Gondolom, nem sokan tudjátok milyen érzés meghalni. Meg kell, mondjam várakozáson felüli érzés. Az ember lehunyná a szemét de, az utolsó pillanatban mikor még beszűrődik a világ meg áll az idő, és ahogy azt már sokan elmondták lepereg a szemünk előtt életünk filmje. Az első fájdalmas pofon valamelyik szülőnktől, amiről már tudjuk: Jogosan kaptuk. Az első nap az iskolában, ahonnan kiábrándultan mentem haza. Az első csók az első lerészegedés az első éjszaka a barátnőmmel és most. A tizenötödik születésnapom napja. Ma született meg az öcsém. Pont a születésnapomon. Egy kisebb baráti társasággal ünnepelek. Minden tiszta jég és hó. A járda széléhez közel állva beszélgettünk mikor egy autó arra jött és nem tudott fékezni a kanyarba. Kicsúszott és eltarolt. Baromira fáj a fejem. Ki az, aki éjjel egykor a város legnéptelenebb utcájába kanyarodik be éppen ilyen ítéletidőben? A barátnőm, Kriszti ölében a fejem. Minden tiszta vér. Már ráfagyott a nadrágjára. Vacogó fogakkal kérlel: - Ne menj el légy szíves! Bírod te még. Mindjárt itt a mentő. Tudom, hogy hideg van de, ne hunyd le a szemed, kérlek. Beni! Beni! Ennyi. Ez minden, amire emlékszem. Aztán ott álltam Krisztiék házának folyosóján. Szemben Enikő és Péter, Kriszti szüleinek a szobája jobbra tőlem, pedig Krisztié. Lépteket hallottam. Hátra néztem. Enikő jött fel a lépcsőn. - Enikő! – kiáltottam. De ő mintha meg sem hallotta volna ment tovább engem majdnem félrelökve. Ha nem állok félre belém is, jön. Bekopogott Krisztihez aztán bement. Követtem. - Hoztam enni. – mondta.- Edd, meg kérlek. Holnap iskolába kell menned. Egy hetet kihagytál. Nagyon lemaradsz, ha továbbra sem mész. - Beni nélkül nem. Mindig ő segített. Kibámult az ablakon. Az első közös képünket fogta a kezében. - Szia Kicsim. – köszöntem neki és leültem mellé az ágyra.- Mond mi a gond? Itt vagyok. De ő sem vett észre. - Miért nem figyeltek rám? – kiáltottam. Enikő arca előtt kezdtem integetni. Nem figyelt fel rá. Zihálni kezdtem, és a fejem fogtam. - Kicsim… - Meghalt! – vágott Enikő szavába Kriszti. Sírni kezdett. - Még nem biztos. Csak nincs hír. Az a legjobb hír, ha nincs hír. - Ti meg miről beszéltek? Hiszen itt állok mellettetek! – kiáltottam újra. Teljesen kétségbe estem. Már a sírás fojtogatott. Kivert a víz. Kriszti letette a képet és a nyakában lévő nyakláncon függő gyűrűt, kezdte piszkálni. A tizenegyedik születésnapjára adtam neki. Már akkor szerelmes voltam belé. Megígértem hogy mikor betölti a tizennyolcat, eljegyzési gyűrűt adok neki. De úgy néz, ki már nem fogok. Ők legalábbis ezt állítják. Kriszti, pedig csak sírt és sírt az anyja vállán. Ekkor megszólalt a telefon. Enikő felvette. Érdeklődött hogy bemehetnek-e hozzá. - Mi történt? Beni? Mi van vele?- kérdezgette folyton Kriszti, anyját. - Nem is annyira halott, mint hiszed. Könnyezik és izzad.- felelte Enikő, de látva, hogy lánya nem érti, folytatta. – Ergo… nem halott. - Jaj Istenem köszönöm! – kiáltott Kriszti. Anyja nyakába borult. Semmit sem értettem… mi történt velem. Miért vagyok itt, ha kórházban vagyok? Akkor most meghaltam? Vagy nem?
1
Beültem Enikőékkel a kocsiba. A Szent Márton kórházba mentünk. A város egyik legjobb kórháza a mai napig. Nagyhely furcsa nevű nagyváros. Ott születtem, ott nevelkedtem és úgy nézett ki ott haltam is meg. Vagy mégsem? Mikor végre megértettem mi történt velem forogni kezdett velem a világ. Pont olyan volt, mint a filmekben. Egy sötét helyen találtam magam. Hatalmas sötét helyen. Nem tudom mennyi ideig voltam ott teljesen egyedül mikor egy szoba vonalai, kezdtek körvonalazódni. Az én szobám volt. Az ágyamban Kriszti feküdt. Hosszú szökésbarna haját megvilágította a nap. Hason feküdt a kezét a feje mellé téve. A takaró félig lecsúszott a hátáról. Ébredezni kezdett. Csak álltam ott, mint egy faszent. Észrevett. - Szia Beni. – mondta álmosan, és a szemét kezdte dörzsölni. Egyszer csak ijedten abbahagyta és felkiáltott.- Beni? Te vagy az? Kipattant az ágyból és a karjaimba szaladt. Megölelt és megcsókolt. - Csak nem hiányoltál? - Jaj te bolond. El sem hinnéd mennyire. - Te… Mi volt ez a kórházas dolog? - Hát mégsem álom volt? - Csak emlékfoszlányaim vannak. Elüt az autó, aztán meg nálatok vagyok, de ti nem vesztek észre. Aztán a kórház. Száz meg száz cső lógott ki belőlem. Volt valami, azzal hogy agyhalott vagyok vagy nem… Kriszti szeme könnybe lábadt. - Nyugi Kicsim… most itt vagyok. – mondtam. Letöröltem egy könnycseppet a szeme sarkából és megcsókoltam. - Olyan igazinak tűnsz. - Olyan igazi vagyok, mint te. Egy álomkép nem hív Kicsimnek. Hirtelen minden eltűnt. Kriszti szétfolyt a kezeim között. A nevét kiáltottam mind hiába. Sokáig kellett várnom, míg újra történt valami a sötét veremben. Egy kórházi szobában találtam magam. Az ágyban én feküdtem. Olyan voltam, mint múltkor. Csak sokkal sápadtabb. Kriszti szaladt felém. Újra megölelt. Majd az ágy felé nézett. - Hát ez van veled. Álmomban látlak ébren és ébren álmodva. Furcsa egybeesés. - Hát az…- feleltem. Leültem. Csak bámultam a mozdulatlan testemet. - Ott sem hagylak. De holnap hétfő és iskolába akarnak küldeni. De én veled akarok lenni, hátha felébredsz. - Menj csak suliba. Mi értelme annak, hogy nézed, ahogy fekszem? - Bármikor felébredhetsz! - Vagy nem! Nyomás suliba! Kis idő múlva így szólt: - Miért szerepelsz az álmaimban? - Nem tudom. Szóltál a dokiknak? - Nem! Dehogy. Még a végén egy szinttel föléd bezárnak a pszichiátriára. - Szerintem szólnod kéne. - Ha…- nem tudta befejezni. Megint csak a néma sötétség maradt. A következő az, hogy lassan kinyitom a szemem. A szobában még két ágy volt. Mindkettő üres. Egyedül voltam. Pont, mint azelőtt csak most hallottam a gépek pityegését és volt fény. Minden, ami hiányzott. Megpróbáltam levegőt venni de volt valami a torkomban. Megakadályozta, hogy levegőt vegyek. Fuldokolni kezdtem. Nem tudtam segítségért kiáltani. A gép mellettem hangos sípoló koncertbe kezdett rendszertelen ütemben.
