Globalizáció és fejlődés Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény

fejl krit_Buki.qxd 2011.02.15. 15:19 Page 1

Globalizáció és fejlődés Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény szerkesztette

Scheiring Gábor–Boda Zsolt


A Kiadvány megjelenését az Európai Unió támogatta, annak tartalmáért nem felelős.

Nemzeti Civil Alapprogram

International Visegrad Found

Lektorálta Scheiring Gábor

© Scheiring Gábor, Boda Zsolt, editors © Giovanni Arrighi, Kate Bayliss, Benjamin D. Brewer, Ha-Joon Chang, Giovanni Andrea Cornia, Fred Curtis, Sonali Deraniyagala, Jean Drèze, Peter Evans, Ben Fine, Gavin Fridell, Don Kalb, Ilan Kapoor, Lawrence P. King, Raffaele Marchetti, David McNally, William E. Rees, Mario Pianta, Dani Rodrik, Amartya Sen, Wolfgang Sachs, Beverly J. Silver, Joseph E. Stiglitz, Szelényi Iván, Robert. H. Wade, Elisa Van Waeyenberge, Robert Went, Laura Westra © Hungarian Translation Bózsó Péter, Csánó Szabina, Horváth Vera, Kiss Nóra, Komoróczki Tünde, Novoszáth András, Orbán István, Ritecz Péter, Scheiring Gábor, Simor Máté, Szilágyi Anna

VÉDEGYLET

w w w. ve d e g y l e t . h u

ÚJ MANDÁTUM KÖNYVKIADÓ w w w. u j m a n d a t u m. h u

Felelős Kiadó Németh István Felelős szerkesztő Czár György Könyvterv és tördelés Rácz György Borító David Torrents

Készült a Kánai Nyomdában Felelős vezető Kánai József

ISBN 978 963 287 025 0


Globalizáció és fejlődés Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény

szerkesztette

Boda Zsolt–Scheiring Gábor

ÚnMnK Budapest, 2011



Tartalom

Előszó (Róna Péter) Scheiring Gábor–Boda Zsolt: Bevezető – lehet más a fejlődés?

7 9

I. RÉSZ – ALAPOK Don Kalb: A folyamatoktól az erőszakig Wolfgang Sachs: Fejlődés: egy eszme tündökléseés bukása

18 53

II. RÉSZ – PARADIGMÁK Elisa Van Waeyenberge: A washingtonitól a poszt-washingtoni konszenzusig Amartya Sen: A fejlődés mint képességfejlesztés Ilan Kapoor: Kapitalizmus, kultúra, cselekvés Giovanni Arrighi–Beverly J. Silver– Benjamin D. Brewer: Ipari konvergencia, globalizáció és az észak–dél szakadék

80 110 129 151

III. RÉSZ – PROBLÉMÁK David McNally: A pénzügyi válságtól a világválságig Robert Hunter Wade: Csökkenti-e a globalizáció a szegénységet és az egyenlőtlenséget? Amartya Sen–Jean Drèze: Éhezés és közcselekvés William E. Rees–Laura Westra: A fogyasztás erőszakja Dani Rodrik: A kereskedelem hatása a munkapiacokra és a munkavállalói viszonyokra

186 215 252 280 312

5


IV. RÉSZ – MEGOLDÁSOK: POLITIKA Ha-Joon Chang–Peter Evans: Az intézmények szerepe a gazdasági változásban Robert Hunter Wade: Az állam visszatér Lawrence P. King–Szelényi Iván: Poszt-kommunista gazdasági rendszerek Robert Went: Gazdasági globalizáció és kozmopolitanizmus Mario Pianta–Raffaele Marchetti: A globális igazságossági mozgalmak

334 382 399 442 462

V. RÉSZ – MEGOLDÁSOK: KÖZPOLITIKA Sonali Deraniyagala–Ben Fine: Szabad kereskedelem és fejlődés Gavin Fridell: A fair trade hálózat történelmi perspektívában Joseph E. Stiglitz: Tőkepiaci liberalizáció, gazdasági növekedés és instabilitás Fred Curtis: Öko-lokalizmus és fenntarthatóság Kate Bayliss: Privatizáció elméletben és gyakorlatban Giovanni Andrea Cornia: A szegénység-központú makroökonómia lehetőségei és határai

