KÖVETKEZTETÉSEK – KRITIKAI ELMÉLET MA Mind a civil társadalom fogalmának újrafelfedezése, mind az újosztály-elméletek létrejötte – illetve az irányzat tradíciójának megkonstruálása – az 1970-es évekre tehető, mindkét irányzat jelentős szerepet játszik azonban az 1989-90-es közép-kelet-európai rendszerváltások értékelésében is. A civiltársadalom-elméletek és az újosztály-elméletek is – bár különböző mértékben és mélységben – megfogalmaznak olyan kordiagnosztikai megállapításokat, amelyek érintik a dolgozat elején megfogalmazott, a kritikai elmélethez kapcsolódó kérdéseket, vagyis hozzájárulhatnak a mai társadalmak adottságainak, illetve lehetőségeinek felméréséhez, és ezzel a mai társadalmak kritikai elméletéhez. Rekonstruálhatók olyan válaszok, amelyek e különböző irányzatok berkein belül egyrészt az egyenlőtlenségi mechanizmusok természetének, másrészt a társadalmi nagycsoportok, illetve kollektív cselekvők, harmadrészt pedig a fellelhető utópiák kérdésére felelnek. A két elméletcsokor által a ’70-es, illetve ’80-as években megfogalmazott kordiagnosztikai megállapítások alapján a három előzetes kérdés vonatkozásában következő hipotézisek, illetve várakozások emelhetők ki: 1. A későkapitalista társadalmakban az állam aktívan beleavatkozik a gazdaságba, ez mindkét irányzat elemzése szerint az egyenlőtlenségi rendszer átalakulásával jár. Mindkettőjük fő tézise, hogy az állam csökkenti a piaci egyenlőtlenségeket. 2. Az egyenlőtlenségi rendszer átalakulásával együtt mindkét elméleti áramlat a társadalmi nagycsoportok, illetve kollektív cselekvők képződésének újfajta módjával számol. Az újosztály-elméletek továbbra is társadalmi osztályokkal számolnak ám egy új osztály, az értelmiség felemelkedését prognosztizálják. A civiltársadalom-elméletek viszont ezzel szemben az osztálytagozódás elmosódását érzékelik, illetve az osztálypolitika helyett új, különböző szempontok alapján szerveződő kollektív cselekvők felbukkanását várják. 3. A civiltársadalom-elméletek magja egy viszonylag jól körvonalazható demokratikus utópia, illetve a demokratizálódás általuk vallott felfogása révén igyekeznek választ adni a van és a legyen közötti közvetítés kérdésére. Az újosztály-elméletek ezzel szemben kevésbé tekinthetők konzisztensnek a legyen vonatkozásában, illetve az általuk előrejelzett változások irányának értékelésében. Kérdés azonban, az államszocializmus bukása, illetve az 1989-90-es változások menynyire húzzák ki a talajt ezeknek az elméleteknek a lába alól? Mennyiben felelnek meg a közép-kelet-európai rendszerváltásokhoz kapcsolódó események, illetve az azóta kibontakozó folyamatok hipotéziseiknek, várakozásaiknak? Értelmezhetőek-e egyáltalán az elmúlt csaknem húsz év történései a civiltársadalom-elméletek, illetve az újosztály-elméletek által kínált fogalmi keret segítségével? Az alábbiakban az iménti három hipotézist elsősorban Közép-Kelet-Európára, illetve ezen belül is elsősorban Magyarországra vonatkozóan vizsgálom. Célom ehelyütt nem az említett kérdések beható empirikus elemzése, csupán érvek, illetve ellenérvek felsorakoztatására szorítkozom a civiltársadalom elméleték, illetve az újosztály elméletek által megfogalmazott hipotézisek érvényességére vonatkozóan. Mindez természetesen nem helyettesítheti az alapos empirikus vizsgálatokat, viszont irányíthatja azokat.
73
Az egyenlőtlenségi mechanizmusok átalakulása
A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének mechanizmusai kapcsán az 1970-es években mindkét irányzat az állam szerepének felértékelődéséből indult ki. A Marx által kínált fogalmi keretet részben éppen azért vetették el, mivel az értéktöbblet elsajátításának általa kidolgozott elméletét inadekvátnak tartották a megváltozott empirikus valóságra. A főbb egyenlőtlenségi mechanizmusok a késő kapitalista társadalmakban eszerint már nem a Marx által leírt tőke-munka viszonyhoz kapcsolódnak, hanem az állam által közvetítettnek tekinthetők. Ennek a belátásnak ad hangot Jean L. Cohen terjedelmes Marx kritikájában (Cohen, 1982), miközben a civil társadalom fogalmának rehabilitálását, illetve egy új kritikai rétegződéselmélet (critical strtification theory) létrejöttét sürgeti. A társadalmi egyenlőtlenségek alakulásával kapcsolatban az állam szerepének az újraértékelése – legalábbis Cohen számára, illetve a civil társadalom mai elméleteinek a vonatkozásában – elsősorban azonban Habermas (1994a) nevéhez kapcsolódik. Habermas éles határvonalat húz a kapitalizmus két formája, a korai liberális kapitalizmus, illetve a 20. század második felére létrejövő szervezett vagy államilag szabályozott kapitalizmus között. Elgondolásai szerint mindegyik formáció kapitalizmusnak tekinthető ugyan, mivel a gazdasági cselekvések koordinációjának elsődleges terepe mindegyik esetben a piac, lényeges különbség azonban, hogy a szervezett kapitalizmusra az állam aktívabb gazdasági szerepvállalása jellemző. Az állam új szerepkészlete közé tartozik egyrészt a gazdasági szereplők számára kiszámítható környezetet teremtő globális tervezés, amelynek elemei között található például az állandó gazdasági növekedés biztosítása, a pénz értékének a stabilitása vagy a teljes foglalkoztatottságra való törekvés. Másrészt pedig az állam kiigazítja a piac működésében keletkező zavarokat, aktív beavatkozással „mindenütt helyettesíti a piaci mechanizmust, ahol csak a feleslegként felhalmozott tőke számára értékesítési feltételeket teremt vagy ezeket javítja (Habermas, 1994a: 62 – Kiemelés az eredetiben). Mindez Habermas szerint alapvetően érinti a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődési mechanizmusait. A kései kapitalizmusban eszerint nem beszélhetünk a gazdasági folyamatok önálló működéséről, ami megkérdőjelezi az értéktörvény Marx által jellemzett mechanizmusát, illetve a profitráta tendenciaszerű eséséről szóló megállapításokat is. 64 A piac által kitermelt egyenlőtlenségek az állami politika szűrőjén mennek keresztül, ami elengedhetetlenné teszi a társadalmi egyenlőtlenségek alakulása kapcsán az állami szerepvállalás hatásainak elemzését. Habermas nem is tartja valószínűnek, hogy Marx jóslatának megfelelően a későkapitalista társadalmakban gazdasági válság fog kitörni. Meglátása szerint az állam sikeresen simítja el a kapitalista gazdaság által kitermelt ellentmondásokat, azzal a következménnyel azonban, hogy a gazdasági rendszerben gyökeredző válságtünetek a politikai rend64
„Az értéktörvény csak azzal a – liberális kapitalizmusban megközelítőleg megvalósult – feltétellel tudta kifejezésre juttatni a cserefolyamatok kettős (irányítási és kizsákmányolási) jellegét, hogy az osztályuralmat politikamentesen gyakorolják. Az azonban, hogy miként és milyen mértékben gyakorolják a gazdasági hatalmat és biztosítják a kizsákmányolást, konkrét hatalmi konstellációktól függ, amelyeket nem dönt el előzetesen a munkaerő-piac autonóm és hatékony mechanizmusa. Az államnak ma olyan funkciókat kell ellátnia, amelyek nem magyarázhatók a termelőmód fennmaradásának feltételeivel és nem vezethetők le a tőke immanens mozgásából sem. Ez a mozgás már nem az értékelméletileg megragadható piaci mechanizmuson keresztül játszódik le, hanem a még mindig hatékony gazdasági hajtóerők és a politikai ellenvezérlés végeredménye, melyben a termelési viszonyok eltolódása fejeződik ki.” (Habermas, 1994a: 86 – Kiemelés az eredetiben.)
74
szerbe tevődnek át. A lehetséges válságtendenciákat elemezve ezért sokkal nagyobb esélyt ad annak, hogy a megnövekedett állami szerepvállalás következtében a későkapitalista társadalmaknak legitimációs válsággal kell megküzdeniük. Az 1970-es években felbukkanó újosztály elméleteknek, ahogy feljebb részben már volt róla szó, hasonló elképzeléseik vannak az egyenlőtlenségi mechanizmusok átalakulásával kapcsolatban. Gouldner (1979) a változó kapitalista társadalom alapvető jellemzőjének tartja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek egyre kevésbé a tulajdonhoz, illetve a piac működéséhez kötődnek. A későkapitalista társadalmak egyik legfontosabb, és elemzése alapján egyre növekvő jelentőségű egyenlőtlenségi dimenziója a képzettség, illetve a tudás. Több tényező mellett szintén az állam gazdasági szerepvállalásának erősödését említi a kulturális tőke felértékelődése kapcsán. Az állam növekedésével olyan új, elsősorban gazdasági irányítási pozíciók keletkeznek, amelyek egyrészt magas képzettséget feltételeznek, másrészt pedig nagyfokú döntéshozói hatalommal járnak. Konrád és Szelényi (1989) elemzései szerint az államszocialista társadalmakban, az államosítások, illetve a piaci mechanizmusok kiiktatása következtében a főbb társadalmi egyenlőtlenségek az állami újraelosztás rendszerében elfoglalt pozíciótól függenek elsősorban. A közép-kelet-európai államszocialista társadalmak a racionális redisztribúció modellje révén egy olyan, történelmileg új integrációs modellt működtetnek, amelynek a hosszú távú életképessége azon múlik, hogy a főbb irányítási pozíciók betöltésénél a kiválasztás szempontja eltolódik-e az ideológiai megbízhatóságtól a szakértelem felé. A legfőbb egyenlőtlenségi dimenzióként tehát ők is a képzettséget, illetve a tudást jelölik meg. A közép-kelet-európai rendszerváltó társadalmak átalakuló egyenlőtlenségi mechanizmusainak jellemzésére nyilvánvalóan nem alkalmasak ezek az elemzések. Nem alkalmasak akkor sem, ha az újonnan létrejövő egyenlőtlenségi rendszerek a régiekben gyökereznek. És nem alkalmasak akkor sem, ha elfogadjuk, hogy az 1989-90-es közép-kelet-európai változások irányát elsősorban nyugati minták határozták meg (vö. Habermas, 1991). A rendszerváltás éveiben megfogalmazódó politikai kapitalizmus tézise (Staniszkis, 1991, illetve idesorolható még Hankiss, 1989) az átmenet kapcsán a civiltársadalomelméleteknek, illetve az újosztály-elméleteknek az egyenlőtlenségi mechanizmusokra vonatkozó elemzéseihez hasonlóan az állam szerepét hangsúlyozza. Az új rendszer gazdasági, politikai intézményeinek az arculatát a rendszerváltó országok többségében a régi és az új elit alkui, illetve a rendszerváltó kormányok intézkedései határozták meg. A politikai folyamatoknak az átmenet sajátos jellegéből fakadóan tehát különösen fontos, meghatározó szerepe van a rendszerváltás után kialakuló egyenlőtlenségi rendszerekkel kapcsolatban. Más fajta szerepe azonban, mint ahogy azt az újosztály-elméletek, illetve a civiltársadalom-elméletek imént idézett megállapításai sugallják. Habermas, Gouldner, illetve Konrád és Szelényi ugyanis azt fejtegetik, hogy milyen hatásai vannak annak, ha az állam kivon bizonyos területeket a piaci mechanizmus működése alól, illetve ha az állam korrigálja, kiigazítja a piac működéséből fakadó zavarokat. Közép-Kelet-Európában a rendszerváltás idején más a helyzet, ehelyütt éppen fordítva, a túlsúlyos állam bizonyos tevékenységi köreinek felszámolásáról van szó, illetve a piaci intézmények létrehozásáról. Az átmenet során a politika célja a tervgazdaság lebontása: a gazdasági cselekvések állami koordinációja helyett a piac árszabályzó rendszerének bevezetéséről van szó, az állami tulajdon túlsúlya helyett pedig a magánosítás jelenti a politika fő irányvonalát. Ehelyütt tehát az egyenlőtlenségi mechanizmusok kapcsán nem a „gazdasági hajtóerők és a politikai ellenvezérlés” eredőjét kell kiszámítani, a kérdés az, hogy a felülről irányított piaci átmenet milyen egyenlőtlenségi mechanizmusokat hoz működésbe.
