Gárdonyi Géza: A harmatcsepp meséje Jolánka szerette a reggelt. Este korán lefeküdt csak azért, hogy kora reggel már a virágos kertben sétálgathasson. Hűvös az idő néha ilyenkor, de mire való a nagykendő? Kora reggel látható, micsoda új virágok nyíltak az éjjel. Jolánka nagyon örült, ha az ő virágai közül valamelyik bimbóból kifeslett. Ilyenkor lehajolt a virághoz, megsimogatta a kezével. Néha meg is csókolta. Különösen örült, ha a virágok harmatosak voltak. Milyen ragyogóan csillogtak a harmatcseppek! Hogy tündököltek a napfényben, mintha valamennyi csepp igazi gyémántkövecske volna. Jolánka azon csodálkozott, miért nem ragyognak ezek a harmatcseppek mindig? Meg is kérdezte egyszer a harmatcsepptől. A harmatcsepp szívesen felelt Jolánkának. Elmondta élete történetét végig. - Látod, édes kislányom – beszélte a harmatcsepp -, én valamikor egy nagy tengerben laktam. Az a nagy tenger se egyéb, mint csupa ilyen kis vízcsepp, mint amilyen én vagyok. A lakásom eleinte a tenger mélyén volt. Nem panaszkodhatok, hogy rossz dolgom lett volna odalenn. Nagyon szép és kedves társaságban töltöttem napjaimat. Szivárványfényű csigákkal és kagylókkal éltem jó barátságban. A halakra, mint kedves játszótársakra, édesen emlékszem vissza ma is. Egyszer, hogyan hogyan se, óriási szélvihar támadt. A vihar fölkavarta a tenger vizét. Nem kímélt bennünket se. Irgalmatlanul szétsodort, ahányan voltunk, jóformán annyifelé. Így történt, hogy a tenger mélyéből több társammal együtt én is felszínre kerültem. Körülnéztem. Tetszett nekem a gyönyörű kép. A kék ég. A parton a pálmafák. Távolban óriás hegyláncok. Szinte sajnáltam, hogy annyi időt töltöttem a mélységben. Különösen meglepett az éjszaka. Mikor a csillagok előcsillantak az égen és mosolyogva tekintettek le ránk. Mi ugyanolyan csillagszemekkel mosolyogtunk vissza őrájuk. Nézegettem a csillagokat sokáig, sokáig. Egyszerre csak nagy szomorúságomra eltűntek a csillagok az égről. Csodálkoztam. És szomorkodtam. Sok időm azonban nem volt a búslakodásra, mert egy újabb nagy fényességet pillantottam meg. A Nap ragyogva emelkedett ki a hegyek közül. Mindig feljebb és feljebb. Eleinte kápráztatott a nagy világosság, de lassankint hozzászoktam. A magas ég sötétkék színével, a tengerpart sárga homokos partjával, a vitorlás hajók fehér vászonszárnyaikkal feledhetetlenül szépek voltak. Mindez hetekig elszórakoztatott. Végül is a színekkel beteltem. Magasabbra vágytam, hogy még többet láthassak. Vágyam hamarabb teljesült, mint reméltem. A Nap mind magasabbra emelkedett. Sugarai lassan lassan átmelegítették testemet. Egyszer csak azt éreztem, hogy akaratlanul is szállok, szállok fölfelé. Gőzzé változtam.
