Gondolatok Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című műve kapcsán, szabadon.
Tamás Gábor
Konrad Lorenz, a híres osztrák etológus 1903-ban született Bécsben és 1989-ben halt meg Altenbergben. Az etológia atyja 1973-ban orvosi Nobel-díjat kapott. Az állatviselkedés lélektanban visszaállította a természetes megfigyelés elsőbbségét a laboratóriumi kísérletekkel szemben: kifejlesztette a veleszületett és a szerzett viselkedések elméletét. Munkáiban az emberre is érvényesítette a viselkedés darwinianus szemléletét. Az általam választott mű egyszerre kíméletlenül realista és megdöbbentően józan. A tudományt teremtő munkássága mellett érzékenyen figyelt a társadalomra, a kor által felvetett problémákra is. A könyvben a szerző tükröt tart az emberiségnek, olyan tükröt, amelyben láthatja az önmagát, a saját létét fenyegető folyamatokat. A megdöbbentő az. Hogy megyünk egy általunk kijelölt rettenetes úton, ahol a cél talán az emberiség totális pusztulása. Csakugyan ez a valóság? Képesek leszünk-e az út korrekciójára? Önpusztító világunkra csakugyan a megsemmisülés vár? A szerző az elembertelenedés folyamatait a Föld túlnépesedésében, a természetes élettér elpusztulásában, az ember önmagával való versenyfutásban, a technológia fejlődés kényszerítő hatásában, a tradíciók megszakadásában, a dogmák fokozódó erejében, a tömegpusztító fegyverek létében látja. Akik sűrűn lakott, civilizált országokban élünk, nem is tudják talán mennyire, hiányzik a meleg emberszeretet az éltünkből. Aki igazi érzelmeket szeretne megélni, annak néhány igazi barátra kell koncentrálni, hiszen nem vagyunk képesek minden embert egyformán szeretni. Ahhoz, hogy pozitív érzelmek irányíthassák életünket, szükségünk van „magánszférára”, ami a miénk, ahol feltöltődhetünk, ahová menekülhetünk, ha szükségét érezzük. Gondoljunk csak egy zsúfolt autóbuszra, egy orvosi rendelő várótermére. A negatív érzelmek, barátságtalanság, az agresszivitás egyenes arányban nő az emberek számának növekedésével. Napjainkban sajnos él egy folyamat, ami az általam ismert kisfalvakban jelent meg. Az emberek főleg a fiatalok munkalehetőség híján elindultak a városok felé, ahol munkát, egzisztenciát remélnek. Elhagyják azt az életteret, ahol biztonságban ’begyakorlottan’ élhettek. Egy olyan helyre igyekeznek, ahol ismeretlen, idegen a hely, új kihívások, ismeretlen emberek és sokszor a bizonytalanság várja őket.
2
Van egy másik folyamat is, igaz sokkal kisebb mértékű. Aki megteheti, (itt elsősorban anyagiakra gondolok) ’elindul’ vidékre, legalább a hétvégékre nyugalmat, pihenést és magánszférát keresve. Mit is kéne tenni, hogy a túlzsúfolt, lélekgyilkoló rémképe eltűnjön? Dekonzentrálni az infrastruktúrákat, a munkahelyeket. Autópálya, munkalehetőség, pozitív életkép megteremtése vidéken, természetesen a természeti környezet pusztítása nélkül. Az úgynevezett civilizált ember helyének, életterének, önmegvalósításának keresése ürügyén gyakran ’kerül szembe’ a természettel. Az embert körülvevő és éltető természet
sajnos gyakran kerül
veszélybe.
Esőerdők kiirtása,
üvegházhatás,
ciánszennyezés, talajerózió, állatfajok a kipusztulás szélén és így tovább. Rákellen döbbeni végre, hogy természet nem kimeríthetetlen, nagyon is sérülékeny és törődést igényel. Természetesen az ember a természet szerves része, aki megtanulta, hogy a faján kívüli környezetet hogyan hajtsa uralma alá. Azonban önmagáról túl keveset tud ahhoz, hogy a saját fajának helyes fejlődését meghatározza. Az ember önmagával vívja a legnehezebb csatát. Hajlamos rá, hogy lerombolja azt, amit teremtett. A mai ember állandó harcban áll önmagával és folyamatos a verseny embertársaival. A verseny eszköze és általában a célja is a pénz. Mi okozhat súlyosabb torzulást az emberek lelkében a pénz utáni sóvárgás, vagy az embert felőrlő hajsza. Félelem a lemaradástól, félelem a rossz döntésektől, félelem az elszegényedéstől, szorongás a betegségektől. Csupa-csupa negatív érzelem. Az emberek szenvednek attól az idegi és lelki igénybevételtől, melyet a hozzájuk hasonlókkal való versenyfutás jelent számukra. A fogyasztói társadalom, a reklámdömping, a megfelelni akarás közben észrevétlenül eltűnhet az emberek életéből az öröm. Ez az érzelemi „fagyhalál” főleg olyan érzelmeket pusztít el, melyek a társas kapcsolatainkban
fontosak.