75
Az újosztály-elméletek harmadik hulláma (Eyal–Szelényi–Townsley, 1998) mások mellett tulajdonképpen erre a kérdésre igyekszik választ adni. A kapitalisták nélküli kapitalista fejlődés egyik legfontosabb sajátossága, hogy mivel az előző társadalmi formáció talaján nem jött létre olyan tulajdonos osztály, amely a változások fő aktora lehetne, elsősorban politikai hatalmuk, illetve gazdasági irányító funkcióik révén az értelmiség bizonyos csoportjai válnak az átalakulás főszereplőivé. Szelényiék elemzése szerint ráadásul az 1990-es évek közepén a tulajdonviszonyok roppant átláthatatlanok és nem figyelhető meg számottevő tőkekoncentráció. Ezek alapján jutnak arra a következtetésre, hogy a posztszocialista társadalmak egyenlőtlenségi rendszere jócskán eltér a nyugati társadalmakban megfigyelhetőktől. KözépKelet-Európában eszerint nem a tulajdon a fontos, hanem a rendelkezés, nem a tőke-munka viszony tekinthető a fő egyenlőtlenségi dimenziónak, hanem inkább a képzettség, a szakértelem, az új társadalom elit csoportja kevésbé a tulajdonosok köréből rekrutálódik, inkább a menedzserek vannak a társadalmi struktúra csúcsán. Kérdés azonban, hogy ez valóban így van-e? Csaknem húsz évvel a rendszerváltás eseményei után az egyenlőtlenségi rendszer jellemzői kapcsán már kevésbé jogosult az államnak az átmenetben játszott szerepére utalni. Az állam gazdasági szerepe az elmúlt évek során alaposan megváltozott, a gazdasági szféra pedig a társadalom többé-kevésbé autonóm alrendszereként működik. A magánszféra súlya a gazdaságban már az 1990-es évek végére elérte a 70%-ot és ma is körülbelül ezen a szinten áll. Ezzel párhuzamosan csökkent az állami, illetve az önkormányzatoknál foglalkoztatottak aránya is. Az állam mára csupán a közigazgatásban tekinthető kizárólagos tulajdonosnak. Meghatározó szerepe a villamos energia-, a gáz- és a vízellátás területén, illetve az oktatásban és az egészségügyben van. Jelentősége azonban az elmúlt években elsősorban a villamos energia-, gáz-, illetve a vízellátás esetében jelentősen csökkent, és az oktatásban és az egészségügyben is megjelent már a magántőke (KSH, 2006). A kormányzati politikában 2006 második felében megfigyelhető fordulat pedig ezeken a területeken is a magántőke növekvő szerepvállalását vetíti előre. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan az elmúlt 15-16 évben a jövedelmi egyenlőtlenségek markáns növekedése figyelhető meg. 1987-ben a legalsó, illetve a legfelső jövedelmi decilis átlagjövedelmeinek aránya 4,6%-os értéket mutatott. Ez a szám az 1990-es évek folyamán folyamatosan növekedett és 2003-ra a felső decilis átlagjövedelme már több mint nyolcszorosa volt az alsó decilis jövedelemátlagának. 2005-re a jövedelmi egyenlőtlenségek aránya valamelyest csökkent, a mutató azonban így is a 8-as érték körül mozog (Tóth, 2006). Az imént idézett tendenciák ismeretében nem meglepő, hogy számos kutató a középkelet-európai társadalmak meghatározó egyenlőtlenségi mechanizmusának a tőke-munka viszonyt tartja. Szalai Erzsébet (2001; 2006) Marxot parafrazálva a rendszerváltás óta eltelt időszakot az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás időszakaként értelmezi. Megállapításai szerint erre az időszakra jellemző, hogy a magyar társadalomban zéróösszegű játszma zajlik, vagyis az egyik társadalmi csoport csupán más társadalmi csoportok rovására képes saját erőforrásait növelni. Ennek a folyamatnak következtében pedig Közép-Kelet-Európában is meghatározó szerepet játszik a koncentrált tőke. Szalaihoz hasonlóan Ferge Zsuzsa (2006) is a mai magyar társadalom egyenlőtlenségi rendszerében a tőke-munka viszonyt tartja meghatározónak. Álláspontja szerint az államszocializmus felbomlása után „a hatalmi viszony domináns helyét a tőkeviszony vette át a piaci társadalomban” (Ferge, 2006: 487). A rendszerváltás utáni piacosítási törekvések hatására érthető, kérdés azonban, hogy mennyire jogosult a marxi kategóriák ilyetén újboli használata. Az államszocializmus bukása keleten, illetve a jóléti állam válsága nyugaton ugyanis korántsem a kapitalizmus korábbi állapotának restaurációját jelenti, amelyet Marx elemzett a 19. században. A kapitalizmus változik, változott, az új körülményekre, illetve a kritika újabb formáira reagálva (Boltanski-
76
Chiapello, 2005), ami legalábbis megkérdőjelezi az egyenlőtlenségi mechanizmusok Marx által leírt működésmódját, illetve ezek újragondolását sürgeti. Az Új Gazdaság (Stiglitz, 2003) beható vizsgálatával, illetve működésmódjának alapos feltárásával adósak még a társadalomtudományok. Az azonban nagy biztonsággal megállapítható, hogy az összefoglalóan a globalizáció fogalmával jelzett folyamatok a változások meghatározó tényezőinek tekinthetők. Ezek között mindenképpen érdemes számon tartani az új információs technológiák rohamos fejlődését és elterjedését, a pénzpiacok globális integrációját, a tőke minden korábbinál szabadabb áramlását és ezzel párhuzamosan az állam gazdaságirányító szerepének átalakulását, illetve a multinacionális vállalatokkal szemben cselekvési lehetőségeinek beszűkülését. A nemzetközi gazdasági folyamatok alakításában nagy befolyással rendelkeznek a különböző nemzetközi pénzügyi, illetve gazdasági szervezetek – és részben ezeken a szervezeteken keresztül egyes különösen nagy gazdasági, illetve politikai súllyal rendelkező államok, mint például az Egyesült Államok (Stiglitz, 2003). A globalizáció az egyenlőtlenségi rendszerek működését sem hagyja érintetlenül. Az új információs technológiák fejlődése következtében a cselekvéskoordináció egy új formája jött létre, amelyet a leggyakrabban a hálózatosodás fogalmával illetnek (lásd pl. Boltanski, 2002; 2005 Castells, 2005). A hálózatok az együttműködés rugalmas, innovatív, a gyors változásokra hatékonyan reagálni képes új formáit hozzák létre, amely átalakítja a vállalatok menedzsmentjének működését, átalakítja a termelés és értékesítés megszervezésének formáit is és ezzel párhuzamosan a foglalkoztatás hagyományos módjait is. A vállalatok vezetése egyre kevésbé hierarchikus szervezetekre épül, sokkal inkább tágabb döntési szabadsággal, illetve felelőségi körrel rendelkező, hálózatokká szerveződő irányítási egységekre (Castells, 2005: 223-282.). A munkaerőpiacon pedig az élethosszig tartó, a vállalat irányában nagyfokú lojalitást megkövetelő teljes állásokat lazább, rugalmasabb és a munkavállalók számára egyben nagyobb bizonytalanságot is jelentő részmunkaidős, távmunkás, alvállalkozói stb. foglalkozások váltják fel (Castells, 2005: 283-432.). A vállalatirányítás átalakuló módszereinek, illetve a foglalkoztatás új formáinak terjedése következtében egyre inkább elmosódik a tőke és a munka között húzódó, korábban világosnak tetsző választóvonal, ami az egyenlőtlenségek új fajtáját termeli ki. A globális hálózati gazdaságban a legfontosabb kérdés, hogy ki milyen módon képes a globális gazdasági hálózatokba bekapcsolódni vagy még inkább hogy képes-e egyáltalán bekapcsolódni a globális hálózatokba: „Az új gazdasági rendszer a maga keretei között lehet nagyon dinamikus, és ugyanakkor erősen szelektív, kirekesztő jellegű és meglehetősen instabil is. Az új kommunikációs és információs technológiák segítségével a tőke, a termelés és a kereskedelem hálózatai képesek megtalálni az értékteremtés forrásait bárhol a világon, és ezekkel kapcsolatokat létesítenek. Miközben azonban a nemzetgazdaságok domináns szegmensei bekapcsolódnak a globális hálózatokba, az egyes országok, régiók és gazdasági szektorok, illetve a helyi társadalmak más szegmensei leválasztódnak az információs globális gazdaság jellemző felhalmozási és fogyasztási folyamatairól” (Castells, 2005: 191). A helyi speciális egyenlőtlenségi rendszerek tehát nem függetlenek a globális folyamatoktól, sokkal inkább meghatározó, hogy miként kapcsolódnak a nemzetközi gazdasági hálózatokhoz. E problémakörrel szoros összefüggésben, illetve a külföldi tőkének a privatizáció során a magyar gazdaságban megnövekedett szerepe kapcsán merült fel Magyarországon (újra, bár a korábbiaktól eltérő tartalommal) a kettős gazdaság, illetve a kettős társadalom gondolata (Lengyel, 1998; Szalai, 2001). E felfogás szerint alapvető különbség mutatkozik a nagy, elsősorban külföldi vállalatok, illetve a magyarországi kis-, és közepes vállalkozások, illetve a hozzájuk kapcsolódó munkavállalók jövedelmezőségi, kulturális jellemzői között, ami a társadalmi struktúra megkettőződését eredményezi.
