Gera Pál Ismeretlen állatkert2 (Újabb történetek a mentőhely életéből)

Gera Pál Ismeretlen állatkert2 (Újabb történetek a mentőhely életéből) Tartalom: Köszöntő Néhány szó a karanténról A struccról, avagy: kalandjaink egy szeszélyes madárral Egy beteg selyemmajom története: harc a majmocska életéért Timor az ugró tamarin kalandjai A Lanner sólymok karanténbeli napjai Katalin, egy kiskutya ismerkedése a világgal A barátkozásnak is vannak korlátai: lajhárokról Két állatka egy fedél alatt: a seregélyes teknős és a mókusmajom Jákó és Beo a két beszélő madár Egy fogfájós szarvaska története: a kancsilról A keáról: ezermester madarak a karanténban Varacskos disznókról, avagy: a föld alatt lakó disznókról A Föld csupa-kíváncsiság jópofa teremtményei: szurikátákról A tarajos sülök és a nyári lúd: egy nem várt összebútorozás története Az ázsiai vadkutyákról: ismerjük meg a dolokat Medvénk története: egy játszi mackó napjai a karanténban Egy szarkafióka felnevelésének a története Reményteli szomorú küzdelmek, vagyis: a valóság keserű arcképe Mi tagadás, néha az ápoló is hibázik: szökevények nyomában Tüskés történetek: sündisznóink hányattatásai Teknősökről: beszéljünk az elkobzott és odahaza megunt páncélosokról A húsvéti nyulakról, avagy: mi lett a sorsuk, miután odahaza megunták őket? Előadások, bizony-bizony sok beszédnek ez a vége

Köszöntő Köszöntöm az Olvasót! Az állatkerti állatápoló munkájának sokszínűségét bemutató könyveim sorában immár a negyediket veheti kezébe, hiszen az elmúlt években “Állatkerti történetek”, és “Ismeretlen állatkert” címmel napvilágot láttak az elmúlt több mint húsz év tapasztalatait átfogó naplóim olvasmányos novellákká színezett történetei. Mindemellett “Állatkerti regény” címmel megjelent könyvemben egy képzeletbeli állatkertbe is elvezettem az Olvasót, annak reményében, hogy sikerül valósághűen bemutatnom és megkedveltetnem az állatkerti életet mindazokkal, akik belelapoznak és elolvassák. Ezek a legújabb, ismét csak a naplóimból kigyűjtött, és az általam legérdekesebbnek tartott pillanatképek az elmúlt bő hat év érdekességeiről adnak számot (a 2003 és 2009 közötti időszakról): azért is az “Ismeretlen állatkert 2” címet adtam e kötetnek, mert, akárcsak az ezt megelőző hasonló című könyvem, az állatkert természetvédelmi mentőhelyének – közkeletűbb nevén: karanténjának – rejtett titkaiba és izgalmakkal teli mindennapjaiba kalauzolja el az érdeklődőt. Kérem, fogadják ezeket a történeteket is hasonló szeretettel és lelkesedéssel, mint az eddigi könyveimet. Köszönöm. Néhány szó a karanténról Karantén. E szó, minden bizonnyal még napjainkban is sokak számára rejtélyekkel teli, félelmesen csengő, borzongtató fogalmat sejtet. Mi mást is jelenthetne, lévén, mint azt a tanulmányainkból megismerhettük, a karantén vagy magyarán: a vesztegzár olyan elkülönített, zárt világ, amelyet azért hoztak létre, hogy megakadályozzák a fertőző betegségek elterjedését. A Budapesti Állatkert életében azoknak az új állatoknak az elszigetelését értjük alatta, amelyeknek mielőtt láthatna a közönség, ki kell tölteniük az elkülönítésükre kötelezően előírt heteket. Persze ezeknek az állatoknak a nagy része ma már egyáltalán nem hordoz magában semmiféle korságot, hiszen zömüket más állatkertekből szerezzük be, és ezek semmiféle betegséggel nem fertőzöttek – legalábbis az esetek többségében. Mégis az a dolgok rendje, hogy mielőtt megismerheti őket a publikum, a kiszabott karanténidőt kitöltik nálunk. Mellettük pedig azokat a jószágokat is mi gondozzuk, amelyek betegség, sebesülés miatt szorulnak emberi ápolásra – például áramütött, vagy autó által elütött állatok ezek –, és az ő esetükben viszont már igen komoly gond, hogy olyan nyavalyákat hordozhatnak, amelyek az egészséges állatokat is megfertőzhetik, így az ő elkülönítésük nagyon is indokolt. Így hát a karantén egyfajta szűrő szerepet tölt be. Mondhatni: valóban zárt világ, még az állatkertben dolgozók közül is keveseknek adatik meg, hogy belülről megismerjék a mindennapjait. Nem is az állatkertben található, hanem attól jó messzire, elkülönítve. Ismét ide kalauzolom el az Olvasót, amint tettem azt az “Ismeretlen állatkert” című könyvemben is. Teszem mindezt annak a reményével, hogy sikerül közelebb hoznom ezt az idegen, rejtélyes világot, amivel megismerhetővé válik az a sokszínű élet, ami mögött e “titkokkal” teli, mindmáig sejtelmes és éppen ezért misztériumba burkolt fogalom rejtőzik: karantén. A struccról, avagy: kalandjaink egy szeszélyes madárral A strucc, megszeppenve, mégis egyfajta hivalkodó és dacos küzdeni akarással nézett szét maga körül, akárcsak egy a végső rohama előtt a csatatéren végigtekintő mindenre elszánt és mindenre számító hadvezér, aki tudja, elérkezett a végső harc ideje.

Felkészült hát mindenre, bár, mint azt a leplezetlen félelme elárulta, leginkább rosszra és kellemetlenre, ami ebben az ismeretlen világban érheti, ahová akarata ellenére belecsöppent. Mert hát – a feltételezett strucclogika szerint – mi is fogadhatná őt itt, ezen az idegen “tájon”: a Budapesti Állatkert karanténállomásán, mint kínzó és lélekromboló hányattatás? Apróka tollborzolt fejét lassan, kimérten ide-oda forgatta, néha egy-egy sóhajtásnyi időre megdermedt, és mint egy kitömött, élettelen bábú egy kivehetetlen pontra bámult, majd, mint aki álmából hirtelen ébredt, riadtan összerezzent és ismételten lapos pillantásokkal tekintett szét maga körül. Testét és hosszú szálkanyakát mindvégig feszesmerevre domborította, szárnyait kifeszítve oldalra csapta, mintha szárítaná azokat – úgy nézett ki, akárcsak egy túlméretezett kövér kormorán –, tollát felborzolta és csőrét résnyire nyitva mindehhez kígyó módjára halkan fújt és sziszegett és lihegett egyszerre. Az előző nap estéjén érkezett, sötét volt már, amikor az autó befordult vele a karanténépülethez; ahol végre elhagyhatta a számára szűkre szabott lószállítót, mint az állatkert egyetlen struccszállításra felhasználható alkalmatosságát. Reggelig meghúzta magát a sötétben, de mihelyst az ablaküvegen keresztül megcsillantak az első napsugarak, sejtelmes félhomályba burkolva szállását, kandisága cselekvésre késztette, így hát hozzálátott, hogy körbenézzen. Nem várhattuk tőle, hogy egyszerre megnyerje tetszését a karanténbeli tanyája, mert eddig valahol Szeged mellett félig-meddig szabadon élhette napjait egy struccfarmon – mind több hasonlóról hallani, manapság egyfajta divatőrület lett futómadarat tartani Magyarországon –, itt azonban, kénytelen-kelletlen néhány strucclépésnyi ketrec jutott számára, ahol a kötelezően megszabott karantén-időt, vagyis negyvenkét napot kellett kitöltenie. Utána pedig, amiről szegénynek szintén nem volt fogalma, a tágas állatkerti kifutójába, és a már ott élő társai közé vezeti majd a sorsa. Számára azonban most még az átélt izgalmat és meghurcoltatást jelentette mindaz, ami körülvette, és lehet, azon tűnődött, hogyan és miért jutott ide, már ha a struccmadár egyáltalán képes ezen elmélkedni. Ekkor találkozott első alkalommal, Istvánnal, kollégámmal, egyben a karantén gondnokával, no meg velem; riadt és ellenséges tekintettel barátságtalanul és távolságtartón méregetett végig bennünket; megértettem őt, mert hát ugyan miért is érzett volna irántunk akár csak egy csöppnyi rokonszenvet is? A félelmen túl azonban határozott megvetéssel futtatta rajtunk végig kicsi fejéhez képest nagynak tűnő, csillogó fekete szemeit, majd, mint akit a továbbiakban nem érdeklünk, szárnyait hirtelen lecsapta a testéhez, akárcsak egy vigyázban álló katona, és hátat fordítva nekünk kecsesen, mondhatni páváskodva ellépett tőlünk. Közben azonban gömbölyded hátsó feléből tetemes mennyiségű bélsarat spriccelt szét, de Istvánnal gyakorlott sportemberként tértünk ki a nem éppen kellemes illatú ítélet elől, mert hát minden bizonnyal struccnyelven ekképpen formált velős véleményt rólunk és a világról. Nagyot sóhajtva megvakartam a fejem. Látva a madarat, és ismerve a kiszámíthatatlan struccszeszélyt, tudtam, nem éppen könnyű napok és hetek köszöntek be a mindennapjainkba. Alaposan szemügyre vettem én is az új jövevényt, és bizony a vaskos lábujjai, hatalmas, izmos-inas lábai elborzasztottak; csak közvetlen közelről észlelheti a kíváncsi szemlélő igazán, hogy milyen félelmet keltő erő lakozik bennük már pusztán ránézésre is. Valóban fenyegető. És nekünk heteken át nap mint nap be kell majd mennünk hozzá, hiszen takarítani kell a ketrecét, enni és inni kell adni neki, és bár egy dupla ketrecben szállásoltuk el, ahol – elméletileg – átzárható egyik helyről a másikra, így különválasztható, amíg takarítunk, mégis rossz volt arra gondolni, hogy mi történik akkor, ha a madár nem akar szót fogadni. És végső soron, honnét is tudná, hogy mi a rend takarításkor? Egy struccot, ha megmakacsolja magát, vajon hogyan lehet rávenni arra, hogy engedelmeskedjen? Ráadásul az a buta helyzet alakult ki, hogy az elkülönítéséhez nekünk is be kellett mennünk hozzá, mert a belső terem elválasztó ajtaja, amellyel a külsőből átzárható csak

onnét, belülről, a két helyiséget egymástól elkülönítő faltól kezelhető. Vagyis, igaz, ha csak pillanatnyi időre, de mégis egy helyütt kell lennünk a madárral. Ezek azok a helyzetek, amikor mindig megemlékezünk a tervezőkről és mindazokról, akik ezt a ketrecpárost kiötölték és megépítették. Tudtuk jól, a madár viselkedése, akárcsak minden állatkertben élő jószágé raplis, ha nyugodt és engedelmes, nem eshet baj, ha viszont bővérű és harcias, nehéz hetek elé nézünk. Határozottan sajnálni kezdtem magunkat. - Hogy takarítunk nála, van valami elképzelésed? - Nem sok – István is megvakarta a fejét, és nemet intett, amivel félreérthetetlenül bevallotta, hogy ő sem tud többet nálam. – Az első napokban csak ketten menjünk be hozzá, hátha megszokja, hogy vissza kell húzódnia a belsőbe, és akkor már könnyebb lesz. - És ha nem? – buta kérdés ebben a vadonatúj, kínos helyzetben, nem is illik kiejteni az ember száján, de látva a nyugtalankodó madarat és minduntalan, megbabonázottan a rángatódzó, rúgásra kész izmos-inas lábait, akaratom ellenére kicsúszott a számon. István széttárta a karjait és megvonta a vállát, és ebben a mozdulatban szavak nélkül is minden benne volt. Közben a strucc, megunva az egyedüllétet, kilépdelt a belső szobából, ahová az előbb olyan peckesen bebillegett, felénk talpalt és ismét megállt előttünk, újra végigmért bennünket, tetőtől-talpig, majd talptól-fejtetőig, mintha egy vásáron méricskélné a megvásárolandó portékát, de most már valamiféle sajnálatot olvastam ki a szeméből, nem bosszúságot. Lehet, megérezte, hogy jobban tartunk tőle, mint ő tőlünk, és ez a sejtelmes érzelem vagy talán tudat magabiztosságot adott neki. - Essünk túl rajta! Javaslatomat István egyetértő bólogatással fogadta, ami azt jelentette, hogy elérkezett az első takarítás ideje. Magunkhoz vettük a nélkülözhetetlen szerszámokat, az állatkerti állatápolói lét letagadhatatlan jelképeit, úgy, mint: a piszkos vödröt – amit köznapi nevén másképp, triviálisabb fogalommal illetünk –, a lapátot és a söprűt. Aztán eltökélten a bejárati rácsajtóhoz álltunk, majd előzékenyen magam elé engedtem Istvánt, lévén, mégiscsak ő a főnök, az ő tiszte elöl járni. Az igazsághoz tartozik: vannak esetek, amikor kimondottan kellemes érzés beosztottnak lenni, és ez a mostani határozottan ilyen volt. Ekkor a meglepett madár orra, jobban mondva, csőre előtt elhúztuk a rácsos vasajtót, hogy belépjünk az első terembe, annak reményében, hogy a madár megértve a rá háruló szerepet, szép engedelmesen betalpal a hátsó, belső szobába. Ott álltunk hát egymás előtt, a strucc és István közvetlenül szemtől-szemben, én egy kicsivel hátrébb és oldalt, és semmi sem választott el bennünket egymástól, ha a madár nekivesekedett volna, könnyedén félresöpörhetett volna mindkettőnket. A szerszámokkal felvértezve nyugtalanul tipegtünk a bejáratnál, mert bár elhatároztuk, hogy belépünk, az első lépésig sem volt merszünk eljutni, míg a madár erre hátralépett, felfújta magát, mint egy pöffeszkedő mérges pulyka és izgatottan topogott. - Nézd, milyen csúnyán néz, mindjárt hókon vág István! Gyere el az ajtóból! István nem sok időt vesztegetett aggodalmaskodó szavaimra, hanem a kezében lévő söprűt lassan felemelte, és maga előtt tartva megpróbálta eltolni a madarat a bejárattól, mire a strucc megmakacsolta magát, izgett-mozgott, sziszegett és fújt, de egy tapodtat sem hátrált. Végül is már beletörődtünk, hogy győzött felettünk a tollas-óriás konok ellenszegülése, mígnem a strucc egyszer csak megrázta magát, mint egy kecses királyi fenség, megfordult és belépdelt a belső szobába. István gyorsan az elválasztó-ajtóhoz ugrott és a helyére tolta, így a külső szobában kitakaríthattunk. Igen ám, ötlött fel bennem egy újabb rosszat sejtető gondolat, mi lesz akkor, ha idővel a másik szobát is bepiszkítja? Ott hogy takarítunk ki? Mert ahhoz, hogy oda bemenjünk, a madárnak itt, kint kell lennie, vagyis a kijárat felé, míg mi a belsőbe szorulhatunk, ahonnét nincs másfelé út, csak az elülső szoba felé. - Majd lesz valahogy, most inkább mielőbb engedjük vissza.

Kicsit értetlenül néztem Istvánra, hiszen azt hittem, hogy a tagadhatatlanul életfontosságú észrevételeimre ő maga is fejet vakar, homlokot ráncol, nagyot sóhajt, majd hangosan gondolkodik, ahogy ilyenkor a felelősebb körökben illik; sokszor láttuk már, hogy kell ezt kiművelt, fontos emberfővel megcselekedni, de nem, egy elterelő, rövid “majd lesz valahogy”, és ennyi. Semmi több Vajon valami baja van? – kérdeztem magamtól, és lopva ránéztem, de csak azt láthattam, hogy halvérűen nekiállt összeszedni a madárpiszkot. Így hát hagytam a témát, alaposan kitakarítottuk az első szobát, behelyeztük az enni és innivalót, majd István elhúzta az elválasztó-ajtót. A madár az ajtó túlfeléről nézte végig minden mozdulatunkat, eleinte még mérgesen, mert nem érhetett el bennünket, később már inkább beletörődve a sorsába és némi érdeklődéssel. Bizonyára számára felfoghatatlan volt mindaz, amit tettünk: a söprögetés, a felmosás, a súrolókefével történő sikálás, majd a padlózatnak vízlehúzóval való szárazra suvickolása, magyarán, a takarítás. Gyorsan, szavak nélkül dolgoztunk, perceken belül végeztünk. A strucc megilletődve lépett hátra, amikor az elválasztó-ajtó ismét megmozdult, és mi is lassan lépkedve araszoltunk a kijárat felé, szemünket le nem véve a megszeppent madárról. Az viszont meg se mozdult, kényelmesen elértük a kijáratot és bezárhattuk az ajtót. Mégis, amikor kint voltunk, biztosan különzárva a madártól, mindketten felsóhajtottunk, homlokot töröltünk és kimondatlanul is ugyanarra gondoltunk, kicsit túlértékelve a helyzet drámaiságát: ezt is túléltük. A madár nem sokáig értetlenkedett a küszöbnél, szinte azonnal kijjebb tornázta magát, körbenézett és ekkor észrevette a legfontosabbat: az ivóvizes vödröt és egy mindenféle magvakat magában rejtő tálat, amelyekben a számára előírt napi menüt szolgáltuk fel neki. Feledve minden riadalmát, rögvest odatalpalt, hosszú nyakát kígyószerűen leejtette a magasból, olyan hirtelen mozdulattal, hogy egy pillanatig azt hihettem, lefejeli a földet, de nem, a tál szélénél megállt, beletúrt a magvak közé, megízlelte a vizet is, és boldogan felpislantott. Éppen csak meg nem szólalt: rendben, fiúk, elégedett vagyok veletek. Ekkor ismét körbenézett, nem történt-e valami, mialatt megfeledkezve az óvatosságról az ennivalóval bajlódott, de semmi nyugtalanítót nem látott. Alaposan megrázta a tollruháját, mondhatni pipiskedett egy kis ideig, majd újra a magvas-tálnál termett és szaporán kitúrta belőle azt, amit még kitúrhatott, csak úgy záporoztak a földön a finom magszemek. A strucc ezzel nem törődött, csak kaszálta lapos-széles csőrével a magsokaságot, úgy verte, mintha csépelni akarná azokat, miközben persze nyelte is, és amikor megszomjazott, a vizes-vödörnél oltotta a szomját. Élettel teli, fiatal kakas volt, aki azáltal, hogy az állatkertbe került, megmenekült a vágóhídtól, mert mi tagadás a strucchúsra, mint egzotikumra, egyre nagyobb a kereslet hazánkban is, megéri hát farmokon tenyészteni. Táplálásukra viszont nem nagyon fordítanak időt, esetükben is az a legfontosabb, akárcsak a broiller-csirkéknél, hogy minél előbb elérjék a vágásérett kort, lehetőleg minél nagyobb testtömeggel, így csupán tápon és zsíros magvakon tartják őket. Amíg a farmon élnek, nőnek is, mint a bolondgomba, de kikerülve onnét, mondjuk hozzánk, az állatkertbe, szembe találják magukat egy olyan kellemetlenséggel, ami, bizonyára rendkívül bosszantó a számukra: nem csak tápot és magvakat kínálunk fel nekik, hanem másféle finomságokat is. Olyasmit, amit egy madárnak illik, jobban mondva: illene megennie, és meg is enné, ha tudná, micsoda. De hát szegénynek erről fogalma sincs, így az ismeretlen valami félelemmel tölti el kikapós lelkét és kerüli, mert – gondolja talán magában – csupán így menekülhet meg a rá váró veszedelemtől. Mert, ha egészen fiókakorától kezdve nem látott gyümölcsöt és zöldséget, idegenkedve mustrálgatja, amikor először szemügyre veheti, talán, ha szorul bele mégis valami kis kurázsi meg is érinti, ide-oda hengergeti, dobálja azokat, viszont a világ összes kincséért le nem nyelne egy falatot sem. Így tette a mi madarunk is, a csöppnyi fejében lévő szürkeállománya képtelen volt megértettetni saját magával, hogy mi történik valójában, holott

láthatóan roppant mód gondolkodott; hosszú időn át lekötötte a földön fekvő ismeretlen valamik vizslatása. Hasztalan. A magvakkal jól lakott, és ekkor vette észre, hogy a vizes vödör és a magvas-tál közé salátaleveleket és almagerezdeket is szórtunk. Meghökkent, még szökkent is egyet meglepetésében, akárcsak a rajzfilmekben látható bohókás futómadár, a Gyalog-kakukk, amikor valami furcsát lát. Azonmód védekezően felborzolta a tollát, izgatottan toporgott, fújt és sziszegett, fel és alá tornáztatta kígyószerűen hosszú nyakát, rossz néven vette azokat a szokatlan, rémisztő ismeretleneket ott a földön. Kardoskodott, talán hirtelen úgy érezte, készülnie kell a végső küzdelemre. Várta hát, hogy a másik is felkeljen, és csatarendbe álljon. De az a másik nem mozdult, közönyösen mozdulatlan maradt, mondhatni: szemtelenül kínálta magát, ami egyre jobban sértette a harcra kész struccot. Mind kapkodóbb igyekezettel próbálta rávenni arra, hogy végre mozduljon meg és kezdjék el a verekedést. Hasztalan. Fáradhatatlanul ágált pedig, perceken keresztül kihívóan verdesett a szárnyaival, mígnem végül is kifáradva, lehiggadt valamennyire. Izgatottságát csak ziháló lélegzése árulta el, és az, hogy a szemeit még sóhajtásnyi időre sem vette le az ismeretlenekről. Idővel aztán mégis ráébredt, hogy számára semmi veszélyt nem jelentenek ezek az idegenek, mert sem nem haraptak, sem nem ütöttek vissza, még csak a tollukat sem borzolták fel, nem is sziszegtek és nem is fújtak, amit egy küzdelemre kész ellenség minden bizonnyal megtenne. Bajban volt szegény madár, látszott, egyetlen kérdés motoszkál buksi fejében: vajon mi ez itt előttem, ha nem ellenség? És amint valamiképp felvillant gondolataiban a megvilágosodás hajszálvékony reménysugara, hogy hát semmi veszély nem érheti, mert azok ott lent a földön, nem akarják őt bántani, felvetődött a kimondhatatlan és válasz nélküli újabb kérdés: mit akarnak tőle? Lassan olyannyira nekibátorodott, hogy közelebb hajolt a salátalevelekhez és almagerezdekhez, sziszegve és óvatosan ide-oda forgatta a nyakát, és úgy mustrálgatta azokat, majd egyszer csak megérintette előbb a salátaleveleket, majd az almadarabokat. Hüledezve emelkedett vissza, lehet, hogy saját maga hirtelen jött bátorsága rémisztette meg vagy kápráztatta el, de az is meglehet, hogy a salátalevél és az almagerezd érintése; tekintetéből csak úgy áradt a kétkedés és a riadalom. Hátrább lépett, sőt, levezetve a felgyülemlett feszültséget, mindkét szobájában, sebes szárnycsapkodások közepette tett egy tiszteletkört, és miután visszatért, valamelyest megnyugodva, újfent szemrevételt tartott. Tagadhatatlanul vonzotta valami ezekhez az ismeretlenekhez, nagyon is érezte a vonzóerőt, egyben taszította is valami, és ez a kettőség majd megőrjítette szegényt. Fel és alá szaporázta a lépteit, de minduntalan visszatért, egyre bátrabban megforgatta, arrébb hányta a salátaleveleket és az almagerezdeket, de mindig sietve magukra hagyta őket, mintha tiltott dologtól menekülne. Napokig semmi bajunk nem akadt egymással, a madarat könnyedén be lehetett zárni a belső szobába, mert amikor megjelentünk előtte választott szakmánk elmaradhatatlan eszközeivel, engedelmesen betrappolt a belső szobába, olyannyira hogy kis idő múltán már egymagunkban is kitakaríthattuk a kinti szobát. Elég volt elhúzni az ajtót, felemelni a söprűt, mintegy jelképét annak, hogy elérkezett a bemenetelünk ideje, mire a strucc kényelmesen beballagott, és egészen addig nyugton maradt, amíg nem végeztünk, aztán pedig komótosan a tálkáihoz lépett. A magadagot csökkentettük, és minden egyes nap felkínáltuk neki a salátát és az almát is, meg még egyéb más finomságokat. Eredménytelenül. Kerülte azokat, dobálta, megtaposta, hengergette, de nem vette a csőrébe, mígnem egyszer mégiscsak megtört leküzdhetetlennek tűnő ellenállása. Történt, hogy éppen a konyhában tettünk-vettünk Istvánnal, ahonnét ráláthattunk a struccszállásra, amikor észrevettük, hogy a madár épphogy a csőrhegyével tartva a levegőbe emel egy salátalevelet, olyan finoman, mintha azon igyekeznék, ne okozzon fájdalmat neki. Ide-oda trappolt vele, és akkor váratlanul megállt, az antik görög hősök állhattak ilyen dacos elszántsággal túlerőben lévő ellenségeikkel szemben,

majd a csőrébe gyűrte a salátát és lenyelte. Állt és várt, feszesen és mozdulatlanul, mintha azon nyomban ítélet következne tiltott tettéért, amit ott helyben illik megvárnia. De ítélet nem érkezett, éhség annál inkább, rögvest visszaszaladt a gyümölcsökhöz és a salátaleveleket kiemelve, pillanatokon belül eltüntette azokat. Másnap reggelre az almagerezdeknek is nyoma veszett, azokat bizonyára éjszakai magányában ette meg. Ettől kezdve viszont a magvakon és tápon kívül egyre több gyümölcsöt és zöldséget kínáltunk neki, amelyeket jóízűen felcsipkedett. Ekkor azonban hozzánk való barátságos kapcsolata gyökeresen átalakult, az addig engedelmes, jóindulatú madár egyszer csak erőszakos, harcias strucckakassá változott. Amikor meglátott bennünket, odarohant a rácshoz, mérgesen fújt és sziszegett, tollát felborzolta és szárnyait kivetette, ide-oda ringatta magát, mintha egy erősen billegő hajón állna, ahol nehezére esik lábon maradnia, sőt még az is megtörtént, hogy felhevült állapotában a rácsot rugdalta, csak úgy remegett bele az egész vasszerkezet. Ezzel azonban, hamarosan felhagyott, feltehető, a rács keménysége még az ő sokat bíró lábai számára is megterhelő kihívást jelentetett. Számunkra pedig az ő érthetetlen viselkedése jelentett megfejthetetlen talányt, mert egy-két nappal később újfent a kedveskedőn, társaságunkat keresőn fogadott bennünket, mintha mi sem történt volna. Néztük csak a megint aranyosan kedves madarat, gondterhelten ráncoltuk a homlokunkat és bólogattunk zavarunkat palástolva. Bevallom addigi eredményünkkel elégedettek voltunk, hiszen sikerült rászoktatnunk a zöldségre és a gyümölcsre is, de semmit sem értettünk a szeszélyes modorából. Kértük hát az állatorvosok és a madártartásban jártasabb kollégáink segítségét, avassanak be a nagy titokba, mi és miért történik, megszoktuk, hogy nekik mindig mindenre van kész válaszuk, tévedhetetlen igazságérzetük sohasem fog mellé, de most ők sem mondtak semmit, bizony szégyenszemre, elakadt az ő tudományos okoskodásuk kocsija is; lesújtva és egy titok megfejtésével szegényebben vettük ezt tudomásul Istvánnal. Idővel a struccon a különcsége teljesen eluralkodott, megtörtént, hogy egy ugyanazon napon belül követhetetlenül gyorsan hullámzott a hangulata: amikor a ketrecéhez értünk, jókedvűen fogadott, de mihelyst az ajtóhoz nyúltunk, hogy belépjünk hozzá, viharos dühkitöréssel heveskedett, ami alig lélegzetvételnyi ideig tartott. Már abba a hitbe ringattuk magunkat Istvánnal, túl vagyunk a nehezén, mert a madár megint csak szelíd pislogással futtatta végig rajtunk kedves-buta szemeit, de tévedtünk, mert a következő pillanatban újfent acsarkodó akarattal vadászott ránk. Így hát, amikor rajta volt a bolondóra, hagytuk, hadd hergelje magát kedve szerint – mást egyébként sem tehettünk volna –, és amint láttuk, hogy lecsillapodott, átzártuk a belső szobába. Ez néha igencsak nehezen ment, de valahogy csakcsak sikerrel megoldottuk, és sietve kitakarítottuk az előteret. Szerencsére csak idekint piszkított, a belsőben jószerint semmit, így az érkeztekor érzett félelmem alaptalannak bizonyult. Az egyik alkalommal, amikor éppen kegyes hangulatban volt, gondoltam egy merészet, és egy salátalevelet a kezemben tartva, odanyújtottam neki a rácson keresztül. A meghökkenés nem jó fogalom arra, amivel ezt a kedveskedést fogadta, mert szokása szerint, ha valami szokatlant tapasztalt, tömött bábúként megdermedt. Most azonban, amikor éppen ezen igyekezett, valahogy nem tudta magát feszes vigyázzba vágni, kicsúszott a lába, majdnem elesett. Mérgeskedve maradt lábon, sziszegett és verdesett a szárnyaival, de közben le nem vette a tekintetét a kezemről. Meglóbáltam a salátalevelet, és ez nem rémisztette meg, amint vártam, hanem kíváncsivá tette, szinte megbűvölve és lecsendesedve nézte az ide-oda lebegő zöldséget, már olyan érzésem volt, hogy a kísérletem elkábítja, és pillanatokon belül elalszik. De nem ez történt. Teljesen váratlanul kinyújtotta a nyakát, mire rögvest abbahagytam a lóbálást, a kezemhez hajolt, majd komótosan a csőrét a salátalevélhez érintette és elvette. Ekkor hátraugrott, körbetekintett, végigtrappolta mindkét szobát, majd visszatért a helyére és lenyelte a salátát, utána hozzám fordult, van-e még nálam, és hát volt, amit azonnal

meg is mutattam neki. Olyan természetes nyugalommal vette el a következőt, mintha magától értetődő lett volna. És amíg nálunk lakott, ha nem volt éppen izgatott, akkor az etetését színesíteni tudtam ezzel az apró baráti gesztussal. Egy beteg selyemmajom története: harc a majmocska életéért A pöttömnyi szőrcsomó – alig valamivel nagyobb, mint egy férfi tenyere – ott feküdt a kalitka alján, és hogy élőlényről van szó, azt csupán azok az apró, feketén csillogó, rémülettel teli gombszemek árulták el, amelyek reszketegen követték a mozdulatainkat. A majmocska csapzott szőrpamacsként lapult előttünk: kínban gömbölyödött gömböc volt, és ha figyelmesebben szemügyre vettük, csak akkor láthattuk meg, amint a kis testecske erőltetett zihálással levegő után kapkod. Előző este érkezett. A majmocska nem tudta megszülni a kölykeit, így az állatkert főállatorvosa megműtötte, vagyis császármetszéssel segítette a kicsiket a világra, jobban mondva, segítette volna, de azok, mire a műtétre sor került, az anyaméhben megfulladtak. A majmot is megviselték az átélt nehézségek, az állapota nagyon megrendült, és ekkor még nem lehetett megmondani, mi lesz a jövője, életben marad-e egyáltalán, és ha igen, újra egészséges életet élhet-e. A gyógykezelés, no meg a remélt gyógyulás idejére nyert nálunk szállást. Istvánnal olyan halkan beszéltünk a kalitka előtt, mintha korházban állnák a beteg ágyánál, ahol, ugye csak suttogó elővigyázattal illik kiejteni a szót. Végtére is ez igaz volt: betegnél voltunk, egy kedves, szeretetre-méltó teremtmény előtt, aki napokig, hetekig, hónapokig, ki tudja mennyi ideig, a mi gondnokságunkra szorul. Ott feküdt láztól és fájdalomtól gyötörten, levegő után kapkodva, és szegény, semmit sem értett a világból, mindabból, ami vele történt, és bizonyára minden rosszat a mi rovásunkra írt; mi mást is tehetett volna szegény, nyilván a kínjainak okozóit látta bennünk. Ha tehette volna, felpattan és elfut tőlünk, de nem tudott megmozdulni, csak fulladozva zihált és ijedt szemeivel úgy nézett ránk, mint egy esdeklő elítélt, aki lemondott már mindenről, és az ítélet végrehajtását várja megtört belenyugvással. Persze nem volt elítélt, sőt, számunkra megnevezhetetlen értéket jelentett, amire, és ezt tudtuk mindketten, módfelett ügyelnünk kell. Sokat azonban, bárhogy szerettünk volna is, nem tehettünk. Először is békét hagytunk neki, hadd maradjon egymagában, és amikor elkerülhetetlenné vált, hogy ismét meglátogassuk, szintén igyekeztünk mielőbb egymagára hagyni. Napjában azért mégis többször rá kellett néznünk, reggel elkészítettük számára az eleséget és a gyógyszeres ivóvizet, remélve, hogy eszik is és iszik is. Keveset, sőt mondhatni, semmit sem evett napokig, igaz, beletúrt a finom gyümölcsök közé, amit, mi tagadás felettébb jó jelnek tekintettünk, de inkább kidobálta és megrágta, majd kiköpte azokat, mintsem megette. Lábra állni, ugrálni sem tudott a műtéti sebtől és a fájdalomtól, jószerivel csak ingadozva, el-eldűlve kúszott a puha szénaalomban, mint egy részeg tengerész a szárazföldön, és csak vizet vett magához, amivel jelezte is, hogy ő nem részeg tengerész. A vizet viszont hihetetlen mennyiségben lefetyelte, feltehető a testét kínzó láz miatt ivott kis testéhez képest szokatlanul sokat. Aggódtunk érte. Ha legalább az éhkoppal felhagyott volna, de nem, hiába a sok gyógyszeres víz és az elkerülhetetlen infúziós kezelés, aminek során kézbe kellett vennünk, amit ő rosszakarattal vett tudomásul, sírt és keserűen kerregett minden alkalommal, küzdött ellenünk a maga módján. A makacs ellenállása azonban sehogy sem akart megtörni. Az igazsághoz, vagy inkább az egyre elkeseredettebb és megfogyatkozó reménységhez tartozik: idővel nem sok jövőt adtunk már neki, mondhatni naponta úgy mentem haza esténként, hogy reggel már nem találkozom vele. Csak feküdt és csúszkált kínkeservvel, még nézni is rossz volt. Hanem, jó három héttel később aztán az egyik nap délelőttjén nem hittünk a szemünknek a soron következő ellenőrző

körutunk során: a majmocska az etető-tálacskánál ült, a hátát a kalitka rácsához szorította, feltehetően azzal a szándékkal, hogy ne bukjon fel, és mint egy kis asztalról, úgy emelte egyik gyümölcsöt a másik után a szájához. És a gyümölcsöket nem eldobta, és nem kiköpte, mint eddig tette, hanem beléjük harapott és a falatokat láthatóan ízletesen hersegtette a fogaival. Aztán lenyelte. Mi történhetett, hogy egyszeriben csak megjött az étvágya? Nem tudtuk, igaz, nem is törtük magunkat azzal, hogy megleljük e talányra a választ, az volt a legfontosabb, hogy a majmocska végre-valahára felhagyott az éhkoppal. Élénkebb is lett, többet mocorgott, már nem csak elgyengülve feküdt, hanem láthatóan megpróbált mozogni, mégpedig mászni és ugrálni, ahogy azt a selyemmajom-természet megköveteli; mellső lábaival, vagy ha úgy tetszik, a kezeivel, átölelte a kalitka rácsát, vagy a kis fagallyakat, amelyeket kedvére tettünk be neki, és igyekezett felhúzni magát. Erőlködött, és nem értette, miért nem sikerül fennmaradnia. Minduntalan lehuppant és kifáradva hamarosan elaludt. Ahhoz ugyanis, hogy feltornázhassa magát valamelyik ágra, vagy a rácsra, és kedvére ugrálhasson, a hátsó lábait is használnia kellett volna, de azok csupán bénultan leffegtek, mintha semmi élet nem lenne bennük. A műtét miatt volt mindez, várni kellett, hogy egyáltalán visszatér-e beléjük az élet, és azt még az állatorvos sem tudta megmondani, ez mennyi időt vehet igénybe. Egyáltalán ekkor még inkább kétséges, mintsem bizakodó volt a válasz arra, hogy kigyógyulhat-e valaha a bénultságból? Megválaszolhatatlan talány volt ez, semmi más, de rendre feltettük magunknak, mert hát valóban nagyon aggódtunk érte és szorítottunk neki. Mindenesetre a majmocska nem adta fel a küzdelmet, igaz az ügyeskedések minduntalan hasasokhoz és bukfencekhez vezettek, őt azonban ez nem kedvetlenítette el. Miután megpihent, folytatta a reménytelen küzdelmet. Csodáltam az életrevalóságát és az élni akarását. Naponként zargattuk az állatorvosokat, kérve őket, hogy “tegyetek már valamit, annyiféle tudományos csodaszeretek van, egy injekció vagy egy tabletta, és a majmocska, hipp-hopp virgoncabb lesz, mint előtte”, de erre csak lemondóan legyintettek. Ami gyógyszert kellett, azt már odaadták neki, és csak a jó-szerencsében bízhattak ők is, tudományos csodaszerekben, ami az ápolók fantáziadús képzeletében él, ők, mint felvilágosult, tévedhetetlen elmék, nem hisznek, mert jól tudják, nem léteznek. Türelemre intettek. Vártunk hát. A majmocska ekkorra már megérezhette, hogy nem ellene, hanem érte vagyunk, mert ha még mindig bátortalanul emelte is ránk a szemeit, mégsem volt olyan hisztérikus, mint addig, amikor meglátott bennünket. Vinnyogott és fületbántó élességgel visított, de nem akart mindenáron elbújni, vagy menekülni előlünk, sőt eltűrte, hogy a kalitka előtt megálljunk, és szótlanul, mozdulatlanul nézhessük. Ha beszéltünk, összerezzent, ha megmozdultunk, rögvest menekülésre fogta, ha viszont álltunk csak, szavak nélkül, mozdulatlanul, kis idő múlva nem foglalkozott velünk. Az étvágya időközben igencsak megjött, láthatóan meg is erősödött, egyre többet volt ébren, és ha feküdt a szénában, már nem hagyta el magát, hanem érdeklődőn méregette a szobát. És mind gyakrabban tornázott, mozgatta valami belül, egy belső múlhatatlan kényszer sarkallta a kapaszkodásra, így hát, amint erőt érzett hozzá, azonmód hozzálátott. Hetekig hiába, pedig még segítettem is neki. Ezt azonban eleinte nem nagyon fogadta szívesen. Történt, hogy egy alkalommal már nem tudtam tehetetlen szemtanúja lenni a balsikerű próbálkozásainak, kinyitottam a kalitkaajtót és igyekeztem a kezemmel megtámasztani élettelenül lógó hátsó lábait. Ő azonban erre rettenetesen megijedt. Elengedte a kis fácskát, amit éppen akkor markolt és sírva-visítva a hátára dobta magát, én pedig ekkor azt hittem, megsüketülök, mert a majmocska addig még sosem hallott éles sikolyszerű hangja a kis szobában szinte fülrepesztő erővel verődött vissza a falakról. De nem hagytam magára, csak azért sem. Megvártam, amíg megnyugszik, miközben magam is elégedetten sóhajthattam fel: félelmem ellenére megmaradt a hallásom. Amikor a védencem úgy-ahogy lecsendesedett, megböktem, izgatottan arrébb mászott és talán a vérétől vezettetve – ami a selyemmajmot

mindig ugrásra és mászásra sarkallja –, a mellső lábaival a kalitka rácsát kereste. Nekem ez elég volt, a hátsó lábacskái alá nyúltam és a tenyeremmel felemeltem. Arra számolta, hogy megint dühösen lebukfencezik a szénára, és újra veszélybe kerül a hallásom. De nem ez történt. Igaz, méltatlankodott, szerencsére alaposan megcsendesülve, viszont nem engedte el a rácsot, hanem, ahogy az erejéből tellett, felhúzta magát, amit én, tenyeremben a hátsó lábaival követtem, így azok már nem húzták vissza. Éreztem, amint erőlteti azokat, szinte már görcsbe álltak a nagy igyekezetben, ami végérvényesen bebizonyította, hogy van hát bennük élet, mégsem mozdultak meg. Óvatosan elengedtem, mire még erősebben, mint addig, megmarkolta a rácsot a mellső mancsaival és igyekezett fenntartani magát; de nem bírta sokáig. Megindított az elesettsége, és irgalmas, végeérhetetlen türelemmel megáldott segítőként léptem fel, amit majdnem mindig ijedten vett tudomásul. Amikor rossz kedvű voltam – mindenkivel előfordul az ilyesmi, nem igaz? –, és jobban bántott csökönyös értetlenkedése, ezt a magam módján szóvá is tettem neki, ami, mi tagadás, különösebben nem érdekelte. Ilyenkor ezen is felbosszantottam magam, és mi tagadás, dúlva-fúlva magára hagytam. Hamarosan azonban bűntudattal teli lelkiismerettel visszatértem hozzá, és minden kezdődött elölről. Napok múlva viszont, miután tenyeremet a lábai alá tettem, egyszeriben megváltozott. Végre-valahára megértette – vagy csak megsejtette? –, hogy ott és akkor segíteni akarok neki. Úgy tűnt, mégis hiába minden, mert a hátsó lábaiba csak nem akart visszatérni az élet. Mégsem adtuk fel, mert ekkor már úgy gondoltam, ez kettőnk küzdelme, nem csak az én konok döntésem, elhatároztam hát, hogy történjen bármi is, a majmocska küszködése eredményes lesz. Biztos vagyok abban: mindenkivel előfordul, aki állatokat tart és nevel, hogy bizonyos alkalmakkor olyan elhatározásra jut, amit máskülönben nem tenne meg, talán még meg is mosolyogna. Mert, hát, miképpen is lehetne életet adni a beteg, mozgásképtelen majmocska hátsó lábaiba, hisz még az állatorvosok is, akik kétségtelenül képzettebb szakemberek az ápolóknál csak tehetetlenül tárják szét a kezüket, mert megállt a tudományuk? És mégis. Mindennek tudatában megszállja az embert egy tenni és bizonyítani akarás, amit ésszel megérteni nem lehet, és talán nem is érdemes, érezni kell és átélni, mert szavakkal kifejezhetetlen, racionálisan pedig megmagyarázhatatlan. Késztető mélységes hit ez. Olyan érzelmi-fűtőelem önti el az embert, ami csak erre hajtja és hajtja egyfolytában, és nem hagy békét, mert minden kevésnek és rossznak tűnik. Így voltam vele. Átgondoltam a helyzetet. A majmocska mind többet gyakorolt – és ez jó, nagyon jó –, tehát érezte, hogy tennie kell a gyógyulása érdekében, nem kámpicsorodott el az eddigi kudarcok sorozata ellenére sem. A gyógyszereket, amit az állatorvosok előírtak, rendszeresen megkapta, megette és megitta azokat. Abban kellett előrelépnünk, hogy a hátsó lábait is le tudja lógatni valamire, ne kelljen élettelenül a levegőben kalimpálnia velük. Vagyis: annyi mászófát raktam a kalitkába a már bent lévők mellé, amennyit csak lehetett; olyan sűrűségben, hogy jószerivel már az etető és itatótálat is nehéz volt behelyezni és kivenni, de ezzel elértem, hogy amikor sikerült felhúznia magát, nem esett vissza a földre, hanem ráejtette magát az egyik fácskára, és ott is, ültében tornáztatta beteg végtagjait. Nem tudom, ezeknek a segítségeknek közük volt-e a gyógyulásához, mindenesetre, amikor hetekkel később az egyik nap Istvánnal észrevettük, hogy a majmocska kezeivel átöleli az egyik fát, majd szökken egyet, úgy, hogy még gyengén ugyan, de láthatóan már életképesen, hátsó lábaival is fogódzkodik, ritkán átélt jóérzés kerített hatalmába. Álltunk a majmocska kalitkája előtt, aki ismét ugrott egyet, megint csak sikeresen, és az eddig bénult lábaival is markolászta a kapaszkodó-fákat. Nem tudom meddig maradtunk, bár éppen akadt volna sürgős dolgunk, egyszeriben ráérőssé értékelődött minden körülöttünk e számunkra csodás látvány fényében.

Még hetekig lakott nálunk. Nem lettünk egymás barátai, sőt ekkor már a tenyeremre sem ugrott, amikor komasággal közeledtem feléje, inkább elhúzódott és csivitelve-füttyögve mérgelődött szemtelennek tűnő közeledésem miatt. Hálátlansága, mert annak éltem meg hűvös tartózkodását, eleinte bosszantott, mi tagadás: mondtam is neki mindenfélét ezzel kapcsolatban, de haragudni, nem tudtam rá. Annyira megkapó volt, amikor visszatérő erejével egyre élénkebbé vált, hogy lehetetlen volt nem mosolyogni, és nem elégedettnek lenni; alighanem az állatorvosi és az állatápolói létnek, mindennapi munkájának az egyik, ha nem a legfőbb varázsát éltük meg vele: visszaadtuk a teljes életét. Timor az ugró tamarin kalandjai A fenti történet tükrében tűnjön bármennyire is furcsának, nem igazán érdeklődöm a majmok élete iránt, sőt, egyáltalán nem érdeklődöm felőlük. Soha sem vonzottak, zömük, mi tagadás idegen számomra és határozottan idegesítenek, képtelen vagyok mélyebb rokonszenvet érezni irántuk. Amikor a sorsom úgy alakult, hogy a karanténba kerültem állatápolónak, tudtam jól, elkerülhetetlen lesz, hogy az ide kerülő jószágok között akadnak majd majmok is – addig kizárólag a természet legcsodálatosabb adományával: ragadózó emlősökkel foglalkoztam –, amit, leplezetlenül, fásult beletörődöttséggel vettem tudomásul. Őszintén, még a gondolatától is kivert a libabőr! Mégis reméltem, lesz olyan szerencsém, hogy ezt hébe-hóba élhetem csak meg. Mégpedig annyira ritkán, mint, amilyen gyakran fehér hollót vagy sétáló verebet lát az ember, vagy még ritkábban. Idővel azonban – tetszett-nem tetszett nekem – többükkel megismerkedtem, és ha nem is kedveltem meg őket, mindent megtettem azért, hogy a nálunk töltött idejüket a lehető legbarátságosabb környezetben éljék át. Így érkezett el az egyik kora tavaszi nap, amikor az állatkert gyűjteményi igazgatóságán hírét vettem, hogy ismét egy majmot fogadhatunk. Kérdésemre: mifélét hoz hozzánk a szerencséje, megmondták, én azonban rögvest elfelejtettem, bár nem is nagyon törtem magam, hogy megjegyezzem. Látom majd még eleget – vontam le a következtetést magamban –, különben is: a majom az majom, és ettől kezdve teljesen érdektelen, hogy is hívják valójában. Ebből azonban kisebb kellemetlenségem származott, mert amikor visszatérve a karanténba Istvánnak elárultam a hírt, az első kérdése az volt: mégis milyen jószág érkezik? - Mit tudom én! Majom! Olyan, mint a többi, visong, ugrál, vakarja a fenekét, és mindent összepiszkít! - Azért csak mondtak valami nevet… - Persze, persze, valami ugró izé..., igen, ez az: timor, ugró timor. István ekkor már sejtette, fogalmam nincs, ki-mi lesz jövőbeni védencünk, mert ő tapasztaltabb a majomismeretben, és tökéletesen tisztában van azzal, hogy ugró timor nevezetű majom nem létezik Földünkön. Mindezt azonban nem mondta a szemembe, tapintatosan elhallgatta, végtére is, én mondtam: a majom az majom, így hát a névnek semmi jelentősége. Felkészültünk az érkezésére, ami rövidesen meg is történt; mi tagadás, csak István képviselte a fogadóbizottságot, én halaszthatatlan teendőimre hivatkozva kimentettem magam, és csupán másnap reggel találkoztam vele. Ott gubbasztott az egyik ugrófáján: formára, mint egy jól megtermett mókus, csak nem dús vörös bundájú, hanem barnás, és a farka sem bozontos, hanem vékonyka, mint egy hosszúkásra pödört ecsetszál. Semmi megilletődöttséget nem láttam rajta, inkább kíváncsian méregetett; kérdés volt a tekintetébe: hát, te ki vagy? Külföldről került hozzánk, és a kimerültségnek, no meg az új, szokatlan helynek tulajdonítottuk, hogy az első napokban nem sokat mozgott, ahogy azt egy magafajta majmocskának illik, és az ennivalóban is inkább csak maszatolt. Ettől eltekintve, élénk volt,

főleg amikor beléptünk hozzá a szállásául szolgáló szobába. Eleinte az egyik ugrófájára pattant és ott gubbasztva hunyorított ránk, miközben halkan locsogott valamit az érthetetlen nyelvén, később viszont már közelebb merészkedett, mert mi tagadás, majd szétfeszítette a mindent tudni akarás. Ha takarítottam, ott loholt mögöttem, és úgy nézte végig a serénykedésemet, mint egy mindenre éber felügyelő; tette mindezt tisztes távolban persze, mert mit lehet tudni, gondolta bizonyára, nincs-e valami alantas szándékom vele, és ha óvatlanul közelre kerül, talán még rosszat teszek neki. Amikor pedig friss ennivalót kapott: déli és hazai gyümölcsöket, zöldséget, alig várta már, hogy hátrébb lépjek, és szemre vehesse: megkapott-e mindent? Mert leltárt készített ám, elvárta, hogy a kedvenceit nap mint nap megkapja, aminek meg kellett felelnünk. Mi tagadás, akaratos, despotikus természetű volt a maga módján. Egyszer megtörtént, hogy takarításkor gondoltam egy merészet. A szokása szerint éppen a nyakamba lihegett, bőszen figyelve minden mozdulatomat, amikor váratlanul abbahagytam a munkát és odafordultam hozzá, érdeklődve várva, mit tesz, mert eddig ilyen szemtelenségre bizony még nem vetemedtem kettőnk találkozója során. Erre a meglepetésszerű arcátlanságomra olyan pánik remegtette meg a kis testét, mintha nyakunkon lenne a világvége, előbb csak megmerevedett, mint egy sóbálvány, majd visítva-sivítva, fel és alá szökellve a szobában “kiverte a balhét”, olyannyira, hogy jobbnak láttam, ha egy kis időre magára hagyom. Egy másik alkalommal, miután az etető-tálkáját is a helyére helyeztem, nem engedtem azt el, amint addig mindig, holott ő erről meggyőződött, hogy így lesz. Az a szokása alakult ki ugyanis, hogy még meg sem várta, amíg hátra fordulok, a tálkánál termett és rögvest széthányta-vetette a gyümölcsöket. Így tett most is, csakhogy a kezem ott maradt és ráadásul én is visszafordultam: szegény, annyira megszeppent, hogy hirtelenjében fogalma sem volt arról, mit tegyen. Sürgött-forgott, el is ugrott volna, maradt is volna, olyan volt, mint egy lemerülő elemmel működő bábú, ami egyre bizonytalanabbul düledezik. A cifra helyzetet én oldottam meg, elhúztam a kezem, mire mérgesen köpködött valamit felém (lehet, ezért is jó, hogy nem értem a majmok nyelvét), de mihelyst magára maradt, feledte a kellemetlenséget. Timornak neveztem el, ha már ideérkezte előtt is így hívtam. Timor hálás és kedveskedő majmocska volt, olyannyira, hogy idővel talán még barátokká is váltunk volna, ha a karanténidő lejártával nem kerül be az állatkertbe. De az egyszerű énjét kiismerhetetlen szeszély is jellemezte, ha valamit nem úgy talált, ahogy gondolta, rögvest füttyögve dohogott, sőt, képes volt szinte önkívületi állapotba bosszantani magát. Kandisága is kiapadhatatlan volt, bár félve elhúzódott mindentől, ami felkeltette a kíváncsiságát, láthatóan kerülgette és méregette, egyben vonzotta is az ismeretlen, amit meg kellett szagolnia, kezébe kellet fognia, a szájába kellett vennie és megrágni, de valami rosszsejtelem ebben rendre, vagy legalábbis az eseteket zömében megakadályozta. A nap legizgalmasabb pillanatának, akárcsak a többi védencünknél, az etetőidőt mondhatom, olyankor felajzva várta már, hogy megláthassa a gyümölccsel és zöldséggel teli etetőtálat a kezemben; jószerivel remegett kibírhatatlan izgalmában, úgy várta, hogy rakjam már le a tálkát és menjek a dolgomra. Ezt követően a mustra lenyűgöző pillanatai következtek, ami rövid idővel az érkezte után sajátos szertartássá vált: előbb beletúrt a finomságok közé, átforgatta egyszer-kétszer, sokszor, miközben a kevésbé kedvelt gyümölcsgerezdeket undorodva a földre dobta, vagy egyszerűen a falhoz hajigálta, majd, miután meggyőződött arról, hogy csupa-csupa kedvenc maradt előtte, nagyot sóhajtott, vakaródzott egy egészségeset és megelégedve hozzálátott a falatozáshoz. Idővel különös vonzalmat érzett a takarítóvödör és a lapát iránt; érdekes, hogy nagyon sok jószág így van vele. Lemászni a mászófáról és megérinteni nem merte azokat, de láthatóan élénken foglalkoztatta a képzeletét mindkét takarítóeszköz. Egyszer, éppen a földre hajított nemszeretem gyümölcsöket söpörtem össze, amikor megszólalt a karantén telefonja,

ami pár lépéssel volt tőlünk az ápolói szobában, így letettem a seprűt, a lapátot a vödörbe helyeztem és kisiettem felvenni a telefonkagylót. Amikor visszatértem, Timort éppen serény igyekezetben találtam; összeszedve minden majombátorságát leereszkedett az ugrófáin, olyan közel a vödörhöz, amennyire csak lehetett, és onnét nyújtogatta egyik vékonyka pálcikakezét a lapát felé, miközben a másik kezével a faágat fogta, talán azért, hogy még véletlenül se csusszanjon le a földre. De igyekezete eredménytelen maradt, nem tudta megérinteni a lapátot, holott ha még egy majomtalpnyit lép, kényelmesen megfoghatta volna, és minden bizonnyal még az egyensúlyát sem vesztette volna el. Ehhez viszont már nem volt mersze. Amikor rányitottam az ajtót, mérgesen ugrott fentebb, és látható bánattal méregette vágyainak elérhetetlen kincseit. Csupamód fürkésző teremtés volt. Kis szobájának ablakát, ami a karantén-épület kertjére nyílt, napközben, amikor már kellemes meleg idő volt odakint, ideig-óráig kinyitottuk, hogy friss levegő üdíthesse fel a benti áporodott, meleg levegőt. Az ablaknyílást sűrű szemű rácsozattal szereltük fel Istvánnal, hogy megakadályozzuk az állatok szökését, így nyugodtan tárva-nyitva hagyhattuk az ablakot, nem kellett attól félnünk, hogy elveszítjük valamelyiküket. Timor igencsak kedvét lelte a látványban, ami így a szeme elé tárulhatott. Amikor legelőször bátorkodott az ablakpárkányhoz – bizony kis időbe beletelt, amíg megjött ehhez a mersze –, még a szája is nyitva maradt, szemei pedig szinte kocsányon lógtak a megpillantott sok-sok érdekességtől. Életében nem láthatott ennyi minden izgalmas és titkokat rejtő csodát. Ekkor ismerkedett meg Pötyivel is, az egyik kutyánkkal, aki szabadon járt-kelt a karantén udvarán. Pötyi éppen egyik soron következő napi körútjainak az egyikét járta, egykedvűen ballagott, meg-megállt, szaglászott itt-ott, ráérősen vakaródzott, területet jelölt, amúgy kutyamód, amikor megütötte valami a fülét. A majmocska ablaka jó két méter magasan volt a földtől, onnét hallotta az ismeretlen hangot, amire felfigyelt. Timor, észrevéve Pötyit, meglepetésében egyszerre fütyült és sziszegett, miközben azon a megnevezhetetlen majomnyelven is karattyolt valamit, ami nagyon hasonlít az embergyerekek azon beszédére, amikor igyekezetükben egyszerre sok mindent szeretnének elmondani, és így csak egyfajta sajátos hangegyveleg jön ki a torkukon. A majmocska teljesen a rácshoz lapult és onnét leste a kutyát, aztán egyszer csak elnémult és hangtalan álmélkodással szemlélte ezt a sosem látott valamit. Pötyi már edzett volt a különféle kandi pillantásoktól – rengeteg jószág megfordultát élte meg az elmúlt évek során –, így csak böffentett egy barátságosat, ami alig volt hallható, Timort mégis áramütésként érte. Mert erre a halk kutyaköszöntésre rövid ricsajozó visítás szaladt ki a száján, elugrott az ablaktól, be a szoba egyik mászófájára, majd sietve visszapattant az ablakhoz, talán hogy megfeleljen a kutyának. De ekkor már Pötyinek csak a hátsó felét láthatta, és hiába fütyült utána, a kutya nem tért el az útjáról, mindössze a farkát billegette meg illedelmesen – Pötyi ugyanis egy nagyon jól nevelt kutya volt –, ami azonban a majmocskát rettenetesen felingerelte. Pötyi erről azonban nem tudott, ő a kutya-etikettnek megfelelően udvariasan elköszönt, részéről a dolog ezzel letudódott, de hogy Timor számára ez inkább sértő volt, mint nemes gesztus, arról ő nem tehetett. Igaz, nem is törte magát azon, hogy megértse ezt, mennie kellet tovább, bejárni a kertben az aznapi, akkorra betervezett ellenőrzőutat. Következő alkalommal, az egyik kecskénkkel próbált meg összebarátkozni Timor. Történt, hogy a karantén udvarán található istállóból, takarításkor az egyik házi kecskénk, kiszaladva a ketrecből, a számára felkínálkozó, igencsak csábító zöld fűszőnyeg felé vette az irányt. Nem igen siettem utána, tudtam, hogy ott találom békében legelni, ahol a legdúsabb a fűsokaság, miután végzek a takarítással, semmi nehézséget sem okoz majd a visszaterelése. És hát egyéb oka is volt annak, hogy nem siettem ezzel: a kecskénél ugyanis nincs jobb

fűnyíró a világon. Timor észrevette a jövevényt és akárcsak Pötyit, a kecskét is füttyel kevert fecsegéssel fogadta. De a kecske semmi figyelmet nem volt hajlandó rászánni, semmi jól neveltség sem szorult belé: még csak egy rövid üdvözlésféle mekegést sem áldozott a barátkozó majom felé, helyette mohón habzsolta a friss füvet, mintha tudná, hogy hamarosan véget vetek ennek a könnyen jött fű-repetának. A majmocska pedig egyre paprikásabban hangoskodott, már-már a rácsát is rángatta dühében és izgalmában, csakhogy legalább egy pislantásra rávegye a kecskét. Hiába. Amikor odaértem és elhajtottam a szökevényt, Timor szájtátva, halk nyikkanással nézett utánunk. A Lanner sólymok karanténbeli napjai Mind a két sólyom megilletődötten, összegömbölyödött tollcsomóként, mondhatni: csodálkozó tekintettel, illedelmes gyerekként ült a T-fán, vagyis azon az ülőalkalmatosságon, amelyen a solymászok pihentetik madaraikat, és a formája miatt nevezik T-fának. Elfogódottságuk múltával azonban olyan katonásan feszes vigyázzba vágták magukat, mintha egy díszőrezred tagjai lennének, így a felületes szemlélő akár kitömött tollas-bábúnak is nézhette volna őket. De nem így volt, és hogy élet volt bennük, azt a különféle neszekre mintegy válaszként érkező, alig-alig látható, de az egész testükön végigszaladó reszketéshullám elárulta, mert ilyenkor, ha csak egy röpke pillanatra is, gyönyörű tollruházatukon enyhe borzongás futott végig. Külön-külön röpdét készítettünk elő nekik Istvánnal, mert úgy szólt az ukáz: nem lakhatnak egy fedél alatt, így hát egymás melletti ketreceket neveztünk ki átmeneti sólyomszállásnak, ahol félsszel, de méltósággal várták sorsuk alakulását. Igaz, csak ideigóráig kellett elszállásukról gondoskodnunk, sőt, az a furcsa helyzet állt elő, hogy sem én, sem István, nem ápolhattuk egyiküket sem. Érzékeny jószág ám a sólyom, főleg ha emberhez szokott, tanított madárról van szó, mint ezek voltak, akiket, ki tudja miért szakítottak el gazdájuktól a hatóság zordon képviselői. Szakértő kéz és avatott gondoskodás kellett nekik, így hát ez a feladat állatkerti madarász kollégánkra és barátunkra, B. Pistára hárult, aki naponta lankadatlan serénységgel ellátta őket mindenfélével, amivel a sólymok kedvére lehetett. És tette ezt mindaddig, amíg a madárkák nálunk élték unalmasnak cseppet sem mondható életüket És Pista valóban jártas a sólyom-tartás rejtelmeiben, lévén kijárta már az élet solymász-iskoláját: engedélyezettet és tiltottat is egyaránt, amint azt egy magára valamit is adó solymászhoz illik. Kitanulta hát e ritka hivatás minden írt és íratlan szabályát és rendjét, nála hozzáértőbbet keresve sem találhattunk volna az állatkertben. A madaraknak pedig valóban szükségük volt olyasvalakire, aki olvasni tud testük legapróbb rezdüléséből is, és bánni képes velük minden helyzetben, vagyis mindig és mindenkor együtt érez velük. Fogadatlan prókátorként, mint akinek semmi felelőssége nincs e kötöttségben, kijelenthetem: nem volt könnyű. Az első napokban, amikor Pista egyenként kézre vette őket, a sólymok idegesen kapkodtak, miközben elkeseredetten vijjogtak-sivítottak kín-keservesen életük váratlan és számukra nem tetsző fordulata miatt. Egyáltalán nem voltak hajlandók enni, hibába volt minden csábítóbbnál-csábítóbb falat az orruk, jobban mondva a csőrük előtt, nem nyúltak hozzá. Ezen az akarnok ellenálláson kellett mielőbb segíteni, vagyis azon, hogy feledve minden riadalmat és félelmet, sólyommódra faljanak. Hiszen elszakították őket megszokott helyükről, ahol eddigi életüket leélték – mint megtudtuk, tojásból való kikelésüktől kezdődően –, és egy teljesen idegen világba kerültek, mégpedig egy nagyváros zajjal terhelt pontjára. Az ilyen váratlan váltás még egy a vidék csendjéhez szokott embert is megvisel, hát még egy érzékeny madarat, ezért is gondolkodtatott el az illetékesek fura tette: több száz kilométerről miért éppen hozzánk, Budapestre szállították az elkobzott sólymokat?