2
Egy nővér szaladt be sarkában egy fiatal orvossal. Lefogtak és kihúztak egy csövet a torkomból. Azt hittem rögtön odahányok. De az egész csak öklendezés maradt. Miután megszabadultam attól az átkozott csőtől egy oxigénmaszkot adtak rám. Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem. - Jól van kölyök, minden oké.- mondta a fiatal doki. Nagyjából huszonhat vagy huszonnyolc éves lehetett.- Ideje volt már hogy magadhoz térj. Csak vettem a mély levegőket. Mikor végre újra biztonságban éreztem magam megpróbáltam felkelni. Nem sikerült. Nem tudtam megmoccanni. - Nyugi Benifiú. Nem fogsz tudni felülni! Pislants kettőt, ha érted, amit mondok. Jeleztem, hogy értem. - Kövesd az ujjam a szemeddel. – mondta a doki. Csináltam, amit mondott. Nem nagyon tudtam beszélni. Szörnyen fájt a torkom. Gondolom attól a rohadt csőtől. Még egy rossz pont a javára. Bár, ha az nincs, lehet hogy már nem élek. Ez legyőz mindent. - Kap…- elsőre nem sikerült megszólalnom. – Kaphatnék egy pohár vizet?kérdeztem. - Edit – fordult a nővér felé a doki. – Kérlek, hozz egy pohár vizet, és utána kérem, hívja ide Erdei doktort. A doki felírt pár dolgot. Eközben a nővér meghozta a vizet. - Úgy néz ki semmi akadálya, hogy felülj. Kivéve, az hogy nem tudsz. –mondta a doki. – Szeretnél felülni? Bólogattam. Megfogtak két oldalról óvatosan, felhúztak és beállították az ágyam úgy, hogy megtartson. Ezután adtak inni, megvizsgálták a pupilláimat. – Tudod, hogy ilyen évet írunk? – kérdezte. - Kétezer-kilenc. – feleltem. Felírt valamit a szemöldökét ráncolva. Közben a nővér jött be egy őszülő fehérköpenyes férfival. - Jó napot! – köszönt a férfi. - Jó napot doktor úr. – köszönt a fiatal doki az idősebb (mint kiderült) dokinak. - Jó napot.- köszöntem én is. Erdei doktor ránézett az adatlapomra. - Edit kérem, engedje be a szüleit. – mondta fel sem tekintve a kórlapomról. – Látom ma a születésnapod. - mondta. – Állítólag a tizenhatodik a legjobb. A lányom legalábbis ezt állítja. – fordult felém. - De hisz még csak most lettem tizenöt.- feleltem. - A kórlapod szerint nem…- mondta erre. - Akkor ez… azt jelenti, hogy egy évig feküdtem itt? – kérdeztem. - Jól mondod. - Egy évig? – kiáltani akartam, de elcsuklott a hangom. - Azt javaslom, ne nagyon kiabálj, ha nem akarod, hogy a hangszálaid maradandóan károsodjanak. Félig dühösen félig riadtan néztem az orvosra. Köhögtem. - Miért nem keltettek fel?- kérdeztem. - Szerinted, ha tudtuk volna, hogy kell, nem tesszük meg? Ekkor a családom lépett be az ajtón. - Beni! – kiáltott anya. Olyan lendülettel ölelt meg hogy elkezdtem ledőlni az ágyról, mert nem tudtam magam tartani. De szerencsére a bátyám időben elkapott. Apa karján ülve kaptam meg a legjobb bizonyítékot, hogy egy évig nyomtam azt a kórházi ágyat, amin akkor is feküdtem. Az öcsém volt az. Csongor pont a balesetem
3
napján született. Bementem hozzá a kórházba. Olyan pici volt hogy a tenyeremben elfért. Most pedig ott csücsült apu karján. Vigyorgott, mint a tejbe tök. Anya csak beszélt és beszélt de nem figyeltem rá. Apára néztem. Apa és én egy pillantásból megértettük egymást. Tudtuk mire gondol a másik. Apa és anya nem az igazi szüleim. Az igazi szüleimről nem sokat tudtunk. Nagyjából annyit hogy anya meghalt apa meg lelépett. Szegről, végről a szülőanyám rokonai a mostohaszüleimnek ezért is fogadtak örökbe pont engem. Legalábbis ez is az okok között volt. Ennek ellenére mégis igazi család voltunk. Senki sem kötötte a másik orrára, hogy nem is vagyok vérszerinti gyerek. Ezt semmi sem szemléltette jobban, mint apával való kapcsolatom. Anya csak ölelgetett. Apára néztem kétségbe esve kértem, hogy segítsen. Persze egy szó nélkül. - Gabi hagyd még csak most ébredt. – mondta apu anyunak, és hátrébb húzta. A bátyám megkócolta hosszúra nőtt hajam. - Jó hogy végre megint ébren vagy. – mondta. - Én is örülök. – mondtam. Apu leültette Csongit az ágy szélére. Az öcsém kúszva felém indult. Apu gyorsan megfogta. - Nyugi öcsi. Majd ha erősebb lesz. – mondta. Ekkor Kriszti lépett be az ajtón. Amikor megláttam nem akartam hinni a szememnek. Sokkal magasabb lett. Szolid smink volt rajta a haja sokkal hosszabb volt. Igazi nőként festett, pedig még tizenöt éves sem volt. - Beni! – kiáltott. Olyan szorosan ölelt meg hogy nem akartam elhinni hogy ilyen erős. – El sem tudom hinni. – mondta. - Én sem. – mondtam. Megcsókoltuk egymást. De persze a dokik sosem hagyják kibontakozni a szerelmet. - Bocsánat de most el kell vinnünk az ifjú szívtiprót néhány vizsgálat erejére.- szólt a fiatal orvos. Nos el is vittek és ez a pár vizsgálat órákon át tartott. A vizsgálatok után egy pszichológushoz vittek. - Toldi Ilona vagyok, szia. – mutatkozott be. – Beni igaz? - Igen. Kezet ráznék de, sajnos nem hiszem, hogy ma még menne. – mondtam. Ilona igazi hölgy volt. Úgy viselkedett és úgy is öltözött. Vajszínű kosztüm volt rajta a haját kontyba fogva viselte és csinos gyöngysor lógott a nyakában. Beszélgetni kezdtünk. Kérdezett az életemről. Elmondtam az örökbefogadásom. Egy óráig voltam a rendelőjében. Utána mozgásterápiára vagy mire vittek. Nem jegyeztem meg a nevét rendesen. A legtöbben csak rehabnak hívták. Megtudtam, hogy a sofőr, aki elgázolt maga hívta a mentőt és a rendőrséget önként ment be az őrsre de, nem ítélték el. Nem akartam hogy börtönbe kerüljön. Abban az ítéletidőben a legjobb sofőrök is kicsúsztak volna. Elhatároztam, hogy ha kijutok a kórházból, megkeresem a sofőrt. Este nem akartam elaludni. Az a félelem volt bennem hogy megint nem ébredek fel egy évig. Az álom végül mégis magába szívott. Mindenről álmodtam de, nagyon zavaros volt az álmom így a mikor reggel egy nővér ébresztett nagyjából semmire sem emlékeztem. Hatkor ébresztettek és két ápoló megfürdetett. Mondanom sem kell, hányszor adtam hálát, azért mert férfiápolók voltak. Utána egész tizenegyig vizsgálgattak aztán megint rehabra vittek. Ezek után ebéd következett. Egy fiatal húsz éves ápolólány jött be hozzám és egy partedlit tett a nyakamba. Ez már igen érdekes volt, de
4
elkönyveltem annak, hogy fekve ülök. Utána el akart kezdeni etetni. A szám elé rakta a kanalat, amin igen érdekes kaja volt. Elméletileg leves. - Nem kell segítség – mondtam. - Ugyan már. Ez nem gáz. Hiszen mozdulni alig bírsz. Remegve felemeltem a kezem és elvettem név szerint Nikitől a kanalat és bevettem a számba. Nem gondoltam volna hogy másodszorra is sikerült, de megcsináltam. Újra és újra, míg elfogyott az összes leves. Ami igen hosszú idő volt tekintve, hogy a kezem szörnyen remegett így mire a számhoz ért a kanál a leves nagy része kilöttyent a belőle. Pont miután befejeztem bejött Erdei doki. - Doktor úr! Nézze! – kiáltott Niki. A doki megállt egy percre látván, hogy felemelem a kezem. - Ritka egy kölyök vagy. – mondta.- Becsüld, meg hogy ilyen szerencséd van. - Nem felejtem honnan indultam. – mondtam. - Így kell ezt fiam.- mondta. Megkócolta a hajam. – Nem akarod levágatni a hajad? - De, jó lenne már! - Hatkor végzek. Akarod, hogy levágjam?- kérdezte Niki. Meglepetten néztem rá. A nővérek sosem kedvesek. Ő mégis nagyon jó fej volt. Biztos, azért mert még nem volt hosszú idő a háta mögött. - Aha.- mondtam végül. - De most sétálnod kell egyet. – mondta Erdei doki. – Szerintem nem fog rosszat tenni. Anyukád reggel beadott a portára pár dolgot. De még nem jöhetett fel hozzád. Még nem volt látogatás. - Értem. – mondtam. Felvettem a pulcsim, a kabátom, sapkám. Mindenből újat vettek nekem. - Miért új minden? – kérdeztem. - Nem tudom. Kb. 10-15 centit, nőttél. – felelte Niki. - Tényleg? - Aha. Százkilencven centi vagy. - Azt, hogyan? - Nem tudhatom. Na nyomás. Sétáltunk egy rövidet. Megbeszéltük milyen lesz a hajam és tényleg jó lett. Mire visszaértünk új szobatársam volt. Tamásnak hívták. Ennyit tudtam. Niki ezt olvasta le a kórlapjáról. Négy óra körül bejött hozzám Kriszti. Elmondta, mi van a suliban, hogy mennyire örültek, hogy felébredtem stb. - Még be is akarnak jönni hozzád. - Király. Régen láttam őket. - Hát igen. Luca és Kíra nagyon kiakadtak a baleseted után. Az a sok vér, ami ránk fagyott… - Biztos szépen mutattunk. Kriszti odabújt mellém. Átkaroltam nagy nehezen. Iszonyúan fájt a kezem. Sosem volt még ilyen izomlázam. - Mit mondtak, mikor jöhetsz ki?- kérdezte Kriszti. - Nem mondtak semmit. De nyáron már kinn leszek. Van, aki egy hét után alig bírja felemelni a kezét. Én ma már egyedül ettem. Azt mondják gyorsabban, épülök, mint a többi hozzám hasonló beteg. Ekkor nyílt az ajtó. Kriszti gyorsan kibújt mellőlem. - Ébresztő fiúk. Irány tornázni egyet. – szólt egy ápoló. Niki követte. Tamás eddig aludt.