77
Bár természetesen nem lehet egységes képet alkotni, számos kutató úgy látja (lásd. pl. Szalai, 2001), hogy az elmúlt időszakban Magyarországon megtelepült külföldi vállalatok nem illeszkednek szervesen a magyar gazdaságba. Egyrészt ezek a vállalatok termelésüket elsősorban exportra alapozzák, vagyis nem a helyi piacot célozzák meg, másrészt pedig a külföldi multinacionális vállalatok rendszerint stabil beszállítói körrel működnek együtt, amelybe a magyarországi kis-és közepes vállalkozásoknak csekély mértékben sikerült bekapcsolódniuk. A két vállalkozói csoport, illetve a hozzájuk kapcsolódó munkavállalói kör jócskán eltérő szociológiai karakterrel jellemezhető 65 , amit elsősorban a képzettség, illetve a kulturális tőke terminusaiban lehet megragadni. Elsősorban azok képesek a nagy multinacionális vállalatokhoz kapcsolódni, illetve részt venni a globális gazdaságban, akik egyrészt magas szintű, specializált szaktudással rendelkeznek, másrészt pedig akik számára nem jelent problémát egy vagy több idegen nyelv magas szintű használata. A közép-kelet-európai rendszerváltások okozta változások elsősorban az újosztályelméletek képviselőit késztették arra, hogy újragondolják korábbi elképzeléseiket a társadalmi egyenlőtlenségeket alakító mechanizmusokról: a racionális redisztribúció modellje révén kialakuló értelmiségi osztályhatalom képzetét, a menedzserkapitlaizmus tézise váltotta fel. A civiltársadalom-elméletek ezzel szemben rendszerint elismerően regisztrálják, hogy a középkelet-európai társadalmakban a rendszerváltások következtében átalakul az állam és a társadalom viszonya, az egyenlőtlenségi mechanizmusok ezzel párhuzamos változása kapcsán azonban gyakorlatilag elmarad a reflexió.
Társadalmi nagycsoportok, kollektív cselekvők
Mindkét irányzat Marx kritikájának a középpontjában tulajdonképpen az osztályelmélet állt. A későkapitalista társadalmakra vonatkozóan ugyanis tarthatatlannak vélték az osztálystruktúra egyszerűsödésére, a tőkések, illetve munkások antagonisztikus szembenállására vonatkozó marxi megállapításokat, nem is beszélve azokról a fejtegetésekről, amelyek az osztályoknak a történelmi szerepét, illetve a munkásosztály univerzalitását hangsúlyozták. Az államszocialista társadalmak esetében pedig a magántulajdon felszámolása ellenére sem az osztálynélküli társadalom vízióját látták megvalósulni. A probléma kezelésére azonban elméletileg különböző utakat kerestek, amelyek közül mindenképpen a civiltársadalom elméletek által választott tekinthető radikálisabbnak. Az újosztály-elméletek kritikája valójában az osztályelemzés megújítását célozza. A marxi megközelítést elutasítva vagy a tőke differenciáltabb fogalma révén (Gouldner) vagy az integrációs mechanizmusok Polányi által kidolgozott elméletét felhasználva (KonrádSzelényi) igyekeznek egy általánosabb fogalmi keretet kidolgozni az osztályelemzés számára. Erre az általánosabb fogalmi keretre támaszkodva fogalmazzák meg jellegzetes téziseiket, mely szerint a későkapitalista, illetve az államszocialista társadalmakban ugyan csökkent a tulajdon jelentősége, azonban egyrészt mégis osztálytársadalmakról van szó, másrészt pedig, hogy egyre inkább a tudás, illetve a szakértelem birtokosai, vagyis az új értelmiségi osztály, kerül uralkodó pozícióba. 65
Szalai Erzsébet meglátásai alapján elsősorban a következőekkel: „… a rendszerváltás elmúlt tíz évében kettős gazdasági struktúra és egy erre épülő kettős társadalomszerkezet alakult ki Magyarországon. Szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötődő, külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosi és szervezeti struktúra, nyugati termelésszervezési modell és életstílus – és egy döntően a belső piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, dekoncentráltabb tulajdonosi és szervezeti struktúrájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató termelésszervezési modell és az arra épülő életstílus” (Szalai, 2001: 240).
78
A civiltársadalom-elméletek ezzel szemben mintha nem csupán az osztályelmélet marxi változatát, de az osztályelemzést magát utasítanák el. A nyugati jóléti államokban létrejött osztálykompromisszum következménye ugyanis éppen hogy nem a társadalmi struktúra polarizálódása, hanem a középrétegek súlyának megnövekedése. Ez pedig azzal jár, hogy egyre kevésbé az egyéneknek a gazdaságban betöltött szerepe jelöli ki a társadalmi pozícióját. Habermas (1994a) korai elemzésének is az az egyik legfontosabb megállapítása, hogy a későkapitalista társadalmak által működtetett egyenlőtlenségi rendszer egyik legfőbb jellegzetessége, hogy a különböző rétegeket érintő hátrányok nem osztályspecifikusan jelentkeznek. Ulrich Beck (2003), illetve Gerhard Schulze (2000) ezzel párhuzamosan a társadalmi struktúra átalakulásával kapcsolatban a legfontosabb tendenciának az individualizálódást tekinti. Beck szerint a 20. század második felében létrejött kockázati társadalmak társadalmi szerkezete már nem írható le sem a rend, sem az osztály kategóriáival. Schulze az egyéni, illetve csoportidentitások létrejötte kapcsán a társadalmi munkamegosztáshoz kapcsolódó instrumentális racionalitás helyett, az egyénekhez köthető élményracionalitás jelentőségét hangsúlyozza. A későkapitalista társadalmak társadalmi struktúrája így egyre inkább kisebb és változékonyabb miliőcsoportokkal jellemezhető, a miliőcsoportok képződése kapcsán pedig a kulturális sajátosságok, illetve a fogyasztói szokások tekinthetők meghatározóknak. Az osztályelemzés elutasításával együtt a civiltársadalom elméletek bírálják Marxot annyiban is, amennyiben egybemossa az osztályképződés kérdéskörét a kollektív cselekvés problémájával. A társadalmi struktúra ábrázolása valójában elválasztható és elválasztandó a kollektív cselekvők azonosításától. Az egy adott társadalomban hasonló strukturális pozíciót elfoglalók nem feltétlenül fognak azonos kollektív célokért fellépni, ahogyan ezt például Mancur Olson (1997) megmutatta. Az érdekek azonossága mellett számos egyéb feltételnek még teljesülnie kell a kollektív cselekvés megvalósításához. Klaus Eder (1993) ezzel összhangban az osztályelemzés, illetve a kollektív cselekvés problémájának elválasztása mellett érvel. Bár az osztálytagozódás strukturáló erejét továbbra is jelentősnek tartja, úgy véli, hogy a kollektív cselekvés nem vezethető le közvetlenül a strukturális tényezőkből. Álláspontja szerint a kultúra az a közbejövő változó, amely jelentéssel ruházza fel a struktúrákat, illetve közvetít a strukturális pozíció és a kollektív cselekvés között (Eder, 1993: 1-16.). A civiltársadalom-elméletek ennek megfelelően Marxszal, illetve az újosztályelméletekkel szemben a későkapitalista társadalmak legfontosabb kollektív cselekvőinek nem az osztályokat tartják, hanem a különböző módon szerveződő egyéb kollektív aktorokat, illetve különösen az új társadalmi mozgalmakat. A társadalmi mozgalmak azok a dinamikus szereplők, amelyek a társadalmi változás aktoraivá válhatnak. A ’60-as, ’70-es években felbukkanó új társadalmi mozgalmak kapcsán ráadásul arra igyekeznek rámutatni, hogy ezeknek a célkitűzései között – szemben például a munkásmozgalommal vagy a szakszervezetekkel – elsősorban nem, vagy nem feltétlenül elosztási kérdések szerepelnek. A zöld mozgalmak például a környezetvédelem ügyére irányítják rá a figyelmet, a különböző emberjogi mozgalmak az elnyomott kisebbségek befogadásának politikáját képviselik, a feminista mozgalmak pedig a nemek közti egyenlőtlenségek problémáját állítják a középpontba. Természetesen az imént említett példák mindegyike érint elosztási kérdéseket, az igazi újdonság azonban az, hogy ezeknek a mozgalmaknak az esetében új kollektív identitások bemutatásáról van szó, s a legfontosabb törekvés ezeknek az új identitásoknak az elismertetésére irányul (Cohen, 1989). Az új társadalmi mozgalmak ennyiben a kommunikatív cselekvés, illetve a kollektív tanulás aktorai, amelyek hozzájárulhatnak annak a folyamatnak az előrehaladásához, amit Habermas az életvilág racionalizálódásának nevezett. Kérdés azonban, hogy melyik fogalmi keret nyújt alkalmasabb eszközöket az 1989-90 óta zajló folyamatok értelmezéséhez. Vajon a rendszerváltást és az azóta zajló eseményeket inkább a stratégiát váltó értelmiség új osztályprojektjének kell-e taratanunk, ahogy az újosz-
79
