Glen Duncan. Glen Duncan: The Last Werewolf Copyright Glen Duncan, 2011 Hungárián translation Huszár András

Glen Duncan

Glen Duncan: The Last Werewolf Copyright ©Glen Duncan, 2011 Hungárián translation © Huszár András A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Glen Duncan: The Last Werewolf Canongate, Edinburgh, 2011 Fordította: Huszár András

ISBN: 978 61 5504968 2 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Szerkesztő: Csurgó Csaba Korrektor: Boncz Éva Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2012-ben 120240 Felelős vezető: Pogány László igazgató Műfaj: thriller

Az utolsó vérfarkas

GLEN DUNCAN Az utolsó vérfarkas

Pete-nek és Évának

3

Glen Duncan

Az utolsó vérfarkas Első hold JÖJJÖN, AMINEK JÖNNIE KELL

1

Most már hivatalos - közölte Harley. - Tegnapelőtt éjjel megölték a berlinit. Te vagy az utolsó. - Kis szünet után hozzátette: - Sajnálom. Ez tegnap este történt. Earl’s Court-i házának emeleti könyvtárában voltunk, ő mereven előredőlve állt a kőkandalló és a bordó kanapé között, én az ablakban ülve bámultam egy pohár negyvenöt éves Macallan meg egy Camel Filter társaságában a sötét London szakadó hóesését. A szobában mandarin, bőr és a tűzifa illata lebegett. Negyvennyolc óra elteltével még mindig kába voltam az Átoktól. A farkas a csuklóból és a vállból szivárog el utoljára. Az imént elhangzottakkal nem törődve arra gondoltam: Madeline később majd jól megmasszírozhat meleg jázminolajjal és a hosszú műkörmös magnóliakezeivel, melyeket nem szeretek, és soha nem is fogok szeretni. - Hogyan tovább? — kérdezte Harley. Hörpintettem egyet, nyeltem, futólag megelevenedtek előttem a Macallan- klán skót szoknyás, tőzeglápban tapicskoló lábai, ahogy a whisky leforrázta a mellkasomat. Most már hivatalos. Te vagy az utolsó. Sajnálom. Előre tudtam, mit fog mondani. Na és most, hogy kimondta? Kis ontológiai szédülés. Kubrick köldökzsinórról levált, -

5

Glen Duncan

magányos, a végtelenbe úszó űrhajósa... Egy bizonyos ponton túl az ember képzelőereje csődöt mond. Hogy is szokták mondani? Jobb bele sem gondolni. Vitathatatlan tény. - Marlowe? - Ez a szoba neked semmit nem jelent - tűnődtem. - De ha egy bibliofil meglátná, a világ örömkönnyekké zsugorodna a számára. Nem túlzás. Harley gyűjteményének értéke 1,6 millióra becsülhető, miközben ő már le sem veszi a polcról a könyveket, mert életének abba a szakaszába lépett, amikorra felhagyott az olvasással. Ha megél még tíz évet, jön a következő szakasz: a visszatérés a könyvekhez. Amikor az ember leszokik az olvasásról, eleinte úgy érzi, ez az érettség netovábbja. Pedig az efféle magaslatok mindig délibábok. Jellemző emberi sajátosság. Számtalanszor láttam már. Kétszáz év alatt számtalanszor lehet látni mindent. - El nem tudom képzelni, milyen érzés lehet ez neked - szólalt meg. - Én sem. - Kell egy terv. Erre nem válaszoltam. Inkább hagytam, hogy a csend töltse ki a tervezgetés alternatíváját. Harley rágyújtott egy Gauloise-ra, és remegő, lila eres, májfoltos kézzel teletöltötte a poharainkat. Hetvenéves korára egész hosszú maradt ritkuló, ősz haja, és tömpe, pödörtnek tűnő nikotinos bajuszt viselt. Volt idő, amikor fiatal barátai csak Buffalo Bilinek hívták. Manapság fiatal pajtásai csak A bárányok hallgatnakból ismerik a sorozatgyilkos Buffalo Bilit. Időnként megrohanja a pszichés gyengeség, és olyankor egy csontmarkolatú botra támaszkodik, noha az orvosa elmagyarázta

Az utolsó vérfarkas neki, hogy azzal csak tönkreteszi a gerincét. - A berlini - mondtam. - Grainer végzett vele? - Nem Grainer. A kaliforniai pártfogoltja, Ellis. - Grainer a fő műsorszámra tartogatja magát. Egyedül fog levadászni. Harley leült a kanapéra, és a padlóra meredt. Tudom, mi ijeszti meg: ha én halok meg előbb, búcsút mondhat a lelkiismeretét nyugtató szürrealitásnak. Jake Marlowe egy szörnyeteg, ez tény. Embereket öl meg és fal fel, ez is tény. Vagyis, tény, ami tény, Harley bűnpártoló. Amíg én élek, járok, beszélek, és havonta egyszer megjárom a holdak útját, úgy tehet, mintha az élete dekadens álom volna csupán. Amúgy említettem már, hogy a legjobb barátom vérfarkas? A halálom brutális erővel nyitja majd fel a szemét. Segítettem Marlowe-nak megúszni a gyilkosságokat. Valószínűleg öngyilkos lesz, vagy végérvényesen megtébolyodik. Különben is, az egyik bal felső metszőfoga aranyból van, s ez a fogászati anakronizmus eleve félőrültséget sugall. - A következő teliholdkor - felelte. - A többi vadásznak parancsba adták, hogy maradjanak ki belőle. Ez Grainer bulija. Hisz ismered. Valóban. Eric Grainer a vadászok nagykutyája. Az OKNESZ (Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) felső vezetése vagyonokat keres — adott esetben a tehetősektől — a szakértelmével. Grainer szakterülete az én fajtám becserkészése és megölése. Az én fajtámé. Amelyből, hála az OKNESZ orgyilkosainak és az új generációs ordasok egy évszázadra visszanyúló hiányának, a jelek szerint én maradtam utoljára. A berlinire gondoltam, akit (mivel Isten halott, de az irónia rendületlenül virgonckodik) Wolfgangnak hívtak. Elképzeltem élete utolsó pillanatait: a talpa

7

Glen Duncan

alatt recsegő-ropogó fagyos talajt, holdfényes pofáját és verejtékező bundáját, azt, amikor a másodperc törtrészéig a szemében hitetlenség vegyült rettegéssel, borzalommal, szomorúsággal és megkönnyebbüléssel - majd az ezüstfehér, végső villanását. - Hogyan tovább? - kérdezte ismét Harley. Farkas falka nélkül. Kinéztem az ablakon. A hó az ószövetségi sorscsapások kérlelhetetlenségével zúdult le. Az Earl’s Court Roadon járókelők tántorogtak és csúszkáltak, a hidegen kavargó, angyali frissességben felrémlett előttük gyermekkoruk, ám egyúttal beléjük hasított, mint villám a fába, hogy már maguk mögött hagyták azt. Tegnapelőtt éjjel felfaltam egy negyvenhárom éves befektetési tanácsadót. Éppen olyan korszakomat éltem, amikor azokat ragadtam el, akik senkinek sem hiányoznak. Úgy látszik, ez az utolsó korszakom. - Sehogy - válaszoltam. - El kell tűnnöd Londonból. - Minek? - Erről nem nyitok vitát. - Itt az idő. - Nem, nincs itt. - Harley... - Kötelességed élni, mint mindenki másnak. - Közel sem úgy, mint mindenki másnak. - Lényegtelen. Élned kell az életed. És ne gyere nekem azzal a lírikus maszlaggal, hogy belefáradtál. Süket duma. Rossz forgatókönyv. - Nem az - feleltem. - Tényleg belefáradtam. - Túl régóta jársz-kelsz a világban, bedarált a történelem, nem

Az utolsó vérfarkas tudsz már mit befogadni, jóllaktál, mégis kiüresedtél... már mondtad. Nem hiszek neked. De mindegy is, mert nem adhatod fel. Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül. Nincs Isten, és ez az egyetlen parancsolata. ígérd meg! Az járt a fejemben, ami a tisztességes énemnek már akkor eszébe jutott, amikor Harley elújságolta a híreket: Ezek után muszáj lesz elmesélned. Az elmondhatatlan történetet. Mindig azon tűnődtél\ meddig húzhatod-halaszthatod. Hát, ezek szerint százhatvanhét év haladékot kaptál. Alaposan megvárattad a hölgyet. - ígérd meg, Jake! - Mit ígérjek meg? ígérd meg, hogy nem fogsz itt gubbasztani, mint egy zsák krumpli, amíg Grainer becserkész és végez veled. Ahányszor csak elképzeltem ezt a pillanatot, mindig azt hittem, hogy nagy kő esik majd le a szívemről. A pillanat elérkeztével leesett ugyan egy kő, de csak kisebb. Önmagam aprócska, rút lángja reszketve tiltakozott. Mondjuk az énem sem a régi. Újabban szánakozó mosolyt érdemel, akár egy vén trotty, akinek a golyóiba belenyilall a kéj csökevénye. - Lelőtték, ugye? - kérdeztem. - Herr Wolfgangot. Harley dühösen szívott egy slukkot, aztán kifújta a füstöt az orrán, és közben elnyomta a Gauloise-t egy obszidián állványos hamutartón. - Nem lőtték le - válaszolta. - Ellis levágta a fejét.

2

9

Glen Duncan

Minden paradigmaváltás az újdonság iránti, amorális vágyunkat elégíti ki. így volt ez Obama választási győzelménél, és így volt anno az auschwitzi felvételeknél is. Az most mellékes, hogy jó-e vagy gonosz. Mutassák csak meg nekünk, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek hittük, és az énünk egy része örömtáncot lejt. Nincs kivétel. Ha kihirdetnek egy halálos ítéletet, az emberből felszakad egy kurta, eszelős halleluja, márpedig az enyém már rettentő régóta esedékes. Tíz, húsz, harminc éve teszem gépiesen a dolgom. „Meddig élnek a vérfarkasok?”, kérdezte nemrég Madeline. Az OKNESZ szerint kábé négyszáz évig. Nem tudom, hogyan kell. Nyilván kihívásokat támasztunk magunk elé - szanszkrit, Kant, analízis haladóknak, tajcsi de ezekkel csak az idő problémáját oldjuk meg. A nagyobbik gond, a létezésé, egyre súlyosbodik. (A vámpírok, nem meglepő módon, viharos románcot folytatnak a katatóniával.) Egyenként kimerítettem az életmód-lehetőségeket: hedonizmus, aszkétaság, spontaneitás, elmélkedés, mindent kipróbáltam a nyomorúságos Szókratésztől az önfeledt sárban dagonyázásig. Kész, kifújt. Elfogyott az erőm. Érzéseim még vannak, de torkig vagyok velük. És ezzel is torkig vagyok. Egyszerűen... egyszerűen nem kérek az életből. Harleyn az idegesség után levertség lett úrrá, majd búskomorságba zuhant, míg én maradtam álmatag és ellazult, amiben volt egy nagy adag önkéntes tompultság; zenszerű beletörődés és szimpla koncentrációhiány. Muszáj foglalkoznod ezzel, hajtogatta Harley. Nem tárhatod szét a kezed, a picsába! Egy ideig lanyhán válaszolgattam, hogy „Miért is?”, meg „Dehogynem”, de aztán úgy belelovalta magát - újra bevetve a csontmarkolatú botot -, hogy attól

Az utolsó vérfarkas féltem, szívrohamot kap, ezért változtattam a taktikán. Hadd emésszem meg, kértem. Adj egy kis gondolkodási időt. Vagy ha már itt tartunk, hadd dugjak egy kiadósat, ahogy azt elterveztem, és amiért jelen pillanatban is fizetek. Igazat mondtam (Madeline egy 360 dollár/éjszakás luxushotelban várt rám a város másik végén), de hiába váltottunk témát, Harley nem lett tőle boldogabb: a három hónappal ezelőtti prosztataműtéte miatt a libidója bevágta a durcát, úgyhogy a londoni hímringyók bőkezű adományoktól estek el. De én legalább elszabadultam. Részegen pityeregve átölelt, addig erősködött, amíg kölcsön nem vettem tőle egy gyapjúsapkát, és a lelkemre kötötte, hogy huszonnégy óra múlva hívjam fel, váltig állítva, hogy onnantól kezdve hallani sem akar többé erről a szánalmas, hamleti picsogásról. Még havazott, amikor kiléptem az utcára. A kocsik az utakon csigalassúsággal vánszorogtak, az Earl’s Court-i metróállomás zárva volt. Megálltam egy percre, hogy hozzászokjak a levegő ádáz ártatlanságához. Nem ismertem a berlinit, de ettől még atyámfia volt, vagy mi. Két éve hajszál híján odaveszett a Fekete-erdőben, utána az Egyesült Államokba repült, és Alaszkában lerázta az üldözőit. Ha a vadonban marad, talán még most is élne. (A „vadon” gondolatára mocorogni kezdett a szellemvad, hideg ujjaival belekapott a nem létező bundába; fekete üveghegyek, hópamacsok, vérforraló üvöltés a jéghideg levegőben.) A honvágy azonban erős. Hazavonz, hogy az orrod alá dörgölje, nem tartozol oda. Berlintől húsz mérföldre kapták el Wolfgangot. Ellis levágta a fejét. A szeretteink halála könyörtelen élességet kölcsönöz a világnak: a felhőknek, az utcasarkoknak, az arcoknak, a tévéreklámoknak. Kibírjuk, mert mások is osztoznak a gyászunkban. Egy faj

11

Glen Duncan

kihalásakor nem maradnak mások. Egyedül vagyok a kísértetiesen megélénkült zsivajban. Kiöltött nyelvemen a hidegen szállongó hópelyheket ízlelve először éreztem át, mekkora terhet rakhat a vállamra a világ egész hátralevő életemre - mekkora a tömege, milyen mérhetetlenül, céltalanul kitartó. Mondom, jobb bele sem gondolni. Kínszenvedés lesz: mindaz, amibe jobb bele sem gondolni, azon lesz, hogy lefoglalja minden gondolatomat. Rágyújtottam egy szál Camelre, és felráztam magam. Teendők: elgyalogolni a Gloucester Roadig. A Circle Line-nal elmenni Farringdonig. Tízperces gyalogtúra a Zetterig, ahol Madeline már várni fog rám, eszem azt a haszonleső szívét. Szorosan a fülemre húztam a gyapjúsapkát, és elindultam. Harley azt mondta: Grainernek a szörnyeteg kell, nem az ember. Van időd. Nem vontam kétségbe az igazát. Huszonhét nap volt hátra a következő holdtöltéig, és Harley elterelő hadműveleteinek köszönhetően az OKNESZ továbbra is azt hitte, Párizsban vagyok. Pár percig sikerült is ezzel áltatnom magam, holott egyre biztosabb voltam benne —paranoiás vagy, csak beképzeled—, hogy követnek. Aztán a Cromwell Roadra befordulva a tagadás malacperselye kiürült, és kénytelen voltam szembenézni a megcáfolhatatlan ténnyel, miszerint tényleg követnek. Paranoiás vagy, kezdtem elölről, de a mantra elvesztette a varázsát. A hátam mögött meleg derengés tartotta velem a lépést ott, ahol permanens hidegnek kellett volna lennie: egy megfigyelő. A hó és az épületek molekulaszinten duzzadtak meg, hogy sürgető hangon megerősítsék a gyanúmat: Megtaláltak. Máris elkezdődött. Az adrenalin fütyül a közönyre. Az adrenalin nincs tekintettel

Az utolsó vérfarkas semmire, csupán elárasztja a szervezetet, jelen állapotomban nemcsak az emberi szöveteket, hanem az állati maradványokat is, azokat a farkasüledékeket, amik nem szívódtak fel teljesen az átváltozás során. Fantom farkasenergiák és Homo sapiens megfelelőik vonaglottak és öklendeztek a koponyámban, a vállamban, a csuklómban, a térdemben. A hólyagom úgy feszített, mint amikor az óriáskerék túl gyorsan fordul át zenitjén. A legabszurdabb az volt, hogy a bokáig érő hóban nem tudtam megszaporázni a lépteimet. Harley megpróbált rám erőszakolni egy automata Smith & Wessont, amikor eljöttem, de csak nevettem rajta. Ne légy már ilyen nyúlbéla. Elképzeltem, ahogy most a térfigyelő kamerákon keresztül figyel, s azt dörmögi: „Persze, Nyúlbéla Harley. Remélem, most boldog vagy, Marlowe, te hülye barom.” Elpöcköltem a cigarettát, és zsebre dugtam a kezem a kabátomban. Figyelmeztetnem kell Harleyt. Ha a vadászok a sarkamban vannak, akkor azt is tudják, merre jártam. Az Earl’s Court-i ház nem a saját nevén szerepelt (olyan fedősztorit választottunk, aminek az épület amúgy is megfelel: elit, könyv- ritkaságokat áruló antikvárium), és ez idáig biztonságos volt. Ha viszont az OKNESZ rábukkant, akkor lehet, hogy Harley - lassan ötven éve a kettős ügynököm, a végrehajtóm, a bizalmasom, a barátom - már halott. Ha, akkor... ha, akkor... Ebből a se vége, se hossza logisztikai számítgatásból lett elegem, már persze a havonta esedékes átváltozáson, a vérfarkaslét felbecsülhetetlen mértékű nyűgén kívül. Van annak egy prózai oka, hogy az emberek úgy nyolcvan tájékán feldobják a tappancsukat, éspedig a kimerültség. Első ránézésre szervi elégtelenség, rák vagy agyvérzés a ludas, de igazából arról

13

Glen Duncan

van szó, hogy képtelenek tovább állni a sarat a hétköznapok okokozati rohamában. Ha megkérjük Sheilát, akkor Ront nem kérhetjük meg. Ha most sózott heringet eszem, akkor tea mellé majd pitét. Ezt nagyjából nyolcvan évig lehet elviselni. A sok ha meg az akkor. Az öregkori elbutulás nem más, mint annak a józan beismerése, hogy elég volt ebből. Az arcom kicsípődött és érzékeny volt. A havazás hangszigetelt lemezstúdiójában a legapróbb neszt is tisztán lehetett hallani: valaki kinyit egy doboz sört; egy böffentés; egy összecsukott retikül csattanása. Az út túloldalán három részeg fiatal birkózott egymással hahotázva. Egy skót kockás takaróba burkolózó taxisofőr ácsorgott a járműve nyitott ajtajánál, mobilon panaszkodva valakinek. A Flamingó előtt két kucsmás, hot dogot majszoló kidobó tartotta szemmel a sorban álló, vacogó partiarcokat. Nincs is jobb a fiatalok vérénél és húsánál. Erezni a remény pimasz ízét. Az Átok után úgy villannak be az efféle gondolatok, ahogy egy kamasz srácnak támad a legkínosabb pillanatban merevedése. Átkeltem az úttesten, beálltam a sor végére, buddhistákhoz méltó távolságtartással nyugtáztam az előttem álló három, alulöltözött lány lédús lüktetését, és beütöttem Harley számát a védett mobilon. Harmadik csörgésre felvette. - Valaki a nyomomban van - mondtam. - Tűnj el onnan! Nem biztonságos. Habozás, ahogy azt sejtettem. Részegen szunyókált, kezében a rezgőre állított mobillal. Láttam magam előtt, ahogy gyűrött arccal, elektromosságtól égnek álló hajjal feltápászkodik a kanapéról, és a Gauloise után matat. - Harley, hallod, amit mondok? A ház nem biztonságos. Tűnj el

Az utolsó vérfarkas onnan, és lapulj meg! - Biztos vagy benne? - Biztos. Ne húzd az időt. - Mert úgy értem, azt sem tudják, hogy itt vagy. Holtbiztos. Saját szememmel láttam a legfrissebb jelentéseket. A kurva életbe, a javát én írtam. Jake? A szakadó hóesésben képtelenség lett volna kiszúrni az árnyékomat. Ha látott átmenni az úttesten, akkor behúzódott egy kapualjba. A túloldalon egy sötét hajú, művészien borostás, modellalkatú figura egy ballonkabátban éppen belemerült az SMS-ezésbe, de ha ő követett, akkor vagy tökkelütött, vagy azt akarja, hogy kiszúrjam. Nem láttam más versenyzőket. —Jake? - Igen. Figyelj ide, ne tökölj, Harley! Van hová menned? Hallottam, amint kifújja a levegőt, láttam elernyedni az idősödő, vászonöltönyös sziluettet. Hirtelen tudatosult benne, mit jelentene, ha az OKNESZ lebuktatná. Hetvenévesen már túl öreg volt a meneküléshez. A telefon sosem néma vonalának túlvégéről érzékeltem, ahogy maga elé képzeli a hotelszobákat, a kenőpénzeket, az álneveket, a bizalom halálát. Nem vénnek való élet. - Hát, azt hiszem, át tudok menni az Alapba, már ha senki nem puffant le a Child’s Streetig. - Alapnak az Alapítványt hívták, Harley szatírába illő privát klubját, benne Jeevesre hajazó komornyikokkal és a legexkluzívabb hímrin- gyókkal, felbecsülhetetlen értékű régiségekkel és hipermodern élménytechnológiával, masszőrökkel, egy állandó tarot-kártya-jóssal és egy három Michelin-csillagos séffel. A tagságnak előfeltétele volt a

15

Glen Duncan

vagyon, ám kizárója a hírnév; a hírességeket túl nagy felhajtás övezte, ez a hely pedig arra szolgált, hogy a gazdagok nyugiban vétkezhessenek. Harley szerint alig néhány száz ember tudott a létezéséről. - Mi lenne, ha előbb utánanéznék a dolognak? kérdezte. - Bemegyek az OKNESZ-be, és... - ígérd meg nekem, hogy fogod a fegyvered, és indulsz. Tudta, hogy igazam van, csak nem akarta beismerni. Ilyen felkészületlenül semmiképpen. Elképzeltem, ahogy körbenéz a szobában. Az a sok könyv. Annyi minden ért véget figyelmeztetés nélkül. —Jól van — ment bele. — Picsába. - Hívj, ha a klubba értél. Felmerült bennem, ne vegyem-e hasonlóan igénybe a Flamingót, ha már egyszer ott volt. Egy vadász sem reszkírozná meg, hogy nyilvános helyen üssön rajtam. Az éjszakai bárt kívülről egy jellegtelen, sötét téglafal és egy banki páncélszekrényről kölcsönzött fémajtó alkotta. Az ajtó felett apró, rózsaszín neonflamingó, melyet kizárólag a beavatottak vehetnek észre. A filmváltozatban most bemennék, és kislisszannék a vécé ablakán, vagy megismerkednék egy lánnyal, és belebonyolódnék egy zűrös románcba, hogy aztán az élete árán megmeneküljek. A valóságban bemennék, négy órán át próbálnám kiszúrni az orgyilkost, aztán feladnám, és a végén megint az utcán találnám magam. Otthagytam a várakozókat. Meleg tudatcsóva eredt a nyomomba. Vetettem egy gyors pillantást a ballonkabátos csinifiúra, aki a zsebébe mélyesztette a mobilját, és elindult utánam, de valahogy kételkedtem benne, hogy ő lenne az. Az éter fineszesebb elméről árulkodott. Az órámra sandítottam: 00:16. Legkésőbb fél egykor

Az utolsó vérfarkas elmegy az utolsó metró a Gloucester Roadról. Még ebben a tempóban is elérem. Ha mégsem, akkor kiveszek egy szobát a Cavendishben, és passzolom Madeline-t, bár figyelembe véve, hogy felajánlottam neki, rendeljen a Zetter szobapincérétől, amit csak akar, reggelre nagy eséllyel lenullázza a számlámat. Szinte hallom, mit mond erre egy kívülálló. Ezek nem egy olyan ember kalkulációi, akit bedarált a történelem, aki nem tud már mit befogadni, aki jóllakott, mégis kiüresedett. Jogos. De más tudni, hogy huszonhét nap múlva eljön az emberért a halál, és megint más, hogy bármelyik másodpercben kezet nyújthat. Ezen a helyen emberi alakban gyilkosság áldozatául esni undorító, elhamarkodott és noha igazság mint olyan nem létezik - igazságtalan volna. Meg aztán a sarkamban lévő személy nem lehetett Grainer. Hogy Harleyt idézzem, őlordságának a wulfra fájt a foga, nem az emberre, szó sem lehetett róla, hogy ne a vadászok bajnoka ejtsen el. Arról nem is beszélve, hogy még naplóírói kötelességemnek is eleget kell tennem. Ha itt és most kinyiffantanak, ki fogja elmesélni az elmondhatatlan történetemet? Papírra vetetted életed teljes kórságát, már csak a szív utolsó fekélye, megrontója és múzsája van hátra. Isten odavan, ahogy a jelentés is, ám a csalárd esztétikum attól még szégyent tud hozni rád. Ez mind szép és jó, dünnyögte a bennem élő cinikus - mialatt megálltam egy utcai lámpánál rágyújtani egy újabb Camelre -, hacsak nem a hirtelen támadt, kétségbeesett élni akarásomat igyekszem ezzel választékosán megindokolni. A hangtompítós pisztolyból kilőtt golyó ekkor csapódott öt centire a fejemtől az utcai lámpa betonoszlopába.

17

Glen Duncan

3 Kognitív tömegszerencsétlenség. Egyfelől lefoglalt a tapasztalati tények lajstromba vétele - tompa pukkanás, felszálló por, gellert kapott lövedék -, megerősítendő, hogy valóban rám lőttek, másfelől már túl is léptem az efféle szószaporításon, beiszkolván - igen, a beiszkolván a helyes határozói igenév - egy csődbe ment Bradford & Bingley kapualjának fedezékébe. Ilyen helyzetekben olajozott, 007-es reakciókat akar az ember. Akarni sok mindent lehet. Ehhez képest a vizeletszagú kapualjba húzódva az jutott eszembe, milyen üdítően hirtelen dőltek be a pénzügyi intézmények - köztük a B&B - a nagybetűs Válságban. Egyes bankok és takarékszövetkezetek reklámjai még napokkal, sőt néha hetekkel azután is mentek a tévében, hogy lehúzták a rolót. Sokan nem tudták elhinni a zöld blézeres, fekete keménykalapos, szexuális és pénzügyi hozzáértést ötvöző mosolyú hölgyet nézve, hogy az általa képviselt cég megszűnt létezni. No persze, nem mo st látok ilyet először, hogy készpénznek vett dolgok vesznek oda. Európában voltam, amikor Nietzsche és Darwin közös erővel kukázták Istent, és az Egyesült Államokban, amikor a Wall Street ütött-kopott aktatáskává és elnyűtt cipővé redukálta az amerikai álmot. A különbség az, hogy a jelenlegi világválság éppen egybeesik a személyes válságommal. Megismétlem: egyszerűen elegem van az életből, nem kérek belőle többet (mindkét értelemben). Újabb hangtompítós golyó fúródott tompa puffanással a B&B téglafalába. Ezüstlövedék? Ha nem az, nincs mitől tartanom, de csak úgy tudnám kideríteni, hogy bekapok egyet a mellkasomba, és

Az utolsó vérfarkas vagy feldobom a talpam, vagy nem. (Annyira jellemző a világegyetemre ez az igazságtalanság! Kellett pár nap, hogy elintézzem az elintéznivalóimat, de utána nem akartam tovább élni. Kétszáz év után mit számít még néhány nap? De nem, a világegyetem már csak olyan, hogy évtizedeken át tök méltányos, aztán egyik napról a másikra zéró toleranciát hirdet.) Hasra vágtam magam. A beton állotthúgy-szaga kegyetlen örömet okozott. Lekushadva, apránként előrearaszolva kilestem a kapu mögül. A ballonkabátos szupermodell húsz méterre állt tőlem, háttal nekem. Bal keze a zsebében. Vagy ő lőtt rám, és most öngyilkos célpontot nyújt, ha esetleg viszonozni akarnám a tüzet, vagy máshonnan adták le a lövéseket, akkor meg orvosi esetnek kell lennie, hogy ne rakja össze a képet. A jelenet mintha egy nyolcvanas évekbeli lemezborítóról kelt volna életre: a ballonkabátos sziluett, a hó, a furcsa szögben álló kocsik. Elfogott a kísértés, hogy odakiáltsak neki valamit, de hogy mit, annak csak isten a megmondhatója. Gondolom, becézgető szavakat, elvégre a halál torkában hajlamosak vagyunk elgyengülni a legközelebbi élőlény iránt. Franc tudja, meddig álldogált egy helyben. A nagy pillanatok megnyúlnak, teret engednek az intellektuális távlatoknak... Egy használaton kívüli londoni kapualj egy szempillantás alatt nyilvános vécévé avanzsál, az alantas állati ösztönök egyből lecsapnak, amint a magasabbak máshová figyelnek; a civilizáció manicheista holtponton ragad a fenevaddal... Végül a férfi megfordult, és elindult felém. A falhoz tapadva felálltam, a fejem csak úgy zakatolt a nagy kalkulálásban. Ha puszta kezes harcra kerül a sor, ez a

19

Glen Duncan

marionettbábu három másodpercig sem húzná ellenem, de volt egy sanda gyanúm, hogy más irányt fognak venni az események. A kapualjtól harminc méterre lévő Collingham Road-i kereszteződésig akadt némi fedezék, négy parkoló vagy megfeneklett kocsi az útnak ezen az oldalán, valamint két ósdi telefonfülke a sarkon. Necces. A kapualjban, fegyvertelenül viszont élő céltábla voltam. A jóképű férfi és nemes arcéle félúton járt felém, és újra megtorpant. Egy pillanatig a homlokát ráncolta, mint aki elfelejtette, mit keres itt. Aztán pont, amikor már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mi a faszt akar, bágyatagon előhúzta a zsebéből a bal kezét, kezében pedig egy hangtompítós 44-es kaliberű Magnumot. El nem tudtam képzelni, hogy képes lesz megemelni a böhöm nagy fegyvert, s megcélozni vele. Ehhez képest elmosolyodott vastag, érzéki száj, csillogó fogak és sötét szemfestékkel súlyosbított, keszeg arc -, és lassan, meglepően biztos kézzel rám szegezte a pisztolyt. Mialatt az elme fecserészik, a test a tettek mezejére lép. Reflexből behajlítottam a térdem, hogy rávessem magam (éreztem a farkas hatalmas, haszontalan hátsó fantomlábait, sokra mentem ezzel a remekbeszabott emlékkel); kezem kinyújtva, ujjaim széttárva, az agyam csak löki a rizsát de kár hogy nem láthatom az első krókuszokat és ha van élet a halál után de nincs csak az érzés hogy a szám megtelik sárral és aztán a semmi... A ficsúr keze megrándult - találat érte. Vérpermet csapott fel, ahogy a pisztoly elszánkázott. Előadott egy mókás kis felsikkantósfelszökkenős magánszámot, tett két botorkáló lépést a csuklóját szorongatva, majd térdre rogyott a hóban. Azt vártam volna, hogy

Az utolsó vérfarkas tragikus maszkká torzul az arca; ehelyett megrökönyödött, csalódott képet vágott, bár az is igaz, hogy eltátotta a száját, ami aztán úgy is maradt. Nyálcsík lengett ki inga módra az alsó ajkáról (ezt a jelenséget kisajátította a modern pornográfia), elvékonyodott, lecsöppent. A golyó áthatolt a tenyerén, vagyis csak felszíni ereket sértett fel. A középső ideg átszakítása okozhatott volna esetleg maradandó sérülést, bár korunk nagymenő sebészei azzal is elbánnának. Lehuppant a sarkára, és bambán körülnézett, mint aki elhagyta valahol a kalapját. A Magnumra oda se bagózott, tőle aztán eldobott csikk is lehetett volna. A mesterlövész üzenete világossá vált: ha képes vagyok innen ellőni a barátunk kezét, téged akármikor lelőhettelek volna. Mintha beszélgetés közben halkan odasúgta volna nekem. - Ki vagy te? - kérdeztem az ifjonctól. Nem válaszolt, csak búskomoran, bal karját a testéhez szorítva feltápászkodott. A fájdalom mostanra duzzadt, forró, csillapíthatatlan hústömeggé változtathatta a karját. Vigyázva lehajolt, felvette a Magnumot, visszatette a kabátzsebébe. Aztán se szó, se beszéd, rám sem pillantva hátat fordított, és elvonszolta magát. Nem tartottam valószínűnek, hogy tévesen értelmezném, értékelném a helyzetet, biztosra vettem, hogy egyelőre biztonságban vagyok, de úgy kellett rávennem magam az első néhány lépés megtételére a védett kapualjból. Három után megálltam. Elképzeltem a célkereszt mögül figyelő mesterlövészt, és mert egymás elfogadása valamelyest mindig jóleső érzés, elmosolyodtam. A hátam bizseregni kezdett, várva, mikor szeli át a mögöttem feszülő tiszta, hideg levegőt egy ezüstgolyó. Hálás voltam a hóesés illatáért, habár lefogadtam, hogy

21

Glen Duncan

a ruháim átvették a kapualj orrfacsaró vizeletbűzét. Mentem még négy lépést, ötöt, hatot... tízet. Semmi nem történt. A figyelő szemek melege végig elkísért, de gond nélkül eljutottam a Gloucester Roadig, ahol felszálltam az utolsó metróra Farringdon felé. Harley felhívott, és hagyott egy üzenetet, amíg a metrón voltam. Sértetlenül eljutott az Alapítványba. 4 1965-ről, arról az évről, amikor megmentettem Harley életét, mindig a szexuális szabadosság elterjedése jut az eszembe. A vietnami háború elleni tüntetések összehozták a fiatal srácokat és lányokat, megnyitván a politikai aktivizmusban rejlő erotikus lehetőségeket. Megjelent Mailer tabudöntögető regénye, az Amerikai álom. Brigitte Bardot szerepelt minden amerikai magazin címlapján, Angliában pedig nyilvánosságra hozták, hogy Myra Hindley és lan Brady gyerekek meggyilkolására gerjed. Ha nem is volt teljesen „szabad a vásár”, eseménydús idők voltak. Mindig ezek jutnak róla eszembe, így viszont magam is beleesek a népszerű történelemzanzásító csapdába. Az adatok helytállók, értelmezésük viszont téves. A kortársak képzeletében élő 1965-re igazából 1975-ig várni kellett, és ami azon a bizonyos éjjelen Harleyval történt, az ugyanúgy megtörtént volna abban a tespedt évben is. Ugyanúgy megtörténhetett volna tíz, húsz, harminc évvel később. Ugyanúgy megtörténhetne ma is. Wayland Kovácsműhelye egy ötezer éves megalitikus sírhely az Uffington- völgyben, egy mérföldre keletre Ashbury falujától,

Az utolsó vérfarkas közvetlen délnyugatra a White Horse Hilltől a berkshire-i dombságban. Egy kisebb facsoport mögött bújik meg ötven méterre a Ridgewaytől, a dombsággal párhuzamosan futó mészkőúttól, amit több mint kétszázötvenezer évig taposott (fokozatosan elemelkedve bütykeivel a talajtól) a Homo sapiens. A helyi folklór úgy tartja, aki a sírnál hagyja a lovát, letesz egy érmét a kőpárkányra, és megy egy kört, mire visszatér, Wayland, az ősi angolszász istenek kovácsa megpatkolja a lovat. Nappal sokan felkaptattak a White Horse Hillről, lőttek néhány fotót, körbenéztek, nem emelték fel a hangjukat, hamar elmentek. A kövek csontfagyasztó hideget árasztottak. Éjjelente egy lélek sem járt a környéken. Ide vitték Harleyt megkínozni. Nem lett volna szabad ott lennem. Rácsok mögött lett volna a helyem egy külön erre a célra kialakított tanyaház pincéjében, másfél kilométerrel odébb. (Ó, a mikrotechnológia előtti idők ügyeskedései! A tömlöcömet egy öntöttvas páncélszekrény jelentette, a kulcsot belülről az ajtóra ragasztottam. A páncélszekrény zárva volt, de ütöttem rajta egy lyukat, amin éppen kifért egy ember keze. Egy emberé. Az átváltozás után várnom kellett, amíg visszaváltozom. Mindig a legegyszerűbb megoldások a legjobbak.) Ismétlem, zárt ajtók mögött lett volna a helyem, bebörtönözve és lenyugtatózva, csakhogy az utolsó pillanatban beijedtem. Abban az időszakban minden második teliholdnál öltem csak embert (nem annyira erkölcsi megfontolásból, mint inkább a vadászoktól való félelemből, akik a náci okkultizmus háború utáni nyilvánosságra kerülését követően nyakra-főre toborozták az embereket), az önmegtartóztatás azonban még a barbiturátokkal, a benzodiazepinekkel, a kloroformmal és az éterrel együtt is kész

23

Glen Duncan

kínszenvedés volt. Aznap éjjel megtorpantam a pincelépcső tetején, belegondoltam az előttem álló órákba. Lemegyek, beveszem a gyógyszereket, kis híján belehalok, de túlélem. Még élek, és nem öltem meg senkit. Igen ám. Csakhogy. A csupasz falak, a rácsok, a kőpadló, a vidám, robusztus, ostoba páncélszekrény. A felkelő telihold még a föld alatt is úgy susog, akár Szűz Mária az ágyon, kérlek, kérlek, kérlek, csak dugj m ír meg végre, jó? Összeszorítottam a fogam, magamban elküldtem mindenkit a picsába, sarkon fordultam, és felmentem a lépcsőn... Első gondolatom az volt, hogy rászabadulok a legközelebbi tanyára vagy falura, mint a halál angyala, de hamar letettem róla. Kicsit elszaladt a fantáziámmal a ló az egyhavi nyershús-diéta után. Meg aztán vén csont voltam már. Tökélyre fejlesztettem a tétovázás és halogatás művészetét. Hadd vegye át egy időre az irányítást az Éhség, melegítsen csak be a ragadozó. Feszüljenek meg az izmok, hogy az elme átengedhesse magát az állati örömöknek. Nekiiramodtam, az éjszaka hideg bársonyként simogatott. Átvágtam az Oxford-Didcot vasútvonalon Abingdontól északra, átúsztam a fagyos Temzét, keletnek vettem az irányt a chilterni dombság felé, majdnem egészen a londoni útig. A The Byrdstől a „Mr. Tambourine Man”-t azon a héten taszította le a slágerlisták éléről a Beatles bárgyú „Help!”-je. Egyik dalt sem bírtam kiverni a fejemből, úgy duruzsoltak, mint két lecsaphatatlan légy. Ilyen az Éhség, fog egy jelentéktelen apróságot, és ráolvasást vagy totemet, idegtépő zsolozsmát csinál belőle. Végül aztán öltem és ettem. Checkendonban, a faluszélen egy álmatlanságban szenvedő vén tökfej álldogált a hátsó kertjében sodort cigarettát szívva, bambán bámulva a holdfényben úszó veteményest. Egyet nyögött, amikor

Az utolsó vérfarkas elsodortam, de más hangot nem adott ki. Túlélte a somme-i ütközetet, egy kocsmai verekedésben megölt egy férfit Ostendben, felfedezte az otthoni kertészkedés megnyugtató hatását, a talajból feltörő gumók különös csodáját. Szerelme is volt, réges-régen, egy madárcsontú margate-i teaboltos lány fekete loknikkal, véralvasztó, lawrence-i kényelembe ringatta. Három hónapig randevúztak, és a bevonulása előtti estén hosszú, álomszerű ölelésben egyesültek egy barátjuk e célból szabaddá tett lakásában, nyitott ablaknál, a tenger illatára. Azután jött a háború és a furcsán hétköznapi borzalmak. Óriási játékbabák tartozékaiként heverő végtagok mindenütt. Az ember elveszít dolgokat. Hallja, amint a háta mögött összesúgnak: Megváltozott. A libidója rakoncátlan, csalafinta kópé maradt: egy stósz penészfoltos pornómagazin a karbolsavas kannák mögött a fészerben, megbotránkoztató merevedés a minap az egyik unokájával az ölében, annyi év után még Nell lottyadt, kövér tompora is az ő szégyentelen malmára hajtja a vizet. Isten elmehet a pokolba azok után, amiket én láttam, Jones lerobbantott fejét végiggurulni a lövészárokban, Sterne-t a lábujjaiból lakmározó kukacokkal... A maradványait a vérben úszó káposztásban hagytam. Visszasurrantam a faluból az erdőbe. Undor kerülgetett a lakoma utáni órában, de a sok-sok év alatt abból sem maradt több súlyos, nyájas ölelésnél. Az undorba nem lehet belehalni. A magányba ellenben... Egy órával pirkadat előtt megálltam körülszaglászni Wayland Kovácsműhelyénél. Pedig nem nagyon értem rá nézelődni. A tanyaházig (jelen esetben: az otthonomig) másfél kilométert kellett megtennem, javarészt nyílt terepen. Egész évben fúvó, valhallai

25

Glen Duncan

szélvész tépázta, magasan fekvő vidéken jártam. Alig egy-két fa. Sövény is ritkásan. Sötétben, de legalábbis félhomályban tudok csak észrevétlenül hazaérni. Mindazonáltal itt voltak ezek az életre kelt őstörténeti kövek. Emberbűz ülte meg az ősi energiákat prüszkölő levegőt. Egy Cortina parkolt a közelben. A bőröm párolgott. Áldozatom életének utolsó falatja is leülepedett bennem. A sír bejáratánál - lágy, éjfekete téglalap álló homokkövek között két férfi serénykedett valamin, amit nem tudtam kivenni. Harmadik társuk a fák és az ösvény határánál őrködött. - Terry, miért nincs nálam az a kurva elemlámpa? - sziszegte ez utóbbi. - Koromsötét van, az orromig se látok. Egyből felmértem az erőviszonyokat. A harmincas, társainál úgy tíz évvel idősebb „Terry” volt a főnök. O hordozta a fényt. Az elemlámpa sugara az őrszemre vetült - kisfiús, ártatlan arc gombszemekkel, szőke haj, árnyékoló kéz —, majd nyugtalanító precizitással kanyarodott vissza eredeti tárgyára. - Fartúró - mormolta a Terryhez közelebbi cinkos. - Szerintem élvezi. - Pofozd fel megint - vakkantotta Terry. - Rajta, Buksi, ébresztő! - Hé, buzeráns, csipkedd magad! - Asszem... segíts már, Dez. Terry és Dez kivonszolták a szabadba az áldozatukat. Sovány fiatalember hosszú, ondolált hajjal, magas homlokkal, keskeny csuklóval és bokával. Megkötözték és kipeckelték a száját. Az inge úgy-ahogy még a hátán lógott, de ezt és egy fekete zoknit leszámítva anyaszült meztelen volt. Az oldalán feküdt, nem ájult el, de úgy összeverték, hogy már-már az is meghaladta az erejét, hogy a sérülékeny szervek automatikus védelmében - felhúzza a térdét.

Az utolsó vérfarkas Siessetek! - sziszegte az őrszem. - Mindjárt felkel a nap, bazmeg. - Az előbb a koromsötét miatt nyavalygott - jegyezte meg Terry most meg már a nappal van baja. - Kussolj már, Georgie, a kurva istenedet! - förmedt a társára Dez. Meghúzott egy üveg Haiget, átpasszolta Terrynek. Terry ivott egy kortyot, meglocsolta az áldozat fejét, majd arcon rúgta. Tettével elfordíthatott valami kapcsolót Dez fejében, aki azon nyomban odaugrott a fiatalemberhez, és legalább fél tucatszor belerúgott a gyomrába és a bordái közé. Dez dióhéjban: ha Terry megivott egy korsó sört, Dez hat korsóval döntött le, de így sem lett belőle Terry. A földön fekvő férfi hörgő, állatias hangot hallatott, nem könyörgőleg, nem is tiltakozásul, csupán egy ködkürt elkeseredésével. Dez leköpte. Kelletlenül ráállt néhány másodpercig az arcára, egyensúlyozott, lelépett. Terry a kabátjába nyúlt, és előhúzott egy fűrészfogas pengéjű, tizenkét centis kést. - Nos - mondta, mint egy családfő a jól sikerült vasárnapi ebéd után, tudjuk, hová szereti kapni, nemde? Nevezzük esztétikai döntésnek. A művelt szadizmus eleganciája dicséretre méltó, de ezt a kusza, zavaros kegyetlenkedést személyes sértésnek vettem. Dez és Georgie fejében legalább motoszkált néhány szentimentális gondolat: munkásszolidaritás; a királynő; család; anya; meló; a fenséges szigetország. Meccsnézés közben e két angol pali teli torokból üvöltött a lelátóról, karjuk a magasban, könnyek a szemükben. Terry összetettebb személyiség volt, ugyanakkor hiányzott belőle a bátorság és a jövőkép, amivel kinyílhatott volna a világ felé. A fantáziája csakis befelé irányult. Megjelent előttem egy bizarr kép, ahogy a vécén ülve lekonyul az egész arca, úgy el van merülve a saját kis terveiben... aztán -

27

Glen Duncan

mozgásba lendültem. Mint a villám. Röhejesen gyorsabb voltam náluk. Georgie halott volt, mielőtt a másik kettő észrevette volna. Kitéptem a torkát (tök feleslegesen, mivel addigra már kitört a nyaka), és nyelőcsöve nagy részét bal kezemben szorongatva megindultam Terry és Dez felé. Mit lehet mondani? Ami engem illet, én csak örültem neki, hogy nem kell tovább néznem ezt az ócska színdarabot. Dez el akart szaladni. Terry lassított felvételben lehuppant, a szája tátva maradt, aztán kocsonyás lábakkal megpróbált felállni. Kiharaptam egy falatot Dez rekeszizmából, amíg az élet elszállt belőle, lenyeltem, belém villant egy macskaköves utcasarok és egy átlagos szőke nő ázott, értetlen arca — de megálltam. Már degeszre ettem magam. Nekem elhihetik, aki egy életet burkol be, az jóllakik vele. Terry úgy figyelte az eseményeket, mint aki az után sem tud ellazulni a meglepetésbulin, hogy „meglepetés!”-t kiáltva mindenki előugrott. Annyit viszont mondott, amikor megálltam fölötte, magam után húzva Dez meleg kolbászbeleit, hogy kérem. Kérem. Harley, az áldozatuk eközben arrébb kúszott néhány méterrel, és ott megdermedt. Leguggoltam mellé. Eljutott a rettegés nyugalomra emlékeztető szintjére. Nagyon óvatosan kivettem a pecket a szájából, és ujjamat, förtelmes hibrid ujjamat - pssssszt - a szájához nyomtam. Bólintott, vagy halálra váltan megborzongott, mindenesetre meg sem nyikkant. A sír bejáratánál megtaláltam a nadrágját, odavittem hozzá. Arca teljesen eldeformálódott a csillogó duzzanatoktól. Bal szeme feldagadt, mint egy szilva, ki sem tudta nyitni. Jobb szemét igyekezett rajtam tartani. A keze eloldozásával fárasztóan sokáig elbíbelődtem az én kezeimmel. Három törött ujjával kába, beidegződött mozdulatokkal nyúlt a nadrágjáért. Nem

Az utolsó vérfarkas mertem segíteni. Az őrület határán egyensúlyozott. A hátsó lábaimra ereszkedtem néhány méterrel arrébb. Eszembe jutott, hogy nem igazán gondoltam végig, mihez kezdjek a támadói kiiktatása után. Ha elrohan, elsétál vagy elvonszolja magát, gondolom, elengedtem volna, bár akkor azonnal menekülőre kellett volna fognom (régen rossz volt, hogy a saját küszöböm előtt gyilkoltam), de nem tette egyiket sem. Talpra kecmergett, három-négy lépést botorkált, aztán eszméletét vesztve összeesett. Az ég alapján még fél óra lehetett virradatig. Nem csináltam nagy felfordulást, már a körülményekhez képest persze. Gyorsan berámoltam a hullákat és a beleket a Cortinába. Dez ingujjából lett a gyutacs, amit egy gallyal a benzintartályba tömködtem. A szeszélyes világegyetem nagy kegyesen megkönnyítette a dolgom egy Terry zsebében talált rozsdamentes acél öngyújtóval. Felkaptam Harleyt, átvetettem a vállamon, meggyújtottam az ingujjat, és elrohantam. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. 5 A Zetter előteréből felhívtam Harleyt. Nincsenek a nyomomban - jelentette. - Most hívott Farrell. Nem tudták, hogy itt vagy. Nem téged követtek, hanem a másik pasast. Nem is a londoni egység volt, hanem egy francia. Most otthon lehetnék az ágyamban, remélem, nem kell magyaráznom. A ficsúrt, Paul Cloquet-t egy hónapja figyeltette az OKNESZ párizsi részlege. - Semmi komoly — mesélte Harley. — Túl sokszor téblábolt rossz

29

Glen Duncan

helyen. Meg elvileg viszonya volt Jacqueline Delonnal. — Jacqueline Delon a Delon médiakonglomerátum örököse, egyúttal megszállott okkultista, és nincs ki mind a négy kereke. Egyszer élőben is láttam tíz éve, ahogy elhagyja a dubaji Burdzs al-Arab szállodát. Akkoriban a harmincas évei közepén járhatott: karcsú, makulátlan sminkű, szűk zöld ruhát és hatalmas napszemüveget viselő vöröske, kinek vékony ajkain a látszatderültség unatkozó lelket leplezett. Csábító, eszpresszóillatú leheletet képzeltem hozzá enyhe székrekedéssel, meg freudi hernyóktól hemzsegő pszichés korlátoltságot. Apja, aki annak idején fuvarozással kezdte keresni a kenyerét, sade-i szinten züllött alak hírében állott. A lánya állítólag nemcsak a vagyonát, hanem az ízlését is örökölte tőle. - A francia ügynöknek semmi keresnivalója nem volt Angliában folytatta Harley. - Úgy volt, hogy bejelentkezik, és Portsmouthtól átadja az ügyet. De hát ismered a franciákat. Azt hiszik, mind inkompetens puhapöcsök vagyunk. - Úgy érted, mindenki más is? - Röhög a vakbelem. Na mindegy, gőzöm sincs, hogyan, de kiderült, hogy Cloquet Párizs óta figyel téged, és idáig követett. Gondolta, egy nagy skalppal komoly hírnévre tehet szert. Szerintem nem vették fel az OKNESZ-hez, és emiatt avoine van a seggében. A francia ügynök utánajött, és így sikerült közvetve rád bukkannia. - Ki van zárva - mondtam. - Ha ez a baromarcú követett volna Párizsban, arról tudnék. Nem valami nagy lángész. - Csakugyan? - Csakugyan. Jégkockák csörögtek egy pohárban. Harley szürcsölt, nyelt. A Zetter előtere meleg, tompa fénnyel ölelt körbe. A nyitva tartó bár

Az utolsó vérfarkas duruzsolása és csilingelése lenyugtatta az idegeimet. Két vasalt blúzos fiatal nő dolgozott a recepción. Amikor besétáltam, úgy mosolyogtak rám, mintha kellemes, kéjes meglepetést okoztam volna érkezésemmel. A civilizációnak az a rendeltetése, hogy az ember kivehessen egy szobát egy elegáns hotelban. - Hát, valahogy mégis sikerült neki, Jacob, erre mérget vehetsz. Az előbb beszéltem Farrellel a központból. A francia ügynök azonosított, és megkésve bár, de beszólt hozzánk. Hidd el nekem, az OKNESZ tudja, hogy itt vagy, de csak tíz perce. Harley nem győzött meg, de hallottam a hangján, hogy kimerült, és nem akartam tovább tetézni az aggodalmát. Igaz, ami igaz, eléggé el voltam havazva Párizsban. Az egyik cégem részt vett egy nagyszabású felvásárlási akcióban, és az én ízlésemnek túlságosan sokszor érintkeztem a közvetítőimmel. Éppenséggel előfordulhat, tételeztem fel, hogy talán, csak talán, amíg ügyesbajos dolgaimon járt az eszem, nem szúrtam ki valakit, még azt a magnumos tökfilkót sem. A fegyverből származó golyók egyébként, mint azt Harley is megerősítette, színtiszta mexikói ezüstből készültek. Bárki is volt Cloquet, tudta, miféle vadat üldöz. - Most egy darabig nyilván nem lenne szabad találkoznunk vetette fel Harley. - Meddig? Huszonhét nap múlva halott leszek. Néma csend a vonal túlvégén. Bűntudat ezen a végén. - Már nem bízol bennem, Jake? - Ne haragudj. Felejtsd el. - Nem hibáztatlak. Szánalmas, magas vérnyomású, viszketeg seggű, kivénhedt buzi vagyok. Rég keresnünk kellett volna neked valaki fiatalabbat. Valakit, aki...

31

Glen Duncan

Hagyjuk, Haris, jó? - Megint csend. Lehet, hogy Harley sírt. A prosztataműtéte óta hajlamosabb volt érzelmi kiborulásokra. Ami azt illeti, tényleg keresnünk kellett volna valakit, jobban mondva, senkit, az elmúlt bő száz évben ugyanis nem igényeltem emberi familiárist. Az igazság az, hogy eleve nem lett volna szabad magam mellé vennem Harleyt, ám aznap éjjel, amikor kiszipolyozandó adósommá tettem, mélységesen magányos korszakomat éltem. Most, hallván, ahogy szipog egyet, és iszik egy jó nagy kortyot, arra gondoltam: ez vagyok én. Jelenkori bosszúságaim oka a múltbéli gyengeségekben keresendő. Elég. Jöjjön, aminek jönnie kell. - Ne is törődj velem. Csak felhúzott ez a barom, aki követett. Harley megköszörülte a torkát. Néha ennek a hangnak a hallatán, vagy azt látva, ahogy egy savanyúságos üveg kinyitásával szenved, esetleg a zsebeit tapogatja, mert nem találja a homlokán lévő szemüveget, megszakad a szívem. De mi az, hogy szívfájdalom? Egy érzés. Az érzésekből pedig elegem van, még ha nekik nincs is elegük belőlem. - Nos, ma este már semmi értelme elhagynod a Zettert - mondta. Úgyis tudják, hogy ott vagy. Mi lenne, ha holnap reggel felhívnál, hátha dugás utánra megjön az eszed? - Na, vajon mi lenne? Újabb szünet. Ezekben a hallgatásokban érezni lehetett a bennszegett „szeretlek” szót. - Ma este ki a soros? — kérdezte. — Ugye nem a szilikoncsöcsű? - Az Kátya - javítottam ki. - A mostani Madeline. Semmi szilikon. Száz százalékig természetes. -

Az utolsó vérfarkas

6 Egy vámpír egyszer úgy fogalmazott: „A halhatatlanok és vérfarkasok közti nagy aszimmetria (a nyilvánvaló esztétikai aszimmetria mellett) abban áll, hogy míg a vámpírokat nemesíti az átváltozás, a vérfarkasokat lealacsonyítja. A vámpírlét árnyaltabb elmével és kifinomultabb ízléssel jár; az én kitárja szűkös garzonlakásának ajtaját, és újabb épületszárnyakat lel mögötte. A személyiség határtalanul kitágul. A vámpírok jussa a halhatatlanság, óriási fizikai erő, a hipnotizálás képessége, repülni tudás, lelki nagyság és érzelmi mélység. A vérfarkas diszlexiás lesz, és folyton feláll a farka. Nem is érdemes összehasonlítgatni a kettőt... ” Kivonatolva: A vérfarkasok kúrhatnak, mi meg nem. Nem vagyok ugyan nőgyűlölő, de csak olyan nőkkel fekszem le, akiket nem kedvelek. Ez az egyetlen érzelmi alternatíva, de ettől még nem lesz könnyebb. Nem azért, mert az ellenszenv csökkenti a nemi vágyat (éppen ellenkezőleg, mint azt modern eszünkkel tudjuk, elfogadjuk), hanem mert nálam nem tart sokáig az ellenszenv, különösen prostik esetében, akik mindent elkövetnek azért, hogy megkedveltessék magukat. A mai nagyvárosi konzumhölgyek közül igen sokan végzetesen szimpatikusak. Tavaly béreltem egy huszonkilenc éves argentin lányt, Victoriát, akinek a lelke a találkozásunk első pillanatában megszólított a maga okkult nyelvén. Orális, vaginális és anális szexre került sor (ebben a sorrendben; ismétlem, nem vagyok nőgyűlölő) hat óra leforgása alatt (3600 font), utána meg elmentünk vásárolni a Borough Marketbe, és megreggeliztünk a Temze partján. A Hungerford hídon kéz a kézben ballagtunk át, a szél belekapott fekete hajába,

33

Glen Duncan

odafordult hozzám, várva az elmaradhatatlan csókot, epekedve képzelte el közös jövőnket, nekem is baromira bejött a csaj, aztán azt kérdezte: „Ebből még bajok lesznek, ugye?” Úgyhogy miután taxiba vágtam az Enbankmenten, felhívtam az ügynökséget, és közöltem velük, hogy soha többet ne küldjék ki hozzám. Ha egyszer ennyire szerethetőek, akkor miért ragadok le a prostiknál? Miért nem válogatok a neonáci nőszemélyek közül, miért nem túrom fel a pedofil anyukák nyilvántartását? Van egy mély és egy felszínes magyarázat. A mélyre később majd visszatérek. A felszíneset most is elmondhatom. Röviden és velősen, a prostituáltaknak nem kell kívánniuk engem. Nem tartom magam csúnya embernek (sem vérfarkasnak, amennyire a Harley által kicsempészett OKNESZ- akták mopszlifejű hájpacnijaiból meg tudom ítélni), de azért messze vagyok attól, hogy készpénznek vehessem a nők vonzalmát Nem várhatok addig, amíg valakinek megtetszem. Időigényes. Túl melós. Maradnak hát a hivatásos örömlányok, akiknél a terapeutákhoz és a zsoldosokhoz hasonlóan (vidáman fityiszt mutatva Lennonnak és McCartneynak) allyou need is mmey. csak a kápé kell. A hókabőrű, zöld szemű, egyenes szőke hajú, zömök felsőtestű, ágaskodó, huncut mellű Madeline öntömjénező, hiú, anyagias, csak úgy ontja a pletykalapok magvas igazságait, és folyékonyan beszél sablonul. Neki már nem lehet újat mutatni, megtelt a fotóalbuma. Hol bepöccen, hol bepunnyad. Neki a kintornás kell, nem a majma. Ha meggyulladsz, nem pisil le. Amis poshadó nyelvi leleményei képezik az ő lingua francáját. A telefonban úgy köszön el, mmpáá. Ezek még a spirituális deficitjénél is hatékonyabban fűtik a vele szemben érzett ellenszenvemet, de nem fogok örökké így érezni.

Az utolsó vérfarkas Még egy hónap, és meglátom benne az összezavarodott gyermeket, a szerelem hajdani szövetében tátongó lyukakat és gyűrődéseket. Odaadón Szerető, már-már Perverz Apuka, hervadó, őrülten Féltékeny Anyuka. Na, ezért olyan nyűgös dolog sokáig élni, sokat látni: átüt a bőrön az életrajz, a sok-sok enyhítő előzmény. Az emberekben nyüzsögnek a velük kapcsolatos infók, nekem meg belefájdul a fejem az érdeklődésbe. Aminek persze semmi értelme, mert ha belegondolunk, ők elsősorban táplálékok. Madeline a Zetter tetőtéri luxuslakosztályán várt, ámbár úgy festett, mint aki az imént szedte rendbe magát egy gyors menet után. Az én kontómra, mivelhogy egész éjszakára lefoglaltam a szobát. -Hali! - üdvözölt. Felemelte a poharát, lenémította a tévét, felöltötte behízelgő csillogását. A nagy plasztikai átalakítás ment a tévében. Egy nőnek éppen lecsapolták a zsírt a hasáról, hogy a seggébe tömjék. — Fogd csak meg! — nyújtottam ki összefagyott kezem. — Megfogjam vele valamidet? Madeline francia manikűrös keze meleg volt, bekente krémmel, és még a nedves ujjbegyek is a tranzakciós szex ígéretét hordozták. - Csak ha szereted a kórházi kaját, cicám - felelte. - Kérsz pezsgőt? Vagy valamit a minibárból? - Még nem. Előbb lemosom magamról a világ porát. Nézd végig a műsorod! Rendelj, amit csak akarsz! Három perc a zuhany alatt, és totál kiengedtem, aztán hagytam, hogy a forró vízsugarak ledögönyözzék a farkas maradékát a vállamról. Megszokásból menekülési stratégiákon és az OKNESZ vakfoltjain kattogott az agyam (Közel-Kelet, Kongói Demokratikus Köztársaság, Szudán, Zimbabwe, a legvidámabb úti célok), svájci bankszámlákon, időzáras cellákon, hamis útleveleken, titkos

35

Glen Duncan

fegyverraktárakon, csempészkamionokon - ám a háttérben mintha a saját hangomat hallottam volna: Hiszen ezt akartad. Állj le. Békélj meg. Jöjjön, aminek jönnie kell. A gondolataim persze hamar elkalandoztak. Tíz napja dugtam meg utoljára Madeline-t. Tíz nap alatt az én fajtámnak pattanásig feszülnek az idegei. Az Átok alatt minden vágyunk meghágni egy nőstényt (már a heteróknak; természetesen léteznek meleg vérfarkasok is... nehéz megállni, hogy ne hívjam őket „farkaltembereknek”), míg az Átok után azért hág magasra a normál libidónk, mert be vagyunk feszülve, amiért nem hágtunk meg egy nőstényt. Rosszak az arányok. A nők közül mindig is kevesebben fertőződtek meg, az OKNESZ számításai szerint ezer hímre egy nőstény jutott. Gondolhatják, milyen gyakran futni össze velük. Még eggyel sem találkoztam. A Buffy-ban biztos lenne ordasoknak fenntartott társkereső bár vagy ügynökség. A való világban nem ez a helyzet. Az internet sem a barátunk: az OKNESZ annyi honlapot rakott fel a lebuktatásunkra (elég csak a rossz emlékű verfarkasorgia.comra gondolni, amellyel csaknem száz rémet - egytől egyig hímeket; nőstények, ha voltak még egyáltalán, nem regisztráltak — vadásztak le cirka egy hónap alatt, még a kilencvenes évek közepén), hogy senki sem vállalta a kockázatot. Hosszú ideig tartotta magát a nők alacsony mértékű fertőzöttségének romantikus indoklása: eszerint ha valakinek méhe van, az olyan gyengéddé teszi, hogy képtelen elviselni a likantrópszív kegyetlenségét. A nőstény vérfarkasok, hangoztatták a korlátolt hímsoviniszták, minden bizonnyal tömegesen követnek el öngyilkosságot. Az első holdtöltekor átváltoznak, felfalják valamelyik szerettüket, s addig mardossa őket a bűntudat, amíg

Az utolsó vérfarkas elsurrannak egy csendes helyre, és bekapnak egy ezüst fülbevalót. Égészen elképesztő, milyen sokáig fennmaradt ez a tévhit a gyengébbik nemről, főleg annak tükrében, hogy a történelemben számos példa bizonyítja az ellenkezőjét, de a huszadik század (évekkel azelőtt, hogy Myra és az Abu Ghraib-i csajok letették volna a maguk két fillérét) egyszer s mindenkorra megcáfolta a dolgot. Most már tudjuk: ha a nők nem kapják el a vérfarkaskórt, az nem azért van, mert a lányok angyalok. Akárhogy is, sosem szaladgált elég nőstény a világon. A világegyetem egyik nagy szexuális tragédiája. S egyben az egyik nagy szexuális bohózata, ez a felspannolt bujaság ugyanis nem tölt be semmiféle evolúciós szerepet. A vérfarkasok nem szexuális úton szaporodnak. Az ordaslányok pete nélküliek, az ordasfiúk spermája meg életképtelen. Aki nem szült gyereket a harapás előtt, már nem is fog, szokjon hozzá a gondolathoz. A likantrópok fertőzéssel szaporodnak: éld túl a harapást, és megkapod az Átkot. Most jön a bibi, a lejárt lemez, a szakállas szalagcím: egy ideje senki nem éli túl a harapást. Az OKNESZ szerint ennek már legalább száz éve. A szétmarcangolt áldozatok tizenkét óra leforgása alatt meghalnak. Nem tudni, miért. Engem 1842-ben haraptak meg, és valószínűleg én változtam utoljára vérfarkassá. Az OKNESZ a tudományos kételytől megrészegülten összefogdosott egy rakás vérfarkast, hogy áldozatokat bocsásson a rendelkezésükre — az átörökítés azonban kudarcba fulladt. Az utóbbi száz évben a faj az OKNESZ fanatikus irtó hadjáratával vagy a nélkül, de a kihalás felé robogott. A Nagy Világkiállítás évére alig háromezren maradtunk. Viktória királynő halálakor a számunk kétezer-ötszáz alá esett. Az első holdraszállás

37

Glen Duncan

idején pedig 793 nevet tartalmazott a lista. Az OKNESZ berkein belül a vadászokon röhögött mindenki: a srácok, akik olyan jól végezték a munkájukat, hogy a végén munka nélkül maradtak. Évről évre apadt a támogatásuk. Melankolikus köntösbe öltözött a világ. Te leszel Grainer hattyúdala, mondta Harley. Kései remekműve. Elzártam a zuhanyt. Kéjmámorban úsztam a forróságban, Madeline lüktető teste csak rám várt. Először jó keményen bevágom, allegro, hogy oldjam a feszültséget és lenyugodjak, aztán jöhet a második, harmadik és negyedik tétel, adagio, ritardando, grave. Heves vágy és heveny unalom egy kalap alatt. Teszem a dolgom, mint a betegesen elhízottak, akik üveges tekintettel, teljes lemondással, ütemesen rágják végig magukat a tonnányi csokoládén és sült csirkén. Azt várom már, mikor purcan ki a libidóm. Minden másba beleuntam, ebbe miért ne unnék bele? Na, erre várhatok. Közösülés előtt vetettem egy pillantást a tükörképemre, a lehangolóan ismerős, nyugodt, sötét szempárra (akárhányszor meglátom magam, manapság mindig arra gondolok: jaj, Jacob, tégy magadnak egy szívességet, és hagyd abba), aztán csatlakoztam Madeline-hez az ágyban. Kérésemre kikapcsolta a tévét, a hátára gördült, széttárta fehér harisnyás lábát, és rabszolgalányosan a feje fölé emelte a kezét. Úgy tizenöt másodpercig megadással tűrte az egyre fájóbb felismerést, hogy nem lesz merevedésem, miközben minden tőle telhetőt megtett, hogy felizgasson. Ernyedt dákóm végül olyannyira megmakacsolta magát, hogy feladtam a küzdelmet. - Röhejesen fog hangozni - szólaltam meg -, de történelmet írtunk. Ez még soha nem fordult elő velem. Szakmai önérzete láthatóan csorbát szenvedett, és elég rosszul

Az utolsó vérfarkas palástolta. Egy szárnyaszegett sóhajt követően hátrasöpörte szőke haját a válláról, és azt mondta: - Megpróbáljuk máshogy? Most már hivatalos. Te vagy az utolsó. Sajnálom. A késleltetett sokknak nem véletlenül ez a neve. Amíg fölébe nem kerültem Madeline-nek, boldog tudatlanságban lebegtem, vagyis nem vettem tudomásul a dolgot, esetleg tudomásul vettem, de ezzel egy időben el is vetettem. Aztán a derekára helyeztem a kezem, a mellbimbói a mellkasomnak nyomódtak, és lágy, forró lehelete a maga rejtélyes módján visszarántott nehéz, émelygő testembe. Mintha figyelmen kívül hagytam volna egy árnyékot a látásom perifériáján, hogy aztán odafordulva egy háromszáz méter magas, felém tartó szökőárral találjam szembe magam. Te vagy az utolsó. - Talán majd később - mondtam. - Mellesleg nem a te hibád. Madeline elfintorodott a nevetséges feltételezésre, és vetett egy pillantást az éjjel-nappal vele tartó, láthatatlan dokumentumfilmesre. Madeline beképzeltsége a kínos pillanatokból kamerának szánt, döbbent hitetlenkedést képes teremteni. Izé, nem mondod?! Lejjebb csúsztam, hogy a fejemet a combján pihentessem, és beszívtam meleg, fiatal, Dior Addicttal koszorúzott pinájának illatát. Mielőtt felhagytam volna a töketlenkedéssel, utoljára még megjelent előttem a pilótadzsekis El- lis, amint a magasba emeli Wolfgang ormótlan, levágott farkasfejét, az egyik vadászkollégája pedig megörökíti az egészet az OKNESZ archívuma számára. - Mit szólnál, ha én masszíroználak meg téged? — kérdeztem. Ha

39

Glen Duncan

Hollywoodban lennénk, most busás borravalóval kifizetném és elküldeném, hogy rákészüljek egy hősies, magányos borongással töltött estére. A fakó snittekből álló jelenetben a vizenyős szemű Pacino játszana delejes minimalizmussal: az ablakból nézné a várost, szájában cigaretta égne, mellette üveg, pohár, a rezignált bölcsességgel fogadott halál és bánat kisimítaná arcvonásait. Csakhogy nem Hollywoodban voltunk. Belegondoltam, hogy egész éjjel egyedül maradok, és buzogni kezdett bennem az adrenalin, csak éppen nem a jóféle. A tagadás második stádiumába léptem. Jobb bele sem gondolni. Lehúztam Madeline-ről a harisnyát. -Jólesik? - kérdeztem egy kicsivel később. Lekapcsoltam a villanyt, de a redőnyt nem húztam le. Változatlanul havazott. A sárgásszürke ég és a fehér háztetőrengeteg holdfényes derengése megcsillant Madeline fülbevalóin és olajos bőrén. Két kézben fogtam a bal lábát, és gyengéden dolgoztam rajta. - Mmm - búgta. - Kéjes. Némán masszíroztam, csak egy-egy kósza nyögés törte meg néha a csendet. Biztosra vettem, hogy ha abbahagynám, nem bírnám kordában tartani vitustáncot járó energiáimat. Eszembe jutott, milyen fáradtan csengett Harley hangja a telefonban, de most máshogy értelmeztem. Ez volt az első jele, hogy hajlandó lesz elengedni. A halálom minden bizonnyal szembesíti a saját múltjával, mindazokkal a borzalmakkal, amiket segített eltussolni, ugyanakkor meg is könnyebbülne utána. Nyugdíjba mehet az OKNESZ-től. A maga útját járhatja. Mindennap legyűr majd a torkán egy keveset abból, akivé vált, hátha megéri, hogy egyszer az utolsó gusztustalan falatot is megemészti. Ha más nem, talál egy meleg helyet, ahol elüldögélhet szalmakalapban, csupasz lábát a

Az utolsó vérfarkas homokba temetve, és hallgathatja, mit üzen neki az üresség. Altruista érv kell a halálra? Parancsoljanak! - Mesélj még nekem valami vérfarkasosat - susogta Madeline. Már vagy egy órája dögönyöztem, és nem kellett attól tartanom, hogy feltámad a lelkiismerete: nincs a világon olyan jótétemény vagy gyönyör, amiben ne merülne el ellentmondást nem tűrően, végtére születésénél fogva megilleti. Felőle kényeztethettem volna egész éjjel, egész évben, élete végéig. Az az igazság, hogy nem valami jó prosti. - Azt hittem, alszol. - Mesélj arról, milyen volt először megölni valakit. Valami vérfarkasosat. Maddynek ez is csak egy az ügyfelek furcsa hóbortjai közül, azzal a kivétellel, hogy totál rá van kattanva. Na tessék, még a posztminden világban sem tudnak leszokni az emberek a történetekről. Homérosz nevet utoljára. - Bájos kislány az ágyban fekve esti mesét hallgat a sötétben szavaltam. - Csakhogy a lány meztelen, a mesélő pedig fogdossa közben. Madeline egy darabig hallgatott, majd annyit mondott: - Tessék? - Nem fontos. A kornak megfelelő objektív korrelatív megoldást kerestem. Mindegy. Az első áldozatomat 1842. augusztus 14-én öltem meg. Harmincnégy éves voltam. - 1842... vagyis akkor... - Márciusban töltöm be a kétszázegyedik életévem. - Egész jól tartod magad. - Az emberi test a harapás után nem változik tovább. A vérfarkas lesz reumás meg szürke hályogos.

41

Glen Duncan

Ezzel szerepelhetnél a tévében. - Mesélj arról, milyen volt először megölni valakit. A szörnyeteg és az ember élete egyaránt arról szól, hogy egyre kevésbé lepődünk meg azon, mennyi mindent képesek vagyunk megbocsátani förtelmes lelkünknek. Vannak azonban kivételek, viszolyogtató kakukktojások, nem operálható tumorok... - Egy hónappal az első áldozatom elejtése előtt - fogtam bele a történetbe - kirándulni mentem Snowdoniába egy barátommal, az akkori legjobb barátommal, Charles Brooke-kal. Mint említettem, 1842-t írtunk. Szomszédos oxfordshire-i uradalmak tehetős, művelt földbirtokosai voltunk, vagyis ugyanúgy vágtunk neki ennek az útnak is, mint az életnek. A világ a lábaink előtt hevert, kedvünket nem szeghette semmi. Charles nősülni szándékozott szeptemberben. Előző nyáron komoly felzúdulást keltettem szűk kis környezetemben, amikor feleségül vettem egy nincstelen, harmincéves amerikai nőt, akivel Svájcban estem szerelembe. - Mit kerestél Svájcban? - Charlesszal bejártuk Európát. De nem úgy, mint a kísértet. - Micsoda? - Európába menni, megtekinteni a főbb nevezetességeket, ez volt akkoriban a divat. Arabella a nagynénjével utazgatott, aki egy házsártos, vén szipir- tyó volt, ám az egyetlen anyagi támasza. Lausanne-ban ismerkedtünk meg a Metropole Hotelban. Szerelem volt első látásra. - Finoman megcirógattam hüvelykujammal Madeline ánuszának nedves redőit. Egy Los Angeles-i fotóstól nemrég azt hallottam, hogy a segglyuk felett eljárt az idő. Minden felett eljár az idő. Az ember sorra rukkol elő a legvadabb ötletekkel. Na, ezt biztos nem fogja bevállalni egy csaj sem. Ez majd végre -

Az utolsó vérfarkas kikészíti őket. De a lányok azt is bevállalják, kész vannak tőle. Elszomorító. - Megtetszett odalent valami? - kérdezte Madeline, és felemelte a csípőjét. Elhúztam a hüvelykujjam, és folytattam a masszírozást. - Nem, csak most ez tűnt ildomosnak. Ha már „szerelem”. Leengedte a csípőjét, belenyúlt a jegesvödörbe, és meglötyögtette a pezsgősüveget, maradt-e még az áporodott italból. - 0 - mondta, nemigen foglalkozva az „ildomos” szó jelentésével. Tőlem aztán. - Charlesszal egy erdei tisztáson ütöttünk tábort, néhány kilométerre a Snowdon lábától. Fenyő és nyírfa, ezüstös holdfényben csillámló kis patak. És persze telihold. - Akkor az tényleg igaz? A telihold? A nászéjszakánkon Arabellával az ablakhoz hurcoltuk a lepedőket, hogy ránk süssön a hold sugara. Látni akarom a bőrödön. - Igen, tényleg igaz — feleltem. - Ostoba módon azt hittük, vége szakad, amikor űrhajósok léptek a felszínére ’69-ben. Az egész faj depresszióba esett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Armstrong kis lépésével semmi nem változott a vérfarkasok számára, bármilyen nagy ugrás volt az emberiségnek. - Ne kalandozz el! - kérlelt Madeline. - Mindig ezt csinálod. Elkalandozol, aztán nem találsz vissza. Idegbajt kapok tőle. - Még szép, hogy idegbajt kapsz tőle - mondtam. - Ne haragudj. Saját korod gyermeke vagy. Neked a történet kell. Egyedül a történet. Ám legyen! Visszatérve, Charlesszal tüzet gyújtottunk, és felállítottuk a sátrat. Tiszta volt az ég, de nem fáztunk. Jóízűen megvacsoráztunk, sózott marhaszeletet ettünk szilvalekvárral,

43

Glen Duncan

kenyérrel, sajttal. Gőzölgő kávét ittunk rá, aztán közösen a fenekére néztünk egy brandys kulacsnak. Emlékszem, milyen felszabadító hatással volt rám a hold és a csillagok, az erdő és a víz ősi szellemei, kebelbarátom társasága. Sok-sok kilométerre lévő otthonomból egy gyönyörű, gyengéd, izgalmas nő sugározta felém szeretetét és vágyakozását. Korábban azt mondtam, a világ a lábaim előtt hevert, ugye? Általában így is éreztem, de akadtak pillanatok, amikor szerényen fejet hajtottam jó szerencsém előtt. - Hogy csinálod amúgy? - Már mit? - Azt, hogy így beszélsz. Mint egy tévés szereplő. Időközben elállt a havazás. A modern keleti kényelem visszataszító kuckójába vackolódtunk be. Ebben az új, mozdulatlan, sci-fibe illő fényben akár másik bolygón is lehettünk volna. A naplók egy manhattani páncélfiókban csücsülnek. Kivéve ezt a mostanit. A legutolsót. Az elmondhatatlan történetet. Harley tudja a kódot, adtam neki pótkulcsot és meghatalmazást. - Gyakorlat teszi a mestert - válaszoltam. - Túl sok a szabadidőm. Folytathatom? -Jól van, bocs, folytasd csak. Nálad volt a brandy, és mittudomén, szabad voltál. - Charlesnak hamar a fejébe szállt az alkohol, és eleve fáradt is volt. Aznap sok kilométert gyalogoltunk. Nem sokkal éjfél után nyugovóra tért a sátorban, és pár perc múlva édesdeden horkolt. — Félrehúztam a haját, és scapulától occipitális csontig nyomkodni kezdtem a trapeziusait. Az anatómiai latin megnevezés olyan barát, aki nem ítél el, amiért embereket tépsz szét és falsz fel. - Míg Charles aludt, én a tűz mellett üldögéltem, és Arabellán járt

Az utolsó vérfarkas az eszem. Úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Mindketten elvesztettük a szüzességünket, mire találkoztunk, de a hálószobatitkokban szerzett csekélyke tapasztalatom nem készíthetett fel őrá. Mély, állandó, amorális szenvedélyben égett. A világ szemében perverziónak minősült volna, ahogy visszanyúltunk az angyali ártatlanságig. Nem szégyelltünk semmit. Szentély volt a testünk. - Nekem ez inkább szexéhség első látásra - csendült némi bosszúság Madeline hangjában. Nehezen viseli, ha nem ő a legfontosabb nő a szobában, még akkor is, ha a vetélytársa másfél évszázada halott. - Hogyne lettünk volna kiéhezve a szexre - válaszoltam. - Minden kéjek legszentebbikére. De tévedés ne essék, olyan mélyen egymásba szerettünk, amennyire csak lehetséges. Nagyon fontos ezt megértened. A későbbiek miatt. - Hmm. - Érted, hogy szerettük egymást? - Vettem. O, istenem, ez az, dörzsöld a kezemet! Megfeledkezel a masz- szírozásról. - Ha ez egy Poe-, Stevenson-, Verne- vagy Wells-történet lenne, akkor egy furcsa hang vagy egy elmosódott alak csalt volna el a táborhelytől. - Mi van? - Semmi. Lényegtelen. Felkeltem a tűz mellől, és elindultam a patak felé. Attól, hogy Arabellára gondoltam, elviselhetetlen vágy támadt bennem. Népiesen szólva, kezet kellett ráznom Marok Marcsával.

45

Glen Duncan

Madeline nem mondott semmit, de éreztem, ahogy a tenyerem alatt a bőrén áramütésként fut végig a feltámadó szakmai éberség. Ó. Oké. Nyeregbe. Kezdődik. - Nagyjából húsz lépést tettem a fák között a patakpartig. Kigomboltam a nadrágom, hátrahajtottam a nyakam, és elkezdtem húzogatni. Tudtam, hogy otthon el fogom majd mesélni Arabellának. Újabb édes szakramentumnak venné… -Gépies szarkazmussal fogtam bele a történetbe, ám önkéntelenül egyre jobban beleéltem magam. Hirtelen nem az hasított belém, hogy kétszáz év szörnyű hosszú idő, hanem az, hogy mennyire rövid. A vérfarkaskezdemény tüskéje mintha csak most sértette volna fel a bőröm, holott azóta közel kétezer áldozatot szedtem. Halomban álltak egy koncentrációs táborban. A gyomrom egy tömegsír. Hajszálon múlt csak, hogy nem történik meg velem. Hogy nem velem történik. - Mondd tovább! - nógatott Madeline. A kezem a narratívával együtt megállt. A türelem nem az erőssége. - Az volt életem utolsó emberi pillanata — folytattam, miközben lefelé húztam a kezem a combján. — Szép pillanat volt a tűlevelű fák illatával, a patak csobogásával, a langymeleggel és a balzsamos holdfénnyel. Magam elé képzeltem, ahogy Arabella hátranéz a válla felett, miközben hátulról dugom, és elélveztem. - Nem kell tovább ragozni, husi. - Aztán megtámadott a vérfarkas. -Ó. - Azt mondtam, megtámadott, de igazából csak az útjában voltam. Éppen menekült. Még mindig a farkamat markoltam, amikor zaj támadt az aljnövényzetben. Olyan gyorsan ott termett, hogy tovább

Az utolsó vérfarkas

tart elmesélni. Óriási volt, erőteljes szagot árasztott, majd’ megveszett a félelemtől... és már el is tűnt. Egy másodpercig tisztán érzékeltem az erejét, a sebességét, a marcangoló karmokat, a hússzagú leheletét, a vérfagylaló harapást, és a pillanat törtrészéig elkaptam szépséges pillantását, aztán eliramodott az éjszakába. Ott feküdtem kiterítve, egyik karom a rohanó patakba lógott, ingem elnehezült kiömlő véremtől. Hideg víz, meleg vér. Van valami kellemes a kontrasztban. Mintha egy örökkévalóságig hevertem volna, de valójában másodpercek teltek el, mielőtt megláttam volna a vadászokat. Akkoriban máshogy hívták őket. AFSZ, A Fény Szolgái. A túlparton három kámzsás férfi tűnt fel lóháton, pisztolyokkal és ezüsthegyű lándzsákkal felfegyverkezve. Egyiküknél hosszúíj volt, meg egy tegez csillogó nyílvessző. - Most komolyan, ebből könyvet kellene írnod. - Nem vettek észre, és ha lett volna erőm, akkor sem tudtam volna odakiáltani nekik, mert a patadobogás elnyomta volna a hangom. Egy perc, és már el is tűntek. Utána csak feküdtem, az öntudat peremén lebegve. Furcsa, de nem idegeskedtem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Talán másodpercek, talán napok. A holdfény angyalként cirógatott, a csillagok gyengéden ereszkedtek le mellém. Pegazus, Nagy Medve, Cygnus, Orion, Fiastyúk. - A sebből elállt a vérzés, mire visszakúsztam a táborhelyre. Charles átalud- ta az egészet, és a rohamosan rosszabbodó hányingerem azt mondatta velem, hogy ne ébresszem fel, sőt, egy szót se szóljak a történtekről. Egyébként is, mit mondhattam volna? Hogy egy három méter magas, félig ember, félig farkas szörnyszülött előrobbant a semmiből, megharapott, majd három lovagló vadásszal a nyomában felszívódott? Maradt még egy

47

Glen Duncan

kevéske brandy a kulacsban, úgyhogy a sebre locsoltam, és amennyire csak tudtam, bekötöztem néhány zsebkendővel. Felszítottam a tüzet, és hajnalig őrködtem mellette. Fegyverünk nem volt, de riadót fújtam volna, ha visszatér a rém. - Madeline mellett feküdtem, miközben jobb kezem gyakorlott mozdulataival shiatsu masszázsban részesítettem az ágyékcsigolyáját. Lénye nagyobbik része azzal volt elfoglalva, hogy átengedje magát a masszírozás gyönyörének. Egy kisebbik része azonban üresben járatta hivatásos motorját. Elenyésző részét zavarta csupán, hogy ez a vérfarkasosdi akár elmebajra is utalhat. - Mondanom sem kell, elnyomott a buzgóság - folytattam. - Mire felébredtem, a seb szinte teljesen behegedt. A gyalogtúra hátralévő négy napján félelemben úsztam. Nem tudtam, vajon egy hatalmas fantazmagóriában szenvedek-e, vagy kezdem teljesen elveszteni az eszem. Akárhányszor arra gondoltam, hogy elmondom valakinek először Charlesnak, aztán hazaérve Arabellának beteges bűntudat támadt bennem, és hallgattam, mint a sír. - A frekvencia ingadozásait mindig megérezve Madeline leheletfinoman megpöccintette körmével a farkamat. - Az Arabella előtti titkolózás önmagában felért egy kálváriával. A feleségem a tekintetemet fürkészte, kereste a régi ismerőst, de másvalakit látott meg benne, és korántsem lett volna ennyire lidércnyomásos, ha nem oly csekély a változás. - Hahó - suttogta Madeline. - Nicsak, ki van itt! - Nem tudtam aludni, a kedélyem hullámzott, eufória és kétségbeesés között őrlődtem, két-három alkalommal érthetetlenül felszökött a lázam, és ahogy teltek-múltak a hónapok a támadás után, újfajta, agresszívabb vágy szilárdult meg bennem. —

Az utolsó vérfarkas

Madeline megfordult, gyakorlottan pucsított a fenekével, bevezette a hasadékba a talált tárgyat. - Nappal rémképek gyötörtek, éjszaka álmok játékszere voltam. Arabella... Mit tehetett volna? Elhalmozott szeretettel. Mást nem adhatott. Úgy égetett, ahogy a napfény perzseli fel a bőrt. Madeline vállának mozgásából arra következtettem, hogy a padlón hagyott táskájában kotorászik. Szünet. Fóliazörgés. A kezében, karjában, vállában dolgozó vékony izmok mindent közvetítettek. Szívem a hátához simulva dobogott. Kivárta az alkalmas pillanatot. Kicsit még most is nehezére esett elhallgattatni magában azt a hangot, amelyik nem akart prostituált lenni. Duzzadt hímtagom eszembe juttatta, mennyire lüktethetett a ficsúr keze. -Jobban kívántam Arabellát, mint bármikor — emlékeztem vissza -, de ha a közelébe mentem, falba ütköztem. Nem az impotenciától. Sziklarepesztő erekcióim voltak. Valami arra kényszerített, hogy várjak, csak várjak... Madeline kibontotta az óvszert, és lassan hátranyúlt a farkamért. Minimális bajlódással helyeztük fel a gumit. Az újabb, mindentudó táskában való merülés síkosítót hozott a felszínre, amit aztán pazarlón porciózott ki bal keze hüvelykés mutatóujjára. Lábujjhegyen léptem le az ágyról, mintha a legkisebb zajra - a matrac egyetlen pendülésére - ömleni kezdene a vér a pillanat nyílásaiból. Négykézláb felém tolatott, az ágy szélén összezárta a térdét, ülepét a behó- dolás ősi jeleként az égnek meresztette. Akár kíváncsi volt eddig a sztorira, akár nem, érdeklődése ettől kezdve szakmai jelleget öltött, magyarán, hogyan használhatja fel afrodiziákumként. Tudta, most kell észnél lennie; ez még akár visszafelé is elsülhet. Hátranyúlt bekenni az ánuszát síkosítóval.

