GOMBÁS JUDIT1 A korai hatások szerepe a problémás személyiségfejlôdésben Early experiences underlying problematic personality development We know of various forms of behavioral disturbances in adolescence and early adulthood. Experts teaching in secondary schools and higher educational institutions often report about the performance anxiety, eventual personality disorders, uncontrollable aggression or even more serious behavioral deviances of their students. Teachers usually have no means to cope with these problems and are convinced that the deviances could effectively have been prevented in children’s earlier life stages. Where exactly are the roots of these pathologies? How long is a youth’s history to be traced back? Is there a chance for late correction? Recent psychological research has been able to confirm some generally shared intuitive answers with physiological and development neurological evidence for the extraordinary role that early influences have on later personality development. This paper surveys in a historical context how the earliest, even immediate post-natal, influences may determine the basic structure of our personality and its underlying mechanisms. In a second step I will reflect on the possibilities of the transformations and corrections of this basic structure.
A serdülôkori, fiatal felnôttkori zavaroknak több formája ismert. A középiskolákban, felsôoktatásban oktató szakemberek gyakran számolnak be diákjaik teljesítményproblémáiról, esetleges személyiségzavaráról, alig-alig kezelhetô agressziójáról vagy még súlyosabb devianciákról. A pedagógusok általában nagyon nehezen kezelik ezeket a problémákat, és úgy vélik, a gyerekek korábbi életkorában ezek a bajok megelôzhetôk lettek volna. Vajon hol van ezeknek a patológiáknak a gyökere? Meddig nyúlik vissza egy problémás fiatal története? Van-e lehetôség a késôbbi korrekcióra? Ezekre a kérdésekre a pszichológia újabban nem csak intuitív alapon képes választ adni, hanem komoly élettani és fejlôdésneurológiai bizonyítékok is megerôsítik a korai hatások rendkívüli szerepét a késôbbi személyiségfejlôdésben. Írásomban történeti kontextusba helyezve bemutatom, hogy a legkorábbi, akár a korai csecsemôkori élmények hogyan határozzák meg személyiségünk alapstruktúráit, alapvetô mûködési mechanizmusait, és kitérek az esetleges változás–változtatás lehetôségeire.
Bevezetés Tanári mesterszakos és szakoktató hallgatóink gyakran számolnak be a nehezen befolyásolható, esetleg teljesen kezelhetetlen, agresszív, súlyosan viselkedészavaros diákjaikkal való kudarcaikról. Problémájuk nem egyedi, a nyugati társadalmak mindenhol a világban hasonló problémákkal küzdenek. A fiatalok viselkedése komoly kihívást jelent ezeknek az országoknak, de a felnövekvô nemzedék pszichés problémái az érintetteknek is jelentôs szubjektív szenvedést okoznak.
1
BGF Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Kar, Üzleti Szakoktató és Pedagógiai Intézet, fôiskolai docens, PhD.
493
BUDAPESTI GAZDASÁGI FÔISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY ÜNNEPE, 2011 A pedagógusok, miközben szembesülnek ezekkel a számukra szinte megoldhatatlannak tûnô kihívással, gyakran a saját iskolájuknál alacsonyabb fokú oktatási intézmények felelôsségét hangsúlyozzák. Így hamar eljutunk oda, hogy már a bölcsôdés, kisóvodás gyermek viselkedésére is panaszkodnak az intézmények, és ezzel végsô soron a legkorábbi, a családi szocializáció sikerét kritizálják. A pszichológiában jól ismert és elfogadott tény, hogy az elsô életévek alapvetôen meghatározzák a késôbbi személyiségfejlôdést. Az elsô években hangolódik be a kisgyerekek idegrendszere arra a tárgyi, szociális, érzelmi környezetre, amelyben az életüket valószínûleg le fogják élni. Ekkor alapozódnak meg többek közt az életük során jellemzô megküzdési mintázatok, tipikus érzelmi reakciómintázatok, a biztonságos kötôdés képessége, de a késôbbi intellektuális képességek is. A nem elég jó csecsemô- és kisgyermekkor megalapozhat egy patológiás személyiségfejlôdési folyamatot, így nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a korai idôszaknak a jelentôségét. Sajnos mindezekrôl a korai történésekrôl a fiatal családok, de még a hivatásos nevelôk sem tudnak eleget, így elôfordulhat, hogy a tanárok és a szülôk a problémákkal szembesülve a valódi segítséget jelentô szeretetteljes odafordulás helyett a túlélés stratégiáját kezdik el követni a gyerekekkel szemben. Pedig a serdülôkor a korai évekhez hasonlóan egy rendkívül nyitott és képlékeny idôszak, ahol lehetôség nyílna a korrekcióra. Mindezeket a megállapításokat ma már komoly tudományos, elsôsorban neurológiai, élettani kutatások is alátámasztják. Ezeknek az eredményeit tekintjük át az alábbiakban.