A cikkek eredeti megjelenési helye A szerzőkről

6

492 519 544 562 594 615

647 649


E LŐSZÓ

Mire vezethető vissza hazánk gazdasági és társadalmi vergődése, saját hibáinkra, vagy a világgazdaságban zajló válságos folyamatokra? Mi az, amiért magunkat kell hibáztatnunk, mi az, ami nem a mi hibánk, de adekvát kezelésére nem készültünk fel, és mi az, ami korunk valószínűleg gyökeres válságának megnyilvánulása? 2008 őszén nem csak a világgazdaság, hanem annak működését értelmező tudomány, a közgazdaságtan is komoly válságba került. „Nem látta senki ennek a válságnak a közeledtét?” kérdezte II. Erzsébet királynő a nála látogató jeles közgazdászoktól. Hát nem. A természettudományoktól kölcsönkért feltételezés - miszerint a természet törvényszerűségének felderítése lehetséges, mert a természet egységes – a közgazdaságtanban darabjaira hullott, mert a gazdaság, a gazdasági folyamatok nem önálló, hanem az ember és az emberi intézmények hatására formálódó változó, gyakran kaotikus jelenségek. Törvényszerűségei még a legjobb esetben is ideiglenesek, provizórikusak, és a jelenségek között nincs számszerűsíthető átjárás. Mi lenne pl. az a mérőegység, amely segítségével a munkanélküliség és az üzleti bizalom mutatóját közös nevezőre lehetne hozni? Ennek hiányában milyen megbízható ok-okozati összefüggést lehetne kimutatni a kettő között? Egyáltalán van a közgazdaságtannak lehetősége olyan előrejelzéseket megfogalmazni, amelyek nem pusztán a valószínűség számítás segítségével előállított saccolásokra, hanem törvényszerűségekre támaszkodnak? A kötet írásai – amellett, hogy égetően fontos, mindnyájunkat közvetlenül érintő kérdésekkel foglalkoznak – egy új közgazdaságtan körvonalait is bemutatják. Feladják a modellépítés fétisét, nem törekszenek a valóság számokra fordítására, nem építenek rendszert, nem vágynak a róluk elnevezett görbék, hipotézisek vagy szindrómák megfogalmazására. E helyett egy térben és időben behatárolt jelenség feltárására törekszenek, a társadalomtudományok bármelyik relevánsnak ítélt eszközének bevetésével. Véget vetnek a jelenség szétbontásának gazdasági, szociológiai, politológiai, vagy kulturális elemekre, mert az efféle szortírozás a valóság alapos megmásításával jár. Ha Edward Said szépirodalmi elemzésre alapozott orientalizmus elmélete segít a gazdasági fejlődés buktatóinak megértésében, támaszkodjunk Saidra. Ha az alulfoglalkoztatás magyarázata egy sor axióma feladásával jár, adjuk fel az axiómákat. Ha az iparosodás nem eredményezi a nemzeti jövedelem növekedését – és ráadásul növeli a jövedelemkülönbözetet – adjuk fel az elmúlt félévszázad beágyazott

7


Scheiring–Boda (szerk.): Globalizáció és fejlődés –

BEVEZETŐ

fejlődéselméletét és kezdjük az egészet újra. De mindenképpen kerüljük el a modern makróökonómia hajlamát az olyan „törvényszerűségek” megfogalmazására, amelyek nem felelnek meg a tudományosság alapkövetelményének, nevezetesen az eredetileg Popper által megfogalmazott cáfolhatóságnak. A rendszerváltó magyar elit 1989-ben elkötelezte magát a washingtoni konszenszus feltételeinek megvalósítására. A washingtoni konszenzus összeomlott, maga alá temette a rendszerváltó elitet, de ránk hagyott egy megrokkant nemzetgazdaságot, növekvő szegénységet és egy nyomasztó adóssághalmazt. Kiderült, hogy állításával ellentétben, a konszenzus nem átfogó, politikailag és érzelmileg semleges törvények, hanem durva érdekek tudományosságba öltöztetett összefoglalója volt. A kiút nem valami új elmélet, modell vagy axióma feltalálásán, hanem a tények integritásának maradéktalan tiszteletén keresztül vezet. Persze ez sem egyszerű. Mennyire „tény” az inflációt mérni hivatott szám, és mennyire (politikailag is) behatárolt konstrukció? Az inflációt, a munkanélküliséget, vagy a GDP-t kifejező szám ugyanis semmiképp sem olyan tény, mint amilyen az, hogy a víz molekulája két hidrogén és egy oxigén atomból áll öszsze. A közgazdaságtan hagyományosan „adatokkal” foglalkozik, és az adatok nem feltétlenül tények. A kettő közötti hézag burkolt buktató. Ha még hozzátesszük a képhez a „tények” a matematikai elegancia nevében elkövetett további megmásítását, megcsonkítását vagy durva kizárását, a hagyományos közgazdaságtan erkölcsi és szellemi bukása érthetővé válik. A neo-platonista válasz, miszerint a közgazdaságtan modelljei nem a valóságot, hanem a valóságot mozgató, más eszközzel nem feltárható mechanizmusokat hivatott elénk tárni nem kielégítő, mert ez az eszközrendszer ex hypothesi kizárja a saját építményén kívül álló, tehát független bizonyítás/cáfolás lehetőségét. Kétségtelen, hogy a társadalomtudományok egymástól elválasztó határok felszámolása, a közgazdaságtan autonómiájának kétségbevonása, a tények és adatok alapjainak újragombolása a fegyelmezetlenség és rendetlenség állapotát idézheti elő. De mi a jobb: a slamposan helytálló, vagy a pontosan téves? A kötet célja a fejődésgazdaságtan napjainkban kibontakozó eszköztárának bemutatása, amely számot vet a gazdasági folyamatok társadalmi, hatalmi, intézményi és kulturális beágyazottságával. Segítségével kísérletet tehetünk az Előszó elején feltett kérdések megválaszolására úgymint az elkövetkező évek legsúlyosabb kérdéseire.

