélváltás publikációjának időpontját illetőleg a magas felek megállapodnak, hogy az csak közös megegyezés alapján történhet meg. 1946. augusztus 23." Arról volt szó, hogy az eredetit és a másolatot átadnák a főhercegnek aláírásra; ő megtartana egyet, a másikat visszaküldené Miklóspapának. Papa nemsokára levelet kapott Párizsból, Bakách-Bessenyey Györgytől, aki megerősítette az aznap Spányi Máriótól kapott levelet, de nem tudta azt átadni őfelségének, mert Habsburg Ottó éppen az Egyesült Államokban tartózkodott. Bakách-Bessenyey közölte: szemé. lyesen fogja a levelet átvinni Amerikába, és ő maga gondoskodik arról, hogy a válaszlevél is biztonságban érkezzék meg a címzetthez. Ami ezután történt — nem akarok túlozni —, nagy csalódás volt. A diplomáciai szokások szerint komoly jelentősége van annak, ha egy válaszra vagy viszontlátogatásra gyorsan vagy csak hosszú idő után kerül sor. A levélről többé nem hallottunk. Elhagytuk Németországot, megérkeztünk Portugáliába, és csak 1949 januárjának végén, majdnem hat hónap múlva kaptunk választ rá — nem a megegyezés szerint, hanem Miklóspapát egyszerűen „Kedves Horthy"-nak szólítva! A levél feltüntetett dátuma 1949. január 15-e volt; benne a főherceg megköszöni Miklóspapa levelét, melyet 1948. (!) augusztus 5-én írt neki. Láttam, milyen csalódás és csapás volt ez Miklóspapának, de ő csak hallgatott. Nem beszéltünk az ügyről, mert nyilvánvaló volt, hogy nem akart erről beszélni. Ő mélységesen hű maradt a Monarchiához, és ha megbántották is, akkor sem akart kritizálni. Sokkal később, a megtervezett látogatások alkalmával, pontosan ugyanez történt — de erről majd később. Az augusztusi iskolaszünetben Istvánnal mindennap fürödtünk a Dietelhofer-tóban. Iványi Jánossal számtalanszor szedték szét és állították újra össze kerékpárját — meg minden mást is. Iványi áldás volt István részére, és jóformán családtag lett nálunk. Augusztus 20-án, a mi szomorú szentistvánunkkor, emlékező szentmisét mondattunk Pistáért; gyertyát is gyújtottunk. Aznap Jenő bácsi az Orient expresszen Párizsba utazott, miután eléggé nagy munkával megszereztem neki minden szükséges igazolványt Münchenben. Már szinte 136

,zakertőnek számítottam a konzulátusi ügyek elintézésében. Reméltem, lóan sikeres lesz a mi kiutazásunk is Németországból. 1,a,on 5 ben Hecht jött el hozzánk, és elmagyarázta a svájci tartózkodásunkkal Ru kapcsolatos nehézségeket. Autót küldött értem, hogy találkozzunk Münchenben, ahol a Vier Jahreszeiten Hotelben ebédeltünk meg. Ott mondta el nekem, hogyan próbálta megkönnyíteni átmeneti svájci ,Irtózkodásunkat. Münchenben kívánt velem találkozni, mert nem szerette volna, ha Miklóspapa megtudná az erőfeszítések kiábrándító eredményét. Első beadványunkban hat hónapos átutazási engedélyt kértünk, az ország déli részében tartózkodással. Hecht nem volt elégedett a svájmagatartásával. Minden általa írott levélből, melyet a különböző ciak hivatalok igazgatóihoz címzett, másolatot hagyott nálam, és a válaszok eredetijét is odaadta nekem, ezek a birtokomban vannak. Nagyon jó benyomásom volt róla e levelek alapján, senki sem tudott volna jobban közbenjárni vagy érvelni a mi ügyünkben. Első levele, melyet dr. Rothmundhoz, a berni rendőrfőnökhöz írt, mestermunka volt kívánságunk előterjesztésében. Érdemes elolvasni dr. Rothmund válaszlevelét, melyet saját fordításomban idézek: Jgen tisztelt Doktor úr! — köszönöm 1948. július 30-án írt levelét, melyben a Horthy család beutazási engedélyéről tájékoztat. Vizsgálat céljából továbbítottam beadványát a külföldiekkel foglalkozó rendőrségi osztálynak. Ez hosszabb időt fog igénybe venni, ezért e héten nem fogom tudni tájékoztatni Önt az eredményről. Kérem, tájékoztasson engem: milyen anyagi fedezetek állnak a Horthy család rendelkezésére svájci tartózkodásuk alatt? Kiváló tisztelettel: Rothmund." A két válaszlevélben, melyet az osztályok küldtek, elutasították kérésünket. Dr. Rothmund válasza kifejezi az egész családnak szóló teljes elutasítást, ugyanakkor az illetékes minisztérium dr. Dick nevű hivatalnoka kijelentette, hogy csak Horthy admirális beutazási vízumát utasították el, a család többi tagja, ha kívánja, kérelmezheti azt. Természetesen megkapták a mi doktorunk levelét, melyben bizonyítja, hogy Mama egészségi állapota sürgős klímaváltást követel. Ruben Hecht megmagyarázta nekik, hogy Mama egészségére hátrányos lenne, ha elválasztanák őt férjétől; egyébként is, valószínűleg nem utazna sehová férje nélkül. Biztatott engem, ne adjam fel a harcot... A következő nap reggelét fontos levelek írásával töltöttük, a telefon csengése szinte egy pillanatig sem szünetelt. Végül is elhatároztuk, hogy hivatalos kérelmet adunk be egyheti átutazásra.

Furulyát vettem Istvánnak, amivel igen lelkesen foglalkozott. Szeptember elsején búcsúzni jött hozzánk Ruben Hecht. Svájcon tér majd vissza Izraelbe. Hiányozni fog nekünk ez a jó barát, aki figyelemmel kísérte sorsunkat, aki annyit mindenképpen segített, h megkapjuk utazási engedélyünket Svájcon át Portugáliába. Régi bécsikeringő-partnerem, Satzger Laci toppant be hozzánk, ú Svédországba, ahol letelepedni kívánt. Jóleső látogatás volt, emlékidézéssel. Olyan múltat, olyan életmódot elevenítettünk f mely már sohasem tér vissza, mégis jó megidézni. Csoda történt: visszakaptam Wanderer kocsimat! Újra autótulajdon lettem! Magyar barátaim segítségével úgy terveztük, hogy Aham fogom átvenni kocsimat. A város eléggé messze volt, és nem tud milyen állapotban találjuk majd a Wanderert. Iványi, óvatossági;4 négy autókereket hozott magával; garázsban szedtük le ezeket a kerekeket egy másik kocsiról, lemostuk a gumikat, és Iványi felfújta a tömlőket. Megvolt a jogosítványom, melyhez új vizsgát kellett tenne de az könnyű volt. Barátaimmal úgy terveztük, rendbe hozzuk a kocsi azután eladjuk... Elindultunk Aham felé dr. Hanvai DKv-jában, feleségével, Hajnallal és Iványi Jánossal. Háromszor olyan messze volt, mint München, kb. 120 km-re. Először be kellett mennünk engedélyért a katonai közigazgatás vilsbiburgi irodájába, onnan Ahamba hajtottunk. Kis keresés után megtaláltuk a kocsit egy garázsban. Olyan volt ez, mintha egy régi baráttal találkoztam volna — utoljára parkolóhelyemen, a királyi vár udvarán láttam kocsimat! Könnyeztem, amikor megpillantottam. Elvontattuk a kocsit egy ahami garázsba, ahol Iványi és Hanvai dolge, zott rajta, de a motorja csak nem akart beindulni... Végül Hanvai meghúzatta a DKv-jávai, és — csodák csodája — berregni kezdett a motor, mindenki nagy örömére. Már sötétedett, fáradtak voltunk. Úgy határoztunk, hogy az éjjelt Frontenhausenben, a Hotel Postban töltjük. Megettük piknikre hozott elemózsiánkat, és Hajnallal osztottam meg szobámat, hogy csökkentsük a számlát. Másnap reggel újra a Wanderer meghúzatásával kellett elindulnunk, majd két kocsival folytattuk utunkat. Autómat én vezettem WeiH heimbe. Münchenben megálltunk Hellingradéknál, akik szívesen adtak nekem benzinjegyeikből. Weilheimben a Wandererrel mentem az iskolához Istvánért. Elképzelhetik, hogy elcsodálkozott, amikor édesanyja megérkezett saját kocsijával! Nagy ünneplés volt. Sikerült megnéznem a Song of Bernadette című filmet Jennifer Jonesszal. A mozi előtt az utcán nagy plakát ragadta meg figyelmemet 138

Azok részére, akik hisznek, nincs szükség magyarázatra, azok részére " cjig akik nem hisznek, nincs magyarázat." Számomra ez alapvető Pe zságnak ' tűnt, a film tudniillik a híres lourdes-i zarándokhelyről g

i-zaólt A történet nagy hatást tett rám. Ebben az időben kaptam levelet Myro férjétől, Darányi Gyuritól, aki még mindig a Gőzmalom Vállalat igazgatója volt. Tudomására hozták, hogy aki a vállalatnál nem tagja „a pártnak", alacsonyabb munkakörbe kerül. Nemsokára ezután újabb üzenetet kaptam a budapesti amerikai követség révén, így tudtam meg, hogy Gyuri elvesztette állását, és el kell hagynia az országot, mielőtt nagy bajba kerülne. A követ azt tanácsolta, próbáljon kivándorolni az Egyesült Államokba feleségével és két gyermekével. Sógorom gazdaember volt, mezőgazdasági diplomával; ha alkalmazási ígéretet kapna az Egyesült Államokból, a követ segítségére lenne az ország törvényes elhagyásához. Azonnal írtam Montgomery barátunknak, a korábbi budapesti követnek. Tudtam, megérti kívánságomat, mégis bocsánatot kértem tőle kérelmemért. Tudattam: sógorom dolgozni szeretne, nem pályázik anyagi segítségre. Amerikába utazását is fedezni tudja, de ezenkívül más anyagi tartaléka nincs. Kértem Montgomeryt, futár útján válaszoljon a budapesti amerikai követnek, vagy tudassa velem, ha nem tudna segíteni. Több egyesült államokbeli nevet és címet küldtem neki, olyanokét, akik felvilágosítást és garanciát is adhatnak Gyuriról, valamint a háborús idők földalatti mozgalmában való részvételéről is. Sok levélváltás után egy hónap múlva Montgomery ezt írta: „Küldtem egy levelet Darányi György úrnak, melyben egy farm felajánl neki munkát és lakást is. Ez azonban csak formalitás, nem számíthat rá, mert senki sem tudja, mi történik akkor, amikor majd megérkezik. Ennek ellenére e levél elég lesz, illetve elégnek kell lennie ahhoz, hogy átsegítse őt az első akadályokon, mint ahogy azt Ön írta korábbi levelében." Hogy rövidre fogjam a szót: a kivándorlási útlevélkérelmüket elutasították, azzal a megokolással, hogy mindkettőjük neve szerepel az Államvédelmi Hatóság (az ÁvH) listáján. Ez komoly csapás volt. Nem csak az derült ki, hogy minden eddigi igyekezet hiábavalónak bizonyult — Gyuriék most már állandó veszélyben forogtak. Sohasem vádolták meg őket semmivel, senki sem értette, mi lehet az igazi ok. Nem volt rá mód, hogy megtudják, tényleg rajta vannak-e a „listán". Halványan remélték, hogy az indoklás csak mondvacsinált, nem pedig tény. Ettől kezdve semmit sem tehettünk értük „kívülről", csak imádkozhattunk, hogy módot találnak az ország elhagyására. S

139

Elhatároztuk: ha még a tél beállta előtt akarnánk elhagyni Németországot, nekem kellene megint Svájcba utaznom, és személyesen elintéznem átutazási engedélyeinket és ott-tartózkodásunkat. A svájci vízumot néhány napi tartózkodásomra könnyen megkaptam. Nehéz szívvel utaztam október 8-án Zürichbe, mert Istvánnak szamárkő. högése volt, és ez nyugtalanított. Örömömre féltestvérem, Harry várt a zürichi állomáson. Érintkezés. be léptem jó barátunkkal, Lutz konzullal, majd Bernbe utaztam, ahol Ellamami bátyjánál, Stefi bácsinál szálltam meg. Ügyem elintézésére dr. Rahm követségi tanácsoshoz mentem a Bundeshausba, és meglátogattam a portugál követet, Sousa Mendest is. Ezután két napig Genfben Nicky családjánál szálltam meg. Jenő bácsi is csatlakozott hozzánk: öröm volt őt jó egészségben viszontlátni, és megtudni, hogy afrikai utazást tervez, egy „white hunter" (fehér vadász) barátját kívánja meglátogatni. Kapcsolatban maradtam Bernnel, és nagyszerű hírt kaptam dr. Rahmtól: megadták átutazási vízumunkat, egyhetes svájci tartózkodással! Sok munkánkat végre siker koronázta! Visszafelé megálltam egy napra Zürichben, ahol Ferdl Kyburg öccse, Heini találkozott velem, és meglepetésemre elvitt megnézni a Hamlet-et, Laurence Olivier-vel mesteri film volt! Visszatérve Weilheimbe, szomorú kép fogadott. Magdamama ágyban feküdt erős megfázással. Nem akarták, hogy István közelébe menjek, neki ugyanis eléggé súlyos, ragályos szamárköhögése volt. Ez azonban engem nem zavart, Wilhelm Busch-történeteket olvastam fel fiamnak. Iványi kórházban feküdt mellhártyagyulladással, de visszajövetelem után két nappal hazaengedték. Hanvai doktor fehér ápolónőruhát adott rám, hogy segítsek neki Iványi átköltöztetésében, aki azt hitte, Magyarországon van, és „Ily testvér" jön ápolni őt. A szamárköhögés elleni oltás ellenére én is vadul köhögni kezdtem. Miközben Istvánnak felolvastam, valóságos köhögési koncertet rendeztünk. Azt mondták, ha felmegyünk egy magas hegyre, talán megszűnik a köhögés. Elhatároztuk tehát, hogy mi, betegek egy egész napra felmegyünk a 2963 méter magas Zugspitze csúcsra. Sajnos Hanvai doktorunk nem jöhetett velünk, így Ilus nővér jött segíteni a betegeknek: Istvánnak, Iványinak és nekem. A Zugspitzen az időjárá' nem volt nagyon jó. Meleg kabátokba burkolóztunk, és az egész napot nyugágyban töltöttük. Azt hiszem, a magaslati levegő — terpentinbelélegzéssel együtt — jó hatást tett. Nemsokára mindnyájan jobban lettünk. Ez különösen fontos volt nekem, mert két nappal később a 140

müncheni olasz misszióhoz kellett mennem az itáliai vízumokért. A svájci konzulátustól írásbeli ígéretet kaptam a vízumok kiadására. Sok igazolvány és egyéb papírok kellettek ahhoz, hogy megkapjuk a ási engedélyeket, de végre minden együtt volt. Este gyönyörűen kiutazási fénylett a telihold, és azon tűnődtem, talán utoljára látjuk ezt német földön•• • indulásunk időpontját bemondta a rádió! Fogalmunk sem volt, ki tudósította őket erről, ezért nem is csodálkoztunk, amikor három újságíró jött Hamburgból interjút kérni — de nem beszéltünk velük. Belakkoztuk az autót, előkészítettük eladásra, szinte újnak látszott. Az „árusítók": Halmai, Iványi és Binder segítségével megkötöttük az alkut három nappal indulásunk előtt. Sikerült közös erővel bevagonírozni. A kocsi árából azonnal kifizettem tartozásainkat, és megleptem magam egy nagy ajándékkal: Leica fényképezőgépet vettem ahelyett, amit az amerikai katonák „tulajdonítottak el" tőlem Hirschbergbe érkezésükkor. Sam Woods és felesége Höhenriedben búcsúebédet adott részünkre, és erre meghívtak polgármestereket, konzulokat, katonai parancsnokokat stb. Innen mentünk búcsúzni Leustettenbe a bajor hercegékhez. A pollingi magyar tábor, Hirschbergék és a weilheimi előkelőségek következtek. Az új, sikeres Hungária című hetilapban Miklóspapa közzétett egy honfitársainknak szóló üzenetet: „Feleségem egészségügyi állapota arra kényszerít, hogy Bajorországot elhagyjam. Enyhébb éghajlatot keresünk, de Európát nem hagyjuk el. Ez azonban nem jelenti, hogy elszakadunk. Együtt és szorosan kapcsolatban maradok fajtámmal, mellyel sorsom megmásíthatatlanul összeköt. Tudom, e sors igen nehéz, de éppen ez az ok, amiért ebben osztozni akarok. Ürömmel és elismeréssel tapasztaltam, hogy a magyarság itt, elhagyatottságában, milyen előkelő elszántsággal végzi néha a legnehezebb munkát, nemcsak létfenntartása, de hazája érdekében is. Hiszen azok, akik a kényszerítő körülmények folytán elhagyták hazánkat, legtöbbször nem tudtak mást az emigrációba átmenteni, mint a becsületüket. Ilyen idegőrlő, nehéz időkben elkerülhetetlenek a nézeteltérések, azonban tartózkodjunk a széthúzástól, mert hasznos eredményre mindég csak az összefogás vezethet. 141

Legyen meggyőződve mindenki, aki nemzetéért — néha veszélyben kétségbeesésben is, — de mégis dolgozik, — ezt nem teszi hiába — s a; nem merül feledésbe. Ezért kérek minden magyart, munkálkodjék tovább, hittel, bizalommal, kitartással és összefogással, egy szebb magyar jövőért! Ezúton búcsúzom honfitársaimtól, a Mindenható áldását és segedelmét kérve rájuk, a viszontlátás biztos reményében. Horthy Miklós." Ilyen sok jó baráttól elbúcsúzni bizony nagyon nehéz volt. Úgy éreztem, soha többé nem találkozunk, mindenki saját útját járja, és szétszéledünk a nagyvilágban. Azoknak, akik nem akarták elhagyni Németországot, mert remélték, hogy majd hazatérhetnek, őszintén megmondtam, nincs igazuk. Kértem, próbálják elfogadni a jelen helyzetet, ne várjanak csodát. El kell fogadnunk azt, ahogyan a dolgok állnak, és most így is kell élnünk — legyen örömteljes meglepetés, ha egyszer majd jobbra fordulnak a dolgok. Még akkor is, ha ez nehéz, ez az egyetlen út ebben a reménytelen helyzetben. Ennek ellenére Hanvai doktor és felesége, Hajnal megmondta nekem, hogy márciusban hazaköltöznek Magyarországra. Az összecsomagolás komoly munka volt, „három testőröm" nélkül nehezen tudtam volna elvégezni. Velem együtt csomagoltak ők is, és címkékkel láttak el mindent. Iványi eljött velem egy kölcsönkért teherautón Münchenbe, elvinni a Schenker & Co. szállítási ügynökséghez a feladandó poggyászokat. Ilyen volt például Miklóspapa hatalmas „ruhapoggyásza", benne az admirális-egyenruhával, kabátokkal, cipőkkel, melyeket még Miklós inas hozott el a Várból. Ratibor Feri egyszer, régebben megkérdezte, hajlandó lennék-e néhány családi ékszert magammal vinni, és ott, Portugáliában megőrizni azokat számukra. Bizonytalan volt az európai helyzet, nem lehetett kizárni egy orosz invázió lehetőségét. Hogy tudtam volna elutasítani egy jó barátot ezekben a nehéz időkben, amikor egyik percről a másikra elveszíthettünk mindent? Teljesítettem kérését, és nem említettem meg senkinek. Két nappal indulásunk előtt hozta el az ékszereket. Varrtam egy kis zacskót, és ezt a harisnyámba csúsztattam, egy kis fohász kíséretében, hogy az értékek szerencsésen eljussanak Portugáliába. A Hirschbergben kölcsönkért bútorokat visszaadtuk, és kiürítettük a házat Ohnesorg pékmester részére. Egy nappal indulásunk előtt barátaink Münchenbe vittek bennünket két autóval, hogy az utolsó estét a •Miután éveken át megőriztem mindezt, negyven évvel később a Magyar Nemzeti Múzeum vette át tőlem. 142

park Hotelben töltsük, ahol Sam Woods átadta lakását részünkre. Útközben leadtam az összes kézipoggyászt az állomáson. 1948. december 18-án reggel hatkor indultunk az állomásra. Meglepetésünkre Spányi Márió, Hennyey Gusztáv, a Rott család Weilheimből, és természetesen Halmai, Iványi, Lukács, Binder és sokan mások a magyar táborból is kijöttek elbúcsúztatni minket. A United press fényképészei készítettek felvételeket. A vonat hétkor indult, és megállt Lindauban, ahol Papp Árpád, Bregenzben pedig Bonczos Miklós üdvözölt bennünket, egy magyar csoporttal együtt. A német—svájci határon, St. Margarethenben, régi kedves barátunk, Lutz konzul várt minket. Ott volt Herr Benz is az idegenforgalmi rendőrségtől. Zürichben — ahol át kellett szállnunk hatalmas baráti kör üdvözölt bennünket: féltestvérem, Harry, Herczog Vica, Erney Anci, Ember Sándor és sokan mások. Istvánnak léggömböket adtak, Mamának és nekem pedig virágokat. Amikor a vonat megállt Lausanne-ban, Nicky családja: Buni, Zsófi és Nicolette szállt fel, ők jöttek velünk Veveyig, ahová este fél kilenckor érkeztünk meg. A White Gates Villa Bernoise-ban, La Tour de Peilzben előre lefoglaltunk egy szép kis lakást. Fizikailag és szellemileg egyaránt ki voltunk merülve. Váratlanul megszületett bennem magyarul és angolul két vers:

FÁJ NEKEM AZ ÉLET

Mióta elhagytál, fáj nekem az élet Ha becsület elfajul, Aljasság elszabadul, Minden érzékemmel kereslek Téged. Mióta itt hagytál, fáj nekem az élet Ha nyílnak szép virágok, Ha kellemeset látok, Kereslek, hogy rögtön megoszthassam Véled. Mindenben egyaránt benne van a részed, szépet megosztani, rosszat orvosolni, Hiányzik mindenben igazságos lényed. 143

HOPELESS DREAMS

Have you been gone a year, a month, a day? And still I am here, while you are away, Waiting for you to suddenly appear That I may love you for another year A year, a month, a day just let it be It will be worth eternity to me! REMÉNYTELEN ÁLMOK Mennyi múlt el, évek, hónapok, napok? Te már távol vagy, és én még itt vagyok. Várva, hogy még egyszer tekinthesselek, Hogy még egy évig szerethesselek. Egy év, egy hó, csupán egy nap legyen, Megérne egy örökkévalóságot nekem!

20. fejezet

BIZTOS KIKÖTŐ PORTUGÁLIÁBAN (1948-1953)

1948. Vasárnap reggel, miután jól kipihentük magunkat a Villa Bernoise, La Tour de Peilzben, Mama, Ila, István és én a reggeli után templomba mentünk, ahol ismerősökkel is találkoztunk. A Gschwindt család kísért vissza bennünket a villába, nagyon kedvesek és vendégszeretők voltak egész ott-tartózkodásunk alatt. Még mindig nagyon fáradtan, de örömmel néztünk egyhetes svájci tartózkodásunk elé. Vacsorákra hívtak bennünket, és sok régi baráttal találkoztunk, köztük Mayerékkel is a Nemzetközi Vöröskereszttől. Vigyáznom kellett, hogy elkerüljük az újságírókat és a fényképészeket, akik hamarosan felfedezték tartózkodási helyünket. Ami az utolsó napunk lett volna, december 24-e, nagyon eseménydús volt. Mamának az éjjel megszakadt egy hátizma. Annyira fájt, hogy nem tudott megmozdulni. Kihívtunk egy svájci orvost, és az ő igazolásával a kezemben azonnal megpróbáltam összeköttetésbe lépni a berni hatóságokkal, hogy háromnapos hosszabbítást kérjek, remélve, Mama addigra utazóképes lesz. Ezalatt Ila és én vonattal utaztunk Veveybe egy kis karácsonyfát vásárolni Istvánnak. Nicky családja is csatlakozott hozzánk. Este hétkor meggyújtottuk a karácsonyfa gyertyáit. Mama a karácsony megünneplésében — nagy fádalmaival — csak fekvő helyzetben tudott részt venni. Ila és én Gschwindt Gyurival együtt mentünk az éjféli misére. Másnap egy lausanne-i magyar csoport jött Miklóspapához látogatóba. Mi Istvárinal és két másik magyar fiúval cukrászdába mentünk, kitűnő svájci süteményeket fogyasztani. Délután megdöbbenéssel értesültünk a berni Fremdenpolizei válaszáról: csak egy nappal hosszabbították meg ott-tartózkodási engedélyünket! Nehéz volt elhinni, hogy a svájciak ennyire aljasan kicsinyesek. Mama kijelentette: egy nappal sem kíván tovább itt maradni. Erős kötést kér majd az útra, és holnapután elindulunk. 145

Magyar barátainkkal töltöttünk egy szórakoztató estét, pulykával „lángoló" pudinggal. December 26-án Mama szerencsére jobban érezte magát, de mindig vigyáznia kellett; a nap nagy részét fekve töltötte. Miután csomagoltunk, elvittem Istvánt Montreux-be kirakatokat nézni süteményeket enni. December 27-én Gschwindt Gyuri kísért el bennünket Veveybe a Simplon expresszhez, amely egy órát késett. Köztudomású, hogy a Simplon, Európa leghosszabb alagútja, Olaszországba vezet. Arn;nt már említettem, Mama klausztrofóbiában szenvedett, inkább megmá, szott számtalan lépcsőt, semmint hogy beszálljon egy felvonóba. hosszú alagút a legnagyobb kínzás lett volna számára. Azt javasoltam Miklóspapának, adjunk be Mamának altatót, hogy átaludja az alagútszakaszt. Ebbe szerencsére ő maga is beleegyezett; így átaludta az „alagút-utat". Milánóban átszálltunk egy másik vonatra, ott detektívek és mások segítettek nekünk. Már beesteledett, amikor megérkeztünk Rapallóba, a Hotel Minervába, ahol a tulajdonos, a nagyon barátságos Rodinis úr fogadott bennünket. Meglepetésünkre Magyarországról ismert amerikai barátnőnk, Ap nyi Madeleine már ott várt ránk a szállodában. Rodinis felesége és leánya üdvözölt bennünket, őket követte Ra polgármestere és több újságíró. Egy magyar ferences rendi pap, György és Rumenovic tengerésztiszt látogatta meg Miklóspapát. Pihentünk egy napot. Vízumunk meghosszabbításáért Geno utaztam autóbuszon; itt vettem át a hajójegyeket is, melyekkel n nap múlva Portugáliába utaztunk. Most értettem meg, miért jött ide Madeleine mielőttünk. Azért sietett, hogy másodosztályú jeg ket elsőosztályúra cserélje. Papa és Mama részére kivette az „An nevű hajó tágas „suite"-jét. Csodálatos meglepetés volt. Az év utolsó napján örömmel üdvözöltük Scholtz Ancit, aki lóspapával szolgált a nevezetes otrantói csatában, később szárnysegédje lett a kormányzónak. Angelo di Levát, a Yacht elnökét is örömmel üdvözöltük, de a legjobb még hátravolt. Este nyolckor Kállay Miklós volt miniszterelnök, szeretett „Micánk" érkezett meg Esterházy Bandival, Sya nővérem sógorával. Ebben a kitűnő.' élvezetes társaságban vacsoráztunk. Elképedtünk a legújabb magyarországi hírtől: Mindszenty herceg prímást letartóztatta a kommunista rendőrség. Több merész pásztori levelet adott ki az elmúlt években, tiltakozva — a többi között — az úti iskolatörvények és az egyházi iskolák kisajátítása ellen. Bátor kiállás4 146

leQendássá vált, zavarba hozta a kommunista kormányzatot. Csak Is,: ohez tudtunk fordulni: adjon neki erőt, hogy elviselje a reá váró 1-mbertelen szenvedéseket. „ Később átmentünk Apponyi Madeleine-hez az Excelsior Hotelbe. Éjfélkor a Je vois la vie en rose"-t játszották, mely nem egészen találóan fejezte ki érzelmeinket. 1949, Az új évet természetesen szentmisével kezdtük, és két napig élveztük Apponyi Madeleine, Scholtz Anci, Esterházy Bandi és Kállay Mica társaságát. Angelo di Leva körbevitt bennünket motorcsónakján, és meghívott egy szép gálaelőadásra. A Sketch & Illustrated London vews fényképeket készített rólunk. A férfiak eltávoztak, mi pedig Madeleine-nel Genovába mentünk, hogy egy felhőkarcoló tetején ebédeljünk, de Mama nem akart beszállni a liftbe! Elfelejtettük klausztrofóbiáját. Sajnálta szegény, hogy gondot okoz, de ezen könnyen túltettük magunkat; Commander Bonfanti étkezőjében ebédeltünk meg. Ezután Portofinóba vittek bennünket látványosságok megtekintésére, ami gyönyörű élmény volt. Kállay újra visszajött, hogy az utolsó két napot még velünk tölthesse. ő, Miklóspapa, István és én a „Mizar"-on mentünk vitorlázni. Január 8-án Madeleine-nel a genovai kikötőbe indultunk. Ő is velünk tartott, amíg fel nem szálltunk az „Ana C" személyszállító hajóra. Két szép lakosztályban helyezkedtünk el; az egyikben a szülők, István velem a másikban, Ila pedig külön kabinban. Délben kihajóztunk. Tengeri utunk első napja vasárnap volt. A misét az egyik társalgóban tartották, utána nyugágyakban napoztunk a fedélzeten. Cannes közelében horgonyoztunk le. Minden olyan szép volt, szinte hihetetlen, annak ellenére, hogy életünk további alakulásáról sejtelmünk sem volt. Honnan is gondolhattam volna, hogy szüleim egy napon itt, Cannes-ban telepednek le és oly gyakran jövök majd ide meglátogatni Őket? Este hat óra körül viharossá vált az idő, a hajó hánykolódott, mindenki visszatért kabinjába. Miklóspapával kettesben vacsoráztunk a szinte üres ebédlőben. Bevallom, nem voltam nagyon éhes, és örültem, amikor visszamentem kabinomba, ahol aztán csatlakoztam Ilához és Istvánhoz. Mindhárman tengeribetegek voltunk. Másnap sokáig ágyban maradtunk, és Istvánnak angolul olvastam fel. Madeleine-hez mentem beszélgetni, majd megnéztünk egy filmet. A következő nap szeles, de napos volt; Gibraltárnál a kapitány felhívott minket a parancsnoki hídra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Istvánnak 147

megmutatták, hogyan kell a hajót kormányozni. Elképzelhető, hogy Miklóspapa — az admirális — mennyire élvezte mindezt. Sok fényképet készítettem róluk. Január 12-én futott be hajónk a Tejo folyó öblébe, megérkeztü nk Lisszabon kikötőjébe. Váratlan öröm ért bennünket: már messziről me2' láttuk Veronica Gracie-t a mólón, amint várt ránk. Ő a korábbi braz'il nagykövet, Sousa Leáo Gracie lánya volt. Egész családját jól ismertük Magyarországon; apja sok évig volt nálunk a követ. Más is üdvözölt egyébként minket: Baján Artúr, a korábbi konzul, aki még most is hazánk portugáliai tiszteletbeli magyar konzuljának szerepét töltötte be minthogy Portugália nem ismerte el a magyar kommunista kormányt. A; Atlanti-óceán partján 25 kilométert autóztunk az estorili Hotel dó Parque-hoz. Nekem minden kopárnak látszott, nem voltak zöld fák, csak néhány gyér pálmafa és egy szálloda, mely vasútállomásra. emlékeztetett. Tisztán vissza tudom idézni első benyomásaimat, melyeket erősen befolyásolt, hogy oly távolra kerültünk hazánktól. Nehéz volt elfogadni, hogy akár tetszik, akár nem, itt kell maradnunk. Amikor beléptünk hotelszobánkba, rájöttem: nem csak én érzek így. „Menjünk vissza Weilheimbe!", mondta Magdamama. Megérkezése után azonnal ágynak dőlt, hőemelkedése volt. Másnap a magyar Bilkei Pap professzor jött megvizsgálni Mamát, és mindannyiunkat felvidított. Ilyen szép időben, pompás napsütésben nem kellett sok idő ahhoz, hogy Mama teljesen felgyógyuljon. A következő napokban sokan meglátogattak bennünket. Baján konzul és felesége, Viola mindennap felajánlotta segítségét. Az olasz király, II. Umberto, aki itt élt száműzetésben, mint régi barát jött üdvözölni Miklóspapát. Habsburg Anna főhercegnő, és Csekonics Endre gróf is köszöntött minket. Jó volt újra találkozni Imrédy Kálmánnal és feleségével, Margittal is. Velük Magyarországon együtt dolgoztunk a MÁV-nál. Papa és Mama már nagyon várta a találkozást Sir Patrick és Lady Synthia Ramsayvel, akikkel negyven évvel korábban, az első világháború előtt, jöttek össze Törökországban. Sir Patrick később magyarországi követ lett Miklóspapa kormányzósága idején. Amikor Ramsayék elhagyták hazánkat, az volt az érzésük, hogy nem találkozunk többé. Most viszont éppen a közelünkben laktak, itt, Estorilban. John Montgomery, a kedves amerikai nagykövet hozta újra össze Miklóspapáékat és Ramsayéket, amikor megtudta, hogy Portugáliában telepedünk le. Ő maga és felesége hosszú időt töltött Portugáliában, amikor átutazóban volt Magyarországról az Egyesült Államokba. 148

Az első este az osztrák Eddie Friesen báró és felesége, Burgl hívott meg. bennünket a hotelba vacsorázni, majd ezután még sokan jöttek o ' da hozzánk, a többi között a spanyol trón várományosa, Don Juan conde de Barcelona a feleségével. Amikor visszaértem szobámba, minden felkavarodott bennem. Igen, teljesen idegen, teljesen más világba érkeztünk; itt az emberek nagyon keveset tudtak a háború szörnyűségeiről, és nem érte őket annyi balszerencse és csapás, mint bennünket. Egy ideig idegennek éreztük magunkat, hiányoztak magyar barátaink, hiányzott a közösség érzése, mely a hasonló sorsú embereket össze kötötte. Odahaza nem kellett semmit sem megmagyaráznunk, megértettük egymás gondjait és aggodalmait. Itt meg sem próbálkoztunk a magyarázgatással, mert nagyon kevesen értették volna meg helyzetünket, egyáltalán sejtelmük sem lett volna róla. Csak most éreztem igazán, mennyire kizökkentünk a viszonylag gond nélküli, békés életből, amelybe a visszatérés már lehetetlennek látszott. Hogy a „véletlenek" sorozata folytán Portugáliába jöttünk, határozottan Isten ajándékának tekintettem. Nem csak az időjárás és a portugálok kedvessége, jó szíve segített, hanem annak is örülhettünk, hogy az Atlanti-óceán partjára kerültünk, ami valódi áldás volt Miklóspapa számára. Itt hajókat figyelhetett meg; különösen a lisszaboni kikötőben, a Tejo folyó torkolatánál, ahol nagyon erős áramlatok vannak, nézhette csodálattal a portugál matrózok remek kikötési manővereit. Idővel megszerettem és értékeltem is a Lisszabonba vezető tengerparti ,marginal" utat, amelynek mentén az Atlanti-óceán színei örökké változnak. A napfelkeltét, a naplementét és a holdat mindig tisztán lehetett onnan látni. Végül pedig, de nem utolsósorban: megszerettem a portugálokat, akik általában nagyon jólelkűek. Feltűnt nekem, hogy az ő magatartásuk mennyire ellentétben áll a kemény német viselkedéssel, melyet valószínűleg a háború utáni nehéz idők súlyosbítottak. Természetesen voltak kivételek, de amikor el akartam valamit érni egy német irodában, erőteljesen és határozottan kellett kifejeznem, amit akarok. Portugáliában viszont senki sem ér el sokat, ha nem barátságos, ám egy-egy mosollyal könnyen elérhető a cél, az időjárás dicséretével, az arra tett célzással, hogy milyen élvezet az ő szép országukban lenni — és végül így is: „0, talán tudna ön nekem abban segíteni..." Nagyon élveztem ezt. Az elmúlt években kapott sok elutasítás és megannyi küzdelem után ez nagyon is megfelelt nekem. Az egyik nap sorba álltam meglátogatni egy hajót a lisszaboni kikötőben. A látogatók ellenőrzésével megbízott hivatalnok igen las149

san végezte munkáját. Egy férfi a sorban elvesztette türelmét, és rakja bált az ügyintézőre, aki erre szó nélkül lezárta a bejáratot, és senkit sem engedett fel a hajóra. Az ottani és külföldi barátoktól kapott megható segítséggel nem, sokára otthonosan éreztük magunkat ebben a gyönyörű, vendég, szerető országban. Új barátnénk, Burgl Friesen mindig kész volt segíteni. Kölcsönadta hordozható írógépét, mely igen hasznos volt nekem. Autóval elvitt minket az olasz király házába, a Villa Italiába, ahol Miklóspapa beírta nevét a vendégkönyvbe. Később, ugyanez okból, elmentünk a spanyol trónörökös Conde de Barcelona házába is. 0 felajánlotta, hogy megmutatja nekem Lisszabont, és elvitt egy nagy divatszalonba, ahol manökenek mutatták be az új ruhákat. Leírta megjegyzéseimet, és végül egy szép hosszú ujjú, bő szoknyájú estélyi ruhát ajándékozott nekem, tele kis „Napoleonic" méhecskékkel. Mikor tiltakozni próbáltam, az egészet olyan diszkrét módon és kedvesen rendezte meg, hogy ajándékát el kellett fogadnom. Ezáltal lehetővé vált számomra, hogy két nap múlva igent mondjak az olasz király vacsorameghívására is, amely Miklóspapának és nekem szólt. Korábban lemondtam ezt, mert nem volt az alkalomhoz illő ruhám. Burgl, úgy látszik, megérezte ezt. A spanyol nyelv, melyet Weilheimben, Sefiora Fritztől tanultam, most nagyon hasznos volt, de felismertem, hogy előbb vagy utóbb meg kell tanulnom portugálul is. A portugálok könnyen értettek spanyolul, de nekem nehéz volt megértenem őket, mert nem csak hogy gyorsan beszéltek, még le is nyelték a szavak egy részét. A mi hotelünk előcsarnokában mindig ott ült egy angol úr. Egy napon megkérdezte tőlem, megtanulok-e portugálul. Igenlő válaszomra a következő tanácsot adta: „Irja le a megtanulandó szót, és tegye a felét a zsebébe!" Csak hát elfelejtette megmondani, melyik felét, mert a szavaknak néha az első, máskor a második felét nyelték le a portugálok. Gschwindték — akiktől nemrég váltunk el Svájcban — telefonáltak a repülőtérről, úton Argentína felé, ahová emigrálni készültek. Még egy „átültetés"... Sok szerencsét kívántam nekik. Apponyi Madeleine visszarepült az Egyesült Államokba. Elutazása előtt közölte velem, hogy mostantól fogva száz dollárral hozzájárul a „Montgomery-alap"-hoz. Hangsúlyozta, hogy hozzájárulását nekem szánja, és már át is adott háromhavi előleget. Nagyon meghatott ez, mert azt jelentette, hogy valószínűleg lesz havi négyszáz dollárunk a megélhetésre. Sokat számolgattam, és kezdtem körvonalazni, mire lesz szükségünk, amikor elindítjuk saját háztartásunkat. 150

A helyi vonattal utaztunk Carcavelosba teázni József Ferenc főherceggel és Anna főhercegnével, a Habsburg-család azon tagjaival, els akik az ő világháború után Magyarországon telepedtek le. Nagyon barátságosak voltak. Szép házban laktak hét gyermekükkel együtt. Anna főhercegné velem jött az angol—portugál St. Julian iskolába, Carcavelosba, hogy Istvánt beírassuk oda. Eddie Friesen elvitt minket Lisszabonba, hogy ott Miklóspapa aláírja Portugália miniszterelnökének, Salazarnak a vendégkönyvét, majd bemutatta nekünk a város szebb részeit. Itt tisztáznom kell egy téves híresztelést: tudniillik Miklóspapa Weilheimben valakinek azt mondta, hogy szép volt Salazartól, hogy diplomáciai vízumokat engedélyezett számunkra. Ezért azt hitte az illető, hogy Salazar hívott meg minket Portugáliába, ami nem volt igaz. Január 24-én István először ment a St. Julian iskolába. Ila és én kísértük el a helyi vonaton. Pontosan reggel kilenckor érkeztünk, és délután négykor mentünk érte. Csodálkozásomra úton hazafelé már kezdett angolul beszélni, amihez bizonyára hozzájárultak az én sokórás felolvasásaim. Csak két napig kísértem őt az iskolába, utána már csupán az estorili állomásig, ahová aztán délután újra érte mentem. A carcavelosi iskola nagyon közel volt az állomáshoz, így István nemsokára megszokta, hogy egyedül közlekedjék. Commander Bonfanti még Genovában egy levelet adott nekem, melyet személyesen kellett átadnom Lisszabonban Alexander Pinto Bastónak. Elmentem tehát Lisszabonba, találkozni a címzettel, aki vagyonos, patriarkális portugál család tagja volt. Ők képviselték a Costa Shipping Line vállalatot; ehhez tartozott az „Ana C" nevű hajó is, melyen Portugáliába jöttünk. A Pinto Basto családdal, Alexszel különösképpen, nemsokára jól összebarátkoztunk. Érdekes volt megfigyelni, hogy a Hotel do Parque igazgatósága — ahol laktunk — nem sokat törődött az olasz király és a főhercegek látogatásával, de amikor a Pinto Basto család feje, Eduardo Luis Pinto Basto keresett fel bennünket, észrevehető sürgölődés volt a szállodában, és az igazgatóság felajánlott nekünk egy állandó, szobáinkhoz csatolt nappalit, hogy ezek után ott fogadhassuk vendégeinket. Ebben az időben, január végén, érkezett meg Ottó főherceg válasza Miklóspapa levelére, melyet ő az előző év nyarán írt neki. A levél 1949. január 15-i keltezésű volt, és azzal kezdődött, hogy a főherceg megköszöni Miklóspapa 1948. augusztus 14-én írott levelét. A „Kedves Horthy" megszólítás után mond köszönetet a levélért, amelyet aztán pontról pontra idéz. 151

Nem ez volt a megállapodás — és a publikálás időpontjáról szóló közös megegyezés, melyről Miklóspapa két aláírt példányt küldött nem volt mellékelve. Jó lett volna, ha legalább a késésért jön vala magyarázat. Miklóspapa megkért, írjak Spányi Máriónak — aki a közvetítő volt ebben az ügyben —, és mondjam meg, apósom sajnálja, hogy egyal, talán belement ebbe az egészbe. Ezt megírtam Máriónak, és hoz. záfűztem: nem akarom elhinni, hogy „a magas személy", ahogy ő nevezte, tisztában volt a megállapodással; talán valaki más okozta a félreértést. Ő, Márió, jól tudta, az egész helyzet abból a kívánságból eredt, hogy egyenlő és közös elismerés jusson kifejezésre, s ebben mindkét fél kinyilvánítsa jóindulatát, példát mutatva mások számá ra. Sajnos nem így történt, és nagyon szomorú lenne, ha ezt tudatosan követte volna el az egyik fél. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, és Márió tudja legjobban, milyen messzire mentünk el ebben — ezen sajnálatos, hogy a viszonzás elmaradt. Miklóspapa sokat adott, és semmit sem kapott érte. Márió azt válaszolta: beszélt Ottó főherceggel, és meggyőződött arról, hogy a hiba nem szántszándékkal történt; úgy gondolja, a főherceg környezetét terheli a felelősség, és a helytelen megszólításért az a személy felelős, aki a levelet megírta, majd átadta aláírásra. Ezt azonban nehezen lehetett elfogadni. nt Örültünk annak, amit Márió közölt velünk, és hinni is akartunk benne. Egyébként éppen néhány nappal azelőtt a főherceg Portugáliában járt, de nem próbálkozott egy találkozás megszervezésével. Ittlétét csak akkor tudtuk meg, amikor már elutazott. Újra írtam Máriónak, hogy közvetítsem Miklóspapa üzenetét: „A jelen körülmények mellett jobb nem erőltetni a dolgokat, hagyjunk minden( úgy, ahogy van, mert minden »közeledés« új zavart tudna előidézni, motiválná azokat, akiknek érdeke ez ellen dolgozni. Azt hiszem, Maga. Márió tudja, hogy Miklóspapa részéről soha nem történt semmiféle gondolat vagy cselekvés a »magas partner» ellen, és nem is fog soha történni." Márió érvelései nem voltak eléggé világosak számomra. Miért nem említettek neveket, vagyis ki volt az, aki megírta a levelet? Tudom, hogy a mi részünkről — amikor ennyire fontos kérdés forog kockán ilyen „feledékenység" nem történhetett volna meg, vagy ha mégis, akkor a tévedést helyreigazítottuk volna. Nem tudom, Márió közbelépésére történt-e, de a főherceg júniusban azt írta nekünk, hogy most birtokában van a publikációra vonatkozó 152

aláírt megegyezés, melyet személyesen akar átadni Miklóspapának a

legelső adandó alkalommal. Megírta, mennyire örült Papa üzenetének, hogy hagyjunk most mindent úgy, ahogy van — ami egyezett az ő Fienn yeyével azonos véleményével, és újabb bizonyítéka volt Miklóspapa nemes gondolkodásának, melyet az egész ügyben tanúsított. (Az összes eredeti levél a birtokomban van.) Ez időben lakást vagy házat kerestünk magunknak, mert világossá vált, hogy a saját háztartás vezetése gazdaságosabb lenne részünkre. A lakbérek nagyon magasak voltak Estorilban. Egy hónapig tartott, amíg találtam végre egy látszólag megfelelő kis egyemeletes házat, egy kis kettiel. Olcsó volt, mert nem adtak hozzá ágyneműt, nem volt benne jégszekrény, és a matracok szalmával voltak kitömve. A házat Chalet Ra'muntchónak hívták. Mama és én csináltuk a leltárt, Burgl Friesen és mások adtak ajándékba és kölcsön ágyneműt, valamint egy jégszekrényt. Veronica és Betty Gracie takarókat hozott. Eddie Friesen vitt engem autóján számtalanszor oda-vissza. Kimerítő, de felüdítő is volt mindez — és majdnem hihetetlen. 1949. március 3-án költöztünk át a Hotel de Parque-ból a Chalet Ramuntchóba. Nagy pillanat volt, mindenki örült, és az új otthonenkban elfogyasztott első étel, a pörkölt nagy sikert aratott. (A magyar Csordás Stefi főzte.) Bajánék és Friesenék virágokat hoztak, dr. Krehl lekvárt küldött, és az egyszerű kis házat gyönyörűnek találtuk. Reméltem, majd hozzászokunk a szalmamatracokhoz. Attól féltem csak, hogy ez nem lesz elég jó a szülők részére, de néhány nap múlva Magdamama kijelentette, soha olyan jól nem aludt még, mint ezeken a matracokon! Miklóspapa pedig semmit sem mondott erről. Bevallom, az első héten nem aludtam jól, és mindig fejfájással ébredtem, de később én is teljesen megszoktam a szalmamatracot. Alkalmazottat nagyon olcsón lehetett kapni, ezért könnyen találtunk magunknak portugál szakácsnőt. A kezdet nem volt zavartalan. Szakácsnőnk csak portugálul beszélt, és vidám jelenetek játszódtak le a konyhában, amikor tolmácsoltam Magdamamának és a szakácsnőnek. Mama magyarul beszélt hozzám, és sem ő, sem a szakácsnő nem várta meg a fordítás végét. Csak álltam közöttük, és csurgott a könnyem a nevetéstől... Enyém volt a kis padlásszoba. Ablakom az alattam lévő tetőre nyílt, melynek azonban volt egy hátránya: a macskák itt adtak randevút egymásnak. Elviselhetetlen hangnemű nyávogásuk mindig kiugrasz153

tott az ágyamból, kénytelen voltam hozzájuk vágni valamit, amitől aztán egy ideig csend lett. A külügyminisztériumba kellett mennem diplomatavízumaink meg. hosszabbítására. Lisszabon furcsaságai közé tartozott, hogy a külügy. minisztériumot „A Szükségletek Palotájának" (Palacio das Necesi. dades) nevezték, a közelében levő hatalmas temető neve pedig Az Élvezetek Temetője" (Cemiterio dos Prazeres) nevet viselte. A Szü'k. ségletek Palotájában kedvesen, előzékenyen fogadott Henrique (ja Guerra Quaresima Vianna protokollfőnök, akivel előzőleg már találkoztam, és aki a későbbiekben is mindig segítőkész volt. Én voltam az egyetlen a családban, aki megmentette magyar királyi diplo. mata-útlevelét, melybe a portugál diplomatavízumot és annak megújításait is bepecsételték. Természetesen ezt az útlevelet nem is_ merte el a magyar kommunista kormány, de a portugál diplomatavízum alapján a többi európai kormány elfogadhatónak találta, és így használhattam utazásaim során. Kedves barátunk, Csekonics Pepák gróf és felesége, Miriam (ők Lisszabonban laktak) egy pekingi kutyával ajándékozott meg, men emlékezett arra, hogy Mamának és nekem is ilyen kutyáink voltak Budapesten a Várban. Úgy gondoltuk, jelenlegi házunk neve illenék rá, ezért Ramuntchónak neveztük el. Határozott karakter volt, és hamarosan szeretett tagja lett családunknak. Házunkhoz közel volt a nagy estorili kaszinó, melyben egy szép mozi is helyet kapott, ahová Miklóspapa szeretett eljárni. Az egyik film szünetében Károly román király jött oda hozzánk az olasz király szárnysegédjével, Graziani parancsnokkal, akit felkért, hogy mutassa be őt Miklóspapának. Furcsa helyzet volt; Papa nevetve mondta később, még sosem történt meg vele, hogy egy király bemutatkozzék neki... Károly román király itt lakott Estorilban Madame Lupescuval, akiről azt mondták, hogy most már a felesége. Errefelé az emberek keveset tudtak az Európa keleti részében történtekről. Voltak hölgyek, akik udvari térdhajtással üdvözölték Madame Lupescut. Intelligens asszony volt, és különösen nyájas azok iránt, akik nem hajbókoltak neki. István az iskolával elment megnézni a látogatóba jött angol hadiflotta-egységet - nagyon tetszett neki a látvány. Azon a napon, amikor a „Home Fleet" elhagyta Portugáliát, Miklóspapával lesétáltunk a tenger partra, mert látni kívánta a kihajózást. Élvezet volt megfigyelni, menynyíre megváltozott az arckifejezése, amikor kitekintett a tengerre Ereztem, milyen nagy áldás, hogy odairányított bennünket a sors. 154

Gondolataim az Atlanti-óceán partjáról szüntelenül hazaszállnak a Duna-Tisza partjaira, édes hazámba, melyet számunkra a világ legszebb országa sem pótolhat. Itt naponta láthatom a tengert, eredeti élethivatásom annyira kedvelt életelemét, és gyönyörködhetem benne. [ mély a tenger és végtelen... De mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz, és végtelenebb a vágyódásom, mely a magyar földre és a magyar nép körébe hazavonz!" - írta emlékiratában.. Szenzációs hírt kaptunk: Papi és Ellamami megérkezett Szlovákiából Bécsbe! Utoljára öt évvel ezelőtt láttuk egymást. Meg akartam tudni, mik a terveik, hogy mielőbb megölelhessem őket. Először Svájcba szándékoztak menni; mivel Pista svájci csekkjét még nem váltottam be, azt egy ottani találkozásra kívántam most felhasználni. A Habsburg-Horthy-kapcsolat kísérletei tovább folytatódtak. Március 29-én José Saldanha da Gama őrgróf - akinél Habsburg Ottó főherceg szokott lakni portugáliai tartózkodása idején - jött hozzánk teára. Vele volt Odry Judith, akit Magyarországról ismertünk, amikor Magdamama rokonának, Lukács Bandinak volt a felesége. Most - mint Odryné - férjével együtt José Saldanha házában élt. Hosszú ideig elbeszélgettünk velük, egyengetve Miklóspapa és Ottó főherceg kölcsönös látogatásának útját. Néhány nappal később José Saldanha meghívott vacsorára, és kocsit küldött értem. Vele és Odryékkal hosszú, s úgy reméltem, gyümölcsöző beszélgetést folytattunk, éjjel fél kettőig. Miklóspapa sok levelet kapott magyaroktól, a világ minden részéből, de különösen magyar tábornokoktól, akik Németországban, Ausztriában és Svájcban éltek. Minden levelet megválaszolt, mindenkit arra ösztönzött, ne politizáljon és kerülje a széthúzást. Leveleit én gépeltem, és levelezését sorrendben irattároztam. Április 1-je és 21-e között Istvánnak húsvéti szünete volt, de már várta, mikor térhet vissza az iskolába. Örültem, hogy szeretett iskolába járni, és most már ő olvasott fel nekem élvezettel angolul. Az iskolaigazgató dicsérte szorgalmáért és magaviseletéért. Sürgöny érkezett szüleimtől: megérkeztek Svájcba, de nem tudták, meddig maradnak. Kérték, jöjjek, amilyen hamar csak tudok. Pap professzor szerint a levegőváltozás lenne most számomra a legjobb orvosság - de én amúgy is elhatároztam, hogy utazom. Másnap Lisszabonban megkaptam a svájci vízumot, „A Szükségletek Palotájában" pedig dr. Viannától - a Portugáliába való visszatéréshez a diplomatavízumomat. •Horthy Emlékirataim.. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 339. o. 155

Három nappal később felszálltam egy olcsó repülőjáratra, mely leszállt Madridban és Barcelonában is. Papi és Ellamami várt rám a genfi repülőtéren — milyen gyakran latolgattam, hogy látjuk-e még valaha egymást! Együtt laktunk a Hotel Berninában, és hosszasan beszélget, tünk. Hajmeresztő történeteket meséltek Budapest ostromáról. Ám ugyanolyan jól tudtak előadni vicceket és tréfás történeteket is. Jókat nevettünk együtt. Papival a Genfi-tó partján sétáltunk, és moziba mentünk. Négy hétig maradtam velük, eközben sok telefonhívást, meghívást kaptunk, és sok régi baráttal is találkoztunk. Nevük semmit sem mond az olvasónak, így csak egyet említek: azét, akihez szüle jövője szorosan hozzákötődött. Az angol Sir Oliver Duncan, Liechtenstein hercegség polgára volt, és nagyon gazdag. A háború előttről ismertük, amikor meglátogatott bennünket Elefánton. Most többször találkoztunk vele. Hosszasan elbeszélgettünk, aztán elvitt bennünket szép otthonába, Montreux-be. Amikor később megtudta, hogy szüleimnek nem maradt semmijük, és azt sem tudják, hol élnek majd a jövőben, meghívta őket, telepedjenek le franciaországi, Cannes me)ke letti villájában, Beau Desert-ben. De szüleim ezt csak úgy akarták elfogadni, ha cserébe ők vigyázhatnának a házra és ők gondozhatnák. Húzódozva végül is beleegyezett, így szüleim sok évig éltek a gyö. nyörű Beau Désert-ben. Jó volt találkozni Jánossal, Esterházy Bibi fiával, aki elmondta, édesapja most pozsonyi börtönben szenved, és nagyon aggódnak érte. Mielőtt elhurcolták Oroszországba, Szlovákiában halálra ítélték — most pedig visszahozták Pozsonyba. Szlovákiában élő húga, Lulu, mindent elkövetett, hogy segíthessen rajta. Még egy szlovák náciellenes niszter is pártfogásába vette, mert emlékezett arra, hogy Esterhá4 János volt az egyetlen a hatvanhárom képviselő között, aki a zsidótörvények ellen szavazott, s aki a Magyarországon át menekülő szlo vákoknak segített. Betegsége ellenére egyik csehszlovák börtönből a másikba hurcolták. Szeretett barátunknak végül is keserves börtönhalála volt — az utolsó leheletéig buzdította börtöntársait és erőt öntött beléjük. Ha valaha volt mártír, ő igazán az. Azt hirdette, hogy „jelképünk a kereszt, nem a horogkereszt". Sosem tudták elhallgattatni.

* Részletek Török Bálint az Új Ember-ben megjelent cikkéből (1997. március) 156

Visszafelé tartva Portugáliába, Madridban meghívott néhány napra el találkoztam édesanyjával, Zichy Edina nénivel, akivel ködtünk Magyarországon a német megszállás idején. Jól teknáelguyk bikaviadalra. Sokat hallottam a spanyol bikaviamealgvaitm m trIo nfii! éeZrgYü iB ő ecazhrtröYetátrn l' de addig még egyet sem láttam. Nagyon izgalmas volt, ám zotartóa részeket, amelyekben lovak vettek részt, visszataszítónak achli találtam. Nem tudtam megérteni, a lovakat kedvelő spanyolok hogyan engedhetik meg ezt. Lehet, hogy nem volt szerencsém, de két lovat öklelt fel a bika, és félholtan vonszolták ki őket az arénából. Négy kimerítő és élvezetes madridi nap után Miklóspapa, Magdamama és István Bajánékkal együtt várt rám a lisszaboni repülőtéren. Nagyon jó volt megint meghitt otthonunkba visszatérni. Sok levél gépelése is várt rám. Örültem, hogy amíg távol voltam, Magdamama az összes levelet kézzel lemásolta, úgy, ahogyan azt megígérte. Később alkalmam volt egy portugál bikaviadalt is megnézni. Betty Gracie és mások vittek Vila Francába, a Palha ikrek vidéki birtokára. Magas, jóképű fiatalemberek voltak, egypetéjű ikrek; mindjárt megbarátkoztam velük. Nagy kiterjedésű — az Alföldhöz hasonló — területnek voltak tulajdonosai. Bikákat tenyésztettek, viadalra. Elvittek minket, Condessa de Barcelonával együtt, egy olyan bikaviadalra, amelyen a híres Nuncio szerepelt lóháton. A spanyol viadal után ezt zavartalan élvezet volt végignézni. Mindenekelőtt: a bikák szarvai be voltak kötözve. Nuncio remek, spanyol iskolában betanított lovát vitte az arénába, egyenesen a bika felé lovagolva, és amikor az elhaladt mellette, egy kis „bandilleró"-t szúrt az állat nyakába — a hatalmas rúd helyett, mellyel a spanyolok átmetszik a bika nyakizmait, hogy fejét leszegje. Itt a bika még csak hozzá sem ért a lóhoz, mely nagy taps közben hagyta el a arénát. Ezután jött a torreádor, gyalog — aki természetesen nem tudott olyan szép és sima „passos"-okat bemutatni, mint kollégái Spanyolországban, mert itt a bika magasan hordja a fejét, nem lehajtva, átdöfött nyakizommal. A végső szúrás helyett, amellyel a spanyolok megölik a bikát, a portugál torreádornak kezével kell képletesen megérintenie azt a bizonyos pontot. Ekkor lépnek a porondra a „furcados"-ok, egy csapat önkéntes fiatalember. Egyikük legelöl nagyokat kiált, hogy a bikát támadásra ösztökélje, és amikor az állat támad, a hátára kell ugornia, a szarvak közé. A többi „furcados" csak akkor segíthet neki, lefogva a bikát, ha 157

meg tud maradni a bika hátán. Az ember van veszélyben, nem a Amikor végre megszabadítják — néha persze megsebesül az aré kolompokkal ellátott ökröket engednek be, körbe-körbe hajtják amíg a bika hozzájuk csatlakozva el nem hagyja az arénát! Ez i „happy end"-érzést kelt az emberben. A lovak sértetlenek maradna bika csak kis szúrásokkal a nyakán, épségben kiszalad. Az azon nem tudható, mi történik vele, miután elhagyja az arénát. A bikaviadal után, életemben először, hallgattam fadót. A legtö ének tragikusan szomorú, elhagyott szerelemről, vágyakról szól, és ha jó az énekes, akkor nagyon élvezetes. Később sokszor hallottam a híres Amalia Rodriguest fadót énekelni. Igazán szép volt. A fado-éne. keseket néha magánházakba, vacsora utáni előadásra is meghívják. Július 13-a fontos zarándoknap Fatimában, amely most az európai nagy zarándokhelyek egyike. Veronica és Betty Gracie vitt el oda autó. val. Magyarországon már eléggé sokat tudtam Fatimáról, ahol 1917. ben hatszor jelent meg a Szeplőtlen Szűz három kis pásztorgyereknek szerintük mint „fehér hölgy" — minden hónap tizenharmadikán, Ezeken a napokon sok ezer ember zarándokol oda. A parasztgyom mekek meséje egyszerűségében is nagyon meggyőző. Portugáliába jövetelem öröme volt, hogy talán eljutok egyszer Fa. timába. Július 12-én este elmentünk megnézni a gyertyakörmenetet Éjfélkor kezdődött, amikor ezres tömegek gyűlnek össze a bazilika előtti nagy téren; gyertyával a kezében mindenki énekelve követi a Szent Szűz szobrát. Nagyon megható látvány, szép élmény részt venni benne. Áldozati gyertyákat gyújtottam, és nővéreimért imádkoztam. Az éjszakát Gracie-ék barátjánál, Jil Foz házában töltöttük. Másnap vissza. mentünk Fatimába a nagymisére; ott a hordágyon fekvő betegek között jártam. A mise végeztével egyikük felkelt, és saját lábán távozog — természetesen nem tudhattuk, mennyire volt beteg. Fatimában nelt sokat adtak a fizikai csodákra. Azt mondták, a fatimai csodák a lélej csodái. Ez nagyon tetszett nekem. Az iskolai szünidő július 15-én kezdődött. István hazahozta félév{ értesítőjét. Osztályelső volt! Ezt meg kellett ünnepelni, nagy tolta kapott. Másnap Baján Viola elvitt bennünket a nagy homokos, szép tengerpartra, ahol úsztunk és napoztunk. Félkör alakú öblöt képez ott tenger, amelyben mindig nagy a hullámverés, még ha nyugodt is 31 óceán. Akkoriban azt mondták, veszélyes ott úszni, de később népszementéo rű „surfing"-hely lett. Sajnos az óceán vize a portugál partok de Miklóspapa nagyon hideg, ezért én csak ritkán merészkedtem be, 158

István nagyon szerettek ott úszni. Ezen a hatalmas homokos tengerparton néha feltűnt egy uniformisba öltözött ember, aki lassan sétált a víz szélén. Az volt a feladata e zord felügyelőnek, hogy ne végiedie g a nőket kétrészes fürdőruhában fürödni, és a férfiakon is i crg beQven mindig valamilyen trikó. Ennek az volt a magyarázata, hogy az utóbbi időben külföldiek — köztük mindenféle menekültek — a tengerparton félmeztelenül, sőt néha teljesen csupaszon fürödtek, ami azelőtt r 2. nem történhetett meg Portugáliában. Az ellenőrzés természetesen túl szigorú és komikus volt, de az embereknek igazodniuk kellett ehhez, máskülönben pénzbírságra ítélték őket. Amikor az őr megjelent a láthatáron, mulattunk, ahogy az asszonyok felkapkodták magukra a férjeik ingét kétrészes fürdőruhájuk fölé, vagy gyorsan bemenekültek a mély vízbe. Miklóspapa is mindig haragudott, amikor trikót kellett viselnie a tengerparton. Néhány évvel azelőtt találkoztunk Jean és Stuart Bellinghammal, akik gya kran keresték fel Magyarországot a háború előtt. Írországban laktak, ahol nagy gazdaságuk volt. Nagyon barátságosan viselkedtek, és amikor hazaérkeztek, meghívót küldtek részemre a híres dublini .Horse Show"-ra (lovasbemutatóra), utána pedig a „farm"-jukra. Mindjárt mellékeltek egy repülőjegyet is Írországba. Valójában nem akartam elmenni, de apósomék rábeszéltek, fogadjam el a kedves meghívást, mert a változás biztosan jót tenne nekem, és előnyös lehet István részére is a jövőben. Július végén tehát Londonba utaztam, portugál repülőgépen. A kapitány behívott a pilótafülkébe, sőt még a pilótaülésbe is beültetett. Nagy öröm volt másnap meglátogatni Baranyai Lipótot és Annust. Lipót otthon a Magyar Nemzeti Bank feje volt, igen nagyra becsültük őt. Egy egész reggelt Aylmer Macartneyval, a magyarul beszélő oxfordi professzorral töltöttem, aki interjút akart velem készíteni a múltban történtekről, mert éppen könyvet írt 1944. október 15-éről. Úgy találtam, az emberekről és az eseményekről átfogó a tudása, habár a felfogása néha furcsa volt bizonyos dolgokról. Nem volt magnója és nem írt jegyzeteket, így megkértem, hogy később küldje meg nekem az interjúról készített jegyzeteit. Dublinban Jean Bellingham várt rám; kis furgonján Dublin melletti .The Cliffs" nevű házába autóztunk. A legcsodálatosabb két hetet töltöttem Írországban ezekkel a kedves, vendégszerető barátokkal, a gyönyörű, egészen különös országban, melyben az emberek eredeti, szívélyes és néha mulatságos módon fejezték ki magukat. Az első négy napot Dublinban, a híres „Horse 159

Show"-n töltöttük, amely — ha valaki úgy szereti a lovakat, mint én különleges élmény. Lóversenyre, ugratásra mentünk, és végül részt vettünk a louthi vadászbálon is. Néha vitáim támadtak az írekkel — amikor például „a mi ellenségeinkre ott északon", vagyis az angolokra céloztak. Sosem tudtam ezt szó nélkül hagyni. Megmagyaráztam nekik, hogy térden állva köszönném meg Istennek, ha Magyarországot az ő „északi ellenségeik" szállnák meg, A lovasbemutató után Bellinghamék Westmeath járásban levő Glencara nevű „farm"-jára hajtottunk, ahol lóháton közlekedtünk és ugrattunk is. A Bellingham család tagjai: Stuart, Jean, valamint három fiuk, Henry, Johnny és Andrew. Igazi falusi élet volt a Glencarán, egész nap a farmot jártuk, esténként meg Jeannek segítettem zoknitöme• geket stoppolni. Nemsokára ennek is vége lett. Feltettek a londoni repülőre, biztosítva arról, hogy jövőre Istvánnal együtt kívánnak viszontlátni. Kétnapos londoni tartózkodásom után elmentem Oxfordba. Ott Aylmer Macartney professzorral és feleségével teáztam, majd hosszú beszélgetésem volt négyszemközt a professzorral; megvitattam vele a fontosabb részleteket a Királyi Várban töltött utolsó napjainkról. Nem értettem egyet az általa leírt néhány megjegyzéssel, arról, amit a kormányzó állítólag gondolt vagy mondott... Erre Macartney behívott egy szélsőbaloldali érzelmű magyart, aki akkor éppen látogatóban volt ott, és megkérdezte, mi az ő véleménye vitánkról. Meglepetésemre az illető teljesen egyetértett velem, erre aztán Macartney beleegyezett a szöveg kijavításába. Remek volt megint visszatérni Portugáliába, átölelni Miklóspapát. Magdamamát és Istvánt, aki a lisszaboni repülőtéren várt rám. Estére Apponyi Madeleine jött hozzánk vacsorára, aki nemrég érkezett meg az Egyesült Államokból, hogy most saját maga részére keressen villát Estorilban. Másnap az estorili Hotel Palacióban megbetegedett, és betegsége idején mindennap kétszer is meglátogattam. Szent István-napon kora reggel emlékmisét mondattunk Pistá majd ünnepi misére mentünk az estorili Szalézi-kápolnába, mel ezen a környéken élő valamennyi magyar megjelent. Madeleine az éjjel nagyon rosszul lett vesebántalmai miatt, így egész reggelig vele voltam. Délután üzent, hogy újra látni akar. Amikor beléptem szobájába, úgy találtam, jobban van, de még nagyon gyenge volt. Átadta nekem hotelszéfjének kulcsát, melyben minden ékszere és a pénze benne volt, és azt mondta, ha bármi történne vele, vegyek iG mindent, tartsam magamnál, és ezt ne említsem meg senkinek. Kérte, 160

most rögtön próbaképpen menjek, és nyissam ki, aztán zárjam be a széfet, hogy lássuk, megengedi-e ezt nekem a hotel alkalmazottja. Kissé zavarban voltam, de egyszersmind meghatott belém vetett bizalmával. Egyszer régen azt mondta nekem, mindenki csak a pénzére vadászik, és ezért nem bízik meg senkiben. Pontosan azt tettem, amire kért, majd két nap múlva, amikor már sokkal jobban érezte magát, visszaadtam neki a kulcsot, megköszönve barátságát és irántam érzett bizalmát. Néhány nappal később Madeleine bejelentette, szeretné, ha lenne au tóm! Apósomékat sokfelé kell elvinnem, Lisszabonban kell bevásárolnom stb. Kért, hogy menjek kocsikat nézni, és számoljak be erről neki. Tulajdonképpen már megszoktam a gyors helyi vonatot, a gyalog megközelíthető állomást. Nem volt könnyű elképzelnem, milyen is lesz az, ha autóm is lesz. Most villát kerestem Madeleine részére, autót pedig saját magamnak; tündérmesének tűnt az egész. Szeptember 12-e emlékezetes lett számomra, mert Veronica és Betty Gracie ezen a napon még egyszer elvitt Fatimába. Akkorra már elhatároztam, hogy ápolónői munkát kérelmezek Fatimában, felajánlásként a Szűznek nővéreim érdekében. Dr. Genshez, az elsősegélynyújtó kórház főorvosához mentem, és megkérdeztem, dolgozhatok-e mint szervita a zarándoknapokon (minden hónap 13-án). Dr. Gens szerint ez Don Josétól, Leiria püspökétől függött; figyelmeztetett, hogy a püspök újabban megtiltotta több szervita (itt dolgozó önkéntes férfiak és nők) felvételét. A főpap szerint a legtöbb önkéntes csak azért jön, hogy szervita lehessen, de nem akar dolgozni. Dr. Gens beleegyezett: beszél a püspökkel. Amikor visszajött, mosolygott, és elmondta, megemlítette Don fosénak, hogy van itt egy magyar hölgy, aki elvesztette férjét és hazáját, és szeretne Fatimában dolgozni. A püspök erre azt felelte, nem az ő hibája, hogy az illető elvesztette férjét és hazáját, miért kellene neki ezen segítenie. Megismételte korábbi kijelentését: nem akar több szervitát. Ekkor dr. Gens felállt, és szomorúan megjegyezte: „Kár, mert ez a hölgy ápolónő." A püspök felkiáltott: „Ápolónő! Biztos, hogy erre a szervitára van szükségünk!" Bejutottam. Így kezdődött ötéves szervitamunkám Fatimában. Ezután már csak egy akadályt kellett leküzdenem, a szerviták főápolónőjét: Marquesa Olga de Cadavalt, aki nagyon szigorúnak látszott, és nyilvánvalóan nem örült, hogy még egy „arisztokrata társasági hölgy" csatlakozik hozzájuk. Engem a magyar vöröskeresztes 161

főápolónőre, Apor Gizellára emlékeztetett, az én szeretett Gizi nénim, re, aki rendkívül szigorúan kezelte a rábízott ápolónőket. A püspök hozzájárulásával természetesen azonnal dolgozni kezdtem az ambulancián. Olga Cadaval egész éjjel célzatosan a legpiszkosabb munkákat adta nekem. Öreg, beteg férfiakat kellett a vécére kísérnem, bekötözni a legcsúnyább sebeket... — de számomra, a háborúban nyelt gyakorlatommal, mindez könnyű munka volt. Tudtam, miért teszi en velem Olga Cadaval. Ahogyan Gizi néni mondta volna: „Ha nem tet, szik neki és elmegy, annál jobb; nem lenne belőle jó ápolónő. Aló ápolónőnek mindent el kell fogadnia." Ejjel fél kettőig dolgoztam — az ablakból láttuk az éjféli gyertyás körmenetet —, aztán fél órát alhattunk, majd kettőkor a szervita misére és áldozásra mentünk, utána fél négytől újra dolgoztunk az elsősegély. helyen. Reggel Olga Cadaval kijelentette: „Igen, velünk maradhat." Délig dolgoztunk, utána segítettük és elkísértük a betegeket a nagy szabadtéri misére és áldásosztásra a hatalmas térre, a katedrális elé. A mise után fejeződött be aznapi munkánk. Közben címünk közismertté vált, és egyre több Miklóspapának címzett levelet kaptunk. Érdekes volt a magyar emigránsok leveleit I olvasni. Nem voltak elégedettek tartózkodási helyükkel, mindent az 1 „otthonhoz" hasonlítottak, és sokan próbáltak máshová költözni. Argentínából szerettek volna az Egyesült Államokba menni, ugyanakkor jött egy levél az USA-ból, mely szerint onnan viszont Argentínába kívánkoztak egyes magyarok. De a legtöbb levél a Németországban, Ausztriában és Svájcban élő tábornokoktól jött. Ebből hatalmas menynyiségű levelezés lett, mely sokszor nézeteltéréseket és vádakat is tartalmazott. Néhány csúnya cikk jelent meg egyes tábornokok ellen a felelőtlen újságokban. Mindez természetesen a háború következménye volt, minthogy sok tiszt harcolt a németek oldalán, azzal a meggyőződéssel, hogy a kommunizmus ellen védik hazájukat; másokat, akik ettől eltérően vélekedtek, bebörtönöztek a nácik. Most mindenki a saját igazát akarta bebizonyítani, és arról kívánta meggyőzni a kor-1 mányzót. Miklóspapa próbálta őket lecsillapítani; kérte, tartsanak össze, maradjanak nyugodtan, amíg haza nem mehetünk. Hogy s viszálykodásnak véget vessen, a három legmagasabb rangú tábornokból kinevezett egy katonai tanácsot: döntsön az a vitákban és a vádak ügyében. Természetesen ez sok levélváltással járt, amit én kartotékoltam és tartottam rendben. A nagy fatimai zarándoklatra mindig október 13-án kerül sor, 1917-ben ezen a napon volt az utolsó olyan jelenés (a hat közül), melyet a Fatimai 162

Szűz előre bejelentett Luciának, Francescónak és Jacintának. Fatimában már rajtam volt a fehér szervitaruha, fehér fátyollal és kék csillaggal. A hideg ellen magyar vöröskeresztes körgalléromat használtam, melyben a Gestapo tartóztatott le annak idején. Dr. Gens sokszor jött velem beszélgeti, és ezen a napon elmesélte nekem az 1917-es megrázó eseményt. akkor még orvostanhallgató volt, és ateista. Egyik diáktársával elhatározták, elmennek megnézni azt a „cirkuszt", melyről az emberek oly sokat beszéltek: egy fehérbe öltözött hölgy jelenését, aki állítólag Szűz Mária volt. Miközben felfelé haladtak a hegyen, ahol sokan betegeket támogattak, és tolószékeket toltak, olyanokét, akik gyógyulást reméltek, előbb csak megeredt, majd szakadni kezdett az eső. Mire odaértek, ahol a három pásztorgyerek várakozott, már minden csupa sár volt. Sikerült a gyerekek közelébe jutniuk, és egy idő múlva látták, hogy a gyerekek egyszerre, boldog arckifejezéssel felnéznek. Mondták Gensnek: megkérték Luciát, vegye rá a „hölgyet" hogy ne csak ők hárman, hanem mindenki kaphasson jelet a Szűz jelenlétéről. Lucia felfelé nézve válaszolt néhány kérdésre, Gens ezeket nem hallotta. Hallotta viszont, amint Lucia azt mondta: az emberek szeretnének valamilyen jelet kapni. Lucia ezután megkérdezte: „hol?", majd felkelt, és kinyújtott karral az ég felé mutatott. Hangosan mondta: „Oda nézzetek!" Abban a pillanatban a felhők szétváltak, és a nap körforgással közeledett a tömeghez. Ezt a tüneményt negyven kilométerrel távolabb is látták. Dr. Gens azt hitte, eljött a világ vége, és a földre borult. Ez mintegy két percig tartott, majd a nap — újra körforgással — visszatért a helyére. Gens először azt észlelte, hogy körülötte minden teljesen száraz. Akkor megfogadta önmagának, hogy ha valaha ezen a helyen kórház lesz, abban ő önkéntes munkát fog végezni. Isten hatalmáról kapott kikezdhetetlen bizonyítékot. Meg is tartotta ígéretét, és most az elsősegély-kórház főorvosa volt. Beszámolójának volt még egy igen érdekes része. Akadtak a tömegben olyanok is, akik nem látták a „napcsodát"; valaki, aki Gens közelében állt, szintén nem látta, csak a körülötte álló emberek furcsa magatartását vette észre. Ez számomra azt bizonyította, hogy nincsenek csodák, de vannak olyan megnyilvánulások, melyeket az emberek „belső nyitottságuk" révén érzékeinek. Szerencsésnek éreztem magam, hogy olyan embertől hallottam a történetet, aki jelen volt — és hogy megismerhettem Gens doktort, aki néhány év múlva meghalt. Őszinte, természetesen viselkedő ember volt, nagy belső — nem hitbeli — tudással.

L

163

Már október 12-én sok munka volt, 13-án pedig még több, lönösen hajnali fél három és dél között. Valahányszor visszaérten; Estorilba, mindig kimerült voltam. Ágyamba zuhantam, és tíz órát alul, tam moccanatlanul. Volt akkor egy másik emlékezetes esemény is Portugáliában: Franco generális, a spanyol államfő látogatása 1949. október 22-én. Lementünk a tengerpartra nézni a hajó érkezését. Szerencsémre egyike voltam azoknak, akiket másnap Rodrigo Castrr, Pereira meghívott egy régimódi portugál bikaviadalra, melyet Franco' tábornok tiszteletére rendeztek. Kürtszóval, nagy pompával zajlott az esemény. A híres lovasok, Nuncio és Veiga részvételével a portugál stílusú bikaviadal impozáns látványosság volt. Sokan kiáltoztak a 14 zönség soraiból: „Franco, Salazar! — Franco, Salazar!", mire Franco min. den alkalommal felállt és integetett. Oliveira Salazar miniszterelnökből csak a feje teteje látszott, de ő egyszer sem állt fel. Aztán a tömeg mintha megelégelte volna ezt, egyszerre csak az ő nevét kezdte kiáltani, és nem hagyta abba: „Sa-la-zar, Sa-la-zar!" Ekkor anélkül, hogy felemelkedett volna, Salazar még hátrább tolta a székét, és ezután már a feje búbját sem lehetett látni. Erdekes volt megfigyelni a két diktátor közötti különbséget. Madeleine elhatározta, hogy Londonba kell mennem autót venni. Először velem akart jönni, de nem érezte jól magát. Amikor eldöntött valamit, szerette, ha azt gyorsan el is intézték. Kigondolta: a leggyor. sabban akkor juthatok kocsihoz, ha Angliában veszem meg, és magammal hozom. Egy angol autó megvásárlása Portugáliában hónapokig elhúzódott. A font értéke esett, és mivel nekem diplomáciai rendszámot ígértek, nagyon előnyös volt olcsóbban megvenni a kocsit Londonban, majd áthozni Portugáliába, importvám fizetése nélkül. Szükségem volt valakire, aki mindebben segít az angol fővárosban. Írtam tehát Geoffrey Northnak, Bellinghamék barátjának, nem tudna-e nekem segítséget nyújtani. Kedvesen válaszolt, sok információval látott el. A követségen megkaptam az angol vízumot, és október 29-én elrepültem Londonba. Geoffrey North várt a repülőtéren, és a következő tíz nap alatt nemcsak segített megvenni a kocsit, de négyszer még színházba is elvitt. Ötször hívott meg vacsorázni a Cavalry Clubba, a Jardín des Gourmets-be, Colonyba, és kétszer a Bagatelle-be. Ez nagyszerű volt. Unokatestvéreimmel és más magyarokkal is találkoztam, akik moziba vittek. A kitűnő filmet, a Third Man-t láttuk, amely nekem — fülbemászó zenéjével — annyira tetszett, hogy néhány nap múlva újra megnéztem! Napközben mentem autókat nézni: Austint, 164

loviett Javelint, Humber Hawkot próbáltam ki, és úgy találtam, a 'kisebb kocsik közül a legkényelmesebb hátsó ülése apósomék részére a Humber Hawknak van. Végül is ezt választottam. Kocsimmal együtt hajón utaztam Angliából Portugáliába. Geoffrey erő ködött, hogy elvisz autón Liverpoolba. Így jó alkalom kínálkozott egy hosszasabb beszélgetésre. Geoffrey nagyon kedves, vonzó egyéniség volt, házasságról beszélt, de úgy éreztem, nem illik bele az életembe. Apósomékról kellett gondoskodnom, nem akartam lekötni magam. Geoffrey teljesen megértette ezt, és azt mondta, ő viszont nem tudná megosztani feleségét a család más tagjaival. Szerencsére semmi komoly dolog nem történt közöttünk, de amikor elváltunk, kicsit többek voltunk, mint jó barátok. Délután háromkor Liverpoolban kocsimmal együtt felszálltam a Hilary"-ra. Köd volt, a hajó erősen hánykolódott. Szomorú elindulás tíz csodálatos nap után. Tisztában voltam azzal, hogy köztem és Geoffrey között erős a fizikai vonzódás — fájt a szívem, és tudtam, Geoffrey ugyanígy érez. Megígértem magamnak, a jövőben óvatosabb leszek, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. A lisszaboni kikötőben Miklóspapa, Magdamama és Baján Artúr várt rám. A kocsit leemelték a hajóról, és új autónkon vittem őket Estorilba! Hirtelen elmúlt minden szomorúság, nagy boldogságot éreztem, és hálát a sok jóért, ami történik velem. Az állomásra hajtottam Istvánért, aki az iskolából jött. Nagyon örült ő is, és tetszett neki a Humber Hawk. Egyenesen Madeleine-hez mentünk, aki már új villájában, a Santa Margaridában volt. Megmutattuk az autót, és felajánlottam neki, hogy bárhová kíván menni, sofőrként alkalmazzon engem. Kijelentette: nem akarta, hogy a kocsival kapcsolatban költségem legyen, ezért az autó havi fenntartását kifizette, de ő maga sohasem használta, mindig taxit fogadott, ha el akart menni valahová. Nem gondoltuk volna, hogy újra kocsink lesz, és az igazat megvallva jól megvoltunk nélküle is, de most, hogy volt autónk, nagyon élveztük. Majdnem szégyelltem ezt a luxust, ha családunkra és sorstársainkra gondoltam. Papa és Mama is ugyanezt mondta. Madeleine azért választotta ezt a nagy villát — melyben két elkülönített lakás volt —, mert azt akarta, hogy mi is oda költözzünk. Nekem ez jó megoldásnak tűnt, mert Madeleine-t diszkrétnek és tapintatosnak ismertem; legtöbbször nem is lenne otthon, hiszen nem tudott sokáig egy helyben maradni. Alig bírtam kivárni a költözködést, mert a Chalet Ramuntcho nem volt igazán alkalmas téli berendezkedésre. Az eső beesett néhány szobába, különösen az én szobámba szivárgott be a víz. 165

Egy hónap múlva kaptam értesítést, hogy nem a határon fogták el őket, hanem még mielőtt megpróbálkoztak volna a szökéssel. Mivel ez csa k a menekülés feltételezése volt, nem bántalmazták őket, és ítéletük valószínűleg nem lesz olyan szigorú. Gondolták, Myro esetleg fél évet fog kapni, Gyuri pedig a dupláját. Ez is eléggé borzalmas volt! Születésnapomon agarászatra hívtak meg. Condessa de Barcelona vitt el kocsiján. Sok királyi fenség jelent meg a vadászaton. A Palha ikrek nagyszerű lovat adtak nekem, hogy bemutassák tulajdonságait valakinek, akinek a paripát el akarták adni. A spanyol trónörökös fia, Az év végi vizsgákon István megint osztályelső lett; szégyenlős is volt juanito (a későbbi János Károly király) versenyre hívott ki, hogy miatta, ami tetszett nekem. Mindnyájan elmentünk a St. Julian iskola meglássuk, melyik ló a gyorsabb. Szabályszerűen sztároltak minket, és nemsokára éreztem, a versenyt könnyen meg tudom nyerni, de egy évzárójára. Madeleine és Bajánék velünk töltötték a karácsonyestét. Felhívtam pillanatig haboztam, ne szerezzem-e meg az örömet ennek a nagyon szüleimet Cannes-ban, Sir Oliver Duncan „Villa Beau Désert" nevű vilrokonszenves fiatal fiúnak, hogy nyerjen. Ugy határoztam, ez mégsem lájában, ahová már beköltöztek. Másnap Jenő bácsi érkezett meg lenne helyes. Egyébként biztosan észrevette volna, ha visszatartom a repülővel Tanganyikából. A Hotel do Parque-ban szállt meg. Minlovamat. Megnyertem a versenyt, és ő nagyon kedvesen odajött hozzám gratulálni, mondván, kezdettől fogva látta, hogy az én lovam a dennap velünk teázott, és vacsora utánig maradt. gyorsabb. Jó volt látni, hogy ez a klíma milyen jót tett Magdamamának; egészMár régóta levelezésben álltunk Montgomery nagykövettel annak sége teljesen rendbe jött. Miklóspapa, mint mindig, hihetetlenül fiatalnak látszott, úgy szaladt le és fel a lépcsőn, hogy alig tudtam követni. lehetőségéről, hogy visszakapjuk a „Hungaria" jachtot, vagy anyagi Szilveszterkor, István karácsonyra kapott bábszínházával, előadást ellenszolgáltatást kapjunk érte. Ezt a hajót a kormányzó Hitlertől kapta, rendeztem az egész családnak, Madeleine is velünk volt. Éjfélkor I de soha nem vette hasznát. A jachtot a németek hozták el Istvánnal felálltunk egy székre, és beleugrottunk az új évbe — ahogyan ; Magyarországról, és Németországban elkobozta az amerikai hadsereg. Groteszknek tűnt, hogy ez az értéktárgy a kormányzó egyetlen tulajnővéreimmel tettük Elefánton, gyerekkorunkban. dona. Montgomery barátunk mindent megtett, amit tehetett, továbbí1950. január elsején misére mentünk Mamával, aztán felnyitottam az totta Miklóspapa levelét Truman elnökhöz, McMahon szenátor utóbbi napokban érkezett leveleket, amelyeknek a megválaszolása sok közvetítésével. A szenátor mindent átadott az ő ügyvédi irodájának, a munkával járt. Ezekben a napokban Miklóspapa engem „sofőröm, belGallaghernek, melynek komoly tapasztalata volt már ilyen ügyekben. A Magyarországgal megkötött békeegyezmény, amely 1947 ügy-, külügy- és pénzügyminiszterem"-nek nevezett. Szomorú lecsúszás a kormányzónak! Én azonban megtettem minden tőlem tehetőt. szeptemberében lépett életbe, azt is megszabta, hogy kártérítés jár minden olyan felismerhető tulajdonért, melyet magyar polgároktól Január 11-én sürgöny érkezett Darányi Mócitól. Értesített, hogy Myro nővéremet, Gyurit és két gyermeküket letartóztatták a határon. Tíz erőszakkal vittek el a német erők Magyarországról Németországba napig senki sem tudta, mi történt velük. Tíz nap után a gyerekeket 1945. január 20-a után. Az egyezmény elutasította a kártérítést, ha a kiengedték, és átadták őket Éva nővéremnek. Ez a hír nagy csapás volt tulajdont e dátum előtt vitték el. Nem lehetett megtudni, mikor hagyAlig mertem rá gondolni. Tehetetlenek voltunk, kívülről nem lehetett ta el a jacht Magyarországot, de a valószínű időpont 1944 utolsó napjai és 1945 januárja közé esett. Biztosítottak arról, hogy más megoldásegíteni hozzátartozóinkon. Tudva, hogy Magyarországon államellenes bűn a menekülés kísérlete, csak imádkozni lehetett, hogy segítse sok is lehetségesek, például tárgyalások a megfelelő állami hivatalokkal, s ezeket ők szorgalmasan folytatták — így mondták nekünk. meg valamennyiüket az Isten, és mielőbb kiszabaduljanak. Am ha elNagy levelezésem van erről. A vége az volt, hogy két év után semmit engednék is őket, mihez kezdhetnek, miután valószínűleg eladták sem lehetett elérni. mindenüket a szökés előtt? 166 167

Amikor végre átköltöztünk a Chalet Ramuntchóból a Casal s Margaridába, a hurcolkodást már az én autómmal tudtam intézni. Ha Madeleine nem ajánlotta volna fel, soha nem gondoltunk vol költözködésre, de most vettük csak észre a Chalet Ramuntcho hátrányait. Élveztük a kényelmet és a szép kilátást. Különösen élveztük a nagy ágyakat és a forró fürdőt! Vasárnap büszkén vittem autón Magdamamát templomba, és utána élvezettel mostam le a kocsimat.

Idézet az erről szóló utolsó levélből, melyet Montgomery írt mik. lóspapának: „Sajnálom, de ahogy a dolgok állnak, csak dédunokái fogják látni mindennek a hasznát... Megpróbálom megsürgetni őket.., de eddig még nem láttam eredményt. Ön járt a legrosszabbul minden. ben, szeretném, ha tudnék valamit tenni, hogy valamilyen igazságszol. gáltatást kaphasson, de e pillanatban csak azt tudom tenni, hogy megvárom ezeket az ügyvédeket, és remélem, hogy valamire jutunk mielőtt mind meghalunk. Bizony szégyenletes, ahogy Önnel bántak."' Miklóspapa megírta Montgomerynek: csak azért adta be a kérelmet hogy ne legyen terhére önzetlen, jószívű barátainak, nagyon örülne' ha levehetné ezt a terhet a vállukról. Montgomery válasza: „Nem hiszem, hogy bármelyik barátja aggódna emiatt, ezért ne is gondoljon erre többet." Papiék repülőjegyet küldtek, hogy látogassam meg őket Cannes-ban. Márciusban elutaztam hozzájuk. Oliver Duncan is ott volt. Mami látta el a háztartást; jó szakácsnőjük volt, akinek férje volt a komornyik. Papi többnyire a kertben dolgozott, ott segítettem is neki. Hosszú sétákra is mentem vele, és esténként hosszasan elbeszélgettünk. Oliver elvitt Monte-Carlóba, ahol az Hőtel de Paris-ban ebédeltünk. Cannesban elvitt a kaszinóba is, oda ő minden délután betért játszani. Amikor először mentem vele, kaptam egy százfrankos zsetont azzal, hogy azt csinálhatok ezzel, amit akarok. Semmit sem tudtam a rulettről; zsetonomat a legvalószínűtlenebb számra, a nullára tettem. A nulla nyert! Ez azt jelentette, hogy tétem harminchatszorosát nyertem. Mindenki el volt bűvölve, és azt akarták, hogy játsszam tovább, de én erre nem voltam hajlandó. Mondtam, ez nyilván csak kísértés, és a csoda nem fog újra megtörténni. Örültem annak, amit nyertem, nekem nem kellett több. Magatartásom felbátorította Olivier Duncant; megkért, játsszam egy módszerrel, melyet valaki más adott neki. Csak egy hétig kell játszanom az ő pénzével, az ő hasznára vagy kárára. Mondta: ő maga nem tudja kipróbálni a módszert, mert vérbeli hazárdjátékos, és nem volna hozzá türelme. Jótevő házigazdánk kérését nem utasíthattam el — mindennap játszottam húsz percet. A szisztéma (melyet kicsit tökéletesítettem is) nagyszerűen működött hat napig. Eléggé sok pénzt nyertem Olivernek, és már arra gondoltam, hogy a házunkhoz olyan közel levő estorili kaszinóba is elmehetnék mindennap húsz percre, s ebb6 fedezhetném majd háztartásunkat. De a hét utolsó napján mindes: rosszul ment — a szisztéma egyetlen hibázható pontja újra és újra meg168

mutatkozott —, a nyert összeget elvesztettem. Boldog voltam, mert ezzel bebizonyosodott, hogy a hazárdjáték veszélyes és helytelen. Cannes gyönyörű hely, hosszan elnyúló tengerpartjával, a hegyekkel a csodálatos magánvillákkal és az élvezetesen meleg vizű Földközi-tengerrel. Megnéztük a „bataille des fleurs"-t (a virágok harcát), mely egyedülálló esemény. A résztvevők díszes, virágokkal teli járművekkel vonulnak fel, és a virágokat a közönség közé dobálják. Március 13-án levél jött Syától: férjét, Józsit letartóztatták! Nem tudta, miért történt ez. Ettől kezdve állandó rendőri megfigyelés alatt álltak, lakását többször átkutatták. A szegény gyerekek is rettegtek. Szokássá vált, hogy a családtagok és a barátok többször csengettek, s így jelezték, nem a rendőrség van kint. Szerencsére Myro újra otthon volt a gyerekekkel, de Gyuri még mindig letartóztatásban maradt. Most tehát mindkét sógorom börtönben volt, Isten tudja, mi fog velük történni. Semmire sem tudtam rendesen koncentrálni, tudván, menynyire szenvednek mindannyian. István húsvéti szünetének kezdetére tértem vissza Estorilba. Az iskolaigazgató nagyon dicsérte a fiamat. Jól beszélt már angolul, folyékonyan írt és olvasott. Én most németül beszéltem vele, hogy azt viszont el ne felejtse. Nekiláttam valaminek, ami kezdetben eléggé nehéznek látszott, de a végén sikerrel járt. A portugál Caritas osztrák gyerekeket hozott Portugáliába, kilenc hónapos fölerősítésre. Olyan helybeli családoknál helyezték el őket, amelyek felajánlották, hogy mint saját gyermekeiket fogadják be valamennyiüket. Az volt az elgondolásom, hogy jó lenne néhány magyar gyereket is felvenni közéjük Bajorországból, hiszen nekik is szükségük lehet a felépülésre. Írtam Ordódynének, aki kiváló társadalmi munkás volt, és nagyon aktív a bajorországi magyar menekültek megsegítésében. Csodálatra méltó lelkesedéssel azonnal bekapcsolódott az ügybe, így kilenc magyar gyerek került a Portugáliába indulók osztrák listájára. Május 2-án reggel mentem Anna főhercegnőért. Magammal vittem Bilkei Pap professzort és feleségét, valamint Enid Gallendert, és Lisszabon kikötőjébe autóztunk, a „Mouzinho" nevű hajóhoz, melyen a gyerekek érkeztek. Csak engem engedtek fel a hajóra, hogy megkeressem pártfogoltjaimat. Némi keresés után megtaláltam a kilenc magyart, aztán Gini Saurmát, Szapáry-Saurma Magdi unokatestvérem kislányát, és sógornőjének kislányát, Michaela Spulakot. Tudtam, Magdi kétségbeejtő helyzetben van Ausztriában. Megírta nekem, hogy 169

három gyermekét küldi el erre a vakációra; ő maga beteg, és nincs pénze arra, hogy valakit felfogadjon. Arra kért, biztosítsam, hogy gyerekei jó kézbe kerüljenek, és magam is tartsam őket szemmel. Követtük a gyerekeket az elosztóközpontba, hogy megtudjuk, hová kerülnek. Másnap reggel vissza kellett mennünk. Baján Viola és egy másik hölgy jött velem, ők Rácskai Bélát és Katit vették pártfogásukba, Ugyancsak meglátogattam Mrs. Gorgáót, a kis Gini új nevelőanyját. Május 13-a, a legnagyobb fatimai búcsújáró nap előtt nekünk sze!_ vitáknak már 11-én ott kellett lennünk. Betty Gracie-val szobát kap.. tunk a kórházban, ahol öt órát alhattunk, mielőtt nekiláttunk a munká. nak. Étkezés közben Olga Cadaval egyenként kérdezte meg a szervitákat, melyikük jött már gyalog Lisszabonból Fatimába, vagy onnét, ahol éppen lakott. Hallottam, amint mindegyikük elmondta, már megtette ezt az utat egyszer vagy többször is. Amikor Olga aztán engem kérdezett, már-már szégyelltem megmondani az igazat. „Elgyalogolt-e már Fatimába, Ilona?" — kérdezte. Egészen egyszerűen azt feleltem: nem. „Hát mikor fogja ezt megtenni?" — „Nem szándéka zom megtenni." — „Miért nem?" — „Mert úgy érzem, a hosszú út csak kifárasztana, és nem tudnám a munkámat itt rendesen ellátni, apósomék pedig aggódnának, mert már így is eléggé aggódnak idejövetelem miatt. De őszintén meg kell mondanom, ha a gyalogutat megtenném, az csak azért lenne, hogy önnek elmondhassam, ez azonban nekem nem elegendő ok a zarándoklatra. Természetesen megértem, ha mások ilyen ígéreteket tesznek, vagy nagy áldozatot akarnak hozni, és ezért csodálom is őket." Olga komoly rosszallással szemlélt, de nem szólt semmit. Amikor egy hónappal később Fatimában újra találkoztunk, Olga meglátogatta Lucia nővért, az egyetlen még életben levőt a három gyerek közül, aki látta a csodákat, és aki most zárdában élt Coimbrában. Olga elmondta nekem: megkérdezte Luciát, milyen áldozatot vár el tőlünk, szervitáktól a Fatimai Szűz. Lucia az ő egyszerűségévei azt mondta, nem tudja, hogy a „hölgy" mit vár el tőlünk, ám úgy gondolja, az áldozat az legyen, ami talán könnyűnek látszik, de megvalósítani a legnehezebb — hogy szülő és gyermek, férj és felség mindig szeretetteljes, segítőkész és megértő legyen egymás iránt. „Te honnan tudtad ezt?" — kérdezte Olga. Azt mondtam, szerintem ez logikus, és boldog vagyok, hogy Lucia nővér is így vélekedik. Májusban volt a külügyminiszterek londoni konferenciája. A tanácskozásra sürgönyt küldött: Horthy Miklós, valamennyi magyar egyháza római katolikus, a református, a lutheránus és az unitárius 170

képviselője, valamint a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége. Felkérték 2 tanácsot, foglalkozzék a magyar hadifoglyok tömegének ügyével, okéval, akik még mindig a Szovjetunióban vannak. Ismeretes volt, az hogy 350 000 ember addig még nem tért haza.' papa találkozójára Habsburg Ottó főherceggel, az 1949 márciusában megkezdődött előkészületek nyomán, úgy látszott, végre sor kerül. A közvetítő a Portugáliában letelepedett Bartheldy Tibor volt, hivatásos diplomata, korrekt, egyenes, jó humorérzékű úriember. Eléggé gyakran találkoztunk vele, és barátunknak tekintettük. A történet, melyet itt most felidézek, akkori, szó szerinti, magyar nyelven leírt feljegyzésem: „Május 21-én vasárnap este 7-kor jött hozzánk Bartheldy Tibor miután Pap professzor által bejelentette jövetelét. Miklóspapa, Magdamama, Nicky és az én jelenlétemben elmondta, hogy Ottó főherceg őt azzal bízta meg, hogy egy összejövetelt beszéljen meg velünk. A főherceg holnap este utazik el, és Saldanha házát sajátjának tekinti. Háziura nem lesz jelen, csak Bartheldy — »amikor a Főméltóságú Úr parancsolja, de négy és hat óra között volna legjobb«, mondta Bartheldy. Egy kis csend következett, miután Miklóspapa azt mondta, hogy rendben van. Ottó főherceg megkérdezte Bartheldyt, hogy van-e autónk, és azután még azt kérte Miklóspapa tudomására hozni, hogy ő a levélváltással a múltat elintézettnek tekinti, és jónak látná, ha a múltról nem esne említés. Erre Miklóspapa azt mondta, hogy neki nem lehet előírni, hogy miről beszéljen. Bartheldy próbálta szépen megmagyarázni, hogy ez miért lenne jobb, és ez milyen lóakarattal lett mondva. Miután megállapodtunk, hogy én autón négy órára odaviszem Miklóspapát, Bartheldy felkelt, a múlt nem-említésének elintézése nélkül, azaz erre beleegyezést vagy ígéretet nem kapott. Mialatt kikísértem Bartheldyt, még nagyon megkért engem, hogy hassak oda, hogy a múltról Miklóspapa ne beszéljen. Mondtam Bartheldynek, hogy ez nem volt ügyes Miklóspapával szemben, de ha ez jóindulattal volt ajánlva, majd még szóvá teszem ilyen formában. Miután Bartheldy elment, Miklóspapa azt mondta, hogy ő az első percben azt akarta válaszolni, hogy neki itt van az otthona, miért nem jön a főherceg ide, ahelyett hogy idegen házban találkozzanak, »de aztán ezt nem mondtam, mert nem akartam nehézséget csinálni, mint ahogy tavaly a levélváltásnál is beadtam a derekam. Egyiknek jó példaFüggelékben: a Hungáriá-ban 1950. május 19-én közzétett sürgöny.

val, jóindulatot kell mutatnia, ha az a cél, hogy a komoly elemek az emigrációban összetartsanak.• Bizony ezt a jóindulatot eddig csak Miklóspapa oldaláról lehetet tapasztalni. Ketten indultunk ma, 22-én, autón — négy órára akartunk ott lenni, de én eltévesztettem az utat, és négy óra öt perckor érkeztünk Alges, rua Josef Bleck 1-es szám elé, ahol Bartheldy várt, és Miklóspapát bekísérte. Én az autóban maradtam, de Bartheldy kisvártatva kijött, és mondta, hogy a találkozó fenn történik az emeleten, ne maradjak a kocsiban, hanem jöjjek be az előcsarnokba, várjak ott, vele együtt. Egy ideig Odry Judith ült hozzánk, de a végén elment, és mi Bartheldyvel átbeszéltük az előzményeket. Elmondta, hogy tegnap megemlítette Ottó főhercegnek, hogy mielőtt vállalja a közvetítési feladatot, szeretné tudni az előzményeket. Erre Ottó fhg. azt mondta, hogy volt egy előzetes megállapodás szerinti levélváltás, mely után Miklóspapa azt írta Eckhardtnak, hogy másképp jött a levél, mint ahogy a megállapodás szólt. Bartheldy idézte: »mintha én a szöveg egy részét elsikkasztottam volna». Bartheldy erre helyesen azt válaszolta, hogy ennek feltétlen utána lehet járni, hiszen kell eredeti szövegezésnek és másolatnak lenni, és ha ez a kettő egyezik, akkor kizárt, hogy a kormányzó ezt írta volna, ha meg nem, akkor meg lehet állapítani, hogy hol történt a hiba. Bartheldy kért, hogy mondjam el neki azt, amit erről tudok. Miután elmondtam, teljesen igazat adott nekem, és főleg a dátumeltolódáson csodálkozott. A találkozás ötven percig tartott, akkor jöttek le a lépcsőn, Miklóspapa jobbra és Ottó főherceg a bal oldalon, és amikor leértek, Miklóspapa bemutatott: »A menyem, aki ezúttal mint sofőr jött velem•. Erre elbúcsúztak, és Ottó visszament fel a lépcsőn, mialatt Bartheldy kikísért minket az autóig. Nehezen tudtuk csak kinyitni a kert kapuját, már azt hittem, hogy nem fogunk tudni kimenni. Az autóban Miklóspapa elmondta, hogy nagyon jól ment minden, és hogy Ottó fhg. kitűnően beszél magyarul." Tisztán emlékszem minderre, arra is, hogy boldog voltam, amiért olyan jól zajlottak le a dolgok. Papának nyilvánvalóan jó benyomásai voltak, és elmondta, említette a főhercegnek, hogy jobban szerette volna, ha a mi házunkban találkoztak volna, mire a főherceg azt felelte, most nagyon siet, de legközelebb — nemsokára — Miklóspapa otthonában szeretne találkozni vele és feleségével. Ezt akkor ugyancsak feljegyeztem. 172

Másnap Bartheldy telefonált, és azt mondta, a főherceg alaposan letolta őt a jelenlétem miatt az előcsarnokban, mert a megállapodás szerint senki másnak nem volt szabad ott tartózkodnia. Ezen Bartheldy ugyanúgy meglepődött, mint én. Ha Papa nem mutatott volna be engem mint sofőrjét, akkor úgy tűnhetett volna, mintha én betolakodta m volna, de mit számított az, ha a sofőr az előcsarnokban várakozott? Nem kérdés: bármit teszünk is, a főherceg elfogult irántunk, és mindent félremagyaráz. A kormányzó iránt érzett ellenszenvétől, melyet fiatal éveiben oltottak belé, soha nem tudott megszabadulni. júniusban Pap professzor nem engedett engem Fatimába menni, vérszegénységem miatt. Ezt nehezen fogadtam el, de valóban gyakran éreztem magam nagyon fáradtnak. Istvánnal sokat olvastunk, és újabban bevezettem, hogy a hét minden napján más nyelven beszélek vele: angolul, franciául, németül, portugálul és magyarul. Ezt nem volt könnyű betartani, de eléggé jól sikerült, mert István lelkesen együttműködött velem. Kilencéves volt. Én az ő korában több nevelőnőtől tanultam a nyelveket, és tudom, ez milyen nagy segítség volt számomra egész életemben. Nem futotta a pénzemből arra, hogy nevelőnővel taníttassam vagy különórákat fizessek neki, ezért ez látszott az egyetlen lehetőségnek arra, hogy hozzászokjon különböző nyelvekhez. Miklóspapa nyolcvankettedik születésnapját ünnepeltük június 18án. Vasárnap volt, és mindannyian együtt mentünk templomba. Egész nap jöttek a barátok gratulálni. Burgl Friesen nagy tortát hozott, Csekonics Pepák bridzsezni jött, és vacsorára is ott maradt. Az aggasztó gyengeség miatt el kellett határoznom, hogy elmegyek Lisszabon legjobb nőgyógyászához, dr. Pedro da Cunhához (Marques de Olhao), akit nagyon dicsértek. A vizsgálat után vérátömlesztést rendelt el. A „Casa de Saude das Amoreiras" kórházba kellett befeküdnöm, ahol húsz napig maradtam. Istvánnal meghívtak bennünket az írországi „Horse Show"-ra, de ezt sajnos el kellett halasztani. Dr. Pedro da Cunhában különösen kedves, komoly orvost találtam, aki nagy figyelemmel foglalkozott velem, és mindennap meglátogatott. Sok időm volt; gondolkozhattam nővéreimről, az otthon történtekről, melyek bizony egyre jobban nyugtalanítottak. Papa és Mama gyakran meglátogatott, Nicky is többször eljött délben, hogy segítsen az ebédemnél. István szívesen írta meg házi feladatait az ágyamnál nagyon jó volt ennyi figyelmet és szeretetet kapni. Július 27-én dr. Pedro da Cunha hazaengedett. Saját kocsijával vitt vissza engem és Pap doktort Estorilba. Otthon nagy fogadtatásban volt 173

részünk. Sajnos három nap múlva el kellett hagynunk a Casa Sta Margaridát, mert a bérlet lejártával a tulajdonosok visszavették Eredetileg ezért terveztük írországi utunkat éppen ez időre. Papa é$ Mami szerencsére szép szobát kapott a Hotel Atlanticóban a nyárra Ilát elhelyeztük egy kis penzióban, én pedig Istvánnal a Hotel do' Parque-ba költöztem, ahol megosztottam vele szobámat, és jól mulattunk. Mindent elintéztem, megvoltak a vízumok, a jegyek István és a magam részére. Másnap azonban dr. Cunha kijelentette, hogy még nem tanácsolja utazásunkat. Hamarosan igaza lett, aznap éjjel vérezni kezdtem. Buta módon nem akartam felkelteni Istvánt, sem dr. Cunhát — és megvártam a reggelt. Amikor Ila megérkezett, kértem, vigye el valahová Istvánt, majd felhívtam az orvost, aki azonnal kocsijába ült, és eljött hozzám. Addigra nagyon kifáradtam, arcom hamuszürke volt. Dr. Cunha beleegyezésemet kérte egy méhműtéthez, amely után többé már nem szülhetek gyereket. Kérdeztem, mi történik, ha nem adom beleegyezésemet. Azt felelte, hogy nagyjából öt órán belül halott leszek. „Hát akkor mire vár?" — kérdeztem. Veronica és Betty vitt be az Amoreiras kórházba, ahol azonnal vérátömlesztést kaptam. Másnap ezt további követte, és miközben mindez történt, folyékonyan kezdtem portugálul beszélni! Megkérdeztem, ki volt a véradó. Kiderült, hogy egy dokkmunkás vérét kaptam. Máris erősebbnek éreztem magam. Másnap dr. Cunha megoperált, és utána azt mondta, életében először történt meg vele, hogy páciense az altatás előtt neki kívánt szerencsét. Szerintem valójában neki volt szüksége szerencsére, mert én átaludtam az egész műtétet. Gyenge voltam, de egy hónapon belül újra talpra álltam, és Istvánnal elrepültünk Írországba. Nagyon meghatott, hogy dr. Pedro da Cunha vitt ki bennünket a repülőtérre. Magdamamát és Miklóspapát Bajánék hozták ki, így nagy búcsúztatás volt. Még aznap megérkeztünk Írországba, ahol a kedves Bellinghamék gondoskodtak arról, hogy kipihenjem magam. Két hét elteltével a vérképem tökéletes volt, és elmentünk a glencarai „farm"-ra. Ott volt Portugáliából Rugerio Macedo, aki vadászkutyákat és ír vadászlovakat jött vásárolni azzal a szándékkal, hogy újra bevezesse a rókavadászatot Portugáliában. A XIX. század elején a Duke of Wellington vezette be Portugáliában ezt a sportot, mely azóta jóformán feledésbe ment, és most néhányan újra fel akarták eleveníteni. Vonattal utaztam Galwayba; meglátogattam dr. Michael Browne-t, Galway püspökét, akit 1938-ban ismertem meg a budapesti eucharisz174

tikus kongresszuson, amikor őt és kíséretét Sya nővérem szállásolta el. Öröm volt újra találkozni ezzel a ritka kedves emberrel, aki jól emlékezett Syára, és annyira érdekelte a sorsa. Ajánlotta, látogassam meg Sean T. O'Kellyt, aki annak idején vele volt a kongresszuson. Ő szintén örömmel emlékszik Syára és rám, és biztosan szeretne újra látni mellesleg ő most Írország elnöke! Jean Bellingham nagyon örült ennek a hírnek; amikor visszaérkeztünk Dublinba, telefonált az elnökségre. Azonnal meghívást kaptunk teára. A következő — tipikusan ír — eseményre élénken emlékszem. Amikor az elnöki rezidenciára autóztunk, Jean vezette a kocsit, én pedig mellette ültem. A nagy vaskapu csukva volt. Rendőr állt előtte. Odasétált hozzánk, benézett a kocsiba, és azt mondta Jeannek: Rossz időnk van mostanában, ugye?" Jean válaszolt, majd egy ideig elbeszélgettek az időjárásról. Aztán a rendőr hüvelykujjával a kapu felé mutatott: „Egyébként be akarnak menni?" — Nem hiszem, hogy ez megtörténhetett volna a Buckingham-palota kapuja előtt! Megható volt, ahogyan Sean T. O'Kelly és felesége engem fogadott. Budapestre, ott-tartózkodására és szinte minden egyébre emlékezett az ír elnök. Elmondta, mennyire szeretné a kelta nyelvet feléleszteni. Észrevettem, hogy a táblákon valamennyi utcanév angolul és kelta nyelven is olvasható, és a telefonkönyv ugyancsak két részből áll, egy angolból és egy keltából. Nem igazán hiszem persze, hogy bárki is tanulmányozta volna a kelta részt... Meg akartam köszönni az elnök vendéglátását; gondoltam, írok egy köszönő mondatot, és a címét is leírom kelta nyelven. Megkértem Bellinghamékat, segítsenek ebben. Nem tudtak segíteni, és senki más sem. Végül felhívtam az elnök szárnysegédjét — ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott nekem a kelta köszönőmondat megfogalmazásában. Visszafelé menet Jean velünk utazott Londonba, ahol vendégeként a Basil Street Hotelben szálltunk meg. Elvitt Etonba is, hogy István megismerhesse ezt a híres iskolát. Ismerte az egyik „don"-t, aki aztán meghívott bennünket teára. A következő két napon Istvánnal meglátogattuk a nevezetesebb múzeumokat, a Towert, megnéztük az őrségváltást és a londoni állatkertet is. Lisszabonban apósomék és Bajánék vártak bennünket. Kocsival vittek haza új otthonunkba, Estorilba: a Casa San José, Rua Melo e Sousába. Miközben mi távol voltunk, ők már átköltöztek ebbe a bútorozott villába. A szobák kicsinyek, a berendezési tárgyak elfogadhatőak voltak, és mindjárt tudtam, hogy mindezt otthonossá tehetjük. Itt is maradtunk a következő kilenc évben. Magdamama a házat barát-

175

ságos, meghitt, kellemes családi otthonná alakította át. A kis ken hamarosan tele lett virágokkal, és bár a villa előtt elhaladó út csendes volt, a magas sövény hangfogóként jó szolgálatot tett. Kis kutyá nk Ramuntcho élvezte legjobban a változást. Amikor nem a kertben sz ladgált, a lapos háztetőn heverészett: onnan jó kilátás nyílt a környezet. a' re. Ugatásából mindig tudtuk, ki jön a ház felé: barát, postás, koldus vagy egy másik kutya halad el a kapu előtt. A tetőt mellvéd övezte, de ő át tudott alatta bújni. Közvetlenül a tető szélén szeretett állni, arni eleinte idegesített engem. Egyszer, egy évvel később, annyira izgatott lett egy másik kutya miatt, hogy leugrott az egyemeletes ház tetejéről. Ott feküdt a kertben mozdulatlanul; nem akart vagy nem tudott meg. moccanni. Attól féltem, hogy belső vérzése van, ezért nem mozdítot. tam. Nemsokára azonban újra enni kezdett egy keveset, és két nap múlva már semmi baja sem volt. Hogy milyen szívós kis jószág, akkor bizonyosodott be újra, amikor mellettem ülve az autóból meglátott egy kutyát, és kiugrott utána a nyitott ablakon. Ijedten megálltam az autó. val, de a tükörben láttam, amint Ramuntcho ugatva fut a másik eb után' Ebben az időben sok kedves ember dolgozott az angol nagykövetségen, és szerencsénk volt, hogy Colville-ék közeli szomszédaink lettek. Meg és Jock Colville-lel nagyon összebarátkoztunk; a szokatlanul kedves házaspárral sokszor összejöttünk. Akkori kiküldetése előtt Jock Winston Churchill első titkára volt. Az angol nagykövet Sir Nigel Ronald volt: középkorú agglegény, aki úgy látszik, kedvelt engem, mert kétszer is felkért háziasszonynak a nagykövetségen. Miklóspapa sok információt kapott a Nemzeti Bizottmányról, amelyet hivatalosan az Egyesült Államokban alapítottak meg. Sajnos, akik ezt a remek alkalmat felhasználhatták volna arra, hogy kifejezésre jut, tassák a magyar nép érdekeit, nem feleltek meg teljesen a követel. ményeknek. Elértek néhány jó eredményt, de voltak köztük olyanok is, akik hadakoztak egymás ellen. Ugyanez mondható el az egykori hadsereg tagjairól. A háború utáni légkör és az eltérő politikai nézetek sajátos módon hatottak az emberekre. Némelyek másokat vádolva akartak érvényesülni. Ezt talán a háborút követő betegségnek tekinthetjük. Félő volt, hogy hosszú ideig tart majd a gyógyulás. Annak mindenesetre örültem, hogy Miklóspapa nem hagyta magát ilyen ügyekbe belekeverni. Ez volt az első karácsony, amikor István segített a fadíszítésben. Nagy jókedvvel csináltuk Ilával együtt. Jenő bácsi is megérkezett a gyertya. gyújtásra, és eljött Baján Artúr és Viola is; szép ajándékokkal leptek meg bennünket. A Betty Gracie-től kapott játékkal szórakoztunk egész 176

este A számok helyett képek voltak rajta a magyar történelemből. Ennéljobb módszert nem is lehetett volna találni történelmi ismereteink felfrissítésére! Mamával és Ilával éjféli misére mentünk. Imádkoztam az otthoniakért, különösen Józsinkért és Gyurinkért, akik börtönben szenvedtek. December 27-én volt az első rókavadászat. Engem Jock és Meg colville vitt oda el. Dona Maria, Condessa de Barcelona volt a tiszteletbeli falkamester. Mindenki nagyon elegánsan jelent meg, a legtöbben piros kabátban. Egy barátunktól kaptam egyszerű lovaglónadrágot. Azt mondtam Rugerio Macedónak; nem bánom, ha ez nem elfogadható, mást nem engedhetek meg magamnak. Azt felelte, nagyon kevés olyan hölgy akad itt, aki elég jól lovagol ezen a nehéz terepen, abban jöhetek tehát, amiben akarok. Láttam, hogy igaza is volt, mert nagyon óvatosan kellett a lovat vezetni a vad üldözés során, erdőkön és gödrökkel teli mezőkön át, kemény talajon vagy mély sárban. Élveztem a lovaglást, de titokban azt kívántam, hogy megmeneküljön a róka. Örültem, amikor bebújt egy lyukba, és nem találtak ásót, hogy kiszedjék onnan! Másnap izomlázam lett — nem szoktam hozzá az ilyen kemény sporthoz. Furcsa érzés volt egyébként, hogy itt ilyen szabadon éltem, míg az otthoniakat mindenben korlátozták. 1951. Az év csendesen indult. István nagyon meghűlt, ezért felolvastunk egymásnak. Tizedik születésnapján nemcsak fiamat ünnepeltük, de Ila velünk eltöltött tíz évét is. Habár kissé túl szigorúan vette, hogy István semmivel se piszkolja be magát, nagy áldás volt minden szempontból. Fiam egyszer — hazafelé jövet az állomásról — keservesen sírt, ugyanis fehér sapkáját beleejtette egy tócsába, és félt, hogy Ila ezért haragudni fog. Ez már csakugyan túlzás volt. Meg kellett kérnem Ilát, legyen elnézőbb. Miklóspapa a világ minden tájáról kapott leveleket, jelentéseket, a Duna-medence jövőjéről alkotott terveket, különböző kérelmeket. Egyik válaszának kivonatát, 1951-ből, mellékelem a függelékben, mert jól kifejezi néhány ügyben kialakult álláspontját. Sok meghívásunk volt, de nem mentem el mindenhová, mert Miklóspapa emlékiratain dolgoztunk. Ugyanakkor éreztem: apósomék és István miatt fontos, hogy kapcsolatokat és barátokat szerezzek. Meg kell említenem: Umberto király igen kedvesen viselkedett, valahányszor találkoztunk. Nem féltem éjjel az autóvezetés közben, de mindig felajánlotta, hogy követ saját kocsijával, s így biztonságosan érhessek haza. 177