49

Glen Duncan

És azután mi történt? - suttogta. Arabella az ágyra nyomva, meztelenül, sosem láttam még ilyennek az arcát. A Charlestól nászajándékba kapott aranykeretes állótükörben megpillantom tükörképemet, átváltozott alakom fantasztikusan abszurd, prózai valóságát. Beledöftem a farkam Madeline fenekébe, mire emlékképemet felváltotta Madeline egyik emléke, melyben vidáman vásárolgat a King’s Roadon. Torká- ból halk hang tört fel - megjátszott fogadtatás. Semmit nem hagyunk magunk után. - A történetnek erről a részéről nem szoktam mesélni - mondtam. Na, ez a mély magyarázata, miért csak olyan nőkkel fekszem le, akiket nem kedvelek. -

7 Hosszúra nyúlt az éjszaka, miután Madeline három körül elaludt, és magamra hagyott a szerencsétlenül elnevezett üres hajnali órákban, amikor pedig oly sok mindennel megtelik az ember szíve. Egy ideig a fürdőszobai padlón feküdtem a sötétben. Dohányoztam. Kiléptem a lakosztály tetőteraszára, ahol magasan (és frissen, ropogósán, egyenletesen) telepedett meg az érintetlen hó, és elnéztem Clerkenwell tetői felett. A hó visszacsempészi a városokba az ártatlanságot, rávilágít az ürességgel szembeni emberi gesztusok törékeny mivoltára. Eszembe jutott, felébresztem Maddyt, hogy megosszam vele a látkép furcsa, csendes szépségét - de a késztetést azonnal elnyelte az abszurdumok kohója. Az efféle impulzusaim rendre ott végzik, lélektelen gúnykacaj kíséretében. Az idő múlásával a magányon már csak nevetni lehet. Kiszolgáltam magam

Az utolsó vérfarkas

a minibárból, eltérő karakterük iránti hódolatomat kifejezve sorra döntöttem le a rövideket. A történetnek erről a részéről nem szoktam mesélni. Sosem meséltem el. Még. Hókotrók végezték joviális angol félmunkájukat a sötétben, ám mire a Zetter konyhájában beindult a sürgés-forgás, újra szállni kezdtek a sűrű hó- pelyhek. A londoniak majd felébrednek, kinéznek az ablakon, és köszönetét mondanak, amiért nem a megszokott kép fogadja őket. Hála az égnek! Bármi, mindegy, mi az, csak más legyen. A pirkadat dagerrotipjének előhívása sokáig elhúzódott. Madeline felébredt - mint mindig, most is egyik pillanatról a másikra, tele energiával -, és bokarándulásai kétséget sem hagytak afelől, hogy várja, mikor fújom le a nemi akciót. - Tudod mit, pattanj be a zuhany alá - javasoltam -, én addig hozatok fel reggelit. - Ezért hittem azt, hogy a reggeli érkezett meg, amikor tizenöt perccel később (alighogy Maddy elkezdett rákészülni vagy ráhangolódni a szertartásos mosakodásra) kopogtak az ajtón. - Szevasz! - fogadott ajtónyitáskor Ellis mosolya. - Nem a szobaszerviz. Tudta, pillanatok kérdése, hogy becsapjam az orra előtt az ajtót, vagy rávessem magam, ezért egyből felemelte a kezét, és hozzátette: - Nincs nálam fegyver. Csak beszélgetni jöttem. Halk beszéd, kaliforniai akcentus. Három éve, amikor egy farkasordító hideg éjszakán Grainer társaságában üldözőbe vett, kis híján otthagytam a fogam. Semmit sem változott azóta: vállig érő, középen elválasztott hófehér haj keretezte meredeken csapott viaszarcát. Első blikkre azt mondanák rá, hogy albínó - a szeme

51

Glen Duncan

azonban rácáfol: lazúrkéken süt belőle a bizarr önbizalom. Atlagmagassággal groteszken sármos férfi lett volna, százkilencvenöt centijével azonban a Science fiction kategóriáját súrolta. Sosem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egy légies San Franciscó-i hippilányként kezdte az életét, csak aztán ördögi génmanipulációkat végeztek rajta. Fekete bőrnadrágot és kopott farmerdzsekit viselt. - Bejöhetek? - Nem, nem jöhetsz be. A szemét forgatta. -Jaj, ne csináld már Jake, ez... - Azzal egy gyors, gimnasztikus, halálpontos mozdulattal tökön rúgott. Régebben jól bunyóztam. Veszélyes voltam. Tudok karatézni, kungfúzni, jiu-jitsuzni, és tudom, hogyan kell megölni valakit egy kulccsal. De nem szabad kijönni a gyakorlatból, én pedig évtizedek óta nem ütöttem meg senkit ember alakomban. Azt tettem, amit minden férfitársam tenne: a felrobbanó fehér fényben levegő után kapkodtam, előbb térdre rogytam, aztán kezemet a zacskóra szorítva oldalra dőltem, jól tudván, hogy soha többé nem fújhatom ki a levegőt. Ellis latyakos bakancsával és gombás lábszagával átlépett rajtam, és becsukta az ajtót. Madeline tüsszentett egyet a zuhanykabinban. Ellis ügyet sem vetve rá helyet foglalt az ágy szélén. -Jake - szólalt meg. - Szeretnénk tudatni veled valamit. Tudod, mit fogok mondani? Nem tudtam, de ki volt zárva, hogy reagáljak. Egyedül az jöhetett szóba, hogy a padlón kuporogva a golyóimat szorongassam, és mélyeket lélegezzek.

Az utolsó vérfarkas

Máris mondom. Te vagy az utolsó. Minden erőforrásunkat rád irányítjuk. Nem maradt más rajtad kívül. Rajtad a világ szeme. Mindenáron ki akartam fújni a levegőt, de a tüdőm befeszült. Ellis szétvetett térdekkel a combjára könyökölt. Mögötte az ablakot szürke felhők és pernyeként szállongó hópelyhek lepték el. A történelem megannyi új jelentésréteggel gazdagította a hóesést: konfettieső egy parádén, náci krematórium, vébédöntő, 9/11-es porfelhő. - Tudtál róla? - kérdezte. Rendkívül finoman megráztam a fejem. Nem, nem tudtam. Vállat vont - nyilván nem vallanám be, ha tudtam volna róla, mert azzal bebizonyítanám, hogy valaki szivárogtat az OKNESZ-ben -, majd lehorgasztotta a fejét, és kimozgatta a nyakában felgyülemlett görcsöt. Vett néhány mély levegőt, ellazította a vállát, kihúzta magát, és rám meredt. - Elvileg én vagyok az aljas gazember - mondta. - Érzem a levegőben a narratív kényszert. Fel kellene álljak ebben a szobában, tudod, hogy lehu- gyozzalak, vagy ilyesmi. - Hosszú, göcsörtös ujjai a virtuóz szólógitárosok rút kézügyességével mozogtak. - Egyet se félj - folytatta. - Nem fogok rád pisálni. Csak úgy éreztem, szeretnék még egyszer találkozni veled, mielőtt... tudod, mielőtt lemegy az utolsó nagy roham. - Kinézett a hóra. -Jézusom, még egy ilyen időjárást! - Percekig bámultuk némán a szállingózó hópelyheket, aztán visszafordult hozzám. - Hogy őszinte legyek, ambivalensek az érzéseim. Az egész egy nagy ambivalencia, nem igaz? Szürke terep. Hozzávetőlegessé csökkent moralitás. Mindent összevetve, többé-kevésbé minden embert elfogadunk olyannak, amilyen. Tudom, hogy ezzel nem mondtam neked újat, Jake. Nézd -

53

Glen Duncan

meg azt a hogyishívjákot, Fritzlt, aki éveken keresztül erőszakolta a lányát a pincében. Nincs különösebb bajunk vele. Tudjuk, majd úgyis meg- pszichologizálják, megtalálják az okokat. Sokkkimerültség. Túl jón és rosszon. A fürdőben Madeline dögönyözésre állította a zuhanyrózsát, és felsikkan- tott. Elképzelhetőnek tartottam, hogy Ellis be van lőve. Nyirkos volt az arca. - Képzeld, milyen mázlink volt veled! - mondta. - Hogy megtaláltunk. Egy francia ügynök idáig követett egy gyanúsítottat, erre kiderült, hogy a gyanúsított meg téged követett. Azt hittük, még Párizsban vagy. - Miért nem ölt meg az ügynök? - szuszakoltam ki benntartott lélegzetemből. - Ugyan már, Jake. Te Grainer prédája vagy. Tudod jól. Minden vadász tudja, az egész OKNESZ. Egyike az öt pillérnek. A fájdalom szerteágazott: szúró érzés hastájékon, méregvörös fejfájás, valami hasogató galádság a vastagbélben, hányinger. Felkönyököltem, és eleresztettem egy kisebbfajta csodával felérő böffentést. - Nem fogok hazudni neked - mondta Ellis. - Sajnálom, hogy meg kell halnod. Nem szeretem, ha véget ér valami, főleg ilyen léptékben, egy korszak végénél. - Madeline egyik harisnyája a keze ügyében hevert az ágyon. Borzalmas, fehér spárgaujjaival babrálni kezdett vele, úgy tűnt, most rakja csak össze, mivel telhetett az éjszakám. Nem mintha érdekelte volna. Felidéztem Harley személyleírását Ellisről: bámulatosan absztrahált, a fejében szövögetett, kifürkészhetetlen tervek mellett pedig mások tervei labdába sem rúghatnak. Csak nem szabad elfelejteni, hogy mindez

Az utolsó vérfarkas

azért van, mert nem teljesen komplett. - Bekövetkezhet egy szó szoros értelmében vett antiklimax folytatta Ellis, miután félredobta a harisnyát. — Grainerrel szemtől szembe kerültök, ő pedig rájön, hogy a meggyilkolásoddal elveszítené az életcélját, az identitását, ezért életben hagy. Beszéltem vele erről. Nem vetette el egyből a dolgot. Mialatt magyarázott, én különböző testhelyzeteket próbálgattam, míg végül (ismétlem, Isten halott, de az irónia rendületlenül virgonckodik) pontosan ugyanabban a pozitúrában kötöttem ki, amibe Madeline helyezkedett el az anális közösüléshez. Ha-ha. - De végül elvetette - sípoltam, mintha héliumot szívtam volna. - Igen, el. Meghányta-vetette magában, aztán elvetette. A fiúi kötelességtudat mindent visz. Fiúi kötelességtudat. Negyven éve megöltem és megettem Grainer apját. Grainer tízéves volt akkor. Valaki mindig az apja, az anyja, a felesége, a fia valakinek. Ez a baj mások megölésével és megevésével. Vagyis az egyik a sok közül. - Nagy kár - hörögtem. Ellis nem nevetett. (Nem szokott nevetni, mint Har- leytól megtudtam. Nem azért, mert nem érti a viccet. Mindössze a mulatságos dolgok már nem nevettetik meg. Túlságosan felülemelkedett rajtuk.) - Egyetértek - mondta Ellis. - Szégyen-gyalázat. De sajnos nem rajtam múlik. Félelmetesen nagy késéssel kezdtem csak azon törni a fejem, vajon mit kereshet itt. Szemlátomást nem szándékozott ezüstgolyót röpíteni a fejembe, vagy lecsapni azt. Nyugtalanított a dolog, mármint a másik énemet, nem azt, amelyik majd’ kiugrott a bőréből örömében, amiért ki tudott préselni magából egy kis levegőt.

55

Glen Duncan

Valaki kopogott. - Megjött a reggelid - tájékoztatott Ellis. - Magadra is hagylak. Felállt, újból átlépett rajtam, és kinyitotta az ajtót. Hallottam a hangját: - Vigye be, legyen szíves! - Azzal elment. Egy zselézett hajú, Zetter-egyenruhás fiatalember hozta be Madeline angol villásreggelijét egy gigantikus tálcán. - Görcs - nyögtem ki. - Jól vagyok. Tegye az ágyra. 8 Harley telefonja ki volt kapcsolva, amikor hívni próbáltam, azaz vagy az OKNESZ irodájában volt, vagy meghalt. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy rajta vannak. Egy órával Madeline távozása után (a reggeli nagy részében sajgó mazsoláimat dédelgettem az ágyon, miközben Madeline pedáns farkasétvággyal falatozott, havonta csak egyszer engedélyezett magának villásreggelit) arra a következtetésre jutottam, hogy Ellis látogatása pusztán a megtalálásom sztorijának megerősítésére szolgált. A pasas homályos, érintőleges, nagy valószínűséggel betépett gondolatait nehezen lehetett kiolvasni, de határozottan mesterkéltnek hatott önkéntes beismerése. Képzeld, milyen mázlink volt veled, hogy megtaláltunk! Ennek csak akkor volt értelme, ha az OKNESZ fenn akarta tartani a látszatot, miszerint Harley nem bukott le. Következésképp lebukott. A délutánt hanyatt fekve töltöttem egy hideg törülközővel a homlokomon, mialatt a heréim szép lassan megint nyugalmi állapotba kerültek. A plazmatévén a CNN ringatott álomba a hírek fehérzajával. Immúnis vagyok a hírekre, a nagybetűs hírekre, a

Az utolsó vérfarkas

„most kaptuk a hírt”-ekre, az éjjel-nappali hírekre, a rövidhírekre. Aki elég régóta él, annak már nem lehet újat mondani. A „hírek” mindig valami újdonságról hoznak hírt. Ez rendben is van, amíg el nem telik száz év, s rá nem jövünk, hogy nincsenek új dolgok, csak mélyszerkezet meg időszakosan ismétlődő, részleteiben változó ciklusok. Én Yeatsnek és az ő szemben álló kúpjainak vagyok a híve. Még a nagybetűs híreknél is tisztában vannak azzal, hogy igazából nincs új a nap alatt, s ezért fokozottan igyekeznek lendületes, modern köntösbe öltöztetni a tartalmaikat. Most a Have Your Say az új buli, ahol a hírolvasók nézői leveleket olvasnak fel: „A Birkenheadbe valósi Steve pedig azt írja: A bevándorlási törvényeink nevetség tárgyát képezik az egész világon. Ez történik, amikor az Élelmezzük a Világot mentalitást képviselőkkel elszalad a ló.. M é g emlékszem azokra az időkre, amikor az ilyesmi, hogy a nyugatiakat tűzbe-lázba hozó demokrácia minden blogger barmot kritikusnak és minden fröcsögő fasisztát politikai elemzőnek titulált, felbosszantott volna, vagy jót mulattam volna rajta. Erre most nem érzek semmit, csak csendes eltávolodást. A híreket tulajdonképpen már most is feleslegesnek érzem, mint egy posztapokaliptikus világban, ahol a kismillió lakatlan ház egyikében üldögélek (odakint néma dűnék, autó nagyságú rovarok), és videofelvételről nézem mindazt, amit régen fontosnak tartottam, azon tűnődve, hogy hihette bárki is fontosnak őket. - Látogatóm volt - újságoltam el Harleynak a Zetter bárjából, amikor este nyolc után végre telefonvégre kaptam. - Ellis járt nálam a reggel. - Hallottam róla - mondta. - Nem vagyok meglepve. A vadászok közt nagy az egyetértés, hogy az orrod alá kell dörgölni a helyzetet.

57

Glen Duncan

Engem nem ez aggaszt. A megtalálásom hivatalos sztoriját akarták közölni, erre ment ki a játék. Amiből egyenesen következik, hogy nem így találtak meg. -Jake, hagyd abba! Paranoiás vagy. Magam beszéltem a francia csávóval. - Micsoda? - A magnumos seggfejjel. Cloquet-vel. Reggel behozták a központba. Én is részt vettem a kihallgatásán. Tényleg téged követett. Egy hétig volt a nyomodban Párizsban. Ittam egy kortyot a scotchból. A bárt szűrt fény, sötét tónusok és puha bútorok dominálták, gondosan kialakított légkört teremtve a jól megérdemelt élvhajhászáshoz. Egy pillanatra elvonta a figyelmem egy szemközti bárszéken átvetett lábakkal ülő, durcás barna szépség hosszú, fehér combja. A koktélját kevergette egy szívószállal. A filmváltozatban most odamennék hozzá, és egy unottan lehengerlő szöveggel fazni kezdeném. A bárpultnál ülő magányos nők csak a filmekben ülnek tényleg egyedül a bárpultnál. Elraktároztam a gondolatot a tele a tököm feliratú fachba. Manapság minden hollywoodi film a nyugati végelgyengülés kartotékját gyarapítja. Kihalt pusztán magányosan álló menhirként képzeltem el a halálomat. Csak be kell irányoznom. Ilyen egyszerű. A hideg követ átölelve békére lelhetek. Végre megbékélhetek. - És miért? - kérdeztem. Hallottam Harley malachit öngyújtójának snikkjét, majd az első, mértéktelen slukkot. - Ez az, ami még nem egészen tiszta - felelte. - Állítása szerint szabadúszó ügynök, akinek a bögyében vannak a vérfarkasok, de közben Jacqueline Delonnal paráználkodott az elmúlt évben, -

Az utolsó vérfarkas

úgyhogy biztos nem ilyen egyszerű. Az a gond, hogy egy kissé süsü. Be volt szívva, mint a szemét, amikor felszedtük. Farrell azt mondta, annyi kokó dolgozott benne, amitől még egy ló is elszállna. Szerintem józanul sem teljesen beszámítható. De mindegy is, mert nehezen hiszem Madame Delonról, hogy vérdíjat tűzne ki egy vérfarkas fejére. Rajong a fajtátokért. - Későn kapott észbe. Bocsánat, bocsánat, bocsánat. Rossz szóhasználat. - Rá se ránts — mondtam. Megszagoltam a scotchomat. Elvileg Obant rendeltem, de nem stimmelt az íze. - És mi van az őt nyomon követő OKNESZ- ügynökkel? Vele beszéltél? - Broussard — felelte Harley. — Visszament Franciaországba. Én nem beszéltem vele, de Farrell igen. Egyezik a sztori. Rajta tartotta a szemét Cloquet-n, elhagyta a körzetét, rájött, hogy Cloquet téged követ, és a farkát behúzva jelentette nekünk. Komolyan, Jake, ne aggodalmaskodj. Jó vagyok. Jók vagyunk. Senki nem tud rólunk. Nem a szobámból hívtam Harleyt, hátha Ellis bepoloskázta, bár két órán át keresgéltem, és egy lehallgatókészüléket sem találtam. Talán téwj/ígparanoiás lettem. Mindenesetre belefáradtam, hirtelen megint lehúzott a sok ha és akkor nyeregtáskájának súlya, az elértéktelenedett aprópénzzel teli zsák. Olykor feltör belőlem a nyelőcsövemen lecsúszott hús és vér bűze, a dögöké, melyekbe beletemettem a pofám, a széttépett beleké, melyekből lakmároztam. Harley frissessége emlékeztetett, hogy máshogy látjuk a helyzetet. - Na jól van, ide figyelj! - szólalt meg, mintha olvasott volna a gondolataimban. - Meg kell szerveznünk a szökésedet! Szükségem lesz egy hétre, vagy talán tíz napra, hogy összehozzak egy biztos menekülési útvonalat. Ez így harmatos, tudom, de a mai közhangulatban jobb mindent négyszer leellenőrizni. Arra

59

Glen Duncan

gondoltam... - Hagyd abba, Harley. -Jake, nem fogok állandóan vitát nyitni erről. Fura, nem? Most, ehhez a perchez elérkezve rá kell jönnünk, mindvégig tudtuk, hogy ez lesz a vége. - Kérlek, ne csináld! Az ember egy idő után ösztönösen megérzi, mikor érdemes a hallgatásra bízni a munka dandárját. Három, négy, öt másodperc telt el anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna; ezalatt a beszélgetés lehetséges fonalai úgy feslettek fel, mint megannyi gyorsított felvételben szirmát bontó, majd elfonnyadó virág. Mire lepergett a film, minden fontos információ leülepedett, de paradox módon újult erővel sarkallt minket a színlelésre. Hát baszd meg, Jake! - káromkodott Harley. - Elmondom, hogy csináljuk. Megszervezem az útvonalat, akár akarod, akár nem. Ha még akkor is ragaszkodsz majd ehhez a nonszensz, öngyilkos melodrámához, amikor üt az órád, akkor nem kell igénybe venned. De a rendelkezésedre fog állni. A rendelkezésedre. Szánalom és ingerültség alvadt meg bennem, sejtetvén, hogy nincs elég erőm az ellenszegüléshez. Annyiban hagytam. Magát kellett megnyugtassa. Én mellékes voltam. Olyan emberré redukáltam, akinek egyetlen életcélja életben tartani egy vérfarkast. - Rendben - mondtam. - Ajánlom is, hogy rendben legyen. - Mondom, rendben. - Na, hála a jó istennek! Egyébként meg mit szimatolgatsz? - Obant rendeltem. Szerintem Laphroaigot hoztak ki. - Nehéz a te kereszted. Plecsnit érdemelnél érte.

Az utolsó vérfarkas

Ezután megvitattuk a legsürgősebb logisztikai teendőket. A Zettert nyilván figyelték. Az OKNESZ megpróbált bejuttatni egy ügynököt, de ma kezdődött egy nemzetközi gyógyszerforgalmazó konferencia, és a hotel negyvennyolc órára megtelt Az igazgató ismert engem, és számíthattam rá, hogy megvéd a fürkész tekintetektől, a személyzetet azonban meg lehetett kenni. Úgy kellett vennünk, hogy a mozgásomat nyomon követik. - Ami a mi malmunkra hajtja a vizet - közölte Harley. - Hogyan? Úgy, hogy holnap elhagyod a várost, és viszed magaddal a megfigyelőket. Nem építhetek ki menekülési útvonalat, ha az egész szervezetnek Londonra tapad a szeme. Hatékony vagyok, de nem mindenható. Máshová kell irányítanom a figyelmüket. így működik ez. Résen vagy, kivársz, érzed, amint a helyére kerül a kirakós egy darabja, és gyönyörködhetsz az esztétikai szükségszerűségben. -Jól van - mondtam. - Nahát, hol marad a hiszti? Meg kell tegyek valamit. Béke és nyugalom kell hozzá. Érdekel, hova megyek? - Mit kell megtenned? A történetnek erről a részéről nem szoktam mesélni. A szemembe nézett, és azt rebegte: „Te vagy az. Te vagy az.” Akkor tisztázzuk - tértem ki a válasz elől. - Cornwall elég messze van, hogy szabadon mozoghass? - Én is Cornwallra gondoltam. - Szerintem cseréljük le megint a telefonokat. - Nincs annyi időnk. Bízzuk a szerencsére!

61

Glen Duncan

Azt sem tudom, járnak-e a vonatok. Óránként indulnak a Paddingtonból vagy a Waterlooból. Béreltem neked egy terepjárót a St. Ives-i autókölcsönzőben. Használd Tóm Carlyle papírjait. Még valamit tudnod kell. - Mi az? Valaki három hónapja rajtaütött Mubarak egyik kairói házán. Az őröket gyorsan ható kábítólövedékekkel terítették le. Nincs jele erőszakos behatolásnak, belsős munka. Hoszni Mubarak, a lopott műkincsek egyiptomi kereskedője. Egy időben a közel-keleti áruk fele átfutott a kezén. Lényeg - folytatta Harley -, hogy mindent otthagytak. Csak a bagdadi Iraki Múzeumból származó, értéktelen kacatot tároló dobozkát vitték el. Mubarak teljesen kiborult. Képtelen napirendre térni afölött, hogy semmi értékes nem volt a dobozban. - Miért, mi volt benne? - Quinn könyve. Egy percig nem szóltam semmit. Másodszor telepedett rám a szánalom és ingerültség sivár érzése. Rossz volt nézni, hogy Harley ilyen túlzásokra ragadtatja magát. - Haris - mondtam kedvesen. - Kérlek, ne légy nevetséges. Quinn könyve, ha egyáltalán létezett, egy tizenkilencedik századi régész, Alexander Quinn naplója volt, aki 1863-ban Mezopotámiában állítólag belebotlott a vérfarkasok eredetének hiteles történetébe, és leírta a naplójába. A kulcsszó: „állítólag”. Sem Quinn, sem a könyve nem került elő a sivatagból. Száz évvel ezelőtt hülye rögeszmémmé vált e dokumentum felkutatása. Ma már úgy voltam vele, mint a Télapóval vagy a Fogtündérrel. -

Az utolsó vérfarkas

Csak mondom - szabadkozott Harley. - Ez is egy lehetőség. Nem csak te kerested. —Jó, de én nem keresem. Évekkel ezelőtt felhagytam a keresésével. Többé már nem érdekel az ilyesmi. - Aha, persze. Nem akarod megtudni, hogyan kezdődött az egész. Nem akarod megtudni, mit jelent. - Tudom, mit jelent. - Na mit? - Semmit. Megint néma csend. A valóság kidudorodó csökönyössége, Harley erőlködése, hogy ne kelljen tudomást vennie róla. Mostantól ez lesz a menetrend a végéig, amikor már hiába takarja el a szemét, tapasztja a fülére a kezét és fogja be a száját, nem tagadhatja le, hogy nincs tovább. És akkor mi lesz? Tehet mást, mint hogy elbúcsúzik? És én tehetek mást, mint hogy bocsánatot kérek? A szomorúság ellazította izmaimat. Pillanatok tömkelege visz közelebb a végkifejlethez; nem kell már több pillanat. - Hívj, ha Cornwallba értél! - mondta Harley, majd lerakta. -

9 Másfél kilométerre Zennor falujától, a Gunard’s Head néven ismert hegyfoktól délre a cornwalli partvidék harmonikaszerűen fogja össze a keskeny, szaggatott vonalú öblöket. A strandnak még véletlenül sem nevezhető partvonal kavicsos, és a huzamosabb napsütés sem képes - szó szerint vagy képletesen — melegséget kölcsönözni neki. Az ónixos víz elnéző mosollyal nyugtázná, ha belefulladnának. A helyi tinédzserek, akik autizmussal határos vagy

63

Glen Duncan

nyughatatlanul erőszakos létállapotban rekedtek, ide járnak le piálni, cigizni, tüzet rakni és tompa vágyakozással átrágni magukat a bujálkodás egyenletein. A sziklák meredeken emelkednek mindkét oldalon. „A Fenyves” egy magas, ezen öblök egyikére néző ház, háta mögött névadójával, a tűlevelű erdővel borított heggyel. Egy völgykatlan tengerre néző oldalán épült, megközelíteni csak egy földúton lehet (nem lévén a közelben főútvonal), a földút pedig a part menti falvakat két irányban tizenöt kilométerre összekötő mellékútról ágazik le. Másfél kilométerrel beljebb van egy marhatenyésztő farmból átalakított lovarda, de a legközelebbi lakóépület látó- és hallótávolságon kívül, a fenyőerdő túloldalán, a földút elágazásánál található. Ennek a helynek elvileg különleges szerepet kellene játszania az életemben, ha azt vesszük, miért jöttem ide, de nem így van. Nem itt születtem. Nem itt váltam vérfarkassá. Sosem öltem meg itt senkit, pedig az áldozatok velőtrázó halálsikolyait errefelé pókok vagy egerek hallhatnák csupán. Az évek során felhalmoztam néhány értéktárgyat (amiket az elmúlt fél évszázadban apránként pénzzé tettem), de egyiket sem itt őriztem. Nincs Holbein a padláson, nem rejtegetek Rodint a lépcső alatt. Azért vásároltam meg ezt a telket, mert nem birtokoltam telket a délnyugaton, és mert ezek az ördögien tekergélő partvonalak ideálisak Harley tengeri menekülőútjaihoz. Mondjuk összesen ha háromszor vagy négyszer használtam az elmúlt húsz évben. S mégis itt kötöttem ki. Mailer egy elhíresült mondásában hátborzongató művészeti ágnak bélyegezte az írást. Igaza volt. Folyton megy a duma a homloklebenyben, a ceruzahegyezés, az

Az utolsó vérfarkas

ujjropogtatás, a vázlattervezés meg a csacsogás, a nagy volumenű döntések azonban a zárt tudatalattiban születnek, nem csak az írásról, hanem az írás körülményeiről is: elhatározom magam, hogy megírom azt a történetet, amit soha nem mondtam el senkinek, és lám! Itt gubbasztok egy olyan házba vackolódva, amihez nem fűznek érzelmek, mert a csontjaimban érzem, hogy más hely nem felelne meg. A művészet, még akkor is, ha szerény önéletrajzírás, okkult szükségletekkel jár. A dohos szobákban magasan húzódott a mennyezet, a helyiségek nagyrészt üresen álltak. Ami kevés bútor volt, azt is használtan vették: egy krémszínű, hetvenes évekbeli, PVC-huzatú szófa; laminált étkezőasztal; süppedős ágy, melynek matracán ránézésre valami szexmániás dúvad hempereghetett. Minden meg van rágva, agyon van csócsálva, mindent kirágott a szú, mindenüt állatok és pókhálók. Tegnap este három róka kullogott föl a pincéből, és a tekintélyemtől megfélemlítve leültek mellém a padlóra. (A kutyák családja. A kutyafélék egytől egyig behódolnak előttem. Számos manhattani bombanővel találkoztam, akik egyből az oltárhoz vonszoltak volna, csak mert elvarázsoltam az ölebüket. Nahát, általában utálni szokta a pasikat! Még sosem láttam ilyennek. A közelben laksz?) A központi fűtés működik, de azért az első éjszaka lehajtottam Zennorba gyújtósért. A főhadiszállásomat a társalgóban ütöttem fel. Betáraztam egy csomó Camelt, scotchot, alapélelmiszert. Se tévé, se internet, se rádió, se könyvek. Semmi figyelemelterelés. A figyelemeltereléshez, mint kiderült, még tárgyak sem kellenek: harmadszor esteledett be anélkül, hogy megírtam volna, amiért idejöttem. Órák hosszat bámulom a tüzet vagy a tengert, whiskygőzös félálomban heverészek, s a rókák néma atyafiságában melegedek.

65

Glen Duncan

Bevált a terv, a megfigyelők jöttek utánam. A Paddington felé menet a rend kedvéért előadtam egy kis cselezgetést, de minimum három OKNESZ- ügynököt szúrtam ki a Penzance-be tartó vonaton. Ha nem várnak kocsikkal, leráztam volna őket St. Ivesban, ám éjfélre a sötétség azt súgta, megint a nyomomra akadtak. Nem lehetett túl kényelmes meló. A világ utolsó élő vérfarkasát tartották szemmel, de az idő java részében a termoszukon, a fagyási sérüléseiken, a befagyott seggükön járhatott az eszük, meg azon, hogy mikor húzhatnak végre vissza a furgon mennyországába a hóból. Eszembe jutott, hogy beinvitálom őket, de végül elvetettem. Azzal is csak az időt húznám. Az antennám a második napon élesebb frekvenciára kapcsok; ha jól sejtem, megjött Ellis. Az ösztönöm azt súgja, Grainer egyelőre távol tartja magát, nem akarja tönkrevágni a feszültséget. Olyanok vagyunk, mint Connie és Mellors a Lady Chatterley szeretője végén, elválasztva, szűziesen, boldogan tisztulunk meg az eljövendő szeretkezés tiszteletére. Ha akkor így, hát így. Lassan beesteledik. A rókák vadásznak az erdőben. Ropog a tűz a kandallóban, a Glenlivet a pohárból melegít. Már csak egy cigaretta hiányzik, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mintha nem szedtem volna már össze őket. Mintha nem gyülekeznének, mint holmi vörös szemű csőcselék, immár százhatvanhét éve.

10

Az utolsó vérfarkas

Újhold, növekvő sarló, első negyed, növő hold, telihold, fogyó hold, utolsó negyed, csökkenő sarló, újhold. 1842 nyarán nem ismertem a holdfázisok elnevezéseit. Nem tudtam, hogy a teljes ciklust szinodikus hónapnak hívják, sem azt, hogy a holdtölte mindössze egy éjszakán át tart (noha két-három éjszakának is tűnhet), sem azt, hogy csak 2,7 évenként fordul elő egy hónapban kétszer is telihold. Azt viszont kárba veszett, antikvitásra vonatkozó tanulmányaimnak hála tudtam, hogy az ókori görögök a Holdban Szelénét (majd később Artemiszt és Hekatét), Héliosz nővérét tisztelték, aki beleszeretett egy szépséges, ifjú pásztorba, Endümiónba, ötven leányt szült neki, ám nem tudta elviselni a gondolatot, hogy meghalhat, ezért örök álmot bocsátott a fejére. Oxfordshire-i úriemberként a bérlőim igazítottak el a népi hiedelmek világában; biztosítottak, hogy ha a Hold szarvai srégen felfelé kunkorodnak, akkor jó hónapnak nézünk elébe, ha viszont látható a Hold körvonala, akkor eső várható. Egy mísz szobalánynak, akivel serdülő koromban háromszor-négyszer szájjal kielégítettük egymást, szent meggyőződése volt, hogy az újhold előtti hajbókolással és a zsebre dugott pénzérmék megfordításával hónap végére megkétszereződhet az ember pénze. Hasznát egyedül annak vettem, hogy tudtam, honnan ered a holdkóros szó. Merthogy 1842 augusztusának közepére jómagam is azzá váltam. - Ez maga a halál - mondta Arabella szenvtelennek tűnő hangon. Veled lenni, látni és érezni téged, ám idegennek lenni a számodra. Nem bírom elviselni. - A Herne Hall dolgozószobájában voltunk, én egy kisszéken, ő a hideg kandalló mellett. A szoba csukott franciaablaka egy kőteraszra és virágágyásokkal tarkított pázsitra

67

Glen Duncan

nézett, melynek nyári színei a hol kisütő, hol elbújó nap fényében felváltva fakultak és virultak ki. - És mégis itt vagyok, viselve terhem - tette hozzá. A napszítta perzsaszőnyeget bámultam. Nagyapám úgy tett szert a családi vagyonra, hogy indiai ópiumot adott el a kínaiaknak. – Hát ezt rendelte nekünk a sors? - kérdezte Arabella. - Viseljük el az elviselhetetlent? A melodrámaíró megleckéztet, ráncba szedi a szenvedély dagályosságát? Az „elviselhetetlen” szó voltaképp lényegénél fogva hazugság. Hacsak nem oltjuk ki életünket a kimondását követő pillanatban. Mióta visszatértem Snowdoniából, Arabella is különböző változásokon ment keresztül. Kezdetben ártatlan aggodalommal figyelt. Kétszer kellett magas lázam és görcsös rángatózásom miatt kihívni az orvost, ám a szimptómák mindkét alkalommal enyhültek. Akadtak egyéb tünetek is - fejfájás, látási zavarok, rémálmok, olyan pillanatok, amikor megigézve meredtem magam elé -, ám legjobb tudásom szerint lepleztem őket. A titkolózástól alakoskodóbb és morózusabb lettem, Arabella pedig új szakaszba lépett, kevésbé ártatlan aggodalommal kérdezgetett, nem találkoztunk-e Charlesszal utunk során „mulatságos vándorokkal”, s az ágyban is elszánt nyomozásba fogott, keresgélt és bosszankodott, ám csakhamar félni kezdett, amiért rendre kitéptem magam ölelő karjai közül, mintha undorodnék, mintha megvetném. Végül szeszélyes kedélyállapotom és megmagyarázhatatlan cselekedeteim láttán (előfordult, hogy megragadtam, kulcsra zártam az ajtót a cselédek előtt, kifűztem a ruháját, és éreztem, amint megkönnyebbült cinkossággal széttárja a lábát - hogy aztán újfent visszarettenjek, átkozódjak, a bocsánatáért esedezzek, magára hagyjam, és kilovagoljak, vagy órák hosszat rójam a birtokot) elérkezett a jelenlegi stációhoz: szinte

Az utolsó vérfarkas

megingathatatlanná vált abbéli hite, hogy megutáltam mindent, mit egykor szerettem benne. — Tévedhettem-e ekkorát? — kérdezte. Ereztem magamon a tekintetét, de nem vettem le a szemem a szőnyegről. Arany és vörösesbarna mintái egy ritmusban lüktettek a véremmel. Létezhet-e, hogy ennyivel nagyobbnak képzeltem a lelked? - Más nők magukat hibáztatták volna, ő viszont nem. Káprázatosán megőrizte önbizalmát. Dermedt szívem mélyén áldottam ritka jellemszilárdságát. - Nem hiszem, hogy ekkorát tévedtem volna folytatta. - Márpedig lehet, hogy így történt. Amerikai vagyok. Minket a haladás kórsága emészt. Jacob? Nézz rám! Fesztivált rendezhettünk volna az iróniából: Arabella azt hitte, erkölcsi nézeteim visszafejlődtek. Azt hitte, a hazatérésem óta mutatott viselkedésem azt jelzi, hogy újra alávetem magam a társadalmi normáknak: hálj csak nyugodtan ezzel a nővel, de el ne vedd feleségül, ez volt a helybéli közmegegyezés. Első beszélgetésünk alkalmával, amikor ugyanahhoz az asztalhoz ültünk le reggelizni a Metropole-ban, a szeme őszinte, felvilágosult bűnbeesést hirdetett. Éva helyében ugyanezt tettem volna, ahogy Adám helyében te is. Isten minden pénzét feltette a szégyenre, és rajtavesztett. Most rajtunk a sor, hogy a legtöbbet hozzuk ki a győzelmünkből... mindeközben egy szelet kenyeret vajazott meg, Genfiről beszélgettünk, a nagynénje Charlesnak kotyogott valamit, a fehér abrosz felragyogott a napfényben, az ezüst étkészlet ránk kacsintott. Az első pillanatban tudtam. Arabella is. A közös tudás mint szüntelen, latens derű lappangott köztünk. Haja barna volt, feszes bőre tejfehér, csípője kissé széles. Édesapja az angolok ellen harcolt a függetlenségi háborúban. Arabella felcsapott

69

Glen Duncan

színésznőnek, festő modelljének állt, s egyszer-kétszer kitartott nőként kereste kenyerét. Mindvégig falta a könyveket. Nincstelen lett, kis híján elvitte a tüdővész Bostonban. Utolsó élő rokona, a krónikusan diszpepsziás Eliza néni ott termett Philadelphiából, és a szárnyai alá vette azzal a céllal, hogy talál neki egy gazdag férjet, lehetőség szerint Európából, aki elviszi a világ túlsó végére, örökre levéve a terhet Eliza válláról. Arabella részben kíváncsiságból, részben fáradtságból ment bele a tervbe. Volt néhány fellángolása, ám szerelembe egyszer sem esett. Tizenöt évig két kézzel habzsolta az életet, nem kötötte többé gúzsba félelem - sem szokásrend. Amikor először bújtunk ágyba, gyengéd mohósággal megtettük, ami csak az eszünkbe jutott, és miután túljutottam első döbbenetemen, rá kellett jönnöm, hogy köztünk semmi sem lehetetlen. Nem hittem, hogy létezik olyan vágy, amely egybeolvaszthat két embert. Nem ismertem a szerelem Istennel szembeni közönyét, lenézését. Arabella korban egy, lélekben tíz évvel volt idősebb nálam. Szeretkezés közben magától értetődően, ellentmondást nem tűrően érvényesítette a születése révén őt megillető jogokat. Szerettem, és rettegtem az elvesztésétől. A Herne Hall személyzete azon sem lepődött volna meg jobban, ha egy bomeói orangutánt veszek feleségül. - Mire vágyol? - kérdeztem tőle egy reggel a házasságunk első hetében. Agyban feküdtünk, ő a csuklóját feje felett keresztbe téve, én féloldalasan felkönyökölve, meztelen testét cirógatva. (A bőrben benne foglaltatik a végtelen. Tapintásra felismerem minden egyes szegletét, ám amint arrébb húzom a kezem, máris új titkokat tárnak fel. Boldog, örökké tartó hiábavalóság.) - Hogy maradjak az, ki most vagyok - hangzott a válasza. Jóságos

Az utolsó vérfarkas

értelemmel vetült rá a napfény. - Boldog teremtmény. Társalogni akarok, fűre lépni a talpammal, hideg vizet kortyolni, és hogy ez i t t . - Azzal a farkamért nyúlt. - Mohón ágaskodjon felém. Azt szeretném, hogy alkalmanként vethessek egy pillantást a halálomra, nehogy elfeledjem, mily szép és becses az élet. Tessék! Ez minden vágya ArabellaJacksonnak... Arabella Marlowe-nak. Jobban mondva, Mrs. Arabella Marlowenak. Mit gondolsz? A ház szellemei félelemmel vegyes tisztelettel néztek fel rá. - Úgy hiszem, életem végéig a sarkadban leszek - feleltem. Ezek után jó egy évig apasztottuk, apasztottuk az örökségét; nem izgultunk, nem kapkodtunk, hisz mindennap feltöltődött. Mígnem július közepén Charlesszal Snowdoniába mentem. Kérdés: meddig tarthat a kételkedés? Meddig mondogathatjuk magunknak, hogy ilyen csak a mesékben van, azok után, hogy az egyik mesebeli lény előbújt a sötétségből, és belénk mélyesztette a fogait? A válasz: nem sokáig. Édesanyám falta a gótikus regényeket, ám gyerekként sosem a Vathek kalifa története, a Frankenstein, a Szerzetes vagy az Udolpho rejtelmei vonzott a könyvespolcokhoz, hanem a kajánul illusztrált Mitikus és mesebeli lények bestiáriuma. A kötet német nyelven íródott (megátalkodottan egynyelvű édesapám a meghökkentő ábrákért vehette meg), ezért egy szót sem értettem belőle. De nem is kellett. Megelégedtem a rajzokkal. A vártnál egy nappal hamarabb hazaérve Walesből (Arabella sétálni ment) kiszálltam a hintóból, és egyenesen a porlepte kötetekhez siettem. Rekkenő hőség volt a reszkető lombok árnyékában. A dicsőséges forradalom óta nem porolták le a falikárpitokat. A könyv persze most is ott volt a helyén. Évekig hallgatott. Most hangosan ordított.

71

Glen Duncan

A Biblia. Locke Értekezése. Shakespeare Összes Művei. Newton Principia Matbematica\ a. A Bestiárium lapjait forgatva éreztem, amint eme vaskos kötetek megfeszülnek és összeszorítják szájukat, akár egy tiszteletre méltó család, melynek szégyenteljes titka bármelyik percben napvilágra kerülhet. A szobát felmelegítette az aranyló napsütés, a porszemek fáradt táncot jártak. Bizsergett a kezem. A törések már az előtt kirajzolódnak, mielőtt meglátnánk őket. WEREWULF Hátsó lábán állt az egész oldalas metszeten, mancsa széttárva, harciasan kunkorodó nyelve kiöltve. Most biztos azt hiszik, ez megtette a hatását. Hát nem. Épp ellenkezőleg, egy rövid időre határozott, megkönnyebbült szkepticizmust léptetett életbe. Vicces. Irtó vicces. Nem úgy csuktam be a könyvet, mint aki világrengető igazsággal szembesült, hanem úgy, mint aki szemenszedett hazugságot hallott. Mondom, csak egy rövid időre. Az átváltozásra most már rá sem hederítek (alig két perc, és vége), ám volt ez másként is. A folyamatnak ki kell tapasztalnia, puhatolnia, hogyan vegye fel az optimális alakot. Akárcsak a gyilkosságnál vagy a szexnél - igazából mindennél -, gyakorlat teszi a mestert, a farkas gyakorlata, de nincs állandó forgatókönyv, mindenkinél más a menete. Egyesek három hónap alatt belerázódnak, míg másoknak évtizedekkel az első harapás után is poklokat kell kiállniuk. De bármilyen hosszan ülepedik le az átváltozás, az első alkalmat egy ordas sem felejti el soha. Almaimban törpefarkas szunnyadt bennem, kényelmetlenül

Az utolsó vérfarkas

feszengett. Folyton mocorgott a sarkával, a könyökével, a mancsával, helyet próbált szorítani magának a tüdőm, a gyomrom és a hólyagom között. Olykor egy-egy kaparászó karom felsértett valamit, ilyenkor felriadtam. Mit álmodtál? - tudakolta mindig Arabella. Annak az álmait jól ismertem. Azt álmodta, megszületik. Birtokbavételemnek formája és mértéke folyton változott. Néha a lábai a lábaimban voltak, a feje a fejemben, a mancsa a kezemben. Máskor akkora sem volt, mint egy kiscica, a szegycsontom alatt ficánkolt, égett tőle a gyomrom. Felébredve sokszor éreztem úgy egy pillanatig, hogy más lett az arcom, ám pofám helyett csak a levegőt markoltam. Teltek-múltak a napok, az ébrenlét sem szavatolt semmit. Fogom a teáscsészémet vagy a lovam gyeplőjét, látom az ujjaimat, a karomat, minden a megszokott... de valami nincs rendjén testem tömegével, a fogással, a szorítással. Kívülről ugyanúgy nézek ki. Belülről... nem. Ez nem te vagy, mondogatta Arabella. Én én vagyok, de te nem vagy önmagad. Állandóan kitértem az érintése, a tekintete elől. Ha beleszeretünk valakibe, feltárul előttünk az ismeretlen. Ha kiszeretünk valakiből, megfordul a folyamat. Figyeltem, ahogy önnön rejtélyem páncéllá kövesedik köztünk. Onnantól, hogy nem szeretünk valakit, kellemetlen nyűg csupán összetörni a szívét, gyorsan túl kell esni rajta. Istenem, te már tényleg nem szeretsz engem, ugye? Akármilyen tisztességesek vagyunk, az áldozat elképedésétől nagy valószínűséggel röhöghetnékünk fog támadni. Nagy nehezen megálljuk, hogy ne nevessük el magunkat. Annál viszont nincs borzalmasabb, ha olyasvalaki szívét törjük össze, akit még mindig szeretünk. Ezen nem nevet senki, legfeljebb a Sátán, már ha létezik, és még az ő örömét is beárnyékolja, hogy nem az ő

73

Glen Duncan

műve, hogy egy ostoba, pusztító véletlen. Az ördög is csak azt akarja, hogy mindennek legyen valami értelme. Egy alkalommal, a kora hajnali órákban, amikor azt hittem, hogy Arabella alszik, háttal nekem, arra kért, hogy öleljem át, én pedig megtettem, megmarkoltam a melleit, és meleg tarkójába fúrtam az orromat... s közben éreztem, ahogy a remény újabb szikrája alszik ki benne, mert hiába ért egymáshoz bőrünk, valami elválasztott minket. Én. Miért nem bújsz hozzám, kérdezte, s még szorosabban ölelt magához. Én itt vagyok. Várok rád. A legegyszerűbb feladatok is hatalmas koncentrációt igényeltek: lemenni a lépcsőn, kinyitni egy ajtót, felhúzni a lovaglócsizmám. Mások emlékei tomboltak a fejemben. Derékig érő köd vált szét előttem. Fák suhantak el mellettem. Hegyi tavon megcsillanó holdfény. Egy fiatal lány az erdei talajon, combja széttépve, meztelen, fehér porcelánteste sötétzöld páfrányágyon hever, tágra nyílt szemmel, holtan. Jacob, merre jársz?, hívott Arabella. Látsz valamit? De még mennyire. Ráncos, reszketeg talpa harangvirágot taposott le. A három lovas a holdfényben úgy nézett ki, mint egy életre kelt Uccello-festmény. Nyálka szörcsögött az orrában. Lógó karral aludtam el a székemben, és arra ébredtem, hogy meleg vértől lucskos ingemet a patak lágy, hideg vize mossa. Nem volt maradásom a szobában, a házban, mellette. így telt el a Walesből való visszatérésem utáni első két hét, minden egyes nap kínszenvedések közepette kínoztam a szerelmemet, a nőt, aki szeretett. Egyes önsajnálatban tobzódó pillanataimban gyűlöltem őt érte. A minap tátott szájjal, kiöltött nyelvvel riadtam fel. Ereztem, hogy a farkas kitörni kész alakja bármelyik percben átszakíthatja testem, ezért magára hagytam alvó szerelmem, és

Az utolsó vérfarkas

kimentem az udvarra. A Hold tudta. A Hold tudta, amit én nem. A Hold kifürkészhetetlen gyermeket várt, elhúzta előttem az enyhülés mézesmadzagját, dörzsöltebben szeretett, mint egy anya. A Hold meg akart osztani velem egy titkot. De még nem most. Még várj egy kicsit. Barangoltam egy sort a vidéken, és hajnal előtt nem sokkal, harmattól csillogva másztam vissza. Amikor Arabella arra ébredt, hogy nem vagyok mellette, azzal tagadásának újabb rétege hámlott le. - Ebbe csaknem bele fogok pusztulni. Csaknem, de nem egészen közölte velem később ugyanazon a vészjóslóan közömbös hangon, mialatt a kurta arcú szobalány elvitt az ajtó előtt egy váza fehér rózsát. - A szerelem nem veheti fel a versenyt az angol szomszédok sutyorgásával. Marlowe amerikai szajhája. Emlékszel, hogy nevettél rajta? Emlékszel, mit mondtál rá? Milyen furcsa! - Hogyne emlékeztem volna rá! Emlékeztem, milyen felszabadító érzés volt kimondani ezt a két szót, mennyivel különb emberré váltam általa, hogyan ráztam le egy csapásra magamról a világ igáját, vagy ahogy Blake mondaná, az értelem bilincsét (az erotikus forradalom holt képeket és költeményeket elevenített fel). Most pedig azt hitte, valami más kell nekem. Hogyne hitte volna. Hisz valóban más kellett. „Kékebb-erű\ fehérebb, bájtelibb, / mint Venusé, ahogy fénylőn kilép / kagyló-bölcsőjéből.” Együtt ünnepeltük a bűnbe esett test mennyei boldogságát. Most már tudtam, létezik egy súlyosabb bűnbeesés, a test felfalásának gyönyöre. (Sőt, van még egy azon túl is. Legalábbis ezt állítja a Hold. Ezt titkolja a Hold. Türelem. Még várj egy kicsit.) — Hová mész? — kérdezte Arabella, ahogy felálltam a székből, és a franciaablakhoz léptem. -Jacob? Hát rám sem nézel? Az ég

75

Glen Duncan

szerelmére! Összecsuklott a lábam. Lassan tédre rogytam, nyirkos tenyerem lecsúszott a kilincsről. Arabella odaszaladt hozzám — vagy a teremtmény volna az? Az éter felrepedt egy pillanatra, és nem tudtam, melyikük hatolt át rajta. Aztán Arabella a karjaiba és narancsvirágillatába zárt, arcomat fehér melleihez vonta végezz vele végezz vele végezz vele kérlek Uram hallgattasd el hagyj meghalni végezz... - Ne tedd! - szólt rám Arabella, ahogy megpróbáltam feltornászni magam. - Ne akarj felkelni! - De már talpon is voltam, mintha egy kísértet a hónaljamnál fogva felrántott volna. -Mennem kell! - jelentettem ki. Tudtam, hogy őrültségnek hangzik. - Meglátogatom Charlest. - Most jöttem csak rá, hogy kimért magatartása kísérletezés volt csupán, belemártotta nagylábujját az érzelem tengerébe. Valójában még mindig arra várt, hogy visszatérjek hozzá. S én még ekkor sem tértem vissza. Elkerekedett szemmel rám nézett, gyanakvást, dühöt, aggodalmat, a megbocsátás lehetőségét kényszerítette a tekintetébe; a leplezetlen értetlenség beismerése egyet jelentene a halállal. Verejtékcseppek gyöngyöztek ajka felett. Eszembe jutott, hogyan nézett rám, amikor elélveztem benne: előbb kacéran fogadta, majd végtelen megnyugvással, élvezettel megerősítette. Férfi ennél nagyobb ajándékot nem kaphat nőtől. S én mégis földig romboltam. - Ne vedd magadra - nyögtem ki. Kinyitottam az ajtót. A gyep fülledt illata magához vonzott, el tudtam volna veszni benne. - Nem a te hibád. Szeretlek. - Akkor miért...? - Kérlek, Arabella, ha szeretsz, hinned kell nekem. Semmit sem...

Az utolsó vérfarkas

nekem muszáj... - Kiléptem a teraszra, és abban a pillanatban forró buzgárként tört fel belőlem gyomrom tartalma, élesen törve meg a délután csendjét. - Jacob, az isten szerelmére, gyere be! Hisz te beteg vagy! - A fizikai tünet megjelenésétől némileg persze megkönnyebbült. Jobb, ha a gyomrot emészti valami kór, mintha a lelkemet, mintha engem tenné. —Jól vagyok - egyenesedtem ki a zsebkendőm után matatva. - Most már jobb. Gusztustalan. Bocsáss meg. Könyörgök, csak hagyj egy kicsit magamra! Hadd sétáljak át Charleshoz! Ma este nála alszom, és holnapra minden más lesz, megígérem. Csak erre az egy estére engedj el, hogy rendet tegyek a fejemben! - Jól hallottam, hogyan hazudtolt meg a hangom. Láthatatlan pehelysúlyok alatt mozogtak tagjaim. Emberfeletti erővel felszínre tornásztam énemnek azt a részét, amelyikre szüksége volt, felé fordultam, láttam a szemében felcsillanó reményt, megfogtam a kezét. - Felejtsd el, amit eddig gondoltál! - kértem. - Nem lenne igazságos egyikőnkkel szemben sem. Valami nem hagy nyugodni, valami... Életemre esküszöm, Arabella, ma este nem maradhatok itt. El kell hogy eressz! Holnap minden... esküszöm, minden más lesz. Kérlek! Engedj el! Napok óta nem bírtam a szemébe nézni. Ezúttal megtettem, és láttam, hogy még most is melegen, nyíltan fogadja közeledésem. Tekintete kitartóan esde- kelt a régi cinkosságért, néma eskünk újbóli megtételéért, azért, hogy elismerjem őt. A nyár szeplőket hintett sötét szempillái alá. Lausanne-ban aléltan hevertünk az ágyon első szeretkezésünk után. Akkor azt mondta: Jaj nekem, ez jólesett. - Bármiről van szó, Jake - mondta most -, tudod, hogy elbírok vele.

77

Glen Duncan

Nem kérlek semmire, csak emlékeztetlek arra, amit magadtól is tudsz. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, minden visszatért a régi kerékvágásba. Ott volt ő. Itt voltam én. Vérlázítóan kivételes páros. A kettőnk közti távolság semmivé foszlott. Az elmúlt néhány nap rosszízű tréfának tetszett. - Tudom - feleltem. Ám ekkor a vér felszökött a lábamból, a lány combja rubinokkal teli, kiömlő kincsesládikává változott a szemem előtt, s máris átjárt - noha az óra nemrég ütötte még csak el a délután három órát - a lassan felkelő hold öröme. Hátat fordítottam neki, és útnak indultam a pázsiton.

11 Megölték a rókákat. Zajt hallottam odakint, kimentem megnézni, mi az. Levágott fejüket a hátsó tornácon hagyták, az ajtóval szemben. Kettőnek csukva volt a szeme, ám egyiküké - a legkisebbé, a túlméretezett denevérfülűé nyitva maradt. Egy pár lábnyom kígyózik a hóban, hat méterrel odébb eltűnik a fák között. Fel tudunk jönni egészen a küszöbödig anélkül, hogy meghallanád. Megálltam az ajtóban, és az erdőt fürkésztem. Nem láttam semmit, de a sötétben rengeteg élőlény ólálkodik. Ellisre gyanakodtam. Unatkozott, és le akarta nyűgözni az újoncokat. Wolfgangra utalt vele. Termékbemutató. Elvileg én vagyok az aljas gazember, mondta a Zetterben. Ha ez az ő műve, akkor szenvtelen profizmussal hajtotta végre. A férfi énjének magva

Az utolsó vérfarkas

megközelíthetetlen. Elképzelem, ahogy Grainer akció közben figyeli protezsáltját, és kicsit beleroppan a bánatba, hogy ilyen furcsa kézbe került a staféta. Majd reggel elásom a fejeket. Most túl hideg van hozzá, a rókáknak meg úgyis mindegy.

* Tíz kilométert kellett gyalogolnom a vidéken Charles házáig. Menet közben több ízben is megálltam, hogy verejtékben úszva, háborgó gyomorral, akaratomtól megfosztva kétrét görnyedjek. A földön elnyúlva bőröm a tájban folytatódott, telis-tele izgatottan suttogó élettel. A WEREWULFmetszete didergett a fűben, a fatörzsekben, a levegő duruzsoló atomjaiban. A Charles birtokával határos pagonyban négykézlábra rogytam, és lehűtöttem forró arcomat egy sekély, simára koptatott kavicsokon csobogó csermelyben. A farkas válla, a hátsó lába, csavart nyelve az enyémmel incselkedett. Voltak azért tiszta közjátékok. A vallásnak maradt annyi befolyása rám, hogy időnként felvetődjön bennem, nem büntetésként kapom-e mindezt, látszólag nemi kicsapongásaimért, ám valójában azért, mert a szerelmem feleslegessé, fakultatívvá, elavulttá tette Istent. Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. Jahve első parancsolata, amit nem átall bővebben is kifejteni: „Ne imádd ezeket és ne szolgáld őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok… Minden joga megvolt féltékenynek lenni Arabellára. Nem a kefélés, a nyalás, a szopás miatt, hanem mert mellette ezek a cselekedetek élénkítették, nem pedig tompították a

79

Glen Duncan

lelket, nemesítették, nem pedig lealacsonyították az embert. Óvakodj, nehogy te is istenné válj. Az édenkerti tiltás kígyóféle olvasata helyes volt. Faragott képmás helyett hús-vér testünk lett önmagunk isteni képmása, és Isten eltörpült mennyei fényünkben. Krisztus szűzként született és halt is meg. Mennyivel lett okosabb? A test igazságaiba mi nyertünk beavatást helyette. Az emberi szerelem nem tépte ki gyökerestül Istent, de azért az értésére adta, hogy csak másodhegedűs lehet. Ezért, nyomorult pökhendiségedért, szörnyeteggé változtatálak tégedet. Időnként bemeséltem magamnak, hogy a fák zizegéséből, a víz kuncogásából, a ritkás levegő halk morajából kihallom a Mindenható rosszallását. Csakhogy mindig rosszabb érzésem támadt: ott, ahol Isten dörgedelmes haragjának kellett volna lennie, valójában világegyetem méretű csend honolt. A sugallatra, hogy az éjszakai égbolt csillagok elhagyatott raktárépülete, hogy a föld eposzi céltalansággal öklendez fel flórát és faunát, olyan mélységes borzalom lett úrrá rajtam, hogy jólesett visszatérnem Isten haragjához. „Te voltál, amire várt? Aki a Bárányt, az csinált?'’ Besötétedett, mire megérkeztem az Archer’s Grange-hez, a kétszáz éves majorsághoz, amin Charles az édesanyjával, a nővérével, süket bácsikájával, három vérebbel és egy huszonnégy fős személyzettel osztozott. Anya és nővér éppen Bathban töltötték a nyarat. (Hál’ istennek: Lady Brooke kereskedő származásomat, Miss Brooke pedig a feleségemet helytelenítette.) Charlesszal veszekedéssé fajult a dolog. Úgy állítottam be a történteket, hogy Arabellával először vesztünk össze, hogy elragadott a hév, botorságokat vágtam a fejéhez, és kiviharzottam, hogy egy üveg borra van szükségem a pincéből, meg egy ágyra, ahol meghúzhatom magam az éjszakára.

Az utolsó vérfarkas

Azt mondtam, útban hozzá elég sokat gyalogoltam ahhoz, hogy rájöjjek, mekkora tökfilkó voltam, és fogadkoz- tam, hogy másnap bocsánatért esedezve, békülékeny hangulatban térek majd haza. Mindez szép és jó, csakhogy a barátomat nem ejtették a feje lágyára. Verejtékben úsztam, és rázott a hideg. Az ég szerelmére, úgy festettem, mint aki bírókra kelt egy medvével. Azonnal hívnunk kell dr. Gilest! Máris szalajtom az inast... Lebeszéltem róla, de majd’ belepusztultam az erőfeszítésbe. Hogy nem küldetett orvosért, azt csupán annak köszönhettem, hogy mesterien restelkedve bevallottam: megcsúsztam és beleestem a patakba, ahol lehorzsoltam a térdem. Ezek után megelégedett annyival, hogy egy pohárka meleg bran- dyvel és a házvezetőnő egyik legendás hírű, gyógyfüves borogatásával ellátva korán ágyba bújok. Charles így is ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg ápoljon. Mivel nősülni készült, mindent tudni akart a koholt házastársi perpatvar részleteiről, és amíg feltekerte rám Mrs. Collingwood bűzös dunsztkötését, hisztérikus döbbenettel hordtam össze mindenfélét a feleségem zabolátlan lakberendezési ízléséről és a Herne Hall bútorainak lecserélésével szembeni, irracionális ágálásomról. Nagyot alakítottam. A legnagyobb vendégszobát foglaltam el, mely a majorság díszes előkertjére és szökőkutakkal tarkított pázsitjára nézett. A hold nemsokára a kertet szegélyező nyárfák fölé hág. Alig két óra van hátra. Kétszer is türtőztetnem kellett magam, nehogy puszta kézzel letépjem Charles arcát. Egyedül a brandy mentette meg az életét, melyből fél üveggel megittam, mielőtt magamra hagyott. Hosszúnak tűnt a várakozás az ágyban. Vártam, hogy megtörténjen, amiről el nem tudtam képzelni, hogy megtörténik, amiről el nem

81

Glen Duncan

tudtam képzelni, hogy ne történjen meg, amiről tudtam, meg kell történnie. A nyitott ablak alatt felfuttatott lonc illata elvegyült a szobában az ódon fa és a levendulás ágynemű aromájával. Valamiért úgy döntöttem, csak azért sem kelek ki az ágyból fel-alá járkálni. A borogatás úgy bugyolált be, mint egy hatalmas, durva szövésű huzat. Leszaggattam magamról, és az éjjeliedénybe dobtam. Felkaptam az ágy mellől a gyertyatartót, hogy lássam, vajon a viasz megolvad-e a kezemben. Nem olvadt meg. A padlóra ejtettem. Néhány pillanatra elhagytam a testem, de arra elég volt, hogy lenézzek rá, amint reszketve, sápadtan, izzadva, felhúzott térddel fekszik az ágyon. Charles kölcsönadta az egyik hálóingét. Ahogy letéptem, megperzselödött és ledörzsölődött a bőröm. Még egy ilyen hibbant amerikai stílusérzéket, háborogtam korábban. A gondolattól nevethetnékem támadt. Arabellát az sem érdekelte volna, ha egy pajtában élünk. Sötét szemét vöröses aranypettyek hintették be. Ha melletted alszom el, mondta, olyan, mintha benned aludnék. Visszaszálltam a testembe. Nem férfi volt, s nem is farkas. Se nem emberi, se nem állati, ráncos, hibrid végtagja harangvirágot taposott le. Fél szemében, abban a drágakőben örök fénnyel csillognak az elragadott életek. Tekintete beszélt hozzám. A leglaktatóbb táplálék, olyan, mint a szerelem. Olyan, mint a szerelem. Majd meglátod. Majd meglátod. Felkelt a hold. Felfelé kapaszkodott a vérem is, egy egész testre való feszült neki a képtelen szállásul szolgáló koponyámnak, nagy levegő a brutális újrafelosztás előtt. Láttam kinyílni a számat és mozogni az ujjaimat a testem börtönéből való, kínkeserves szabadulásom félsikere közben. Nekirugaszkodtam, megfeszültem, de valami visszarántott.

Az utolsó vérfarkas

Valami új, őszinte, sötét szakramentum, amely nem ismer tréfát, amely magabiztos. Szórványos ellenállást tanúsítottam ugyan — elképzeltem, ahogy szétverem a fejem a kő ablakosztóban -, de az a másik dolog hamar felőrölte. Az a másik dolog. Bizony-bizony. Fivérem, a megszületés előtt álló magas ikertestvérem, kinek feltett szándéka újrakalibrálni. Igényeiből nem engedett - vagy csak a majdani terjeszkedést illetően: egyelőre megelégszem ennyivel, de nem garantálom, hogy később is meg fogok. A vállam szétcsúszott, nem minden nehézség nélkül megtanulta az oszteomorfózis különös játékszabályait, hősiesen tűrte a gyors tektonikai változásokat, előbb jéggé dermedt, majd sokkoló erővel felolvadt a mozgás új nyelvtanában. Váll, csukló, boka - ezek változnak át először, ezek változnak vissza utoljára. Az oldalamra gördültem. Kinőttem az ágyat, mint valami mesebeli lény, mindenem megnyúlt. A lábkörmök, amik már nem voltak lábkörmök, de nem is egészen karmok, felkaristolták a rózsafa parkettát. Leestem a padlóra, megszédített az éjszaka beözönlő illategyüttese, a kertben lévő, begubózott rózsák illata, a trágyázott szántóföldek szaga. Délen búzamező sistergett és fröccsent szét. Óriási, láthatatlan kezek ragadtak torkon, és ellenkező irányba tekerték a nyakamat, mintha az iskolaudvaron a kegyetlenkedő gyerek két kézzel csavargatná a csuklómat, csak nagyban. Mint kiderült, ez kellett ahhoz, hogy az arcom csodával határos módon ragadozókra jellemzőbb vonásokat öltsön. Farkastestvérem nem fért a bőrömbe. Mire jó egy testetlen élőlény? A lassú hátsó lábak próbára tették a türelmét, nekem meg a fájdalomtűrő képességemet. Új koponyám megremegett, beleim kitolták gőzölgő ürüléküket. Ő meg én még nem voltunk egyek, de egymást méregetve tudtuk, minden azon múlik, hogy át tudjuk-e

83

Glen Duncan

hidalni a szakadékot. Idővel majd összeszokunk, a két part összesimul, és a többes számból egyes szám lesz, de addig is, joga volt erővel magához ragadni az irányítást a megnyitóceremónián. Tedd, amit mondok. Engedelmeskedni fogsz nekem... - első mondatainak nagy részét artikulálatlan, sürgető, állatias szükséglet szakította félbe. Úgy csapott le, mint a nyaktiló. Felismertem a szükségletet. Nem dughattam homokba a fejem. Nem rejthettem el sehová a gondolatot, hogy nem lennék képes... soha nem tudnám... Az én mondataim nagy része is félbeszakadt. Rövid ideig új, szőrös hátsó lábaimon kuporogtam a nyitott ablakban. A megerőszakolt és átrendeződött anyag az átélt traumáról motyorgott a vacogó sejtekben. Tudatom, ami azt illeti, érzékeny volt, könnyen felsérthették a mellé befurakodó durva dolgok. Erőszakkal belém hatolt. A történelem folyamán megerőszakolt megannyi szobalányra gondoltam... helyreigazítása élesen csattant, akár egy pofon: hanyagold az anakronizmusokat, te barom. A régi világ halott. Kis szünet, mintha megkondult volna egy tompa harang. Az éjszaka halk vihara elcsitult. Néma csend, teljes mozdulatlanság. A másik ezt csak a kedvemért viselte el, adott egy percet, hogy elbúcsúzzak eddigi életemtől. (Számára ez volt az a gyötrelmes nyűg, amin jobb minél hamarabb túlesni.) Kinéztem a holdfényes sövényekre, a sápadt virágokra, a lélegzetét visszafojtó gyepszőnyegre. Vártam. Sehol semmi. Megint csak a roppant nagy csend fogadott ott, ahol Isten hangjának - vagy valakiének, bárkiének - kellett volna lennie. Tanuld meg most a leckét, figyelmeztetett a fivérem, mert nem tanítom meg még egyszer. Nem létezik semmi. Semmi nem jelent semmit. Aztán az éjszaka kilélegzett, és újból hömpölyögni kezdett.

Az utolsó vérfarkas

Tisztán és rezignáltan láttam, hogy a jövőben még számtalanszor vissza fogok kanyarodni a miértekre és a hogyanokra, de azt is tudtam, hogy magamban hordozom a választ. Beszippantottam, mint egy mérgező porszemet. Az élet pusztán annak leírása, hogy mi történik éppen. Ez minden, mit megtudhatunk, ez minden, mit tudnunk kell. Néhány másodperc nem elég a világegyetem értelmetlenségének megemésztéséhez, de mit lehetett tenni, ennyi időt kaptam. Szellő legyezgette a loncot, a szőrszálakat a fülemben, valamint hagymázas, nedves pofámat. A herezacskóm összerándult, leheletem forrón szántott végig a nyelvemen. Ánuszom várakozón zsongott. Elképzeltem, amint emberi énem leugrik a hat méter magas párkányról, belém nyilallt a fájdalom, ahogy a becsapódáskor szétroncsolódott a bokám és szilánkosra tört a sípcsontom - és ekkor meglegyintett új erőm romlottsága. Kivetődtem az ablakon, és belevetettem magam az éjszakába.

12

Suhant alattam a táj. Szikkadt nyári fű, fanyar tehénlepény. Hervatag fényű százszorszépek és boglárkák a vidék árnyékában. Szarvasmarhák és birkák iszkoltak el utamból, a sövényhez kuporodtak, összehúzták magukat. Ne ezeket. Oké. A levegő elnehezült, pumpált benne a sok testhőmérsékletű élet, a félelem bűzét árasztotta magából, a holdasszony mosolya és szélesre tárt lába pedig adakozókedvvel perzselt. Hosszúra nyúlt állkapcsom,

85

Glen Duncan

hibrid kezem égett a vágytól, hogy próbára tegye új képességeit. A fák közül felszökkent az égre az Orion, és vele a kérdés: vajon mióta lehetünk...? A görögök óta? Az egyiptomiak óta? Lükaón mítosza óta? Egyébként mintha olvastam volna valahol, hogy az amerikai indián törzsek... ám a fák összezárultak felettem, és kisvártatva, túlságosan is hamar lelankasztott, megállásra késztetett az emberhús fémes, édes sertésszaga. Fivérem gravitációja szeszélyes volt. Olykor csak enyhén vonzott. Most úgy hullottam a mélybe, mintha csapóajtó nyílt volna alattam. Bragg Charles vadőre volt. Ez pedig az ő kunyhója. Bragg nem volt otthon, orvvadászokat üldözött. Az ott Bragg asszonya. Az ott nem. Az ott igen. Ez itt a másik. Ez itt én vagyok. A természet nem ítélkezik. Egy földigiliszta kunkorodott a talpam alatt. A levegő szagokkal ostromolt (zsálya, fűrészpor, nedves fa, komposzt, levendula, faszén), ahogy az asszony felé osontam. Tizenöt lépés. Tíz. Öt. Olyan közel, hogy inár belátok az ablakon. Oldalvást állt egy bádogmosogató előtt, és korommal súrolt egy serpenyőt. A lesikált asztalon a vacsora maradványai árválkodtak: léi szelet fehér kenyér, párolt hagyma, csomagolt sajt, sárga vaj, szappanhabos ónkupa. Vidám tűz ropogott a fehérre meszelt kandallóban, élénk színt kölcsönözve a szoba fél tucat réz és sárgaréz használati tárgyának. Egy fekete hajú gyerek, lehetett kéthárom éves, a földön játszott egy doboz üres spulnival. A leány maga is alig nőtt ki a gyermekkorból. Egérarca sápadt volt, zsíros haját feltűzte a főkötő alatt. Vékony kezét megkérgesítette a sok hideg víz. Tudni akartam a nevét. Sally? Sara? Egyszer szóba

Az utolsó vérfarkas

elegyedtem vele, amikor... Mintha azért tartotta volna féken kettőnk erejét, hogy fokozza a a feszültséget, majd a tetőponton eleressze a gyeplőt. No persze teljesen nem eresztette el. Éppen csak annyira fogott vissza, hogy érezhessem, milyen tehetetlenül sodródom akaratunk áramlatában. Látod? Igen, láttam. Hirtelen támadt étvágyam nyársra tűzte nyálmirigyeimet, és egyetlen gyakorlott, buja mozdulattal felállította farkasfarkam. Olyan kemény lett, amit eleddig el sem tudtam képzelni... de másodpercek múlva lelohadt. Nem őt. Csak ha átváltozna. Azt hiszed... pedig nem. Nem így... Fivéremnek fogytán volt a türelme, mintha szűk gallérként szorítottam volna a nyakát. Tudatlanságomon fogcsikorgatva, fáradságos munkával kellett átvergődnie. Ha megpróbálnád, sem működne... Nekünk nem ez... A farkam megint megmerevedett, ahogy a lány elfújt egy homlokába lógó, csatakos hajtincset, aztán másodjára is lehorgadt. Egy perc teljes, néma belső csend, aztán hirtelen felharsan az Éhség, a másik Éhség, dübörög, akár egy üstdob. Ekkor értettem meg: a kéj téves reflex volt, gyors lefutású kiigazítási periódus. Az új vágyakozás múló szeszélyként tüntette fel a régit. Csak ha ő is átváltozna. Csak ha ő is. Dugd meg, öld meg, fald fel. Dugd, öld, fald. A Szent- háromság titka csakugyan létezik, de csak ha... csak ha... A másik gyorsabb tempót diktált a doboknak. A gondolatok megcsúsztak és lehullottak, mint olvadt hó a tetőről. A lány vékony karját könyöktől lefelé nem fedte ruha. Nyitott gallér. A nyakán kidagadtak az erek suvickolás közben. Fehér, csak az útban lévő, lányos lábak merednek az égbe, akár egy érteden rovar antennái, az

87

Glen Duncan

üzekedő Bragg mindkét oldalán. Elárvult, sápadt lábujjak. Laposan csavarodó köldök. Egy visszahúzódó lány. Az emberek mikroklímaként viselik múltjukat. Soha nem tűnt ki nyolc testvére közül, ha éppen észrevették, módjával ugyan, de szerették, viszont fejletlen maradt, míg meg nem ismerte Bragget, és meg nem ragadta az alkalmat, hogy egy csapásra felépítse a személyiségét S annak magva mégsem formálódott ki. Még a gyermeknemzés sem edzette meg jellemét, úgy futott végig rajta, mint tűz a szántóföldön; találomra átélt gyötrelem, amely csak fájdalmat okozott, amelytől begubózott. Órákig sodródott horgony nélkül mások légváraiban, bár mosott, takarított, vigyázott a gyerekekre, és széttárta a lábát az urának. Nem csak a testet kaparintod meg. Az életet is. Életét veszti. Bekebelezed. A leglaktatóbb táplálék. Olyan, mint a szerelem. Majd meglátod. A tér, ami elválaszt, izzik a labilis lehetőségektől. Apró, alma nagyságú mellét és vékony bőrű nyakát a lüktető vénával máris a kezemben éreztem, fogam közé kaptam, feszesek, duzzadtak, megérettek a leszakításra. Odakint álltam. Láttam, hogyan történne. Egyedül az tartott vissza, hogy a fivérem erősen tartotta a gyeplőm. Ne őt. Nem tett hozzá semmit, nem cifrázta túl. Ne őt. 13 Rohant Rohantam. Rohantunk. Indokolt minden személy, a többes és a két egyes szám egyaránt. Viaskodtak, szétszakadtak, vérük

Az utolsó vérfarkas

elkeveredett, néhány csodás pillanatra egységbe forrtak. Az erdőből kiérve orrtól farig rám loccsant a hold fénye, végtelenül engedékeny szeretettel végignyalt, és cserébe csak annyit kért, hogy legyek teljesen önmagam. Létezik ennél nagyvonalúbb kérés egy szeretőtől? Én is ezt kértem Arabellától. Ő is ezt kérte tőlem. Egészen mostanáig. Rohant. Rohantam. Rohantunk. Egyes pillanatokban a triumvirátus széthullott, olyankor nem létezett ő, én vagy mi, csak az éjszaka ösztönös, a füvet borzoló széltől, a levegő illatától elválaszthatatlan megtestesülése, egy állapot - mint elmerülni a zenében -, amit csak akkor veszünk észre, amikor már magunkhoz tértünk belőle. A Herne Hall. Otthon. Száz méterről megcsapott az istállóban lévő lovak verejtéke, hallottam dobogni a patájukat az állásokban, e szívemnek kedves hangot, a vas klappogását- csikorgását a kövön. Átugrottam a kavicsos kocsifeljárón, és fellépdeltem a hengerelt gyepen. A főkomornyiktól a legutolsó cselédig összesen tizenhét emberi szív dobogott a házban. A holdfény ezüstös fénybe vonta az ablakokat. A nagyobbik hálószoba a második emeleten volt. Ilyen meleg estéken nyitott ablaknál aludtunk. Úgy is volt, tárva-nyitva. A tizennyolcadik szív. Egyes nézetek szerint a rémtettekkel nem tudunk mást tenni, mint feljegyezni őket. Tények érzések helyett. Kérném a dátumokat és a számokat, de ne kutakodjunk Hitler fejében. Ez nagyon szép és jó, amikor a krónikás kívülről szemléli a rémtettet. Úgy viszont nem működik, ha a krónikás maga a rémtett. Arabella a hasán aludt, arccal felém, egyik meztelen karjára és

89

Glen Duncan

vállára rásütött a hold, csodálom, hogy nem ébresztette fel. Tudat alatt érzékeltem az elém táruló jelenet festői gazdagságát: az elefántcsontszínű párnán szétterülő, hosszú, fekete hajfonata, lehunyt orgonabimbószeme, hófehér Aphrodité-karja a damasztpaplanon. Tudat alatt, mert oly mindegy volt, mit láttam. Az számított, amit szagoltam: borízű lehelete, narancsvirágparfümje, egy fárasztó nap édes-sós verejtékszaga (csak ímmel-ámmal fürdött), az étel, amiből csak csipegetett (buggyantott lazac, nyári gyümölcsökből készített kompót, mellé kávé), rettenthetetlen asszonyi vére, az ürülék orromat megcsapó, vérpezsdítő szaga, valamint ravasz, selymes nemi szervének ágymeleg mellékíze. És oly mindegy volt, miket szagoltam. Az számított, amit tudtam, nevezetesen, hogy egy pillanat erejéig közelebb kerülök hozzá, mint valaha, hogy minden rejtélyről fellebben a fátyol, minden kincs előkerül, minden szégyenfolt ország-világ elé tárul, az egyén utolsó darabkája is megadja magát. Tudtam - a másik adta tovább a tudást, az ősi, buta, isteni igazságot -, hogy mámorító egyesülés ide vagy oda, semmi sem érhet fel azzal, ha az ember megöli, amit szeret. A feleségem egészen addig nem ébredt fel, amíg bent nem voltam a szobában. Lecsupaszítottnak éreztem magam, miközben az Éhség betemetett, mint magányos csírát a föld mélye. Az vagyok, ami nem akarok lenni, s ettől örömmámorban úszom. Sikítania kellett volna. A regények alapján sikítania kellett volna. De az emberek soha nem úgy viselkednek, mint a regényekben. Sikítás helyett kinyitotta a száját, majd a hatalmas sokktól és undorában kurta kis hang, amolyan csuklásféle szökkent ki belőle. Felkönyökölt az ágyon, mintha annyi ideje lett volna, mint a tenger. Arcvonásaiban mindig ott bujkált önmaga felpuffadt változata - a rémület -, de most láttam

Az utolsó vérfarkas

meg először. Egyik karmomat a paplanba vájtam, és lerántottam. A farkam felágaskodott meztelen teste láttán. Nyálam lecsöppent rá. A látvány bizarr szünetet eredményezett. Aztán megfordult, hogy levesse magát az ágyról, én pedig megragadtam a bokáját, és magamhoz húztam. Érintésére összezsugorodott a hímtagom. Dugd, öld, fald. Dugd, öld, fald. Dugdöldfald. De nem... Felém rúgott szabad lábával, de elhibázta, hiszen rengeteg időm volt kitérni előle. Olyan gyors voltam, mintha a jövőbe láttam volna. Sikoltásra nyitotta a száját... és ekkor felismert. Erre vártam. Sosem lehet tudni, mire vár az ember, amíg el nem érkezik. Ledermedtünk. A szemembe nézett, és azt mondta: - Te vagy az. Tudtam, hogy felismert, hogy mindent el tudnék pusztítani benne, mielőtt megölném, hogy ez a csel vezet el a békéhez, amely minden értelmet meghalad. Nem tehettem mást, mint hogy a legrosszabbal kezdjem, hagytam tehát, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Combján meleg vért fröcskölve szakadt fel a hús. Úgy nézett ki, mint akire rubinokat szórtak. Megismételte: - Te vagy az. - Mire torkon ragadtam, és magamhoz rántottam. Az Éhség olyan, mint az anyaméh. Világra kell jönni belőle. Meg kell születni. Élvezd ki ezt a percet, figyelmeztetett. Élvezd ki, mert hamarosan nem fogod érezni az; apró ízeket. Bárcsak beszélni tudtam volna hozzá! Teljes szívemből azt kívántam, bárcsak elmondhattam volna: „Igen, én vagyok az.” Úgy szemernyi kétségem sem maradt volna afelől, hogy teljes a rettegése, mert még a szemernyi kétség is szálka volt bennünk, a fivéremben és bennem. Elzártam a levegő útját a torkában, és a szemébe néztem. Jaj nekem, ez jól esett. Élvezd ki... de nem tudtam visszafogni magam. A vér szaga pontot tett a dolog

91

Glen Duncan

végére. Térdemből elszállt az erő. Amikor aztán betelt a pohár, leszorítottam az ágyra, és belemélyesztettem fogaimat - az az első, kellemes, önfeledt elragadtatás — a nyakába. Őrült szenvedélyben nincs hiány (tapintatos történetírónk szépen megtartaná a halottszemlét: sérült légcső, nyaki és combi ütőér; nagymértékű szövetkárosodás a törzsben, combban, fenékben; megrepedt belek; hiányzó vese, máj, szív; szétszaggatott mell, vagina és perineum), a személyiség magva, a vihar szeme azonban egyben marad, ott valami más zajlik éppen - révült táplálkozás. Ha kioltanak egy életet, nem nyelhetik le egészben. Darabokban, falatokban, kortyokban, szeletenként fogyaszthattam el Arabella Marlowe, születettJack- son életét. Nagyjából elfogadta önmagát. Vesződséges út vezetett odáig, hogy levetkezze gátlásait. Néha távoli villámként fel-fellobbant benne az önutálat szajha, kurva -, de igazából nem tudott ellenállni a nálánál nagyobb, bölcsebb, teljesebb emberi karakterének. Emlékek: édesanyja liszt- és levendulaillata. Vörös, felszántott föld a kék ég alatt. Festett cirkuszi ló. Döglött oposszum a kertben. Nyakigláb lett. Kerekedő mellei szemérmes büszkeséggel töltötték el. Az élvezet megdöbbentő, aprócska gyöngye odalent. „Szeretsz-e? Majd így szólsz tudom-:„szeretlek”- S bízom szavadbanÉdesapjának megvoltak Shakespeare Összes Művei. Arabella fejből tudott idézni belőlük, és belebújt a szereplők bőrébe. A művészet amolyan hevenyészve megfogalmazott szerződést kötött Istennel. Szemet vetettek rá a fiúk. Egy-két szégyenlős-ádáz férfi a szerelem ígéretét hordozta, a testőrjítő tökéletlenségeinek tárházát. Levetette ruháit festőknek, szobrászoknak, szeretőknek, megtanult pókerezni, durva barátságot

Az utolsó vérfarkas

kötött a rizspálinkával. Tudta, milyen veszélyeknek teszi ki magát, mégis hajtotta a tapasztalatszerzés vágya. Szenvedett, lángra lobbant, a sárban fet- rengett, hogy eloltsa a tüzet. Két végéről égette a gyertyát, és belebetegedett. Tüdővész. Eliza nénikéje, akit tizenöt éve nem látott. A halál vallatóra fogta, és miután elengedte, tudta, sosem lehet már annyira ébren, mint amiről egykor álmodott. Jött Európa, Svájc, hófehér hegyek, én. Szerelem első látásra. Lenyeltem, elloptam minden vagyonát, amit addig össze sem számol az ember, amíg el nem veszti. Leért bennem obszcén súlytöbblete, lakmároz- tam a mocskos nyereségből. Küzdött ellenem, amennyire tudott. Élni akart. Kétség sem férhetett hozzá, hogy élni akart. Nem tudott sikoltani. Az első harapásommal kitéptem a hangszálait. Öt másodperc. Tíz. Húsz. Az ösztön megsúgja, mikor távozik a lélek. (Ahogy azt is, mikor élveznek el.) Ránéztem, odafordítottam hozzá az ő vérétől feketéllő vérfarkasorcámat, az ő lopott ékszereivel felaggatott fogsoromat. Már túl volt minden fájdalmon. A tekintete arról árulkodott, hogy maga mögött hagyta, a hajókorlátnál áll, onnan nézi a távolodó kikötőt. Tengerre szállás. Sosem tudtam volna kiszeretni belőle anélkül, hogy más emberré ne váljak. Csakhogy más emberré váltam. Bágyadtan pislogott egyet. Ajkai megrebbentek. Nyers, nedves húscafat piroslott az arcán. Sötétbarna szemét arany pettyezte, s e szemek azt mondták: elmegyek. Már nem az óvilág nyelvét beszélte: gyilkosság, erkölcs, igazság, bűn, bűnhődés, bosszú, ezekkel az értéktelenné vált szavakkal nem lehetett fizetni az átkelésért. A szeme azt súgta: hát ez itt a vég. Mielőtt kihunyt volna, utoljára még megváltozott a tekintete. Életünk végén, tényleges végén nem törődünk azzal, hogyan jön el értünk a halál.

93

Glen Duncan

Nem Jacob voltam, nem a férje, a gyilkosa vagy egy szörnyeteg, csupán az, ami kinyitotta az ajtót. Keresztülnézett rajtam és az anyagi világon, s megpillantotta a végső megoldást, a sötétséget vagy a mindent bekebelező fényt. Én már nem számítottam. Még egyszer elkerekedett a szeme, azzal lehunyta. A dulakodásunk alatt valamikor meglökhettem az éjjeliszekrényt, a mécses ugyanis leesett, eltörött, kifolyóit, és kis lángtócsa terült szét a padlón. Az egyik ágyfüggöny lángra kapott. A tűz lustán kapaszkodott fel rajta, átterjedt a szomszédos függönyre. Csak azért vettem észre, mert Arabella már nem sugárzott hőt. Miután a test fénye kialszik, az Éhség teret enged egy csipetnyi undornak, a közösülés utáni valóság beszüremlik az együttlétbe. Az ember vagyis a farkas - gyorsan zabái, egyre ingerültebben, megvetve Istent, aki kreatív, közönséges fráterként hajtja a hús igájába a tudatot. Gyorsan zabái, mert vészesen közeleg az undor. Amikor utoléri, akár a törvény keze, meg kell állni, nincs tovább. Tombolt a tűz. Lángnyelv hussant, és az egész szőnyeg meggyulladt. Először pillantottam meg magam az állótükörben, amint a kibelezett holttest felett görnyedek. Rémséges kompozíció volt, Fuseli Lidércnyomásának pornográf párja - vagy éppenséggel túlzó megoldásainak szatírája. Arabella bal karja fehéren, kecsesen, rugalmasan csüngött le, bámulatos módon sértetlen maradt, keze félig nyitva, ujjai begörbülve, mintha egy kényes, nehezen megfogható dolgot próbálna érzékeltetni. Jaj nekem, ez jólesett. Lórúgásszerű csömöröm támadt. Túlzásba vittem, elkapkodtam. Gyomrom késleltetve tágult ki, hogy helyet csináljon a vacsorának. Arabella húsa elisza- posította a testem. Lopott élete úgy suhant át a fejemen, mint vonuló felhők árnyéka. Észrevettem, hogy

Az utolsó vérfarkas

egyensúlyom megtartandó felemeltem egyik lábam a padlóról. Komoly erőfeszítésbe került lerakni. A felszívott vér melasszá sűrűsödik. Egy darabig esetlenül cipelni kell. Kifelé, most, mielőtt a tűz utadat állja! Forróság ostorozta a hátam. Az egyik függöny már lángokban állt. Elengedtem Arabella maradványait, hagytam, hogy az égő ágyra essenek. Engedd el. Engedj el mindent. Az ablaknál megtorpantam annyi időre, amíg a jobb oldalam megpörkölődött, a bal oldalamon pedig balzsamosan simított végig a holdfény, aztán leugrottam, földet értem, felálltam, és futásnak eredtem.