5
- Muszáj?- kérdezte.- Amúgy sem fogok járni megint. - Igen, muszáj! Amúgy Tomi a saját lábadon fogod elhagyni a kórházat.- felelte Niki. - Fogadjunk! - Ha akarod. - Ha a saját lábamon megyek, ki eljön velem vacsorázni. Ha nem én főzök valamit. - Nem fog összejönni. - Ha van barátja nem biztos, hogy akkor is még lesz mikor, én kijutok. Niki felmutatta bal kezét. Csinos aranyszínű karikagyűrű volt rajta. - Ilyen fiatalon? – keseredett el Tomi. - Ilyen az élet. – mondta Niki. Meglibbentette hosszú szőke haját és kék szemei nevetve néztek rám. Ekkor kitakarta Tamás lábát és láttam, hogy térdtől lefelé hiányzik. - Mi van kölyök? Meglepett? - Őszintén szólva igen. – feleltem teljesen őszintén. - Ilyen az élet, ahogy Niki mondaná. - Ilyen…- mondtam én. Hálát adtam Istennek, hogy én csak kómába estem és nem vesztettem el a lábam vagy nem haltam bele a fejsérülésembe. Bár mindenki úgy hitte nem élem túl. Lám most itt vagyok. Elhatároztam, hogy még keményebben fogok küzdeni a felépülésemért. - Na menjünk! – mondtam én. - Mikor jöttök vissza?- kérdezte Kriszti. - Gyere velünk! Talán bevihetlek valahogy.- mondta Niki. – Barni a férjem ugyanúgy járt, mint Tomi. Sokkal jobb, ha van az ember mellett valaki. - Oké! Kriszti nyomott egy puszit az arcomra. - Amúgy jó a hajad! - A fodrásznak hála.- kacsintottam Nikire.- Úgy volt, hogy csak hat után lesz levágva, de lett egy kis plusz idő. - Fodrásznak kellett volna mennem, tudom! – mondta Niki vicces arcot vágva. - Rám is rám férne egy hajvágás. Nem vágnád le nekem is? –kérdezte Kriszti. - Hát félek, hogy elrontom! - Akkor majd elmegyek fodrászhoz és még egy kicsit rövidebb lesz. - Hát jó. Szerintem vasárnap érek csak rá. - Tökéletes. Akkor majd akkor is bejövök. - Oké! Szerintem én is meglátogatom majd a kölyköt. Jó társaság és segít kitalálni a karácsonyi ajándékokat. Meg te is Kriszti. – mosolygott. Kiderült időközben, hogy Kriszti és Niki nagyon sokat beszélgettek rólam. Azalatt az egy év alatt, amíg én kómában voltam. - Abban nagy.- mondta Kriszti. – Már kitalálta mit ad a tizennyolcadik szülinapomra.rám mosolygott. Én visszakacsintottam. Átértünk a tornaterembe. Dávid a gyógytornász szívta a fogát de, beengedte Krisztit. Nagyon nehéz volt az nap a rehab de megérte minden egyes perc. A doki, Kriszti és Niki is büszkék voltak rám. A doki azt mondta, hogy, ha így folytatom karácsonykor egy rövid időre, elhagyhatom a kórházat, hogy a családommal legyek. Persze, csak ha a szakorvos is beleegyezik. Ez csak plusz löket volt. Még jobban fel akartam épülni minél hamarabb. Eljött december 6-a a Mikulás ünnepe. A családom eljött meglátogatni. Apa Mikulásnak volt öltözve. Tamásnak is éppen akkor voltak látogatói. Nagyot néztek apu láttán. Anyu kamerázott Kriszti, pedig fotózott. Csongi az öcsém követte őket
6
kezében egy nagy zacskóval, ami az én ajándékom volt. Tominak is hoztak Mikulásajándékot. Örült neki. A bátyámnak hegyes mű fülei és krampuszsapkája volt. Meglepődtek, mikor egyedül felültem és úgy vettem át az ajándékot az öcsémtől. Felültették mellém az ágyra és készítettek rólunk egy közös képet. - Hoztam neked valamit. – mondta Kriszti és átadott egy szépen becsomagolt ajándékot. - Köszönöm. – mondtam. Kinyitottam és egy szép füzet volt egy elegáns tollal benne. Bőrkötés volt a füzeten és hozzá volt varrva egy szíj, amivel be lehetett kötözni. - Azt csiripelték a madarak, hogy már tudsz írni. - Ez nagyon szép! Köszönöm. – egy csókkal is jelképeztem a hálám.- Rossz érzés, hogy én nem tudok adni semmit. - Már sokat adtál azzal, hogy felébredtél! – szólalt meg a bátyám. Csendes fiú volt. Nem gyakran beszélt de még kevésbé mutatta ki az érzéseit. Rengeteget változott, míg nem láttam. Inget hord, állást vállalt az iskola mellett előrehozott érettségit tett két tantárgyból is és jogosítványt szerzett a saját pénzéből. Érett lett. Azelőtt bőrdzsekis rocker gyerek volt. Öcsit szabadon hagyták szaladgálni a kórteremben. Nem hangoskodott nem rendetlenkedett. Csak nézelődött. Nem rég ébredt így igen kómás volt. Niki bejött megnézni, hogy vagyok. Éppen beszélgettünk mikor teljes lendülettel fejjel nekiment Niki lábának. - Hoppá! – kiáltott fel Niki, mert nem várt a szoknyája alá látogatót. – szevasz kölyök. – mondta, és ölbe vette Csongit. Másképp elesett volna. – Sokat látlak a folyosókon kergetőzni a szüleiddel. Nem szereted a sapkát mi? De élvezd, hogy még gyorsabb vagy, mert ha így folytatja a bátyád se perc alatt lábra áll és elkap. – mondta neki. Letette az ágyamra, nyomott egy puszit az arcomra, elköszönt és kiment. Öcsi odamászott hozzám és szorosan hozzám bújt a fejét a mellkasomon nyugtatva. Hallgatta a szívverésem. Kriszti lefotózta, és másnap elhozta nekem egy keretben. Nagyon jó kép lett. December 15-én Tamás, saját felelősségére hazament így megint teljesen egyedül maradtam a szobában. Öcsin kijött valami allergia ezért ő meg bekerült a kórházba kivizsgálásra. De nem voltunk egy szobában. Szabadidőmben vele voltam. Amiből volt bőven így kicsit összeszoktunk. Amikor épp kivizsgálták vagy aludt a társalgóban levő zongorán, játszogattam. Mikor kicsi voltam tanultam de abbahagytam. Egy idős bácsi időnként segített. Rajzoltam is. Abban is segített nekem. Ő amolyan polihisztor volt. Mindenhez értett. Egy nap a szokásos ellenőrzések után megkérdeztem Nikit: - Itt nincs tanítás? Úgy tudtam, hogy aki sokáig van kórházban és diák, annak van tanítás. - Igen ez gyakran van így. - Nekem miért nincs? - Mert te még nem vagy olyan állapotban…- mondta Niki. - Dehogynem. Teljesen jól vagyok. - Az orvosok nem fogják engedni.- Úgy tekintett rám mintha a szemével akarná elmondani: „én hiszek benned de, nem tudok mit tenni, azért, hogy megadjam, amit kérsz.” - Hogyan tudnék bizonyítani? Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett: - Csak légy türelmes! Olyan határozott volt, hogy nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, tudja, hogy történni fog valami.
7
Niki elrendezett pár dolgot. Kidobta az elszáradt virágokat hozott nekem vizet egy kancsóban. Már huszonkettedike volt. Öcsinek megtalálták a baját és már kezelni is tudták. - Haza akarok menni…- mondta egyszer csak. - Elhiszem. – mondta Niki. - Én most rögtön.- mondtam. – Nem akarok itt lenni tovább. - Nem tudhatom. Nem vagyok orvos és nem volt még dolgom ilyen beteg fiúval. - Nem vagyok beteg! – kiáltottam dühösen. - Egy év kómát minek neveznél?- mondta nyugodtan. Hallgattam. Erre ő szorosan megölelt. - Figyelj rám. – mondta. Nem akartam ránézni, mert a sírás fojtogatott. Maga felé fordította az arcom. - Ez most nehéz neked. Majdnem egy hónapja vagy ébren. A szörnyen hiányzik a családod, a barátnőd, sőt még az iskola is. Eleged van a vizsgálatokból, és csak haza akarsz menni. Ezt érzed igaz? Bólogattam, hogy igaza van. - Csak megérteni tudlak és megpróbálhatom enyhíteni a magányod. - Hálás vagyok, amiért velem vagy és igaz, amit mondasz elegem, van! Tomi a lábát vesztette, mégis otthon van. - Az már az ő dolga. Az orvosok nagyon nem örültek neki… Egy ideig hallgattunk. - Kinéztél már az ablakon? – kérdezte Niki. - Nem. – feleltem. - Pedig olyan gyönyörű minden! Mintha valaki az egészet porcukorral szórta volna be. – hirtelen olyan vidám és izgatott lett, mint egy kisgyerek. Elhúzta a függönyt. - Jó lenne egyet rohangálni a hóban. - Ha nem is rohangálhatsz egyet azért szerintem, lóghatsz tornáról. Kivételesen. – kacsintott rám Niki. Rengeteg meleg ruhát adott rám és ő maga is jól felöltözött aztán egy tolókocsin kigurított a szabadba. Egy órát voltunk kinn. Visszamentünk Niki hozott forró kakaót és beszélgettünk. - Nem fogsz ezért kikapni? - Már nem vagyok munkában. Látogatóként vagyok itt. - Oh! Ez… kedves. - Jó társaságban el lehet lenni. Bejött a főorvos. - Most jön a vizit! - Itt sem vagyok! – mondta Niki. Puszit nyomott a fejemre. – Legyél jó! - Leszek! Cinkos nélkül nem lehet rosszalkodni! – kacsintottam rá. Erdei doktor furcsán nézett rám. Nevettem. - Nyugi! Csak hülyültünk! - Akkor megnyugodtam! Nos… Vizsgált egy tíz percig aztán így szólt: - Nos! – mondta újra. Beszéltem a biztosítóval! Ma kiengedik az öcsédet és te mész vele. Fizetik a járógéped! - Hazamegyek?! – kiáltottam. - Haza! Mindjárt megmutatják, hogyan kell felvenni a gépet és aztán hazamész. A szüleid már itt vannak.