Rejtély maradt számomra, miért van olyan sok kóbor macska és kutya Estorilban és Cascaisban. A hatóságok néha rajtaütésszerűen összefogdosták őket. Egy tartálykocsiféle, nyílással a tetején, jelent meg az utcákon, sintérek követték hosszú kampókkal és hálóval — gya_ log. Elfogtak minden kutyát, amit csak észrevettek, a nyíláson be. dobták őket a kocsiba, és minden állatot a cascaisi sintérkarámba vit, tek. Néhány napig ott tartották őket, ha pedig senki nem jött értük megölték valamennyit. (Szerencsére néhány év múlva felhagytak ezzel.) A kóbor kutyák egyébként már ismerték a sintérkocsit, és elbúi_ ezzel.) tak, amikor az jött, de a nyakörves ölebeket, amelyek csak kiszöktek kertekből, könnyen elkapták. És főleg ezekre vadásztak, mert a tulajdonosoknak fizetniük kellett, hogy háziállatukat visszakapják a mészárszékről. Ezért aztán mindenki aggódva vigyázott, hogy kutyája a kert kerítésén belül maradjon. Húsvéti meghívás jött szüleimtől Istvánnak és nekem egy cannes-i látogatásra. Tudtam, hogy háziuruk, Sir Oliver Duncan kedves ajándéka ez részükre. Drámai volt az indulásunk Estorilból: miközben pogy_ gyászunkat pakoltuk a kocsinkba, nyitva hagytuk a kertajtót, mire Ramuntcho észrevétlenül kiosont egy kis sétára. Hiába kerestük, nem találtuk. Viszont hallottuk, hogy sintérek járnak a környéken, ezért aztán elhatároztam, addig nem indulunk, míg meg nem találtam Ramuntchót. Kocsimmal összevissza jártam Estorilt, a sintérkocsit keresve, és a járókelők segítségével rá is találtam. Kiugrottam a kocsimból, odaszaladtam a hosszú kampókkal menetelő férfiakhoz. Elővettem a pénzemet, hiszen tudtam, hogy a kutyákért fizetni kell. Kértem, adják vissza Ramuntchót. Ó, nem, mondták, csak a sintértelepről lehet visszakapni, mert mi nem vagyunk hajlandók benyúlni a kocsiba, hogy a bent lévő kutyák megharapjanak... Felajánlottam, hogy benyúlok én a kocsiba, hogy kivegyem onnan a kutyámat. Rövid vita után beleegyeztek. Bedughattam a nyíláson a fejemet. Megborzadtam a sok rémülten ugató kutyától. Hívtam Ramuntchót, és csakugyan a karjaimba ugrott. Egész testében remegett a szörnyű élmény után. Hazáig az ölemben vittem. Az utolsó percekben értük el a repülőgépet. Szép három hetünk volt Cannes-ban. Húsvétvasárnap tojásokat kerestünk a virágokkal teli kertben, elmentünk megnézni egy repülőgépanyahajót, megtekintettük „a virágok harcát", és Sir Oliver jachtján, a White Swanon kirándultunk a közeli szigetekre. Mrs. Segovia tizenegy éves leánya, Helga legtöbbször velünk tartott, együtt játszottak Istvánnal. Meglátogattuk Plesch Árpád gyönyörű házát Beaulieu-ban. 178

megcsodáltuk kertjében a világ minden részéből összegyűjtött fákat és 1.;,s,krokat. A házban berendezett értékes könyvtár köteteit ugyancsak maga a tulajdonos gyűjtötte össze. Sokat nevettünk a szellemes Márión o— erningerrel, Otto Preminger filmrendező magyar feleségével. 'Elmesélte, hogyan akartak filmsztárt csinálni belőle; mindent megváltoztattak rajta, a fogaitól a lábujjáig, aztán a végén rájöttek, hogy mégsem alkalmas filmszereplésre. Nagyon közel éreztem magam Papihoz. Láttam, hogy otthonától elszakadva mennyire gyökértelennek érzi magát. Mindent elvesztett, amiért életében dolgozott, de ezt sosem említette. Tudtam, nem szereti ott idegenben az életet. A gazdag Oliver barátai hízelegtek neki, és Papihoz ez valahogyan nem illett. Ezért inkább a kertben dolgozott, és minden délután moziba ment. Szerette a filmeket, nem is igen nézte meg a film címét, hagyta magát meglepni; sokszor vele mentem én is. Április 18-án meghalt a köztiszteletben álló portugál elnök, Marshal Carmona. Miklóspapát bevittem Lisszabonba, hogy a parlamentben aláírja a részvétnyilvánító könyvet. Április 28-án, mintha villám csapott volna le, levél érkezett Ellamamitól arról, hogy Sya leánya, Denise megérkezett Ausztriába, de Sya, két fiával — kilencéves keresztfiammal, Pállal és az ötéves Szuszuval — eltűnt. Majd sürgönyöznek, ha további hír jön. Ha valaki át akart szökni a vasfüggönyön, az súlyos bűncselekménynek számított minden kommunista országban. Ennél rosszabb hírt tehát nem kaphattam volna. Mit lehetett tenni? Novénát kezdtem Syáért, kilenc napon át misére jártam és áldoztam. Két hét múlva Mami megírta, hogy a hírek szerint Syát letartóztatták a határon, a gyerekek pedig egy börtön gyermekmenhelyén vannak. Később azt írta, Syáról semmi további információ nincs, de a gyerekeket átadták Évának. Milyen rettenetes élmény lehet ez a gyerekek számára: apjuk börtönben, és most édesanyjuk is. Erre még csak gondolni is szörnyű... üjra meg újra elolvastam Sya hosszú levelét, melyet öt hónappal azelőtt írt. Ebben jelezte először reményvesztettségét. Szuszu akkor beteg volt, ízületi gyulladása a szívére ment, és szívbelhártya-gyulladás lett belőle. Végre megszűnt a fájdalom, de pihenésre lett volna szükség, amire egy ötéves, élénk fiú nemigen képes. Aztán Sya leírta, milyennek találta Józsit a börtönlátogatáskor: Jól nézett ki, és változatlanul vidám volt, amit én nehezen tudtam szimulálni. Józsi mondta, hogy tudja, az ő helyzete irigylésre méltó, mert semmi gondja nincs, csak az, hogy most minden nehézséget nekem kell elviselni, intézked179

ni fog, hogy én is oda bekerüljek, mert ott lehet jól pihenni. Termé, szetesen viccelt, de én nem tudtam nevetni, mert ő nem sejtette, hogy ogy nekem nem kellene sok utánajárás, hogy ide kerüljek!" Itt Sya utalt a lakásukban tartott házkutatásokra és az állandóan fenyegető letartóz. tatásra. Megírta, hogy egészen rövidre, egyenesre vágatta a haját. Ez már jeladás volt részemre: felkészült arra, hogy bármikor letartóz tathatják. Természetesen nem tudtam, hogy már előkészületeket tett a szökésre. Jól összebarátkoztam Tete hercegnővel (Orleans Braganza), és veje egy idő óta gyakran találkoztunk. Most, hogy édesanyja, Elizabeth hercegnő nagyon beteg volt, elmondta nekem aggodalmait. Sintrán kívül laktak, nem kapott ápolónőt, aki injekciókat adott volna édesanyjának. Örültem, hogy segíthetek. Többször is elmentem beadni az injekciót a nagyon kedves öreg hölgynek. Így Tete egy keveset alhatott, mialatt ott voltam. Közben megpróbáltam elérni a kedves és kitűnő Zulmira Coelho ápolónőt, aki a gondomat viselte operációm után. Végül megtaláltam őt, és kivittem Quinta dos Anginhosba, ahol ott maradt ápolni Tete édesanyját. Kidolgoztam részére egy napi időbeosztást, és minden nagyon jól sikerült. Elizabeth hercegnő egészsége komolyan romlott, és úgy tűnt, közel a vég. Tete telefonált, menjek Quinta dos Anginhosba meglátogatni édesanyját. A Comte de Paris is ott volt már. Május 10-én késő éjjel telefonáltak, hogy Elisabeth hercegnő elhunyt. Elmentem mellé térdelni és imádkozni. Sokáig maradtam, mert Tete nem akart elengedni. Közel éreztem magam hozzá, úgy éreztem, mintha a testvérem volna. Miklóspapa nyolcvanharmadik születésnapján Tete eljött megküszönteni őt. Megtudtuk, hogy ez a nap az ő születésnapja is! Azzal a kéréssel jött, hogy kísérjem el Sevillába. Bátyját, Don Pedrót vitte oda, ahol Don Pedro az egyik nővérét kívánta meglátogatni. (Ha Brazília nem köztársaság, Don Pedro de Orleans Braganza lett volna a trónörökös a brazil császári trónra.) Tete kölcsönkapott egy Studebakert melyet egyedül kellett volna hazavezetnie. Tetézte mindezt, hogy csak nappal tudott vezetni. Örömmel mentem Sevillába. Már másnap elindultunk hármasban, 2 legmelegebb napok egyikén, amit itt megéltem. Amikor megérkeztünk Sevillába, elbúcsúztunk Don Pedrótól, és a Hotel Inglaterra felé vettük utunkat. Hirtelen rosszul éreztem magam. Megálltam az út szélén. I Tetére néztem, és láttam, ő is éppoly beteg, mint én. Tudtam, nem vezethetek tovább. Észrevettem egy kis éttermet a túloldalon, és azt ajánlottam, menjünk be oda pihenni. Olyan gyengék voltunk, hogy

180

tudtunk átmenni az úton, de megittunk egy pohár vizet, és azonna l jobban lettünk! Nem vettük észre, hogy a nagy hőségtől a hosszú úton teljesen kiszáradtunk. Másnap tökéletesen felgyógyulva egy kocsifelvonulást láttunk, gyönyörű fogatokkal és lovakkal. Azt mondták nekünk, ez szokványos látvány Sevillában. Láttunk egy nagy követ, melybe az volt bevésve: „Azt az országot, amely elhagyja a lovat, elhagyja az Isten." Spanyolország nyilvánvalóan nem hagyta cserben a lovakat, de azért jó lenne, ha más országok is megszívelnék ezt... Otthon a család megörült a nagy kaviárkonzervnek, melyet Don Pedrótól kaptam. Levélváltás történt Monsignor Varga Béla, a New Yorkban székelő Nemzeti Bizottmány elnöke és Miklóspapa között. A Monsignor jelezte, meg akarja Papát látogatni, amikor legközelebb Európába jön, Papa pedig megköszönte a szándékot. A látogatásra azonban sosem került sor. István úszni és ugrani tanult a Hotel do Parque zárt uszodájában. Miklóspapa is velünk jött, és ahányszor csak István fejest ugrott, Papa is követte őt, sőt átúszta a medencét a víz alatt, aztán felállt megint, és újra ugrottak. A hatodik ismétlődés után észrevétlenül odamentem az úszótanárhoz, és kértem, állítsa le a leckét, mert az admirális már nyolcvanhárom éves, és azt hiszem, elég volt a megerőltetésből. A tanár nem akarta elhinni Papa életkorát, azt mondta: lehetetlen, hogy ilyen idős lenne... Július 10-éhez újabb nagy esemény fűződött: ez volt Magdamama születésnapja, melyet az aranylakodalmukkal együtt ünnepeltünk, az ugyanis 22-én volt esedékes. Szép kis aranycsokrot viseltek gomblyukukban, ami nagyon jól mutatott. Először az estorili szaléziek templomába mentünk, ahol a mi kedves Padre Francisco Pippanunk mondott misét. Miklóspapa Mamával együtt térdelt az oltárnál. Megáldották őket. Sok magyar volt jelen, másokkal együtt, köztük az olasz királlyal és a főhercegékkel. A szertartás után visszamentünk a Casa San Joséba, ahol ötven ajándékot készítettünk elő, aranypapírba csomagolva. Büfé-ebéd volt esküvői tortával, amelyet a vőlegény és a menyasszony vágott fel! Mindenki örült, hogy a boldog házasság ötvenedik évfordulóját, ezt a szép ünnepet együtt érhettük meg. A nyári hónapokra megint ki kellett költöznünk a Casa San Joséból. Szerencsénk volt, hogy kedves barátaink, Odal Knigge és felesége nyárra elutaztak, és meghívtak minket, költözzünk be villájukba. Istvánnal megint készülődtünk most már minden évben ismétlődő írországi látogatásunkra. A Darinian nevű hajóval Liverpoolba utaz181 alig

tunk. Egyetlen utastársunk egy anglikán pap volt. Mindenki kénye, tetett bennünket, és az ellátás elsőrangú volt. Liverpoolban trie«.' próbáltunk a Dublin nevű hajóra feljutni, de azt mondták, nem leh 6mert megtelt. Ám miután beszéltünk Mr. Montgomeryvel, a Pénz tárossal - úgy látszik, nekünk minden Montgomery barátunk! -, kap tunk két szép kabint. Másnap reggel Stuart Bellingham várt rá;11-z Dublinban. Jean Bellingham már elrendezte, hogy István és az (S fia Andrew lovaglóleckékre menjen Colonel Dudgen híres lovaglóiska. lájába, mely egy szép parkban volt. Misét rendeltem Syának; erre keresztfiával, Istvánnal mentünk el Nagyon fájdalmas volt arra gondolni, mennyire szenvedhet most a testvérem. Később tudtam meg, hogy a valóság talán még rosszabb volt, mint amit elképzeltem. A „Horse Show" megint nagy attrakció volt, István nagyon élvezte. A nap nagy részében esett az eső, hideg és nagyon szeles idő volt, de ez az írek „enyhe nap"-nak nevezték! örültem, hogy mérsékeltebb 4 mában élünk Portugáliában. Elrepült egy hónap, amit mindketten sajnáltunk, de István iskolai szünetéhez kellett igazodnunk. Megígértük szüleimnek, hogy vissza. felé meglátogatjuk őket a Riviérán. Nagy élvezet volt Sir Oliver jachtján, a „White Swan"-on hajózni a szigetek között, és a meleg Földközi-tengerben fürödni. A tenger oly , tiszta és nyugodt volt, hogy amikor barátnőnk, Betty Croy beleejtette karkötőjét a mély vízbe, és senki sem volt a közelben, aki ilyen mélyre le tudott volna merülni, tányért dobtunk a vízbe, megjelölve a helyet Két nap múlva a karkötőt könnyen meg is találtuk, amikor visszahajóztunk Mr. De Claire-rel; ő lemerült, és felhozta, amit Betty elvesztett. Mindennap vártuk Sya tizenkét éves lánya, Denise megérkezését. I Reméltem, mond majd valamit a szökésről, és arról, hogy mi történ-' hetett édesanyjával. Egy héttel indulásunk előtt érkezett meg. A találkozás megrendítő volt. Denise előzőleg Svájcban volt egy ideig, ott nagyon kényeztették, és a kedves kislány ajándékokat hozott részünkre. Nagyon boldoggá tett, hogy István és ő azonnal megszerették egymást, mintha mindig együtt lettek volna. Így az utolsó hét örömteljes volt, kivéve a történeteket, melyeket Denise-től hallottunk. Elmondta, milyen rettegésben éltek, amióta Józsit letartóztatták, é: í amikor a rendőrség váratlanul többször is átkutatta a lakásukat. Mindig i attól féltek, hogy édesanyját is elviszik, úgy, ahogyan az édesapjukat elvitték. Csak egy kiló cukrot vagy lisztet tarthattak meg otthon, töb bért letartóztatták volna őket. A szülők figyelmeztették szeretteiket.' 182

cemmit se beszéljenek otthonukról az iskolában. Egyszer Denise írt-oldta szüleinek, mit olvasott fel az iskolában Sztálin születés'apján, amire a válasz csak az volt: „nagyon demokratikus". Tudván, hogy ez mit jelent, Denise keserves sírásra fakadt. Kérte szüleit, ne mondjanak ilyesmit, hiszen csak értük tette, amit tett. Fa tima-kongresszus idejére érkeztem vissza Portugáliába. Részt vett ezen az amerikai püspök, Monsignore Fulton Sheen is, aki a sok hosszas szónoklat után csak öt percig beszélt, de abban több volt a tartalom, mint az összes többi elhangzott beszédben együttvéve. Szavaira nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy hangsúlyozta: bizonyára va n valami oka, hogy ezek a jelenések egy Fatima nevű helységben történtek. A mohamedán vallásban a legtiszteltebb nő neve Fatima, mert ő volt Mohamed próféta lánya. A Fatimai Szűz az egyetlen kapocs az iszlám és a kereszténység között. A Mindenható nyilvánvalóan egyesíteni akarja az összes vallást! Hozzáfűzhetem a püspök mondanivalójához: amikor később Bagdadban jártam, az ottani katolikus templom neve „Church of our lady of Fatima" volt, és a muzulmánok oda jártak imádkozni. A Máltai Lovagrend nagymestere, Ludovico Chigi Albani, aki kongresszuson vett részt Portugáliában, eljött meglátogatni Miklóspapát. Az említett lovagrend katolikus szervezet, de Miklóspapa, kálvinista létére, már évek óta a tagja volt. Rendi rangja: „Grand Croix d'Honneur et Dévotion". Amikor apósomék minden írás és útlevél nélkül kiszabadultak a náci fogságból, a Máltai Lovagrend adott nekik útlevelet. Ratibor Feri ötnapos látogatásra jött át autóval Spanyolországból. Jót nevettünk, amikor érkezésekor kijelentette: ez az igazán kedvére való ország, mert a határ átlépte után esni kezdett az eső, és látott egy szamáron ülő esernyős embert, aki mögött a felesége gyalogolt az összes poggyásszal... Papa és Mama is örült a látogatásának, élvezettel beszélgettünk Magyarországról, az 1942-es tátrai síkirándulásokról. Jó volt Ferivel együtt lenni, megmutattam neki a környéket, Sesimbrát, Fatimát, és elvittem bikaviadalra Cartaxóba. Az idő hamar elrepült. Meghívtak bennünket az angol nagykövetségre egy fogadásra, Tim Consett ezredes, katonai attasé búcsúztatására és az új attasé bemutatására. Mama nem érezte jól magát, ezért csak Miklóspapa jött velem. Hosszú sor állt előttünk. Amikor odaértünk, Tim bemutatta az új katonai attasét, Guy Bowden ezredest, a „the King's Own Hussars" ezredtől - és azt mondta neki: „Szeretném, ha megismernéd azt a két embert, akit 183

sajnálok itt hagyni." Később Tim elmondta nekem, hogy néhány s után Guy Bowden megjegyezte: „Ha többször látom, elveszem fe ségül", mire Tim azt felelte: „Rosszabbul is járhatnál!" Néhány nappal később, Symingtonék ebédjén hosszú beszélgetésbe elegyedtem Guy Bowdennel, aki meghívott ebédre lisszaboni házába. Megkérdeztem, ki lesz még ott, mire azt felelte, nem tudja, még nem gondolt senki másra. Sajnálom, mondtam, lehet hogy régimódi va, gyok, de nem járok férfiak házába egyedül. Azonnal meghívott a szép queluz-i étterembe, ahol aztán ebédeltünk, és hosszasan beszélget, tünk. Elmesélte: nemrég vesztette el szeretett feleségét Egyiptomba n, és nem tudta, hogyan nézzen most szembe az élettel. Mondtam neki, ezt az érzést én is nagyon jól ismerem. Miklóspapa övsömört kapott a derekán, ami nagyon fájdalmas volt. Naponta vittem Lisszabonba elektrokezelésre — jó beteg volt, soha nem panaszkodott. A látogatást, melyet Miklóspapa tett az új portugál elnöknél, Craveito Lopesnél, viszontlátogatás követte. A szárnysegéd, Grilo kapitány jött vizitbe, aki egyben az elnök veje is volt. Madeleine újra Portugáliában volt. Guy Bowden meghívta őt és engem a házába, ebédre. Csak hárman voltunk, és nagyon élvezetes ebéd volt. Madeleine-nek igencsak tetszett Guy Bowden, és csupán később jöttem rá, hogy emlékeztette őt első ír férjére, akitől három gyermeke született, és aki tragikus hirtelenséggel halt meg karácson napján Írországban. István díjat nyert a St. Julian iskolában „angol előmeneteléért". Milyen szerencsésnek éreztem magam! De miért kellett nővéreimnek annyit szenvedniük, és vajon hogyan tudnék segíteni rajtuk? Úgy tűnt, mintha egy másik bolygón volnánk, és lehetetlen lenne érintkeznünk egymással. A kommunisták boldogok lehetnének, ha a nem kommunisták el akarják hagyni az országot, „arisztokratákra" nincs szükségük; miért tartják hát ott őket erőszakkal? Magyar karácsonyi összejövetelt rendeztek Lisszabonban. Mama, Ma. deleine, Ila, István és én elmentünk a Hotel Boa Vistába, hogy találkozzunk honfitársainkkal. Mindenki hozott valami ennivalót. Szavalatok és énekek hangzottak el, és én beszámoltam a gyűjtésről, melyet a szegény magyarok részére indítottunk. Jól sikerült összejövetel volt. Csodálkoztam, miért nem kap István bizonyítványt a St. Julian iskolából. Meg is kérdeztem ezt tőle. Mondta, hogy kapott bizonyítványt, de nem mutatta meg nekem, mert „megint elsőnek tettek meg, és biztosíthatlak, mama, hogy mások ugyanannyit tudnak, mint én". Ez a 184

magatartása boldoggá tett, és fontosabb volt nekem, mint egy jó bizonyítván , y. szép karácsonyunk volt Madeleine-nel. István örült az ajándékainak, pedig igyekeztem eltitkolni lehangoltságomat. Ilával és Guilherén /nála a lkalmazottunkkal mentünk az éjféli misére. 1952. Ez az év jól kezdődött. Reggel lustálkodtunk, Istvánnal a Vörös pirnpernel-t olvastuk. Francisco Pippan atya jött hozzánk ebédre. Guy Bowden Istvánt és engem sétára vitt Queluz közelébe, utána görkorcsolyázni mentüört nkönre ítéltek egy amerikai üzletembert, Robert A. Vogelert Magyarországon. Kémkedéssel vádolták, és az a hír terjedt el, hogy az amerikai kormány tárgyalásokat kezd a magyar kormány ja vaslatára, mely szerint az Egyesült Államokban biztonsági őrizetben levő Szent Korona visszajuttatásáért szabadon bocsátanák Mr. Vogelert. Amikor Miklóspapa meghallotta a hírt, kért, vigyem őt az amerikai nagykövetségre, ahol személyesen adta át tiltakozó levelét. A levelet a nagykövet nyugtázta, és továbbította Washingtonba. Hasonló aggodalom fogta el az emigrációban élő magyarokat világszerte. Kedves barátunk, a korábbi nagykövet, Montgomery információkat gyűjtött, és elküldte részünkre MacMahon szenátor levelét, aki egy külügyminisztériumi levélből idézett: „Mr. Davis, aki kormányunkat képviseli, tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot arról, hogy ,,az Egyesült Államok kormánya nem hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni a Szent Korona visszaadásáról, mint Mr. Robert A. Vogeler kiszabadulásának zálogáról. Ezt a tulajdont nem erőszakkal vitték el Magyarországról, hanem átadták az Egyesült Államoknak megőrzés céljából, melyet most is biztonságban őriznek. Ezért a visszaszolgáltatás hatáskörén kívül áll, és a Szent Koronát továbbra is mint különleges státusú tulajdont kezeli.." Azon tűnődtünk, miért akarja a kommunista kormány visszakapni a koronát. Talán az lenne érdeke, hogy egyszer és mindenkorra eltüntesse vele az ezeréves királyság szimbólumát? Szerencsénk volt két alkalmazottunkkal. Maria, a szakácsnőnk először csak portugál módra akart és tudott főzni, de nyilvánvalóan nagyon odafigyelt, amikor Magdamama, Ila vagy én vettük át főzést, és két év múlva már tökéletesen készítette el az általunk kedvelt ételeket. Nem tudott sem írni, sem olvasni, de jó emlékezőtehetsége volt, és a piaci áraknál soha nem tévedett. Amikor barátja elhagyta egy lányért, aki 185

tudott írni, elhatározta, ő is megtanulja ezt a mesterséget. Sajnos, nem járt sok sikerrel. Csodálattal figyelt engem, amikor írógépemnél ültem és azt mondta, az egész napi konyhamunka sem fárasztja el annyira mint amikor tíz percig az írást gyakorolja. Szobalányunk, Guilhermina becsületes és őszinte volt; sokszor éne_ kelt munkája közben. Dolgozott már külföldieknél és portugáloknai egyaránt, és elmondta nekem, milyen sokat jelentett neki és Mariának, hogy ugyanazt a kosztot ették, mint mi, és hogy mindig pontosan megkapták fizetésüket. Guilherminával mentem vasárnaponként sére. Egyszer megkérdeztem, miért nem megy áldozni. Azt válaszolta, nagyon is szeretne áldozni, de úgy véli, hogy nem keresztelték meg. Elmondta, hogy Lisszabon melyik részén született, így elhatároztam, hogy elmegyek érdeklődni a születési helyéhez legközelebb eső temp. lomba, az Igreja dos Anjosba. A helyi pappal átnéztük a keresztelési bejegyzéseket, de Guilhermina nevét nem találtuk. Elmentem még két közel eső templomba, s a harmadikban megtaláltam szobalányu nk nevét és keresztelésének idejét. Nagyon boldog volt — eljött velem az estorili plébánoshoz útmutatásért. A plébános azt mondta, nem ér rá vele foglalkozni. Adott azonban nekem egy katekizmust, hogy én tanítsam Guilherminát, és amikor már mindent tud, ő hajlandó kikérdezni. Így dől majd el, mehet-e gyónni és áldozni. Így aztán miközben Guilhermina takarított, én a nyomában voltam, és amerre ment, denfelé követtem őt a házban, és ő közben szépen mindent ismétek utánam. Amikor már jól tudta a leckét, elvittem a plébánoshoz, aki nagyon meg volt elégedve a feleleteivel. Guilhermina tehát huszon- ! nyolc éves korában felkészült első gyónására. Nagyon félt, hogy nem 1 fog emlékezni minden bűnére, de megnyugtattam, az nem baj, mert csak a jó szándék és a bűnbánat fontos. Nagyon kért, menjek vele. és jó is volt, hogy elkísértem, mert az utolsó pillanatban meghátrált, úgy kellett betuszkolnom a gyóntatószékbe. Annyira izgatott volt, hogy amikor hazaértünk, rosszul lett. De végül is sikerrel járt, és el volt j ragadtatva, hogy most már végre ő is mehet áldozni. Paulo Cunha külügyminiszter meghívott vacsorára. Én voltam ott az egyetlen külföldi, és örömmel fedeztem fel, hogy még a politikai témák megbeszélésében is részt tudtam venni. A portugálok általában jól beszélnek idegen nyelveken, de amikor többen vannak együtt, nem veszik a fáradságot, hogy más nyelven szólaljanak meg; számomra vi szont ez jó volt arra, hogy gyakoroljam portugáltudásomat. Emlékszem, mi Magyarországon ebben nagyon udvariasak voltunk. Ha csak egyetlen külföldi is volt a társaságban, mindnyájan az ő nyelvén 186

beszéltünk. Igaz ugyan, hogy a magyar igen nehéz nyelv, és ezért nem sokan igyekeznek megtanulni. Ez időben hallottam, hogy egy beteg magyar asszony él Estorilban, ia milyen pincében. Meglátogattam, és fásultnak találtam, nem reagált semmire, amit mondtam. Beszéltem a házmesterrel, aki felvilágosított, hogy az asszony már napok óta nem evett. Vittem neki kakaós kekszet, lekvárt, és jeleztem, hogy nemsokára visszajövök. Amikor néhány nap múlva orvossággal tértem vissza hozzá, már volt ugyan némi reakciója, de még mindig nem beszélt. Felkértem Pap profeszszort, jöjjön velem. Megvizsgálta az asszonyt, de nem jutott semmilyen következtetésre. Kilius Marikát — mert ez volt a neve — védencünkké fogadtuk Horváth Soniával, a közelünkben lakó magyar festőművésznővel. Rendszeresen látogattuk, és vittünk neki élelmet, de csak egy idő múltán jöttünk rá, hogy kokainélvező — én találtam meg párnája alatt a kábítószert. Továbbra is vigyáztunk rá, egy lisszaboni kórházba utaltattuk be elvonókúrára. Amikor kijött onnan, egészségesnek látszott. Kívánságára végül is elhelyeztük őt a Torres Vedras-i apácáknál. Ez a város egyórányi autóútra volt Lisszabontól, és Fatimába menet egyszer meglátogattam Marikát. Ezután azonban sajnos nyoma veszett. A történet pozitívuma az volt, hogy Horváth Soniával egy életre összebarátkoztunk. Februárban meghalt V. György angol király. Másnap elvittem Miklóspapát Lisszabonba, hogy aláírja a részvétkönyvet. Meglepetésemre az egész főváros feketébe öltözött — még London előtt kitették a fekete lobogót majdnem minden házra! Így fejezte ki Portugália őszinte együttérzését „legrégibb szövetségesével", Angliával. Az első NATO-konferenciát februárban Lisszabonban tartották. Erre eljött minden kormányfő, kivéve Churchillt, aki nem érezte jól magát, és a külügyminisztert, Sir Anthony Edent küldte el maga helyett. Sok ebéd- és vacsorameghívást kaptam. Bowden ezredes úgy gondolta, érdekelné vendégeit, ha találkozhatnának Magyarország volt kormányzójával, Horthy Miklóssal, aki, mint az Osztrák—Magyar Monarchia admirálisa, legyőzte az angolokat az otrantói csatában. Sacramento a Lapa-i házában Guy Bowden ebédet adott a NATO-vezetőknek. Az asztalnál ott ült a („Pug" becenéven ismert) Lord Ismay; az angol tengerészet legfelsőbb parancsnoka, Lord Fraser; Churchill katonai tanácsának feje, Sir Alaister Mcleod tábornok; az angol konzul, Mr. Selwyn; valamint ott ültünk mi is, Miklóspapával és Magdamamával. A parti nagyon sikeres volt. Lord Ismay lebilincselő történeteket mesélt Churchillről, és távozásunk után — amint később Guy Bowden 187

elmesélte nekem — „Pug megjegyezte, »ez a Horthy admirális kedves fickó, velünk volt-e vagy ellenünk?»." Pillanatnyi hallgatás után Fraser admirális csak annyit mondott: »Na ugyan már, Pug«..." Elvittem Papát és Mamát az amerikai nagykövetségen rendezett va. csorára. MacVeagh USA-nagykövet ezt a vacsoráját prominens amerikai. ak részére rendezte, köztük volt Wight admirális, Bradley tábornok a vezérkar főnöke is. Nagyon jó benyomást tett rám Bradley tábornok aki — érzésem szerint — teljes mértékben felismerte a szovjet veszélyt. Márciusban tudtam meg, hogy dr. Beznák Aladár, az Angliában élő egyetemi professzor, összegyűjtötte az ottani magyarok címeit, és felkért mindenkit, gyűjtsenek pénzt a kormányzó és családja részére. Jóváhagyást kapott a Bank of Englandtől, hogy évi 200 fontot küldjön részünkre Estorilba. Amikor Myro nővérem sógornője, Darányi Móci is ilyen felhívást kapott, felvilágosítást kérve elküldte nekünk. Miklóspapa azonnal levelet írt dr. Beznáknak, melyről másolatom van, saját kézírásával: „Estoril, Casa San José, 1952. III. 31. Kedves Beznák! E napokban értesültem körutakon arról a körlevélra, melyet az angliai magyar kolónia tagjainak küldött szét. — Mindenekelőtt hálásan köszönöm a benne kifejezésre jutott előkelő gondolkodás megnyilatkozását és a jó szándékot. Minthogy azonban meggyőződésem szerint az ottani magyarok nagy része nincsen abban a szerencsés helyzetben, hogy felesleggel rendelkezne és szívesen adakozhasson, nagyon kérem a gyűjtött összeget belátása szerint vagy visszajuttatni, vagy nagyobb szükséget szenvedő magyarok megsegítésére felhasználni. Köztudomású, hogy minden vagyonomat elvesztettem, és miután törvényeink tiltották, külföldön sem volt egy fillér bankbetétem sem. Minden kérés vagy felszólítás mellőzésével néhány barátunk táma gatásából élünk, szerényen, de egyelőre gondtalanul, és menyemmel és unokámmal együtt nem szenvedünk hiányt. A jóleső nemes szándékot még egyszer hálásan köszönve szívélyes meleg üdvözlettel, Horthy Miklós." Dr. Beznák nagyon szép választ küldött. Megírta, hogy remélték, csak egy — sajnos nagyon csekély — örömöt szerezhetnek: „Fordítva sikerült a terv. Most is, mint a múlt évtizedekben oly sokszor, Főméltóságod szerzett sokaknak örömöt." A kormányzó óhajának megfelelően Beznák utasította a bankot, ne fogadjanak el több befizetést, és zárják le a folyószámlát. A visszafi188

letés sem érzelmi, sem technikai okokból nem volt megvalósítható, mert voltak névtelen adakozók is. Pénzt küldeni a rászorultaknak ehez lett volna, mert legtöbbjüket nem ismerték, és az igazságos elosztás is gondot okozhatott. Beznák azt javasolta, hogy Montgomery Magyarország, a vonakodó csatlós" című könyvéből lehetne mér;ékadó személyeknek és nagyobb városok nyilvános könyvtárainak példányokat küldeni. Ily módon segíteni tudnának azokon, akik a legtöbbet vesztettek: „a magyar hazán, mert elvesztette Főméltóságodat, dat és Főméltóságodon, mert elvesztette hazáját — és mennyi mást... ez a könyv helyreigazítaná azt a sok tudatlanságot, amit a propaganda el, a jövőt illetően pedig a Nyugat lelkiismeretét ébresztgetné..." Leveléhez Beznák sok olyan kivonatot csatolt, melyet ismeretlen menekült magyaroktól kapott. Ezek nagyon szívhez szólóak voltak. A mi pillanatnyi helyzetünk — különösen más menekült magyarok helyzetével összehasonlítva — luxusnak tűnt. Apósomék nagyon igénytelenek voltak — soha nem panaszkodtak, még Németországban sem, ahol nagyon nehéz helyzetben voltunk. Most nem volt okunk panaszkodni; minden nap hálát adtam Istennek azért, amink volt. Hogy villában lakhattunk Estorilban, hogy nem volt hiányunk élelemben és segítségben sem, hogy szakácsnét és szobalányt tarthattunk, mindez nagy áldás volt. Barátaim nem értették, miért nem vásárolok magamnak semmit, de ugyanakkor sok ajándékot kaptam olyanoktól, akik ismerték helyzetünket, és akiknek olyan sok jutott, hogy azt mondták, nem is tudnak mit kezdeni vele. Évekig viseltem ugyanazt a ruhát, kis átalakításokkal. Fényűzést nem engedhettünk meg magunknak, és étkezésre nem tudtunk vendégeket hívni, de apósomék nem bánták ezt. Mindnyájan tudtuk, hogy amink van, az mégiscsak luxus. Madeleine erősködött, menjek vele néhány napra a sevillai Hotel Alfonso XIII-ba, és meghívása pontosan akkor érkezett, amikor szüleim meginvitáltak a Riviérára. Guy Bowden ezredes, aki éppen autóval indult Angliába, hogy két évre a quettai vezérkari iskolában teljesítsen szolgálatot Pakisztánban, azonnal felajánlotta, útba ejti Sevillát, és elvisz oda engem. Útközben sokat beszélgettünk: megtudtam, hogy családjában régóta mindenki a katonai pályát választotta. Hat bátyja van, mindegyik egyenruhát viselt a második világháború kitörésekor. Édesapja meghalt, amikor ő még fiatal volt, s ez után nehéz élet várt rájuk. Amikor cipőre volt szüksége, még újságkihordóként is dolgozott. Édesanyja most is él — tette hozzá. Sokat beszélgettünk a jövőről, és Guy Bowden azt mondta, el akar venni feleségül. 189

Válaszom az volt: én nem akarok férjhez menni. Nem tudná m elhagyni apósomékat, ezért házasságra még gondolni sem akarok. Erre ő azt felelte, most két évre Pakisztánba megy, és ha még nem vagyok' férjnél, amikor visszajön, nem fogad el tőlem nemleges választ. Kellemes estét töltöttünk Madeleine-nel a szállodában. Másnap reg. , gel Guy továbbautózott Anglia felé. Madeleine aznap megbetegedett, beadtam neki a szükséges injekciókat, és elmentem gyalog Sevillában körülnézni, felelevenítve emlékeimet Tetével egy évvel korábban megtett kirándulásunkról. Amikor Madeleine jobban lett, elrepültem a családomhoz Cannes-ba két hétre, hogy Sya leányával, Denise-tel lehessek. Gyakran elmentünk a Szent Rita-templomba Syáért imádkozni, Ellamami ugyanis nagyon bízott Szent Rita közbenjárásában. Terveket szőttünk a nyárra, mert Jean Bellingham velünk együtt Denise-t is meghívta Írországba. Visszamentem Portugáliába, ahol húsvétvasárnap Bajánék és Jean Bellingham is eljöttek velünk húsvéti tojásokat keresni, majd ebéd Után meghívtak bennünket a Comte de Paris-ékhoz Quinta dos Anghi. nosba. Ott nagy társaságot találtunk, többek között Umberto király és a királyné, Dumaine francia nagykövet is jelen volt. A legjobban István örült, mert rabló-pandúrt játszhatott az ott lévő gyerekekkel. Májusban magyar galamblövőcsapat jött a világversenyre, melyre mindennap kimentünk, mert bajnok honfitársunk, Dóra Sándor, vala- 1 mint barátaink, Csekonics Pepák gróf és Hadik Béla gróf is részt vet- 1 tek a küzdelemben. A portugál Corado nyert nagyon izgalmas ver- I senyben az amerikai Devers ellen. A magyar csapat negyedik lett, ° megelőzve a spanyolokat. Bartheldyék nagyon szépen megrendezett magyar estét adtak, magyarosan kisütött szopós malaccal és finom o i; dobostortával. Május 11-én Miklóspapa elment meglátogatni Oliveira Salazar mi. i niszterelnököt. Konzulunk, Baján Artúr kísérte el. Apósomra jó benyomást tett Salazar pózoktól mentes, udvarias viselkedésével és azzal, ahogyan hazájáról beszélt. Úgy érezte, ez a jóindulatú diktátor országa- 1 nak szentelte életét, és senki sem tagadhatja, hogy sok jót cselekedett. i Miklóspapa most már befejezte emlékiratait, és kapcsolatba léptünk I a német kiadóval, Gerhard von Reuternnel, az Athenaeum Verlag igaz- i gatójával. Ő arról értesített bennünket, hogy munkatársa, Egon Heyman éppen Portugáliában tartózkodik a NATO-konferencia alkalmából; szeretné, ha fogadnánk, hogy megbeszéljük vele a könyv szerkesztését. 190

Heyman három hétig maradt, sok reggelt dolgoztunk végig vele, néha délutánokat is. Mama és én sokat fordítottunk az eredeti magyar c„nveg ből, Miklóspapa ugyanis anyanyelvén írta meg könyvét. Később többektől hallottam, hogy a kormányzó németül írta emlékiratait. Ez tévedés, Miklóspapa kézzel és magyarul vetette papírra a (7.5veget. Bizonyos eseményeket később valóban németül írt le. Amikor Egon Heyman a „ghost writer" (a névtelen javító) szerepét vállalta 2 német kiadás kapcsán, szerencsémre kikötöttem, hogy minden oírást jóvá kell hagynunk. Nem kétséges, hogy Heyman jó tollú író volt, jó munkát végzett a fejezetek elrendezésében stb. Abban maradtunk, hogy Németországból majd részletekben küldi a kijavított szöveget. Es itt kezdődött az én nagy munkám. Hamarosan felismertem, hogy szóról szóra össze kell vetnem Heyman írását az eredeti szöveggel, mert sok olyan javítást eszközölt, amit nem lett volna szabad. Semmit sem hagytam átnézetlenül, minden alkalommal visszaküldtem neki a soron lévő passzusokat, és figyelmeztettem, ne változtasson a szövegen. Néha még a szöveg értelmét is megmásította, és ha nem figyelek oda, a könyvben lévő néhány kitétel szinte védőbeszéd lett volna Németország mellett! Az, hogy jó író és német származású, még nem hatalmazza fel őt arra, hogy magyar könyvet német szemszögből megváltoztasson. Bocsánatot kért, mondván, csak az érveit akarta kifejezésre juttatni, a szöveg értelmén nem akart változtatni... Ez azonban részemre nem volt elfogadható magyarázat. Ahányszor csak újabb fejezeteket kaptunk tőle jóváhagyásra, rögtön nekifogtam a munkának, és a szöveget gyorsan visszaküldtem, de a kiadó sokszor késett az átnézendő fejezetek megküldésével. Bizonyíthatják ezt Heyman levelei, melyekben a késéseket magyarázza. Az ilyen csúszások miatt a könyv öt hónappal a szerződésben megszabott idő után jelent csak meg, és ezért minket hibáztattak! Az első kiadásért nem fizettek nekünk semmit. Nagyon bosszankodtunk. Amikor decemberben megkaptuk az első négy példányt az „Ein Leben für Ungarn"-ból, nagyon meg voltunk vele elégedve. A kivitelezése — a fényképeket is beleértve — kitűnő volt. Ötezer példányt nyomattak, de az Athenaeum — amint említettem — nem fizetett semmit, mindig csak kifogásokkal élt: nem mennek a könyvek, az emberek nem vásárolnak önéletrajzot, mert az utóbbi időben olyan sokat adtak ki belőlük Németországban. Megígérték, hogy fizetni fognak, amikor a helyzet majd megváltozik — és erre volt is remény. Eladták mind az (XeZer példányt, de újabbakat nem nyomattak, pedig azok után már 191

feltétlenül járt volna honorárium. Mint annyiszor a múltban, német kapcsolataink ezúttal sem voltak hasznunkra. A szerződés szerint a; Athenaeumnak joga volt Európában más kiadókkal tárgyalni, de csak a szerző engedélyével. Ezt semmibe véve, a beleegyezésünk nélk ül tárgyaltak egy olasz kiadásról, és a szerződést a tudtunk nélkül kötöt, ték meg az Editore Corso nevű céggel, mely nem sokkal ezután meg. szűnt létezni. Az olasz fordítás nagyon gyenge volt, és pénzt sohasem kaptunk érte. Pista egyik jó barátja, a holland Wim van Andriga de Kempenaer - az egyik legrégibb és legnagyobb nyomda, az Enschede en Zonen igaz. gatója, aki ez időben bankjegyeket nyomtatott Portugália részére, és ezért gyakran kellett odalátogatnia - készséggel felajánlotta, hogy _ a német és magyar kiadások kivételével - segít Miklóspapa emlékira. tainak minden nyelvű kiadásában. Az ő közvetítésével találtuk meg Mr. Harbent, a remek angol ügynököt. A Hutchinsons & Co. kiadó jelentette meg az angol nyelvű kiadást, a Librairies Hachette a franciát, az Editorial AHR a spanyolt, az Otava a finnt, a Robert Speller & Som pedig az amerikai kiadást. Jogdíjakat is kaptunk ezekért a kiadásokétt majd amikor István a skóciai Gordonstoun iskolába ment 1955-ben Miklóspapa az ő javára rendelkezett, és átíratta az angol kiadás összes járadékát. Két vagyonkezelőt bíztunk meg azzal a feladattal. hogy Hutchinsonséktól minden jogdíjat a Gordonstoun iskolának fizessenek ki, és igényeljék a visszatérítést is a jövedelemadóból. Miután a német könyv megjelent, természetesen a magyar szöveget is ahhoz kellett alakítani. Papa felkérte Zsitvay Tibort, fordítsa le a szükséges részeket. Ezt ő szívesen el is vállalta, feladatát pedig gyengülő látása ellenére - gyorsan és tökéletesen elvégezte. Elvezet 1 volt vele levelezni. Zsitvay Tibor ügyvéd, parlamenti képviselő, a Nemzetgyűlés elnöke ' a képviselőház elnöke, igazságügyminiszter és titkos tanácsos volt. 1944 márciusától a német megszállás után bujkált, 1946-ban a konc munista rendőrség letartóztatta. Lengyel Béla tábornok mesélte nekünk, hogy együtt volt Zsitvayval a Markó utcai börtönben, ahol j rabtársa a szenvedéseit bátran viselte, és mély vallási meggyőződésevel lelket öntött a foglyokba. Sikerült gyalog megszöknie Ausztriába l és végül Svájcban talált menedéket. .i Amikor a magyar szöveg elkészült, Széchenyi Endre gróf, akinek , kiadóvállalata volt Argentínában, adta ki egyszerű, de szép formábar , az Emlékirataim-at. Mindez nagyon sok levelezést igényelt. Mintho én Portugáliában éltem, könnyű volt rendben tartanom a „családi int- 1 192

tárat" vagyis eltenni az iratokat, a levelezést, az újságkivágásokat, a eket, az okmányokat. Ezek nagy segítséget nyújtottak nekem könyveket, caját könyvem megírásában, emlékeim felfrissítésében - de néha azt

kívántam, bárcsak túladhatnék ezeken a régi leveleken és iratokon, mert olyan nyomasztó súllyal nehezedtek rám.

Legnagyobb gondom akkoriban István iskoláztatása volt. Apósomék azt Mondták, ők már túl öregek ahhoz, hogy meg tudják ítélni, mi szükséges ebben a modern világban, ezért elfogadják azt, amit én

jónak találok. Nagyon jól tudtam: az én felelősségem, hogy a legjobb iskoláztatást n yújtsam fiamnak. Sokat leveleztem erről barátainkkal, valamint különböző svájci és angliai iskolákkal, mielőtt elhatározásra jutottam volna. Megtudtam, hogy ír barátaim beíratták Istvánt Etonba, anélkül hogy engem erről megkérdeztek volna. Természetesen a legjobb akarattal tették ezt, és meglepetésnek szánták. Így, amikor legközelebb Angliában jártam, elmentem Etonba, hogy többet tudjak meg erről az iskoláról. Bár nagyon jó benyomásaim voltak Etonról, és tudtam, hogy kitűnő iskolának számít, az ott végzett emberek, akikkel az életemben találkoztam, határozottan „Etonian" bélyegzőt viseltek magukon. Ez egy angolnál feltétlen előnynek számított, de az én fiam magyar volt. Helyes lenne őt „Etonian"-ná nevelni? Ezen el kellett töprengenem. Elhatározásomhoz hozzásegített, amit egy rokonunktól, Darányi Mócitól hallottam: fia Skóciában, a gordonstouni iskolában tanul, melyről igen jó a véleménye, és fia is jól érzi ott magát. Tetszett nekem, amit az iskoláról mesélt. Ezt a tanintézetet dr. Kurt Kuhn alapította és vezette. Zsidó lévén, Németországból menekült, ahol korábban megalapította a híres Salem nevű iskolát. Istvánnak bármelyik iskolában ösztöndíjjal kellett próbálkoznia, mert másképpen ilyen jó helyekre nem írathattam volna be. Ez volt a további érv a skót iskola javára. Amíg Etonban Istvánnak szüksége lett volna görögre és latinra is, hogy elnyerje az ösztöndíjat - márpedig erre nem tudott volna felkészülni Portugáliában -, Gordonstounban csak latint kértek, amit itt egy magániskolában elsajátíthatott. Istvánnal együtt tehát Gordonstoun mellett döntöttünk. Beszéltem Mr. Taylorral, akinek magániskolája volt Cascaisban, és akiről igen jó véleményeket hallottam. Helyes választásnak bizonyult; amikor a következő évben István iskolát cserék, Mr. Taylor nagy ambícióval készítette elő az ösztöndíjra. 193

Jóleső meglepetés volt, amikor szüleim bejelentették, hogy június végén meg szeretnének látogatni hat napra, és Denise-t is elhozzák magukkal, aki azután nálunk maradhat, amíg elutazunk Írországba. Az egyik este, amikor Papival és Ellamamival együtt ültünk, és gyerekek már lefeküdtek, meglepődve hallottam Ellamamitól: ezt a; utazást házigazdájuk, Sir Oliver Duncan fizette, azzal a kéréssel, hogy. az ő nevében kérjék meg a kezemet Miklóspapától! Elmondta Eh'. mami azt is, hogy Oliver mennyire segíteni akar István neveltetésében hogy milyen gazdag, és hogy én annyit maradhatok majd apó: somékkal, amennyit akarok... — s még sok más hasonlót is felsorolt, amire most már nem emlékszem. Miklóspapa válasza az volt: a kérdést nem hozzá, hanem hozzám kel. lett volna intézni, mert felnőtt vagyok, és teljesen szabadon azt tehetek amit akarok. Erre Ellamami hozzám fordult, és nekem nagyon óva: tosan kellett válaszolnom, nehogy megbántsam Olivert. Kértem Ellamamit, mondja meg Olivernek, mennyire meghatott az ajánlata, de egészen világosan kifejeztem, hogy sajnos nem tudom azt elfogadr.; Az én kedves Papim ezalatt semmit sem szólt, kiismerhetetlen arckifejezéssel ült ott, de én tudtam, mit gondol, és hogy azt is tudta, mi lesz a válaszom. Örültünk, hogy Denise nálunk maradt, miután szüleim elutaztak, és a két gyerek is szívesen volt együtt. Istvánnak még egy hétig iskolába kellett mennie, aztán megkezdődött a nyári szünet. Fiam megint osztályelső lett, és mint a legfiatalabb, külön kitüntetésben részesült. A többi fiú mind elmúlt tizenkét éves, majdnem tizenhárom évesek voltak már. István most csak tizenegy és fél éves volt. Mindnyájan átköltöztünk Tony Simpson „Bem-me-quer" nevű házé. ba , ő ugyanis kedvesen felajánlotta ezt nekünk, mert nem lesz otthon egész nyáron. Itt lakhattunk, miközben ki kellett költözni a Casa Sar, Joséból. Írországi utunkra a kis hajókon nem volt könnyű kabinokat kapni, de végre szereztünk egy másodosztályú helyet, az „Andes" hajó leghátsó kabinját, melyet megosztottam a két gyerekkel. A hajó július 31-én szedte! fel a horgonyt. Az induláskor megismerkedtünk egy kedves házaspárral akik többször meghívtak bennünket az első osztályú étterembe uszodába. Nagyon jól mulattunk a gyerekekkel. Amikor megérkeztünk! Írországba, az egész Bellingham család és néhány vendége várt minket a Cliffsen. Es akkor Denise egyszerre csak eltűnt! Már mindenütt kerestük amikor egy a közeli pajtában rátaláltunk, amint épp egy tehenet vizsgák! Rögtön látszott, hogy milyen jól ért az állatokhoz. 194

Mindennap elvittem Istvánt, Denise-t és Andrew-t a lovaglóiskolába, ad a na gy dublini „Horse Show"-ra. Bementünk oda, ahol a lovakat majd körös-körül farmerek ültek és licitáltak a lovakra. Ahányszor csak bevezettek egy lovat, Denise közölte, milyen hibái vannak, és előre megmondta az eladási árát is. A körülöttünk ülő farmerek felfigyeltek Denise megjegyzéseire, kérdéseket tettek fel neki, sőt némelyik még a tanácsát is megfogadta! Bámultam, hogy milyen jó érzéke van ennek a gyereknek az állatokhoz. Mindössze tizenkét éves volt, és még nem szerezhetett gyakorlatot. Szerintem állatorvosnak született. Elmentünk a Glencara farmra is, ahol pónik, egyéves csikó, tehenek, juhok és kutyák voltak. Denise jobban ápolta és tisztította meg a versenylovat, mint az istállófiú, és minden reggel és este megfejte a juhokat. Határozottan elemében volt. Portugáliából Magdamama elküldte nekem az emlékiratok azon részeit, melyeket javítani kellett és postázni Németországba. Denise-től és Istvántól egy napon elszökött a szamár, amikor először próbálták felszerszámozni. Orákig kerestük, az egész környéket bejártuk teherautóval, és az emberek készségesen jelezték, merre látták utoljára a csacsit, ami persze nem lehetett igaz, merő képzelgés volt csupán — úgy látszik ez az ír nép érdekes jellemvonása —, mert végül egészen közel a házhoz, két szalmakazal közé beszorulva találtuk meg a szamarat, ahonnan nem tudott kihátrálni, és közben teleette magát. Jót nevettünk rajta. Hat napot töltöttünk Londonban, ahol sikeres tárgyalásom volt irodalmi ügynökünkkel, Robert Harbennel. Elvittem a gyerekeket a windsori várba, az állatkertbe és Madame Tussaud-hoz. Találkoztam kedves barátaimmal, Jock és Meg Colville-lal és másokkal. Denise innen Cannes-ba repült, mi pedig vissza Lisszabonba. Örömömre apósomék mindketten nagyon jól voltak. Mindjárt nekiláttunk a munkának, és mindennap — egész napon át — az emlékiratokon dolgoztunk. A szövegeket gyorsan visszaküldtük Németországba. Most újra élvezhettük a gyönyörű, meleg időt, a portugáliai szép októberi napokat. Elmentem Istvánnal új iskolájába, John Taylorhoz, ahonnan elégedetten jött vissza. Két hónapja már, hogy nem dolgoztam Fatimában. Most elmentem az október 12-i és 13-i nagy zarándoklatra. Sok munka várt rám, de két órát azért tudtam aludni éjszaka. Volt olyan beteg, aki rendszeresen, minden 13-án eljött. Akadt két vagy három ilyen visszatérő. A kórt —

L

195

amely lassan szinte felfalta az egész testüket — itt szarkómának vezték. Minden hónapban kisebb lett az orruk vagy az arcuk, míg nap már nem jöttek vissza. Ilyennek képzeltem a leprásokat, de senki sem tudott nekem erről felvilágosítást adni. Amikor egy iI szegény lélek megérkezett, hirtelen mindenki eltűnt az ambulanciá Bekötöztem őket, gondjukat viseltem, és hálát adtam Istennek, hogy' rossz szagú sebeik ellenére — tudtam velük foglalkozni, beszélgetni Ezért persze szerettek engem, egyikük még át is akart ölelni mi ndig. amikor megérkezett. Mondtam neki, hogy itt mi nem ölelkezünk, csak szeretjük és kezeljük őket. Nagy sajnálatot éreztem irántuk, ezt tudtam mindannyiukat szeretni. István iskolájában Mr. Taylor karácsonyi ünnepséget rendezett. Fel. olvasta a félév eredményeit, és ajándékokat osztott szét a gyerekek kö. zött. Istvánnak nem volt egyetlen mínusza sem, és újra iskolaellő lett. 1953. Az év első napján Peter és Elisabeth Eduards Istvánnal egybti elvitt engem a Cascais mögötti hegyen lévő otthonukba, Malveira da Serrába. Gyönyörű fekvésű ház, nagy sziklákkal körülvéve, elbűvölő kilátással az Atlanti-óceánra. Nem sejtettem, hogy huszonhat év múlva ez lesz majd az otthonom. Eduardsék itt éltek négy fiukkal: Martinnal, Stephennel, Victorral és Hugh-val. Finom ebédet kaptunk (karácsonyi pudingot is), hosszú sétára mentünk az erdőbe, gombát szedtünk, majd társasjátékokat játszottunk. István jól érezte magát ezekkel a fiúkkal. Madeleine arra kért, menjek vele Párizsba, onnan pedig Cortina d'Ampezzóba egy kicsit síelni. Soha nem volt ilyen erőszakos, és mivel közeledett a születésnapja, elhatároztam, hogy elkísérem. Nem mondta, hogy levelezett Guy Bowdennel, és hogy őt is meghívta síelni Cortinába! Hálókocsiban • utaztunk Párizsba, majd két nap múlva a Rome expresszen Torinóba, ahová eléggé fáradtan érkeztünk meg. Madeleine mindenkit összeszidott. Másnap újabb vonatra szálltunk Velencében és Galalzóban, hogy aztán fáradtan megérkezzünk a Gran Hotel Savoiába, ahol már Guy Bowden várt ránk! Jót nevettünk. amikor elmondta, azért jött néhány nappal korábban, mert hallotta. hogy én jó síelő vagyok, így előzőleg egy kicsit gyakorolt. Azért még így is várnom kellett rá a lejtőkön, de a hét végére nagyon belejött. Nagyon bosszantott, hogy Madeleine folyton próbált rábeszélni. menjek feleségül Guyhoz. Nem akartam, hogy befolyásoljanak, és megmondtam Madeleine-nek, majd én eldöntöm a kérdést, amiké 196

nak eljön az ideje. Élveztem Guy társaságát, szép hetet töltöttünk egyu"tt síeléssel. Gyönyörű volt az idő. Együtt étkeztünk Madeleine-nel, rokonszenves emberekkel találkoztunk. A szállodában jó zenekar minden este táncoltunk is egy kicsit. Megünnepeltük a szütsézfntat' p omat, de Guy mindennap adott nekem valami ajándékot: lakat, kesztyűt, hócsizmát. Beszélgetéseink során elmondta, hogy 'után találkozott apósomékkal, teljesen megértette helyzetemet. Akarta, hogy tudjam, ő nem gazdag, de jó életet tudna biztosítani nekem. Ha hozzá mennék feleségül, ameddig apósomék élnek, ők lennének az elsők, és ő maga lenne második, tehát annyi időt tölthetnék velük, amennyit akarok. Az én válaszom erre az volt: egy férfi nem azért nősül, hogy „második" legyen, de erre azt felelte, ez nem átlagos, hanem különleges helyzet, mert apósomék különleges emberek. Nagyon meg voltam hatva. A hetedik napon mindannyian együtt utaztunk el, és egy napot töltöttünk Velencében. Onnan Milánóba mentünk, ahol elbúcsúztunk Guytol, neki ugyanis vissza kellett mennie Pakisztánba. Egy magyar férfi felhívott telefonon, mondván, a rádió bemondta milánói érkezésemet. Azt feleltem: „bizonyára hírhiányban szenvednek"... Ezután Párizsba mentünk három napra. Ottlétünk során Oliver Duncan telefonált; szüleimtől tudta meg, hogy ott vagyunk, és meghívott a Maximba vacsorára. Amikor megérkeztem ebbe a híres, szép vendéglőbe, elcsodálkoztam, hogy csak kettesben vagyunk, de nemsokára megtudtam az okát. Észrevettem, Oliver táskát hozott magával, és abból hirtelen kihúzott egy üres levélpapírt. Elém tette egy tollal, és kijelentette: feleségül akar venni. Írjam le erre a lapra a feltételeimet, melyeket ő alá fog írni anélkül, hogy elolvasná azokat. Ezek után viszsza akart vonulni, de megállítottam, mondván, szüleim biztosan közölték vele válaszomat: nem akarok férjhez menni, és különben is, amikor Cannes-ban voltam, hallottam tőle, gyermekeket akar, ezért tudatom vele, hogy amióta megoperáltak, nem lehet többé gyerekem. Itt félbeszakított, hogy ez nem lenne probléma, mert van elég pénze ahhoz, hogy elintézze, újra lehessen majd gyerekem. Elcsodálkoztam naivitásán. Mondta, még ha nem lenne is más gyermekünk, István lenne a gyerek, akire ő vigyázna, és a legjobb iskolákba járatná stb. Világosan elmagyaráztam neki, nincs értelme erről tovább beszélni, mert egyébként sem lennék a felesége. Mindig hálás leszek a jóságáért, melyet szüleim és sok más magyar iránt tanúsított; reméltem, megérti, hogy apósomékkal akarok maradni, és pénzért soha nem házasodnék. A vacsora kitűnő volt, de a beszélgetés kissé feszültebb lett. 197

Amikor Cannes-ban jártam, volt ott néhány hölgy, aki hízelgett udvarolt Olivernek, és a pénzéért hozzá akart menni feleségül. Az jutott eszembe, ha sejtenék, hogy előttem volt egy üres papír, és nem írtam rá feltételeimet, bizonyára irigyeltek volna - de soha nem értettek volna meg. Párizsból Madeleine-nel együtt utaztunk el. Biarritzban időztünk egy napig, majd Madridban két napig, ahol aztán beszálltam a hálókocsiba, és vacsora nélkül tíz órát aludtam egyfolytában. Mielőtt megérkeztem Lisszabonba, két reggelit is elfogyasztottam. Nagyszerű volt újra egyem lenni a családdal, és őket jó egészségben találni - csak a rám váró le. vélhalmazt találtam ijesztőnek. Nem kellett sürgősen dönteni, mégis sokat gondolkoztam Guy aján. latán. Egy nap Miklóspapával kettesben ültünk a nappaliban. „Papa, azon gondolkozom, hogy talán félhez megyek" - mondtam hirtelen. Elhallgattam, és azt gondoltam: „Istenem, miért mondtam ezt?" De Miklóspapa felemelte kezét, hogy szóljon. Kijelentette: „Bárkihez mégy feleségül, az a fiam lesz." Elképedtem. Ez olyan váratlanul ért, hogy mélyen meg voltam hatva. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy ezt válaszolja. Meg sem kérdezte, kire gondolok, és ezzel tudtomra adta, biztosan szeretni fogja azt, akit én választok. Ekkor Mama lépett be a szobába, és többet nem beszéltünk erről. Egyelőre ennyiben maradtunk. Ám azon csodálkoztam a legjobban, hogy amikor távol voltam, addig mindig olyasmit írt: „ne maradj soká, gyere vissza hamar, szükségünk van Rád", vagy: „alig várjuk, hogy visszajöjj" - viszont mostantól kezdve soha többé nem hallottam ezt tőle, mintha nem akart volna nyomást gyakorolni rám. Ez az az ember volt, aki egy flottát vezényelt, a hadsereg legfőbb hadura lett, államfő volt huszonnégy évig, és most meg sem próbálta, hogy önzően visszatartson engem, aki anyagi helyzetére, levelezésére és egyetlen unokájára vigyáztam - mert boldognak akart látni. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Autómmal vittem apósomékat és Istvánt északra Vista Alegrébe, az ottani a porcelángyárba, ahol jó barátunk, Hubay Andor, a világhírű hegedűművész, pedagógus, zeneszerző Hubay Jenő fia festőként dolgozott. Porcelánt festett korábban is a híres herendi gyárban. Most itt élt norvég feleségével, Edlével és két gyermekükkel. Örültünk, amikor később Estorilba költöztek át. Sokszor találkoztunk a náluk mindig élénk, barátságos légkörben. Piknikeztünk az erdőben, Caldas da Rainha közelében, majd az éjszakát Hubayéknál töltöttük. Másnap megmutatták a porcelángyarat 198

mely nagyon szép volt. A jó magyaros ebéd után mindnyájan Aveiróba mentünk, sétáltunk a hosszú homokstrandon, ahol a besózott halakat szárították, a „bacaláó"-t (a tőkehalat), melyet az Északi-tengeren foges amely a portugálok kedvelt nemzeti étele volt, de erős szaga miatt sokáig kellett áztatni a főzés előtt. Szomorúan vettük tudomásul Montgomery nagykövet feleségének balálhírét. Tudtuk, hogy ez milyen súlyos csapás kedves barátunk és iótevőnk életében. Csak most mondta el, milyen szerepe volt feleségének abban, hogy annak idején meggyorsították Miklóspapa zabadon bocsátását Nürnbergből. Felesége nem engedte meg neki, shogy ezt valaha is megemlítse. Egy este azt olvasták az újságban, hogy Magyarország kormányzóját bebörtönözték Nürnbergben, és ott fogják bíróság elé állítani, ha előzőleg nem adnák ki Titónak, aki követelte, vigyék őt Jugoszláviába bírósági tárgyalásra. Ez mindkettőjüket nagyon felzaklatta. Montgomery felesége az mondta: „Mit tehetünk, tennünk kell valamit!" „Csak egyet tehetünk, ügyvédet keresünk neki, és elküldjük Nürnbergbe." „Tegyük ezt meg azonnal" - mondta az aszszony. Rendben van, reggel felhívom Homer Cummingsot." „Nem - mondta ; felesége -, hívd fel most." „De most este tizenegy óra van, már biztosan ágyban van." „Nem bánom, addig nem fogok aludni, amíg nem tudom, hogy valakit felfogadtunk " Hadd idézzem ismét magát John Montgomeryt: „Homer Cummings korábban főállamügyész volt, egyike Amerika legkiválóbb ügyvédeinek. Feleségem unszolására felhívtam Homer Cummingsot Washingtonban, aki tényleg már ágyban volt, de beleegyezett, hogy átveszi az ügyet. Eckhardt Tiboron keresztül, aki akkor Washingtonban élt, Cummings megkapta az én könyvemet és több más, angol nyelven megjelent magyar újságcikket a kormányzó életpályájáról. Mindezt Nürnbergbe küldték, és egy héttel később a kormányzót kiengedték, elvitték Weilheimbe. Feleségem, az őrá annyira jellemző szerénységgel, soha nem engedte ezt nekem elmondani senkinek, de úgy gondolom, Önt érdekelni fogja, és szeretném, ha ez ismertté válna. Feleségem nagyon kedvelte mind Madam Horthyt, mind a kormányzót, éppúgy, mint én, és úgy érezte, hogy felháborító lenne, ha Nürnbergben csak egy percig is fogva tartanák, és elviselhetetlen volna a gondolat, hogy bíróság elé állítják." 1953. április 15-én Ottó főherceg - három év után - végre viszonozta Miklóspapa 1950. május 21-i látogatását. Reggel tizenegykor érkezett a Casa San Joséba, és miközben Miklóspapával volt a nappaliban, 199

Mama és én fent beszélgettünk José Saldhanával, akivel a főhercea érkezett. Később lementünk, csatlakoztunk hozzájuk, és én kávét szor gáltam fel nekik (vagy teát? ...már nem is emlékszem). Jobban nem is mehetett volna minden; hála Istennek Papa és Ottó főherceg is mC8, elégedettnek látszott. Mindnyájan csodáltuk, milyen jól beszél magyarul Amikor elment, kint álltunk a ház előtt, és meghatott Miklóspdpa megjegyzése: „Milyen nehéz lehetett ez neki!" Ez számomra újabb bizonyítéka volt önzetlen gondolkodásának. A főhercegre gondolt, nem saját magára. Soha nem kritizált. Ez az eset arra emlékeztetett engem, amit Lakatos Géza tábornok írt le Ahogy én láttam című könyvében. 1944 októberében a Gestapo központjában rájött, hogy fogoly, és visszament a szobába, ahol a kormányzó tartózkodott. Ezt írta erről: „Elsődlegesen nem magára és nehéz helyzetére gondolt, lovagias gondolkozását szavakba öntötte. amikor megjegyezte: »Látod, milyen bajba kevertelek Téged!»" Másnap este fél tízkor Baján Artúr és Viola bevitte Papát, Mamát velem együtt - Lisszabonba, ahol Ottó főherceg nagyon érdekes elő. adást tartott a Geographic Societyben az európai biztonság problémáiról. A következő napon José Saldhana da Gama koktélpartit rendezett a főherceg tiszteletére dafundói házában. Barátságos volt a légkör. Conde de Barcelonáék, a Bartheldy házaspár, Marjay, Horváth. Újpétery, Csekonics grófék és mások voltak ott. József Ferenc főherceget és Anna főhercegnét mi vittük haza Carcavelosba. Velem szemben Ottó főherceg nagyon hidegen viselkedett, és éreztem mélységes ellenszenvét. Ennek oka csak az lehetett, hogy egyszer korábban egy ismerősünk meghallotta, amint valaki a főherceg bátyjának azt mondta, hogy én csak azért maradtam apósomékkal, mert még mindig reménykedem abban, hogy fiam Magyarország királya lest Vajon azért beszélnek így az emberek, hogy ezzel a főherceg kegyeibe férkőzzenek? Amikor nekünk ezt elmondták, Magdamama megjegyezte: azelőtt ő volt a céltábla, most - úgy látszik - rajtam a sor. Olasz operatársulat tartott előadást a San Carlos Operaházban, és Miklóspapa elhatározta, elviszi Istvánt - fiam életében először - egy opera-előadásra. Mivel Puccini Bohémélet-ét adták elő, Mama nem akart elmenni, mert a történetben Mimi tüdőbajban hal meg, és ez fájdalmasan emlékeztette volna őt, leánya, Paulette halálára. Az előadás szép volt, István nagyon élvezte. Borsi Tivadar, a Kanadai Magyar Szövetség főtitkára kivágást küldött a Hungária című újságból. Elolvashattam a beszámolót a torontói 200

sajtóértekezletről, amelyen Ottó főherceg január 13-án kijelentette: „Az emigráns magyarok egységére szükség van. Nagyon boldog vagyok, ha ez az egység a kormányzó alatt megvalósítható." Március 29-én Borsi Tivadar még egy levelet küldött, melyben leírta: múlt év Szent István napján kibocsátott »emigráns magyar egység ala pelveivel» s a Króniká-ban és másutt megjelent cikkeinkkel kapcsolatba n számos megnyilatkozás történt. Főméltóságod szíves tájékoztatására kötelességemnek tartom, hogy ezekről tisztelettel tudósítsam." Leveléhez sok kivonatot küldött levél- és újságcikk-gyűjteményéből, ezek között csak egy volt negatív, Szemák Jenő volt kúriai elnöké: „ez bizonyára nem meggyőződésből, hanem önigazolási szándékból, tekintettel az 1944. októberi, az országtanácsban játszott akkori gyászos szerepére". Borsi becsületszavát adta, hogy az idézetek hűséggel felelnek meg az eredetinek, és az eredeti leveleket bármikor elküldheti. Ezek az idézetek nagyon hatásosak voltak, a világban szétszóródott magyarok nevének és foglalkozásának megjelölésével ellátva. A felsoroltak között voltak képviselők, egyetemi tanárok, munkások, ügyvédek, katonák, bírók, diplomaták, szerkesztők, mérnökök. Mindannyian kinyilvánították kívánságukat, hogy egyesülni akarnak a kormányzó vezetése alatt, akit az igazi alkotmányos személyiségnek tekintenek. Miklóspapa nevében én írtam Borsi Tivadarnak, akinek apósom hangsúlyozottan megköszönte az érdekesnek tartott cikkek és levélrészletek megküldését. Két hét múlva Miklóspapa levelet kapott Borsitól. Megtudhattuk: az elmúlt év szeptemberében száz torontói magyar kérte fel a kormányzót, fogadja el az emigrációban élő magyarok vezetését, de erre azt a feleletet kapták, hogy a cselekvés ideje, sajnos, még nem érkezett el. .E válasz által mégis felhatalmazva éreztük magunkat arra, hogy tovább dolgozzunk, és igyekezzünk megteremteni Főméltóságod fellépésének előfeltételeit." Leveléhez Borsi csatolta az ún. „Alakulási Határozatot" melyben a csatlakozók magukévá teszik a tíz pontot, hogy megalakuljon a „Magyar Becsület Mozgalom", és Horthy Miklós - vagy akit ő kinevez erre - lesz e mozgalom vezére, a magyar függetlenség megőrzője. A mozgalom megalakulásának bejelentését június 18-ára, a kormányzó születésnapjára tervezték. Miklóspapa nagyon bosszankodott, és a következő választ küldte postafordultával, június 9-én: „...A torontói magyaroknak akkoriban küldött nemleges válaszomat bár idézi levelében, de - nekem érthetetlen módon - továbbá azt írja, hogy »mégis felhatalmazva éreztük

201

magunkat«. Nagyon kellemetlenül érintett, hogy beleegyezésem nélkül ezt a mozgalmat, melyet károsnak és időszerűtlennek tartok, mégis meg akarják indítani. Ezért küldtem a mai napon a következő sürgönyt: »Mozgalomhoz hozzájárulásomat nem adom, levél megy., rne, lyet ezennel megerősítek. — Levelemből vett, aláírásommal ellátott képek szétküldését is kérem beszüntetni, mert azt a látszatot kelti, mintha önmagamnak akarnék propagandát csinálni." Mindent sikerült időben leállítani, és Miklóspapa megelégedéssel vette tudomásul, hogy a tervezett mozgalom indításáról lemondtak Azt fűzte még hozzá: „Tudom, hogy akciójukkal éppen a mindnyáju nk által elítélt kicsinyes pártharcokat és sokszor önző tülekedéseket kívánták megszüntetni, de meggyőződésem szerint ezt újabb pán megalakításával nem lehet elérni... meg vagyok győződve róla, hogy ezen felfogásom megértésre fog találni." Miklóspapa nyolcvanötödik születésnapjára már napokkal korábban kezdtek érkezni a levelek és a sürgönyök. Sok látogató jött azon a napon, a főhercegékkel az élen. Minden évben felmerült a kérdés, hová menjünk a nyári hónapokra, amikor a tulajdonos beköltözik a Casa San Joséba. Eredetileg, amikor vele erről beszéltünk, azt mondta, a ház egy öreg nagynénjének tulajdona, és ő akarja a nyarat mindig Estorilban tölteni. Elmondta: amikor nagynénje többé már nem tudna vagy nem akarna ide jönni, természetesen itt maradhatnánk a nyári hónapokra is. Ezúttal a volt holland nagykövet, Alf Hasse és felesége, Regi, akik ió barátai voltak apósoméknak, ajánlották fel nekünk nyárra a házukat, mialatt ők Hollandiában tartózkodtak. A Casa San Joséból a „Cantarellá"-ba való költözés közben kaptuk a nagy hírt: István megnyerte az ösztöndíjat a gordonstouni iskolába! Ezt megünnepeltük. Nagyapja szép karórával ajándékozta meg fiamat. Azt terveztük, hogy Írországba menet meglátogatjuk Skóciát, beje lentkezünk Gordonstounba, találkozunk a tanárokkal, és személyesen is szemügyre vesszük az iskolát, ahol az edinburghi herceg nevelkedett. Az „Október 17-e" nevű hajón utaztunk Istvánnal Londonba, majd onnan Skóciába. A vonaton Londonból Edinburghba tartva alkalmam nyílt, hogy komolyan elbeszélgessek Istvánnal. Tudni akartam, hogyan érintené, ha újra férjhez mennék. Ez nagyon fontos volt számomra, mert Ila néhány évvel ezelőtt elmesélte: Istvánnal beszélgetve azt mondta, reméli, egy napon édesanyja újra férjhez megy. István (akkor talán nyolcéves 202

(ehetett) azt felelte: „Ha férjhez megy, megölöm!" Most már tizenhárom éves volt. Először megkérdeztem tőle, emlékszik-e Guy Bowdenre. „Ó, ;nen, emlékszem, és nagyon kedvelem őt." Óvatosan folytattam azzal, hogy Gu y megkérte a kezemet, és gondolkozom erről, de szeretném tudni az ő véleményét. Egy kis szünet után azt mondta: „Azt hiszem, ez nagyszerű, Mama, mert most, hogy távol vagyok otthonról, szükséged lesz valakire, aki vigyáz rád." Egyelőre ebben maradtunk. Edinburghból Aberdeenbe utaztunk, ahol John Paton — Darányiék jó barátja — várt ránk, hogy szép vidéki házába, Grandhome-ba vigyen bennünket, ahol pár napig lakni fogunk. Tudtam, John Paton sok évet töltött Magyarországon, mégis elcsodálkoztam azon, milyen jól beszél magyarul! Darányi Móci és Thuróczy Carlo csatlakozott hozzánk, és találkoztunk John két gyermekével is, Dáviddal és Elsbethtel. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy John, aki az iskola egyik gondnoka is volt, felajánlotta, gondja lesz Istvánra, amíg a fiam Gorn ul. domnesgtomuuntbaattnáktanek ünk a csirke- és disznó-„farmot", és körbeutaztuk Aberdeent. Jól kipihentük magunkat, majd másnap reggel John Paton elvitt minket kis Fordjával Elgin mellé, Gordonstounba, ami kétórányira volt. Istvánt azonnal elvitték további vizsgákra és beszélgetésekre. Közben John megmutatta az iskolát meg a házakat, ahol István valószínűleg lakni fog. Beszélgetésre mentem az iskola igazgatójához, dr. Kurt Hahnhoz, aki igen jó benyomást tett rám. Ez a zsidó származású német tanár, aki a legjobb német fiúiskolát, a híres Salemet alapította, Hitler hatalomra jutása után elhagyta Németországot, és saját jellemnevelő rendszerére alapozva létrehozta ezt az iskolát Skóciában. Amikor beléptem a dolgozószobájába, mindjárt azzal kezdte, nem kell aggódnom, fiam megmarad itt magyarnak, senki sem akarja őt megváltoztatni. Milyen jó emberismerő volt! Megkönnyebbült, boldog és hálás voltam szavaiért. Együtt ebédeltünk az egyik tanárral, Mr. Breretonnal, és beszéltem a nagyon kedves Mr. Macnighttal, az iskola orvosával is. A dolgok jobban alakultak, mint remélhettem volna. István boldognak látszott, minden érdekelte. Szép hetet töltöttünk Grandhome-ban. A Don és a Dee folyó mellett utaztunk, és láttuk a Kildrummy romokat, a Glenkindee vért a falon, láttunk „grouse"-okat (nyírfajd), piknikeztünk a Balmoral kastély felett. Vonattal utaztunk Aberdeenből Glasgow-ba, ahonnan hajóra szálltunk Dublin felé, bár nagyon sokan vártak már erre a hajóra. Nagy szerencsénk volt, hogy dupla kabint tudtunk szerezni. 203

Másnap kora reggel érkeztünk Dublinba. Jean Bellingham vitt ber, nünket a Cliffsbe, majd egyenesen vissza Dublinba, a „Horse Show,..r; Ott nagy örömmel üdvözöltük Denise-t, aki néhány napja érkezett' oda. Jó volt újra együtt látni a gyerekeket. Elmentünk a Phoenix Park ban tartott lóversenyre, ahol behívtak minket O'Calleagh elnök páho: lyába egy hosszú beszélgetésre. Ezután a westmeathi farmra, Glencarára utaztunk. Megérkezésünk után azonnal gyomlálni kezdtük a kertet, azután pedig zoknistopp. Iásba kezdtem. Ugy tűnt, mintha a zoknik az előző évi látogatásom óta vártak volna rám. Fontos volt, hogy Denise és István földrajzot és nyelveket tanuljon velem mindennap. Augusztus 20-án misét rendeltem Pistáért a mullingari katedrálisba n Elvittem oda a gyerekeket is. Utána meglovagolták Gurtie-t. Denise és Andrew leesett róla, amikor egy akadályt akart vele ugratni. Felültem a lóra, és a gyerekek nagy örömére sikeresen átvittem őket az akadá. lyon. Befogtunk három kecskét — a következő heti bemutató előké. szítésére —, és szamárkordét vezettünk. Lefekvés előtt May Károlyregényt olvastam fel a gyerekeknek. Stuart Bellingham eligazított, mit tegyünk a bemutatón. Megtisztítottuk a nyergeket és a szerszámokat; Denise és én elmentünk egy szállítók°. csit rendelni a nagy igásló részére. Ennek a lónak története van: Bellinghamék csatlakoztak egy nagy kampányhoz, hogy megakadályozzák a lovak Franciaországba szállítását és levágását. Plakátokat ragasztottak autójukra, és lehajtottak a kikötőkbe, hogy feltartóztassák a Franciaországba induló hajókat, melyekre csak nélkülözhető „selejtes" lovakat kellett volna feltenni. Egyszer Stuart Bellingham lehozott egy nagy igáslovat a hajói-ól, és magával vitte Glencarára. Tugnak nevezték el. Az volt a tervük, hogy elviszik egy vidéki kiállításra, és ott díjat nyernek vele, annak bizonyítékául, hogy értékes lovakat küldenek francia vágóhidakra. Miután befontuk a lovak farkát és sörényét, elmentünk az első kiállításra, ahol Denise vezette Tugot a zsűri elé, és csakugyan első díjat nyert vele! Mindenki nagyon boldog volt. Két hét múlva engem kértek fel, hogy mutassam be Tugot egy másik kiállításon. Mivel ez hozzánk sokkal közelebb volt, és Tugot nem akarták gyerekre bízni, megkértek, lovagoljak oda rajta. Az út eléggé hosszúnak bizonyult. Tug olyan nagy testű volt, hogy amikor leszálltam róla, alig tudtam járni. Körbevezettem a lovat a bírák előtt, mint az egyetlen nő a keménykötésű, nagydarab ír farmerek között. A második díjat nyertem el! Tugot is és engem is megünnepeltek. 204

gje ncarai és dublini szomorú búcsúzkodások után Istvánnal Glasgow-ba utaztunk az „Irish Coast" hajón, onnan pedig vonattal Aberdeenbe, ahol John Paton ültetett bennünket autójába. Még aznap elvitt az iskolába, Gordonstounba. Nehéz volt Istvántól megválni; tudtam, rettenetesen hiányzik majd. Úgy éreztem, Gordonstoun namessze esik Estoriltól. Am tudtam azt is, hogy Istvánnak jó lesz gY°n elke rülnie a mamától, Ilától és az idős nagyszülőktől. Ez az első elválás neki sem volt könnyű, de azt kellett tennünk, amit a józan ész diktált, i helyesnek látszott az ő jövő életére nézve, és amiért végül is ak lehettünk a sorsnak. Aberdeenből nagy csomagot adtam fel István részére, benne olyan lgokkal, amelyeknek hasznát vehette. Fontos volt, hogy ne érezze magát elhagyatottnak. Miklóspapa emlékiratai ügyében Londonba és Párizsba kellett utaznom. Szüleim megemlítették Plesch Árpádnak, hogy Londonban leszek vele egy időben. Ő szüleimnek jó barátja volt, és én 1951-ben találkoztam vele szép otthonában, Beaulieu-ban, a francia Riviérán. Plesch Árpád — mint külföldön élő magyar — hatalmas vagyont szerzett. Kedvesen próbált nekem segíteni, amíg Londonban tartózkodtam. Elvitt barátaihoz, Lord és Lady Beauchamphoz, a várárokkal körülvett csodálatos glouchestershire-i kastélyukba. Végtelenül szívélyesen fogadtak. Találkoztam náluk Sir Walter Monckton hadügyminiszterrel és feleségével Lady Bridgettel is, akikkel azonnal megbarátkoztam. Sir Walternak kitűnő információi voltak a magyar ügyekről, és a kormányzó szerepéről is sokat tudott. Beszéltem neki az otthoni helyzetről és mindenről, amit az otthonról rendszeresen kapott levelekből megtudtam. Kért, hogy maradjunk kapcsolatban, és továbbra is adjak neki ilyen felvilágosítást. Ezek után eléggé sokáig leveleztünk. Plesch Árpád is Párizsba tartott, és elintézte, hogy ugyanazon a repülőgépen utazzunk, a Golden Arrow Elisabethanon. A hotelszobában, melyet Mami és Papi foglalt le számomra, jól kipihentem magam. Ők másnap érkeztek oda Cannes-ból. Plesch Arpád tágas és szép lakásában ebédeltünk egy nagykövet, egy tábornok és mások társaságában. Sikeresen összejöttem volt Mr. Henri Bernard-ral, a Hatchette Kiadóhivatal képviselőjével. Aznap este Plesch Árpád lakásán vacsoráztunk szüleimmel, akik hirtelen kijelentették, fáradtak, és erősködve, hogy én csak maradjak még, gyorsan élmentek. Ez nyilvánvalóan valamilyen terv szerint történt. Szép klasszikus zene szólt, miközben Plesch Arpád bevallotta, zavartalanul akart velem beszélni, hogy elmondhas205

sa, feleségül akar venni. Megkért, ne szakítsam félbe. Biztosított arr hogy mély vonzalmat érez irántam, és sokat tudna az egész családom. nak segíteni, nővéreimet kihozathatná Magyarországról stb. Annak tudatában, hogy nálam sokkal idősebb - soha nem felejtem - igy f e, jezte be érvelését: „Huszonöt év boldog özvegységet garantálok nak, aki hozzám jön feleségül." Meghatva köszöntem meg végtelenül kedves ajánlatát, de megmond, tam, nem tudom azt elfogadni, nem tudom elhagyni apósomékat, amíg szükségük van rám, és pénzért egyébként sem házasodnék. Azzal fejeztem be, hogy ismerek valakit, akinek az ilyen ajánlat nagyon megfelelne, és ez Esterházy Eti grófnő, született Wurmbrand - jelenleg tudomásom szerint Dél-Amerikában tartózkodik. Hosszú beszélget következett ezután az életről és arról is, hogy miért érdemes élni. Utána Árpád elvitt a szállodámba. Barátságban váltunk el egymástól. Egyenes, őszinte asszony lévén, Eti - aki már többször volt férjnél egyszer elmondta nekem, bármilyen férjet elhagyna egy gazdagabbért. Mégis nagyon meglepődtem, amikor aránylag rövid idő múltán Árpád és Eti összeházasodott! Amit Árpád megjósolt, bekövetkezett: egybe. kelésük után csak néhány évet élt, és Eti boldogan folytatta életét, versenylovakat tenyésztett nagy sikerrel, díjakat nyert Franciaországban és Angliában, élvezte a vígözvegységet. Másnap Ellamami és Árpád vitt ki a repülőtérre, és amikor megérkeztem Estorilba, este még Árpád felhívott azzal, hogy reméli, meggondoltam a dolgot. Habár nem keltettem benne reményt, másnap újra felhívott, és még többször is, s még kedvenc ételemet, mákot is küldött nekem. Lehet, hogy meggondolatlanságnak látszik két ilyen vagyonos férfit elutasítani, mint Sir Oliver Duncan és Plesch Árpád - méghozzá amikor valaki mindent elvesztett, és családja rászorul minden segítségre -, de egy pillanatra sem volt kétségem afelől, hogy abból nem lesz semmi jó, ha az ember kizárólag pénzért házasodik. Nekem a mérlegelés nem okozott gondot, és tudtam, hogy más döntést sem nővéreim, sem apósomék nem várnának el tőlem. Gondolkoztam azon, hogy mit érzek, amikor Guy Bowdennel vagyok együtt. Valami biztonság és állandóság fűződött hozzá. Tudtam viszont, hogy azt már úgysem érezhetem újra soha, amit Pista iránt , éreztem. Portugáliában levelek vártak rám Guytól; úgy vélte, talán még egy évig kell ott maradnia Pakisztánban. Amikor visszaérkeztem, apósomékat jó egészségben találtam. Estoril valóban ideális hely volt számukra. Elfoglalták magukat, barátokat 206

fogattak, mindennap sétákat tettek. Miklóspapát lekötötte nagy leiezése. Étkezések után „patience"-t szerettek játszani. Társadalmi :in rkezés végett ritkán mentek el valahová, de Sir Patrick és Lady gamsay, Lady Mallet (idős hölgy, akit ott nagyon megszerettek), valamint Regi és Alf Hassel, a volt norvég követ gyakran átjött egy csésze teára vagy ők látogattak el hozzájuk. Nagyon ' hiányzott nekünk István, a ház üres volt nélküle, egyik le001 a másikig éltünk. Szerencsére gyakran írt, mindig a hét végén, megszámozva leveleit: „weekend 1", „weekend 2" és így tovább. Úgy látszott, jól belejött az ottani életbe, és utolsó levele különösen nagyon vidám volt; lerajzolta tanárait, és szellemesen írta le őket. Ez persze nagy öröm volt nekem. Kapott pénzt ajándékba, és megkért engem, rendeljek részére két „Marlboro"-könyvet: a Borderlines of Science-et és Einstein A világ, ahogy én látom című kötetét. Ez világosan jelezte, milyen az érdeklődési köre. Megható volt, ahogyan hazavágyódott mindig számolta a napokat a vakációig. A mi kedves Pap professzorunk fia, István, akit mindenki Ficának becézett, feleségül vett egy nagyon helyes portugál lányt, Milai da Cunha Valle Azevedót. Gyönyörű időben hosszú autósor indult Olailába, ahol az esküvőt tartották. A főhercegék, Bartheldyék, Horváthék és sokan mások voltak a meghívottak, és a templomi esküvő után nagy ebéd következett a családi birtokon, Casa Lamarosában. Az ebéd ízlett, csak nagyon elhúzódott a sok felköszöntő miatt. Örömteljes nap volt. Minden lehetőség arra utalt, hogy a fiatal pár hosszú, boldog életnek nézhet elébe. Pap professzornak két fia volt; a másik, Lala, a müncheni Szabad Európa Rádiónak dolgozott. A Magyarországra sugárzott adások közreműködőjeként sok érdekes dolgot mesélt nekünk az ottani munkájáról. Váratlan hír érkezett Svájcból, Horthy Jenő bácsi haláláról. Nem sokkal azelőtt kaptunk tőle levelet, ebben az ő szokásos szórakoztató módján írta le gyógyulását bronchitiszéből. Tíz évvel volt fiatalabb Miklóspapánál, az utolsó a hat fiú- és két leánytestvérből. Zuhogó esőben mentünk december 2-án a Jenő bácsi lelki üdvéért mondott gyászmisére. Biztosra vettem: István nagyon szomorú lesz, mert igen jó barátok voltak, ezért nem tudattam vele a bajt levélben. Megvártam, amíg két hét múlva megjött az iskolából. István december 15-én érkezett meg Skóciából, a rossz idő miatt három óra késéssel. Elvittem az Imperium teázóba, ahol nagy élvezettel ette a süteményeket, miközben élénken mesélte iskolai élményeit. 207

Nem éreztem magam jól karácsony előtt, így csak néztem, a hoo,, István díszítette a karácsonyfát. Csakúgy, mint az előző évben, most 1 Apponyi Madeleine-nel és Bajánékkal töltöttük a szentestét, és élr, megpróbáltam eltitkolni szomorúságomat, ami ilyenkor még jobban elfogott, mint egyébként. Másnap, karácsony napján, a templomból jövet hirtelen elsárgulta m Kiderült, hogy sárgaságom van. Azonnal lemondtam minden meg: hívást, és az orvos vért vett. Pap professzor, a mi „doktor bácsink" jött megszabni a diétát, és előírni orvosságos kezelésemet. Megtudtuk hogy arrafelé sárgaságjárvány volt, így valahol megfertőződte m' Magdamama is beteg lett, bronchitiszt kapott. Ágyban kellett maradnom, ezért lehetőség nyílt arra, hogy Istvánnal sokat olvassunk. Kémiai kísérleteit is behozta szobámba, így aztán voltak kisebb robbanások, fröcskölések — sokat nevettünk ezeken. fia magyarul olvasott fel nekünk. Szilveszterestén tombolát játszottunk.

21. fejezet

ÚJRA FÉRJHEZ MEGYEK

1954. Magdamama bronchitisszel feküdt ágyban, én pedig fertőzéses sárgasággal. Jól kezdtük az új évet! Azon a napon mégis friss voltam, jó hangulatban. Gyönyörűen sütött a nap, de a szabadba azért nem mehettünk ki. Gyóntatónk, Francisco Pippan atya jött látogatóba. Vele mindig érdekes témáról beszélgettünk, mert igen intelligens teológus volt. István a The Scientific American című hetilapból olvasott fel nekem. Ezt úgy olvasta, ahogyan más gyerekek „comic"-szövegeket. Szerencsére Baján Artúr helyettesített, és elvitte Miklóspapát Craveiro Lopes elnök, Oliveira Salazar miniszterelnök, II. Umberto olasz király és Don Juan Conde de Barcelona újévi könyvét aláírni. Négy napig injekcióztam Magdamamát. Este Ila olvasott fel nekünk a Toldiból. István születésnapját előre ünnepeltük, mert három nappal korábban kellett visszamennie a gordonstouni iskolába. Akkor már kimehettem, de még nem volt szabad autót vezetnem. A jó Ila mindennap lelkiismeretesen főzte számomra a diétás kosztot. Igy kellett élnem hat hónapig, mert az orvos szerint ez volt az egyetlen mód arra, hogy meggyógyuljak, és ne legyenek utóhatások. Nagyrészt articsókán éltem, mert orvosom szerint ez segítette a legjobban a máj gyógyulását. Mindszenty bíboros kommunista népbírósági elítélésének ötödik évfordulóján mindannyian elmentünk Lisszabonba a San Domingotemplomba. A misét Mityléne érsek mondta. A templom zsúfolásig megtelt, ezért sok ember mindvégig kint állt. Az évfordulóra való tekintettel Washingtonban a szenátus megnyitó imáját Monsignor Varga Béla, a Magyar Nemzeti Bizottmány elnöke olvasta fel. Ezt addig sohasem tehette külföldi, főleg nem katolikus pap. Megegyeztünk abban, hogy István magyarul írjon nekem, így gyakorolja a magyar nyelvet, amíg az angol iskolába jár. Levelei mulatságosak voltak, tele jó humorral — és engem mindig másképp szólított meg. Először Édesmama voltam, azután jöttek saját kitalálásai, Mimici, 209

Minusz, Muzuk, majd a végén „Édes Muzulmánnak" nevezett, és emellett eléggé hosszú ideig kitartott. Ennek nem volt kideríthető oka, mert sohasem beszéltünk az iszlámról vagy muzulmán vallásúakról - mindenesetre különös, ha tekintetbe vesszük későbbi kapcsolatainkat a mohamedán világgal.

at kímélve szüntelen próbálok mindent, de pozitív eredmény mai napig sincs, de ígéret annál több. Fennáll azonban változatlanul az 1/4 idó elengedése magaviselet és munkaszázalék jutalmaként, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy júliusban hazaérkezhetne... Hangulata nagyszerű, csupa remény most a fentiekre fel, e kérdés végérvényesen március végén kerül döntésre. Millió forró szerető puszkó, J." Nagyon fájdalmas hírek voltak, könnyeim potyogtak, amikor olvasEgy várva várt levél jött Magyarországról, Sya férjétől, Józsitól. „1954. február 4. Drága Mindnyájan! Oly régen nem írtam, azt sea, tam Sya borzalmas szenvedéséről. El lehetett képzelni, mit jelenthet az, tudom, hol kezdjem. Egyetlenemet január 17-én láttam utoljára, egy. hogy büntetését kemény munkával lerövidítette. Hála Istennek, hogy túlélte. Március 25-e Sya születésnapja volt. Templomba mentem, órát beszélgettünk, nagyon degenerált hangulatban volt, ugyanis influenzával feküdt előzőleg már három napja, és 39 fok lázzal jött le imádkoztam érte és gyertyát gyújtottam, azért hogy szabadon engedbeszélni. Kondíciója változatlanul remek (65-70 kg között lehet) csak jék az idén, hogy jól legyen, jól nézzen ki, hogy teljesen rendbe jöjjön. a láz miatt nehezen koncentrált, s fárasztotta a hosszú állás, így inkább Három év múlva tudtam meg Syától elfogatásának és kálváriájának sikertelen volt a találkozás. Azóta hála Isten kaptam értesítést, hogy telpontos történetét. Sya saját szavaival idézem: jesen meggyógyult, újból dolgozik kb. január 22-e óta. Sőt legutóbb „Amikor Józsit a tárgyalásán szabadlábra helyezték, jött egy anonim hallottam, hogy végre sikerült régi vágyát elérnie, irodai beosztásba telefonhívás, hogy meneküljünk, mert Esterházyt nem lehet elengedni. kerülni. Még nem tudom biztosan, hogy írnok-e vagy előrajzoló a Így kezdődött egy hosszú huzavona, csempészkeresés az olasz szabászaton. Mindenesetre óriási könnyítés számára, nem kell követségen keresztül, ami nagyon veszélyes volt. Mire végre meglett a hokedlin görnyedni napi 10-12 órát, hanem mozoghat, sétálhat összecsempész, 1951 áprilisában, Józsit már régen visszavitték a börtönbe, vissza az üzemen belül, és ez a munka csak nappali, vagyis éjszakázni így elhatároztuk, hogy én egyedül megyek a gyerekekkel, mert ha ő többet nem kell Szegénykémnek. Ezenkívül még számos egyéb kedkiszabadul, egyedül könnyebben jön utánunk. vezményt jelent, kedvezőbb a százalék elérésére, amitől úgyszólván Nagy előkészületek után, 1951. április 18-án nekiindultunk vonaton, minden függ, mint a látogatás időköze, levélírás lehetősége, beszél. ' hamis papírokkal a határsávba - a gyerekeken vörös úttörőnyakkengetés időtartama, élelmiszercsomag küldhetősége etc. Szobájában dővel. A csempész egész arca be volt kötve gézzel, hogy fel ne ismerjék - és egy másik vagonban ült. jan. közepe óta vaskályha, így a hidegtől nem szenved már. Ka csonyuk hangulatos volt, gyártottak egy édes kis fát, 13 gyertya volt Szombathelyen a határsávon belül leszálltunk, csupa ávós katona rajta, nem volt szomorú egész este, kollégáival kölcsönösen arra ügyelközött, akik szerencsére nem igazoltattak. Szombathelyen a csempész tek, hogy egyikük se essen desperátus hangulatba. Mindnégyük képét. ismerősénél, egy határmérnöknél szálltunk meg. Rettenetes csendben a mi hármunkéval együtt ráragasztva egy ezüstbe csomagolt csokis kellett lenni, mert ő egyedül lakott. A földön aludva négy napot töltötre juttattam el neki a szent estén, és egy doboz Ness-kávét. Nagy tünk ott, mert a legkülönbözőbb tervek merültek fel a határátlépésre, örült neki, s a Ness majdnem három év után oly élvezet volt, állítása és esténként a csempész elment új klienseket keresni, ami nekem szerint tíz nászéjszakánál többet ért. Azóta minden adódó alkalommal nagyon veszélyesnek tűnt. küldök párhuzamosan a Nestrovittal. És hogy ne tűnjek szerénynek, Végre eldöntötték, hogy én a mérnökkel és a két fiúval az ő autóján legközelebbre Ness-t kérek Egyetlenem számára, mert ez fogytán v a határ közelébe megyek, míg a csempész Dodával gyalog és buszon IKKA-kat nagyon-nagyon köszönöm, hiánytalanul mind megjöttek. jön ki. Fiúkákkal gyönyörű karácsonyunk volt, óriási fa és számos ajándék, Randevút beszéltek meg, de előttem ismeretlen helyen, egy körtemeglepetés... összes édes képeik a fa alatt voltak, gondolataink fánál, a falun kívül. kimondhatatlan vágyódással magukkal voltak. De gyönyörű is lenne Reggel kiderült, hogy a mérnök pártautóját (amit nem igazoltattak egyszer mind együtt ünnepelhetni, az olyan boldogság lenne, hogy volna) eldiszponálták. Igy taxin mentünk, mintha piknikezni indultalán ki sem bírnánk. Egyetlenemmel kapcsolatban időt, fáradságot nánk. Én a két fiúval egy kis erdőben leszálltam (de a fákon még nem 210

211

volt lomb), és lebújva vártam a mérnököt, hogy majd értem jön és elvisz a megbeszélt találkozóhelyre. Ő addig a hivatalos útját végzi mint rendesen, hogy fel ne tűnjön. Ez délelőtt 10 óra körül lehetett' Hideg volt. Egy óra tájban szörnyű ordítást hallottam, az erdő szélére' lopakodtam, de senkit sem láttam. Telt-múlt az idő, míg este lett, és feladtam, hogy találkozunk. Megindultam a két fiúval; Pál nyolc-, Szu. szu ötéves volt. Az országút mellett mentem a szántásban, ahol rengeteg fényszórós autó cirkált. Nem sejtettem, hogy engem keresnek. Telihold volt, és kerestük vagy két-három óra hosszat a körtefát meg a csempészt Dodával. A két fiút egy vízmosásba ültettem, hogy ne fáradjanak ki túlságosan, én pedig folytattam a keresést. Végül, amikor már feladtam, annyi vízmosás volt, hogy a két gyereket nem találtam borzalmas érzés volt. Mire éjfél körül rájuk leltem, elhatároztam, hogy: visszafordulunk, mert én a két gyerekkel nem megyek az aknákra, amiket a határon a külső dróthoz kötve, két drót közé raktak le. Ha az ember a drótot megrántotta, az akna felrobbant. A csempésznek volt drótvágója. Visszafelé gyalogoltunk, míg egy parasztházban fényt láttam, és bekopogtattam, hogy kaphatnánk-e szállást. Nem engedtek be, de azt mondták, feküdjünk az istállóba, ott van szalma. A két gyerek közé feküdtem, őket a hideg ellen szalmával betakartam — és elaludtunk. Arra ébredtem, hogy Pál vacog mellettem, így újra nekiindultunk visszafelé. Két rendőr, puskát ránk szegezve, megállított. A két gyerek keze a zsebemben volt, hogy felmelegítsem őket. Nem tudtam, hogy a rendőrök lőni akartak, mert pisztolyt véltek nálam. Mondták, ők egész éjjel készenlétben voltak, és kerestek, mert a taxi sofőr feljelentett. A mérnököt rögtön lefogták, és mivel minden okmánya nála volt, nem lehetett kétséges: menekülni akar. Így megindult a szomorú menet a falun át, két rendőr között, ránk szegezett puskával. A falu népe körülvett, könyörgött, hogy enged jenek el, de nem segített; csak azt engedték meg, hogy a gyerekeknek tejet adjanak. Végre egy külső határállomáshoz értünk, ahol dzsipre vártak, amelyben közelharcban megsebesített foglyok ültek. Ezen bevittek a szombathelyi ávó-állomásra. Három nap és három éjjel vallattak: kit ismerek, ki akart még kimen- I ni. A gyerekek egy díványon feküdhettek, de én ültem, az őr puskával velem szemben. Amikor kihallgattak, és mondtam, hogy három gyerekem van, azt mondták, Doda felrobbant az aknákon, és úgy kell! az anyának, aki oda viszi őket. 212

Rémes pillanat volt, amikor három nap után elvitték tőlem a gyerekeket' Amikor foglyokként sorban állva megkaptuk az ítéletet, engem utolsó árulónak neveztek, aki el akarta hagyni az országot; ezért öt évet kaptam. A mellettem álló nő gyilkolt — azt mondták, hogy azt sem k éatz paidntcaék. szabad ,'lenteekttie ávópincébe e a föld alá egy priccses zárkába; villanykörte égett két drót között a falon. Lassan kibontakoztak előttem a falba kapart mondatok: »Ezt nem lehet túlélni...« stb. Harisnyatartómmal én is kapartam a falba a napokat, mert a föld alatt lévén, nem lehetett tudni, reggel van-e vagy este. Ha pihenő volt este — attól függött, meddig tartottak a kihallgatások bedobtak egy lópokrócot. Éjjel ismételten rúgták a vas légóajtót, ha nem látták a kezeket, nehogy öngyilkos legyen valaki. Ez száz napnál kicsit tovább tartott. Enni csak levet kaptunk, amiben az őrök metéltjét kifőzték, este egy szelet fekete kenyeret, lekapart paradicsomlével. Reggel kávét. A csajkát az ajtó elé tették, ki kellett hajolni, bevenni; néha nem volt türelmük, de túl forrón nem lehetett meginni. Vécére csak ritkán engedték az embert, és csak egy őr jelenlétében. Zuhany alá kb. egyszer egy héten kerültünk, két őr jelenlétében, akik csúf vicceket mondtak. Egyszer beszóltak, hogy minden ruhát ki kell adni, egy spárgára fűzve. Teljesen mezítelenül maradtunk a zárkában. Akkor azt hittem, kivégeznek, de kiderült, hogy ruhatetű volt valahol, és fertőtlenítettek. Összement minden, a folyosón mezítelenül kellett kikeresni, és úgy, nedvesen felhúzni. A »kukucson« egy szem állandóan figyelte az embert. Száz nap után kihallgattak, állni kellett, pedig olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam. Egy éjjel átkísértek gyalog a börtönbe; a férfiak megbilincselve mögöttünk. Ott láttam először a mérnököt. Hihetetlen élmény volt a tavaszi szellő az arcomon, benzinszag az utcán, nyitott ablakban virágcsokor — hát tovább folyt az élet? Lehetséges ez? Majd megszakadt a szívem. Megkezdődött a börtönélet. Először egy zárkában négyen voltunk, négy szalmazsák, két »kübli» vödör fedővel, az egyik inni, a másik budizni; ezeket kétszer naponta lehetett üríteni, egy vastrógba önteni, amelyik csapból az ivóvizet vettük. Rácsos ablak, fehérre meszelve. Soha fűtés, rengeteg poloska, egy lópokróc, csíkos ruha, egy ing, egy lepedő. Sokan kaptak az arcukon kiütést a pokróctól. Egy mosdótál, amelyben mindenki mosakodott — alul, felül. Semmi fertőtlenítő. A poloskák majd megettek az első évben — volt, hogy hetvenet fogtam —, 213

utána immúnis lettem. Varrodában dolgoztunk két turnusban, regg tól este 6-ig, vagy estétől reggel 6 óráig. Minden második héten csere. A varrodában volt fűtés. Rémes sietségben dolgoztunk, tik. minden 100%-os munka után egy nap szabadulás járt, azaz egy napot' elengedtek a büntetésből, így egyik a másikat hajszolta. Az éjjelek rettenetesen hosszúak voltak; egy óra felé azt hittem, nem bírom tovább. De a hajnal a horizonton gyönyörű volt, minden új nap. pal rövidebb a fogság. Nagyon rossz volt a koszt; ami az ételgyárban lejárt, azt kaptuk hetekig, gombát, kukacokkal benne. A karácsonyok igen nehezek, de az első év a legnehezebb — amikor már csak börtönemlék van, elmosódik az idő. Három év alatt sok rossz és sok komikus emlék gyűlt össze, a v negyvenen voltunk a zárkában, főleg cigányokkal és gyilkosó akik mind ártatlanságukat emlegették. 1955. június 6-án kinyílt a börtönkapu, amit három évig reméltem, és oly ijesztő volt a szabadság, hogy majdnem olyan nehéz, börtön. A gyerekek féltek tőlem, persze nem ismertek meg, háro alatt egy halottat is elfelejt az ember, szóval kezdődtek az új gon de ez már más lapra tartozik."

eltünk, és amikor pihenőre tértünk, bosszantott, hogy Madeleine egifit próbált rábeszélni, határozzak végre Guyjal kapcsolatban. fikáig voltunk távol egymástól, és úgy éreztem, több időre van szükem. rákat voltunk a konzulátuson, mert nekem angol vízumra volt A szükségem, Guynak pedig spanyolra, hogy ki-be járhassunk Gibral-

karba. Két napot töltöttünk azután Gibraltárban: bevásároltunk, sétáltunk a golfpályán, vagy beszélgettünk a strandon. Érdekes volt a sok hasonlatosság az életünkben. Guy boldog házasságban élt feleségével, kari Wise-zal, aki Sir John Wise-nak, Burma kormányzójának volt a lánya. Jean tragikus halála Egyiptomban történt: első gyermeküket várta, de méhen kívüli terhességét nem vették észre. Egy délután Guy elment pólózni, Jean otthon maradt, mert nem érezte jól magát. Amikor Guy hazatért, megtudta, hogy feleségét súlyos vérzéssel kórházba szállították, és mire odaért, Jean már halott volt. Ezzel kapcsolatban megmondtam Guynak, hogy nekem nem lehet gyerekem, de ezt látszólag nem bánta, amit annak tulajdonítottam, hogy Jeannel való tapasztalata után aggasztaná egy újabb terhesség. Amikor úgy tűnt, mindent megbeszéltünk, elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Egyszerre megszűnt minden feszültség, és nagyon boldog voltam. Guy gyönyörű akvamarin eljegyzési gyűrűt adott nekem, majd vacsorázni mentünk. Madeleine mindjárt észrevette a gyűrűt, és Szerencse volt, hogy a húsvéti iskolai szünet Angliában egy hónapig akkor megmondtuk neki, mit határoztunk — mire pezsgőt rendelt, hogy tart, így István március utolsó napján érkezett és április végéig marad. megünnepeljük. A nagyon szép nap boldog estével végződött. hatott. Bellinghamék is megjöttek Írországból, és sokat láttuk őket. Három gyönyörű napot töltöttünk Algecirasban, és amikor MadeEgyik ebédmeghíváson találkoztam egy amerikaival, aki megkérleine vonaton Madridba utazott, mi a Rover autón követtük. dezte, vannak-e gyerekeim. Amikor meséltem neki Istvánról és érdek. Nem fogtam fel, hogy milyen nagy ország Spanyolország! Ötszázlődési köréről, megkérdezte, vajon találkozhatna-e vele. Aztán egy nap hetven kilométert kellett megtennünk Madridig. Megérkezésünkkor a rövid látogatásra eljött hozzánk. Felírta István címét, és előfizeteti Ritz Hotelben szálltunk meg Madeleine-nel, és onnan most már készámára a Nucleonis és a Scientific American című hetilapra. Amikor vinyelmesebb ütemben folytattuk utunkat Cannes-ba. Guy találkozott ezek megjöttek, István az első betűtől az utolsóig elolvasta őket, én szüleimmel, és Denise-zel jól szórakoztunk part menti autózásokon. szont nem értettem meg belőlük semmit. Természetesen írtam Estorilba eljegyzésemről. Miklóspapa és Éppen visszajöttem a repülőtérről, ahol elbúcsúztam Istvántóll amikor sürgős telefonhívást kaptam Madeleine-tól Spanyolországból 1 Magdamama levelei már egyaránt ott vártak. Ezek tele voltak a szeretet és a ragaszkodás megható kifejezéseivel. Magdamama ezt írta: menjek Madridba, ahonnan el akar engem vinni Gibraltárba, hog% „Édes, drága Kicsim, nagy örömmel és megnyugvással vettük tegnapi találkozzunk ott Guyjal, aki akkor érkezne Pakisztánból. Nem tudtam helyes lenne-e, hogy elmenjek, de elmentem. Amikor Gibraltárb leveledet, olyan végtelen jólesett olvasni, hogy minden kétely, bizonyérkeztünk, Guy egy remek Rover kocsival várt, és elvitt minket talanság megoldódott és, hogy te nagyon boldog és megelégedett Algecirasba, a Hotel Reina Christinába. Nagyon fáradt voltam, és szinte vagy! Látszik, hogy egy mély és tiszta érzés köt össze benneteket és ez belezuhantam az ágyba. Másnap vasárnap volt. Guy elkísért a terne a legnagyobb garancia egy tartós boldogságra. Szomorúak vagyunk, lomba, utána strandon napoztunk és beszélgettünk. Madeleine-nd hogy életednek ebben a döntő, örömteljes pillanatában nem ölel215 214

hetünk szívünkre, de legyél meggyőződve édes Itókám, hogy szívü nk egész meleg szeretetével osztozunk boldogságodban, és nagyon meg vagyunk elégedve elhatározásoddal. Végre megszűnt ez a szörnyű bizonytalanság, tartalma, célja lesz életednek, lesz egy hűséges szív mely megosztja gondjaidat és támaszod az élet küzdelmeiben. sajnos Guyt kevéssé ismerjük, de valahogyan mégis olyan nagy bizalommal vagyunk iránta, és garancia részünkre az is, hogy te őt választottad..." Miklóspapa csak rövid levelet írt: „Mama oly szépen fejezte ki érzelmeinket nagy elhatározásod tudomásulvétele után, hogy én csak röviden annyit mondhatok: Sie sprach mir aus der Seele! (lelkemből beszélt). Annak dacára, hogy nehéz lesz megszokni hiányodat — nemcsak érzelmi, de egoisztikus szempontból is —, örülök elhatározásodnak. Guyt eléggé ismerem, hogy méltónak tarthassam választásodra. Addig is, míg találkozunk, szívből üdvözlöm, mint új családtagot! Szeretettel, Miklóspapa." Guynak vissza kellett mennie Londonba, és én még elkísértem őt Párizsig, ahol Madeleine várt ránk a Lindberg Hotelben. A Bois de Boulogne-ban ebédeltünk, és a Champs-Elysées-n vacsoráztunk. Másnap Guy elment Londonba. Érintkezésbe léptem a Librairie Hachette-tel, hogy megbeszéljem velük Miklóspapa emlékiratainak francia kiadását. Igen nagy öröm volt számomra, hogy annyi év után találkoztam Esterházy Bibi nővérével, Luluval. Több részletet mondott el nekem Bibi kálváriájáról és akkori helyzetéről. Amikor Sztálin halála után Bibit visszaküldték az észak-oroszországi koncentrációs táborból Csehszlovákiába, már nagyon beteg volt, és a moszkvai rendelkezés úgy szólt. adjanak neki annyi ételt, hogy túlélje a hosszú utat. Amikor Szlovákiába érkezett, el tudták érni, hogy halálos ítéletét életfogytiglani fogságra változtassák az amnesztia reményével. Tüdőbajával már olyan beteg volt, hogy kórházba került. Ott meglátogathatta Mariska nővére, aki szörnyű körülmények között maradt otthon, csak azért, hogy közel lehessen bátyjához, míg férje Dél-Amerikába vándorolt ki, hogy eleget kereshessen az ő megsegítésükre. Bibi a kórházban a jobb koszttól jobban lett, de hirtelen egy másik börtönbe vitték. Ezután egyik börtönből a másikba hurcolták; annak ellenére, hogy egyik kérvényt a másik után adták be, a helyzet nemigen változott. Amikor Mariska utoljára látta a mirovi kegyetlen börtönben, hordágyon hozták a látogatószobába, és csak suttogva tudott beszélni. Nem vették bele az általános amnesztiába, mivel az „nem volt kegyelmi aktus", csak annak 216

adták, aki megkapta a szükséges büntetést. Hite azonban megtartotta őt erősnek, és ezzel sokat segített börtöntársain is. Sikertelenül próbálták Esterházy Jánost „átnevelni", ezért 1957. március 8-án, 55 éves korában börtönben kellett meghalnia. A hatóságok még a holttestét sem adták ki gyászoló családjának. Lulu könyvet írt, amit nem tudott kiadatni Franciaországban. Bibi halála után, 1957-ben és Lulu halála után 1966-ban, Bibi lánya, Alice végre kiadatta ezt a kiváló könyvet Szívek az ár ellen címmel (Püski, Budapest, 1991). Ezt a kötetet mindenkinek melegen ajánlhatom, mert megmutatja az egyedüli lehetséges utat a kibékülésre, a türelmességre. Lulu magyar volt, de megszerette a szlovák népet, mint én. Mindketten közöttük éltünk, és ezért tudtuk, hogy az ellentétek csupán a politikusok manőverei voltak. Egy eseményekkel teli hónap után Estorilba visszatérve sok mesélnivalóm volt apósomék számára. Időben visszaértem fatimai szolgálatomra június 12-én és 13-án. Megmondtam az ottaniaknak, hogy már nem végezhetem rendszeres munkámat mint szervita, mert férjhez fogok menni, és nem tudom, mikor állhatok majd rendelkezésükre. A legutóbbi hír Magyarországról csodálatos volt: Syát végre kiengedték a börtönből június 6-án, háromévi pokol után. Végre együtt lehetett a család, Isten segítse őket mostantól kezdve! Imádkoztam azért is, hogy mi, nővérek is egy napon összekerüljünk. Most be kellett fejeznem Miklóspapa emlékiratait, amilyen gyorsan csak lehetett, összevetni a Németországból kapott szöveget az eredetivel, és kijavítani a hibákat. Papa nyolcvanhatodik születésnapján, június 18-án nagy magyar találkozó volt a Casa San foséban, pezsgőkoktéllal. Miklóspapa ragaszkodott hozzá, hogy bejelentse eljegyzésemet mindenkinek, ami nagy meglepetés volt, és megható lelkesedést váltott ki. John Montgomerynek részletesen írtam eljegyzésemről és terveimről. Papa megkért, egészítsem ki ezt rövid, kézzel írt soraival, amelyeknek másolata még megvan: „Kedves Barátom! Menyem megmondta Önnek a nagy változást, ami beállt a mi életünkben, amihez hozzá szeretném fűzni, hogy örülünk döntésének. Öregek vagyunk — most töltöttem be 86. évemet — és nekem mindig gondot okozott, mi fog történni menyemmel és unokámmal, na mi elmentünk. Ismerem Bowdent, és az az érzésem, hogy jövőjük jó kezekben van. Hogy őt választotta, sok más közül, azt bizonyítja, hogy bízhatunk benne minden szempontból, és hogy mindig lesz rá 217

gondja, hogy István, mint jó magyar nőjön fel. Szeretném, hogy tudta ezt, mint a barátunk, akinek olyan hálásak vagyunk minden téren 1 Legmelegebb üdvözletekkel, igaz híve Horthy." Külön felkerestem Sir Nigel Ronald angol nagykövetet, hogy elújsá, goljam neki a jó hírt, mert azt akartam, hogy azt Guy barátai a nagykövetségen tőlem tudják meg. Guy úgy érezte, esküvőnk most attól függ, hogy a hadügyminisztérium hová fogja kiküldeni, mert életünk nagyon nehéz lenne, ha messzire küldenék. Egy héttel visszajövetelem után telefonál, megházasodhatunk, mert ezredéhez helyezték át Németországba. Időközben elmentem a bíboros érsekhez, hogy megkérdezzem, milyenek a lehetőségei egy csendes esküvőnek Portugáliában. Ez szinte lehetetlennek látszott, mert ott a szükséges okiratok beszerzése legalább két, de lehet, hogy hat hónapig tartana, különösen azért, mer mindketten külföldiek és különböző vallásúak voltunk. Megtudtam, hogy egy portugálnál is ugyanennyi ideig tartana az ügyintézés. Úgy látszik, Portugáliában könnyebb volt elválni, mint megházasodni... Rájöttünk, hogy egy esküvő Londonban sokkal könnyebb lenne. Ekkor léptek közbe brazil jó barátaink, Gracie-ék. Tisztában voltak a helyzettel Betty lányuk révén, aki legutóbb velem volt Fatimában. Samuel de Souza Leáo Gracie most brazil nagykövet volt Londonban és meghívtak, lakjak náluk a brazil nagykövetségen, ahonnan ők szívesen adnak férjhez. Terveinket a legkisebb részletekig kidolgoztuk: összeadjuk pénzünket, és valamivel nagyobb évi lakbért ajánlunk fel a Casa San José tulajdonosának, hogy a jövőben ott maradhassunk egész évben. Sikerült rávennem a tulajdonost, hogy egyezzék bele, és nagyon megnyugtató volt, hogy a szülőknek a jövőben sem kell majd nyáron máshová költözniük. Guynak szeptember elsején kellett Németországban lennie, így amint a papírok rendben vannak — mintegy tíz nap múlva megesküdhetnénk Londonban, és kéthetes angliai nászút után Skóciába mennénk, hogy július végén felvegyük Istvánt, amikor szabadsága elkezdődik. Azután együtt lehetnénk Portugáliában, majd amikor Guynak vissza kell térnie az ezredéhez, én ott maradnék István szabadságának végéig, és csak azután mennék Guyhoz Németországba. Ila segített ruháimat rendbe szedni és becsomagolni; barátok is jöttek felajánlani segítségüket — Margaret van Kleffens, Lilmore Soveral és nővére, Ingrid, Bimbetta Coats; mind kedves barátnőim voltak. Hossza beszélgetéseim voltak Tete hercegnővel, aki elutazásom előtt minden második nap eljött. 218