14 A villa félig leégett, és a tizenhét fős személyzetből kilencen vesztek oda a tűzben. Továbbá, ahogy azt tudat alatt reméltem, átírta Arabella halálának igaz történetét. Szegény Charles megszenvedte az esetet. Nemcsak a feleségem halálát (aki iránt a legjobb esetben különleges vonzalmat, legrosszabb esetben bűnös szerelmet táplált), hanem a barátságom elvesztését is. A tűzvészt követő napokban úgy gondolta, érthető módon - zárkózott lettem. Zárkózottságom azonban elhidegülésbe fordult át, majd tartós távollétbe. A birtokigazgatónkra bíztam az újjáépítési munkálatok felügyeletét, és két hét múlva elutaztam Skóciába. Terveim nem voltak, csupán egy reflex, hogy minél messzebb el kell kerülnöm az embereket. Egyetlen szuvenírt vittem magammal.

95

Glen Duncan

A kert nyugati oldalára néző kisszobát a földszinten Arabella dolgozószobának használta. Nem sok bútor volt benne: egy könyvespolc, egy diófa szekreter, egy indiai szőnyeg a vacakabbik fajtából, valamint egy hatalmas karosszék. Néhai feleségem ebben a karosszékben szokott volt összekucorodni a naplójával, hogy egész délutánokat töltsön irogatással. A naplót a szekreterben tartotta egy apró vasládikában, kalandos életének talizmán erejű csecsebecséivel együtt. Az asztal a tűz martalékává vált, a ládika - és vele a napló azonban épségben átvészelte. Most a manhattani páncélfiókban tartom saját krónikáimmal, de a tűz utáni hetekben és hónapokban bemagoltam a tartalmát. E helyütt csak egy rövid idézet szükségeltetik. „A viselkedése napról napra egyre nyugtalanítóbb. Mások bizonyára elítélnének, amiért titkolózom előtte, de olyannyira szeszélyes, hogy attól tartok, csak rontana a helyzeten egy rosszul időzített vallomás. Az elmúlt héten oly sokszor itt volt már a nyelvemen! A szavak bearanyozzák szívemet, és mézédesek a számban: Jacob, a gyermekedet várom. ”

15 Tegnap este, nem sokkal azután, hogy letettem tollamat (quad scripsi, scripsi), eleredt az eső. Egész éjjel szakadt, és még most, késő délután is zuhog. A napfény utolsó foszlányai koromfekete fellegeket világítanak meg, melyeket hébe-hóba kísér alulról néhány piszkosfehér felhőfoszlány (a meteorológusoknak „pannus”, a halászoknak „hírhozó”; kétszáz év, unalmas pillanatok, könyvek). A tenger felszíne, mint a márványos hús. A fehér sirályok

Az utolsó vérfarkas

mosóporreklám-tisztaságot kölcsönöznek neki. Az eső el fogja mosni a havat. Idelent, a völgyben, az erdőben maradt még belőle bőven, Zennorban viszont előbukkannak alóla a járdák. Mire visszatérek Londonba, a varázs lényegében megtörik. A város nyüzsgő lesz és nyomorúságos, kiröhögi majd botlását, kurta kis álmait a dolgok megváltozásáról. - Megtetted, amit kellett? — kérdezte Harley egy órája a telefonban. - Tátongott egy rés a feljegyzésekben - mondtam. - Betömtem. A postafiókra küldjem, vagy a klubba? Egyből megértette. Ez a napló lesz az utolsó. Nincs több feljegyzés, mert nem leszek többé. Jobban is kezdhettük volna a beszélgetést. Elképzeltem, amint lehunyja a szemét, és összeszorítja a fogát, mielőtt folytatná. - Minden készen áll - tájékoztatott. - De nem tudlak kivinni az országból tizenhetedike előtt. Kicsit szoros a határidő, tudom, de nincs más választásunk. Háromszor váltasz autót a város és Heathrow között. A délutáni, New York-i Virgin járatra foglaltál repülőjegyet Tóm Carlyle néven. Ez a félrevezetés része. Valójában magángéppel fogsz repülni Exeterbe Matt Arnold álnév alatt. Ezek vadonatúj személyi okmányok. Útlevelek, jogosítványok, tajkártya, az egész hóbelevanc. Exeterből... - Walesbe megyek, Harley. - Tessék? -Jól halottad. Snowdoniába. -Ne hülyéskedj. - Ott teljesedjen be a végzetem, ahol megszülettem. Bezárul a kör. Megint elhallgatott. Körülményesen rágyújtott egy cigarettára.

97

Glen Duncan

Exeterből- folytatta halkan - több választásod is van. Elrepülhetsz Palmába, és onnan Barcelonába vagy Madridba, esetleg, ha attól tartasz, hogy még mindig követnek, leszervezek plusz két autócserét Plymouthig. Reggie tizenhetedike éjfélig fog várni rád. Átvisz a Csatornán, onnantól magadra vagy utalva. - Rendesen megdolgoztál ezzel, Haris - mondtam. - Egy rocksztár vagy. —Jó, akkor ne gyere nekem ezzel a walesi sületlenséggel. Elengedtem a fülem mellett. Ő is tudta, én is tudtam, hogy tudja, és ő is tudta, hogy tudom, hogy tudja. A Fenyves társalgójának erkélyablakából lenéztem az esőfüggönyön túli öbölbe, és szokás szerint elérzékenyültem, amiért ilyen türelmetlen. Minél tovább húzom, annál rosszabb lesz. Az ember nem élhet kizárólag valaki másért anélkül, hogy előbb-utóbb meg ne utálná. Rá akartam kérdezni, hol szedhetem fel az új hamis igazolványokat, de félbeszakított. - Én magam adom át őket - közölte. - Nem akarok semmilyen gikszert. - Elég nagy ostobaság ekkora rizikót vállalnod. - Nem nyugszom, amíg személyesen a kezedbe nem nyomtam őket. Kérlek, Marlowe, csináljuk úgy, ahogy én mondom. - Ennyi engedményt volt hajlandó tenni. - Ha meghalsz, akkor legalább még egyszer látni akarlak. Egy utolsó kézfogás a vég előtt. - Megtudtál valami újat Cloquet-ről? - kérdeztem. Most először jutott eszembe a magnumos fiatalember Londonból való távozásom óta, és megint nyugtalanítani kezdett. - Futni hagytuk — felelte Harley. - Nem tud semmit. Bepoloskáztuk, és napokig figyeltük, miután elengedtük. Bóklászott -

Az utolsó vérfarkas

egy darabig a kezét dédelgetve, amit egyébként mi magunk tettünk rendbe, végül aztán megeresztett egy bűnbánó hívást Jacqueline Delonnak. Iszonyú dühös lett rá, amiért a nyomodba eredt. Parancsba kapta, hogy maradjon a szállodájában, amíg Delon valamelyik csatlósa érte nem megy, hogy visszakísérje Párizsba. Huszonnégy órával később két pasas — Delon emberei — el is intézték a dolgot. Ügy lezárva. - Tudod, miért találták ki az „ügy lezárva" kifejezést? - Na miért? - Hogy tudassák a közönséggel, nincs lezárva. - Ha te mondod, Jacob. Szerintem árnyékra vetődsz. Inkább Ellis miatt kellene aggódnod. - Nem Grainer miatt? - Grainer türelmes. Kivárja a teliholdat. De Ellis odalent sasol téged, kurvára nincs semmi tennivalója... Néhány zöldfülű is vele tartott, nekik meg viszket az ujjuk a ravaszon. - Lefejezték a rókáimat. - Micsoda? - Nem fontos. - Csak azt mondom, légy óvatos. Megtettük tehát az előkészületeket a ballonkabátos fogócskához, noha mindketten tudtuk, teljesen feleslegesek. Graham Greene félig-meddig paródiaként kezelte a regényeiben felhasznált zsánereket, szarkasztikus toleranciával tekintett kötelező kellékeikre és toposzaikra. Elkerülhetetlen, de én is így viseltetek az életem iránt. Hamis személyigazolványok, jelszavak, titkos találkák, megfigyelés, éjszakai járatok. Nyakatekert kémesdi. És akkor még nem is beszéltünk a horrortörténetes klisékről. Ha ezt egy

99

Glen Duncan

regényben olvasnám, dobnám is a kukába az összes többi zsánerkönyvvel együtt, melyek természetüknél fogva töredékét adják csak vissza a valóságnak. Pechemre nekem ez maga a valóság. Ne kerülgessük a forró kását: megöltem és megettem a feleségem és születendő gyermekem. Megöltem és megettem a szerelmet. Vagyis két lehetőségem maradt: terjeszkedni vagy meghalni. Végezz magaddal, vagy élj együtt a tudattal. Megszoksz vagy megszöksz, ahogy manapság mondani szokás. Nos, itt vagyok. Hibát követtem el. Nem morálisan, hanem stratégiailag. Át kellett volna változtatnom. Megvolt az esélyem. Az egyetlen esélyem. Jobb vérfarkas lett volna nálam. Nagyobb volt, bátrabb, megbotránkoztatóbb. Szabadjára engedte volna a benne rejlő potenciált. Ő vezetett volna engem. Fivérem nagy kapkodásában elszalasztotta a magány ellenszerét. Átkarolta, s mégsem vette észre. Tizenegy éve boldog házasságban élek a feleségemmel. Van két csodás gyermekünk. Van egy jó állásom és egy szép otthonom. A feleségem minden tekintetben a lelki társam — egyet kivéve. Az ágyban szeretek... Székesegyház méretű házasságok mennek tönkre, mert az asszony nem hajlandó rápisilni a férjre, vagy a fickó nem hajlandó kikötözni a nőt. A szerelmet semmi sem tartja jobban egybe a bűnös hajlamban való osztozásnál vagy a cinkos perverziónál. Az Arabella meggyilkolása és felfalása óta eltelt években volt időm végiggondolni, milyen lehetett volna az életünk a - fogalmazzunk így - holdvilágos éjszakákon. Látom magam előtt, amint világos harisnyában üldögél a napsütötte, Edward korabeli ablakfülkében, kezében hosszú szipkás cigaretta, s hangosan olvassa: „Hogy a kegyetlenség és a nemi ösztön közt a legbensőbb összefüggés áll

Az utolsó vérfarkas

fenn, arra az emberiség művelődéstörténelme minden kétségen felül megtanít minket...” Várj csak, ez nem az a rész... á, itt is van. „Néhány szerző szerint ezen, a nemi ösztönhöz kapcsolt agresszió tulajdonképpen kannibáli hajlandóságok maradványai, vagyis azon hódító szerkezet beavatkozását jelenti, mely a másik, az egyénifejlődésben ősibb, nagy szükséglet kielégítésének áll a szolgálatában... " Na, látod? Nem megmondtam? Jut eszembe, mikorra vagyunk hivatalosak az estélyre? Együtt öltünk volna, méghozzá tündökölve. A látszat ellenére nem léptem teljesen túl a jó és a gonosz fogalmain. Röhejes vagy sem, de még fel vagyok iratkozva a vezekelni vágyók listájára. Megöltem a szerelmet. Nem sokkal Arabella és parányi, titkos magzatunk darabokra tépése után a pszichém ítéletet hirdetett a szívem felett: mostantól kezdve szerelem nélkül kell viselned az élet terhét. Gyilkolni fogsz, de szerelem nélkül. Élni fogsz, de szerelem nélkül. Meg fogsz halni, de szerelem nélkül. Nem is hangzik olyan borzasztónak a tiltás, ugye? Vetítsék ki évszázadokra. Mint mondtam, az erkölcsi téboly csökevényes formában ugyan, de megmaradt. Az idők folyamán felkutattam az elnyomottakat, és segítettem nekik, a lengyelországi erdőkben bujkáló zsidó szökevényektől az El Salvador hegyvidékén terrorizált parasztokig. Pénzeltem a chilei munkásmozgalmakat, és fegyvert csempésztem a spanyol antifasisztáknak. Nagy dolog, tudom. Hiszen még az SS sem használt ezüstgolyókat. Azt gondolná az ember, hogy az okkultista idióták a Reichsführer emberei között ragaszkodtak hozzá, de nem. Mindenesetre rengeteg életet mentettem meg, és jó esetben rengeteg szemétládát kinyírtam. A vagyonommal (amit 31

101

Glen Duncan

százalékkal csökkentett ez a mostani válság) műveséket és CT-ket osztogattam, megtömtem az éhezők bendőjét, és beoltattam a veszélyeztetett fiatalokat. A jótékonykodás, az alapítványok, a vagyonkezelő alapok ma már önjáróak. Az egészet (Isten halott, az irónai rendületlenül s a többi) indiai mákvirágra alapoztam. Apám, aki közvetlenül az első ópiumháború előtt a Kelet-indiai Társaság egyik londoni igazgatója volt, a nagyapám nyomdokaiba lépett, és 1831-ben bekövetkezett halálakor csinos kis örökséget hagyott rám. Földek, birtokok, részvények a társaságban. Az ópiumból gyapot lett, a gyapotból szén, a szénből acél, az acélból... hosszú történet. Diverzifikáltam. Az 1930-as évek súlyos csapást jelentettek, de talpra álltam. Aki lemond a szerelemről, démoni hatásfokkal tud másra összpontosítani. Miután eldöntöttem, hogy életben maradok, a többi már adta magát. Mobilisnak kellett lennem, névtelenségre, védelemre volt szükségem. Úgy is mondhatnám, fenntartható vagyonra. De ezt már kitárgyaltam a korábbi naplóimban. Arra akarok kilyukadni, hogy nem kérek bocsánatot semmiért, sem pedig megbocsátást. Ember vagyok. Szörnyeteg vagyok. Ellentmondások koktélja. Nem én kértem, hogy vérfarkas legyek, de miután megtörtént, egész hamar hozzászoktam. Az ember mindig meglepi magát. Meglepi magát, aztán rájön, hogy még a meglepetés sem igazán valódi. Százhatvanhét évig halogattam Arabella és a szerelem halálának megírását. Hogy milyen érzés túl lenni rajta? Legördült-e a vállamról a teher? Megtisztultam? Szégyellem magam? Feloldozást nyertem? Változik a széljárás a „beszéljünk az érzéseinkről” koncepciójával. A végét járja. A terápiás beteg a manhattani kanapén szólásra nyitja

Az utolsó vérfarkas

a száját, hogy aszongya: „úgy érzem...”, miközben tudja, ha maradt még benne csöppnyi tisztesség, azonnal elhallgat. Az emberek egy új korszakba lépnek, ami azon a tudáson alapul, hogy az érzésekről való pampogással nem jutottunk előbbre. A demonstratív kor... jobb, ha én azt nem érem meg. Hát ilyen érzés, ha már egyszer feltettem magamnak a kérdést, biztosabb vagyok benne, mint valaha,hogy a ketyegőm jól járt, hogy elegem van, hogy ideje búcsút venni, hogy tényleg nem bírom tovább, nem akarok élni, nem akarok ölni, nem akarok szerelem nélkül a világban bolyongani.

103

Glen Duncan

16 Vagyok annyira tisztes iparos tollforgató, hogy felismerjem, hol érdemes szünetet tartani, úgyhogy tegnap valószínűleg akkor sem írtam volna többet, ha nem teszi tiszteletét a vámpír. Farkasbőrben messziről kiszagoltam volna, emberként viszont nem tűnt fel, csak amikor félúton felfelé a lépcsőn gyanús nyikorgást hallottam meg az emeletről. A gyenge, hóillatú huzatból arra következtettem, hogy az egyik hálószobái ablakon jött be. Lábujjhegyen visszatipegtem, mint egy rajzfilmhős, gondolatban végigpörgettem a ház bútorait, mit használhatnék fakaróként. (Akkor az tényleg igaz, a karó, kérdezné minden bizonnyal Madeline. Igen, tényleg igaz. Ahogy a napfény meg a lefejezés is. Viszont szerelkezz csak fel keresztekkel, szenteltvízzel, fokhagymával és latin nyelvvel - keserves csalódásban lesz részed.) Fantomfarkasom nyakszőrzete az égnek meredt. Ha már itt tartunk, nem kertelek, és kimondom: a vérfarkasok és a vámpírok nem csípik egymást. A kölcsönös ellenszenv zsigerből jön, nincs alóla kivétel - és akkor még nem is beszéltünk a vérszívók túlélési stratégiájáról, reálpolitikájáról. Az elfogulatlanság jegyében be kell valljam, ezt még tisztelem is bennük: közel háromszáz évvel ezelőtt az ötven legbefolyásosabb vámpírcsalád szövetségre lépett, és alkut kötött a katolikus egyházzal. (Az OKNESZ, vagy ahogy akkor hívták, a FESZ, eredetileg az egyház egyik vadhajtása volt, bár a 19. század közepére magánhadsereget fenntartó, világi vállalat lett belőle.) A vámpírok a bevételeik után százalékot fizettek Isten földi helytartóinak (az éjjeli teremtmények utolérhetetlen üzletemberek),

Az utolsó vérfarkas

és egyúttal beleegyeztek, hogy a népességüket ötezer fő alatt tartják, sacc per kábé. Mivel mindig akad néhány lázadó és szabályszegő, akinek csak azért is muszáj vadiúj vámpírokat teremtenie, ez azzal jár, hogy évente megszabadulnak néhány fajtársuktól. Tessék csak elképzelni, amint a felnőtt fókák agyonverik a saját fókabébijeiket. Cserébe a vadászok hagyják szabadon garázdálkodni az Ötven Családot. Voltak persze összezördülések, kisebb-nagyobb csetepaték (és persze a számokkal is csaltak), de összességében betartották az alku rájuk eső részét. A vámpírok Donjai kézben tartják a családhoz tartozókat, az OKNESZ-nek pedig vidáman csilingel a pénztárgépe. A háború utáni Irak „újjáépítési” szerződéseinek felét pályáztatás nélkül ítélték oda vámpírtulajdonban lévő cégeknek (a pénzbeli szívességeket pedig, kedves Obama elnök úr, a republikánusok kábé most fogják behajtani). Az egyik ilyen cég, a Netzer-Böll olyan fegyvergyártó leányvállalatot üzemeltet, amely a színfalak mögött EH-kra szakosodott - ezüsthordozókra. Egyes különösen cinikus szipolybajnokok konkrétan az OKNESZ-nek dolgoznak. A vadászok nyomkeresőként használják fel őket. Vérfarkasok üldözésében. A régi vágású Grainer nem tűri meg az ilyesmit. Akkor meg mi a faszt keres itt egy vámpír? Igyekezz, faragj ki egy farönköt... nem is, egy széklábat... nem is, seprűnyelet. .. nem is, egy ceruzát... nem is, egy... az isten verje meg... A konyhában felfordítottam az egyetlen falócát, kitámasztottam az egyik lábammal, és rátapostam a másikkal. Semmi. Még egyszer rátapostam. Halvány reccsenés az illesztésnél. Felkaptam a rohadékot, és hozzávágtam a kéménypillérhez. (Tipikus westernfilmes kocsmai verekedésbe illő jelenet.) Nincs

105

Glen Duncan

hatás, leszámítva, hogy mocskosul nyilall a csuklóm. Visszateszem a padlóra a széket, és hozzákészülök a harmadik rúgáshoz... de elkéstem. Ott állt a konyhaajtóban. Nyurga, buldogképű fiatal vámpír volt katonai nadrágban és motoros bőrkabátban, szemöldökpiercinggel, tüsire vágott hidrogénszőke hajjal, kezében egy méretes mordállyal. Azt mondom, „fiatal”, de könnyen lehet, hogy egyidős Gilgamessel. Felemelte a fegyvert, és rám szegezte. - Várj! - mondtam. - Nem lehet - felelte, és elmosolyodott. Mielőtt megtörtént volna, ami megtörtént, még átfutott az agyamon: nem, ez itt tényleg fiatal. A szeme még nem üresedett ki. Nem fogott rajta az idő. Egy vén annyit se mondott volna, hogy nem lehet. Aztán megtörtént, ami megtörtént. Odakint női sikoly hasított a levegőbe, majd hirtelen abbamaradt, mintha elvágták volna. Kínos csend telepedett a szobára. Két másodperccel később egy levágott női fej törte be a konyhaablakot, csúnyán végigpattogott a csempén, és megállapodott a tűzhely lábánál. A hosszú, fekete haj hátralibbent, láthatóvá téve a félig fennakadt, zöld szempárt és az ijesztően lebiggyedő ajkakat. Nyálas vámpírfogak. A bőre máris feketedett. Laura? - kérdezte halkan a vámpír. Aztán nedves reccsenéssel egy fakaró fúródott ki a mellkasából. Összeráncolta a homlokát. Elejtett fegyvere nagyot csattant a padlón. Térdre ereszkedett, kezén, torkán és arcán elsötétültek a hajszálerek. Ellis állt mögötte téli terepruházatban, hipermodern karóvetővel a kezében. Hosszú szőke haját bámulatosan pipec kontyba fogta.

Az utolsó vérfarkas

Szevasz, Jake! - üdvözölt. - Jól vagy? Lassan kifújtam a levegőt, és leültem a lócára. - Kerülj csak beljebb! Mulass velünk. - Hmm, most hogy mondod - fintorodott el. - Ölni tudnék egy italért. - Mi a fasz folyik itt? - Nem igazán tudom. Megkerülte a vámpír kiszáradó tetemét, és kikiabált az ablakon: Russell! - Vagyok! - Minden oké? - Minden oké. -Jól van. Viszont betörte Mr. Marlowe ablakát. - Ezer bocs, főnök. Elragadott a hév. Ellis nem válaszolt. Felemelte a levágott fejet, és kidobta az ablakon. A zöldfülűek nagyokat kurjongattak. A feketedő hulla bőre halkan sercegett. Majd én eltüntetem - ajánlkozott Ellis. Megragadta a holttest motorosszerkójának gallérját, és kivonszolta a hátsó ajtón. A vámpírok bomlása nem az a képernyőbarát folyamat, azonnali hamukupaccá oszlás, amivel Hollywood szokott házalni, de azért meglepően gyors. Egy-két óra múlva csak a vérfoltok fognak arra utalni, hogy szipolyok jártak nálam. Átmentem a nappaliba, friss fahasábot dobtam a tűzre, rágyújtottam egy Camelre, és töltöttem két pohár Glenlivetet, tisztán. - Nincs harag? - kérdezte Ellis, amikor visszajött a házba. Odaadtam a poharát. - Azért ne vigyük túlzásba. -

107

Glen Duncan

Értettem. No akkor, lechájim! - Csirió! Leült a kanapé karfájára, és letámasztotta maga mellé a vámpír puskáját. Én a vámpírral való találkozástól vacogva és émelyegve nem mozdultam a tűz mellől. A figyelő szemek gyűrűjében a ház eddig megőrizte törékeny menedék jellegét. Most hogy a törött konyhaablakon sarkvidéki levegő tódult be, és Ellis ténylegesen bent tartózkodott, a varázslat véget ért. Nem baj, másnap úgyis indulni akartam. - Szóval? - kérdezte Ellis. - Mi az elméleted? - Reméltem, neked lesz. - Hát nincs. Úgy néz ki, ellenségeket szereztél vámpírkörökben. - Meglepő lenne. Semmi közöm hozzájuk. - De régebben volt, ugye? Ha jól tudom, az ötvenes években egy darabig szálka voltál a szemükben. Ez igaz. Lásd vérfarkas-jótékonykodás címszó. Vámpírok vezette üzleti vállalkozások kisebb vagyont fizettek a náciknak ebül szerzett genetikai adatokért a háború alatt (szüntelenül keresik a megoldást az éjszakai életmód problémájára), utána meg a szövetségeseknek a zsákmányért. Komoly vagyont harácsoltak ösz- sze a Harmadik Birodalom által összelopkodott kincsekből, majd rátettek még egy lapáttal, és egy rendkívül jövedelmező melléküzletág keretében háborús bűnösöket csempésztek ki Európából. (Adta volna magát, hogy néhány évtizeddel később megint kaszáljanak a trottyos nácik tartózkodási helyének érdekelt zsidók részére történő eladásából, de addigra felhagytam azzal, hogy beleüssem uz orrom mások dolgába.) A háború utáni első években én biztosítottam a vagyoni hátteret, és nem egy alkalommal én álltam az élére tucatnyi -

Az utolsó vérfarkas

különböző csoportnak, akik meg voltak győződve róla, hogy a maguk eltérő céljait bizonyos szervezetek elleni demonstrációkkal érhetik el. Kommunisták, anarchisták, állatvédők, nemzetőrök, milicisták, összeesküvéselmélet-hívők- úgy egy bő évtizedig bemagyaráztam magamnak, hogy a vámpírellenes aktivizmusom valójában az emberek védelmét szolgálja, mintegy kárpótlásul a szegény, szerencsétlen emberiség általam okozott szenvedéseiért. Őrültség, tudom, de attól még igaz. Kicsit böktem az oldalukat - ismertem el. — Szörnyen gyerekes viselkedés. De mindegy, mert ez régi történet. Ellis ivott egy kortyot, pislogás nélkül körbenézett a szobában. A jelek szerint semmi nem tudta kizökkenteni abbéli nyugalmából, hogy nálamnál sokkal fontosabb dolgokon jár az esze. Viszketett a tenyerem. Na jó, de ezek a fickók a neheztelés világbajnokai - vitatkozott Ellis. - Ötven év? Mi az nekik? Egy nap. Öt perc. Akkor talán beszélned kellene velük. Szólni, hogy tessenek beállni a sor végére. - Nem megölni akartak. - Micsoda? Letette a poharat a kanapéra, és felvette a puskát. Vagyis amit addig puskának hittem. A hátborzongatóan fürge, hosszú ujjak munkához láttak: hátrahúzták a szánt, és kivették a töltényt. Felmutatta nekem. Egy nyíl. - Nyugtató - állapítottam meg. - Nyugtató. Nélkülünk most édesdeden aludnál, útban valamerre. - Mégis merre? - Pennsylvaniába.

109

Glen Duncan

Hova? Ellis elmosolyodott - aggasztó látvány, mert egyszeriben csupasz, csecsemőszerű vonásai lettek. A nővérem másodikosokat tanít. Az egyik gyerek mesélni kezd a cimborájának Drakula grófról. Azt mondja, egy hatalmas kísértetkastélyban lakik Pennsylvaniában. Érted, Transzilv... - Értem. Óriási poén. Ismerted ezt a párost? Becsúsztatta a nyilat kabátja megannyi zsebének egyikébe. Visszavette a scotchot Mosolya eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. - A lányt - válaszolta. — Talán Mangiardi. A fickót sosem láttam. Mangiardi egyike az olasz házaknak, az Ötven Családnak. Megeshet, hogy annak idején felrobbantottam néhány laborjukat, de nem tartottam valószínűnek, hogy ennyivel később akarnának bosszút állni. Az ilyesmi nem vall a vámpírokra. Nem elvi alapon, hanem mert tízből kilenc esetben csak megvonják a vállukat. Minden motiváció a halandóság abszolút tényéből ered. Ha elvesszük a halandóságot, a motiváció elveszti... motivációját. A vámpírok ennélfogva rengeteg időt töltenek semmittevéssel, bámulnak ki az ablakon, és tojnak az egészre. - Nos, ez nekem nem mond semmit - szóltam. - Gondolom, most illene köszönetét mondanom. Nem tudom, mire kellek nekik, de kétlem, hogy élvezném. - Állok rendelkezésedre, Jake. De figyelj ide, ha tényleg hálás vagy, van valami, amit meg kellene beszélnünk. - Mi lenne az? -Mindketten jól járunk vele. Van néhány... - Csippant egyet a -

Az utolsó vérfarkas

fülese: kommüniké az osztagnak. Viaszfehér arca és lazúrkék szeme meg sem rezdült, amíg hallgatta, feldolgozta és nyugtázta a hallottakat. - Vettem - szólt bele. Aztán nekem, a mikrofont letakarva: -Jézusom, öt percre nem lehet őket magukra hagyni. — Felhajtotta az italát, felállt. — Ezt későbbre kell halasztanunk. De figyelj, valamikor azért majd szakítsunk rá időt, rendben? — Hanghordozása tökéletesen passzolt volna, ha alacsony beosztású stúdiófőnökök vagyunk. - Egyébként nem örültem a rókás gesztusnak - jegyeztem meg. — Tudom. Megkövetlek. Ezek a zöldfülűek... Őszintén sajnálom, Jake, de tényleg. - Erre most betörtétek az ablakom. - Holnap első dolgunk lesz megjavítani. És még egyszer, komolyan, ne haragudj a rókákért. A házi kedvencek olyan nagy vigaszt tudnak nyújtani. Magam is szívesen tartanék kutyát, de az én életvitelem nem lenne fair az állattal szemben. Majd beszélünk. Ellis távozása után legszívesebben egyből hívtam volna Harleyt. Visszafogtam magam. A vadász ezt a házat is bepoloskázhatta. Nagy hanyagság volt tőlem csak egy pillanatra is felügyelet nélkül hagyni, de a vámpírok miatt kicsit szétcsúsztam. Úgyis be fog futni ma este egy jelentés az OKNESZ-hez; Harley nélkülem is hallani fog a történtekről, ami, ha jobban belegondolok, nem sokat javít a helyzeten, hiszen eddig is agyonaggódta magát. Ez a legutóbbi eset - a vámpírok rászálltak Jake-re - csak arra lesz jó, hogy máson nyugtalankodjon, másra fecsérelje az idejét és energiáját. Küldtem neki egy SMS-t. „Audio nem biztonságos. További értesítésig SMS. Történt egy kisebb incidens. Ellistől megtudod. NYUGI. SEMMI BAJOM.”

111

Glen Duncan

A vámpírok rászálltak Jake-re. Röhej. Több mint húsz éve nem is láttam vámpírokat. Valaki bakot lőtt? Vagy ez is a vadászok újabb trükkje? Csakhogy ott volt a nyugtatólövedék. Nem vitás. Nélkülünk most édesdeden aludnál, útban valamerre. Útban, de merre? És milyen célból? És kezdődhet elölről az egész, a kifárasztás, a mániákusan udvarló élet, a kérő, aki nem ért a nemből. Vámpírok, Jake. Na ez vajon mi lehet? Ne menj sehová. Várd ki a végét. Aha. Az a helyzet, hogy tudom, mi a vége. Még több minden. Változatok ugyanarra a fél tucat témára. Hollywood azt állítja, hatféle történet létezik, vagy tizenkettő, vagy kilenc... a szám mindegy, a lényeg az, hogy véges, kevés. Ha az élet így próbál visszacsalogatni a narratívájával, nem fog működni. Nem befelé tartok, hanem kifelé. Körbejártam a házat, behúzogattam a függönyöket. A kinti sötétség hangosan zsibongott, most már odafigyeltem rá, az élet fáradhatatlanul szőtte véletlenszerű terveit, ellenállásomat megtörendő új támadási stratégiákról sutyorgott. Sajátosan gyengéd, szomorú üresség járta át a lelkem, mint aki rajtakapja a feleségét egy másik férfival, és rá kell döbbenjen, hogy nem érdekli, évek óta nem érdekli — kicsit sajnálja őket, és szerencsét kíván nekik. Visszahuppantam a kanapéra, új cigi, csurig töltött pohár. Lerúgtam a cipőmet, kinyújtóztattam a lábam a tűz felé, és nagyot ásítottam. Még csak este hat volt, de a piától meg a nagy cécótól elálmosodtam. Tettem egy engedményt az életnek, és végiggondoltam a vámpírellenes aktivistaként töltött éveimet, átnyálaztam az emlékeimet, nincs-e olyan magas rangú vérszívó, akit kimondottan magamra haragítottam. Nem jutott eszembe senki.

Az utolsó vérfarkas

A Mangiardi- házról végképp nem ugrott be semmi, és abban is biztos voltam, hogy soha életemben nem láttam az imént lefejezett Laurát vagy ifjú kollégáját. Ledöntöttem a maradék scotchomat, feltettem a lábam, pihentettem a szemem. Elmennek a picsába, leszarom, mit akarnak. Grainer parancsára (Isten halott, de az irónia stb.) a vadászok fedezni fognak. Bő egy hét múlva öngyilkos randim lesz az OKNESZ vérfarkasölő mesterével, és szipolyok ide, szipolyok oda, feltett szándékomban áll elmenni rá. 17 Saját jogon is elég meggyőzően tudom magamat nőnek kiadni, de a Harleyval Londonban tartandó találkozóra szakember segítségét vettem igénybe. — Biztosan szükség van erre? - kérdeztem. - Nem lehetek inkább gatyában? Nők is szoktak nadrágot hordani. — Nadrágban férfiként mozogsz. A testbeszéded elárulna. Bemutatom Todd Curtist, Harley egyik barátját. Éppen a lábamat gyantázta térdtől lefelé. Az utasítás úgy szólt, hogy borotváljam le, mielőtt kilépek a Zetterből; a gyantázás extra és nézetem szerint felesleges óvintézkedés volt. — Figyelj, ha olyan közel kerülnek, akkor nem a lábaim fogn... Au! Jézus Máriám! — Még három, és kész is vagy. A jóképű, diszkréten izmos, sötét, göndör, lefésült hajú Todd keskeny, higgadt maffiózókegyetlenséget sugárzó arcával az a fajta meleg volt, akiről kevés heteró tudná megállapítani, hogy az, bár a

113

Glen Duncan

foglalkozását hallva biztos eltöprengenének. A csapatával elit transzvesztizmusra szakosodtak. Filmekben, színdarabokban, tévében, igen, de egyben privát ügyfelek és transzi szépségversenyek részére is. A tavalyi forgalmuk, büszkélkedett el vele, alulról súrolta az egymillió eurót. — Az időjárás nekünk kedvez - újságolta, miközben kiválasztott egy háromnegyedes műszőrme csincsillabundát az asszisztense által begurított ruhaállványról. - A bunda sokat nyom majd a latba. Milyen a cipő? - Egy knightsbridge-i szépségszalon masszázsfülkéjében voltunk, kissé szűkösen, a légkondit nudista fokozatra állították. A paróka nem viszketett (az én parókáim nem viszketnek, közölte higgadtan Todd), a sminktől viszont enyhe bezártságérzet fogott el. A Zettertől követtek, de a Covent Gardenben leráztam a két ügynököt. Az OKNESZ-nek elég sok térfigyelő kamerához volt hozzáférése, de Harley ismerte a vakfoltokat. Ezzel, no meg a négyszeri váltott taxival gyakorlatilag bebiztosítottam, hogy észrevétlenül érkezzek meg a Nyugalmas Napok Szalonba. A gyakorlatilag azonban nem elég, amikor Harley élete a tét. Todd, meg az új külsőm: színpadra. - Ejha - stíröltem magam a nagy tükörben. - Kedvem szottyant felvinni magamat a hotelszobámba. -Ja, dögös vagy - mondta Todd különösebb érzelmek nélkül. Az átalakításomat tárgyilagos összpontosítással végezte, amíg készen nem lett, és most erősen olyan benyomást keltett, hogy ezer más dolga lenne, más férfiakból kellene nőket csinálnia. - Kicsit járkálj benne, hogy megszokja a lábad a tűsarkakat. Az álcát természetes sötét bőrszínemre szabták. Úgy festettem, mint egy csúnyácska, termetes nő, aki magára kente az összes létező

Az utolsó vérfarkas

kozmetikumot, de valamiért így is olyan viszolyogtató hatást kelt, hogy az ember bottal sem nyúlna hozzá. Nem tagadom, kicsit be voltam gerjedve. A harisnya titokban különösen izgatólag simult rám. Merevedés riogatott, de maga sem gondolta komolyan. Nagy örömmel fogod hallani, Harley, hogy... - Megjött a kocsi! - kukkantott be az ajtón Todd asszisztense. A cornwalli vámpírtámadás nagy felzúdulást keltett az OKNESZben. Harley körbeszaglászott, de egyelőre nem sokra jutott. Égtek a telefonvonalak a londoni központ és az Ötven Ház között, de a legbefolyásosabb családok, köztük a Casa Mangiardi, úgy tettek, mint akik most hallanak először a dologról, vagy valóban most hallottak. Laura Mangiardi állítólag kiközösíttette magát a családból azzal, hogy páriákkal, illegálisan átváltoztatott, az éves selejtezés alól kibújt vámpírokkal közösködött. A Donok a hivatalos álláspont szerint ugyanolyan dühösek voltak, mint az OKNESZ. Megkettőzik az erőfeszítéseiket, szigorúbb lesz az ellenőrzés. Sajnálatos hiba, de senkinek nem esett bántódása, meg a hosszú múltra visszatekintő kölcsönös tisztelet blablabla. Harley persze szkeptikus maradt. Oly mindegy, mondtam neki. Lényegtelen az egész. Hét nap múlva... Mire ő, fogd már be, a kurva istenedet. A Leyland férfi portása két következtetést vont le. Először is, mivelhogy egyenesen a lifthez mentem, szinte rá sem hederítve: prosti vagyok. Másodszor, mivelhogy nem voltam valami vonzó: mindenre kapható, szédületesen pajzán prosti vagyok. - A recepciós kurvának nézett — üdvözöltem Harleyt. Egy helyben állt, a csontmarkolatú botra támaszkodva. Koprofiliaspecialista. És meg kell mondjam, ezek a kurva cipők teljesen kikészítenek.

115

Glen Duncan

Harley elmosolyodott, de mindketten tudtuk, hogy a hangom nem tud felnőni a feladathoz. Öt másodperce sem voltam a szobában, de a légkör máris repedezett. (Ne kísérj ki a peronig, szoktuk mondogatni, mert tudjuk, milyen kényszeredett lesz a jópofizás, a felszínes beszélgetés, a kitöltendő üres percek.) A lakosztály tágas volt, tizenkettő egy tucat, túlzásba vitt tengerészkék dekorációval: függönyök, ágyterítő, kordbársony kanapé. Az ablak latyakos háztetőkre, szellőzőkre és tetőablakokra nézett, meg egy kocsma hátsó udvarára, a napernyőket összecsukták, a műanyag bútorok eláztak. Alig néhány piszkos hópaca maradt mementóul, a nagy fehér álom véget értével már csak idegesítettek. Az összes igazolvány tipp-topp volt, ránézésre hibátlanok, de azok után, hogy leültem az ágyra, és Harley az ölembe dobta őket, többet szóba se kerültek. Ez a néhány irat volt az utolsó reménye, a feledésbe merült mágiát feléleszteni hivatott talizmánok. Megtett minden tőle telhetőt, de csak azt bizonyította, hogy semmi sem elég. Úgy tűnt, percekig burkolóztunk némaságba, én az ágy szélén, keresztbe tett harisnyás lábakkal, ő profilban az ablaknál, mintegy sziluettként London tejfehér délutáni fényében. - Most mihez kezdesz? - kérdezte. - Walesbe utazom. Snowdoniába. Tudod, egyszer sem jártam ott azóta. Szólásra nyitotta a száját - automatikus tiltakozás -, aztán becsukta. Mind a ketten azt hittük, rengeteg mondanivalónk lesz, valami majd csak eszünkbe jut, ám Harley a tetőkön fodrozódó tócsákat bámulta, én pedig tudtam, most tudatosul benne először igazán, milyen lesz nélkülem az élete; olyan lehetett, mint egy szájsebészeti

Az utolsó vérfarkas

beavatkozás zsibbadt antiszeptikus hatása. Az a rengeteg ember; akit Marlowe megölt. - Lelki szemeimmel - szólaltam meg - látlak téged DélAmerikában. Fehér pamutpizsama. Mangófák. Homokos udvar. Szikrázó kék ég, fél tucat villamosságtól vibráló, hófehér felhő. Oda mész, ahol szépséget találsz. Most azt hiszed, Isten sosem fog megbocsátani, de nincs más Isten, csak a szépség, és a szépség mindig megbocsát. Korlátlan közönyében megtalálod a bocsánatot. - Rágyújtottam egy Camelre, néztem magam a tükörben: noirba illő, nem éppen csinos nő az ágyon, cigizik. Valahol mindig ott motoszkált a fejünkben, hogy ha női ruhába öltözöm, az biztos enyhíteni fog a retteneten. „Ha kacagok a földi dolgokon, / azért van, hogy ne sírjak”' Nem jött be, mint temetésen a vidám zene. Harley leült az egyik kék kordbársony kanapéra, térde közé állította a sétabotját, oda sem figyelve rágyújtott egy Gauloise-ra, és komótosan megvakarta kopasz feje búbját. - Ezt nem hiszem el - mormogta. - Ne már, Haris. - Egy szülő sosem számít rá, hogy el kell temetnie a gyermekét. Cigarettafüst gomolygott, mintha valami felismerhető formát próbált volna felvenni. A szoba maszturbáló értékesítők és házasságtörő párocskák emlékét hordozta. - Sajnálom-mondtam. Most tudatosult bennem először, mennyire sajnálom, milyen kimerítővé tud válni az efféle búcsúzkodás. Mintha a halál választása kiszívta volna belőlem a halálhoz való eljutáshoz szükséges energiát. -Én is elutazom - közölte Harley, majd gunyoros jókedvvel hozzátette:

117

Glen Duncan

Kivettem egy hónap szabadságot. Végtére is, nem akarok itt lenni, amikor levágják a fejedet. - Hová mész? - A Karib-tengerre. Barbudára. Ballardi enklávé. Agysebészek unatkozó feleségei. Nyugalmazott űrhajósok. Gyógyszergyári vezérigazgatók. A brosúra olyan, mint egy virtuális valóság. Fehér beton, ultramarinkék ég. A modernitás ősi végpontja. Hallom a csendet, ami igazából a légkondicionálók és párásítók halk zümmögése. - Hát, a ruhatárad már megvan hozzá. Ezzel együtt szerintem Brazíliában lenne a helyed. Ha másért nem, hát a fiúk miatt. Még nem haltál meg, Haris, szóval élj! - Orvos, gyógyítsd meg magadat, mi? Hát baszd meg. Kezdett megszilárdulni köztünk a csend. Azt már nem. Felálltam, meginogtam a magas sarkú cipőben. Láttam, rögtön arra gondol, ne még, ne ilyen gyorsan, ne így, várj még. - Mindegy, mit mondunk, úgysem lesz tökéletes - érveltem. Harley a szőnyeget fixírozta. Cigarettahamu hullott a nadrágjára. - Itt dekkolunk, arra várva, hátha később nem lesz ennyire fájdalmas, de az az igazság, hogy minél tovább húzzuk, annál szarabb lesz. Nem mozdult. Szeme megtelt könnyel. Dühösen beleszívott a Gauloise-ba, kifújta a füstöt az orrán. Legördült egy könnycsepp, placcs, a hajtókáján landolt. A pillanat cselekvésért kiáltott, de nekünk csak a paralízis jutott. Két lábbal állunk a földön, hisz nem tudunk repülni. - Egyszer foglak megkérni - szólalt meg Harley. - Csak hogy tudjam, megkértelek. Vártam. Valaki végigtolt egy takarítókocsit az ajtó előtt. Odakint -

Az utolsó vérfarkas

London homlokráncolva erőlködött, savanyúan összpontosított, hogy átvészelje a gazdasági migrént. Ólomsúlyként nehezedett rám a világ szüntelen haladása, hogy képes egyik megismételhetetlen napot produkálnia a másik után, háborúkat és beszélgetéseket kezdeményezni, véresen babákat potyogtatni és némán elnyelni a halottakat. A kollektív emberi tudattalan nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a dolgok az idők végezetéig folytatódnak, ezért úgy döntött (kollektíve, öntudatlanul), hogy elhozza a világvégét. Az ökoapokalipszis nem egy véletlen baleset, hanem fajunk mélyről jövő stratégiája. - Ne tedd! - mondta ki Harley. - Ne hagyj magamra! Nem vagyok elég erős az öngyilkossághoz. Tudod jól. Mit számít neked még néhány évtized? Addigra meghalok. Maradj. - Nem lehet. - Önző pöcs vagy, ugye tudod? - Igen. Megint mondani akart valamit, belátta hiábavalóságát, és hagyta a fenébe. Előhúzott egy gyűrött fehér zsebkendőt, és megtörölgette a szemét. Nagyon lassan letette a poharat, és elnyomta a csikket. Amikor felnézett rám, láttam a rettegést a szemében mindattól, ami ez után a pillanat után várja. A jövő szörnyű borzalmat rejtett - őt magát -, nézni sem bírta. Majd ha muszáj, ha nincs más választása, ha én már nem leszek. Arcvonásai úgy hullámoztak, mint a tócsák a lapos tetőkön. — Most akkor mi lesz? — kérdezte. — Elköszönünk, és kész? — Elköszönünk, és kész. - Van még egy heted. Úgyis meggondolod magad. - Na gyere.

119

Glen Duncan

Egy öregembert öleltem át, bő zakóba bújtatott, csont és bőr testet, ritkuló hajat, fejbőr szagát. Meg valami kórházi szagot, Tigris balzsamét vagy köhögésszirupét. Megszokásból megvizsgáltam az érzéseimet, találtam szomorúságot, lelkifurdalást meg valami veszteségfélét, de tagadhatatlanul unatkoztam, s a szívem sem dobta be magát. Belül egy hang egyre csak hajtogatta: elég elég elég. Az ajtónál visszafordultam, Harleyra néztem. Nem tudott mit mondani, vagy túl sok mondandója volt. Könnyes szemmel, csüngő kézzel, meredten bámult, szemem láttára lepte el jövőjének homokja. Minden távozás felér egy győzelemmel. Ez a mostani alig villanyozott fel, langyi, bukta, szinte nulla. Harley nem mozdult, nem is pislogott. Úgy éreztem, ha magára hagyom a lelkiismeretével, az olyan lesz, mintha összezárnék egy gyereket egy pedofillal. -Jó barátom voltál - mondtam. Nem válaszolt. Hátat fordítottam, ajtót nyitottam, és kilépve a folyosóra betettem magam mögött.

18 Azt hittem, miközben egy sötét, borús napon átléptem Clwyd határát, hogy nem lesz könnyű megtalálnom ugyanazt a helyet, ahol százhatvanhét évvel korábban megtámadtak. Gondoltam, remek, órákig silabizálgathatom majd Nagy-Britannia turistatérképét, kérhetek útbaigazítást a helybéli nyolcvanasoktól, kapálózhatok mocsarakban, tévedhetek el az erdőben. De hát a huszonegyedik században élünk. Szimplán béreltem egy kocsit. Északra hajtottam Londonból, majd nyugatra a Snowdonia Nemzeti Parkon keresztül

Az utolsó vérfarkas

Beddgelertbe (a dd-t zöngés z-nek ejtik a walesiek), egy kis faluba úgy nyolc kilométerre Snowdontól délre, és laza öt kilométeres járóföldre a beddgelerti erdőtől. Ott elmentem felfedezőútra, és egy délután alatt megtaláltam a tisztást, melyen Charlesszal tábort vertünk sok-sok évvel ezelőtt. Onnan húsz lépés volt a patakig, a támadás helyszínéig, a csapásig, ahol a vadászok vagy a Fény Szolgái nyargaltak. Leültem egy sziklára a patakparton, és rágyújtottam. Mást nemigen tehettem. Beddgelert nem kínált fel sok látnivalót, ezért Caernarfonban szálltam meg a Kastélyszállóban, kocsival fél órára az erdőtől északnyugat irányba. Egy, a Menai-szoros poshadt vizére néző szobát vettem ki. Öt napot kell elütnöm valahogy, mielőtt meghalok. A dolgaimat már réges-rég elrendeztem. A cégek az igazgatótanácsok felügyelete alá kerülnek. A nyereség bizonyos százalékát átutalják jótékony szervezeteknek. Ingatlanjaimon hasonlóképp adok túl. A magánvagyonomat (a műkincseket, csecsebecséket, régiségeket az elmúlt ötven évben elszórtam) szétosztogatom olyan emberek közt - én ismerem őket, ők nem ismernek engem -, akik valamilyen kiemelkedő tulajdonsággal rendelkeznek: empátia, tehetség, kedvesség, humor, lelkiismeret. Egy része átlagembereknél köt ki, akikkel a sors hozott össze, és akiket megkedveltem. Egy peták sem kerül az általam megöltek és elfogyasztottak családjaihoz, azon egyszerű oknál fogva, hogy ha megtudnák, kitől jött a pénz (és akármilyen elővigyázatos is az ember, a lehetőség mindig fennáll), beleőrülnének a tudatba, mert nem akarnák feladni gazdagságukat, de nem lenne más választásuk, és ezért meggyűlölnék az elhunytat.

121

Glen Duncan

Maguknak biztos lenne vagy tucatnyi ötletük, hogy mit csináljon az ember, ha csak öt napja van hátra. Kétlem, hogy szerepelne köztük az Inigo Jones Tudor-kori Palaműhelyének, a Caernarfoni Repüléstörténeti Múzeumnak vagy az Akvaparknak a megtekintése. Én mégis, részben magamat kigúnyolandó, részben a hirtelen támadt ürességet kitöltendő, egy egész napot ütöttem el velük. Fagylaltoztam a szemerkélő esőben. Pénzérméket dobáltam egy függőséget okozó játékautomatába. Teát szürcsölgettem egy csapzott nyugdíjasokkal teli kávézóban. Felhoztam magam a naplóírással. Bármit csináltam, nemigen terelte el a figyelmem az éledező Átoktól, mely a dagadó hold engedelmes szolgáJakent, a tündéri búcsúdrámára fittyet hányva pettingelte a vérem. És ha már dagadozás meg vér: a libidóm teljesen bepörgött. Azok után, hogy a legutóbb kis híján csütörtököt mondtam a randimon Madeline- nel, Cornwallban pedig pangott a nemi életem (nuku, még csak ki sem verték nekem), levontam a logikus következtetést: a vágynak végre elege lett belőlem. Erósz el, érkezik Thanatosz. Na, nem eszik olyan forrón a kását. A második nap végére, mondhatni, konstansan állt a dákóm. Ha beálltam volna egy sorba, kihívják rám a zsarukat, az biztos. A mobilinternettel konzultálva megtudtam, hogy Caernarfonban nem egy, hanem rögtön négy eszkortcég működik. Ezzel kihúztam a harmadik napig, amikor is éjféltájt, maga sem értve, miért taxizott háromszáz kilométert (az én kontómra), egy Louis Vuitton útitáskával a karján belibbent Madeline. Megígértem, hogy a tripláját fizetem a szokásosnak, és megfejelem még egy nagyvonalú sayonarabónusszal. Bizony, eljött a Búcsú Ideje. - Neked totál nincs ki mind a négy kereked, bébi - köszöntött,

Az utolsó vérfarkas

amikor ajtót nyitottam. - Mit keresel itt? - Haldoklom. Nesze, egy kis pezsgő. Fenékig, aztán irány az ágy. —Jaj, de morei valaki. Azért levehetem előbb a kabátom? - Ha nagyon muszáj. De igyekezz, légy szíves. Maddy nem egyedül érkezett Londonból. Lényegében világgá kürtöltem a fővárosból való távozásom, úgyhogy természetesen az OKNESZ megfigyelői is követtek. Lépten-nyomon ügynökökbe ütköztem, bár Grainer és Ellis egyelőre nem mutatkozott. Kíváncsi lettem volna, hogyan értelmezik a cselekedeteimet, ezt a nemtörődöm ténfergést. Nekik bizonyára az jött le belőle, hogy minden idők legnagyobb menekülőmutatványára készülök. Olyan szemtelenül járok-kelek a szabadban, hogy biztos csak a bámulatosan rafinált szökésemről próbálom elterelni a gyanút. Isten tudja, szerintük milyen körmönfont terveket szőttem. - Au! - jajdult fel Madeline, rágördülve egy puhának nem mondható tárgyra az ágyon. - A hülye mobilod az. - Késő délután volt a negyedik napon, nemrég ébredtünk. A függönyök elhúzva, a kevéske fény is kezdett elszivárogni. Fárasztó éjszakánk volt, Madeline-nek azért, mert abszurd állóképességet tanúsítva hatszor dugtam meg, nekem meg, mert akárhányszor keféltünk, képtelen voltam elhallgattatni a félelem, unalom, szomorúság és éhség pszichés kvartettjét, melyek felváltva kerítettek hatalmukba, de néha nem várták ki a sorukat, és összeadódtak, gusztustalanul, akár egy lélegzetelállító vizuális effektus. Pezsgő szállt a fejembe és kokain a gyomromba, de igazán a farkas, a közelgő átváltozás, a vér első megízlelésének borzongása és izomcsuklásai adtak okot nyugtalanságra. A Legvégső Átok. -Ja, amúgy üzenetet hagytak a hangpostádon - közölte Madeline. -

123

Glen Duncan

Tessék. Nekem pisilni kell. Istenem, úgy érzem magam, mint akit kizsigereltek. A telefon persze a nagybetűs telefon volt, a Harley-féle telefon. Az aksi majdnem teljesen lemerült. Az üzenetjelző ikon villogott. A szakaszosan beszélő női géphang (a pontosidő-szolgáltatás enyhén retardált utódja) azt mondta: Üzenet. Érkezett. Tegnap. Reggel. Hét. Óra. Tizennégy. Perckor. Harley volt az. -Jézusom, Jake, figyelj ide! Van... Ennyi volt az üzenet. Újra lejátszottam. Sok értelme nem volt, elsőre is tisztán hallottam. A vonalat totálisan, technikailag bontották. Visszahívtam a számot. Hangposta. Újra. Hangposta. Kint mintha kicsit jobban besötétedett volna. A szobában szállodai szőnyeg, áporodott pezsgő és szex szaga terjengett. Adrenalin ingázott és ugrált a vál- lamban meg a csuklómban, átrobogott a koponyámban, a golyóimon, a térdemen. Csak álltam és néztem magam elé, próbáltam átlátni a falakon, kilométereken, órákon, más embereken. Hívásindítás. Hangposta. Maddy kivonult a fürdőből. Arcot és fogat mosott, majd csipeszekkel feltűzte a haját. Tíz perc alatt kipofozta magát, mint egy új autót. Rekordidő alatt képes felfrissülni. - Nézd, mit csináltál, kösz szépen — mutatta arcát elfordítva az apró szívásnyomot rugalmas, fiatal nyakán. - Rendesen kiszívtad, mi? - Öltözz fel! - mondtam. - Adok még egy ezrest, de csak ha most

Az utolsó vérfarkas

azonnal felkapod a ruháidat, és lemész az étterembe. Szükségem van néhány percre. - Nem mehetek így le. Megkerestem az előző esti ruhát, és odavetettem neki. - Egy lepedő pluszba. Menj csak. Mindjárt megyek utánad. Miután magamra hagyott a szobában, felkapcsolt villanynál, kezemben a mobillal (felöltözve, brutálisan éberen), igyekeztem nem pánikba esni. Jézusom, Jake, figyelj ide! Van... Mi van? Rizikós volt, de felhívtam az Earl’s Court-i házát. Az Elit Antikváriumot hívta. Kérem, adja meg a nevét és a telefonszámát, hagyjon egy rövid üzenetet, és visszahívjuk, amint lehetséges. Köszönjük. -Jó napot! Mr. Carlyle vagyok. Tudtommal nemrégiben került a birtokukba egy tizenhatodik századi Malleus Maleficarum, amire nagyon szívesen vetnék egy pillantást. Kérem, hívjanak vissza a... Nem láttam okát, miért ne adjam meg a szálloda számát. Az OKNESZ tudta, hogy itt vagyok, ha meg lehallgatják az Earl’s Court-i hívásokat, akkor úgyis tudnak Harleyról. Leraktam, és felhívtam az Alapítványt. Nem, Mr. Harley jelenleg nem tartózkodik itt. Kíván üzenetet hagyni? Jézusom, Jake, figyelj ide! Van... Nem lepett volna meg, ha ez is csak egy csel Harley részéről. Visszarángat Londonba, hogy addig ostromoljon, amíg meg nem másítom a szándékomat. Kétségbe volt esve, de vajon annyira, hogy ilyen üzenetet hagyjon a mobilomon? Meglehet. Önző pöcs vagy, ugye tudod? Úgy vágta a fejemhez, ahogy az ilyesmit szokás, mint

125

Glen Duncan

aki csak úgy tesz, mintha. De valójában komolyan gondolta. Miért ne gondolta volna? Hiszen igaza volt. Rágyújtottam egy Camelre. Széthúztam a függönyt, és kilestem. Szürkület. Eső. Kocsik fényszórói. Esernyős járókelők. Van az úgy, hogy kinézek az ablakon, és tudom, az istenek a világ másik végén vannak. Olyankor meglátom, ki is a világ valójában: egy gyerek, akit elhagytak a szülei, amikor még borzasztóan kicsi volt, és túl nagy árat kellett fizetnie a túlélésért. Kopogtak az ajtón. - Ki az? - Én vagyok - mondta Madeline. - Engedj be egy pillanatra! - Kurva életbe már. Kinyitottam az ajtót. Volt vagy fél másodpercem felismerni a poroltót tartó Ellist és a Maddyt tartó Grainert, aztán a poroltó a képembe ütközött.

19

Nem vesztettem el az eszméletemet, az egyensúlyomat azonban igen, és az ütés vörös robbanásának utóhatásaként eléggé elkábultam ahhoz, hogy Ellis megbilincselhessen a hátam mögött. Grainer hangtompítós pisztolyával a kanapéhoz irányította Madeline-t, leültette, aztán odaállt mögé, a tarkójának szegezve a fegyert. A szoba berendezése hirtelen feszültté vált. Maddy becsületére legyen mondva, befogta a száját. Az a sejtésem támadt, hogy nem először veszik körül fegyveres emberek, amitől egészen ellágyultam iránta, megbántam, hogy nem csókoltam meg többször.

Az utolsó vérfarkas

Grainer lefogyott, amióta utoljára láttam. Előnyére vált. Zsíros, sűrű fekete haja őszbe csavarodott, széles arcán kicsi, szúrós, barna szemek ültek, bőrét hímlőhelyek csúfították el. Indián vér csörgedezett az ereiben, meglátszott nemes metszésű arcán, a kifürkészhetetlen zárkózottságon. A Dolomitokban könnyű vadászegyenruha és éjjellátó volt rajta. Most nyalka gengszterként feszített sötét színű utcai viseletében és elegáns fekete felöltőjében. Véresen kiköptem az egyik elülső fogamat. Az orrom eltörött. — Ne félj, Madeline — préseltem ki péppé vert számon. — Én kellek nekik. Ellis megtalálta a villanykapcsolót, és lejjebb csavarta a fényerőt. Oka nem nagyon volt rá, biztos csak bántotta a szépérzékét. Fogta az asztalnál lévő széket, letette velem szemben, és helyet foglalt. Elképzeltem, mi történne most egy filmben: elkezdene körmöt tisztogatni vagy almát hámozni. A valóságban helyet foglalt, könyökét a térdére támasztotta, elengedte magát, de azért készültségben maradt. Hosszú fehér haját ezúttal lófarokba fogta. - Mondom, mi a helyzet - kezdte Grainer. - Tudunk Harleyról. Azonnali struktúraváltás. Mintha egy fal vagy egy ajtó örökre eltűnt volna, helyén hideg szél süvít be. - Meghalt? - Ne rángasd a kormányt, Jake. Itt most te vagy az utas. Azt hinné az ember, hogy az iszony nagy csinnadrattával vonul be. Tévedés. Apránként költözik be, és nem kell azon aggódnia, hogy lesz-e helye. Eszembe jutott (hogyne jutott volna eszembe?) Harley arca a búcsúzásunkkor, a törékeny kis ember a karjaimban. Zsongtak a tagjaim a kimerültségtől, mintha a szívem útnak indított

127

Glen Duncan

volna egy stimulánst — hasztalan. Ezzel egy időben szörnyű bizonyosság járta át egész lényemet. Követelni fognak tőlem valamit. Tennem kell majd valamit. - Tudunk a holnap esti szándékaidról, Jake — folytatta Grainer. — Nem akarsz küzdeni. Ez nincs ínyünkre. - Nincs benne kihívás. - Pontosan. Tudtad, hogy megálmodtam? Álmomban egyedül üldögélsz - fényes nappal, teljesen átváltozva - egy erdei piknikasztalnál. Amikor kilépek a fák közül, megörülsz nekem. Integetsz nekem, a fenébe is. És persze megteszem, levágom a fejed, de te csak ülsz ott, mosolyogva, bólogatva. Rohadt nyomasztó volt. Nem kérek belőle. - Mióta tudtok Harleyról? - Évek óta. Elég hanyagok voltatok. Nagyon nem kellett összetörnünk magunkat. - Mármint a megfigyeléssel? - Mindennel. Telefonok, mobilok, az Earl’s Court-i ház, Harley klubja. Jézusom, Jake, téged is tucatnyi alkalommal bepoloskáztunk. Egy kicsit megkönnyebbültem, mondanom sem kell. Ha sokáig rettegünk valamitől, egy idő után vágyódni kezdünk utána. - Tehát a francia mese a baromarcú Cloquet-val kamu volt? Gyűltek a kérdések. Csak egy volt fontos: mit tettek Harleyval? Jézusom, Jake, figyelj ide! Van... Grainer megrázta a fejét. - Hogy az az ürge mekkora egy seggfej, édes jó istenem! Nem, ami azt illeti, a sztori, amit Harleytól hallottál, igaz. Cloquet Párizsban eredt a nyomodba, az OKNESZ ügynöke meg őt követte.

Az utolsó vérfarkas

Harley csak arra nem jött rá, hogy mindenről tudunk. Kisebbnagyobb megszakításokkal 2003 óta minden lépésedről tudunk. Harleyn keresztül figyeltünk meg téged, a tudtán kívül persze. Mindenesetre, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Cloquet saját kezűleg akar eltenni láb alól, közbeléptünk. Jobban mondva, közbelépem. Mint tudod, te rám tartozol. Csakis rám. - És kicsoda Cloquet? - Jacqui Delon fiúja, legalábbis az egyik. Mihaszna kokós. Ennyit tudunk róla. Delon elég dühösnek tűnt, amikor megtudta, hogy fegyvert fogott rád. - Te kém vagy? — kérdezte tőlem halkan Madeline. - Nem — feleltem. Ő egy vérfarkas, szívem - mondta Grainer. - Bizonyára elmondtad neki, vagy nem, Jake? De igen, történetesen elmondtam. - Megint úrrá lett rajtam a fáradtság. Maddy vadul mérlegelő arckifejezése. Őszintén reméltem, hogy nem fogják megölni. Ha ezt túléli, talán megjön az esze, és pályát módosít. így nem lehet befejezni egy háborút, Jake — folytatta Grainer. — Üldögélni és várni... - Hogy jöjjön, aminek jönnie kell? - Hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az univerzum nem ezt a nótát fújja. - Pedig így ér véget a világ - mondtam. - De nem a tied. Egy nemes faj utolsó képviselője vagy. Ennél többel tartozol a narratívának. - Nem létezik semmiféle narratíva. Te is tudod. - De igen, az, amit mi írunk. Minket terhel a felelősség.

129

Glen Duncan

Ellis bólintott. Attól még, hogy az élet értelmetlen, élhetjük úgy, hogy legyen jelentősége jelentette ki. - A mindenségit! - füttyentettem. - Ezt védesd le. Nekem is van egy: nem kell őrültnek lenned, hogy itt dolgozz, de ártani semmiképp sem árt. - Lassan csak elkezdett fortyogni a düh a véredényeimben. Nem Ellis banális megállapítása (és nem is Grainer arrogáns viselkedése) miatt, hanem mert bele akarnak rángatni valamibe, pedig nekem semmihez semmi kedvem. - Nos tehát - mondta Grainer Madeline velünk jön a földszintre fél percre. Te itt maradsz. Visszaküldjük vele a bilincs kulcsát meg a szükséges információkat. - Információkat? - Harleyval kapcsolatban. Madeline, ha ezt megteszi, szabad, mint a madár. Ha elcseszi vagy trükközni próbál, meghal. Értette? Maddy bólintott, nyelt egyet. Orrcimpácskái megremegtek. A pisztoly finom ösztökélésére felállt a tűsarkújában. Halványan reszketett a térde. Ellis is felállt, visszatette a helyére a széket. Maradj nyugton, Jake - figyelmeztetett Grainer. - Máris jön a barátnőd. Vártam. A szoba is várt. A másnapi éjszaka teliholdja magához vonzott, kifacsart, arcul csapott. Az átváltozás előtt mindig beindul a suskus, a fantomrán- gások, az izmok és a csontok kicsit mindig előreszaladnak. A szörnyeteg tudja, meddig kell várnia, ahogy a kutyák is ismerik a pórázuk hosszát, de attól még ugyanúgy rángatják és fulladoznak. Elülső fogam máris kezdett visszanőni, rostjai csiklandoztak. Harleyval kapcsolatos információk. Gyanús,

Az utolsó vérfarkas

hogy fogva tartják valahol. Kössünk alkut: életben tartjuk, amíg életben vagy. Ha bedobod a törülközőt, neki is annyi. Ellis ötlete, ez holtbiztos. Rém szimmetrikus kelepce, melyet elérhetetlen magasságából nyújtott át. Úgy képzeltem... Pontosan hogyan képzeltem? Hogy letérdelek, mint holmi Boleyn Anna, miközben Grainer pengéjén megcsillan a holdfény? Hogy lótuszülésben, mosolyogva nézek bele egy ezüsttel töltött fegyver szájába? Mindenesetre úgy képzeltem, megadom magam. Nyugalom, csillagok, főhajtás az utolsó, jóságosán részvétlen részletek előtt. Boldog halál. Nyílt az ajtó, és belépett Madeline, egyedül, egy kis bőrtáskával a kezében. Meg a bilincs kulcsával. Becsukta az ajtót, és letette a kézitáskát a földre, aztán felsegített, és leszedte rólam a bilincset. Látszott, pontos utasításokat követ. Párás meleg csapódott ki belőle. Fekete felsőjének mély dekoltázsában nedvesen csillogott a melle. Egyik felcsipeszezett hajtincse szabadon lifegett. Megejtő volt így látni, megfosztva hivatásos szerepétől, emberként, félelemben. Egyben veszélyes is: mesterkéletlen emberi mivolta aggasztóan étvágygerjesztővé tette. Előbányászták belőle a mélyebb rétegeket - innentől meg akarnám ölni és enni. Akárhogy is, együtt töltött időnknek ezzel vége. - Mondanom kell valamit - szólalt meg. - Ok üzenték. Azt mondták, adjam át: „Vedd amolyan ösztönzésnek.” Most kell kinyitnod a táskát. Madeline nem nyitotta ki. Megtiltották neki. Biztosan úgy hozta fel a liftben, mintha ott sem lenne, mintha nem is létezne a keze, amivel fogja, a karja, a válla, törzsének az az oldala. A benne lévő ösztönlény ugyanis tudta. Az ösztönlény tudta, és a ravasz állati

131

Glen Duncan

ösztön felhúzta a tagadás jégfalát. Szó nélkül, háttal az ajtónak dőlve, meztelen vállát a megszokottnál egy kicsivel feljebb húzva figyelte, ahogy letérdelek és elhúzom a cipzárt. A zsigereiben érezte, hogy ez döntő pillanat. Lehet, hogy utána képtelen lesz folytatni az életét. A lehetőségtől addig sosem tapasztalt elevenséget érzett, mint akit hirtelen ezer láb magasra emeltek fel. És még ezzel együtt is ott motoszkált bennem, vajon mi lesz majd Madeline-nel. Na, ebből a csigalassú, fogcsikorgató kényszerből van elegem, hogy előbb-utóbb érdekelni kezd az emberek sorsa. Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül, bizonygatta Harley. Nincs Isten, és ez az egyetlen parancsolata. A kézitáska egy vastag, átlátszó, ragasztószalaggal légmentesen lezárt műanyag zacskót rejtett, a zacskó pedig Harley fejét. 20

Egy papírcsíkot tapasztottak a szájára, fekete filctollal írták rá az üzenetet: NEM VOLT FÁJDALOMMENTES. NEM ÉRT VÉGET GYORSAN. - Uramisten - szaladt ki Madeline száján. Csupasz, fehér vállával kissé előregörnyedt, kezét a rekeszizmára szorította. — A rohadt istenit. Az arcát összeverték. Ráérősen, gondolom. A műanyag ráncai közt vérhólyagok ültek meg, akárcsak a szupermarketek vákuumcsomagolásos marhaszeleteinél. Ügyeltek rá, hogy nyitva legyen a szeme. Maradj, kérlelt.

Az utolsó vérfarkas

Vigasztaló lenne azt mondani, hogy elsírtam magam, de nem tettem. A pillanat mindössze frissítette mindazok leltárát, amiket éreznem kellene, s mégsem érzek. Borzasztó óvatosan kinyitottam a tasakot, benyúltam, és lefejtettem a papírt a szájáról. Tetszik vagy sem, lelki szemeimmel láttam, amint ráragasztom Grainer ajkaira, miután levadásztam és megöltem. Persze erről szólt az egész. Mégiscsak Grainer ötlete volt. Ellis életben tartotta volna Harleyt. Ellis bűntudatra, lelkifurdalásra, felelősségre játszott - az enyémre. Grainer a szemet szemért elven alapuló bosszúállás híve volt — az én részemről. Új- és Ótestamentum. -Jake? - szólított meg Madeline. - Az ott valódi? Ugye nem valódi? Lezártam Harley szemét. Muszáj volt. A halottak szeme nyitva paródiaként hat, csúfot űz, bohócot csinál az elhunytból. A halottak szeme nyitva a létező legaljasabb kivonási műveletet végzi el, élete nélkül mutatván az embert. Most már tudtam, hiába képzeltem el oly sokszor, hogyan gyógyul- gat majd magányában Harley a halála után, igazából sohasem hittem benne. A legborzalmasabb dolgok megerősítik gyanúnkat, melyet még magunknak sem mertünk bevallani. NEM VOLT FÁJDALOMMENTES. NEM ÉRT VÉGET GYORSAN. Hozzászoktam, hogy a test olyasvalami, amit erőszakkal alkotóelemeire bonthatunk. Egy letépetten árválkodó kar annyira sem okoz szívfájdalmat, mint másoknak egy csirkecomb. És mégis, Harley volt az. Vagyis ami maradt belőle, az őt ért becstelen bánásmód kendőzetlen bizonyítéka. Bohózatba illő bizonyíték, ha úgy tetszik. Érthető, hogy a kínvallatók kacarásznak munka közben: az emberi test olyan ostobán engedelmeskedik a fizika

133

Glen Duncan

törvényeinek (ha elég erősen húzod, leválik, ha elég erősen szorítod, kiugrik), hogy az áldozat személyiségének árnyalt jellemvonásai képtelenek ellensúlyozni, ez pedig a komikum egyik ősi forrását, a lélek testnek való alávetettségét hozza felszínre. Vágják le valakinek a fejét, gyömöszöljék be egy táskába, tűzzék karóra, kézilabdázzanak vagy focizzanak vele. Fergeteges, mi? Sok más egyéb mellett. Torkig vagyok ezzel is, hogy a határok ilyen omlósak, hogy az ellentétek vonzzák egymást; lehangoló, milyen könnyen át tud fordulni a gyásznevetésbe, a jó gonoszba, a tragédia bohózatba. Madeline-t eközben zabolázatlan energiák kerítették hatalmukba. Tudtam, ha itt marad, előbb-utóbb elmúlik a sokkhatás, és akkor válaszokat fog majd követelni. Vigyázva visszatettem a fejet a táskába, finoman becipzároztam, és bárgyú megszokásból azon kaptam magam, hogy azt kívánom, legyen neki könnyű a föld. - Menned kellene - mondtam Madeline-nek. - Az kicsoda? - Ne foglalkozz vele. - Fel kell hívnunk a rendőrséget. - Az lesz a legjobb, ha most elmész. A rendőrséget nem kell bevonni. -De... - Senki sem fog bántani, megígérem. Csak menj, majd én intézkedek. - Sietnem kellett, amíg még ideiglenesen le van fagyva a rendszere. Összeszedtem minden fellelhető holmiját, és behánytam a Louis Vuittonba. Madeline megrekedt az ajtónál. - Az a férfi azt mondta rád, hogy egy... - Az csak kód. Amit az ügynökök használnak.

Az utolsó vérfarkas

Ő egy vérfarkas, szívem. Naná, hogy ezt megjegyezte. Naná, hogy összekapcsolta a dolgokat. De te is beszéltél.. egy csomó mindenről. Nem igaz. Ilyesmi nem létezik., - Utóbbi kijelentés különösebb meggyőződés nélkül, majdhogynem kérdésként hangzott el. - Persze hogy nem létezik - vágtam rá. - Ez csak a blikkfangos rutinszövegem. Semmiség. Gyere ide. Tessék, pénz, vedd el. Hatezer. Elvette, de kábultan. Arcát kiverte a hideg verejték, fehér kezén csinos erek lüktettek. Úgy kellett előrelökdösnöm, nehogy megálljon, visszatekerje, majd újra lejátssza az eseményeket, hogy magyarázatot találjon a történtekre. Végül lényegében kilöktem az ajtón. Tudtam, minden esély megvan rá, hogy egyenesen a rendőrségre megy. Ergo, gyorsan én is összepakoltam, és kijelentkeztem a szállodából. A bőröndömet meg a kézitáskát betettem a Vectrám csomagtartójába, és elindultam. Dél felé. Semmi konkrétum, csak a hirtelen támadt, klausztrofóbiás vágy: elhúzni a zsibongó városból, ki a szabad ég alá, a tengerpartra. Sötét volt, zuhogott az eső. Folyton arra gondoltam, hogy meg kell majd beszélnem a fejleményeket Harleyval, aztán ráeszméltem, hogy Harley halott. Mentális hurok, az ablaktörlők egy szótagú mantrájával súlyosbítva, svikk, svukk, svikk, svukk. Valamelyest biztos gyászoltam (vagy magamat sajnáltam), mert az autó közvetlen kormányzását és a friss műanyag illatát antropomorf szimpátiának vettem. Nem sírtam. Valódi dolgok nem ríkatnak meg. Csak hamis vagy szentimentális dolgok. Ebből a szempontból nem különbözöm a civilizált emberek többségétől. Inkább vezettem, suhantam az

135

Glen Duncan

úton, hálás voltam az apró-cseprő teendőkért, mert a fejemben továbbra is akadt a lemez, elképzeltem, ahogy Harleyval megbeszéljük a történteket, majd rájöttem, hogy halott, és így tovább. Amikor abbamaradt az ismétlődés, gigantikus, korlátolt üresség lépett a helyébe. Az út a part mentén futott. Nyugaton a Caernarfon-öböl és az írtenger, egy-egy hajó fénye, tartályhajók, ilyesmik. Keleti és déli irányban a táj a magánhangzószegény hegyek sorát gyarapította: Bwlch Mawr, Gyrn Ddu, Yr EiflL Mondanom sem kell, követtek, azóta hogy elhagytam a szállodát. Egy fekete áruszállító furgon, ami nem vallott a vadászokra, általában gyorsabb járműveket használtak. Megörültél nekem. Rohadt nyomasztó volt. Nem kérek belóíe. Jó hogy nem kért. Negyven éve készül apja halálának megbosszulására. Nem sokat ér a bosszú, ha a gyilkos hálás érte. Megoldás: provokáld ki, hogy a gyilkos ne legyen hálás. A kérdés csak az volt, bevált-e a terv. Elég ösztönzően hatott-e rám Harley halála (vagyis, logikusan, megkínzatása és halála), hogy harcra buzdítsa a farkast. Emberi mércével mérve förtelmesen gyengének tűnnék, ha nemmel felelnék. Harleyt, azt a férfit, aki egész életét a védelmemnek szentelte, aki szeretett, akinek a szeretetét kihasználtam, amikor úgy tartotta kedvem, és hárítottam, amikor nem, miattam csonkították és gyilkolták meg. Ismertem a gyilkost vagy gyilkosait, elegendő erőforrás és tapasztalat állt a rendelkezésemre, hogy bosszút álljak érte, márpedig ha én nem teszem meg, más nem fogja. Csakhogy engem nem szabad emberi mércével mérni. Hogy is

Az utolsó vérfarkas

lehetne? A gondolattól, hogy másnap este ellenálljak Grainernek, elernyedt a szorításom a Vectra kormányán. A bosszúvágy feltételezi az igazságszolgáltatásba vetett hitet, és olyanom nekem nem volt. (Rémséges jótékonykodásom, jótét vérfarkaslelkem más lapra tartozik. Az csupán hordalék, beidegződés, egy haldokló magánkönyvelése. Nem elvi megfontolás áll mögöttük, pusztán a maszturbálás erkölcsi megfelelői.) Tudtam, mit kellene éreznem. Tudtam, hogy Grainernek és vele Ellisnek (mert bizonyára ő is beszállt a buliba) meg kellene lakolniuk. Én viszont könnyes búcsút vettem „kellene” barátomtól, amikor megöltem várandós feleségemet, majd befaltam, és vígan éltem tovább az életem. Trefornál lehajtottam a főúttól, az OKNESZ gépkocsija pedig követett, aztán jelképes tizenöt méteres távolságban megállt mögöttem, amikor lehúzódtam a falu tenger felőli határán. Ömlött rólam a víz. Az Átok free jazz futamokból adott ízelítőt a véremben, libabőrös testemen. A kéz, mellyel arcomhoz nyúltam, hogy letöröljem, a másik mancs türelmetlen kísértete volt, a masszív, elegáns, karmokban végződő, hibrid testrészé. Az átváltozás alig huszonnégy óra múlva volt esedékes. Testem felmelegítette az autó belterét. Kiszálltam.

137

Glen Duncan

Egy fokkal jobb. Hideg szél és eső. Kéz, nyak, arc, fejbőr, mind lehűlt. Közel voltam a parthoz. Halványan derengő gyalogút vezetett le. Elindultam rajta, felöltőm csapkodott a szélben. Az OKNESZ furgonjának ajtaja kinyílt, becsapódott. Spéciéi ez ki fogja verni a biztosítékot előbb-utóbb, gondoltam, ez a low-tech, pantomimes megfigyelősdi. Grainer ötlete lehetett, hogy ezzel a szatirikus baromsággal is bosszantson, de nem értem rá foglalkozni vele. Egy gondolat járt csak az eszemben, egy dologgal kellett dűlőre jutnom. Nem volt fájdalommentes. Nem ért véget gyorsan. A lankás tengerpart lapos homokdűnévé simult. Megcsapott a tenger friss, szúrós illata. Mocorogni kezdett öreg somme-i túlélőm: a margate-i sós levegő belibbent a nyitott ablakon, és elvegyült a lány édes, lába közti zamatával. (Emlékeik úgy tömítenek el, mint mész az ereket. Dugig vagyok, mondtam Harleynak. Mocskosul telítődtem.) Egy jelzőbója kongott tompán a szélben és esőben. Egy tankhajó pislákoló fényei meghitt kis hajókonyha, kötött pulcsik, bádogbögrék, sodort cigaretta képeit vetítették elém. A szárazföld felől helikopter hangját hallottam, mintha valaki szünet nélkül sorozna egy géppuskával. Mi a motivációm, kérdik a pocsék színészek. Grainer alapos indokot szolgáltatott. Megöltem a barátodat, ezért most te is meg akarsz ölni. Majdnem bejött a terve. Az adott érzelmi töltethez vezető gyutacs meggyulladt, sercegett, felizzott, néhány szívdobbanásig szikrázott, aztán ki-kihagyott, sistergett egy sort, és elaludt. Nem tudott eléggé érdekelni. Egyáltalán nem tudott érdekelni. Nincs sok értelme

Az utolsó vérfarkas

bosszút állni a meggyilkoltakért, ha nincs túlvilág, ahonnan értékelni tudják az erőfeszítéseinket. A holtak viszont nem kerülnek sehová, kivéve, ha van egy szörny, amelyik megöli és felfalja őket, mert akkor benne kötnek ki. Ezt az ajándékot érdemelte volna tőlem Harley, jobban mondva, ezt kellett volna elvennem tőle. Úgy legalább együtt lettünk volna a halálomkor. A szárazföld felé fordultam, repeső szívvel s holt-tengeri súllyal, arra gondolva: köszöntem szépen, kedves Grainer, de nem... ám ekkor két dolog történt. Először is zsebre dugtam a kezem, és a kabátomban kitapogattam a gyapjúsapkát, amit Harley rám tukmált azon a havazós estén. Le fog fagyni & fejed,

139

Glen Duncan

te nagyon hülye, mondta. Mivel szeretett engem, és mert nem viszonoztam az érzelmeit, kapcsolatunkban ingerlékeny, odaadó apára és duzzogó fiúra osztottuk fel a szerepeket. Eleinte tudatosan, viccből csináltuk, ám mint oly sok hasonló esetben, ezúttal is úgy alakult, hogy később magunkévá tettük a gúny tárgyául választott érzelmi rétegek egy részét. És ez az emlék tipikus, perverz módon, bizony a szívembe mart; sajogni kezdett lelkem azon üres szeglete, ahol a Grainer üldözőbe vételéhez szükséges energiáknak kellett volna lenniük. Másodszor pedig a nyomomban lihegő ügynök, aki időközben hat méterre megközelített, fél térdre ereszkedett, és elsütötte rám szegezett fegyverét. Jéghideg tűszúrás nyilallt a combomba, végtelenül hosszú három másodpercig, úgymond, kikértem magamnak... aztán kihunytak a fények.

21

Bármit is használtak, elsőre nem találták el a megfelelő dózist. Visszaúsztam az öntudat peremére, és maradt annyi időm, hogy kilogikázzam - a vibrálásból, a zajból, a mennyezet alakjából -, egy helikopterben vagyok. A karom, a lábam, a mellkasom és a fejem le volt szíjazva. Egy férfihang (határozottan nem egy vámpíré) szólalt meg franciául, bassza meg, magához tért, aztán megkarcolt egy tű, és ismét körülzárt a sötétség.

Az utolsó vérfarkas

Az átváltozás rozsda, üzemanyag és hínár szagával ébresztett. Görcsösen vo- nagló hátamon feküdtem egy fémasztalon, a szíjaknak hűlt helye volt. Meg a ruháimnak is. Vállak, sípcsontok, fej, kezek és tompor siklatta ki a vért és hajszolta a csontokat, hogy teljesítsék az Átok metamorf követeléseit. Elfogyasztott életeim cirkusza fejtetőn állt. A világ furcsán hullámzónak tetszett. Arra gondoltam, nos, remélem, készen álltok erre, emberrabló köcsögök, bárkik is vagytok. Aztán eleven húsért lüktető Éhségemben felüvöltöttem, és az oldalamra gördültem. Éles fényű halogénlámpák világították meg a ketrecet, amelyben voltam. Ránézésre egy hajó gyomrában. Miközben filmeztek. A rácsok mögött három férfi és egy nő állt két, háromlábú állványra helyezett, mozgásérzékelő kamera között. Az egyik férfi a kábítólövedékes ügynök volt, harmincas évei elején járhatott, morózus hörcsögképpel, orrában karika, fején fekete gyapjúsapka. A másik kettő megtermett bőrfejű volt eltérő terepruhában és Timberland bakancsban. Az egyik, kinek karját aranypihék borították, nyugtalanítóan kifejezéstelen tekintettel meredt rám. A másiknak babaarca, meglepett tekintete és gödröcskés álla volt. Egyaránt automata fegyverekkel és oldalfegyverekkel voltak felszerelkezve. A feszes fehér nadrágot és testhez álló, vérvörös felsőt viselő nőben felismertem Jacqueline Delont. Nem sokat változott az elmúlt tíz évben. Sudár alkat, pöttöm mell, lapos has, nyúlánk arc. Rövid vörös haját olyan fiús fazonra vágta, ami csak a francia nőknek áll jól. Amikor utoljára láttam,

141

Glen Duncan

Duhajban, a Burdzs al-Arab előtt, méretes napszemüveg takarta el a szemét, és benyomásaimat (székrekedés, hasznos szexuális zavar) pengevékony szája és szemmel láthatóan nárcisztikus viselkedése alapján alkottam. Most viszont láttam keskeny, piszkoszöld szemét, tele álmatlan intelligenciával, kényszeres játékosságának fényes kirakata mögött pedig isten tudja, mi rejtőzhetett - halálfélelem, önelkerülés, gazdag bűntudat, magány, szereleméhség... bár valószínűleg csak irdatlan nagy unalom. - Tud beszélni? - kérdezte a babaarcú bőrfejű, en franqais. - Nem - felelte Jacqueline. - De érti, amit mondunk. Ne mondjatok semmit, amit később megbánhattok. A figyelmeztetés legapróbb jele nélkül, vicsorogva nekivetettem magam a rácsoknak. Meg kell hagyni, Jacqueline-nek szinte a szeme sem rebbent. A férfiak egytől egyig hátraugrottak, a két izomagyú vállhoz kapott fegyverrel, a kábítólövedékes marhára vicces, fejhangú sikollyal. Azon nyomban lehiggadtam, visszavonulót fújtam, eszem a szíveteket módra a fejemet ingattam, a tartásomnak legalább egy részét visszanyertem. Most láttam csak, hogy az asztal, melyen magamhoz tértem, egy hatalmas fémláda volt. Hátraballagtam, és leheveredtem, kezemet összefűztem a hasamon, bokámat keresztbe tettem. Jacqueline elbűvölően finom dallamú kacajt hallatott. - Faszom - mondta a babaarcú bőrfejű. - Csak szórakozik veletek - nyugtatta meg Jacqueline, majd a kábítólövedékeshez fordult. - Az isten szerelmére, ne légy már ilyen anyámasszony katonája. Kapcsold ki a kamerákat! A színlelt közöny ellenére tombolt bennem az Éhség. Ráadásul egy ketrecben. Gondolatban előrepörgettem néhány órát, a

Az utolsó vérfarkas

heroinfüggős filmek kötelező elvonási tünetes jelenetére. Kérlek, öreg, adjá’ valamit, adnod kell valamit. Belepusztulok. Jaj, istenem, de fáj... Jacqueline lépett egyet előre, és a ketrec rácsai köré fonta vörös körmű (blúzhoz passzoló) ujjait. —Jacob — szólított meg angolul —, annyira sajnálom ezt az egészet. Ez nem az, aminek tűnik, megígérem. Tudom, hogy nem tud válaszolni, úgyhogy engedje meg, hogy mondjak pár szót. A nevem Jacqueline Delon. Jó ideje szeretnék beszélni magával. Tennék önnek egy ajánlatot. De még várhat. Biztos azon tűnődik, hol van. Nem mozdultam. A ketrecet a padlóhoz erősítették. Néhány faládán, kötélhágcsókupacon, vászongurigán és fél tucat olajos hordón kívül üres volt a tömlöcöm. - Egy Hecate nevű teherhajó fedélzetén tartózkodik, útban Biarritz felé. Ott vár egy kényelmes ház, ahol reményeim szerint kölcsönösen kifizetődő eszmecserét folytathatunk. A mostani méltatlan állapotokat leszámítva, amiért ismételten elnézést kérek, egyáltalán nem áll szándékomban bántani vagy kellemetlenséget okozni, és amint nem jelent veszélyt rám vagy a legénységre, amire elvileg... - Az órájára nézett. - ... cirka nyolc órát kell várni, szabadon engedjük, és személyesen teszek meg mindent, hogy kompenzáljam a kényelmetlenségekért. Addig is, amolyan olajágként, kérem, fogadja el ajándékomat. A konténerben találja, amin fekszik. Elhúzódott a ketrectől, és halkan annyit mondott: - Menjünk. - Biztos? - Biztos.

