Kitűnő írás jelent meg a Christian Vanguard-ban, hazánkfiának, Dr. Szász T-nek nemrég publikált The Myth of Psychotherapy c. munkáját ismertetve. Ezt a cikket az alábbiakban röviden összefoglaljuk és saját gondolatainkkal kiegészítjük. A pszichoterápiának (elme- és lélekgyógyászat) a tudományba és az általános gondolkodásba való bevezetése azzal a súlyos következménnyel járt, hogy annak segítségével a zsidóság nemcsak behatolt a nyugati társadalomba, hanem azt át is formálta, elzsidósította. Mi több, átvette a hatalmat fölötte. Köztudomású, hogy sok jobboldali írót, politikust elmezavarodottnak nyilvánítottak bírósági tárgyalásokon vagy azokon kívül, sőt, öngyilkosságba vagy annak látszatába kergettek (Forrestal), tébolydába zártak. S nemcsak nyugaton, a vasfüggöny mögött is. Kialakult az az általános nézet, hogy aki nem úgy gondolkodik, mint a zsidó propaganda által irányított közvélemény, ami az angol nyelvterületen már-már „common sense”-é lépett elő, annak az elméje hibbant. Legjobb esetben úgy siklanak el fölötte, hogy egyéni, szubjektív véleménye van. Ami egyúttal arra is utal, hogy ezzel az „egyéni”, téves állásponttal szemben van egy szilárd, helyes objektív valóság, amit a szerencsétlennek minősített, beteglelkű „fasiszta” nem képes meglátni. Ez az objektív igazság — természetesen — mindig a pozitív (zsidó) álláspont. Marx Kommunista Kiáltványa alapjában megrázta a keresztény társadalmat s az „eszme” a gyári dolgozó tanulatlan rétegben okozott súlyos helyi gyulladásokat, az intelligencia körében azonban csak a fegyelmezetlen, noha tehetséges elmékben váltott ki túlzott rajongást. Elsősorban, az agitatív szándékú zsidó intellektuelek között. A nemzsidó gondolkodók nem vetették el annyira a sulykot, a szocializmus tana előbb a Kerekasztal Társaság, majd a Fábiánszocializmus körében talált óvatos értékelésre. A társadalom zömét azonban nem érintette túlságosan a marxizmus s annak különböző változatai. Az emberek reakciója a „munkáshatalom” sztrájkjaira, szabotázsokra inkább a tartózkodó ellenszenv volt, mint érdeklődés az „új” iránt. A marxi tanok sikertelenségének oka az, hogy ebben az időben a keresztény lelkek merőben idegennek találták e „forradalmi és tudományos” tant, az egészséges, épelméjű konzervativizmus ellent tudott állni a rombolásnak.
És azáltal, hogy a liberalizmus révén a más, idegen lelkületű zsidóságot emancipáltuk száz évvel ezelőtt, megnyitottunk egy olyan gátat magunkra, aminek végzetes voltára akkor csak néhányan gondoltak. A zsidóság elárasztotta a konzervatív keresztény köröket. Miként a baktériumnak megvan az a képessége, hogy a sejtet védelemként körülvevő sejtfalat különleges enzimével feloldja, s oda be tud hatolni és betegséget tud okozni, úgy tette a zsidóság az emancipációt követő időben az egészséges sejtként viruló konzervatív keresztény réteggel. Behatolt világunkba, a sejtmagok
központi világába talmudi enzimével lerombolta ellenállásunkat és a szervezetet végül is arra kényszerítette, hogy másképpen funkcionáljon. Ez a másképp pedig a forradalmi, a haladó szellem, a modernnek mondott rombolás elfogadása. Mindaddig, amíg a zsidó szellem a keresztény sejteket mintegy csak kívülről ostromolta a marxista tanokkal, alapjában nem sok sikert könyvelhetett el. Az integráció, amivel a zsidó gátlástalanul behatolhatott a keresztény élet belső körébe, megnyitotta az utat a freudizmus felé. Amit Marx nem tudott áttörni, azt Freud, most már minden erőszak nélkül, a függőleges enzim-átkarolással játszva elérte. A dolgok