Az esküvő július 8-ára volt kitűzve, és én három nappal előbb Londonba repültem. Kocsimat garázsban hagytam, és mindannyian együtt ebédeltünk Baján Artúrral a repülőtéren. Csodálkozásomra elutazásom na pját és óráját többen is megtudták, és sokan jöttek elbúcsúzni. Meglepetésként Umberto király nagy csokor virágot küldött szárnysegédjével, dr. Castellanival. Gu y várt Londonban. Együtt vacsoráztunk Graciéknél, ahol én laktam, és ahol meghatóan fogadtak. Otthon éreztem magam. Másnap Guyjal elmentünk az anyakönyvi hivatalba és a paphoz, aki esketni fog. A huszárok gyönyörű Cavalry Clubjában ebédeltünk. Kis pihenő után a Savoy Hotelbe mentem, hogy találkozzam Chorin Ferenccel és feleségével, Daisyvel, akik örömömre éppen Londonban voltak. Ő volt egyike jótevőinknek, akik lehetővé tették életünket Portugáliában. Guy is csatlakozott hozzánk. Az esküvő napján, július 8-án misére mentem a szép Mount Street-i templomba, ugyanabban az utcában, ahol a brazil nagykövetség volt. Gu y velem akart jönni, ami nagyon meghatott, mivel ő anglikán vallású volt. A mise közepén Guy azt mondta nekem, hogy ő is áldozni fog. Úgy éreztem, kötelességem neki megmagyarázni, hogy a katolikus egyházban mi előbb gyónni megyünk, és csak miután megbántuk bűneinket, akkor megyünk áldozni. Erre ő nem áldozott. Az volt az érzésem, hogy talán mégis kellett volna hagynom áldozni, és később megkérdeztem egy jezsuita pátert, mi lett volna részemről a helyes magatartás. Válasza az volt, hogy az Úr bizonyára elfogad bárkit, aki jó szándékkal megy áldozni, és hagynom kellett volna, hogy Guy is ezt tegye. Örültem ennek a valóban keresztényi állásfoglalásnak. Az esküvőn halvány ezüstszürke ruhát viseltem fehér kalappal, fehér kesztyűvel és kedvenc virágaimból, gyöngyvirágokból készült csokor volt a vállamra tűzve. Fél tizenkettőkor érkeztünk a Westminsterszékesegyházba. Guy tanúja Keith Matthews volt (a lisszaboni angol nagykövetségen lévő barátunk), az enyém unokatestvérem, Pejacsevich Márkus. Ő magával hozta aranyos kis Mausi lányát, aki a gyűrűt tartotta. Jelen volt az egész Gracie család, Myro nővérem unokaöccse, Darányi Pál, aki gyönyörű orchideákat hozott nekem, és még néhány barát. Fájt nekem, hogy családomból senki sem lehetett ott, és nem értettem, hogy Guy egész családja miért hiányzott. Hat fivére közül egyikkel sem találkoztam, az anyjával sem, de Guy azt mondta, ők mindannyian távol vannak. Miután mindenkitől elbúcsúztunk a székesegyházban, a Goring Hotelbe költöztünk két napra. Ott kellemesen megvacsoráztunk, majd 219

rövid időre a „Hungariá"-ba mentünk táncolni. A következő napot pihenéssel és bevásárlással töltöttük. Vettem magamnak egy teveszőr kabátot abból a pénzből, amit Chorinéktól kaptam nászajándékba, 4* Ezután a kényelmes Rover autóval Walesbe utaztunk, Llandudnóba: hotel jó volt, bár nem felelt meg teljesen a várakozásunknak. Másnap, vasárnap Guy elkísért a templomba. Ez szerencsétlen élmény volt, mert a helybeli pap prédikációjában csúnyán megtámad, ta a protestánsokat. Beszéd közben több embert is láttam felkelni é$ kimenni. Én éppen úgy meg voltam botránkozva, mint Guy, aki a z/ mondta, a jövőben nem jön velem templomba. Próbáltam megnna. gyarázni neki, hogy ez az első eset életemben, amikor ilyen prédiká. ciót hallottam, és engem éppen úgy felháborított, mint őt, viszont el kellett fogadnom döntését. Másik hotel után néztünk, de júliusban sok turista érkezett, és csak kétnapi keresés után költöztünk át Beaumarisba, a Bulkeley Arms hotelbe. Mielőtt elhagytam a szállodát, levelet kaptam Magdamamától. E sorait esküvőnk napján írta és küldte el, és megőriztem, mint a legkedvesebb nászajándékomat: „Édes, drága kis leányunk, ezen a mai napon, mely életed nagy fordulópontját jelenti, szívünk annyira telve van szeretettel, melegséggel irántad, hogy nem szeretnénk egy banális, rövid sürgönnyel az üdvözlők soraiba lépni, ezért inkább ezt az utat választottuk érzelmeink kifejezésére. Hálás szívvel köszönjük meg a Gondviselésnek, hogy téged családunkba vezéreltpótlásul a sok fájdalmas veszteségért -, és hálásan köszönjük meg neked irántunk való ragaszkodásodat, hűségedet és jóságos gondosságodat, mellyel nehéz éveinket bearanyoztad. Életednek fiatal éveit nekünk áldoztad, ahol csak lehetett, segítettél, szívvel, szeretettel, jó tanácsokkal, munkával - áldjon meg érte a jó Isten jövő életedben zavartalan, tiszta, örökké tartó boldogsággal! Egyet kérünk tőled továbbra is - ne szakadj el tőlünk, maradj a mi lányunk továbbra is, kivel osztozhatunk minden örömünkben, gondjainkban. Mondd meg Guynak, hogy őt is őszinte szimpátiával, bizalommal fogadjuk családunkba, és ha téged boldoggá tesz, és Istvánt szeretettel és megértéssel gondjaiba veszi, számíthat szeretetünkre. A mai napon gondolatban veled vagyunk, érted imádkozunk - ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, az te vagy, drága, jóságos. édes kis lányunk. Vedd áldásunkat, és a Szent Szűz oltalmában indai új életed felé! Nagyon szeretünk és Guyjal együtt ölelünk, Anyád " 220

miklóspapa ezt írta hozzá: „Mama megint a lelkemből beszélt. Csak in nyit fűzhetek hozzá, hogy rettenetesen fogsz nekünk minden tekin-r -th,en hiányozni. - Hűséges szeretettel, Atyád." -pKön nyeztem - hisz nem áldoztam fel semmit, csak azt tettem, amit helyesnek éreztem, és csupán viszonoztam a szeretetet, amit mindig adtak nekem. Nagy áldás volt ez a szeretet és egyetértés, amit egymás :ránt éreztünk. Az idő hideg és esős volt, a nap csak egyszer sütött ki, és én nagyon megfáztam. Áldás volt a jó meleg kabátom, de két napig ágyban kellett maradnom, hogy a meghűlésemből meggyógyuljak. Sok mondanivalónk volt egymásnak, televíziót néztünk és olvastunk. Guy egyedül ment sétálni. Amikor végre kimerészkedtem, megint vasárnap volt, és rossz tapasztalataink után egyedül mentem misére. Észak felé tartottunk, így jutottunk Windermere-be, a Langdale Chase Hotelbe, amely nagyon jó szálloda volt, festői környezetben, és végre a nap is kisütött! Gyönyörű szobánk volt, nagy verandával. Jó befejezése volt ez utunknak, mielőtt elindultunk a hosszú útra Skócia felé. Fogalmam sem volt arról, milyen óriási a brit szigetország. Glasgow nagyon messze esett tőlünk, és odáig még csak az út felét tettük meg. Éppen mielőtt Gordonstounba értünk, eltévedtünk, és a kocsi árokba csúszott. Segítségre volt szükségünk. Találtunk egy telefonfülkét a közelben, de amikor próbáltam bemondani, hol vagyunk, egyikünk sem volt képes kimondani a falu nevét, ahol voltunk! Már nem emlékszem pontosan a névre, de afféleképpen hangzott, mint Craighallachig. Sikerült egy traktort kapnunk, amely végre kihúzta a Rovert az árokból. Amikor megérkeztünk a Gordonstoun iskolába, először Mr. Brereton igazgatóval beszéltem, azután felvettük Istvánt, aki már várt ránk. Kitűnő ebédet ettünk a „Gordon Arms"-ban Elginben - igazi skót Mulligatawny levessel -, és benéztünk a Grandhome-ba, hogy meglátogassuk John Patont. Azután azonnal elindultunk Aberdeen, Stonehaven, Sterling és Lanark felé, de sehol sem kaptunk szobát. Carlisle-ben végül feladtuk a keresést, és elhatároztuk, hogy egész éjjel vezetni fogunk, óránként váltogatva egymást. Az éjjel közepén, úgy két óra tájban, én voltam a soros vezető, Guy és István aludt. Viharos erejű szél volt, zuhogott az eső. Az út szélén ezt a felírást láttam: .Scotch Corner". Emlékszem, hogy azt mondtam magamban, „ide többé nem jövök vissza". Hogy is gondolhattam volna, hogy két év múlva csak egy-két mérföldre fogok lakni Scotch Cornertól! Kora reggel érkeztünk meg Lincolnba, ahol egy hotelben megfürödtünk, három órát aludtunk, és utána felkerestük Guy bátyját, 221

Desmondot, akinek Lincoln közelében volt egy nagy farmja, Ranbv Hall. Desmond nagyon jó külsejű ember volt, de túl sok alkoholt fogyasztott. Felesége, Pat és három szép gyermeke aranyosak. Hamars továbbindultunk, és vacsorára már Londonba értünk. Megtudtuk, hogy Guy nem jöhet velünk Portugáliába, mert rövidesen Iserlohnba Németországba helyezik át az ezredéhez. Ez nagy csalódás volt. István' és én csak két napig maradtunk Londonban, mialatt Guy velem jött Robert Harbenhoz, hogy megbeszéljük Miklóspapa emlékiratait, és elmentem a Hutchinson kiadóhoz, ahol Mr. Clarkkal tárgyakon). Meghívtuk Sir Patrick Spenst a Cavalry Clubba, ő egyike volt a mik_ lóspapa által István részére létesített alap kezelőinek. Lisszabonba repülve a portugál légitársaság gépén, a kapitány nevünk iránt érdeklődött, és kiderült, hogy ismerte Pistát! Ez meglepetés volt. Kért, menjünk a pilótafülkébe, és kérésemre elrepült Fatima fölött. A Tejo folyó torkolatára is nagyszerű kilátásunk nyílt, és mindez nagy élmény volt István számára. Mint Guy feleségének, most jogom volt angol útlevélre. Elmentem a konzulátusra, és letettem a „hűségesküt". Ezután végignéztük az uralkodói pár körútjának „cinemascope" filmbemutatóját, ami megható volt számomra, közvetlenül a királynőre tett állampolgári hűségeskü után. Az augusztusi zarándoknapra Fatimába mentem, és bizony jól tetten]. mert'sok munka volt, és csak hárman voltunk az ambulancián. Szent István napján mind együtt mentünk a Pista emlékére mondott misére. A nap különben úgy telt, mint bármely más nap, amikor Mama és éri Miklóspapa könyvének angol fordításán dolgoztunk, és este Istvánnal a Borderlines of Science (A tudomány határai)'című könyvet olvastuk. Huszonkettedike vasárnapra esett, és nagy Szent István-napi ünnepély volt a szaléziánusok templomában, magyar énekkel. Vadkerti Béla jezsuita páter mondta a misét és a szentbeszédet, és utána velünk ebédelt. Nagyon meghatott, amikor Burgl Friesen jelentősen hozzájárult németországi repülőjegyem árához. Alig tudtam ezt elhinni, mert az István iskolai beruházásával kapcsolatos költségek miatt pénzszűkében voltam. Örömömre Galway püspöke öccsével, Tom Brownnal — aki szintén pap volt — zarándokútra jött Fatimába. A püspökkel sokat leveleztem, ő mindig érdeklődött Sya iránt, és legutóbb filmet küldött nekem Mindszenty bíborosról. Nagyon örültem, hogy viszonozhattam 222

vendégszeretetét. Nálunk ebédeltek, és elvittem őket Lisszabonba, : uv megmutassam nekik többek között a Jeronimus-katedrálist és a Teára visszamentünk a Casa San Joséba, és a Guincho hntómúzeumot. i tengerparton megtett körút után elvittem őket lisszaboni hotelükbe. másna p István is eljött velem, hogy elvigyük őket Fatimába. Útközben megmutattuk nekik AlcobaOt és Batalhát, aztán Fatimában elbúcsúztunk tőlük. Nagyon élveztük Istvánnal a visszautat, megállNak az erdőben, és „science fiction"-t olvastunk. Az út többi részén hosszú, lenyűgöző magyarázatot kaptam a relativitás elméletéről — az energiáról, az anyagról, a fény sebességéről... Szeptemberben Guy nagyon lehangolt levelet írt Iserlohnból. Miután két évet szolgált a Quetta Staff College-ben, Pakisztánban, mint kiképzótiszt és vezérkari összekötő, a honvédelmi minisztérium arra utasította, hogy térjen vissza ezredéhez szolgálattételre, mert az volt a szabványos eljárás, hogy valaki vezérkari munkát végezzen és azután viszszamenjen ezredéhez. Most parancsnoka, Wall ezredes, azt mondta neki, ő nem akarta, hogy visszatérjen az ezredhez. Parancsnokával való rossz viszonya igen nyomasztó volt számára. Mindez nem hangzott jól, és elgondolkodtam rajta, mi lehet ennek az oka. Fogalmam sem volt róla, de tudtam, Guy jó eredménnyel szolgált a vezérkarban és kitűnő munkaerő volt, ezért azok, akiknek nem voltak ilyen erényeik, valószínűleg irigykedtek rá. Szeptember 22-én Ila és én elkísértük Istvánt a repülőtérre — aki két és fél óra múlva lesz Londonban, és tizenhat órai vasúti út után érkezik majd Skóciába! Megkaptam angol útlevelemet, és készültem németországi utamra. Úgy határoztunk, hogy Ila is velem jön, és ő láthatólag örült ennek, mert nem volt sok tennivalója Estorilban. Apósomékat jól ellátta a mi kedves szakácsnőnk, Mária, és aranyos szobalányunk, Guilhermina. Mivel eléggé sok csomagom volt, elhatároztuk, hogy vonaton utazunk, Párizson keresztül. Ez hosszú utazás volt, és csak két nappal később érkeztünk meg Iserlohnba. Egy egész szép ház, nagy kerttel állt rendelkezésünkre, és jó szakácsnőnk is volt — de szabad délutánjain igen élveztük Ila főztjét. Mivel Guynak legtöbbször sok dolga akadt, Ila és én a házban és a kertben dolgoztunk, ahol sok gyümölcsfa volt. Eléggé kényes helyzetben találtam magam, mert az ezredparancsnok, Noel Wall ezredes, két napig nem vett tudomást rólam, és amikor véletlenül találkoztunk, nagyon hűvösen üdvözölt. Úgy tettem, mintha 223

nem vettem volna ezt észre, hogy ne keltsek további zavart. Néhán a tisztek közül nagyon barátságosak voltak, és úgy látszott mintha n kedvelnék parancsnokukat. Sajnálatos, különös helyzet. Guy elmondta nekem, hogy mielőtt elhagyta Angliát, telefonhívást kapott egy tábornoktól, aki azt mondta: „Hallom, hogy visszatérsz ezrededhez. Ezt semmilyen körülmények között ne tedd, mert a parancsnok pocsék ember, és életedet tűrhetetlenné fogja tenni." Viszont Guy parancsot kapott ezrede vezérezredesétől a visszatérésre, és hoz záfűzte, hogy az összes századparancsnok az áthelyezését kérte, mer; nem volt hajlandó tovább szolgálni Wall ezredes, a jelenlegi parancs. nok alatt. „Menj és légy erélyes vele" — tette hozzá. Guyt örömmel üdvözölték régi barátai, akik a múltban Palesztinában és Németországban szolgáltak vele, de Wall ezredes goromba yok hozzá, és mindent megtett, hogy életét elviselhetetlenné tegye, A vezérezredes elmondta volt Wallnak a századparancsnokok panaszait, és ő nyilván azt hitte, Guyt azért küldték, hogy őt leváltsa. Valahogy az volt az érzésem, a feszültség állandóan növekszik. Guy utasítást kapott, tartson bemutató gyakorlatot tankokkal és gyalogság. gal; a tankok vegyenek részt a támadásban, és ezért tartson fenn kap. csolatot a gyalogsággal. Guy helyettes parancsnokát küldte ki ar összeköttetés megteremtésére, és végrehajtotta a bemutatót. Visszatérése után Wall ezredes magához rendelte. Megkérdezte, miért nem engedelmeskedett parancsainak. Guy csodálkozott, és azt vala. szolta, hogy az ezredes parancsait pontosan végrehajtották. Az ezredes dühösen azt mondta: „Hallottam önről, és tudom, hogy néhány tisz nem szereti önt." Guy válasza az volt: „Mindig vannak ilyen orvtámadá• sok, én is hallottam dolgokat önről egy tábornoktól." Az ezredes még I dühösebb lett, és tudni akarta a tábornok nevét. Guy ezt visszautasítot- I ta, mondván, hogy a közlés bizalmas volt. Wall ezredes erre elküldte. Másnap Guyt behívták, és hivatalosan vádat emeltek ellene fegyei• mezetlenség és parancs nem teljesítése miatt. Az ügy haditörvényszék elé került, melyen a „3rd, the King's Own Hussars" ezred öt tisztje tanúskodott Guy mellett. Nyíltan megmond ták, mi a véleményük parancsnokukról, hogy féktelen természetű. hogy lehetetlen vele józanul beszélni, hogy hamisan vádaskodott, amit utólag megbánt. John Asher, Bowden őrnagy védőügyvédje megkérdezte, hányszor került sor ilyen kellemetlen helyzetekre. válasz az volt: „A Király Huszárainak történetében eddig talán soha.' Wall ezredes a keresztkérdések folyamán tagadta, hogy engem „náci"-nak nevezett, de Peter Clark százados kijelentette, hogy utasítás 224

a arra, állapítsa meg, megakadályozható-e Guy visszatérése az dhez, mivel felesége magyar. Különösnek találták, hogy Wall összeállított egy aktát, amely tele volt kedvezőtlen jelentésekkel wclen őrnagyra nézve, egyes fiatal tisztek pletykáira alapozva". Guy dta, kik ezek a tisztek, az ezredes unokaöccse és más három gazdag, ittevő tiszt, akik feltételezték, hogy ha Guy lenne a parancsnokuk, akkor megbízatásuk rövid ideig tartana. haditörvényszéki tárgyalás rémes nap volt. Természetesen nem volta m jelen a tárgyaláson, de éreztem a feszültséget, és féltem annak esetleges kedvezőtlen hatásától. Nem voltak tanúk a döntő beszélgetés folyamán, ami azt jelentette, hogy a parancsnok szava állt szemben Guy szavával. Ha az öt tiszt nem jelentkezik önként tanúvallomásra, Isten tudja, milyen igazságtalanság történhetett volna. A dandártábornok elutasította a vádat, és később azt mondta, az egész egy gonoszul szőtt terv volt. Guyt tehát felmentették, és nem találták bűnösnek abban, hogy fegyelmezetlen hangot használt parancsnokával, Noel Wall ezredessel szemben. Amikor kijött az épületből, az emberek odaszaladtak hozzá, és gratuláltak neki. Aznap este majdnem minden tiszt feleségével együtt hozzánk jött ünnepelni. Az egész ügy értelmetlen volt, és ez a botrány nem tett jót a hadseregnek. A rádióban beszéltek róla, és cikkek jelentek meg rólunk a Daily Telegraph-ban és más újságokban, fényképekkel, amint esküvónk után kijövünk a templomból, ilyen címekkel: „Az ezredes ellenőrzi az őrnagy feleségét" „Az őrnagy nem szegte meg a fegyelmet" „Ezredesünknek féktelen természete van." Szerencsére mindez a tényeket tükrözte. Guy Londonba ment, hogy megtudja, mi lesz a jövője. Egyheti távollét után alighogy megérkezett, minden barátja eljött hozzánk, hogy megtudják a hírt. De nem voltak végleges hírei, még bizonytalan volt, hogy az ezredes a helyén marad-e vagy sem. Mindannyian abban reménykedtek, hogy Guy lép Wall ezredes helyébe. November 5-én volt a „Guy Fawkes Day", és barátaink nagy tűzijátékot rendeztek a kertünkben. Mivel Guynak nem volt addig szolgálata, amíg vártuk jövőnk kialakulását, sokat autóztunk, bevásárol?mik és nagy sétákat tettünk a körülöttünk lévő szép erdőkben. Hallottam, hogy egy öreg magyar asszony él a közelben. Némi keresés után meg is találtam. Egy öregotthonban volt ez a nyolcvanegy éves, vak, özvegyasszony, Herczegné. Nagyon boldog volt, amikor Megtudta, ki vagyok, de nekem is jólesett vele elbeszélgetni. 225

Volt külügyminiszterünk, Hennyey Gusztáv tábornok, aki a Bonnban élt, eljött hozzánk két napra. Elvittük autón Düsseldorfba közben Ratingenben megállva meglátogattuk Sónyi Hugót, a magYar emigráció legidősebb tábornokát. Sok beszélnivalónk volt vele. Végül tiszt-barátaink hozták a hírt, hogy Guy más beosztást kapott, mert az ezredes egyelőre megmarad a helyén. Barátaink és Guy voltak sújtva. Biztattam férjemet, hogy sohasem tudhatjuk, mi igazán jó a számunkra, és ha Magyarországon élnénk, összehasonlíthatatlanul nagyobb problémáink lennének. Itt csupán buta, önző, irigy embe. rekkel van dolgunk és nem a könyörtelen, brutális titkosrendőrséggel. Ha adnátok nekem ezer Wall ezredest, nem cserélném el egy Rákosival! Sok igazi jó barátunk volt ott, akiket sajnálattal hagytunk el. Napokon át csomagoltunk, amikor hírt kaptunk arról, hogy Catterick Campbe, Yorkshire-be szól férjem áthelyezése, ami akkoriban a páncélosegységek kiképzőtábora volt, újoncok számára. Kikerestem a térképen, és rémületemre felfedeztem, hogy csupán néhány mérföldnyire van „Scotch Corner"-tól, amelynek felírását éjszaka, viharban láttam, amikor Skóciából délre autóztunk, és én megfogadtam, hogy oda nem térek többé vissza. Ilával becsomagoltunk. Mialatt Guy elintézte az átköltözést Yorkshire-be, én Portugáliába mentem, s ott elmondtam Miklóspapának és Magdamamának meglepő történetünket, hogy bár nyertünk, de mégis vesztesek maradtunk — ezt ők sem tudták megérteni. December 22-én kedves magyar karácsonyi összejövetel volt Lisszabonban, ezen József Ferenc főherceg és Pap professzor is szerepelt. Aznap este érkezett meg István Skóciából, nagyszerű színben. Apponyi Madeleine időben megjött Madridból karácsony estére, és mint az előző években, Bajánék is csatlakoztak hozzánk. A karácsonyfa ajándék volt Németországból a kedves Margareta Wittgenstein szép birtokáról, akivel többször találkoztunk korábban. Ilával és a Huba} családdal éjféli misére mentünk. Gondolataim, mint mindig, ezúttal is hazaszálltak; jó volt, hogy végre nővéreim és sógoraim mind szabadok voltak, és legalább a karácsonyt együtt tölthették, ami nagy áldás lehetett a számukra, bár bizonyára tele voltak problémákkal és félelemmel. Az 1955-ös év gyönyörű napsütéssel kezdődött. Mamával misére mentünk, és meghívtuk Madeleine-t egy szopósmalac-ebédre. Papá! Lisszabonba vittem autón, hogy aláírja Craveiro Lopez elnök könyvét Oliveira Salazar miniszterelnöknél nem találtunk könyvet, így ott csak névjegyet hagyhattunk. Istvánnal Einsteint olvastuk. 226

Rendkívüli vendégünk volt teára, Elco van Kelffens, akinek gyöörű háza volt nem messze tőlünk, Almocagemben. Ő volt ez időben Egyesült Nemzetek főtitkára, és érdekes dolgokat mondott nekünk ' ottani munkájáról. Később azt hallottuk, hogy ő az addigi legeslegjobb főtitkár. Kedvesen felajánlotta segítségét, ha István az Egyesült Államokban folytatná tanulmányait, mivel igen jó összeköttetései voltak az ott — ani egyetemekkel. Nagy előkészületek voltak Estorilban és Cascaisban az év nagy eseményére, Umberto király lányának, Savoyai Maria Pia hercegnőnek Sándor jugoszláv herceggel megtartandó esküvőjére. Az összes európai királyi család megjelenésére számítottak. Két nappal az esküvő előtt nagy fogadás volt a Hotel Palacióban, Estorilban. Mindnyájan kaptunk meghívót, amely szerint frakkban kellett megjelenni, az összes kitüntetésekkel. Roger Campiche odaadta frakk-kabátját Nickynek, amely kitűnően illett rá. Miklóspapa is kapott egyet kölcsön, de Mama nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy az eseményen részt vegyen. Elhatároztam: az otthonról rejtélyes módon hozzám eljutott magyar esküvői ruhámat veszem fel, a fehér „díszmagyart", mivel nem lett volna értelme, hogy estélyi ruhát csináltassak erre az alkalomra. A fogadás valóban grandiózus volt. A menyasszony és a vőlegény, szüleik és a királyi családok tagjai a hosszú terem két oldalán sorakoztak fel. Minden vendég végigment a soron, hogy kezet fogjon, meghajoljon vagy pukedlizzen (ha tudta, hogy kinek mi jár). Az esküvőt két nappal később, február 12-én tartották meg, gyönyörű időben, a cascaisi plébániatemplomban. Mivel a templom nem volt elég nagy ennyi ember számára, csak korlátozott számú résztvevőt tudtak leültetni. Papának és Mamának persze jó ülőhelyek jutottak. Utána fogadás volt a Palacio Hotelben ülőhelyes büféebéddel. Eladtam Humber Hawk kocsimat, mert azt terveztem, hogy hosszabb ideig maradok Guyjal, és szükségem volt a pénzre, hogy segíteni tudjam apósomékat, amíg náluk leszek. Az „Andes"-en Southamptonba hajóztam. Londonban megbeszéléseket. folytattam Robert Harbennal és a Hutchinson kiadóval. Vonaton érkeztem Darlingtonba, ahol örömömre Guy várt. A korábbi tapasztalatok alapján, kellően felkészültem, és semmi jót nem vártam új állomáshelyünktől, de Catterick Camp kellemes meglepetés volt. Mindenki nagyon barátságosan fogadott. A ház egészen megfelelő volt, és Guy azt mondta, ennél jobbat is kaphatnánk, ha átvennénk egy tiszt házát, aki hamarosan elmegy. Megmutatta 227

nekem az istállókat. Mint Weedenben kiképzett lovastisztet, őt tett' meg a negyven lóval bíró „Saddle Club" (Nyereg Klub) vezetőjének ő lett a parancsnoka a „National Service Conscripts" lovasszázadnak Yorkshire nagyon hideg volt, hó borította és erős szél fújt. Amika megérkezésünk után lejöttem az emeletről, furcsa látvány tárult elé«i- . A bejáróajtó előtt kis szőnyeg vibrált a levegőben, néhány centiméter'. rel a padló felett! Sokat hallottam kísértetekről Skóciában, és azt gon. doltam, talán egyikük egy kicsit lejött délre, Yorkshire-be. Amika közelebbről megvizsgáltam a dolgot, láttam, hogy a bejárati ajtó alatt nagy hézag van, és a kinti erős szél emeli fel a szőnyeget. Nem ettet tem, miért nincsenek itt dupla ablakok, amilyenek Magyarországon vannak? És miért van nagy hézag az ajtók alatt ilyen hideg éghajlatot'? István ezt írta Gordonstounból: „Ma este a Gordonstoun Society vitaestjére megyek; az indítvány: »Ez a ház helytelenít minden amerikai befolyást a világ ügyeibe«. Biztos vagyok benne, hogy mindenki támo. gatni fogja a javaslatot, így én arra készülök, hogy élesen amerikabarát beszédet mondjak, ami nagy hecc lesz. Rém hideg van itt, a hó elég magas, és amikor ma reggel átmentem az osztályokba, úgy éreztem mintha lábaim leválnának rólam — legalább mínusz 20 fok lehetett: Nem kérdés, hogy Catterickben még rosszabb lehet az idő. Gondolj rám ebben a »skót Auschwitzban«... Meggyőződésem, hogy elérkezett az utolsó ítélet napja. Sajnálom, hogy még nem küldtem el a levelet, de csak mintegy féltucatnyi szót tudok leírni egyszerre, mert ki kell olvasztanom ujjaimat a radiátor felett, hogy folytatni tudjam az írást ez nem túlzás. A szoba hőmérséklete —20 °C körül lehet. A hőmérő esik. Az energiaellátás csökken. Minden megfagy. A barométer esik. A túlélés foka alatt van. A hóvihar erősödik. A tinta kifogy — bocsánat: keményre fagyott — ki kell olvasztanom. A nap elsötétül. Nincs remény. Lábak megfagynak. Tizenöt pulóver kezdi átengedni a hideget. Ki kell valahogy bírnom — még csak öt hét... muszáj kiolvadnom... Sok szeretettel. Ui. Beszédem nagy sikert aratott!" Küldtem neki kesztyűket, remélve, hogy túlél mindent — nagyon örült nekik. Guy reggel fél kilenctől délután egyig dolgozott, majd délután kettőtől ötig. Ez jó így, mert nem volt, aki segítsen, és Ila. utazási iratok híján még jó darabig nem jöhetett. Így mentem bevásárolni, rendbe raktam a dolgokat, kipucoltam a cipőket, és először életemben én főztem minden étkezéshez. Voltak receptjeim, és örömmel csináltam; Guy szerencsémre agyondicsért. Parancsnokunk, Dodkins ezredes és felesége, Lorna, négy gyermekükkel igen kedves család volt. Lorna bemutatott azoknak a családok228

nak amelyeknél „le kellett vizitelnem", és attól kezdve rendszeresen körbelátogattam a „C" század famíliáit. A feleségek néha összejöttek a 1,"-4ők Klubjában, ahol whistet vagy beetle-t játszottak, ami egészen mulatságos volt, de nem az én mulatságom. Kaptam egy lovat, és kilogolhattam „Lady"-vel mindennap, ami rendkívül fontos testmozgás volt számomra, ráadásul valóban élveztem. Guy megmutatta nekem a környéket — a házat, ahová Mária, a skótok királynője menekült —, valam int a legközelebbi várost, Darlingtont, ahová el lehetett menni bevásárolni. Meglátogattam Meg Colville nővérét, Lady Jane Scope-ot, aki a közelben lakott. 0, férje és Elizabeth lányuk nagyon szép házban laktak, és nagyszerű, jó humorú emberek voltak. Ettől kezdve eléggé gyakran láttam őket. Egy gyönyörű napon, ragyogó napsütésben elvittek egy vadász-összejövetelre, hogy lássam, milyen az igazi angol rőkavadászat. Hetven lovas volt, minden korosztályból és minden társadalmi osztályból; egy pónin lovagló ötéves kisfiú volt a legifjabb, és megjelent egy jóval hetvenen felüli hölgy is. Megmagyarázták nekem hogy túl sok a róka, sok kárt okoznak, és hogy a falusiak kegyetlen csapdákkal pusztították őket, mielőtt a falkavadászatok megkezdődtek. Latolgattam magamban, vajon melyik módszer volt kevésbé kegyetlen... Többekkel az ezredből elmentünk megnézni a Grand National lóversenyt. Hajmeresztő akadályok voltak, és néha halálos szerencsétlenség is történt. Négy és fél órás autózással értünk oda, borzalmas időben, esőben, szélben. Azt hiszem, televízión nagyobb élvezet lett volna a megtekintése. István megérkezett a húsvéti vakációra. Velünk jött lovagolni, Guy adott neki órákat, és megtanította fallabdázni. Csomagoltunk, majd átköltöztünk új házunkba, Haig Road 56.-ba, ami előnyös volt. Húsvétvasárnap ajándékokat dugtam el Guy és István számára, és roast beefet adtam ebédre. Azután kimentünk üregi nyulakat lőni, amelyekből sok volt. Megtanítottam Istvánt, hogy fejbe kell lőni őket, hogy rögtön kimúljanak. Az én feladatom volt, hogy megnyúzzam a nyulakat, amit már fiatal koromban megtanultam, Elefánton. Szakácskönyvem alapján dolgoztam, és István írott diplomát adott nekem „roast beefemért. Megérkezett Ila — és mindjárt elkezdett mosni, főzni. Miután magam csináltam ezt hét hétig, óriási segítség volt számomra. Akkoriban kötötték meg az osztrák államszerződést. Miklóspapa levelet írt a három nyugati nagyhatalom külügyminiszterének, John 229

Foster Dulles amerikai, Harold Macmillan angol és Antoine Pinay f ra, cia külügyminiszternek. Segítettünk a fordításban: Nicky Estorilba n pedig Yorkshire-ből. Idézek a levelekből, melyeknek másolata a b:" tokomban van: „Az osztrák békeszerződést minden valószínűség szerint hamarosa. aláírják. Ennek Magyarország sorsára való kihatása arra késztetett hogy a három nyugati hatalom külügyminisztereihez forduljak. Az 1946-ban a győztes szövetséges hatalmak és Magyarország között Párizsban kötött békeszerződés rendelkezése szerint a Szovjetum,garantálta a megszálló csapatok kivonását Magyarországról az oszt rák állammal kötött békeszerződés befejezésétől számított 90 napon belül. A Szovjetunió által eddig követett taktikák szerint várható, hogti megkísérli ezen kötelezettségének nem-teljesítését. A Szovjetunió, a ma. gyarországi kommunista kormánnyal való egyetértésben jogi érveket fog felhozni, hogy Magyarországon tarthassa megszálló csapatait. Ha a nyugati hatalmak, a párizsi békeszerződés aláírói, elfogadják a Szovjetunió által a szerződés keretében adott garancia megsértését Moszkva újabb győzelmet arat a vasfüggöny mögötti elnyomott népek felett. Ezek a népek úgy éreznék, hogy a Nyugat teljesen cserbenhagta őket. Nemcsak jövő felszabadításukba vetett hitük rendülne meg tragikus módon, hanem hősies, nyílt vagy passzív ellenállásuk a kommunizmussal szemben is fatális törést szenvedne. Európa és a nyugati világ problémájában ezen elnyomott milliók ellenállásának teljes megszűnése súlyos veszteséget jelentene. A helyzet teljesen más lenne, ha a Nyugati Hatalmak arra kényszerítenék a Szovjetuniót, hogy vonja ki megszálló csapatait Magyarországról és Romániából a Párizsban aláírt kötelezettségnek megfelelően. Meggyőződésem, hogy a kommunizmus sohasem fog lemondani a világ globális uralmának céljáról. Az ún. békés együttélés időszakát csak arra használja, hogy növelje katonai felkészültségét, hogy a kiválasztott pillanatban támadja meg a világot... " Ha a nyugati hatalmak figyelembe vették volna intelmét, és következetesek lettek volna annak végrehajtásában, amit a békeszerződés előírt, sok vérveszteség, szenvedés és felmérhetetlen kár elkerülhető lett volna szegény szenvedő hazámban. Guyjal és Dodkins ezredessel egy lármás koktélpartira mentünk. amely untatott és bosszantott, mert a résztvevők túl sokat ittak. Különös beszélgetésem volt az egyik tiszt négygyerekes feleségével. Azt mondta nekem, minden gyermeke koktélpartinak volt a következ230

énye. Alig hittem a fülemnek — ha a gyerekek így fogamzanak, hatással lesz ez rájuk? milyen istvári minden este más témát bocsátott vitára: egyik nap a demokrácia másnap a miszticizmus, aztán a teológia... került sorra. Nagyon : e-iv'ezetes volt. Mielőtt visszament az iskolába, Ila nagyszerű magyar ebédet főzött neki. Életemben első ízben árverésre mentem, és egy shillingért szép íróasztalt vettem István szobájába! iúnius 18-án, amióta a családba kerültem, első alkalommal történt meg, hogy nem voltam Miklóspapával születésnapján. Kora reggel hosszú táviratot küldtem neki. Aranyos, kézzel írt választ kaptam rá, amelyben azt mondta, szavakban nem tudja kifejezni örömét, hogy a nyáron meglátogat bennünket, és hogy leveleimből érzi, milyen harmóniában élünk. Beszámolt születésnapjáról. Az egyik vendégtől régi fényképeket kapott, melyek róla készültek egy Szent István-napi körmeneten. Azt írta, úgy festett a képen, mint egy feldíszített karácsonyfa. Küldött ebből egyet Istvánnak is, ugyanezt említve. Megjegyezte, hogy az általam küldött drága távirat pénzkidobás volt. Egy nap Guy üregi nyulat lőtt, de miután megnyúztam, eldobtam, mert myxomatosis jeleit láttam a máján, ami, mint később megtudtuk, gyorsan terjedt, és kipusztította a nyulakat. Az egész házat kifestettük, és egyéb előkészületeket is tettünk apósomék látogatására. Miklóspapa jövetele eléggé nagy izgalmat keltett az ezredben. Dodkins ezredes titkos megbeszélésre hívott meg, mert az ezred zenekarának megtanították a magyar himnuszt, és ő azt akarta, hallgassam meg, vajon jól játsszák-e. Bizony rosszul játszották, mert indulót csináltak a mi szép himnuszunkból. Azután a segítségemmel tökéletesen megtanulták. Nagyon meghatott az ezredes törekvése, aki még egy nagy vacsorát is tervbe vett a tiszti étkezdében, arra készülve, hogy az ezred összes tisztjeivel tokaji borral köszöntse fel Miklóspapát. Vonattal mentem Londonba. A kedves Jendrassik Klára elküldte nekem a lakáskulcsát, hogy távolléte idején ott lakhassam. Kétnapi londoni tartózkodás után, amikor sok mindent elintéztem, Tilburybe mentem, a „Highland Brigade" hajóhoz, amelyen apósomék érkeztek. Nagyon boldog pillanat volt. Együtt mentünk a King's Cross állomásra, s onnan vonaton Darlingtonba, ahol Guy és István várt Robert Bidolffal - akit Miklóspapa mellé rendeltek ki szárnysegédnek — és egy szakasz katonával. Mindezt Dodkins ezredes rendezte. 231

Látogatásuk minden tekintetben nagy sikert aratott; fénypontja tiszti étkezde Miklóspapa tiszteletére megtartott „vendégestje" vol amelyre apósomat Guy kísérte el. Magdamama és én később tudtuk meg a részleteket, a díszkürtszóról, a gyönyörűen eljátszott magyar himnuszról, a tokaji borról és a királynőre s a kormányzóra, mint dís-zvendégre, mondott felköszöntőkről. Csodálatos dolog volt ez, öröm hálás leszek érte Dodkins ezredesnek. Egyik este, amikor éppen tévét néztünk, váratlan látogató érkezett: egy fiatal testőrtiszt tolmácsolta az admirálisnak Lord Ironside tábor. nagy üdvözletét, aki balesete miatt a közelben lévő katonai kórházba!, feküdt. A helyi tábornok említette neki, hogy egy igen fontos személyi: ség, Horthy admirális tartózkodik a környéken, és a tábornagy nagyon örülne, ha meglátogatná őt a kórházban - ugyanis 1919-ben találkozott az admirálissal Magyarországon. Másnap mindnyájan elmentünk, hogy meglátogassuk a tábornagyot, aki két összetett ágyon feküdt, mivel hat lábnál magasabb volt. Amint beléptünk, azt mondta magyarul: Jó estét kívánok, Miklós", azután Guyhoz fordulva megjegyezte: „Tudod, a legjobb angol családokban van magyar vér, a királynőében s az én családomban is, természetesen, amely Magyarországra menekült az egykori vallási zavargások idején. Az első világháború befejezése után, 1919 novemberében Budapesten voltam, mint az angol katonai misszió vezetője. Az utcák tele izgatottan kiabáló, ujjongó néppel. Az admirális leszállt a lováról, átadta, meglátta az angol missziót, és odajött hozzám mosolyogva: »Annyira izgatottak mind« - mondta, és pontosan úgy festett, mint egy angol admirális." Mindannyian autón Gordonstounba mentünk az iskola 21. évfordulójának megünneplésére. Milyen fiatal volt ez a tanintézet, összehasonlítva a többi sokszáz éves iskolával az angol szigetvilágban! - de mindamellett „erős ifjú". Az iskolaév kezdete volt, úgyhogy Papa és Mama meg tudta nézni, és találkozhatott még a tanárokkal is. Az edinburghi herceg is részt vett iskolájának ünnepén, és mindanynyiunk örömére találkozhattunk vele. Miklóspapát is meghívták arra az ebédre, amelyet az iskolaigazgató adott Fülöp herceg tiszteletére. Skóciai tartózkodásunk során elmentünk a Grandhome Farmra John Patonhöz, onnan élvezetes kirándulást tettünk, Balmoralba, a Don és a Dee folyó partján. Az egyik ilyen kiránduláson, amikor szokás szerint kéznél volt a fényképezőgépem, piknikező társaságra bukkantunk, a királynővel, Fülöp herceggel, Margaret hercegnővel és a királyi család más tagjaival. John lelassított egy kicsit, és egy pillanatig nagy volt a 232

rtés, hogy néhány képet készítsek, de egyszerűen meg sem tudtam Ugy éreztem, tolakodás lenne megzavarni ezt a családi 11W .ket. De emlékeimbe belevésődött a kép: a királynő, kendővel a Pikni ki• nyugott karral mosolyog valakire. felen fin, azután Londonba vittük, ahol sok magyarral találkozakik családjaikkal együtt jöttek őket meglátogatni. Végül hajóra ol( tiltak Southamptonban. Miklóspapa azt írta később, hogy „nagyon szí élveztük és megszerettük Ily új otthonát". Mielőtt István visszament Gordonstounba, még kétszer meglátogattuk Lord és Lady Ironside-et, és amikor elment a téli szemeszterre, én partugáliába utaztam, hogy némi időt töltsek Miklóspapáékkal. Visszatérőben találkoztam Guyjal Párizsban, aki Madeleine-nel a Ritz Hotelben lakott. Néhány csodálatos napot töltöttünk Párizsban. Együtt fedeztük fel ezt a gyönyörű várost, az Eiffel-tornyot, a Sainte Chapelle-t, a paprika" éttermet, a „Lido" éjjeli mulatót. Felejthetetlen élmény volt 2 Notre-Dame katedrális meglátogatása, már csak azért is, mert adódott ott egy mulatságos jelenet, amikor odamentem a falhoz, ahol az összes pápa neve és képe fel van tüntetve, és kerestem ősömet, XI. Ince pápát. Sosem említettem őt Guynak, aki megkérdezte, mit csinálok. Mondtam neki, dédnagybátyámat keresem. Guy azt hitte, viccelek, amíg meg nem mutattam neki a nevet: Odescalchi herceg, ugyanaz, mint nagyanyám neve. Jót nevettünk ezen. Catterick Campben a karácsony előtti hónapokat a szokásos módon töltöttük; családokat látogattam, katekizmusórákat adtam a gyerekeknek, és a kicsiket imádkozni tanítottam. Ha Francis Ashley nem tudott jönni, néha a nagyok és a kicsinyek rám maradtak. El kellett mennem a családokhoz, megtudni, miért nem jönnek gyerekek templomba, és sokszor az volt az érzésem, hogy a szülők egyszerűen nem törődtek ezzel. Sokat lovagoltunk; novemberben Guyjal részt vettem az angol falkavadászaton. Eszményi idő volt, a szép falusi vidék őszi színekben pompázott, az első rókát elvesztettük, és megindult egy hosszú, izgalmas vágtánk, több ugratással, aztán elvesztettük a második rókát, és Catterick közelében végeztünk. Számomra ez volt a tökéletes falkavadászat! Féltestvérem, Harry - anyám második házasságából való lánya - meg akart bennünket látogatni. Ismervén őt, úgy gondoltam, nem lesz itt neki megfelelő elfoglaltsága, mivel főleg a művészetben és a társadalmi életben leli kedvét. Meg is érkezett, és az első estén hosszú, élvezetes beszélgetésünk volt. Másnap a reggelit bevittem az ágyához, 233

és mint rendesen, elmentem a gyerekeket tanítani. Amikor hazajötte, még mindig ágyban volt - hozzá sem nyúlt a „porridge"-hoz (zabkása) mert nem tudta, hogy a mellette lévő tejet rá kell önteni. Fázott de azért kijött, hogy lásson engem ugratni, majd elhatározta, hogyT'-,h-es aznap délután elutazik. Így tehát a Catterick Campben eltöltött egyetlen éjszaka után bevittük autón Darlingtonba, és feltettük a los n doni vonatra. Szerencsére később egyszer Portugáliában is meglátoga, tott, amire még most is lelkesedéssel emlékszik. Megkérdeztem Istvánt, mit kíván karácsonyra, mire azt válaszolta, ne gondoljam, hogy bármit is vár, mert a legnagyobb ajándék az idén annak a lehetősége, hogy mindannyian együtt tölthetjük a karácsonyt Portugáliában. A következő falkavadászat szórakoztató volt, mert két nagyszerű vágtát élvezhettünk, és a rókalyukat üresen találtuk. A rókák, úgy látszik, a csatornákba költöztek, mert azokban a szárazság miatt nem volt víz. A vadászat egyik legkülönösebb résztvevőjének Lionel Fiennest találtam, azt a fiatalembert, aki mindig cilindert viselt, és a legvadabb vágtával ment neki minden olyan kerítésnek, amit a többiek éppen hogy igyekeztek elkerülni. Lova vagy egyenest belement a kerítésbe, vagy beleakadt, és a legnagyobb csoda az volt, hogy sem ő, sem a lova sohasem szenvedett súlyosabb sérülést, bár cilinderét mindig össze. lapította, és lovát többnyire gyalog vezette haza. Nővére, Vivien Burbury különösen kedves teremtés volt. Nemrég született egy kisfia, és a mi Ilánk odament hozzájuk kisegíteni, mialatt Guy és én Portugáliába utaztunk karácsonyra.Tudtam, hogy Ila elemében van, ha egy kisbabát gondozhat. Végeredményben nem szakácsnő vagy társalkodónő, hanem tökéletes gyermekgondozó volt. István december 15-én, hideg, havas időben érkezett meg. Sűrű hóesésben indultunk Portugáliába, ilyesmire ott a vasutak nem voltak felkészülve. A vonat órák hosszat vesztegelt minden állomáson, és ötórás késéssel érkeztünk Liverpoolba, ahol meglepetésünkre és örömünkre a Booth társaság „Hildebrand" hajója még a kikötőben volt. Mindhárman az utolsó kabint kaptuk a turistaosztályon. Óriási hullámok voltak, a hajó rettenetesen himbálózott, úgyhogy ágyunkon fekve próbáltunk olvasni. Nagyon szép napot töltöttünk Portóban - ezt a város mindig élveztem -, és december 24-én kora reggel megérkeztünk Lisszabonba. A jó Baján Artúr várt ránk, és elvitt Casa San Joséba. Nagyszerű volt újra otthon lenni, Papával, Mamával, Guilherminával, Máriával és kedves Ramuntcho kutyámmal, aki majd' megőrült 234

..mében . Guyjal és Istvánnal hamar feldíszítettük a karácsonyfát, Apponyi Madeleine és Bajánék is megjöttek, hogy velünk töltsék :e s tét. Jó érzés volt, hogy első ízben Guy is velünk tölthette a karáJ csonyt. őr? re

22. fejezet

EGY KORSZAK UTOLSÓ EMLÉKEI

1956. Hubayék elvitték Miklóspapát, Guyt és engem, hogy Umbeno király, Conde de Barcelona és a Comte de Paris újévi emlékkönyvébe beírjuk a nevünket, majd Baján Artúr elment MiklóspaPával Lisszabonba az elnökhöz és a miniszterelnöki rezidenciára. A következő félévre István átkerült Gordonstounból a németországi Salemben lévő iskolába, amelyet egykor dr. Kurt Hahn alapított. Január 8-án repült Genfbe, és onnan folytatta az útját Salembe. Néhány nap múlva Guy az „Argentína Star"-on indult Londonba. Másnap reggel ajándékot találtam a reggelizőasztalomon — meg is feledkeztem a születésnapomról. Hat héttel később csatlakoztam Guyhoz Catterickben, és őt és Ilát is jó színben találtam. Nagyon kellemes hangulatban vacsoráztunk, és jó érzés volt ismét ott lenni. Elgondolkoztam azon, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen boldog voltam Estorilban is, de mindig nagy örömet szerzett, amikor újra Guyjal lehettem, így mindenhol valami kellemes várt rám. István írt Salemből, hogy Gordonstounnal összehasonlítva mos! fejedelmi módon él — az épület néhány szobáját fűtik, és egyáltalán, a , szobák sokkal szebbek, mint Gordonstounban. Az étel is jobban ízlik, I ámbár nagyon keveset adnak nekik inni. Reggelire, negyed nyolckor, zabkását kapnak tej nélkül és egy szelet kenyeret. Jó, meleg tejet csak I délelőtt tízkor, a második reggelire kapnak, de vizet soha nem adnak nekik. A saját szavaival (ami azt is mutatta, mennyire javult az angoltudása): „Rettenetesen laza ez a gordonstouni koncentrációs táborral össze- ; hasonlítva, a rendszabályok sokkal rugalmasabbak, a nagyfejűek ; sokkal kevésbé szőrszálhasogatók, ami óriási haladás Gordonstounhoz képest. Az igazgató, az egyik helyi hercegecske, nagyon rendes nyoma sincs az egész breretoni fényűzésnek. Annyival is könnyebb nekem, mert úgy tűnik, hogy itt az összes külföldit vagy butának vagy 236

errückt«-nek tartják, így ha valamiből ki akarok maradni, akkor csak nácstalan képet vágok, amelyet fáradságos gyakorlatok árán tökéletesítettem, és azt mondom: »nicht verstehn«, és akkor automatikusan elnéznek nekem bármit. Amit még nagyon szeretek itt, az az, hogy m indazt csinálhatom, amit egy iskolában mindig is szerettem volna tenni, és amire eddig soha nem volt időm, például hosszú sétákra menni, elolvasni mindazt, amire eddig nem jutott időm stb. Noha elég sok helyi órára járok, nem kell annyit készülnöm, mint a többieknek, hogy lépést tudjak tartani a tananyaggal. Az órák meglehetősen mulatságosak. A tanárnak semmi tekintélye sincs az osztályban, és azok, akik unják a magánügyeik megbeszélését, vele szórakoznak. Rendkívül meglepő, de a tudományos színvonal nagyon alacsony. Néha beülök a második legmagasabb osztályba (ahol az átlagéletkor, minden túlzás nélkül, 18 év), és fizikából és matematikából olyan dolgokat tanulnak, ami jóval alatta van annak, amit nekem kellene Gordonstounban végezni. Sok szeretettel, István." A születésnapi ajándékként kapott pénzén egy lemezt vett, amelyen David Ojsztrah játssza Csajkovszkij hegedűversenyét. Elment egy sítúrára is, amit nagyon élvezett, és meglátogatta Harry féltestvéremet Bázelben, ahol „elmerült" a kultúrában. Harry és férje, Edy nagyon kedvesek voltak vele. Peiacsevich Péter unkatestvérem fia, Márkus, velünk töltötte a húsvéti ünnepeket. A család Argentínába emigrált, és nyelvtanulásra küldték Martust Angliába. Csak rövid ideje érkezett, és a spanyolon kívül semmilyen más nyelvet nem beszélt. Sikerült valahogyan megértetnie magát Istvánnal, és általában nagyszerűen mulattak közben. Láttuk a filmsztár Grace Kelly Rainier monacói herceggel tartott esküvőjét. Milyen bájos hercegné volt! A szünet végén István, miután egyetlen szemesztert töltött Salemben, visszament a gordonstouni iskolába, ahonnan azonnal írt: „Az idő ragyogó, amióta megérkeztem. Ez egy csodálatos hely, amikor süt a nap, a vidék és színek pompásak, és egy idillikus Gainsborough-festményre emlékeztetnek. Most már tudom, miért beszélnek az angolok olyan sokat az időjárásról." Elkezdtem egy meleg pulóvert kötni neki. Guy már korábban elhatározta, hogy házat vesz Londonban, és kiadja a lakásokat. Május 29-én írta alá a szerződést, és a londoni Hyde Park közelében lévő, központi fekvésű, de eléggé csendes környéken található 34 Palace Gardens Terrace büszke tulajdonosai lettünk. A ház alagsorában és négy emeletén két olyan lakás volt, amely kétszintes, és egy olyan, amely csak az egyik emeletet foglalta el. Számos aukciót tar237

tottak Yorkshire-ben és sokkal olcsóbban lehetett bútorhoz jutni oft mint Londonban, így elkezdtük gyűjteni azt, amire szükségünk lesz. szórakozás volt ez, és nagyon izgatott lettem, amikor első ízben egye dül mentem el egy árverésre. Fokozatosan nagy gyakorlatot szereztem az aukciókon való vásárlásban, és mindig jól mulattunk, amikor Gily is velem jöhetett. Fárasztó volt órákon át egy kemény széken üldögél ni ru,, és mindössze egy szendvicset enni ebédre, mi mégis élveztük. Otthon sok munkánk volt a tisztítással, a szú elleni fertőtlenítéssel, a javítás,ai és a festéssel. Időnként még némi kárpitosmunkát is csináltam. Londonba mentem, hogy megnézzem a lakásokat és felmérjem: milyen bútorokra van szükség a szobákban. Végül az összes bútort fel. tettük egy óriási bútorszállító kocsira, és Ila és én személyautóval men. tünk a teherautó mögött Londonba. Amikor megérkeztünk, minden darabot pontosan oda tetettem, ahová elképzeltem — és minden pasa. szolt. Nagyon elégedett voltam magammal. Ila és én ott maradtunk, hogy berendezzük a lakásokat. Függönyanyagokat vettem — a szobák és így az ablakok is nagyon magasak voltak, ezért kilométernyi anyag kellett. Megpróbáltam varrógépet kölcsönözni, de várólistára kerül. tem, és csak egy hónap múlva szabadult volna fel egy gép. Elmehettem viszont az üzletbe, amely nem volt nagyon messze tőlünk, és ott hely. ben varrhattam. Naponta elsétáltam az üzletbe bársonyanyagokkal megrakodva, amíg csak mindegyik függöny el nem készült. Mire az utolsóval végeztem, olyan fáradt lettem, hogy a géptűt az egyik ujjam hegyén is átfuttattam! Amikor hírét vettük, hogy Bunny Fryt, akit még a lisszaboni brit nagykövetségről ismertünk, követként a budapesti brit képviseletre helyezték, Guy írt neki és megkérdezte, hogy meglátogathatja-e ott Nem csupán azt az országot akarta megismerni, amelyről olyan soká hallott tőlem, hanem fel akarta mérni, milyen módon segíthetne családomnak. Nem örültem a tervének, de nem szóltam semmit. Bunny postafordultával hosszú levélben válaszolt, amelyben közölte, hogy megérti Guyt, de „teljesen nyilvánvaló akadályok állnak az utazás útjába. Semmi kétségem sincs afelől, hogy a rezsim mindent tud & házasságodról, és ha személyesen ide jönnél, az kockázatos lenne Nem hiszem, hogy a legkisebb esélyed is lenne arra, hogy vízumot kapjál, így az egész kérdés gyakorlatilag ki van zárva. Nagyon saini. lom: ahogy Te is tudod, a világ bármely más pontján a lehető lepigyobb örömmel látnálak vendégül." Jóllehet nem volt időnk moziba vagy színházba járni, mindig szerettem Londonban lenni. Szabadnak éreztem magam, ahol észrevétlerd 238

azok-kelhetek, és azzal is jól elszórakoztam, hogy elnézegettem az rkon és a földalattiban az embereket. Hogy változtak az idők! á Azelőtt az emberek valahogyan egyöntetűek voltak — szinte meg lehetett állapítani, honnan jönnek és hová mennek. Most mindenki a 1 . 2 -ár kénye-kedvére öltözködött, és a hosszú ruhától kezdve a minis—zokriyán át a nadrágig mindenfélét hordott. Sokféle frizurát is látott az ember a hosszú, lobogó fürtöktől a kopaszra borotvált fejig, nem is szólva a hajszínek kavalkádjáról: a ragyogó vöröstől vagy zöldtől az arany- és ezüstszínig mindenre akadt példa. Ki lehetett találni az emberek belső tulajdonságait a megjelenésük alapján! augusztus elején István és én Portugáliába hajóztunk a „Highland cbieftain"-en, és nagyon csalódottak voltunk, mert Guy nem jöhetett velünk. Még mindig rengeteg munkája volt a lakások festésével és berendezésével. Miklóspapa, Magdamama és Baján Artúr várt bennünket a lisszaboni ragyogó napsütésben. Gyönyörű, meleg idő volt, de a tenger fogvacogtatóan hideg. Papa és István úszott, de én csak bámultam őket. Jó híreket kaptunk Magyarországról: Rákosi Mátyás — akit mi csak a magyar Sztálinnak hívtunk — lemondott és júliusban Moszkvába utazott, minden bizonnyal azért, mert olyan nagy volt az ellenállás a terroruralmával szemben. A szovjetek Gerő Ernőt ültették a helyébe. Jelenthet-e ez bármiféle javulást? Ki tudja. De legalább elkezdte a foglyok szabadon bocsátását. Augusztus 19-én, vasárnap, nagy Szent István-napi összejövetelt tartottunk, amelyen körülbelül negyven magyar jelent meg! Mindannyian részt vettünk az estorili szaléziánus templomban az istentiszteleten, ahol magyarul énekeltünk, és egy magyar zászlót is kitettünk. Mindennap, reggeli után, István magyarul, franciául és németül olvasott nekem. Megérkeztek a vizsgaeredményei Skóciából: átment matematikából! Ebédnél jelentettem be a hírt, és mindenki nagyon örült. Az iskolában, valamint az angol barátainak, István most már Stephen volt, és Guy is ezen a néven kezdte szólítani. A családdal együtt megnéztük az Elfújta a szél című filmet, Vivien Leigh-vel, Clark Gable-lel és Leslie Howard-dal. Csodálatos élmény volt, négy óra hosszat tartott, de észre sem vettem az idő múlását. Ditti Beck, aki elutazott, kedvesen felajánlotta és használatra nálam hagyta Rover kocsiját. Istvánnal szeptember 12-én Fatimába autóztunk. A mentőhelyen szervita nővéreimmel együtt egész éjjel dolgoztam, mindössze egy órát aludtam az autóban. Miután István végignézte a 239

lenyűgöző gyertyás felvonulást, egy fa alá matracot tettem, és ott h totta álomra a fejét. Öt nappal később visszament az iskolába, de útközben megLondonban, ahol Guyjal sokat mulattak; minderről táviratban értesbennünket. Guy már ki is adta mindhárom lakást a házunkban - a k szinteseket házaspároknak, a kisebb lakást egy agglegénynek - mindez nagyon jó hír volt. Október 9-én Miklóspapa, Magdamama es mnéhány kedves barátunk kikísért az „Alcantarához", amelyen egy utaztam Southamptonba. Guy a londoni Victoria pályaudvaron vált rám. Úgy láttam, nagyon lefogyott, nyilvánvalóan rengeteget dolgbzou a házban, • de nagyszerű munkát végzett, amiről saját szememmel is meggyőződhettem, amikor meglátogattuk mindhárom bérlőnket. Két hatalmas, festett portugál vázát hoztam, amelyekbe fát ültettünk a ház bejáratához - mindenkinek nagyon tetszettek. Guy és én Catterickbe autóztunk, ahol Ila nagyszerű vacsorával várt minket. Felhívtam Istvánt Skóciában - boldognak hallottam a hangját, és hirtelen ráébredtem, hogy elkezdett mutálni! Október 22-én hallottuk, hogy Lengyelországban Gomulkát választották meg a kommunista vezetőség ellenére. Csodálatos a lengyel nép! Október 23. Továbbra is nagyon izgalmas hírek jöttek Lengyelor. szágból, és Budapesten az egyetemi hallgatók tüntettek - úgy tűnt hogy nem maradunk el a lengyelek mögött. Október 24. A telefon-összeköttetés Budapesttel megszakadt. Harcokról és halottakról szóltak a hírek. A szovjet csapatok beavatkozása felrázta az egész országot, és a forradalom szabadságharccá alakult át. Nagy Imre lett a miniszterelnök, és az orosz csapatokhoz fordult segítségért. Szívszaggatóak voltak a hírek - a rádióhoz és a televízióhoz tapadtunk, aludni sem tudtunk. Október 25. Veronica Gracie telefonált, és azt mondta: „...rendkívül módon csodálom a nemzetedet, és mindig rátok gondolunk." Valódi jó barát volt. Sokan hívtak még. Nehezen viseltem el, hogy nem vagyok ezekben az időkben Miklóspapával és Magdamamával. Majdnem minden nap írtunk egymásnak, és időnként telefonon is beszéltünk egymással a budapesti forradalom idején. A fiatalok nagy szerepet játszor tak a harcokban. Az iskolában megtanították nekik, hogyan legyenek' jó kommunisták, és hogyan harcoljanak. Most a tanultakat átültették gyakorlatba, kanóccal ellátott és petróleummal töltött palackokból lotov-koktélokat készítettek, s így szálltak szembe a tankokkal. A szüleik sikertelenül próbálták otthon tartani őket. A hírek szerint egyszer. 240

or gyerekek egy kapubejáróba húzódva vártak arra, hogy felveyék a harcot a közeledő tankkal szemben, az egyikük felkiáltott: gvigyázz, jön a mama!", mire mindannyian futásnak eredtek. - Az esti elás szerint az összecsapások folytatódtak. október 26., péntek. Majdnem hihetetlen volt, hogy még mindig kitartottak. A rádió szerint tüntetés volt a budapesti brit nagykövetség és egy ötventagú küldöttség ment be, hogy Bunny Fry követet je: ér az Egyesült Nemzetek Szervezete avatkozzék be. Elmentem a templomba, és arra kértem MacMillan atyát, hogy vasárnap mondjon misét a magyarokért, s kérje meg a gyülekezetet, hogy ők is imádkozzanak értük. Először arra gondoltam, hogy azzal a rengeteg orosz katonával szemben teljesen hiábavaló lesz annak a sok pnbernek az áldozata, és a helyzet csak még rosszabbra fordul később; most azonban már megnyugtató volt az a tudat, hogy bár óriási az áldozat, mégsem lesz hiábavaló! Gerőt leváltották, és az emberek ígéretet kaptak, hogy a szovjet csapatok hamarosan távoznak. Nem tudtam Budapestet tisztán fogni a mi kis rádiónkon, és egy perc nyugalmam sem volt, amíg nem hallok a családomról. Október 27., szombat. Ma levelet kaptam Magdamamától, amelyben azt írja: „...izgatottan várjuk a Nyugat reakcióját a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, noha a múltbeli tapasztalatok miatt nincs sok reményünk. Talán, ha a kedvenceik, a csehek is megmozdulnának, könnyebben elhinnék, milyen kibírhatatlanok a körülmények a kommunisták által megszállt országokban." Elmentem a plébániatemplomba és a richmondi Szűz Mária Mennybemenetele kolostorba a nővérekhez, és megkértem őket, imádkozzanak mindannyian az otthoniakért. Valamennyien nagyon kedvesek voltak; megígérték, hogy imádkozni fognak. Guy, Ila és én továbbra is a rádióhoz tapadtunk - még mindig kitartottak, de rengeteg halott volt. Nyilvánvalóan megmutatkozott, milyen mély elkeseredés lett úrrá a nemzeten, de annak ellenére, hogy az emberek tudták, milyen megtorlásra számíthatnak, tovább folytatták a harcot. Bárcsak most megtudná a világ, hogy milyen is a „kommunista paradicsomban". Kovács Béla és Tildy Zoltán az új nemzeti kormányban volt, ami jót jelentett, de egy másik jelentés szerint orosz csapatok közeledtek nagy erőkkel. írtam Lady Edwina Mountbattennek, aki tragikusan elhunyt férjével együtt Pista jó barátja volt, és megkértem: mint a brit vöröskereszt vezetője szervezze meg, hogy gyógyszert és élelmiszert küldjenek Magyarországra. Meghatóan kedves pozitív választ kaptam tőle. 241

Október 28., vasárnap. Minden percben azt vártuk, hogy bemondják. az ellenállás megszűnt, és a szovjet tankok „helyreállították a rendet". de csodák csodájára mindez nem következett be, és úgy tűnt, hogy kormány a felkelők egyre több követelését teljesíti. A menekültek kezdtek híreket hozni erről a „decens" forradalomról. Vigyáztak, hogy ne legyenek fosztogatások, és az emberek segítették egymást. Elkerülhetetlen volt a megtorlás, de ez az Ávo elviselhetetlen kegyet. lenkedéseinek volt a következménye. Előző éjjel bejelentették, hogy a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást a fővárosból! Nem mertem elhinni, és újra és újra meghallgattam a híreket. A pápa felhívta a híveket és a papokat, hogy imádkozzanak és tartsanak miséket. A televízió híradásai fantasztikusak voltak, képeket adtak az osztrák határról és Magyarországról is. Guy könnyes szemmel nézete végig, és szeretett volna odamenni segíteni — ugyanúgy, ahogy én is! A magyarok Genfből gyógyszereket kértek, és Nagy-Britannia is buszonötezer fontot adományozott, ami — azt reméltem — csak a kezdet volt. Úgy éreztem, hogy az egész szabad világ velünk van. Tegnap könnyező, szomorú, feketébe öltözött magyar csoport tüntetett Londonban; olyan zászlókat vittek, amilyen a szabadságharcosoknak volt Magyarországon: a kommunista jelképektől megfosztott lobogókat. Úgy látszott, hogy Nyugat-Magyarország a felkelők kezében van. Az osztrák gyógyszer és egyéb segély mind nagyon megható volt. Írtam Miklóspapának arról, hogy milyen közel érzem magam hozzá akkor, amikor egy újabb fehér hadsereg formálódik otthon. Nagy szükség lett volna egy olyan karizmatikus „fővezér" típusra, amilyen ő volt 1919-ben! Október 29., hétfő. Estorilból naponta érkeztek hírek. Mama levele és telefonja arról tudósított, milyen aktív Papa. Sürgönyöket küldött az amerikai elnöknek, Eisenhower tábornoknak, a brit és francia külügyminiszternek, Anthony Edennek és Pierre Mollet-nak, valamint az ENSZ főtitkárának, Dag Hammarskjöldnek. Arra kérte őket, tegyenek meg minden tőlük telhetőt Magyarország megmentésére és felszabadítására. Örömmel hallottam, hogy Bartheldy Tibor és Hubay Andor segített neki a fordításban stb. Bartheldyvel és Nickyvel felkereste a lisszaboni pátriárkát, és arra kérte, mondjon emlékmisét a Magyarországon elesett hősökért. A pátriárka nagyon megértőnek mutatka. zott, és megígérte, hogy néhány napon belül sort kerít a misére. Miklóspapa kihallgatást kért Salazar miniszterelnöktől is, amelynek a napokban kellett volna lezajlania, arra szerette volna kérni, hogy 242

országos gyűjtést indítson Magyarország élelmiszerrel és ruhával való segítésére. A portugáliai lapok nagyon együtt érzően és elismerően írtak az otthon történtekről. A Casa San Joséban megállás nélkül csengett a telefon, és magyarok jöttek-mentek reggeltől estig. A kedvezőbb iírek miatt most minden csöndesebb volt. Magdamama még hozzáfűzte: „Naponta kapjuk a leveleidet, a gondolataink találkoznak, és nagyon jólesik, hogy Istvánt is állandóan tájékoztatod az eseményekről." Október 31., szerda. Sajnos Magyarország lekerült az újságok címlapjairól; az izraeli—egyiptomi háború lépett az érdeklődés homlokterébe. Ezen a napon jelentették be az Egyiptom elleni angol és francia légitámadásokat és az izraeli csapatok előrenyomulását a Sínai-félszigeten. Nagy volt az izgalom Szuez miatt. Csodálatos hír volt, hogy Mindszenty bíborost kiszabadították. Láttuk beszélni is a tévében. Szinte hihetetlen volt, mi mindent értek el a felkelők. Remélhetőleg a terror nem tér vissza — noha elképzelhetetlennek látszott, hogy a szovjetek szabad választásokat engedélyezzenek, mert akkor nekik távozniuk kellene. Állandó kapcsolatban álltam Cannes-ban tartózkodó szüleimmel is, akik az alábbi sürgönyt küldték november 1-jén: „Éppen most kaptunk egy táviratot, az egész család jól van, szeretettel, Papi." Összeölelkeztem Ilával, és sírtunk örömünkben. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert november 4-én tizenhét szovjet hadosztály zúdult Budapestre, és néhány nap alatt megtörték az ellenállást. Hangulatunk azóta mélypontra süllyedt. A kommunista rádió azt mondta, hogy Horthy ügynökei és katonái aktívan tevékenykedtek ebben a „fasiszta ellenforradalomban"... Semmi sem állhatott távolabb ennél. Még annyi év után is, tisztán hallom Nagy Imre hangját, amint rádión kéri az Egyesült Nemzetek Szervezetének a segítségét. Újra és újra bejátszották az üzenetet, amely úgy hangzott, mintha egy fuldokló ember kiáltott volna kétségbeesetten segítségért. Igen, Európa közepén magunkra maradtunk, egyik közép-európai állam sem jött segítségünkre, senkinek sem volt bátorsága segíteni, megakadályozni a történteket. De miért történt mindez velünk? Kállay Miklós egykori miniszterelnök adott választ emlékirataiban: „A feltétel nélküli megadás totális követelése lehetetlenné tette a békét, és kizárta a szabadság lehetőségét."' • Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. II. kötet, 257. o. 243

Az angolok megpróbálták elérni az Egyesült Nemzetek Szervezetétől egy olyan rendőri erő felállítását, amely keresztülviszi a határozatok végrehajtását — sajnos Magyarország számára már túl későn! Guyjal egyelőre azt közölték, hogy nem helyezik át, és hogy mindig könnyen elérhető helyen legyen. Ez kedvezett terveinknek, mert már befejeztük a csomagolást Catterickben, és a szüleimhez készültünk Cannes-ba Portugália felé menet. Egyelőre sikerült elhelyeznünk Ilát a szomszédban lakó rendkívül kedves Burbury családnál, akiknek kisbabájuk volt. Ila boldognak tűnt, hogy ismét eredeti foglalkozását űzheti. Nehéz volt más dolgokra koncentrálni, hiszen gondolataim állandóan az otthoni szörnyűségekhez tértek vissza. A televízióban láttuk az Andrássy út 60. alatt lévő hírhedt ÁVO-börtönök megnyitását és a botladozó rabok megjelenését, amint meggyújtják első cigarettájukat nehéz volt elhinni, hogy most esetleg visszakerülhetnek oda, ahonnan kiszabadultak. Sokan menekültek az osztrák határ felé, és időben kijutottak, de Budapest messze van a határtól, és attól féltem, hogy szegény testvéreim elszalasztották a lehetőséget. Vajon megkísérli-e Sya a korábbi megpróbáltatásai után ismét elhagyni az országot? Magdamama elmondta, hogy november 4-e után Miklóspapa nem kapcsolta be a rádiót, nem olvasott újságot, s úgy gondoltam, talán jobb, hogy nem hallgatta azt a sok borzalmas hírt. Ezután egy levelet kaptam tőle némileg megváltozott kézírással és stílusban. Nem lepett meg, hogy teljesen meg volt törve, de reméltem, hogy nem adja fel a reményt, mert mindig a legjobb megoldásba vetett hite volt az ereje. Rövid londoni tartózkodásunk során felkerestem a Magyar Központot, ahol lázas munka folyt. Egyfolytában özönlöttek oda a különböző áruk, és ezzel csak nehezen tudtak lépést tartani. Felajánlottuk segítségünket és azt is, hogy szükség esetén Ausztriába megyünk, de a brit szervezet már gőzerővel dolgozott, és csak akkor mentünk volna, ha valódi segítséget nyújthatunk. Megpróbáltunk Istvánnak angol útlevelet szerezni, amelyet én, mint brit állampolgár, kérhettem is. Mialatt Londonban voltunk, a Belügyminisztérium megbízásából két hivatalnok keresett fel a Scotland Yardtól. Nagyon rendesek voltak, és kérdéseket tettek fel nekem Istvánnal kapcsolatban. Különösen azt szerették volna megtudni, érdeklődik-e a politika iránt; tiszta lelkiismerettel nyugtathattam meg őket, hogy ennek addig semmi jelét sem adta. Azzal mentek el, hogy elküldenek valakit Gordonstounba is, hogy beszéljen Istvánnal. 244

Elképzelhetik megdöbbenésemet, amikor másnap levelet kaptam Istvántól, amelyhez egy cikket is mellékelt. A cikket ő írta az utóbbi ma gyarországi eseményekről, az iskolai újság szerkesztőjének kérésére, főleg azzal a céllal, hogy adományokat gyűjtsön a Hungarian Relief Fundnak. Annyira tetszett a cikk, hogy mindenki informálására kitették a falra. Az Istvánt meglátogató hivatalnok talán azt fogja gondolni, hogy szándékosan vezettem félre őket. Később hallottam: valóban járt ott egy hivatalnok, de vagy nem vette észre a cikket, vagy megértette annak valódi célját. Aztán egy furcsa eset történt, amikor Guy egyedül volt otthon. Valaki csengetett, és közölte, hogy a Scotland Yardtól jött. Guy behívta, és a látogató elmagyarázta, hogy brit útlevélkérelmünk ügyében jött, amelyet csak akkor kapunk meg, ha a Horthy-vagyont átadjuk, és hogy megkéri a Belügyminisztériumot, hogy vizsgálja meg Guy bankszámláját. „Ne fáradjanak azzal, minden itt van", válaszolta Guy, és kivette bankegyenlegét az íróasztalából, amely 349 fontnyi adósságot mutatott. „Es ez a ház?" — kérdezősködött tovább a látogató. Guy közölte, ellenőrizheti a Grindley's Banknál, hogy jelzálogra vettük, és hogy a bank fizette a díjakat. „Ha mindent meg akar tudni a Horthy család pénzügyi helyzetéről, akkor keresse fel a miniszterelnök személyi titkárát, Mr. Jock Colville-t, aki, amikor a lisszaboni brit nagykövetségen dolgozott, Horthyék közeli szomszédja volt, és jól ismeri őket" mondta Guy. Ezután többé nem hallottunk az ügyről, és István végül is megkapta az útlevelet. Guyjal Cannes-ba autóztunk. Megérkezésünk után nem sokkal Bécsből értesítettek bennünket, hogy családunk minden tagja életben van Budapesten. Mindez csodával határos volt, mivel november 3-a után nem volt élelem a magyar fővárosban, és ázsiai kinézetű katonák házról házra jártak szabadságharcosokat keresve. Később értesültünk Blankenstein Elly (Pejacsevics) unokatestvérem és férje, Lajos tragikus haláláról: mindkettőjüket az otthonuk ajtajában lőtték le az orosz katonák teljesen értelmetlenül, négy gyermekük szeme láttára. Ugyanerre a sorsra jutott Sya sógornője, Esterházy Alice és férje, Szécsen Miklós is. Ezekre a szörnyű tragédiákra nem is lehet szavakat találni. Kapcsolatban álltunk olyan emberekkel Bécsben, akik segíteni tudtak a Magyarországról menekülőknek. Voltak olyan vezetők, akik tudták, hogyan lehet átjutni a határon, és pénzt akartak keresni azzal, hogy embereket kísérnek át Ausztriába. Ezer dollárt kértek egy felnőttért és ötszázat egy gyermekért. 245

Hogyan tudtuk a pénzt összeszedni olyan gyorsan? Szerencsére sok barátunk volt, akik vagy úgy adtak pénzt, hogy nem kérték vissza vagy előlegeztek bizonyos összegeket. Barátunk, Sir Oliver Duncan' táviratilag azonnal elküldte a szükséges összeg felét, míg Zog király Geraldine királyné adta kölcsön a maradékot — amelynek nagy reszé," Portugáliába való visszatérésünkkor vissza tudtam fizetni abból pénzből, amit nagylelkű portugál barátainktól kaptunk. A dollárösszeget egy bécsi bankban kellett letétbe helyezni, és csak akkor fizettek a vezetőknek, ha az emberek biztonságban megérkez. tek. Saját kézírásommal üzenetet küldtem a „vezetővel", hogy legyen bizonyíték a kezében arra, hogy mi küldtük. Napokig semmit sem tudtunk — Geraldine és testvére, Virginia és még több más barátunk is eljött, hogy velünk együtt izguljon. Végül november 20-án Sya és Józsi telefonált Bécsből! Mindössze egy órával korábban érkeztek két fiukkal, Pállal és Szuszuval, valamint Józsi testvérével, Lajossal. Sya azt mondta, hogy nem akar addig eljön ni Bécsből, amíg nem tud valamit tenni másik két testvérünkért, men most a legalkalmasabb az idő a menekülésre — egy hét múlva már esetleg túl késő lehet. Az európai országok vállalták, hogy meghatározott számú menekül. tet befogadnak, így azt tanácsoltuk Syának, haladéktalanul kérvényezzék a svájci beutazást, mielőtt betelik a kvóta. Az utolsó svájci csoportba kerültek, és Locarnóba vitték őket a svájci hatóságok, hogy un pihenjék ki fáradalmaikat. A város mindössze ötszáz kilométerre volt dél-franciaországi tartózkodási helyünktől, és Guyjal együtt úgy határoztunk, hogy odamegyünk őket fogadni. Magdamama legutóbb arról értesített bennünket, hogy nagyon megijedt Miklóspapa miatt, aki november 20-án hirtelen erősen belázasodott, és köhögni kezdett. Kedves Pap Lajos „doktor bácsink" azonnal odament, és hörghurutot állapított meg, amelyet hatékonyan kezelt, úgyhogy Papa két nap múlva már jobban volt. A leveleikből áradt a szeretet és megértés, és nagyon sajnáltam, hogy éppen akkor nem lehetek velük. Pap professzor maga is írt Miklóspapa betegségéről, és azt közölte, hogy véleménye szerint teljesen meggyógyult. Nicky sógorom időközben arra készült, hogy feleségül veszi Hema de Croy hercegnét, akivel Estorilban találkozott. A menyasszony angol—argentin családból származott, leánykori neve Helena Lindsay Lewis volt. Mostani nevét első férjétől, Croy hercegtől kapta, akitől elvált. Miután mindkettőjüknek nehézségeik akadtak az irataikkal 246

Nickyn ek semmilyen papírja sem volt a válásáról stb., úgy döntöttek, hogy Skóciában kelnek egybe, és már el is utaztak Portugáliából. Újabb hírek jöttek Magyarországról: Nagy Imre miniszterelnök a jugoszláv külképviseleten keresett menedéket, de amikor határozott ígéretet kapott biztonságát illetően, elhagyta a képviseletet, és azóta nyoma veszett. Hogyan hihetett azoknak a gazembereknek! Guy és én megérkeztünk Locarnóba, és nem lehet szavakban kifezni azt a boldog viszontlátást. Syát elég jó színben találtam, de Józsi csont és bőr volt. Sya leveleiből tudtam, hogy a börtönben olajos szardíniáról álmodozott, ezért egy tucat szardíniakonzervet vittünk neki, hogy annyit ehessen, amennyi csak jólesik. Elmentünk a szabadba piknikezni a gyerekekkel, és mind nagyon jól kijöttek Guyjal. Ő és Józsi nagyon mulatságosak voltak együtt — sokszor megnevettettek bennünket. A svájci hatóságok igen nagylelkűek voltak, a menekülteknek különböző kérdőíveket kellett kitölteniük, és szabadon választhattak, hogy hol kívánnak letelepedni, és milyen munkát kívánnak végezni. Szerencsére ott voltam, amikor a mi drága Józsink azt akarta beírni: „hegesztőmunkás", mert ez volt az utolsó foglalkozáSa Magyarországon, ahol neki más munkát nem engedélyeztek. Azt mondta, nem akarja kihasználni a vendéglátók jóindulatát, de én biztosítottam arról, hogy ez ostobaság, és olyan állás iránti kérelmet adattam be vele, amely megfelelt diplomájának és képességeinek. Azt gondoltam, Józsinak legalább hat hónapi pihenésre lenne szüksége, mielőtt munkába állhat, de nem élt ezzel a lehetőséggel. Végül is jó állást kapott egy Zürich melletti gyárban és egy lakást is a közelben. Bécsből arról értesítettek bennünket, hogy Éva fia, Péter megérkezett, és arra vár, hogy édesanyja bármely nap követi. Ezért úgy döntöttünk, hogy Guyjal együtt Bécsbe utazunk, ahol talán valamit segíthetünk, és ott várjuk azokat a családtagokat, akiknek sikerül még kijutniuk. Először Éva érkezett meg november 27-én; Myro és Gyuri követte két gyermekük, Magdi és Dudi társaságában. Mulattunk Guyon, aki kijelentette, hogy hetente születik egy új sógornője. Olyan volt mindez, mint egy szép álom... és visszaemlékeztem azokra a gyertyákra, amelyeket olyan vonakodva gyújtottam meg minden hónap 13-án Fatimában, arra kérve a Szűzanyát, hogy tartsa meg őket biztonságban, és adjon egy boldog viszontlátást... Amilyen hamar csak lehet, hálaadó zarándoklatra megyek Fatimába! Éva és családja végül Belgiumban kötött ki, míg Myroék a németországi Kölnben. Egy angol úrral találkoztak Bécsben, aki azért volt 247

ott, hogy a menekülteknek segítsen, s amikor Myro lányával, Magdi keresztlányommal találkozott, felajánlotta, hogy angliai taníttatása mi den költségét állja. Csodálatos lehetőség volt ez Magdi számára, bár ez nazt jelentette, hogy annyi évi — még a kitelepítésbeli — együttlét után most el kell válnia családjától. Természetesen elfogadták a nagylelkű ajánlatot, noha a szülők Németországban lesznek, Magdi pedig a híres leányiskolában, a Farnborough Hill Convent College-ban, Angliában Magdi egy évvel később díjat nyert angoltudásáért, és azt hivatalosa n adták át neki a londoni Royal Albert Hall-ban. A kolostoriskola befe. jezése után beiratkozott egy titkárnői tanfolyamra, mert keresni akart, hogy szüleit segíthesse. Guy és én visszamentünk Portugáliába, hogy végre ismét együtt lehessünk anyósommal és apósommal, és velük töltsük a karácsonyt, Később István is megérkezett Gordonstounból, nagyon magasra nőtt időközben, és már magasabb volt Guynál is. Pihenésre volt szükségünk, mielőtt meghallgatjuk egymás híreit — mert rengeteg mesélnivaló akadt! Madeleine, útban Amerika felé, mindössze két napot töltött Lissza. bonban, és még ingerlékenyebbnek találtam, mint korábban, szereil• csére nem velünk, hanem mindenki mással szemben. Tudtam a maszszőrétől, hogy évekkel korábban autóbalesete volt, amelynek során a gerincében lévő idegközpont súlyosan megsérült. Emiatt állandó fáldalmai voltak, és a masszőr szerint, valóságos csoda, hogy „a hölgy" egyáltalán képes mosolyogni. Talán ez volt türelmetlenségének és ingerlékenységének az oka. Hosszú évek óta ez volt a legszebb karácsonyunk: velünk ünnepelt Guy is, és mindegyik testvéremmel tudtam telefonon beszélni karácsonykor és szilveszterkor is. Egy évvel korábban mindez reménytelen álomnak tűnt. Nicky és Hema de Croy december 22-én házasodott össze Skóciában. Néhány nappal később visszajöttek, és Hema estorili villájában telepedtek le. Nagyon boldognak látszottak, aminek végtelenül örültem, mert ez megoldotta még egy problémámat. Eddig még nem említettem, hogy amikor Nicky 1948-ban Németországból visszament Brazíliába. egy hosszú levélben azt írta nekem, hogy azért hagyta ott a szüleit és költözött olyan messzire, amilyen messzire csak lehet, hogy ne legyen a közelemben. Szerelmes volt belém, és mivel én nem viszonoztarn érzelmeit, úgy döntött, hogy talán soha többé nem jön vissza! Akkor is úgy éreztem, hogy nem olyan tragikus a dolog, mint arrulyennek hangzik, mert mindannyian tudtuk, milyen könnyen esett ki 248

és be a szerelembe Nicky a múltban. Azt válaszoltam neki: annyira megfogyatkozott a családunk, hogy össze kell tartanunk a jövőben, és ilyen módon is kell segíteni a szüleinek. Tudta, mennyire ragaszkodom hozzájuk, akikkel szemben legalább annyira a leányuknak éreztem magamat, mint ő a fiuknak, és ezért harmonikus kapcsolatot kell teremtenünk. Soha nem válaszolt erre a levélre, de úgy látszott, hogy elfogadta érvelésemet, mert később visszajött Portugáliába. Elvittem őt esténként autózni Bibetta Coatsszal, aki iránt akkor őszinte érzelmeket táplált. Ez a kapcsolat Bibettával akkor szakadt meg, amikor Hemával találkozott. 1957. Az év első napján egy magyar menekültgyermek-tábort látogatta m meg Oeirasban, ahol magyar pap mondott misét. Elvittem Miklóspapát a szokásos újévi körútra, és a nap hátralévő részében barátok váltották egymást otthonunkban. Furcsa volt, hogy Miklóspapa mindent egyfajta gépiességgel csinált, minden kezdeményezőkészség nélkül, nem olvasott újságot és nem hallgatott rádiót sem. Egészségesnek látszott, de nem tudtuk Magdamamával mire vélni a dolgot. Január végén, egyik hűséges weilheimi muskétásomnak", Iványi János századosnak köszönhetően — aki az Egyesült Államokban telepedett le, és színes filmeket küldött, hogy csináljak képeket a családról — néhány nagyszerű fényképet készítettem a szülőkről és Istvánról, mielőtt visszament a gordonstouni iskolába. Nyilvánvaló volt, hogy a tragikus magyarországi események után Miklóspapa könnyebben elfáradt. Január 26-án azzal ébresztette Mamát, hogy hirtelen nehezen lélegzik, alig kap levegőt. Mama azonnal felkeltett engem, és percek alatt sikerült elérnem a híres szívspecialistát, dr. Loureirót, aki Estorilban lakott. Két injekció azonnal megszüntette a légzési nehézségeket, és az orvos fekvést rendelt el. Még aznap délelőtt alapos vizsgálatot kezdtek. Vért vettek, röntgenfelvételeket és egyéb vizsgálatokat készítettek, és megállapították, hogy Miklóspapa tökéletes rendben van, a hirtelen szívelégtelenség az általános kimerültségnek tulajdonítható. Az orvos bizakodott, és Miklóspapa élénkebb volt, csak amiatt morgolódott, hogy ágyban kell maradnia. Még mindig megvannak a feljegyzéseim, amelyeket a betegség lefolyásáról írtam. Mindent lejegyeztem, lázgörbét csináltam, és mindegyik bevett gyógyszert felírtam. Az orvos nekem adta meg utasításait, és nekem adta oda a szükséges injekciókat is. Senki sem javasolta, hogy hívjunk ápolónőt, mert Mama és Nicky biztos volt abban, hogy nem találhat nálam lelkiismeretesebb és odaadóbb nővért. Ez igaz is volt. 249

Az egész betegség két hétig tartott, és csak két nappal apósom halál, előtt vette át a nappali szolgálatot tőlem Eleonóra, egy nappalos nővé; mert már nagyon szenvedtem az álmatlanságtól. Már az első hét után; rájöttem, hogy Miklóspapa nem fog meggyógyulni, és bármit mondott is az orvos, tudtam, hogy a vég bármelyik pillanatban bekövetkezhet A hetedik napon sikerült rávennem Magdamamát, hogy aludjon egy másik szobában, hogy pihenni tudjon, és én ültem vagy feküdtem az ő ágyán Miklóspapa mellett, aki nagyon nyugtalanul aludt, gyakorlatilag állandóan ébren kellett lennem, hogy mindig betakarjam. Valójában azonban azért kellett valakinek az ágya mellett lennie egész éjjel, mert időnként öntudatlanul hirtelen felkelt az ágyból azzal, hogy fel kell öltöznie, mert „haza kell menni". Megkérdezte, merre és hogyan induljon, és hozzátette: „sietnünk kell, a hintó előállt". Ekkor mindig gyengéden visszavezettem az ágyához azzal: „Még nem, Papa, várjon türelemmel, majd szólok, hogy mikor mehetünk." Felvettünk egy éjszakás nővért, de kiderült: hibát követtünk el, mert már az első éjjel amikor szolgálatban volt, Miklóspapa felugrott és elindult az ajtó fele: A nővér megpróbálta erőszakkal visszatuszkolni az ágyba, erre Papa hevesen ellökte. A nővér megrémült, és futva jött hozzám segítségért. Gyengéden visszavezettem Papát az ágyba, és nyilvánvalóan az én megszokott hangom miatt engedelmeskedett. A nővér meg volt ijedve, és én nem tartóztattam, amikor elment. Miklóspapa lélegzési zavara fokozódott, és a második héten egy oxigénpalackot szereztünk be, amit időnként használtunk is. Szerencsére nem volt tudatában, hogy milyen súlyos az állapota, és semmit sem szenvedett ez idő alatt. Nem ismerek senkit, aki olyan udvariasan és türelmesen viselte volna betegségét, mint Miklóspapa; mindent megköszönt, és engedte, hogy mindent megcsináljak, ami szükséges, anélkül hogy bármit is kérdezett volna, sőt figyelemre sem méltatta ezeket a dolgokat. Kizárólag akkor, amikor az orvos beadott egy injekciót vagy vért vett tőle, jegyezte meg nekem magyarul: „Amikor te csinálod, nem bánom, de a többieket nem szeretem." Február 4-én hörghurut jelentkezett, de sikerült két napig lent tartani a lázát, ezután azonban oly mértékben fordult roszszabbra az állapota, hogy egyre kevésbé tudta, mi történik körülötte. Amikor azonban magánál volt, rámosolygott családjára, és nagyon élvezte jelenlétünket. Nicky és Hema mindennap benézett, és HCITI2 pompás aszpikokat és zseléket készített; jószerével csak ezeket az ételeket ette jó étvággyal. 250

Február 8-án reggel, amikor éppen elláttam, megszólalt: „Eszem a lelkedet, mikor fogsz már aludni egyszer?" Aznap este mindannyiunkra rámosolygott, de az éjszaka folyamán nem ébredt fel. Alhattam volna, mert nem takarózott ki, de a lélegzetét és a pulzusát figyeltem, arra gondolva, hogy bármelyik percben hívnom kell az orvost. A keze és a lába nagyon hideg volt, és meleg törülközőkkel próbáltam felmelegíteni. Mielőtt a nappalos nővér megérkezett volna, pár kanál meleg folyadékot adtam neki, amit félálomban lenyelt. Amikor a nővér és dr. Loureiro megérkezett, az orvos intravénás injekciót adott papának, és azt mondta, hogy ennél többet nem tehet. Hagyjuk aludni, és délután majd visszajön. Alig lépett ki a házból, amikor Miklóspapa feje lehanyatlott. A nővér segítségével azonnal feltettük az oxigénmaszkot, és egy sympatholinjekciót adtunk neki. Guyt dr. Loureiro után küldtem, akit még a kertben sikerült utolérnie. Visszasiettek, és akkor Loureiro közölte velem, hogy már semmi remény sincs. Nagy békét és csöndességet éreztem magamban, és azt reméltem, hogy Papa is ugyanígy érez. Hirtelen nagyon fáradt lettem. Szerencsére Mama a fürdőszobában öltözködött, és addig távol tartottuk, amíg a nővér segítségével fel nem öltöztettem Miklóspapát tengernagyi egyenruhájába s két, koronával és címerrel ellátott magyar zászlót nem tettem az ágy fejéhez és lábához. Az egyenruháján egyetlen díszítés volt, a Mária Terézia Rend jelvénye, a lábát az osztrák—magyar tengernagyi zászlóval takartam be, és négy ezüst gyertyatartót helyeztem az ágy két oldalához. Mama amikor bejött, így látta meg: békésen, szinte megelégedetten feküdt Miklóspapa az ágyon. Mama nagyon bátran viselkedett, noha teljesen le volt sújtva. Tudtam, hogy elvesztette élete értelmét Papa halálával, és azt is tudtam, hogy soha nem fogom elhagyni, amíg él. Ismételten megkérdezte tőlem, hogy el kell-e költöznie, mert ott szeretne maradni, ahol együtt voltak. Biztosítottam arról, hogy nem kell elmennie. A szobát rövid idő múlva virágok borították el, és Miklóspapa még körülbelül tíz óra hosszat maradt így velünk. Délután sokan jöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák. Umberto király érkezett Graziani tábornokkal; majd Don Juan, Conde de Barcelona és Dona Maria — Don Juan, aki maga is tengerésztiszt volt, amikor bejött és mielőtt távozott, tisztelgett az admirális ágyánál. A Habsburg főhercegek és még sokan mások jöttek, egészen késő estig. Amikor magunkra maradtunk, imádkoztunk az ágyánál — azt a kis keresztet tettem Miklóspapa kezébe, amit az utolsó napokban állandóan keresett. Mamával aludtam együtt István szobájában, és 251

megmasszíroztam a hátát. Másnap reggel nagyon szomorú napra .eb. redtünk — Miklóspapa még mindig velünk volt, de már mozdulatlanul Nickyvel és Guyjal Lisszabonba mentünk koporsót és a sírhely kiválasztani. Nickynél ebédeltünk mindannyian, miközben Guy ügyelt a koporsó lezárására és lepecsételésére. Hewitt anglikán lelkész és Pap professzor — aki lelkész volt, mielőtt az orvosi pályát választor. ta — rövid gyászbeszédet mondott. A mi Pap „doktor bácsink" nagyon szépen beszélt. aya Ezután a koporsót az angol temetőkápolnájába vitték, ahol a m rok — Bartheldy, Csekonics, Villax, Pálla, Marjay stb. — virrasztottak kétóránként váltva egymást. Guy kísérte a koporsót Lisszabonba, és visszajövet elmondta, milyen gyönyörű volt, amint a kápolna nyitott ajtaján keresztül a lemenő nap megvilágította a ravatalt a magyar zász• lóval és a rengeteg virággal. A temetés február 11-én volt a gyönyörű lisszaboni brit temetőben. A nagy kertre hasonlító, fallal körülvett évszázados temető különösen tavasszal megragadó a júdásfáival és virágzó cserjéivel. A temető gondnoka, Serior Pedro, akinek az édesapja és nagyapja töltötte be előtte ezt az állást, a régi sírokat virágágyakká varázsolta. A temető falain belül volt a lisszaboni anglikán templom is. Amikor egyszer Papával a temetőben jártam, megjegyezte: „Itt szeretnék pihenni — amíg haza nem visznek egy szabad Magyarországra. Ha megéred, megígéred-e, hogy hazaviszel?" Megfogadtam neki, hogy kérését teljesítem. Guy és én vittük be Mamát, Nickyt és Hemát autóval Lisszabonba a temetésre. Diplomaták, királyi családok tagjai, portugál állami tiszt viselők és még sokan mások jöttek el végső búcsút venni — néhányan a tengernagytól, mások a kormányzótól, megint mások a baráttól, akinek az életét kioltotta imádott hazája szabadságának, valamint szabadságharcának eltiprása a szovjet tankok által. Minden vitán felül olyan korszakot jelképezett, amely most eltűnt. Rengeteg hazugságot terjesztettek róla, de azok, akik igazán ismerték, ragaszkodtak hozzá minderre bizonyíték a világ minden tájáról érkezett rengeteg levél, amelyeket azóta is őrzök. Most ránk várt a feladat: válaszolni arra a több száz levélre és táviratra, amelyet Magdamama kapott a világ különböző részeiről. Egy egyszerű, de szép sírkövet választottunk a magyar címerrel és a Horthy család címerével, s magyarul egy bibliai idézet került a sírkőre: „Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk." (2kor4:9) Ezután bármikor, amikor Lisszabonba kellett mennünk valamiért. Mama mindig megkért bennünket, hogy vigyük el az angol temetőbe 252

Sír előtt egy pad állt, és Mama ott ült és imádkozott, amíg csak érte m mentünk. A júdásfák nyílni kezdtek, és a temető gyönyörű volt. Most nagyon kellett Mamára vigyázni. Elvittem kivizsgálásra egy oshoz, és mindennap masszíroztam a hátát. A mi „doktor bácsink" viszont velem is törődött, mert akkor erre én is rászorultam. Előírta, hogy mindennap ússzam a termálvizes uszodában, s ez valóban sokat segített. Ugyanakkor a szakácsnőnk, Mária is gyengélkedett; vitamininjekciókat adtam neki látványos eredménnyel: ízletes új ételeket talált ki nap mint nap. Mindannyian elmentünk a Conde de Barcelona fiatalabb fiának, Don Alfonsitónak az emlékmiséjére, aki egy évvel korábban halt meg tragikus körülmények között, és beírtuk a nevünket az emlékkönyvükbe is. István április 2-án érkezett meg a húsvéti ünnepekre — remek színben volt. Nagyon örült, hogy Guyt még itt találta, és így együtt mehettünk hozat vagy egy quintát (kisebb birtokot) keresni, ahol végül otthont slapíthatunk. Nagy élvezettel néztük végig az eladó helyeket, és még a Tejo folyó másik partjára is átkeltünk, ahol sokkal olcsóbb volt az ingatlan. Majdnem minden napunkat ezzel töltöttük, és István szünideje rohamosan közeledett a végéhez. Röviddel azután, hogy elutazott, találtunk egy kedvünkre való quintát a Tejo folyó túlsó partján. Eléggé nagy földterület tartozott hozzá, és figyelembe kellett venni az ezzel kapcsolatos lehetőségeket is. A narancsfák kivételével a területnek puszta homokos talaja volt, és a háznak mindössze a felső szinten voltak ablakai, míg a földszint egy csűr volt. Guy szerint olyan, mint egy présház! Beszéltünk a helyi építési vállalkozóval, és hosszú órákat töltöttünk a költségek számolgatásával. Guy vállalkozása a londoni lakásokkal olyan sikeresnek bizonyult, hogy elhatározta: mostani szabad idejét arra használja, hogy egy másik lakást vesz. Késő este vittem be Lisszabonba, és a „Hubert"-en elhajózott Londonba. Egyedül tértem vissza a Casa San Joséba, ahol Mama várt rám. A ház szomorú volt, és csak ketten maradtunk ott, de boldogok voltunk, hogy együtt lehettünk. Mama is élvezte István leveleit, mert tele voltak mulatságos történetekkel. Meg tudta nevettetni Mamát. Legutóbbi levelében azt írta: .Újabban nagyon hazafias lettem, és hiányoznak a magyarok itt. Ha akarjátok, később többet is elmondok erről — Hajrá kuruc!" Mielőtt a márványkövet Miklóspapa sírjára tették, magyar földdel szórtuk be a sírt, amit magyar menekültek küldtek nekünk. Azért, hogy valamivel eltereljem Mama figyelmét, átvittem a folyón, és megmutat253

tam neki azt a quintát, amelyet meg akartunk venni. Nagyon élvezte a kirándulást. Nagy ajándékot kaptam Apponyi Madeleine-től, aki hozzájárult a quinta megvételéhez. Kellemes meglepetés volt. Guy már június 25-én visszajött, kedves öccsével, Daviddel, aki tíz kellemes napot töltött velünk. Örültem, hogy Mama eljött velü nk, amikor még több quintát is megnéztünk, de nekünk legjobban a „Quinta do Farol" tetszett. A „farol" világítótornyot jelent. Egy kis magaslaton állt az épület, ahonnan egy völgy fölött messzire el lehetett látni, talán ezért nevezték el világítótoronynak. Végül úgy határoztunk, hogy megvesszük. Ekkoriban jelent meg Miklóspapa könyvének amerikai kiadása a z Egyesült Államokban a Robert Speller and Sonsnál. Szépen sikerült a kötet, és kár, hogy Miklóspapa nem érhette meg ezt. Mama barátnője, Lady Cynthia Ramsay súlyosan megbetegedett: torokrákja volt. Mindig körülbelül tizennégy macskát tartott a házában, és még a kóbor macskákat is ő etette halmaradékokkal a kertjében. Néhány cica az ágyán aludt. Az orvos megmondta neki és férjének, Sir Patricknek is, hogy csak akkor lehet megmenteni az életét, ha megszabadul a macskáktól, mert azok okozzák a betegségét. Ő azonban hallani sem akart erről, és nem hitt az orvosnak. Meglátogattuk Mamával, és szörnyülködtünk, milyen csont és bőr lett ebből az egykor tündéri szépségű asszonyból. Három hónapra rá meg is halt. Júliusban Guyjal nagyszerű spanyolországi utat tettünk. Rover autóján ellátogattunk Salamancába, Burgosba — ahol megmutattam Guynak a székesegyházat —, majd onnan San Sebastianba, ahol jól kipihentük magunkat. Hendaye-nál léptük át a francia határt, megnéztük a bordeaux-i katedrálist, és a benzinkutas útmutatása nyomán nagyszerű , vacsorát ettünk a La Toque Blanche étteremben egy Ruffec nevű kis helyen. Valódi francia ízeket élvezhettünk — pisztrángot előételnek, „poulet á la broche"-t, pompás sajtot és „café filtre"-t. Guy még nem ismerte Versailles-t és a Kis Trianon-palotát, ezért megmutattam neki e rendkívüli, történelmi hangulatú helyeket. Mindenhonnan képeslapokat küldtünk Magdamamának, és megírtuk, hogy állandóan rá gondolunk. Párizsban már vártak bennünket a levelei, amelyekben arról írt, hogy milyen sokan látogatják. Nicky és Hema is mindennap elmegy hozzá, és nem kell aggódnom az estéi miatt sem, mert akkor olvas vagy köt. Guy egy Renault Dauphine kocsit vett nekem, amelyet később kellett átvennünk. Guy Londonba ment, én pedig felszálltam a monte-carlói 254

vonatra. Monte-Carlóban Madeleine várt rám az Hőtel de Paris-ban. Sze; nynek nagyon rosszak voltak az idegei, és elviselhetetlenül goromkodott a pincérekkel, de szerencsére velem nagyon kedves volt. Miután meglátogattam a szüleimet Cannes-ban, visszasiettem Magdamamához Estorilba. csodálatos volt jó színben viszontlátni, bár egy kicsit lefogyott. Amikor csak időm engedte, átmentem a folyó túlsó partjára megnézni a mi Quinta do Farolunkat, ahol rengeteg tennivaló volt. Az öreg narancsfík dús termést hoztak, amit eladtam, és most elkezdtük a ház belső átépítését is. József Ferenc főherceg szeptember 26-án váratlanul meghalt Carcavelosban. Azonnal elmentünk együttérzésünket kifejezni Anna főbercegnének és gyermekeiknek, s részt vettünk a másnapi temetésen is, amely azonban csak ideiglenes volt, hiszen a koporsót később 2 németországi Regensburgban lévő családi kriptába szállították. Október 7-e nagyon eseménydús nap. Mama és Nicky Lady Cynthia Ramsay temetésére ment. Nekem már régebbről meghívásom volt kedves barátnőm, Tete hercegnő Ernesto Martorell-lel a Comte de Paris Quinta dos Amjinhosán tartandó esküvőjére. Gyönyörű, napsütéses októberi nap volt, szellő sem rezdült, és Tete elragadóan nézett ki. A Comte de Paris egész családja megjelent, még Don Pedro is eljött Brazíliából. A vendégek között volt az olasz király, a Conde de Barcelona két leányával, Mihály görög trónörökös és még sokan mások. Szép baldachinok s a híres Viuva Lamenga-i mozaikgyárból származó arany- és borvörös színű csodálatos fajanszdíszek emelték az esküvő pompáját. Amint a vendégek távoztak, Tete megkért, maradjak és segítsek neki öltözni és csomagolni. Este nyolckor értem haza, és Mama azzal a hírrel várt, hogy éppen akkor telefonált neki dr. Faria családi orvosunk, hogy Nicky és Hema autóbalesetet szenvedett, és a lisszaboni angol kórházban vannak. Nicky térde és Hema arca sérült meg, de láthatólag semmi komolyabb bajuk nem történt. Felhívtam Pap „doktor bácsit", aki azonnal bement a kórházba, és visszahívott onnan azzal, hogy éppen Hema arcát varrják össze. Másnap engem beengedtek Hema szobájába; vágások voltak az arcán, és az orra is eltörött! Nickynek a térde törött el, és meg kellett műteni. Nagyon sajnáltam őket, de rosszabbul is járhattak volna. Tíz nappal e baleset után sürgönyt kaptam Ellamamitól, amiben arról értesített, hogy telefonáltak neki Svájcból: Józsinak agyvérzése van, és 255

az állapota nagyon súlyos. Micsoda tragédiasorozat! Szegény Sya biz. ' olt tosan halálra izgatja magát. Súlyos ázsiai influenza járvány tomb Európában, és Józsi megkapta a betegséget. Visszaemlékezve arra' hogy milyen állapotban találtam Svájcban, el tudtam képzelni, hogy szervezetének ellenálló képessége bizonyára erősen gyengült. k°., nappal később táviratot kaptam azzal, hogy Józsi haldoklik". Nehéz volt elfogadni, hogy éppen akkor, amikor végre szabadok lettek történik mindez. Állandó telefon-összeköttetésben voltam velük. Kállay Miklós - korábbi miniszterelnökünk - ismét megnősült Olasz. országban. Feleségével, Mártával az Egyesült Államokba készült most és a hajójuk ki fog kötni Lisszabonban is. Mamával elmentünk, hogy' találkozzunk velük a „Port Said" nevű egyiptomi óceánjáró fedélzetén és nagyon kellemesen elbeszélgettünk velük. Másnap értük mentem' és elvittem őket vásárolni, majd Mama készített ebédet számunkra Casa San Joséban; ezután bevittem őket a kórházba Nickyhez és Hemához, aztán pedig Bartheldyhez, ahol néhány barátjuk várt rájuk, este hatkor értünk vissza a hajóra. Nagyon kedveltem Micát, szorgalmasan leveleztünk egymással, és csodálatos volt viszontlátni őt. Az tervezte, hogy kapcsolatba lép a New York-i Magyar Tanáccsal, ami nagyot lendítene a magyar emigráció sorsán. Az egyetlen baj az volt, hogy nem beszélt angolul. Azt mondta, most próbálja megtanulni ezt a nyelvet. A Józsiról szóló utolsó hír az volt, hogy visszanyerte eszméletét, de nem tud beszélni. Másnap, október 24-én érkezett az üzenet, hogy Józsi ma délután elhagyott bennünket". Milyen rettenetes helyzetben volt Sya, aki egy új országban ott maradt Józsi nélkül, pénztelenül. Nem sokkal később hosszabb sürgönyt kaptam Syától, amelyben a temetés részleteiről értesített bennünket. Néhány nap múlva Zürichbe utaztam, hogy valamilyen módon segíthessek. Természetesen sok dologban tudtam segíteni, és ilyen időkben a legfontosabb az, hogy együtt legyünk. Mielőtt Józsi megbetegedett, egy férfit hívott vendégül, és azt mondta, hogy szeretné, ha Sya is találkozna vele, mert különösen rendes embernek ismerte Eugen Schellinget. Ennek a gazdag svájci hullámpapirgyárosnak három felnőtt gyermeke és elvált alkoholista felesége volt. Miután Józsi meghalt, minden lehetséges módon megpróbált Syán segíteni. Szerelmes lett Syába, és végül megkérte a kezét. Sya habozott. mivel Józsi csak nemrég halt meg, de véleményem szerint Józsi azén mutatta be neki Eugent, hogy gondjaira bízza Syát. Mindezt elmondtam Syának is, de ő még mindig nem tudott határozni. 256

Mekkora boldogság volt visszautazni Portugáliába, karácsonyra készülni Mamával, Guyjal és Istvánnal! A portugáliai magyarok karánson yi összejövetelén Miklóspapa és József Ferenc főherceg nélkül néhány szomorú pillanat is akadt. Pap doktor bácsink a főherceg ver- iből olvasott fel, és ismét nagyon szépen beszélt. 5e24-én Nickyt látogattuk meg, aki még mindig kórházban feküdt. A karácsonyi vacsorán mindössze négyen voltunk: Mama, Guy, István és én. A következő napokban nagy sétákat tettünk Guyjal és Istvánnal, akivel sokat olvastunk. Amint az év vége közeledett, nagyon sajnáltam Syát, akinek Józsi nélkül kellett eltöltenie ezt a karácsonyt, bár legalább biztonságban volt gyermekeivel, s a másik két testvérem is újra együtt lehetett családjával - sokat gondoltam azokra, akik fegyvert fogtak szabadságunkért, és még mindig szenvedtek bátor áldozatuk következményeitől. A nyugati világban általában úgy vélték, hogy szabadságharcunk csodálatos esemény volt, és sokan segítették akkor a menekülteket, de felháborító volt a Szovjetunióba deportált magyarok sorsa iránti nyilvánvaló közöny. A kommunista Magyarország vezetői nem kérték a szabadon bocsátásukat, a Szovjetunió pedig még a létezésüket is letagadta. Ezt a több ezer embert, akik mindent feláldoztak a szabadságukért, szörnyű sorsukra hagyták. A nyugati hatóságok vagy nem törődtek velük, vagy nem akarták kellemetlen helyzetbe hozni a Szovjetuniót azzal, hogy vitás követelésekkel lépnek fel vele szemben. Az Isten legyen irgalmas a szenvedőkhöz és még irgalmasabb azokhoz, akik a szenvedéseiket okozzák. 1958. Az év a szokott módon kezdődött: beírtuk nevünket a különböző királyi családok emlékkönyvébe. Nicky végre elhagyta a kórházat, és Hemával együtt eljött hozzánk ebédelni. Számos barátunk jött el boldog új évet kívánni. A Tejo túlsó partján lévő Quinta do Farolban piknikeket rendeztünk, és lefizettük a foglalót is, ami nagyon izgalmas pillanat volt - ezzel ugyanis megtettük az első lépést afelé, hogy új otthont teremtsünk magunknak. Gyakran keltünk át a folyón komppal, felvettünk egy Joáo nevű gondnokot („caseiro"), vásároltunk két fejőstehenet, és elültettünk néhány fát is. A Setubalba vezető főút a „quinta" egy kis részén megy keresztül; cédrusokat ültettünk végig az út két oldalán. Guy szerint gyepszőnyeg és úszómedence is lesz a birtokon, amelyet akkor még nehéz volt elképzelni abban a homoksivatagban. Istvánnak az utóbbi időben sok baja volt a hátával; az orvos szerint amiatt, mert gyorsan nőtt, és nem táplálkozott megfelelően akkor, 257

amikor fogságban tartottak bennünket Németországban. Ezért aztán nem vehetett részt az iskolában a nagyobb erőkifejtést igénylő spoi•.1 tokban, s így belépett az iskolai tűzoltóbrigádba, amit nagyon kedvelt Mamát elvittem orvoshoz, mert fogyott, és gyakran voltak gyomor. panaszai. Az egyik nap el is ájult, amitől nagyon megijedtem. Dr. Farra eljött, és ágyba parancsolta Mamát. Beszéltem Pap professzorral és a világhírű sebésszel és rákspecialistával, Lima Basto professzorral, akik közölték, hogy Mama gyomorfekélye rákos, és közel van a perforálódáshoz. Életbevágóan fontos, hogy egy héten belül megoperálják. Basto professzor elvállalta, hogy ő maga fogja elvégezni a műtétet, és biztosított arról, hogy az nem csupán Mama életét fogja meghosszabbítani, de fájdalmai sem lesznek, még akkor sem, ha kiújul a betegség ha ellenben nem operáltatja meg magát, akkor sokat fog szenvedni. Mindez nem volt egyszerű feladat, hiszen Mamát még egyetlenegyszer sem operálták az élete során, és még soha nem volt kórházban; gyermekeit is otthon szülte meg, és nemegyszer kijelentette előttünk, hogy soha nem egyezik bele egy operációba, „ha operációra lenne szükségem, akkor inkább hagyjatok meghalni". Egyetlen dolgot tehettünk: az előkészületeket titokban tartottuk előtte, hogy nehogy felébredjen a gyanúja, mielőtt a műtőbe vinnék. Különös módon nagyon nyugodtnak éreztem magamat. Két nappal azelőtt, hogy be kellett volna mennie a kórházba, Mama hirtelen kijelentette, hogy könnyebb lenne neki a gyomorfekélye miatt szükséges diétát és a tejkúrát megcsinálnia az angol kórházban. Nem akart a terhemre lenni, és úgy érezte, hogy ez mindenkinek a legjobb megoldás lenne! Nem akartam hinni a fülemnek, és azt válaszoltam, hogy beszélek az orvossal. Kimentem a szobából, mintha telefonálni indulnék, majd visszamentem, és azt mondtam neki, hogy az orvos jó ötletnek tartja az elképzelését. Másnap — azon a napon, amit Lima profeszszor eredetileg is ajánlott — bevittem a kórházba. Szegény drágám semmiről sem tudott, és még örült is a döntésének. Figyelmeztettem a főápolónőt és az összes többi ápolónővért, hogy nem szabad megtudnia, hogy operáció vár rá, kivéve talán a műtétet megelőző pár percet. mert tudtam, hogy ellenkező esetben felizgatná magát, és az még rontana is az állapotán. A főápolónő neheztelt rám, és azt hitte, eltúlzom a dolgot. Közölte, hogy ebben az esetben nekem kell a teljes felelősséget vállalnom. Ebbe bele is egyeztem. Mamát idegesítette a sok orvos, aki megvizsgálta, de azt mondtam I neki, ki akarom használni az alkalmat most, hogy kórházban van, és I megkértem az orvosokat, alaposan vizsgálják ki. Ezt elhitte nekem. 258

Másnap reggel, a déli tizenkettőre tervezett operáció napján, korán bementem a kórházba; Mama izgatottan fogadott, mert nem kapott tejet, mint rendesen. Nekem azonban mindenre volt magyarázatom. Tíz perccel az operáció előtt, miután Mama már enyhe nyugtató gy ógyszereket kapott, kérésemre Lima Basto professzor a főápolónővel együtt bement hozzá, és megkérte, járuljon hozzá a műtéthez. A professzor: Barátok vagyunk, vagy nem? Mama: Ó, igen. A professzor: Bízik bennem? Mama: Igen. A professzor: Ahhoz, hogy meggyógyuljon, egy kis beavatkozásra van szükség, egy kis operációra. Mama annak ellenére, hogy már a gyógyszerek hatása alatt volt, nagy határozottan kijelentette: „Nem járulok hozzá semmilyen operációhoz." A professzor mindent megpróbált, még Mama kezét is megveregette: „Barátok vagyunk, és beleegyezik, ugye?" Mama: Igen, barátok vagyunk, de semmi operáció! Most már nagyon izgatott lett, és szinte észre sem vette, hogy az altatóorvos egy injekciót adott neki. Miután mély álomba zuhant, bevitték a műtőbe, és a főápolónő elismerte, hogy mindenben igazam volt. Pap „doktor bácsi" aranyosan segített: a műtét közben folyamatosan informált Nickyt és engem, hogyan halad az operáció. Az operáció másfél óra hosszat tartott, és a végén beengedtek a műtőbe. Lima Basto megmutatta azt a darabot, amit kivett, és amely valóban közel járt a perforálódáshoz. Rendkívüli módon lenyűgözött, ahogyan Lima Basto professzor dolgozott. Ott maradtam Mamával egészen másnap reggel nyolcig. Nagyon nehéz órák voltak ezek, mert rosszul érezte magát, amikor visszanyerte az eszméletét, és erős fájdalmai is voltak. Azonban gyorsan javult az állapota, másnap már sokkal jobban volt, és a következő napon fel is kelhetett. Szinte maga sem akarta elhinni: állni tud, anélkül hogy fájdalmat érezne! Leült, megfésülködött, és egyáltalán nem fáradt el. Csodaszámba ment mindez, és hálás volt az orvosnak. Én is elégtételt éreztem, amikor megköszönte, hogy nem beszéltünk előre az operációról, és hogy elaltatták még a kórházi ágyon, mert soha nem egyezett volna bele a műtétbe, mert az izgalmakat nem bírta volna elviselni. Rohamosan javult az állapota; az egyetlen kérdés az volt, hogyan tudna felszedni pár kilót, mert most kisebb volt a gyomra, és kisebb adagokat, de gyakrabban kellett ennie. 259

Időközben a férjem újabb vezérkari beosztása időszerűvé vált, és ._ legnagyobb rémületére — az iraki katonai misszió oktatójának nevezték ki, abba az országba, amelytől mindig óvta a tiszteket, mert 50 "C van éjjel s nappal, és az életkörülmények is borzalmasak. A britek az I. világháború végén szabadították fel az irakiakat a török uralom alól, és nevezték ki a rangidős sejket királynak — így lépett a trónra Fejszál király. Olajat is találtak (Iraq Petroleum Company), utakat, kikötőket építettek, kiképezték a szárazföldi csapatokat, a haditengerészetet és a légierőt, s körülbelül százhuszonötezer angol állampolgár dolgozott ott a brit és egyéb külföldi vállalatoknál. A Royal Air Force bérleti díj ellenében használta a Habaniya repülőteret stb. Egyértelmű volt, hogy addig nem csatlakozhatom Guyhoz, amíg Mamának olyan sok segítségre és támogatásra van szüksége. És ebben mindketten egyetértettünk.

