Galagonyák Crataegus spp

Galagonyák – Crataegus spp. A Crataegus tudományos nemzetségnév görög eredetű, a krataigosz ehető gyümölcsöt jelent, s már a görög természettudós-filozófus, Theophrasztosz (Kr. e. 371–287) óta a galagonyákra alkalmazzák. E név egyik értelmezésben a krataiosz = erős, kemény szóból származik, mert a fajok fája igen kemény. Másik értelmezésben a kratosz = hatalom és az agein = hordani, viselni szavak összetételéből ered. Kratosz egyébként Pallasz és Sztüx fia volt, aki segítette Zeuszt Kronosszal vívott háborújában, s Zeusz győzelme után helyet kapott az Olümposzon. A főisten parancsára segített Prométheusz megláncolásában is. Galagonya szavunk először egy 1327-ben keltezett oklevélben bukkan fel Galagynya formában, s délszláv eredetre vezethető vissza. A galagonya magyar népi nevei: istenalma, szaragógya, geligán-csüpke, burucstövis, ibafa, tüskefa, disznókörte. Linné 1753-ban, a „Species Plantarum” című művében írta le a galagonyák nemzetségét Crataegus néven és a ’húszporzós kétbibés’ (Icosandra Digynia) „családban” tárgyalta a nemzetség több faját néhány berkenyével (Sorbus) együtt. Korábban a galagonyák több taxonját a naspolya (Mespilus) nemzetségbe is sorolták. A galagonyák eltérnek a berkenyéktől töviseikkel, mindig egyszerű leveleikkel és apró, gömbölyded rügyeikkel; míg a naspolyától elkülönítő bélyege a fűrészes vagy csipkés levélszél, az apró virág és a nem szotyósodó termés. A galagonyák a Föld északi féltekéjének fajai, megtalálhatók Észak-Amerikában, Európában, Észak-Afrikában és Ázsiában egyaránt. A nemzetségbe 150–1200 faj tartozik, ebből Európában 50–100 faj tenyészik vadon. A fajok száma nagymértékben függ a rendszerezés összevonó vagy részletező felfogásától. A Kárpát-medencében 32, míg Magyarországon 20 faj és (elsődleges, illetve állandósult) fajhibrid őshonos. Határozásra csak a generatív rövidhajtásos gallyak alkalmasak, mivel 178

csak ezek hordozzák stabilan, konzekvensen a faji jellemző bélyegeket (vessző, hajtás, pálhalevél, levél, csészelevelek, bibék, áltermés, csontárak). A vegetatív hajtások szabadon változó levélalakjai semmiféle rendszert nem hordoznak, így a határozásban szerepük nincsen. Pontos azonosításhoz legalább 50 cm-es generatív hajtásos gallyak kellenek a cserje több oldaláról. Virágzáskor még nem határozhatóak teljesen biztosan, mivel a csészelevelek állása még nem a fajra jellemző, illetve a fejletlen vacokhoz nem mérhető a csészelevél hossza. Határozásra a legjobb a július–szeptemberi időszak, hiszen a termés színe is fontos bélyeg. A galagonyák cserjék vagy kistermetű fák, és általában határozott törzset nevelnek. Törzsük és ágaik kérge szürke, szürkésbarna színű. Vesszeiken ágtövisek fejlődnek, az európai fajoké 1-2 cm hosszúak, míg az amerikai fajoké 1–5 cm közöttiek. Hajtásaik kétfélék lehetnek: rövidhajtás (generatív, reproduktív, termős hajtás) vagy hosszúhajtás (vegetatív, leveles hajtás). Hajtásaik lehetnek kopaszak vagy szőrösek, általában paraszemölcsösek. Leveleik ikerpálhásak. A pálhák szabadon állnak, sarló alakúak, a tenyészidőszak előrehaladtával lehullhatnak. Vegetatív hajtásaikon a pálhalevelek szabálytalanul, mélyen fűrészes szélűek, szabálytalanul változóak (szárnyasan szeldelt, szabálytalanul szeldelt, szabálytalanul hasadt). Generatív hajtásaikon a pálhalevelek és a levelek konzervatívan hordozzák a bélyegeket, fajra jellemzőek, csupán szűk tartományban változóak. Leveleik széle sohasem ép, hanem csipkés vagy fűrészes, a levéllemez ép, alig karéjos, karéjos, hasadt vagy szeldelt. A levelek fonáka lehet viaszos vagy szőrös, a levél színe lehet kopasz vagy szőrös. Virágaik bogas felépítésű virágzatokban, álernyőkben fejlődnek, takaróleveleik kétkörűek, virágaik hímnősek. Csészeleveleik száma öt, háromszög alakúak, ép szélűek. Csészeleveleik alapján két csoportba sorolhatóak a fajok: „rövid-

csészés fajok” és „hosszúcsészés fajok”. A csészék visszahajolhatnak, és az álterméshez simulhatnak, vagy vízszintesen szétállhatnak, vagy felállhatnak. A csészelevelek sohasem hullnak le (ha hiányoznak, akkor ízeltlábúak rágták le). A szirmok az alapfajoknál fehérek, a fajtáknál pirosas rózsaszínűek is lehetnek. A szirmok száma öt, kerekdedek, gyűröttek, finoman csipkés-rojtos szélűek. A porzók egy körben állnak, számuk 20 körüli – innen a régi nevük: „húszporzósok”. A portokok általában piros színűek, de lehetnek fehérek is. A bibeszálak hosszúak, a bibék korong alakúak, számuk lehet 1, 2, 3, 4 vagy 5. Az áltermés csontáralma, a valódi termés fásodó falú csontár. Az áltermés lehet fekete, bordó, piros, sárga színű, húsa lehet sárga, feketés-bordó vagy feketés-zöld. Az áltermésekben a csontárak száma megegyezik a bibék számával. A csontárak lehetnek tojásdadok, vagy érintkezési oldaluk felől laposak. A csontárak felülete barázdás, színük szalmasárga. A határozáshoz elsődleges bélyegeket az áltermések színe; a csontárak száma; a csészelevelek hossza és állása; a levelek alakja, széle, szőrözöttsége; a pálhalevelek alakja, széle; a vesszők szőrözöttsége adják. A hajtások határozáshoz leginkább júliustól alkalmasak. Irodalom Amaral Franco, J. (1968): Crataegus L. In: Tutin, T. G.–Heywood, V. H. et al. (eds.): Flora Europaea 2. – University Press, Cambridge, pp. 73–77. Kutzelnigg, H.–Lippert, W. (1995): Crataegus, Weißdorn, Hagedorn. In: Hegi, G. (Bgrd.): Illustrierte Flora von Mitteleuropa IV/2B; 2., völlig neubearbeitete und erweiterte Auflage. (Bandhrsg.: Scholz, H.). – Blackwell Wissenschafts-Verlag, Berlin, pp. 426–445. Kerényi-Nagy Viktor

MAGYARORSZÁG RITKA FA- ÉS CSERJEFAJAINAK ATLASZA

Rendszertani helyzet – a Crataegus nemzetség felosztása A. Crataegus monogyna agg. – „Rövidcsészés” galagonyák csoportja – „Monogyna-csoport” • Crataegus monogyna Jacq. – Egybibés galagonya subsp. monogyna – számtalan változata ismert hazánkból subsp. nordica Franco – a levél fonáka és a virágzat aprón szőrös subsp. acutiloba (J. S. Kerner) Baranec – a csészelevelei hosszúkásak • Crataegus brevispina Kunze – Rövidtövisű galagonya • Crataegus × silicensis (Hrab.-Uhr.) Baranec – Szilícei galagonya • Crataegus × intermixta (Wenzig) Beck – Egy-kétbibés galagonya B. Crataegus laevigata agg. – Kétbibés galagonyák csoportja – „Laevigata-csoport” • Crataegus laevigata (Poir.) DC. – Kétbibés vagy cseregalagonya subsp. laevigata – a levelek kerekdedek vagy oválisak, általában 3 karéjúak subsp. vulgaris (M. J. Roemer) Baranec – a levelek deltoid alakúak, 3–5 karéjúak • Crataegus × walokochiana (Hrab.-Uhr.) P. A. Schmidt – Walo Koch-galagonya • Crataegus calciphila Hrab.-Uhr. sensu Baranec – Mészkedvelő galagonya • Crataegus × deltoxyacantha (Pénzes) Baranec – Kettő-egybibés galagonya C. Crataegus curvisepala agg. – „Hosszúcsészés” galagonyák csoportja – „Curvisepala-csoport” • Crataegus curvisepala Lindm. – Hosszúcsészés vagy szálkás egybibés galagonya subsp. curvisepala – a levelek 5–9 karéjúak, a termése kopasz subsp. carpatica Hrab.-Uhr. – a levelek mélyen tagoltak, a termése az alján kissé szőrös subsp. colorata Hrab.-Uhr. – a levelek 3–5 karéjúak, a szirmai részben pirosak • Crataegus ovalis Kit. – Szögletes galagonya • Crataegus rosaeformis Janka – Rózsaképű galagonya • Crataegus lindmanii Hrab.-Uhr. – Lindman-galagonya • Crataegus × kyrtostyla Fingerh. – Kürtös galagonya D. Crataegus nigra agg. – Fekete galagonyák csoportja • Crataegus nigra Waldst. et Kit. – Fekete vagy magyar galagonya • Crataegus × degenii Zsák – Degen-galagonya

Fekete galagonya

XXXXXXXXXXXXXXXXX

179

Fekete galagonya Crataegus nigra WALDST. et KIT. Szinonim nevei: Mespilus nigra (WALDST. et KIT.) WILLDENOW, Crataegus melanocarpa M. BIEB. var. polyphylla LANGE Magyar társnevei: magyar galagonya

A fekete galagonyát Adam Waldstein és Kitaibel Pál írta le 1801ben, a „Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae” című nagyszabású munkájuk I. kötetének 62–63. oldalán, ahol akvarelljét is közölték. Locus classicusa, felfedezésének színhelye a Vajdaságban lévő Belcsény (Beocsin). A tudományos fajnevek közül a latin niger = fekete, a görög melano- = fekete és karposz = termés szavakból származó latinosított melanocarpa = fekete termésű a legjellemzőbb faji bélyeget rejti magában. A szintén görög polyphylla = soklevelű a levelek nagyszámú karéjára utal. Magyar fajnevei közül a fekete szintén a termésének jellemző tulajdonságára hívja fel a figyelmet, a magyar előtag jelzi, hogy elsősorban a történelmi Magyarország területén él.

Rendszertani helyzet A fekete galagonyát a Rosaceae családon, a Maloideae alcsaládon és a Crataegus nemzetségen belül többféleképpen sorolták be: sect. Nigrae A. Pojark.; sect. Sanguineae Zabel ex C. K. Schneider ser. Nigrae (Loudon) Russanov; ser. Sanguineae (Zabel ex C. K. Schneider) Rehder. Ezekre a csoportokra jellemzőek a nagy, sokkaréjú levelek és az 5 csontár. A csoportba egyetlenegy európai (C. nigra) és több ázsiai (C. jozana C. K. Schneider, C. clarkei Hooker f., C. chlorosarca Maximowicz) faj tartozik. A magyar galagonyára leginkább a C. chlorosarca hasonlít, amely legfeljebb 6 m magas cserje vagy kis fa; hajtásai, levelei, virágzata molyhos, termős rövidhajtásai vagy tövistelenek, vagy 2-3 cm hosszú tövisekkel bírnak, levelei kisebbek, szélesebbek

Gyakran csak cserje termetűvé nő

180

a fekete galagonyáénál, csontáralma áltermése feketésbordó, 5 csontárú. Ez a faj Mandzsúriában, Szibériában és Japánban őshonos, azonban nem folyóparti, hanem dombvidéki–hegyvidéki élőhelyeken terem. Morfológiai jellemzés A fekete galagonya 3–7 m magas cserje vagy kistermetű, többtörzsű fa. Inkább felfele törő, gömbölyű koronát nevel. Kezdetben monopodiális növekedésű, majd a termőkor elérésekor a terminális virágzás miatt vált. Hajtásrendszere zegzugos, hajlongós. Hajtásripacsa 6-7 évig követhető. Vesszői gyengén tövisesek, tövisei 10–20 mm hosszúak, szúrósak, rügyeket rendszerint nem viselnek. A vessző vastagabb az egybibés galagonyáénál és a cseregalagonyáénál, barnásvörös, szürkén molyhos, télen kopaszodó. Valódi csúcsrügye van, amely valamivel nagyobb a hónaljrügyeknél. A hónaljrügyek a hajtástól kissé elállók. Rügyei gömbölydedek, tompa csúcsúak, kopaszak, barnásvörösek, fényesek, a rügypikkelyek vastagok, bőrszerűek, számuk 4–6. Levélripacsa keskeny, hullámos szélű, rajta 3 edénynyaláb-végződés látható. Hajtástengelye az egész vegetációs időszakban vastagon, szürkésfehéren molyhos. A levelek szórt állásúak, szárnyasan erezettek, tojásdadok, 5– 9(–10) cm hosszúak, 4–7 cm szélesek, 7–11 karéjúak, az öblök a fél lemez harmadáig érnek, a karéjok hegyesek vagy kerekded-tompák, a csúcs felé fokozatosan kisebbednek. A levélváll levágott vagy széles ék alakú, a levélszél végig szabálytalanul fűrészes,


Vesszeje barnásvörös, molyhos, gyengén tövises

Kérge fénylő

a levélcsúcs hegyes. A fiatal levéllemez felül szürkésfehéren molyhos, később kopaszodó, sötétzöld vagy szürkészöld, fonáka maradandóan és szürkésfehéren gyapjas. A levélnyél 1–3 cm hosszú, gyapjas, a pálhák nagyok, félhold alakúak, durván, mirigyesen fűrészes szélűek, az erőteljes hosszúhajtáson őszig fennmaradók. Pálhalevelei félhold, aszimmetrikusan lándzsás vagy lándzsás alakúak, végig sűrűn fűrészes szélűek. Őszi lombszíneződése sárga vagy sárgászöld. Kétivarú virágai sátorozó bugákban a leveles rövidhajtások végén nyílnak. A virágzat 4–10 virágú, a virágok nagyobbak (15–20 mm), a virágtakaró 5 szabad csészéből és 5 sziromból áll. A virágzati tengely, a kocsány és a vacok szürkésfehéren gyapjas. A szirmok fehérek, kerekdedek, gyűröttek, kissé rojtos szélűek, elvirágzáskor rózsaszínűek is lehetnek. Porzószám 15–25, a portokok barnásvörösek. A termő apokarp, 5 termőlevelű alsó állású magházból áll, amelyek a vacokkal csak a háti oldalukon nőttek össze, csúcsi részük a kissé nyitott vacokból kiáll(hat), bibeszál 5, a bibe tányérszerű. Virága kellemetlen szagú. Termései elálló sátorozó bugákban találhatók. A csontáralmák csúcsán a csészelevelek maradók. A csontáralma (5–)8–10 mm átmérőjű, gömbölyded, fekete, fénylő, lekopaszodó, de a kocsány felőli részen és a csészelevek környékén, illetve részben maga az áltermés is szőrös marad. A csontáralmán fennmaradó csészék tompák, rövidek, vörösek vagy feketék, visszahajlók, álterméshez simulók.