Bizony én hamarosan letettem volna őket, hadd maradjanak békében egyedül, mert amikor kézben voltak, csak vergődtek, menekültek volna, de nem így Pista: beszélt hozzájuk, simogatta a tollukat, amit eleinte mindkét madárka riadtan fogadott, és még inkább hánykódtak szánalmas kényszerűségükben – meg tudtam érteni őket –, de kicsivel később már láthatóan jólesően vették tudomásul ezt az egész nem kért baráti molesztálást. Lecsendesedtek, és kutakodón nyújtogatták fejüket a finoman matató kéz felé, majd már mindinkább érdeklődve szemlélték a felkínált, friss egérhúst, amibe végre valahára bele-bele csippentettek ugyan, de még nem ettek belőle. Csak megcsipkedték, mert a sólyom-illemtan szerint mégis úgy illik, bántatlanul ne maradjon az ínyencfalat, de lenyelni belőle, nem volt merszük. Pista pedig végeérhetetlen türelemmel beszélt hozzájuk, simogatta a testüket, be kell, valljam, irigyeltem a türelmességét. A következő napon a madarak megint csak magukat dobálva fogadták a közeledtét, de már hamarabb megnyugodtak, és kitanult solymász kollégánk, akár az előző nap, most is halk szavakkal és simogatva bátorította őket. A nőstényke robosztusabb teremtés volt uránál; ez a ragadozó madaraknál így van, magyarázta Pista, mindig a madárasszonyság a jobban megtermett, míg a férjurakat, bizony hozzájuk képest cingárabb termettel látta el a természet. Esetünkben nem csak nagyobb alkattal, hanem nyugodtabb vérmérséklettel is megáldotta a nőstényt, mert miután lekerült fejéről a sólyomsapka, rögvest lecsendesedett, és inkább sanda érdeklődéssel szemlélte a világot, mint reszketve. A sapka is fontos kelléke a solymásznak, mint ezt is megtudtuk Pistától, csak azt követően szabadulnak meg tőle a madarak, amikor már gazdájuk karján ülnek, és nyugton vannak. A sólyom-asszony szaporán kapkodta a tekintetét, előbb körbe-körbe, utána Pistára vetve, majd Istvánt és engem vett szemügyre, akik szemlélőként álltunk barátunk mellett, de mi nem tetszhettünk neki, mert, amint meglátott bennünket, elfordította a fejét Pistát keresve. Vijjogott egy elégedettet, még tornázott is hozzá Pista kezén, aki ügyesen forgatta solymászkesztyűs alkarját, nehogy a madár lecsusszanjon, és amikor megint csend lett, megmutatta neki az aznapi finomságot. A madár erre előbb peckesre vágta magát, úgy nézett ki, mint egy ugrásra kész matador, majd összébb húzódott, közelebb hajolt a csábító falathoz és óvatosan megkoppintotta. Elégedett volt, mert hát semmi nem történt, azon kívül, hogy a friss egérhús megrezgett, és lehet, ez volt a végső csáberő, mert azonmód rácsapott és tépteszaggatta, egészen addig, amíg, az utolsó falatig le nem nyelte. A hímecske bátortalanabb volt. Hiába kínálta neki Pista az egeret, csak mozdulatlanul bámulta, de lerítt róla, hogy majd eleped érte, mégsem érintette meg. - Én bizony megpróbálnám beleerőltetni, legalább az első falatokat, hadd szokja azokat, utána biztos, hogy nem lenne több gond vele – mondtam magabiztosan, Pista azonban nem így tett, sőt kimondottan barátságtalanul nézett rám. - Erőltetni? Ezt a madarat? Tömni? Hol élsz te, szadista? Tudod, mit beszélsz? Rájöttem: hibáztam, és sietve visszavontam mindent, megmagyarázni próbálva a megmagyarázhatatlant, vagyis a sólyomtartásban való járatlanságomat, és elhamarkodott véleményemet. Ugyanakkor vártam azt a pillanatot, amikor kiderül: ha nem tömi meg Pista az éhkoppos madarat, akkor vajon miként veszi rá arra, hogy mégis egyen, mert ha ez nem történik meg, bizony éhen is veszhet a szegény párája. Hiszen napok óta nem hajlandó enni, ami még egy sólyomnak se tehet jót, legyen bármennyire is aszketikus teremtmény, okoskodtam. De Pista sehogy nem vette rá a sólymot, csak beszélt hozzá, simogatta, és amikor már biztosan látta, hogy a madár nem hajlandó elfogadni az egérhúst, visszavitte a röpdéjébe. - Majd holnap eszik, ha mégsem, hát holnapután. Jó kondiba van, nem kell aggódni amiatt, hogy baja esik – tapogatta végig a testét, mielőtt ráhelyezte volna a T-fára. A napok múltával a nőstény inkább csak megszokásból veszekedett a kézbevételkor, majd olyan jóízűen evett, hogy még nézni is gyönyörűség volt, utána a hím is észrevehetően

már csak megjátszotta a páni félelmet, mert, az első pillanatok nagyjelenete után, végrevalahára olyan lendülettel ragadta meg a csőre előtt himbálódzó húscafatot, amivel jószerivel kitépte azt Pista kezéből. Pista és a madarak megbarátkoztak egymással. Olyannyira, hogy alig két-három héttel később, amikor még csak a hangját hallották, de még nem láthatták, felélénkültek, és lelkes vijjogással fogadták, alig bírva kivárni a kézre vétel pillanatát. Már nem akartak elmenekülni, sőt, keresték új gazdájukat, és amikor Pista velük volt, megható ragaszkodással, leírhatatlan szeretetéhséggel kötődtek hozzá. És persze a sok-sok finomsághoz, mert ilyenkor az etetőidő is elérkezett, és a madarak naponként jobb és jobb étvággyal gyömöszölték magukba a felkínált egér és galambhúst. Ekkor már a külvilág zajai sem ingerelték a sólymokat, legalábbis nem annyira, mint idejövetelükkor. Meg-megrezzent ugyan a tollruházatuk, ha hirtelen autóduda, fékcsikorgás, vagy vonatsíp hangja hasított a levegőbe, de már nem keresték a menekülés útját, hanem megálltak és szinte dölyfösen körbenéztek, mint akik haraggal eltelve, bosszúra éhesen keresik nyugalmuk háborgatóját. Akadtak persze nehézségek is. Ilyen nehézség volt Katalin, a kiskutya. Alig néhány hetes szőrgombóc (róla később még bővebben esik szó), aki annak tudatában, hogy ő a legfontosabb a világon, bizony folyton-folyvást a lábainknál tüsténkedett, olyannyira, hogy minden lépésünkre ügyelnünk kellet, mintha tojásokon járnánk, nehogy felrúgjuk, vagy rálépjünk. Ő ezt, figyelemmel pár hetes voltára, értelemszerűen, játéknak vélte, és igen elégedetten masírozott körülöttünk. Amikor a sólymokhoz mentünk Pistával, Katalin is, mint elmaradhatatlan “kellék” elkísért bennünket. Nyughatatlanul koslatott, keresett-kutatott és ekkor még inkább csak valamiféle ugatásszerű nyiff-nyaffal adott hangot elégedettségének vagy haragjának. A sólymokat láthatóan idegesítette a kis kutya bővérűsége, Katalint pedig egyre inkább érdekelték az ismeretlenek; bizony nem egyszer Pista ügyességére volt szükség ahhoz, hogy a sólymok ne bukfencezzenek le a kezéről ijedtükben, amikor Katalin ugorva-szökkenve el akarta érni a kézen ülő madarakat. Idővel aztán, a sólymok hűvös nyugalommal viselték Katalin sete-suta ugrabundázását, aki pedig töretlen lelkesedéssel akart a közelükbe jutni. Amikor azonban minden kísérlete kudarcot vallott, indulatos nyifogással fordított hátat mind nekünk, mind a madaraknak, így jelezve, hogy elege van belőlünk. Amilyen apróság volt még ekkoriban, olyannyira meg tudott haragudni, igaz, a látványos sértődöttségét képes volt akár egy sóhajtásnyi idő alatt is feledni, ha dohogása közepette úgy ítélte meg, hogy olyasmi történik a környezetében, ahol őneki ott kell lennie, sőt, neki kell ott lennie elsősorban. A szemlélő számára egyszerű mutatványnak tűnik a sólymok kézre vétele, mert hát mit láthat a vájatlan szemű kíváncsiskodó: a madarász odalépdel a sólyomhoz, lehajol hozzá, beszél neki valami szépet, és a madár könnyedén ráugrik a feléje tartott vastag bőrkesztyűs kézre. Ennyi és semmi több, nem nagy tudomány, mondhatni könnyed gyermeki játéknak is, amire bárki és bárhol képes. Egy alkalommal Pista megkérdezte, volt-e már valaha kezemben sólyom, és én erre hányavetin csak azt feleltem: buta kérdés, barátom, még bekötött szemmel is elviszem őket bárhová. Pista lapos pillantással mért végig, majd kaján vigyorral annyit mondott erre: - Akkor vedd fel a kesztyűt, ott van a hátad mögött, és vidd vissza a hímet a helyére. Kint álltunk az udvarban, Pista karján a madárral, én mellettük, velünk, jobban mondva a lábunk alatt pedig Katalin. Ugyan még soha életemben nem kerültem ilyen közel egy madárhoz sem, azt gondoltam, láttam eleget, hogyan viszi Pista, nem hagyom hencegni, mert ha kiderülne a járatlanságom, bizony kérkedne az ő nagy tudásával; megmutatom hát, én sem vagyok rosszabb nála. Felvettem a kesztyűt, még forgattam is, tapogattam, ahogy azt Pistánál nem egyszer megfigyeltem: jó, igen, most jó, príma ez a kesztyű, hümmögtem szakértőként bólogatva, majd ránéztem Pistára: kész vagyok, hol az a nyeszlett madár?

Kinyújtottam a karom, Pista óvatosan átcsúsztatta a meglepett sólymot, aki, Isten bizony, szánakozva és somolyogva méregetett, és ekkor elpárolgott minden magabiztonságom, fogalmam sem volt mit tegyek. Kitartott kézzel tartottam a madarat, mint egy törékeny tollcsomót, nem volt merszem megmozdulni, mert attól féltem, leesik és összetörik. - Na mi van nagyokos, miért nem indulsz? Jó kérdés – szívtam a fogam között –, aztán bátortalanul léptem egyet; amit a madár éktelen vijjogással értékelt, közben a szárnyaival motollaként csapkodott; minderre pedig Katalin is megélénkült; lehet, azt hitte, végre elérkezett az ő napja és játszhat a sólyommal. Mert a kiskutya mókának vette az egészet, azon igyekezetében, hogy megérinthesse a vergődő madarat, még élénkebben ugrált a lábamnál, alig voltam képes kitérni előle. - Hajtsd be a kezed – hallottam mindeközben Pista hangját –, teljesen a hasadig, amit egy kicsit szívj be, nem kéne, hogy ekkora pocakod legyen…jó, jó, eddig jó…Jézus segíts, mit csinálsz, ne így, mondd csak miért vagy olyan görcsös? Természetesen menj, mintha kényelmesen sétálnál… - Na ja, de itt a karomon a hadonászó tollsöprű, a lábamnál pedig a kutya… - És ezzel mi a baj? Azt mondtad, volt már a kezedben madár, nem igaz? Kati, menj innét a francba! Katinak azon ritka pillanatai voltak ezek, amikor valami ismeretlen akarattól vezettetve szót fogadott, és Pista parancsára másfelé szaporázta apró lábait. Időközben a sólyom is megnyugodott, ott ült a kinyújtott kezemen és ide-oda lengett, mint egy ingatag széldobálta tollcsomó; nem tudtam, hogyan tartsam a karomat, így hát össze-vissza forgattam. Szegény madár ekkor már nagyon rosszallóan nézett rám, nem győzte egyenesbe tornázni magát, míg Pista végre a segítségünkre sietett, így értünk a sólyom-szállásra, ahol átvette tőlem és lerakta a T-fára. Búcsúzáskor halkan, kiérezhető iróniával a hangjában, annyit jegyzett meg: még jó, hogy nem volt bekötve a szemed – megfelelhettem volna rá, elmondva, hogy én mindent jól csináltam, láthatta, aki akarta, csak hát a sok váratlan akadály, ami közbejött, nehézzé tette, hogy eredménnyel járjak. De semmit nem szóltam. Hallgattam inkább, végtére is ilyen hozzáállással, mint neki van, a tapasztalt solymásznak, mit értett volna meg belőle? Katalin, egy kiskutya ismerkedése a világgal Március közepi, borongós reggel ismertem meg, előző nap István jóvoltából került hozzánk Pilisszentlászlóról, ahol született és életének első küzdelmes tizenkét hetét leélte. A német juhászkutyák, vagy közkedveltebb, bár téves nevén: a farkaskutyák nemes családjába sorolják a jártas eb-szakértők, ami a lényegen nem változtat, mert mint leendő karantén-őr élte nálunk víg kölyöknapjait. Ugyanis Katalin, amint felnő és annak rendje, módja szerint munkába állhat, őrkutya lesz – reményeink szerint lehetőleg a szófogadóbb és harciasabb fajtából –, a már itt szolgáló idősebb társaival együtt. Most még azonban, amikor legelőször egymásra csodálkoztunk, épp hogy kilátszott a földből ez az apróka feketebundás, vinnyogó-nyifogó, ugatgatást imitáló szőrcsomó; kurta lábacskáival kalimpálva bukdácsolt, amint sietősen akart elérni oda, ahová éppen elhatározta, hogy ellátogat, mert mindenre kíváncsi és módfelett szeretetre éhes volt. Megismerkedésünkre az ápolói szobában került sor. Észre sem vettem, hogy átmenetileg ott nyert szállást, vaksin és álmosan léptem be azon a borongós reggelen és kezdtem hozzá az átöltözéshez, amikor felfigyeltem arra, hogy a levetett cipőm önálló életre kel. Meglepve hunyorogtam: no azért ennyire álmos nem vagyok, hogy önmagukban sétáló cipőket lássak, mondottam magamban, de a cipő csak-csak arrébb csusszant, tovább és tovább, mégpedig a nagy íróasztal felé. Tehát, tetszett, nem tetszett, a cipő önmagától járni

kezdett. Felvilágosult elme lévén sejtettem, hogy itt valami trükknek kell rejtőznie a háttérben, és összeráncolt homlokkal átgondolva a helyzetet, cselekvésre szántam el magam. Lehajoltam, és akkor találkozott a tekintetünk: a szőrpamacs játszi gombszemei leplezetlen érdeklődéssel és bizalommal csillogtak rám, kicsinyke szájába gyűrte az asztal alá lógó cipőfűző végét és elégedett morgással ráncigálta maga felé. Amikor észrevett, kiejtette a szájából, és farkcsóválva elém totyogott; megsimogattam, mire leheveredett, pocakját mutatva, hogy ott kéri a szeretetet. Nem mondtam ellent, így jó alaposan meggyűrtem, amit halk, elégedett böffentéssel vett tudomásul, és amikor abbahagytam, hogy folytassam a félbe maradt öltözködést, hozzám trappolt és minden mozdulatomat fürkészőn leste. De nem csak ezt tette, valami ismeretlen vonzalmat érzett a cipő, jobban mondva annak fűzője iránt, mert minduntalan megfogta és megrángatta, hiába tettem ide-oda, lehetőleg távol tőle, ő azonban rögvest mellette termett és “levadászta”. Az ilyen kis kutyának azon kívül, hogy egészségesen növekedjen, még semmi más dolga nincs, mint ismerkedés a külvilággal, rengeteg játékkal és mókával kísérve. Tanítása csak jóval később esedékes, így hát Katalin, mint elsőszámú kedvenc, alapos kényeztetésben részesült. Ebben elsősorban István járt elől, én, bár nem voltam ellene a Katalinnal való külön törődésnek, kevesebb időt szántam rá. Ez azonban nem különösképpen lohasztotta le Katalin kiapadhatatlan virgonc-kedélyét, megtalálta a módját, hogy mindig ott legyen, ahol mi, és mindig ő álljon a középpontban. Ezt már alig néhány hetesen is irigyelt hozzáértéssel kiharcolta, nem tagadva meg gyengébb nembeli létét… Az első napokban, az előszobában lakott, bent az ápolói szoba előterében, lévén nagyon rossz, télies tavaszelő köszöntött ránk, és István félt kitenni leendő szállására, az udvaron lévő kennelek egyikébe. Katalinnak kedvére való volt a bezártság, ugyanis sosem volt egyedül, így mindig akadt, akit abajgathatott, de ha rövid ideig mégis önmagára maradt, amit bizony igen nehezen viselt, feltalálta magát; István sok játékot rakott be a számára, valamint fészket készített neki elhasznált ruhadarabokból, amit Katalin nagyon szeretett, amúgy kölyökkutyamód kiteregetni. Kiráncigálta a helyükről, alaposan megtépte és elhajította azokat. Ezután, mint érdektelen holmit magára hagyta, és már csak akkor tüntette ki újabb bizalommal, amikor a rongysokaságot valamelyikünk szépen visszarakta a fészekbe. Ezt persze azonmód felül kellett bírálnia, és amikor ismét csak szanaszét hordott mindent, mint aki jól végezte a dolgát, a csupasz fészekbe mászott és átadta magát az alvás édes örömének. Az előszobából lépcsősor vezet fel a karantén emeletén lévő hüllőszobákhoz. Katalin látta, amint napjában többször fel-alá masírozunk, és az egyik napon, nem bírva már az őt szétfeszítő kíváncsisággal, nekivágott élete legelső komolyabb túrájának. Elhatározta ugyanis, hogy megnézi: hová is járunk mi ott abban a nagy és nehéz akadályokkal teli ismeretlenségben. Izzasztó menet volt számára: a lépcsőfokok bizony nem Katalin ekkori méreteihez készültek, és így igencsak megtornáztatta a felkapaszkodás kimerítő gimnasztikája. Előbb mellső lábait rakta fel, majd a fejét nyomta szorosan a lépcsőfokra, azt követően pedig a hátsó lábait erőltette maga után, és miután azok elérték a lépcsőperemet, szuszogva felküzdötte magát. Megállt, fújtatott, és hozzálátott a következő akadálynak. Időbe telt, amíg elérte az emeletet, és miután célt ért, alaposan kipihente a fáradalmait, majd elindult szemrevételezni az ismeretlen világot, azt, ahová a gazdái rendre eltűnnek a szeme elől. Volt ám csodálkozás! A földön takaros rendben a különféle befogadott teknősök szállásainak sokaságával találkozott: a szénahalomból ijedten kikandikáló görög és mórteknősökkel, és érkeztére félsszel a vízfelszín alá menekülő ékszer és mocsári teknősökkel. Katalin nézte ezt a sok izgalmas valamit, közel hajolt hozzájuk, hogy illedelmesen szimatmintát vegyen, de ekkor megijedt, mert a szárazföldi teknősök páncéljuk rejtekébe húzódtak, miközben zörgették a friss fűszénát, a vízi teknősök pedig, menekülésül, a víz alá buktak, és lefröcskölték. Katalin mérgesen toporgott, neheztelését vakkantva kiabálta világgá, majd tovább lépkedett, mert akadt ám még felfedeznivaló. Alig tett egy-két lépést,

amikor találkozott a gyászbogarakkal. Ezeket a koromfekete bogarakat ekkoriban István tenyésztette, lárvái takarmányok voltak, főként a hüllők és kétéltűek, de néhanapján madarak és emlősök csemegéjeként szolgáltak. Sajnos nem találtunk ki szökésmentes helyet nekik, így mindig akad a földön egykét szökevény. Katalin is így találkozott velük. Meghökkent, húsos hátsó felére ejtette magát, a fejét oldalra csapta, ahogy csak a kiskutyák képesek tenni, és úgy bámulta kikerekedett szemekkel a földön masírozó feketeségeket. Vajon mi lehet? Ennivaló? Mi más, biztos az! Katalin a tettek mezejére lépett, felpattant, és nagy bátran odahajolt az egyik bogárhoz. Megszagolta, büdösnek találhatta – mi tagadás: nem kellemes a szaguk, sőt! –, mert észrevehetően undorodó fintort vágott, de fürkésző kedve nem engedte, hogy meghátráljon; a foga közé fogta egyiküket és úgy emelte fel a fejét. Bűzös, talán keserű volt azonban a könnyen szerzett zsákmány, mert menten kiköpte és dühösen prüszkölt és köpködött, ezután ha meglátott egyet, mintegy bosszúállásból, összeroppantotta csak, és ott hagyta. (Ezekhez a bogarakhoz kapcsolódóan nekem is van egy kellemetlen kalandom. Ugyanis, amikor megszöktek a ládájukból, mindenfelé elkódorogtak, történetesen, az ápolói szobáig is, ahol aztán befészkelték magukat a táskába, cipőbe, ruhába. Egy alkalommal nem vettem észre, hogy eljövetkor útitársam akadt, igaz, siettem is, vendégségbe tartottam. Mielőtt odaértem volna, bementem egy nagyáruházba ajándékot venni. Kényelmesen kiválasztottam, amit elgondoltam, majd sorba álltam a pénztárnál, és amikor sorra kerültem, előhúztam a pénztárcámat. És ekkor, egy nyugalmában megzavart gyászbogarat is kirántottam, ami leesett a pénztár melletti futószalagra; ezt a fiatalka pénztáros-leány rögvest észrevette, és módfelett éles, süketítő sikítással kommentált – egyébként is rosszul hallok, de meggyőződésem, hogy akkor minden bizonnyal tovább romlott a hallásom. Szegény teremtés még fel is ugrott, riadalmának mértéke, kissé túljátszott szerepnek tűnt, igaz, a gyászbogár siettében éppen felé szaporázta lábacskáit, és majdnem félig meztelen formás ölébe esett, az utolsó pillanatban fogtam meg. A hisztéria vulkánszerű kitörése ahhoz elég volt, hogy mindenki, aki a környéken állt, és aki hallotta a leány sikítását – bizonyára több kilométerre is –, odajöjjön, megnézni, mi történik. Feszengtem, és fogalmam sem volt, mit tegyek, csak azt tudtam, valahogy ki kell vágnom magam a szorult helyzetemből. Felkaptam hát a bogarat, és ide-oda forgattam a tenyeremben, miközben szegény azon igyekezett, hogy elbújjon. Úgy tettem, játszom vele, miközben kedveskedve beszéltem is hozzá, mint egy házi-kedvenchez. Hirtelen elhatározással elneveztem Korminak, és miután úgy éreztem, alaposan megsimogattam, visszagyűrtem a táskába, és behúztam a cipzárt. - Jézusom, mi ez? - Ne idegeskedjék, kedves, csak egy aranyos bogár… - De, de itt magánál? - Hát, igen, tudja, nagyon szeretem, és ha tehetem, mindig magammal hozom. Bolondja vagyok a gyászbogaraknak. Mennyivel tarozom? Észre sem vettem, milyen csend lett körülöttem, csak az tűnt fel, hogy amikor elindultam egy szatyorba csusszantani az ajándékokat és a bevásárló-kocsit visszavinni a helyére, tág tér keletkezett körülöttem, mindenki engem nézett: riadtan és értetlenkedve, ellenségesen és mosolyogva, kihívóan és feszengve. Alig vártam, hogy kiérjek az utcára). De, hadd térjek vissza Katalinhoz. Miután elégedetlensége csillapult, ismét a teknősöknél termett. Egyiktől a másikig lépett, mintha látogatóban járna, és így elérkezett a legtávolabbi dobozhoz, ahol egy lágy héjú teknős lakott. Őt ajándékba kapta a kert, a karantén idő lejártát várta, és nem annyira szende teremtmény, mint a többiek, igazi ragadozó, olyannyira, hogy takarításkor is külön gonddal kell lennünk rá, mert könnyen megsebezheti a figyelmetlen ápolót. Harcias, igazi küzdő természet. Katalin ezt nem tudta. Rácsodálkozott, és közel hajolt, mire a teknős villámgyorsan kikapott és majdnem

sikerült is elérnie a kutya orrát. Katalin talán megérezte: itt nincs keresnivalója, mert meghunyászkodva a lépcsőhöz somfordált és nekilátott, hogy leverekedje magát a földszintre. Ez már könnyebben ment, mint a feljövetel, egy-két hasas és orra bukfencezés azonban becsúszott, de végül is sértetlenül elérte a földszinti fészkét. Amikor a karantén kertjében jártunk, Katalin abban a kegyben részesült, hogy követhetett bennünket. Az volt ám a nagy kaland. A felnőtt őrkutyákkal is megbarátkozott, bár azok eleinte idegenkedve fogadták, mégis eltűrték, ekkorra már magukhoz tartozónak vélték. Pötyi is, a szabadon járó-kelő mindenes kutyánk, aki szorgalmasan jelezte, ha idegen érkezett a ház elé, de szelíd természete nem őrkutyának való volt. Katalint barátsággal fogadta, de csakhamar nyilvánvaló lett, Pötyit zavarja a kölyök folytonos játszi kedve, így ha tehette, csendes sarkot keresett magának, ahol békén leheveredhetett. Ha Katalin rátalált, kényszeredetten felállt, még egy kicsit, amúgy tessék-lássék játszott is vele, de látható volt, közben azon töprengett, hogyan és hová húzódjon el a nyughatatlan és fáradhatatlan ifjúság elől. Aztán az első alkalmas pillanatban angolosan magára is hagyta Katalint. A kert azonban annyi felfedezni valót rejtegetett, hogy a kiskutya nem bánta az egyedüllétet, mert mindig akadt valami, ami lekötötte a figyelmét. A kertészek virágai különösen vonzották, egy-két termetesebb trópusi növény vaskos levélzete alkalmasnak tűnt harci kedélye felélesztésére, bár kissé kíméletlen mókának tűnt a figyelő számára – a növénybarátok kedvéért nem részletezem ennek folyamatait –, de a kertésztálcákra szórt föld is arra szolgált (mi másra is szolgálhatott volna?), hogy Katalin kedvére belehenteregjen és kitúrja. Mondhatni, kutyamód kertészkedett. A különféle jószágokkal baráti, de távolságtartó kapcsolata alakult ki. Szeretett követni bennünket akkor is, amikor takarítani mentünk, ezt azonban nem engedhettük neki, így hát fiatal kora ellenére, nagyon hamar meg kellett tanulnia, hogy még számára is vannak tiltott helyek. Eleinte nehezményezte ezt, később azonban már inkább nemtörődöm mód viselkedett, sőt olyankor, körbeszaladgált a kertben, és ahogy csak kifért a torkán, ugatott és ugatott, jobban mondva, valami hasonlófélét kiabált, mert ugatásnak mindazt, amit produkált, akkor még nem lehetett nevezni. Nem tagadta meg a természetét, mert a madarakra előszeretettel vadászott. A galambok, verebek és rigók állandó veszélyben voltak, igaz, Katalin minden igyekezete ellenére sem tett sok kárt bennük, setesuta buzgalma még riasztóan sem hatott, szemmel láthatón inkább mulattatta a tollas népséget. Ha vendégünk érkezett, Katalin szaporán odaszaladt, mert az elsők között kellett üdvözölnie, és elvárta, hogy őt is megfelelő módon köszöntsék, ami a Katalin-féle kutyaszabályzat szerint alapos simogatást jelentett. Ha valaki nem így tett, haragosan rámorgott és akaratosan addig-addig sündörgött körülötte, amíg el nem érte a célját, és mihelyst ez megtörtént, elégedetten vakkantott, feltápászkodott és tovább már nem érdekelte a történet. Amikor az idő jobbra fordult, kitiltottuk az ápolói szoba előteréből. Erre megsértődött. Peckesen elfordította a fejét, és úgy tett, nem létezünk többé a számára, de csakhamar unatkozni kezdett, és az ajtóhoz lépve ütemesen kaparászta azt. Ha kiléptünk, következett a kötelező simogatás, mert ha nem, nyafogva szaladt utánunk, egészen a lábunk alá, mintha szántszándékkal akarna megakadályozni bennünket abban, hogy csak úgy ukmukfukk magára hagyjuk. Nehezen szokta meg a kizártságot, megtörtént, hogy az ajtónyitáskor egyszerűen beszaladt és lefeküdt valamelyik sarokba, ahonnét aztán az Istenért sem volt hajlandó elmozdulni. De nem törődtünk vele, olyankor mi is úgy tettünk, Katalin nem létezik a számunkra, és ezt ő képtelen volt elviselni, mindennél jobban fájt neki, ha átnéztünk rajta. Csak akkor vettünk tudomást róla, ha kitotyogott a kertbe, így hát hamarosan beletörődött, hogy számára már a lakásban nincs többé hely. Katalin jelenléte alaposan átformálta a napjainkat, amelyek amúgy sem voltak eseménymentesek, de a kiskutyával való törődés olyan változatos heteket és hónapokat hozott

az életünkbe, amit soha nem feledhetünk el, és csak remélni lehet, Katalin még hosszú-hosszú évekig, már felnőtté érve, harcias, mégis kedveskedő, szeretetre éhes őrkutyaként a társunk lesz. A barátkozásnak is vannak korlátai: lajhárokról Istvánnal különös gonddal készültünk fel a két lajhár fogadására. Okát ennek megmondani nem tudom, de valahogy mindkettőnknek olyan érzése volt, hogy már jó előre rájuk kell hangolódnunk, így nem csak leendő szállásukra fordítottunk nagyobb figyelmet, hanem eljövendő etetésükre is. A Kós Madárház ápolóit faggattuk a lajhártartás titkairól, lévén ők már elég tapasztalatot összegyűjtöttek az elmúlt évek során; alaposan kikérdeztük őket, nagy gonddal és alapossággal feljegyzést is készítettem, hogy még véletlenül se felejtsek el valamit, ami esetleg fontos lehet. Érkezésük előtt még egyszer átnéztük a kis szobát, amit berendeztünk a számukra; volt ott minden, ami szerintünk a lajhárnak kedvére való: vékonyabb, valamint vastagabb faágak és fatörzsek, mászókötelek, és mindezek keszekusza összevisszaságban, valóságos famászóka dzsungel, átszőve kötélhálóval. Kedvükre csünghetnek hát, ahol csak akarnak, véltük elégedetten. Baj nem lehet, jól felkészültünk, bizony, most sem hibáztunk, állapítottuk meg elégedetten Istvánnal. Külön-külön ládában érkeztek. Bevittük őket a szobába, majd kinyitottuk az ajtókat, és élénk buzgalommal vártuk, mit tesznek. Semmit nem tettek. Mindkét jószág összehengeredve pihent, a ládaajtó nyitására álmosan felnéztek, hunyorogtak, hogy valamit lássanak is, de különösebben nem érdekelte őket, mi történik körülöttük. Érdekes, furcsa teremtések: bundájuk vastag, hosszú, világosbarna színű, karmaik keskenyek és éjfeketék, túlnőttnek tűnnek. Legmegkapóbb azonban a fejük: két hatalmas, mindig álomterhes, ugyanakkor csodálkozással is teli szemük, dús fejszőrzetük, ami olyan külsőt formáz nekik, mintha folyton kócosak lennének, apró, keskenyvágású szájuk, pedig örökös mosolyt varázsol az arcukra. Kicsit megmozgattuk a ládákat, hogy rávegyük őket azok elhagyására. Méltatlankodva dünnyögtek valamit, mintha álomittas féléber medvék lennének, akiket megzavartunk a pihenésükben, de nem hanyatlott vissza a fejük alvásra, pedig láthatóan nagyon hívta őket az álom. Előbb a nőstény szánta rá magát arra, hogy a kedvünkre tegyen: tohonyán kimászott a búvóhelye küszöbére, megmarkolta a legközelebbi fatörzset, kihúzta magát, kényelmesen elhelyezkedett, körbenézett, és mint aki mindent rendben talál, vett egy nagy levegőt és becsukta a szemét. Eleget mozgott, idejét látta hát annak, hogy szusszanjon egyet. Közben a hím is kikukkantott, hunyorogva körbenézett, de nem találta megnyerőnek a kis szobát, mert egy lajhártól meglepően gyors kapkodó-igyekezettel visszabújt. Azonban nem volt maradása, mert buksi feje hamarosan megint felbukkant a kijáratnál, szemeivel kapkodva pislantott ide-oda, majd egy váratlan elhatározással – ami inkább nekünk tűnt meglepőnek – a nőstény mellé tornázta magát. Erre az is felkelt, egymásra csodálkoztak, szimatmintát vettek, és ezzel letudták a lajhárillem által előírt üdvözlést, de az is lehet, hogy ez a temérdek hirtelen mozgás újra csak elfárasztotta őket. A hím arrébb csusszant és pillanatokon belül mindketten jóízűen szusszantak. Végtére is, ennyi izgalom és akaratlan unszolás után, amit átéltek, számukra hosszúnak tűnhetett ez a nap. Az út fáradalmait kipihenve, szinte egy időben ébredtek fel. Előbb csak értetlenül szemlélgettek körbe apróka szobájukban, mintha fogalmuk sem lenne arról, hová kerültek, ami egyébiránt igaz is volt: szegények, honnét tudhatták volna, mi történik velük, majd, mivel mindent ismeretlennek találtak, hozzáláttak az aprólékos felderítéshez. Ráérősen haladtak, amúgy lajhármód, kezeiket és lábaikat ügyesen helyezték ide-oda az ágakon és a kötelékeken, miközben testükkel lefelé lógva meg-megálltak, körbepislantottak és orrukkal, ami

reszketegen kutakodott, mintegy folytonosan mozgó tömzsi radar, ezzel is elárulva az állatocska hangulatát, minden felvehető illatot kielemeztek. Amikor egymás közelségébe értek, megszimatolták a másikat, meg is érintették, finoman, simogatásszerűen, aztán különkülön folytatták felderítőútjukat. Így értek el az etetőtálakig. Azokat úgy helyeztük el két nagyobb fatönkön, hogy a fatörzsről csimpaszkodva kényelmesen hozzáférjenek, ráadásul mindketten, tehát ne legyen torzsalkodás, ha az egyikük netán elállja a másik elől az utat. Előbb a nőstény érkezett, rácsodálkozott a sok hívogató ínyencségre, beletúrt, kiemelt egy főttburgonya-darabot – amit, úgy tanultunk, hogy egy magára valamit is adó lajhár mindennél jobban szeret –, a szájába vette, megrágta és… kiköpte. Nem ízlett. Istvánnal értetlenül csóváltuk a fejünket, mert mindkettőnkben felrémlett: ha a legízletesebb nyalánkság sem kell neki, amint arról kiokosítottak bennünket az állatkerti kollégáink, mi lesz a többi finomsággal? Közben a lajhár is rázta a fejét, és mint akinek elege van, zsörtölődve arrébb tornázta magát. Nem sokkal később a hím is megismerkedett az etetőhellyel, odaérve egy almagerezdet emelt a szájához, ízletesen elropogtatta, és megelégedve ott maradt a tálak fölött. Elszunyókált. Kicsit később felrezzent, hunyorin körbenézett, majd lenyúlt, kivett egy újabb kisdarab gyümölcsöt, elrágcsálta, és mint aki jól végezte a dolgát, újfent csak behunyta a szemét. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan képes a lajhár álomba merülni! Bennünket nem nagyon vettek számba. Amikor tettünk-vettünk a szállásukon, a legtöbbször pislogva felnéztek, megbámultak, és azon mód visszahanyatlott a fejük félbe maradt álmukba. Ha megtörtént, hogy teljesen éberek voltak, fejüket forgatva követték mozdulatainkat, úgy néztek kimeredt szemekkel, mint akik valami csodadolgot látnak. Ilyenkor arcuk nagyon hasonlított a kisgyerekekére, akik észrevesznek egy csillogó-villogó érdekességet – mondjuk egy játékbolt kirakatában –, és képtelenek levenni róla a szemüket, megbabonázza őket annak a látványa. Közeledésünket nem honorálták, hiába kedveskedtünk nekik, nem barátkoztak, reszketve húzódtak arrébb, ezzel is tudtunkra adva visszavonhatatlan elhatározásukat, hogy közöttünk nincs és nem is lesz cimboraság. Nem erőltettük hát a dolgot. Hanem az egyik napon meglepő fordulat történt. A takarítás befejeztével éppen az etetőtálakat helyeztem el a rönkökre, amikor megéreztem, hogy megérint valami, felnéztem, és hát a hímecske nyújtotta ki az egyik kezét, kemény, hegyes karmaival a ruhámat birizgálta. Hagytam, hadd tegye kedvére, és ő nem zavartatta magát, kényelmesen matatott, aztán megunva a dolgot, visszatette a kezét a fára, de szokása szerint nem menekült alvásba, hanem a fejét forgatta; fürkészve mustrálgatott, mint egyfajta furcsaságot, ami, mi tagadás, akkor és ott nem lehetett rosszemlékű látvány a számára. Gondoltam egy merészet, az etetőtálból kivettem egy főttburgonya-darabot, mert a napok haladtával mégiscsak kiderült, a sok-sok finomság között ez az igazi nyalánkság egy magára valamit is adó lajhárnak, és a szájához tartottam. Meglepve kerekedett ki a szeme, és mozdulatlanul nézett…, és csak nézett, de nem mozdult meg. Mutogattam neki a krumplit, mindhiába, pedig valóban egy kellemesen illatozó, még langyos, étvágygerjesztő darab volt, csak szobormereven figyelt, így hát visszatettem a helyére titkon remélt barátságunk első falatját, és kimentem a szobából. Lehet, ezt várta, mert percekkel később már ott függött a tál fölött és a legnagyobb lelki-nyugalommal majszolt egy burgonyadarabot, talán azt, amelyik az előbb még az én kezemben volt. Egymással sem nagyon foglalkoztak, egyáltalán nem éltek társasági életet. Napjában egyszer-kétszer ugyan illemtudóan közelebb húzódtak, szaglálódtak, de ennyi és semmi több. Ezért is volt meghökkentő, amikor egy-két nappal a karanténidő lejárta előtt összeverekedtek. No, ne vérre menő, gyilkos küzdelmet képzeljünk el, erről szó sincs, lehet, nem is igazi lajhárdulakodás volt, hanem csak kisebb családi perpatvar. A kezdetet nem tudom, a morgásra figyeltem fel, és arra kukkantottam be hozzájuk. Ugyanazon a fatörzsön csüngtek, fejjel

egymás felé, mindketten dohogtak, miközben mellső lábaikkal a másik oldalát ütötték. Ezt is ráérősen tették, úgy látszik, a lajhároknak semmi sem sürgős az életben, mert két csapás között is pihentek, szuszogtak, még a szemüket is behunyták. Végül a hím megelégelhette az asszony akaratosságát, aki kicsit feldúltabbnak látszott, amit abból következtettem ki, hogy rövidebb időkre csukta be a szemét, és arrébb húzta magát. A nőstény mintha valóban fellélegzett volna, szemeivel követte párját, és amikor az a terem másik végére ért, maga is arrébb csusszant, csak az ellentétes oldalra. Nem sokkal azt követően, hogy a karantén idő lejárta után az állatkerti KósMadárházba kerültek, onnét egy már ott élő lajhárhím – becsületes nevén: Moncsicsi – váltotta őket nálunk. Moncsicsi a lajháréveket tekintve középkorú legény volt, és mivel a vére őt is mozgatta, no meg a nálunk élő hímet is, asszony azonban mindössze egy akadt a KósMadárházban, elkerülhetetlenné vált valamelyik hím leválasztása. A választás Moncsiccsire esett, így sorsa jobbra fordulásáig a karanténba került. Amint megérkezett, elindult felfedezőútjára. Lépésben haladt, két mozdulat között meg-megállt, forgatta buksi fejét, meresztette a szemeit, majd óvatosan ismét arrébb csusszant. És ekkor történt meg a baj: talán elkalandozott a figyelme, ha ugyan ez egy lajhárnál megtörténhet, de a következő kapaszkodásnál, amikor a fáról a kötélre akarta átnyomni magát, kifordult a keze és hiába kapkodott, hogy támaszra találjon, lezuhant. Hihetetlen nagyon esett, de szerencsére a szénaalom felfogta az ütést. A földön aztán megkukulva és mozdulatlanul pislantott körbe. A lajhárok arckifejezése nagyon hasonlít az emberéhez. Ugyanúgy kiül rá a csodálkozás, az értetlenség és harag, a jókedv és szomorúság. Moncsicsi most egyszerre tűnt olyannak, mint aki fel nem foghatja, mi és miért esett meg vele, így egyszerre álmélkodást és riadalmat tükrözött az arca. Körbenézett, majd megnyugodva, hogy nincs más baj, a legközelebbre lógó kötélvégre húzta magát, ami testének súlya alatt ide-oda lengett. Moncsicsit meglepte ez a váratlan hintázás, és jó erősen átkarolta a kötelet, és mindaddig görcsösen szorongatta, amíg a himbálódzás valamennyire nem enyhült. Akkor újra megmozdult, a kötélről az egyik faágra nyújtózkodott mellső lábaival, miközben a hátsókkal továbbra is átölelte a kötelet, ami mozdulataira újra csak kilengett alatta. Ez azonban már nem zavarta, mert a faágat megérintve, bizton tudta magát, elengedte a kötelet, és hátsó lábait is a fára tornázta. A zuhanás viszont mély nyomokat hagyott benne, ettől kezdve soha nem merészkedett a kötélre, kerülte, mint egy sorscsapást; amikor útra kelt, hogy megmozgassa az izmait, a faágakon ügyeskedett, még akkor is, ha így az ide-oda ereszkedés-nyújtózkodás az egyes pontokon nehezebb tornamutatvány is volt. Az első napon idegenkedve fogadta az ennivalót. Megszemlélte ugyan, forgatta a sok gyümölcsöt és zöldséget, de nem vett belőlük, amint alaposan áttúrta a tálat, egyszerűen otthagyta. Másnap azonban már gyötörhette az éhség, mert még a helyére se tettem az etetőtálat, ott termett, és anélkül, hogy átkutatta volna, beletúrt, és a kezébe eső falatokat a szájához emelte és behabzsolta. Csak azt követően vált újra komótossá, amikor valamelyest csökkent az éhsége, és mintha eszébe jutott volna, hogy mulasztást követett el, ekkor átforgatta az etetőtál tartalmát. Különösebben nem volt barátkozós ő sem. Amikor engedve a kísértésnek, megérintettem dús bundáját, csak álmosan rámnézett, tán még morgott is, bár erre nem tennék esküt, hogy így volt, egy kicsit elhúzta magát, amivel jelezte, nincs ínyére a közeledésem, és visszahajtotta a fejét, folytatva jól megérdemelt szunyókálását. Mindössze egy alkalommal történt másképpen: miután megérezte, hogy a kezem hozzáért, váratlanul lecsapta a jobb mancsát és azzal egyszerűen arrébblökte a kezemet. Igen, meggyőződésem, tudatosan tette, amint ellökött magától, visszakapaszkodott, nagy, álomterhes szemeit rám vetette, lélegzetvételnyi ideig farkasszemet néztünk, és a tekintete számomra akkor mindent elárult.

Megértettem, hogy végérvényesen arra kér: ne piszkáljam, és a jövőben így is tettem, soha többet nem törekedtem arra, hogy közelebbi érintkezésbe kerüljünk egymással. Két állatka egy fedél alatt: a seregélyes teknős és a mókusmajom Előbb a teknőst köszönthettük a karanténban, Jászberényből került hozzánk, hogy a hideg, havas hónapokat nálunk vészelje át, mert a jászsági állatkertben nem tudtak megfelelő téli szállást kialakítani a számára. Termetes jószág volt: széle-hossza egy, testsúlya olyan ötven kilogramm lehetett, vagy valamivel több, természetében akaratos, követelődző, mint egy bakafántos öreglegény. Mindezt az első napokban nemigen érzékeltük még, mert csendben meghúzta magát, nyilván az utazás és az új lakhely okozta megszeppenése miatt tett így. De amint megszokott nálunk, elérkezett az ideje annak, hogy bátorsága, és azzal együtt konok természete is szárba szökkenjen. A teremben, ahol kialakítottuk a szállását, naponta cseréltük a medence gyanánt szolgáló kiskádja vizét, amit mindig alaposan bepiszkított – hiszen a szükségét mindig csak abban végezte el –, és a takarítás végeztével kapta meg egy külön tálban a különféle finomságokat is: gyümölcsöket és zöldségeket, lévén, teknősünk vegetáriánus volt. Eleinte, amikor benyitottunk hozzá, illedelmesen arrébb húzódott, mintha csak tudná, ilyenkor mit kell, sőt illik tennie, hogy a kedvünkben járjon. De egyszer csak, anélkül, hogy ennek bármiféle jelét adta volna, megmakacsolta magát, és semmi kincsért sem volt hajlandó elmozdulni a lábunk alól. Ez igazán akkor vált kellemetlenné, amikor a medencéjében ejtőzött és igyekezetünkben, hogy sikerrel járjon azt kitakarítani, és friss vízzel feltölteni, távozásra sarkalltuk. Megkopogtattuk a páncélját (hahó, hahó, van odabent valaki?), erre a nyakát teknősmód behúzta a páncélja alá, és még dermedtebbre vágta magát, nyakasan ragaszkodva ahhoz az elhatározásához, hogy onnét márpedig egy tapodtat sem távozik. Legalábbis önszántából nem. Sebaj, gondoltuk Istvánnal, egy kicsit megtaszítottuk a hátsó felét, annak reményében, hogy megértő lesz baráti tolakodásuk iránt, ami tekintettel a súlyára, nem volt gyerekjáték. De erre, talán válaszképpen, kirúgott egyet valamelyik hátsó lábával, így a piszkos és a bélsarától szennyezett, igencsak szagos lötty, ami a medencéjében összegyűlt, összefröcskölt bennünket. Ilyenkor, bármily szégyellenivaló és nemtelen dolog is, válogatott és módfelett illetlen szavak változatos füzérével emlékeztünk meg mind róla, mind az őseiről, ami egyébiránt teljesen mindegy volt, őt különösen nem zavarta meg a nyugalmában. Bennünket Istvánnal viszont valamelyest megnyugtatott: mégis csak megmondtuk neki a magunkét, mármint azt, hogy tudja, kivel szórakozzon. Végül is nem maradt más hátra, át kellett karolni, és megemelve ki kellett billenteni őt a bűzös dagonyájából. Őkelme mindezt zaklatott sértődöttséggel vette tudomásul, mert amint az orrfacsaróan szagos medencén kívül érezte magát, megváltozott. Az addig tehetetlennek és tonyhának látszó, mozdulatlan páncéltömeg rögvest megelevenedett, csökönyös buzgalommal és tőle szokatlan gyorsasággal visszafarolt, hogy elfoglalja helyét a medencében. Ha szemesek voltunk, addigra már kiöntöttük a bepiszkolt vizet, aztán hozzáláthattunk, hogy elmossuk a kiskádat és megtisztítva, friss vízzel feltöltsük. Ha nem voltunk elég gyorsak, a teknős termetes súlyával a kád szegélyére terpeszkedett és ismét csak neki kellett gyürkőzni, felemelni őt, és arrébb tuszkolni. Ezért idővel egyfajta sajátos játék alakult ki közöttünk: amint a kádon kívülre parancsoltuk, amilyen gyorsan csak lehetett, felborítottuk azt, mert a teknős tőle szokatlan sebességgel visszafordult és igyekezett a peremébe csimpaszkodni. Ezt a teknős sem hagyhatta szó, vagy inkább tettek nélkül, mert konokul a lábunk alatt térült-fordult, és mindaddig elszántan küzdött, amíg újra csak bele nem ügyeskedhette magát. De ekkor már hagytuk, tegyen kedvére, és ő ezt hamar megértette, mert idővel leszokott erről:

csak addig makacskodott, amíg az állott lével teli medence volt bent, mihelyst az elmosott, tiszta vízzel feltöltött került a helyére, szenvtelenné vált számára. Rövid idő alatt rájött arra, hogy ezt követően tesszük be számára az ennivalót. Amikor végeztünk a kádja takarításával, mielőtt feltálaltuk volna neki a napi menüt, a vizestömlőt kirángattuk a folyosóra, hogy a helyére tegyük. Ekkor már az ajtóba állt, és amikor kinyitottuk, hogy kilépjünk a folyosóra, nekilódult: szeretett volna kijutni a szobája birodalmán túlra. Ilyenkor valahogy a tankként haladó teknőst vissza kellett tartanunk, ami aztán vagy sikerült, vagy nem. Ha igen, és a jószág verve érezte magát, mindaddig döngette az ajtót erős, izmos mellső lábaival, amíg azt újra ki nem nyitottuk, igaz ezt összekötöttük azzal, hogy a friss ennivalót is behelyezzük neki. Erre megnyugodott, és mindaddig csendben volt, amíg elfoglalta magát a csemegézéssel. Tagadhatatlanul igen nagy ínyenc volt. Ha viszont az történt, hogy kijutott a folyosóra, elégedetten szusszantott, ilyenkor szinte olvasni lehetett az arcáról: lám, lám, csak nekem lett igazam, én győztem. Mint egy diadalittas törzsfő, körbekémlelt, majd nekivágott a felfedezőútjának, hogy megismerkedjen a karantén folyosójával és annak kisebb-nagyobb ketreceivel. Ezt azonban nemigen engedhettük, mégis csak ügyelnünk kellett a rendre, ami kizárja, hogy nyakas teknősök kedvükre korzózzanak a karantén folyosóján. Így hát megint csak átkaroltuk, megemeltük és erőnek erejével visszavittük a szobájába. Mérgében úgy döngette az ajtót, hogy nem csak az járt vitustáncot ütemes ütései nyomán, hanem még a konyhában lévő tálak is megrezegtek. Így ment ez hosszú heteken át, mígnem váratlanul kényszerhelyzet elé kerültünk: a veszprémi társintézményből visszahozták az egyik mókusmajmunkat: egy apróka termetű, kedves, játékos és roppant kíváncsi teremtést, aki annak ellenére, hogy majom, még nekem is majdnem rokonszenvesnek tűnt. Mindenféleképpen a karanténban kellett elszállásolnunk, igen ám, de teltházunk volt, vagyis nem akadt egyetlen szabad szoba és ketrec sem, ahová bekvártélyozhattuk volna, amit, mi tagadás, leplezetlen örömmel fogadtam. És ekkor ért az arcpirító felvetés. Nem tudom, kitől jött az ötlet, hogy házasítsuk össze a teknőssel; az egészen biztos, hogy nem én voltam, mert a magam módján kitartóan azon erősködtem, hogy nyugodtan bekerülhet az állatkertbe, végtére is nálunk kint van az ajtón a tábla: minden hely foglalt. A vak is láthatja. Senki nem hallgatott rám, a kollégáim csak legyintettek és mosolyogva, csendesítve arra kértek, nyugodjak meg. Nem értettem őket, számomra olybá tűnt a dolog, hogy csak azért is a karanténban akarják elszállásolni, hogy ezzel engem dühítsenek. Égbe kiáltó rosszhiszeműségként éltem át mindezt. Ez az igazság. Így hát a majmocskát, minden józan és cáfolhatatlan érvem ellenére társbérlőként beköltöztettük. A teknős, lévén súlyos páncélos, a földön lakott, ellentétben a majmocskával, akinek betettünk egy termetesebb ládát a terembe, amihez kisebb-nagyobb fácskákat és köteleket erősítettünk, hogy a maga helyén, a földfelszín feletti magasságban azokon ugrabugrálva kényelmesen éljen. Amikor a majmocska elhagyta a szállítóládáját, előbb reszketegen, majd mind nagyobb érdeklődéssel és látható megnyugvással körbeszemlélt. A teknőst észrevéve még a szája is tátva maradt, megmerevedett, ha ugyan ez most megfelelő jelző arra, amint megtorpant és mozdulatlanságba dermedt, szemei kidülledtek, testét előre billentette, miközben majdnem lebukfencezett a fájáról, és így nézte a földön cammogó hatalmas teremtést. Sokáig nem tudta levenni róla a szemét, ilyet még bizonyára nem látott, nem csoda hát, hogy megbabonázva telt el a látványával. Velünk, ápolókkal barátkozó volt, igaz a maga módján: azt nem engedte, hogy megérintsük, de mihelyst az etetőtálkáját friss finomságokkal feltöltöttük, közel ugrott hozzánk, és a feléje nyújtott tálból gondosan kiszemezte a legkedveltebb nyalánkságokat. Ilyenkor makogott és morgott, mintegy önmagában beszélt, úgy tűnt számunkra, saját magának fejtegeti mindazt, amit lát és érez. Igen ám, de nem lett volna a majmok díszes családjának egyik jeles képviselője, ha nem tör ki belőle az irigység. Bizony az: magasleséről

látva, hogy a teknős is milyen sok-sok kívánatos falatot kap a maga helyén, a földön, egyre inkább azon töprengett és gyötrődött, hogy mindenáron odamenjen, és töviről hegyire megnézze, mi is az, amit ott találhat, és elvegye abból azt, amit őt megilleti, mármint a majomlogika szerint. Ehhez viszont le kellett volna ereszkednie a földre, és itt kezdődött a baj, számára a leküzdhetetlen és bosszantó akadály. Előbb a fákról lekúszott a ládára, majd annak a peremére szökkent, ahonnét mindössze egy apró ugrás lett volna a teknős hívogató tálkája, mert bárhogyan is hajlongott, ügyelve arra, le ne csússzon, nem ért eredményt. Az ugrásra azonban sehogy sem tudta rászánni magát, pedig láthatóan készült rá. Úgy viselkedett, mint mi, emberek, amikor valamit nagyon elhatározunk, hogy megteszünk, legyen annak bármi is az ára, de mihelyst a cselekvés pillanatához érkezünk, csak őrlődünk tehetetlenségünkben, és semmit sem merünk tenni. A majmocska visszaszökkent a fákra és a kötelekre, majd újra leugrott a ládára és a pereméhez sündörgött; szenvedett a levetkőzhetetlen késztetés kínjától, vinnyogott és füttyögött mohó gyötrelemében, még az is előfordult, hogy rávette magát az ugrásra, de amint elrugaszkodott a ládáról, azzal a mozdulattal vissza is pördült és riadtan futott a faágak és kötelek adta biztos magas-fedezékbe. A teknős nem sokat törődött vele. Sőt! Egyáltalán nem törődött vele, ő csak a maga megszokott útját járta a szobában és csupáncsak a kötelező reggeli küzdelmeket folytatta le velünk. Néha azonban ő is megállt és csodálkozott, mert bár észrevette, hogy felette van egy apróka élőlény, azt azonban nem tudta, hogy a majmocska evés közbe igencsak szemetel, ami nem tetszik neki, azt egyszerűen elhajítja. Így történhetett meg, hogy a teknős megszokott útvonalát is teleszórta elhajigált gyümölcsszeletekkel, amibe páncélos védencünk egyszerűen beleütközött. Fel nem foghatta szegény, hogy kerülnek az útjába azok, megböködte őket, még meg is ízlelte, és tovább lépkedett, de csakhamar újra visszaérkezett, és minden kezdődött elölről. A majmocskának is feltűnt a teknős folytonos sétálgatása, és mi tagadás, ez igencsak megmozgatta fantáziadús kíváncsiságát. Elhatározta hát, hogy közelebbről is megvizsgálja. Gondolt egy merészet: a teknős éppen ott haladt el alatta, erre leereszkedett a faágak legalsó pereméig, ott az egyik kezével megmarkolta az ágakat, és amikor a teknős közelebb ért, a szabadon lévő másik kezével lenyújtózkodott, hogy megérintse. De nem érte el. Ez rettentően felzaklatta, dühösen visszapattan a faágakra, és a felgyülemlett mérgét levezetve, ide-oda szökellt, miközben hangosan méltatlankodott az őt ért sérelem miatt. Pedig derekasan dolgozott szegény, hosszú időn keresztül nem hagyta el a helyét, és minden alkalommal, amikor a teknős arra a pontra ért, ahol elérhetőnek vélte, nekiveselkedett, hogy kapaszkodva ugyan, de mégis lehajolva a magasság biztonságából, megérintse. Leheletnyi űr hibázott csupán, amit a majom nem volt képes leküzdeni, bárhogy nyújtogatta is a kezét. Nem tudom mennyi ideig tartott a kitartása, de végül feladta a számára oly reménytelen küszködést, és sem az etetőtálhoz, sem a teknőshöz nem akart többé lejutni. Amikor tavasz elején, a teknőst visszavitték Jászberénybe, a majmocska, bármilyen hihetetlenül is hangzik, hiányolta őt: láthatóan kereste megszokott társát, fütyülve, vinnyogva hívogatta, de az csak nem érkezett meg. Nem értette, hová tűnhetett olyan hirtelen, ide-oda ugrált az ágakon és a köteleken és a dobozon, megnézett minden sarkot és zugot, vakarta a fejét, mint a tanult és okos emberek, amikor valami nagyon komoly dolgon elmélkednek, hátha úgy megérti az érthetetlent, mégsem lelt a rejtély nyitjára. Jákó és Beo a két beszélő madár - Hello! - Miááááuuúúú, nyihóuuú, siiííp. - Hogy vagy? Jóóól.