Mind magasabbra és magasabbra emelkedtem. Eljutottam egészen az ég boltozatáig. Itt aztán megpihentem. Ahogy körülnézek, nagy örömömre mit látok? Azt, hogy nem vagyok egyedül. Barátaim közül a tenger mélyéről jókora csoport lengedez körülöttem. Lassankint összejöttünk mindnyájan. De csatlakoztak hozzánk útközben szerzett jó barátok és ismerősök is. Egyszer csak a magasban annyian voltunk, hogy a Nap sugarai sem bújhattak rajtunk keresztül. Egy közülünk figyelmeztetett is: - Barátaim, nem rendjén való, hogy elzárjuk a napsugarak útját. Ebből számunkra jó nem származhat. - Oszoljunk széjjelebb – mondtam én is társaimnak. Ekkor hirtelen a földről egy vízcsepp üzenete érkezik hozzánk: - Odalenn a földön örömmel látják, hogy összetartunk. A forró júliusi Nap nem égeti a mezőséget. A emberek és állatok és növények nem tikkadnak el a forróságtól. - Dehát honnan tudtátok – szakította félbe Jolánka a harmatcsepp beszédjét -, hogy az emberek örültek nektek? - Honnan? – felelt a harmatcsepp mosolyogva. – Mi, gőzök nem szállunk fel ám mindnyájan olyan nagyon magasra, mint én voltam. Sokan akadnak közülünk, akik lejjebb maradnak az emberek közelében. Mások ismét valamivel feljebb szállnak, de még mindig nem olyan fenn, mint ahol én jártam. Mármost az, aki közeletekben van, meghallja, mit beszéltek. Ez elmondja a szomszédjának, Jolánkám. És így tovább, míg végre mindannyian értesülünk róla. Jolánka azután azt kérdezte: - Nem unjátok-e meg, hogy néha oly sokáig is egy helyben tétlenkedtek? - Tévedsz. Nem maradunk mi sokáig egy helyben – felelte a harmatcsepp. – Akinek tetszik közülünk, bejárhatja az egész világot. - És min utaztok? – kérdezte Jolánka. - A szél vonatán. Mikor halljuk a vonat közeledését, összegyűlünk és megindulunk a szél irányába. És fölkapunk rá. - De arra kell mennetek, amerre a szél akarja. - Ti sem mehettek másfelé, ha már fölszálltatok a vonatra, csak amerre a vonat útja visz. Kiszállni meg mi is kiszállhatunk a szél irányából bármikor. - Nektek is van állomásotok? - Van bizony. Nem is hiszed, mennyire örültem én ennek a sokféle utazgatásnak. Mennyi mindenfélét láttam. Gyönyörű városokat. Remek palotákat. Az igaz, hogy egyszerű kis falvakat is, kerteket, virágos mezőket. De egyszer nagyon elment a kedvem a világjárástól. A szél oly sebesen száguldott velünk, hogy szédültem belé. Megharagudtunk. Kiszálltunk. A szél erre elment panaszra a télkirályhoz. A télkirály eltávolította fölülünk a Napot és a hideget küldte ránk. Bosszúból. A télkirály arról feledkezett meg, hogy mi a hidegben újra vízzé változhatunk. Fehér ruhát öltöttünk. És aláomlottunk lassan a magasból a földre, ahonnan feljöttünk. A földön örültek nekünk. Már hetek óta vártak ránk. Az öregek kiállottak a kapuba és úgy néztek. A gyerekek meg táncoltak örömükben, s el-elkapdostak a tenyerükkel. Idelenn nem sokáig maradtunk. A télkirály haragja hamar elmúlt.
Társaim közül sokan beszivárogtak a föld mélyébe. Némelyek a faágakra rakódtak. Száradt kórókra. Tetőkre. Én véletlenül az utcakövezetre estem, s így jól jártam. Alig sütött ki a Nap, a kövezet forró lett, mire én elpárologtam. Megint a magasba jutottam. A kis harmatcsepp erre elhallgatott. Jolánka megkérdezte tőle: - Még mindig nem mondtad el, hogy kerültél a virágomra, kedves harmatcsepp. - Hát úgy, hogy mikor fehéren ide lehullottam, annyira megszerettem ezt a földet, elhatároztam, többé ha csak lehet, nem szállok a nagy magasságba. Ha melegem lesz, eltűnök, mint pára vagy vízgőz s így maradok naphosszat. Talán alkonyatig. Talán késő estig. Sőt éjjel is, ha enyhe a levegő. Amikor aztán hűvösödik, addig szállok, szálldogálok, míg beleütődöm valami fűbe, fába, virágba. Köpönyegük alá bújok. És ha így is fázom, megrázkódom, s megint csak az leszek, ami voltam: harmatcsepp. Ilyenkor nyáron jó a sorunk. Játszadozhatunk alakunkkal kedvünkre. De később az éjjelek annyira hidegek lesznek, hogy bizony itt fenn is megfagyunk. Azonban vigasztalódj; ilyenkor is megmarad a gyémántos színünk és hófehér ruhánk. Csak ti nem neveztek bennünket harmatnak, hanem azt mondjátok ti is dideregve: - Itt a dér. Lásd, Jolánka, a mi életünk sem egyéb, mit vándorlás. Mi is csak az ég felé tekintünk, ha valamit várunk. De most már megbocsáss, nagyon melegszik a hátam. Odébb megyek. Isten veled! És ezzel a kis gyémántos harmatcsepp eltűnt. Jolánka ezentúl úgy tekintett a harmatcseppekre, mint régi jó ismerőseire. És minden harmatcsepp eszébe juttatta kis barátja meséjét.