FEKETE GALAGONYA

Levelei 7–11 karéjúak

Az áltermés húsa édes, fojtós, éretten kocsonyás jellegű, zöldesfekete vagy feketésbordó színű, benne 5 szabadon álló csontárral. A csontár 5-6 mm hosszú, alapja ferdén hegyes, csúcsa ferdén levágott, keresztmetszete háromszög alakú, sárgásbarna színű, rücskös felületű. Változatosság A fekete galagonya fajon belüli változatosságát korábban nem kutatták, csak a legutóbbi időkben, 2010-ben írták le hazánkból 9 változatát. Ezek elsősorban a levelek alakjában, tagoltságában, a tagolatok számában különböznek. A fekete galagonya az egybibés galagonyával hibridizálódik, a hibrid-

faj a Degen-galagonya (C. × degenii Zsák), amelyet Zsák Zoltán írt le 1935-ben Szigetújfalu mellől. Elterjedése egybeesik a fekete galagonya (C. nigra) areájával, annál viszont sokkal gyakoribb. A tapasztalatok szerint ott lép fel nagyobb egyedszámban, ahol nagyobb az élőhely-zavarás. Feltételezésünk szerint az ártereken jelenlévő cseregalagonya szintén hibridpartner, azonban a C. laevigata × C. nigra hibridek elválasztása morfológiai alapon a C. × degeniitől egyelőre nehézkes. A múltban hazánkból jelezték az ötbibés galagonya (C. pentagyna Waldst. et Kit. ex Willd.) fajt is, amit vagy a hibriddel (C. × degenii Zsák) tévesztettek, vagy egy kastélyparkbeli példány alapján adtak róla

Jellemző élőhelyei a folyó menti ligeterdők

181

hírt. E galagonyafaj elterjedési területe az Al-Dunától a Balkán-félszigeten és Elő-Ázsián keresztül a Kaukázusig húzódik, nálunk tehát nem őshonos. Az egymással téveszthető sötét termésű Crataegus taxonokat és a hibrid másik szülőfaját, az egybibés galagonyát (C. monogyna) jellemző főbb megkülönböztető bélyegeket az 1. táblázat mutatja. Szaporodásbiológia, fenológiai ritmus Május második, június első felében virágzik. Szeptember–októberben másodvirágzásra hajlamos. Termése augusztus közepétől érik, ősszel hullik, elsősorban madarak terjesztik. Magjai részben átfekvők (elfekvők), szakaszosan csírázók. Tősarjakat fejleszt, de gyökérsarjai nincsenek, ezért sarjtelepet nem alkot.

A fekete galagonya hazai előfordulása

Elterjedési terület A Pannon-medence bennszülött faja, a Csepel-szigettől az Al-Dunáig él, a Duna árterén nő. Néhány kisebb foltja a Dráva mellett is te-

rem. A mai Magyarországon kívüli aktuális előfordulásai alig ismertek, horvátországi, vajdasági és bánsági előfordulási adatai elavultak. Bosznia-hercegovinai, albániai és óromániai adatai nem bizonyítottak, ezek valószínűleg a C. pentagyna fajra vonatkoznak. A Crataegus nigra csak a történelmi Magyarország területén található meg. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mérsékelten árnyéktűrő faj, melegigényes, ezért a hosszú vegetációs időszakú sík vidékeken érzi jól magát. Tipikus mezohigrofil növény, szereti a talajvíz közelségét, és jól tűri a néhány hetes elöntéseket is. Baziklin faj, a meszes öntéseket részesíti előnyben,

Bugában álló virágai nyár elején nyílnak

Fekete álterméseiről könnyen felismerhető

Az áltermésben öt csontár fejlődik

182


humuszos öntéstalajon, illetve öntés erdőtalajon találjuk. Tipikus élőhelye a fűz-nyár ligeterdő és a tölgy-kőris-szil ligeterdő, ahol a felritkult foltokon, alacsonyabb záródású részeken találja meg létfeltételeit. Egy alacsonyabb és egy magasabb ártéri szint közötti rézsűn, például egykori fokok szélén nagyobb feketegalagonya-cserjések is létrejönnek, amelyeket hazánkban önálló társulásként írtak le. Esetenként mocsárréteken is megjelenhetnek e társulás kisebb állományai. Mivel részletes cönológiai összehasonlítás nem történt, ezért csak feltételezhető, hogy a Délvidékről leírt társulásoknak megfeleltethető a hazánkból jelzett feketegalagonya-társulás. Természetvédelmi vonatkozások Veszélyeztetettség: Vörös Könyv 1989 – AV, Vörös Lista 2000 – EN, Vörös Lista 2007 – EN. A környező országok közül Szerbiában a sebezhető kategóriába (VU) tartozik. A fekete galagonya hazánkban 1988 óta törvényes védelem alatt álló faj, természetvédelmi értéke 10 000 Ft. Mivel a Degen-galagonya egyik szülőfaja (a fekete galagonya) védett, ezért 1993 óta ez a taxon is törvényes védelem alatt áll, természetvédelmi értéke szintén 10 000 Ft. A két faj legfontosabb veszélyeztető tényezője az élőhelyek elvesztése, napjainkban is előfordult, hogy a természetszerű ártéri társulások állományait nemesnyárassá alakították át (pl. Szigetújfalu községhatárban). (Bár az egyedek egy része a sorokban napjainkig átvészelt, de a természetestől idegen előfordulás fennmaradása erősen kétséges.) Másik fontos veszélyforrás a fakitermelést megelőző és sajnos általánosan elterjedt cserjeirtás, amelynek a védett galagonyák is áldozatul esnek. (Így pusztult el a bajai híd közelében lévő néhány, sokak által ismert és bemutatásra alkalmas egyed is.) Fentieken felül lényeges veszélyeztető tényező az egybibés galagonya antropogén hatásoknak köszönhető felszaporodása, miáltal a hibridizáció és az introgresszió felerősödött. A folyamatos, beolvasztó hibridizáció következtében

FEKETE GALAGONYA

Az átmeneti bélyegeket mutató Degen-galagonya

Degen-galagonya a virágzás kezdetén

A Degen-galagonya jellegzetes színű áltermése

183

C. nigra

Jellemző

C. × degenii

C. monogyna

C. pentagyna

Vessző

hajlongó, zegzugos

Hajtás szőrözöttsége

maradóan molyhos

ritkásan molyhos és lekopaszodó

fűrészes

kevéssé fűrészes

ép

7–11

5–7–9

3–5

Pálhalevél Levéltagolások száma Tagolások mélysége

merev, egyenes

legfeljebb a fél levéllemez egyharmadáig

Levélszín szőrözöttsége

molyhos

Levélfonák szőrözöttsége

gyapjas

Érzugok szőrözöttsége

a fél levéllemez felén túl is lekopaszodó

egyenletes

Levélváll

levágott vagy ívesen széles ék

Levélszél tagolatonként

végig, sűrűn fűrészes

Csészelevelek állása Virágzati tengely szőrözöttsége

kopasz

ritkásan szőrös sűrűn szőrös

nincs

pamacsos

ívesen széles ék

ék

ívesen széles ék

4–6 fűrészfog

ép vagy 2-3 fűrészfog

4–10 fűrészfog

visszahajló sűrűn molyhos

lekopaszodó

Kocsány szőrözöttsége Vacok szőrözöttsége

ritkásan, röviden molyhos

kopasz

felálló v. terpedt

kopasz

ritkán molyhos

ritkán molyhos

Áltermés színe

fekete

Áltermés szőrözöttsége Csontár száma

5

Csontárak állása Élőhely jellege

bordó lekopaszodó 2–4

piros

fekete

kopasz

lekopaszodó

1

szabadon állók ártér

ártér

5 részben v. egészben összeforrtak

xeroterm cserjés

xeroterm cserjés

1. táblázat – A Crataegus nigra, C. × degenii, C. monogyna, és a C. pentagyna differenciális morfológiai bélyegeinek összehasonlítása

a C. nigra állományok többnyire nem képesek fajazonos magot produkálni, a populációik ezért összeomolhatnak. A Duna medrének berágódásából, illetve kotrásából származó talajvízszint-csökkenés következtében élőhelyeik kiszáradnak, mely az egyedek pusztulásához vezethet. Élőhelyeiken a nagyvadállomány túlzott mértékű felszaporítása (pl. Gemenc) az egyedek kitúrásához, a törzsek károsításához vezet. A fekete galagonya védelme érdekében szükséges lenne a hibridpartnerek visszaszorítása, az élőhelyek természetközelibb hasznosítása. Sajnos néhány díszfaiskola forgalmazza a Crataegus nigrát, ezzel elősegíthetik a faj külföldre történő exportálását, „nemesítését”, illetve flórahamisítást követhetnek el (tudatos telepítés és „kivadulás” révén). Irodalom Bartha D. (1990): Hazánk védett fa- és cserjefajai III. (Fűzlevelű gyöngyvessző, fanyarka, törpe 184

mandula, fekete galagonya.) – Az Erdő 39: 179–181. Bartha D. (1999): Fekete galagonya – Crataegus nigra W. et K. In: Farkas S. (szerk.): Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest, p. 123. Bartha D.–Kerényi-Nagy V. (2010): A magyar vagy fekete galagonya (Crataegus nigra W. et K.) infraspecifikus taxonómiája és aktuális elterjedése. – Magyar Biológiai Társaság XXVIII. vándorgyűlés előadásainak összefoglalói, Budapest, pp. 117–122. Bartha D.–Kerényi-Nagy V. (2010): Fekete galagonya (Crataegus nigra Waldst. et Kit.). – Tilia 15: 54–74. Bartha D.–Kerényi-Nagy V. (2011): Egy kiemelten veszélyeztetett faj: a fekete galagonya. – Erdészeti Lapok 146(11): 338–339. Bartha, D.–Kerényi-Nagy, V. (2012): Crataegus nigra Waldst. et Kit. In: Roloff, A.–Weisger-

ber, H.–Lang, U. M.–Stimm, B. (Hrsg.): Enzyklopädie der Holzgewächse. Handbuch und Atlas der Dendrologie. – Wiley – VCH Verlag, Weinheim, Band III/3/ (megj. alatt). Kevey B.–Ferencz L.–Tóth I. (2006): A magyarországi AlsóDuna-ártér fekete galagonya cserjései (Leucojo aestivi–Crataegetum nigrae Kevey, Ferenc et Tóth ass. nova). – Kanitzia 14: 207–239. Pénzes A. (1956): Galagonya (Crataegus)-tanulmányok. – Annales Academiae Horti- et Viticulturae 2(1): 107–137. Waldstein Á.–Kitaibel P. (1801): Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae. Vol. I. – Bécs, pp. 62–63. + Tab. 61. Zsák Z. (1935): Egy új galagonyakeverékfaj. – Botanikai Közlemények 32: 187–192. Bartha Dénes–Kerényi-Nagy Viktor


Piros áltermésű ritka galagonyafajok – Crataegus spp. A. „Rövidcsészés” galagonyák csoportja – „Monogynacsoport” Ebbe a csoportba az ép pálhájú, mélyen tagolt levelű, fehéresen viaszos levélfonákú, piros áltermésű és 1 csontárú, száraz, napsütötte termőhelyeket kedvelő fajok tartoznak. A hibridek lehetnek 1-2 csontárúak, és kissé fűrészes pálhájúak. Kromoszómaszámuk 34. Rövidtövisű galagonya – Crataegus brevispina Kunze Nevezéktan A rövidtövisű galagonyát Gustav Kunze írta le Spanyolországból 1846ban, faji rangon. Anton Kerner herbáriumában található példányát Crataegus transalpina névvel illette, de ezt a nevet csak August Hayek a Balkán-félszigetről írt flóraművében közölte 1924-ben – a prioritás elve miatt azonban ez csak társnév. João Manuel António Paes do Amaral Franco a fajt 1968-ban bevonta az egybibés galagonya (C. monogyna Jacq.) alá alfaji rangon. A Kárpát-medencében Csató János már 1896-ban felfedezte a fajt Erdélyben, és az Alsó-Fehér vármegye növény- és állatvilágáról írt művében az egybibés galagonya változataként (C. monogyna Jacq. var. microphylla Csató) közölte. Ezt a változatot Pénzes Antal csak herbáriumból ismerve, és nem tudva, hogy Csató már publikálta, 1956-ban újra leírta (C. monogyna Jacq. subsp. transalpina Kerner var. csatói Pénzes), de ez csak szinonima. Szintén Pénzes közölt egy változatot Albániából, melyet Jávorka Sándor emlékének szentelt (C. monogyna Jacq. subsp. transalpina Kerner var. jávorkae Pénzes). Ma mind a két változatot a rövidtövisű galagonya alatt tárgyaljuk (C. brevispina Kunze var. microphylla [Csató] Kerényi-Nagy és C. brevispina Kunze var. javorkae [Pénzes] Kerényi-Nagy). A faji jelző a latin brevis = rövid és a spina = tövis szavak összetételéből

A rövidtövisű galagonya habitusa, tövises vesszeje, a vegetatív hajtás szeldelt levele és a piros áltermései

PIROS ÁLTERMÉSŰ RITKA GALAGONYAFAJOK

185

származik; míg a transalpinus = Alpeseken túl lakó, Alpoktól délre lakó jelző arra utal, hogy az osztrák Kerner az Alpokon túlról, tehát a Mediterráneumból ismerte. A Csató által adott jelző a micro = apró és a phyllum = levél szavakból ered, s a fajra jellemző igen apró leveleket jelöli. Morfológiai jellemzés Alacsony (mindössze 50–100 cm magas), merev hajtásrendszerű cserje. A termős rövidhajtások gyakran tövisben végződnek, a tövisei mindössze 1–1,5 cm hosszúak. Pálhalevelei épek. A levelek vastag szegélyűek, szélük begöngyölt. A levelek színe és fonáka ritkásan szőrös. A levelek ritkásan pillás szélűek. A vegetatív hajtás levelei szárnyasan szeldeltek, a szeletek csúcsa többszörösen villás elágazással tagolt. A generatív rövidhajtásokon fejlődő levelei rombusz alakúak, ékvállúak, (1–)3 cm hosszúak, (1–)3 cm szélesek, vastagok, bőrneműek, fényesek, örökzöld jellegűek (de a faj lombhullató). A levelek a generatív hajtáson szeldeltek, 3–5 szeletűek. A szeletek keskenyek és 3–6 fogúak, vagy kerekdedek és 1-2 fogúak, ritkán villás elágazásúak. A levelek széle pillás, fonákuk főleg az erek környékén ritkásan szőrösek. Csészelevelei rövidek. Termője 1. Áltermése 7–10 mm hosszú, gömbölyű vagy tojásdad alakú, piros, 1 csontárú. Az áltermés felszíne ritkásan szőrös vagy kopasz. Változatosság A faj maga kevéssé kutatott. Eddig a törzsalaktól két változatot különítet-

A piros áltermésű ritka galagonyafajok hazai előfordulása

tek el (var. microphylla, var. javorkae), ám ezek hazai előfordulása nem ismert. Elterjedési terület A Mediterráneumban elterjedt taxon. Hazánkban és Erdélyben szigetszerűen fordul elő. Hazai előfordulás Hazai lelőhelyei a Budai- és a Visegrádi-hegységből, illetve a Nagyalföldről ismertek. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Kedveli a szubmediterrán, meszes talajú, száraz, meleg, délies kitettségű, nyílt vagy zárt sziklagyepeket, homokpuszta-gyepeket, galagonya-kökény cserjéseket.

B. Kétbibés galagonyák csoportja – „Laevigatacsoport” Az ebbe a csoportba tartozó fajok pálhája fűrészes szélű, kerekded vagy gyengén kihegyesedő karéjú, nem viaszos, kissé szőrös levélfonákú, piros áltermésű és 2(–3) csontárú. A hibridek igen kihegyesedő karéjúak, 1-2 csontárúak, és kissé fűrészes pálhájúak. Kromoszómaszámuk 34. Walo Koch-galagonya – Crataegus × walokochiana (Hrab.-Uhr.) P. A. Schmidt Nevezéktan Walo Koch faji rangon, diagnózis nélkül (nomen nudum) közölte Svájcból az országról elnevezett galagonyát 1924-ben. Később Anežka

A Walo Koch-galagonya habitusa (balra), levele és a felálló csészéjű áltermése (jobbra)

186


Hrabêtová-Uhrová diagnózissal látta el, és új névvel, Kochról elnevezve közölte a taxont a kétbibés galagonya (Crataegus laevigata [Poir.] DC., régi nevén C. oxyacantha L. p. p.) alfajaként (C. oxyacantha L. subsp. walokochiana Hrabětová-Uhrová). A kétbibés galagonya neve pontosítva lett, s így Jozef Holub helyesbítette nevezéktanilag 1970-ben (C. laevigata [Poir.] DC. subsp. walokochiana [Hrab.-Uhr.] Holub), illetve Jozef Dostál szintén azonos kombinációban közölte 1984-ben (C. laevigata [Poir.] DC. subsp. walokochiana [Hrab.-Uhr.] Dostál). Faji rangra Soó Rezső emelte a taxont 1974ben (C. walokochiana [Hrab.-Uhr.] Soó), de a nevezéktani szabályokban hibázott, így nem fogadták el kombinációját. A ma érvényes, hibridstátusú névkombinációt Peter A. Schmidt adta 1981-ben.