A csecsemôkrôl alkotott képünk változásai John Locke, a jeles angol empirikus úgy vélte, az újszülött elméje üres lap, „tabula rasa”, amit a késôbbi tapasztalatoknak kell tudással megtölteniük. Ezzel ellentétben a nativista megközelítés a velünk született, öröklött képességek jelentôségét hangsúlyozza. Az empiristák, majd késôbb a behavioristák határtalanul hittek a friss elme alakíthatóságában, a nativisták ezzel szemben a szigorú genetikai program szerint kibomló érésben látták a fejlôdés motorját. Szélsôséges formában természetesen egyik nézet sem tartható. Ma úgy gondoljuk, hogy mind az öröklött, mind a környezeti tényezôknek – illetve a kettô interakciójának – alapvetôen fontos szerepe van a személyiségfejlôdésben. A környezeti tényezôk közül rendkívül fontos a szociális környezet, és ezen belül a legmeghatározóbb korai idôszakban mérhetetlenül fontos az anya hatása. A specifikus anyai hatásokkal a pszichoanalitikusok kezdek el szisztematikusan foglalkozni a 20. század elsô évtizedeiben. A pszichoanalízis az esetleges tünetek kialakulásában kitüntetett szerepet tulajdonít az ember múltbéli, fôleg kora gyermekkori tapasztalatainak, de mindezeket modern idegélettani kutatások is alátámasztották. Az alábbiakban röviden áttekintjük ezeket az eredményeket.
494
GOMBÁS JUDIT
A korai hatások és az agyfejlôdés Változások az agy neuroanatómiai struktúrájában Meltzoff és társai könyvébôl idézve [1] a felnôtt ember agya körülbelül 100 milliárd neuront tartalmaz, amelyek mindegyike néhány száz - ezer más idegsejttel tart kapcsolatot. A felnôtt ember agyában a gyerekekhez képest már nehezebben változtatható ez a kapcsolatrendszer – emiatt kb. 30 éves korunk után már nehezebben tanulunk. Az idegpályák és szinapszisok rendszere merevebb, az agy mûködése differenciáltabb és egyes agyterületek mûködése specifikusabb felnôttkorunkban. A tanulási képesség hanyatlásától eltekintve ez a változás inkább kedvezô az egyénnek. A csecsemô úgy születik, hogy képes legyen megtanulni az alkalmazkodást bármilyen környezethez. A csecsemôk agya tehát plasztikus, képlékeny, rendkívül érzékeny, és rendkívül tanulékony. Az élet elsô pillanatától kezdve olyan változások történnek benne hormonálisan és a szinapszisok eloszlását illetôen, amelyek elôsegítik az aktuális környezetéhez történô optimális alkalmazkodását. Fiatal felnôttkorunkra, miután már elég jól kitapasztaltuk azt a tárgyi és társadalmi környezetet, amiben élni fogunk, már nem szükséges ez a nagyfokú plaszticitás, inkább a meglévô struktúrák minél hatékonyabb mûködtetése a célunk. Ez nem jelenti azt, hogy a felnôttek nem tudnak tanulni, de a gyerekekhez képest sokkal korlátozottabban. A felnôttek agyában is történhetnek kisebb átrendezôdések és áthangolódások, de a legerôsebb kapcsolati hálók alig, vagy csak rendkívüli környezeti nyomásra változnak. Vajon honnan ered a csecsemôk agyának nagyfokú plaszticitása, és hogyan alakul ki a jól funkcionáló felnôttkori agyszerkezet? A kérdés megválaszolására Kulcsár Zsuzsa gondolatmenetét követjük [2]. Az újszülöttek agyára is jellemzô valamekkora elôhuzalozottság: a legalapvetôbb kapcsolatrendszerek genetikailag kódoltak, velünk születnek. És ha még nem is teljesen tökéletesen, de a születésünk után röviddel már használhatók. Ilyenek például a vegetatív szabályozást és az érzékelést, mozgatást végzô pályák. A genetikailag meghatározott elôhuzalozottságon túl a neuronok kapcsolatrendszerét a tapasztalatok alakítják ki. Születéskor a neuronoknak átlagosan 2500 kapcsolata van más neuronokkal. Ez a szám kb. három éves korig növekszik, míg eléri a 15-20 ezer szinapszis / neuron sûrûséget! Az óvodások agyának nemcsak a kapcsolatrendszere aktívabb, de az anyagcseréje is. A felnôttek agyához viszonyítva egy 3 - 10 éves gyermek agya kétszer – háromszor több glukózt és oxigént használ. A serdülôkor kezdetén, és a folyamat eltarthat a húszas éveink végéig is, drasztikusan csökkenni kezd az idegsejtek közti kapcsolatok száma, míg végül eléri a felnôttkori értékeket. Úgy tûnik, a korai években a gyermeki agy neuronjai igyekeznek a legtöbb lehetséges kapcsolatot kialakítani egymással, mivel nem lehet tudni, késôbb melyekre lesz ezek közül szükség. Ez a nagy szinaptikus sûrûség azonban jelentôs terhet ró az agy információfeldolgozó kapacitásra, ezért serdülôkorban elkezdôdik a felesleges, keveset használt kapcsolatok eliminációja. Ezzel létrejön egy kevésbé kreatív, kevésbé divergens, ám sokkal hatékonyabb gondolkodási stílus.