most már észrevétlenül, láthatatlanul folytak le, miként, amikor megfertőződünk egy vírussal. A lappangási idő még csak hatásosabbá teszi a behatolt toxin munkáját. A századfordulón még senki sem sejtette, hogy Freud egy olyan eszközt helyezett a biológiai parazita zsidóság kezébe, amellyel a befogadó goj társadalom minden egyedét teljes zsidó ellenőrzés alá vonhatja. A pszichoanalízis eszközével a zsidó orvos be tud hatolni a goj gondolatvilágának, lelkének legmélyére. Fel tudja kutatni az ott rejlő kétségeket és félelmeket, s ezeket arra használhatja fel, hogy teljesen uralkodjék fölötte. Freud a bécsi egyetemen idegorvosnak indult. De csakhamar átalakult azzá, ami mindig is jellemző volt fajára: zsidó kalandorrá. Kitűnő ösztönnel találta meg azt az utat, amelyen át hírnévre, vagyonra tett szert, s ami még ennél is fontosabb: hatalmat adott a kezébe a gojok fölött. Először kokainnal kísérletezett. A kokain a gazdag és befolyásos zsidók kábítószere. Majd hipnózissal próbált „betegei” fölött uralkodni s mivel ez ebben az időben elítélt módszer volt, más, megfelelőbb eljárást keresett. Így ismerte föl a pszichoterápia hihetetlen előnyeit minden más módszer fölött. Ennek lényege az, hogy látszólag minden rábeszélés, vagy erőszak nélkül rábírja a beteget arra, hogy önmagáról beszéljen, akaratlanul és észrevétlenül kitéve magát ügyes és fondorlatos kérdéseknek. Ez a pokolian talmudi módszer alapozta meg hírnevét. Noha a közvetlen hipnózist látszólag elveti, Freud a hipnózisnak egy fortélyosabb formáját vezette be. Várószobájában eleve olyan bizalmat keltő légkört, hangulatot teremtett, aminek óhatatlanul hatása alá került a páciens. Ugyanezt a freudi pszichológiát alkalmazták otthon a választási komédiákon a szavazóhelyiségben: itt sem fenyegettek meg senkit, nem is kényszerítettek senkit, hogy a Pártra szavazzon, de a helyiségben elhelyezett Marx-Lenin-Rákosi képek, a rossz hangulatot szülő pártjelszavak, a nyugtalanító vörös drapériák elkerülhetetlenül a megfélemlítés érzését keltették az emberben és egy gyors „nyílt szavazással” igyekeztek onnan kikerülni friss levegőre. Amit a kommunisták akartak viszont, könnyen, játszva elérték: mindenki rájuk szavazott. Miután Freud a tudományosság nagytekintélyű talárjába burkolódzva megalapította új tudományának tekintélyét, a pszichoterápia támogatására és propagálására ügyesen beszervezte az intelligenciát. A sajtó és hírszolgálat ekkor már jócskán zsidó kézen volt, a jóhiszemű keresztény kartársak alaposan bedőltek a jól megszervezett propagandának. Minthogy azonban az új módszer semmi egyéb, mint a beteg beszéltetése. Freud szükségesnek találta, hogy néhány „eredeti” és első hallásra megragadó elméletet építsen be a pszichoterápia hátterébe. Ilyen pl. az Oedipus komplex. Olyan, hogy Oedipus komplex sohasem létezett. Freud, részben félreértette a nagy görög tragédia lényegét, részben eredetieskedő szándékossággal olyan magyarázatot fűzött hozzá, hogy az intelligencia egy része egy csapásra behódolt neki, a többieket pedig megdolgozta a zsidó hírverés és az idő. Freud Sophokles tragédiáját pszichoanalitikus úton torzította el. Kitalálta, hogy minden egy év körüli