ÖTÖDIK RÉSZ

23. fejezet

SZUBUD

1958-ban olyan változás történt az életemben, amely minden korábbinál nagyobbnak bizonyult. A történet azzal kezdődött, hogy Magdamama átesett egy sikeres operáción, Guyt pedig Irakba helyezték a brit katonai misszió oktatójaként. Nekem más jellegű problémával kellett szembenéznem, amelyről nem tudtam, hogyan oldhatom meg — fiam ugyanis furcsa kéréssel állt elő. Időben egy kicsit most vissza kell kanyarodnom. István tizenkét éves korában belépett egy amerikai könyvklubba, ahonnan különböző köteteket rendelt postán. Ezek közül az egyik Kenneth Walker könyve volt G. I. Gurdjieff tanításairól, amelyek az öntudat magasabb szintre emelésének lehetőségével foglalkoznak. Istvánt megragadta a gondolat, s mivel nem volt sem testvére, sem édesapja, velem próbálta megosztani lelkesedését. Részleteket olvasott fel nekem Gurdjieff Belzebub meséi az unokájának című művéből, s közben újra meg újra megkérdezte: „Mama, érted?" Azt feleltem, hogy nagy részét nem értem, de azért csak olvasson tovább. István később Skóciába került, ahol egy barátjának, Tim Fryernek is beszámolt olvasmányairól. Tim egy évvel idősebb volt nála; István előtt fejezte be tanulmányait Gordonstounban, és megígérte neki, hogy felkeresi a London melletti Coombe Springset, ahol egy csoport a Gurdjieff-módszert gyakorolta, aztán majd beszámol ott szerzett tapasztalatairól. Ígéretét megtartotta. Azt írta Istvánnak, hogy legnagyobb meglepetésére Coombe Springsben már nem Gurdjieff-fel, hanem valami mással vannak elfoglalva, amit Szubudnak neveznek. Hozzátette: a Szubudot lehetetlen egy levélben megmagyarázni. Ő maga is elkezdett valamit, amit „latihán"-nak hívnak, s ez élete addigi legnagyobb István megírta nekem: Tim levelét akkor kapta meg, amikor éppen bárányhimlővel feküdt az iskolai szanatóriumban, és a Szubud szó 263

olvasásakor az a különös érzése támadt, hogy ez nem új neki: egyfa jta belső bizonyosságot érzett; ez az, amit keres, és ez meg fogja vaitoz. tatni az életét. Évek múlva mesélte, hogy néhány nappal később újabb furcsa élményben volt része. Feküdt az ágyában, és kinézett az ablakon. Egy földművest pillantott meg, amint az éppen magot vete, a földjén. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki azt mondja neki: „Amit most látsz, az a vetés, de megéred a betakarítást is." Nagy örömöt érzett, és ez sokáig vele maradt. Írt Coombe Springsbe, s onnan azt a választ kapta, hogy tizennyolc év az alsó korhatár, de csak jöjjön, bármikor elkezdheti a Szubudot. (A jelek szerint a levele alapján sokkal idősebbnek gondolták.) István ekkor még csak tizenhét éves volt. Levélben megkérdezte tőlem, elmehet-e Coombe Springsbe a következő húsvéti szünetben. Azt válaszoltam, hogy ezt a húsvéti vakáció idején majd megbeszéljük. Természetesen aggódtam; attól tartottam, István valamilyen szektába keveredik. Reméltem, le tudom majd beszélni erről. Három hosszú levelet írt „csak Neked" megjelöléssel, s ezekben közölte, mit tud, és mit érez. Tudja, hogy felelős vagyok érte, amíg huszonegy éves nem lesz, ezért azt csinálja, ami szerintem a legjobb lesz neki. Hosszan töprengtem, mitévő legyek. Tisztában voltam mély és őszinte vágyával, azt is tudtam, hogy senki sem befolyásolta. Ezért úgy döntöttem, megadom neki legalább az esélyt, hogy többet megtudjon a Szubudról. Beleegyeztem, hogy a húsvéti szünet felét Angliában töltse, és felkereshesse barátjával Coombe Springset. István azonnal válaszolt: „Azt olvastam ki leveledből, hogy bármilyen messze is vagyunk egymástól, lelkileg szorosabb kapcsolatban állunk, mint valaha, mert tökéletesen megértjük egymást. Nem is dönthettél volna igazságosabban, mint hogy csak április elsó felét töltsem Portugáliában. Azt hiszem, soha nem imádkoztam még olyan buzgón, mint amíg a válaszodra vártam. Köszönöm, hogy ilyen komolyan átgondoltad a helyzetemet, és hogy ilyen elfogulatlan döntést hoztál." István elment Coombe Springsbe, és mivel idősebbnek látszott a koránál, senki sem firtatta, hány éves, s része lehetett abban, amit ott „megnyitás"-nak neveznek. Továbbra is úgy érezte, mindent meg szeretne osztani velem — aki édesapja, édesanyja és testvére voltam egy személyben —, és sokoldalas levelekben számolt be az ott lévő emberekről, a helyről, és a tapasztalatairól. Elmagyarázta, hogy a Szubud nem hasonlít Gurdjieff tanításához, amelyben az ember a tanárt követi, mert ez olyan spontán élmény, 264

mely belülről fakad, mihelyt valaki számára létrejön az a bizonyos akapcsolat. Ezt a kapcsolatot, amelyet egy ember át tud adni egy másiknak, nevezik „megnyitás"-nak. Mély benyomást tett rám mindaz, amit István Coombe Springsben tapasztalt. Minden nagyon egyszerűnek és őszintének tűnt, s egyáltalán nem hasonlított egy olyan kultuszra vagy szektára, amely tőrbe akarja csalni az embert. Sűrűn leveleztünk, és István azt javasolta, én is látogassak el Coombe Springsbe. Hamarosan elhatároztam: így teszek. Egyelőre azonban Portugáliában maradtam Magdamamával. A Magyarországról érkező felkavaró híreket tárgyaltuk. Az 1956-os felkelésben részt vett szabadságharcosok elleni megtorlások folytatódtak. Az elfogott fiatalokat addig tartották börtönben, amíg el nem érték azt a kort, amikor ki lehetett őket végezni! Az egész világon felháborodást keltett, hogy június 16-án Nagy Imre miniszterelnököt és Maléter Pál honvédelmi minisztert felakasztották. Júliusban aggasztó híreket kaptam Irakból. Puccsot hajtottak végre Bagdadban, s ez véget vetett a királyságnak, valamint az angol befolyásnak. Fejszál királyt és családját megölték. A Közel-Kelet Winston Churchillének is nevezett Nuri Szaid miniszterelnököt is brutálisan meggyilkolták. Semmilyen hírt sem kaptam Guyról, aki később persze részletesen elmesélte, mi történt. Bagdadba ékezésekor azonnal bekapcsolódott a kiképzőprogramokba. Felkereste a programokért felelős brit katonatiszteket, és egyáltalán nem volt elragadtatva szakértelmüktől. Azután következett a király születésnapi fogadása, amelyen egyenruhában kellett megjelennie az ötvenfokos déli hőségben. Bemutatták az angol nagykövetnek, Sir Michael Wrightnak, valamint feleségének, Lady Wrightnak, akit Irak császárnőjeként emlegettek. A nagykövet megkérdezte: „Nos, hogy van?" Erre Guy nevetve válaszolta, hogy még nem tért magához a sokktól. A nagykövet nem értette a tréfát, de közölte Guyjal, hogy másnap reggel fél nyolckor látni szeretné. Férjem el is ment a nagykövetségre, egy pompás régi erődítménybe, amelyet az irakiak hálából adtak az angoloknak, amiért felszabadították őket a török uralom alól. A katonai attasé már várta. A hosszú folyosókon át egy tágas terembe érkeztek, ott a nagykövet aziránt érdeklődött, hogy a katonai misszió hogyan működik. Guy azt válaszolta: jelen formájában a szervezet hasznavehetetlen, és vagy fel kell számolni, vagy teljesen átszervezni, új vezérkarral. A katonai attasét majdnem megütötte a guta. Kijelentette: Guy mindössze három hete van itt, és téved. Végtére is az iraki hadsereg főparancsnoka azt mond265

ta neki, hogy elégedett a misszióval. Guy erre azt válaszolta, hogy már meg is írta jelentését, és elküldte a főparancsnoknak, Lord Mount. battennek. Hozzátette: ad erről egy másolatot is a katonai attasénak, hogy hozzáfűzhesse megjegyzéseit. A nagykövet ugyancsak kért egy' példányt, és megköszönte Guy munkáját. Néhány nap múlva férjem egy fogadásra volt hivatalos, ahol a házigazda, magyar bankigazgató, meghívta vacsorára is. A vacsoránál ez a magyar megkérdezte, mit tud Guy a puccsról, amely „minden pillanatban" megkezdődhet. Guy azt válaszolta, hogy semmit sem tud mire a magyar felkiáltott: „Ez nem lehet igaz; ön összeköttetésben áll a' nagykövetséggel, és tájékozottnak kell lennie!" Hozzátette, hogy a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter elfogatott egy ezredest, aki merényletet készített elő a király ellen, és át akarta venni a hatalmat. Az ezredes a hírek szerint letérdelt, megcsókolta Nuri lábát, és megesküdött, hogy az egész dolog aljas hazugság, amit az irigyei és ellenségei találtak ki. Nuri Szaid hitt neki. A magyar bankár ezután újabb és újabb részleteket árult el Guynak aki a hírekkel azonnal a nagykövetségre sietett. A katonai attaséval kívánt beszélni, de azt mondták neki, jöjjön vissza egy hét múlva. Guy azonban nem hagyta magát. Kijelentette, hogy ha nem találkozhat az attaséval egy órán belül, egyenesen a nagykövethez megy. Az attasé végül kegyeskedett őt meghallgatni, és mindössze annyit jegyzett meg: szüntelenül keringő rémhírről van csupán szó. Gondolván, hogy mivel az attasé már négy éve van Bagdadban, biztosan jobban ismeri a helyzetet, Guy megkönnyebbülten távozott. Wright nagykövet magánkihallgatásra hívta férjemet, és közölte vele: „A misszió átszervezésére vonatkozó javaslatait elfogadták. Én is tudtam, hogy nincsenek rendben a dolgok, és írtam Montgomery tábornagynak, akivel együtt jártam iskolába, és aki a fiam keresztapja. Azután megérkezett ön, és megerősítette sejtéseimet. Elő lesz léptetve, és ragaszkodom hozzá, hogy ön vegye át a misszió parancsnokságát.' Guy megköszönte mindezt; engedélyt kért azonban, hogy elháríthassa a megbízást, mert nem akart tovább maradni. A nagykövet erre közölte vele, hogy Lord Mountbatten már jóvá is hagyta kinevezését. Guy a tisztek agglegényszállásán lakott. Nagyon megörült, mert a katonai attasé arra kérte, hogy amikor júliusban szabadságra utazik. költözzön be az ő házába. Guy magával vitte Patrick Anderson alezredest. Nem sokkal később, július 14-én, Guyt hatalmas robaj verte fel álmából — mintha bomba robbant volna. Amikor Anderson alezredes felkelt a reggelihez, Guy közölte vele: szerinte megkezdődött a puccs 266

A válasz mindössze az volt: „Lehetséges. Nem ihatnánk valami jobb sherrYt?" A szakács éppen a piacra készült, és Guy úgy döntött, elviszi Volkswagenjén, és megpróbál híreket szerezni. Az utcákat lezárták, néhány ház égett, ezért kerülő úton jutottak el a misszióhoz. Útközben Gu y megállt az új Bagdad Szállónál, és a biztonság kedvéért lefoglalta az összes üres szobát. A misszióban számos tiszt a BBC-t hallgatta. A hétórás hírekben előbb beolvasták a kriketteredményeket, majd hozzáfűzték: „Most kaptuk a hírt, miszerint Bagdadban forradalom tört ki." Gu y hazaküldte a tiszteket azzal, hogy öltözzenek civil ruhába, és maradjanak otthon, amíg kapcsolatba nem lép velük. Mindössze egyikük ajánlotta fel, hogy vele megy, de mivel az illetőnek gyermekei voltak, Guy nem fogadta el a szívességét. Megpróbált eljutni a nagykövetségre, ami nehéznek bizonyult, mert az utcákat most már üvöltöző tömeg árasztotta el, autókat borogattak és gyújtottak fel. Különböző sikátorokon sikerült férjemnek a nagykövetség közelébe férkőznie; kiszállt a kocsiból, és felvette a szakács arab fejfedőjét. A nagykövetség parkjának kapuja előtt hatalmas tömeget talált: „Le a britekkel!" — kiabálták ütemesen. A bejáratot iraki katonák védték. Guy be akart menni, de a katonák visszalökték a tömegbe. Ekkor megpillantott egy közelben álló iraki ezredest, a miniszterelnök szárnysegédjét. Odament hozzá, és közölte vele, hogy a nagykövettel kíván találkozni. Az ezredes azt válaszolta: „Oké, mondja meg a nagykövetnek, hogy minden rendben van." Odakísérte Guyt az őrökhöz, akik elkezdtek vitatkozni, mire az ezredes géppisztolyával úgy szájon vágta az őrmestert, hogy annak több foga kiesett, Guyt pedig áttolta a vaskapun túlra. Amint férjem a rezidencia felé tartott, látta, hogy a követségi iroda ég. Felment a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, és fosztogató irakiakat pillantott meg odabent: a képeket és a porcelánt adogatták ki a túlsó oldalon a Tigris folyón himbálódzó csónakokba. Guy gyorsan becsukta az ajtót, majd elrejtőzött a bokrok és a fák mögé. Óriási üvöltés hallatszott. Egy angol rohant ki az irodából vérző fejjel. Guy megkérdezte tőle, mi történt. A férfi elmondta, hogy telefonkezelő, és az irakiak rátámadtak. Semmit sem tudott a nagykövetről. Guy átkozta magát, amiért odament. Ekkor egy másik angol, aki valamelyik ablakon át menekült ki, feléje szaladva odakiáltotta: „Azt hiszem, a nagykövet fent van a háztetőn." Guy visszarohant a park bejáratához, megragadta az iraki ezredest, és rákiáltott: „Gyerünk, mert megölik a nagykövetet!" Az ezredes adott neki egy puskát, néhány katonát magával hívott, aztán visszarohant vele az úton, s közben 267

többször is a levegőbe lőtt. Az irakiak, akik éppen a követségi daépület ajtaját készültek betörni, elmenekültek. Néhány pillanat múlva megjelent Sir Michael, Lady Wright és az irodavezető. At nagykövet szárnysegédjét, Graham ezredest lelőtték, és Sir Michael szemlátomást sokkos állapotban megkérdezte: „Hol van Nuri?" Guy azt válaszolta: valószínűleg ő is halott. A társaságot ezután a fák alá vezette. Engedélyt kért rá, hogy felkereshesse az új vezetőt, és a feszült helyzet ellenére üzenetet fogalmaztak meg: bárki legyen is hatalmon felelős az angolok életéért és javaikért. Guy ezután azt javasolta, hogy az iraki ezredes védelme alatt menjenek a Bagdad Szállóba. Lady Wright mindössze annyit kérdezett: „Nem tudna szerezni nekem valakitől egy hálóinget? Mindenem ott maradt." Miután biztonságba helyezte őket a szállodában, Guy továbbment a honvédelmi minisztériumba. A bejáratnál egy iraki tábornokkal és két szovjet katonatiszttel találkozott, akik - ahogy később megtudta - az iráni nagykövetségről jöttek; onnan, ahol a puccsot kitervelték. Addigra már nyilvánvalóvá vált, hogy a királyi családot meggyilkolták. Az új vezér, Abdul Karim Kasszem ezredes - egy az Egyesült Királyságban kiképzett kommunista-szimpatizáns és a kommunista párt teljes támogatását élvező tiszt - fogadta Guyt, és közölte vele, hogy semmi ok az aggodalomra. Garantálta az angolok biztonságát, és ígéretet tett: őrséget állíttat a Bagdad Szálló köré. Az angol gyárakat és házakat megtámadták, szünetelt a közlekedés, és nem működtek a telefonok. Minden diplomata elrejtőzött, de Guynak végül sikerült rávennie a svájci ügyvivőt, tegye lehetővé számára, hogy üzenhessen Angliába. Én is így tudtam meg, hogy életben van. Párizsba utaztam, hogy átvegyem a korábban megrendelt Dauphine kocsit. István ott csatlakozott hozzám, miután néhány nehéz vizsgát sikeresen letett matematikából, fizikából és kémiából, egy ösztöndíj elnyerése érdekében. Brüsszelbe autóztunk Éva nővéremhez, majd onnan Kölnbe Myróhoz. Így Istvánnak első ízben volt alkalma találkozni unokatestvéreivel és nagynénjeivel azóta, hogy azok elmenekültek Magyarországról. Ezután folytattuk az utunkat Londonba. Az reméltem, hogy ott könnyebb lesz hírt kapni Guyról. A tőle kapott első levelet még cenzúrázták, de a többiből megtudtam, hogy Bagdadban kell maradnia, amíg fel nem számolja a katonai miszsziót. A szovjetek mindent átvettek, s felszerelték az iraki fegyveres erőket orosz fegyverekkel és repülőgépekkel. Guy nem szerette volna, ha egyedül viszem az új autót Portugáliába, ezért levélben megkérte Patrick Anderson alezredest, akivel a puccs alatt megosztotta a katonai attasé házát, hogy kísérjen el Portugáliába.

István immár három hónapja részesült a „megnyitás"-ban, és én úgy döntötte m, alaposabban megismerkedem a Szubuddal, amíg Angliában vagyok. Egy csodálatos, napos késő délután Istvánnal Londonból Kingstonon-Thamesbe hajtottunk. Útközben önkéntelenül imádkoztam, hogy az Isten oltalmazzon, és csak akkor történjék bármi is velem, ha az az valódi akarata, és az a helyes út, amely Őhozzá vezet. Coombe Springs a John Bennett által vezetett Gurdjieff-iskolához tartozott. A Coombe Lane-en végighajtva, egy az úttól távolabb eső nagy vidéki kúriához jutottunk, melyet szép kert és gondosan ápolt park vett körül. István néhány hölggyel közölte, hogy az édesanyja beszélni szeretne valakivel a Szubudról. Egy várószobába vezettek be, ahol már néhányan ültek, és eléggé hosszú ideig kellett várakoznom. Később kiderült: akik engem kerestek, fiatalnak gondoltak ahhoz, hogy István édesanyja lehessek, és nem értették, hol maradok. Végül, amikor kiderült a félreértés, egy szalonba kísértek, ahol három hölgy fogadott. Csak az egyikük, Olga de Nottbeck beszélt velem, miközben a másik kettő félig lehunyt szemmel, látszólag közömbösen ült ott. Kertelés nélkül elmondtam nekik: csak azt szeretném megtudni, m ibe keveredett a fiam. Ám ezután olyan dolgokat kezdtem mondani magamról, melyekről addig még sosem beszéltem. Elmondtam: gyakorló katolikus vagyok, de habár szeretem vallásomat, úgy tűnik, hogy az nem hoz semmilyen haladást. Korábban ezt soha nem fogalmaztam meg. Az egyik hölgy, Margaret Wichmann, hirtelen kinyitotta a szemét, bűbájosan rám mosolygott, enyhén biccentett Olga felé, és kiment a szobából. Olga közölte velem, hogy ha kívánom, „megnyithatnak" engem is. Megkérdeztem, ez történt-e a fiammal is. Amikor igenlően válaszolt, kijelentettem, én is szeretném mindezt megtapasztalni. Egy másik szobába kísértek. Megkértek, vegyem le a cipőmet és minden ékszeremet. Egy barátságos hölgy - Maria Kibble - jelent meg, és megkért, csukjam be a szememet, engedjem el magamat, vessem alá akaratomat Isten akaratának. Valami békés, boldog érzés töltött el. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez, de egy idő múlva hallottam, hogy a hölgy azt mondja: „vége". Ne kérdezzék, miért, de bizonyos voltam benne, bármi történik is, ezt folytatni fogom.

269

Amit én akkor először tapasztaltam, az volt a „latihán", a gyakorlat, amely a Szubud alapját alkotja. Szinte lehetetlen leírni a tisztán egyéni belső tapasztalatot, amelyet az agy képtelen követni. Azt hiszem, célszerű itt megszakítanom a történetet, és röviden elmondanom azt, amit én ma — több mint negyvenéves tapasztalat alapján — megértek a Szubudból. Ez nem egyszerű feladat, mert a Szubud nem tanítás, hanem mély személyes tapasztalat; különbözik mindattól, amit én addig ismertem. Ezért, amennyire csak lehet, saját tapasztalataimmal próbálom a szükséges tudnivalókat meghatározni. Tehát hadd ismételjem meg: a Szubud mindenekelőtt személyes élmény, amelynek során az egyén valamilyen belső mozgást vagy vibrálást érez, s ez nem az agyából vagy akaratából, hanem egyéniségének mélyebb rétegéből származik. Spontán, nem betanult. Ezt nevezzük „latihán"-nak; ez az indonéz szó gyakorlatot, tréninget jelent. A Szubud gyakorlása abból áll, hogy rendszeresen alávetjük magunkat a latihánnak, és elfogadjuk azt, ami ebből következik. A gyakorlatot általában más tagokkal együtt végezzük — a férfiak és a nők külön-külön gyakorlatoznak. A spontán mozdulatok fokozatosan teljesebbek, rendezettebbek lesznek, énekkel vagy „mindenféle nyelveken való beszéddel" kísérve. Az élmény változik és fejlődik. Akik már hosszabb ideje rendszeresen végzik a latihánt, azt mondják, hogy belső békét hozott számukra. A fentieket gyakran külső változások is kísérik, beleértve a jobb egészséget és az élet mélyebb megértését. Számomra ez hozta meg a választ a gyermekkoromban érzett kívánságomra; akkor ugyanis az látszott legfontosabbnak az életemben, hogy megértsem, miért vagyunk ezen a világon, és mi történik, amikor ezt elhagyjuk. Nem szeretném azonban azt a benyomást kelteni, hogy a vázolt folyamat mindig könnyű, hiszen a pozitív változásokat gyakran „tisztulási" időszakok előzik meg, és ezek szenvedést is okozhatnak. De arra is ráébredünk, hogy a szenvedés szükséges, nélküle nincs haladás. A Szubud 1925-ben vette kezdetét egy közép-jávai város, Semarang külvárosában élő fiatalember, Muhammad Subuh Sumohadiwidjojo lelki élményével. Leírása szerint egyszer sétálni indult éjfél után, hogy kiszellőztesse fejét a könyvelés tanulása után. Megdöbbent, amikor ragyogó fehér fény jelent meg felette az égen. A fény leszállt a fején át a testébe. Meg volt róla győződve, hogy meg fog halni. Nem akart 270

azonban az utcán összeesni, ezért hazasietett, ágyára feküdt, és átadta magát Istennek. Ezután élte át az első tapasztalatot, melyet most latihánnak nevezünk. Elmondta: ez az élmény csaknem minden este megismétlődött, fokozatosan életének része lett, és számos figyelemre méltó lelki tapasztalathoz vezetett. Ezen a réven igen magas fokú belső fejlődésen ment át. Tudta, hogy ami vele történik, az Isten akarata, de nem értette annak célját, amíg nyolc évvel az első után meg nem adatott számára a felismerés, hogy az adomány, amit kapott, nem csak egyedül neki szól; bárkinek átadható, aki kéri, és aki ezt egyszersmind tovább is tudja majd adni. Tudtára adatott, hogy ne propagálja mindezt, egyszerűen várja meg, amíg az emberek kérik. Muhammad Subuh — akit a legtöbb tag „Bapak" néven említ (ez a tiszteletet kifejező, atyát jelentő indonéz szó, ott minden idősebb férfinak kijár) — pontosan követte ezeket az utasításokat, és kiderült, hogy a tapasztalatot, amit kapott, valóban átadhatja az egyik ember a másiknak. A „Szubud" nevet (melynek semmi köze Bapak Subuh nevéhez) egy jogjakarta városában tartott kongresszuson fogadták el. Ez három szanszkrit szó — Susila, Budhi és Dharma — rövidítése. Ezek együttes értelme: „az Isten hatalmának alávetett helyes életmód, ami belső énünkben foglaltatik". Némelyek olykor arra utalnak, hogy Bapak rendkívüli egyén, de ő gyakran mondta nekünk, hogy ő olyan, mint bármelyikünk. Nekem na. gyon tetszett Varindra Tarzie Vittachi leírása — egy újságíróé, aki később a Szubud szervezet nemzetközi elnöke lett —, ő ugyanis azt mondta, hogy Bapak a „legátlagfölöttibb átlagos ember", akit ismer. Azt pedig Aldous Huxley, az író mondta egyszer Bapaknak, hogy őt tekinti a Szubud vezérének. Bapak erre így felelt: lehet, hogy az emberek először ezt gondolják róla, de hamarosan rájönnek, hogy az hivatása olyan, mint egy iskolaszolgáé, aki kiszellőzteti a tantermet, letisztítja az iskolatáblát, és elrendezi a székeket, mielőtt megérkezik a tanár — aki maga az Isten. Itt el kell mondanom: az Istenben való hit nem előfeltétele annak, hogy csatlakozhassunk a Szubudhoz. A csatlakozóktól nem várható el, hogy bármit is elhiggyenek a Szubudról vagy a latihánról. Azt a tanácsot kapják, hogy csak abban higgyenek, amit maguk is tapasztalnak. De Bapak mindig úgy írta le a latihánt, mint „istenimádást", amit nem az ész irányít, hanem az Isten hatalma, és aminek a latihán egy közvetlen tapasztalata. Tény, hogy a legtöbb ember, aki ezt őszintén követi — még akkor is, ha mint istentagadó vagy szabadgondolkodó kezdte — végül is saját tapasztalatai folytán elfogadja, hogy a latihán 271

működése felsőbb hatalomból ered. Felismerésük tehát bizonyítékra, nem hitre épül. A saját következtetésem is ez volt, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy amit a latihánban kapunk, az valami univerzális kapcsolat az Isten hatalmával, ami minden emberi lényt születésénél fogva megillet de amivel az emberiség fokozatosan elveszítette a kapcsolatát'. Hasonló tapasztalatok leírása található minden kinyilatkoztatott vallás mélyén. Például a keresztényeknél Az apostolok cselekedetei-ben olvashatjuk úgy, mint a Szentlélek pünkösdi eljövetelét. Minthogy a Szubud nem hoz új tanítást, nem vallás, de látszólag uj kinyilatkoztatás, amely képes feléleszteni a meglévő vallásokat, bizonyítékot adva Isten hatalmáról. Olyan korban jött, amikor az emberek sokkal inkább megfeledkeznek Isten valóságáról, mint azelőtt, és talán ezért jött a Szubud hozzáférhetőbb formában, a hierarchiától és az emberi közvetítéstől mentesen, a helyhez kötött kulturális formáktól és mindenekelőtt a tanároktól és a tanoktól mentesen. Egyformán képes megértéshez segíteni keresztényeket, muzulmánokat, zsidókat, buddhistákat, bármilyen vallású embereket, vagy vallásnélkülieket, akik együtt „latihánoznak". Tapasztalataim világosan megmutatták: a katolikusok így jobb katolikusok lesznek, a muzulmánok jobb muzulmánok, ugyanakkor vannak, akik Szubud-imádásuk révén találják meg azt a vallást, amelyik legjobban megfelel természetüknek. Ezeket a tapasztalatokat akkor szereztem, amikor meghívásra, a Szubud-csoportokat látogatva beutaztam később az egész világot. Azok az olvasók, akik nem hisznek Istenben, helyettesíthetik akár „Nagy Élet"-tel vagy „Teremtés"-sel is, vagy azzal, ami nekik legjobban tetszik. Mindenesetre nincs olyan szó, amely valaha is megfelelően kifejezhette volna és kifejezhetné a hatalmat, amely mindent mozgat és teremt, amely bennünk és rajtunk kívül van, amely minden kezdet előtt és minden vég után létezik, és a mindenségen uralkodik. A fentebb leírt folyamatban az az igazán figyelemre méltó, hogy az ember nem lesz „szenteskedő", hanem „normális". Nincs helye tettetésnek vagy képzelődésnek. A Szubud kizárólag azoknak szól, akiknek szükségük van rá, és nem szabad, de nem is lehet ráerőltetni senkire sem. Ezért mondta nekünk I Bapak, hogy a Szubudnak soha sem szabad propaganda tárgyává válnia. Ez magyarázza azt is, hogy miért kell általában három hónapo:. várniuk azoknak, akik ebben az „életmódban" részt kívánnak venni, , idő alatt számos lehetőséget kapnak, hogy megismerkedjenek Szubuddal, és eldöntsék, hogy az valóban érdekli-e őket. 272

Most folytatom tovább életem történetét és tapasztalataim leírását, amelyből kiderül, hogyan működött a latihán az én esetemben. mindössze rövid ideig maradhattam Angliában a „megnyitásom" után, és csak három latihánt éltem át Coombe Springsben, mielőtt két olya n országba mentem, ahol akkor teremtett lélek sem volt a Szubudban: Portugáliába és Irakba. A latihánt általában hetenként kétsze r fél órán át gyakorolják, de mivel én teljesen magam voltam, azt mondták, hetente háromszor is végezhetem a gyakorlatot. Elutazásom előtt megkérdeztem Mr. B.-t (mindenki így nevezte John Bennettet): mit mondjak portugáliai katolikus gyóntatómnak a Szubudról. Francisco Pippan, a rendkívül intelligens olasz szaléziánus pap akkor már évek óta az anyósom gyóntatója és az én gyóntatóm is volt. Még mindig nem igazán értettem, mi a Szubud, és meg akartam túdni, hogyan magyarázzam el neki. Mr. B. azt ajánlotta, ne törjem ezen a fejemet előre, egyszerűen csak mondjam el, amit tapasztaltam. Otthonunkba visszatérve elszomorító híreket kaptam Guytól. Három hónapi munkájába telt, amíg a missziót lezárta, és a katonákat családtagjaikkal együtt Angliába küldte. Most már maga is készen állt arra, hogy elhagyja Irakot. Amikor azonban az indulás előtt elbúcsúzott a nagykövettől, közölték vele, hogy Lord Mountbatten már jóvá is hagyta a nagykövet személyes kérését: Guy azonnal térjen vissza Bagdadba, és foglalja el a katonai attasé posztját. Amikor visszaért Angliába, megtudta, mindössze néhány napot maradhat, ami azt jelentette, hogy nem tud Portugáliába jönni, és így nélküle kell a karácsonyi ünnepeket eltöltenünk. Közben, Mr. B. tanácsát követve, elmondtam gyóntatómnak, mi történt velem Coombe Springsben. Nagyon meglepett a válasza: „Önt hallgatva én' magam is el szeretnék oda menni!" Gondolom, hibát követtem el, amikor a Szubudról szóló egyetlen forgalomban lévő könyvet, John Bennett Concerning Subud című kötetét odaadtam neki elolvasásra. Pár nappal később, amikor Francisco atyával újra találkoztam, elmondta, hogy elolvasta a könyvet, és néhány dolgot nem tud elfogadni benne. (A mű valójában nagyon személyes leírás volt a Szubudról, olyan, amit egy papnak valóban nehéz elfogadnia.) Gyóntatóm azt tanácsolta, ne folytassam a latihánt. Magam is meglepődtem, amikor erre így válaszoltam: nem azért beszéltem neki a Szubudról, hogy a tanácsát kérjem, folytassam-e vagy sem, mert afelől semmi kétségem sem volt, mindössze azt szerettem volna megtudni, hogy ami velem Coombe Springsben történt, bűn-e vagy sem. Azt mondta, amit elmondtam neki, és amit átéltem, nem lehet bűn, de meglepő számára, 273

hogy olyan ember, mint én, aki óriási könyvtárból — az Egyházéból válogathat, mégis máshová megy könyvet keresni. Azt feleltem: mint gyóntatómnak, az ő feladata lett volna a megfelelő könyvet a kezem: be adni a „könyvtárból". Becsületesen bevallotta, hogy nem tudja, h ol található „az a könyv" a bibliotékában... November 21-én Magdamama elesett a Casa San José nappalijában és amikor megpróbáltam felemelni, kiderült, hogy eltört a csípőcsont. ja. Két alkalmazottunkkal, Guilherminával és Mariával óvatosan egy pokrócot csúsztattunk alá, és így fektettük az ágyába. Hívtam a mer. tőket, bevittük az angol kórházba, ahol azonnal megoperálták és meg. szegelték a csípőjét. Az ápolónők, akik már ismerték, nagyon ügyesek és igen kedvesek is voltak hozzá. Mindig tréfálkoztak, ezért Mama szerette őket. Amikor bekerült a kórházba, az egyik ápolónő azzal fogadta: „Hogy még síelni is ment a maga korában!" Mama erre nagyot nevetett. Szerencsére a csípőcsont hamar összeforrt, anyósomnak ez alkalommal nem kellett sokáig szenvednie. Fokozatosan javult az állapota. Néhány nagyon bensőséges pillanatot éltünk át, amikor az ápolónővérek székbe ültették, miközben megcsinálták az ágyát, s mivel egyedül nekem engedte meg, hogy a hajához nyúljak, így mindennap én fésültem gyönyörű, hosszú, hófehér haját. A nővérek gyakran megjegyezték: „Milyen gyönyörű!" Még így, betegen is szép volt. Karácsony előtt Mama egyre gyengébb lett, és mind nehezebben kelt fel, ennek ellenére a szentestét vidám és boldog hangulatban töltöttük el. Az ágya mellé pompás karácsonyfát állítottunk, amit István beszórt fehér „műhóval". Sok csillagszórót gyújtottunk meg, ami hangulatot teremtett. Az ágya köré ültünk: Nicky, Hema, István és én. Ezúttal nem a gyermekek és az unoka kaptak ajándékot, hanem Magdamama. Nagyon élénk volt, szemmel láthatóan élvezte az estét. A karácsonyt követő napokban még inkább vesztett az erejéből. Két specialistát is kihívtunk hozzá, akik azonban, sajnos, nem tudtak segíteni. Ó-szintén megmondták nekünk, semmi remény sincs, Mama már nem él sokáig. Ez idő alatt kizárólag éjszakára hagytam magára, bár a legszívesebben még akkor is vele maradtam volna, de ezzel elárultam volna neki, hogy milyen súlyos az állapota. Január 6-án hirtelen és teljesen magától, ösztönösen rájött, hogy mi a helyzet. Mellette ültem, amikor megszólalt: „Most már mindent tudok. Tavaly rákkal operáltak — köszönöm, hogy akkor eltitkoltad ezt előlem. Tudom, ez a vég, és örömmel megyek el, semmi tennivaló sem maradt itt számomra azután, hogy Papa elment." Megkért, készítsek listát 274

król, akikre a kevés értékét szeretné hagyni: a gyűrűjét, a karkötőjét Semmit sem felejtett el. Örültem, amikor arra is kért: hívjam el tvóntatóját, a mi kedves Francisco atyánkat, mert életgyónást szeretne ' csinálni. Mindezt nem szomorúan vagy tragikusan közölte; egyszerűen és természetesen beszélt, ezért én sem éreztem szomorúságot — olyan volt az egész, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Azonnal felhívtam Francisco atyát, aki másnap délután négykor meg is lent. Egyedül hagytam Mamával, és körülbelül fél órán át az ajtót je őriztem. Anyósom végül is behívott. Kérte Francisco atyát, maradjon Inég egy kicsit. Élénk társalgás alakult ki közöttünk. Mama arra kérte az atyát, hogy ő temesse el, majd hirtelen megismételt valamit egyszer vagy kétszer — mire rám nézett és megjegyezte: „Ily, én ismétlek." Ezek voltak az utolsó szavai. Aznap este az ápolónők hazaküldtek, hogy pihenjem ki magamat, mivel Mama az előző éjszakát is átaludta. Megígérték, hogy felhívnak, ha a beteg állapotában valami változás áll be. Reggel nyolckor, amikor éppen indulni akartam, telefonáltak, hogy Mama elvesztette az eszméletét. Amikor István és én bementünk a szobájába, láttuk, hogy már nincs velünk. Nem tért magához egész nap, és a pap eljött, feladta neki az utolsó kenetet. Sikerült rábeszélnem Hemát és Nickyt, menjenek haza, de István nem mozdult. Este tízkor Pap professzor, a mi doktor bácsink jött, és velünk maradt. Mama pulzusa hirtelen felgyorsult, nehezebben kezdett lélegezni, és 1959. január 8-án, délelőtt tizenegy órakor úgy szűnt meg a légzése, mintha minden küzdelem nélkül elaludt volna. Amikor eljött az ideje annak, hogy elmenjen, Magdamama gyönyörűen halt meg — úgy, ahogyan élt. Nekem jutott a legszomorúbb feladat: utoljára fésültem meg a haját, és öltöztettem fel az én drága, angyali Mamámat. Senki másnak nem voltam hajlandó átengedni ezt. Arra kért, tegyem a kis feszületét a kezébe, és az ő, valamint Miklóspapa kívánsága is az volt, hogy a jegygyűrűjüket hagyjam az ujjukon. Mama még arra is megkért, hogy a koporsó lezárásánál legyek jelen. Ez összefüggésben volt klausztrofóbiájával; rettegett attól a gondolattól, hogy esetleg élve temetik el. 11-én Francisco atya Miklóspapa mellé temette az angol temetőben. A szertartás rendkívül megható volt; hűséges alkalmazottjaink, Guilhermina és Maria vigasztalhatatlanok voltak. Umberto király is megjelent, és még sokan mások is részt vettek a temetésen. Két évvel azelőtt, amikor Miklóspapa meghalt, István az iskolájában volt. Guy hosszú levélben részletesen megírta neki, hogy mi történt. Ezúttal István számolt be a Bagdadban tartózkodó Guynak a történ275

tekről. A Chorin család rendkívül megható részvétlevelet küldött és Chorin Ferenc leánya, Erzsébet beszámolt arról a gyászmiséről, am , lyet Magdamama emlékére tartottak január 17-én a New York-i magyar templomban. Mintegy kétszázharminc magyarnak küldtek értesítést, és becslésük szerint százhetvenen jelentek meg a szertartáson. Énekes' mise volt, prédikáció nélkül, és a végén a Himnuszt énekelték el. Kállay miniszterelnök gyönyörű levelet írt, és elárasztottak bennünket a levelek és táviratok. Szomorú kötelességünk volt válaszolni minderre. Az együttérzés elárulta, milyen sok ember szerette mag_ damamát.. Sajnos Istvánnak közvetlenül a temetés után el kellett utaznia, n-ien felvették az oxfordi egyetemre, és most le kellett tennie „házi vizsgáját". Így egyedül maradtam az emlékekkel teli immár kihalt házban. Utolsó feladatom, a Casa San José lezárása, rendkívül nehéznek bizonyult. A házat Mama barátságos otthonná alakította — külön kis világ volt ez, amely most megszűnt. Leírhatatlan fájdalmat éreztem. Számomra úgy tűnt, hogy nem csupán a Casa San José kapuja záródott be örökre, de egy korszak is lezárult, amely két világháborújával, felejthetetlen eseményeivel, tragédiáival, szomorú emlékeivel talán változatosabb és gazdagabb volt, mint történelmünk legtöbb időszaka. Ami átsegített a nehéz napokon, az a mélységes hálaérzet volt azok iránt, akiknek segítsége lehetővé tette ezt a napfényes, vidám Rodostót, és amennyire csak lehetett, megkönnyítette a keserű emigrációt, enyhítette hazánkhoz fűződő bánatunkat. Hálával gondoltam jótevőinkre, miközben apránként lebontottam ezt a különleges világot. Reméltem, tudják, érzékelik, hogy amit én éreztem teljes szívemből, abban számtalan névtelen és hálás magyar ember is osztozott. Jó, hogy Miklóspapa és Magdamama most végre békében nyugodhatott. Imádkoztam azért, hogy együtt lehessenek. Papa leveleit és egyéb iratokat, ruhákat s különösen Miklóspapa egyenruháit átmenetileg barátoknál hagytam. Reméltem, hogy egy hónap múlva elutazhatom Bagdadba. Kedves, hosszú levelet kaptam Istvántól. Részletesen beszámolt Angliába vezető hajóútjáról, majd hirtelen angolra váltva így fejezte be: „Nagyon lehangolt voltam, mert úgy éreztem, hogy nem lett volna szabad Téged egyedül hagynom, és a saját ügyeimmel törődnöm akkor, amikor Te megszakadsz abban, hogy mások munkáját is elvégzed — ám amikor elolvastam a leveledet, és láttam, hogy komolyan megFüggelékben: Chorin Ferenc és Kállay Miklós levelei. 276

p

róbálsz vigyázni Magadra, már nem aggódtam. Ne hidd azonban, Marra, hogy minden meg fog változni, és függetlennek fogod érezni Magadat most, hogy nem kell többé a nagypapára és a nagymamára Vigyáznod. Azt hiszem, hogy fel kell adnod a mindig mások gondjaira való figyelmet; különben másoktól fogsz függni, és mindig le leszel kötve. Ezt azért tudom, mert én ilyen vagyok, s azt hiszem, Te ugyanolyan vagy, mint én." Ami felvidított, az Sya Eugen Schellinggel kötött házassága volt; őt mutatta be Józsi Syának, mielőtt meghalt. Többször találkoztam Eugennel, tudtam, nagyon jószívű ember, nagyon szereti Syát, és ráadásul még dúsgazdag is. Sya megérdemelte mindezt a teméntelen szenvedés után. Még mindig gyakran átkeltem a Tejo folyón, hogy megnézzem farmunkat, ahol most már két fejőstehenünket tartottuk, és ahol nagy örömömre a „caseirónk", Joao, a felesége és a lánya nagyon rendes emberek voltak. Az építőmester is megkezdte a munkát. Részletes leírást szereztem arról, hogyan kell kandallót építeni. Maga az építőmester még soha életében nem csinált ilyet. Nagy pillanat volt, amikor először gyújtottunk a kandallónkban tüzet, és kiderült, hogy megfelelő huzata van. Mindketten nagyon büszkék lehettünk. Csigalépcsőt is terveztem kőből; ez ugyancsak sikerült, annak ellenére, hogy nem volt könnyű kiszámítani a kanyargó lépcsőfokok megfelelő magasságát és szélességét. Hat hét múlva készen állt a „nagy mű". Mindennap visszamentem a Casa San Joséba is, és legalább annyit nyertem az egyedüllétből, hogy mindig tudtam pihenni. Időnként hosszan elbeszélgettem a mi nagyszerű, daloló alkalmazottunkkal, Guilherminával, aki nagy élvezettel mesélt esküvőjéről, melyen mi voltunk a tanúi. Boldogan élt férjével, Manuellel, de rendkívül szomorú volt, hogy elveszít bennünket. Magához vette szeretett kis kutyámat, Csucsut, akit ő is nagyon kedvelt. A tervezett időpontban, február 26-án elutaztam Angliába. Nicky vitt ki a repülőtérre, ahol többen váratlan, megható búcsúztatásban részesítettek. István Londonban lakott, oxfordi vizsgáira készült, így együtt voltunk egy hétig. Együtt mentünk el Coombe Springsbe is, és felfedeztük, hogy Bartók Éva (akit ott mindenki Ilainának hívott) szintén a helyszínen tartózkodik. Magyar születésű filmszínésznő volt; az ő története révén került a Szubud először az országos napilapok hasábjaira. Évek óta a Gurdjieff-módszer híve volt; 1957-ben terhes s egyben súlyos beteg is lett. Az orvosok azonnali műtétet javasoltak. Hollywoodból Angliába 277

repült, mert azt szerette volna, ha ott operálják meg. A londoni sebészek is a gyors műtéti beavatkozást javasolták. Azt mondták neki hogy ha a műtét mellett dönt, elveszti gyermekét, de operáció nélküi meghal még mielőtt világra hozhatná magzatát. Bapak ekkor látogatott el első ízben Angliába, John Bennett meghívására. Mr. B. megemlítette Ilainának a latihánt és Bapak közeli látogatását, s Ilaina úgy döntött, elhalasztja a műtétet azért, hogy találkozhasson vele. Amikor Bapak megérkezett, felesége, Ibu tanúskodott Ilaina „meg. nyitásán". A. beteg rendszeresen folytatta a latihánt, és állapota foka zatosan javult. Orvosa végül úgy döntött, hogy nincs szüksége műtétre. Nem tudták megmagyarázni, mi történt. Négy hónappal később Ilaina világra hozott egy erős és egészséges gyermeket, Deanát. Mivel híres filmszínésznő volt, az újságok valahogyan megtudták a történetet, és megírták, hogy csodás módon gyógyult meg. Mr. B. mesélte: hónapokkal később egy köztiszteletben álló prelátus kért felvilágosítást a Szubudról, és elmondta, hogy érdeklődését az az egyértelmű lelki átváltozás ébresztette fel, amelyet Bartók Éván látott a Szubud „megnyitása" után. Istvánnal üzentünk Ilainának: szeretnénk találkozni vele. Kis bérelt házában fogadott minket. Amikor kinyitotta az ajtót, és meglátott bennünket, nagy-nagy örömmel szólt be édesanyjának magyarul: „Mama, mama, gyere gyorsan, nem fogod elhinni, kik vannak itt. Horthyné a fiával, Istvánnal!" Különös és csodálatos találkozás volt. Ha bármilyen más körülmények között találkoztunk volna, talán szó nélkül elmegyünk egymás mellett. Nem nagyon kerestem volna vele a kapcsolatot, mert olyan filmszínésznő volt, akiről sok botrányos dolgot írtak az újságok, és ő sem nagyon törekedett volna a velünk való megismerkedésre, mivel zsidó származású volt, és édesapja egy munkatáborban halt meg, amelyet kezdetben a Horthy névvel kapcsolt össze. Mégis nagyon jó barátok lettünk, sőt később megkért, hogy legyek Deana leánya keresztanyja... de ez már egy másik történet. Meglátogattam Myro nővérem leányát, Magdi keresztlányomat a farnboroughi zárdaiskolában. Igen szép iskola volt, és Magdi remekül haladt tanulmányaival. Titkárnőképző iskolába szeretett volna aztán menni, mert pénzt akart keresni, hogy segíthesse szüleit. Megtörténtek a — néhány oltással járó — előkészületek bagdadi utazásomra.

24. fejezet

BAGDAD

1959. március 5-én Ciprusra repültem, ahol egy napot és egy éjszakát kellett eltöltenem. A nicosiai Crown Hotelben hagytam poggyászomat, és taxival a Barclay's Bankhoz mentem, mert Coombe Springsben felhívták a figyelmemet arra, hogy a pénztáros egy Sami Jorgnacibachi nevű Szubud-tag. Beléptem a bankba, és egyenesen odamentem a pénztárhoz, ahol egy férfi éppen pénzt adott ki. A rács alatt odacsúsztattam Szubud tagsági igazolványomat (ez volt az egyetlen alkalom, hogy valaha is használtam). Ránézett, és azt mondta: „Kérem, várjon tíz percet." Körülbelül tíz perccel később autó érkezett a bank elé, és két Szubud-tag mutatkozott be: Sami és Mustafa Veysi. Kérdezték, hol szálltam meg, és amikor közöltem velük, hogy a Crown Hotelben, azt válaszolták, nem lakhatok szállodában, családjuk viszont örömmel látna engem vendégül. Éreztem, hogy szívből jön a vendégszeretetük, és elfogadtam az ajánlatot. Szerencsére Mustafa tudott valamit angolul, ám a felesége, Güzin, kizárólag törökül beszélt. Annak ellenére, hogy nem értettük egymást, otthon éreztem magamat azon a napon, amikor náluk laktam. Egyszerű és őszinte vendégszeretetük mentes volt minden túlzástól, fontoskodástól. Úgy öleltük meg egymást, amikor továbbutaztam, mintha régi barátok volnánk. Meglepődtem, mert ez volt az első alkalom, hogy tapasztaltam, milyen csodálatos kötelék fűzi össze a latihánt gyakorlókat. Március 8-án végre megérkeztem Bagdadba. Guy már várt, és elvitt szép házunkhoz, amelynek kis kertjét — biztonsági okokból — rendkívül magas falak vették körül. A házban lakott még egy Shahan névre hallgató dakszli is, őt Guy az előző lakótól örökölte. Volt egy Ramatullah nevű szakácsunk és egy Maki névre hallgató fiúszolgánk is. Annak ellenére, hogy több hónap telt el a forradalom óta, sok mindent nagyon zavarosnak találtam. Abban az időben megszokott dolog 279

volt: teherautószámra hoztak megfizetett embereket a sivatagból Bagdadba, hogy tüntessenek. Ők aztán nyitott teherautókon állva hajtottak végig az utcákon, ugráltak és ritmikusan kiabáltak valamit. Majdnem egész nap és egész éjjel hallhattuk őket, és nagyon óvatosan kellett eldöntenünk, hová megyünk, mert előfordult, hogy kirángatták a külföldieket a kocsijukból, és meg is ölték őket. Bagdadot a Tigris folyó metszi ketté, melyen számos híd ível át. Guy kocsival körbevitt a városon, amelynek egyik részét, ahol új, magasabb épületek találhatók, Új-Bagdadnak hívják. Egyszer éppen egy hídon keltünk át, amikor üvöltő tömeg közeledett felénk. Magasba emelve rázták az öklüket. Guy megállította az autót, majd amikor a tömeg a közelünkbe ért, kinyitotta az ablakot, kihajolt, és kitárt karral valamit kiáltott, ami hasonlított az emberek üvöltésére. Kővé dermedtem, mert lerítt rólunk, hogy külföldiek vagyunk, és tudtam, hogy a helyzet veszélyes, de amikor a csőcselék mellénk ért, az emberek rámosolyog. tak, ránevettek a férjemre, és rá-rácsaptak a kocsira egyetértésük jeléül. Amint továbbálltak, és mi is újra elindultunk, lassan magamhoz tértem az ijedségből. Megkérdeztem Guyt, honnan tudta, mit kell ilyenkor tennie. Azt válaszolta, hogy az irakiak visszatükrözik, amit a másik emberen látnak: ha rájuk nevetünk, visszanevetnek, de ha félelmet mutatunk vagy agresszivitást, ők is agresszívvá válnak. Hát csak ámultam. Az új rezsim betiltotta a lóversenyt, és fillérekért eladta a király gyönyörű telivéreit. Tudtam, hogy Guy azonnal vett magának egy Sandfly nevű csodálatos szürke arabs mént. Elvitt engem az istállókhoz. Amikor odaérkeztünk, a lovász egy kisebb, ám ugyancsak nagyszerű mént vezetett elő, és rövid levelet adott át nekem: „Főméltóságú Asszony, nagyrabecsülésünk jeléül, amiért tizenkilenc éve a magyar ügyet szolgálja, mi, a Szabad Magyar Mozgalom bagdadi ágának tagjai, alázatosan arra kérjük, hogy ajándékként, személyes használatra, fogadja el ezt a tiszta vérű arabs pónit. Főméltóságú Asszonyunk odaadó hívei. Aláírva: 1. Számú Lehetetlenség." Amikor elolvastam az írást, és láttam, hogy Guy nevet, rájöttem, csak meg akart tréfálni, és a ló az ő ajándéka. Csodálatos ajándék volt; El Cidnek neveztük el. Elcsodálkoztam, amikor Guy az istálló Hamudi nevű tulajdonosával beszélt. Megkérdeztem tőle, hogyan sajátította el az arab nyelvet ilyen gyorsan. Kiderült, hogy urdu nyelven beszélgettek, amelyet Guy már régóta tökéletesen ismert, és Hamudi Pakisztánból származott. 280

A sivatagi lovaglás nagy élvezet volt, bagdadi tartózkodásunk fénypontjai közé tartozott. Amikor csak időnk akadt, mindig kilovagoltunk. Örömteljes volt az Ur, Uruk, Nimrud és Babilon környékén végzett ásatások látogatása is. Oda leginkább a német nagykövetség tanácsosának feleségével, a svéd Sigrid Kahléval együtt mentem. Olyan várost, amilyen Bagdad, még sohasem ismertem. Szinte elviselhetetlen volt a hőség, mivel az év kilenc hónapjában akár 52 °C-os hőmérséklet is lehetett — ebben a száraz hőségben az ember alig él. Ez idő alatt legtöbben a háztetőkön alszanak, ahol legalább egy kis szellő fújdogál, és néhány fokkal enyhébb a forróság. Napközben olyan érzése van az embernek, hogy a hőség lezúdul, éjjel pedig kiáramlik. Nem szerettem a tetőn aludni, mert napkeltekor össze kellett szedni az ágyneműt, és le kellett hurcolkodni, s nem volt könnyű ismét elaludni. Mindennek ellenére nem bántam, hogy nem volt légkondicionálásunk, helyette léghűtő rendszer működött, amelyben a levegő vízen áramlott át. Sokkal egészségesebb ez, mint a légkondicionálás, amelynél túl nagy a különbség a belső és a külső hőmérséklet között. A három hónapos tél mindennek az ellentéte volt — északról metszően hideg levegő árasztotta el az országot, és a hőmérséklet néha fagyponti süllyedt. Sajnáltam az irakiakat, mert valóban sokat szenvedtek. Ugy gondoltam, talán az éghajlat némi magyarázatot ad erőszakos és felelőtlen magatartásukra, és hozzájárul ahhoz, hogy kegyetlenkedésre hajlamosak. Kilenc hónapig sültek a perzselő hőségben, a maradék háromban meg majd' kilelte őket a hideg, s ráadásul szegények voltak, és nem tudtak meleg ruhát venni maguknak. Amikor egyszer Guy megszidta az általunk egyébként nagyon kedvelt sofőrt, mert reggel késett, a férfi azt válaszolta: „Bocsásson meg nekem, ezredes úr; könnyű önnek mindig ugyanolyannak és pontosnak lennie — ön nem változik úgy, ahogy mi; de mi olyanok vagyunk, mint a változékony időjárásunk, nehéz mindig helyesen cselekednünk." Nagyon megsajnáltam. Az angol és az amerikai katonai attasé nyomában mindig ott járt egy iraki motorkerékpáros, akik nem hagyhatták el Bagdadot. Mindenhol ellenőrző pontok voltak, és fel kellett mutatni a papírjainkat. Megvolt az az előnyöm, hogy nő voltam, és az asszonyok nem igazán számítottak Irakban. Akadt ugyan már több tanult nő, például orvosok vagy ügyvédek, de a számuk elhanyagolható volt. Vasárnaponként szerettem elmenni Bagdadban az „Our Lady of Fatima" (Fatimai Szűzanyánk) nevű katolikus templomba. Érdekes lát281

vány volt, hogy muzulmánok is betértek oda saját módjuk szeri nt imádkozni, mert a templom a Próféta leányának a nevét viselte. Hetenként háromszor csináltam latihánt úgy, ahogyan nekem taná_ tanácsolták. Azért végeztem ezt rendszeresen, mert emlékeztem Bapak szavaira: „Legyetek szorgalmasak a gyakorlatokban, és akkor minden más megadatik nektek." Ezt soha nem felejtettem el, mindig rendszeresen végeztem a latihánt, s ennyi év után elmondhatom: amit Bapak mondott, igaz. A latihán felfedett és megvilágított számomra sok olyan igazságot amely időnként még fájdalmas is, de megajándékozott azzal a képességgel, hogy minden különösebb ok nélkül tudok boldog lenni. Ezt az állapotot úgy jellemezhetném: „belső dalolás". Amikor ebben a latihán-állapotban vagyunk, úgy tűnik, minden, amit mondunk vagy cse. lekszünk, jóra fordul. Ilyenkor olyat is mondok, amiről korábban nem gondolkoztam, de ami jobb eredményre vezet, mintha előzetesen döntöttem volna róla. Rájöttem, olyan dolgok is vannak bennünk, amelyeket fel kell ismernünk, és fel kell adnunk — olyan dolgok, amelyeket nem szeretünk másokban: pletykálkodás, ingerlékenység, lustaság, felsőbbrendűségi érzés, a napjainkat betöltő értelmetlen gondolatok, melyek olyanok, mint a kábítószerek. Megakadályozzák, hogy az Isten által oly bőkezűen kínált adományokat megkaphassuk. Abban is észleltem a változást, hogy másként szerettem az embereket. Először megriadtam, amikor látszólagos ürességet éreztem ott, ahol korábban érzelmeket, vágyakat, birtoklási vágyat éreztem. Nem szeretem már többé a családomat? Mi történt vágyaimmal és az aggodalommal, amit azok iránt éreztem, akikről azt hittem, szeretem őket? Helyüket valami olyan érzés foglalta el, amit nehéz szavakba önteni; amit sem megbántott érzelem, sem az idő nem befolyásolhat; valami sokkal mélyebbről jövő, mindent magába foglaló érzés. Szerencsére Sir Humphrey Trevelyan volt a nagykövetünk. Nagyon jól kijöttünk vele és feleségével, Peggie-vel. Noha korábban még nem találkoztunk, Peggie pár meleg hangú üdvözlő sort írt, amikor megérkeztem. Ez a fogadtatásom nagyon eltért attól, ahogyan az angol ezrednél fogadtak 1954-ben Németországban. Bagdadi diplomáciai életünk lenyűgöző volt, de általában nagyon fárasztó is. Naponta legalább egy, de inkább több koktélparti, fogadás vagy vacsora... A katonai attasénak pedig mindenhová el kellett mennie, mert ezeken a helyeken kaphatta a legtöbb információt az országban uralkodó helyzetről. Mindig Guyjal mentem, kivéve, ha a magyar vagy a szovjet nagykövetségre hívták meg. Nem voltam képes oda 282

betenni a lábamat addig, amíg Magyarországot a Szovjetunió megszállva tartotta, és sok honfitársamnak rettenetes kínzásokat, deportálást és egyéb gyötrelmeket kellett kiállnia. A Horthy nevet akkoriban otthon még ki sem lehetett ejteni. Habár úgy véltem, Mrs. Bowdenként nemigen érdekelném őket, nem kívántam semmilyen kapcsolatot sem kommunista diplomatákkal. A nyugatiak összetartottak, számos kedves barátunk akadt közöttük. Sokszor találkoztunk az angol nagykövetség uszodájánál, amely nagyon népszerű helynek bizonyult. Egyszer elmentem egy, a kínai nemzeti ünnep alkalmából adott fogadásra. Könnyen meg lehetett különböztetni a kommunista kép' viselőket a többiektől. Egyformán szürke embereknek látszottak, és mindig valamilyen fojtott légkör uralkodott körülöttük. Nem emelték fel hangjukat, és ritkán lehetett a nevetésüket hallani. Mindig könnyen megtaláltam Guyt a partikon; csupán hangos, szívből jövő nevetésének hangját kellett követnem. Állandó látogatója lettem a Vörös Félholdnak, a Vöröskereszt arab megfelelőjének. Ez volt az egyetlen hely, ahol iraki asszonyokkal beszélgethettem anélkül, hogy kompromittáltam volna őket. Sokukkal meg is barátkoztam. Guy minden évben visszaküldött Európába a legmelegebb hónapokra, júliusra és augusztusra. Jó kikapcsolódás volt ez, és így nem kellett részt vennem a véres forradalom évfordulóján, július 14-én rendezett ünnepségeken sem. Valamennyi attasénak kötelező volt egyenruhában megjelennie a szédítő hőségben. Guy arra kért, hogy maradjak addig Londonban, amíg az összes lakásunkat ki nem adtam, s azután minden erőmmel a portugáliai Quintával foglalkozzam. Nem tudtam, eltölthetek-e majd egy vagy két napot az első Szubudvilágkongresszuson, amelyet augusztusban rendeztek Coombe Springsben. Erre Bapakot is várták Indonéziából, és én természetesen nagyon szerettem volna vele találkozni, de kétségesnek látszott, lesz-e erre alkalmam. Kiderült, hogy mindössze az egyik lakásunk üres, és az ügynököknél már többen is érdeklődtek iránta. István és én megint nagy élvezetet találtunk abban, hogy végiglátogattunk néhány könyvesboltot, tapétáztunk, kifestettük a plafont (nem a legélvezetesebb foglalkozás), függönyt varrtunk stb. Egyszer éppen akkor érkeztem meg a házhoz, amikor a rendőrség őrizetbe vette Istvánt! Kiment, hogy átvegyen egy küldeményt a postástól, és közben becsapódott mögötte az ajtó, így aztán nem tudott visszamenni. Éppen festett, és ezért piszkos overallt 283

viselt. A szemben lévő házból valaki észrevette, amint éppen bemászott az ablakon, mert közben csak azt sikerült kinyitnia. A szomszéd telefonált a rendőröknek, akik percek múlva megérkeztek. Szeret]_ csére éppen idejében értem oda ahhoz, hogy igazoljam, ő a fiam, és így elsimítsam a dolgot. Többször is elmentünk Coombe Springsbe, ahol egy Josephine Chamberlain nevű leány társaságát élvezhettük. Észrevettem, hogy István komolyan érdeklődik iránta. Külön öröm volt számomra, hogy együtt lehettem Margaret Wickmann-nal, akiből szeretettel teli érzés áradt. Váratlanul közölte velem, hogy úgy határoztak: segítő lehetek a Szubudban, mert távoli országokba utazom, és ott esetleg olyan emberekkel találkozom, akik csatlakozni szeretnének. A „segítő" nem más, mint egy átlagos Szubud-tag, valamilyen megbízással. A segítőket többnyire a már régebben a Szubudhoz tartozók közül választják ki, akik rendszeresen részt vettek a latihánban, és ezért másoknál több tapasztalattal bírnak. Ők azok, akik új tagok „megnyitásán" tanúskodhatnak, mert a latihán már megerősödött bennük. Ugyancsak ők azok, akik magyarázattal szolgálhatnak a Szubudról, ilyen módon lehetővé téve, hogy a Szubud elterjedjen. Tudtam: szokatlan, hogy valakit, aki csupán egy éve van a Szubudban, segítőnek kérjenek fel. Azt válaszoltam tehát Margaretnek, hogy úgy érzem, nem vagyok eléggé felkészülve a feladatra. O azonban elmagyarázta, hogy ha kellő alázattal és őszinteséggel fogadunk el egy feladatot a Szubudban, elég erőt is kapunk ahhoz, hogy azt elvégezzük. Azt mondta: próbaképpen készüljek fel arra, hogy aznap délután egy jelentkező „megnyitásán" kell tanúskodnom. Hozzátette: ő is ott lesz, de ha akarom, én mondhatom a megnyitó szavakat, és így lehetek a megnyitás tanúja. Érdekes élmény volt. Megpróbáltam elmélyülni. Nagy nyugalommal ültem le a kertbe, és igyekeztem semmire sem gondolni, csak alávetni magamat Istennek. Nagyon jó érzés volt ez. Ám amikor elérkezett a feladat ideje, és késznek éreztem magamat — a jelentkező nem jött el! De ez nem is számított, mert most már tudtam, nem kell aggódnom egyszerűen csak folytatnom kell mindazt, amit tennem kell. Egy fregattkapitány és a felesége vette ki lakásunkat. Augusztus 4-én szándékoztak beköltözni. Nyilvánvaló volt, hogy nem vehetek részt a nemzetközi Szubud-kongresszuson, de elhatároztam: néhány napra Coombe Springsbe megyek, mielőtt Portugáliába utazom. Két nappal Coombe Springsbe érkezésem után az új bérlő felesége telefonált, hogy férje valamire allergiás a lakásban. Nem tudják, mi 284

okozza a bajt, de nem maradhatnak egy nappal sem tovább. Azt ajánlotta, hogy kifizetnek egyhavi bért, de azonnal elköltöznek. Teljesen váratlanul ért mindez. Azonnal Londonba siettem, átvettem a lakást, felhívtam két ügynökséget, megkértem őket, keressenek másik bérlőt, és megadtam nekik Coombe Springs-i telefonszámomat. Alig hittem a szerencsémnek — vagy bármi is volt az. Bapaknak 8-án kellett megérkeznie, a kongresszust pedig augusztus 9-30. között tartották meg. Igy ott végül mégiscsak jelen lehettem. A világ minden tájáról jöttek emberek. Harmincöt országból összesen négyszázötven képviselő és Szubud-tag vett részt a kongresszuson. Bapakot elkísérte a felesége, Ibu Siti Sumari, a lánya, Rochanawati, a tolmácsa, Anwar Zakir és annak felesége, Ratna. A latihánokat a Djamichunatrában, egy gyönyörű teremben tartották, amelyet John Bennett még a Gurdjieff-gyakorlatokhoz épített. Az ugyanott megrendezett plenáris üléseken Bapak sok kérdésre magyarázatot adott. Ezek felfedtek és megvilágítottak számomra rengeteg olyan dolgot, ami korábban rejtve volt előttem. Az egyik legfontosabb tétele az volt, hogy Isten imádását minden tevékenységünkbe bele kell vonnunk. Bapak indonéz jegyzetek nélkül, spontán és teljes tekintélyét latba vetve beszélt. Szavait Bennett fordította. Majd válaszolt a neki feltett kérdésekre is. Mindez merőben új volt számomra, és úgy figyeltem magamat, reakcióimat, mintha olyan valaki volnék, akit még nem ismerek. Különösen két közvetlenül átélt esemény maradt meg élénken az emlékezetemben. Az első akkor történt, amikor mindannyian a Djamichunatrában ültünk Bapak egyik előadása közben. Olyan tisztán emlékszem erre, mintha ma történt volna. Két nagy ablak volt nyitva, az egyik az én oldalamon, a másik velem szemben. Már korábban is felfigyeltem arra, hogy milyen különös az időjárás. Szellő sem rezdült. Bapak, egy hozzá intézett kérdésre válaszolva, a pénzről magyarázott valamit: azt mondta, ha pénzt kérünk Istentől, talán csak szelet kapunk. Abban a pillanatban, amikor Bapak kiejtette a „szél" szót, a fák, amelyeket az ablakon keresztül láttam, elkezdtek susogni, mintha erős szél mozgatná őket. Vadul hajlongtak az ágak, és a teremben is éreztem a levegő mozgását... Megdöbbenve néztem körül. Bapakra pillantottam, aki csak nevetett. Hozzám hasonlóan reagált a történtekre Ronimund von Bissing is. Évekkel később beszéltem vele erről az esetről, és ő is ugyanolyan jól 285

emlékezett mindenre, mint én. Amikor mindez lejátszódott, rflegje. hetősen távol ült tőlem, de egymásra néztünk, mintha azt kérdeznénk, „Hát mi ez?!" A másik dolog akkor történt, amikor Bartók Ilainát megkérték, válaszoljon néhány kérdésre a Szubudról a televízióban. Megkérdezte Bapakot, hogy mit mondjon. Bapak azt válaszolta: ne aggódjon, és ne is gondoljon az egészre, menjen el az interjúra, a többit bízza Istenre. Ilaina megkért, menjek be korán a kis televíziós szobába (amely Bapak szálláshelyén volt), és üljek le az egyik sarokba, hogy el tudjam majd mondani, hogyan zajlott le a beszélgetés. Mielőtt a program el_ kezdődött, bementem a kis helyiségbe, és leültem egy háromüléses díványra a szoba távolabbi végén. Röviddel ezután Bapak és Ibu jött be; Bapak mellém ült, míg Ibu a másik oldalon foglalt helyet. Amim Bapak leült, olyan erős belső vibrálást éreztem, hogy először azt hittem: képtelen leszek végignézni az interjút. A riporter, aki a kérdéseket feltette, jól ismert, kellemetlen beszélgetőpartner volt. Rendkívül idegesnek látszott, míg Ilaina nagyon nyugodtnak tűnt. A riporter a legtöbb időt Ilaina filmkarrierjének szentelte, majd hirtelen azt mondta: „Ó, elfelejtettem kérdezni a Szubudról, de hát az időnk már majdnem lejárt! Mire való is a Szubud?" A kamera Ilainára fordult. Ő egy másodpercre lehunyta szemét, majd nyugodtan azt mondta: „A Szubud azoknak való, akiknek szükségük van rá." „Nagyon sajnálom, az időnk csakugyan lejárt - ismételte meg a riporter. - At kell kapcsolnunk egy olyan programra, amelyre Bartók Evának nincs szüksége: a Fogyókúrára." Aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam, és a belső vibrálás csak másnap délben szűnt meg. Később abban a szerencsében volt részem, hogy gyakran Bapak társaságában lehettem, de a reakció többé már nem volt olyan erős, mint legelőször. Még ott időztem, amikor Bapak és kísérete elutazott, de két nappal később Londonból kerestek telefonon, s közölték, hogy valaki érdeklődik a lakásunk iránt. Három nappal később bevezettem a bérlőket a lakásba, és elindultam Portugáliába. Az angol temető gyönyörű volt, amikor virágot vittem Miklóspapa és Magdamama sírjára. Olyan sok minden történt azóta, hogy nyolc hónapja Mama itt hagyott minket, de még mindig nehéz volt elhinni: mindketten elmentek... Guy megérkezett kéthetes szabadságára. Nagy ágyat vásároltam a Quinta do Farolba, és beköltöztünk az egyébként még üresen tátongó házba. Boldog érzés töltött el, hogy saját házunk van, amelynek szép a 286

lépcsőháza és a kandallója. Hamarosan székeket és ebédlőasztalt is vettünk. Még mindig nem volt villanyunk, és amikor a petróleumlámpákkal mentünk ide-oda, a jelenet dédanyám magyarországi otthonára, Sajóvámosra emlékeztetett. Guy vett két tehenet, és segített az pírőrnesternek egy úszómedence tervezésében; én pedig időm nagy részét faültetéssel töltöttem. István és Jo Chamberlain - akivel Coombe Springsben ismerkedtünk meg - jött látogatóba. Láttam, hogy a dolgok komolyra fordulnak közöttük, és kezdtek célzásokat is tenni a házasságra. Jóllehet Jón nem látszott, idősebb volt Istvánnál. Tudtam, a Szubud hozta össze őket, az teremtett erős kapcsolatot közöttük, de Guy természetesen nem értette meg ezt, és hevesen ellenezte a házasságot. István még csak tizennyolc éves volt, noha minden tekintetben idősebbnek hatott a koránál. Amikor Istvánék elutaztak, és Guy is visszatért Bagdadba, egyedül maradtam a Quinta do Farolon. Vettem egy kocát, amit - nem is tudom miért - Fannynak neveztem el, és magam etettem. Hamarosan kilenc kismalacot ellett. A szomszédos quinta birtokosa, egy belga, még az előző évben meghalt, és az emberek most a mellettünk lévő árokba hajigáltak mindenfélét. Kiszedtem onnan néhány málnadugványnak látszó vesszőt, és elültettem őket. Már egy év múlva rendkívül ízletes, nagy szemű málnánk termett, s ezt jó áron el is tudtam adni a legjobb lisszaboni fűszeresnél. Senki sem látott még ekkora és ilyen ízű málnát Portugáliában - bizonyára Belgiumból kerültek oda a vesszők. Egy helyi falusi asszony jött be mindennap, hogy segítsen nekem, de sötétedés előtt mindig hazamenekült, mert nem merte az éjszakát is a Quintán tölteni. A ház ugyanis a Setúbal felé vezető főút mentén épült, és még nem volt körülötte fal, így bárki kényelmesen besétálhatott. Én, szerencsére, nem féltem. A telihold fényénél készítettem málnalekvárt a nyitott konyhaablak mellett. Gondoltam, ha valaki benéz, biztosan megijed, mert azt hiheti, hogy boszorkány kotyvaszt valamit a holdvilágnál... Novemberben Londonba repültem, majd Oxfordban meglátogattam Istvánt. A Christ Church College-ban elméleti fizikát tanult, és saját lakása is volt. Nagyon impozáns a hely, és nagy örömmel láttam, hogyan él ott a fiam. Meglátogattam Bartók Ilainát Croydonban, ahol éppen akkor volt látogatóban John Bennett és az indonéz Zakir házaspár. Miközben mindannyian együtt teáztunk, Ilaina megemlítette, hogy megkérdezte Bapakot, vajon megkereszteltesse-e katolikusnak kétéves leányát, Deanát. Édesanyja ezt nagyon szerette volna, de ő maga nem tartotta 287

fontosnak. Bapak azt tanácsolta: kereszteltesse meg Deanát, mivel fontos a kislánynak, hogy valamilyen felekezet tagja legyen. Ilaina ezután Mr. Bennettet kérte meg, legyen a keresztapa. Mr. B. elfogadta felkérést, de mivel ő anglikán vallású volt, azt javasolta, keressenek katolikus keresztanyát, mert legalább az egyik keresztszülőnek vallásúnak kell lennie. Hozzátette, hogy pár napon belül elutazik. Angliából, ezért hamar kellene dönteni. Hirtelen mindenki rám nézett én voltam az egyetlen katolikus asszony a jelenlévők közt —, és Ilaina megkérdezte: „Ilona, lennél a keresztanya?" Azt válaszoltam, ezer őrölt., mel segítek. Ilaina közölte velünk, hogy van egy katolikus kolostor az utca túloldalán, és mint jövendő keresztanya, talán én volnék a legalkalmasabb arra, hogy átmenjek, s megkérdezzem: meg tudnák-e most tartani a keresztelőt. Átsétáltam a kolostorhoz, csöngettem, és megkérdeztem az ajtót nyitó fiatal apácát, elvégeznék-e ott a szertartást még aznap. Az apáca csak annyit kérdezett: „Szükség szülte sürgős esetről van szó?" Azt válaszoltam: bizonyos szempontból igen, mert a keresztapa másnap elutazik, és egy ideig távol lesz. Abban a pillanatban jelent meg a zárda főnöknője. Rám nézett: „Ön a keresztanya?" Igenlő választ adtam, mire megkérdezte: „Deanáról van szó?" Annyira meglepődtem, hogy alig tudtam válaszolni. Csak annyit tudtam kinyögni: „Honnan tudja?" Reméli, mondta, hogy Deanáról van szó, akit csodagyereknek tart. Jöjjön velem" — tette hozzá, majd megfogta a kezemet, és gyors léptekkel az irodájába vezetett, miközben elmagyarázta, hogy nem tudnak szükségkeresztelőt csinálni a kolostorban, de megkérdezi a plébánost, segítene-e. Rögtön telefonált is, a plébános pedig beleegyezett: késlekedés nélkül megkeresztelik a gyermeket a templomban! Megkért, menjek vissza a villába, és hozzátette, tíz perc múlva értünk jön a kocsijával, és elvisz bennünket a templomba. Kicsit úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Visszatértem, s mindenki csodálkozva hallgatta beszámolómat. Ilaina megkért, menjek fel vele az emeletre édesanyjához, aki éppen délutáni sziesztáját tölti. Felébresztette az alvót: „Gyere, Mama, tíz percen belül megkereszteltetjük Deanát a templomban." Édesanyja felült az ágyban: „Két évig hiába akartam Deanát megkereszteltetni, most pedig tíz perc alatt kell ennek megtörténnie — és még egy kalapom sincs! Ezek a szubudisták bolondok!" Mire felöltöztettük, a zárda főnöknője már a kapu előtt dudált. Deanát, Ilainát, a nagymamát és engem elvitt a kocsijával, miközben Mr. B. Zakirékkal jött utánunk. A pap már várt bennünket. A keresztelő felemelő élmény volt. Mi valamennyien erős latihán-érzéssel éltük át, de a papon és az apácán 288

jól látható volt a megindultság. Én tartottam a nagyon nehéz, kétéves Deanát, ő pedig tágra nyitotta szép, nagy szemét, és mindenre rácsodálkozott. Amikor az égő gyertyát a kezembe vettem, felkiáltott: Nézd, Mami, gyertya!" miközben visszaautóztunk a villához, Ilaina azt mondta a zárda főnöknőjének: reméli, nem hiszi el mindazt, amit a botrányra éhes újságok írtak róla. Meglepő választ kapott: függetlenül attól, hogy valaki színésznő vagy egy zárda főnöknője, a nyílt színen végzi a munkáját, és nem tehet semmit sem az ellen, hogy az emberek mindenfélét beszélnek róla. Mély benyomást tett rám, hogy egy szintre helyezte magát Ilainával. Tunisz, Málta, Ciprus és Bejrút érintésével november 13-án visszaérkeztem Bagdadba. Belevetettem magam a lázas tempójú diplomataéletbe; koktélpartik, fogadások, vacsorák, a Vörös Félhold, lovaglás a sivatagban, lenyűgöző régészeti ásatások látogatása Sigrid Kahléval... Hogy milyen volt autót vezetni Bagdadban, azt senki sem tudja elképzelni. Semmilyen szabály sem létezett, vagy ha volt is, senki sem tartotta tiszteletben. Jobbról és balról előztek eszeveszett sebességgel, de nem volt ajánlatos egy iraki sofőrt megelőzni, mert akkor az rátaposott a gázpedálra, és amikor utolérte az embert, az öklét rázta felé. A nagykövet angol gépkocsivezetője elmondta nekem, hogy amikor hazamegy, újra le kell tennie egy vizsgát a szabályokból. 1960-ban Sir Hurnphrey Trevelyan, a felesége, Peggie, Guy és én számos rendkívül érdekes kiránduláson vettünk részt. Az angol Barbara Parker régésszel meglátogattuk a bámulatos babiloni és nimrudi ásatásokat, s elmentünk az északon fekvő Ninivébe és Moszulba is. Amikor Kurdisztánba utaztunk, három, géppisztollyal felfegyverzett biztonsági őr is velünk jött egy dzsipben. Előre meg kellett mondanunk, hová kívánunk menni. Hivatalosan a biztonságunkra vigyáztak, de valójában azért voltak ott, hogy ellenőrizzenek bennünket. Időnként tudatosan megnehezítettük a dolgukat azzal, hogy hirtelen megálltunk, és felrohantunk egy olyan meredek sziklára vagy dombra körülnézni, ahová nem követhettek bennünket súlyos fegyvereikkel. Túlságosan hosszúra nyúlna a történetem, ha minden, általunk látott rendkívüli eseményről beszámolnék, de feltétlenül szólnom kell a madarakról. Boodie Searight, a Shell vállalat elnökének, Roddy Searightnek a felesége, lelkes madármegfigyelő volt. Nagyon sokat tanultam tőle a madarakról, és azóta is örömömet lelem bennük. Mivel a fő vándorló útvonalak a sivatagnak ezt a részét keresztezték, számos különböző fajtájú madarat volt alkalmunk megfigyelni, például a cso289

dálatosan szép méhfaló gyurgyalagot. Láttam saskeselyűket és egy felejthetetlen, óriási fehér sasbaglyot is északon, míg a gyönyör Rowanduz-szorosban egy álarcos gébicset pillantottam meg. A sá r.. gamellű sármány, a szirti fogoly és a többiek a természet csodáinak látszottak, ám a legfenségesebb élőlények, a levegő urai mégiscsak a parlagi sasok voltak. Egy napon, amikor észak felé tartottunk, néhány szurokfekete eső.. felhőt láttunk magunk előtt. Sasok jelentek meg mindenfelől. Gyorsan megkértem Guyt, álljon meg, hogy szemügyre vehessem őket a látcsövemmel. Addigra már hozzászokott ehhez hasonló kéréseimhez, és tudta, hogy érdekes madarak bukkantak fel. Amit ezután láttam, soha.. sem fogom elfelejteni — a sasok mindenfelől az esőfelhők felé repültek, hogy élvezzék az azok közeledtével felfelé áramló légtömeget. Mivel magam is gyakoroltam a vitorlázórepülést, azonnal tudtam, mit csinálnak. Amikor a megfelelő helyre értek, elkezdtek körözni, és olyan magasra felvitte őket a légáramlat, hogy egyikük-másikuk mindössze aprócska pontnak látszott az égen; látcsővel is alig lehetett őket kivenni. Ötvenkét sast számoltam össze, de ennél is többen voltak. A kurdisztáni Shaklawában a férfiak festői ruhákat viseltek, megfelelő turbánnal és övvel. Egy felénk tartó férfi levendula- és fehér színű ruhát viselt; aranyszálakkal átszőtt bő nadrágot, valamint ugyaneb ből az anyagból készült turbánt és övet láttam rajta. Dior itt csak bámulhatott volnal... A nők mind feketébe vagy szürkébe öltöztek. Tulajdonképpen a madarakra hasonlítottak, hiszen azoknál is általában a hímek a színesebbek. A régióban szolgálatot teljesítő valamennyi brit katonai attasé évente egyszer titkos konferencián Cipruson találkozott. Szerencsére elvihették a feleségüket is, akiknek így nagyszerű nyaralásban volt részük. Egy Bejrútban eltöltött frissítő nap után Nicosiába mentünk, majd onnan kocsival Episcopiba, a konferencia színhelyére. Bromley parancsnok ebédre hívott meg bennünket, később pedig fogadást adott. A jelen levő attasék Etiópiából, Adenből, Afganisztánból, Iránból, Irakból, Izraelből, Jordániából, Pakisztánból és Spanyolországból érkeztek. Egész nap el voltak foglalva, ezenközben a feleségek azt csinálhattak, amit akartak, de azért a férjeknek is jutott idejük pólóra, amit Guy nagyon kedvelt. Sikerült még egy misét is hallgatnom a Magyarországi Szent Erzsebetről elnevezett templomban, mielőtt visszatértünk a forró, poros Bagdad szürke pálmafáihoz — mert csak rövid időre zöldültek ki, amikor az eső lemosta őket. 290

Megelégedéssel nyugtáztam, hogy a magyar diplomaták kerülték a velem való találkozást. A magyar nagykövet feleségét egy diplomáciai fogadáson bemutatták nekem. Élénkzöld ruhát viselt. Mielőtt a kezemet nyújthattam volna üdvözlésére, valaki a hátam mögött a nevemet mondta. Megfordultam, hogy megnézzem, ki az, és mire visszafordultam, a zöld ruhás asszonynak már hűlt helye sem volt. Körülnéztem a nagy teremben — nyomtalanul eltűnt. Mindez azt bizonyította, hogy nagyon is tudták, ki vagyok. Nem tudtam, tiltották-e nekik a velem való beszélgetést, vagy egyszerűen csak féltek attól, hogy munkatársaik meglátják őket velem együtt. Guy elmondta, hogy amikor bemutatták a magyar nagykövetnek, megkérdezte tőle: „Hogyan mennek a dolgok Magyarországon?" A nagykövet azt felelte: „0, kitűnően, sokkal jobban, mint a bandita Horthy idején." Erre Guy megjegyezte: „Akkor miért van az, hogy százhúszezer ember menekült Nagy-Britanniába és még további ezrek mentek Ausztráliába, Kanadába és más országokba?" „Azok is mind banditák voltak!" — vágta rá a nagykövet, majd Willie Patersonhoz lépett, aki bemutatta őket egymásnak, és elpanaszolta, hogy a brit katonai attasé nagyon kellemetlenül viselkedett. Még nem voltam Bagdadban, amikor Guy először ment el Willie Paterson házába, és legnagyobb meglepetésére egy képet látott ott Horthy admirálisról. Megkérdezte, hogyan került oda a kép, s azt a választ kapta, hogy Willie felesége Vattay tábornok leánya, a tábornoké, aki Miklóspapa vezérkari főnöke volt, és akit később velünk együtt tartóztatott le a Gestapo. A lánya, Nóri, szeretetre méltó volt, és váratlan örömöt szerzett, hogy Bagdadban találkoztam vele. Guy egyik céltáblája a jóképű szovjet katonai attasé, Sztolnyik ezredes vök, aki odament férjemhez az angol katonai attasék számára rendezett ciprusi találkozó után (amely elvileg „titkos" volt), és megkérdezte: „Hogyan nyaralt?" „Nagyon érdekes módon, mert most már mindent tudok a maga tevékenységéről" — válaszolta Guy. Sztolnyik szinte kővé dermedt: ‚Tréfál, ugye?" Valójában a diplomaták meglehetősen kedvelték a szovjet katonai attasét, még búcsúpartit is rendeztek a tiszteletére. Szokatlan volt egy nyugati diplomatától, hogy búcsúpartit szervez egy kommunista országból jött diplomata kedvéért, de az amerikai katonai attasé megtette ezt. Sztolnyikon kívül egyetlen kommunista diplomatát sem hívtak meg. Rendszerint elkerültem az oroszokat, és ez alkalommal is a legtávolabbi szobában ültem le. Amikor Sztolnyik ezredes és felesége távozott, körbetártak, és mindenkivel kezet fogtak, noha ez általában nem volt szokásos. Hozzám érve, Sztolnyik felesége, aki egyetlen szót sem beszélt angolul, 291

hosszú mondatot mondott oroszul, amelyet a férje lefordított: „A fele. ségem azt mondja, reméli, hogy minden, amit ön kíván, valóra válik,„ Kértem, tolmácsolja szívbéli köszönetemet a jókívánságért. (Amit én vántam, az látszólag lehetetlen dolog volt — de ha beteljesedik, akkor a Szovjetunió megszűnik létezni...) Guy egyik tréfája némi zavart keltett. Egy ízben egyedül ment el egy fogadásra, és a török katonai attasé, aki mindig nagyon kedves és udvarias volt velem, megkérdezte, hol vagyok. Guy azt válaszolta: „(5 megszökött egy olasszal." Úgy vélte, a török érti a tréfát. Az attasé azonban döbbenten bámult rá: „Milyen kár, olyan kedves hölgy volt.„ Néhány nappal később vacsorára voltunk hivatalosak a török nagy_ követségre. A katonai attasé előzőleg azt mondta nagykövetének hogy Guy egyedül érkezik, így aztán nekem nem terítettek. A vacsora' előtt elmentünk egy koktélpartira, és amikor a török katonai attasé ott meglátott engem Guyjal együtt, úgy nézett rám, mintha kísértetet látna. Sarkon fordult, és kirohant a szobából — a nagykövetségre sietett, hogy változtasson az ültetési renden! Guy nagyot nevetett, de megígérte: többé nem viccel azokkal, akik esetleg elhinnék a meséjét. Több gratuláló telefonhívást kaptam. Nem értettem, miről van szó, mert Guy elhallgatta, hogy kitüntetést kapott Erzsébet királynőtől: „A Királynő dicséretét fejezi ki bátor magatartásért John Wallace Guy Bowdennek, a Királynő Huszárjai ezredesének, azért a bátor viselkedésért, amelyet álöltözetben tanúsított Bagdadban" — így szólt a szöveg a kitüntetésről, amelyet — véleményem szerint — Guy teljes mértékben megérdemelt.' A nagykövetség most új épületben volt, mert a régi erőd teljesen kiégett a forradalom idején. Június 11-én már az új nagykövetség kertjében ünnepeltük a királynő születésnapját. Ez sok előkészülettel járt, és mindannyian nagyon el voltunk foglalva. Abdul Karim Kasszem vezérőrnagy — és most már elnök — is eljött a ünnepségre, amely, úgy hiszem, a feszült helyzetet figyelembe véve, sikeresen zajlott le. (Bagdad egyik meglepő látványa egyébként az akkortájt befejezett emlékmű volt: a bábeli toronyból Kasszem elnök mellszobra emelkedett ki. Az építmény olyan csúnya volt, hogy ha valaki nem látta, el sem hitte volna, hogy ilyesmi is létezhet.) Egy héttel később ismét elindultam, szokás szerint menekülve Bagdad kíméletlen hőségéből, de ezúttal annyi elintéznivalóm akadt Európában, hogy csak négy hónappal később tértem vissza Irakba. Függelékben: John Guy Bowden ezredes méltatása az Evening News-ban, 292

Először Londonba kellett mennem egy új lakás miatt; ott több komoly beszélgetésem volt Istvánnal, aki még mindig az oxfordi Christ Churchben tanult, és a beleegyezésemet kérte, hogy feleségül vehesse josephine Chamberlaint, aki nem sokkal azelőtt Henriettára változtatta nevét. Némelyik Szubud-tag ugyanis, aki valamilyen oknál fogva elégedetlen volt eredeti nevével, megkérdezte Bapakot, milyen keresztnév illenék legjobban hozzá. Hallottak ugyanis arról, hogy Bapakot gyermekkorában akkor gyógyították ki egy súlyos betegségéből, amikor megváltoztatták a nevét. Bapak megmagyarázta: nevünk erősen befolyásolja belső énünket és karakterünket. Ha az adott név nem egyezik belső énünkkel, az hátrányos lehet fejlődésünkre. Aki ezt érzékelni tudja, képes megfelelő nevet találni valakinek. Bapak azt is hangsúlyozta, hogy az embereknek természetesen nem kell megváltoztatniuk a nevüket, ha ezt nem kívánják, annál is inkább, mert nevünket többnyire szüleinktől vagy olyan emberektől kapjuk, akikben ők megbíznak; a névváltoztatás tehát bizonyos értelemben azt is jelenti, hogy megvonjuk a bizalmunkat szüleinktől. Mindez különös volt nekünk, nyugatiaknak, de keleten sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a neveknek, s általánosan elterjedt a vélekedés, hogy egy név befolyásolhat valakit. Számos példát lehet erre felhozni a történelemből. Tudjuk, Jézus megváltoztatta az apostolok nevét; a szerzetesek és az apácák is új nevet vesznek fel, amikor belépnek egy rendbe. Mindenesetre úgy éreztem, a Henrietta név sokkal jobban illett fiam választottjához. Természetesen sokat gondolkoztam István kérésén. Biztos voltam abban, hogy ha nem adom beleegyezésemet, feleségül veszi Henriettát, amint betölti huszonegyedik évét. Addig viszont megzavarná a tanulmányait, ha állandóan Londonba járna. Esetleg össze is költöznének, anélkül hogy megházasodnának. Ezért azt mondtam neki: egy bizonyos feltétellel beleegyezem a házasságba — ha találnak lakást Oxfordban. Tudtam, ez nagyon nehéz, mert Oxfordban nagy lakáshiány volt, de úgy véltem, István házasságának szükséges előfeltétele az, hogy ott is lakjon, ahol tanul. Másnap István és Henrietta Oxfordba utazott lakást keresni. Amint éppen a főutcán hajtottak végig, egy asszony jött ki valamelyik házból, és táblát tett ki az ajtóra: „Lakás kiadó." Azonnal bementek. A bér elfogadható volt, és az asszony is nagyon örült, hogy ilyen rendes fiatal párt talált bérlőnek. Kert is tartozott a lakáshoz, ahol zöldséget ter293

meszthettek. Szeptemberre tűztük ki az esküvő időpontját, majd Por. tugáliába utaztam, hogy a Quintánk után nézzek. Guynak sikerült rövid szabadságot kapnia; ezalatt megkértünk egy varázsvesszős forráskutatót, keressen kúthelyet. Fantasztikus élmény volt. A férfi megengedte, hogy én is használhassam a pálcáját, amely hasonlóan reagált az én kezemben is. Nem elég, hogy megmutatta a legjobb helyet, csodálatos módon még azt is közölte, milyen mélyre kell fúrnunk ahhoz, hogy vizet találjunk. Mindenben igaza lett. Amint már korábban említettem, Guy nem helyeselte, hogy Istvánnak megengedem az ilyen korai házasságot. Megpróbált rábeszélni, gondoljam meg a dolgot. Teljes mértékben megértettem érveit: István túl fiatal volt, Henrietta pedig sokkal idősebb; ám azt is tudtam, nincs más választásom, így aztán kitartottam döntésem mellett. Guy visszautazott Bagdadba, én meg Angliába mentem István és Henrietta esküvőjére. Családomnak azt mondtam, az esküvő után mutatom be nekik Henriettát, amikor meglátogatjuk őket.

25. fejezet

ISTVÁN ESKÜVŐJE - ISZLÁM

1960. szeptember 17-én István és Henrietta házasságot kötött Hampstead egyik szép kis templomában, nagyon közel a Redington Road 9-es számú házhoz, ahol Henrietta élt. Gyönyörű, napos idő volt, és sok Szubud-tag jött el az esküvőre. Szomorú emlékem az a perc, amikor beléptünk a templomba, s Henrietta édesanyját és nővéreit a bal oldali ülésekhez vezették, míg én egyedül ültem a vőlegény rokonai számára fenntartott másik oldalon. Elképzeltem, mi lett volna, ha István Magyarországon tartja az esküvőjét — ezek a gondolatok azonban hamar eloszlottak, mert bensőséges és vidám hangulat támadt a templomban. Tim Fryer volt István esküvői tanúja, míg John Bennett Henriettáé. Henrietta kicsinek látszott a magas termetű férfiak között. John Bennett magas volt, de István és Tim még nála is magasabb, a pap pedig a legmagasabb közülük. Amikor a szertartás véget ért, és a fiatal pár a gyülekezet felé fordult, könnyek folytak végig Henrietta arcán. Később elmondta nekem: a jókívánságok olyan hulláma érte el, hogy nem tudta visszatartani könnyeit. A fiatalok úgy döntöttek, én is menjek velük egy európai körútra, hogy bemutassam Henriettát a családomnak, amelynek néhány tagját István sem látta, amióta elmenekültek Magyarországról. Utoljára a budai királyi palotában találkoztak; István akkor mindössze hároméves volt. Így hát nászútjukat a mama társaságában kezdték. Először két napra Brüsszelbe mentünk Éva nővéremhez és családjához; ő remek ebédre látott bennünket vendégül munkaadója, Mr. Blaton cháteau-jában. Ezután színházba mentünk. Brüsszelből Kölnbe utaztunk Myróhoz, Gyurihoz és családjukhoz, s miután két nagyszerű napot töltöttünk velük, Zürich felé folytattuk utunkat, ahol Sya és svájci férje, Eugen várt bennünket. Két kellemes nap után kocsival elvittek délre, a Lago Maggiore melletti Ranzóba, ahol Eugennek pompás hétvégi háza volt a tóparton. Itt Papi és Ellamami csatlakozott hozzánk — 295

és miután Henrietta a család minden tagjával találkozott, ő és Istvá n végre kettesben utazhatott tovább. Visszaérve portugáliai otthonunkba, ki kellett próbálnom új k u_ tunkat, amely szerencsére elegendő vizet adott. Kedvenc kocám, Fanny, éppen akkor ellett tizennégy kismalacot, és azzal fejezte 1d örömét, hogy ismét lát, hogy röfögve a lábamhoz dörgölőzött. Minden barátunkat meglátogattam, a szeretetre méltó Hubayékat, Bajánékat, Csekonicsékat, Papékat és Bartheldyékat, valamint a kedveS Tete hercegnőt. Mint mindig, túl sok meghívásom volt, de az ember ilyenkor nem válogathat; vagy mindet elfogadja, vagy egyet sem. November végén mentem vissza Irakba. Bagdadba érkezésemkor Sigrid Kahle megkért, adjam meg neki a Szubud-kapcsolatot. Nagy örömmel tanúskodtam „megnyitásán", és ezután rendszeresen együtt latihánozhattunk. Karácsonykor Sigrid, a férje, John és én együtt olvastuk az evangéliumot, ami nagyon élvezetes volt számomra. Az angol nagykövetségen pompásan sikerült karácsonyi ünnepséget is tartottunk a gyerekeknek. 1961-ben nagykövetünkkel és feleségével, Humphrey-val és Peggievel hivatalos látogatást tettünk az ország legdélibb részén, a Perzsaöböl partján fekvő Bászrában. Elmentünk az angol klubba, találkoztunk a brit közösség tagjaival is. Faóból jachton az olajkitermelő Island Stationre mentünk, majd Peggie-vel ellátogattunk a mocsarakhoz, ahol csónakból figyeltük a madarakat. A lápos terület külön világ és földi paradicsom, nem csak a madaraknak, a bivalyoknak is. Időnként váratlanul beleütköztünk egy ilyen nagy testű állatba, amely fenyegetően ránk horkantott. Tíz nappal később Sigriddel csodálatos utazásra indultam Warkába. Az Eufrátesz folyó mentén, pálmaligetekkel tarkított sivatagos területen át autóztunk Land Roverrel. Megérkezésünkkor egy Lenzen professzor által vezetett német régészcsoport üdvözölt bennünket. Ok a Kr. e. 4000-re datálható Uruk városánál folytattak ásatásokat. Mintegy kétszázötven embert alkalmaztak különböző beduin törzsekből, köztük a „libben fiúknak" nevezett gyermekeket is. Amikor a homok nagyját kiásták és eltávolították, a fiúk a maradékot kefével söpörték el, így fedték fel a több ezer évvel ezelőtt lerakott téglákat (libbeneket). Heinrich Lenzen professzor már harminc éve dolgozott ott. Fantasztikus történeteket mesélt, nagyszerűen elevenítette meg a múltat. Elmondta, hogy amikor először jött ide, a beduinok legendákat meséltek, és közben olyan Furcsa dolgokat mondtak, hogy: „Látja maga körül 296

szellemeket?" Nemleges válaszára pedig így reagáltak: „Érdekes, mert ép pe n azt csinálja, amit az ő akaratuk szerint kell csinálnia." Szomoia n hozzátette: most, harminc évvel később ugyanezek a munkások semmilyen történetre sem emlékeznek azóta, hogy a kávé és a rádió azon a vidéken is elterjedt. Azelőtt, amikor csak sivatagi növényekből készült teát ittak, sokkal élesebben látták a szellemi világot. • Az archeológusok tisztán tartott vályogkunyhókban éltek, és néhányat a vendégeknek is építettek. Mindegyikben egyszerű ágy, apró ablak, kicsi asztal, rajta olajlámpa és a falon néhány fogas volt a ruhák elhelyezésére. Az ablakom egyenesen az Eanna-zigguratra nyílt: ez volt Warkához a legközelebb. A ziggurat óriási ember alkotta halom, a mely általában egy belső szentélyt vagy temetkezési helyet foglal magába. Mindössze egy akadt, amelyben nem volt semmi. Ezt Nofedjezigguratnak hívták, és nagyjából egy kilométerre esett Warkától. Enge m lenyűgözött ez a halom. Körülbelül hetven méter magas volt, és nagyon meredek oldalán fel lehetett mászni a tetejére. Amikor a tetőre értem, meglepetésemre igen erősen éreztem a latihánt. Vissza kellett fognom magamat, hogy ne énekeljek. Úgy hírlett, az első horoszkópokat itt készítették, talán azért, mert a csillagok szokatlanul nagynak tűntek a tetejéről; mintha csak csillagvizsgálóból nézné őket az ember. Talán a halom körül elterülő teljesen sík sivatag végtelensége keltette ezt az érzést. Annyira megszerettem ezt a helyet, hogy többször, így éjszaka is, amikor a csillagok fantasztikus látványt nyújtottak, felmásztam a halomra. Készítettem egy felvételt is, amely a régészek szerint a zigguratról elkapott legsikerültebb pillanatkép volt. Sohasem fogom elfelejteni Warkában töltött első éjszakámat. Furcsa élményben volt részem, amikor lefekvés előtt rövid latihánt csináltam. Úgy éreztem, mintha valamiért rimánkodnék Istenhez egy különös nyelven, és térdre estem valamiféle lamentálás közben. Az általam kiejtett szavak olyan tiszták voltak, hogy hármat közülük le is tudtam írni, annyiszor ismételtem őket. Nem volt felkavaró ez az élmény, mégis nehezen tudtam utána elaludni. Másnap reggel Lenzen profeszszor elmesélte nekünk Uruk történetét; azzal kezdte, hogy mivel a nők adnak életet, kezdetben Istent nő alakjában jelenítették meg. Papnők voltak akkoriban, és nem papok, s csak később változtatták az istenséget hímneművé, amikor rájöttek, hogy a nő nem tud szülni férfi nélkül. Mindez nagy zűrzavart és háborút okozott. Urukot ostrom alá fogták, és a város asszonyai megállás nélkül imádkoztak, arra kérve az istennőt, mentse meg férfiaikat. A professzor azt is elmondta: megfej297

tették ugyan az ősi (cuneiform) ékírást, de senki sem tudhatja meg milyen volt a hangzása. Természetesen egy szót sem szóltam, de az a különös érzésem volt, hogy tudom, miképpen hangzott az a nyelv, és hogy az uruki asz_ szonyok könyörgését kaptam az előző estén. Ha valaki, Heinrich Len, zen talán hitt volna nekem, de nem voltam képes erről beszélni, mert magam is alig hittem vagy értettem, mit is kaptam valójában. A Bagdadba visszavezető utunk is kellemes volt. Amikor megérkeztünk, láttam, hogy egy zivatar lemosta a házunk körül lévő pámafákat, és azok most élénkzöld színben pompáztak. Bárki, aki alábbi élményeimet elfogulatlanul olvassa, bizonyára megérti cselekedeteimet. Bagdadban szorgalmasan végeztem a latihánt, anélkül hogy pontosan tudtam volna, mindennek mi az értelme. Valami volt bennem, ami feltétlen kitartásra ösztökélt, és kezdtem felfogni, hogy a latihán nem csupán a földi életre szól, egyre többet értet meg velem arról a másik létről, amelyből jöttünk, és ahová visszatérünk, amikor meghalunk. Számos olyan különös esemény történt, amelynek akkor nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget. Egy az indiai nagykövetségen rendezett diplomáciai fogadással kezdődött mindez. Az Indiából érkezett UNESCO-képviselő, dr. Kazmi, odajött hozzám, és megkérdezte, elmennék-e pénteken az otthonába, ahol néhány honfitársát a Szent Korán szövegének arab kiejtésére tanítja, és megbeszélik a jelentést angolul is. Megköszöntem a meghívást, de nem vettem komolyan. Kérése azonban felhívta a figyelmemet arra, hogy ha egy arab országban vagyok, fontos lenne valamit tudnom a Koránról. Mindössze annyit tudtam az iszlám „szent könyvéről", hogy a katolikus egyház tiltotta hívőinek az olvasását. Úgy tanítottak, hogy az a szöveg „indexen" van. Természetemből adódóan mindig a „helyénvaló dolgot" akarom tenni, írtam tehát egy általam személyesen ismert és becsült jezsuita papnak a Vatikánba. Elmondtam neki, milyen fontosnak látszik számomra egy arab országban a Korán ismerete, és megkérdeztem tőle, miért tilalmas ez. Postafordultával jött a válasz: a katolikus ember megkérheti gyóntatóját, aki a legalkalmasabb személy a kérdés eldöntésére, hogy engedélyezze a Korán olvasását. Most már végig akartam vinni a dolgot: írtam portugáliai gyóntatómnak, Francisco atyának, tőle kérve tanácsot. A válasz ezúttal sem késett: „Ön mindent olvashat, amit csak szeretne!" 298

Alig kaptam meg a levelet, amikor egy diplomáciai fogadáson ismét , találkoztam dr. Kazmival. Egyenesen odajött hozzám, és megkérdezte, miért nem mentem el az otthonában tartott pénteki összejövetelekre, s elmennék-e a következőre, amely éppen másnap lesz. Igent mondtam, és el is mentem másnap reggel, azon töprengve, vajon miért is csinálom mindezt. Dr. Kazmi házába érve láttam, hogy én vagyok az egyetlen keresztény és az egyetlen nő a társaságban, amely kilenc fiatal muzulmán férfiból és a házigazdánkból állt. Felváltva olvasták fennhangon a Korán ugyanazon „szúráját", közben dr. Kazmi a kiejtésüket javította, majd az olvasott rész értelmét beszélték meg angolul. Lenyűgöző dolgokat hallottam; engem a kereszténységről kérdezgettek, én pedig őket az iszlámról. Lefordítottak nekem néhány részt, amit a Korán mond például Szűz Máriáról. Fogalmam sem volt, hogy a muzulmánok ennyire tisztelik Máriát, elismerik a szeplőtelen fogantatást, és Krisztus szűz anyától születését. Elmondták nekem: számos mecsetben külön sarkot szenteltek Máriának. Minden pénteken visszamentem az összejövetelekre, és legnagyobb csodálkozásomra el tudtam ismételni néhány „szúrát" anélkül, hogy a szavak értelmét tudtam volna. A Korán nyelvének hangzása és ritmusa egyszerűen rabul ejtett. Nyilvánvalóan a „belső énemen" s nem az eszemen keresztül hatott rám. Esténként néha elmentem férjemmel a Tigris partjára sétálni, és amikor hirtelen meghallottuk a müezzin imára szólító felhívását: „Allahu akhbar" (nagy az Isten), megálltam, hogy meghallgassam. Guy megkérdezte: „Miért állsz meg?" „Nem hallod az imára hívást, milyen gyönyörű?" — válaszoltam. Megdöbbenve nézett rám, és bevallom, kissé magam is meglepődtem. Abban az időben veszélyes lehetett az irakiaknak, ha nyugati diplomaták társaságában látták őket, vagy a diplomaták meglátogatták őket. Könnyebb volt nekem, mint nőnek, mert ebben a muzulmán világban mi nem voltunk fontosak. Amikor egy ellenőrzési ponton áthaladtam, és megmutattam papírjaimat, rendszerint megkérdezték: „Hol van a férje?" Miután azt válaszoltam, hogy a követségen, egyszerűen továbbengedtek. Ennek ellenére, amikor iraki ismerősöket látogattam, sohasem hívtam fel őket otthonról, s mindig két sarokra az otthonuktól szálltam ki a kocsiból, tehát gyalog mentem hozzájuk. Az embereket meglepte ez. Kérdezték is tőlem, honnan tudom, hogy mit kell tenni. Elmondtam nekik: magyarként tudom, milyen idegen Megszállás alatt élni, ezért ismerem az összes trükköt. 299

Hivatalosan engedélyezett volt a Vörös Félhold látogatása. A szervezet feje, Suad Al Radi, rendkívül rokonszenves asszony; mi nd ()mind leánytestvére, Naira Abbas, valamint dr. Amnah Murad nőgyó" gyász és még sokan mások a barátaim lettek. Az iraki tanult nők már eléggé emancipáltak voltak, különböző hivatásokat választhattak. akadtak már női orvosok, ügyvédek is. A városokban számos asszony' európai módra öltözött, de mihelyt elhagyta az ember Bagdadot, es vidékre vagy a sivatagba autózott, szép, laza ruhákban lehetett Őket látni, amelyek közül némelyik nagyon is színes volt, nem mindig fekete. Amikor kilovagoltunk a sivatagba, kis településeket érintettünk - ott minden vályogkunyhó mögött agyagkemence állt, amelyben a helyiek kovásztalan kenyeret sütöttek. Sohasem felejtem el: egy gyönyörű. magas, karcsú asszony élénkzöld tógájában hogy sietett vissza kunyhójába, amint megpillantott bennünket. Nevelőnőimnek köszönhetően öt nyelven beszéltem, s később még megtanultam spanyolul és portugálul is. Ezért aztán nem éreztem magam valami jól olyan országban, amelynek nem beszélem a nyelvét. Sigrid Kahléval együtt elkezdtem arabul tanulni, de nagyon nehéznek találtam ezt a nyelvet. Ám miközben a köznapi arabbal bajlódtam, minden nehézség nélkül tudtam idézni a Koránból. Magam is elcsodálkoztam, amikor a dr. Kazmi házában eltöltött délelőtt után elmondtam iraki barátnőimnek elejétől végéig az „Ayat al Kursi" imát, anélkül hogy tudtam volna, mit jelent. Megkérdezték, tudom-e, mit mondok. Amikor azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, elkezdték magyarázni az értelmét. Egyszer elkísértem őket egy temetésre, ahol ülve hallgattuk a Korán felolvasását. A legtöbb iraki asszony tovább beszélgetett, de én lenyűgözve hallgattam. „Nézd, hogy hallgatja a Koránt, nézz oda!" mondták. Még túlságosan új voltam a Szubudban ahhoz, hogy ezeket az élményeket a latihánnal kapcsoljam össze, és akkoriban nem tulajdonítottam mindennek különös jelentőséget. A fentiek miatt iraki barátnőim egyre inkább megszerettek; gyakran vittek el kirándulásokra. Fekete arab ruhába öltöztettek, fekete sállal a fejemen. Figyelmeztettek, hogy a szent helyeken takarjam el az arcomat, és süssem le tekintetemet, hogy az emberek ne vegyék észre a kék szememet. Megnyugtattak: biztonságban leszek, mert mindig körülöttem lesznek, és ha valaki kérdez tőlem valamit, ők válaszolnak majd helyettem. Akkoriban nem értettem, miért kellett ennyi elővigyázatossági rendszabályhoz igazodni. Elvittek a nedjevi nagy síita mecsethez is. A mecseten belül menet közben megérintettek bizonyos tárgyakat, és én pontosan azt csinál300

tam, amit ők. Érdekes volt megfigyelni a szunnita és a síita mecsetek közötti különbséget. A szunniták gyönyörűek voltak, csodálatosan szel) szőnyegekkel és semmilyen más díszítéssel. Az imádás légkörét éreztem bennük. Ezzel szemben a síita mecsetekben mindenféle, az emberek által felajánlott fogadalmi tárgy függött. A falak tele voltak aggatva órákkal és mindenféle más tárggyal. A mecset közepén többnyire egy arab szent sírja volt, és egy elkerített rész, ahová a hívők fogadalmi tárgyakként ékszereket vagy pénzt dobtak. Amikor ezekről a kirándulásokról később szó esett a Vörös Félholdnál, hallottam, hogy az egyik helybeli megkérdezte a másikat: hogyan viselkedtem a mecsetben. „Ó, sokkal jobban viselkedett, mint - volt a válasz. Mulatságosnak s egyben megnyugtatónak találtam a feleletet. Piknikeket is szokás rendezni az Eufrátesz folyó partján - és az aztán valami! Barátnőim hozták az ennivalót. Ízletes, de nagyon tömény ételek voltak - például kovásztalan kenyér, vastagon megkenve bivalytejfellel. Mindent megettem, amit ők ettek - és mikor Guynak elmondtam, hogy mindenben őket akarom követni ezeken a kirándulásokon, óvatosságra intett -, de soha semmi bajom sem lett ezektől az ételektől. Természetesen diplomáciai körökben nem említettem ezeket a kalandjaimat, nehogy bajba sodorjam barátnőimet, de egyszer megdóbbentem, amikor véletlenül kihallgattam két nagykövet feleségének beszélgetését. Azt mondták: bárki bemehet egy szunnita mecsetbe, de kereszténynek nagyon veszélyes belépnie egy síitába, mert a síiták úgy gondolják, ez megszentségteleníti a szent helyet. Megtörtént az is, hogy „betolakodó" idegeneket megöltek. Most értettem meg, hogy iraki barátnőim miért aggódtak annyira, miért ügyeltek arra, hogy mások ne vegyenek észre, és miért vettek mindig körül, amikor síita mecsetben jártunk. Guyjal Ammánba, Jeruzsálembe és a jordániai Petrába készültünk, Humphrey és Peggie Trevelyan társaságában. Szerettünk velük utazni, jól összebarátkoztunk. Nagyon vágyódtam már Jeruzsálem után, noha mint arab országba akkreditált diplomaták nem mehettünk a város zsidó felébe. Már hetekkel előbb készültem erre, és nagyszerű könyvet találtam a nagykövetség könyvtárában Krisztus életéről. Elolvastam a művet, megjelölve azokat a részeket, amelyeket Jeruzsálemben, a helyszínen szerettem volna tanulmányozni. Amint átléptük a jordán határt, meglepődtem, mennyire különböztek a túloldali határőrök az irakiaktól; szép volt az egyenruhájuk, és barát301

felkeltem a földről, jéghideg volt a testem a fejem búbjától a lábam

ságos a modoruk — nagy különbség volt ez a forradalmi, kommunista

A nagykövet láthatóan zavarban volt. A falat nézte, mert nem

befolyás alatt álló Irakhoz képest.

t

Két éjszakát Ammánban töltöttünk, ahol a kedves angol káplán és

dt a , mit csináljon. Az apáca megkérdezte tőlem, kérek-e egy pohár

,Ti zet. Azt válaszoltam, rendben vagyok, nem kívánok semmit. indannyian úgy folytattuk sétánkat, mintha semmi sem történt volna. M 'vindannyian

felesége szállásolt el bennünket, majd kocsival elindultunk Jeruzsálem felé. Csodálatos volt a Jordán völgyén áthaladni. Úgy tűnt, minth Krisztus korában járnánk — érintetlen volt a vidék. Útközben imát

Az apáca elmondta: ez az a hely, ahol a feltételezések szerint Jézus az

mondtam magamban, arra kérve Istent, hogy valamilyen módon Guy

ítélethirdetés közben állt. Elmesélte azt is, hogyan ásták ki a helyet, de

is megérintődjék, ő is érezhesse azt, amit én ezzel az úttal kapcsolat-

nem emlékszem semmire sem, amit ezután mondott. Visszamentünk a

ban éreztem. Amikor megérkeztünk jeruzsálemi szállodánkba, Humphrey azt

lépcsőkhöz. Várnunk kellett, mert mások éppen lefelé tartottak. Amint

java-,

rájuk néztem, láttam: mindegyiküknek könnyes a szeme. Egyesek

solta, fogadjunk fel idegenvezetőt. Kissé habozva mondtam: nekem

észrevették ezt, mások nem. Különös, vagy talán jelentőségteljes

nem kell idegenvezető, mert pontosan tudom, mit kívánok megnézni,

lehetett ez.

de ők csak keressenek egyet, én majd egyedül megyek. Valóban e;

A nap hátralévő részében Jeruzsálem további látnivalóit néztük meg.

az

ötleten, és kijelentette, hogy legyek én az idegenvezetőjük, minden-

Guy, aki nyilvánvalóan kicsit aggódott, nem tágított mellőlem. A Getsemáne-kertben, ahol el akartam olvasni egy megjelölt részletet a

hová követni fognak. Szent István kapujától indultunk el, és séta közben feliratot láttunk a

KfiSZtLIS mondott, amikor lejött az Olajfák hegyéről, s megállt egy

jobb oldalon: „Sion Apácáinak kolostora, ahol az a kövezet látható, amelyen Krisztus állt a halálos ítélet kihirdetésekor". Ez új dolognak

szavakat, de valahogy így hangzottak: ez a fügefa meg van átkozva,

látszott, mert az útikönyvekben nem olvastam erről. Bementünk, és

mert elszalasztotta az alkalmat, és soha nem hozhat termést.

volt a szándékom, ám meglepetésemre Humphrey kapva kapott

könyvből, megálltam egy fügefa előtt; elolvastam, amit állítólag

olyan fügefa előtt, amelyen nem volt termés. Elfelejtettem a pontos

egy apáca megkérdezte, milyen nyelven óhajtjuk a magyarázatokat.