Gárdonyi Géza: A hálátlan krokodilus Hol volt, hol nem volt, abban az országban, ahol örökké tart a nyár, volt egyszer egy jámbor ember. Ez az ember egyszer az erdőn ballagott keresztül. Amint ballag, mendegél a nagy árnyékos pálmafa alatt, keserves jajgatást, nyöszörgést hall. Arrafelé siet, ahonnan a hang jön, hát elérkezik egy sötét barlanghoz. A barlang előtt valami nagy kígyóforma állat fekszik. Az állat derekán keresztben egy akkora kőszikla, mint a Zsuzsika ágya. Hogy az ember közelebbről megnézi az állatot, akkor látja, hogy nem is kígyó az, hanem élő, eleven krokodilus. Ez a krokodilus volt az, ami olyan keservesen jajgatott, hogy a könnyei is hullottak a jajgatásában. Mikor meglátta az embert, egyszerre megcsillant a szeme. - Jaj, jaj, jaj, te kedves, jó ember – nyöszörgött, sírt a förtelmes állat -, könyörülj rajtam: szabadíts meg a kínjaimtól. Rettenetes, mi történt velem. Amint éppen gyűlésre indulok a többi állathoz ide a barlangba, hát égszakadás, földindulás, aláomlik ez a nagy márványszikla, és éppen az én derekamra zuhan. Jaj, jaj, jaj! Könyörülj rajtam! Ments meg tőle. Te erős vagy! Emeld le rólam ezt a nagy követ. - Ha csak az kell – felelt az ember. – Leemelem én szívesen. Erősnek elég erős vagyok hozzá. De én félek ám tőled, mert nagyon rossz a híre a te nemzetségednek. Azt mondják, hálátlanok vagytok, mint minden kígyófajzat, valamennyien. - Ne hidd azt, ne hidd, drága jó ember. Ha mindannyian hálátlanok volnának is, én nem leszek hálátlan veled szemben soha, meglátod. Ígérem és megfogadom neked: még úgy tettet nem háláltak meg, mint ahogyan én meghálálom a tiédet. Szívembe foglallak és minden hajnalhasadáskor az ég felé fordulva emlegetem a nevedet, csak szabadíts ki innét. A krokodilus addig beszélt, addig fogadkozott, végül is az embernek a szíve megesett a keserves rimánkodáson. Nekifeszítette hát a vállát a nagy kőnek és fölemelte annyira, hogy a krokodilus kivonszolhatta a derekát. Amint az állat kint volt a kő alól, azt mondta: köszönöm szépen. Örömében csak belehengergőzött a fűbe. Helyre mozgatta a derekát, azután ránézett az emberre és így szólt: - Örülök, hogy kiszabadítottál. De annak még jobban örülök, hogy én téged most rögtön megehetlek. - Ejnye – szólt ijedten és haragosan is az ember -, hát ez a köszönet a jó tettemért. Te nem ezt ígérted nekem. - Nem-e? – felelte a krokodilus nevetve. – Hát mit? Talán bizony elfelejtetted? Én azt ígértem neked, még úgy tettet nem háláltak meg, mint ahogy én meghálálom a tiédet. A szívembe foglallak, s minden hajnalhasadáskor az ég felé fordulva emlegetem a nevedet. - Hát ez nem igazság – szólt a szegény ember, a fogait vacogtatva. - Csakis ez az igazság – felel a krokodilus. – Nincs az a bíró, aki ne így ítélne, ha eléje tárod egyezségünket. - El mersz jönni a bíróhoz? - El én! – válaszolt a krokodilus a száját is széttátva nevettében. - Akkor gyerünk, de tüstént! - Gyerünk – kiáltotta a krokodilus is. – De nem is kell messze mennünk. A mi bíróságunk éppen itt van a barlangban.