fiúgyermekben tudat alatt ott lappang az apja gyűlölete, mivel az anyjával szeretne szexviszonyba lépni. Csak egy nyomorult szexuálcentrikus zsidó agyában foganhatott ilyen excentrikusan „eredeti” gondolat és csak az idiótává intellektualizált goj hihette el, hogy több mint 2000 évet kellett várnia az emberiségnek arra, hogy Sophokles tragédiáját végre megértse! Freud szerint a társadalmat kínzó neurózis (elmebaj határán járó lelki zavar) mögött az Oedipus komplex áll. Mert — mondja sátáni logikával — az a körülmény, hogy a csecsemő nem bírja megölni apját és nem tud szeretkezni az anyjával, vágyvilágának meghiúsulását idézi föl, ami végül is érzelmei elfojtásához vezet. Ez az elfojtás, visszatartás, oka a mindenütt látható neurózisnak. Így hangzik a nagy freudi pszichoanalitikus tétel. A másik nagy freudi gondolat az „elnyomott homoszexualitás”. Szerinte a homoszexualitásra való hajlam normális jelenség az emberiség körében s csak azért nem tapasztaljuk általánosságban magunk között, mert ez a hajlam a tudat alá van nyomva bennünk. Vagyis amit mi perverznek nevezünk, az Freudnak a normális. Kevesen figyeltek föl arra, hogy Freud zsidó logikája itt törést szenved. Mert miként egyeztethető össze az Oedipus komplex heteroszexualitása a homoszexualitással? A meghökkent és elbájolódott gojokban már nem volt annyi szellemi önállóság, hogy e logikai ellentmondásig eljutottak volna. Freud homoszexuális elméletének támogatására felhozta a nagy renaissance festő, Leonardo da Vinci esetét. Da Vincit ugyanis annakidején homoszexualitás vádjával bíróság elé idézték, de a bíróság a nagy mestert fölmentette. — Nem így Freud. Maga is érezte, hogy kevés „tudományos” érve szól állítása megerősítésére, tehát tovább kutatott, valósággal turkált da Vinci életében, végül is — nagy örömére — da Vinci egy gyerekkori álmában találta meg a hiányzó igazolást a homoszexualitás mellett. Da Vincinek álmában, bölcsőjében feküdve, hirtelen egy keselyű jelent meg, elrepült arca előtt s farkával a gyerek szájához ért. Íme — kiált föl a perverz zsidó logika — itt a bizonyíték a rejtett, elnyomott homoszexualitás mellett. Szász professzor rámutat arra, hogy ez a történet Freud hiányos iskolázottságát bizonyítja. Mert az a német fordítás, amelyre Freud alapozta bizonyítását — hibás. Az eredetiben nem keselyű áll, hanem a gyerekek papírsárkánya s erről álmodta azt da Vinci hogy megsúrolta arcát. Minthogy azonban Freud már a priori keresett olyan kombinációt, amit homoszexualitással tud magyarázni, csak kapóra jött neki a téves fordítás. Ezen az eseten át is világosan látjuk a tudományosnak mondott zsidó psziché módszerét, triviális beállítottságát, hajlamát arra, hogy tényeket, igazságokat addig torzítson, amíg azok kiöklendezik mindazt az undorító tartalmat, amit ez a sátáni lelkület a maga mélyében hord. Freud ezen az alapon építette föl elméletét a nyugati művészet alapjáról, amelyben mindent a homoszexualitásra vezet vissza. És ezzel el is indított egy olyan szellemi és fizikai járványt nyugaton, amely végül a mai homoszexuális jogok és érvényesülések fontosságát és értékét hangsúlyozzák. Így kapcsolódik egybe — hála, Freud „tudományos felismerésének” — napjainkban a modern művészet a homoszexualitással, leszbianizmussal. És így okozza a spirituálisan és ideológiában amúgy is megzavarodott fiatalság körében a neurózis járványát. A szerencsétlen sokszor nem is tudja, mi több benne, a beteges hajlam-e, vagy eredetieskedő művészeti dilettantizmusa. Semmi sem mutatja jobban Freud sátáni küldetését, mint az, hogy amikor látszólag fel akarja szabadítani az érzelemvilág elnyomása révén keletkezett neurózis alól a „betegeket”, egy valóságos és sokkal súlyosabb neurózist vezet be a társadalomba. Marx az utca söpredékét szabadította rá az emberiségre, Freud megnyitotta a tébolydákat. Mindkét részről valóban forradalmi vívmány.
