MetaGalaktika 4.
01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35
Frederic Brown : Stanislaw Lem : Damon Knight : Kir Bulicsov : Viktor Kolupajev : Henrich Altov : Vonda N. McIntyre : Ivan Jefremov : Carol Emshwiller : Isaac Asimov : A. Bertram Chandler : Mihail Puhov : Theodore Sturgeon : Sergio Turone : Michel Demuth : A. Zsityinszkij : Sinicsi Hosi : Ilja Varsavszkij : Karen A. Szimonjan : Herbert W. Franke : Vjacseszlav Ribakov : Salimov : Philip K. Dick : A. E. van Vogt : Donald A. Wollheim : L. Sprague de Camp : Dmitrij Bilenkin : Brian W. Aldiss : Jean:Pierre Andrevon : Richard Cowper : Kurt Vonnegut Jr. : Arthur C. Clarke : John Brunner : Michael Moorcock :
Harmagedón Ismétlés Anachron Az Ananda templom felszentelése Táborkert Kiscsacsi és axioma Köd, F és Homok A hegyi szellemek tava A vadászrobot A két évszázados ember Hosszú zuhanás Rakétastoppal Butélia Drogéria Kozmikus kompromisszum A Bumm-Bumm madár vágtája A Brumm hatás Három történet Riasztó szimptómák nincsenek Hívogató, hívogató világ... Menedék A nagy szárazföld Találkozás a régi energiatelepen A betolakodó Fekete torpedóromboló Utánzó A harcosok népe A bizonytalanság elve Szegény kis harcos ...Mégis belopózik Ki rzi az rz ket? A következ lépés A mentés Az utolsó magányos ember Íme az ember Utószó
Frederic Brown - Harmagedón
Az összes lehetséges hely közül éppen Cincinnatiben történt. Nem mintha valami baj lenne Cincinnativel, hacsak az nem, hogy nem a világegyetem középpontja, de még Ohio államé sem. Cincinnati egy kedves, öreg város, és a maga módján páratlan, azt azonban még a Kereskedelmi Kamarájában is elismerték, hogy kozmikus jelent sége nincs. Kizárólag a véletlennek köszönhet , hogy a Nagy Gerber - micsoda név! - fellépése Cincinnatiben és a helyzet megváltozása egybeesett. Természetesen ha a történetnek híre ment volna, Cincinnati a világ leghíresebb városa lenne, és a kis Herbiet modern Szent Györgyként üdvözölnék. Ünnepeltebb lenne, mint egy csodagyerek. A Bijou Színház akkori néz i közül azonban senki sem emlékszik a történtekre. Még a kis Herbie Westerman sem, bár az övé volt az ominózus vízipisztoly. Nem is gondolt a zsebében lév vízipisztolyra, amikor a néz téren ült, és a b vészt bámulta a rivaldákon túl. A vízipisztoly új volt, a színházba jövet vették, amikor a szüleit rávette, hogy tegyenek egy kis kitér t a Vine utcai bazárba. Abban a pillanatban Herbie-t sokkal jobban érdekelte az, ami a színpadon történt. Arcán a szakért elismerése tükröz dött. A tenyér-kézhát trükk nem volt titok Herbie számára. Maga is meg tudta csinálni. Igaz, hogy neki a b vészkészletéhez tartozó minikártyát kellett használnia, az éppen megfelelt az kilencéves kezének. Az is igaz, hogy bárki, aki figyelt, láthatta, amint a kártyák a b vész tenyeréb l a
kézfejére repülnek, miközben a kezét megfordítja. De ez csak részletkérdés. Herbie azzal is tisztában volt, hogy egyszerre hét kártyát tenyérb l kézfejre forgatni nagy er kifejtést és ügyességet kíván az újjaktól. És a nagy Gerber éppen ezt csinálta. A kártyák forgatását semmiféle zörej sem árulta el. Herbie elismer en bólintott. Aztán eszébe jutott, mi következik. Gyengéden oldalba lökte a mamáját, és így szólt: - Mami, kérdezd meg a papát, nincs-e nála egy felesleges zsebkend ? A szeme sarkából látta, hogy az anyja elfordítja a fejét. Szempillantásnyi id sem telt el, és Herbie már nem volt a helyén, a széksorok között iszkolt lefelé. Érezte, a megtévesztés jól sikerült, az id zítés tökéletes volt. Az el adásnak ez volt az a pillanata, amikor a Nagy Gerber megkérdezi: nem jönne-e egy kisfiú a közönség soraiból a színpadra. Most is ezt kérdezte. Herbie Westerman azonban megel zte. Már javában úton volt, még miel tt a b vész feltette a kérdést. Az el el adáson csak tizediknek ért a néz térr l a színpadra vezet lépcs höz. Most azonban résen volt, és a szül i ellenkezés lehet ségét is kizárta. Lehet, hogy az édesanyja engedte volna, de az is lehet, hogy nem Okosabbnak t nt rávenni, hogy másfelé nézzen. Ilyen ügyekben a szül kben nem lehet megbízni! Néha nagyon furcsa ötletei vannak. - Lennél szíves fellépni a színpadra? Mire a kérdés elhangzott, Herbie Iába már a lépcs alsó fokán dobbant. Hallotta maga mögött a többi láb csalódott topogását, miközben felfelé ment, a rivaldákon keresztül. Egy trükk következett három galambbal. Herbie tudta az el el adásból, hogy ehhez szükség van egy néz közrem ködésére. Ez volt talán az egyetlen olyan trükk, amelynek a nyitjára nem tudott rájönni. Tudta, hogy kell lennie egy titkos rekesznek a dobozban, de hogy hol, arról fogalma sem volt. De ezúttal fogja tartani a dobozt. Ha ilyen közelr l sem tudja ellesni a trükköt, akkor jobban teszi; ha visszatér a bélyeggy jtéshez. Cinkosan a b vészre mosolygott. Nem mintha , Herbie, ki akarná adni a b vészt. Maga is az volt, és tudta, hogy a b vészek olyanok, mint a szabadk vesek: soha egyikük sem árulná el a másik titkát. Mégis megborzongott, és a mosoly lehervadt az arcáról, amint elkapta a b vész tekintetét. A Nagy Gerber ilyen közelr l jóval id sebbnek látszott, mint a rivaldák túlsó oldaláról. Valahogy egészen más volt. Jóval magasabb, például. Mindenesetre már ott volt a doboz a galambtrükkhöz. Gerber állandó segédje hozta egy tálcán. Herbie elfordította a tekintetét a b vészr l, és ett l mindjárt jobban érezte magát. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is van a színpadon. A segéd bebicegett. Herbie lehajtotta a fejét, hogy megpillanthassa a tálca alját. Biztos, ami biztos. De nem látott semmit. Gerber felvette a dobozt. A segéd elbicegett, Herbie gyanakodva követte a tekintetével. Vajon igazi a bicegés, vagy csak megtévesztés? A doboz szétterült, laposan, mint egy palacsinta. A négy oldala az aljához simult, a fedele pedig az egyik oldalához. Kicsi rézfogantyúk voltak rajta. Herbie gyorsan hátralépett, hogy láthassa a doboz hátulját, amíg az elejét a közönségnek mutatták. Igen, ekkor meglátta. Egy háromszög alakú rekesz a fed lap egyik oldalán, tükörborítással, olyan szögben összeállítva, hogy láthatatlan legyen. Régi trükk. Herbie kissé csalódottnak érezte magát. A b vész felállította a dobozt, a tükör rejtette rekesz belülre került. Kissé oldalra fordult. - Nos, kedves fiatalember… Ami Tibetben történt, az nem az egyetlen tényez , csupán az utolsó láncszem. A tibeti id járás rendkívüli volt azon a héten. Nagyon is rendkívüli. Szörny meleg volt. Több hó esett áldozatul ennek a melegnek, mint amennyi hosszú évek során, emberemlékezet óta elolvadt. A patakok megduzzadtak, kiszélesedtek, és vadul rohantak. A patakok mentén néhány imamalom sebesebben pörgött, mint valaha. Mások alámerültek, és végleg megálltak, A papok a térdig ér , hideg vízben keményen dolgoztak, hogy a parthoz közelebb vigyék a malmokat, ahol a rohanó ár újból meg tudja hajtani ket. Volt egy kicsi, nagyon régi malom, ami megállás nélkül forgott, senki sem tudta, mióta. Olyan régen ott volt, hogy egyetlen él láma sem emlékezett arra, mi volt az imatáblájára írva, és hogy milyen imádság volt az. A rohanó ár már elérte a malom tengelyét, amikor Klarath láma utánanyúlt, hogy biztonságba helyezze. De túl kés n! Lába megcsúszott az iszapban, és esés közben keze fejével taszított egyet a keréken. Kötelékeib l elszabadulva, a malom tovasodródott az árral. A patak fenekén gurult, egyre mélyebb és mélyebb vizek felé. Amíg gurult, minden rendben volt. A láma felállt, megborzongva a hirtelen fürd l, és a többi forgó kerék után nézett. "Ugyan mit számít egy kis malom!" gondolta. Nem tudta, hogy most, amikor az összes többi láncszem elszakadt, egyes-egyedül ez a kis malmocska állt a Föld és Harmagedón között. Wangur UI imamalma pedig csak gurult és gurult, mindaddig, amíg egy mérfölddel lejjebb sziklapadnak nem ütközött és meg nem állt. Ez volt az a pillanat.
- Nos, kedves fiatalember… Herbie Westerman - most ismét Cincinnatiben vagyunk - felnézett, és azon t dött, hogy a b vész miért állt meg a mondat közepén. Látta, hogy a nagy Gerber arca eltorzul, mintha hirtelen sokk érte volna. Nem mozdult, nem változott, de mégis valahogy egészen más lett. A b vész azután csendben kuncogni kezdett. Nevetése sátáni kacaj volt. Aki hallotta, nem kételkedhetett banne, hogy ki . Nem is kételkedett senki. A közönség, minden egyes néz tudta abban a borzalmas pillanatban, hogy ki áll el tte. Tudták, még a leghitetlenebbek is, minden kétséget kizáróan. Senki sem mozdult, senki sem beszélt, ijedt sóhaj sem hallatszott. Vannak dolgok, amelyek felette állnak a félelemnek. Csak a bizonytalanság okoz félelmet, és a Bijou Színházat akkor az iszonyú bizonyosság töltötte be. A nevetés er södött. Egyre hangosabban visszhangzott a galéria távoli, poros sarkaiból. Semmi sem mozdult, még egy légy sem a mennyezeten. A Sátán megszólalt: - Köszönöm szíves figyelmüket, amit egy szegény b vésznek szenteltek. - Gúnyosan, mélyen meghajolt. Az el adásnak vége. - Elvigyorodott. - Minden el adásnak vége van. A színház valahogy elsötétedett, bár még valamennyi lámpa égett. A halotti csendben úgy t nt, hogy szárnyak suhognak, b rszárnyak, mintha láthatatlan lények gyülekeznének. Sötétvörös sugarak jelentek meg, és a színpadon álló, magas alak fejéb l és mindkét vállából kis lángocskák csaptak ki. Csupasz lángocskák. Lángok voltak másutt is. Ott lobogtak a proszcéniumpáholyok, a rivaldák mentén. Egyikük az összehajtott doboz tetejéb l ugrott ki, amit a kis Herbie Westerman még mindig a kezében tartott. Herbie eldobta a dobozt. Említettem már, hogy Herbie Westerman tagja volt az Önkéntes zoltótestületnek? Így a következ mozdulata csupán reflexmozdulat volt. Egy kilencéves kisfiú nem sokat tudhat a Harmagedón-féle dolgokról. Bár Herbie Westermannak tudnia kellett volna, hogy azt a tüzet vízzel kioltani nem lehet. De - ahogy ezt már említettem - reflexmozdulat volt. El rántotta a zsebéb l az új vízípisztolyt, és a galambtrükkhöz használt dobozba spriccelt vele. És a t z kialudt, a vízsugár egy része visszafröccsent, és benedvesítette az éppen másfelé néz Nagy Gerber nadrágszárát. Hirtelen rövid, sisterg hang hallatszott. A lámpák újra ragyogni kezdtek, az összes többi láng, és kihunyt, a szárnyak suhogása elült, és egy másféle zajnak adta át a helyét: a közönség zsibongásának. A b vész szeme csukva volt. Hangja különösen er ltetettnek t nt, amint azt mondta: - Azért annyi hatalmam még maradt. Közületek senki sem fog emlékezni a történtekre. Azután lassan megfordult, és felvette a leejtett dobozt. Odanyújtotta Herbie Westermannak. - Óvatosabbnak kell lenned, fiam! - mondta. - Most így tartsd! Pálcájával gyengéden megütötte a doboz tetejét. A fedél kinyílt, és három fehér galamb repült ki a dobozból. Szárnyaik suhogása nem emlékeztetett b rszárnyakra. Herbie Westerman apja lejött a lépcs n, és jelent ségteljes mozdulattal leakasztotta a borotvaszíját a konyhafalon lév kampóról. Westermanné - aki éppen a levest kavarta a t zhelynél - felnézett. - Te Henry! - mondta. - Tényleg azzal akarod megbüntetni? Csak azért, mert hazafelé jövet egy kis vizet spriccelt ki a kocsi ablakán? Férje b szen rázta a fejét. - Nem azért, Marge! Hát nem emlékszel, hogy a vízipisztolyt útban a város felé vettük neki, és hogy azóta nem volt vízcsap közelében? Mit gondolsz, hol töltötte meg? Nem várta meg a választ. - Amikor megálltunk a templomnál, hogy Ryan atyával a fiú konfirmációjáról beszéljünk, akkor töltötte meg a csirkefogó. A keresztel kútból. Szentelt vizet használt a vízipisztolyba! Döng léptekkel megindult a lépcs n a szíjjal a kezében. Ütemes csattanások és fájdalmas jajgatás hangjai hallatszottak a lépcs fel l. Herbie, aki megmentette a világot, elnyerte méltó jutalmát. Csobán Eszter forditása
Stanis aw Lem - Ismétlés
Történt, hogy Szarmata Hipolip király udvarába két hittérít érkezett az igaz hit igéit hirdetni. Hipolip más volt, mint a többi király. Az egész Galaktikában nem lehet találni még egy olyan gondolkodó uralkodót, mint . Már pendelyes korában úgy vágott az esze, mint a borotva, és szabadelv csasztuskákat szerkesztett, a tudósokra pedig annyira hallgatott, hogy amikor meg akarták koronázni, az ablakon át menekült a trónteremb l, és csak annak az érvnek engedett, hogy más még rosszabb lenne. Azt tartotta, hogy nem az a jó hatalom, amelyet
magasztalnak vagy átkoznak, hanem az, amelyet észre sem vesz senki. Az experimentális filozófia híve volt, amely azt hirdeti, hogy az az igaz, amit csinálni lehet, nem pedig az, amit csak mondani. Bátran odaállhatott hát a két hittérít atya Hipolip elé. Örömmel vegyes szörnyülködésük nem ismert határt, amikor megértették, hogy a király nemhogy Istenr l, de semmiféle vallásról még csak nem is hallott. Tudták, hogy in partibus infidelium fogják Isten igéjét hirdetni, de hogy ennyire?! Hipolip gondolkodása a hit kérdéseiben fehér lap volt, így a tiszteletreméltó misszionáriusok szinte toporzékoltak a türelmetlenségt l, úgy buzogott bennük a hittérít kedv. Azonnal tájékoztatták is a mindenható Teremt létezésér l, aki hat nap alatt alkotta meg a világot, hogy a, hetediken pihenhessen, beszéltek az azt megel káoszról, amely lebegett a vizek felett, az sszül kr l, ki zetésükr l a Paradicsomból és a Megváltó eljövetelér l, a szeretetr l és az irgalomról - a király pedig magával vitte ket az audienciateremb l a magánlakosztályába, és otromba kérdésekkel gyötörte ket, mégis megért türelemmel válaszolgattak neki, látva, hogy ezek nem eretnekségb l, hanem tudatlanságból fakadnak. Elképedve a tényekt l, amelyekkel el ször volt alkalma megismerkedni, többször elismételtette magának a világ teremtésének történetét, mert egyszer en megrészegedett újszer ségét l. Egyre azon faggatózott, az atyák egészen bizonyosak-e abban, hogy Isten azért teremtette a világot, hogy benépesítse. Nem lehetséges-e, hogy valami távolabbi célja volt a teremtéssel, és az isteni építmény lakói mintegy titokban, mellékesen keltek ki benne? Valóban külön gondot fordított-e rájuk az Isten, amikor munkához látott? Az atyák pedig türt ztetve a határtalan, de ugyanakkor ártatlan naivitás kiváltotta megbotránkozásukat, kezeskedtek róla, hogy Isten a teremtményei számára alkotta a világot, és volt olyan kegyes, hogy semmit sem tartott szem el tt boldogságukon kívül. A Teremt nek a teremtményei iránt táplált forró érzelmeinek megismerése óriási hatással volt Hipolipra. Csak a Sátánnal kapcsolatban vet dtek fel bizonyos nehézségek, mert a király meglehet sen kevéssé konvencionálisan viselkedett a megtérített szerepében. Nem azon csodálkozott, hogy az Úr megt ri a Sátánt, hanem azon, hogy az egyház irtózik t le. - Ugyanez a helyzet vele is, mint a csatornázással - mondta -; kellemetlen, de nélkülözhetetlen. Hogyha nem volna a Sátán, az Istennek magának kellene a poklot is szemmel tartania, ami nehezen volna összeegyeztethet végtelen jóságával. Mindig kényelmesebb delegálni valakit az ilyen rázós ügyekhez. Mert így, ahogy most van, a pokol nélkül mozdulni sem lehet, ahhoz elejét l kezdve másképp kellett volna tervezni a világot. Tehát az egyház hivatalból el kell hogy ismerje a Sátán nélkülözhetetlenségét. - De végül valahogy mégiscsak sikerült az atyáknak leküzdeniük a király ellenvetéseit és helyes vágányra terelni gondolkodását, így Hipolip a tanítás huszonkilencedik napján felvette az új hitet, és még sírva is fakadt meghatottságában. A hittérít k pedig, akik szintén elérzékenyültek, díszkötéses Szentírást ajándékoztak neki, áldást osztottak, és útra keltek újabb akadályok felé. A király három hétre bezárkózott lakosztályába, tanácsadóit sem hívta össze, audienciát sem tartott, mindössze egyszer küldetett asztalosért, mert leszakadt alatta a könyvtári létra egyik foka. Mígnem egy reggel kiment a kertbe, más szemmel nézve a legkisebb f szálra is, mint Isten teremtményére, majd visszatérve a palotába, azonnal elküldette magát a királyi ontológust a híres omnigenerikus tervez kért, Trurlért és Klapanciuszért, hogy jelenjenek meg el tte - de íziben! Meg is jelentek mindketten, lihegve, mert igencsak sürgette ket a tiszteletreméltó követ, meghajoltak a trón el tt, és várták uruk szavát, mialatt Klapanciusz oldalba bökte Trurlot, emlékeztetve, hogy mit vert a fejébe indulás el tt - hogy ne mondjon semmi bolondot, hanem minden szót háromszor gondoljon végig, miel tt kimondja. De legjobb, ha csendben ül. , Klapanciusz, majd magára vállalja az egész kihallgatást. - Üdvözöllek benneteket, kedveseim, és köszönöm a gyors megjelenést - mondta Hipolip, hellyel kínálva ket. - Buzgón figyeljetek, mert nagy dolgok foglalkoztatják elmémet, és megvalósításuk t letek függ! Nemrégiben felkeresett két csillagközi utazó, akikt l azt hallottam, hogy a Kozmosz nem gazdátlan jószág, hanem van alkotója. Az Isten az: mint biztosítottak róla, egy szerfelett szimpatikus egyén, akiben feltétel nélkül hiszek, és ezt nektek is melegen ajánlom. Holnap rendeletet bocsátok ki, amelynek értelmében minden alattvalóm megkapja kazetta-kiadásban a Szentírást, de titeket nem ebben az ügyben hívattalak. Már tudom, hogy a világ nem bennünk van, és nem is t lünk származik, hanem alkotója személyesen rendezte be a szintén általa teremtett lények számára lakóhelyül. Így Isten elvégezte a maga dolgát, hát úgy vélem, hogy nekem is meg kell tennem a magamét. A jövevények, akiknek hálás vagyok, hogy megtérítettek, hevesen rá akartak beszélni, hogy el ször tör djek a saját üdvözülésemmel, amit udvariasan végighallgattam, mert neveletlenség lett volna félbeszakítani ket, de nekem is megvan a magamhoz való eszem. Nem olyan fából faragtak, hogy mindenekel tt magamra gondoljak. Sokkal fontosabb nálam a közérdek! Ennek akarom tehát szentelni mostantól fogva hátralév napjaimat. Tisztelt Trurl uram, ismerem De lmpossibilitate Felicitationis Satiandae Entium Sapientium cím munkádat, de nem hatott meg különösebben, mert arra gondoltam: mi dolgunk a világon? Hát az utolsó, amit elismertem volna, miel tt Istenben kezdtem hinni, a világmindenség tökéletessége. De azt gondoltam magamban, hogy ha mindez magától melegedett fel, alakult ki és fejl dött, akkor nem lehet panaszt tenni senkinél az esetleges hiányosságokért, ugyanígy a lét üzemzavaraira sincs megoldás. Most azonban, hogy már hiszek, nem gondolkodhatom így tovább! Alapjukban változtak meg a dolgok. Elhiszem, kételkedés nélkül, hogy a Teremt végtelenül szeretetreméltó, hogy határtalanul kegyes hozzánk, hogy a legjobban akarta, lévén maga a tökéletesség - de nem hiszem, hogy nem lehetett volna mindezt jobban megcsinálni! - Királyi felséged tudomására hozta ezt lelkiatyáinak is? - kérdezte Klapanciusz diplomatikus tartózkodással.
- Hogyan? Nem. El ször is mert nem akartam megsérteni ket, aztán meg mert nem láttam értelmét tárgyalni velük err l a témáról. k a teológiai kérdésekben voltak szakért k, és nem a technológiaiakban, én pedig a létnek csak err l az oldaláról beszélek. Nem mondtam nekik semmit, annál is kevésbé, hogy nem szándékozom terméketlen kritizálásba merülni, hanem mint a kísérleti filozófia szószólója akarok nekiveselkedni a dolognak. Bevallom, kezdetben az is eszembe jutott, hogy kijavítom a teremtményeket, mert sem anyagukban nem nagyon megfelel ek, sem m ködésükben, nem is említve az átlagos intelligenciaszintet, de azonnal eszembe jutott a te tanulmányod, Trurl uram. Te nem érintetted a világot, csak egyes lakóit akartad megjavítani: bocsáss meg, tisztelt uram, de ezzel a feje tetejére állítottad a dolgot! A lakáshoz szabni a lakókat ki hallott még ilyet? A feladat fordított! Alternatív létet akarok kialakítani. - Királyom neokozmikus beruházó kíván lenni, minket pedig felfogad generálkivitelez nek? - Pontosan megéltettél, Klapanciusz uram. Tudom, hogy egy új világot készíteni nem ugyanaz, mint például egy új rostát, de nem ijedek meg az objektív nehézségekt l. Ha az Univerzum megteremtése ugyanolyan könny volna, mint például egy köcsögöt korongolni, bele sem fognék, és titeket sem fárasztanálak vele. - Bocsáss meg, királyi felség - szólt Klapanciusz -, de nem világos el ttem, hogy istenhiv létedre miért akarsz olyan világot szerkeszteni, amely ellentétes hited dogmáival. - Miért lenne ellentétes? - csodálkozott Hipolip. - Csak más, de nem ellentétes. Ellentmondást látsz elképzelésemben? - Igen, így van. - Tévedsz, és ezt azonnal bebizonyítom neked. Hiszel repül készülékek létezésében? - Hiszek bennük, mert léteznek, uram. - És az algebrában hiszel? - Az is létezik. Hiszek benne. Hiszen létezésükr l meggy dhetek kézzelfoghatóan, ténylegesen! - Ej, ej - mosolyodott el a király -, látom, hogy be akarsz húzni a cs be, de abból nem eszel! Hiszel te olyanban is, amit nem tapasztaltál, és soha nem is fogsz tapasztalni. Például az olyan nagy számok létezésében, ameddig biztosan soha nem számolsz el, vagy napokéban, amelyeket soha nem fogsz látni. Nem igaz? - Valóban így van. - Na, látod. Vajon attól, hogy ezekben hiszel, már nem tudnál tervezni egy a megszokottól eltér repül gépet vagy kiagyalni egy új algebrát? Vajon a meglév algebra lehetetlenné teszi számodra egy másik kigondolását? - Nem, uram. De magad mondod, hogy Isten a teremtményei iránti szeretetb l hozta létre a világot. Tehát ha egy másikat konstruálsz, azzal visszautasítod Isten szeretetét. - Nego consequentiam! Szó sincs róla. Tegyük fel, hogy apád épített neked egy házat. Vajon ha egy másikat akarsz mellé építeni, ebb l az következik, hogy nem tiszteled többé apádat, vagy lenézed szeretetét? Ez fából vaskarika! Nem látom az összefüggést építési szándékom és a Legf bb Lény szeretete között. Sikerült meggy znöm téged? - Hiszen visszautasítod az ajándékot, ami pedig teljesen hited szerint való. Nem így van? - Már miért utasítanám vissza? Azt mondtam talán, hogy ki akarok vonulni ebb l a világból? Csak bizonyos kísérletet akarok elvégezni, ennyi az egész. Azonkívül ne felejtsd el, hogy én is a teremtés része vagyok, magamról pedig nem szándékozom lemondani. Klapanciusz némán meghajolt, de látva, hogy Trurl kinyitja a száját, óvatlanul bokán rúgta. A király, aki ezt nem vette észre, így szólt: - Térjünk az irányelvekre! Még trónörökös koromban arra tanítottak tanáraim, hogy a világ önmagában létez , és mi is, bár annak részeiként, szintén önmagunkban létez k vagyunk. Nincs szándékában gondoskodni rólunk, de nem is árt nekünk, mert nem értünk van. Mint az éléskamra, az sem az egerek számára készült, ha profitálnak is bel le. De ha egyszer nem nekik szánták, nem csoda, hogy a polcok túl magasak, hogy a tejesköcsögbe bele lehet fulladni, és hogy a sarkokba mérgez anyagot szórtak. - És mi van az egérfogóval, királyi felség? - Trurl nem tudta megállni. Hipolip elmosolyodott. - Az ördögre gondolsz? Az, Trurl uram, olyan széls ség, amely nélkül nem lehet boldogulni! Az ördög az Isten m vében az, ami a regulátor a g zgépben: szétrobbanna nélküle! Nem véled? Bizonyos magasabb szempontból a plusz együttm ködik a mínusszal, és addig egyenletes a m ködés, amíg az ellentétes impulzusok egyensúlyban vannak. De talán majd kés bb vagy más alkalommal elbeszélgetünk err l. Engem meggy ztek, hogy van Valaki, aki határtalanul jó, aki kozmikus szállásokat alkotott számunkra, gondoskodva arról, hogy azok a legmegfelel bben szolgálják lakóikat. Isten m vében minden a teremtményekért van, így minden úgy áll, mintha ráöntötték volna, minden precízen kimért, mert célszer , és ha valami nyom, szorít, kínoz, s t még az ember b rét is lenyúzza: ez is az isteni jóindulat megjelenési formája, csak az együgy teremtmény nem ismeri fel ezt azonnal benne. A teológusok segítenek neki: az anyagba zárt lét didaktikus szegregátor, vagyis rosta, amely elválasztja a magot a pelyvától. Mivel egyenesen rajongok a tudományért, a világnak ez az egyetemre emlékeztet elrendezése, ahol még szelektáló vizsgák is vannak, felettébb megragadott. Mégis alig távoztak el a jó atyák, aggodalommal vettem észre, hogy nemcsak ezt a világot, hanem általában akármelyiket is a Mindenható ajándékáriak lehet tekinteni. Képzeljetek el egy olyan világot, ahol minden fáj! Aki ott elgondol egy bet t, jajgat, aki az egész ábécét, már csaknem haldoklik. Még ha Istenre gondol is, mintha szíjat hasítanának a hátából. Hát csak vonítsanak, míg a nap is beleremeg, és a forróságtól lemállik a b r az
oldalukról! Na és? Vajon nem lehet-e dics íteni egy ilyen világot is, mondván, hogy ez a fájdalom jótékony hatású, mert a mennyország felé ösztökél, és alkalmasint ráébreszt a pokol kellemetlenségére, tehát elriaszt a nt l? És egyáltalán el lehet képzelni olyan iszonyatos világot, hogy azt már senki se nevezhesse a Teremt végtelen jósága következményének? Ha maga a pokol volna is, még mindig azt lehet mondani, hogy ez csak makett, az igazi pokol valahol másutt van, és az még sokkal rosszabb. Bizonyítsd be, kérlek, hogy nem így van! Tehát látjátok, hogy minden világra rá lehet húzni a teodiceát, és azt hirdetni, hogy aki hisz Istenben még akkor is, ha beleszakad, az szolgál rá legbiztosabban az örök világosságra. Azok a dicséretek, amelyek mindenre ráillenek, nem sokat érnek… - Királyom err l is beszélt lelkiatyáinak? - Nem figyelsz királyi szavamra, uram! Amit elmondtam, az a tiszteletreméltó atyák távozása után jutott eszembe. Úgy vélem, hogy a mi világunk nem az egyetlen. Bizonyos adatokat az írásban is lehet találni err l. Vegyük akár csak az utolsó ítéletet! Utolsó, tehát utána már semmi érdekes, semmi radikálisan új nem következik. Hogyan, a végelszámolás után az Úr nem lett volna képes már soha többé semmire sem vállalkozni? Ez hihetetlen! Az igazi alkotó nem elégszik meg egyetlen m vel. Természetesen a félresikerült világok komoly dilemmát jelentenek számára. Kár megtartani ket, de megsemmisíteni sem lehet, mert tulajdonképpen milyen alapon tehetné? Úgy t nk, hogy eleinte próbálkozott bizonyos javítgatásokkal, úgynevezett csodákkal, de aztán felhagyott ezzel is… - Királyi felség hallott az eretnekségr l és a tévtanokról? - Micsoda kérdéseket szegezel nekem?! Azt hinné az ember, hogy máris a püspöki törvényszék el tt állok! Hogyne, hallottam már hitehagyásokról, de azok mindig a Teremt iránti ellenérzésekb l fakadtak, én pedig, éppen ellenkez leg, a segítségére akarok lenni. - Uram - mondta a torkát köszörülve Klapanciusz -, felettébb kényes, s t egyenesen rázós teológiai szövegmagyarázatba bonyolódtunk. Félek, hogy királyom nem azokat hívta szakért nek, akiket kellett volna… - Tévedsz. Hiszen nem leszek hitehagyó, se megreformálni nem akarom. Nem az aposztázia a célom, hanem a genezis. - De… - kezdte Trurl, de Klapanciusz a lábára lépett, és meghajolt a király el tt, mondván: - Tehát jól van! Milyen univerzumot óhajt királyi felséged? - Ezt jól meg kell hányni-vetni! A teológusok szerint Isten két korlátot állított fel a maga m vében. Az egyiket a teremtményeken kívül, a másikat - bennük, magukban. Isten mindent hall, de nem válaszol. Régebben tán társalgott még, de valahogy felhagyott vele. Így aztán a közvetlen összeköttetés Istennel egyoldalú. A másik akadálynak finomabb nyitja van. Isten olyan mérnök, aki a többi mérnököt már a tervez asztalon úgy korlátozta, hogy ne tudjanak vele alkotóan együttm ködni. Az atyák beszéltek err l nekem, és én ezt a korlátozást annyira furcsállottam, hogy megpróbáltam meggy zni ket a tarthatatlanságáról, de k csak fújták a magukét. Hiszen ennek az együttm ködésnek nem kellene aljas indokból fakadnia. Az új gyógyszer feltalálója nem azért dolgozik, hogy háttérbe szorítsa a meglév gyógyszer feltalálóját, hanem hogy hatékonyabban küzdje le a szenvedést. Miért kellene az új világ tervez jének a már kész világ tervez je ellen törni? A misszionáriusok szerint Isten mindenkit, aki be akar vele együtt szállni az alkotói szorítóba, azzal gyanúsít, hogy alaptalan követelésekkel lép fel. Hogy nem a gyarló világról van szó, hanem az égi trónról - én azonban úgy vélem, hogy Isten messze szerényebb és éppen ezért sokkal rokonszenvesebb személy, mint a teológusok szeretnék. Mint köztudott, a m többet mond az alkotóról, mint méltatói. Hogyha figyelmesen megnézzük a világot, láthatjuk, hogy felettébb diszkréten, egyenesen névtelenül alkották meg. Nem lehetett volna-e minden f szálon elhelyezni a cégjelzést? Nem körlevél-közhelyekre, nem kommentárokra gondolok (hiszen a Szentírás kommentár a teremtéshez), hanem sajátos jelekre, amelyek közvetlenül hitelesítik Isten szerz i mivoltának autentikusságát. Megpróbáltam elfogadtatni velük, hogy Isten szerénysége az oka a Kozmosz névtelenségének, ami a teológusoknak állandó fejfájást okoz. Isten oly remekül titkolja szerz ségét, mintha egyáltalán nem is létezne már hogy lehetne ez véletlen? Elrejt zött, mert el akart rejt zni! Ez tetszik nekem! Az ilyen diszkréciót meg tudom érteni! De lehurrogtak. Szerintük Isten a világgal a szeretet iskolapéldáját adja nekünk, és azért rejt zött el, hogy teljes szabadságot élvezhessünk. Amíg a kertész a láthatáron van, senki sem kapaszkodik az almafára. Na, de azt, aki mégis él ezzel a szabadsággal, úgy elviszi az ördög, mint annak a rendje! Ez szerintem nagyon vitatható pedagógiai elv. Úgy adni, hogy azért el ne vehessék - mit ér? És ha nem alávalóságból veszik el, hanem csak magukkal sodorják? Ha nem úgy szabadok, mint az elemek, hanem mint a felbolydult darazsak, amelyek összevissza repkednek, mert ilyen a természetük? Ezt kérdeztem az atyáktól, k meg ráfelelték, hogy aki ilyen kérdéseket tesz fel, az örültséget vagy b nt követ el, az tökfilkó vagy gonosztev , ami pedig az Úristent illeti, az mindent jobban tud. Lehetséges. Tegyük fel. Az Úristent nem bolygatom, de t letek nem fogadok el hasonló mentséget. Ezt megmondom el re, hogy félreértés ne essék. Teljhatalmat adok nektek, alkossatok bátran, de nem akárhogyan! Tisztességes kivitelezést kérek, állandó és nem elhibázott optimizációval… remélem, értitek, mire gondolok. Hibás optimizátor a Sátán mint regulátor-lázító, mert el ször maga bujtogat a rosszra, aztán meg az örvénybe taszít. Kérném elkerülni az ilyen extremitásokat. - Ha összegezzük királyi felséged szavait, a következ kikötések állnak fenn - mondta Klapanciusz. - Míg Isten elzárta az összeköttetést, mi megnyitjuk. Míg autoritatív centralista volt, addig most demokratikusan