143

Glen Duncan

És a kamerák? - Hagyjátok kikapcsolva. Megvan, amit akartam. A férfiak előreindultak. A kamra ajtajánál Delon megfordult, és rám nézett. - Annyira izgatott vagyok, hogy végre találkozhatunk — mondta. — Ön minden várakozásomnak megfelel. Tudom, hogy ez valami különlegesnek a kezdete lehet. Miután elment, erőt vettem magamon, és nem mozdultam; hallgattam, amint az Éhség felcsavarja a hangerőt a véremben, szívverésem úgy dübörgött, mint egy kocsi maxra állított mélynyomója. Ne mozdulj. Hülye egy utasítás. Ne mozdulj. Hiszen mindketten tudjuk. Ne mozdulj Mi van alattunk a dobozban. -

22 Nem véletlen, hogy a nagy erkölcsfilozófusok rendszeresen értekeztek az esztétikáról is. A Jó (vagy Rossz) forrásának keresése nem sokban különbözik a Szép (vagy Csúnya) mibenlétének keresésétől. Manapság a tudósok is benne vannak a stikliben: a bebizonyíthatatlan kozmológiai peremvidéken a szépség a király. A matematikai modellek ma olyanok, akár a szupermodellek: kecsesek, szimmetrikusak, elegánsak. Nem meglepő. A modernitás

Az utolsó vérfarkas

leszámolt az Abszolút Morális Értékekkel és az Objektív Valósággal, vagyis mi maradt? Csak a szépség. Nincs olyan elmélet, amit ne karolnánk fel, hogyha szép. Nincs atrocitás, amit ne néznénk el. Illetve nincs olyan ösztön (ne kalandozzunk el, mondaná Madeline), amin ne emelkednénk felül. Egy darabig, meleg, gyilkos, szőrös mancsommal ketrecem hideg rácsait markolva, türtőztettem magam, és nem nyitottam ki a ládát. Az igazat megvallva, kicsit tengeribeteg voltam. Az orrom hegye kiszáradt. Tömlöcömön túl a telihold fáradhatatlanul suttogott, csődöt mondhatatlan szerelméről biztosított, bizarr keveréket alkotott Jacqueline Delon keskeny arcának és vörössel szorosan körbetekert mellének emlékével. Addig is, amolyan olajágként, kérem, fogadja el ajándékomat. Láthatóan többet fáradozott a szokásosnál. Mert megtehette. Ön minden várakozásomnak megfelel. Megjegyzésével vérig sértett, helyet cserélt benne szubjektum és objektum. Még hogy én felelek meg az ő várakozásainak? Ki a fasznak képzelte magát? Itt volt a kutya elásva. Foglyul ejtett, ketrecbe zárt, kamerával megfigyelt állat voltam. A golyóim összezsugorodtak szégyenemben, amiért mások is látták átváltozásomat - sőt, ami még rosszabb, filmre vették. És most magamra hagytak, hogy produkáljam magam, végezzem a dolgom, ahogy a természetem diktálja. L’objetd’une voyeuse voltam. Még az unott állatkerti nézősereglet szeme láttára párzó oroszlán is tisztában van megalázott helyzetével. Hogy in és most, fogságban, élő adásban (gyanítottam, hogy a Madame instrukciói ellenére vesznek, csak más kamerákkal, térfigyelőkkel, kukucskálók mögül) öljek és

145

Glen Duncan

fogyasszak, azzal gazdagon és vulgárisán lealacsonyodnék, s csúfot űznék a szépérzékből (drága jó Maddy). Az Éhség ekkor neszelte meg, hogy az ellenállást fontolgatom. Ugye csak hülyéskedsz? kérdezte az Éhség. Aztán szigorúbb lett a hangja. Ugye csak hülyéskedsz? A ládához ugrottam, és feltéptem a fedelét. Odabent egy meztelen, fehér, hermafrodita, húsz-huszonegy éves, kipeckelt szájú, megkötözött és - a pupillájából ítélve - erősen begyógyszerezett srác hevert Drogos karok és hosszúkás, vékony pénisz. Nyugtatok ide vagy oda, az én látványom áttörte a tompultságot. Gyulladt szeme előbb fókuszált, majd kidülledt. Üvölteni kezdett betömött szájával. Fújtató orrlyukából gyomorkeserűszaggal áradt a rettegés. Jaj nekem, sóhajtotta az Éhség. Te szépséges, szépséges virágszál. Sejtjeim börtönében felkeltek a megemésztett halottak. (Az emberevés egyik következménye: a befaltak társaságra vágynak. Minden új áldozattal gyarapodik a havonta fellépő kórus.) Ganümédesz megpróbálta lerázni láncait, s véresre horzsolta a bokáját és a csuklóját. Kéklőn keringő erek tünedeztek át hasának fehér bőrén. A rettegés nyálcsorgató váladéka szivárgott a pórusaiból. Nyálmirigyeim vezényszóra elsültek. Ekkora... ekkora hústömeg láttán, belegondolva, hogy nyolc órán át éhkoppon kell maradjak, felállt a szőr a tarkómon. Még a szőrszálaim is belesajdultak. A gyengeség az agyamat puhította: az ellenállás hasztalan. Úgyis megtörök, megölöm, befalom, Jacqueline Delon pedig végignézi, miközben kinyalják, cigarettázik, créme brulée-t majszol vagy a körmét hegyezi. És mégis.

Az utolsó vérfarkas

A heves esztétikai undor nem tágított. Vagy mondhatnám úgy is, kevésbé magasztosan, hogy önutálatban tobzódtam. Amiért ilyen könnyen elfogtak. Amiért én lettem a Nagy Attrakció. Amiért évtizedeken át gyűlöltem vérfarkas mivoltomat, s mégis éltem tovább az életem. Amiért Harley az életével fizetett miattam. (Szegény feje biztos a Vectra csomagtartójában maradt. A helybélieknek fel fog tűnni a szag. Bekerül a hírekbe, bejárja a világot a tévébemondó súgógépről olvasott hitetlenkedése: „Egy walesi faluban, Treforban ma a rendőrség levágott fejet talált...” Édes istenem, mennyire fárasztó, mennyire kiszámítható!) A srác dobálta magát, ordított, ahogy kipeckelt száján kifért. A tenger művelt valamit a hajóval, amitől megdőlt az egyik irányba, én pedig komolyan azt hittem (Isten halott stb.), hogy lehányom ezt a szerencsétlen párát. Hagytam lecsapódni a fedelet. Aztán aggódni kezdtem, hogy még meg talál fulladni. Amikor majd Jacqueline kinyitja a ládát, szétmarcangolt hulla helyett fulladásos áldozatot talál benne. Nem éppen ilyen végjátékot képzeltem el. Gyorsan megvizsgáltam a ládát, és szellőzőnyílásokat találtam az oldalsó acélfelületen. Nagyon helyes. Az Éhségnek leesett, hogy komolyan beszélek. Se barbiturát, se pirulák, se kloroform, se kéjgáz. Se láncok, se időzárak. Nem csak őt csigázom, nem csak a szám jár. Jake Marlowe nemet mond, lejön az anyagról. Csend támadt odabent, amíg az Éhség feldolgozta az információkat. Visszamentem a rácsokhoz (Tantaloszra gondoltam, Krisztusra a Getsemáne-kertben, meg indokolatlanul Sámsonra a filiszteusok

147

Glen Duncan

oszlopai között), szörnyszülött ujjaimat az acél köré fontam, lehunytam a szemem, s vártam, hogy kezdetét vegye a gyötrelem.

Az utolsó vérfarkas

Második, hold D UGDÖLDFALD

149

Glen Duncan

23 Olvasóm, megettem. Úgy három óra önmegtartóztatás után. Magányosan, nyomott hangulatban dőzsöltem, s közben Tennyson Marianna című versének refrénje ismétlődött mohón zabáló, forrón zsibbadó fejemben. „Sanyarú a sorsom, monda, én jó uram, hol maradsz. S monda, elég elég halál, óh, bár vinnél magaddal. ” Oh, bár vinnél magaddal... És mégis, a hús tehetetlen lédússággal, meleg, fanyar vérözönben kapott a fogsoromba a kiszakítás pillanatában, mely megunhatatlan, melyből sosem elég. Utána meg idegbajt kapok magamtól, már meg sem lepődöm rajta, megint jön a régi jó, elcsépelt felismerés: ezerszer megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó, s mindig volt ezeregyedik alkalom. Félre ne értsenek: bűntudatom nem volt. Csak egy üreg tátongott bűntudatom hajdanvolt helyén. Holtsúlyként telepedett rám, hogy még mindig itt vagyok. Jó darabig feküdtem lábadozó pozitúrában, csukott szemmel. A totális önutálat voltaképpen megnyugvást hoz. Hajnalban visszatért Jacqueline a babaarcú bőrfejű kíséretében. Mindketten műtősköpenyt vettek fel, és gumicsizmát húztak hozzá. Az ajtóból kigurítottak egy műanyag szőnyeget, járdát képzendő a ketrecig. A kamra egyik sarkában letekertek a falról egy locsolócsövet. Vettem az adást: gyilkossági helyszín a CSI korában. A maradványok a ládában voltak. A kölyök félig megevett teteme jeges vérmártásban tocsogott. Farkascsökevények

Az utolsó vérfarkas

ficánkoltak emberi bőröm alatt, mint patkányok egy zsákban. Körmeim, mint minden alkalommal, amikor visszahúzódtak a farkastestrészek, most is rohadtul fájtak. — Meleg víz — mondta Jacqueline. — Szabad? Engedelmével segítek, ameny- nyire csak tudok. Leültem (meztelenül, hogy máshogy) a ketrec szélénél, oldalvást a fogvatartóimnak, hátamat a rácsoknak támasztva, felhúzott térddel, összekent, jóllakott arccal. Kipukkadt a hasam, emberivé korcsosult végtagjaim elnehezültek. A farkas fantomkiterjedései, a pofázmány súlya, a hosszú hibridláb, a friss salak ürítésével küszködő hátsó fertály a bolondját járatták velem. Az izomagy a gyomromra szegezte a pisztolyát, ám úrnőjének intésére leengedte. -Tessék - nyújtott át nekem Jacqueline egy kinyomós tubust. - Csak fertőtlenítőszer. Szeretné, ha inkább a kollégám tartaná a locsolócsövet? - Rég nem tartom a kapcsolatot a méltósággal - feleltem üvöltéstől kaparó torokkal. - Meg aztán passzol önhöz a börtönőr szerep. Csinálja csak! - Annyira restellem — mondta. - Tényleg. Megígérem, ez után nem kell több megpróbáltatást kiállnia, amíg nálam vendégeskedik. Kérem, nézze el nekem! Megismétlem: a totális önutálat voltaképpen megnyugvást hoz mivel az újabb gyalázatok nem ronthatnak tovább a helyzeten. A ketrecben állva, a nő szeme láttára mosakodva beadtam a derekam, és megállapítottam, most aztán jól lealacsonyodtam, de aztán percek alatt átadtam magam a puha szappan és a tökéletes melegvíz-hőmérséklet élvezetének. Megfelelő kísérőzenével, gondoltam, akár tusfürdőt is reklámozhatnék.

151

Glen Duncan

Megszárítkoztam egy fehér törülközővel, amit lefogadom, hogy a mennyországban készítettek. Mit tehet a test? Jelenti, amit tapasztal. Mire végeztem, elfáradtam, rózsaillat lengett be, és különös megelégedéssel szemléltem sorozatos kudarcaimat. - Színezüst töltények vannak a fegyvereinkben — közölte Jacqueline. — Ne vegye fenyegetésnek, csak azt szeretném, ha tudná, hogy nem érdemes rám támadnia, amikor kinyitjuk az ajtót, mert otthagyja a fogát. Persze nem hibáztatnám. Biztos nagyon haragszik rám. Viszont vár ránk egy helikopter, amely harminc perc alatt elvisz a házamhoz. Ott majd, ígérem, keleti kényelemben, nyugalomban lesz része, és megbeszélünk mindent. Ha utána el akar menni, oda vitetem, ahová kéri, és soha többet nem fogom zaklatni. De nagyon remélem, hogy meghallgatja majd a közlendőmet. Biztonságos kinyitnom az ajtót? Hősködhettem volna, hogy nemet mondok. Hogy a szaván fogom, és elvitetem magam a helikopterrel a legközelebbi reptérre. Dugja fel magának a beszélgetést. De hullafáradt voltam. Szinte elaléltam a gyönyörtől, ha arra gondoltam, hogy másra hagyatkozhatok. - Felteszem, nagy a kínálata az otthoni bárnak. - Háromnak is. - Akkor biztonságos. Amikor megálltunk egymással szemben a műanyag szőnyegen, kezet nyújtott. Nagy volt a kísértés, hogy belecsapjak, aztán leharapjam az egyik ujját (maradt még bőven annyi farkas bennem), de végül kiegyeztem egy lagymatag kézfogással. - Mostantól nyugodtan élvezhetjük egymás társaságát - mondta. Borzasztóan örvendek a találkozásnak! Követtem az ajtóhoz. A fegyveres vízköpő maradt a helyén. Az

Az utolsó vérfarkas

előttünk nyíló rövid folyosón egy kicsi, összecsukható asztal állt, rajta kimosott, megszárított, kivasalt ruháimmal (köztük a Harleytól kapott gyapjúsapkával). Kinyitott a bal oldalon egy szűk öltözőbe vezető ajtót. Bent láttam egy zuhanyzófülkét, egy műanyag széket, egy akasztós, búzasárga ruhát. - Muszáj átöltöznöm - mutatott a műtősköpenyre. Megnéztem a felöltő belső zsebét, benne van-e a napló. Benne volt, az útleveleimmel és a tárcámmal együtt. Nem húztam az időt holmi találgatással, hogy vajon elolvasta-e. - És? - kérdeztem. - Lebilincselő - mondta. - Beszéljük meg inkább egy ital mellett.

24

Jacqueline Delon villája Biarritztól délre, néhány kilométerre telepszik meg egy Arbonne falucskájától kicsivel nyugatabbra húzódó, erdős hegyoldalon. Modern, fehér, csupa üveg, tölgyfa és acél, s nyolcholdas magánbirtok veszi körül. A szokásos kellékek: helikopter-leszállóhely, végtelen medence, teniszpálya, konditerem, térfigyelők, kombinált háztartási személyzet és testőrség. A szobák tágasak, világosak, az okkult iránti megszállott vonzalmát tükröző műalkotások díszítik. Az emeletekről (szám szerint három, plusz tetőterasz) pazarul ellátni az örökzöld lombkoronák felett a fakó tengerpartra, a hullámokra, az óceánra. Az alagsor egy Harleyéval vetekedő könyvtárnak ad otthont. A ház technikai felszereltsége a lehető legmodernebb. Tényleg három bár

153

Glen Duncan

van - egy a társalgóban, egy a medencénél, egy a fő hálószobában , közülük is az első helyiségbe vonultunk el érkezésünket követően Madame Delonnal. Rágyújtottam az átváltozás utáni első, hőn áhított cigarettámra (egy csomag Camel a pulton; elvégezte a házi feladatát), mialatt vendéglátóm italokat kevert. Nekem gin-tonicot Tanquerayjel (túl sok napfény ömlött be a szobába a whiskyhez), magának meg egy Tóm Collinst. A nikotin és az alkohol rég nem látott testvérekként borultak össze, hálát rebegve, amiért újra összehoztam őket. — Időtlen idők óta nem kevertem koktélokat — mondta Delon. Mindig találok rá valaki mást. De úgy gondoltam, legjobb lesz, ha kettesben maradunk. Helyet foglalt (a bárpultnál hat, fehér bőrüléses, magas forgószék sorakozott) mellettem, és a koktéljában csörgő jégkockákat piszkálgatta középső ujjának körmével. A bal oldali fal üvegből volt, egy terrakottacsempés verandára és egy kaktuszkertre nézett. Csiliporként pirosló talaj. Még csak március derekán jártunk, de az ég tiszta volt, és nem mozgott a levegő. Sejteni véltem a nyaranta szikrázó napsütést. Kismadarak repkedtek az egyik fehér falhoz fogott etetőhöz, oda-vissza, oda-vissza. - Nos tehát - kezdte Delon magyarázattal tartozom. Összefoglalva, Jacob... - Lesütötte a szemét, elmosolyodott, lefolytatott egy rövid belső dialógust, hagyta megereszkedni a vállát, aztán lecsusszant a bárszékről, és megállt előttem. - Jöjjön velem! - nyújtott kezet. Akár egy kilencéves kislány, aki el akar büszkélkedni a faházával. —Jöjjön. Megfogtam a kezét (Camel, gin-tonic maradt nálam), felálltam, és követtem.

Az utolsó vérfarkas

Átvágtunk két nagy szobán (az egyiknek kör alakú, formatervezett tűzgödör és egy hatalmas menhir állt a közepén, más szinte semmi), végig egy folyosón, egészen egy számkódos acélajtóig. Az ajtón túl lakkozott tölgyfa lépcső vezetett le a tekintélyes könyvtárba. Légkondi és hangszigeteltnek tűnő falak. Újabb beléptetős, masszív ajtók nyíltak. Jacqueline megállt az egyik előtt, egy másodpercre a szemembe nézett, aztán bepötyögte a kódot, és kinyitotta az ajtót. Kicsi, ablaktalan szobában találtam magam. Iratszekrény, asztal, számítógép - s felettük újságkivágásokkal ki tapétázott falszakasz. Valamilyen módon mindegyiknek köze volt hozzám. MEGTALÁLTÁK AZ ELTŰNT KISLÁNY HOLTTESTÉT. A CORAL INDUSTRIES SZUBSZAHARAI AIDSSEGÉLYALAPOT LÉTESÍT. A VECTOR AGRESSZÍV LEÉPÍTÉSEKBE KEZDETT. MEGCSONKÍTOTT TESTET TALÁLTAK. MANSON MÓDRA MÉSZÁROLTÁK LE A CSALÁDOT. REJTÉLYES DONORALAPÍTVÁNY JÁR ÉLEN A RÁKKUTATÁSBAN. KI VEZETI A LAERSTERNERINTERNATIONALT? A „VÉRFARKASSZEMTANÚ” NEHÉZDROG-FOGYASZTÓ. NEVÉT ELHALLGATNI KÍVÁNÓ ADOMÁNYOZÓ FECSKENDEZ ÚJ ÉLETET AZ OLTÓANYAG-TERJESZTÉSBE. „EZÜSTLÖVEDÉKEKET” TALÁLTAK A TITOKZATOS ÉJSZAKAI LÖVÖLDÖZÉS UTÁN. A VECTOR MOSTANTÓL HERNE NÉV ALATT FUT. A TELIHOLDKOR TÖRTÉNŐ GYILKOSSÁGOK VÉLETLEN EGYBEESÉSEK, NYILATKOZTA A RENDŐRSZÓ VIVŐ. — Nyomjon egy entert — mondta Jacqueline.

155

Glen Duncan

Az állati csökevények nem szeretik a szűk tereket. Leküzdöttem magamban a viszolygást, és leültem az asztal elé. Az utasításnak megfelelően megnyomtam a billentyűt. Abban a pillanatban elindult a vetítés. Rólam. Elhagyom a Tokiói Nemzetközi Repülőteret. Felirat: JM Tokió, 07/02/06. Kilépek az Algonquin ajtaján. Állok a galvestoni strandon. Bemegyek Harley Earl’s Court-i házába. Flangálok a Rue de Rivolin. Üldögélek egy kairói kávéházban. Az összes felvétel az elmúlt három évben készült. Az utolsó képsoron nőnek öltözve szálltam ki egy taxiból, és beléptem a Leyland Hotelba. - Most hasra kéne esnem, igaz? - kérdeztem. Cseppet sem - felelte. - Ezzel csak az elkötelezettségemről győződhetett meg. Nem volt miben elnyomni a cigimet, úgyhogy felhajtottam a Tanquerayt, és a pohárba ejtettem a csikket. Nos, levideózta az átváltozást. Létfontosságú egy lejárató kampányhoz. Lefogadom, a gyilkosságot is felvette. Gratulálok. Készüljön fel a nyilvánosság közönyének teljes súlyára! - Kérem, ne sértegessen. Tudja, hogy ez nem erről szól. - Hát akkor miről? - Arról, hogy menedékre lelhet. - Hogy mire? -Azt akarom, hogy életben maradjon. Védelmet ajánlok fel, korlátlan időtartamra. Komoly védelmet - tette hozzá, látva az arcomon formálódó ellenkezést. - Nem úgy... nem azt, amihez hozzászokott. Szerintem ön nem érti, micsoda veszteség érné a világot a halálával. Maga egy csodálatos teremtmény, Jake. És szinte teljesen kiveszett a csoda a világból.

Az utolsó vérfarkas

Nagyon szépen köszönöm. Azt hiszem, akkor én mennék is. - Hallgasson végig, kérem! - Nincs miről beszélnünk. - Adjon egy esélyt... - Kurva vicces. Erre elhallgatott. Kislányosan lehorgasztotta a fejét, piszkálni kezdte beszakadt körmét. Tömény bosszúsággal végzett tevékenység. Eszembe jutott peckes melle és csábító alteste. Megdobbant a vér a farkamban. Hát persze. Az Átok utáni kanosság. Mondom: a test nem tehet róla. Nevetés, vágy, unalom és kimerültség csapatmunkával sarokba szorítottak, páratlan bénultságba kényszerítettek. Ölbe ejtett kezem mint két döglött rák. Maradj, kérte Harley. Jacqueline Delon nem volt teljesen százas, de a nemi ösztöne rendeltetésszerűen üzemelt. Megtette a karnyújtásnyi távolságba kerüléshez szükséges két lépést. Ahhoz, hogy az ilyen pillanatok működjenek, tudni kell csendben maradni. Némán, nagy körültekintéssel átfogta a lábával a térdemet, de állva maradt, vagyis közvetlenül bal döglöttrák-kezem felett nyílt szét forrón a szoknyája. Szép lassan fel is csúsztak életre kelő ujjaim (az akarat végül mindig diadalmaskodik, muszáj neki, hiába tűntek el az istenek, hiába haldoklik a bolygó, hiába ironizált addig az emberi faj - nem volt fájdalom- mentes, nem ért véget gyorsan -, amíg eljutott a közöny végső stádiumába), fel az egyre forróbb hőhullámok zónáin, míg el nem ért csipkevirágba borult, gyengéd, ravasz, duzzadó pinájáig. -

25

157

Glen Duncan

Felvonultatta a komplett repertoárt, teljes szexuális szereplőgárdáját, és bár a kokaintól felpörögve többükkel is kacérkodtunk, egészen addig, amíg fölé nem kerültem, amíg üres tekintettel nem hagyta, hogy belé hatoljak, nem sikerült egymásra hangolódnunk, és akkor is csak módjával. Az Átoktól érzékenyen és másnaposán fennállt a veszélye, hogy hisztérikus röhögésben török ki vagy sírógörcs fog el. Még amikor elmentem (felvont szemöldökkel és félmosollyal jelezte démoni anyai győzelmét), abba is szomorúság vegyült, megtörte a szegény, szerencsétlen világ számtalan sebe, a sok „mi lett volna, ha” meg a saját, szánalmas veszteséglistám. Rögtön mély hamisságérzet váltotta fel: a szirupos pillanaton átesve ugyanúgy rühelltem ezt a rohadt bolygót, mint saját, foszladozó kis egómat. A szokás azonban nagy úr, s mert a tisztesség úgy kívánta, szájjal is kielégítettem. Nem tápláltam illúziókat afelől, hogy különösebben érdekelné, habár tartotta a fejem, felhorzsolta a számat a fanszőrzetével, és férfias, elégedettnek tűnő horkantást hallatott elélvezés közben. - Hozatok fel egy kis kaját - mondta utána. - Tudom, te nem kérsz semmit. - A villa napfényben sütkérező, legfelső emeletén voltunk, a legnagyobb hálószobában, egy hatalmas, négyszögletes, süppedős szőnyegpadlós, Chanel-illatú, egy légterű helyiségben, ahol a változatosság kedvéért az egyik fal teljes egészében üvegből volt. A szoba berendezését elefántcsontszín dominálta, néhol egy-egy figyelemfelkeltő kiáltvánnyal: itt egy marhabőr rekamié, ott egy vörös üveg gyertyatartó, amott egy eredeti Miro. Még mindig csak kora délután volt, bár úgy tűnt, mintha a Hecate óta hetek teltek

Az utolsó vérfarkas

volna el. Alig negyvenyolc órája vettem a kezembe Harley levágott fejét. Egész életem erről szólt, túl sok élmény zsúfolódott túl rövid időbe. Kétszáz? Kétezernek tűnik. - Tudod? - rökönyödtem meg. - Tele a hasad. Minimum egy hét, mire újra megéhezel. Ezért dohányzol és iszol olyan sokat. Unatkozik a szád. Végignéztem amúgy. Nem lenne tisztességes, ha ezek után sem mondanám el. Vagyis végignézte a lakomámat, úgy értette. Nem lenne tisztességes azok után, hogy puszipajtások lettünk. - Nem leszünk barátok - közöltem vele. - Nem? Egy italt azért még elfogadsz, nem? Csengetett. Libamájpástétom, friss gyümölcs, joghurt, valamint pácolt húsok és sajtok gazdag választéka érkezett egy sötét bőrű, arany fulbevalós fiú jóvoltából. Lehetett vagy tizenhárom éves, vasalt fehér pizsamát viselt. Csendes mosollyal letette a tálcát egy alacsony, japán, berakásos asztalra, az üvegfal mellé. Csendes mosollyal távozott. Jacqueline felkapott egy gyöngyházfényű selyemköntöst (takard el bájaidat, az majd új löketet ad az urak szex utáni fantáziájának), és nekiállt koktélt keverni a minimalista bárszekrénynél. Ment a Camel a számba. - Árulj el nekem valamit - mondta. - Miért hagytál fel a Quinn naplója utáni nyomozásoddal? Istenem. - Micsoda? -Jól hallottad. Quinn naplója. Miért nem kerested tovább? Szurkálni kezdett a tenyerem. Negyven elfecsérelt év. Amikor elkezdtem keresni azt a nyamvadt könyvet, Viktória ült az angolok trónján, Csajkovszkij pedig Moszkvában mutatta be az 1812

159

Glen Duncan

nyitányt. Amikor felhagytam vele, V. György uralkodott, és az Átokföldje masszív tumorának fénye ragyogta be Európát. - Ki ne adta volna fel a helyemben? - kérdeztem. - Az ember egy idő után beleun az eredménytelen keresésbe. - De hittél benne. Különben minek bajlódtál volna? - Gőzöm nincs, mit hittem. Válaszokat akartam. A nagy sztorit. Mindenki kíváncsi a nagy sztorira. Ha valaki azt mondta volna, hogy él Szibériában egy vak és süket, féllábú mosónő, aki tudja, honnan származnak a vérfarkasok, béreltem volna egy jakot, és hajrá. Mindenki átesik egy olyan időszakon, amikor az élet nagy kérdésein jár az esze. Nem tart örökké. - Nekem még most is ezen jár az eszem - felelte. - Francia vagy. Ha nem járatnátok az eszeteket, összedőlne a kávé- és dohányipar. Felkuncogott. Idehozta az italomat, körmével végigsuhant a combomon, aztán selyemléptekkel a japán asztalhoz vonult. Letérdelt, és úrinőhöz nem méltó módon falatozni kezdett. Fehér kezén és bokáján erek futottak végig; farkam ostoba, ingerlékeny reflexszel mocorogni kezdett. Nem az a típus volt, akibe bele lehet zúgni, de elfogyasztásának gondolata máris — mintegy a messzi távolból - kezdett tetszeni. - A vérfarkasok nem számítanak tudományos körökben elfogadott témának — folytatta —, de tudod, mit mondanának a professzorok, ha mégis az lenne. „A szörnyetegek akkor halnak ki, amikor a kollektív képzeletnek nincs többé szüksége rájuk. Egy efféle faj kipusztulása nem több az aggregált tudatműködésben bekövetkező elmozdulásnál. A múltban az emberben lakozó szörny a sötétben rejtőzött, megtagadva. A modern történelem transzpa- renciája ezt

Az utolsó vérfarkas

lehetetlenné teszi: láttuk magunkat a koncentrációs táborokban, a gulágokban, a dzsungelekben, a hadszíntereken, olvastunk magunkról a bűnügyi tényregények lapjain. A technológia felgyújtotta a villanyt, s ezek után nem kerülgethetjük tovább a kását: a szörnyeteg feleslegessé vált. Mindvégig mi voltunk a szörnyek. - Na igen - mondtam. - Szoktam is mondogatni magamnak, hogy csak egy idejétmúlt ötlet vagyok. De tudod, ha azon kapja magát az ember, hogy darabokra tép egy gyereket, és felfalja a szívét, akkor nehéz nem átérezni... önmaga kézzelfogható valóságosságát. Újabb mosoly. Élvezte a dolgot. Ami még rosszabb, hogy lassan kezdtem én is élvezni. És mégis, Quinn naplójának említése, mely eszembe juttatta csikóéveimet, amikor még azt hittem, számít valamit az élet értelme, felkavarta az állóvizet. - Meg amúgy is — mondta Delon —, nem vettük számításba a vámpírokat. Ha az emberiség mentálisan ennyire kiegyensúlyozott, ők miért élnek és virulnak? - Nem foglalkozom vámpírokkal — hűtöttem le. - Primitívnek tartanak titeket - mondta erre Delon, aztán félrenézett. - Természetesen a nyelv hiánya miatt. A második ital szégyenteli könnyebbséggel csúszott le. Le fog fagyni a fejed, te nagyon hülye, mondta volt Harley. Szegény Haris. Egyszer, amikor egy briliáns és mérgező hatású Bosie-gyerek darabokra törte a szívét, pocsolyarészegre itta magát, és két napig félkómás állapotban fetrengett. Amikor kijózanodott, és rájött, hogy én viseltem gondját egész idő alatt, zavarában csak annyit mondott: nahát, de rendes vagy. Aztán megint álomba zuhant. -Elnézést - mondtam Jacqueline-nek, miután elvesztettem a fonalat.

161

Glen Duncan

- Megismételnéd? - A vérfarkasok nem tudnak beszélni. Les vampyres ezt fene mulatságosnak tartják. - Igen - mondtam. - Mi sem természetesebb. - Az Átok egyik nagy hátulütője a beszédkészség elvesztése. Pedig csak ez hiányzik a rémség kvint- esszenciájához. Hogyne, hatalmas élmény feltépni az áldozat gyomrát egy középső karommal, de közel sem olyan élvezetes, mintha közben beszélni is tudnánk hozzá. Te vagy az, mondta Arabella, s az állati butaság meggátolt abban, hogy elérjem az apoteózist az „Igen, én vagyok” kimondásával. A színtiszta kegyetlenség alapkövetelménye, hogy az áldozat tisztában legyen vele, szabad akaratból okozunk neki szenvedést. Te vagy az. Igen, kedvesem, én vagyok. Most pedig jól figyelj. - Eleve hajlamosabbak a sznobériára - állapította meg Jacqueline. - A vérfarkasok beszédképtelensége nagyban igazolja őket. Elvégre rengeteg könyv született róluk. A vámpírok kötik az ebet a karóhoz, hogy ők bizony külön civilizációt alkotnak: megvan a művészetük, kultúrájuk, munkamegosztásuk, politikai és jogrendszerük. A likantrópoknál nem találni hasonlót. A kurjongatós magyarázat szerint nem érünk rá a nagy hús- és puncihajkurászásban, de az az igazság, hogy az ember nyelve tiltva vagyon afarkasnak. Egy-két átváltozás után pedig az emberi én elég hamar megunja a könyveket. Barnás-véres fejfájása támad az olvasástól. Mások rásütik, hogy szótlan. A mondatok kinyögése iszonyú nagy, tisztátalan vesződséggel jár. Hallottam olyan ordasokról, akik évtizedeken át egy mukkot sem szóltak. Hja - mondtam Jacqueline-nek, ahogy újabb Camelre

Az utolsó vérfarkas

gyújtottam -, nem vagyunk szépíró típusok. - Kivéve téged. Na igen. Én persze, mint kakukktojás, az istennek se tudom befogni a lepcses pofámat. Füstkarikát eregettem. - Mivel olvastad a naplót, nincs értelme tagadnom - feleltem. - Hogy magyarázod meg? - Csak rinyálok itt, mint egy furdős kurva. - Hát hogyne, de miért? - Veleszületett szófosás. -Jake, légy szíves. Annyira evidens. - S én mégsem látom. Somolyogva megrázta a fejét. Bekapott egy epret, megrágta, lenyelte. Kezét egy vastag szalvétába törölte. Dehogynem. Csak szégyelled bevallani. Azért ragaszkodsz a nyelvhez, mert elengedhetetlen az erkölcsi érzékhez. A, most hogy mondod, rengeteget morfondírozok erkölcsi kérdéseken, amikor éppen nem embereket mészárolok le és zabálok fel. Én tanúságtételről beszélek. Hogy magad mellett teszel tanúságot. Hát nem ezért csinálod ezt ... nem azért írsz naplót... mert fut a vágy, hogy elmondd magadról az igazat? És milyen vágy fűtse az igazmondást, ha nem erkölcsi? Kiköpött Kant. Különösen idegesítő, mégis vonzó látványt nyújtott, ahogy ott üldögélt elefántcsontszínű selyemköntösében, maga alá húzva lábait. Hogy is fogalmaztál? „Isten odavan, ahogy a jelentés is, ám a csalárd esztétikum attól még szégyent tud hozni rád....” Jelzem, csalárd esztétikum. Igazat mondani gyönyörű dolog, akkor is, ha

163

Glen Duncan

maga az igazság ronda... és, drága barátom, te nem tudsz meglenni szépség nélkül. Ez a te balsorsod, valódi átkod.

Az utolsó vérfarkas

Mindig lenyűgöz, mások mennyire máshogy látják a dolgokat tűnődtem. De most már tényleg indulnom kell. - Átvetettem a lábam az ágy szélén, és a nadrágomért nyúltam. - Nálam van Quinn könyve - mondta Jacqueline. A hazugságoknak megvan a maguk jellegzetes aurája. Ennél a kijelentésnél nem éreztem. Nem kis erőfeszítésembe került kitartani - pillanatnyi habozás után - eredeti szándékom mellett. Felálltam, és felhúztam a gatyám. Nadrágban egy hangyányival kevésbé tűnik reménytelennek minden. Mindazonáltal hányingerem támadt. Hozzá lehet szokni ahhoz, hogy senkinél nincs olyasmi (leszámítva a testét, az életét), amire szükségünk lenne. Egy idő után készpénznek vesszük önellátóságunkat. Elfelejtjük, milyen esetleges. Mekkora luxus. Helyes - fürkészett Jacqueline. - Látom, tudod, hogy igazat beszélek. Nem kell bizonygatással húzni az időt. Hogy szerezted meg? - kérdeztem, noha egész biztos voltam a válaszban. Harley emléke (valaki három hónapja rajtaütött Mubarak egyik házán) rosszízű csattanóként landolt. O, az most hosszú történet lenne. Maradj vacsorára, és elmesélem. Most viszont feltétlenül le kell zuhanyoznom. - Azzal felállt. - Ez lenne a technikád? Elhúzod előttem a mézesmadzagot? - Hát, ha a szép szóra nem hallgatsz... Miből gondolod, hogy egyáltalán érdekel? így jól belegondolva, magasról leszarom. - Ez esetben szabadon távozhatsz. Ha tényleg nem érdekel a dolog, akkor fordulj meg, és menj vissza arra, amerről jöttünk. A -

165

Glen Duncan

sofőrömet a kapunál találod. Utasítottam, hogy vigyen el, ahová kéred. - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem rá. Megfordult, egyik kezét zsebre vágva, és kinézett az üvegfalon. - Már mondtam. Azt akarom, hogy életben maradj.

26

Felöltöztem. Napfény töltötte meg a parfiimillatú szobát. A hatalmas ablakhoz sétáltam, s követve Jacqueline példáját, kinéztem. Tűlevelű fák komorlottak a tengerpart sápadt vonaláig és a csillogó tengerig. Kék, felhőtlen ég, London minapi hóesése egy világgal és évszázaddal odébb, holott ugyanúgy Európában voltam, ugyanúgy március volt. A szex késő délutánba nyúlt. Meghúztam a vállam. A drogos bezabált élete, ki hitte volna, helyet szorított magának, elfoglalta az utolsó ülőhelyet a zsúfolásig megtelt stadionban, az élőhalottak tömör, fülsiketítő tömegében. Van valahol köztük egy éretlen, szilva nagyságú magzat, a lányom, a fiam. Két magyarázat volt az ittlétemre. Az egyik, hogy Jacqueline Delon borzasztóan unatkozott, és annyira megbomlott az elméje, hogy egy vérfarkas erotikus háziállatként tartása fiatalítókúrának tűnt neki. A másik, hogy valami más, egyelőre ismeretlen okból kifolyólag szükségesnek látta vállalni az elrablásommal járó felfordulást, bűnrészessé válni gyilkosságban, s egyúttal ideiglenesen palástolni

Az utolsó vérfarkas

valódi szándékát. Figyelemre méltóan, markánsan ellentmondásos nőszemély, még Quinn könyvének csalija nélkül is. Ó, Jézusom, Quinn könyve. A harminchetedik évét taposó Alexander Quinn harmadszor és egyben utoljára indult neki Mezopotámiának 1863 őszén. Oxfordi tanuló lévén, aki klasszikus nyelvekből és ókori történelemből is kitüntetéssel szerzett diplomát, egy életre bebetonozhatta volna magát egyetemi oktatóként, ám mire 1848-ban kirepült a Kingsből, ki volt éhezve az egyetem falain túli világra. Etoni öregdiák apja tett néhány gyenge kísérletet, és beprotezsálta előbb a British Museumba, aztán a Burmái Külügyminisztériumba, végül a Kelet indiai Társaságba (Bombay), de sehol sem tudott sokáig megmaradni, ékes bizonyítékát nyújtva, hogy elvetélt ötlet íróasztal mögé dugni. 1854-ben már első régészeti expedícióján vett részt Lord William Greaves, egy közismert okkultista korhely bacchusi felügyelete alatt, akivel Quinn (aki maga is nagy szoknyavadász hírében állt) Kate Hamiltonnál ismerkedett meg és barátkozott össze egy közös kurválkodás alkalmával. A vallási ereklyéket gyűjtő és fekete mágiában jártas Greaves kitörő lelkesedéssel olvasta a Bottá ninivei és horszábádi feltárásairól szóló beszámolókat, és meggyőződésévé vált, hogy ősi, talizmánerejű tárgyak várnak gazdára a helyszínen, ha valakinek van elég pénze, ideje és hajlandósága kiásni őket. Quinn, égve a vágytól, hogy homokba márthassa a kezét, és hasznát vehesse szóbeli arabtudásának, úgy tett, mintha érdekelnék a sátánista tanok, és elszegődött mellé tolmácsnak/a jobbkezének. A következő kilenc évben éppenséggel pont ezt a két szerepet látta el. Az ásatás felügyeletén és a leletek katalogizásán túl Quinn megkente a

167

Glen Duncan

szükséges hivatalnokokat, földbirtokosokat, törzsi előkelőket és vámtiszteket, s emellett még arra is maradt ideje, hogy ópiumot és lányokat hajtson fel őlordságának. Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy hosszas utánajárással kiderítettem. S hogy miért kutakodtam ennyit? Mert 1863-ban bekövetkezett halála előtt Quinn, állítása szerint, megfejtette a vérfarkasok eredetét. Kabaré az egész történet, mondanom sem kell, de a történelem tele van kabarészámba menő történetekkel. Ilyet még nem basztam, tör elő az emberből, valahányszor a hétköznapinak tűnő, jó öreg világ fellebbenti a fátylat a szinkronicitásáról. A jó öreg, látszólag hétköznapi világ meg vállat von: hé, ne tőlem kérdezd. Én csak a portás vagyok. Ahogy az rengetegszer lenni szokott a nagy felfedezésekkel, a kutató valami más után kutatott. Quinn elutazott egy El-Kuszeir nevű városba, mert olyan pletykák terjengtek, hogy a várostól huszonnégy kilométerre találtak egy földalatti templomot - egy kretén kecskepásztor szó szerint belepottyant. Greaves szkeptikus volt (a bennszülöttek hamar rájöttek, hogy komoly pénzeket lehet keresni „információk” különc európaiaknak való eladásából), ezért Quinnre bízta a lelőhely feltérképezését, amolyan szerelemprojekt gyanánt. Védence tehát felkerekedett az el-kuszeiri táborból tevékkel, egy idegenvezetővel, valamint két szolgával, hogy egyiküket visszaküldhessék az idegenvezetővel őlordságához munkásokért és felszerelésért, amennyiben a pletykák igaznak bizonyulnak. Mindenki legnagyobb meglepetésére igaznak bizonyultak. A

Az utolsó vérfarkas

későbbi gharabi ásatások során a templom mellett egy egész elsüllyedt falut tártak fel az i. e. 3. évezredből. Lord Greaves összeszedte magát, és maga vezette a feltárást, részben mert a leletbőség feletti döbbenete az őszinte érdeklődés reneszánszát indította el benne, részben mert úgy érezte, tartozik ennyivel annak a jó embernek, akit elveszített. Alexander Quinn ugyanis soha nem tért vissza a táborba. Felderítő kis csapatát a visszaúton banditák támadták meg. Quinnt, az idegenvezetőt és az egyik szolgát levágták. A másik szolgát, John Fletchert ugyan sorsára hagyták, ám túlélte a vállát ért késszúrást, egy napig delíriumban kóborolt a sivatagban, aztán rátalált egy kereskedőkaraván. Pusztán egyetlen szóra hagyatkozva, mert csak a „Kuszeir”-t értették, a kereskedők két nappal később beállítottak vele a városban Greaveshez, ahol, miután legyűrte a lázat, és csodával határos módon a sebe sem fertőződött el, elmesélte őlordságának a történet többi részét is. A támadás előtti éjszakán, számolt be róla Fletcher, a templom lelőhelyénél tábort vert csapat arra riadt fel, hogy egy elképesztően öreg, rongyokba öltözött férfi kúszik elő négykézláb a sötétségből. A csontsovány, félig vak vénember olyan dialektusban beszélt, amit még az idegenveztő is alig értett, de tolmács nélkül is látták, hogy a halálán van. Amikor Quinn segítséget akart hozatni, az öreg megállította. Nincs értelme. Ideje meghal. De figyel. Megőriz történet. Nincs gyerek, ezért neked mond el. Te leírod. Megőriz történet. Nevetett, miközben beszélt, úgy tűnt, saját magán. Fletcher dilinyósnak tartotta. Quinn, nem lévén hajlandó szimplán hagyni, hogy az öreg meghaljon, visszaküldte a szolgákat a faluba segítségért, de mire visszatértek, a vénember kilehelte a lelkét. Az

169

Glen Duncan

alatt a két óra alatt Quinn szerint egy csudálatos történetet mesélt el, egy történetet, mely - ha forrása hitelt érdemlő volt - Etana uralkodása előttről hagyományozódott, s mint ilyen, első előfordulása egy jóformán világszerte ismert mítosz eredetének - a farkassá vált emberének. Quinn az idegenvezető fordításában lejegyezte az egészet a naplójába. S ez még nem minden. Ugyan az öregnek rongyos ruhája volt minden vagyona, egy jutazsák maradványaiba csavarva egy huszonötször húsz centis kődarabot találtak, szemlátomást egy nagyobb tábla darabkáját, rajta olyan hieroglifákkal, amiket Quinn nem tudott kisilabizálni, ám amelyek, ha hinni lehetett az öregembernek, igazolták a meséjét. Ez így nem valami sok, ugye? Ennél azért több kell ahhoz, gondolhatnák, hogy negyven év legnagyobb részében neurotikus megszállottsággal kutassak utána. Mert, bizony, negyven évig Quinn elveszett naplójának - és a Farkassá Vált Emberek történetének — gondolata rendületlenül szipolyozta az energiáimat. Az ember egy idő után falakba ütközik. Meginterjúvoltam John Fletchert, Lord Greavest, az 1863-as expedíció összes túlélőjét. Egy tolmács kíséretében elutaztam El-Kuszeirbe, majd tovább a gharabi feltárt templomhoz. Haramiavezéreket kerestem fel, és jutalmat ajánlottam az információkért. Fél tucat régiségkereskedőt és antikváriust bíztam meg a piac szemmel tartásával, noha nevetségesen, nyomasztóan valószínűnek tetszett, hogy Quinn naplóját egész egyszerűen értéktelennek ítélték, és eldobták, azóta pedig rég betemette a sivatagi homok. Ráment egy csomó időm, pénzem, és az eszem. Tudtam, hogy abszurd a mániám. (Úgy

Az utolsó vérfarkas

nagyjából szoktuk tudni, hogy miféle őrültségben szenvedünk. Úgy nagyjából semmi hasznunk ebből a tudásból. Az az elképzelés, hogy a rém legyőzéséhez a megnevezésén keresztül vezet az út, a pszichoterápia tökkelütött optimizmusát jelzi.) Amikor a Times 1863 májusában beszámolt az esetről, huszonegy éve tengettem vérfarkasként napjaimat. A nagy kérdések, mint kiderült, nem sikkadtak el. Havonta egyszer átváltoztam egy félig ember, félig farkas szörnyeteggé. Ez eddig rendben. Megöltem és felfaltam egy rakás embert, kezdve a feleségemmel. Hát jó. De hogyan illett ez az egész a képbe? A fajom Isten vagy az ördög munkáját dicsérte? Darwin négy évvel később publikált művében, A fajok eredetében nyomós érvekkel bizonyította, hogy egyik sem, de nagy a szokás hatalma. Mi történik velem, amikor meghalok? Vajon volt még lelkem? Honnan és melyik korból származnak a vérfarkasok? Olvastam, hogyne olvastam volna. Népmeséket, mítoszokról és babonákról szóló kompendiumokat, tudományos munkákat. A likantrópia, s erre még egy felületes szemlélődés is rávilágít, számos kultúrában helyet kapott. Elvándoroltam Eszak-Amerikába, hogy minél többet megtudjak a Wendigóról és a bőrváltókról; Németországba, ahol a falusiak változatlanul kezük ügyében tartották az ezüstöt, és óvták, féltették a farkasölőfüvet (ami, ha már itt tartunk, az emberekre ugyan mérgező, meg kábé az összes létező állatra, ránk a világon semmi hatással nincsen); Szerbiába, hogy történeteket hallgassak a vulkodlakokról, és Haitibe, hogy a jérouges-ról tanuljak. Egyik sem oszlatta el a kétségeimet. Vérfarkas voltam, de a vérfarkasos történetek továbbra is tündérmesébe illettek. Kezdtem arra gondolni, hogy a szkepiticizmusom öröklött dolog, hogy az ordas természeténél fogva képes kiszagolni valódi

171

Glen Duncan

eredetét, de legalábbis a hamis életrajzírókat. A történeteket hallván nyomasztó kétségek közt hánykolódtam, akárcsak a cseperedő gyermek, aki kezdi megkérdőjelezni a Télapó és a gólya létét, akinek az a párját ritkítóan hervasztó sejtése támad, hogy a világ nem olyan, amilyennek addig hitte. (Egyébként ez mind azelőtt történt, hogy találkoztam volna más vérfarkasokkal. Nem mintha sokra mentem volna az utamba kerülő féltucatnyival. Az egyik négyszázhárom éves volt, és egy büdös szót nem volt hajlandó szólni. Egy másik alapított egy vérfarkastársaságot [mondanom sem kell, nem volt egy sikertörténet] Norvégiában, egy Fenrir, azaz Löki és Angrboda törvénytelen farkasivadéka előtt hódoló szektát, úgyhogy őt nem lehetett komolyan venni. A másik négynek egyikkel Isztambulban futottam össze, a másikkal Los Angelesben, a harmadikkal a Pireneusokban, a negyedikkel meg, na erre varrjanak gombot, 1909-ben egy nílusi hajókiránduláson -, mivel rögeszmésen nőstény után epedeztek, csupán nem- kívánatos szexuális konkurenciát jelentettem, és örülhettem, hogy ép bőrrel megúsztam a találkozást.) Ezzel szemben, dacára mindennek, John Fletcher Quinn találkájáról szóló története... ha nem is hangzott igaznak, legalább nem csengett teljesen hamisan. Pont a képtelensége - vérfarkasok Mezopotámiában? - kölcsönzött neki egyfajta halvány, ámde észbontó hitelességet. Elég volt egyszer beszélnem Fletcherrel, hogy meggyőződjek róla, az ő sztorija igazi (csak azt mondta el, amit Quinn mesélt el neki), annál az egyszerű oknál fogva, hogy a fickó képtelen lett volna magától kitalálni ilyesmit. Akkor viszont, ha elfogadjuk Fletcher beszámolóját, mit írhatott le Quinn a naplójába? Hogyan hangozhat a Farkassá Vált Emberekről szóló ötezer éves történet?

Az utolsó vérfarkas

Arra számítottam, sőt, rá kellett jönnöm, amióta csak elhagyta az a néhány szó - „Nálam van Quinn könyve” - a vendéglátóm száját, azt várom, hogy mikor jelenti ki testem minden porcikája: most már fütyülök rá. Miből gondolod, hogy egyáltalán érdekel? így jól belegondolva, magasról leszarom. Bátor szavak. Valójában hányinger kerülgetett. Belebetegedtem, ha arra kellett gondolnom, hogy késő bánat, de közben tudtam, még nem késő. „Quinn könyve” egyszerre volt kinőtt gyerekkori fétis és csodával határos módon felélesztett halott szerelem. Tudtam, milyen felszabadító érzés lenne fognom magam, és szomorkás mosollyal arcomon elmennem, mintegy végérvényesen lemondólag békére lelnem. A krónikus ambivalencia szépsége, hogy a legapróbb részletben bekövetkező változás is képes a másik irányba billenteni a mérleget. Jacqueline elzárta a zuhanyt, és nagyot sóhajtott. A hang felrázott mélázásomból. Itteni státusom bizonytalansága - most akkor fogoly voltam, vagy sem? - egyszeriben tűrhetetlenné vált. Nálam van Quinn könyve. Nem hazudott (és még most is, ha belegondoltam, hogy annyi év után végre karnyújtásra van tőlem, megugrott a vérnyomásom), de már a puszta gondolattól is kirázott a hideg, hogy várjam ki, mi lesz a vége. A vízcsobogás hirtelen megszakadása és az az egy szem női sóhaj volt az utolsó csepp a pohárban a hetek óta tartó passzivitásomat illetően. Felpattantam (észre sem vettem, hogy időközben visszaültem az ágyra), megint rám tört az önutálat, de visszafogtam magam, átvágtam a puha szőnyegen, felvettem a felöltőmet az ajtó mellől, és halkan kimentem a szobából.

173

Glen Duncan

27

Tűnés innen, ennyi volt a tervem. Nem sok, de épp elég. Szaván fogom, és kiderül, meddig jutok, mielőtt valaki az utamba áll. Mielőtt valaki megpróbál az utamba állni. Akartam is, hogy megtörténjen, mert akkor valamire rá tudom vetni magam, fizikailag, valami kézzelfogható dologra, egyrészt hogy ne kelljen gondolkodnom (minő megkönnyebbülés lenne!), másrészt hogy megszabadulhassak a felgyülemlett szégyen terhétől. Hülyét csinál belőled, te meg hálásan nyalogatod a kezét. Meglengeti előtted Quinn könyvének babajátékát, erre csöpög a nyálad, és gügyörészel. Miközben nem volt fájdalommentes, és nem ért véget gyorsan. A házban vágni lehetett a csendet. Ha volt is személyzet, meghúzódtak, bár nem tudtam szabadulni az egyik üres szobáról a másikra utánam forduló térfigyelő kamerák bizarr prototudatától. Elszánt ábrázatom mögött még mindig arról győzködtem magam, hogy hagyjam a francba Quinn naplóját. Biztos nem hagyták elöl, ha meg mégis, nem tudnék hozzáférni. Különben is, mi értelme lenne? Tegyük fel, hogy megtalálom, és kiderül belőle, hogy a vérfarkasok ezüsthajón ereszkedtek le az égből ötezer évvel ezelőtt, vagy egy sumer mágus varázsolta elő őket egy földbe vájt tuzkatlanból, vagy farkasspermával megtermékenyített nőkkel tenyésztették ki... na és aztán? Tök mindegy, honnan ered a fajom, kozmikus távlatokban ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mint bármely más faj eredettörténetének. Az élet kozmikus vagy egyéb értelme keresésének napjai rég leáldoztak. Legyen szó

Az utolsó vérfarkas

szörnyetegről, földigilisztáról vagy emberről, a világ ma fényt, szerelmet, örömet nem ont, se biztonságot, békét, bajra írt, s mi csúf mezőn nyögünk homályban itt... megkerestem a társalgót, kinyitottam az egyik üvegajtót, és kiléptem. A ház, most láttam csak, egy teraszosan kialakított hegyoldal sík tetejére épült. Előtte egy kicsi, vörös földes kaktuszkert húzódott, s közte fehér kőlépcsők (egy a keleti oldalon, egy a nyugatin) vezettek le egy levendulával és kakukkfűvel beültetett olajfa és ciprusligetig, onnan pedig újabb lépcsősor a garázsok feletti, aszfaltozott félemeletre. Azon túl a fehér kavicsos kocsifeljáró a sötét fenyvesbe veszett. Megálltam a legfelső lépcsőn, és felmértem a terepet. Sehol senki. A benti fojtogató, figyelő szemektől terhes csend követett a szabadba is. Elképzeltem a zárt láncú kamerarendszer konzolját kezelő izomagyakat. Most hagyta el a társalgót, Madame. Megállítsuk? Még ne. Mindenki a helyén? Rendben. Várják a parancsomat. Fél perc sem telt bele, és sértetlenül ott álltam a feljárón. A nap lebukott a ház legfelső szintje mögé, és az önmegvetés összekapart verejtékcseppjei kezdtek lehűlni a bőrömön. A fenyőfák méregzöld, gyantaillatú alagutat képeztek előttem, olyan szaguk volt, mint holmi lidércnyomásos karácsony-túladagolásnak. Elindultam gyalog. A kocsiút mellett száraz tűlevéllel borított talaj és gyászolókként összeboruló erdeifenyők vettek körbe. Egy gyermekkori emlék: anyám gardróbjában vagyok, felvillanyoz a titkos bezártság. Visszatérés az anyaméhbe, mondaná Freud. A felismerés, hogy évek óta nem jutott eszembe édesanyám. Egy túlvilág nélküli

175

Glen Duncan

világban a holtak hamar eldobhatóvá válnak. Hacsak nem ölted meg és etted meg őket. Mert akkor nekik te vagy a túlvilág, a túlzsúfolt lélek- börtön, a telt házas kísértethotel. Lassan ballagtam, lehajtva gondolatoktól nyüzsgő fejem... mégis felkészülten fogadtam a támadást. Az elmúlt napok eseményei akaratlanul is felélesztették a védekezőrendszeremet, leporolták harci sémámat. Jake merengve, méltóságteljesen lépdel, úgy bizony, de közben eszelősen éber, pattanásig feszül, minden mozgást érzékel, gyorsan kapcsol, ezért aztán, amikor az alak előugrott a sötét erdőből, röhögnöm kellett villámgyors reflexeimen. Nagyon gyorsan fordult a kocka. Az egyik pillanatban karnyújtásnyira volt tőlem, ezüsthegyű dárdája ütközőpályára állt szívemmel, a következőben pedig (az ezüsttől kiszaladt az erő a lábamból, mintha lepillantván észrevettem volna, hogy centikre állok a szakadék szélétől) a hasán fekve nyöszörgött a kavicsos úton. Megszédültem egy pillanatra, amikor megragadtam a fegyvert, de hamar leküzdöttem; kitéptem a kezéből, megpördítettem Little John módra, és elsodortam vele a lábát. Minekutána arccal előre, lábával csábítóan terpesztve taknyok el, jól tökön rúgtam - az golyóknak rettentő reccsenése -, aztán bosszúsan ugyan, mert nem ez volt a megfelelő módja a gőz kieresztésének, de ráléptem a tarkójára, és úgy egy centire a bal ülepébe mélyesztettem a dárdahegyet. Hang nélkül vonaglott, lévén nem kapott levegőt. Kihúztam a dárdát, és adtam egy döfést a másik mellé. Néma tekergőzés, második felvonás. Újfent elhúztam a dárdát, a csípője alá dugtam a lábfejem, és a hátára fordítottam. Felismertem a vastag ajkú ficsúrt, legutóbb egy Magnummal

Az utolsó vérfarkas

felszerelkezve láttam. Paul Cloquet. Ugyanazt a trencskót viselte, ugyanolyan bénán volt kisminkelve. Jobb kezét piszkos fásliba csavarta. - A jó ég áldjon meg - sóhajtottam. - Te? Beszélni egyelőre nemigen tudott, hála a golyókat ért traumának és a seggszurkálásnak. Felhúzta a térdét, és az oldalára hemperedett, arccal a cipőm hegye előtt. Megmotoztam, nincs-e több fegyvere, de nem volt. Találtam viszont helyette egy arany kokainos szelencét, egy kanalat, egy összegyűrt piros marlborós csomagot, egy rézöngyújtót, gyufákat, egy iPhone-t, egy távcsövet, egy laposüveget, egy hitelkártyákkal megtömött tárcát és ötszáz eurót készpénzben. Meg egy zacskó kesudiót, amin egész meghatódtam. Mivel úgysem szaladt sehová, egy percre otthagytam, és körbekémleltem, nem ólálkodnak-e társai a közelben. Nem, búgta az erdő buja tudata, egyedül van a marhája. Csendestársak voltunk a hús-vér emberekkel szemben, én meg az erdő. A természet megélénkül a lappangó állat előtt, megnyugtatja, hogy benne is megvan a panteisztikus világ egy isteni töredéke, hogy ő is része, ha csak részben is, az egésznek. Az egyszerű háziállatok, mondjuk egy erdőben ügető kutya, tudja ezt, érzi ezt, s boldog tőle. - Nos? - tértem vissza. - Hallgatlak. Lehunyta feketén kihúzott szemét, majd valószínűtlenül sok időt töltött Jaggerével vetekvő szájának kifogástalan állapotban lévő, hatalmas fogsorát feltáró kinyitásával és becsukásával. Vonakodva megrázta a fejét: még nem megy. A heréim. Muszáj várnom miattuk. Leguggoltam, és lassan dörzsölni kezdtem a hátát. Jólesett volna nekem is, ha valaki ezt csinálja, amikor Ellis szétmorzsolta a mogyoróimat aznap reggel a Zetterben. Annak rendje s módja

177

Glen Duncan

szerint, minthogy két ember erőszakos úton intim közelségbe került, Cloquet a világ legtermészetesebb dolgának vette a gesztust. Kinyílt a szeme. Miért próbálsz folyton megölni? - kérdeztem tőle franciául. - És miért vagy benne ilyen emberfelettien béna? Semmi változás. Gsak sűrűn nyeldekelt. Aporodott volt a lehelete. Kicsit feltűnőek voltunk, úgyhogy lecipeltem-rángattam a kocsiútról, be az erdőbe. A cigimet Jacqueline budoárjában hagytam, ezért lejmoltam tőle egy Marl- borót, és rágyújtottam. Alig hittem a szememnek, de ő meg remegő kézzel kitapogatta a kokainapparátot, és szippantott pár kiadósat. Először elkábította, aztán kijózanította. - Most jobb? - kérdeztem. Bólintott. Ne öljön meg - kérlelt angolul. Majd szeretetteljesen hozzátetette: - Köcsög geci. Jó régóta nem nevettetett már meg semmi. Ez igen. Nem is beszélve a francia hanyagolásával angolul válaszolás tipikus sértéséről. -Jó tanács - mondtam. - Ha nem akarod, hogy megöljenek, ne nevezd köcsög gecinek az illetőt. Elmosolyodott, és megint a kokó felé nyúlt. Elkaptam előle, és a zsebembe csúsztattam. Ezt most hanyagoljuk. Quid pro quo, világos? Nem kapod vissza, amíg nem árulod el, amit tudni akarok. Valami szemmel láthatóan eltört benne. Bár maradt többé-kevésbé az oldalán, félig egy trapéz alakban kiszélesedő fatörzsnek vetette a hátát, és összegörnyedt. Csillogó, kikozmetikázott szeme régóta

Az utolsó vérfarkas

tartó alváshiányról árulkodott. - Quid pro quo, Clarice - utánozta meglepően hitelesen Hannibal Lectert. - Ahogy mondod. Namost. Miért akarsz holtan látni? - Mert neki életben kell. -Jacqueline-nek? - Megdugta már? Isten tudja, miért, de hazudtam. - Nem - mondtam. A puncija a saját feje után megy. Ismer téged. Mindent tud rólad. Mint Lucifer. Isten mindenható, de nem tudja kimazsolázni a hasznos tudást. Nem így van? Nem tud megkülönböztetni. Ahhoz az ördög kell, vagy a puncija. - Miért akar életben tartani? - A vámpírok számára. - Tessék? Magának gőze sincs semmiről. Nem is értem, hogy tudott idáig életben maradni. Magával én nem beszélek. Méltóságomon aluli. Felálltam, és visszalopództam a feljáróhoz, ahol a dárdát hagytam. Sokféleképpen fel tudom ezt használni — mutattam visszatérve. — Nem halsz bele, de fájni fog. Gondolom, ragaszkodsz a jobb szemedhez. Ha már ennyit vacakoltál a kifestésével. - Becéloztam a dárdaheggyel a szóban forgó testrészt. Meglepetésemre könnyek csorogtak le az arcán. Rá sem hederítve a fegyver ezüsthegyére (mintha tényleg nem vettem volna észre), felemelte a kezét, és gyengéden eltakarta a szemét. - O, istenem - suttogta. - El nem tudja képzelni, milyen érzés vele lenni.

179

Glen Duncan

Irgalom atyja, ne hagyj el! - nyögtem. - Felfogtam. Csinos kis pinája van. Mondj el mindent, amit tudsz, és már mehetsz is, hogy visszaédesgesd magad belé. Hogy jönnek ide a vámpírok? Leengedte a kezét, szipogott egyet, felnevetett, mintha csak ő értené valaminek az iróniáját. Osszemázolt sminkjében úgy festett, mint Alice Cooper. Nagymenőnek hittem magam - motyogta. - Amíg meg nem ismertem. Olyan büszke voltam a csip-csup bűneimre. Bakfitty. Morzsák az asztalon. Most már nincs visszaút. Hát ez nem igaz, hogy kénytelen leszek komolyan kezelésbe venni - emeltem fel a dárdát. - De ha nincs más... - Héliosz Projekt - szakított félbe. - Hallott a Héliosz Projektről? Tudom, hogy mi az, persze - feleltem. Nem valami nagy titok: a Héliosz Projekt a vámpírok folyamatos próbálkozása a napfény destruktív hatalmának kiküszöbölésére. így vagy úgy, de a Tízparancsolat óta dolgoznak az ügyön. Tudom, hogy mi AZ, persze - gúnyolódott papagájfejhangon. - Na és azt tudja, maga loup-garou, hogy mostanra három esetben is feljegyeztek napfény- toleranciát? -Nem. - Nem. Honnan is tudná. Egyik sem tartott tovább hetvenkét óránál, de képzelheti az izgatottságukat. Tudja, mi a közös a három esetben? - Na mi? - Vérfarkastámadások. Azokat a vámpírokat, akikben jelentősen megnőtt a napfényrezisztancia, mind megharapták vérfarkasok. Felsóhajtottam. Nem sóhajthattam vagy harminc éve, de most ezt tűnt helyénvalónak. Látod, Jake, mondta az élet. Látod, hogyan kezdenek alakulni a dolgok, ha elég sokáig köztünk maradsz? -

Az utolsó vérfarkas

Pontok tűnnek fel, én pedig belefáradtam, hogy pontosan tudom, a következő néhány pillanat össze fogja kötni őket, kirajzolván valamiféle förtelmes ábrát. De az ember megy tovább, egyik láb a másik után. - Ennek semmi értelme - mondtam. - Máskor is haraptunk már meg vámpírokat, nem is egyszer. Kutya-macska barátság. - Hogyne, Clouseau felügyelő, de mi történt pár száz évvel ezelőtt? A vérfarkasok szaporodása megállt. Az áldozatok azóta nem élik túl a harapást. Vírus okozza, állítja az OKNESZ. Ki tudja? De bármi is az, amikor megfertőz egy vámpírt, ellenállóbbá teszi a napfénnyel szemben, ha csak egy hangyányit is. - A Marlborójáért nyúlt. Hagytam, hadd gyújtson rá. Mióta elhagytam a házat, a késő délután alkonyba fordult. Körülöttünk az erdő hirtelen dúskálni kezdett a sötétségben. A kanyargó kocsifeljáró fehér kavicsai világítanak majd a legtovább. — A vámpírok a fejüket verik a falba, amiért ilyen sokáig tartott észrevenniük folytatta Cloquet. — Mire viszont észrevették - azzal vastag szája lóvigyorra húzódott -, Ó, Fortuna!, már csak egy, csak egy vérfarkas van talpon a vidéken. - Rekedtesen felnevetett, mire megcsapott dekadens lehe- lete. Megfeledkezett róla, hogy nem szabad a fenekére ülnie, felsikkantott, visszakuporodott az oldalára. Kezdtem azt kívánni, bárcsak valami kevésbé kínos helyen szurkáltam volna össze. Figyelj - mondtam nem bírom a vámpírokat, de nem ostobák. Kizárt, hogy eddig tartott nekik rájönni. A zsebeiben kotorászott — utóbb kiderült, a laposüvegéért. Segítettem letekerni a kupakot. Egy korty és arcrándulás után így szólt:

181

Glen Duncan

Pedig így volt. Először is, elszórt esetekről beszélünk. Az egyik 1786-os, a másik 1860-as, a harmadik 1952-es. Az 1952-es vámpír senkinek nem árulta el, hogy megharapták. Szégyellte magát. Az egyik talpnyalója olvasott róla tavaly a naplójában, ő jelentette. Meg a vérfarkas-vámpír összetűzések számát is túlbecsüli. Valójában, ha belefutnak egymásba, csak megfordulnak, és mennek az ellenkező irányba, nem? Tényleges konfliktus ritkán alakul ki. Megrázta a fejét. - Milyen vicces. Formák a dühtől. Leguggoltam. Jézusom, Jake, figyelj ide! Van... — gondolom - egy terve a vámpíroknak, el akarnak kapni. A vérfarkasok egy vírus miatt nem tudják megfertőzni egymást, amely harapás útján közvetítve ellenállóvá teszi a vámpírokat a nappal szemben. Nevethetnékem támadt, de azonnal el is halt. Lehunytam a szemem. A harci láz után kiürült a szervezetemből az adrenalin, s ettől elnehezültem. Az összekötött pontok által kirajzolt kép kiszámíthatósága csak tovább rontott a dolgon. A korosodó Jacqueline el akar adni a szipolyoknak - foglaltam össze. - A halhatatlanságért cserébe. - A halhatatlan picsa. Le con immortel. Vagyis ha megölsz engem, nincs mit eladni. Uram, irgalmazz. Utána hogyan tovább? Küldesz neki virágot meg egy dézsányi Botoxot, ő meg visszafogad? Felhúzta az orrát, mintegy elismerve, igen, van egy kis akadály. Aztán elmosolyodott. Egész szimpatikus volt ez a csökönyös idiótasága. - Quinn könyve - váltottam témát. - Tényleg nála van? A, a Farkassá Vált Emberek. Minden dolgok kezdete! Nem egy épületes történet, amennyire hallottam. Hiénakutyák és holttestek. -

Az utolsó vérfarkas

Kurvára undorító. Felment az agy vizem. A dárda hegyét a torka lebernyegbőrének nyomtam. -Jól van, jól van, bassza meg. Au... - Nála van a könyv, vagy sem? - Nála van. A kővel együtt. - A kővel? Az eredeti kővel? - Maga nem férhet hozzá. Egy föld alatti páncélteremben van. Lövése sincs. Tiszta Fort Knox odalent. - Hogyan tett szert rá? - Hogyan tesz szert bármire? Tudja maga, kivel van dolga. Ott van benne a kísérteties. Crowley megvan? Tégy amit akarsz? Jacqueline is... A dolgok mindig úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Rengeteg összeharácsolt holmit vásárolt fel Irakból a háború után. Vannak kapcsolatai a hadseregben, a Blackwaterben, a CIA-ban, az amerikai külügyminisztériumban. Megmondtam: a pinája rendkívül intelligens. Most mihez kezd? Elnyomtam a Marlborót. Valahol a hallásküszöbömön kocsi gurult felénk. - Hát - mondtam jelen pillanatban még mindig ragyogó Ötletnek tűnik elhúznom innen a francba. Éppen csak nem lesz az enyém a könyv, a kő, a kezdet kezdete. Hányinger újratöltve, megint a korábbi tarthatatlan, szimultán állapot, tudom, hogy késő bánat, de azt is tudom, hogy még nem késő. Ötezer éves történet. Egy történet. Egy kibaszott történet. Hiénakutyák és holttestek. Győzködtem magam, hogy csak beképzelem a csontig hatoló, sejtszintű felismerést, a szégyen alvadtvér-ízét. Ez nem mitikus hatás, Jake, nem genetikai

183

Glen Duncan

emlékezet, nem felgyulladó villany- körte, nem valami megpendített húr. Csupán, drága jó Jake, kétségbeesetten szeretnéd, ha nem kellene úgy meghalnod, hogy magad számára is rejtély vagy. Hiénakutyák és holttestek. Még egy undorító sztori is jobb a semminél. - Hogy kerültél ide? - Lelőttem két őrt a déli kapunál. - Mégis mi a fenével? - A pisztolyommal. Valahol ott lehet. Elejtettem. - Kudarcot vallott támadása helyszínére mutatott. Nem kellett sokáig keresnem a fegyvert, egy hangtompítós, 9 mm Luger kaliberű CZ 75B-t, lekapart sorozatszámmal. Csekkoltam a tárat: ezüsttöltények. - Miért nem ezt használtad? Már rég alulról szagolnám az ibolyát. - Nem tudom. De a dárda egyedi fegyver. Látja ezt itt a nyelén? Az én nevem, megjacqueline-é, az angyali ábécével. A kocsi közelebbről hallatszott. A kocsi tagadhatatlanul felénk tartott. - Ok azok - mondta Cloquet. Megkísérelt lábra állni, de csak négykézlábra sikerült feltornásznia magát, és úgy festett, mint aki menten hányni fog. Zsebre vágtam a kézifegyvert, és beljebb vonszoltam a fák közé. A jármű - fekete, elsötétített ablakú egyterű — lassan elgurult mellettünk a sápatag kavicsokon, melyek már teljes sötétségbe burkolóztak. Miért nem akkor vettek át, amikor kikötöttünk a hajóval? furcsállottam. - Eleve ketrecben voltam. Cloquet a fejét csóválta. - Nem tudom. Azt hittem, ez a terv. Fedélzeten tartani magát

Az utolsó vérfarkas

naplementéig. Biztos aggódott, hogy nem fizette le eléggé a parti őrséget. Talán a közelben vesztegelt az OKNESZ egyik hajója. Passz. Talán csak meg akarta kefélni. Azért szeret bele mindenki, mert kezdettől világossá teszi, hogy soha nem fogja viszonozni az érzelmeinket. Át kellett vergődnünk a fák között, hogy széliránnyal szemben rálássunk a házra. Cloquet különösen megszenvedett, egyik kezét kipreparált hátsójára szorítva, másikkal disszonánsán daloló golyóit dédelgetve bicegett. Amikor megálltunk a fák fedezékében, nem messze a ház elülső homlokzatától, térdre rogyott, és halkan okádott egy sort. Bajsza alatt ugyanazt hajtogatta, merde, merde, merde, amíg rá nem szisszentem, hogy fogja be. Öt vámpír szállt ki az autóból. Három férfi, két nő. Ennél többet nem tudtam kivenni a söttében. Jacqueline Delon két fegyveres testőr által közrefogva (mégis mivel voltak felfegyverkezve, fából faragott golyókkal?), világos színű ruhában megjelent a lépcső tetején, hogy fogadja őket. - Mi történt? - kérdezte az egyik vámpír. Hangjából hiányzott a jellegzetes unottság (a „nekem már nem lehet újat mutatni”-féle életuntság egyik válfaja, bocsánatos bűn, hiszen legtöbbjüknek tényleg nem lehetett újat mutatni). -Jöjjenek fel! - invitálta őket Jacqueline. -Jöjjenek csak fel! Megbeszéljük. Négyen felmentek a lépcsőn. Az ötödik, az egyik nő, félúton megtorpant, és megfordult. Egyenesen ránk nézett. Cloquet levegőt sem mert venni. Észrevettem, hogy én is visszatartom a lélegzetem. Mivel én nem éreztem őt, logikusan neki sem lett volna szabad megéreznie engem. Elég távol maradtunk tőle. Még szélirányból is

185

Glen Duncan

alig éreztem az illatát; az enyém észrevehetetlen lehetett. Mégis ott állt, feszülten fürkészve. Esetleg Cloquet hányásának bűze volt a ludas? O, hogy bassza meg. A sebéből szivárgó vér. Az evidens dolgok nem szoktak eszünkbe jutni. A nő habozott, felszegte a fejét, kihúzta a kezét a zsebéből, lépett egyet előre, és belehajolt a sötétségbe. - Mia, gyere már fel! Egy pillanatig kiterjesztett érzékszervei az auránk peremét tapogatták. Aztán továbbhaladt, nem vett észre minket, visszahúzódott. A vámpírnő megfordult, és felsietett a lépcsőn.

28 Most hogyan tovább? - kérdezte Cloquet. Jó kérdés. Legszívesebben lehevertem volna a puha tűlevelekre a fenyőfák alá, és mély álomba ringattam volna magam, jöjjön, aminek jönnie kell. Volt valami mélyen megnyugtató ebben a kifejezésben. Mondok én valamit — válaszoltam. — Talán nehéz lesz elhinni, de nem akarok mást, mint életben maradni a következő teliholdig, hogy egy férfi, akinek az apját negyven éve megöltem és felfaltam, levághassa vérfarkasfejemet, vagy ezüstgolyót röpíthessen vérfarkasszívembe. Cloquet térdepelve könyökölt mellettem. Úgy tűnt, ez az a pozitúra, ami a leginkább tehermentesíti a fenekét, a golyóit és a beleit. - Rosszul vagyok - nyögte. - Sok vért vesztettem. -

Az utolsó vérfarkas

Alig pár cseppet. Ne nyafogj. Tessék, szippants egyet. Odaadtam neki a kokós szelencét. Szünet. Két szippantás. Akkurátus nyögés az élvezettől. - C’estbon, Aie. C'estbeau. Meg fogják ölni Jacqueline-t? - Ki tudja? Valószínűleg fel sem tudnák spannolni magukat annyira. - Spannolni? - Hergelni. -Jó, de mi mihez kezdünk? Semmihez. Figyelünk és várunk. És mi a faszom ez a többes szám? Starsky és Hutch? Zihálva felvihogott. A kokain feldobta a hangulatát. Ha úgy vesszük - mondta. - Bárcsak megdugta volna! Akkor tudná. Tudná, milyen fenséges... A segglyuka, például. Olyan, mint egy szigorú, kacér, elkényeztetett kis titkárnőcske, aki Himmlernek dolgozik... - Jaj, kussolj már el! Gondolkoznom kell. Adj egy cigit. Ha lett volna eszem, kitekerem Cloquet nyakát, és meglépek. A vámpíroknak élve kellettem... És akkor mi van? Ennyivel is gyarapodott megpróbáltatásaim szótára, a nyelvtanon viszont nem változtatott. Leszámítva Quinn könyvét. Az undorító történetet. Hiénakutyák és holttestek, meg az ősi emlékek fémes íze. A megvilágosodás közelségétől szűnni nem akaró, lüktető fejfájást kaptam. Felpattintottam az öngyújtót, rágyújtottam, és vadul beleszívtam a cigarettába. A tények tények maradnak, akármeddig csűrömcsavarom őket. Vagy igaz a történet, vagy nem. Vagyjacqueline-nél van a könyv, vagy nem. Ha nála van, vagy megkaparintom, vagy elmegyek. Ha megkaparintom, vagy változtat valamin, vagy nem. -

187

Glen Duncan

Ezzel párhuzamosan (egy amerikai művelődéstudomány-professzor asz- szony belső hangján): csak a jelentés változtathat bármin, és mindketten tudjuk, semmi nem jelent semmit. A történetek a jelentés iránti vágyunkat fejezik ki, nem valami jelentést. Következésképp a történet ismeretében bekövetkező változás csupán illúzió. Cloquet most már felhúzott térddel az oldalán feküdt. A sötétben éppen hogy csak ki tudtam venni hatalmas, nedves, fekete pislogó szemét és a laposüveg csillogását. - Éhen halok - panaszkodott. - Véletlenül nincs magánál valami kaja? Eszembe jutott a távcső, és elkezdtem kotorászni a zsebeiben. - Van egy hangulatos kis étterem Le Marais-ben - dörmögte, nem különösebben izgatva magát a durva bánásmódon -, ott csinálják a világ legjobb puffancsát. Ölni tudnék most egy vaníliás képviselőfánkért. Ez a jó abban, hogy abbahagytam a modellkedést. Azt ehetek, ami csak belém fér. - Te komolyan modell voltál? Kurva nagy. Nesze, fogd ezt! - A kesudióm! Hála az égnek. De most igazából valami édesre vágyom. Amikor elélvez, én mondom, olyan mélységes, érzéketlen, színtiszta gyűlölettel néz az emberre, hogy hú! A megvetés... A meg-ve-tés. Hosszú éveken át kerestem azt a nőt, aki őszintén megvet. - A távcsővel sem voltam sokkal előbbre. Madame Delon Science fictionbe illő technológiával szerelte fel az ablakait, melyek mindenféle függöny, redőny vagy zsalugáter nélkül is átlátszatlanok voltak. Három, puffos dzsekit és terepszínű nadrágot viselő biztonsági őrt szúrtam ki: kettőt lent, egyet a tetőn. Fel-alá

Az utolsó vérfarkas

korzóztak, rágóztak, cigiztek, időnként váltottak pár halk szót. Az erdei fenyők sötéten, jótékonyan vettek körbe minket. Cloquet a kesudióit rágcsálta, orrán véve a levegőt. Kellemetlen hideg lett. Eltelt egy óra. Alkut fog kötni - jelentette ki Cloquet, miután felszívott két újabb csíkot - Maga nem tudja, hogyan üzletel. Hallott az afrikai gyerekekről? Angola, Nigéria, Kongó. Boszorkánysággal vádolt gyerekek. Kitépi őket az anyjuk kezéből, egy csinos összegért cserébe, persze. És utána? Mit tippel, mit csinál... - Hallgass már el! Picsába, majdnem elsiklottam felettük. Szemmel tartottam a ház bejáratát, de a vámpírok biztos takarásban jöttek ki egy másik kijáraton, az eggyel lejjebb lévő garázsszinten. Csak az egyterű kocsi ajtócsa- pódásaira kaptam fel a fejem. Cloquet tarkójának szegeztem a hangtompítót. - Egy mukkanás, és halott vagy. A vicc persze csak a véresen komoly pillanatra vár. Cloquet elvékonyodó hangon azt suttogta: - Tüsszentenem kell. Aligha meglepő a felszívott kokainhegy után. Leejtettem a pisztolyt és a távcsövet, magamhoz rántottam, egyik kezemmel befogtam az orrcimpáját, a másikkal meg a száját. Az autó egyik oldalsó tolóajtaja súrlódva döndült. A vámpírnő, Mia vonakodott beszállni, megint a mi irányunkba szaglászott. A kocsi belsejének fénye fiatal, nemes arcélre és vállig érő, búzaszőke hajra vetült. Cloquet a végét járta. Még erősebben szorítottam - túlzásba vittem. Kétség- beesetten vonaglott. Ráhasaltam, mintha meg akarnám töcskölni, és leszorítottam. Mia beszállt az elülső anyósülésre.

189

Glen Duncan

Lába és tűsarkúja, melyek méregdrága harisnyák reklámjaiból sem lógtak volna ki, kecsesen emelkedtek el a földtől. Nyúlt az ajtó fogantyújáért. Prssz! Cloquet emberfeletti erővel kicsavarta az orrát a szorításomból, hogy eleresszen egy morbid tüsszentést - az istenek azonban megkegyelmeztek, mert pontosan az utasoldali ajtó kattanásával összehangoltan tette. Kis híján ott helyben nyakát szegtem. Ám a motor felbúgott, és a kocsi halhatatlan utasaival tett egy fordulatot, és elhajtott. Cloquet taknya a kézfejemen lifegett. - Hálás köszönetem - töröltem meg a hajtókáján. - Na. Talpra, katona! - Mi van? - Felkelni. Ha lennél szíves háttal odaállni. Improvizáció. Az övével megkötöztem a kezét a fatörzs másik oldalán. Nem tanúsított különösebb ellenállást. Szemlátomást élt halt azért, hogy megadhassa magát. Volt egy közös kis pillanatunk, amikor meghúztam a szíjat. Rám nézett. - Mi az? - kérdeztem. - Hazudott. Érzem az ujján a puncija illatát. - Ó. Igen. Ne haragudj. - Visszamegy repetázni. Mindenki vissza szokott menni. - A könyvért megyek. Azt hiszi, biztonságban van. Pedig téved. Jacqueline messziről kiszagolja a szándékait. Vállalom a kockázatot. Meg elviszem a Lugered és egyedi, hegyes cimboránkat. Osszetekertem ötszáz eurót, betömtem vele a száját, aztán a

Az utolsó vérfarkas

csuklószorító géz felével kipeckeltem. A jó ég tudja, miért nem öltem meg. Túl abszurd figura volt, hogy meggyilkoljam. A kesudió, a smink, a feladott modellkarrier. Az a tüsszentés. - Lehet, hogy elleszek egy darabig - figyelmeztettem. 29 Amikor szükségünk van egy tervre, de nincsen, átveszi az irányítást a hibbant, röhögcsélő, közönyös hit. Ezt jól ismerik az improvizáló komikusok, a bűnözők meg a katonák is. Az egyén feloldódik az áramlásban, és az elvégzett feladat túloldalán rakódik majd össze újra - vagy nem. Akárhogy is, az ember nekilát. Akárhogy is, benne van. Lehúzódva, némán mozogtam a fák között visszafelé, túl azon a helyen, ahol Cloquet-val először tértünk le a felhajtóról, egészen a fenyves határáig. Onnan hat méter nyílt terep választott el a garázsoktól. Elég sötét volt, hogy szabad szemmel ne lehessen észrevenni, de ha valamelyik őr éppen arra fordul egy éjjellátó távcsővel... Abszurd, lábujjhegyes sprintben szeltem át a távolságot, hátam a falnak vetettem a félemelet kinyúló pereme alatt, kifújtam magam. Jóleső deus ex machina lett volna nyitva találni az egyik garázsajtót, majd a garázsból bejutni a villa alagsorába. Tettem egy próbát. Mindhárom ajtó zárva volt. Eltűnődtem, vajon milyen gépkocsit vezethet Jacqueline; bevillant egy ’65-ös elefántcsontszínű Mercedes kabrió képe, melynek vörös beltéri bőrborítása passzol rúzsához és körmeihez. Kellemes kép, de rajtam nem segít. Kerestem valamit, amit eldobhatok. Ha eldobunk valamit, a mozifilmek tanúsága szerint a

191

Glen Duncan

zajra legalább az egyik őr elhagyja az őrhelyét, hogy megnézze, mi történt. Nem volt mit eldobni. Mégis mire számítottam? Mozdítható virágcserépre? Kövekre? Üres üvegekre? Valamire, az istenit. Nesze neked áramlásban való feloldódás. A végén Cloquet távcsövét hajítottam el, át a félemelet felett, a veranda keleti oldalán lévő lépcsőkre, ahol (bizonyára?) kíváncsiságot keltő csattanás- sal ért földet. Az egyik, vagy még jobb: több őr is oda fog menni megnézni, szabadon hagyva a nyugati oldal lépcsősorát lopakodó lépteimnek. - Hallottad? - Hallottam. Szólj be! - Már iparkodtam is lábujjhegyeimen (valahogy úgy, ahogy az amerikai focisták szokták ünnepelni díszlépésben a touchdownt) a nyugati lépcső felé. Tiszta a terep. Elhaladtam a félemelet mellett, és mivel nem láttam okát, miért ne tegyem, felszaladtam a következő szakaszon az olajés ciprusfák szintjére, közvetlenül a kaktuszkert és a villa alá. Odaérve, a balusztrád és a fák közti ámyéktócsába kuporodva, megálltam leltárt készíteni. Az egyik őr valóban lejött a félemeletre, és vállhoz emelt automata fegyverrel, óvatosan kémlelt körül. A tetőn lévő őr (éjjellátó!) távcsővel pásztázta a környéket, de homlokegyenest az ellenkező irányban keresgélt. A másik, földszinten lévő őr alig három méterre, pont felettem ácsorgott. - Egy kibaszott távcső - jelentette a vizsgálódó őr. - Bejelentetted? - Igen, bejelentettem. Szerintem van valaki az erdőben - szólt le a tetőn lévő őr. Határozott mozgás a fák között. Kilenc óránál. Mozgás a fák között? Létezik, hogy Cloquet kiszabadította magát?