2010. október Blackfriars Hall Oxford University

8

Róna Péter


S CHEIRING G ÁBOR –B ODA Z SOLT B EVEZETŐ :

LEHET MÁS A FEJLŐDÉS?

A fejlett és fejlődő országok kapcsolatait, a globális szolidaritás és fenntartható fejlődés megvalósulásának lehetőségeit, a nemzetközi fejlesztés feladatait vizsgáló fejlődéstanulmányok (development studies) a nemzetközi és nyugati közéletben az egyik legbefolyásosabb társadalomtudományi diszciplínának számít. Valójában több egy társadalomtudományi ágnál, hiszen problémaorientáltságánál és közpolitikai fókuszánál fogva korunk súlyos globális problémáira (szegénység, egyenlőtlenségek, éhezés, környezeti válság) keres és kínál úgy elméleti, mint gyakorlati válaszokat interdiszciplináris megközelítésben. Közgazdaságtani, politikatudományi, szociológiai – sőt, filozófiai, környezettudományi – megközelítések találkoznak a fejlődéstanulmányokban, hiszen a tulajdonképpeni tárgya a társadalom mint olyan, ám nem csupán leíró, hanem vállaltan normatív szempontból. Hogyan lehetne jobbá tenni a társadalmakat, fejlődést, azaz minőségi változást indukálni bennük? Persze hasonló normatív megfontolások kimondva vagy kimondatlanul más társadalomtudományokat is jellemeznek. A fejlődéstanulmányok nem csak abban különbözik a többi diszcíplinától, hogy a változtatási, beavatkozási lehetőségek keresése az öndefiníciójának része, és nem csak abban, hogy problémaorientáltsága okán nem tiszteli a szaktudományi határokat, hanem abban is, hogy – legalábbis eredetileg – kifejezetten az „alulfejlett”, szegény országokkal foglalkozott. Érthető: a társadalmi fejlődés mozgatórugóinak vagy korlátainak a megértése sürgetőbb feladatnak látszott a gazdaságilag gyenge, és a társadalmi modernizáció univerzálisnak gondolt útján hátrább maradó, ráadásul komoly szociális és humanitárius problémákkal küzdő országok esetében. Az alulfejlettség drámái, a szegénység, az éhezés, a magas gyermekhalandóság sajnos azóta sem tűntek el a világból. Ekképpen a fejlődéstanulmányok eredeti tárgya is megmaradt. Ugyanakkor a fejlődésről szóló gondolkodás jelentős átalakuláson ment keresztül, úgy is fogalmazhatunk, hogy válságba jutott: kötetünk címében erre a változásra utalunk akkor, amikor a szöveggyűjteményt „fejlődéskritikainak” nevezzük. A válság talán legfontosabb mozzanata, hogy megkérdőjeleződött a fejlődés értelme. Bár a fejlődés tanulmányozása mindig is pluridiszciplináris megközelítést igényelt (volna), a valóságban sokáig a közgazdaságtan szerepe meghatározó volt a fejlődés fogalmának, céljának definiálásában, és az eszközök meghatározásában. A fejlődés egyet jelentett a gazdasági növekedéssel, ugyanis azt feltételezték, hogy a növekvő átlagos jólét automatikusan visszaszorítja nemcsak a szegény-