- Nyiihiiikkkú - Kati, Kati. - Hellóóó, hellóóóó, beóóóó, enged, enged. - Kati, hó. - Miáááá - Vau, vauuu, hogy vagy? - Miauuu. - Csend, vauu, vauu. Kérem a Kedves Olvasót, ne lapozzon tovább, ne mérgelődjön, hogy hibás oldalra bukkant, ne szidja a könyvkiadót vagy a nyomdát feltételezett pongyolaságukért. Erről szó sincs, csupán két kedves és módfelett nyelves madárkának, a jákónak és a beonak az egyik élvezetes fecsegését próbáltam élethűen visszaadni, ami, mi tagadás, merész és kissé földtől elrugaszkodottnak mondható vállalkozás. Mert ez a terefere, még ha első olvasatra badarnak és zagyvaságnak is tűnik, két játszi és kandi madárka között zajlott le a karanténban, lévén ők is gondnokságunk alá kerültek, és számukra bizonyára értelemmel és tartalommal teli társalgást jelentett. Előbb a jákó gazdái lehettünk, mindannak ellenére, hogy nem számoltunk vele, vagyis anélkül került hozzánk, hogy vártuk volna. Mert bizony regényes körülmények között érkezett hozzánk, mondhatni, bármily furcsának tűnjék is: feladta magát a rendőrségen. Lehet, nem hisznek nekem, holott valóban így történt. Történt ugyanis, hogy az egyik budapesti kerületi rendőrségi épületnél egy ricsajozó, furcsa külsejű madárra figyeltek fel rendünk elhivatott őrzői. A madárka igen jól érezte magát az épületet körülölelő fasokaságnál, de látható volt, hogy az egyedüllét nem az ő világa, így hát társat keresve előbb “lehellózott” a kutakodón őt bámuló embereknek, majd mivel azok udvariasan visszaköszöntek (mert hát van még illem a világon), nekibátorodott, mind közelebb és közelebb lépdelt, mígnem teljesen a közelükbe ért, ahol a hellózáson kívül már be is mutatkozott: Kati, Kati. Ezt követően, mintegy magától értetődően megkérdezte: mi van, de lévén félreérthetett valamit, vagy inkább maga akarta megadni a helyes választ, rögvest megfelelt: semmi, semmi, ami kissé csalóka kép a beszédjéről, lévén az i-betű kiejtése nehezére esett, és inkább csak egy sajátságos és elnyújtott seem, semm-ként hangzott. Amiből azért hamarosan kiérződhetett, hogy valójában mit is cseveg a madárka. A rendőrök, gyanítva, hogy nem önszántából kereskedik náluk: elszökhetett, vagy egyszerűen elveszthették, cselt eszeltek ellene, majd megfogták, utána értesítettek bennünket. István ment érte. A jákó különösebben nem neheztelt a fogságba esés és a szállítás nehézségei miatt, igaz, mindvégig ricsajozott azon a sokszínű és széles skálán mozgó hangegyvelegen, ami szinte bizonyos, hogy egyesegyedül a jákó képessége a Földön. De miután a szállítóládából kitotyoghatott a karanténban, behúzott nyakkal, lapos pillantásokkal, félsszel nézett körbe, és akkor azon különleges pillanatok szem és fültanúi lehettünk, ami egy jákó életében ritka, mint a fehér holló: elnémult. A jákó, vagy szürke papagáj, termetre amolyan galambnagyságú, tollruhája világosszürke, amiből a mindössze szemkörnyéki rész fehéres körgyűrűje világlik ki, no és a meggypiros farka. Régebben – de talán még napjainkban is – sokan tartották odahaza házikedvencnek, hiszen még a többi papagájhoz képest is nagyon könnyen megszelídül, és ha kellő figyelemmel vannak iránta, játszi módon elsajátít könnyen kiejthető szavakat, de sokat hallott hangokat is, például vonatfüttyöt, autódudát, és a sort hosszan folytathatnám. Vagyis ő az egyik igazán “beszélő madár”. Azzal, hogy a rendőröknek sikerült megfogniuk, bizonyára az életét is megmentették, mert egy ilyen szelíd tollas teremtménynek a kinti valós világ nem sok jövőt tartogatott volna. Csuda egy kíváncsi teremtés, fáradhatatlanul kutakodó, mindenről, ami körülötte történik, tudni akar. Ha mégsem láthat meg valami, amit pedig szerinte látnia kéne, akkor bizony

szempillantás alatt méregbe gurul, és hangsokaságának erősebb és keményebb tónusait is meghallhatja a fülelő, ami nem nevezhető könnyed és kellemes zenének. Mert valóban változatos az a hangegyveleg, amit hangulatától függően kiereszt a torkán: a mély búgó basszustól, a simogató burrogástól, a füttyszerűen éles sivítástól, a rikácsoló köszörülésig egészen a tompa huhogásig és a lágy, szinte már-már dallamosan ritmusos trillázásig minden és minden előfordul a repertoárjában. Az első nálunk töltött éjszaka után, ami feltehető vízválasztó volt nyughatatlan lelkivilágának, a kalitkája faülőkéin és dróthálós oldalán szökdécselve fogadott bennünket, és amikor a közelébe értünk, fejét balra és jobbra forgatva megbámult mindkettőnket, majd miután úgy ítélte meg, hogy nem vagyunk az ellenségei, bemutatkozott: Kati, Kati. Mi is bemutatkoztunk (István és Gerappa), de ekkor már fáradhatatlanul ugrabugrált, mégsem vágott a szavunkba – ebből is látható: valóban jól nevelt madárka volt –, és miután sem én, sem István nem mondtunk többet, újra magához ragadta a szót és megkérdezte, hogy vagy? Választ nem várva, sietett a felelettel is: jól, jól, miközben ennek megfelelően udvariasan bólogatott és a farkát olymódon riszálta, mintha azzal is roppan egészségét, és elégedettségét akarná a tudtunkra adni. Kikövetelte magának a törődést. Ha a kalitkája mellett elsiettünk, rögvest utánunk kiabált, mert nem bírta elviselni, hogy ne szóljunk hozzá, vagy ne álljunk meg egy pillanatra; amikor erről megfeledkezve, mégis hanyagul elléptünk a kalitka előtt, rögvest hangot adott a rosszallásának. Ilyenkor egy recsegő rikkanás tört ki belőle, ami egy igen sokat megélt, dohányfüstön ércesedett söröstorok-hangra emlékeztetett bennünket leginkább. De ha kedve szerint megálltunk, kihúzta magát, és kelletve lágyan, hu-húzott, miközben sebbel-lobbal a közelünkbe totyogott. Amint odaért, lehajtotta a fejét, a hangja is megcsendesedett, és így várta, hogy megsimogassuk. Mert meg kellett simogatni a fejét, amit, a tollát borzolva, látható élvezettel fogadott, és ha időnek előtte abbahagytuk, amit mondanom sem kell talán: mindig időnek előtte hagytuk abba, bizony neheztelve vetette utánunk szitokszavait. De, amikor kedvére téve simogattuk, figyelemmel kellett ám lennünk, mert volt egy rossz szokása is, ha úgy érezte, hogy nem kellően tapintatos a cirógatás, villámgyorsan felcsapta a fejét és horgas, erős csőrével az ujjunk felé koppintott. Rossz volt belegondolni abba, milyen csúnyán megsebezhetett volna, ha elér bennünket. A kalitka takarítása azonban külön móka és kacagás volt a számára. Három tálkában kapta az enni és innivalót: az egyikben a vizet, a másikban a magvakat, míg a harmadikban a felkockázott gyümölcsöt. Olyankor az ajtóhoz ügyeskedte magát, és amikor benyúltunk az előző napi tálakért, azonmód lehajolt, hogy megérintsen bennünket. Ezt nem hagytuk, nagyon barátságtalan látvány ám közvetlen közelről a jákó csőre, legyen bármilyen barátságos is a madár, ezt sosem volt szabad elfelednünk, így egy repeta falattal megkínálva elértük, hogy a kalitkaoldalra ugorjon, és onnét nyújtogatta a nyakát, miközben elfogyasztotta a csőrébe adott gyümölcsöt. Közben le nem vette rólunk a szemét, amíg a konyhába mentünk és elmostuk az edényeket, majd az aznapi friss gyümölcsökkel, magvakkal és vízzel vissza nem értünk. Volt ám öröm, ide-oda ugrált, hangosan rikkantott, sivított, fütyült, aztán egyszer csak megcsendesedett. A gyümölcsöstálhoz lépett, beletúrt, aztán a magvakat szemrevételezte, de ott már ki-kikapott egy-egy mogyorót vagy napraforgót és ügyesen megtörte azok kopogósan kemény héjáját, majd lenyelte a szabaddá vált húsukat. A napnak ez volt az a rövid szakasza, amikor nem fecsegett, mert addig és azután be nem állt a szája, jobban mondva: csőre; lehet unalmában is így foglalta el magát. A jákó kimondottan csapatmadár, a magányt nehezen tűri, ezért is kötődhetett olyan barátsággal hozzánk, a társat kereste bennünk. Egyszer, amikor rajtam volt a takarítás sora, éppen az etetőtálait raktam be hozzá, mikor is váratlanul elvisította magát, mégpedig addig nem hallott fülrepesztő élességgel. Ez a hang inkább már kísérteties sikításnak írható le inkább, olyannak, amit horrorfilmekben láthat és hallhat az ember a legváratlanabb pillanatokban; riadtan elugrottam tőle és a fülemet

tapogatva, erőteljesen – magyarán: kiabálva – rendre utasítottam: ezt azonnal hagyd abba Kati! A jákó, a legnagyobb elképedésemre, erre elnémult! Vajon, mi történhetett ezzel a madárral, tettem fel magamnak a kérdést, ránéztem, és ő meghunyászkodva, a testét összehúzva, a nyakát behúzva, sandán, mondhatni: félénken bámult vissza, már-már bocsánatkérően. Egy villanásnyi időre találkozott a tekintetünk, és megsajnáltam, amint megszeppenve kushadt előttem, mondtam is neki: semmi baj, Kati, de máskor ne tedd ezt, jó? És ekkor Kati kihúzta magát, megrázta a tollruházatát, mint egy tükör előtt páváskodó amazon, és amilyen hangosan csak kifért a torkán (mondhatni: üvöltve), elrikkantotta magát: cseeend, cseeend. Másik alkalommal, éppen egy allergiás-roham kellős-közepén voltam, nem győztem előkotorni a zsebkendőmet, és orrot fújni, no és tüsszenteni. Sokat adtam volna azért, ha akkor nem kell dolgoznom, legszívesebben egy hűvös szobában pihentem volna, de annak a képe csak elérhetetlen ábrándként élt a képzeletemben, így hát sokkal nehezebben is haladtam a munkával. Katihoz közeledve éreztem, hogy megint elkerülhetetlen egy tüsszögés-sorozat, mert ha az ember allergiás, nem egyet prüsszög ám, hanem egész szériát, mígnem végre lélegzetvételnyi időt nyer. Ez történt most is, gyors egymásutánban jöttek a prüszkölések. Amikor túljutottam a nehezén, orrot fújtam, és ekkor meghallottam Kati hangját: hogy vagy? Ezt szokása volt eddig is megkérdezni, de olyankor azonnal meg is felelt rá: jól, jól, most azonban nem érkezett válasz, ehelyett a madár halkan csicseregve a nyakát nyújtogatta, és a fejét kutakodón ide-oda forgatta, és így meresztette rám a szemeit. Elfordultam tőle, amit feltehető nem vett jó néven, mert azonmód megint felcsattant a hangja: hogy vagy? Nem válaszoltam, a legkisebb bajom is kisebb volt annál, hogy kielégítsem a kíváncsiságát. Később, vagy negyedóra múltán, amikor visszatértem hozzá, Kati még mindig kutakodón bámult, és mintha csak elmaradása lenne, igaz, szokása szerint megvárta, amíg a kalitkához közel érek, hangosan elkiabálta magát: jóóól, jóóól. A beo ajándékként érkezett; termete a galambénál valamivel kisebb, koromfekete tollruhájú madárka, amitől élesen egyesegyedül a fülétől a tarkóján át keresztbe futó citromsárga nyakgallérja üt el. Mondhatnám akár a jákó ikertestvérének is, már ami a nyughatatlanságot, a kíváncsiságot, no és a kiejtett hangok sokféleségét illeti. Mert a beo sem bírt a vérével, ami körülvette, érdekelte, nem volt egy pillanat maradása sem egyhelyben, ideoda szökkent, miközben végeérhetetlenül gajdolt. Az első órákban még csak megszeppenve, halkan pityegett, már-már azt hittük, néma beoval hozott össze bennünket a Sors, de melléfogásunk első csalhatatlan jelére nem is olyan sokára rácsodálkozhattunk. A konyhában tettünk-vettünk D. Pistával – aki akkoriban még velünk dolgozott a karanténban –, amikor hangos nyávogás ütötte meg a fülünket. Riadtan néztünk körbe, hiszen macskát az épületben nem tartottunk, és ha valahogyan bejutott egy kóbor cirmos, amiből a környéken sajnos szép számmal akad mindig, azt ki kell onnét vennünk. De az ajtók, ablakok zárva, el nem tudtuk képzeli hol, és mikor juthatott be. Vajon hol lehet? Nézelődtünk, miközben egyszer-egyszer, kiszámíthatatlan időnként és ideig, felhangzott egy erőteljes, elnyújtott nyávogás, és kezdett a dolog roppant idegesítővé válni. Észre sem vettük, amikor nyári szünidejének egy rövidke idejét nálunk töltő diák-leányka is bejött, aki csak azt látta, hogy én és Pista egyre türelmetlenebbül sietünk ide-oda a karantén folyosóján, és amit csak lehet, elfordítunk, felborítunk, elhúzunk. - Mit kerestek? - A macskát. Gyere, segíts! - Milyen macskát? - Milyen macskát, milyen macskát? Nem hallod? Azt, amelyik bent van és hallani a nyávogását. Hol a csudában lehet? A leányka ekkor szó szerint kikerekedő szemmel rám nézett, majd olyan erővel tört ki belőle a nevetés, hogy azonnal le kellett ülnie, miközben a könnyei megáradt folyamként

peregtek le az arcán, mintha sírna, és nem kacarászna. Megütközve néztem rá, és éppen szerettem volna valami helyénvalót mondani neki, amikor kinyújtotta a kezét, a beora mutatott, és küszködve minden egyes kiejtett szóért, csak annyit tudott kierőltetni a száján: de hiszen ő nyávog. Csakugyan. A beohoz mentünk, szúrósan, számon kérő komorsággal ránéztünk, mert hát mi tagadás, dühítő, amikor az embert egy madár átveri, és vártuk, hogy megerősítse a leány igazát. Nem kellett soká tétlenül álldogálnunk, mert a madár rövidesen olyan macskazenét produkált számunkra, ami egy igazi szerelemre éhes kandúrnak is a becsületére vált volna. Nem csak egyszerű nyávogás volt ám, bizony nem, hanem sokszínű, mondhatni művészi skálája a macskaéneknek. A kezdete halk, szinte merengésre késztető, andalgóan lágy, amiből átérezhettük a szereleméhséget és a vágyat a kedves után, utána hangonként szép lassan felerősödött, de még mindig elviselhetően fülbemászó, szinte melankolikusan vágyakozó volt, kiérezhetően, megjelent a színen a kedves. Ám ekkor egyszer csak, teljesen váratlanul a tetőpontját elérve, hirtelen hisztérikus, szerelemféltő őrjöngéssé fajult, majd szintén egy meglepően erőtlen és halk, beletörődött miauuuba torkollott és ezzel elhalt. Bravúros a maga nemében. De beszélt is, igaz, a szókincse szegényesebb volt a jákóénál, de, amit ismert, azt szorgalmasan a tudtunkra adta. És nem csak nekünk, hanem a jákónak is, aki azon nyomban felfigyelt, jobban mondva felfülelt arra, hogy valaki szól hozzá, mert hát végül is, ki máshoz is szólhatnának, ha nem hozzá? Kalitkáik nem messze álltak, így látták is egymást, nem csak hallották. Mindez pedig sajátos fecsegések és briliáns testbeszédek forrásává vált. Mert, amikor a jákó megkérdezte: hogy vagy, akkor a kalitka rácsozatán tornázott, leírhatatlan könnyedséggel, és amikor meg is felelt rá: jól, az egyik ülőfájára pattant, ahol úgy illegett-billegett, mint egy produkcióra készülő légtornász. Erre a beo sem maradhatott nyugton, a kérdésre vagy egy egyszerű, de rövid helloval válaszolt, vagy nyávogott egy egészségeset, ami a jákóból fékezhetetlen ugatást váltott ki. Addig is megtette már ezt, igaz, ritkán, és főleg abban az időben, amikor a karanténbeli kutyák csaholását hallotta, most azonban, egyre sűrűbben, mintha csak tudná, a nyávogásra ugatással illik válaszolni. Amikor a jákó bemutatkozott, Kati, Kati, a beo bizony – mi tagadás –, néha-néha igencsak szaftos magyarsággal válaszolt; rossz volt belegondolni, hogyha ezeket megtanulhatta, mi mást is hallhatott még egykori gazdáinál. Az igazi csemege azonban valóban az volt, amikor a beo nyávogott és a jákó ugatott, amit a karantén-épület zárt tere visszhangozott, sokszorosára felerősítve a hangokat. Ezáltal a macska és kutyabeszéd olyan élethűen csengett, hogy a karantén kertjében lévők, akik nem tudtak a madarakról, azt kérdezték tőlünk: miért tartunk bent az épületben egyszerre macskát és kutyát is. Az őrkutyák is meghallották ezt a csevegést, és akkor ők is azon serénykedtek, hogy bekapcsolódjanak, amihez viszont a karantén melletti épületek őrkutyái is sietően hozzászóltak. Pillanatokon belül az egész környék, ugatástól és nyávogástól volt hangos. Erre a két madár elcsendesedett, mert meglepte őket a sok-sok viszont-csaholás, amelyek a környékbeli kutyáktól válaszként érkeztek, de csak leheletnyi időre fogták be a csőrüket, igaz, ekkor nem ugattak, nem nyávogtak, legalábbis egy ideig nem, hanem kezdetét vette a szokásos trécselés: - Hogy vagy? - Jóóól. - Kati, Kati - Hello. Egy fogfájós szarvaska története: a kancsilról Amikor valami ismeretlen jószágról hallok az állatkertben, olyanról, amiről valaki, akivel

éppen beszélek, nagy átéléssel szónokol, mindig arra gondolok: újabb majomról van szó. Mert a majmok a magyarországi állatkertek nagy részénél a szakma alfáit és ómegáit jelentik, amit nem illik kritikai éllel megjegyzés tárgyává tenni. Nagyon megharagszanak rá. Buta dolog, de ezen változtatni nem lehet. Így hát, amikor István azzal fogadott az egyik nap reggelén, hogy nemsokára egy kancsil érkezik külföldről, látványosan elkomorodtam, nemtetszésem jeléül sokatmondóan megráztam a fejem, és csak annyit kérdeztem a megváltoztathatatlanba beletörődöttek csendesen lemondó hangján: – És hova való az a buta majom? (Értettem ez alatt, hol él a természetben). Erre, mi tagadás, István nézett furcsán, mondhatni látványosan fitymálódva tudatlanságom láttán: milyen majomról beszélsz? – Hát erről a kancsi-valamiről, kancsal vagy mi a csuda, amit mondtál. – Kancsil. – Hát tőlem lehet az is. Milyen majom ez? – Nem majom, antilop, jávai törpeantilop, azaz kancsil. No, akkor jó, gondoltam, valami történt odafent a fontos emberek körében, hogy nem majmot hozatnak külföldről. – Kancsil? Jávai törpeantilop? Még sosem láttam. – Pedig már évek óta vannak a Pálmaháznál. István megjegyzését cinikusnak és rosszindulatúnak véltem, még akkor is, ha igazat mond, de hát kinek van ideje körülnézni az állatkertben, amikor ott dolgozik? Nem igaz? Így hát nem válaszoltam, és a dolog felejtődött mindaddig, amíg valójában a gondnokságunk alá nem került a szarvaska. Hát valóban apróka, ahhoz képes, hogy szarvasnak nevezik, alakra talán egy termetesebb üregi nyúlra emlékeztet; állítólag a Földön előforduló kérődző fajok közül az egyik legparányibb, ha ugyan nem a legkisebb. Amint ránéztem, leginkább hosszú, vékonyka pálcikalábai tűntek fel, olyan törékenynek látszottak, hogy azt hittem: a legkisebb ijedelem során is képes kitörni azokat. Mert igen félős szegényke, azt rögvest észrevettem, vizslató gombszemei, folyton-folyvást ugrásra kész mozdulatai akarata ellenére is elárulták háborgó érzelmeit. Jobban szemügyre véve észrevettem a felső állkapcsából kiálló hosszú, tőrszerű szemfogait is – mint ma már tudom ez a pézsmaszarvas félékre jellemző, és a kancsil is közéjük tartozik. Fura egy látvány, nem mondom: kicsiny lénye egyfajta furcsa keveréknek tűnt nekem, mintha egy nyúlból és őzből összegyúrt csodalény lenne, ami nyúl is, őz is, mégis szarvasnak mondják. Végtére is egyre megy, a legfontosabb, hogy amíg kitölti a karantén időt, baja ne essék, vontam le a végső következtetést. A legcsendesebb szobát készítettük elő neki, ahol alaposan bealmoztunk számára friss, ropogós fűszénával, majd búvódobozt helyeztünk le az egyik sarokba, ami után az ablakokra is sötét lepedőket kalapáltunk, annak okából, hogy a szobában még nappal is félhomály legyen. Ugyanis, mint arról állatkertünk kancsil szakértői felvilágosítottak, a kancsil a világosságot nemigen kedveli, a sejtelmes szürkület az ő világa, no meg a csend, a nagy-nagy csend. Ebben mi magunk is egyetértettünk Istvánnal, még akkor is, ha furcsának találtuk, hogy a budapesti Hungária körút szomszédságában, ahol hétköznapokon hosszú, tömött sorokban, világosodástól sötétedésig dudálnak, csikorognak az autósokadalom képviselői, ilyen elvárások vannak. Még a legnagyobb jóindulat mellett is el kellett ismernünk: a csend valóban nagy kincs, de azt a karantén-állomáson sajátosan tudjuk “prezentálni”, vagyis az ablakot, ajtót bezártuk, a szoba folyosóján, ha kellett, lábujjhegyen közlekedtünk, de a kinti utcazajjal semmit sem tudunk kezdeni. A kancsil, miután megérkezett, valóban félénken húzódott meg a sarokban, látható volt, hogy az utazás és a megváltozott világ, ami körülvette, megviselte szegényt; ide-oda kapkodta a fejét, felpattant, mint egy gumilabda, és remegő lábakkal, ugrásra készen várt

valamire, majd hirtelen lekushadt és görnyedten, zihálva járatta szemeit a látható világban – vagyis szobája falain –, és az autóribillióra minduntalan összerezzent. Ez utóbbit aztán, ha lassan, mégis megszokta, viszont a szobához vezető folyosó hangjait mindvégig különös figyelemre méltatta, pedig nem voltunk lármával, számára mégis az onnét hozzászüremlő hangok jelentették a legfélelmetesebb zajokat. Kitűnő a hallása, ezt akkor tapasztaltam leginkább, amikor egy alkalommal sikerült odalopódznom a szoba ajtajához és az ablaküvegre felerősített lepel résein keresztül néztem, mit is csinál nagy egyedüllétében. Feküdt, és bár észrevette a jelenlétemet, csak rámnézett és hamarosan elfordította a fejét, jobban mondva lehajtotta a búvódoboz aljára, és láthatóan elaludt. Ekkor kicsúszott a kezemben lévő papírdarab, amit azért tartottam magamnál, mert az orvosi szobába menet szükségem volt az azon olvasható állatleltárra, ugyanis az alapján tudtam csak összeállítani azokat a bélsártégelyeket, amelyeket másnap kellett az állatorvosokhoz bevinnünk. Nos, ez a pihekönnyű papírszelet légies lengéssel ért földet, amire a kancsil úgy ugrott talpra, mint akin villanyáram szaladt végig. Mindeközben utána olvastam néhány szakkönyvben annak, hogy mit is írnak a kancsilról azok az avatott szakemberek, akik úgymond ismerik az életét, és az egyik cikk azt találta állítani (és ez komoly, valóban az!): a kancsil, ha bajt érez, halottnak tetteti magát, így csapva be az ellenséget és mindenki mást, aki esetleg hátsó gondolatokkal vezéreltetett kancsil-nézőben jár. Ez a kancsil-trükk tetszett nekem, és gondoltam, leellenőrzöm, valóban igaz-e, hogy így tesz baj esetén. Amikor bementem hozzá, leguggoltam és látva a riadalmát, vártam, hogy végre eljátssza a nagyszerepet, még halkan bíztattam is: tessék, csak, tessék, művész úr, a tudományos emberek szerint, ha félsz, akkor meghalsz egy pillanatra, igaz, csak úgy tessék-lássék, de mégis elhalálozol. De neki esze ágában nem volt elhalálozni – amiből látható, hogy nem sokat olvasó teremtmény –, remegve pislantott vissza búvódoboza rejtekéből, és amikor csalódva feladtam a várakozást, látható megkönnyebbüléssel zuhant a földre, és ha izzadt volna, bizonyára megtörüli a homlokát is. Napközben ritkaságnak számított, ha kibátorkodott a búvódobozból, olyankor is leginkább a szükségletét végezte, majd visszairamodott a biztos fedezékbe. Így nappal nem is evett, holott már délelőtt bekészítettük számára a finom gyümölcsökkel és zöldségekkel teli tálacskát, reggelre viszont mindent befalt; nem emlékszem olyan napkezdetre – az alább elmesélt rövid napokat leszámítva –, amikor az etetőtálban maradékot találtam volna. Minden rendben volt hát, nyugodtan teltek a napok, mígnem az egyik reggel István azzal fogadott, hogy szerinte valami történt a kancsillal, mert furcsán viselkedik és felsebezte a száját. Csakugyan, a szarvaska a megszokottnál is nyugtalanabb volt, és a felső állkapcsánál egy egész kicsi felületen mintha lehorzsolta volna a szőrt. Tanakodtunk, mitévők legyünk, és úgy határoztunk, várunk egy-két napot, és ha további furcsaságokat látunk, szólunk az állatorvosoknak, végtére is minden apró-cseprő butasággal nem zavarhatjuk folyton-folyvást a mindig rendkívül elfoglalt és fontos köreiket. De már másnap értesítettük őket, mert a kancsil reggelre semmit sem evett és a szájsebe is csúnyább, duzzadtabb lett. A főállatorvos, aki a hívásunkra azonnal meglátogatott bennünket, hozzáértő tekintettel vette szemügyre, majd felvilágosított bennünket, egyszeri, anyaszülte állatápolókat: az állatkát fogfájás kínozza. Nincs más megoldás, el kell altatni és megműteni. Sokat nem várhattunk vele, és mivel amúgy sem evett, a vizestálat is kivettük tőle, hogy kellő alapossággal kiürüljön a szervezete, és a következő nap reggelén a kancsilka már békésen szundítva a műtőasztalon feküdt. Ekkor lehetett csak igazán rácsodálkozni arra, hogy valójában milyen hegyesek is a fogai: apróka, cérnavékony sarlók, de ennek ellenére borotvaéles “szerszámok”. Az altatást megelőzően, kellő óvatossággal kellett megfognunk, ügyelve arra, hogy ne tegyen kárt magában azzal, ha mondjuk fejvesztett menekülésekor, esetleg a falnak rohan, ami bizony ilyenkor, pestiesen szólva: benne van a pakliban. De vigyáznunk kellett arra is, hogy ijedtében

egyikünket se harapja meg, amit, később látva a fogait, bizony bölcs előrelátásnak tartottam. Előbb a szobában el kellett kábítani, és már aludva átvinni az állatkerti műtőbe, így hát, amint az állatorvos az altatóval töltött fecskendővel a kezében jelezte, hogy lefoghatjuk, Istvánnal hálókkal és seprűkkel felfegyverkezve bementünk hozzá. Szegény érezte, hogy történni fog valami, mert azonmód kipördült a búvódobozból és a szoba falai adta tér között, mint a villám, úgy cikázott keresztbe-kasul, fel és alá. Ekkor megálltunk, és arra vártunk, hogy lecsendesedjen, nem mertünk megmozdulni, mert attól tartottunk, ha még jobban felizgul, valóban kárt tesz magában. Pördült és fordult, úgy rúgta vissza magát a falról, mintha felajzott rugó lenne, és nem akart fáradni, lankadatlanul rótta a köröket. – Pedig most a halottat kellene eljátszania – mondtam nagy komolyan, bólintva hozzá szakértően, amit István nem fogadott valami lelkesen: – Mi van? – Azt olvastam, hogy a kancsil, amikor bajban van, halottnak tetteti magát – büszke voltam, hogy a tudásomat megoszthatom Istvánnal, láthatja ő is, milyen olvasott vagyok. – Aha, akkor magyarázd meg neki! – Próbáltam már, de ez valahogy másképp viselkedik. – Persze, mert nem olyan művelt, mint te vagy. Na, gyere, zargassuk be valahogy a hálóba. Erre mit lehetett volna mondani, semmi érdeklődés, semmi szakmai felkészülés, inkább szó nélkül hagytam tudásom becsmérlését, bár gondolatban nagyon bátran megmondtam a magamét. Ez van, legyintettem és azt vártam, István, aki már az ugrabugráló kancsil felé töretlen lelkesedéssel hadonászott a befogóhálóval, végre sikerrel járjon, és az állatocska megkaphassa az altatóinjekciót. Ha nehezen is, de végül elfáradt. Ezt vártuk. István ügyesen rávetette a hálót, amiből szegénynek már nem volt menekülése, és percekkel később bódultan az altatóinjekciótól a szállítóládában szuszogott. A beteg foga, mint kiderült, letört és begyulladt, elképesztő fájdalommal járhatott, tömni, csiszolni, mint nekünk embereknek nem lehetett, így hát állatorvosi segédlettel rövid úton megszabadult tőle. A műtét után napokig csak reszelve és darálva adagolhattuk számára a zöldséget és gyümölcsöt, amit eleinte ódzkodva fogadott, igaz tartottunk attól: a műtét annyira összezavarja szegényt, hogy éhkoppba kezd. És való igaz, az első két-három nap folyamán alig-alig vett magához valamit, inkább ivott, azt viszont feltűnően sokat. Hanem végül is megtört a konok ellenállása, a gyomor követelése mindennél erősebben hatott, és a kancsil, ha egy foggal kevesebbel is, de újra a régi, jó étvágyú, félénk szarvaska lett. A keáról: ezermester madarak a karanténban Ez a testesebb galambnagyságú, egyszerű, olívzöld tollazatú, Új-Zélandon élő papagáj csupán az elmúlt években került a Budapesti Állatkertbe. A Kós Madárház oldalröpdéinek egyikét nevezték ki kea-laknak, ahol több madár is békében élheti majd napjait, így különböző helyekről, különböző időpontokban érkeztek a madarak, akiknek, értelemszerűen ki kellett tölteniük a kötelező karantén-időt, mielőtt belakhatták volna valódi szállásukat. Az első két madárka hamarosan túlesett a nehezén, sőt mire újabb két társukat fogadtuk a mentőhelyen, addigra ők már boldog párként családot alapítottak az állatkertben, bizonyára kea szokás szerint örök hűséget esküdve egymásnak – de, hogy ez miként történik, arról nincs fogalmam, mindenesetre szép és megindító lehet. Ez a furcsa kinézetű papagáj is módfelett kíváncsi és fölöttébb ügyeskedő teremtmény, akárcsak a többi papagájféle, de bevallom, hogy kinézete alapján én soha az életbe el nem találtam volna, hogy a kea a papagájok nemes családjához tartozik. Ha erről nem világosítanak fel az állatkertbeli keaszakértők, és nem olvasok róla szakújságokban, rá nem jöttem volna. Egyébiránt van egy csak

rá jellemző szokása is, amivel kitűnik a papagájsokadalomból: amit lehet, megfog, megcsíp, és ha úgy alakul, bizony horgas és éles csőrével miszlingekre szaggat, így mindenhol, ahol tartják, különös gonddal alakítják ki a szállását. Amikor hírét vettük az érkezésüknek, Istvánnal a legerősebb nagy, boltíves ketreceket készítettük elő, amelyeket felszereltünk mindenféle papagáj kedvenc holmival, olyasmivel, mint például az ülőfa és mászóka. Előkerültek az amúgy a konyhaszekrény mélyén tartott súlyos itató és etetőtálak is, mert jól tudtuk, a keák mindent alaposan átvizsgálnak, amúgy kea módra, vagyis előszeretettel felborogatnak mindent. Ezt követően annak tudatával, hogy szokásunkhoz híven ismét alaposak voltunk, boldogan bólogattunk, és elégedetten megállapítottuk: megint csak ügyesek voltunk, részünkről a fáklyásmenet. Hamarosan meg is érkezett a két új madárka, akiket a kapott ukáz szerint külön-külön kellett elszállásolnunk, de úgy alakítottuk ki a ketreceiket, hogy a madarak ennek ellenére láthassák egymást, csak ne érintkezhessenek. Vagyis szorosan egymás mellé tettük a ketreceket. Tettük ezt a miatt is, mert elképzeléseink szerint az állatkertben ők is házaspárként élnek majd a precízen száraz és tudományosan zseniális emberi elképzelések szerint, bár erről a madarakat senki sem kérdezte meg, holott lehet, egyáltalán nem tetszenek egymásnak, esetleg más a szívük választottja, vagy eszükben sincs társsal lekötni az életüket. Sok minden lehetséges hát, ez az egyszerű igazság. Hangoztattam is ezt minden olyan felelős fórumon, ahol csak lehetett, érdekelt, hogy a hozzáértők mit tudnak ezekre a felvetett jogos aggályaimra válaszolni, hiszen komoly és felelős problémát feszegettem, kiérezhetően előrelátó óvatosságból. Azonban nem sok választ kaptam, a kollégák, amikor kellő átéléssel előadtam nekik a kristálytiszta logikával kikövetkeztetett gondolataimat, többnyire bátorítva bólogattak, hunyorítottak, vállat vontak, de semmit sem szóltak. Nem volt mit mondaniuk, ez az igazság, és ez, bevallom, elégedettséggel töltött el. Csupán egyszer történt meg, hogy az egyikük megveregette a vállam, és ezt mondta: Gerappa, ne pörögd túl magad. A madarak minderről mit sem tudtak. Ehelyett bölcs nyugalommal birtokba vették a ketreceiket, kellő alapossággal keresztbe-kasul végigtrappolták, mert a kea olyan papagáj, aki a repülésen kívül előszeretettel szökdécsel, és kedvtelve gyalogol is. Néha meg-megálltak, megráncigálták a rácsot vagy megkopogtatták az ülőfákat, a mászókákat, és elégedetten bólogattak, akár csak egy boldog tudós: igen, igen, ez jó lesz, megfelel. Amint szabaddá vált az út számukra az utazóládájukból, azonnal észrevették egymást, de az első percekben nem sok időt tudtak, de lehet, hogy nem is akartak az ismerkedésre szánni, mert előbb alaposan át kellett kutatniuk átmeneti tanyájukat, és bizony az ebbéli elfoglaltságuk nem engedte meg nekik azt, hogy akárcsak egy sóhajtásnyi időt is a másikra szánjanak. Miután úgy találták, hogy már a lakhelyük minden zugát felfedezték, nekiláttak az ismerkedésnek. Egymással szemben leültek, farkas, jobban mondva keaszemet néztek, szoborszerű merevséggel, percekig mozdulatlanul méregették a másikat, majd kis idő teltével, alig látható bólintással jelezték, hogy rendben van, látlak és üdvözöllek. Ezt követően pedig szertartásos meghajlás következett, oly módon, mintha ezzel mutatkoznának be egy bálon: balra, majd jobbra hajlongtak és forogtak, előbb lassan és kimérten, majd egyre sebesebben döntve tömzsi testüket, a végén már szinte pördültek ülőhelyeiken, és mindezt olyan egyszerre tették, mintha mozdulataikat egy gép irányította volna. A csőrüket azonban, ami láthatóan elengedhetetlen kelléke lett volna az ismerkedésnek, nem érinthették össze, azok a vasrácsozaton csattogtak, és ez roppant mód mérgesítette őket. Sajnáltam szegényeket, hogy megakadályozzuk őket e fontos ceremónia kiélésében. Ennek ellenére keapróbáló elszántsággal csapkodták a rácsozatot, láthatóan elhatározták, hogy addig nem nyughatnak, amíg eredményt nem érnek. De hiába erőlködtek, a rács makacsul ellenállt. Sóhajtásnyi szusszanás után nekiláttak hát, hogy megoldják ezt a dühítő problémát, vagyis hosszú, kampós csőrükkel megragadták a fémsodronyokat, és kitartó lelkesedéssel rángatták-cibálták, néha ráütöttek, olyan erővel, hogy visszhangzott bele az

épület. Nem lankadtak, holott erőlködésük gyümölcséhez, a keavágyak netovábbjához: a csőrparolához sehogy sem tudtak közelebb jutni, mert az a fránya drótháló makacsul kitartott. Időnként kifáradva és erőt gyűjtve az újabb küzdelemhez, el is gondolkodtak azon, hogyan lehetséges ez, kedvüket mégsem szegte az újabb és újabb kudarc, sőt, dacossá és elszánttá tette őket, így “a csak azért is megcsinálom” buzgalom teljes átélésével, rendre hozzáláttak, hogy leküzdjék a nehézséget. Ha a küzdelmük során szünetet tartottak, akkor sem nyughattak, fel és alá sétálgattak és szökkentek a ketreceikben, és talán a felgyülemlett, kiadatlan mérgüket levezetendő, az útjukba kerülő faalkalmatosságokat csőreikkel vehemensen megcsapkodták. Így azok rövidesen szilánkosra repedve szálanként szanaszét hullottak. Ez viszont a kedvükre volt, mert ilyenkor, feledve addigi dühüket, látható jó hangulatban buzgólkodtak, de még az is lehetséges, hogy ezzel a másiknak produkálták magukat, mert bármit is tettek, fél szemükkel mindig a tárukat lesték. És valóban úgy tűnt, ha valamelyikük egy ülőfát apróra szabdalt, azt a másik szinte megköszöni: hajbókolva adta tudtára a szerencsésnek, hogy látott mindent és meg van elégedve, a megdicsértet pedig majd szétvetette a büszkeség. Az itató és etetőtálak iránt is ellenállhatatlan vonzalmat éreztek, ami egyfelől érthető, hiszen éhségüket és szomjukat oltani azokból tudták, és erre, mint eszes jószágok hamar rá is ébredtek. Ugyanakkor azért is vonzotta őket a két nagy öblű, súlyos tál, mert megmozdíthatták azokat, ide-oda görgethették, miközben a víz csobogva kifolyt, és ez a kedélyüket roppant módon vidámra sarkallta. Bár a legsúlyosabb edényeinket kapták, ez nem, hogy akadályt, hanem izgalmas kihívást jelentett számukra, mert mi tagadás, a vízzel teli edény valóban súlyos volt. Annál jobb! Mindkét kea keresztül-kasul szökellt a tálon, és csőrükkel annak peremét megfogva azon mesterkedett, hogy elmozdítsa a helyéről, és amikor ez sikerült, örömteli bólogatással udvaroltak egymásnak. Az etetőedénnyel is így tettek, de csak amint jóllaktak – ebből is látható, hogy eszes jószág a kea –, azonmód felborították, és csipkedték, vonszolták, bár ez nem volt olyan igazán felhőtlen móka, mint a vizestál leküzdése, egészen addig, amíg abban víz is volt. Én azonban, mi tagadás, hamar meguntam, hogy óránként friss vizet adjak nekik, ezért még nehezebb tálakat halásztam elő a raktár mélyéről, amelyek nem csak súlyosak, hanem sokkal nagyobbak is voltak az eddigieknél, majd azokat feltöltöttem vízzel, és egyet-egyet beraktam mindét papagájnak. Volt ám meglepetés! A madarak, ki-ki a maga térfelén, előbb tisztes távolról méregette az új alakú valamit, majd körbeugrálták, és miután meggyőződtek arról, hogy nem veszedelmes, töprengve vakarództak, láthatóan azon meditálva, mindezek után mihez is kezdjenek. Sokat azonban nem méláztak, fajukra egyáltalán nem jellemző a határozatlanság, így sebesen a tálhoz szökdécseltek és megfogva annak peremét, igyekezték megemelni. De minden hiába, nem értek eredményt, a súly nem engedte meg nekik a várt boldog véget, a tálak épphogy csak megrezegtek, de nem mozdultak el a helyükről. Madarat én még olyan ártatlan képpel csodálkozni, mint akkor a keapárt, soha azelőtt nem láttam: elhűlve és szuszogva abbahagyták az erőlködést és sűrű vakaródzások közepette sokáig még megközelíteni sem akarták a tálakat, csak hitetlenkedve méregették, olyan kitartással, mintha azok megbabonázták volna őket. Végül mégis eljött az új próbatétel ideje. Haszontalan, mert a tálak egy jottányit sem engedtek a maguk igazából, ami az egyik madárból valóságos dührohamot váltott ki, mert feladva reménytelen küzdelmét, az egyik faülőkéhez ugrott és ütötte-verte, ahogy csak az erejéből tellett. Mégsem tudtak belenyugodni a megváltoztathatatlanba, hosszabb-rövidebb szünetekkel tarkítva egyvégtében az új vizes-táljaikkal verekedtek – valóban irigyeltem a kitartásukat –, ha ugyan nem egymásnak udvaroltak, mert hát azért erről sem feledkeztek meg, és ilyenkor az őket elválasztó rácsot akarták szétszakítani, hogy végre összeérinthessék csőreiket.

Hozzánk, ápolókhoz féltek is és vonzódtak is, főleg etetőidőben, amikor kinyitottuk a ketrecajtajukat, kiemeltük a tálakat és később friss vízzel és élelemmel telve visszavittük azokat. Az első napokban ilyenkor ketrecük legtávolabbi sarkába húzódtak, lapos pillantásokkal méregetve bennünket, de hamarosan lepergett róluk az idegenkedés és felszínre bukott nyughatatlan, fürkésző természetük, így, a tisztes távot azért ügyesen megtartva, mégis mind közelebb és közelebb araszoltak. Olyannyira, hogy amikor egy alkalommal észrevettem, amint egyikük oldalazva, de láthatóan a ketrecben matató kezem felé szaporázza a lépteit (éppen az aznapi ennivalót raktam be nekik), nem jöttem el, hanem hagytam, a madár egészen addig elérjen, amíg azt nem gondolja: eddig és ne tovább. Meg is állt, alig csőrhegynyi távolságra, rám nézett, majd a tálra, azután hátralépett, úgy tett, mint aki elmegy, de azzal a mozdulattal vissza is fordult, a tál elé perdült és lassan, nagyon lassan lehajolva egy gerezd gyümölcsöt kiemelt. Napok alatt megszokta, hogy bátran megközelíthet, így rövidesen, amikor szerettem volna berakni a friss ennivalóval tele rakott tálat, már az volt a megoldandó nehézség, hogy a madár szökését megakadályozzam. Mert amint kinyitottam az ajtót, szinte kibukfencezett azon nagy igyekezetében, úgy kellett a tálat tartanom, hogy észrevegye a gyümölcsöket és hozzáférjen azokhoz, mert ilyenkor, azonmód belehajolt, kivett valami finomságot, amivel aztán visszalépdelt, így nyugodtan berakhattam a tálat és visszazárhattam az ajtót. Érdekes, csak az egyikük lett ennyire bizalmas (elneveztem Bátornak), másikuk, egész nálunk töltött ideje alatt megőrizte velünk szemben azt a biztos, biztonságos távolságot (őt Félősnek hívtam). Varacskos disznókról, avagy: a föld alatt lakó disznókról A két legnagyobb, összenyitható ketrecünket készítettük elő, amikor hírét vettük, hogy három varacskos disznót kell fogadnunk. Igazából nem örültünk nekik, no nem azért, mert nem szeretnénk a disznókat, hanem amiatt, mert jól tudtuk: házsártos természetük miatt igen nehéz lesz rendben tartani a szállásukat. Furcsa teremtény ám a varacskos disznó. Megjelenésében és vérmérsékletében is egészen más, mint a nálunk élő vaddisznó, de még a portáknál tartott házidisznókkal sem említhető egy napon. Afrikja lakója, és a Szaharát leszámítva szinte mindenhol megtalálható a fekete kontinensen, elsősorban a ritkás erdőkben és a szavannákon. A teste szinte teljesen csupasz, csak a gerincvonalán a vállától a hátáig található rajta sörte-sörény, és az omlik le a törzse két oldalára. Ezáltal úgy néz ki, mint egy kopaszodó, nagyra nőtt és megnevezhetetlenül gnosztikus pucér valami; számomra megoldhatatlan nehézség bármihez is hasonlítani őket. Különös lényének a leírhatatlanságát a hatalmas és rendkívül széles orra, a koponyáján található agyarainak keszekuszasága és a fejéhez képest valóban aprónak tetsző, fekete gombszemei, tovább fokozzák. A varacskos nevét amúgy a pofáján található hatalmas dudorszerű kinövésről kapta. Előszeretettel tanyázik földalatti üregekben, amelyekbe mindig farolva csusszan be, még akkor is, ha történetesen olyan lakot kíván elfoglalni, ami szűkebb a testénél. Ilyenkor mérgesen, kapkodva hányja ki a földet, mindaddig, amíg végre be sikert nem ér. A malacait mindig itt, a kotorékban hozza világra. Félénk, visszahúzódó teremtmény, de ha bajt sejt, bizony kiszámíthatatlan és roppant erőszakos. És emiatt tartottunk tőlük. Félelmünk bizony már abban a pillanatban bizonyítást nyert, mihelyst elhagyhatták a szállítóládájukat. Úgy törtek ki belőlük, mint egy feltüzelt és megállíthatatlan páncélos-sereg, riadtan és haraggal telve kapkodták kurta lábaikat, és annyira megrészegültek az utazás viszontagságától, hogy felhevült kedélyükben még a rácsozatnak és a falaknak is nekicsapódtak. Teljes erejükből, mintha szántszándékkal tennék, úgy csörtettek az útjukba került akadályoknak, vaskos és félelmes pofájukat nem kímélve szaggatták és csapkodták

azokat. Egymást sem kímélték, ha futtukban találkoztak, felöklelték a másikat és átgázoltak a testén. Sokára és nehezen nyugodtak meg, és ekkor az egyik ketrec sarkába húzódtak, összebújtak és lihegve, szuszogva végre lefeküdtek. Sokáig nem nyughattak, mert minden apró zaj dühítette és támadásra sarkallta őket, ilyenkor vagy az egyikük ugrott fel és száguldott eszeveszett módjára, vagy mindhármuk, és akkor ismét percekig dübörgött a karantén épület. A vaskos rácsozat úgy rezgett a zakatolásaik során, mintha gyenge és elszakítható vékony madzag lenne, holott igen vaskos és teherbíró szerkezet volt. A ketreceiket három oldalról körbefogó oldalfalazatról pedig úgy vált le a festék, hogy hamarosan mindkét termet, de a karantén folyosóját is vastagon beborította a festékpor. Tudtuk jól, takarítani náluk, külön kihívást jelent majd, de még a takarmány és a friss víz elhelyezése is komoly probléma elé állított bennünket. Éppen ezért a vizet egy termetesebb és nehezen felborítható kádban helyeztük be nekik, közvetlenül a bejárati ajtó mellé, és ugyanott kapták meg a zöldségeket és gyümölcsöket is, mégpedig úgy, hogy azokat egyszerűen kiszórtuk nekik a padlózatra. Így nem kellett belépnünk hozzájuk, és ha szükségessé vált a víz cseréje, a rácson kampós vasakkal átnyúlva kiönthettük az elhasználtat, a kádat kiöblíthettük, és a rács innenső oldaláról feltölthettük. Szerencsétlen döntés volt a karanténban elhelyezni őket, erre menten ráébredtünk, amikor láttuk a felhevült és már-már magukat is megsebző disznókat. Abszurd helyzet elé kerültünk, hiszen a félénk és kiszámíthatatlan viselkedésük miatt tehetetlenek voltunk, és bizony annak bizonysága, hogy a trágyájukat, valamint a megmaradt ételmaradékokat nem leszünk képesek kivenni tőlük, semmi jóval nem kecsegtetett. - És ez még nem is minden – mondta István, amikor a disznók szállása előtt álltunk és homlokráncolva, súlyos sóhajok kíséretében azon tanakodtunk, hogy talán mégis csak kiötölhetünk valamit, amivel lehetővé válik a takarítás. - Mire gondolsz? - Mire? – fordult felém. – Hát arra, hogy ha majd eljön az ideje, akkor meg kell fognunk őket ahhoz, hogy a kertbe kerülhessenek. Az lesz még az igazán nagy játék! Ebbe még bele sem gondoltam, és csakugyan, István szavain elmerengtem, miközben felrémlett az a pillanat, amikor az állatorvosokkal egyetemben szintén ott állunk majd a ketrecek előtt és a szállítóládájukba kell terelnünk ezt a három szánalomra méltó jószágot. - Csak altatva lehet, másképpen nem – István egyetértően bólintott. - Igen, így van – felelte végül. A tapasztalat beszélt belőlünk: az ilyen veszélyes állatokat, ilyen szűk helyen, mint a két ketrec, másképpen nem lehet biztonságosan megfogni, csak úgy, ha az állatorvosok mindhármukat elkábítják, és – ezzel is tisztában voltunk – az sem lesz veszélytelen vállalkozás. Idővel azért valamelyest megcsendesedtek, nem szökkentek már talpra a karanténba behallatszó szüntelen zajok fületbántó sokaságától. Sőt, módját ejtették annak is, hogy kissé megnyugodva megismerkedjenek a szállásukkal. Félelmük azonban nyomasztóan hatott labilis lelkivilágukra, amit azzal is elárultak, hogy sajátos katonai különítményt alkotva, csak egymást bátorítva falankszként lépdeltek a ketrecekben. Ilyenkor szorosan egymáshoz simultak, szinte elválaszthatatlanul összetapadtak, és óvatosan csusszanva emelték a lábaikat, miközben busa fejükkel és vaksi szemeikkel körbepislantva, szimatolgatva merítettek bátorságot. Az étvágyukkal azonban semmi baj nem volt, sőt, nem tudtunk annyi zöldséget és gyümölcsöt kínálni nekik, amit ne habzsoltak volna be. A táplálkozásuk sem mondható mindennapinak: amikor a finomságokhoz értek, mellső térdeikre guggoltak és úgy, hajlongva vették magukhoz a kívánt falatokat, kapkodva és minden rosszra számolva, ami egy magukfajta disznót érhet. Miközben a szájukba tuszkolták az ennivalót, és jóízűen hersegtették, a hátsó lábaikkal mereven, ugrásra készen egyensúlyoztak és vaskos fejüket