Az utolsó vérfarkas

Ki van a főnökkel? - Marcel. - Mit látsz? - Mozgást. - Milyen mozgást, baszod? Hála istennek, a hozzám legközelebb álló őr beszari alak volt. Azonnal át kellett volna fésülnie a nyugati oldalt. Ehelyett felsietett a keleti lépcső tetejére, és lekiabált a társának. - Gyere vissza ide! - Nem csak egy helyről látok mozgást. - Mi a fene az? Most vagy soha. Egyikük sem nézett felém. Előkúsztam a rejtekhelyemről, és sebesen felszaladtam - sőt, balettlépésekkel, bár a nyakamon azért kidagadtak az inak - az utolsó néhány kőlépcsőn. Pontosan abban a percben, amikor felértem a legfelsőre, kinyílt egy ajtó az üvegfalban, és a hajóról ismerős hörcsögképű mélák — Marcel, ha minden igaz - lépett ki az orrom elé. -

30 Természetes, hogy egymásra bámultunk. Természetes, hogy eltelt egy másodperc, ami alatt bőven volt időnk megtisztultan intim közelségbe kerülni, szemrevételezni egymás vonásait, érezni a másik múltjának pontos súlyát. Természetes, hogy végérvényesen lecsupaszított lényegünk váltott egy döbbent pillantást. Aztán agyonlőttem. Hajszál híja volt. Mármint annak, hogy nem ő lőtt le engem. Fegyverének csöve kétségtelenül felfelé tartott. Tudatában voltam

193

Glen Duncan

ennek, átéreztem, mintha a saját karom emelkedett volna. Ami azt illeti, a saját karom, mintha csak súly volna egy másvalaki által felemelt, konditermi súlyzó végén, tökéletes 45 fokos ívben lendült felé, fejének szegezve a Lugert, miközben kezem - szintúgy egy másvalaki irányítása alatt álló, precíziós szerkezet részeként meghúzta a ravaszt. A hangtompítós lövedék a homlokába röpült (hatalmas, csúnyán felfestett hindi), ő pedig majdhogynem hang nélkül terült el. Jacqueline Delon, írószínű selyemruhát viselve, néhány méterrel beljebb állt a szobában. Megrándult az arca, és felhúzta a vállát, mintha az imént hallotta volna meg, amint valaki elejt egy felbecsülhetetlen értékű üvegtárgyat. Gyorsan kilestem jobbra, és nyugtáztam, hogy a két, földszinten lévő őr az erdőt fürkészte éjjellátójával. Nem hallottak meg az egészből semmit. Nem volt időm gondolkodni. Átvetődtem a verandán, behúztam Marcel hulláját a küszöbről, és becsuktam a hátam mögött az üvegtáblát. Abban a társalgóban voltam, ahová reggel először mentünk be egy italra, és Jacqueline-on, jómagámon, valamint a néhai Marcelen kívül senki sem volt bent. Madame Delon vállai egy hangyányit leereszkedtek. Intettem a Lugerrel, hogy világossá tegyem a helyzetét: ha megnyikkan, lelövöm. Öltem már embert. Tessék csak megnézni Marcelt! Tekintetéből láttam, hogy megértette. Teljesen leengedte a vállait. Ellazult. - Egek — szólalt meg. — Azt hittem, végleg elvesztettelek. - Hagyjuk a süketelést, ha kérhetem. Tudok a vámpírokkal kötött alkuról. Quinn könyvéért jöttem, meg a kőért. Páncélterem a pincében. Ne húzzuk az időt. Csipkedd magad, oké? Felvonta a szemöldökét. Halk zene szólt. Dusty Springfieldtől a

Az utolsó vérfarkas

„No Easy Way Down”. Plusz szokatlanul erős pacsuliszag terjengett. Reggel még nem éreztem. - Ennyire azért nem egyszerű - mondta. Úgy láttam, szándékosan igyekszik kerülni a tekintetem, nem nézni sehová. Odakint megszólalt az egyik őr: - Nem, Marcel vele van. Most azonnal küldjetek fel még két embert, hogy átfésülhessük az egész területet. Vetted? - Odamentemjacqueline-hez, megragadtam a hajánál fogva, és az álla alá nyomtam a pisztolyt, bár emiatt kénytelen voltam ledobni a lábam mellé a dárdát. - Ne baszakodj. Légy szíves. Induljunk. Most rögtön. - Félreértesz - tiltakozott Jacqueline. - Nincs nálam a könyv. Sem a kő. - Reggel óta? Kötve hiszem. - Pedig így van. Már másnál van. - Hadd nevessek egy jót - mondtam -, kinél? Bizonyos feszültségtípusok felzargatják a látnoki képességet. Tudtam, hogy felfelé fog nézni, a bal vállam felett, a hátam mögé. Felnézett, a bal vállam felett, a hátam mögé. - Nála. Kellett egy pillanat, hogy arra jussak, semmi értelme azt mondani: ugye nem gondolod komolyan, hogy bedőlök ennek? Aztán megfordultam. Egész idő alatt ott volt. „Ő”, vagyis a vámpír, és „ott”, vagyis kilenc méter magasan a levegőben, hátát a szoba mennyezetének vetve, közvetlenül az ajtó fölött. Vén lehetett, mivel a gravitációval való dacolás kiváltságos sportágát állítólag évszázadokba telik elsajátítani. Néztem, ahogy lassan leereszkedik ez a pipec, karcsú, ránézésre az ötvenes évei elején járó férfi (bár valószínűleg

195

Glen Duncan

Ramszesszel kvaterkázott) formára vágott, őszülő hajával és elegáns, nyugodt kis arcával. Szürkészöld szempár, keskeny száj. Halvány gödröcske kifinomult álián. Fekete, testhez álló nadrág és fekete garbó. Emlékeztem azokra az időkre, amikor a levegőben ilyeténképp átsuhanó alak látványától a hideg futkosott volna a hátamon, még mielőtt kismilliószor láttuk volna a mozivásznon. A modern kor mimetikus fordítottsága: a valóság láttán ledöbbenünk, mennyire hasonlít egy unalmasan hibátlan speciális effektre. - Mivel úgyis tud a vámpírokkal kötött alkuról - szólalt meg a vámpír, amikor a talpa megérintette a fényezett tölgyfa padlót ne vesztegessük az időt. Ajánlja fel önként a szolgálatait, cserébe hozzáférést kap Quinn könyvéhez, és elnyeri az Ötven Ház barátságát élete hátralevő részére. Nem volt értelme megkérdeznem: mert különben? Most, hogy láttam a vámpírt, már a szagát is éreztem, a kurva befolyásolhatósága ennek a hibrid érzékelésnek. Csökönyös farkasgócok remegtek és háborogtak. íme, végtagjaim szinte mindent elsöprő parancsa: tépd le a szipoly fejét! És közben íme, befeszülnek fantom állati lábaim: húzd be a farkad, és menekülj! Migrénes ambivalencia: kapd el. Fuss. Kapd el. Fuss. Automata fegyver ropogása szűrődött be, tippre a tetőn lévő őr felől. - Mi folyik odakint? - kérdezte Jacqueline. Változatlanul a haját szorongattam. Forró fejbőr és samponbűz. A szobában túltengő pacsuli a parfum de vampot volt hivatott elkendőzni. Mozdulatlanul állt, lábak összezárva, keze az oldala mellett, mosoly sehol, csak a védjegyül szolgáló ökonomikus fizikum meg a pantomimesek vagy zsonglőrök elviselhetetlen hidegvére. Angolul beszélt, olasz akcentussal. Casa Mangiardi? Oly mindegy. Lényeg, hogy nem

Az utolsó vérfarkas

számoltam le, hányan szállnak be az egyterűbe. Négyen távoztak, egy maradt. Másodpercek kérdése, hogy támadásba lendüljön, méghozzá olyan gyorsan, hogy észre sem veszem, és már a következményeit fogom nyögni (elkábítva, bekötött szájjal, fejemen zsákkal, kezemen bilinccsel). Farkas üzemmódban felvehetném vele a harcot. Emberként akár guminő is lehetnék. - Jacob, kérlek - nyögte Jacqueline. - Nagyon fáj. Érzékien felkínálkozott a megadás, akár egy mögém lopózó, hátulról átkaroló, magához húzó, fülembe lehelő szerető. Itt volt a lehetőség, amennyiben élni akartam vele, hogy békésen átadjam magam a nálamnál nagyobb akaratnak. Cloquet kétségkívül így békéi meg Madame Delonnal. - Jacob, kérlek - ismételte meg Jacqueline. - Kérlek. - Engedtem a szorításon. Eleresztettem. Arrébb húzódott. Alacsony, pajkos arcú nő, kinek teste kezdi elveszteni a harcot. Eszembe jutott Cloquet rajongása az ánusza iránt, és elmosolyodtam. - Pompás - mondta a vámpír. - Nos, akkor mehetünk? Nem kergettem illúziókat. Vagy megyek önként, vagy egy megkapóan rövid küzdelem után, de mindenképp mennem kell. Örült, filmszerű montázs kezdett peregni előttem, főszerepben én magam, amint asszimilálódom a vámpírok táborába, fogolyként, persze, de tisztes bánásmódban részesítve; esténként rémtörténeteket mesélünk a tűz körül, fokozatosan elmúlik az undor, megtaláljuk a közös nevezőt, fejest ugrunk a Hélioszba pusztán a tudományért, és minden valószínűség ellenére... természetünkkel szembemenve tiltott, fajok közti viszonyom lesz a fagyos Miával és bájos lábaival - gyors vágás: farkasformámban kiterítve fekszem egy szálcsiszolt acél műtőasztalon, kezem-lábam

197

Glen Duncan

bilincsben, fejem acélkapoccsal leszorítva, ordítok, körülöttem fehér kabátos szipolyok és a legmodernebb invazív kütyük sereglete, vér folyik a fülemből, az orromból, a végbelemből... Újabb lövések odakintről. Kiabálás. Egy helikopter. Azon filóztam, vajon Cloquet is benne van-e a sűrűjében, bármiről legyen is szó. Meg az is eszembe jutott, miután a dárda az elmúlt néhány másodpercben szerényen éreztette velem a jelenlétét a lábam mellett, hogy le tudok-e hajolni, és el tudom-e hajítani, mielőtt a vámpír megteszi velem, amit akar. Sok gyakorlati hasznát nem vettem volna (naná, hiszen fémből volt, nem fából), legfeljebb annyit, mintha beintenék a középső ujjammal, de halálváró állapotomban ínyemre volt a gesztus púnk értelmetlensége. - Vigyél magaddal - kérte Jacqueline a vámpírt. - Tudom, nem pont így terveztük, de végtére is, megkaptad, amit akartál. Esküszöm, nem fogod megbánni. - Hallgasson! - torkolta le a vámpír, rá sem pillantva. Aztán több dolog történt egyszerre. Robbanás törte be az üvegfalat, füst- és lángkapszula sistergett be a szobába, majd szinte azonnal ki is szippantódott. A robbanás ereje mindhármunkat ledöntött a lábáról. A lökéshullám nekicsapott a bárszékeknek, éreztem, ahogy egy bordám megreped. Röpült a dárda is, vagy tizenöt centivel a fejem mellett beleállt a bár mozaikos oldalába. A vámpír, aki a legközelebb volt a robbanáshoz, káprázatos módon elszállt a bárpult felett, és cséphadaró-csattanással csapódott a tükör előtt sorakozó, sziporkázó üvegekbe. Jacqueline Delon négykézláb térdepelt két bárszékkel odébb. Egy méretes üvegszilánk állt ki véresen a combja külső oldalából, egy másik meg a sípcsontjából. Egy harmadik meg a halántékából.

Az utolsó vérfarkas

Odanyúlt az utóbbihoz, finoman kihúzta, ránézett. Felmerült bennem, hogy én is hasonlóan ki lehetek preparálva. És lám, álmatagon kitapogattam, hogy hogy valami kitüremkedik a bal vállamból. Követtem Jacqueline példáját, és óvatosan eltávolítottam az üvegszilánkot. Vér buggyant elő és patakzott le. Egyfajta elvont apátiával kézbe fogtam a dárdát. A sehol sem látható helikopter fülsiketítő robajával az Apokalipszis mostot idézte. A robbanás egy rövid időre forrósággal töltötte meg a szobát; most hideg levegő szökkent be angyalszárnyakon. A dárda meg sem moccant. Talpra kecmeregtem. Az abnormális sztoicizmussal vagy súlyos sokkban hallgató Jacqueline az egyik bárszékbe kapaszkodva felhúzódzkodott. Egyik tűsarkúja köddé vált. Akármilyen állapotban is volt, az egyensúlyt helyre kellett billenteni. Lehajolt, és levette a másik cipőt. Úgy néztünk egymásra, mint akik az imént jöttek a világra. Feltűnt mögötte a vámpír. Az egyik pillanatban még nem volt ott, aztán már igen. Ok már csak ilyenek. Gyorsak. Túlontúl gyorsak. Csinos kis pofikáját üvegszilánkszeplők és üvegszilánk-borosta borította, vér pettyezte. Letörölte, jobban mondva, letarolta az arcát, mintha idegesítő legyek lepték volna el, habár pedánsan felvilágosult arckifejezése érintetlen maradt. - Indulhatunk? - kérdezte. S ekkor megjelent a helikopter. Oldalasan ereszkedett le, mint Miss Muffet pókja. Tompa kelepelés, a szoba halálos roncsainak tébolyult forgószele. Az OKNESZ egyik Dongója, könnyű, gyors, kezelhető. Gömböc, füstüveg orra lebukott, egyszer, illedelmes köszöntés gyanánt - Ellis sugárzó arccal nézett rám a pilótaülésből , aztán negyvenöt fokos szögben elfordult, elvakítván minket

199

Glen Duncan

brutális fényszórójával. Tudtam, milyen fegyver van rajta. A vámpír is tudta. Nagy valószínűséggel Jacqueline is. A lőszert „mannának” hívják: húszcentis hikori nyilak, másodpercenként harmincat lehet kilőni. A fegyver neve értelemszerűen „Menny”. A vámpír nem úszta meg szárazon. Legalább tucatnyi lövedék találta el - az egyik átszakította a torkát, egy másik a szeme alatt csapódott be -, de gyorsan, még éppen időben eltakarta sebezhető szívét. A legközelebbi pajzssal. Két másodperc, nem több. Futólag megpillantottam Jacqueline fényárban úszó, varázsütésre teletűzdelt testét, mielőtt a vámpír hátravetődött volna - magával rántva a nőt -, átsuhant a bár ripityára tört maradványai felett, és kirepült a szoba túlsó ablakán, ki az éjszakába. Nem lepett meg, amikor Ellis lekapcsolta a fényszórókat, és megpillantottam a borostás Grainert teljes harci felszerelésben, fennkölt, férfias nemtörődömséggel, fél fenékkel ülve az utasülésben, térdén egy karóvető, szája sarkában, félig szatirikusán, egy cigaretta. Nem volt fájdalommentes. Nem ért véget gyorsan. Tisztelgett, középső ujját a homlokához illesztve, eleresztett egy mosolyt, aztán megfordult, és biccentett Ellisnek, aki felhúzta a helikoptert, lassan tett vele egy fordulatot, felemelkedett, és elrepült a fák felett. Eleredt az eső. 31 Nem volt túl szórakoztató kijutnom a villából. Kezdetnek rögtön ki

Az utolsó vérfarkas

kellett húznom még két üvegszilánkot, egyet a bal vádlimból, egyet meg — a kínok kínját álltam ki, amikor megtettem az első lépéseket - a jobb térdemből. Néhány percig ledőltem az egyik ormótlan nagy szófára vérezni és sajnáltatni magam. Jólesett összekucorodnom - a fájdalom mértéke még elviselhető volt -, s hallgatni a szakadó esőt. Végre van néhány nyugodt percem, gondoltam morcosán szörtyögve, időtlen idők óta ez az első alkalom. Ez persze nem tartott sokáig. Odabicegtem a romokban heverő bárhoz, lehajtottam egy adag szíverősítő Kauffmant, előkerestem a Lúgért a törmelékek közül, óvatosan átkeltem a csikorgó szilánkokon, és kiléptem a verandára. Az esőt leszámítva - melynek köszönhetően az ázott föld üdítően friss illata áttört a füstön - a Delon-birtokon csend honolt. A földszinten lévő két őr a közelben hevert, véresen, holtan, egyikük még most is Cloquet távcsövét markolta. A tetőről nem érkezett hang. Grainer ötven méterről le tudta volna kapni az ottani őrszemet a távcsöves puskájával. A hívott erősítést nem láttam sehol, le mertem volna fogadni, hogy összenéztek, és őszinte gyávasággal, szó nélkül megállapodtak: picsába az erősítéssel. Vagyis nem ártott elkerülnöm őket, ha esetleg pattanásig feszült idegekkel, kibiztosított fegyverekkel a közelben mászkálnának. Legelőször is valamilyen szállítóeszközt kellett keresnem. Gyalog garantáltan nem jutottam volna messzire vérző sebeimmel és beszakadt bordáimmal. (Bordák, többes számban; ahhoz túlzottan fájt, hogy csak egy legyen.) Előfordulhatott, hogy Cloquet kocsival érkezett, de ugyanennyi erővel jöhetett ejtőernyővel, teveháton vagy ugráló labdával. Akárhogy is, nem tudhattam, milyen messze van a „déli kapu”. Nem. Gépjárműre volt szükségem, és mivel a

201

Glen Duncan

helikoptervezetés egyike volt annak a sok dolognak, amikre nem tudtam sort keríteni életem kétszáz éve alatt (Jacqueline partra szállító helikoptere menetkészen állt az aszfalt leszállópályán), meg kellett keresnem a garázsok bejáratát, és elkötnöm, amit bent találok. Kimerítően sokáig, furcsán meghatározhatatlan ideig tartott megtalálnom, bicegve, csoszogva, fogam közt káromkodva, és az a gyanúm, körbe-körbe járva. Azt hiszem, az egyik folyosón leültem és elájultam néhány percre. Másutt gyászosan, egy falnak támaszkodva hánytam egy gigantikus, gyenge Bosch-utánzatnak ható, feketemisét ábrázoló festmény elnöklete alatt. Az eső is rázendített, sziszegésével mintegy az idő semmivé foszlását érzékeltetendő. Elhaladtam egy nagy, sötét szoba előtt, ahol a falra szerelt, elnémított síkképernyős tévén egy túlsúlyos rapper kalimpált széles kézmozdulatokkal, melyekből elvileg sugároznia kellett volna a menő férfiasságnak, de igazából a siketek jelnyelvének szükségtelenül erőszakos verzióJakent jöttek le. A babaarcú bőrfejű a Hecatétól vértócsában hevert a padlón, holtában is koszosán, szeme nyitva volt, egyik lába viszont begyűrődött alá. Több lépcsőn mentem le, mint amennyinek lennie kellett volna. Végül aztán forró sebekkel, suttogó fejbőrrel, az egész bolyongósdi ellen fennhangon ágáló bordákkal a mosókonyhában kötöttem ki, és egy percig erőt merítettem a tiszta ruhák jótékony illatából. Onnan az egyik ajtó egy kanyargó folyosóra nyílt, a folyosóról pedig (a félemelet alatt voltam) három bejárat vezetett a garázsokba. Aranyhaj és a három autó. Tűzpiros Ferrari 458 Italia. Kulcs sehol. Fehér 1956-os Jaguar XK 140. Kulcs sehol. Ezüstlila 1976-os Volkswagen bogár. Kulcs az indítóban. Látod, Jake, mondta az Elet.

Az utolsó vérfarkas

Ez egy vígjáték. Ne búslakodj. Beszálltam, és beindítottam a motort. Az OKNESZ csapatai (már ha voltak mások is Graineren meg Ellisen kívül) visszavonultak. Amikor megálltam a feljárón, és lehúztam a VW ablakát, csak az erdő sűrű, zöld lénye nyelte el az esőt a sötétben, és a talaj szomjúhozott. Mást nem láttam. - Cloquet? - kiáltottam. - Itt vagy? Semmi. Isten tudja, miért vesződtem ezzel. Az embernek vannak ilyen okkult kényszerei. Gollamra emlékeztetett. Megviselné, ha megtudná, hogy a drágasága halott. Vagy élőhalott, a vámpír szeszélyétől függően. Még egyszer kiszóltam. Nem érkezett válasz. Ám legyen. Ráléptem a gázra.

32 Ha egy kis eszem lett volna, átváltok egy kevésbé gyanús kocsira, és a reptérre hajtok. Nem bírtam rászánni magam. Teljesen kimerültem. A sebekből elállt a vér, mire kifordultam Jacqueline déli kapuján (emberi és farkas formában egyaránt betegesen gyorsan gyógyulok), másnap reggelre nyomuk sem lesz. A bordáimnak gyors sejtregenerálódásom ellenére - kell még egy nap. Fizikailag semmiség volt, karcolás csupán. És mégis, lényem hús-véren túli valója nyugalomért kiáltott. A vámpír émelyítőn beszennyezett, ahogy bizonyára én is őt. Fürdőre vágytam, egy csendes szobára, egy hűvös ágyra. Amelyeket, s ezt alázatos hálával kell írásba foglaljam, meg is találtam. Egy óra múlva, miután megmosakodtam, amennyire csak

203

Glen Duncan

tudtam Arbonne nyilvános vécéjében, bejelentkeztem a Hotel Eugenie-be, a falutól keletre, ahol kétszáznyolcvan euróért a rendelkezésemre bocsátottak éjszakára egy hatalmas, fürdőszobás, rusztikusán sikkes lakosztályt: padlófűtéses tölgyfa padló, baszk szőnyegek, egyedi, baldachinos vaságy, vezeték nélküli internet, valamint - áldja meg az isten Monsieur és Madame Duvalt - egy óriási, szabadon álló fürdőkád. Itt kerestem meditatív menedéket egy hűtött törülközővel a szememen és egy 1996-os Cháteau Léoville Barton (Saint-Julien) társaságában. Levettem a fényerőt, hátradőltem a lágy víz melegében, és ha másra nem is, egy rövid időre visszaköszönt a kellemes, enyhülést hozó kifejezés: Jöjjön, aminek jönnie kell... Jöjjön, aminek jönnie kell... Jöjjön... aminek... Az ember nem akar gondolkozni. Az ember sok mindent — hangsúlyozom - akar. Jelen állás szerint kiürült az üveg, és a jöjjön, aminek jönnie kell megadta magát a mi a faszhoz kezdesz mostnak. Gyakorlati megfontolandók kis salakanyagkupaca. A vámpírok tudják, hol vagyok, de ma este nem próbálkoznak újra. Túl kockázatos, miután a vadászok megint figyelnek. Jacqueline-nek az volt a feladata, hogy eltüntessen az OKNESZ szeme elől legalább addig, amíg le tudják bonyolítani az átadást. Kudarcot vallott. A Hecate biztos felkeltette a figyelmet, ahogy Cloquet mondta, ezért is kellett sietve átrepülni a hajóról a Delon-villába. A farkam a reggeli szex emlékének tiszteletére felágaskodott a szappanhabos vízben aztán ugyanolyan simán lekonyult, amikor eszembe jutott Quinn könyve. Amit magukkal vittek a szipolyok, abban reménykedve, hátha a megkaparintásának vágya életben tart. Újabb sóhaj. Mindig ez van, mondtam magamnak. Az élet, akárcsak

Az utolsó vérfarkas

az unalmas részeg az irodai bulin, folyton odasündörög hozzád, rád támaszkodik, értelmetlen sztorikkal gyötör, és büdös lehelettel a képedbe röhög saját ízetlen tréfáin. Kimásztam a kádból, nyűgös alapossággal megtörölköztem, magam köré tekertem az Eugenie egyik fehér furdőköntösét, és kényszeredett vidámságot színlelve, nagy merészen rendeltem még egy üveggel. Vámpírok? Vadászok? Ide nekem az oroszlánt is! És ha már itt tartunk, szarok Quinn könyvére. Ha a megszerzéséhez (az igazság kiderítéséhez, hangoztatta a bennem élő romantikus, az igazsághoz, Jacob, oly sok év után...), ha a megszerzéséhez az kell, hogy alávessem magam a vámpírtudósok véresen komoly böködésének, akkor inkább vegyük úgy, hogy a könyv nem is létezik. No persze, bármikor megpróbálhatom erővel elvenni. Egy vérfarkas az élőhalottak Ötven Családja ellen... A Kettes Számú Üveg Első Pohara néhány élénkítő korttyal lecsúszott. Benyomtam a tévét. Francia házátalakító műsor. Egy párocska ocsmányul bőg olcsón felújított konyhájuk varázslatos látványától. Átkapcsoltam egy másik csatornára. American Idol. Ugyancsak átalakulás, ezúttal Senkiből Szupersztárrá. Talán Jacqueline-nek volt igaza: az emberiség manapság másfajta átváltozásokban leli örömét. Amikor szemtanúi lehetünk a marhából milliárdost, a vakarákból világhírű ikont csináló alkímiának, hol érdekelnének bárkit farkassá vált emberek? Elzártam a tévét. Leültem az ágy szélére. Éreztem oldódni a felgyülemlett feszültséget, s vele együtt, hihetetlen módon, aznap harmadszor hagyta el sóhaj a számat. (Ezek a sóhajok, komolyan mondom, olyanok, mint a nyamvadt buszok meg a nyamvadt kupecek: jó sokáig egy sem jön, aztán mindjárt három is.) Semmi,

205

Glen Duncan

bizonygattam reszketeg-részeg büszkeséggel fújtatva az orromon, semmi sem változott. Akár igaz, akár nem, Quinn könyvének létezése nem fog letéríteni az utamról. Aki képes leélni kétszáz évet anélkül, hogysem megfejtené önnön természetének talányát, az képes lesz ebben a tudatban meghalni. Elvégre az emberek is úgy szállnak sírba, hogy egyik nagy kérdésükre sem kapnak választ. Miért legyenek különbek a vérfarkasok? Kérésemnek megfelelően egy bontatlan csomag Camel is érkezett a borral. Rágyújtottam egy szálra. A likantrópia legnagyobb áldása, hogy tudjuk, nem fogunk belehalni a dohányzásba. Töltöttem egy utolsó pohárral az estére. Visszatért a lelki békém, már amennyire. Semmi, ismételtem, semmi sem változott. Kibekkelem a következő teliholdig hátralévő huszonkilenc napot, és akkor Grainer... A, igen. Kegyetlenül megkésve bomlott ki előttem Harley gyilkosának képe. A helikopteren való megjelenése, laza testtartása, örömtelen navahó mosolya, gúnyos szalutálása természetesen mindmind szándékos provokáció volt. Nem volt fájdalommentes. Nem ért véget gyorsan. Ébresztő, Jake, hallottam a hangját. Komolyan azt állítod, hagyod, hogy megússzam szárazon? Nem volt fájdalommentes. Nem ért véget gyorsan. Elég. Elnyomtam a cigarettát. Lekapcsoltam a villanyt. Lefeküdtem az ágyra. Mióta nem aludtam? Negyvennyolc órája? Vagy hetvenkettő? Farkasüledék lötyögött a vállamban. Amikor feltéptem annak a narkósnak a torkát, úgy rángatózott a teste, mintha vadul ejakulálna. Lelke most ott ténfer- gett a vérkeringésem zsúfolt alvilágában, barátok nélkül a morajló tömegben. Most már hivatalos. Te vagy az utolsó. Sajnálom. Lehunytam a szemem.

Az utolsó vérfarkas

33 Három hét eltelt. Minden megváltozott. A kurva életbe.

34 A Hotel Eugenie-ben töltött estémet követő reggelen felszálltam egy Párizsba tartó vonatra, és utazás alatt felhoztam magam a naplóírásban. A bordeaux-i átszálláskor kiszúrtam két OKNESZügynököt, aztán a fővárosban jött helyettük két másik. Nem törődtem velük - vagy talán egy kicsit mégis, mert jelenlétükkel féken tartották az élőholtakat. A szipolyok persze végig figyeltek, napközben emberi familiárisaikon keresztül, éjszaka személyesen. Hajnali háromkor egy montmartre-i night-clubban éppen egy Long Island Ice Tea-t rendeltem, amikor olyan erővel tört rám a vámpírhányinger, hogy kétrét görnyedtem. Megfordultam. A szőke, kék szemű Mia a neoncsíkos bárpult túlsó végén mosolyogva emelte fel poharát (nyilván csak egy kellék volt). Higgadt, intelligens fehér kezek és bordó rúzs. Káprázatosán gyönyörű nő, szaga, mint egy dézsa disznóürülék és romlott hús. Értékelhetjük a kognitív disszonanciát. No mindegy, nem lépett akcióba. Néhány napig Párizsban maradtam, még ahhoz is le voltam hangolva, hogy búcsúzóul ellátogassak a Louvre-ba. Felbéreltem egy vörös hajú,

207

Glen Duncan

nagy mellű, atletikus eszkorthölgyet, és még én is meglepődtem elélvezésem vehemenciáján. Kefélés után, feltételezvén, hogy a vulkanikus kilövellésnek és az életigenlésnek köze van egymáshoz, tettem egy próbát, hátha fel tudok még lelkesülni azon, hogy itt vagyok. Nem jött össze. Kénytelen voltam arra következtetni, hogy a libidó magányos harcosként forgolódik az elnéptelenedett csatatéren. Végül aztán, öt nappal a Hecate gyomrában való ébredésem után, elrepültem a British Airways éjszakai járatával a Charles de Gaulleról a London Heathrow-ra. * Ahol is minden... minden... megváltozott.

* Jézusom, Jake, figyelj ide! Van... Most már tudom, hogyan folytatta volna. (- Hát nem hiszel a végzetben? - kérdezte tőlem.) (- Neked bármit elhiszek - válaszoltam.) Komoly sikert könyvelhet el a ha és akkor részleg. Ha nem választom taxi helyett a Heathrow Expresst... ha nem állok meg cigit venni az érkezési szinten. .. ha nem szállók fel a Párizsba tartó vonatra... ha nem töltöm Arbonneban az éjszakát... Ha, ha, ha. Ha behódolunk az eleve elrendeltségnek, oda leszünk láncolva a kezdet kezdetéhez. A világegyetem kezdetéhez. Minden kezdetéhez. (- Stephen Hawking máshogy gondolja - jegyezte meg. - Láttam egy

Az utolsó vérfarkas

műsort a PBS-en. Szerinte a téridő egy négydimenziós, zárt felület, olyan, mint egy gömb felszíne, nincs se kezdete, se vége. Ötletes, de mégsem tudom kiverni a fejemből azt az ódivatú képet, ahol a téridő pacaként úszik, tudod, egy másik térben, ahol másfajta idő érvényes.) (- Gyere ide - mondtam. - Gyere ide) A lány leszállt a vonatról, én meg arra vártam, hogy felszálljak. Három ajtóval odébb lépett le magas sarkújában a peronra, s fél másodperc múlva azon kapta magát, hogy egy tagbaszakadt norvég pár segíti fel a földről, akik előtt érthetetlen módon térdre zuhant. Ő nem értette. Én igen. Leolvastam a szájáról az egyenmondatokat Jaj, istenem... Jaj... Köszönöm, köszönöm, igen, jól vagyok, nem tudom, mi történt, olyan béna vagyok, köszönöm szépen - mialatt a drabális, szőke, bundás svédek vagy norvégok vagy finnek gigantikus napbarnította gyengédséggel felsegítették, és odaadták neki a húzós bőröndjét meg a táskáját - gépiesen tette, amit ilyenkor szokás, hogyne, de pánikközeli, elfojtott, vad rémülettel máshová figyelt, figyelte a környezetét, kereste a valóságot pillanatnyi ideig fejtetőre állító erő forrását. Más szóval, engem. Jézusom, Jake, figyelj ide! Van egy nőstény. Vérfarkas. Semmi előkészület. Semmi figyelmeztetés. Pusztán teljes lényem koppant előtte a földön, és megemésztett halottaim hallgattak el döbbenetükben. Azt hitték, közel a vég — a feloldozás, a végső megsemmisülés, a béke. Erre jön ez az árulás: Marlowe-t kitépi álmából a világ robbanásszerű megújulása... Ezalatt a felsegített lány, a segítő kezek eltűntével, vacogva,

209

Glen Duncan

táskáját magához szorítva, csatakos arccal, észrevehetően elferdült tagokkal állt a peronon. Úgy nézett ki, mint a riportja közben történő robbanás által kizökkentett külföldi tudósító. Harminc körüli lehetett, szeme keserűcsokoládé-barna, hasonlóan sötét haja kétoldalt omlik lágy hullámokban a vállára. Egy anyajegy vagy szépségpötty a szája sarkánál. Bőre fehér, de meleg, ruganyos jellege (biztosan?) levantei vagy mediterrán származásról árulkodott. Semmiképp sem „gyönyörű” vagy „csinos”, inkább Salomésen vonzó, akit láthatóan bepisz- koltak az engedékeny modern bölcsességek. Olyan lány volt, akit szerettek a szülei, és aki messze túlnőtt rajtuk. Most már úgy gondolt rájuk - némi szúró, ünneplő fájdalommal -, mint holmi gyerekekre vagy együgyűekre. Megjelent előttem egy kép, amint a tipikus, honvággyal küzdő amerikai emigránsok egy bérház kapujából szívszaggató büszkeséggel eltelve küldik útjára lányukat. A lány bézs esőkabátot, fehér blúzt és barna, hajszálcsíkos szoknyát viselt, ám különösebb erőfeszítés nélkül (mivel nem volt, ki megállítson) magam elé tudtam képzelni meztelenül táncolva, elfátyolozott arccal és rubinkővel a köldökében. A segítőkész skandinávokkal folytatott beszélgetésének szájról olvasásából amerikainak tippeltem, és volt valami a poggyászához, az esőkabátjához, a táskájához fűződő viszonyában, abban, hogy természetesnek vette, joga van a hasznos holmikhoz, ami megerősített véleményemben. Mialatt magamba szívtam ezt a rengeteg információt, a lány tudata az alagútban sürgött-forgott, kapkodva tapogatta le a szétoszló tömeget, tudván, hogy valahol. .. valahol nagyon közel... Hátrahúzódtam a peron egyik kijáratáig, megálltam - éppen hogy csak -, hogy ne ugorjak oda hozzá, és ragadjam meg a lányt. A lányt!

Az utolsó vérfarkas

A. főnév előtérbe robbant. íme, a születés szétválogatása előtti, hermafrodita időkbe illő felismerés. Amikor először pillantottam meg Arabellát a Metropole halijában, remény és félelem támadt bennem: reméltem, hogy a felismerés kölcsönös, s féltem, hogy mégsem lesz az. Itt és most nyoma sem volt reménynek vagy félelemnek, csak a gravitációnak, mely nem képezte alku tárgyát: úgy zuhantam bele a hamisítatlan állati szukába, mint a guillotine pengéje a deszkába. Jézusom, Jake, figyelj ide! Van egy nőstény. A lány nyelt egyet, a blúzát rángatta. Illatából sütött a romlottság, beparfümözött femme és buja farkasszag alkotott mocskos elegyet. No persze, nemrég, alig négy éjszakája ment végbe az átváltozás. És táplálkozott is. Ó, igen. Lakmározásának szelleme ott bolyongott a szemében, bár valamennyit sikerült megőriznie a frissen végzett, naiv egyetemista lányból, aki a munka sokkoló világán verekszi át magát, eltökélten haladva előre, magába olvasztva a megaláztatásokat, felülkerekedve az atrocitásokon. Egy kopaszra borotvált OKNESZ-ügynök ólálkodott a peron végén. Vámpírbűz hiányában feltételeznem kellett, hogy van a közelben egy familiáris, de egyelőre nem azonosítottam be. Tudhattak a vadászok vagy az élőhalottak a lányról? A lányról! Hát nem tudtam-e én is mindvégig, valahol a napok sodrásának hátsó szegletében? Hányszor kérdeztem meg: mire vársz, Jake? Megremegtek az orrcimpái. A vérfarkassá válás csaknem felőrölte, de végül nem tette, s így aztán megismerte a conradi igazságot: az első borzalom a borzalom léte. A második pedig, hogy helyet lehet szorítani neki. És bizony eszpresszósötét szemében látszott az alkalmazkodás, az, hogy behódol, magára sem ismerve, a szíve

211

Glen Duncan

csendjében tapasztaltaknak, miután eldöntötte, elfogadja azt, amivé vált, és saját maga helyett inkább másokkal végez. Azóta heves éhségtől szenvedett, és aljas dolgokat művelt, s elkezdte megtanulni, hogyan bocsásson meg magának egyre nagyobb és nagyobb bűnöket. Muszáj csinálnom, mert vagy ez, vagy a halál. Kislánykornyi titkot őrizgetett, s most igazolta őket a Nagy Titok. Ő... Csigavér, Marlowe. Az isten szerelmére, gondolkozz! Teendők. Tudhatnak-e róla? Hogyan ne tudnának róla? Harley tudta, ebben biztos voltam, és ha már egyszer Harley, miért is ne az egész szervezet? Nem lehetett megmondani. Úgyhogy tegyük fel, hogy nem tudják. És mostantól tegyünk meg mindent, hogy soha, de soha ne értesüljenek róla. Történt valami más is. (Minden történéssel egyidejűleg, állapította meg a néhai Stisan Sontag, történik valami más is. Az irodalom feladata ezt tiszteletben tartani. Nem csoda, hogy senki sem olvas.) Mégpedig az történt, hogy tárgyilagosan be kellett ismerjem, a mérleg nyelve visszabillent - visz- szacsattant - az élet javára. Tárgyilagos beismerés... vagy inkább kipukkadt lufi? A halálba való belenyugvás legalább leegyszerűsítette az élet hátralévő részét. Na és most? Komplexitás? Szócséplés? Álljak neki megint törődni? És történt még valami más is. (Ezeknek a valami másoknak a száma végtelen, s ennek poklával az irodalomnak napról napra szembe kell néznie. Csoda, hogy valaki egyáltalán ír.) Az első beismerés mögött morózusan sunnyogott egy második: egyetlen szippantás az illatából megtette azt, amit Harley kínvallatása és halála nem tudott. Ez volt az én értékmérőm, csalódást keltő, hatalmas menhirem, ha rá

Az utolsó vérfarkas

akartam nézni. De aztán újból meglegyintett érzéki szaga — édes istenem-, s a vér megint vándorútra kelt a farkamban. Hadd locsogjanak a lelkiismeretem frakciói: nekem dolgom volt. No és a szerelem nélküli élet? Halottaim néma szakszervezeti falanxban vonultak fel, élükön Arabellával, a bizalmival. A Heathrow Express kifutott a vágányról. A leszállt utasok túlnyomó többsége távozott valamelyik kijáraton, és a mozgólépcsők felé siettek. Lopva kikukucskáltam. A lány még mindig ott volt, látszólag egy maszatot dörzsölt a szoknyáján, valójában megtépázott elméjével továbbra is a letaglózó illat forrását kereste. Az én illatomat. Engem. Összeszedte magát, bár arca még verejtéktől csillogott. Készületlenül érte a dolog, igen, de közben furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság, ravasz női fény csillant cseppfolyós, sötét szemében. Felemelte a kezét, és kisujjával hátrafésült egy homlokára tapadt hajtincset. Alig észrevehetően felszegte az állát. Nehezen vette a levegőt, finoman rajzolódott ki melle a blúzán. Tudom, hogy itt vagy valahol Megvártam, amíg átér a legközelebbi kijáraton, kivártam, amíg mertem, aztán a nyomába eredtem. 35 Követvén őt a huzatos alagutakban és a mozgójárdákon az éles fénybe és az érkező járatok hangosbemondótól visszhangzó szintjére, az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy tisztes távolban maradjak tőle. Egyszer fordult csak elő, hogy túl közel kerültem, ő pedig megtorpant, megfordult, és tett néhány lépést az irányomba.

213

Glen Duncan

Be kellett vetődnöm egy ajtón, hogy megtörjem a kapcsolatot s mindezt kellő természetességgel, nehogy az OKNESZ sarkamban lévő ügynökei megneszeljenek valamit. Mint kiderült, valóban volt a közelben egy vámpír: a magas, fekete, őszülő hajú és arany karika-fulbevalós férfi tartott szemmel a check-in terület galériájáról. Szóval emiatt is főhet a fejem: a csajom közelében kell maradjak, hogy elkendőzzem az illatát, de annyira azért le kell maradnom, hogy ne forduljon hátra, vagy ne lépjek a sarkára. Időközben levette és átvetette a karján világosbarna esőkabátját, felfedvén formás alakját és a tartásából sugárzó, nem veleszületett, hanem felvett önbizalmat. Nem bírtam máshogy gondolni rá, mint bevándorló amerikai szülők jó kislányaként, aki sosem feledi, mennyit gürcöltek és szenvedtek a szülei azért, hogy azzá váljon, akivé, az ő minden márkát betéve tudó, oktatással, társadalombiztosítással, politikai véleményekkel, fogszabályzással, keresőképességgel felvértezett, ízig-vérig Amerikai Lányukká - jóllehet, első benyomásaimat megfertőzte a vámpír koponyámra tenyerelő jelenléte. Megállt az egyik utastájékoztató kijelzője alatt. Én is megálltam, úgy tettem, mint aki felhív valakit a mobilján. Egyre gyűltek a logisztikai problémák: fél perc, és megtudja, melyik check-in pulthoz kell mennie, megkapja a beszállókártyáját, és áthalad a biztonsági ellenőrző kapun az indulási váró terpeszkedő purgatóriumába. Oda hogy kövessem? Nyilván vennék egy jegyet ugyanoda, ahová ő. De ha a pultjánál nem csak egy járat ügyeit intézik, mégis honnan tudjam, hová megy? Nem kerültem elég közel, hogy leolvas

Az utolsó vérfarkas

sam a bőröndjén lévő címkét. Na és akkor mi van, ha önkiszolgáló automatával csekkolt be? Nincs más választásom: fel kell vennem vele a kapcsolatot, most rögtön. Amint elindultam felé, távolodni kezdett tőlem... de csak a Travelex-ablak előtt várakozókig. Negyedik volt a sorban. Ne fordulj meg - mondtam halkan, a mobilt a fülemhez szorítva. Az alatt a húsz lépés alatt, amíg odaértem hozzá, érzékeltem, hogy megérzi közeledtemet, nyugalmat erőltet magára, megállja, hogy hátraforduljon. Forró, vibráló aura vette körbe. Illata karika volt bikaorromban. Reszketett. Csak közelről látszott, a magas sarkúján, a csuklóján, a haján. Az utolsó pillanatban visszahúztam a kezem, nem rántottam magamhoz a csípőjét, nem nyomtam a lágyékomat a fenekének, nem markoltam meg a mellét, nem temettem az orrom a tarkójába. - Tudom, mi vagy, és tudod, mi vagyok. Van mobilod? -Van. - Add meg a számod. Az akcentusa megerősítette, hogy amerikai, miközben habozás nélkül elmondta a számot. Beütöttem a készülékembe, de nem tároltam el, nem is tárcsáztam. Figyelnek engem - mondtam. - És nem tudhatom, nem figyelnek-e téged is, úgyhogy válts magadnak pénzt, aztán menj át a szemközti Starbucksba, és várd a hívásom. Megértettél? - Igen. - Ne félj. - Nem félek. - Te is érzed, ugye?

215

Glen Duncan

Igen. Elöntött a hatalmas, sötét megkönnyebbülés. Kis híján elájultam. Előrelépett az ablakhoz, és kinyitotta a tárcáját. -

36 Isten tudta csak, biztonságos-e a mobil. Nem használtam, csak amikor visszahallgattam Harley félbeszakadt üzenetét, ám mivelhogyjacqueline Delonnál is megfordult, jobbnak láttam nem használni. Átmásoltam a számot a kézfejemre, és kitöröltem a Nokia kijelzőjéről. A Travelex ellátott tíz egyfontos érmével, aztán kerestem egy telefonfülkét. - Halló! - szólt bele. - Látlak téged. Hallótávolságon belül van az a két hátizsákos fazon? - Nem. - Akkor jó. De ne lesegess túl feltűnően errefelé. - Te voltál ott a peronon. - Igen. Ne haragudj. - Ereztem. Ez... Ki figyel téged? - Hosszú történet. Majd máshol. Hová repülsz? - New Yorkba. - Ott laksz? - Igen. - Mikor indul a géped? Fél tizenkettőkor. - Megreszkírozta, hogy egyenesen rám nézett. Először váltottunk nyíltan pillantást. Egy pillanatra elnémított mindkettőnket, mert megerősítette, hogy ezennel átléptük az

Az utolsó vérfarkas

elkerülhetetlen világ határát. — Nem baj, ha nem érem el — mondta. Te is érzed, ugye? Igen. Nemcsak az előre eldöntött nemi aktust, hanem a világi dolgok átértékelődését: poggyászkocsik; utastájékoztató kijelzők; légitársaságok lógói; ronda családok. Minden szerény atom megdicsőült. Nem baj, ha nem érem el. A közös bizonyosság megnyirbálja a beszédet, és íme, megnyirbáltatott a beszédünk. Egyszerűen nem szállna fel a repülőre. Énem önző és gyenge oldala nyomasztóan rátelepedett a maradék szűk kis részre. Kivesz egy szobát a reptéri szállodában. Én lerázom a vámpírt és a zsernyákot. Felmegyek a szobájába. Ott ül majd az ágy szélén, amikor belépek. És felnéz. - Nem biztonságos - mondtam. - Ki kell derítenünk, követnek-e téged. - Az a fekete pasas az emeleten - említette. - Van valami... - Az egy vámpír. Erről is most hall először, árulta el arckifejezése és a hallgatás. Aztán, némi szünet után: miért is ne? Sőt, naná, naná, hogy vámpírok. Megtanulta: a világ olykor hirtelen kirántotta a lába alól a talajt, hogy egyre többet fedjen fel egy véletlenszerűen elátkozott elitnek képtelen valójából. Miközben a Bloomingdale’s, a Született feleségek, a karácsony és a kormány ment tovább a maga útján. S ment tovább ő is, fantasztikusan fuzionálva a világgal. Látszott megfeszült vállában, kipirult arcán, gondosan felkent sminkjében. Be- lefacsarodott a szívem ebbe a bátorságba, melyért sosem kap elismerést, meg abba, hogy elszántsága olyan méreteket öltött, hogy minden megpróbáltatás ellenére, annak ellenére, hogy szörnyeteggé vált, nem volt hajlandó feladni. Belefacsarodott a szívem (nicsak,

217

Glen Duncan

hát nem felébredt az a szív, hát nem pattant ki az ágyból?!), hogy egyedül kellett bátornak lennie. - Hányingered lett? - kérdeztem. - Kicsit még most is az van. - Mikor kezdődött? - Most, az előbb, amikor bejöttem a check-inre. - De előtte semmit nem éreztél? - Semmit. - Soha? - Ilyesmit nem. Helyes. Ha soha életében nem találkozott vámpírral, akkor esélyes, hogy a fenti szipolyt csak Jake Marlowe érdekelte. A lány illatától bizonyosan felkavarodik a gyomra, de nem sejtvén, hogy van egy másik ordas is a házban, betudja az én jelenlétemnek. - Ne nézz oda, amíg nem mondom - szólaltam meg -, de egy barna bőrkabátos, fehér pólós Bruce Willis-fazon álldogál a kijelzők alatt, tőled balra. Tudnom kell, hogy láttad-e már korábban. Oké, most odanézhetsz. - Nem ismerem fel - mondta. - Ki az? - Nem tudsz semmit az OKNESZ-ről, ugye? - A miről? Egy szervezet, ami... Basszus, így nem lehet ennyi mindent elmagyarázni. Egyelőre legyen elég annyi, hogy nem a barátaink. Ahogy a vámpírok sem. Óvatosnak kell lennünk. Szünet. Aztán kijelentette: - Nem szállók fel a gépre. Erre kénytelen voltam megkockáztatni egy pillantást. Engem bámult, minden éber idegszálával rám koncentrált. Az az igazság, sok más egyéb mellett, hogy ettől az egésztől megkönnyebbült,

Az utolsó vérfarkas

igazolva látta mindazokat az órákat és napokat, amikor hevesen ragaszkodott az élethez: nem vagy egyedül. Ördögien ésszerű kísértést éreztem, hogy nemes egyszerűséggel letegyem a telefont, odasétáljak hozzá, a karomba vegyem. El tudtam képzelni, hogy megteszem, éreztem hozzám simuló, sudár, lágy, testhezálló alakját. Tudom, mi vagy, és tudod, mi vagyok. - Nem akarom, hogy felszállj a gépre - mondtam. - De a végére kell járnunk, hogy nem tudnak-e rólad. - Máris „mi” voltunk. Magától értetődik. - Te voltál az a sivatagban? - kérdezte. - T essék? - Kaliforniában. Kilenc hónapja. Amikor megtámadtak. Te voltál? Láttam az aktát. 2008 júniusának végén a vadászok megölték az Alfonse Mackar nevű vérfarkast a Mojave-sivatagban. Ezzel a tagok névsora lecsökkent Wolfgangra és rám. Legalábbis az OKNESZ így hitte. - Nem, nem én voltam. Egy pillanatra beharapta az ajkát. -Nem, nem te voltál. Érzem... legbelül. - Vegyesfelvágott: öröm, szégyen, megkönnyebbülés. Hirtelen attól, hogy egy légtérbe kerültünk, még ha olyan mérhetetlenül örömtelen volt is, mint a check-in terem, kavarogtak benne az érzelmek. Ahogy bennem is. Szó szerint nevethetnékem támadt a meghittségtől. Nevetségesen kéznél volt a nevetés. Mennyi van... belőlünk? - Nehezére esett eldönteni, melyik kérdést tegye fel először, most hogy váratlanul lehetősége nyílt válaszokat kapni. - Úgy volt, hogy én vagyok az utolsó - mondtam. - De most itt

219

Glen Duncan

vagy te. Nem tudom, hogy lehetséges. Nem tudom, mit jelent. Folyton elkaptuk egymásról a pillantásunkat, aztán összenéztünk, elkaptuk, összenéztünk. Hipnotikus volt. Valahol ő is tudta, s én is tudtam, mik azok, amiket teljes bizonyosságunkban nem kell kimondanunk, mintha egy tévéfilm forgatókönyvének oldalai — ez nem lehet igaz... rögtön tudtam, amint megláttalak... — gördültek volna le egy súgógépen, de mi rá sem hederítettünk volna. - Most nem mehetek el - mondta. - Nem kérhetsz meg arra, hogy elmenjek. Nonszensz. Képzeljék csak el, mi lett volna, ha százhatvanhét éve belefutok egy fajtámbélibe egy pályaudvaron. Valakibe, aki leengedi a Times magazint, vet rám egy pillantást a szemüvege fölött, s azt mondja: igen, mindent tudók, neked viszont várnod kell. - Tudom, milyen nehéz ez most neked - mondtam. - Nekem is az... - Megint találkozott a tekintetünk, és ugyanaz történt: röhejes, kölcsönös átláthatóság, tomboló cinkosság. - De nincs más megoldás, biztosra kell mennünk. Kérlek, bízz bennem! Csak azt akarom, hogy biztonságban légy. - Mit akarnak tőled? Tőlünk. Elmondtam, amit tudtam, csak a legfontosabb részeket nem ugrottam át. Héliosz, vámpírok, a vírus. Homlokát enyhén összeráncolva hallgatott, egyik karjával átölelte a törzsét. Mint egy fiatal anyuka, akit a gyermeke nem rá valló rossz iskolai magaviseletéről tájékoztatnak. Sötét haja két puha holdsarlóként keretezte az arcát. Hetvenes évekbeli, Charlie angyalai-frizura akart lenni. Keserűséggel vegyes örömmel arra gondoltam: annyi éven át. Annyi éven át. - En elmegyek a reptérről — közöltem vele. — Te maradj itt. Ha

Az utolsó vérfarkas

nem tudnak rólad, engem fognak követni. Szállj fel a New York-i gépre. Utánad megyek, miután leráztam őket. Max egy-két nap. - Várj, ez őrültség. Mi van, ha nem téged követnek? - Engem fognak. Ha mégsem, visszajövök, és újra átgondoljuk a dolgokat - És ha nem csak ez az egy vámpír van itt? - Harminc perc múlva felhívlak. Ha többen vannak, megmarad a hányingered, és ha egyikük felszáll veled a repülőre, akkor baromi szarul leszel. De nem tartom valószínűnek. Még ha fel is küldenek valakit a gépre, az is familiáris lesz, ember. Nem tesznek semmit, amíg nyilvános emberek közt maradsz, de azért tartsd nyitva a szemed. - Na és ezek az OKNESZ-esek? — kérdezte. — Honnan tudjam, hogy követ- nek-e? - Az összpontosítástól továbbra is bájosan ráncolta a homlokát. Most úgy festett, mint egy titkárnő, akinek irdatlan mennyiségű új instrukciót kell feldolgoznia, ám nyugalmat erőltet magára, és megembereli magát, hogy igenis meg fog felelni az embertelen követelményeknek. - Nem tudhatod. De ez ügyben jelenleg semmit nem tehetünk. Akárhogy is, egyelőre nem fognak lépni. Ok trófeára vadásznak. Megvárják a következő teliholdat. - A „telihold” szóra megint egymásra néztünk. Az a sok nagy horderejű dolog, amiről egy szót sem ejtettünk. Az utolsó egyfontosomat dobtam be. Emlékezetembe véstem a New York-i lakcímét. - Nem mehetek el csak agy - tiltakozott. - Válaszokat szeretnék kapni. - És meg is fogod kapni őket, csak nem így. Előbb biztonságba kell helyezzelek.

221

Glen Duncan

Ahogy kimondtam, élesen-édesen elszorult a szívem, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy igaz volt. Hirtelen fontos lett valami. A filmekben, amikor megtalálnak egy évezredekig eltemetett űrhajót, és bekapcsolják az áramot, varázsütésre életre kel az egész rendszer világításostul, mérőműszerestül, kijelzőstül, meghajtóstul. Jólesően borzongató gondolat, hogy ez a kapacitás egész idő alatt ott volt lehetőségként, ott várakozott. - Egyvalamit árulj el - kérte a lány. - Van rá gyógymód? - Nincsen. Lehunyta a szemét. Nyelt egyet. Megemésztette a hírt. Hogy alkalmazkodjon a vérfarkasléthez, felépített magának egy új, szemkápráztatóan torz személyiséget, de a szemhunyásból és a nyelésből látszott, hogy azért még bőven maradt a régi személyiségből, azzal a feltétellel, hogy úgy tesz, mintha ott sem lenne. Még ez a kijelentés - nem, nincs rá gyógymód - sem pusztította el egészen. Valószínűleg ott fog élni benne, kezében őrizgetve a remény forró széndarabját. - Ne maradj egyedül sötétedés után, és ne feküdj le éjszaka aludni javasoltam. - Menj el egy klubba, egy kocsmába vagy valahova. Aludj napközben. Valaki mással, ha megoldható, de csak ha közeli ismerősöd az illető. — Most már felelőtlenül bámultuk egymást. A farkas köztünk feszülő bizonyossága ocsmány volt és izgalmas, akár egy masszív vértócsa a fehér kockaköves padlón. Csakhogy ott volt mellette a másik bizonyosság is, az emberi, ami mindkettőnket meglepett. Anakronisztikusnak hatott ebben a mai világban, mármár szégyelltem magam. Lelki szemeimmel láttam, ahogy Ellis, Grainer meg egy rakás állig felfegyverkezett vadász körülvesz

Az utolsó vérfarkas

minket, és szakadnak a röhögéstől. Kurvára ajánlom, hogy utánam gyere - mondta halkan. Nem tudta teljesen megőrizni önuralmát. A kétségbeesés csak a jelre várt. Sötét szempillái és anyajegye erotikus hangsúlyt adott az arcának. - Úgy lesz. - ígérd meg! - Megígérem. - Ez agyrém. Annyi mindent... nem tudok semmit. -- Ez változni fog. Elmondom neked, amit csak tudok, bár az nem valami sok. - Fel fogsz hívni fél óra múlva? - Bízz bennem. Szünet. Újabb lopott pillantás. - Tudod, hogy bízom. A pillanatok olyanok, mint az apró fogaskerekek; egy olajozott kattanás, és a földkéreg hatalmasat mozdul, én meg hirtelen azt mondom: bízz bennem, ő meg azt feleli: tudod, hogy bízom. A sürgős teendők - a rendületlenül körülöttünk rajzó ha és akkorok mögött ott lappangott a nemi törvényszerűség, pontosabban, tónemi törvényszerűség: emberi testünk egyesülése, valamint... Tudtam, hogy a másik beteljesülést soha nem fogjuk kimondani, élvezettel forgatjuk majd a nyelvünkön, a szívünkben. Visszaküldte bekövetkeztének hírét a jövőből, s ezzel lakatot tett a szánkra. Megvárják a következő teliholdat, mondtam, és mintha csak egy harmadik szem kacsintott volna ránk, láttuk, hogy semmi, semmi nem lesz ahhoz fogható, amit... Aztán elillant. - Nagyon nem akarom, hogy elmenj — szólalt meg.

223

Glen Duncan

-

Nagyon nem akarok elmenni. 37

De elmentem. Fogtam egy taxit a Heathrow-n, és megelőlegeztem ötven font borravalót a sofőrnek (egy rasztahajú rasztafárinak postaláda méretű bőrsapkával), hogy használhassam a mobilját. A kocsi, egy elhanyagolt Mondeo, fűtől és kínai kajától bűzlött. Első csörgésre felvette. - Hogy érzed magad? - Semmi rosszullét. Mindketten utánad mentek. - Tökéletes. - Most nem tudsz nyíltan beszélni, ugye? - Nem. - Ez elviselhetetlen. Négyezer-ötszáz kilométer. - Észre sem veszed, és már ott vagyok. - Tényleg mi vagyunk az utolsók? - kérdezte. - Azt hittem, én vagyok az utolsó, de azok után, hogy megjelentél, már semmiben nem vagyok biztos. - Leszámítva, hogy fél évszázada most először érzem... Olyan, mintha felébredtem volna. Eddig... - Felsóhajtott. Elképzeltem, amint összeszorítja az állkapcsát, lehunyja a szemét, uralkodik magán. - Tudod, hogy mi fán terem? - kérdezte végül. Beleillik valamibe? - Az Átokra gondolt. A vérfarkaslétre. Hogy beleillett-e valamiba? Úgymint, Isten, Sátán, ufók, vudu, spiritizmus vagy élet a halál után? Leplezetlenül félt attól, hogy igen, remélte, hogy igen, de valahol mélyen gyanította, hogy nem. - Nem jobban, mint bármi más - feleltem. - Itt vagyunk, tesszük,

Az utolsó vérfarkas

amit teszünk, és kész. Nyilván te is olvastál meséket. - Quinn naplója, úgy döntöttem, várhat. így is épp eleget kellett feldolgoznia, nem hiányzott még egy ősi sivatag, hiénakutyák és holttestek. Meg aztán a sofőr is hallgatózott. Nem vámpírcsicska volt, nem is az OKNESZ ügynöke - hacsak meg nem tanultak jobban beleolvadni a környezetükbe -, de azért nem akartam az orrára kötni semmit, ha netán később kikérdeznék. Amúgy is csillagászati összeget kell majd fizetnem neki a mobilért, különben törhetem össze, megkockáztatva, hogy jelenetet rendez. Nincs is annál fárasztóbb, mint egy harcművészeti téveszmékben szenvedő, beszívott taxis. — Bárcsak beavathatnálak valami nagy titokba — mondtam. — De nincs semmi ilyesmi. - Éreztem, hogy ezt fogod mondani - válaszolta. Az első lökéshullámot már feldolgozta: engem, a találkozást, annak a világnak a megerősítését, amibe kilenc hónapja csöppent, a brutális erejű vonzalmat, azt, amilyen durván kilökték az új színpadra. Hipp-hopp, manhattani tempóban asszimilálódott. Ezzel az „éreztem, hogy ezt fogod mondani” kijelentéssel máris nagyobbik, higgadtabb, szofisztikáltabb énje jelentkezett, aki mindig csak arra várt, hogy az ideiglenes, naiv, túlfűtött lelkesedés lelohadjon. Máris tudatosult benne, hogy sok más egyéb mellett ezennel kezdetét veszi egy minden képzeletet felülmúló viszony. Máris megjelent a szarkazmus, a kíváncsi, a játékos hajlam. Az élethez mindenáron ragaszkodó értelem. Éppenséggel én repestem továbbra is magamban az örömtől, vigyorogva, pattogva, mint a nikkelbolha. A késztetés, hogy köszönetét mondjak Istennek, mint azt a mellékelt ábra mutatta, nem veszett még ki belőlem. Odabent valami hálával eltelve tekintett... felfelé.

225

Glen Duncan

Tud valaki rólad? - kérdezte. - Már úgy értem, a vámpírokon meg az ügynökökön kívül. - Már nem. Rólad? - Senki. Ott van apu, de ő belehalna. Nem tehetem meg vele. - Megértem. Ne aggódj. Segíteni fogok. - Utánam jössz, ugye? - Még kérdés? - Mondd el újra a lakcímem! - Az nem volna tanácsos. Higgy nekem, megjegyeztem. A taxi lelassított a chiswicki körforgalomnál, zöld lámpát kapott, átrepesz- tett. Eleredt az eső. Ha a szipoly tudott repülni, akkor most ázhat-fázhat odafent. - Továbbra sem értem, miért kell elrepülnöm — mondta a lány. — Nem lett volna elég megszállnom egy itteni hotelban? -

Az utolsó vérfarkas

Túl kicsi az ország. Bíznod kell bennem. Régi motoros vagyok már. - Mennyire régi? - Megint csak nem tanácsos. - Öreg vagy, igaz? - Igaz. Szünet. Kezdett rájönni, mivel jár majd, ha válaszokat kap. Válaszok nélkül spontán reflex volna tovább élni. Válaszok birtokában ugyanakkor megfontolt döntés. Önkéntes vérfarkaslét, ha úgy tetszik. - Meddig fogok élni? - Sokáig. - Száz évig? - Legyen inkább négyszáz. Csend. Ereztem, ahogy megpróbál irdatlan logikai távlatokat nyitni a jelenből (a tudományos fantasztikumon, a Microsofton, az űrprogramon keresztül) a jövőbe. Lehetetlen: tudjuk, hogy a logikai távlatok nem elegendők. Hogy a távoli jövőhöz elképzelhetetlen, talán vígjátékba illő ugrások vezetnek. - De ugyanígy fogsz kinézni - tettem hozzá. - Ez segít? Nem válaszolt. Egyszeriben rám szakadt magányának - az ő magányának, nem az enyémnek — a teljes súlya. Ott van apu, de 8belehalna. Kilenc hónapja éli már át mindezt. Volt rá példa, hogy három- és négyéves gyerekeket találtak, akiket napokig magukra hagytak az otthonukban, s cukron, ketchupön meg vajon éltek. Jobb bele sem gondolni, mit élhettek át ezalatt. Valamiért taszítja az embert a gondolat. Már ha persze nem ment keresztül rajta ő is. Már ha persze nem tartozik ő is közéjük. -

227

Glen Duncan

Basszus — mondta. — Be kell csekkolnom. Ha tényleg megyek. - Tényleg mész. Ne feledd: éjszaka legyél emberek között. - És hívjam fel az egyik exemet, hogy aludjon velem napközben. - Komolyan beszélek. Oké, de minél tovább tart odaérned, annál tovább kell beérnem mások társaságával. Meggondoltam magam — feleltem. — Aludj a közkönyvtárban. Kávézz. Vegyél be élénkítő bogyókat. - Még a nevedet sem tudom. Száraz avarként felkavarodó álnevek forgószele. Középen pedig én magam. -Jake vagyok - mondtam. - Mázlista. AJake jó név. - Ellenben? Szünet. Aztán: - Lehet, hogy jobb is, ha túlesünk rajta. A nevem Talulla. -

* Nem szabad beleszeretned egy nőbe, mert a végén úgyis megölöd. Kivéve, ha vérfarkas. Nem én találtam ki a szabályokat. Viszont tartanom kell magam hozzájuk. * Nem fűlött a fogam a vámpírhoz. Azok után végképp nem, hogy újfent szívügyem lett az életben maradás. Egyszerűbb volt kivárni a napfelkeltét, amikor majd leváltja egy ember. Ezért aztán megkértem a taxist, hogy dobjon ki a Caliban’snál, egy éjszakai

Az utolsó vérfarkas

mulatónál (történetesen az egyik leányvállalatom leányvállalatának a leányvállalata a tulajdonos) a New Oxford Streeten, és ott is maradtam — sebtiben összeharácsolt amfetaminokkal ébren tartva magam — hajnali ötig. Reggelire Benedict-tojást ettem (első emberi ennivalóm a Hecate rakterében elköltött lehangoló, egyszemélyes bankettem óta) a holbornbeli Mikhail’sban, ezzel elütve az időt hat óráig, amikor is egy sötétített üvegű Audi felvette a vámpírt, és kitett helyette két familiárist. Az OKNESZ ügynökét is lecserélték. Három ügynököt, amennyire meg tudtam állapítani. Kezdett nevetséges lenni a dolog. Kimentem a kávézóból, vettem egy doboz Camelt az újságosnál, és leballagtam a Trafalgar térre. Londonban beindult az élet. Az eső elállt, az ég pedig röhejesen szépen nézett ki, az egybefüggő réteget alkotó, lisztszerű pamacsfelhőket rózsaés barackszínűre festették a felkelő nap sugarai. Csak az ifjaknak, az őrülteknek és a friss szerelmeseknek tűnt fel. A város többi része leszegte a fejét, és könnyesen veselkedett neki egy újabb neurotikus napnak. Vásároltam egy új mobilt, és felhívtam Christiant a Zetterben. Kellett egy hajvágás, masszázs, forró zuhany, meg egy kis hely és idő, hogy lélekben felkészüljek a szabadulóművészet vesződséges feladatára.

38 Talulla, létemnek lángja, lágyékom vágya. .. Ta-lu-la: a nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé... Ta. Lu. La. - ATalulla régen rossz - mondta. - De ha nem lenne elég, tegyük

229

Glen Duncan

még hozzá, hogy „Demetriou”, és az úgy már vicc kategória. Délután volt, és a New York Plaza Edwardian Park lakosztályának ágyában feküdtünk, miután idestova hat órája ötödször keféltünk. Soha nem volt húgom, de ha lett volna, és megdugtam volna, valamikor a húszas éveink elején, élvezettel adva meg magunkat az éveken át tartó, romlott, kamasz telepátia után, na, az valami olyasmi lett volna, mint Talullával dugni. - Talulla Mary Apollonia Demetriou - mondta. - Ezt ledarálva még New Yorkban is azt hiszik, hogy klingonul beszélsz, vagy mi. Huszonnégy óra, annyi sem kellett hozzá, hogy lerázzam a követőimet, igaz, csak egy kimerítő, eposzi méreteket öltő, régimódi kergetőzés után. Christian segítségével egy nagy halom szennyes ruha alatt gördítettek ki a Zetterből egy szállítókocsiban, majd onnan tovább a takarítócég furgonjában. Vámpírcsicskák ezzel elintézve. Nem úgy az ügynök, akit alig öt perccel a raktár elhagyása után már észre is vettem. Olyan nagyon nem lepett meg a dolog. Christian korrekt munkát végez, de ezek után kétség sem férhet hozzá, hogy a Zetterbe OKNESZ-ügynökök épültek be. Háromórányi metróról fekete taxira való oda-vissza átszállás (és négy ügynök) után visszaérkeztem a Heathrow-ra, és bár száz százalékig nem voltam biztos a lerázásukban, nem tudott érdekelni, mert csak Talullát akartam látni. Bizniszosztályon, Bili Morris néven repülve (egy reptéren vett, első osztályra szóló jegy enyhén feltűnő lett volna) Atlanti-óceán széltényi időm volt erjeszteni és gerjeszteni a vágyamat. Mire napszemüvegben és halvány rózsaszín ruhában megérkezett a szálloda előterébe, forrpontig hevültem. Ezek után adná magát, hogy szemkápráztató lepedőakrobatikával debütáljunk dugásilag. Valójában lassú, borzasztóan tudatos,

Az utolsó vérfarkas

megfontolt mozdulatok jellemezték. Az is várható volna, hogy egyenesen fejest ugrunk a vérfarkaséletrajzba, alig várva, hogy kicserélhessük ordas tapasztalatainkat. Nem egészen. Az ösztöneink azt súgták, halasszuk későbbre. A mivoltunkról beszélni ugyanis hosszú (de nem elég hosszú) távon annyit tenne, mint a halálról beszélni. Megadatott nekünk egy lehetőség, hogy együtt legyünk, s megszűnjön körülöttünk a világ. Azon túl beteg rózsák leszünk. Wulfvelünk volt. Wulf tudta, mi történik. Wulfbe akart szállni, méghozzá testi valójában. Wulf a vérkeringést rótta, újra meg újra felbuzogva, csak hogy semmivé pezsegjen a bőr felszínén. Wulf dobálta magát, a fejét rázta, kilógatta degenerált nyelvét, állatias szűköléssel körbefont minket, zsúfolt állatkertek tömény bűzét árasztva. Ha mást nem is, a leglényegibb vallomást kicsikarta belőlünk, nevezetesen, hogy tudtuk, mik vagyunk, hogy mindketten éreztük a békét, mely minden értelmet meghalad, hogy ez most, az emberi alakban lévő szex, tökéletlen előfutár, hebegő-habogó próféta, a Krisztus eljövetelét megjövendölő Keresztelő Szent János csupán. Wulf tudta, mekkora élmény lesz, és nem tudta megállni, hiába volt függőben a dolog, hogy a tudtunkra ne adja. Így aztán tudtuk. Már akkor tudtuk, amikor először megpillantottuk egymást a repülőtéren. Kezdettől fogva tudtuk. Hat emberáldozatot számoltam meg. Az nem olyan sok, úgyhogy kísértetük nyomokban, szúrós parfümként még megmaradt ágyékának odaadó, adakozó illatában, forró, virágos leheletében. Majd elmondja a maga idejében, mindketten tudtuk. Egyelőre elfüggönyözött obszcenitás maradt. Megszegett egyezségünk feletti hitetlenségükben jajveszékelő saját halottaimat háttérbe szorította buzgó vérem. Egyedül Arabella lelke maradt a helyén, rám

231

Glen Duncan

szegezte... így jó? Igen, így jó. Ne hagyd abba. Ne hagyd abba. Megtaláltuk a módját. Ennyi a történet, az emberi történet, a vérfarkastörténet, az élet története: az ember megtalálja a módját. Ott volt mindjárt a lassú csó- kolózás. Sötét haja és szeme ellenére fehér volt a bőre, érzéki kontrasztot alkotva, állandó újraértelmezést igényelve. Vele kapcsolatban (jobban mondva, a vágyammal kapcsolatban) minden megkívánta ezt az ismételtséget, ezt az újbóliságot. Az ajka melletti anyajegyen kívül még vagy tucatnyi pettyezte a testét. Új csillagtérképem. Nem volt szereplés, sem pornográfia, csupán teljes áttérés az egymás vallására, az a szent és profán közti különbséget kicsúfoló erotikus egyensúlyteremtés, amely egy csapásra felbomlasztja a test erkölcsi világát. A szüleitől kapott sok szeretet és elkényeztetés mind-mind benne volt széttárt combjának pajzán önbizalmában. Tisztában volt vagyonának mértékével. A farkas először megerőszakolta, aztán megnövelte, az emberi adományokon felül ráerőltette az erkölcsös város előírása és korlátai alóli, gyomorforgató mentességet. Vagy elfogadod a farkast, és fejlődsz, vagy elutasítod, és meghalsz. Kislány korában puha játékai voltak, meg rózsaszín hálószobája, balettozásról álmodott és pónikért rajongott. Ezek aztán bővültek, változtak könyvek, cserfesség, a bölcsész és kurvás mentalitás közti egyensúlyozás, némi kapzsiság, hogy muszájból politizálnia kellett, különben nem vették volna komolyan, mert ahhoz túlságosan szép volt, aztán a munka, a napi teendők és a folyton változó túlélési stratégiák, melyek a pályakezdők hajnalig tartó erkölcsi vitáit olyan izgalmassá tették. Ezeket sem vesztette még el, csupán eltörpültek a

Az utolsó vérfarkas

szörnyeteg sötét boltozata alatt. A kihívást az jelentette, hogy kellően ördögi vérszomjat szítson magában, s megőrizhesse mindkettőt, azt, aki egykor volt, és azt, akivé mostanra vált. Dugás közben (joggal vetődött fel a „szeretkezés” szó is) közénk verekedhette magát egy időre a tisztánlátás: ímhol vagyok, az ő nyolcéves szemével látom a világot, a hátsó verandán ülök, lombok reszketik fölém árnyékukat, s valami hatalmas igazságtalanság mardos. ímhol van ő, az én szemeim mögül néz ki a Herne House napsütötte könyvtárában (WEREWULF). Ímhol a haragos égbolt alatt egy sötét mező, rajta magányos csűr. Ímhol egy autószalon, fény verődik vissza a tengernyi üvegről. Ímhol gyújtja meg Harley este a tüzet a kandallóban, mondván: Nos, ennek kurvára semmi értelme. ímhol kandikál ki Talulla lába a ragyogóan habos kádvízből, lábujjainak körmei kis rubincsaládot alkotnak. Átéltük egymás emlékeit, vagy egy maréknyit, de lehet, hogy csak elképzeltük. Elélvezés közben megmarkoltam lágy, meleg hajszálait a tarkóján, és a szemébe néztem. O az enyémbe. Tekintetéből hideg, pinájából forró mindentudás áradt. Ajkai nagyon kicsit szétváltak, a jóváhagyás alig kivehető formáját öltve fel. Ez aztán, az anyajeggyel párosulva, megtette a hatását, és eltörölte mindennemű tantrikus önmegtartóztatásomat. Az első csúcspont teljes feloldódást hozott, Istenbe, az ürességbe - majd a visszatérés, az ujjlenyomatok, fejbőr, térd, nyelv, szív, agy szerény, újbóli konstatálása. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szex képes ilyesmire, hogy képes visszahelyezni az isteni töredéket az isteni egészbe, ha csak egy pillanatig is, hogy aztán megsemmisülve, megverten támolyogjon ki. Így telt el hat túlfűtött óra.

233

Glen Duncan

De végül eltelt. Most meg úgy nyúlunk el az ágyon, mint két tengericsillag. Ez is a platóni formák egyike, két ember fekszik egy ágyban a transzcendes szex után. Odakint Manhattan csípősen ragyogott a napfényben, a március kékre festette az eget. Valamivel korábban esett egy keveset. Tudatában voltunk, mint ahogy egy ártalmatlan állat dolgát végezve érzékeli, amint egy másik ártalmatlan állat ugyanazt teszi. A kiöblített levegő optimistán feszített. Vigyázz, mert ragadós, figyelmeztetett a bennem élő realista, és a jövő átmenetileg megvakított óriásként tapogatózik felénk. - Az ír Talulláról kaptam a nevem - mesélte. - Nem pedig a csoktó névről. Anyu családja az 1880-as években kelt át az óceánon. Nem mintha számítana, így is, úgy is borzalmasan hangzik. A „Demetriou”-t görög édesapjának, Nikolajnak köszönhette, aki ’67-ben jött Amerikába fizikushallgatóként, de elvonta a figyelmét az ellenkultúra, ezért alig tudta összekaparni a mesterdiplomáját a Columbián, és 1973-ban, egy mexikói kiruccanáson kis híján elvitte egy rejtélyes gyomorbaj. A végén túlélte, és az elszenvedett trauma hatására valószínűleg alig várta, hogy szerelembe eshessen, mert alig hat hónappal azután, hogy elhagyta a kórházat, megismerkedett Colleen Gilaleyvel, beleszeretett, és elvette feleségül. A lány az édesapja által Manhattan és Brooklyn különböző pontjain üzemeltetett négy kifőzde és három étterem révén nem kevés vagyont örökölt, Nikolaj pedig vonakodva (és improduktívan) beszállt a családi vállalkozásba. 1975-ben (Ford a Fehér Házban, a Cápa a mozikban, Saigon a kommunisták kezén, Kambodzsát megszállja a Vörös Khmer, a Humboldt Adománya a könyvesboltok magas irodalmi polcain, a Sógun pedig a ponyvák között) Colleen

Az utolsó vérfarkas

életet adott a Demetrious házaspár - bár ezt akkor még nem tudták egyetlen gyermekének, egy Talulla Mary Apollonia névre keresztelt kislánynak, aki jelenleg harmincnégy éves, elvált és vérfarkas. - Kaliforniában történt - törte meg a nevek etimológiai magyarázatát követő, minőségileg különböző csendet. (Kaliforniában történt. Most már „arról” beszéltünk. S ez így lesz mindig, ébredtem rá, a hajnali órák gyengéden hozzák majd el a skizofréniát, a beszédtémák, saját mivoltunk multiverzumát.) - Tavaly nyáron. Miután kimondták a válást, Palm Springsbe utaztam meglátogatni néhány régi UCLA-s barátomat. Elvileg azért, hogy megünnepeljük, megint szingli lettem. Valójában kurva szar kedvem volt. Szomorú voltam, olyan, mint a mosott rongy, csúnya és szexuális értelemben halott. - Azért adta be a válópert, mert rájött, hogy exférje, Richard, egy középiskolai tanár és reménybeli regényíró viszonyt folytatott az igazgatóhelyettes titkárnőjével. Tudod, mesélte Talulla, ha egy tizenkilenc éves cicababa lett volna légtömlős dudákkal, akkor maradt volna még bennem némi önbecsülés. Szánalmas vagy, Richard, őszintén sajnállak. Csakhogy ez a nőszemély negyvenhét éves volt. Gondolhatod, mennyire feldobott ez az infó. - Mindegy - folytatta -, lényeg, hogy elegem lett Palm Springsből, úgyhogy béreltem egy kocsit, és kimentem a Joshua Tree Nemzeti Parkba nyalogatni a sebeimet. Egy kis útszéli motelben szálltam meg a 62-es úton, napközben kirándulgattam a parkban, esténként tequiláztam a motelt vezető srácokkal. Vigaszt nyújtott a sivatag. Jut eszembe, hozathatnánk fel néhány Cuervót, nem gondolod? Kezdem úgy érezni, hogy ez most a vihar előtti csend, bár fogalmam sincs, miféle viharról van szó.

235

Glen Duncan

A likantrópia több dolgot is maga után vont: engedélyezte a zavaros beszédet, szentesítette az ösztönös megérzést, szabadjára engedte és végképp dögössé tette az intelligenciáját. Angoldiplomát szerzett, és érdeklődést mutatott az újságírás iránt, ez utóbbi viszont vakvágánynak bizonyult. Elkezdte építeni karrierjét, bár nem nagy meggyőződéssel, és néhány év múlva abbahagyta, hogy segítsen a Gilaley-vállalkozás vezetésében. Képzettsége vele maradt, mint valami szerencsétlen barom, akinek jó képet kell vágnia a lány mocskos, dörzsölt üzleti énjéhez. Leszóltam a szobapincérnek, hogy hozzon Cuervót, fél tucat friss limeot, és azon kezdtem aggódni, legalább ezredszerre, nem szarok-e Harley igazolványai, nem figyeltek-e fel a Heathrow-ról való el- repülésemre, nincs-e képben Grainer és Ellis a Plazában luxuskörülmények közt tanyázó, új ordas csajával összefekvő „Bili Morris”-szal kapcsolatban. - Aztán egy éjjel - folytatta - belesétáltam egy horrorfilm kellős közepébe. Azt hiszem, soha életemben nem csináltam annyi ostobaságot, mint akkor. Kezdetnek mindjárt kikocsikáztam tök egyedül éjszaka a sivatagba. Persze a főútról is letértem. A napot a Havasu-tónál töltöttem, és semmiképpen nem a dögunalmas Nyugati 62-esen akartam visszatérni a motelbe. Nem volt még késő. A hold fent volt. A kocsi persze lefulladt. Megérkezett a Cuervo és a lime. Találtam két felespoharat a lakosztály bárjában, és kitöltöttem a tequilát. Tudtam, hogy ezek azok a magas fordulatszámon pörgő percek, napok, hetek, amikor akármit csinál, megpendítheti vele a fallikus húrt. Figyeltem, ahogy húzóra ledönti a rövidet. Sápadt nőies nyaka és lágy haja hátracsuklott, felfedve gyöngy fülbevalós, kipirult fülét. És ez mind semmi, mondta a wulf. Csak várj. Baszd meg, csak várj!

Az utolsó vérfarkas

A horrorfilm mindig ott lappang - folytatta. - De csak bizonyos körülmények között szilárdul meg. Főleg az emberi butaság kell hozzá. Összevissza furikázol, arra gondolva, hogy a szegény kis összetört szíved a nagy-nagy probléma, aztán puff neki, lerobban a kocsid, és a külvilág az értésedre adja, hogy, izé, nem egészen, kicsikém, az a nagy-nagy probléma, hogy tök egyedül vagy a sivatagban, nincs térerő, több mint egy órája nem láttál a környéken másik kocsit, meg egyébként is, Amerikában vagyunk, vagyis arra aztán hiába számítasz, hogy ott terem egy másik autó. Még egyet! Töltöttem még két pohárkával. Megint a húzó, a feszes nyak, az emelkedő mellek, a gyöngyök. - Lehettél volna buta és ronda - jegyeztem meg, mialatt megtörölte a száját a kezével. - Te is. - Ha mindketten azok lennénk, az nem baj. Az egyenlőtlenségből származnak bajok. - És mi lett volna, ha okos vagyok és ronda? - Eleinte kínszenvedés, de hosszú távon az a jobb. Bután és szépen előbb- utóbb kinyírtalak volna. Vagy még inkább te engem. Na mindegy, folytasd. Ott tartottunk, hogy lerobbantál a semmi közepén. Letette a poharat az éjjeliszekrényre, majd az oldalára feküdt, felkönyökölt, szembefordult velem. Elcsitult az első csodálatos hullám, vette tudomásul a tekintete. Utána józanabb megkönnyebbülés maradt, amire először vetült a realizmus árnyéka. - Útközben, négy-öt kilométerrel visszább áthajtottam egy porfészken - mesélte. - Étterem, sarki fűszeres, néhány ház. Erősen rémlett egy garázs is. Ha más nem, gondoltam, egy telefont biztos -

237

Glen Duncan

találok. Felhívom az autómentőt, és azzal meg is van oldva. Úgyhogy elindultam gyalog. Mehettem vagy egy kilométert, amikor feltűnt a helikopter. A kezét tanulmányoztam, élvezettel méláztam a történelmén, s mint az ilyenkor, egy kapcsolat kezdetén lenni szokott, pusztán az a tény, hogy az ő kezét látom, örömmel töltött el. Tömzsi ujjak, hosszú, festetlen körmök. Nagy opálgyűrűt viselt a középső ujján. Amikor egészséges, gyakorlott, modern, amerikai, neki kijáró mozdulattal megérintette a csiklóját, a puha, sötét szeméremszőrzetén ravasz céltudatossággal becsusszanó gyűrűs ujjának látványától majdnem elsültem. - Úgy ötven méterre bukkant fel, gondolom, egy vízmosásból. Azt hittem, a rendőrség az, a fényszóró miatt. Nyilván az OKNESZ-es pasik voltak, akikről beszéltél. - A vadászok. - Azok. Na szóval, hihetetlenül gyorsan történt. Látszott, hogy üldöznek valakit, valamit, de nem tudtam kivenni, hogy mit. Furcsa érzés volt ott állni úgy, hogy hirtelen nem tudom bekategorizálni a tapasztaltakat. Na, ezért álltam ott, mint egy címeres ökör. Aztán felém lendült a fénycsóva, elvakított, és váratlanul, a semmiből, nekem rontott a vérfarkas. Felidéztem a korábban olvasott aktát. Tettek említést a jelentésben szemtanúról? Nem. Hál’ istennek. - Nem nevezném harapásnak. Inkább csak felkaristolt a foga. Igazából csak elsodort. A karmai okozták az igazán komoly sérüléseket. Emlékszem, arra gondoltam a másodpercnek abban a töredékében: Jézusom, ezek szerint léteznek vérfarkasok. Azt hinnéd, hogy fejbe kólintott a hír, ugye? De nem így történt.

Az utolsó vérfarkas

Asszem, ha elég sokszor látunk valamit a mozivásznon... Mély sebet ejtett a mellkasomon és az arcomon. Olyan hirtelen történt, mintha egy hatalmas petárda robbant volna a képembe. Aztán már ott sem volt. Életemben nem láttam semmit olyan gyorsan mozogni. Már úgy értem, azelőtt. Manapság én is elég jól tudok sprintelni. Majdnem azt mondtam, na, hamarosan kiderül, mennyire gyorsan, de befogtam a számat. Csak feszengtünk volna tőle. - Azzal véget is ért - folytatta. - A helikopter elment, én meg magamra maradtam a néma csendben. Tettem vagy húsz lépést, gondolom, sokkos állapotban. Aztán megtaláltam a nyilat. - Miféle nyilat? - Amit a vérfarkasnak szántak, de ami engem talált el. A vádlimba fúródott. Alighanem kábítólövedék lehetett, mert egy másodperccel később elsötétült körülöttem a világ. - Megtartottad? - Ha van eszem, megtartom, igaz? De ha meglátnád, hogy valami kiáll a lábadból, te is kihúznád és eldobnád. Vagy csak én voltam ekkora hülye. Elkábítás? Ez nem vall a vadászokra. Ők nem lődöznek nyilakat, hanem ölésre mennek. Lefejeznek. Alfonse Mackar Ellis zsákmánya volt. Grainer akkortájt Kanadában kereste Wolfgangot. Említették volna az aktában, hogy fogságba akarták ejteni? Nem rémlett. - Gőzöm nincs, meddig voltam kiütve - mondta. - Még sötétben tértem magamhoz, de a hold már magasabban járt. Ráadásul nem is pont ott feküdtem, ahol elájultam. Gondolom, arrébb kúsztam. Visszamentem az úthoz, és legyalogoltam a három kilométerre lévő Arlette-ig. Azt hittem, de tényleg, hogy meghaltam, és ez a túlvilág. Mire a városba értem, a sebeim kezdtek begyógyulni. Másnap

239

Glen Duncan

reggelre nyoma sem maradt a sérüléseknek. De hát tudod, hogy megy ez. Ami azt illeti, időnként még szurkál valami a mellkasomban. Mintha beszorult volna egy repesz. Hajjaj, ez a tequila a lábujjaimba szállt. A következő pillanatban Manhattan elcsendesedett, és ránk irányította tündöklő figyelmét. Ereztem, ahogy a szállodai szoba dimenziói, a kinti utcák és a metropolis rojtos széle az autópályák és az újult reménnyel teli ország hatalmas távolságainak szálaira bomlik. Mi meg együtt feküdtünk az ágyban, együtt melegedtünk, akár egy napfényben úszó mézesbödön. Minimális erőfeszítéssel teljes békére lelhettem volna. Csakhogy túljutottunk a szex első rétegén, és most ott lüktettek azok a nyomorult kérdések. - A fertőzés - szólalt meg, enyhén olvasva a gondolataimban. Miért pont velem történt meg, és miért pont most, mennyit is mondtál — százötven év után? Építs egy erődöt. Szerezz őröket. Egy rakás kutyát. Majd behozatjuk, lefizetjük, becsalogatjuk az áldozatokat. Ki sem kell mozdulnunk többet. Felskic- celtem magamban néhány ehhez hasonló vágyálmot, de belém mart a teljes hiábavalóság, s a világ erői olyan zajt csaptak, mintha egy milliárdfős szimfonikus zenekar hangolna. Mi a fenének akarták elkábítani Alfonse Mackart? - Nem tudom - válaszoltam. - Az információimat az OKNESZ információira alapozom. Ők ebben a szavahihetők, vagyis ők voltak. Az átörökítésnek elméletileg egy vírus vetett gátat, szóval vagy a vírustörzs halt ki, vagy te lettél immúnis. Van esetleg valamilyen egészségügyi rendellenességed, amiről tudnom kellene? - Nincsen. Szénanáthás vagyok, és allergiás a mandulára. Amúgy a világon semmi.