9



BEVEZETŐ

séget, de hozzájárul egyéb társadalmi problémák enyhítéséhez is (pl. a születésszám lecsökkenéséhez, a demgráfiai átmenethez, vagy a nők társadalmi helyzetének javulásához). Nagyon fontos felismerés volt – amely jelentős részben a később Nobel díjjal jutalmazott Amartya Sen érdeme –, hogy a gazdasági növekedés se nem szükséges, se nem elégséges feltétele a társadalmi problémák kezelésének. A fejlődés fogalmának további erózióját okozta az a belátás, amely még tovább megy, és azt állítja, hogy a gazdasági növekedés önmagában nem csak, hogy nem oldja meg a problémák egy jelentős körét, hanem másoknak egyenesen okozója is: a környezeti problémákról van szó. A fenntartartható fejlődés – mára már meglehetősen elkoptatott – koncepciója pontosan ezt a kihívást fogalmazta meg: úgy kellene fejlődnünk, hogy közben ne tegyük tönkre a természeti környezetet, létünk biofizikai alapjait. A kihívás óriási, és mint a klímaváltozás ténye, és a hatékony globális éghajlatpolitikák hiánya jelzi, máig megválaszolatlan. A fejlődés válságának másik oka az a már említett tény, hogy az alulfejlettséggel járó emberi szenvedés nem, vagy csak alig mérséklődött a világban. Meglehet, ez rossz bizonyítványt állít ki a fejlődéstanulmányokról is – vagy legalábbis annak mainstream, a közgazdaságtan által uralt és a döntéshozók által komolyan vett paradigmájáról. Ugyanis a fejlődéstanulmányok széles értelemben vett területén számos olyan alternatív, a gazdasági növekedési obszesszión túlmutató, többdimenziós fejlődéskoncepció és fejlesztési stratégia megfogalmazódott, amit a valóságban igazából nem próbáltak ki. A fejlődéstanulmányok „erjedése”, a fejlődés fogalmának és a fejlesztési stratégiák pluralizálódása a hetvenes években történt: ám a nyolcvanas évek politikái mégsem ezt a sokszínűséget képezték le, hanem elkezdődött az, amit sokan a globalizáció korának hívnak. A globalizáció értelmezésünk szerint több, mint egyszerűen a gazdasági kapcsolatok, a kereskedelem, a pénzügyek, a tőkeáramlás fokozódó nemzetköziesedése. Politikai projekt, ami a fejlesztési stratégiákat is messzenően meghatározta. A fejlődés fogalmának pluralizálódásával radikálisan szembe menve, a globalizáció diskurzusa egy meglehetősen leegyszerűsítő és homogenizáló nézetet képviselt és intézményesített: ezt szokás neoliberális gazdaság- és fejlesztési politikának hívni, amely a piaci folyamatok elsőbbségét, az állam gazdasági és társadalmi beavatkozásának minimalizálását, és a nemzetközi gazdaságba való integrációt hírdette. A globalizáció fejlődéskoncepciója egy időre valódi hegemón pozícióba került a Gramsci javasolta értelemben, hiszen nehéz, szinte lehetetlen volt hitelesen megkérdőjelezni. A hegemón intellektuális pozíciót persze nagyban erősítette, hogy a – különböző okoból, de nagyrészt a szegény országokat sújtó eladósodási válság miatt – hirtelen új hatalmi helyzetbe került fejlesztési intézmények, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap is lényegében a neoliberális modellt képviselték. Politikai szinten az egyre erősödő globalizációkritikai mozgalom, intellektuálisan pedig az alternatív nézeteket való

10


Lehet más a fejlődés?