A mészkedvelő hosszúcsészés galagonya habitusa, levelei, virágzata és áltermései

Morfológiai jellemzés A Walo Koch-galagonya cserje vagy kistermetű fa (2–4 m). Levelei 3–5(– 7) karéjúak, karéjai kerekdedek, tompa csúcsúak, egy-kétszeresen csipkés szélűek. Pálhalevelei sarló alakúak, domború oldalukon sűrűn, homorú oldalukon alig fűrészesek. Levéllemeze 20–30 mm hosszú és széles. Levelei kerekek, kerekdedek, 3–5 karéjúak, a karéjok sekélyek, kerekdedek, a csúcsukon csak gyengén kihegyesedők. A levél széle csipkés. Levélnyele 10–20 mm hosszú. Csészelevelei a C. laevigatához képest kissé hosszabbak, terpedten szét- és felállók, illetve visszahajlók is. Áltermése kerekded, tojásdad vagy fordított tojásdad alakú, piros. A csontárak száma 2(–3). Elsődleges hibrid: C. laevigata × C. palmstruchii. Változatosság A faj maga is kevéssé kutatott, eddig a törzsalaktól mindössze egy hibridváltozata (nothomorpha) lett elkülönítve (nm. joachymi [Hrab.-Uhr.] Kerényi-Nagy) néven, ennek hazai előfordulása nem ismert. Elterjedési terület Közép-európai faj. Elterjedésének pontos határai nem ismertek.

Hazai előfordulás Hazánkban megtalálható a Bükkben, a Börzsönyben, a Budai-hegységben, a Somló hegyen. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mély termőrétegű, üde gyertyános– kocsányos tölgyesekben és gyertyános–kocsánytalan tölgyesekben, törmeléklejtő-erdőkben terem.


Mészkedvelő hosszúcsészés galagonya – Crataegus calciphila Hrab.Uhr. sensu Baranec Nevezéktan A fajt Anežka Hrabêtová-Uhrová írta le Morvaországból 1956-ban. A faji jelző (calciphila) mészkedvelőt jelent, ami a faj által kedvelt lelőhelyek talajára utal.

187

Morfológiai jellemzés A mészkedvelő hosszúcsészés galagonya cserje vagy kis termetű fa (2–4 m). A pálhalevelek lándzsa alakúak vagy kissé sarlósak, domború oldaluk fűrészes, belső oldaluk egyenes és szálkásan fűrészes. Levele rombusz alakú, levélválla terpedten ék alakú, levéllemeze 20–40 mm hosszú, 15–30 mm széles. Levelei (3–)5–7 tagolatúak, a tagolatok a fél levéllemez ⅓-áig érnek, hegyesek, a levélszél kétszeresen fűrészes. A levelek fonáka kissé szőrös. Levélnyele 10–20 mm hosszú. A csészék hosszúak, hegyes csúcsúak, egyenlő szárú háromszög alakúak, vízszintesen vagy kissé terpedten szétállnak. Az áltermések 10–12(–14) mm nagyok, oválisak, pirosak. A csontárak száma (1–)2(–3). Vélhetően a C. lindmanii × C. laevigata földtörténeti múltban létrejött állandósult hibridogén származéka. Kromoszómaszáma 34. Változatosság A fajon belüli változatossága kevéssé ismert, maga a taxon is hibridogén eredetű, eddig két fő típusra választható: 1. az egyik alakkörbe azok tartoznak, melyeknek a csészelevelei igen keskenyek és többségében felállnak (szűken értelmezett C. calciphila); 2. míg a másik alakkörbe a szélesebb és többségében vízszintesen álló csészelevelű taxonok tartoznak (tágabban értelmezett C. calciphila). A két alakkör elkülönítését nehezíti a nagyfokú (egyeden belüli) változatosság is. Hazánkban a többségében vízszintesen szétálló csészéjű alakkör tenyészik. A hibridek viszonylag ritkák, de kereszteződik az egybibés (C. monogyna Jacq.), a kétbibés (C. laevigata [Poir.] DC.) és a szögletes galagonyával (C. ovalis Kit.). Elterjedési terület Eddigi kutatások alapján Közép-Európa. Hazai előfordulás Magyarországon megtalálható a Bükkben, a Börzsönyben, a Visegrádi- és a Budai-hegységben.

188

Hosszúcsészés egybibés galagonya

Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mély termőrétegű, üde gyertyános– kocsányos tölgyesekben és gyertyános–kocsánytalan tölgyesekben, illetve sekély termőrétegű, köves mész- és melegkedvelő tölgyesekben, törmeléklejtő erdőkben, tölgyes jellegű sziklaerdőkben, tetőerdőkben és egyéb elegyes üde erdőkben; száraz–félszáraz erdőés cserjés szegélyekben, lejtőgyepekben, egyéb kemény alapkőzeten kialakult zárt száraz és félszáraz gyepekben egyaránt terem.

Korábban az idetartozó fajokat a Wilhelm Ludwig Petermann által 1849-ben Németországból leírt C. calycina néven foglalta össze az irodalom, de a leírás alapján nem volt egyértelmű, hogy az melyik fajra vonatkozik, így ez a név érvénytelen. Az újabb feldolgozások alapján ez a pontatlanul leírt faj (legalább) 5 fajra osztható: 1. C. curvisepala Lindm., 2. C. lindmanii Hrab.-Uhr., 3. C. calciphila Hrab.-Uhr., 4. C. plagiosepala Pojark. és 5. C. macrocarpa Hegetschw.

C. „Hosszúcsészés” galagonyák csoportja – „Curvisepala-csoport”

Hosszúcsészés vagy szálkás egybibés galagonya – Crataegus curvisepala Lindm.

„Hosszúcsészés” galagonyának nevezzük azokat a fajokat, melyeknek csészelevelei jelentősen hosszabbak a szélességüknél, a csészék hosszúsága legalább 1,5–2-szer hosszabb a csésze alapjánál. Leveleik élesen tagoltak, a tagolatok kihegyesedőek, a fonákuk kissé szőrös. Kromoszómaszámuk 34, 51, 68 lehet.

Nevezéktan A fajt Carl Axel Magnus Lindman Svédországból írta le 1918-ban. Faji jelzője a latin curvus = görbült, hajlott és a sepalum = csészelevél szóösszetételből ered, és a csésze széthajlására, hátragörbülésére, illetve a kissé ívesen görbülő szélű csészelevelekre utal.


társaságában. Kedveli a meszes alapkőzetű, párásabb, nedvesebb, sekély és mély termőrétegű talajokat. Szögletes galagonya, gumóstermésű galagonya – Crataegus ovalis Kit.

A hosszúcsészés egybibés galagonya virágzata, levele és áltermései

Morfológiai jellemzés Közepes termetű (4–8 m magas), sudaras, kistermetű fa. Levelei nagyok, 35–55 mm hosszúak és 35–45 mm szélesek, terpedt vállúak, 5–9 karéjúak, a karéjok hegyesek, sűrűn csipkés-fűrészesek, fonákuk ritkásan szőrös. A legalsó karéj jellegzetesen kétcsúcsú. Virágai nagyok, 1–1,5 cm átmérőjűek. Csészelevelei a termés harmadáig érnek, nagyon hegyesek, szálkaszerű csúcsuk van, az áltermésen visszahajlók vagy szétállók, az áltermés elliptikus, hosszúkás vagy kerekded. Áltermése 12–16 mm nagy, kerekded, 1 csontárú.

mm hosszúak. Csészéi 2–2,5 mm hosszúak, visszahajlók. Kocsányai és a vacok szőrös-gyapjas. Több galagonyafajjal is kereszteződik, a hibridek hazai adatai nem ismertek: Crataegus × uhrovae Soó (C. curvisepala Lindm. × C. laevigata [Poir.] DC.), Crataegus × fallacina Klokov (C. curvisepala Lindm. × C. monogyna Jacq), Crataegus × dunensis Cinovkis (C. lindmanii Hrab.Uhr. × C. curvisepala Lindm.), Crataegus × macrocarpa Hegetschw. (C. lindmanii Hrab.-Uhr. × C. curvisepala Lindm. × C. laevigata [Poir.] DC.).

Változatosság A törzsalakon kívül elkülönített alfajok: 1. subsp. carpatica Hrab.-Uhr. – Levelei ¾ részükig szeldeltek. Áltermése hengeresen ovális, 10–12 mm hosszú, alapjánál kevéssé szőrös. Csészéi felállnak vagy visszahajlanak; 2. subsp. colorata Hrab.-Uhr. – Levelei 30–40 mm hosszúak és 20–30 mm szélesek, 3–5 karéjúak, a karéjok mélyek, oldalaik párhuzamosak, csúcsuk közelében csupán 2-3 fűrészfog van. Szirmai fehérek, de a szirmok alapi részétől a közepükig pirosak. Áltermései tojásdad-oválisak, 8–12

Elterjedési terület Észak-, Kelet- és Közép-Európa faja.

Nevezéktan Kitaibel Pál a Felvidéken, Bártfa mellől írta le ezt a fajt 1863-ban. A nemzetközi irodalom helytelenül, a prioritás elvének mellőzésével a „Curvisepala-csoport” elnevezést használja, holott ez a faj a Lindman által C. curvisepala faj előtt került közlésre – helyesebb lenne „Ovalis-csoportról” beszélni. A latin eredetű ovalis jelző az áltermések tojásdad alakjára is utal, illetve a csontáralma alján található ovális, tojásdad duzzanatokra is vonatkozik. Morfológiai jellemzés Cserje vagy kis fa (3–6 m). Pálhalevelei sarló alakúak, domború oldaluk fűrészes, homorú oldaluk ép. Levelei

A gumóstermésű galagonya levele és dudoros áltermései

Hazai előfordulás Hazánkban eddig csak a Vértesben (Csákberény) került elő. További lelőhelyei keresendők. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Egyetlen ismert populációja egy bükkösből kiemelkedő sziklakúpon tenyészik bükkös sziklaerdő–bokorerdő átmenet szegélyén lisztes berkenye (Sorbus aria [L.] Cr.) és kisfajai


189

A rózsaképű galagonya élőhelye és terméses hajtása (jobbra)

rombikusak, 3–5 tagolatúak, a tagolatok kerekdedek, hegyesek, a tagolat eléri a fél levéllemez felét. A levéllemez 35–50 mm hosszú, 20–45 mm széles, lekerekített-ékvállú. Levélszéle végig fűrészes. Levélfonáka az ereken szőrös, az erek között ritkásan szőrös. A levélnyél 15–20 mm hosszú. Csészelevelei hosszúak, az áltermés kb. ⅓-áig érnek, terpedten szétállók. Áltermése 8–15 mm nagy, szögleteshengeres, 1 csontárú. Az áltermés kocsány felőli végén, körben az áltermésen, 3–5 jól fejlett, feltűnő, jól kiemelkedő dudor található. Kromoszómaszáma 51. Változatosság Fajon belüli változatossága nem ismert. Nagyon ritkán keveredik más galagonyafajjal, hibridet alkothat a mészkedvelő hosszúcsészés (C. calciphila Hrab.-Uhr.) és a kétbibés (C. laevigata [Poir.] DC.) galagonyával. 190

Elterjedési terület, hazai előfordulás Kárpát-medencei bennszülött faj, 6 populáció ismert a Felvidéken és 2 lelőhely Magyarországon, a Budaihegyekből és a Börzsönyből. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mély termőrétegű, napsütötte cseres–kocsánytalan tölgyesekben, ritkábban szárazabb termőhelyű, vékonyabb termőrétegű tölgyes jellegű sziklaerdőkben terem.

Rózsaképű, rózsaalkatú vagy rózsatermésű galagonya – Crataegus rosaeformis Janka Nevezéktan Első ízben Piotr Pawlus Wierzbicki gyűjtötte ezt a fajt Erdélyben, herbáriumában önálló taxonként meg is

nevezte (C. monogyna Jacq. b. parvifolia Wierzbicki), de nem publikálta, így ez érvénytelen név. Janka Viktor Erdélyből, Herkulesfürdő környékéről írta le 1870-ben, majd bővebb diagnózissal, pontatlan névvel (C. rosiformis Janka) 1874-ben ismét közölte. Herbáriumi lapjain következetesen a rosiformis nevet használja, a prioritás elve alapján azonban az előbbi nevet kell alkalmaznunk. Schur Ferdinánd erdélyi flóraművében C. hirsuta néven 1866-ban közli; rendszertani és nevezéktani pontosítás szükséges az elsőbbség elvének betartása végett. A Pénzes Antal által revideált és használt Schur-féle taxon (C. calycina Peterm. subsp. hirsuta [Schur] Pénzes) minden bizonnyal megegyezik a rózsaképű galagonyával. A latin rosiformis–rosaeformis = rózsaalkatú faji jelző a faj csontáralmájára utal. Az áltermés – felületén a rövid, elálló szőreivel és a hosszú, keskeny, visszahajló csészeleveleivel, melyek gyakran zöldek vagy pirosak – egy mirigyes csipkebogyóra hasonlít. A szintén latin hirsutus = borzasszőrű jelző szintén az áltermés szőrösségére vonatkozik, míg a parvifolia szóösszetétel (parvus = kicsiny és folium = levél) a faj apróbb levelű alakjaira utal. Morfológiai jellemzés A rózsaképű galagonya cserje vagy kis fa (2–4 m magas). A pálha sarló alakú, domború oldala fűrészes, homorú oldalán kevés (mintegy 3) szálka van. Rombusz alakú levelei kicsik vagy nagyok, levéllemeze 14–45 mm hosszú, 15–35 mm széles, terpedten ékvállú, (3–)5–7 tagolatú, a tagolatok


A Lindman-galagonya habitusa és egyes változatainak terméses hajtásai (var. extrasepala, var. lindmanni, var. microsepala)

tompák és kihegyesedő csúcsúak, az öblök mélyek (elérik a fél levéllemez felét). A tagolatok sűrűn, élesen, aprón fűrészesek. Levélnyele 14–25 mm hosszú. Virágzata kopasz vagy ritkásan szőrös. Csészéi igen hosszúak, egyenletesen keskenyek, szalagszerűek, tompa csúcsúak, az álterméshez simulóak (vagy kissé szétállóak, de sohasem vízszintesek). A csészék az áltermés ⅓–½-éig érnek. Fejlődő áltermése szőrös, kifejlett áltermése röviden, elállóan szőrös, vagy ritkábban kopasz, 8–10 mm hosszú, ovális, piros. A csontár száma 1. Kromoszómaszáma 34.

Változatosság Fajon belüli változatossága nem ismert. Nagyon ritkán keveredik más galagonyafajjal, hibridet alkot az egybibés galagonyával (C. monogyna Jacq.), melynek neve szilícei galagonya (Crataegus × silicensis [Hrab.Uhr.] Baranec), illetve keveredik a kétbibés galagonyával is (C. laevigata [Poir.] DC.).

Visegrádi-hegységben és a Balatonfelvidéken.

Elterjedési terület, hazai előfordulás Pannon bennszülött faj, a Kárpát-medence középhegységein és dombságain tenyészik. Hazánkban megtalálható a Bükkben, a Börzsönyben, a

Lindman-galagonya – Crataegus lindmanii Hrab.-Uhr.


Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mély termőrétegű, meszes talajú, üdébb gyertyános-tölgyesek szegélyében vagy sekélyebb termőrétegű, meleg, napfényes, felnyíló cseres-tölgyesben terem.