Az utolsó vérfarkas

Kell, hogy legyen valami. De most nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy... Nos, több is van belőlük. - Még ne most, légy szíves. Tölts még egy pohárral! Amíg megeresztett néhány telefonhívást, kimentem a fürdőszobába, és megtettem, amit régóta halogattam: szembenéztem önmagammal. (Talulla édesanyja három éve elhunyt vastagbélrákban, ő pedig átvette az étteremlánc vezetését az apjával együtt, bár az utóbbi időben inkább már helyette. Egészen „addig”. Két hónappal a vérfarkassá válás után felvett egy ügyvezető igazgatót, Ambidexter Alisont, hogy elszabadulhasson.) - Szívem, ne foglalkozz vele mondta éppen valakinek, feltehetően a lábatlankodó Nikolajra utalva. Mondtam neki, hogy rád bíztam az üzletet. Csak a bosszantásodra csinálja. - Meztelenül hevertem a fürdőszobapadlón. Hideg márvány, süllyesztett halogénlámpák csillagfénye. Lassan lecsapódtak bennem a történtek. Főleg a 360 fokos fordulat, amit tettem. Az univerzum megköveteli, hogy valamiféle alkut kössenek vele, így hát megkötöttem a magamét. Nevezetesen, hogy szerelem nélkül fogom leélni az életem. Szerelem nélkül. Százhatvanhét év. Hát nem nevetséges ennyi idő után szerelemről beszélni? Nem, nem az. Vagy csak azért, mert - wittgensteini értelemben - mindig is nevetséges volt. Semmi sem változott, és minden megváltozott. A falakon túl a város, a lankadatlan forgalom, az emberi szemek, beszélő szájak és csalárdsághoz szoktatott kezek milliói mind arról tanúskodtak, hogy a szürke hétköznapok véletlenszerű eposza megy tovább, mintha mi sem történt volna. Csapongó véletlenek istentelen univerzuma — csakhogy most azzal az észvesztő különbséggel, hogy nem egyedül élek benne. (Hirtelen támadt -

241

Glen Duncan

lelkiismeret-furdalással hiányozni kezdett Harley.) Fajtabélim lévén - sőt, mivel egyedül képviseltük fajunkat - átugrottuk az álmélkodással vegyes öröm fázisát, és egyből bebetonoztuk magunkat a függőségbe. Nem választás kérdése volt. Őt nekem, engem neki teremtettek, Wulf összeadott minket, megáldott, majd átkarolt, mint egy whiskytől bűzlő pap. Mit is írtam Arabelláról? „Együtt öltünk volna, méghozzá tündökölve.” Bizony, és most úgy ragyogott be eme tündöklés meleg fénye, mint a lemenő nap utolsó sugarai. Jobban mondva, első sugarai, hiszen a gyilkosságban tobzódó jövőből jöttek vissza. Talulla a szemembe nézett, amikor beledöftem a farkamat, mondom, a szemembe nézett, és megérzett valamit Arabellából, kinek szelleme bennem élt, kinek kísértete a szemem mögül nézett ki, érzékelte a jelenlétét, és fehér csípőjét lassan, totálisan, győzedelmesen készséges mozdulattal felemelve megértette, hogy az árulás, ákár tetszett nekem, akár nem, csak fokozta a gyönyörömet, mindenestül eladott új női gazdámnak, ráhugyozott az oltárra, rászart a sírra, s kiásta és megbecstelenítette a szeretett testet, kifinomult, teljesen szándékos kegyeletsértéssel, Erósz törvényeinek szellemében. Mindketten tudtuk, hogy ez a gyerekes időszak el fog múlni, vagy ha perverzióvá tömbösödik, gondokat fog okozni, eltömíti a szexuális áramlatot, mételyt szül. Egyelőre azonban cinkos gerjedelemmel nézett rám, igen, tudom. Hogy is ne tette volna? Hát hogyne ismerte volna hat áldozat mélyen a bűnbeesésen túli bűnbeesés örömét? A padló hűvössége kezdett zavarni. Felálltam, és vettem egy forró zuhanyt. Tisztán akartam visszamenni hozzá, hogy a puncijába temessem az orrom, édes-hamvas fenekébe a nyelvem, meg az

Az utolsó vérfarkas

altáji, fortélyos állati illatba, mely hosszú évek kérdéseire adott választ. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek; és örömüket lelték benne. De közben ott a világ, a világ, a világ. Nem maradhattunk itt. Annak a kábítólövedékes dolognak nem volt semmi értelme. Grainer már régen leszokott az élő példányok összefogdosá- sáról. Mondjuk az is igaz, hogy Ellis, nem pedig Grainer üldözte Alfonse-t a sivatagban. Akárhogy is, tovább kellett állnunk. Eleve hülye ötlet volt Man- hattanbe jönnünk, ahol a tömegben nehezebb kiszúrni a megfigyelőket. Megmostam a fogam, aztán visszamentem a hálószobába. Éppen akkor fejezte be a hívást. Rám nézett. Nem nevettünk fel, pedig egy film forgatókönyve ezzel tudta volna csak jelezni, hogy olyasmit élünk meg, ahol elég tíz percet külön szobában tölteni, és utána újból megpillantani egymást, hogy visszatérjünk abba a valóságba, amelyen kívül nem számít semmi más. - Tiszta baba vagy - állapította meg. - Maximális kontraszt. Szennyezz be. - Pfuj. Oké. Bemásztam az ágyba, és lefeküdtem mellé. - A ma estét még kiélvezhetjük - mondtam. - Holnap viszont dolgunk van. 39 A következő napok döntéseit a paranoia hozta meg. Mindössze négyszer találkoztunk, és soha nem ugyanazon a helyen. Neki fel kellett készítenie Nikolajt a távollétére (hajlamos volt vitatkozni, kotnyeleskedni Ambidexter Alisonnal), rám pedig logisztikai teendők

243

Glen Duncan

vártak. Kaliforniai rendszámtáblák, parókák, szemüvegek, álbajuszok, valamint a legfontosabb: hamis jogosítvány beszerzése, valamint közel húszmillió dollárnyi vagyon átutalása Talulla Mary Apollonia Demetriou-nak. A politikai korrektség bilifejű szelleme bekukucskált az ajtón, de a csajom elhessegette. Most biztos azt kellene éreznem, mondta, hogy eladtam magam, vagy hogy lekezelő vagy velem. Hát, nem érzem egyiket sem. Alig hallottam, mit mond. Még a legutóbbi globális szabadrablás tükrében sem több húszmillió dollár számomra egy kisebb karambolnál. Költőpénz, mondtam neki. Idő kell még, hogy sínre tegyelek. Offshore. Svájc. Csak arra az esetre, ha... Igen. Nos. A piszkos anyagiak átutalása bűzlött, mégpedig azért, mert érezni lehetett rajta a halálom után gondoskodom rólad mellékízét. Egyikünk sem tudta igazán figyelmen kívül hagyni a gondolatot. Ezért aztán hagytuk, hadd kerüljön reflektorfénybe. Szándékomban áll életben maradni, mondtam. De ellenkező esetben nem kell majd nélkülöznöd. Csak ígérd meg, hogy mindig szép alsóneműket fogsz vásárolni. Kemény feltételek, mondta, de legyen. Na igen, csak ott a paranoia. Dolgozott nekem néhány gazdasági jogász Manhattanben (négy cégemnek ott van a székhelye), de ragaszkodtam ahhoz, hogy a városon kívül találkozzunk utasításokat adni és papírokat aláírni. (Ezek a találkozók jó kis bulik. Az arcomat gumiálarc takarja - voltam már Richard Nixon, Marilyn, a Farkasember -, és tucatnyi akcentus közül válogatok. Az aktuális identitásomról először kódszámokkal, majd egy hordozható kütyü segítségével végzett ujjlenyomat-azonosítással győződnek meg. Baromi fárasztó, és csak a legvégső esetben vetemedem rá.) Béreltem egy kocsit a JFK-n, és Philadelphiába hajtottam.

Az utolsó vérfarkas

Gondoltam, legalább alkalmam nyílik ellenőrizni, nem követnek-e. Az eredmények nem voltak meggyőzőek. Előholtaknak színét sem láttam, de úgy véltem, kiszúrtam néhány OKNESZ- ügynököt Phillyben. A reptéren hagytam a kocsit, és elrepültem Bostonba, ahol huszonnégy órán át bújócskáztam a városban, aztán három napig egyik repülőről szálltam át a másikra, egyre dehidratáltabb állapotban: Detroit, Indianapolis, DC, Philadelphia. Felvettem a kocsit, visszamentem a JFK-hez, onnan pedig betaxiztam a városba. Ahol lényegében beleütköztem egy vámpírba. Az 5. sugárúton szálltam ki egy taxiból, ő pedig egy gyorskajáldából lépett ki, a celofánt tépdesve le egy csomag American Spiritsről. Fél lábbal voltam kint a kocsiból, amikor megcsapott a bűze. Letérdeltem a járdán - rögtönzött térdhajtás. Felnézve láttam, hogy felháborodott undorral az arcán megtorpan. Nem ismertem fel. Magas volt, hosszúkás arcú, sötétlilára festett, rövid, sűrű hajú. Passzos farmer, háromnegyedes bőrkabát, narancssárga Converse bakancs. Emberi szempontból azt mondanák: húszas évei közepén járó cyberpunk. Feltápászkodtam térdelő pozíciómból. Néhány másodpercig csak álltunk és bámultuk egymást, miközben tolult fel bennünk a viszolygás. Úgy festett, mint aki most él át ilyet először, aki most fut bele először egy vérfarkasba, és érzi magát istenesen pocsékul tőle. Manhattan, mondanom sem kell, körülöttünk hömpölygött, dudált, csillogottvillogott, párolgott, fütyült, kajabált, meg dübörgött a föld alól. A vámpír végül a fejét ingatva meghátrált, megfordult, és eltántorgott a belváros felé. Véletlen volt, ugye? — kérdezte Talulla. - Mármint, nem téged követett?

245

Glen Duncan

A Waldorf Astoriába költöztünk, egy Park Avenue-ra néző szobába. Megint Matt Arnold lettem. Egyik álnév sem nyugtatott meg igazán. - Nem hinném - feleltem. - Kezdem kapiskálni. Feltételeztem, hogy minden vámpír tud a vírusról. Hát nem. Ez a népség mindig az aduászra gyúr. Hogy lehetek ilyen lassú? Talulla a szoba egyik vörös rokokó karosszékében üldögélt, lábát feltette egy sámlira. Nagy körültekintéssel kezeltük az állapotunkat, azt, amik voltunk. A szörnyűséges lényegi információ minden tettünkben befolyásolt, de csak dugás közben hajtott totális, iróniamentes uralma alá. Az ágyban wulf orrfacsarón ékesszóló volt, bűzös igazsága mellett a többi illat szépen elenyészett. Az ágyon kívül úgy fogtuk fel, mintha gyermektelen pár lennénk, akik közös beleegyezéssel kitaláltak egy fiktív fiúgyermeket; most, hogy így jobban belegondolok (mivel Isten még mindig halott stb.), ez lefedi Albee drámája, a Nem félünk a farkastól alaphelyzetét. Mintha egymást uszítottuk volna: valld csak be, hogy nem igaz! Igazából ő uszított engem. Vagy kérlelt. Készséggel hitt abban, hogy erről az egészről - arról, hogy havonta egyszer átváltozik szörnyeteggé, megöl és megesz embereket - még kiderülhet, hogy csak egy rossz álom, ez pedig emlékeztetett, mennyire új még neki az Átok. Nem hoztuk szóba, hogy miért utazott Angliába, habár tudtam: mindegy, mekkora távolságokban szedett öt áldozatot Amerikában, kezdte úgy érezni, túl közel vannak egymáshoz. El kell utazni egy másik országba — bemenni, megtenni, eljönni - a rendőrség belföldi lakosra fog gyanakodni, ő addigra már árkon-bokron túl lesz. Legyen Anglia, mert angolul beszélnek. Minél simábban mennek a dolgok, annál jobb. Tudta, hogy kitaláltam. Megismerkedhettem -

Az utolsó vérfarkas

bűnbánó arckifejezésével; mint egy bemondónő, akinek élő adásban súgják a fülébe, hogy tudnak az abortuszáról vagy a perverz fotóiról, amitől akarva-akaratlan feldagad kissé az arca és a szája egy pillanatra. Szexuálisan nézve, természetesen, Éva arckifejezését idézte, ajkain még a tiltott gyümölcs nedve csillogott. Egyszóval leplezni tudta ocsmányságát. Egyelőre. - Akkor jó - mondta. - Azt jelenti, hogy nem kell az egész faj miatt nyugtalankodnunk. - Szürke gyapjúruhát, fekete harisnyát és térdig érő fekete bőrcsizmát viselt. A ruha puhaságára tehát a csizma keménysége rímelt. Akár a combok puhaságára a csípő keménysége. Semmi szabászati huncutság, csak pontosan, ösztönösen tudta, hogyan hangsúlyozza érzékiségét. A szinódikus holdhónapnak már több mint a fele eltelt, és Talulla illata kezdett sötétebb színezetet felvenni. A Chanel No. 19 keserédes glamúrja mögül az éledező Nőstény erős, tömény szagot árasztott, ragadozó tudásának szagát. Hő hullámzott körülötte. Az Éhség második szívként dobogott, még jóval saját szíve mögött. A következő tucatnyi nap és éjszaka a feléledéséről fog szólni. Mindkettőnkben. Összehangoltan. - Igaz - értettem egyet. - Csak fennáll a veszély, hogy a kisköcsög fecsegni kezd. Olyan képet vágott, mint aki most botlott bele először likantrópba. Egy ilyen élményt muszáj megosztani a haverokkal. Ha vannak a városban más, beavatott vámpírok, nehezen tudom elképzelni, miért ne röffennének össze. Vacsora után elmeséli, hogyan vesztette el vérfarkasszüzességét, és már a nyo munkba is erednek. Nem. Mennünk kell. - Most? Ma este? - Kibírod?

247

Glen Duncan

Felállt a székből, odajött hozzám a szekreter mellé, körém fonta a karját, megcsókolt. -Jobb lenne, ha külön utaznánk - vetettem fel nem nagy meggyőződéssel. - Ne beszélj őrültségeket. - Rólad egyelőre nem tudnak. Ha miattam... - Az az időszak már a múlté. Itt vagyunk, te meg én, s most csak ez számít. Tudom, ez most hülyén fog hangozni, de soha nem fog előfordulni olyan, hogy megérintsem, s ne enyhülne egy időre a halál bizonyossága. Ahogy a tenyerem a derekára simul, a mélyben húzódó geometria visszarepít (vagy éppen előre) a megtestesült esetlegességeken túli, ősi birodalomba, vagy mondhatnánk úgy is, ha meg lennénk zápulva: a lélek birodalmába. Amikor a karomban tartom, megértem Keats szép-igazát. Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel. Tudom, nincs mit kezdeni vele. Elég, ha átélem, és utánunk a vízözön. - Várhatunk még fél órát - csúsztattam le a kezem feszesen öblösödő fenekére. - Mindig ilyen szar lesz? - Nem tudom. - Igyekezz! - sürgetett. - Keményen és gyorsan. Kérlek. Aznap este hagytuk el New Yorkot (taxi a Penn Stationig, Amtrak hálókocsi Chicagóig), nem sokat beszélgettünk közben. Tudtam, hogy előkészítettem a terepet, de nem beszéltük át, mert az ösztönösen érzett vérfarkas-illendőség azt kívánta. Túl vulgáris lett volna. Inkább kerülgettük a témát, óriási, ronda voltunkat,

Az utolsó vérfarkas

megbocsáthatatlan végpontunkat, s mint a molesztált gyerekeket, bemocskolt és gazdagított minket a mindentudás és a hallgatás. Láttam, ahogy időnként a semmibe réved, és elfogja az undor, hiába locsolta magára vadul a keresztvizet hónapokon át. Megacélozta szívét, de némelyik gyengéd maradvány még lélegzett. Szörnyeteg volt, hogyne, de a veszteségei időnként azért megrohanták, tekintetét a gyermekkorára irányították, s nem hagyták, hogy elforduljon. You Can’t Go Home Again. (Thomas Wolfe, jézusom, mikor lesz már ennek vége?) Fájt, nagyon fájt. Oly sokan szerették a fekete szemű, magas homlokú, anyajegyes kis Lulát. Úgy illett volna, hogy a vérfarkassá válás elvág minden köteléket, de nem így történt. A személyiség folytonos maradt. Mintha egy ártatlan gyermek kínozta volna. - Hogy tudsz azzal együtt élni, hogy többször meg kellett volna halnod? - kérdezte. Az Amtrak hálókocsijának egy méter széles ágya csak az újdonsült párok szerelmét nem tette volna próbára. A kis ablak előtt nem volt behúzva a függöny, odakint elsuhant az éppen csak szakadozni kezdő, aludttejszürke és metálkék felhőréteg által megvilágított éjszakai égbolt. A vonatot belengte a filteres kávé és a légkondi illata. - 1808-ban születtél... sosem hittem volna, hogy egyszer kimondom ezt a mondatot... és kétszáz év elteltével még mindig itt vagy. Biztos rengeteg kérdésre kerestél választ. Múltbéli gyakorlati tudnivalókról beszélhettünk. Múltbéli tudnivalókról. - Idővel könnyebb lett - válaszoltam. - Most a legkönnyebb, már ha van pénzed. Minden a pénztől függ. Az alapelv sosem változik: meg kell fizetned a személyazonosság manipulálásának technológiájához értő szakembereket. Régen öregemberek

249

Glen Duncan

dolgoztak pincékben nagyítókkal, tintával, nyomóformákkal meg nyomdagéppel, ma meg fiatal kölykök loftlakásokban, számítógéppel. Ez az alapszint, szimplán hamis születési anyakönyvi kivonatot, útlevelet, jogosítványt, tb-kártyát kell beszerezned. Meglepődnél, mi mindent el lehet intézni ennyivel: bankszámlák, hitelkártyák, jelzálogok, kölcsönök, befektetési portfoliók. Egy átlagos emberi élettartamhoz bőven elég. Több élettartam, na az már trükkösebb. Nem hiszem el, mit csináltam első alkalommal. Nem hiszem el, hogy azt hittem, többször is megcsinálhatom. - Mit csináltál? - A saját fiam lettem. - Uramisten. - „Id.”Jacob Marlowe, nevezzük így, negyvenkét évesen, 1850ben önkéntes száműzetésbe vonult. Addig tudtam húzni: egyeseknek kezdett feltűnni, hogy egyáltalán nem öregszem. Megborzongott mellettem. - Mi az? - Te. 1850. Mindig azt hiszem, hogy már hozzászoktam, mégis mindig ledöbbent. - Az igazat megvallva, nem sokra emlékszem 1850-ből. Dickens kiadta a Copperfield Dávidot. Wordsworth elhunyt. Hadd gondolkozzak. - Nem a nagy események, hanem az átlagos dolgok miatt. Egy kezét melengető komornyik. Azok a hatalmas, nyirkos házak. Főkötő egy széken. - Próbálta elképzelni, milyen lesz, ha a jelen ugyanúgy a múltba vész a számára, mint nekem 1850. Beszippantotta a távoli jövő tűzkitörése vagy légörvénye: hideg egy

Az utolsó vérfarkas

áramlat. Végigfutott a hátán a hideg, felém fordult, felcsúsztatta a jobb lábát a csípőmön. - Mindegy, folytasd csak, id. Jacob Marlowe. - Id. Jacob Marlowe remeteéletet... van egyáltalán ilyen szó? Mostanra tudnom kellene. - Senkit sem érdekel, szívem. Folytasd. - Id. Marlowe remeteéletet élt, már ha ismerték ezt a szót 1850ben. Anglián kívül, egy titkos helyen, amiről csak az ügyvédeim tudtak. Igazából alig voltam otthon. Nem engedhettem meg magamnak. — Mert amint tudod’ nem halmozódhatnak fel egy helyen az áldozatok. Erezte, amint lebukunk, elkerülendő ezt a jelenbeli tudnivalót, akár egy szélben lesüllyedő papírsárkány. — Az összes üzleti döntését meghatalmazott képviselők és ügyvédek hajtották végre, akik írásban kapták tőle az utasításokat. Kódok, jelszavak, titkosírás, tokkal-vonóval. Elég gyenge lábakon állt a rendszer. Nemegyszer hajszál híján katasztrofális veszteségeket okozott, hogy az üzeneteim nem érkeztek meg időben. A távíróhálózat nagyban megkönnyítette a dolgomat. A telefon meg... hát, gondolhatod. Nem sokkal az után, hogy elhagytam Angliát, „megnősültem”, és alig egy évvel később „született egy fiam”, ifj. Jacob. Csupa kitaláció. Átírattam a végrendeletemet - mindent ifj. Jacob örökölt - és azzal meg is voltam. Nem maradt más teendőm, mint távol maradni az ismerőseimtől. - Most hülyéskedsz? - Dehogy. Ne feledd, akkoriban sokkal egyszerűbb volt rejtve maradni: a fényképészet még gyerekcipőben járt. Se tévé, se térfigyelők. Fél tucat álnévvel harmincöt évig jártam Európát - és a végén Amerikát. Mondom, volt pénzem. Pénz és mobilitás, ez a

251

Glen Duncan

nyitja. - Ha már itt tartunk, köszi még egyszer a húszmilliót. Na, erről a mondatról sem hittem, hogy valaha hasznát veszem. - Nincs mit. - És a kitalált feleség? Megint lesüllyedt a papírsárkány. A kitalált feleség a valódira emlékeztetett. Az, hogy Arabella szellemének végig kellett néznie, amint egymáséi leszünk, lórúgásként fokozta vágyunkat, és sötét felvilágosodást ígért. A feltételezett gonosz mindig ezzel kecsegtet. Pedig hazugság. Nem létezik sötét felvilágosodás, mert nem létezik gonosz. Akármit teszünk - megerőszakolunk egy gyereket, milliókat gázosítunk el azért tesszük, mert megtehetjük. A világ- egyetem tojik rá. Isteni tudással meg végképp nem ruház fel cserébe. A tudás, az istenség már benne foglaltatik mindabban, amit éppen teszünk. Ki tudná ezt jobban a szörnyetegeknél? A farkam mindenesetre megkeményedett forró, nedves keze mellett, ő pedig megfogta, kezében tartotta. Ennél több jelzés nem is kellett. - Hastífusz - feleltem. - Szegény Emily. Csak huszonkét éves volt. Ifj. Jacob pedig alig egyéves. - Hamis születési anyakönyvi kivonattal és halotti bizonyítvánnyal. - Pontosan. Szívroham következtében magam is követtem őket a sírba 1885-ben. Masszív bajuszt növesztettem, pápaszemet öltöttem és új frizurát választottam ifj. Jacobként való visszatérésemre. Persze az akcentusom is változott. Az emberek általában azt látják, amit láttatni akarnak velük. - És mi van a valódi gyerekekkel? Mostanra biztos telepotyogtattad velük a világot. Ó.

Az utolsó vérfarkas

Alighogy kimondta a szavakat, máris vissza akarta szívni őket. Ezek voltak az utolsó másodpercek, mielőtt valami végérvényesen eltűnne. Egy röpke pillanatig fontolóra vettem, hogy hazudjak. - Nem lehet gyerekünk - feleltem. Ereztem, ahogy az információ behatol, ahogy megtalálja a neki szánt helyet Mert persze mindig is tudta, tagadta, s mégis tudta. - Azóta nem menstruálok. - Sajnálom, Lu. - Úgy volt, hogy Richarddal elkezdünk próbálkozni. Akkor tudtam meg, hogy megcsal. Egy ideig némán feküdtünk. A zakatoló vonat elringatott, akár egy bölcső. Békésen át lehetne esni így a halálon, gondoltam, erősödne a ringatózás, egyre sötétebb és sötétebb lenne az alagút, míg végül minden elsötétülne. Minden, minden a világon. Átöleltem, nem mintha segíthettem volna vele. (A heves férfiölelés mindig lekezelő a női átölelttel szemben.) Még a kezében fogta a farkamat. Gyász, düh és a hiábavalóság érzete kavargott benne, ő viszont meg sem moccant. Mint akit megégetnek, s rezzenéstelenül, hang nélkül kell tűrnie. - Tudtam - sóhajtotta. - Dacból szedtem csak tovább a fogamzásgátlót. Gondolom, most azt kellene mondanom, így lesz a legjobb. Egyre nagyobb foltokban tünedezett elő az éjszakai égbolt. A csillagok. Aztán egyszer csak a hold. - És még az orrom alá is dörgöli... — dünnyögte. A holdfény a bőrünket nyaldosta, így jelezve félreértés nélkül, hogy a szolgái vagyunk. Nem szólaltam meg, mire azt mondta: - Legalább olyan

253

Glen Duncan

pasim van, aki tudja, mikor fogja be a száját. Kétszáz év hatása, gondolom. Nekem is megégetésen járt az eszem, csendes, fájdalommentes gyulladáson, ahogy a hátamra fordított, és apránként rám mászott. Meggyulladás - vagy inkább gyorsuló rothadás, mint a gyorsított felvételen ábrázolt bomlási folyamat, mint az előretekert, szemcsés képsor, melyen fej nélküli rókatrióm elporladó, gömbölyded tetemeiből lakmároznak a kukacok. Folyton ez a képsor ismétlődött, miközben keféltünk (miközben ő megkefélt engem), s csak akkor szakadt félbe, amikor hátrahajolt, mire a holdfény buján burjánzott el hasán és mellén. Akkor ment el, amikor én. A filmszalag vége tovább pergett a vetítőgépben. Félig rám borulva szinte azonnal elaludt utána. Súlyához hozzáadódott ez az új, végleges adat, a szembenézést és feldolgozást követő kegyetlen megbékélés. Nem lehet gyerekünk. Szex közben valahol persze gyűlölt ezért, és azt is tudta, hogy tudom, és helyet szorítottam a gyűlöletének. Szex közben valahol megértettük, hogy a szerelem - többek között - azt is jelenti, hogy helyet szorítunk szerelmünk irracionális bosszúállásainak.

Az utolsó vérfarkas 40

Chicagóban béreltünk egy Toyotát, egy útra. Kerültük az országutakat. Gondoltam, minél tágasabb a tér, annál könnyebb kiszúrni a vámpírt vagy az OKNESZ-ügynököt. Iowa. Nebraska. Wyoming. Utah. Kiszáradt, végtelenbe nyúló, puccosnak nem éppen mondható államok, a fény és az időjárás irdatlan nagy mértani alakzatai játszhatnak hatalmas porondjukon. A főszereplő itt változatlanul a bolygó, nehézkesen, introspektíven dolgoz meg tömeget és nyomást, hogy a legváratlanabb helyeken szüljön szépséget: masszív üllőkhöz hasonlatos viharfelhők; egy hirtelen kerekedett hóvihar. Ilyenkor esik csak le, hogy a geológiai idő nem ért véget. - De azt mondod, hogy az OKNESZ-ben vannak ördögűzők szegezte nekem Talulla. - Mit űznek, ha nem ördögöt? Vissza a metafizikához, de már nem olyan sürgős. Tegyük fel, hogy az új jelenségek a kép üres helyeit töltik ki. Ha viszont a kép végtelen, mit számít fél tucat új faj megjelenése? Kezdte ő is belátni. Furcsán kimérten ült mellettem az anyósülésen, térde összezárva, keze a kabátzsebében. Feltűzte a haját, csupasz hattyúnyaka csábítóan sebezhetővé tette. - Démonokat - válaszoltam. - Amennyire én tudom, démonokat. Ez a helyes kifejezés. Ez a helyes terminológia. - Amiből egyenesen következik a mennyország és a pokol, nem igaz? Démonok és angyalok. Isten és Sátán. - Azt hinné az ember, hogy mostanra, így vagy úgy, de tudnám a választ, mi? - Döbbenetesen rég nem jutottak már eszembe ezek a dolgok, elmaradoztak az efféle kérdések. Nagy vonalakban emlékeztem a Harleyval folytatott hajnali eszmecseréinkre, bár

255

Glen Duncan

ismertem erre vonatkozó nézeteit, miszerint van egy transzcendens világ, de a legkülönbözőbb nyelveken szólít meg minket. Az egyik nyelv szava az Izisz. Egy másiké a Gábriel. Egy harmadiké az Aphrodité. Mi csak a nyelvet kaptuk meg. Mi magunk voltunk a nyelv. A szavak mögötti dolog rejtve maradt. Hát persze: az Ige Istennél volt. Mihez kezdjen ezzel Talulla? - De te is láttál ilyet? - kérdezte. - Láttál démonokat? - Láttam embereket, akikbe beleköltözött valami rajtuk kívül álló, kétségtelenül külön entitás. Láttam... vagy inkább, éreztem... amint távozik belőlük. - És gonosz volt? Ez itt, kérem, a bökkenő. Beszélhetünk akármilyen nyelven, csak az számít, hogy van-e mögötte transzcendens, erkölcsi nyelvtan. Igazából senkit nem érdekel, hogy hívják a poklot, vagy ki a főnök odalent. Pusztán nem akarnak elkerülni. - Érzésem szerint ártani akart az embereknek - feleltem. - Nem mintha sok választása lett volna. A gonosz kiválasztatik. A zsebében tartotta a kezét. Meredten előrenézett az úton. Ez a baj a beszéddel. Előbb-utóbb idevezet. Előbb-utóbb minden idevezet. New York után az ötödik estén megálltunk a semmi közepén, hogy vizelhessek. A naplemente résnyire szűkült szem gyanánt húzódott föld és felhők között, akár a fény feltört tojássárgája, rózsa- és mályvaszínben alkonyodon. Balra is, jobbra is sík préri a látóhatárig, fakó fukoronggá változtatva vissza a földet. Előttünk az út egy ponttá zsugorodott a távolban; 180 fokos fordulatot téve, hátranézve ugyanez. Talulla kiszállt a kocsiból, megnyújtózott, a Toyota motorháztetejének dőlt, rágyújtott az egyik cigimre. (Mondtam neki, hogy nyugodtan dohányozhat, nem lesz semmi baja, mire ő, oké, egye fene, legalább csinálok valamit.) Egyelőre

Az utolsó vérfarkas nem hoztuk szóba, hová megyünk, vagy mit fogunk tenni, ha megérkezünk, és a hallgatás úgy rajzotta körül Talullát, mint legyek sereglete, óráról órára, napról napra egyre többen szálltak a bőrére. Az elmúlt két éjszaka nem tudtunk aludni az Éhségtől, ezért a tévé reszkető fényénél bourbont ittunk, szárazra dugtuk magunkat, nem bírtunk megpihenni. Nyolc nap a teliholdig. - Amikor a sivatagban kocsikáztam - bámulta a horizontot -, mehettem akár százötven kilométert, és körös-körbe csak a kietlen tájat láttam. — Fekete bőrkabátot, kék farmert és krémszínű garbót viselt. Eszembe jutott egy Thom Gunn-vers néhány sora: „A hűlő kocsinak dőlve hátukat megvetik / A barna földrész porlepte hátán / S a nyugatra nyugvó napotfigyelik.— Aztán egyszer csak — folytatta - a semmi közepén, mint valami vicc, megpillantok egy árva lakókocsit. Szárítókötél, kisteher, kutya. Valaki ott éldegél magányosan. Eleinte magam is eljátszottam a gondolattal, elmenni valami isten háta mögötti vidékre. Mondjuk Alaszkába. Az Északisarkra. - Szellő borzolta fel az út menti fíícsomókat. Szívott még egy utolsót, aztán eldobta a csikket, és a csizmája sarkával elnyomta. - De nem vagyok olyan alkat - mondta végül. - Mármint magányos. Átöleltem és megcsókoltam, kabátja alól zömök melegség lüktetett. Hajában keveredett a cigarettafüst szaga és a friss levegő illata. Nagyon is érzékeltem, a térnek mely szegletét foglaljuk el, foglalja el ez a két test, kilométerekre mindentől. - Tudod, most kikre hasonlítasz? - kérdeztem. - Úgy nézel ki, mint azok a színésznők a hetvenes évek zsarusorozataiban. A Cannon, a McCloud vagy a Petrocelli valamelyik epizódjában. - Nem akarlak megijeszteni, de életemben nem hallottam róluk. - „Quinn Martin bemutatja... vendégszereplők: Talulla Demetriou mint Nadine.” Azok a lányok olyan gyönyörűek voltak, hogy

257

Glen Duncan

belefacsarodott a férfiember szíve. A szépségpöttyöd, a magas homlokod meg a középen elválasztott hajad teszi. - Ez nem hangzik valami vonzóan - húzta a száját. - És hívd csak bátran anyajegynek, ha már egyszer úgy hívják. Kicsit eltoltam magamtól, hogy szemügyre vegyem. Az Éhségtől kicsit beesettebb lett a szeme, de arcán itt-ott - hosszú szempilláin, sötét szemében, nyers hús színű száján - még látszottak a jólét nyomai. Démoni energiáit kordában tartotta, de hatalma törékenynek tetszett. Olyan rég voltunk csak kettesben, hogy ritkán szólítottuk egymást a nevünkön, de egyszer, még napközben, amikor bementünk egy boltba vásárolni, mondott nekem valamit, de nem hallottam, ezért hozzátette, Jake, én pedig szerettem, hirtelen elöntött, nevetséges mértékben belém hasított a szerelem, csak mert a nevem kimondásakor ott csengett a hangjában az új, mély, felvillanyozó meghittség. Később, a sötétben vezetve azt mondta: - Más gondolatokkal is eljátszottam eleinte. Például a radikális megoldással. Az öngyilkossággal. - De? Nem válaszolt azonnal. Macskaszemek suhantak el. Az Éhség éjszakai műszakra melegített. Felkínálta magát a vágy, mintegy izmait megfeszítve nyújtózott Talulla, a Toyota kormányán pihenő keze, formás kis melle, térde, az ajkánál lévő szépségpötty felé. O nem vette le a szemét az útról. - Mint kiderült, olyan alkat sem vagyok - hangzott a válasz. - Nem akartam meghalni. Egy darabig úgy tettem, mint aki meg akar, de ennyi. Nem hittem volna, hogy élem tovább az életem, mégis éltem tovább az életem. Mondogathatjuk, hogy „majd ha piros hó esik”, de nincs sok értelme, ha odakint vörös pelyhek szállingóznak. Az univerzum megköveteli, hogy valamiféle alkut kössenek vele,

Az utolsó vérfarkas így hát megkötötte a magáét. Igen. - Az igazság az, hogy már jóval ezelőtt szörnyeteg voltam. Anyutól a nárcisztikus személyiségét, aputól meg a bevándorlók túlkompenzáló hajlamát örököltem. Ha választani kell, hogy én vagy a világ, akkor a világ már áshatja is a sírját. Ettől persze felfordult a gyomrom. És egyben felszabadultam. Ez a baj az undorral. Túl leszel rajta. Utána nagyobb leszel és üresebb. Ez a megállapítás áttört benne egy gátat, leküzdötte maradék ellenállását, és kénytelen volt szembenézni a nyers tényekkel. Úgy éreztem - mindketten úgy éreztük mintha defektet kaptunk volna. Megértette a műfaji korlátokat, a figyelmünkbe ajánlott konvenciókat. Az erkölcsileg kényelmes verzióban csak akkor ölelhetjük keblünkre a szörnyeteget, ha szenvedünk, vagy ha dühből lázadunk a Mindenható ellen. Louis, az interjút adó vámpír fivére halála feletti elkeseredésében fogadja el Lestat ajánlatát. Frankenstein teremtménye azért lesz erőszakos, mert vele is erőszakosak voltak. Még Lucifer is sértett büszkeségtől gyötrődve lázad fel. Az üzenet egyértelmű: lehetsz gyalázatos dolog, semmi akadálya... de csak ha beleőrültél a gyászba vagy a haragba. Igazság szerint, s ezt Talulla is tudta, hacsak nem árva, nem erőszakolták meg, nem rontotta meg egy pedofil, nem halálos beteg, nem depressziós öngyilkosjelölt, nem Istent hibáztatja az anyja haláláért, de legalább valamilyen szinten nem zavart, akkor esélye sincs arra, hogy elnézzék neki, amiért nem végzett magával, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az életben maradásért embereket kell megölnie és megennie. Jól is néznénk ki, ha az élni akarás önmagában elegendő morális érv lenne a mellett az alak mellett, aminek az ember a terhét viseli, legyen az vérfarkas, vámpír vagy a hazugságok atyja. És mégis, ő egyre csak életben maradt. Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül. Hölgyeim és uraim,

259

Glen Duncan

mélyen tisztelt esküdtszék, ez volna a lényege az ellene felhozott vádaknak. Aznap éjjel, ahogy egymás mellett feküdtünk a Motel 6 ágyában, tudtam, mi következik. - Állatokat is öltem - szólalt meg halkan. Kilenc hold, hat emberi áldozat. Egyszerű matek. - Igen. - Te is próbáltad? - Igen. Esett az eső. A motel szinte teljesen üres volt. A szobát megülte az ázott vakolat és a faápoló szerek szaga. Kamion dudált a nedves országúton, úgy egy kilométerre. Talulla a szüleire gondolt. Halott anyjára és egyedül élő apjára a Gilaleyk nagy, Park Slope-i házában, melyre juharfák vetnek árnyékot. Rengeteg erejét felőrölte, hogy az Átok ne foszthassa meg Nikolajjal való szoros kapcsolatától, aki gondolkodás nélkül megsimogatja az arcát, mintha még mindig kislány lenne. - Persze nem ért sokat — tette hozzá. — Menet közben tudtam, hogy nem fog működni. Lehet az ilyet tudni. Lehet bizony. Ne legyenek illúzióik, az Átok pontosan kimondja: emberi hús és vér. Ez nem finnyásság. Ha nincs más, akkor sem „teszi meg” egy állat. Tagadják csak meg az Éhség követeléseit, meglátják, mi történik. Az Éhség egyáltalán nem elégedett. Az Éhség úgy érzi, kötelessége megleckéztetnie. És ezt a leckét sosem felejtik el. - Azt hittem, belepusztulok - folytatta. - Utána úgy hánytam, mintha ki akarnám fordítani magam. Megkönnyebbültem. Gondoltam, na, ezzel megoldódott a probléma: megmérgeztem magam, véletlen öngyilkosság. De persze elmúlt. Kezemet a szeméremdombja felett nyugtattam. Felmerült a kérdés,

Az utolsó vérfarkas kihasználjam-e erotikus célokra, ami ezek után következik. Ereztem, hogy ő is tisztában van a lehetőséggel. Bizonytalankodott. Túl sok minden kavargott benne: az anyja halála, az apja magánya, nem lehet gyerekünk, ártatlan áldozat, a négyszáz éves várható élettartam kilátásai. - Még rosszabb lett - mesélte. - Másodszor. A harmadik hónap után tudtam, nem bírok ki még egy átváltozást rendes táplálkozás nélkül. - A „táplálkozás” kimondásával elvesztett magából egy darabot. A szóhoz érve acélossá vált a hangja. Felmerült bennem, talán most öntötte először szavakba a gondolatot. Kurtz kimondhatatlan rítusai. - Teljesen megzakkantam. Két órával holdkelte előtt céltalanul furikáztam Vermontban. Fogalmam sincs, mit gondoltam. Talán, hogy megöletem magam. Besétálok egy szállodába, és ott, az előtérben csinálom végig az átváltozást. - Elhallgatott. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Kinyitotta. - Nos, persze nem céltalanul. Az ember úgy tesz, mintha nem tudná, mit művel, pedig tudja. Ismertem egy helyet, évekkel korábban egyszer ott nyaraltam. Nagy erdőség két kisváros között. Egymástól nagy távolságra lévő házak. Találomra kiválasztottam egyet. Fittyet hánytam az óvatosságra, fogtam magam, bementem. Be sem volt zárva az ajtó. Egy tizenkilenc éves srácot találtam bent. Ray Hausernek hívták. A nyári szünidő utolsó hetét töltötte ott. A szülei a városba mentek megnézni a helyi színtársulat előadását, a Titus Andronicust. Később olvastam a lapokban. Nem mondtam semmit. A terapeuták, a papok meg a riporterek vágják, mikor ne mondjanak semmit. Ha majd meghalunk, és az Úr ítélőszéke elé kerülünk, Isten ott ül majd, és meg sem szólal az idők végezetéig, kárhozzunk csak el magunktól. - Nyúlj hozzám - tárta szét enyhén a lábát. A rés nedves volt. Egyik részről ott az ölés. Másik részről az evés.

261

Glen Duncan

Harmadikról pedig ez. A központi szörnyeteg. Amilyen érzéseket kelt bennünk. Amilyen hatást gyakorol ránk. E nélkül nem lehetne elviselni. Nem húztam el a kezem. Cirógattam. Ez a központi szörnyeteg majdnem öngyilkosságba hajszolta. De végül nem tette meg. És ha egyszer nem végez magával, vége a dalnak. Okosabb vagyok, amikor átváltozom - mondta. - Csakis rossz értelemben. Mindenben, ami számít. - Tudom, Lu. Azt hittem, majd leszáll valamiféle vörös felhő, az állat elfeketít mindent, hogy csak az agyatlan ösztön maradjon, de nem így történik. -Nem. Tudom, mit teszek. És nem egyszerűen élvezem... nemcsak hogy élvezem... - Tudom. - Hanem imádom. Adtunk a gondolatnak egy perc néma csendet. Puha, fekete hajkoronája szétterült a párnán a feje körül. A gonosz kiválasztatik. Belekóstoltam - folytatta nyugodtan. - Belekóstoltam mindenbe. A fiatalságába, a döbbenetébe, a kétségbeesésébe, az elborzadásába. És az első kóstolóból tudtam, nem fogom abbahagyni, amíg az egészet fel nem zabáltam. Az egész embert, az egész kibaszott lakomát. Leheletnyit feljebb tolta a csípőjét a simogatásomra. Belső vitája, hogy mi is ő valójában, és mivé hajlandó válni, végleg eldőlt. Nagyobbik énje elébe ment a dolgoknak, és beletörődött a helyzetbe. Ezek már csak az érzelmi kötelezettségek maradványai voltak. Utána meg... - szólalt meg, kissé megemelkedve, amikor az

Az utolsó vérfarkas ujjam az ánuszába csusszant. - A nagy beszélgetés, a fogadkozás, hogy soha többet nem teszem meg. Mondhattam volna neki, hogy idővel könnyebb lesz. Ennyi a történet, az emberi történet, a vérfarkastörténet: a nehéz dolgok idővel könnyebbé válnak. Egy-két év, és úgy fogod szedni az áldozatokat, mint szőlőfürtről a szemeket. - Nincs ennél rosszabb - fordult felém, a kezemhez préselve magát. - Nincs ennél rosszabb. Már úgy értette, nincs nálunk rosszabb. Nincs nálunk rosszabb, mert számunkra a legrosszabb dolog a legjobb. És csak akkor lehet a legjobb, ha valaki másnak a legrosszabb. Vannak pillanatok, amikor a „szeretlek” kimondása ördöghöz méltó istenkáromlás. - Szeretlek - mondtam ki. Jóval később, miután sokáig hallgattuk a sötétben fekve az esőt, ledőlt köztünk az utolsó korlát is. Mintha az éjszaka szakítószilárdsága hirtelen szétesett volna. - Megölted a feleséged, ugye? - kérdezte. Tudta a választ. Tudta, s mégis megdugott. Tudta, s mégis ott feküdt mellettem. Ennek a ténynek az elfogadása volt az igazi bizonyíték, hogy új világba lépett, nem pedig az általa elkövetett mészárlásé. - Igen - feleltem. Csend. De csak mert elgondolkozott, nem azért, mert ledöbbent. Szinte hallottam, hogyan próbálja igazolni a tettemet — mert előbb vagy utóbb muszáj lett volna, ellenkező esetben át kellett volna változtatnod, ami majdnem olyan rossz, mint megölni, négyszáz évet élt volna úgy, hogy sosem bocsát meg neked—, hogy aztán ráleljen az igazságra, melyre nincs mentség: semmi sem érhet fel azzal, ha az ember megöli, amit szeret.

263

Glen Duncan

—Jólesett — közölte. Nem kérdés, következtetés. A régi virágot elfonnyasztó, új rügyet fakasztó felismerés. - Igen. - Mert szeretted. - Igen. És ezzel meg is érkeztünk a kényes logikához. Arra gondoltam: sokkal jobb vérfarkas lesz nálam. (És ezzel együtt először tudatosult bennem igazán, hogy ötödannyi idős sincs, mint én, és fél életét a halálom után egy képzeletemet meghaladó világban fogja leélni.) Már most felfogta, amit nekem évtizedek alatt sikerült. Rövidesen, egy-két év múlva igyekeznem kell majd, hogy lépést tudjak tartani vele. Talán engem is megölsz - tenyereit a mellkasomra. - Talán ebben reménykedtem. Nekem is eszembe jutott, mi van, ha ezt szeretné, amolyan kilépési stratégiaként. Viszont múlt időben mondta: talán ebben reménykedem Ha korábban akarta is, most már nem. Vagy legalábbis nem olyan tisztán. - Van annál jobb is, hogy megölöd azt, akit szeretsz - jegyeztem meg. Kibontakoztam az öleléséből, finoman a hátára nyomtam, leszorítottam a kezét a feje fölött, rámásztam, éreztem finoman széttárulni ágymeleg combjait. Szeme, fülbevalója, ajkai, fogai csillogtak a sötétben. -Jobb? Felemelte a csípőjét, mire belé hatoltam. - Ha együtt ölsz azzal, akit szeretsz - árultam el. Csak az után jutott el a tudatomig, miután elaludt (többek közt azért hánykolódott éjjelente éberen, mert nem tudta, milyen érzés lehet az, aminél nincs rosszabb; most, hogy befogadta, megadhatta magát a kimerültségnek, és üdvözülten, villámgyorsan zuhant álomba),

Az utolsó vérfarkas hogy semmi értelme nem lenne, a világon semmi, elárulni neki, hogy Arabella terhes volt, hogy a feleségem megölésével és felfalásával megöltem és felfaltam egyetlen gyermekem.

41

A nagy szabad terekben elvékonyodnak az amerikai istenek: Elvis, John Wayne, Marilyn, Charles Manson, JFK. Idekint olyanok, mint a foszladozó fátyolfelhők, nincs mögöttük más, csak az üres kékség. Egyesek képesek beleőrülni. Amerika tisztában van ezzel, és kollektív ösztöntől vezérelve a két parton tömörülnek. Egy autó kiterjedésére korlátozott élet. Az alváshiány és a kilométerek végenincs áramlata összemosott minden kategóriát, abszurd témaváltásokat eredményezve, beszéltünk Tóm Cruise karrierjéről, az OKNESZ genetikájáról, Obamáról, a feminizmus fragmentálódásáról, a vadászok történetéről, A gyűrűk ura filmadaptációjáról. Közben: Texaco, gospel, viharfelhők, madárijesztők, Jack Daniels, Camel Filters (a márkák istenei meglepően strapabírók), kefélés, csillagok, italautomaták, valamint az Éhség egyre szűkülő forgatónyomatéka. Talulla mindenről tudni akart, Harleyról, Jacqueline Delonról, Cloquet-ről, Ellisről, Grainerről, az Ötven Házról. És akkor még csak a jelennél tartunk. Kétszáz évnyi helyen jártam, emberrel találkoztam, dolgot láttam. Akármennyit meséltem el neki, mindig volt még tovább is. De szót kért ő is. Az Átok nem bolygatta az emlékeit, emlékeihez való jogát viszont igen. Leírhatatlanná váltak. Erre jöttem én, aki láthatóan oly könnyedén vette a saját múltját, hogy a kecske is jóllakott, és a

265

Glen Duncan

káposzta is megmaradt. Csillapíthatatlan gyásszal siratta az elvesztett családi meghittséget. Édesanyját hatalmas klán vette körül, csupa tipikus ír figura, egyes esetekben klisébe hajlón, nagyivó, szentimentalista óriások a római katolicizmus hatalmas, vérfoltos faliszőnyegébe csavarva. A nagybácsik. Amikor kicsi volt, ezek a férfiak mindig felkapták vastag kolbászujjaikkal, a vállukra ültették, fel a whiskygőzbe, torzonborz hajuk mellé, és csudálatos dajkameséket szőttek. Az asszonyok beavatták a legfrissebb pletykákba, valamint a férfiak lepattintásának művészetébe. Számára ez jelentette a boldogságot. Ez, meg a nagy susmusok birkatürelmű apjával, aki a manócskájának szólította, aki botor módon mindent megengedett neki, és aki nemcsak hősökkel meg istenekkel tudta szórakoztatni, hanem fekete lyukakkal, üstökösökkel és a Nap pontos tömegével is. Nikolaj eleve nem nagyon gyakorolta görögkeleti vallását, de a Gilaley-törzsben teljesen felhagyott vele. - Először kapitulált - mesélte Talulla. - Belement a bohózatba, és átkeresztelkedett, hogy feleségül vehesse az anyámat. Emiatt persze anyám kevesebbre tartotta őt, noha különben soha nem ment volna hozzá. Az ő kezében futottak össze a paradox szálak. Mondjuk jó vagyok, még én beszélek, a magam hitbéli baromságaival. - Most akkor hiszel Istenben? Nebraskában jártunk, a Loup folyó középső szakaszától délre, a Sand Hills- től keletre. Este volt, hideg, és ólmos eső esett, amióta egy órája megálltunk tankolni. A pattanásos pénztáros sandán méregetett minket. Ez új volt. Emberi alakban eddig még sosem feltételezték rólam, hogy ne lennék egyszerű ember. Lehet, hogy együtt jobban lerítt rólunk a másság? - Nem mondanám hitnek - válaszolta. - Ez van, ezt kell szeretni, béna bútordarab, amit nem vihetek vissza. Tanult énem tudja, olyan,

Az utolsó vérfarkas hogy pokol, nincs, az csak egy kitaláció, amit történetesen megörököltem. Másik énem viszont tisztában van vele, hogy oda fogok kerülni. Mostanában lehet vagy egy tucatnyi énem, felváltva téve úgy, mintha nem láttak volna semmit. - A posztmodern megoldás — bólintottam. — Szabályozott többszörös személyiségzavar. Válassz egy fikciót, és rendeld hozzá az egyik személyiségedet! - Szerinted viszont a Quinn könyvében leírt sztori nem fikció, ugye? - Már elmondtam neki, amit tudtam a Farkassá Vált Emberekről, meg hogy milyen közel kerültem hozzá Jacqueline Delonnál. - Vicces, nem? - kérdeztem. - Ha másról van szó, legyen meg a helye a tervszerűtlen evolúcióban, de az én bandám legyen kivétel! Csupán másnapos vagyok a... - Azt akartam mondani, hogy „életem emberi napjaitól”, de megint csak a meddőségre világítottam volna rá vele. - Csak a szokásos szarság - fogalmaztam másként. - Tudni szeretnénk, honnét jöttünk, hátha megértjük, mit keresünk itt, és hová tartunk. Azt akarjuk, hogy az élet több legyen véletlenszerű, szubatomi fecserészésnél. És most a vámpíroknál van - állapította meg Talulla. - Tényleg így gondolod? - Tényleg így gondolom. Tudom, hogy őrültség, de nem bírom túltenni magam ezen a vámpírdolgon. Hogy valóban léteznek. Ez azért van, mert gáz, hogy napközben aludniuk kell. Meg mert nem szexeinek. - Nem? Nem. Kivész belőlük a vágy. Ha kérdeznéd, azt mondanák, a dugás a közelébe sem érhet egy áldozat vérének kiszívásához, de szerintem ez csak mentegetőzés. Többek közt ezért is gyűlölnek

267

Glen Duncan

minket. Minket. A szó különböző képzeteket hívott elő benne - törzs, csalid, fajta—, de aztán elmúlt a hatása. Egy egész faj lett ezüstporrá. Biztosak vagyunk benne, hogy nincs több vérfarkas? - tudakolta az iménti képzetek hatására, kis fejkörzést végezve, hogy oldódjon a nyakába beállt farkasgörcs. - Alfonse Mackar változtatott át engem... oké. Azt állítod, hogy valamilyen rendellenességem miatt sikerült megfertőznie. És ha neki volt rendellenessége? Ha a kór terjedését befolyásoló dolog valóban egy vírus, talán ő az, aki immúnis rá. Ebben az esetben pedig honnan tudhatjuk, nem fertőzött-e meg másokat is? Tucatjával, százával lehetnek... - Százával biztos nem. Az OKNESZ tudna róla. Harley is tudta volna. - Akkor néhányan. Nincs kizárva, ugye? Nekem is eszembe jutott már. De valami oknál fogva - nem fogom annál többre méltatni, mint hogy kétszáz éves zsigereim azt súgták nem vette be a gyomrom. - Nincs - válaszoltam. - Persze hogy nincs. - De szerinted nem ez a helyzet. - Nem. És nem tudnám megmondani, miért. Újabb hallgatás, kattogtak a fogaskerekek. Aztán egy egészen halovány mosoly. - Mert úgy nem lenne ilyen romantikus - adta meg a választ. Éjszakákba nyúlóan vezettünk, úgy legalább egyikünknek elterelhette a figyelmét a vezetés az Éhségről. Szagunk szutykos kotyvalékká állt össze, belénk ivódott, szemhunyásnyit sem hagyta aludni a vágyat. A szex ideig-óráig tompította a dobok hangját. Aztán újrakezdődött a dübögés. Rosszabbul. Csökkenő hozamok. Ereztem, néha visszagondol vérfarkasként töltött életére, mielőtt megismert volna, és visszamenőlegesen elfogta a szédülés vagy a

Az utolsó vérfarkas hányinger, ha arra gondolt, milyen sokáig kibírta egyedül. Mintha felkelt volna a nap, és ekkor vette volna csak észre, milyen közel bóklászott a sötétben egy háromszáz méter mély szakadék pereméhez. E múltidézések ellenére (szintúgy megéreztem) napi rendszerességgel nyugodott bele esztétikai vagy természetbeli változásaiba: amíg az ember az öngyilkosságot fontolgatja, az Átok vehető tragédiának. Amint eldöntötte, hogy élni akar, már csak a vígjáték marad. Hacsak szerelembe nem esel Jacob. (Harley kísértete? Arabelláé? Bárkié is volt, elengedtem a fülem mellett.) Megvettem, amire szükségünk volt. Könnyű hátizsákot. Távcsöveket. Hegymászókötelet. Talulla nem kérdezett semmit. Nem azért, mert nem akarta tudni, ezen már túl volt, hanem mert kilenc hónapja most először élvezhette ki, hogy abszolút másvalakire bízhatja magát. A New Yorkból való távozásunk utáni nyolcadik nap hajnali órái egy wyomingi Super 8-as motelben találtak ránk. - Minél többet gondolkodom rajta - szólalt meg -, annál kevésbé tűnik valószínűnek, hogy tudnának rólam. Mármint az OKNESZ. Lassan pirkadni kezdett. Fejemet a combján pihentettem. A szoba egyetlen, vékony függönnyel takart ablakából rézsútosan sütött be a kékes-füstös fény. Szemünk száraz volt, tudatunk éber. Az Éhség leszoktatott a hagyományos étkezésről. Jacqueline Delon erre biztos azt mondaná, ez az élet rendje: az emberi étvágy saccra a holdciklus középső tizennégy napján munkál bennünk. A fennmaradó időben a szervezet vagy a zsákmányról jön le, vagy arra készül rá. Most, négy napra a teliholdtól (növő hold) vízen, feketekávén, pián és cigin éltünk. Még a rágózás is kategorikusan taszított.

269

Glen Duncan

Engem is foglalkoztat a dolog - feleltem. - Szinte biztos, hogy Harley tudta, akkor pedig semmi okunk azt feltételezni, hogy ne tudná az egész szervezet. Te viszont sosem érezted úgy, hogy követnének vagy figyelnének, ugye? - De megérezném egyáltalán? Ha profik, akkor tuti nem. Stimm. A saját pókösztönöm hosszú idő alatt fejlődött ki. Talulla még csak pólyás volt. Hirtelen összeszorult a gyomrom, meg voltam győződve róla, hogy a motelt bekerítették, hogy bármelyik másodpercben berúghatják az ajtót. Felugrottam az ágyról, kiakasztottam a zárat, kinéztem. Semmi. A parkoló hunyorgó csillámfénye. Az út. A hegyek, a fehér hósipkák. Tiszta, hideg levegő, a föld virradat előtti ártatlansága. Visszahúzódtam a szobába. - Talán tévedek Harlsszal kapcsolatban - vetettem fel, mialatt meggyújtott nekünk egy-egy szál Camelt. - Éppen csak, amikor megláttalak a Heathrow-n, abban a pillanatban kiegészült a félbeszakadt üzenete. A hanghordozásából tudom, mert ismerem a hangját. De talán nem is ezt akarta mondani. Könnyen lehet, hogy megtudta, a vámpírok üldözőbe vettek a vírus miatt. Vagy akár, hogy lebukott, és a saját kollégái álltak rá. Jézusom, akármi lehetett. - Én már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán észrevettek-e azon az éjjelen a sivatagban - folytatta. - Hiszen pillanatok alatt vége volt. A helikopter alig tudta rajta tartani a vérfarkason a reflektort. Talán elkerültem a figyelmüket. Csak ez lehet a magyarázat. Különben visszajöttek volna értem, nem? - Nem tettek említést rólad a jelentésben, amit láttam - hagytam rá. - De egyébként is úgy lettek volna vele, hogy tizenkét órán belül halott vagy. Nem volt okuk visszamenni. Részükről legfeljebb hullává változhattál volna át. A plafont bámulva átgondolta a hallottakat. Még mindig a nem lehet -

Az utolsó vérfarkas gyerekünk hatása alatt állt. Azon töprengett, hogyan jelentkezik majd a gyásza, milyen alakot ölt. Szóba jöhetett a düh - vagy inkább fókuszált rosszindulat. Éreztem, ahogy fontolgatja a lehetőséget, mi történne, ha személyiségének kizárólag néhány aspektusára koncentrálna: intelligencia, kegyetlenség, rombolás. Kálivá válhatna. - Nos - mondta végül -, legközelebb majd nem dőlnek hátra, mint akik jól végezték dolgukat. Az üldözési mániánk fordított arányosságban nőtt az üldöztetésre utaló bizonyítékokkal. A tarkóm kifejlesztett egyfajta vak hiperérzékenységet. Megfájdult a szemem attól, hogy folyton a visszapillantót nézegettem. Abnormális gyanakvással mértem végig minden recepcióst, szobalányt, üzletvezetőt és pincérnőt. Az egész világ vámpírokból és OKNESZ-esekből állt, amíg be nem bizonyosodott az ártatlanságuk. A kilométerek azonban csak gyűltek, és semmi jelét nem láttuk, hogy követnének vagy figyelnének. Nyugatra hajtottunk a Sziklás-hegységen át. Rossz ötlet volt, ilyen közel a wulfhoz. A lappangó teremtmény nyújtózkodott, a szabadba vágyott. Hósipkák szikráztak a hegyoldalakon. Óriási sziklák térdepeltek az erdőtócsákban. Amikor megálltunk és kiszálltunk, ritkás, ásványokban gazdag levegőt szívtunk. Talulla bebelázasodott, időnként olyan roham kapta el, hogy ömlött róla a verejték, és reszketett, még takaróba csavarva is, hogy aztán zavaros tudatállapota élesen kitisztuljon, akárcsak egy gyermek az esti fürdő után. Egyre kevesebbet kellett beszélnünk. Éltető erőnk az alkonyi égbolt lett maroknyi, széjjelhintett csillagával. Kanyargott az út, kilométer kilométer után, a kocsiban sűrű csend honolt. Figyeltem vezetés közben, sötét tekintete egyre inkább beletörődött abba, ami

271

Glen Duncan

vár rá, s amivé vált. Egy kislány szemét láttam, aki olyan titok tudója lett, amelyről tudja, romba döntheti a felnőttek világát. A szex abbamaradt. Mindenféle szóbeli megállapodás nélkül azon kaptuk magunkat, hogy kiégtünk, talán mert olyan hőfokon égett a vágyunk, hogy átbillent a túloldalra, ahogy az a szélsőséges dolgokkal lenni szokott. Alig bírtam hozzáérni, meg ő is hozzám. Egyikünk sem lepődött meg. Wulfnak megvoltak a maga okkult szükségletei, s most, a nagy közösülés küszöbén megkövetelt tőlünk némi tisztasági áldozatot, a tisztára söpört előszobában kellett várakoznunk a fenséges szenny csarnoka előtt. A New Yorkból való távozásunk utáni tizedik nap hajnali óráiban, az utazástól megcsömörlötten, vörös szemmel, s ahogy az Éhség által hajszolt farkaslét áttörte az emberi kimerültséget, magunk mögött hagytuk Nevada hegyvidékét, és a Tahoe-tó metsző levegőjétől délre megérkeztünk Kaliforniába. Két éjszaka volt hátra az átváltozásig.

42 Utoljára harminckét éve, 1977 nyarán szedtem áldozatot az Arany Államában. A Led Zeppelin az Oakland Coliseumban lépett fel, és koncert után egy furgonra való rajongó zarándokolt fel a Muirerdőbe LSD-zni és kefélni. Eredetileg északabbra akartam menni a Napa Valleyben (az itteni erdő kicsit túl közel terült el a városhoz, és hébe-hóba vadőrök járőröztek benne), ám amikor egy fiatal, hallucináló úriember, a süldőleány típusból, preraffaelita, Róbert Plantet megszégyenítően göndör szőke hajzuhataggal, botor módon elkódor- gott hallucináló haverjaitól, és jóformán az ölembe

Az utolsó vérfarkas hullott... Hogy mondjam. Nem szenvedett. Nem fájt neki, biztos vagyok. Ha nem hagytam volna fel rég a lelkem pátyolgatásával, azzal nyugtattam volna magam, hogy én is csak egy voltam a hallucinációi közül - egy rémisztő, végső vízió. Egészében véve hanyag gyilkosság. Arra alig vettem a fáradságot, hogy eltemessem a maradványait. No persze, meg is találták őket három nappal később, ám addigra én már Moszkvába repültem. Talulla rosszul volt. Kivettünk egy szobát a ködös 68-as mellett, Carmeltől keletre, beültettem egy kád forró vízbe, és magára hagytam. Vállalnom kellett a kockázatot: a másnapi holdkeltéig még rengeteg dolgom volt. Fel kellett derítenem a terepet. Amúgy meg New York óta az égadta világon semmi nyomát nem láttam üldözőknek. Új telefonokat vettünk; óránként életjelet fogok adni magamról. Ha valami gyanúsat látna, vagy valami gyanúsnak tűnne - akármi -, a lelkére kötöttem, hogy azonnal menjen emberek közé, és hívjon fel. — Minden hónapban ilyen rossz szokott lenni? — tudakoltam tőle. Sápadtan, üveges szemmel, vacogva feküdt a kádban. Apró mellei libabőrösek lettek, hiába volt meleg a víz, mellbimbói csinosan ráncolódtak. - Minimum. —Jézusom, hogy bírtad elviselni? Rám meredt, és fogát csikorgatta a női nem nevében. Bennem is megindult az Átok előtti vérforraló, csontböfogtető folyamat. Koraszülött hibrid kezek és lábak szelleme basztatott (különösen óvatosan vezess, Marlowe), farkaselőzetesek villantak fel emberi vállamban és csípőmben. Igyekszem folyamatosan mozgásban lenni. Ha leülök, attól csak rosszabb. Bezzeg Lula. Úgy festett, mint aki soha többé nem akar megmozdulni. Sminkje elkenődött. Elkezdte lemosni, aztán hagyta a francba. Vészjóslóan törődötten

273

Glen Duncan

bámult rám, akár egy tizenhét éves kamasz lány, akit olyan másnaposság kínoz, amiből alázatosan, lélekben megerősödve mászik majd ki - amennyiben kimászik. - Várhatok egy kicsit - ajánlottam fel. - Van időnk. - Ne fáradj vele - rázta meg a fejét. - Ezen csak át kell esnem. Estig ilyen leszek, aztán meg teljesen fel fogok pörögni. Meglásd, este vissza fogod sírni a mostani állapotomat. Ennek ellenére nehéz szívvel hagytam magára. Többször is elindultam. - Ha ne adj’ isten, valami történne velem - fordultam vissza negyedszerre az ajtóból... aztán rájöttem, hogy semmi hasznosat nem tudok mondani. - Menj már! - nógatott. - Megleszek. Hagytam neki egy üveg Jack Daniel’st, három csomag Camelt, tucatnyi Advilt meg egy kannányi vacak moteles kávét. Plusz Cloquet Lugerjét, melyet megtartottam, bár az ezüsttöltényeket hagyományos lőszerre cseréltem. Szipolyok ellen nem sokra megyünk vele (ha nem érnék vissza naplemente előtt), familiárisok és ügynökök ellen viszont megteszi. - Ha valaki bejön azon az ajtón, és nem én vagyok - mondtam -, lődd le. Fogvacogva bólintott, majd lehunyta a szemét, és integetett, hogy menjek. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót. Nem sokkal múlt dél. A regényírókról köztudott, hogy mindig dolgoznak, nyitva tartják szemüket és fülüket, hátha valamit később fel tudnak használni. Dettó a vérfarkasoknál. Mi persze nem csodabogarakat és párbeszédfoszlányokat keresünk, hanem gyilkossági helyszíneket, titokban ölésre alkalmas helyeket. Evekkel korábban elraktároztam magamban ezt a Monterey- és Morro-öböl közti, százhatvan

Az utolsó vérfarkas kilométeres partszakaszt. A szükséges földrajzi elrendezés, valamint Steinbeck, Miller és Kerouac szelleme mellett Big Sur elszigetelt házakat és egy rakat bekómázott lakost tudott felajánlani, akiknek az esze helyén is pénz van. A hatvanas évek végén néhány hétre kibéreltem itt egy házat (a préda elejtéséhez Alaszkába repültem), és a választható áldozatok bőségének zavarával szembesültem. Igazából nem is értem, miért nem vettem eddig igénybe. Neki tartogattad, győzködött romantikus énem, és újdonsült, adakozó kedvű ostobaságomban nem vetettem el teljesen az ötletet. Furcsa egy művészet ez, kitalálni, hol, mikor és kivel végezzek. Az embernek egy idő után rááll az agya, érzékeny lesz a változókra. Az első néhány évben hetekig terepszemléztem. Most tegyenek ki bármilyen emberlakta környéken, és huszonnégy órán belül megadom maguknak az optimális célpontot. Vannak persze diszkrétebb lehetőségek. A nyugati világ mára olyan szinten megőrült, hogy ha feladnánk egy hirdetést az újságban, garantáltan válaszolna rá egy végletekig elszánt önveszélyes egyed. Vérfarkas áldozatot keres. Legyen telt és lédús. Nemdohányzók jó humorérzékkel előnyben. Időpazarlók kíméljenek. Magam is kivettem a részem a drogfüggőkből, alkeszekből, vakokból, süketekből, nyomorékokból, betegekből és elmbetegekből. Béreltem eszkortokat (férfit is, nőt is), benyugtatóztam őket, kivittem vidékre, megvártam, míg felbérednek, hogy üldözhessem őket. Végül is megteszi (az Átok nem akad fenn esztétikai kérdéseken vagy a fair playen), ám a zsákmányejtés egyszerű - vagy úgy is mondhatnám, hagyományos, tiszta - módja különösen mély megelégedéssel tölt el: becserkészem a makkegészséges áldozatot, elébük állok, bőven hagyok időt arra, hogy tudatosuljon bennük, aztán teszem a dolgomat. Egész nap vezettem és túráztam, hátamon hátizsák, fejemen nyári kalap, lábamon szupermodern Van Gorkom túrabakancs,

275

Glen Duncan

nyakamban távcső, kezemben Az Egyesült Államok nyugati felének madarai puha fedeles kiadásban, biztos úr. A turistaszezon kezdetéig még hátravolt egy hónap, az ösvényeken egy lélek sem járt. Enyém volt az egész környék. A vörösfenyők és az ázott föld szagától lüktetni kezdtek a szemfogaim és a körmeim. Délután háromra felszállt a köd, és előbukkant a nap. Szabadon szárnyalva dolgoztam, és egy órával naplemente előtt már ki is választottam a helyszínt, plusz két tartalékot. Ez azt jelenti, hogy oda-vissza huszonöt kilométert kell megtennünk gyalog, és ügyesen kell időzítenünk, de egyszer sem maradunk közben fedezék nélkül ennél többet nem is kívánhatnánk. Amikor beszálltam a Toyotába, Talulla rám csörgött. - Sajnálattal fogod hallani - mondta -, hogy a felpörgött fázisba léptem. -Jól van. - Ne örülj annyira. Lényegében hiperaktív lettem, lázzal és képzelgésekkel kiegészítve. A civilizációnak az is a rendeltetése, hogy szerelmetes semmiségekről beszélgessünk telefonon. - Készen állunk - újságoltam. - Egy óra, és otthon leszek. A nap lebukott a Csendes-óceán mögé, aranyrózsaszín fénybe vonva a hegyeket. A kocsit felmelegítette az esti fény, üzemanyagés PVC-szaga Amerikáról mesélt. Óvatosan vezettem, odafigyeltem az útra. Wulf folyton kötözködött, karmai és pofája a kezemben és arcomban kísértettek. Fejbőröm megereszkedett és összezsugorodott, felváltva fázott és lángolt. Már közel van, testvér, nagyon közel van. Óvatosan vezettem szerelmemhez.

Az utolsó vérfarkas

43 Másnap este letettük a Toyotát - ezúttal kaliforniai rendszámmal egy éjjelnappali benzinkútnál/étteremnél, az 1 -es út mellett, körülbelül másfél kilométerre északra az Andrew Móléra Állami Parktól. Talulla szőke parókát viselt, én álbajuszt és Yankees baseballsapkát. Napszemüveget mindketten. Kicsit túlzásnak éreztük az álcázást, de a benzinkutat kamerák figyelték. Hűvös volt és nyirkos. Három óra holdkeltéig. Lu megint új üzemmódra váltott. Az előző esti izgés-mozgás elmúlt. Csendes lett, szeme tisztán csillogott. Elérkezett az átváltozást megelőző utolsó előtti fázis. Az utolsó fázis tíz perccel átalakulás előtt várható. Az alapján, ahogy lefestette, nem lesz szép látvány. Egyórányi járóföldre voltunk az átváltozáshoz kiszemelt helytől. A vörösfenyők kaliforniai tölgyekkel vegyültek egy jó kilométerre a legközelebbi ösvénytől. Onnan tíz kilométeres ügetés a célszemélyig. Ölés. Vissza tíz kilométer. Három kilométer a kocsiig. Minden az időzítésen múlott. Mindig azon múlik. A hold 8:06-kor kel fel, és másnap reggel 7:14-kor megy le. Tizenegy óra negyvenhat perc az Átok alatt. Ha egyedül vadásznék, kivárnám a négy órát. Két óra alatt elejtem az áldozatot, egy és negyed óra alatt visszatérek az alaptáborba. Onnantól, hogy kordában tudjuk tartani az Éhséget - gerjesztve, dédelgetve, felcsigázva -, az a cél, hogy minél kevesebb idő teljen el a vérfarkas elkövette bűn és az emberi menekülés között - azon egyszerű oknál fogva, hogy ha netán megtalálják a maradványokat, és riadót fújnak, nem venné ki jól magát, ha három méter magasan, szőrrel borítva, csuromvéres pofával és karmokkal várnánk a szirénákat. Csakhogy nem egyedül vadásztam.

277

Glen Duncan

Közeleg - súgta Talulla. Ide, be! Siess! Felemeltem egy ágat, ő pedig bekucorodott alá. Arca eltorzult, verejtékezett. - Vetkőzz le - sürgettem. - Menni fog? Beleszagoltam a levegőbe. Sehol senki a közelben, és különben sem lehetett látni minket. Az utakon és ösvényeken derengő alkonyi fény sötét masszává csomósodott a fák alatt. - Ó - fogta a hasát az alsóneműre vetkőzött Talulla. Nagyokat nyelt. Egyszer öklendezni kezdett. Segítettem levenni a melltartóját és a bugyiját, majd belegyömöszöltem a hátizsákba, a többi ruhája közé. Felszerelés ellenőrizve: kéztörlők, vízsprickoló, folyékony szappan, szemeteszsák. Öt-hat métert másztam a tölgyfán (az előző napi főpróba mintájára), és a karabinerekkel rögzítettem a hátizsákot. Arra értem le, hogy Lula a földön térdepel, kétrét görnyed, átkarolja magát. - Ne érj hozzám - nyögte. - Oké. - Mindjárt. - Tudom. Én is. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket aznap éjjel váltottunk. -

Gyors volt. Gyorsabb nálam. Azt hittem - mert férfi vagyok?, mert idősebb vagyok? (mert hülye vagy, Marlowe) -, teljesen átváltozva állok majd a rendelkezésére, amíg ő vajúdik. Hát nem. Csatakos arca önmaga rémisztő, bogárszemű, haldokló mását öltötte fel, epét hányt, összecsuklott, az oldalára gördült, csücsörített csinos szájával, és alig húsz másodperc alatt, elképesztően szimmetrikus gördülékenységgel átesett az átváltozáson, mialatt én még mindig csak emberi vonásaim rendetlen szétroppantásánál és

Az utolsó vérfarkas kidüllesztésénél tartottam. A legmodernebb CGI kontra ötvenes évekbeli stop-motion technika: a különbség láttán lesült a bőr a képemről. Azon gondolkoztam, képesek leszünk-e később nevetni rajta. Nem mintha sok időm lett volna gondolkozni. A nőstény szabadjára engedett illata megrohanta hibrid orrlyukamat. Ó. Ó. Emberbőréből hetek óta szivárogtatta illatmintáit, de semmi nem készíthetett fel, semmi a világon a nőstény vérfarkasnak erre a könyörtelen szagbombájára. Kis híján ledöntött a lábamról. Az első belélegzett adagtól libidójazz ricsaja támadt a golyóimban, farkam pedig úgy meredt az égnek, akár egy rugós - taposóaknás - szerkezet. Talulla négykézláb maradt, feltolta az ülepét, torkából morgás tört fel, majd lassan széttárta a lábait fürkésző orrom előtt. Ott pedig, kedves olvasóm, nedvesen várta orrom csöpögő hegyét farkaspinája, emberi húgának nagyobb, ravaszabb, sötétebb bőrű párja, selymesen gyilkosán és vértől duzzadón, feszesen és puhán, akár egy érett avokádó, édes, a rothadás ördögi peremén táncoló illatot árasztva. Még ne. Felmordult a parancs hallatán - egy időben kaptuk meg, telepatikusán -, de tudtuk, mennyi minden vészne kárba, ha most esnénk egymásnak, amíg az Éhség a zsigereinknek szegezi a kését, amíg nincsen kicsomagolva az ajándék préda. Hagytam, hogy a farkam vége egy pillanatra súrolja, éreztem, amint a sikamlós bejárat felforrósodik, jobban, mint egy lázas kisbaba ajka, s a végén majdnem, majdnem elbuktam a dévajpróbán — de elhúzódtam tőle, és acsarkodó csodálattal figyeltem, ahogy négy lábra áll, bölcs állati pillantást vet rám, elvicsorodik, és elinal a sötétségbe. Eleresztettem egy forró vizeletcsíkot, megjelölvén a fát, aztán utánaeredtem. Megértettük egymást. Tisztánlátásunk ember alakban nem haladta meg az új szerelmesek szokásos porcióját. Az átváltozás után szinte

279

Glen Duncan

teljesen áttetszővé váltunk. Például tudta, hová megyünk, holott nem mondtam el neki. Az előző nap bejárt útvonalon úgy vezették végig a nyomaim, akár egy ausztrál bennszülött álomösvénye; tisztán rajzolódott ki előtte, mintha foszforcsíkot hagytam volna magam után. Minekutána szabadon kotorászhatott a lényeges mentális aktáim között, azt is látta, melyik házat választottam ki, távcsövön keresztül figyelve, s elég hosszan hallgatózva, hogy meggyőződjek róla, egyetlen férfi lakja, aki kreatív válságai idején szokott visszavonulni ebbe a Frank Lloyd Wrightra hajazó kéglibe, második otthonába, egyben lemezstúdiójába. - Figyelj, ha állandóan változtatgatják az indítási pontokat, akkor a faszom fogja az idejét pazarolni rájuk, Jerry. - Előző nap, miközben megfigyeltem, egy kávéval, spanglival és a mobiljával a kezében kijött az erkélyre. - Nem. Nem, megvan hozzá minden szoftverem. Ugyanaz a szarakodás. A szokásos használhatatlan fos lesz, ha mindig változtatnak az indítási pontokon. Én tényleg... Most komolyan. Áruld már el nekem, hogy képzeli egy rendező, akinek ez a harmadik filmje, hogy olyan anyaghoz szerezzek zenét, ami még nem az utolsó vágás, baszod? Mármint... Pontosan. Most komolyan. Most komolyan. Ja. Hát. Nesze neked, indie csodagyerek, baszd meg... -Jóképű volt, sötétszőke haját rövidre vágta, kisfiús-önfeledt hatást keltve, szája vékony, arcéle markáns, teste izmos. Bőven elég sikere volt a nőknél, hogy nőgyűlölő lehessen. Gondoltam, vagy talán csak reméltem. Férfit választottam (ráadásul jó pasit), hátha egy női áldozat megnehezítené Talulla dolgát. Időközben ő is végigkövette az okfejtésemet - vigyorogva fordult hátra -, s fele részben meghatódott tőle, fele részben megsértődött rajta. A holdvilág foltokban vetült az erdei talajra, s ahogy áthatoltunk rajtuk, anyai féltéssel csitítottak minket. Lu egyszer megállt

Az utolsó vérfarkas felnézni, hagyta, hadd érje vérfarkasarcát a hűvös balzsam, én pedig ruganyos pompájában láthattam ezüstszeretőmet, a megkeményedett melleket és a lapos hasat, a hosszú, halálos kezeket, vékony bundájú combjának és vádlijának izmait. Beleborzongtam, milyen közel jártam ahhoz, hogy feladjam. Eszembe jutott, mit mondott Harley a könyvtárban, a londoni hófúvással és a whisky tűztől aranyló fényével övezve. „Kötelességed élni, mint mindenki másnak. Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül.” Az elmúlt két hét, a motelek, az úton töltött kilométerek, Manhattan, Heathrow, mind az álmok zárt, kódolt jellegét idézték. Most ébredezett a világ, a vágy versenyt futott az éhséggel a legősibb lakomához, eksztázisom feltámadt halottaiból, azon egyszerű csoda folytán, hogy nem kell egyedül végigcsinálnom... Időközben túl hosszú utat tettünk meg túl rövid idő alatt. Kis csermely tört elő egy meredek völgybe, nyugati falán tűlevelűekkel borítva (mögötte pedig a Csendes-óceán hatalmas, hűs horpasza), keleti falán vegyes erdővel és kiszögellő sziklákkal, sima, egysávos, friss illatú, gyéren megvilágított aszfaltút kígyózott végig benne. Talulla megtorpant, lehelete párafelhőként csapott fel. Mögé álltam, átkaroltam, megmarkoltam a mellét, és finoman beleharaptam a vállába. Hátradöntötte a fejét, megnyalta az orrom. Okosabb vagyok, amikor átváltozom, jegyezte meg korábban, és éreztem is fokozottabb ravaszságát, élesebbre fent elméjét. Az Éhség vörös lármájában ragadozó énje a szögeket és árnyakat fürkészte, fedezéket keresett, behatolási pontok után kutatott, latolgatta, milyen messzire hallatszana el egy sikoly. Akaratom ellenére alábecsültem, a női törékenységgel kapcsolatos, csökevényes tévképzetek alapján azt hittem, nekem kell majd átsegítenem mindezen. Tudta ő is, érezte, mennyire szégyellem magam. Nyalintásával részben azt üzente: Semmi baj, megértem. Édes vagy. De most már látod, mivel van dolgod?

281

Glen Duncan

A házat (égő villany, fekete Lexus a felhajtón) úgy építették a hegyoldalba, akár egy puccos bunkert: két emelet, alagsor, medence, körerkély a felső szinten, dupla garázs, kőből emelt kapuoszlopok, elektronikus kapu. Helyzeti előnyünk nélkül sem lenne valami nehéz bejutni. Oké, a lenti ajtókat zárva tartották, ám ahhoz még túl korán volt, hogy a maestro beélesítse éjszakára a Shield 500XS riasztórendszer hi-tech karanténját. A felső szint közepén az egyik üveg tolóajtó nyitva volt, beláttunk az ormótlan, fehér bőrkanapéra, meg az elnémított plazmatévére. Mezítlábas, bermudás, babakék gyapjúpulóvert hordó barátunk a kanapén tehénkedett, egyik kezében a távirányítóval, másikban a telefonjával; a csatornákat váltogatta, s közben — monoton hanghordozással éreztetve, hogy belefáradt abba, hogy egyedül ő képes profin viselkedni — a rendezőről nyavalygott. A terv úgy szólt, hogy várunk néhány órát. A tervnek lőttek. Az éhség és a vágy különösebb felhajtás nélkül átvette az irányítást. Hálásan engedtük ki a kezünkből mind a ketten. Jöjjön, aminek jönnie kell megáldott minket mantrájá- val, ahogy némán felsuhantunk a völgy keleti emelkedőjén, egyetlen ugrással átszökkentünk az üres úton, majd tovább, osonó farkaslépteinkkel a ház felé. Én mentem elöl. Egy ugrással át a kapun. Aztán fel a földről az erkélyre. Aztán az erkélyről a nyitott ajtón át a kanapéra. Túlozni írói vétek, én viszont ki merem jelenteni, hogy szó szerint ráhoztam a frászt Drew-ra (Drew Hillyardra, mint az újságokból azóta megtudtuk). Az óvilági sznob azt mondatja velem, hogy felsikoltott — illetve, fejhangon azt visította, maaah!—, mert amerikai lévén erre kondicionálta a tévéműsorok és mozifilmek élethossziglan tartó, túlzásba vitt habzsolása. Akit dob a csaja, az elmegy egy kocsmába, és jól berúg. Akit beelőznek az autópályán, az odaordítja, hogy „Seggfej!”, és beint neki. Aki előtt megjelenik

Az utolsó vérfarkas egy vérfarkas, az akkorát sikít, mint egy hatéves kislány. Benne van a forgatókönyvben. Lényeg, ami lényeg, nem elég, hogy maaah!-t visított fejhangon, még a feje elé is kapta mindkét karját. A távirányító kirepült a kezéből, átsüvített a szobán, és nagyot koppant egy szék előtt, ezért az idő hátralevő részében a Topmodell leszek! Szórakoztatott minket. A mobilját nem engedte el, talán alapvető túlélési ösztöntől vezérelve. Kinyújtottam a kezem, elvettem tőle, majd a szeme láttára összetörtem méretes szömymancsomban, mire furcsa, orrhangú nyögést hallatott. Arca meggyűrődött, összefacsarodott, rákészült a felnőtt krokodilkönnyek hulla- tására, ám eltátott szájából és levegővel megtelő tüdejéből láttam, rövidesen érkezik egy másik, hangosabb sikoly. Azt pedig nem engedhetjük, gondoltam. Nem is engedtük. Talulla sötét, imádni való, hosszú ujjakban végződő mancsa felnyúlt a fickó mögül, és betemette arcának alsó felét.