495
BUDAPESTI GAZDASÁGI FÔISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY ÜNNEPE, 2011 Már egészen kis gyerekek is képesek lehetnek bonyolult stratégiákat és koncepciókat kidolgozni problémafeladatok megoldására – ám ezt képtelenek következetesen végigvinni, vagy akárcsak kommunikálni. A nagy neuronális sûrûség miatt egyszerre több, egymással versengô gondolat járhat a fejükben, intenzívebb lehet a percepciójuk, fokozottabb a kreativitásuk. De mivel nincsenek jól bejáratott automatizmusaik a probléma megoldására, hiába van sok jó ötletük, képtelenek bármelyiket is végigvinni. A gyerekek agyát egy fantasztikusan burjánzó, gazdag dzsungelhez lehet hasonlítani, amelyben csak nehézkesen lehet közlekedni. A növényzet ritkításával utakat kell vágni a dzsungelben, hogy elérjük a kincseit. Tudományosan ez úgy hangzik, hogy a neuroanatómiai plaszticitás ugyan csökken, de az agy funkcionális ereje nô. Úgy tûnik, ez a folyamat kezdôdik serdülôkorban. Feinberg (idézi Kulcsár, [2]) felhívja a figyelmet, hogy serdülôkorban az agy plaszticitásának drasztikus lecsökkenése azt okozhatja, hogy átmenetileg szétesnek a korábban automatizálódott kognitív és szenzomotoros funkciók. Ezt az élményt a serdülô gyermek szubjektíven veszteségként, gyászként élheti meg: a korlátlan lehetôségek gyermekkorban még nyitott aranykapuja végleg bezárul. Mintha a gyermekkori személyisége széthullana. A korábbi automatizmusok megszûnnek, a serdülô mintha regresszióba kerülne. Ugyanakkor ez a szétesett állapot teremti meg a lehetôséget a személyiség kreatív, újrateremtésére is (romokból lehet építkezni…). A serdülôkre jellemzô szélsôségek – pokolraszállás és csúcsélmények váltakozása, a misztikus önemésztés és önpusztító tendenciák - mind ennek az agyi és lelki szinten is zajló szétesésnek és újrateremtôdésnek a felszíni tünetei. A serdülôkor fentebb leírt jellegzetességeire nem csak neuroanatómusok figyeltek fel. Erikson szerint [3] a krízisben lévô személyt regresszív megnyilvánulások is jellemzik, mert a regresszió legmélyebb pontja egyben szilárd talaj is az építkezéshez. A serdülôk pedig szinte rájátszanak, mintegy szándékosan adják át magukat a regressziónak (gondoljunk arra a kamaszra, aki korábban még „szófogadó” gyermek volt, ám egy ideje újból ki kell szolgálni, egyre kevesebbet beszél, kisgyereknek öltözik vagy cumit köt a nyakába…). A regressziót követôen a serdülô egy kreatív folyamatban újrateremti önmagát. Vikár szerint [4] a veszteséget, regressziót, a káoszt, szétesést csak akkor követi alkotás és újrateremtés, ha a serdülô a korai gyermekkorában meg tudta élni és sikeresen interiorizálta az anyával való mély szeretetkapcsolatot. „Az egyszer megélt szeretet légköre szükséges a kreativitáshoz – noha az elszakadás fájdalma kelti életre.” – írja Vikár Béla. Megjegyzi továbbá, hogy ez a folyamat nem csak serdülôknél figyelhetô meg, hanem terápiában felnôtteknél is, sôt alkotó mûvészeknél is. Látjuk, hogy a serdülôkori „tünetek” mögött nagy neuroanatómiai átrendezôdések állnak. Ez az átalakulás egyben lehetôséget is teremt, hogy az addig esetlegesen kialakult rossz mechanizmusokat korrigálni lehessen. Vannak azonban olyan alapvetô struktúrák, amelyek csecsemôkorban a környezettel, fôleg az anyával való interakció során alakulnak ki, és gyakorlatilag nem változnak. Melyek ezek a korai változások, hogyan hangolják be (vagy hangolják „el”) az idegrendszert, és milyen következményei vannak mindennek a késôbbi életre? Az alábbiakban ezt fogjuk röviden áttekinteni Sue Gerhardt munkája alapján [5].