decentralizált alkotásra van szükség. A demokrácia pedig egyenl séget jelent. Univerzumunk minden lakója kedvére teremthet majd magának olyan világokat, amilyet csak jólesik neki. Így van? - Isten rizz! - kiáltott fel Hipolip. - Egyáltalán nem így van! Hogyan is kezdhetném a demokratikus teremtést azzal, hogy szigorú parancsokat adok nektek? Nem volna ez contradictio in adiecto? Csodálkozom rajtad, Klapanciusz uram, hogy ilyet feltételezel rólam! Egyébként nem hiszem, hogy Isten mindenáron meg akarna gátolni bennünket a világteremtésben, mert ha így lenne, bele sem tudtam volna fogni. Nem sürg s azonban a kapcsolatteremtés sem, el ször csak népesítsétek be nekem ezt az új világot, aztán majd meglátjuk, érdemes-e ott szóba állni valakivel. Nincs két egyforma lélek, uraim, mint ahogy nincs két egyforma f szál sem a világon, és ti, akik ezeket a f szálakat teremtitek, jól tudjátok ezt. Nem m vészet szabad utat engedni magunkhoz bármely elfuserált lénynek, hogy reklamálhasson vagy követel zhessen. Nem elfuserálni ket - ez a vészet! - Akkor most már nem tudom - dadogott Klapanciusz. - Királyi felséged teljes tervez i szabadságot ad nekünk? Tökéletesen saját belátásunk szerint rendezzük be a létet? Ehem, mondhatni… már megbocsásson felséged, akkor ez duumviratus lesz, és nem triumviratus, ha egyszer nekünk kell csinálni mindent, a felséges úrnak pedig semmit. - Már megint félreértesz! Hogyhogy semmit? - nevetett a király. - Hiszen én fogom eldönteni, hogy sikerülte nektek a teremtés! Egyébként még nem fejeztem be. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de én a ti helyetekben különböz prototípusokat próbálnék ki, aztán a legjobb megoldásokat egy csokorba kötném, de ez már a ti dolgotok. El ször is azt kívánom: vezessétek be az igazságosság elvét az id t illet en! Megfordíthatatlansága, mondjuk meg nyíltan, kész botrány! Ha valami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Akinek a felebarátja tönkretette a mulandó életét, az rekompenzációképpen elnyeri az örök világosságot. De a holnapi kolbász nem fojthatja el a tegnapi éhséget, legyen bár végtelenül hosszú. Nem ilyen aritmetikát akarok, ahol a végeredmény úgy jön ki, hogy a majdani tökéletesség fájdalomdíja kompenzálja azt, ami elromlott. Az id visszafordíthatatlansága - a lét legf bb illojalitása! Hiszen köztudomású, hogy élete kezdetén mindenki sokat árt magának bárdolatlanságával, majd a maga kárán okulva, mire a végére ér, már valóban tudja, hová, merre, meddig, de akkor általában már kés . Az isteni másvilág amolyan utolsó kiszolgálóállomás, ahol már semmi sem változik meg, itt már csak szelektálásról lehet szó: az angyalok közé vagy a pokolba. Na de én nem fogadom el, hogy a rossz az id könyörtelen természetének kényszer következménye legyen! Változtassátok meg az id t, azt mondom nektek. Aki egyszer kudarcot vallott, érvényteleníthesse ezt, ha pedig az els ismétlésre nem sikerül neki, akkor a huszadik vagy a századik után vagy megunja, vagy kijavítja, amit elrontott. - Igen! Anizotróp univerzumot kell csinálni! - kiáltott fel Trurl, aki nem tudott tovább hallgatni. - Anizotróp világot, visszafordítható id vel, amely különleges kontinuumpontoknak nevezett speciális helyekkel rendelkezik. - Az még minek? - érdekl dött a király. - Mert ily módon függetleníthet az id feletti hatalom a technika mindenkori fejlettségi fokától magyarázta Trurl, ragyogva a büszkeségt l, hogy ezt találta ki. - Ez ugyanolyan egyetemes sajátossága lesz ennek a világnak, mint a miénknek az általános gravitáció! És mit jelent az "egyetemes"? Demokratikust! - Értem. Ez nem hangzik rosszul. Mikor mutatjátok meg a prototípust? - Alkalmasint két héten belül, uram. Igaz? Mi a véleményed? - pillantott Trurl a kollégájára. Klapanciúsznak nem volt ínyére ez a hirtelen elhatározás, de már elege volt az audienciából, tehát csak rábólintott. Visszatér ben ádázul veszekedtek. Késhegyre men vitáik voltak munka közben is, de a terminust betartották. A megbeszélt napon megjelentek a királyi udvarban, egy kis készülékekkel és m szerekkel megrakott kétkerek t húzva maguk után. A legtetején ládák álltak, amelyeket kábelek kapcsoltak össze. A király azonnal odafutott hozzájuk, és az audiencia-teremben az aranyozott díszek, megfakult zászlók és dinasztikus címerek között a padlóra állították a készülékeket. Klapanciusz csavargatta a gombokat, Trurl pedig egyre csak mondta, mint akit felhúztak: - Ebben a nagyobb dobozban van a telep, a kisebben pedig a világ! Éppen olyan, amilyennek el re lefestettem felséges uramnak: anizotróp, különleges pontokkal, amelyekben meg lehet változtatni az id folyását, és ezek a pontok egyenl en és általánosan hozzáférhet ek bárki számára… Úgy gondoltuk, uram, hogy elkészítünk néhány személyt, akik a jöv ben a következ univerzumok kipróbálására is szolgálhatnak nekünk… Szabad akaratuk van, mindegyik azt csinál, amit akar, nem irányítjuk ket, nem korlátozzuk ket semmiben, hogy támaszkodni lehessen viselkedésük autentikus voltára. Természetesen a próbafigurák közül egyik sem lehet ideálisan ugyanaz minden világban, mert az ontológia radikális átalakítana megzavarja a fiziológiát is, de biztosítja az invarianciát mint a változatlan érték lényeg meg rzését, mert ellenkez esetben lehetetlen volna a lét lényegének összehasonlítása ezekben a világokban… - És hogy lehet oda benézni? - tudakolta a király, Klapanciusz buzgó sürgés-forgását nézve és folyton zavarva t ebben, mert a Iába minduntalan beleakadt az összekuszálódott vezetékekbe. - Egyel re ideiglenes megoldást alkalmazunk. Belehelyezzük az egzisztoszkópba a pszeudokristályt, a
lézerjel fokozatosan feler síti a kimenetig, na és akkor már a megszokott módon, vetít vel, hova is…? talán erre a falra… - Mehet! - mondta Klapanciusz, felállva. Trurl a markában szorongatta a rosszul érintkez vezetéket, meri nem volt kéznél szigetel szalag, és így kezd dött a vetítés. Az alabástrom lapok az oszlopok között el ször rózsaszín vé váltak, majd megjelent rajtuk a kép, kissé elmosódott volt, és remegett a, de hamar kiélesedett. És láttáit, hogy valami földesúr, bizonyos Marlipont, keresetes hadjáratba indulva, a lelkére köti feleségének, hogy maradjon h hozzá, de alaptermészetnél fogva bizalmatlan lévén, bezárja a vár sarokbástyájába, és a megvasalt ajtó elé még úgy megbízható szolgát is ültet, karddal a kezében. A nagyobb biztonság kedvéért megparancsolta, hogy a szolgát bilincseljék oda a lábánál fogva a falhoz az erkély alatt, hogy el ne mehessen rhelyér l. A kulcsot páncélja keblébe rejtette, és a szolga könyörgését, hogy legalább egy hordó malátasört hagyjanak ott neki, meg sem hallva, lóra pattant, és elvágtatott a sereg porfellege nyomában. Még el sem ült a porfelh , amikor a szomszédja, Kurgfi Madorján, aki szabadelv lévén, nem vonult hadba, elkezdett felfelé kúszni a repkényen a bástyára, amelyben Marlipontné, a csinos Orsolya, mohát font, mert a len elfogyott, és nem küldhetett újért, fogságban lévén. Körülbelül a második emelet magasságában a kövek között gyengén megkapaszkodott repkény leszakadt, és a szabadelv Madorjánnal együtt a köves udvarra zuhant, a pórul járt amorózó pedig eltörte mindkét lábát. Nagy nehezen, de mégis sietve, jajgatva a fájdalomtól és ocsmányul káromkodva, elvonszolta magát az árokig, ahol szolgái várták lovakkal, és megparancsolta nekik, hogy fektessék a hintóba, és inukszakadtából vágtassanak vele Forgattyús Pattogárhoz, az öreghez, akinek gondjaira volt bízva a helybéli id gép. Megérkezve, el ször könyörgéssel próbálta rábeszélni a szerencsétlenül járt lovag az öreget, hogy forgassa vissza a kart, amikor pedig az nem állt kötélnek, Marlipont parancsával takarózva - Madorján a piszkos zsámolyra tett egy dukátokkal degeszre tömött zsákot, amit erre az eshet ségre kuporgatott össze. Ett l Forgattyús elvakult, és így Madorján, akit szolgái támogattak kétfel l, bemehetett a tet alá, amely az id gépet fedte. Ott meredeztek el tte a karok. Visszatekerte ket, és azonnal összeforrt a Iába, mert a megforgatott fogaskerék a peches hétf t az utolsó el tti vasárnappá változtatta. Egy kis el remenetet kapcsolt, de nem túl hirtelen, abból a meggondolásból, hogy a repkény rendesen fejl dhessék, tehát az id t gyorsítva, kitekintgetett az ablakon, esik-e az es , mert az felettébb el nyösen hat a növények gyökérrendszerére. Hat perc alatt körültekint en kivárt jó két hetet, aztán a normális haladásra kapcsolta az id t, és lóhalálában repült a toronyhoz. A meger södött repkény tökéletesen belemélyedt apró gyökereivel a kövek réseibe, az ablakban nem mutatkozott senki, így Madorján neki a dús level indáknak, és már mászott is felfelé. Átlendült a párkányon. Orsolya éppen fésülködött az ezüst toalettasztal el tt, elkapta hátulról, és átölelte. Az kicsit kérette magát, de nem vitte túlzásba. Alighogy ölelésben fonódtak össze, a k lépcs n a férj er s lépései hangzottak fel, aki váratlanul visszatért, mert elfelejtette volt megkérni a feleségét, hogy kössön fel neki egy vállszalagot, ami a hadiszerencsét van hivatva biztosítani - ha már mindenki másnak van ilyen szalagja. Madorjánnak nem sikerült eljutnia az ablakig, amikor a talpig felfegyverzett férj belépett, és olyan fürge volt, hogy amint meghajolt az ajtóban, hogy be ne üsse homlokát a szemöldökfába, már nagy csörömpöléssel ki is húzta kardját a hüvelyéb l. A fegyvertelen Madorján a hátát mutatta neki, a repkénybe kapaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, ereszkedett lefelé. Orsolya hitvese ordítva, mint egy bivaly, nagy nehezen, szörny csikorgással áthajolt páncélba bújtatott mellével az ablakpárkányon, és vágni, nyesni, szabdalni kezdte a repkényindákat. Azok azonnal engedtek, és Madorján zuhant, mint a k . Röptében még volt annyi lélekjelenléte a vitéz, ámbár peches széptev nek, hogy torkaszakadtából odakiáltson Orsolyának: legközelebb neki magának jusson eszébe az a vállszalag. Most rosszabbul járt Madorján, mert röptében megfordult a gyámpilléreken, és a feje csattant az udvar kövén, amit l agysérülést szenvedett. Még lélegzett, tehát a szolgák ismét felhajították az el relátóan készenlétbe helyezett hintába, és el ször vágtatva, majd ügetésben elrobogtak vele az öreg Pattogárhoz. Míg Marlipont ledübörgött a bástya lépcs in, mint valami elszabadult malomk , és ordítozva robbant ki az udvarra, hogy "Lovat! Országomat egy lóért!", Madorján az id gépnél bénult jobb kezével megtekerte a megfelel kart, méghozzá olyan kétségbeesetten, hogy áprilisról januárra szállt vissza. Hideg volt ahhoz, hogy a f tetlen id gépteremben várja meg a keresztes hadjáratot, tehát adott egy kis el remenetet, éppen március idusára, és ismét neki a repkénynek. Talán Orsolya meghallotta, mit kiabált a bástyáról a fejére es amorózó, vagy talán Marlipont mondott le ezúttal a vállszalagról - elég az hozzá, hogy amikor Madorján megállt aranyhajú kedvese el tt, olyan csend volt a lépcs n, mintha már az öreg szolga is felfordult volna az éhségt l. Madorján volt olyan óvatos, és rátolta a reteszt, miel tt átfogta szerelmese vállát. Szenvedélyesen és hevesen szerették egymást ott a bástyában, nem hallották a kuvikokat, de még a vihart sem - éjféltájt kezdett villámlani a távolban. Madorjánt a hajnalpír ébresztette, szó nélkül átvetette lábát az ablakpárkányon, lesiklott a repkényen az udvarra, nyeregbe pattant, és az id géphez vágtatott. Csalán körös-körül, mint az erd , s belsejében csend honolt, de Madorján óvatos volt, be sem gombolt nadrágját tartva, négykézláb kúszott oda a kapuhoz, jobbra-balra tekingetve közben, és ezt nagyon helyesen tette, mert a füle mellett dördült el egy muskéta, amit nem tudni, ki állított fel id közben. Csak ezután
rúgta be az ajtót, és irány az id gép! A hajnalt az el nap alkonyatává változtatta, középre állította a kart, és lázas sürgés-forgásba kezdett. Hurkot kötött a fényesre koptatott karra, és az asztal lapja alatt a szarufára, a szarufáról a tet n lév lyukon át a tet gerincre, a tet gerincr l az eresz alá vezette a kötelet, ott pedig hozzákötötte a másik végét egy üres vödörhöz, a vödröt a lyukas ereszcsatorna alá lógatta, összekapart egy kis szemetet, behintette vele a karhoz vezet zsineget, a markába köpött, nyeregbe vetette magát, és vágtatott vissza a bástyához. A néz k közül a királyi felség csodálkozott ezen a legjobban. - Mire jó ez? Mennyivel volna rosszabb a következ nappal és éjszaka? - Gondold csak meg, kegyelmes uram, hogy hozzá van szokva a visszafordítható id höz, mint ott mindenki! - magyarázta magától értet en Trurl. - Tehát tudja, hogy visszatérni a kedves pillanatok megismétléséhez semmibe sem kerül, ellenben a ki nem próbált jöv ismeretlen bajokat rejthet magában! - De mit akar azzal a vödörrel? - Emlékezett, hogy hajnaltájt esett! Ha ismét, tehát még egyszer szakad az es , a vödör megtelik, megrántja a zsineget, az pedig a kart, aminek következtében minden magától megismétl dik… - Látszik, hogy ez mindennapos dolog számára! - szólt közbe Klapanciusz. - Elrejtette a zsineget! Hogyha valaki arra járna is, talán nem veszi észre… Ezalatt a szerelmi éj ismét a vége felé járt, lógott az es Iába, amikor patkódobogás és fegyvercsörgés verte fel álmukból a szerelmeseket. Madorján mezítláb az ablakhoz ugrott, és látja ám, hogy baj van: lent egy csapat fegyveres, Marlipont hat sógora, akiknek szemmel kellett tartaniuk a birtokot és Orsolyát, és azért érkeztek most ide, mert a hírfokuk kétszáz versztányira, tehát már a szomszédos id gép hatósugarában van. Mit lehet itt tenni? Alighanem semmi egyebet, mint elt nni, mintha puskából l tték volna ki… Kiugrott a rémült Orsolya mell l, marokra kapta az er s indákat, és már ereszkedett is lefelé, mígnem felordított fájdalmában. Nézi, hát nem éjszaka van, hanem fényes nappal, pedig nem fönt van, hanem lent a sziklákon, törött lábbal, és fölötte Marlipont rikoltozik talpig vasban: - Te csirkefogó, te orcátlan áruló! Azt hitted, hogy túljársz az eszemen, ámde nekem is csak olyan messze van az id gép, mint neked, te parázna! Na várj csak, majd megcirógatlak én mindjárt! - Intésére a szolgái egy vashordót hoznak, felállítják, kinyitják, belülr l az egész szögekkel van kiverve - jaj, de borzasztó! Madorján jól ismeri ezt a szerszámot! Esengve lesi, esik-e már az es - az els cseppek hullanak, még éppen csak szemerkél… Már nyakon csípték, taszigálják befelé, a borotvaéles szögek közé, mindjárt összekattintják… de… Dörgés csattan, és ömlik, mintha dézsából öntenék. - Nem tesz semmit! Ne tanakodjatok, semmirekell k! Fürgébben, ne piszmogjatok, becsukni, rázárni! vezényel Marlipont, és fogai villognak a sisakrostély rácsán át. "Felh szakadás! Csak ép legyen a zsineg!" Madorján gyengeséget színlelt, ájuldozott, a darabontok karjába roskadt, veszköl dtek vele, az els szúrós hegyeket már érezte a vállával, felordított - és teljes hosszában elvágódott. Sötétség és csend. Az es szemerkél. Megtapogatta az oldalát: ép. A lába: egyenesebb nem is lehetne. "Ha nem lett volna a vödör - gondolta -, már én sem lennék. Balga ez a Marlipont! Nem volt kíváncsi, miféle zsineg az, honnan van, semmi! Köszönöm neked. Uram, hogy nem adtál neki észt!… Most mit tegyek? Hol vagyok? Ott az árok. A fal. A bástya. Orsolya? Most nem mehetek hozzá! Marlipont eszeveszett haragjában bizonyára az id géphez ment, tehát utána, míg oda nem ér!" Madorján inaszakadtából rohant, de csakhamar észrevette, hogy valamiképpen egyre lassabban halad. Mi ez?! Valahogy egyre kisebbek a lépései. Mindenható Isten - a Iába megrövidült! Kereste a bajuszt az orra alatt nyoma sincs! Semmi kétség, Marlipont már az id gépnél van, és nem egy hetet, nem egy évet teker vissza, hanem vagy tízet hogy megkeresse, és mint tejfelesszájú tacskót tegye el láb alól… Hát így állunk? Mit tegyen? Bemenni a faluba, beleolvadni a mezítlábas gyerekseregbe, elég hitvány egy helyzet, vagy tettessen némát, hülyét? És akkor talán nem ismeri fel, nem pécézi ki a féltékeny férj? Már öreg volt, így most harminc felé járhat! Mégis futott tovább, folyvást az id gép irányába, mígnem t zvész fényét pillantotta meg. A falu égett. Még utánaszámolt az ujjain - hány éves lehet most Orsolya vagy inkább Orsika? Tizenkett ? Akkor még az apjánál, Handabandszky rgrófnál varrogatja a kis krinolinokat a babáinak… Micsoda t zvész! Csak az id gép nehogy…! Már a kertek alatt járt. Ég Pattogár háza is, a parasztok meg kihajtották a jószágot a mez re. Jaj, nem jószág, fegyveres harcosok azok, a cs cselék lerángatja a cip jüket! Rabolnak, mint ez a harctéren szokás. Ott fekszenek sorjában. Ki a csoda az? Marlipont színeit viselik, ott meg maga Marlipont tör ki a t zb l, fegyvertelenül, ló nélkül, sisak nélkül, futtában csörömpölnek rajta a vasak, mert mögötte ott jön lovon a sógora és a másik is, karddal a kezében! Ez igen… nyilván szemet vetettek a birtokra, és gondoskodás helyett fegyverrel támadtak rá! De csak az ostoba korrigálja ily módon magának Fortunát, nem Kronosz lovagja… Madorján száradó parasztgatyákat, rékliket húzott le a kerítésr l, meglocsolta éket egy vödörhól, a fejére tette a csöpög rongyokat, és a már szintén lángoló id géphez rohant. Megpörköl dött a szemöldöke, perzselt a ség, az ajtó meg mintha belülr l be volna támasztva - nem enged! Beugrott a kertbe - a gyerekek mindig fürgébben mozdulnak a feln tteknél -, az alsó elesett övéb l kihúzta a pisztolyt - van puskapor a serpeny ben? Van! Odaugrott a kis ablakhoz, err l az oldalról a deszkák csak füstöltek, most kaptak beléjük az els
lángocskák, lábujjhegyre állt, benézett, ott fekszik Forgattyús átvágott torokkal, lábával az ajtónak, ezért nem engedett… Nem volt más megoldás. Megcélozta a fogantyú lángoló markolatát! "Csak nehogy túl nagy er vel érje a lövés, mert annyira visszatekeredik, hogy elt nök, és nem leszek a világon, ó, hogy az ördög vinné el!" Ahogy ezt végiggondolta, már l tt is. A dörrenést már nem hallotta. Hanyatt feküdt, és a szürke felh k borította mérhetetlen eget szemlélte. A szél susogott, csend volt, és sehol egy lélek. Félt megmozdulni. Ha csecsszopó vagyok, akkor hogyan jutok el a karig? Ez volt az els gondolata. Hozzáért az arcához. Tejfölösszájú vagyok, de fogaim azért vannak. Ez is valami. De vajon nem tejfogak? Nem tudta megszámolni a zápfogait a nyelvével. - Saperlipopette! - próbálta kimondani hangosan. Sikerült - tehát nem csecsszopó! Talpra ugrott, és futás az id géphez! Most az volt a fontos, nem saját maga, azt sem tudta, nyolc- vagy tizennégy éves-e! Hogy elérje a kart, fel kellett másznia egy zsámolyra (mégiscsak volt ereje annak a golyónak!), két kézzel megragadta, de ez kevésnek bizonyult, egész testével nekiveselkedett - és felkiáltott meglepetésében, mert a feje lágyát beleverte a mennyezetbe, minthogy nem ugrott le id ben a zsámolyról, és hirtelen megn tt… El ször a dudort tapogatta meg a fején" aztán az ajkát: nincs alkalmasabb id mér a borostánál! Jól van, már serked a bajsza! Az éjszaka közepén állította meg az id t. "Bár lehetne negyedszázaddal visszamenni, amikor Marlipont és sógorai még ki sem látszanak a földb l, jaj, de csodálatos volna! De akkor nemcsak hogy csecsszopó lennék, de egyenesen elt nnék, mintha sosem lettem volna a világon. Jaj, de kár, saját kez leg rángatnám ki ket a bölcs l! De túlságosan el re sietnem sem szabad, mert Orsolya is öregszik, és nem tudni, nem áll-e ott valaki a jöv ben az id gépnél karddal a kezében, vagdalkozásra készen - megesett már ilyen!" Nem tudta, mit tegyen, és akkor valaki döngetni kezdte az ajtót. Az be volt támasztva egy deszkával, ezért mély hangon kiáltott az övéinek, hogy hozzák gyorsan a faltör kost! Madorján tehát gyorsan visszatekerte az id t egy héttel, és már senki sem volt ott. "Ura vagyok az id nek, de nem mozdulhatok innen egy lépésre sem, szép kis uralkodás ez! Törököt fogtam, nem enged… Napjaim végezetéig börtönöm legyen az id gép, vagy átlendüljek a plusquamperfectumból a futurumba? Impossibile est! Így itt egykett re éhen veszek!"… De már megint babrálja valaki a reteszt kívülr l, és suttogás hallatszik: - Engedj be, kedvesem, én vagyok az, Orsolya! Az óvatos Madorján hozzákötött egy zsineget a karhoz, és úgy lesett ki a résen. Ha nem az, meghúzom, miel tt rám l hetne a deszkán át, de még ha úgy is esne a dolog, hullaként eld lve megrántom a zsineget, ezzel visszatekerem vele a kart, és feltámadok! Minden megtörténhet. Nemegyszer, ha az ember bajban van, és ott áll a kart magához kötözve, míg az id repül visszafelé: a Iába alatt, a sarkokban, a falak mentén vonagló holttestek jelennek meg, felélednek a fordított agóniában, körmükkel kaparják a véres palánkot, és elszállnak, mint a füst: amikor így állt ott egyszer, két haláltusájában összeakaszkodott alak kiszakadt az id l, és úgy oldalba vágta, hogy kis híján elengedte a kart. Nem, ez igazán Orsolya! Beengedte, és az a mellére vetette magát: - Ments meg! Csinálj valamit, hogy ne legyen, hogy meg se szülessen, nézd, hogy ver engem! - Megmutatta a kék foltokat a vállán, a sebhelyeket… El ször is egy falás ételt akart hozatni magának, akár csak árpalepényt, vagy megtenné egy kis gomolyatúró is… alig tette ki a lábát, er söd dobogás, majd hirtelen megállított hátasló horkanása hallatszott - hát már megint? Majd megveszett, amikor megismerte Marlipont hangját, a menekül Orsolya üldöz inek élén, így hát visszatekerte az id t egy évvel - kénytelen volt rá! Már megint nyelheti az éhkoppot. Addig-addig man verezett, míg teljesen bekerítették - mert már ott tanyáznak a sógorok is, Marlipont is gyülevész hadával és maga az rgróf és a koldusok és királyi besúgók és a várgarnizon tisztjei (a csicskások ágyúkat görgetnek!) és útonállók, hatalmas néptömeg az id gép körül, öregeket toboroznak, felfegyverzik ket, de ugyanakkor, ellenkez esetre is számítva, kis tökmagokat soroznak be, megtanítják ket a muskétákkal bánni, hogy így mindkét id oldalról csapdába csalják a szerencsétlen Madorjánt! Az öregeket hátrafelé nem kerülheti el, a taknyosokat el re. És kiabálnak: "Be van kend kerítve, becsületszóra, lovagi becsületére jöjjön ki!", mert attól tartanak, hogy kétségbeesésében elkövet valamit a karral - és ez bizony megeshet. Lényegében a következ választás el tt állt: a rabság (már azon vitatkoztak, hogy a városi börtönbe kerüljön-e vagy az rgróféba, Marlipont tömlöcébe vagy a sógorokhoz) vagy a nemlét, a gyalázat vagy a becsületes halál. Orsolya vitéz, de sorsüldözött kedvese a legszörny bb, legfennköltebb kiutat választotta. Teljes hátramenetet adott, el bb azonban odakötözte a kart egy zsineggel a gerendához a sarokban: "Elpusztulok, de az id tovább száguld visszafelé, mindenkit magammal viszek a nemlétbe!" Gyorsabban t nt el, mint egy kis ködgomolyag a viharban, és vele a többiek is. Csak amikor a legrégibb századokban szétmállott a zsineg, a kar akkor tért vissza a középhelyzetbe. De már serd n tt az id gép körül, egy szempillantás alatt áthatolhatatlan rengeteg keletkezett, bölények lökdösték a gerendákat, teltek a hónapok, egy a csordájától elvert, bozontos orrszarvú bömbölve csörtetett be, kidöntve a korhadt ajtót, és elt nt, mint a kámfor, amikor szararával megdöfte a kart - a tölgyrengeteg helyén, ritkásan, a nedvesebb részeken rododendronok és nyitvaterm páfrányok n ttek, ez már a karbonkorszak volt: emberi településnek nyoma sincs, maga az id gép sem áll már, sehol semmi, egyedül egy különleges pont, amely felett szivárványszín en remeg és hullámzik a leveg … Trurl kikapcsolta a vetít t, huzigálta a vezetékeket, a király pedig egy szó nélkül leült a trónjára, de látszott rajta, hogy nincs túlságosan elragadtatva a vetítést l. Klapanciusz a torkát köszörülte. - Nem akarom untatni királyi felségedet, ezért három szóban összefoglalom az egészet. A folyamat, amit a
királyi felség látott, tipikus. A bonyodalom jelentéktelen volt, de akár ilyen, akár olyan, mindig hasonló véget ér. Az ellenfelek tevékenysége mindig a lehet legrövidebb sugárra korlátozódik a különleges pont mint centrum körül - ez az a hely, ahonnan irányítani lehet az id k futását. Ha az egyes id gépek hatósugarát nagyra vesszük, és így kevesebb lesz bel lük a planétán, akkor kevés lesz a harci középpont is. Ha a hatósugár kicsi, és ségesen elegend centrum van, akkor ennek megfelel en az összeütközési gyújtópont is több. De a dolgok tényegén mindez nem változtat. Meg lehet oldani azt is, hogy az id gép kezel jét ne érintse az okozott változás. De ez sem hoz semmi újat. Mert akkor az a személy, aki utolsóként marad az id gépnél, arra kényszerül, hogy a régmúltba meneküljön; mivel pedig az id feletti hatalom kérdése nem lehet közömbös egyetlen ember számára sem, a konfliktus logikája arra kényszeríti, hogy teljesen ember nélküli korszakba lépjen vissza. Ezzel kilép a történelemb l, és többé nem vesz részt az id gépért folytatott harcokban. Ha a bolygón csak egyetlen különleges pont található, egyetlen nagyhatalom jön létre, amely azt kézben tartja, és állandó harcban áll a decentralizáló mozgalmakkal, ugyanakkor belviszályok is folynak az id kormánylapátjáért. A legbölcsebb egyének azt tanácsolják, hogy senkit l sem hozzáférhet különleges pontokat készítsünk, például azáltal, hogy robbantgatásokkal a földkéreg mélyébe szorítjuk azokat. De ha a különleges pontok helyett az id hatalom fogalmát vezetjük be, kalandozások, rablóhadjáratok indulnak, megjelenik az id gyarmatosítás és az id gengszterizmus, kísérletek az id hatalmi technika monopolizálására, mert amit egyesek felfedeztek, azt el bb-utóbb mások is meg tudják ismételni. Ha pedig az újkort vesszük kiindulási alapul, id háborúhoz vezet. A stratégia lényege abban áll, hogy be kell keríteni az ellenséget a jöv fel l, és a fejl dés mélyére kell taszítani - a múltba -, vagyis ismét regresszió kezd dik. Akinek a kezében van az id , azé a hatalom, tehát harc folyik érte, fokozva az új támadó és védelmi technikák kifejlesztését az id dimenzióban… - Amint látom, a megfordítható id inkább csak új bajok forrása, mintsem hogy el nyös lenne - mondta Hipolip komoran. - Nem tudtok segíteni ezen? - Próbálkoztunk az id ben való mozgás korlátozásával akcelerációs szelepek és más biztosítékok segítségével, uram - felelte Trurl -, de akkor az érdekeltek els dleges célja ezeknek a korlátoknak a megszüntetése. - No, jól van. És ha a civilizációt a szellemi kultúra magas etikai, liberális, humanitárius és pluralista szintjére emelnénk? - Ilyet fél kézzel be tudunk programozni, felséges úr - mondta Klapanciusz. - Abban a meggy désben nem tettük ezt, hogy ez sem hoz semmi újat, de ha felségednek ez a kívánsága, kérjük, nézze meg… Trurl? Az gyakorlottan sorra nyomkodta a billenty ket, áthelyezett néhány csatlakozódugót, elcsavarta az áramer sít gombját, és felsóhajtott: - Kész. - Melyik lesz? - Az id mint az állandó gravitációs változások függvénye. A fénysugár az alabástrom lapokra vet dött. Trurl megélesítette a képet. Madorian az asztal fölé hajolt. - az? - kérdezte, a pillanatfelvétel-sorozatot szemlélve. - Igen. A tábornok gépiesen megigazította a hajtókáját. - Ursula Morribond. Nem ismered meg? - Nem. Akkor tízéves volt. - Jegyezd meg, hogy nem ad át neked semmi technikai részletet. Csak információt kell kapnod t ié, hogy van-e már nekik krondájuk vagy nincs, és hogy a hadm veleti készültség állapotában van-e. - Tudni fogja? Bizonyos ön ebben? - Igen. Nem szószátyár, de a felesége el tt nincs titka. Mindent megtesz, csak hogy megtarthassa. Majdnem harminc év a korkülönbség! - A n szereti? - Nem hiszem. Inkább imponál neki. Ugyanarról a vidékr l származol, ahonnan , ez jó. Gyermekkori emlékek. Ne siesd el! Azt javaslom, légy tartózkodó! Ez a férfivarázs titka. De tudod te magad is. Madorian hallgatott. Figyelmes arca a m téti felület fölé hajló sebészére emlékeztetett. - Ma van a bevetés? - Ma, minden óra drága. - Nekünk van hadm veleti krondánk? A tábornok ingerülten krákogott. - Ezt nem mondhatom meg neked, magad is tudod jól. Egyel re tart az egyensúly: k nem tudják, hogy nekünk van-e, mi pedig, hogy nekik van-e. Ha elkapnának… - Kitapossák a belem, hogy megmondjam! - Meg kell értened. Madorian felegyenesedett, már emlékezetébe véste a n arcát a fényképeken. - Kész vagyok. - El ne feledkezz a pohárról! Nem is válaszolt.
Már nem hallotta a tábornok szavait. A fémtölcsérek az asztal zöld posztójára vetítették a fénycsövek fényét. Az ajtó kivágódott, mintha belerúgtak volna, a szárnysegéd rohant be egy papírszalaggal a kezében, egyenruhájának zakóját gombolgatva. - Tábornok, készültség Hassy és Doepping körül! Minden út lezárva. - Azonnal. Madorian, ön már tud mindent. Igen? - Igen. - Sok sikert! A felvonó megállt. A pázsit félrehúzódott, majd visszatért helyére. A nedves levelek illatába ingerl , de nem kellemetlen szag vegyült - nitrogén. Bemelegítik az els fokozatot - gondolta. A lámpák a távolabb állók kezében kiemelték a homályból az álcázóhálót. - Anakolut? - Avocado. - Kövessen! Ment a sötétben a köpcös tiszt után, aki hajadonfélt volt. A helikopter fekete árnyéka mint hatalmas száj tátongott a homályban. - Hosszú az út? - Hét perc. Az éjszakai madár b gve röppent fel a magasba, aztán landolt, a légcsavar még forgott, de már álltak, a láthatatlan f szálak lengedeztek a mechanikus száltól, és csiklandozták a lábát. - A rakétához. - A rakétához, igenis. Semmit sem Iátok. Megvakultam. - Odavezetem önt kézen fogva. - (N i hang!) - Ebben van a szmoking. Kérem, öltözzék át. Aztán bújjon bele ebbe a burokba! - A lábamat is dugjam bele? - Igen. A zokni és a lakkcip ebben a tokban van. - Mezítláb kell ugranom? - Nem mezítláb. Ebben a zokniban. Aztán összetekeri az ejt erny vel együtt. Megjegyezte? - Igen. Eleresztette ezt a kicsi, er s n i kezet. Átöltözött a sötétben. Arany lapocska. Cigarettatárca? Nem, öngyújtó. Fénycsík villan. - Madorian! - Jelen. - Készen van? - Készen. - A rakétához, utánam! - Igenis, a rakétához. Egy éles fénysugár világította meg az ezüstös szín alumínium lépcs t. Teteje homályba veszett. Mintha gyalog kéne felmennie a csillagokig. Nyitott csapófedél. Hanyatt feküdt. A fényl m anyag burok, amit magára húzott, zizegett. Hozzátapadt a ruhájához s kezéhez. - Harminc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat, huszonöt, huszonnégy, huszonhárom, huszonkett , huszonegy, húsz. Figyelem! Húsz a zéróig tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, tizenkett , tizenegy, figyelem: hét másodperc múlva start! Négy, három, kett , egy, zéró! Mivel várta a dübörgést, ami a magasba emelte, úgy találta, hogy túl gyenge. A hólyagként fényl m anyag szétlapult rajta, mintha élne. A fene egye meg, eltakarja a száját, no! Nagy nehezen félrehúzta a hártyás anyagot, kapkodta a leveg t. - Figyelem, utas! Negyvenöt másodperc a ballisztikus csúcsig. Számoljak már? - Nem. Tízt l kérem. - Értettem! Figyelem, utas! Ballasztikus apogeum. Négy felh réteg, cirrosztrátusz és cirrokumulusz. Az utolsó alatt a láthatóság hatszáz. Vörösre bekapcsolom az ejektort. Az utas ejt erny je? - Rendben van. Köszönöm. - Figyelem, utas! Második ballasztikus ág, els felh réteg, cirrosztrátusz. Második felh réteg. A h mérséklet mínusz negyvennégy. Lent plusz tizennyolc. Figyelem, tizenöt az ugrásig! Célra tartás, zéró a százra, oldalelhajlás normán belül, a szél NN2 hat méter per szekundum, láthatás hatszáz; jó. Figyelem! Sok sikert! Ugrás! - Viszontlátásra! - mondta, érezve a szó groteszk voltát, amit egy olyan embernek mondott, akit sohasem látott, és nem is fog látni. Kizuhant a homályba, a leveg t a nagy sebességt l szinte keménynek érezte. A leveg fütyült a feje körül, 8 meg bukfencezett. Egyszer csak könny ütést érzett, fejjel felfelé fordult, mintha valaki egy láthatatlan horoggal akarta volna kifogni a sötétségb l. Felnézett - az ajtóerny elérhetetlen volt. Szép munka. Zuhant, nem is tudva, milyen gyorsan. Valami felt nt a távolban a Iába alatt. Milyen világos! Az ördögbe!