tály-elméletek képviselői vélik? Vagy a civiltársadalom-elméletek várakozásainak megfelelően a ’80-as években megerősödő civil társadalom, az újonnan megjelenő kollektív aktorok fellépése következtében megvalósuló demokratizálódásnak, amely az elmélet utópikus reményeit beváltva a politikai és a gazdasági rendszer átalakításával járt, illetve ami alapja lehet a további demokratizálódásnak? Milyen kollektív aktorok azonosíthatóak az átmenet során és az azt követő időszakban, illetve ezek a kollektív cselekvők vajon osztályoknak vagy pusztán társadalmi mozgalmaknak tekinthetők? Úgy tűnik, hogy egyik értelmezés sem kielégítő, s a társadalomtudományi, illetve közéleti diskurzusban egy harmadik értelmezési keret vált meghatározóvá: a különböző elit elméletek. A ’80-as évek vége, a ’90-es évek eleje óta legalábbis Hankiss, illetve Staniszkis nyomán az egyik legintenzívebben kutatott probléma, hogy vajon a korábbi államszocialista elitnek sikerül-e / sikerült-e megőrizni az elitpozícióját az új társadalmi formációban is. Vagy a kérdést kettébontva, egyrészt hogy mi történik az államszocialista elittel, sikerül-e a hatalmát átmentenie, másrészt pedig, hogy milyen társadalmi csoportokból verbuválódik az új elit. Az elit elméleteknek közös vonásuk, hogy a rendszerváltást követő változásokat elsősorban nem alulról induló, fokozatosan kibontakozó és szélesebb társadalmi csoportok részvételével zajló politikai folyamatoknak tekintik. A piacgazdasági átmenet „természetes” hordozója – egy az államszocialista társadalom talaján kialakuló, illetve megizmosodó polgári réteg – ugyanis ezen elméletek szerint nem létezik vagy legalábbis erőtlen. A változás katalizátorává és a kerekasztal-tárgyalások résztvevőiként az új társadalmi formáció gazdasági, politikai berendezkedésének kialakítóivá így különböző elitcsoportok váltak. Az elit elméletek tehát egy abszolút apolitikus, érdekeit megjeleníteni képtelen vagy legalábbis nem megjelenítő társadalmat ábrázolnak, a változások irányának megszabását pedig különböző, szervezett kollektív aktorokként fellépő, elitcsoportoknak tulajdonítják. Különbség leginkább ott fedezhető fel közöttük, hogy milyen elitcsoportokat azonosítanak. Némelyek az elsősorban értelmiségi ellenzéki csoportok mellett a pártelit szerepét hangsúlyozzák, amely a politikai monopóliumáról lemondva a gazdaság területén igyekszik elitpozíciókat szerezni. Mások pedig inkább a Kádár-rendszerben politikai csúcspozíciót nem vállaló, ám fontos gazdasági döntéshozói hatalommal rendelkező technokraták, illetve vállalatvezetők jelentőségét hangsúlyozzák. Az elit elméletek tekinthetőek meghatározónak, ezekhez azonban az újosztályelméletek és a civiltársadalom-elméletek is megtalálták a saját kiindulópontjaiknak megfelelő kapcsolódási pontokat. Nem véletlen, hogy Szelényiék is az elitvitákhoz kapcsolódva fejtik ki a posztkommunista menedzserizmus elméletét. Az ő számukra is az a legfontosabb kérdés, hogy mi történik az államszocialista elittel, illetve hogy milyen társadalmi csoportokból rekrutálódik az új elit. A mozgalmas ’90-es évek posztkommunista társadalmait eközben különböző társadalmi háttérrel rendelkező, illetve különböző ideológiákkal felvértezett elitcsoportok küzdelmeinek csatatereként ábrázolják. Hipotézisük szerint a ’90-es évek második felében ezekben a küzdelmekben a technokrácia és a humanisztikus értelmiség koalíciójának sikerült elfoglalni a főbb gazdasági irányító, illetve politikai pozíciókat, így ők állnak nyerésre. Győzelmük pedig egy új, a nyugati kapitalista társadalmaktól eltérő társadalmi formáció kifejlődése előtt nyitja meg a teret. Várakozásaik szerint talán Közép-Kelet-Európában valósulhat meg az, amit a korai menedzserelméletek képviselői is vizionáltak, hogy ezeknek a szűk elitfrakcióknak sikerül uralmuk bázisát kiszélesíteni, s az értelmiséget osztállyá szervezve megszilárdítják e társadalmi formációt, s ezzel együtt természetesen saját privilegizált helyzetüket is. Bár Szelényi és munkatársai a posztkommunista menedzserizmust potenciálisan életképes rendszernek tartották a posztkommunista menedzserizmus elmélete a ’90-es évek elejé80
nek teóriája maradt. Az évtized második felétől számos kutatás számolt be arról, hogy a posztkommunista társadalmakban is kialakult és egyre aktívabb társadalmi szerepet vállal egy nagytulajdonos réteg (pl. Kolosi–Sági, 1997; Kolosi, 2000; Szalai, 2001; Csite–Himesi– Kovach, 2001, Laki–Szalai, 2004). Legújabb könyvükben már Szelényiék számára is az a legfontosabb kérdés a közép-kelet-európai átalakulás kapcsán, hogy honnan érkezik az új nagyburzsoázia, milyen a társadalmi összetétele az új tulajdonos osztálynak (King–Szelényi, 2004: 123-143.). Az új osztály posztkommunista stratégiája ezeknek a megfigyeléseknek a tükrében újra csak sikertelen próbálkozásnak bizonyult. Szalai Erzsébet ráadásul az új évezred első évtizedének a közepétől kezdve az „újkapitalizmus intézményesüléséről”, s ezzel a gazdasági elit egyéb elitcsoportok felett gyakorolt uralmának a megszilárdulásáról beszél (Szalai, 2004; 2005). Korábbi elemzéseiben (lásd elsősorban Szalai, 2001) Szalai még tartózkodik attól, hogy a posztkommunista társadalmakat osztálytársadalmakként jellemezze, illetve hogy a társadalom alsó és felső csoportjai közötti ellentétet osztályharcként ábrázolja. Erre, megfogalmazása szerint két fő oka volt. Egyrészt korábban már idézett álláspontja szerint az 1990es évek az eredeti jövedelemátcsoportosítás időszaka, amelyet ő alapvetően kizsákmányolásként értékel. A kizsákmányolás alapja azonban szerinte elsősorban nem a tőke-munka viszony, hanem az elit hatalmi helyzete. A társadalmi struktúra csúcsán található csoport eszerint nem alkot önálló osztályt, Szalai megfogalmazása szerint „belsőleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elitről” (Szalai, 2001: 256) van szó. Ebből a hatalmi helyzetből fakad az is, hogy az eredeti jövedelemátcsoportosítás kárvallottjai a különböző kormányzati ciklusokban különböző társadalmi csoportok: elemzése szerint 1994 és 1998 között elsősorban a középrétegek, az 1998 és 2002 közötti időszakban azonban már a társadalom alsó csoportjai. A második alapvető indoka, hogy elutasítsa az osztályelemzést, illetve hogy mellőzze az osztályharc kategóriáját, hogy hiányzik az egyik harcoló fél. Az érdekeit hatékonyan érvényesítő elitcsoportokkal szemben egy apolitikus, atomizált és szervezetlen társadalom áll, amely nem rendelkezik megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy bekapcsolódjon a döntéshozó folyamatokba. A szakszervezetek, amelyek az eredeti jövedelemátcsoportosítás természetes gátjai lehettek volna erőtlenek, szétforgácsoltak, képtelenek fogyatkozó tagságuk érdekeit hatékonyan képviselni. A korábbi folyamatokhoz képeset alapvető változásként értékeli azonban Szalai, hogy az Orbán kormány utolsó éveitől nagy mértékű jóléti intézkedések bevezetésére kerül sor, amit ráadásul a kormányváltás után a „jóléti rendszerváltás” programjával kampányoló Medgyessy Péter kétszer száznapos hangulatjavító intézkedései követnek. Ennek következtében, Szalai megfogalmazása szerint „ebben az időszakban a profitráta süllyed és a beruházások növekedési üteme csökken, mert a munkajövedelmek a tőkejövedelmeket jelentősen meghaladó mértékben nőnek – mégpedig a legalacsonyabb kategóriájú munkajövedelmek esetében is” (Szalai, 2004: 2). Mindez megfigyelései szerint a gazdasági elit, s különösen a nemzetközi- és hazai nagytőke korábbiakban példátlan nyílt ellentámadását eredményezi. Az ellentámadás elemei között említi Szalai, hogy már 2003 nyarán jelentősen esik a Forint árfolyama, „mely a gazdasági eliten belül ismét az exportpiacokra termelő nagy multinacionális cégek tulajdonosai számára csoportosít át erőforrásokat, emellett inflatorikus hatásával korlátozza a reáljövedelmek beígért emelkedését” (Szalai, 2004: 2), az év végén pedig spekulációs támadás éri a Forintot, amire a Magyar Nemzeti Bank jelentős kamatemeléssel reagál. A Medgyessy kormány időszakára esik az is, hogy a nemzetközi- és hazai nagytőke képviselői (pl. Csányi Sándor, Demján Sándor, Széles Gábor, illetve a liberális közgazdászok, élükön Bokros Lajossal, Antal Lászlóval (Szalai, 2004: 2-4.) egyre aktívabban részt vesznek a nyilvánosság különböző fórumain radikális gazdaságpolitikai fordulatot sürgetve. A fő köve-
81
telések között szerepel a nagy ellátórendszerek piaci reformja, illetve ehhez kapcsolódóan többek közt az állami szféra karcsúsítása, a rászorultság elvének érvényesítése a szociálpolitikában, illetve vállalkozások adóterheinek csökkentése. Az ellentámadás eredménye Szalai álláspontja szerint az elitcsoportok egymáshoz való hatalmi viszonyának kikristályosodása, a gazdasági elit dominanciájának megszilárdulása (osztállyá szerveződése?), mind az egyéb elitcsoportok, mind a munkavállalók felett. A parlamenti ciklus közepén végrehajtott miniszterelnök-csere sem elsősorban rövid távú, politikaihatalomtechnikai tényezőkkel magyarázható, véleménye szerint „a tényleges okok ezzel szemben elsődlegesen a gazdasági-hatalmi viszonyok – előzőekben bemutatott [H.