Nevezéktan A faj eredeti neve a pontatlanul közölt, majd helyesbített hosszúcsészés 191

Vörös Könyv 1989

Vörös Lista 2000

Vörös Lista 2007

Javasolt kategória

C. brevispina KUNZE

–

–

–

VU

C. curvisepala LINDM.

PV

DD

DD

CR

C. lindmanii HRAB.-UHR.

–

–

–

CR

Taxon

C. rosaeformis JANKA

–

–

–

CR

C. calciphila HRAB.-UHR.

–

–

–

CR

C. ovalis KIT.

–

–

–

CR

C. × walokochiana (HRAB.-UHR.) P. A. SCHMIDT

–

–

–

EN

AV

EN

EN

CR

C. nigra WALDST. et KIT.

1. táblázat – A Magyarországon előforduló ritka galagonyafajok veszélyeztetettsége

galagonya (C. calycina Petermann em. Lindman) volt, de a leírás nem tett eleget a botanikai nevezéktan szabályainak. Ezért 1968-ban Anežka Hrabêtová-Uhrová írta le érvényesen svédországi és tátrai példányok alapján, faji jelzőjében Carl Axel Magnus Lindman svéd botanikusnak állít emléket. Morfológiai jellemzés A növény 2–4 m magas, sudaras kis fa. Pálhái sarló alakúak, fűrészesek. Levelei kicsik vagy nagyok, 20–45 mm hosszúak és 20–45 mm szélesek, kerekdedek, 5–7 karéjúak, szélük csipkés-fűrészes. Áltermései hengeresek, 8–12 mm nagyok. Csészéi nagyon aprók, nagyon keskeny alapúak (a szomszédos csészék egymástól távol állók). Csészéi kezdetben a bibe felé hajlanak, majd kiegyenesedve merőlegesen felállnak, vagy kissé széthajolnak. A termés 1 csontárú. Kromoszómaszáma 34, 68. Változatosság Eddig ismert változatait hazánkból írták le: a Vértesből az igen apró csészelevelű var. microsepala Kerényi-Nagy, Baranec et Bartha, míg a Börzsönyből a nagyon hosszú csészelevelű var. extrasepala KerényiNagy, Baranec et Bartha taxonokat. Fajvegyülékei közül hazánkból ismertek az egybibés galagonyával (C. monogyna Jacq.) alkotott hibridjei, az ollózócsészés galagonya (C. plagiosepala Pojark.) és a kürtös galagonya (Crataegus kyrtostyla Fingerh.); a két hibrid bár ugyanazoktól a szülőfajoktól származik, de speciális szaporodásuk miatt nem azonosak. Egyéb 192

irodalomban közölt keverékfajai (hazai adataik egyáltalán nem ismertek): Crataegus × roubalii Chrtek. et Křísa (C. laevigata [Poir.] DC. × C. lindmanii Hrab.-Uhr. × C. fallacina Klokov) és Crataegus palmstruchii Lindman (C. laevigata [Poir.] DC. × C. lindmanii Hrab.-Uhr.). Elterjedési terület Észak- és Közép-Európában megtalálható északi (boreális) faj. Hazai előfordulás Hazánkban eddig csak a Vértesben (Csákberény) és a Magas-Börzsöny több pontján került elő. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Meszes talajú, napsütötte, de jobb vízgazdálkodású cseres-tölgyesekben; vagy vulkanikus alapkőzetű, gyengén savanyú talajú, fényben gazdag, felnyíló, száraz és üde erdők szélén, lejtőgyepekben, cserjésedő sziklagyepekben fordul elő. Természetvédelmi vonatkozások A hazai vörös könyvben, vörös listákban a piros termésű galagonyák közül csak a Crataegus curvisepala taxon szerepel (VK 1989 – PV, VL 2000 – DD, VL 2007 – DD). mint potenciálisan veszélyeztetett (PV) taxon. Magyarország galagonyataxonokban igen gazdag, hazánk szinte valamennyi élőhelyén megtalálhatóak. Flóránkban tömegesek az európai elemek (C. monogyna Jacq., C. laevigata [Poir.] DC.), illetve ritka a közép-európai elem (C. calciphila Hrab.-Uhr.

sensu Baranec). A Kárpátok által körbezárt terület – különleges helyzete miatt – több faj keletkezési központja (C. ovalis Kit., C. rosaeformis Janka, C. nigra Walsdt. et Kit., C. × degenii Zsák). A Kárpát-medencére, hazánkra a környező területek éghajlata is hat, s így megjelennek mediterrán–szubmediterrán (C. brevispina Kunze) és hegyvidéki–tátrai (C. ovalis Kit.), kelet-közép-európai (C. curvisepala Lindm.) és boreális (C. lindmanii Hrab.-Uhr.) elemek is. Az antropogén hatások következtében erős hibridizációs hatások is érvényesülnek (C. × intermixta [Wenzig] Beck, C. × deltoxyacantha [Pénzes] Baranec, Crataegus × silicensis [Hrab.-Uhr.] Baranec, Crataegus laevigata [Poir.] DC. × C. rosaeformis Janka, Crataegus calciphila Hrab.-Uhr. × C. laevigata [Poir.] DC., Crataegus × walokochiana [Hrab.-Uhr.] P. A. Schmidt). Ezek – a gyakran introgresszív hatások – veszélyeztetik a ritka és bennszülött fajaink fennmaradását. Megfelelő erdőhasználattal (tuskózások és cserjeirtások beszüntetése, idegenhonos fajok ültetésének mellőzése, az erdők természet közeli kezelése), a túlszaporított nagyvadállomány csökkentésével, az introgresszív hibridpartnerek (C. monogyna, C. laevigata) visszaszorításával a ritka, unikális és védendő galagonyáink még megmenthetőek. A szuperendemikus – csak a Pannon-medencében megtalálható – C. nigra állományának döntő többsége (kb. 95%) a mai Magyarország területére esik, így a természetvédelem kiemelkedő feladata e faj megvédésére, megmentésére a


fajvédelmi-program kidolgozása és mielőbbi végrehajtása. A C. nigrát fokozottan védett, a „hosszúcsészés” galagonyákat egységesen védett státusba javasoljuk. A lokálisan előforduló, unikális C. brevispina Natura 2000-es terület szélén nő, de ez a terület nem tartozik a tájvédelmi körzethez, sőt ki is van parcellázva, ezért ki kellene terjeszteni a növény lelőhelyéig ennek határát. Az 1. táblázatban foglaljuk össze a galagonyák veszélyeztetettségi besorolását. Irodalom Baranec, T. (1983): Karyotaxonomical notes of some taxa of genus Crataegus L. from Slovakia. – Biológia 38(9): 853–864. Baranec, T. (1985): Výskyt Crataegus rosaeformis Janka na Slovensku. – Biológia 40(9): 959–966. Baranec, T. (1986): Biosystematické štúdium rodu Crataegus L. na Slovensku. – Acta Dendrobiologica 11: 1–118. Baranec, T. (1992): Crataegus L. – Hloh. In: Bertová, L. (ed.): Flóra Slovenska IV/3. – VEDAm vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava, pp. 465–492. Baranec, T. (1996): A Crataegus L. nemzetség taxonómiai felmérése a Nyugat-Kárpátok és az Északpannon flóravidéken. – KÉE kiadványai, „Lippay János” Tudományos ülésszak előadásainak és posztereinek összefoglalói, Budapest, pp. 8–9. Baranec T.–Kerényi-Nagy V. (2009): Magyarország galagonyái. – Lippay–Ormos–Vas Tudományos Ülésszak, Kertészettudomány, Összefoglalók, Budapest, pp. 2–3. Bartha, D. (2008): Crataegus laevigata (Poiret) DC. In: Roloff, A.–Weisgerber, H.–Lang, U. M.–Stimm, B. (Hrsg.): Enzyklopädie der Holzgewächse. Handbuch und Atlas der Dendrologie. – ECOMED Verlagsgesellschaft, Landsberg, Band III/2/49., pp. 1–12. Buia, S. (1956): Crataegus L. In: Săvulescu, T. (ed.): Flora Republicii Populare Romîne. – Editure

Academiei Republicii Populare Romîne, Bukarest, pp. 256–271. Byatt, J. I.–Murray, B. G. (1977): Chromosome numbers of some Eurasian species of Crataegus. – Watsonia 11(4): 374–375. Christensen, K. I. (1985): A taxonomic study of Crataegus Ser. Kyrtostylae Pojark. ex Botschantzev in Europe. – Feddes Repertorium 96(5–6): 363–385. Christensen, K. I. (1992): Revision of Crataegus Sect. Crataegus and Nothosect. Crataeguineae (Rosaceae–Maloideae) in the Old World. – Systematic Botany Monographs 35: 1–199. Cinovskis, R. (1971): Quod est Crataegus calycina Peterm.? – Botanicseszkije szabbi, Pusa, pp. 127–135. Franco, A. (1968) Crataegus L. In: Tutin, T. G. et al. (eds.): Flora Europaea Vol. 2. – Cambridge University Press, Cambridge, pp. 73–77. Holub, J. (2003): Crataegus L. – hloh. In: Hejný, S.–Slavík, B. (eds.): Květena České republiky 3. – Akademia věd České republiky, Praha, pp. 488–525. Hrabětová-Uhrová, A. (1956): Beitrag zur Crataegus-Taxonomie. – Spisy Přirod. Fak. Univ. J. E. Purkyně v Brně 378: 427–436. Hrabětova-Uhrová, A. (1968a): Einige Bemerkungen zur Crataegus-Taxonomie. – Spisy Přirod. Fak. Univ. J. E. Purkyně v Brně 491: 97–103. Hrabětova-Uhrová, A. (1968b): Krátká sdělíni Crataegus helvetica Walo Koch. – Preslia 40: 198–199. Hrabětová-Uhrová, A. (1974): K otázce správného pojmenování Crataegus oxyacantha L. – Zur Frage der richtigen Benennung von Crataegus oxyacantha L. – Preslia 46: 230–233. Hrabětová-Uhrová, A. (1977): Hloh (Crataegus L.) z českomoravské vrchoviny – Crataegus im Böhmisch-mährischen Höhenzug. – Práce z oboru a zoologie, pp. 37–47. et Tab. 1–5.


Hrabětová-Uhrová, A. (1978): K poznáni hlohů (Crataegus) v okolí Javorníka v moravském Slezsku – Beitrag zur Kenntnis der Weissdorne (Crataegus) in der Umgebung der Stadt Javorník in Mährisch Schlesien. – Preslia 50: 209–212. Kerényi-Nagy V. (2010): Piros áltermésű ritka galagonya fajok – Crataegus spp. – Tilia 15: 54–74. Kerényi-Nagy V.–Baranec T.– Bartha D. (2011): A Lindmangalagonya (Crataegus lindmanii Hrab.-Uhr.) és a szálkás egybibés galagonya (Crataegus curvisepala Lindm.) Magyarországon. – VII. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium, 2011. október 13–14., Magyar Biológiai Társaság, Budapest, pp. 91–96. Kerényi-Nagy V.–Nagy J. (2011): Adatok a Börzsöny hegység galagonya és rózsaflórájához. – VII. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium, 2011. október 13–14., Magyar Biológiai Társaság, Budapest, pp. 139–144. Lange, J. (1897): Revisio specierum generis Crataegi imprimis earum, quae in hortis Daniae colontur. – Lehmann et Stages Forlag, Koppenhága, 143 pp. Pénzes A. (1956): Galagonya (Crataegus)-tanulmányok. – Annales Academiae Horti- et Viticulture 2(1): 107–137. Schmidt, P. A. (1981): Bestimmungsschlüssel und Bemerkungen zu den in der DDR wildwachsenden Weiβdorn-Arten (Gattung Crataegus L.; Rosaceae). – Mitt. Flor. Kart. Halle 7(2): 73–98. Schuck, H. J. (2005): Crataegus monogyna Jacq. In: Weisgerber, H.–Lang, U. M.–Roloff, A.–Stimm, B. (Hrsg.): Enzyklopädie der Holzgewächse. Handbuch und Atlas der Dendrologie. – ECOMED Verlagsgesellschaft, Landsberg, Band III/3/40., pp. 1–12. Zsák Z. (1935): Egy új galagonyakeverékfaj. – Botanikai Közlemények 32: 187–192. Kerényi-Nagy Viktor 193

Ritka rózsafajok és -hibridek – Rosa spp. A Rosa nemzetség általános jellemzői A Rosa tudományos nemzetségnév a kelta rhos, rhodd = vörös szóból ered. A nemzetség fajszámát tekintve igen eltérő adatok találhatóak az irodalomban: 120–140 és 6000 között változik, Európában 42 faj tenyészik. A fajok száma nagyban függ a rendszerezési szemlélettől. Helyesebb az egzakt, jól meghatározható kisfajokban (microspecies) való gondolkodás, hogy a helyi diverzitási gócpontok – többek között a Kárpát-medencei rózsa-géncentrum – jobban értelmezhetőek legyenek. A rózsák – részben az emberi tevékenység által kifejtett ökológiai és biotikus korlátok (barrierek) megváltoztatásával – jelenleg is intenzív fajfejlődési folyamatban vannak. Ezt bizonyítja, hogy a mai napig fedeznek fel új fajokat. A rózsa holarktikus elterjedésű nemzetség, fajai megtalálhatók Észak-Amerikában, Európában, Észak-Afrikában és Ázsiában egyaránt. A Rosa nemzetséget 4 alnemzetségre osztják: Rosa, Hesperhodos Cockerell, Platyrhodon (Hurst.) Rhed. és Hulthemia (Dum.) Petermann. Az igen mélyen fűrészelt levélkéjű Hesperodos észak-amerikai, az igen sok levélkéjű és különleges csipkebogyójú Platyrhodon távol-keleti, míg az egyszerű levelű Hulthermia közép-ázsiai alnemzetség. Európában csak az igen változatos megjelenésű Rosa alnemzetség tenyészik. Érdekességként említendő, hogy a francia Michel Gandoger számtalan alnemzetségre (= nemzetségre) bontotta szét a Rosa subgenust kézzel írott, 4 kötetes monográfiájában (1892–1893): Ripartia, Eurosa, Scheutzia, Laggeria, Cottetia, Bakeria, Ozanonia, Crepinia, Chavinia, Chabertia és Pugetia, s ezen „nemzetségek” alatt írta le a több ezer „új faját”. Borbás Vincét, a magyar rózsakutatás atyját idézve: „Gandogernek továbbá azon »fajaitól«, melyeket a »Flórában« leir s melyeket drága pénzért exsiccataiban kiad, Isten mentsen.”