Azzal a krokodilus vidáman indult befelé. Az ember pedig szomorúan ballagott utána. A barlangnak csak az eleje volt sötét. Beljebb már gyönge világosság áradt szét. Később egy napfényes kerek térségre értek, ahol éppen országos törvényt tartott az állatok királya. Az oroszlán a főhelyen ült. Mellette félkörben helyezkedtek el a főtisztjei. Ott volt a tigris, a királyi testőr. A róka, a király belső titkos tanácsosa. Az elefánt, a királyi főtrombitás. A majom, a királyi szertartásmester. A gólya, az íródeák. A rák, az udvari szabó. Mikor a krokodilus belépett az emberrel, mindnyájan arra fordították a fejüket. - Felség – súgta a róka -, ez a krokodilus megint valami rosszban töri a fejét. - Halljuk a panaszt – dördült rájuk az oroszlán. Csönd lett. A gólya belemártotta orrát a kalamárisba. A krokodilus beszélt először: - Felséges fejedelem! Nagyságos királyi tanács! – szólott és alázatosan meghajolt. – Furcsa ügyet hozunk bölcs ítélőszéketek elé. Engem egy kőszikla az erdőben rabul ejtett. Ez az ember arra tévedt és azt kérdezte: mi történik, ha megszabadít. Világosan ígértem neki, cselekedetét meghálálom, amint még tettet soha nem háláltak meg. Továbbá hogy szívembe foglalom és minden hajnalban megemlékezek róla. Vagyis én – és azt hiszem mindnyájan, akik itt vagyunk – csak azt értem ezen, hogy megeszem. Hogy ő mit értett, nem tudom, de megszabadított. - No ugye mondtam! – súgta a róka az oroszlánnak. - Hej! Ravasz táskának való! Dísze a fajtájának! – rikoltotta vígan a majom és összeverte a tenyerét nevettében. A király összeráncolta a szemöldökét, s intett az embernek: - Beszélj, mi történt! - A krokodilus sírt, jajgatott – kezdte sóhajtva az ember. – Megindult a szívem. Kiszabadítottam. Hálából nemcsak azzal fenyeget, hogy fölfal, de még azt is mondja: Ez az igazság! Így alkudtunk! Ítélj az ügyben, nemes király. Én azt érzem, inkább jutalmat érdemelnék. A király intett a tanácsadóinak. A tigris szólalt meg először: - A krokodilusé az igazság. Ha ez az ember nem úgy értette az ígéretet, ahogy a krokodilus mondotta, annak nem ő az oka. - Az ember jó volt – mondotta az elefánt -, a jóért nem illő rosszal fizetnie még egy krokodilusnak se. Az állatvilág jó hírneve ezt nem engedheti. - Agyafúrt tréfa! – rikácsolta a majom. – Én inkább még egy követ gurítottam volna a krokodilusra. A gólya kelepelt: - Uraim, ne beszéljenek olyan gyorsan. Lehetetlen ilyen sebesen írnom. A rák ollóit csattogtatva szólott: - Felség, engedd, hadd pusztítsa el a krokodilus az embert. Ítélet fejében kívánd a ruháját, készítek belőle olyan ünneplő palástot, hogy mindenki irigykedve néz rád, akár négylábú, akár kétlábú. A csacsi is hozzászólott a vitához: - Én azt látom – mondotta -, mind a kettőnek egyaránt igaza van.
- Ó, te szamár! – nevetett rá az ökör. - Nézd meg magad előbb, azután hallgass – utasította rendre a csacsi az ökröt. – Tőled nem kérek bölcsességet, még ha hatan vagytok együtt, akkor se. - Ha nem a kő feküdt volna a krokodiluson, hanem a krokodilus a kövön, akkor is elpusztíthatta volna az embert – szólalt meg újra a tigris -, alku se kellett volna hozzá! - Ez igaz! – örvendezett a krokodilus. – No látod! – nyitotta ki száját az ember felé: - Mit keresel hát itt más igazságot. - Várj még, várj – rettent meg az ember. – A király ítélete dönt, nem a tiéd. Végre a róka állott fel: - Zavarosnak találom én ezt az ügyet végig – mondotta. – Különben se engedhetem meg, hogy a krokodilus ésszel túljárjon rajtunk. Gyerünk és lássuk közelről, mi hogyan történt. - Lássuk! A király helyeslően bólintott a fejével a róka felé. A krokodilus vonakodott attól, hogy újra a sziklához menjen. De mivel látta, hogy a király intésére mindenki indul, ő sem maradhatott vissza. A menetet a király vezette. Utána haladt az ember. Leghátul a krokodilus csavargatta vidáman a derekát. Mikor a színhelyhez értek, az ember nekidőlt a sziklának, megemelte. A krokodilus pedig a király parancsára elnyúlott a testével a régi helyen, s behuzakodott ugyanoda a kő alá. Az ember hirtelen ráeresztette a követ a krokodilusra. Az újra rákezdte a jajgatást: - Jaj, jaj, jaj, te kedves jó ember. Szabadíts meg a kínjaimtól. Emeld le rólam ezt a sziklát. - De bizony nem emelem én – felelt az ember kipirult arccal. – Nem vagyok bolond! - Ez nem járja – nyöszörgött a krokodilus, most már sírva -, neked ugyanúgy kell cselekedned, ahogy az előbb. A róka közbeszólott: - Igaz ez, felség? - Igaz – válaszolt a király -, csakhogy ehhez előbb nekünk el kell távoznunk innét. Gyerünk! Az ember újból maga maradt a krokodilussal. A krokodilus rettenetesen nyöszörgött: - Ments meg! Ments meg, kérlek! Könyörgöm! Az ember megvetéssel pillantott a krokodilusra: - A hálátlan ne várja, hogy többször is megszánja valaki. És nagy lépésekkel indult odébb az útjára.