Á.] – átrendeződésében ragadhatóak meg” (Szalai, 2005: 4). Ezzel kapcsolatban mindenesetre megállapítható, hogy a blair-i, harmadik utas ideológiával fellépő Gyurcsány Ferenc újraválasztása után maga is gazdaságpolitikai fordulatot hirdet meg, amelynek főbb elemei egybecsengnek az imént idézett kívánalmakkal. Míg a különböző elit elméletek, illetve az újosztály-elméletek képviselői a rendszerváltás kapcsán különböző elitfrakciók stratégiai küzdelmeit, illetve hatalmi játszmáit hangsúlyozzák, a civiltársadalom-elméletek a közép-kelet-európai országokban a ’80-as években megélénkülő ellenzéki tevékenységre, s ezzel a civil társadalom erősödésére hívják fel a figyelmet. A különböző alulról szerveződő civil szervezetek, illetve társadalmi mozgalmak eszerint komoly szerepet játszottak a rendszerváltás során végbement politikai, gazdasági és társadalmi változásokban. A civil társadalom politikai szerepe, illetve szerveződési módja Közép-KeletEurópában az átmenet időszakában Arató András (1999, 2000) szerint különböző szakaszokra osztható. A különböző szakaszokban pedig a civil társadalom belső tagolódása, illetve érdekérvényesítési csatornái eltérő terminusokkal jellemezhetőek. Az első szakasz a civil társadalom „hőskorszaka” vagy ahogy Arató utal rá a „civil társadalom stratégia” megfogalmazódásának időszaka. Ennek a kezdete a ’70-es évek második felére tehető és a lengyelországi Szolidaritás létrejöttéhez köthető. A Szolidaritás mozgalom 1980-ban jött létre a lengyel kormányzat áremelési döntései elleni tiltakozás következtében. Hamarosan olyan országos szintű, jelentős taglétszámmal rendelkező szervezetté vált, amely a lengyel társadalom széles csoportjai számára tette lehetővé az önkéntes politikai részvétel régóta ismeretlen tapasztalatát. A Szolidaritás működésére jellemző, hogy az állampárti elittel szemben különböző ideológiai beállítottságú és társadalmi hátterű csoportokat volt képes együtt tartani és eközben cselekvőképesen fellépni. A Szolidaritás sikere többek között annak köszönhető, hogy az elsősorban a Szovjetunióhoz való viszony által meghatározott geopolitikai helyzetben reális politikai javaslatokat fogalmazott meg és jelentős tömegbázisára alapozva képes volt ezeket hatékonyan érvényesíteni. Közép-Kelet-Európa más országaiban nem jött létre ilyen jelentős, a társadalom széles rétegeit maga mögött tudó egységes szervezet, de a ’80-as években ezekben az országokban is a civil társadalom erősödése figyelhető meg. Magyarországon mindez elsősorban különböző vitakörök, illetve klubok megjelenését jelenti, amelyek gyakran az egyetemekhez kötődtek, s amelyek társadalmi bázisát mindenekelőtt különböző értelmiségi csoportok alkották. De ezek mellett az inkább informális intézmények mellett megjelentek nagyobb csoportokat megmozgató társadalmi mozgalmak – mint például a békemozgalmak és a zöld mozgalmak, illetve különböző szakmai és érdekvédelmi szervezetek – például különböző független szakszervezeti kezdemények, vagy a Vállalkozók Országos Szövetsége, illetve a Nyilvánosság Klub (Arato, 1999, 2000). E különböző ellenzéki intézmények összekapcsolódásához a második nyilvánosság különböző fórumai, elsősorban a szamizdat kiadványok járultak hozzá. A civil
82
társadalom e féllegális intézményei lehetőséget nyújtottak az aktuális társadalmi problémák, illetve a különböző politikai alternatívák megfogalmazásához. Az 1980-as évek elejétől tehát a civil társadalom növekvő politizálódása figyelhető meg, ami egyben a résztvevők önértelmezése szerint alapja és kiindulópontja volt az államszocialista rezsimek demokratizálása egy új stratégiájának. 66 A demokratikus átmenet során a második szakaszt Arató András a civil társadalomnak a politikai társadalomba való átmeneteként értékeli (Arato, 2000: 61-63.). Magyarországon 1988-tól a különböző civil társadalmi intézmények bázisán jönnek létre olyan új pártjellegű szerveződések, mint az MDF az SZDSZ és a Fidesz, illetve alakulnak újra olyan történelmi pártok, mint a Független Kisgazdapárt. Ezek a „protopártok”, a civil társadalom korábbi szervezeteihez képest, amellett, hogy sikerül fenntartaniuk az állampolgári aktivitás korábbi magasabb szintjét, egyrészt szilárdabb szervezeti háttérrel rendelkeznek, másrészt pedig képesek az Ellenzéki Kerekasztal keretében egységes politikai alternatívát megfogalmazni. Politikai súlyukat pedig éppen a mögöttük álló állampolgári támogatás teremti meg. Ez teszi lehetővé, hogy a széleskörű nyilvánosság előtt zajló Nemzeti Kerekasztal tárgyalások keretében egyenrangú félként lépjenek fel az MSZMP-vel szemben, s tárgyalásos formában érjék el a demokratikus átmenet főbb garanciáit, köztük a szabad választások kiírását 1990-ben (Bruszt, 1990). A harmadik szakasz kezdete éppen az első szabad választásokhoz köthető (Arato, 2000: 63-80.). Magyarországon ezt követően a civil társadalom korábbi meghatározó szereplői, illetve a civil bázison létrejövő pártok a politikai társadalom meghatározó (elit) szereplőivé vállnak, betöltve a képviseleti demokráciákat jellemző szerepeket. Ezzel párhuzamosan azonban a civil társadalom demobilizálódása figyelhető meg, vagyis a civil szereplők egyre kevésbé vesznek részt a kollektív célok megfogalmazásában, illetve a kormányzat ellenőrzésében. Megfigyelhető ugyan az államszocialista társadalmakban elnyomott állampolgári kezdeményezések újraéledése, illetve új tiltakozási kultúra kialakulása (Szabó, 1998a), ezek azonban politikai szempontból kevésbé jelentősek. A parlamenti pártok válnak a politikai folyamatok legfőbb alakítóivá, a civil kezdeményezések, illetve az állampolgári tiltakozás különböző formái – talán a taxisblokád kivételével – politikai szempontból jelentéktelenek maradnak (Kukorelli, 1991; Szabó, 1998b). A civil táradalom politikai szerepének, illetve szerveződési módjának a jellemzésére az elmúlt évek tapasztalatai fényében alighanem új terminusokat kell keresni. Ezek egyike lehet a Szabó Máté (2004) által felvetett polarizáció kifejezés. Mindez mindenekelőtt magába foglalja a civil társadalom újbóli politikai aktivizálódását, más konstellációban azonban, mint 66
Kis János egy korabeli interjúban a Szolidaritás, illetve a civil társadalom politikai jelentőségét a következő módon értékelte:
„Szovjet Kelet-Európa eddigi történetében kétféle kísérlet volt, amelynek a szószóló azt ígérték, hogy az eredmény valamilyen független, demokratikus rendszer lesz. Az egyiknek a klasszikus példája a magyar 56 és a csehszlovák 68. Nem hinném, hogy bárki is komolyan gondolná, hogy amíg a Szovjetunió vitathatatlan vezető hatalom a kelet-európai térségben, addig a magyar 56 és a csehszlovák 68 megismétlődhet happy-enddel is. A másik változat az olyan felülről adagolt reformok sorozata, amilyen az 1968 körüli magyar reform volt, kulturális és politikai kísérőjelenségeivel. Ezek nem hívnak ki szovjet katonai beavatkozást, de bármikor visszafordíthatók. Azok az elemek, amelyek a reform radikális folytatása mellett vannak, nem rendelkeznek önálló pozíciókkal, amelyekre támaszkodva megvédhetnék az elért vívmányokat és a kormányzat ellenállásával szemben is új engedményeket kényszerítenének ki. Tehát azt gondolom, hogy a mai Kelet-Európában a demokrácia felé való közelítés útja a két történelmi zsákutca között vezet: sem a rendszer teljes autoritásának teljes kétségbevonása, sem felülről bevezetett reformok hálás tudomásulvétele. Hanem olyan korlátozott átalakulások, amelyek mögött a hatalomtól független, önállóan szervezett erők állnak. Ez a lengyel ellenzék taktikai programja 1976 óta, és ez a program válik ma valóra Lengyelországban. (Kis, 1980: 123)
83
a ’80-as években. Míg a rendszerváltást megelőző időszakban az ellenzéki szervezetek sokfélesége ellenére e szervezetek körében egységet teremtett az állampárthoz való viszony, illetve az államszocializmus demokratizálásának közös politikai célja, addig mára alapvetően a domináns politikai pártok megosztottsága alakítja a civil táradalom és a politikai társadalom viszonyát is. E változás egyik következménye, hogy a politikai aktivizálódás egyre kevésbé a civil társadalom ideájához kapcsolódó állampolgári kezdeményezésekhez köthető, sokkal inkább a domináns pártok impulzusai révén következik be. A nyilvánosság csatornáin átszűrődő, s társadalmi támogatottsággal rendelkező ügyek így kevésbé alulról érkeznek, sokkal inkább a pártok igyekeznek politikai céljaikhoz parlamenten kívüli erőket is kapcsolni. A pártok efféle törekvéseire a legkézenfekvőbb és legnagyobb súlyú példa a polgári körök Fidesz által kezdeményezett mozgalma, de említhetőek a mindegyik oldalon elszaporodó politikai nagygyűlések vagy a párt szimpatizánsait összefogni törekvő támogatói hálózatok, mint például az MSZP-hez köthető AMŐBA. Ezzel a nagy pártok exportálják a pártpolitikai küzdelmeket és a megosztottságot a civil szférára, ahogy a könnyű drogok liberalizációja kapcsán tartott demonstrációk, illetve ellendemonstrációk példája is mutatja. A civil táradalom szerepének és szerveződési módjának leírására egy másik párhuzamos terminus lehet a globalizálódás. Az élet különböző területein megfigyelhető növekvő globális integráció ugyanis nem hagyja érintetlenül a politika világát sem (Falk, 2000; Held, 2000). Mindez egyrészt a hagyományos politikai szereplők hatalmi pozícióinak a gyengülésével jár, mint például a nemzeti politikai elit befolyásának csökkenésével a nemzetállam területi határain belül, másrészt viszont új politikai szereplők létrejöttét, illetve megerősödését segíti elő, ahogy például a különböző nemzetközi szervezetek, vagy a nemzetközi civil szervezetek és mozgalmak esetében megfigyelhető. E folyamatok Magyarországon is kézzelfoghatóan jelentkeznek, ahogy a különböző nemzetközi civil szervezetteknek, mint például a Greenpeace vagy az Attac mozgalomnak megalakultak a hazai fiókszervezetei vagy a másik oldalról a magyarországi civil szervezetek képviselői is folyamatosan képviseltetik magukat a különböző nemzetközi civil fórumokon, illetve részt vesznek a jelentősebb tiltakozó akciókban.