gondolkodók, kutatók kérdőjelezték meg a neoliberális fejlesztési modell hegemóniáját. De a neoliberális modellnek a végső csapást a 2008 őszén kezdődő globális pénzügyi és gazdasági válság adta meg. Az elmúlt két évben a neoliberális recept korábbi hívei – mint például Alan Greenspan, az amerikai központi bank elnöke – önkritikus nyilatkozatok sorában ismerték el, hogy túlzott illúziókat tápláltak a szabadjára engedett piaci erők pozitív társadalmi szerepét illetően. Itt tartunk tehát. Egyre bizonytalanabb, hogy mit értsünk igazi fejlődés alatt, és hogyan lehet ezt előmozdítani. Mi és hogyan fejlesztendő? Fejlődéskritikának nevezzük azt a megközelítést, amely ugyan nem mond le a fejlődés eszméjének pozitív morális tartalmáról, ugyanakkor szembenéz a fejlődés fogalmának többszörös, elméleti és gyakorlati válságával. Ami a hazai tudományosságot illeti, míg a hetvenes-nyolcvanas években a politikai gazdaságtani, a neo-keynesiánus, neo-marxista elméletek és szerzők – akik egyfajta fejlődéskritikát képviseltek – ismertek voltak, az elmúlt húsz évben a közgazdaságtudományi képzésben és kutatásban is a mainstream megközelítés volt a meghatározó. Más társadalomtudományok, például a viszonylag fiatal politikatudomány pedig nem jutattak különösebb érdeklődést a fejlődéstanulmányok problematikája iránt. Ezt magyarázhatjuk azzal, hogy a fejlődő országok sem gazdaságilag, sem politikailag nem játszottak, nem játszanak fontos szerepet életünkben. Igen ám, de a fejlődéstanulmányok tárgyának kiszélesedésével, a fejlődés fogalmának globális válságával ez a magyarázat elégtelen. A rendszerváltozás után elvileg adott lett volna a lehetőség és a szükség a fejlődés fogalmának és a lehetséges fejlesztési stratégiák átgondolására. Azonban a rendszerváltozás időben egybeesett a neoliberális ideológia felemelkedésével – sőt részben okozta is azt – így a hazai intellektuális közvéleményt is a globálisan hegemón eszmék uralták. Az elmúlt két év súlyos válsága azonban talán új társadalmi és politikai helyzetet teremt a fejlődés újragondolására is. Szöveggyűjteményünk és a hozzá kapcsolódó tanulmánykötet, a Globalizáció és fejlődés: válság és alternatívák a félperiférián ehhez a közös gondolkodáshoz kíván hozzájárulni. A kötetben a fejlődéstanulmányok kritikai irodalmának nagy jelentőségű idegen nyelvű cikkeit és könyvfejezeteit válogattuk össze, méghozzá egy kivétellel olyanokat, amelyek még nem jelentek meg magyarul. A szerzők között két közgazdasági Nobel-díjas is van, Amartya Sen és Joseph Stiglitz, de a többi szerző is a fejlődés-tanulmányok ismert és elismert szakértője. Célunk az volt, hogy a fejlődéstanulmányok elméletei, a vizsgált problémák és a kapcsolódó közpolitikák területén olyan jelentős szövegeket gyűjtsünk egy csokorba, melyek nemcsak bevezetnek a téma nemzetközi irodalmába és feltárják korunk legégetőbb globális kihívásait, valamint a rájuk adható közpolitikai válaszokat, de módszertani igényességüknél fogva példamutatóak a hazai szakemberek és

11



BEVEZETŐ

gyakorló politikusok, civil szervezetek számára is. Bízunk benne, hogy a kötet tanulmányai az oktatásban is jól használhatóak lesznek. Kötetünk öt nagy részre tagolódik. Az első az Alapok címet viseli, és ide két olyan áttekintő, elméleti írás került, amely részletesebben kifejti a szövegygyűjtemény elméleti hátterét adó fejlődéskritikai nézőpontot. Don Kalb tanulmánya a fejlődés „developmentalista” korát felváltó globalizációt értelmezi, míg Wolfgang Sachs a fejlődés-gondolat válságának összetevőit és történetét elemzi. A második részben fejlődéselméleti koncepciókat mutat be. Elisa Van Waeyenberge a Világbank által képviselt nézetek fényében mutatja be a fejlesztési stratégiák változását, a neoliberális paradigma előretörését, uralomra jutását, majd hanyatlását. A tanulmányból kiderül, hogy az intellektuális hegemónia kialakulásához bizony a politikai hatalom is besegített. Amartya Sen a fejlődéstanulmányok Nobel-díjjal jutalmazott élő klasszikusa, akitől két tanulmányt is beválogattunk kötetünkben. A fejlődés, mint képességfejlesztés című a Sen-i normatív fejlődéskoncepció alapgondolatát mutatja be. Sen munkásságának nagy része azt a tézist bizonyítja, hogy a társadalmi fejlődés megfelelően megválasztott definíciója a gazdasági növekedés erőltetésétől eltérő fejlesztési stratégiákat eredményez. Ilan Kapoor tanulmánya nemcsak azért érdekes, mert bemutatja a fejlődéstanulmányokban elsősorban a hatvanas-hetvenes években népszerű függőségelméletet, amelyet a globalizáció körülményei között értelmez újra, hanem azért is, mert ezt a posztkolonializmussal veti össze, amely ugyan az irodalomelméletből indul, ám releváns mondandója van a fejlődés-problematika számára is. Végül a rész utolsó fejezete, Giovanni Arrighi és szerzőtársai tollából az Észak és Dél, azaz a fejlett és a kevésbé fejlett országok közötti ipari konvergencia tézisét cáfolják – mindeközben pedig a világrendszer-elmélet alapvetését is bemutatják. A harmadik rész címének megfelelően a fejlődéssel és globalizációval öszszefüggő legalapvetőbb gyakorlati, való világbeli problémákat tekinti át: az újra és újra visszatérő pénzügyi válságok, a szegénység, az egyenlőtlenség, a környezetpusztítás, és az alulfoglalkoztatottság problémájának alakulását, gyökereit és illuzórikus megoldásait. David McNally a financializáció, azaz azt a globalizációval szorosan összefonódó jelenséget és problémáit járja körül, amely a gazdaságban a pénzügyi szféra és pénzügyi logika előretörését eredményezte. Meggyőzően érvel amellett,