8
Olyan boldogság öntötte el a szívem, amilyen talán egyszer vagy kétszer. Mikor beengedték a szüleimet, és az ápolók elkezdték feltenni a járógépet Niki is visszajött velük. - Egy itt hagytam a táskám, kettő hallottam, hogy hazamész rosszcsont! Ez nagyon jó! - Még annál is jobb! - Meg kell ígérned, hogy meglátogatsz, ha már jársz! - Megígérve. - Annál is inkább mert…- a folytatást a fülembe súgta. - Így már biztosan! Mikor? - Még nyolc hónap! - Akkor már bőven rohanni fogok! Pár hét múlva sétálok! - Abban ne legyél biztos kölyök. Sokáig tart felépülni. – mondta az egyik ápoló. - Akar fogadni?- kérdeztem. - Nem! Készen vagy. Állj fel egy kicsit! – felelt. Felálltam. Fenomenális élmény volt újra a saját lábamon állni. - Milyen? – kérdezte Niki. - Elképesztő. Legszívesebben rohannék. - Na azt ne! Nem bírja annyira ez a szerkentyű. - Jó leszek doktor bácsi. – pimaszkodtam. Mindent megköszöntem, amit, és akinek kellett és elmentem. Otthon minden megváltozott. Más szomszédok. Egy fiatal házaspár egy babával. A barátaim meglepetésekkel vártak. A nagyszüleim Amerikából jöttek el, hogy ők is velünk ünnepeljék visszatérésem. Kriszti is ott várt. Szorosan megölelt. Én, pedig ezt követően hosszú csókot adtam neki. Ajándékokkal, tortával leptek meg. Még a kutyánk, Táska (nem tudom miért ez a neve) is örült nekem. Jól teleettük magunkat. Utána anya és apa megmutatta a szobámat. Teljesen új volt. Más helyre is került, mert ami az én szobám volt régen abból raktár lett. Két szobával bővítették ki a házat. Kellett egy öcsinek. Minden új volt a szobámban is. A ruhák, a könyvek egy része, a szekrények, az asztal, az ágyam. Minden. Még jobban tudatosult bennem mennyi mindent hagytam ki. Táska csendes helyet kereshetett magának. Megsimogattam a buksiját. Elégedett mordulással felelt rá. Lefeküdtem az ágyamra. Behunytam a szemem. Észre sem vettem, hogy a kutyus kivételével egyedül maradtam. Mélyen lélegeztem és behunyt szemmel próbáltam megtisztítani a fejem. A pszichológus megtanította egy módszerét. Igazán hasznos volt. Emlékszem, hogy mondta: „Képzeld el magadat. Illesz képeket a maradandó tulajdonságaidnak, gondjaidnak és mindennek. Ezeket a képeket helyezd el magadban, és szépen kezd el eltávolítani őket a képzeletedben. Először a legkevésbé fontosakat aztán egyre fontosabb és fontosabb dolgokat. Végül legyél teljesen üres. A rajtad kívül dolgokra ne gondolj többet. „ Ezt tettem és be is vált. Anya jött be az ajtón. Kizökkentett az elmélkedésemből. - Ó bocsi. – mondta. - Nem aludtam. – feleltem. - Arra gondoltam – mondta anya. – amikor fehére festettem a falad, hogy majd festhetnél rá valami szépet. - Jó ötlet mami. Majd meglátjuk, mit tudok összehozni. - Oké. Még mindig ott feküdtem. Kicsit kábultnak éreztem magam. A barátaim, jöttek be. Kb. este tizenegyig, beszélgettünk, mindenki mesélt, kivel mi történt. Aznap Kriszti ott
9
aludt nálunk. Este megágyaztunk nekem a kanapémon. Lefeküdtünk a magunk helyére. Kriszti az ágyamba és a kanapéra. Mikor már biztos volt hogy mindenki alszik átmentem Kriszti mellé. Nem sok éjszakát töltöttünk együtt. De alvással még kevesebbet. Mégis azon az éjjelen mindketten nagyon jót aludtunk. Mikor odabújtam hozzá Kriszti ezt mondta: - Hiányoztál. - Te is nekem.- feleltem. Ezután azt hiszem elaludtam. Reggel korán felkeltem felöltöztem. Anya már fenn volt. Öcsit készült etetni. - Hagyd, csak megcsinálom.- mondtam. - Nem kell, egyél te is.- mondta. - Bízd csak ide.- mondtam. - Dááááá.- szólt öcsi is. - Bizony dá! – mondtam. Lassan elfogyott az összes étel és nem is kellett segítenem öcsinek. Nagyon szépen összenyomogatta a müzlit egyedül is. Szerencsére volt egy automatikusan működő porszívónk is Táska személyében így a földre került gabonapehely sem veszett kárba. Huszonharmadika lévén nagyon gyorsan ajándékokat kellett szereznem. Krisztivel és öcsivel útra keltünk. El kellett vinnem öcsit otthonról, mert anyának és apának még nagyon sok dolga volt, nagyi és nagypapa a családot látogatta, a bátyám, pedig szintén valamit intézett. Elmentünk a bevásárlóközpontba, az Árkádba. Sikerült minden ajándékot beszereznem. Még Krisztinek is sikerült úgy vennem, hogy nem vette észre. Még otthon is készítettem neki egy fa nyaklánchoz egy medált. Szerette az ilyen dolgokat. Ha le nem szokott róluk, de nem bajlódhattam vele. Másnap már jött a Szenteste. De készítettem neki még valamit. Vettem egy szép füzetet. Az elejébe leírtam a dátumot. Egy újságból betűket vágtam ki és ráragasztottam őket a füzet elejére. Múlt jelen jövő szavakat raktam ki. A füzet első lapjára ezt írtam: - „Drága Krisz! Ez a füzet itt arra szolgál, hogy leírd minden tervedet a jövődre nézve. Melyik egyetemet válaszd, vagy hogy hova akarsz költözni. Ha elbizonytalanodsz, csak nézz bele, hogy korábban mennyire akartad és, hogy lásd én végig veled, leszek. Írd le bátran minden álmod és merd is őket megvalósítani. Szeretettel: Beni.” Dolgom végeztével lefeküdtem az ágyamra. Csak hallgattam a csendet. Nem volt zajos főút, mint a kórháznál sem zajos folyosó. Csak a csend. Egyszer csak sírásra lettem figyelmes. Közvetlen az ajtóm elől jött. Kinyitottam az ajtót. Csongi állt ott. Táska is felfigyelt az eseményre. Csongi mellett állt és csodálkozva figyelte őt. Anya sietett a szobám elé. Keze vizes volt, egy konyharuhába törölte épp meg. - Jaj! Azt hittem már valami baj van…- elmosolyodott. – Mindig a te szobádban játszott. Gyakran előfordult, hogy becsuktuk az ajtót, de ő nem tudta kinyitni. Csak sírt és sírt, míg ki nem tudta nyitni valahogy. Ott volt a fényképed az asztalon, ahol most van. Rengetegszer csak állt és nézte. Látta, hogy szeretettel tekintünk az emlékedet őrző képre. Látta, hogy te jó vagy. Így gondolom megszeretett… nem tudom, miért kötődik ennyire hozzád. Hiszen… nem is ismer. Gyakran látott a kórházban, hiszen bevittük magunkkal. Mégis, hogy lehet ha… -… nem vagyunk rokonok? – fejeztem be anya helyett kissé keserédes mosollyal. - Erről szó sincs… - mondta anya megrökönyödött arccal. – Hogy mondhatsz ilyet? - Nem érdekes… kissé zavaros most minden.- mondtam. Mindeközben öcsi hol engem, hol anyát nézte érdeklődő arccal. Félreálltam az ajtóból és beengedtem Csongit és Táskát. Hagytam hadd, keressenek megfelelő játszó helyet és leültem az ágyamra. Egy ideig nyugton voltak aztán Csongi meglepő
10
dolgot tett. Bemászott egy szűk helyre kihozott egy-két játékot és odaadta nekem. Majd egy másik rejtekhelyről újabb játékot… és újra és újra. - Anya! – kiáltottam. Anya besietett. – Nézd…- böktem fejemmel öcsi felé, mert a kezem tele volt. Öcsi újra és újra más-más rejtekhelyekről elővett egy vagy kettő játékot. Végül egész kis játékgyűjteményt szedett elő. Anya nem győzött csodálkozni. - Szóval ezért nem találtuk azt a sok játékot…- mondta anyu. Nevettünk. Az asztalomon hevert a régi napszemüvegem. Öcsi odaszaladt és felvette. - Hihetetlen egy kölyök vagy… - mondtam Csonginak megkócolva hosszú barna göndör haját. Öcsi beharapta az egész alsó ajkát és fejét hátradöntve figyelt rám. Hirtelen eszembe jutott valami. Felkaptam a mobilom a tárcám.- Anyu el kell szaladnom egy kicsit. - Miért? - Öcsinek ajándékáért. – mondtam vigyorogva. Felhívtam Krisztit és elmentünk keresgélni. Vettem öcsinek egy menő fullcap-et és egy napszemüveget. Kriszti végig nevetett. - Már előre nevetnem kell azon, hogy hogyan fog kinézni benne. Szerintem le is cseréllek rá. Ő lesz az új szerelmem. - Azt nem hiszem… - Miért? - Mert ő nem olyan jó az ágyban, mint én. – feleltem és hosszú csókot nyomtan a barátnőm szájára. - Ebben biztos vagyok. Kitudja később milyen lesz… - Addigra sajnos foglalt leszel véglegesen. Nem felejtettem el a 18. születésnapodra ígért ajándékot. Kriszti odabújt hozzám és szorosan megölelt. Többet mondott minden szónál ez az ölelés. Hazakísértem Krisztit és utána én is hazafelé vettem az irányt. Otthon becsomagoltam az ajándékot és eltettem a többi közé. Vacsoránál beszélgetés közben szóba került az iskola. - Januárban már kezdeni akarom a sulit. – mondtam. – A kilencediket szeretném folytatni. Mehetnék Kriszti osztályába. Szinte mindenkit ismerek belőle. Nem hagytam ki olyan vészesen sokat a kilencedikből. Kb. két vagy három hetet. Azt be lehet hozni. Félévkor még nem tudnak osztályozni, de évvégén már biztosan. - Nem hinném, hogy visszamehetsz…- mondta apa. - Miért nem? Képes vagyok rá. A szünet végére járógép sem kell! – győzködtem apát. - Nem veled van a baj, hanem a sulival. –felelt.- A bátyád még kihúzza de, téged már nem küldelek oda. - Miért? Mi van vele? - Hát… vádoltak, amiért ilyen későig elengedtelek és, hogy biztosan alkoholt is ittál… Kérdezték, hogy miért nem foglak keményebben. Azt mondták másokra is rossz hatással vagy, hogy Krisztit is belerángattad. Aztán jött a végzetes hiba, mert azt mondták, hogy nem csoda hisz örökbefogadott fiú. Ekkor behúztam az illetőnek. - Te megütöttél egy szülőt? – néztem apára kerek szemekkel habár a szívem fájt az előtte halott mondatoktól. - Igen…- felelt apa kissé kelletlenül fészkelődve. Sosem volt elmondható apáról hogy a barna hajával, őzike szemeivel, a szeplőivel és a magas, vékony testalkatával támadó típus lenne. A saját gyerekeinek is csak akkor vert rá a fenekére, ha nagyon, muszáj volt. Mikor nagyobbak lettünk már azt sem tette. - Ki mondta ezeket?- kérdeztem.