496
GOMBÁS JUDIT Hogyan befolyásolja a korai környezet a személyiség fejlôdését? Ha erre a kérdésre szeretnénk válaszolni, elsôsorban a korai szabályozás témakörét kell megvizsgálnunk. A szabályozással kapcsolatban az a kérdés, hogy mi és hogyan szabályozza a gyermek élettani paramétereit (vérnyomását, szív- és légzési ritmusát, immunállapotát, a növekedési hormon koncenztációját a vérben), és az érzelmi állapotait. Meg tud-e egy csecsemô nyugodni önmagától? Ha intenzív érzelmei teljesen eluralják, képes-e kijönni ebbôl az állapotból segítség nélkül? A válasz egyértelmûen: nem. A csecsemô és a kisgyermek idegrendszerének éretlensége miatt legalább 2-3 éves koráig nem képes arra, hogy maga szabályozza érzelmi állapotait. Az agy orbitofrontális kérge, amely a homloklebeny része, a legemberibb agyterületünk. Ez a terület felelôs az agresszió gátlásáért, a szociabilitásért, az önkontrollért, a viselkedéses gátlásért. Szerkezete és mûködése korai szociális interakciókban alakul ki, így korai gyermekkorban még teljesen éretlen. Az orbitofrontális kéreg szerkezete sok örömteli interakció során érik meg. Az szolgáltatja a legjobb alapot ezen agyterület éréséhez, ha a szülô élvezi a gyermekkel való együttlétet. Az orbitofrontális kéreg éretlensége miatt nem lehet elvárni egy kisgyerektôl, hogy elôzékenyen abbahagyja a sírást, alkalmazkodjon, ne legyen dühös, megnyugodjon, izgatottságától megszabaduljon. Belsô szabályozás híján külsô szabályozásra van szükség, azaz az anyának kell a csecsemôt megnyugtatnia. Az anya felveszi, ringatja, mosolyog, megnyugtató hangjával, érintésekkel lassan visszavezeti a gyereket „alapállapotba”. Az így kezelt gyermek lassan megtanulja felismerni a saját érzéseit, és megtanulja, hogyan kezelje azokat. Azt is megtanulja, hogy még az intenzív és a rossz érzések sem igazán veszélyesek, és az emberi kapcsolatok helyrehozhatók, nem pusztul el a szeretet az érzelmi viharokban sem. A legtöbb anya ezt ösztönösen meg is teszi, és nem kényszeríti a gyereket arra, hogy egyedül nézzen szembe felfokozott negatív állapotaival. Azok a gondozók azonban, akik nem tudnak együtt érezni a csecsemôvel, mert nem ismerik fel a baba érzelmi állapotát, vagy mert elfogadhatatlan számukra minden negatív érzelem (harag, szomorúság, félelem), arra kényszeríthetik a csecsemôt, hogy bármi áron fojtsa magába ezeket az érzéseket. Ez a gyermek azt tanulja meg, hogy a negatív érzések elfogadhatatlanok és veszélyesek, ezért el kell azokat rejteni. Az ilyen gyerekek látszólag nyugodtak stresszhelyzetben is. De ha megnézik a vérükben a stresszhormon-szintjét (a kortizol koncentrációját), vagy a vérnyomásukat, pulzusszámukat, azt tapasztalják, hogy bizony a látszólag nyugodt gyerek értékei nagyon magasak. Ezt a mintázatot mutatják az elkerülô kötôdésû gyerekek. Az is elképzelhetô, hogy a szülô kiszámíthatatlan: egyszer segít a csecsemônek megszabadulni a rossz érzésektôl, máskor viszont elérhetetlen marad a kicsi számára. Ezzel a következetlenséggel arra kényszerítik a gyereket, hogy nagy erôket mozgósítson, hogy megszerezze szülei törôdését. Az ilyen gyerekek a negatív érzéseiket nem elfojtani próbálják, hanem felhalmozzák, és folyamatosan ostromolják velük a szülôket. Ezzel a szülôk elérik, hogy legalább a gyermekük folyamatosan résen van, figyel rájuk, és nélkülözhetetlenné válnak a gyerekük számára. Az ilyen kapcsolatrendszerben felnövô gyerekek az „ellenálló”, vagy „ambivalens” kötôdésû gyerekek.