12



hogy a pénzügyi válságok nem véletlen, hanem szükségszerű események, és a financializáció végső soron nem könnyíti, hanem nehezíti a gazdaság működését. Az, hogy végső soron csökkenti-e a globalizáció a szegénységet és az egyenlőtlenséget a fejlődés és globalizáció problematika egyik kulcskérdése. A globalizáció hívei szerint ugyanis a szabadkereskedelem, a nemzetközi pénz- és tőkeáramlás liberalizálása voltaképpen csak eszközök, és a cél ugyanaz: a jólét növelése, a szegénység visszaszorítása. Bizonyára komolyan hisznek ebben, azonban mint Robert Hunter Wade tanulmánya bebizonyítja, a tények ennek ellentmondanak: az elmúlt húsz évben sem a szegénység, sem a jövedelemegyenlőtlenségek nem csökkentek globális méretekben. Amartya Sen és Jean Drèze tanulmánya az egyik legszörnyűbb társadalmi probléma, az éhezés okait tárják fel. Kimutatják, hogy az éhezés sohasem egyszerűen csak a javak, az élelmiszer szűkössége miatt következik be, hanem a javakhoz való hozzáférés jogi-társadalmi feltételein múlik. Álláspontjuk szerint a piactól vagy önmagában a gazdasági növekedéstől nem lehet automatikusan várni az éhezés megszűntetését, hanem ehhez valamilyen közösségi cselekvés is szükséges. William E. Rees és Laura Westra írása a fejlődés-koncepció válságának egyik kulcsmozzanatára világít rá: a gazdasági növekedésként, gazdagodásként felfogott fejlődés szükségképpen beleütközik, sőt, már beleütközött az ökológiai korlátokba. Vagyis ebben az értelemben már túl gazdagok vagyunk – ugyanakkor a szegénység és az éhezés is jelen van a világban. A megoldás nem lehet más, mint a környezeti igazságosság koncpeciójának következetes alkalmazása: az egyéni fogyasztás bővülése a valóban rászorulók esetében indokolt, azonban a fejlett társadalmak polgárainak le kellene mondani fogyasztásuk egy részéről. A globalizáció az állások elvesztésével, foglalkoztatási bizonytalansággal, a reálbérek stagnálásával, csökkenésével járt a fejlett országokban. Általában ezt a fejlődő országok olcsó munkaereje által támasztott versennyel magyarázzák, ám Dani Rodrik tanulmánya bizonyítja, hogy a kereskedelem önmagában ilyen hatással van a munkaerőpiaci viszonyokra, még akkor is, ha hasonló fejlettségű országok között zajlik. A meglátás azért fontos, mert a közgazdászok általában kizárólag pozitív társadalmi-gazdasági hatásokat tulajdonítanak a nemzetközi kereskedelemnek (pl. a verseny fokozódását, az erőforrások hatékonyabb allokációját), ám mindezt egy meglehetősen egyszerűsítő elméleti tradíció, a komparatív előnyök elmélete alapján teszik. A valóságban azonban a nemzetközi kereskedelem jóléti hatásai korántsem ilyen egyértelműek. A kötet negyedik és az ötödik részében olyan tanulmányokat gyűjtöttünk egybe, amelyek valahogyan a megoldások, vagy alternatív modellek felé mutatnak. Az írásokat két csoportba osztottuk – meglehet, némileg önkényesen –