Csak egy zsidó olthatta be a gojok világába a tudományosság és haladás örve alatt ezt a nagy erejű és utálatos mérget az „elnyomott homoszexualitásról”. Sokakban egy új vallás, egy új eszmevilág hazug és zavaros illúzióját keltve, ezreket tett szerencsétlenné. A még kevésbe sérült elméket el akarja bódítani azzal a tetszetősen intellektuális „felismeréssel”, hogy ami értéket eddig láttunk valahol, az nem érték, hanem betegségünk kivetülése, tünete annak, hogy helytelen indokból elnyomtuk egészséges vágyainkat. Aki normálisnak tűnik, az perverz és csak a perverz normális. Talán épp ennek a freudizmusnak jellemzésére írta meg Ady A nincsen himnusza c. annyira idevágó versét. Ami a homoszexualitást illeti, lapunkban „Fajelmélet” cím alatt (1978. ápr.) rámutattunk, hogy az nem más, mint a természet tiltakozása a fajkeveredés ellen. A homoszexualitás elsősorban a korcsok betegsége. Így akarja a természet elzárni a korcsokat attól, hogy további korcsokat hozzanak a világra. Szász professzor úgy mondja, hogy a pszichoterápia = világi etika, a vallástalan társadalom vallása, amelynek nyelvezete nem latin, hanem orvosi zsargon, teológiája nem a kereszténységben találja alapját, hanem a pozitivizmusban. Ehhez a mi részünkről hozzátehetjük, hogy régen, ha lelki problémája volt az embernek, elment a paphoz. Ma a pszichiáterhez megy. A gyóntatószék megmaradt, de Isten szolgája helyett a Sátán szolgája ül benne. Csak ki kell néznünk az ablakon s látjuk, hogy jól működik a Sátán napjaink átalakult világában: ott a káosz mindenütt. Tudjuk, hogy a bolsevizmus szerint a vallás nem más, mint a „társadalmilag elnyomott ember idegbetegsége”. Láthatólag Freudtól vették át a bölcsességet. A vénülő Freud ezt 1938. július 12-i levelében a zsidó léleknek legkiválóbb reprezentánsában foglalta össze: A vallás a nemi szerv foglalkoztatását helyettesíti, legtisztább kifejezője a csökkentértékűség-érzetnek és minden gátlásnak forrása. Freud nyelvezete oly tipikusan és nyáladzóan triviális e helyen, hogy kénytelenek voltunk a jó ízlés kedvéért alaposan megszépíteni. Itt említjük meg, hogy otthon a Szálasi-per idején a kommunisták kiadták a per lefolyását, az elhangzott kérdéseket és válaszokat és Szálasi nyilatkozatait minden megállapítható változtatás vagy torzítás nélkül. Ám a kiadványhoz volt egy pszichológiai magyarázat, Szálasi egy-egy kijelentését hosszan elemezte a freudi pszichiáter. Célja nyilvánvalóan az volt, hogy az esetleg szimpatizáló olvasót meggyőzze arról, hogy Szálasi mentálisan kondicionált gonosztevő. Idekint nyugaton is van forgalomban egy hasonlóan freudi magyarázatokkal ellátott kiadvány Hitler ú. n. Végrendeletével kapcsolatban. Továbbá Hruscsov fejében is ott gőzölt a freudi pszichoanalízis, amikor olyan kijelentést tett, hogy az, aki nem kommunista csak elmebajos lehet, be vele a tébolydába. Egyébként lapunkban Huber Lipót nagyszerű könyvének ismertetése során (Bajkeverők címmel) idéztük a neves „antiszemita” pap történész megállapítását, hogy a zsidóban mindig is volt olyan hajlam, hogy a nem-zsidókat elmebajosnak nézi, s ezért tartja egyedül magát alkalmasnak arra, hogy uralkodjék a világban. De napjainkban is a talán nem zsidó Quigley professzor Tragedy and Hope c. hatalmas művében oda konkludál, hogy aki nem hajlandó együttműködni a milliomosok világkommunizmusával, más alternatíva nem marad számára, mint a tébolyda, — hacsak föl nem akasztja magát, teszi hozzá cinikusan. Így hódította meg a freudizmus kelettől nyugatig az egész világot, hatása alól már senki nem tudja magát kivonni. A levegővel szívjuk be, mint a mocsárlakók a miazmát, a vérünkben kering, mint a