Utópia
A hegeli elképzelést, mely szerint a polgári társadalom a szubjektivitás kibontakozása, illetve az állam általánossága révén képes biztosítani az egyéni szabadságot, illetve az össztársadalmi szolidaritást Marx elutasítja. Nála a polgári társadalom meghaladása a feltétele az „emberi társadalom” kialakulásának, amit a proletárforradalom révén vél megvalósíthatónak, s a proletariátus univerzalitása által igazolhatónak. Mind az újosztály-elméletek és a civiltársadalomelméletek elutasítják ezeket a nézeteket, valódi alternatívát azonban csak a civiltársadalomelméletek igyekeznek kidolgozni. Az újosztály elméletek mindenekelőtt a munkásosztály megerősödését és a burzsoázia feletti győzelmének vízióját vitatják, elképzeléseik szerint egy új értelmiségi osztály kerülhet ki győzedelmesen ebből a történelmi küzdelemből. Eközben azonban csupán a megjegyzések szintjén foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy normatíve mit jelenthet egyik vagy másik osztály győzelme. Gouldner, Marxhoz hasonlóan, az értelmiség univerzalitására hivatkozva úgy látja, hogy még mindig az értelmiség a legjobb lap a történelemben, Konrád és Szelényi azonban ezzel szemben a társadalom önismeretének végletes elvesztését vizionálja, ha a transzkontextuális tudás birtokosai osztállyá szerveződve tudásukat pusztán saját osztályérdekük megfogalmazására használják. A rendszerváltás utáni új újosztály-projektek teoretiku-
84
sainál pedig javarészt a megjegyzések is elmaradnak, pusztán az új projekt megvalósulása jeleinek összegyűjtögetésére, illetve lehetséges sikerének mérlegelésére koncentrálnak. Az újosztály-elméletek kevésbé foglalkoznak ezzel a kérdéssel, a civiltársadalomelméletek leglényegesebb teljesítménye azonban egy demokratikus utópia kidolgozásához kapcsolódik. Ennek során pedig, többek közt a proletariátus univerzalitásának marxi hiposztazálásával szemben a demokratikus döntéshozatal és akaratképzés elengedhetetlen fontosságát hangsúlyozzák, az alap és felépítmény tanának ökonomizmusával szemben pedig a különböző társadalmi- és politikai intézmények önállóságára mutatnak rá és elismerik a képviseleti demokrácia nyugaton kialakult intézményének teljesítményét. Elismerik a képviseleti demokráciát, mégis ennek további demokratizálását szorgalmazzák. E további demokratizálás pedig elképzeléseik szerint a civiltársadalmi, illetve az állampolgári részvétel erősödése révén következhet be, s változatos intézményi berendezkedési módokat életre segítve mindhárom általuk elkülönített társadalmi szférát érintheti: mindenekelőtt magát a civil társadalmat, de a politikai- és a gazdasági társadalmat is. Ahogy a civil társadalom fogalmának használhatóságával kapcsolatban számos kétség merült fel (Kumar, 2001a), úgy a hozzá kapcsolódó demokratikus utópia tartalmát is többen bírálták. Ezeknek a bírálatoknak az egyik része elméletinek tekinthető és az utópia kívánatosságát vitatja, a másik része azonban – többek között a közép-kelet-európai rendszerváltások tapasztalatai alapján – az utópia „hatékonyságát” kérdőjelezi meg, vagyis hogy képes-e a saját eszméi irányába transzformálni a valóságot (vö. Mannheim, 1996). A legátfogóbb kritikáknak azok tekinthetők, amelyek a civiltársadalom-elméleteknek a politikairól alkotott felfogását magát kérdőjelezik meg. Eszerint a civil társadalom utópiájának magja a konszenzus, illetve a konszenzusra való törekvés, ami valójában antipolitikai természetű, mivel a konfliktus – hiábavaló – megszüntetésére törekszik. A politikai alapvető ismertető jegye ugyanis az egyetértéssel szemben a konfliktus: a politikai szféráját a barátellenség reláció konstituálja, amelynek szükségszerű létrejötte az ember antropológiájából levezethető (Schmitt, 2002). Ebben a szellemben bírálta Körösényi András többek közt a rendszerváltás körüli időszakban közép-kelet-európában megfogalmazódó civiltársadalomelméleteket (Körösényi, 1996), de a kritika kiterjeszthető minden olyan politikai filozófiai irányzatra is, amelynek alapvető kiindulópontja a diskurzus, így például a deliberatív demokrácia különböző elméleteire (Körösényi, 2005a). E kritikák szerint a politikai megszüntetésére való törekvés káros, legfeljebb azzal az eredménnyel járhat, hogy a konfliktusokat a politikai szférája helyett más – pl. a gazdaság vagy a kultúra - területekre tereli (Schmitt, 2002), vagy pedig még hevesebb és kibékíthetetlenebb konfliktusokat hívhat életre (Körösényi, 2005b). A kritikák következő sora a civil társadalom mai elméleteit közvetlenül érinti. Arató és Cohen (1992a), illetve Habermas (1996b: 372) is hangsúlyozzák, hogy a civil társadalmat nem tekinthetjük egy egységes, kollektív célokért fellépő makroszubjektumnak. Ha így tennénk akkor a proletariátusnak történelmi szerepet vindikáló Marx által elkövetett hibák változatlan módon újra jelentkeznének. Márpedig egyes kritikák szerint a Cohen és Arató által leírt civil társadalom nehezen jellemezhető másképp. Meadwell Hudson érvelt amellett, hogy a Cohen és Arató számára a civil társadalom paradigmatikus mintáját a Szolidaritás mozgalom testesíti meg: egy egységes, a kormánnyal szembenálló, többé-kevésbé világos célokkal rendelkező, cselekvőképes mozgalom. A plurális civil társadalom ideája azonban nehezen egyeztethető össze ezzel a képpel. „ A civil társadalom így inkább az azonosság, mint a különbözőség révén konstituálódik, az egység jellemző rá inkább, mint a sokféleség. Az érvelés végén csupán egyetlen új (belsőleg differnciált) társadalmi mozgalom marad, egyetlen kollektív identitás, egyetlen életvilág, amely olyan aléletivilágokból épül fel, amelyek csupán apróságokban térnek el egymástól (Meadwell, 1995: 193).
85
Ha Meadwell téved és Cohen és Arató, illetve Habermas kijelentéseit fogadjuk el, akkor viszont nehéz az utópia társadalmi bázisát világosan körülhatárolni. A civil társadalom metaközösségét (Walzer) különböző érdekek, illetve értékek mentén szervező szorosabblazább szervezettséggel rendelkező és a legeltérőbb politikai célokért fellépő szervezetek alkotják – köztük ráadásul olyanok, amelyek nem feltétlenül új jogok létesítését, vagy a demokratizálódás elmélyítését szorgalmazzák. Tehát a civil társadalmat alkotó különböző kollektivitások egyáltalán nem feltétlenül civilek és tevékenységük egyáltalán nem biztos, hogy az utópia realizálódása irányába mutat. Ennyiben találó Jeffrey Alexander megjegyzése, hogy „Cohen és Arató a civil birodalomra empirikusan deskriptívnek tekinti Habermas idealizált kommunikációelméletét” (Alexander, 1993), s elfogadható az az érvelése, hogy empirikus kérdés, hogy egy civil szervezetet mennyiben is lehet ’civilnek’ tekinteni. Cohen és Arató védekezhet ezzel a váddal szemben úgy, hogy amikor ők demokratizálódásról beszélnek, akkor nem csupán az állam és a gazdaság lebeg a szemük előtt, hanem mindenekelőtt magának a civil társadalomnak demokratizálása – ezzel azonban csak még nyilvánvalóbbá válik az az apória, hogy a civil társadalom náluk egyszerre a demokratizálódás alanyaként és címzettjeként jelenik meg. Mindenesetre az igazság, vagy a koherencia nem feltétele annak, hogy egy utópia történelmi értelemben hatékonynak bizonyuljon. Az 1989-90-es közép-kelet-európai változások kapcsán számos érv felhozható a civiltársadalom-elméletek által hangoztatott elvek gyakorlati sikere mellett. Számos ismérv idézhető, amelyek a rendszerváltás utáni időszakban egyrészt a demokratizálódás előrehaladásáról, másrészt pedig a a civil társadalom intézményesülésének a felgyorsulásáról tájékoztatnak. A rendszerváltás után egyrészt Közép-Kelet-Európa országaiban kiépültek a képviseleti demokrácia intézményei. Az államszocializmus egypártrendszerével szemben 1990 óta demokratikus választásokon mérik össze erőiket a különböző pártok. A hatalommegosztás elve alapján intézményesen elkülönül egymástól a végrehajtó-, törvényhozó-, illetve a bírói hatalom. A centralizált tanácsrendszert önkormányzati rendszer váltotta fel és létrejöttek az érdekképviselet különböző demokratikus intézményei, például a különböző szakmai kamarák vagy a szakszervezetek. Ezekkel a változásokkal tehát megteremtődött a demokratikus politika számára nélkülözhetetlen intézményi környezet. Megszűnt továbbá az állam hegemón szerepe, s létrejöttek az alapvető emberi- és állampolgári jogok védelmét szolgáló intézmények, így például az alkotmánybíróság vagy az onbudsmani rendszer. Az állam irányította tervgazdaságot piacgazdaság váltotta fel, ahol a gazdasági szereplők autonóm módon, illetve pusztán a piaci szabályokhoz igazodva hozhatják meg gazdasági döntéseiket. Létrejöttek a plurális nyilvánossághoz elengedhetetlen fórumok, így például a sajtó és az egyéb kommunikációs médiumok. Érvényesül az egyesülés szabadsága és intézményes garanciák védik a privát szférát. E változások tehát egyértelműen a demokratizálódás folyamatába illeszthetők, összhangban a civil társadalom utópiájával – és összhangban egyébként az alkotmányos demokrácia nyugaton működő képviseleti formájával (Kis, 2000) is, amelynek ha a civil társadalom utópiája nem is a meghaladását, de mindenképpen a minőségi javítását célozza. A civil társadalom utópiája ugyanis, ha erősen kötődik is az államszocialista rezsimek kritikájához, saját intenciói szerint nem ’rendszerspecifikus’: egyszerre kellene mércéül szolgálnia az államszocialista társadalmak mellett a kapitalista társadalmak kritikájához is. Kérdéses azonban, hogy mennyire tud megfelelni ennek az önmaga által támasztott kívánalomnak. A kelet-közép-európai átalakulás kapcsán a legtöbb korai értékelés azt sugallja, hogy kevésbé. Jürgen Habermas (1991) például „helyrehozó forradalomnak” tekinti a rendszerváltást, ami inkább ’fantáziátlanságával’, illetve a nyugat másolásával tűnik ki mintsem azzal, hogy új
86