Házastársainkhoz,
gyermekeinkhez,
szüleinkhez,
rokonainkhoz, barátainkhoz kötődő érzelmeink ápolására nem vagyunk képesek. Fásultakká váló emberek természetesen valamiféle új izgalomra vágynak. Itt aztán beléphet az életükbe akár az alkohol, akár a drog, aztán a végén akár az önrombolás, az öngyilkosság is. Zavart érzelmi helyzetben akár a másik ember elpusztítása is lehet a cél. (Lövöldöző középiskolások Amerikában, s már Európában is.) Széthulló családok, erőszak, inger és érzelemszegény környezetben élő emberek és felnövő gyerekek. A kriminológusok tudják bizonyítani, hogy milyen rossz kilátásai vannak egy érzelemszegény ember szociálibissá alakításának. Mennyire nehéz helyzete
3
van egy olyan gyermeknek, aki a perifériára született, ahol a családban nincs pozitív modell, ahol nem tanulhatja meg gyermekként az alapvető emberi normákat betartani, a nélkülözhetetlen viselkedésmódokat nem tudja elsajátítani. Pedig a hagyományozódás az emberi kultúra ismereteit örökítő és tároló mechanizmus. Még a magától értetődően rossznak tűnő viselkedési normák is fontosak. Viselkedés és szokás dolgában a lázadó ifjúság gyakran élesen elhatárolódik. A szülői tilalmak áttörésének erős vágyával magyarázható, ha a lázadó ifjak bizarr módon viselkednek. Csak akkor vagyunk képesek valakinek a kulturális tradícióját átvenni, ha lelkünk mélyéből szeretjük az illetőt és fel is nézünk rá. Sajnos a ’felnőtt’ társadalom nem adja mindig a modellt, egész egyszerűen nem képes rá. Gyakran hiányzik az „apafigura”. Az apa csődöt mond, az iskolákat pedig a tömegtermelés akadályozza meg, hogy egy-egy igazi mester pótolhassa őt. Az ilyen fiatalok miközben a helyüket keresik, gyakran találnak olyan csoportot, amihez csatlakozva süketté és vakká válnak az értékekre. Pedig meg kell értetni velük, hogy az, ami a kulturális fejlődés során keletkezett pótolhatatlan és tiszteletreméltó, és hogy a kultúra kioltható, akár egy gyertyaláng. A sokrétű kultúrára pedig szükség van, mert sajnos az emberiség egyre erősebben dogmásítható. A dogmaképzés döntő eleme a terjesztés. A mai modern tömegkommunikáció (például a terjedő Internet) sokat árthat a dogmaképzésben, számtalan előnye mellett. Igazán sátáni módon akkor hat a dogma, ha nagy tömegeket mozgat meg egy gonosz tévhit. Áldemokratikus dogmák, gyilkos dogmák, terrorizmus. Szükségszerűen a legtragikusabb az, ha szinte földrészeket, embercsoportokat uraló dogma öl, embert öl csak a másság miatt. Sajnos a dogmák ’szolgálatában’ lehetnek, vannak olyan tömegpusztító fegyverek, amelyek ha elszabadulnak, pontot tehetnek az emberiség történetének végére. Nyolc
egymástól
jól
megkülönböztethető,
bár
egymással
ok-okozati
összefüggésben lévő ’bűnt’, folyamatot gondoltam végig. Bűnöket, amelyek nemcsak kultúránkat, hanem magát az emberiséget, mint fajt bukással, pusztulással fenyegetik. Pesszimista hangú a könyv, vagy egyszerűen realista? 1973-ban jelent meg a mű, s olyan volt, mint egy felkiáltójel. Figyelj emberiség, bűnöket elkövetni büntetés nélkül nem lehet!
4
Sajnos azóta is ’bűnözünk’ tovább, elméleteket gyártunk a jobbításra, talán komolyan is gondoljuk, de mire a megvalósításra kerülne a sor, valahogy elfogy a lendület, vagy képbe kerül egy magasabb érdek, gyakran a pénz. Aztán pusztítjuk tovább a jövőnket? Madách Imre művében, Az ember tragédiájában Ádám, miután végigálmodta földi létét, öngyilkosságra gondol, aztán győz az élet, hiszen Éva magában hordozza már a jövőt. Bízom benne, hogy bűnök, ballépések, a hibák ellenére az emberiség jövője ott dobog mindannyiunk szívében. Biztonságos, élhető jövő lesz osztályrésze az emberiségnek és a pusztulás rémképe messzire elkerüli a kék bolygó minden lakóját. Remélem!
5
Forrás http://www.viszki.sulinet.hu/tananyagtar/etika/konrad.pdf (2014.03.03.)
6