egyvégtében forgatva, a látható világot pásztázták. Ha valami számukra nem tetszőt vettek észre vagy hallottak meg, kőbálvánnyá merevedtek, és mozdulatlanul, hangtalanul lestek. Ilyenkor vagy megnyugodtak, ez volt a ritkább eset, és tovább falatoztak, vagy lábra kaptak, és bosszankodva tajtékoztak. A vízzel teli edényt hamarjában összepiszkították, így elkerülhetetlenné vált, hogy azt napjában többször is kimossuk. Ez azonban nem ment könnyen; különzárni őket, hogy nyugton takaríthassunk, lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, így nem maradt más hátra, minthogy a rácsozat innenső oldaláról erős vaskampókkal megfogtuk a kád peremét, felborítottuk – a kád alig néhány lépésnyire állt a lefolyótól, amelyen keresztül a víz pillanatokon belül elfolyt –, kiöblítettük, majd visszalöktük a helyére és így töltöttük fel friss vízzel. Ez azonban módfelett nyugtalanította őket. Amikor láttuk, hogy kitörni készül a vihar, abbahagytuk a takarítást, remélve, hogy őrjöngésüknek ezzel sikerül elejét vennünk. Ha így volt, ami csak ritkán adatott meg, akkor, amint búgva-zúgva lekuporodtak a sarokban, folytattuk a munkát, de ha nekiláttak a szokásos dúlásnak, mindaddig nem mozdultunk, amíg kifáradva ismét le nem hemperegtek. A trágyájukat és az ételmaradékot pedig sehogyan sem tudtuk kivenni tőlük, és bizony alig egy-két nap múlva már feltornyozva beborították a ketreceiket, erős és szúrós szaguk pedig kellemetlen szagegyvelegként betöltötte az egész karantén-épületet. Néha-néha, már annyira bántó volt a tehetetlenségünk, hogy mégis hozzáláttunk a takarításhoz, jobban mondva, erős elhatározással, rettenthetetlen harcosként, kezünkben szakmánk jelképeivel, határozott léptekkel megközelítettük a ketreceiket. Azt reméltük, szerencsénk lesz, és ha mindkét ketrecet nem is, legalább az elülsőt sikerül tisztára suvickolnunk. Ehhez az kellett volna, hogy, amikor tettre készen, mégis elbátortalanodva ott tébláboltunk az ajtajuk előtt, a disznók a hátsó ketrecben feküdjenek, és közeledtünket meg sem neszelve, szokásukhoz híven, ha éppen a rejtekükben kushadtak, félálomszerű bódultságban pihenjenek. De nem tették meg nekünk ezt a szívességet, nem lehetett olyan lassan és óvatosan megfogni és kinyitni a bejárati ajtót, hogy azt legalább az egyikük meg ne hallotta volna. És ekkor megállt a tudományunk, mert a sikerünkhöz – a titkon remélt vakszerencsén túl – az kellett volna, hogy valamelyikünk beugorjon az innenső ketrecbe és a hátsó ketrec ajtaját, ami két-három méterre a bejárattól található, sikeresen a disznókra zárja. Minderre azonban csak sóhajtásnyi időnk volt, és ha balul üt ki a vállalkozás, bizony a bent lévő ápolót az állatok megsebezték volna. Így hát eltökélt merészségünk, amint a tettek mezejére léptünk, bizony minden alkalommal hamvába holt. És elérkezett a várva várt, egyben féltett nap is: lejárt a kiszabott karanténidő, és a disznókat be kellett terelnünk az utazóládáikba, hogy elfoglalhassák az állatkertbeli szállásukat. A befogás előtti napon koplaltattuk őket, mégpedig azért, mert tisztában voltunk az előttünk álló nehézséggel, vagyis azzal, hogy csak bódultan leszünk képesek eredményt érni. Ehhez viszont az állatok huszonnégy órán keresztül nem vehettek magukhoz sem ennivalót, sem vizet, mert ha az állatorvosok elaltatják őket és nem üres a gyomruk, bizony visszaöklendezhetik a bennük lévő takarmányt vagy vizet és megfulladhatnak. Disznóinknak mindez persze nem nyerte meg a tetszését. No nem az, hogy az állatkertbe kerüljenek, ezt nyilvánvalóan nem fogták fel ésszel, azt viszont már igen, hogy hiába keresték-kutatták az ennivalót, nem akadtak rá. Az amúgy is morózus jószágokat a koplalás és a szomjaztatás még ingerültebbé tette, nyugtalankodtak, alig-alig pihentek, még egymással is marakodtak, ami az első napot leszámítva nem történt meg. Amikor másnap reggel az állatorvosok megérkeztek, a disznók kapkodva iramodtak fel és alá a ketrecekben. Nyílván megsejtették, hogy a szállásukhoz nem véletlenül érkezett az az ellenszenves csoportosulás, akiknek a tagjai ráadásul le nem vették a szemeiket róluk, és érthetetlen nagy valamiket – a szállítóládájukat – is a ketrecek elé cipelték. Mindez aggodalommal töltötte el disznókat, amit a maguk módján válaszoltak meg, vagyis mind

nagyobb elszántsággal rohangáltak mindaddig, amíg kifulladva valamelyest kénytelenek voltak megcsendesedni. Az állatorvosok “haditerve” egyszerű volt: meg kellett várni, amíg a jószágok egy kis időre megállnak, és akkor kell a testükbe lőni az altatóval teli injekciós tűt. Ez könnyűnek hangzik, főleg ha belegondolunk, hogy a disznók mégis csak be voltak zárva, és sehová sem menekülhettek. Igen ám, de amilyen nehezen fárad el tomboltában, olyan hamar ki is szusszanja az átélt izgalmat és fáradságot, majd újra nekivesekedik és újult erővel átadja magát a végeérhetetlen tombolásnak. És ez már alaposan megnehezítette a dolgot, azért is, mert minél később sikerül a bódítószert beléjük lőni, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a felhevült jószágnál az altató várt hatása akár kedvezőtlenül kínos és nem várt eredményt is magával hozhat, például a jószág elpusztulását. Tehát az volt a legfontosabb, hogy lehetőleg egy-egy fecskendővel sikerüljön mindhármukat “levadászni”, persze úgy, hogy az altatószer olyan testrészükbe menjen, például a lapockába, és ne a combba vagy a lábba, ahonnét a várt idő alatt felszívódik. Felsorakoztunk hát a ketrecek előtt, úgy néztünk ki, mint a bevetés előtt álló kommandósok, az állatorvosok gondterhes homlokráncolás közepette nagy komolyan betöltötték az altatópuskát, majd mozdulatlanul vártuk, hogy az eszeveszett módon loholó disznók megálljanak legalább szusszanásnyi időre. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, mert hamarosan lehiggadtak, és az egyikük, mintha csak tudná, mit kell tennie, oldalvást állt a puskát tartó állatorvosnak, aki azonnal meg is lőtte. A disznó élesest visítva vetette magát a magasba, az injekciós tű felé kapott, kirántotta a testéből, aztán a megriadt társaival együtt folytatta az alig néhány pillanattal előbb abbahagyott tombolást. Az állatorvosok ismét betöltötték a puskát, és mivel mást nem tehettünk, ismét csak arra vártunk, hogy elfáradjanak és megálljanak a disznók. A meglőtt időközben már észrevehetően nehezebben és lassabban vette a lépteket, zihált nagy izgalmában és erőlködésében, hogy mégis tartsa magát és szaladjon a társaival együtt. Hasztalan, mert egyszer csak orra bukott és hiába kapálózott, nem tudott felágaskodni. Ő tehát már megvolt. Hirtelen kidőlése a két még lábon álló disznót megrémítette. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy újabb és újabb erőt képesek még magukba szívni, növelve a kitartásukat, holott ez történt. Olyan könnyedén szaporázták a lábaikat, mintha csak most keltek volna fel pihentükből, és bizony olyasminek is szemtanúi lehettünk, amire nem gondoltunk az altatás megkezdése előtt. Történetesen arra, hogy a fekvő társukat, amikor az útjukba került nem kerülték ki, hanem alaposan megtaposták. Ilyenkor maguk is felbukfenceztek, és bizony egyszer-egyszer a tehetetlenül fekvőbe még bele is haraptak. Végül azért kénytelen-kelletlen lehiggadtak valamelyest, igaz olyan alkalommal, amikor az egyikük ismét csak átbicsaklott az alvó disznón, és estében a másikat is fellökte. Ez már sok volt nekik, fulladozva megálltak. Nekünk viszont ez újabb szerencsés fordulatot jelentett, mert sikerült a második disznóban is belelőni az altatószert, aki meglepően hamar, alig néhány lépésnyi ugrás után váratlanul megtántorodott és elterült. Nála nagyon gyorsan hatott a bódítószer. Hanem a harmadik jószág erre behúzódott a belső terem egyik sarkába, ahol nem láthattuk onnét, ahol álltunk. Nem maradt más hátra, István, mi tagadás, kissé esetlen, kövér Tarzanként felmászott a ketrectetőre és egy hosszú farúddal piszkálta, remélve, sikerül mozgásra bírnia. De nem így történt, mert a jószág inkább hevesen küzdött az újabb ellenséggel, esze ágában sem volt elhagyni biztonságos búvóhelyét. Mivel a belső ketrecben harcolt, megkértük Istvánt, hogy ne hagyja abba a molesztálását, tartson az bármeddig is, és amikor hallottuk, hogy a disznó egyre inkább belemelegszik a viadalba, az egyik állatorvos beszaladt az innenső ketrecbe és bezárta a belső ketrectől elválasztó ajtót; azt, amelyiket mi Istvánnal egyszer sem tudtuk bezárni. Mi tagadás, bátor tett volt, mondhatni: átgondolatlan, mert ha történetesen, a disznó éppen akkor elégeli meg István folytonos zaklatását és kiront, bizony... De ebbe még belegondolni sem jó, és a lényeg az, senkinek nem esett baja. A disznó újfent őrjöngött, de már olyan mindegy volt. A kis ketrecben át és átbukva a

békésen szunyókáló társain, rövidesen kifulladt, és pillanatokon belül már ő is megnyugodva alhatott velük együtt. A Föld csupa-kíváncsiság jópofa teremtményei: szurikátákról A szurikáta vagy más néven: négyujjú manguszta egy apró termetű cibetmacskaféle ragadozó. Az állatkertek kedvtelve tartják, hiszen nyughatatlan természete, kedveskedőn suta szokásai és kiapadhatatlan kíváncsisága miatt a látogatók hamarosan megszeretik őket. Őshazájában, Dél-Afrikában a helyiek előszeretettel háziasítják, mert kiváló patkányirtó, és hát azért is, mert nagyon könnyen szelídíthető és ragaszkodó az őt felnevelők iránt. Egész megjelenésében van egyfajta mosolyra csábító kellem: sunyi, mindig derültségre álló szája és örök vidámságot sugárzó apró gombszemei, esetlenül bumfordi kapkodó igyekezete, mindig mindenre kíváncsi természete és mindentől félő, kikapós énje azonnal belopja magát a figyelő szívébe. Azért is, mert csapatállat lévén kisebb-nagyobb “bandákban” láthatjuk őket, komolykodó őrszemekkel és pajkosan kedves játszi kölykökkel, vagy csak magukról megfeledkező, folyton-folyvást kereső-kutató vagy egymással perlekedő csapattagokkal együtt. Hét szurikátát fogadhattunk, Hollandiából érkeztek, hogy kitöltve a karanténidőt, a már az állatkertbe élő szurikátacsapat létszámát növeljék. Érkezésük után megszeppenve, óvatosan lépkedve hagyták el az utazóládáikat. Azonnal megkeresték egymást, és miután túlestek az újbóli találkozáskor megkövetelt illedelmes bemutatkozáson, a kurkászáson közösen trappolták végig az itteni szállásukat. Az egyikük a csapat élén óvatoskodott, míg a többiek egymást bátorítva, szorosan összebújva követték. Olyan látvány nyújtottak, mintha a bátor hadvezér nyomaiban bandukoló mindenre elszánt, ámbár igen félénk kis sereg lennének. Ha az elől haladó egyke megállt, ők is így tettek, igaz ekkor fel-fellökdösték egymást, és ilyenkor egy-két kelletlen fütty és morgás is felhangzott, sőt, még csipkedték is egymást, aminek az lett a vége, hogy hamarosan egy veszekedő, vinnyogó szőrpamaccsá nőttek. De elég volt a vezető éles és hangos füttye, rögvest megcsendesedtek, illedelmesen megint összehúzódtak, és így folytatták a felfedező útjukat. Semmi félelemre okot adó furcsaságot nem fedeztek fel, pedig többször is keresztbekasul végigmasíroztak a teremben, majd megnyugodva és elfáradva leültek, lefeküdtek, és bőszen vagy magukat, vagy valamelyik társukat kurkászták. Ekkor azonban nyílt az ajtó, és az ápoló elébük tette a nekik szánt csupa sok finomságot: darált húst, lisztkukacot, nyers és főtt tojást, almát, banánt, kivit, narancsot. Az ajtónyitásra megrémültek. Egymást lökve szaporázták a lépteiket a terem különböző sarkaiba menekülve, miközben méltatlankodva füttyögtek, csiviteltek és morogtak. De az ajtó szinte azonnal be is zárult, így megint egymás között maradtak. Kushadtak, megcsendesedtek, láthatóan nem tudták, mihez kezdjenek. Végül az egyikük, nem biztos, hogy az eddig elől haladó bátor legény, a berakott tányérkához kúszott. Szó szerint kúszott, nagyon hasonlóan viselkedett a rajzfilmeken látható sunnyogó macskához, aki éppen a gyanútlan egeret akarja belopni. A többiek megkukulva, kimeredt ámuló tekintettel követték vitéz társuk minden mozdulatát, tán még a lélegzetüket is visszatartották. Hősünk, elérve a tálat óvatosan szemrevételezte a finomságokat, fel és oldalra billentve a fejét szimatmintát is vett, majd lehasalva meredten bámulta a sok-sok kívánatos csemegét. Tetszett neki, mert a következő pillanatban az orrocskájával megérintette a tál peremét, de ugyanazzal a lendülettel, ahogy hozzáért, vissza is pördült. Viszont nem szaladt el, hanem ismét lehasalt, és várt. Mire? Nem tudom. Talán arra, hogy az ismeretlen valami visszaszimatol. Az viszont nem szimatolt vissza, illedelmesen kínálta magát, és hát a tányérról mind

jobban érezhető ínycsiklandozó falatok illata is egyre nagyobb kísértést jelentett. Így hát a merész szurikáta talpra szökkent és a “legyen, aminek lennie kell” dacos elszántság visszavonhatatlan elhatározásával odalépett. A tányérnál megállt, reszketegen körbenézett – mert mi tagadás, hősünknek igencsak kocogtak a fogai e nem mindennapi tette során –, aztán váratlanul beletúrt az ínyencségek közé. Riadtan visszakapta a fejét, újból körbetekintett, talán várt valamit. De semmi nem jött, csupán az étvágya ébredt fel az eddiginél is még jobban, mert azonmód ismét beletúrt a takarmányba és jóízűen falatozni kezdett. Ezt látva a többiek is feledték a riadalmat, és pillanatokon belül az egész csapat ott lökdösődött, perlekedett a tányérnál. Alig-alig hagyták el egymást, ha valamelyikük elindult, a többiek a sarkában loholtak, ha felhangzott a figyelmezető fütty, mert valamelyikük megijedt, és ez igen gyakran megesett, egyszerre bújtak el az egyik sarokban. De amilyen hirtelen megrémültek, olyan gyorsan meg is nyugodtak, és mintha, mi sem történt volna, folytatták a keresést-kutatást. Valóságos örökmozgók voltak, alig-alig pihentek, folyton fel és alá trappoltak, fáradhatatlanul kutakodva. Az első napok legnagyobb kihívását számunkra a takarítás jelentette, bár védenceinknek egyszerűen felfoghatatlan volt a jelenlétünk. Amikor közöttük voltunk, olyan félelemmel húzták meg magukat rejtekhelyeiken, hogy sajnálnivalók voltak, szívünk szerint elmagyaráztuk volna nekik, hogy nincs mitől tartaniuk, de hát hogyan lehetett volna ezt megértetni velük? Emberül nem beszéltek, és mi tagadás, a mi szurikáta szókincsünk is sok kívánnivalót hagyott maga után. Így nem tehettünk mást, takarításkor igyekeztünk a lehető leggyorsabban végezni. Ez azonban nem volt olyan egyszerű. A szurikáták igencsak rendetlen jószágok, nem csak az ételt szórták szanaszéjjel és taposták be a padozatba, hanem a búvóládáikat is szívesen forgácsolták, az alomanyagot is kihajigálták, így előfordult, hogy egy teljes vödörnyi szemetet szedtem össze náluk. Nehezen ment, mert minden mozdulatomra ijedten és dohogva szaladtak fel és alá, nem találva egyik sarokban sem a helyüket. Közben persze a már összehúzott szemétkupacokon is átgázoltak, kezdhettem elölről a takarítást. De amennyire féltek, annyira érdeklődtek is, nem tudták palástolni kíváncsi természetüket. Mert ha megálltam, akkor nem maradtak a helyükön; nem, mert arra képtelen voltak, bármennyire is rettegtek, hanem azonnal kiviharoztak a rejtekükből és felém szaladtak. Alig karnyújtásnyira megálltak és fel-alá tornáztatták apróka termetüket, vagy két hátsó lábukon egyensúlyozva szimatolgattak. Ha óvatosan feléjük nyújtottam a seprűt, igaz, hátrébb szaladtak, de nem rettentek meg, hanem kúszva és oldalazva csak-csak visszasomfordáltak és megszagolták, megszaggatták. Így a seprűvel, a szemeteslapáttal és a vödörrel napokon belül megbékéltek; a vödörrel különösen, mert rájöttek arra, hogy az mókás kedvük kiapadhatatlan forrásaként szolgálhat: abba be és kiugrálni, felborítani, és annak mentén fogócskázni számukra végeérhetetlen játékot jelentett. A seprű és a lapát már nem volt ennyire közkedvelt, mégpedig azért nem, mert azon rendre hajba kaptak. Cibálták, vonszolták, elrángatták egymás elől, és ennek törvényszerűen mindig kiadós verekedés lett a vége. Az ápolótól azonban jó ideig tartottak. Gabi, kedves kolléganőnk, a legelső napokban még be is ült hozzájuk, és vagy egy órán keresztül együtt maradt velük, remélve, sikerül levetkőztetni velük az idegenkedésüket, de nem járt eredménnyel. Mindenesetre olyan megkapó fényképeket sikerült készítenie róluk, amit még a hivatásszerűen fényképezésből élők is megirigyelhetnek. Csakhogy nyughatatlan, kikapós természetük nem hagyott békét szurikátáinknak, mindenáron meg kellett találniuk a módját annak, hogy közelebb kerüljenek hozzánk. Persze nem csak az önzetlen barátság kedvéért, vagy, mert olyannyira kedvükre valóan jók voltunk hozzájuk. Ezek a fogalmak a szurikáta-szótárban nem léteznek. Nem, ennyire nem egyszerű, mert a bizalomnak ára van, súlyos ára: mégpedig az ennivaló. Bizony az. Mert mindig azé a

legjobb falat, aki a legelőbb ér a tányérhoz, ha szűkösen mérten is, de ideje van arra, hogy kikapja a fogára való legjobb csemegét. Idővel hát ennek külön koreográfiája alakult ki: először is az ápoló, végezve a takarítással elhagyta a teremet. Addigra túlestünk a vödör körüli hancúrozáson, és a seprű meg a lapát birtoklása miatt kitört elmaradhatatlan bunyón is. A kedélyek tehát úgy-ahogy lenyugodtak. Viszont az ápoló eltűnése új izgalmakkal teli fejezetet nyitott, azt jelentette, hogy pillanatokon belül visszatér az ennivalóval. A szurikáták felajzva szaladgáltak fel és alá, várva, hogy végre ismét kinyíljon az ajtó, füttyögtek, burrogtak, számukra ekkor minden egyes pillanat kibírhatatlan izgalmat jelentett. Amikor végre teljesült vágyaik netovábbja, a bátorság az inukba szállt, mind igyekezett valahol elrejtőzni; ezt a félelemmel teli szokásukat mindvégig megőrizték, soha nem lehetett úgy benyitni hozzájuk, hogy az első válaszuk arra ne az elrejtőzés legyen. Hanem, amikor meglátták az etetőtálat, rémületük egyszeriben szertefoszlott, de ahhoz még nem volt bátorságuk, hogy, amíg az ápoló bent van, odaszökkenjenek. És ez volt az a pont, ami aztán a vízválasztót jelentette. Egyikük-másikuk ráébredt ugyanis arra, hogy ha ekkor a tálhoz somfordál, vagyis, amíg az ápoló még ott van, kedvére mazsolázhat, mert a többiek úgysem mernek közelebb lábalni, és hát, az ápoló sem olyan elfajzott valaki, aki háborgatná őket evés közben. Így hát mindig akadt egy-két bátrabb, aki már a belépéskor elénk szaladt – később vigyáznunk is kellett arra, hogy nagy nekibuzdulásukban még véletlenül se rohanhassanak ki a szobából –, és amíg velük voltunk, bizony a többiek türelmetlen szöszmötölése, vinnyogása és elkeseredett füttye közepette jóízűen falatoztak. Egyszer gondoltam egy merészet. A takarítás után nem az ételes-tállal mentem vissza, hanem a kezembe markolt finomságokkal. Arra voltam kíváncsi, hogy így is elveszik-e tőlem. Nos, a rémület, a döbbenet és a felháborodás minden színű és rangú kifejezése leolvasható volt az arcukról és kihallható a hangjukból, amikor elém futva nem látták meg a tálat. Olyannyira meglepődtek, hogy előbb megcsendesedtek, nyújtogatták a nyakukat, keresték a tálat, de amikor tudatosult bennük, hogy azt bizony hiába keresik, olyan méltatlankodó és ellenséges füttyel szaladtak távolra, mint akik halálosan megsértődtek. Leültem, és addig a tenyerembe elrejtett csemegéket megmutattam nekik. A szurikátacsapat erre teljesen elnémult, pedig a dohogásuk csillapíthatatlan erővel, már-már fületbántóan visszhangzott a kis szobában. Síri csend lett. Magam is mozdulatlanul ültem, csak a kezemben lévő gyümölcsdarabokat és hússzeleteket lóbáltam rendületlenül, mégpedig azért, hogy ezzel is rájuk tereljem a figyelmüket. És ekkor az egyikük kilépett a sarokból, lehasalt, kúszott néhány lépésnyit, aztán felállt, és felém szaladt. Előttem megállt, lehasalt és megbabonázva nézte a lengedező falatokat. Az egyik hússzeletet letettem a földre, mire a nyakát nyújtva, de a testét fel nem emelve megközelítette, olyan látvány volt, mint egy nagyra nőtt, elhízott földigiliszta, és miután nagy nehezen, nyögve-szuszogva elérte, óvatosan a szájához emelte, elrántotta, aztán felkapta és visszarohant a szoba közepére. Lihegett szegény – láthatóan nagyon megviselte a kaland –, de megérdemelte a falatokat. A többi szurikáta viszont nem így gondolta, mert, amikor lerakta a hússzeletet, hogy szusszanjon egyet, egyként rohanták le. Ekkor beraktam a tányérjukat, de nem mentem ki, hanem továbbra is bent maradtam. Az előbbi hős, feledve az őt ért kudarcot, jobban mondva a többiek szemtelen tolakodását, azonnal a tányérhoz settenkedett, és nekilátott a falatozáshoz. Hamarosan követte egy másik, aki szintén jóízűen csámcsogott, de az előbbivel ellentétben ő le nem vette rólam a szemét. Ha megmozdultam, a nyakába kapta a lábát, mihelyst azonban ismét mereven ültem, rögvest visszaszaladt. A többiek egyre elkeseredettebben köröztek körülöttünk, olyan érzésem volt, hogy ha tehetnék, kinyitnák az ajtót, és egyszerűen kilöknének. Nem kísérletezgettem tovább, magukra hagytam őket. Takarításkor nem mindig mostunk fel náluk, aminek egyszerű okai voltak. Ha a slagot

rángattuk be, nem tudtuk rendesen becsukni az ajtót, és félő volt, megszöknek. Ha vödörben vittük a vizet (mosószernélküli melegvizet), akkor pedig alig lehetett haladni, mert folyton ott sündörögtek, és mintha csak tudnák, kellemetlenséget okozhatnak, így annak a felborításával kísérletezgettek. Ilyenkor voltak igazán elemükben, még a természetes félszüket is felejtették, csak és kizárólag egyetlen cél lebegett a szemük előtt: sikert érni. Így hát nem is nagyon törekedtünk a felmosásra, megelégeltünk azzal, hogy alaposan felsöpörtük a szobájukat. Egyszer, egyedül voltam (kollégáim vidékre utaztak: meggyógyított ragadozó madarakat vittek a Hortobágyra), és elkerülhetetlenné vált a felmosás, lévén valami miatt a csapat több tagjának hasmenése volt. A söprés után bevittem a vizesvödröt, a sikálókefét és a vízlehúzót. Az addig meghunyászkodó szurikáták erre egyszerre szökkentek lábra, látni való volt, megértették: elérkezett az ő idejük. Úgy ugráltak körülöttem, mintha áldozat lennék, mind közelebb és közelebb ólálkodtak, de ügyeltek arra is, hogy ha netalántán mégis alantas szándékaim lennének, mondjuk, meg akarnám érinteni őket, ne tehessem meg. Ettől rettegtek. Nem törődtem velük, kiismertem már őket annyira, hogy tudjam, mire képesek. Vagyis arra számoltam: azon kívül, hogy körülöttem somfordálnak, mást nem tesznek, mert ha el is érik a vízzel teli vödröt, az olyan nehéz, amit a kis testükkel nem tudnak felborítani. Arra azonban nem gondoltam, hogy nagy-nagy igyekezetükben egymásnak is galibát okozhatnak. Hozzáláttam hát a felmosásnak, alaposan beáztattam a szoba padlóját, ami így derekasan csúszott, és ez a szurikátáknak újabb jó mókát jelentett, aztán gondosan felsikáltam, majd a lefolyóba húztam a koszos vizet. És ekkor egy pillanatra elfeledkeztem a vödörről. Ez elég volt ahhoz, hogy több szurikáta is “megtámadja”. Amikor felocsúdtam, azt láttam: négy jószág sete-suta buzgalommal a vödör peremébe kapaszkodik, és erőnek erejével cibálja, csakhogy nem egy irányba, hanem ide-oda összevissza, ami, mi tagadás, annyira megkapó volt, hogy felnevettem. Erre hárman azonnal elugrottak, míg a negyedik kitartóan tovább küzdött a vödörrel. Csakhogy az már lengésben volt, és ekkor már az ő pirinyó súlya is elégnek bizonyult ahhoz, hogy lerántsa a földre. Nagy zajjal csúszott ki és huppant le a vödör, és a szurikátának nem maradt ideje elugrani. Bizony megijedtem. A szurikáta is, mert a zuhanást követően mozdulatlan maradt, erősen zihált, úgy tűnt, nagyon megütötte magát. Odaugrottam, és lehajoltam, hogy kézbe vegyem, de ez már sok volt neki, riadtan talpra szökkent, és ha imbolyogva is, de elkacsázott az egyik sarokba. Közben a többi szurikáta is riadtan meghúzta magát a szoba különböző sarkaiban, és igyekeznem kellett, ha azt akartam, hogy a búvódobozokat ne áztassa át teljesen a vödörnyi víz. Kapkodtam hát, és amint mind kevesebb és kevesebb lett a fröcskölő víz, amit a szurikáták ki nem állhattak, de a padló még síkos volt, ismét életre kelt a terem. Ez volt a mókák mókája: nekifutottak, majd hasra vágódva csúszkáltak keresztbe-kasul, és bevallom, amint láttam a jókedvű, gondtalan jószágokat, elpárolgott a figyelmetlenségem miatti haragom, és hát az is vidámságra sarkallt, hogy láttam, a balesetet szenvedett szurikáta is ott van a csapatban, kutya baja sincs. A tarajos sülök és a nyári lúd: egy nem várt összebútorozás története A nyári lúd – a háziludunk őse – háznál nevelt, szelíd madár volt, azért került hozzánk, mert valaki engedély nélkül felnevelte. Védett madár ugyanis, de sokan fittyet hánynak a védelemnek és előszeretettel fosztják ki a fészkét, ellopva belőle a tojásokat és azokat otthon kikeltetetik, majd a csibéket maguk vagy mostohaszülők, például csirkék nevelik fel. Így járt a hozzánk került is, akit, cseppet sem riasztott meg, hogy kiragadták az addig megszokott portáról és ezáltal egy idegen világba csöppent. Igaz, az első percekben még csak egyhelyben totyorászott és halkan, mintegy önmaga számára bátorságot sugallva, halkan sápogott, aztán lassan körbenézett. Nem félt, egyáltalán semmi tartózkodást sem láthattunk

rajta, és így is volt, mert egyszer csak megrázta a tollruháját, mintha ezzel végképp lezártnak tekintené az addigi megszeppenését, és elindult, hogy felfedezze az új világot. Az egyik nagyobb ketrecben alakítottuk ki a szállását, amiben komótosan végigkacsázott, néha meg-megállt, körbenézett, aztán tovább indult. Elérte a magvastálat, beletúrt, majd a vizesedényhez trappolt, belegázolt, de nem volt maradása, fürkésző kedve további útra sarkallta. Gabival ott álltam a ketrec ajtajánál, és amikor elért bennünket, a félelem legkisebb jele nélkül megcsipkedte a ruhánkat és a csizmáinkat, majd, mintha az lenne a dolgok rendje, kilépett a ketrecből. Körbenézett, és láthatóan felkeltette az érdeklődését a látvány: a többi kisebb-nagyobb ketrecben és kalitkában izgő-mozgó, lármázó vagy csak csendben megbúvó állatsokaság. Kedvére való volt, nekivesekedett hát a bemutatkozásnak. A szemközti ketrecben mindenféle díszrécék múlatták az időt, előbb hozzájuk lépdelt. Megállt az ajtajuknál és illedelmesen a nyakát nyújtogatva, halkan sziszegve pislantott rájuk. A kacsák azonban nem voltak olyan jól neveltek, mint ő, mert bizony nem figyeltek fel rá, ettek, fürödtek és tollászkodtak, mi tagadás: a ludunkat bizony levegőnek nézték, így hát kissé megszégyenülten magukra hagyta őket. Megfordult, és észrevette az egyik kisebb ketrecet, amiben egy szárnybeteg ölyv kuksolt. Odatrappolt, mire az ölyv ijedten hátrébb húzódott, miközben a szénaalmot jócskán kiverdeste maga körül, így hamarosan a ludat belepte a szénapor. Nagyon megijedt, előbb tolatva hátrébb somfordált, majd a levegőbe szökkenve megfordult és elszaladt. Visszanézett és dohogott; nem tudom, az ölyvek értik-e a ludak nyelvét, ha igen, akkor bizony sok kedveset nem hallhatott. Megnyugodva észrevette a kanalas gémeket, akiket nagy elfoglaltság közepette talált, éppen a vizestáljukból szűrték ki a számukra csőrre való falatokat. A gémek ugyanis a vízből szűrik ki a táplálékukat, így a takarítás végén a táljukba szórtuk nekik a szárított rovart, lisztkukacot és lágyeleséget, majd feltöltöttük vízzel. Ezután a gémek ide-oda szitálva lapos csőrükkel kiszürcsölték azokat. A ludunk megkukulva megállt előttük, halkan sápogott, de akárcsak előbb a díszrécék, bizony a gémek sem viszonozták a bemutatkozását. A gémek melletti ketrecben egy selyem majmocska várta sorsa alakulását. Amikor meglátta a ketrece felé trappoló ludat, bizony megriadt, csivitelve rohant fel az egyik ugrófájára és kikerekedett szemmel, perlekedve nézte ezt a számára ismeretlen és félelmetes valamit. A lúd nem ijedt meg, hápogott, hívogatóan verdesett a szárnyaival, amit a majmocska bizony alaposan félreértett, mert ijedtében majd lefordult a fájáról. A liba viszont láthatóan csak azért is meg akarta békíteni a reszketeg majmot, így töretlen lelkesedéssel igyekezett magához csábítani. A majom azonban mindinkább pánikba esett, és ezt már nem nézhettük tétlenül, elhatároztuk, hogy eltereljük onnét a ludat. Nem volt könnyű vállalkozás, egyáltalán nem, mert sértődötten csipkedte a ruhánkat, a lábait megvetette és a testét is megfeszítette, bizony szó szerint arrébb kellett lökdösnünk. Hihetetlen, hogy egy magát megmakacsoló lúd mekkora erőt képes kifejteni, bizony Gabival szó szerint küzdenünk kellett vele, mire sikerült kibillentenünk őt nyakas ellenállásából és arrébb tuszkolnunk. De végül eredményt értünk, és ennek nagyon örültünk. Ezzel viszont mélyen belegázoltunk a lelkivilágába. Haragosan hápogott, majd megrázva a tollruháját ránk sem hederítve magunkra hagyott, sebbel-lobbal, olyan igyekezettel, hogy közben még magának is gáncsot vetett, mert bizony egyszer-kétszer elhasalt a nagy kapkodásban, de rögvest talpra szökkent és hátra sem nézve folytatta az útját. A szállására érve, leült a földre és tovább duzzogott. Haragtartó volt ám, mert még jóval később is, amikor úgy gondoltam, tovább barátkozom vele, elfordult tőlem, és ha ennek ellenére mégis megérintettem, mérgesen a kezemre csapott a csőrével. Azért csak-csak kialakult a rend közöttünk: amíg a ketrecében takarítottam, hagytam, hogy kint trappoljon a folyosón, de a majmocska szállásához vezető ajtót behúztam, így oda nem érhetett el. Nem is nagyon akart, megelégedett a számára engedélyezett világ

felfedezésével. Miután a takarítás végére értem, feltöltöttem a vizestálját, majd az etetőedényét, nem kellett sokat várnom arra, hogy visszatotyogjon, és rázárhassam az ajtót. Ekkoriban kaptuk a hírt, hogy napokon belül tarajos sülöknek kell szállást adnunk. Egyetlen szabad ketrecünk volt, mégpedig közvetlenül a lúd melletti, amit mindez idáig zárva tartottunk, még a ludat sem engedtük be, nehogy összepiszkítsa. A tarajos sül Afrika lakója, egy megjelenésében bizarr valami, első ránézésre az őskorból itt-felejtett lényt juttat az ember eszébe. Igazából egy közepes termetű mosómedve, de ennél jóval nagyobbnak látszik, mégpedig a homlokától a háta egyharmadáig húzódó sörényszerű, vékony, fehér-fekete sörteszőrök miatt. Félelmében ezeket a sörteszőröket és tüskéket borzolja fel, és ettől jóval nagyobbnak látszik, mint a valóságban. Mogorva, mondhatni, nagyon barátságtalan jószág. Mindentől megijed, és félelmét kötekedő természetének utat adva bizony támadásban éli ki. Felborzolja a tüskéit, közben hangosan csörömpöl, valóban, olyan hangot ad ilyenkor, mintha valaki üres edényeket verdesne egymáshoz. A lazábban álló tüskéit lövi ki az ellensége felé, mégpedig úgy, hogy eléje szalad, hirtelen hátat fordít neki és abban a minutumban már szál is a tüske. Komoly, nehezen gyógyuló sebet képes okozni, így ezek tudatában készültünk fel a fogadásukra. Hárman érkeztek. Ingerlékeny, csupa harag, küzdelemre kész teremtések voltak. Már az érkeztük után, amint szabaddá vált számukra az út a szállítóládából, tüskéiket borzolva loholtak fel és alá, egymásnak is nekiütközve, semmivel és senkivel nem törődve. Csillapíthatatlan dühüket a ketrec rácsozatán és a falakon vezették le, olyan elszántsággal, hogy az volt a benyomásunk, fékezhetetlen haragjukban előbb-utóbb önmagukat is súlyosan megsebzik. Takarítani, friss vizet és élelmet berakni a számukra igen veszélyes volt, roppant körültekintően kellett eljárnunk. Amikor meghallották, hogy nyílik a ketrecajtó, lábraszökkentek, felborzolták a tüskéiket, és a nyakukat nyújtogatva lestek a zajforrás felé. Amikor beléptünk, vagy meghúzták magukat az egyik sarokban, ez volt a ritkább eset, vagy egyikük-másikuk, vagy mindhárman egyszerre felénk szaladtak, hogy felvegyék velünk a harcot. A söprűt magunk elé téve sikerült távolt tartani őket, mert amikor beleütköztek, kinevezték elsőszámú közellenségüknek, és minden dühüket azon vezették le; bizony karanténbeli napjaik során számos ciroksöprű esett áldozatul harci kedélyüknek. De napról napra szemesebbek lettek, rájöttek ugyanis arra, hogy a söprű mögött is ellenség rejtőzik, és ekkor már nem elégedtek meg azzal, hogy azt semmisítsék meg, hanem kicselezve, bennünket akartak elérni. Idővel hát jószerivel lehetetlen vállalkozás volt takarítani náluk, még a vizes és eleséges táljaikat is egyre nehezebben tudtuk kivenni tőlük, elmosni és tisztán, feltöltve visszarakni. A ludunkat azonban ezek a történetek bizony igencsak izgatták, így amikor a harcunkat vívtuk a sülökkel, ő ott somfordált a másik ketrecben, egészen az ajtónál, és leplezetlen érdeklődéssel követte az eseményeket. Amikor egymagában volt, odatalpalt ahhoz a rácsos ajtóhoz, ami elválasztotta őt a sülöktől, és kukucskálva kereste a szomszédait. Nem mindig láthatta meg őket, mert azok rendszerint behúzódtak az egyik legeldugottabb sarokba, ami az ajtóból teljesen elfedett zugot jelentett. Megtörtént, hogy a sülök valami miatt csak úgy az időt múlatva nekiláttak dühük csillapításának, és ilyenkor az elválasztó ketrecajtó rácsai közé feszített dróthálót téptékszaggatták; a dróthálót azért szereltük fel, hogy a liba még véletlenül se tudjon átmenni hozzájuk a ketrecajtó nyílásain keresztül. A sülök azonban hamarosan megoldották ezt a problémát, mert a dróthálót szálasra szaggatták, így, ha a madárnak úgy tartotta volna a kedve, akár át is bucskázhatott volna hozzájuk. Meg is közelítette az ajtót, de megérezhette, hogy ott sok jó nem várhat rá, ezért, ha kandi természetét nem is tudta véka alá rejteni, mégis jó távolra megállt az ajtótól és csak onnét kukkolta ideges szomszédait. Amikor a sülök éppen nem dühöngtek – ritka pillanatok voltak ezek, ha ébren voltak

–, akkor is sebbel-lobbal szaladgáltak a ketrecükben, miközben hangosan csörömpöltek a tüskéikkel. Ezt a lúd ki nem állhatta. Méltatlankodva verdeste a szárnyait, és ő is fel és alá totyogott a maga szállásán, trécselt a maga egyszerű lúdnyelvén, talán azt kérte, sőt, követelte a sülöktől, hogy hagyjanak fel az idegesítő lármázásukkal. Nos, a sülök vagy nem értettek libául, vagy ha igen, akkor csak azért is tovább csörömpöltek, így szegény ludunknak nem volt maradása. Az egyik nap reggelén éppen az ellenőrző körutamat jártam, és arra lettem figyelmes, hogy a lúd ott áll a sülök ajtajánál, olyan közel, amit még egyszer sem vettünk észre azóta, hogy a sülök önhatalmúlag lebontották a dróthálót. A lúd mereven, hangtalanul bámult a szomszédba, és ekkor egyszer csak megjelent az egyik sül. Észrevette a libát, megállt, de nem borzolta fel a tüskéit, amint az várható lett volna, hanem kukán leste a madarat, aki továbbra is szobormereven állta a tekintetét. A sül az etetőtálhoz lépett, evett pár falatot, miközben felfelnézve a libát mustrálgatta. Miután falt pár falatot, ivott néhány kortyot, ismét a lúd elé állt. Szinte érdeklődést tükrözött az arca, forgatta is a buksi fejét, láthatóan nem értette, ki ez a másik ott, és mit akar tőle. De nem találta ellenségnek, ami felettébb szokatlan volt. A liba megunta a kitömött bábú szerepét, megborzolta a tollát és hápogott, ez azonban a sült megrémisztette, villámgyorsan megpördült, felborzolta a tüskéit, majd újra a madár felé fordult és nekiugrott a ketrecajtónak. Ettől a liba annyira megijedt, hogy felbukfencezett, esetlenül kapálódzott a szárnyaival és a lábaival, a sül pedig mindjobban belelovalva magát a harcba, mind elszántabban rángatta a ketrecajtó rácsozatát. A lúd végül is talpra ügyeskedte magát, és riadtan, méltatlankodva elszelelt az ajtó közeléből. Lihegett és a felgyülemlett mérgét levezetendő ide-oda trappolt a ketrecében, ügyelve arra, hogy még véletlenül se kerüljön a ketrecajtó közelébe, ahol a szomszédja kitartóan dühöngött. Nehezen nyugodott meg, csak dohogott és dohogott, de ettől kezdve a ketrecajtó környékét messzire elkerülte. Az ázsiai vadkutyákról: ismerjük meg a dolokat Holnap kapunk három dolt – István úgy nézett rám, mint aki ezzel minden fontosat elárult, amiről tudnom kell, vagyis a tudomásomra hozta, hogy másnaptól újabb jószágokkal bővül védenceink köre. Ez önmagában igaz is, csakhogy, mint olyan sok állat esetében, fogalmam sem volt arról, hogy miről, jobban mondva kiről beszél. Így van ez, tagadhatatlan, hiába kötöttem az életemet immár több mint negyedszázada az állatkerthez, bizony nagyon sok minden ismeretlen még előttem. – Igen? Ez komoly? – kérdeztem vissza könnyedén, szinte hányavetin, remélve, István ennek ellenére észreveszi a tanácstalanságomat, de nem így történt, kurtán csak ezt válaszolta: – Igen. – Repül, kúszik, mászik, harap vagy csíp? – nem tehettem mást, célt kellett érnem, vagyis meg kellett tudnom, mi is az a dol? – Mi van? – Jól hallottad. Mi a csuda az a dol? – És még azt állítod magadról, hogy ismered a ragadozókat! Ázsiai vadkutyákról beszélek, vagyis a dolokról. Vagy úgy, máris szertefoszlott a tudatlanságom, büszkén kihúztam magam, mert hát így azonnal tudtam, milyen ritka ragadozók nyernek nálunk átmeneti szállást. Igaz, az István által említett nevüket – dol – még az életben nem hallottam, vagy ha igen, elfelejtettem, ezért értetlenkedtem, amint azonban kiderült, hogy kikről beszélünk, már láttam is magam előtt e csodaszép jószágokat. Az ázsiai vadkutya, vagyis a dol csak kevés állatkertben látható, pedig érdekes teremtmény, élőhelyén veszélyeztetett is, bár ez napjainkban, sajnos, már nem meglepő.

Elgondolkodtunk-e már azon, hogy mi, emberek, vajon mennyi állat és növényfajt veszélyeztetünk a Földön, nap mint nap? Pedig milyen sokat beszélünk és írunk erről, látjuk és tudjuk az igazságot, cselekedeteinkkel mégis olyan károkat okozunk a környezetünkben, amelyet, ha akarnánk se tudnánk meg nem történtté tenni. És, mintha magától értetődő lenne, mindent úgy folytatunk, ahogy eddig, sodródunk, nem törődve tetteink várható következményeivel. Elszomorító bizonyság ez, fájdalmas valóság, ami egyszer csak bizony olyan végbe torkollhat, ahonnét már nem lesz visszaút. Sem nekünk, sem a körülöttünk élő jószágoknak. A dol, a nálunk élő vörös róka testesebb rokona: bundája élénkvörös színű, de a fülkagylója belseje, a torka, hasalja, lábainak belső felülete koszos-fehér, úgy néz ki, mintha a teste felső részét vörös, az alsó részét pedig fehér festékbe mártották volna, és mindezt az éles kontrasztot farokvégének koromfekete színe még hangsúlyosan ki is emeli. Csapatállat, ezért kisebb-nagyobb kolóniákban tartják őket, így mindig akad olyan érdekesség, ami felkelti a látogatók figyelmét. Nálunk is így történt, előbb három nőstény, majd kicsit később két hím került hozzánk, és a karanténidő letelte után vehették birtokba a felújított Nagyszikla oldalában kialakított szállásukat. Tehát előbb a három nőstényt fogadhattuk, akik Hollandiából érkeztek hozzánk. Két összenyitható ketrecben helyeztük el őket, amit bizony nagy-nagy félsszel vettek birtokba. Az utazás, majd az ismeretlen világ bizony riadalommal töltötte el szegényeket, és amikor elhagyhatták az utazóládáikat, megszeppenve azonnal egymás közelségébe húzódtak. Rögvest összebújtak, és reszketegen ketrecük egyik sarkába rejtőztek, zihálva, ugrásra készen várva mindazt a bajt, ami az eddigi hányattatásuk után még várhat rájuk. Gabival, kedves kolléganőnkkel a ketrec innenső oldalán álltunk és hallgatagon néztük őket. Tanakodtunk, mégpedig azon, hogy vajon az elkövetkező hetekben hogyan leszünk képesek megoldani a szállásuk takarítását. Három vadkutya két ketrecben, bizony kényes portéka, kiszámíthatatlanságuk miatt pedig óvatosságra sarkalló is, nem tudható, vajon mennyire tudjuk majd külön zárni őket, amikor elérkezik annak az ideje, hogy rendet tegyünk náluk. Vagyis, megteszik-e nekünk azt a szívességet, hogy engedelmesen átsétálnak az egyik ketrecből a másikba, amikor a takarítás során hozzájuk érünk. – Azt hallottam, hogy nagyon vadak és erőszakosak – jelentette ki Gabi, amit csalódott sóhajjal és tagadó fejcsóválással vettem tudomásul, mert szavaival annak adta bizonyságát, hogy bizony felül a buta szóbeszédnek. Szegény lány! Igen, tamáskodtam, mert mi tagadás, látva a meghunyászkodó kutyákat, kételkedtem a szavaiban. Igaz, ebben az is segített, hogy immár több évtizedes állatápolói múlt állt mögöttem, amelynek nagy részét ragadozó emlősök között töltöttem, és már bizton kijelenthettem – önhittség és dicsekvés nélkül, kérem, higgyék el –: a jószágok magatartásából is ki tudom olvasni a természetüket. A kutyák riadalma, rejtőzködése és félelemmel teli pillantása árulkodó volt, kikapós énjük csalhatatlan jele. Tudtam, hogy részükről sok mindenre számíthatunk majd, egyvalamire azonban semmi esetre sem: ezek az állatok nem fognak velünk szemben harapósnak mutatkozni. És hogy az igazamat erősítsék talán, a dolok mind izgatottabban vizslattak bennünket, láthatóan a jelenlétünk egyre jobban feszélyezte őket, és hogy így volt, annak tanúságát is adták, mert hamarosan mindhárman ott a sarokban egyszerre piszkították össze magukat. – Miért hiszel hazudós embereknek? – Gabi értetlenkedve nézett rám. A kutyákra mutattam: – Nézd, szegényeket, mennyire félnek! Nyugodtan bemehetünk hozzájuk. – Veszélyes. – Az utcán közlekedni is veszélyes, mégis közlekedünk. – Cinikus vagy. – Egyáltalán. Most hagyjuk magukra őket, és később majd meglátjuk. – Mit? – Tudod, a puding próbája az evés. Nyugodjanak meg egy kicsit, aztán beköszönök

hozzájuk. Aznap azonban mégsem látogattam meg őket. Nem, mert órákon keresztül ott reszkettek a sarokban, még egy lépést sem volt merszük megtenni. Így azonban, valóban kiszámíthatatlanok, ha ijedtükben fel és alá rohangálnak a ketrecben, amikor velük vagyok, mégis bajt okozhatnak, amit viszont bölcs előrelátással jobb elkerülni. Másnap reggel már egészen más kép fogadott; az első éjszaka, ahogy arra számítani lehetett vízválasztónak bizonyult, a vadkutyák, még ha tartózkodó szorongással is, de már birtokba vették a ketreceket. Elhagyták a sarkot, és ki-ki, ahol a kedve tartotta, leheveredett, még a finom nyúlhúst is, amit éhségük csillapítására tettünk be nekik, szerte-szanaszéjjel hordták, megrágcsálták, bár nem ettek belőle, vagy csak nagyon keveset. Bizalmatlanságuk még nem oldódott fel, pedig biztosan gyötörte már őket az éhség, a természetükből adódó óvatosságuk azonban nem engedte nekik, hogy ezen a számukra rideg, hideg helyen csak úgy egyszeriben nekilássanak falatozni. Nem, ezt még nem tették meg, és ez így is volt rendjén, kellett még idő ahhoz, hogy végképp feloldódjanak. Látva a fejleményeket, elhatároztam, hogy eleget teszek az ígéretemnek, és bemegyek hozzájuk. Amikor az elmaradhatatlan szerszámokkal a ketrecükhöz értem, beszaladtak a sarokba, de ezzel már nem tudtak meghatni. Miután beléptem hozzájuk, és nekiláttam a takarításnak, szegények, majd kiugrottak a bőrükből, olyannyira tartottak tőlem. Persze, lassan tettem a magam dolgát, folyton beszéltem hozzájuk; de hogy ennek van-e értelme ilyen esetekben vagy sem, fogalmam nincs, engem azonban megnyugtat. Így van, mert hát mi tagadás, azért én is izgultam, végtére, lehet, mégis tévedek, és a három szolidnak kinevezett dol, mihelyst közéjük toppanok, hipp-hopp átlényegül acsarkodó sárkánnyá. Félelmem alaptalannak bizonyult, és majd szétfeszített a büszkeség: hát igen, gondoltam kissé nagyzolt méltósággal, látszik a több évtizedes rutin, megmondtam előre, semmi baj nem érhet. Kár, hogy egyedül vagyok, és Gabi nem látta, mit tettem. Araszolgatva haladtam a munkával, ügyelve rá, hogy a szemem sarkából mindig figyelemmel legyek a kutyákra. Azok meg sem mozdultak, és bár szemmel láthatón elkívántak a társaságukból, már nem olyan szánalomébresztő félelemmel viseltettek, mint az előző nap az érkezésük után. Határozott érdeklődést is megvillant a szemükben, igen, érdeklődés, játszi kíváncsiság. Miután végeztem a takarítással, elköszöntem tőlük, és elrejtőzve a folyosón, hogy ne láthassanak, meglestem őket. Tudni akartam, hogy, amint elválunk, mit tesznek. Ha a sarokban maradnak, és továbbra is reszketegen összebújnak, akkor nagyon félősek, és semmi hajlandóság nincs bennük a komaságra, ha viszont elhagyják a fedezéküket és végigtrappolják a ketreceket, ahogy tettem én is, akkor esély mutatkozik arra, hogy összebarátkozzunk. És ez történt. Jószerivel még el sem tűntem a szemük elől, máris lábra kaptak, és szaporán, szimatolgatva keresztbe-kasul bejárták a szállásukat, itt-ott hosszabban is szagmintát vettek, főleg, ahol a szétkent piszkukat súrolókefével vakartam fel, majd mintegy visszavonhatatlan dol-véleményként ugyanott elvégezték kis és nagydolgukat egyaránt. Hamarosan visszatértem hozzájuk az aznapi menüvel. Kinyitottam az ajtót, erre persze megint a sarokba menekültek, rájuk is szóltam, hogy ideje lenne már abbahagyni a színészkedést, aztán az etetővödörből egyenként emeltem ki az ínycsiklandozó húsokat, és lassan letettem nekik a földre. Szegényeknek, majd kiesett a szeme, ki tudja mióta nem vettek magukhoz egy falatot sem; Hollandiában altatva fogták be őket, így ott is legkevesebb egy napot étlen-szomjan kellett lenniük, és már nálunk is két napja vendégeskedtek. Miután magukra maradtak, még néhány percig a sarokban tépelődetek, aztán gondolva egy merészet, feltápászkodtak, és sétára indultak. Óvakodva lépdeltek, úgy tettek, mint akiket lefoglal a ketrecek átvizsgálása, de eszük ágában nem volt most a ketreccel törődni, mind közelebb és közelebb somfordáltak a húsokhoz, és miután elérték azokat, nagyokat nyeldekelve lehajoltak, és szimatolgatták,

nyalogatták azokat, majd az egyikük felemelte az egyiket, különvált a társaitól, leheveredett és kényelmesen nekiállt, hogy befalja. Erre a másik kettőnek sem kellett több, és pillanatokon belül az utolsó húscafatig behabzsolták az ennivalójukat. Idővel furcsa szokásuk alakult ki. Ketten állandóan együtt tartózkodtak, közösen aludtak, sétáltak, egymás mellett ettek, míg a harmadik látványosan elkülönült tőlük. Ha hébe-hóba mégis összeakadtak, a kettős megmorogta, nem engedték neki, hogy melléjük telepedjen, és ha ennek ellenére megpróbálta, bizony elmarták. Levegőnek nézték, amikor sétájuk során beleütköztek, mondjuk az egyke elhúzódva lefeküdt valahol, nem kerülték ki, nem, hanem átléptek rajta, mintha a világon sem lenne. És talán a kiközösítés az oka annak, hogy az egyke mind bizalmasabban viselkedett velünk szemben. Takarításkor ő is amilyen távolra csak tudott, elbaktatott tőlünk, az igazság az, hogy egyik dol számára sem tűnt megnyugtató valaminek a sepregetés és a felmosás. Értetlenkedve, majdhogynem bosszúsan figyelték a serénykedésünket, majd miután magukra maradhattak, sietve végigszaladgálták a szállásukat és pillanatok alatt, több helyen is összerondították, ami szemmel láthatóan megszínesítette a kedvüket. Hanem elérkezett az etetés ideje. A kettős a sarokba menekült, és ugrásra készen várta, hogy mihelyst a helyükre tettük a húsokat, felálljunk és eltűnjünk a színről. Amint bizton érezték magukat, azonnal az ennivalónál teremtek és még egymás szájából is kiráncigálva a falatokat, tömték magukba a húsokat. Erre a számukra olya kedves és varázslatos pillanatra azonban alkalmasint várniuk kellett, mert az egyke, tőlük eltérően nem távolról mustrálgatott bennünket, hanem mind közelebb és közelebb somfordált, láthatóan érdeklődve kutatta az etetővödröt. Ha letettem elé és hátraléptem, hagyva, tegyen azt, amit jónak lát, megilletődötten lehasalt és alig arasznyira a vödörtől, a fejét nyújtogatva csak szimatolgatott. Majd megfeszült szegény az izgalomtól, de sehogy sem tudta rászánni magát arra, hogy megérintse. Amikor kivettem a vödörből a húst és leraktam a földre, lábra szökkent és nem törődve a jelenlétemmel, odalépett, lehasalt és mintha ez lenne a dolgok rendje, hozzálátott, hogy kényelmesen bekebelezze. Mindeközben a kettős szinte megőrült már a várakozásban, egymást is megmorogva kushadtak a sarokban, néha már nem bírva az izgalmat, felugrottak és ott tipródtak, forogtak. Nekik is leraktam a húsokat, távolabb az egykétől, tudtam, ha elé helyezném, a kettős igencsak megtépné, így megelőzendő egy balesetet, több helyre szórtam szét az ennivalót. Nem is volt semmi baj, miután csillapították az éhségüket, visszaállt a rend, a kettős összenőve múlatta a napot, míg az egyke kiközösítve. Miután letelt a karantén idejük, bevittük őket a kertbe. De jószerivel még ugyanazon a napon Németországból megérkeztek a leendő férjurak, mégpedig két csodaszép dol legény. Ugyanazokba a ketrecekbe lakhattak, ahol leendő kedveseik, gondoltuk ugyanis, ha három vadkutyának eddig megfelelt, jó lesz a kettősnek is. Éppolyan bumfordi, sete-suta, kikapós természetük volt, mint a nőstényeknek, hozzájuk is bátran bejárhattunk takarítani, olyankor szépen elhúzódtak tőlünk, majd, miután magukra maradtak, ők is azon nyomban dol-módra helyre tették a dolgokat: sietősen összepiszkították a tiszta ketreceket. A takarítóeszközöktől idegenkedtek, mindig leplezetlen rémület ült ki a pofájukra, amikor meglátták azokat, viszont a nőstényektől eltekintve mégis volt valami, amit úgy-ahogy a kedvükre valónak találtak: mégpedig a vizes tömlő. Eleinte ettől is ódzkodtak, aztán valahogy vonzalmuk támadt iránta, ha letettem a földre a slagot, amíg söpörtem, a dolok bár elhúzódtak tőlem, mégis úgy térültek-fordultak, hogy a tömlő közelébe kerüljenek. Amikor elérték és én megértve szándékukat látványosan, amilyen távolra csak tehettem, elsétáltam tőlük, nekibuzdultak, hogy a maguk módján kezelésbe vegyék. Eleinte nem merték megérinteni, csak lehajoltak hozzá, és anélkül, hogy elérték volna, szimatolgatták, akárcsak nem is olyan rég még az egyke nőstény tette az etetővödörrel. Aztán mégis elérkezett a nagy nap, egyikük nem bírta már a sok-sok izgalmat, a kötelező szagminta közben megbökte

orrával a slagot, ami erre persze megmozdult. Volt ám riadalom! A két dol egymást ellökve szökkent távolra, és sértett önbizalommal szuszogva, lihegve nézett vissza riadalmuk kiváltójára. De már megtört a jég! Csupán kis idő kérdése volt, hogy visszatérjenek, és újra kezdjék a barátkozást. Így is történt, hamarosan újra ott tébláboltak, és az orrukkal bökdösve a tömlőt, ide-oda hengergették, ami már nem felhőzte be kikapós énjüket, nem, azok a percek, amíg játszhattak, alighanem a nálunk töltött napjaik legszínesebb pillanatait jelentették. Peresze velük is megpróbáltam összebarátkozni, és tettem ezt a hasukon keresztül. Etetőidőben, kézbe fogva a húst igyekeztem elérni, hogy elvegyék tőlem, de nem tették meg ezt a szívességet. Igaz, egészen közel jöttek, alig karnyújtásnyira azonban megálltak és dohogva siettettek: tegyem csak le a húst a földre, és távozzak békével. Én viszont töretlen lelkesedéssel kísérletezgettem, ami idővel már a dolok számára elviselhetetlen nyűggé nőtte ki magát, ezért beletörődve a kudarca, felhagytam az ebbéli mesterkedésemmel. Nem messzire a szállásuktól raktároztuk a gyümölcs és zöldségféléket. Történt, hogy egy nagyobb láda almát cipeltem befelé, és amikor leraktam a helyére, kissé megdőlt és néhány alma szétgurult. Egyikük éppen a dolok ketrecébe csusszant. A kutyák éppen ejtőztek, alig jutottak túl az aznapi falatozáson, amikor egyszer csak megjelent szállásukon egy ismeretlen guruló valami. Felpattantak, és duzzogva, kimeredt szemekkel vizslatták nyugalmuk háborgatóját, aki mit sem törődve velük, egyszer csak útja végére ért: nekiütődve a vizes táljuknak, megállt. A dolok méregették, körbejárták, és bizony sokáig nem nyughattak, ha el is feküdtek, pillanatokig tették, újra lábra kaptak, és ott sündörögtek az alma körül. Végül is az egyikük hozzáért, óvatosan megbökte az orrával, mire az alma ismét elgurult. Azt vártam, erre megriadnak a kutyák, de nem, egymás mellett lépdelve, orrukat a földre szorítva követték az almát, és amikor az megállt gurultában, újra megbökték. Ezzel megunhatatlan és vég nélküli játék vette kezdetét, ha a kutyák unatkoztak, nekiláttak, hogy az almával múlassák az időt, böködték, vagy a lábukkal terelgették, néha még egymást is megmorogták, ha éppen úgy érezték, hogy a másik az útjukban van. Medvénk története: egy játszi mackó napjai a karanténban A néphit úgy tartja, hogy a medvék csalhatatlan időjósok. Már ősz végén elvackolják magukat, hogy a zord időt átaludják, majd február elején felébrednek, álomittas szemekkel kilesnek a világba, és tévedhetetlenül megállapítják, hogy továbbra is kemény, téli idő néz-e ki, vagy éppen ellenkezőleg, lábra szökken a tavasz. Ha az előbbi várható, vagyis meglátják a saját árnyékukat, azon nyomban újra álomra térnek, ha viszont az utóbbira van remény, véget vetnek kényszerű pihenőjüknek. Így hát az állatkertben évente kíváncsian lessük a mackóinkat, vajon, mit jeleznek számunkra a hagyomány által ránk testált jeles napon. Külön esemény ez, izgalmas, várakozásteli, mert hát mi tagadás, februárra mi, emberek is úgy vagyunk vele, hogy szeretnénk már levetni a téli vastag ruháinkat, és kívánjuk a kellemes, virágillatos tavasz érkeztét. Ennek érdekében is vettünk gondjainkba egy új medvét, arra gondolva, hogy a többiek mellett jó, ha akad még egy, mert hát csak biztosabb az, ha egyszerre több mackó formál véleményt időjárás kérdésében, amikor annak elérkezik a rendelt ideje. Hiszen, bármily illetlenség ennek még a felvetése is, egy medve tévedhet, de még kettő is melléfoghat, viszont, ha hárman vannak, akkor megtörténhet, hogy csak-csak sikerül az igazságnak megfelelően tájékoztatni bennünket, egyszerű halandókat. Mondhatni, mindez kissé erőltetett logikájában sántít egy kicsit, nem érdemel szót, hiszen a tavaszvárás tekintetében ennyi “csalás” talán elnézhető a részünkről, végtére is csak azt szeretnénk, hogy valóban bizalmunk legyen az olyannyira várt időjárás változásban.