Csak ne valami kis tó legyen t Egy az ezerhez az esélye, de mit lehet tudni… Halk, tompa neszt hallott, ahogy Iába elérte a hullámzó felszínt. Gabonatábla volt. Elmerült benne, ráborult az ejt erny . Lekuporodva kikapcsolta a tartószíjakat, és elkezdte összegöngyölni a mohaszer , furcsa anyagot, amely tapintásra a pókhálóhoz hasonlított. Göngyölte, göngyölte - ez volt a legfáradságosabb dolog. Legalább fél órába telt. Egyel re a kronogamban volt. Felvegye már a lakkcip t, vagy még ne? Jobb lesz minél el bb. A m anyag visszaveri a fényt. Elkezdte tépkedni a burkot, mintha ki akarná csomagolni saját magát. Éjszakai emlék. Ajándék. Lakkcip , zsebkend , zsebkés, névjegyek. Hol van a pohár? A szíve dobolni kezdett, de az ujjai már megtalálták. Nem láthatta, az egész égboltot felh k borították. De megrázta, és hallotta a csobogást. Vermut volt benne. Nem szakította le róla a hermetizáló hártyát. Majd lesz még rá id , megbotolhat, kiöntheti. A poharat zsebre tette, az összehajtogatott ejt erny t begyömöszölte a tokba, beletette a vastag ugrózoknit, a széttépett m anyag burkot is. Állítólag semmi sem fog t le meggyulladni. És ha mégis? Nem volna jobb kimászni ebb l a gabonatáblából? Az utasítás jobban tudja. Megtalálta a tok megvastagított fenekén a fogantyút, beledugta az ujját, megrántotta, mintha sörkonzervet nyitna, a tokot az esésekor letarolt helyre dobta a gabona közé, és várt. Semmi, csak egy kis füst. Sem láng, sem szikra, sem fény. Talán csütörtököt mondott? Vaktában odanyúlt, és csaknem felkiáltott, mert már nem volt ott a degeszre tömött tok, tele szövettel, zsineggel - hanem csak egy kupac meleg, de nem éget maradvány, olyan, mint egy elszenesedett papírcsomó. Szép munka. Megigazgatta magán a szmokingot, a csokornyakkend t, és kiment az útra. Az út szélén haladt, elég gyorsan, de nem túlságosan, nehogy megizzadjon. Fa, de milyen? Hárs? Ez még valószín leg nem az. K ris. Biztosan? Nem látni. A kápolna a negyedik mögött kell hogy legyen. Mérföldk . Megvan! A kápolna fehérre meszelt fala szinte világított az éjszakában. Tapogatózva kereste meg az ajtót. Könnyen kinyílt. Vajon nem túl könnyen-e? És ha nincs elsötétítve az ablak? Leállította a k padlóra az öngyújtót, meggyújtotta. Tiszta, fehér fény töltötte be a zárt teret, csillogott a kis oltár elszürkült aranyozásán, az ablakon, amely kívülr l valami sötét anyaggal volt beragasztva. Figyelmesen megnézte magát az üvegtáblában, forgolódva, sorban ellen rizve a szmoking vállát, ujjait, hajtókáját, nem tapadt-e hozzá valahol a m anyag fóliából egy darabka. Megigazította a kend t a zsebében, lábujjhegyre emelkedett, mint egy színész fellépés el tt, és ahogy nyugodtan lélegzett, enyhe gyertyaszagot érzett, mintha nemrégen még égett volna. Eloltotta az öngyújtót, ismét sötétben volt, kiment, óvatosan lépkedve a k lépcs fokain, és körülnézett. Sehol egy lélek. A felh k körvonalai helyenként fehérlettek, de a hold fénye nem tudott áttörni közöttük, igencsak sötét volt. Már kimérten lépkedve az aszfalton, nyelve hegyével hozzáért a bölcsességfoga koronájához. Kíváncsi volna rá, mi lehet benne. Természetesen nem kronda, de még csak nem is a robbanószerkezete. De méreg sem lehet, egy pillanatra látta, mit tett a "fogász" a csipesszel a korona aranyüregébe, miel tt teletöltötte cementtel. Egy borsószemnél kisebb rögöt, olyat, mint a gyerekek számára cukormázzal bevont gyógyszerek. Adó? De nerci volt mikrofonja. Semmi. Miért nem adtak mérget? Nyilván nem lehet rá szükség. A távolban egy facsoport mögül el bukkant a ház, ki volt világítva, zajos volt, zene szállt ki a sötét parkba. A gyepen ott remegett az ablakok fénye. Az emeleten valódi gyertyák, kandeláberekben. Számolta a kerítés oszlopait, a tizenegyediknél lassított, megállt egy fa odavet árnyékában, ujjaival megérintette a rácsot, az rugószer en szétnyílt, könnyedén átlépte az alsó párkányt, amely nem húzódott félre, átugrotta a sövényt, és már a kertben is volt. Árnyéktól árnyékig lopózott, míg a kiszáradt szök kútnál el húzta zsebéb l a poharat, körmével felfeszítette a fóliát, amellyel le volt ragasztva, letépte róla, összegy rte, és a szájába tette, hogy lenyelje egy korty vermuttal. Így, ezzel az aperitifespohárkával a kezében ment lassan az ösvény közepén a ház irányába, minden sietség nélkül, mint rövid sétáról visszatér vendég, aki felhevült a táncban, és enyhülést keresett. Megtörölte zsebkend jével az orrát, egyik kezéb l a másikba téve át a poharat, azoknak az árnyékai közt, akik az ajtó két oldalán álltak, nem látta az arcukat, csak az t követ felületes pillantásukat érezte. A fény szinte kék volt az els lépcs kön, a többín melegsárga, a zene kering t játszott. "Simán megy minden - gondolta. - Vajon nem túl simán?" A teremben tömeg volt. Nem vette észre azonnal a n t. Már csak két lépésre állt t le, férfiaktól körülvéve, akik rendszalagokat viseltek a hajtókájukon, amikor a terem másik végében csörömpölés hallatszott, valaki elesett, egy libériás lakáj, de olyan lendülettel, hogy a poharakkal teli tálca kiesett a kezéb l, fehér és vörös bort fröcskölve szerteszét. Micsoda balkezes fickó! Ursula környezete mintegy parancsszóra arra fordította a fejét. Csak Madorian nézett rá. A n t meglepte ez a pillantás, bár alig kapta el. - Nem ismer meg engem, ugye? - Nem. Letagadta, hogy visszautasíthassa. Hogy félbeszakítsa. Nyugodtan elmosolyodott. - És a fekete pónira emlékszik? A fehér csillaggal. És a fiúra, aki megijesztette a léggömbjével? Felvonta a szemöldökét. - Ön az? - Igen.
Nem kellett bemutatkozniuk, ha már egyszer gyermekkori pajtások voltak. Csak egyszer táncolt vele. Kés bb inkább távol tartotta magát t le. Jóval egy óra után kimentek a parkba. Egy olyan ajtón szöktek ki, amelyet csak a n ismert. Ahogy a fasorok közt sétáltak, hol itt, hol ott pillantott meg a fák árnyékában álldogáló embereket. De mennyit! Amikor átlépett a kerítésen, nem is vette ket észre. Különös. Ursula ránézett. Arca fehérlett a holdfényben, amely áttörte a felh ket az éjszaka második felében - úgy, ahogy az lenni szokott. - Nem ismertem meg önt. De mégis emlékeztet engem valakire. Nem arra a fiúra. Valaki másra. Talán egy feln ttre? - Az ön férjére - felelte flegmatikusan. - Amikor huszonhat éves volt. Ismernie kell fényképr l… azokból az id kb l. Felhúzta a szemöldökét. - Tényleg. Ön honnan tudja ezt? Elmosolyodott. - Hivatalból. Sajtó. Pillanatnyilag… haditudósító vagyok. De civil múlttal. Nem figyelt a szavaira, - Ön ugyanarról a vidékr l való, mint én. Ez elgondolkodtató. - Miért? - Valahogy… nem is örülök neki. Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Szinte félek. - T lem? szinte volt, naiv, meglepett. - Dehogy, ugyan már! De ez mintha… mintha a sors keze volna. Az ön hasonlósága és az, hogy ismertük egymást mint gyermekek. - Mi különös van ebben? - Nem tudom önnek megmagyarázni. Olyan ez, mint valami el jel. Erre az éjszakára. Mintha ez jelentene valamit. - Ön babonás? - Menjünk vissza! H vösödik. - Sosem szabad megfutamodni. - Mit mond már megint? - Nem kell elfutni a sorsunk el l. Ez úgyis lehetetlen. - Ha ön tudhatná. - Hol van a pónija? - És az ön léggömbje? - Ott, ahol mi is leszünk száz év múlva. Minden elbomlik az id vel. Nincs hatékonyabb bomlasztó er . - Úgy beszél, mintha öregek lennénk. - Az id az öregek gyilkosa. De mindannyiunk számára megfoghatatlan. - Úgy véli? - Tudom. - És ha…? - Tessék? - Nem, semmi. - Akart valamit mondani. - Csak úgy hiszi. - Nem csak hiszem, hanem azt is tudom, mi volt az. - Ejha! - Egy szó. - Melyik? - Kronda. Megrezzent. szintén megrémült. - Mit…? - Kérem, ne féljen. Mi ketten vagyunk azok az outsiderek, akik tudják ezt az ön férjén és Forgatius doktor szakemberein kívül. A Neggeneu-központbelieken kívül. - Mit tud ön? És honnan?! - Ugyanazt, amit ön. - Lehetetlen! Az titok. - Ezért nem mondtam volna ki ezt a szót senki el tt, önön kívül. Tudtam, hogy ön is ismeri. - Hogy tudhatta azt? Ön… sokat kockáztat. Tud róla? - Semmit sem kockáztatok, mert az én információim is vannak annyira legálisak, mint az önéi. Azzal a különbséggel, hogy én tudom, ön kit l hallotta, de ön nem tudja, hogy én honnan tudom. - Ez nem el ny az ön számára. Ön honnan tudja? - És azt is mondjam meg, hogy ön honnan…? - Vajon azt is tudja… mikor. - Ne tréfáljon! - Ne tréfáljak? No, akkor ön nem is tud semmit! A n szinte reszketett. - Nem mondhatom meg önnek. Nincs rá jogom.
- És azt? - Azt megmondtam, mert annyit elárult az ön férje is. - Talán valaki… honnan tudja, hogy volt? - A kormányban senki sem tudja az elnökön kívül. Az elnököt Morribondnak hívják. Nem egyszer ? - Nem. És hogyan? Á! Hallgatóztam?! - Nem. Nem hiszem. Szükségtelen volt. Meg kellett hogy mondja önnek. - Miért? Ön azt hiszi, hogy én… - Nem. Éppen azért, hogy ön ezt sohase kívánja meg. Kénytelen volt rá, mert valami olyant akart adni önnek, ami a legnagyobb értékkel bírt számára. - Ah, tehát nem hallgatózással, hanem pszichológiával? - Igen. - Hány óra van? - Hat perc múlva kett . - Nem tudom, mi sül ki mindebb l. Az ket körülvev sötétségbe bámult. Az ágak jól kivehet árnyéka vibrált a kavicsos ösvényen, és pillanatokra úgy t nt, hogy mozdulatlanok, és a föld remeg. A zene mintha más id l érkezett volna hozzájuk. - Botrányosan sokáig vagyunk itt. Ön még nem találta ki, hogy miért? - Kezdem sejteni. - A titok, amely… ezt teszi a világgal, nem titok már… két óra nulla perc… el tt. Lehet, hogy megsz nünk létezni. Ezt is tudja? - Tudom. De ennek nem ezen az éjszakán kellett volna történnie. - De igen. - Még voltak bizonyos… komplikációk. De már nincsenek. Majdnem hozzáért a mellével. Hozzá beszélt, de nem látta t. - fiatal lesz. Teljesen bizonyos benne. - Úgy bizony. - Kérem, ne mondjon semmit! Nem hiszem, nem tudom elhinni, bár tudnom kell, ez mintegy ingyen volna, és ez nem szokott megtörténni. De most már minden mindegy. Most már semmi sem változtathatja meg. Vagy meglátom t olyannak, amilyen ön most, vagy Remmer azt mondta… Lehetséges elcsúszás is a depresszióban… gyermekké válhatok. Ön az utolsó ember, akivel el tte beszélek. Reszketett. Átfogta a karjával, úgy támogatta. Mintha nem is tudná, mit beszél, azt dadogta: - Mennyi id … maradt? - Percek… Két óra öt perckor… - suttogta. A szeme csukva volt. Az arca fölé hajolt, és egyidej leg a nyelvével megnyomta azt a fémfogat, olyan er sen, ahogy csak tudta. Kis kattanást hallott a fejében, és a nemlétbe zuhant… A tábornok gépiesen végigsimította a nadrágját. - A kronda id bomba. Robbanása helyi depresszió keletkezését idézi el az id ben. Képszer en szólva: ahogy a szokásos bomba tölcsért képez a talajban, térbeli depressziót, úgy hatol be a kronda a jelenbe, és az egész környezetét visszanyomja a múltba. Az id beli visszafelé haladás mértéke, az úgynevezett retrointenrallum, a töltés nagyságától függ. A kronopresszió teóriája nagyon bonyolult, így nem fejthetem ki az uraknak. De az alapelvet egyszer megérteni. Az id múlása az általános nehézkedést l függ. Nem a helyi gravitációs mez l, hanem a világmindenség gravitációs állandójától. És nem magától a gravitációtól, hanem annak változásától. A gravitáció az egész Kozmoszban csök ken, és ez valamiképpen az id múlásának másik oldala. Ha a gravitáció nem változna, akkor az id állna. Egyáltalán nem is volna id . Úgy van ezzel is, mint a széllel. Hol van a szél, amikor nem fúj? Nincs sehol, mert a szél csak a leveg mozgása. Így magyarázzák a Kozmosz keletkezését is. Nem keletkezett, hanem id tlenül tétezett, míg elkezd dött a redukciója. Attól kezdve a világmindenség tágul, a csillagok keringenek, az atomok rezegnek, az id pedig múlik. Kapcsolat van a gravitonok és a krononok között, és ezt a kapcsolatot használták fél a kronda építésekor. Egyel re nem tudunk másképp manipulálni az id vel, mint er szakosan. Ez implózió, vagyis összeomlás, nem pedig explózió, vagyis kirobbanás. A legnagyobb visszahaladás az id ben a nulla pontban megy végbe. 1.59-kor Madorian megnyomta a tömést. Tizenkét másodperc múlva begyulladt stratégiai hadkészültségünk minden hadm veleti krondája. Az implózió kumulatív volt. Ezért a kronopresszió által sújtott terület alakja majdnem szabályos kör. A zérópontban a depresszió körülbelül 26-27 évet tesz ki. Nagysága fokozatosan csökken a kerület felé. Az érintett területen az ellenségnek laboratóriumai, raktárai, m helyei valamint föld alatti kronopreszsziós t terei voltak. Mivel ezt a munkát körülbelül 9-10 éve kezdte el, jelenleg nincs már ott semmi, ami számunkra fenyegetést jelenthetne. A csapás területének átmér je, mint ezen a térképen látják, uraim, körülbelül 190 mérföld… - Tábornok!! - Hallgatom. - Mire alapozza ön azt az állítását, hogy Madorian segítségével sikerült megel znünk az ellenség krondatámadását? - A parancs így harvgzott: ha a támadásig több mint 24 óra van hátra, nem szabad megnyomnia a tömést. Ha megtudja az akció bizonyos részleteit, amelyek annak id pontját, a töltés nagyságát, a krondák mennyiségét érintik, jeleznie kell felderítésünk riadóláncán keresztül. Ha az ellenség 24 órán bel t akar megtámadni bennünket, és Madoriannak nincs módjában összeköttetésbe lépni a hálózattal, m ködésbe kell hoznia egy automatikus rádióadót, amely Hassy alatt van elásva az erd ben. És csak ha nem volna ideje elérni az adót, és a
támadás a legrövidebb id n belül teljességgel bizonyos volna, csak abban az esetben szabad megnyomnia a tömést. Aláhúzom: Madorian nem ismerte a kronopressziós implózió mechanizmusát, de még azt sem tudta, hogy mi van beépítve a fogába. Miniszter úr kielégít nek találja válaszomat? - Nem. Úgy vélem, vakmer ség volt az egész világ sorsáriak felel sségét egyetlen emberre, egy kémre hárítani. Egyébként teljesen mindegy, hogy kém vagy nem kém. Hogy dönthetett egy ember egyedül?! - Megengedi, uram, hogy további magyarázatokkal szolgáljak? Információink nem voltak a nullával egyenl ek Madorian akciója el tt sem. Az ellenség célpontja a mi id központunk kellett legyen. Mindkét oldalon csak a munkálatok el rehaladása volt kérdéses. A mi C komplexumunk helyzetét k ugyanolyan jól ismerték, mint mi az kronoratóriumaik díszlokációját. Ilyen hatalmas komplexumok álcázása lehetetlen. - Ön nem válaszolt a kérdésemre! - Éppen most térek rá. Ha csökken hatósugarú koncentrikus köröket rajzolunk a mi C komplexumunk köré, akkor Hassy a visszafelé haladó zónában található egy dekádra, Leylo pedig, minthogy közelebb fekszik C-hez, a kétdekádos depresszió zónájában. Tegnap reggel olyan információt kaptunk, hogy Morribond nem lesz jelen a fogadáson, amelyet a kancellár rendez a rezidenciájában, Hassyban, ellenben adataink voltak arról, hogy Morribond a határaink mentén állomásozó hadsereg szemléjére készül. Este nyolckor érkezett a hír: ahelyett hogy elment volna a hely rség központjába, Acetonba, megállt Leylóban. - Várjon csak, tábornok úr! Ezzel azt akarja mondani, hogy Morribondnak szándékában állt bevetni ezt az id bombát, ami azt kellett volna hogy eredményezze, hogy megfiatalodunk t le? - No… természetesen. Ez szakért ink véleménye. Morribond hatvanéves… volt, a felesége huszonkilenc. Mínusz húsz neki, mínusz tíz a feleségének - negyvenéves férfi és tizenkilenc éves lány. Azonkívül felvet dött az az alkalmasint dönt körülmény, hogy beteg, myasthenia gravisa van. Az orvosok két, legfeljebb három évet adtak neki. - Ez biztos? - Igen. Gyakorlatilag biztos. Lényeges szerepet játszott, úgy vélem, hm… sajátságos humorérzéke is. A hadm velet fed neve így hangzott: Balkon. - Nem értem. - Dehogynem! Rómeó és Júlia, erkélyjelenet… ezért kellett volna megsemmisülnie teljes id tartalékunknak. - De fordítva történt? - Valóban, mert feltevésem alátámasztására kiszámítottam, hogy az implózió helye a mi C komplexumunk lett volna stratégiai terveik szerint. Ezért küldte a feleségét Hassyba, pedig Leylóba ment, amely közvetlenül határaink mellett fekszik. A tábornoki vezérkar haditanácsa kritikusnak min sítette a helyzetet, ezért azonnal átdobtuk Madoriant, vagyis olyan gyorsan, ahogy csak lehetett. Éjfél körül landolt Hassy mellett. Mivel mi mértünk csapást els ként, a depresszió izokrónjainak ellentétes esésiránya volt, mint ahogy az ellenség tervezte. Így mi találtuk el az id komplexumukat. - És mi következik ebb l? Morribond kevésbé lett fiatal, mint szerette volna, a felesége pedig még fiatalabb lett… mi ennek a stratégiai jelent sége? Javaslom, hogy vegyük le a napirendr l ezt a témát. - Az ennek a stratégiai és egyúttal politikai jelent sége is, államtitkár úr, hogy változásnak kell bekövetkeznie az ellenséges állam elnöki posztján. A depressziót okozó implózió hatósugarának legszélén a nulla ponttal koncentrikus kis kiemelkedés képz dik. Ez a szokásos bomba hatásához hasonló dolog: a robbanás központja kimélyül, körülötte pedig krátersánc keletkezik. A kronda visszaforgatja a jelent, de az implózió határán az id el reszalad. Ez az úgynevezett kompenzációs effektus. Leylo éppen a hatósugarában van. Ez azt jelenti, hogy ott az id 9-10 évet haladt el re. - Morribond hetven körül jár? Tökéletes! - nevetett fel valaki a zöld asztal körül ül k közül. - Nem. Annak megfelel en, amit a betegségér l mondtam, Morribond már nem él. Van még kérdés? - Szeretném megtudni, milyen formában aktualizálódik a múlt a kronda implóziója után. A fizikusok azt állítják, hogy a múlt mint tökéletesen újrateremtett id , amelyhez vissza lehetne térni - nem létezik. - Ez igaz. Az implózió nem váltja ki a naptár ideális visszapergetését. Nem restaurálja tehát azt a konkrét állapotot, amely konkrét évben, napon, órában és percben létezett. Minden anyagi objektum csak fiatalabb lesz, de a múlt, mint olyan események konstellációja, amelyek egyszer megtörténtek, se vissza nem tér, se meg nem ismétl dik. Arról, hogy ez teljességgel lehetetlen-e, szakért ink nem szívesen nyilatkoznak. Mindenesetre a kronda m ködési elvének modellje az a szituáció lehet, amikor a futballpályán az egyik játékos elrúgja a labdát, a másik pedig visszapasszolja neki. A visszatér labda nem esik pontosan ugyanarra a helyre, Ez a példa azért pontos, mert a labdát rúgni kell, nem lehet helyette mikrométeres precizitással az el bbi helyére vinni. Az implózió is olyan intervenciót jelent az id ben, amely mikroszkopikus részleteiben kiszámíthatatlan. - De hiszen ön maga mondta, tábornok úr, hogy a hatvanéves ember negyven lesz! - Az egészen más. A szervezete valóban éppen ennyivel lesz fiatalabb fiziológiailag. Ugyanez történik mindennel. Az öreg fa megfiatalodik, csemetévé változik. De ha, mondjuk, veszünk egy csontvázat, amely száz évig feküdt a földben, és amelyb l egy évvel ezel tt eltávolították a csontok egy részét, akkor az implózió után egy olyan csontvázat kapunk, amelyr l a vizsgálat kimutatja, hogy csak nyolcvan évig volt a föld alatt, de azok a csontok, amelyeket eltávolítottak bel le, nem jelennek meg ismét. Ha valaki nemrégiben elvesztette a lábát,
akkor még negyedszázados retrointervallumú implózió után sem nyeri vissza azt. Ezért a kronda nem tévesztend össze az úgynevezett okozati paradoxonnal, amely az id utazás eszméjével van kapcsolatban. A szervezet az implózió alatt visszaállítja életerejét a fiziológiai lehet ségeinek megfelel keretek között. - És a gépek? A könyvek? Az épületek? A tervek? - Az olyan épület, amit száz évvel ezel tt emeltek, jelentéktelen mértékben változik meg. De az a ház, amelynek betonja nyolc évvel ezel tt szilárdult meg, homok-, cement és gerendahalommá válik, mert a beton is öregszik, és nem létezhet mint beton egészen addig a pillanatig, míg a megfelel összetev k összekeveréséb l létre nem jön. Ugyanez vonatkozik mindenféle tárgyra, mint mondottam, a gépekre is. - Valóban biztosra vehetjük, hogy az ellenség nem rendelkezik már az ellencsapáshoz szükséges potenciállal? - Erre nincs százszázalékos bizonyítékunk. Pesszimista becslések szerint kronopotenciáljuk nyolcvan százalékát semmisítettük meg, optimista becslések szerint kilencvennyolc százalékát. - És a krondákat semmi másra nem lehet használni az ellenség krondáinak megsemmisítésén kívül? - Hogyne lehetne, elnök úr, de az ellenség krondáinak, valamint termel bázisainak megsemmisítése abszolút prioritást élvezett. Mivel a mi potenciálunk sértetlen maradt, teljes stratégiai és taktikai fölényre tettünk szert. Uraim, szíveskedjenek megérteni, hogy most nem tudok semmit mondani arról a kérdésr l, hogyan fogjuk felhasználni ezt a potenciált! Nincs több kérdés? Köszönöm, uraim. Mi ez? A hangszóró? Csendet kérek! - "Figyelem! Figyelem! Els fokú riadó! A lokátorok az ellenség szatellitjeinek pályájukról való letérését észlelik, négyes számban. A távolkörzet ballisztikus védelmének elhárító rakétáit begyújtották, és kil tték az ellenség ellen. Egy szatellitet telitalálat ért. A három szatellit dzéta radiánson els kozmikussal lassít. A lokátorok m ködését megnehezíti az álcázó ionfelh , amelyet az els megsemmisített szatellit szimulátorfeje bocsátott ki! Figyelem! Figyelem! A földi célzóindikátorok közvetlen összeköttetésben védelmünk állomásszatellitjeivel a következ kben meg fogják adni azokat a valószín síthet célpontokat, amelyekre az ellenség támadása irányul. Figyelem, els célpont: a C komplexum, 20-25 mérföld oldalelhajlással a nulla ponttól! Figyelem, a második célpont: a f hadiszállás, ismétlem, a f hadiszállás, 7-9 mérföld oldalelhajlással a nulla ponttól!" - Kronohatóerejük húsz százaléka száll a fejünkre! - kiáltott valaki. Az eddig a zöld asztal mellett ül emberek felugrottak. Nyikorogtak a székek, valakié feld lt, nem messze panaszosan felüvöltött a sziréna. - Uraim! Kérem, maradjanak a helyükön! Az implózió nem életveszélyes! Nincs lehet ség sem az izolációra, sem az elrejt zésre! Kérem, rizzék meg a nyugalmukat! - er lködött a tábornok. - "Figyelem! Figyelem! A második szatellitet az ionoszférában rakétasort zzel megsemmisítettük. A további két szatellit az orbitális védelem holtterébe került. Irányt változtatnak, a közelkörzet lokátorai szerint hetvenszeres túlterheléssel, és begyújtják az atrappokat. Figyelem! Két ellenséges szatellit az egyes számú és a kettes számú cél tengelyében! Elérik a közvetlen csapás optikai percméterét. Figyelem! Els fokú riadót rendelek el! Nyolc másodperc nulláig! Hét nulláig. Hat. Öt. Négy. Három, kett . Figyelem, nul…" A kép elt nt, és csend lett. - Nem valami szívderít ! - sóhajtotta Hipolip. - És ha az id szerteágazhatna? Bocsánat az összehasonlításért, de mint egy folyó. És ha szabályozni lehetne, mint egy csatornarendszert? Mit szóltok hozzá? - Megpróbáltuk ezt is - mondta Trurl. - Az eredmény: teljes káosz. Magánid k keletkeznek, öblök és áradások alakját öltve, amelyek az álomképek externalizációjából erednek. Felforgató kronautika keletkezik, amely - a társadalom széthullásával fenyeget, tehát a hatalom üldözi. Megjelennek a jelenlegiséget bizonyítd személyi igazolványok, retrokronális adók, kronizáció, interkron id rség, id közi csempészet, bandák, a kivégzetteket feltámasztó b nöz k, id körök és naptárbiztonsági hadtestek. Tömeges id kivándorlás indul meg, tülekedés, az emberek egymást utánozva törtetnek a divatos korszakokba, az egy id ben él k ki akarják zni maguk közül a megrögzött id vándorokat, és isten tudja, miért, mindenki azt hiszi, hogy más id ben biztosan jobb lenne. Kialakul az értékes pillanatok rejtegetése, kuporgatása és rablása, szekuláris t zsde jön létre, hamis vagy körben forgó id k keletkeznek, id fogságok és börtönök. Erotikus, misztikus és politikai perpetuátorok épülnek, a csodálatos pillanatok elnyújtására szolgáló m szereket szerkesztenek. Az emigránsok, reemigránsok és kontraemigránsok tömegei száguldoznak ellentétes irányokba az évszázadokon át, egymásnak ütközve, ha találkoznak. Mindez úgynevezett háborús görcsökhöz vezet és a történelem interpunkciós bizonytalanságához. Ha az egyik állam által felbujtogatott id harcosok likvidálják a másik állam jövend Caesarját a pólyában, az nem n fel, nem lesz Caesar, nem arat gy zelmeket, tehát nem lesz többé szükség arra, hogy pendelyes korában megfojtsák, hanem egészségben feln , gy ztes háborúkat folytat, akkor ismét id gyilkosokat küldenek a bölcs jéhez, és ez így megy körbe-körbe. Nyolcszáz fajtáját tártuk fel ennek az úgynevezett circulus temporalis vitiosusnak, de úgy vélem, hogy végtelenül sok lehet bel le. No, és a kronoperverzió?! Futorofilis, órafetisizmus, delectatio tercporosa, autopedofilia, vagyis önmaguk megtámadása kéjsóvár öregemberek által az ártatlan falusi gyermekkor éveiben, és a kronánia? És a jöv beli technológia gazdasági válságokat okozó dömpingszer importja? És az id rablások? Kegyelmes királyom, órákig sorolhatnám! A lehet leghevesebben
lebeszélem… - Jól van! Meggy ztetek, hogy a visszafordítható és osztható id nem válik be a teremtésben - mondja a király kifejezetten ingerülten. - Találjatok ki valamit! Bátrabban! Gondolkodjatok el például azon, hogy a jelen világ elég közömbösen viseltetik lakói iránt. Sem a jóindulatot nem viszi túlzásba, se nem gyötri módfelett. Ez a közömbösség könnyen szül frusztrációt. Mint ismeretes, a szül k hideg közömbössége letéríti a helyes útról a gyerekeket, hát még a világ közömbössége! Vajon nem kellene el relátónak, gondoskodónak lennie lakóival szemben, vigyáznia minden lépésüket, készségesen teljesítenie kívánságaikat? Egyszóval nem nekik kellene hozzá, hanem neki hozzájuk idomulnia! Mondjuk, hogy a fáradt vándor lezuhan a sziklaszirtr l a szakadékba, mert megcsúszott. Összetöri magát a köveken. De a mi világunkban a kövek el relátóan pihévé puhulnak azon a helyen. A vándor leporolja magát, és folytathatja útját. Mit szóltok hozzá? - A király egyre jobban lelkesedett. Hát nem jó? Miért nem mondtok semmit? - Mert a jóindulat relatív dolog - mondta Klapanciusz. - Maradjunk az el bbi vándornál. Ki ez? Talán elege volt az életb l, és a szakadékba vetette magát? Vajon ez esetben a köveknek keménynek kell maradniuk? De ez a gondolatolvasást feltételezi. - Tegyük fel! Mi van abban, hogyha úgysem korlátozza alkotói szabadságunkat semmi? - védte ki a király az ellenvetést. - Mi van abban? Ez a vándor, tegyük fel, fontos hírt visz. Ha odaér vele, az auridok legy zik a benideket, ha nem ér oda, a háborút a benidek nyerik meg. Az auridok szempontjából a köveknek meg kellene lágyulniok, a benidek érdekében pedig még keményebbé kellene válniok. De ez még nem minden. Ha ez a vándor épségben átjut a hegyen, találkozik a mátkájával, aki fiút szül neki. Ez a fiú apja küldetését aljas és gyalázatos tettnek tekinti. Árulónak nevezi t, mert elfelejtettem megemlíteni, hogy a vándor maga is benid volt. Fia vádjai úgy felrázzák a lelkiismeretét, hogy az általános megvetést l körülvett ember felköti magát. Ha a jóindulatú ág letörik, a vízbe ugrik. Ha a kegyes víz partra veti, mérget nyel. És így tovább. Milyen soká kell a jóindulatú világnak fokozni elkeseredését azzal, hogy meghiúsítja fizikai pusztulását? Hát akkor inkább hadd kösse fel magát? De ha így van, akkor mi jobb: gyermektelenül elpusztulni a szakadékban, vagy felkötni magát a fia szemrehányásainak hatására? Királyom megbocsát, ha nem engedem szóhoz jutni. Tudom, hogy azt akarja mondani: minden attól függ, hogy az a vándor valóban áruló volt-e, azonkívül melyik harcoló fél érdemelte ki a gy zelmet. Tegyük fel, hogy ha igazságosak akarunk lenni, inkább a benideknek juttatnák azt, mint fegyverekben gyengébbnek, de lélekben nemesebbnek. Tehát rosszul tette a vándor, hogy elárulta az övéit, és el segítette az aurid gy zelmet. De a dolog itt nem ér véget, mert mint történelmi folyamat nem szakítható meg. A benidek feletti uralom száz éve alatt az auridok - maguk sem tudták, miképpen - a legy zöttek hatása alá kerültek. Akkor megértették a háború jogtalanságát, szövetséget kötöttek a benidekkel, egyenl fettételek mellett, amivel a két nép jól járt. Tehát a köveknek kellett meglágyulniuk. De nézzük meg ezzel párhuzamosan azt is, mi lesz, ha a vándor elpusztul! Akkor a benidek gy znek. A gy zelem az addig békés, a m vészeteket ápoló népet harciassá teszi. A m vészeteket lenézik, hódító háborúkat folytatnak, és száz év alatt az egykor igazságszeret nép rablóvá válik - és végül az egész bolygó ellenük fordul, Akkor most hogy állunk? A dolgok ilyetén fatális fordulatát tekintve, a köveknek meg kell lágyulniuk, holott áruló zuhan rájuk. És mivel a történet, amelyet mesélek, mint minden más történet is, annak megfelel en kell hogy folytatódjék, hogy következményeit öt, ötven vagy ötszáz év távlatából nézzük-e: a köveknek hol meg kell szilárdulniuk, hol meg kell lágyulniuk. Így aztán a világ egészen megbolondulhat azon igyekezve, hogy egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolgokat csináljon. - Igen? No, akkor találjatok ki magatok valami jobbat! - Hipolip király most már komolyan haragudott. - Mit gondoltok, minek hívattalak benneteket?! Miért hasonlítanak úgy ránk azok a lények, amelyekkel benépesítitek a próba-univerzumot, mint két tojás szokott?! - Királyunk értésünkre adja, hogy plágiumot követünk el - felelte Klapanciusz, megfékezve növekv ingerültségét. - Királyomnak igaza van. Tudnia kell azonban, hogy ez nem a hozzáértés hiányából, hanem éppen ellenkez leg, a tapasztalatból fakad. Teljesen zavartalan rend csak a szellemes, de mégsem átgondoltan értelmes közösségekben uralkodhat. Ott nyüzsögnek, mint a méhkasban, az egzisztenciális egyenl tlenség igénye nélkül. Semmi viszálykodás, válság - teljes harmónia és rend. Világainkat azért nem rendeztük be így, mert akkor királyunk szemrehányást tenne, hogy ez a harmónia ötletszegénységünkb l fakad. Királyom olyan univerzumokat óhajt, ahol az értelem uralkodik. Minden teremt ilyet kíván - isten tudja, miért. Hiszen az értelem telhetetlen: megszámlálhatatlanul sok lehetséges cselekvést hoz létre, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Az értelem egyik véglete a zsenialitás, a másik a félkegyelm ség, ha az ész teljesen szabad, vagyis mindkét irányban határtalan. Világos dolog, be lehet programozni az értelem felséges harmóniáját is. A tudatot alakító program a legfenségesebb eszméket tartalmazhatja. Mégis mindenki lenézi ezt a fajta harmóniát, mert, mint mondják, kényszer , nem hiteles, meghamisított, nem elég spontán, olyan, mintha futószalagon készülne. Itt csak attól ragyog a szellem napvilága, hogy valahonnan észrevétlenül idehurcolt eszmények megvilágítják. Ez csak egy automata, nem pedig a tét szabad eszmélése. Persze bevezethetünk szemben futó programokat is. Az egyik zülleszt , a másik felemel , hogy az értelem szabadon választhasson, de kiderül, hogy ez sem az igazi, mert bár vannak válaszutak, a végük eleve adott. Annyi ebben a választásban a szabadság és az önrendelkezés,
mint amennyi egy nadrágnak is van, amelyet a nadrágtartó felfelé, az általános gravitáció pedig lefelé húz. A filozófiai m vekb l azt a következtetést lehet levonni, hogy a szellemnek mindenekel tt szabadnak kell lennie. De hát mi is a szabadság? Az esélyek határtalan száma. És hol van több bel le, mint a kiszámíthatatlanságban, ott, ahol minden lehetséges, mert semmi sincs eleve elrendelve? Természetesen ezt is meg tudjuk szerkeszteni. Akkor a csodálatos beteljesülések helyett állandósul a züllés és a tévelygés. Így tehát célunk a mélyreható ellentétek kialakítása kell, hogy legyen. Létre kell hoznunk a széles keskenységet, a jóllakott éhséget, a szent nt, sziklacsúcsot, amelyr l nem lehet leesni, jóllehet semmi sem tart vissza, egyszóval azért kell megajándékozni a teremtményeket a szabadsággal, hogy abból szabad elhatározásukból cseppenként meríthessenek. Valahogy úgy alakult, hogy eddig senki sem rendelt nálunk világmindenséget, de bátorkodom megjegyezni, hogy azért b velkedtünk nagyon igényes és felettébb válogatós kliensekben, akik sokkal szigorúbbak a mi produktumaink megítélésében, mint a természet termékeiében. Tehát a m helyünkben a következ felhívást függesztettük ki a megrendel khöz: "Tisztelt ügyfelünk! Miel tt leszólod a mi alkotásainkat, vess egy pillantást a természet teremtményeire! Nézz magadra és a hozzád hasonló lényekre! Miért nem iszonyodsz t lük ugyanúgy, mint attól, amit nálunk rendeltél? Náluk minden üzemzavart a kísértés következményének tudsz be, véletlennek; ha valami selejtes bennük, azonnal hajlasz rá, hogy égi döntést, tragikumot, titkot sejts mögötte, ami lehet akár szégyenletes is, de mert az skáoszból keletkezett mindenképpen csodálatos. Azt, ami van, a legmesszebbmen kig tiszteled, még ha fenét ér is, de amit mi kínálunk, nem szolgál rá a legkisebb elismerésedre sem, mert nem a káoszból emelkedett fel, hanem a mi logarlécünk és vonalzónk alól került ki!" - Elég legyen! Fejezd be már végre! - kelt ki magából türelmetlenül a király. - Kész véd beszéd! Bocsáss meg, uram, de konstrukt röket hívattam, nem ügyvédeket! Mutassátok meg neolényeiteket! Hozzátok ide ket, akkor majd a tények alapján beszélgethetünk! - Nem lépünk teljesen járatlan ösvényre - magyarázta türelmesen Klapanciusz. - Aki arra vár, hogy a molekulák összekapcsolódása által a káoszból el bukkanjon a tudatos lét, semmit sem kockáztat, de nincs is semmi érdeme. Voltak tervez k, akik az érdekegyenl séget tartva szem el tt, félig közös lényeket teremtettek. Olyanokat, akik szövetkezeti módon rendelkeznek a testükkel. Ennek nyomát rzik a többfej sárkányokról szóló mesék. De most nem a sárkányokról van szó. Myrmeksander Dekstrydyta, hogy elkerülje a konfliktust, részben egyesítette az általa alkotott lények értelmét. Lelki életük mélyrétegeit összekapcsolta, és az így egyesített talajon tenyésztette ki individuális tudatukat. Az összeköttetés távirányítású volt, tehát láthatatlan, így szemre ezek egymástól teljesen független egyének voltak. Mivel az Én a saját tudatalattijából táplálkozik, azoknak pedig csak egy volt, pompásan összeillettek. Remekül ment a dolog! Azonban amint rájöttek erre az összeköttetésre (a tudományuk fejl dése során el bb-utóbb fel kellett fedezniük), a megszerzett tudás tömegszerencsétlenséghez vezetett. Észrevették ugyanis, hogy ha hatalmukba kerítik valakinek a tudatalattiját, akár az utolsó tökfilkóét is, akkor egy csapásra mindenkit hatalmukba kerítettek. Kinek állt ez érdekében? Hah! Könnyebb volna megmondani, kinek NEM ÁLLT ÉRDEKÉBEN! Ez kivételes eset, de a probléma általános. Akár volt lélekközösség, akár nem, a lélekbe való behatolás mindig manipulációvá válik, még ha a legtiszteletreméltóbb szándékú is. De királyi felségednek, aki már gyermekként számítógépekkel játszottál, és komoly agytornát folytattál, tudnod kell, milyen könny egy automatát er szak-automatává vagy egyenesen önfert automatává változtatni, hogy mit csinálnak a szellemi mozgatók, ha önismeretet szereznek, hogy vetik rá magukat saját lelkükre a gépben, hogy felhevítsék, felizgassák és meghódítsák a cerebellisztika egyre hóbortosabb tekervényeivel, ami mindig az Én szilánkokra hasadásával vagy rövidzárlatával végz dik. Valóban, minek széttúrni a csillagokat, harmadfokú égési sebeket szerezve, minek útra kelni a világ másik végére, minek egy ujjunkat is mozdítani, ha elég egy kis drótszálat a megfelel helyre bedugni, és azzal mintegy varázsütésre minden megoldódik? A cerebellisztika története, amely bekebelezte a galaktikákban az értelmes, nagyszer nek ígérkez fajok hatalmát, általános figyelmeztetés kell hogy legyen! Az az egész boldogságtermel ipar, ezek a felfokozott vágyak… - Nem, ezt már nem lehet tovább t rni! Mit beszélsz? Hova akarsz kilyukadni? Ezt a királyis jól tudja. Ne térj el a tárgytól! - kezdett kiabálni Trurl. - Hova akarok kilyukadni? A király maga is tudja? Mégis kétségbe vonja terveink maradandóságát! Meg akarom magyarázni, hogyan lehet elkerülni azt a hibát, amelyet te is elkövettél boldogságkerget mérnöki tudományoddal… - Hallgass! Hogy mersz megrágalmazni engem a trón el tt?! Majd mindjárt…! Látva, milyen gy lölköd pillantásokkal méregetik egymást a kipróbált barátok, a király közvetít ként lépett fel, ami csírájában elfojtotta a torzsalkodást, és véget vetett! Klapanciusz szónoklatának. - Ne vegyétek ennyire a lelketekre! - mondta nekik jóindulatúan. - Tudtam, hogy a lehet legnehezebb feladatot t zöm magam elé, ezért nem bíztam akárkire! Menjetek már, menjetek, barátaim, hányjátok-vessétek meg a dolgot békében, és akkor gyertek vissza hozzám, ha jobb világot tudtok bemutatni nekem! Elmentek hát, útközben is pörlekedve és hadonászva gy zködték egymást, az udvaroncok nem kis csodálkozására. Átmentek a királyi üvegházon, a palotakerteken, az öt hídon a város öt csatornája felett, de észre se vették.