Mindez a helyszínen olvasva nagyon megindító volt. Hirtelen ráéb-

Ezután egy angolul beszélő apáca elmondta nekünk, hogy egy pap a

redtem: életünkben egyszer vagy akár többször is megadatik nekünk,

az

hogy Isten felé forduljunk, de ha nem ragadjuk meg a felkínált le-

épület alatt található az a kövezet és az a Pilátus háza előtti hely, ahol

hetőséget, az talán soha többé nem tér vissza. Talán egynél több ilyen

Jézust halálra ítélték. Leástak hét méter mélyre, és megtalálták a

alkalmat kapunk, de ha mindegyiket elszalasztjuk, elkövetkezik az a

kövezetet, amelyről a régészek megállapították: valóban abból a kor-

pillanat, amikor már nem remélhetjük, hogy megtaláljuk az igaz utat.

kolostorban tartózkodva jelenést látott, amely szerint hét méterrel

ból származik. A köveken tudniillik olyan nyomok voltak, amelyeket

a

Nagy tanulsággal szolgált ez nekem. Még mindig nagyon is elevenen él bennem.

római katonák hagytak játékaik közben. Az apáca ezután néhány meredek, keskeny lépcsőn vezetett le ben-

Úgy éreztem magam Jeruzsálem körbejárása során, mintha rezonan-

nünket. Lefelé menet éreztem, hogy könnyek folynak az arcomon. de

ciát felvevő készülék volnék. Egyes helyeken valamilyen belső

a

vibrálást érzékeltem; azonban már óvatos voltam, ellenálltam ennek -

nagykövet semmit se vegyen észre. Amikor leértünk a lépcső aljára.

és senki sem vett észre semmit. Ilyen élmények után úgy gondoltam,

gyorsan letöröltem őket, és egy kicsit hátramaradtam, hogy

nagy térben találtuk magukat, ahol az ókori kövezeten kívül kizárólag

alami hasonló vár majd a Szent Sírnál is, de amikor odaértünk, sem-

a mennyezetet tartó oszlopok voltak. A terem közepén gyékényfonat

mit sem éreztem. Mindez elgondolkoztatott arról, hogy talán mégsem

takarta a kövezetnek egy kis részét. Amint közelebb léptünk, az apáca

pontosan ez az a hely, ahol Krisztus testét sírba tették.

felemelte a fonatot. Abban a pillanatban kitárt karral elterültem a

Amikor visszaértünk szállodaszobánkba, Guy megkért, mondjam el,

földön, és fogalmam sem volt, mi történik velem. Egy vagy legfeljebb

mi történt velem a Sioni Apácák kolostorában. Azt mondta, sok

két percig tartott ez az állapot. Peggie később elmondta, hogy Guy

önkívületben lévő embert és különös dolgot látott már, amikor Indiá-

azonnal fel akart emelni, de az apáca rászólt: „Ne nyúljon hozzá, ilyen

ban szolgált, de engem kiegyensúlyozott, gyakorlatias embernek ismert, és tudni akarja, mit éreztem.

dolgok megtörténnek itt." Amikor felocsúdtam, a magam erejéből

302

303

vált előttem, valójában mi is történt, amit addig magam sem realizái tam. Elmondtam neki: valami olyan nagy jelentőségű dolog játszódott le azon a helyen, hogy ha teljes egészében át tudnánk érezni, talán képtelenek volnánk elviselni. Az ilyen felismerés az ember nyitott_ ságától függ, és én egy kis részét éreztem ennek. Elmondtam neki azt ‘is: könnyeztem, amikor lementünk a lépcsőn, és láttam, hogy má sokkal is ugyanez történt. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolt „Ha nem mondtad volna ezt, soha nem jutott volna eszembe, hogya', nekem is könnyes volt a szemem, amikor lementünk a lépcsőrTermészetesen nem tudtam, hogy miért." Számomra ez volt a válasz a Jordán völgyében elmondott fohászomra. Nagy-nagy hálát éreztem a Mindenható iránt. Nagykövetünk kissé cinikus ember volt, és nem tudtam, mennyire hívő, de Jeruzsálem szemmel láthatóan megzavarta. Amikor másnap reggel Jerikóba indultunk, a megbeszélt időben csak Peggie csatlakozott hozzánk. Elmondta, hogy Humphrey elaludta az időt, fejfájása van, és nem akar felkelni — ami még soha nem történt meg vele korábban. Végül mégis mindannyian elmentünk Jerikóba — a hatalmas amfiteátrumáról is nevezetes pogány római város gyönyörű, impozáns romjaihoz. Amikor kiszálltunk az autóból, Humphrey kitárta karját, és felkiáltott: „Ó, de csodálatos, mennyire jól érzem itt magam!" Amint mögötte sétáltam, sajnáltam, hogy nem tudja, mit mulaszt. Jeruzsálemben küzdött az őt érintő dolgok ellen, és ez kényelmetlen érzéssel járt. Nyíltan beszéltünk erről feleségével, Peggie-vel, aki rendkívül 1 kedves és nagyon megértő volt. Innen továbbautóztunk dél felé a Jordán Királyság nevezetes romvárosába, Petrába. Mesésen szép völgy ez; csak egy szűk, Siq nevű, hatalmas sziklák határolta hasadékon át lehet megközelíteni. Kiszálltunk a kocsiból, és öszvérháton kellett átkelnünk a szoroson. Amikor kibukkantunk a túloldalán, elképesztő látvány tárult elénk. Szemben velünk gigantikus méretű rózsaszín sziklából faragott boltív és oszlopok, mintha mindez egy templom homlokzata lenne. Ez a hosszú, festői völgy egyedülálló jelenség a világon. Az emberek annak idején a sziklából kivágott apró mélyedésekben éltek, amelyek közül a legtöbb egészen magasan van — nem tudni, hogyan jutottak fel oda. Amint a völgyben haladtunk, több ilyen hatalmas és gyönyörűen faragott „templomot" is láttunk. A rózsaszín templomban két kis beugró volt a terem két oldalán. Bementem az egyikbe, és teljesen spon tán valamilyen különös dallamot kezdtem énekelni, ami erős vissz304

hangot vert — mintha székesegyházban énekeltem volna. Annyira elraga dott a dolog, hogy tovább énekeltem a szép dallamot, és figyeltem az akusztikát. Humphrey, Peggie és Guy elment a beugró mellett, ,.e nézett, majd továbbsétált. Arra számítottam, hogy megjegyzést tesznek az éneklésemre, és meglepett, hogy úgy tettek, mintha nem hallották volna. Utánuk mentem. Megkérdeztem Guyt: „Hallottál engem ott bent énekelni?" Nagyon bizonytalan igennel válaszolt, és valami másról kezdett beszélni. Nyilvánvaló volt: semmit sem hallott. Szerettem volna visszamenni, és újra kipróbálni a dolgot, de nem akartam feltűnést kelteni, miután olyan különösen viselkedtem már Je ruzsálemben is. Bárcsak egy napon visszamehetnék még oda! Furcsállottam ezeket a dolgokat, és nem tudtam, hogy mit jelentenek. Petra — a nabateus vallás és kultúra központja a Krisztus előtti évszázadokban — olyan élményben részesített, amihez fogható nem lesz az életemben. Lélegzetelállító volt. Rájöttem, hogy ha nem lettem volna „megnyitva", és ha nem ismertem volna meg a latihánt, soha nem éreztem volna ilyen dolgokat. Akkoriban egyszerűen elfogadtam ezeket az élményeket. Csodálattal töltöttek el, de nem sokat gondolkoztam róluk; emlékük azonban nem fakult meg, és ma is úgy érzem, mintha ott lennék. Egy hatalmas szikla tetején láttunk ott színházat és áldozati helyet, s a reggeli előtt elmentünk madárnézőbe. Visszafelé a Holt-tenger Szállodában töltöttük az éjszakát, és megfürödtünk a tengerben is, amelyben nem kell úsznia az embernek, elég a felszínen lebegni. A Szovátai-tóra, Erdélyre emlékeztetett. Bagdadba visszatérve nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy mindezt megélhettem. Megismerhettem egy iszlám világot itt Irakban. Ez a maga szélsőséges éghajlatával önmagában is lenyűgöző volt. Láttam azt is, mi a különbség azok között, akik őszintén átélik az iszlámot, és akik nem fogadják be így. Például számos hivatalnok alkoholt ivott, amikor külföldiekkel volt, de álságos módon visszautasította a szeszes italt, ha más muzulmánok is a közelben tartózkodtak. Erről eszembe jut egy eset, amikor egy napon a végtelen sivatagban autóztunk, s eltévedtünk. Amikor megpillantottunk egy alvó juhászt a juhaival körbevéve, felébresztettük, és megkérdeztük, merre menjünk. Egy pillanatig szótlanul állt, majd teljes biztonsággal az egyik irányba mutatott. Megköszöntük neki az útmutatást, és Guy a kocsi csomagtartójából hűtött sört kínált neki. Mohón elvette a poharat, közelebbről megtekintette, majd visszaadta. Szomjas volt, mégsem kért alkoholt, annak ellenére, hogy egyetlen arab sem volt a közelben.

305

Szerencsére volt nálam víz, mert én sem iszom alkoholt, és azt boick>. gan elfogadta. Búcsúvacsorát adtunk Kahleék tiszteletére. Nagyon szomorú voltam, hogy Sigrid elmegy. Megígérte, hogy visszajön — amit egy év múlva meg is tett, amikor édesapjával két hetet töltött Irakban. A helyzet még mindig tartósan feszült volt Bagdadban. Abdul Karim Kasszem elnök továbbra is a kommunista párt támogatásával vezette az országot, de egyre nagyobb ellenállásba ütközött a Baath pán részéről. Az emberek támogatásának megnyerésére kampányt kezdett. Kijelentette, hogy Kuvaitnak vissza kell térnie Irakhoz. A diplomáciai testületeket állami fogadásokra hívta, ahol időnként háromórás kirohanásokat intézett az angolok ellen, és Kuvaitot követelte, amely eredetileg a török birodalom része volt, és a britek szabadították fel az I. világháború végén. A dolgok odáig fajultak, hogy Guy közölte velem: véleménye szerint a helyzet nagyon veszélyes. Ertesítette a közel-keleti főparancsnokot, Lord Mountbattent, hogy Kasszem esetleg le akarja rohanni Kuvaitot. A válasz mindössze egyetlen mondat volt: „Hogyan tudná ezt Kasszem végrehajtani?" Guy visszaírt, hogy a vezér ezt akár teveháton is meg tudná oldani, de rendelkezésére állnak tankok is, négy órán belül tehát már Kuvaitban lehet. Egy fogadáson, amelyen az iraki vezérkar is jelen volt, Guy sofőrje bejött, és férjem fülébe súgta: „A nagykövet úr azonnal várja a követségen." Guy feltűnés nélkül odajött hozzám. Közölte, hogy visszamegy a nagykövetségre, de én maradjak ott — ő később visszajön. A nagykövet nagyon izgatott és haragos volt. Azzal fogadta Guyt: „Elrontottad háromévi kemény munkánkat, mely azt célozta, hogy javítsuk az angol—iraki kapcsolatokat! Holnap bevonulunk Kuvaitba!" Megkérdezte, nem lehetne-e a csapatokat a part közelében tartani fenyegetésként, ahelyett hogy valóban partra is szálljanak. Guy elmagyarázta neki: katonai szempontból ez megvalósíthatatlan, az áldozatok száma igen nagy lenne. Ezután férjem visszajött a fogadásra. A brit csapatok másnap reggel partra szálltak, és pár óra leforgása alatt elfoglalták Kuvaitot. Az arab világ, természetesen, Nagy-Britannia „régi, viktoriánus ágyúnaszád-taktikájáról" beszélt. A dolgok azonban fokozatosan elcsitultak, és megpróbáltunk jó kapcsolatokat kialakítani „a vezérrel". Amikor Guy katonai konferencián vett részt Kenyában, a főparancsnok közölte vele, hogy ez az akció volt Nagy-Britannia legnagyobb sikere a II. világháború befejezése óta. 306

Kasszem ezután azt követelte, hogy az Iraq Petroleum Company (Shell) iraki kézbe kerüljön, és a kérdést sikerült is tárgyalások útján rendezni. Kasszem következő követelése a brit királyi légierő habhan iyai támaszpontjának átengedése volt. Guynak sikerült rábeszélnie, vásároljon egy századnyi bombázót azért, hogy brit kiképzők lehessenek jelen az oroszok helyett, akik addigra már erős pozíciókat foglaltak el. Zavargások voltak, merényletkísérletek és puccsokról szóló rémhírek, amelyek nyomán Kasszem lelövette az akcióban feltehetően részt vevő tiszteket. Igy zajlottak az események, állandó izgalmakkal. Áprilisban újabb konferenciát tartottak a katonai attasék Cipruson. Két pompás hetet töltöttünk el a szigeten. Sokat időztem Kyreniában, ahová a St. Hilarion kastélyhoz mentem madárnézőbe. Sziklák között, meseszép helyen épült. A parlagi sasok mindössze pár méterre tőlem suhantak el, amint fiókáikat az első repülésekre vitték. A völgy visszhangzott a madarak énekétől. Közülük néhány egyszerűen csak egy fa tetején ült, és minden látható ok nélkül énekelt, mintha Istent imádná. Ez volt az ő latihánjuk! Órákat töltöttem ott messzelátóval a kezemben, és élveztem a látványt. A dalok, a színek, a béke — ez a semmihez sem hasonlítható szépség velem maradt az évek során. Azután ismét a forró és poros Bagdadban találtuk magunkat, mindennapi koktélokkal, fogadásokkal, vacsorákkal. Továbbra is eljártam dr. Kazmi pénteki összejöveteleire, melyeket nagyon élveztem. Csodálattal néztem az arabokat, akik felmásztak a házunk körül levő rendkívül magas datolyapálmafákra, és úgy dolgoztak, mint a méhek, amikor az egyik fa virágainak porát egy másik fára viszik át. Június 12-én szokás szerint a nagykövetség kertjében ünnepeltük a királynő születésnapját. Többen már előbb is telefonáltak, hogy gratuláljanak, de én nem értettem, hogy miért, mert Guy csak ekkor mondta el nekem, hogy a születésnapi kitüntetettek között ő is szerepel. A Brit Birodalom rendjének parancsnoki fokozatát (Commander of the Order of the British Empire) kapta, így nekünk kettős okunk volt ünneplésre. Június végén visszamentem Portugáliába, ahol a Világítótorony Farmon, a Quinta do Farolon levő új otthonunkban laktam. Nagy örömömre Apponyi Madeleine a Ritz Szállóban időzött, és háromhetes tartózkodásom során találkoztam a legtöbb barátommal is. Aztán Londonba mentem lakásaink ügyét intézni. Meglátogattam Istvánt és Henriettát is, aki az első gyermekét várta. Nagyon kellemes időt töltöttünk együtt. Kitakarítottuk a Redington Roadon levő házukat, 307

felkészülve a csecsemő érkezésére. István Henriettával együtt járt szu lési tanácsadó előadásokra, és engem is meghívtak, tartsak velük, Augusztus 20-án — Pista halálának évfordulóján — István, Henrietta és én csendes emléknapot tartottunk, este pedig Pista emlékének szentelt misén vettünk részt. Henrietta szülési fájdalmai augusztus 30-án kezdődtek. István bevitte a kórházba. Két órával később hazajöttek, mert amint a kórházba értek, a fájdalmak megszűntek. Otthon viszont azonnal kiújultak, így aztán minden előkészületet megtettem arra az esetre, ha a menyem otthon szülne. A kórházból bábát kértem, de az orvosok ragaszkodtak ahhoz, hogy Henrietta kórházba menjen, és mentőautót küldtek érte hajnali fél négykor. Ezúttal én mentem vele. Amikor odaértünk, a szülési fájdalmak ismét megszűntek. Úgy tűnt, a baba mindenáron otthon akar megszületni! Most azonban már bent tartották Henriettát. Reggelig maradtam, amíg István fel nem váltott. Végül — két nappal azután, hogy a fájdalmak megkezdődtek — aranyos, egészséges fiúgyermek született. A Leonard István nevet kapta. Henrietta teljesen kimerült a szüléstől, és még egy hétig a kórházban maradt. Ez idő alatt én vettem át a háztartást. Főztem Istvánra, ameddig nagy örömünkre családunk új jövevénye, az én első unokám haza nem érkezett. Visszamentem Portugáliába, és két hónapig keményen dolgoztam a farmunkon. Kedves ajándékot kaptam Henriettától egy levél formájában, amelyben megköszönte a háztartásban nyújtott segítségemet, a főzést meg a pelenkamosást, majd hozzátette: „Te vagy a legnagyszerűbb nagymama és anyós, akit csak az ember kívánhat." Úgy véltem, mindössze a kötelességemet teljesítettem, de jólesett, hogy elismerték munkámat. Guynak sikerült rövid szabadságot kapnia. Kutunk elegendő vizet adott, és olyan öntözési rendszert alakítottunk ki, amin a „caseirónk", Jo'áo nem győzött csodálkozni, mert gondoskodni tudtunk saját esőnkről, amikor arra szükség volt. Lucernát termesztettünk a teheneknek rotációs rendszerben; mire az utolsó részt felhasználtuk, az elsőben már ismét kinőtt a lucerna a vágásra. Málnáim pompásak voltak, és az általam norvég módra készített málnalekvárnak szintén nagy sikere volt. Amikor visszaértem Bagdadba, már új angol nagykövetet találtam ott. Sir Roger Allen személyében. Ő és a felesége, Jocelyn, szintén nagyon kedves emberek voltak. Humphrey Trevelyan elutazása előti megindító elismerő levelet küldött Guynak: 308

1961. november Kedves Guyom, ki sem tudom fejezni, hogy milyen nagyra értékelem mindazt, amit Te és Ilona tettetek értünk Bagdadban. Mindketten nagyszerű emberek vagytok, és nem tudom, mit csináltunk volna Nélkületek. Természetesen voltak hullámhegyek és hullámvölgyek a kapcsolatunkban, de egészében élvezetes és inspiráló volt. Rendkívül örülök annak hogy a nagykövetségen maradsz még. Sok tekintetben irigyellek. Remélem, lesz még alkalmunk együtt dolgozni. Majd szólok, ha valamilyen lehetőség nyílik. Addig is, ne temesd el magad végleg Portugáliában. I... Üdvözöl Humphrey Szólni sem tudtam a meghatottságtól, amikor kiderült, hogy Humphrey rám hagyta Wadi Jabr névre hallgató nagyszerű arabs ménjét. Már lovagoltam rajta, és tudtam, milyen kiváló. Fehér csillag volt a homlokán. 1962-ben folytatódtak a diplomáciai összejövetelek, a sivatagi lovaglások és dr. Kazmi pénteki összejövetelei. A katonai attasék évenként megtartott ciprusi konferenciája ismét nagyon kellemes volt. Guy elvitt egy csirkefarmra, és azt mondta, Quintánkon hasonlót szeretne ő is. A csirkék ott egész életüket ketrecekben töltötték, és minden automatizált volt. Megmondtam Guynak, ha ilyen farmot létesít, akkor én elmegyek! Megegyeztünk, hogy a mi csirkefarmunk más lesz: az állatok szabadon szaladgálhatnak. A konferencia egyik résztvevője odaadta nekem Leon Uris híres Exodus című könyvét, amit nagyon szerettem volna elolvasni, de tudtam, hogy a kötet tiltott olvasmány valamennyi arab országban. A kézitáskámba tettem, és amíg Guy az útlevekkel foglalatoskodott a bagdadi repülőtér vámvizsgálatánál, szép csendben vártam rá. Ekkor egy vámtiszt lépett hozzám, és rám szólt: „Nyissa ki a táskáját!" Egy pillanatra elfogott a rémület. Tudtam, ha megtalálják nálam a könyvet, Guy nagy bajba kerül. Azt mondtam a tisztnek: „Nincs joga ezt kérni, engem diplomáciai mentesség illet meg." A férfi nem tágított, de én sem engedtem, és amikor az iraki meglátta közeledő féricmet, eltűnt. Elmeséltem Guynak az esetet, mire ő megszidott, amiért a könyvet Irakba hoztam. Iraki barátaim azonban nagyon örültek neki — mindegyikük el akarta olvasni, és kézről kézre járt a könyv! 309

Júniusban ismét elutaztam Bagdadból, s megálltam Zürichben Syánál, mielőtt Genf mellett élő édesanyámat meglátogattam volna, kapcsolatban állt Ronimund von Bissinggel, akinek a felesége tanús. kodott édesanyám „megnyitásánál". Váratlan örömöt szerzett ez ne_ kem. Most már három nemzedékünk végezte a latihánt, amit nagy áldásnak éreztem. Leonard unokám most már hét hónapos volt. Fel tudott ülni saját erejéből, és végre megengedték neki, hogy egyedül üljön magas székébe, amit István — aki bölcs apa volt — korábban nem engedett meg neki, nehogy megerőltesse a hátát azzal, hogy túl korán ül f el. Mászni is tudott, és habár csak amolyan úszómozdulatokra volt képes, egyre gyorsabban haladt előre. Ha valóban el akart jutni valahová, annyira izgatottá vált, hogy csak feküdt a hasán, és kezével-lábával vadul kalimpált a levegőben, mint egy hátára fordított bogár! Be is fejezem ezt a nagyanyai rajongást, noha még sokat mesélhetnék Leonardról... Utolsó három bagdadi hónapunk rendkívül mozgalmas volt — országos ünnepekkel, a hadsereg napjával, a függetlenség napjával, újabb kirándulással Warkába Suad Al Radival, a Vörös Félhold vezetőjével és Sigrid Kahléval, aki éppen Irakban volt édesapjával, Nyberg profeszszorral. Nyberg keleti tudományokkal foglalkozott, ismerte a semita nyelveket, a zsidó, a keresztény, az iszlám és a zoroasztrikus vallásokat — lenyűgöző és szeretetre méltó öregúr volt. Együtt mentünk Warkába, és végignéztük, hogyan veszik fel a munkásokat az ásatásokra. Újfent apró ablakkal ellátott kis vályogkunyhómban laktam. Mielőtt a hajnal hasadt, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egy arab közelít a kunyhóhoz. Odajött a szobámhoz nagyon közel levő külső vízcsaphoz, letett egy darab szövetet a földre. megmosta arcát, kezét és lábát, s elvégezte imáit. Nagy nyugalommal és tisztelettel csinálta mindezt végig. A jelenet nagy hatással volt rám. Nem láthatott engem, és senki sem tartózkodott a közelben — egyedül volt Istennel. Nagykövetünk, Sir Roger Allen, vacsorát adott Mallowenék tiszteletére. Lady Mallowen a híres író, Agatha Christie volt. Nagy élmény volt vele találkozni és beszélgetni; rendkívül kedves, kiegyensúlyozott hölgy, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. 1963-ban, az év első napján elmentem még utoljára a Fatimai Miasszonyunk templomába. Másnap kedves barátom, dr. Kazmi elutazott Indiába, január 17-én pedig Guy és én örökre otthagytuk Bagdadot. 310

Sir Roger szerette volna, ha Guy még marad, de tudnia kellett: mindegyik más katonai attasénál hosszabb ideje szolgált már itt, és ha most nem engedi el, ki tudja, mikor távozhat majd, mert a következő nagykövetnek ismét szüksége lesz a segítségére. Búcsúvacsorát adott a tiszteletünkre, és olyan beszédben dicsérte Guy szolgálatait, amelyet férjem bevallása szerint — sosem hallott a hadseregben eltöltött harmincnyolc év során. A sajtó is megemlítette, hogy senki sem kapott korábban ilyen búcsúztatást• A nagykövettel az élen rengeteg külföldi barátunk jelent meg a repülőtéren. Ez roppant megható volt. Tudtam, ha iraki barátaink el mertek volna jönni, még ennél is nagyobb tömeg lenne ott. Már korábban elbúcsúztunk tőlük, és megkértük, a búcsúünnepségre ne jöjjenek el. Három héttel később, február 8-án puccs volt Bagdadban, ennek során Kasszemet is megölték. Annak ellenére, hogy az új katonai attasé már a helyszínen tartózkodott, Guyt azonnal visszahívták. Éppen Norfolkban vadászott öccsével, Derekkel, amikor megjelent a rendőrség, és hangosbeszélőn bemondva a nevét, keresték férjemet. Közölték vele: azonnal a hadügyminisztériumba kell mennie, mert Sir Roger Allennek szüksége van rá Bagdadban. Guy azonban nem tudott elutazni, mert a bagdadi repülőtér le volt zárva. Vacsorát készítettem neki és Dereknek, s izgalmas és érdekes esténk volt, a számtalan telefonhívással. Szerencsére kiderült, hogy Guy nem mehet Bagdadba, s ettől én nagyon megkönnyebbültem. Egy hónapig Londonban maradtunk. Ezt az időt arra használtam fel, hogy beiratkoztam egy főzőtanfolyamra. A lehető legtöbb órát vettem, és bár sokat tanultam, nem volt könnyű az életem. Miután Guynak elkészítettem a reggelit, és elmosogattam, elmentem a főzőórára, amelynek végén szintén el kellett mosogatnunk. Azután ebédet főztem Guynak és elmosogattam, elmentem a délutáni órákra, és elmosogattam, majd azzal fejeztem be a napomat, hogy vacsorát készítettem és elmosogattam... A hétvégék kivételével ezt csináltam négy hétig. Nem volt valami nagy mulatság, de sokat tanultam. Sajnos Boodie Searightot kórházban találtam, ahol rákkal kezelték. Férje, Rodney Searight volt a Shell vállalat igazgatója Bagdadban, majdnem egész ott-tartózkodásunk alatt. Boodie tanított meg a madármegfigyelésre Irakban, és sok szép napot töltöttünk el együtt. Amikor beléptem kórházi szobájába, azt mondta, nagyon várta látogatásomat, mert én vagyok az egyetlen, akivel beszélni szeretne. Elmondta: mindig szerette az életet, férje van és felnőtt gyermekei, akiket mindenkinél jobban imád, és óriási sokk volt számára, amikor 311

megtudta, hogy nagyon beteg, és már nem élhet sokáig. Hozzátette. sokat gondolkodik az élet és a halál értelméről. Nem tud ilyen dolgokról beszélgetni a barátaival, nem szólva a férjéről, de úgy érzi, én rnev tudom ezeket a dolgokat magyarázni. Próbáltam elmondani neki, mit tartok a halálról, és azt mondtam, nem félek tőle, mert úgy érzem, az valójában újjászületés, és a túlvilági élet attól függ, mit viszünk magunkkal a földi létből. Beszéltem arról is, hogy azt hiszem, megköny. nyebbülés lehet a testtől való megszabadulás, és mindent Istennek Teremtőnknek kell átadni, aki mindent tudó, és belső békét adhat' nekünk. Azt is mondtam: véleményem szerint nagyon szerencsés hogy ennyire súlyos beteg, mert ez késztette arra, hogy kérdéseket' tegyen fel, és keresse az Istent, s ha ilyen súlyos próbát kell kiállnia, az azért van, mert Isten szereti őt, hiszen máskülönben teljesen tudatlanul halhatna meg, elmerülve a fizikai létben. Megkérdezte, honnan tudom mindezt, s én azt válaszoltam, ez nem a mindennapi értelemben vett tudás, de bizonyos mértékű megértést kaptam a latihán révén. Megkérdezte, hogy ő is megkaphatja-e a latihánt, és én megígértem, visszajövök, s többet is elmondok róla azért, hogy komolyan eldönthesse: akarja-e a „megnyitást". Néhány nappal később Boodie elhagyta a kórházat. Meglátogattam otthonában. Bemutattam két, általam jól ismert segítőnek, és két héttel első beszélgetésünk után mindhárman tanúi voltunk „megnyitásának" a lakásában. Még egy latihánt csináltam vele, mielőtt Guyjal egy héttel később Portugáliába utaztunk, és Boodie-t más segítők gondjaira bíztam. Mindig arra kérte őket, hogy otthonában keressék fel, amikor a férje, Roddie, nincs otthon. Nem tudott vele a Szubudról beszélni, mert egész családja úgy tett, mintha nem volna olyan beteg, amilyen valójában volt. Három hónappal később meghalt. Röviddel ezután Roddie megkért, hadd látogasson meg bennünket. Teljesen összetörte Boodie halála, és senkit sem kívánt látni, de eljött hozzánk, hogy megkérdezze tőlem, mit tettem Boodie-val. Elmondta, hogy felesége mennyire szerette az életet, és mennyire félt a haláltól, de végül elfogadta a sorsát, és boldogan halt meg. Természetesen elmondtam neki a teljes történetet. Roddie ezután visszament Angliába, és őt is „megnyitották" a Szubudban. Erre az időre esik Varindra (Tarzie) Vittachival való első találkozásom. Nehéz pár szóval jellemezni őt. Srí Lanka-i volt, briliáns újságíró, lebilincselő mesemondó és olyan szkeptikus, aki mindig leleplezte a felsőbbrendűségi érzést, az önteltséget meg a szenteskedést. Kommu312

nista irányzatot követve indult, de a belső igazság kutatása a Gurcljieffmódszer tanulmányozásához, azután pedig a Szubudhoz vezette. Elmondta nekem: korábban azért kerülte István „arisztokrata édesanyjával" a találkozást, hogy ne érje csalódás — feltételezte ugyanis, hogy ez mindenképpen bekövetkezne. Egy napon, amikor Istvánnal és Henriettával teáztam otthonukban, Varindra jött be, és bemutattak bennünket egymásnak. Leült, és beszéltn ge i kezdtünk. Hirtelen az asztalra csapott az öklével: „A teringettét, ő ínvak!" (Saját sötét bőrére utalt.) Életre szóló barátság lett ebből, és sz mindig hiányozni fog nekem. Szerepében, mint Bapak hírvivője, felbecsülhetetlen értékeket adott át nekünk Bapaktól. Például: „Könynyebb megszabadulni hibáinktól, mint erényeinktől!" Ezek a mondások fontos leckét jelentettek számomra, és visszhangra leltek bennem. Bapak szavai kínálták gyakran a megértés kulcsát ahhoz, amit a latihánban kaptam. Akiket érdekel, azoknak melegen ajánlom Varindra könyvét: a Special Assignment (Rendkívüli megbízás) egy három könyvből álló trilógia, az ő Szubud-élményeiről szól — mulatságos, o lvas eágy n y.u könnyűvásárolt tánfutóval felszerelt Land Rovert, arra mindent felpakoltunk, amire szükségünk volt új otthonunkban, és elindultunk Londonból, üveggel és porcelánnal megrakodva a portugáliai Quinta ott, doFy (s látszott, hogy most már letelepedünk új otthonunkban, és gazdálkodók leszünk, teheneket adunk-veszünk, disznót tenyésztünk, zöldséget és gyümölcsöt termesztünk. Soha azelőtt (vagy azóta) nem éltünk ilyen egészséges életet; gyakorlatilag mindent, amit ettünk, magunk termeltünk meg. Volt egy fejőstehenünk .is, és én köpültem a vajat. Négy asszony segített a málna leszedésében, és hetente kétszer vittem az árut Lisszabon két legjobb üzletébe. Olyan kiváló minőségű volt a málna, hogy sohasem rakták ki a kirakatba, hanem egyenesen a követségekre szállították. Egy napon Madame Wiese hívott meg vacsorára Umberto olasz királlyal és néhány más prominens vendéggel együtt. Amikor a desszertre került a sor, nagy halom málnát szolgáltak fel, amelyben tüstént felismertem saját termésemet. A vacsora után •„Elhatározta, hogy ennek az igazságát maga vizsgálja meg. Ő, a kemény újságíró és maga a megtestesült hitetlen Tamás, valami olyan valódit, olyan intelligenst és cáfolhatatlant talált, hogy csatlakozott, és elkötelezte magát az alapító, Muhammad Subuh mellett. Röviddel később ő lett Bapak egyik legbizalmasabb szóvivője és utazó nagykövete." (Matthew Sullivan: Fruitful Droppings, PubIications International) 313

elmondtam Madame Wiesének, hogy a farmomról származik a málna és megkérdeztem, mennyit fizetett érte. Megdöbbenve hallottam, Okry h' az üzlet négyszer annyit kért tőle, mint amennyit nekem fizettek, ez4t azt ajánlottam neki, hogy a jövőben közvetlenül tőlem rendeljen; kevesebbet fizet, én pedig többet kapok! Belekezdtünk a tervezett csirkefarmba is, ami azt jelentette, hogy hosszú órákat töltöttem tojástisztítással és -válogatással. Tyúkjaink nappal szabadon szaladgálhattak, és én rendszeresen vittem nekik a táplálékot. Két rossz természetű kakasunk volt, amelyek embereket is megtámadtak, de én biztonságban voltam, mert két másik, kedves fehér kakas viszont mindig megvédett engem. Gyakran üldögéltem a tyúkólban, és megfigyeltem, mi történik; mihelyt a gonosz kakasok a közelembe jöttek, a két fehér kakas is megjelent, és testőrként közénk állt. Először a véletlennek tulajdonítottam mindezt, de a jelenet mindig megismétlődött. Guy nagyon ügyesen vásárolt borjakat, amelyeket azután felneveltünk és eladtunk. Született gazda — ez a tehetség a legtöbb testvérében is benne volt. A portugál farmerek sohasem tudtak túljárni az eszén. Az én Fanny nevű kocám továbbra is tizenkét malacot ellett alkalmanként. és sohasem nyomott agyon közülük egyet sem, ahogyan az emsék néha szokták. Nagyon szomorúan vettem a hírét, hogy Apponyi Madeleine meghalt egy bostoni kórházban. Úgy éreztem, mellette lett volna a helyem utolsó napjaiban. Egy ideig nem érkezett válasz leveleimre, s amikor az ügyvédjének írtam, azt a rövid választ kaptam, hogy nem fogadhat látogatókat, és semmi értelme sincs egy ilyen hosszú utat megtenni, mert Madeleine már nem ismer fel senkit. Mindez nagyon aggasztott. Egyszer ugyanis azt mondta nekem, hogy nem szeretne az Egyesült Államokban meghalni, ahol mesterségesen tartják életben az embereket, ha gazdagok. A haláláról szóló hírt az ügyvédjétől kaptam, de érthetetlen volt, miért értesített azonnal — végül is én nem voltam az elhunyt rokona. Később kiderült, hogy Madeleine — évekkel korábban készült végrendeletében — minden személyes ingóságát rám, s minden pénzét Istvánra hagyta. Tapintatos volt tőle, hogy nem mondta ezt nekem, mert zavaró lett volna számomra. Egyszer elmondta: édesapja olyan alapítványt hozott létre, amely az öt leányának életjáradékot biztosított, de haláluk után az összes pénznek valamilyen intézményhez kellett kerülnie. Nem fordítottam nagy figyelmet egyik-másik történetére, de tudtam, hogy két leánya fiatalon meghalt, egyetlen fia pedig kábítószer-élvező volt, aki az egyik kórházból a másikba járt. 314

Madeleine elmondta, hogy amikor utoljára látta, a fia megkérdezte tőle: „Még élsz? Alig várom már, hogy meghalj!" Röviddel az édesanyja előtt halt meg. Szegény Madeleine élete tele volt tragédiával. Ezután tündérmesébe illő dolgok kezdődtek. Számos csomag érkezett az Egyesült Államokból: porcelánnal teli hordók, ezüsttel teli dobozok, menyétbunda, csodálatosan hímzett ágynemű, perzsaszőnyegek. Madeleine-nek kiváló ízlése volt, így egyszerre több gyönyörű holmim gyűlt össze, mint amennyivel Magyarországon rendelkeztem! Egy évvel a halála után a lisszaboni Ritz Szállóba mentem. A francia étteremvezető megkérdezte, mi történt Apponyi grófnéval, aki törzsvendége volt a szállodának. Amikor elmondtam, hogy meghalt, azt válaszolta, nagyon sajnálja, és hiányozni fog neki. Megjegyeztem: nagyon jólesik ezt hallani tőle, hiszen a grófné néha eléggé goromba volt vele. Azt mondta, az nem számít, mert amikor itt volt, a pincérek haptákba vágták magukat, panaszai pedig mindig megalapozottak voltak, és minőségi kiszolgálást követelt. Körbemutatott az étteremben: „Nézze meg ezeket az embereket. Azt sem tudják, mit esznek. Bármit felszolgálhatnék nekik, észre sem vennék." Augusztus 4-én táviratot kaptam: „Gyönyörű leányunoka született 3509 gr." István és Henrietta leánya, Helena Linda otthon jött a világra, és ezúttal elmaradt a kórházba járkálás, mint Leonard István esetében. Szóval most már a portugál kifejezés szerint „um casalinho", azaz, egy „kis pár", egy fiú és egy leány volt a fiam családjában. Merő kíváncsiságból elmentem két ökumenikus találkozóra, amelyen Portugália összes vallása képviseltette magát. Mindenki kinyilvánította jóakaratát, de valójában csak a saját igazát akarta fenntartani. Azzal a benyomással jöttem el, hogy semmire sem jutottak. Nem tudom elképzelni, az ökumenikus együttműködés hogyan lesz lehetséges valami olyan nélkül, mint a latihán, amely félresöpör minden előítéletet. Én együtt latihánoztam protestánsokkal, katolikusokkal, zsidókkal, muzulmánokkal, buddhistákkal és még ateistákkal is. A Mindenhatót imádtuk, és a latihán után mindenki visszament a saját templomába vagy mecsetébe, s nem szűntünk meg szeretni egymást, testvéri érzéssel. Ezt kizárólag az Isten erejével lehet elérni; erre magunktól sohasem leszünk képesek, a legnagyobb jóindulat ellenére sem. Harmadik unokám, Henry, 1965. július 29-én született otthonukban, a Redington Road 9.-ben, s ez gyönyörű, örömteljes esemény volt. Hazatérve, Portugáliában nehéz idők vártak rám. Guy alkoholfogyasztása volt a fő baj. Nem az ő hibája ez — tudtam, hogy az édesany315

ja alkoholista volt, és különböző mértékben a hét fia is örökölte ezt a szenvedélyt. Erre nem voltam felkészülve. Akkor kezdtem rájönni a helyzet komolyságára, amikor férjem Catterickben, az ezredben szolgált. Ám szerencsém volt, mert amióta elkezdtem a latihánt, csodálatos módon saját elhatározásából jelentősen csökkentette alkoholfogyasztását. Természeténél fogva figyelmes és kedves volt, de ha ivott egyszerre más ember lett, türelmetlen és goromba, s engem vádol mindenért. Ilyenre még legrosszabb álmomban sem gondoltam volna, és nem tudom, mi történik velem, ha nincs a latihán. 1966. január 23-án Rochanawati, Bapak és Ibu leánya, Csilandakban elhunyt. Legtapasztaltabb Szubud-segítőnket vesztettük el vele, de gondolatainak tisztasága és nekünk adott tanácsainak jó része fennmaradt, olyan embereknek köszönhetően, mint Mariamah Wichmann és menyem, Henrietta, akik jól ismerték és lejegyezték ezeket a gyöngyszemeket: „A türelem a mennyország kulcsa. Türelem nélkül nem tudtok haladni. Ha aggódsz, vagy valaki megbántott, amikor jólesik, ha csodáinak, ha haragszol vagy szomorú vagy, mindez mélyen hat a szívedre, és sebeket ejt. De a mennyországhoz teljes, tiszta szív kell. Így, ha valaki megbánt, engedd el. Engedd el, és bocsáss meg neki. Engedd el, és felejtsd el. Ne hagyd, hogy beléd költözzön, kívül kell maradnia. Belül legyél boldog Istent imádva, hogy mindez ne érinthessen. Még ha mindenedet el is veszik, a te Isten-imádásodat nem vehetik el tőled. Szeretned kell önmagadat. Ha szereted önmagadat, nem szívesen szennyezed be magadat, és nem követed el a fent említett dolgokat mint például a másokról való pletykálkodást. Elsőként Istennek tartozol szeretettel, azután önmagadnak, azután a férjednek, majd a családodnak. Ne hallgass a pletykára. Amikor valami rosszat hallasz valakiről, vegyél csupán tudomást róla, és zárd be a füledet, mint amikor egy ajtót zárnak be kulccsal. Ne add tovább. Amikor látsz valamit, vegyél egyszerűen csak tudomást róla, és zárd be szemedet kulccsal. Ugyanezt tedd a száddal. Az ilyen ismereteket Isten ugyanis csak a te útmutatásodra adja, és nem azért, hogy azokat másoknak továbbadd. Fontos számodra, hogy már ezen a világon boldog légy, különben nem leszel boldog a halálod után sem. Még akkor is, ha beteg vagy és szenvedsz, belül boldognak kell lenned. Azt jelenti ez, hogy Isten valami tisztátalanságot távolít el rólad, amikor beteg vagy. 316

Fontos, hogy ne félj. Az, amitől félsz, beléd hatolhat. Ezért nem szabad félned, de vesd alá magadat Istennek minden körülmények között, őszintén, száz százalékig, és Isten meg fog védeni." Számos ilyen mondás akadt még arról, hogy mennyi kárt okozhat az embernek a panaszkodás, mennyire fontos a harmónia és így tovább. Rochanawati már jóval elhunyta előtt beszélt a meghalásról, s ez bizonyítja, hogy felkészült rá: „Mielőtt meghalsz, oda kell jutnod, hogy eg yedül vagy Istennel. Rochanawati nem fél meghalni — de akkor akarok meghalni, amikor eljött annak az ideje, amikor megszabadultam összes bűnömtől, amikor az Isten akarata." Boldog szünidőt töltöttem Istvánnal, Henriettával és három unokámmal Norfolkban, ahol hétvégi házat béreltek. Csodálatos volt együtt lenni a gyermekekkel. István, kissé habozva, közölte velem, szeretne áttérni a mohamedán vallásra. Nyilvánvalóan azt várta tőlem, hogy azt mondom majd: „Nem teheted ezt! Mi lesz a családi hagyományokkal?" stb. De nem ezt a választ kapta. Ehelyett azt mondtam neki: „Hadd mondjam meg neked, hogy milyen gyönyörű...", és elkezdtem idézni az „Ayat et Kursi"-t. Mivel korábban nem beszéltem vele ezekről az élményeimről, óriási meglepetést okoztam számára, és alig tudta elhinni. Ekkor úgy éreztem: mindaz, ami Bagdadban történt velem, bizonyára csak előkészített arra, hogy el tudjam fogadni fiam döntését. Máskülönben, ha nem elleneztem volna is, sohasem tudtam volna teljes szívvel elfogadni elhatározását. Amikor István közölte velem, mire jutott, elmondta azt is: fokozatosan megértette, mit értett Bapak azon, amikor azt mondta, hogy a Szubud nem vallás, és mindannyiunknak szüksége van saját vallásra. Ami a Szubudban történik, nem egyéb, mint hogy visszanyerjük természetes állapotunkat, és lelkünket felélénkíti Isten hatalma, amitől a világ befolyása elválasztott bennünket. De ez az erős befolyás továbbra is hat ránk, akár tetszik, akár nem, és mindig megpróbálnak elszakítani bennünket Isten irányításától. A Szubud, mivel nem tanítás, nem nyújthat gyakorlati segítséget ahhoz, hogy szembenézzünk ezekkel a hatásokkal. Ezeket a gyakorlati tanításokat nyilatkoztatják ki a különböző vallások. István elmondta azt is, milyen hálás, hogy a latihán az iszlám felé irányította. Először: az iszlám olyan gyakorlati útmutatást ad, amit a mindennapi életben hasznosíthatunk — a napi öt ima állandóan visszatérít bennünket egy tisztább belső állapothoz. Továbbá az iszlám nincs ellentétben azzal a realitással, amit ő a Szu317

budban tapasztalt: hogy Isten minden teremtménye közvetlenül Isten hatalmához kapcsolódik. Vajon miért hagyták el, miért nem gyakorolják már a katolikus vaj lásban a napközbeni imákat, amikor a harangok jelezték ezeket, mint délben az „angelust"? Röviddel ezután István elutazott Indonéziába, ott belépett az iszlám. ba, és ekkor a Sharif nevet kapta. Július végén visszamentem Portugáliába. A helyzet otthon egyre csak romlott. Szeptemberben Henrietta a gyerekekkel eljött hozzánk. Sharif pár nap múlva szeretett volna csatlakozni hozzájuk. Még két napja sem voltak itt, amikor Henrietta szólt, hogy valami furcsa dolog történt abban a szobában, ahol a kis Henry aludt. Minden alkalommal, amikor becsukta az ablakot, hogy ne legyen huzat, valahányszor visszament a szobába, ismét nyitva volt az ablak, és süvített be a szél. Ez már több alkalommal is megismétlődött, és Henrietta aggódott, mert Henry Kil sokat sírt. Bementünk megnézni Henryt. Enyhe karcolást találtunk a homlokán. Másnap a bőr a homlokán begyulladt. Sharif ekkor érkezett. Amint bementem vele a házba, hirtelen megállt, és azt mondta: „Mama, ebben a házban kísértetek vannak!" Ekkor eszembe jutott, hogy amikor a quintát meg akartuk venni valamelyik ügynöktől, egy másik ügynök, aki egy másik quintát akart eladni nekünk, azt mondta, nem szabadna megvennünk a Quinta do Farok, mert az közismerten kísértet járta hely, és az összes korábbi tulajdonosa erőszakos halállal halt meg. Tudtuk, az utolsó tulajdonos repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét, de nem törődtünk az egésszel, és még mondtam is Guynak, ne említsük Magdamamának, mert felizgatná a dolog. Teljesen elfeledkeztünk az egészről, de most hirtelen úgy tűnt, van benne valami. Amikor Sharif meglátta Henryt, aki ekkorra már lázas volt, és nagyon kipirosodott az arca, közölte, hogy a fiút azonnal el kell vinni innen Telefonáltam Robert Lyle-nek, akinek volt egy lakása a közelben, Sesimbrában, amit Sharif rendelkezésére bocsátott. Amíg Sharifék felpakoltak és átköltöztek, megpróbáltam telefonon elérni egy híres gyermekorvost, akit személyesen ismertem. Vasárnap volt, és egy órámba telt, amíg megkaptam. Nagyon szívélyes volt, azonnal Sesimbrába autózott. Közölte, hogy még éppen idejében hívtuk, mert Henry homlokán nagyon ritka és szokatlan fertőződés van, amely — ha átterjed az egész testre — végzetes lehetett volna. Az orvos utasítására egy ideig mindennap injekciót kellett adnom a kis Henrynek, de másnapra a fertőzés minden jele eltűnt, és a fiú 318

láthatóan teljesen meggyógyult. Sharif és családja hamarosan elutazott, és egy ideig jobban mentek a dolgok. Körülbelül egy hónappal családom távozása után azonban ismét rosszabbul kezdtem magam érezni. Addig soha nem érzett fejfájásaim voltak, és nem tudtam aludni. Elhatároztam: egy ideig távol maradok otthonomtól. Olga Cadavalnak volt egy üres kis háza a sintrai hegyekben fekvő Colaresben. Megengedte, hogy addig ott legyek, amíg nem talál bérlőt. Beköltöztem a kis házba, és Guy időnként eljött meglátogatni. Tudtam, valamiféle válságban vagyok, s nem kívántam senkit em látni. Egyedül akartam maradni. Élveztem a szép sintrai hegyeket ses a kanyargós, romantikus utat, ahol a madarak énekét hallhattam. Egyszerű ételeket főztem magamnak, és rendben tartottam a házat. Bapak előadásait hallgattam kis magnómon, s rendszeresen csináltam latihánt. Fejfájásom megszűnt, és jól aludtam ott. Decemberben Sharif meglátogatta Guyt. Én mentem érte a repülőtérre, és vittem Guyhoz a Quinta do Farolba. Hosszan beszélgettek. Guy megkérdezte tőle, nem tudna-e magyarázatot adni az állapotomról. Sharif közölte vele: ha azt akarja, hogy ismét jól legyek, engedjen el Indonéziába, mert szerinte ez biztosan segítene. Guy azt válaszolta, kész mindenre, amivel segíteni tud. Ezért elhatározták, hogy amint mindent elintéztek, elküldenek a Távol-Keletre. Sharif ezután eljött, és elmondta, mit beszélt meg Guyjal. Elfogadtam döntésüket, és kivittem Sharifet a repülőtérre. Készültem az útra, de emlékszem, nem volt hozzá valami nagy kedvem. Soha sem gondoltam arra, hogy Indonéziába megyek, most is csak sodródtam az eseményekkel. 1967. január 14-én KLM-géppel utaztam Indonéziába. Ezen a napon volt a születésnapom, és nagyon kellemes emlékeim vannak az útról. Mindössze néhány utas. volt. A kapitány behívott a pilótafülkébe, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a tájra. Megörültek, amikor elmondtam nekik, hogy évekkel ezelőtt magam is vezettem repülőgépet. Megengedték, hogy Bahreintól Bangkokig gyakorlatilag végig a pilótafülkében maradjak. Amikor eljöttem, megköszöntem kedvességüket, és hozzátettem, hogy nagyon boldog születésnapot szereztek nekem. A steward hamarosan visszajött azzal, hogy a kapitány kérdezi, nem fáradnék-e vissza a pilótafülkébe. Amikor odaértem, kis asztal volt megterítve süteménnyel, pezsgővel és egy kis KLM-zászlóval, amelyet a személyzet összes tagja aláírt. A zászlót még mindig az emlékkönyvemben őrzöm. 319

Este érkeztem meg Jakartába. Nem várt senki sem. A telefonok nem működtek. Teljesen el voltam veszve, de úgy határoztam, legjobb, ha taxival elmegyek Csilandakba. Fogalmam sem volt arról, hogy a Szubud-tagoknak nem ajánlották, hogy éjjel taxiba üljenek a repü. lőtéren. Amikor már az autóban voltam, egy másik férfi szállt be a sofőr mellé, és tört angolsággal elkezdtek kérdezősködni, mennyi pénz van nálam. A helyzet ijesztő volt. Kétségbeesetten törtem a fejemet, mit tehetnék. Ragyogó ötletem támadt: azt mondtam nekik, nincs nálam pénz, csak egy csekk-könyv — ami nem volt igaz —, és megkértem őket álljanak meg egy nagy szállodánál, hogy dollárt válthassak be a viteld; kifizetésére. Beleestek a csapdámba. Megálltunk a Hotel Indonesiánál Jakarta kellős közepén, én pedig a recepciónál kértem, hívják fel Csilandakot. Mas Usmanhoz, Bapak titkárához kapcsoltak, aki azt mondta, várjak, amíg értem nem jönnek. Kifizettem a taxit, a szálloda_ portás segítségével kivettem poggyászomat a kocsiból, és megkönynyebbült sóhajjal vártam Mas Usmant.

26. fejezet CSILANDAK

Mas Usman valóban értem jött az Indonesia Szállóba, és elvitt Csilandakba. Egyenesen a latihánterembe vittek, ahol mosolygós emberek csoportja gyülekezett Bapak és Ibu körül. Bapak üdvözölt, és megkérdezte, milyen hosszú időre kaptam a tartózkodási engedélyt. Amikor azt mondtam, hogy négy hónapra, nagyon meglepődött, mert a külföldiek általában egy hónapra kapnak engedélyt, s azt később meg lehet hosszabbítani. Valójában tévesen tudtam — a négy hónap nem a tartózkodási engedély időtartama volt, hanem azé az időszaké, melynek során felhasználhatom vízumomat, míg a tényleges tartózkodási engedély csak egy hónapra szólt. Különös módon végül valóban négy hónapig maradtam, miután engedélyemet többször meghosszabbították. A távirat, amelyet egy héttel korábban küldtem, csak egy hét múlva jött meg. Ezért nem várt senki a repülőtéren. Másnap kora reggel valaki berohant a szobámba azzal, hogy gyorsan öltözzek fel, mert mindenki a hegyekbe megy Bapakkal. Nem tudtam összekapni magam könnyen, hiszen minden új volt számomra. Még a zuhany is gondot okozott: abból állt, hogy egy tartályból merítővel vizet önthettem magamra. De végül időben elkészültem, és több autóban Bapak tjitalahapi farmjára mentünk. Szép, hegyes-völgyes, teraszos, rizzsel beültetett vidéken haladtunk át; asszonyok dolgoztak a földeken nagy gomba- és esernyőszerű kalapok védelmében. 1967-ben Csilandak gyümölcsöskertekkel teli, csendes vidék volt — a fováros, Jakarta gyümölcstermelő körzete. Az út mentén üzletek és apró lakóházak álltak. A forgalom mindössze néhány autóból állt, amelyek mellett gyalogosok, kerékpárosok, „becsak"-ok és különböző árusok nyüzsögtek az utakon, a vállukon átvetett rúd két végén himbálóztak a kosarak. Később ez is a terjeszkedő főváros része lett, s a Szubud-telep melletti úton állandóan őrületes, levegőszennyező forgalom bonyolódott. 321

A körülmények eléggé mostohák voltak. A külföldiek az egyórányi légi útra lévő Szingapúrba jártak bevásárolni, a legelemibb dolgokat is ott vették meg, még a klozetpapírt is. A helyzet azonban gyorsan vaj_ tozott. Pár évvel később nem kellett már Szingapúrba utazni — mindent meg lehetett kapni Jakartában is. Felváltva dolgoztunk a konyhán, s ez nem volt egyszerű azok számára, akik nem szoktak hozzá a trópusi hoséghez. Reggelenként egy csésze nagyon keserű, vértisztító „dzsamu" teát ittunk, amelyet Bapak titkársága egyik tagjának felesége készített el, és tett az ablak párkányára. Bapak azt tanácsolta a külföldieknek: igyák ezt a teát egészségügyi okokból, és azért is, hogy védekezzenek a szúnyogok csípései ellen; a tea ugyanis a moszkitók számára élvezhetetlenné tette vérünket. Reggeli előtt kellett meginnunk a „dzsamut" — utána pedig gyorsan ennünk kellett valamit, hogy elvegyük a tea szörnyen keserű ízét. Bapak itt, Csilandakban telepedett le. A Szubud-közösség épített házat neki és a családjának. Az előző évben költözött be, és Sharif is jelen volt az eseményen. Nagyon szép leírást küldött a hagyományos indonéz szertartásról. Csilandak fallal körülvett település volt. Bapak engedélyével külföldiek is letelepedhettek és házakat építhettek itt. Amikor naplóimat átnéztem, meglepetve láttam, hogy összesen huszonegy alkalommal voltam Csilandakban, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a körülmények mindezt lehetővé tették. Szerencsére a fiam is odaköltözött, és a férjem ezért hajlandó volt évenként körülbelül öt hétre elengedni, hogy meglátogassam Sharifot és unokáimat. Mindössze az első alkalommal maradtam négy hónapig. A csilandaki esték lenyűgözőek voltak. A legtöbb ember a háza előtt üldögélt; élvezte az este hűvösét és a Kretek cigarettát. Akkoriban még el-elszívtam egyet esténként, mert szegfűszegillatót árasztott, és elűzte a moszkitókat. Az egyik jellegzetes hang, amelyhez hozzászoktunk, a gyíkok „csik-csik"-szerű hangja volt. (Az állatokat ezért ott „csik-csak"nak nevezték.) Bejöttek a szobáinkba is, ahol örömmel fogadtuk őket, mert távol tartották a szúnyogokat — ez volt ugyanis a kedvenc eledelük. Felébredt bennem egyik gyermekkori szenvedélyem, az állatok szelídítése. Amikor kenyérmorzsákat tettem le, és türelmesen vártam, végül sikerült rávennem az egyik csik-csakot, hogy a kezemből vegye el a morzsákat. Altalában lakáshiány volt, így Maria Kibble-lel laktam együtt. Ő tanúskodott Coombe Springs-i „megnyitásomon", nagyon közel éreztem magamat hozzá. Éppen akkoriban tért át az iszlámra, és már nevének arab változatát, a Maryamot használta. Tudott bagdadi élményeimről.

Megkért, segítsek neki az iszlám imák kiejtésében. Így közösen imádkoztunk mindennap, és fokozatosan fejből is megtanultam az imákat. Nagyon szépek ezek; úgy éreztük, nagy segítséget nyújtanak számunkra — mert van valami az iszlám imákban, ami érzékelteti az eredeti forrást, s belső irányítást és békét ad. Az egyik este wayang-előadás volt — ezt az árnybábjátékot gamelan zenekar kísérte. A bábokat mozgató és beszéltető embert „dalang"-nak hívják, és speciálisan erre a művészetre képezik ki. Minden szereplő hangját ő szólaltatja meg, egyszerre több alakot is mozgat. A párbeszéd gyakran nagyon szellemes. A wayang-történetek az ősi hindu legendákból származó lelki igazságokról szólnak. A mesék lényege az Istenhez vezető út megtalálása. A figurák felét a jobb, a másik felét a bal oldalon helyezik el, mert az emberre ható pozitív és negatív erőket testesítik meg. A világi dolgokat a bal oldalon levő bábuk jelenítik meg, míg mindent, ami a belső énből jön, a jobb oldaliak. Az előadás szürkülettől hajnalig tart. A külföldiek sokat veszítenek, mert nem értik a nyelvet. Szerencsémre egy kedves indonéz fordított nekem. Ezek a wayang-előadások az egész országban láthatók. A dalangok faluról falura vándorolnak, és az előadások nagyon népszerűek nagyszerű erkölcsi tanítást nyújtanak a lakosságnak. Bárcsak a nyugati emberek is wayangot néznének televízió helyett! Itt-tartózkodásom során Margaret Wichmann érkezett meg Angliából, hogy Wisma Subudban telepedjen le. Neki is új neve volt: Mariamah. Immár kilenc éve csatlakoztam a Szubudhoz, sohasem jutott eszembe, hogy megváltoztassam nevemet. Azután egy nap elkezdtem gondolkozni arról, ki is vagyok valójában, és ez a gondolat két napig nem hagyott nyugodni. Elhatároztam: megkérdezem Bapakot, mi a nekem megfelelo név, és használjam-e férjemmel és családommal, akik valószínűleg nem fogadnák el könnyen a változást. A válasz az volt: a nevem Rahmaniyah, ezt közöljem férjemmel és családommal, de elég, ha csak a Szubud-testvéreimmel használom. Meg voltam döbbenve, mert nagyon erőteljes névnek látszott. Talán, ‚bele fogok nőni" ebbe a névbe, gondoltam. Ettől kezdve új nevemet csak a Szubud-testvéreimmel való érintkezésben használtam. Amíg Csilandakban tartózkodtam, összeszedtem minden bátorságomat. és megírtam új nevemet szüleimnek, testvéreimnek és férjemnek. Elmagyaráztam nekik, miért szükséges néha nevet változtatni. Emlékeztettem őket: változott az apostolok neve, és az apácák is rendszerint megváltoztatják nevüket, ha kolostorba vonulnak. Természetesen nagy megdöbbenést keltettem, de néhány hónap alatt elfelej-

322

323

tődött a dolog — és hozzátartozóim továbbra is Ilynek szólítottak (amit sohasem szerettem). Csilandakban maradtam, mialatt Bapak és Ibu újabb világ körüli útra ment. Eközben egy ideig Sharifnál és Henriettánál is laktak Londonban, és Bapak meghívta őket, telepedjenek le Indonéziában. Henrietta a negyedik gyermekét várta. Bár Ibu még sohasem látta pincéjüket, azt tanácsolta, takarítsák ki a baba érkezése előtt. Valóban volt egy nagy pincéjük teli mindenféle lommal, ami az évek hosszú során került oda Éppen azelőtt, hogy Bapak elutazott Indonéziából, levelet kaptam Guytól. Azt írta: szeretné, ha egy évig nem csinálnék latihánt, miután visszamegyek. Ez sokkolt engem. Bapaktól kértem tanácsot. Ő azt válaszolta, hogy először jön Isten, azután mi magunk, majd a férjünk és utána a többiek. Azt mondta: akkor csináljak latihánt, amikor a férjem nincs otthon, vagy éjszaka. Nem tudtam, hogyan tehetem meg ezt anélkül, hogy Guynak hazudnék, de mivel már kikértem Bapak tanácsát, azt mondtam magamnak, csak csináljak úgy, ahogyan javasolta, és ne töprengjek a dolgokról előre. Később egy John Bennett-től származó levelet találtam valamilyen könyvben. Válasz volt egy olyan levélre, amelyet Guy írt neki. Férjem valószínűleg azt kérdezte, hogy megteremthetné-e a Szubud-kapcsoiatot, amire Mr. B. azt válaszolta, ebben nem lehet a segítségére, inkább egy Szubud-segítőhöz kellene fordulnia. Guy nyilvánvalóan megemlítette rosszullétemet és csilandaki utazásomat is, mert Bennett utalt rájuk levelében. Azt tanácsolta Guynak, tiltsa meg nekem a latihánt egy évre (gondoltam, hogy ez nem lehetett a férjem ötlete!), „mert a latihán jótékony hatású ugyan kezdetben, de késobb elveszti hasznosságát"... Megdöbbentő értesülés volt ez. Guy Bagdadban találkozott Mr. B.-vel és ezért fordult hozzá azzal, hogy miként csatlakozhat a Szubudhoz. Természetesen nem sejtette, hogy miután Mr. B. elvesztette tanítványait — mert a Szubudban nem volt tanárra szükségük —, elhagyta a Szubudot és újabb iskolát szervezett. Attól tartottam, Mr. B. egy életre eljátszotta azt a lehetőséget, hogy Guy megossza velem Szubud-életemet. (Viszont évekkel később Mr. B. azt írta Bapaknak, hogy „a latihán ismét életem nélkülözhetetlen része lett".) XII. Pius pápa május 13-án jött Fatimába, röviddel azután, hogy hazatértem Portugáliába. Ez az ottani zarándokjárás nagy napja. Természetesen el akartam oda menni, és Guy jegyet szerzett autómnak, hogy a szentély falain belül parkolhassak. Az esemény előtt három nappal azonban Guy elesett a lépcsőn, és olyan súlyosan megrándította boká324

ját, hogy nem tudott járni. Otthon maradtam segíteni neki, és minthogy nekünk nem volt tévénk, a szomszédainkhoz mentem át, hogy a képernyőn nézzem a szertartást. Az adás nagyszerű volt. Körülbelül egymillió ember volt jelen a Látomások Kápolnája előtti hatalmas téren (a kápolnát azon a helyen emelték, ahol a gyermekek a „Fény Asszonyát" látták), s többet láttam és hallottam, mintha jelen lettem volna. A „látnok" Luciát, aki egy coimbrai kolostorban élt, Fatimába vitték aznap, és amikor megjelent a tévében, nagyon erős latihánt éreztem. Világos: Lucia különleges egyéniség volt, valami nagyon egyszerű és mély érzés sugárzott belőle. Nem akart az oltár elé menni, de a pápa előrevitte, és szembefordította az integető tömeggel, amely „Lucia, Lucia" kiáltásokkal fogadta, s fehér kendőket lobogtatott. Ott állt mosolyogva, háborítatlan belső békével. Mivel egyszerű parasztlány volt, aki éveket töltött kolostorban, lámpaláztól mentes viselkedését meglepően gyönyörűnek találtam. A Quinta do Farolban érdekes események követték egymást. Mivel Guy nem említette Mr. B.-vel folytatott levelezését, én sem szóltam róla semmit. Adottnak vette, hogy elfogadtam kérését, és nem csinálok latihánt. Sohasem kérdezett erről. Igy aztán nem kellett neki hazudnom, könnyen követhettem Bapak tanácsát. Hónapokig vagy éjjel, vagy akkor csináltam latihánt, amikor Guy nem volt otthon. Július 14-én megszületett negyedik unokám is; a Marianne nevet kapta. Két nappal később Londonba mentem, hogy megnézzem őt, és megtudjak valamit a család Indonéziába tervezett költözéséről. Miután Sharif építészmérnök lett, és az Ove Arup & Partnersnél kapott állást, három Szubud-tag építész arra kérte, társuljon be Jakartában levő vállalkozásukhoz. Guy is csatlakozott hozzánk Londonban, így együtt mehettünk Magdi keresztlányom esküvőjére. Mielőtt azonban folytatnám, hadd térjek egy kicsit vissza 1965-re, amikor Guy közölte velem, hogy adó-visszatérítést kapott — ritka és szerencsés alkalom az ilyen! Megkérdezte, mit csináljunk a pénzzel. Én azt javasoltam, hívjuk meg egyik testvéremet, Myrót és családját vendégségbe. Ők Németországban éltek, és Gyuri akkor állástalan volt, így nem nagyon engedhették meg maguknak, hogy utazzanak. Myro, Gyuri és a fiuk, Dudi, mind örömmel jöttek. Két boldog hetet töltöttek el nálunk. Ez idő alatt egy kicsit megmutattam nekik az országot, elvittem őket Fatimába is. Mialatt itt voltak, Gyuri tanácsot kért Guytól, 325

hogyan fektessen be pénzt. Férjem azt javasolta neki, vegyen egy darab földet a mi Quintánk mellett, amit Gyuri meg is tett. Két évvel később, amikor Magdi férjhez ment, arra kérte Guyt, adja el a birtokot az esküvő költségeinek fedezésére, és férjemnek szeren.. csére sikerült kétszer annyit kapnia érte, mint amennyit Gyuri fizetett. Július 22-én mindannyian elmentünk keresztleányomnak, Darányi Magdinak a magyar Franz Kienasttal kötendő esküvőjére. Magdi sán Paulóban találkozott jövendő férjével. Ezek az alkalmak összehozták az egész családot; az esküvő nagyon szép volt, és jólesett Magdit boldognak látni. Kis unokáim közül kettő, Leonard és Helena is jelen volt. Gyuri külön megköszönte Guynak, hogy lehetővé tette ezt az esküvőt. 1968-ban Manuel Rodrigues Cosme, a Quintánkhoz legközelebb eső kisváros, Paio Pires papja, megkért, tartsak előadásokat a plébániájához tartozó fiatal leányoknak a házasságról és az életről. Azt válaszoltam: mivel nem vagyok portugál, jobb lenne talán, ha a helyi hölgyek közül kérne fel valakit erre a feladatra. Határozottan elutasította javaslatomat. Azt mondta, úgy érzi, én vagyok a legalkalmasabb. Haboztam, mert eszembe jutott: magyarázataim esetleg eltérhetnek a megszokottól. Ennek ellenére elfogadtam Cosme atya felkérését. Mintegy hat-tizenkét lány jött a plébániatemplomba az előadásaimra, és én is mindig meghallgattam, amit mondtak. Egyperces csenddel kezdtem, majd a Miatyánk következett, amelyet egyiküknek hangosan, lassan és tisztán kellett mondania, nem pedig gondolkodás nélkül elhadarnia. Beszélgetéseinket az Üdvözléggyel fejeztük be. Mindenféle témát érintettünk, azt hiszem, eléggé érdekesen, mert a lányok szerettek jönni, és közel kerültünk egymáshoz. Amikor először mondtam el az Üdvözlégyet a lányokkal együtt, az „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért" szöveg helyett — miután már számtalan rózsafüzért elmondtam az életemben — most váratlanul azt találtam mondani: „Asszonyunk, Szűz Mária, Krisztusnak Szent Anyja..." Rájöttem, hogy az eredeti szavak pontatlanok, mert Istennek nem lehet anyja! Ettől kezdve képtelen voltam az eredeti szöveget mondani, és meg voltam lepve, hogy senki sem említette ezt, vagy látszólag nem vette észre. Ezek a furcsa dolgok belülről fakadnak, és nem lehet őket ellenőrizni, amikor a szívünk és az agyunk kikapcsol, vagyis belso énünk veszi át az irányítást. Quintánk és Seixal városa között nagy acélgyárat építettek, és a helyi lakosok közül sokan ott vállaltak munkát. Ezért aztán egyre nehezebb 326

olt munkásokat kapni a farmunkra, és most már Guynak kellett rend.szeresen vezetnie a traktort. Május 21-én, egy csütörtöki napon, Lisszabonba vittem a málnáimat. Guy mindkét oldalról magas töltéssel övezett meredek úton vezette felfelé a traktort. Éppen elhagyott négy embert, amikor a motor hirtelen leállt. Elkezdett visszafelé csúszni, és rémületére a fékek sem működtek! Egyre gyorsult. Hátranézve látta, hogy a négy férfi gyanútlanul sétál lefelé. Hogy ne üsse el őket, és csökkentse a traktor sebességét, a töltés oldalának irányította a traktort. A jármű felborult, és Guyt maga alá temette. Az emberek meghallották a zajt, a traktorhoz rohantak, de nem tudták megmozdítani. A legközelebbi házakból segítséget hívtak. Guy még eszméleténél volt, amikor leemelték róla a traktort, de az emberek nem tudták megtartani, ismét ráejtették. Amikor végül kihúzták férjemet, addigra már elvesztette az eszméletét. Felrohantak vele a domb tetejére a lisszabon—setubali főúthoz, de ahelyett, hogy mentőt hívtak volna, egy apró Volkswagent állítottak meg, és Guyt bepréselték a hátsó ülésre! Amikor Lisszabonból hazaértem, a caseiro felesége fogadott komor tekintettel és azzal, hogy „jó ember volt az ezredes úr". Kutatnom kellett Guy után, mert senki sem tudta, hová vitték. Végül egy kis kórházban találtam rá, amely egy bizonyos dr. Elvashoz tartozott. Nagy megrázkódtatást okozott, amikor Guyt megláttam hamuszürkén és a traktor olajától feketén. Halottnak látszott. Dr. Elvas megröntgenezte férjem mellkasát, és megállapította: mindkét kulcscsontja és valamenynyi bordája eltört. Közölték velem, hogy napokig nem lehet mozdítani. Pár nappal később azonban mintha egy kicsit jobban lett volna. Dr. Elvas ekkor azt mondta, meg fogja operálni, és összeilleszti a két eltört kulcscsontot. Valahogyan éreztem: Guy még túl gyenge, és ha megműtenék, meghalna. Dr. Elvas nagyon dühös lett, amikor közöltem vele, hogy férjemnek meg kell erősödnie az operáció előtt, ezért most még nem egyezem bele a műtétbe. Amikor másnap reggel a kórházba mentem, Guy ismét eszméletlen volt. Azt hittem, haldoklik. A nővérek elmondták: az orvos utasítására kiültették egy székbe, de Guy ekkor elájult. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mentőkocsit szereztem, Guyt elvittem az angol kórházba, és megkértem Pap professzort, hogy a legjobb specialistával vizsgáltassa meg. Belo Morais professzor azonnal odasietett, és legelőször is Guy egész testéről röntgenfelvételeket készíttetett. Ezután behívatott, és megmu327

tatta: férjem medencecsontja is mindkét oldalon eltört. Alsótestét azonban nem röntgenezték meg a másik kórházban - és székbe t Dr. Morais később elmondta nekem, hogy a röntgenfelvételek szerint Guy már meg is halhatott volna. A mellkasára tett szoros kötésen kívül, amely a bordák gyógyulását segítette, nem kapott más gipszkötést, és a kulcscsontjai maguktól összeforrtak! Soha nem fogom elfelejteni azt a segítséget, amit Robert Lyle-tól - a portugáliai Szubud férfi segítőtől - kaptam. Mindenféle erősítő italt kevert Guynak, s ezeket naponta bevittem a kórházba. Tudom, hogy ez segített férjem gyors felépülésében, ami az orvosokat és az ápolónőket egyaránt meglepte. Öt héttel később Guy először ült fel, és hat hét múlva ismét otthon volt, mankóval járt, de még mindig eléggé gyengélkedett. Két hónappal a balesete után Genfbe repültünk. Guy természetesen tolószékben utazott. Genfből elvittek bennünket Ranzóba - Sya és Eugen házához a Lago Maggiore partján -, s ott megünnepeltük Papi nyolcvanadik születésnapját. A négy leánytestvér, EMSI, és a családunk ismét együtt volt. Guyt persze mindenki kényeztette. Portugáliában egy nap - minden különösebb indok nélkül - meglátogattam Tete hercegnőt. Tudtam, a második gyermekét várja, de fogalmam sem volt, hogy aznap délelőtt kapta a hírt, amely szerint egyik unokatestvére, a Comte de Paris fia, meghalt Algériában, ahol önkéntesként szolgált a francia hadseregben. Tete nagyon fel volt dúlva. Miközben az ágya szélén ültem és beszélgettem vele, túl korán jött szülési fájdalmakat érzett. Azonnal hívtam a mentőket, és telefonáltam a testvérének, Dona Francescának is (a portugál trónörökös, Dom Duarte feleségének), aki a mentőkkel egy időben érkezett. Megkért, menjek Tetével együtt a kocsiban, mert ő maga túlságosan izgatott. Amikor a kórházba értünk, Tete megkért, maradjak vele, amíg a baba meg nem születik. Olyan erősen éreztem a latihánt a szülés alatt, hogy halkan énekeltem is Tetének. Az ápolónővéreknek tetszett a dolog, és maga Tete sem felejtette el. Jóval később elmesélte az esetet leányának, Nuriának. Édesanyám jött hozzánk három hétre, és most először sikerült elérnem, hogy jól érezze magát és boldog legyen. Guyjal sokat ugratták egymást, és rengeteget nevettek; édesanyám még egy szellemes angol verset is írt férjemről.

328

1969. Ekkoriban jelent meg Gordon Brook-Shepherd könyve Az utolsó Habsburg címmel. Kénytelen vagyok néhány megjegyzést tenni a könyvre, amely számos tévedést és rosszindulatú megállapítást tartalmaz Horthy admirálissal kapcsolatban. Amikor a kötet megjelent, Mr. Brook-Shepherd számos tiltakozó levelet kapott olyan emberektol, mint Eckhardt Tibor* és Hennyey Gusztáv , akik részletesen rámutattak a fellelhető hibákra. A szerzőnek küldött levelükből egy másolatot hozzám is eljuttattak, csakúgy, mint otto főhercegnek. Elküldték a válaszok egy részét is. Az levelek a tulajdonomban vannak. Mr. Brook-Shepherd először is hangsúlyozza, hogy forrásai hitelesek. Így kezdi a könyvet: „Egy Károly császárról szóló hiteles életrajz gondolata a legidősebb fiával, Ottó főherceggel való beszélgetések során merült fel... Özvegye, Zita volt osztrák-magyar császárné, váratlanul és részemről kéretlenül beleegyezését adta, hogy személyesen segít férje életének és küzdelmeinek elmondásában..." Hadd mutassak rá a kötet néhány hamis állítására. Eloször is érdemes megemlíteni a császár kézírásos lemondó levelét 1919 novemberéből (a könyv 341. oldalán található). „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet azon háború borzalmaitól mielőbb megszabadítsam, amelynek kirobbanásában semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályául szolgáljon a magyar nemzet szabadfejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok, és eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját meghatározza. Kelt Ecckartsauban, 1918. november 13-án. Károly" A 253. oldal hemzseg az olyan pontatlan és rosszindulatú megjegyzésektől, amilyen például a következő is: „Megtudva, hogy (Horthy) él, Károly kinevezte a Bethlen-bizottságon keresztül a szegedi ›,ellenforradalmi kormány, hadügyminiszterévé - ezt a posztját Horthy késobb a formálódó antikommunista hadsereg főparancsnokságára cserélte. A császár, tudtán kívül, kígyót melengetett a keblén." Kisgazdapárti politikus, 1932-től a párt elnöke, az USA-ba emigrált, hogy szüksé esetére előkészítse egy emigráns kormány működését. Vezérezredes, politikus, külügyminiszter a Lakatos-kormányban. 329

Hogyan nevezhette ki Károly király Horthyt 1919 májusában, miután az államügyekben való részvételrol már 1918 novemberében lemondott? Brook-Shepherd az alábbiakat írja Horthy admirális 1919-es novem_ berí budapesti bevonulásáról: „...a szerencselovagnak felcsapott tengernagy diadalmasan bevonult a városba az »ő« monarchista had_ seregének élén. Eddig tehát a császár embereként szerepelt, és a dinasztia vállán kapaszkodott most sokkal magasabbra." Hogyan nevezheti bárki azt az embert, aki országát a gyilkos terrortól szabadítja meg, „szerencselovagnak", vagy hívhatja hadseregét „monarchista hadseregnek", amikor egyértelműen nemzeti hadseregről volt szó? Az is tény, hogy nem „a dinasztia vállán kapaszkodott sokkal magasabbra"; a magyar nemzet választotta meg kormányzónak. A szerző azonban azt mondja, hogy Horthyt „..kinevezték erre a különös tisztségre. Az ő esete a korlátlan hatalom korlátlan korrupciójának esete volt." Helytelen azt írni, hogy „kinevezték", mert az Országgyűlés választotta meg — 131 szavazattal a 141-bol! És csak a szerzo tudja, mit ért azon, hogy „különös tisztség" és „korlátlan korrupció". 255. oldal: „Így, amikor Horthy arcátlanul felruházta magát a hercegi címmel, Károly lenyelte ezt a szemtelenséget, és még közvetlenül el is ismerte azt azzal, hogy az önmaga által főnemessé kinevezett kormányzót »Főméltóságod—nak szólította Budapestre küldött következo üzenetében." Ha Horthy hercegi címet adományozott önmagának, vajon miért nem használta azt soha? A kormányzó rendkívül világosan elmagyarázta a helyzetet emlékiratában. 1920. február 2-án egy nagyköveti konferencia formális tiltakozást tett közzé a Habsburg-uralom magyarországi restaurációja ellen, mert — érzésük szerint — az „alapjaiban rengetné meg a békét", ezért a szövetségesek „ nem ismernék el és nem tűrnék el". 1921. március 27-én Károly király titokban az országba érkezett, és bejelentés nélkül hirtelen megjelent Budapesten. Rövid kivonat a kormányzó emlékirataiból: „Húsvét vasárnapja— március 27-e— ragyogva köszöntött ránk. A fák virágzása bontogatta már a tavasz pompáját, és az újjászülető természet felpezsdítő hangulatában egész Magyarország, város és falu együtt ünnepelte az Úr feltámadását. Szívében hála ébredt, mert a jelek arra vallottak, hogy a magyar nép számára is eljön a megújhodás. í...1 Éppen ebédnél ültünk, mikor Magasházy őrnagy szárnysegédem belépett és jelentette, hogy Sigray Antal gróf igen fontos jelentéssel var reám. [.. .] 330

Alighogy üdvözöltük egymást, azzal a váratlan közléssel lepett meg, hog y Károly király őfelsége Budapestre érkezett, és a miniszterelnökségen vár engem. t. . ...Károly király magyar tiszti egyenruhát viselt, és annak a kívánságának adott kifejezést, hogy ismét jogaiba léphessen. Számkive:tésben töltött idejéről elérzékenyülten emlékezett meg. Biztosítottam Őfelségét, hogy mostani hivatali feladatom legszerencsésebb befejezésének azt tekinteném, és boldog lennék, ha koronás királyunkat, akinek jogait nemcsak elismerem, hanem megvédeni is kész vagyok visszahívhatnám a trónra. Elmondottam, hogy Magyarországon magánbirtokai érintetlenek, és azok jövedelme rendelkezésére áll... Kértem, adjon hitelt szavamnak, hogy mint a múltban, ugyanúgy a jelenben is változatlanul az uralkodómra letett eskümhöz és nem a jelenlegi állásomhoz ragaszkodom. »Felségednek azonban azt is figyelembe kell vennie— folytattam —, hogy abban a pillanatban, mihelyt a hatalmat átadom, a szomszédos államok jól felfegyverzett hadseregei azonnal átlépik határunkat. Mi semmit sem állíthatunk velük szembe. Felséged akkor visszatérne Svájcba, Magyarországot azonban megszállnák, és ennek a megszállásnak következményeit senki sem láthatja előre.« ...az utódállamokban magasra csaptak a nacionalizmus hullámai, és kormányaik semmi olyasminek visszaállítását sem tűrték volna, ami csak emlékeztet is a Habsburgok korszakára. Ezzel a nagyhatalmaknak is számolniok kellett, akik — ne feledjük — elvégre maguk valósították meg a Habsburg-monarchia szétrombolását— Európa és a világ szerencsétlenségére. Megkértem még arra is a királyt, hogy legyen továbbra is bizalommal irántam, és megkérdezésem nélkül Magyarországot illető semmilyen vállalkozásba ne fogjon, mert a hazánkat fenyegető veszedelmeken felül nemcsak trónja elfoglalását, hanem koronáját is kockáztathatja. Minthogy megkísérelték, hogy ezt a kétórás tárgyalásunkat, melytol akkori és még ma is vallott szilárd meggyőződésem szerint hazánk léte vagy nemléte függött, a valósághoz nem illo színben tüntessék fel, azt is el kell mondanom, hogy Őfelsége távozásakor köszönetét fejezte ki, a katonai Mária Terézia Rend nagykeresztjét adományozta nekem, és kinevezett Otranto és Szeged hercegévé. Talán felesleges is említenem, hogy a nagykeresztet nem hordtam, sem a hercegi címmel nem éltem soha. Őfelségének e nagylelkű megnyilatkozása azonban minden 331

szónál jobban megvilágítja, hogy miként értékelte ő maga a legkomolyabb felelősségérzetből eredő magatartásomat."' Brook-Shepherd azt állítja, hogy könyvében a 266-267. oldalon „Károly saját beszámolóját" adja vissza, amelyhez Zita királyné „néhány adatot még hozzátett". A hivatkozott rész azonban jelentősen eltér a kormányzó beszámolójától. A kormányzó soha egy szót sem ejtett a király verziójáról, és soha egy szóval sem utalt arra, hogy a király hazudna. Hitt Károly király őszinteségében, és az összes ferdítést a kíséretének tulajdonította. Leírta saját igaznak tartott változatát, és semmi mást nem tett. Abban az évben a király újra megkísérelte a restaurációt, anélkül hogy erről a kormányzót előzetesen értesítette volna. 290. oldal: „Horthy utasítást adott a Győr és Budapest között található összes helyorségi parancsnoknak, hogy lövessenek a különvonatra. Valójában azonban alig dördült el egyetlen lövés is." — Ezt természetesen nem lehet bizonyítani, és a szerző azt a fáradságot sem veszi, hogy megnevezze az információ forrását. Sokat hallottam erről az esetről. Mindegyik közlés azt igazolta, hogy ez a történet hamis. A kormányzó soha nem adott ki ilyen parancsot, s ha egyáltalán ilyet kiadtak, akkor az mástól származhatott. 298. oldal: „... megpróbálta elárulni náci szövetségesét ugyanúgy, ahogyan korábban elárulta uralkodóját." Ez nagyon különös megállapítás, és még furcsább párhuzam. Hitler minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal, valamennyi ígéretét megszegte, és megszállta az országot, ennek ellenére a kormányzó még mindig megpróbált egyenesen eljárni, és ismertette vele szándékát. — „Horthy, aki a kommunistáktól vette át a hatalmat 1920-ban, az életét mentve menekült huszonöt évvel később." Az igazság természetesen az, hogy letartóztatták, és úgy hurcolták el az országból. Ugyancsak a 298. oldalon: „Portugáliában halt meg száműzetésben 1957-ben, és magával vitte nyugtalan lelkiismeretét a sírba." Lábjegyzet: „A haldokló ismételt kérésére a császár legidősebb fia, Ottó főherceg meglátogatta Horthyt, röviddel annak halála előtt. A korábbi admirális és kormányzó politikai ,feloldozásért ,, könyörgött." — Ez a valóság teljes elferdítése. Ottó főherceg látogatása egy 1949 júliusában kötött megállapodás eredménye volt; a megegyezés egy elozo levélváltás után később kölcsönös látogatásról szólt, és azt nem a korHorthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 14.. 149-150., 152. o. 332

mányzó kezdeményezte. (A megállapodásról és a látogatásokról részletesen szólok a 19. és 20. fejezetben.) A kormányzó 1950. május 22-én látogatta meg Ottó főherceget, a főherceg pedig 1953. április 15-én viszonozta a látogatást. A kormányzó nem haldoklott akkor — hanem kitűnő egészségnek örvendett. Nagyon csodálkoztam Brook-Shepherd azon kijelentésén is, amelyet Eckhardt Tibor 1970. szeptember 16-i levelére küldött válaszában találtam: „... Szeretném felhívni figyelmét a 298. oldalon található lábjegyzetemre, amelyben feljegyzem Horthy röviddel a halála előtt tett ›feloldozásira kérelmét a Habsburg Ottóval folytatott beszélgetése során. Ezt a főhercegtől magától nyert információ alapján írtam, aki személyes barátom körülbelül huszonöt éve." A főherceg érdekében remélem, hogy ez a megjegyzés mindössze Brook-Shepherdnek egy további „tévedése". Időközben a mi kis Szubud-csoportunk lassan gyarapodott Portugáliában, időnként figyelemre méltó módon. Horváth Sonia, a nagyszerű magyar virág- és arcképfestő, akinek különösen a mimózaképei voltak kiválóak, Monte Estorilban élt. Nagy csodálója volt az olasz stigmás papnak, Pio atyának. Mindig is azt szerette volna, hogy személyesen találkozhasson Pio atyával, és sikerült ezért Olaszországba utaznia. Amikor visszajött, tele volt élményekkel, és egy kis könyvecskét adott nekem kölcsön az atyáról. Amikor egyszer egyedül voltam otthon, elkezdtem olvasni a kötetet, amely elmagyarázta, Pio atya hogyan jelezte híveinek a helyest és a helytelent. Amikor valami helyes volt, isteni illat töltötte be a levegőt, ám valamilyen kénes bűz terjengett, ha helytelen dologról volt szó. Amint ezt olvastam, éreztem az isteni illatot, majd amikor továbbolvastam, förtelmes kénes bűz kezdte facsarni az orromat. Ez nagyon meglepett. Elmeséltem Soniának, aki erre azt mondta: számára ez jelzés Pio atyától, hogy hallgasson rám. Ezután a Szubudról kérdezett, és három hónappal később megkapta a latihánt. Időnként elmentem Joana lakására latihánozni, és egy nap, miután eljöttem, a szemben levő lakásban lakó hölgy becsengetett hozzá. Megkérdezte, melyik adón lehet fogni azt a gyönyörű éneket. Minden alkalommal megpróbálja ugyanis megkeresni ezt az adót, amikor a szép hangot hallja. Joana elmondta neki, hogy nem rádióállomást hallott, hanem őt magát és barátnőjét, aki latihánozni jön hozzá. Végül a szomszédok, Berta Alves és a férje is megkapták a „megnyitást", és a csoport lelkes tagjaivá váltak. 333

Mivel én voltam az első Szubud-tag Portugáliában, én lettem az első úgynevezett segítő is, majd országos segítő, s végül engem választottak „lelki tanácsosnak". Ez meglehetosen hangzatos cím, de mindössze időleges megbízatást jelentett: én képviseltem az országot a Szubudvilágkongresszuson. A megbízatás az egyik világkongresszustól a rná_ sikig szólt, ezeket a tanácskozásokat négyévenként tartották. Minden országnak, ahol a Szubud megalakult, ki kellett jelölnie egy tanácsost a szervezethez, és két tanácsost — egy férfit és egy nőt — a lelki ügyek vitelére. Latihán-helyiségeket is kellett szerezni; és el kellett kezdenünk a szervezőmunkát a nyomorék gyermekek és az idősek otthonának, valamint iskoláknak és kórházaknak a létrehozására — Bapak útmutatása alapján. Nyilvánvalóan pénzre volt szükség mindehhez, és mivel nem volt kötelező tagdíj, Bapak azt javasolta, hogy Szubud-vállalatokat alapítsunk, amelyek tiszta hasznuk 25%-át egy alapba fizetnék be. A Szubud ilyen módon lenne képes betölteni hivatását az egész világon — mert a latihán nemcsak saját magunkért, hanem az egész világért van. Templomba jártam és áldoztam, ugyanakkor folytattam iszlám imáimat is, amelyek fontossá váltak számomra. Tudtam, a múltban a katolikus egyház is naponta többszöri imára szólította fel híveit, de senki sem beszélt nekem erről, és, amennyire tudom, ma már senki sem gyakorolja ezt. Gondolkozni kezdtem, hogy helyes-e így vegyíteni a különböző vallási imákat. Most, hogy Sharif és családja Indonéziában élt, Guy évente egyszer fedezte költségeimet meglátogatásukra. Ottlétemre a ramadán hónapját választottam, noha ezt nem magyaráztam el Guynak, aki talán nem is értette volna. Egyre több, mindenféle valláshoz tartozó Szubud-tag ment Csilandakba a ramadán-böjtre. Ha nem voltak muzulmánok, akkor is jó tapasztalatokat szereztek azáltal, hogy önfegyelmet tanultak az egy hónapos böjtöléssel, és közben latihánoztak. Bapak is elmagyarázta, hogy a böjtölés fontos szokás, amely eredetileg minden vallásban megvolt — és a Szubudban szintén fontos, mert elősegíti a latihán kifejlődését. Nagy örömömre Csilandakban együtt lehettem a családommal. Nagyszerű volt négy unokám társaságában lenni, akik mindig hiányoztak nekem. Akkoriban Sharifnak nagyon kis háza volt, és eléggé nehéz körülmények között éltek. Nekem jó szoba jutott a vendégházban. Csilandak tele volt külföldről érkezett látogatókkal. 334

Időben érkeztem első ramadán-böjtöm kezdetére. Számos olyan élményem volt, amit meg sem kísérlek leírni, annyira személyesek. Néhány olyanról azonban szólni szeretnék, amely fontos, sot döntő volt a jövőmet illetően. Az iszlámban a böjt huszonegyedik éjszakáját „a hatalom éjjelének" nevezik. Bapak a férfiakkal volt a latihánteremben, Ibu pedig az aszszonyokat gyűjtötte össze Bapak házának nagytermében. Elmagyarázta nekünk, hogy különleges éjszakáról van szó, és csendben kell ülnünk latihánban; egyesek talán valami különlegeset kapnak, de az sem baj, ha nem kapunk semmit. Amint csendben ültem, felsotestem előre és hátra, majd jobbra és balra mozgott. Ez folytatódott az egész ici° alatt, akaratomtól függetlenül. Kíváncsi voltam, van-e ennek valami értelme. Másnap az itt összegyűlt tanácsosok tartottak összejövetelt. Az asztal végén ültem, és egy üres szék volt mellettem. Hirtelen kinyílt az ajtó, Bapak jött be, és leült a mellettem levő székre. Röviden beszélt hozzánk, majd egyszerre csak felállt, testét elore és hátra mozgatta, s azt mondta: „Ez az iszlám" (függőleges). Ezután jobbra és balra mozgatta testét — pontosan, ahogyan én tettem az éjjel —, és azt mondta: „Ez a kereszténység" (vízszintes), „ez a kettő együtt a kereszt — és mindez egy". („This is the cross and it is all one.") Megvolt tehát a válasz a problémámra! És mindez olyan egyszerű volt és igaz. A fatimai katolikus szentély, az iszlámmal való kapcsolatom Bagdadban — számomra csakugyan egy volt az egész. A csendes karácsony és újév után otthon voltam Guyjal, amikor különös álmot láttam. Férjem és én Portugáliából Spanyolországba autóztunk, és súlyos balesetet szenvedtünk. A kocsi lecsúszott az útról az árokba, ahol nekiütközött egy nagy sziklának, átfordult hosszában és oldalra is, majd úgy állt meg, hogy kerekei az égnek meredtek. Üvegcserepeken térdeltem, de semmi bajunk nem lett. Álmomban azt is tudtam, hogy ha Guy egyedül autózik, meghal. Amikor felébredtem, csodálkoztam, milyen tisztán élnek bennem az álom részletei, de mivel nem szándékoztunk a közeljövőben Spanyolországba menni, nem sok jelentőséget tulajdonítottam az egésznek. A sok baj után elhatároztuk, eladjuk Quinta do Farok, és a Tejo folyó túloldalán kezdtünk el keresni új otthont. Guy megkezdte munkáját a legrégebbi estorili ingatlanügynökségnél, a Ciceronénál. Az ügynökség egy idős portugálé, Joáo Aranhaé volt, aki betegeskedett, és egyre jobban visszavonult az üzlettől. Nagyon megörült, amikor Guy felajánlotta neki, hogy „vezérkari" gyakorlatiassággal felkarolná az üzletet. 335

Így Guy társ lett, és később teljes mértékben átvette a vállalatot. Na. gyon ügyesen mulatságos hirdetéseket helyezett el a legtöbb külföldi által olvasott Anglo-Portuguese News-ban. A reklám hatásos volt, az üzletmenet hamarosan fellendült. Guy a munkája révén ismerte az összes eladó házat a környéken, és sokat meg is mutatott nekem közülük. A Quintán átélt tapasztalatok után már tisztában voltam azzal, hogy a házak jó vagy rossz érzéseket kelthetnek az emberben. A legtöbb álfa. lam megnézett házért nem tudtam lelkesedni addig, amíg egy napon Guy a marinhai erdők mentén el nem vitt engem egy eladó ház meg.. tekintésére. Még mielőtt odaértünk volna, azt mondtam neki: „Igen, ez az." Guyt meglepte a dolog, mert még nem is láttam a házat, és amikor odaértünk, a férfi, akinek a kulcsokat kellett volna hoznia, nem érkezett még meg. Mondtam, hogy nem számít, mert érzem, hogy számunkra ez a megfelelő ház. Meglehetősen nagy kert tartozott hozzá, de semmilyen nyitott térség, mert magas fák vették körül az épületet. Casa do Outeiro volt a neve, amit mi Casa do Farolra változtattunk, azaz: a világítótorony házára. Csakugyan volt is egy világítótorony a közelben. Még mindig a Quinta do Farolon laktunk, s éppen a kertben voltam, amikor egy svéd cipőgyáros jött oda hozzám, és tört angolsággal azt mondta: „Akarom ezt a kastélyt." Gyárat kívánt alapítani ott, ahol az istállóink voltak, és szerencsés módon pontosan akkor tudtuk neki eladni a Quintát, amikor költözni készültünk. Március 24-én költöztünk be a Casa do Farolba. Guy maga vágta ki a fákat a ház körül, és úszómedencét betonoztatott a helyükre. A házban néhány falat ki kellett bontanunk, hogy nagyobb szobákat kapjunk. Nagy munka volt ez, és noha nem nyílt semmilyen kilátás a házból, rövid időn belül úgy éreztem, kedves otthonra leltünk. Furcsa álmom után két hónappal Guy közölte velem, hogy Spanyolországba kell mennie a következő vasárnapon. Azonnal eszembe jutott az álom. Férjem hozzátette: miután a munkások ugyanazon a vasárnapon jönnek dolgozni a házba, nekem itthon kell maradnom a munkát felügyelni. Nem tudtam, mit tegyek — nem akartam túl nagy jelentőséget tulajdonítani az álomnak, de tisztán emlékeztem arra, hogy Guynak nem szabad egyedül mennie. Semmit sem szóltam neki, mert féltem, hogy kinevet, és szántszándékkal is az ellenkezőjét csinálja, de azt mondtam Istennek, hogy mivel ő mutatta azt az álmot nekem. neki kell valamit tennie. Szombaton Guy elmondta: a munkások éppen telefonáltak, hogy nem tudnak jönni másnap, így ha kedvem tartja, vele mehetek Spa336

nyolországba. Másnap reggel elindultunk a közvetlenül a spanyol határ túloldalán fekvo Merida felé. Furcsa módon teljesen elfeledkeztem az álmomról. Visszafelé elterelés volt az úton végzett munkák miatt. Guyjal meglehetősen szűk úton haladtunk, amikor valamit mutatott nekem. Abban a pillanatban egy autó jelent meg az előttünk lévő domb tetején, és nagy sebességgel egyenesen felénk tartott. Megragadtam a kormánykereket, s elrántottam. Ha nem lettem volna ott, a két kocsi frontálisan ütközik. A másik autó éppen hogy elment mellettünk, de a mi kocsink imbolyogni kezdett — és ekkor az álom valóra vált: árokba csúsztunk, és végigmentünk volna rajta, s leállhattunk volna, ha nincs egy nagy szikla a közepén. A kocsi nekicsapódott a sziklának, először hosszanti, majd keresztirányban bukfencet vetett, és a hátára fordult. Megdöbbentő élmény volt: már ismertem mindegyik mozdulatot, és nem ijedtem meg. Mindketten lecsúsztunk (abban az időben szerencsére nem voltak biztonsági övek Portugáliában), és törött üvegcserepeken térdeltem anélkül, hogy a legkisebb karcolás esett volna rajtam. Guynak annyit mondtam: „Én jól vagyok, és te?" Férjem remegő hangon válaszolta, hogy ő is jól van. A másik autóban ülők látták a balesetet a visszapillantó tükörben, és odajöttek segíteni. Fel kellett emelni az autót, hogy ki tudjunk mászni. Nagyon meglepodtek, amikor életben találtak bennünket. Az asszony megkérdezte tőlem: „Hogyan lehetséges, hogy ön még csak nem is látszik megrendültnek vagy ijedtnek?" Guy természetesen sápadt volt. Ot felzaklatta a baleset. Autónk totálkáros lett. A helyszínen maradtam, amíg a többiek elvitték Guyt a legközelebbi garázshoz, hogy taxit szerezzen. Hazafelé menet a taxiban megjegyezte: „Ez rettenetes, megölhettelek volna." Azt válaszoltam: nem az ő hibája lett volna, hiszen nem tört az életemre, az viszont súlyos hiba, hogy nem engedélyezte nekem az utóbbi másfél évben a latihánt; ez így nem mehet tovább. Guy meglepődve mondta: „Rendben van, hetente egyszer két hónapig... azután majd meglátjuk." Két hónappal később közöltem vele, hogy ezentúl hetente kettő lesz! Szó nélkül beleegyezett. Micsoda áron kellett ezt elérni!... Édesanyám most egyedül élt egy kis lakásban a svájci Vevey-ben. Egy napon orvoshoz ment a lábán elfertőződött szemölccsel. Az orvos rosszindulatúnak találta azt, és értesítette Harry féltestvéremet: anyám lábát amputálni kellene, hogy a rák ne terjedhessen tovább. Harry körbetelefonált bennünket, és tanácsot kért. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy nem szabad az amputálást megengedni, és édesanyánknak nem szabad a bajról tudnia. Minthogy egyedül élt, tudtuk, 337

pokoli lenne az élete, ha nem tudna járni. Röviddel ezután kis egy_ szobás lakásában teavizet forralt, és véletlenül fellökte a fazekat A forró víz a lábára ömlött, és olyan fájdalmai voltak, hogy képtelen Vol t levetni a harisnyáját és a ruháját; kivonszolta magát a folyosóra, ahol rátaláltak, és azonnal kórházba vitték. Harmadfokú égési sebeket szeri. vedett. Mikor meglátogattam, nagy meglepetéssel láttam, hogy lábának pontosan azt a részét égette meg, ahol a rákos szemölcs volt - amely viszont teljesen eltűnt. Példás lelkierővel viselte a fájdalmakat. Meg. hívtam hozzánk, mert el akartam vinni a híres rákspecialistához, dr. Lima Bastóhoz, akit személyesen is ismertem. Kívánságom az volt: vizsgálja meg anélkül, hogy az igazi okot közölnénk vele. A baleset után három héttel Portugáliába jött, ahol dr. Lima Basto megvizsgálta és semmilyen rákos elváltozást nem talált rajta. Egy hónapig maradt' nálunk az édesanyám, és mire elutazott, nagyjából helyre is jött. Bapak negyedik világ körüli útjának egyik állomása Portugália volt. Először az angliai Swanwickbe mentem, ahol Bapak előadásokat tartott. Néhány csodálatos latihánunk volt. A látogatás alkalmával elmondott utolsó beszédében Bapak hangsúlyozta: Isten hatalmát kell tapasztalnunk most már magunkban; lábunkat, karunkat, szemünket és minden testrészünket most már a belső énünk kezdje mozgatni, és ne az érzelmek vagy szenvedélyek. Ő maga mondta - előadást tarthat az év minden napján, és több ezer oldalnyi kötetet onthatna az általa adott tanácsokból, útmutatásokból - de ennek nem lenne értelme, ha a lélek nem kel életre mindannyiunkban. El kell kezdenünk külső életünkben is megmutatni azt a valóságot, amelyet a latihánban tapasztaltunk. Az utolsó napon Bapak beleegyezett a csoport javaslatába: rendezzünk mulatságot, mielőtt este tizenegykor elindulnak a repülőtérre. A nagy nappaliban portugál népdalokat, valamint spanyol dalokat hallgattunk, és néptáncokat meg pantomim-előadást néztünk. Rendkívül vidám és oldott hangulatú este volt. A tagok gyermekei is ott voltak és játszottak, amíg a műsor zajlott - ami Csilandakra emlékeztetett engem. Jellegzetes portugál „desgarradákat", rögtönzött népdalokat is énekeltek, amelyeknek szólórészeit, spontán módon, a terem különbözo részéről adják elő. Bapak kísérete sokat nevetett, és hasonló rögtönzött indonéz énekekkel válaszolt. Sokan kimentünk a repülőtérre. Én előresiettem, hogy elbúcsúzzam (az útlevélvizsgáló rendőr átengedett, mintha nem is látott volna), erre Ibu odahívott, kitárta karját, megölelt, és nevemet ismételve ringatott. Csak négy hónappal később jöttem rá ennek a megható búcsúzásnak 338

az értelmére: Ibu 1971 januárjában eltávozott közülünk - biztosan tudta, hogy ebben az életben többé már nem lát viszont. A Szubud-testvérek segítettek a ház kiürítésében. Amikor mindennel végeztünk, még egyszer visszamentem, hogy ellenőrizzem a dolgokat. Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, erős gázszagot éreztem a nappaliban és a ház többi részében is, de nem tudtam rájönni az okára. Ezután bementem Bapak szobájába, ahol nem volt gázszag, helyette valamilyen csodálatos illatot éreztem. Bementem az ő szobájából nyíló fürdőszobába, s ott fojtogató gázszag fogadott: egy félig elzárt csőből ömlött a gáz. Amikor ismét Bapak hálószobájába mentem, megint éreztem a csodálatos illatot, miközben az egész ház bűzlött a gázszagtól. Hihetetlen volt, mert a gáz csak Bapak hálószobáján keresztül juthatott a ház többi részébe, s még többször visszamentem, de nem találtam magyarázatot az esetre. Decemberben Guy nagyon kellemes tengeri útra vitt el Brazíliába. A hajón töltöttük a karácsonyt, és pár napig a keresztleányomnál, Magdinál voltunk Sáo Paulóban. Szerettem ezt az élénk, lüktető várost. Szilveszterkor elgondoltam, hogy szinte felfoghatatlanul szép volt minden: nem kellett aggódnom családtagjaimért, noha korábban ez gyakori volt. Mindannyian biztonságban éltek. Hazám azonban még mindig az orosz megszállástól szenvedett, s még mindig nem volt semmi remény sem a változásra. 1971 jól kezdődött. Úgy tűnt, minden simán zajlik. Guy beleegyezésével latihánozhattam; a portugál Szubud-csoport nemrég bérelt ki egy helyiséget a latihánra, és lassan növekedett. Februárban két váratlan tragédia történt. Kedves magyar barátunk, Hubay Andor halt meg. Mindig hiányozni fog. Pár nappal a halála után kaptam a hírt, hogy Ibu Siti Sumari, Bapak felesége, a mi szeretett Szubud édesanyánk, álmában csendben eltávozott közülünk Csilandakban. Mindössze hatvannégy éves volt. Bapak azt mondta, senki se legyen szomorú, legyünk inkább vidámak Ibuért. Cukorbeteg volt már egy ideje, fokozatosan távolodott el a földi léttől, és boldogan ment át „abba a másik életbe". Nehéz volt elképzelni Csilandakot Ibu nélkül... Május 28-án Indonéziában megszületett az ötödik unokám, Stewart. Szerettem volna ott lenni, de tudtam, hogy három hónap múlva láthatom majd az újszülöttet. Mondhatni, teljes életet éltünk a Casa do Farolban, Cascaisban. Guy ingatlanügynöksége, a Cicerone, rendkívül sikeresen működött. 339

Portugál kft.-t alapított, ebben mi ketten voltunk a társak. Belépett a lisz szaboni brit- és német—portugál kereskedelmi kamarába, s tagja lett 'aNemzetközi Ingatlanügynökségek Szövetségének is. Megkérték, legyen az Ingatlanügynökök Portugál Országos Szövetsége tanácsának tagja. Többnemzetiségű munkatársi gárdát hozott össze — a mi par) doktor bácsink fia, István volt a menedzsere —, Guy hirdetési ötletes'sége pedig kapcsolatokat és vásárlókat hozott Európából, a Keletről és az Egyesült Államokból. Miután Guy bebizonyította gazdálkodási tehetségét, jó volt látni milyen lelkesedéssel vetette magát ebbe a tevékenységbe. Valóban' vezérkari gyakorlatiassággal szervezte az üzletet. Portugál ügyvédek kérték ki véleményét szerződésekről és értékbecslésekről, s a pénzügyi tanácsok kérése mellett ügyfelei gyakran a legkülönfélébb más ügyekben is megkeresték. Számos nyugdíjas angol házaspár lakott a környéken, és svédek, norvégok, hollandok, kanadaiak, svájciak is egy olyan angol ügynökkel kívántak kapcsolatba lépni, akiben meghíznak. Időnként elhozott valakit egy pohár italra, hogy együtt tudjunk véleményt formálni az illetőről. Érdemes megemlíteni annak a magyar származású izraelinek a történetét, aki az afrikai Bokassza császár pénzügyi tanácsadója volt Portugáliában kívánt házat venni, és Guy irodájában meglátott rólam egy festményt. Izgatott hangon megkérdezte, hogyan került oda a kép Amikor Guy közölte vele, hogy a felesége vagyok, az izraeli undorodó arckifejezéssel azt mondta: „Mi? Egy angolhoz ment férjhez?" Ezen jót mulattam, mert Guy időnként tréfálkozva úgy beszélt a magyarokról, mint akik nem érnek fel az angolokhoz. Most pedig itt volt valaki, aki azon háborodott fel, hogy egy magyar egy angolhoz ment feleségül! Az izraeli azonban folytatta: „Ezredes úr, én tudom, hogy maga Palesztinában közvetített közöttünk és az arabok között, s én két tankjukat elloptam!" Guy valóban emlékezett az esetre, akkor ugyanis a palesztinai brit csapatoknál teljesített szolgálatot. Nagyot nevettek a történeten. Guy elhozta hozzánk, hogy ismerkedjem meg vele, mert ő emlékezett arra, hogy még kiskorában látott Magyarországon, mielőtt Izraelbe emigrált. 1971 fontos eseményt tartogatott számomra. Ez a Szubud-világkongresszus éve volt. A tanácskozást akkor Indonéziában tartották. Elnézést kérek az olvasótól, ha ezzel kissé részletesebben foglalkozom. A jakartai repülőtérre való éjszakai megérkezésünkkor nagy meglepetésben volt részünk. A Szubud-tagok lelkes fogadtatásban része340

sítettek bennünket. Jelvényeket kaptunk, és a vámnál minden vizsgálat nélkül átengedtek bennünket. Ugy tűnt, mindenki jól ismeri a Szubudot. Az emberek éljeneztek, amikor elmentünk mellettük. Szuharto államelnök és kormányának tagjai is részt vettek a nyitó szertartáson, amely hatalmas, új latihánteremben zajlott le. Az International Design Consultants építészei tervezték ezt a ragyogó termet, a melynek Sharif fiam volt az építészmérnöke. E csarnok építése nagy kihívást jelentett Sharif számára. A boltíves ablakokkal ellátott kupola egy általa kapott inspiráció eredménye volt; az épület kereszt alakú alsó részét Abdullah Pope tervezte. A két elképzelést egyesítették, és Bapak jóváhagyta a terveket. A csarnok különleges része a kupola. Mindössze hét centiméteres vastagságúra tervezték, és ez volt az elsó vasbeton kupolahéj-szerkezet Indonéziában. A kupolára vonatkozó számítások nagyon bonyolultak. Ezekhez egy londoni adatfeldolgozó rendszer segítségét is igénybe vették. Az építkezés legutolsó fázisa a kupola öntése volt. Négy csapat kezdte a műveletet a kupola négy sarkából, és két napig öntötték a vasbetont. A betont kis kosarakban vitték a tetőre az indonéz munkások, és kézzel öntötték a megfelelő helyre. A csarnok méreteit, a szellőzőberendezést, az akusztikát egyaránt gondosan tanulmányozták. A gyűlések során az akusztika tökéletes volt. Egész Wisma Subudot átalakították erre az alkalomra. A gyönyörű latiháncsarnok állt a munkálatok középpontjában. A telep közepén kapott helyet, és ezerötszáz ember fért el benne. A fény a fehér kupolán át szűrődött be. A mintegy ezerötszáz külföldi vendég elszállásolására Ramzi Winkler tervezett hét kétemeletes, bambuszból készült zsúpfedeles épületet. Ezek Noé bárkájára hasonlítottak, mindegyikben nagyjából kétszáz ember fért el. Nyitott hálófülkéket alakítottak ki bennük, amelyekben hárman-négyen alhattak gyékénymatracokon. Bambuszból készült éttermek, kávéházak, várótermek, sőt még egy bambusz bank és postahivatal is a résztvevők rendelkezésére állt. Volt ezenkívül egy biztonsági torony, amelyben mindig egy ügyeletes tartózkodott arra az esetre, ha véletlenül tűz ütne ki. Bapak személyesen felügyelt a kongresszus előkészületeire. A különböző nemzeteket és vallásokat képviselő külföldiekkel, valamint az öt-hatszáz indonéziaival a résztvevők száma jóval kétezer fölött volt. Szuharto elnök megbízta egyik munkatársát, nézze meg, hogyan zajlik a kongresszus, mert elképzelni sem tudta, hogy nyugatiak, különösen amerikaiak, elégedettek lennének a Wisma Subud-i 341

körülményekkel. A munkatárs jelentette: mindenki boldog és ev„. gedett. Én szeretett családomnál, Sharif új, tágas házában szálltam meg, és sok örömet találtam legifjabb unokámban, a három hónapos Stewa iban. A telepen mindegyik család annyi vendéget szállásolt el — va gv inkább zsúfolt be — házába, amennyit csak tudott. Hadd idézzem az egyik vendéget, aki az egyik bambuszházba n lakott: „Előzőleg figyelmeztettek bennünket a kényelmetlenségekre _ a moszkitókra, a vízhiányra vagy a tisztálkodási lehetőségek hiányára. A helyzet azonban távolról sem volt ilyen rossz. Nem voltak szúnyogok bőven volt víz, és a tisztálkodási lehetőségek meghaladták a szükséges' minimumot. Varindra így írt: „Augusztusban két hétig Csilandak volt a világ legélénkebb és legzsúfoltabb, de ugyanakkor legcsendesebb 22 acre nagyságú területe. Az emberek élvezték a játékot, és keményen dolgoztak, de nem volt fecsegés, a gondolkodó elmék üresjárata. Ilyen volt valóban a negyedik világkongresszus hangulata... Az állami megnyitóra a protokollt nagyon aprólékosan kidolgozták. A Szubud-tagók együtt ültek nemzeti küldöttségekben, sokan közülük hazájuk viseletében. Lehetett látni bajor dirndliket, indiai szárikat, svájci bonadrágokat, japán kimonókat, afrikai köntösöket, jávai sarongkebayákat, szumátrai zakókat és nadrágokat, szokásos utcai ruhákat, és — amennyire vissza tudok emlékezni — még cowboyöltözéket is. Az indonéz külügyminiszter, Malik úr azt mondta nekem, hogy meglepődött. Ez a »legcsinosabb összejövetel«, amit valaha is látott, jegyezte meg." Sharif volt Bapak hivatalos tolmácsa az egész kongresszus idején. Amióta három éve Indonéziában telepedett le, bámulatos módon teljes mértékben elsajátította az ottani nyelvet. Amikor először hallottam fordítani Bapak egyik előadását, nem tudtam rájönni, hogyan csinálja. Ismerjük a szinkrontolmácsolást, de ez más volt. Bapak megszakítás nélkül húsz-harminc percet beszélt — néha még hosszabban is —, majd amikor szünetet tartott, Sharif elejétől végig elmondta a szöveget angolul. Az előadás után megkérdeztem tőle, hogyan csinálta. Azt válaszolta: „Ó, mama, semmit sem csinálok, csak csendben ülök, és egyszerre minden jön magától — ez a latihán." Hangja erős volt és jól hallható, s minthogy nem volt született angol, a szigetország nyelvén is rendkívül világosan, érthetően beszélt. Még 342

az is, aki keveset értett angolul, azt mondta nekem később, hogy minden nehézség nélkül megértette, amit Sharif mondott. Bapak ismételten figyelmeztetett bennünket a vállalkozások fontosságára. Szükség van rájuk — mondta —, ha a Szubudban el akarjuk érni azt a célunkat, hogy az emberek jólétét az egész világon elősegítsük. A latihán ugyanis nemcsak saját magunkért van, hanem az egész emberiségért. Azért beszélt Bapak a vállalkozásról, mert Isten nem ad nekünk semmit, ha mi nem vagyunk tevékenyek. Idézem: „...ahhoz, hogy céljainkat elérjük, szociális munkát kell végeznünk, így építhetünk iskolákat, árvaházakat, hátrányos helyzetű gyermekeknek otthonokat, időseknek otthonokat, kórházakat és így tovább. Egyszerűen lehetetlen ezeket a feladatokat teljesíteni, ha csak várunk a tagság adományaira, ezért olyan vállalkozásokat kell alapítanunk, amelyekben otthon vagyunk..." Varindra elnökölt a kongresszuson csendesen, feltűnés nélkül. Azzal bocsátott el bennünket: „Mostantól fogva csak munka, semmi beszéd." Sokat kaptunk Bapaktól, amit magunkkal vihettünk — újra figyelmeztetett bennünket, hogy ne utánozzuk sem őt, sem másokat. Azt mondta, amire szükségünk van, a latihánból megkapjuk — s ez összhangban áll saját természetünkkel; ne mások legyünk, hanem a saját igazi énünk érvényesüljön, amire születtünk. Számos világkonferenciát fognak még a jövőben is rendezni, és érdemes lesz megfigyelni a Szubudban a jótékonysági szervezetek növekedését. Ez a kongresszus elsősorban pénzügyekkel foglalkozott, mert pénz nélkül sohasem tudjuk elérni azokat a céljainkat, amelyeket Bapak Voltak kulturális témájú előadások is. A wayang-előadást emberek produkálják a színpadon — a Wayang Kulit a dalang játssza el bábokkal. A gongokból és harangokból álló gamelan-zenekart ének kíséri. Aztán hogyan írhatnám le a „Szubud világzenekart", amelyet a kongresszuson jelen lévő zenészek alkottak, és amelyet Dean Dixon vezényelt? Számszerűleg kis létszámú szervezetünk rengeteg tehetséget produkált. Beethoven-szimfóniát adtak elő, miután próbáikat csak a kongresszus idején tartották meg. A mi portugál szereplésünk is maga volt a csoda, mert korábban nem sikerült összehozni a közreműködőket a szükséges próbára. Mindössze az előadás napján kezdtük összeállítani a jelmezeket. Papír-

' Bapak Muhammad Subuh Sumohadiwidjojo: önéletrajz, 57. o. Subud Publications International. 343

virágokkal díszített íveket készítettünk, amelyeknek a közepére lám. pást akasztottunk. Mindehhez a lisszaboni utcákon évente megrendezett előadások kínálták a mintát; ott az ívekre a szentek nevét írják fel. A szentek neve helyett a mi köríveink az új világzónák nevét viselték (Bapak javaslatára ez a kongresszus fogadta el a Szubud-világ felosztását nyolc zónára). Mi zártuk a programot, és az egész olyan volt, mint valami összegzés, búcsúzás. Az összes lámpát eloltották, néma csend volt, majd Sharif beleszólt a mikrofonba: „Gyerünk, Lisszabon!" - erre mi bevonultunk. Kizárólag a körívek tetején levő lampionok égtek, és a lisszaboni indulót énekeltük. A közönség szinte sikított az elragadtatástól. Köröket akartunk formálni a színpadon amelyekbe belekavarodtunk, de senki sem törődött ezzel. Nevettünk,' és a közönség velünk nevetett. Hallottam, amint bekiabáltak: „Cso: dálatos!" Portugáliába visszatérve két pompás, napfényes hónapot élvezhettünk a farmunkon. A csapadékhiány azonban nem tett jót a földeknek. Az embereknek el kellett adniuk teheneiket, és nehezen lehetett jó tejet kapni. Édesanyám novemberben eljött hozzánk, s egy hónapig maradt. Nagyon élvezte az ittlétet, és mi is örültünk neki. A karácsonyt Angliában töltöttük Guy egyik öccsénél, Desmondnál és családjánál. Nagyon kedves otthonuk és nagy farmjuk volt Lincolnshire-ben. Elszomorított, hogy Desmond erősen ivott. Röviddel ezután, ötvenhét éves korában meghalt delirium tremensben, ami figyelmeztető jel lehetett volna testvéreinek. Nagyon sajnáltam feleségét és gyermekeit. 1972. A mimózaszezon korán kezdődött. Mivel Horváth Soniának - aki gyönyörűen festett mimózákat - nem volt kocsija, több nagy csokrot szedtem neki ebből a csodálatos sárga virágból. A legszebbek mindig a fa tetején voltak, ezért fel kellett másznom értük. Segíteni szerettem volna neki, mert kedveltem gyönyörű festményeit, amelyeket távoli országokban, az Egyesült Államokban és Chilében is el tudott adni. Rozan - egy évvel korábban elhunyt kedves barátunk, Hubay Andor leánya - az első gyermekét szülte. Hat nappal a szülés után bélcsavarodást kapott, és meg kellett operálni. Többször is bementem a kórházba, de Rozan állapota nem javult. Egy nap Edle megkért, maradjak Rozannal a szobában, amíg ő elmegy ügyeit intézni. Csendben imádkoztam Rozanért, és mély latihánban voltam, amikor hirtelen szólított. Pánikba esett, mivel a sebe az oldalán felszakadt, és rengeteg genny jött ki. Mondtam neki, nyugodjon meg, és örüljön, mert ami történt, 344

nem rossz: ellenkezőleg - ennek ki kellett ürülnie, hogy ő meggyógyuljon. Behívtam az ápolónővért, és megkönnyebbülve mentem haza abban a tudatban, hogy ha a seb nem szakad fel, s a genny befelé folyik, vérmérgezést okozott volna. Rozan állapota ezután gyorsan javult. Guy elvitt egy gyönyörű útra Madeirára. Még sohasem voltam addig eze n a portugál szigeten. Kellemes kirándulásokat tettünk; meglátogattam IV. Károly királyunk sírját is, ahol imádkoztam. Az uralkodó a sziget egészségtelen éghajlata miatt halt meg. Éreztem, hogy egyszersmind az abszurd trianoni béke áldozata is volt, amely szétverte az Osztrák-Magyar Monarchiát - azt a nagy, egységes államot, amely féken tudta volna tartani a német és orosz terjeszkedési törekvéseket. Ha nem lettek volna Károlynak olyan rossz tanácsadói, akik rávették, hogy meggondolatlanul és idő előtt térjen vissza Magyarországra, a király Svájcban maradhatott volna, és nem halt volna meg olyan fiatalon. Eltűnődtem, miért kellett ennek így történnie. Szokásos évi indonéziai utazásomra megint a ramadán-böjt hónapját választottam. Sharif háza most már készen állt. A ház körüli kertet gyönyörűen megcsinálták, és Sharif korlát nélküli csigalépcsőt épített a tágas nappaliba, amely alá kis medencét és szökőkutat helyezett el. Rendkívül szokatlan, szép és könnyed tervezésű volt mindez, de mindig félelem fogott el, ha a kis Stewart a közelébe ment. Kisebbfajta csodának tekintettem, hogy az öt gyermek egyike sem esett le a magasból. Nagyszerű hírt kaptam: a Szubud Világtanács elnöke, Varindra Vittachi, az Egyesült Nemzetek Szervezetének tekintélyes tisztségviselője lett New Yorkban. A karácsonyt ismét Kenyában, Guy öccsénél, Davidnél ünnepeltük. Lerepültünk délre, és a legtöbb időt Mombássza melletti bungalójukban töltöttük Vipingóban. Abban a pompás, pálmafákkal és egzotikus fákkal övezett, s az Indiai-óceánra néző környezetben telt az ünnep. Élénken emlékszem, ahogy a nap jött fel az óceán fölött, és fénye a kókuszpálmák levelein átszűrődve, zöld és sárga árnyalatokban tündökölt. Az Indiai-óceán meleg part menti vizében úszás a lehető legkellemesebb felfrissülést jelentette. Az előző évben azt éreztem, hogy a karácsony valódi szelleme elveszett, ezért ezúttal egy kis jászolt hoztam magammal, valamint egy a karácsonyfa tetejére való nagy csillagot - ahová egy esztendeje legnagyobb döbbenetemre a háziak puha játék kutyát tettek fel! Ez az 345

elragadó család persze nem akart rosszat, amit tettek, mindössze tudatlanság volt részükről, s örömmel fogadták az általam hozott változatosságot. Karácsonyi dalokat is énekeltünk, noha többnyire csak Guy és én tudtuk a szöveget. David gyönyörű kirándulásokat szervezett. Három tavat is meglát°, gattunk: a Naivashát, a Nakurut és a Baringot, ahol több ezer flamingót, nagyon érdekes kígyófarmot láttunk, és megcsodálhattuk a vadak világát a Treetops és a Szamburu vadászháznál.