497
BUDAPESTI GAZDASÁGI FÔISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY ÜNNEPE, 2011 Létezik egy harmadik kötôdési stílus is, a „dezorganizált”, vagy „zavarodott”. Ezekben a családokban elôfordulhat a gyermek bántalmazása és negligálása is. A szülôk gyakran maguk is súlyos pszichiátriai problémákkal küszködnek, pl. depresszióval, skizofréniával. A gyerekek természetes késztetése, hogy baj esetén segítséget kérjenek a szülôktôl – kötôdni akarnak, biztonságot, megnyugtatást várnak. Ezekben a családokban ehelyett a gyerekek azt tapasztalják, hogy a szülôket veszélyes lehet megközelíteni. A félelem és a szeretet reménytelenül összekeveredik. A dezorganizált gyerekek, noha látványosan szükségük lenne megnyugtatásra, a félelem és zavarodottság jeleit mutatják, ha a szüleik megjelennek: elbújnak, sikoltoznak, saját magukat kezdik el ütlegelni, a fejüket falba verik. A dezorganizált gyerekek a késôbbiekben gyakrabban szenvednek személyiségzavarban, pl. antiszociális vagy borderline pszichózisban. Természetesen azok a gyerekek, akik következetesen válaszkész (reszponzív) és segítôkész szülôkkel rendelkeznek, idôvel megtanulják, hogyan kezeljék intenzív érzelmi állapotaikat. Normális esetben az intenzív érzelmeket erôs viselkedéses reakciók és jelentôs fiziológiai változások kísérik, amelyek szülôi segítséggel vagy a nélkül, de hamarosan elmúlnak, és a gyermek visszatér a stabil nyugalmi helyzetébe. Ez a szekvencia jellemzi a gyerekek legnagyobb részét, akiket „biztonságosan kötôdôknek” nevezünk. A stresszhormon, a kortizol szerepe A stressz, vagyis bármilyen változás, ami alkalmazkodásra késztet minket, életünk természetes és mindennapi velejárója. Stressz hatására egy hormonális láncreakció indul el a szervezetünkben, amelynek végeredménye a nagy mennyiségû kortizol hormon felszabadulása a mellékvesekéregbôl. Ez az ún. HPA-tengely: a hipothalamus CRF hormon termelésével aktiválja a hipofízis ACTH-termelését, és az ACTH hormon fokozza a kortizol felszabadulását a mellékvesékben. A kortizol segít, hogy minden energiánkkal a stresszorra tudjunk koncentrálni, míg a testünk egyéb funkcióit takarékra állítja. Így a magas kortizolszint gátolja pl. az immunrendszer mûködését, de gátolja a tanulást, emlékezetet, és a megnyugvási képességünket is. Ez a stratégia rövid távon rendkívül hasznos, mivel a szervezet minden energiáját mozgósítja a stresszor ellen. Ha azonban a stressz tartós, és a vérben folyamatosan magasan marad a kortizol koncentrációja, annak hosszútávon számos kedvezôtlen következménye lesz. A túl magas kortizolszint csökkenti a hippocampus sejtjeinek kortizolérzékenységét, emiatt a hippocampus nem képes leállítani a további kortizoltermelôdést. Emiatt hamarosan az egész agy kortizolban „úszik”, és elkezdenek pusztulni a hippocampus sejtjei. Az amygdala, az agy érzelmi szabályozásért és érzelmi tanulásért felelôs része felpörög, a prefrontális kéreg pedig képtelen leszabályozni a kortizol termelôdését. A felszínen ebbôl annyit látunk, hogy a krónikus stresszel sújtott ember feledékennyé válik, érzelmi reakciói kiüresednek, erôtlenednek, és kerülni kezdi az embereket. Hosszútávon pedig sokkal érzékenyebbé válik azokra a körülményekre, amelyek ezt az állapotot elôidézték nála, azaz a jövôben sokkal gyengébb stresszorok is kiváltják nála ugyanezt a választ. A krónikus stressz felnôtt emberekben is kiváltja a fentebb részletezett pusztító hatásokat, de kis csecsemôkben még súlyosabb, élethosszig tartó hatása lehet. A csecsemôk még
498
GOMBÁS JUDIT nem tudják saját kortizolszintjüket szabályozni, ezért az anyának kell ezeket a szabályozó funkciókat ellátni következetesen válaszkész viselkedésével. Ennek hiányában a gyermek és a majdani felnôtt vérének kortizol alapszintje vagy túl magas lesz, vagy túl alacsony. A magas kortizolszintet az a fajta anyai viselkedés állítja be, amikor az anya hol jelen van, hol nincs. Következetlenül szabályoz, hol elérhetô a csecsemô számára, hol nem – emlékezzünk, ez a mintázat jellemzô az „ambivalens” kötôdési stílusra. Az így szabályozott gyerek idegrendszerébe az a mintázat ég be, hogy nem tudja befolyásolni az emberi kapcsolatait, nem tudja kiváltani az emberek szeretetét – ez valami tôle független dolog. A reaktív, folyamatosan magas kortizolszinttel rendelkezô kisgyerekbôl szorongó felnôtt lesz, aki folyamatosan kiszolgáltatva érzi magát külsô erôknek. Ez a felnôtt nehezebben fog eligazodni a társas interakciók világában is, kevesebb támogatást tud szerezni a társaktól, magányos lesz. Nehezen szabadul meg