- Nem az a fontos - mondta Trurl, - hogy tipp-topp, kudarcmentes világot rendezzünk be, ahol senki sem képes a másiknak sem ártani, sem használni. Az Isten m vét az okozatiság lakkozza, de nem az a lényeg, hogy a miénk még jobban ragyogjon, hanem az, hogy kiinduló koncepcióban múljuk felül a Teremt t! - Hagyd ezt a programbeszédet! Nem a király el tt állsz! - szakította félbe Klapanciusz. - Csönd! Az isteni variánsban meglév teljességnek az a jellegzetessége, hogy nem valósítható meg együttesen egyetlen lényen belül. Ha valamir l ábrándozom, vagy valami után vágyakozom, akkor az nem az enyém; ha pedig már az enyém, akkor se nem vágyakozom utána, se nem ábrándozom róla. Nem mámorosodhatom meg a reményt l, ha teljesült, hiszen a remény más érzés, mint a birtoklás öröme! Így tehát a lét nem szabadulhat az állandó lemondástól. Ha várom a mámorító ölelést, akkor nyilvánvalóan nem ölel senki, ha pedig ölel, akkor már nem kell remélnem ezt jóles várakozással. Nem vagyok képes egyszerre ölelni és nem ölelni, bírni és nem bírni, ami bizonyosan az enyém, az értéktelen számomra, ami pedig maradandóan felbecsülhetetlen érték , az elérhetetlen. Így tehát a lét e túlságos bizonyosság és a léha kockázat között ingadozik, vagyis az unalom és a félelem között. A telhetetlenséget csak egy hajszál választja el a csömört l. De ez még nem minden! Az, amit elképzelünk, mindig a sajátunk, és már csak azért is túlságosan gyenge, önállótlan és ingatag - az anyagi dolgok pedig igazán nem befolyásolhatóak, és szinte csúfondárosan függetlenek t lünk. A lélek túlzottan, az anyag túl kevéssé függ az Ént l! - Ez csak szó, szó - vont vállat Klapanciusz, de Trurlt nem lehetett kihozni a sodrából. - Ha a teremtésnek ezt a fatális voltát lefordítjuk az épít gyakorlat nyelvére, a szabadságnak három korlátját vesszük észre: anyagi, id beli és térbeli korlátozottságot. Valami csak vagy dologi, vagy eszmei lehet: ez az els kényszer körülmény. A másodikat a helyhez kötés jelenti: amikor valahol valami található, akkor ott már nem lehet semmi más. A harmadik korlát az a hatalom, amely kiméri számunkra az id t, mert annak a fogságában vagyunk: ha a szerda elenged bennünket, rögtön ránk csap a csütörtök, a csütörtök után elfog a péntek, örök drill, kész kaszárnya, könyörtelen gyakorlatozás, lépést igazíts, se el re, se hátra - észrevette már valaki az id nek ezt a katonai diktatúráját? Egy hajszálnyira sem léphetsz ki a jelenb l! Az a véleményem, hogy meg kell szüntetnünk ezeket a korlátokat. Benne vagy? - Meg akarod szüntetni az id t, a teret és az anyagot? - Pontosan! Klapanciusz még habozott, de megbabonázta Trurl ötletének radikalizmusa, tehát körülnézett, és látva, hogy gyerekek között vannak a homokozóban, mert oda vitte ket a lábuk, elkezdte az ujjával a homokba rajzolni az új világ els vázlatát; Trurl ott ugrált körülötte, a gyerekek még jobban zavarták, felálltak hát, és sietve a helybe mentek. Elmúlt egy hét, aztán a második, a harmadik, de nem adtak életjelt. A türelmét vesztett Hipolip küldöncöt szalajtott, hogy kérd re vonja ket, aztán magát az értelemipari minisztert küldte el, és amikor a miniszternek sem engedték meg, hogy átlépje a küszöböt, személyesen ment el a tervez khöz. Elég felzaklatott állapotban találta ket az el adóteremben, egy halom egymásra hányt m szer, összekuszált vezetékek között, és mivel nem siettek magyarázatot adni, a királynak hatalmi szóval kellett rávenni ket, fedjék fel el tte ezt a rejtélyt. - Mindazt, ami van, teljességgel elvetettük! - magyarázta neki Trurl. - Akárhogy is vesszük, a Teremt a világot a velük való minden konzultáció nélkül kényszerítette rá teremtményeire, eldöntve, hogy ezzel egyszer és mindenkorra boldoggá teszi ket. De mi van akkor, ha k nem kívánnak üdvözülni ilyen módon, hanem egészen másképp, vagy éppen teljesen le akarnak mondani az örök boldogságról? És ha az egyik pillanatban akarják, a másikban nem? És ha egy kérdésr l különböz képpen gondolkodnak? Mi van akkor? Ellentmondást nem t módon rájuk kell kényszeríteni a konformizmust? Egyformára tervezni a mennyországba vagy a pokolba vezet utat? Megbüntetni a nyakas különcöket, és megjutalmazni az opportunistákat? Mi egészen másként cselekedtünk. El ször is kihajítottuk az Univerzumunkból arcanyagot, a teret és az id t! - Lehetetlen! - képedt el a király. - Miért tettétek ezt? És mit adtatok cserébe? - Miért? - rázta meg a fejét Trurl. - Azért, mert a lélek akar, de nem képes, az anyag pedig képes lenne, de nem akar. Felséged meglep dik ezen? Pedig ez szemmel látható. El lehet képzelni tékozlóbb valamit a Kozmosznál? Tüzek milliárdjainak milliárdjai, amelyek egy örökkévalóságon át égnek és hamvadnak el… és mire jó ez? Mi a haszna? Kinek kell ez? Az Istennek? De hiszen az örök világosság nem mérhet lumenekkel, és valahol egészen máshol fényeskedik! Nekünk? Sokra megyünk vele! Az anyag sok mindenre képes, ez kétségtelen, hiszen ha nem így volna, akkor mi sem lennénk: de micsoda nyersanyagpazarlással, milyen vulkanikus hömpölygésb l, mennyi téveteg, kusza és görcsös kín után születik meg az a parányi értelem! Minek ez a felhajtás? A drámai hatás érdekében? De hiszen a teremtés nem színházi el adás! És itt a élek, az anyagba zárt tragikomikus fogoly! Elvágyik a testb l, de ugyanakkor a test rá vágyik, rá tör, amíg szétporlad vagy szétmállik. Etikai szempontból ez aljas dolog, esztétikai szempontból pedig visszataszító. Így tehát eldobtuk az anyagot, ezt a félkegyelm t, és a fogoly lelket - elhatároztuk, hogy átlagszámítást végzünk közöttük. A mi alapanyagunk az antianyag. Nomen est omen! Amo, amas, amat, nem igaz, igaz, ars amandi, itt nincs semmiféle tao, nirvána, habos boldogság, mert az a semmittev tunyasággal és önzéssel egyenl ; csak a legtisztább érzelmek, a világ a már születésükkor gazdaságosan takarékos molekulák meghatott vonzása! Az elektronok, protonok természetesen keringenek egymás körül, de nem er k, kvantumok, mez k hatására, hanem azért, mert szeretik egymást! Tehát érthet , hogy mi diktálja az antianyag lények viselkedését: nem a fizika, hanem a
szimpátia. Newton három törvénye helyébe új típusú vonzás lép: az érzékenység, tör dés, szeretet. Az impulzus megmaradásának elve helyett a h ség megmaradásának elve; ami pedig a relativitáselméletet illeti, az érzések is viszonylagosak, de nálunk a kutatót a szeret váltja fel, az alapelv pedig a tapintat. És mivel lemondtunk a nyomorúságos testekr l, nincs többé fizika az erotikában, semmi súrlódás, nyomás, szorítás, mivel a dolog lényegénél fogva a szerelem a mi Univerzumunkban mindig eszményi kell hogy legyen. - No és az id ? És a tér? - tudakolta tovább még mindig meglepve a király. - Az id nek alázatosságot és rugalmasságot kölcsönöztünk, hogy engedelmeskedjék azoknak, akiknek tartozik ezzel. Ez a rugalmasság az úgynevezett zanzára hasonlít. A kaszárnyás rend, az órák, percek, másodpercek menetelése helyett az órák dobpergésére a könyörtelen naptárszabályzatnak megfelel en mindenki olyan szabálytalanul zanzásíthatja magának az id t, ahogy neki tetszik. Akinek siet s a dolga, az a szerdából egyenesen szombatot zanzásít, akinek meg kedves a csütörtök, csütörtökölhet rogyásig. A teret pedig teljességgel kiküszöböltük, mert mérhet behatároltsága komoly fenyegetést rejt magában a létez k számára! - Ó! Ezt eddig észre sem vettem! - Ugyan! El ször is csak egy dolog számára van benne hely, és ha mások furakodnak oda, az szerencsétlenséghez vezet. Ha például egy ólomgolyó odatolakszik, ahol már van valaki, vagy ha két vonat ugyanazt a helyet akarja elfoglalni. És az óriási legy zend távolságok? És a demográfiai, információs avagy a pornografikus hullám? A lélek tér nélküli, a test kiterjedése alacsonyítja le, ez készteti különböz fogásokra, amelyeknél el re is tudható, hogy el bb-utóbb engednie kell! - Na, rendben van! És hogyan sikerült kiküszöbölnötök? - A kiterjedést kitágíthatósággal helyettesítettük, aminek következtében mindenki mindenütt lehet egyszerre, ott is, s t kiváltképp ott, ahol már mások is vannak. Ami pedig a lényeket illeti, vagy tulajdonképpen a lényt, mert egyel re csak egyet alkottunk: az egocentrizmus nélküli individualizmus, az anarchia nélküli liberalizmus és a dagályosság nélküli idealizmus jelszavát t ztük magunk elé. Individualizmus, tehát önálló Én, nem pedig valami csoportos belecsámcsogás az általános tudatba, amir l nem tudni, kié. Konkrét lény, de nem önz , saját magányába zárt, és így nem is mindenek feletti személy. Akkor már inkább világ-lény, mivel határtalan kiterjedés . Mindenkib l van mindenütt egy kevés - tudsz követni, királyi felség? Nem muszáj mindenhol egyformán lennie, itt egy kicsit kevesebb, ott meg, ahol valami érdekes neki, azonnal több lesz bel le, mert koncentrált gócok keletkeznek, amelyeket a kívánság vagy az elhatározás vált ki. Másképpen szólva, a lelki koncentráció maga után vonzza a fizikait. Mégis a legnagyobb géniusz is ritka marad helyenként. Mellesleg ez megoldja a közlekedés kérdését is, mert nem kell sehova sem elmenni. Egyszer en kigondolja magának a célt, és ez már elég is ahhoz, hogy s södjék, vagyis ott összpontosuljon, míg eléri a telítettség és megelégedettség állapotát. - Ha jói értem, már készen is vagytok ezzel a világgal? Akkor miért zárkóztok be, és miért nem engeditek be a követeimet? Mi? Már megint valami objektív nehézség? Mondjátok meg végre, mert kijövök a béket résb l! Trurl Klapanciuszra nézett, Klapanciusz Trurlra. Látva, hogy egyik sem siet a válasszal, Hipolip ujjával Klapanciuszra bökött. - Te mondd meg! - Uram, vannak bizonyos nehézségek… - Mifélék? No! Na, mi lesz, minden szót harapófogóval kell kihúznom bel letek? - Váratlan nehézségek… a teremtés, természetesen, sikerült, és akár azonnal megmutathatjuk, de minél tovább nézzük, annál kevésbé lehet tudni, mi hogyan van… - Nem értem. Elromlik valami? - Épp az a bökken , hogy nem tudjuk, elromlik-e, és nem tudjuk azt sem, hogyan lehetne megtudni, király uram. Különben… könnyen meggy dhetsz róla. Trurl, kapcsold be a vetít t! Trurl a legnagyobb készülék fölé hajolt, amely két biceg lábú zsámolyon állt, megnyomott egy gombot, és a meszelt falra fénynyaláb hullt. A király egy szivárványszín hernyót pillantott meg a legel n vagy talán hajnalpírba ültetett pávatojást - de elég gyorsan tájékozódott, hogy Kurafi Madorján az, a kialakulóban lév , mindenütt jelenvaló Én, sem testi, sem szellemi, mert éppen a kett átlaga. N tt, mint a kelt tészta, mert elgondolkodott önmagáról, és minél többet gondolkodott, annál több volt bel le. Ahogy igyekezett alaposan összpontosítani a figyelmét, gyakorlat híján gyakran felhígult, és mivel a természet nem t ri a légüres teret, ezeket az üres helyeket azonnal érzés töltötte ki benne. Az egészet beborította az odaadás és az érzelmesség, minden gondolattal emelkedett a hajnalpíros látóhatár, mert az, ami pszichikai, az ott csaknem atmoszférikus volt. De kóbor szerelmek gyötörték - délibábos vonzalmak; ha érzéseinek hullámai más érzésekkel találkoztak, félreértésb l kedveskedett nekik, és így folyton csak önmagával találkozva magában, helyenként halálosan szerelmes lett. Aztán súlyos kiábrándulás érte, amikor kiderült, hogy mindenütt csak maga van, és mivel nem volt önimádó, és nem magát akarta szeretni, így mindenhol csak szomorkodhatott. Folyton egyedül volt, és ez a magány kialakította nemét, hím lett, és ett l felettébb viharosan megférfiasodott. És mivel minden igyekszik létrehozni a saját ellentétét, egyre határozottabban áhított egy n nem másik lényt. Mámorító hajnalpírszeret ket képzelt el magának, nem körülhatároltakat, hanem csábító lánygomolyagokat, és ez a szerelem eddig nem ismert gyönyörként járt-kelt benne elemi er vel-különösen ott, ahol már alig volt bel le. Legalábbis így
lehetett érteni a benne zajló klimatikus-pszichikai, értelmi-viharos jelenségeket. Gondolatai egyre sötétebbek lettek, egészen feketék, leülepedtek fájó pszichéjébe, nemegyszer a bölcsek kövének méreteit öltve. Így néztek ki a medd meditáció gyümölcsei és megkövesedett üledékük a lélek mélyén. De ha ez így van, miért hullajtott el néhány nagyobb darabot, csendesen kacsintva hajnalpírszín fénnyel a legel n? Aztán pedig füstölögni kezdett, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel kivilágosodott. Talán ez volna a módja a lelki terhekt l való megszabadulásnak? Így küszködött önmagával, így képzelte el magának a másik lényt a mámorító egyesülés különböz fázisaiban, így szabadult meg nyugtalanító érzéseit l, mígnem a perifériára szakadt, és valami olyasmit választott ki magából, mint amikor egy gomolyfelh kiszakad a viharfrontból. Ez az elszabadult gomolyag egy ideig Madorján után hömpölygött, majd önálló életet kezdett élni. Akkor kiderült, hogy igyekezetében nemcsak azt az egyetlen másik lényt választotta ki, amelyikr l ábrándozott, hanem harmadfelüket: Forgót, tehát Orsót vagy Orsolyát, feltétlenül n nem lényeket, ugyanakkor kett s férjüket is. Ez el ször olyan volt, mint egy semleges nem "tömeg", de Orsolya n iessége kett s férfiasságot váltott ki benne. Tulajdonképpen nem volt ez sem kett , sem egy, hanem mintha egy megkezdett kettéágazás úgy maradt volna, mint Marlin Ponti Poncíve vagy Póni, mert mindent l elvörösödött. Ett l kezdve minden rémesen összekuszálódott, Madorján alkalmasint maga sem tudta, hogy mindent magának köszönhet, mert a kétférj felé tartott, és észre sem vette, hogy féltékenységi rohamoktól égve, az Orsolya utáni gondolati versenyfutás hevében újabb lényeket hullajt, amelyek megfelelnek érzelmi er feszítései kaliberének és formátumának. Így szerelmi táncától fokozatosan benépesült a világ. Senki sem volt senkinek útjában, annál is kevésbé, hogy könnyedén és szinte frivol módon alkalomadtán kölcsönösen átfolytak egymáson, legfeljebb egy-egy különösen érdekes áthatolási koncepciónál állva meg, az egyébként csak futó találkozásoknak semmi látható következménye nem volt. És mégis szorította valami a szívüket, kevesen voltak, akik nem hullajtottak ilyen tölgyfagubacshoz hasonló sötét konkrementumokat - megalvadt fekete gondolatokat? túl józan és így megfagyott reflexiókat? -, elég az hozzá, hogy a legel ket egykett re valóságos moréna borította, világnézeti omladékhalmaz. Azt, hogy mi történt, nehéz volt elképzelni, Madorján a szinte véletlen találkozások alkalmával átfújt Orsolyán, mint a szélkakason, száguldozva, mint a kóbor szell , mintha nem is venné észre, de ez csak színlelés volt. Szédít reszketést érzett, ha úgy látta, hogy itt-ott hajlandóságot mutat iránta, hogy helyenként nem teljesen közömbös. Akkor boldogan s södni kezdett a közelében, de a n meghiúsította ezt az okklúziót, hideg közönnyel apasztva le az áradását, szegénynek. Meg egyszer Madorján elindulva arra, ahova gondolatai húzták egy ilyen diffúzió után, ami konfúzióba ment át, egy elég jelentéktelen foltot bocsátott ki magából, amely egy ideig csak keringett határozatlanul, mintha nem tudná eldönteni, hogy csekély mérete ellenére megengedheti-e magának egyáltalán az önállósulást. Ez a lény valahogy nem n tt; hanem csak megnyúlt, és fürgén, mint egy motolla, egyszer-egyszer észrevétlenül belopózott Madorjánba - nem tudni, azért-e, hogy ingerelje, vagy csak azért, hogy elid zzék kis ideig valakiben, aki jelentékenyebb nála. Aztán meg elt nt, és Orsolyánál jelent meg - martalóc? hívatlan vendég? galád betolakodó? emberkerül ozmotikus? - nem tudni. Valahányszor betolakodott, mindkettejüknek terhére volt, mert megrázkódtak az ilyen látogatások után. Martin Ponto Ponciust kerülte ez a különös betolakodó, mint a tüzet. Ezalatt Madorján viselkedésében változás állt be. Minden ok nélkül úgy benyomult egyszer a férjbe, mintha ki akarná szorítani a létezésb l. De Martin Ponti Póni el sem vörösödött bele. Az apró lény, a kis koraszülött hol itt, hol ott lengedezett, hajladozott, körülvette a bölcsek köveit, de azonnal ott is hagyta ket, és foltok borították el, amelyek szemhez hasonlítottak. Nézegetett valakit, vagy mi? Úgy látszott, hogy jelent ségteljesen kacsint. Valahogy mind mozdulatlanná váltak. Miért nem száll már magasba senki szelleme? Mi villogott? Vajon csak fénytörés volt vagy a lélek kitörései? Nem tudni, hogyan folytatódott volna mindez, mert Hipolip király ekkor dobogni kezdett a lábával, és a vetítést félbe kellett szakítani. A király magyarázatot követelt. - Sajnos, uram, ezt mi sem értjük! - ismerte el azonnal Trurl. - Éppen ez a f gondunk? Nem tudjuk, hogy Orsó és Madorján története ártatlan tréfa-e, vagy Genezisünk fekete foltja. És ami még rosszabb, azt sem tudjuk, hogyan lehetne ezt megtudni. Megismételtük néhányszor a teremtést, megváltoztatva a végkifejlet körülményeit, de ez sem vezetett eredményre. Id nként a két férfi helyett másfél keletkezik, egyszer meg Orsolyáé volt Ponti, de ezek banális statisztikai eltérések, amelyek fennállnak minden világteremtésnél. - És mi van ezzel a betolakodóval? - Ezzel a féreggel? Értem, mire kegyeskedik gondolni, királyi felség. Ez mindig megjelenik, hol nagyobb, hol kisebb, id nként kissé kettéágazó, mint a kígyó nyelve, ami azonnal különböz gyanúkat ébreszt, de királyom szíveskedjék tekintetbe venni, hogy minden termelésnél fellépnek hulladékok, ott pedig, ahol semmi sem annyira materiális, mint inkább ideális, a szemétnek is szelleminek kell lennie. Tehát ha err l a technikai oldalról közelítjük meg a dolgot, ez a tünet a teremtés ártatlan melléktermékének látszik. - Azt mondod? De miért ilyen tolakodó? Miért kúszik beléjük? Ez nem garázdaság? - Ha jól megnézzük, annak t nik - ismerte el Trurl. - De tudhatjuk-e vajon, hogy zavarja-e ket, vagy sem? Hiszen k ott mind áthatolnak egymáson, de hogy csak azért, mert útba esik, vagy kísért módon el re megfontolva - nem sikerült megállapítani, mert hogyan is lehetne bizonyítani a szándékot? Benne vagyunk a csávában, mivel kiléptünk a Genezis klasszikus variánsából. Ez a lelki galandféreg tekerg zik, mint egy kígyó,
és az karcsú és hajlékony. A teológia értelmében az ördög nem lehet uralkodó helyzetben, de racionálisan szemlélve a dolgot, vajon a Rossz feltétlenül sovány kell hogy legyen? Testes is lehet a csábító. Nem ismételtünk meg semmit, és senkit l sem loptunk a teremtéshez… és itt az eredmény. Olyan világot alkottunk, amely nem hasonlít a miénkhez, tehát nem is értjük meg. - No, halljátok! És az Úristen?! Azt akarod nekem bebeszélni, hogy is utánzott valakit? Hol és hogyan, hiszen köztudott, hogy a SEMMIB L teremtette a világot? - A világot, kegyelmes uram, de nem a Paradicsom lakóit ( Azokat "a saját képére és hasonlatosságára". Így mondják. Így alakította ki ket. És nem véletlenül! A teremtmények hasonlósága a Teremt höz - csak ez lehet az eredményes teremtés alapja! Minél inkább különbözik a teremtmény a Teremt l, annál kevésbé fogja a Teremtó felismerni: mit érez, gondol, áhít, akar és mire képes a teremtménye. Királyi felséged maga is tapasztalhatta ezt néhány perccel ezel tt. Ha megsz nik a hasonlóság, akkor elvész a megértés szilárd talaja. Ha semmiben sem hasonlítunk teremtményeinkre, akkor nem tudjuk megérteni, ki, hogyan, miért, mit csinál, és különösen azt nem, miért cselekszik így, és nem másképp. A beszéd sem világít meg semmit, mivel az is a hasonlóságon alapul, itt pedig arról szó sincs. Ha egyetlen egyforma szervünk sincsen teremtményünkkel, ha testisége semmiben sem felel meg a mienknek, ha az ideje nem a mi id nk, az tere nem a mi terünk, akkor a kett nk léte sehol sincs fedésben, s t nem is érintkezik. Az iszonyatos gyötrelmek világát rendezhetjük be tájékozatlanságunk eredményeként, amely számunkra teljesen ismeretlen és hozzáférhetetlen, és a leghalványabb fogalmunk sem lesz, hogy tulajdonképpen mit is csináltunk. A Teremt jükt l teljességgel különböz lények teljességgel kifürkészhetetlenek, érthetetlenek és felfoghatatlanok számára. Úgy vélem, hogy ez alaptörvénye a világteremtésnek, elkerülhetetlen antinómiája. Vagy számára is érthet lényeket alkot, és akkor Istenhez hasonlóak kell hogy legyenek, vagy elfajultakat, de akkor azoknak a sorsával még csak együtt sem érezhet, mert az hermetikusan elzárt titok marad. - Ó, nagyon fontos, alapvet dolgot mondtál, Trurl l - ugrott talpra Hipolip. - Igen! Csak most fogtam fel, de most már tisztán Iátok, tisztán! Hiszen az a megállapítás, hogy ott az a dagadt alak megismerte a boldogságot, mert olyan színesen füstölgött, az igazság bizonyítékaként csak annyit ér, mintha azt mondanánk, hogy aki szépen ég a máglyán, annak az kellemes! Most már értem! A teremtés m vét megalkotni a lakói számára - az egy dolog, de megérteni, hogyan élnek vele, hogyan tudják használni - az már más kérdés! Uraim, személyes hálámat fejezem ki nektek ezért a kinyilatkoztatásért, mert meger sített engem a hitben. Ezután még szilárdabban fogtik hinni Istenben, mint eddig. - Nem látom az összefüggést - mondta Trurl meglepve. - Nem látod? És a "credo quia absurdum est"? Új, mély tartalom csillant fel el ttem ebben a megállapításban… A végtelen végeseket alkotott, az örökkévaló - halandókat, a Mindenható - tehetetleneket, a legjóságosabb (akinek ugyan a legkisebb fáradságába sem kerül az erényes élet) - élvhajhász nyomorultakat… hogy nem kellett kiábrándulnia saját viselkedéséb l? A "saját képére és hasonlatosságára" szabta meg az elvárást, nem volt képes miniatürizálni a teremtmény méreteihez! Az örök tüzet akarta szikránként - a saját fényességét! Innen ered látszólagos különcsége, az úgynevezett isteni furcsaság, az a benyomás, hogy bogaras, zsémbes, csodabogár, heves és perleked ; még a haláluk után is tárgyalásokra, elszámolásokra és ítéletekre citálja teremtményeit Jozafát völgyébe… Ah, most megértettem, mi gyötörte úgy az atyákat, alighanem Augustinust a legkínzóbban: ezt a nemcsak hogy az egészséges gondolkodás, de a szív számára is felfoghatatlan, már-már csúfondáros kifürkészhetetlenséget nem tudták megérteni, titkolták ragaszkodásukat a dogmákhoz, lemondtak az önálló gondolkodásról, nem tudták, hogy a Teremtés technikájában, nem pedig etikájában jelenlév antinómia nyilvánult itt meg. Igen, nyilvánvalóan. Most már minden kétkedés nélkül hiszek benne, és együtt érzek vele fejezte be nyugodtan a király. Klapanciusz nem is hallotta t. Mintha kér dzene valamin, révetegen mosolygott a váratlanul eszébe ötlött gondolaton. Úgy állt fel a világról, amelyen eddig ült, mintha nem akarna röppenni. - Legfenségesebb uram! - mondta ünnepélyesen határozott hangon. - Bizonyos, teljesen új gondolatra jutottam. Nem szoktam dicsekedni, de már meg kell, hogy mondtam: ez az ötlet, no hát hiába is: egyszer en zseniális. Már tudom, mit kell csinálni, hogy tökéletességre tör világot alkossunk; olyat, amelynek lakói mindig megtalálják és meg tudják rizni boldogságukat, és emellett nem fognak semmiben (de igazán semmiben!) sem hasonlítani arra, aki teremtette ket. - Nocsak! Hogyan?! - kiáltott fel egyszerre Trurl és Hipolip. De Klapanciusz megmakacsolta magát. Kijelentette, hogy negyednapra elkészíti az új világot, és kísérletileg mutatja be csalhatatlanságát. Hiába nógatta az uralkodó, és hiába döhüngött Trurl. Annak az embernek a titokzatos mosolyával és elnéz közömbösségével, aki már rászolgált az örök dics ségre, és aki semmibe veszi irigyei gúnyolódását, kezdte el Klapanciusz összeszedni a padlóról a szerszámokat. Akkor Trurl kijelentette, hogy mossa kezeit a teremtés következ aktusát illet en, hogy elköltözik, és a saját szakállára folytatja a kísérletezést más irányban. Az uralkodó találkozót beszélt meg velük az udvar audiencia-termében a következ szerdára, és ebben maradtak.