11
Apa hallgatott egy pillanatig és nagy sóhajtás után kurtán ezt mondta: - Csáki Attila. - Attila? De miért? Dávid a legjobb barátom. Ő, pedig az apja. - Nem véletlen, hogy nem engedlek vissza. Dávid kitálalt mindent arról az estéről… - Micsoda? Hiszen nem is tettünk semmit! Megittunk egy sört. De még te adtál rá pénzt! Semmi rossz nincsen ebben! – nagyon felhergeltem saját magam így leültem – mert időközben felálltam valamiért – tenyerembe fektettem a homlokom, és mélyeket lélegeztem. Anya megsimogatta a hátam. - Nem értem én ezeket az embereket. Egy év alatt ennyit változott a világ vagy csak ilyen állszentek voltak mindig is csak nem vettem észre. - Talán mindkettő…- mondta apa. - Kösz a vacsorát…- mondtam felálltam és bementem a szobámba. Öcsi persze követett. Mindenképpen játszani akart. – Ne most Csongi! – mondtam fáradtan sóhajtva. Tovább nyaggatott. - Dááááá…- mondta sírós hangon. - Nincs hozzá kedvem… - Dáááá. – megfogta a pulcsim ujját, és rángatni kezdte. - Na jó… mit szeretnél.- sóhajtottam nagyot. Játszottunk egy kicsit aztán elvittem aludni. Miután meséltem egyet öcsinek és meg volt minden esti lefekvés előtti rituálénk kezdve a csikálástól a lebbentős takarásig bementem a régi szobámba. Nézelődni kezdtem. - Műhely lett volna a mostani szobád helyén. Azért is hangszigetelt. Ott barkácsoltam volna. De miután a hátam megsérült már nem volt miért megépíteni. Ezért gondoltuk örülni fogsz egy új szobának, ha felébredsz. – mondta apa pár néma perc után. Észre sem vettem, hogy ott áll az ajtófélfának támaszkodva. - Miért vannak itt a régi cuccaim? - Eltettük öcsinek. Mivel mindent kinőttél.- mondta apu. Öcsi felsírt ezért elment hozzá. Megtámadtak a régi emlékek és olyan erővel kezdtek cibálni, mintha mindegyik egy darabot akarna belőlem. Régi fotók, könyvek, kosárlabda és palánk… Egy kép kétezer-nyolc nyaráról, Krisztiről és rólam a Balaton parton. Szeplők, barna bőr, szőke haj. Pont egy magasak voltunk Krisztivel. Épp előző nap fedeztem fel, hogy a vállamig se ér. Fogtam a képet, átmentem a szobámba. Belenéztem a tükörbe. Barna haj, fehér bőr. Szeplő egy darab sem. Vézna voltam bár a vállam szélesebb. Fogtam a képet, lefénymásoltam, beragasztottam a Krisztitől kapott füzetbe. Leírtam, amit gondoltam… hogy a kóma, a baleset sok mindentől megfosztott. Ismeretlent adott helyette és félelmet. Én, én maradtam de kinek a testébe ébredtem? Egyszerűen semmi sem volt tiszta. Tizenhat éves lettem mikor arra sem emlékszem, hogy tizenöt voltam. Apa jött be a szobámba. - Megrohantak az emlékek igaz? - Inkább csak a kimaradt év kérdései… Apa csak nézett rám. Nem mondott semmit. - Ki lett belőlem apu? Mégis ki vagyok én? Hová lett az, az egy év? Apu láthatóan nem készült fel rá, hogy ilyen hamar eljön ez a kérdés.
12
****
Most egy kicsit hadd meséljek én! A nevem Réti Kriszti. Van két testvérem. Ikrek. Anna és Tamás. Az én barátom Beni, aki balesetet szenvedett és egy évre kómába esett. Aztán láttam az álmaimban. Ezt sosem fogom tudni megmagyarázni. Egyszerűen csak ott volt benne. Mindketten emlékszünk rá és ugyanazok voltak. Talán véletlen talán nem. Már az óvoda óta szerelmesek vagyunk. Ezen soha senki nem tudott változtatni és nem is fog tudni. A születésnapján ébredt fel november huszonkettedikén. Egy hónappal később kemény rehabilitáció után engedték ki a kórházból. Ott összebarátkozott Nikivel, az egyik ápolónővel, akinek arany kezei vannak fodrásztudomány terén is. Eljött december huszonnegyedike. Szenteste délutánját Beninél és a családjánál töltöttem a testvéreimmel. Anya és apa addig fát díszített, mézeskalácsot készített. Pedig a húgom és az öcsém már rég nem hisz abban, hogy az angyalkák, és a Jézuska hozza az ajándékokat. Magyarországra is betört az amerikai Télapóláz csak sikerült megőrizni nagyrészt a hagyományainkat. Szóval nálunk az a dajkamese fut, hogy a Jézuska hozza az angyalokkal az ajándékot. Erről ennyit. Beni szülei adtak nekem egy nagyon szép fölsőt. Benitől pedig egy gyönyörű nyakláncot. A nyaklánc fából volt és volt hozzá egy medál. Egyszerűen megvesztem az ilyenekért és a mai napig így van. Kaptam tőle még egy füzetet. Az elejére újságpapírból betűnként kivágva ez volt ráírva: Múlt, jelen jövő. Az elejébe, pedig ez a szöveg: „Drága Krisz! Ez a füzet itt arra szolgál, hogy leírd minden tervedet a jövődre nézve. Melyik egyetemet válaszd, vagy hogy hova akarsz költözni. Ha elbizonytalanodsz, csak nézz bele, hogy korábban mennyire akartad és, hogy lásd én végig veled, leszek. Írd le bátran minden álmod és merd is őket megvalósítani. Szeretettel: Beni.” Azt hittem elolvadok. Nagyon aranyos dolog volt ez Benitől. Beni megmutatta azt a képet, amit két évvel ezelőtt készített rólunk az apja. Ő teljesen megváltozott. Szőke volt szeplős és nagyon barna volt a bőre. Én is sokat változtam. Vöröses árnyalata volt a hajamnak és én is szépen le voltam barnulva. A bőröm most sem volt nagyon sápadt de jóval világosabb volt, mint a képen. A hajam vöröses helyett szőkés volt. A magasságom is változott. De nem voltam kék, lila és zöld foltokkal tele, mint azon a nyáron. Valahogyan mindennek sikerült neki mennem. Én Beninek vettem egy ugyanolyan sapkát, mint, amilyet ő vett az öccsének és készítettem egy montázst. Nagyon meglepődtem a füzet láttán, amit kaptam, mert én is ezt a feliratot ragasztottam az általam készített ajándékra. Mindig is el akartunk menni Párizsba, Londonba, Sydneybe. Egy szóval minden ismert helyre. Lekicsinyítettem pár rólunk készült képet és beragasztottam a tájképek elé. Nagyon jól sikerült. De, ami még jobb, hogy Beni nagyon örült neki. Rengeteg nagyon jó kép készült. Aztán indulnom kellett haza. Beni hazakísért. Megcsókolt az ajtóban. - Boldog Karácsonyt! – mondtam.
13
- Boldog Karácsonyt.- mondtam én is. – Szeretlek! - Én is téged. Még egy csók, és még egy. Aztán elsétált. Hirtelen leesett, hogy mi volt rajta furcsa egész végig. - Rajtad nincs járógép! – kiáltottam. Zsebre dugott kézzel hátrafordult és mosolyt villantva felén visszapördült és battyogott tovább a hóban. Igazán filmbeillő jelenet volt. Ilyen rövid idő után a hazatérése után máris lerakta a járását segítő gépet. Elképesztő volt. Karácsony után Beni sokat tanult velem. Így ő is kissé fel tudott zárkózni. Aztán jött a Szilveszter. A szüleim céges buliba mentek, az ikrek egy barátjukhoz ezért áthívhattam pár embert. Az első gondolatom az volt, hogy Benivel tölteném kettesben, de az nem jöhetett össze, mert anyáék tutira kiszúrták volna így áthívtam három közös barátunkat. Beni öt óra körül megérkezett hozzánk. Egy szál gyönyörű vörös rózsával és némi nassolni valóval és üdítővel. - Szia Beni!- kiáltották az ikrek, amikor meglátták. - Sziasztok! Hova nőtök? Mindjárt elhagytok! - Úgy örülök, hogy meggyógyultál! Végre rendesen tudok aludni. Kriszti folyton telesírta a párnáját. Áthallatszott hozzám is! – mondta Anna. - Hát én is örülök, hogy végre nem sír. – mondta Beni. Kézen fogtam Benit és bementünk a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót. Az ajtónak háttal támaszkodva magamhoz húztam. Megcsókoltam aztán ezt mondtam: - Végre úgy, mint régen. - Azért nem minden régi. – mondta Beni körültekintve. - Hát igen… megváltam pár dologtól. - Pár? A szobád tele volt Hello Kitty-vel, Jonas Brohthers-szel, HSM-mel… - Na! Ne kösd az orromra!- A pulcsijánál fogva közelebb húztam, és újabb csókot loptam tőle. - Még mindig őrület, ami veled történt. - Felejtsük el…- láthatóan nem akart róla beszélni. - Oké! Van kedved máshoz? – kérdeztem. Végre megláttam azt a mosolyát, amit egy éven keresztül hiányoltam. - Majd, ha elmentek a szüleid… Kik jönnek még bulizni? – kérdezte egy kis szünet után. - Sajnos reménytelen, hogy kettesben legyünk... Anyáék kiszúrnák. Jön még Dávid, Johni és Pepi. - Várjunk. Nézzük jól emlékszem-e. Szabó Jani és Kerekes Petra? - Igen. És Dávid…- komolyan néztem rá. Dávidnál láthatóan elkomorult az arca.- Rá nem emlékszel? A legjobb barátod. - De emlékszem rá…- piszkálni kezdte az egyik serleget a polcomon. Kézi labda bajnokságon nyertem. - Mi a baj? - Az apja és az én apám összekapott. Dávid mindent kitálalt és… és azt mondta, hogy apának keményebben kellett volna fognia engem, hiszen nem is vagyok a fia… - Micsoda?! – nem akartam hinni a fülemnek. Merem állítani, hogy Gábor, Beni apja jobb apja volt a fiának, mint megannyi apa a vérszerinti fiának. - Ezért apa megütötte…- fejezte be Beni. Akarva akaratlanul nevetni kezdtem. Mikor abbahagytam elszégyelltem magam.