RITKA RÓZSAFAJOK ÉS -HIBRIDEK

Részlet Diószegi Sámuel–Fazekas Mihály: Magyar Fűvész Könyvéből (1807)

A rózsák virágzási ideje hazánkban májusra esik, kedvezőtlen időjárási események hatására (pl. hűvös tavasz, túl sok csapadék) elhúzódhat június első dekádjáig. A Facsar Géza által végzett tenyészkerti fenológiai vizsgálatok eredményei alapján tudjuk, hogy először a Pimpinellifoliae szekció fajai kezdik a virágzást, majd a Cinnamomeae és Tomentosae szekcióbéli fajok következnek, míg a tömeges nyílást a Caninae fajai adják, s legkésőbb a Rubiginosae és egyes Synstylae csoport taxonjai nyílnak. A hibrid taxonok a szülőfajok virágzáskezdetére is átmeneti jellegűek. Az őshonos fajok virágzáskezdete között azonos ökológiájú helyen 30–40 nap eltérés is lehet. A teltvirágú taxonok alaptípusaikat késve követik, melegés páraigényesek, gyakran besülnek és kleisztogámok lesznek. A kleisztogámia („bimbóban virágzás”) a növényvilágban viszonylag gyakori jelenség: a kedvezőtlen időjárási események miatt a bimbók nem nyílnak ki, hanem zártak maradnak, s a megtermékenyítés a bimbón belül, saját pollennel történik. Megporzásukat röpképes rovarok, főleg méhek, de bogarak is végezhetik. Megporzás után sok rózsafajra jellemző az úgynevezett Canina-meiozis, vagy kiegyenlítetlen számfelező osztódás: az ötszörös kromoszómaszerelvényű (pentaploid, 5n) fajok esetében a termékeny pollen egyszeres kromoszóma szerelvényű (haploid, 1n), míg a termékeny petesejt négyszeres kromoszóma szerelvényű

(tetraploid, 4n). A termékeny pollen tudja csak a termékeny petesejtet megtermékenyíteni, így jön létre ismét az ötszörös kromoszómaszám. Ennek a speciális osztódásnak a jelentősége a hibridek létrejöttekor van: az úgynevezett „anyai” vonal erősebben fejeződik ki, dominánsabb. Magról kelő rózsák termőkorukat 5–8–10 év alatt érik el, generatívvá válásukat nagyban befolyásolja a környezetük. A csipkebogyó augusztus közepe és szeptember vége között érik. A csipkebogyó húsa (ami maga az elhúsosodott vacok) csírázásgátló anyagokat (inhibitorokat) halmoz fel, ennek következtében a magok szakaszosan kelnek ki, több évre elfekszenek (átfekszenek). Ennek jelentősége a magbankok felhalmozásában, a populáció fenntartási és terjedési stratégiájában áll. A csipkebogyókat állatok terjesztik (zoochoria), főleg madarak, de rágcsálók is részt vesznek az áltermések és magok széthordásában. A csírázó magok két ovális sziklevéllel, föld felett (epigei módon) csíráznak. A csíranövény főgyökeret fejleszt, majd ahogy fejlődik, úgy alakítja ki a kompakt bokrot vagy kiterjedt sarjtelepet (polikormont). Az oldalágak könnyen fejlesztenek járulékos gyökereket. A sarjtelep létrehozásában egy vegetatív szaporítószervnek van szerepe, mely egy földbeni, hoszszú szártagú (internódiumú), kevés tartaléktápanyagot felhalmozó, vízszintesen kúszó hajtás, amelyen kevés, pikkelyszerű levél is van. Ennek a képletnek óriási szerepe van a rózsák nem ivaros (vegetatív) fenntartásában, az egyszer létrejött hibridek akár több tíz négyzetméteres sarjtelepeikkel biztosítják több évtizedre, vagy akár évszázadokra is fennmaradásukat. A rózsák másik különleges, nem ivaros (vegetatív) szaporodásmódja az apomixis (apogámia, megtermékenyítés nélküli magképzés), amikor a mag nem a megtermékenyített petesejtből jön létre, hanem egyéb, testi (pl. az embriózsák vagy a nucellus szomatikus) sejtjéből fejlődik ki 207

– tulajdonképpen a növény klónozza magát. Így tud sok hibrid csíraképes „magot” létrehozni, illetve az ivarlevelek (termők vagy porzók) sérülése vagy abortálódása esetén is maggal terjedni. A rózsák életkora nem ismert, különleges szaporodásmódjaikkal, de főleg erős sarjtelepképzésükkel évszázadokig életképes populációkat képesek kialakítani. Jelen munkában a Rosa alnemzetséget 7 szekcióra bontva tárgyaljuk, Borbás Vince 1880-ban megjelent rendszere nyomán. Ezek jellemzőit az 1. táblázat mutatja. Kmet’-rózsa

A Rosa nemzetség felosztása és hazai fajai Sect. Synstylae DC. R. arvensis Hudson – Erdei rózsa R. stylosa Desvaux – Oszlopos rózsa Sect. Gallicanae DC. sensu lato (= Sect. Rosae) R. gallica Linné – Parlagi rózsa R. jundzillii Besser – Nagylevelű rózsa Sect. Caninae DC. R. canina Linné s. l. – Gyepű rózsa R. blondaeana Ripart ex Déséglise R. squarrosa (Rau) Boreau R. andegavensis Bastard) R. subcanina (H. Christ) Dalla Torre et Sarnthein – Hamis gyepű rózsa R. dumalis Bechstein – Szürke rózsa R. caesia Smith – Keménylevelű rózsa R. subcollina (H. Christ) Dalla Torre et Sarnthein – Hamis dombi rózsa R. corymbifera Borkhausen – Berki rózsa R. kmetiana Borbás – Kmeť-rózsa Sect. Rubiginosae DC. R. agrestis Savi – Mezei rózsa R. bohemica H. Braun – Bohémiai rózsa R. gizellae Borbás – Gizella-rózsa R. hungarica A. Kerner – Magyar rózsa R. facsarii Kerényi-Nagy – Facsar-rózsa R. polyacantha (Borbás) H. Braun – Soktüskés rózsa, illír rózsa R. inodora Fries – Illattalan rózsa, elliptikus rózsa R. beytei Borbás – Beythe-rózsa R. zalana Wiesbaur – Zalai rózsa R. rubiginosa Linné – Rozsdás rózsa R. zagrabiensis Vukot. et H. Br. – Zágrábi rózsa R. micrantha Borr. ex Sm. – Kisvirágú rózsa Sect. Tomentosae Déségl. R. villosa Linné s. str. – Alma rózsa, gyapjas rózsa R. ciliato-petala Besser – Szentendrei rózsa R. tomentosa Smith – Molyhos rózsa R. sherardii Davies – Sherard-rózsa R. floccida Déséglise – Pelyhes-vesszős rózsa Sect. Cinnamomeae DC. R. glauca Pourret – Piroslevelű rózsa R. pendulina Linné – Havasalji rózsa, bérci rózsa Sect. Pimpinellifoliae DC. R. pimpinellifolia Linné – Jajrózsa

208



209

oszlopos

Bibe

Csipkebogyó színe

rózsaszín

Virágszín

Csészelevél állása

Csészelevél maradandósága

Levélzet illata

rózsaszín (piros)

visszahajló

illattalan

Sect. Caninae DC.

terpentin-, balzsam-, parfüm-, fűszerillat

zöldalma-, bor-, gyümölcs-, terpentinillat

piros

rózsaszín vagy fehér félgömb

mirigytelen kopasz vagy szőrös

rózsaszín

lehulló vagy maradó

molyhos

mirigytelen vagy mirigyes

5–7–9–11

felálló

maradó

fekete

fehér

mirigytelen (mirigyes)

7–9(–11)

kopasz

sűrű bokor

Sect. Luteae CRÉP.

kopasz

piros

sárga

visszahajló

lehulló

narancsillat

mirigytelen vagy mirigyes

5–7–9

kompakt bokor, sűrű bokor

kétféle

Sect. Pimpinellifoliae DC.

illattalan


egyféle

kopasz vagy szőrös

dúsan mirigyes

5–7(–9)


kompakt bokor

Sect. Sect. Tomentosae DÉSÉGL. Cinnamomeae DC.

visszahajló vagy felálló

5–7

egyféle vagy kétféle


Sect. Rubiginosae DC.

1. táblázat – A rózsa (Rosa L.) nemzetség szekcióinak összehasonlító táblázata

rózsaszín

kopasz vagy ritkásan szőrös

mirigytelen

egyféle

kompakt bokor

lehulló

ritkásan mirigyes vagy kopasz

3–5(–7)

kétféle


mirigytelen (mirigyes)

Levélkék mirigyezettsége

Levélkék szőrözöttsége

5–7

egyféle

apró cserje

szederszerű, kompakt bokor kopasz

Sect. Gallicanae DC.

Sect. Synstylae DC.

Levélkék száma

Tüskézet

Vessző

Bokorforma

Jellemző

A ritka hazai rózsafajok ismertetése Oszlopos (forrt) bibés rózsák (Sect. Synstylae DC.) és hibridjeik Változatos megjelenésű fajok csoportja, kompakt bokrok vagy liánszerű cserjék tartoznak ide. Levélkéik száma 5–7. Szirmuk fehér vagy rózsaszín. Közös bélyegük az oszlopként összeforrt vagy összetapadt bibe. Csészeleveleik visszahajlók és lehullók. Csipkebogyóik piros színűek. Oszlopos rózsa – Rosa stylosa Desv. Nevezéktan A fajt Nicaise Auguste Desvaux írta le 1809-ben Franciaországból. 1812-ben Toussaint Bastard szintén Franciaországból R. systylia néven leírja – ez a név ma társnév. Michel Gandoger a fajt átsorolta 1881-ben az általa leírt Ripartia nemzetségbe. A faji jelző, a stylosa a bibeszálra, a szinonim faji jelzője, a synstyla (syn = együtt, styla = bibeszál) együttes bibéket jelent, tehát mind a két jelző az oszlopos bibékre utal. Morfológiai jellemzés Az oszlopos rózsa középmagas vagy magas, tömör cserje (1–1,5–3 m). Ágain csak egyféle, erős horgas tüske fejlődik. Levélnyele és gerince ritkásan mirigyes. Levélkéinek száma 5–7, a levélkék fonáka kissé szőrös. Levélkéi széle 1-2-szer fűrészes, ritkásan mirigyes mellékfogazattal. A kocsányt takarja a nagy murvalevél. Kocsányai mirigytelenek vagy ritkán mirigyesek. Virága 3–5 cm átmérőjű, a csészelevelei gazdagon szárnyasak, a szirma halvány rózsaszín, diszkusza domború, hegyes kúp alakú. A bibeoszlopot összetapadt bibeszálak alkotják, a bibefejek egymás alatt helyezkednek el, a bibefejek alkotják a bibeoszlop jelentős részét. Csipkebogyója tojásdad, rajta a csészék visszahajlók, korán lehullók. Kromoszómaszáma 35. Változatosság A történelmi Magyarországról 7 változatát mutatták ki, ezek egyike a 210

Az oszlopos rózsa habitusa, virága és csipkebogyója a feltűnő bibeoszloppal

Horvátországból leírt, Haynald Lajos (1816–1891) bíboros érsekről elnevezett, korábban faji rangon kezelt változat (R. haynaldiana Borbás). Mátrafüredről írta le Borbás Vince a mátrai rózsát (R. × matraensis) 1880-ban, mely azonban csak külsejében hasonlít az oszlopos rózsára, de hibrid eredetű (R. arvensis Huds. × R. dumalis Bechst.) Elterjedési terület A faj nyugat-európai elterjedésű, areája szétszakadozott. Hazai előfordulás Egykori középhegységi lelőhelyei a Mátra (Mátrafüred), illetve az Alpokalja (Borostyánkő) volt, de egy nagyalföldi (Albertirsa) kétes előfordulása is ismert.

Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mészkedvelő faj, kedveli a száraz, meleg, sekély termőrétegű talajokat, mész- és melegkedvelő tölgyesekben terem. Gyepűrózsák (Sect. Caninae s. str.) hibridjei Alacsony, középmagas és magas cserjék tartoznak ebbe a csoportba. Vesszőiken csak egyféle, horgas tüske fejlődik. Levélkéik száma 5–7. A levélkék legfeljebb csak ritkásan szőrösek, de sohasem molyhosak, néha a fonákon az erek lehetnek kissé mirigyesek. Viráguk világos rózsaszín. Csészeleveleik visszahajolhatnak vagy felállhatnak, mindig lehullanak. Csipkebogyójuk piros.


Kmeť-rózsa – Rosa kmetiana Borb. Nevezéktan A fajt Borbás Vince fedezte fel Selmecbányán, melyet barátjáról Kmeť Andrásról nevezett el. Morfológiai jellemzés Alacsony vagy középmagas (1–1,5 m), sűrűbben tarackoló cserje. Veszszőin sűrűn fejlődnek egyféle, csak horgas tüskék, amelyek erősen vagy gyengén hajlítottak. Levélnyele dúsan szőrös, mirigyekben és nyeles mirigyekben – főleg a levélgerinc két szélső élén – gazdag. Levélkéi száma 5(–7), a levélkék kékes színűek, színük és fonákuk dúsan szőrösek. Levélkeszélük egyszeresen fűrészes, a fűrészfog mirigyben végződik. Kocsányaik mirigysertések vagy ritkábban mirigytelenek, vacokserlegük alján is lehet néhány mirigyserte. Csészeleveleik fonáka mirigyes. Virága 5-6 cm átmérőjű, szirmai halványrózsaszínűek, széles szíves alakúak, a szirmok jelentősen átfedik egymást. Bibéi gyapjasak. Csipkebogyójuk korsó alakú, alsó harmadukban a legszélesebbek. Hamvaspiros csipkebogyójukon a csészelevei szétállnak, később lehullók. Kevéssé ismert, vélhetőleg hibrid eredetű taxon.

A Kmet’-rózsa, habitusa, levele, virága, csészelevelei és csipkebogyója

Változatosság A faj hibrid eredetére utal az egyes populációk sokfélesége, melyet azonban eddig még nem kutattak. Elterjedési terület és hazai előfordulás Kárpát-medencei endemizmus, összesen öt populációja ismert: 2 felvidéki, 2 magyarországi (Verőcemaros, Pomáz) és 1 erdélyi (Magyarcsaholy). Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mészkedvelő, napfénykedvelő, szárazságtűrő, sekély termőréteget preferáló faj. Zárt mészkedvelő lejtőgyepekben tenyészik. Mirigyes levélkéjű fajok (Sect. Rubiginosae) és hibridjeik Minden fajuk tarackol, laza sarjtelepet vagy kompakt cserjét alkotnak. Vesz-


szeiken egyféle (csak horgas tüske), illetve kétféle (mirigytüske, sertetüske és horgas tüske) tüskézet fejlődik. Pálhaleveleik széle kissé mirigyesen fűrészes, fonákukon gazdagon mirigyesek. Mindegyik faj levélkéjének fonáka mindig gazdagon mirigyes, a levélkék illatosak (zöldalma-, gyanta-, terpentin-, fűszeresparfüm-illatúak). Levélkéik széle általában kétszeresen mirigyesen fűrészesek. Murvaleveleik széle mirigyesen rojtos, takarják a kocsányt (alig, részben vagy teljesen), részben akár az áltermést is, de alakjuk (keskeny vagy széles lándzsás), fonáki mirigyezettségük eltérő. Csészeleveleik szárnyas függelékben gazdagok, fonákuk gazdagon mirigyes,

a csészék mindig lehullók (akkor is, ha felállnak), a csipkebogyó piros színű (2. táblázat). Mezei rózsa gyűjtőfaj – Rosa agrestis Savi agg. Nevezéktan A fajt Gaetano Savi írta le Olaszországból 1798-ban, egy évvel később Jean Louis Thuillier Franciaországból is leírta a fajt. Az agrestis latin szó mezeit, vadon termőt jelent, míg a sepium nehezen értelmezhető jelentésű e rózsánál (a sepia latin szó tintahalat jelent, a rózsával való öszszefüggése így nem érthető).