Mindketten pontosan megjelentek: Trurl üres kézzel, Klapanciusz egy kétkerek t húzva, amely csikorgott a készülékek súlya alatt. Azonnal hozzálátott a bemutatóhoz. - Királyom, sikerült - mondta. - Hogy minden világos legyen, Genezisem bemutatása el tt néhány bevezet szót kell szólnom… Az én… öö… Trurl kolléga a teremtés antinómiáját a klasszikus variánsban a következ képpen fogalmazta meg: minél kevésbé hasonlít a Teremt a teremtményekhez, annál nehezebb kiismernie magát a sorsukban. Ha a hasonlóság mértéke nullára csökken, a Teremt már semmit sem tud teremtményei tulajdonságairól. Innen az úgyszólván leküzdhetetlen dilemma: vagy hozzád hasonló teremtményeket alkotsz, de minél jobban hasonlítanak, annál több korlát áll a teremt el tt, aki így elveszíti cselekvési szabadságát - vagy amennyivel szabadabban cselekszik, annál jobban kicsúsznak ellen rzése alól a teremtmények lényegüket és egzisztenciájukat tekintve. Ami engem illet, én megszüntettem ezt a dilemmát a klasszikustól eltér m vemmel. Nem egy világot alkottam, hanem világok potenciális sokaságát. Nem univerzumot, hanem poliverzumot hívtam életre ebben a ládában. Magam sem tudom, mi van most benne a lényeimmel, de az én tájékozatlanságom semmit sem jelent számukra, mivel sokfelé fordítható létben helyeztem el ket, amelyet teljesen más létekre cserélhetnek. Akinek nem felel meg az éppen aktuális világa, aki torkig van vele, akihez nem kegyes a sors, az a visszafordítóhoz szalad, és az egy csapásra egészen új életpályára tereli. Így tehát minden adott lét a keresztútig tart, ahol átszállóhely van számtalan más, könnyen elérhet léthez. Mivel teremtményeim maguk válogatnak a létek között, akár a vadkörték közt, mivel felpróbálják magukra, mint egy sapkát, a saját kedvük szerint cselekedve, nem pedig az én akaratomra - ez a világ végs jellemz iben állandóan lakói szavazásának van alávetve. Mint teremt a legnagyobb szabadságot adtam nekik. Nem választok helyettük, nem adok nekik semmi tanácsot, instrukciót, sem parancsolatokat bokorból vagy más helyr l, semmit sem kényszerítek rájuk, semmit sem tiltok meg, mintha jobban tudnám náluk maguknál, mi a boldogság számukra, mi emeli fel és mi taszítja le ket. Tévedhetnek, de egyetlen tévedés sem lesz végzetes, mert az id haladásának megváltoztatása helyrehozhatja. Tehát világom nem didaktikus, önkényesked , iskolás, bíróságszer , nem kategorikusan egyszer s mindenkorra, minden konzultáció és vita nélkül készült. Ez nem javítóvilág büntetésekkel és jutalmakkal, ha olyat készítenék, magamnak tartanám fenn a jogot a kegyelemre kivételes alkalmakra. Nem zabola-lét ez, amelyet én tudnék egyedül olykor megváltoztatni csodálatos személyes beavatkozással. Mivel ez a világ folyton át fog alakulni, és a lények addig cserél dnek, amíg akár csak egyetlen is közülük elégedetlen azzal, ami van, addig vándorolnak a megfordítókkal mindenfelé, míg elérik azt a stádiumot, amivel mindenki elégedett. Akkor senki sem akar majd változást, és beköszönt az örök harmónia. Így tehát az én világom nem a Paradicsomban startol, hogy a pokol felé bukjon, hanem éppen fordítva, kínban születik, és a mennyország felé tart. Nem avatkozom bele a világom ügyeibe! Ez minden, uram. - Aha! - mondta Hipolip, aki szinte egészen felderült Klapanciusz el szavát hallgatva. - Ó! Ez igen! Valóban… Kérem! No, no… Úgy t nik nekem, világcsináló uram, hogy telibe találtál! Azt mondod, hogy választásokat rendeztél, igaz? Ötjellemz demokratikus szavazást: egyenl t, általánosat, szabadot, titkosat és ráadásul visszafordíthatót… ez az, ami számomra a legteljesebb egyenl sdinek látszik! És azt mondod, hogy nem tudsz megérteni semmit indítékaikból, cselekedeteikb l, igaz? Az igazat megvallva, ez azért kicsit kár… - Éppen ez az! - emelte fel az ujját vádolón Klapanciusz. - "Egy kicsit kár", igaz? Kár, hogy nem lehet beképzeltnek lenni, beleszólni mindenbe, okoskodni, követelni, korholni, cirógatni, végrehajtani, szarvakat letörni, kénsavval leönteni… és nem lehet hízelegni sem magunknak a teremtmények szája által. Biztosan meg lehet érteni egyet s mást az ilyen dobozolt világból is, mint az enyém, de az az esetleges tudás semmire sem kötelez, valamiféle magánvélemény marad, a Teremt votum separatuma a Genezis margóján… - No, hát akkor mutasd meg nekünk ezt a világot, mutasd meg, kedves uram! - sóhajtott a király, és kényelmesebben helyezkedett el, amikor Klapanciusz az igencsak mogorván hallgató Trurl mellett az alabástrom falra vetítette a fénysugarat. Ismét megpillantották a hajnalpíros Madorjánt, lelki gyötrelmeit és csalódásait, amelyek a kétnem együttes világra jöttével értek véget - Orsolya semmit sem változott, a férje ellenben most másfélnek bizonyult, minthogy az el nél kevesebb antianyag maradt a számára, és mint megkésve odatolakodott Martin Daponti kelt életre. És minthogy ezt már látták egyszer, a dolog némiképp érthet nek, helyenként világosnak t nt számukra. Mindenki ott volt egy kicsit mindenütt, mindenki másokkal összekeveredve látszott, szabad akarata szerint vett részt a fivéri és n véri lelkekben, a felszíni feszültségb l és a jó modorból fakadó mértéktartással téve látogatásokat felebarátai belsejében. - Talán azért, mert meg akarta mutatni az artikulált beszéd hiábavalóságát (a megértésben) - Klapanciusz bekapcsolta a hangot, és az eddig néma világ sokhangú zajjal szólalt meg. Azonnal meghallották a zanzásítás visszhangjait is. Martin, a férj, a legragyogóbb pillanatban elterpeszkedett Orsolyában, átgázolva gondolatain. Aztán valami elromlott közöttük, Poponcius messzire húzódott, borúsnak látszott, Madorján pedig elkezdett benyomulni a helyére. Orsolya nem engedte áthatolni magán, mintha csak impregnálva volna. - Adj nekem akár csak egyetlen zanzát is! Zanzásodjunk! Felh t csinálunk! Felh södj be magad! Kérem, ne avatkozzék belém! Én hajnalpírosan s söd ozmotikusom! Kolostorba küldjük Popákot! Ön elfeledkezik magáról! - hallatszott érthetetlen összevisszaságban. - Mi az, inkább a másfelest akarod? Magamba zárlak, megháromszorozlak! - Nem mindig volt világos, ki mir l, milyen értelemben kiabál. A moréna között a bölcsek
kövének törmelékhalmaiból itt-ott elég ügyesen befedett átkel helyek emelkedtek ki. Orsolya átvonult a háborgó Madorján el tt a legközelebbi felé tartva, ahol egy váltókezel rködött: áthatolhatatlan volt, mert hályog borította, igazi tejfelesszájú. A gondolatváltásig jutottak. - Engedj behatolni, engedj feloldódni, ha csak egy zanzára is, mert megveszek! - Talán segítséget kért a tejfelesszájútól? - Kíméld meg az emlékemet… szükségem van rá! A gyötr beszivárgásra! Vond ki magad, mert kiürítlek! Ne bomolj, ne helénáskodj már, no! Ebben a kavarodásban Orsolyának sikerült már a váltókezel n át az id gép karjához diffundálnia, de ugyanakkor Madorján magából kikelve körülvette az leülepedett részét, belevetette magát (útközben magával sodorva a tejfölösszájút), és elkezdte zanzásítani: - Itt világozzunk, itt!!! De aztán Martin tört feléjük, alábbhagyott a ligatúra - a férj, oldalán az önállósodott Popontival, behatolt Madorjánba, felduzzasztották, rés keletkezett, Orsolya kinyomult rajta, és elkezdett változni. Pillanatonként átalakult: évásodott, mariolizálódott, Ludmillázott - az valami betegség vagy kiütésféle lehet? Bizonyos közeli hasonlóság következtében meghelénásodott, de inkább Helenda lett, mint Heléna - talán zavarába vagy sietségében… Ezalatt az átkel hely felett Martin és Poponcius Madorjánnal verekedett zselészer örvényléssel, kölcsönösen felkavarva egymást a váltókezel vel, aki hiába igyekezett koncentrálni, a többiek gondolataitól megtámadva. - Pukkadj meg, másra vadászó diffúzió! - egyesülnek egy férjjé. - Pukkadj meg te! Itasson át benneteket a ragacsos zsibbadás, de nem is, majd én itatlak át vele benneteket! feleli a szeret , aki lemaradt, pedig már majdnem odaért. - Te bomlasztó! Te mindenütt egy! Takarodj! Madorján egy szempillantás alatt kigondolta magát a tartózkodó alól, és már Orsolyánál volt, egészen megtöltötte, igaz, Helenda alakjában. A férj erre egyszerre kétfelé furakodott, mintha szét akarna szakadni: a felesége felé és a visszafordító felé. - Átváltok, hogy Mador felszívódjék! Vajon Orsó változatlan marad? Segíts gyorsan, Habarék! Amaz elhalványodott, és szemcséssé vált. - A kiglancolt drasztikus! Vagy nullás, vagy transzfinális! Újjáalakítom a kompromisszumot. Nem lesz itt semmiféle zanza! - Világosabban! Ki? Scibant?? - He? Talán a te negyeded, talán Pontié. De lehet, hogy mindketten összetömörödtök. Én nem próféta vagyok, hanem szerencsejátékos! - A zanzába a szerencséddel! Hogy sötétülnél el! Átváltok Marlin elérte a visszafordítót, Poponti is vele, húzzák. Elt nt minden, semmivé vált, de egy szempillantáson belül ismét ott voltak - csak éppen nem mind ugyanazok, mert már más volt az ontológia. Ponciusnak nyoma sincs, Madorján már nem Madorján Kador, mintha ilyennek indukálta volna Orsolya, aki maga nem változott legalábbis els szempillantásra. Az átváltás általános pánikot okozott. Aki csak élt, elrejt zött akárkiben vagy azért, hogy elt njék vagy magzati reflexb l - nem tudni. Mindenki azt akarta, hogy éppen középen legyen. Orsolya is ezt akarta. Elindult valakinek a homályos része felé, de éppen egy olyan elhagyatott érdekl dési pontra talált, hogy bel le itt szinte nem is volt, tehát keresztül-kasul átvilágított, és célt tévesztve a morénára jutott. Még remegett, amikor - micsoda állhatatos érzések - Marlin fele-fele arányban összekavarodott Kadorral, aztán ketten együtt vele is. El akart t nni innen, lerázni ket magáról, félrehúzódni ebb l a kavarodásból, mert itt már senki sem ismerte fel a saját gondolatait, és ahogy a magukét vonszolták, megesett, hogy vele húzták másokét is ebben a pszichikai felfordulásban. Orsolya fátyolszer alakban megszökött, azok meg alig tudták kibogozni magukat, telve idegen érzésekkel, és a visszafordító felé indultak. Ezúttal Marlin váltott a másik létbe. A kaotikus zsivajból arra lehetett következtetni, hogy most már senki sem ért semmit. Olyan füst volt, mintha száz elfojtott t z parázslana. Úgy t nik, hogy mindenki jelen volt most is mindenhol, mint azel tt, és egyszerre kiengedték magukból a jöv t: vagyis a még nem végleges szándékokat, terveket, ezek annál b ségesebben sugároztak szét, minél kétségbeesettebben igyekeztek összegy jteni ket. De lehet, hogy ez csak a gondolatok externalizációjának formája volt - vagy végül (mint kés bb Trurl gondolta) pánpszichikus hamisításig jutottak, és az az állítólagos füst fonákjára fordított szellemi limlom volt. Látják, hogy Kador szétfreccsen mindenfelé, a világnézeti moréna is megváltozik, egész a horizont szélén egy gondolatnyaláb húzódik, az egész világ er sen átszellemült, de ridegebbé is vált. A férj sem férj már, de er sen törleszkedik Orsolyához. Coriolis, Maupertuis ereje centrifugális er vagy szédület - nem lehet tudni. Ráadásul mindennek elt nt a neme. Mihez lehet itt kezdeni, hiszen így elt nt a konfliktusok értelme, s a szex már csak emlék, nem is szex, hanem ex. A férj nem vette ezt észre, mert az er s indulat elvakította, bele akarta vetni magát Urafi Kaporjánba, kiabálva, hogy "Majd én megmutatom neked, milyen az etruszk élet!" - de elkomorult, amikor meglátta, hogy ez már nem a szerelmes hím: az ontológia megfosztotta Madort a nemét l! Ekkor a tejfelesszájú keresztezte az útját, aki a visszafordítóhoz igyekezett, és teljes hátramenetet adott, hogy visszahozzon valami el állapotot, de vagy rossz zanzába talált, vagy kicsúszott a kezéb l a fogantyú. Jajgatott minden koordináta, a kontinuum úgy nyögött, mintha az anyját
vesztette volna el, a bölcsek kövének törmeléke záporként hullott, és felragyogott egy új világ - de még milyen!! A férj kifejezetten n ies lett, mintha a n nemb l maradt volna még egy kicsi a mélyben. A váltókezel benne van a csávában, sanyarú a sorsa, mert hajnalkaként hajtott ki az átkel hely tetejére, és szivárványszín virágként élt ott - mintha Szent Iván-éj volna! -, de hol van Orsolya? Valami er sen kiemelked felületet látni, töml k, hullámzó domborulatok, szalagocskák mint megannyi hajcsavaró az égbolt háttere el tt - ez volna ?… A férj behatol a szomszédjába, ahol egy atelektáziás gomba fecseg fél lábon állva, és egyszerre százfel l az er feszítést l remeg hajadonok törik magukat az ontológiáért… A király már percek óta azt követelte, hogy álljanak meg, azonnal hagyják abba. Klapanciusz nem szívesen fogadott szót, morogva kapcsolta ki a készüléket, mondván, hogy meg lehetett volna várni még néhány átlényegülést, ennek végül desztillálódnia kell, ki kell tisztulnia, csak a tapasztalatlanságuk miatt nem értik, mert szokatlan, ez a buzgólkodásának eredménye, de meg sem hallották. A király bedugta a jogart a zsebébe, a ruhaujjával tisztítgatta az országalmát, Trurl pedig négykézlábra ereszkedve körüljárta a világládát, hol egyik, hol másik szemét hunyorítva próbált belesni a belsejébe a réseken át, megkopogtatta a fenekét, aztán határozott mozdulattal felállt, és azt mondta a térdét porolva: - Na, igen. A klasszikus antinómiát kikerülve, a tisztelt kolléga belemászott a nem klasszikusba. Az ontológia ötjellemz választása, igaz? Nevetséges dolog! k itt ebben a ládában semmit sem választhatnak maguknak, hanem csak vaktában verg dnek, mint a halak a serpeny ben, a szerencsétlenek. Találmány persze ez is: változtatható nyavalyatörés, grand mal avagy ontolepsia progressiva, az egzisztenciális kínok új fajtája na, mert mit is csinálnak ott azok! A kolerából a pestisbe menekülnek, a pestisb l a bélpoklosságba, de állíthatjuk-e, hogy aki az egyik fert zésb l a másikba menekül, fokozatosan közeledik az ideális állapothoz? Ekkor Klapanciusz kiabálni kezdett, s t megfeledkezve az uralkodó jelenlétér l, rugdosni kezdte Trurlt, aki leült a világra, és lábát lóbálva provokatívan mosolygott. Talán kocsmai jelenetté fajult volna a dolog, ha Hipolip nem avatkozik bele, figyelmeztetve ket, hogy akárhogy is vesszük, mégiscsak teremtésr l van szó. Lehiggadva egy kicsit, Klapanciusz elkezdte gyorsan és okosan magyarázni, miért kell a létalternatívák halmazának áttekinthetetlennek lenni a teremtmények számára: a létek nem cip k, hogy fel lehessen próbálni ket el zetes szelekció céljából. Minden átkelésben van kockázat, ez elkerülhetetlen, mint fejl désünk ára. Az , Klapanciusz variációjában ezek a költségek kisebbek, mint a klasszikus megoldásnál - felkészült rá, hogy ezt számlákkal bizonyítsa. A preszelekció csak fikció, mert aki átugrik egyik létb l a másikba, az nemcsak a környezetét változtatja meg, hanem saját magát is - és a metamorfózis eredménye nem látható el re! A kockázat elkerülhetetlen, a próbák id t igényelnek - de mi ez a néhány perc az örökkévalósággal szemben! Az ideális állapot beköszönthet egy órára vagy kétszáz évre - ez igaz, de más kiút nincs. És csak beszélt, egyre hosszabb terminusokat használva, hivatkozott a lélek topológiájára és a belemagyarázások vagy magyarázatok geometriájára, kifejtette az endoszkopikus ontográfia elemeit, ismertette az emocionális élet klimatizációjának és különösen magaslatainak és mélységeinek vagy lelki zuhanásainak alapjait - annyit beszélt, hogy belerekedt, a királynak pedig megfájdult a feje. Ekkor Trurl felállt a világról, amelyen ült, és ruhája kebléb l egy kis cédulát húzva el , azt mondta: - Én sem henyéltem az utóbbi napokban, uram. El terjeszthetem munkám eredményét! - Várj csak! - mondta a király. - Az egyik tanácsadóm tegnap felfedezte, hogy ha a világ nekünk jobban sikerülne, mint az Úristennek, ez azt jelentené, hogy a Csúcs, mert bebizonyosodna, hogy megadta nekünk, a teremtményeinek a határtalan alkotói teljhatalmat. Ha ellenben NEM SIKERÜLNE, az azt jelentené, hogy nem adta meg nekünk ezt a hatalmat, mert nem akarta. Ergo: ha gy zünk, éppen akkor vesztünk, ha pedig vesztünk, éppen akkor nyerünk! Csak az Istennek, nem pedig magunknak a kontójára gy zhetünk. Ellenben ha vesztünk, tehetetlenségünket bizonyítjuk, és ezt csak t le kaphattuk, úgyhogy azzal vádolhatjuk, hogy diszkrimináció áldozatai vagyunk! Mit tudtok erre mondani? - Ez csak szofisztika - mondta Trurl, és papírját a király orra alá dugta. Szerette volna minél el bb teljesen bemártani Klapanciuszt az uralkodónál, így annyira elfeledkezett magáról, hogy rángatni kezdte palástja hermelin szegélyénél fogva. - Ide nézz, királyi felség! Itt az általam megszövegezett végérvényes bizonyíték, hogy világot teremteni LEHETETLEN!! - Hee?? - lep dött meg az uralkodó. - Jól hallom? Bebizonyítottad, hogy nem lehet?… - Igen, uram, semmi csalás nincs benne. Tehát kár a g zért. Itt a bizonyíték! A király nagyot nézett. - Hogyan… hiszen… és ez… mindez…? - tárta szét a karját. - Hiszen a világ létezik… - Eh - rándított a vállán Trurl. - Az olyan is, az a világ… én a tökéletesr l beszéltem… Simándi Klára fordítása
Damon Knight - Anachon
A holttestet sohasem találták meg. És ennél az egy oknál fogva nem is volt megtalálni való holttest. Ez nyakatekert logikának hangzik - és bizonyos értelemben az is -, holott semmiféle paradoxonról nincs szó. Az eset nagyon is rendjén való és megmagyarázható, még ha csakis egy Castellaréval eshetett meg. Fura egy pár volt a két Castellare testvér. Egy skót-angol asszony és egy bevándorló olasz fiaiként Angliában látták meg a napvilágot, Európában nevelkedtek, a világ minden táján föltalálták, de sehol sem érezték otthon magukat. Életük delén azonban megállapodott ember vált bel lük. A nápolyi part közelében éltek Ischia szigetén, bevándorlóként, akár az apjuk, egy palotában (quattrocento, nagyon szép, a falakon málló Cupidók, patkányok serege, sem központi f tés, sem szomszédok). Nem jártak sehová; ügynökeiken és ügyvédeiken kívül hozzájuk sem járt senki. Egyikük sem n sült meg. Úgy harmincéves koruk táján apró és tartósabb örömöknek szentelt bels világ kedvéért lemondtak az emberek világáról. Mindkét testvér m kedvel volt, fanatikus és megszállott amat r a szó igazi értelmében. Más korból származtak ide. Peter szenvedélye a m gy jtés volt. Irgalmatlanul, s t mondhatnánk, hogy ádázul gy jtött, mint ahogy némely férfiak a nagyvadra mennek. Ízlése kaotikus volt, a szerzeményei-festmények, szobrok, zománc-, porcelán, üveg- és kristályedények, fémtárgyak megtöltötték a kastély hatalmas termeit, s t még a pincébe is jutott bel lük. Ötvenéves korára köpcös kis emberkévé vált, apró, gunyoros szemekkel és gondozatlan, vöröses kecskeszakállkával. Harold Castellare, Peter tehetséges bátyja, tudós volt. M kedvel tudós. A XIX. század gyermeke, mint ahogy Peter még ennél is korábbi id l ragadt itt. A modern tudomány nagyrészt csapatmunka és izzadságos robot - mindkett elfogadhatatlan egy Castellare számára. Harold elméje azonban a maga módján ugyanolyan átható és eredeti volt, mint egy Newtoné vagy egy Frankliné. Elismerésreméltó munkát végzett a fizika és az elektronika területén, s t ügyvédei szorgalmazására néhány fölfedezését szabadalmaztatta is. Az ezekb l befolyó jövedelmét, ha éppen nem költötte el m szerekre és fölszerelésekre, az öccsének adta, aki köszönet és harag nélkül elfogadta azt. Harold ötvenhárom éves korára cingár és aszott, fakó és foltos öregúrrá töppedt, vértelen arcán búskomorság ült; orra alatt gondosan nyírt szes-vöröses bajusz díszelgett szöges ellentéte és kiegészít je öccse kecskeszakállának. Az egyik májusi reggelen Haroldot baleset érte. Goodyear egy darab gumit ejtett a forró kályhára; Arkhimedész fürd t vett; Curie a fiókban felejtett egy darab uránércet egy fényképez lemezen. Harold Castellare türelmesen pepecselt egy készülékkel, amely csak az áramot falta, de egy meglehet sen különös koronakisülésen kívül eddig még semmit sem produkált, egyszer azonban Harold hatalmasat tüsszentett, és véletlenül ráejtett egy közönséges rúdmágnest két töltött kimen csatlakozóra. A készülék fölött jókora, homályos buborék jelent meg. Harold, miközben fölegyenesedett ösztönös görnyedtségéb l, leírhatatlan döbbenettel meredt rá. Eközben a homályosság hirtelen eloszlott a buborékból, és rajta keresztül tisztán kivette a mozaikpadló egy darabját, amely mintha egyméternyire a valódi padló fölött lebegett volna. Jól látszott egy faragott fapadnak a vége is, rajta egy különös alakú, apró, húros hangszer hevert. Harold buzgón káromkodott magában, izgatottan lejegyzett valamit, aztán kísérletezni kezdett. A buborékot óvatosan megvizsgálta elektroszkóppal, mágnessel, Geiger-számlálóval. Semmi. Letépett a jegyzetfüzetéb l egy apró papírdarabkát, és a gömb fölé ejtette. A papír elt nt, nem tudni, hová. Harold megragadott egy méterrudat, és vigyázva a buborék felé tolta. Mintha semmi sem lett volna ott, a méterrúd könnyedén beléje hatolt, és áthaladt rajta. Amikor a húros hangszerhez ért, az hangosan megpendült. Harold tovább tolta el re. A hangszer lecsúszott a padról, és tompa huppanással és csörrenéssel a padlóra zuhant. Harold rámeredt, és egyszerre felismerte fájdalmasan ismer s formáját. Hanyagul félredobta a méterrudat, kinyújtotta a karját, és kiemelte a buborékból a törékeny szerszámot. Az keményen és h vösen simult az ujjai közé. A fényes lakkon átcsillant a faanyag színe. Mintha tegnap került volna ki a mester kezéb l. Peter gy jteményében volt egy szinte a megszólalásig hasonló hangszer: egy XVII. századból való viola d'amore, csak a konzerválószer különböztette meg ett l. Harold leguggolt, és vízszintes irányban átnézett a buborékon. Vagy tizenhat méterre odébb arany- és rozsdaszín tapéta rejtette a falat, csupán középen szakította meg egy díszes ajtó. Ez lassan föltárult, és barnás fény villant. Aztán a gömb újból elhomályosodott. Kezéb l elt nt a viola d'amore. Csak a méterrúd, amelyet a gömb belsejében ejtett a földre, hevert a Iába mellett. - Ide nézz! - mondta Harold egyszer en. Peter kissé fölvonta a szemöldökét.
- Mi ez, valami újfajta televízió? - Dehogyis! Nézd csak! A viola d'amore ugyanott hevert a padon, mint el leg. Harold benyúlt a gömbbe, és kiemelte onnan. - Add csak ide! - mondta Peter döbbent hangon. Kézbe vette, és megsimogatta a simára csiszolt fát. Bátyjára meredt: - Az Úristen és minden szentjei! - kiáltott föl. - Id utazás! Harold türelmetlenül horkantott. - Kedves Peter öcsém, az "id " önmagában értelmetlen szó, akárcsak a "tér"! - Jó, jó, de mégis id utazás! - Ha úgy tetszik, akkor az. - Híres ember lesz bel led! - Szerintem is. Peter a kezében lev hangszerre pillantott. - Szeretném ezt megtartani, ha nincs ellenedre. - Boldog lennék, csakhogy nem teheted. És még be sem fejezte, amikor a buborék elhomályosodott, a viola d'amore pedig elillant, akár a füst. - Nos, látod, miért nem lehet? - Miféle boszorkányság ez? - Visszamegy… Kés bb majd meglátod. Egyszer már volt a kezemben ez a szerszám, és ugyanez történt. Amikor a gömb megint átlátszóvá vált, a viola ugyanott volt, mint korábban. - És hogy magyarázod mindezt? Harold némi habozás után válaszolt: - Sehogy. Amíg el nem végzem a megfelel számításokat… - Ami némi id dbe telik. De addig is, a laikusok nyelvén… Harold arcára kiült a lefordítás er feszítése. - Nos hát, nagy vonalakban… azt mondhatnám, hogy az események konzerválódnak. Két vagy három évszázaddal ezel tt… - Három. Nézd meg a hangréseket! - Nos, hát három évszázaddal ezel tt, a napnak ugyanebben az órájában, valaki volt ebben a szobában. Ha a viola elt nik, az illet ezt észrevette volna. Ez azt jelentené, hogy változás következik be a már rögzült eseményekben, ezért hát ez nem történhetik meg. Ugyanezen oknál fogva feltételezem, hogy nem láthatunk be a gömbbe, vagy - a tölt tollával próbálkozott - úgy, ahogy gondoltam, nem tudunk benyúlni sem és megérinteni az ott lev dolgokat, mivelhogy ez szintén változást idézne el . És minden, amit akkor teszünk bele a gömbbe, amíg az átlátszó, kijön onnan, mihelyt átlátszatlanná válik. Vagyis, hogy durván fejezzem ki magam: nem változtathatjuk meg a múltat. - Nekem azonban úgy t nik, mintha megváltoztattuk volna. Mégpedig most, amikor kivetted onnan a violát, még ha nem is vette ezt akkor észre senki. - Tessék, ez a nehézsége annak - mondta Harold -, amikor a nyelv segítségével akarjuk pontosan kifejezni a közlend inket. Ha még nem felejtetted volna e! a magasabb matematikát… Egyszóval leszögezhetjük - nem feledve el természetesen, hogy mindaz, amit mondok, hazugság, mivelhogy angolul mondom -, hogy egy esemény, amely nem gyakorol befolyást más eseményekre, az nem esemény. Más szóval… - Mivelhogy senki sem látta, hogy kivetted, közömbös, hogy kivetted-e avagy sem. Fölöttébb veszedelmes állítás ez, Harold; volt id , amikor ezért máglyán égettek volna el! - Meglehet. De más módon is megfogalmazhatjuk, helyesebben végtelen sok módon, amelyek csak látszólag különböznek egymástál. Ha valaki, mondjuk, Isten, az alatt, amíg én itt beszélgetek veled, zéró id tartamot véve, eltávolítaná a Holdat, és helyette egy pontosan ugyanolyan tömeg albedójú stb. holdat tenne oda cementb l és gipszb l, semmi különbséget nem vennénk észre az általunk érzékelt világegyetemben, ennél fogva nem is állíthatjuk bizonyosan, hogy ez nem következett be. Hadd tegyem hozzá: teljesen közömbös számunkra, hogy bekövetkezett-e vagy sem. - "Ha nem látom, nincs is." - Úgy van. A filozófia egyik alapvet és ennek természetes folyományaként értelmetlen problémája. Kivéve - tette hozzá - ebben az egy megnyilvánulásában. A zavaros gömbre meredt. - Megbocsátasz, ugye, Peter? Még dolgoznom kell rajta. - Van már elképzelésed, mikor hozod nyilvánosságra? - Haladéktalanul. Vagyis egy-két héten belül. - De vársz addig, ugye, amíg megbeszéljük a dolgot? Mert volna egy ötletem ezzel kapcsolatban. Harold éles pillantást vetett rá. - Üzleti? - Mondjuk. - Nem! - tiltakozott Harold. - Ez nem olyan dolog, Peter, amit ha akar, az ember szabadalmaztat, ha akar, véka alá rejt. - Persze. A vacsoránál látjuk egymást, igaz? - Azt hiszem. Ha elfeledkeznék róla, kopogtass, az ajtómon, jó? - Jó. Viszlát.
- Viszlát. Vacsoránál Peternek csak két kérdése volt. - Megtaláltad a módját annak, hogy mondjuk, a tizenhetedik század helyett a tizennyolcadikba vagy hétf helyett keddre menj vissza a szerkezeteddel? - Ami azt illeti, igen. Bámulatos! Szerencse, hogy beépítettem egy reosztátot, mert az áramot nem mertem volna kikapcsolni. Az áramer sség változtatásával változik az id is. Eljutottam volna, azt hiszem, a múlt hétszerdájáig, legalábbis a köpenyem a munkaasztalon hevert, ahol emlékezetem szerint szerda délután hagytam ott. Különös érzés volt, Peter, hiszen ugyanaz a köpeny volt rajtam is! Aztán a gömb elhomályosodott, és természetesen a köpeny is elt nt. Bizonyára én magam jöttem be a szobába. - És a jöv ? - Igen! Még egy furcsaság: A közeljöv be több id pontra is el re irányítottam a gépet, és bár maga mindig ott volt a helyén, semmit sem változott, pedig én elterveztem vele egy-két dolgot. Lehet, hogy ez is az események meg rz désének tulajdonítható, bár én más véleményen vagyok. Még el bbre lépve az id ben, homályos foltok, üres térségek t nnek el ; semmi olyasmit nem látok, ami láthatóan ne létezne már most is. Itt azonban, a legközelebbi néhány napban, semmi sincs meg bel lük. Olyan érzésem van, mintha távoznék valahová. De hová? Harold hirtelen távozása éjfél és reggel között következett be. Úgy látszik, saját maga, minden segítség nélkül csomagolta össze a kézitáskáját, és többé nem látta senki. A távozása persze nagyon is rendkívüli volt, maga a mód azonban egyáltalán nem volt különös. Harold mindig is megvetette, ahogy mondotta, az "inas zsarnokságát". Mindenki tudta róla, hogy fölöttébb független ember volt. Másnap Peter csinált néhány jelentéktelen kísérletet az id gömbbel. A XVI. századból el halászott egy velencei kristályból készült illatszeres fiolát; a XVIII-ikból egy paliszanderfából faragott feszületet; a XIX-ikb l pedig, amikor a palota egy osztrák hercegnek és olasz szeret jének szolgált kéjlakul, De Sade La Nouvelle Justine-jének egy kézzel illusztrált és különös módon, emberb rbe kötött példányát. Természetesen perceken vagy órákon belül mindez elenyészett, kivéve az illatszeres üvegcsét. Peternek ez némileg szöget ütött a fejébe. Megjelent ugyan vagy fél tucat homályos folt a gömbben a fiola közvetlen jöv jében, és igazság szerint el kellett volna t nnie, de nem t nt el. Talán mert a fal tövében, a padlón akadt rá, egy jókora patkánylyuk közelében? Ha valamilyen tárgynak hirtelen nyoma veszett, mélázott magában, vajon azért történt, mert begurult egy patkánylyukba, vagy valamilyen id halász csípte föl, amikor erre módja adódott? Azt meg sem próbálta, hogy a jöv be bekukkantson. Délután fölhívta telefonon nápolyi ügyvédjeit, és új végrendeletr l intézkedett. Vagyonát, beleszámítva az ischiai birtok ráes részét is, az olasz kormányra hagyta, két föltétellel: 1. Amennyiben Harold Castellare is hasonlóan rendelkezik a ráes részr l, és 2. Ha az olasz kormány múzeumot nyit a kastélyban Peter gy jteményéb l, s a birtok jövedelméb l fedezi a múzeum fenntartását és az újabb beszerzéseket. El rokonaira - két skóciai unokatestvérére - egy-egy shillinget hagyományozott. Addig nem csinált semmit, amíg az irományt eléje nem hozták, és tanúk jelenlétében alá nem írta. Csak akkor vett bátorságot magának, hogy a saját jöv jébe pillantson. Harold azt mondotta volt, hogy az események meg rz dnek, s Peter nagyon jól megértette, hogy ez ugyanúgy vonatkozik a jelen és a jöv , mint a múlt eseményire. De vajon csak egyféleképpen lehet a jöv t rögzíteni? Létezhet-e az eredmény az ok bekövetkezte el tt? A Castellare család jelmondata az volt: Audentes fortuna javat, amibe Peter még tizennégy éves korában beszúrta azt a szót, hogy prudentesque - vagyis: "A szerencse kedvez a merésznek és a bölcsnek." Másnap: semmi változás; a szoba pontosan ugyanolyan, mint a mostani, maga az id gömb is szinte alig látszik. Harmadnap: homályos köd. A negyedik nap, az ötödik nap… A homály eltartott egészen addig az id pontig, amelyet Peter a reosztát karjának állása alapján úgy ítélt meg, hogy tíz év múlva lesz a jöv ben. Ekkor a szoba helyén egy kiállítási vitrinekkel teli, hosszú márványcsarnok nt föl. Peter fanyarul elmosolyodott. Ha Harold vagy, nyilván láthatod ott a jöv ben Petert a m helyedben dolgozni. És ha Peter vagy, ugyanolyan nyilvánvaló, hogy nem tudod eldönteni, vajon ez a terem, amelyet a jöv ben látsz, a te kezed nyomán vált-e ilyenné, vagy a te halálod után, úgy nyolc-kilenc év múlva létesült múzeum része-e… Nem, nyolc év is elég kevés, de még ebben sem tehetett biztos. Hiszen legalább hét esztend kell hozzá, hogy Haroldot törvényesen holttá nyilvánítsák… Peter lassan csavarni kezdte el re a finom beállítógombot. Egy villanás, egy másik, egy egész sorozat. Gyorsabban el re! A villogás szürkeséggé olvadt össze; a vitrinekben egymás után t ntek el a tárgyak, és újabbak jelentek meg helyettük; a márvány megsötétült, majd kivilágosodott, megsötétült és kivilágosodott, megsötétedett, és úgy maradt. Peter megítélése szerint az ötszáz évvel ezutáni termet látja maga el tt. Minden
szabad felületet vastag porréteg fed; az egyik sarokban hanyagul odasöpört szemét és valamilyen kis állatnak a teteme hever. A gömb elhomályosodott. Amikor kitisztult, a porban kacskaringós lábnyomcsapás látszott, és két vitrinben nem volt semmi. A szétálló, háromujjú lábnyomok hossza volt vagy háromnegyed méter. Pillanatnyi t dés után Peter átment a munkaasztal másik oldalára, lehajolt, és onnan nézett át a gömbön. A négy magas ablak közül a legközelebbiben, mintegy keretbe foglalva, a képes levelez lapok banalitására emlékeztet kép t nt a szemébe: a nap ezüstözte öböl, a város perspektivikus íve, hátterében a halványan füstölg Vezúvval. A színekkel azonban valami nem volt rendjén, még így a távolság ködén keresztül is. Peter elment a látcsövéért. Hát persze, az egész város kizöldült! A város helyét valami buja tenyészet foglalta el. A zöld lombok mögött itt-ott el villant egy-egy szürkésfehér folt, ami ugyanúgy lehetett szikla, mint épületrom. Semmi mozgás nem látszott. A kiköt ben egyetlen hajó sem mozdult. A t zhányó oldalán azonban fölt nt valami furcsaság. Mint valami óriási százlábú - a támasztó dúcok voltak a lábai -: rozsdás-narancsszín cs kapaszkodott föl a lejt n, és hirtelen, minden ok nélkül véget ért a csúcs közvetlen közelében. Azalatt, amíg Peter nézte, lassan kékké változott. Egy nappal el bbre: most már az összes vitrint kirabolták; szemmel láthatóan üres volt az egész múzeum. Tegyük föl, hogy öt évszázad múlva a világot vagy legalábbis Campania tartományt "valamik" lerohanták, eközben az emberiséget elpusztították vagy el zték, a hódítók pedig érdekl dést mutatnak a múzeum kincsei iránt, és ennek megfelel en eltávolítják ket. Eltávolítják, de hová? és miért? Peter elismerte, hogy erre a kérdésre lehet vagy ezerféle válasz, s ezek közül kilencszázkilencvenkilenc olyan, hogy a vesztes. A megmaradó egyetlen: lemenni a pince biztonságába. Peter saját kez leg eszkábált egy véd burkot a munkaasztal fölé, hogy a szerkezetet meg a gömböt elrejtse. A szokatlan munka kis híján két napjába került. Ekkor munkásokat hívott, és a bels fal közelében lyukat vágatott a padlóba, fölszereltetett egy emel szerkezetet, és az id gömböt árammal ellátó vezetéket egészen a biztosító dobozig elszereltette a falról, így legalább harminc méter hosszú, szabadon lógó kábelt nyert. Ezután a munkások eloldozták a munkaasztalt a padlótól, görg ket szereltek a lábaira, leengedték a pincébe, és eltávoztak. Peter eltávolította a véd burkot. A gömbbe nézett. Kincs! Kisebb-nagyobb ládák egymásra halmozva, ameddig csak a szeme ellát. Nem remeg , tömpe ujjakkal el bbre csavarta a reosztátot. Ködös villanás, még egy, majd folyamatos villódzás, mihelyt gyorsabban forgatta a finom kapcsoló gombját - aztán vége: az id gömb hatósugara végéhez ért. Peter úgy becsülte, hogy kétszáz évig - úgy i. sz. 2700 és 2900 között - senki sem teszi be a lábát a pincébe. Kétszáz év "elszámolhatatlan id ". A reosztáttal visszakereste ennek a zavartalan id szaknak a kezdetét. Leemelt egy kisebb ládát, és fölfeszítette. Sakkfigurák, aranyberakásos elefántcsont, firenzei, XIV. század. Csodás! Újabb láda az átelleni halomból. Tang-figurák, lovak és emberek, huszonöt és negyven centiméter magasak. Felbecsülhetetlen érték! Tomaso azt mondta, hogy a ládák éghetetlenek. Lement a konyhába, hogy próbát tegyen, és igaza volt. A láda darabkáit még csak ki sem kezdte a t zhely lobogó tüze. Az egyiket kihalászta a piszkavassal: még a gyalulatlan deszka pihevékony szálkáit sem kapta meg a láng. Ennek megvan a különös magyarázata. Amikor eljön a ládák visszatérésének az ideje, a közben el adódó hányattatásoknak nem lesz hatásuk rájuk; egyszer en összeállnak megint, mint Thor kecskéi. Az égés azonban más ügy; az égés energiát szabadítana föl, amelyet nem lehetne visszaszármaztatni. Ezzel mindenesetre magyarázatot nyert az egyik paradoxon. De volt még egy másik is, amely nem hagyta nyugodni Peter rendszeret elméjét. Ha ezek a tárgyak, amelyeket jó hétszáz évvel a jöv ben kézbe vett ott a pincében, részévé válnak annak a gy jteménynek, amelyet a múzeumra hagyott, s amelyet az meg rzött, és majdan elraktározott a pincében, hogy ott rájuk akadjon, nos, ezek a tárgyak honnan az ördögb l származnak egyáltalán? Nem hagyott nyugtot neki ez a gondolat. Peteit megtanította rá az élet, mint ahogy a bátyját a fizika, hogy sosem kap az ember valamit semmiért. Ráadásul ez a rejtély csak egyike volt a sok meghökkent talánynak, és nem is a legnagyobb. Ott van például az id gömb makacs átlátszatlansága, valahányszor a közvetlen jöv t akarja kifürkészni. Akárhányszor próbálkozott is vele, az eredmény változatlanul ugyanaz: ködös homály mindaddig, amíg hirtelen el nem bukkan a márványfolyosó.