Az új barnamedve külföldről érkezett, alig múlt egy éves, formára, egy nagyra termett komondorra emlékeztetett. Mielőtt azonban elfoglalhatta volna helyét, és elláthatta volna felelősségteljes beosztását az állatkert medvekifutójában, nem kerülhette el, hogy átmenetileg a karanténba kerüljön. Az utazás viszontagságai kissé meggyötörték, félve és kedvtelenül cammogott elő az utazóládájából, és nézett körül időleges szállásán. Előbb csak megszeppenve lesdekelt, anélkül, hogy lépett volna, csupán a szemeit futtatta végig a lakhelyén, előbb kapkodva, majd meglassúdva, miközben itt-ott meg-megállt a kutakodásban. Nem tudni miért, de a látható világban olyan pontokat is felfedezett, amelyekről úgy vélte, érdemesebb hosszasabban is mustrálnia, majd miután rendjén valónak találta a látottakat, folytatta a szemrevételezést. Aztán mégis csak nekilátott, hogy módszeresen áttanulmányozza az ismeretlent. Az utazóládáját – amit később aztán kivettünk a ketrecéből –, a számára bekészített farönköket, majd egy vastag és erős lánccal a ketrece tetejéről lelógatott termetes gumiabroncsot. A rönkök és az autógumi játszi kedvének kielégítését hivatott szolgálni, hiszen egy kölyökmaci számára ezek csupa fontos valamik, úgy kellenek neki, mint egy embergyereknek a játszótéri játékok. Nagyon szeretetre éhes volt, az első pillanatok megszeppenésén túljutva, kereste a társaságunkat, kedvtelve fogadta, ha mellette vagy vele voltunk. No nem bent nála, azt azért nem, lévén határa volt a komázásnak, mert bármilyen aranyos is egy még apróka medve, bármilyen hívogató is szeleburdi külseje, állandóan mosolygó arca, csillogó, élettel teli fekete gombszemei és kiapadhatatlan mókáinak tárháza, akarata ellenére is, megsebezhetett volna bennünket. Igen, így van, hiszen a macik számára a mókák mókája az, ha amúgy medvemódra birkózhatnak egymással, már, ha társasan vannak és nem egyedül. Olyankor megunhatatlanul csépelik egymást, ide-oda ráncigálják, ellökik maguktól, majd ráugranak a társukra, arra, amelyik ilyenkor elbotlik, és bizony még belegondolni sem jó abba, mi történne akkor, ha egy közel száz kilós medve az emberen akarja ebbéli képességeit kiélni, még ha csak mókából is. Ennek megfelelően mi maradtunk a helyünkön, a rácson innen, ő pedig bent, és barátkozásaink kimerültek abban, hogy az így adott lehetőségeket kiaknázva jártunk a kedvében. Amikor meglátott bennünket, a hátsó lábaira állt, és a kezeivel a levegőt csapkodva, a fejét is ütemesen le és felbuktatva körbe-körbetáncolt, miközben le nem vette rólunk a szemeit, majd, miután úgy döntött, megtette a magáét és mi következünk, a rácshoz csoszogott. Ott leült, a fejét lesunyította, és a rácshoz nyomta, így várva a megérdemelt simogatást. Igen, hiszen a produkciójának semmi más célja nem volt, mint egy kikövetelt cirógatás. Nehezen tűrte, ha ilyenkor valami miatt ez elmaradt, csalódottan, és már-már esdeklő tekintettel és sírásra hajló szájjal nézett utánunk. A kölyök mackók – az elmúlt évtizedekben sokukhoz volt szerencsém – nagyon érzékenyek, könnyű megbántani őket, és olyankor annyira sajnálnivalók, hogy lehetetlen nem visszatérni, és eleget tenni a kívánalmuknak. Amilyen hamar megsértődnek, olyan könnyen kiengesztelődnek, mert észrevéve, hogy az ápoló mégis megfordul és feléjük tart, már elégedett brummogások közepette fogadják a dédelgetést. Ilyen volt ez a mackó is. Csakhogy! Az egész napot nem tölthettük vele, bármilyen fájdalmas is volt ez számára, így a mackónk hamarosan a tettek mezejére lépett. Kereste, kutatta a módját annak, amivel elűzhette az unalom lélekgyötrő terhét. És itt bizony döntő szerepet kaptak a farönkök és a gumiabroncs. Először a rönkök. Egy medvének, kölyöknek, felnőttnek egyaránt, mindig kihívást jelentenek, hiszen lehet görgetni, csapkodni, felemelni és eldobni, ráugrani és karmokkal, fogakkal tépni, szaggatni. Ezt követően a gumiabroncs kerül sorra. Meglódítani és elhajolni előle, vagy bokszoló módjára püfölni, az ám a móka, bár esetenként nem várt baleset is becsúszik, ha a visszalendülő guminehezék elől későn hajol el a mackó. Márpedig ez akarvaakaratlan megtörténik, és olyankor van aztán bömbölés, megsértődés, majd megszeppent kushadás a kifutó sarkában. Nehéz feldolgozni a szégyent, idővel azonban elillan, mint egy

kipukkant lufi, és kezdetét veszi az újabb játék. Itt, alkalmanként színre léphet a kifutó vastag rácsozata is. Hiszen pompás mászóka, elutasíthatatlanul kínálkozik, amelyre egy macinak így illik feltornáznia magát, annak ellenére, hogy ebbéli tudása, hát, mi tagadás, kissé kiéretlennek mondható. Mert az a fránya rács csúszik ám, nem is igen lehet egy mackótenyérrel jól átfogni, hiszen sűrű tákolmány, alig-alig fér ki rajta a húsos, vastag medvemancs. Küzdeni kell hát, mert csak azért is fel kell érni a rácsozat tetejére, kudarc a macit, legalábbis az ő olvasatában egyszerűen nem érheti. Kezdődik hát a viadal, a maci két hátsó lábára tornázza magát, majd a mellső mancsaival úgy-ahogy átkarolja az “ellenfelet”, és miután úgy döntött, megfelelő a fogást talált rajta, lassan felhúzza magát, hogy a hátsó lábaival a függőleges rácsozatot összefogó vízszintes vaspántok egyikére lépjen. Ez azonban nem könnyű, sőt, leküzdhetetlen akadálynak tűnik, jószerivel lehetetlen sikert érni, mert vagy a mellső mancsai csúsznak ki az erőlködés közepette, vagy a hátsó lábak nem képesek biztos támaszt találni, és rendre lecsúsznak. Szégyen, de igaz: így minden próbálkozásnak fájdalmas meghátrálás a vége, ami viszont nem maradhat büntetlen. De a vasszerkezetet csapkodni, egy izmos medvemancs számára sem szerencsés, találni kell mást, amely pofozó zsákként kínálja magát. Mi is lehetne más, mint az aláfüggő gumikerék, így hát a maci kieresztve a felesleges gőzt magából, nekiesik. Csakhogy a kerék meg “visszaüt” ám, és ha ez megtörténik, a maci számára teljes a világfájdalom. A rács azonban, ha mászókának nem is vált be, mégis hasznára van a macinak. Hiszen neki lehet dőlni, és úgy vakaródzni, ami csodálatos érzés, a hátat, az oldalakat, a fejet és a feneket lehet így kedvtelve dögönyözni. Persze ettől még a terv, terv marad: a maci konokul küzd tovább álmai netovábbjának eléréséért: erőt gyűjtve ismét nekivesekedik, hogy felmásszon a rácstetőre. Az eredményt azonban már ismerjük. Fentebb már többször is említettem a mindenes kutyánkat, Pötyit. Pötyi számára a medve sem okozott izgalmat, amikor először meglátta, szokása szerint illedelmesen rábámult, miközben farkcsóválva üdvözölte, aztán, mint aki elvégezte a dolgát, magára hagyta. Nem mondhatni, hogy ezzel belopta magát a maci szívébe, aki, ettől kezdve valahányszor meglátta a kutyát, megállt a játékában, és igazi gyerekded módon rácsodálkozott, egyszerűen nem értette ki ő, és miért nem megy oda hozzá. Mert Pötyi nem ment közel, tapasztalt “öreg róka” volt már, csalhatatlanul tudta, hol a határ. Vagy mégsem? Történt, hogy az egyik alkalommal, a kutya felbukkanásakor a medve a rácshoz ugrott, leguggolt és a fejét le és fel hintáztatva bámulta a furcsa ismeretlent. Pötyi eddig mindig lassan, öregesen elcammogott előtte, épphogy csak egy közönyösen sanda pillantásra méltatta. Most azonban megállt. Ott álltak egymással szemben, farkasszemet nérztek, mígnem, egyszer csak Pötyi a medve felé lépett. A maci erre láthatóan meglepődött, nem tudta mit tegyen: maradjon veszteg vagy szaladjon el? Mindenesetre ő is a négy lábára ügyeskedte magát, erre viszont Pötyi is megállt, és csak a nyakát nyújtóztatva a medve felé szimatolgatott. A maci meg csak állt, szinte egy látható kérdőjel volt, gyötrődött szegény, végül aztán Pötyi megelégelte a dolgot, hátat fordított, és az elmaradhatatlan tisztelettudó farkcsóválások közepette folytatta a kertbeli útját. Problémát jelentett számunkra, hogy a vizes edényeit állandóan felborította, legyenek bármilyen nehezek is, rendre addig taszigálta, amíg eredményt nem ért. Dühítő volt, már csak azért is, mert ilyenkor kivenni tőle, és újra teletölteni, majd visszahelyezni a ketrecébe nem volt könnyű. Úgy védte, mint egy megérdemelt jutalmat, ami csak és kizárólag őt illeti. Végül Istvánnak támadt egy mentő ötlete. A vaskos gumikerék kínálta magát, hiszen ott lógott alá a ketrecben, semmi mást nem kellett tenni, mint a belsejébe tölteni a vizet. Kíváncsian lestük, mit szól majd ehhez a mackónk. Először a már megszokott vízzel teli edényét kereste, hasztalan, és értetlenkedve neki látott, hogy körbesétálja a ketrecét. Elérte a kereket, és a mancsával megtaszította, majd bambán és értetlenül méregette az alig lendülő kereket. Aztán újra meglódította, de a kerék

ismét csak alig libbent ki a helyéről, viszont a belsejében rejtőző víz egy része kiloccsant. A mackó ettől kissé megijedt, hátra ugrott, és riadtan méregette a gumiabroncsot. Riadalma azonban hamarosan elszállt, odacsoszogott a kerékhez, megbökte a fejével, majd a belsejébe hajolt, szimatolgatott. És ekkor rájött, mit rejt számára. Jókora kortyokat lefetyelt, utána hozzálátott, hogy lefoglalja magát. De nem hagyott nyugtot neki a vízzel teli abroncs, új volt számára, így rendre ott termett, és vagy csak méregette, vagy óvatosan böködte, és amikor a víz kiloccsant, hátrébb ugrott. Idővel mindezt megunta, és elhatározásra jutott: fogta magát, és nekiszaladt a keréknek, vállal alaposan meglódította, majd oldalt ugorva a visszalendülő nehezéket mancsaival püfölte. Nem érdekelte, hogy csupa víz lesz, egyáltalán nem foglalkoztatta, sőt! Láthatóan élvezte, hogy mókáinak tárháza egy újabb elemmel bővült. Egy szarkafióka felnevelésének a története Egy fészeknek kinevezett kalitka alján megbúvó, a tojásból a napokban kikelő szarkafióka különös, megmosolyogtató látvány. Esetlen és elesett teremtmény, mégis: a töretlen élni akarást kifejező erőlködése, amint mozgást észlel maga körül, a kifejezetten nyers és termetéhez képest nagyhangú rekedtes csörrenése, követelődző természete eleven életrevalóságra utal. És amikor kinyílik a kalitka ajtaja, mert elérkezett az etetés ideje, majdhogynem kibukfencezik nagy igyekezetében, holott még lábra állni sem nagyon tud, hanem csak pálcikavékonyságú lábain kúszni, vagy a térdein ide-oda vonaglani a rejtekében. De olyannyira akarja már a várt falatokat, hogy nincs, mert nem lehet maradása a fészek mélyéről kinyújtva nyakát, mohón nyeldesi hát a húsdarabot, amit egy kis csipesszel a csőréhez érintünk. Szinte belefullad a kapkodásba, amint az első falatok után csapkod, és azokat a csipeszről sete-suta buzgalommal leszakítja, és csak néhány falat múltán, az éhség átmeneti csillapultával hagy alább ügyetlen igyekvése, és a hangja is megcsendesül. Sőt megenyhül, mert akkor már nem érces csörrenéssel, hanem finomabb, mondhatni lágyabb cserregéssel adja tudtunkra, hogy ott és akkor elégedett a világ folyásával. Mindez azonban egykettőre tovaszökken, véget vetve a meghitt nyugalomnak, mert a fióka bizony, a sóhajtásnyi szusszanás után ismét éhségérzettől gyötörve követelődzően hangoskodik és kapálódzik, olyan heves indulattal, mint aki éppen az éhhalállal viaskodik. Nem marad hát más hátra, újfent meg kell etetni, amit ő – természetesen csak az első falatok után – derűs beletörődéssel fogad. És így megy ez órákon, napokon keresztül, mindaddig, amíg el nem érkezik az ideje annak, hogy megismerkedjen az udvarral, a kinti világgal és a többi, nálunk lakó társával. A szarka véletlenül került hozzánk, nem messzire az állatkerttől találták egy vihart követően, valahogy kiesett a fészkéből; eleinte nem is gondoltuk, hogy megmarad nálunk, de annyira megkapó volt apróka, igyekvő és követelődző, nagyszájú bumfordi lénye, hogy nem volt szívünk elválni tőle. Neveltük hát, az első napokban a belső, jó meleg szobák egyikében szállásoltuk el egy kisebb kalitkában, amit ő hálával fogadott. Igazából elég volt neki az első nálunk átvirrasztott éjszaka, hogy megbékéljen a helyzetével, amikor még rettegve fogadta a közelségünket, és minden zajra-hangra a kalitka aljára bújt és remegett, mint a nyárfalevél. De másnap reggel, már félsz nélkül hagyta, hogy megérintsük, kézbe vegyük és megetessük. A napok múltával, amint szépen növekedett és akaratossága is mindinkább felszínre bukott, mert hát nyakassága és ellenmondást nem tűrő szarkatermészete hamarosan kiütött rajta, elérkezettnek véltük az időt arra, hogy a nappalokat már a kertbe kiköltöztetve töltse. Azt terveztük ugyanis, hogy nem tartjuk meg – végtére is, mi értelme lett volna örök fogságra ítélni? –, hanem idővel hagyjuk elrepülni az övéihez. Igaz, mi tagadás, döntésünkről nem kértük ki a karantén környékén élő más madarak véleményét, mert minden kétséget kizáróan

ők lebeszéltek volna erről a nemes – ámbár szerintük inkább nemtelen – szándékunkról. De ez már egy másik történet. A változás igencsak meghökkentette. Mihelyst rácsodálkozhatott az udvarra még folytonos zsörtölődése is lecsendesedett, lekushadt a fészke mélyére és kikerekedett szemekkel bámulta az ismeretlen világot. A karantén-épület ajtaja elé tettük őt kalitkástul, majd kinyitottuk az ajtaját és hagytuk, tegyen azt, amit a kedve kíván. Persze egyik szemünket rajta tartottuk, mégis a mi “fiúnk”, vagy “lányunk” volt, egyikünk sem tudta, milyen nembéli, mert külalakra, mint olyan sok madárnál, a szarkáknál sem lehet ezt megállapítani. Féltettük hát, így amint lehetett, ott serénykedtünk nála, megetettük és megitattuk, amit nagy odaadással fogadott. Amint az első megszeppenés félszén túltette magát, a kalitka peremére tornászta pöttömnyi termetét, és már onnét szemlélte a szokatlan sokaságot: apróka testét gombócra formálta, és buksi fejét csavargatta egyik irányból a másikba, miközben alig hallható cserregéssel, jószerint csak önmagának beszélve magyarázta a látottakat. Úgy nézett ki, mint a kisiskolás gyerek, aki élete első leckéjét mormolja, mert nem akarja, hogy a tanító néni és a többi gyerek előtt szégyenszemre felsüljön a tudatlanságával. A szarkavér azonban nyughatatlan, folytonos mozgásra ösztökél, legyen bárhol is jeles viselője, így a fiókánk is rövidesen leugrott a kalitkaperemről, rögvest orra, vagy inkább csőrre is bukott, annak rendje és módja szerint, majd dohogva felegyenesedett, megrázta magát és peckesen, újfent nagy hanggal nekiindult, hogy felfedezze az udvart. Szárba szökkent bátorsága azonban néhány lépésnyi totyogás után elillant, mert megfordult, talán azt gondolta, visszareppen a fészkébe, de rosszul számolt, a szárnyaival hiába verdeste a levegőt, bizony azok még nem repítették a levegőbe, amit ha nehezen is, végül tudomásul vett. Nem maradt más hátra, szaporára vette a lábait, és visszafutott a kalitkához. Láttak-e már futó szarkafiókát? Nem? Hát, kérem, az én szókincsem elégtelen arra, hogy akárcsak szóvirágok szintjén is visszaadjam, mit jelent ez; a kapkodó sutasága, nyughatatlan csörrenése, hasra bukfencezése, háborgó lelke, és miután elérte a biztos menedéket jelentő fészket, a megnyugodott tollászkodása bizony megkapó, szívet szorongtató látvány. A fészkéhez visszabotladozva óvatosan körbekémlelt, mint aki tilosban járt, a nyakát nyújtogatva kémlelte a látható külvilágot, hogy nem látta-e valaki előbbi esetlenségében, majd úgy vélte, magában van, így felugrott a kalitka peremére, és ahogy csak kifért a torkán, olyan hangosan csörögve-cserregve fellármázta a környéket. Ezzel viszont felhívta magára a figyelmet, és bizony keservesen tapasztalta, hogy a szarka-nemzettségnek, még ha nem is tudja, miért, bizony számos-számtalan rosszakarója akad, olyanok, akik megragadnak minden alkalmat arra, hogy elverjék. Ez történt most is: nem messzire a kisszarka kalitkájától egy gerlepár fészke rejtőzött, és amint észrevették ellenségüket, elszánt dühvel és konok kitartással nekiestek. (Az, hogy mások fészkének a kifosztása, a tojások elrablása bizony-bizony elítélendő és megbocsáthatatlan cselekedett, a szarkaetikett szerint értelmezhetetlen magyarázkodás, mert hát felnövekedve csak azt teszik, amit a vérük parancsol, ezért mások, mint most a gerlék ellenségeskedése, számukra felfoghatatlan és elvetemült hozzáállás, ami felnövekedve, bosszúrét kiállt majd.) A szarka most még csak annyit észlelt, hogy hamarjában meglökik és csípik, rugdossák, tehetetlenül és fájdalmasan vergődve várta a segítséget. István személyében ez meg is érkezett, a gerlék riadtan visszaszálltak a fészkükhöz, a szarka pedig zihálva és a maga módján óbégatva kürtölte világgá sérelmét és a kiállt kínlódását. De a lecke arra jó volt, hogy most már nem ügyetlenkedett, sete-suta mód járt-kelt a kalitka előtt, de már a szemeit folytonosan a levegőre meresztette, és ha észrevette a gerléket, azonmód a fészkének oltalmába húzódott. Ehhez viszont, főleg ha mégis megfeledkezett a kellő óvatosságról és messzebb távolodott, mint tervezte, a szárnyainak a segítségére is szüksége volt, így a gerlék végeérhetetlen támadása a kis szaka röpképességének rohamos gyorsaságú tökélyre csiszolódását eredményezte. Mert ezt követően napok múltán már vígan keringett a

levegőben, sőt, ha a gerlék megjelentek, csörögve és sebesen cikázott előttük, le és felbukfencezett, pörgött és villámsebesen feléjük fordulva fogadta őket, így a kis szarka számára az egész ellenségeskedés csakhamar megunhatatlan mókává változott. A gerlék persze másként gondolták, és becsületükre legyen mondva, megtettek mindent annak érdekében, hogy elkergessék. A szarka azonban konok kitartással maradt, sőt hamarosan olyan szemtelenségre vetemedett, amit a gerlepár nem volt képes gerleésszel megérteni. Mert történt, hogy a szakra unalmában, ami azért ritkán fordult elő nála, lévén izgő-mozgó lényéből adódóan mindig talált elfoglaltságot, saját maga kereste meg a gerléket, oly módon, hogy a fészkük közelébe röppent és ott csörögve, himbálódzva várta az alkalmat az elkerülhetetlen fogócskára. Velünk, pótszüleivel egyvégtében kereste a kapcsolatot, nem tudtunk úgy kimenni az udvarra, hogy rögvest ne teremjen ott a lábunknál. Sőt, kutyamód követett, ha példának okáért az épületből a kert másik végéhez kellett mennünk, a szarka kellő távolságban illedelmesen totyogott utánunk. Ha megálltunk, ő is így tett, ha szaporábban léptünk, ő is sietősre fogta, bár ez esetben mindig sértődötten kárált, mert a kapkodásban sűrűn csőrre bukott, végül is úgy oldotta meg a helyzetet, hogy ilyenkor felreppent, elénk került, megvárt és utána mindaddig így tett, míg az út végére nem értünk. Az egyik ilyen alkalommal, betévedt a sebesült, beteg gólyákhoz. A gólyacsapat, ekkoriban tízen voltak, valamennyiük repülésre képtelen, elesett, szánalomra méltó jószág, nálunk a kert hátsó taktusában épített nagyobb röpdében várta a gyógyulást. Hozzájuk igyekeztem, és gondolataimba mélyedve elfeledtem a szarkát, kinyitottam a gólyaszállás ajtaját, bementem, kezemben a friss halakkal teli vödörrel, kimostam az etetőtálcát, kiöntöttem a halakat, és mint aki jól végezte a dolgát, magukra hagytam a madarakat, jól bezárva magam mögött az ajtót. Alig tettem azonban pár lépést, amikor furcsa hangegyveleg ütötte meg a fülemet. Egyfelől valami igen fületbántóan rikácsolt és csörgött, másfelől pedig sziszegő és kalapáló koppanások verték fel a csendet, amit sűrű szárnyverdesések, lábdobogás és testek egymáshoz csapódása kísért. Nem akartam hinni a szememnek: a szarka az etetőtálra ült, és mint egy hadrendet dirigáló hadvezér, kihúzott testtel és nagy hanggal szónokolt a gólyáknak, akik viszont riadtukban azt sem tudták hová fussanak vagy bújjanak. Rettenetesen megijedtek. A szarka, észrevéve engem, hozzám röppent, és amint hátraléptem, követett, így a gólyák magukra maradhattak, de még sokáig hallatszott ziháló kapkodásuk. A szarka viszont elégedetten és jókedvűen repkedett előttem. Ekkor szembe jött velünk Pötyi, valami árnyékos helyet keresett magának, napok óta igencsak fullasztó meleg volt ekkoriban, és ez a madárkának újabb kalandot jelentett. Ismerték már egymást, az első napok egyikén, amit a szarka kint töltött az udvarban, megtörtént a bemutatkozás: Pötyi meglátva a kisszarkát, udvariasan böffentett felé, amit a szarka akkor ugyan nem viszonzott (igaz, a szarka nem is tud böffenteni), de alig egy-két nap múltán már könnyedén a kutyához talpalt és gyengéden belecsípett. Ez Pötyinek igencsak kedvére való volt, olyannyira, hogy azonmód a hátára vetette magát, lábait az égre meresztve, kalimpálva várta, és talán kérte is, hogy a szarka bogarásszon egy kicsit a bundájában. Most azonban szemmel láthatóan nem volt játékos kedvében. Morogva lépdelt az árnyékos kertvégbe, a szarka viszont erről nem vett tudomást, eléje repült és a földön futva, majd fellebbenve körülötte keringve, cserregve akarta rávenni, hogy bogarászhasson egy kicsit. Pötyi azonban nem állt meg, sőt az akaratosan követelődző, ezáltal majdnem orrára szálló szarkát egy finomnak éppen nem mondható fejrázással úgy hókon vágta, hogy az nyikkanva és hangtalanul a földre zuhant. Bántódása nem esett, mert rögvest talpon termett, de pökhendi bátorsága megfakult, nem követte a kutyát, sőt nem is hangoskodott, hanem némán, megbántva visszaszállt a kalitkájához, ahol sűrű vakaródzások közepette, nyilván a történteken tanakodott. Azokban a napokban a karantén-épületben nagyon sok jószágunk volt, és lévén

kánikulai meleg, amikor ott tartózkodtunk, az udvarra nyíló ajtót tárva hagytuk, hadd jöjjön be friss levegő az épületbe. De ezzel nem csak friss levegő érkezett, hanem a szarka is, mert magától értetődő természetességgel viharzott be az ajtón, a konyhához röpült, a mosogatóhoz kalimpálta magát és onnét figyelte a jövés-menésünket. Ha gondolt egyet, velünk tartott, vagy a fejünk felett vitorlázott, vagy a lábaink alatt bukdácsolt, de el nem hagyott volna bennünket. A ketrecekben és kalitkákban élő állatsokaság, úgy tűnt, nem foglalkoztatta, igaz, vetett rájuk egy-egy pillantást, amiből a megvetésen és a szemtelen dölyfösségen kívül mást nem lehetett kiolvasni. Mert hát növekedve mind jobban kiütött rajta a valós szarkatermészet, a “ki ha én nem” vircsaft, ami abban nyilvánult meg leginkább, hogy erőszakoskodása mind elviselhetetlenebb lett. Az még hagyján, hogy hangoskodása, rekedtes cserregése már-már megszokottá vált, annak ellenére, hogy idővel nagyon is fületbántó volt, de csökönyös, mindent tudni akarása komoly kihívássá nőtte ki magát. Mindenütt ott akart lenni, sőt: ő akart ott lenni legelsőnek. Így nem maradt más hátra, tekintettel többi védencünk nyugalmára, akiket egyre jobban zavart a jelenléte, kizártuk a kertbe, ügyelve arra, hogy az épületbe ne juthasson be. Ezzel alaposan megsértettük a büszkeségét, és mindent elkövetett azért, hogy túljárjon az eszünkön és megtalálja azt a rést, ahol besurranhat. És mindig akadt ilyen nyílás, ablaknál, ajtónál, valahol, de megtörtént, hogy vigyázatlanul mi magunk engedtük be, amikor kiléptünk az udvarra, így kiebrudalása az épületből ideig-óráig sikerült csak. Bent pedig annak tudtában keringett, hogy nem eshet bántódása, végigjárt mindent. Az arapapagáj-pár rikácsolva húzódott meg jöttére, kimondottan utálták őkelmét, aki látva és értve ezt, rendszeresen látogatta őket, és ketrecen kívülről, billegetve híresen hosszú farkát feleselt vissza nekik. A papagájokat az akkoriban érkezett Kea, ez a halk, de roppant szorgalmas ezermester madár követte, aki nem sokkal a keapárok kertbekerülése után, egymagában érkezett. Ő nem tette meg neki azt a szívességet, amit az arák. Unottan, hogyhogy nem lekezelő egykedvűséggel végigmérte, amivel a szarka lelkivilágát alaposan megsértette, szinte hisztérikusan rikácsolt és ugrabugrált, de tehette, mert a Kea tüntetőleg behunyta a szemét és alvást színlelve nem foglalkozott vele. A szarka dohogva röppent arrébb, egészen az aranyhasú mangábé ketrecéig. A majom látszólag egykedvűen szemlélte, de ez csupán álca volt, mert a madár, amint karnyújtásnyira került, csak ügyességének köszönhette az életét. Egy-két farktolla így is merészsége zálogaként a majom ketrecében maradt, és hiába zsörtölődött, a mangábé jószerivel kinevette. Mert, igen kérem, a mangábé kedve a perlekedő szarka láttán, igencsak szárba szökkent, számára a mindennapok egyhangúságát aranyozták be ezek a percek. A koronásgalamb, aki szintén a napokban került hozzánk, lefeküdt a szarka látogatásakor és hosszú nyakát nyújtogatva méregette az önfejű kis tollast, aki rövidesen megunta a galamb mozdulatlanságát és magára hagyta. Amint körútjának végére ért, a konyhához sietett és ott várt meg bennünket. Vérét meg nem tagadhatva, torkos volt a javából, így ha az épületben garázdálkodott, a gyomrának kiapadhatatlan éhségérzetét használtuk ki arra, hogy kicsaljuk; ízletes finomságot mutattunk neki, amire kezét-lábát, vagy inkább szárnyát-lábát majd’ összetörve igyekezett rávetni magát. Mi azonban szívtelenül csak húztuk a levegőben az ínyencséget, mint egy elérhetetlen Lukulusszi-lakomát, és ő hiába kapálódzott és kiabált, azt csak a kertben kaparinthatta meg. Utána pedig, hiába törekedett vissza, nem tudott bejutni, és elölről kezdődött az egész játék. Mert játék volt ez, nem más, és mindaddig tartott, amíg el nem jött a búcsú a napja. A szavak és hangok nélküli búcsúé, ami, bár számoltunk rá, mégis felkészületlenül ért bennünket, a szarka annyit sem mondott: viszlát gazdáim. Hetek múltán egyszeriben nyoma veszett, és csak remélhettük, önszántából vándorolt el és nem a környékünkön ólálkodó kóbor macska sokaság egyik jeles tagja tett pontot kapcsolatunk végére. Reményteli szomorú küzdelmek, vagyis: a valóság keserű arcképe

A karanténban számolatlanul sok beteg ragadozó madárral és emlőssel találkoztam: mérgezettel, meglőttel, megcsonkítottal. Bizony, ezek a szerencsétlenek még napjainkban is nagyon sokak által megvetett, üldözött és irtott teremtményei a Földnek. Se szeri, se száma azon fifikás eszközöknek és módszereknek, amelyeknek egyetlen célja: elpusztítani e nemkívánatos jószágokat. Néha-néha, ha valamelyikük túlélte a bántalmazást, és szerencséjére természetbarát bukkant rá nem egyszer hozzánk került, a karanténba. Alább egyikük-másikuk történetét mesélem el, és más jószágokét, akiket az emberi otrombaság és figyelmetlenség sodort a Budapesti Állatkert természetvédelmi mentőhelyére. A rétisas hiába erőlködött, nem tudott megállni a saját lábán, minduntalan oldalra bukfencezett. Olyankor, amíg teljesen ki nem fáradt elkeseredetten kapálódzott: a lábaival a levegőt kalapálta és a szárnyaival is motollaként csapkodott. Tette mindaddig, amíg úgy tűnt, mégis eredményt ér, és sikerül lábra állnia. De ez csak sóhajtásnyi remény volt, délibábos ábránd keserű és fájó végfejleménnyel, mert megint csőrre bukott, és mindent kezdhetett elölről. Gyönyörű szép, fiatal hím volt. Megmérgezték. Tudatosan, avagy véletlenül, nem tudhattuk. Sajnos évről évre egyre több hasonló esettel találkozunk. Sok gazda ugyanis úgy igyekszik a portájától távol tartani a vélelmük szerint “nem oda való” rágcsálókat, hogy mérgezett gabonaszemeket szór ki a földjén, amit a rágcsálók annak rendelt módja szerint meg is esznek, csakhogy őket pedig a ragadozó madarak falják fel. És itt a hiba, mert ezzel ők is megmérgeződnek. Az állatorvosok infúziót adtak a sasnak, nekünk Istvánnal pedig minden nap meg kellett tömnünk, akár csak egy libát, hiszen önmagától nem evett, ahhoz viszont, hogy esélye legyen a felépülésre, elengedhetetlen volt, hogy táplálékhoz jusson. Az első napokban, amikor még semmi ereje sem volt, azért tűnt nehéznek a megtömetése, mert még nyelni is alig bírt szegény. Meg hát rettenetes félt, bizonyára tiszta tudata, az embertől való riadalma késztette menekülésre és a dölyfös ellenállásra. Hiábavaló igyekezetében csak a földön fetrengett, mint egy széldobálta hatalmas tollcsomó, és így is alaposan megtörte a tollazatát. Amikor kézbe fogtuk, riadtan zihált, testén olyan erősen átütött a szívverése, mintha nem is odabent, hanem a tenyerünkben vert volna. És a tekintete, legalábbis számomra, nagyon sokat mondó volt: annyi félelmet és ilyen szívből jövő tiszta gyűlöletet, amit kiolvastam belőle, még soha egyetlen állatnál sem láttam. Lehet aztán, mindez az én fantáziaszüleményem, de hát valóban így éreztem akkor, és visszagondolva rá, ma is így érzem. Az állatorvosok gyógyszerei napok múltán éreztették jótékony hatásukat, de ezzel még folytatnunk kellett a napi küzdelmet azért, hogy eleséghez jusson, mert a magára erőltetett önéheztetése kitartónak bizonyult. Végül megérte az időt és fáradtságot: egy jó héttel később, hogy a karanténba került, lábra állt és hegyes csőrével, ha még gyengén is, de már védekezett, amikor lefogtuk. Ez felettébb kedvünkre való volt, bíztató jele annak, hogy talán ereje növekedtével mégis meggyógyul. De abban is reménykedtünk, hogy mielőtt teljesen felépül, már önmagától is eszik, mert ha nem, akkor folytatnunk kell a megtömetést, ami, pestiesen szólva, egy védekezésre képes testes ragadozó madárnál bizony sportértékű teljesítmény. Gondoljunk csak a horgas csőrére és a tűhegyes karmaira! Szófogadó beosztottként hagytam is, hogy István legyen kettőnk közül az, akinek a csőréhez kell nyúlnia, beleerőltetni a húsfalatot, és elérnie, hogy azt a madár ne kiköpje, hanem lenyelje. Nem volt szerencsénk, a madár magától csak nem akart enni, így kénytelen-kelletlen a megtömetést napjában ismételnünk kellett. Kergetőztünk hát vele a szobában, mert az erejével a röpképessége is visszatért, egyre nehezebb volt a hálóba csalni, és megfogni. Elképesztő, mennyire megbénítja ezeket a szegényeket a beteges szorongás, olyan görcsbe köti őket, hogy valóban képesek lennének a halálba fogyasztani magukat.

Tennünk kellet azonban a dolgunkat, mert ha már a mérgezésből szerencsésen kilábalt, meg kellett erősödnie, hogy a hortobágyi madármenhelyre kerülhessen, ahonnét pedig, ha teljesen felépül, szabad az út számára. Így hát nap mint nap szorgalmasan tusakodtunk vele, és ha nehezen is, de elérkezett a várva várt nagy nap: a madár, jó egy hónapra azt követően, hogy hozzánk került, saját magától táplálkozott. Mi tagadás, mi is meglepődtünk ezen, úgy tűnt számunkra, hogy sosem lesz vége a napi küzdelmeinknek, mert a sas csak azért sem hajlandó enni. Mindenesetre az ínycsiklandozó halat, ami egy rétisas számára az étkek étke bent hagytuk nála, egy vizesvödörben, hiszen mégis csak reménykedtünk, hogy talán megtörik a konoksága, és amikor az egyik reggel István azzal fogadott, hogy a madár megette a halat, bizony, tamáskodtam. Mindenesetre azon mód újabb halat tettünk a vízzel teli etetővödörbe, és elhatároztuk, aznap már nem fogjuk meg, csak akkor, ha a nap végéig nem eszik. Úgy tűnt, hogy nem részesülhetünk Fortuna istenasszony kegyében, mert vészes gyorsasággal múlt az idő, és a madár csak ült az ülőfáján és meg sem mozdult, csak néhanéha tollászkodott, de zömében kitömött bábúként csak bámult a semmibe. Amikor aztán elhatároztuk, hogy nem várunk tovább, kellemes látvány fogadott bennünket: a sas az etetővödör mellett lassan, ráérősen falta a halat, és amikor észrevett bennünket, a szárnyait ernyőként a zsákmánya fölég emelte és vijjogva adta a tudomásunkra, hogy bizony az az övé, senki el nem veheti tőle. Eszünkben sem volt így tenni, amiről persze neki fogalma sem lehetett. Gyönyörű látvány volt, ahogy a lakoma után délcegen felült a farönkre, és mint egy büszke uralkodó, körbenézett. Mindig megfog a ragadozó madarak hideg, magabiztos, de mégis kegyes sajnálatot kifejező tekintete, a sasoké különösen. Talán a termetük miatt van ez, végtére is, ők a madarak királyai. Legalábbis így mondják. Uralkodók a javából, és mellettük a többiek: ölyvek, héják, vércsék, sólymok, csupáncsak egyszerű szorgalmasan szelíd, szófogadó madárlelkek, a dögevő keselyűkről már nem is beszélve. Szolgák és alattvalók. És amikor, Hortobágyra kerülését követően, alig három héttel később megkaptuk a várva várt hírt, hogy visszanyerte a szabadságát, valami leírhatatlan jóérzés vett rajtam erőt. Örültem, hogy részese lehettem a meggyógyításának, és ekkor éreztem, úgy istenes igazából, hogy milyen kifejezhetetlen, csodálatra méltó értelme van ennek a munkának, amit a mentőhelyen felvállaltunk. A barna rétihéja is méregtől betegedett meg. Igaz, szegény valamivel szerencsésebb volt, mint távoli rokona, a réti sas, mert hát a méreg nem gyengítette le teljesen, mint azt, vagy talán még időben találtak rá. Mégis üldözte szegényt a balszerencse: a jobb szárnya is megsérült valahogyan, nem tudni, miként, de csúnyán, tehetetlenül lógatta. Láttunkra az ő riadalma sem volt kisebb, mint a réti sasé, sőt, mivel úgy-ahogy képes volt a levegőbe is emelkedni, ha csak néhány szárnycsapás erejéig is, fennállt a veszélye annak, hogy egyszer teljesen összetöri magát, amikor félelmében menekülni akar előlünk. Hamar rájöttünk azonban arra, hogy könnyen elejét vehetjük a pánikrohamainak. Amikor a ketrece felé közeledtünk, nagy hanggal voltunk, mert ha csak zajt hallott, ülve maradt, és összehúzódva, menekülésre készen várta, hogy megláthassa a hang forrását. Amikor észrevett bennünket, bár menekülésre fogta a dolgot, ebbéli törekvése szelídebbnek tűnt, mint amikor megfeledkezve az óvatosságról (vagyis a nagyhangúságról), váratlanul előtte teremtünk. Olyankor ide-oda pattogott, csak úgy puffant szegény teste a falon és a rácson. Nagyon ügyeltünk hát arra, hogy ezt elkerüljük. Napokig nem is takarítottunk nála, örültünk, hogy az étvágyával semmi baj nincs, így az előírt gyógyszert naponként sikerült beadnunk neki, porrá őrölve és elrejtve azt az egérben, patkányban, mikor, mit kapott. Eljött azonban az ideje, amikor nem várhattunk tovább a takarítással, mert annyi piszok összegyűlt már a ketrecében, hogy azt ki kellett vennünk,

végtére is nem hagyhattuk, hogy a ketrecét és a karantén-épületét belepje a piszka és annak áthatóan szúrós szaga. Nem volt könnyű: a madár, mintegy eszét vesztve hányta-vetette magát, amikor beléptünk hozzá, végül leszorítottam egy seprűvel, hogy legalább egy helyen maradjon, és ne vergődjön, remélve, így elkerülhető, hogy sebet ejtsen magán. Nehezen nyugodott meg, hányta-vetette magát a seprű alatt, alig voltam képes a földön tartani, olyan erővel küzdött. István is olyan gyorsan takarította a ketrecét, amilyen sebesen csak kitelt tőle, és valóban, alig öt perc múlva, már el is engedhettem a seprű alatt ziháló madarat. Elhagytuk a ketrecet, és az ajtóból néztünk vissza rá, hogy mit tesz szegény az őt ért méltatlan molesztálás után. Semmit nem tett. Csak feküdt, és levegő után kapkodott. Rosszat sejtve néztünk össze Istvánnal, majd elhatároztuk, hogy magára hagyjuk; tettük ezt annak reményében, hogy ha nem lát bennünket, megnyugszik, és semmi komolyabb probléma nem lesz vele. Nehezen szántuk rá erre magunkat, hiszen aggódtunk érte, és bizony mindkettőnket bűnvád gyötört, úgy éreztük, megbocsáthatatlan tettet követtünk el azzal, hogy kitakarítottuk a ketrecét, meggyötörve ezzel a szerencsétlent. Félelmében akár sokkot is kaphatott volna, és ez mindennél kínzóbb érzés volt a számunkra. Így alig néhány perc múltán már ismét leskelődtünk; igyekeztünk halkan megközelíteni a ketrecét, és lopva meglesni: szállása a karantén folyosójának a végén volt található, a legnyugodtabb, legvédettebb sarokban, ahol valóban egymagában lehetett. Ezt a ketrecet az előtte lévő ketrecsor oldalfala is takarja, így valóban védett, csendes zug. Odalopóztunk hát a szállásához, akárcsak cserkelő vadászok, a meglesni kívánt vad helyéhez, elől, mint főnök István, én, mint beosztott szorosan mögötte, és elérve a ketrecet takaró falat megálltunk. Úgy okoskodtunk ugyanis, hogy az lesz a legjobb, ha úgy vetünk védencünkre egy pillantást, ha ő nem vesz bennünket észre. Ekkor István, teljes főnöki mivoltában, cselekvésre elszánva magát fél térdre ereszkedett, és mint egy felderítő katona, aki az ellenség közelébe érve, annak hadmozdulatait akarja meglesni, lassan, nagyon lassan előrecsúszott és a faltól félszemmel a héjaszállás felé sandított. Én mögötte álltam, és tehetetlenül nyüglődtem, majd szétfeszített az indulat, vártam már nagyon, hogy István visszacsusszanjon a leshelyéről, felálljon, és megnyugtatóan kijelentse: minden rendben, Pál, a madár felállt és már az ülőfáján ül. Erre azonban várhattam. István csak ott görnyedt előttem, forgatta a fejét, de semmit sem szólt. Alig voltam képes uralkodni az indulataimon, szívem szerint rászóltam volna, hogy mondjon már valamit, mégsem tettem. Bár hajtott a vágy, hogy végre megtudjam, mi van a madárral, türelemmel kellett lennem, még csak nem is pisszeghettem. Nehéz volt, valóban nagyon nehéz, a szorongató türelmetlenség elviselhetetlen nyűgnek tűnt. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor István végre visszamászott a rejtekhelyéről, intett, hogy menjünk távolabb, és miután a konyhába értünk, ott is csak suttogva ejtette ki a szavakat: fekszik, és úgy látom, alig vesz levegőt. Megállt bennem az ütő, ahogy azt az ilyen hír hallatán érzi az ember, az önvád és a tehetetlenség őrjítő egyvelege bizony nagyon keserű érzéssel töltött el, és persze István is hasonlóképpen volt ezzel. Visszamentünk hát a leshelyhez, és ekkor rajtam volt a lesdeklő szerepe. Akárcsak előbb István, én is fél térdre ereszkedtem, és amilyen óvatosan csak kitelt tőlem, megpróbáltam belesni a madárhoz. Csakhogy ekkoriban még alacsony termetemhez képest igen testes pocakkal rendelkeztem, bizony, közel száz kilót cipeltem magamon, ami, mi tagadás akadályozott abban, hogy olyan könnyedén hajlongjak, mint István. Meg is történt a baj! Amint bohóckodó katonaként ügyeskedtem, próbálva a megfelelő helyzetbe tornázni magam, kicsúszott alólam a bal lábam, amelyikre támaszkodtam, és eldőltem, mint egy krumpliszsák. A madár valóban ott feküdt, de a zuhanásra felemelte a fejét, alig szemvillanásnyi időre, majd visszaejtette és tehetetlen tollcsomóként terült el a földön. Felálltam, produkcióm

miatt fogadtam István kissé csipkelődőnek vélt gratulációját; jó voltál, mondta, mosolyogva, csak így tovább. El nem tudtam képzelni, mitől van ennyire virágos kedve, amikor ott állunk egy szerencsétlen madár előtt, akinek talán mi okozzuk a halálát. Semmit nem feleltem hát, hanem tüntetőleg csak a héját néztem, és erre István is elkomorult. Mit tegyünk, ötlött fel bennünk a kérdés, és ugyanarra az elhatározásra jutottunk: azonnal szólunk az állatorvosoknak, elmesélünk nekik mindent, és megkérjük őket, jöjjenek ki a karanténba, hátha tudnak segíteni a madárnak. A tettek mezejére léptünk. Magára hagytuk a madarat, István felhívta az állatorvost, én pedig, múlatva valamivel, a kínkeserves lassúsággal telő időt, hozzáláttam, hogy a még hátralévő kisebb munkákat elvégezzem. Bevallom, feszült voltam, és láttam, István is hasonlóan, valóban rossz volt annak a tudata, hogy elkapkodott törekvésünk végzetes következményekkel járhat. A héjához azonban egyikünk sem ment vissza, tettünk-vettünk, és kerültük a karantén-folyosó hátsó fertályát, de az idő alig múlt. Végre azonban meghallottuk a csengő hangját, és hamarosan köszönthettük az állatorvost. István engedte be a kapun, és menetközben ismét elmesélte neki, miért kértük, hogy mielőbb jöjjön át, igaz egyszer már a telefonban ezt megtette. Így hát testületileg a héjaszálláshoz szaporáztuk a lépteinket. És nem hittünk a szemünknek. A héja az ülőfáján ült, igaz, kissé tollborzoltan, de ott ült és a megviselt tollazatát csinosította. Jöttünkre nem ijedt meg, hanem abbahagyta a széptevést, és visszanézett ránk. Álltunk a ketrece előtt és semmit sem szóltunk, Istvánnal bizony a nagy meglepetésen túl, alaposan megkönnyebbültünk, valóban megéreztük, hogy milyen az, amikor az ember szívéről mázsás kő esik le. Nem maradtunk sokáig, hagytuk a madarat, tegyen a kedvére, és bár nem tudtuk a magyarázatát annak, mi történhetett azóta, hogy legutóbb nála jártunk, sokkal jobban elfogott bennünket az öröm, mintsem, hogy megkeressük az okát e rejtélyes, gyors lábra állásnak. Mivel valamelyest tudott repülni, reménykedtünk, hogy az itteni gyógykezelés után, akárcsak a réti sas, elkerülhet a Hortobágyra, ahol idővel visszanyeri majd a szabadságát. Vágyálmunkat azonban hamarosan lelohasztotta a rideg valóság: a szárnysebe miatt ismét meg kellett fognunk, ami kevésbé viselte meg, mint a takarításkor, az állatorvosok elaltatták, megröntgenezték. És ekkor kiderült a leplezetlen igazság: szegénynek egy sörétszem fúródott a szárnyába, és maradandó sérülést okozott, olyat, amivel, mint egy szabadon élő barna rétihéja, nem tudna soká és sokat repülni. Nem maradt más, a mérgezésből kigyógyulva az állatkertben maradt, és ott is tölti élete hátralévő idejét. A vándorsólyom, ez a valóban ritka és csodálatra méltó teremtmény, természeti kincsünk, közkeletűbb nevén, a napjainkban oly sok értelmetlen vitát kiváltó turulmadár, nekünk, magyaroknak – hagyományainknak és történelmünknek köszönhetően –, különösen becses érték. Az előttünk félsszel kushadó azonban kocsonyaként reszketve bújt meg a kartondobozban, amiben akarva, jobban mondva: akarata ellenére megtette hozzánk az utat. Kutakodó szemeivel olyan rémülten tekintgetett ki a papírládika nyílásán, amit nehéz szavakkal visszaadni, alaposan megviselték a ládába terelés és az utazás megpróbáltatásai. Nem háborgattuk, gyorsan rázártuk a szállása az ajtaját, nem ketrecbe helyeztük el, hanem egy kis szobába, lekapcsoltuk a villanyt, hogy sötétben és egyedül maradjon. Tapasztalatból tudtuk, ez megnyugtatja. Kicsit később visszatérve belestünk hozzá, már a farönkön ült, tollászkodott, és amikor észrevett bennünket, megrettent, hirtelen nem tudta mit tegyen: fel és lehintáztatta magát törékenynek tűnő lábaival, látnivalón, szíve szerint azon mód elröppent volna, de érezhette, hiába az igyekezet, mert nem tud a levegőbe emelkedni. Igyekvésében lecsúszott a rönkről a szalmába. Nem háborgattuk. Amikor úgy-ahogy megnyugodott, lábra erőltette magát és verdesett a szárnyaival, egyre türelmetlenebbül, konok kitartással, nyughatatlanul és értetlenül. Szegény, küzdhetett

kedvére, épphogy csak szökkenésnyi időre tudott a földről elrugaszkodni, mert rögvest vissza is huppant. Végül csak-csak felerőltette magát a farönkre, és ott megszeppenve, riadt tekintetű szemeivel körbepislantva, meghúzta magát. Másnap az állatorvosok elaltatták, megműtötték. Kispuskával sebezték meg, a bal szárnyát nyomorékra lőtték, amputálni kellett, csoda volt egyáltalán, hogy életben maradt. Azon kívül, hogy megoperálták, mást nem tehettek az állatorvosok; a karanténban kellett kivárnia gyógyulásának az idejét, és azt követően, akárcsak a barna réti héja, életvégig az állatkertben éli le az életét. Mindezek után a legfontosabb nála is az volt, hogy egyen, mert az a gyógyulásának az egyik legfontosabb sarokköve. Félve néztem rá, mert jól láttam magam előtt: semmit sem akar majd magához venni, tapasztalatból tudtam, szinte mindegyik ragadozó madár így tesz fogságának első napjaiban, és őt lefogni, megtömni, sokkal-sokkal nehézkesebb, mint a termetesebb sasmadarat. Szorítottam hát, hogy erre ne kerüljön sor, szerencsétlen sorsa ellenére, legyen annyi lélekereje, hogy engedjen gyomra egészséges követelőzésének. Nagy megkönnyebbülést jelentett számunkra, amikor azt láthattuk, hogy a felkínált ennivalót érdeklődve mustrálgatja, nyoma sem látszott rajta annak, hogy szorongás gyötörné. Igaz, tanácstalanul vakarta apró fejecskéjét, amikor felkínáltuk neki a leölt egereket, nem értette, miért fekszenek ott előtte, amikor ahhoz szokott hozzá, hogy mindig reszketve elbújtak előle. Töprengett hát, néha-néha felhagyott a fejvakarással, és akkor csak mozdulatlanul, értetlenkedve a számára oly kínálkozó finomságokat mustrálgatta. Rövidesen megunta a tétlenkedést, leszökkent az ülőfájáról, és a tálkához lépett. Megállt előtte, és hosszú percekig csak szemezett az élettelen egerekkel, és már úgy tűnt, lehajol, és az egyiküket a csőrébe veszi. De nem, visszaugrott az ülőfára, és elölről kezdve a fejvakarást, és csak meresztette tamáskodással teli szemeit. Bajban volt, tépelődött. Így telt az idő, órákon át fel és alá szökkengetett, kínozta az éhség, de valami érthetetlen belső szorongás nem engedte meg neki, hogy túllépjen a nyomasztó rosszérzésen. Végül aztán mégis megtört a jég. Összeszedve minden sólyom-bátorságát, óvatosan csőrhegyre kapta az egyik egeret, visszatornázta magát az ülőfára, és a “zsákmányát” finoman a bőrénél tartva, sokáig mozdulatlanul ült. Egyszer csak elengedte az egeret, de amint az a földre huppant, már ő is ott termett, villámgyorsan rákoppintott a szökevényre, mintha éppen akkor érné el, és a következő pillanatban már felemelte és kapkodva lenyelte. Ízletesnek találtatott az első falat, mert elégedetten megborzolta a tollruháját, a tálkához bucskázott, és már magától értetődő természetességgel vett ki egy újabb egeret. Azzal is a rönkfára kapaszkodott, és sokáig csak a csőrében tartva ült vele, majd ezt is elengedte, gyorsan utána vetette magát, és, miután “levadászta” azonmód befalta. Eleinte csupán egy-két egérkét csusszantott le a torkán, később azonban megnőtt az étvágya, és előfordult, hogy hat jobb sorsra érdemes cincogóval is végzett egy ültő helyében. Sőt, annyira megszokta az etetés ebbéli módját, főleg annak idejét, hogy már előre várta, mikor érkezünk hozzá. Olyankor levetette magát a rönkről, de nem fogta menekülőre, mint gondolnánk, nem, hanem ott talpalt mellettünk, mint egy izgő-mozgó felügyelő, fejét felemelte és kandin kutatta, mikor tesszük le neki az egereket, és mikor leszünk hajlandók végre egymagára hagyni. Alig hogy kiléptünk tőle, a “zsákmányokhoz” ugrott, és csőrhegybe kapva egy egeret, azonnal visszaugrott a rönkre, ott hosszabb-rövidebb ideig mozdulatlanul ülve, csak tartotta, majd elengedte, utána ugrott, sikeresen elfogta és behabzsolta. És így sorban kényelmesen valamennyit befalta. A fehér gólya eszméletlenül feküdt előttünk, alig-alig lélegzett. Bal szárnya kicsavarodott a helyéről, tehetetlen, véres toll és csontcsomóként terült mellette. - A hármas úton találtam, nem sokkal előtte üthették el – magyarázta a fiatalember, aki ráakadt; nem hagyta magára, mint aki elgázolta, betette az autója csomagtartójába, és

egyenesen behozta az állatkertbe. – Amikor elindultam vele, jobban volt, még emelgette a fejét. Most már alig van benne élet. Az állatorvosok rögvest megvizsgálták, előbb erősítő injekciót adtak neki, majd megröntgenezték, és, miután elkészültek a felvételek, kimondták a verdiktet: amputálni kell. Nem lehetett várni vele, ott és akkor végre kellett hajtani. Hosszú műtét volt, mint statiszta néztem végig, és azért szorítottam, sikerüljön az operáció, ami, mi tagadás, nem ment egykönnyen; aprólékos, súlyos percek és órák váltották egymást, de a végén azzal adták át az eszméletlen gólyát: vigyázzatok rá, és ha bármi baj van, azonnal szóljatok. Istvánnal a karanténba vittük, ahol egy tágasabb ketrecbe került. Nem sokkal később eszméletére tért, és nyomban lábra akart kapni, de hiába ügyeskedett, minduntalan elbukfencezett. Az altató hatott még, no meg a levágott szárny is hiányzott az egyensúlyozáshoz, aminek helyén egy alaposan bekötött, ormótlan csonk árválkodott. Hamarosan elfáradt, és zihálva megadta magát, feküdt csak a szalmaalomban és anélkül, hogy újra próbálkozott volna azzal, hogy lábra álljon, riadtan körbe-körbe pislantott, és amikor számára félelmes zajt hallott, összerezzent. Hamarosan azonban visszazuhant a bódító álomba. Másnap első dolgunk volt halat kínálni neki, mert mindenáron rá kellett vennünk arra, hogy egyen. A gyógyulásához nagyon fontos ez, tudtuk jól, így hát előbb csak egy tálkában kínáltuk fel a halakat, ő azonban meg sem mozdult. Hagytunk időt neki, remélve, mégis magától eszik majd, de nem, eszében nem volt így tenni. Ezt azonban nem engedhettük, így megtömtük. Nem is erőlködött, hogy kitérjen előlünk, de nem azért, mert nem tartott tőlünk, hanem amiatt, mert annyira gyenge volt, hogy semmi erőt nem érzett ahhoz, hogy ellenálljon. Amikor megfogtam, éreztem, amint a testén végigborzong a reszketés, óvatosan felemeltem a fejét, István pedig szétfeszítette a csőrét és beleerőltetett egy kisebb halat. Semmit nem tett, mintha elszállt volna belőle az élet, hagyta, hadd tegyünk vele azt, amit gondolunk. István, látva, hogy magától a madár nem fogja lenyelni a halat, lenyomta a torkán, majd összezárta a csőrét, és a torkát masszírozva, lassan lejjebb és lejjebb csusszantotta a halat, mígnem a gólya akarata ellenére is nyelt egyet. Sikerült hát, lent volt az első gyógyító falat, amit aztán még gyors egymásutánban több is követett. Amikor úgy véltük, elég volt, magára hagytuk, és a ketrecen kívülről néztük, mit tesz a következő percekben. Valamivel jobban lett, hamarosan engedett a teste merevsége, majd a fejét is felemelte és körbenézett, aztán nekivesekedett, hogy felálljon. Ez azonban sehogy sem ment, minduntalan visszahanyatlott, bizony, hiányzott az elvesztett szárny, amit a visszamaradt szárnycsökevény nem tudott pótolni. A gólya azonban nem adta fel, talán a beleerőltetett halak adtak erőt neki, és miután úgy-ahogy kifújta magát, ernyedetlenül tovább erőlködött. Az idő teltével, valamit javult az állapota, de továbbra sem volt hajlandó egymaga enni, így naponta kétszer is megtömtük. Ezeket a megtömettetéseket ekkor már zsörtölődve fogadta, de nem volt menekvése, nem is lehetett, mert hiába kapkodott, bizony lefogtuk. Viszont már csak az első halat kellett a torkát masszírozva beleerőltetnie Istvánnak, a következőket önszántából, mohon befalta, amit egészen addig hagytunk, amíg úgy nem láttuk, jóllakott. És a falatozás után rendre elejét vette a küzdelem azért, hogy sikerüljön lábra állnia. Egy jó hétbe telt, amíg annyira vitte kitartó igyekezete, hogy már mozdulatlanul meg tudott állni, de ha lépett egyet, azonmód elhasalt. Csapkodott a szárnycsonkjával, de még mindig nem értette szegény, mi történik vele, és újra és újra nekibuzdult: semmi mást nem tett, csak felállt és egyensúlyozott. Az ő története csupán egy a sok közül, mert sajnos egyre több beteg gólyát kellett befogadnunk, és az autóutak és autópályák számának növekedésével és kiterjedésével együtt sajnos mind gyakoribbak az elütöttek. De ami számomra egyszerűen érthetetlen, a lőfegyverrel, vagy csúzlival megsebzettek is “gyarapodtak” az utóbbi években. El nem tudom képzelni, kit, miért visz rá a lélek arra, hogy gólyára vadásszon.