eszmék irányába tereli a valóságot, s maga Arató András (1990), a civil társadalom egyik legjelentősebb mai teoretikusa is hasonló módon értékel. Arató arra figyelmeztet, hogy a rendszerváltás utáni időszak fő tendenciája Magyarországon egyrészt a gazdasági liberalizáció, másrészt pedig az elitdemokrácia intézményeinek kiépülése aktív társadalmi részvétel helyett. Eszerint a kelet-közép-európai államok inkább a kapitalizmus importját választották, s nem egy radikális demokrata irányba mozdultak el. Pedig, legalábbis mennyiségi ismérvek alapján, a rendszerváltás utáni évek Magyarországon egyértelműen a civil tárdalom kiépülése, illetve megerősödése időszakának tekinthetők. Amíg 1989-ben a különböző jogi formákban működő civil szervezetek száma 10000 alatt marad, addig az 1990-es évek végéig ez a szám folyamatosan növekszik. Az ezredforduló körüli évek értékei pedig már arra utalnak, hogy a civil szféra az alapítások számát tekintve stabilizálódott, a működő civil szervezetek száma elért egy alapvetően magas 50000 körüli szintet, amelyhez képes csupán apróbb változások figyelhetőek meg (Bocz et al., 2006: 26). A nonprofit szervezetek számának puszta növekedésénél többet mond azonban a civil szervezetek által végzett tevékenységi körök változása. Amíg rendszerváltást megelőzően, az 1949 és 1989 között alapított nonprofit szervezetek több mint 60%-a a politikai szempontból neutrálisabb sport, valamint szabad idő és hobbi területén működött (28%, illetve 34,3%), addig e tevékenységi köröknek az összes tevékenységi körhöz viszonyított aránya a rendszerváltás utáni különböző időszakokban rendre 20-30% között mozog. Az 1990 után alakult szervezetek működése tehát elsősorban más tevékenységi körökhöz kapcsolódik. Ezek közül a rendszerváltást közvetlenül követő időszakokban kiemelkedik az oktatással foglalkozó nonprofit szervezetek növekedésének aránya (a korábbi 2,9%-hoz képest 1990-1995 között 19,2%, a következő 1996-2000-es időszakban pedig 17,0%). Számottevő emellett azonban még a civiltársadalom-elmétek politikai várakozásaihoz szorosabban kapcsolódó, a szakmai, gazdasági érdekképviselettel, valamint gazdaságfejlesztéssel foglalkozó, illetve a szociális ellátás területén működő szervezetek alapításának gyakorisága, de növekedés figyelhető meg a környezetvédelmi civil szervezetek területén is (Bocz et al., 2006: 112). A nonprofit szféra helyzete gazdasági szempontból is stabilnak mondható, az elmúlt években legalábbis folyamatosan növekedtek a szektorban működő szervezetek bevételei (Bocz et al. 2006: 38). A bevételek növekedése azonban nem járt a rendelkezésre álló források diverzifikálódásával. A nonprofit szervezetek bevételeink jelentős része valamilyen csatornán keresztül az államtól érkezik. A bevételek területén ráadásul nagyfokú koncentráció figyelhető meg. 2004-ben, az összes nonprofit szervezet 14%-át kitevő, 8 millió forintnál nagyobb költségvetéssel rendelkező szervezetek rendelkeztek az összes bevétel 94%-ával. Szembetűnők továbbá a szervezeti forma, illetve a területi elhelyezkedés tekintetében tapasztalt egyenlőtlenségek is. A nonprofit szervezetek 3,1%-t képviselő közhasznú társaságoknál koncentrálódik a bevételek 33,2%-a, a budapesti székhellyel rendelkező civil szervezetek 24,8%-a pedig a bevételek 61,5%-a felett rendelkezik. (Bocz et al., 2006: 41-45.) Mindezek alapján azonban a civil társadalom intézményesülésének, illetve megerősödésének csupán a mennyiségi oldalára tudunk következtetni. S ha az adatok, elsősorban a civil szervezetek számának robbanásszerű megszaporodása, kedvező következtetések levonására adhatnak is okot, a „statisztikailag erős civil társadalom” (Miszlivetz-Jensen, 1998) nem feltétlenül jelenti a civil társadalom utópiája megvalósulásának gyakorlati igazolását. Ehhez további tényezőket is mindenképpen figyelembe kell venni. Mindenekelőtt az állampolgári részvétel mértékét a különböző civil szervezetekben. A civil szervezetek száma ugyanis csupán közvetve utal az állampolgári aktivitás e formájára. Más források alapján azonban e tekintetben is megfogalmazható néhány bátortalan következtetés. Egyrészt az, hogy a civil szervezetek nagy száma ellenére a különböző önkéntes szerve-
87
zetekben való állampolgári részvétel mértéke meglehetősen alacsony. 2004-es adatok alapján megállapítható, hogy mindegyik vizsgált szervezettípus esetében 10% alatt marad azoknak az aránya, akik valamely szervezet aktív tagjaként működtek. 67 A legmagasabb számokat az egyházi, illetve vallási szervezetek esetében tapasztalhatjuk, ahol az aktív, illetve nem aktív tagok aránya meghaladja a 30%-ot, a többi esetben azonban még e kettő összege is alig, illetve el sem éri a 10%-ot. Ezek az adatok arra utalnak, hogy nem csupán a politikai pártok vannak messze az állampolgároktól – amit a civiltársadalom-elméletek támogatói rendszerint felrónak a képviseleti demokrácia híveinek –, de az önkéntes szervezetekben való részvétel is csupán az állampolgárok törpe kisebbségére jellemző. Mindez – természetesen más tényezők mellett – magyarázatot adhat arra, hogy 1989-90 után miért nem jöttek létre civil bázison olyan társadalmi mozgalmak vagy jelentősebb kollektív cselekvők, amelyek a kollektív célok megfogalmazása, illetve a társadalmi változások irányának befolyásolása tekintetében komoly szerepet tölthettek volna be a rendszerváltás óta eltelt időszakban. A jelenlegi részvételt mutató adatoknál azonban talán még érdekesebb az, hogy mely szervezetek esetében tapasztalható a részvétel csökkenése. Az egyházak voltak a leginkább képesek arra, hogy megtartsák korábbi tagjaikat, bár meglepő módon az adatok alapján a pártok tagsága is meglehetősen stabilnak mutatkozik. Meglepő ez főleg az egykori MSZMP tagságra utalva, de annak fényében is, hogy a rendszerváltás környékén (újra)alakuló pártok esetében is tapasztalható elvándorlás. A legnagyobb csökkenés a szakszervezetek, illetve egyéb szakmai érdekképviseleti szervezetek esetében figyelhető meg. Mindez egyszerre utalhat egyrészt az érdekképviselet 1990 előtti működési módjára, de még inkább a szakszervezeteknek és az egyéb érdekképviseletei szervezeteknek a rendszerváltás után megfigyelhető csökkenő súlyára (Neumann, 2006). Az alacsony részvételhez ráadásul a politikai intézmények, illetve szereplők iránti bizalmatlanság és politikai passzivitás társul. Magyarországon az állampolgárok, úgy tűnik, nem tartják megfelelőeknek a rendszerváltás után létrejött intézményeket saját problémáik megoldására, de nem is törekszenek rá, hogy ezeket megváltoztassák, jobbakkal váltsák fel. Mindennek a legáltalánosabb mércéje a politika iránti érdeklődés lehet. Az önkéntes szervezetekben való részvételt mutató adatokkal párhuzamosan az erősebb politikai aktivitás is csupán egy szűkebb rétegre jellemző, amit egy valamivel tágabb érdeklődő csoport egészít ki. Még a rendszerváltás körüli időszakban is, amikor a hétköznapi ember is úgy érezhette, hogy történelmi változások részese, csupán a megkérdezettek kb. 10%-a nyilatkozott úgy, hogy nagyon érdekli a politika, ez a szám azonban azóta csak folyamatosan csökkent. Kérdés persze, hogy mire is gondolnak az emberek, amikor a politika iránti érdeklődésről kérdezik őket. Vélhetően kevésbé a különböző állampolgári kezdeményezésekre, inkább a zajosabb pártpolitikai csatározásokra. Egy egybevág legalábbis a politikai attitűdök tágabb spektrumával, többek közt a politikai elidegenedés, illetve apátia mértékével. Magyarországon a meghatározó többség ért egyet az olyan nézetekkel, hogy „a politikusokban soha nem szabad teljesen megbízni” vagy hogy az „egyszerű emberek mindig ki vannak zárva a politikából”. A politikusokat rendszerint karrieristáknak tartják, a maguk részéről pedig jobbnak látják elkerülni a politikai részvétellel járó esetleges konfliktusokat (Felkai, 1997; Körösényi, 1997). A rendszerváltás óta – továbbá – gyakorlatilag folyamatosan csökken a politikai intézmények iránti állampolgári bizalom. A legnagyobb presztízzsel elsősorban azok az intézmények rendelkeznek, amelyek rendszerint távolabb vannak a napi politikai esemé67
A következő elemzések során használt adatok az ISSP 1990, Role of Goverment II., az ISSP 1996, Role of Goverment III., illetve az ISSP 2004, Citizenship kutatásoknak a Tárki által elkészített magyar adatbázisaiból származnak. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Tárki adatbankjának, hogy rendelkezésemre bocsátotta ezeknek a kutatásoknak az adatait.
88
nyektől, mint például az alkotmánybíróság vagy a köztársasági elnök, a legrosszabb megítélésre pedig a elsősorban a képviseleti, illetve a végrehajtó intézmények számíthatnak, mindenekelőtt a pártok, a parlament, illetve a kormány. A civil társadalom legfontosabb – empirikusan is tesztelhető – várakozása szerint egy jól működő társadalomban az állampolgárok aktívan részt vesznek a közéletben. A politika általuk használt fogalma nem csupán a politikai alrendszeren belül zajló tevékenységekre utal, hanem a kollektív célok kijelölésének, illetve a közös döntések meghozatalának össztársadalmi folyamatára, amely folyamatnak nem csupán a par excelence politikai szervezetek a részesei, de minden állampolgár és az állampolgárok különböző szerveződései is. Az elmúlt csaknem húsz év közép-kelet-európai fejleményei talán ezt a pontot igazolják a legkevésbé. Az 1989-90-es átmenet számos olyan intézményi változást hozott magával, amelyek megsokszorozták az állampolgárok lehetőségét arra, hogy bekapcsolódjanak a politikai folyamatokba, a rendszerváltást követő időszakban azonban ez nem járt politikai aktivitás erősödésével. Az állampolgárok – egyébként a civiltársadalom-elméletekhez hasonlóan – rendszerint bizalmatlanok a különböző állami intézmények és a pártok iránt, mindez azonban nem a részvétel növekedéséhez vezet, hanem inkább politikai apátiához.
Kordiagnózis
Milyen kordiagnosztikai teljesítményt tulajdoníthatunk az újosztály-elméleteknek, illetve a civiltársadalom-elméleteknek? Mindegyik irányzat kezdetei jóval a rendszerváltás előtti időszakra esnek, mennyire lehetnek érvényesek az állításaik az 1990 utáni évekre? S ha megállapításaik sok szempontból találóak is, mennyire kidolgozottak, koherensek ezek az elméletek? Kritikai elméleteknek tarthatóak-e egyáltalán a korábban megfogalmazott meghatározás alapján? Így vagy úgy, a rendszerváltás utáni időszakra vonatkozóan a civil társadalom fogalma mindegyik irányzat számára központi jelentőségű. Ahogy a fogalom használatának a gyakorisága más kontextusokban is igencsak megszaporodott (Kumar, 2001a; Miklósi, 2000). A civil társadalom fogalma társadalmi szervezetek, illetve társadalmi mozgalmak önértelmezésének alapja, olyan központi alkotóelem, amely más csoportosulásokkal szemben a saját helyüket kijelöli. A politikai diskurzusok gyakori szereplője, amely a hozzá tapadó jelentéstartalmak révén képes a saját pozíció felértékelésére vagy éppen az ellenfél lejáratására. Fontos megismerési kategória a tapasztalati tudományok számára is, amennyiben számos empirikus kutatás bázisául szolgál. A kritikai elmélet területén pedig legalább kettős tanulsággal szolgálhat a civil társadalom fogalmának felértékelődése. Először egy történeti, másodszor pedig egy a kritikai elmélet szisztematikus építkezésére vonatkozó összefüggésre hívom fel a figyelmet. Történeti vonatkozásban, megszületése óta belső feszültség tapasztalható a civiltársadalom-elméletek irányzatán belül. A feszültség forrása pedig, hogy egyrészt önértelmezésük szerint a civiltársadalom-elméletek (legalábbis a minimalista irányzataik) a – Habermas módjára újraértelmezett – marxi kritikai elmélet intencióit kívánják továbbvinni. Másrészt viszont e szándékukhoz, a Marx által élesen bírált hegeli Jogfilozófiában találják meg az egyik legfontosabb intellektuális kapaszkodót. Marx céljait kívánják tehát követni, de mindenekelőtt Hegelre támaszkodva. Megőrizhetők-e azonban a marxi intenciók hegeli alapon és részben Marx ellenében? Minden bizonnyal. Kérdés azonban, hogy mennyiben sikerült mindez a civil társadalom mai elméleteinek?