Az még csak érthet , hogy a gömb semmit sem mutat abból az id l, amikor a pincében fog tartózkodni, ez azonban a nap huszonnégy órájából nem tesz ki többet öt vagy hat óránál. Aztán az is föltételezhet , hogy semmi olyan változást nem mutat meg, amit fog végrehajtani, hiszen az el relátás módot adna neki arra, hogy módosítson a cselekedetein. Ezért gondosan kitakarította a pince egyik szögletét, egy spanyolfallal elrekesztette a pince többi részét l, és megfogadta - amit be is tartott -, hogy egy hétig nem csinál semmit az eltakarított térséggel, és nem mozdítja el a spanyolfalat. Ekkor újból próbálkozott: az eredmény ugyanaz, mint korábban. Csak egyetlen magyarázatot tudott elképzelni: hogy valamikor az elkövetkez tíz év folyamán valami olyasmi történik, amit , ha módja lenne rá, megakadályozna, és a kulcs ott rejt zik abban az rjít , töretlen homályban. Annyi bizonyos, hogy olyasminek kell történnie, amit meg tudna akadályozni, ha tudná, mi az… s t, hogy mikor következik be. Ez az esemény minden valószín ség szerint az saját halála. Éppen ezért Peter föl fogadott magának kilenc test rt, akik fölváltva hármasával vigyáznak rá, mivelhogy egyetlen emberben sem lehet megbízni, ketten összeesküdhetnek ellene, három emberben viszont némi ráfordítással föl lehet szítani az egymás elleni, kölcsönös bizalmatlanságot. Ezenkívül alapos orvosi vizsgálatnak vetette alá magát, minden ajtóra és ablakra új zárat rakatott, és megtett minden óvintézkedést, amire csak találékonyságából tellett. Miután mindezt elvégezte, a legközelebbi tíz esztend ugyanolyan ködös maradt, mint addig. Peter nagyjából számított is erre. Még egyszer sorra vette az óvintézkedéseit, és minekutána semmi rést nem talált bennük, megnyugodott. Megtett mindent, ami t le tellett; vagy túléli a válságot, vagy nem, így is, úgy is konzerválódnak az események; az id gömb nem figyelmeztetheti t el re. Más ember örömét megrontotta volna a b ntudat és a félelem: Peterét azonban csak jobban fölesigázta. Ha korábban kereste a magányt, akkor most remeteségbe vonult; elveszettnek tartott minden órát, amelyet nem a munkájának szentelt. A délel ttöket azzal töltötte, hogy a pincében kicsomagolta a szerzeményeit, délutánonként és esténként pedig osztályozta, katalogizálta, vizsgálgatta és - a szó nem túl arás rá - kapzsi tekintettel bámulta ket. Három hét telt el ily módon, mire a kábel hatósugarán belül kiürültek a polcok, kivéve azokat a ládákat, amelyek túlságosan terjedelmesek voltak ahhoz, hogy elférjenek a gömbben. Ezeket Peter sies lemondással érintetlenül hagyta. És még így is csak századrészét kaparintotta meg ónnak a mérhetetlen kincstárnak. Horgok segítségével talán három-négy méterrel ki tudta volna terjeszteni a vadászterületét, csakhogy így azt is kockáztatta volna, hogy a kincsei megsérülnek; de különben is ezzel nem oldotta volna meg, legfeljebb elodázta volna a problémát. Nem maradt más hátra, mint hogy maga menjen át a gömbön, és amíg odaát van, kibontsa a ládáit. Peter dühödt makacssággal egyébre sem gondolt a nap hátralev részében. Ami t illeti, semmi kétség nem fért hozzá, hogy az eredmény b ven megéri az esetleges kockázatot; a kérdés csak az, hogyan mérje föl a kockázatot, és ha lehet, hogyan csökkentse azt. El ször is: határozott szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy átmerészkedjék azon a légies gömbön. Érezte, ha eszével nem is tudta megmagyarázni, hogy itt a krízis órája. Aztán meg: a józan esze azt súgta, ne tegye. Szorongásának két forrása is volt. Az egyik Harold bátyjának krétafehér arca, pillanatokkal az el tt, hogy összecsapott fölötte a víz; a másik az a rémkép, amelyet a galéria porában látott hatalmas, csámpás lábnyomok szítottak föl a fantáziájában. Peter akarata ellenére gyakran kapta magát azon, hogy próbálta elképzelni azoknak a nyomoknak a gazdáit, mígnem olyannyira valóságos alakot öltöttek, hogy megesküdött volna rá: valóban ott vannak a szeme el tt! Toronymagas szörnyeket látott maga el tt, tarajos kígyófejjel és nagy, merev szemekkel; peckesen, fejükkel bólogatva jártak föl és alá, mint valami fantasztikus szárnyasok a baromfiudvarról. Ám vegyük csak sorra ezeket az ínt jeleket! El ször: lehetetlen, hogy Harold halála valaha is kellemetlenségbe sodorhatná. Élt benne a bizonyosság, hogy nem voltak tanúi, a csapást egy kádarabbal mérte rá; ugyancsak k volt a nehezék is, amely a fenékre süllyesztette a holttestet, a kötelet pedig ott találta a parton. Másodszor: azok a háromujjú micsodák legyenek bár olyan rémiszt ek, mint a világ minden mumusa együttvéve, ez mit sem számít, hiszen sohasem találkozhat velük. A szorongása azonban mégsem akart csillapodni. Érezte, addig nem nyugszik, amíg meg nem leli a ment kötelet. És amikor meglelte, azon csodálkozott, hogy ez eddig nem jutott az eszébe. Az id gömböt arra az id pontra fogja beállítani, amely közvetlenül megel zi a homályos szakaszok között fellép egyik szünetet. Ezzel bebiztosítja magát mindenféle baleset, váratlan betegség és egyéb el re nem látható véletlen ellen. Egyúttal nem kell tartania attól az egyáltalán nem képzelt, hanem nagyon is valós veszélyt ) sem, hogy az a gépezet, amely az id gömböt gerjeszti, elromolhat, amíg odaát tartózkodik. Ugyanis az események meg rzése nem a gömb m ködésének volt a következménye, hanem olyan körülmény, amely korlátozta annak m ködését. Bármi történjék is, lehetetlen volt számára, hogy ugyanabban a térid ben tartózkodjék, amelyet már elfoglalt valamely múlt- vagy jöv béli megfigyel ; ennélfogva akkor, amikor a szörny belép a pincébe, Peter már nem lesz ott.
Persze nem szabad megfeledkezni az illatszeres üvegcsér l. Minden szabály alól akad kivétel; Peter azonban úgy vélte, hogy ez esetben nem érvényes ez a példa. Egy illatszeres fiola begurulhat a patkánylyukba, egy ember nem. Óvatosan visszacsavarta a reosztátot az utolsó szürke villanásig, majd az el bbinél is óvatosabban a következ ig. Megítélése szerint a kett közötti szünet lehetett úgy egyórányi - kiváló! Pulzusa egy kissé gyors volt, az agya azonban nyugodtan és szenvtelenül m ködött. Fejét bedugta a gömbbe, és el vigyázatosan szaglászott. Az áporodott leveg nek volt valami halványan kellemetlen illata, de azért élvezhet volt. Az egyik ládát lépcs ül használva, fölkapaszkodott a munkaasztal tetejére. Egy másik ládát is a gömb mellé cipelt, és úgy állította föl, hogy a teteje egy síkba essék annak az egyenlít jével. És hét és fél évszázadnyival a jöv ben ott állt egy harmadik láda is a padlón, közvetlenül a gömb alatt. Peter belépett a gömbbe, és könnyedén leugrott, a lábát behajlítva, hogy kivédje a zuhanást. Amikor fölegyenesedett, mintha a munkaasztal közepén vájt jókora kerek lyukban állt volna; álla éppen csak hogy fölötte volt a gömb tetejének. Leguggolt, a fejét áthúzta a nyíláson, és lelépett a ládáról. A jöv pincéjében állott. A gömb ott lebegett és ragyogott mögötte a leveg ben, a középpontja valamivel magasabban volt a fejénél. Árnyéka fekete ékekként olvadt bele körös-körül a sötétségbe. Peter szíve veszettül kalapált. Úgy érezte, hogy nem kap leveg t, és az az ostoba gondolat kínozta, hogy miért nem visel búvársisakot a fején. A csönd: akár a kiáltást megel hallgatás. A folyosókon azonban százával sorakoztak a kincsesládák. Peter munkához látott. Nehéz, pontosságot igényl munka volt fölnyitni a ládákat, eltávolítani a tartalmukat és újból leszögezni ket úgy, hogy ne mozduljanak el, ám ez volt az ár, amit a ment kötélért fizetnie kellett. Bizonyos értelemben minden láda egy mikrokozmosz, mint maga a pince: egy darab elszámolatlan id . Ötven perc múlva azonban mindez a pincére nézve megváltozik, amikor tarajos fejek fognak végigbólogatni ezeken a folyosókon; a ládák belsejére vonatkozóan viszont, Peter legjobb tudomása szerint, örökkön-örökké megmarad a mostani állapot. Az els ládában csipkefinom áttört porcelán volt, a másodikban shakudo kardmarkolat; a harmadikban csodálatos, IV. századi görög réz domborm , amely mindenben fölveszi a versenyt a sírisi bronzokkal. Peternek szinte fizikai er feszítésbe tellett, hogy letegye kezéb l a bronzot, de nagy nehezen rászánta magát: ott állt a ládaemelvényén a jöv ben, miközben a feje kinyúlt a gömb fölé a jelenbe, mint ahogy - megint ez az abszurd gondolat! - a búvár feje kibukkan a tengerb l, és óvatosan lehelyezte kincsét a többi mellé a munkaasztalra. Aztán ismét le, a törékeny csöndbe és félhomályba. A következ ládák túl nagynak bizonyultak, a mögöttük lev kben nem volt bizonyos. Peter követte az árnyékát a folyosón végig. Kis híján húsz perce maradt: elég egy ládára, ha gondosan megválasztja, és még marad is b ségesen. A sor végénél jobb kéz fel l megpillantott egy ajtót. Nehéz, szegecsekkel kivert ajtó, egyetlen vas lépcs fok. Peter idejében itt semmilyen ajtó nem volt; az egész épület beosztását megváltoztathatták. Hirtelen világos lett a dolog! Ha nem így lenne, ha akár egyetlen csempe vagy szemöldökfa is megmaradt volna a palotából olyannak, amilyennek ismerte, akkor a gömb sohasem mutatta volna meg neki, vagy engedte volna be ebbe az adott itt és mostba, ebbe a - hogy is mondta csak Harold! - tér-id csomópontba. Mert ha az ember megláthatná valamely most tétez dologról, hogy milyen lesz a jöv ben, akkor megváltoztathatná azt a jelenben: belevéshetné a nevét, kettétörhetné, ledönthetné, ami nyilvánvaló képtelenség, ennélfogva… Ennélfogva amikor a gömbbe nézett, az els tíz esztend nek szükségszer en homályba kellett vesznie, nem azért, mert valami kellemetlen dolog fog történni vele, hanem mert a régi palota utolsó nyomai még nem t ntek el azalatt. Semmiféle válságról nincs szó. De várjunk csak egy percet! Harold képes volt bepillantani a közeljöv be is… Hát persze: Haroldnak meg kellett halnia. Az ajtó el tti félhomályban észrevett egy sokat ígér ládahalmot. Az út odáig nem volt sima: a padlón egy kupacban összegy lt szemetet talált, ami valószín leg azokra a bizonyos lényekre engedett következtetni. Peter el vigyázatosan el relépett - ám mégsem volt eléggé el vigyázatos. Harold Castellarét egy másik baleset is érte, méghozzá ha úgy vesszük, szerencsés kimenetel baleset. Az ütés elkábította, a kopott kötéldarab lecsúszott a kövekr l, és , ha kapálózik, talán elmerül, ám ehelyett tehetetlenül lebegett a vízben. Egy halászhajó, amely kis híján elgázolta, a fedélzetére vette. Az agyrázkódás, a sokk, a hideg víz, a léghiány következtében több mint háromnegyed részben halott volt. De egy órával kés bb, amikor az egyik nápolyi kórházba került, még mindig pislákolt benne az élet. Természetesen nem volt nála semmiféle irat vagy ismertet jel a ruháján, ami alapján azonosíthatták volna, és a megmenekülése utáni egy hétig semmiképpen sem tudott számot adni magáról. A második héten sem, bár
már javulóban volt, nem tudták szavát venni, míg a harmadik hét végén, miután látta, hogy felgyógyulása ellenére sem akarják kiengedni, úgy tett, mint aki visszanyeri az emlékezetét, kitalált magának egy teljesen fiktív személyazonosságot, erre aztán kiírták a kórházból. Hogy ezt és összes ezutáni cselekedetét megértsük, elég, ha emlékeztetünk rá, hogy Harold ereiben Castellare-vér csörgedezett. Hogy ne keltsen fölösleges nyugtalanságot Peterben, nem nyúlt nápolyi bankszámlájához, ehelyett egy ismer sénél, aki nem tett föl kíváncsi kérdéseket, beváltott egy négy héttel visszadatált csekket. Az így szerzett pénz egy részéb l kifizette a kórházi ápolás költségeit, és megjutalmazta a megment it. Egy másik részéb l új ruhákat vett magának, és négy napot töltött egy félrees szállodában, hogy újból megtanuljon járni és öltözködni. A maradékon az utolsó napon vásárolt egy diszkréten apró revolvert és egy doboz töltényt. Fölszállt az Ischiába men utolsó hajóra, és tizenegy óra el tt néhány perccel megállt a saját kapuja el tt. Az este h vös volt, és a nagy szalonban vidáman lobogott a t z. - Remélem, Signor Peter jól van - nyújtotta oda a kabátját a szolgának. - Igen. Kit en érzi magát, és nagyon el van foglalva a gy jteményével. - Hol van? Szeretnék szót váltani vele. - A pincében, Signor Harold. Csakhogy… - Csakhogy? - Signor Peter senkit sem fogad, amikor a pincében tartózkodik. Szigorú parancsot adott, hogy senki se zavarja t, Signor Harold, amikor a pincében van. - Ugyan! - mondta Harold. - Biztos vagyok benne, hogy engem fogadni fog. Látszatra egy medvecsapdára hasonlított, attól eltekintve, hogy két félkör alakú pofa helyett négy, rövid és hegyes foggal ellátott cikkely csapódott rajta össze, elviselhetetlen fájdalmat okozva. Minden egyes cikkely egy-egy vékony karon nyugodott, és ravaszul úgy volt megszerkesztve, hogy elég volt a négy pöcök közül egyre rálépni, az ördöngös szerkezet nyomban összecsapódott. Az egyes karok rugói jóval meghaladták Peter izomerejét. Az egész szerkezet lánccal volt odaer sítve egy a betonpadlóba ágyazott vaskapocshoz; a lánc minden irányban mintegy huszonöt centiméternyi mozgást engedélyezett Peternek. Ha csak le nem rágom a saját lábam, gondolta Peter elkeseredetten, más nem segíthet. A talány az volt: mit keresett itt ez a dolog? Biztos, hogy most is voltak patkányok a pincében, mint az idejében, de nagyobb állatok? Elképzelhet , hogy ezek a háromujjú micsodák ekkora gépezettel fognának patkányt? Az elfelejtett találmányokat, cikáztak Peter gondolatai, rendszerint újból föltalálják. Ha , mondjuk, élete során eltitkolja az id gömböt, s ez nem éli t túl, akkor is akadhat egy másik id halász a távoli jöv ben, ha nem is itt, de a világ többi kincstáraiban. Ez magyarázatot nyújthat erre a vas állkapcsú rémségre. S t magyarázatot nyújthat az egész pincére, erre az igazi embercsapdára, ha nem lenne értelmetlenség az egész, ugyanis a csapdának csak addig lehetne lakója, amíg a csapda fölállítója nem jön ide ellen rizni azt. Az események meg a bölcs id utazók élete meg rz dnek. És már majdnem negyven perce itt van a pincében. Még húsz perc, huszonöt, legfeljebb harminc, amikor azok a valamik idejönnek, és a jövetelükkel t kiszabadítják. Kezében volt a ment kötél, és egyedül ez a tudat tette képessé rá, hogy elviselje a fájdalmat, amely pillanatnyilag betöltötte a világegyetemét. Akárcsak a fogorvosnál a procain el tti régi rossz id kben: akármilyen kínkeserves volt is id nként, de az ember tudta, hogy egyszer vége szakad. Lélegzetét visszafojtva, tekintetét az ajtóra szögezte. Egy távoli dörej, még egy, aztán egy furcsán kellemetlen csikorgás, és újból csend. De hallotta ket. Tudta, hogy ott vannak. Már nem tarthat sokáig. Három férfi, két zömök és egy sovány, kártyázott a pincébe vezet lépcs t rejt zárt ajtó el tti folyosón. Lassan föltápászkodtak. - Ki az? - kérdezte a legalacsonyabb. Tomaso szicíliai szózuhataggal árasztotta el; a férfi arca elsötétült, de azért tiszteletteljesen nézett Haroldra. - Most le fogok menni az öcsémhez - jelentette ki Harold. - Nem, uram - szögezte le a legalacsonyabb határozottan. - Arcátlanság! - förmedt rá Harold. - Igenis, uram. Harold összevonta a szemöldökét. - Nem engedsz le? - Nem, uram. - Akkor menj, és mondd meg az öcsémnek, hogy itt vagyok!
A legalacsonyabb bocsánatkér hangon, de határozottan kijelentette, hogy ez ellen is szigorú parancsai vannak; Harold nagyon meglep dött volna, ha mást hall a szájából. - Akkor legalább azt meg tudod mondani, mikorra várható, hogy el jön? - Nemsokára, uram. Egy óra, két óra múlva. - Mit csináljunk? - mondta Harold bosszúsan, és félig hátat fordított. Aztán megtorpant. - Még valamit mondta, és közben el vette a revolverét: - Emeljétek föl a kezeteket, álljatok a fal mellé! Az els kett vonakodva engedelmeskedett. A harmadik, a sovány, a kabátzsebéb l tüzelt, mint a gengszterek az amerikai filmekben. Harold meglepetten tapasztalta, hogy egyáltalán nem volt éles a fájdalom; inkább arra hasonlított, mintha valaki oldalba vágta volna egy métabottal. A visszhang vég nélkül ide-oda ugrált a falakról. Kezében megrándult a revolver, amint meghúzta a ravaszt, de nem tudta volna megmondani, hogy eltalált-e valakii. Minden mintha lassított filmen játszódott volna, mégis meglep volt, milyen nehezen tudott megállni a lábán. Zuhanás közben látta, hogy a két köpcös keze félig a kabátzsebében van, a sovány szélesre tátja a száját, Tomaso szeme tágra mered. Majd meglódult feléje a fal, és úszni kezdett mellette, különösen ügyelve arra, hogy el ne ejtse a revolvert. Alighogy túljutott a folyosó els fordulóján, újabb dörrenés hallatszott mögötte. Vakolat-szök kút csapott a szemébe; nehézkesen futni kezdett, a háta mögött zavaros kiáltozás támadt. Gondolkodás nélkül a laboratóriumot választotta ki céljául; választása ösztönös volt, minden ésszer magyarázat nélküli. Mindenesetre már a csarnok közepén rájött, hogy nem fog eljutni oda. Megfordult, és a folyosó kijáratára sandított; valami homályos foltot látott moccanni, és rál tt. A folt elt nt. Újból magfordult, és botorkálni kezdett egy karosszék felé, amely a legközelebbi menedéket ígérte, két lépést tett, ekkor valami hátba vágta a lapockái között. Megroggyanó térdekkel még egy lépést tett, és a fal másodszor is, de enyhébben, a testéhez csapódott. A kandalló mellett függ drapériába kapaszkodva, összerogyott. Amikor a három r, név szerint Enrico, Alberto és Luca, óvatosan el bújt a folyosóból, és Harold holttestéhez lopakodott, ezt már akkorra elborították a lángok - mintha egy viking feküdne ott rögtönzött halotti leplében: a drapéria kifakult lovai, lovasai és sólymai vonagolva-pattogva lobbantak életre. Egy perc múlva tétova lánggy lopakodott feléjük a sz nyegen. És bár a szolgák ott termettek a konyhából t zoltó készülékekkel és vödör vizekkel, és bár a t zoltókat is kihívták, minden hasztalan volt. Öt percen belül az egész szobát elárasztották a lángok; tíz percen belül a szétpattogó ablakokon és leomló falakon keresztül a t z átterjedt az els emeletre. Húsz perc múlva a lyukon keresztül, amelyet Peter csináltatott a laboratórium padlóján, nagy csomó lángoló gerenda zuhant alá a pincébe, s miután a lángok teljesen megsemmisítették az id gömbmasinát, és röviddel ezután - mint kés bb a hatóságok sietve megállapították - a h ség elérte azt a fokot, hogy minden azonosítható nyom nélkül elemésszen egy emberi testet. És ennél az egy oknál fogva nem is akadtak Peter holttestének a nyomára. Alighogy újból megszólaltak a hangok, Peter észrevette, hogy az id gömb fénye vörhenyessé fakul, majd kialszik, mint az elfújt gyertyaláng. A sötétségben hallotta, hogy nyílik az ajtó. Baranyi Gyula fordítása
Kir Bulicsov - Az Ananda templom felszentelése
Az oly tágas állomásunk - a folyosócsövek, a laboratóriumok és f anyag-raktárak gömbjei, a drótok és gravitációs szintek szövedéke -, nos, az állomásunk az érkez rhajó utasának a lokátor erny jén csak egy zöld szikrának t nik. De én három hét alatt még nem is voltam az összes laboratóriumban, még nem ismerem az állomás valamennyi lakóját. - Nem alszik, professzor? Megismertem Szilvia Ho hangját. - Nem. Gondolkodom. Eloltottam a villanyt, így könnyebben tudok gondolkodni. - Valóban lehet csak gondolkodni? Én például járkálok és gondolkodom, eszem és gondolkodom, beszélgetek és gondolkodom. - Korábban én sem vettem észre, hogy gondolkodom-e avagy sem. És csak most, a hetedik X-et taposva jöttem rá, a gondolkodás megér annyit, hogy önálló folyamattá emeljük ki. - Ön tréfál, professzor! Csak egy pillanatra ugrottam be. A kapitány kérte, emlékeztessem, hogy fél óra múlva bekapcsoljuk a képerny t. - Köszönöm. Megyek.
Felültem az ágyon, és alig tudtam elkapni a kapaszkodót. Reggelt l súlytalanság volt. A képerny kísérletek el tt abbamaradt a forgás: az állomást mikronpontossággal irányították. Nem szeretem a súlytalanságot. Csak néhány perc gyermeki csodálkozást nyújt testünk lehet ségei felett. Azután gyorsan megunjuk, elfáraszt, könny hányingert okoz, és zavar az alvásban. - Nem alszik, professzor? - Nem. Te vagy az, Tajk? - Nem felejtette el, hogy fél óra múlva bekapcsoljuk a képerny t? - Megyek, megyek. El kotortam az ágy alól a mágnestalpú bakancsokat. Túl könnyen csúsznak a padlón, és jelent s er feszítést kívánnak, hogy megemeljük. A régóta itt lakók a gyorskorcsolyázókra hasonlítanak. Én meg egy újoncra emlékeztetek, aki el ször lépett a jégre. - Professzor, nem alszik? - Köszönöm. Emlékszem. Tudom, hogy fél óra múlva bekapcsoljuk a képerny t. - Erre jártam, és gondoltam, figyelmeztetem. Ma az ön napja lesz, professzor. Egy percig üldögéltem, hallgattam az állomást átjáró könny zajokat és suttogásokat. Ezek a hangok, bármennyire gyengének t nnek is, csodálatos tanúbizonyságai az életnek, kontrasztjai a tér reménytelen ürességének. Éppen megcsendült egy fazék a konyhában, egy robot nyikorgott, a légkondicionáló belsejében sziszegett a leveg , szúnyoghangon válaszolt neki az egyik laboratóriumi m szer, megnyikkant a kismacska… Tudomásom szerint nyolc kismacska van. Lehet, hogy több. Felborzolt sz rrel röpülnek ki az ajtó mögül, elúsznak a szemünk el tt, és megpróbálnak körmeikkel valami biztosban megkapaszkodni. - Megjött, professzor? Ma az ön napja lesz. Ez egy orosz fizikus. A fizikusok a maguk részér l mindent megtettek, most már csak várakozniuk és izgulniuk kell vetünk együtt. - Ez a mi közös napunk - válaszolom. - És mindenekel tt Szilvia napja. Szilvia a képerny vel átellenes, legtávolabbi falnál ül, hegyes térdein egy jegyzetfüzet. Hálásan és félénken mosolyog rám. Ne félj, egérkém, senki nem kerget ki! Ma valóban a mi napunk jött el. Szilviával mi vagyunk az egyetlen szakemberek, akiknek m ködni fog a képerny . A többiek megtervezték, kiszámították, összeszerelték, bel tték, és ismét csak bel tték. Mi nézni fogjuk. Szilvia antropológus. Én történész vagyok. - Meleg van, professzor? - kérdezte Tajk. Tajk az irányítópult nyitott panelja el tt guggolt. - Legalább a szell ablakot nyisd ki! - mondta az orosz fizikus. - Az rbe. - Megfázol - mondta a kapitány. - Ma az ön napja jött el, professzor. Ha a fizikusok nem csaptak be minket. A kapitány helyet foglalt közvetlenül a képerny el tt, ami nagy volt, elfoglalta az egész falat, fekete, és ett l feneketlenül mély. Az orosz fizikus el szedett a zsebéb l egy miniat r sakk-készletet, de nem tudta megtartani, a doboz szétnyílt, és a kis figurák legyez ként, mint a kánya elél menekül verebek, szétszóródtak a laboratóriumban. - Tizenöt perc - mondta Richard Tempest. Körben mindenki nyugodt volt, lehet, hogy túlságosan is nyugodt. Hangtalanul, gyorskorcsolyázóként érkeztek be a technikusok a laboratóriumba, varázsoltak a pultnál, halkan, röviden és legnagyobbrészt érthetetlenül váltottak szót. A laboratórium lassacskán megtelt néz kkel. Sz ken lettünk. Valaki a fiatalok közül levette a cip jét, és helyet foglalt a falon, a plafon alatt a kapaszkodón lógva. - Üljön ide, közelebb! - mondta a kapitány. - De hol van Szilvia? Paraszvati átadta a helyét. Tenyeremmel a karfát szorongatva, magabiztosabban éreztem magam. - Én azért mégsem hiszem - mondta Szilvia, Tajkra pillantva. Tajk a mikrofonhoz hajolt, valamilyen számokat diktált a hajóhídnak. Tajk kiegyenesedett, végigpillantott rajtunk, mint a hadvezér az ütközet el tt, ránézett a képerny re és azt mondta: - Fényt. - Legyen világosság! - suttogta a fizikus, akinek nem sikerült összeszednie a sakkfigurákat. A laboratóriumi lámpák elhomályosultak, a különböz szint indikátorok fényesebben világítottak a pulton. - Kezdjétek! - mondták a hajóhídról. A képerny sötét ellipszisén fényes felh jelent meg, a mélységében keletkezett, világosodni kezdett, és közeledett, a szélei felé tágult, és zöld szikrák rohantak rajta. Így ment egy percen keresztül, azután a képerny hirtelen világoskékké változott, az alsó részén vörös és fehér foltok látszottak, mintha a benne szület kép nem a fókuszban állna. - Alakul - mondta Paraszvati. - Sokkal jobb, mint tegnap. - Még hogy jobb! - mondta csalódottan valaki a néz k közül. - Ah! - mondta Szilvia.
Valami varázsló letépte a leplet a képerny l, élesre állította a képet, és szemünk el tt felt nt a megszokott földi táj, annyira valós és plasztikus, mintha a képerny ablak lenne a szomszéd világba, amit forró nap önt el, por és friss szél itat át. A széles kék sáv éggé változott. Az okkersárga homokon házak rajzolódtak ki, mély kerékvágások a keskeny úton és ritkán álló pálmák. - Minden rendben van - mondta Tajk. - Helyben vagyunk. - Helyes? - kérdezte a kapitány. - Egy pillanat! - mondtam. Dél volt. Vékony porréteg kavargott a föld fölött, amit feltúrtak és összetapostak a bivalyok. Bambuszállványokkal körülfonva és nádgyékénnyel lefedve magasodott egy épül ház. Logikus középpontja volt az általunk megfigyelt jelenetnek. Nagyszámú, sárga téglával megrakott ökör- és bivalyfogat tartott feléje. Hajlékony bambusznádon egyensúlyozva mászott fel az állványokra csaknem mezítelen emberek serege. Legfelül a k vesek dolgoztak. A képerny bal oldalán egy veranda látszott, melynek oszlopait finom faragással díszítették. El tte két harcos szunyókált, lándzsával a kezében… - Nos, mi van, professzor? A laboratóriumban mindenki a válaszomat várta. - Pagan - mondtam. - A tizenegyedik század vége. - Hurrá! - mondta valaki halkan. - Sikerült? - kérdezte a hangszóró. A hajóhíd ügyeletese izgult. - Hurrá! - válaszolt neki a fizikus. - Milyen ügyesek vagyunk! - Dobjuk fel a professzort! - javasolta a furfangos Tajk. - Nem rajtam múlott. Ezt a képet még tíz másik tudósnak is megmutathatták volna, és k ugyanezt mondanák. - De a professzor mondta els ként! Lazításra volt szükségük. Inkább engem dobáljanak, mint Szilviát. Csak arra törekedtem, hogy ne ütközzek bele valamilyen m szerbe, bár erre sem volt szükség: lassan és méltóságteljesen röpültem, mint egy léggömb. A kínzóim szintén elszabadultak a padlótól, és utánam röpültek, amit l a laboratórium félhomályában, a távoli világ napjától megvilágítva, egy sok karú, sok fej szörny lebegett. És ne adja az Isten azoknak az embereknek a képerny túloldalán, hogy bepillantsanak hozzánk! Meghaltak volna a félelemt l. - Nézzék! - mondta Szilvia, akinek sikerült elbújnia a sarokban és elkerülni az általános örömujjongást. Nézzék: ember! Ráncos, aszott öregember egy agyagkorsót vitt, melléhez szorítva. Olyan közel ment, és annyira élesen látszott, hogy minden ráncát meg lehetett számolni az arcán. És még érthetetlennek is t nt, hogy nem lát minket. Megállt egy pillanatra, felénk fordította a tejét, sóhajtott, és folytatta útját. És a pillantása azonnal megszakította a felszabadult vidámságot. Az emberek leereszkedtek, mint az szi levelek. - Azt akarta mondani nekünk: "Mit leskel dtök?" - csak nem tudja, milyen nyelven beszélhet velünk. - Kár, hogy nem hangos film. - A professzor meg tudná érteni, hogy mir l beszélnek? - Nehezen. Csaknem ezer év telt el azóta. - Micsoda megoldókészség! - Professzor, meséljen róluk! - Nem fog unalmasnak t nni? - Soha! - Meséljen, professzor! - Nem is tudom, hol kezdjem - mondtam. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Annál is inkább, mivel sehogy sem tudtam szabadulni attól az érzést l, hogy valójában bitorló vagyok, kalandor. Ma nem a történelem a legfontosabb. Az a fontos, hogy az embereknek végre sikerült betekinteniük a múltjukba. Sötét felh ként vételi zavarok szaladtak végig a képerny n, a föld megingott. - Növeld a teljesítményt! mondta a kapitány Tajknak. - Már megy el - mondta Tajk. - Még három-négy perc, nem több. - Meséljen, professzor! - Ez egy hatalmas állam volt. Birtokai a Himalájától és a dél-kínai hegyekt l a Bengál öbölig húzódtak. Kétszázötven évig állt fenn, f városa Pagan volt. A beállványozott épület: Ananda temploma, Pagan egyik legels gigantikus temploma, amit Csan-zitta császár alatt emeltek. Ez a templom, csakúgy, mint a többi templom és pagoda sokasága, összesen mintegy ötezer, Burma közepén, az Irrawaddy folyó partján emelkedik. - És ma is áll? - Ma is. A korsós öreg megint elhaladt a képerny n. Nehezére esett a cipelés, és melege volt. Ahogy ránéztem, megértettem, hogy a teremben is nagy a h ség. Hirtelen elhalványult a képerny . Az utolsó, amit láttunk, hogy
az öreghez odaszaladt egy leány, és elvette a korsót. Fekete villámok firkálták össze az si várost, és nem lehetett már látni a lány arcát. Felgyulladtak a lapos plafon mesterséges, holt fényei. - A szeánsznak vége - mondta a kapitány karosszékéb l felemelkedve. - Lehet, hogy nem is volt semmi? Csak úgy t nt nekünk? - kérdezte Paraszvati. - Mindent felvettünk - mondta Tajk - Akár most is le lehet vetíteni a filmet. Az embereknek nem volt kedvük szétszéledni. Valóban hasonlított egy moziteremhez, ahol éppen most mutattak be egy hihetetlenül tehetséges, különös és meglep filmet. - Tajk, közöld a hajóhíddal, hogy kezdjék el a pörgést! Reggelig. A kapitány segített eljutnom az ajtóig. - Ez nagyszer ! - mondtam neki. - És ön, professzor, nem akart ideutazni. - Ön tud err l? - Igen. - Konzervatív vagyok. Nehéz elhinni a kronoszkópiát. Én valóban nem akartam elrepülni az állomásra. Próbáltam meggy zni a rektort, hogy válasszon ki valaki fiatalabbat, kevésbé elfoglaltat, aki könnyebben kimozdul. "Jól van mondtam neki. - Tegyük fal, hogy a kronoszkópiának van valami alapja! Tegyük fel azt is, hogy megfelel feltételek mellett meg lehet találni a térben azt a pontot, amelynek saját ideje ezer év késésben van a földihez képest. Tegyük fel azt is, hogy ebb l a pontból pillantást lehet vetni a Földre! De mit fogunk látni ilyen távolságból?" A rektor türelmes és udvarias volt. Ilyen volt húsz évvel ezel tt is, amikor Burma történelméb l vizsgázott nálam. Mindig volt benne egy bizonyos udvarias elnézés beszélget partnerével szemben, legyen az akár a tanára, akár az egyik beosztott professzora. "Nem - felelte -, önnek nincs igaza, professzor. Ugyanilyen alapon azt is mondhatjuk, hogy a zmozdony nem indul el, mert nincsenek eléfogva a lovak. Senki nem fektette volna bele évek er feszítését az állomás felszerelésébe, ha a kronoszkópia ábránd lenne. Ha a fizikusok úgy tartják, hogy az állomás képerny je bepillantást enged a tizenegyedik századi Burmába, akkor így is lesz…" A rektor végigsimította a feje búbján nem létez haját, és szemrehányóan nézett rám: megélt ennyi évet, és kételkedik a tudomány mindenhatóságában! Azután más hangon, kedélyeskedve azt mondta: "Különben is szeretnénk Burma legjobb történészét látni az állomáson. Ön, professzor, Burma történetének legjobb ismer je, ezt nemcsak mint rektor mondom, hanem mint az ön tanítványa. És ha önnek drága az egyetem presztízse…" Itt elcsuklott a hangja, és felajánlott nekem egy pohár hideg narancslevet. Kiittam, és arra gondoltam: miért is ne? Hiszen a Holdnál messzebb még sohasem jutottam el. Az állomás el ször zöld szikraként t nt el a lokátor képerny jén, majd lassan csövek, gömbök és drótok szövevényévé n tt, ismeretlen, f képp fiatal, könnyedén öltözött emberek kézfogásával és h séggel fogadott. Az állomáson olyan volt, mint Rangoonban májusi estéken, amikor párás a közeli monszunfellegekt l, fülledt attól, hogy a nap sugarai eltévedve a tamarindusz levelei között, melegítik a kék leveg t. - A melegít berendezések vacakolnak - mondta Tajk, egy fiatal ember, akinek hosszú szempillái árnyékot vetettek kiugró járomcsontjába. - Tegnap mind sze nyolc fok meleg volt. De t rjük. A kapitány elvezetett a kajüthöz. - Jó, hogy eljött - mondta. - Tehát nem dolgozunk hiába. - Miért? - Ön elfoglalt ember. És mivel ott tudta hagyni összes ügyét, hogy eljöjjön közénk, tehát a kronoszkópia megéri, hogy komolyan foglalkozzanak vele. A kapitány tréfált, hitt a kronoszkópban, hitt abban, hogy a képerny m ködni fog, és szerette volna, ha rám is átragad a hitük. Azóta eltelt három hét és személyemben a képerny hívei (nem hiv k itt nem voltak) szenvedélyes neofitára leltek. Ez alatt a három hét alatt a képerny háromszor kivilágosodott, sokszín felh kkel telt meg, pillanatokig tartó, érthetetlen képekkel ajándékozott meg, de nem többel. És végül megláttuk Pagant. A fedélzeti id szerint hét órakor összegy ltünk a laboratóriumban. Egy szeánsz naponta. Huszonhét perc és néhány másodperc. Azután a kép kiúszott a sugárból… Az els feltevésem, hogy a faragott oszlopos veranda Csan-zitta császár palotájának része, fényesen beigazolódott már másnap, a mikor a szeánsz közepén a távolba a gomolyogni kezdett a por, és a porfelh l lovasok röpültek ki, és ugratták lovaikat a lépcs k el tt. Az rök kihúzták magukat, felemelték a dárdákat. A verandához egy rézzel kivert agyarú elefánt közeledett. A hátán arany erny alatt egy széles arcvonású, még nem öreg ember ült. Megismertem. A szobor alapján, amit annyiszor láttam az Ananda-templom félhomályos központi termében. A m vésznek igaza volt, amikor a császárt éppen ilyennek ábrázolta. Semmi kétségem nem maradt afel l, hogy a császár anyja, ahogy a krónikákban feljegyezték, indiai volt. - Ez az - mondtam akkor. - Igazam volt. A krónikáknak éppen a részleteiben kell hinnünk, amiket nem lehet megmagyarázni kés bbi politikai meggondolásokkal. - Ki ez? - kérdezte Tajk. - Csan-zitta császár! - csodálkoztam. - Hiszen látszik!