14
- Bocsi. – mondtam. Ekkor Beni kezdett el nevetni. - Nincsen semmi baj. – leült az ágyamra. A hajába túrt és hátra dőlt. Ekkor hirtelen berontott az öcsém. - A! Azt hittem már valami izgalmasra nyitok be! – mondta csalódottan. - Mégis mit képzelsz Törpe! – kiáltottam rá. - Nyugi már. Csak köszönni jöttünk. – szólt. A háta mögül előbújt Anna. – Megyünk Timihez. - Fiatalon kezded a csajozást nem? – kérdezte viccelődve Beni. - Tíz éves vagyok! Ennyi voltál mikor először csókoltad meg a nővérem. - Erről honnan tudsz? – kiáltottam újra. - Én mindent tudok. – mondta kaján vigyorral az öcsém. Beni rám mosolygott. - Nyugi! – mondta. – Adj egy ötöst, és sipirc. – szólt Tominak. Anna is odament hozzá és nyomott egy puszit az arcára. - Ezt neked készítettem. – mondta és Beni kezébe adott egy rajzot. - Köszönöm! – szólt Beni meglepetten. - Nem tesz semmit. – szólt hugi és kiment. Beni a rajzra nézett. Őt ábrázolta. Anna nagyon jól rajzolt. Elképesztően ahhoz képest, hogy tíz éves. Egy felnőtt portrékészítő sem készített jobb rajzokat, mint ő. A rajz tetejére ezt írták szépen formált arany betűkkel. „Életre keltem mikor senki sem hitt bennem, repültem, pedig nem hittem a mesékben. Hiszel bennem, vagy sem én hiszek benned, és most már hiszek a mesékben.” (a neten találtam. Nem volt ott ki írta de azért jó nem?) - Különleges húgod van! – mondta Beni. – Mikor változott meg ennyire? Régen szószátyár kis rosszcsont volt. Most pedig, szinte kész nő. - Hát igen. Az, az egy év… - Ne is mond. Anya jött be ajtón. - Kicsim. Most elvisszük az ikreket aztán a céges ünneplésre, megyünk egyből. Valószínű négy előtt nem érünk haza. Legyetek jók oké? - Oké anya! - Pepiék mikor jönnek? - Nem tudom. Bármelyik percben itt lehetnek. – mondtam.- Azt mondtam, hogy öt után jöjjenek. - Oké. Szia. – anya puszit nyomott az arcomra. Ezután Benihez fordult. Neki is adott egy puszit. – Örülök, hogy újra jól vagy. - Köszi Eni! – szólt Beni. - Vigyázz, hogy szét ne verjék a házat! – mondta neki komolyan. - Igenis! Anya kiment. - Mikorra hívtad ide őket?! – Beni félve nézett rám. Inkább idegesen, mint félve. - Nyugi! Azt mondtam, hogy tíz előtt ne jöjjenek.- mondtam. - Te! De rossz vagy. Nevettünk. Hallottuk, ahogy két perccel később csapódik az ajtó. Hallgattunk egy percig. Beindult az autó. A motor felpörgött. Újabb csendes perc következett. Beni rám nézett. - Szerinted itthon hagytak valamit? - Remélem, hogy nem.
15
A következő pillanatban már én feküdtem az ágyon. Furcsa, hogy pont én írom le ezeket. De a többit nem is írom le. Tíz órakor befutott a csapat többi része. Nagy kiáltások és ölelések következtek. Mindenki örült Beninek. Még Dávid is fesztelen volt. Pepivel egyből a konyhába vetettük magunkat. Apu specialitását készítettük. Tészta sonkával és sajtos-tejfölös szósszal. Mindenki megnyalja utána mind a tíz ujját. Mikor kész lett bevittük tálastól és papírtányérról ettük. - Ez nagyon jó! Miért nem készítettél eddig ilyet? – kérdezte Beni. - Apa nyáron fedezte fel. - Oh. - Tényleg nagyon jó.- mondta Dávid. Aztán kezet csókolt nekem. Beni nyugodtan evett tovább. Ennek nagyon örültem. Hiányzott volna még egy féltékenykedés. - Mikor jössz vissza a suliba Beniboy? – kérdezte Johni. - Hát. Magántanuló leszek… Azt hiszem. – mondta Beni. - Mi? Nem teheted ezt velünk öcskös! Most kaptunk vissza! A lányok tervezik a visszatérésed! - Nem jövök vissza…- mondta Beni. Láttam rajta, hogy szomorú. - Miért nem? - Nem lehetnék veletek egy osztályban…- ekkor pedig, hogy hazudik. - Ott vannak a szünetek. Na meg suli előtt és után. - Nem igaz ugye?- szólalt meg először magától Dávid az este folyamán. Eddig minden egyes szót harapófogóval kellett kihúzni belőle.- Apám miatt van igaz? Beni lehajtotta a fejét, mint a kutya mikor a szőnyegre pisil. - Beavatnátok minket is? – szólt Pepi. Beni és Dávid egymásra néztek. - Balhé nem lesz belőle…- mondta Dávid. - Oké. – mondta Beni. - Hahó!- szólt Johni. Dávid nagyot sóhajtott. - A baleset után berezeltem. Az apám ordítva lökdösött Beni balesete után. „Itattok? Ittatok igaz? Persze! Azt hiszed ettől menő vagy?” Féltem. Mindent elmondtam neki. Hogy ittunk, hogy hülyültünk. Elmondtam, hogy az egész ártatlan volt. Semmi rosszat nem tettünk. Tudtunk magunkról. Nem is szédültünk. De apám kiakadt… és elég rendesen leosztotta Zolit, Beni apját. Helytelen dolgokat mondott. Alaptalan dolgokat. Zoli bemosott neki egyet. Anya, pedig el akar válni. Erre mindannyian felkaptuk a fejünket. Dávid tele volt zúzódásokkal. Azt mondta egy kocsmában bunyózott össze egy sráccal. Igazándiból egyikünk sem hitt neki. - Apa vert meg. Nem verekedtem…- mondta. Beni felállt. Oda ment Dávidhoz. Dávid is felállt. - Nem engedem, hogy újra a szüleink vitája közénk álljon. – mondta Beni. Megölelték egymást. Mindketten sírni kezdtek. Aztán három nappal később már kezdődött az iskola. Beni az ajtó előtt várt az első reggelen, mint régen. Annyi volt a különbség, hogy Beni miattam kelt fel nem a suli miatt. Ő évente kétszer vagy háromszor fog megjelenni az iskolában. Akkor is csak két-három óráig, amíg megírja a teszteket. A suli aulájában gyülekeztünk reggelenként. Pár ismerős arc észrevette, hogy ő is ott van. Nagyon örültek, hogy
16
viszont látják. A volt osztálya konkrétan üvöltve illetve visítva rohanta le. Köré sereglettek és kérdések tömkelegét zúdították rá. - Ugye visszajössz? - A mi osztályunkba jössz igaz? - Úgy örülök, hogy látlak. Észre sem vettük mennyi idő telt el és csak a csöngő ébresztett fel minket. Megöleltem Benit. Tudtam mennyire fájdalmas neki ez az egész. Nem szólt semmit. Összeszorította a száját és elsétált. - Héj! Hova megy? – kérdezte tőlem egy volt osztálytársa. - Haza.- válaszoltam. - Azt hittem itt marad. - Nem marad. - De hiszen azt mondta… - Ő egész végig egy szót sem szólt a suliról, ha jobban átgondolod. - Igaz… Mikor lettél pisisből ilyen jó csaj? - Mióta vele járok.- mondtam kurtán, és ott hagytam. Olivér volt, akivel ezt a pár mondatot váltottam. Őt még senki sem rázta le így. Tudtam, hogy ebből még baj lesz. De akkor nem akartam ezzel törődni. Aznap alig tudtam figyelni. Suli után Beni kinn várt a kapu előtt. Zsebre dugott kézzel, a korlátnak támaszkodva. Ahogy figyeltem miközben felé mentem észre vettem, hogy nem kissrác már. Inkább férfi, mint fiú. A kettő között…
****
17
Hadd folytassam ott, ahol abba hagytam. - Nem tudom a választ. – mondta apa. Őszintén és kegyelem nélkül. – Tudom, hogy mi mindig is megértettük egymást. Ez ma sincs másképp. A szemedbe nézek, vagy látom, hogy jársz, ülsz, beszélsz. Vigyázol minden kis részletre. Feszült vagy. Teszel mindenre boldog vagy. Most másképp viselkedsz. Figyelj minden mozdulatra, szóra mégis gyakran nehezen fogalmazol és kb. a poharaink fele új mióta itthon vagy… persze, ez nem baj, mert a világ összes poharát megéred. Zavart vagy… Nem csodálom. Mind szeretünk, és veled vagyunk. De segíteni nem tudunk. Meghallgatunk és, ha bármi kell csak szólnod kell, tudod te is. - Nem számít… - mondtam. Nem tudtam, hogy mondhatnék el bármit is, amit éreztem. Magam sem tudtam mi az, amit érzek. Nem tudtam, hogy ki vagyok. Tudtam a nevem, hogy mi volt velem három éve. Hogy elkaptam valami vírust és be kellett vinni a kórházba, mert egész este hánytam és nagyon magas volt a lázam. De olyan volt, mintha az emlékeim nem az enyémek lennének. Mintha eddig csak egy filmet néztem volna és hirtelen a film közepébe estem, volna. - Tudod, hogy számít. - Apa nem tudom, mit érzek! Nem tudom, ki vagyok. Ki voltam? Olyan érzésem van, mintha egy ismert világba kerültem volna, amit mégsem ismerek. Tudom ki vagy! Tudom, hogy a világon mindennél jobban ismertük egymást és most is minden mozdulatodban az érzéseidet látom. Tudom, hogy folyton félsz. Magad sem érted miért nem látsz most bennem semmit. Mintha belekerültem volna egy testbe, ami nem az enyém és olyan emlékeket kaptam volna, amik valaki másé. Egyáltalán mit miért tettem anno? Apa odajött és megölelt. A leghatásosabb gyógyszert adta, amit az egész felépülésem alatt kaptam. Vagy tíz percig álltunk ott. Apa csak tartott engem én, pedig mindentől biztonságban éreztem magam. Akkor az apokalipszis sem szakíthatott volna bennünket szét. Tudom, hogy ilyet általában szentimentális lányregényekben olvasni, de tényleg így éreztem és nagyon jó érzés volt. Mikor valahogy szétváltunk leültem a raktárban lévő ágyra és levettem a járógépet. Azaz ágy többé már nem az én ágyam volt. Azaz ágy az én régi ágyam volt. Hirtelen hasított belém minden. De nem fájt. Kíváncsiság és izgalom töltött el. Új élet új esély. Minden nap, órákat gyakoroltam. Csongi gyakran figyelt. Vele is sokat játszottam és a napi programom rendszeresen a következő volt: - Délelőtt: tanulás - Délután: egytől legalább négyig gyakorlás. - négytől szabadprogram. (legtöbbször Kriszti) Eljött Szenteste. Kriszti nálunk volt délután a húgával és az öccsével.