félelmeitôl, rossz gondolataitól, életének alapélménye lesz, hogy „folyamatosan résen kell lenni, mikor fordulnak a dolgok rosszabbra”. Nem meglepô, hogy a depressziós, szorongó, pánikbeteg, elhízott, alkoholista vagy egyéb módon függô emberek magasabb kortizolszinttel jellemezhetôk. A folyamatosan magas kortizolszint, amit ezek szerint nem csak a krónikus stressz képes kiváltani, hanem lehet egy rossz csecsemôkori hangolás következménye is, az immunrendszert is folyamatosan gyengíti. Azon betegségek, amelyek kiváltásához, fenntartásához a magas kortizolszint hozzájárul, bámulatosan széles spektrumon szóródnak. A klasszikus pszichoszomatikus betegségeken túl (pl. bôrbetegségek, fekélyek, allergia, emésztési betegségek) szomatizációs tünetek (látszólag orvosi ok nélküli tünetek, pl. fejfájás) is jelentkezhetnek, de azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a stressz valamilyen mértékben az összes betegségben szerepet játszik – befolyásolja azok kialakulását, súlyosságát, a felépülés sikerét. Egyes szerzôk szerint a súlyosabb, szív-érrendszeri, vagy akár a daganatos betegségek jelentkezése is utalhat arra, hogy a krónikus stressz okozza a bajt [6]. Az alacsony kortizolszint szintén egy védekezési lehetôségnek tûnik, egyfajta kísérletnek arra, hogy a gyermek eltávolodjon fájdalmas érzéseitôl. Ezeket a csecsemôket gyakran negligálják, bántalmazzák, a szüleik ellenségesek és kritikusak velük szemben. Ugyanekkor a gyermek önkifejezését megtiltják, dühét és elkeseredését a környezet nem tolerálja. A gyermek ezen hatásokra a stresszválasz gátlásával és alacsony kortizolszinttel reagál. Ha nem érkezik külsô segítség, vagy egyenesen tiltva van, hogy a kisgyerek megszabaduljon félelmeitôl, dühétôl, felfokozott érzelmi állapotaitól, akkor az érzések és a stresszválasz kikapcsolása jó megoldásnak tûnhet. Sajnos azonban az érzelmek leszabályozása, mivel az az összes érzést letiltja, érzelmi bénultságot, az üresség és teljes érzéketlenség érzését válthatja ki. Ilyenkor nem csak az agresszió vagy a düh kerül gátlás alá, hanem minden más érzés is, az örömkészség és a spontaneitás is. Ha a környezet nem tolerálja a csecsemô intenzív és negatív érzelmi állapotait, akkor az inkább elfojtja az érzéseit – ez az elkerülô kötôdés alapja. Az ilyen csecsemôbôl örömtelen, erôsen gátolt felnôtt lesz, aki erôs kontroll alatt tartja érzelmeit. Az elnyomott érzelmek, azok energiája hiányzik az illetô mindennapjaiból: ezek az emberek örömtelenek, nem kreatívak, és néha meglepô kitöréseket produkálhatnak.
499
BUDAPESTI GAZDASÁGI FÔISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY ÜNNEPE, 2011 Mivel csecsemôkorukban az ô érzéseiket sem vették figyelembe, az ilyen keményen kezelt gyerekekben szélsôséges esetben nem alakul ki az érzék mások szenvedése és fájdalma iránt. Csak kevéssé képesek másokkal együttérezni. Számos alkalommal bebizonyították, hogy már az óvodában is azok a legagresszívebb gyerekek, akik alacsony kortizolszinttel jellemezhetôk. Az a fajta bánásmód, amely egyszerre bántalmazza a kisgyereket, ugyanakkor megtiltja az ebbôl fakadó érzések szabad kifejezését, a késôbbiekben hozzájárulhat a deviáns, esetenként az antiszociális viselkedés kialakulásához. Ha a szülôk felé tilos az érzések kifejezésre juttatása, akkor a gyermek ott lesz agresszív, ahol ezt kevéssé torolják meg: a gyerekközösségben, vagy más, gyengébb felnôttekkel (pl. tanárokkal) szemben. Agresszivitás, fiatalkori bûnözés, deviancia A közvéleményt idôrôl idôre megdöbbentik azok a híradások, amelyek fiatalok – esetenként gyerekek – által elképesztô kegyetlenséggel elkövetett rémtettekrôl szólnak. Ha nem is lesz minden rosszul szabályozott csecsemôbôl gyilkos, kétségtelen, hogy ezekbôl a gyerekekbôl nagy százalékban lesznek agresszív, nehezen kezelhetô deviáns fiatalok. Hogy lehet, hogy a másik ember iránt való együttérzés képessége nem fejlôdik ki ezekben a gyerekekben? Fentebb bemutattam, hogy a csecsemô-kisgyermek bántalmazása (fizikai vagy lelki bántalmazás, elhanyagolás, kritizálás stb.) és egyidejûleg az érzelemkifejezés szigorú letiltása milyen pusztító kombináció. Az így kezelt gyermek arra kényszerül, hogy kikapcsolja érzelmeit és stresszválaszát – így nemcsak a saját érzelmei hiányoznak, de elvész az a képessége is, hogy ezeket másokban felismerje. Nem képes együttérezni, nem képes másokat sajnálni szenvedésük és fájdalmuk miatt. A legsúlyosabb esetekben ezek a gyerekek valamiféle rémtettet is elkövethetnek. Ha megvizsgálják ezeknek a súlyosan antiszociális gyerekeknek az