27. fejezet

FORRADALOM PORTUGÁLIÁBAN KERESZTÉNYSÉG ÉS ISZLÁM

1974-ben az évet ismét Nairobiban kezdtük. Lóversenyre mentünk, és egy kis pénzt is nyertünk. A lóversenypálya pompás környezetben fekszik, bousainvilleákkal körülvéve, amelyeket David sógorom telepített. O volt a Jockey Club elnöke, s ő indított el egy jótékonysági lottót Kenyában; annak a vállalkozásnak az élén is ő állt. David jól értett a virágokhoz. Néhány dugványt és magot vittünk a kertjéből otthonunkba, Portugáliába. Útközben a repülőgépről tisztán láttuk azt az üstököst, amelyről a lapok már írtak. Rövid időre meglátogattam északon kicsiny portói Szubud-csoportunkat, ahol az egyik fiatal tagunk, Regina, megkérdezte tőlem, mit jelentenek az „ilaha ilala" szavak, mert állandóan ezeket kapja latihánjában. Elmagyaráztam neki, hogy az iszlám vallásban a „La Illaha Ilalah" azt jelenti: „Nincs isten Istenen kívül." Megkért, írjam meg Bapaknak, hogy szeretne áttérni az iszlámra, és mohamedán nevet kért magának. Amikor hazaértem, a levélírás előtt elmondtam szokásos imámat. Miközben imádkoztam, hirtelen abszurdnak tűnt, hogy noha olyan sok jelzést kaptam már, én magam soha nem gondoltam erre a lépésre... s íme itt egy fiatal nő, aki mindössze rövid ideje van a Szubudban, és már az első jel után át akar térni az iszlámra. Nyilvánvaló volt, hogy azért nem gondoltam komolyan erre a lépésre, mert férjem nem értené meg, és talán rosszallaná is. Azután április 25-én, robbanásszerűen kitört a forradalom Portugáliában! Eloször akkor hallottunk róla, amikor Sya férje, Eugen, telefonált Svájcból, hogy hallotta a hírekben, hogy forradalom van Portugáliában. Ekkor hekapcsoltuk a rádiót, és megtudtuk, hogy a szabadságharcosok elfoglalták a rádióállomást, és a kormány tagjait letartóztatták. Mindenkit felszólítottak, maradjon otthon; aki az utcán tartózkodik, lelövik. „A további közleményekre hagyják bekapcsolva rádióikat." Az egész fővárost elfoglalták, a repülőteret lezárták, és senki sem hagyhatta el az országot. A Rossio téren tankok álltak; nagy tömegek 347

éljenezték meg őket, mert sokan a felszólítások ellenére az utcára csődültek. A betiltott kommunista párt nyilvánosan kezdett el működ_ ni, tagjai nagyon aktívak voltak az új kormányzatban. Az embereknek jobb életet, szabadságot, magasabb életszínvonalat stb. ígértek. Mi mindössze négy napig maradtunk otthon, s amikor fokozatosan feloldották a kijárási tilalmat, elmentem a szokásos latihánra. Guy bement az irodájába, amelyet — kedves barátunkkal, a holland nagykövettel, Elco van Kleffensszel az élen — külföldiek árasztottak el; valamennyien el akarták adni ingatlanukat, és el akarták hagyni az orszá. got. Guy elmagyarázta nekik: az államcsíny miatt most lehetetlen eladni a birtokokat, de semmilyen veszély sem fenyegeti őket, hisz gyakorlatilag vérontás nélkül zajlottak le az események — mindössze egyetlen halottról tudtunk. Ennek ellenére Guy számos ügyfele nála hagyta a kulcsokat azzal a kéréssel, hogy az első adandó alkalommal értékesítse ingatlanukat. A bankokat kisajátították, és néhány barátunk Franciaországba menekült. Egyesek megkérdezték tőlem, miért nem félek, miért nem távozom. Elmagyaráztam nekik, hogy tulajdonképpen fogalmuk sincs arról, milyen egy igazi forradalom — ez a puccs semmiség ahhoz képest, ami az én hazámban történt. A televízióban láttam, amint „Salazar szörnyű titkosrendőrségi börtöne" megnyílik. A börtönből kijövő rabok meglehetősen jó állapotban voltak — azt, aki állítólag a legnagyobb szenvedéseken ment át, megkérték, mondja el, hogyan kínozták börtönőrei. Azt válaszolta, rettenetes kínzásnak vetették alá: egy fal mellett kellett állnia órák hosszat, miközben éles fénnyel az arcába világítottak. Az embereknek fogalmuk sem volt azokról a kínszenvedésekről, amelyeket honfitársaimnak kellett elszenvedniük az orosz és a magyar kommunista titkosrendőrség foglyaiként. Fájdalmas volt a televíziót nézni, ahol még az egyház fejét, Portugália hercegprímását is kifigurázták. Május elsején, a munka ünnepén azonban a kommunisták óriási hibát követtek el. Hatalmas posztert készítettek ezzel a felirattal: „Nincs Isten, éljen a kommunizmus!" Ez már túl sok volt a jó portugál embereknek. Balszerencsénkre pontosan a forradalom előtt bontattuk le nappalink külső falát, hogy üvegajtókat tehessünk a kert felőli oldalra. Ezeket az ajtókat a forradalom napján kellett volna a helyükre tenni, így két teljes hónapig úgy éltünk, hogy az üresen tátongó részen bárki besétálhatott volna a házba. Hálószobáink a földszinten voltak; nyitva hagytam az ajtót éjszakára, és újságpapírokat tettem nappalink padló348

jóra, Nagyon , éberen alszom, azt reméltem, meghallom, ha valaki rajtuk já r, A két hón ap alatt, amíg a házunk „nyitott" volt, mindössze kétszer ébredtem fel az újságpapír zörgésére. Kiugrottam az ágyból, és benéztem a nappaliba — mindkétszer egy macska volt a tettes... A legtöbbet hangoztatott kifogás Salazar rezsimje ellen az volt, hogy nem hagyta Portugáliát fejlődni. Ez sok szempontból igaz, de meg kell mondanom, a dolgok gazdasági téren jól mentek, és az escudo volt Európa legerősebb valutája. Természetesen örültem annak, hogy Salazar féken tartotta a kommunistákat. Sajnos, ezt nem demokratikus eszközökkel csinálta, és végeredményben ezzel magyarázható a kommunizmus veszélye meg az általános szegénység. Amennyire tudom, Salazar tisztességes ember volt, nem „szedte meg" magát és nem vitt ki pénzt az országból. Rombolni mindig könnyű, de újraépíteni már sokkal nehezebb. Ami ezután következett, katasztrofális volt a gazdaság számára — a bérek a duplájukra nőttek, és a munkáltatók nem bocsáthattak el embereket. Az üzleti élet pangott, elmaradtak a befektetések — és ez így ment nyolc éven át. Sok más emberhez hasonlóan mi is megszenvedtük a következményeket. Mivel semmilyen bevételre sem tettünk szert ingatlaneladásból vagy bérbeadásból, Guy angliai nyugdíjából éltünk, miközben fizetnie kellett alkalmazottait a Ciceronénál. Kész csoda, hogy a vállalat nem ment tönkre. Két forrás segítségével augusztus végén el tudtam utazni Indonéziába, két héttel a ramadán előtt — és ottani tartózkodásom nagyon eseménydúsra sikeredett. Azért utaztam el két héttel korábban, hogy unokáimmal a hegyekbe mehessek. Ott tartották pónijaikat, de egy másik lovat is hoztak, amelyet a csilandaki udvarukban tartottak. Mivel a ló nehezen kezelhető, iskolázatlan volt, senkit sem találtak, aki hajlandó lett volna a jakartai központi istállóba lovagolni vele, ahonnan tel lehetett vinni a hegyekbe egy lószállító kocsin. Menyem, Hartati engem kért meg erre, és mivel azt gondoltam, nem lesz nehéz, beleegyeztem. Nem volt nálam lovaglóruha, így Hartati ideadta farmernadrágját, amely túl nagy volt nekem; ezen kívül Henry unokám csizmáját és cowboykalapját vettem még fel. Bizonyára különös látványt nyújtottam, de úgy gondoltam, senki sem ismer majd fel, így elindultam Hartatival, aki dzsipen kísért. Habár a ló először egy kicsit fickándozott, és hajlamos volt arra, hogy megbotoljon, jól szórakoztam, mert az emberek az utcán megéljenezték a szokatlan látványt, és azt kiabálták: „Betul njonja, betul!" (Jól van, hölgyem, jól van!) A kereszteződésben álló rendőr leállította a forgalmat, és mély meghaj349

lással adott utat nekem. Ezután egy szűkebb útra értem, amelynek a legszélén kellett haladnom, hogy az autók elmehessenek mellettem Egy kocsi azonban csak követett, nem előzött meg. Végül aztá n. megelőzött, és megállt. Sharif szállt ki belőle. Felkiáltott: „Nem hiszek a szememnek, csakugyan ez az én anyám?" Nagyot nevettünk. Végül a lovat épségben az istállóba vittem, és mindenki meg volt elégedve. Nagyszerű időt töltöttünk a család hétvégi házában, a hegyekben. Sokat játszottunk a gyerekekkel, és lovaglóleckéket adtunk nekik. Hartati lóháton bejárta velem a környéket. Csodálkozva láttam, hogy ő aki korábban soha nem lovagolt, milyen jól ült a nyeregben. Az utóbbi időben több könyvet is elolvasott a lovakról, és már jóformán többet tudott róluk, mint én. Időben érkeztem az S. Widjojo épület alapkövének lerakására, amelyhez Bapak a nevét adta. Egy luxuskivitelű, tízemeletes épületről volt szó, amelynek a legfelső szintjére konferenciatermet terveztek, a földszinten bevásárlóárkád és étterem kapott helyet, s különlegesen tervezett ablakellenzőknek kellett az éles napfényt megszűrniük. Az épületet egy svájci építész Szubud-tag, Hassan Vogel tervezte, és Sharif volt a kivitelezője. Mindannyian elmentünk az építkezés színhelyére. Tanúi voltunk az új épületért bemutatott hagyományos imának és szertartásnak. Bapak, a családja és sok vendég is megjelent. Gödröt ástak, számos áldozati tárgyat helyeztek el benne, majd megtörtént az alapkő lerakása. A szertartás már a végéhez közeledett, amikor zivatar tört ki. A megelőző hónapokban szokatlanul kevés volt az eső, így ez eléggé meglepett bennünket. Mindenki boldog volt; indonéz barátaink azt mondták, az eső termékenységet és jólétet jelent. Egy reggel a menyem, Hartati — aki áttért ugyan az iszlámra, de nem gyakorolta igazán, s nem tanulta meg az imádságokat — beszámolt aznap hajnali álmáról. Dombon állt, és két legkisebb gyermekét tartotta a karjaiban. Körülötte fekete áradat emelkedett igen gyorsan. Néhány körülötte levő ember azt tanácsolta, ugorjon a sötét vízbe, és essen mindenen hamar túl — rettenetes helyzet volt. Ekkor felnézett, és csodálatos mecsetet látott, amelyben pompás szőnyegek voltak. A közepén pedig engem pillantott meg, amint imáimat mondom. Amikor ismét lenézett, a fekete víz eltűnt! Az élmény hatása alatt azzal a kéréssel jött hozzám, tanítsam meg az imákra, hogy ezentúl együtt mondhassuk azokat. Miután egy sor csodálatos esemény következtében és saját akaratomon kívül közel kerültem az iszlámhoz, nem akartam feladni azt a sok értékes ismeretet sem, amelyre az évek során a katolikus vallásban 350

tettem szert. Úgy éreztem, az eredeti vallásomhoz tartozom, mint most már az iszlámhoz is — végül is mi a különbség? Mindkét hitben ugyanazt az egy és egyedüli Mindenható Istent imádjuk, a Mindent Fenntartót. Ismerem a két hit közötti látszólagos összeegyeztethetetlenségeket is, de mélyen meg vagyok győződve arról, hogy ezekkel az emberek terhelték meg a két hit kapcsolatát. A latihán megnyitotta számomra az utat a „Forráshoz", és elvezetett az iszlámhoz. Tudtam, ez esetleg nehézséget okoz a megértésben azoknak, akik nem élték át az én tapasztalataimat, de most úgy éreztem, mindkét valláshoz tartozom továbbra is, mert mélyen átéreztem Bapaknak a „keresztről" nekem adott magyarázatát: a függoleges az iszlám, a vízszintes a kereszténység, ez a „kereszt", s a kettő eg y. Fatimában végzett ötéves munkám ébresztette fel az első sejtelmeket bennem a kereszténység és az iszlám szoros kapcsolatáról. Ó, a nagy világvallások közötti értelmetlen ellentétek! Gordon van Hien az én érzéseimet öntötte egyszerű és világos szavakba What is Subud (Mi a Szubud) című könyvében (Rider & Company, 1963). Idézem: „Egy ideje, másokhoz hasonlóan, bizonyos nehézségeim voltak annak megértésében, hogy a keresztény egyházon belül miért alakult ki olyan nagymérvű széthúzás: közöttük talán a katolikus—protestáns ellentét a legmélyebb. További nehézséget jelentett, hogy ha a kereszténységet egyesítenék is, mi történne azoknak a »megváltásával«, akik a többi nagy világvallást követik? És azokkal, akik Krisztus előtt éltek, és soha nem hallottak róla? A magam részéről arra a következtetésre jutottam, hogy a helyes válasznak tartalmaznia kell valamiképpen az alábbiakat: 1)A Lélek útját egyszerűen lehessen elérni (ami nem azt jelenti, hogy könnyű is azon végigmenni). 2) Az útjelző táblák könnyen legyenek érthetőek a koldusnak és a királynak egyaránt; az írástudatlanoknak ugyanúgy, mint a felső fokon iskolázottaknak. 3) Az útnak nyitva kell állnia a különböző vallásokat követők számára, és nem csupán a keresztényeknek vagy a muzulmánoknak. Számos vallásos ember hisz az elsőben és a másodikban, de csak kevesen fogadják el a harmadikat. A feleségem és én megtaláltuk a Szubudot. Aránylag hamar rájöttünk arra, hogy bizonyos szempontból valami új csoda vagy gondviselés van kialakulóban a világon. Már-már túlságosan szépnek tűnik az a tény, hogy itt van egy imádási mód, amely tiszta tartalom, és amelynek 351

nincs önálló formája. Vízként képes tehát megtölteni a keresztény edényének formáját, a muzulmán korsóját, a buddhista palackot és még a pogány edényt is." A ramadán elkezdődött, és szokás szerint semmi nehézségem sem volt a böjtöléssel, ám a ramadán-hónap minden évben valahogyan más volt. Ezúttal könnyedebbnek tűnt - vagy csak én képzeltem így? Bapak előadásai áldást jelentettek. Mindegyikből megmaradt valami bennem például ezúttal ez a gondolat: „A szív olyan legyen, mint az óceán, nem pedig olyan, mint a föld, amelyen a dolgok nyomot hagynak..." Október végén repültem vissza Lisszabonba. Édesanyám látogatott el hozzánk, és egy hónapig maradt velünk. Miközben nálunk tartózkodott, furcsa eset történt. Levelet kaptam egy magyar ismerősömtől, Huszár Annától, aki egykor Tost Gyulával volt barátságban - az utóbbi, mint említettem, a kormányzó szárny.. segéde volt, és a budapesti Gestapo-főhadiszálláson a pisztolyával főbe lőtte magát. Anna fényképet küldött a lovaglóruhás Tostról, mert tudta, hogy nagyon kedveltük, és szép dolgokat is írt róla. Mindezt felolvastam Guynak és édesanyámnak. Aznap éjjel, vagy inkább kora hajnalban, azt álmodtam, hogy Tost egy karosszékben ül abban az öltözékben, amiben a fényképen. Beléptem a házba, és egy bizonyos Tolong úr fogadott, aki nagyon barátságos volt, s felváltva beszélt hozzám és Tosthoz. Az álom olyan erőteljes és tiszta volt, hogy beszámoltam róla az édesanyámnak és Guynak a reggelinél, hozzátéve: talán azért jött ez az álom, mert levelet kaptam Annától tegnap, de arról fogalmam sincs, ez a Tolong úr hogyan került az álmomba. Mivel a szó egy kicsit indonézül hangzott, megnéztem a szótárban a jelentését. A „tolong" annyit jelent a szótár szerint, hogy „please help" (kérem, segítsen), ami mély benyomást tett mindannyiunkra, különösen, amikor rájöttem, hogy napra pontosan Tost öngyilkosságának harmincadik évfordulóján láttam ezt az álmot. Mindannyian még inkább meglepődtünk, sőt megdöbbentünk, amikor röviddel ezután kölcsönkaptam egy régi bölcsességeket tartalmazó könyvet, amelyben az állt, hogy az öngyilkosságot elkövetett emberek harminc évvel a haláluk után megválthatók. Mindössze annyit tehettem, hogy szentmisét mondattam Tost Gyuláért, és írtam Sharifnak Csilandakba; megkérdeztem tőle, mi a teendő ilyen esetben, s minthogy Tost hozzám fordult segítségért, tehetek-e még bármi mást is érte. Bapak lánya, Ibu Rahayu adta meg a választ: a latihán után, amikor igazi békés nyugalom van bennem, imádkozzam 352

Istenhez, hogy áldja meg és segítse Tost Gyulát a neki megfelelő helyre. Miután édesanyám elutazott, Guy megszervezett egy karácsonyi hajóutat Dél-Afrikába az „Edinburgh Castle" fedélzetén. Senkit sem ismert z országban, de nekem sok dél-afrikai Szubud-ismerősöm volt, akikkel a a kongresszusokon találkoztam. Kapcsolatba léptem velük, és ahol csak megálltunk, nagy örömmel üdvözöltek, és szinte elkényeztettek bennünket. Mari és Eddie Green vitt minket körbe Fokvárosban, s mutatta meg a mesésen gyönyörű tájat; miután Guyjal megvacsoráztam a hajón, sikerült még kilopakodnom, hogy a fokvárosi Szubud-csoporttal együtt latihánozhassak. Port Elizabethben Raymond Harper fogadott bennünket, akivel még a Coombe Springs-i napokban találkoztam. Az első megrázkódtatás akkor ért, amikor taxival Raymond házához akartunk menni - az első kocsi „csak feketéknek" volt, és várnunk kellett egy másikat, amely „csak fehéreknek" volt fenntartva. Durbanben Reinhard és Marina Bentellel találkoztunk, akik kizárólag a kedvemért jöttek a távoli Johannesburgból. Reinhard üzletember volt; nagyon jól megértette magát Guyjal. Hajónk visszafelé újfent kikötött Fokvárosban. Eddie és Mari kocsival elvitt bennünket a Jóreménység fokához, majd velünk vacsoráztak a hajón. Mielőtt elindultunk, kellemetlen és felkavaró élményem volt, amikor a vámtisztek feljöttek a fedélzetre - ők váratlanul a Gestapóra emlékeztettek engem. Két jelentős esemény várt rám az 1975-ös évben: az ötödik Szubudvilágkongresszus a németországi Wendhausenben és egy hosszabb kenyai tartózkodás karácsonykor két unokámmal, Helenával és Hen ryve 1 . A júniusban tartott ötödik Szubud-világkongresszus minden addiginál nagyobb szabású volt. A mi kis portugáliai csoportunk eléggé jelentős létszámú delegációval képviseltette magát. Tizennégyen mentünk, nyolc férfi és hat nő, s igen harmonikusan együttműködő, vidám kis csoportot alkottunk. Mindenkit megkértek, hozzon nemzeti viseletet - mi is abban jelentünk meg a wendhauseni kastély tágas udvarán. Az esti műsorok közben egy észak-afrikai arab tag azt kérte, hogy felmehessen a színpadra és együtt énekeljen az izraeli Szubud-csoporttal, amely a felemelő dalt, a „Halleluját" hozta el a kongresszusra. Nagyon megható volt, amikor az izraeliek egy muzulmán arabbal együtt szeretetteljes egyetértésben énekeltek. 353

Meghatott engem az is, hogy 1976-ban Guy megint elküldött Jakartába a ramadán hónapra, mert az volt a kívánsága, hogy évenként egy hónapot a családommal töltsek. Volt azonban más indítéka is nem szerette, ha otthon böjtölök. Mielőtt elutaztam, ismét elkészítettem és a mélyhűtőbe tettem kedvenc ételeit, például a „steak and kidney pie"-t (marhahús és vesepástétom), ezeket ugyanis az alkalmazottunk nem tudta elkészíteni. Férjem meg is írta nekem, mennyire élvezte ezeket a finomságokat. Csilandakban megnyitották a Vienna Cafét (a Bécsi kávézót) — ami a menyem, Hartati, valamint Bapak unokájának, Tutinak együttes munkája volt. Hartatinak sok mindenhez volt tehetsége, s ezek egyike a sütés. Amikor kenyeret dagasztott, az arcára valami földöntúli gyönyör ült ki. Abban az időben nem fogyasztottak kenyeret Indonéziában (a rizs jelentette a fő élelmiszert, amelyből többfajta is létezett: fehér, vörös és fekete „ragadós rizs"), így Hartati elkezdett kenyeret sütni, valamint lángost a gyerekeknek. Kenyere annyira jól sikerült, olyan ízletes volt, hogy a szomszédok és a barátok mind azt kérték tőle, süssön nekik is, s végül egy sütödét létesített a garázsban. Indonéz lányokat és fiúkat alkalmazott, akiket Angliából magával hozott könyvekből szerzett ismeretek alapján tanított be. Nem volt könnyű kideríteni, hogy Jakartában hol lehet megfelelő lisztet és élesztőt szerezni, majd elmenni és elhozni az árut, de végül a vállalatának már tizenhat alkalmazottja volt. Az egyik indonéz fiú nagyon meg akarta tanulni a mesterséget. és első osztályú „patisseur"-ré vált. Remek süteményeket és tortákat készített, amelyeket esküvőkre stb. is kiválóan feldíszített. A Bécsi kávézó ötlete innen származott: olyan helyet akartak létesíteni, ahol a legjobb európai süteményeket, köztük a híres bécsi Sacher-tortát is, élvezni lehet. Nem kis dolog volt az üzletet létrehozni a trópusi forróságban! Sharifnak imaszőnyeget hímeztem meglepetésként, mert nagyon magas növésű volt, ezért minden imaszonyeg rövid volt neki. Több hónapig dolgoztam rajta, és büszke voltam az eredményre. A világosbarna szőnyegen az arab betűkkel kihímzett „Allahu Akhbar" („Nagy az Isten") szöveg fekete színű volt. Láttam, hogy nagyon tetszett Sharifnak. Azonnal elvitte megmutatni Bapaknak.

354

A ramadán után visszatértem Portugáliába, és az év végén ismét Guy családjánál, Kenyában töltöttük a karácsonyt. Amikor hazaérkeztünk, kaptuk a hírt, hogy Nicky sógorom felesége, 'leírta, 1976. december 24-én Palma de Mallorcán, ahol két évvel korábban telepedtek le, csendben elhunyt. Ezután érkezett a hír, hogy édesanyám 1977. január 7-én a Svájc déli részén fekvő Veveyben meghalt. Élete vége felé többször is említette nekem, hogy mindössze egy dolgot kér Istentől — azért imádkozik, hogy ne legyen senkinek sem a terhére, hanem egyszerűen egy szép napon essen össze, és így haljon meg. Imája meghallgatásra talált, amikor nyolcvanhárom éves korában meglátogatta az egyik barátnőjét, majd vacsorára vett magának valami élelmiszert. Amikor kinyitotta veveyi egyszobás lakásának ajtaját, az ajtó előtt holtan rogyott össze. Zürichbe repültem, és Syával együtt mentünk Veveybe az édesanyámért mondott szentmisére, majd az azt követő fogadásra az Hőtel du Lacban. Valamennyi testvérem ott volt, és féltestvérem, Harry, mindent ügyesen elrendezett. Csodálatos élményem volt a mise alatt: úgy éreztem, édesanyám boldog, és olyan könnyű, vidám érzés fogott el, hogy vissza kellett fognom magamat, mert nem akartam megbotránkoztatni testvéreimet és a többieket. Mindenki szomorú, temetéshez illő arcot vágott, míg én csak nehézségek árán tudtam elnyomni mosolyomat. Imádkoztam édesanyámért, de különös módon nem mint egy anyáért, inkább úgy, mint egy szeretett kedves barátért. Nicky sógorom vigasztalhatatlan volt Hema halála után. Nem éltek mindig teljes összhangban, de amikor Hema megbetegedett, Nicky odaadóan ápolta, és amikor meghalt, teljesen összetört, tanácstalan lett. Májusban Mallorcára repültem, hogy segítsek neki Hema halotti bizonyítványának megszerzésében és a pénzügyeiben. A genfi bank késlekedett, nem utalta még vissza a Nickynek járó pénzt. Elutaztam Genfbe, hogy beszéljek a bank illetékeseivel. Órákat töltöttem el Hema ügyvédjével Portugáliában, de végül sikerült mindent elintéznünk. Egy napon hírt kaptam arról, hogy egyik unokatestvérem, Paulette Lloyd-Greame, teljesen egyedül lakik a dél-portugáliai Tavirában. Paulette édesanyja Odescalchi hercegnő volt, édesapám elsőfokú unokatestvére, míg az édesapja Horthy Szabolcs, a kormányzó testvére, aki az I. világháborúban esett el, rögtön az első héten. Ily módon tehát kétszeresen is rokonok voltunk. Paulette amolyan magyar joy Adamson". Oroszlánokkal együtt élt Kenyában évekig — az ágyán aludtak, és hűséges játszótársai voltak. Könyvet is írt, kedven355

ceiről készített fantasztikus felvételekkel illusztrálva a kötetet, de sajnos az Oroszlánokkal az oldalamon („Lions by my side") nem kapott olyan nyilvánosságot, mint Joy Adamson „Elzá"-ja. Gyerm ekkorom óta ismertük egymást, de miután elment Dél-Amerikába, majd később Afrikába, nem hallottunk egymásról hosszú évekig. Amikor Guynak valamilyen dolga akadt a déli Algarvéban, meglátc. gattam Paulette-et. Nagyon megörült nekem. Hosszasan elbeszélget.. tünk, így aztán véletlenül megtudtam, hogy Kenyában, tizenhat évvel korábban „megnyitották" a Szubudban! Lenyűgözve hallgatta a Szubudról szóló híreimet, és megkért, csináljak vele latihánt. Amikor meglátogatott, meséltem neki az angliai „Wisma Mulia"-nak („Nemes épület"-nek) nevezett, Szubud-tagok részére létesített idősek otthonáról. Saját latihánteremmel, önálló lakásokkal, közösségi konyhával és ebédlővel rendezték be ezt azok számára, akik együtt szeretnének lenni. Jártam már ott, és véleményem szerint rendkívül kellemes hely volt. Paulette elhatározta, hogy megnézi maga is Wisma Muliát, s azonnal beleszeretett. Élete hátralevő részét — huszonegy évet — ott élte le. Meglátogattam ott, s nagyon boldognak találtam. Brüsszelbe utaztam az én Papim kilencvenedik születésnapjának megünneplésére. Éva testvérem Mr. Blaton brüsszeli szállodájában dolgozott, és engedélyt kapott arra, hogy az ünnepséget Vervier-ben tartsuk, ahol Mr. Blaton három napra teljesen a mi rendelkezésünkre bocsátotta egy másik szállodáját. Ritka alkalom volt, amikor a család nagy része összegyűlt. Szinte hihetetlen örömmel töltött el, hogy gyermekeinknek és unokáinknak megadatik: találkozhatnak és megismerkedhetnek egymással. Papi látszott a legfiatalabbnak közülünk, és minden nehézség nélkül emlékezett arra, ki kicsoda és mi a neve. Csodálatos volt látnia, ahogyan a gyermekek együtt játszanak, s noha a világ különböző részein laktak, Indonéziában, Európában és az Egyesült Államokban, megértették egymást, mert angolul mindegyikük beszélt. 1978-ban aggasztó híreket kaptunk Magyarországról. A magyar és a csehszlovák kommunista kormány aláírta a szerződést egy vízi erőmu építésére, amely a Dunát csatornán keresztül szlovák területre terelné. A tervek szerint óriási erőmű épülne tíz év alatt a folyó legfestőibb kanyarulatában, Visegrádnál. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a terv nagyon előnytelen lenne Magyarországnak, és a Duna bal partján élő magyar kisebbségnek. Még azt is felvetették, hogy ökológiai katasztrófához vezethet a terv megvalósítása. Tiltakozási akciók kezdődtek. 356

és Magyarországon, Ausztriában s Európa többi részén aláírásokat gyűjtöttek a terv ellen. Londonban megmutatták nekem, hogyan kell thai módra valódi virágokkal lámpaernyoket készíteni. Úgy döntöttem, hogy lámpaernyőgyártó vállalkozásba kezdek. Nem volt könnyű mesterség, de szerettem. Az ernyőket többrétegnyi savmentes selyempapír alkotta, amelyeket saját magam által készített ragasztóval drótvázra kellett felerősíteni. Mielőtt az utolsó papírréteg is a helyére került, a lepréselt friss virágokat fel kellett ragasztani. A „végtermék" hasonlított a porcelánhoz, és a virágok megőrizték színüket. Ezek a lámpaernyők szépek és szokatlanok voltak, s akik csak látták, azonnal venni akartak. Rövidesen már hét Szubud-nővér dolgozott velem, és elkezdtük a lámpaernyőket üzleteknek árusítani. Az általam készült ernyőket én adtam el diplomatáknak, s amikor a kollégáik meglátták ezeket, ők is vásárolni akartak. Vállalkozásunknak a „Flora Mulia" (indonézül: „Nemes virág") nevet adtuk. Az egyik lámpaernyőm egy Angliában élő öreg hölgyhöz került, aki már járni sem tudott, csak otthon üldögélt. A fia elmesélte nekem, hogy édesanyja azt mondta: a lámpaernyő virágokat és mezőket varázsolt szobájába, és sok örömét leli abban, hogy nézegeti és körbeforgatja. A magyarok az egész világon nagy felháborodással fogadták a hírt, hogy az amerikai Carter-kormány visszaadta a magyar Szent Koronát a magyar kommunista rezsimnek. Már évekkel korábban ismertté vált ez a szándék, és akkor is világméretű tiltakozást váltott ki. Nehéz volt elhinni, hogy az Egyesült Államok kormánya a tiltakozás ellenére ilyen módon döntött; nem is szólva arról, hogy 1974-es amerikai látogatása során Mindszenty bíboros arra kérte az amerikai nemzetet, tartsa a Szent Koronát szabad földön, amíg Magyarország fel nem szabadul a megszállás alól, és nem lesz szabadon, demokratikusan választott kormánya. Mindössze abban reménykedhettünk, hogy akik a koronáért felelősek, gondoskodnak biztonságáról. Hazafelé Indonéziából a szokásos ramadán-böjt után elkísértem Leonardot és Helenát az angliai Bath melletti Millfield iskolába. Helena eléggé lehangoltnak látszott; honvágya volt Indonézia iránt, de amikor a vonat ablakából megpillantotta az angol vidéket, és a mezőkön legelésző lovakat, úgy gondolta, Anglia mégis szép hely. Az iskola nagyon rokonszenvesnek tűnt nekem, és a lányoknak szép szobáik voltak; Helena legjobb indonéziai barátnőjével, Lorna Mitchell-lel osztozott az egyiken.

28. fejezet

KÖLTÖZKÖDÉS, UTAZÁSOK ÉS ELSŐ HAZALÁTOGATÁS (1979-1989) Portugáliában egy dél-afrikai házaspár, Ronnie és June Hersov, akik már két házat vettek Guy segítségével, és a Cascais mögötti hegyen, a Quinta de Janesen laktak, elhatározták, hogy ismét elköltöznek. June Hersov nagy tehetséggel és jó ízléssel rendezte be otthonaikat, de mihelyt valamelyik elkészült, megunta és odébbállt. Guy megmondta nekik: alkalmatlan időben adják el a birtokot. Azt tanácsolta nekik, hogy még várjanak, mert most esetleg csak a fele árat kapják gyönyörű házukért. Ok azonban két hónapra elutaztak, és meghagyták Guynak: mindenképpen adja el a birtokot, ameddig távol vannak. Férjem megkérdezte tőlem: ha el tudja adni a házunkat, nem szeretnék-e átköltözni a Quinta de Janesbe, amelyet Hersovék kínáltak megvételre. Ismertem a Quinta de Janest, mert én készítettem Guy prospektusaiba a fényképeket. Meseszép hely volt, csodálatos kilátással. Azt válaszoltam Guynak: rajta múlik minden, mert az a ház távolabb esik az irodájától, ám ha úgy dönt, hogy mégis megveszi, a hátsó traktuson levő szobát az én „latihán-szobámmá" szeretném tenni. Férjem kissé meglepődött, de ettől kezdve a „Te szobád" néven emlegette azt a helyiséget. Akkori házunk megközelítően sem volt olyan szép, mint a Quinta de Janes, Guy azonban nagy merészen többet kért érte, mint amennyiért Hersovék el akarták adni a sajátjukat. Szerencsénk volt. Egy hét elteltével egy Mozambikból hazatérő portugál vásárolta meg a mi házunkat, így amikor Ronnie és June Hersov visszajött, már végleges ajánlatot tehettünk nekik. A házat Hersovék újonnan rendezték be a londoni Harrodsból vásárolt ágyakkal és egyebekkel, amelyeket az eredeti árakon akartak nekünk eladni, de amikor Guy közölte velük, nem engedhet meg magának a nagyhírű áruházban vásárolt bútorokat, végül mindent a feléért odaadtak nekünk, mint amennyibe nekik került. Megtartottuk legjobb korábbi bútorainkat, és azokat, amelyeket megkedveltünk az új házban; a többit megpróbáltuk elárverezni. 358

A licitálást szombat kilenctől délig tartó időre hirdettük meg. Amikor a szombat elérkezett, egész délelőtt ott ültem Guy titkárnőjével, de egy teremtett lélek sem jött. Már indulófélben voltunk, amikor a dél elmúltával az invázió megkezdődött. Hirtelen özönlöttek be az emberek, " és rövid időn belül mindent felvásároltak, még a régi kalapdobozokat is, melyeket Apponyi Madeleine hagyott rám. Guynak Spanyolországba kellett mennie, így mindössze Vasco nevű farkaskutyánk társaságában költöztem be a Quinta de Janesbe. Rendelkeztem immár egy, a kertből nyíló külön bejáratú szobával a ház hátulsó részében, és csakugyan ez lett a latihán- és dolgozószobám. Larnpaernyő-vállalatomnak is előnyére vált a költözködés, mert Hersovék rengeteg virágzó cserjét ültettek, amelyek bővítették préselt virágaim körét. A sárga hibiszkusz nagyszerűen mutatott az ernyőkön, színét is jól megtartotta. Guy nagyon elégedett volt. Folyton azt ismételgette: „Mi az oka, hogy ezt a házat szinte ránk erőszakolták?" Alig akarta elhinni, hogy drágábban adtuk el régi házunkat, mint amenynyiért a sokkal értékesebb újat megvettük... Októberi vasárnap címmel filmet mutattak be Magyarországon. A vásznon a kormányzót — akárcsak Nickyt és engem — színészek személyesítették meg. Alig hittem, hogy ilyen filmet is lehet forgatni akkor, amikor az orosz hadosztályok még mindig az országban tartózkodnak. A történet nagy része mindenesetre feltevéseken alapult; a főszereplő a kormányzó szárnysegédje, Tost Gyula volt, akinek a szerepét eltúlozták. A kormányzót nagyon öreg, döntésképtelen emberként ábrázolták, de Nickyt és engem aránylag jó színben tüntettek fel. Csak bámultam, hogy olyan szavakat adtak a számba, amelyeket sohasem mondtam. Mindez azonban arra utalt, hogy a helyzet megváltozott a régi szürke, kommunista diktatúrastílushoz képest, amely azért még mindig jelen volt más kelet-európai országokban. Reméltem, a Szovjetunió nem találja hirtelen úgy, hogy Magyarország túlságosan is független lett már... Négy év telt el a wolfsburgi Szubud-világkonferencia óta. Most újabbra készültünk, ezúttal a kanadai Torontóban. A ramadán-böjthónapban tizenegyen repültünk Lisszabonból a tengerentúlra. Tizennyolc éven aluliakat általában nem „nyitottak meg" a Szubudban. Leonard unokám éppen a kongresszus idején ünnepelte a 18. születésnapját, s miután a szünidő alatt dolgozott, hogy pénzt keressen a torontói utazásra, azt remélte, hogy ott „megkaphatja" a Szubudkapcsolatot. Sharif elmondta az esetet Bapaknak, aki úgy vélte: jobbat tenne unokám tanulmányainak, ha csak az év végén „nyitnák meg", a 359

vizsgák után. Sajnáltam Leonardot, de ő egyáltalán nem bánta a késedelmet. Nagyszerűen érezte magát: részt vett Bapak előadásain, és ott segített, ahol tudott. A szobámba hozott nekem finom ennivalót, Élveztem látogatásait, jóllehet egy kis baj volt velük: a női részlegben laktam, ahová férfiak nem léphettek be. Mindegyik lakónak volt egy liftkulcsa, és csak felvonóval lehetett eljutni a szobákhoz. Leonard nen., akarta, hogy minden alkalommal érte menjek. Hamarosan rájött, hogyan használható a lift. Kieszelte, hogy ha a lifttel először lemegy a pincébe, onnan felmehet bármelyik emeletre. Jókat mulattunk, hiszen vigyáznunk kellett, hogy senki se vegye észre a jövés-menést. A torontói fiatal Szubud-tagok vállalkozó szelleműek voltak, és mindenre gondoltak. Megszervezték a „böjtölők élelmiszer-autóinak" forgalmát. Posztereket függesztettek ki, amelyeken közölték, hol lesznek a teherautók hajnali fél három és negyed öt között. Rengeteg finom ételt kínáltak. Mivel sok ember böjtölt, s ezért a hajnali órákban fogyasztotta el az utolsó napi élelmet, sok pénzt kerestek a kongresszus számára. Bapak ezúttal olyan segítő csoportot választott ki, amely független a bizottságtól, és amelynek a nemzetközi segítők feladatkörét kell ellátnia világszerte. Akkor már többségünkben tisztában voltunk azzal, hogy a latihán nem csupán „értem és érted" van. Hogy a világ egyszer majd jobb és békésebb lehessen, a latihánnak elérhetőnek kell lennie az egész emberiség számára. Ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy a Szubud az „egyetlen út", de mindenesetre olyan, amely valóban közel hozhatja egymáshoz az embereket és a vallásokat — ez pedig fontos szükséglet a mai világban. Bapak négy-négy nőt és férfit jelölt ki a sok közül, s legnagyobb meglepetésemre én is közéjük kerültem. Úgy éreztem, olyan sokat nyertem a latihán által, hogy hajlandó voltam bármilyen módon segíteni. Bapak előadásai nagyon tanulságosak voltak. Megmutatta, hogyan lehet a tagok valódi tehetségét felfedezni. Bapak kifejtette, hogy a nemzetközi segítők munkájához őszinteség, alázat és teljes megbízhatóság szükséges. Nem befolyásolhat bennünket barátság vagy valakihez fűződő közelebbi kapcsolat; tárgyilagosnak kell lennünk ítéleteinkben, és vállalnunk kell a felelősséget, hogy a tagok által a világ minden tájáról feltett szellemi vonatkozású kérdésekre választ adjunk. A kongresszus után meglátogattam torontói magyar barátaimat. Vörösváry Irént és Istvánt, a nyugati világ legnagyobb magyar nyelvű 360

hetilapjának szerkesztőit és kiadóit. Elvittek egy magyar étterembe, a melynek a tulajdonosa tiszt volt a honvédségben, és a kormányzó ragaszkodó híve. Annyira megörült látogatásunknak, hogy a legfinomabb hazai ebédet készítette el nekünk. Elvittek egy másik volt katonatiszthez is: Peterdi Jánoshoz, Oshawába, aki házának az alsó szintjén „Magyar Aero Múzeum"-ot rendezett be. Sok fénykép volt ott Pistáról, és az egész látogatás nagyon meghatott engem. Elmentünk a közelben lévő Niagara-vízeséshez is, s átmentünk a robajló vízoszlop alatt egy alagúton, amelyet, őszintén szólva, kissé túl nedvesnek találtam... Örültem, hogy két unokám, Leonard és Helena jól halad a Millfield Schoolban, és kiváló bizonyítványt kapott. Mindketten boldognak látszottak, habár a gondtalan jakartai élet után kissé korlátozva érezhették magukat. Leonard diszlexiás volt, addigra azonban az írása és az angolsága annyit javult, hogy az iskola úgy gondolta, nem lenne esélytelen, ha megpróbálna bekerülni a cambridge-i egyetemre. Ez persze újabb nagy változással járna. Most már biztos voltam abban, hogy Bapaknak igaza volt, amikor elhalasztotta unokámnak a Szubudhoz való csatlakozását. Henry • unokám tizennégy éves volt. O is Angliába jött tanulni. Türelmetlenül várta már, mikor csatlakozhat bátyjához és nővéréhez Millfieldben. Nagyon szeretett lovagolni, és remélte, hogy Angliában sem kell erről lemondania. Két legfiatalabb unokám, Marianne és Stewart egyelőre Csilandakban maradt. Amikor visszatértem új portugáliai otthonunkba, a Quinta de Janesbe, örültem, hogy saját dolgozószobám van. Az elfogadott megbízatás és a vele járó munka az új házba költözés révén új értelmet nyert. Amikor Guyjal közöltem kötelezettségemet, azt válaszolta: semmi kifogása sincs ellene, ha nem neki kell viselnie utazásaim költségeit. Erről biztosíthattam. Lámpaernyő-üzletem is lendületbe jött, bár tudtam, hogy feltehetően kevesebb időm lesz rá a jövőben. Leonard és Helena unokám Portugáliába jött a húsvéti ünnepekre, és ezzel nagy örömöt szerzett nekem. Sok házi feladatuk volt, de azért jutott idő szórakozásra is. Sharif megkért, hogy a francia nyelv tanulásában segítsek nekik, különösen Leonardnak, aki majd vizsgázni is fog belőle. „Kérlek — mondta —, beszélj a gyerekekkel franciául, és ha Guynak elege lenne belőle, mondd meg neki, hogy ő meg eljöhet hozzánk angolul beszélni..." Leonard nagyszerű „ezermester" volt: megjavította az ajtókat, a zárakat, és megreparált sok minden mást, ami javításra szorult — miközben nem feledkeztünk meg arról, hogy franciául kell társalognunk. 361

Akkoriban értesítést kaptam, hogy a kenderesi Horthy családi kripta igen rossz állapotban van, felújításra szorul. A katolikus és a protestáns temető között áll ez a szép épület, vaskerítés övezte kis kertben, nagy fákkal körülvéve. A kripta felújításának lehetősége váratlanul merült fel. Meghallottuk, hogy a magyar kormány széles körben hirdette az Egyesült Államokban megjelent lapokban: a külföldön élő magya_ roknak lehetőségük van a hazai családi sírok rendbehozatalára. A kommunistáknak nyilvánvalóan szükségük volt dollárra, és ez ügye húzásnak bizonyult, mert a legtöbb külföldön élő magyar örömmel ragadta meg a lehetőséget. A Rómában élő Kállay Kristóf és Vera hívta fel erre a lehetőségre a figyelmemet. Kapcsolatban voltak ugyanis a nagyon tisztességes kenderesi katolikus plébánossal, Pálos Antal atyával, akivel az Olasz fővárosban találkoztak. Kristóf előzetes árbecslést küldött a félújítós költségeiről. Ezek tetemesek voltak ugyan, Sharif és én mégis úgy határoztunk, hogy ezért érdemes áldozatot hozni. Pálos atya minden évben meglátogatta egyik barátját Németországban, és szabadon levelezhettünk vele az ottani címen. Sok évvel korábban már egyszer plébános volt Kenderesen, majd nemrég tért vissza egy második időszakra. Azt mondta, most már tudja, miért kellett visszamennie. Kállay Vera a saját nevére utaltatta át a pénzt, hogy a miénk sehol se szerepeljen. A helyreállítási munkálatok sikeresen haladtak; számos fényképet kaptunk erről olyanoktól, akik kifejezetten a mi kérésünkre mentek oda. Mindenféle Szubud-vállalkozást kezdeményeztünk. Portugáliában menekült gyerekek számára óvodás programot indítottunk el, amikor a norvég tengerentúli segélyszervezet, a NORAD, a költségek mintegy nyolcvan százalékát vállalta. Képviselője Lisszabonba jött, és egyetértett velünk abban, hogy a timori menekült gyerekek segítségre szorulnak. Nemzetközi segítőtársammal, Raphaellel Indonéziába utaztam egy ázsiai zónakonferenciára. Ott-tartózkodásunk során mi is beszámoltunk Bapaknak az európai Szubud-eseményekről. Bapak örömmel hallgatta Raphaelt, aki arról beszélt, a latihán hogyan segítette matematikai problémák megoldásában. Amikor többekkel együtt hiába küszködtek egy bonyolult kérdéssel, ő egyszerűen egy latihánt csinált, hagyta a problémát, s aludt rá egyet. Másnap, amikor felébredt, a megoldás egészen tisztán megjelent előtte, noha nem tudta megmagyarázni kollégáinak, hogy hogyan történhetett ez. Amióta latihánozni kezdett, ilyen többször is megtörtént vele. Raphael jelentős tudós volt, 362

k ülönböző területeken és különböző országokban dolgozott. Számos ta lálmány is fűződik a nevéhez, de ezekről másoktól hallottam, ő maga sohasem beszélt róluk. Nagyra értékelte a latihánt, és én szerencsésnek érezhettem magam, hogy ilyen társam volt utazásaim során. A konferencia hivatalos megnyitóját egy vasárnapon tartották, és részt vettek rajta a helyi hatóságok képviselői is. Mélyen megindított az Ünnepség, mert ez volt az első alkalom, hogy a portugáliai Szubud nyilvános elismerést kapott. Amikor a városi tanács képviselője köszönetet mondott a segítségért, és kifejezte azt a reményét, hogy a jövőben még több alkalom nyílik a közös munkára, világossá vált számomra: azt a munkát kezdtük meg, amelyet Bapak mindvégig tanácsok. Azt mondta ugyanis: csak akkor beszélhetünk majd igazán a Szubudról, amikor a külső világ elé is tárhatunk valamilyen bizonyítékot a tevékenységünkről. Igy most már bátran megszólalhattunk portugáliában! Jóllehet Bapak 1975-ben kijelentette, hogy a jövőben mindössze rövidebb utakra vállalkozik, ismét világ körüli útra indult. Anglia után Németországba és Ausztriába látogatott el, majd Portugáliába jött, mielőtt Brazíliába utazott volna. Portugáliában gondos előkészületeket tettünk a fogadására. Egész kíséretének a lisszaboni Altis Szállóban foglaltunk helyet, ami jó döntésnek bizonyult. Miközben Bapak Lisszabonban tartózkodott, táviratot kaptam: édesapám haldoklik, és három nővérem már meg is érkezett Cannes-ba, hogy mellette legyen. Megkérdeztem Bapakot, az lenne-e jobb, ha itt csinálnék latihánt, vagy ha az édesapámhoz mennék. Bapak azt tanácsolta, utazzam el és „nyissam meg" az édesapámat. Hozzátette: ez az egyetlen olyan alkalom, amikor egy nő „megnyithat" egy férfit (történetesen az édesapját), vagy egy férfi egy nőt (az édesanyját). Az első géppel Franciaországba repültem. Testvéreim ott azzal fogadtak, hogy az orvos éppen akkor közölte velük: édesapám állapota javult, még hónapokig élhet. Nem tudtam megállapítani, hogy Papi eszméletlen-e vagy sem, mert szemmel láthatóan nem reagált a külvilágra. Kértem, hogy mellette tölthessem az éjszakát. Éjjel mintha nehéz súly lett volna rajtam, és nem éreztem a latihánt, amíg csak a pillantásom meg nem akadt nagyanyám bekeretezett képén. Levettem a két leopárdot ábrázoló festményt Papi ágya fölül (ezt még Ellamami ajándékozta neki), és nagymamám képét tettem a helyére. Szinte elmondhatatlan, hogy abban a pillanatban minden megváltozott. A nehézség megszűnt, és erősen éreztem a latihánt. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez az 363

állapot, de körülbelül két óra múlva Papi örökre elszenderült. Egyedül voltam vele, és nem tudom, képzeltem-e vagy sem, úgy éreztem, az édesanyja várja, és nagyanyám mosolyog rám a képről. Arra kértem Ellamamit, adja nekem a nagymama bekeretezett képét, amelyet azóta is szeretettel őrzök. Hallottam: nővéreim azt mondták Syának, hogy amit megjósolt, bekövetkezett. Megkérdeztem, miről beszélnek. Azt felelték, megérkezésem előtt Sya közölte velük, bár az orvos azt mondta, hogy Papi még élhet egy ideig, miközben én ott leszek, meg fog halni. Erdekes volt, hogy előre megérezte ezt, mert ő az egyetlen a testvéreim közül, akit „megnyitottak" a Szubudban. Furcsa módon nem voltam szomorú, mert nem éreztem, hogy elvesztettem volna az én Papimat; ellenkezőleg, közelebb éreztem magam hozzá, mint addig bármikor; mintha valami egyesített volna bennünket. Mindig nagyon közel voltam apámhoz, és tudtam, hogy sok közös vonásunk van. Nagyon hiányzott, de valóban nem szomorkodtam. A temetésre csak később került sor, mert Papi hamvait Svájcba kellett vinni, egy Sya otthonától nem messze lévő szép temetőbe. Visszarepültem Portugáliába, ahol Bapak látogatása már javában tartott, és onnét mentem az első Európán kívüli hosszú utazásra Efrain Gemesióval, Bapak megbízásából. A hivatalos közlemény így szólt: „Rahmaniyah nemzetközi segítőt Bapak az összes latin-amerikai Szubud-ország meglátogatására küldi. Mivel egyetlen férfi nemzetközi segítő sem állt rendelkezésre, Efrain Gemesiót jelölte ki arra, hogy Rahmaniyah-t kísérje. Rahmaniyah Efrainnal és a feleségével, Judithtal, június 5-e és július 6-a között az alábbi helyeket keresi fel: Argentína 5 nap, Chile - 5 nap, Peru - 3 nap, Ecuador - 3 nap, Venezuela - 3 nap, Kolumbia - 5 nap, Mexikó - 6 nap." (Suriname-ot a vízumgondok miatt a következő alkalomra kellett hagyni.) Az emberek rendkívül kedvesek voltak hozzánk. Az összes nemzeti bizottság magától értetődő módon fedezte költségeinket. Utazásunk értékes tapasztalatait a New Yorkba repülés során összegeztük. Efrain és én egyetértettünk: nagy szükség van kiadványokra és magnószalagokra egész Latin-Amerikában, mert a segítőknek különböző elképzeléseik vannak arról, hogyan dolgozzanak, és ez nézeteltérésekhez vezethet. Otthon rengeteg levél várt rám. Az emberek azt írták az utazásomról, illetve rólam: Jelentős lépés történt, mert olyan feladatokat vállalt magára, amelyeket korábban kizárólag Bapak végzett el. Mérföldkő 364

volt ez az utazás." Hozzátehetem: nem csupán mérföldkő volt, óriási élmény is egyben. Egyébként igen sok lámpaernyő-rendelés is várt, és megnyugtató volt ismét ezzel a munkával foglalkozni, felhasználva a kertemben nyíló pompás virágokat. Lisszabonban az I. világháború brit áldozatainak tiszteletére tartott emlékezés vasárnapja" egy egész hétvégét betöltött novemberben. Amióta Guy aktívabb szerepet vállalt a portugáliai Brit Légió ügyeinek intézésében, a rokkant katonáknak küldött adományok mennyisége jelentősen megnövekedett. Estélyt rendeztünk pénteken - ekkor a Brit Légió jelvényét, pipacsokat és sorsjegyeket árusítottunk. A megemlékezések vasárnap értek véget egy az anglikán templomban tartott istentisztelettel és a brit nagykövetségen adott fogadással. Eléggé sok munkám volt első zaire-i utunk előkészítésével. (Zaire: a korábbi Belga-Kongó, 1998 óta a Kongói Demokratikus Köztársaság.) Amikor november végén megkaptuk vízumainkat és jegyeinket, Raphael és én voltunk az első nemzetközi segítők, akik Afrikába utaztak. Zaire-ben találkoztunk, mert Raphael Norvégiából jött repülővel, én pedig a Lisszabon-Kinshasa-járattal mentem. Amint odafentről a végtelennek tetsző Szaharát néztem, hirtelen felidéződött bennem, hogy négy-öt éves kisgyerekként fekete babát kértem szüleimtől. Senki sem értette meg ezt a kívánságomat, mert akkor Magyarországon nem voltak feketék. Talán a Tamás bátya kunyhója című könyvből kaptam az ötletet; a regényt angol nevelőnőnk, Missy olvasta fel nekünk. Szüleim némi nehézség árán szereztek számomra fekete babát, és emlékszem, mennyit dédelgettem. A háború után a szüleimtől kaptam egy fényképet, amelyen ezt a babát tartom a kezemben. Talán tízéves lehettem, amikor először láttam sötét bőrű embert josephine Bakert, aki európai körúton volt, és Budapestre is ellátogatott. Mindössze egy matinét tartott gyerekeknek, s én könyörögtem szüleimnek, vigyenek el, hogy hadd láthassam őt. Még mindig magam előtt látom, ahogy a közönség sorain át felment a színpadra. Odafutottam hozzá, és egy kis csomag csokoládét nyújtottam felé. Egy civil ruhás detektív kikapta kezemből az ajándékot, megnézte, és úgy adta tovább Josephine-nek, aki rám mosolygott és megköszönte azt. Még a színpadon is a kezében tartottam; felém intett, és a szívéhez szorította a kis csomagot. Boldog voltam. Nagy élmény ez egy gyerek életében. Volt-e ennek valami jelentősége? 365

A dzsungel felett repültünk, de a táj megváltozott, amint elhagytuk a széles Zaire (Kongó) folyót, és megkezdtük a leszállást. Amint a gép.. től a kinshasai repülőtér épülete felé sétáltam, a trópusi hőség kevés. bé párásnak tűnt, mint Indonéziában. Úgy számítottam, hogy Raphaellel — aki az előző napon érkezett — itt találkozhatunk. Ő sehol sem volt, de egy magas termetű, szénfekete afrikai állt az épület bejáratánál, és a maga elé tartott papírlapon az állt nagy betűkkel. „Rahmaniyah". Odamentem hozzá. Mielőtt megszólalhattam volna. kezét a vállamra tette, arcát jobbról és balról háromszor az enyémhez érintette, s minden egyes alkalommal azt mondta: „Ma soeur, ma soeur ma soeur" (nővérem). Annyira őszintének hatott ez, és olyan kedvesen' csinálta, hogy meghatódtam. Tudtam, ő is csak Szubud-segítő lehet. Később „Szita" Szubud néven ismert, Kunbu-ki-Mabialá-nak hívták; egymaga tartotta össze csoportját, és fejlesztette is. Nagyon komolyan vette a Szubudot. Néhány szóval nem könnyű leírni ezt a Raphaelnek és nekem is felejthetetlen zaire-i látogatást, az elsőt egy olyan afrikai országban, amelynek alig volt kapcsolata a Szubud-világ többi részével, s ahol mégis melegen fogadtak bennünket. Mély hitük és a helyes úton haladás iránti őszinte óhajuk erősen hatott ránk. Kinshasából Dél-Afrikába repültünk, ahol szintén nagyon szívélyes fogadtatásban, de egyszersmind több megrázó élményben volt részünk. Először Fokvárosba, majd Durbanbe mentünk, ahol a legtöbb Szubud-tagot ismertem még abból az időből, amikor nyolc évvel korábban Guyjal itt jártam. Fokvárosban nagy csoport fogadott bennünket. Ez volt az egyetlen olyan dél-afrikai csoport, melyben a többség színes bőrű, elsősorban malajziai muzulmán eredetű, míg a többiek fehér bőrű keresztények. A csoportnak saját épülete volt, ebben két nagy latihánterem kapott helyet. Egy epizód örökre bevésődött emlékezetembe. Találkozót tartottunk valamennyi taggal, s a beszélgetés során a kereszténységre és az iszlámra terelődött a szó. Elmondtam nekik tapasztalataimat és véleményemet. Amikor a női tagokkal mentünk latihánozni, az egyik keresztény mindenki előtt megkérdezte: „Rahmaniyah, kérem, segíts nekünk abban, hogy leküzdjük ezt a bennünket megosztó gondot. Szép együtt átélt dolog a latihán, de mihelyt kilépünk ebből a teremből, a muzulmánok és a keresztények ismét különválnak, nem jönnek össze." Azt válaszoltam, hogy egyedül csak Isten segíthet ezen; én mindössze annyit tehetek, hogy megkísérlek valamilyen választ keresni. Korábban nem is tűnt fel nekem, hogy a közösség két legidősebb aktív 366

segítőjét egyaránt Máriának hívják — az egyik a muzulmán Maryam, a másik a keresztény Mári volt. Hallottam magamat, amint a két Máriát arra kértem, álljanak egymással szembe a csoport közepén, a többieket pedig arra, hogy maradjanak csendben, latihánállapotban. Ezután arra kértem Maryamot, latihánján keresztül mutassa meg, hogyan imádja Istent Mári mint keresztény. Maryam istenimádása nagyon szép volt, és teljesen keresztényi. Ezután Márit kértem arra, mutassa be, hogyan imádja Istent Maryam mint muzulmán. Ott állt az eltökélt keresztény Mát"; kezét „Allahu Akhbar"-ra emelve letérdelt, s a földre borult a muzulmán istenimádás gyakorlatának megfelelően. Amikor Maryam befejezte, a két asszony könnyezve ölelte át egymást. Mindenki könynyezett. Könnyeztem én is, és megköszöntem Istennek, hogy ilyen élményben részesített, és hogy a megfelelő szavakat mondhattam. Miután elutaztunk, elmondták nekem, hogy egy ideig megoldódott a probléma, de amikor egy évvel később visszatértem, még mindig érzékelhető volt a két vallás hívei közötti választóvonal. Durbani látogatásunk után Raphael Johannesburgból Nigériába utazott, én pedig Dél-Afrikában maradtam, mert Guy a karácsonyi ünnepekre ide érkezett. Másfajta program kezdődött számomra — pihenéssel és városnézéssel. Elvittek bennünket az Aranybánya Múzeumba, lementünk a bánya mélyen fekvő tárnáiba, aztán autóbusz-kiránduláson vettünk részt a Krüger Park kellemes tájain, ahol vadállatokat néztünk, és szafári vadászházakban aludtunk. Hajnalban keltünk, s engem szinte elbűvölt a természetes környezetükben mozgó állatok megfigyelése. Ismét Portugália felé tartva néhány napra megálltunk Nairobiban, David sógoromnál. 1982 zsúfolt Szubud-évem volt. Először Londonba repültem, kihasználva, hogy ott összes unokám még a szünidejét töltötte. Ezután az évi úti programot kellett kidolgozni segítőtársaimmal. Elsősorban a nyelvekben való jártasságom miatt több ország meghívásának kellett eleget tennem: májusban Raphaellel Spanyolországba; júniusban Johnnal Malajziába, Szingapúrba, Srí Lankába és Pakisztánba; szeptemberben Maartennel Dél-Amerikába, novemberben pedig Raphaellel megint Zaire-ba és Dél-Afrikába utaztam.

367

Röviddel a hazaérkezésem után Londonból a Palma de Mallorca-.' angol lelkész telefonált, hogy Nicky már napok óta bezárkózva él Clara Mar nevű lakásában, és ez nagyon aggasztó. Guy ezúttal nem engedett engem utazni; ő maga ment, hogy visszahozza Nickyt Portugáliába „Clara Mar-akciónak" neveztük el ezt az útját. Elintézte, hogy Nicky. összes holmiját Portugáliába küldjék, és magával vitte a gyengélkedő és vonakodó Nickyt a repülőtérre. Amikor kimentem eléjük, Nickyt tolókocsiban hozták, és Guy is nagyon sápadtnak, teljesen kimerültnek látszott. Egészen rendkívüli volt, amit Guy Nickyért tett. Nem akartam azzal is terhelni, hogy sógoromat a mi házunkban szállásolom el különösen azért nem, mert sokat voltam távol. Nagyon örültem tehát' amikor Horváth Szonia barátnőm, aki a közelünkben lakott, felajánlotta: elhelyezi Nickyt abban a kis lakásban, amely a házának egy része volt. Később lakást béreltünk Nickynek, és átadtam neki kiváló alkalma.. zottamat, aki főzött rá, és a gondját viselte. Valahányszor vásárolni mentem Cascaisba, benéztem hozzá, hogy megtudjam, nincs-e valamire szüksége. Leonard-István unokám, aki már a cambridge-i egyetemen végezte tanulmányait, ottléte alatt belépett a területi véderőbe (Territorial Army), aminek, persze, Guy — az én katonaférjem — nagyon örült. Egyszer sikerült ott Leonardot meglátogatnom. Együtt ebédeltünk . Noha hideg és esős volt az idő, körbevitt a campuson. A lakásában teáztunk; nagy boldogság volt vele lennem, s látnom, hogyan él. Gosztonyi Péter, a berni Kelet-Európai Könyvtár igazgatója látogatott meg ekkoriban. Tizennégy éve leveleztünk, mert cikkeket és könyvet írt a kormányzóról, és mindig rengeteg kérdést tett fel nekem. Barátságunk tartós volt, és haláláig tartott. Azsiai utam Indonéziával kezdődött, ahol legkisebb unokámat láthattam viszont. Ott tartózkodtam az évi ramadán böjt idején. Bapak gyönyörű magyarázatokat adott az élet hét szintjéről; mondanivalójának lényege az volt, hogy a latihán nem vallás, nem is tanítás, hanem Isten szeretete az ember iránt; megtanít bennünket az összehasonlításra, a jó és a rossz különbségének tudatosítására, a babonák elvetésére és arra, hogyne higgyük, amit magunk meg nem tapasztaltunk. Malajzia reveláció volt, mert nagyon keveset tudtunk az ottani Szubud-csoportról. Srí Lankáról és Pakisztánról túl sok lenne a mondanivalóm, ezért nem térek ki rá. A levelekből, amelyeket hazautazásom után kaptam, úgy tűnt, az ázsiai körút sikeres volt. 368

Kissé fáradtan érkeztem haza, és hálás voltam férjem megértő magata rtásáért. Annak viszont nem örült, hogy három hét múlva Dél-Amerikába készültem. Úgy vélte, több pihenésre lenne szükségem — és tudtam, igaza van. Bámulatos volt a türelme. Még arra is figyelmez-

tetett, hogy időben vegyem meg a jegyemet. Szeptember 10-én találkoztam Amszterdamban Maarten Stoffellel, ne mzetközi segítőtársammal. Megkaptam vízumomat a suriname-i konzulátuson, és elindultunk hosszú dél-amerikai utunkra, amely bizonyos szempontból az előző évinek a folytatása volt. Ezúttal északról dél felé tartottunk. Útba ejtettük Suriname-ot és Costa Ricát is. Igen-igen jó hangulatúak voltak látogatásaink a csoportoknál. Engem már mint családtagot fogadtak. Sajnos a gazdasági helyzet egész LatinAmerikában nagyon rossz volt. Az egész térségben jelentősen leértékelték a nemzeti valutákat, és számos fiatal Szubud-tag is elvesztette az állását. Akkor jártam először Suriname-ban. Rendkívül megható volt az ottan i vendégszeretet. Azután Eduardo Mazzini vendégszeretetét is élveztük Limában; gitárjátéka. és éneke magával ragadott. Amikor késő este visszamentünk a házukhoz, Eduardo még játszott nekem, és annak ellenére, hogy sajnáltam Maartent (szemmel láthatóan fáradt volt), egyszerűen nem tudtam ellenállni ennek a gyönyörűségnek. Sáo Paulóban találkoztam keresztlányommal, Magdival és a férjével, Peni Kienasttal, valamint két aranyos gyermekükkel, Marinával és Marcusszal. Érdekes, hogy két kedves apáca rendszeresen latihánozott az ottani Szubud-csoportban. Utunk végén Maarten visszarepült Hollandiába, én pedig Lisszabonba mentem. Jót mulattam, amikor Maarten — aki az előző évben azért nem jött velem, mert aggódott a szíve miatt — még aznap este, hogy hazaértem, felhívott, és megkérdezte: „Nem indulhatnánk holnap megint?" Zaire-ral folyamatosan leveleztem, és tudtam, hogy egy újabb látogatás mindenképpen szükséges lenne. Ezúttal Raphael nem jöhetett velem, de szerencsére Sharifin és Kadarijah — az utóbbi korábban Jean Harvey néven ismert angol színésznő volt — feláldozta a szabadságát, hogy beugorjon a helyére. Csodálatos időt töltöttünk velük. Amikor megérkeztünk, hetvenhárom férfi és tizenhét nő várt a Szubud-megnyitásra. Rida barátunk, akinek a házában zajlottak a találkozók, kocsival körbevitt Kinshasában. Megállt Mobutu elnök rezidenciájánál is, hogy élvezhessük a széles Zaire folyóra nyíló kilátást. Sharifin, aki szenvedélyes madármegfigyelő volt, látcsövével eltűnt a nádasban. 369

Hirtelen izgatott kiabálást hallottunk. Kiderült, hogy Sharifint letartó z' tatták — az elnöki rezidencia környékén a látcsővel felszerelt külföldi szemet szúrt a rendőrségnek. Szerencsénkre Rida velünk volt, bár ő is csak némi nehézséggel tudta elmagyarázni, mi is az a madármegfigyelés... Guy Durbanben csatlakozott hozzám a karácsonyi ünnepekre. Meg_ döbbenve láttam, milyen nehezen mozog heves csípőfájdalma miatt Rosalind Braby azonnal elvitt bennünket volt férjéhez, aki jól ismert oszteopata volt. Guy mindennap elment hozzá kezelésre. Autót is kaptunk kölcsön, el tudtunk jutni a tengerhez, vagy úszhattunk a Country Clubban. A szünidő minden szempontból nagyon jót tett férjemnek. Portugáliába visszatérve egy kicsit megpihenhettünk. Vendégszobánkat melegítőlámpás kezelőszobává alakítottam. Ugyanolyan módon masszíroztam Guyt, ahogyan azt a durbani orvostól ellestem. A húsvéti ünnepek nagyszerűen sikerültek: három unokám is eljött hoz.. zánk. Sajnos Helena nem jöhetett, mert sokat kellett dolgoznia a szünidő napjaiban is. Stewart, a legfiatalabb unokám pedig még mindig Indonéziában volt. Nagyon örültem, hogy Guy is élvezte a fiúk jelenlétét. Leonardot igen nagyra tartotta. Jó volt az is, hogy Henry — akit férjem „elefánt"-nak hívott, mert semmit sem felejtett el — sokat segített a ház körül. Folyton ugratták egymást, és jókat nevettek. Nicky sógorom is elismerően nyilatkozott a fiúkról. A „szíve csücske" azonban Marianne volt. Azt mondta nekem: noha csupán néhány órája ismeri, olyan erős rokoni érzésekkel viseltetik iránta, mintha a saját leánya volna. Leonard most már mérnöki tanulmányokat folytatott Cambridge-ben. Helena orvosnak készült. Guyt ámulatba ejtette, milyen kitűnően tanultak, és milyen határozottan követték céljaikat. Nem közöltem vele, hogy mindez talán azért van így, mert Bapak mindegyiküknek megmondta, mihez van valóban tehetsége, és mi az igazi belső adottsága. A latihán egyik csodája az, hogy az ember képes mindezt felismerni, s ily módon is segítséget nyújthat az embereknek. A második generációs Szubud-tagok most váltak felnőtté. Nem volt könnyebb az életük, mint másoknak, de nyilvánvalóan helyes irányban haladtak. Guy végre Londonba ment újabb csípőoperációra. Sokat szenvedett az utóbbi hetekben, csaknem elviselhetetlen fájdalmakat kellett kiállnia. Még két mankó segítségével is alig tudott járni. Kiderült, hogy a csípőprotézis megrepedt, így el kellett távolítani a darabjait, és újat kellett beültetni. A műtét három óra hosszat tartott. Az orvos azonnal fel370

hívott az operáció után, és tudatta, hogy rendkívül elégedett az eredménnyel. Guynak három hétig Londonban kellett maradnia. Amikor végül hazajöhetett, csípője gyorsan gyógyult. Semmilyen fájdalmat sem érzett, és már tudott járni, ahogyan immár évek óta nem. Mindig rengeteg elfoglaltságom adódott otthon. Nicky sógoromnak is a gondját kellett viselni. Depressziós volt, öngyilkosságról beszélt, de azután mintha márciusban jobban lett volna. Magyarországon most már sok tekintetben javult a helyzet. Ennek jeléül Billy Graham baptista lelkész engedélyt kapott, hogy ott prédikáljon; „Miss Magyarországot" választottak; George Bush és Margaret Thatcher látogatása nyomán a Concorde is leszállhatott Budapesten. Nicky egyik régi barátja, Kossuth Margit a következő néhány évben többször is meglátogatott bennünket, és beszámolt nekünk arról, hogyan élnek az emberek otthon. 1984. augusztus 20-án Nickyt csípőtöréssel kórházba kellett szállítani. Másnap mentőautóval vittem el a lisszaboni angol kórházba, ahol megműtötték, és protézist helyeztek be. Mindennap meglátogattam, s másokat is elvittem betegágyához, de csak lassan gyógyult. Egy hónappal később találtunk számára egy Szanatóriumot Paco de Arcosban, egy hegyen; ott saját szobát kapott, és az ápolónővérek nagyon kedvesen bántak vele. Mindössze átmeneti megoldásról volt szó, ugyanis a hely lehangolóan tele volt beteg öregemberekkel. Tudtuk, hogy mihelyt Nicky jobban lesz, más megoldást kell részére találnunk. A dél-afrikai tagok bőkezűségének köszönhetően repülőjegyet kaptunk, így Muchtarral együtt elutazhattam Zaire-ba, Zimbabwéba és Dél-Afrikába. Varindra elintézte, hogy a Susila Dharma International (spi) elnöke, Wilbert Verheyen, az UNICEF képviseletében velünk legyen. Azért csatlakozott hozzánk, hogy megállapítsa: mit lehetne tenni az afrikai gyermekekért. Noha Kinshasa egy gazdag ország fővárosa volt, a nép mindenben hiányt szenvedett. A Szubud jóléti szervezetének, az SDI-nak bőven akadt ott dolga. Nagyszerű volt a holland származású Wilberttel együtt dolgozni. Sokat tanultunk abból, ahogyan a problémákat igen közvetlen és természetes módon közelítette meg. Rengeteg tapasztalatot gyűjtött a jóléti programok révén is. Vele együtt látogattuk meg a zaire-i UNICEF-képviselőt, aki nagyon szívélyesen fogadott, amikor meghallotta, hogy Tarzie küldött bennünket (Tarzie volt Varindra Vittachi eredeti neve). Dél-Afrikában a három nagy csoportot kerestük fel. Fokvárosban megtudtuk, hogy egy afrikai Szubud házaspár, Micky és Miriam azért 371

nem vett részt a latihánokon, mert az elkülönített afrikai negyedben, Langában élt. Azonnal kijelentettem, fel szeretném őket keresni, hogy, végre fekete bőrű dél-afrikai tagokkal is találkozhassam. Jóllehet min_ denki lebeszélt a látogatásról, mondván, hogy veszélyes oda fehér embernek bemennie, két tag kíséretében odaautóztunk. Furcsa volt behajtani ebbe a negyedbe, ahol egyetlen más gépkocsit sem lehetett látni. Gyalogosok tömege ment el az autó mellett, anélkül hogy figyelemre méltatta volna. Nem léteztek utcák, és a kis házak teljesen rendszertelenül épültek. Amikor sok nehézség árán megtaláltuk a keresett házikót, kiszálltunk a kocsiból, Micky jött ki a házból négy gyermekével, és boldogan megölelt bennünket. Nem akart hinni a szemének, hogy eljöttünk meglátogatni őket. Azt hitte, Muchtar felesége vagyok, és ezen jót nevettünk, mert inkább az édesanyja lehettem volna. Micky felesége, Miriam csak később érkezett haza. is nagyon örült a látogatásnak. Kis házukban egy ideig beszélgettünk, és megpróbáltam rávenni őket, hogy jöjjenek el a másnapi közös latihánra. Azt válaszolták, hogy megpróbálják, és meg is mondták, hol találkozzunk — a negyeden kívül. Féltek ugyanis attól, hogy valaki velünk együtt látja meg őket egy autóban. Megesett ugyanis, hogy nagyon megvertek egyes afrikaiakat azért, mert fehér emberek társaságában voltak. Tervünk sikerült, barátaink, örömömre, eljöttek a latihánra. Durbani látogatásunk után Zimbabwe fővárosába, Hararéba is elmentünk. 1985-ben Guy hirtelen elhatározta, meglátogatja hazánkat — azt az országot, amelyről olyan sokat meséltem neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem vele menni. Először haboztam, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Elhatároztuk, hogy megkockáztatunk egy kísérleti utat. Guy meghívta Ronnie és Jean Hersovot — a házat ettől a házaspártól vettük —, hogy tartsanak velünk. Passauba utaztunk, ott felszálltunk a gyönyörű hajóra, a „Donauprinzessin"-re. Nagyszerű utunk volt a Dunán. Hajónk mindössze egy napot töltött Budapesten, aztán visszatért Passauba. Felemelő élmény volt hazánk fővárosába érkezni. A hajó orrában álltam; Guy és Hersovék mögöttem voltak. Nehéz leírnom, mit éreztem. amint méltóságteljesen elhajóztunk a Margitsziget mellett. Május volt: a gesztenyefák és az orgonabokrok virágpompája fogadott. Negyvenegy év után tértem vissza abba a városba, amely számomra a világon a legszebb. Addigra szinte elfelejtettem már, milyen varázslatosan szép 372

Budapest. Amint továbbhaladtunk, társaim figyelmébe ajánlottam az egyedülállóan gyönyörű Parlamentet. Ez az egyik olyan épület, amely nem szenvedett háborús károkat. Mutattam a Szilágyi Dezső téri templomot, amelyben az esküvőmet tartottuk, a Halászbástyát, a Várpalotát, a pompás hidakat... Elcsodálkoztam, milyen szépen helyreállították a sérült épületeket. Rengeteg kedves emlék elevenedett fel. Guy később elmondta, Hersovékat mennyire meglepte túláradó örömöm — meg az is, hogy nem éreztem szomorúságot, neheztelést vagy bosszúvágyat a miatt, amit elvettek tőlem. Valóban, semmilyen effajta érzés nem környékezett meg. A hajó délelőtt tizenegykor kötött ki az Erzsébet hídnál, majd másnap reggel kilenckor indult vissza. Szabadon mozoghattunk — senki sem zavart bennünket, senki sem kérdezősködött. Az egész napot autóbuszos városnézéssel töltöttük, a Várhegyen, a Mátyás-templomnál pedig gyalog folytattuk utunkat. A Dísz téren elvezettem a többieket ahhoz a házhoz, amely egykor az édesapámé volt, s amelynek a második emeletén születtem. Az épület homlokzata a felismerhetetlenségig megváltozott — láttam már róla fényképeket, és tudtam, hogy bombatalálat érte —, ám amikor beléptünk a belső udvarba, elállt a lélegzetem, ugyanis pontosan olyan volt, mint annak idején. A földszinten velünk szemben megmaradt az üvegajtó a két nagy bronzkilinccsel. Még a függönyök is sárgák voltak, mint fiatal koromban. Miközben némán álltam ott, egy asszony szólt le az első emeleti erkélyről: segíthet-e valamiben. Megköszöntem kedvességét, és azt válaszoltam, csupán azon tűnődünk, vajon kik élnek most itt. Tölcsért formált a kezével úgy, hogy csak én értsem, amit mond, és suttogva közölte: ez az Edelsheim Gyulai gróf otthona volt egykor, akinek a legfiatalabb leánya a kormányzó idősebbik fiához ment feleségül. Megköszöntem az érdekes információt. Noha Guy arra ösztökélt a hátam mögül, hogy fedjem fel kilétemet, ezt nem akartam. Ronnie Hersov pedig azt ismételgette: ez az én házam, és vissza kell követelnem, ahogyan ő is visszakapta ingatlanait Oroszországban. Én azonban csak megráztam a fejemet, és elmosolyodtam, tudva, hogy ez nem lehetséges. Elsétáltunk a királyi várpalotához, amely a háború végén romba dőlt. Noha szépen helyreállították, nekem kissé idegen volt. Ám amikor átsétáltunk az Oroszlánkapun, a palota belső udvara ugyanolyan látványt nyújtott, mint azelőtt, és sok emléket idézett fel. Amikor arra a sarokra pillantottam, ahol rendszerint a kocsimat hagytam annak idején, olyan érzésem támadt, mintha ismét a negyvenes években lennék, 373

és egyszerűen csak felsétálhatnék a szobámba. A főbejáraton túl azonban semmi sem emlékeztetett a múltra. A szőnyeg nélküli fehér márvány lépcsőház vadonatúj volt és rideg. Nagyon jólesett, hogy senki sem ismert fel, és senki sem követett. Mindössze akkor kellett felmutatnunk útleveleinket, amikor vissza_ mentünk a „Donauprinzessin"-re, vagy elhagytuk azt. A hajótól nem messze vacsoráztunk egy cigányzenés étteremben. Ott turistáknak szóló zenét játszottak magyar rapszódiákkal, s ez jó volt így, mert nem idéztek fel újabb emlékeket. A hajón aludtunk. Nagyon örültem, amikor Guy közölte velem elhatározását: vissza kíván jönni kezelésre Budapest termálfürdőibe. Még volt annyi időm, hogy kifussak a közeli vásárcsarnokba, s mákot és paprikát vegyek, mielőtt busszal Visegrádra és Esztergomba vittek. A dombtetőn emelkedő esztergomi székesegyházból nagyszerű kilátás nyílt a „Donauprincessin"-re, amint megérkezett, hogy felvegyen bennünket. Pozsonyi látogatásunk merőben más volt. Nem is szálltam ki a hajóból, mert szárazföldön tartózkodásunk során elvették volna útlevelünket, és nem is engedtek volna leszállni a városnéző buszról. Nagyon kellemes napot töltöttünk viszont Bécsben. Elmentünk a gyönyörű, de lehangoló Schönbrunnba. Visszaemlékeztem a történetekre, amelyeket Miklóspapa mesélt azokról az időkről, amikor még Ferenc József császárt kísérte. Elmentünk a Stephansdomba, majd ló vontatta fiákeren városnézésre indultunk, s végül a Stadtheurigenben vacsoráztunk. Melk volt a következő állomás, mielőtt egy utolsó estét töltöttünk a hajón Ronnieval és June-nal, akik nagyszerű útitársaknak bizonyultak. Portugáliába visszatérve rengeteg levél várt rám. Hat csendes hetet töltöttünk együtt, mielőtt visszatértem Londonba az anúgrahai „segítők napjára". Különleges alkalom volt ez, mert Anúgraha most már a legkényesebb nemzetközi igényeknek is megfelelt; készen állt arra, hogy vendégeket fogadjon mint szálloda és mint konferenciaközpont is. A magunkénak éreztük. A bejárat, az előcsarnok, a folyosók, a kupolás tanácskozóterem, a bár és az étterem, valamint a szobák kellemes, békés légkört árasztottak. Az egész épületet lefoglalták a „segítők napjára". Néhány nagyon konstruktív megbeszélést tartottunk. A gyűlésről hirtelen kihívtak, és kellemes meglepetés várt: két, angolul nem tudó magyar lány érkezett, s engem kértek még, beszéljek velük. Magyar állami ösztöndíjjal érkeztek Angliába nyelvet tanulni. Egyikük fiútestvére Angliában élt, és Szubud-tag volt. Semmi mást nem mondott nekik azon kívül, hogy 374

szeretné megnézni Anúgrahát. Amikor megérkeztek, az előcsarnokban hagyta őket azzal, hogy várjanak, mert valamilyen dolga akadt. Alig hittem el, hogy egyszerre csak két magyar lánynak beszélek ott a Szubudról, akik meg szeretnék tudni, mi történik ott, mert olyan kellemes légkörben találták magukat, amiben korábban nem volt részük. Elmondták: még egy hónapig Londonban lesznek. Összehoztam őket két olyan segítővel, aki a közelükben lakott. Az egyik lány lengyel származású volt. Ismertem egy lengyel segítőt; vele tudtak beszélni. Három héttel később ismét Londonba kellett jönnöm, és reméltem, hogy a hazautazásuk előtt találkozhatom még a lányokkal. Amikor visszaértem Portugáliába, meghívó várt Guyra és rám Jugoszláviából, édesanyám testvére, Pejácsevich Dóra születése századik évfordulójának megünneplésére. O annak idején a többi között hegedű- és zongoraversenyeket komponált. Gyermekágyban halt meg harminchét éves korában. Rövid életében nagy sikereket aratott, zenéjét egyesek Wagneréhez, Beethovenéhez és Rahmanyinovéhoz hasonlították. Mivel a horvátországi Nasicéban lakott, őt tartották az egyetlen kimagasló horvát komponista nőnek. A horvát hatóságok összes, Jugoszlávia határain túl élő családtagját meghívták a szülővárosában rendezendő háromnapos fesztiválra. Körbeutaztuk Jugoszláviát. Nagy örömömre Medjugorjéba is eljutottunk, arra a helyre, ahol a Szűzanya a fatimai jelenésekhez hasonlóan számtalanszor megjelent hat tizenéves gyerek előtt. Természetesen érdekelt ez a hely. Három órát töltöttünk Medjugorjéban, s ott ugyanolyan érzés kerített hatalmába, mint Fatimában: tökéletes béke! Jó volt zavartalanul üldögélni a templomon belül abban a kis szobában, ahol a gyerekek a jelenéseket látták. Miközben az oltárnál imádkoztam, csendben odajött egy asszony, és az összes jelenés leírását tartalmazó nagy halom gépelt oldalt adott át azzal: „ez az öné". A kommunista állam rájött, hogy ezt a helyet jól ki lehet használni turizmusra. Nagyon sajnáltam a kis faluban élőket, akiket a buszokkal érkező látogatók zaklattak — közülük a legtöbben azt sem tudták, miről híres Medjugorje, és megérkezésekor mindenkitől, aki csak útjukba akadt, kérdezősködtek. Zágrábban elhagytuk a csoportot, és vonattal Nasicéba mentünk, ahol anyai nagyapám, gróf Pejácsevich Tódor élt annak idején. Kastélyában — amelyet elkobozott az állam — a Pejácsevich Dóra Múzeum kapott helyet, Dóra néni képeivel és munkáival. A nagyszüleimről és a család többi tagjáról készült festményeket visszahozták a házba. A ha375

talmas, szebbnél szebb fákkal teli parkot — ahol mi gyerekkorunkban Lilla nagymamánkkal lovas hintón kocsikáztunk — rendben tartották Ugyanezt mondhatom a fák között elrejtve álló kis házra is, aho,,, Dóra néni vonult vissza rendszeresen komponálni. Mindez nagy meglepetés volt számunkra. Dóra néni fia, Theo, akinek születésekor édesanyja az életét vesztette, szintén eljött, akárcsak több más unokaöcs és unokahúg, gyermekeivel. Az ünnepségek fanfárok hangjával kezdődtek, és a ház előtt leleplezték Dóra néni szobrát. Beszédek is elhangzottak. Két unokatestvérem szerint, aki beszélt horvátul, jobb, hogy ezeket nem értettük, mert tele voltak olyan ferdítésekkel, amelyek Dóra nénit családja és osztálya elleni lázadónak tüntették fel. Nasice kedves lakói arra kértek: viseljük el türelemmel a formaságokat. Dóra néni életnagyságúnál nagyobb poszterei díszítették nemcsak ezt a várost, de állítólag Horvátország fővárosát, Zágrábot is. Este a Zágrábi Filharmonikusok hangversenyére mentünk; az együttes egy kiváló zongoristával Dóra néni g-moll, Op. 33-as, zongorára és zenekarra írt darabját játszotta. Az ő hatalmas arcképe függött a zenekar fölött. Dóra néni zenéje mindig erősen hatott rám. Amikor a hangverseny véget ért, hosszú ideig nem tudtam megszólalni. Felejthetetlen élményben volt részem. Mindössze két napra tértem vissza Portugáliába, mielőtt Londonba mentem a Szubud-zónatalálkozóra. Az angol fővárosba érkezésemkor kiderült: a két magyar lányt, Grazynát és Dórát még nem „nyitották meg", mert a segítők arra vártak, hogy felkészítsem őket magyarul. Aznap délutánra mindjárt kitűztük a „megnyitás" időpontját. A következő napot pedig a lányokkal töltöttem, elvittem őket ebédelni, sok mindent elmondtam nekik, s még egyszer latihánoztunk, mielőtt másnap reggel hazaindultak. Kapcsolatban maradtam velük; kitalált nevet használtam a levelezésben; fölerősödött bennem a honvágy. 1986 januárjában televíziós filmet láttam Raoul Wallenbergről, a svéd diplomatáról, aki 1944-ben jött Magyarországra, és fantasztikus munkát végzett a zsidók mentésében, majd a szovjetek elrabolták, és nyomtalanul eltűnt. A filmben a kormányzó ábrázolása minden alapot nélkülözően hazug volt. Csupán egy példa: A kormányzó partit ad Budapest melletti kastélyában, s erre meghívja Adolf Eichmannt. A kastély erkélyén sétálnak; ott a kormányzó megjegyzi: „Mindig antiszemita voltam, de amit maguk csinálnak Auschwitzban, az már egy kicsit sok." Horthy Miklósnak nem volt kastélya Budapest környékén; Pista 1942-es halála után nem adott partikat; és söhasem találkozott Adolf 376

Eichmann-nal. Hogyan és kinek tehetett tehát ilyen megjegyzést? A filmet az Egyesült Államokban készítették. Mélyen felháborodtam, s nem értettem, hogyan tudnak effajta hazugságokat kitalálni. Perelni akarta m, de minden komoly ember, akinek kikértem a tanácsát, azt javasolta, ne tegyek semmit, ami történt, megtörtént, azon változtatni már úgysem lehet, és ha bármit tennék, csak azt érném el, hogy még több ember nézné meg a filmet. Tisztában voltam azzal, hogy igen nehéz lett volna bizonyítékokat szerezni egy bírósági eljárás során, ezért megfogadtam a tanácsokat, bár nem értettem velük egyet. A filmet az egész világon bemutatták — még Indonéziában is, amikor egy évvel később ott jártam. Nagyon örültem, amikor Guy elhatározta: Budapestre megyünk kéthetes kúrára. Szép nagy szobát kaptunk a Gellért Szállóban, ahol termál- és iszapfürdő, fizioterápiás kezelés, úszási lehetőség és víz alatti masszázs várt ránk. A szálloda vezetősége rendkívül vendégszerető volt. Délelőttönként kaptuk a kezeléseket, délutánonként pedig nézelődhettünk, és azt csinálhattunk, amit akartunk. Legelőször is felkerestem hűséges sofőr-inasunkat, Tornyi Mihályt, aki elvitt külvárosi kis lakásába; ott a felesége, Juci várt nagy szeretettel és kitűnő főztjével. Mihály rólunk szóló cikkeket és fényképeket gyűjtött, s ezeket most átadta nekem. Elhívta Nicky korábbi komornyikját, Imrét is, valamint Miklóspapa sofőrének özvegyét, Szarka Ilit, aki a királyi palotában született és élt a háború végéig, s élő lexikona volt az épületnek meg összes valamikori lakójának. A rólunk számos portrét festő és időközben elhunyt Boldizsár István egyik barátja ugyancsak eljött. Meglepetésként Pistáról készült gyönyörű Boldizsár-festményt adott át nekem. Egy napon elvittek bennünket Kenderesre. Immár a saját szememmel is láthattam, milyen szépen rendbe hozták a családi kriptát öt évvel korábban. Barátunk, Pálos atya most már nyugdíjban volt, és az új, fiatal pap egy kissé megilletődött jelenlétemtől, de kinyitotta kedvünkért a kriptát. Ott már mindent szépen elrendeztek, és a belső rész is pontosan olyan volt, mint ahogyan negyvenkét évvel korábban láttam. Hosszú ideig álltam Pista sírja előtt... — Milyen mélységes vágy volt bennem még mindig iránta! Elmentünk egykori otthonunkba, a Horthy-kúriára, amelyben most mezőgazdasági iskola működött. Az épületet rendesen karbantartották, de belül semmi sem emlékeztetett a kedves családi otthonra. A parkban lévő gyönyörű fák eltűntek, és teherautók parkoltak az épület mögött. Magamba kellett fojtanom érzéseimet, nem volt szabad a múltra gondolnom. Azt reméltem — nem 377

túl sok meggyőződéssel —, hogy egy napon majd más körülmények között is meglátogathatom Kenderest. A kúra mindkettőnknek nagyon jót tett. Amikor elutaztunk, Andrássy Ilona vitt ki bennünket az új repülőtérre, ahol átvilágították bőrönd.. jeinket. Megkérdezték: az enyémben lévő nagy tekercs olajfestménye. Az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy a kép elhunyt fér.. jemet ábrázolja, amelyet senki sem igényel ma már Magyarországon. Kiderült: engedélyre van szükség ahhoz, hogy olajfestményt kivihessek az országból, ezért a portrét Ilonánál hagytam, aki később egy barátjával kiküldte. Szokásos évi indonéziai utamra májusban került sor. Nagyszerű érzés volt ismét Sharif csilandaki házában lenni. Fiam és Hartati keményen dolgozott, hogy a gyerekeket a drága iskolákba járathassák. Indonéziában gazdasági válság volt: az irodák bérleti díjai csökkentek, és nehezebbé vált minden. Henrietta csodálatos volt. Elhatározta, hogy valamilyen módon pénzt keres; egész nap órákat adott, ének-, zongora-, angol- és lovaglóórákat. Mindig több jelentkező akadt, mint amenynyit el tudott vállalni. A Szubud jóléti szervezete, a Susila Dharma, Indonéziában volt a legaktívabb. Meglátogattuk néhány vállalkozását: Pamulangban a fiataloknak létrehozott szakoktatási központot, a kórházat és a járóbetegrendelőt; Csipanasban egy elhagyott és árván maradt gyerekeknek berendezett falut, az öregek otthonát, az anyák számára létrehozott központot és a tuberkulózis-centrumot. Jakartában egy-egy állandó és mozgó rendelőintézetet néztünk meg, valamint egy nyomornegyedekben élő gyerekeknek alapított iskolát. Indonéziában ért a hír, hogy Henry unokámat Londonban megkéselték. A motorkerékpárját ellopták annak a brixtoni háznak a garázsából, amelyben szobát bérelt. Néhány nappal később három fiatalt látott a garázs környékén. Odament az egyikhez, hogy megkérdezze, tud-e valamit a lopásról, mire az kést rántott. Henry azt hitte, sakkban tudja tartani, de hátrapillantva látta, hogy a másik kettő vasrudakkal közeledik feléje. Nem tehetett mást, megpróbált elmenekülni, de amikor futni kezdett, az első fiú hátulról a combjába döfte kését. Henry elesett, és hallotta, amint a fiú odakiált a többieknek: „Elkaptam, mehetünk!" A fő ütőerét vágta el. Ha nem jön valaki arra, hamar elvérzik. Szerencsére kórházba szállították, megműtötték, s közölték velünk, hogy túl van az életveszélyen. Indonéziából Portugáliába menet megálltam Londonban, és meglátogattam Henryt a King's College kórházban. Gyenge és lehangolt 378

állapotban találtam. A jobb lábát nem tudta mozgatni. Elmondta, hogy a mint felkelhetett, elment letenni a vizsgáit, de olyan erős fájdalmai voltak, hogy vissza kellett mennie a kórházba, ahol hatalmas vérömlenyt találtak a combjában — az nyomta az ideget. Egész jobb lába szára megbénult. Az orvosok azt mondták: ismét rendbe jön majd a lába, de a gyógyulás hosszadalmas lesz. Mélyen átéreztem helyzetét, hiszen láttam, mennyire szenved. vigasztalni próbáltam. Azt mondtam neki, biztos vagyok abban, hogy balesetének valamilyen célja van, és végül is jót tesz majd neki. Mindene megvolt, amire csak egy fiatalember vágyhat: egészsége, vonzó külseje, intelligenciája. Ez a baleset — úgy éreztem — talán megvédi valami rosszabbtól, mondjuk, az önteltségtől, az arroganciától. Isten mindig valamilyen szándékkal mér ránk szenvedést. Ha Henry megpróbálja elfogadni, ami vele történt, biztosan nyer majd ezáltal. Figyelmesen hallgatta és megköszönte, amit mondtam: „Nagyi, Te mindig segítesz nekem!" Meghívtam, töltse nálunk a szünidejét. Egy hónap múlva el is jött hozzánk. Portugáliában nagy örömömre meglátogatott gyermekkori barátnőnk, Geraldine, az albán királyné, aki néhány napra az Estorilban lakó Giovanna bolgár királynénál vizitelt. Hosszú ideje nem láttuk egymást, sok mindenről beszélgethettünk. Zog király halála után Geraldine a fiával, Lekával, Spanyolországban élt. Még mindig a fiatalkorabeli „napsugaras" egyéniség volt. Henry megérkezett barátnőjével, Kate-tel, aki a gondját viselte. A megérkezése utáni napon ünnepeltük huszonegyedik születésnapját. Egy hónapig voltak nálunk. Elvittem egy igen jó orosz masszőrhöz, aki sokat segített rajta, s az úszómedencénknek is nagy hasznát vette. Már kezdte érezni a lábujjait, ami biztató jel volt. Eléggé hosszú időbe telt, de végül ismét használni tudta a lábát. Természetesen nem tudom, milyen lett volna, ha nem éri baleset, de a történtek után megváltozott, nagyon figyelmes és megértő lett mások szenvedése iránt. Hosszú ideig segítette például egy teljesen megbénult barátját. Hosszú, 1974-ben kezdődött levelezés után Bokor Péter televíziós szerkesztő és történész 1986-ban operatőrével és gyártásvezetőjével Portugáliába jött, hogy interjút készítsen velem. A szöveg később az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg. Hosszas előkészítő beszélgetéseket tartottunk. Bokor rendkívül kedves és tisztességes volt. Ennek ellenére eléggé nehezemre esett a kamera előtt órákig a kérdésekre válaszolni. Tudom, beszélgetőtársam mindent megtett, 379

hogy szívélyesen viselkedjék, de — amint őszintén bevallotta — korn munista párttag volt, és időnként rejtett barátságtalan érzést véltembenne felfedezni, nem is velem szemben, hanem az iránt, a mit képviseltem. Ez abban is megnyilvánult, ahogyan a megjelent Írását zárta. Apósom halálára vonatkozó kérdésére adott válaszomat úgy kommentálta, hogy „Horthy Miklós halálát követően a fia özvegye kilépett a magyar történelemből. Minden, ami azóta vele és a fiával történt, szigorúan magánügy, és nem tartozik a történelemre." Írtam neki — bevallom kissé ironikus hangvétellel —, és megköszöntem ez utóbbi megjegyzését azzal, hogy ezután talán már nem árasztanak el többé levelekkel az emberek. Miután otthon egy kicsit pihentem, szeptemberben ismét Zaire-ba utaztam. Két évig pénzhiány miatt nem tudtunk odamenni, de én levelezésben maradtam az ottaniakkal. Ez volt a negyedik látogatásom. Ezúttal Raphael nemzetközi segítő és a Susila Dharma International részéről Wilbert Verheyen volt a társam. Wilbert azért jött velünk, hogy egyrészt felmérje a bomai dr. Nsinghi két kórház létesítésére vonatkozó javaslatát, másrészt elősegítse a Susila Dharma jogi bejegyzését az országban, hogy a legfontosabbakkal — a gyermekekkel — kezdhessen foglalkozni a Subud Child Development Programme. Kinshasa lakosságának nagyjából a fele gyermek volt — bárhová nézett az ember, csoportjaikat láthatta. Nem voltak betegesen soványak, de legtöbbjük rászorult az orvosi segítségre. Nagyon kellett vigyáznom a kis gyerekekkel, mert néhányan közülük szinte csüggtek rajtam, míg másokat elrettentett a fehér arcom, amely nekik kísértetiesnek tűnhetett fel. Meglátogattuk Matadit és Bomát. Zsúfolt programunk volt, éS tömött buszon, tízórás utazás után értünk vissza Kinshasába. Amikor Raphael egy hét múlva elutazott, Wilbertre és rám még négynapi megfeszített munka várt. Óriási volt a hőség, és nehézkes a közlekedés, de mi nagyon közel éreztük magunkat a szükséget szenvedő emberekhez. Wilbert közvetlenül előttem távozott, s így egyedül utaztam vissza Portugáliába. Kellemetlen élményem fűződik ehhez: két vámtisztviselőnő átkutatott, és megpróbált kifosztani engem. Valamivel korábban meghívást kaptam a New York-i Hungarian Historical Research Societytól és az American Foundation for Hungarian Literature and Educationtől: tartsak előadást Horthy Miklós kormányzóról és az 1944. március 19. és október 15. között lezajlott eseményekről. A meghívást Rédey György, a Research Society alapítója in380

tézte, aki mérnökként dolgozott New Yorkban már tizenhét éve. Hoszszú előzetes levelezést bonyolítottunk le, mielőtt végül elfogadtam a meghívást. Nem volt könnyű a döntés, mert nem szerettem nyilvánosan beszélni, de tudatában voltam kötelességemnek, hogy az igazságot megismertessem ott, ahol erre alkalom kínálkozik. Unokaöcsém, Kendeffy Péter, Éva nővérem fia, aki szintén New Yorkban élt, rendkívül sokat segített ez ügyben. A meghívás zártkörű vacsorára szólt a Waldorf Astoria Szálló egyik nagy fogadószobájába. Előadásomat koktél előzte meg és vacsora követte, majd másfél órás beszélgetés szerepelt a programban úgy, hogy előzőleg jóváhagyott kérdésekre válaszolok. A meghívás azt is tartalmazta, hogy „olyan korban élünk, amelyet a történelem meghamisítása korának nevezhetünk, ezért olyan fontos a kormányzóhelyettes özvegyének, az események egyik szemtanújának jelenléte". Így október 2-án, két héttel zaire-i látogatásom után, újabb, teljesen másfajta útra indultam. Kendeffy Péter és Rédey György várt New Yorkban, és másnap Péter jött értem, hogy idejében megérkezzünk a Waldorf Astoriába. Néhány régi baráttal találkoztam a mintegy hetven résztvevővel megrendezett koktélpartin. Különösen jólesett viszontlátni Páthy Sándort; ő az egyike azoknak, akik nagylelkűen támogatták Miklóspapát száműzetése idején. Noha én csak vizet ittam, a zajos beszélgetések kissé megzavartak. Úgy éreztem, pár percnyi magányra van szükségem az előadás előtt. Kimentem a teremből, végigmentem a széles folyosón csendes helyet keresve, de valamennyi onnan nyíló szoba ajtaja zárva volt. Egy szállodai alkalmazott megkérdezte, mit keresek. Megmondtam neki: tízpercnyi magányra lenne szükségem egy üres szobában. Kinyitotta az előttünk lévő ajtót, és bevezetett egy hatalmas bálterembe, ahol magamra hagyott. Isten adta alkalom adódott: előadásom előtt tíz percig latihánozhattam! Amikor visszamentem, leültünk a kis kerek asztalok köré. Mikrofont tettek elém. Ó, mennyire utáltam mindezt... Ez volt az első alkalom, hogy ilyen előadást tartottam, és nagyon nehezemre esett. A hallgatóságban is zavart valami. Sokat tanultam azonban a jövőre nézve, amikor a kanadai, majd később a belgiumi magyar közösségek hasonló beszélgetésekre kértek fel. Ezek már nagyon jó érzéssel, könnyen mentek. Élveztem New York légkörét, a burgeres ebédekkel és a kitűnő közlekedési lehetőségekkel. Egy napot Virginia Bonnerrel töltöttem, aki rendkívül érdekes vezetéses látogatásra vitt az Egyesült Nemzetek Szervezetének épületébe. 381

Kellemes estét töltöttem jótevőnkkel, Páthy Sándorral és feleségével, Zsuzsával az otthonukban. Elvittek egy osztrigavacsorára, és élvezetes beszélgetést folytattam velük életükről, apósomról és anyósomról valamint új életemről. Azzal leptek meg, hogy őszinte megértést és érdeklődést mutattak a Szubud iránt! A Nemzetközi Szubud Bizottság kedves búcsúztatást rendezett nekem, majd felszálltam egy, a La Guardia repülőtérre induló buszra ahonnan a kanadai Szubud-csoporthoz repültem Montrealba. Három' napot töltöttem Raymond és Renée Gradnál, akiknek társaságában igen otthonosan éreztem magam. Nem tudtam, megmondjam-e vendéglátóimnak, hogy hétfőnként böjtölök. Ez már régebben szokásommá vált, mert nagyon előnyösnek találtam. Végül megemlítettem ezt Renée-nek, aki erre nagyot nevetett, és közölte velem: ők meg azt nem tudták, miképpen mondják meg nekem, hogy egész családjuk böjtöl hétfőn, mert az a jóm kippur, a zsidó újév napja! Igy mindanynyian böjtöltünk másnap, és este együtt fogyasztottuk el a hagyományos, nagyszerű jóm kippur vacsorát. A fiuk, Roland olvasta fel az imákat, s ez különösen maradandó élmény volt. A montreali út után visszatértem New Yorkba. Élveztem, hogy busszal mentem Manhattanbe, a 72. utcához, tökéletesen eligazodtam. című musicalre, Elvittek a Sullivan Street Theaterbe a Fantasztikus amely akkor már ötven éve műsoron volt. Másnap, október 15-én — minthogy előadásomnak sok köze volt ehhez a dátumhoz — rövid interjút kért tőlem az Amerika Hangja és a Szabadság Rádió. Péter unokaöcsém és gyerekei által adott búcsúvacsorával végződött a látogatás. Naplóm szerint ebben az évben tizenhárom országban jártam, közülük ötben kétszer is, s háromszor voltam Angliában. Magam is meglepődtem ezen.