18
Nagyon örült az ajándékaimnak és a családnak az öcsi számára vett ajándékom tetszett a legjobban. Mindenkinek apró szívhez szóló ajándékot vettem vagy készítettem. Karácsony első napján a családommal ebédeltem, délutánra, pedig rokonokhoz voltunk hivatalosak. Kriszti délután utazott el így átjött hozzánk ebéd után egy órára. Este a családi forgatagból és a kérdésáradatból hazaérve Peti, a bátyám és én bementünk a szobámba. Épp mesélt valamiről 2010-ből és nagyon benne voltunk a témában. Lehuppantunk a kanapémra és beszélgettünk. Aztán, amikor kifogytunk a szuszból másra is rátértünk. - Hogy megy amúgy a tanulás most neked? - Nehezen, de jól. - Ja… anyuék nehezen figyeltek fel rá, hogy diszlexiás vagy… - Igen. De nem számít, mert észrevették. - Igen. - De nagyon nehéz… - Elhiszem. - Mást sem teszek, mint éjt nappá téve tanulok. - Tudnék segíteni? - A tanulásban nem igen. - Az együtt töltött idő segít? - Naná! - Taníts meg gitározni! - Ahhoz kéne még egy gitár… - Van az a régi. Majd, ha úgy döntök, tetszik a gitározás, veszek egy másikat. - Tényleg! Most már késő van kezdeni. Holnap elkezdjük. - Oké! Huszonhatodikára A Réti családhoz voltam hivatalos ebédre. Kriszti szülei nagy lelkesedéssel fogadtak. Meg hát a testvérei is. Egyszer már láttak, de nem tudtak nagyon beszélgetni velem. Rengeteg ideig kérdezgettek aztán sikerült elterelnem a témát. Kérdezgettem az ikreket, meg persze Enikőt és Gábort is, Kriszti szüleit is. Ebéd után Krisztivel a szobájában voltunk. Csókolóztunk, beszélgettünk szóval jól el voltunk. Este felé mentem haza. Gyakoroltam úgy éjfélig. Délelőtt tanultam és mikor meguntam Petivel gitároztunk. Így dobolni nem maradt időm. A dobtanárom nem akarta elhinni, hogy milyen gyorsan tanulok. Azt sem akarta elhinni, hogy naponta legalább három órát gyakorlok. Egyszer lekameráztam a gyakorlásom, és felgyorsítva megmutattam neki. Onnantól elhitte. Nagyjából három tanóra után tanultam egy új darabot. Mindig nagyon meg volt velem elégedve. De én magammal nem. Sokat gyakoroltam. Az egész szünetet végigdoboltam. Meg tanultam. A Szilvesztert Krisztivel és néhány barátommal töltöttem. Dávid, a legjobb barátom is ott volt. Nem beszéltem vele a baleset napja óta. De a szilveszter áttörés volt. Újra kialakult köztünk a kötelék. Erősebb, mint valaha. Januárban is, gyakoroltam és tanultam. Krisztivel nem sokat találkoztam. Nem jutott rá időm. A szememre is vetette gyakran. Aztán jött a február. Kriszti átjött hozzám. Én épp gyakoroltam. Elfelejtettem nézni az órát. Nem hallottam, hogy szólnak, hogy Kriszti megérkezett. Bejött a szobámba. Én háttal ültem az ajtónak. Nem vettem észre őt. Hátulról befogta a szemem. - Szia Picúr! – köszönt nekem Kriszti. - Úristen! Szia! – halálra rémültem úgy megijesztett. – Mit keresel itt?
19
Az órára mutatott. Az mutató a hármason volt. Akkora beszéltük meg, hogy átjön. - Hívtalak is mikor indultam. De nem vetted fel. - Bocsi. Gyakoroltam. Kriszti nagyot sóhajtott. Úgy éreztem, hogy olyanra készül, ami jobban fog fájni neki, mint nekem. - Mindig gyakorolsz… Mintha már nem is lennénk együtt. Mintha… – Leült az ágyamra Tény, hogy nagyon ritkán találkoztunk. Megint mély levegőt vett. Láttam, hogy megremeg az álla. Majd elszántan rám nézett. -Nagyon örültem, mikor visszakaptalak. Úgy éreztem, végre lesz támaszom. Életem szerelme visszajött hozzám. Akinél a szívem van. Újra lesz, aki megvéd. Aki segít, a matekháziban vagy kikérdezi az anyagot…- Kis szünetet tartott. Babrált a kezével. A sors elvett tőlem egy fiút és visszaadott egy már majdnem férfit. Akit szinte már nem ismerek. Olyan valakit kaptam vissza, aki emlékszik mindarra, amit átélt az, akit szeretek. De többé már nem az, aki volt. Sok mindenben jobb. De a legfontosabb dolgokban… valami elromlott…- Kriszti komolyan beszélt. Éreztem, hogy minden egyes szó halálosan komoly. - Gyakorolj annyit, amennyit csak akarsz! Nem érdekel… Nem érdekel, hiszen téged sem érdekel, hogy van egy barátnőd, akivel néha találkoznod kéne vagy legalább beszélned! Tiltakozni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Ledöbbentett, amit mondott. Hiszen mindennél jobban szerettem őt. Szeretem őt! Felállt. Az asztalomhoz ment. Az asztalom az ablak előtt volt. Kriszti azon bámult ki. Én fejhallgatóval a nyakamban, dobütővel a kezemben néztem rá. Fájt a szívem. Szúrt a mellkasom. Bűntudatom volt. - Emlékszel erre?- felmutatta a gyűrűt, amit régen adtam neki és a nyakában hordott, egy láncon, mióta már volt nem jó az ujjára. A születésnapjára kapta tőlem. Nem is volt olyan régen. Mégis ezer évnek tűnt. Azon a napon ígértem meg, hogy a tizennyolcadik születésnapjára eljegyzési gyűrűt adok neki. Bólogattam. - Emlékszel, mit ígértél? Felálltam én is. Letettem a dobütőket és a fejhallgatót. Odaléptem hozzá. -Igen. A mai napig minden egyes nap újra és újra megtenném azt az ígéretet. Sajnálom, hogy elhanyagoltalak. Nem akarok magyarázkodni vagy mentegetőzni. Az én hibám. - Igen. A tiéd! – mondta. Eddig ennyi nagyjából mindig elég volt, hogy megbocsásson. De most láttam, hogy ennél több kell. Vagy talán már nem is vár el semmit. – Mit tegyek, hogy megbocsáss?- kérdeztem. Meg akartam fogni a derekát, de eltolt magától. Láttam, hogy könnyek csordulnak le az arcán. - Ne sírj! – megpróbáltam letörölni a könnyeit, de elcsapta a kezem és kiment a szobámból. Ki a bejárati ajtón. Ki a világból. Ki az életemből. Olyat tettem, amit csak nagyon ritkán egész életemben. Leültem az ágyamra, és a kezembe temetve az arcom sírni kezdtem. Öcsi éppen akkor ébredt fel. Egy kezeslábasban a maciját a szájában tartva betotyogott a szobámba. Azt ajtóban meglátta, hogy sírok. Fájdalmasan felsírt és rémülten szaladni kezdett felém. Félúton elesett. Kétségbeesve nyomta fel magát és szaladt tovább felém. Odaérve hozzám sírt és sírt. Ijedten nézett rám. Anya hallotta Csongi sírását és ős is megrémülve jött be a szobámba. -Szent Isten! Jól va…vagytok?!