Az elmúlt nyáron, vidéken jártam, és az egyik faluvégen kettő elpusztult fiatal gólyát találtunk, még, ahogy mondani szokás, “melegek” voltak, nem sokkal előtte, hogy odaértünk, ölték meg őket valakik: egyszerűen kilőtték mindkettőjüket a fészkükből. A szülők kelepelve hívták elvesztett fiaikat, egyikük a fészekben ült és ott keresett-kutatott, míg a másikuk egyre nagyobb köröket rótt a fészek körül; nagyon is emberi volt a fájdalmuk és az érthetetlenségük, amit fiókáik, elveszte okozott. Álltunk a tetemek fölött, és a helybeliekkel együtt értetlenkedtünk, senki nem tudott magyarázatot adni e barbár tettre. A történetben szereplő gólya végül meggyógyult. De megválaszolhatatlan kérdés: elég-e számára, hogy járni tud az állatkertbeli szállásán, mert, ugye, a röpképességét elvesztette. A vére azonban repülésre ösztökéli, és szegény csak vergődni lesz képes, amikor elérkezik a Nagy Utazás ideje, amint az a szépirodalmi könyvekben írják a vonulásukról. Csapkod majd mind erőtlenebbül és reménytelenebbül, és ugrálva-szökkenve próbál a levegőbe emelkedni. Mennyi ilyen szerencsétlent látni az állatkertekben, akiknek maradniuk kell. Sokan kérdik: van-e értelme annak, hogy így tartunk életben állatokat? Nem lenne-e jobb elaltatni őket véglegesen? Amikor ide értem az írásban, kikapcsoltam a gépet, és másnap reggel a legelső utam a gólyákhoz vezetett. Ekkoriban tíz szegény, jobb sorsra érdemes pára nyert nálunk menedéket, akiknek már soha nem adatik meg az utazás és a szabad élet gyönyörűsége. Mégis élnek, mert élniük kell. Nem tudnám kimondani rájuk a halálos ítéletet, mert bizonyosan állítom, sőt, tudom, hogy joguk van az élethez, aminek a teljességét mi, emberek vettük el tőlük, hiszen mi “emberek” sebeztük meg őket. És éppen emiatt, nekünk kell megadni számukra azt, ami hátralévő éveikben megilleti őket: az élet jogát. Valamennyien – állatápolók, állatorvos és állatorvos-hallgatók – hitetlenkedve és tehetetlen méreggel néztük a levegő után kapkodó afrikai túzokot, aki úgy feküdt előttünk a földön, mint egy lihegő, de lassan szufláját vesztő tépett és szélzilálta tollcsomó. Csodálatos, ritka madár, és hozzánk, mondhatni klasszikus csempészútvonaláról eltérítve került: a szerb-magyar zöldhatáron átosonó vigyázatlan csempészeket a határőrök lefülelték, és a náluk talált még élő madarakat, hozzánk, az állatkertbe szállították. Az afrikai túzokok és a velük együtt érkező kígyász keselyűk egy-egy pár voltak. Csupán ők élték túl a szállítás viszontagságait. Vadon fogták be őket valahol Afrikában, és valahová Nyugat-Európába akarták eljuttatni valamennyiüket, hogy hová, az nem derült ki, igaz a történet szempontjából érdemtelen is. A madarakat vastag szálú zsákba csavarták, amelyekben napokat kellett eltölteniük étlen, szomjan egy autó csomagterében. Mindez, érthető módon alaposan megviselte valamennyiüket, de kiszabadítva őket e kínos kalodájukból, hamar kiderült, a kellemetlen utazáson kívül más is nyomasztja őket: olyan soványak voltak, hogy jószerivel valamennyi csontjuk kiütött vékony bőrük és ritkás tollazatuk közül. Mindezt a keselyűknél keserves lábbaj is megtetézte, egyikük mindkét talppárnájánál fekély alakult ki, ami megnehezítette, alkalmasint meg is akadályozta a madarat abban, hogy lábra álljon. Az állatorvosnak mindegyiküket meg kellett vizsgálnia, így előbb a túzokokra került sor, akik láthatóan erőtlenebbek voltak a keselyűknél. Megfogni őket nem volt nagy sportteljesítmény: szegények, amikor észrevették, hogy Istvánnal feléjük tartunk, csak búgtakbőgtek a maguk különös módján, ami olyanformán hangzott, mintha egy tölcsérhibás hajókürt erőlködne. Előbb azt vettük kézbe, amelyik erősebbnek látszott, különféle gyógyszereket és infúziót kapott, amit szegény vergődve fogadott. Alig hittük el, hogy egy erejét szinte teljesen elvesztő madárban, még marad annyi akarat, ami elég ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a kezünk közül. Holott ez történt, az egyik injekció alkalmával, ami az állatorvos szerint kellemetlen csípős érzéssel járt, a túzok egyszerűen megborzolta ritkás, kopottas tollazatát, rúgott egy nagyot, amivel az egyik lábamat, ami arrafelé volt, ahová a rúgás érkezett, kirúgta,

és guggoltomból elhasaltam. A madár azonban szabad volt. Hamar magunkra találtunk Istvánnal, gyorsan feltápászkodtam, és kissé sértett önérzettel fogtam le ismét a madarat, jó erősen markoltam, hogy még egyszer ne “tréfálhasson” meg. Igaz, számára ez nem tréfadolog volt, inkább az életben-maradásért zajló kilátástalan küzdelem. A másik túzok olyannyira elgyengült, hogy semmi ellenállást nem tanúsított, még a csípős injekciónál is csupán összerezzent. Kérdésünkre, hogy mire számíthatunk a kezelés után, az állatorvos annyit válaszolt: ideig-óráig talán erősebbnek érzik magukat a madarak, és ha ekkor esznek, jó esélyük van a gyógyulásra. – Szerinted, még ő is lábra állhat? Kérdésemre még a szokásosnál is nagyobb csend lett, álltunk és guggoltunk a madár körül, aki alig láthatóan vette már a levegőt, és az állatorvos nem is válaszolt: csendessége és lemondó kézmozdulata mindennél beszédesebb volt. A túzokok után következtek a keselyűk, ezek az Afrika élővilágáról szóló természetfilmekben olyannyira megcsodált impozáns teremtmények. Most azonban úgy néztek ki, mint egy kócos, molyette tollcsuhájú, csontvázzá aszott testű remeték; valaki meg is jegyezte, talán az egyik állatorvos-tanonc: amikor lépnek egyet, hallani a csontjaik koppanását. Közöttük is szemmel látható volt a különbség. Az erősebb valamifajta délceg elszánással próbált szembefordulni velünk, mint aki érzi a számára egyértelműen vert helyzet visszafordíthatatlanságát, de csak azért is meg akarja mutatja, hogy nem lehet vele egykönnyen elbánni. A másik azonban, akinek a talpain kemény dudorként csúfolódott a fekély, csak hangos méltatlankodással vette tudomásul a jelenlétünket. Érdekes a keselyűk félelemhangja: csőrüket egyre gyorsabban csattogtatják, miközben fújnak és szuszognak is hozzá, és ez az egész valami egyfajta kísértetiesen nyomasztó egyvelegként úgy hat, mint egy mély kútból kiszüremlő tompa elhaló döngés. Rettenetes soványak voltak, és előbb azt hittem, azért fekszenek inkább, mint állnak, mert teljesen legyengültek, de tévedtem. Az erősebb a gyógykezelés után már ide-oda talpalt a ketrecben, míg a másik csak a földön kuporgott és fektében csúszkálva követte a társa mozdulatait. Kiderült, hogy ő azért nem bír lábra állni, mert a talpfekély olyan fájdalmat okoz számára, amit már nem bír elviselni. A fekély cserzetten szíjas, szinte kérges keménységű kinövés, és mint megtudtam, gyógyíthatatlan, vagyis: nem műthető, se gyógyszer, se csodaszer sincs rá. A madár élete végig viseli, és hogy viseli-e, vagy inkább fájdalmas teherként cipeli, amit, mi emberek erőltettünk rá, érdekes, de megválaszolatlan kérdés. Ketrecükben friss szénával jó mélyen bealmoztunk nekik, ami láthatóan megnyerte a tetszésüket, még a beteglábú is kellemesedve szeretett volna ültő és fekvő helyéből feltápászkodni, de a sokszori orra, jobban mondva: csőrre bukás után, felhagyott reménytelen küzdelmével. Az állatorvos, végezve a gyógykezeléssel, arra kért bennünket, hogy minél több élelmet rakjunk mind a túzokok, mind a keselyűk elé, amit rögvest meg is tettünk. A beteg túzok nem nagyon mozgott, szuszogott és közeledésünkre csak a fejét emelte meg, míg a másik, érdeklődve pislantott az etetőtálra; volt ott minden túzokcsőrnek kedves falat: búzadara, lágyeleség, magvak, salátalevél és takarmány-egerek – ezek a kis fehér, talán jobb sorsra érdemes rágcsálók, akik azért születtek e világra, hogy nálunk életük árán életeket menthessenek. A keselyűket is alaposan marta már az éhség, de hirtelen az a megoldhatatlannak látszó akadály merült fel előttünk, hogy a földre, vagyis a szénaágyra lerakott egereket nem voltak képesek megenni. Holott illett volna, de mégsem. Miért? Azért, mert a beteg lábú csak csőrheggyel tudta megfogni, és maga elé hajítani az egeret, lábbal tartani viszont, amíg keselyű-szokás szerint tépve-szakítva befalja, fájdalma miatt már nem volt képes. A másikuk számára is nehézséget jelentett ez, bár ő úgy-ahogy megküzdött ezzel, mégis ki kellett találnunk valamit, ami kényelmesebbé teheti számukra az étkezést. Így hát, ahogy az ilyen helyzetben illik, összeráncolt homlokkal, elfelhősödő

szemekkel, világfájdalommal teli arckifejezéssel és nehéz, súlyos sóhajok közepette gondolkodtunk Istvánnal. Úgy tűnt azonban, hasztalan erőlködünk, mert amint bármi felmerült lehetséges megoldásként, szinte azonnal rájöttünk arra is, hogy ezért vagy azért mégsem megfelelő. Végül aztán Istvánt érintette meg a Csodaszikra, egyszeriben két farönköt gurított a keselyűszállásra, azokat felállította, egy-egy terebélyes vizestálat kanyarított rájuk, majd az egereket behajította a vízbe. A keselyűk odavergődtek a tálakhoz, az egészségesebb ide-oda forgatta a fejét, csattogtatta a csőrét, aztán vakaródzott, előbb a bal, majd a jobb lábával, mint aki azon töpreng közben, mi is történik itt tulajdonképpen. Aztán egy életem, egy halálom, rávetette magát a szótlanul elázott egértársaságra, és úgy kanalazta ki azokat a vízből, majd nyelte el őket, mint a kormorán teszi a halakkal. A beteglábú is a tálakhoz erőltette magát, és bár elérte volna ültében is, mégis lábra állt, ami láthatóan erőnlétén túli próbatétel volt számára, és a lucskos egereket, akárcsak a társa, kikanalazta, és nem bíbelődött szaggatással, meg egyéb hasonlókkal, katonás rendben, nagyokat nyeldekelve eresztette le az erőt adó falatokat a torkán. Étvágyukkal szerencsére nem volt baj. Nem úgy a beteg túzokkal. Alig fél órával az állatorvosi kezelés után, azt vettem észre, hogy erősen zihál a teste, miközben sípolt és hörgött is, olymódon, mint akit kínzó légszomj gyötör, miközben egy habos, fehér nedvszerű váladék folyt ki a csőrén. Azonmód felhívtam telefonon az állatorvost, aki azt válaszolta: ez az egyik gyógyszer mellékhatása, ellene semmit sem lehet tenni, ha túléli az éjszakát a madár, van remény az életben maradására. De még a délutánt sem élte túl. Megviselt teste addig bírta, a sok-sok viszontagság, a kínkeserves napok és hetek annyira meggyötörték, hogy végül feladta: ziháló légzése lecsendesedett, a fehér valami, ami a csőrén kifolyt elapadt és a madár megnyugodva lehajtotta a fejét a földre. Becsukta a szemét, ami egészen addig nyitott, csillogó feketeségként, szinte vádlón fénylett, aztán megremegett az egész teste, mint akin egyfajta elektromosság fut végig, és elernyedve, már élettelenül visszahanyatlott a földre Társa erősebb volt, és a napok teltével még erősebb lett, mert nem garasoskodtunk az ennivalóval, való igaz, kevés állatnak volt és van olyan jó dolga még állatkertben is, mint akkor neki. No és a keselyűknek, akik nem mindennapi tálalásban kapták meg a napi ennivaló-adagjukat, de a legfontosabb hajtóerő az volt számunkra: erősödjenek, mert az életben maradásukhoz az elengedhetetlen. A túzok és a keselyűk karanténbeli napjai aztán szép lassan leteltek. Az egyik vidéki állatkertbe kerültek, de kérdés persze, egy beteg lábú, járóképtelen madarat, hol bemutatják-e a közönségnek, felvállalva annak veszélyét, hogy látványa visszatetszést kelthet, ami pedig nem öregbíti az állatkertek amúgy is megtépázott hírnevét. Mert így van ez, vannak olyan állataink, mindegyik állatkertben így van, ha bevallják, ha nem, amelyek eldugva élnek, elaltatni sajnálják őket, közszemlére kitenni nincs kurázsi, így valahol egy csendes állatkerti zugban, titokban élik napjaikat mindaddig, amíg el nem érkezik a végső búcsú pillanata, aminek útjába senki és semmi nem állhat. A túzokkakas beletörődötten lapult meg a szállítóládában, úgy tűnt, számára már édes mindegy mi történik körülötte, végképp feladta a hiábavalónak tűnő küzdelmet. Mindaz, amit eddig átélt, annyira meggyötörte, hogy szemmel láthatóan megadta magát a sorsának, csupán kapkodó zihálással és meglapulva várta, hogy beteljesedjék a szerencsétlen vég. A túzok, hazánk legnagyobb termetű madara, a szakemberek óvják és féltik, hiszen a szabadon élő madarak száma napjainkra, úgy mondják a hozzáértők: igencsak megcsappant, és bár mostanság már észlelhető némi javulás, még mindig megkülönböztetett figyelemmel követik sorsa alakulását. Így viszont jószerivel egyenként ismerik valamennyiüket a madarász kollégák, akik bizony minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy semmi baj ne érhesse őket. Késő délután kapta a hírt az állatorvos, hogy már úton vannak Borsodból a

természetvédők, és egy beteg túzokot hoznak magukkal. Kiderült: a reggeli terepszemlénél még a madarat egészségesen látták ott, ahol rendszerint tartózkodni szokott, délután viszont, amikor ismét szerették volna meglesni, sehol nem akadtak a nyomára. Rosszat sejtve elindultak, hogy megkeressék, és több órás kutatás után bukkantak rá egy sűrű bokrosban. Nem akartak hinni a szemüknek: a madár csapzottan, véresen lapult meg a földön, annyi ereje sem volt már, hogy a feléje közeledők elől elhúzódjon. Igaz, szeretett volna elmenekülni, de olyan gyengeség fogta el, hogy már megmozdulni sem tudott. Vizsgálták, igyekeztek rájönni, mi történhetett vele, de nem lettek okosabbak, csupán azt állapíthatták meg, hogy a madár bal szárnya összeroncsolódott és a bal lábán is több nyitott seb éktelenkedik. Amikor késő délután a karanténba értek a madárral, óvatosan emelték ki a szállítóládából, és elhűlve láttuk, hogy a ládában, amelynek aljára vastagon szénát szórtak, sötétlő tócsaként megállt a vér. Csakugyan, amikor kiemelték és lerakták a földre, mind a lábából, mind a szárnyából vastag sugárban patakzott a vér, és a madár olyan elesett volt, hogy a fejét sem tudta már felemelni. Előbb a szárnyát vizsgáltuk meg. Csak annyit lehetett megállapítani, még az én avatatlan szememnek is egyértelműen, hogy eltört, holott a túzok szárnycsontja igen erős, tehát valami roppant erejű ütés érte, vagy ami ennél is rosszabb: meglőtték, és a golyó szétroncsolta. Ez a gondolat valamennyiünket igen elszomorított, mert hát ki lenne ma hazánkban az, aki oda vetemedik, hogy rálő egy túzokra? Sokat azonban nem tehettünk, várni kellett, hogy másnap reggel a műtőbe kerüljön, és ott megröntgenezzék, ami nehezünkre esett, csakhogy más választásunk nem akadt. Nem, mert sajnos az állatorvos nem lehetett velünk, máshol akadt dolga, amit nem hagyhatott ott, így csak másnap reggel tudott személyesen a madárral foglalkozni. Helyette a segítője – állatkerti szóhasználattal: a felcser – vette kézbe a gondozását, de mivel ő nem állatorvos, az elsősegélyen túl, mást nem tehetett. Ahogy lehetett letisztogattuk a sebet, szerencsére a vérzés ekkorra már abbamaradt. Ezt követte sebesült lábának a vizsgálata, vagy hat helyen jól kivehető harapásnyomot fedeztünk fel, valami, feltehető róka, vagy kóbor kutya téphette meg a szárnyát ért ütéstől nyilván eszméletét vesztő madarat, aki, ki tudja mikor, később mégis magához tért. Tanácstalanok voltunk, ilyet még egyikünk sem látott. Mindenesetre a lábát is megfelelő módon lekezelte a felcser, majd infúziót adott neki, és arra kért bennünket, hagyjuk magára. A madár az infúziótól kissé felélénkült, felemelte a fejét, tátogott, mintha csak szólni akarna, végül ismét lehanyatlott és zihálva kapkodta a levegőt. Egyedül maradtam, ideje lett is volna már hazafelé vennem az irányt, de nem tudtam rászánni magam, hogy megtegyem. Miután elköszöntem a madarászoktól és a felcsertől, visszatértem a túzokhoz. Szegény csak feküdt, küszködött a levegőért, szakavatatlan szem is láthatta: légszomj gyötri. Annál kínosabb, maróbb érzés nincs, amikor érezve a tehetetlenséget, semmit nem tehet az ember, holott érzi, tennie kellene valamit, valamit, amivel segíthet az elesett állaton. Felszínre bukik a bűntudat, holott értelmetlen önvád az ilyenkor, mégis nyughatatlanul arra késztet, hogy csak azért is cselekedjél. Így tettem. A madárhoz léptem, felemeltem a fejét, mire kinyitotta a szemét, és riadtan, lemondóan rám bámult, de, és ebben biztos voltam, látva fátyolos szemeit, már nem észlelt semmit a világból, számára ott a karantén ketrecében, a vastag szénaalomban véget ért a földi lét. Magára hagytam, és másnap reggel, jóval korábban már ismét ott voltam nála, mint azt az elvárt munkaidő-kezdet miatt meg kellett volna tennem. Balsejtelmem igazolást nyert: a madár már nem volt köztünk, és furcsa, de olyannak láttam, mint aki csupán békésen alszik. Még aznap reggel kiderült, miután az állatorvos felboncolta, hogy szegényt bizony alapos ütés érte, olyan erős, hogy a szárnya több helyen is eltörött. De hogy mi okozta a sérülést, talány maradt. A végén egy olyan történetet mesélek el, amelynek semmi köze az állatkerthez, de tanulsággal

szolgálhat ahhoz a reménytelennek tűnő küzdelemhez, amit, a bennünket körülvevő élővilágért aggódók nap, nap után megtesznek azért, hogy mégis megóvják mindazt, amit egyáltalán megóvhatnak. És hát olyasvalamiről is szól, ami fájó igazsága napjaink történéseinek: az elharapódzó orvvadászatról, legyen szó védett vagy vadászható állatokról, és arról az önmagunkban hordozott érthetetlen széthúzásról, ami valami miatt mindig árnyékot vet a természetvédők, erdészek, vadászok és horgászok összefogására. Szabadidőmben, ha tehettem, jártam az országot, kirándultam, igyekeztem minél több helyre eljutni, hogy megismerjem hazánk természeti és kulturális sokszínűségét. Felettébb érdekes az a változatosság, amit így felfedezhettem, és ez, bevallom, igencsak a kedvemre való volt. Egy alkalommal Szabolcsba vitt az utam, ahol egyfelől előadást kellett tartanom horgászoknak arról, miért védjük a vidrát, ami sokuk számára érthetetlen és felesleges, hiszen ők csupán “halzabáló fenevadnak” tartják, másfelől pedig, hogy az ott élő és dolgozó természetvédő barátaimmal alaposan körbenézzek a környékbeli halas- és horgásztavaknál, patakoknál és csatornáknál. Január derekán jártunk, felettébb hideg, havas idő volt, amit örömmel fogadtam, mert ez a legjobb arra, hogy ha valaki vidra után kutat, akkor eredménnyel járjon, hiszen a befagyott tavaknál már messziről könnyűszerrel észrevehetőek az állatok hátrahagyott nyomai. A hajnalban induló vonattal utaztam, hogy mielőbb találkozhassam az ismerőseimmel. A vonaton, hogy múljék az idő, gondoltam, olvasok majd, így miután elfoglaltam a helyemet, elővettem az egyik vadászújságot és belemélyedtem. – Maga vadász? – először fel sem fogtam a kérdést, úgy tűnt, el sem hangzott, vagy ha igen, nem én vagyok a címzettje. De miután ismét elhangzott, felnéztem az újságból, és láttam, hogy a velem szemben ülő három fiatal, egy fiú és két lány, kérdő tekintettel mustrálgat. Rájuk mosolyogtam, tagadólag megcsóváltam a fejem, és úgy válaszoltam: – Nem, nem vagyok vadász. – Mégis azt olvassa? – a kérdező lány leplezetlen megvetéssel bökött fejével az újságra, ami, mi tagadás váratlanul ért, és hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak neki. – Igen, így van – mondtam végül. – Érdekesnek találom – a fiatalok arcára egyszerre ült ki a méltatlankodás és az undor. Láttam és éreztem, furcsa beszélgetés elé nézek, így bemutatkoztam nekik, amit viszonoztak, mindhárman egyetemisták voltak. Elmeséltem nekik, hogy szeretem azokat a szakmai kiadványokat, amelyek az élővilággal foglalkoznak, így mindig szerét ejtem annak, hogy az éppen aktuális vadászati, horgászati és természetvédelmi újságokat megszerezzem és elolvassam. – Tudjátok – váltottam át tegeződésbe –, régi igazság, hogy a világ nem csak fekete és nem csak fehér, hanem sokszínű... – Ebben igaza van – vágott a szavamba az egyik lány, miközben azért mégis bátortalanul bólintott, mintha így akarna az udvariatlanságáért elnézést kérni –, de a vadászújságból azon kívül, hogy milyen sokszínűen lehet megölni az állatokat, mi mást lehet még kiolvasni? – Szeretném, ha tegeződnénk – bátorítottam mosolyogva. – Tudod, ha eleve megbélyegzel valakiket, akkor azzal a saját szemedre teszel hályogot. Ne tedd! Lehet ellenérzéssel tekinteni valamire, mondjuk a vadászatra, de mielőtt ítéletet mondanál, azért csak meg kellene nézni, hogy mit is jelent valójában. – Miért, maga szerint, vagyis, szerinted mit jelent a vadászat valójában? – kérdezett vissza a fiú a hangjából jól kihallható gúnnyal. Nekiálltam hát, hogy meggyőzzem őket az igazamról, és sikerüljön olyan szemüvegen keresztül láttatnom velük a vadászatot, amivel legalábbis árnyalhatom a képüket. Nem ment könnyen, mert érvelhettem bármivel, azonnal készen álltak a riposzttal. Belemélyedtünk a beszélgetésbe, miközben azon tanakodtam: miért van az, hogy ennyire nem tudjuk megérteni egymást, és valójában mi lehet az oka annak,

hogy olyan mélyen belénk ívódik az ellenérzés, amit valami miatt magunkkal hordunk esetünkben a vadászat iránt, hogy képtelenek vagyunk azt levetkőzni. Valóban így van. Mint említettem, magam sem vadászom – bár a végzettségem szerint vadásztechnikus vagyok –, sőt, van, amivel egyáltalán nem tudok egyetérteni, mint például a tavaszi szalonkavadászattal, amit én szívem szerint mindörökre betiltanék, de tudom és látom, hogy azok, akik viszont magukra veszik a vadászegyenruhát, mennyi mindent tesznek a vadállományért és az élőhelyeik védelméért. Bizony, tetszik vagy sem, sok mindent a vadászoknak köszönhetünk, nélkülük szegényesebb lenne hazánk élővilága, mert végső soron a vadászat nem csupán lövöldözésből áll – SŐT!, és ezt most nem véletlenül emeltem ki nagybetűkkel –, hanem olyan sokszínű munkából, amely éppen a vadállomány féltésében és óvásában nyilvánul meg. Ezt akartam megérttetni a fiatalokkal, de hasztalan, bármit is mondtam, lepergett róluk. Mindenesetre az idő észrevétlenül eltelt, és valamennyien meglepődtünk, amikor ráébredtünk arra, hogy alig néhány perc múlva véget ér az utazásunk. Együtt szálltunk le a vonatról, és a vasútállomás épülete előtt, mint jó ismerősök köszöntünk el egymástól. Mielőtt azonban végleg elváltunk volna, az egyik lány még megjegyezte: – Azért én a te helyedben nem védeném ennyire a vadászokat, mert tehetnek bármit, amivel védik az állatokat, mégis csak azért teszik, hogy a végén saját maguk ölhessék meg őket. Erre már nem tudtam mit válaszolni. Kora délelőttre járt az idő, amikor megérkeztünk Nyíregyházára, ahol a barátaim már vártak, és azonnal elindultunk, hogy sötétedésig kint bóklásszunk a város környéki terepen. Sikerrel jártunk, mert mindenhol, ahol felbukkantunk, vidranyomra akadtunk, és elégedetten nyugtázhattuk: ezek a tavak és csatornák, patakok bizony jó élőhelyei a vidrának. Már besötétedett, amikor a nem messzire Vásárosnaménytől található falu apróka könyvtárába értünk, ahol az előadást kellett megtartanom a horgászoknak. Azt hittem, alig akad majd érdeklődő, de igencsak meglepődtem, mert a szervezők a közeli falvakból, de még Nyíregyházáról is toboroztak közönséget, így vagy negyvenen jöttünk össze. Megtartottam az előadást, majd a szokásos kérdésekre és feleletekre került sor, és annyira belemelegedtünk ebbe, hogy a tervbe vett két óra helyet majd’ négy órán keresztül győzködtük egymást. Vitatkoztunk, de nem veszekedtünk, én és a természetvédő barátaim konokul a magunk, míg a horgászok nyakasul a maguk igazát szajkózták, és így persze nem egyeztünk meg semmiben sem, a végén csak egy valamiben jutottunk közös nevezőre: sokkal gyakrabban kellene sort kerítenünk ilyen találkozókra. Jobban mondva, nem csak ebben. A beszélgetés során valahogy a szó az orvhorgászatra és az orvvadászatra terelődött, és bizony végeérhetetlenül panaszkodtak, hogy mekkora károkat szenvednek a horgásztavak és a környékbeli vadállomány a tilosban járóktól. Mindegyikünk az összefogásról beszélt, mert világos volt előttünk: csak közösen lehetünk képesek mind Szabolcsban, mind máshol az országban visszavetni az egyre jobban elharapódzó orvhorgászatot és orvvadászatot. De mégsem így történik, vagy ha igen, akkor csak ideig-óráig, mert hamarosan mindig gellert kap ez az összetartás. – A természetvédők, már elnézést a kivételtől, csak tiltani és bírságolni tudnak, meg a magas lovon ülve észt osztani – jegyezte meg csendesen az egyik idősebb horgászember –, így eleve ellenszenvet váltanak ki maguk iránt. A vadászok külön kasztnak tarják magukat, és nehezen tűrik, ha valaki szót emel náluk valamiért. És mi horgászok is hasonlóan teszünk, könnyen megsértődünk, ha történetesen bírálatot kapunk, mindig biztosak vagyunk a magunk igazában. Ez az igazság, és ezért van az, hogy ha néha, néha mégis egyezünk valamiben, mint most itt ebben a teremben a rapsicok kérdésében, az csak pillanatnyi állapot. Amint kilépünk az ajtón, az egyezségünk elpárolog, mint a hajnali köd. Végül is elköszöntünk egymástól, és a barátaimmal az éjszakai szállásomra mentünk, egy otthonos panzióba, ahol szobát foglaltak számomra, és leültünk, hogy megvacsorázzunk.

Alig láttunk azonban hozzá az étlap tanulmányozásához, amikor kinyílt a panzió ajtaja és egy testes, kopottas vadászegyenruhás, ötven év körüli férfi lépett be, miközben az egyik kezében egy nagyobb darab papírdobozt egyensúlyozott. Minden teketória nélkül hozzánk lépett, köszönésképpen biccentett a fejével, lerakta az asztalunk mellé a dobozt és csak ennyit mondott: meghoztam. Valószínű kissé nevetséges lehetett, ahogy a barátaimmal visszanéztünk rá, mert sorra járatva a szemeit rajtunk, hangosan felnevetett. Lehajolt a dobozhoz, olyanformán kicsomagolta, hogy a belsejébe láthassunk, majd elégedetten kijelentette: itt van. Valamennyiünket hajtott a kíváncsiság, így hát felálltunk, hogy jobban megtekinthessük azt a valamit, amit a doboz rejt magában, és bizony, amikor megláttuk, elhűltünk a döbbenettől. Egy vérmocskos bundájú, ziháló és néha-néha alig hallhatóan fájdalmában erőtlenül kerregő és visító nyestet pillanthattuk meg. Egy szót sem tudtunk kiejteni a szánkon, hanem kérdőn a férfire néztünk, aki megértette, hogy ideje kissé bővebben beszélnie. – Kint jártam a határban, tudják, a helyi vadásztársaság tagja vagyok, gondoltam, körülnézek, minden rendben van-e, így akadtam rá – mondta az állatra mutatva. – Már éppen visszafelé tartottam az autóhoz, amikor meghallottam, hogy valami fájdalmasan visít. Meg is ijedtem – nevette el magát –, mert hát nagyon kísérteties volt a szürkületben, főleg, hogy egymagamban voltam. Képzeljék, de kérem, senkinek se árulják el, még a puskámat is csőre töltöttem, amit pedig egyáltalán nem engedhettem volna meg magamnak. – Mi történt vele? – Hurokba akadt, és nem tudott szabadulni. Ahogy vergődött, a drót mindinkább a húsába mélyedt, mígnem szinte teljesen átmetszette azt, egészen a csontjáig. Nem is tudtam levenni róla, csak elvágtam a késemmel, aztán hazavittem, és úgy-ahogy csak tudtam, letisztogattam, majd beraktam ebbe a dobozba. – Miért nem vitte el állatorvoshoz? – kérdeztem. Megcsóválta a fejét. – Hallottam, hogy itt vannak maguk, gondoltam, inkább idehozom. – És mi mit csináljunk vele? – Hát, vigyék el az állatorvoshoz – olyan természetesen, szinte magától értetődően jelentette ezt ki, mintha ez lenne a világ magától értetődő rendje. – Hallottam magáról, az előadásáról is, de arra nem tudtam elmenni. Sajnálom, pedig érdekelt volna, de inkább a határban kódorogtam – nézett rám, és szavai őszinteségét megtoldandó, egy nagyot sóhajtott. – Azt mondják, a budapesti állatkertben dolgozik, és ahogy elnézem ezt a szegény jószágot, ha meg is gyógyul, nem fog tudni, szabadon élni, így elviheti az állatkertbe és beteheti egy ketrecbe. Ekkor a nyest egész testében megremegett, és olyan hangosan felvisított, hogy megijedtünk: a jószág fájdalmában a hátsó lábaival kirúgott, vergődött a dobozban, mind erősebben dobálta magát kibírhatatlan kínjában, mígnem vastag patakban zubogni kezdett lábából a vér, átitatva az alomnak alája helyezett ruhadarabot. Amilyen váratlanul “életre kelt”, ugyanolyan hirtelen megcsendesedett, és zihálva, nyáladzva kapkodta a levegőt. Aztán lassan-lassan mind ritkábban lélegzett, majd egy újabb fájdalmas görcs futott végig a testén, amit már-már hang nélkül tűrt. A végén pedig váratlanul elcsendesedett, a szemei vádlón megmeredtek és nem mozdult többet. Kimúlt. – Úgy nézem, ennek annyi – sóhajtott fel a férfi, és mi a hallgatásunkkal csak az egyetértésünket tudtuk kifejezni. Kimentünk a panzió elé, ahol az előteret szinte nappali fénnyel bevilágították a lámpák. Ismeretlen barátunk lehajolt a nyesthez, kiemelte a dobozból, megmutatta a feldagadt, még mindig vérző hurkos lábát; valóban, a drót elveszett már a bundájában és a húsában, teljesen a lábcsontig átmetszve azokat. – Szerencsétlen állat – csóválta meg a fejét, és a nyestet visszatette a dobozba. – Hazaviszem, megnyúzom, és ha kell az iskolának, kipreparáltatom. – De hát miért és ki tett ki neki hurkot?

– Nem neki tették ki – válaszolta. – Minden bizonnyal nyulat akartak fogni, de helyette a nyest került arra. Tudják – nézett ránk, és a szemeiből őszinte aggodalmat olvashattunk ki –, errefelé a hurkolás mindennapos, mondhatni, sajátos népszokás. Alig vagyunk képesek védekezni ellene, és bizony sok vad veszik így el. – Kik hurkolnak? – Azt kérdi, hogy kik – kérdezett vissza, miközben lemondóan legyintett a kezeivel és akaratlanul is elnevette magát. – Hát, kérem, errefelé nagyon sok a szegény ember, olyanok, akiknek alig akad valami ennivalóra. És mi tehetetlenek vagyunk velük szemben. – Ha ez így van, ahogy mondja, akkor előbb-utóbb kipusztíthatnak mindent – jegyezte meg az egyik társam. – Igen, elképzelhető – a tehetetlenségét kifejező, széttárta a karjait. – Szegény vidék ez, kérem, szinte semmi munkalehetőség. Sokan csak a segélyből élnek, de az is csak ideigóráig segít a bajban. Ördögi mókuskerék ez, amiből nem látszik a kivezető út. – És maguk, a vadásztársaságnál, ebbe ilyen egyszerűen beletörődnek? – Nem, nem törődünk bele ilyen egyszerűen. Amit tehetünk, azt megtesszük, ki-ki a természete szerint. Vannak, akik rendre felzaklatják magukat, a rapsicokkal akár még ölre is képesek lennének menni, amit persze nem engedhetünk meg. Csak baj származna belőle, ami nem tenne jót a vadásztársaságnak – lehajolt és felemelte a dobozt. – Hát, sajnálom, hogy így alakult. Isten áldja magukat! – Miért nem fognak össze a természetvédőkkel, a csőszökkel, az erdészekkel és a horgászokkal? – szóltam utána és önkéntelenül is az esti előadást követő beszélgetésre gondoltam. A férfi kesernyésen elmosolyodott. – Próbáltunk már nem egyszer. Csakhogy aztán mindig abbahagytuk, sőt, az is megesett, hogy amikor közösen járőröztünk, alaposan összekülönböztünk. Valahogy soha nem egyezünk egymással, ezért jobb az, ha külön-külön végezzük a dolgainkat. – És ezért eredménytelenek – jegyeztem meg halkan. Ismeretlen ismerősünk egyetértően bólintott, széttárta a karjait és csak ennyit mondott: így van, ahogy mondja, de hát bármilyen bolond dolog is, erre vagyunk képesek. – Miért nem kérnek segítséget a rendőrségtől vagy a polgárőrségtől? – Ugyan, uram, miért tennénk? Különben is, miből gondolja, hogy a rendőrök vagy a polgárőrök jelentenének bármit is? Amíg nincs munka, addig nincs fejlődés, és amíg nincs fejlődés, vagy annak akár csak a leghalványabb reménye, addig bizony nincs változás sem. Tetszik vagy sem, ez az igazság! A környéken rendkívül nagy a szegénység, és ahogy napjainkban kinéz, tovább mélyül, megállíthatatlanul – ekkor megint elnevette magát. – Talán azért mégis történik majd valami, ugyan nem tudom mi, valami, ami változást hozhat és jobbulást. Nem szabad teljesen elkámpicsorodnunk, ez a legfontosabb. – Mire gondol? – Mire? Hát nem tudom, kérem, őszintén nem. De tudja, ahogy a mondás tartja: a remény hal meg utoljára. Mi tagadás, néha az ápoló is hibázik: szökevények nyomában Ha társaságban kiderül, hogy az állatkertben dolgozom, rögvest elhangzanak az ilyenkor elmaradhatatlan kérdések: nem veszélyes-e vadállatokkal foglalkozni, főleg ragadozókkal, mit esznek, és mindez mennyibe kerül. És mindezek után, mintegy kötelező jelleggel a legsűrűbben megismételt kérdések sorát a “nem szöktek-e még ki állatok a ketreceikből?” címmel megfogalmazott érdeklődés zárja. A tudakozódás, mondhatni, magától értetődő, hiszen valóban izgalmas és egyfajta sajátos megborzongtató romantikát felvető gondolat ez; ilyenkor, ha másképpen nem, de ábrándjainkban azonnal megjelenik a szabadon kószáló vérengzésre éhes tigris, az elkódorgó

gyilkolni képes farkas és medve, és a sort hosszan folytathatnám. Hát az igazság az: valóban megtörténik, hogy ezért vagy azért de “szabadlábra” kerülnek állatok, végtére is, ha az állatkertekben élő jószágok sokaságát tekintjük, ez nem mondható valami szokatlan eseménynek. Persze nem mindennapi, Isten mentsen meg bennünket attól, hogy megszokottá váljon, és az sem mindegy, hogy az oroszlán szabadul-e ki, vagy mondjuk a nagypele. Így hát az én pályafutásom alatt is megtörtént már, hogy több-kevesebb sikerrel szökevények után kutattam a táraimmal együtt. Alább a karanténban átélt élményeimről adok át Önöknek egy csokorra valót. Az ormányos medve, ez a Dél-Amerikában honos, a mosómedvéhez hasonló nagyságú, nyughatatlan vérű, örökmozgó kisragadozó, izgatottan matatott a karanténbeli új szállásán. Macink egyébként az ormányszerű orráról kapta a nevét, de ezen kívül annyi kapcsolata van a medvékkel, mint a vízilónak a lovakkal, vagyis: semmi. Látható volt, hogy megszeppent, de kiapadhatatlan fürkész természete sem hagyta nyugton; azonnal, mihelyst az első percek nyomasztó bódulatán túltette magát, lábra szökkent, és nekilátott bejárni az új szállását. Talált abban mindent, ami kedves lehet számára: ugró- és mászófákat, köteleket, rejteket adó faládákat és a ketrec rácsozatát, ami szintén fáradhatatlan tornázó-kedvének kiélésére szolgált. És hát rögvest megtalálta azt is, ami leginkább kedvderítően hatott megbolygatott lelkivilágára, a mindenféle csemegét: húst, tojást, gyümölcsöket és zöldségeket magában rejtő tálacskát. Hamarosan megbékélt hát. Ember nevelte, mert annak idején valami miatt az anyja őt és testvéreit is eldobta magától. Egyedül őt sikerült felnevelni, de az emberrel, legalábbis az idegennel szemben a három lépés távolságot ettől még megtartotta, bár félelmet egyáltalán nem érzett senki és semmi iránt. Gazdájával, Tamással azonban olyan kedves-szelíd volt, mint egy jól betanított kiskutya, de csak vele, másokkal még az ő jelenlétében sem igen barátkozott. Igazából senki sem akart barátkozni vele, legalábbis nálunk, a karanténban, az volt a legfontosabb, hogy nyugton legyen, és reméltük így is lesz, amíg eldől, melyik vidéki állatkert veszi át tőlünk. Akaratlan kerültünk abba a helyzetbe, hogy megváljunk tőle, történt ugyanis, hogy a pesti állatkertben élő ormányos medve csapat kimarta, és hiába a sok-sok próbálkozás, hogy megbarátkoztassák egymással őket, valamennyi kísérlet sikertelen maradt, macinkat a többiek végleg kiközösítették maguk közül. Így Roxy, vagyis a félszelíd maci nálunk nyert átmeneti kvártélyt. Amikor eljött a takarítás és az etetés ideje, akkor rendszerint felmászott az egyik ugrófájára, és onnét csicseregve-füttyögve nézte végig minden mozdulatunkat. Pillanatrólpillanatra nyugtalanabb lett, nem szerette, ha sokáig szöszmötölünk; minden bizonnyal feleslegesnek gondolta az egészet, és meggyőződése lehetett: azért húzzuk az időt mindenféle felesleges haszontalansággal, söpréssel, felmosással, hogy ő minél később juthasson az aznapi menüjéhez. A vizestömlőnek a látványa is elrémisztette, ami még hagyján, de amikor a vízsugár sisteregve-zizegve zubogni kezdett, hát szegény majd beleőrült a félelembe: hangosan visítva perdült egyik saroktól a másikig, és csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor felhagytunk a slagolással. Zihálva, kifulladva és megcsendesedve igyekezett mielőbb túltenni magát az átélt borzalmakon, és szerencsére ez könnyen ment, mert miután a tömlőt a ketrecen kívülre löktük, és a szoba padlózatát vízlehúzóval megszabadítottuk a felesleges víztől, rögvest lábra kapott kimeríthetetlenül kíváncsi természete. A vizestömlőtől való iszonyodása még Tamásnak, a gazdájának is megfejthetetlen talányt jelentett, már csak azért is, mert a hozzánk kerülése napjáig Roxy még életében nem látott slagot. A valóságra a véletlen vezetett rá bennünket, mégpedig az egyik legelső napon, amikor rajtam volt a takarítás sora. Bementem hozzá, ő a sarokba mászott, izgatottan nyelvelt

megmosolyogtatóan édes halandzsa-nyelvén, ide-oda sündörgött, fel és alászökkent a sok ugró és mászófán, kötélen, vagyis a maga módján siettetett a söprögetésben. Nem törődtem vele, megszoktam már, hogy védenceink javarésze nem barátja a tisztaságnak, így hát kényelmesen tettem a dolgomat. Végezve a söpréssel, behúztam a slagot, mert úgy határoztam, nem elég csak felsöpörni a szobában, hanem alaposan fel is kell mosni. Roxy, amint észrevette kezemben a tömlőt, sikított egyet félelmében, olyan hangosan és elkeseredetten, hogy szó szerint megrettentem magam is, olyannyira, hogy majdnem orra buktam. Felnéztem rá, az egyik sarokba menekült, és kikerekedett szemekkel reszketve visított, de olyan erővel, ahogy az a torkán csak kifért. Beszéltem hozzá, remélve, megnyugszik, de nem, reszketegen csak a tömlőt bámulta, mintha az megbabonázta volna, és egyre elkeseredettebben visongatott. Tehetetlenül néztem rá, el nem tudtam képzelni, miért rettent meg olyan nagyon, majd elhatároztam, hogy gyorsabban befejezem a takarítást, így megnyitottam a slagot. A váratlanul kitörő vízsugár Roxy számára a mindenek netovábbja, a borzalmak már-már elviselhetetlen csúcspontja volt: az első és utolsó alkalom, hogy a vállamra ugrott. Nem akarattal tette, hanem véletlenül perdült felém, mert félelmében valami elképesztő akrobatikus mozdulatokkal pördült ide és oda, és az egyik ilyen fordulat közben elveszítve az egyensúlyát. Nem esett a földre, hanem a vállamra huppant. Mindketten igencsak meglepődtünk. Roxy, ekkorra már a hisztérikus fáradtságtól, kissé megcsendesedve csivitelt, fütyült, miközben apró, de hegyes karmaival kapaszkodva a vállamon ügyeskedett, és én sem mozdulni nem mertem, sőt még lélegezni is csak lassan. Bevallom, felrémlett előttem, hogy az ijedt jószág megharap, vagy az éles karmaival megsebesít. Elzártam a vizet, a tömlőt ledobtam a földre, és megálltam, várva, hogy a maci mozduljon valamerre, leginkább el tőlem, valamelyik ugrófájára. Amikor a vízcsobogás alábbhagyott majd elmúlt, Roxy hangtalanul nyújtogatta a nyakát, izgatottan szimatolgatott az előttünk összetekeredve fekvő slag felé. Nem tudom meddig álltunk ott, lehet csak sóhajtásnyi ideig, de az is lehet, percekig. Magam is izgatott voltam, mi tagadás, Roxy nem várt dühkitörése felzaklatott, és ilyen esetekben, amikor mi emberek is elveszítjük az úgynevezett józan ítélőképességünket, bizony zagyván és összefüggéstelenül röpülnek a percek és a történések, olyannyira, hogy azt nem is vagyunk képesek józanul követni. Így voltam vele, már nem tudtam, mennyi ideje vagyok bent a jószágnál, mennyi ideje csüng a nyakamban, és hogy végső soron mi is történt és történik a ketrecben. Miután azonban a maci meggyőződött arról, hogy a gyűlölete forrása mozdulatlanul hever a földön, visszaugrott az egyik búvósarokba és kikerekedett, riadt szemekkel, megbabonázva bámulta. Ettől kezdve inkább egy vödörben vittem be hozzá a vizet, és úgy sikáltam fel a padlót, ami már nem bántotta ugyan, inkább az, hogy így több időt vett igénybe a takarítás, ami persze számára roppant dühítő mozzanat volt, csakhogy tetszett neki, vagy sem, az alkalmi felmosásoktól nem tekinthettem el. Nagyon fel tudta hergelni magát, szinte a hisztérikus dühkitörésig, és ezen az sem változtatott, ha a takarítás előtt az egyik ugrófájára felraktam a tálkáját, telis-tele a finomságokkal. Kivett belőle egy-két falást, de el is dobta azokat, enni csak egymagában szeretett. Nos, az egyik ilyen alkalommal történt meg a baj, amiért megemlékezek Roxyról. A takarítás végére érve kinyitottam a ketrecajtót, kiraktam a vödröket, a lapátot, a súrolókefét, a vízlehúzót és a söprűt, majd magam is kiléptem. Visszafordultam, hogy bezárjam az ajtót, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy mellettem terem egy barnásvörös valami, és még a lábaimat is ellökve a helyükről, kiugrik a ketrecből. A folyosó közepén megállt, de ekkor már nem egy iramodó szőrcsomó volt, hanem lihegő és kíváncsian kémlelgető ormányos medve, aki, felmérve az új helyzetet, mintha magától értetődő lenne, kényelmesen elindult terepszemlét tartani. Egyedül voltam, István nem volt aznap, Tamás is későbbre ígérte magát, nem tehettem

hát másképpen, megpróbáltam egyedül visszaterelni. A maci, észrevette, hogy a nyomában vagyok, ekkor felhagyott a gyaloglással és ugrott néhányat, én viszont továbbra is követtem. Nem siettem, azt ugyanis már tapasztalatból tudtam, hogy ilyen helyzetben az a legrosszabb, riadalmat vált ki a szökevényből. Szerencsére nem ment ki a folyosóról az abból nyíló nagyobb terembe, becsukhattam hát az odavezető ajtót, így Roxy beszorult a folyosóra, és nem volt másfelé útja, csak vissza a ketrecéhez. Ez a hosszú folyosó több ketrecet köt össze, ezek egyike volt Roxyé. Megálltam a folyosót és a termet elválasztó ajtónál, és vártam, hogy Roxy elinduljon visszafelé. Ő a folyosó végénél forgolódott, az ottani ajtó, ami a karantén egyéb más helyeihez elvezető folyosójára nyílt, elállta az útját, aztán megállt, szimatolgatott, és valami kedvére valót érezhetett, mert percekig csak buzgólkodott, fel sem emelte az orrát a padlóról. Aztán elindult, tett pár lépést, és amikkor már majdnem odaért hozzám, hátrapördült és nagy ugrásokkal visszaszökellt a folyosóvéghez, ahol ismét izgatottan szaglászott. Vagy négyszerötször eljátszotta ezt, és határozottan az volt a véleményem, hogy mosolyog közben, tetszik neki ez az új játék. Nekem, bevallom kevésbé volt a kedvemre, de nem nyugtalankodhattam. Azt akartam elérni, hogy Roxy végre a ketrece felé talpaljon tovább, vagyis lépjen túl a szállásához vezető folyosószakaszon, azon a vonalon, amelyen álltam, és akkor, ha szerencsém van, és ebben nagyon reménykedtem, a nyomában maradva, talán vissza tudom terelni. Újra elindult, egy-vonalba ért velem, leült a padlóra, ráérősen vakaródzott, ami engem kimondottan dühített, olyan érzésem volt, mindezt szándékosan teszi, csupán azért, hogy szórakozzon velem. Biztos voltam benne, tudja, hogy nem mozdulhatok, mert ha így tennék, akkor elszaladhat, és akár még kergetőzhetünk is egymással, amihez, mi tagadás, semmi kedvem sem volt. Lehet, hogy ezt akarta elérni? Sosem derül ki, mert vakaródzás közben egyszer csak észrevette a szobája előtt a szétszóródott takarítóeszközöket, amelyeket, miután meglépett, meglepetésemben szanaszét dobáltam. Odatrappolt és azon nyomban, hogy odaért a söprűt megszagolta, majd a szájába vette, alaposan megrángatta, és miután egyre nagyobb élvezettel szinte szálasra tépte, morogva eldobott. Ezt követően a szemetesvödör peremére tornázta magát, beleszagolt, aztán feldöntötte, és a kihulló hulladékok között turkált az ormányával. A lapátot megszagolta, majd, mintegy véleménynyilvánításként, elvégezte rajta a kisdolgát, többet nem foglalkozott vele. Mindössze egyetlen apró kis ugrásra volt szüksége ahhoz, hogy újra a kijelölt helyén: a ketrecében legyen. Ezt azonban gondosan elkerülte, és ezzel majd megőrjített. Pedig igencsak erélyesen szóltam hozzá, sőt, felszólítottam, hogy térjen észhez, ne idétlenkedjen, hanem szófogadó tokmányként – ahogy mi ápolók az ormányos macikat neveztük egymás között – fáradjon vissza oda, ahol lennie szabad. Roxy azonban alkalmi süketnek tettette magát. Csupán felnézett, lehet, valami válaszcsiripelést mégis kifundált, de ekkor észrevette, hogy alig egy-két lépésnyire elálltam előtte az utat. Meglepetésében megdermedt, majd hátrált egy-két macilépést, mint aki megértette, hogy nincs más, mint az, hogy a szobájába talpaljon. Úgy is tett, és amikor már azt hittem, nyert ügyem van, villámgyorsan lábra kapott és elszaladva mellettem, ismét a folyosó közepén termett. Ekkor hirtelen villant fel bennem egy ötlet. Megvártam, amíg a folyosóvéghez ér, majd a falikúthoz léptem – ez a folyosó közepén található –, megnyitottam a vizet, kézbe vettem a dobozára feltekert vizestömlőt, és megnyitottam. Nem a macira, hanem felé, eléje, vigyázva, hogy ne találjam el, csobogtattam a vizet, abban a reményben, ettől majd annyira megretten, hogy azonnal visszaszalad a szobájába. És valóban megijedt: sikongva, fütyülve átperdült az utált vízsugáron, nagy igyekezetében orra is bukfencezett, majd beszaladt a ketrece ajtaján, fel az egyik sarokba, ahol reszketve kiabálta felém a szidalmait. Nem törődtem vele, hanem amilyen gyorsan csak tehettem bezártam az ajtót.