13



BEVEZETŐ

aszerint, hogy egy adott közpolitikai területen belül marad az érvelés, vagy általánosabb, politikai kontextust feltételez. A negyedik rész a politikusabb elemzéseket tartalmazza. Ha-Joon Chang és Peter Evans tanulmánya teoretikus szinten, majd két esettanulmány, a dél-koreai fejlesztő állam, és a Kereskedelmi Világszervezet tükrében azt vizsgálja, hogy mennyiben határozzák meg az intézmények a gazdasági fejlődést. Ezzel például a Douglas North-hoz köthető institucionalista elemzéshez térnek viszsza, ám céljuk az, hogy mélyebb, kulturális, politikai, eszmei tényezőket is azonosítsanak, amelyek az érdekeken túl szintén meghatározzák az intézmények kialakulását, változását. Robert H. Wade nevéhez fűzödik az utóbbi évek egyik politikai gazdaságtani sikerkönyve, a Governing the Markets, amely a kelet-ázsiai sikeres országok tapasztalatának fényében az állam gazdasági szerepvállalásának szükségessége és hasznossága mellett érvel. Jelen tanulmányában tézisének rövid összefoglalását olvashatjuk. Lawrence P. King és Szelényi Iván tanulmányukban a poszt-szocialista átmenetet és fejlődés politikai gazdaságtani elemzését adják. Írásukban meggyőzően mutatják be, hogy a gazdasági fejlődés folyamata intézményi és hatalmi tényezőkbe ágyazódik, s csak ezek együttes vizsgálatával érthető meg igazán. Összehasonlító elemzésükben arra világítanak rá, hogy az eltérő elit- és osztályközi hatalmi helyzetek eltérő intézményi struktúrákhoz vezettek a rendszerváltás során, és ezek alapjaiban kondicionálták a bejárt fejlődési utat és a gazdasági teljesítményt. Robert Went írása a gazdasági globalizáció politikai hatásait elemzi. Kérdése az, hogy meg lehet-e őrizni a demokratikus politika lehetőségét a mély gazdasági integráció feltételei között. Álláspontját tanulmányának címe is jelzi: bár Went szerint a nemzetállam demokratikus potenciálját meg kell őrizni, bizonyos problémák csak transznacionális szinten kezelhetők, ezért létre kell hozni a demokratikus politika feltételeit a nemzetközi együttműködésbn is. És hogy van-e esély arra, hogy mindez nem puszta vágyálom marad, arra Mario Pianta és Raffaele Marchetti tanulmánya ad – feltételes – affirmatív választ. A globális igazságossági mozgalmakról írott elemzésük a globalizációra reflektáló civil mozgalmakat mint a demokratikus politika transznacionális dimenzióját értelmezik. Szöveggyűjtemányünk utolsó egysége néhány közpolitikai területet, problémát és megoldási kísérletet mutat be. A témából fakadóan két olyan tanulmányt is beválogattunk, amelyek a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozik. Sonali Deraniyagala és Ben Fine tanulmányából kiderül, hogy a közgazdászok mélyen gyökerező meggyőződése a szabadkereskedelem és a fejlődés oksági kapcsolatáról mennyire bizonytalan elméleti és módszertani alapokon áll. Állás-

14



pontjuk szerint nem bizonyítható sem az, hogy a kereskedelem liberalizálása a szegénység csökkenését eredményezné, továbbá elhibázottnak tekintik azt az eljárást, amely a kereskedelempolitikai intézkedések hatásait elszigetelten, a gazdasági és gazdaságpolitikai kontextustól függetlenül akarja megragadni. Gavin Fridell A fair trade hálózat történelmi perspektívában című írása a méltányos kereskedelmi mozgalmat tágabb politikai kontextusában mutatja be – hiszen az igazságos nemzetközi gazdasági kapcsolatok követelése korántsem újkeletű jelenség. Fridell a fair trade működésének, szerveződésének a változásait a globális politikai-gazdasági folyamatok átalakulásának a fényében értelmezi. Nem kritikátlan a méltányos kereskedelem jelenlegi formájával, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a fair trade-nek nem kell mainstream-mé válnia: igazi ereje a kereskedelem alternatív modelljének képviseletében van. A Nobel díjas Joseph E. Stiglitz a gazdasági globalizáció másik konstitutív mozzanatát, a tőkepiac nemzetköziesedését és liberalizációját, illetve ennek gazdasági-társadalmi hatásait elemzi. Stiglitz szerint az elmúlt két évtizedben lezajlott pénz- és tőkepiaci liberalizáció túl gyorsan ment végbe, és mára ahelyett, hogy segítené a gazdasági növekedést az instabilitás legfontosabb okává vált: a katasztrofális következményekkel járó nemzetközi pénzügyi válságok egyre gyorsabban követik egymást, és egyre nagyobb károkat okoznak. Éppen ezért Stiglitz amellett érvel, hogy a tőkepiacokon az államnak be kell avatkoznia, és a liberalizációt csökkenteni kell. Mindez a kormányzatokra ró feladatokat, azonban a nemzetközi együttműködés sem kerülhető meg. A nemzetközi megoldások után lássuk a helyi alternatívát! Fred Curtis Öko-lokalizmus és fenntarthatóság című tanulmánya a globális gazdaság környezeti szempontból fenntartható, lokálisan szerveződő alternatívájának elméletét igyekszik rekonstruálni. Ha ugyanis a globalizáció mai formájának megváltoztatására gondolunk, akkor alapvetően két út áll előttünk: vagy a nemzetközi/transznacionális/kozmopolita megoldásokban, azaz új globális intézményekben és együttműködésben gondolkodunk, vagy a helyi – nemzeti, vagy a nemzetgazdaságnál alacsonyabb szerveződési szinten megjelenő – alternatívát erősítjük. Hozzátéve, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, akár egymásra is épülhetnek. Curtis szerint az öko-lokális gazdasági rendszer kidolgozottabb elmélet, mint azt sokan vélelmezik, ráadásul több mint teória, hiszen működő modelleket tud felmutatni. Kate Bayliss tanulmánya a privatizáció eszméjének tündöklését és bukását mutatja be: miként vált a neoliberális gazdaságelmélet egyik legfontosabb elemévé, és miként vallott fejlesztéspolitikai kudarcot a valóságban. Ugyanakkor ez a kudarc nem mindenki számára egyértelmű, így Bayliss kritikailag elemzi azoknak az empirikus tanulmányoknak a módszertani hibáit, amelyek a privatizáció állítólagos pozitív fejlesztési eredményeit mutatják be. Tegyük még hozzá, hogy Bayliss nem képvisel kategórikusan privatizáció-ellenes álláspontot.