- Professzor, maga óriási! - mondta a kapitány. - Magától értet dik, hogy Csan-zitta császárt mindannyian gyermekkorunk óta ismerjük. A császárt elmaradhatatlanul követte a f pap, akinek személye szintén jól ismert a krónikákból, Sin Arahan, ráncos, jóságos öreg. Az öreg nem követte a palotába a császárt, hanem valamilyen fontos tanácsokat kezdett osztogatni az Ananda építészének, még árkádokat is rajzolt a porba a sétabotjával. Még aznap láttuk, hogy a felügyel k bambuszpálcával verték a valamiben b nösnek talált munkásokat. A látvány szörny volt, úgy t nt, hogy az emberek sikolya századokon és milliárd kilométereken keresztül behatol a laboratóriumba. Két perc múlva az egész állomás tudott a történtekr l, a termet megtöltötték a fizikusok, elektrotechnikusok, szerel k, és a történtek értékelése annyira éles volt, hogy szégyellni kezdtem magam a középkori Burmáért, és valószín leg ezért mondtam, amikor kihunyt a képerny : - Magától értet dik, ha megmutatnánk a keresztes hadjáratokat vagy Rettegett Iván katonanemeseit, önök közül senki nem háborodna fel. - Ne keseredjék el, professzor! - válaszolt nekem mindenki helyett a kapitány. - Volt ennél már rosszabb is. Ehhez nem is kell ezer évet visszamenni a múltba. De nekünk éppen Burmát sikerült meglátnunk. És nem tudunk bemenni a képerny be és elkapni a felügyel t a kezénél fogva. A következ nap a homokon, ott, ahol végrehajtották a testi fenyítést, vérfoltok látszottak. A szeánsz végére feltámadt a szél, és befedte porral. Távoli seim élete nehéz, piszkos és kegyetlen volt. A krónikák és legendák arany évszázada nem állta a próbát. És annál inkább csodálatosnak tetszett Ananda temploma, ami tökéletes, könnyed, nemes és a pagani állam dics ségét hirdetend volt. Büszkén emelkedett a kisemberek szenvedése fölé, és azok emlékm vévé vált, hirdetve, hogy nemhiába töltötték a földön kijelölt éveiket. A vízhordó öregnek, akit els nap láttunk, volt egy lánya. Azt a lányt mindenki ismerte az állomáson, és a nyugtalan fizikusok, akik azért jöttek, hogy lássák, fogadásokat kötöttek, megjelenik-e ma vagy sem. Az öreg lánya (de lehet, hogy unokája) alacsony termet , vékony és hajlékony volt, mint a patak nádja. Fekete haját kontyba fogta össze a tarkóján, és apró, fehér virágokkal ékesítette. A b re tikfaszín volt, szemei a tengerszemre hasonlítottak. Ne vádoljanak romantikus túlzásokkal: éppen ilyennek láttam, éppen ilyen hasonlatok jutottak eszembe, amikor el ször megpillantottam. És ha én, az öregember, ilyen emelkedett stílusban szólok a lányról, akkor a fiatalokról nem is érdemes beszélni. Csak Szilvia volt elégedetlen. Tajkot nézte. De Tajk a pagani lányt nézte. Egyszer véletlenül meghallottam Szilvia Ho beszélgetését Tajkkal. - Mindaz, amit látunk, egy el adásra hasonlít - mondta Szilvia. - Érzed ezt, Tajk? - Azt akarod mondani, hogy mindez kitalálás? - Majdnem. Ez nincs. - De k valóságosak. És nem tudjuk, hogy mi történik velük holnap. - Nem, tudjuk. A professzor tudja. Ezek az emberek csaknem ezer esztend vel ezel tt meghaltak. Csak a templom maradt. - Nem, k valóságosak. Innen az állomásról él nek látjuk ket. - Meghaltak ezer évvel ezel tt. - Nézd, hogy mosolyog! - soha nem lát meg téged. - Azonban én látom t. - De a lány meghalt ezer évvel ezel tt! Nem lehet beleszeretni egy nem létez emberbe! - Mi ez a hülyeség, Szilvia? Mib l gondolod, hogy beleszerettem? - Különben nem védenéd! - Nem védem. - Szeretnéd, ha ma létezne. - Szeretném. - Örült!… Egy fotelban ültem, észrevétlenül. Elmosolyodtam, amikor Szilvia elszaladt a folyosón, melléhez szorítva a pagani kor lakóinak rajzaival és fényképeivel teli dossziét. Tajk visszatért a pulthoz, és kotorászni kezdett az áramkörökben, miközben valami szomorút fütyült. Egy olyan emberhez hasonlított, aki beleszeretett Nofretetébe, a távoli múlt k ben megörökített gyönyör pillanatába. Három nap múlva új esemény történt, ami izgalomba hozta az egész állomást, mivel az állomás szívére vett minden eseményt, ami Paganban történt. Khmer küldöttek érkeztek. Valószín leg a Burma történelmében járatlan személynek nehéz megérteni izgalmamat, amikor khmerekre ismertem a hosszú úttól fáradt, hosszú hajú, gazdagon öltözött emberekben. Lemásztak a térdre ereszkedett elefántokról, sarkukkal végigkarcolva a ráncos, szürke tomport, a szolgák széttárták fölöttük az arany erny ket, az el kel ség és hatalom jelét. Igen, ezek khmerek voltak, akiknek birodalmával határos volt Pagan. És lehetséges, hogy éppen most, holnap, holnapután, megoldódik a történészek régi vitája, fizetett-e Pagan Angkornak adót, vagy igaz lenne Dhammajan Jazavin krónikája, aki azt állította, hogy a khmerek elismerték Pagan hatalmát.
A követek bevonultak a palota mélyébe. Mögöttük vitték az ajándékokkal teli dobozokat, bételt csészében, gyümölcsöstálcákat. A palotát elfogta a kapkodás, körbefogták a kíváncsiskodók tömegei, és az emelked porfelh n keresztül meg lehetett látni, hogy a munkások sietve leszedik az állványokat és gyékényeket az Ananda-templomról: látható volt, hogy szeretnék megmutatni a magas rangú vendégeknek. Éjjel altatót kellett bevennem. Nem jött álom a szememre. Az id megállt. A követek bármikor elutazhattak, és elkerülhették a megfigyelésemet. És rejtve maradnak el ttem és a történelem el tt azok a csak számomra érthet részletek, amelyek alapján tévedés nélkül meg lehet határozni a burmanok és khmerek - az si ellenségek és nagyszer épít k - közötti valódi viszonyokat. …És újra kivilágosodott a képerny . A kíváncsiak még mindig a palota el tt tülekedtek, és nem kevesen voltak. Következésképpen, mondtam magamnak, és kicsit könnyebb lett a szívem, következésképpen a követek még nem utaztak el. A kúttól teli korsóval jött az ismer s lány. Letette a korsót a veranda lépcs jére, és elbeszélgetett valamir l az rrel. Az erkölcsök Paganban egyszer ek voltak, az r nem kergette el a lányt. Élénken beszélgetett vele valamir l. Azután csatlakozott hozzájuk az erdei barátok kék tógájában lev szerzetes, átnézett a korláton a palota belsejébe, és a második r kiáltott neki valami vidámat. Valaki, egy kövér és olajos b ember az udvari cselédségb l, kijött a verandára, felemelte a korsót, és ivott bel le. Tajk elfeledkezett a pultról. A lányt nézte. Észrevétlenül a másik irányba néztem, ahol Szilvia ült. Szilvia úgy tett, mintha a jegyzeteibe merülne. Az egyik khmer követ lassan és méltóságteljesen, mint egy rossz színházból való ripacs, megjelent a képerny szélénél, és megállt a korlátnál, szórakozottan nézte a fehér templomot. Mögötte, botjával alig kopogva, követte Sin Arahan, a f pap. Valamit kérdezett a khmert l, és a mellettem ül fizikus kitalálta kérdését: - Nos, hogy tetszik a templomunk? A khmer válaszolt. A fizikus megint fordított: - Nem rossz templom. Nálunk jobbak vannak. Tajk a lányt nézte. A lány a khmert. Az egy idegen, elérhetetlen világ egzotikus képvisel je volt számára. A khmer láthatólag megérezte tekintetét, Sin Arahanhoz fordulva elmosolyodott, és valamit mondott. A fizikus azonnal lefordította: - A lányok itt nálatok jobbak, mint a templomok. Hátul valaki kuncogni kezdett. Tajk elkomorodott. Sin Arahan bólintott, és is a lányra nézett. A lány elbizonytalanodott, és néhány lépést hátralépett. Az rök elnevették magukat. A khmer szintén. Valamire rá akarta beszélni Arahant, gy vel ékesített ujjával a lányra mutatva, de a f pap udvariasan mosolygott, és láthatólag nem a megfelel választ adta. "Add nekem t", követeli a magas rangú vendég - mondta a fizikus. - Hallgass! - szakította félbe Szilvia. - Valóban, hallgass! - támogatta Paraszvati. - Mit fogunk nélküle csinálni? - Hiszen a khmer öreg - mondta Szilvia. Tajk nem hallotta ket. A képerny t bámulta. Kés bb elmondta, hogy egész id alatt küzdött a kikapcsolás vágyával, mintha ez bármit is megváltoztatott volna, megszakította volna az események láncát. De ezt már csak kés bb mondta. A khmer nyilvánvalóan elégedetlenül távozott. Azt mondtam: - Teljesen világos, hogy Pagan nem volt a khmerek vazallusa. Különben Sin Arahan nem mert volna ellentmondani a követnek. Nagy diplomata volt. Természetesen, ha a khmer valóban a lány odaajándékozását követelte. - Jó lenne, ha rendben lenne minden… - mondta Paraszvati. És igaza volt, hogy kételkedett. Sin Arahan egy percig álldogált a verandán, elgondolkodott, kicsit hintáztatva testét, szemét a ráncok hálójába rejtette. Úgy t nt, senkit nem lát maga körül. De amikor a lány odalopakodott a teraszhoz, hogy elvegye a korsót, Sin Arahan hirtelen magához tért, kiáltott az röknek, megfordult, és gyorsan elt nt a verandáról. Az rök két oldalról körbefogták a megdermedt lányt, az egyikük hátba lökte a dárda hegyével. Az engedelmesen elindult el ttük a téren keresztül, és a bámészkodók tömege hallgatagon szétnyílt el tte. A szeánsznak vége volt. Ez alkalommal senki nem hagyta el a laboratóriumot. Amikor kigyulladt a villany, észrevettem, hogy mindenki engem néz, mintha meg tudnám magyarázni a történteket, és f ként hogy meg tudom ket gy zni arról, a lánnyal semmi baj nem történik. És én azt mondtam: - A jobbik esetben Sin Arahan megparancsolta, hogy a lányt tüntessék el a khmer szeme el l. Lehet, hogy ismeri az apját, lehet, hogy megsajnálta. - És a rosszabbikban?
- A rosszabbikban? Nem tudom. Rosszabb variáns mindig több van, mint jó. Lehetséges, a f pap mégis úgy döntött, hogy meglepetést készít a khmernek, és az ajándékot elutazása el tt nyújtja át neki. Lehet, hogy a lány valamivel megsértette a khmert, és megbüntetik… - De hiszen semmit sem mondott! - Oly keveset tudunk azon id k szokásairól Tajk estebejött a kajütömbe. - Meg rülök, professzor! - mondta. - Miben lehetek a segítségedre? - kérdeztem. - Próbáld megérteni, hogy ez illúzió, csodálatos módon megmaradt dokumentumfilm - és mi vagyunk az els néz i. - Ezt lehetetlen elhinni! Szerettem volna kikapcsolni a képerny t. Az volt az érzésem, hogy akkor el tudott volna szaladni. A sötétben. Tajk elment ellen rizni a berendezéseket, megbizonyosodni, hogy holnap a szeánszot nem zavarja meg véletlen m szaki hiba. De azon a napon semmi különös nem történt. Igaz, láttuk az öreget. A porban hevert a palota lépcs inél, könyörgött az ér knek, hogy engedjék be a palotába, de ez alkalommal szigorúak és hallgatagok voltak. Tehát a lányt még mindig veszély fenyegette. A templomról az utolsó állványokat szedték le és fényesítették. A talapzatánál egy kicsi, mély gödröt ástak, a palotától a f bejáratig gyékényeket fektettek le, és a rövid, görbe kardokkal felszerelt katonák szétkergették a kíváncsiskodókat, hogy ne lépjenek rá az utacskára. A f eseményeket holnapra tették át. Érdekes teremtmény az ember. Még két nappal ezel tt csak egy probléma izgatott: milyenek Pagan és Angkor kölcsönkapcsolatai. Melyik volt a másik alárendeltje. Ez fontos kérdés volt Burma történelme szempontjából, de rajtam kívül nem nagyon érdekelt senkit. Az utolsó szeánsz napján viszont, azon a napon, melyre az Ananda-templom felszentelése, ez az ünnepi esemény esett, különösen ünnepi a külföldi vendégek jelenléte miatt, elfeledkeztem az alárendeltekr l, vazallusokról és császárokról. Mint az állomás összes többi lakója, én is a lány sorsáért aggódtam, akinek a fényképei minden második kajütöt díszítettek az állomáson, és akinek az újból megjelen mosolyáért készek voltunk bármilyen meggondolatlanságra. És képtelenek voltunk meggondolatlanságot elkövetni. - Állj rá! - mondja a mikrofonba Tajk. - Világosság. Szeánsz. - Ráálltam - válaszol a hajóhíd. A fény elalszik a teremben. A képerny n a tér. A tér tele van emberekkel. Csak a templomhoz vezet gyékényekb l álló utacska szabad. Oldalain két sorban katonák állnak. A templom közelében a tömeg színes foltokra esik szét. Kék tógában állnak az árék, az erdei barátok. Fehér öltözékben a brahmánok. Narancsban és sárgában az igazi buddhisták, Sin Arahan követ i. A por áttör a szorosan álló néz k között, és a képet könny ködbe burkolja. Az ünnepélyes menet levonul a verandáról. Els ként Sin Arahan lép rá az utacskára, akit a szerzetesek karon fogva vezetnek. Mögötte tizenkét arany erny alatt Csan-zitta császár. Azután a miniszterek, a hivatalnokok, Kambodzsa követei, Arakan követei, Ceylon követei… A technikusok maximális nagyítást adnak, és úgy t nik, hogy a képerny széle befelé mozdul el, a templom , és mi követjük a császárt a templomhoz, ami ma csodálatos és vészjósló. Senki, még én, a vén bolond sem tudom, hogy mi történhet. Várunk. Várunk, amíg a császár leküzdi a templomig hátralev távolságot. Nézem az órámat. Tíz perc maradt a szeánsz végéig. Az, ami lesz, gondolom gyáván, legyen azután, amikor elmegyünk innen. És ekkor megértem, hogy félek valamit l, amit még magamnak sem merek beismerni, és amir l senki sem tudhat, létezik egy legenda. Sok krónikában olvasható. És sok tudós hisz benne. A templom felszentelésének napján a talapzatnál ástak egy gödröt, amelybe elföldelték a császárság legszebb leányát. És látom, ahogy a császár és az egész menet megáll a frissen ásott gödörnél. A sírnál. És azt mondom: - Igen. - Micsoda? - kérdezte Tajk. - Mi leszi - Tévedhetek. - Mi lesz, professzor? Beszélek nekik a legendáról. Nem tudom befejezni, amikor a tömeg szétválik, és a sárga tógájú szerzetesek el hozzák a derékig meztelen, kisírt szem , szebb, mint valaha leányt. Nézem az órámat. Négy perc maradt a szeánszból. Érne véget minél gyorsabban! Már semmit sem tudunk megváltoztatni. Tajk zavar a figyelésben. Közvetlenül a képerny el tt áll, mintha örökre szeretné emlékezetébe vésni ezt a percet, mintha emlékezetébe szeretné vésni a leányt viv szerzetesek arcát és bosszút állni rajtuk, mintha szeretné emlékezetébe vésni a hóhérnak, egy nagydarab, sötét arcú embernek a képét, aki késsel a kezében a leány elé megy, és várja, félig Sin Arahan felé fordulva, a jelet. - Tajk, menj odébb! - mondja valaki a hátam mögül. Tajk nem hallja. Sin Arahan megbiccenti a fejét. Olyan közel vagyunk a templom el tt álló emberekhez, hogy úgy t nik, halljuk lélegzetüket és a lány megszakadt nyögését, aki megbabonázva nézi a fényl kést. Mindjárt felkiált… - Jaj! - hallatszik egy kiáltás.
Megfordulunk. Mind. Az ajtóban Szilvia áll. Elkésett. Valószín leg nem akart jönni, de nem bírta ki a magányt. Szilvia kezével befogja a száját, és a képerny t nézi. Mi is odanézünk. De kés . Elszalasztottuk a pillanatot. Elmulasztottuk a pillanatot, amelyben Tajk megközelítette a képerny t, és teljesen elt nt benne. Tajk nincs a teremben. Tajk Paganban van. Valószín tlen, megmagyarázhatatlan módon ezerévnyire és milliárd kilométernyire került t lünk, a szerzetesek, f urak, katonák, kék árák és fehér brahmánok tömegébe. A kiáltástól tágra nyitott szájak… A hóhér keze, amely megmerevedett a leveg ben… A leboruló szerzetesek… Tajk már a leány mellett van. Ellöki a tanácstalan hóhért, karjába kapja a lányt, aki láthatólag eszméletlenül lóg a karján. Egy pillanatra Tajk megdermed. Csak a szemei élnek. A pupillája villog, keresi a menekülés útját. Már megértette, hogy hozzánk nem térhet vissza, hogy egyedül van a távoli múltban. Így maradt meg emlékezetemben: magas, széles vállú, kreolb fiatalember, ezüstös, testhez simuló kezeslábasban és bokáig ér puha, piros bakancsban. A mellén aranyspirál: az Id Szolgálat jele. Szélesen szétterpesztett lábakkal áll, és a karjában tartott leány súlytalannak t nik. A filmkocka mozdulatlan. Csak a por száll lassan a forró leveg ben. És ekkor a mozdulatlanság er teljes mozdulattal megszakad. Tajk a gyékényen felénk fut, de el tte nincs a képerny . El tte a poros tér, a mögött pedig az Irrawaddy szakadéka. Tajk elt nik a képerny alsó szélénél, a magukhoz tér katonák, szerzetesek, hivatalnokok utánavetik magukat… A képerny elhomályosul, fekete sávok váltakoznak rajta, és kialszik. Ennyi az egész. Többet nem láttuk Tajkot. Lehet, hogy összetörték magukat, amikor leugrottak a szikláról. Lehet, hogy utolérték és megölték ket. Vagy a lányt megölték, t meg eladták rabszolgának. Lehet, hogy sikerült elmenekülniük és elbújni a csini dombok között. Lehetséges… Többet nem sikerült normálisan behozni Pagant. Valami elromlott a kapcsolatrendszerben, és néhány hónapi munkára van szükség, miel tt helyreáll. Szilviával együtt elrepültünk az els rhajóval. A fizikusok maradtak. Vitatkoznak, és tovább fognak vitatkozni a szokatlan jelenség okairól, amit képletek segítségével próbálnak megmagyarázni. Én ehhez nem értek, öreg történész vagyok, a konzervatív kutatási módszerek híve. Az asztalomon egy lány fényképe van, akinek a szeme olyan, mint két tengerszem. Barta Gábor fordítása
Viktor Kolupajev - Táborkert
Bizonyára még sokan emlékeznek rá, a Táborkertben valaha nem voltak aszfaltozott sétautak és színes padok. Ott sétálhattál, ahol kedved tartotta, leülhettél, ahol eszedbe jutott: egyenest a f re a feny fák tövében vagy lábad lógatva a magas partszegélyre. Az egyetlen lépcs t, mely levezetett a folyóhoz, éveken keresztül nem javították meg. Már szinte összeomlott, s veszélyesebb volt rajta leereszkedni, mint egyszer en leugrani a meredélyen. Ez a meredek lejt a Táborkertben kanyarogva követte a folyópartot, itt-ott mélyen belevágott a kertbe, másutt pedig kinyúlt egészen a vízpartig. Ezeken a kiszögelléseken mindig fiúk és leányok álltak. A Táborkertet egyetlen, mintegy a sugárutat folytató sétány szelte át. Vagy százötven méter hosszan húzódott, egészen a meredélyig. A helybeliek ide kísérték vendégeiket, hogy a magasból megnézzék a kanyargó folyót és a folyón túli mez ket. A városban szerették a Táborkertet. A feny k nyírfával s alacsony nyárfákkal keveredtek benne. De találhattál topolyafát és cirbolyafeny t is. S itt, még ha sokan voltak is, akkor is csend honolt, talán a folyó fel l lengedez szél vitte magával a zajokat a városba? A Táborkertben, eltér en a városi parktól, nem voltak mutatványosok és szórakozóhelyek. Csupán az egyetlen sétány legelején állt egy kvaszoshordó, de az is csak nyáron volt ott. Közvetlen a meredély peremén, egy kissé távolabb a fáktól, egy roskadozó kunyhó állt. Az ablakai aprók voltak, a teteje folt hátán folt, a felágaskodó zsindelydarabokat téglával szorították le. A kunyhó már talán vagy száz esztendeje állhatott itt, s kéményét minden különösebb er lködés nélkül bárki kézzel elérhette. Egy öregember s két ház rz kutyája élt a házikóban; az öreg gyakran kijárt, s elüldögélt a kispadon. A kutyák némán és közömbösen vizsgálgatták a mellettük az ösvényen, a meredély mentén elhaladókat, el fordult, hogy egyiket-másikat néhány száz méteren át követték, majd visszatértek a helyükre.
A félig összed lt házikó sarkán egy deszkadarab díszelgett, rajta a felirat: Belépti díj: 5 kopejka. A deszkadarab nyilván egy lukat fedett be. Az öregember egyre csak cigarettázott, és senkivel nem elegyedett szóba, meg sem kísérelte. Az öreg körül az ösvény csikkekkel volt teleszórva, az arra jöv k cip ik sarkával beletaposták a cigarettavégeket a földbe. A séta a Táborkertben elmaradhatatlan szokásommá lett. Hiányosnak, haszontalanul elkótyavetyéltnek t nt számomra minden nap, amikor nem barangoltam a meredek partszegélyen vagy a kert s jében. Gyakran láttam errefelé egy szürke szoknyás, rövid ujjú fehér blúzt visel fiatal lányt. Rendszerint fiúk s lányok nagy csapatával járt ide. Végigszaladtak a fasoron a végállomástól a meredek partig, tíz percig álldogáltak ott, egy kicsit vitatkoztak valamin, majd elcsendesedtek. A csoport fokozatosan szétoszlott, ritkult. Volt, aki a kert bejáratához indult, mások elszéledtek, amerre a lábuk vitte ket. A fiatal lány magára maradt. Oly közel állt a meredélyhez, hogy féltem, egy hevesebb szélroham lesodorja. Húszéves voltam, s tudtam: nem t nhet el el lem. Rátaláltam volna, akármi történjék is. De nem léptem hozzá, féltem megriasztani töprengésében, megzavarni hangulatát. A lány mozdulatlanul állt, a szél haját lobogtatta. Egyszer csak hirtelen megfordult, felém tekintett. Egy szemvillanásnyi ideig tartott az egész. Majd elfutott. Elfutott végig az egyetlen fasoron a buszvégállomásig. S én ott maradtam a Táborkértben, magányosan bolyongtam; azon töprengtem, másnap odalépek hozzá. De eljött a következ nap, és mégsem mentem oda hozzá… - Adj rágyújtanom! - szólalt meg egyszer az öreg, amikor házikója mellett elmentem. Feléje nyújtottam egy csomag cigarettát. Kivett bel le egyet, majd meggondolta magát, s még egyet vett. A léckerítésre könyökölve én is rágyújtottam. Hallgattunk. Én azért, mert nem tudtam, mit mondjak. nyilván megszokásból. A cigarettám tövig égett; lehajítottam a meredélyen, s már azon voltam, hogy elmegyek, amikor ügyetlenül megfordultam, s vállammal beleakadtam a deszkadarabba, melyen a felirat állt: Belépti díj: 5 kopejka. A deszkalap leszakadt, s a földre esett. Zavarba jöttem, felkaptam, s vissza akartam er síteni a falra. Az öregember óvatosan, de határozottan kihúzta kezemb l. Odaadtam. Az öreg felvett egy a közelben hever tégladarabot, s a lemezt visszaszögezte a helyére. A deszkadarab nem takart semmiféle lyukat. - Mit jelent ez? - faggattam. - Fizess öt kopejkát, s beléphetsz! - mordult vissza az öreg. Vagy úgy, tehát hirdetés volt ez! Látszott, már régen elvesztette minden reményét, hogy kunyhójába valaki is belép. A reklámhoz pedig szemmel láthatóan vajmi keveset konyított. Végigtapogattam a zsebem, azonban öt kopejkát nem találtam. - No, akkor adj még egy cigarettát - mondta -, s aztán bejöhetsz, ha kedved tartja. Adtam neki egy újabb cigarettát, s megkérdeztem: - Aztán mi van ott? - Bármi, amit kívánsz! - mordult ismét, majd visszaült a kispadra, és nagyot szívott a cigarettájából. Többé nem tör dött velem. Átugrottam a kerítésen, odaléptem a megvetemedett ajtóhoz, nagy nehezen kinyitottam, s lementem a falépcs kön. Az ajtó becsapódott, de nem zárult be. A kunyhóban félhomály uralkodott. Csak a két kis ablakon meg az ajtó résén hatolt be fény. A szoba közepén egy kemence állt, a sarokban kopott, szakadt b rrel leterített priccs, az ajtó mellett hevenyészve összeeszkábált asztal s egy hordó, vízzel. Semmi különös és titokzatos. Körbejártam a kemencét. Még egy ajtóra bukkantam mögötte. "Nyilván ott lesz valami" - gondoltam, s belöktem. Ott sem volt semmi. Kijutottam a szabadba. Mindent úgy találtam, ahogy egy perccel korábban. Csak a napot takarta el egy nem tudni, honnan el került felh , meg az öreg szívott most már hosszú szopókás cigarettát. - Mi itt a látványosság? - kérdeztem. - Menj, csak menj! - felelte az öreg. - Csak minél el bb gyere vissza A meredek parton ismét ott állt az a lány. Most valami feltartóztathatatlanul vonzott hozzá. váratlanul, türelmetlenül megfordult, s intett felém. Majd sóbálvánnyá lettem a boldogságtól! Tehát is felfigyelt rám! Hozzáléptem. Nem a megszokott ruha volt rajta, valami egészen más. - Segítsél Olkának visszamászni - kérte, s lemutatott. Hét év körüli kislány kapaszkodott felfelé a meredélyen, óvatosan, vigyázva, hogy ne verjem fel a port, elébe ereszkedtem. A kislány kezét nyújtotta, szerencsésen feljutottunk. - Egyedül is felmásztam volna - jelentette ki a kislány. - Persze. Hiszen olyan ügyes vagy. - H vösebb lett. Ideje hazamenni - szólt a nagyobbik lány. Elindultak. "N vérek talán?" - töprengtem. - Te nem jössz? - fordult egyszer csak vissza a lány. - Én? - Ne id zz sokáig! - kérlelt. Már éppen indulni akartam utánuk, amikor valaki rám kiáltott. Az öreg kiabált s integetett.
- Mindjárt! - kiáltottam utánuk, s az öreghez futottam. - Na? Mi történt? - Gyere be, mert még vizet is kell hoznom - mondta, s az ajtó felé lökött. Ismét beléptem a házikóba. Mint néhány perccel korábban, most is meg kerültem a kemencét, s megálltam a kissé nyitva hagyott ajtó mellett. A résen ferde fénysugár tört be. Gépiesen meglöktem az ajtót, s ugyanoda kerültem, ahonnan kiléptem. De erre nem is gondoltam, mert rohantam, hogy megnézzem, hová ment a két n vér. k azonban már elt ntek. Rettent bosszúság fogott el - Miért hívott ide?! - támadtam rá az öregre. - Szép lány - mondta válasz helyett. - De még mennyire! - Szereted t. - Nem kérdezte, állította. - Szeretem. - Szeresd is. Csak ne feledd: amíg szereted, fiatal marad! Olyan, mint ma volt. Nélküle is tudtam, hogy mindig fiatal marad. Milyen is lehetne? - Adj még egy cigarettát! - kérte újból az öreg. Megkínáltam még eggyel, s megkérdeztem: - Mégis, mi a különleges ebben a kunyhóban? S minek a két ajtó? - Fiam, itt csak egy ajtó van - válaszolta az öreg. - Csupán egy, azon jöttél ki, amelyiken beléptél. Való igaz, csupán egy ajtó volt. Csak most vettem észre. Pedig a kunyhóban egyenest el rementem, s csupán a kemencét kerültem ki. Nocsak! Akkor mi ez? Kifordított tér? Itt? De minek? Meg is kérdeztem az öreget: - Mire szolgál ez? - Hogy meglássad, ami ott lesz. - De hiszen a hely egy és ugyanaz. Mit nézhetnék itt? - A hely ugyan azonos, de az id különböz . - Mi köze ehhez az id nek? - Van köze. Kinek segítettél felkapaszkodni a meredélyen? - Egy kislánynak. Olja a neve. - Nos, éppen ez az, Olja… A kislányod volt. Az id sebbik pedig - a feleséged. - No, még mit nem! - jöttem zavarba. Az öreg hirtelen elhallgatott, köhécselni kezdett. Nekem viszont eszembe jutott, hogy amikor kiléptem az ajtón, az égbolton egy kis felh cske úszott, jóllehet sem most, sem el tte egyetlen felh nem borította az eget! Na és a ruha, az is más volt a nagyobbik lányon. S úgy hívott, mint aki nem kételkedik benne, hogy odajövök. - Lehetne még egyszer? - Miért ne! Ahányszor akarod. Csak fizess öt kopejkát! Jobb azonban, ha adsz még egy cigarettát. Csak gondold meg, érdemes-el - Miérti - Csak úgy… Annyifélék jártak már itt… - És maga, maga is be szokott menni ? - Igen, de mindig csak az egyik ajtón. Mert ha kilépsz a másikon, vajon visszatérsz-e? Különben is mi szükségem erre? "Persze - gondoltam. - Annyira öreg, lehet, hogy vissza sem tud térni." Én nem féltem ett l. De vajon most ott lesz-e az a fiatal lány? - Ha akarod, persze hogy ott lesz - mondta az öreg. Megkockáztattam. Odaadtam neki az egész csomag cigarettát, s beléptem az ajtón. Amikor kiléptem, éreztem, semmi nincs a hátam mögött. A kis ház elt nt. Csupán aszfaltozott sétautak voltak, s hófehér épülettömbök nyújtóztak a meredek part fölé. Végigpillantottam magamon. Minden más volt rajtam. S úgy t nt, én magam is alacsonyabb lettem, vállaim viszont szélesebbek. A szívemen hirtelen fájdalom futott végig, mintha egy betegség küldte volna el figyelmeztet jelét. A meredek parton ott állt . és még egy másiklány. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak a fiatalabb magasabb volt. Mindketten integettek felém. - Miért jársz mindig oda? - kérdezte . - Hiszen mer annyi esztend elmúlt, hogy a kis házikót lebontották! Te pedig még mindig oda jársz. Nagyon hasonlítottak-egymásra. Mindkett jüknek kissé pisze orra, keletiesen vágott szeme s fekete haja volt. Úgy t nt, koruk is azonos. Így is hívták ket: a n vérek. Most már emlékeztem rá. Mégis csak emlékeztem valamire, de az nagyon kevés volt. - Apa, mi történt veled? - kérdezte a lányom. - Semmi, Olja. Szomorú vagyok. Az id rohan… Alighogy beléptem s kiléptem egy ajtón, majdnem húsz esztend eltelt. Egy szempillantás alatt. - Ugyan, apa! Hiszen még egészen fiatal vagy. - Igaz, egyáltalán nem változtál - felelte az id sebbik. - Olyan vagy, amilyen voltál. Talán ismered a fiatalság titkát?