29. fejezet

NAGY JELENTŐSÉGŰ VÁLTOZÁSOK

1987. Érdekes híreket kaptunk Magyarországról. Kíváncsi voltam, de egyben aggódtam is, hogy mi lesz Gorbacsov látogatásának eredménye a hazámban. Nagy megkönnyebbüléssel hallottam: elfogadta és támogatta a reformokat. Az egy évvel korábbi csernobili katasztrófa után, amelyet a Szovjetunió kizárólag nyugati segítséggel volt képes leküzdeni, Gorbacsov bizonyára rájött arra, hogy csak hasonló támogatással orvosolhatja a Szovjetunió rengeteg baját, és a reformok útjára lépett. Meghívást kaptunk az angol nagykövetségre, a walesi herceg és hercegné tiszteletére tartott fogadásra. Alkalmam volt velük pár szót váltani. Mindkettőjüket előnyösebb megjelenésűeknek találtam, mint a fényképeken. Diana hercegnő kissé félénknek látszott, Károly herceg viszont nagyon természetesen és barátságosan viselkedett. Márciusban útlevélnehézségek miatt Muchtar nem tudott engem elkísérni Zaire-ba; így egyedül repültem Kinshasába, és ott csatlakoztam Wilbert Verheyenhez, akivel onnan autóbuszon utaztunk tovább Inkiszibe, s ott örömmel látogattuk meg dr. Luwawu — most már majdnem teljesen kész — Szubud-klinikáját. Mivel Muchtar nem volt velünk, vacsora után Koka háza előtt, a nagy fa alatt, a férfiak kérdéseket tettek fel — ezúttal nekem. Másnap busszal mentünk Matadiba, onnét pedig Bomaába, ahol a többi között egy apácák által hátrányos helyzetű gyerekek számára fenntartott szép, tiszta iskolát látogattunk meg. Aznap éjjel egyszobás vályogkunyhókban szállásoltak el bennünket; ezek olyan piszkosak voltak, hogy egész éjjel az úgynevezett ágy szélén ülve virrasztottam. Kinshasából Dél-Afrikába repültem. Johannesburgban találkoztam Muchtarral, s együtt repültünk tovább Fokvárosba, ahol a tagok közül ió néhányan dicséretes vállalkozásokba fogtak. Onnét tértünk vissza Portugáliába. Alig pár nappal később Guyjal Magyarországra repültünk. A margitszigeti Thermál Szállóba mentünk gyógykezelésre — őrá valóban rá is 383

fért, de nem akart nélkülem menni. Élveztük a reggel nyolckor kezdődő különböző kezeléseket, délutánonként pedig felmentünk a Várhegyre, ahol sétálgattunk, felkeresve kedvenc helyeimet. Forró csokoládét ittunk a kis Ruszvurm cukrászdában, amely pontosan olya n volt, mint fiatal koromban, egészen kiváló mákos, diós, meggyes és túrós réteseivel. Mindig örültem, ha a vendégszerető Létay István barátunknál vacsoráztunk, akinek szakácsnője egyszerűen utolérhetetlenül készítette el a libamájat és a rántott csirkét. Volt sofőr-inasunk, Tornyi Mihály, kocsin elvitt bennünket és Andrássy Ilonát Kenderesre; ott meglátogattam azt az idős házaspárt, akik annak idején a Horthy-kúria házvezetői teendőit látták el. Országh Sándor akkor már nyolcvankilenc, a felesége, Mariska pedig nyolcvannégy éves volt. Amikor váratlanul, bejelentés nélkül megérkeztünk, könnyezve öleltek át engem. Ezután Jászberénybe mentünk, ahol Pálos Antal kanonokkal ebédeltünk. hat évvel azelőtt a családi kripta helyreállítási munkálatait felügyelte, és most már visszavonultan élt. Háziasszonya, Veronka, pompás ebédet készített számunkra, amely után házigazdánk olyan szép és megható történeteket mesélt, hogy csak nehezen tudtam elszakadni tőle, és visszaindulni Budapestre. A mi drága Mihályunk vitt ki bennünket a repülőtérre, így indultunk vissza Portugáliába. Ebben az évben a ramadán április végén kezdődött. Az indonéz Garuda repülőjárattal utaztam Jakartába. Szerencsémre négy üres ülés volt mellettem, és szinte végigaludtam az utat — kellemes volt ez egyszer pihenten megérkezni. Sharif várt a repülőtéren. Noha gyakran leveleztünk, sok mondanivalónk volt egymásnak, mivel az előző évi ramadán óta nem találkoztunk. Sok látogató jött Csilandakba; nagy öröm volt a kolumbiai, perui, brazil és argentin tagokkal találkozni. Sokan elmentünk a Csilandaktól húsz kilométerre lévő Pamulangba, hogy megnézzük az indonéz tagok által Bapaknak épített új házat. A bejáratnál éppen akkor fejeztek be egy óriási, üvegfalú „pendopót" (hagyományos jávai nyitott falú csarnokot), amelyet a latihánok és a gyűlések céljára szántak. Ekkor, egészen váratlanul Bapak besétált a tágas nappaliba, és a bezsúfolódó tagoknak kötetlen előadást tartott. Hívta a háttérben álló Sharifot, hogy tolmácsoljon. Fiam ehhez egyébként is kitűnően értett, de talán e rendkívüli alkalommal nyújtotta a legjobb teljesítményt: tökéletesen tolmácsolt, gyönyörűen beszélt. Bapak előadásában utalások hangzottak el a halálról, de — furcsa módon — egyikünk sem figyelt fel rájuk. Bapak azt mondta: üdvözölni kívánt bennünket az új „pendopó"-ban, de mivel az üvegezés még 384

nem készült el, túl huzatos hely volt ez az olyan ember számára, aki a muzulmán naptár szerint csaknem nyolcvankilenc éves. Hozzátette még: eljutott arra a pontra, ahol azt lehet mondani, a halállal néz szembe, Élete két folyamatot tartalmaz: az e világi életet és a halálban való életet. Békét érzett, de az több volt, mint béke; tudatosságot érzett, de az több volt, mint tudatosság; nem akart azonban többet mondani erről, nehogy a felesége aggódjon. Nem volna értelme teljes egészében leírni azt, amit Bapak még nekünk mondott, mert a lejegyzett szavak nem adhatnák vissza kellőképpen a tartalmat. Számomra az a délután elmondhatatlanul nagy élmény volt. Olyan volt ez, mintha Bapak mindenkinek külön segítséget nyújtana. Azt mondta nekünk: „Ne aggódjatok, mert amit ebben a latihánban kaptok, az ténylegesen összhangban van azzal, amik vagytok. A latihán révén egyre inkább tulajdon magatokká lesztek; egyre tökéletesebbek. Isten adhatja meg nektek, amire szükségetek van, de Istent nem lehet erre kényszeríteni, mert kizárólag Ő van tisztában valamenynyiőtök igazi képességeivel. Ezért az iránt, amit kaptok, türelmesnek, elfogadónak és alázatosnak kell lennetek... Az előrelépés alapja a türelem és a szorgalom... Ne felejtsétek, hogy Istennel s nem Bapakkal álltok szemben. Legyen bátorságotok szabadnak lenni. Legyen bátorságotok szembenézni a Mindenható Isten hatalmának nagyságával." Ebben az évben Bapak különösen nagy figyelmet fordított ránk nem sejthettem, hogy ez lesz az utolsó ramadán, amikor még fizikailag jelen van. Alkalmam nyílt Shariffal hosszasan elbeszélgetni az életéről, mivel ő és Hartati mindjobban elidegenedtek egymástól, és már a válás lehetőségére is gondoltak. Guy — és nagy halom levél — várt rám Portugáliában. Ekkor kaptam hírt Ellamami elhunytáról is. Zürichbe repültem, hogy találkozzam testvéreimmel, Évával, Myróval és Syával. Mindannyian Sya küsnachti lakásában laktunk, és együtt készítettünk ebédet annak a sok embernek, aki részt vett Mami temetésén. Végre megpihenhetett. Imádkoztam, hogy békében legyen. Miután Éva és Myro elutazott, még két napig maradtam Syánál. A történész Gosztonyi Péter jött látogatóba a feleségével, Ivonne-nal, akivel akkor találkoztam először, és akit mindjárt megkedveltem. Bapak születésnapján, június 22-én repültem vissza Lisszabonba. A portugáliai Szubud-csoport, mint mindig, most is vacsorával ünnepelte 385

ezt a napot. Az előző éjszakán Soleah álmot látott, és ebben azt az csúcsát. (Indonéziában a születésnapi torta helyett gyönyörűen üzenetet kapta, hogy süssön kenyeret, és ossza szét a vacsoránál. Még feldíszített rizshegyet készítenek, majd az ünnepelt levágja a tetejét, és mindenkinek ad egy-egy darabot.) sohasem sütött kenyeret, de követte az álomban látottakat, és azna;) Bapak mindkét kezét felemelve annyit mondott: „Sudah, sudah, este a Szubud-központban csakugyan mindenkinek adott egy-egy darabot a kenyérből. Csak később tudtuk meg, hogy Bapak pontosan sudah". (Ennek a szónak több jelentése van az indonéz nyelvben: befejeztetett, kész, elég.) Integetett mindenkinek, és lassan visszainakkor halt meg, de a jelenet már korábban is sokakat valamiképpen az dult a szobájába, de félúton visszafordult, és ismét integetett. utolsó vacsorára emlékeztetett. Hétórás az időeltérés Portugália és Indonézia között. Éjfélkor Muti férje, Raymond elmondta: „Mindannyian elvakítva; teljesen nyuMuchtar hívott fel, aki Spanyolországból értesült Bapak váratlan elgodtan viselkedtünk. Eszembe sem jutott, hogy Bapak meg fog halni." hunytáról. Azonnal felhívtam Sharifot, s tőle megtudtam: Bapak az Csilandakban és Pamulangban néhányan olyan erős rázkódást éreztek, autójában halt meg a kórházba menet. Reggel négyig erős latihánban mintha földrengés lenne — de ez nem volt földrengés. A Davanzo család ugyanazt érezte akkor Chilében. voltam, és mély békességet éreztem. Ezután lefeküdtem, s reggelig aludtam. Amikor felébredtem, csillapíthatatlanul zokogtam annak Azt mondták Bapaknak, hogy tanácsos lenne, ha kórházba menne. tudatában, hogy soha többé nem láthatom drága Bapakunkat. Ebbe ő beleegyezett. Besegítették egy tolószékbe, és saját erejéből Mi is volt ez az érzés, ami minket — Szubud-tagokat — Bapakhoz szállt be az autóba. Bapak, az orvos és Ibu Mastuti hajnali háromkor indult vele el, s unokája, Adji vezetett. Hosszú ideig és gyorsan haladfűzött? Nagyon nehéz leírni, és alig lehet szavakat találni arra, amit Bapak tak az üres utakon. Bapak egyre gyengébb lett. Mire a kórházba értek, jelentett és továbbra is jelent számomra. Aki nem ismerte, annak elvesztette az eszméletét. Az orvosok megpróbálták magához téríteni, de már túl késő volt.. lehetetlen felfognia azt az átfogó szeretetet és tökéletes megértést, ami belőle áradt, mert arra nincs emberi mérték. Biztos voltam benne, hogy mélyen belénk látott, és a közelében lenni a kegyelem derűs állapotát Az élet otthon a megszokott módon folytatódott. Mint minden évben, most is nagy adag befőttet készítettem Guynak a kertünkben termett jelentette. Megtudtam: azon az emlékezetes napon Bapak házában sokan kékeserű narancsból. A marmeládom és befőtteim nagyon kedveltek szülődtek a születésnap megünneplésére, de a jelenlevők arról értesülvoltak, sohasem tudtam eleget csinálni belőlük. tek, hogy Bapak nincs jól, és nem tudták, részt tud-e majd venni az Váratlan problémát kellett megoldanom. Nicky sógorom éhségünnepségen. Naplemente előtt az állapota rosszabbra fordult. Több sztrájkba kezdett, ezzel kívánt véget vetni életének. Tudtam, ez a száz Szubud-tag, a világ minden tájáról, valamint Indonéziából volt ott i hangulata nem tart sokáig — nem volt Gandhi típusú —, de komolyan a „pendopó"-ban és a környező kertben. Bapak fia, Mas Haryono min- 11 kellett vele beszélnem. Nem tudom, hogy az én rábeszélésem hatott-e, mindenesetre másnap ismét enni kezdett. denkitől elnézést kért apja nevében, hogy nem lehet velük. Bapak azonban, visszautasítva a tolószéket, hálószobájából a hallra Október végén Marzuki Andujar Gabori — egy magyar származású néző belső erkélyre sétált. Amikor ezt váratlanul bejelentették, azt is kolumbiai Szubud-tag — meghívott Kolumbiába. Arra kért, legyek hat közölték, hogy Bapak az erkélyről szeretne mindenkit üdvözölni, és hónapos kislányának a keresztanyja. Ezt az alkalmat egyúttal arra is felodamehetnek a házba elénekelni a „Happy birthday"-t. Ilyen alkal- használtam, hogy útközben meglátogassam Venezuelát, ahová már makkor az emberek általában siettek volna, hogy az elsők között régen invitáltak. legyenek, de ezúttal nem így történt. Nagyon lassan haladtak a ház Hajnali négykor hagytam el Caracast, s négy órával később érkeztem felé, s mindenki a saját anyanyelvén énekelt. Többen közülük később Bogotába. A kiterjedt Bustillo család számos tagja várt rám. Elvittek elmondták nekem: alig tudtak énekelni, mert sírva fakadtak, amikor vidéki házukba, amelyben nyüzsögtek a különböző korosztályokhoz meglátták a törékeny és gyenge Bapakot, amint a balkonon ülve tartozó Bustillók. Kellemes volt ennél a nagy családnál lakni. A vimosolygott rájuk. Bapak ezután felállt, s a családtagok támogatták, Részletek a Remembrances of Bapak's Last Days című könyvből. (Emlékezés miközben leszelte a mellette lévő asztalon álló hagyományos rizshegy Bapak utolsó napjaira; Starlight Press, 1987.) 386

387

szonylag fiatal szülőkön kívül tizenegy gyermekük tartozott hozzájuk akiknek többsége maga is házas volt már, több gyermekkel. Az egész család áttért az iszlám vallásra, és kora reggel a legidősebb fiú, Hassan hívta imára a famíliát, amelynek tagjai a ház minden részéből odasiettek imaszőnyegükkel, hogy közösen végezzék el a hajnali imádságot Mindannyian Kalimantanba (Borneóba) szerettek volna kivándorolni. hogy részt vegyenek a Bapak által a térségre kidolgozott tervek megvalósításában. Mansur, a család „pátriárkája", elmondta nekem: el szeretné adni textilgyárait, és az egész család együtt vándorol majd ki. Minden szükséges tudás együtt volt a csoportban — földművesek kőművesek, ügyvéd stb. is akadt közöttük. Elmondtam neki: ismerem' a kalimantani körülményeket, és azt tanácsolom, várjon még, ne adjon el semmit, amíg Indonéziában nem tisztázódik a helyzet. Néhány évvel később megköszönte tanácsomat. Marzuki Andujar autóval elvitt Caliba, ahol a felesége, Haidi várt bennünket. A lányukat, Isabel-Osannát másnap keresztelték meg a helyi katolikus templomban. Örömmel vállaltam a keresztanya szerepét az én kedves barátaim családjában. Ezután két napot a helybeli Szubudcsoporttal töltöttünk, majd visszatértem Bogotába, és onnan Miamin át Kanadába repültem. A torontói magyar közösség hívott meg, hogy ott is olyan előadást tartsak, mint egy évvel korábban New Yorkban. Vörösváry István és Irén nagyszerűen gondoskodott rólam ottlétem alatt. Ók a nyugati világ legnagyobb magyar nyelvű hetilapjának, a Kanadai Magyarság-nak a kiadói voltak — ennek a kitűnő újságnak nagy olvasótábora volt a világ minden táján. A Park Plaza Hotelben szállásoltak el, s lakosztályomban még írógép is volt. Egynapi pihenő után nyugodt körülmények között gépelhettem le előadásomat. Százötven magyar jött el az Old Millbe koktélra és büfévacsorára. Ezt követően egy óra hosszat beszéltem, s az előadás jól sikerült. Kellemesen éreztem magam, tudtam, hogy jó visszhangot keltett az előadás, mert utána még sok emberrel beszélgettem.. Igen élvezetes hetet töltöttem Torontóban. Megmutatták a Magyar Házat, ezt a hatalmas épületet, amelyben iskola, múzeum, könyvtár, valamint egy óriási terem kapott helyet. Az utóbbinak a közepén a csillár — egy lelkes hazafi ajándéka — a magyar korona óriási másolata volt. Eljutottam a torontói Szubud-házba is; ott meglátogattam a helyi csoportot. Torontóból Bostonba repültem, ahová Sharif valamivel korábban érkezett Jakartából néhány napos üzleti útra. Leonard unokám ott dol• Függelékben: olvasói levél a Magyarság 1987. november 28-i számában. 388

gozott, míg Manuela unokám a közeli Wellesley Egyetemen tanult közgazdaságtant. Ez a családi összejövetel volt ennek a nagyszerű utazásnak a csúcspontja. Az időjárás is szerencsésen alakult — melegen sütött a nap mindenütt, ahová mentem, noha pár nappal odaérkezésem előtt Bostonban hóvihar tombolt. 1988 volt a nemzetközi segítőként eltöltött utolsó évem. A következő Szubud-világkongresszust az ausztráliai Sydneyben tartották 1989 januárjában, s ezen egyúttal új nemzetközi segítőket választottak. Számomra egy utolsó év volt tele utazással. Egyszer-egyszer Írországba, Németországba, Indonéziába, Olaszországba, az Egyesült Államokba, Lengyelországba, Magyarországra, Belgiumba, Hollandiába, Új-Zélandra és Ausztráliába mentem, kétszer Spanyolországba, Zaire-be és Angliába. Élénken emlékszem mindegyik látogatásomra, de mindössze azokra térek ki, amelyek valamilyen szempontból érdekesebbek. Nemzetközi segítőtársam, Raphael Hoegh Krohn 1988. január 24-i váratlan elhunyta mindannyiunkat, akik ismertük, lesújtott. Sok közös utazásunk során nagyon megkedveltem, és nagyra becsültem. Február végén Muchtarral újabb tíznapos látogatásra mentem Zairebe, ahol nem csupán Bapak, hanem Raphael haláláról is sokan kérdezgettek. Sokat tudnék elmondani Raphaelről, akivel közel nyolc évet dolgoztam együtt; vele könnyű volt együttműködni. Például első hosszú afrikai utunk kezdetén megkért arra, hogy mindig bökjem meg a könyökömmel, ha úgy gondolom, hogy túl sokat beszél. Valódi csodaként jellemezte azt, amit „kapott", és megindító módon fejezte ki mély háláját Bapaknak, amiért a latihán ajándékát, „a szeretetnek ezt az igaz érzését, ami lehetővé tesz mindent", elhozta nekünk. Öt perccel éjfél után hagytuk el Kinshasát, és reggel hatkor a jókedvű Guy várt ránk a lisszaboni repülőtéren. Mindössze néhány napom maradt arra, hogy különböző ételeket készítsek neki, mielőtt Daniel kollégámmal nagyszabású angliai körútra indultam. Nagypénteken értem haza, és húsvét vasárnapján tojásokat dugtam el a kertben Fernanda nevű alkalmazottunk kis lányának, Joanának remélve, hogy egyszer dédunokámnak, Lorennek is megszerezhetem majd ezt az örömet. Nicky ügyeit intéztem, Guynak főztem, és készülnöm kellett szokásos évi indonéziai utamra is. A ramadán első napján utaztam Indonéziába. A repülőgépen kellett elkezdenem a böjtöt, nem a legkellemesebb körülmények között, 389

mivel körülöttem nagyon hangos és sokat evő hollandok ültek. Aztán Rómában sztrájk volt, és ebből adódóan többszörösen késtünk. Szegény Sharifnak kétszer is ki kellett mennie a jakartai repülőtérre mire végre éjfélkor megérkeztem. Egy immár üres házba vitt haza' amelyet a hónap végétől bérbe kívánt adni. Egyedül voltunk, mert ő és Hartati már külön éltek: menyem egy másik, kisebb házat bérelt Csilandakban. A család számára nagy jelentőségű este volt két nap múlva, amikor Sharif elment Hartatihoz, és megegyeztek abban, hogy elválnak. Sharif elmondta nekem, hogyan zajlott le ez a találkozás. Másnap meglátogattam Hartatit, elmentünk sétálni, és hosszú, hasznos beszélgetést folytattunk. Nagyon örültem, hogy végre véget vetettek a bizonytalanságnak. Sharif egyszer már tudatta velem, hogy kapcsolatuk kezdettől fogva nem volt jó, és ő már akkor ráébredt: nem illenek egymáshoz. Normális körülmények között valószínűleg néhány év múlva elváltak volna. Fiam azt mondta: igazából a Szubud segítette hozzá őket ahhoz, hogy huszonnyolc évig éljenek együtt, és biztos, szerető otthont teremtsenek gyerekeiknek, amíg azok el nem elérik a kort, amikor már önállóan élhetnek. Nyilvánvaló volt: semmi sem tudja őket újra összehozni. Örülhettünk, hogy legalább barátságban váltak el. Már hosszú ideje teljesen más volt az érdeklődési körük, és mindig külön utakon jártak. Sharif egy ízben azt írta nekem: éppen az imént mentek el egymás mellett úgy, hogy Hartati Indonéziából utazott valahová repülőn, ő pedig éppen oda tartott... Következő utam Budapestre vitt, ahol sokan vártak a repülőtéren. Grazyna egyszerű lakásában szálltam meg. Tornyi Mihály és felesége, Juci vitt el kocsival Kenderesre a családi kriptához. Ott találkoztam Magyar Piroskával, a drága asszonnyal, aki a kriptát évek óta rendben tartotta, és mindig friss virágot vitt oda. Nem tudom eléggé megköszönni kitartó odaadását. Amikor korábban Budapesten jártam, Burián László által Pistáról és Miklóspapáról készített két nagyszerű olajfestményt kaptam vissza. Eléggé megrongálódtak, amikor valaki a legrosszabb kommunista időkben budapesti látképeket ragasztott rájuk, hogy elrejtse őket, és amikor, később, évekig, egy poros raktárban hevertek. Mihály egyik festőművész ismerőse vállalkozott a képek restaurálására. Tökéletes munkát végzett. Csodálatos ajándék volt számomra ez a két portré - és Portugáliába szerettem volna vinni őket. Hogy elkerüljem a kellemet390

lenségeket, amelyekben egyszer már részem volt a repülőtéren, megpróbáltam hivatalos engedélyt szerezni. Az illetékes hivatal a királyi várban működött. Furcsa volt Mihálynak és persze nekem is, amint akár egy álomban - besétáltunk együtt a várba, és Mihály hozta a két festményt. Mindkettőt a hivatalban kellett hagynunk, hogy az olajfestmények kiviteléről döntő bizottság megnézhesse őket. Néhány nap múlva kellett visszamennünk értük. Előre közölték velem, mennyibe kerülne, ha az engedélyt megadnák, így a kért összeggel együtt mentünk oda. A pult mögött ülő fiatal lány azonban közölte, hogy noha az engedélyt megkaptam, nem kell fizetnem érte. Meglepetésemet látva hozzátette: a bizottság úgy döntött, hogy az én esetemben kivételt tesz. Nagyon meghatódtam. Amikor kimentem, hogy átvegyem a festményeket egy barátságos idős hivatalnoktól, pénzt adtam Mihálynak azzal, hogy adja azt át a raktárosnak. Ő azonban visszautasította a borravalót, mondván: „Nem vehetem át - az ő katonája voltam." Nem találtunk szavakat. Mihállyal együtt könnyes szemmel jöttünk ki a palotából. Arra, ami történt, igazán nem voltunk felkészülve. Megittunk még egy kávét, régi emlékeket felidézve, s csak ezután mentünk haza. az saáa.l rá Találkoztam a színésznővel, Gyöngyössy Katalinnal, aki az Októberi nap című filmben engem személyesített meg. Megkérdezte, mit gondolok az alakításáról. Oszintén közöltem vele, hogy véleményem szerint kissé keményen személyesített meg. Azt válaszolta: mivel akkor még nem ismert, úgy játszott, ahogyan megkívánták tőle, de ha a felvételek előtt találkozott volna velem, másként formálta volna meg a szerepét. Azt is elmondtam neki, hogy soha nem fenyegettem meg ujjammal az apósomat, és soha sem mondtam neki, hogy mit tegyen. A gyors felfogású Katalinnal élvezet volt társalogni. Ismét Mihály vitt ki a repülőtérre. Sokan jöttek ki búcsúztatni. Guy várt Lisszabonban, ahol 33 °C-os hőség volt. Brüsszeli meghívásra kellett elkészítenem az ottani magyar közösség előtt tartandó előadásomat. Október 13-án repültem oda, és Éva nővéremnél szálltam meg. Egynapos pihenés után Myro nővérem és Nicky sógorom leánya, Nicolette is csatlakozott hozzánk; együtt mentünk a találkozóra. A Magyar Ház zsúfolásig megtelt, és úgy láttam, a közönség figyelmesen és lelkesen hallgatta egy óra hosszat tartó előadásomat. Rövid szünet után a közönség által feltett kérdések következtek. Minden nagyon jól ment, és az este kedves barátainknál, Rozann és Giselbert Schmidburgnál kellemes vacsorával végződött. 391

Brüsszelből vonattal Hágába mentem, s Daniel Belaar Spruyt nem_ zetközi segítőtársamnál laktam. Rendkívül különös dolog történt ott-tartózkodásom során. Miután visszavonultam szobámba, meglepésemre valami olyan bűzt éreztem, mint amilyen a romlott ételé. Atkutattam az egész szobát, de semmit sem találtam. Ekkor kopogtak az ajtómon, Daniel jött be, és közölte: feleségével elhatározták, hogy jobb lesz, ha figyelmeztetnek engem abban a szobában szellem van, amely időnként bűzzel hívja fel magára' a figyelmet. A ház történetéből azt a következtetést szűrték le, hogy egy itt meghalt férfi szelleme térhet időnként vissza. Jóllehet az utóbbi időben nem jelentkezett, jobb, ha ezt elmondják nekem — tették hozzá. Remélik, hogy mint Szubud-tag, nem ijedek meg ettől. Azt válaszoltam, hogy ha bűzzel jelentkezik a szellem, akkor itt van, mert az utóbbi tíz percben mást sem csináltam, mint megpróbáltam kideríteni, honnan ered a förtelmes szag. Érdekes módon semmilyen bűzt nem éreztem attól a pillanattól kezdve, hogy Daniel belépett a szobába. Azt tanácsolta, a legcélszerűbb lenne tudomást sem venni az egészről, ha pedig a szellem mégis visszatérne, rövid latihánt kell csinálni, és kérni, hogy távozzék békében. Ez ugyanis már korábban is bevált. Daniel jó éjszakát kívánt, és elment. A bűzt hamarosan ismét éreztem, de nem zavartattam magam. Daniel tanácsát követve rövid latihánt csináltam, és megkértem a szellemet, menjen békében. Hozzátettem, hogy imádkozni fogok érte. Ezt meg is tettem, majd lefeküdtem, és mélyen aludtam egész éjjel. Reggel, annak tudatában, hogy ilyen élményekről nem jó elgondolkozni, nem is foglalkoztam többet az egésszel. Mindössze annyit mondtam Danielnek: tanácsa jó eredménnyel járt. Visszatérve Portugáliába Guy és én hosszan elbeszélgettünk Nickyről, aki nem volt boldog a jelenlegi helyén. Nem kedvelte az aszszonyt, aki főzött rá, és rájöttünk, hogy az embereknek nincs türelmük depressziós hangulatának elviselésére, és gyakran gorombák vele. Nagyon meghatott Guy javaslata: vegyük magunkhoz Nickyt. Én magam soha nem javasoltam volna ezt, mert nem akartam Guy magánéletét megzavarni sógorom időnként terhes jelenlétével. Guy azonban elhatározta, hogy Nickynek rendes otthont biztosít, és azt mondta, még szégyelli is magát, amiért nem ajánlotta ezt fel korábban. A helyzet most javult, mert Nicky most már csak ritkán hagyta el szobáját, s volt egy üres szobánk fürdőszobával a ház egyik félreeső részén. amelynek két ablaka a távoli óceánra nyílt. Guy teljesen rendbe hozatta ezt a helyiséget. Új ágyat és beépített szekrényt vitetett be, én pedig 392

kényelmes, bőr karosszéket rendeltem Nickynek a kedvenc vörös színével, valamint televíziót és olvasólámpát. Amikor minden készen állt, elmondtuk Nickynek a tervünket, és ő azt örömmel el is fogadta. Kitűnő döntésnek bizonyult ez, mert Nicky megváltozott abban a pillanatban, amikor beköltözött hozzánk. Mindennel meg volt elégedve, kedvelte a kosztot, és szinte úgy érezte, hogy a saját házában él. Erre akkor jöttem rá, amikor egyszer megkérdezte tőlem, milyen messzire van az én házam. Amikor azt mondtam, hogy „itt a saját házamban vagyok, Nicky", azt válaszolta: „Ó, nem, ez az én házam." Természetesen ráhagytam a dolgot, és csak annyit mondtam neki, hogy a közelben lakom. Nicky ekkor nyolcvanegy éves volt, de már majdnem teljesen elvesztette emlékezőtehetségét. Olvasott vagy tévét nézett, és állandóan dohányzott. Ez utóbbit nem volt könnyű elviselni. Időnként fuldokoltam a füsttől, noha nyáron jobb volt a helyzet, akkor ugyanis mindkét ablakot nyitva hagyhattam. Két könyvet olvasott Nicky újra és újra: rendkívül élvezte Bókay János Pucciniről írt életrajzi regényének, a Bohémek és pillangók-nak szép magyar stílusát, a másik könyv pedig édesapja emlékiratainak magyar kiadása volt. Sokszor elmondta nekem, mennyire sajnálja, hogy apjának annyi nehéz helyzettel kellett szembenéznie. Egy hosszabb zaire-i látogatás után Portugáliába visszatérve Nickyt elégedettnek találtam. Az én Fernandám odaadóan viselte a gondját. Időközben Guy megszervezte, hogy Hongkong érintésével ÚjZélandba repüljünk, és a karácsonyt Helena unokámmal töltsük, majd onnan Ausztráliába menjünk pihenni. Azután maradhatok Sydneyben, ahol a Szubud-világkongresszust január 16-a és 30-a között tartják. Nagyon meghatott ez a gondos tervezés. Ráadásul, mivel Guyjal együtt utaztunk, a pénzt, amit a Nemzetközi Szubud Bizottság az én repülőjegyemre költött volna, újabb zaire-i kiküldött utazására lehetett fordítani. A dolgok csodálatos módon mindig megoldódtak. December 16-án Guy és én Londonon át Hongkongba repültünk. Három emlékezetes napot töltöttünk ott; a remek Park Hotelben szálltunk meg. Kiváló kínai ételeket ettünk, és nagyon jólesett, hogy az emberek barátságosak, vidámak voltak, s hogy olajozottan ment minden. Ezután Új-Zélandba repültünk; Helena unokám, a férje, Mitchell, valamint Loren nevű fiuk várt bennünket Aucklandben, és vitt el a szállodánkba. Nagyon élveztem mindent: az éttermekből hazahozatott kínai ételeket, a Helenával való vásárlást, s azt is, hogy találkozhattam Mitchell 393

rendkívül rokonszenves szüleivel és családjával. Külön örömöt szerzett, hogy segíthettem a dédunokámnak, Lorennek szánt karácsonyfa feldíszítésében. Nagy családi vacsorán vettünk részt a szentestén He.. lena házában. Nagymamaként nagyon boldog voltam, amikor Helenával együtt mentem latihánra a Szubud házba. Az egy hét villámgyorsan eltelt, és már tovább is repültünk Sydneybe, ahol gyönyörű időben körutat tettünk a kikötőben, élveztük a pompás panorámát. Másnap Guy és én északra, Cairnsbe repültünk, és egy év végi kerti ünnepséget mellőzve, korán lefeküdtünk. 1989-ben, az év első napján fantasztikus esőerdőn mentünk át autóval, majd a Barrine-tavon hajóztunk, és végül a gyönyörű látványt nyújtó Kuranda-vasúton tértünk vissza Cairnsbe. Milyen csodálatos ország! A következő tizenegy napon pihentünk, s a kellemesen meleg tengerben káprázatos korallok fölött búvármerüléseket végeztünk. Elmentünk Dunkba és a Magnetic-szigetekre; meglátogattuk a Barrier Reef Wonderlandnél található hatalmas akváriumot. A Koala-parkban kengurukat, koalamedvéket és kakadukat néztünk, s onnan a South Molle szigetén lévő kellemes üdülőhelyre mentünk. Végül visszatértünk Sydneybe. Guy onnan hazarepült Portugáliába, én pedig a városi egyetem St. John's College-ába mentem, hogy bejelentkezzem a nyolcadik Szubud-világkongresszusra. Nagy örömmel üdvözöltem a világ minden részéből összegyűlt tagokat. Ráadásul Leonard és Manuela unokám is megérkezett. Ez volt az első világkongresszusunk Bapak fizikai jelenléte nélkül. A többség nem tudta, hogyan zajlik le majd így a találkozó. Bapak példát mutatott arra, milyen módon kell ilyen kongresszusokat rendezni, de ezúttal, ha lehet, minden még jobban ment, mert magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést, nem vártunk útmutatásra. Naponta kiadtak egy World Congress Newsheetet (világkongresszusi értesítőt), ezt mindenki megkaphatta a reggelinél. Csodálatosan szervezett bécsi bált is rendeztek, amelyre a valcerpartnereket már hónapokkal korábban kiválasztották. Manapság kevesen tudnak igazi Wiener Walzert táncolni, ezért kértek fel közreműködésre például engem is. Amikor Bécsbe küldött levelemben azt írtam, hogy véleményem szerint csak fiataloknak kellene táncolniuk, mivel a hagyományos bál az első bálozók bemutatását szolgálta, és hogy még a kötelező fehér ruhám sincs, hamarosan egy gyönyörű estélyi ruhát kaptam postán. Még jól is illett rám! Az ajándék mellett üzenetet talál394

tam azzal a megjegyzéssel, hogy immár semmilyen kifogással sem utasíthatom vissza a meghívást. Szerencsémre nagyszerű párom akadt a keringőre Muchtar Martins személyében. Aznap este a férfiaknak kötelező volt a frakk, béreltünk tehát egyet Leonard unokámnak, akinek a karján büszkén vonultam körbe a bálteremben. Amikor az új nemzetközi segítőket megválasztották, az én megbízatásom lejárt. Tanúja voltam már annak, hogy több ilyen segítő nagyon szomorúan hagyta ott ezt a munkát, amely sok utazással és egyfajta kiváltságos helyzettel járt. Örültem, sőt meg is lepődtem, hogy a távozás semmi ilyen érzést nem váltott ki bennem. Noha odaadóan és élvezettel végeztem munkámat, rengeteget tanultam, és számos életre szóló testvéri kapcsolatot létesítettem e tíz év alatt, természetesnek és helyesnek éreztem, hogy helyi segítőként térjek vissza Portugáliába. Az elmúlt tíz év alatt megerősödött és bebizonyosodott számomra a latihán ereje, láttam csodálatos hatását a különböző származású és vallású embereken. Otthon a virágzó mimózafák aranyló pompája fogadott kertünkben. Kedves barátunk, Hubay Edle éppen akkor halt meg, és tudván, menynyire szerette ezt a virágot, hatalmas csokor mimózát vittem abba a kápolnába, ahol felravatalozták. Biztosra vettem: Edle nagyon hiányozni fog nekünk. Február 14-én Sharif és Tuti — Isni Astuti Wirjohudojo — csendben összeházasodott Indonéziában. Még engem is csak az esemény után értesítettek, noha tudták, hogy áldásomat adom egybekelésükre. Mindenki láthatta: Tuti és Sharif jól illett egymáshoz; sokéves barátság is összefűzte már őket, és boldog életet érdemeltek egymás mellett. Tíz év telt el azóta, s valóban boldogan, egymást jól kiegészítve élnek. Ugyanakkor jó barátságban maradtak Hartatival, aki bámulatosan tevékeny, s mindannyiunk szeretetét és tiszteletét élvezi. Magyarországon újabb változások történtek. Kádár János az utóbbi egy év folyamán fokozatosan elvesztette hatalmát és befolyását, s most a hírek szerint agyér-elmeszesedésben szenvedett. Júliusban halt meg. Néhány hónappal korábban Sharif felhívott Indonéziából. Közölte, hogy Magyarországra készül, de nem akar nélkülem menni. Ez volt az első hazalátogatása, és nyilván úgy gondolta, mindkettőnknek nagy élmény lenne, ha együtt lehetnénk ott. A Gellért Szállóban laktunk: ez a hely engem mindig a gyönyörű múltra emlékeztet. Nagyon meghatódtunk azon, ahogyan a szálloda 395

vezetősége fogadott bennünket. Sharifet és Tutit lakosztályba vezették és amikor fiam megjegyezte, hogy mindössze kétágyas szobát rendelt' közölték vele: egy Horthynak jobban megfelel a lakosztály, melyet vezetés bocsát a rendelkezésére! Sharif azért ment most, mert meg akarta szerezni a születési anyakönyvi kivonatát, amelynek az eredetije itthon maradt, amikor minket Németországba hurcoltak. Nehéznek látszott az ügyintézés, de minden kormányhivatalban nagyon segítőkészek voltak, és néhány napon belül a kezünkbe kerültek az iratok. Csodálatos — s számomra majdnem szürreális — érzés volt Shariffel és Tutival a Várhegyen sétálni, felkeresni a királyi palotát, Dísz téren álló „házunkat", ahol születtem, és együtt kóstolgatni a Ruszvurm cukrászda remek réteseit. Autót béreltünk, s gyönyörű időben elmentünk Kenderesre megnézni Sharif nagyapjának otthonát, a Horthy-kúriát és a családi kriptát. Elmentünk a Horthy család korábbi házvezetőihez, a kilencvegy éves Országh Sándorhoz és a nyolcvanhat éves Mariskához is, akikkel két évvel azelőtt már találkoztam. Ezúttal már előre értesítettem őket. Egyszerű, de gyönyörűen tiszta és rendezett parasztházban éltek a város külterületén. Kiadós „falusi" ebéddel leptek meg, az Országh család összes tagjának társaságában. Nagyon megható találkozás volt ez. Egyébként eléggé rossz úton és jó sokat kellett gyalogolnunk, amíg a házhoz értünk. Bizonyára elterjedt a látogatásunk híre, mert visszafelé többen kijöttek házukból, és kértek bennünket, menjünk be hozzájuk, ha csak néhány percre is. Ellátogattunk a családi kriptához, ahol a hűséges Magyar Piroska várt minket. Elmondta: gyakran kérik meg, hogy nyissa ki a kriptát, és mutassa meg a sírokat; sokan csak ezért jönnek Kenderesre, gyakran eléggé távolról. Felkerestük a helyi orvost, dr. Bakost is, akinek lányával két évvel ezelőtt meglehetősen furcsa módon találkoztam Portugáliában. Egy forgalmas cascaisi téren odajött hozzám, és angolul útbaigazítást kért. Amint elmagyaráztam neki az utat, felfigyeltem kiejtésére, és megkérdeztem, nem magyar-e. Igenlő válasza után megkérdeztem, honnan jött, mire azt válaszolta, Kenderesről. Meghívtam egy kávéra, és hosszú ideig beszélgettünk. Azon túl, hogy nagyon csinos lány volt, okos és tájékozott bőrgyógyásznak is bizonyult; felfedezett egy gyógymódot valamilyen bőrbetegség kezelésére, s éppen egy konferencián vett részt Portugáliában. Sharif és én találkoztunk az ő gyermekkori barátjával, Horváth Dénessel, a kormányzó szárnysegédjének fiával is, akivel a királyi palota kertjében játszott negyvenöt évvel azelőtt. 396

Kellemesen meglepődtünk, amikor hírét vettük, hogy az Európa Könyvkiadó szeretné megjelentetni Horthy Miklós emlékiratait Magyarországon. A kiadó igazgatója, Osztovits Levente, valamint a sorozatszerkesztő, Antal László keresett fel a szerződés ügyében. Antal úr óriási csokor virággal jelent meg, de megjegyezte, hogy nem mind tőle van a virág. Amikor ugyanis megvette, az eladó megkérdezte, kinek szánja, és amikor azt válaszolta, hogy nekem, a virágárus még hozzátett a csokorhoz azzal, hogy a többit ő küldi. Hosszú és eredményes megbeszélést folytattunk. Akkor még nem hittem volna, hogy Antal László ezen az én könyvemen végzett együttes munka során egyik legigazabb és legértékesebb barátommá válik. Angliába mentem, hogy ott töltsem a ramadán hónap egy részét Henry unokámnál Chorleywoodban. Nagy élvezetet leltem a közös böjtölésben és abban, ahogy elkényeztetett az unokám. A metrósztrájk és a késéssel induló repülőjárat ellenére végül is visszatértem Portugáliába. Újabb hírek érkeztek Magyarországról: június 16-án 12.30-kor az élet öt percre megállt. Megkondultak a templomharangok, megszólaltak a szirénák, és a járművek, valamint a gyalogosok némán megálltak ott, ahol éppen tartózkodtak, amint Nagy Imre miniszterelnököt és mintegy kétszázötven, a kommunisták által kivégzett mártírt — akiket jeltelen, közös sírba temettek a 301-es parcellában — újratemették. Negyedmillió ember rótta le a tiszteletét. Amikor a virágcsokrokat és a koszorúkat elhelyezték, az Ausztráliából, Új-Zélandból és más országokból érkező magyarok nevét is bemondták. Ezután a kivégzett áldozatok nevét olvasták fel. Megdöbbentő volt, ahogyan a nevek után elhangzottak a számok: „élt 20... 26... 30... 35 évet." Legtöbbjük munkás, tanár, egyetemi hallgató volt, de akadt közöttük református lelkész és egy újságíró is — számos név még ma sem ismert. A jelenlevőket megkérték, mindenki fogja meg a mellette álló kezét úgy, ahogyan a békés tüntetők tették 1956. október 23-án, amikor a forradalom megkezdődött. Ezután a hatalmas tömeg énekelte el a „második magyar nemzeti himnuszt", a Szózatot. A szívem mindig fájni fog a névtelen, bátor fiatalokért és gyerekekért, akik november 4-én szembeszálltak a szovjet túlerővel, a tankokkal. Ők is eszembe jutottak azon az emlékezetes 1989-es júniusi napon. Később a nyáron tüzek voltak a házunk mögötti sintrai hegyekben. Állítólag gyújtogatás történt. Írást találtak egy sziklán, amely szerint „az erdőknek egész nyáron égniük kell"... Harmincnégy tűzoltó halt meg a lángokban, amelyek hirtelen bekerítették őket. Nagyon aggasztó volt 397

F

ez. Egy hajnalon felkeltettem Guyt, mert láttam, hogy zsarátnokok hullanak a kertünkbe — a szél hozza őket a házunk mögött lángoló erdő felől. Nem tudtuk, kihozzuk-e az autót a garázsból, és egyáltalán mit csináljunk otthonunk megmentése érdekében. Csupán egy, a ház mögött húzódó út választott el bennünket az erdőtől, ahonnan rémületes zajjal rohamosan közeledett felénk a tűz. A szél ugyanis a nu irányunkba fújt. Rájöttünk: valamennyi tűzoltókocsi az út egyik felsőbb szakaszán dolgozik, és talán fogalmuk sincs a tűzoltóknak, milyen veszélyben forgunk. Beugrottam a kocsiba, elszáguldottam az úton az első tűzoltóig, és megkértem, jöjjenek a segítségünkre, mielőtt a lángok elérik a házunkat. Amikor visszaértem, elhatároztuk Guyjal, hogy kerti locsolótömlővel a kezünkben, azonnal megkezdjük az oltást. Szerencsére a legtöbb zsarátnok kialudt, mire földet ért, de tisztán láttuk az égő darabokat a sötétben, és odafutva egy söprűvel mindegyiket eloltottuk. Hirtelen az jutott eszembe: a legjobb dolog, amit tehetek, az, hogy latihánban legyek. Eljöttem a teraszról, és lassan, mély latihánban végigsétáltam a kerten. Meglehet, hogy egyébként is így történt volna, mindenesetre azért különös volt, hogy a hamueső nagyjából tíz perc múlva megszűnt. Végre megérkezett két tűzoltóautó, az egyenruhások tömlőiket az úszómedencénkbe eresztették, és elkezdték locsolni az út túlsó oldalát. Amikor az összes tüzet végül eloltották, a hegyek szomorú látványt nyújtottak — mindössze hatalmas, csupasz sziklák maradtak. Holdbéli tájon érezhettük magunkat. Magyarországra utaztam Miklóspapa emlékirataival összefüggő megbeszélésekre. Augusztus 19-én Andrássy Géza elvitt Kenderesre, hogy Pista sírjánál imádkozhassam tragikus halála negyvenhetedik évfordulójának előestéjén. Ezután őrült iramban hajtottunk vissza Budapestre, hogy még elérjük a nagyszabású Szent István-napi misét a Bazilikában, ahol első királyunk szent jobbját körmenetben vitték körül, mint a régi időkben — nagy élményt jelentett számomra. A Bazilikából a Fórum Szállóba mentünk, és egyik barátunk szobájának erkélyéről végignéztük a Gellért-hegyi tűzijátékot a Duna felett. A rakparton és a hidakon rengeteg, a látványra kíváncsi ember — helybeliek és turisták — nyüzsgött, s noha már számos tűzijátékot láttam. ehhez foghatót még soha: káprázatos vízesésként hatalmas görögtűz hömpölygött le a magasból a mélybe. A szállodában vacsoráztunk, és sokáig várakoztunk, amíg megindult ismét a közlekedés, s taxit tudtunk szerezni. 398

Pista inasa, Farkas Gyuri keresett meg. Megható pillanat volt amikor negyven év után először találkoztunk a Gerbeaud cukrászda előtt. Gyuri megemlítette a naplóját, és rendelkezésemre is bocsátotta. Már korábban utaltam rá, hogyan sikerült belőle később részleteket megjelentetni. 1998-ban jelent meg angolul, Ötven éve történt — Magyarország kormányzóhelyettese, Horthy István repülő főhadnagy tragikus halála címmel. Londonban meglátogattam unokáimat és a Lassalle családot. Léonard Lassalle-t Sydney-ben jelölték ki nemzetközi segítőnek, és az új segítő csoport úgy döntött, hogy én kísérjem el az első zaire-i látogatására. Sok mindent meg kellett tervezni és beszélni, s alig egy hónap választott el bennünket az indulástól. Ám váratlanul izgalmas élmény volt ismét úton lenni Zaire felé. Léonard Lassalle és Michael van der Matten már a katolikus Centre Bethanie-ban volt, amikor megérkeztem. Miközben a férfiak tanácskoztak, a városközpontban élelmet és vizet vettem, mert ezekre mindig szükség volt a szobáinkban. Egyedül mentem taxival (amitől a zaire-iak eltanácsoltak bennünket), de nem volt más választásom — és semmi bajom sem történt. Másnap dr. Luwawu jött értünk Inkisiből, s elvitt minket oda a minibuszán. Alig várta, hogy megmutathassa az elsősegélyhelyet és a gyógyszertárat, amely akkor már működött. Szokás szerint a Pegal Szállóban laktunk. Amikor Léonarddal, Michaellel végre nyugodtan megvacsorázhattunk a hotelban, hirtelen megjelent egy egyenruhás biztonsági ember, lecövekelt előttünk, és vadul körbeforgatta a szemét — gondolom, megfélemlítés céljából. Nem tudtuk, nevessünk-e, vagy ijedt arcot vágjunk. A hívatlan vendég azután közölte: megszegtük a törvényt, mert engedély nélkül hagytuk el Kinshasát, és az útleveleinket követelte. Léonardnak angolul mondtam, hogy nem adom oda az útlevelemet egy ilyen alaknak, de ő azt tanácsolta, tegyük azt, amit mond. Erre aztán átadtuk az iratainkat. A biztonsági ember mohón megragadta őket, majd meghagyta, hogy másnap reggel nyolckor legyünk az irodájában. Aztán ismét körbeforgatta a szemét. Szerencsére Lemba barátunk másnap reggel már hétkor jött, és amikor meghallotta, mi történt velünk, elrohant megkeresni dr. Luwawut, aki egyenesen a rendőrségre ment, és visszakövetelte az útleveinket, mondván, hogy a zaire-i szegényeket segítő külföldiek vagyunk. Dr. Luwawu jól ismert és köztiszteletben álló személy volt Inkisiben, így az útleveleket rögtön visszakapta, az a férfi pedig, aki elvette azokat tőlünk, mélyen hallgatott, fel sem mert nézni. 399

Miután meglátogattuk Matadit és Bomát, egy kis busszal készültünk Muandába. A járművet tizenkét személyes volt, de a sofőr harmincöt utast préselt be, hogy több pénzt keressen. Miközben az emberek tiltakoztak és a gépkocsivezetővel vitatkoztak, felhívtam Leonard figyelmét, hogy a velünk szemben ülő lány nagy üveglapot tart az ölében. Ez veszélyesnek látszott. Kértük a lányt, tegye azt a tárgyat máshová, amire azonban nem volt hajlandó; azt válaszolta, hogy hosszú ideig várt az ablaküvegre, és semmi pénzért sem válnék meg tőle. Abban a pillanatban elindult az emberekkel tömött busz, de úgy hogy néhányan még kívül is lógtak. Talán ha öt percet mehettünk, amikor egy vagy két gumi kidurrant, és a jármű aggasztóan jobbrabalra kezdett csúszni, majd egy mélybe vivő lejtő szélén megállt. Ha csak egy kicsit is továbbhalad, legurulunk. Abban a pillanatban, amikor a gumi kipukkant, a buszon mindenki egyszerre hangos imádkozásba kezdett. Most már valóban elakadtunk. Várnunk kellett, mígnem egy másik busz végül felvett bennünket. Négy óra alatt jutottunk el Muandába, de öröm volt viszontlátni Marie Claire-t és André Kiti-ki Menghit, aki ismét átadta nekünk a házát. Megmutatták iskolájukat, az École Maternelle Nkembót, és bevittek a gyerekek jól szervezett óráira is. Nagyot haladtak az előző év óta; javítottak az iskola állagán, és növelték a diákok létszámát. Muanda — az óceán partján — gyönyörű üdülőhely lehetne, ha az országban uralkodó állapotok megengednék. Megható, emlékezetes látogatás volt, részben Leonard Lasalle-nak köszönhetően, akivel öröm volt együtt dolgozni. Szerencsésnek éreztem magamat, hogy a Szubudban mindig ilyen kiváló társakkal tevékenykedhettem. Novemberben Helena unokám megszülte második fiát, Garrettet. Bár előtte nagyon félt, mert első szülését nagyon megszenvedte, mégis bátran úgy döntött, hogy otthon, állva hozza világra gyerekét, a férje segítségével. Aranyos kisfiúval ajándékozta meg a sors. Az év végén Guy és én Londonban találkoztunk Syával, és együtt repültünk Miamiba, ahonnan Karib-tengeri körutazásra mentünk. A hajón Bapak előadásait olvasgattam, és az egyikben azt mondja, hogy azokban, akik már egy ideje csinálják a latihánt, kellene lennie egy bizonyos szikrának, amelyet mások is észrevesznek. Elgondolkoztam azon, hogy vajon hol lehet bennem az a szikra, mert már több mint harminc éve csinálom a latihánt de őszintén bevallva még semmilyen nyomát sem láttam. Aznap este azonban az asztaltársaink, egy fiatal 400

színészházaspár vacsora közben váratlanul megkérték Guyt, hogy őszintén mondja el, ki vagyok, mert úgy gondolják, van bennem valami sajátságos, mint valami szikra! Ámulatomban nem jutottam szóhoz ... 1990. január 15-19-e között a Szubud-világszövetség elnöke, Varindra Vittachi elnökök a Globális Fórum hírszolgálati szekciójában, azon a Moszkvában megtartott jelentős konferencián, melyben a környezetvédelemről esett szó. A fórumot az ENSZ főtitkára nyitotta meg, és a gyűlés Mihail Gorbacsovnak a Kremlben elmondott nagy horderejű beszédével ért véget. Shariffal és Tutival rövid időre Magyarországra látogattunk. Sejtelmünk sem volt arról, hogy éppen a választásokat megelőző napon érkezünk. Aztán felötlött bennünk, hogy az emberek esetleg mégis azt hihetik, ez volt látogatásunk valódi célja. Mindenesetre érdekes volt jelen lenni, amikor a választások olyan kedvezően alakultak, és negyvenhat év után először létrejöhetett a szabadon választott kormány. Nemigen mertük kimondani, de komoly remény volt arra, hogy most már semmi sem gátolhatja meg a szabadság felé teendő utolsó lépést: a szovjet csapatok távozását az országból. Az Európa Könyvkiadóban Osztovits Leventével aláírtuk a szerződést Miklóspapa emlékiratainak kiadásáról, és egyeztettük a részleteket Antal Lászlóval, akivel nagyon eredményes megbeszéléseim voltak. Portugáliában azt a nyugtalanító hírt kaptuk, hogy Nicky fiatalabb lányát, Nicolette-et, meg kellett operálni. Kiderült ugyanis, hogy gyógyíthatatlan rákban szenved. Nicolette nemrég látogatta meg édesapját, aki rajongásig szerette őt. Lényegében ő volt az utolsó olyan ember, akihez Nicky ragaszkodott. Képtelen voltam tudatni vele az aggasztó hírt. Amikor pedig azon tűnődött, miért nem kap egy sort sem a lányától, néhány levelet gépeltem, és aláhamisítottam Nicolette nevét. O akkor már eljegyezte magát Kovács Gézával, de az esküvőről ilyen körülmények között szó sem lehetett. Géza fantasztikus módon viselte Nicolette gondját. Jó volt tudni, hogy állandóan mellette maradt, amíg Nicolette októberben meg nem halt. Nehezen fogadtuk el azt a tényt, hogy előbb távozott, mint nyolcvanhárom éves édesapja. A nemzetközi segítők ismét megkértek, kísérjem el őket Zaire-be. Természetesen örömmel tettem eleget a hívásuknak. Aprólékosan megterveztük az utunkat úgy, hogy közvetlenül délre, Muandába repülünk, hogy ezúttal elkerüljük a szörnyű autózást. A járatot azonban törölték, ezért aztán mégis gépkocsival kellett elindulnunk. Két autó is elromlott, aztán meg az egyik hátsó kerék szakadt le... Megfelelő szerszámok híján két órába telt, amíg visszarakták, de pár kilo401

méter megtétele után ismét leesett a kerék. Ott vesztegeltünk az Isten háta mögött, de a gondviselés segítségünkre sietett egy vadonatúj Land Rovert vezető német útmérnök személyében. Tizenhárman zsúfolódtunk be a kocsijába poggyászunkkal egyetemben, és így indultunk tovább. Végül, teljesen kimerülten, hajnali kettőkor érkeztünk meg André Kiti-ki Menghi muandai házához. A legszebb álmukból ébresztettük fel André és Marie Claire-t, akik ágyakat bocsátottak rendelkezésünkre, és italokat készítettek számunkra. Korábban a repülőtéren a „Nkembo"-iskolájukból való százhúsz gyerekkel együtt dalokkal és virágokkal vártak ránk... de a gép csak nem érkezett meg. A zaire-iak egyébként hozzászoktak az efféle dolgokhoz, így aztán jót nevettek az eseten. Visszatérve a kinshasai Selembaóba, elmentünk a közeli piacra, ahol lefényképeztem egy narancsot árusító és ráadásul narancsszínű ruhába öltözött asszonyt. Azonnal civil ruhás rendőrök vettek körül, és ott helyben letartóztattak. Ruagasoréval és Lusijah-val együtt voltam őket is bevitték a közeli őrsre. A Szubud-tagok meggátolták, hogy Leonard kövessen bennünket; azzal érveltek, hogy úgysem segíthet, és csak őt is elfognák. Szerencse, hogy tudok franciául, és minden kérdésre azzal válaszoltam: semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, nincs joguk ott tartani. Közölték velem, hogy tilos fényképeket készíteni (ez valótlannak bizonyult), és elvették a gépemet, hogy előhívják a filmet, s megnézzék, mi van rajta. Hozzátették: a rendőrőrs cellájában tartanak majd éjszakára. Ruagasore nagyszerűen viselkedett. Szótlanul ült mellettem mély latihánban - ezt tisztán éreztem. Iszonyú hőség volt. Miután hat órán át keresztkérdéseket tettek fel, megérkeztek a rendőrök a kinshasai központból, bezsúfoltak bennünket egy autóba, és a város közepén álló központi rendőrállomásra vittek. Útközben egy rendőrtiszt közölte, azért vettek át bennünket, mert veszélyben voltunk: a helyi rendőrség elsősorban a pénzünket kívánta megszerezni. A központban sokkal udvariasabbak, sőt még barátságosak is voltak. Engedélyt adtak arra, hogy éjszakára visszatérjünk a Sacré Coeur Bethanie-ba, de másnap reggel nyolckor nekem vissza kellett mennem az útlevelemmel. Közölték: addigra a felvételeimet előhívják, és a fényképezőgépemet is visszaszolgáltatják. Hozzátették, hogy jelentős összeget hozzak magammal... Megpróbáltam elmagyarázni: azért jöttünk, hogy a zaire-i szegényeken segítsünk, ez pedig nem lehetséges, ha át kell adnom minden pénzünket. A válaszuk az volt: „Nekünk is szükségünk van pénzre." 402

Elképzelhető, milyen boldogan fogadtak bennünket a társaink! Azután csakugyan minden készpénzünket össze kellett szednünk, hogy kifizethessük a „bírságot". Szerencsére hoztunk néhány dollárt szükséghelyzetekre is - s ez határozottan az volt. Másnap minden simán ment. Átadtam a pénzt a fényképezőgép és a felvételek ellenében. Ebből a kalandból kiderült, hogy a külföldiek nem érezhetik magukat biztonságban Zaire-ban. Sajnos mindenkinek egy nappal korábbra volt repülőjegye, mint nekem. A többiek azt tanácsolták, ne hagyjam el a misszió épületét, amíg másnap el nem indulok a repülőtérre. Aznap éjjel egyedül tartózkodtam a misszióban, és egy kis víztócsát találtam a szobám közepén. Nem tudtam rájönni, honnan jön a víz, és nem akartam lemenni a földszintre megkeresni a portást; aludni azonban képtelen voltam. Végül éjjel egy órakor megpróbáltam fényt gyújtani, ám a mennyezeten lévő neoncső csak füstölgött, és szörnyű bűzt árasztott. Hallottam, hogy a mosdóban csöpög a csap. Amikor megpróbáltam elzárni, az egész súlyos mosdó rám esett; csodálatos módon semmi bajom nem történt. Ekkorra már a padló nagy részét elárasztotta a víz. A folyosóról halvány fény szűrődött be. Az ágyneműmet és a poggyászomat több részletben átszállítottam egy távolabbi szobába. Nem féltem, inkább csak a kiszolgáltatottság kellemetlen érzése töltött el. Végül, hajnali háromkor lefeküdtem egy száraz ágyba a száraz szobában, és mélyen aludtam hatig. Aznap korán kellett kelnem, mert bejelentettek bennünket az UNICEF-hez egy fontos megbeszélésre. Biztosítékot kívántunk szerezni, hogy a szükséges anyagok eljutnak az orvosainkhoz. Az UNICEF úgy intézkedett, hogy kifizette a vámot, és aztán várt, amíg a kormány visszatéríti az összeget. Ez volt az egyetlen lehetőség, de türelmet kívánt. A találkozó elhúzódott, ám ígéretet kaptunk arra, hogy minden segítséget megadnak. Az oda- és a visszafelé vezető úton sok katonát s még több rendőrt láttunk mindenfelé. A helyzet egyre feszültebbé vált. Társaim fantasztikus történeteket meséltek. A látogatásunk idején tüntetések zajlottak az utcán. A politikai helyzet romlott, és most először került sor nyílt demonstrációra Mobutu elnök ellen. Az emberek valamilyen spontán nemzeti himnuszfélét énekeltek, amelyben az elnököt okolták az ország gazdasági nehézségeiért! Akkori utunkat követően több évre felfüggesztették a zaire-i látogatásokat, mert a helyzet nemhogy jobbra, de még válságosabbra fordult, és az ország valóban veszélyes lett a külföldiek számára. Ottani barátaink rendkívüli gondokkal küszködtek, de fenntartottuk a levele403

zést annak ellenére, hogy a levelek időnként elkallódtak. A nemzet.. közi segítők látogatásait és a Dél-Afrikával kiépült kapcsolatokat csak hét évvel később lehetett felújítani. Guy várt Lisszabonban hajnali hatkor. Nem hiszem, hogy valaha is jobban örültem volna a forró fürdőnek és a kiadós pihenésnek, mint akkor otthon, Quinta de Janesben. Szinte már túl szép volt minden ahhoz, hogy el lehessen hinni. Mindössze egy hétig maradhattam, mielőtt Los Angelesbe utaztam Leonard unokám és Brianna Shepard esküvőjére. Guy vette meg a jegyemet, és ragaszkodott ahhoz, hogy menjek, mert — amint mondta — nem felejtette el, milyen boldogtalan voltam, amikor nem vehettem részt Helena unokám esküvőjén. Valóban hálás voltam neki, mert nagyszerű volt a családi összejövetel Shariffel és mind az akkori, mind a korábbi menyemmel, Tutival és Hartatival. Találkoztunk Brianna családjával is. Az ő három rendkívül kedves leánytestvére — vele együtt — élénken emlékeztetett az én három nővéremre és jómagamra: az EMSI-re. Az esküvőt a fiatal pár maga tervezte, és zsidó és muzulmán vegyes szertartás lett belőle! Akkoriban ez talán kizárólag a Szubudban volt lehetséges. Az Öböl-háború mindössze néhány hét múlva kezdődött. A feszültség egyre fokozódott a Közel-Keleten, amikor Szaddám Huszein Kuvait meghódításával és Izrael Állam megsemmisítésével fenyegetőzött. Miután több évet töltöttünk Irakban, sem Guy, sem én nem kételkedtünk egy percig sem Szaddám Huszein ördögi törekvéseiben. Valódi fenyegetésekről volt szó, nem pusztán szavakról, ahogy néhányan hinni szerették volna. Nyolc nappal később Irak lerohanta Kuvaitot! Los Angelesből Bostonba kísértem Sharifot és Tutit; ott Sharif a Hamilton Helmer vállalatvezetési tanácsadó cégnél dolgozott. Új otthonuk Waylandben, Boston egyik külvárosában volt. Egy kis bungalót vásároltak gyönyörű erdős környezetben, ahol a házak elszórva a fák között bújtak meg — jellegzetes települési forma ez Boston környékén. Ez volt az első közös otthonuk, mely tiszta harmóniát és boldogságot tükrözött. A napnál is világosabb volt, hogy igazi élettársukat egymásban találták meg. Miközben Sharif mindennap dolgozni járt, Tutival kedvünkre foglalatoskodtunk. Apró kertjük tele volt madarakkal és mókusokkal, amelyeknek olyan madárfürdőt építettem, amilyet Portugáliában készítettem. Csodálkozva nézték, amint néhány téglát összeragasztottam, cementtel vontam be, s végül szép kis márvány madárfürdőt ragasztottam a tetejére. 404

A bostoni Szubud-csoport kicsi, de nagyon lelkes volt; tény, hogy Sharif és Tuti példaadása nagyot lendített rajta. Sharif saját számítógépén állította elő a Subud Boston Newsletter-t (Bostoni Hírlevél). Minden tekintetben professzionális lap volt ez, és Bostonon kívül is népszerű lett. A következő négy évben a ramadán hónapját mindig Bostonban töltöttem Shariffal és Tutival. Otthon éreztem magam a bostoni csoportban, és azóta is kapcsolatban maradtam velük a Boston Newsletter segítségével. A p tugá portugáliai iai Szubud nagyszabású szünidei találkozót készített elő októberre a Troia-félszigeten. A külföldi tagok rendkívül lelkesen reagáltak e hírre. Ezt a Setúbaltól egy öböl által elválasztott lakatlan félszigetet szállodákkal, éttermekkel, apartmanokkal és szupermarkettel ellátott turistaközponttá kezdték átalakítani. Kibéreltük az egyik felhőkarcolószerű szállodát, amelynek igen kényelmes erkélyes, konyhás és fürdőszobás szobái voltak. Kilátás nyílt az öböl túlsó partján lévő erdőkre, s a többmérföldnyi homokos part nagyszerű fürdési lehetőséget kínált az Atlanti-óceánban. Kezdetben mindössze kellemes szünidei összejövetelt terveztünk, de ez az esemény jóval több lett annál. Mintegy háromszáznegyven tag jött el az európai és az afrikai zónából, beleértve Bapak négy családtagját is, aki egyenesen Indonéziából érkezett. Ez volt az első alkalom, hogy három tagot üdvözölhettünk Etiópiából, hatot Algériából és — nagy örömömre — négy testvért Magyarországról: Ildikót, Nórát, Katit és Rózsát, akik a találkozó idején nagy sikert arattak régi magyar népdalok éneklésével és táncok bemutatásával. Két busszal elmentünk Fatimába is; mikrofont nyomtak a kezembe, s megkértek, útközben mondjam el a fatimai csoda történetét és a vele kapcsolatos személyes élményeimet — méghozzá angolul, franciául és németül. Eléggé kimerítő volt. 1991-ben izgatottan vártuk a közel-keleti híreket. Január 15-ig kellett volna Iraknak kivonulnia Kuvaitból. A szövetségesek légitámadásai 17én kezdődtek, pontosan akkor, amikor a Bostonban tartózkodó Sharifnak telefonon boldog születésnapot kívántam. Éjjel-nappal lestük a híreket, amelyek megdöbbentőek és szörnyűek voltak. Szaddám Huszein felgyújtatta az olajmezőket, és Kuvait úgyszólván romokban hevert. Márciusban Bostonba mentem a ramadánra. Tutinak éppen az érkezésem napján kellett Indonéziába utaznia, mert fiatal féltestvére meghalt. Eléggé nehéz volt kiismerni magam, és távolléte idejére 405

átvenni a háztartás vezetését. Egy nagyon kedves szomszéd, Ginnie Howard mutatta meg az üzleteket, és azt is, hogy mit kell tenni Amerikában a „szeméttel". A legfontosabb művelet a szemétnek a „szeméttelepre" való eljuttatása, amely rendkívül érdekesnek bizonyult! Az üveget, a papírt, az újságokat stb. már otthon szét kellett válogatni, csak így lehetett mindezt hetente kétszer külön szemeteszsákokban elvinni, és engedélyre volt szükség ahhoz, hogy az ember behajthasson a bekerített telepre. A legtöbb anyagot ismét felhasználták. Minden olyan dolgot el lehetett hozni onnan, amire másoknak nem volt szüksége — bútort, könyveket, orvosságot is. Alig volt olyan dolog, ami a szeméttelepen ne lett volna fellelhető. Nagyon örültünk, amikor érkezésem után tíz nappal Tuti visszajött Indonéziából. Április 1-jén volt a születésnapja — ez nem vicc! Sharif elvitt bennünket egy hangulatos, régimódi étterembe, ahol hármasban ünnepeltünk. Bostonban részt vettünk Manuela unokám diplomakiosztó ünnepségén a Wellesley Universityn. A kétezer lány közül csak tizennyolcan végeztek „summa cum laudé"-val: Manuela közéjük tartozott: 95%-os eredményt ért el. Az ünnepséget a kápolnában tartották, s az eseményeket sátorból, képernyőkön kísértük figyelemmel. Az egész szertartás megindító és bensőséges volt — szép dalok és muzulmán, keresztény, valamint zsidó imák hangzottak el —, s maga az egyetem is nagyon megnyerte tetszésemet virágzó cserjékkel teli hatalmas parkjával. Miközben az ebédre vártunk, egy koreai családdal ültünk szemben. A végzős lány édesanyja — nagyon élénk asszony — megkérdezte, melyikünk Manuela édesanyja. Amikor meghallotta, hogy Hartati Sharif első felesége, Tuti pedig a jelenlegi hitvese, megkérdezte Martatitól: „Hogyan tudja ezt elviselni? Nem gyűlöli őt?" Hartati azt válaszolta: „Ó, egyáltalán nem, ő a legjobb barátnőm." A koreai hölgy a fejéhez kapott: „Hát ilyet én még életében nem hallottam!, Bostonból Kolumbiába repültem. Bogotában Monica és Olmedo de los Rios várt; náluk szálltam meg egy éjszakára, mielőtt másnap továbbutaztam Amanecerbe. Most egy pillanatra meg kell állnom. Szeretném elmondani, kikről is van szó, és mit csinálnak, noha szavakkal nehezen leírható a munkájuk. Monica Ramirez a Fundacion Amor alapítója. Pszichológiából és pedagógiából szerzett diplomát, de elégedetlen volt az Armenia nevű városban végzett munkájával, és Bogotába ment, hogy a legeslegszegényebbeket tanítsa. A város közepén telepedett le, ahol fiatalok406

ból összeverődött bandák garázdálkodtak, kábítószereztek, és munka nélkül, boldogtalanul tengődtek. A tízezer helyi gyerek nyolcvanöt százaléka alultápláltnak minősült, és körülbelül hatezernek nem jutott hely az állami iskolákban. Monica sok hittel és szeretettel — de kevés pénzzel — a szegények segítésére hasonlóan elkötelezett Olmedo atya támogatásával létrehozta a Colegio Amort. Sikerült ingatlant szereznie, és három héten belül három apró, téglából és betonból készült tanterem épült százharmincöt gyereknek, akik két turnusban jártak iskolába. Később Olmedo atyát anglikán pappá szentelték, saját plébániát kapott, ahol vasárnaponként szolgált, s Monicával összeházasodott. Amikor ott jártam, kétszáz gyerek járt az iskolába, és időközben már megvásárolták a szomszédos telket is, amely lehetővé tette számukra, hogy később csaknem ötszáz diákot vegyenek fel egészen a középiskolai szintig. Iskolai étkezdéjük is volt, és négy fizetett tanárral dolgoztak. Ráadásul Monica és Olmedo a szülőkkel is munkálkodott, s társadalmi munkát végzett a városban. A Colegio Amor az iskolai és a közösségi munka mintaszerű példáját nyújtotta. A vezetés a Susila Dharma Colombia kezében volt, és a pénzügyi források mintegy fele külföldről érkezett. Az iskola bevételeinek egy része három használtruha-üzletből származott, amelyek kezdetben ajándékba kapott holmik eladásából tartották fent magukat. Ezekben az üzletekben munkát találtak az anyáknak is, akik javították, címkézték és rendkívül alacsony áron eladták a ruhákat, ilyen módon segítve az egész közösséget. Kábítószer-ellenes órákat is tartottak a fiataloknak. Az egész Szubud-világ igénybevételével olyan „keresztszülői" hálózatot hoztak létre, amelyben az érintett emberek leveleket és fényképeket kaptak „keresztgyerekeiktől". Bogotából másnap az amaneceri Szubud-központba mentem, amelynek igen érdekes az eredete. A kolumbiai Szubud-tagok (körülbelül ötszázan voltak) elhatározták, hogy nemzetközi központot létesítenek. A portugál Muchtar Martins segített nekik a helyszín kiválasztásában. Olyan környékre mentek, amely nagyjából egyenlő távolságra van a három legnagyobb Szubud-központtól, Bogotától, Medellintől és Calitól, s ott kerestek alkalmas helyet. Már nagyon kimerültek, és éppen vissza akartak menni Armeniába, amikor úgy döntöttek, hogy még egy szóba jöhető helyet megnéznek. Amikor odaértek, gyönyörű környezetben levő sík területet találtak, amelyen hatalmas, magányos pálmafa állt. Megtetszett nekik a hely. Felkeresték az ingatlan tulajdonosát, akiről kiderült, hogy ő az egyik legelső Szubud-tag Kolumbiában! Nem is tudta, hogy a Szubud létezik még világszerte. Áldott 407

tehetségű portugál építészünk, Muchtar segített a Szubud-központ tervezésében és kivitelezésében. Nagy volt a lelkesedés. Az öt nagy kolumbiai Szubud-csoportból számos fiatal érkezett, hogy segítsen az építkezésen. Terveket dolgoztak ki egy nagy központ létrehozására, amelyet az 1993-as világkongresszus helyszínéül szántak. Megmutatták a gigantikus méretű latihán/konferencia-terem terveit. Eldöntötték: hamarosan szemináriumot rendeznek a kormány képviselőivel; a kabinet támogatása sokat jelenthet a vállalkozásnak, az épületeket a kongresszus után turisztikai célokra hasznosíthatnák. Visszarepültem Bostonba. Négy vidám napot töltöttem Shariffal és Tutival. Mindketten elkényeztettek, s Tuti főztje mindig fantasztikus volt! Szép magvaváló szilvát is lehetett kapni, ezért búcsúzásként szilvásgombócot készítettem Sharifnak.

30. fejezet

HORTHY KORMÁNYZÓ ÚJRATEMETÉSE MAGYARORSZÁGON

1991. Portugáliában kaptam a hírt, hogy az utolsó szovjet katonák június 19-én délután háromkor átvonultak a záhonyi hídon, és végleg elhagyták Magyarországot — az Istennek legyen hála! Megígértem annak idején Miklóspapának, hogy ha még élek, amikor Magyarország visszanyeri szabadságát, hamvait hazaviszem a családi kriptába. Így tehát gondolkozni kezdtem, hogyan és mikor lehetne ezt megtenni. Megkerestek a kormányzó által alapított Magyar Tengerészek Egyesületének tagjai, és teljesen váratlanul felajánlották segítségüket. Szimon Miklós tengerészkapitányé volt az eredeti ötlet, amelyet azután Dávidházy András kapitány lelkesen a magáévá tett, s ő lépett kapcsolatba velem. Ajánlatuknak természetesen örültem, de nem akartam elsietni a dolgot. Nagyon jól és gondosan kellett előkészíteni a hamvak hazaszállítását, hogy a lehető legjobban teljesítsem Miklóspapa kívánságát. Négy hónappal később Magyarországra mentem, ahol Antal Lászlóval a Pista halálának körülményeiről szóló könyvről tárgyaltam. A következő évben, férjem halálának ötvenedik évfordulóján szerettem volna kiadatni a művet. Dávidházy kapitány lakásán találkoztunk, s ott megvitattuk anyósom és apósom újratemetésének lehetőségét is. Sharif és Tuti csatlakozott hozzám Budapesten. Ügyvédekkel beszéltünk a kibocsátott kárpótlási jegyekről, amelyeket azok kaphattak meg, akik bizonyítani tudták igényjogosultságukat. Az egész tervezet nevetséges volt, mivel a szóban forgó összegeknek kevés közük volt az önkényesen elkobzott birtokok valódi értékéhez. Minthogy határidőre be kellett adni az igényeket, mindenkinek azt tanácsolták, hogy legalább valamilyen csekély mértékben igyekezzék részesülni a kárpótlásból. Antal László megszervezett egy találkozást, amelynek során — Shariffal együtt — Göncz Árpáddal beszélgettünk a köztársasági elnöki 409

rezidencián. Tuti is velünk jött, s nagyon barátságos légkörben teáztunk az elnökkel és rokonszenves feleségével. Később az a hír terjedt el, hogy ígéreteket tettem az újratemetésről, de ez nem helytálló. A köztársaság elnöke a terveink felől érdeklődött. Azt mondtam neki amit mindenki másnak: családi temetést szeretnénk, és nem küldünk ki meghívókat. Elmentünk a kenderesi családi kriptához is, és igen kellemes találkozón vettünk részt a helyi polgármesterrel, Baranyi Mihállyal. 1992. Márciusban Bostonba mentem a ramadán hónapra, amely Shariffal és Tutival együtt, mindig különösen élvezetes időszak volt számomra. A bostoni Szubud-csoport többsége is böjtölt. Néhány igen kellemes estét töltöttünk együtt. Sokat dolgoztam számítógéppel, és amikor csak ideje engedte, Sharif olyan idevágó tudnivalókra tanított, amelyek később hasznomra váltak. Az én koromban - hetvennégy éves voltam akkor - már nem volt könnyű új dolgokat, ismereteket elsajátítani, de különösen jól alkalmazhattam a tanultakat, amikor az általam magyarra lefordított Bapak tanácsai és útmutatása segítők részére című könyvet gépeltem. Ezt most már ugyanolyan formában tudtam előállítani, amilyen az angol nyelvű változat volt. A gyönyörű napos időt néhány nap múlva sűrű hóesések követték az időjárás Massachusettsben gyorsan változik. Hamarosan megint befejeződött a ramadán, és Bostonból visszarepültem Lisszabonba. Hazatérésemkor Guyt és Nickyt egyaránt jó állapotban találtam. Augusztus elseje emlékezetes marad számomra, mert végre sikerült igen rokonszenves alkalmazottakat találni a házhoz: Fernanda és férje, José, a garázs fölötti szép lakásba költözött be. Hat év múltán Fernanda még mindig nálunk dolgozik; barátságos, megbízható és pontos (az utóbbi ritka tulajdonság Portugáliában), s José hetente három délelőtt segít a kerti munkákban. Miután egyre nehezebbé vált számomra, hogy egyedül viseljem Nicky gondját, Fernanda mindig jókedvű segítőtársnak bizonyult ezen a téren is. Mindenkit szeretett, s mindenki szerette őt is. Nem írhattam volna meg ezt a könyvet, ha nem vett volna le olyan sok munkát a vállamról. Tutival és Shariffal Magyarországra utaztam, hogy megemlékezzünk édesapja halálának ötvenedik évfordulójáról Szent István napján - a legnagyobb hazai ünnepen. Látogatásunkról beszámolt a magyar sajtó, és könyvet is kiadtam a tragédia körülményeiről, melynek okát soha nem derítették ki. E kötet megjelentetését is Pista halálának évfordulójára, augusztus 20-ára terveztük. 410

Sharif és Tuti előtt érkeztem Magyarországra. Először szerződést írta m alá Miklóspapa emlékiratairól az Európa Könyvkiadóval. Barátom és tanácsadóm, Antal László minden lehetséges módon segített, s u gyancsak az ő segítségével jelent meg a fent említett könyv, Horthy István repülőfő hadnagy tragikus halála címmel.' Arra kértek, vegyek részt augusztus 17-én egy sajtókonferencián korábbi inasunk, Farkas Gyuri társaságában. Gyuri naplója adta a kötet legfontosabb részét. Remekül beszélt, és megnevettette hallgatóit, amikor elmondta, hogyan kutatta át a rendőrség a lakását anélkül, hogy naplójára bukkantak volna, pedig ő azt a szekrény alatti padlórész alá rejtette. Nagyméretű, rólam készült képet mutatott a megjelenteknek, és elmondta, hogy ez a falon függött, de elfedte Lenin képével; ez utóbbit szintén felmutatta a közönségnek. Szőnyi Zsuzsa segített nekem egy kis lakást bérelni Sharifnak, Tutinak és jómagamnak annak érdekében, hogy a médiát elkerüljük. Amikor Sharif és Tud néhány nappal később megérkezett, el voltak ragadtatva az egyszerű, de mindennel felszerelt kis lakástól, ahol csakugyan inkognitóban maradhattunk. Sharifot és engem parlamenti dolgozószobájába hívott meg Antall József miniszterelnök. Velünk jött Kéri Kálmán tábornok is. Nagyon meghatott Antall József komoly és barátságos modora. Figyelme még arra is kiterjedt, hogy egy dedikált angol nyelvű könyvet küldjön a férjemnek. Ekkor kezdett el Antal László (aki nem állt rokonságban a miniszterelnökkel) aktívabb szerepet játszani anyósom és apósom újratemetésének előkészületeiben. Még a megérkezésem előtt találkozott Kállay Kristóffal, a Máltai Lovagrend nagykövetével, s azt javasolta, hogy a kormányzói pár temetését a Máltai és a Johannita Lovagrend égisze alatt rendezzék meg. Apósom és anyósom a máltaiakhoz tartozott, és nem csak a rend által kiadott útlevelet kapott annak idején; Miklóspapa egyúttal „Bailli Grand Croix d'Honneur et de Dévotion" is %olt - ami nagyköveti rangnak felelt meg -, Magdamamát pedig „Dame Grand Croix d'Honneur et de Dévotion" cím illette meg. Antal László először Kristóffal s annak testvérével, Kállay Miklóssal találkozott - ők mindketten egyetértettek az elképzeléssel - ezután írt nekem, és azonnal kapcsolatba léptem Kristóffal. Nagyon tetszett a javaslat. Az volt az elgondolásom, hogy a temetés legyen családi • Függelékben: Horváth Sándor 2000. november 21-i írása Horthy István repülőfőhadnagy tragikus haláláról. 411

esemény, noha mindenkit szívesen látnánk, aki jelenlétével ki szeretné fejezni szeretetét vagy tiszteletét. Többen arra próbáltak rávenni, hogy még abban az évben legyen az újratemetés, de én ezt elleneztem _ magam sem tudom, miért. Azt mondtam: nem sietek, és a türelmüket kértem. A kilencvenkét éves Kéri Kálmán kérésére részt vettem a Ludovika Katonai Akadémia veteránjainak találkozóján. Olyan távoli helyekről is érkeztek veteránok és családtagjaik, mint Ausztrália, s a több száz szék kevésnek bizonyult az összes jelenlevő leültetéséhez. Kéri tábornok az első sorba ültetett a miniszterek közé. Negyven fok körüli hőség volt, és minden tiszteletem az idős tábornoké, aki ott állt a napsütötte emelvényen, és hosszú beszédben dicsérte a fegyelmet és hatékonyságot, amely Horthy Miklós kormányzósága idején az akadémián uralkodott. Lenyűgözött a hallgatóság fegyelmezettsége. A nagy hőségben némelyek öltönyben, mások egyenruhában ülték végig az ünnepséget. Az összejövetel végén Kéri Kálmán odajött hozzám, karon fogott, és keresztülvezetett a barátságos, mosolygó, integető tömegen. Másnap volt Szent István napja. A tengerésztisztek Sharifot, Tutit és engem Kenderesre vittek, ahol a Pista lelki üdvéért mondott csendes misén vettünk részt. Baranyi Mihály polgármesterhez voltunk hivatalosak ebédre, amelyet megható szertartás követett a volt Horthy-kúria kertjében. Megindító beszédet mondott a helyi pap, a polgármester és a kormány képviselője, dr. Tota Ildikó, aki valóban mélyről fakadó, emberi szavaival nagyon-nagyon megragadott és meghatott. Néhány kenderesi asszony és gyermek táncolt és énekelt. Sajnáltuk őket a hőség miatt, amely legalább annyira fullasztó volt, mint az előző napon. Az ünnepség után visszamentünk Budapestre. Shariffal és Tutival együtt megnéztem az Intercontinental Szálloda egyik erkélyéről a híres általam már ismert - tűzijátékot. A hosszú és fárasztó nap után kiültünk a hűvös erkélyre, és páratlan látvány tárult elénk: a hidak, a királyi palota, a Gellért-hegy s a Duna-parti sétányon tolongó többezres tömeg. Felejthetetlen élményben volt részem. Ismét csak elgondolkoztam azon, mivel érdemeltem ki mindezt. Meglepő volt, amikor Sharif és Tuti bejelentették, hogy Kijevbe készülnek, és nekem is vettek repülőjegyet! A Szubud, váratlan módon, szinte robbanásszerűen, egy hónappal azelőtt jelent meg Ukrajnában. Ez úgy történt, hogy az amerikai Seth Aronie besétált Kijevben a »Gyógyítás és művészetek" címmel megrendezett munkatalálkozóra, amelyen sokan vettek részt, és ötperces előadást tartott 412

a Szubudról. Többen csatlakoztak, s ennek nyomán Szubud-segítők látogatását kérték, mert olyan sokan vártak a „megnyitásra". Nem éreztem magam nagyon jól, mert egy kis napszúrást kaptam az előző két nap negyvenfokos hőségében, de egyfajta érzelmi kötődést éreztem Kijev iránt. Ott töltöttem utolsó boldog napjaimat Pistával, noha a körülmények igen nehezek voltak. Az utóbbi pár napon az ötvenéves visszaemlékezések során beszéltem az ukrán fővárosról, és számos róla készült fényképet néztem meg - most pedig úton voltam Kijev felé! Nagyszerű fogadtatásban részesítettek bennünket. Az emberek nagyon szegények voltak Ukrajnában, nem volt túl sok ennivalójuk sem, de nem engedték, hogy éttermekbe menjünk; a Szubud-tagokkal együtt fogyasztottunk egyszerű, ízletes ételeket. Andrej Guzanov homeopatikus kezelést adott napszúrásomra. Megcsodáltuk felesége, Larissza szép festményeit - mozaikjai Kijev több épületét is díszítették. A két nap villámgyorsan eltelt, de tartós kapcsolatot építettünk ki új barátainkkal. Élveztük azoknak az embereknek a könnyedségét, nagylelkűségét és szeretetét, akiknek semmijük sem volt, mégis olyan sokat adtak. Pár napra visszatértünk Budapestre, ahol dr. Vikol Katalin, akivel már egy ideje leveleztem, videointerjút készített Shariffal és velem a királyi palota kertjében. Kati még egy másik ilyen, sokkal hosszabb videofelvételt is rögzített velem úgy, hogy Gosztonyi Péter tette fel a kérdéseket, és az Osztrák Televízió kérésére német nyelvű változat is készült az interjúról. Ellátogattam Antal Lászlóékhoz, s találkoztam feleségével, Erzsébettel, akit azonnal megkedveltem. Harminc éve nagy beteg lányuknak, Krisztinek szentelte életét, mert sohasem lehetett gyermeküket magára hagyni. László könyvei és Erzsébet növényei kedves, meghitt szigetté varázsolták otthonukat. Portugáliába visszatérve néhány napig a felgyülemlett levelekre válaszoltam, és rendbe tettem otthoni dolgaimat. Egy éjjel, minden különösebb ok nélkül, átmentem Nickyhez megnézni, minden rendben van-e, s az ágy mellett, a földön találtam törött csípővel. Hívtam a mentőket, s elkísértem őket saját autómmal a Sant'ana Kórházba. Ott Nickyvel maradtam, amíg el nem helyezték. Türelmes beteg volt, nem panaszkodott, de engem nyugtalanított, hogy hat napig kellett várni a műtétre. Időnként Fernandát is magammal vittem, hogy derűs természetével segítsen felvidítani Nickyt. Mindennap bementem a kórházba, de csak bizonyos órákban lehetett a beteget látogatni, így csak 413

akkor jöttem rá, hogy Nicky nem eszik, amikor megláttam, infúziót kap. Ettől kezdve ételt is vittem mindig magammal, amit szívesen meg. evett. Nem volt hajlandó elfogadni a kórházi kosztot. Felháborította hogy nem dohányozhat. Végül lezajlott a csípőoperáció, de nagyon' aggasztott, hogy nem tudtam a sebésszel beszélni. Soha senkit sem lehetett elérni, aki felvilágosítással szolgálhatott volna, vagy röntgenfelvételt mutatott volna a beavatkozásról. Eközben egyre erősebb fájdalmak jelentkeztek Guy csípőjében. Megállapodtunk, hogy megoperáltatja magát a londoni VII. Edward király kórházban. Kivittem a repülőtérre, szereztem neki egy tolószéket, és nagyon sajnáltam, hogy nem mehetek vele. Másnap megműtötték. Nagyon jólesett, hogy utána a sebész, dr. Edgar, személyesen hívott fel, s közölte, hogy minden nagyon jól ment. Micsoda különbség volt ez Nicky portugáliai kórházi kezelésének körülményeihez képest! Sógoromat hazavittük, s reméltem, hogy Fernanda és én majd a gondját viselhetjük. A hazajövetele utáni második napon éppen az ágya mellett ültem, amikor egy kis mozdulatot tett. Éles hangot hallottam, mint amikor ceruzát törnek el. A csípője volt! Ismét bementünk a kórházba egy mentőautóval — de ezúttal más helyre vitettem. Megröntgenezték a csípőjét, s kiderült, hogy a csontját drótokkal fogták össze, ahelyett, hogy szegeccsel rögzítették volna. Elegendő tapasztalatom volt a reamputálásban és a csontszegecselésében ahhoz, hogy megállapíthassam, az előző kórházban nagyon gyenge munkát végeztek. Az új orvosok segítőkésznek bizonyultak. Közölték, hogy nincsenek felkészülve ilyen műtétekre, így Nickyt átszállítottuk a lisszaboni Hospital de Jesusba, ahol végre rendesen helyrehozták a csípőjét. Amikor végül Guy és Nicky is otthon volt, abban különböztek egymástól, hogy Guy el tudta látni magát (rémületemre frissen operált csípőjével már a hazajövetelét követő napon autót vezetett, és dolgozni ment hivatalába), Nickyt viszont mind nehezebb volt ellátni. Ő most már fekvőbeteg volt. Napközben számíthattam ugyan Fernandára, de éjjel egyedül maradtam. Mivel messze laktunk a várostól, nehezen kaphattunk segítséget, de egy időre sikerült férfi ápolót szerezni, aki hetente kétszer jött, és ez is több volt a semminél. Éjszaka kétszerháromszor is fel kellett kelnem, ezért nagyon fáradt voltam. Aztán hallottam Anita Mendesről, arról az angol hölgyről, aki egy Mira Fonte nevű otthont vezetett idős betegek számára. Ez mindössze hat kilométerre volt házunktól. Megnéztem az otthont, találkoztam Anitával, és azonnal tudtam, ez megfelelő lesz Nickynek. A hely tiszta és ott-, honos volt, orvosok és ápolónők álltak mindig rendelkezésre, s Anita 414

barátságosan és jóságosan viselkedett betegeivel, akik szemmel láthatóan szerették. Nickyt december 1-jén vittük át a Mira Fontéba; így Guy azonnal megszervezhette a karácsonyi üdülést, amelyről korábban már lemondtunk. Nicky ajándékait előre elkészítettük, és a rendkívül figyelmes Kovács Géza — aki Nicky elhunyt lányának, Nicolette-nek volt a vőlegénye svájci csokoládét küldött neki, mintha a lányától érkezne az ajándék. Még mindig úgy tettünk, mintha Nicolette életben lenne, noha Nicky emlékezőtehetsége ekkorra már nagyon megromlott. Elindultunk Londonba — Guy tolószékben —, hogy ott találkozzunk Syával. Az éjszakát a pompás Copthorne Hotelben töltöttük. Micsoda fényűzés a nyugalom! Másnap délelőtt a barbadosi Bridgetownba repültünk, ahol három pihentető hetet töltöttünk a Grand Hotelben. Sya lánya, Denise csatlakozott még hozzánk Venezuelából, ahol ottani származású férjével élt. Nagy öröm volt őt látni, és hallani dél-amerikai életéről. Lovaik voltak, gazdaságot vezettek. Denise kitörő örömmel látta, hogy minden reggel néhány versenylovat hoznak a szálloda melletti tengerpartra úsztatni. Azt hiszem, üdülésének ez volt a csúcspontja. Bejártuk a szigetet is, megnéztük a farmokat, a ragyogó színekben pompázó tájat. Az 1993-as emlékezetes évet Syával a tengerparti fövenyen sétálással, papajavásárlással, a szálloda előtti partszakaszon pedig csendes olvasással kezdtük. Hazafelé menet Guy felülvizsgálatra ment be a londoni kórházba. Én vásároltam, s anélkül, hogy terveztem volna, ráakadtam a legmegfelelőbb ruhára, amit a kenderesi újratemetésen viselhetek. Különös módon, minden keresés nélkül egyszerűen csak kiemeltem ezt a ruhát a sok közül. Lisszabonban a mi Szubud-építészünk, Muchtar Martins nyerte meg a Marconi-épületre kiírt versenypályázatot, amelynek tervét szó szerint a latihánban „kapta meg". Márványmodellt készített a bemutatására. A gyönyörű épület most már készen állt, és rendkívüli módon eltért a megszokott épületektől. Amikor először megláttam, el voltam bűvölve. Nem tudtam, miért, de hirtelen úgy döntöttem, hogy anyósom és apósom újratemetésének még ebben az évben meg kell történnie. Néhányan azt mondták, jobb lenne elhalasztani a közelgő 1994-es választások utáni időre, abban a reményben, hogy a légkör akkor majd kedvezőbb lesz. Nem tudtam érveket felsorakoztatni az álláspontom 415

mellett, mindössze éreztem, hogy most érkezett el a megfelelő időpont. Sharif teljesen osztozott érzéseimben. Mint ismeretes, az 1994-es választások a szocialista baloldali kormányzatot hozták vissza. Később sokan említették nekem, hogy az újratemetés ilyenformán az egyetlen alkalmas pillanatban történt. Ez az én meggyőződésem is. 1991 elejétől kezdve számos cikk jelent meg a temetés mellett es ellen — a kérdés elég nagy port vert fel. Gosztonyi Péter mindig gondosan elküldte a családról írt bíráló vagy mocskolódó cikkeket. Úgy vélte, a jó dolgokat úgyis tudom, de fontos, hogy az ellenkező véleményekkel is tisztában legyek. Eltettem az összes, akár kellemes, akár kellemetlen cikket, mert egyszer még érdekesek lehetnek a család vagy egy történész számára. Nem meglepő, hogy a vélemények megoszlottak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az 1945-ös kommunista hatalomátvétel után a rendszer semmilyen előnyös dolgot nem engedett a kormányzóról kinyomtatni. Az emlékét következetesen bemocskolták, és „fasiszta diktátorként" szerepelt. Így aztán ez a nézet Nyugaton is elterjedt, ahol az emberek nem ismerték a dolgok hátterét, és senkinek sem állt érdekében a kormányzót megvédeni. Az Egyesült Államokban élő zsidóság körében még mindig az az elterjedt nézet, hogy Horthy üldözte a magyar zsidókat. Minden vita ellenére folytattuk a temetés előkészületeit. A többes számba bele kell érteni a tengerésztiszteket is, akiknek segítsége nélkül nem tudom, mit csináltam volna. Bizottságot alakítottak, és arra kértek, mindenkit irányítsak hozzájuk. Ugyanakkor minden döntésben kikérték a véleményemet, s elküldték üléseik jegyzőkönyveit. Felbecsülhetetlen volt, hogy ilyen megbízható tanácsadókra támaszkodhattam. A Magyar Tengerészek Egyesületének Horthy Bizottsága nevet vették fel. Kéri Kálmán vezérezredes lett az elnökük, egy tagjuk képviselte a Külügyminisztériumot, Dávidházy tengerészkapitány, dr. Somorjai Gábor és Antal László a Tengerészek Egyesületét, dr. Kállay Miklós a Máltai Lovagrendet és a Johannita Rendet, míg Kenderes városát a polgármester, Baranyi Mihály, valamint dr. Erdei György. Bizony szükségem volt segítségre és védelemre, nem csupán az ellenfelektől, hanem azoktól is, akik „a mi javunkat" akarták. Sok ötletet és tanácsot kaptam telefonon és levelekben. Például, hogy a koporsókat Bécsbe kellene szállítani, majd onnan hajóval kellene hazahozni a földi maradványokat úgy, hogy minden Duna-parti városban álljon meg a küldöttség, és mindenhol legyenek ünnepségek; gálaműsort kellene rendezni az Operaházban, s anyósomat és apósomat a 416

koronázási Mátyás-templomban és a Kálvin téri református templomban kellene felravatalozni. Én semmi effélét nem akartam, bár ha a kormány javasolja, talán elgondolkozom rajta. Ismétlődő telefonhívásokat kaptam, és jólesett mindig azt válaszolni, hogy a magyarországi bizottság dönt mindenben — legyenek szívesek őket felkeresni javaslataikkal. Göncz Arpád köztársasági elnök és felesége, Zsuzsa asszony hivatalos látogatásra Portugáliába jött. Nagyon jó benyomást keltettek. A barátságos magyar nagykövet, Gulyás András, engem is meghívott a fogadásra, s az elnök, valamint felesége olyan kitüntető figyelemmel fogadott, mintha régi barátjuk volnék. Az elnök kétszer is odajött hozzám az este folyamán, és arra kért, keressem fel őket, amikor legközelebb Magyarországon járok. Nagy örömömre a ramadán hónapját Sharifnál és Tutinál tölthettem Bostonban. Szükségem volt erre az időre, a békére és a belső nyugalomra, másrészt a társaságukra is. Kellemesen és békésen ugyan, de sokat dolgoztunk. Furcsa volt az időjárás: hol majd' megsültünk a napon, hol szinte megfagytunk egy hóviharban. Részt vettünk a New York-i és a bostoni március 15-i megemlékezésen. New York állam Amerikai Magyar Szövetsége Sharifot hívta meg vendégszónoknak. Jóllehet a hatóságok figyelmeztették az embereket, hogy ne mozdulianak ki otthonukból, autóval mentünk New Yorkba a legeszeveszettebb hófúvásban — százhetvenen haltak meg akkor az utakon. Egyszer mi is elakadtunk, de végül a kellő időben megérkeztünk. Nem tudtunk parkolni a kocsival, mert az utcák mindkét oldalán óriási hókupacok éktelenkedtek. Végül garázsban hagytuk az autót, és taxival folytattuk utunkat. Sharif ekkor beszélt életében először magyar közönségnek. Rámutatott Magyarország jövőbeni fejlődésének lehetőségeire, s ezt érdekes példákkal támasztotta alá. Idézem a beszéd néhány részletét: „Ami a közelebbi jövőt illeti, van egy nagyobb gazdasági lehetőség, amelynek mindenki, akivel Magyarországon beszéltem, mintha eltökélten hátat fordítana: a szovjet birodalom maradványai. Itt egy példát szeretnék említeni. A huszonkét év során, amikor Indonéziában éltem, ez az úgynevezett alvó óriás tekintélyes gazdasági fejlődést élt át. 1967-ben még úgy indult, mint a legszegényebb országok egyike ezen a földön. Ez Szingapúrt, Indonézia kicsiny szomszédját, amely annak idején szintén nem volt gazdag ország, egyszerre a fejlődő országok sorába lendítette. Képes volt Indonézia tranzitrak417

tárává válni, és mindazt a technikai, jogi és pénzügyi szolgálatot nyúj.. tani, amelyre Indonézia növekvő iparának szüksége volt. A hasonlóság Magyarországgal letagadhatatlan. Nekünk is van — több mint egy — nagy ínségben levő, fejlődésben elmaradt, óriás szomszédunk. Igaz, a volt szovjet országokban ez idáig még nincsenek olya n stabil kormányok, amilyen Indonéziáé volt 1965 óta, és a segítség amire rászorulnak, alapvetőbb, mint amilyen Indonéziáé volt, mégis,' ahol szükség mutatkozik, ott üzleti lehetőség is nyílik. Az elmúlt negyven év történelmét nézve megvannak persze az érzelmi okai, hogy hátat fordítsunk a Keletnek, és csakis a Nyugat felé tekintsünk. De a nyugati piacokon Magyarország állami iparának nagy része ma nem versenyképes. És nekünk vannak olyan ismereteink ezekről az országokról, amilyenek a Nyugatnak nincsenek. Érzelmi elbírálások az ilyen esetben talán nem helyénvalók." Nem számítottunk ilyen meleg és megható fogadtatásra, de a magyarok olyan lelkesek voltak, hogy egyikük a hóviharban megtett utunkat az otrantói ütközethez hasonlította... Amikor visszatértem Portugáliába, sürgős üzenet várt. Arra kértek: menjek azonnal a Mira Fontéba, mert Nicky állapota gyorsan romlik. Amikor odaértem, csendben feküdt, de még az eszméleténél volt. Másnap reggel, március 28-án 9.50-kor halt meg. Én voltam az egyetlen családtag, aki virrasztott mellette, és azért imádkoztam, hogy annyi hányattatás után végre nyugalomra leljen. Nicky testét kívánsága szerint elhamvasztották. A hamvait egyelőre az az ügynökség vette gondjába, amely később a szülei koporsóit az ő urnájával együtt Magyarországra szállította. Április 6-án megható istentiszteletet tartottak sógorom emlékére az estorili Szent Pál református templomban. John Humphreys kanonok és a magyar pap, Kondor Lajos páter együtt végezte a szertartást magyar imákkal és a magyar himnusszal. Számosan fejezték ki részvétüket, s a Magyar Televízió is érdeklődött az esemény iránt. Sok munka várt még rám, számos döntést kellett hozni Miklóspapa, Magdamama és Nicky hamvainak Magyarországra szállításával kapcsolatban. Ki kellett választani végső nyugvóhelyüket a családi kriptában, elkészíttetni a koporsókra kerülő feliratokat, eldönteni, milyen útvonalon szállítják a koporsókat — és így tovább. Dr. Zeley László a Magyar Rádiótól két napra Portugáliába jött, hogy hosszú interjút készítsen velem — az elsőt a hazai rádió számára. Már előzőleg is találkoztam Zeley Lászlóval Budapesten. Beleegyeztem az 418

interjúba, mert rokonszenves ember lévén, könnyű volt vele beszélgetni. Májusban tíz napra Magyarországra utaztam, hogy a helyszínen döntsek bizonyos ügyekben. Megbeszéléseket tartottunk Budapesten. Tengerésztiszt barátaim autóval elvittek Kenderesre is, ahol a jelek szerint Baranyi polgármester már mindent tökéletesen elrendezett, de ki akarta kérni a hozzájárulásomat is. Közölte velem: az emberek érdeklődése már minden képzeletet felülmúl, ezért három hatalmas parkolóhelyet kell előkészítenie Kenderes határában — a piactéren, a futball-edzőpályán és egy általa bérbe vett földdarabon. Kijelentette, hogy 150 000 emberre számíthatunk (valójában a helikopteres számlálás feleennyi ember jelenlétét rögzítette). Szervezőbizottságot hozott létre a tömeg irányítására. Eltervezték: a koporsókat baldachin alatt ravatalozzák majd fel, és az ökumenikus istentiszteletet is ott a kripta mögött tartják meg. Kimértük, mekkora területre van szükség a családtagoknak, a tekintélyes személyiségeknek, az időseknek, stb. felállítandó négyszáz ülőhelyhez. A Belügyminisztérium közölte, hogy gondoskodik a biztonsági szolgálatról, az elsősegélyt nyújtó járművekről és a mozgó illemhelyekről. A Máltai Lovagrend és a Johannita Rend adományokkal járult hozzá a költségek fedezéséhez. Két minibuszt is felajánlottak, hogy azzal viszik a családtagokat Kenderesre, majd további helyekre, amelyeket meg szeretnék nekik mutatni Magyarországon. A Magyar Rádió négy egymás mellett lévő lakást ajánlott fel Budapest központjában, s végül — de nem utolsósorban — a tengerésztisztek igen nagy összeget gyűjtöttek össze névtelen adományozóktól. A televíziósok, Vikol Kati és a férje, Szakály István, meghívtak lakásukba, hogy az apósomról, az anyósomról és Pistáról készült archív filmeket mutassanak meg nekem. Kölcsönadták a filmeket, hogy vetíthessem őket családomnak, s így Sharif és unokáim számára megelevenedjen az édesapjuk, megelevenedjenek a nagyszüleik. El voltam bűvölve ennyi váratlan, megható gesztustól. Számos rövidebb interjút adtam, amelyet fontosnak tartottam, mert így lehetőségem nyílt arra, hogy néhány hamis hírt korrigáljak. Például az alábbiakat nyilatkoztam a Pesti Hírlap-nak: „Ki szeretném használni ezt az alkalmat, hogy a családi kriptában való újratemetéssel kapcsolatban említést tegyek a most szeptember 4én bekövetkező eseményről, mert hallom, hogy vannak olyan hangok, amelyek ebbe politikát kevernek bele. Szeretném a Pesti Hírlap olvasóival tisztázni a tényeket, és kihangsúlyozni, hogy apósom óhaja 419

szerint valóra szeretném váltani ígéretemet, és elhelyezni a kormány_ zót és hitvesét a családi kriptában. Ezt a Horthy család egy családi aktusnak tekinti, és senkinek sem küldtünk meghívót — nem is lenne könnyű tudni, hogy hol kezdjük és hol végezzük a meghívásokat —, de viszont mindenkit, aki szeretetét vagy tiszteletét szeretné leróni, azt örömmel és szívesen látunk. Mélyen meghatott a levelek tömege és az általános reakció a temetéssel kapcsolatban, és nekem teljesen érthetetlen, hogy egy magát demokratának mondó országban nem jöhet el egy temetésre bárki, aki szeretne. Miért félnek némelyek egy államfő hamvaitól, aki egész életében a hazáját szolgálta legjobb belátása szerint, akit a nácik elhurcoltak, aki száműzetésben fejezte be életét — ott, ahol mások jóvoltából szerényen élt, mert hosszú kormányzósága alatt nem gazdagodott meg, és végül még csak nyugdíjat sem kapott szolgálataiért. Kérek mindenkit, aki szeptember 4-én eljön Kenderesre, hogy csak akkor jöjjön, ha szeretetet és megértést, békességet és összetartást hoz a szívében. Akkor nagy szeretettel várjuk." A Vitézi Rend bronz mellszobrot rendelt a kormányzóról, amelyet közvetlenül a temetés után az ő volt otthona — a Horthy-kúria — előtt szándékoztak felállítani. Elvittek Érdre, a művész otthonába, hogy ellenőrizzem a hasonlóságot. Nagy szeretettel fogadtak ott engem. Domonkos Béla valóban kimagasló művész; mindössze egy kis megjegyzést tettem a készülő nagyszerű szoborra. A Kéri tábornokkal és Dávidházy kapitánnyal megtartott utolsó megbeszélésen Kéri kijelentette: nem csupán Istvánnak, hanem nekem is köszönetet kellene mondanom a megjelenteknek. Én azzal érveltem, hogy elég, ha egy családtag beszél, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy Istvánnak ugyan mindenképpen beszélnie kell, hogy az emberek hallják, tud magyarul, de mivel mindenki ismer engem, bizonyára elvárják, hogy én is szóljak néhány szót. Portugáliában azt terveztem, hogy emléklapokat nyomattatok a kormányzói pár fényképével, amelyeket ott kenderesi jótékonysági célra árusítanának. A kártyákat a fatimai Kondor atya gyönyörű kivitelben elkészíttette nyomdájában. Több száz lapot küldött Magyarországra olyan busszal, amely zarándokokat vitt Magyarországról Fatimába. Közben július 13-án negyvenhárman repültünk Lisszabonból a kolumbiai Amanecerben tartandó kilencedik Szubud-világkongresszusra. Kolumbia volt a negyedik legnagyobb „Szubud-ország" a világon, körülbelül hét-nyolcszáz taggal. Az általuk és segítőik által végzett 420

kemény munkának köszönhetően a portugáliai Muchtar Martins által tervezett nagyszerű óriási latiháncsarnokban tarthattuk a találkozót. Amanecerben az Andok szépsége különösen hajnalban volt lélegzetelállító és egyben idegnyugtató látvány. Időnként nem tudtam a szemem levenni a hegyekről. A magyar delegáció nem tudott eljönni, megkértek azonban, hogy én legyek a magyarországiak képviselőeje,mert ismerem helyzetüket, és a nevükben beszámolhatok arról a kongresszusnak. Készségesen eleget tettem e kérésnek. Nagy nehézségek ellenére három delegátus érkezett Zaire-ből. Ennek ugyanúgy örültem, mint annak, hogy megölelhettük az első ukrán és orosz küldötteket. Most először történt meg az is, hogy kubaiak elhagyhatták országukat, és részt vehettek egy Szubud-kongresszuson. Képviselők jöttek még Nigériából, Etiópiából, Algériából, kedves barátok Dél-Afrikából s még egy-egy delegátus Angolából és Iránból is! Ezernél több ember töltötte meg a gigantikus méretű csarnokot a nyitóünnepségen. Helyi előkelőségeket is meghívtak, s a sajtó képviselői is jelen voltak. Minden ország lobogóját kitűzték — meglepő látvány volt. Mindenképpen meg kell említenem a kongresszus legmaradandóbb élményét. Éppen megválasztották a World Subud Association új elnökét, s a nemzetközi segítők elkezdték a kongresszus számára készített jelentésük ismertetését, amikor egy fehér galamb a terem sok helyen nyitott mennyezetéről a közönség és a pódium közötti területre szállt le. Egyenesen odasétált, ahol Ibu Rahayu és Bapak özvegye, Ibu Mastuti ült, egy pillanatra megállapodott Ibu Mastuti retiküljén, majd ahhoz a sorhoz tipegett, ahol a nemzetközi segítők foglaltak helyet. Az emberek megbűvölten nézték ezt a jelenetet, de akkor, nagy bosszúságomra, fényképezőgépek vakui villantak fel. Szerencsére a galamb nem zavartatta magát. Miután végigsétált az első sorban ülő nemzetközi segítők során, felrepült az emelvényre, leszállt az elnök, Muchtar Martins előtt az asztalra, s nagy nyugalommal vizet ivott a poharából, mielőtt visszarepült a mennyezeti gerendákra. Amikor visszaérkeztem Lisszabonba, megkezdtük Miklóspapa és Magdamama közös sírjának exhumálását az angol temetőben. Nagyon jólesett, hogy Józsi — Habsburg József Árpád főherceg — is csatlakozott hozzánk. A koporsók nem voltak nagyon megrongálódva; minden nehézség nélkül át lehetett tenni őket az újakba, amelyeket azután lepecsételtek. Két héttel később részt vettem Henry unokám és Kate Hope Allen londoni esküvőjén. A templomi szertartás után remekül rendezett fogadást és ebédet adtak a lány szüleinek kertjében felállított fehér sátorban. Kedves, szép párt alkottak, a Mindenható áldása legyen velük. 421

Augusztus 21-én Feledy Péter televíziós interjút készített Antall József miniszterelnökkel a tervezett temetésről. Nagyon meghatódtam amikor a lisszaboni magyar nagykövetségről Deák Miklós együtt érző' és tapintatos levelet adott át a miniszterelnöktől, amelyhez az interjú teljes szövegét is csatolta. Váratlan volt ez a figyelmesség, különösen közvetlenül az újratemetés előtt. Természetesen az interjú nagy vitákat váltott ki bizonyos körökben, különösen a magukat történészeknek nevezők között; valójában volt párttörténészekről volt szó, és ha bármi olyat mondott a miniszterelnök, ami nem tetszett nekik, egyszerűen kijelentették, hogy nincs joga történelmi kérdésekben állást foglalni, foglalkozzék inkább a napi politikával. Levelében Antall József kifejtette, hogy nem kíván foglalkozni az utóbbi idők sajnálatos eseményeivel és vitáival, amelyek — véleménye szerint — mentesek a jó ízléstől, még politikai összefüggésekben is. Elküldte nekem a televíziónak adott interjújának szövegét, amelyben kifejti saját véleményét. Leszögezte, hogy a sajtóban és bizonyos politikai csoportoknál észlelhető negatív visszhangok, természetesen, nem befolyásolják, mert egyszerűen az igazságot szeretné elmondani. Nem tud majd személyesen megjelenni az újratemetésen, de a fél kormány ott lesz — így a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter is — hivatalos minőségükben, míg őt magát a felesége és egyik fia fogja képviselni. Távollétének oka nem a „csaholó" kritikushorda, hanem egyrészt az, hogy nemzetközi konferencián kell elnökölnie Budapesten, másrészt megromlott egészségi állapota. Elmondta még, hogy megkérte a belügyminisztert: mindenben tegyen eleget Kéri Kálmán tábornok kéréseinek. Remélte, hogy minden a kívánságaink szerint történik majd, és legőszintébb együttérzéséről biztosított engem és István fiamat. Sajnos Guy nem kísérhetett el Budapestre, mert operált csípőjében olyan erős fájdalmak jelentkeztek, hogy csak nehezen tudott járni, és egy hónap múlva újabb műtét elé nézett. Szeptember 1-jén repültem Budapestre. Dávidházy András várt, és egyenesen Kenderesre vitt, ahol régi otthonunkban — amely most mezőgazdasági iskolaként szolgált — szállásolt el a rendkívül barátságos iskolaigazgató, Kulcsár Gabi. Két napot töltöttem azzal, hogy a helyi önkormányzat képviselőjével, Tota Ildikóval, akivel már az előző évben is találkoztam, megnéztem az előkészületet. Hallottuk, hogy olyan emberek, akik nem pozitív megvilágításban látták a kormányzót és a nevével fémjelzett korszakot, tüntetést szerveznek a szertartás előestéjén. A Vérmezőn, a királyi palota mögötti 422

gyakorlótéren kívánták ezt megtartani, s nem az újratemetés ellen irányitva, hanem inkább „végső búcsú"-ként a „Horthy-korszaktól". Visszatértem Budapestre, hogy találkozzam az egymás után megérkező családtagokkal. A Gellért Szálló előtt gyülekeztünk, ahonnan két minibusszal mentünk a repülőtérre a koporsók fogadására. Mindannyian összejöttünk a repülőtér épületében, és vártuk a Swissair-466-os számú járatát. Hirtelen hatalmas felhőszakadás tört ki. Eszünkbe jutott, hogy a vérmezei gyűlést pontosan ekkor tartják. Néhányan jót mulattak azon, hogy az ellentüntetést elmossa az eső, de arra kértem őket, ne legyenek kárörvendők, mert másnap mi is hasonló sorsra juthatunk. Az eső elállt, a koporsók megérkeztek, és mindnyájan a szolnoki Tisza Szállóba hajtattunk, ahol három napra vettünk ki szobákat. Szeptember 4-én reggel 9.30-kor tizenhat autóban, rendőri kísérettel körbevéve elindultunk Kenderes felé. Az elővigyázatosság helyesnek bizonyult, mert több ezer autó próbált parkolni, és rengeteg ember vonult a temető felé. Kicsit szemerkélt az eső az odafelé úton, de mire Kenderesre értünk, a nap kibújt a felhők mögül. A családtagok a városházán gyűltek össze, onnan folytattuk utunkat a kriptához, ahol már több ezren várakoztak. A kriptát övező kerítést csodálatos koszorúk borították, s a kert is tele volt velük. A különböző bejelentéseket, majd a 11.30-kor kezdődő szertartást mikrofonok közvetítették a hatalmas sokaságnak. (Közölték velem, hogy 70 000 embert számoltak meg a magasból.) A Magyar Rádió és Televízió másfél órán át közvetített. A kitűnő bemondó, a tiszta, erős és dallamos hangú Bőzsöny Ferenc kommentálta az eseményeket. Ekkorra már teljesen kiderült, és amikor a napsütés kissé túl meleggé vált, egy-egy kis felhő és enyhe szellő hűsített bennünket. A dísztető alatt Nicky urnáját Miklóspapa és Magdamama koporsója között helyezték el, s mindegyiket virágok borították be. Miklóspapa koporsóját nyolc tengerésztiszt alkotta díszőrség, míg Magdamamáét nyolc kenderesi fiatalember vette körül. Mögöttük fiú- és lánycserkészek álltak díszőrséget. A ravatal bal oldalán lévő széksorokban az első sort a család tagjainak tartották fenn. Nicky két unokája és a feleségük Svájcból érkezett, s összesen mintegy harmincan voltunk ott a magyarországi és külföldi rokonokkal együtt. Kérésemre volt inas-sofőrünket, Tornyi Mihályt családjával és Pista volt inasát, Farkas Gyurit is a családhoz csatlakoztatták. A jobb oldalon foglaltak helyet a miniszterek, a tekintélyes személyiségek, köztük a miniszterelnök felesége és fia, akik az 423

ő képviseletében gyönyörű koszorút is hoztak. Állnunk kellett a fény_ képészek végtelennek tűnő rohamát, mielőtt a kürtös a ceremónia kezdetét jelezte. Elénekeltük a Himnuszt, amelyet számos beszéd követett. Először Radnóczy Antal ezredes, a Vitézi Rend főkapitánya méltatta a kormányzót, mint a Rend megalapítóját. Őt Kenderes polgármestere, Baranyi Mihály követte, aki tiszteletteljesen és hálásan emlékezett meg a Horthy családról a város lakosságának nevében. Németh Béláné, a kormányzó volt házvezetőnőjének a lánya, a kenderesi asszonyokat képviselte, s személyes emlékeiről beszélt. Kéri Kálmán tábornoki egyenruhában tiszteletét fejezte ki, és végső búcsút vett a volt Királyi Magyar Hadsereg főparancsnokától annak összes katonájának a nevében. A magyarországi Református Egyház Egyházmegyei Tanácsának feje, Hegedűs Lóránt püspök, kijelentette, hogy a kormányzó mindig őszinte hűséget érzett Magyarország népe iránt, és megpróbálta emberi magatartását megőrizni az embertelenség körülményei között is. Ezután a mikrofonhoz léptem, és felolvastam köszöntő szavaimat: „Szeretett, kedves honfitársaim, mindannyian, akik itt jelen vagytok. Mélyen meghatva köszönöm, hogy eljöttetek. Elsősorban köszönetet mondok mindazoknak, akik ennek a napnak megvalósulásához hozzájárultak. Köszönöm mélységes hálával a magyar tengerészeknek, a Máltai és Johannita Lovagrendnek, a református és katolikus egyházaknak és egész különösen a szeretett kenderesieknek. Köszönetet mondok azoknak, akik a közbiztonság intézéséhez segítséget nyújtottak, és mindazoknak, akik a temetés megrendezésének méltóságához hozzájárultak. Apósom és anyósom sírjára Portugáliában sokszor tettek névtelen magyarok magyar földet — szabadjon ez alkalommal nekik megköszönnöm jóságos cselekedetüket. Talán az volt a szándékuk, hogy az ott nyugvó kormányzói pár otthonosabban érezze magát a messze idegenben. Most már az általuk annyira szeretett magyar földön nyugodhatnak. Ezért emlékezzünk örömmel erre a napra, hogy végre hazajöhettek egy szabad hazába. Jelenlétük adjon nekünk és főképpen nektek, fiataloknak erőt kitartó, áldásos munkára, összefogásra — nem kritikára vagy panaszra, mert higgyétek el, hogy az önsajnálat és a kritika sokszor ártalmasabb, mint a kábítószer. A Horthy családban azt tapasztaltam, hogy ők mindig a felelősségnek és a munkának éltek, sosem nyugodtak, és a legnagyobb megpróbáltatás idején sem panaszkodtak. 424

Hallunk Horthy Miklósról, a kormányzóról, a tengerészről, de amire leginkább emlékszem itt Kenderesen, hogy amellett példás, lelkes gazda is volt. Tudom, mennyire szerette földjét. Anyósommal együtt mennyire szerették Kenderest. Itt voltak igazán otthon és igazán boldogok. Apósommal lehettem, amikor lóháton bejárta a határt, szóba állott mindenkivel, és mindent tudott a gazdaságról, az öntözés-gazdálkodást, a fásítást kötelességnek tekintette — kenderesi kertjükben minden egyes fa érdekelte őket —, de talán legjobban szerette a ménest. Anyósom pedig a tanyákról, az alkalmazottak életéről tudott sokat — azt fájlalták mindig, hogy sok országos elfoglaltságuk mellett csak olyan kevés időt tudtak otthon, Kenderesen tölteni. Most végre itthon vannak, és mi kérjük a Mindenhatót, adjon nekik örök nyugodalmat és egyesülést négy szeretett gyermekükkel, akik itt nyugszanak velük együtt a kriptában. Gondolom, hogy drága halottaink csak akkor fognak boldogan nyugodni, ha az ország munkával, becsülettel és összefogással újra felépül. Legyen szabad az ő nevükben megköszönnöm, hogy eljöttetek." Ezután Sharif emelkedett szólásra. Magyarul olvasta fel beszédét, amely különösen jó fogadtatásra talált, mert korábban azt híresztelték, hogy nem tud az anyanyelvén: „Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves magyar testvéreim! Hálát adok a Mindenható Istennek, hogy lehetővé tette, hogy szeretett hazánkban ma jelen lehetünk itt együtt, mint szabad emberek, egy szabad hazában. Ennek a két szabadságnak a kialakulása tette lehetővé számunkra, hogy teljesíthessük kötelességünket nagyapámmal szemben, befejezve életének pályáját azzal, hogy földi maradványait nyugalomra helyezzük, szeretett hitvesével és ifjabb fiával, Miklóssal együtt, itt Kenderesen, amit annyira szerettek. En is csatlakozom az édesanyám köszönő szavaihoz mindazoknak, akik ennek a napnak a megvalósulásához hozzájárultak. Mélyen meghat, hogy ennyi résztvevőt látok itt ma összegyűlve. Csak azzal tudom kimutatni hálámat és viszonozni azt, hogy megosztjátok velünk ezt a kegyeletes aktust, hogy elmondok valamit a nagyszüleimről és Nicky bácsiról, de különösen nagyapámról, úgy, ahogy én ismertem, amikor már nem volt az események központjában, de szerényen élt száműzetésben. Szerencsém volt, hogy életem első tizenkét évében egy házban lakhattam vele, asztalánál ülhettem, és hallgathattam elbeszéléseit, játszhattam és beszélhettem vele mindennap. Akkoriban természetesnek vettem kedvességét, vidámságát, pozitív beállí425

tottságát és mély érdeklődését az iránt, ami körülötte és az egész világon történt. De csak később, amikor kezdtem megérteni, hogy mi mindent tett és tapasztalt, tudtam értékelni azt, hogy milyen rendkívüli egyén volt. Elveszítette az otthonát, hazáját, munkáját, minden tulajdonát — és négy gyermeke közül hármat —, de egyetlenegyszer sem hallottam tőle panaszt vagy önszánalmat — mindig pozitív és segítőkész maradt egészen utolsó pár hónapjáig. Jól emlékszem rá, amikor a háború után segített nagyanyámnak a háztartási munkákban, mialatt édesanyám utazgatott Németországban, a nemzetközi vöröskeresztben munkát vállalva, hogy megszerezze számunkra a mindennapi szükségleteket. Egyszerű, szerény ember volt a nagyapám, és dacára a veleszületett természetes méltóságának, mindig megközelíthető volt és sosem elzárkózó. Emlékszem egészen különleges jótéteményekre mindkét nagyszülőm részéről, olyanok iránt, akik kevésbé voltak szerencsések, mint ők. Életében a nagy mozgató erő volt mély szeretete hazája iránt és ragaszkodása ahhoz, hogy kötelességét teljesítse legjobb belátása szerint. Kapzsiságnak nem volt ebben része. A birtok, amit elveszített huszonnégy év után mint államfő, nem volt több, mint amivel elkezdte. Mint egyedüli gyerek, otthonos voltam a felnőttekkel, és számtalan családi megbeszélést hallottam, amelyek nem voltak egészen nekem szánva. Azok alatt az évek alatt nem hallottam nagyapámat gyűlölettel beszélni, vagy rosszat mondani másokról, még azokról sem, akikkel véleménye éles ellentétben volt. Kérdezték tőlem, hogy antiszemita volt-e a nagyapám. Részemről ez elképzelhetetlen. Ő az embereket érdemeikről ítélte meg, és én nem hallottam tőle még célzást sem faji vagy társadalmi előítéletről. Nem azért osztottam meg veletek ezeket a megfigyeléseket, mert nagyapámat idealizálni szeretném. Emberi lény volt, és ezért biztos hibázott. A tanulságokat, amelyeket ma le kell hogy vonjunk, nem a két háború közötti évek vitapontjaiból vagy politikájából kell hogy merítsük, hanem az ő emberi tulajdonságainak értékeiből. Tudom, hogy egy vitás időszakon megyünk keresztül — amikor megszabjuk az új Magyarország útirányát —, és ilyenkor csábító megoldásokat és hasonlatosságokat keresni az utóbbi idők történelméből. De a háborúk közötti évek problémái és megoldásai már nem időszerűek a mai Magyarországon. A világ teljesen megváltozott, nemcsak azzal összehasonlítva, ami a háború előtt volt, de még az utolsó tíz évben is. Fontos, hogy ma nincsenek megtébolyodott birodalmak a 426

küszöbünkön. Hatalom és jólét ma már kevésbé függ határoktól és hadseregektől, mint minőségtől és a piacokat összekötő elektronikus főútvonalakhoz való hozzáférhetőségtől. A hatalomnak és jólétnek ma kevesebb köze van szembesítéshez, mint éles eszű szövetkezéshez. Amire szükségünk van, az demokrácia, stabilitás, emberi értékek, vállalkozói szellem és becsületesség. Hogy a mai lehetőségeket kihasználjuk, jobban, mint valaha van arra szükség, hogy a magyarok érzéseikben összefogjanak. A vita nagyon fontos, mert jobb megoldásokhoz vezethet, de nem szabad, hogy megengedjük, hogy gyűlölethez és elszigeteltséghez vezessen. Tudva azt, hogy nagyapám mennyire szerette Magyarországot, nagyon fontos nekem, hogy a mai munkánk ne teremtsen válaszfalat és gyűlöletet a magyarok között, de inkább a régi sebek gyógyulását. Ez az ok, amiért szeretném, hogy mi, akik ma itt vagyunk, forduljunk azok felé a honfitársaink felé, akik ma nincsenek itt azért, mert nagyapám történelmi szerepét illetően eltér az értelmezésük a miénktől. Szeretném őket szeretettel és kölcsönös megbocsátással belevonni érzéseinkbe, hazánk újrafelépítésével kapcsolatban — inkább azokra a lehetőségekre gondolva, amelyeket a jövő tartogat, mint a múlt szerencsétlenségeire. Mindenesetre ma nem a mi dolgunk azt megítélni, hogy milyen jól vagy milyen rosszul látta el nagyapám a munkáját, mint kormányzó. Én hiszem, hogy nem rajtunk áll, mint emberi lényeken, hogy tudhassuk, mi lett volna, ha másként cselekedett volna, s hogy milyen kényszereknek volt kitéve, vagy hogy mi lakozott a szívében. Nem fejezhetem be anélkül, hogy ne mondjak valamit nagyanyámról és nagybátyámról. Úgy emlékszem nagyanyámra, mint aki meglepően gyönyörű volt, belsőleg és külsőleg, egy ragaszkodó, hű feleség, anya és nagyanya. Akik ismerték, szerették. Amikor meghalt, meglepetésemre kaptam egy levelet egy iskolatársamtól, aki többször jött velem játszani, amikor tízévesek voltunk. Azt írta, hogy a nagyanyám olyan mély benyomást tett rá, hogy sohasem tudta elfelejteni. Nicky bácsi is egy fontos barátom volt, amikor kezdtem felnőni. Emlékszem nagy életkedvére, szellemességére, és kihasználom ezt az alkalmat, hogy megköszönjem neki sok kedvességét és barátságát. Kérjük, hogy az Isten bocsássa meg bűneiket, és jótetteikhez mérten adjon nekik egy helyet a túlvilágban. Úgy legyen."