élettörténetét, mindig megtalálják a kora gyermekkori problémákat. Krízisterhesség, szülési komplikációk, a csecsemô elutasítása vagy elhagyása az elsô életév során, bántalmazás, elhanyagolás, a szülôk alkalmatlansága – ezeket mindig fellelhetjük a deviáns gyerekek korai élettörténetében. A közvélemény hajlamos arra, hogy túlhangsúlyozza a bûnözô fiatalok személyes felelôsségét, és a megoldást a deviáns elemek szigorú büntetésében, további szankciók alkalmazásában lássa. Mindig akadnak olyanok, közéleti emberek, újságírók is, akik szerint a korai bántalmazottság ténye jó kifogás, afféle „pszichoblabla”, amivel ezek a bûnelkövetôk kibújhatnak a felelôsség alól. A büntetést ezek a fiatalok jól ismerik – kisgyerekkoruktól kezdve mást se nagyon kaptak. Nem könnyû, de a társadalomnak és nekik is az az egyetlen esélyük, ha végre olyan felnôttel kerülhetnek kapcsolatba, aki meghallgatja és elfogadja az érzéseiket. Azonban lényegesen egyszerûbb lenne a deviáns fiatalok „kezelése” helyett a kisgyerekes családokat felvilágosítani, támogatni… Az a rengeteg kutatás, amelyek eredményeit Gerhardt mûvébôl itt idéztem, végsô soron csak trivialitásokat bizonyít. Az egészséges személyiségfejlôdést, a tartós testi és lelki egészséget a legkorábbi életkorban kell megalapozni – mégpedig az elfogadó, odaforduló szeretettel. A csecsemôhöz való szeretetteli, örömteli viszonyulás az alapja a legkülön-
500
GOMBÁS JUDIT bözôbb testi és lelki betegségek valamint az antiszociális viselkedés megelôzésének. És ez immáron nem csak afféle ködös pszichoanalitikus megsejtés, hanem kemény tudományos tény. Kezdjük pontosan ismerni azokat a molekuláris és idegélettani mechanizmusokat, amelyek az élet elsô évében behangolják a kisbaba idegrendszerét, és tartósan meghatározzák a felnövekvô ember személyiségének alapvonásait. Hogyan tovább, van-e remény? Dolgozatomat azzal indítottam, hogy tapasztalataim szerint a tanárok rendkívül tehetetlennek érzik magukat akkor, ha egy agresszív, érdektelen, közömbös, nehezen kezelhetô kamasszal – pláne ilyen kamaszok csoportjával kerülnek szembe. Általában úgy érzik, hogy ezek a gyerekek „el vannak rontva”, mire hozzájuk kerülnek. A középiskola az általános iskolára, az általános iskola az óvodára, az óvoda pedig a családra mutogat. A tanulmányomban bemutatott tények arra engednek következtetni, hogy igazuk van. De tényleg reménytelen a helyzet? Tény, hogy a csecsemôkori agy plaszticitása egészen különleges – soha többé nem tanulunk olyan gyorsan és hatékonyan, mint életünk elsô éveiben. Ez a nagyfokú plaszticitás különleges és rendkívül gyors alkalmazkodási képességet is jelent. A csecsemô életében még nincsenek végleges dolgok, és hetek alatt átállíthatja a jellegzetes stresszválaszát, ha a környezetének kommunikációja javul. Ha például oldódik az anya depressziója, a kisbaba napok alatt kivirul, életre kel, tovatûnik az ô búskomorsága is. Ilyen szempontból életbevágóan fontos lenne a családok – fôleg az anyák segítése a kezdeti idôszakban. Ha azonban elmulasztottuk ezt a különleges idôszakot, és a növekvô ember rosszul szabályozza érzelmeit és stresszválaszát, még ekkor is marad egy kis remény. Az emberi agy, ha lassabban és fáradságosabban is, de egész életünk során alakítható. Gyermekkorban, és különösen a serdülôkori nagy szinapszis-elimináció, idegrendszeri átrendezôdés idôszakában új lehetôség nyílik a korábbi rossz mechanizmusok korrekciójára. Felnôttkorban, kész struktúrákkal és jól bejáratott stressz-szabályozó rendszerrel a fejünkben már sokkal nehezebb az érzelmi szabályozás és az alkalmazkodás megváltoztatása, de még ekkor sem lehetetlen. Sok türelemmel, sok idô ráfordításával egy elfogadó, az érzelmeket elfogadó kapcsolat lassan megváltoztathatja a régi érzelmi automatizmusokat. A pszichoterapeuták egy csoportja tulajdonképpen ezt a felszabadító munkát végzik. Az analízisben olyan tér jön létre két ember között, ahol a folyamatosan felbukkanó érzéseket kinagyítják, tudatosítják, a kliens újraélheti azokat, és a terapeuta elfogadja ezeket a korábban elfojtásra kényszerített affektusokat. Mindez természetesen nagyon fáradságos, hosszadalmas munka. Kisebb zavarok esetén az is elég lehet, ha a serdülô vagy a fiatal találkozik egy másik emberrel – egy baráttal, szerelmi partnerrel, vagy akár csak egy tanárával – aki elviseli az ô aktuális állapotát, „kibírja” a környezet által már oly sokszor kibírhatatlannak minôsített viselkedését, és ahogyan azt hajdan az anyának kellett volna tennie, szép lassan visszavezeti ôt a normális érzelemszabályozás útjára.