20
- Ö… ja… Ha… Igen. Csongi igen együtt érző típus.- nyökögtem. - Mi történt? - Némi gond… - Krisztivel? - Igen…- mondtam elfúló hangon. - Komoly, igaz? - Most halálosan… Nem tudom, hogyan hozhatnám helyre. - Megoldod!– mondta anya. A szemében őszinte bizalmat láttam. Tudtam, hogy teljesen biztos abban, hogy tényleg megoldom! Hogy helyre tudom hozni a hibámat. Kimentem a teraszra. Beültem a hintaágyba az apám mellé. Ő nem szólt semmit. Csak ült és pipázgatott. Ez a kép élt előttem ahányszor apára gondoltam. Apa, aki a teraszon ül és pipázik. Ha tél van, ha nyár mindig kiment a teraszra, hogy ne kelljen szívnunk a pipafüstöt. A hintaágy lassan ringatózott velem és apával. Lassan mélyült bennem a tudat, hogy Kriszti tényleg azt tette, amit tett. Apa átkarolt. - Nincs semmi baj…- mondta. – Rendben lesztek. A vállára hajtottam a fejem és elkeseredve nyeltem vissza a sírást. Két nappal később átmentem Krisztihez. Az anyja nyitott ajtót. - Szia Beni. Hogy vagy? - Rosszul… Kriszti itthon van? - Igen! A szobájában van. Odamentem az ajtajához. Két napig gondolkoztam, hogy mit tegyek, hogy megbocsásson. De nem tudtam kitalálni semmit. Bekopogtam. - Gyere be.- mondta Kriszti. A laptopjával feküdt az ágyán. Mikor meglátott felkelt az ágyáról. Elésétáltam. Közel álltam hozzá. Le kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. A szívem a torkomban dobogott. Remegett a kezem. Bűntudatom volt. Szédültem. Tudtam, hogy őrülten szeretem őt és ő is engem. De nem tudtam, hogy megbocsátott-e nekem. Nem láttam az arcán érzelmet. Pedig minden arcizmának a mozdulatát ismertem. Mindet. De most nem mutatott meg nekem semmit magából. A nap megsütötte az arcát. Február volt mégis nagyon szépen sütött a nap. Olyan szépnek láttam, mint azelőtt soha. Csak álltunk ott, egymás szemébe bámulva. - Miért jöttél ide? – kérdezte Kriszti. - Én csak… én… nem érzem jól magam…- nem tudtam felfogni, hogyan jöhetett ki ez a válasz a számból. Csak mondtam, amit gondoltam. Elterveztem, amit mondani akartam, mégis… homlokegyenest mást tettem. - Akkor fordulj orvoshoz! – felelt ridegen Kriszti és arrébb ment pár lépéssel. - De… bocsánatot kérek! – mondtam. Mint egy kisgyerek az óvodában. Mondtam, ahogyan megtanították a szüleim. - Igen? – nézett vissza rám Kriszti. Mint egy titkárnő vagy a recepciós az orvosnál. Minden érzelem nélkül. - Igen! – feleltem. - Hát hadd halljam. - Bocsánat! Kriszti úgy nézett rám, mint valami megkergült idiótára. - Ugye ezt most nem gondolod komolyan? - Miért ne gondolnám? – tényleg kisfiúnak éreztem magamat, akinek az a legnagyobb büntetése, hogy nem fenekelik el. Pedig úgy érzi, megérdemli, és nem tudja, hogy miért nem teszik. - Ezzel akarsz kiengesztelni?
21
- Nem akarlak kiengesztelni. Én csak azt akarom, hogy… hogy minden úgy legyen, mint régen. A hülye dobolás miatt vesztünk össze! Egy hangszer miatt! Az Isten szerelemére! Sajnálom! - Nem a hangszer az oka! Te vagy az oka. – a „te” szót igen erőteljesen megnyomta. Sajnos…- Nem a hangszerrel jártam, hanem veled! Nem a dob hanyagolt el, hanem te! – ismét hangsúly került a te-re. - Várjunk csak… Azt mondtad, „jártam”? Te szakítani akarsz velem? - Nem tudom…- felelt Kriszti. Elbizonytalanodott. Láttam, ahogy kiszalad a vér az arcából. Leült. - Nem teheted ezt velünk! Mióta az eszemet tudom, szeretlek. Mi arra születtünk, hogy egész életünkben együtt járjunk, tizennyolc évesen bolond fejjel egybe keljünk, gyerekeink legyenek és éljünk, amíg meg nem halunk! Mi ezért vagyunk a földön. - Nem tudom Beni! Nem tudom… - Kriszti arcán végre érzelmet láttam. De bárcsak ne láttam volna. Kétségbeesett volt. Félt. - Kriszti! – már én is kétségbe estem. – Egy évig eszméletlenül hevertem egy kórházi ágyon. Visszatérek, és te el akarsz hagyni? - Minden megváltozott egy év alatt… - Az érzéseid is? - Nem… Azok maradtak. De leginkább te lettél más. - Arra sem emlékszem ki voltam…- mondtam. - Mi? – nézett rám Kriszti. - Mintha, valaki más élete lenne a fejemben… - Talán… tényleg jobb lenne neked egy barát, mint egy barátnő…- mondta a lány, akivel együtt voltunk mióta járni tudtunk. - Nem létezik! - Nem? Most menj el! Később még beszélünk! Ne hívj fel. Majd én hívlak! Megcsókolt és kitolt az ajtón, amit becsukott utánam. Én álltam. Egyetlen egy jó dolog volt az egész napban. Elmosolyodtam. Hogy megcsókolt… tehát még mindig szeretett. Az elkövetkezendő hetekben nem beszéltünk. Egy szót sem. Sem Interneten, sem sms-ben, sem telefonon. Tettem, amit mondott. Vártam, hogy hívjon. Eltereltem a figyelmem. Zenével. Rengeteg zenével és tanulással. Aztán egyik este megcsörrent a telefonom. Rohantam, hogy felvegyem. - Háló?- szóltam bele zihálva. - Jó napot kívánok László Adrienn, vagyok és egy különleges ajánlatot, szeretnék…kinyomtam a telefont. Nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ezért a zsebemben a telefonnal átmentem a bátyám szobájába. Beszélgettünk valamennyit. Nagyon jó érzés volt vele beszélgetni. Aztán elmentünk aludni. Eltelt még egy hét. Lassan egy hónapja nem tudtam róla semmit. A facebook-on aktív volt. Kommentelt és tetszikelt. Aztán egyik este végre ő hívott fel. - Szia.- szólt bele a telefonba. - Szia. – köszöntem én is. - Mi van veled? – kérdezte, mintha csak egy átlagos telefonbeszélgetés lenne. - Semmi különös. Nehezen ütöm el az üres napokat. Veled mi az újság? - Velem sincs sok…- felelt. Nagyot sóhajtottam. De csak csendesen. Nem akartam, hogy észre vegye. – Mit szólnál egy filmhez? - Tökéletes hangzik. – feleltem. Vagy egy órán keresztül beszélgettünk.
22
Egy héttel később átlapoztam a márciusra a naptáramat. Nagy vörös betűk zökkentettek vissza a földre. Március harmadikától március tizedikéig teljes kivizsgálás. Egy hét kórházban. Megint. - Anya, apa. – rohantam a nappaliba. - Mi az, kicsim? – kérdezte anya. - Három nap múlva egy hétre vissza kell mennem a kórházba…- nagyon rossz volt. Végre Krisztivel minden rendben volt. - Tényleg…- mondta anya. – El is felejtettem. - Én is… -mondta apa. - De csak egy hétre. - Egy hét is sok. Főleg, hogy végre itt a tavasz. - Márciusban még gyakran havazik… - mondta anya. – Egy hét hamar elszáll. - Átmegyek Manóhoz. – mondtam. Kriszti beceneve a Manó. A szülei hívták így. Én meg átvettem. Még óvódásként. Aztán meg úgy maradt. Elmondtam neki, hogy mi vár rám. - Hamar elszáll! Ne félj! – mondta ő is. Nekem még is rossz érzésem volt. A tavasz harmadik napján visszamentem a helyre, amitől rettegtem, mint egy a tériszonyos a Mount Everest -től. Bejelentkeztem, megkaptam a karszalagom és odavezettek az ágyamhoz. - Öltözz át. Mindjárt jön a Doktor nő? - mondta az ápolónő. - Nő? – kaptam fel a fejem. - Igen. – felelt az ápolónő, mintha egy fogyatékosnak magyarázna. A szobában még két ember volt. Egy Down -kórós srác és egy gengszter kinézetű fiú. Nagyjából annyi idősek, mint én. Fél órával később jött meg a doktornő. - Szép napot uraim! – jött be. Pókerarcot vágott. - Jó napot! – köszöntem. - Évi!- ujjongott a Down -kórós srác, aki nagyon közvetlen módon üdvözölt- egy öleléssel – mikor beléptem a szobába. Be is mutatkozott egyből. Emilnek hívták. – szia! - Hello. – horkantott a Gengszter srác. Neki én mutatkoztam be. Fülöpnek hívták. - Na lássuk. – mondta ahogy Emil hívta Évi. – Te új vagy a szobában. – fordult felém.- Nagy Éva vagyok! – nyújtott kezet. Elfogadtam. Előtte ránézett a kórlapomra. – Szóval Beni! Szédültél az elmúlt hónapokban? Láz, fejfájás? A lábaid fájtak? - Nem volt lázam, nem szédültem, nem fájt a fejem. A lábam időnként fáj. De gondolom azért, mert egy évig nem voltak használva és vissza kell szokniuk? - Futottál, másztál hegyet vagy ilyesmi? - Csak futottam. - Rendben. Egy ortopédus meg fog vizsgálni, lesz egy CT és egy röntgen vizsgálatod, laborvizsgálat is lesz és még további teszteket fogunk elvégezni.- ezzel továbbment. - Erdélyi Fülöp. Lássuk, hogy vagy ma! – fordult a gengszterhez. - Még mindig semmi bajom. Évi egy kicsit elmosolyodott. - Készítettünk egy toxikológiát és tényleg nem volt rosszindulatú. De a lényeg az, hogy nem kerül véletlenül oda egy ilyen dolog. Nem tudjuk, mi okozta. De ma délután jöhetnek érted a szüleid! Fülöp arcára boldog vigyor ült.
23
- Beni, örültem az ismeretségnek. – mondta. – De én bizony magadra hagylak Emillel. - Velem! – kiáltott fel most már egyetlen szobatársam. Bár Fülöp előtt még órák álltak, hogy hazajusson. - Emil! – fordult a doktornő most az utolsó beteg felé. – Hogy vagy ma? - Jól! – örvendezett látszólag a semminek. - Nem fáj a fejed? - De! Fáj…- mondta. - Hát a hátad? Hogyan van? - Reggel nagyon fájt. Nem tudtam felkelni… - Értem…- motyogott Évi. – Megértetted tegnap, hogy mi vár rád? - Igen.- felelt Emil. – Meg fogtok műteni. Én elalszok és ti bele fogtok vágni a fejembe, hogy kiszedjétek azt a… azt a dolgot, ami miatt ilyen rosszul vagyok. - És azt tudod, hogy ez után mi lesz. - Sokáig itt leszek. Hogy meggyógyuljak.
24