211

A mezei rózsa habitusa, mirigyes levelei, virágai és csipkebogyója

Morfológiai jellemzés Nagytermetű (2 m körüli), vékony vesszejű cserje. Vesszőin csak gyengén íves horgas tüskék vannak. Levélkéi keskeny lándzsásak, egymástól feltűnően távol állók, ék vállúak, hosszan kihegyezett csúcsúak, fonákukon gazdagon mirigyesek, színükön-fonákukon teljesen vagy csak a főéren szőrösek. Kocsánya ritkásan mirigyes, mirigyes-sertés. Kocsányuk ± egyenlő hosszúak a csipkebogyóval. Virágai 4-5 cm átmérőjűek, a csészelevelek fonáka gazdagon mirigyes és szárnyas függelékes. Bibéi kopaszak vagy ritkásan szőrösek. A csipkebogyó tojásdad, piros, felszíne mirigytelen. A csészelevelek visszahajlók és lehullók. Kromoszómaszáma 35, 42. 212

Változatosság Az európai botanikusok több fajjá bontják szét európai szinten: R. agrestis Savi s. str. (kopasz levélkéjű és mirigytelen kocsányú), R. schulzei (R. Keller) Klášterský (a levélkék erein szőrös és mirigyes kocsányú), R. albiflora Opiz (syn. R. pubescens [Rapin] Klášterský) (levélkéi dúsan, kocsányai ritkásan szőrösek), R. denudata (R. Keller) Klášterský (fonákán a mirigyek igen ritkák; talán a R. canina × R. agrestis hibridje). Véleményem szerint csupán a R. agrestis Savi s. str. és a R. albiflora Opiz fogadható el faji rangon (a R. denudata tisztázandó). További kisfajait az alábbiakban részletezzük: 1. Bohémiai rózsa (Rosa bohemica H. Braun) – A fajt Heinrik Braun írta le Dél-Csehországból 1885-ben. A faji jelző, a bohemica Bohemiára utal, Csehország Szilézia és Morvaország nélküli területére, leírásának helyszínére. A R. agrestishez hasonló, de ennek levélkefelszíne is mirigyes. Ágai vékonyak, rajta csak egyféle, széles alapú, nagy, igen jól fejlett horgas tüske fejlődik. A levélkék száma 5–7, a levelkék keskeny elliptikusak vagy

kerekdedek, egymástól távolállóak, válluk tompán ék, csúcsuk hegyes, szélük kétszer-háromszor fűrészes és mirigyes. A levélkék színe ritkásan, fonákuk dúsan mirigyes. Kocsányai kopaszak, a csipkebogyóval többékevésbé egyenlő hosszúak. Virágai kicsik vagy közepesek, csészeleveleik gazdagon függelékesek és fonákuk mirigyes, szirmai rózsaszínűek, bibéi kopaszak vagy lekopaszodók. Csipkebogyója ovális vagy gömbölyded, a csészék rajta visszahajlók és korán lehullók. Magyarországon kívül megtalálható még Csehország, Felvidék, Horvátország és Havasalföld (Románia) területén. Egyetlen hazai irodalmi adata Hont megyéből (részben a Börzsöny) származik; herbáriumi adatai a Kárpát-medencében szórványosak. 2. Gizella-rózsa (Rosa gizellae Borbás) – Borbás Vince Hont vármegyéből, igen szeretett feleségéről, Csörghey Gizelláról nevezte el ezt a fajt, akivel 28 évig élt boldog házasságban. Ernst Schenk Németországban is felfedezte, s 1963-ban a mezei rózsa alfajaként írta le (R. agrestis Savi subsp. subcaryophyllacea E. Schenk ex Rothm.). Alacsony termetű cserje (0,5–1,2 m). Vesszői vaskosak, merevek (45°-ban szétállók), tüskéi igen nagyok, hosszú alapúak, erősek, ívesen horgasak. Levélkéi visszás lándzsásak (kissé

A Gizella-rózsa szőrös, mirigyes levele és tüskéi


A Gizella-rózsa virága és csipkebogyója

visszás tojásdadok), egymástól szintén feltűnően távolállók, ék vállúak és hosszan kihegyezettek. Levélkéik színe szőrös és mirigyes, fonáka gazdagon mirigyes és szőrös. Kocsánya ± egyenlő hosszú a csipkebogyóval, mirigysertés és szőrtelen vagy felfelé néha egészen molyhos. Vacka kopasz, vagy néha az alján van néhány mirigyserte. A virág kicsi (2,5–3 cm átmérőjű), a csészelevelek gazdagok keskeny sallangokban, fonákuk mirigyes, a szirmai fehérek, bibéi kevés számúak és kopaszak. Csipkebogyója tojásdad, gömbölyű vagy tojásdad, rajta a csészelevelek visszahajlók, lehullók. Négy változatát különíti el Borbás Vince, ezek közül kiemelendó a Nógrádról elnevezett alak (for. neograndensis Borbás). Kárpát-medencei bennszülött (endemikus) faj, melynek „kisugárzott” populációi megtalálhatóak még Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban, Németországban, Óromániában. Középhegységi előfordulású faj, megtalálható a Zempléni-hegységben, Gömörben, a Bükkben, a Karancson, Medvesen, a Cserhátban, a Börzsönyben, a Visegrádi- és a Budai-hegységben, a Velencei-hegységben, a Vasi-dombvidéken. Kedveli a


száraz, napos, sekély termőrétegű, ritkásan cserjés, mész- és melegkedvelő tölgyeseket, homokkövön kialakuló lejtőgyepet, sziklagyepeket. 3. Magyar rózsa (Rosa hungarica A. Kerner) – A fajt Pilisszántó mellett fedezte fel 1869-ben Anton Joseph Kerner. A hungarica jelző elterjedési területére, Magyarországra utal. Alacsony cserje (0,5–1,5 m). Vesszői vékonyak, merevek (alacsonyabb típusok) vagy hajlongósak (magasabb típusok). Vesszőin az íves horgas tüskék 90°-ban görbültek. Levélkéi aprók, kissé távolabb állók, deltoid alakúak, lekerekített vál-

lúak, hosszan kihegyezett csúcsúak, fonákukon gazdagon mirigyesek, szőrösek vagy néha lekopaszodóak. A levélkék színén soha sincsen mirigy. Levélkéi zöldalma-illatúak. Virága 3-4 cm átmérőjű, csészelevelei fonáka mirigyes, szirmai tejfehérek, bibéi gyapjasak, gömb alakú fejként ülnek a domború, kúpos diszkuszon. Csipkebogyója tojásdad, csészelevelei visszahajlók, korán lehullók. Kromoszómaszáma 35. Magyarországon kívül megtalálható még Albánia és Órománia területén. Középhegységi elterjedésű faj, így megtalálható a Zempléni-hegységben, a Cserhátban,

A magyar rózsa levele, horgas tüskéi, virága, csipkebogyói és habitusa

213

A Facsar-rózsa habitusa, vesszeje a lapított tüskékkel, virága, csipkebogyói és mirigyes levele

a Budai-hegységben, a Pilis hegységben, a Gerecsében, a Bakonyban, a Velencei-hegységben, a Balaton-felvidéken, a Vértesben és a Dél-Dunántúlon. Kedveli a száraz, napos, sekély termőrétegű, sziklás, ritkásan cserjés, mész- és melegkedvelő tölgyeseket, dolomit sziklagyepeket. 4. Facsar-rózsa (Rosa facsarii Kerényi-Nagy) – A faj Facsar Gézáról, a magyar rózsabotanika kutatójáról kapta a nevét, 2010-ben. Magas cserje (2–2,5 m körüli), kevés tő- és gyökérsarjjal (kevéssé tarackol). Ágain csak erős, széles alapú, oldalról lapított tüskék fejlődnek, az ívesen hajlítottól a horgasig (90°-ban görbült). Lombozata tavasszal erősebben zöldalma-illatú, míg nyár közepén a terpentinillat az erősebb. Levelei többnyire 5 tagúak. Levélkéi aprók, oválisak (ritkábban kerekdedek), ék vagy lekerekített vállúak, csúcsuk hosszan kihegyezett. Levélkeszélük kétszeresen mirigyesen fűrészes. Le214

vélkefonákuk dúsan mirigyes és kopasz, csak a főéren ritkásan szőrös. Sok levele a levélkeszínén is mirigyes, de nem mindegyik. Levélgerince tüskés és mirigyes, néha röviden-ritkásan szőrös. A pálhák által közrefogott levélgerincrésze gazdagon tüskés és mirigyes. A pálha fonáka gazdagon mirigyes, a pálha csúcsa hosszan kihegyezett. Murvalevele nagy, takarja a kocsányokat, fonákának csúcsi része mirigyes. Virága fehér, 4,5–5,5 cm átmérőjű. Kocsánya ritkásan nyeles-mirigyes vagy mirigytelen, rövid (a termés hosszát nem éri el). A vacok hosszúkás tojásdad. A csészelevelei keskenyek, gazdagon mirigyesek és nyeles mirigyesek, illetve soksallangúak (sallangjai szintén mirigyesek). Csészelevelei visszahajlók és korán lehullók. Termése közepesen nagy (14–20 mm hosszú, 9–12 mm széles), ovális (a középsők és a magánosak), a szélsők körte alakúak. Diszkusza kissé vagy erősebben domború. Bibéi

kissé kiemelkedők (0,5–1 mm hosszú oszlop), gyapjasak. Közép-Magyarországon előforduló, endemikus (bennszülött) faj. Első lelőhelye Pomáz mellett a Majdan Pole (Száraz-mező, Majdán-fennsík), későbbiekben előkerült még a Visegrádi-hegységből (Dunabogdány: Csodi-hegy), illetve a Budai-hegységben (Diósd). Eddigi lelőhelyei mind sekély termőrétegű, napsütötte, száraz, mészkedvelő nyíltés záródó sziklagyepekben található. 5. Soktüskés rózsa, illír rózsa (Rosa polyacantha [Borb.] H. Braun) – Az Isztriai-félszigetről (Kvarnerói-öbölből, Lavran városa, illetve az adriai-tengeri Fažana városa mellől) írta le Borbás Vince a R. lactiflora Déségl. alakjaként, melyet Heinrik Braun Montenegróról írt flóraművében faji rangra emelt. A polyacantha latin eredetű szó a cserje sok tüskéjére, míg a lactiflora a virág tejfehér szirmaira utal. Alacsony vagy középmagas (0,7–1,5 m körüli), sűrűn ta-


löszös vagy homokos termőhelyeket, a száraz–félszáraz erdő- és cserjés szegélyeket, galagonyás-kökényesborókás cserjéseket, sziklagyepeket, bokorerdőket, mész- és melegkedvelő tölgyeseket, dolomit sziklagyepeket és nyílt homokpusztagyepeket. Illattalan (elliptikus) rózsa gyűjtőfaj – Rosa inodora Fr. agg.

A soktüskés rózsa vesszői a több típusú tüskékkel (balra) és csipkebogyója

rackoló cserje. A vesszőkön széles, kerek alapú, keskeny kúp alakú, felfelé gyengén ívesen hajló (tülökszerű) tüskék is vannak az ívelt, horgas tüskéken kívül. Levélkéi tojásdadok (kissé lándzsásak), egymástól kissé távol állók, alsó lapjukon az erek mentén szőrösek, ritkábban kopaszak, mindig gazdagon mirigyesek, tavasszal messziről zöldalma- vagy terpentinillatot árasztanak. Kocsányai rövidek. Virága kicsi (3-4 cm átmérőjű), a külső csészelevelei majdnem kétszeresen szárnyasak, gazdagon mirigyesek, a szirmok fehérek, a bibék ritkásan szőrösek vagy kopaszak, számuk kevés, csak körülbelül félig fedik a diszkuszt. Csipkebogyója kicsi és karcsú, hosszúkás tojásdad, csupasz vagy az alján mirigyes sertés, a csészelevelek visszahajlók és lehullók. Kromoszómaszáma 35. A Kárpát-medencei fajok közül közeli rokonságban áll a rozsdás rózsával (R. rubiginosa L.) és a kisvirágú rózsával (R. micrantha Borrer ex Sm.). Megjegyzendő, hogy míg a R. rubiginosa tüskézetét a horgas tüskék és a mirigyserték együttesen alkotják, a R. polyacantha kevert tüskézetét nem mirigyserték, hanem a különböző méretű, alig ívelt tüskék adják. Ez a faj összekötő fajként fogható fel a mediterrán szicíliai rózsa (R. sicula Tratt.) és a Szerafin-rózsa (R. serafinii Viv.) felé, morfológiai bélyegei alapján nagyon közel áll a R. serafinii fajhoz, faji különbségük (vagy azonosságuk) még tisztázásra


szorul. Mediterrán–szubmediterrán súlypontú faj, megtalálható Ausztria déli határán, Olaszországban, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Macedóniában, Montenegróban és Bulgáriában. Hazánk területén a Közép- és Dél-Dunántúlon (Keszthelyihegység, Balaton-felvidék, Bakony, Mecsek és Zalai-dombvidék) fordul elő. Száraz, meleg, sekély termőrétegű, déli kitettségű, sziklás, mészkedvelő nyílt sziklagyepekben, bokorerdőkben tenyészik.

Nevezéktan A fajt Elias Magnus Fries 1814-ben közölte, Svédországból. 1819-ben Ignaz Friedrich Tausch Rosa elliptica néven is leírja. Az inodora latin szó szagtalant, illattalant jelent, ami arra utal, hogy a Fries által talált példány azon ritka típus volt, amelyiknek a levele nem volt illatos. Az elliptica szó a levelek keskeny tojásdad alakjára utal.

Elterjedési terület A mezei rózsa (R. agrestis Savi) európai és kis-ázsiai elterjedésű faj. Hazai előfordulás Hazánkban a mezei rózsa középhegységeinkben és dombvidékeinken (Zempléni-hegység, Gömöri-dombvidék, Putnoki-dombság, Bükk, Mátra, Karancs–Medves, Cserhát, Börzsöny, Visegrádi-hegység, Budai-hegység, Pilis, Balaton-felvidék, Bakony, Sukorói-dombság, Soproni-hegység, Vasidombvidék, Zalai-dombság, Mecsek, Villányi-hegység, Tolnai-hegyhát) és az alföldi (Kis- és Nagyalföld) régióban egyaránt, de szórványosan található meg.

Az illattalan rózsa virága és csipkebogyója

Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok A mezei rózsa kedveli a meleg, napos, száraz, sekély termőrétegű, sziklás, 215

Morfológiai jellemzés Nagytermetű cserje (2-3 m körüli), vesszői vékonyak, hajlongósak. Veszszőin csak egyféle, gyengén ívesen hajlott tüskék fejlődnek. Levélkéi keskeny tojásdad-lándzsásak, távolállók, színükön mirigytelenek, fonákukon ritkásan szőrösek és gazdagon mirigyesek. Kocsánya mirigytelen vagy mirigyes, egyenlő hosszú az álterméssel. A virág nagy, 4–6 cm átmérőjű, szirmai halványrózsaszínűek, bibéi szőrösek. Csipkebogyói tojásdadok. Csészelevelei terpedten vagy meredeken felállóak, sokáig maradók. Kromoszómaszáma 35, 42. Változatosság Hazánkban öt változata ismeretes, ezek közül kiemelendő a Nagykapornakról leírt változata, melyet sokáig faji rangon kezelt a magyar botanikai irodalom (var. szaboi [Borbás] Kerényi-Nagy). A parlagi rózsával (R. gallica L.) képzett hibridje a Hont vármegyéből leírt támadó vagy fenyegető rózsa (R. × infesta Kmeť). Magyarországról ismert kisfaja: Beythe-rózsa (Rosa beytei Borb.) – Borbás Vince a Vas vármegye flórájáról írt, 1887-ben megjelent könyvében írta le új fajként. Sajtóhiba miatt Beythei helyett Beytei néven közölte Borbás. Bizonytalan, hogy Beythe István (udvari lelkész) és Beythe András (református lelkész) két külön személy volt-e, vagy egyazon személy, ezért Borbás diagnózisát így zárja: „Beythe örök emlékére!”. A R. inodorához hasonló, de ennek levélkeszíne is mirigyes. Középmagas cserje. Vesszői gyakran tüskétlenek, vagy ritkásan fejlődnek rajta egyféle horgastüskék. Levélkéi száma 5–7, levélkéi szélesen visszás tojásdadok, színükön ritkásan, fonákukon gazdagon mirigyesek, illet-

A Beythe-rózsa csipkebogyói

216

A zalai rózsa mirigyes levele, mirigyes terméskocsánya, virága és tojásdad csipkebogyói

ve színükön és fonákukon is szőrösek. Kocsánya mirigytelen. Szirmai fehérek, bibéi szőrösek. Csipkebogyója piros és gömbölyű, rajta a csészelevelek terpedten vagy meredeken felállnak, később lehullók. Hazai előfordulásai szigetszerűek (Zempléni-hegység, Vasi-dombvidék, Kőszegi-hegység), adatai elavultak. A fajt mintegy hetven éve senki nem találja, lelőhelyein keresendő. Elterjedési terület Az illattalan rózsa európai elterjedésű faj. Hazai előfordulás Az illattalan rózsa hazánkban szórványosan előforduló faj, megtalálható mind az alföldi (Nagyalföld, Kisalföld), mind a középhegységi–dombvidéki (Zempléni-hegység, Bükk, Mátra, Karancs, Cserhát, Visegrádi-hegység, Budai-hegység, Vértes, Gerecse, Velencei-hegység, Bakony, Balaton-felvidék, Sukorói-dombság, Keszthelyi-hegység, Vasi-dombvidék, Zalai-dombság, Tolnai-hegyhát) régióban.

Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok A mezei rózsánál jobb termőhelyeket preferál, a kissé párásabb, mélyebb termőrétegű nyílt sziklagyepeket, sztyeppcserjéseket, sziklai cserjéseket, száraz–félszáraz erdő- és cserjés szegélyeket kedveli. Zalai rózsa – Rosa zalana Wiesb. Nevezéktan A faji jelző első felfedezésének helyszínére, Zala megyére utal, ahonnan Johann Baptist Wiesbaur írta le 1879-ben. Morfológiai jellemzés A növény alacsony vagy középmagas (1–1,5 m körüli), ritkán magas (legfeljebb 3 m körüli), ritkásan tarackoló cserje. A vesszőkön horgas tüskéken kívül mirigytüskék is találhatóak. Levélkéi tojásdadok, színükön is mirigyesek, fonákukon gazdagon mirigyesek és ritkásan szőrösek. Levélkeszélük kétszeresen mirigyesen fűrészes. Kocsánya gazdagon mirigyes, a mirigyek rövidek, kocsánya


hosszabb a csipkebogyónál. Virága közepes vagy nagy, 4–6 cm átmérőjű, csészelevelei gazdagon sallangosak és mirigyesek, szirmai halvány rózsaszínűek, a bibék nagy, félgömb alakú fejet alkotnak, nem kiemelkedők, gazdagon szőrösek, gyapjasak. Csipkebogyója piros, lapított gömb vagy gömb alakú, mirigytelen. Csészelevelei visszahajlók vagy (vízszintes vonal alatt) kissé elállók, korán lehullók. Változatosság Fajon belüli változatossága a termés alakjában és a levélkék szőrösségében merül ki, nevezéktani korrekcióra szorul. A parlagi rózsával (R. gallica L.) képzett hibridje a Pomázi rózsa (R. × pomazensis Degen), mely a gyöngyösi Sár-hegyen, a Dunazug-hegységben és a Bakonyban terem. Elterjedési terület Közép-európai bennszülött faj, Magyarországon kívül megtalálható még Ausztria, Csehország, Szlovákia, Erdély, Horvátország, Lengyelország területén. Hazai előfordulás Magyarországi előfordulása a középhegységekre és a dombvidékekre koncentrálódik (Bükk, Mátra, Cserhát, Gerecse, Vértes, Bakony, Balatonfelvidék, Keszthelyi-hegység, Zselic, Soproni-hegység, Kőszegi-hegység és Kőszeg-hegyalja, Vasi-dombvidék, Zalai-dombság, Őrség, Zempléni-hegység, Gömör), különösen gyakori a közép-dunai hegységekben (Börzsöny, Visegrádi-hegység, Budaihegység, Pilis), ritkább a dombsági (Tolnai-hegyhát, Mezőföld, Putnokidombság) és alföldi régiókban. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Kedveli a száraz, napos, nyílt vagy zárt, köves, cserjékkel gazdagon benőtt galagonyás-kökényes-borókás cserjéseket, sztyepcserjéseket, száraz–félszáraz erdők és cserjések szegélyeit, zárt sziklagyepeket.


A zágrábi rózsa horgas tüskéi, levele, virága és a csipkebogyói

Zágrábi rózsa – Rosa zagrabiensis Vuk. et H. Braun Nevezéktan Farkas-Vukotinović Lajos és Heinrik Braun Zágráb körüli dombokról írta le a fajt 1884-ben. A zagrabiensis Zágrábra utal, s mivel az Osztrák–Magyar Monarchia idején lett leírva a faj, így a magyar nevét használták a leírók, nem pedig a horvát Zagreb szót. Morfológiai jellemzés A zágrábi rózsa közepesen magas (1,5–2 m), kompakt cserje. A vesszőkön horgas tüskéken kívül mirigytüskék is vannak. A levelek fűszeres vagy borillatúak. Levelei haragoszöldek, vastagok, bőrneműek, oválisak. Levélkéi színükön mirigyesek, fonákukon gazdagon mirigyesek és az erek mentén szőrösek. Levélkeszélük kétszeresen mirigyesen fűrészes. Kocsányai gazdagon nyelesmirigyesek, ritkásan sertetüskések is. A virágok 3–3,5 cm átmérőjűek, csészelevei gazdagon mirigyesek, a szirmok élénk rózsaszínűek, a bibék nagy, félgömb alakú fejet alkotnak, nem kiemelke-

dők, gazdagon szőrösek, gyapjasak. Csipkebogyója tojásdad, csupasz vagy az alján nyelesmirigyes, rajta a csészelevelek V alakban felállnak. Változatosság Fajon belüli változatosságát nem kutatták. Vélhetően a rozsdás rózsa (R. rubiginosa L.) kisfaja. Elterjedési terület Magyarországon kívül megtalálható még Ausztria, Erdély, Horvátország területén. Hazai előfordulás Hazánkban előfordul a Pilisben és a Visegrádi-hegységben, a Vértesben, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken, a Vasi-dombságon, a Zalai-dombságon és az Alpokalján. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Kedveli a száraz, napos, nyílt vagy zárt, köves, cserjékkel gazdagon benőtt galagonyás-kökényes-borókás cserjéseket, sztyepcserjéseket, száraz–félszáraz erdő- és cserjések szegélyeit, zárt sziklagyepeket. 217

Jellemző Cserjeméret Tarackolás Vesszők Tüske Levélzet illata Pálhalevél fonáka Levélgerinc

Rosa polyacantha 0,7–1,5 m sűrűbben

Rosa rubiginosa 1–1,5(–2) m

1–3 m

Rosa micrantha 0,5–1,5 m

Rosa hungarica 2–2,5 m

Rosa facsarii 1–1,5(–3) m

Rosa zalana

rövidebb v. egyenlő

nagyon nagy, nagyon nagy, széles széles lándzsás, lándzsás, mirigyes mirigyes rövidebb

Rosa zagrabiensis

Rosa inodora var. szaboi

1-2 m ritkásan

Rosa inodora 2-3 m

hajlongósak, vékonyak

nagy, keskeny lándzsás, mirigytelen

Rosa agrestis

Rosa beytei

Rosa bohemica

2-3 m (?) ritkásan

Rosa gizellae

0,5–1 m sűrűbben


mirigysertés v. kopasz, ill. szőröstől molyhosig

± egyenlő

közepes, keskeny, mirigytelen

2× mirigyesen fűrészes

kicsi, széles lándzsás, mirigyes vagy csupasz

ritkásan mirigyes, mirigysertés

?

?

kopasz

?

mirigyes

merevek, vaskosak

mirigyes, ritkásan tüskés

egyféle zöldalma, gyanta

gazdagon mirigyes, alig tüskés

keskeny ék

közepes v. nagy, keskeny lándzsás, mirigyes

hosszabb

keskeny lándzsás

hosszan kihegyezett fordítottan keskeny lándzsás mirigytelen

tompa tojásdad mirigyes

nagy, széles lándzsás, mirigyes

rövidebb v. egyenlő

gazdagon mirigyes

hosszú

mirigyes, mirigyessertés

fehér (?)

ovális v. gömbölyű

fehér

gömbölyű

visszahajló

kopasz v. lekopaszodó

felálló

kopasz

gömbölyű v. tojásdad

visszahajló

kopasz v. ritkás szőrű

tojásdad

ülő

gyapjas

lapos

rózsaszín

kopasz

mirigyes v. mirigytelen

mirigyes, mirigyessertés

rózsaszín

felálló

gömbölyű v. tojásdad

rózsaszín v. fehér

tojásdad

ritkásan szőrös göbölyű, v. nyomott gömbölyű

gyapjas

mirigyes

szálkásan csipkés

kerekded

kétféle fűszeres parfüm mirigyes

merevek, vastagok


gazdagon mirigyes és gazdagon tüskés

egyféle (90˚-os is)

merevek v. hajlongósak, vékonyak

gazdagon mirigyes, ritkásan tüskés

egyféle zöldalma, gyanta

merevek v. hajlongósak, vastagok v. vékonyak

merevek, egyenesek, vékonyak kétféle

merevek, egyenesek, vaskosak

gazdagon mirigyes, alig tüskés kerekded, rit- ék vagy kerekkán ék ded hosszan kihegyezett

kicsi, keskeny lándzsás, mirigyes

kerek tompa

Levélkeváll

tojásdad lándzás

kicsi, keskeny lándzsás, mirigytelen

hosszabb

kerek tojásdad

Levélkecsúcs Levélke alakja mirigytelen

kicsi v. közepes, széles lándzsás, mirigytelen v. mirigyes rövidebb

2× mirigyesen fűrészes

Levélke színe Levélke széle Levélke fonáka

± egyenlő

Murvalevél (ha mirigyes, akkor a fonák csúcsa az; ill. mindegyik széle mirigyesen rojtos) Kocsányhossz (álterméshez viszonyítva) mirigyes

rózsaszín

kissé mirigyes v. lekopaszodó fehér

kúposan domború gyapjas kissé kiemelkedők

visszahajló

tojásdad

kopasz

fehér

mirigyes, mirigyessertés (ritkán lekopaszodó)

Kocsány Vacok rózsaszín lapos

ritkásan szőrös

Virág Bibevánkos gyapjas

kissé domború

Bibeszőrözöttség

majdnem ülő

felálló

tojásdad (ritkán gömbölyű)

ülő

Bibeállás Csipkebogyó Csészelevél

2. táblázat – A Rubiginosae szekció hazai fajainak összehasonlítása


219

Ritka rózsafajok és -hibridek hazai előfordulása III.

Ritka rózsafajok és -hibridek hazai előfordulása I.

Ritka rózsafajok és -hibridek hazai előfordulása IV.

Ritka rózsafajok és -hibridek hazai előfordulása II.

Molyhos levélkéjű rózsák (Sect. Tomentosae) és hibridjeik Az ebbe a csoportba tartozó fajok közös jellemzője a tű alakú tüske (legalább a generatív hajtásokon), a színükön és fonákukon dúsan molyhos, nemezesen szőrös és illatos levélkék (balzsam, terpentin, gyanta). A szirmok rózsaszínűek, a csipkebogyó piros, rajta a csészelevelek felállóak vagy visszahajlók, lehullók vagy maradóak. Szentendrei rózsa – Rosa ciliatopetala Besser Nevezéktan A fajt Trautmann Róbert építész fedezte fel Szentendrén, a Pismányhegyen, Antolik Arnold polgármester villájának építése közben. A különlegesnek tűnő rózsát megmutatta barátjának, Degen Árpád rózsaspecialistának, aki endemikus fajnak írta le 1924-ben szentendrei rózsa néven (R. sancti-andreae Degen et Trautmann). Újabb kutatások eredményeképpen derült ki, hogy a szentendrei rózsa teljes mértékig megegyezik a Litvániából 1822-ben Wilibald Swibert Joseph Gottlieb von Besser által leírt mirigyes szirmú rózsával (R. ciliato-petala Besser). A prioritás elve miatt az utóbbi név az elfogadható, míg a sancti-andreae név pusztán szinonim név. A sancti-andreae faji jelző Szentendrére, a faj első megtalálásának színhelyére utal, míg a ciliato-petala mirigyes-szirmút jelent. Morfológiai jellemzés A növény alacsony vagy magas (40– 250 cm), lazán tarackoló cserje, magassága nagyban függ a termőhelyi adottságoktól. Merev, egyenes vagy gyengén ívelt hajtásrendszerű, vékony vesszejű. A tüskéi egyneműek, vékonyak, szalmasárgák, egyenesek vagy enyhén íveltek. A tüskék mérete 3–8 mm. A levélnyél gazdagon mirigyes, ritkásan tüskés, rányomottan szőrös. A pálha széle csipkés, mirigyes. A levelek középnagyok vagy nagyok, szürkészöldek, szürkéskékek, molyhosak és illatosak. Megfogva 220

A szentendrei rózsa tüskés vesszeje, szürkészöld levele, virága és a nyeles mirigyekkel borított csipkebogyója

őket egész évben gyantától ragadósak. Levélkéi száma (3–)5–7 lehet. A levélkék színe és fonáka bársonyosan, rányomottan szőrös, fonáka gazdagon mirigyes. Levélkéinek a széle kétszeresen fűrészes, mirigyes. Az egész kocsányt, vackot és a csészeleveleket egyre apróbb, kezdetben még nyeles, majd ülő mirigyek borítják. Az egyedüli biztos határozóbélyeg ezen taxon esetében a virág, ezen belül is a szirmok. A virág 3–5 cm átmérőjű. A csészéken vagy kevés függelék van, vagy nincs is. A szirom színe rózsaszín. A szirom szélén mirigysor található – ez a legbiztosabb határozóbélyeg. Áltermése középnagy vagy nagy, gazdagon nyeles mirigyes. Az áltermés gömbölyded vagy kissé megnyúlt, sötétbordó. A csészék a túlérett termésen is felállva maradók, az áltermést „koronázzák” annak széteséséig. Változatosság Fajon belüli változatossága eddig nem ismert, hibrideket nem képez.

Elterjedési terület A faj elterjedési területe közép-európai súlypontú, de megtalálható Nyugat-Európában és Észak-Európában is, a Balkán-félszigeten igen ritka. Hazai előfordulás Magyarországon 3 populációja ismert: 1. Visegrádi-hegység (Szentendre: Pismány-hegy), 2. Budaihegység (Budapest: Sas-hegy) és 3. Észak-Alföld (Prügy). A két középhegységi állománya őshonos (szentendrei lelőhelye megsemmisült), vélhetőleg jégkorszaki maradvány (reliktum) állományok; míg a prügyi lelőhelye telepített állomány, kultúrmaradvány (kultúr-reliktum). Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mészkedvelő, napfénykedvelő, félszáraz vagy kissé nyirkosabb, közepesen vastag termőrétegű termőhelyeket kedveli. Egyetlen megmaradt állománya zárt dolomit sziklagyepben tenyészik.