Gárdonyi Géza: Muci Egy rókafiút kaptam ajándékba Kovács Gergely uramtól. A rókafiú csak akkora volt, mint valami macska. Kis macska. A szőre puha és finom, mint a selyem. A tekintete ártatlan. - Ezt a kis rókát megszelídítem – mondottam otthon –, úgy kísérget majd engem, mint a kutya. Elneveztem a kis rókát Mucinak. Muci eleinte tejjel élt. Hempergett, játszott naphosszat. Megkergette az öreg macskát is, és nagyon csodálkozott, mikor az haragosan a szeme közé fújt. Barátságos kis jószág volt a Muci. Nem félt senkitől. A tenyeremből evett. Ha valaki azt mondta neki: - Muci, gyere ide! – fürgén odafutott, és a szeme csillogott az örömtől. Néhány hónap alatt szépen kifejlődött. Örömöm telt benne, mikor magammal vittem. Eleinte a zsebemben hordoztam, később a tenyeremen. Utóbb meg már úgy követett, mint a kutya. Egy napon azt a panaszt hallom, hogy a faluban ugyancsak fogynak a csirkék. - Ha fogynak, az jó – feleltem –, a csirkének az a sorsa, hogy fogyjon. Inkább a csirke fogyjon, mint az ember. Tojik a tyúk elég tojást. - Az ám – felelték –, csakhogy nem ember fogyasztja a csirkét, hanem a Muci. - Hát az lehetetlen. - Márpedig mi láttuk – felelte a szomszédom. No nem gondoltam volna, hogy a Muci ilyen korán rákap a szárnyasokra, s éjjelenkint más udvarokban vígan pecsenyézik. - Ejnye, gézengúz – szóltam megfenyegetve. – Hát te ilyen kópé vagy? Majd lesz rád gondom. Karikát csináltattam a nyakára és láncra kötöttem. Az első éjjel vonított. Reggel nem jelentkezett senki, hogy azon az éjjelen elveszett volna a csirkéje. A második éjjelen csendesen viselkedett. - No hálistennek – mondottam magamban –, Muci már megszokta a láncot. Reggel azonban megjelent egy asszony és kopogtatott az ajtómon: - A tyúkomnak csak a tolla van meg. Ehun-e. A Muci végzett vele. - Bizonyos? - Más nem lehetett. Kimegyünk az udvarra. Muci ott ül. A nyakán a karika. A lánc is ép. A Muci eszerint ártatlan. A következő éjjeleken hol egyik, hol másik háznál tűnik el ismét egy-egy szárnyas. Az asszonyok mind nálam panaszkodnak. De az én rókám minden reggel ott fekszik nyugodtan az udvaron. Nyakán a karika. És táncol örömében, mikor a láncról leoldom. Egy reggel Kovács Gergely állít be hozzám keserves panasszal: - Uram – mondja a fejét vakarva -, elvitte a Muci a récémet. - Nem lehet az, Gergely barátom, hiszen nézze meg, ahol a róka. Nyakán a karika.