427

Sharif szavait szűnni nem akaró nagy taps követte. Ezután az ökumenikus egyházi szertartás következett, amelyet a református Kocsis Elemér püspök, az egri érsek Seregély István, valamint a kenderesi plébános, Szalai Pál mutatott be. A koporsókat ezt követően a kriptához szállították. Először Magdamamáét, amit kenderesi fiatalok vittek, és amelyet, Sharif kivételével, az egész család követett. Majd Dávidházy tengerészkapitány hozta Nicky halotti urnáját; s végül a tengerésztisztek szállították Miklóspapa Viribus Unitis tengerészzászlóval beborított koporsóját a kriptához. A menetet Sharif zárta. A kicsi kriptába mindössze a családtagok fértek be, s miközben a koporsókat a helyükre emelték, Dávidházy kapitány mondta hangosan a haditengerészet halotti imáját, és ezt a részt is közvetítette a rádió és a televízió. A zászlót, amelyet én őriztem hosszú évekig, levették a koporsóról, összehajtották, és nyolcéves Loren dédunokám kezébe adták. A lobogót később a budapesti Hadtörténeti Múzeumnak ajándékoztam. A szertartás ezzel véget ért, de amikor kiléptünk a kriptából, fantasztikus látvány fogadott bennúnket. Honvédek kis csoportja fegyvertisztelgéssel búcsúzott a főparancsnokuktól. Ezek a fiatal emberek a szabadságukat használták fel arra, hogy — az állami és katonai részvételt tiltó rendelkezés ellenére — saját költségükre egyenruhában eljöjjenek. Néma tüntetés volt ez éppúgy, mint a holokausztot túlélt zsidók képviselőinek jelenléte, akik virágot és koszorút helyeztek el a kriptánál. Az emberek magatartása végtelenül megható volt. A tömeg egészen a kerítésig nyomult előre, és mindenki a kezét nyújtotta, aláírást kérve Shariftól és tőlem, elsősorban azokra az emléklapokra, amelyeket a megérkezéskor vettek, de könyvekre, újságokra és egyéb tárgyakra is. Hosszú ideig adtuk az autogramokat, és ez még órákig tarthatott volna, ha a tengerésztisztek nem lépnek közbe. A család és a meghívott vendégek a városházára mentek, ahol állófogadás és büféebéd volt, s még több baráttal találkozhattunk, beszélhettünk. Onnan a Horthy-kúria kertjébe sétáltunk a tengerész-egyenruhában ábrázolt Horthy admirális nagyon szépen sikerült — és a Vitézi Rend által emelt — bronz mellszobrának leleplezésére. A családtagok ezután a Kenderes mellett lévő — magyaros konyhájáról híres — Csárda étterembe mentek, ahol Dávidházy kapitány vendégei voltunk. Megkért bennünket, ne együnk a polgármester fogadásán, azért, hogy jobban tudjuk élvezni ebédünket — az ízletes birkapörköltet, amelyre valóban érdemes volt várni. 428

Amikor aznap este Shariffal megbeszéltük észrevételeinket, kiderült, hogy egyformán éreztünk. Minden nagyszerűen sikerült — még az időjárás is kedvezett —, és bármihez nyúltam vagy bármit próbáltam, helyesnek bizonyult. Nem akarom természetesen azt mondani, hogy ez az én érdemem lenne — olyan volt, mintha valahogyan minden magától elrendeződött volna. Példa erre a temetés időpontjának megválasztása, amiről megpróbáltak lebeszélni, de én teljes biztonsággal döntöttem — hogy miért határoztam így, azt nem tudnám megmondani. De a legkülönösebb élményem talán az volt, hogy a temetési szertartás közben nagyfokú békét és nyugalmat éreztem, mintha nem is ott lennék. Semmilyen izgalmat sem éreztem, s a hetvenezer ember és a fotóriporterek hada a legkisebb mértékben sem zavart; úgy éreztem magam, mint amikor egyedül vagyok otthon a szobámban. Belső békémet semmi sem tudta megbolygatni. Sosem szerettem a mikrofonokat, de ezúttal ez sem zavart; nyugodtan és erős hangon olvastam fel beszédemet. Véletlen folytán Éva nővérem nyolcvanadik születésnapja éppen az újratemetés napjára esett. Elhatároztuk, hogy azt másnap ünnepeljük meg. Először Kenderesre mentünk; unokáimmal körbesétáltam a Horthy-kúriát, zavartalanul megnéztük a kriptát és a tengernyi virágot. Ezután a „Csárdá"-hoz mentünk, ahol már korábban megrendeltem a születésnap! ebédet, és kibéreltem az egész éttermet. Huszonnyolc családtag és egyik kedves barátunk, Andrássy Géza vett részt az ebéden. Az étterem tulajdonosa és az egész személyzet a szívét-lelkét adta, hogy jól érezzük magunkat. Háromszintes, nyolc gyertyával feldíszített születésnapi tortát készítettek, amelyet vissza kellett vinnünk a szállodába, mert képtelenek voltunk akár egy falatot is lenyelni a nagy ebéd után. Aznap este Éva cigányzene mellett felvágta a tortát, majd a kedves Szakály István által nekem kölcsönadott archív filmet vetítettem le. Még otthon lefordítottam a film magyar szövegét angolra — ami elég nagy munka volt —, és azt olvastam fel a vetítés során az angolul beszélő családtagok számára. Nagyon megkapó volt Pistát és szüleit „élőben" látni. Másnap sok időt töltöttük a kriptánál. Feljegyeztük a kertet borító csodálatos koszorúkon és virágcsokrokon lévő neveket. Az ott hátrahagyott leveleket is összegyűjtöttük. Érdekes volt a rendőrökkel elbeszélgetni; elmondták, hogy még sohasem volt ilyen tömeggel dolguk, mint amilyen a temetésen megjelent — nem volt sem lopás, sem semmilyen egyéb rendzavarás. 429

A következő napokban megmutattuk unokáimnak Budapestet, s elvittük dédunokáimat az állatkertbe. Elmentünk a Balatonhoz, komppal átkeltünk a tavon Tihanynál, ahol dédunokáim a sekély vízben meg is fürödtek. Rendkívül boldog napok voltak. Az ellenzéki lapok, korábbi cikkeikhez viszonyítva, meglepően mérsékelten reagáltak a temetésre. Mindez nyilvánvalóan Sharif beszédének a hatása volt. Az egyik legmaróbb tollú újságíró azt írta, hogy „két humánus európai volt a temetésen: Horthyné és a fia"! A következő néhány napon Sharif és én még két interjút adtunk a magyar és az osztrák televíziónak, és meghívtam Zeley László barátomat, a rádióriportert, hogy ebédeljen az egész családommal. Ezután a családtagok ismét szétszóródtak a világ négy égtája felé, és én két óriási, levelekkel és táviratokkal megtömött táskával tértem haza; több hónapot vett igénybe, míg mindegyikre személyesen válaszoltam. Csak most kaptam meg az utolsó, de legnagyobb ajándékomat Istentől az újratemetéssel kapcsolatban. Amikor hazaérkeztem, Guy nagyon komoly hangon azzal fogadott, hogy beszélni szeretne velem. Ez egy kicsit váratlan volt. Először leültetett, majd elmondta, mi történt vele a temetés napján. Szobájának az erkélyén ült — amelyről lélegzetelállító kilátás nyílik az Atlanti-óceánra —, és arra a percre várt, amikor a szertartásnak Kenderesen kezdődnie kellett volna. Megnézte az óráját, és azt gondolta: „Biztosan most kezdődik." Amikor felnézett, az egész égbolt tele volt tapsoló angyalokkal! Azt hitte, megbolondult. Gyorsan lehunyta a szemét. Azután újra felpillantott, de még mindig ott voltak az angyalok, és tapsoltak... Az, hogy ilyesmi megtörténhet egy olyan emberrel, mint Guy, aki egyáltalán nem „spirituális" beállítottságú, és aki látszólag sohasem hitt a latihánban, valóban csodálatos volt. Most kénytelen volt elfogadni, minthogy a saját szemével ilyesmit látott. Ez mindenesetre nagy ajándék volt nekem, mert attól kezdve tudta, hogy amiről beszélek, nem képzelődés. Rendkívül érdekes volt megfigyelni, ahogy a latihán működött férjemmel kapcsolatban. Bapak azt mondta nekem, hogy amint erősebbé válok bensőmben, körülöttem minden meg fog változni, de soha nem képzeltem, hogy ez Guyra is vonatkozhat. Kezdetben a benne lévő erők hatottak rám, s én szenvedtem ettől, de a dolgok fokozatosan megváltoztak, és szemmel láthatóan férjemet is megérintette a latihán rajtam keresztül. Türelmesebbé vált, nem volt már ingerlékeny, inkább megértő és szerető. És ráadásul megadatott neki saját angyallátomása. Én ilyet még legmerészebb álmaimban sem remélhettem volna. 430

Hatalmas zsák felbontatlan levelet és táviratot továbbított hozzám Baranyi Mihály, a kenderesi polgármester, a több száz megválaszolatlan levél, távirat, vers, könyv, régi fénykép és újságcikk kiegészítéseként, amely már otthon várt. Sharif és én két újságban is — a Magyar Tükör-ben és a Népszabadságban — nyilvánosan mondtunk köszönetet mindazoknak, akik kifejezték együttérzésüket: „Özv. Horthy Istvánné és fia, Horthy István köszönetet mond mindazoknak, akik részt vettek szeretteik kenderesi újratemetésén, és virággal vagy koszorúval fejezték ki együttérzésüket. Köszönik mindazoknak a részvételét, akik a televízió nézése közben gondoltak rájuk, de köszönettel tartoznak azoknak is, akik — bár nem értettek egyet az ő szándékukkal —, nem zavarták meg az újratemetés csendes nyugalmát. Külön köszönetet kell hogy mondjanak a sok-sok kedves levélért, sürgönyért és emlékért, melyeket kaptak. A belőlük áradó szeretet mindig emlékeztetni fogja őket küldőikre." Ennek ellenére szerettem volna mindenkinek személyes köszönő szavakat is küldeni. Ahogyan időm akadt, mindennap dolgoztam ezen, és időnként könnyekig meghatódtam, elcsodálkozva az apósom és anyósom iránt megnyilvánuló odaadás és szeretet láttán, mely most Sharif felé és énfelém áradt. Elszomorított, hogy az angol és az észak-amerikai sajtó — a a Financial Times, a The Economist és a New York Times — The Times, közlései az újratemetésről nyilvánvalóan a tényismeret hiányán, valamint a náci Németország és a kommunista Magyarország által terjesztett hazugságokon alapultak. Ezeknek, sajnos, széles körökben hitelt adtak, főképpen az Egyesült Államokban. Válasz ment a valótlanságokra nővéremtől, tőlem, angliai rokonoktól és másoktól, de ezeket csupán nyugtázták, nem közölték — egyetlen kivétellel. Egy a fiam által a The Economist szerkesztőjének ügyesen megírt levél mégiscsak megjelent: „Horthy reappraised" (Horthy újraértékelve) „Sir, az ön Magyarországról szóló cikke (szeptember 11.) nemcsak Horthyra nézve kedvezőtlen, de ártalmára van az ön olvasóinak is, amennyiben kritika nélkül elfogadja a kommunista verziót Horthy szerepéről, és így nem járul hozzá annak megértéséhez, mi is volt a jelentősége annak, hogy az eseményen több mint ötvenezer ember jelent meg. Csupán a tömeg egészen elenyésző részének volt némi köze a szélsőjobboldalhoz. — Egy kis gondolatkísérlet talán hozzásegít annak megértéséhez, hogy valójában mi is történt. Tegyük fel, hogy Hitler 431

megnyerte a háborút. Negyvennégy év után, mint a Harmadik Birodalom csatlósa, Nagy-Britannia felszabadul 1989-ben, amikor a Német Birodalom összeomlik saját hozzá nem értésének súlya alatt. Négy évre rá Winston Churchill hamvait, aki száműzetésben halt meg, visszahozzák újratemetés céljából egy temetőbe a Blenheim Palace mellett (amelyet a munkások mezőgazdasági iskolájává változtattak át). Sokan jelennek meg a temetésen, a külföldi és nagyrészt belföldi sajtó kifogásai ellenére. A Volkswirt, egy híres zürichi hetilap, különösen felháborodik, kimutatva, hogy Churchill vad konzervatív imperialista volt, méghozzá Sztálin szövetségese (találnak egy közös fényképet is kettejükről). Ám azoknak, akik rajta részt vesznek, az újratemetés egészen mást jelent. Megpróbálják magukban kideríteni: negyvennégy éves elfeledettség után mit is jelent angolnak lenni. Mint a többi európai ország, Magyarország sem mentes szélsőjobboldaliaktól. Ők legalitást próbálnak maguknak szerezni azzal, hogy Horthyhoz társulnak (aki elődeiket kurtán elintézte Szálasi idejében). Kérem, ne segítsék őket. Sharif Horthy, Wayland, Massachusetts." Két nappal megérkezésem után értesítés jött a mi páratlan barátunk, Varindra haláláról. Tudtam: nekem és másoknak is nagyon hiányzik majd az ő rendkívül tanulságos, gyakran humoros történeteivel, melyek Bapak iránti elkötelezettségét bizonyították — aki a kételkedő kommunistát egy az Isten hatalmát teljesen elfogadó emberré változtatta. Varindra átlátott minden tettetésen, képzelgésen. Találkozásunk első öt perce után már igaz barátommá vált. Emlékszem néhány találó mondására: „A Szubud nem tanítás, hanem nagyszerű tanulás"... „Közülünk mindenkinek kijelölt feladata, kötelessége van, de egyikünknek sincs hatalma." Amikor nemzetközi segítő lettem, azt tanácsolta: „Kérlek, ne változzál szenteskedővé!" Richard Attenborough így emlékezett Varindrára: „A filmkészítés révén abban a szerencsében volt részem, hogy számos figyelemre méltó emberrel találkozhattam, de kevés volt olyan becsületes és igaz, mint ez a nemes Srí Lanka-i." A The Times nekrológjából: „Húsz évig szolgált az Egyesült Nemzeteknél, és a főtitkár-helyettesi rangig emelkedett. Az óvatosan megfontolt köztisztviselő ellentéte volt... Tiszteletlen volt az intézményekkel szemben, és meglehetősen nagy vehemenciával támadta a színlelést... Globális víziója és az emberiség iránti önzetlen szeretete minden téren ragyogó szervezővé tette, amikor szegénységről, környezetvédelemről s különösen gyermekekről volt szó." 432

Októberben — meglepetésemre — levelet kaptam Antall József miniszterelnöktől. Gratulált a kitüntetéshez, amelyre sikeresen felterjesztett a köztársasági elnöknek. Már másnap Tóth Lajos, az Elnöki Hivatal vezetője, az alábbi értesítést küldte: „Tisztelt Asszonyom! Örömmel értesítem, hogy a Magyar Köztársaság elnöke Önnek a II. világháború idején kifejtett ellenállási tevékenységéért, a kiugrási politika támogatásáért, valamint a portugáliai magyarság körében végzett kiemelkedő munkássága elismeréseként kitüntetést adományoz. A magas elismerést Göncz Árpád úr 1993. október 15-én (pénteken) délelőtt 11.30 órakor a Parlament Munkácsy-termében nyújtja át." Guy ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen vegyem át a kitüntetést, miközben ő Londonba megy harmadik csípőműtétjére. Ismét elutasította, hogy vele menjek. Azt mondta, ott úgysem tehetek érte semmit. Kiderült, hogy eredeti protézise elrepedt, és ki kell cserélni. Súlyos, többórás operáción esett át. Szerencsére a legjobb kezekbe került, bár a sebész kijelentette, hogy ez volt életének legsúlyosabb műtétje. Mindennap beszéltem Guyjal telefonon, miközben Magyarországon voltam. A véletlen folytán ekkor kértek meg arra, hogy utazzak Svájcba, és segítsek Nicky családjának örökségük ügyében. Évekig voltam sógorom meghatalmazottja, és így az egyetlen, aki ebben az ügyben segíteni tudott. Mivel Svájcban már félúton voltam, folytattam utamat Magyarország felé. Tengerésztiszt barátaim fogadtak: Dávidházy András, Szimon Miklós és Hadnagy Gábor. A Magyar Rádió vendégházában laktam, ahol az utóbbi időkben mindig megszálltam. Október 15-én — annak a végzetes 1944-es napnak a negyvenkilencedik évfordulóján — mindössze két embert tüntettek ki: Kéri Kálmán tábornokot és engem. Az Elnöki Hivatal vezetője előzetesen tájékoztatott az ünnepi aktus menetéről; közölte, hogy a kitüntetettek, szokás szerint, néhány köszönő szót mondanak. Tíz családtag kísérhetett el az ünnepségre, de mivel egyetlen családtagom sem tartózkodott Budapesten, helyettük másokat hívtam: Antal Lászlót, Baranyi Mihály kenderesi polgármestert, három tengerésztisztet és Szubud családomból hat tagot. A nagyon szép és ünnepélyes aktus a Munkácsy Mihály történelmi tárgyú festményeivel díszített hatalmas, gyönyörű teremben zajlott le. Szabad György, az Országgyűlés elnöke, Boross Péter belügyminiszter, Für Lajos honvédelmi miniszter, Deák János tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke, valamint a miniszterelnök felesége, Antall Klára volt jelen. 433

Miközben vártunk, vitába bonyolódtam Kéri tábornokkal, aki azt szerette volna, ha én veszem át a kitüntetést először. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ő legyen az első, hiszen az övé volt a magasabb kitüntetés a Köztársaság Érdemrendjének Nagykeresztje -, míg én az Érdemrend Középkeresztjét kaptam. Tudtam, Kéri szerette megvárni, mit mondanak a többiek, hogy azután övé legyen az utolsó szó, de amikor látta, hogy nem tágítok, végül beadta a derekát. Amikor az érdemérmeket átadták, és Kéri Kálmán elmondta köszönetét, én azt mondtam, amit fontosnak éreztem: kifejeztem köszönetemet a megtiszteltetésért, aztán megemlítettem Nicky sógoromat és Tost Gyula szárnysegédet, akikkel annak idején együtt dolgoztam, majd azzal fejeztem be, hogy jólesne nekem, ha azoknak az aszszonyoknak a nevében is megköszönhetném a kitüntetést, akik 1944 októberében nem voltak ugyan az események középpontjában, mint mi a Várpalotában, de ismeretlenül, elhagyatva, sokan származásuk miatt megalázva megállták helyüket, és semmilyen kitüntetést sem kaptak. Szabad György, később odajött hozzám, és azt mondta, már számos kitüntetés átadásán volt jelen, de még senkitől sem hallott ilyen megható köszönő szavakat. Két nappal korábban értem haza, mint Guy. Még mindig voltak fájdalmai, de különben jól nézett ki. Különböző gyakorlatokat kellett végeznie, néhányat az úszómedencében, s hatalmas elszántságának és akaraterejének köszönhetően két hónappal később már olyan jó állapotban volt, hogy elmehettünk szokásos karácsonyi üdülésünkre. December 12-én meghalt Antall József miniszterelnök. A Parlament épülete előtt állították fel ravatalát, és negyedmillió ember rótta le ott végső kegyeletét. Nagyszabású temetést rendeztek, és szimpátiatüntetéseket tartottak. Guyjal karácsonyra Mauritiusra utaztunk. Három hetet töltöttünk ezen a gyönyörű szigeten, a Hotel Saint Geranban. Guynak éppen ilyen szállóra volt szüksége, ahol egy helyben tartózkodhattunk, ahol nem voltak lépcsők, s mindössze rövid sétaút vezetett a kényelmes szobánktól a meleg tengerig. Nagyon élveztem a napi úszást az óceánban és a nagyszerű reggeliket - kivéve a hétfőt, amikor mindig böjtöltem. 1994. január 11-én érkeztünk Lisszabonba. Kedves Fernandám és férje, José, valamint Vasco farkaskutyánk nagy örömmel fogadott bennünket; az utóbbi szinte magánkívül volt örömében. 434

Óriási földrengés volt Los Angeles-ben, és én nagyon aggódtam Leonard unokám miatt. Egész nap megpróbáltam telefonálni. Végre este tizenegykor sikerült is! Hála Istennek, mindannyian jól voltak. Úgy terveztük, hogy Shariffal és Tutival töltöm Bostonban, immár negyedszer, a ramadán hónapját, de az első tíz napon egyedül voltam a házukban, mert ők még Indonéziában tartózkodtak. A repülőtéren Cassidy Sterling várt. Közölte, hogy nagy hófúvást jósolnak. Élelmiszert kellett vásárolni, mielőtt az előre jelzett ítéletidő megérkezik. Már aznap délután erősen havazott, s a következő napokon ásóval kellett utat törnöm magamnak, ha ki akartam menni a házból. Mindent vastag hólepel borított. Egyszer éppen a tetőn voltam, s a havat próbáltam letolni onnan, amikor megérkezett Cassidy, és így most már ő csinált meg mindent helyettem. Újabb nagyszerű ramadán repült el gyermekeim társaságában. Búcsúzásként elvittek Newportba, ahol pompás ebédet ettünk, majd egy nagyszerű filmet néztünk meg: az Arnyékország-ot Anthony Hopkinsszal. Másnap visszarepültem Portugáliába. Húsvétvasárnap április 3-ára esett - ezen a napon kezdtem el írni. „Húsvétvasárnap, 1994. Eljött az a nap - sosem gondoltam, hogy el fog jönni -, amikor elkezdtem írni életem történetét." Feltettem magamnak a kérdést: most mit tegyek? Megálljak itt? Nem. Elhatároztam, hogy továbbhaladok a jelenig, azaz 1998-ig, megemlítve a számomra fontos további eseményeket.

31. fejezet

A VÉG FELÉ

1994. Magyarországon teljes erővel folyt a választási hadjárat, amely még a mai politikai szokásokon is túltett mocskolódásban. A szocialista-kommunisták a jelek szerint sikeres kampányt folytattak az Antall-kormány ellen, amely súlyos örökséget vett át a múlttól: negyvenévi diktatúrát, többmilliárd dolláros adósságot és az orosz csapatok jelenlétét — s ráadásul még a média nagy része is a korábbi rezsim kezében volt. A választások első, május 8-án tartott fordulója megdöbbentette azokat, akik továbbra is centrista, demokratikus — bizonyos értelemben valódi liberális — kormányzatban reménykedtek. Tíz nappal az első választási forduló után érkeztem Budapestre. Mindenki, akivel beszéltem, keserűen panaszkodott az eredmények miatt. Még a taxisofőr is azt mondta: elege van mindenből. Megkérdeztem tőle: akkor valójában kik mentek el szavazni? Csak annyit válaszolt, hogy ő maga nem ment, mert nem tudott dönteni. Itt-tartózkodásom során néhány napot Kenderesen töltöttem. Amikor Sya nővérem megérkezett, autót béreltünk, és remek utazást tettünk Szlovákiában. A határon belepillantottak az útleveleinkbe, de semmit sem kérdeztek. Komáromon és Érsekújváron haladtunk át, és felelevenedtek a régi emlékek. Az első kötetben említettem már azt a kedves fiatalembert, Mészáros Pétert, aki egy Elefánt melletti erdőben felfedezte megrongált családi kriptánkat, és elhatározta, hogy mindent megtud dédapámról, miután látta a nevét meg azt a márvány domborművet, amely úgy ábrázolja, ahogyan kivont karddal lovagol a csatába. Ettől fogva állandó kapcsolatban maradtam ezzel a fiatal tanárral. Rendkívül jó minőségű, szép zenével aláfestett videofilmet küldött nekem az erdőben levő kriptáról, megörökítve a sírok feliratait, s bemutatva a földön szétszórt csontokat. Arra törekedett, hogy a kriptát történelmi emlékké nyilváníttassák, és azután helyrehozassák. Miután Pozsonyban és más helyeken könyvtári kutatásokat végzett, immár többet tudott családomról, mint én magam! 436

Sya és én az Elefánttól húsz kilométerre levő Nyitrán találkoztunk péterrel, innen együtt mentünk Felső-Elefántra, hogy beszéljünk a polgármesterrel és a plébánossal. Negyedikként csatlakozott hozzánk josef Dopjera (akit mindenki Jojónak szólított); ő közeli rokonságban volt korábbi sofőrünkkel, Táncos Bélával. Megható volt Jojónak a családunkhoz való ragaszkodása. Elmondta, hogy legszebb emlékeit abból az időből őrzi, amelyeket gyermekként Elefánton töltött, Táncinak a hozzátartozóimról elmondott történeteit hallgatva. Először a papot kerestük a faluban, de azt mondták, nem sokkal korábban ment Szent Jánosra, hogy misét mondjon az ottani betegeknek. (Jelenleg tüdőszanatórium működik ott.) A volt „nagy kastélyhoz" autóztunk tehát — a két kilométeres erdei út emlékek sokaságát idézte —, és részt vettünk a szentmisén egy olyan helyiségben, amely egykor a nagy terem része volt. Sok beteg jelent meg a szentmisén. Mi az utolsó sorban ültünk le. Felettünk a Szent János életéről készített öt freskó közül kettő volt részben látható. Némi feltűnést keltettünk. Jojo odament a plébánoshoz, és a fülébe súgta, kik vagyunk. A pap miseruhában, kitárt karral azonnal lejött az oltár elől, és rövid beszédet mondott. Ezt Péter fordította le nekünk, minthogy a mi szlovák tudásunk az évek múltával nagyon megfogyatkozott. A pap kijelentette, hogy ezt a misét az Edelsheim Gyulai családért fogja mondani! Őszintén meglepődtünk és meghatódtunk. A mise után megegyeztünk: felső-elefánti házában másnap felkeressük a plébánost. Ezután az erdőben lévő kriptához mentünk. Nem volt könnyű odajutni, mert a régi utakat magasan benőtte a csalán és beborították különböző cserjék. Igen-igen szomorú látvány várt ránk (a videofilmről már ismertük), de a légkör olyan békés és nyugodt volt, hogy nehezünkre esett onnan eljönni. Miután Jojo hazament, mi hárman visszatértünk abba a nyitrai szállodába, ahol már korábban szobákat foglaltunk. Hosszú és élvezetes beszélgetést folytattunk Péterrel, aki csendes, józan és megbízható jó barátnak bizonyult. Másnap délelőtt felkerestük Siebert Évit. Ő egyedül élt itt egy olyan családból, amellyel mint gyerekek számtalanszor összejöttünk. Most már teljesen süket volt. Egymagában lakott régi házukban, amelyet nagyon szépen rendben tartott. Kissé veszélyes volt a házhoz közeledni, mert azt egy ádáz, harcias kakas védelmezte. Évi különben nem is várt bennünket, amikor az ablakon át meglátott, örömében nagyot sikoltott. 437

Ezután a plébánoshoz mentünk, aki nagyon dinamikus és bőbeszédű férfiú. (Szegény Péternek nehezére esett a fordítás.) A pap megígérte, hogy előzetes becslést készít a kripta és környéke rendbetételének, a csontok összegyűjtésének és a falusi templomban levő kriptában való elhelyezésüknek költségeiről. Kijelentette, hogy h a elküldjük neki a megfelelő összeget, mindent elintéz, és egész családunkat meghívja egy nagyszabású temetési szertartásra. Megkérdeztem, nem tart-e attól, hogy a korábbi — méghozzá magyar — földbirtokosok családtagjainak temetése bajba keveri. Azt válaszolta: semmitől sem kell tartani, noha jobb lenne az egészet a közelgő, öt hónappal később sorra kerülő szlovák általános választások előtt elintézni. Meghívta a polgármestert is, hogy találkozzon velünk. A fiatal polgármester sok tekintetben Péterre hasonlított, akivel azonnal meg is találta a hangot, és akinek így könnyű volt a rövid és világos mondatokat fordítania. Meglepődtem, amikor azt kérdezte: hozzájárulunk-e ahhoz, hogy a sírok egyes nagyobb márványtömbjeit egy a templomban felállítandó oltárhoz felhasználhassák. „De hát kinek a tulajdona a kripta? — kérdeztem. — Ha ugyanis a miénk, akkor értem a kérését, de ha az államé, mi nem dönthetünk ebben az ügyben." Elmondtam neki, hogy a magyar kommunista rezsim elfelejtette férjem családi kriptáját államosítani, ezért az még mindig a miénk. Azt válaszolta: nem tudja, de megpróbálja kideríteni, vajon a kriptát, a kastélyt, az erdőt és a birtok többi részét egyáltalán államosították-e valaha. Ennél naivabb megjegyzést régen nem hallottam... Miután megerősítettük, hogy Mészáros Péter nemcsak a tolmácsunk, de képvisel is bennünket, s hogy az ő révén maradunk majd kapcsolatban, pipacsoktól vöröslő rétek mellett hajtottunk vissza Nyitrára. A dolgok váratlanul jól alakultak, Péter segítsége nélkül azonban semmire sem mentünk volna. Ő ezután is készségesen segített mindenben, és az ügyintézés kedvéért többször megtette az Elefántra vezető hosszú utat. Sya és én az érzelmekben és élményekben gazdag hétvége után tértünk vissza Budapestre. Eppen időben érkeztünk meg ahhoz, hogy a nagy számban megjelentekkel együtt részt vehessek jó barátom, Kéri Kálmán tábornok állami temetésén. O még a halála előtt, kilencvenhárom éves korában is aktív képviselő volt. Tudom, hogy egyszer felszólalt az Országgyűlésben, amikor valami valótlan dolgot mondtak a kormányzóról — és ebben Antall miniszterelnök is támogatta! Nagyon megörültem annak, hogy az Európa Könyvkiadó sorozatszerkesztője, Antal László önként felajánlotta: segít könyvem megírá438

sában. Ha én kérem erre, soha nem tudom meg, azért teszi-e ezt, mert kötelességének érzi, vagy egyszerűen túl udvarias ahhoz, hogy visszautasítson. Ám most, hogy ő maga állt elő a javaslattal, boldogan elfogadtam segítségét. Csodálatos érzés volt, hogy ennyire megbízható emberrel dolgozhattam, akinek az ítélete mindig helyes volt. Jól beszélt angolul is, és állandóan arra biztatott, csak írjak, mindegy, hogy angolul vagy magyarul — a többit majd ő elintézi. Minden alkalommal, amikor Magyarországon jártam, órákat töltöttem az ő és a felesége társaságában. A legkülönbözőbb témákról beszélgettünk, de még így is kevés volt az idő arra, hogy mindenre sort kerítsünk. Felesége, Erzsébet, a gyerekkoromat idéző kitűnő vaníliás kiflikkel várt. Hazatérve úgy találtam, Guy jobban tud már járni, és jó hangulatban is van. A kertben sok volt a mindig élvezetes munka, elragadó a madárének, gyönyörködtető a szebbnél szebb pillangók látványa. Szeptemberben ismét Magyarországra látogattam, ezúttal az előző évi újratemetési szertartás évfordulójára, amelyen sokan vettek részt. Az anyósom és apósom emlékére állított, eredetileg a lisszaboni angol temetőben levő sírkövet Kenderesre hozták. Bécsben, Győrött, Százhalombattán és más helyeken is Horthy Miklós emléktársaságok alakultak. A győri társaság két tagja kizárólag azért tette meg a Magyarországról Portugáliába vezető hosszú utat, hogy egy kis tehergépkocsin visszahozza a nehéz márványlapokat. Nagyon meghatott a gesztusuk. Amikor megérkeztünk Kenderesre, a márványlapok már azon a helyen voltak, amelyet én jelöltem ki a kripta kis kertjében. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, Geday István, s a helyettese, Szikossy Ferenc hat napot töltött velem Portugáliában levelek, dokumentumok, fényképek és más, a múzeum számára érdekességgel bíró tárgyak vizsgálatával. Már korábban átadtam nekik a kormányzó egyenruháinak egy teljes sorozatát, amelyet évekig őriztem, s nem tudtam, nem okoz-e nekik csalódást a megmaradt anyag, amit megmutattam nekik. Az ellenkezője derült ki: kijelentették, a birtokomban levő anyag nagyon értékes, és mivel megértik, hogy szükségem van egy részükre könyvem megírásához, majd csak azután szeretnék a nagy részét megkapni. Nagyon élveztem ennek a két kedves embernek a látogatását, s boldogan vittem el őket a lisszaboni városnézésre. A várost a magyar nagykövet, Gulyás András ragyogó idegenvezetésével jártuk be. O nagyszerűen ismerte Portugália történelmét, és kitűnően beszélt az ottani nyelven. Ebben az évben úgy döntöttünk: otthon, csendben töltjük el a karácsonyt, mert Guynak semmi kedve sem volt az utazáshoz. Ez nekem is nagyon megfelelt, mert akkor már keményen dolgoztam a könyvemen. 439

1995. Januárban nagy öröm ért: most először az otthonunkban üdvözölhettem Sharifot és Tutit. Portugália és Indonézia még évekkel korábban megszakította egymással a diplomáciai kapcsolatokat, és Tuti, mint indonéz állampolgár, kizárólag Hamid da Silva barátunk közbenjárására kapott végül portugál vízumot. Mindössze nyolc napig maradhattak, s ez az idő túlságosan gyorsan elrepült. A ramadán első nyolc napját otthon töltöttem, majd Indonéziába repültem a böjti hónap hátralevő részére, és Bapak lányánál, Ibu Rahayunál szálltam meg. Már hét éve volt annak, hogy utoljára Indonéziában töltöttem a ramadánt, és ezt az újabb tartózkodást a kegyelem jelének tekinthettem. Óriási öröm volt viszontlátni Stewart unokámat és összes csilandaki Szubud-testvéremet. Stewart most egy az édesanyja kertjében épült kis lakásban élt. Csodáltam, ahogyan különböző vállalatoknak hirdetéseket állított elő számítógépén. Elvezhettem Indra immár nagyot nőtt hét gyermekét, akik különböző hangszereken játszottak, és édesapjukkal kisebbfajta zenekart hoztak létre. Kirándultunk Suka Muliába, Bapaknak a hegyekben található mauzóleumához, amelyet Ibu Rahayu építtetett. A sírnál, ahol mélységes békét éreztem, Isten áldását kértem Bapakra azért, amit átadott nekünk. Visszatérve Portugáliába, egy ízben a Villax családdal vacsoráztunk. A háziúr fiának, Peternek nagyon tetszett, hogy teljesen egyedül képes voltam megtanulni a számítógép használatát. Amikor meghallotta, hogy modemet kaptam Shariftól, de nem tudom, miképpen használjam, felajánlotta segítségét. Szakértőjével együtt két órán át dolgozott, de végül megállapították, hogy a modem nem működik az én elavult számítógépemmel. Nem tudtam volna újat venni, ezért nem erőltettem tovább a dolgot. Másnap azonban megtudtam, hogy Londonban sikerült eladni azokat a pompás lyoni csipkéket, amelyeket még Apponyi Madeleine adott nekem, és a pénz pontosan arra elég, hogy új számítógépet vásárolhassak. Madeleine megint megsegített! Peter Villax vette kezébe az ügyet — mindig is hálás leszek értékes segítségéért. Fáradozásának eredményeképpen már az elektronikus postát is használhattam, és ezután ismét szorosabb kapcsolatba kerültem unokáimmal. Ettől kezdve „elektronikus nagyi"-nak szólítottak... Kapóra jött nekem a dolog, mert Helena kivételével az unokáim soha nem írtak; amióta mindenben a vizualitás és a gyorsaság uralkodik, a fiatalok — úgy tetszik — leszoktak a levélírásról. Az elektronikus posta azonban más — és azóta állandó kapcsolatban vagyunk. 440

1996-ban a ramadán január 21-én kezdődött. Végig otthon maradtam, ami nem volt könnyű. Teljesen más, amikor az egész család együtt böjtöl. A szokottnál is többet tudtam azonban dolgozni a könyvemen, annak köszönhetően, hogy az étkezési időben is tovább írtam. Ekkor jöttem rá, milyen sok időt töltünk az evéssel... Márciusban Guyjal Kenyába repültünk Zürich érintésével, ahol Sya csatlakozott hozzánk. Nairobiban először két napig Davidnél laktunk, mielőtt Mombássza közelébe, David vipingói bungalójába mentünk. Azonnal úsztunk egyet a medencéjükben, s a pálmafákon át az Indiaióceán pompás látványt nyújtott a háttérben. Másnap délelőtt rengeteg kis „bush-baby" majom látogatott meg bennünket; hozzászoktak ahhoz, hogy Daphne sógornőm banánnal eteti őket. David mindössze két napot tölthetett velünk, de nálunk hagyott egy szakácsot és egy éjjeliőrt. Figyelmeztetett bennünket, hogy még a házon belül is zárjuk kulccsal és retesszel az összes ajtót. Amikor aztán Sya egy önvédelemre szolgáló husángot fedezett fel az ágya alatt, kényelmetlenül kezdte magát érezni. Visszatértek gyermekkori félelmei. Amikor már a bútorok alá és a szekrénybe nézegetett, tudtam, soha nem tér ide vissza, noha hősiesen kibírta azt a hat napot, amit ott töltöttünk. Sok olvasnivalót vittem magammal, hogy ne fecséreljem az időt. Sya és én a meleg Indiai-óceánban fürdőztünk, miközben Guy a ház melletti medencében úszott. Hazatérve folytattam munkámat. Minden rendben ment, amíg nem kaptam egy kézzel írott levelet Antal Lászlótól, a budapesti Szent János Kórházból. Azt írta: tizenkét nappal korábban elvesztette az eszméletét, kórházba vitték, s ott kiderült, hogy szívműtétre van szüksége. Elnézést kért, amiért nem válaszolt legutóbbi levelemre, és hozzátette: „Ha felgyógyulok, amiben bízom, természetesen folytatjuk a közös munkát..." Felesége, Erzsébet részletesebb levélben közölte, hogy Lacinak új szívbillentyűre van szüksége; arra kért, imádkozzak. Május 6-án — tíz nappal a halála előtt — hosszú, géppel írt levelet kaptam Lacitól. Azt írta, hogy elbocsátották a kórházból, mert igen sok beteg vár szívműtétre, és csak néhány orvos képes ezeket az operációkat elvégezni. Várnia kell, amíg sorra kerül. Addig is hazaengedték, ahol mértékkel dolgozhat, de sokat kell pihennie. Azt írta: „Erzsébet példaadóan áll helyt mellettem, és viseli közben az egész család gondját. Hát igen, ő már itt kiérdemelte a Mennyországot, ahogy Maga is írta... Várom az újabb küldeményt, mert a kórházban is egész jól lehet dolgozni!" Erzsébet is aláírta a levelet, hozzátéve: „Köszönöm a — soha meg nem köszönhető — szerető együttérzést. Isten kezében vagyunk!" 441

Május 17-én Erzsébet felhívott. Közölte, hogy Laci aznap reggel elhunyt. Nem tudtam elhinni, hogy elment, és soha nem fogom meg_ érteni, miért kellett orvoshiány miatt olyan korán eltávoznia. Tudtam túlságosan jó volt erre a világra, és túl keményen dolgozott egész' életében. A hír lesújtott. Azt is tudtam, hogy talán túlságosan támaszkodtam rá, de ő elkényeztetett, felhívta figyelmemet az írásomban lévő hibákra, csakúgy, mint az értékekre is - s tudtam, hogy ítélete helytálló és igazságos. Rendkívül ösztönző volt vele együtt dolgozni. Azzal is tisztában voltam, hogy senki sem lesz képes olyan megértő, szíves, okos és tapintatos támogatást nyújtani, amilyet Laci nyújtott minden elképzelhető témában - például azzal, hogy azonnal teljesen megértette a Szubudot is. Úgy végrendelkezett, hogy hamvait szórják szét a temetőben. Tudom, mennyire törődött másokkal, így elképzelhetőnek tartom, esetleg nem kívánta azzal terhelni Erzsébetet, hogy ápolja a sírját. Egy teljes hónapig képtelen voltam akár egyetlen sort is leírni mélyen gyászoltam jó barátomat, és szoros kapcsolatban maradtam Erzsébettel. Ahányszor csak Budapesten jártam, mindig meglátogattam, s még közelebb kerültünk egymáshoz. Júniusban Spanyolországba mentem az Alicante melletti Xorret del Catiban tartott Szubud Világtanács Találkozóra. A szálloda szó szerint az Isten háta mögött volt: köves, sárgás színű föld és némi olajzöld növényzet vette körül, a legközelebbi város félórás, kanyargó hegyi úton volt elérhető - egyszóval ideális helyet találtak egy ilyen találkozóra... Nem volt tengerpart, semmi, ami elvonná a figyelmet. A találkozó legjelentősebb mozzanata a Susila Dharma International rendes évi közgyűlése volt. Ez a szervezet körülbelül ötven jótékonysági Szubud-vállalkozást fogott össze az egész világon. A gyűlés olyan könnyed és harmonikus hangulatban, de ugyanakkor olyan üzleti szellemben zajlott le, hogy legalább hat jelen lévő önként vállalkozó fejenként ötezer dollár adományozására kötelezte el magát, mint az SDI támogatója. Ígéretet tettek, hogy másokat is hasonló cselekedetre ösztönöznek.

tották, amikor a szocialisták nyerték meg a választásokat, és olyan kormány került hatalomra, amely egyáltalán nem volt barátságos Magyarországgal szemben. Péter nehezen értett szót az új polgármesterrel, s noha nem tudta, milyen fogadtatásban részesülünk majd, úgy gondolta, a családból valakinek oda kellene utaznia és megnéznie, mi történt addig. Úgy döntöttünk, hogy testvéreimmel mind a négyen együtt tesszük meg ezt az utat. Így aztán „EMSI" Budapesten találkozott, és Éva fiának, Kendeffy Péternek a kíséretében bérelt autóval Nyitrára mentünk, hogy Mészáros Péterrel és feleségével, Csillával találkozhassunk. Jojo Dopjera és angolul beszélő leánya, Maria is velünk tartott. Sokat változtak a dolgok legutóbbi látogatásunk óta, de az új polgármester végül is nagyon barátságosnak bizonyult. Itallal kínált, s még el is kísért bennünket az erdőben levő kriptához. Megnéztük a templomban a koporsót, és röviden imádkozhattunk is ott, de természetesen szó sem lehetett semmilyen szertartásról vagy temetésről. Magyarországra való visszatérésünk után Szimon Miklós kapitány elvitt Kenderesre, ahol minden évben sokan gyűltek össze az újratemetés évfordulóján. Szentmise volt, beszédek a kriptánál, rengeteg virág és ebéd a Horthy-kúrián.

Mészáros Péter értesített bennünket, hogy végre minden elkészült, és megnézhetjük a családi kriptán végzett munkát Szlovákiában, ahol a csontokat tartalmazó koporsót a falusi templomba szállították. Sok minden késleltette a munkálatokat. Eközben a politikai helyzet is jelentősen megváltozott. Felső-Elefánt polgármesterét és a papot is levál-

Tengerész barátaim elvittek Gödöllőre is, Pista mellszobrának felavatására: az alkotás a volt királyi kastély parkjában kapott helyet. A kastély igazgatója, Varga Kálmán körülvezetett bennünket a nemrég gyönyörűen felújított épületben. Anyósommal és apósommal annak idején minden szeptembert ott töltöttünk, a háború idején azonban teljesen tönkrement az épület. Bár mindent gyönyörűen renováltak, még most sem volt semmi igazán a régi. Nehezen idéződött fel a múlt: ide érkeztem az orosz frontról, itt szaladtam be a nappaliba, itt sírtam Miklóspapa és Magdamama karjaiban, itt lovagoltam női nyeregben a „Shagya XXIII" nevű arabs szürkén, néha a kis Istvánt a nyeregben magam elé ültetve... Pista márvány mellszobrát emelvényre helyezték a kertben, s beszédekkel és virágokkal avatták fel. Én azonban úgy éreztem, nem a megfelelő helyre került - valahogyan el volt dugva, és a látogatóknak nehéz lehet elképzelniük, mit is keres ott ez a szobor. Ennek ellenére vissza kell mennem és újra meg kell néznem, mert úgy hallottam, több más szobrot is elhelyeznek majd mellette, és a park sem készült még el. Nagy örömmel fedeztem fel a jelenlevők között Miklóspapa sofőrének özvegyét, Szarka Ilit és a fiát, Mikit, aki a Várkertben István ját-

442

443

szótársa volt. Jó volt ilyen barátok társaságában lenni. Ők még emlékeztek a múltra, s ott volt az a hat egyenruhás tengerésztiszt barátom is, aki mindenhová elkísért. A Nemzeti Múzeumból ismert barátaim, Geday István főigazgató és helyettese, Szikossy Ferenc, megmutatták a híres emberek egyenruháit, különböző tárgyait és fényképeit bemutató szép kiállítást, amelyben külön helyet kapott a kormányzó, Kállay, Teleki, és helyet kaptak még sokan mások is. Vöröskeresztes egyenruhámban a már elhunytak fotói közé helyezték el az én fényképemet is. Megjegyeztem: furcsán érzem magam, mint az egyetlen nő és az egyetlen életben lévő a bemutatottak között. Dr. Mezei József és dr. Mayer József ugyancsak érzelmeket felidéző látogatást szervezett nekem a Magyar Államvasutak épületében. A MÁv vezérigazgatója, Kálnoki Kis Sándor megmutatta azt az íróasztalt, ahol Pista dolgozott egykor, s átadott egy emlékérmet és néhány könyvet a magyar vasutakról. Mélyen meghatódtam. 1997-ben a ramadán január 10-én kezdődött, s az első tíz napot Shariffal és Tutival töltöttem lewesi új otthonukban. Amikor hazaérkeztem, a mimózák már teljes pompájukban fogadtak. Vittem belőlük barátnőmnek, Hortváth Soniának, aki mesterien tudta lefesteni őket. Néhány nap múlva pótolhatatlan szobalányom, Fernanda, megszülte az első gyermekét, Joanát. Nagy esemény volt ez, mert tízévi házasság után még azzal is megpróbálkoztak, hogy örökbe fogadnak egy gyermeket. Szerencsére nem volt már erre szükség - a szülők szinte megrészegültek az örömtől. Aggódtam, mert a fiam elhatározta, hogy elindul a nagy párizsi maratonin. Noha reggelenként rendszerint több mérföldet futott edzésként, s korábban Bostonban részt vett egy maratoni versenyen is, mégiscsak ötvenhat éves volt már... Láttam a Subud Voice-ban közzétett hirdetését, amelyet az egész világon olvasni lehetett: „Futás a Susila Dharma Internationalért. Hogy ígéretemet beváltsam, és ötezer dollárt szerezzek a Susila Dharma International Association (sDIA) részére, az idén április 6-án elindulok a párizsi maratonin (26 mérföld és 385 yard). Támogatókat keresek Szubudon belül és kívül. Az SDI szövetkezet csekély bürokráciával és igen hatékonyan dolgozó szervezet, amely a Szubud humanitárius programokat karolja fel az egész világon. Ha hozzá szeretnének járulni ahhoz, hogy ne céltalanul szerezzek vízhólyagokat, kérem, támogassák futásomat és az SDI munkáját Küldjenek csekket..." 444

Az esemény után a Subud Voice az alábbiakat közölte: „Sharif Horthy jelenti: »Örömmel közölhetem, hogy hatalmas akadályokat leküzdve végigfutottam a párizsi maratont. Először, mivel a mérföld törvénytelen Franciaországban, 26 mérföld helyett, felháborító módon, 42 kilométert kellett futnunk; másodszor, a szokásos lelkesen éljenző tömeg helyett szájtáti franciákat láttunk csak, akiknek legendás racionalizmusa nem tudta felfogni, miért jött ez a sok ember tavasszal Párizsba azért, hogy tornanadrágban körbefussa a várost. Párizs polgármestere feltehetően előre látta ezt a helyzetet, mert elővigyázatosságból mozgósította a városi tűzoltóság felét, akik az útvonal kritikus szakaszain éljeneztek. Talán úgy okoskodott, hogy mivel a legtöbb párizsi őrült részt vesz a futásban, kevesebb tüzet kell majd eloltani. Félre a tréfával: az idő nagyszerű volt, és körülbelül huszonháromezren nagyszerű versenyt vívtunk. Valaki nyert is, de mire átfutottam a célvonalon, azok már régen elmentek. Még egyszer köszönöm bátorításukat és - a Susila Dharma nevében - bőkezűségüket! Válaszuk elképesztő volt - valamivel több mint tizennyolcezer dollár jött össze!«" És, hála Istennek, Sharif túlélte a futást! Lisszabonba visszatérve felkészültünk a küszöbönálló tizedik Szubud-világkongresszusra, amelyet az egyesült államokbeli Spokane-ben rendeztek meg. Elutaztam Amszterdamba, az európai Szubud-tagok gyülekezőhelyére. Másnap beszálltunk a spanyolokkal, portugálokkal, olaszokkal, görögökkel, norvégokkal, németekkel, stb. zsúfolt repülőgépbe, és Minneapolisba repültünk. Onnan folytattuk utunkat Spokane-be. Kellemes meglepetésben volt részünk: a repülőtéren és az egész városban hatalmas transzparenseken üdvözölték a világkongresszust. Egy spokane-i újság, a Sunday Business még korábban így írt: „Amikor nyolcvankét országból háromezer ember érkezik Spokanebe idén nyáron, a város óriási lehetőséget kap arra, hogy bizonyítsa: vendégszerető a sokféle fajjal, kultúrával és vallással szemben. Lehetősége nyílik arra, hogy bizonyítsa: házigazdája tud lenni Spokane története egyik legnagyobb szabású, különböző embereket vonzó, s minden bizonnyal leghosszabb kongresszusának... A Spokane Symphony betanul egy Szubud-tag által komponált szimfóniát, és jótékonysági koncert keretében adja majd azt elő a tanácskozás hetében. A Szubud minden bevételét három spokane-i jótékonysági intézménynek adja - a Spokane Symphony Educational Programme-nak, a 445

Martin Luther King Jr. Family Outreach Centernek és az American Indian Community Centernek. Az éttermek Szubud-emblémával ellátott posztereket helyeznek a kirakatukba. A belvárosban mindenütt színes zászlók üdvözlik majd a konferencia résztvevőit. A névtáblákon különböző színű címkék jelzik majd, milyen nyelven beszélnek a résztvevők." Az emberek megállítottak az utcán, amikor meglátták a névtáblámon jelzett hatféle címkét; megkérdezték, honnan jövök, és hogyan sikerült hat nyelvet megtanulnom. Az összejövetel engem több szempontból is boldoggá tett. Családi találkozás is volt ez: Sharif és Tuti, az unokáim közül pedig hárman Leonard, Henry és Stewart -, valamint dédunokáim közül ugyancsak hárman laktunk ugyanabban a szállodában. Örültem, hogy ezúttal Magyarországot is képviselte két kiküldött szeretett Ildikóm és Bodó Árpád. Amitől tartottunk: a hat kiküldött a Kongói Demokratikus Köztársaságból (a korábbi Zaire-ból) nem tud majd eljönni, annak ellenére sem, hogy az utazáshoz szükséges pénzt megkapta. Csodával határos módon négyen közülük az utolsó pillanatban megkapták vízumukat, a másik kettő viszont nem. Akik el tudtak jönni, régi kedves barátaim voltak. A kongresszust a nagyszámú fiatal jelenléte avatta igazi nagy eseménnyé - végül is ők jelentik a jövőt. A Szubud-vállalkozások kiállítása is lenyűgöző volt. Érzelmileg is érintett engem az új tisztségviselők megválasztása, mert fiamat választották meg a Szubud Világtanács soron következő elnökévé, míg Henry unokámat a Világ Szubud Fiataljainak koordinátorává! Sharif megválasztása nem ért váratlanul, mert egy ideje már úgy éreztem, Bapaknál szerzett tapasztalata, kommunikációs készsége és világos koncepciója rátermetté tette az állás betöltésére. Néhány hónappal korábban már mondtam neki, hogy el kellene vállalnia a jelöltséget, de akkor azt válaszolta, nem teheti, mert túlságosan sok a munkája. „Talán négy év múlva, Mama, a következő világkongresszuson. Nem most." Akkor még nem sejtette... Hasonló történt Henry unokámmal is. Elképzelhető, hogy mit éreztem. Maxwell Shorter így írt: „...Sharif vette át az elnökséget, s azonnali és kézzelfogható volt a tekintélye. A Szubud, bármi történik is a jövőben, ettől kezdve a lehető legalkalmasabb kezekben van. Stílusának köszönhetően nagyon humoros volt Sharif rövid beleegyező beszéde. (Subud Voice, 20/1., 1997. augusztus) 446

1998. január 14-én férjem kívánságára Londonba mentünk, hogy ott ünnepeljük meg nyolcvanadik születésnapomat. Guy hangulatos gyertyafényes vacsorát szervezett a Cavalry Clubban, amely magántermet bocsátott a rendelkezésünkre. Tizennégy családtag és két barát volt jelen, s csodálatosnak találtam, hogy a négy testvér, EMSI, ismét együtt lehetett. Mint közülük a legfiatalabb, utolsóként léptem a „nyolcvanas évekbe", és jólesett, hogy még mindig élvezhettük egymás társaságát. Kilencvennyolc éves unokatestvérem, Pejacsevich Mária is megjelent. Még mindig rendkívül eleven volt, noha már kissé nagyot hallott. Aznap este Kadarijah és Sjarifin Gardiner képviselte Szubud-családomat, de a legnagyobb születésnapi ajándékként azt kaptam, hogy unokáim, Leonard és Helena Los Angeles-ből, illetve ÚjZélandból csak erre az alkalomra Londonba utaztak. A szeretet olyan kifejezése volt ez, amit egy nagymama soha nem felejt el. Nagyon meghatódtam, amikor megtudtam, hogy Helena abból a pénzből fedezte utazását, amit ő és férje a házuk megnagyobbítására tett félre. Tudom, a többi unoka is eljött volna, ha lehetőségük lett volna rá. Egy ihletett pillanatomban verset írtam erre az alkalomra, melyet fel is olvastam a vacsoránál. Szövegében minden jelenlevőről szót ejtettem. A vers így fejeződött be: „Egy exkluzív klubban lettem ma taggá, A nyolcvanévesekében: Hip, hip, hurrá.l" Versem, legalábbis, megnevettette a jelenlevőket...

A németországi Hirschberg-kastély SS-őrségének barakkjai

István karácsonyfája az általunk készített díszekkel, 1944

Apósom Dahlquist amerikai tábornokkal, 1945

Családi idill Weilheimben, még Jenő bácsi is velünk van

Kicsi szobám Weilheimben

Anyósom főz

A weilheimi „Gond nélküli" Villa

István első iskolai napján, 1947. szeptember

Látogatásom Svájcban Carl Lutz volt budapesti konzulnál

Apósom, Nicky sógorom, István és dr. Ruben Hecht, aki eljött Weilheimbe, hogy megköszönje apósomnak, amit a magyarországi zsidókért tett

Apósom tanúvallomást tesz Nürnbergben a Veesenmayerperben 1948. március 3-án

Átutazóban Svájcban, 1948. december

Apósom Kállay Miklós volt magyar miniszterelnökkel és Istvánnal vitorláson Rapallóban, 1949. január

Apósom az „Ana C" hajó fedélzetén a kapitánnyal beszélget útban Portugália felé, 1949. január

Portugáliába érkezésünk után első lakóhelyünk, a Hotel do Parque előtt, 1949. január

Az estorili Casa San José, ahol 1950 nyarától éltünk

A nagyszülők Istvánnal Lisszabonban

Apósom emlékiratait írja

Anyósom köt

Istvánnal az Apponyi Madeleine-től kapott autóval

Apósom és az óceán Estorilban

Apósom és anyósom az aranylakodalmi tortával, 1951. július 10.

Családi kép az aranylakodalom napján a Casa San José kertjében

Esküvőnk második férjemmel, Guy Bowden angol ezredessel. London, 1954. július 8.

Látogatás apósommal István skóciai iskolájában, 1955

Apósom és anyósom a Casa San José előtt, 1954

Apósom 88. születésnapján a család, a barátok és a portugáliai magyar kolónia tagjai körében, 1956. június 18.

Találkozás nővéreimmel Bécsben sok év után 1956 novemberében. Balról Magdi, Myro nővérem lánya, Éva, én, Myro, férje, Darányi György és fiuk, Dudi. Elöl férjem, Guy

Utolsó felvételem apósomról anyósommal és Istvánnal 1957 január végén

Apósom a halottas ágyon. Estoril, 1957. február 8.

A

kormányzó sírja a lisszaboni angol katonai temetőben

Dálnoki Veress Lajos tábornok látogatóban Estorilban. Anyósom mögött áll, mellette Nicky és István, 1957

Anyósom temetése. A ravatalnál Umberto, emigrációban élő olasz király számysegédjével, fiam, István, én, Hema (Nicky felesége), Nicky és Csekonics Erzsébet. Estoril, 1959. január 11.

Irakban

Iraki barátnőimmel mecsetlátogatáson Bapak, Muhammad Subuh Sumohadiwidjojo

Férjem, Guy Bowden ezredes, angol katonai attasé, szovjet kollégájával Bagdadban, a Golf Klubban, 1960. június 13.

István családjával, Jakarta, 1975

Kedves néger babámmal hatévesen 1924-ben

Egy zaire-i iskolában, 1989. október

Első látogatásom Budapesten második férjemmel, Guyjal, 1985. május

Előadásom Torontóban, 1987. november 28.

Unokámmal, Leonarddal Sydneyben a 8. Szubud Világkongresszuson rendezett bécsi bálon, 1988

Fiammal és annak második feleségével, Tutival Boston melletti új otthonukban, 1991

István beszél apósom, anyósom és Nicky kenderesi újratemetésén, 1993. szeptember 4-én

A kenderesi újratemetésen

Antall József miniszterelnöknél fiammal 1992. augusztus 18-án. A találkozón jelen volt Kéri Kálmán vezérezredes

Göncz Árpád köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntetett ki 1993. október 15-én

EPILÓGUS

Családi összejövetel születésnapomon, Ausztráliában. A felső sorban állnak: Leonard, Manuela férjével, Helena férjével, Henry, Stewart és menyasszonya. Ülnek: Tuti, István, ölében iker unokáival, én, Hartati. Előttünk a dédunokák és Henry felesége

Tíz évvel ezelőtt, az én szeretett hazámban, Magyarországon, a helyzet némileg hasonlított az első világháború utánihoz. Az elvesztett háború, akárcsak később a kommunizmus negyven éve, lehangoltsághoz, tompultsághoz és ambíció nélküli munkavégzéshez vezetett. Ilyen helyzetben jelent meg 1919-ben Horthy Miklós. Új energiát hozott, amit valaki „vérátömlesztésnek" nevezett. A mai helyzetben is szükség van ilyenfajta energiára, s ezt reményeim szerint az egymást és hazájukat segíteni kívánó személyek létre is hozhatják. Amit Horthy Miklós 1919-ben a tisztikarnak mondott, most is helytálló. Azt tanácsolta: „Nézzetek mélyen a szívetekbe, és irtsátok ki még a magját is az elmúlt nézeteltéréseknek és széthúzásoknak. Némelyek Szegedre mentek, voltak olyanok, akik külföldre menekültek, és olyanok is voltak, akiket körülményeik arra kényszerítettek, hogy a Vörös Hadseregben szolgáljanak. Most végre együtt vagyunk. Megtaláltuk egymást, ezért értsük is meg egymást! Talán még sosem volt egy nagyobb és szentebb cél, mint ami ma reánk vár!" Ezt követően mindenkit arra kért, legyenek emberségesek beosztottaikkal, és viseljék azok családjának is a gondját. Áldás számomra, hogy most már mind gyakrabban látogathatom meg hazámat, ahol a gazdasági újjászületés határozottan megkezdődött. Remélem, ez növekvő, kölcsönös segítséggel és megértéssel folytatódik, és nem kapzsiságra és mások kizsákmányolására épül majd. Az emberek a forradalom idején, 1956-ban tragikus körülmények között segítették egymást. Miért ne tudnák ezt most újra megtenni? Remélem, Magyarországon a hatalmon lévő kormányok nem hagyják kipusztulni népünket, és hathatós segítséget nyújtanak majd a többgyermekes anyáknak. Adja Isten, hogy tartós legyen a béke az egyesült Európában, és Magyarország szabad maradjon, felvirágozzék 449

Otthonom a portugáliai Malveira da Serrában

s újjászülessen a becsületesség és a kölcsönös megértés jegyében. Ezt kívánom hazámnak. Ugyanezt kívánom az én második szeretett otthonomnak, Portugáliának. Különleges szeretet fűz harmadik hazámhoz is, Angliához, férjem hazájához, amely állampolgárává fogadott, és amely ország királynőjének, II. Erzsébetnek hűséget fogadtam, amikor megkaptam brit útlevelemet. Családom fiatal tagjainak és azoknak a fiataloknak, akik érdemesnek találják elolvasni könyvemet, az alábbiakat szeretném mondani: Talán azt hiszitek, hogy életünk az én időmben régimódi és divatjamúlt volt. Ami a technikát illeti, ez kétségtelenül igaz is, de úgy érzem, most a ti korotokban — a számtalan felfedezés és valódi haladás ellenére — ugyancsak számos, sajnálatosan téves dolog létezik. Nehezen tudom elfogadni, hogy amit a mai fiatalok a televízióban, az interneten és a moziban sokszor látnak, ne lenne hatással elméjükre és jellemükre. Remélem, hogy az eljövendő nemzedék külső és belső fejlődése, a bűnözés és az erőszak visszaszorítása érdekében az emberek több figyelmet fordítanak majd a kapcsolatteremtő új technikai eszközök alkalmazásának módjára. Ne hagyjátok, hogy ezt kizárólag a jövedelemszerzés vezérelje. Mindenkinek saját magának kell tetteiről döntenie, de elszomorít, hogy olyan sokan közületek, fiatalok közül nem vállalják a házasságot, és néha csak saját magatoknak akartok gyereket (ami végeredményben csak felerészben a ti művetek). Feltételezem: mindez főleg abból adódik, hogy nincs bátorságotok elkötelezni magatokat, és nem érzitek át, mit jelenthet ez a gyermeketeknek. Talán azt mondjátok, igenis elkötelezitek magatokat egymásnak vagy magatoknak, vagy akár érzelmileg Istennek — de ez olyasmi, amit ugyanolyan könnyen meg tudtok változtatni, mint ahogyan eredetileg tettétek. Tapasztalatom szerint más egy kötelező szertartás, amelyen az egész családunk, barátaink és a házaspár vallásának képviselője is tanúskodik. Az előírásszerűen kimondott ígéret valóban nagyon szép, és kötelezőbb érvényű, s talán valamennyivel nehezebbé teszi a társunk elhagyását. Végeredményben mindannyian közösségben élünk, valamilyen adott erkölcsi rend keretei között, amit helyes, ha támogatunk. Ha valamilyen oknál fogva egy házasság valóban jóvátehetetlenül elromlik, segíteni kell rajta, mert nem lehet, hogy bárki is korlátok között, megbilincselve éljen élete végéig. De ha a helyzet nem ennyire 450

súlyos, a türelem, a megértés és a megbocsátás néha csodálatos és váratlan eredménnyel jár. Gondoljatok arra: ha nem szeretnek bennünket, az rendszerint azért van, mert mi magunk sem tudunk szeretni. Ami belső életünket illeti: az a tapasztalatom, hogy igen könnyen válunk lelkileg sivárrá, mert ebben a világban roppant nagy anyagi nyomás nehezedik ránk. Isten iránti elkötelezettségünket ezért kell folyamatosan megerősíteni — és számomra ennek az a legjobb módja, ha megkapjuk a latihánt. A napi ima is ezt a megerősítést, megújítást szolgálja. Az imát nagyon fontosnak tartom, mert lehetővé teszi, hogy nyitottá váljunk Isten hatalmának befogadására, és arra késztet, hogy befelé forduljunk, s a ránk nehezedő gondoktól megszabaduljunk. Világos, hogy a materializmus egyre terjed ezen a világon, és kényszerítő nyomása gyengíti képességünket a belső béke megteremtésére. Úgy érzem, ez a környezetszennyezéssel együtt súlyos veszélyt jelent az emberiség számára. A természeti katasztrófák — a szökőárak, az áradások, a földrengések — valamennyiünknek szóló intelmek. Képes lesz-e az emberiség a pusztulást megakadályozni? Úgy hiszem, az az egyetlen lehetőség a katasztrófák elhárítására, hogy mind több ember önmagában újra felfedezze annak a bölcsességnek és erkölcsnek a forrását, amely bennünk az Isten hatalmából fakad. Magamról azt mondhatom: végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy nyolcvanévesen — ami már igazán öregkornak számít — egészséges vagyok, és egyáltalán nem érzem magam öregnek. Még mindig fel tudok mászni a fa tetejére narancsért és citromért, vagy a háztetőre, ha egy zsindely eltörik, vagy netán a tévéantennát kell megigazítani. Kertemben a virágok és a madarak, a távolban pedig a kéklő óceán látványa különleges örömet szereznek nekem — nem is tudom, mindez nappal vagy éjjel szebb-e, de mindenkor magasztos, Istent dicsőítő érzéssel tölt el. Az idén a hibiszkuszok és a leanderek különösen szép látványt nyújtanak, a bougainvilleák és a mimózák minden évben így pompáznak. Hálás vagyok férjemnek, Guynak, amiért ezt a gyönyörű portugáliai otthont fáradhatatlan munkával segítette fenntartani és szépíteni. Itt saját külön kerti bejáratú szobám van, ahol Szubud testvéreimmel zavartalanul latihánozhatunk, s egy óceánra néző benyílóban békében és ihletetten írhatok. Csak annak érzem a hiányát, hogy legalább néha együtt lehessek unokáimmal és dédunokáimmal. Nem tudom, miért kell olyan messze 451

élniük, a földteke túlsó felén, de ha ez azért történt, hogy megírhassam könyvemet, amelyből megismerhetik dédnagymamájuk élettörténetét, akkor ebbe belenyugszom... Abban reménykedem, hogy életem utolsó éveiben bepótolom ezt a mulasztást, kielégíthetem szívem égető vágyát, élvezhetem velük az együttlétet, megölelhetem őket, és jókat nevethetünk együtt. Ha már dédmama vagyok, legalább hadd dédelgessem mindannyiukat, anélkül hogy terhükre lennék. Tudom, nincs szükségük rám, és hálát adok a Mindenhatónak, hogy megadatott nekik a latihán. Azok számára, akik a Szubud-életet választották, remélem, a latihán meggyőző marad, s így folyamatosan az Isten hatalma s nem a szenvedélyeik és vágyaik irányítják majd őket. Remélem, az emberek a Mindenható alkotó hatalmához fordulnak, hogy megmutatkozzék nekik a helyes út. Ez a hatalom csak úgy segíthet rajtunk, ha mi is mozdulunk. Mert ennél a hatalomnál van az igazság, nem minálunk, és kopogtatnunk kell, hogy az ajtón bebocsátást nyerjünk. Ez saját magunkon múlik. Itt végződik az én történetem — nyolcvan év nagy örömeinek, mély fájdalmainak, reményeinek és csalódásainak története. Dicsérem Istent azért a sok igazságért, amely feltárult nekem, az igaz értékekért, melyeket felfedeztem és a fiamért, akit Tőle kaptam. Kiváltképpen köszönöm a mély belső szeretetet, amelyet Isten minden teremtménye iránt érzek: a sziklák, a fák, a virágok, a madarak s az állatvilág valamennyi teremtménye, valamint a különböző bőrszínű és hitű emberek iránt. Bárcsak éreztetni tudnám veletek, unokáim, dédunokáim, és éreztethetném másokkal is azt a szeretetet, amely könnyeket csal a szemembe, amikor látom a szenvedést, a hitetlenséget, a bizalmatlanságot, az önsajnálatot, a bántalmakat és a gyűlöletet, melyet az embereknek el kell szenvedniük, mert azok, akik mindezt okozzák, nincsenek tudatában Isten kegyelmének, irányításának, védelmének és áldásának, amit én megkaptam a latihánban. Ámen.

FÜGGELÉK



1. A KORMÁNYZÓ „HADIFOGOLY" LEVELEZŐLAPJAI HORTHY ISTVÁNNÉHOZ

Po.oygo Fre.

\ 412.45. :G I

PRISONER PoMtkarte

I

Addrere Adreese Do

Not Write Herél

Nicht Hire Sehreibent

47/14- o(td'1. .4 P

M. G. Fon» No. 8-1 November 1, 1942

Nikolaue von Horthy, Internal. Security DetaaD0014 ,Nt ouSCC, PÁC a,P0 403 NSAEMY PRISONER OF WAR POST CARD t 4574 Postiourta fUr Krtepgefangene iharl;pá t,, n et`;(..4ar, j a ((ft' 1,0)",99 31 . 'e • Addre; e

Adresse

na Not Write Here! Nicht Hite Sohredbool

111/D AO:00 Yeamo t/O• ..4. 0.. ...ft .4.111 o okor (014.111k1 '" .

j*K414.4~1 postai* FT**

PRISONER:01~..CA Postkarte.--fürlerlagana

Do Not Write tiara! Nicht Hier Schreiben1

W. D, P. M. O. ‚orra No. 6.1 Nov.mbor I. 1942

40,6)49 -11245.-19

Addresa Adna« 1,4r.rt

•

4441 K41010 I

2. MONTINI BÍBOROS LEVELE HORTHY MIKLÓSHOZ

Dal VMkano,li

,Mr .

8

Őszentsége Államtitkársága Vatkán, 1948. május 8.

Mai 19148

.1.

i'krE'RIAD <14

-

Főméltóságú Uram,

Di SUASANTITA

K. 162 .0 8o /s.

Altesse SóréntssIme,

Le Saint-Pére Vous est bien reconnalssant des nobles sentiments dont Votre Altesse SirdnIssIme Lui a fait hommage par sa lettre en date du avrtl dornier. C'est de tout coeur que Se Satnteté Vous en remercte ot forma pour Votre Altesse ainst que pour sa chére Famille, des voeux de chréttenne prosperlté, elevant A cette tn-

A Szentatya hálásan köszöni Főméltóságod április 3-i levelét, melyben Főméltóságod nemes érzéseiről biztosította Oszentségét. Őszentsége tiszta szívből mond köszönetet, és Főméltóságodnak, valamint becses Családjának keresztényi boldogságot kívánva fohászkodik imádságával Ahhoz, aki mindnyájunk igaz boldogságának a forrása. A Szentatya ugyanakkor azzal a hálás feladattal is megbízott, hogy biztosítsam Főméltóságodat: akárcsak a múltban, a jövőben sem szűnik meg érdeklődni a „Szent Korona" ügye iránt, Főméltóságod kívánságának megfelelően. Fogadja, Főméltóságú Uram, szívből jövő nagyrabecsülésem kifejezését.

tention Ses priéres vers Colul qui est le source de notre

HORTHY MIKLÓS

vral bonheur. Le Saint-Pére me donne en Tm';um tanipa l'agréable mls-

Főméltóságú Úrnak WEILHEIM

slon d'assurer Votre Altesse qu'Il ne manquera pas de s'Intéresser, A l'aventr comme per le passé, et dans le Rens que Vous désirez, A l'affalre de la "Satnte Couronne". C'est de tout coeur que is profite de cette occasion pour présenter é Votre Altesse SérónIssIme l'hommage de ma plus haute considération.

Son Altesse Sérénisstme

1-41

NICOLAS HORTHY WEILHEIH

457



3. A HUNGÁRIÁ-BAN 1950. MÁJUS 19-ÉN KÖZZÉTETT SÜRGÖNY

4. CHORIN FERENC LEVELE HORTHY ISTVÁNNÉHOZ KELT 1959. JANUÁR 9-ÉN

Versandortt had Wörlshofen aleinduin 1950, május 19 III. öv!. 20. (1211 $211111

5,tchenyi,

.Pttndtn becsatelea +thimeh teqszontcbb a hon

Kedves Ily,

11,UNGARIA all~~11~~1~

HONTALAN ;v'AGYAROK HETI LAPJA

Horthy Miklós és az egyházak távirata a londoni konfernciához , AZ CSZAKAMERtÁAi EGY ESCLT ÁLLAMOK. NAGYEKITANVIA 5.1 FRANCIAORSZÁG KOLOGYMINISZTERIUMA. KIILOGTMINISZTEÖER KONFERENCIÁJA LONDON travot elityZnIMc alatt 0143 Magyarország arra nal hitt adat metield. A 15ninelran aThibkr. NeNINI tliNjawl61.• Rá M. rymdire hind (elad.. hogy e mienro aelkid meradokeo b th osztani& 411a malac haillmidgkao mligurkry 8 1,tychnet feibiyia. nt,inneeMmté ftybl mádererekk<1 600.000 embert hmemtak 1t.5-bes MatYammmetrái. E Ingleai IegxbKie kront rA tó, g. otts61, tahlsak461. tneihnitekb41. • békát ilnb51 ragadnak el illtre. A tent ink ‚ám. amiéte onle amonityk ringet ea gym. melillot Camek amink előtt TOmegyirak arat ,olmie az mm kiftik Furópáholi. Mindaseaty k.edlnlll.•ak .1' ro &i61. iroshadlizata a a Ititrammminetakse goinieng itarlutly, sialgOlgt. num. egyik 1,1,4464 /Oldalnyin keretet, gyágylet. Klinika és matettang ielkémei ogladenadmet man6, 1, MY.• ammillopnlattá ‚ohi hogy aa mek Immo 400.000 oilhalh&I mástati 250 000 Merült 1190.1 battilba. Igy kerek ezneak•a 350.000 ember hiányzik, .6401 100.000 terioelk aelei Megy rrrrrr 150.000 te atódállamak magyar 15 • lej e a. E. mihinek meredtek' nemet keleelékki mktet Men r.dW . megym egyházi inertek. keli F mti Motor...rola/ tetnimli 100.000 ralid drr. ozma Szselmwt.nkil fogoly koMitattneMbI t kmmem m M kopt Szovjet .ittál é. át. ItlitttO meg rr rrr ‚te • magyar hadifoglyok h 710gyareeselig flimed moyereemtásf nek ántretmelliniia IMItettelna mm-04yd knedelte állampolgieed emberi Mgairk imigénot. Etette a italokat eimselkig védte mIncia ideológiai ta 61kone. eimadimel szemben. A k nemis, glo etidemaitése. S e di h.t rrtyr 1 mim hemtT.ri.aliYa Hprewtfa IM•ln,AM 1.11Mlém »0M "F. Fákra leggirammaki hkelein Hmm neygokmetoma a minő ármotálliookm, igy mikor !00000 hinnem/ 304 modell) Ne" 01 á Itnborn Ite•Iliog latin 700.000 magyar fogolyért k, I tk•g• eingek. ny4NI leolohl tyBnMdl mrymanillsa Magyaromig m merieme ibetinebrének talk. lemohemble Mteile Idead a Darmayedmeilim De a wiyamin nig Nyugattól zár telni emmil mtmilm. A 6.,114 •111704 lite tdelYem elnirdeb•is mm' tkeniteakmak. , AmM e mm,bRoM•Mmel. amely • ...Ft, nézet Yitéld • amlme emberi n*1140111« haat, fendlierah • wogyeeklIMO1•11 Tanatthoe Njft ■NlijNN• • ‚NINI: lanlifogoly.inangek itgy4, I. A 15■8 hitel mély intla biláginek alkaha nyara& egy memani orra« feNNAN.

Mély megilletődéssel, nagy szomorúsággal vettük a hírt, hogy a Főméltóságú Asszony eltávozott örökre. Nem ért váratlanul a hír, utolsó levelei s az ide érkező hírek nem voltak biztatóak, de mégis mélységesen lesújtott bennünket a szomorú hír. Vele a régi Magyarországnak egyik utolsó emléke távozik el, mindannyiunk emlékezetében él az ő ragyogó megjelenése, mely minden ünnepnek különös fényt adott. Azt hiszem, mélységes megnyugvást adhat Magának az a tudat, hogy olyan csodálatra méltó hűséggel, kitartással állt a Kormányzói pár mellett életük nehéz napjaiban, s ha volna még magyarsági élet s ha lenne újból, azt hiszem a maga bámulatos önfeláldozása mindig emlékezetes fog maradni. Kérem, mondja meg Miklósnak, hogy rája is szeretettel gondolunk, s tolmácsolja részvétünket. Igaz barátsággal, tisztelettel, öreg híve, Chorin Ferenc

.“‘. a. a

HORTHY F1101.011.. k. Ealoell. 1950, Nál.. 10-ia A fánál

Egykéz ,.hIIND1ZENTT-P0.0 CAPTI01111. k•áll•g•ly aa•Igialat.

A 11•11.1, Cr. Relintmdl•a EtYlei. 1111k1g•nd•4111 •••1561.t• A M•gyar Ágeet•i L•••gillks• Eg Tbis Inikli••d•sdel aa•1501•t• A M•gyal Unleatina leIkliond•zél az•lgálat• 0114115 H•dIf•g•iy•s•Igálata. Misehe•, 1110. mellts 9.O*.

459

5. KÁLLAY MIKLÓS LEVELE HORTHY ISTVÁNNÉHOZ

New York, 1959• január 13. Kedves Ily! Nyugtalan voltam a karácsony utáni hetekben, hogy nem kaptam semmi hírt Magától. Féltem, hogy valami baj van, féltettem a Főméltóságos Asszonyt, de elűztem a pesszimista gondolatokat, mert hiszen az Ő elhunyta olyan nekem, minthogyha minden elment volna ebből a világból, ami szép, nemes volt. Fogadja Ily, Mártával együtt legmélyebb részvétünk kifejezését, nagy fájdalmában együtt vagyunk Magával. Istvánnak, kérem, külön tolmácsolja azt, amit érzünk veszteségében. És Ily, Maga nagyszerű volt, úgy a Főméltóságos Úr mellett állva, mint most, az utolsó évek odaadásában. Nem tudok rá példát, hogy valaki a kötelességteljesítésnek és szeretetnek olyan csodáját adta volna az egymás után jövő tragédiákban, mint ahogy Maga tette. Ha lesz még egyszer ország, nép, igazság, hála, ebből legenda fakad. Megható a részvét és szeretet, ami itten mutatkozik. A Requiemet a Szent István magyar plébánia templomban 17-én, szombaton délelőtt 11 órára kértem, amelyre értesítést is bocsájtunk ki, amelynek szétküldését Ráthné, Erzsébet vállalta. Beszéd nem lesz, majd írok a miséről. Ha megírná az István címét, írok neki. Nagy szeretettel öleli, Kállay Miklós

Kedves Ilym, nagyon levert bennünket szegény Magda halála akit rövid ismeretség után rendkívül megszerettem, mert egy egészen csodálatos, rendkívüli lény volt. Soha sem fogom elfelejteni szépségét, fennköltségét, jóságát, ami áradt Belőle. Fogadd részvétemet sok-sok szeretettel és együttérzéssel, Márta

6. JOHN GUY BOWDEN EZREDES MÉLTATÁSA AZ EVENING NEWS-BAN

IIE

GOT TAST THE ARABS IN DISGUISE

Az őrnagy bátor tette Bagdadban ÁLRUHÁBAN JUTOTT ÁT AZ ARAB TÖMEGEN

"I.:vet:ing News" neva-ler THE Queen's Commenclation for Brave Conduct, has been moh.. Wallace tn Ouy Bowden of The Queen's VO■wn Hussars, for braverv when ilear4.iy„,, disguise in 13agcied. 1.t happened when the BritiStr Embassy was attacked by an arined mob during the attny coup in Irak ia,4 vear. The citation says that on July 14, and the tollowing clays, Colonel Bowden, then a major, "maintained communications between Her Majesty's Ambassador and „the members of 11:s staff." They were Fe parated by streets !Med with armed mobs.

Colonet John Bowden

Az Evening News tudósítójától A tavalyi iraki katonai puccs során Bagdadban tanúsított bátor viselkedéséért Őfelsége kitüntette John Wallace Guy Bowden ezredest, a Királynő Huszárezredének tisztjét. Az indoklás szerint, július 14-én és a következő napokban Bowden ezredes — akkor még őrnagy — „fenntartotta a kapcsolatot Őfelsége nagykövete és a követség beosztottjai között", akiket elválasztott egymástól az utcákat elözönlő fegyveres csőcselék. VISSZAMENT Bowden ezredes álruhát öltve többször is megtette az utat a nagykövet rezidenciája és a követség épülete között, jóllehet tudta, hogy ha felismerik, a tömeg meglincseli. A 42 éves Bowden ezredes iraki katonák kiképzésében vett részt Bagdadban. Azóta ismét Irakban teljesít szolgálatot, mint katonai attasé. Korábban a lisszaboni brit nagykövetség katonai attaséja, illetve a kvettai (Pakisztán) tisztiiskola oktatója volt. 1954-ben feleségül vette Horthy Ilona grófnőt, Magyarország egykori kormányzójának, Horthy Miklósnak a menyét.

He Went Back Colonel Bowden, knowing he would have been lynched lt he were recogntsed, travelled manv t!mes between the Ambassedor's hottse and 11:s start. in dSguise. and each time managed to esoape the mob. nolrmol Finarti rn. ARed 42 was in Baglidad helping to tratn `Iraki soldiers. He has since returned to Irak as Military Attache. He was formerly military attaché at the British Embassy in Lisbon, and instruct% at the Staff College, Quetta. In 1954 he marr:ed Countess Ilona de Horthy. claughter-in-lew of Actintrat Nicholas Horthy, the former Regent ot Hungary.

462

463

7. OLVASÓI LEVÉL A MAGYARSÁG

1987. NOVEMBER 28-I SZÁMÁBAN

8. HORVÁTH SÁNDOR ÍRÁSA HORTHY ISTVÁN REPÜLŐ FŐHADNAGY TRAGIKUS HALÁLÁRÓL

2. oldal Magyarság (No. 48) 1987. november 28

Előadás utáni levél özv. Horthy Istvánné előadásának óriási visszhangja volt. Sok kedves telefonhivést kaptunk, akik legtöbbje a legnagyobb elragadtatással beszélt az előadásról. Ezt a kedves levelet az egyik buffaloi vendég írta, aminek szövegét és a csatolt fotomásolatot úgy érezzük érdemes közölni.

Hálás köszönet, azért Magyar Honfitársaim! a feledhetetlen estéért, Feleségem egészségügyi állapota arra kényszerít, amit kaptunk. hogy Bajorországot elhagyjam. Enyhébb éghajlatot A Kormányzó helyet- keresünk, de Európát nem hagyjuk el. les özvegyének szavait Ez azonban nem jelenti, hogy elszakadunk. Együtt hallva úgy éreztem, és szorosan kapcsolatban maradokfajtámmal, melymintha visszalapoztunk lyel sorsom megmásíthatatlanul összeköt. Tudom, volna a történelemben. e sors igen nehéz, de éppen ez az ok, amiért ebben Csupa jóság- kedvesség, osztozni akarok. de egyben határozott, Örömmel és elismeréssel tapasztaltam, hogy a maokos hangja gondolom gyarság itt, elhagyatottságában, milyen előkelő elmennyi megnyugvást szántsággal végzi néha a legnehezebb munkát, nemadhatott a már Bajoror- csak létfenntartása, de hazája érdekében is. Hiszen szágban lévő Kormány- azok, akik a kényszerítő körülmények folytán elzó Urunknak és környe- hagyták hazánkat, legtöbbször nem tudtak mást az zetének. emigrációba átmenteni, mint a becsületüket. A szülői háztól kezdve Ilyen idegőrlő, nehéz időkben elkerülhetetlenek a mindig a legnagyobb nézeteltérések, azonban tartózkodjunk a széthúzástisztelettel, kimondha- tál, mert hasznos eredményre mindég csak az összetatlan szeretettel és ra fogás vezethet. gaszkodással gondol Legyem meggyőződve mindenki, aki nemzetéért — tunk a Horthy családra, néha veszélyben, kétségbeesésben is, — de mégis dols drága Magyar Hazánk- gozik, — ezt nem teszi hiába — s az nem merül felera. désbe. Ezért kérek minden magyart, munkálkod1948 Karácsonyán sír- jék tovább, hittel, bizalommal, kitartással és összeva olvastuk Kormányzó fogással, egy szebb magyar jövőért! Úrunk búcsúüzenetét, a Ezúton búcsúzom honfitársaimtól, a Mindenható Hungária címü lapban. áldását és segedelmét kérve rájuk, a viszontlátás A megsárgult — Mün- biztos reményében. chenben kiadott — újságlap, azóta is velem van és őrzöm, mint drága kincset, aminek másolatát Önöknek is elWeilheim, 1948. december havában. küldöm.

A Becsület és kötelesség 1 című könyvem megjelenése után kaptam kézhez az alábbi írást Horváth Sándortól, amely számomra a végső igazságot jelenti Horthy István halálával kapcsolatban: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN REPÜLŐ FŐHADNAGY TRAGIKUS HALÁLÁNAK TÖRTÉNETE Amikor a rádió 1942. augusztus 20-án közölte v. Horthy István főhadnagy haláláról szóló híreket, a meglepetésen, a sajnálkozáson, az együttérzésen túl a kétségek is feléledtek. Az ország lakossága, a katonaság a légierő tagjai, különösen a pilóták, kételkedve fogadták a baleset lefolyásáról szóló híreket. A háborús események, a még nagyobb emberveszteség feledtették a történteket. A tragédiát tartalmazó jegyzőkönyvek hadi levéltárba kerültek. Ezért a hivatalos állásfoglalás ma is az, hogy v. Horthy István főhadnagy vezetési hibát vétett — túl szűken fordult —, és abból dugóhúzóba került, lezuhant. A bekövetkezett tragédiáért őt tartják felelősnek. Ezt az állásfoglalást csak megerősítette Szabó Mátyás százados, századparancsnok 1998-ban megjelent Horthy István repülőtiszt halála című könyvének közreadása. A könyvet emlékezetből írta, de a tragédiáról alkotott véleménye nem változott: „A Kormányzóhelyettes Úr O Főméltósága saját vezetési hibájának áldozata lett. A felelősség mást senkit sem terhel." Így alkotott a tragédiáról végső véleményt. Szabó Mátyás könyvében eltéréseket találtam, de a jól megírt szövegben nem leltem rést. Érzékeltem, hogy valami nincsen a helyén, de bizonyítékot nem találtam. 465

Ekkor került a kezembe özv. Horthy Istvánné könyve. Ezt a könyvet elolvasva megértettem, hogyan történt a baleset, de a bizonyításhoz hiányzott a kísérővel készített jegyzőkönyv. A jegyzőkönyvet a 2000. év tavaszán sikerült megkapnom, és a feltételezés bizonyítást nyert. Vitéz Horthy István főhadnagy utolsó repülése során nem vétett pilótahibát, a halálos végű balesetet nem ő okozta. Ezen állításom bizonyítására felhasználom a korabeli jegyzőkönyvek anyagát, özv. Horthy Istvánné és Szabó Mátyás által írt könyvek közléseit. Mindezeket kiegészítem magyarázatokkal. Az idézőjelbe tett szövegeket jegyzőkönyvekből, tanúktól kölcsönzöm. Azon a hajnalon az alábbi esemény történt: Az ilovszkojei repülőtérről 1942. augusztus 20-án 05.00 órakor két vadászrepülő-géppárt indítottak bevetésre. Feladatuk két közelfelderítő repülőgép oltalmazása volt. A bevetést megelőző este a századparancsnok a géppárparancsnokoknak kiadta a részletes bevetési parancsot. Az északi sávban tevékenykedő felderítőgép biztosítását Bánlaky György főhadnagy, kísérője Szabó István hdp. őrmester kapta, míg a déli sávba tartóét v. Horthy István főhadnagy, kísérője Nemeslaki Zolán őrmester kapta. A kísérő vadászgépek és a felderítőgépek közötti szintkülönbséget 300-500 méterben jelölte meg. A Nemeslaki-féle jegyzőkönyvben ez olvasható: „Az elindulás után nagy balkörben jutottunk a kf. reptér fölé, ahol a géppárunk által kísérendő kf. repgépet észrevettem. Az észrevétel pillanatában a kf. repgép előttünk kb. 1 km-rel kb. 200 méter magasan, nagyjából Kirányban repült. A mi géppárunk nagyjában ÉK-i irányba repülve, 300 méter magasságban igyekezett megközelíteni a kf. gépet. Mivel a kf. gépet kb. 300 km-es sebességgel értük be és haladtuk túl, érzésem szerint a Főméltóságú úr egy balkörrel szándékozott a kf. géphez helyes viszonyba kerülni." A kísérő következtetésében van logika, de itt másra kell figyelemmel lenni. Előttük repült a kísérendő felderítőgép. A géppárnak be kellett mutatkozni. A parancsnok azonban nem igazodik, nem fordul el jobbra, nem erősíti meg, hogy ők lesznek a kísérők, és nem emelkedik. A most következő események a kf. repülőtértől távol 1000-2000 méter között történnek. A pontos távolságot nem tudom kiszámítani, mert nem ismerem a kf. gép fordulási körét. 466

A kf. repülőgép ugyanis fordul, mutatja magát, délnek repül, vagyis jobbra. Ezt az irányt kellene a vadászoknak is követni, de a parancsnok balra fordul. A parancsnok, amikor nem követi a felderítőgép irányát, nem fordul el jobbra, nem repül a kijelölt sávba és nem emelkedik, nem teljesíti a bevetési parancsokat, már kényszerhelyzetben cselekszik. Azért fordul balra, mert repülőgépe motorjával rendellenesség történt. A motor teljesítménye csökken, a repülőgép sebessége 300 km/hról minimálisra esett. A parancsnok most nagyon célszerűen egy szűkített balfordulót kezdeményez. A kf. reptér van hozzá közelebb, oda szándékozik kényszerleszállást végrehajtani. A következő esemény alapozta meg a Baleset Kivizsgáló Bizottság döntését, a tragédia minősítését. Szabó Mátyás erre így emlékezett: „Az alacsonyabban repülő felderítőgép mögé már a repülőtér légterében egy szűk fordulóval be akart sorolni. A teljes terhelésű gépnek a fordulóban kellő sebessége nem volt. A gép orrát balra leadta, emiatt lecsúszott... gépét ezért a zuhanásból felvenni nem tudta, aminek következtében meredek szög alatt (70 fok) földbe fúródott." A balesetvizsgálók itt kerültek kitérő vágányra. Nem tudom miért, mi okból, miképpen, de a jegyzőkönyvet helytelenül értelmezték. Vitéz Horthy István főhadnagy ebben a szűkített balfordulóban nem zuhant le, hanem tovább repült. Az itt történtekre Nemeslaki őrmester így emlékezik: „E balkörön is megpróbáltam a Főméltóságú Urat követni, de mivel forduló közben a gépem az erőltetett húzástól megrázkódott, a forduló ívét enyhítettem, de közben a Főméltóságú Úr gépét állandóan figyeltem." Nemeslaki őrmester a parancsnokát balról kísérte, de nem a Rotte szerint vonalban, hanem a régi kettes helyén. Az ő gépének a sebessége 15-20 kilométerrel kisebb volt, azért rázkódott meg elsőnek a gépe. Még időben lazított, majd kivált, különben lezuhan. Az esetben, ha a géppárnak lett volna kellő sebessége, a belső körön repülő kísérő — lévén szó azonos típusú gépekről — képes a parancsnokát bármilyen szűk fordulóban is követni, kifordul jobb kísérőnek, vagy, mint a stukák, átcsúszik. Esetünkben hiányzott a sebesség. Szabó Mátyás a megfigyelését így folytatta: „A teljes terhelésű gépnek a fordulóhoz szükséges sebessége olyannyira hiányzott, hogy a köz467

vetlenül mellette repülő kísérője ezt maga is érezve egyidejű gázadással kényszerült gépét a fordulóból idejében kivenni." Szabó Mátyás könyvében a két megfigyelőtisztről szó sem esik, holott az ő megfigyelésük a döntő. Nemeslaki Zoltán elsősorban kísérő volt, az ő figyelmét lekötötte a kísérés. Nem jelölt meg pontos helyszínt, de az eseményből következtetni lehet. Mindezek ellenére v. Horthy főhadnagynak sikerült a szűk fordulót végrehajtani és célszerűen ráfordulni a közelfelderítők repülőteréhez vezető irányra. A repülés további alakulását Szabó Gyula zászlós megfigyelőtiszt innen követte. Ő a közelfelderítők repülőterének a szélén állt, és az eseményt jól láthatta. „Nikolajevka felől az egyik gép egyenes vonalon közeledett a repülőtér felé." Ezt a repülőgépet vezette Nemeslaki őrmester, aki a továbbiakban nem tudja a parancsnokát kísérni, csak tisztes távolságból követni. Nem képes a helyére visszaállni, mert parancsnoka a lehető legkisebb sebességen repül, ahol őt kísérni lehetetlen. Míg a másik ettől jobbra nagyjában a folyó irányát fedve bizonyította, hogy kiváló pilóta. Mint gépészmérnök a motor jelzésétől (a Piaggio P.IRC 40 léghűtéses repülőgépmotor több tragédiának volt okozója) tisztában volt súlyos helyzetével. Amikor repülőgépének a sebessége 300 km/h-ról minimálisra csökken, végrehajt egy szűk fordulót, és közben nem süllyed. Nem akármi. Bízott benne, hogy sikerül elérni a kényszerleszállóhelyet, ahol futót, fékszárnyat engedhet. Neki nem adatott meg. A beállást követő gyors sebességvesztésből ezt a gépet megmenteni nem lehet. Éppen ezért fájdalmas és igazságtalan Szabó Mátyás százados minden elmarasztaló mondata, különösen végső ítélete: „A Kormányzóhelyettes Úr Főméltósága saját vezetési hibájának áldozata lett." A motorhiba bekövetkezését külső megfigyeléssel is igazolni akarom. Ezért fontosnak tartom megemlíteni Baranyi Elek százados közlését. Ő a repülőgépet elhagyó „csillaghullást" látott, és azt rakétapisztoly-kilövésnek vélte. Csakhogy a pilótára az átesésnél hatalmas nyomás nehezedik, mozdulni sem tud, így képtelen a pisztolyhoz nyúlni, azt működtetni. 468

Csillaghullás csak a motorból kipréselődő égéstermékek, még inkább izzó gyújtáskábel elfojtásából származhatott. Ez a jelenség is motorhibára utal. Hivatkozom Mészáros Rafael tizedes megfigyelésére, aki a következőket látta: „Egy magyar vadászgép kelet—nyugati irányban jött a repülőtér felé. Távcsővel is, de szabad szemmel is jól felismertem. Öt óra három perc volt, megnéztem az órámat. Nem hittem a szememnek, égett a gép, oldalán sárga lángot láttam, de sehol egy lövés. Mitől égett a gép oldala, honnan jött a sárga lángcsóva?" A fentieket összefoglalva azt gondolom és tiszta lelkiismerettel kimondom, hogy v. Horthy István főhadnagy utolsó repülése során nem követett el vezetési vagy másképpen mondva, pilótahibát. A halálos kimenetelű balesetet nem ő okozta, azt csak végigszenvedte, feláldozva életét. Ezen írásommal közel hat évtizede vitatott eseményekre kívántam befejező mondatot írni. Azt remélem, feloldottam a bizonytalanságot, ami a tragédiát körbefonta. Mint volt katona, úgy gondolom, hogy minden anyának, feleségnek, testvérnek és gyermeknek joga van megtudni, mi történt az elvesztett, de nagyon szeretett katonával, az apával vagy a fiával. Ezen írásommal is csak arra törekedtem, hogy a családot és a nemzetet megismertessem arról, hogyan halt repülőhalált vitéz nagybányai Horthy István repülő főhadnagy, az ország akkori kormányzóhelyettese. 2000. november 21. Horváth Sándor egykori zuhanóbombázó-vadászbombázó pilóta, szakaszvezető, rehabilitált hadnagy

469

NÉVMUTATÓ 4

Abaffy Sándor 113 Abaffyné Mausi 119 Andrássy Géza 88, 102, 114, 398, 429 Andrássy Ilona 98, 104, 117, 378 Antal László 397, 401, 409-411, 413, 416, 433, 438, 441 Antall József 411, 422, 434, 438 Apor Gizella 24, 103, 162 Apor Vilmos 104 Apponyi Madeleine 123, 130, 146, 147, 150, 160, 165, 184, 185, 189, 208, 226, 248, 254, 307, 314 Arnóty Jungert Pál 70 Attenborough, Richard 432 Attlee, Clement Richard 85

Baranyai Lőrinc 133 Baranyi Mihály 410, 412, 416, 419, 424, 431, 433 Bárdossy László 91 Bartheldy Tibor 171, 172, 200, 242, 296 Bartók Éva 277, 278, 286, 287 Basto, Lima 258, 259, 338 Bayern, Albrecht von 74, 79, 82 Bellingham, Jean 159, 160, 174, 175, 182, 190, 194, 204, 214 Binder Ilona 80, 100 Blum, Léon 67, 79, 95 Bokor Péter 379 Boldizsár István 109, 114, 377 Borsi Tivadar 146, 200, 201 Bowden, Guy 183, 185, 187, 189, Baján Artúr 158, 170, 176, 190, 196, 215, 217, 292, 334-340, 345, 200, 208, 209, 226, 234, 296 348, 353, 370-372, 392, 414, 415, Bajcsy-Zsilinszky Endre 69 430 Browne, Michael 174 Bak Valéria 134 Bakách-Bessenyey György 135, Brunswik György 12, 13, 17, 19-21, 27, 28, 33, 34, 36, 39, 41, 136 Baker, Josephine 365 46, 47 Bapak, Muhammad Subuh Bush, George 371 Sumohadiwidjojo 273, 274, 284-286, 288, 313, 321, 322, 324, Carter, Jimmy 357 334, 335, 338, 339, 341-343, 347, Castro, Fidel 131 350-352, 360, 363, 364, 368, Chorin Ferenc 114, 219, 220 384-389, 440 471

Chorin Ferencné (Daisy) 114, 219, 220, 276 Christie, Agatha 310 Churchill, Sir Winston 68, 71, 85, 176, 187, 432 Corkan, Sewell 85, 88 Cummings, Homer 199 Cziráky Alice 89, 104, 117

Friesen, Burgl 149, 150, 153, 173, 222 Friesen, Eddie 149, 150, 153

264, 287, 294, 295, 308, 318, 334, 341-345, 350, 384, 389, 390, 395, 396, 401, 404-406, 408-410, 412, 417, 425, 428, 431, 440, 445 Horthy Jenő 28, 36, 37, 39, 42, 48, 49, 53, 63, 73, 78, 84, 100, 108, 140, 166, 207 Horthy Miklós 14, 103, 128-130, 134, 136, 137, 142, 155, 170, 187, 199, 201, 218, 232, 243, 252, 291, 329, 330, 376, 380, 397, 409, 412, 416, 425, 432, 448 Horthy Miklós, ifj. (Nicky) 11, 12, 19, 20, 32, 34, 42, 44, 51, 55, 58, 63, 66, 67, 78, 87, 89, 93-99, 107, 143, 157, 188, 222, 248, 252, 275, 355, 359, 368, 371, 392, 393, 410, 413-415, 418 Horváth Dénes 85, 396 Horváth Sonia 187, 333, 344, 444 Hubay Andor 339, 344 Huszein, Szaddám 404 Huxley, Aldous 271

Kállay Miklós 36, 67, 79, 95, 146, 147 IV. Károly király 108, 330, 332, 345 Károly, román király 153 Károlyi Gyula 109, 125, 134 Kasszem, Abdul Karim 268, 292, 306, 307, 311 Keglevich Jenke 74, 79 Kempner, Robert M. W. 129, 130 Keppler, Wilhelm 127 Kéri Kálmán 411, 412, 416, 420, 422, 424, 433, 434, 438 Kinsky Kata 114 Korponay Miklós 133 Kovács Béla 24 Krúdy Ádám 82, 87 Kyburg, Ferdl 108, 113, 140

Gandorfer, Josef 90 Gerő Ernő 239 Godányi Ernő 64, 74, 79, 106, 125 Gorbacsov, Mihail 383, 401 Gosztonyi Péter 130, 413, 416 Darányi György 139, 166, 188, Göncz Árpád 409, 417, 433 Gracie, Sousa Leáo 148, 218 193, 203 Gracie, Veronica 148, 153, 158, Darányi Pál 219 174, 218, 240 Dávidházy András 409, 416, 420, Gurdjieff, Grigorij Ivanovics 313 422, 428, 433 Dinehart, Alan 107, 108, 111, 115, György, V., angol király 187 György, VI., angol király 68 117 Dodkins ezredes 228, 230, 231 Dörnberg, Alexander von 9, 34, Habsburg Anna, főhercegnő 148, 200 56 Habsburg Ottó 135, 151, 155, 171, Dulles, John Foster 230 172, 199, 200, 329, 332, 333 Duncan, Sir Oliver 123, 156, 166, Hadnagy Gábor 433 168, 178, 194, 197, 206, 246 Halmai Jenő 82, 125, 132, 143 Hammarskjöld, Dag 242 Eckhardt Tibor 199, 329, 333 Haseltine, Ferrett 109, 112-114 Eden, Sir Anthony 187, 242 Haseltine, Marshall 109, 112-114 Eichmann, Adolf 376, 377 Eisenhower, Dwight David 71, Hecht, Ruben 124, 125, 137, 138 Hennyey Gusztáv 91, 92, 121, 122, 242 133, 135, 143, 153, 226, 329 Ember Sándor 113, 143 Hesse, Inge 116, 119 Esterházy András 146, 147 Hesse, Otto 119 Esterházy János 24, 30, 43, 156, Heyman, Egon 191 216, 217 Himler Márton 92 Esterházy Lujza 156, 216, 217 Himmler, Heinrich 59, 61, 96, 127 Esterházy Móric 70 Hitler, Adolf 28, 62, 65, 84, 103, Eszláry István 88 127, 128, 167, 332, 431 Horthy István 12, 16, 26, 46, 107, Farkas Ferenc 134 136, 377, 399, 410, 411 Farkas György 399, 411 Horthy István, ifj. (Sharif) 28, 31, Fejszál király 260 39, 41, 49, 52, 61, 73, 100, 136, Franco, Francisco 164

Macartney, Aylmer 134, 159, 160 Macmillan, Harold 230 Makra Zoltán 133 Maléter Pál 265 Mayer, Elsbeth 81, 85, 88, 101, Jackson, Robert N. 97, 103 109, 116 Jendrassik György 91, 92 Mayer, Eric 13, 15, 18, 22, 31, 81, Jodl, Alfred 67 85, 88, 89, 101, 106, 108, 116, József Ferenc, főherceg 10, 151, 145 200, 226, 255 McMahon, szenátor 167, 185 Mendes, Sousa 113, 140 Kádár Gyula 70, 88 Mészáros Péter 436 438 Kádár János 395 Miklós Béla, dálnoki 70 Kállay Kristóf 362, 411 Mindszenty József 146, 209, 222, Kállay Vera 362 243

472

473

Ibu Siti Sumari 286, 321, 324, 338, 339 Imrédy Kálmán 88, 148 Iványi János 82, 83, 125, 132, 136, 138, 140, 142, 249

Lakatos Géza 200 Lázár Károly 36, 46, 103 Lopez, Craveiro 184, 209, 226 Lukács Kálmán 82, 87, 121, 125, 132, 143 Lukács Sarolta 103, 110

Mobutu, Joseph-Désiré 403 Mollet, Pierre 242 Molotov, Vjacseszlav 95 Montgomery, John Flournoy 111, 116, 139, 148, 150, 167, 189, 199, 217, 266 Montini, Giovanni Battista (VI. Pál pápa) 133 Morawiecki, Jean 119, 123, 131 Morgan, William Duthie 96 Mussolini, Benito 62, 71

Ramsay, Sir Patrick 148, 207 Ramsay, Synthia 148, 254 Ribbentrop, Joachim von 22, 28, 34, 45, 127 Roosevelt, Franklin Delano 55

Saláta Kálmán 125, 133 Salazar, Oliveira 151, 164, 190, 209, 226, 242, 349 Saldanha, José 155 Schacht, Hjalmar 95 Schilling, Eugen 98, 277 Nagy Imre 240, 243, 247, 265, 397 Schmidt-Pauli, Edgar von 134 Scholtz Anci 146, 147 Neuhauser, püspök 79, 96 Schuschnigg, Kurt von 96 Niemöller, Martin 79, 96 Skorzeny, Otto 14, 71, 93, 94 Somisch Pongrácz 79, 84 Nyárády Károly 90 Somorjai Gábor 416 Spányi Márió 121, 122, 125, 133, Odescalchi Miklós 69 135, 136, 143, 152 Odry Judith 155, 172 Suad Al Radi 310 O'Kelly, Sean T. 175 Osztovits Levente 397, 401 Szaid Nuri 265 Pál, VI., pápa (lásd: Monsignore Szakasits Árpád 89 Szálasi Ferenc 10, 33, 74, 92, 134, Montini) 432 Pálos Antal 384 Szapáry Antal 94 Pap Lajos 180, 184, 207, 226, 246, Széchenyi Endre 79, 84 252, 255, 257, 275, 296, 327 Szimon Miklós 409, 433, 443 Papen, Franz von 99,129 Szombathelyi Ferenc 70 Paterson, Willie 291 Sztálin, Joszif Visszarionovics 183 Paynick, Paul 116, 119, 123, 124 Szuharto 341 Pinay, Antoine 230 Pius, XII., pápa 97, 132, 324 Taubinger László 87, 88, 101 Plesch Árpád 178, 205, 206 Teleki Pál 71 Podewils, Dodi 91, 100, 102 Póka Ervin 79, 90, 102, 106, 119, Thatcher, Margaret 371 Tildy Zoltán 89, 241 125 Tito, Joszip Broz 97 Tost Gyula 93, 133, 352, 353, 359, Radnóczy Antal 133, 424 434 Rákosi Mátyás 122, 226, 239 474

Töreky Géza 70 Traun Emma 88 Truman, Harry Shippe 167

Vörös János 20, 89 Vörösváry Irén 360, 388 Vörösváry István 360, 388

Umberto, II., olasz király 148, 177, Wallenberg, Raoul 376 190, 209, 219, 227, 236, 251, 275 Wenckheim Denise 83, 88 Windischgraetz, Putsy 89 Varga Béla 181, 209 Winkelmann, Otto 128, 129 Vattay Antal 12-21, 27, 34, 46, 69, Wolff (lásd: Otto Skorzeny) 70, 107, 291 Woods, Sam Edison 117, 120, 123, Veesenmayer, Edmund 12, 103, 125, 132, 134, 141 127-130 Vittachi, Varindra Tarzie 312, 371 Zsitvay Tibor 192

475

TARTALOM

NEGYEDIK RÉSZ 16. FEJEZET GESTAPO-FOGSÁGBAN - VALAHOL BAJORORSZÁGBAN / 9 17. FEJEZET BEVONULNAK AZ AMERIKAI CSAPATOK / 63 18. FEJEZET WEILHEIM, 1945-1948 / 76 19. FEJEZET TANÚVALLOMÁS NÜRNBERGBEN, 1948 / 127 20. FEJEZET BIZTOS KIKÖTŐ PORTUGÁLIÁBAN (1948-1953) / 145 21. FEJEZET ÚJRA FÉRJHEZ MEGYEK / 209 22. FEJEZET EGY KORSZAK UTOLSÓ EMLÉKEI / 236

ÖTÖDIK RÉSZ 23• FEJEZET SZUBUD / 263 24. FEJEZET BAGDAD / 279

477

1

25. FEJEZET ISTVÁN ESKÜVŐJE - ISZLÁM / 295 26. FEJEZET CSILANDAK / 321 27. FEJEZET FORRADALOM PORTUGÁLIÁBAN - KERESZTÉNYSÉG ÉS ISZLÁM / 347 28. FEJEZET KÖLTÖZKÖDÉS, UTAZÁSOK ÉS ELSŐ HAZALÁTOGATÁS (1979-1989) / 358 29. FEJEZET NAGY JELENTŐSÉGŰ VÁLTOZÁSOK / 383 30. FEJEZET HORTHY KORMÁNYZÓ ÚJRATEMETÉSE MAGYARORSZÁGON / 409 31. FEJEZET A VÉG FELÉ / 436 EPILÓGUS / 448 FÜGGELÉK / 453 NÉVMUTATÓ / 471

478

2,00 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató A tördelés és a borító a Kopf Bt. munkája A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma 1324.49.01 Készült Debrecenben, 2001-ben Az angol nyelvű részeket fordította Gaál Csaba és Magyarics Tamás A szöveget gondozta Petrikovits Julianna Felelős szerkesztő Osztovits Levente A kötetet tervezte Kállay Judit Műszaki vezető Fábián István Készült 37,98 (A/5) ív terjedelemben Ö. ISBN 963 07 6544 6 ISBN 963 07 6933 6

nem lehetnek jelen, de 1944 októberében „ismeretlenül, elhagyatva, sokan származásuk miatt megalázva megállták a helyüket, és semmilyen kitüntetést sem kaptak", aki Szubud nemzetközi segítőként a világot járja és enyhülést, nyugalmat, belső békét talál a latihánban... Gróf Edelsheim Gyulai Ilona, a „kiskormányzóné" emlékezik tiszteletre méltó őszinteséggel, finom humorral, bölcs megértéssel több mint ötven év örömeiről, fájdalmairól, csalódásairól, reményeiről. A szerkesztő

2500,— Ft SBN 963 07 6933 6

I I 9 789630 769334