89
A polgári társadalom marxi kritikája azt igyekszik világossá tenni, hogy a polgári társadalom fogalmához Hegel által hozzárendelt normatív tartalmakat zárójelbe teszi a polgári társadalom osztályantagonizmusa. A civiltársadalom-elméletek teoretikusai értik és akceptálják Marx Hegellel szemben megfogalmazott ellenvetéseit, viszont azt vetik Marx szemére, hogy Marx kései fogalmi építkezése, illetve következtetései maguk teszik zárójelbe a polgári társadalom értékeit. A feladat számukra, hogy a polgári társadalom hegeli fogalmát újraértelmezve a civil társadalom fogalmának bázisán megoldást találjanak mindkét problémakörre. Eleinte e feladatnak láthatóan tudatában voltak – nem véletlen, hogy Jean L. Cohen egy új, a civil társadalom fogalmához kapcsolódó kritikai rétegződéselmélet (critical stratification theory) megteremtésére szólít fel korai munkájában (Cohen, 1982) – később azonban a társadalmi egyenlőtlenségek alakulására, illetve a társadalmi nagycsoportok képződésére vonatkozó kérdést láthatóan egyre inkább háttérbe szorítják a civil társadalom fogalmának politikai filozófiai vonatkozásai. 68 Ez a megállapítás különösen érvényes az 1990 utáni időszakra, a változások ugyanis politikai vonatkozásban sok szempontból közel esnek a civiltársadalomelméletek várakozásaihoz, égetően hiányoznak azonban az átformálódó egyenlőtlenségi mechanizmusok által teremtett újfajta egyenlőtlenségekre vonatkozó megállapítások. A civiltársadalom-elméletek belső feszültsége az 1990-es évek újosztály-elméleteinek kritikája nyomán vált még nyilvánvalóbbá. Az újosztály-elméletek ugyanis éppen a civiltársadalom-elméletek által figyelmen kívül hagyott új egyenlőtlenségekre utalva, a posztkommunista társadalmak társadalmi nagycsoportjainak küzdelmei alapján kérdőjelezik meg a civiltársadalom-elméletek által kidolgozott utópia normatív helyességét. A civil társadalom utópiája eszerint pusztán egy ideológia, amely nem az egész társadalom számára kínál valamiféle kívánatos víziót, hanem csupán az értelmiségi osztály hatalmi törekvéseihez szolgál bázisul. Az újosztály-elméletek tehát az ideológiakritika régi fegyverét alkalmazva az eszme univerzalitását azáltal kérdőjelezik meg azáltal, hogy egy meghatározott társadalmi csoporthoz kötik és ezzel rámutatnak partikularitására. Az újosztály-elméleteknek a civil társadalom utópiáját illető kritikája kiáltó módon veti fel a kérdést, hogy vajon felfedezhető-e valami párhuzam a mai viták, illetve Marx Hegelkritikája között. Mindegyik esetben egyrészt az állam és társadalom viszonyának valamely a polgári társadalom, illetve a civil társadalom fogalmára támaszkodó normatív jellemzéséről van szó, illetve másrészt ezeknek a normatív elképzeléseknek az osztályalapú kritikájáról. Vajon Hegel és Marx vitája ismétlődik meg újra az 1990-es években a civiltársadalomelméletek, illetve az újosztály-elméletek képviselői között? Véleményem szerint nem, s ez már a második pontot, a kritikai elmélet szisztematikus építkezését érinti. Az a tény, hogy az 1990-es években a civil társadalom néha utópiaként, néha pedig ideológiaként bukkan fel, rámutat a kritikai elmélet egyik központi apóriájára, illetve a civiltársadalom-elméletek és az újosztály-elméletek mint kritikai elméletek fogyatékosságára. Marxnál még az egyenlőtlenségi mechanizmusok vizsgálata szolgált alapul ahhoz, hogy következtetéseket vonjon le a kapitalista társadalmak társadalmi struktúrájára. A társadalmi struktúra alkotóelemeiként azonosított osztályok mint kollektív cselekvők politikai törekvéseit elemezve pedig egy olyan, általa normatíve helyesnek tekintett, jövőképre mutat rá, amit a társadalmi osztályok egyikének érdekében állhat, illetve érdekében áll megvalósítani. Elmélete erős normatív tartalmat hordoz tehát és ráadásul úgy, hogy az eszme társadalmi bázisára is képes rámutatni. E három elem összefüggéséből következnek kordiagnosztikai megállapításai a kapizmus váláságára, illetve a kapitalista társadalmakat felváltó szocialista for68
Erre utalhat az is, hogy az 1992-ben a Jean L. Cohen és Arató András által közösen jegyzett fő mű, végül a Civil Society and Political Theory címet kapta. Lásd: Cohen-Arato, 1992a
90
mációra vonatkozóan. Amíg azonban Marxnál egységben voltak, illetve egymásból következtek a kordiagnózis különböző elemei, a civiltársadalom-eleméletek, illetve az újosztályelméletek esetében nem lelehetünk ilyen elméletei struktúrára. A kritikák nyomán mintha mindegyik irányzatból kilúgozódott volna az egyik elem és ennyiben az általuk kidolgozott kritikai elméletek részlegesek maradnak. A civiltársadalom-elméletek egy demokratikus utópiát vázolnak fel, különös részletességgel tárgyalva, hogy milyen intézményi környezet jellemez egy jól berendezett társadalmat, képtelenek azonban rámutatni egy olyan reális társadalmi erőre, amely azon munkálkodik, vagy legalábbis elviekben érdekében állna, hogy ez az eszmény ne csak eszmény maradjon. Hegel még hosszasan elemzi a polgári társadalom „rendjeit” – köztük az általános rendet –, amelyek nála a polgári társadalom alapját képezik a szegények, illetve a csőcselék jelentette veszéllyel szemben. A civiltársadalom-elméletek azonban csupán az eszme normatív érvényességére figyelnek, könnyen válnak ennyiben az ideológiakritika áldozatává. A társadalmi mozgalmak, amennyiben komolyan vesszük a társadalmi pluralizmust, nyilvánvalóan nem tölthetik be az eszme hiányzó társadalmi bázisának a szerepét. Elképzelhető ugyan, hogy egy gyakorlati diskurzus résztvevőjeként minden érintett egyetértésre jutna az utópia tartalmát illetően, mindez azonban nem hidalja át a van és a legyen közötti szakadékot. Az újosztály-elméletek ezzel szemben, önértelmezésük szerint, valós társadalmi szereplők különböző politikai stratégiáit vizsgálják, adott társadalmi-gazdasági körülmények között. Igyekeznek pontosan azonosítani a cselekvő alanyt, elemzik a társadalomszerkezeti pozícióját és megpróbálnak rámutatni sajátos törekvéseikre. Ezek alapján a tényezők alapján elvileg megállapítható, hogy mennyiben lehet sikeresnek tekinteni e kollektív cselekvő hatalmi aspirációit: sikerül-e egy adott társadalmi rend működését átalakítani és a saját elképzelések alapján stabilizálni azt. Az újosztály elméletek azt vizsgálják, hogy milyen esélyei vannak annak, hogy a fennálló radikálisan megváltozzon, nem törekszenek azonban olyan kritikaiutópikus mércék kidolgozására, amelyek alapján e politikai törekvések kívánatos voltát meg lehetne ítélni. Ez különbözteti meg tulajdonképpen az újosztály-elméletek civiltársadalomkritikáját a polgári társadalom marxi kritikájától. A rosszabbik esetben egyfajta kézikönyvet készítenek ambiciózus jövőbeli új új osztályok számára, amely alapján jövőbeli politikai stratégiáikat körültekintőbben megtervezhetik. A jobbik esetben pedig, különböző hatalmi törekvéseket leleplezve, a társadalmi uralom adott formájával a radikális egyenlőség, vagy uralomnélküliség homályos utópiáját helyezik szembe. Úgy tűnik, hogy a marxi-hegeli társadalomelmélet kritikája azt követeli meg, hogy az, aki ma társadalomkritikát kíván művelni, két egymást látszólag kizáró út közül válasszon. Vagy erős normatív tartalmat hordoz, vállalva, hogy törekvései ideológiaként lepleződnek le, vagy a társadalom hatalmi struktúráit elemezve „realista” lesz, viszont lemond arról, hogy utópikus eszményeket nevezzen meg. A kritikai elmélet megújítását célozva a civiltársadalomelméletek, illetve az újosztály-elméletek által az elmúlt években kidolgozott különböző utak legalábbis ezt mutatják. Az egyik oldalon, a legyen kérdését boncolva, a normatív elvek igazolásának kifinomult feladata marad, akkor is, ha ez nem találkozik a fellelhető kollektív cselelkvők önnön célkitűzéseivel, illetve a társadalmi-gazdasági adottságok meghatározta politikai folyamatokkal. Az utópia helyességének a kritériuma ugyanis a racionális igazolás, nem az, hogy mások is iránymutatónak tartsák, mindez legfeljebb az utópia hatékonyságát érintheti. Az igazolható utópiák kidolgozásának magányos feladata így annak elfogadását feltételezi, hogy „a késő kapitalizmus viszonyai között (…) az igazság csodálatra méltóan kicsiny csoportokhoz menekült”. A másik oldalon, a realisták számára, a kényszerítő társadalmi-gazdasági feltételeknek, illetve a kollektív cselekvők polititikai törekvéseinek a vizsgálata jelenti a feladatot. Nem té-
91
vedhet azonban az utópiák homályos mezejére, ha az adottságok, illetve lehetőségek szigorú számbavétele alapján kíván a jövőbeli társadalmi változások írányára következtetni. Nem beszélhet a legyenről, az igazolható utópia értelmében, ha egyszerűen nincs olyan társadalmi erő, amely ennek megvalóítására szövetkezne, illetve ha egyszerűen nem lehet egyetlen igazolható utópia megvalósulását sem prognosztizálni, így számára csupán az elnyomás, illetve kizsákmányolás keserű regisztrálása marad.
92