44 Sorrendre vágynak, folyamatosságra, kategóriákra. Együtt érzek önökkel. A dugdöldfald szentháromságának rejtélye azonban ledönt minden határt, félresöpri az ezt attól elválasztó apparátust, és a vállrándítás transzcendens megfelelőjének kíséretében az élményszerzés vadonatúj formájával ismertet meg minket. Talpunk alatt például halkan ropogott-töredezett a keményre fagyott, vastag fűszőnyeggel borított talaj. Talaj? Hol? De hiszen a pasas nappalijában voltunk. Sebesen siklottunk, mint két se nem folyó, se nem tenger, partjanincs sötét vízfolyam sodorta teremtmény. A csillagok egészen a látóhatárig ereszkedtek, és

283

Glen Duncan

befészkelték magukat a vízbe. Ez nem azt jelenti, hogy ne emlékeznék arra, amikor Talulla fekete karmú hüvelykujja feltépte a pasas nyakát, csecsnyúlvány alakú sebet ejtve, a legyezőként szétterülő vérre, lepecsételt ordításaira. A táj semmivé foszlott, majd előgördült a szobából. Egyes részletei szemcséssé váltak vagy szétestek, felfedve az istenséget, melyhez tartozott — nem Istent, csak az egyik vetületét, a Ragadozó hatalmas, tiszta szellemét, akihez mi tartozunk, amelynek töredékét, lángját az átszellemült boldogság egy darabkáJakent magunkban hordozzuk. Egymásra néztünk, és körülöttünk minden elcsendesedett. Ez nem azt jelenti, hogy a fehér bőrkanapét ne festette volna vörösre a férfi előre-hátra rángatózó keze - mint aki integet vagy le akar radírozni valamit. Mind a ketten osztoztunk abbéli meggyőződésünkben, hogy a helyzet fokozódik, akárha hullámvasút kocsijai másznának felfelé a Nagy Zuhanás felé, éppen csak felgyorsítva. Ugye te is érzed? lgen. Eközben Drew élete tömbökben, egy szappanopera „Az előző részek tartalmából...” szegmenséhez hasonlóan villant fel elénk: anyja hatalmas feje, szőke haja, kék szemkihúzója és kávéillatú lehelete a fényt kitakarva, kedves bolygóként hajol le hozzá a babakocsiba. Ujjai megfeszülnek, ahogy szétteríti őket a zongora billentyűi felett; maguk a billentyűk a születés előtti időről árulkodnak. Sötét hajú, tizenkét éves lány harapja be az ajkát, ő pedig úgy érzi, egyszerre jött el a karácsony és a születésnapja, mert fiatal keze becsúszik a bugyi gumija alá, a bugyija alá, az igazi bugyija alá, ám Rheingold azt mondja: „Ön tehetséges, de nem sztáralkat”, amiben igaza volt. Millió könyvlapon végigpörgetett animáció tévében látott képekkel, cowboyok fénykardok kóla autós üldözések Jóbarátok az Ikertornyok. Az az álom amelyikben a part felé úszott ám kiderült hogy amit partnak hitt az a Kolumbusz előtti

Az utolsó vérfarkas lapos föld széle és hirtelen beszippantotta az óceán a roncsokkal és a cápákkal együtt át a peremen a fekete űrbe oda ahol csillagok sincsenek csak a semmi aztán verejtékben úszva felébredt és a prosti nem volt mellette mint ahogy megbeszélték hanem az ablakban ült és sms-ezett a BlackBerryjén mert a nők most már csak pénzért feküdtek le vele valószínűleg mindig is így volt csak úgy tettek mintha dugni akarnának de közben mindig másról volt szó a kurva életbe és egészen elképesztő hogy az ember negyvenegy évesen képes elfogadni, hogy a nők mostantól örökkön-örökké csak pénzért fognak dugni vele de azért szeretné ha lenne egy fia akit megtaníthatna zenélni. Világított a hold, ám a televízió fénye szabad szemmel láthatóan viliódzott és reszketett, a Topmodell leszek!-ben egy szőke, zöld szemű versenyzőnek csillámló könnyek potyogtak a szeméből, arcának felét eltakarta a képernyőre folyt alvadó vér palacsintatésztája. Talulla felnézett a nagy munkából, rám pillantott. Közel járunk. Érzed? Ég és víz csúszott szét, okkult alkotóelemei helyet cseréltek, képrejtvényük kiadta a megfejtését, s az új konstellációba rendeződött csillagok egy farkas alakját rajzolták ki; az ábra világossá tette, hogy értelemnek itt már nincs helye, csak a kettőnk bizonyosságának, ezt felfogni pedig olyan volt, mintha elfogadtuk volna a békéből kinyúló kezet. A szobában megtelepedő éjszaka a hömpölygő vízen és a zúzmara illatán túlról bólintott. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettünk volna talpig véresek, vagy Talulla háta ne feszült volna ívbe, vagy ne fogtam volna marokra a mellét, vagy ne tárta volna szét ravasz, állati kapitulációval a lábát. Addig azt hittem, szerettem, és szerettem is. A nőt. Ezúttal viszont a szörnyeteggel volt dolgom, a fenséges szörnyeteggel. Bepilantást

285

Glen Duncan

nyertem abba, milyen mélyen gyökerezik bennem a bálványozás képessége, csorbát is ejtett a férfiasságomon, úgy hátráltam előle, akár egy hideget ontó, tátongó szakadék szélétől. Meglátta rajtam, és azt üzente: Ugyanezt érzem én is, hát nem látod? Ez a kérdése lett az utolsó csepp a pohárban. Egy pillanatra teljes egyensúlyba kerültem - aztán átbillentem a forgásponton, és belé hatoltam, mire fennakadt a szeme, és felkunkorodott a nyelve a harci vagy erotikus győzelemtől megittasultan (képtelen módon berobbant Dante: „S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste / terhesnek tűnt föl minden céda vággyal„ ) — a hirtelen csobbanás kitépett minket a testünkből, és egy időben megmérhetetlen pillanatig visszahajított ahhoz, ami nem Isten, hanem egy hozzánk tartozó vetülete, és amely végtelenül bőkezű archetípusban sem ő, sem én nem léteztünk, csupán az elragadtatás, mely a világ legédesebb dalával hív haza, hogy egységbe forrasszon, és amely fájdalommentesen égeti el a szenvedő én szíjait és bilincseit. Gyönyör. A gyönyör leírhatatlan, ez magától értetődik, hiszen megsemmisíti az embert, aki nincs ott, hogy átélje. Az alapozó szakaszt és a lecsengést, azt igen, de a tetőpontot sosem. Elmentünk. Visszajöttünk - beszennyezve, egy csapásra függő roncsokká válva. Innentől kezdve kevesebbel nem érjük be. Arra gondoltam: kétszáz évnyi tudatlanság, s most ez. És csak kétszáz évem van megismételni. A szeretlek, adta tudtunkra a pillanat (amikor Drew-ban, mint a napnak a nyugati feketeségbe vesző utolsó sugarai, kihunyt az élet), az emberi szférához tartozik. Ezen a helyen, alázatosan, gyengédséggel eltelve karunk, fogunk, ajkunk, hasunk helyreállt végessége iránt, összedugtuk az orrunkat, nyalakod- tunk, dörgölőztünk, megálltunk, egymásra néztünk, láttuk egymás lelkét,

Az utolsó vérfarkas és tudtuk, történjék bármi, nem csupán szentségtelen házasságunk, hanem közös magányunk is szentesítve lett a világban. Higgadtan vettük tudomásul, hogy ez könnyen oda vezethet, hogy megutáljuk egymást. Tudtuk, megértettük, számba vettünk minden lehetőséget, s ez vigaszt nyújtott. Szerény kisisteneknek éreztük magunkat, újult erővel dobogott bennünk az élet szeretete, és alázattal néztünk szembe a lehetőségeinkkel. Nevettem volna, ha tudok. Az idő rakoncátlankodott, pillanatoknak álcázta az órákat. Elvesztettem az időérzékem. Megbocsáthatatlanul hagytam magam megzuhanni. A dugd- öldfaldért nagy árat kellett fizetnünk, elővigyázatosságban, irányításban. A Topmodell leszek! véget ért, helyette már a reggeli hírek mentek. (Tipikus amerikai páros: atyáskodó, pepis golfozó, akit huszonéves L’Oréal-kirakatbaba cidáz. A borotvált puncijú lányát kefélő parókás apuka addig oké, amíg mindketten patikamérlegen adagolt döbbenettel és visszafojtott felháborodással figyelik, mi folyik odakint a világban) A hold ekkor magához tért, mintha szolgálat közben alváson kapták volna, és figyelmeztető jelzéseket kezdett küldeni, süllyedő (mit tudom én, menstruációs) érzést keltve az altestünkben keringő vérben. Mint vékony horgászzsinóron lógó, nehéz halak, amelyeket béna pecás próbál kihúzni - béna, de varázserejű, mert képtelenek voltunk ellenállni a gyenge hatásnak. Eggyé válva hagytuk ott áldozatunk maradványait (nem maradt belőle sok), kiszökelltünk a nyitott ajtón, mint valami kutyakaját reklámozó házikedvenc, átugrottuk az erkély korlátját, és bevetettük magunkat tettestársunkba, az erdőbe, meg a fogyó éjszakába. Újra ketyegő belső órám szerint alig hatvan másodperc volt hátra a holdnyugtáig.

287

Glen Duncan

45 Loholtunk, egymásnak adogattuk az elfogyasztott lelket, mint holmi rágógumit cserélő kamaszok. Nyúlós köd vett körül. A gyantaillatú fák elmosódva suhantak el mellettünk. Fél kilométerre a táborhelyünktől megcsapta az orrom a vizeletem szaga, élesen kitértem balra, Talullával a sarkamban áttörtem egy párapamacsot, és percek múlva kiértem a megjelölt fához. Egyetlen ugrással felszökkentem, és meg is találtam az akasztón lógó, harmattól gyöngyöző hátizsákot és száraz, a civilizáció szagát árasztó tartalmát. Kicsit ügyetlenkedtem a karabineres kötelekkel (nincs olyan termék a piacon, amit vérfarkasujjakra terveztek), de türtőztettem magam, és nem szaggattam szét őket, néhány másodpercnyi kitartó igyekezettel pedig sikerült kibogoznom és elcsomagolnom mindet. Lehuppantam a földre. Olyan gyorsan visszaszaladtunk, hogy maradt még húsz másodpercünk. Lefeküdtünk egymás mellé, de nem értünk egymáshoz, némán hallgattuk a faun egész világon mellőzött hajnali szvitjét, a földből s a lombokból suhogó kilélegzést, az apró szárnyak verdesését, a bogarak introspektív kaptatását, a víz reszketését A világ, gondolta Lula, csak úgy ontja a csodákat, bővelkedik bennük, hemzseg tőlük. Mi pedig a tévé és a pia átlátszatlan műanyag buborékjában élünk. Érdemes lenne elkezdened naplót vezetni, üzentem neki, de elkéstem: a metamorfózis elsodorta mellőlem. Állati idegvégződései kisültek. Felé nyúltam, aztán eszembe jutott, „Ne érj hozzám”, és elhúztam a kezem. Hevenyészett félkörben kúszott-mászott négykézláb, majd összeesett, összegömbölyödött. Nem látszott a lenyugvó hold, de

Az utolsó vérfarkas apró, szúró fájdalmat éreztem, mintha elszakadt volna egy mulatságosan kilazult fogat tartó utolsó rostszál. A magzatpózba kuporodott Talulla összeszorította állkapcsát, és szabályos időközönként meg-megvonaglott, mint aki ezzel próbálja mérni az időt. Takony kotyogott az orrában. Megint megelőzött, s így lehetősége nyílt végignézni - meg is tette ültében, levegő után kapkodva - a Visszaváltozó Jake Marlowe testrészropogtató szuperprodukcióját. - Kösz, hogy nem röhögtél ki - szólaltam meg, miután megbizonyosodtam afelől, hogy visszatért a nyelvi készségem. Nem válaszolt, még mindig magával volt elfoglalva. Szeme nagyra nyílt és csillogott, tisztára mosta a gyilkosság. Segítettem neki tisztálkodni (a termék leszarja, hogy vért és beleket vagy ketchupöt és zsírt távolítunk-e el vele, virágos jókedvvel lát munkához), s miközben összeszedte ember-magát, éreztem, mennyire megrázza, mennyire megdöbbenti, micsoda undort kelt benne, hogy megint ennél a minden fortéimét felülmúló tisztátalanságnál kötött ki, melyet nem lehet megbocsátani, melyet nem lehet lemosni. Kisvártatva tudatosult benne (tekintete elkomorult), hogy a megrázkódtatás és az undor rég elégtelennek bizonyult. Korábban hatszor. S most hetedszerre is. Vagyis arra jutott, muszáj megbékélnie önmagával, mert ha nem teszi, marad a halál. Tudom, min mész keresztül, akartam mondani. De nem mondtam. Mentális fájdalmain túl szemlátomást fizikailag is megszenvedte az Átkot. Amilyen régi motoros vagyok, el is felejtettem, milyen volt régen, amikor az aurám lehámlott, s tudatom vörösre dörzsölődött. Olyankor a franc sem akar beszélni. Elpakoltam a tisztítószereket, és a lábammal földet kotortam oda, ahová előző éjszaka hányt. Belebújtam a hátizsákba, a biztonság kedvéért még egyszer körbenéztem. Vérfarkasvizeletünk

289

Glen Duncan

mérséklődő szagán kívül nem hagytunk magunk után nyomokat. Egy órával később ködtől nyirkosán, hús megfeküdte gyomorral érkeztünk a kocsihoz. Lüktetett a vádlim. Talullát rázta a hideg. Az autóba ülve hihetetlenül megnyugtatólag hatott az ajtók puffanó záródása. A civilizációnak az is a rendeltetése, hogy beülhessünk a kocsiba, becsukhassuk az ajtót, körülvehessen minket a kütyükkel beépített PVC, benyomhassuk a légkondit, és hazavezethessünk. San Francisco felé menet egy pihenőhelyi kukába dobtam a szemeteszacskót (igazi DNS-talány, ha valaki megtalálja), aztán kicsivel mesz- szebb, egy üres leállósávban kicseréltem a rendszámtáblát. Két órával később, miután visszavittem a Toyotát a városba, felszálltunk a Chicagóba tartó vonatra. Egy darabig némán ültünk egymás mellett; Talulla az ablaknál ült, kifelé nézett. Napfény melengette arcunkat és kezünket. Pupillái összeszűkültek. Ólmosan pislogott, mintha szemhéjainak minden összeérintésével és szétválasztásával egy darabka nyugalmat adott volna fel. Testéből kimerültség sugárzott. A szerelvény mozgása nyugtatóként szivárgott belénk. Csukva volt a szemem, amikor megszólalt. - Kezdek hozzászokni - mondta. Semleges kijelentés. Nyereség és veszteség egymást kioltó egyensúlyi helyzete. Kapart a torka. Nem válaszoltam. Nem is várta el. Nem sokkal később a vállamra hajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és álomba merült.

Harmadik hold

Az utolsó vérfarkas A KEGYETLEN HÓNAP

291

Glen Duncan

46 Hat nappal Drew Hillyard meggyilkolása után, a túl sok időzóna- és időváltozástól kótyagosan megérkeztünk Ithakába. Nem a New York-i Ithacába. A görögországi Itháktba. Ugyan nem tartottam jó ötletnek, de egy éjszakára megálltunk New Yorkban. Nikolaj azóta rágta Talulla fölét, amióta elmentünk, ő pedig mindenképpen tartani akart egy pofavizitet, mielőtt megint elillannánk. Ki kellett békítenie az apját és Ambidexter Alisont, aki tucatjára is azzal fenyegetőzött, hogy felmond, ha Nikolaj továbbra is beleszól mindenbe. (Most már persze nem volt szükségük az éttermi bevételekre, de eltekintve attól, hogy elég nehéz megmagyarázni, hogyan lettek hirtelen húszmillió dollárral gazdagabbak, Talulla tudta, hogy Nikolajnak a Gilaleyvállalkozáshoz fűződnek a legszebb emlékei.) De legalább a vonat gyötrelmesen szűk hálókocsija után szállodai ágyban tölthettünk egy éjszakát. Alvással, mint két szemérmes szűz. Azzal, hogy az Átok idején dugtunk, lenulláztuk a libidónkat, ugyanúgy, mintha az Átok idején nem dugtunk volna, csak az meg csutkáig tekerné fel. Öregesen féltő gondoskodással értünk egymáshoz. Sok emléket őrzök azokból a zsúfolt hetekből, de mind közül erre — közösen becsusszanni a hotel hűvös, frissropogós takarója alá három vonaton töltött éjszaka után - emlékszem a legélénkebben; úgy zuhantunk álomba, mint akit agyonvertek, mintha önként hullottunk volna a halál karjaiba, egyesült tudatunk málladozó darabkái - ez volna a béke?, ez a béke, ugye, hogy el tudjuk engedni magunkat? - akár egy jelzőrakéta szikracsóvái, a sötétségbe vesztek... Nagyokat lehet aludni, roppant ártatlan álmokat láni, és ez is ilyen alvás volt. Úgy

Az utolsó vérfarkas

ébredtünk, mint akiket kicseréltek. Egész vidáman hagytuk el másodjára New Yorkot. American Airlinesszal Rómába, onnan Air Italiával Kefalóniára. Aztán hajóval Ithakára. Száz kemény lépcső vezetett a kis kikötőfalura, Koniára néző szerény villához, amelyet így, hogy nem volt turistaszezon, és sürgősen kellett, heti ezerkétszáz euróért vettünk ki. Harminc éve jártam itt utoljára, miután Epheszoszban megöltem egy egészséges, francia, kortárs táncművészetet tanuló fiatalt, aki az Egei-tengeren vakációzott. Valahol tudat alatt egész végig ott motoszkált ez a hely, amióta először megpillantottam Talullát a Heathrow-n, és még azelőtt leszerveztem a kiruccanást, hogy három hete elindultunk volna Manhattanból Kaliforniába. — A családi hepiend — állapította meg Talulla. - Odüsszeusz hazatér a családi tűzhelyhez és hű hitveséhez. Még egy gyerek is rájött volna. Eddig úgy tudtam, hogy okos vagy. Okos? Nem. Boldogan ostoba. Ostobán boldog. Jake Marlowe átalakulása ezennel befejeződött: az unalmas önismeret helyébe az önismeret áldott hiánya lépett. A korábbi bizonyosságok ügyét újratárgyalják. Az elvont ön- elemezgetés áramköre kiégett. Eljött az idő, hogy ismét vakon ugorjak bele a sűrűjébe. Lulának nehezebb dolga volt. Nagyobbik énje elfogadta volna a kialakult helyzetet, a kisebbik azonban körömszakadtáig küzdött. Rémálmokra ébredt csuromvizesen. Kihagyott az agya, aztán visszatért A semmibe révedt, s csak kis idő múlva tért vissza. Nem beszélt ezekről az időszakokról. Néha önutálatának teljes súlya abba a szögbe sűrűsödött, ahogy a cigarettáját tartotta. A fehér hálószobában gyakran ébredtem arra, hogy egyedül vagyok, és pánikban úszva indultam a keresésére, hogy aztán egy üres kádban

293

Glen Duncan

fekve találjak rá, vagy a verandán álljon, s a tengert bámulja, esetleg összekucorodjon a konyha terrakottapadlóján, és átölelje magát. Ezek a rítusok nélkülözhetetlenek voltak, a szónak mindkét értelmében: nem kerülhette meg őket, és a túlélése múlott rajtuk. Ő is tudta, és belebetegedett saját életben maradásának logikájába. Ez a baj az undorral, mondta. Túl leszel rajta. Egyik nap, a kora hajnali órákban észrevettem - miután szinte hisztérikus rohamot kaptam, mert nem találtam sem a házban, sem az erkélyen, sem a kertben, sem a faluban -, hogy meztelenül, magányosan, combig áll a tengerben. Levetkőztem, belegázoltam a vízbe, placcs... placcs (vetett hátra egy pillantást, aztán látta, hogy én vagyok), megálltam mellette. A parton egy lélek sem járt. Hűvös volt a levegő, de nem hideg. A holdfény (növekvő sarló) ezüstfüsttel hintette meg a vizet. Tudtam, nem szabad megfognom a kezét, sem pedig megérintenem. Ilyen állapotban úgy hiányzott neki az érintés, mint vajúdó nőnek a nyelves csók. - Apu kiskoromban sokszor elmesélte Lükaón történetét — szólalt meg. — Mindig nagy feneket kerített a nyolcéves kikötésnek, mondván, senki sem hallott olyanról, hogy bármelyik farkas visszaváltozott volna emberré. A mítoszt két változatban is ismerik. Az elsőben Lükaón árkádiai király egy vacsorán emberhúspecsenyét szolgál fel Zeusznak, aki büntetésből farkassá változtatja. A másikban azzal sérti meg Zeuszt, hogy emberi csecsemőt áldoz fel az isten oltárán, s ezek után nemcsak a királynak kell farkassá változnia, hanem mindenkinek, aki azon az oltáron mutat be áldozatot - ha pedig nyolc évig nem eszik emberhúst, visszaváltozhat emberi alakba. - Meddig bírtad legtovább? - kérdezte.

Az utolsó vérfarkas

Négy holdig. - Mennyire tudnál a közelébe érni a nyolc évnek? - A nyolc év ennyi erővel nyolcezer is lehetne. Te is tudod. Nincs visszaút. Eltelt egy kis idő, mielőtt újra megszólalt volna. - Nincs. Tudom. Repesett a szívem, tombolt bennem a maszkulinitás, marconán, teljes riadókészültségben álltam, hogy ellássam a baját annak, aki vagy ami (milyen nonszensz gondolat!) ártani merészelne neki. Rendkívül nehezemre esett megállni, hogy ne tegyem a vállára a kezem, ne öleljem át, ne védjem testemmel- lelkemmel minden elképzelhető veszélytől. Annyira édes érzés volt, annyira érdemtelen megkönnyebbülés, hogy nem kell többé magammal törődnöm. Csak vele. Csak vele. - Mindig ez lesz - mondta. - Mindig menekülhetünk. Mindig a hátunk mögé kell néznünk. Mindig megússzuk szárazon. Hogy ez milyen gusztustalan kifejezés! Megúszni szárazon. Amúgy nem akartam vízbe fojtani magam. Egyáltalán meg tudunk fulladni? - Igen. Mindkét alakban. És ha meggyújtanak, előbb-utóbb el is égünk. A tenger hullámzása a lábunk körül olyan hatást keltett, mintha dülöngélnénk. - Amikor megálltunk New Yorkban, szövetmintákat nézegettem apuval és Alisonnal - mesélte. - Felújítjuk a 28. utcai éttermet. Három nappal korábban meg arcomat egy férfi szétmarcangolt tetemébe fúrva keféltem veled. Felnevetett, de csak egyszer. Sokan azt hinnék, hogy affektált, pedig nem; azért csak egyet nevetett, mert amit mondott, az -

295

Glen Duncan

egyszerre volt tényszerű megállapítás, és hangzott úgy, mintha egy kultikus horrorparódiából idézte volna. — Igen - feleltem. - Igazad van. - Tudom, hogy értette. Be nem vallott rémtetteink belülről őrölnek fel. „Milyen vágy fűtse az igazmondást, ha nem erkölcsi?”, kérdezte Jacqueline Delon. Pedig tévedett. A túléléshez szükséges. Aki nem képes elfogadni önmagát, az nem marad életben, és addig nem lesz képes elfogadni önmagát, amíg ki nem mondja, mit csinál. A névadás hatalma J olyan öreg, mint Adám. Visszamentünk a házba, csendben ballagtunk végig a néma faluban a csillagok alatt. A gyilkosság óta először lobbant fel köztünk a vágy... s ekkor megértettem. Megint lemaradtam. O már értette, hogy kezdetét vette a ciklus következő fázisa, és óhatatlanul ugyanúgy fog végződni. Ezért állt combig a borvörös tengerben. A villa frissen mosott ágyneműtől és a verandán lévő cserepes citromoktól és kakukkfüvektől illatozott. Furcsa, ernyedten gépies mozdulatokkal vetkőztünk le, és meztelenül a hűvös takaró alá bújtunk. -Nem tartod különösnek, hogy bemondásra elhittem neked, amit a drogokról mondtál? - kérdezte. Útközben idefelé beszélgettünk a narkotikumos nyugtatózásról, a ketreces időszakomról, a kovácsoltvas szekrényről, a kulcsról. Az igazat mondtam neki: elképzelhető, hogy át lehet vészelni néhány holdhónapot halálközeli állapotba gyógyszerezve, akár még hármat is (a negyedikbe majdnem beledöglöttem - szó szerint: letéptem a saját bőrömet; ha nincs az ordasoknak gyorsabb sejtregeneráló képessége, elvéreztem volna), ám két okot is

Az utolsó vérfarkas

tudok, miért nem érdemes. Először is, ennél nagyobb kínokat nem állhat ki vérfarkas. Másodszor, teljesen értelmetlen, mert valamikor, hogy ebben a hónapban, vagy a következőben, vagy az az utániban, az tökmindegy, de hacsak nem leszel öngyilkos, egész biztosan újra ölni fogsz - újra meg újra meg újra, amíg meg nem halsz végelgyengülésben, vagy el nem talál egy ezüstgolyó. Mindent elmondtam neki. Nem tartom különösnek - feleltem. - Látod benne a logikát. Morálisan nem jelent semmit, ha hébe-hóba megtartóztatod magad egy hónapig. Nem ezért nem próbáltam - vitatkozott. - Azért nem próbáltam, mert emlékszem arra, milyen volt az első három alkalommal, és halálra rémít, ha arra gondolok, hogy újra át kell éljem. Nem a logikát látom benne. Gyáva vagyok. Én sem vagyok különb. Engem is halálra rémít. Plusz legutóbb, amikor megpróbáltam, kudarcot vallottam. - De te jó dolgokat is tettél a világban. Kiegyenlítetted a mérleget. Csak a pénzt szórtam. Üres gesztus, ha van mit a tejbe aprítani. Különben sem így működik. A pénz nem törvényes fizetőeszköz az erkölcsi világban. A farkam megmoccant a keze mellett. Tudtam, hogy észrevette. Lélekben készült a kifinomult kapitulációra. Arra, hogy a gyászon és a szégyenen túljutva átjárja a melegség, és békére leljen abban, hogy egymáson kívül senkink nincs ezen a világon. Sosem változik - suttogta. - Folyton arra gondolok, kell lennie más megoldásnak, de mindig ugyanoda lyukadok ki. Vagy végzel magaddal, vagy élsz tovább a bőrödben. - Ne végezz magaddal - kértem.

297

Glen Duncan

Velem maradsz? - Igen. Maradj. - Attól még lehet, hogy végzek magammal - mondta. - Fene tudja. - Megígéred, hogy előtte szólsz nekem? - Igen. - Mondd ki. - Megígérem, hogy nem leszek öngyilkos, csak ha előtte szóltam neked. Aznap éjszaka egyik valószerű álomból zuhantam a másikba. Azt hiszem, megint szeretkeztünk, félálomban, szinte csodába illőn. Aztán folytatódtak az álmok. Az egyikben állandóan megcsípte a nyakam egy ravasz rovar. Ha felkelek, gondoltam, el kell mesélnem Talullának. El kell... Ám a gondolat hirtelen sötétbe borult. Amikor aztán felébredtem, jó későn, a szoba napfényben úszott, a szellő a tenger illatát hordozta, és mielőtt felemeltem volna a fejem a párnáról, éreztem az üres helyet ott, ahol a testének kellett volna lennie, Ellis pedig azt mondta: - Na végre,Jake, már azt hittem, sosem kelsz fel. -

47 A szoba egy rattanszékében ült az ágy lábánál, háttal a verandára nyíló franciaablaknak, kezét összekulcsolta a hasa előtt, egyik lábát szélesen átvetette a másikon. Az elmaradhatatlan fekete bőrnadrág,

Az utolsó vérfarkas

acélbetétes bakancs, világos színű farmerkabát. Vállig írő platinaszőke haját ezúttal leengedve hordta. Huzat támadt, megéreztem mocsaras lábszagát. Hangvillazümmögés rezgette meg a fogamat, amiből kitaláltam, hogy ezüsttöltények vannak a hónaljtokban lapuló lőfegyverben. Felültem vele szemben. - Nálunk van a lány - mondta. - Kérdezz-feleleket szeretnél, vagy mondjam magamtól? - Mondd - választottam. Ellis kurtán bólintott, mintha titkon erre a válaszra számított volna, aztán felállt, mutatta, hogy egy pillanat, kiment a verandára, majd egy perccel később két csésze frissen főzött kávéval tért vissza. Átnyújtotta az egyiket, aztán visz- szaült a székbe. - Először is, hadd nyugtassalak meg - kezdte. - Talulla életben van, semmi baja, a haja szála sem görbült. Messze van innen, egyelőre nem árulhatom el, hol, de egyáltalán nem kell nyugtalankodnod a kényelme miatt. Ezt megígérem, Jake. Letettem a csészét az éjjeliszekrényre. Remegett a kezem. Előző este, a tengerpartról visszafelé jövet megfogta a kezem. Egy szót sem szóltunk, ám a gesztustól gyengéden ugyan, de mindkettőnknek a halál jutott az eszébe. Most meg elképzeltem, ahogy felhúzott térddel egy spártai ágyon ül ablaktalan cellájában. Életben van, semmi baja, a haja szála sem görbült. El kellett hinnem, mert ellenkező esetben nem marad semmim. - Muszáj előbb felöltöznöm — mondtam. - Megértem. Csak nyugodtan. Felkeltem, totális vákuumot sejtvén ott, ahol a meztelenségem miatt zavartattam vagy izgattam volna magam, ha bárki másról lett volna szó, és gyorsan magamra kaptam az előző napi ruhákat. Aztán

299

Glen Duncan

leültem az ágy szélére, és rágyújtottam egy Camelre. Szerelmes szívem kényszerzubbonyos elmebetegként zokogott és dülöngélt előre-hátra, azt mondogatva, elkapták, elkapták, elkapták. Viszketett egy pont a nyakamon, nem bírtam megállni, hogy ne vakarjam meg. - Még mindig csíp? - kérdezte Ellis. - Nyugtatólövedék. Van nálunk egy új fiú, a Macska névre hallgat. Méghozzá joggal, ha fel tudott mászni az erkélyedre anélkül, hogy felébresztett volna. Semmit sem hallottál? Almomban megcsípett egy rovar. Saját haszontalanságom úgy nehezedett rám, mint egy eszméletlen részeg. - Csak tájékoztass a lényegről - sürgettem. -Jól van. Szóval nálunk van. Visszakaphatod, és boldogan élhettek, míg meg nem haltok. Csupán annyit kell tenned, hogy megölöd Grainert. Erre felkaptam a fejem. Nyugodt arckifejezés, tiszta sötétkék tekintet. Farkasszemet nézett velem. -Jól hallottad - erősítette meg. - Miért pont Grainert? - kérdeztem. Ellis szürcsölt egyet a kávéjából, nyelt; ádámcsutkája úgy szánkázott nyelőcsövében, mint egy aprócska könyök. -Jake - mondta -, a helyzet a következő. Már jó ideje együttműködöm egy mozgalommal a szervezeten belül. Olyan csoporttal - van köztük vadász, technikus, néhány pénzügyis -, akik látják az írást a falon. Marha nagy betűkkel, marha nagy falon: „Szükségünk van rád.” Szó szerint te vagy az életünk értelme. Jó, persze nem csak te. A vámpírok is, meg a démonok, reanimáltak, vudusok, sátánisták, dzsinnek, rémkoppantók, az egész pereputty. Viszont az a gond, hogy a pereputty igencsak kicsinyke kezd lenni.

Az utolsó vérfarkas

Értesz, ugye? A 9/11 után lábra kapott egy vad elmélet, miszerint maga a Bushadmi- nisztráció adott parancsot a támadásra, cserébe azért, hogy szabad kezet kapjon az olajért való agresszív terjeszkedésben, valamint szteroidlöketet kapjon a hadiipar. Félelem nélkül nincs támogatás. Marad tehát az al-Kaida. Ugyanez az elv érvényesült most is. - A srácok, akik olyan jól végezték a munkájukat, hogy a végén munka nélkül maradtak - emlékeztem vissza. - Ahogy mondod. A barátaimmal nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen. Grainernek mindegy, bezsebelte a pénzt, és amúgy is tele a töke az egésszel. De mihez kezdjen egy magamfajta? Menjen a McDonald’sba? Szóval nem csak a támogatásról van szó. Identitásválságról is. Ellis nem értett máshoz. A pornósztárok úgy szoktak beszélni az iparról, mint egy szerető családról. Könnyen el tudtam képzelni, hogy a vadászok is hasonló funkciót töltenek be. -Jelzem - folytatta Ellis -, most már két OKNESZ létezik. Az Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet, valamint az Okkultteremtó' Nemzetközi Szervezet. Nem léptünk a nyilvánosság elé. Nagy valószínűséggel soha nem is fogunk. Ám nagy változásokat fogunk hozni. Megmentjük azt, ami a kihalás szélén áll. - Azzal, hogy megölitek Grainert? -Jake, neked fogalmad sincs, mekkora holdudvara van. Nincs egyedül. Van egy mag, egy istenverte junta. Ok tartják ellenőrzés alatt a pénzügyeket, a toborzást, a kutatást, a hivatalos politikát, a médiát. Egyik felük a szervezetet leraboló cinikus, másik felük meg

301

Glen Duncan

vakbuzgó fanatikus, akik fel sem fogják, hogy lelkesedésükben saját magukat teszik feleslegessé. - Téged is vakbuzgónak tippeltelek - mondtam. Ellis elnéző csalódottsággal csóválta a fejét. - Én pragmatista vagyok, Jake. Mindig is az voltam. Azt hittem, tudod. - És ha megölöd Grainert... elnézést, ha megöleted velem Grainert... utána mi jön? Puccs? Vagy egyenként kiiktatod a tábornokokat? - Nem akarunk véres forradalmat - itta ki a kávéját, majd tette le a csészét a padlóra. - A szervezet a széthullás szélén áll, és túl kevesen vagyunk. Háromnégy kulcsszereplőt távolítunk el az angol belső körből. Tucatnyit az USA- ban. Nem szándékozunk túlzásba esni. Szép csendben éreztetjük a befolyásunkat. Finoman terelgetünk. Érted, hogyan működik, ugye? A fanatikusoknak, ezt elismerem, menniük kell, Grainer pedig vérbeli fanatikus, a cinikusokat azonban meg lehet győzni. Távozzanak önként, vagy ne rontsák tovább a szervezet levegőjét. A forradalom nem lesz véres, de nem is teljesen bársonyos. - Akkor rám nincs is szükséged - mondtam. - Öld meg Grainert saját kezűleg. Meg is kell tenned, ha azt akarod, hogy veszélyesnek tartsák a csoportod. - Én fogom megölni - szögezte le. - Én cserélem ki az ezüsttöltényt rendes golyókra. Te csak a figyelmét fogod elterelni, Jake. Tökéletes álca. Tudatni kell a többiekkel, hogy mi voltunk, de úgy, hogy ne bizonyíthassák ránk. Vannak összeköttetéseik a civil világban. Ha nem vigyázunk, az jogi eljárást vonhat maga után. -

Ezzel egy kicsit elkéstél, nem? - kérdeztem. - Úgy értem,

Az utolsó vérfarkas

egyedül én maradtam. Mit változtat a dolgokon, ha életben tartotok? Rám nézett, szája szélén mosoly játszadozott. - Szép volt, Jake. De ott van ő is. Nem tudtad, hogy tudunk-e róla. Ki kellett derítened. Tudunk róla. Nem sok reményt fűztem hozzá, de egy próbát megért. - Grainer tud róla? - Nem. Csak az én embereim. Stratégaagyam kezdett úrrá lenni a rémületen. Grainer nem tud róla. Jó ez nekem? Tudok vele kezdeni valamit? Nem biztos. Egy perc türelmet. Rendben - mondtam. - Szóval ott van ő is. Ez eddig kettő. Na bumm. A vadászat ennyitől még nem fogja reneszánszát élni. Ellis egy pillanatig nem válaszolt, olyan frekvenciára látszott hangolódni, amit rajta kívül senki sem hall. Aztán rövid sóhajjal felocsúdott. -Jake. Öregem. Fogalmad sincs, mi folyik itt. Azt sem tudom, hol kezdjem. Zsibbadt a fejbőröm. Nem akartam, hogy elkezdje. A részletek amúgy sem számítanak. Csak az számít, hogy egy gigantikus hiba a princípiumokban elképesztően hamis következményekkel járt. S most minden, amit eddig hittél... minden, amit biztosra vettél... hogyhogy nem láttad előre? Te nagy olvasó? - Megtaláltuk a vírus ellenszerét - közölte Ellis. Értettem, amit mondott, mégis hatalmas kísértést éreztem, hogy visszakérdezzek: „Mi?” EIIenálltam. Épphogy. - És persze a legvalószínűtlenebb helyen - tette hozzá. Gondolom, mindig így történnek a nagy felfedezések: ráesik egy szelet nyers hús a tűzre, és voilá! Főzés! Mellesleg a barátnődnek

303

Glen Duncan

tartozunk hálával. Amit a vérfarkasnak szántak, de ami engem talált el. A vádlimba fúródott. Alighanem kábítólövedék lehetett, mert egy másodperccel később elsötétült körülöttem a világ. Nem, angyalom. Nem kábítólövedék volt. Atyaúristen. - Alfonse Mackar meghalt, vagy még életben van? - kérdeztem. - Meghalt - hangzott Ellis válasza. - Aznap éjjel, amikor belefutott a sivatagban Talullába, noha nem mi öltük meg. Valami helyi kiscserkészcsapat egy kibaszott dzsippel. Hát nem hihetetlen? Be kellett soroznunk őket, nehogy eljárjon a szájuk. Komolyan mondom, Jake, kész cirkusz van odakint, aki kapja, marja. Tinédzserek olvasztótégellyel meg fi«^-diplomával. Volt idő, amikor... - Elmondanád végre, mi folyik itt? Feltartotta a kezét. - Igazad van. Bocsáss meg. Hadd töltsék még egy kávét! Te nem kérsz? Én nem kértem. Amíg Ellis elkészítette, felszedegettem a szobából Talulla szétszórt ruhadarabjait, és eltettem őket szem elől. Az ágyat is letakartam. Szörnyű érzés volt, hogy láthatja romokban heverő intimitásunk nyomait. Másra sem tudtam gondolni, mint arra, ahogy előző este megfogta a kezem, ahogy nem bírtunk egy szót sem kinyögni. Mintha megéreztük volna a veszteséget. Ellis bekukkantott a franciaablakon. - Nincs kedved kiülni? Gyönyörű napunk van. Fogcsikorgatva csatlakoztam hozzá a verőfényes napsütésben úszó verandán. A nap állása alapján három óra lehetett. Alattunk elszórt,

Az utolsó vérfarkas

kicsi, fehér házak pettyezték a hegyoldalt, le a faluig, ahol a helybéliek nevetségesen festői dolgukat végezték. Napszítta halász üldögélt egy csörlőn, s hálót foltozott. Pincér dohányzott egy lámpaoszlopnak dőlve. Négy tinédzser lebzselt egy narancssárga Vespa körül. Leültem Ellisszel szemben, háttal a fénynek. A forró napsugarak pokolbéli kipaként tűzték a tarkómat. - Oké - fogott bele. - A vérfarkasfertőzésre vonatkozó kutatásokat hivatalosan öt éve leállították. Nem hivatalosan mi a srácokkal folytattuk. Megnehezítette a dolgunkat, hogy az élő példány hiánycikknek számított - de ott volt nekünk Alfonse Mackar. Alfonse volt az aranytojást tojó tyúkunk... amíg ki nem szabadult. Meg nem szökött, az isten szerelmére. Nem igaz, hogy lehettünk ennyire gondatlanok. A kölykök némelyike... - Oldalra nézett, a fejét ingatta. - Na mindegy - folytatta akkor éjjel a sivatagban azon voltunk, hogy újra elfogjuk. Ha meg nem jönne össze, belé eresztjük az ellenszer legújabb változatát. Erre mi történt? A lövész véletlenül Talullát találta el a nyíllal. - Előredőlt, felvonta a szemöldökét. - Na és mit gondolsz, ki adta le a lövést? Hát én! Micsoda mesterlövész! - Hátradőlt, elengedte magát, mosolygott. - Vakvéletlen, Jake, mindig a vakvéletlen. Végig a vérfarkast próbáltuk meggyógyítani. Erre egyszer csak meggyógyítjuk az áldozatot. Talulla az első, aki túlélte a harapást - és vérfarkassá is változott - az elmúlt több mint százötven évben. Azért élte túl és változott vérfarkassá, mert hatott az okostojásaink által kotyvasztott gyógyszer. Továbbra sem tudjuk, megöli-e a vírust a kipróbált likantrópokban, de az újakban szemmel láthatólag igen. Kapsz egy dózist, amikor megharapnak, és bingó: kész is a vadiúj vérfarkas! Mindenesetre Poulsom így

305

Glen Duncan

gondolja. O az agytröszt. Izgalmas időket élünk. - Ennek semmi értelme - vitattam. - Te ölted meg Wolfgangot. Te. Grainer fogadott fia vagy. Százával vadásztál le minket. Megint bólintott, lehorgasztotta a fejét. Röhögni fognak, de sóhajtott. - Igazad van, Jake - sajnálkozott. - Túl sokáig tartott felismernem. A pasas bűvkörében éltem. Van hozzá tehetsége, tudod, karizmatikus. Tényleg olyan volt, mintha az apám lett volna. De a közelében kellett maradnom, hogy kiderítsem, kik a kulcsfigurák a szervezetben. O mindenkit ismer. Kicsit még most is belebetegszem, ha arra gondolok, hogy nem lesz velünk, és egy éve csatlakoztam a renegátokhoz. Az ambivalencia szelleme olyan lélek, amely nem képes átkelni a túlpartra. A kettős ügynökök átka. Engem is a rosszullét kerülgetett. Nem utolsósorban azért, mert egyértelmű volt, hogy Ellis elmebeteg. A fejében lévő világba nem lehetett behatolni. Akár az igazat is mondhatta. Vagy hosszan elnyúló érzékcsalódásban szenvedett. Hiányoztak az alapvető referenciapontok és paraméterek. Kénytelen voltam hinni a szavának. Mi sem egyszerűbb, a másik válaszlehetőség ugyanis a nagy semmi. Ha már itt tartunk - mondta -, az illendőség azt kívánja, hogy elmondjam: te is megkaptad az ellenszert. Az újat. Nem is egyszer. - Micsoda? Italok a Zetterben. Aztán Caernarfonban. Poulsom makacsul keresi az ellenszernek azt a változatát, amely a harapó félben pusztítja el a vírust. Talullát megharapták, aztán megkapta az ellenszert, és ennek eredményeképpen vérfarkassá vált. De fogalmunk sincs, képes-e átváltoztatni másokat. Ráadásul azzal, hogy van egy gyógyszerünk, melynek révén sikeresen

Az utolsó vérfarkas

megfertőződnek a harapások áldozatai, hosszú távon nem sokra megyünk. Gondolj csak bele: ott kell lennünk minden egyes alkalommal, amikor valakit megharapnak, hogy beadjuk a gyógyszert. Teljesen kivitelezhetetlen. Rémlett, hogy a Zetterben furcsa íze volt egy scotchnak. Obant rendeltem, zsörtölődtem Harleynak. Szerintem Laphroaigot hoztak ki. Harley. Életem egy lista, gondoltam, azoké az embereké, akiket cserbenhagytam. A gond csak az, hogy nem haraptál meg senkit - folytatta Ellis. Értelemszerűen ez is az alku egyik feltétele. El kell kezdened túlélőket hagyni. Halottanként két élőre gondoltunk. Aranyéletetek lesz, miközben növekedni fog a létszám. A fehér verandáról visszaverődő fény bántotta a szememet, tombolt a forróság. Ahhoz képest, milyen jelentéktelenek voltak, a részletek kukacokként csiklandozták az agyam. - Miért nem gyűjtöttétek be? - Parancsolsz? - Talullát, a sivatagban. Miért nem fogtátok be akkor? Ellisnek megcsörrent a telefonja. Rálesett a számra. Hagyta. Akartuk - válaszolta -, de kiérkezett egy másik egység. Rendes OKNESZ- esek, és velük jött az egyik nyavalyás igazgató is. Persze fogalmuk sem volt semmiről, nem is sejtették, hogy belekeveredett egy civil, de azonnal el akarták vitetni Alfonse tetemét. Poulsom visszament megjelölni Talullát, de azon túl egymaga nem tudott mihez kezdeni. Az igazgató áttette a székhelyét a helikopterünkre, hogy visszavigyük Alfonse-t a phoenixi főhadiszállásra.

307

Glen Duncan

Poulsomnak ott kellett hagynia, és a nyakába szednie a lábát. Másfél kilométerre az autópályától szedtük fel. - Hogy érted, hogy „megjelölni”? - Bepoloskázta - felelte Ellis. -Jeladót tett rá. Feleakkorát, mint a kisujjad körme. Sebészileg ültette be a mellkasába. Poulsom kíváncsi volt, hogyan hat rá az ellenszérum. Már akkor sejthetett valamit. Nagyon ért az ilyesmihez. Na szóval, elvesztettük szem elől. Azt hittük, meghalt, mint a többi, mert rettentő sokáig nem kaptunk jelet. Aztán két hónappal később: bip... bip... bip. Rögtön be akartam vitetni, de leszavaztak. Olyan pletykák terjengtek, hogy tégla épült be közénk. Paranoiás légkör. Poulsom egyik emberének nyoma veszett. Majdnem szétesett a mozgalom. De türelmesen vártunk. Ami azt illeti, időnként még szurkai valami a mellkasomban. Mintha beszorult volna egy repesz. Hajjaj, ez a tequila a lábujjaimba szállt. Végig tudták, hol járunk, az Amerikában megtett megannyi kilométer, a sok elővigyázatoskodás tök hiába volt. Amikor erre gondoltam, érzéki örömöt okozott a behódolás. - Miért nem beszéltél ezekről, amikor meglátogattál a Zetterben? Vagy Cornwallban. Hibáját beismervén bólintott, csücsörített, lesütötte a szemét. - Félelemből, és mert nem álltam rá készen - válaszolta. - Aznap reggel elvileg a Zetterben találkoztam volna Grainerrel. Tudtuk, hogy elkezdesz majd kételkedni, vajon nem bukott-e le Harley. A főnökség úgy érezte, meg kell erősítsük a francia barom történetét. Aztán az utolsó pillanatban felhívtak az irodából, hogy Grainernek sürgős elfoglaltsága akadt, és menjek egyedül. Mind a mai napig nem tudom, próbára tettek-e. Lehet, hogy bepoloskázták a szobát,

Az utolsó vérfarkas

vagy ott van a prostid, az a hogyishívják, Madeline, simán lehetett az ő emberük. Egyszóval nem tetszett a felállás, és nem akartam önként hurokba dugni a fejemet. Túl sok múlott rajta. - De ugye Madeline nem OKNESZ-ügynök? - kérdeztem őszintén megrettenve. Különösen keserű csalódás lett volna, ha Maddy nem az, aminek látszik, ezekre szokás azt mondani: Jézusom, hát már semmi sem szent?” - Tetőtől talpig civil - mondta Ellis. - Egy senki. Felejtsd el! Az élet apró örömei. - Oké, de mi van a cornwalli megfigyeléssel? Kurva nagy pechem volt. Már éppen kitálaltam volna, amikor jelezték az embereim, hogy két másik vámpírt is kiszúrtak. Mennem kellett. Csak hogy tudd, még hármat kinyírtunk aznap este, de ráment az egész éjszakánk - reggelre meg hazatűztél Londonba, mielőtt esélyem lett volna beszélni veled. - Látom, nem te vagy a főnök - vélelmeztem. - Basszus, már csak az hiányozna! Főjön másnak a feje. Átlátszó hazugság - mindketten tudtuk, hogy egyenes úton halad a legmagasabb trónig - de nem foglalkoztam vele. - Akkor kicsoda? - Ugyan, Jake, ez titkosított. Mit érdekel? Hogy Madeline-t idézzem: mert nekem a kintornás kell, nem a majma. -Nem is tudom - feleltem. - Talán mert az egyik pillanatban teljesen ésszerűen hangzol, a következőben meg totálisan agyalágyultan. Nehéz a természetem - biccentett. - Szokták mondani, hogy nem tudnak zöld ágra vergődni velem. Tudod, ugye, hogy árva vagyok? - Nem, nem tudtam.

309

Glen Duncan

Egyéves sem voltam, amikor az anyám kitett egy Los Angeles-i Kmartban. Álmaimban még ma is előjön az áruház elmosódott, karácsonyi csillogása. Az elméje olyan volt, mint egy halálos óceán alatti áramlat. Észre sem vesz- szük, és már kilométerekre sodródtunk a parttól, hidegebb vizekre. Felálltam. - Elég a szarakodásból - jelentettem ki. - Mondd, mit kell tennem. Csigavér, Jacob. Egyelőre semmit. Tizenhét nap van hátra a teliholdig. Grainernek változatlanul az állatra fáj a foga. Azt hiszi, eltűntél a térképről. Néhány hét múlva felveszed vele a kapcsolatot, és előjössz a farbával. Bosz- szú Harleyért. Csak te meg ő, a győztes mindent visz. Maradj az eredetileg tervezett helyszínnél a walesi erdőben. Úgy készültünk. Arra az esetre, ha a vámpírok kiszagolnák, hogy hol vagy, itt hagyom három emberemet, de te is légy résen, oké?Ja, és felesleges arra pazarolnod a pénzed, hogy megvesztegesd az embereimet. Nem tudják, hová vittük a nőt. Holnap Londonba repülsz. Tessék, új telefon és töltő. Éjjel-nappal legyél elérhető. Csak én foglak hívni rajta. Egyelőre menj haza, és maradj veszteg. - Ennyi? -Ennyi. Bízz bennem, Jake, minden rendben lesz. Ezzel mindketten csak nyerünk. Megint megcsörrent a mobilja. Ezúttal felvette. Na mondjad - szólt bele, hallgatott, majd átnyújtotta. - Tessék mondta. Beszélj a kedveseddel. -

Az utolsó vérfarkas

48 Az égen villamosság futott végig, egy pillanatra sötétebb kék színt öltött. Tenyeremet elöntötte az izzadság, ahogy átvettem a telefont. -Lu? -Jake? -Jól vagy? - Én igen. Te hol vagy? - Nem esett bántódásod? Nem bántottak? - Nem, semmi bajom. - Ne aggódj. Ki foglak hozni. Minden rendben lesz. - Hol vagy? Még a villában. Te nem tudod, hol vagy? — A szemem sarkából észleltem Ellis arckifejezését. Na de kérlek, Jake, ne butáskodj. Nem. Mintha repülővel hoztak volna ide. Olyan, mint egy kórház. Járt itt egy orvos, vagy legalábbis orvosnak öltözött fickó. - Mit műveltek veled? Semmit. Vért vettek, meg vizeletmintát. Mindenki kesztyűs kézzel bánik velem. Idefigyelj, Lu. Tizenhét napig náluk maradsz. Időnként tudunk majd beszélni... - Ellisre néztem. Nem túl gyakran, olvastam le az arcáról. - De türelem. Kihozlak onnan, rendben? Nem válaszolt azonnal, és a szünetből megéreztem - mintha hirtelen lezuhant volna a hőmérséklet -, mennyire fél. - Megígéred? — kérdezte. Gombóc nőtt a torkomban. És el kellett fordulnom Ellistől.

311

Glen Duncan

Megígérem. Ki foglak hozni. Csak várj meg. - Oké, megpróbálom. - Azt akarják tőlem, hogy... - Megszakadt a vonal. Megpördültem. - Bassza meg a kurva isten, kapcsold vissza! Kapcsold vissza most azonnal! -Jake, Jake, nyugi. Nyugodj meg. Te is tudod a menetét. Beszéltél vele. Meggyőződtél róla, hogy az asszonyod. Tudod, hogy jól van. ígérem, semmi baja nem esik. Láttam a szobát, ahol fogva tartják, és mondjak valamit? Kellemes. Van tévéje, kényelmes ágya, saját kis fürdőszobája zuhanyzóval, meg mindennel. Nem győzöm mondani, ne aggodalmaskodj. A telefonért nyúlt, de nem adtam oda. Azon keresztül hallottam a hangját, még éreztem a kezemben. - Add ide szépen, Jacob. Ne legyél seggfej. Visszaadtam neki. Most pedig jól figyelj rám - szólaltam meg. - Egy szalmaszálat sem teszek keresztbe, amíg nem láthatom. Értve vagyok? A saját szememmel, hús-vér valójában. Élőben akarom látni, különben bekaphatod. Nem nyitok vitát. Ellis felállt. Furcsa pillantást vetett rám, aztán megfordult, a veranda korlátjára támaszkodott, elnézett a piros háztetők felett a fehér csónakokra, a Jón-tenger szikrázó kék vizére. -Jake - mondta. - Szerelmes vagy belé, igaz? Nem válaszoltam. Szétment a fejem. Nyers hal szaga szállt fel a faluból. Egy jet-ski szántott át az öblön. Éreztem, hogy ostobaságot csináltam. -

Az utolsó vérfarkas

Nem gond - mondta. - Király. Érdekfeszítő. Mert hát kétszáz évet leéltél. Szólj, ha tévednék, de előbb-utóbb bekövetkezik a Szív Halála. A Szerelem Vége. Évtizedeken át tartó érzelmi... Hogy is mondják a franciák? Longueurs. Na mit szólsz, még magamat is meglepem. Évtizedeken át tartó longueurs, aztán egyszer csak zsumm, megint itt a szerelem. A hangszíne nem sokat változott, de eleget. Csendben maradtam. A nap és a forróság mint milliónyi pókcsípés. Ne akard, hogy kényszerítsem őket dolgokra - szólt halkan Ellis. - Kénsavval vagy hasonlókkal. A lábán vagy valahol. - Kérlek - kezdtem, de belém fojtotta a szót. Nincs elég hatalmad, itt nem te diktálod a feltételeket, Jake tette világossá. - Megértem, mi ösztönöz erre, de tudod, nem vágsz egybe a valósággal. A lábán vagy valahol. Azaz valahol máshol: az arcán, a mellén vagy a lába között. A sav olyan hangot ad ki, mint egy megkönnyebbült vagy mámoros sóhaj. Begyógyulna, de rettenetesen fájna, és annyiszor ismétlik meg, ahányszor csak akarják, ez pedig benne van a pakliban, ha szerelmes vagy, ahogy Arabella is vállalta, majd így szólt, te vagy az te vagy az, szóval ne lepődj meg, ez csak a bő lére eresztett igazságszolgáltatás, de ne Talullát csakis engem őt ne velem tegyétek meg ne vele. - Később megint beszélhetsz vele - ígérte meg Ellis, — És szóba jöhet, hogy láthasd is egyszer... talán... mielőtt rád kerülne a sor. De Jake, komolyan, tudd, hol a helyed, jó? A hangnem. A hangnem az, ami nagyon nincs rendjén. A filmekben a katona lepillant a lába elé, és észreveszi, hogy milliméterekre áll egy aknától. Távolabb néz. Aknák mindenütt. -

313

Glen Duncan

Ettől kezdve az élete múlik minden lépésen. - Rendben - bólintottam. - Igazad van. Érzelmek. Vettem. Viszont tehetnék egy javaslatot, csak egy megjegyzést? - Hogyne. Ki vele! - Erre semmi szükség. Nem kell fogva tartanod. Hadd magyarázzam el! Sőt, inkább hadd kérdezzek valamit: miért öltétek meg Harleyt? - Hogy felhergeljünk - jött a felelet. - Bár magunk közt szólva, szerintem jobban jártunk volna, ha életben tartjuk, amíg be nem adod a derekad. - Pontosan. Harleyt azért öltétek meg, mert tudtátok: valamivel harcra kell ösztönözzetek. És igazatok is volt. Egy hónapja még elegem volt. Egy hónapja nem akartam élni. - Már bólogatott is, lassan, mosolyogva. - Most minden megváltozott. Most ott van nekem ő. így is, úgy is megölöm Grainert, a legnagyobb örömmel, mert amíg életben van, addig veszélyt jelent a szerelmemre. A mosoly nem csak azt jelezte, hogy érti, mit akarok mondani. Egy rokon- léleknek, egy másik stratégának is szólt. - Ez is szép volt, Jake - dúdolta. - Vaslogika. Kedvemre való. És ha ez számít valamit, hiszek neked. De tudod, hogy hiába próbálkozol. Azonfelül, hogy továbbra is olyan engedményt próbálsz kicsikarni, amit semmi okunk megtenni, nem is az én döntésem. Mint említettem volt, nem én vagyok a főnök. Csend. Annak a mentális megfelelője, amikor valaki csapdába esik egy szobában, és újra meg újra nyitogatni próbálja az ajtókat, holott tudja, hogy zárva vannak. Vér és vizelet. Miért? Mindenki kesztyűs kézzel bánik vele. A kesztyűs kézzel bánó fogvatartók hosszú távon rosszabbak a kegyetleneknél. Ez tudott. O is tudta. Hallottam a

Az utolsó vérfarkas

hangjában. Hosszúnak tűnő ideig álltunk némán Ellisszel, ő az ezüstkék öblöt szemlélve, én haszontalan élettől duzzadó arccal, csuklóval, ujjakkal. Szentimentális gondolatokon merengő ember benyomását keltette. Talán a Kmartban hagyottság emléke szülte őket. Aztán hozzám fordult, és kezet nyújtott. Napfény tündökölt platinaszőke hajában. - Szóval - mondta áll az alku?

49 Nem lehetett lebeszélni arról, hogy kirendelje mellém a három szekrényméretű testőrt, de a londoni szállás kérdésében engedtek: miután fojtott hangon felhívták telefonon a főnököt, belementek, hogy Harley Earl’s Court-i házában húzzam meg magam - így hát néhány órányi felesleges hőbörgést követően a tizenhét napból tizenhármat a házban töltöttem. Az ügynökök (felküldtek egy negyediket is őrködni a tetőre, amikor felfedezték a padlásablakot) házhoz hozatták a kaját, én meg feléltem Harley whiskyjét, felhoztam magam a naplóírással, és a Talullával folytatott, kiporciózott telefonbeszélgetések tartották bennem a lelket - Egyrészről az a baj, hogy unatkozom - mesélte tegnap. - A másik részét meg tudod. — A holdciklus háromnegyedénél tartva ő is, én is leszoktunk az evésről. Mondtam Ellisnek, hogy cigi, pia és víz kell neki, ő pedig megígérte, jó szándéka jeléül, hogy elintézi. Valaki odafentről azonban keresztbe tett. Gondolom, Poulsom, akinek minél többször hallottam a nevét, annál kevésbé kedveltem.

315

Glen Duncan

Vizet, azt kapott, alkoholt, nikotint viszont nem. Helyette altatót és izomlazítót ajánlottak fel neki, s miután két éjszakát is végigszenvedett az Éhség miatt, elfogadta. A szabadságvesztést leszámítva, mint mondta, ez volt az első megpróbáltatás, amit ki kellett állnia a rabságban. (Hacsak nem vesszük ide a vese ultrahangos vizsgálatát, melyet háromszor is elvégeztek. Poulsom vesekőre gyanakodott.) Megkérte, hogy magyarázzák el a helyzetet (meg is tették, méghozzá Ellis, aki, elmondása szerint, egészen komikus, középkorba illő, gáláns viselkedést tanúsított vele szemben), megértette, hogy nem akarnak (nyíltan) ártani neki, és amint teljesítem az alku rám vonatkozó részét, szabadon engedik. Ugyan ott lebegett a kérdés, túléli-e bármelyikünk, az a rejtély most jobban izgatott, hogy mihez kezdenek vele teliholdkor. — Poulsom azt mondja, mindenre felkészültek — tájékoztatott. — Bármit is jelentsen. - Hamis bizonytalanság. Pontosan tudtuk, mit jelent. Vagy megölik, vagy leszíjazzák, vagy ketrecbe dugják egy élő áldozat mellé, és nagy valószínűséggel videóra veszik a nagy produkciót a szakadár OKNESZ archívumába. - Mindenesetre gondomat viselik - vallotta be. - Kaptam méregdrága fíirdősót és tusfürdőt a Harrodsból, meg vadonatúj, lepedőnyi méretű, fehér törülközőket. A tévén száznál is több csatornát lehet fogni. Kenem-vágom az EastEnderst és a Coromtion Streetet, meg... Megszakadt a vonal. Hirtelen vágták el a kapcsolatot, nehogy elfeledjük, ki itt a főnök, nehogy elfeledjük, kinek a kegyelméből élhetünk, nehogy elfeledjük, hogy feladatunk van. Kezdjük a legnyilvánvalóbbal. Ellisnek esze ágában sincs elengedni Talullát. Vagy ha mégis, akkor Poulsomnak nincsen. Tegyük fel,

Az utolsó vérfarkas

valóban el akarnak indítani egy új likantrópnemzedéket (na, ezt elhiszem), ez esetben gyerekcipőben jár még a tudomány. Talulla túlélte a harapást, és — a jelek szerint az ellenszérumnak hála vérfarkassá vált. Remek. Az a nagy kérdés, Ellis saját bevallása szerint is, hogy magától is át tud-e változtatni áldozatokat. Ennek a kérdésnek pedig laboratóriumi körülmények közt járnak a végére. Poulsom és a társai nem fogják szabadon engedni, hiszen ellenőrzött környezetben etethetik tesztalany áldozatokkal. Vagyis - ne nevessenek - Nekem Kell Megmentenem. Ami kettőt jelenthet: vagy erőszakkal kell kirobbantanom, vagy csellel kell kicsempésznem. Akárhogy csűröm-csavarom, meg kell tudnom, hol a faszban tartják fogva. Itt jön be a képbe a pénz. A katonai alvállalkozók közelmúltbeli felvirágzásának köszönhetően elegendő anyagi fedezettel bárki vehet magának hadsereget. (Mint köztudott, a Bush-adminisztráció vásárolt is egyet - a Blackwatert -, és le is permetezte velük egy kicsivel a törvény felett egész Irakot.) Nekem van bőven fedezetem — de attól még nem tudom, hol tartják fogva. Van egy biztos módja annak, hogy kiderítsem. Az én életem eközben egy fogorvosi váróterem. Hamar kialakul egy életritmus: nappali ügynököket leváltó éjszakások, könyvtárban töltött esték, nyugtalan, szakaszos alvás, kásás szemmel ébredés, őrségváltás, fel-alá mászkálással, esetleg kanapén heverészéssel telő nappalok. Harleynak sosem volt tévéje, ezért nem tölthetem az időmet a szappanoperák világában. No persze ahová nézek, könyvek vesznek körül. Ma délután Ovidius Átváltozásokjának 1607- es, holland-német, Crispijn de Passe által illusztrált kiadását lapozgattam. Piaci értéke - egy 2006-os mutató szerint - nyolcezer

317

Glen Duncan

font. Gőzöm nincs, milyen sorsot szánt Harley a gyűjteményének, volt-e végrendelete, vagy mi lesz a házzal most, hogy már nincs többé. Nem mintha a világnak fogalma lenne a haláláról. Grainer & tsai. eltussolták a gyilkosságot (a jó ég tudja, hová lett a Vectra csomagtartójából a levágott fej), bár csak idő kérdése, nem bukkane fel valaki a közművektől vagy az önkormányzati adóhivatalból, hogy behajtsa az adósságot. Harisnak nem éltek rokonai. Volt ügyvédje Holbornban, de nem állt szándékomban belekeveredni egy gyilkossági nyomozásba, ezért nem láttam sok értelmét felvenni vele a kapcsolatot. Ehelyett elhunyt barátom ruháit hordtam, az alkoholkészletét dézsmáltam, és a könyveivel ütöttem el a merev időt. Újabban azon kapom magam, hogy üres pillanataimban csontmarkolatú botjára támaszkodom. Nem sokat érintkezem az Őreimmel, akiket kiokosítottak, hogy ne álljanak szóba velem, de különben sincs sok kedvem cseverészni. A cigi vagy a tűzifa érkeztekor váltunk néhány szót, egyébként némán hallgatok, ők meg a fülesükön keresztül, halkan sutyorognak egymással. Minden emeletre állítottak egy őrt. A tetőn lévő poszt a legszarabb, azt senki nem vállalja, felváltva töltik be. Felajánlottam, hogy én is kiveszem a részem (friss levegő nélkül az Éhség lágy pokolba zár), de élből elvetették. Bocs, főnök, de nem lehet. Ez itt Russell. Az ő lelkén szárad Laura Mangiardi fejének levágása Cornwallban; szimpatikusán életvidám figura, és már annyira unja magát, hogy hajlandó lenne szóba elegyedni velem, ha nem adnám világosan és rendszeresen a tudtára, hogy nem vágyom társaságra. Ezért inkább dohányzik, sudokut fejt, favicceket talál ki a társai fárasztására — „Hogy hívják a vámpír kisrobotot? Nosferatu-D2.” —, és naponta kétszer-háromszor szétszedi, kitisztítja, majd újra

Az utolsó vérfarkas

összerakja a fegyverarzenálját. A csapat tűzereje hagyományos automata apparátus vámpírellenes felszereléssel vegyítve: éjjellátók, nagy és kis hatótávolságú karóvetők, UV-rudak, a „mennyei manna” miniatűr verziója a tetőn posztoló őrnek. Russell magával hurcol még egy kisméretű lángszórót is, bár emlékszem, Harley azt mondta, a legtöbb vadász még a hordozható verziókat „szipolyégetők” (rövidítve: ,,SZÉG”-ek) - is elavultnak tekintette. Sigourney Weaver A nyolcadik utas: a Halál-beli alakításának köszönhetően a nyolcvanas években megint divatba jött, de a súly/teljesítmény arány rideg ténye hamar felszínre került, s azóta divathóbort lett belőle. Russell mindenesetre egyszer-egyszer magára veszi, amiért bajtársai halálra szekálják. A védelmemet szolgáló temérdek fegyvertől biztonságban kellene éreznem magam. Mégsem érzem. Odakint London fickós, degenerált vénemberként végzi a dolgát. A tűz fényénél ülök az ablakban, kezemben Macallan tisztán (két üveg maradt a tizenkettes rekeszből) és egy Camel, figyelem a forgalmat az utakon - hirtelen fékezések és megindulások, komplex szívbillentyűk pumpálta vér - és a magukba forduló emberek sürgés-forgását. A legtöbben, mint mindig, most is tele voltak energiával, saját ügyes-bajos dolgaikon járt az eszük, terveket szőttek, lelkifurdalás, félelmek, titkok, vágyak, bűnök forrtak bennük. Néha szerelem is. Egészen fiatal, sötét hajú pár lépett ki egy gyorsétteremből, nem andalogva, nem kéz a kézben, nem mutatták nyilvánvaló jelét a bolondulásnak, csupán elmélyülten beszélgettek valamiről, ragyogva lelték örömüket egymásban. Szerelmes szívem görcsbe rándult. Szerelmes. Elkaptam a kórt, de el ám. Úgy bizony, olvasóm, totális, nevetséges betege vagyok. Az

319

Glen Duncan

élet nagy fehércápája vigyorogva kárörvend: a halálra való felkészülés évekig tartó folyamata után most csak élni akar. Ugyan már, Jake, nevess te is! Nem tudok. Úgy nem, hogy szerelmes szívem szüntelenül könyörög, nem is tudok másra gondolni, mert minden rést betölt a hangja: kérlek... kérlek... kérlek. .. Néha kitér a részletekre - kérlek, ne engedd, hogy bántsák; kérlek, hadd lássam újra; kérlek, hadd derítsem ki, hol tartják fogva -, ám rimánkodásának érzelmi egésze több a részek összességénél, igazából a sehollévő Istennek szól, a kedvesen közönyös világegyetemnek, a Történet szellemének, akiről tudjuk, a komor befejezések a gyengéi. Kérlek... Kérlek... Kérlek... Benső halottaim alszanak, zaklatottan, szabadulásról álmodnak. Úgy tűnik, a szerelem képes elnyomni őket. Forgolódnak. Susmorgásuk erősödik, attól tartok, kirajzik az ébrenlétbe, ám végül elhal. A szerelem hevenyészett varázsigéje visszatartja őket, egyedül Arabella kísértete állja ébren a sarat, mert tudja, hogy valami véget ért. Mindig elfordulok tőle. Sosem nézek rá. Százhatvanhét éve először nem érzem úgy, mintha csak tegnap lett volna százhatvanhét évvel ezelőtt. Százhatvanhét éve először fontosabb a jelen a múltnál. Úgy tűnt, ez alatt a tizenhárom nap alatt kiléptünk a valós időből, sztázisba vagy hurokba kerültünk, ahol a másodpercek megduzzadnak, a percek elcsavarodnak, s csak akkor veszik fel rendes alakjukat, amikor Talulla hangját hallom a telefonban. * Úgy tűnt. Néhány órával ezelőttig. Ellis járt nálam.

Az utolsó vérfarkas

Éppen egy italt töltöttem, amikor nyílt a könyvtár ajtaja, és a nyirkos London kipárolgásával kísérve belépett. Fájdalmasnak tűnő árpa nőtt a bal szemén, és vastagon bekente a száját ajakápolóval. Ijesztően emberi viaszbábunak tetszett. -Nem bánnám, ha nekem is tökénél egyet, Jake - közölte, aztán lehuppant a kanapéval szembeni karosszékre. A szék bőrsóhajjal nyögött fel alatta. Ramaty idő van. - Öntöttem még egy scotchot, és odaadtam a poharat. Végigfutott rajtam a hideg, ahogy összeértek az ujjaink, de nem mutattam ki. A hétszázát - cuppantott a szájával az első korty után. - így mindjárt más. Bántani akartam, tisztában voltam vele, hogy legszívesebben összeverném, de tökéletesen - Talulla a priccsen, a tévé megvilágítja tágra nyílt szemét, próbál átlátni a falakon, az éjszakán, az ismeretlen kilométereken, hátha megpillant - kordában tudtam tartani. Gyújtóst tettem a tűzre, megpiszkáltam sok értelme nem volt -, aztán Ellisszel szemben leültem a kanapéra. Engedelmesség. Akkor marad életben, ha engedelmes vagy. - Oké - szólalt meg. - Műveleti eligazítás. Két nap múlva, szerda reggel pontban kilenckor felhívod az OKNESZ marylebone-i irodáját ezen, itt: abszolút tiszta telefon lenyomozásgátlóval. Össze ne keverd a másikkal! Grainer az irodában lesz. Őt persze nem fogod elérni, a recepción majd lehazudják az eget, ahogy szokták. Közöld velük, hogy üzened Grainernek, hívjon vissza ezen a védett számon egy órán belül, aztán tedd le. Grainer hívni fog. - Honnan tudod?

321

Glen Duncan

-Jesszusom, Jacob, nem figyelnél? Hívni fog, mert másra sem tud gondolni. Azt hiszed, menet közben találom ki a dolgokat? -Jól van, jól van. - Nagy nyomás van rajtam, haver. -Jól van. Sajnálom. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Az árpához szorította tenyere élét. - Amikor felhív, beszéld le a találkozót. Telihold pénteken, holdkelte 18:07- kor. Nem mintha nem tudnád. Ne engedd, hogy változtasson a helyszínen. Wales. A te erdőd, oké? Arra készültünk. Ha a Pireneusok felé veszed az irányt, cseszhetjük. Minden világos? - Minden világos. Mikor láthatom Talullát? Nincs válasz. Kifutott a vér a koponyámból. Térdem és kezem reszketett az adrenalintól, tettre készen vibráltak. Pedig nem tehettem semmit. - Látnom kell őt - erősködtem. Majd hozzátettem, és nem kellett kétség- beesést színlelnem: - Kérlek. Az isten szerelmére. Ellis nagyot sóhajtott. Ekkor láttam csak, hogy ragyogása, felfokozott érzékisége kimerültségből fakadt. Észre sem vettem, mennyire pengeélen táncol. - Ojjaj, Jake - csóválta a fejét, akár egy kedves rabbi, akinek csalódást okoztam gyenge akaraterőmmel. — Ezt a türelmetlenséget. Komolyan. Tudom, hogy nehéz... - A tekintete a távolba révedt. Elmerengett egy pillanatra. Áthatolhatatlan páncélján belül meghányt-vetett valamit. — Ténylegmáom, hogy nehéz. Sajnálom. Nem használom a képzeletem. Ezt fogadtam meg újévkor. Hogy igyekszem mások helyébe képzelni magam. Meg hogy mindennap elolvasok egy verset. Letettem a piszkavasat, mégis úgy éreztem, mintha a kezemben

Az utolsó vérfarkas

volna. Pompásan szét lehet vele roncsolni egy ember koponyáját. Nem mozdultam. - Rendben, hallgass ide - mondta. - A szálloda, ahol Caernarfonban megszálltál. A Kastélyszálló. Szobafoglalásod van csütörtök estére. Ugyanaz a szoba. Az utcára néző. Csütörtökön menj oda, és várd a hívásom. Maradj a szobában. Ne menj sehová, ne találkozz senkivel. Se kurvákkal, senkivel. Megint eszembe jutott Maddy - avagy Szegény Maddy, mert az utóbbi időben, érzelgős hangulatomban így gondoltam rá. Emlékeztem, hogyan borzadt el, amikor megértette (és hiába próbálta tagadni), mit mondott Grainer: „Ő egy vérfarkas, szívem.” Valami hirtelen megmoccant a visszaemlékezés hátsó szegletében de nem értem rá foglalkozni vele. - Felhozzátok a szobába? - kérdeztem. - Nem, Jake, nem visszük fel a szobába. Csak jelentkezz be, és várj. Ne próbálj meg átbaszni, Ellis. Nem viccelek. Nem... Elhallgattam. Ellis teljesen mozdulatlanul ült, fehér kezeinek hosszú, rettenetes ujjait a térdén nyugtatta. - Bocsánat — mondtam. - Bocsánat. Az érzelmek. A rohadt életbe. Nyakát kilazítandó végzett pár fejkörzést. Ráharaptam a nyelvemre. Szerencsémre Russell jelent meg az ajtóban. Ellis felpillantott. A Land Rover megint elhajtott a ház előtt, uram - jelentette Russell. - Azt mondta, szóljunk. Rendben - bólintott Ellis. - Nyomozzák le a rendszámtáblát. Biztosan semmiség. - Máris, főnök. - És szóljon Chrisnek, hogy indulok! - Vettem.

323

Glen Duncan

Milyen Land Rover? - kérdeztem Russell távozása után. Semmi különös - legyintett Ellis. - Kétszer is feltűnt. Most már háromszor. Biztos csak egy környékbeli lakos. A srácok kezdenek unatkozni. — Lehajtotta az utolsó kortyot, és hátradőlt a székben; egy pillanatra a tűz felé fordult, és figyelte a kandallóban recsegőropogó lángokat. - Lassan elhajtunk a ház előtt. Látni fogod. Beszélhetsz vele telefonon. Ennyi. Ne feszítsd túl a húrt. Szívességet teszek vele. Jó szándékom jeléül. Jövőbeli együttműködésünk megelőlegezésére. - Értem. De, Ellis... Rám nézett. - Valamit tisztázni szeretnék. Szőke szemöldöke felívelt. Lazúrkék gombszemek. - Csakugyan? - Csakugyan. Hallgass végig, és ne kapd fel a vizet. Tudom, hogy nem fogjátok elengedni Talullát. Várj...!—Már tiltakozásra nyitotta volna a száját. - Várj. Hallgass végig. Ne mondj semmit, várd meg, míg befejezem. Mindketten tudjuk: az okostojások ott fogják a laborban. Azt elfogadom, hogy vissza akarod kapni a vérfarkasokat, azt viszont nem, hogy a Poulsom-félék rábízzák a dolgot a természetes kiválasztódásra. Nagy az esélye, hogy sosem látom viszont, jól tudom, még ha élve meg is úszom a Grainerrel való találkozást - kivéve, ha engem is beviszel. Nézd, gondolom, amúgy is ez a terv. Kinyírom Grainert a kedvedért, és az embereid kábítópisztollyal meg ketreccel fognak várni. Ha így áll a helyzet, akkor jó. Ha így áll a helyzet, csak rajta. Ha csak kísérleti nyúlként élhetem le hátralévő napjaimat Talullával, ám legyen. Inkább osztozom a sorsában, semmint nélküle éljek. Most már nevethetsz. -

Az utolsó vérfarkas

Nem nevetett, de a szemöldökét sokáig nem eresztette le. Végül elmosolyodott. -Mondok én valamit, Jake - susogta. - Kedvellek. Tényleg kedvellek. Tisztán látod a dolgokat. Egy csomó köcsög, akivel dolgom van, ködben tapogatózik. - Vállat vont. - Naná, hogy igazad van. Nem engedik el, amíg meg nem bizonyosodnak a szérum továbbterjedéséről. Fel akarnak menni ötven fogságban tartott példányig, aztán mehet mindenki, amerre lát, és kezdődik elölről a játszma. Őszintén szólva, nem értem, miért vették a fáradságot, hogy mást adjanak be neked. Én elleneztem. Más lesz, ha már... Elharapta a mondatot. Majdnem elpirult. Ha már én leszek a fonok, ezt akarta mondani. - És én? — kérdeztem. — Velem mi történne? - Te is kellesz nekik, persze, ha gond nélkül be tudunk vinni. - Akkor vigyetek be gond nélkül, oké? Összejátszó derültséggel bámult rám. - Ezt megígérhetem, Jake. A szavamat adom. Az akcióval kapcsolatban nem sok megbeszélnivaló maradt. Nem sokkal az érkezésünk után megadtam neki a beddgelerti helyszín koordinátáit, ő pedig fogott egy térképet, és nyolcszáz méter sugarú kört rajzolt a köré a pont köré, ahol százhatvanhét éve elindultam vérfarkas-pályafútásomon. A körön belül kellett maradnom. A testőrök nem fognak elkísérni Walesbe. Ellis komoly esélyt látott rá, hogy Grainer saját katonákkal is figyeltetni fogja a terepet a hívás után: elég egyszer megpillantania OKNESZ-ügynökök társaságában (vagy hallani róla), hogy rájöjjön, valami bűzlik. Elképesztő méreteket öltött a paranoia. Csütörtökön reggel ezért magánautó fog felszedni, hogy egyenesen Caemarfonba vigyen,

325

Glen Duncan

egyedül engem. Igen, néhány óráig szem előtt leszek a hotelnál, de ezt nem lehetett megúszni. Ellis Grainerrel lesz. - Maga mellett akar tudni? - érdeklődtem. - Mindig azt mondta, legyek ott én is. Szerintem szemtanúnak kellek. Meg kell, hogy értsd, az egész élete erre ment ki. Az agyam járt, mint a motolla. Főleg a mentális aktáimat rendezgettem: kivel kell kapcsolatba lépni, hogyan utalhatók át a leggyorsabban a szükséges összegek, ki tudom-e valahogy cselezni a telefonban és a Kastélyszálló szobájában elhelyezett lehallgatókészülékeket. Időnként pedig makacs kétség gyötört: vajon lesz-e mersze Ellisnek megölni a mentorát. Mi értelme a kétségnek? Máshogy nem juthatok Talullához. - Itt a marylebone-i iroda telefonszáma - adta oda Ellis. - Szerda reggel kilenckor. Rendben? - Rendben. Az ajtó felé fordult. - Ellis? - Igen? - Tényleg jól van? Úgy értem, semmit nem tettek vele? Újra rám nézett. Egy másodpercre lehullott a fátyol, és láthattam, mire gondol valójában: arra, hogy elpuhultam, hogy alapjaiban okoztam neki csalódást. Persze nem csak én; Grainer is. Előtte pedig az anyja. Ekkor jöttem rá, hogy ő a legmagányosabb ember, akivel valaha találkoztam. E tiszta pillanatban kirajzolódott előttem teljes jövője, hatalomra kerülése, zsarnoksága, elszigetelődése, törvényszerű őrülete, valószínűsíthető öngyilkossága. S mindez szerelem nélkül. Ő is látta, én is láttam. A világegyetem mintha csak érzékeltetni akarta volna, hogy a szív feneketlenül romlott

Az utolsó vérfarkas

(még a vérfarkas szíve is), egy hangyányit ugyanis megsajnáltam. Megérezte - és rémületében reflexből hárította. — Kutya baja,Jake — válaszolta. —Jól elvan. Megígérem. Egyet se félj. Nincs szükséged semmire? * Hajnali három óra. Az éjszakás srácok mélyponton vannak az unalomtól. A kandallóban alig lobog a tűz, fel-felszisszen a kéménykürtőből lecsöpögő esővíztől. Napok óta a helyzetem - a helyzetünk, az enyém meg Talulláé - körül forognak a gondolataim, nincs-e valami jobb megoldás. Nincs. Jólesik végre beletörődnöm. Harminc óra múlva elmormolok egy imát a sehollévő Istenhez, és telefonálok a marylebone-i irodába.

50

Az én vérem csöpög ezekre az oldalakra.

51 Lehet, hogy ez az utolsó bejegyzésem. Ha így van, remélem, hogy aki megtalálja ezt a naplót, teljesíti a végakaratomat (lásd a belső borítón), és eljuttatja hozzád, angyalom.

327

Glen Duncan

Szerda reggel megejtettem a hívást. Visszahívtak, méghozzá Grainer személyesen. Úgy döntöttem, az a fontos, hogy ne vigyem túlzásba. -Jacob - köszönt Grainer. - Le vagyok döbbenve. - Nincs kedvem cseverészni - közöltem. - Pénteken holdkelte. Van nálad toll és papír? Beddgelert erdő, Snowdonia. A térkép keresőhálózatán SH578488. Megkapod, amit akarsz. - Ha jól belegondolok — mondta -, tényleg ez az egyetlen... Bontottam a vonalat. A nap legapróbb részletre is kiterjedő lidércnyomása csigalassúsággal vánszorgott. Folyamatosan szakadt az eső, jeges szél süvített. Kifordultak az esernyők. Felgyulladtak az autók fényszórói. Egy eldugult csatorna az Earl’s Court Roadon szivárványos fekete pocsolyát hagyott. Az Éhség hosszú körmei garattól segglyukig vájtak a beleimbe. Az Éhség meg a vágy. Ó, igén. Az Átok előtti libidót nem érdekelte holmi tervek forralása meg szerelmi bánatok orvoslása, hiszen az előző teliholdkor Talullával elért apoteózis világossá tette, hogy mostantól nem éri be kevesebbel. Az alkohollal is csínján kellett bánnom, bár szerda estére az utolsó cseppig elfogyott Harley Macallanja. Csökkenő hozamú érzéstelenítés. Több mint két hete ki sem tettem a lábam a házból. Talán kezdtem kicsit begolyózni, de meg voltam győződve arról, hogy érzem Lula tapogatózó telepatikus csápjait. Éppen a tudatom peremén, amibe majd’ beleőrültem. Megkérdeztem Ellistől, nem hívhat-e fel, de állította, hogy nem rajta múlik. Azt mondta, így is a tűzzel játszott a kocsis találkozó megszervezésével. A saját telefonomat elkobozták, Harleyét kikapcsolták. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy az Ellistől kapott kettő be lett

Az utolsó vérfarkas

poloskázva és riasztózva, de próbára tette a türelmem, szurkált tőle a bőröm, és alig bírtam megállni, hogy ne vállaljam mégis a kockázatot. Múltak az órák, amelyeket a zsoldosbuli beindítására fordíthattam volna. Előbb úgyis védett telefonvonalat kell találnom a Kastélyszállóból, különben nem cselekedhetek észrevétlenül. Máskor is ellensúlyoztam már erkölcsi hátrányt zsoldosok igénybevételével. Bevetettem őket a fasiszták ellen Spanyolországban, nácik ellen a megszállt Franciaországban, a Vörös Khmer ellen Kambodzsában, az El Salvador-i halálbrigádok ellen, legutóbb pedig a kormányerők és a dzsandzsavíd milicisták ellen Daríúrban - és minden áldott alkalommal semmi nem történt, amiért nem fizettem. Sokat. Előre. Fél tucat BKB-t (Biztonsági Kódos Bankszámlát) nyitottam svájci bankokban, ám hiába vannak forrásaim és kapcsolataim, őrültséggel határos feladat lenne alig tizenkét óra alatt leszervezni egy hadműveletet. Márpedig nem volt más választásom. Sosem láthatom újra Talullát, ha nem jutok be az OKNESZ-be, és sosem tudnánk megszökni profik külső segítsége nélkül. A vámpíroknak más terveik voltak. Nem sokkal éjfél után Russell hangját hallottam a könyvtár ajtaján túlról. - Andy? Vétel. - Szünet. - Andy, jelentkezz! - Szünet. Majd hangosan: - Andrew, tedd fel azt a szájbakúrt fejhallgatót! Semmi. - Mi a helyzet? - kérdeztem. Russell feje bukkant fel az ajtóban. - Maradjon itt - mondta. Aztán beleszólt a mikrofonba. - Chris,

329

Glen Duncan

Andy nem veszi az adást. Felmennél megnézni, mi van? Andy őrködött a tetőn. Chris egy szinttel alatta. Russell velem a könyvtár emeletén, a negyedik tag, Wazz (nem kértem, hogy fejtse ki bővebben) pedig a földszinten járőrözött. - Wazz! Hallottál mindent? Aha. Csipkedd magad! Felkeltem a kanapéról, és javasolni akartam, hogy a biztonság kedvéért adjanak nekem is fegyvert, aztán megtörtént, ami megtörtént. Nagyon gyorsan. (Szó szerint) mellbe vágott a szipolybűz. Betokosodtak a nyálmirigyeim, hányinger tört rám. Egyik lábam felemelkedett a padlóról, megdőlt a szoba. A kanapén találtam magam. Elhomályosult a látásom. Valaki felüvöltött az emeleten. Amikor kitisztult a látásom, észrevettem Russell profilját a könyvtár nyitott ajtajából. Meredten bámult valamit, amit nem láthattam, olyan képet vágott, mint egy vigasztalhatatlan gyerek. Meg kell hagyni, nem veszett kárba a vadászkiképzése, mert a keze begyakorolt mozdulatokkal matatott az övén a legmegfelelőbb fegyver után. Láttam ráfonódni ujjait egy UV-rúdra, és már húzta volna kifelé - amikor egy hússzaggató-csontrepesztő hang, majd a másodperc törtrésze múlva arcát és mellkasát beterítő vérözön megállította. Vakon tapogatózott, sikerült kihúznia az UV-rudat, majd megvonaglott, elejtette a fel nem robbant szerkezetet, és furcsa, lassú, kecses ívben a torkához emelte két kezét, melybe a vadászok egyik összetéveszthetetlen fakarója fúródott bele. Valami a lépcsőforduló felől közeledve hajította el vagy adta le a lövést. Az ügynök szándékoltnak tűnő komótossággal ereszkedett

Az utolsó vérfarkas

térdre, szeme elkerekedett, szája tágra nyílt, nyelni próbált, hiába, ghak.., ghak... ghak. A Heathrow-n látott fekete vámpír bukkant fel a lépcső tetején. Csábítóan nyugodt, hosszúkás arca végtelen türelemről és hozzáértésről tanúskodott. Bal kezében egy nemrég elsütött karóvetőt fogott. Jobbjával Chris, a második emeleti fickó hulláját húzta maga után, a gerincoszlopánál fogva, melyet a hasán és a bordáin keresztül téptek ki. A vámpírbűzön túl szétmarcangolt emberi belek markáns szarszaga legyintette meg az orrom. Két gyors fejszámolás. Egy. Már csak Wazz maradt életben a földszinten. Kettő. Mindössze tucatnyi lépés választ el a fogságtól. A könyvtárból nyílt egy másik ajtó is, egy hálószobába, ahonnan kijárat vezetett a lépcsőhöz. A kérdés (amely körülbelül két másodperc kitágult álomvilágában merült fel, mialatt a vámpír ledobta Chris hulláját, odaballagott a térdeplő Russellhez, és finoman két kézbe fogta a fiatalember fejét) az volt, melyik ajtót válasszam. Ember lép az útra, megfordul, látja, hogy mindjárt elüti egy kamion, s mintha ledermedne. A ledermedés során az elképesztően gyors elme gyürkőzik neki tisztességgel az elkerülés matematikájának, az útból eltűnés mártanának. És még az elképesztően gyors elme sem elég gyors. Az első pályagörbe-számítások alig - BUMM! Jó éjszakát. Itt dettó ugyanez. A trigonometria elején tartottam, amikor a vámpír fürge mozdulattal kitekerte Russell nyakát, megfordult, és rám vetette magát. Az ember azon kapja magát, hogy a levegőt hasítja. Nem semmi. A lelassuló idő teret enged a periferikus részleteknek: alattomosan

331

Glen Duncan

izzó Camelem az ónix hamutálban árválkodva; az üres macallanes üveg a padlón; az Amerikai psycho dedikált első kiadása, amit az egyik ügynök hozott fel a földszinti kortárs szekcióból; a fújtató, amit húsz éve ajándékoztam Harleynak karácsonyra. Sajnos a közelebbi részleteket is élénken láttam: a vámpír sötét szemét, barna tinktúrás szeme fehérjét, romlotthús-szagát, hosszú, higgadt arcát, nyakamra kulcsolódó, hideg bal kezét (egyik körme vért serkentett), ruháimon keresztül a mellkasomba markoló, hideg jobb kezét. Megsemmisítően egyenlőtlen erőviszonyok. Azok után, hogy elkapott, és keresztülrepít a levegőn, megsemmisítő, hogy azt tehet velem, amit akar. Az undor persze kölcsönös volt. Arcára erőltette a nyugalmat. „A vérfarkas”, írta egyszer egy vámpír, „mocskos állatok platóni formájától bűzlik.” Azon tűnődtem - ráértem tűnődni, amíg átsuhantunk a könyvtáron -, szoktak-e hányni a vámpírok. Na de mit? Csak vér kluttyogott bennük. Harley tudta volna a választ. (Szegény Haris. Nem rajongott az Amerikai psychóért. Kegyetlen szatirikus vagy őrült faszkalap, kérdezte tőlem, amikor kiolvastam. Mindkettő, feleltem. Hamis dichotómia. A vagy-vagy romantikus napjai leáldoztak. Én ne tudnám?) Együtt vágódtunk a kéménypillérnek, és a kandallótól jobbra a padlóra zuhantunk. Törékeny tárgy roppant alattam. A gerincem, gondoltam, mivel a gerincoszlopom fogta fel a becsapódás oroszlánrészét. Beletelt egy pillanatba, hogy négy ujjal belekapjon az arcomba (fehér izzás, vér gyülemlik fel a bal szememben, mintha a világ felébe piros koktélt öntenének), de ezalatt meggyőződhettem róla, hogy nem tört csontom, valamint hogy az a tárgy az egyetlen esélyem a menekülésre.