501
BUDAPESTI GAZDASÁGI FÔISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY ÜNNEPE, 2011 Egy megjegyzés erejéig szeretnék kitérni arra, hogy a csecsemôkorból kinôve nem csak megjavítani lehet ezeket a mechanizmusokat, de el is lehet rontani azokat. Egy önmagát korábban jól szabályozó gyermek is megvadulhat iskolás éveiben. Említettem, hogy a stresszválasz és érzelmi szabályozás szempontjából elkerüléshez, azaz kiüresedéshez, a kreativitás és spontaneitás elvesztéséhez valamint agresszióhoz vezet, ha a gyermeket bántás éri, de az ebbôl fakadó érzelmeit nem mutathatja ki. Könnyen eszünkbe juthat, hogy ez bizony elterjedt pedagógiai gyakorlat az iskoláinkban. A nagy osztálylétszámok, a tanító felkészületlensége, fáradtsága, esetleges kiégettsége mind elôidézheti, hogy kritizálja, megalázza, negligálja a tanulókat, ugyanakkor letiltja az indulatok kifejezôdését. Elképzelhetjük, hogy mi történik, ha egy iskolás hosszasan ilyen el nem fogadó, szeretetlen bánásmódnak van kitéve. Miközben fokozódik az agressziója, elveszítheti énjének legjobb részét – bátorságát, játékosságát, spontán kreativitását. Csupa olyan tulajdonságot, amelyre oly nagy szüksége lenne mindenütt az iskolán kívül. Úgy gondolom, az intézményes oktatás ezen hatásától is azok vannak jobban védve, akik csecsemôkorukban stabilan megtapasztalták az alapvetô bizalmat és szeretetet. Ôk azok, akik már az iskolában is ellenállnak, és harcos igazságérzetükkel, az órát folyamatosan zavaró kérdezôsködéseikkel és megjegyzéseikkel nehéz perceket okoznak a tanáraiknak. És ôk azok, akik az iskolás évek elmúltával könnyebben magukra találnak, és bátran belevetik magukat a munka izgalmas világába. Fôiskolai oktatóként nagyon érdekes azt látnom, hogyan szabadulnak fel a hallgatóink a nálunk töltött évek alatt a közoktatásból hozott reflexeikbôl. A felsôoktatás szabadabb, a személyüket és életstílusukat kevésbé kritizáló légkörében, ahol kifejezetten bátorítják ôket az önálló véleményalkotásra, sokan rátalálnak hajdani spontaneitásukra és kreativitásukra. Zárógondolatként ismét szeretném hangsúlyozni, hogy noha mindig van visszaút, a legegyszerûbb és a legolcsóbb módja az érzelmi és viselkedéses zavarok kezelésének a korai megelôzés lenne. Ha a kisgyerekes anyák elôtt más lehetôség is állna, mint a több évig tartó elszigetelôdés és szakmai leépülés a GYES éveiben, vagy bölcsôdét és bébiszittert bevonva rögvest visszarohanni az egész napos távollétet igénylô munkába, már tettünk valamit a jövô nemzedék egészségéért. Az anya támogatása és csecsemôjével való kapcsolatának megjavítása nagyságrendekkel egyszerûbb és olcsóbb lenne, mint a késôbbiekben fogást találni a deviáns fiatalokon. A korai kapcsolat helyreállításával elkerülhetôk lennének továbbá a drága és hosszadalmas pszichoterápiák, kevesebb szorongással és depresszióval élnénk az életünket, és a birtoklott anyagi javak mennyiségétôl függetlenül is boldogabbak lehetnénk.
502
GOMBÁS JUDIT
IRODALOMJEGYZÉK GOPNIK, A., MELTZOFF, A. N., KUHL, P. K.: Bölcsek a bölcsôben. Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Typtex Kiadó, Bp., 2001. KULCSÁR, ZS.: Latencia- és serdülôkori személyiségalakulás pszichológiai és központi idegrendszeri tényezôi. In: Korai személyiségfejlôdés és énfunkciók. Argumentum Kiadó, Bp., 2006. 305-333. ERIKSON, E. H.: Identity. Youth and crisis. Faber and Faber, London, 1974. VIKÁR, GY.: Az ifjúkor válságai. Gondolat Kiadó, Bp., 1980. GERHARDT, S.: A szükséges szeretet. Az affektusok hatása a kisgyermek agyfejlôdésére. Oriold & Társai Kiadó, Bp., 2009. MAUNDER, R. G., HUNTER, J. J.: Kötôdés és pszichoszomatikus medicina: a stressz és betegség megközelítése a fejlôdés problémái felôl. In: Kulcsár, Zs., Rózsa, S., Kökönyei, Gy. (szerk): Megmagyarázhatatlan testi tünetek. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2004. 155-181.
503