Aznap reggel álmosan léptem be az állatok szállásához vezető ajtón. Kezdetét vette a szokásos munkanap, és annak rendje szerint legelőbb körbenéztem, nem történt-e valami rendkívüli az éjjel, olyasmi például, hogy a gyógykezelés alatt álló jószágaink is rendben vannak-e, és a többiekkel sem esett-e meg valami szokatlan az éjszaka folyamán. Mert hát így van ez, például a sok sebesült, beteg állat közül nem mindegyik éri meg a következő nap reggelét. Ez sajnos hozzátartozik a munkánkhoz, így nem egyszer előfordul, hogy reggelente kimúlt jószágokat kell átmeneti szállásukról kiemelnünk és átvinnünk az állatorvosokhoz, akik aztán vagy maguk boncolják fel, vagy pedig beküldik az állatorvos-tudományi egyetemre. De, amikor most átléptem az ápolói szobához vezető folyosót az állatok ketreceitől és kalitkáitól elválasztó ajtó küszöbét azonnal feltűnt, hogy az egyik szobaajtó nyitva van, mégpedig azé, ahol a nílusi krokodilt szállásoltuk el. Valahol Budapesten engedély nélkül tartotta valaki, és a természetvédelmi hatóság, értesülve e megbocsáthatatlan vétekről, rettenthetetlen igazságosztóként azonnal elkobozta, és nálunk helyezték el. Egy söprűt vettem a kezembe, és azzal folytattam az utamat, bár tudtam, ha a krokodil amúgy “kajak” rám támad, sok hasznát nem venném. A krokodilszállás ajtajához érve belestem, az állat, ahogy azt sejtettem is nem volt a helyén. Miért is maradt volna, amikor valami, ekkor még ismeretlen ok miatt, kinyílt előtte az állandóan zárva lévő ajtó, így kedvére grasszálhatott, amerre csak akart? Tovább mentem, lassan, szinte csak csúsztattam a lábaimat, hogy kisebb zajt csapjak, várva a pillanatot, amikor a kiszabadult krokodillal szembe kerülök, és..., hát nem megküzdhetek vele – nem vagyok egy Krokodil Dundee típusú ember, kimondottan szeretem az egyhangú mindennapok békéjét –; tehát ennél bátortalanabb voltam, hanem, ha összeakadunk, és a szökevény igyekezne elkapni, akkor elszaladhatok előle. Kiértem a folyosó melletti nagyobb teremhez, ahol több nagy és sok kisebb ketrec sorakozik. Az egyik nagyobban vettem észre, amelyik akkor üresen állt, így az ajtaját is nyitva tartottuk, de ekkorra már ő is felfigyelt rám, mert tőle szokatlan gyorsasággal elindult felém. Hátráltam, mire megállt, majd visszafordult és visszament a ketrec belsejébe, ami igencsak a kedvemre való fordulat volt. Megvártam, amíg olyan messzire ért, hogy ne tudjon visszaugrani, és miután úgy ítéltem meg, hogy ez megtörtént, odaugrottam az ajtóhoz és becsaptam. A krokodil is fürge volt ám, szerencsére egy gondolattal lassúbb, mint én, mert akkor ért oda, amikor az ajtó az orra előtt becsapódott. Istvánnal bizony gondterhelten vakartuk a fejünket. Sóhajtoztunk nagyokat, hümmögtünk és szemetráncoltunk, ahogy azt ilyen váratlan helyzetben kell, miközben azon tanakodtunk: mit tegyünk, vagyis, miképpen tereljük vissza a rendes helyére. Sok választásunk azonban nem volt, az egyik állatkerti kollégánkat hívtuk segítségül, és harcra kész hadvezérekként kiötölve a hadicselt, nekiláttunk e nem mindennapi tettünk végrehajtásához. A tervünk egyébiránt igen egyszerű volt, mondhatni, magától értetődő: mindannyian kézbe fogtunk egy-egy söprűt, István pedig, mint alkalmi alakulatunk rettenthetetlen vezére még egy viseltes pufajkát is. Azt terveltük ki ugyanis, hogy a pufajkát István szakszerűen, ahogy azt csak ő tudja, a krokodil fejére dobja, ami megzavarja a szökevényünket. Így védekezésre képtelen lesz, és sipp-supp, máris nyert ügyünk van. Mint krokodiltartásban járatlan vájatlan fülű ugyanis megtudtam, ezt írják az amatőr és profi hüllészek körében jegyzett és megkérdőjelezhetetlen állításokat felsorakoztató szakkönyvek – azóta is szeretnék csak egyet is látni –, vagyis, ha nem lát, akkor lebénul a krokodil, és ekkor, amíg azzal bajlódik, hogy megszabaduljon vaksága tárgyától, megfogható a farkánál fogva, és esetünkben visszahúzható a helyére. Igencsak tamáskodtam ezen, túlontúl egyszerűnek és gyermetegnek találtam, és hát végső soron, semmi kedvem nem volt így megverekedni egy kifejlett hüllővel, de mivel István és az állatkertbeli kollégánk, lévén mindketten jártassak a hüllők tartásában és gondozásában, igen határozottan érveltek a maguk igaza mellett, ezért reszketeg kibicként rábólintottam. Beléptünk hát a krokodilhoz.

A krokodil a túloldali sarokban állt. Mi, ahogy azt csak tehettük, biztosnak vélt távolból körbevettük, miután István jobban megközelítette és megpróbálta a pufajkát a fejére dobni. Igen ám, de időközben a krokodil is kiötölte a maga hadicselét – amire a nagy-nagy tervezgetés közben mi egyáltalán nem gondoltunk –, mert váratlanul István felé ugrott. Mi valamennyien amerre csak tudtunk szétszaladtunk, bizony alaposan megijedtünk. Szerencsére a krokodil megelégedett azzal, hogy csak ijesztgessen bennünket, amiről azért megvolt a véleményünk, mert megállt és nem mozdult. Összeszedtük minden bátorságunkat, és újra akcióba léptünk. István megint a krokodil feje felé hajította a pufajkát, mire az újra ugrott egyet felénk, de már nem állt meg, mint az előbb tette, hanem villámsebesen kapkodott felénk, és mi kénytelen-kelletlen, amilyen messzire csak lehetett, ismét elfutottunk előle. Felötlött bennem, hogy nem kellene-e valamelyik okos szakkönyvből felolvasni neki azt a bekezdést, amelyben leírják, hogy egy krokodil bizonyos helyzetekben miképpen is viselkedik, de kollégáim néma megvetéssel csak a fejüket csóválták. Közben a krokodil kilépett a ketrecből, mi úgy álltunk, hogy lehetőleg a szobája felé tudjuk terelni. Felénk fordult, aztán szembe állt velünk. Nem tehettünk mást: egyfajta falanxba tömörültünk, és úgy bökdöstük a söprűkkel, abban bízva, hogy erre meghátrál. Veszettül harapott és csapkodott a farkával, de látva, hogy nem tud fölibénk kerekedni, kissé visszalépett. Mégpedig, szerencsénkre, a szobája felé, mi pedig tántoríthatatlanul a nyomában, és mintha csak tudta volna, mit kell tennie, egészen a szobája ajtajáig farolt. Ott megállt, visszafordult, és egy váratlan kitöréssel kitépte a kezemből a söprűt. Ekkor, úgy döntöttünk, szerzünk még egyéb terelni való alkalmatosságot is a söprűkön kívül, így elrohantam a ládaraktárba, és három nagyobb darab vastag falemezzel tértem vissza. Azokat magunk elé tettünk, és körbefogva a szökevényt, elkezdtük betolni a szobájába. Nagyon nehezen ment, mert csapkodott-kapkodott, ahogy az erejéből tellett, a falemezek egyikét-másikát miszlingekre szabdalta, de a vert helyzetéből már nem tudott kitörni. Lassan, lépésről-lépésre hátrált, mindvégig fáradhatatlannak tűnő akaratossággal harcolt, amiért, bevallom, tiszteltem, de végül mégis sikerült beszorítanunk és rázárni az ajtót, amit miután megtörtént mind a hárman megkönnyebbült sóhajjal vettünk tudomásul. (Később kiderült: az ajtó zárja, amit közel tíz éve szereltek be, már annyira elkopott, hogy egy kisebb ütéstől is kinyílott. Valószínű, hogy éjszaka a krokodil nekimehetett, és így nyílt ki.) Három mókusfiókát neveltünk, akiket egy nagyobb nyár eleji vihar után találtak Budán, és hoztak be az állatkertbe. Sikerült felnevelnünk őket, szépen felserdültek. Szállásukat a karantén épület emeletén alakítottuk ki, a hüllőszobában, az egyik terráriumban, amelyik bizony igencsak alkalmas elesett emlőscsemeték tartására is. Az egyik reggel úgy gondoltam: elérkezett az ideje annak, hogy almot cseréljek náluk, mert az addig alattuk lévő már alaposan elhasználódott. Hozzáláttam hát, kinyitottam a terrárium ajtaját és az ide-oda rohangászó mókuskák között elkezdtem kitúrni az elhasznált szénát. Cseperedő, élettel teli védenceink mindezt játéknak fogták felt, láthatóan nagyon jól érezték magukat, mert fel és lepördültek a terráriumba helyezett ágakon, a kezeimre ugrottak, majd egymással hancúroztak, aztán, mintegy erőgyűjtésként és pihenésképpen ettek pár falatot, majd újra kezdték a kergetőzést. És ekkor az egyikük kiszökkent mellém. Lehajoltam, hogy felvegyem, de ezt nem hagyta, hanem bumfordi, de sebes ugrásokkal a felelőtlenül nyitva hagyott bejárati ajtónál termett, onnét a földszintre vezető lépcsőnél, és utána pedig a karantén kertjében. Ott aztán szem elől tévesztettem. Rohantam persze utána, még kiabáltam is neki, felszólítottam, hogy álljon meg, de hiába. Egyszeriben szófogadatlan lett. Nagyon haragudtam rá. Hasztalan kerestem, eltűnt a szemem elől. Elmondtam Istvánnak, hogy mi történt, de együtt sem jártunk sikerrel, bármerre is kutattunk utána, nem értünk eredményt, így

beletörődtünk abba, hogy a mókus végleg elveszett. Mindenesetre a takarítást befejeztem, bezártam a terrárium ajtaját, aztán kinyitottam a szoba egyik bukóablakát, hogy a friss, kellemes nyár eleji levegőt beengedjem. Alig egy óra múlva visszatértem, mégpedig azért, hogy a két megmaradó mókusnak betegyem az aznapi eleséget. És ekkor nem hittem a szememnek: a bukóablak peremén ott izgett-mozgott a szökevény. Nem mozdultam, mert tudtam, ha megijed, akkor visszaugrik, és végleg elveszhet. Ledobtam a földre néhány mogyoródarabot, a mókuskáink kedvenc csemegéjét, remélve, hogy ez olyan csáberővel bír a szökevény számára most is, hogy beugrik a szobába, én pedig a helyére lökhetem az ablakot. Jól okoskodtam, és ezzel terhes súly esett le a szívemről, mert a mókus rögvest bent termett, de amikor a helyére billentettem az ablakot, megijedt. Elszaladt, és elbújt a terráriumok erdejében. Hosszú, aprólékos munka volt felfedezni. A sok-sok terrárium között alig lehetett mozogni, ráadásul a zömük alja nem ért le teljesen a földre, hanem a lábaik között egy résnyi nyílás volt, ami a süvölvény mókus számára ideális búvóhelyet nyújtott. Kerestem-kutattam, mindhiába. De egyszer elárulta magát, mert kimerészkedett a rejtekéből, mégpedig azért, hogy a földre szórt eleségek közül felmarkoljon valamennyit, és ekkor észrevettem. Mire odaértem azonban, kereket oldott. Megkértem Gabit, az ekkor már nálunk dolgozó kolléganőnket, segítsen megkeresni, és vele, nem is olyan sokára ismét megláttuk, de hasztalan volt minden igyekezetünk, mert a szűkös hely a mókusnak kedvezett és láthatóan a kedvét lelve a kalandban, boldogan csatangolt keresztül-kasul a szobában. Ha a közelébe értünk, akkor csak ugrott egyet és mi máris csak a hűlt helyét láthattuk. Időközben megérkezett az állatorvos, Gabi elment segíteni neki, az egyik sebesült ragadozó madarunk megműtött szárnyát kellett átkötözni, így hát megint magamra maradtam. Álltam tehetetlenül, és vártam, hogy a mókuska újra felfedje magát. Nem kellett sokáig tétlenül forgolódnom, mert rövidesen észrevettem, az egyik nagyobb terrárium alá bújt el, így lehasaltam, odakúsztam, akárcsak egy kiképzésen lévő kommandós, aki az alacsonyra húzott hálók alatt akar észrevétlenül átsiklani, mert csak így közelíthettem meg a célhelyet. Közben a kezemben lévő nyeles befogóhálót is magam előtt tartottam és így toltam a mókuska rejteke felé, ami kimondottan megnehezítette a haladásomat. Miután odaértem, szusszantam egyet, és elismertem: bizony nem nekem találták ki az ilyen tornamutatványokat, majd nekiláttam, hogy végre elfogjam a szökevényt. A mókuska meglepetten forgolódott előttem, de nem ugrott ki, amitől pedig tartottam, így gyorsan úgy helyeztem el a hálót, hogy ha szökésre adja a fejét, mindenféleképpen beleakadjon. A mókus erre persze nagyon megijedt, és megtette azt, amire számítottam: kitört a búvóhelyéről, és ezzel a hálóba szaladt. Boldogan fogtam meg, odaléptem a szállásukhoz, kinyitottam az ajtót, és óvatosan kiengedtem a hálóból. A két másik mókus, akik éppen kergetőztek, amikor kinyitottam a terrárium ajtaját, ekkor valamiért megijedt, és egyikük a résnyire nyitott ajtóhoz pördült, majd onnét kiesett és a szoba padlóján találta magát. A kezemben lévő mókus időközben kikászálódott a háló fogságából, és bentebb ugrott, így bezárhattam az ajtót. Körbenéztem, hol lehet az új szökevény. Elbújt, és nem tehettem mást, vártam. Hamarosan ő is előkerült, de mihelyst elindultam felé, villámsebesen elszaladt, nem láttam merre. Úgy döntöttem, nem kergetem hiába, megvárom, amíg elárulja magát, és akkor, mint az előbbit, őt is megfogom. Nemsokára eljött ennek is az ideje. Odamentem a felfedezett búvóhelyéhez, lehasaltam, a hálót a nyílás szájához emeltem, a mókus megijedt, kipördült és..., a háló mellett kiiramodva, rám ugrott, és egészen a vállamig felszaladt. Ott aztán, ide-oda forgolódott, nem tudta mit tegyen. Nem akartam megmozdulni, reméltem, hasaltamban is lesz olyan szerencsém, hogy a mókus úgy térül-fordul, hogy megfoghatom. És most is szerencsém volt: a mókus megszeppenve lépkedett a vállamon, aztán le a karomon, mígnem a földre ért, ahol könnyedén megfoghattam.

A vízi disznó a Földön élő legnagyobb termetű rágcsáló, akkorára is megnőhet, mint egy kisebb házi disznó. Dél-Amerika lakója, a helybeliek orininocoi sertésnek hívják. A neve is utal rá, hogy elsősorban vizek környékén tanyázik, és valóban kiválóan úszik és merül a víz alá. Sötétbarnás szőre van, szemei és fülei oly aprók, hogy elvesznek a fejszőrzetben, a lábujjai között pedig úszóhártya feszül, ami az úszásban segíti. Vízi növényeken és füvön, meg minden egyéb más növényi eredetű táplálékon él. Csapatállat, ezért az állatkertek is előszeretettel tarják, mert a folyton nyüzsgő vízi disznó sokaságban mindig akad olyan esemény, ami leköti a látogatókat. Így nálunk, az állatkertben is található egy nagyobb kolónia. Hozzájuk érkezett egy hím, aki mielőtt elfoglalhatta volna helyét a csapatban, kitöltötte a karanténban kötelezően előírt időt. Kikapós, szeszélyes természetű jószág volt. Nagyon könnyen megriadt, és olyankor se nem látott, se nem hallott, a tőle telhető módon igyekezett félelme okától megszabadulni, vagyis, amikor pánikba esett, menekülésre fogta a dolgot. Így takarításkor ügyelnünk kellett arra, hogy ne szaladhasson ki mellettünk a bejárati ajtón, mert bizony nem törődött ő azzal, hogy ott állunk, csökönösen nyakába szedte a lábát, és legyen, aminek lennie kell, nekiiramodott. Mi azonban szemfülesek voltunk, és a törtető disznó elé tartottuk a seprűt, ami többnyire elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy meghátrálásra késztessük. Miután sikerült őt a ketrecen belül tartanunk, a tőlünk telhető legóvatosabb mozdulatokkal kellett dolgoznunk, mert szegény állat minden hirtelen, gyors mozdulatra pánikba esett, és félő volt, még megsebzi magát. Nehéz volt így takarítani, de nem volt más lehetőségünk, így a vele együtt töltött percekre mindig külön felkészültünk. Így ment ez már jó ideje, amikor mégis sikerült kitörnie. Történt, hogy beléptem hozzá, amit ő reszketve, a szállása egyik sarkába húzódva fogadott. Óvatosan betettem a lapátot és a vödröt, majd megfordultam, hogy belépve hozzá, magam mögött becsukjam az ajtót. És ekkor megcsúsztam, alig voltam képes úgy megfogódzkodni a rácsozatba, hogy hasra ne vágódjak. Mindez azonban a disznónak már túl sok volt, fogta magát és néhány ugrással kint termett a szállása előtti folyósón. Ott azonban megállt a tudománya, mert amint kijutott a ketrecből, csak tanácstalanul forgolódott. Végül gondolt egy merészet, és elindult, hogy ha már szerencséje volt, megnézze, hová is csöppent. Félsze azonban nem párolgott el, óvatosan, araszolgatva lépegetett, megmegállt, szimatolgatott és kuksi szemeivel folyton-folyvást nyughatatlanul körbekémlelt. Egykét bátortalan lépés után azonban a lába földbe gyökerezett és sokáig nem mozdult. Leste és várta a rá leselkedő bajt, mert szemmel láthatóan meggyőződéssel hitte, hogy ebben az ismeretlen világban valahol kellemetlenség várja, végtére is, egy szegény kikapós jószággal, aminek tartotta magát, mindenhol csak rossz történhet. De semmi nem történt, így mégis a tettek mezejére lépett. Előbb a szárnysérült parlagi sassal találkozott, aki a néhány lépésnyire tőle lévő ketrecben várta, hogy megműtsék az állatorvosok. Láttára a madár rettenetesen megijedt, ledobta magát a tuskóról, amelyen éppen tollászkodott és vergődve, meg a szárnyaival csapkodva küzdött az eléje toppanó félelmetes idegen ellen, akit e fogadtatás szintén megrémített, mert azonmód nyakába kapva a lábait, messzire szaladt. Miután úgy ítélte meg, kellő távolságba jutott, úgy-ahogy újra megnyugodott, és ismét körbekémlelt. A folyosóról, ahol az ő és a sas ketrece is meghúzódott, a karantén nagytermébe jutott ki, ahol a nagyobb ketrecekben kacsákat és gyöngytyúkokat láthatott, míg a kisebb kocka alakú és boltíves kalitkákban, ketrecekben apróbb testű ragadozó madarakat: sólymokat, vércséket és egy ara papagájt. És amikor alkalmi hősünk egy szusszanásnyi időre megállt, hogy túltegye magát a sas által okozott félelmén, egyszerre tőrt ki a hangvihar, hiszen váratlan berobbanása a jószágsokaságot alaposan meglepte: a kacsák és a gyöngytyúkok lábra kaptak,

és ahogy az csak a torkukon kifért sápogtak és rikácsoltak, az ara papagáj is nekivesekedett és kieresztette fülbarátnak éppen nem nevezhető rekedtes “énekhangját”, a kisebb ragadozó madarak pedig elkeseredetten vijjogtak. A disznó ott álltában összepiszkította magát, majd szőrborzoltan és visongva megpördült a saját tengelye körül, és elszaladt e barátságtalan társaság elől, így visszatért arra a folyosóra, ahol a szállása árválkodott. Én, amikor megszökött nem mentem utána, tudtam, az épületből nem tud kiszökni, így gyorsan kitakarítottam a ketrecét, behelyeztem számára a napi menüt, feltöltöttem a kis kádját friss vízzel, majd miután végeztem ezekkel, csak akkor láttam hozzá, hogy visszatereljem. Éppen kiléptem a ketrecéből, amikor dúlva-fúlva felém szaladt, vagyis akaratlanul is éppen a szállása felé tartott, ezért gyorsan a ketreccel szembeni falhoz lapultam, megvártam, amíg a disznó túljut rajtam, aztán seprűvel a kézben elálltam az útját, azzal az elhatározással, hogy ha úgy döntene, visszatér a nagyterembe, azt megakadályozom. Erre azonban nem került sor. A disznó, amikor a szállásához ért, ismét megállt, fújtatott és zihált, szegényt nagyon megviselték az átélt kaland idegborzoló fordulatai, aztán észrevette a ketrecébe helyezett hívogató finomságokat, és mintha az csak magától értetődő lenne, kényelmesen belépdelt, és hozzálátott, hogy csillapítsa éhségét. Én pedig rázártam az ajtót, és már nem volt számára kiút, bár lehet, a történtek után már gondolatban sem akart újra a ketrecen túli világgal barátkozni. De erre, hogy bizonyítsa vagy cáfolja e feltételezésemet, nem hagytam neki módot, és megnyugodva hagytam magára, hogy a még hátra lévő, soron következő teendőimet elvégezzem. Tüskés történetek, sündisznóink hányattatásai A sündisznófiókák egy ruhadarabbal vastagon kibélelt apró kartondobozban pihegtek. Négyen voltak, előző nap délutánján találták meg őket kirándulók a budai-hegyekben. Ott feküdtek az út mentén egy bokor takarásában kapart vacokban. Előbb nem akartak hozzájuk nyúlni, mert attól féltek, ha a visszatérő anyjuk megérzi rajtuk az emberszagot, magára hagyja őket, végül mégis magukhoz vették valamennyiüket, mert alig néhány lépésnyire a fészektől ráakadtak a szülőjükre is – legalábbis nagy valószínűséggel lehetett azt hinni, hogy ő volt az –, aki már nem élt. Hogy mi okozhatta a halálát, nem tudták, szegény jószágot valami alaposan megtépte. Így a sünik hamarosan az állatkertbe kerültek, ahol bennünket, karanténbeli ápolókat ért a megtiszteltetés, hogy felneveljük őket. Minden évben több magára hagyott vagy sebesült apróságot vehetünk kézbe, köztük süniket is. Ha olyan csöppségek kerülnek hozzánk, amelyek még vakok, vagyis alig néhány naposak, nem okoz különösebb problémát a gondozásuk, persze, ha nincs valami olyan bajuk, amit ránézésre nem veszünk észre. Olyankor az állatorvosok tudásában bízva reméljük, hogy sikerül rálelni az eredményes gyógymódra, és az állatka életben marad. Ha viszont a süni már nagyobbacska, akkor bizony küzdenünk kell vele, mert már természetéből adódóan is védekezik, így ha megérzi, hogy valami hozzáért, azonnal tüskegombóccá merevedik, és igen komoly kihívás elé állít bennünket. Önmagától még nem képes táplálékot magához venni, nem is tudna, hiszen jószerivel még anyatejen él, és ha mondjuk, egy kis tálkában toljuk az orra elé az életet adó póttejet, nem tud vele mit kezdeni. Nincs más megoldás hát, csellel és erőnek erejével kell elérnünk, hogy képesek legyünk a nyakas csöppség szájába varázsolni a tejjel teli műanyagfecskendőt. És ha ez sikerül, még mindig ott tornyosul előttünk a süni lankadatlan ellenállása, mert ő csak azért sem hajlandó nyelni, kitartóan összeszorított szájjal, mozdulatlanul fekszik a kezünkben, és a világ semmi kincséért sem venné rá magát arra, hogy a segítségünkre legyen.

Tehát, sündisznó fiókát istápolni nem a legkönnyebb feladat. A most hozzánk kerültek viszont még nagyon parányiak voltak, nem lehettek idősebbek két-három naposnál, valamennyi úgy elfért a tenyeremben, hogy anélkül tarthattam őket, hogy kiessenek onnét. Az ilyen csöppnyi tüskések szinte hófehérek, csupán a tüskétlen hasaljuk, a szájacskájuk és a talpuk halvány-rózsaszínű, míg a hátuk nagy részét befedő tüskéik sem szúrósak, hanem lágy bársonyköpenyként takarják gazdájuk testét. Amikor a jó meleg, illatos póttejjel neki kezdtem az etetésüknek, elfogott a félsz, ami mindig nyomaszt, amikor tehetetlen apróságok kerülnek a kezembe. Nem tudható, hogy a következő percek mit hoznak a számunkra, a fióka elfogadja-e a táplálékot és hajlandó lenyelni, vagy pedig csökönyösen ellenáll, és akkor kezdetét veszi egy reménytelennek tűnő, fárasztó küzdelem, hogy mégis életben tartsuk. Ezekkel szerencsém volt, megkönnyebbülten felsóhajthattam. Óvatosan a szájukba nyomtam a fecskendő végét, és egy csöppnyi tejet a nyelvükre csurgattam, amit cuppogva és nyeldekelve fogadtak, nem volt hát akadálya annak, hogy eredményesen folytassam az etetésüket. Ilyenkor egészen addig ihatnak, amíg önmaguktól nem köpik vissza a tejet, ezzel juttatva tudomásunkra, hogy megtelt a pocak, és néhány órán keresztül nem kérnek újabbat. Így van ez rendjén, türelmesen ki kell várni a dolgok alakulását. Miután valamennyien jóllaktak, egy fiókák nevelésére alkalmas terráriumba kerültek, ahol puha fűszéna és jó meleg fogadta őket. Három-négyóránként kellett időt fordítanunk az itatásukra, ami napról-napra mind könnyedebbén ment, mert a sünik elfogadtak bennünket pótanyának, és minden lázadozás nélkül vették magukhoz a tejet. Néhány nap múlva kinyílt a szemük, és ezzel egy időben a bársonyosan finom tüskéik is mind merevebbé és szúrósabbá növekedtek. Egyre kevesebbet aludtak a fészekben, játszottak vagy csak fel és alá sétálgattak, szöszmöszöltek, kerestekkutattak. Amikor elérkezett az etetés ideje, könnyedén a tenyerünkbe csusszantak, a hátukra dobták magukat, miközben apró lábaikkal a levegőt kalimpálták és szuszogva, morogva várták, hogy végre a szájukba érezhessék az itallal teli fecskendőt. Hamarosan elérkezett az elválasztás ideje, vagyis nap mint nap kevesebb tejet kaptak, ellenben egyre több finomságot kínáltunk nekik: darált húst, főtt marha szívet, lisztkukacot, tojást, vagyis csupa süni-csemegét. Eleinte gyanakodva kerülgették az ételt rejtő tálacskát, szimatolgatták, megnyalták, és utálkozó grimaszokat vágtak, egyáltalán nem találták kedvükre valónak. És mégis! Valami sarkallta őket, mert bármennyire is ellenükre volt az ismeretlen valami, mégis hivalkodón csábította valamennyiüket, szinte látszott rajtuk, hogy a takarmány előtt sündörögve azon törik apró fejüket: vajon mi lehet ez itt előttünk? Körbeállták, mintha így közösen, országgyűlést tartva akarnák megfejteni a számukra oly rejtélyes talányt. Alaposan megmorogták: a süni, ha valami kedve ellenére valót észlel, azon nyomban megmorogja, ami egy pöttömnyi csöppség esetében, főleg, ha többedmagával együtt cselekszi, igen megmosolyogtató. Hogy a falatokat még csábítóbbá tegyük számukra, István ötletére meglocsoltuk tejjel, és így az illatozó finomság olyan csáberőt jelentett, aminek már lehetetlen volt ellenállniuk. Duzzogva nyalogatták és nyeldesték, bizony eleinte sehogyan sem volt az ínyükre, csakhogy olyannyira kínálta magát, amit nem lehetett csak úgy könnyedén magára hagyni. És láss csodát! Egyik napról a másikra minden megváltozott, amikor elérkezett a tejelés ideje. Ugyanis a tejet ekkor már nem fecskendőből ihatták, hanem egy kis tálból lefetyelhették ki, de épphogy csak belekortyoltak, nem kellett már nekik. Nyugtalanul azt várták, hogy végrevalahára eléjük tegyük az etetőtáljukat, amit aztán sebtiben körbeálltak, és mohón, irigykedve egymást is ellökve a nyalánkságoktól alaposan befaltak. Igazából ekkoriban bukott felszínre féltékeny énjük is. Az eddig elválaszthatatlan édestestvérként élő sünik bizony vetélytársakká váltak, olyan “versenyzőkké”, akik közül csak a legerősebb, legügyesebb nyerhet jutalmat, míg a gyengébbek jószerivel semmi földi

jóból nem kaphatnak. Duzzogva vetették egymásra magukat, egyikük sem engedett, csak gyűrték egymást, mígnem valóban kialakult közöttük egy erősorrend. Mi persze ezt nem hagyhattuk, hiszen valamennyiüket életben akartuk tartani, így egyszerű cselt eszeltünk ki, ami, nem volt éppen valami nehéz: több tálkában kínáltuk fel nekik a napi menüt, így ha az egyiktől a gyengébbeket elverték, azok vigasztalódhattak a másiknál. Ezzel mindenki elégedett volt. De házsártos természetük csak addig tartott, amíg nem csillapíthatták éhségüket, mert mihelyst jóllaktak, újra keresték egymást: kölcsönös bunda, jobban mondva, tüsketisztítás vette kezdetét, majd, miután ezen túltették magukat, elégedetten egymás mellé kuporodva átadták magukat édes álmuknak. Időközben újabb süniket is kaptunk: akadt köztük még vak fióka és már felserdült beteg tüskés is, de megtermett, sebesült felnőtt jószág is érkezett, így újabb kihívás elé kerültünk. Minden sünnevelésre szánt helyünk megtelt, amelyekre azonban ismét és ismét szükségünk volt, lévén jöttek az újabb istápolásra szoruló jószágok – mókusok, sünik, madárfiókák –, és ezekre a szállásokra bizony őket kellett elhelyeznünk. Az állatkertbe már nem vihettük a felnevelteket, mert már többük bekerült, vagyis ott nem volt hely újabbak számára, így a karanténban kellett megoldanunk az elszállásolásukat. A tettek mezejére léptünk, kineveztük az egyik szobát sünlaknak, ahol alaposan bealmoztunk nekik, majd azokat a süniket, akikkel már nem kellett külön törődnünk, ott elszállásoltuk. Volt ám meglepetés! Kikerülve megszokott vackukból a sünsokaság értetlenkedve forgolódott, és morgott persze, ami sajátos bájt adott a helyzetnek: a húsz apró, nagyobbacska és felnőtt tüskés egyszerre zsörtölődött a puha szénaalomban, egymást is kerülgették, mustrálták, mígnem egyszer csak mást sem lehetett látni, minthogy a teremben egy nyüzsgő, mozgó és dohogó tüskelabda gurul ide-oda. Nagy-nagy tanácstalankodásuk közepette összebújtak, és szaglálva, böködve egymást, összenőtt gömböcként hengeredtek a szobában. Miután túltették magukat a csodálkozáson és a bemutatkozáson, lassan szétváltak, és ki-ki elindult, hogy maga is felderítse az új szállást. De jól kiütközött az összetartozás: a testvérek egymás mellett lépkedtek, az egykék pedig magukban, bizony hamarosan valamennyien a megszokott rendben sorakoztak. Ha menetük során idegennel találkoztak, kölcsönösen bemutatkoztak, vagyis a nyakukat kinyújtva összeszaglásztak, megnyalogatták egymás száját, aztán elválltak, és búcsúként gyengéden megböködték a másikat. Ez a kisebbek számára viszont alkalmasint igen kínos is lehetett, lévén a nagyobb és erősebb sünik barátkozós bökdösése nem egyszer olyan erővel taszította meg apróbb és gyengébb testüket, hogy felbukfenceztek. Elérkezett az etetés ideje. Számoltunk irigy énjükkel, így egyszerre több tálban helyeztük be számukra az eleséget, és ezzel sikerült elejét vennünk annak, hogy komolyabban összeverekedjenek. Így is volt kisebb adok-kapok, végül azonban mindegyikük megtalálta maga számára a megfelelő tálat, és a kedélyek lassan megnyugodtak. Az első napokban csak a megszokott rendben aludtak, vagyis a szobában kialakított vackukban nem tűrtek meg idegent, ha mégis akadt olyan szemtelen, aki szeretett volna bekéredzkedni, bizony dohogva elkergették. Így szétszóródva feküdtek el, mindegyikük ott, ahol kiverekedte maga számára a helyet. Idővel azonban ez is megváltozott. Mindig akadtak ugyanis alvó és ébren lévő tüskések, és ez utóbbiak, talán unaloműzésből is, rendre megkeresték egymást, és olyankor játszottak vagy kurkászkodtak, mígnem elfáradva, együtt feküdtek el. Ezzel pedig szétbomlottak a testvéri családok, sőt, napok múltán kinevezték a szoba két sarkát alvóhelynek, és már csak ezen a két ponton tértek nyugvóra. Feltornyozták a szénaalmot, mutatós kis dombot formáltak belőle, és alagutakat vájva sétáltak ki és be; a fészekbelsőben egymás mellett hengeredve tértek nyugovóra, valóban úgy néztek ki, mint egy fujtató, horkoló tüskeszőnyeg. És alaposan tisztán is tartották. Ha szükséget éreztek, nehézkesen, és persze morogva lábra kaptak, megkeresték az egyik kijáratot, és cammogva elhagyták a fészket, ahová csak

dolguk végeztével tértek vissza. Ha már a vackon kívül kerültek, ettek és ittak is, az éppen velük együtt kintlévőkkel barátkoztak vagy éppen az erejüket fitogtatva, kötözködtek. Bizony, mert mindig akadt köztük olyan, aki nem bírt a vérével, és semmi más nem hajtotta, minthogy demonstrálja az erejét. Dohogva a többiekre vetette magát, és elmarta őket maga mellől. Ilyenkor a megtámadott vagy összekuporodva megadta magát, és ezzel szent volt a béke, vagy ha maga is készen állt a küzdelemre, akkor felborzolva a tüskéit és megfeszítve a testét elejét vette a sajátos verekedés. Vagy szemben megálltak, a fejüket lesújtották, aztán egymásnak szaladtak és így ideoda lökdösődtek, vagy összebújtak és a testükkel próbálták elnyomni a másikat. Ha azonos nagyságú és erejű akadt össze, akkor sokáig elmúlatták így az időt, fáradhatatlanul küszködve a remélt győzelemig, de ha egyenlőtlen felek találkoztak, akkor hamarosan véget ért a harc, a legyűrt gömböccé merevedett, míg a győztes diadalmasan kihúzta magát és toporogva, körbepillantva a termen, morogva és röfögve páváskodott, vagy újabb áldozatot keresett. Történt egy alkalommal, hogy üzenet érkezett az állatkert főbejáratától, miszerint egy sebesült sünit hoztak, és az, aki ezt tette, feltétlenül beszélni akar velünk, leendő ápolóival. Éppen a kertben tartózkodtam, István telefonált rám a karanténból, hogy sétáljak el a főbejáratig, vegyem át a beteg jószágot és hallgassam meg férfit, aki ráakadt. Egy idősebb, alacsony, mokány erdészegyenruhás férfival találkoztam, aki miután bemutatkoztam, széthajtogatta a kartondobozt, ami a sünit rejtette, és az alomnak behelyezett faleveleken szuszogó tüskésre mutatott. – Itt van – mondta, és én nem tehettem mást, minthogy egyetértően hümmögtem, így csatlakozva a tagadhatatlan igazsághoz: a papírdobozban valóban süni rejtőzik. Szótlanságom azonban feszélyezte a férfit, mert türelmetlenül toporgott, aztán érezhető nyugtalansággal a hangjában, megkérdezte: – Nincs semmi mondanivalója? – Mit mondhatnék, uram? – kérdeztem vissza, és valóban nem tudtam, mit kellene mondanom. Aztán mentő ötletem támadt, és megkérdeztem tőle: – Talán elmesélhetné, hol találta és miért hozta be az állatkertbe? – Na igen – túrt dús őszes hajába, láthatóan valami nagyon nyomasztotta. Végül köhintett és kínkeserves arccal, rekedtes suttogással megszólalt: – Megfogtam, mert nem maradhat a kertben. – Milyen kertben? – Hát a tanyánk kertjében – itt elárulta a Budapest melletti település nevét, ahol a telkük volt, majd így folytatta: – Nem nagy a tanyánk, jó alaposan körbekerített, de a sündisznó valahogy mindig bejut, és ezt nem engedhetem. Többször kiebrudaltam már, de ez nem ért a szóból – bökött fitymálóan az állatra –, állandóan visszajött és ezt mára már nagyon meguntam. Ezért hoztam most be magukhoz az állatkertbe, csináljanak vele valamit. – Vagyis azt mondja, hogy a süninek semmi baja? – Az égvilágon semmi. Bántani nem akartam, mert én szeretem az állatokat, csakhogy van egy határ. – De ha megfogta, akkor miért nem vitte el messzire a telküktől, és engedte szabadon? – Megtettem már – horkantott fel –, de aztán megint csak felbukkant. A szemtelenségnek is van határa! Szó szót követett, bevallom, elhűltem a szavaitól, egyáltalán nem számoltam azzal, hogy valaki képes egészséges sündisznót megfogni, beutazni vele az állatkerthez, és mintha magától értetődő lenne, a gondjainkra bízni. Igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy a süni semmi kárt nem tesz a tanyájában, sőt, még hasznos is lehet azzal, hogy pusztítja a rovarokat, de minél jobban győzködtem, ő annál makacsabbul csóválta a fejét. Végül megkérdeztem tőle, miért annyira biztos benne, hogy mindig ugyanaz a süni tévedt a portájára és nem másik, mert hát – mondtam neki –, a telek olyan erdős területen fekszik, ahol a sündisznók előfordulása magától értetődő. Erre a kérdésre nem számolt, mert elhallgatott és gondterhes

arccal, hangos sóhajtások közepette némán bámulta a dobozban forgolódó jószágot. – Az nem lehet – jelentette ki végül. – Csak ugyanaz volt mindig, mert hát, mondja meg nekem, miért akarna más sün is kódorogni a tanyánkon? Az a mienk, és nem az övéké! Különben is, félnek az embertől, kerülik is, tudom jól. Olvastam róla! Bizony, nincs igaza, ez az egy háborgatott bennünket, ő az, aki mindig visszatért, ez biztos, de nem maradhat. Erre nem tudtam mit válaszolni, megköszöntem neki a fáradozását, és búcsúra fogtam, de ő még nem fogyott ki a szóból. Megkérdezte, mi lesz a sündisznó sorsa, és elárultam neki, hogy ha valóban egészséges, akkor szabadon engedjük. Riadtan a szavamba vágott és a kezeivel hadonászva, idegesen bökve ki a mondandóját arra kért: tegyek neki ígéretet arra, ha valóban így teszünk, nem az ő tanyája közelében adjuk vissza a sündisznó szabadságát. Megnyugtattam, és csak ezt követően értem el, ha nehezen is, hogy elválhassunk egymástól, mert minduntalan azt ismételgette velem, hogy a portájától távol él majd a süni. Végre visszatértem a karanténba, beszámoltam Istvánnak meg Gabinak a történtekről, és ők ugyanolyan értetlenkedő csodálkozással hallgattak meg, mint ahogy én tettem az idős emberrel. A sünit elkülönítve a többiektől, egy nagyobbacska ketrecben helyeztük el, enni és innivalót adtunk neki, majd elhatároztuk, figyelemmel leszünk rá, és ha valóban egészséges, akkor, amint csak lehet, István kiviszi valahová a hegyekbe és elengedi. És a süni igencsak kicsattant az egészségtől, bár a bezártság kedve ellenére volt, tett-vett kényszerszülte szállásán, és jókat evett, mert bármit és bármennyit is kapott, soha, semmi nem maradt a tálkájában. Nem volt hát értelme továbbra is őrizgetnünk, így napokon belül ismét szabadon élhetett. Feledtem már ezt az egész zagyva történetet, amikor hetekkel később hallottam, hogy cseng az ápolói szobában a telefon. Felvettem a kagylót, de alig szóltam bele, máris hallottam az izgatott kérdést: – Azt a helyet hívom, ugye, ahol maguk ott az állatkertben sündisznókat tartanak? – rossz érzés öntött el, megismertem az idős férfi hangját, és rögtön felevelenedett a sünije története. De hát nem tehettem mást, válaszoltam neki: – Igen, uram, ez az a hely. – Jó, nagyon jó. Van nálam egy sün, állandóan bejár a tanyámra, beviszem maguknak. – Egyszer már hozott egy sünit – emlékeztettem. – Ó, igen – nevetett fel. – Talán maga az, akivel akkor beszéltem? – Igen, én vagyok. – Jó, akkor már legalább ismerjük egymást. Átveszik tőlem a sünit, ugye? – Beteg? – Egyáltalán. Csakhogy folyton belebotlok az udvaron, nem győzöm kitessékelni. Fárasztó, hogy mindig visszajön. – Vigye el jó messzire, és engedje szabadon. – Megtettem már, de újra megjelenik – közöltem vele, hogy mi csak beteg állatokat veszünk át, és a múltkori eset kivételt erősítő szabálynak tekinthető, így az egészséges tüskéssel hiába érkezik az állatkerthez, nem szabadulhat meg tőle. Leplezetlen csalódással fogadta a szavaimat, kérlelt, hogy most utoljára legyünk a segítségére, de megmakacsoltam magam, és határozottan nemet mondtam neki. Végül egy beletörődött sóhajjal tudomásul vette a kudarcát, és azt kérte, adjak tanácsot neki, mit tegyen, hogy egyszer és mindenkorra megakadályozhassa, hogy sündisznók kódorogjanak a kertjében. Adtam neki néhány tippet, de bizonytalanul, mert hát hirtelenjében csupa formaság jutott az eszembe, olyasféle ötletek, amelyek bizonyára benne is felvetődtek már. Mégis hálatelve hallgatott, megköszönte a szavaimat, és búcsúzóul kijelentette: – Hát, Isten áldja meg magát, úgy teszek, ahogy mondani tetszett. Csakhogy mi legyen akkor, ha mégis visszajön a sün? Akkor ugye mégis átveszik tőlem?

Teknősökről: beszéljünk az elkobzott és az odahaza megunt páncélokról Vannak olyan állatfajok, amelyeket az emberi mohóság sodort és sodor a jövőben is végveszélybe, mégpedig a kiélhetetlen birtoklásvágy miatt. Vagyis az, hogy kerüljön bármibe is, a természettől egyre jobban elszakadó, városiasodó világunkban élő polgártársaink számára egyes ritka állat beszerzése és birtoklása, kerüljön az bármibe is, egyszerűen “létszükségletté” aljasodott. Igen, nem hobbivá, nem kedvtelt időtöltéssé, hanem a szó legszorosabb értelmében: létkérdéssé. Mondhatni, ezen a téren is kialakult egyfajta sajátos verseny: tegyük fel, ha x-nek van egy ritka állata, y-nak is kell legyen, mert ha nincs, az bizony kellemetlen a barátok, főleg az x-ékkel közös ismerősök előtt. És ez nem elég, mert mégiscsak tűrhetetlen, tartja y úr, hogy xéknek több legyen, mint neki, így hát keres-kutat és talál, ami csupáncsak neki lehet, azon felül, ami már mindkettőjüknek van, és x úr belebetegedhet akár a gürcölésbe, de soha nem tud magának szerezni. Ezt viszont x úr nem hagyja annyiban, és mindent megtesz azért, hogy megmutassa y úrnak, őt nem lehet csak úgy egyszerűen túlszárnyalni. És ez csak az egyik, igen sokszor tapasztal útja annak, miképpen is kerülnek egyes állatfajok emberkézbe, és még oldalakon keresztül sorolhatnám az ismert eseteket. Nem teszem, mert felesleges. Lényeg a lényeg: az állatkereskedelem tiltott módjai napjainkban virágkorukat élik, és gyanítom, még sokáig így lesz, mert egyre nagyobb a kereslet, bár mind kisebb a kínálat. De ez nem akadály, ha valamely állatfajt már nem lehet, vagy csak nagyon drágán lehet megszerezni, a szíves-lelkű kereskedő rögvest kész más ajánlattal, amiből választék még bőven akad, kedvre és főleg degeszre tömött pénztárcára való tekintettel. Aznap délután, amikor megcsörrent a telefon, azzal a tudattal vettem fel a kagylót, hogy valaki az állatkertből szól át hozzánk, a karanténba valami apróság miatt. Ebben ugyan nem tévedtem, Ildikó, a mindenes titkárnő keresett bennünket, de nem apróság miatt, elmondta, legyünk készen, mert nemsokára keresni fognak a rendőrök és a természetvédők, segíteni kell nekik valahol a városban. Annyit árultak el neki, hogy teknősökről van szó, így azonmód hagytam, hogy István vegye magához a dolgokat, végtére is ő a hüllész (hogy csúnya szakzsargonbeli szóval éljek), míg magamat a hüllőismeret terén még műkedvelőnek sem mondhatom; bizony, mi tagadás, én leragadtam a ragadozó emlősöknél, főképpen a hazánkban élő menyétféléknél. Néhány órával később érkezett meg István, a rendőrök és a természetvédők kíséretében, egy terjedelmes sporttáskával a kezében. Kiderült, hogy a belváros egyik gyorséttermében a kiszolgálók és a vendégek az egyik üres asztal alatt egy elhagyott, de láthatóan mozgó sporttáskára lettek figyelmesek. Tanakodtak, mitévők legyenek, és ennek folyományaként kihívták a rendőröket, és addig is, a jobb félni, mint megijedni elvet alkalmazva, kiürítették az éttermet és környékét, mert sose lehet tudni napjaink erőszakkal teli világában, mit rejt magában a táska. A rendőrök is óvatoskodva közelítették meg, végül mégis kihúzták az asztal alól és kinyitották; nem akartak hinni a szemüknek: mint a heringek a konzervdobozban, olyan tömötten sorakozott a táskába betuszkolt szerencsétlen görög teknősök tömkelege. Ritka, védett szárazföldi páncélosok ezek, amelyekből már jószerivel alig akad mutatóban az élőhelyén, mert a kereskedelem kiszolgálói, amit lehetett begyűjtöttek és Európába, Amerikába juttattak. Nem maradt más hátra, minthogy a karanténba kerüljenek, már csak azért is, mert mi tudtunk ennyi teknősnek helyet szorítani, és nálunk tudták a legyengült és beteg jószágokat az állatorvosok méltóan ellátni. Közel hatvan különféle nagyságú teknős került elő a táskából, a legkisebb akkorka volt, mint egy ember-csecsemő tenyere – valahol még ő maga is csecsemő volt –, míg a legnagyobb termete egy felnőtt ember tenyerével vetekedett. Mármint

nagyságban. Szegényeket alaposan megviselte a befogás és az út, majdnem teljesen kiszáradtak, napok óta sem enni, sem inni nem kaphattak, sőt jószerivel levegőn sem voltak, mert a táskába szorítva utaztatták őket kilométerek százain át. Minden nap infúziós kezelést kaptak, ami igencsak időigényes és sok-sok türelmet kívánó feladat volt, de másképpen nem lehetett életben tartani őket, így is elvesztettünk közülük egynéhányat, a legkisebbeket, míg a többiek, ha lassan is, de magukhoz tértek. Nehezen kezdtek el enni, ami a gyógyulás útjára történő ráállás első reménykeltő sugarát sejtette. Eleinte csak feküdtek egymáson és egymás mellett, bárki, aki látta őket, nem mert volna az életbennmaradásukra fogadást kötni. Napi mozgásuk mindössze az infúziós kezelésből és az azt követő, mérgelődő elkúszásból állt, és egészen addig tartott, amíg mentükben össze nem csuklottak, mert olyan gyengék voltak. Nem is a lábukon haladtak, ehhez még erőtlennek bizonyultak, mert nem bírták lábon tartani magukat, hanem szó szerint csak csúsztak-kúsztak, majd, mint egy kitömött, élettelen páncélos bábfigura, mozdulatlanul elfeküdtek. Türelmetlenek voltunk, mert rosszul érintett bennünket az, hogy mindent, amit emberileg lehet, megteszünk értük, ők pedig ennek ellenére nem gyógyulnak. De hát izgulhattunk kedvünkre, a dolgok folyását, ha akartuk volna is, márpedig valóban akartuk volna, nem tudtuk meghatározni, bele kellett törődnünk, hogy bizony valamennyiüket elveszíthetjük. És mégsem így történt. Egyszer csak megtört a jég: előbb néhány darabkát csipkedtek fel az etetőtálakban felkínált finomságokból, ami már, ha óvatosan is, de azt jelezte számunkra, hogy jó irányba fordulhat szegények története. Így történt. Naponta többet és többet ettek, mígnem eljött az ideje annak, amikor az etetőtálból befaltak mindent az utolsó “morzsáig”, amit bekészítettünk nekik. Nem sajnáltuk ám a zöldséget és gyümölcsöt tőlük, főleg a friss zöldsalátát, ami, mint kiderült a kedvencek között is a legkedvesebb falatjuk volt, ők pedig mindinkább jobb étvággyal vették magukhoz e kívánatos csemegéket. Akkora területet kerítettünk el számukra a karantén emeletén, a hüllők tartására szolgáló egyik szobában amekkorát csak lehetett, igaz csak ebben a szobában tudtunk megfelelő meleget is biztosítani nekik. Fontos volt azonban, hogy teljesen elkülönítsük őket a többi hüllőtől és kétéltűtől, főleg a vízi teknősöktől, amelyekből akkoriban, leginkább ékszerteknősökből, volt vagy száz a kezünk alatt. Miután már valóban kijelenthettük, hogy meggyógyultak – hamarosan a gyógyszeres kezelést is abbahagytuk –, ők maguk is megváltoztak, már nem csak élettelen marionettfiguraként elterülve feküdtek, hanem kíváncsian mozgolódtak is; ahányan voltak, annyifelé masíroztak, amúgy teknősmód, így idővel bemenni közéjük sportértékű eseménnyé nőtte ki magát. Bizony, óvatosan kellett emelni a lábainkat, hogy még véletlenül se lépjünk rá a fel és alá kiránduló, velünk egyáltalán nem foglalkozó páncélosokra. Az etetőtálakat, egészen pontosan négyet, beraktuk közéjük, lehetőleg szabályosan elosztva azokat az általuk lakott területen, miközben ők egykedvűen rótták a köreiket. Képzeljék el, hogy belépnek egy szobába, és a lábuk alatt araszról-araszra állatok korzóznak, akikre nem szabad ám rálépni, sőt, mint hímes tojásokra, úgy kell ügyelni. Rövid napok alatt egyfajta különös sporttá nőtte ki magát az etetésük, megtanultunk lábujjhegyen, sarkon és külső-lábéllel közlekedni közöttük, amit én nemigen fogadtam valami vidáman, lévén a sportot inkább nézni, mint űzni szeretem, miközben le és felhajlongtunk, mert a tálakon kívül takarítanunk is kellett, ami szintén komoly kihívást jelentett a számunkra. Időközben mindezt olyan ügyességre fejlesztettük, hogy akár tanórát is tarthattunk volna belőle. A teknősök erősödtek, fejlődtek, és többük csakhamar szűknek találta a kijelölt lakhelyét. A szoba egyik részét lakhatták csupán, amelyet a többi területtől, keresztbe fektetett sorompóként szolgáló fagerendákkal eltorlaszoltunk, mégpedig azért, hogy oda semmi szín

alatt ne mehessenek át. Nem tudhattuk ugyanis, mikor válhat szükségessé, hogy esetleg újra megbetegedő teknősöket leválasszuk a többiektől – félő volt ugyanis, hogy a gyógyulás után akadhat majd, amelyik ismét legyengül –, így fontos volt számunkra, hogy legyen egy bármikor igénybe vehető, teknőstartásra alkalmas tiszta termünk. Eddig útjukat is állták a fatorlaszok, pedig a mindinkább lábra kapó és igen nyakas teknősök kitartóan küzdöttek velük, egyszerűen dühítette őket, hogy valami nemszeretem dolog az útjukat állja, így mérgüket levezetendő mellső lábaikkal egyvégtében püfölték a faalkalmatosságokat. Igen, a magával már mit kezdeni nem tudó teknősöknek inkább egyfajta kihívást, mint akadályt jelentettek, amelyet le kellet győzniük. Ráérősen megközelítették hát, végigmérték, mint egy legyűrendő mércét a sportoló, majd nekivágtak: “megmutatom én, ki a legény a gáton”, gondolhatták, és ezzel nekirugaszkodtak. Előbb csapkodták, de hiába, a gát csak nem mozdult, így taktikát változtattak. Szuszogva, erőlködve a hátsó lábaikra támaszkodva feltornázták a testüket a torlasz tetejére, majd rátették mellső lábaikat, és miután kifújták magukat, felhúzódzkodtak, sután, esetlenül birkózva. Úgy tűnt azonban, vállalkozásuk eleve kudarcra ítéltetett, mert számolatlanul visszabukfenceztek, de a kudarc csak növelte eltökéltségüket, újabb és újabb erőpróbára sarkallva őket. És a végén néhány szerencsésnek valóban beértett a kilátástalannak tűnő harc gyümölcse. Addig-addig ügyeskedtek, amíg csak fel tudtak kapaszkodni, és a gerendák tetején, a győztesek magabiztos tekintetével tekinthettek vissza az alant sétálgató sikertelen pórnépre. Tetszelegtek, mert hát végül is nekik lett igazuk, de ekkor újabb nem várt erőtétel felhőzte be a kedélyüket. Egyikük-másikuk, amint ide-oda forgolódott a gerenda tetején, elszámolta magát, és megcsúszva lezuhant. Ilyenkor, ha pechjére a hátára esett, bizony újabb kemény küzdelem vette kezdetét, hiszen hasra, jobban mondva, lábra kellett tornázniuk magukat. Gyorsan teltek a napok, és reméltük, sorsuk úgy alakul, hogy visszakerülhetnek az élőhelyükre, oda, ahol megfogták őket. A hivatalok malmai azonban lassan őrölnek, évek sokasága szükséges ahhoz, hogy történhessen valami. Igen, ez már a nehézkes, adminisztratív ügyintézés csordogáló időszaka, az ilyen-olyan hivatalos közegek katonás rendet kívánó hivatalnokai között, ahol mindennek megvan a maga időrendje, amit sem én, sem István nem értünk, igaz, nem is az a dolgunk, hogy az ilyen dolgokat értsük. Csupán a jószágot sajnáljuk, végtére is tudományukkal majd’ a halálból hozták vissza őket az állatorvosok, mi egyszerű ápolók pedig azon ügyködtünk, hogy gyógyulásukat követően semmibe se szenvedjenek hiányt. A lágyhéjú teknős egyike azoknak a veszélyesnek nevezhető jószágoknak, aki, ha a tudatlan vevő arra hajlamos, mondhatni: rosszindulatú eladóra talál, emberkézbe kerülhet. Vízi jószág, ragadozó, és módfelett erőszakos természetű. Nem is tanácsos odahaza, családi kedvencként tartani, és nem is jellemző, hogy sokan ezt tennék, főleg azok nem, akik azért kicsit utána olvasnak a kétéltűek és hüllők tartásának, mielőtt beszereznének egy-egy ilyen leendő családkedvencet. Vannak persze, akik erre nem fordítanak időt, és többnyire az ő soraikból kerülnek ki a szenvedő alanyok. No meg azok köréből, akiknek esetleg ajándékként szánják. Az állatkert főkapujánál egy fiatal, húszas éveik közepén járó házaspár várt. Amikor megérkeztem, zavartan köszöntöttek, és anélkül, hogy egy hangot is szóltak volna, a náluk lévő kis műanyag vödör száját kikattintották és megmutatták az alján heverő jószágot. - Meg tudja mondani, milyen állat ez? – kérdezte a fiatalember. - Lágyhéjú teknős. - És veszélyes? – ezt már az asszony kérdezte. - Igen, veszélyes. Észnél kell lenni, ha ilyesmit tart az ember. Hogy került magukhoz? Egymásra néztek, és mintha bólintottak volna a válaszaimra, ami talán azt jelentette:

ezeket a szavakat várták, majd a fiatalember letette a vödröt a földre és megszólalt: - Tudja, ajándékot szerettünk volna adni a bátyám kisfiának. Mindig teknős után sírt, így gondoltuk, a születésnapjára veszünk neki egyet. Sem én, sem Andrea – mutatott a nőre – nem ismerjük az állatokat, így hát bementünk egy kereskedőhöz és megkértük, adjon egy ritka és érdekes teknőst, olyat, amit egy gyerek is gondozhat. Ezt adta. Bandika, úgy örült neki, hogy azt elmondani se tudom. Igen ám, de még aznap megtörtént a baj: megharapta, szerencsére nem súlyosan, de elég alaposan. Akkor tűnt fel, hogy milyen erőszakos, ha csak elsuhan a feje fölött valami, arra is kikap. Hihetetlen, milyen hosszúra képes kinyújtani a nyakát! A kereskedő azt mondta, kezes állat, és kisfiúknak különösen ajánlott. Ezért vettük meg, pedig nem volt olcsó, sőt…, de ez mindegy. Itt hagyhatjuk az állatkertben? Átvettem tőlük. Megkérdeztem, miért nem viszik vissza, erre keserűen felnevettek és elmesélték: visszavitték ők, de a kereskedő úgy tett, mintha soha nem találkozott volna velük, és amikor arra kérték, segítsen nekik e helyett egy másik teknőst adni, kiabálva utasított ki őket a boltból. Utána jöttek az állatkertbe. Nem tudom, a kereskedőt mi vehette rá arra, hogy a teknőst odaadja a fiatal, tájékozatlan párnak, feltehető, valahonnét hozzákerült és mindenáron meg akart szabadulni tőle. A fiatalok jókor érkeztek, igazi, elsőrangú balekok voltak, könnyű volt megvezetni őket, így megszabadult a teknőstől, ráadásul szép summát is kasszírozott érte. Szívem szerint feljelentettem volna, de lehiggadtam, és megértettem, semmire sem mennék. Csak azt tehetem, ha valaki megkeres, és az iránt érdeklődik, melyik kereskedőhöz érdemes fordulnia állatot venni, őt nem ajánlom, sőt elmesélem ezt a történetet. A lágyhéjú teknősökhöz kötődötten van egy másik történetem is. Az egyik évben, a húsvéti nyúlbehozatali őrület végéhez közeledett, de naponként még mindig kaptunk kéthárom fülest. Az egyik szombat délután, amikor a főkapuhoz értünk kertész kollégámmal, Tihamérral, láttam, megint van a gyűjtő-ketrecben két nyuszi, de amellett a földön egy nagyobbacska kartondobozt is felfedeztem. Kinyitottam, és abból is két nyúl kandikált ki. A portás elmesélte, hogy egy korosabb férfi adta át neki, aki olyannyira sietett, hogy nem tette a ketrecbe őket, hanem csak a kezébe nyomta a dobozt, majd azonmód elviharzott. A portás, lévén jegyszedő is, lerakta a ketrec mellé, és azt gondolta, amikor az ideje engedi, átteszi őket a ketrecbe. De előbb érkeztem. Átraktam a nyulakat a magunkkal hozott szállítóládába, és még elégedett is voltam a nyuszik gazdájával, mert nem csupán a dobozba tette be a füleseket, hanem alaposan bealmozott nekik. Ritka figyelem. Hiába kerültek ki belőle a nyulak, nehéznek találtam, és mielőtt a szemeteskuka mellé raktam volna az üresnek hitt dobozt, beletúrtam, mert azt hittem valahol, a szénaalom alatt meglapult benne még egy nyúl. Hát nem nyúl volt az érzett nehezék, hanem egy lágyhéjú teknős. Azért tettek a doboz aljára olyan vastag almot, hogy elrejtse az oda dugott teknőst, ezekre helyezték a nyulakat. Bizonyára ezért volt olyan sürgős dolga a férfinek, nehogy a jelenlétében fedezzük fel az elrejtett teknőst. Szerencsére harapás nélkül megúsztam a kalandot. Az ékszerteknősök alighanem a legkedveltebb kedvencek közé sorolhatók hazánkban. Olcsón beszerezhetők, tartásuk sem bonyolult, így megéri hát meglepni vele szeretteinket. Csakhogy szerettünk vagy megunja, vagy egyáltalán nem elégedett vele, így idővel egyetlen cél mozgatja: mielőbb megszabadulni az ajándéktól. Ilyenkor mit tehet? Vagy kimegy valahová a természetbe vízközeli terepre, körbekémlel, mint egy tilosban járó titkos ügynök, nem látja-e valaki, és zajt nem csapva, folytonosan a környéket mustrálva szabadjára engedi a jószágot. Ha erre nincs bátorsága, esetleg megszólal a lelkiismerete, hogy ez mégsem illedelmes dolog, igyekszik elajándékozni. Ha ez nem sikerül – és többnyire nem sikerül –, akkor hirtelen ötlettől vezettetve az állatkertbe trappol vele, ahol a legnagyobb örömére, átveszik tőle. Így hát az ő gondja

letudódott. A mienk viszont megszaporodott. A felajánlott ékszerteknősöket át kell vennünk, és a karanténidő kitöltése után az állatkerti tóba, vagy a margitszigeti Vadasparkba kerülnek. Tavasszal és nyáron nincs is semmi gond, télen viszont szinte megoldhatatlan feladat a rengeteg behozott teknős befogadása; egyszer összeszámoltam őket: kétezerhárom novembere és kétezernégy októbere között egy tucat híján négyszáz ékszerteknőst vettünk át! Honnét a csudából van ez a rengeteg, és miért akarnak ilyen soktól megválni, alighanem örök rejtély marad. Tartásuk egyébiránt nem okoz különösebb kihívást, hetente kétszer-háromszor adunk enni nekik, de amikor már olyan nagy tömegben élnek a karantén emeleti folyosóján, hogy a rengeteg teknőstartó-ládától már mozogni sem lehet, hát módfelett zavaró, hogyhogy nem bosszantó a dolog. Ilyenkor szoktunk Istvánnal cirkalmas magyarsággal arról beszélni, hogy milyen nehéz és megoldhatatlan feladat a sok-sok megunt ékszerteknős sorsáról úgy gondoskodni, hogy az senkinek ne okozzon kellemetlenséget. Legalábbis nekünk ne. Amikor tisztességesen megszaporodtak, kértünk már segítséget vidéki állatkertektől, hogy vegyenek át néhányat, mert mi már Dunát tudunk rekeszteni velük. De azt azért mégsem, szabadkozunk kicsit később, mert nem lenne jó, ha a Dunába kerülnének. Fordultunk a Hatósághoz is (így nagybetűvel), kérve a nagybecsű segítségét, a helyett azonban egy levelet kaptunk tőlük, amiben azt írták: a “felesleges ékszerteknősök elaltatása javasolt”. Nem foglalkoztunk a javaslatukkal. Maradt hát a megoldatlan, évről-évre visszatérő nehézség: mit tegyünk a sok-sok jószággal. Valahogy azért mindig sikerült a bonyodalom pontatlan i-betüjére feltennünk a pontot, és akkor módfelett büszkék voltunk, no és mi tagadás, alaposan meg is könnyebbültünk. De a megnyugvás csak ideig-óráig hagyott békét, mert rövidesen megint szólt az állatkerti rádió, és a portás közlte: tessenek átjönni, megint van nálunk ennyi meg ennyi teknős. Jó lenne, ha azok között, akik olvassák ezt a könyvet, megértésre találna az a kérésem, és rajtuk keresztül másokhoz is eljutna: csak akkor vegyenek magukhoz állatokat, csak akkor ajándékozzanak, ha valóban a legaprólékosabban felkészültek a befogadására. Ha nem, kérem, ne vegyék magukhoz, ne adják ajándékba! Persze akadnak olyanok, akik miután megválnak tőlük, mégiscsak tudni akarják, mi lesz velük a jövőben. Érkeznek hát a telefonok, kérő-kérdő, síró-rívó és óhajokkal teli beszélgetések ezek, mi meg, amit lehet, megígérünk. Csak egyet nem tehetünk meg, amit pedig, jaj de szívesen megtennénk – én bizonyára –, hogy feltegyük a kérdést: miért vette magához, ha később úgy találta jónak, hogy megszabadul tőle? Ez a kérdés azonban tiltott, így elállunk tőle, csak válaszolunk, még akkor is, amikor igen nehéz szót értenünk. Megtörtént, hogy miután felvettem a telefonkagylót, bemutatkozás és köszönés helyett, csak egy váratlan, idegesen kibökött kérdés ütötte meg a fülemet: - Hogy van Lucifer? A kérdés tagadhatatlanul jogos és felettébb érdekes, bólintottam egyetértően, amit kár is lenne tagadni, de mivel ekkoriban nem volt Lucifer nevű ismerősöm, és hirtelenjében a névvel megáldott jószágokat is sorra véve sem akadtam egyetlen Luciferre se, visszakérdeztem: - Azt én is szeretném tudni, uram, kérem, mikor találkoztak utoljára? Most a vonal túlsó végére ült csend, csupán szapora szuszogás hallatszott. - Odaadtam magukhoz, és azt mondták, vigyáznak rá. Ezért kérdem, hogy van? - Tudna róla valami közelebbit is mondani, kérem? Mondjuk azt, hogy néz ki! - Ugyan már, ember, mit mondjak egy ékszerteknősről közelebbit! Lucifernek hívtuk, maguk átvették, és most azt szeretném tudni, hogy él-e még egyáltalán, vagy feletették az oroszlánokkal?