Az utolsó vérfarkas

Végül a falhoz préselt, és lovaglóülésben a combomra ült. Arcát fekete hímlőhegek vagy anyajegyek csúfították el (őszinte rémületemre Lula sápadt törzsét juttatták eszembe hőn szeretett anyajegy-csillagképével), orra alatt helyes görbület vezetett felső ajkáig. Fekete lévén beskatulyázták volna egy átszellemült drogbáró vagy filozofáló gondnok szerepébe. Az arcomba tenyereit, mire tekeregni kezdtem, mintha le akarnám vetni magamról - ám valójában a hátam alá szorult, megreccsent tárgyért nyúlkáltam. Nem voltam elég gyors. Mielőtt támadásba lendülhettem volna egyetlen próbálkozásom, első és utolsó esélyem -, másik kezével feltépte az ingem, mélyen belecsavarta az ujjait a mellkasomba, és kiszakította mellizmom egy véres darabkáját: nem éppen Shylock egy font húsa, de ahhoz elég volt, hogy sikolyom (egy másodpercig azt hittem, búcsút mondhatok szegény mellbimbómnak) a falsetto komikus tartományát súrolta. A sikoly valószínűleg az én malmomra hajtotta a vizet, úgy élvezte, hogy elterelte a figyelmét, a vonaglásomat meg betudta hiábavaló dulakodási kísérletnek. Sosem fogom megtudni. Mert végrevalahára fogást találtam Harley csontmarkolatú sétapálcáján, amit a reggeli első pohár kitöltésekor otthagytam a falnak támasztva, és ami kettétörött alattam, amikor rázuhantunk, előrántottam a hátam mögül, és összeakadó nyelvvel a sehollévő Istenhez fohászkodva teljes erővel a szívébe döftem. A dolgok prózai lármája, mint az ilyenkor szokás, az eseményünk jelentősége iránti tiszteletből elcsitult. Megállt az idő, megszilárdult körülöttünk a tér. Egy pillanatig levélnehezékbe fagyott figurák lettünk. Kendőzetlen meglepetés ült ki az arcára - váratlanul, rajzfilmbe illően változott meg az arckifejezése, mintha egy gyerek

333

Glen Duncan

kedvéért grimaszolna —, amikor felemelt kezén elfeketedni látta az ereket, mintha tinta zubogott volna bele. Azt nem láthatta, hogy ugyanez a jelenség játszódik le a nyakán és az arcán is, a véredények egyre sötétebben, halála mágikus autótérképével hálózzák be a bőrét. Megfeszült a teste, először a döbbenettől bénult le, aztán a szorosabb értelemben vett... nos, bénulástól. Löktem egyet a csípőmmel, lesöpörtem, lerúgtam magamról. Pillekönnyű, vagy ha úgy tetszik, kitömötten merev tagokkal vágódott el, térdét kilencven fokos szögbe hajlítva, görcsbe állt kézzel, mint aki láthatatlan kosárlabdával készül kosárra dobni. Lecsukódott a szeme. Talpra álltam. Az arcomon és a mellkasomon ejtett sebek szinte lángoltak. Ebcsont beforr, hogyne, ám a fájdalom addig is mindent beleadott. Csakhogy. Itt a nagy alkalom. Russellnek és a társainak volt mobilja. Most dupláztam meg a mentőakció szervezésére fordítható időt. (Továbbra is kérdéses maradt, hogy ha egyszer bejutok a renegát OKNESZ-esek létesítményébe, hogyan tudassam az embereimmel a létesítmény helyét, de nem tehettem mást, bíztam benne, hogy majd kitalálok valamit, és kőkemény realizmussal azon kezdtem tűnődni, elég kicsik-e manapság a mobilok ahhoz, hogy feldugjak egyet a seggembe.) Kirohantam a lépcsőházba. Hideg levegő és szakadó eső hangja szűrődött le a fenti emeletről. A szipoly bizonyára leszedte a tetőn strázsáló őrt, Andyt, és a padlásablakon át hatolt be az épületbe - mire eszembe jutott a vörös hajú, ifjú Wazz, aki egyelőre nem került elő, és aki a földszintre volt beosztva. Ha életben van, az árnyékára is lőni fog. Nem akartam, hogy véletlenül engem puffantson le. És bármily

Az utolsó vérfarkas

lehangoló, végeznem kellene vele, ha maximálisan ki akarom használni a mobilok nyújtotta lehetőséget. Átléptem Russell és Chris maradványain, és óvatosan átkukucskáltam a korláton. Vér csordult le az arcomon, akár a gyermekkor forró könnyei. - Ezt keresed? - hallatszott egy női hang. Balra perdültem. A szőke vámpír, Mia, úgy négy méterre állt a lépcsőfordulóban. Arcának alsó fele vérben úszott, mint csokimaszatos lurkó egy aranyosnak szánt Kodak-fotón (vagy mint ürülékkel összekent koprofil pornósztár, mert mindig erre asszociálok, ha meglátok egy ilyen gyomorforgató csecsemőt), és kezében ott lógott szerencsétlen Wazz csipkézett nyakú, levágott feje. Nyelve petyhüdten lifegett a szájából, szemgolyói fennakadtak. Úgy nézett ki, mint aki mélységes unalmában, ímmel-ámmal csúfolódni akart, és éppen akkor érte a halál. A fekete bőrcsizmás, fekete szarvasbőr szoknyás, fekete harisnyás, fekete szaténblúzos, fekete bőrkabátos Mia ellenben elemében volt, mosolyogva nézett rám a véres álarc mögül. Kék szeme — míg Ellisnek sötét lazúrkék, neki valahol télizöld és türkiz közötti mintha boldogságtól szikrázott volna. Ér lüktetett a halántékában. Vámpír mércével mérve is fehér volt a bőre. A neve és ajacqui Delonhoz látogató társasága alapján olasznak tippeltem, de gondolatban visszajátszva az „Ezt keresed?” kérdést, nehezen kivehető, kevert akcentusa Triesztnél jóval messzebbről gyökerezett. Északi beütésű orosz... Miért is ne? Több mint ezer éve skandináv fosztogatók hajóztak le a Volgán, és elfoglalták Novgorodot. Akár ott lehetett Konstantinápoly viking ostrománál is. A spekulálás nem vitt előbbre, lefárasztott a rothadó hús és gőzölgő

335

Glen Duncan

disznóürülék bűzét árasztó, gyönyörű nő észlelhető paradoxona. Eleinte a társa kevésbé fekáliás, de állatiasabb - szaga elnyomta az övét. Most tisztán, vegyítetlenül éreztem. Térdre rogytam, letámasztottam a kezem, nehogy összeessek, megcsúsztam Russell vértócsájában, és arccal a hullája mellé borultam. Nem sok időm volt. Szinte semennyi. Bármelyik pillanatban elejthette Wazz fejét, hogy rám vesse magát. Bármelyik pillanatban már meg is történhetett. Azért számításba vettem néhány dolgot. (Minden történéssel egyidejűleg történik valami más is.) Russell a hasán végezte, jobb keze a teste alá szorult. Felszerelésének nagy része tehát—beleértve a kezében szorongatott UV-rudat elérhetetlen. A karóvető tokja üres volt, maga a fegyver hat méterre hevert a könyvtár ajtajában. Hogy a karót is kihúzzam a fickó torkából, ahhoz három másodperccel többre volna szükségem annál az egynél, ami a rendelkezésemre fog állni, ha mozgásba lendülök. Az egyetlen közelben lévő fegyver a lángszóró volt, azt meg nem biztos, hogy tudom... Puffant a fej, libbent a levegő. Közeleg. Reménytelen reménytelen reménytelen, de arrébb gördültem, hogy kikapjam a SZÉG tüzelőegységét a Russell combjára szíjazott tokból — de nem elég gyorsan. Csizmasarka kihasított egy darabot a fejemből, mint golfütő a gyepből, ahogy elmosódottan elszáguldott mellettem. Másodszorra rogytam össze. Maradj lent. Nem csak azért, mert a rúgás, az otromba, fülsiketítő pakk megszédített, hanem mert így, fekve nem látszottak lángszórót

Az utolsó vérfarkas

vakon tapogató ujjaim. Nem vette észre. Nem tudott a fegyverről. Most arra volt szükségem, hogy kiselőadást tartson, mint egy Bondfőgonosz. Éreztem, nem fogom megkapni. Elrabolni akart, nem megölni. - Hrrrmm - nyögtem, csak részben megjátszva. A fejemen lévő horpadás éppen átmenetet képezett jéghideg és tűzforró között. Mellsérülésemen virágba borult a tűz. Szemem kinyitva láttam, amint finoman leszáll a padlóra. Repkedő típus. Picsába. Lehunyta a szemem. Szaporaságot erőltettem az ujjhegyeimbe. Lényegében egy vízipisztoly flancosabb változata, értékelte annak idején Harley, gőze sem lévén, miről beszél. Két elsütőszerkezet, egy az üzemanyag, egy a gyújtóanyaghoz kilövéséhez, egy a belobbantásához. Ergo mindkét kezemre szükségem lesz. Megint romlottak egyet az esélyeim. Phil? - szólalt meg Mia. Felettem repültében elhaladt a könyvtárajtó előtt. A szeme sarkából észrevette magányos lakosát. Eddig nem is tudta. Kétharmad része kint van a tokból. Terpeszállásban állt, és rossz szögben csüngő karral, megnyúlt arccal meredt a kandallónál aszó hullára. Az eső szüntelenül sóhajtozott a házfalon. A fegyver csöve beleakadt valamibe. Dunsztom sem volt, mibe. Talulla azt suttogta a fejemben: „Kezdesz kifutni az időből.” Lehunyt szemmel jobban tudtam volna tapogatózni, Mia azonban megfordult az ajtóban, és rám bámult. - Te? - hüledezett. Hazugságra nyitottam a számat, de megelőzött: - Ne fáradj. - A könyvtárból kiszűrődő erősebb fényben élénkebbé -

337

Glen Duncan

vált az arcszíne: vörös; kék; fehér. Hidegvérrel lehajolt - egyik harisnyás térde megroppant, emberi vonást kölcsönözve neki -, és felvette a lábánál heverő karóvetőt. - Elve kellek nektek, ezt ne feledd - mondtam. Fölém tornyosult. Felnéztem rá. íme, a domina behódoló felőli kameraszöge, csupa felfelé keskenyedő csizma-, comb- és csípőperspektíva, távolabbi végén a hódolatra méltó, megvető fej hegycsúcson álló istensége. Levegőt vettem, hogy megismételjem... Ekkor karót lőtt a bal lábamba. Volt fájdalom, hogyne lett volna, eget betöltő villámlás, de jellegzetesen kamaszos igazságtalanságérzet is társult hozzá. Súrolta a femurt, de nem törte el; helyette rézsútosan átfúrta a quadrilateralist és vastus externust. Nagyobb ütőeret nem ért, az erőszakosan felsértett, sokkos ülőideg azonban a Psycho zuhanyzós jelenetének vonóstémáját játszotta, még a zápfogaim is beleremegtek. Hitvány vandalizmus, már ami őladységét illeti. Csak hogy lefoglaljon valamivel, amíg ledobja az emeletről a karóvetőt, és olyan arckifejezéssel fordul felém, ami az én szagom őrá gyakorolt hatásáról tanúskodik. Aztán elővette a mobilját, és tárcsázott. - Én vagyok - szólt bele. - Elkaptuk. - Szünet. - Phil meghalt. Bal kezemet a karóra kulcsoltam, beleharaptam Russell bőr könyökvédőjébe, és megrántottam. Kíváncsi lennék, vajon miért vágunk grimaszt reflexből, hiszen nem javít a helyzeten. Néhány Popeye-mordulást és hörgést követően mindenesetre sikerült kihúznom a rohadékot. Vér nem fröccsent, csak fingott vagy cuppant egyet a seb. Az ülőideg vigasztalhatatlan volt, képtelen volt megnyugodni, egyre csak zokogott. Nyöszörögve visszadőltem,

Az utolsó vérfarkas

gyakorlatilag a vadász testére - és máris ügyetlen, lázas munkához láttam a beszorult lángszóróval. - Hozzátok a furgont - vakkantotta Mia. Néhány lépéssel arrébb vonult, és hátat fordítva matatott a szoknyája zsebében. A fegyver kiszabadult a tokból. - Semmi komoly — mondta a telefonba. A zsebéből előbányászott fehér zsebkendőt az orrához szorította. Következő szavait nem hallottam tisztán. - Négyen. - Szünet. - Mi a véleményed? A kicsi, golyóálló palackos gyújtóegység Russell hátára volt szíjazva. Nincs idő leszedni. Bármit is tegyek, innen kell megtennem. Hát jól van. Feltérdeltem, rászegeztem a tüzelőegységet, és meghúztam mindkét ravaszt. Semmi nem történt. Pontosabban, az nem, aminek történnie kellett volna - a láng lobbanása. Helyette egy adag begyújtatlan folyadék lövellt ki a lángszórócső végéből, és beterítette Mia bőrkabátjának hátulját. Nem lepett meg, hogy felém fordult. Lenéztem a fegyverre, saját, árulóvá lett gyermekemre. Aztán Miára pillantottam. Kaptam egy másodpercet, mielőtt nekem támadt volna, egyrészt, mert meglepődött, másrészt, mert szégyellte magát: elbízta magát, hátat fordított. Ha Don Mangiardi látta volna... A szégyentől szinte életre kelt. Fehér bőre nem pirult ki, de csorbát szenvedett profizmusa érzékennyé tette. Büdösebbé is vált. Ezalatt gondolatban gépalkatrészekkel és egy vázlatos keresztmetszettel bajlódtam: gyújtóanyagtömlő, lángszórócső, a gyújtóanyag ravasza, szelepzáró, belobbantóravasz, gyújtógyertya, akkumulátor, szabályozószelep.

339

Glen Duncan

Szabályozószelep. Sűrített gázt présel a fegyver végébe, ahol levegővel és a csőszájon lévő, apró lyukakból kilövellt gyújtóanyaggal keveredik. Ha el van zárva, a belobbantóravasznak nincs mit belobbantania. Kinyitottam a szelepet. A levegőben volt, amikor a tűzlöket látványosan mellbe kapta. A lendület utána is felém sodorta, de nem engedtem el az elsütőbillentyűket. Irányt változtatott, és - meglepően némán - a könyvtárajtónak ütközött. Fullasztó hőség lepte el a lépcsőfordulót. Arcomra ráfeszült a bőr. Egy pillanatra levettem az ujjam a ravaszról. Négykézláb forgott és hadonászott, akár egy zárlatos robot, hátravetődött a könyvtárba. Újra meghúztam a ravaszokat. Karjából lángszirmok csaptak fel. Felrepült, összecsuklott, a padlóra zuhant. Az egyik könyvespolc kigyulladt. A kanapé is. Már teljesen kifeszült a Russell hátán lévő tartályhoz csatlakozó tömlő, de Mia még éppen lőtávolban volt. Elengedtem a ravaszt, majd újra meghúztam, az utolsó cseppeket préselve ki a gyújtóanyagból. Megszólalt a tűzjelző. A szipoly utolsó erejével kivetette magát az ablakon, és eltűnt az ég felé. A könyvespolc felszította a tüzet, a lángok kirúgtak a hámból a kanapén. Tele volt a szoba felbecsülhetetlen értékű tűzifával. Bocs, Haris. Nem értem rá elégiázni. A kanapéról a szőnyegre is átterjedt a tűzvész, ahol a naplóm (ez a napló, kedves olvasóm, kedves megtaláló, s remélem, holtaknak tisztelettel adózó) karnyújtásnyira hevert a lángoktól. Berohantam, felmarkoltam, kirohantam. Gyorsan végigtapogattam Russell holttestét, míg megtaláltam a mobilját. Dettó ugyanez a fej nélküli Wazz-zal, miután lényegében

Az utolsó vérfarkas

lebucskáztam a lépcsőn. Lekaptam egy felöltőt Harley fogasáról az előszobában, kidobtam egy széket a konyhaablakon (a srácok zárva tartották a házat, és nem volt időm kulcsot keresgélni), kifelé menet megvágtam a lábszáramat egy szilánkkal, és ha ez nem volna elég, Éhség szaggatta belekkel menekültem a felázott hátsó kerten át.

52 Egy óra múlva a South Kensington-i Grafton Hotel kétágyas szobájának franciaágyán hevertem. Kissé bonyolultan ment a bejelentkezés. Harley felöltője eltakarta a vérfoltok nagy részét, de csapzott hajam és az arcomon húzódó - noha félig már begyógyult négy átlós csík láttán a recepciós furcsán nézett rám. - Ne is kérdezze - csaptam a pultra az American Express Platinum Kártyát (Tóm Carlyle). Szimultán taktika: nyers hangnem és puccos műanyag. Bejött. - Kérlek alássan, mi a kurvaisten történt? - kérdezte Ellis halálosan nyugodtan az Ellis-mobilon. (Lett Ellis-mobilom, Grainer-mobilom, Russell- mobilom és Wazz-mobilom. Utóbbi kettőt a Grafton telefonja — poloska sehol! - feleslegessé tette.) Nem jelentkezett a csapata. Először persze az ő mobiljaikkal próbálkozott. Úgy láttam jónak, ha csak azt veszem fel, amelyiknek nálam szabad lennie. - Úgy értem - tette hozzá ugyanolyan nyugalommal kérlek alássan, mi a kurvaisten történt? Elmeséltem neki „a vámpírok támadását”. Azt nem, hogy felhívtam az Aegisnél (az angol Blackwaternél: volt SAS-esek, MI5-ösök, katonák és hadi- tengerészek) lévő kapcsolatomat, valamint három

341

Glen Duncan

svájci bankban is felébresztettem szunyókáló pénzemet. - Kurva nagy mázlista vagy, Jacob - mondta. - Na ja, javasolnám is, hogy legyen kötelező mindenkinek lángszórót hordani. - Nem úgy értettem. Úgy értettem, mázlid volt, hogy az egyik emberünk a helyi testületben dolgozik. - A rendőrségnél? - Gondolj csak bele, hogy nézett volna ki: négy halott vadász, Jake Marlowe pedig fitten-egészségesen köddé vált. Javíts ki, ha tévedek, de úgy tűnt volna, hogy eltetted láb alól az embereimet, majd megszöktél. Ez eszembe sem jutott. Ajjaj. Vajon mi nem jutott még eszembe? A hotelszoba padlóját süppedős szőnyeg borította, az ablakok előtt vastag függönyök. Egy halk hang azt súgta, milyen isteni lenne ledőlni, elaludni, soha fel nem ébredni. - Szerencsédre - folytatta Ellis - az ügynökünk megerősítette, hogy a tűz eloltása után vámpírmaradványokat találtak. Attól tartok, nem sok maradt Harley könyvtárából. Ujjnyira elhúztam a függönyt, és kilestem. Éppen nem szakadt az eső. London nyirkosán, félálomban szuszogott, meg-megrándult az éjszakai drámák idegi impulzusaitól: egy nő megerőszakolása; egy drogos utolsó lélegzete; lánykérés; kicsusszanó újszülött. Nappal a város peckesen járkál, zajlik az élet, fel sem merül, hogy ne tegye. Éjszakára érezni lehet a kimerültséget, akkor látszik csak, mit jelent, ha zajlik az élet: rettegünk bevallani, hogy az egész csupán tévedés. - Éppenséggel nem vagyok fitt - feleltem. - Karót kaptam a lábamba. Behorpadt a fejem, és teniszlabda méretű lyuk tátong a mellkasomban. - Melyeket ezalatt is gyógyított a susmorgó kötőkör,

Az utolsó vérfarkas

a sejtek titkos társasága. - Ott kellett volna lennem - sóhajtott Ellis. - Akkor máshogy alakult volna. - Talán. Nagyon gyorsan történt. A Land Rovernek utánanéztetek? - A minek? Ja, hogy annak. Nem. Russell biztos megfeledkezett róla. Én biztosan. Mindegy, nyilván a vámpírok voltak. - Úgy néz ki - feleltem, bár tisztán emlékeztem rá, hogy Mia furgont kért, nem pedig autót. Viszont egymást taposták a rajongóim, és kisebb-nagyobb gondom is volt a Land Rovernél. - Meg kell adnunk az új címet a kocsidnak - mondta Ellis. - Hol vagy? - Mondd azt az emberednek, hogy legyenek reggel tízkor a szabadkőművesek központja előtt a Long Acre-n. -Jake... - Figyelj, Ellis. Bő két hete vécére sem mehettem ki engedély nélkül, és még hugyozás közben is hallgatózott valaki az ajtónál. Annyit igazán megtehetnél, hogy ma este nem küldesz a nyakamra senkit. Úgysem fogok elmenekülni. Nálad van minden ütőkártya. Csak ki kell szellőztetnem a fejem. Hogy hívják a sofőröd? A telefon túlsó végéből sütött az autonómia iránti vágya. Valakitől engedélyt kellett volna kérnie, valakitől, akit nem kedvelt. Akárki is volt, megkérdőjelezhetetlen vezetői hatalmának napjai megszámláltattak. Ellis még engem is jobban kedvelt nála. - Rendben - ment bele. - De ne basszál át, Jacob. Tudod, ok és okozat. - Száz százalék. - A sofőrt Llewellynnek hívják. Tudni fogja, hogy nézel ki, de a biztonság kedvéért elmondom, BMW 4x4-es fog érted menni,

343

Glen Duncan

rendszámtábla Foxtrot Tango hat-hét-kettő Echo Uniform Delta. Jelszó: lupus. Pontban tízkor. Ne okozz csalódást. Se nekem, se a kedvesednek. És nem - vágott elébe a kérdésnek, mert már vettem a levegőt -, most nem beszélhetsz vele. Holnap majd láthatod. Bízz bennem, semmi baja. Kényelemben pihen. Az este hátralevő részében a szállodai telefonon lógtam. 53 Sofőröm, Llewellyn fiatal volt, sápadt, szálkás, tisztaságával és skinheadközelire borotvált fejével mormon hittérítőre hajazott, és hajszálpontosan érkezett. A jelszóra nemigen volt szükség, de azért megkérdeztem, mire azt válaszolta: „Lupus, uram.” Uram. Oké. Azért őt választották, mert betű szerint végrehajt minden parancsot. Legyen udvarias Mr. Marloive-val, de ne elegyedjen vele szóba. Rendben. Úgyis vibrálós voltam, mert nem aludtam semmit, és mert belülről döfködött az Éhség. - Muszáj lesz egyik cigit szívnom a másik után, Llewellyn figyelmeztettem. - Remélem, nem okoz gondot. Kinyitotta a bal oldali hátsó ajtót. - Nyugodtan, uram - mondta. - A hátsó rész le van választva. Valóban. Ránézésre golyóálló üveggel. Ablakok szintúgy. - Lőni fognak ránk? - kocogtattam meg. - Sztenderd beépítés — válaszolta. — Kapcsoljak rádiót? Beszólt tájékoztatni az ott lévőket (az éterből ítélve nem Ellist), hogy felvett, azzal útnak indultunk. Szép reggelünk volt. Kék tavaszi ég, élénk napsütés, lágy szellőben fodrozódó tócsák, ágyásukban hajladozó virágok London-szerte. Túl sokat nem

Az utolsó vérfarkas

észleltem belőle, mivel az Átok előjátékát viseltem el csendben, orrom és ujjaim fantomnyúlását, a lokalizált rángógör- csöket, a rosszkor támadó erekciókat, lábujjkörmeim és szemfogaim időnkénti jövőbelátását. Konkrétan kocogtak a fogaim, mintha éppen belázasodnék, mire Llewellyn előzékenyen emlékeztetett, hogy hátul is tudom szabályozni a fűtést. Közben Piccadilly, Park Lane, Marylebone, a Westway, az M40. Próbáltam aludni. Nem sikerült. Inkább elképzeltem, milyen hatása lesz a talicskával hordott pénznek, mit terem az előleg. Egyelőre lehetetlen megjósolni, hány ember kell a kitörési akcióhoz, de egy osztagért ötven vissza nem térítendő lepedőt perkáltam le előre az Aegisnek. Úgy gondoltam, akárhol is tartják Talullát, nem védik nagy erőkkel. Ellis londoni renegátjai ötszáz főt, ha számlálhattak, többségük pedig a szokásos kötelességeit fogja végezni az OKNESZ-nél. Poulsom létesítményének állandó haderő helyett álcázásra kell hagyatkoznia. Míg ezeken rágódtam, többé-kevésbé folyamatos lecseszésben részesítettem magam. Te kibaszott hülye, meg fogod öletni magad. Meg fogják kínozni Talullát és megerőszakolják és kísérleteznek rajta és állatokkal pároztatják és ha még élsz kényszerítenek hogy végignézd ez az egész megmentős és túlélős fantazmagória meg amit kiagyaltál obszcén abszurd és még Charlie-nak is nehezére esett az Aegisnél hogy ne röhögjön ki a telefonban és csak azért nem tette mert tudja hogy tőled kapja a pénzét és különben is magad alatt vágod a fát te kibaszott hülye fasz meg fog halni és te is meg fogsz halni... Megcsörrent az Ellis-telefon. -Jake, hallom, úton vagy. - Veled van?

345

Glen Duncan

Még nem. Calmez-vous. Este láthatod. Most figyelj. Fussuk végig még egyszer: holdkelte holnap 18:07-kor. Csak én és Grainer. Ő odamegy addigra, úgyhogy ne térj el a tervtől. Maradj a hotelban. Llewellyn holnap délután fél háromkor felvesz, és kitesz Beddgelertben. Onnan gyalogolnod kell. Az utat meg tudod. - Nem te fogod elhozni este Talullát? - Nem tehetem. Mindjárt találkozom Grainerrel. Utána maga mellett akar tartani. Az én reszortom a fegyverek átnézése. Rutin, rituálé. Nyugi, Jake, jó kezekben van, megígérem. Te csak maradj a szobádban a hívásig. Az út hátralevő része lázas hullámhegyekkel és -völgyekkel telt. A hosszú, homályos szakaszokat tiszta pillanatok törték meg vészesen közeli, hatalmas kamionkerekek; frissen elcsapott állat teteméről felrebbenő varjú; krókuszokkal borított, zöld virágágyás az út szélén —, az Átok előtti hiperérzékenység érzékcsalódásokat okozott. Arcom szurkált, szemem viszketett, végtagjaim körvonalainak helyébe a szellemfarkas tűszúrásai léptek. Talullával közös prédálásom emlékének gyökere a golyóimtól az agyamig kapaszkodott. Sem a félelem, sem a fáradtság nem tudta elfedni. Kibújt belőle wulf, odáig portyázott, ahol a part szakad, egyre csak keresgélt. Itt volt a nőstény, itt volt valahol, valahol a közelben... Nem sokkal három után bárányfelhős, ezüstkék, tarkabarka ég alatt érkeztünk meg Caernarfonba. -

54 Még egy órán keresztül tudtam hívásokat intézni az Aegisnek,

Az utolsó vérfarkas

mielőtt néhány másodperc eltéréssel Russell és Wazz mobilja is lemerült, mint egy ősöreg pár, akik képtelenek egymás nélkül élni. A szoba telefonját nem merem megkockáztatni. Valószínűleg be van poloskázva, de az sincs kizárva, hogy azon fogják egyeztetni a Talullával való találkozót. Inkább nem nyúltam hozzá. A hívások nélkül persze nem tehetek mást, mint hogy várok. Dohányzom. Fel-alá járkálok. írok. Bambulok ki az ablakon. Iszom. Holnap estig engedélyeztem magamnak egy üveg scotchot. A Kastélyszálló tizennyolc éves Taliskernél jobbal nem tudott szolgálni. Kár, hogy nem valami menőbb az utolsó italom, már ha ez itt a vég. A szoba olyan, amilyenre emlékszem. Mintha egy évtizede lett volna. Szegény Maddy fehér válla felhúzva, arcáról lerítt, hogy azonnal elhiszi, amit lát, bár azt kérdezte, az ott valódi, ugye nem valódi. Nem volt fájdalommentes. Nem ért véget gyorsan. Bocsáss meg, Haris, amiért tönkretettem az életed. Amiért az életedbe kerültem. Bosszúvágy támad bennem, megkésve bár, szégyen, milyen régóta ideje volt már, de mégiscsak bosszúra szomjazom. Grainer. Előbb-utóbb Ellis is. Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott. Bocsáss meg, hogy nem volt elég annak a puszta ténye, amit veled műveltek. Bocsáss meg, hogy az kellett hozzá, hogy szeressek valakit. Valaki mást.

* Sötét van. A lemenő nap utolsó fénye az ír-tengerbe veszett. Az

347

Glen Duncan

ablakból már csak az utca látszik. Nem telefonáltak. *

Az utolsó vérfarkas

Az ember tudata beszűkül, figyeli, mikor csörren meg a telefon. * Valami nem hagy nyugodni, ha eszembe jut Madeline ebben a szobában. A szoba az emlékezet pereméig vonszolta, de valahogy nem tudja átrángatni a határon. * 22:50. Azóta sem hívtak. Megint esik. Ki kell nyitnom az ablakot, hogy tisztán láthassam.

* Hála istennek. Már kezdtem feladni a reményt. Rögtön éjfél után megcsördült a szoba telefonja. Nem Ellis beszélt. Idősebb hangú férfi. - Vigye a kagylót az ablakhoz. Két perc a találkozóig. Most tegye le. Hogy is szól az a negédes idézet? Az idő túl lassú azoknak, akik várnak. Kinyitottam a tolóablakot. A két perc felduzzadt és felcsavarodott. Sorra húztak el a kocsik, egyikkel sem ők jöttek. Aztán egy sötétített üvegű autó húzódott le az utca túloldalán. Megint megcsörrent a kagyló. - Halló! Lu? -Jól figyeljen - hallottam a férfihangot. - Pontosan harminc másodperce van. Nem kap többet. Mondhatja.

349

Glen Duncan

A jármű hátsó ablaka leereszkedett - és ott volt mögötte Talulla éber, reményteli, fürge észjárást tükröző arca. Teljesen nem tudta leplezni félelmét, bár első pillantásra láttam, hogy mindent megtesz, ki ne mutassa. Rám mosolygott. -Jól vagy? - kérdeztem. - Megvagyok. Te rendben vagy? - Igen. Ki foglak hozni, oké? - Oké. - Nem tart soká. Ígérem. - Légy óvatos. Vigyázz nagyon. - Vigyázni fogok. Megyek érted. - Ígérd meg, hogy óvatos leszel. - Megígérem. - Mi történt az arcoddal? - Semmi. Csak egy karcolás. Annyira gyönyörű vagy. - Szeretlek. - Én is téged. Biztosan nem bántottak? - Egész biztosan. Hiányzol. - Hamarosan látjuk egymást. - Egész nap éreztem, hogy a közelemben vagy. - Szintúgy. - Bárcsak most rögtön odamehetnék hozzád. Jaj, istenem, Lu. Annyira... - Egy fekete autós bőrkesztyűt viselő kéz elvette tőle a telefont. Láttam, ahogy összeomlik az arcára erőltetett nyugalom. Az ember arra gondol: bárcsak éjjelnappal öleltem volna, csókoltam volna, bámultam volna. Az elektromos ablak felemelkedett. Utoljára még megpillantottam, próbált kinézni az egyre keskenyebb résen. Puha, sötét szempár. Ennyi volt, főnök - közölte a hang, azzal letette. Az autó

Az utolsó vérfarkas

pillanatok alatt eltűnt.

55 Történt velem valami. Felhagytam az absztrahálással. Ezt teszi a szerelem: elfelejteti az egyetemest, az általánost, hogy helyette beszippantson a helyi, az eseti: mikor láthatom újra? Ma mit csináljunk? Tetszik a cipőm? Az elmélet és reflektálás törékeny, öreg bácsikáit félresöprik az útból a duhaj unokatestvérek, tett és vágy. A motívumok elpárolognak, s csak a cselekmény marad. Végig Madeline-nek volt igaza a prioritásaival. Nem is fogtam fel, hogy áttértem, amíg vissza nem olvastam a naplót, és most, amikor fel kellene vonulniuk, cserbenhagynak a következmények. Ahhoz képest, hogy egy vérfarkasra tán élete utolsó órái várnak, az önök narrátorának, szánom-bánom, nem jutnak eszébe velős összefoglalások. A nagy rejtélyek megoldatlanok maradnak, nem engednek bepillantást (kivéve a szerelmet, mely nem is igazán rejtély, csak a rejtélyeket útpadkára leszorító erő); nem tudom, honnan ered az univerzum, vagy mi történik az élőlényekkel a halálukkor. Nem tudom, elfajuló véletlen vagy kifürkészhetetlen tervezés eredménye-e az egész. Nem tudom, hogyan kell élni - de tudom, hogy kell élni, ha el tudjuk viselni. Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül. S ezt csak azért tudom, mert véletlenül rátaláltam — ismét — a szerelemre. Nincs igazság a földön, ez? Éppenséggel tudom. Elég csekélyke, amit fel tudok mutatni kétszáz év után. Hasogat a fejem, a hold rombusz alakú, lassan olvadó jégrétege

351

Glen Duncan

éjszakára beköltözött a koponyám alá. Pár perc, és megjön Llewellyn, hogy elvigyen Beddgelertbe. Nem aludtam, de az Átok előtti gyötrelmek ellenére lezuhanyoztam, megborotválkoztam, körmöt vágtam kezemen és lábamon. Tiszta ruháim nincsenek, ezért samponnal kimostam a zoknimat és az alsógatyámat, majd kitettem száradni a szoba radiátorára. Ellis azt állítja, ha végeztem, új ruhatárat kapok. Dél körül elfogyott a Talisker. Azóta kávén és Camelen élek, néha iszom egy pohár csapvizet. Esik, de csak fél gőzzel. Az ablak melletti ülés sivár otthonná vált. Kilátásom nyílik a város szürke szélére: egy út, elhaladó kocsik, fejkendős idős hölgyek, kutyát sétáltatok, hébe-hóba egy kipirult kocogó. Ezen túl alacsony, szürke fal, keskeny csík, a színeváltozó Menai-öböl, Anglesey. Már nincs sok hátra. Benső halottaim néma gyülekezetként hívják fel magukra a figyelmemet. Papnőjük, Arabella felszívódott, nemrég történhetett, mert még nem tértek magukhoz. Gyengéd aura veszi körül hűlt helyét, mint egy kihúzott fog puha, vérrel teli szuvasodott része. Mit jelenthet, hogy megöltem és elfogyasztottam a feleségemet és születendő gyermekemet, most pedig visszaköltözött a szerelem az életembe - ha nem azt, hogy nincs igazság a földön, és élni kell, ha el tudjuk viselni? Elég. Tiszta ideg vagyok. A reflektálás már nem áll jól nekem, nincs helye a szerelem mellett Különben is, megjött Llewellyn a kocsival. Lesz, ami lesz, ideje indulni.

Az utolsó vérfarkas

56 Senki nem erőszakolt meg. Először is, mert mind féltek Poulsomtól, ő meg, gondolom, minden ilyet levett a menüről. Másodszor, aki megerőszakol, az meg is kell hogy öljön: más az, ha egy megerőszakolt nő ered a nyomodba, és megint más, ha egy megerőszakolt vérfarkas. Első elrablásom után néhány óra elteltével már nem is aggódtam emiatt. Aztán másodszor is elraboltak. Nehéz volt látnom Jake-et. Szörnyen festett. Azok a karmolások az arcán mintha sértegettek volna. Olyan magányosnak tűnt, ahogy ott állt a szálloda ablakában. Ingét félregombolta, csak az egyik gombot, amitől enyhén ferdének tűnt. Az arcomra felvitt sminket ocsmánynak éreztem. Millió más dolog mellett szépnek akartam látszani — és a világegyetem, a perverz dög, együttműködött velem. Korábban, ott, ahol fogva tartottak - „a fehér börtönként” gondoltam rá az egyik női börtönőr becsúsztatott egy kozmetikai szerekkel teli papírzacskót. Szemkihúzó, smink, szájfény, szemhéjfesték, pirosító. - Tudom, hogy ma este találkozol a barátoddal - mondta. - Ne áruld el, honnan kaptad. - Szégyellte magát. Furcsálltam is a dolgot, mert egészen addig olyan volt, mint egy jégcsap. Még becenevet is adtam neki: Keménytökű. Úgy ledöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Utána leültem a priccsemre, és sírva fakadtam. Olvastam valahol, hogy gyerekkorban az emberek kegyetlensége ríkatja meg az embert, felnőttkorában meg a kedvességük. Addig a pillanatig fel sem fogtam, mennyire beletörődtem, hogy nem érdemiek kedvességet. Aztán megláttam Jake-et, a láthatóan

353

Glen Duncan

elcsigázott, totálisan elárvult Jake-et, és egyszeriben olcsónak tűnt a smink az arcomon, egy buta kislány gesztusának. (A kislány most is odabent van, derékig gázol a szörnyeteg áldozatainak vérébenbeleiben. Lehet, hogy ólálkodik valami a világban, ami megölheti, de el nem tudom képzelni, mi lenne az.) Jól vagy? Megvagyok Te rendben vagy? Igen. Hetekig tartó várakozás után eljön a nagy pillanat, erre a legegyszerűbb szavakat váltjuk egymással. Olyan közel volt, hogy az már fájt, fájt a szívem, a fejem, a mellem, úgy éreztem, még a méhem is, a farkas pedig rázta a rácsait. Közösen elejtett kaliforniai prédánk emléke a tömény szesz forróságával áradt szét bennem, először a mellemben, aztán egyre kifelé, titkos eksztázist okozva kezemben, fogamban, fejbőrömben. Poulsom azt mondta: „Óvatosan, még megsebzed magad.” A bilincsekre értette. Észre sem vettem, hogy szét próbálom feszíteni. Bárcsak most rögtön odamehetnék hozzád. Jaj, istenem, Lu. Annyira... Harminc másodperc, annyit ígértek. Háromnak tűnt. Futó pillantás. Elmosódott folt. Kárörvendés a szerelmen. Aztán az autó elhajtott, én meg nyakam tekergetve néztem ki a hátsó szélvédőn, mígjake egyre kisebb lett a lámpafényes ablakban. Már alig látni. Eltűnt. Tisztára, mint az első nap az iskolában, a gyomrom üres görcsbe rándul, mert anyukám látta, hogy sírok, mégis megfordult, mégis visszasétált az autóhoz, az ezüstszínű Volvóhoz, melyet akkor örökre meggyűlöltem. Hamar megtanulja az ember, hogy a veszteségnél nincs alapvetőbb dolog. Aztán egész életében próbálja elfelejteni. Jake azt mondja, felhagyott az absztrahálással. A jelek szerint én meg rászoktam. Nem könnyű leírnom e sorokat. Egyetem óta nem

Az utolsó vérfarkas

vezettem naplót. Akkoriban mindenki naplót írt, szögesdrótként kígyózott a fiatal lányok kilométer hosszú kézírása, teljes munkaidőben dramatizáltuk túl az életünket. Most már mondhat akármit, akkor sem érdekel. Ez a seggfej most baszott át UTOLJÁRA! Feltételeztem, hogy Caernarfonból visszavisznek a fehér börtönbe (mármint Poulsom és a két őr, Merritt meg Dyson), bár fogalmam sem volt, hol a francban lehet. Annyit tudtam, hogy Walesben vagyunk. Tipikus amerikai lévén európai földrajzból elég hézagos a tudásom, és az útközben látott helységnevekből ítélve - Llandovery, Rhayader, Dolgellau - Csodaországban is lehettem volna, annyira nem mondtak nekem semmit. Foglyul ejtésem óta erőltetem az agyam, mert tudom, hogy tennem kell valamit, de tudom, hogy nincs mit tenni. Jake-hez hasonlóan én sem vettem be, hogy Grainer halála után elengednek, de nem volt más választásom, mint lejátszani a meccset. A kiporciózott telefonos percek a szavak közti szünetekben adták át Jake üzenetét: „Türelem. Kihozlak onnan.” Jó pillanataimban mintha erős talizmán lapult volna a zsebemben. A rosszakban mintha egy hang (egész pontosan Sylvia nénié, azé a picsáé, aki savas esőként záporozott gyermeki optimizmusomra) ismételgette volna: „Úgysem jön el érted, te buta kislány, halott vagy.” Márpedig azok után, hogy láttam őt, nagyon is rossz pillanatokat éltem át. Annyira fáradtnak tűnt. Azok a karmolások, az a félregombolt ing. Mehettünk vagy húsz perce - keskeny, kétoldalt erdővel határolt szerpentinen -, amikor egy közlekedési baleset az utunkat állta. Néma mentő fénye loccsant szomorkásán a fákra, míg két mentős egy földön fekvő, bukósisakos motoros sérüléseit látta el. Motorja tőle nem messze borult az oldalára.

355

Glen Duncan

Oöö... - mondta Poulsom. Hátul ült velem és Dysonnal. Merritt vezetett. - Kellemetlen — kommentálta Dyson. - Tolasson - parancsolta Poulsom. - Most rögtön! Nagyon gyorsan történt minden. Apró, precíz hanggal törte át a golyó a síküveget - és Merritt feje szinte ezzel egy időben hátrányaklott. Heves, álomszerű matarászás vette kezdetét: Poulsom a pisztolyát rángatta ki a hónaljtokból, Dyson kettőnkön átmászva igyekezett a lövéssel szemközti ajtóhoz, én meg - kábán érzékelve, hogy semmi értelme - a bilincsektől próbáltam szabadulni. Ha valaki látott volna minket, azt hihette, hogy börleszkfilmet néz. Dyson teljes testével rám nehezedve - egyik csizmájával a combomra taposott - kiugrott a hátsó ajtón, és már szaladt is a fák fedezékébe. Nem ért oda. Felropogott egy gépfegyver, és két méterre az erdő szélétől elkaszálta. A rákövetkező csendben Poulsom belenyugvólag ernyedt el mellettem. -Jöjjön ki lassan, Poulsom - hallatszott egy férfihang. - Lássam a kezét! - Kilestem Merritt holtteste mögül a szélvédőn. A mentősök és a motorbiciklis a mentőautó nyitott hátuljánál álltak puskával a kezükben. Esni kezdett. - Nos, Talulla - mondta halkan Poulsom -, azt hiszem, ami engem illet, ennek nem lesz jó vége. - Kiszállt a kocsiból. Mozdulatlanul ültem. Nem mintha sok választásom lett volna: fehér cellámban szabadon mozoghattam, a szállításomhoz viszont Guantánamostílusban megvasaltak, I alakú, csuklómat a bokámmal összekötő bilincsemben aprókat tudtam csak lépni. A bokabilincset az ülés rögzített alapzatához erősítették. -

Az utolsó vérfarkas

Dobja el a fegyvert - utasította a hang Poulsomot. - Hasaljon a földre, kezét a háta mögé téve. Rajta! Balra nézve a nyitott ajtón keresztül figyeltem, ahogy Poulsom engedelmeskedik az utasításoknak. Egy perccel a pozíció felvétele után egy sportos alkatú, tetőtől talpig fekete terepruhát viselő fickó vált ki a fák mögötti sötétségből. A felszerelése alapján az OKNESZ vadásza lehetett, fekete kefe- frizurás, csüngő szemhéjú. Miközben megkötözte, rátérdelt Poulsom nyakára, aztán óvatosan felsegítette. - Kisasszony? Összerezzentem. A motoros - a bukósisak fiatal, vidám, kecskeszakállas, ezüst orrpiercinges arcot rejtett - jobb oldalon állt a másik nyitott ajtónál, kezében súlyos drótvágót tartva. Hideg, nyirkos levegő legyintette meg az arcom és a nyakam. Hirtelen nagyon szomjas lettem. - Ne ijedjen meg. Csak kiszabadítom a lábát. Elnézést. - Lehajolt, és könnyed mozdulattal átvágta a bokabilincsemet az üléshez rögzítő kábelt. - A többit egy darabig önön kell hagynom szabadkozott. - Ha szeretné, belém kapaszkodhat, segítek lemászni onnan. Az az. Az adrenalinlöket és a mániákus kalkulációk dacára (ez vajon Jake műve?, kiszabadítottak?) jólesett kihúznom magam, miután órákig a kocsiban szorongtam. Hátraszegtem a fejem, hogy az eső az arcomra hulljon. Az éjszakai levegő dúskált a nedves erdő illatában, melybe vizes aszfalt, lőpor, dízel és a motor csábító bőrszaga vegyült. Olyan közel jártam az átváltozáshoz, hogy az Éhség rohamokban tört rám, s minden erőt kiszívott a lábamból. Megbillentem, majdnem elestem. A roham alábbhagyott. Sűrű -

357

Glen Duncan

felhők takarták el az eget, de a hold tudta, hogy ott vagyok. Éreztem a szájpadlásomban, a fogamban, a tenyeremben, a hasamban, az ágyékomban. (A börtönben poklokat kellett kiállnom, mert az az ostoba nemi vágy az istennek sem akart békén hagyni. A takarók alatt vagy a zuhanyzóban maszturbáltam, noha biztosra vettem, hogy kamerákkal figyeltetnek, hiába biztosított az ellenkezőjéről Poulsom. Azt mondta: „Tudom, hogy a növő hold fázisába belépve az egyre erősebb libidó gondot fog okozni.” Egy rettenetes pillanatig azt hittem, fel fogja ajánlani az embereit, egy vibrátort, vagy ne adj’ isten, őt magát, de így folytatta: „Tudnia kell, Talulla, hogy a szobája ajtaján túl nem figyeljük meg. Odabent saját teret hagyunk önnek, ezt megígérhetem. Nem áll szándékunkban jobban megnehezíteni a dolgát, mint feltétlenül szükséges.” Ami újabb pokolhoz vezetett: udvariasan kellett viselkednem Poulsommal. Az az igazság, hogy helyből gyűlöltem. Ő is tudta, ahogy azt is, hogy vigyázni fogok, nehogy magamra haragítsam. Egyszer olvastam egy interjúban, hogy valaki - egy színésznő - Christopher Walkenre - de az is lehet, hogy James Woodsra - panaszkodott, mert formaldehidszaga, sőt, talán íze is volt. Mindenesetre el tudtam képzelni, és Poulsom is ugyanilyen volt halszemével, viaszfehér bőrével, amelyet túl hosszan világítottak neonlámpák...) A vadász beleszólt egy fejhallgatóba. - Itt minden rendben. Jöhettek. - Páncélozott furgon gördült ki a fák közül, egy rejtett csapásról, és megállt a 4x4-es mögött. Amíg a mentősök becsukták a mentő ajtaját, és felállították a motort, Poulsomot és engem a furgon hátuljához kísértek, a motoros pedig kinyitotta az ajtaját. A jármű belső terét egy padlóhoz erősített acélketrec töltötte ki. Zárat, kulcsot nem láttam, csak egy rejtélyes,

Az utolsó vérfarkas

fémburkolatú, sötét üveghez hasonlatos lemezt a lakat helyén. A rejtély hamar megoldódott. A vadász rátenyerelt. A ketrecajtó pittyegések sora és hidraulikus sóhajok közepette pattant ki. - Befelé - intett a vadász. Poulsom esetlenül felmászott, s egy perccel később a padlón ült, rácsokhoz bilincselve. A motoros segített beszállnom, a ketrechez kötözte a csuklómat, majd kinyitotta és le is szedte rólam a bokabilincset. - Az ön érdekében magyarázta. - Nem fog ide-oda hánykolódni, mint egy zsák krumpli. A vadász felugrott a furgonba, és megállt Poulsom felett. Vállára vette a gépfegyvert, és pisztolyt húzott elő egy oldaltokból. Poulsom fejéhez szegezte. - Telefon - mondta. -Tessék? - Szóljon be. Magukra tapadtak. Körözniük kell. Várjanak a jelentésére, de Ellis zöld utat kap. Ennyi. -Tudni fogják... - Lófaszt sem fognak tudni a figyelmeztető szavak nélkül, azokat meg tudja jól, hogy ismerem. Világos? Szünet. - Nem kérem még egyszer. Poulsom kinyitotta a mobilját. - Én tárcsázok - közölte a vadász. Ahhoz képest, hogy fegyvert fogtak a fejéhez, Poulsom meglepően meggyőző alakítást nyújtott, feszültség, kimerültség és ingerültség keveredett a hangjában; a borzalmasan agyonhajszolt diktátor, akire rájár a rúd, és aki körül mindenki inkompetens. -Jól van - vágta zsebre a vadász a mobilt. Biccentett a motorosnak, rám se nézett. Tömény megvetés áradt belőle. Nem személyesen

359

Glen Duncan

velem volt baja, hanem minden nővel. Láttam magam előtt, ahogy egy fiatal lányt fojtogat, miközben megrontja, arca arról tanúskodott, hogy még ez sem elég, semmi sem elég. Messziről kiszagoltam ezeket a dolgokat. Tudta, hogy tudom, ez pedig gusztustalan, klausztrofobikus meghittséget eredményezett. Ekkor kezdtem újra azon aggódni, nem erőszakolnak-e meg. A fickó alapjáratban mindenkit megerőszakolt volna. Csak praktikus okok akadályozták benne. A rettegés ugyanakkor praktikus ok volt. Tudta, mi vagyok. Reméltem, ez majd visszatartja. Újból rám tört az Éhség, ezúttal a combcsontomban. Égett az arcom. A férfi megfordult, és leugrott a furgonról. A motoros kis, kupakos fecskendőt húzott elő a zsebéből. - Ideje elszállni, doki! - mondta. A motoros elindult felé, mire Poulsom arca remegni kezdett (félelem, érzéki undor). - Nyugi. Csak nyugtató. Maradjon nyugton. - Bármit is csinál - kezdte Poulsom, mire a motoros visszakézből, keményen pofon vágta; a hónaljam hirtelen fellángolt. - Csitt. És nyugi. Ügyes. - Hová visznek minket? - kérdeztem. - Sajnos nem árulhatom el, kisasszony. De nem messze. Ne féljen. - Látta, hogy a fecskendőt méregetem. - Ön nem kap belőle. Kacsintott, majd csatlakozott a társaihoz. Poulsom lehunyta a szemét. - Mozogjunk, uraim - mondta a vadász. Becsapódtak a 4x4-es ajtói, beindult a mentőautó. Az egész rajtaütés nem tartott tovább két-három percnél. Kicsit könnyebb lett a furgon, ami arra utalt, hogy a sofőr kiszállt a páncélozott járműből. Fél perc múlva megjelent egy negyvenes évei

Az utolsó vérfarkas

elején járó, Securicor kezeslábast viselő férfi a vadász mellett. - Gondoltam, jobb, ha szólok, uram - szólalt meg. - Valaki mintha követett volna néhány kilométerig. Biztosra nem mondanám. Valószínűleg csak paranoia. -Jármű típusa? - Fehér Land Rover, Alfa Lima kettő-öt-öt Juliét Papa Romeo. Férfi sofőr, utas nélkül. Semmi extra, talán egy-két kilométerrel több a kelleténél. - A fehér szín miatt van - mondta a motoros. - A fehér kocsik feltűnőbbek. Moby Dick-effektus. Miféle barom követ fehér kocsival másokat? - A világ tele van barmokkal - mordult a vadász. - Azért szólok a főnöknek. Indulás.

57 Tizenöt-húsz percet ha mehettünk. A hátsó ajtón egy kicsi, átlátszatlan üvegablakon lehetett csupán kilátni, így az Éhség hamarosan társaságot kapott a mozgás okozta rosszullét személyében. Közel jártam ahhoz, hogy elhányjam magam (vagy öklendezzek, enni ugyanis egy hete nem ettem semmit), mire megálltunk. A furgon hátsó ajtaja kinyílt, és a vadász kinyitotta a ketrec tenyérzárát. A securicoros bemászott, hogy eloldozzon, és visszategye a lábbilincset. Válla felett láttam leszállni a motorost a motorjáról. Az eszméletlen Poulsomot ott hagyták megbilincselve, ahol volt. A sötétben nem tudtam jól kivenni a részleteket. Egy kis, kőből

361

Glen Duncan

épült tanyaház előtt álltunk, lámpa nem égett sehol. Nyílt teret éreztem magam körül. Elhagyatott mezőket, porzó kőfalakat. Szarvasmarha, bárány, semmi nem volt. - Vigyétek be - mondta a vadász. Nem nézett rám. A tanyaház L alakú volt, alacsony mennyezetű, dohos, 1930-as évekbe illő, leselejtezett ócskaságokkal bútorozott. Sötét fa könyvszekrény könyvek nélkül. Zöld kanapé, melyre nem ajánlatos leülni. Ektoplazmaként kibuggyanó bélésű karosszék. Kopott virágos szőnyeg. Függönyök elhúzva. Begyújtottak a kőkandallóban. A lábszáram lüktetett. Farkas áramütései szurkálták a körmeimet, mintha egy karám elektromos kerítése rázott volna meg. - Gondolom, felesleges megkérdeznem, mi ez az egész - szóltam a motorosnak, amikor a vadász hallótávolságon kívül került. - Attól tartok, kisasszony - felelte a ragyogó mosolyú, vészjóslóan barátságos zöld szemű fickó. Göndör hajában, mint a szörfösöknek, szőke és barna árnyalat vegyült. - És hogy meddig tartanak itt. - Bárcsak elmondhatnám, tényleg szeretném. Próbáljon nem idegeskedni ezen. - Egy csomag Marlboro celofánját tépkedte. Poulsom eltiltott a cigarettától és az alkoholtól, de hát ledöntötték a trónjáról... - Lejmolhatok egyet? Rágyújtottunk. - Kösz - mondtam. - Most már csak egy üveg Jack Daniel’s hiányzik. Esetleg nem túrna elő egyet... - Carter - szólalt meg a vadász. A motoros megfordult. - Menj ki. Egy óra múlva nézz rá Poulsomra. Ha felkelés után hőbörög, kapjon

Az utolsó vérfarkas

még egy löketet. Miután a motoros - ezek szerint Carter - kiment a házból, és leültem a kanapéra, a vadász odajött hozzám. Eszembe jutott, ahogy a cellámban masz- turbálok. Gyötrelmes gondolat. Sötétben voltam, az igaz, de biztos használtak infravörös fényt. Rettentően felfordult a gyomrom. A zsebébe mélyesztette a kezét, és szigszalagot húzott elő. - Vagy beleegyezik, hogy csendben marad, néma csendben, vagy betapasztom ezzel a száját. Magán múlik. Legközelebb nem választhat. - A köztünk lévő tér adatokkal szolgált. Magasabb szintű hatalommal helyezkedett szembe. Korlátozták a mozgásterét. Képességeit mégnem vethette be. És le sem lehetett tagadni - a curryszaggal együtt dőlt belőle -, hogy félt. Zavarta, hogy félhet egy nőtől. Nem jutott el a tudatáig. Újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy nem nővel, hanem szörnyeteggel van dolga. - Csendben maradok - meredtem a tűzre. Pocsék éjszakám volt. Felváltva őrködtek, ketten kint, egyvalaki bent. Nem tudtam aludni, de nincs min csodálkozni, az Átok előtti lázrohamok és az Éhség egymás után tépkedte a belső szerveimet. A fehér cellában Poulsom „megengedte”, hogy izomlazítót szedjek, amit mély nehezteléssel fogadtam el. Most összetettem volna a két kezem néhányért. Betakarózva gömbölyödtem össze a kanapén, hiába ropogott a tűz, mégis fáztam. Ha meg nem fáztam, akkor izzadtam. Jake szerint először a váll és a csukló érzi meg, nálam viszont a tarkómtól a gerincoszlopom aljáig húzódó vonal. Delíriumos állapotomban (delíriumaimban?, deliriáimban?, Jake biztos tudná) gyerekkori könyvem, a Piroska és a farkas sárga fogú vadállata látogat meg - lila kabátban, meg minden -, a falból, a

363

Glen Duncan

tűzből, a szőnyegből vagy a puszta levegőből lebeg elő, odajön hozzám, átölel nagyobb, súlytalan testével, megpróbál belém férkőzni. A motoros instant feketekávét főzött, megittam, mert jobb a semminél. Ruháim bántották a bőröm. Fali ingaóra kattogott a konyhában, ding... dong... ding... dong... alig bírtam elviselni a hangját. Jake megjelent, majd eltűnt lázálmaimban. Néha ő volt a farkas a Piroska-mesében, vagy az ő hangján szólalt meg. Hamarosan látjuk egymást. Egész nap éreztem, hogy a közelemben vagy. Szintúgy. Néha őt magát láttam, láthatatlanul feküdt mellettem a kanapén, s forrása úgymint hőforrás, úgymint fényforrás - enyhítette magányom. Ahogy a derekamra tette a kezét. Mintha ott, a keresztcsontomban lakott volna a tudatom, nem a fejemben. Vagy legalábbis a tudatomnak az a része, amely rettegett, hogy megint egyedül marad. Hajnaltájt néha behozták Poulsomot, hogy vécére mehessen. Kapott vizet, aztán vitték vissza a furgonba. Halálra fagyhatott odakint. Virradatkor a vadász és a securicoros lépett be. Kialvatlannak tűntek. A motoros jókedvűen nekiállt reggelit készíteni a hűtőben lévő dolgokból - tojás, szalonna, kenyér, sajt, konzervhal. Émelyegtem a sült kaják illatától. Beültem a fürdőszobába, bekapcsoltam a szagelszívót, s egy üveg fehérítőt tartottam az orrom alá. Ablak, amin kimászhattam volna, nem volt, de a guantánamós bilincsekben úgysem ment volna. Kíséretem szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy az éjszaka incidens nélkül zajlott le. A vadász elhúzta a nappali függönyét. Felhős égbolt, szűrt fény. Jól gondoltam előző este, a kihalt tájat ittott keresztezték alacsony, sápadt kőfalak. Keletre enyhén hullámzó mezők, a távolban dombság. Nyugatra, talán háromszáz méterre,

Az utolsó vérfarkas

erdő határolt. Azt hittem, hogy reggel majd változnak a dolgok, de azt leszámítva, hogy a többiekből érződött, túl vannak a legnagyobb megpróbáltatáson, minden maradt a régiben. A vadász ötven méterrel arréb telefonált a mobilján. A securicoros kihűlt reggelimaradékokat vitt Poulsomnak a furgonba. Délután négykor a motorossal elszívtuk az utolsó két Marlboróját. Kezdtem azon tűnődni, megtörtént-e a lehetetlen. Létezik, hogy nem is tudják, alig két óra múlva szörnyeteggé változom? Ebben az esetben nincs más dolgom, mint kikéreckedni a vécére, minél közelebb az átváltozáshoz, aztán átváltozni – és végezni velük. Nem tudtam, képes lennék-e rá. A vadásznak biztos ezüsttöltény van a fegyverében. Hogyne lenne. Neki, meg a többieknek is. Rendben - mondta a vadász egy újabb, ötven méterrel odébbi telefonhívás után. - Idő van. Zárjátok a furgonba. Egy pillanat... Odajött hozzám, és másodszor is elővette a szigszalagot.

58 Poulsom megint kaphatott egy injekciót, mert eszméletlenül feküdt, amikor elfoglaltam a helyem a ketrecben. Küzdenem kellett, hogy ne őrüljek bele a szám leragasztásába. Nem is hinnénk, micsoda különbség, ha megvonják tőlünk a beszédet. A bilincsekkel együtt (ezúttal a kezemen és a lábamon lévőt is átfőzték a ketrecen) úgy éreztem, mint akit élve eltemettek. Az út nem tartott sokáig, de megszenvedtem vele. Még állva volt a

365

Glen Duncan

legjobb, de a boka-csukló kábel rövidsége miatt köldökmagasságban tudtam csak a rácsokba kapaszkodni. A fékezések és hirtelen kanyarok ide-oda rángattak. Poulsom, hogy a motorost idézzem, zsák krumpliként hánykolódott a kocsiban, tele lesz kék-zöld foltokkal, mire magához tér. Ha magához tér. Öt perccel azelőtt, hogy megálltunk volna, a terep göröngyösebbé vált. A kezdetlegesnek tűnő útról rátértünk egy zötyögős, kátyús földútra. Esélyem sem volt megtartani az egyensúlyom. Irigyeltem az elernyedt, ájult Poulsomot. Lefékeztünk. Szűkösen ugyan, de tettünk egy Y-fordulót. Megint megálltunk. Kinyílt a hátsó ajtó. A vadász csípőre tett kézzel nézett rám. A rácsok között földutat láttam, lovaglóútnál alig nagyobbat, gyérülő erdőben kígyózott, majd kábé hat méter után jobbra kanyarodott, hogy párhuzamosan fusson egy a vízcsobogásból és illatokból ítélve - patak partjával. A túlparton keskeny, füves sáv húzódott, néhány orgonabokor, majd ismét fák. Nem láttam sehol a motorost vagy a securicorost. - Korog a gyomra? - kérdezte a vadász. Elnéztem mellette. Arra koncentráltam, hogy az orromon vegyem a levegőt. Iszapos, nyúlós volt a levegő. A felhőzet felszakadozott, már pislákolt az esthajnalcsillag. Orrcimpám forrón lüktetett. Telihold alig két óra múlva. Tiszta állati lényem már ébredezett, szilaj örömöm leltem a hatalomban, amely a talpamból fel fog áradni a bokámba, a lábszáramba, a csípőmbe, a könyökömbe, a vállamba. Amennyiben megérem. — Ugyan — mondta a vadász. — Tálcán kínáltuk az eledelt. Kényelmesebb nem is lehetne. Poulsomra gondolt, ki másra. Poulsom azt mondja, mindenre

Az utolsó vérfarkas

felkészültek, mondtam Jake-nek, amikor a teliholdról, az átváltozásról, az étvágyról beszéltünk. Bármit is jelentsen. Az biztos, hogy Poulsomnak nem ezt jelentette. Nem adtam fel a reményt, komoly küzdelem árán, összeszorított foggal, a számat betapasztó ragasztószalagon a vadász keze melegével és nyomával. A szemébe néztem. Komótosan beintettem neki. Halkan felnevetett. Aztán bevágta a furgonajtót.

59 Poulsom vacogva, verejtékben úszva tért magához. Amennyire meg tudtam ítélni a jégvirágos üvegen beszűrődő, gyér fényben, a furgonban töltött éjszaka és nappal nem tett jót neki. Motyogott valamit a ragasztószalag mögül, mindhiába. Aztán az órájára nézett. Nem láttam, hogyan reagál a látottakra, de anélkül is tudtam, milyen közel járunk az átváltozáshoz. Az elmúlt órában elérkeztem az utolsó előtti fázishoz, amikor a farkas csendes, izzó, állati éberséggel fürkészik emberi szememmel. Csuklómat és bokámat véresre horzsoltam az Éhség rohamai alatt, a végtagjaim azonban a fájdalom ellenére lenyugodtak. Múlt időben. Végéhez közeledett az utolsó előtti fázis. Bármelyik percben megkezdődhet az utolsó - görcsök, rosszullét, forróság és hidegrázás, végtelen fél percig hanyagul kidülledő izmok és átrendeződő ízületek. A bilincs szétpattan, vagy levágja a lábfejem és a kezem. Lelki szemeimmel láttam átváltozott alakom négy vérző csonkját. Pontosan tudtam, milyen hangot adnának ki a furgon padlójának és oldalának ütődve.

367

Glen Duncan

Poulsomra pillantottam. A fejét rázta, ne, ne, ne. Az elváltozások nemsokára láthatóvá válnak, akkor rángatni fogja a bilincsét, üvölteni a szigszalag mögül, s egész élete felszínre törne a testéből, hogy csak utána kelljen nyúlnom. Hálás voltam az Éhségnek, mert nem alkudott, biztos fogódzót adva a bizonytalanságban. Hirtelen megéreztem Jake illatát. Majdnem összecsuklott a lábam. Olyan közel préselődtem a hátsó ajtóhoz, amennyire csak tudtam. Legszívesebben lármát csaptam volna. Én vagyok! Itt vagyok! Jake! Várj. Légy észnél. Fülelj. Hangokat hallottam. - Mintha azt mondtad volna, egyedül leszünk - szólt Ellis. - Valóban - így egy másik hang. - De a legutóbbi beszélgetésünk után eszembe jutott valami. Poulsom felismerhette Ellis hangját, mert rugdalózni kezdett. - Ki van odabent? - kérdezte Jake. - Mi a fasz van? A furgon hátsó ajtaja kitárult. Hat méterrel távolabb ott állt Jake, Ellis, meg egy harmadik, vadászegyenruhás fickó. Negyvenöt körüli. Sötét hajába ősz szálak vegyültek. Széles járomcsontok. Eszembe jutott, mit mondott Jake - „Úgy néz ki, mint egy indián.” -, és rájöttem, hogy szemtől szemben állok Grainerrel. A másik vadász, akinek Grainer volt, mint ráeszméltem, a „főnöke”, a ketrec közelében állt, gépfegyverét rám szegezte. - Csak semmi butaság, Jake - figyelmeztette Grainer... aztán rendkívüli dolog történt. Grainer tett egy lépést hátra, meg egy felet oldalra. Mintha kimért, formális tánclépést lejtett volna. Egy másodpercig ledermedt a világ. Jake kissé eltátotta a száját. Ingét azóta sem gombolta be rendesen. Ellis nagyon lassúnak tűnő mozdulattal nyúlt a vállszíjáról lógó puskáért. Grainer jobb keze fellendült a háta mögé.

Az utolsó vérfarkas

Halk súrlódás, éles fémvillanás. Akik látták, megrezzentek, mintha ugyanabban a pillanatban érte volna őket apró áramütés: abban a pillanatban, amikor a penge, a káprázatos pallos - nedves ág reccsenésével - átszelte Ellis nyakát. Feje hajszálnyira előrebillent, mielőtt összecsuklott a lába. Hosszú szőke haja beleakadt a puskába. A hulla meglepően szabályosan zuhant a földre. Előbb térdre rogyott, tétovázott, majd hasra vágódott, mintha csak imádkozna. A fej - haja változatlanul a puskába gabalyodván - arccal lefelé állapodott meg a csípője mellett, mint aki nem akar többé látni semmit. - Lu? - szólított meg Jake. - Nem esett bajod? —Jól vagyok — mondtam. - Honnan tudtad? - kérdezte Jake Grainertől. - Honnan tudnánk? Volt egy belső emberünk, egy kedves kis hölgy. Nőkből lesznek a legjobb ügynökök, mindig is mondtam. Vérükben van a megtévesztés. Nem meglepő. Ha olyan testnyílással születnél, amelybe a népesség fele akkor dugja bele a farkát, amikor kedve szottyan rá, te is megtanulnád, hogyan vezess félre másokat. A biológia eleve elrendeltet. Nem okolhatjuk érte a nőket. Grainer átvette a kardot a bal kezébe, jobbjával pedig előhúzta fegyverét a csípőjénél lévő pisztolytáskából, és Jake-re szegezte. Térdre estem, epét okádtam. Mindjárt megtörténik. - Tartsd szemmel, Morgan - közölte Grainer. A ketrecnél lévő vadász megint célba vett. A lefejezés közben enyhén elvándorolt a keze. - Bocsáss meg, angyalom - mondta nekem Jake. - Hülye voltam. Nem jött ki hang a torkomon. Volt egy belső emberünk, egy kedves kis hölgy. Lehetett más is, nem csak Keménytökű. Más nők is

369

Glen Duncan

őrködtek a fehér börtönben. E pillanat csúfsága azonban visszamenőleg terjedt. Tudom, hogy ma este találkozol a barátoddal. Én meg, mint egy idióta, a priccsemen bőgtem. Nem biztos, hogy ő volt az. Occam borotvájának cinikus változata azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy általában a legszarabb megoldás a helyes. - Annyira sajnálom — mondta Jake. - Nem a... - görcsbe rándultam, s reflexből kétrét görnyedtem volna, ha nem vagyok a ketrechez bilincselve - .. .te hibád — nyögtem ki nagy nehezen. - Az enyém. Sajnálom. - Poulsom félelemben úszó, tűzforró teste még így is húsosán pulzált a szűk furgonban. Morgan mosolyogva nézett rám. - Indulhat a buli? - kérdezte. Grainer az órájára nézett. - Már nincs sok hátra, srácok - közölte. - Egyébként, mielőtt búcsút vennénk, Jake, gratulálok. Biztos jó apa lettél volna. Poulsom bömbölve vonaglott. - Tessék? - rökönyödött meg Jake... aztán fél térdre esett, megborzongott, négykézlábra támaszkodott. Osszeszorította a fogát. A ruhái kezdtek szétrepedni a varrásnál. Kiütközött a szőre. Az enyém is. - Bizony - folytatta Grainer -, a jelek szerint ez az ellenszérum fő mellékhatása. Úgy tűnik, az asszony majdnem két hónapos terhes. Kérdezd csak meg Poulsomot! Madarat lehet fogatni vele, mert úgy akar bevonulni a történelembe, mint a férfi, aki örökre megváltoztatta a vérfarkasok szaporodását. Kivéve persze, hogy ő már nem vonul sehová. Jó helyre, legalábbis. Jake felpillantott rám. Elcsúszott a gerincoszlopom. Vállnál

Az utolsó vérfarkas

kiszakadt a blúzom. Mozgás támadt a koponyámban. A szoknyám öve szétpattant. Úgy tűnik, az asszony majdnem két hónapos terhes. Lehetetlen, de ahogy meghallottam, úgy éreztem, mintha szakadékba zuhannék. Tilos a dohányzás. A szeszes ital fogyasztása. Ultrahangok. Harrodsból való törülközők, tévé, gondoskodás a kényelemről. Az autosztereogramokra gondoltam, arra a hátborzongató érzésre, amikor a két dimenzióból reszketve előbújik a harmadik. Lehetetlen. Ugyanakkor az ellenszérumig a harapást sem lehetett túlélni. - Talulla! - kiáltotta Jake. Bőven félúton járt. Kezdett eltűnni a szeme. A ruhái cafatokban lógtak rajta. Hamarosan elveszti a beszéd képességét. Grainer érzelemmentes arccal Jake fejéhez szegezte a pisztolyt. Az egyik bokámon eltört a bilincs. A másik belevájt a dagadó húsba. Jake görcsösen vonaglott. Valahol a távolban a ruháim szétmállottak, Poulsom pedig a szigszalagba ordított. A félelem legyekként rajzotta körül Morgant. - Hogy legyen, előtted öljem meg a lányt? - kérdezte Grainer. Vagy fordítva? Mit szólnál egy rögtönzött császármetszéshez? Morgan elég jól bánik a késsel. A furgonban fojtogatott az átváltozásom hősége. Az utolsó, elmosódott rán- gással letéptem a kábelt a ketrecről. Karperecem bal oldali fele eltűnt. A jobb oldali ádáz unalommal vágott a csuklómba. Ennek ellenére szétvetett a boldogság. A szám forró volt. Jake még mindig agonizált. Poulsom kapálózó lábbal próbált talpra kecmeregni. Teste rettegés és hús bűzét böfögte. - A hölgyed megelőzött, Marlowe - dünnyögte Grainer. Amatőrnek tűnsz mellette.

371

Glen Duncan

Jake karmai és hegyes fülei magzatpózban szilárdultak meg - aztán hosszú, lágy nyakának megnyúlása az átváltozás végét jelezte. Állt volna fel. - Ég veled, Jake - mondta Grainer... s ekkor egyszerre két dolog történt. A második bokabilincsem is elpattant (beindult a vérkeringés, csodás egy érzés), egy ezüstdárda pedig a levegőt hasítva átfúrta Grainer mellét. A férfi botladozva hátralépett, elejtette a pisztolyt, és térdre rogyott. Morgan megpördült, és vadul megsorozta a partot meg a fákat, önkéntelenül hátratántorodva. A rácsoknak vetődtem. Hátrafelé tett lépésével — éppen hogy csak — közel került hozzám. Kinyújtottam a karom, megragadtam a kabátja gallérját, valamint nyakszirtje édes forró hajszálait, a ketrechez rántottam, a torkára fontam a kezem, míg a másikkal kitéptem a kezéből a gépfegyvert, csak aztán ügyetlenségemben sikerült el is ejtenem. Kitekeredett, ám vagy alapos kiképzése révén, vagy elképesztő önuralommal megállta, hogy ne nyúljon a levegőjét elszorító kézhez. Helyette kirántott egy kést az övére tűzött tokból, és az alkaromba szúrta. A fájdalomra elengedtem a torkát, ő pedig kitépte magát a szorításomból, letérdelt, és a fegyveréért nyúlt. Amikor Jake felugrott, olyan röppályát írt le, amely bizarr élénkséggel foglalta keretbe Grainert. A férfi még mindig térdelt, megtámasztotta a dárda, karja petyhüdten lógott, szemét félig lehunyta, sötét, sűrű vércseppek lifegtek nyitott szájából. Távolról úgy nézett ki, mint valamelyik vallás szentképe. Aztán Jake az este holdmetszésű levegőjét felkavarva rázúdult Morganre, és egyetlen

Az utolsó vérfarkas

suhintással - nyomatékos, maszkulin kecsességgel - nyaktól hasig felhasította. Tagjai megroggyantak, s mint elejtett, zsinórját vesztett marionettbábu csuklott össze. Jake megragadta a ketrec rácsait, és nekifeszült, de a fejében uralkodó zűrzavart áttörve - egyre duzzadt benne az öröm árja, gyermeket vár az nem lehet dárda szerelem szerelem által Cloquet nem lehet igaz de kérlek kérlek hadd legyen az — elküldtem neki Morgan tenyerének képét, éreztem, amint felsejlik a káoszban, mint egy előhívás alatt álló fénykép, és éreztem hatalmas, állati örömét, amint odalépett a vadász teteméhez, kitépte a karját a vállából, a lemezre nyomta a tenyerét, és csiribí-csiribá, érkezett a pittyegések sora, a sóhaj, s nyílt az ajtó. Hevesen zártuk karjainkba egymást. Beszélni már egyikünk sem tudott, de nem is kellett, mert a farkas egyesített minket, testünk szabad volt, és méhemben új élet csodaszámba menő szelleme rezdült (vagy csak képzeltem?). Egy pillanatig csak öleltük egymást, semmi más nem létezett, csak közös voltunk, közös vérünk, azonosságunk színtiszta bizonyossága. Egy pillanatig a világ tökéletes volt. Ha nem hunytam volna le a szemem... Jake eleget írt a hákiól és akkorakról. Úgy esett, hogy körém fonódó meleg karjainak, szívem ritmusára dobogó szívének mámorában lehunytam a szemem, s ezért nem láttam semmit, csupán a becsapódás tompa rázkódását éreztem, és később, úgy tűnt, jóval később, hallottam meg a puskalövést.

60

373

Glen Duncan

Karomban tartva kinyitottam a szemem. A válla mögött láttam, hogy Grainer, aki alig volt magánál, minden erejével egyenesen próbálja tartani pisztolyát, hogy még egyszer lőhessen. Lassan felemeltem Jake-et, és megfordultam, hogy háttal legyek a gyilkosának. Arra gondoltam: lőj le engem is, mert nincs miért élnem. Van miért, angyalom. A gyermek. Jake-re néztem. Az ezüst kérlelhetetlen kapzsisággal szívta el életerejét. Ahogy a halál elragadta, úgy éreztem, mintha valamit kirántanának belőlem. A méhemből. Végre eltörött a bal csuklómba vésődő karperec. Mindkettőnkből kibuggyant a vér. Élned kell, üzente. Nincs Isten, és ez az egyetlen parancsolata. Rendben. Megígéred? Megígérem. Ne hagyj itt. Lecsukódott a szeme. A halál bevetette^feljes csáberejét, mézesmázos szavakkal húzta le a vérét. A szíve is követte, akár egy horgonyát felszedett csónak. De kinyitotta a szemét, irdatlan akaraterővel összeszedte utolsó csepp erejét, rám nézett. Ez fájni fog. Váratlanul meglepő erővel szorította meg a karom - aztán belém karmolt a mellem fölött. Ösztönösen el akartam húzódni, pedig tudtam, nincs rá okom kicsi, precíz, fehéren izzó fájdalom —, de maradék erejét arra használta, hogy megtartson, és pillanatok alatt véget ért. A véres szövetdarabfcól apró fémszilánk dudorodott ki. Most már nem találhatnak rád.

Az utolsó vérfarkas

Hirtelen nem értettem, aztán világossá vált. A zavaros tudatfolyamban apró, de tisztán kivehető undorszikra pattant, amiért képesek voltak ezt tenni velem, belém ültetni a készüléket. Hülyét csinálni mindkettőnkből. Szerelmem... Maradj velem. Maradj velem. Újra lehunyta a szemét. A telihold pereme a sötét erdő fölé kúszott. Elvonultak a felhők. Gyönyörű, alkonyi kék ég. Nem dördült el második lövés.

* Meg nem tudom mondani, meddig maradtam ott, a mi kis véres csatamezőnk kellős közepén, kihűlő teste mellett. Az biztos, hogy a hold már az égen trónolt, amikor felálltam, és gyengéden a földre fektettem. Mintha félálomban lebegtem volna, a saját hangom gépiesen ismételgette a fejemben: nincs többé, nincs többé, nincs többé... Az erdő teljesen mozdulatlan volt. Mintha még a patak is elnémult volna. A levegő simára volt gyalulva. A páncélozott furgon, a holttestek, a fák furcsa, szilárd, statikus, élénk képet alkottak, mint amit azért rendeztek el ilyen gondosan, mert jelentett valamit. Eltelt valamennyi szürreális idő. Kérdések merültek fel, de homályos, távoli tárgyak maradtak. Mi történik Jake-kel, miután lemegy a hold? Vajon a holtteste átváltozott állapotban marad? Vagy visszaváltozik emberi alakba? Valamit kezdenem kellett a három ember hullájával is. De mit? Hol lehet Cloquet? Ha tényleg

375

Glen Duncan

terhes vagyok, mi lesz, ha az Átok alatt indul meg a szülés? Milyen alakú lenne a gyerek? Kérdések tehát voltak, de ahogy minden mást — saját hangom addig erősödött, hogy tudtam, nemsokára valódi fájdalmat okozna -, úgy ezeket is elnyomta az Éhség. Kiélesedett a tudatom, ahogy a hallás szokott, miután a fülünkbe került víz egyszer csak kifolyik. Szellő zörgette meg a fiatal leveleket. A patakból nedves kő szaga párállott. Ujjhegyeim bizseregtek. Újfent tudatára ébredtem átváltozott alakomnak, a hűs levegő puhán borult orromra, fülemre és nyakamra. Bemásztam a furgon hátuljába. Poulsom teljesen ki volt készülve. Letéptem a ragasztószalagot (és véletlenül egy darabkát is a felső ajkából, bár olyan nagyon nem vigyáztam) a szájáról. Másodperces késéssel belé hasított a fájdalom, és felüvöltött. Csuklóm továbbra is vérzett, de jobb kezem súlyosan, lassan a nyakára fonódott, és nagyon finoman megszorítottam. Éppen csak annyira, hogy ne tudjon beszélni. Lenéztem, és a hasamra mutattam. Egy ideig azon vacillált, mivel járna jobban, egy hazugsággal vagy az igazsággal. Érdekes volt figyelni, milyen makacsul latolgatja még most is az esélyeit. Aztán nyomokban emlékezhetett rá, hogy elvileg a jó (végül) elnyeri méltó jutalmát, és láttam rajta, lesz, ami lesz, az igazság mellett teszi le a voksát. Bólintott, krákogva kinyögte: Igen. Terhes. Van miért, angyalom. A gyermek. Élned kell. Ígérd meg. Nos, az ígéret szép szó.

Az utolsó vérfarkas

61 Teljesen besötétedett, mire végeztem Poulsommal. Habzsoltam, de étvágyamat sok minden befolyásolta: gyász, düh, veszteségérzet, zavarodottság. Valamint buta, tiszteletlen reményféleség. Láttam magamat, amint kézen fogok egy gyereket a Central Park Állatkert jegesmedveketrece előtt. Lehetőségem nyílhatott megosztani valaki mással is az egyik első emlékképemet. A hullákkal, még szegény Jake tetemével sem tudtam mit kezdeni. Ha életben akartam maradni, azonnal indulnom kellett. Magányos szörnyeteg voltam Wales közepén. Még ha át is vészelem az Átköt, se pénzem, se okmányaim, se ruháim, se biztonságos hely, ahová mehetnék. Apára gondoltam, az éttermekre, Ambidexter Alisonra, a lakásomra, és arra, milyen isteni lenne otthon, egy darabban elheverni a kanapén egy csésze kávéval meg valami ostoba magazinnal. Arra gondoltam, mennyire valószínűtlen, hogy még egyszer megpillanthatom, arról nem is beszélve, hogy túléljem a következő huszonnégy órát. Pedig muszáj lesz. Nincs Isten, és ez az egyetlen parancsolata. így aztán komoly nehézségek árán (próbálják csak meg vérfarkaskézzel!) felszerelkeztem. Poulsom lába volt a legkisebb, ezért az ő lábbelijét vettem el. Grainertől a nadrágot és övét, Ellistől a bőrdzsekit. Összesen százötven- egynéhány font készpénzt találtam náluk. Jake ruhái teljesen szétfoszlottak, vérfoltos, horpadt naplója azonban tönkrement felöltője belső zsebében lapult. Eltettem. Találtam egy nélkülözhetetlen autós tartozékokkal teli vászontáskát akkumulátortöltő kábel, kerékkulcs, emelő, zseblámpa - a

377

Glen Duncan

furgon hátsó ülése mögött; kiszórtam a tartalmát, és belegyömöszöltem új ruhatáramat. Folyton elképzeltem, hogyan fogom elmesélni mindezt Jake-nek, majd később, ha ennek vége. Csuklóm máris gyógyult. Elvettem Grainer pisztolyát, majd három tárat az övéből. Mondjuk gőzöm sem volt, hogyan kell használni. Még abban sem voltam biztos, hogy eltaláltam-e, mivel kell kibiztosítani. Mindenesetre találtam valamit, ami biztosítónak nézett ki, és átállítottam, de be kell valljam, jó eséllyel pályáztam arra, hogy elsüljön a rohadék, és lábon lőjem magam. Nehezen hagytam ott Jake-et. Kétszer indultam el s tértem vissza egy utolsó pillantásra, érintésre, szippantásra. Mint kiderült, a vérfarkasok nem tudnak sírni. Kisíratlan könnyek fojtogatták a torkomat. A rideg tény az volt, hogy magam maradtam, s én mégis arról álmodoztam, hogy felébred. Ne érzelgősködj. Indulj. Dolgod van. Jake szelleme vagy annak bennem élő, fiktív verziója. Mindenesetre elérte, hogy felkeljek, és lépésenként kényszerített, hogy bevessem magam a fák közé. Pár lépés után azonban meg kellett álljak, mert rátaláltam Cloquetra. Csak ő lehetett, illett rá Jake leírása, és ne feledjük az egyedi ezüstdárdát sem, rajta saját ésjacqueline Delon angyali ábécével írott nevével, amely most Grainer melléből mered ki. Különösebben nem lepődött meg, hogy fölé tornyosul egy vérfarkas, és a javára kell írnom, hogy nem is rémült meg nagyon. A földön ült, hátát egy bükkfának vetetve, egyik kezében cigivel, másikban félig üres vodkásüveggel. Eltalálta egy golyó a bal lábát. Amikor a vadász a gépfegyverével Jake mellé lőve pergőtűz alá vette a fákat.

Az utolsó vérfarkas

Bonsoir; mademoiselle — szólalt meg. Angolul folytatta. — Megölte a királynőmet. Cserébe megöltem őt. Cesttout. Isten fönn a mennyországában, a világ lent rendben halad. Ölj meg, ha úgy tetszik, de hadd ne szenvedjek. Azt akartam mondani, megmentetted az életem, de persze nem tehettem. Szokatlanul heves késztetést éreztem, hogy segítsek neki, részben Jake kedvéért, hiszen tudtam, furcsa bajtársaisság alakult ki köztük... A kérdés csak az volt, mit tegyek? Ott volt a páncélozott furgon, de benne maradtak Poulsom gusztustalan maradványai, és különben sem bírtam volna visszamenni. Eszembe jutott a motoros költői kérdése. Miféle barom követ fehér kocsival másokat? Ezek szerint efféle. El sem hittem, mit csinálok, de rámutattam, majd úgy tettem, mint aki autót vezet. Megismételtem a kézmozdulatot. Hol a kocsid? Nem lepett meg, hogy beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, amit lát. Akkor felkacagott, félőrült, hisztérikus röhögéssel, mely olyan hirtelen maradt abba, amilyen hirtelen elkezdődött. Jake szellemének napsugara a hátamat melengette. - Un kilometre— mutatott a háta mögé Cloquet. Láttam, visszaköltözik belé a fény. Addig azt hitte, neki is véget ért földi pályafutása. Most új életre kelt. Segítségnyújtó vérfarkas. Kezet nyújtottam. Megint elnevette magát, könnyek futották el a szemét, és megragadta a kezem. —

# Ezzel lényegében teljesítettem is a feladatomat, vagyis befejeztemjake történetét. Szigorúan csak az eseményekre akartam koncentrálni, kihagyni belőle az érzelmeket - de az előző néhány

379

Glen Duncan

oldalt visszaolvasva azt veszem észre, hogy nem igazán sikerült. Meglepően nehéz (szegény Maddy, ahogy Jake mondaná) megállni, hogy el ne kalandozzak. Van persze egy másik történet is (többek között arról szól, hogyan lehet Land Roverbe beszuszakolni egy háromméteres vérfarkast), de annak nem itt van a helye. Talán később arra is lesz idő. Van egy olyan érzésem, hogy rákaptam az írásra, és igen, Jake emléke előtt adózom vele, de pszichológiailag is szükségem van rá. Lehet, hogy nem múlik el a magány, ha magunkban beszélünk, de valamit segít. Egy hónap telt el az óta a Beddgelert-erdei éjszaka óta, és noha életben maradtam, nem ment könnyen. Cloquet segítsége nélkül nem sikerült volna de mint mondtam, erről majd máskor. Holnap, ha minden jól megy, indulok New Yorkba. Közben túl kell esnem az Átkon. Ma este telihold, és az Éhség fütyül rá, min mentél keresztül, mitől tartasz, vagy hol leszel jövő héten. Követelései világosak, nem hallgat észérvekre, nem érdekli bűntudat - s ez részben vigasztaló. Az éhség a maga elvetemült egyszerűségével megtanít, hogyan legyünk vérfarkasok. Talán ez a legjobb végszó, egy utolsó, tudomásul vévő nyilatkozat. A nevem Talulla Mary Apollonia Demetriou, és én vagyok az utolsó élő vérfarkas a földön. Amíg meg nem születik a kicsi. Mert akkor már ketten leszünk. Köszönetnyilvánítás Köszönetét üvöltenék: Jonny Gellernek, Jane Gelfmannek, Melissa Pimentelnek, Nick Marstonnakjamie Byngnek, Francis Bickmorenak, Sonny Meh- tának, Marty Ashemek, és mindenkinek a

Az utolsó vérfarkas

Canongate and Knopfnál; Stephen Coatesnek zenei géniuszáért és az ingyen pszichoterápiáért; valamint Kim Teasdale-nek, aki nélkül az egészben nem lenne semmi élvezet. Az utolsó vérfarkashoz a The Reál Tuesday Weld szerzett zenét, itt megtalálják: www.tuesdayweld.com/thelastwerewolf!

381