középkorban a „Fekete Halál” járvány-vírusa. Vajon mennyire az Apokalipszis Pusztító Utálatossága ez, amely az idők teljességében az „utolsó napok” nagy, figyelmeztető jele lesz? C. G. Jung, a nagy keresztény pszichológus Freud tanítványaként kezdte nagyszerű munkásságát, de idejekorán szakított mesterével. Jung körül volt véve zsidó paciensekkel, sőt titkárnője, a pesti Jolanda Jacobi is zsidó nő volt. Érthető, hogy a zsidóknak nagyon kellett vigyázni a lázadó tanítványra és mesterre. Óvatosan bár, de kimondta Jung Freudről alkotott véleményét, amely szerint zsidó lévén mindent a szexuál-centrizmus egyoldalúságából próbált magyarázni, ezért képtelen volt spirituális magasságokba emelkedni és felismerni, hogy az ember sokkal több, mint a szex. Az ember lelke mélyén az Istent hordja. Nem is kapta meg soha a Nobel-díjat. A Tibeti Halottak Könyvéhez fűzett pszichológiai kommentárjában annál a jelenetnél, ahol a lélek túlvilági vándorlása során az utolsó, testet öltő szexuál jellegű fázisba lép, nem tudta megállni Jung, hogy meg ne jegyezze, ez az a parányi jelenet, amit Freud ebből a negyedik dimenziót átölelő konceptből meg tudott érteni. Az árja ember mélységes szánakozásának, talán megvetésének hangja csendül itt ki a zsidó tehetetlenség fölött. Ahogy Jung leírja Freud rettegését a haláltól s az ezzel kapcsolatos egyáltalán nem intellektuális, sőt babonás előítéleteit, valóban a nyomorult, gonoszul beteg ember képe bontakozik ki elénk, így ír Szász: „Az az ellentmondás, ami vallásellenes beállítottsága és ugyanakkor a zsidósághoz való mélységes elkötelezettsége között fennáll, fontos pont személye megítélésében és abban, hogy mennyire élt benne a kereszténység iránti ellenszenv. Freud egy egész életen át büszke, soviniszta, sőt, bosszúálló zsidó volt. Híres vallásnélkülisége tulajdonképpen keresztényellenesség, goj-gyűlölet.” Freud évszázadok zsidó gyűlöletét, amit a biológiai parazita fölhalmozott, most a pszichoterápiának nevezett gyűjtőlencse fókuszába helyezte. Gyűlöletét a befogadó nép ellen, amellyel élnie kellett évszázadokon át, és akivel való együttműködése nélkül nem tudott volna fennmaradni. A zsidóságnak e fonák helyzetéről mondta egyszer Hitler, hogy ez a Sátán tragédiája. Összefoglalva Freud véleményét a nyugati kultúráról: Oedipus nem király volt, hanem komplex; Leonardo nem egy nagy géniusz, hanem egy homoszexuális perverz. Ahogy Szász mondja: Freud legerősebb hajtómotívuma az volt, hogy bosszút álljon Krisztuson. A továbbiakban a lap leírja, hogy miként ültették át a zsidó pszichiáterek Freud tanítását a gyakorlatba s mily kegyetlen kísérletekkel tettek tönkre embereket. Nyomtatható változat Értékelve: 4.50 pont az 5-ből. Megosztás