Vannak aztán azok a telefonok, amikor a lelkiismeret-furdalástól gyötört volt gazda keres bennünket, és mintha csak lélekgyógyásznál lenne, úgy meséli el az állatka történetét, és a megszabadulása után őt emésztő bűntudatot. Érezhető, a végére megkönnyebbül, csak hát alkalmasint nekünk nehéz végighallgatni a hosszú percekig tartó sajátos bűnbocsánatot. És vannak, akik látni szeretnék volt kedvencüket, de a karanténba nem jöhetnek, és úton-útfélen azon tüsténkednek, valahogy mégiscsak láthassák a teknőst. Bonyolult az egész, és néha nagyon nehéz megértetni, nem tudunk minden kívánságot teljesíteni, különösen nem rögvest, ahogy elvárnák tőlünk. Kérem a Tisztelt Olvasót, ha a jövőben mégis úgy határoz, az állatkertnek ajándékozza valamelyik megunt kedvencét, egyet ne akarjon: ne várja el tőlünk, hogy azon nyomban, minden kívánságának-kívánalmának eleget tegyünk. Kérem továbbá azt is, még egyszer, hangsúlyozottan: tessék átgondolni az állattartással járó terheket, nem csak egyszer, hanem százszor és ezerszer! (Csak zárójelben hadd írjak még valami érdekeset, ami nem tartozik szorosan a könyvecske tartalmához: előfordul, hogy teljesen más miatt keresnek meg bennünket telefonon, többnyire az állatkertet tárcsázzák, ahol előttünk ismeretlen indíttatástól hajtva az előzékeny kollégák irányítják át őket a karanténhoz, és ez alkalmanként szintén kínos helyzetet hozhat magával. Történt, hogy miután felvettem a telefonkagylót, egy szapora szójárású, de érces, barátságtalanul rekedt hangú hölgy előbb elhadarta, honnét keres, majd kihangsúlyozta, hogy az egyik ügyfele nevében beszél – már ez eleve óvatosságra intett –, utána pedig azt kérte: - Legyen szíves, mondja meg nekem, hogyan mondják azt ógörögül, hogy hüllőgondozó? - Tessék, kérem? - Érthetően fogalmaztam, nem? Egyáltalán figyel rám? Azt szeretném megtudni magától, mégpedig mielőbb, hogy ógörögül hogyan mondják azt, hogy hüllőgondozó? - Talán latinul, nem? - Nem, kérem, magyarul fogalmaztam, én azt akarom tudni, hogy ógörögül... – a hölgy hangja egyre inkább indulatosabbra élesedett, kiérezni lehetett belől a visszafojtott méltatlankodást, és hát bevallom, alapvetően vérmes természetem miatt, erre bennem is felment a pumpa, szerettem volna durvábban beszélni vele, de persze nem tehettem, mégis közbevágtam, igyekezve barátságos hangon szólni: - Hát én ezt meg nem mondom magácskának… - Mi az, hogy nem mondja meg? Az állatkertben úgy tájékoztattak, hogy ezen a telefonszámon minden egyszerű kérdésre megválaszolnak nekem, kérem, ne játsszon velem! - Eszemben nincs játszani kegyeddel, de, kedves asszonyom, az ógörög tudásom igencsak hiányos. - Maga nem akar nekem segíteni! - Nem így van, kérem, higgye el. Tudja, több mint tíz évig tanultam angolul, de még a mai napig is csak szótározva tudok köszönni, ógörögül pedig még úgyse – nem válaszolt azonnal, csak a szuszogását hallottam. Végül megszólalt, megcsendesedve, szinte már kedvesen és esdekelve: - Na jó, akkor legalább abban segítsen, már ha tud, kérem, hogy kihez fordulhatok? Csak van valami ötlete! Értse meg, azonnal tudnom kell, hogy hogyan mondják... - Sajnálom, de senkit nem ismerek, aki beszélne ógörögül. Dühös voltam, és mielőbb szerettem volna letudni ezt a beszélgetést. Végül az asszony érezhető szomorúsággal vette tudomásul, hogy nem ért eredményt; lelkem rajta, hogy ennek mennyire örültem, miközben azon töprengtem: miért van az, hogy legyen bármi, ami állatokhoz kötődik, az emberek nagy részének rögvest az állatkert jut eszébe, mint olyan hely, ahol választ kaphat megoldatlan talányaira). A húsvéti nyulakról, avagy: mi lesz a sorsuk, miután odahaza megunták őket?

A húsvét közeledtével sokak számára egy kisnyúl megvásárlása elodázhatatlan kötelességet jelent, amivel legtöbbször a gyerekek ünnepi hangulatát igyekeznek megszínesíteni. Eddig még nincs is semmi baj, de az ünnepek, mint szoktak, elmúlnak, és velük együtt eltűnik varázsos szellemű romantikájuk is, ami pedig magával hozza annak az óhatatlan következményét, hogy a társként házakhoz került fülesek egyre inkább terhet mintsem örömet jelentenek. Kínos helyzet, mert hát azért valamit csak tenni kell velük. De mit? Leütni és megenni, a gyerek miatt nem lehet, pedig…, ha jobban megnézi az ember, nos hát, ízletesnek tűnik, és mi tagadás – köztünk legyen szólva Kedves Olvasó –, finom is ám a nyúlhús, ha szakértően van elkészítve. Kidobni valahol a városban vagy az erdőben szintén nem jó, mert a gyerek tudni akarja, mi lett vele. Az állatmenhelyek nyulakat nem vesznek át, fel is vetődik a kérdés: mitől állatmenhelyek ezek egyáltalán? Különben is tele vannak éhes kutyákkal és macskákkal. Mégis mi legyen akkor a megoldás? Vigyük az állatkertbe! Ott szívesen fogadják, és amilyen becsületesek és jóindulatúak, hiszen a tévében is milyen rokonszenvesen beszélnek a szegény húsvéti nyulak sorsáról, nem eshet bántódásuk, nem kell attól tartani, hogy idő múltával mégis a fazékban végzik, vagy oroszlánebéd lesz belőlük. Így hát éveken át befogadtuk a megunt nyulakat, mígnem ráébredtünk arra: ezzel magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy sokan felelőtlenül megvásárolták a füleseket, és miután ráuntak, megszabadultak tőlük. Ezért mostanában már nem vesszük át a nyulakat, sőt, a húsvét előtti napokban a sajtó nyilvánosságát felhasználva, arra kértünk mindenkit: csak átgondoltan vásároljanak maguknak vagy a szeretteiknek, majd közöltük azt is, az állatkert nem vesz át többé egyetlen megunt húsvéti nyulat sem. Volt ám háborgás, egyet nem értés! Persze az nem tudható, hogy a hirtelen jött bezárkózásunknak volt-e valamiféle jótékony, esetleg visszatartó hatása, mindenesetre mi a karanténban, ha jelképesen is, pezsgőt bontottunk feletteseink bölcs döntése után. Ezt megelőzően azonban éveken keresztül már a húsvéti ünnepek előtt felkészültünk a nyúlhadak fogadására, mert az állatkertbe cipelt jószágok csak hozzánk kerülhettek, ahonnét idővel az állatvédők elvitték őket, hogy hová, azt nem tudtuk, nem is illett megkérdeni, de a közbülső állomás náluk volt. Nem is hinné az ember, milyen sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Tömegével érkeztek az ünnepet követő hetekben az otthon megunt fülesek, végül is a számuk több százra rúgott már; a csúcsot minden bizonnyal a kétezerötös húsvét utáni hetek tartják (pünkösdig bezárólag), amikor az akkori évi nyúlbehozatal, egy tucat híján elérte a háromszázat. Akadt köztük mindenféle fajta, az egyszerű tarkától, a kitenyésztett dísznyúlig, apró testűtől az óriási méretűig. Az ellátásuk nem jelentett nagy terhet, inkább az volt a gond, hogy sok helyen nem fordítottak elegendő figyelmet a táplálásukra, és amikor nálunk a megfelelő nyúlmenüt kapták, bizony szegények egyáltalán nem vagy nehezen bírták. Elképzelhetetlen, hogy a fifikás városi nép mi mindent kitalál az egyszerű nyulak táplálására! Mert a kekszen, a tejben áztatott piskótatésztán, a csokoládéreszeléken, a vaníliás kalácson, a darált müzliszeleten, a pirított kenyéren, a száraztésztán, a macskaeledelen, és a jó ég tudja, még mi minden furcsábbnál-furcsább valamin tartott jószágok eleve betegen, legyengülve érkeztek, és sokat közülük már a legnagyobb igyekezet és jóindulat mellet sem lehetett meggyógyítani. Azt hinnénk, ha valaki állatot vesz maga mellé, valamelyest csak tájékozódik annak etetéséről és tartásának titkairól, de be kell látni, áltatjuk magunkat, ha ezt hisszük, mert nincs így, vagy legalábbis olyan ritka, mint a vegetáriánus róka. Itt és most csupán egy kis válogatott csokrát nyújtom át azokak a történeteknek, amelyeket volt szerencsém nyúlátvételkor átélni; és teszem ezt annak reményében, hogy egyik-másik eset elgondolkodtató és megszívlelendő tanulsággal is szolgál. A nyulakat az állatkert főkapujánál lehetett leadni, ahol egy, erre a célra szolgáló

gyűjtőketrecbe kerültek. Ezt napjában egyszer-kétszer, de ha kellett, többször is ürítettük, vagyis ekkor átautóztunk a karanténból, és az ott lévő jószágokat átvittük magunkkal. Ilyenkor többnyire kisebb-nagyobb tömeggel is meg kellett birkóznunk, mert a nyulak állatkertbeli szállása jól látható helyen volt, amit az emberek szerettek körbeállni, főleg a gyerekek, amivel semmi baj, végtére is, leginkább őértük voltunk és hát vagyunk, szerencsére, mint már említettem most már befogadott húsvéti nyulak nélkül. Előfordult, hogy a nyulak gazdái is megvártak bennünket, mert mégiscsak szerettek volna megbékélt lélekkel elbúcsúzni az addigi kedvenctől. Bizony, sokakat kínzott ám a bűntudat, és hát, ha beszéltek velünk, háborgó lelkiismeretüket is lecsillapíthatták valamelyest annak a tudatában: valóban megnyugtatóan gondoskodtak megunt kedvencükről. Éppen az ünnepek utáni napok egyikén voltunk, az addigi kellemes tavaszi meleget szeles, szemerkélő esős idő váltotta fel. Egyedül voltam, István vidékre ment. Gyalog mentem a kertbe, egyéb elintézni valóm is akadt, és csak megszokásból fordultam a főkapu irányába. Nem hittem, hogy ebben a cudar időben bárki is képes nyúllal az állatkertbe utazni. Tévedtem. Igaz, mindössze két nyúl ugrált a gyűjtőketrecben, egy kis szürke és egy nagyobbacska tarka-barka. Ez utóbbinak a gazdája is ott volt még, amikor a kapuhoz értem, és a portás örömködve fogadott: - De jó, hogy itt van Gera úr, éppen szólni akartam a rádión, mert a hölgy – rámutatott –, most érkezett és vagy magával, vagy Istvánnal akar beszélni. Valakivel a karanténból. Az asszony, kimért modorú, negyven körüli, divatosan öltözött, úgy mért végig, hogy abból szavak nélkül is érhető volt, itt az úrnő beszél majd az alantasával. Egy egész drogéria illatözöne lengte körül, amitől egy pillanatra meg is szédültem. Igaz, ahogy mondani szokás: már csak a vállalt szakmám miatt is szokva vagyok az illatokhoz, de ez a tömény drogfelhő, ami hirtelen megütötte az orromat, az én sokat tapasztalt szaglóérzékemet is váratlanul érte. Illedelmesen köszöntem, amit nem viszonzott, csak bámult szótlanul, és hogy megtörjem a csendet, megkérdeztem, mit óhajt. - Maga lesz a Nyuszifül gondozója? – a szavakat lassan, selypítve buktatta ki a száján, olyanformán, hogy kiérezhető volt belőle az erőltetett mesterkéltség. Valami miatt nagyon ügyelt arra, hogy ne megszokottan, ahogy nyilván természetéből adódóan tette volna, hanem attól eltérően beszéljen; talán ezt tartotta úriasnak? Bevallom, tehetségtelen színészkedése jókedvre derített, alig tudtam megállni, hogy fel ne nevessek. - Igen, én leszek az a szerencsés. - Hová viszi? - Át a karanténba. - Karanténba? – kérem, higgyék el, a hölgy ekkor annyira elsápadt és megremegett, hogy én és a portáskolléga együtt ugrottunk hozzá, mert attól tartottunk, elájul. De nem, megrázta magát, és beletörődötten ezt kérdezte: – Az hol van? - Nem messzire innét. - Mit csinál vele? - Berakom a többiekhez. - A többiekhez? – ismét megremegett, és akarva, akaratlan, de kiesett a szerepéből, mert már észrevehetően természetesen beszélt, feledve a színlelt selypítést. – Azt már nem! Nyuszifül nem keveredhet akárkikkel! - Márpedig Nyuszifül keveredni fog, ebben biztos lehet asszonyom – nem akartam ezt így, ilyen kerek-perec kimondani, mégis megtettem, mert éreztem, ha nem beszélek őszintén, akkor hosszas trécselésre számíthatok, és a szeles, esős idő ehhez nem nyújtott kellemes hátteret. - Ezt hogy érti? - Úgy, hogy ha itt hagyja, csak a többi behozott nyúllal tudjuk egy fedél alatt tartani.

Tudja, nálunk a proli és az arisztokrata nyulak közös kvártélyt kapnak. - De Nyuszifül nem közönséges nyúl… – ránéztünk Nyuszifülre, aki feltehetően mit sem tudott kékvéréről, mert a kis szürke társával a legnagyobb lelki nyugalommal tisztogatták egymást. - Tetszik látni, őfelsége jól érzi magát. Különben is, ha különb, mint a többi, miért rakta be a ketrecbe? - Maga ezt nem értheti. Tehát Nyuszifül keveredni fog – ezt még halkabban, szinte suttogva mondta, ismét selypítve, beletörődötten, egyre meggyötörtebben. – És mit adnak nekik enni? - Mindenféle finomságot: lucernát, szénát, magvakat, gyümölcsöt, zöldséget, mindent, amit egy nyúlnak ennie kell. - Ez biztos? - Egészen biztos, kérem, nyugodjon meg. - Végül is azt mond, amit akar. Csak azt szerettem volna, hogy lássam, kire bízom – nem vagyok benne biztos, de mintha halvány lekicsinylő fintor futott volna végig az arcán, amikor újfent csak végigmért, mint egy ellenszenves szolgát, majd a könnyeivel küszködve, búcsúszó nélkül hátat fordított és eltipegett. A korosabb férfiember egy nagyobbacska kartondobozt egyensúlyozott a kezeiben, és amikor a nyúlketrechez ért, letette. Megnézte a már odabent ugráló füleseket, elégedetten bólintott és mosolygott, majd lehajolt, hogy a sajátját is közéjük tegye. Ekkor értünk oda az autóval. - Jó napot kívánok! Maguk viszik el a nyulakat? - Jó napot! Igen mi. - Én is hoztam egyet. Nézzék csak – kivette, és mi tagadás egy széltében hosszában egyazon méretű nyúl kalimpált a kezeiben. – Már húsvét előtt megvettem, mondtam az asszonynak, ne halasszuk az utolsó pillanatra, hanem jó előre szerezzük be, hogy mire itt a húsvét, ne legyen vele semmi gond. Tetszett is ám a kicsiknek, tudják, két unokánk van, a Marcsika három éves, a Zolika hat, idén megy iskolába. Szeretik ám az állatokat, ezért is vettünk nyulat, hogy meglepjük őket. Csak hát Erika, a menyem, nem engedte, hogy hazavigyék, mi meg nem tudunk mit kezdeni vele. Megszerettük, levágni nincs szívünk, ugye a gondját viselik? - Persze, ne tessék nyugtalankodni. De mondja csak, mivel etették? - Látom, észrevette, hogy jól élt eddig, igazi jó szakembernek néz ki, vájtszeműnek. Látszik is magán, hogy szereti a nyulakat! Odaadtunk neki mindent, amit lehetett, leginkább a kenyeret szerette, tejben áztatva, meg a cukrozott joghurtot, meg a fahéjas almát, de ha az asszonynak maradt tejben megfőzött keksze vagy kalácsa, azt is megkapta. Nézzék csak – lemutatott a többi nyúlra –, azok mind milyen soványkák. Isten se tudja, min tartották őket azok a tudatlan népek. Nos, hová tegyem? A fiatalabb asszony, húszas éveinek közepén járhatott, míg az idősebb hatvan lehetett. Ott toporogtak a főkapunál, és türelmesen vártak, mindenáron beszélni akartak velünk, közben a nyulakat, egy szürke és egy fehér jószágot, már berakták a ketrecbe. Érkeztünkkor csendben elhúzódtak, hogy ne legyenek az utunkban, és egy szót sem szóltak. Megszeppentnek tűntek, félénknek, és csakugyan, amikor köszöntem nekik, szinte szégyenlősen viszonozták. - Kérem, nézze el nekünk, hogy zavarjuk, de szeretnénk egy-két dolgot megkérdezni magától – mondta az idősebbik. Bátorítottam: tessék mondani, hallgatom, mire a fiatalabbik szólalt meg: - Odahaza naponta külön időt töltöttünk velük. Még azt is megengedtük nekik, hogy a lakásban ugráljanak, bár akkor összepiszkítottak mindent. Itt, maguk, hogyan viselik a

gondjukat? - Jó helyük lesz, kérem, sok társat is találnak majd, tetszik látni – mutattam a ketrecre. – Semmiben nem szenvednek hiányt, aztán nem is olyan sokára elkerülnek tőlünk, az állatvédők elviszik őket. Ne aggódjanak! - Jó, jó, nem is azért! – látszott, hogy zavarja őket valami, amit nem mernek kimondani, csak egymásra vetettek biztató tekintetet. Sietnünk kellet vissza, mert más teendőnk is akadt, így gondoltam, segítek mielőbb felszínre hozni ezt az ismeretlen, szorongtató valamit. - Kérem, nekünk mennünk kell, mert várnak bennünket. Látom azonban, van még valami, amit nagyon szeretnének megbeszélni… - Igaza van, fiatalember – az idősebb asszony vett erőt magán. – Tudja, nagyon szerettük őket, és hogy el kell váljunk tőlük..., nos, az számunkra nem könnyű. Nagyon sok szeretetet adtunk nekik, és félünk, itt nem kapják meg. - Mire tetszik gondolni? - Minden nap külön időt szakítottunk rájuk. Azt szeretnénk, ha megígérné, hogy itt is megkapják ugyanazt, amit otthon, kedvességet és szeretetet. - Tessék elhinni, jó dolguk lesz, ennél többen nem mondhatok. - Ez kevés, fiatalember. Ígérje meg, a becsületére ígérje meg nekünk, hogy külön a gondjukat viselik, és ha bármi történik velük, azonnal értesítenek vagy engem, vagy az unokámat. Mit mondhattam volna? Néztem a két aggódó, egyben bizakodó arcot, és megéreztem, valóban csak néhány szót akarnak, amelyeknek többnek kell lenniük kimondott betűknél. Mert ha ígéretet teszek, az már kötelesség, nem a nyulakkal, hanem ezzel a két szorongó asszonnyal szemben, ha pedig nem fogadkozom, az lelketlenség. - Megígérem maguknak, hogy jó sorsuk lesz, és rögvest telefonálok, ha történne velük valami. Az asszonyok nevetve és megkönnyebbülten vettek búcsút, mintha mázsás súlytól szabadultak volna meg. El is felejtettem volna őket, hiszen napjában tucatjával érkeztek az újabb nyulak, mégsem feledtem egyiküket sem, és amikor az állatvédők jóvoltából megváltunk a nyulaktól, felhívtam a megadott telefonszámot. Az idősebb asszonyt értem el, aki, miután tájékoztattam, hálásan megköszönte, hogy gondoltam rájuk. Az ötvenes, kisportolt testalkatú, erőszakos tekintetű, kopaszra nyírt fejű férfin, már messziről látszott, hogy nem tűri az ellenvetést; parancsoláshoz szokott. Zsebre dugott kézzel és rágózva várta, hogy megálljunk előttük a kisautónkkal. Egy hét éves forma kisgyerek állt mellette, előttük pedig kis dobozban egy apróka nyúl, alig lehetett néhány hetes. - Maguk viszik el innét a nyulakat? – a hangja is erőszaktól átitatódottan hatott, kiérezhető volt a vezényeléshez szokás. - Igen, mi. - Itt a miénk is. De, ugye nem oroszláneledel lesz? - Nem, uram, nyugodjon meg. - De, ugye nem ver át? - Nem, uram, nem csapom be. - De, ugye ez biztos? - Igen, uram, biztos. Összeszedtük a nyulakat, a kisfiú maga rakta be a sajátját a szállítódobozba, és már menni készültünk, amikor a férfi mellém lépett. - Figyelj, haver, ha megtudom, hogy átversz… - és csak egy félreérthetetlen kézmozdulatot tett, mi történik akkor, ha kiderül, hogy becsaptam. – Ugye, értve vagyok?

A középkorú házaspár mosolyogva fogadott, a nyúl előttük egy műanyag szállítótáskában várta sorsa újabb fordulóját. Kértem, rakják be a mi ládánkba, de mielőtt megtették volna, beszélni akartak velünk. - Tudják, mi nagyon szeretjük Tapsit – mesélte az asszony –. A gyerek megunta, és odahaza nem tudjuk tovább tartani. Elhoztunk vele mindent, amit nálunk megszokott. Érdeklődve néztem rájuk, nem tudtam kitalálni, mi lehet az a minden, ami egy nyúl tartásához szükséges. Egy kis pokróc, egy apróka párna, egy puha szőrkefe és egy kis asztali tükör került elő. - Ezeket roppantul kedveli – szólt a férfi. – Nézzék, milyen szép a szőre, és tudják mitől? – Nem szóltunk, mert nem tudtuk. – Hát attól, hogy minden egyes nap megfésültük ezzel a kefével, de jó alaposan ám! Itt hagyjuk maguknál ezeket – átvettem a pokrócot, a párnát és a kefét –, kérem, ne hagyják magára, annyira érzékeny! Félünk, hogy az egyedüllét, megviseli. - Ne aggódjon, uram, látja, lesznek társai. - Igen, látom, de ez kevés, hiszen azok csak közönséges nyulak. Ő hozzánk szokott, más, mint a többi. Többet, sokkal többet érdemel! Ha magára marad, sírni fog, talán, ha maguk is simogatják, és naponta lekefélik a szőrét, vagy engedik, hogy gyönyörködjé a tükörben, olyan vidám marad, mint nálunk volt. Ügyeljenek, rá kérem! Nagyon sokan álltak a nyúlketrec körül, és amikor elkezdtem átrakni a jószágokat a szállítódobozba, alig lehetett dolgozni, mert a tömeg szinte beszorított a nyulak mellé. Az anyukák, apukák és nagyszülők igyekeztek a segítségemre lenni, rángatták a csemetéket, hogy utat adjanak, de mindhiába, az ifjúság kiabálva, sírva-sikítva egyre csak tolakodott, mert nyulat akart simogatni. Határozottan bosszantó helyzet volt, főleg a sok artikulálatlan fületbántó visítozás miatt. Rájöttem, így sosem végzek az átrámolással, ezért gondoltam egy merészet, és kivettem két picike nyuszit, amit magamhoz szorítottam és elléptem a ketrectől, magam után híva az óbégató gyereksereget. Ott aztán a kezükbe adtam a nyulakat, de előbb megígértettem velük, hogy az üvöltözést, a rikácsolást és a visongást azonnal abbahagyják, már csak azért is, mert attól nagyon félnek a nyuszik (hogy az ápolót mennyire idegesítik, arról bölcsen hallgattam). Csend lett ám, az apróságok a nyulakat akarták megérinteni, kézről-kézre adták, nagy vigyázva suttogtak hozzá, és úgy ügyeltek rájuk, mint egy törékeny játékra. Amikor visszatértem, olyan önfeledt és boldog játékban találtam nem csak a gyerekeket, hanem több szülőt is, amit nem hittem volna: megszűnt számukra a világ, csak a két apróka füles létezett. Kértem, rakják be a többi nyúl mellé őket; óvatosan, egy seregbe tömörülten hozták a dobozhoz, és amikor elindult az autó, integetve és megcsendesedve vettek búcsút. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor alig volt valaki a nyúlketrecnél, mindig is ezt szerettem a legjobban. Senki nem akadályozott, könnyen és gyorsan ment a munka. Közben olyan érzésem volt, valaki figyel, így hát felegyenesedtem, körbenéztem. Csakugyan, alig néhány lépésre egy kisfiú és egy kislány lesett, öt, hat évesek lehettek, hangtalanul, mozdulatlanul álltak, mellettük a nagymama, aki éppen a mobiltelefonján beszélt, miközben igen heves kézmozdulattal kísérte minden kiejtett szavát, aminek folytán megtörtént, hogy a telefont tartó kezét is elemelte a fülétől. Nem tudtam, mit tegyek, így hát visszahajoltam, hogy folytassam a rakodást, amikor éreztem, hogy valaki mellém lép. A kisfiú volt. - Szia – köszönt. - Szia. - Hova viszed őket?

- Egy szép nagy ketrecbe, ahol sok társuk lesz. - Megsimogathatom őket? - Persze, gyere, nézd, itt van ez a picike. Látod, milyen aranyos! A kisfiú magához szorította a nyulat, és simogatta. A nagymamára és a kislányra néztem, a nagyi éppen kikapcsolta a telefont és mosolyogva bólintott, míg a leányka összeszorított, sírásra biggyesztett szájjal nézte a testvérét. - Te nem jössz ide? – szóltam hozzá, szerettem volna elkerülni, hogy kitörjön belőle a visszatartott indulat. – Nézd csak, milyen aranyosak a nyuszik… - Megsimogathatom? – kérdezte szipogva. - Persze, gyere! - Nem adom oda – a kisfiú harciasan ölelte magához a nyulat. – Szerezz magadnak másikat, ez az enyém! Láttam, nem lesz egyszerű, így, hogy ne legyen civakodás, kivettem még egy nyulat, odamentem a lánykához és elétartottam. De ő csak bátortalanul nézte, még a kezeit is hátraszorította, miközben bátorítóan nézte a nagyit. - Editke, mitől félsz – szólt a nénike –, ne butáskodj! Látod, a bácsi milyen kedves, gyere, simogasd meg a nyuszit! Editke, szófogadóan előre nyújtotta a kezét, hozzáért a nyuszihoz, és hirtelen minden félelme elpárolgott, pillanatokon belül ő is abajgatta a kis nyulat, akárcsak a kisfiú a sajátját. Azonban eljött a búcsú ideje, és vissza kellett rakni a nyulakat a szállítóládába. A két apróember kedveskedve, nevetve rakta be őket, és mielőtt elbúcsúztunk volna, a kislány megkérdezte: - Bácsi kérem, holnap is eljöhetünk nyuszit simogatni? Nagy tömeg volt már a kertben, így autóval nem tudtunk egészen a ketrecig gurulni, gyalog mentem hát oda, és miután láttam a számomra oly felettébb kedves üres ketrecet, jókedvűen elindultam vissza. Alig tettem azonban pár lépést, amikor egy korosabb férfiember és egy középkorú asszony elállta az utamat, mindketten barátságosan mosolyogtak, sőt majdnem nevettek, láthatóan ismerősként üdvözöltek. Nekem azonban fogalmam sem volt róla, kicsodák. - Jó napot kívánok! – köszönt mély basszusával a férfi, amit az asszony lágyabb szopránja követett. – Emlékszik még ránk? Buta kérdés, mondtam magamban, megsérteni azonban nem akartam őket, de ott és akkor hirtelen nem tudtam, mit feleljek, bár jó nevelten én is kedélyesen mosolyogtam, és úgy néztem rájuk, mint rég nem látott ismerősökre. A férfi észrevette a zavaromat, közel hajolt hozzám, és úgy súgta a fülembe, elkomorodva és a hangját is fojtottan suttogóra véve, mintha épületes titkot árulna el: - Alig két hete, mi hoztuk be Ernőt. Akkor találkoztunk – hátralépett, és most már azzal a tudattal hunyorgott bizakodóan, hogy kimondta a varázsszót (értsd: Ernő), ami megvilágítja az elmémet. Azt viszont nem tudta megvilágítani, sem rájuk, sem pedig Ernőre nem emlékeztem. És mintha csak segíteni akarna, az asszony is megszólalt: - Szép tarka nyuszi volt, szinte családtag, még sírtam is, amikor elvette tőlünk. Valóban. Ekkor felvillant az emlékkép, és már magam is tisztában voltam azzal, kikkel beszélgetek. Amikor behozták a nyulat, megvárták, amíg megérkezünk értük, és az övékét, külön tartva a többitől, egy kartondobozban adták át, miközben az asszony úgy megsiratta, mintha temetésen búcsúzna egy szerettétől. Nyugtattam, mondva neki, hogy a nyuszi jó helyre kerül, semmi bántódása nem esik, és a férfi is csitította, de az elválás pillanatai nagyon megviselték szegényt. - Jól érzi magát az Ernő? – ezt ismét a férfi kérdezte, és ekkor már mondanom kellett valamit. Ernő, a többi nyúllal együtt élte napjait a karanténban, de bajban lettem volna, ha

meg kellett volna mutatnom, a sok közül melyik is az, mert számos közülük tarka volt, majdnem azonos termetű. Mindenesetre a nyulak, egy-két beteget leszámítva, valóban kedvükre töltötték nálunk az idejüket. - Ne aggódjanak, kérem, bizton kijelenthetem, hogy Ernő jól van, társakat kapott és nemsokára egy nyúltelepre kerül. - Jaj de jó! De nézze csak – az asszony táskájában kotorászott, egy vaskosabb tárcát vett elő, kinyitotta, és egy képet halászott ki belőle: azon ő volt látható egy kedves, még apróka nyúlfióka társaságában. – Ernő! – Ezt olyan lágyan súgta, mint egy színész, aki a tragédia legszomorúbb pillanataiban gyengéden, mégis érzelemmel telve ejti ki a sorsdöntő szavakat, ezzel is fokozva a színjáték érzékletességét. – Itt még tündérien kicsike, aznap készült, amikor megkaptam. - Nagyon aranyos. Igen, valóban. Igaz, jócskán megnőtt, felnőtt nyuszi lett, de higgye el, kérem, egészséges. - Elhiszem én, mégis olyan sokat gondolok rá, hogy azt elképzelni sem lehet. Tudom, nem láthatom többet, és ez olyan szomorú – szavai elcsuklottak, szemei megködösödtek, jobbnak láttam, búcsúzóra venni, szerencsére azonban a sírás nem tört ki belőle, nyelt egy nagyot és megkeményítve a hangját, kijelentette: ígéretet tett a férjének, hogy nem engedi magát az érzelem csapdájába esni, vagyis nem fog sírni. (Ezt én messzemenően támogattam magamban, még ha, csupáncsak udvariasság miatt is, nem mondtam ki). - Kérem, megtenne egy szívességet? Igen, jaj de aranyos, látszik magán, hogy nem csak az állatokat, hanem az embereket is nagyon szereti, kedves fiatalember! Azt szeretném, ha felhívna bennünket, amikor Ernőt elviszik. Ha akkor megmondja, hová kerül, talán meglátogathatjuk. Megteszi? Talán, sokak számára megmosolyogtató az asszony érzelgős ragaszkodása, holott sokan vagyunk ilyenek; az állatok is, legyen szó kutyáról, macskáról, kanáriról, vagy éppen nyúlról, olyannyira a szívünkhöz nőnek, hogy az elválás még bennünket is megvisel. Ki-ki másképpen éli át, van, aki teret enged az érzelmeinek, van, aki magába folytja, mert mégsem illik egy állat miatt búslakodni. Ez utóbbi az általánosabb, szégyelljük, ha ellágyulunk a kedvenc elvesztésén, vagy elajándékozásakor, és ekkor kinevetjük, megszóljuk az így viselkedőket, amivel kínkeserves pótcselekvésként csupán a magunk zavarát és lelkigyengeségét palástoljuk. Szintén érdekes ez a történet ahhoz is, hogy rávilágítson arra a tagadhatatlan szokásunkra, ami abban rejlik: szeretjük a körülöttünk élőket névvel illetni. Így van ez, mert csak jobb az, ha nevet kap a kedvenc, no nem csak a kutya, macska, de a kalitkánkban élő díszmadárka is, és mindenféle olyan állat, ami így vagy úgy emberkézbe kerül. A névadáskor szeretjük a rövid, jól hangzó, megnevettető neveket, mert ez is széles körben elterjedt szokás: az állatoknak csak és kizárólag szellemes név dukál. Így lesz a nyulaknak, mókusoknak, sündisznóknak, ékszerteknősöknek és mindenféle más állatnak olyan neve, mint: Kázmér, Hubul, Dönci, Brúnó, Töhötöm, Dezső, Lajos, Szigfrid, Tüskés és Ernő; és a sort hosszú sorokon keresztül folytathatnám. Magától értetődő, hogy ha az ilyen “megkeresztelt” jószág került az állatkertbe, a gazdái sok esetben feljegyezték egy papírra a nevüket, mert egyfelől elvárták, hogy mi is így szólítsuk őket, feltételezve, hogy az állat hallgat a nevére. Másfelől pedig, amikor majd érdeklődnek felőlük, egyszerűbb lesz a dolguk, mert meggyőzve gondolják, hogy emlékszünk rájuk. Mi, ha tehettük, számon tartottuk a neveket, de előfordult, hogy idővel – hetekkel, hónapokkal később – elfelejtettük, mert addigra még több Kázmér, Hubul, Dönci pártfogóivá váltunk, így azt már nem tudtuk fejben tartani. Ilyenkor fordultak elő a legkínosabb esetek is, mert mihelyst a gazdinak eszébe jutott a valaha nála élt jószág, gondolt egy merészet és felhívta a karantént. Aztán, amikor remegő izgalommal kibökte: szeretném megérdeklődni, hogy van Dezső, és erre a vonal túlsó végén

álló ápoló csak kérdőjeleket látott maga előtt, és sietve erőltette a memóriáját, amiből kiviláglott, nem tudja, hogy van Dezső, rögvest gyanú kerekedett: a kedvencnek baja esett, sőt, talán feletették a farkasokkal. Nem egy ilyen telefonbeszélgetésen estem át magam is. Szerencsére az esetek többségében hamar kiderült, hogy ki is a keresett Dezső, és a beszélgetés ezzel új irányt vett. Kellemetlen a pillanatnyi zavarodottság, de engem mindig elfogott ilyenkor egy jól eső érzés is: az emberek közül sokan mégiscsak ragaszkodnak az állatokhoz, még akkor is, ha valami miatt megváltak tőlük. És azt hiszem ez fontos, nagyon-nagyon fontos, főleg napjaink rohanó, ideges és kapkodó világában. Előadások, bizony-bizony sok beszédnek ez a vége Évek óta járom az országot egy olyan dia- és videofilmes előadással, ami az állatkerti életről, a mindenkit érdeklő, bizton tudott és gyanakodva gondolt, sejtelmes kulisszatitkokról, vagyis a mindennapjainkról szólnak. Könyvtárakban, gyerekkönyvtárakban, iskolákban, különféle klubokban fordultam meg, és nagyon sok kedves tapasztalatot szereztem. Érdekes dolog megfigyelni a közönséget, legyen szó gyerekekről, felnőttekről; egy biztos, az állatkertek világa igencsak érdekli és vonzza az emberek sokaságát, még akkor is, ha nem mindig és nem mindenben találkozik a mi elképzelésünk a nagyérdemű tetszésével. Az előadást úgy állítottam össze – jobban mondva, az évek során így formálta ki a tapasztalat –, hogy a legelején diaképeket vetítek, többek közt olyan állatokról, akiket nem nagyon, vagy egyáltalán nem ismernek, és a közönséget kérdem, mondják meg, milyen állat látható a képen. Döbbent csend, feszélyezett hallgatás, nyugtalan mozgolódás és zavarodott köhécselés a válasz, mert az erdei kutyát, a jaguarundit, a szervált, a nagy marát, a capibarát, a szurikátát bizony senki nem, vagy csak nagyon kevesen ismerik. De amikor a mosómedve, az oroszlán, a tigris, a jegesmedve kerül sorra, sikertől hangos kiabálás a válasz, egymás szavába vágva kiáltják, mi is van a képen. Ez így jó. Mert, mire elérkezünk a videofilmhez, a hangulat kellőképpen oldódott, a kíváncsiság meglehetősen felcsigázott, és ez által az előadónak, történetesen nekem is könnyebb beszélnem. Alább ezekből az előadásokból, az ott elhangzott beszélgetésekből, kérdésekből válogattam egy csokorra valót, ami, igaz, nem az ismeretlen állatkertbe kalauzol, mégis az állatkertről szól – ismeretlenről és ismerősről egyaránt –, vagyis rólunk: emberekről és állatokról. Az előadás végére értem, megköszöntem a hallgatóságnak, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, amit ők hálás tapssal honoráltak. A könyvár szobája tele volt gyerekkel és felnőttel. Meglepően sokan eljöttek, jegyezte meg leplezetlen ihletettséggel a hangjában az előadás legelején a szervező, látja, ennyire népszerűek nálunk a könyvei. Hát, igen, mosolyogtam rá büszkén, mégis szerényen, és semmit sem válaszoltam. Mégis mit szólhattam volna: ha a kétségeimnek adok hangot, illetlenséget követek el, ha hangos szóval igazat adok neki, az önhittségnek tetszene, holott kétségbevonhatatlanul semmi mást nem tett, minthogy kimondta az igazságot. Így hát néma maradtam. Miután a taps elült, kértem, hogy kérdezzenek, amire tudok, megfelelek. Mindig ez a legkényesebb pillanat, senki nem akar első lenni, kínosan feszengenek, köhécselnek, a másikra várnak. Végül azért mindig akad egy legbátrabb, aki mégis erőt vesz magán és kérdez valamit, ami aztán a többiekre is serkentőleg hat, és valóban kezdetét veheti a várt és remélt beszélgetés. Itt egy nagypapa vezette fel a sort, felnyújtotta a kezét, és amikor bátorítóan ránéztem, felállt, megigazította a ruháját, ünnepélyes lassúsággal körbenézett, megköszörülte a torkát és lassan, tagolva, szinte megrágva minden kiejtett betűt, megszólalt: - Végighallgattam a mondókáját fiatalember, sőt, az egyik könyvét is elolvastam már,

az állatkerti történeteket, azt, amelyiknek az elején az a tigris van rajzolva. Mégsem értem magát – körbenézett, mert a szavait néma és döbbent csend fogadta. Ez láthatóan a kedvére való volt, mert hatásszünetet tartott, torkot köszörült, és csak azt követően folytatta. – Ne vegye rossznéven egy öreg embertől, de árulja már el, miért jó az magának, meg a magához hasonlóknak, hogy védik azt a sok haszontalan állatot, amikor annyi más gondunk is van, nekünk, embereknek? A kislány, lehetett kilenc-tíz éves, mindvégig kikerekedett szemmel nézte az előadást, és ami nagyon ritka, még a végére sem értem, már nyújtotta is a kezét, olyan izgatottan, hogy majd’ kiugrott a székéből. - Tessék mondani, az az amerikai nyúl (a nagy mara, Dél-Amerika egyik jellegzetes rágcsálója), ugyanolyan finom, mint a mi nyuszink? Tetszik tudni, apa sokat hoz haza, szeretjük nagyon, és ha olyan finom, akkor kaphatunk-e az állatkertből, hogy megkóstoljuk? - Bácsi, az orrszarvúak ugye bántják az embert? – a kérdező kisfiú, félénken ejtette ki a szavakat, alig lehetett hallani. - Az ápolót nem, de azért óvatosnak kell velük lenni, mert nagyon kiismerhetetlenek. - És az ápoló mégis bemegy hozzájuk? - Igen, láthattad, még meg is fürdeti őket – egy nyári felvételen azt örökítettem meg, amikor az ápoló bent áll a rinóknál és azokat egy tömlőből vastag vízsugárral fürdeti. Valóban ritka élmény, amint a két hatalmas vastagbőrű kényeskedve-kedveskedve fogadja a jóleső vízzuhatagot. - És őt tényleg nem bántják? - Láthattad, hogy nem. - Én ezt nem értem, bácsi. Azt tetszett mondani, hogy az orrszarvú veszélyes, bántja az embert, az ápoló mégis ott van nála. Ő ennyire buta, hogy ezt nem érti? - Az a jagua…, jagua…micsoda is, valóban így hívják? – a jaguarundi az egyik legtitokzatosabb állat, akire a hallgatóság mindig óhatatlan csodálattal tekint. A neve is elgondolkodtató, nem is egykönnyen marad meg az emlékezetekben, mint most ebben a könyvtárban. A kérdező, tizenéves fiú. - Jaguarundi a neve. - Igen, az. Csak azt akarom kérdezni, valóban ez a neve, vagy csak úgy tetszett mondani? Mert hát, olyan furcsa, hogy szerintem ilyen nem is létezik. - A tigrisek szelídek? – a kislány hat év körüli, és már-már végére értünk a beszélgetésnek a falu egészen kicsinyke, de meghitt hangulatú könyvtárába zsúfolódott gyerekekkel és kísérőikkel, amikor ő is megszólalt. - Nem, nem szelídek. - Kár. Ha szelídek lennének, megsimogathatnám őket. - Miért szeretnéd megsimogatni a tigriseket? - Azért, hogy megmutassam, mennyire szeretem őket. Olyan szépek! Nem tetszene tudni, megszelídíteni őket? -

Tessék mondani, az állatkertben melyik a legöregebb állat? - A nílusi krokodil. Tudjátok, őt még a második világháború előtt ajándékozták az állatkertnek, igaz, akkor aprócska krokodilgyerek volt még. Mára pedig több méteres, hatalmas jószág. - És tessék mondani, melyik a legfiatalabb állat? - Hát, tudod az, amelyik éppen most születik.

- Igen? Miért? - Azt mondta az előbb, ha jól értettem, hogy a hegyeinkben megint élnek farkasok. - Igen, ezt mondtam. Tudomásom szerint a Zemplén-hegységben többször is megfigyeltek farkasokat az elmúlt években – a középkorú férfi, hümmögve, fejcsóválva fogadta a szavaimat. Most nem gyerekkönyvtárban voltunk, hanem író-olvasótalálkozón, felnőttekkel. Látszott, nagyon kikívánkozik belőle valami, csak nem tudja rászánni magát. Gondoltam, segítek neki, mondok még valamit a farkasokról, hátha közben kibukik belőle a visszatartott mondhatnék. – Azért merem ezt ilyen biztosan kijelenteni, mert tudok arról, hogy egyetemi szakemberek, vadbiológusok rendszeresen kutatják az életüket, és őtőlük származik az értesülésem. - Ezt nem vonom kétségbe. Csak hát, valahogy ez nem jól van szerintem. - Mire gondol? - Erre az egész farkastörténetre. Mondja már meg, legyen szíves, miért jó az nekünk, ha olyan jószágot engedünk megtelepedni, ami csak kárt okozhat? Mert, ugye a farkas ragadozó? Ahol megjelenik, ott számomra egyértelmű, hogy minden kiveszik, ha nem azért, mert a farkas megöli és felfalja, akkor azért, mert a szelíd vad árkon-bokron keresztülszalad félelmében. Mi ebben a jó? - Ne tartson ettől, kérem, a farkasok nem pusztítanak ki semmit, és a szarvasok, őzek sem veszik nyakukba a lábukat. - Na ja, ezt mondja maga. De vajon, a farkasok is így gondolják? Nem jó ez így, higgye el. Addig kell eltakarítani őket, amíg csak egy-kettő van belőlük! Az őseink nem véletlenül üldözték őket tűzzel-vassal, ők még tudták, hogyan kell bánni velük. Ma viszont már, a városbeli tudósok mondják meg, mi a jó, mi a rossz – ekkorra már annyira felidegesítette magát, hogy felállt a helyéről, hevesen csapkodott a kezeivel és már-már kiabált. – Maga is csak egy betonkaszniban élő, városi ember, kérem, ne sértődjön meg, de csak az igazságot mondom ki. Azt mondta az előbb, az állatkertben így megy így élnek a farkasok, ami rendjén való, de uram, azok félszelíd, tápon nevelt műállatok. Nem olyan vadak, mint akik szabadon élnek. Ezt értse meg! Egyáltalán, látott már a kutatói közül egy is élő, eleven farkast? Maga látott már? Nem ugye? - Miért fél tőlük ennyire? - Féljen tőlük a rosseb! A vadat féltem, uram, meg a háztájit, mert minden veszélybe kerül, ha itt a farkas. És nem csak a farkas ám! Ami ragadozó, legyen madár, vagy emlős már mind védett! Vajon miért? Tudja mit? Mondja meg azoknak a kutatóknak, költözzenek vidékre, tartsanak állatot a faluszélen, vadat az erdőben, mutassák meg, hogyan kell tenni, ha a farkas és mindenféle más húsevő dög ott ólálkodhat büntetlenül. Mert csak a szájuk nagy ám, a városban könnyű okosnak lenni! Mi meg, falubéli népek egyszer csak, kamatostul fizetjük meg az árát. Ezt az állatkertben is megérthetnék, ha már olyan büszkék arra, hogy farkast tartanak. - A bácsinak melyik a kedvenc állata? – a kisfiú érdeklődve nézett rám, de a választ nem várta meg. – Nekem az elefánt. - És miért az elefánt? - Hát, mert olyan nagy és erős. Én is ilyen nagy és erős szeretnék lenni. A bácsinak melyik a kedvenc állata? - Énnekem a ragadozók tetszenek, tudod, a farkasok, oroszlánok, tigrisek, de leginkább a vidrák. - A vidrák? - Igen, azok az aranyos víziragadozók, amit a videón is láthattál. - Azokat a picike, vízben élő állatokat tetszik mondani?

- Igen, láthattad őket a videofilmen. Nem tetszettek? - Hát, nem igazán. Olyan kicsikék, meg mindig vízben vannak, és különben sem szeretek fürdeni, mert ha kijövök a vízből, mindig fázok. Sokkal jobbak az elefántok – elgondolkodott, a szemembe nézett és úgy kérdezte. – Valóban ezeket a vidrákat tetszik szeretni, Pali bácsi? Végére értem az előadásnak, elköszöntem a vendéglátóimtól, és elindultam az autóhoz. De alig tettem pár lépést, megszólítottak, egy tizenöt év körüli fiú lépett hozzám. - Elnézést Gera úr, beszélhetnék magával pár szót? - Persze, parancsolj! Segíthetek valamit? - Igen, vagyis nem, nos hát nem tudom. Ott voltam az előadásán, és szöget ütött valami a fejemben. - És mi az? - Azt mondta, hogy egyre több sebesült ragadozó madár kerül az állatkertbe, a karanténba. - Igen, ez így van. - Azt is hozzátette, hogy mind gyakrabban vannak söréttel megsebzettek közöttük, akik, ha meggyógyulnak, akkor ismét szabadon élhetnek. - Ez is így van. - Hát ez az. Ha tudják, hol lövik meg őket, nem lehetne tenni azért valamit, hogy elfogják az orvvadászokat? - Tudod, az nem a mi dolgunk. Nekünk az állatkertben a madarakat kell meggyógyítanunk… - De így semmi értelme, nem látják! Ha nem fogják meg az orvvadászokat, akkor a meggyógyult madarakat megint meglövik. Ezt kellene megakadályozni, nem tudnak tenni ezért valamit? A pesti állatkert olyan híres, hogy ha elhatároz valamit, azt el is éri!

Budapest, 2003-2010. Gera Pál eddig megjelent könyvei Vidrás történetek, kiadó: Föld Napja Alapítvány, Budapest – 1996. Szabadnak szülessenek-szabadon élhessenek (Tájékoztató a Budapesti Állatkert európai vidráinak az életéről), kiadó: Alapítvány a Vidrákért, Budapest – 1998. Állatkerti történetek (Egy állatápoló emlékei), kiadó: Hungarovox Kiadó, Budapest – 1998. Vidrasors, kiadó: Nimród Vadászújság – 1999. Vidrák és emberek, kiadó: Hungarovox Kiadó – 1999. Ciánméreg és vidravédelem (dokumentumkönyv), kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2000. Állatkerti regény, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2000. Állatmesék gyerekeknek-felnőtteknek, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2000. Vízparton, erdőben, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2001. Állatmesék2, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2001. Állatkerti történetek2, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2001. A megmérgezett folyó, kiadó: Accordia Kiadó – 2001. Vidrakaland, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2001. Egy kis vidrológia: vajon hogyan élnek a vidrák? (vidraetológia és ökológia), kiadó: Nimród Vadászújság – 2002.

Kalandos természetvédelem, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2002. Slambuc, avagy pláza a magyar pusztán, kiadó: Accordia Kiadó – 2003. Az ismeretlen állatkert – Élet a mentőhelyen, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2003. Kutyasors, kiadó: Paktum Nyomdaipari Társaság – 2003. Vidrakönyv, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2004. Vidranyomon országszerte, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2005. Nemszeretem ragadozó emlőseink: hazánk menyétféléi (szakirodalmi tallózás), kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2006. A vidráról és a vidráért – levelek halászoktól, horgászoktól, vadászoktól és természetjáróktól, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2006. Vidraetológia és vidravédelem, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2006. Emberek és vidrák, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2008. Hermelinnyomon Magyarországon: Ismerjük meg e kecses menyétféle ragadozónkat (hermelinetológia), kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2010.