A molyhos rózsa tüskéi (balra), virága és csipkebogyója (jobbra)

Molyhos rózsa – Rosa tomentosa Sm. Nevezéktan A fajt James Edward Smith írta le 1800-ban Angliából. A tomentosus faji jelző molyhosat, molyhos szőrűt jelent, ami a levelek molyhosságára, dús szőrzetére utal. Morfológiai jellemzés A molyhos rózsa középmagas (2-3 m), tömör cserje. Vesszői vékonyak, kopaszak, rajtuk csak egyféle, egyenes, ár alakú tüske fejlődik (vegetatív hajtásain fejlődhet íves horgas tüske is). Levélkéinek száma 5–7, a levélkék szürkészöldek, színükön és fonákukon dúsan molyhosak, fonákukon az ereken ritkán mirigyesek lehetnek. Levélkéi terpentin- vagy gyantaillatúak. Levélkeszéle egy-kétszeresen fűrészes és mirigyes. Kocsánya kopasz vagy mirigyes. Virága közepes méretű (30–40 mm), a csészelevelek gazdagon szárnyasak, szirmai halvány rózsaszínűek, a bibék kopasztól a molyhosig változnak. Csipkebogyója gömbölyű vagy tojásdad, mirigyes vagy mirigytelen, a csészelevelek viszszahajlók és lehullók. Kromoszómaszáma 35.

ridje a jajrózsának (R. spinosissima L.) és a molyhos rózsának. Hazánkban biztos állományai ismertek a Magas-Börzsönyből. 2. Terpentinillatú rózsa (Rosa × terebinthinacea Bess.) – A fajt Wilibald Swibert Joseph Gottlieb Von Besser írta le Franciaországból 1861-ben. Elsődleges hibridje a molyhos rózsának és a parlagi rózsának (R. gallica L.). Jelenlegi populációi nem ismertek, korábban a Kisalföldön, a Lajta- és a Sopronihegységben tenyészett. 3. Töviskés levelű rózsa (Rosa × spinulifolia Dématra) – A hibridet Dématra írta le

1818-ban Franciaországból. Elsődleges hibridje a molyhos rózsának és a havasalji rózsának (R. pendulina L.). Hazánkban eddig csak a Börzsönyből került elő. Elterjedési terület A skandináv államok kivételével Európában mindenütt megtalálható. Hazai előfordulás Hazánkban a középhegységi és dombvidéki régióban a legelterjedtebb (Zempléni-hegység, Bükk, Karancs– Medves, Tarna-vidék, Börzsöny, Vi-

A Braun-rózsa tüskés vesszeje, levele, virága és csipkebogyója

Változatosság Hazánkban a molyhos rózsának 9 változatát és 11 alakját tartják számon. Igen ritkán képez hibridet, ezek az alábbiak: 1. Braun-rózsa (Rosa × braunii J. B. Keller) – A hibridet a Lajta-hegységből írta le 1882-ben Keller B. Jenő barátja, Henrick Braun tiszteletére. Elsődleges hib-


221

A Scherard-rózsa virága és csipkebogyói (jobbra)

segrádi-hegység, Budai-hegység, Gerecse, Bakony, Soproni-hegység, Kőszegi-hegység, Vasi-dombság, Vendvidék, Zselic, Zalai-dombvidék), az alföldi részeken folyóvölgyek, illetve hegylábi részeken található csak meg (Nagyalföld: Dráva-sík; Kisalföld: Rábaszentmihály, Fenyőfő). Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok A párás, mélyebb vagy ritkábban sekélyebb és sziklás termőrétegű, árnyas vagy kissé napfényesebb termőhelyeket kedveli. Sziklai cserjésekben, száraz–félszáraz erdő- és cserjés szegélyekben, gyertyános–kocsánytalan tölgyesekben, bükkösökben, bükkös sziklaerdőkben, tölgyes jellegű sziklaerdőkben és tetőerdőkben tenyészik.

fejlődik. A levélkék száma 5–7, a levélkék szürkészöld színűek, oválisak, színükön sűrűn, fonákukon dúsan molyhosak, szélük élesen mirigyesen kétszeresen fűrészes. Kocsányai rövidek vagy hosszúak, kopaszak vagy mirigyesek. Virágai kicsik vagy közepesek, 3-4 cm átmérőjűek, csészelevelei mirigyes fonákúak, szirmai élénkebb rózsaszínűek, bibéi gyapjasak. Csipkebogyói gömbölyűek vagy tojásdadok, a csészelevelek rajtuk szétvagy felállnak, később lehullók. Változatosság Hazai változatossága kevéssé ismert, nálunk tenyésző egyetlen kisfaja: Pelyhes-vesszős rózsa (Rosa floccida Déségl.) – A fajt Pierre Alfred Déséglise írta le Belgiumból, 1876ban. A faji jelző a latin floccus szóból

Sherard-rózsa – Rosa sherardii Davies Nevezéktan A fajt Hugh Davies Walesből írta le 1913-ban, William Sherard (1659– 1728) angol botanikusról elnevezve. A scabriuscula a latin scaber = érdes, koszos, rühös szóból ered, mely a levelek szőrök miatti érdességére vonatkozhat. Morfológiai jellemzés A R. tomentosa Sm.-hez hasonló, de ennek csészelevelei felállnak. Középmagas (1-2 m), kompakt cserje. Vesszőin csak egyféle, ár alakú tüske 222

A Pelyhes-vesszős rózsa molyhos vesszeje

ered, ami pelyheset jelent, s a vesszőkön fejlődő apró szőrökre utal. A R. sherardiihoz hasonló taxon, de ennek vesszővége molyhos. Generatív veszszői legalább a csúcsi részükön pelyhesek, elálló szőrűek. Tüskéi egyfélék: tű vagy ár alakúak. Levélkéi száma 5–7, tojásdadok, színükön és fonákukon molyhosak, fonákukon kissé mirigyesek is. Levélkeszélük többnyire egyszer fűrészes, illetve mirigyes is. Csészelevelei az ovális csipkebogyón fel- és szétállnak, később lehullók. Nálunk a Vas megyéről elnevezett változata (var. castriferrei Borbás) terem. Magyarországon kívül megtalálható még Nyugat-Európában is. Hazánkban a Kőszegi-hegységben és a Vasi-dombságban él. Elterjedési terület A Sherard-rózsa Európa északibb részein található meg, Magyarország a faj elterjedésének a déli határa. Hazai előfordulás Középhegységi (Aggteleki-karszt, Börzsöny, Visegrádi-hegység, Soproni-hegység, Kőszegi-hegység) elterjedésű faj, az alföldi régióban (Tiszántúl: Doboz) csak folyók által lesodort egyedei élnek. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Egyaránt kedveli a párás és száraz, mély vagy sekély termőrétegű, sziklás termőhelyeket. Bükkös sziklaerdők, tölgyes jellegű sziklaerdők, tetőerdők és egyéb elegyes üde erdők, sziklai cserjések, zárt sziklagyepek, lejtőgyepek és mészkedvelő nyílt sziklagyepek faja.


A piroslevelű rózsa virága és csipkebogyói (jobbra)

Fahéjrózsák (Sect. Cinnamomeae) és hibridjeik Középmagas, lazán tarackoló vagy kompakt rózsák. Hajtásaik ívesen széthajlóak. Vesszőik töve általában (10–20 cm magasságig) sűrűn fedettek sertetüskékkel, fentebbi részeken vagy tüskétlenek (R. pendulina), vagy horgastüskések (ikertüskések – R. majalis, ritkásan elszórtan tüskések – R. glauca). Pálhaleveleik csúcsai ívesen széthajlóak (fülesek). Levélkéik száma 5–7–9–11. Csészeleveleik épek, karcsúak, hosszúak, általában felállva, üstökszerűen koronázzák a piros csipkebogyókat.

egyféle, erős, nagy, horgas tüskék fejlődnek, vesszői általában bordók vagy kékesek. A levélkék száma 5–7, kékes ezüstösek vagy kékesbordók vagy bordók, keskenyek, egyszer fűrészesek. A levélkék fonáka többségében kopasz, ritkábban szőrös. Csésze-

levelei épek, keskenyek, jelentősen túlérnek a szirmokon. A szirmok rózsaszínűek, keskenyek. Az álterméses kocsány felálló. Az áltermés kicsi (akár borsónyi), piros, gömbölyded, a csészelevelek felállva, sokáig koronázzák a csipkebogyót (tél folyamán

Piroslevelű rózsa – Rosa glauca Pourr. Nevezéktan A fajt 1788-ban Franciaországból írta le Pierre André Pourret. Egy évvel később, nem ismerve a korábbi diagnózist Domínique Villars R. ferruginea és R. rubrifolia néven is leírta a fajt. A faji jelző, a glauca szó kékeset vagy zöldesszürkét jelent, s a faj lombszínére utal. Szinonim nevei közül a ferruginea rozsdaszínűt, rozsdabarnát jelent, utalva a vesszők, illetve egyes típusok levélszíneire; a rubrifolia szintén a levelek piros színére utal.

A havasalji rózsa tüskétlen vesszeje, virága, mirigytüskés csipkebogyója és aszmagja

Morfológiai jellemzés A piroslevelű rózsa középmagas (2-3 m), tömör cserje. A vesszőkön csak


223

A visszás rózsa virága és csipkebogyói (jobbra)

azonban lehullnak). A kocsányok és a csipkebogyók felülete mirigytelen vagy nyelesen mirigyes. Kromoszómaszáma 28. Változatosság A történelmi Magyarország területén 11 változatát különítették el, Horvátországból és a Felvidékről. Elterjedési terület A faj dél- és közép-európai elterjedésű. Hazai előfordulás Hazánk mai területén csak Tokajhegyaljáról (Szegilong: Várhegy) ismerünk egy bizonytalan, ellenőrzésre váró adatát.

Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Mészkedvelő faj, kedveli a légnedves, napsütötte, sziklás, kissé nyirkos sziklagyepeket. Havasalji rózsa, bérci rózsa – Rosa pendulina L. Nevezéktan A fajt Carl Linné írta le a „Species Plantarum” (1753) című művében, melynek második kiadásában (1762) R. alpina néven is közli. A faji jelző, a pendulina a pendeo latin szóból származik, ami függő, csüngő, lógó szavakat jelent, s a csipkebogyó csüngő helyzetére utal. Az alpina jelző a faj élőhelyeire utal, mivel az alhavasok cserjéje.

Morfológiai jellemzés A havasalji rózsa alacsony vagy középmagas (1-2 m), lazán tarackoló cserje. A vesszők töve vagy tüskétlen, vagy csak az alsó 10–20 cm-en sűrűn, vékony sertetüskés, e felett mindig tüskétlenek az ágak. A generatív vesszők ívesen széthajlók. A pálhák széles fülűek. A levélkék száma (5–) 7–9(–11), válluk kerek, csúcsuk kissé kihegyesedő, fonákuk kopasz vagy szőrös, szélük egyszer-kétszer fűrészes, és mirigytelen vagy mirigyes. A virág 3-4 cm átmérőjű, ciklámenillatú. A csészelevelek épek, keskenyek, hosszúak és karcsúak, mirigytelenek vagy mirigyesek, csak kicsit nyúlnak túl a kerekded, széles, rózsaszín szirmokon. A csipkebogyó narancssárga vagy piros, keskeny, megnyúlt vagy gömb alakú, csüngő, felülete mirigytüskés vagy mirigytelen, rajta a csészelevelek a termés széteséséig felállva maradóak. Kromoszómaszáma 28. Változatosság Hazánkban 11 változata és 17 alakja ismeretes, ezek közül kiemelendő

A töviskés levelű rózsa virága és csipkebogyója (jobbra)

224


a Parádsasvár mellől leírt alakja (for. parádensis Degen et Boros). Ritkán kialakuló hibridjei: 1. Visszás rózsa (Rosa × reversa Waldst. et Kit.) – Kitaibel Pál a Mátrában fedezte fel, mely a havasalji és a jajrózsa (R. spinosissima L.) elsődleges hibridje. A generatív vesszein találhatóak tüskék, a szirmai halvány rózsaszínűek és a csipkebogyója bordó, korsó alakú. Hazánkban a Zempléni-hegységben, a Bükkben, a Karancs–Medvesen, a Mátrában és a Börzsönyben terem. 2. Töviskés levelű rózsa (Rosa× spinulifolia Démat.) – Dématra írta le, a havasalji és a molyhos rózsa (R. tomentosa Sm.) elsődleges hibridje. A vesszőin ritkásan áll 1-1 ár alakú tüske, a levélkék fonáka dúsan molyhos, a csészelevelek sallangosak, a csipkebogyó széles tojásdad, piros színű. Hazánkban a Börzsönyben terem. Elterjedési terület Nyugat-, Dél- és Közép-Európa hegyvidékének faja. Hazai előfordulás Magyarországon az Északi-középhegység (Börzsöny, Mátra, Bükk, Zempléni-hegység, Tornai-karszt, Cserehát) jellegzetes, flóravidék elválasztó faja. A Pilis hegységből kipusztult. A Nyugat-Dunántúlon (Kőszegi-hegység, Őrség), illetve a Dél-Dunántúlon (Mecsek) szórványos. Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok Páraigényes, félárnyékot kedvelő, tápanyagokban és bázisokban gazdag, sekély termőrétegű, törmelékes talajokon, sziklarepedésekben, árnyas nyílt sziklanövényzetben, bükkösökben, törmeléklejtő-erdőkben, szurdokerdőkben terem. Általános természetvédelmi vonatkozások Hazai vadrózsafajaink közül törvényes védelemben a havasalji rózsa (Rosa pendulina) és hibridjei (R. × reversa, R. × spinulifolia), illetve a szentendrei rózsa (R. ciliato-petala) részesülnek. Véleményem szerint a Kárpát-medence bennszülött jellegű fajait (R. gizellae,


R. zalana, R. kmetiana, R. facsarii), a R. ciliato-petalát, a pannon–illír és pannon–balkáni jellegű fajokat (R. zagrabiensis, R. polyacantha, R. hungarica), a kevés lelőhelyről ismert fajokat (R. sherardii, R. tomentosa), a vélhetőleg kipusztult R. glaucát és a R. stylosát – amennyiben előkerülnek – fokozottan védett státusba kellene helyezni és területi védelemben is részesíteni. A lokális, ritkán kialakuló és nem introgresszív hibridek (R. × budensis, R. × collina, R. × matraënsis, R. × polliniana, R. × pomazensis, R. × speciosa, R. × terebinthinacea, R. × victoria-Hungarorum) szintén fokozott és területi védelemre érdemesek. Ezen hibridtaxonok adatai Magyarország területére vonatkozólag is elavultak, bizonytalanok, kérdéses, hogy léteznek-e még a lelőhelyeik. A mai Magyarországon viszonylag kevés lelőhelyű, de Európában elterjedt fajokat (R. arvensis, R. gallica, R. jundzillii, R. micrantha, R. caesia, R. dumalis, R. agrestis, R. spinosissima, R. inodora) alacsony természetvédelmi értékű faji, több faj együttes előfordulásakor pedig területi védelemben is szükséges részesíteni. Ezek a fajok jó területek indikátorai (vagy túlélői, pl. a mezsgyéken), védelmük ezért is indokolt. A gyakorlati természetvédelemben megoldást jelent, ha minden „oszlopos bibéjű” (Sect. Synstylae), „mirigyes-levelű” (Sect. Rubiginosae), illetve „molyhoslevelű” (Sect. Tomentosae) csoportba tartozó rózsafaj védelem alá kerül. Ezek a csoportok könnyen és biztosan felismerhetőek terepen. Irodalom Bartha D. (1990): Hazánk védett fa- és cserjefajai IV. Szedrek, rózsák. – Az Erdő 39: 232–233. Bartha D. (1999): Havasalji rózsa – Rosa pendulina L. In: Farkas S. (szerk.): Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest, p. 123. Bartha D. (1999): Szentendrei rózsa – Rosa sancti-andreae Deg. et Trtm. ex Jáv. In: Farkas S. (szerk.): Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest, p. 123. Borbás V. (1880): A Magyar Biro-

dalom vadon termő rózsái monographiájának kísérlete – Primitiae monographia Rosarum imperii Hungarici. – MTA Math. és Természettudományi Közlemények 16: 305–506. Degen Á. (1924): Rosa L. In: Jávorka S.: Magyar Flóra. – Studium Kiadó, Budapest, pp. 538–590. Facsar G. (1980): Adatok a vadon növő Rosa fajok virágzáskezdetéhez. – Kertészeti Egyetem Közleményei 44: 53–56. Facsar G. (1993): Magyarország vadontermő rózsai. – A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Közleményei 53: 75–128. Henker, H. (2003): Rosa, Rose. In: Hegi, G. (Bgrd.): Illustrierte Flora von Mitteleuropa IV/2C; 2., völlig neubearbeitete und erweiterte Auflage. (Bandhrsg.: Weber, H. E). – Parey Buchverlag, Berlin, pp. 1–108. Kerényi-Nagy V. (2010): Ritka rózsa taxonok (Rosa ssp.). – Tilia 15: 175–264. Klášterský, I. (1968): Rosa L. In: Tutin, T. G.–Heywood, V. H. et al. (eds.): Flora Europaea 1. – University Press, Cambridge, pp. 1–80. Kovács Sz.–G. Tóth M.–Facsar G. (1998): Magyarországon honos rózsafajok gyümölcseinek vizsgálata. – Kertgazdaság 30(2): 35–43. Kovács Sz.–G. Tóth M.–Facsar G. (1999): Fruit quality of some rose species native in Hungary. – Acta Horticulturae 538(1): 103–108. Pfeiffer P.–Kerényi-Nagy V.–Deák T.–Facsar G. (2009): DNS-izolálás optimalizálása és ITS szekvenciák CelI polimorfizmusának vizsgálata különböző rózsa fajoknál. – Kertgazdaság 41(1): 65–73. Schuck, H. J. (2005): Rosa pendulina L. In: Schütt, P.–Schuck, H. J.–Lang, U. M.–Roloff, A. (Hrsg.): Enzyklopädie der Holzgewächse. Handbuch und Atlas der Dendrologie. – ECOMED Verlagsgesellschaft, Landsberg, Band III/3/39., pp. 1–6. Kerényi-Nagy Viktor 225

Galagonyák Crataegus spp

Recommend Documents