-No pedig mégis az volt. Rá is vágtam a botommal, és amint a kerítés között kibújt, egy marok szőre is ott maradt a léceken. Megnézzük a róka bundáját, hát a két combján csakugyan ott a kék kerek csupasz folt. A hátán meg az ütés vonala. Most már világos, hogy Muci a csínytevő. De ki oldotta le a nyakáról a láncot? És ki kötötte vissza? Valaki bosszúból ereszthette el. Vagy valami gyerek pajkoskodik vele. Ezt meg kell lesnem. A következő éjjel felhőtlen volt az ég. Sütött a holdvilág ragyogó fényességgel. Az ablakhoz ültem és figyelemmel néztem a szobámból a rókámat. Sokáig kellett várnom. S már derengeni kezdett az ég alja, amikor egyszer csak azt látom, hogy Muci óvatosan körülnéz. Azután nekiveti a két lábát a karikának, és kihúzza belőle a fejét. Azzal óvatosan lépkedve eltűnik. Hát eddig jól van. De ki húzza vissza majd a karikát? Ott maradtam az ablaknál és türelmetlenül vártam, hogy visszaérkezzék. Körülbelül egy óra hosszáig várakoztam. Láttam, ahogy Muci átdugja a fejét a kerítésen és a testét is átvonszolja a lécek között. A kerítéstől egyenesen a karikához ment. Hát bizony nem segített annak senki. Addig-addig forgatta a karikát, míg valahogy a fejére csúszott. Akkor aztán fejedelmi nyugalommal terült végig a földön, s pár pillanat múlva elaludt. - Ebből látható uram – mondotta Kovács Gergely –, ahogy a kutyából nem lesz szalonna, akként a rókából sem lesz házőrző kutya sohasem.
Gárdonyi Géza: Az okos kutya Sokféle okos kutyáról hallottam már beszélni, de olyan okos egy sem volt, mint a Sajó. Sajó a városban élt, s egy öreg nyugalmazott kapitánynak volt a kutyája. A kapitánynak valamikor a háborúban elhordta egy ágyúgolyó mind a két lábát a térden alól, azért hát a kapitány falábon járt. Bizony nehéz ezt megszokni. Nem is lehet annyit járni falábon, mint amennyit saját lábunkon járunk. A kapitánynak sem volt senkije, csak egy kutyája, a Sajó. Ez a kutya hordott neki a boltból mindent, amit akart. A kapitány felírta egy cédulára, mit kíván, és azt táskába vagy kosárba tette a pénzzel együtt. Azután megmagyarázta a kutyának, hogy hova, melyik boltba menjen. A kutya vidáman és fürgén rohant el, hogy a megbízást elvégezze. Az emberek megálltak az utcán, s utána néztek a villámként elsuhanó kutyának. - A kapitány kutyája – magyarázta egyik ember a másiknak. És hozzátette: - Többet ér sok szolgánál. Persze visszafelé már vigyázatos lassúsággal jött a Sajó, hogy kár ne essék a portékában. Egy hideg őszi napon így szólt a kapitány a kutyájához: - Kedves négylábú szógám, nincs kedvem ma ahhoz, hogy elmenjek ebédelni a vendéglőbe. El tudnád-e hozni az ebédemet? A kutya vidám ugrálással és csillogó szemekkel felelt. A kapitány elővett egy nagy kosarat. Beletette a fehér asztalkendőt, és abba a levelet, amelyben megírta, hogy micsoda ételeket adjanak a kosárba, és hogy az egészet bízzák rá a hű és okos kutyára. A vendéglőben ezt meg is tették. Sajó a fogai közé vette a nehéz kosarat, és elindult vele hazafelé. Hanem mi történik? A finom pecsenyeszagot megérzik ám más kutyák is az utcán. Körülfogják Sajót, és bizonyosan azt mondják neki kutyanyelven: - Osztozzunk, pajtás! Sajó mérgesen morog. Leteszi a kosarat, és jobbra is, balra is kaffant egyet a kutyákra. Bizonyosan azt mondja: - Elmenj innen, mert leharapom a füledet! Azután, hogy tért kap, újra fölveszi a kosarat, és cipeli tovább hazafelé. A kutyák szaporodnak. Sajónak már minden tizedik lépésnél meg kell állnia. De vitézül védi a gazdája ebédjét. Már közel van a házajtóhoz, midőn az egyik kutya hátulról kirántja az asztalkendőt. A kendőt a gonosz kutyák megragadják és húzzák. Sajó ugrik, és harap jobbra is, balra is, de az ételeket többé meg nem mentheti. Csirke, kalács, kolbász, lencse, minden martalékul esett a kutyáknak. Sajó pedig keservesen vonítva állott az ajtónál. Sírt, hogy ilyen szégyen érte. Hanem a kapitány látta az ablakból az esetet, és bizony nevette is.
Bebocsátotta az ajtón a kutyát, és megdicsérte. Azután pedig magával vitte a vendéglőbe, és olyan finom ebédet fizetett neki, aminőt még a király kutyája sem evett soha!