15



BEVEZETŐ

Pusztán amellett érvel, hogy a magánosítás nem egy bárhol, bármikor, a társadalmi, gazdasági, jogi kontextustól függetlenül alkalmazható és alkalmazandó megoldás. Bármennyire nem meglepő ez a konklúzió, a valóságban sok közgazdásznak még mindig nehezére esik belátni a jelentőségét. Végül Giovanni Andrea Cornia tollából a szegénység- központú makroökonómia lehetőségeiről és határairól olvashatunk: hogyan lehet a társadalmilag nem fenntartható neoliberális és a gazdaságot végső soron ugyancsak tönkretevő populista gazdaságpolitikák között olyan középutas alternatívát kidolgozni, amelyet ugyanakkor nem a gazdasági makromutatók kritikátlan „optimalizálása”, hanem a valós társadalmi problémák, a szegénység visszaszorításának célja irányít. Cornia itt összefoglalt gondolatait könyvében bővebben is kifejtette. Itt szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy leszögezzük: meggyőződésünk, hogy a globális fejlődéssel kapcsolatban fölhalmozódott elméleti, gyakorlati és empirikus tudás nem csak külpolitikai relációban érdekes. A szegénység felszámolásával, az inkluzív és fenntartható fejlődéssel kapcsolatban megfogalmazott gondolatok és tapasztalatok legalább annyira érvényesek a poszt-szocialista átmenet államaira, mint a globális dél országaira. Éppen ezért válogattunk be a kötetbe több olyan tanulmányt is, mely a diszciplinárisan és földrajzilag elszigetelt kérdésköröket – ti. a globális fejlődés és a posztszocialista átalakulás – egymásra tükröztetve vizsgálják. Nagymértékben ráfér ez a társadalomtudományi nyitás a fejlődésről folyó magyar nyelvű gondolkodásba, mely beleragadt a hetvenes-nyolcvanas évek paradigmájába, túlnyomórészt elavult, és az aktuális problémák megragadására alkalmatlan fogalmi apparátussal dolgozik. Válogatásunk nem titkolt célja, hogy a magyar és kelet-európai gazdaságok fejlődéséről folyó diskurzust megnyissuk a globális fejlődéssel kapcsolatban fölhalmozódott tapasztalatok előtt annak reményében, hogy a tudományos és politikai közbeszédben és gyakorlatban nagyobb teret kapnak az inkluzív és fenntartható fejlődéshez vezető közpolitikai eszközök. *

*

*

Szöveggyűjteményünk közel két évig készült, a Védegylet fejlődéskritikai projektjének a keretében, amelyet Hunyadi Réka koordinált – hálásak vagyunk neki. Köszönjük a fordítók, Bozsó Peter, Csánó Szabina, Horváth Vera, Kiss Nóra, Komoróczki Tünde, Novoszáth András, Orbán István, Ritecz Péter, Simor Máté, és Szilágyi Anna munkáját. Köszönet illeti Csurgó Dénest, aki a szerzők rövid életrajzát összeállította, valamint Hevesi Flórát, aki a borítóval kapcsolatos munkálatokban működött közre. Örömünkre szolgál, hogy kötetünk az Új Mandátum Kiadó gondozásában jelenhetett meg, és hálásak vagyunk Németh Istvánnak, a kiadó vezetőjének a segítségéért.

16

Globalizáció és fejlődés Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény

Recommend Documents