Rápillantottam. Nem! az, aki egyáltalán nem változott. Ugyanígy megmaradt tizennyolc évesnek. Igaza volt az öregembernek. Mindig fiatal marad. És én? Mire emlékszem ebb l a szemvillanás alatt elsuhant húsz esztend l? Mit tudok róla? Csak annyit, hogy szeretem. Húsz esztend ! Hiszen még azt sem tudom, milyen virágokat szeret, milyen illatokat, könyveket. Szinte semmit nem tudok róla, egy dolgot kivéve: hogy szeretem. Kézen fogtak, s elindultunk a Táborkert takaros, aszfaltozott sétaútján, el a pavilonok és körhinták, a mutatványosok és a virágágyak mellett. Már nem a régi Táborkert volt ez. Csak a szerelmespárok jártak változatlanul, egymást átölelve, s csókolóztak, azt remélve, hogy senki nem látja ket. Vagy csupán nem tör dtek senkivel? Egyszerre úgy szerettem volna abban a régi Táborkertben felébredni, ahol el ször megláttam t… Az öreg háza már nem állt. Még egy pillanatra sem térhettem vissza a múltba. - Tudjátok, mit? - kérdeztem feleségemt l s lányomtól. - Meséljétek csak el, hogyan is éltünk ez alatt a húsz év alatt!… Valahogy elfeledtem… Egyre csak az a nap van el ttem. S a Táborkertben, mint korábban, mint mindig, néma csönd honolt. Bizonyára a folyó fel l lengedez szell vitte magával a zajokat a városba? Földeák Iván fordítása
Henrich Altov - Kiscsacsi és axioma
Öreg Szürke Csacsi, Füles néven közismert, az erd nek egy árnyékos sarkában állt, lógatva a fejét, és mindenfélére gondolt. A. A. Milne: Micimackó - Karinthy Frigyes fordítása
Amir l beszélni szeretnék, egy kis cikkel kezd dött, amit az UNESCO-Kurír számára írtam. Alaposan megkínlódtam ezzel a cikkel, nem volt nagyon nyer a téma. De hát mit is lehet mondani - három oldalon! - a gépek múltjáról, jelenér l és jöv jér l? Két hétig egyszer en nem tudtam, hogyan fogjak hozzá a cikkhez, azután találtam egy érdekes módszert: az összes gép teljesítményét átszámoltam emberi er re, a minket kiszolgáló feltételes rabszolgákra. Egy kilowatt tíz er s rabszolgát helyettesit, vagyis az egész egyszer számtan. El vettem a XVIII. század végének szánalmas számait - alig különböztek a nullától -, és végigkövettem sorsukat: kínosan lassú, csaknem észrevétlen növekedés egy évszázadon keresztül, azután emelkedés, ami egyre meredekebbé és meredekebbé vált, csaknem függ leges szárnyalás a második világháború után (minden emberre a feltételes rabszolgák tucatjai és százai jutottak), és végül az idei év, amikorra mindegyikünk gazdagabbá vált egy római szenátornál. Az Egy rabszolgatartó elmélkedéseit (így neveztem el a cikket) elküldtem, de valami homályos elégedetlenségérzés nem hagyott nyugodni. Nem akart elmúlni, feldühödtem, és ismét átlapoztam az összes számot. Nincs élesebb érzés, mint az, amit a felfedezéshez közeledve érzel. Valószín leg ezt azoktól a nagyon régi el deinkt l örököltük, akik az serd káoszában meg tudták érezni a szokatlant és villámgyorsan ráhangolni minden ideget, a még meg nem er södött agy minden sejtjét az alig megkülönböztethet léptek ütemére. Most már mindent el tudok magyarázni néhány szóban, mintha nem lett volna a hosszú és id nként reménytelennek t kutatás. A gép élete, bármely gépé, nagyon megrövidül , átlagosan három-négy év. A gép képes lenne nyolcszor vagy tízszer több ideig élni, de a tudomány új, tökéletesebb elveket tár fel: le kell cserélnünk egész technikánkat. A felfedezések közötti intervallumok csökkennek, és elkerülhetetlenül beköszönt az az id , amikor évente, majd óránként, percenként fogjuk lecserélni a gépeket (hangsúlyozom: az összes gépet, az egész hatalmas technikai világot). Különben mit kezdhetnénk a felfedezések er teljesen növekv lavinájával? Történhetett volna úgy is, hogy nem találom meg a választ erre a kérdésre. Az lett volna a legvalószín bb, hogy nem találom meg. Vannak kérdések, amelyek azzal a gonosz tulajdonsággal rendelkeznek, hogy sokkal korábban jelennek meg, mintsem hogy válaszolni lehetne rájuk. Azonban egyszer a Voproszi Filoszofii (A filozófia kérdései) cím , havonta megjelen folyóirat egyik számát lapozgatva, felkeltette figyelmemet egy kis
cikk, amely a szerkeszt k megjegyzéseivel és magyarázataival volt s n tele. A cikkben a hosszú távú prognóziskészítés elveir l volt szó. A szerz azt fejtegette, hogy lehet ség van analóg gépeken már ma megoldani olyan feladatokat, amelyekhez hasonlóval én is találkoztam. Az els pillanatban nem maga a cikk döbbentett meg, hanem az aláírás. A cikket Antenna írta; nem láttam t tizennégy éve, az iskolai id k óta. Az osztályunkban volt a legmagasabb, de Antennának nem a termete miatt nevezték el. A zsebében állandóan egy csomó rádióalkatrészt hordott, és minden szabad percében rádióvev ket rakott össze. Valahogy gépiesen csinálta ezt. Képes volt mozit nézni vagy a villamoson utazni, a kezei eközben maguktól dolgoztak: valamit kikerestek a zsebéb l, valamit valamivel összekapcsoltak, áttekertek, odaer sítettek - és hirtelen ezek a különböz szín drótokon lógó apróságok életre keltek, elkezdtek sziszegni, fütyülni, majd a tömény zajon áthatolt a bemondó hangja. Antenna valamit kicserélt, tekergetett: a zaj halkult, elt nt, és áttetsz , tiszta zene szólalt meg. Nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy Antennának ne lett volna elegend anyaga. Bele tudott építeni a dologba bármilyen tárgyat. Egyszer összerakott egy rádiót két rádiólámpából, egy köteg drótból, a tölt tollamból és egy öreg biciklimpumpából. Antenna az Urálból érkezett. A nyolcadik osztályban tanultunk akkor, és az els id kben elkunyeráltuk a rádióit. Odaadta ket, egy percig sem sajnálta. Általában Antenna jó srác, így tartotta mindenki, csak maga, úgy t nt, keseredett el id nként, amiért valami mindig rádiók formálására készteti. Ó maga mondta így: "formálni". Nem lehetett fociznia: a legválságosabb pillanatokban hirtelen talált valamilyen vezetékdarabot, és elkezdte nézegetni. Még a kapuba sem lehetett beállítani, mivel egyb l elkezdett matatni az alkatrészeivel, és rossz dolog, amikor a kapusnak foglalt a keze. Egy üres, beépítetlen telken, az építkezés mögött játszottunk, és Antenna általában a táskákra vigyázott. A füvön ült, figyelte a játékot, és a soron következ rádiót szerelte össze. A rádiók jobban m ködtek, mint a gyáriak, bár a külsejük nem volt valami szép. Antenna valamiért nem kedvelte a tokokat és a dobozokat, ezért a rádiói nyitottak voltak. A töltelék a vezetékeken lógott, mint a karácsonyfadíszek füzére. De ha Antennának adtak egy tokot, nem vitatkozott, hanem egyb l munkához látott. Az elején egy egész sor járt Antenna után, de kés bb megszoktuk. És azt csinált, amit akart: összeszerel valamilyen bonyolult áramkört, szétszedi, és kezdi összeszerelni a következ t… Csak egy évig tanult velünk; a családja azután elköltözött valahová az Altaj vidékére. Ezt az egész évet Antennával egy padban töltöttem; szerettem figyelni, ahogy dolgozik. Éppen akkortájt gondolkodtam el komolyan a jöv mr l. Most, különösen ilyen felületes elbeszélésben, ez naivan hangzik: "elgondolkoztam a jöv mr l". De így volt. Nem akartam lemaradni, volt egy csomó okom rá, így a kémiát választottam, ami iránt Antenna teljesen közömbös volt. A kémiához szükség volt fizikára, a fizikához matematikára, a matematikában pedig egyszer belebotlottam a szociológia matematikai alapjaiba. Az emberr l szóló tudomány: így határozom meg a szociológiát. Él számok óceánja hol felcsapó mennydörgéshullámok, amelyek el tt a szök ár semmi, hol széthullik milliárd cseppre, amelyek felveszik világunk csodálatos színeit. Semmilyen más tudomány nem tükröz annyira teljesen mindent, ami emberi: a történelmet, a tündöklést, a bukást, az észt, a butaságot, a bánatot, a boldogságot, a munkát, az erkölcsöket, a nözést, a h stetteket… Minden nehézség nélkül megtaláltam Antennát: a telefonkönyvb l. Korábban nem jutott eszembe, hogy Moszkvában van, és minden olyan egyszer : felveszem a kagylót, felhívom, megbeszélek egy találkozót. Az Arktika nev fagylalt-kávéházban ülünk a nagy ablak mellett, amely mögött a reklámfényekt l lila hópelyhek szállingóznak hangtalanul. A terem csaknem üres, a távolabbi sarokban a pincérn k sietség nélkül isszák teájukat. - Érdekes - mondja ernyedten Antenna. - Amit a gépekr l mondtál, nagyon érdekes. No de… Elfelejtettem megkérdezni: nem láttad Ada Polozovát? Érdekes lenne megtudni, hogy van… Mit tegyünk? Minden törvényszer . Ada jobban kell hogy érdekelje Antennát, mint elmélkedéseim a gépekr l. Egyszer eltörtem az órámat. Totálisan eltörtem, az órás nem fogadta el. Antenna segített ki: az óra tokjába egy elem nélküli rádiót szerelt be, és ráhangolta a Majakra (zenét és híreket sugárzó moszkvai adóállomás világítótornyot jelent a neve). A rádióból tudtam meg a pontos id t; ez nem valami kényelmes, de eredeti. És akkor elkövettem egy hibát. Megmutattam ezt az órát Adónak. Vívással foglalkozott, nagyon büszke volt erre, azt mondta, a vívás jellemformáló. Kétségkívül formálja. Talán fölösen is. Levette kis óráját, és odaütötte az ablakpárkányhoz: hatásosan és pontosan. Nem emlékszem, milyen márkájú volt ez az órácska. Kicsi volt és ovális. Úgy t nik, Cseppecskének hiufák. "Nem kell sietni - mondta nagylelk en Ada -, néhány napig kibírom óra nélkül, de szeretném, ha a rádió két hullámsávon m ködne." Antennának ebben az évben nem volt téli szünete. Még az újévet sem ünnepelte. Amikor szünet után megjelent, Ada azt mondta, hogy kissé vad és elgondolkozó a kinézete, mint Robert Rozsgyesztvenszkij
költ nek. De a Cseppecskét Antenna teljes rendben hozta vissza. Két hullámsávval. Az óra is m ködött. …- Leveleztünk - meséli Antenna. - Csaknem fél évig. Azt írta, hogy állatszelidít -n akar lenni. Miért? Ment volna neki, nemde? Ada végeredményben teljes joggal válhatott volna állatszelídít -n vé. De stewardess lett bel le. Hosszú utak: Moszkva-Delhi, Moszkva-Róma, Moszkva-Tokió… A Himalájában pusztult el. Igen, természetesen az els szériából való Cseppecskéje volt. Nagyon kis óra, egy megdermedt borostyáncsepphez hasonló. Antenna az ujját az asztal kék m anyag borításán vezeti, az elolvadt fagylaltból akkurátus nyolcasokat rajzol. - Hát így történt - mondja végül Antenna. - Himalája… Messze van. Na, nem is olyan messze. Ezekben az években sok helyen megfordultam: korunkban mi az a távolság? Milánó és Szófia: szociológiai kongresszusok. Colombo: nemzetközi szimpózium. Ottawa: konferencia az elektronikus számítógépek alkalmazásáról a szociológiában. Párizs és London: vita-találkozók a nyugati szociológusokkal. Turistautak: Egyiptom, Lengyelország, Kuba, Bulgária. A nemzetközi szociológiai évben Nyugat Szibériában és Mongóliában dolgoztam. Antenna elképedt. Az egyiptomi piramisokról kérdez, és én mesélek, de gondolataim makacsul visszatérnek Adóhoz. Miért? Ez értelmetlen, szükségtelen. Ezekre a gondolatokra régen kimondtam a tabut. Mindjárt kikapcsolom. Fogom és kikapcsolom. Piramisok? Tehát a piramisok. A távolból becsapottnak érzed magad: valami sokkal hatalmasabbat vártál. De ahogy egyre közelebb érsz, a piramisok n nek, fel, a magasba emelkednek, egészen az égbe: nyomasztó benyomóst kelt. Antenna figyelmesen hallgat, majd azt mondja: - De azért különös, hogy ott hagytad a kémiát, és szociológiával kezdtél foglalkozni! Egyáltalán nem különös. Ebben a világban általában minden törvényszer . Az anyai nagymamám hamisítatlan cigányasszony volt. Ilyen az örökségem: törekvés a jöv el relátására. Így a szociológiával nem véletlenül kezdtem foglalkozni. Antenna bizalmatlanul mosolyog. Jól van, meg tudom magyarázni másképpen is: - Ha létezne kétdimenziós világ, az ottani lakosok legalább fél szemmel nagyon szeretnének bepillantani a harmadik dimenzióba. Mi van ott? Hogy van ott?… A mi háromdimenziós világunkban tágasabb. Ahogy a költ írja: van hol szabadon elengednünk magunk. De találkozunk emberekkel, akiknek mindenáron ki kell dugniuk az orrukat a jöv be. Egyszer en fogni és kidugni. Mi van ott? Hogy van ott?… Antenna szívesen beleegyezett: - Ez igaz. Nagyon jó lenne belenézni a jöv be… Már két órája ülünk ebben a h szekrényben (legalább csönd van), és sehogy sem tudok kibékülni azzal, hogy Antenna nem csinált karriert (tudományos karrierre gondolok, és jó, becsületes értelmet tulajdonítok ennek a szónak). Antenna volt a legtehetségesebb az osztályunkban. Van úgy, hogy az ember még gyermekkorában válik kimagasló zenésszé; Antenna rendelkezett ilyen világosan kifejezett "elektronikus" tehetséggel. És most, a találkozás els perceit l fogva éreztem, hogy Antenna csodálatos tehetsége nem t nt el. De Antenna közönséges mérnökként dolgozik egy játékgyárban. Ez normális lenne, ezerszer is normális, ha nem Antenna tehetsége, abszolút, rendkívüli tehetsége… Küls leg Antenna keveset változott: hosszú, vékony, gyerekesen szögletes és szemérmes. A televízióról beszél. Némely tényt már én is ismerek. De Antenna el adásában egészen másképp hangzik. úgy viszonyul a vev készülékekhez, mint él lényekhez; sajnálja ket: egyre kevesebbet és kevesebbet élnek. Negyed évszázadig létezett a fekete-fehér televíziózás, azután megjelent a színes TV, és több százmillió teljesen m köd képes készüléket kidobtak a szemétbe. Felváltotta ket félmilliárd színes televízió. Ezek a masszív, jó min ség dobozok tizenöt vagy húsz évig m ködhettek volna. De mindössze négy év telt-el, és reménytelenül elavultak: elkezd dött a "sztereo"-korszak. Az üzemek több mint egymilliárd sztereót bocsátottak ki. Ma a sztereót viszik, mint a cukrot. De egy vagy két év múlva a szemétre kerülnek: okvetlenül megjelenik valami új. - Az a kérdés, ki kinek dolgozik? - Antennát meglepi ez a gondolat, ajkát mozgatva suttog: - Pontosan. Végül is ez az élet értelmér l szóló kérdés. A gépek túl gyorsan elavulnak, mi dolgozunk, hogy újakat építsünk, és azok még gyorsabban elavulnak… És ezt senki nem veszi észre, az emberiségnek van elég más gondja is. Van. De mikor nem volt elég gond? A törvényszer ség még nem üti ki a szemünket, err l van szó. Majd el jön valamikor a XXI. században, és akkor dönteni kell: állandóan változtatni a technikát, mindennap változtatni, sajnálkozás nélkül kidobni az új gépek milliárdjait csak azért, mert erkölcsileg elavultak, vagy megbékélni azzal, hogy a tudomány mind jobban és jobban eltávolodik a technikától, a termelést l, az élett l. Akkor meg minek a tudomány? Megismerés a megismerési folyamat kedvéért? - A technikát át kell építeni - mondja minden különösebb meggy dés nélkül Antenna. - Képesnek kell lennie az állandó átalakításokra. Te hogyan gondolod? Szeretném tudni, hogy építsük át a hatalmas nagyolvasztókat, Martin-kemencéket, konvertereket, ha például feltalálják a fém közvetlen, ércb l történ kinyerésének módszerét? Mindent meg kell változtatni: az utolsó csavarig! Egyszer bb és hasznosabb újra építeni.
- Különös! - mondja Antenna, és kinéz az ablakon. Az üveg mögött felvillannak és kihunynak a gépkocsireflektorok sárga fényei. Pont, vonás, pont… - Különös… Annyi éve nem láttuk egymást… Az a cikk, amit olvastál, régen elavult. Ott csak feltételezések vannak. Tudod, egy évvel ezel tt megformáltam a prognóziskészít gépet… Elég jól el tudom képzelni a nehézségeket, amelyek a gépi prognóziskészítéssel kapcsolatosak. Bárki más mondhatná, hogy egy ilyen gép már létezik, viccnek tekinteném. De Antennának nehéz nem hinni. Megyek teáért könyörögni, mert ennél a h cégnél a tea törvényen kívüli. Úgy t nik, a lányok Antennát valamilyen kiemelked sportolónak hiszik. Bekapcsolják a lemezjátszót, az asztalunkon pedig megjelenik a forró tea és a házisütemény. Ilyen süteményt Antennánál ettem, amikor születésnapja volt. Az osztály egy mikroszkópot ajándékozott neki. Nem egészen újat (a bizományiban vettük), de nagyon tekintélyest, három objektívvel a revolverfejen. Antenna rendkívül elégedett volt a mikroszkóppal, és egyre azon igyekezett, hogy megmagyarázza nekünk, a vev készülékek és az ellen rz -mér szerkezetek méretei a nullához kell hogy tartsanak. Senki nem figyelt rá, táncoltunk. Tavaszra nagyon kis vev készülékeket kezdett összeszerelni, a srácok mikrobás rádióknak nevezték el. A készülékek nem voltak nagyobbak, mint egy mákszem, és csak Moszkvát fogták. Amikor betette ket egy gyufásdobozba, és kinyitva rezonálásra hangolta be, a hangjukat elég hangosra sikerült állítani. Egyszer Antenna behozott egy gyufásdobozt, ami tele volt millimikroba nagyságú készülékekkel, és mi kiügyeskedtük, hogy szétszóródjanak. Valamennyien ott meresztettük utánuk a szemünket, lökdöstük Antennát. Amikor a doboz leesett, a szél felkapta a rádiócskákat, s ezek rögtön elrepültek. Mintha valaki pitypangra fújt volna rá. Odarohantunk az ablakhoz, hogy becsukjuk. Az els pillanatban nem is fogtuk fel, hogy a vev készülékek tovább m ködnek, és a hangjuk valamiért egyre er sebbé válik… Hatalmas volt a botrány. …a prognózisokat rendszerint kedvez görbékre számítják ki. - Antenna az asztalon egy vonalat rajzol, amely fokozatosan emelkedik. - A fejl dés viszont egész másképpen megy: görbe vonal, szakadás, még meredekebb szakasz, ami valami elvileg újnak felel meg, majd megint szakadás, és a görbe megint meredekebben megy. Arról van szó, hogy a jöv be látó gépnek… no, te is tudod, hogy messze el re kell látnia. Az összes szakadáson túl, egyenesen ide! - A görbe legmagasabb pontjára mutat. - A gép nélkül az embernek gigantikus mennyiség információt kellene feldolgoznia, és le kellene gy znie egy sor megszokott elképzelést. Emlékszel, hogyan írta le Edgar Poe a léghajózás jöv jét? Hatalmas, kétezer személyes léggömb… Nagyon jellemz hiba. Akaratlanul is mennyiségileg jövendölünk: megnöveljük azt, ami már létezik. Pedig az új min séget kell el re látni. Tudni kell, hogy mikor jelenik meg, és mit ad. Egyetértesz? Azt válaszolom, hogy igen, egyetértek, és megkérdezem, hogy miért dolgozik a játékgyárban. - Beszélj: mi történt? - Semmi. Semmi különös. Aspirantúrán tanultam. Aztán elmentem. A gyárban pedig… mit mondjak, a gyárban jó. A munka érdekes. És aztán rengeteg különféle alkatrész van ott - megélénkül -, elvehetem, ami kell. Világos. Ez az ellenállni képtelen ember megkapta a zsibvásárét, és boldog. Átveszem Antennát a laboratóriumomba. Természetesen! Hogy nem jutott el bb eszembe! - Tehát otthon dolgozol? - Így még kényelmesebb is. Senki sem vonja el a figyelmemet. beszéd en leírja az otthoni feltételek között végzett munka el nyeit. Nem tudom, kire vagyok mérgesebb, Antennára-e vagy pedig azokra a számomra ismeretlen emberekre, akik kötelesek fettek volna észrevenni a tehetségét. - A jöv be látó gép összeszerelése otthon! Huszadik század! Micsoda vadember! - De hiszen nem nagyon bonyolult! Hát az algoritmus kidolgozása valóban nehéz volt, de a gép… Az els gép általában mindig egyszer . A bonyodalmak kés bb kezd dnek. Tudod, az els rádióteleszkópot a Harvardon egy ács kalapálta össze deszkákból, és mindössze négyszáz dollárba került. Az els számítógépeket Márklin-játékokból rakták össze… De ez nem fontos. Olyan összevissza beszélünk, hogy a legfontosabbat még nem mondtam. Tudod, a következ történt: a gépen egy más feladatot, egy egészen más feladatot oldottam meg. De a válasz, úgy t nik, megfelel a te feladatodnak is… - Milyen feladatot t ztél magad elé? - Tudod, a gépem nem nagy, beszorítottam egyetlen szobába… Kezdett l fogva az engem érdekl kérdést számon tartva kellett formálnom a gépet. A memóriaelemek nagy befogadóképesség ek, bioblokkosak, a legjobbak a létez k közül. De ennek ellenére tizenhat négyzetméteren sokat nem tudsz elhelyezni. Innen ered a sz k specializáció: a gép csak egy kérdésre van tervezve. Nyáron kezdtem el szétszedni… - Stop! Milyen kérdést adtál fel a gépnek? - Tudod - Antenna vonogatja a vállát, bele-belenéz a szemembe -, sokáig válogattam,… ne gondold, hogy ez fantáziálás! A csomóponti kérdést kerestem… - Konkrétan? - A visszatérés problémáját. rrepülés a csillagokba. De te ezt tudod. A visszatérés klasszikus problémája:
az rhajón eltelt öt vagy tíz év, a Földön pedig száz vagy kétszáz. Visszatérve az emberek egy idegen világba kerülnek. Nehéz, talán lehetetlen ebben a világban élniük. És aztán olyan felfedezésekkel térnek vissza, amiket a Földön már régen megcsináltak nélkülük. A repülések elvesztik értelmüket. - A visszatérés klasszikus problémája… Tegyük fel. De miért kell ezzel magányosan foglalkozni? - De mit csináljon itt egy közösség? Mit tenne egy intézet? - Szerveznek ebb l a témából konferenciákat… - Nem, te valamit összekeversz: voltak konferenciák az intersztelláris kapcsolatokról. De az intersztelláris távolságokra történ repüléseket megvalósíthatatlannak tartják. Gyakorlatilag megvalósíthatatlannak. De mit beszélünk! Nincs egyetlen intézet, egyetlen laboratórium, egyetlen csoport sem, amely kifejezetten ezzel a témával foglalkozna. De hogyan is foglalkozzanak vele? El ször valamilyen alapvet ötleteket kell kitalálni. Megtalálni, fejleszteni, bebizonyítani, hogy ez nem lázálom. - Dolgozhatsz egy más problémán, a szabadid dben pedig… - Nem! - Antenna tiltakozva felemeli a kezét. - Nem szabad eltérni a tárgytól, teljes er vel kell gondolkozni. Az autóbuszban, a párás ablaküvegen Antenna lerajzol egy sémát, ezen magyarázza gépének felépítését. Az üveg mögött a hótól tompított éjszakai tüzek villognak, és ezekt l a tüzekt l, mozgásuktól a séma kiterjedtnek, köd nek, él nek t nik. Most már nem kételkedem a gépben. Más az, ami nem érthet : ha a gépet összeállította, ha m ködik, akkor miért van körülötte ilyen csönd? - Hogyan? - csodálkozik Antenna. - Érthet , hogy csöndnek kell lennie. Képzeld el magadnak a század elejét! Az aviatika els lépéseit teszi. Az esetlen gépek végre-valahára felemelkednek a leveg be… Képzeld el, általános ujjongás közepette száz, s t kétszáz méterre is felröpülnek. És ekkor megjelenik egy hozzám hasonló bácsika, és elkezdi magyarázni, hogy negyven vagy ötven év múlva a légcsavaros repül gépek elavulnak, beköszönt a lökhajtásos repülés korszaka. Kit érdekelt volna akkor egy ilyen közlés?… Hirtelen elhallgat, majd megkérdezi, miközben oldalt néz: - Ada lökhajtásos gépeken röpült? Általában igen, lökhajtásosokon. De ott, a Himaláján, egy helikopter tört össze. Új útvonalat próbáltak ki. Ez a busz alig haladt. Nemcsak erkölcsileg avult már el. - De miért kezdtél el jöv be látó gépet építeni? - kérdezem. - Egyszer en egyszer elgondolkoztam: érdekes, milyen is lesz a huszonegyedik század? Hiszen ez érdekes; te magad mondtad, hogy néha az embernek kedve van kidugni az orrát a negyedik dimenzióba. Hát ez az! Egy szép napon Antenna, akit örökké elfoglal az elektronikája, körülnézett, és csodálkozva vette észre, hogy körülötte egy egész világ van, amely - hatalmas felfedezés! - még saját múlttal és jöv vel is rendelkezik… A múlt természetesen komor: a polgártársak nem voltak képesek szuper-vev oszcillátoros rádiókat csinálni. Azonban el ttünk áll a nagy jöv . Mindent alárendelnek a rádiónak: rádiócsillagászat, rádiókémia, rádióbiológia, s t lehet, hogy rádiómatematika?… És Antenna kiválasztotta a legegyszer bb módot, hogy meglássa azt a rádióvilágot: megépített egy jöv be látó gépet. - Nem, egyáltalán nem így van! Többen felénk néztek: Antenna nagyon energikusan hadonászott hosszú karjaival. - Nem… Meg akartam tudni, mit fognak csinálni az emberek. Itt rengeteg probléma van, de végs soron egyetlenegyre vezethet k vissza. Ahogy a délkörök metszik egymást a sarkokon. Arról van szó… - Lenni vagy nem lenni. Tudom. Csöndesebben Kisfiú, lelkes kisfiú. Van benne logika, hogy a játékgyárba került. - Hallgass meg! Vagy csak a Naprendszer által határolt világ elérhet számunkra, és akkor ezt a világot kell tökéletesíteni, vagy lehetséges a csillagokba való repülés, és akkor végtelen térség nyílik az emberi tevékenység el tt. - Finoman szólva, a kérdés nem túl aktuális. Hogy úgy mondjam, nem életbe vágó. - Miért? Az emberiség egész történelme: a világunk határainak kiszélesítésére irányuló folyamat. Megtanultunk hajókat gyártani: meghódítottuk az óceánokat. Feltaláltuk a repül gépeket: meghódítottuk a leveg t. Létrehoztuk a rakétákat: megkezd dött a Naprendszer meghódítása… És ha tovább nincs út? De hiszen ezt tudni kell… Valóban, végs soron Antennának igaza van: világunk csak fejl désben létezhet. Ha valamilyen határok között bezárul, akkor a degenerálódás elkerülhetetlen. Wells korától kezdve err l a témáról egy halom regényt írtak. De még jaj, de messze van a Naprendszer határa! Ezer más probléma van el ttünk: feszültek, halaszthatatlanok… Mellesleg, ki tudja. A délkörök az Egyenlít n párhuzamosak egymással: nem is sejtik valószín leg a sarkok létezését, és azt gondolják, hogy valahol a végtelenben találkoznak. Nagyon is lehetséges, hogy a visszatérés problémája jóval korábban válik aktuálissá, mint azt mi gondoljuk. Honnan vettem, hogy Antenna sikertelen ember? Úgy t nik, hogy megtalálta a tehetségének megfelel feladatot: err l van szó. - Ott kellett hagyni az aspirantúrát - meséli Antenna. - A vezet m kijelentette, hogy a huszonegyedik század, a csillaghajók és az ehhez hasonlók azok gyerekjátékok, a témának pedig reálisnak kell lennie. Jól van, beadtam egy kérvényt: "Kérem, engedjenek el a játékgyárba." Azután pedig eldöntöttem, hogy valóban egy ilyen gyárba
kell mennem. - És akkor - mondom egy krónikás fakó hangján - akkor elkezd dött az elektronikus játékok korszaka… - Nem, mi köze van ennek az elektronikához?! - szakít félbe Antenna. jó fiú, szét akarja oszlatni tévedéseimet. - Az elektronikus játékok: azok semmiségek, érted, semmiségek! A mai technika utánzása. A jó játékoknak viszont az évszázadok múlva megjelen gépek prototípusának kell tenniük. Megvet en felkacagok. Antenna most már ég a vágytól, hogy elvezessen valameddig. - De hiszen ez törvényszer ség! Emlékezz vissza akár Héron labdájára! Játékszer. Talán a giroszkóp nem volt játékszer, búgócsiga? Vagy az els robotok? Hiszen ezek bájos mechanikai játékok voltak. Nem így van? Értsd meg végre: a gép majdnem mindig el ször játék formájában jelenik meg. A játékrepül k korábban repültek föl, mint a valódiak. Ha ma a huszonegyedik század gépeivel akarok foglalkozni, akkor játékokat kell csinálnom. - Félek, hogy ezek bonyolult játékok lesznek. - Nem, lényegében egy jó játék mindig egyszer . Ezért él sokáig. Mondjuk, a kaleidoszkóp: hisz olyan egyszer ! Az autóbusz megáll, a kijárathoz tolakszunk. A gyerekjátékok mint a jöv technikájának prototípusai. Nono… Kezdem megérteni, hogy Antenna miért nem maradt meg az aspirantúrában. Az olvadó hótól nedves utcán megyünk, Antenna bosszúsan csapkodja az arcába hulló hópelyheket, és a játékokról beszél. Valahol messze zene szól. Ütemesen szállingóznak a hópelyhek, röpülnek, elt nnek a sötétben. Éppen így - zeneszóra - röpültek a millimikroba nagyságú rádiók, amikor Antennát meglöktük, és a doboz leesett. Ez a nagyszünetben történt, mindenki az ablakokhoz rohant, hogy becsukja, Antenna pedig odament a táblához, és képleteket kezdett felírni. Azután kijelentette, hogy végünk van, mert a helyiség rezonanciára van hangolva. Még meg is magyarázta a megoldás menetét, hogy ne kételkedjünk. Senki nem kételkedett, kiválóan lehetett hallani az operazenét. Rimszkij-Korszakon: Mese a láthatatlan Kitezs városáról és Fevrónia sz z leányról. Haza akartam szaladni a porszívóért, de már kés volt, a szünet véget ért. A földrajztanárnak (aki különös hiszékenységével t nt ki) bejelentettük, hogy ez a szemben lev ház hangszórója. Az óra felét kibírtuk. "Valami furcsa történik - mondta végül is a földrajztanár. - A bal kabátujjam fel l jön a zene. Ha a kabátujjamat a fülemhez közelítem, a zene érezhet en feler södik…" A vívás fenomális állhatatosságot fejleszt ki: Ada teljesen nyugodtan azt válaszolta, hogy rá kell fújni a kabátujjra, és a hang elt nik. A hang mintegy elszáll, mondta. De a földrajztanár elgondolkozva már Antennát nézegette, és a továbbiakban minden úgy történt, ahogy szokott: Antenna felállt, és b ntudatosan pislogva becsületes kék szemével, beismert mindent. Ezt a Mesét jól megjegyeztem. Van ott egy rész, Vszevolod fejedelmi kíséretének kórusa, a Felkelt éjfélkor… kezdet , ez remekül rezonált… Nyáron, már azután, hogy Antenna elutazott, néhányszor bementem az iskolába. Az osztályunkban tataroztak. Festettek, mázoltak. De amikor az utcán nem nagyon zajongtak, és a folyosón senki sem beszélgetett, hallani lehetett, hogyan m ködnek a tavasszal szétszórt rádiócskák. Valahol még megmaradtak! A hang nagyon halk volt, és ezért titokzatos: suttogva beszélt egy n , és vészterhesen játszott a távoli zene. A jöv be látó gép egész tisztességesen néz ki. Az üvegszálas m anyagból készített sima zöld panel a padlótól a plafonig ér, és egy vékony átjárót hagy az ablakig. A gép tölteléke ott van a panel mögött, magán a panelen csak a véd lap van két tucat szokásos ellen rz m szerrel és a standard akusztikus blokkal a Brjanszk nev elektronikus analizátorból. - Nyáron egyet-mást szétszedtem - mondja Antenna -, most nem m ködik, de a megoldást feljegyeztem magnóra, lejátszhatjuk. - Megoldás… Figyelj, mindenféle feltételes nulla-átvitel nélküli, valódi megoldást. - Igen. Kiváló ötletet adott, teljesen váratlant. Természetesen ez csak ötlet, de… - És miért kellett szétszedni? - Nos… Csak a végeredményt tudta megjósolni. Ah, milyen rossz gép! Csak a végeredményt jósolja meg. Mindenesetre Antenna barbár. - Megmondta, hogy mit, de nem mondta meg, hogy hogyan - magyarázza igyekv en Antenna. - Azután az energia… Töméntelen energiát fogyasztott, erre ment el a fél fizetésem. A gépben csaknem negyven köbméter volt. Antenna csodálatosan sok mindent tudott belerakni. Úgy tartják, hogy egy ilyen gépet ötven év múlva fognak megépíteni, nem hamarabb. Eszembe jutnak Conan-Doyle szavai: "Mellesleg senki sem érti annak a kornak az igazi jelent ségét, amelyben él. A régi mesterek kocsmákat és Szent Sebestyéneket festettek, amikor Kolumbusz a szemük láttára felfedezte az Újvilágot." - És miért ne jönnél át a laboratóriumomba? Antenna nem szeret és nem tud visszautasítani, és most nem olyan egyszer neki nemet mondani. - Ne haragudj… Nálad nekem ilyen gépekkel kellene foglalkoznom… Nem, értsél meg jól, és ne sért dj meg! A gép: lefutott dolog; ötletet adott, és most megyek tovább. Lényegében a gépet teljesen szét lehet szedni, már nincs is rá szükség. Csak a visszatérés problémájával akarok foglalkozni…
- Tudod, kit láttam nemrég a híradóban? - kérdezi Antenna. Valószín leg úgy t nik neki, hogy finoman más vágányra tereli a beszélgetést. - Arhipicset. Igen. Nagyszer dolgokat m vel… Okos srác, ugye? Ez is újdonság: tudtam, hogy Arhipics sokra viszi. Nagy m vész a mi Arhipicsünk. Egész életében a nagy szervez t játssza. Istenem, milyen lelkesít beszédeket mondott az iskolai társadalmi munkákon! - Gyerünk! - Antenna a kabátujjamnál fogva rángat. - Megtanítalak kávét f zni. Tudod, ezen a területen korszakalkotó felfedezést tettem: a kávét nagy frekvenciájú árammal kell f zni… Most már tudom, hogy néz ki annak az embernek a lakhelye, aki a visszatérés klasszikus problémájával foglalkozik. Az egyik szoba a jöv be látó gépé, a másikat átalakította valami olyanná, ami átmenetet képez a hely és a laboratórium között. Antenna a konyhában lakik. Tulajdonképpen nincs itt semmi konyhai. A konyhát átalakította egy kis szobává: pamlag, karosszék, apró asztal. A falakon hat hatalmas, színes felvétel: hajnalpír, felh , szivárvány, megint felh … A felh k szépek. De Antenna élete nehéz, ez nyilvánvaló. Ötödét keresi annak, amit kereshetne, és kétszer annyit dolgozik, mint kellene. Mellesleg minden álszenteskedés nélkül mondhatom: még csak nem is err l van szó. A legnehezebb Antenna helyzetében: meg rizni a munkája szükségességébe vetett hitét. Hiszen szörny tragédia lenne így dolgozni vagy harminc évet és azután látni, hogy mindez délibáb. Nehezen tudok elképzelni egy ilyen életformát. Antenna például hazajön a gyárból, és nekilát a visszatérés klasszikus problémájának a megoldásához. A problémát megoldhatatlannak tartják. Nap nap után, év év után: a tudomány világán kívül. Senki nem mélyed bele az munkájába. Senki sem mondhatja meg: helyesek-e az elképzelései vagy sem. Senkivel sem tud vitatkozni és eszmét cserélni, mivel az intersztelláris rrepülés szakemberéi csak a következ évszázadban jelennek meg. Nem hinném, hogy tudnék így dolgoznia De felvet dik bennem egy különös gondolat. Miért nem tudok? Hol, mikor váltak el útjaink? Kandidátusi disszertáció, jó min ség tudományos munkák, majdnem kész doktori disszertáció: megtettem mindent, amit tudtam. Minden rendben van. Az ördög vinné el, akkor miért irigylem Antennát? Butaság, az "irigylem" egyáltalán nem jó szó, rossz mellékíze van! Egyszer en megjelent egy különös gondolat. Valóban megtettem, amit tudtam. Ó viszont a lehetetlent csinálja. Az utak ott válnak el, ahol az egyik elérhet célt választ, a másik minden ellenében - legyen az logika, pokol, ördög - a lehetetlen felé megy. Így van vagy nem? Nem mehet mindenki a lehetetlen felé. De tulajdonképpen miért? Lehetséges, hogy ebben áll a nagy forradalmak pátosza, amelyek mindenkit, mindenkit, mindenkit a lehetetten megostromlására vezetnek? Meg kell gondolni! Igen, Antenna tehetséges, ez így van. De a lényeg más: Antenna rátette a kezét a lehetetlenre… A felvételek a falon viszont jók. Mint az ablakok, a szédít en mély égbe nyílnak. - Az égen dolgozom mondja Antenna. - Tudod, ez egy egész játék-komplexum lesz… Nos, hogy ne rosszabb eget csináljunk, mint a valódi. És a felh k egyel re nem sikerülnek. Optikával nemrégen kezdtem foglalkozni, ravasz mechanika van ott. A felh k vattaszer nek sikerülnek: szürkék, unalmasak… Tehát a felh k egyel re nem sikerülnek. De mi sikerül? - Mi sikerül? - kérdez vissza Antenna, és egyb l megfeledkezik a nagy frekvenciájú kávéról. - Mindjárt meglátod. Megmutatom neked a szivárványt, ez érdekes… Azon a napon, amikor Adóval elmentünk a M vész moziba, azután pedig kivártuk az es végét a metróban, és megcsókoltam Adát, szivárvány volt. Az egyetlen szivárvány, amit egész életemre megjegyeztem. Más szivárványokra úgy általában emlékszem, hasonlítanak egymásra, de az egészen különleges volt. Vajon elmondtam Antennának?… Nem, egyszer egybeesés. Ez a kilencedik osztályban történt, amikor Antenna elutazott. No igen, csaknem egy évvel az elutazása után. Antenna a lámpát a sarokba, a földre állítja. Azután elmegy a szoba közepére, zsebéb l egy ezüstös hengert vesz el , er sen felrázza, mintha a h mér t rázná le. Egy tömör, átlátszó szalagra hasonlító, vérvörös ív villan föl. Az ív gyorsan mélységet kap, légiessé válik. Bels széle zöldül, szétterjed, és csaknem egyid ben megjelenik a harmadik szín, a lila. Ez varázslat, lehetetlen varázslat!… Nagyszer , sokszín szivárvány lángol el ttem. A szobában lev valamennyi tárgy elveszti a kontúrjait, valahová visszahúzódik. Elt nnek, egyszer en nem léteznek. Csak ez a szivárvány valóságos: nedves, áthatóan tiszta, a legtisztább színekb l kovácsolták. Már-már elt nik. Megremeg a legkisebb légmozgástól. Villódznak és lélegzenek a finom színek. A távolodó vihar zaja, a villámok vészterhes riadalma a látóhatár fölött, a nap visszfénye a tajtékos es tócsákban játszik benne. Kinyújtom a kezem. - Nem szabad! - kiált Antenna. A szivárvány egy pillanatra vakító mézsárga lánggal felgyullad, és azonnal elt nik. - Nem szabad hozzányúlni - mondja Antenna b ntudattal. - Ha nem nyúlnak hozzá, sokáig tart, tizenöt-húsz percig. Volt még sarki fényem is, de elvitte a szomszéd kisfiú. A szoba, ahol a kávét csináljuk, alaposan tele van zsúfolva. A könyvespolcok a két fal hosszában húzódnak (a polcokon felváltva könyvek és játékok). Nagy kiterjedés elektronikus számítóláda; egy vedlett, foltos kandúr
alszik rajta. Szerszámokkal teli gyalupad. Egy asztal, valami félig összeszerelt elektronikus oszloppal. A könyvek között turkálok. Káosz. Csak egy polcon van rend: itt vannak a visszatérés problémájával foglalkozó könyvek. Leveszek találomra egy precízen moaréba bekötött könyvecskét, és kinyitom ott, ahová a könyvjelz be van téve. "A világ rutazás összes terveit - kivéve a Naprendszeren belüli utazásokat - csak szemétládába érdemes dobni." Ohó, milyen energikus! Parcell könyve, a Radioasztronómia és kapcsolat a kozmikus téren keresztül Jól van, vegyünk valami mást! "Nem lehet kikerülni ezeket a nehézségeket, és nincs semmi remény leküzdésükre…" Ez Horner monográfiája az intersztelláris rrepülésekr l. Mi van még? Fantasztikus regény. "A hatalmas id szakadás miatt elvész maguknak a repüléseknek az értelme: az rhajós és a bolygó kapcsolat nélküli, egymás számára nem gyümölcsöz életet kezdenek élni…" - Üdít olvasmány. Miért gy jtöd ezeket? - Miért? - csodálkozik Antenna. - Tudni kell, hogy mit gondolnak a többiek… Gondolnak! Engem az ilyen regényekben az idegesít, hogy ott éppen nem gondolkoznak. A szerz sokáig bizonygatja, hogy A. akadémikus milyen szuperzseniális, B. professzor pedig szuperbölcs, azután elkezdenek beszélgetni: és milyen naiv motyogás ez! - Itt megvannak a sajátos nehézségek - mondja Antenna. - Edgar Poe kortársa hihetett a kétezer személyes léggömbben, és nem hitt volna a repül gépben. El sem kezdte volna ezt olvasni: bonyolult, érthetetlen, fárasztó. Látod, micsoda trükk!… A naiv ötletek m vészileg meggy bbek, könnyebb hinni bennük. Vedd például a mi beszélgetésünket! Valószín leg a kívülállónak unalmasnak t nnék. Éppen azért, mert komolyan ki szeretnénk dugni az orrunkat a jöv be. Lehetséges. Sokkal szórakoztatóbb, ha Antenna tucatnyi robotot csinál, azok fellázadnak, mi pedig tüzelni kezdünk rájuk. És itt okvetlenül megjelennek az rjövevények. És kiderül, hogy éppen k vették át a hatalmat a robotok fölött. És Antennáról kiderül, hogy nem Antenna, hanem egy ember a jöv l, aki id gépen érkezett hozzánk, hogy figyelmeztessen az alattomos jövevényekre. Hát ez pompás fesz! Gépiesen vizsgálgatom a könyveket. Hoyle könyve: A fekete felh . "Kevés érdekes dolgot lehet kitalálni például a gépekr l. Nyilvánvaló, hogy a gépek és a különböz szerek az id múlásával egyre bonyolultabbak és tökéletesebbek lesznek. Semmi meglep nincs ebben." Nem tudom, hogy mi köze van ennek az intersztelláris rrepülésekhez. De Hoyle-nak végeredményben igaza van. Sajnos ez axióma: a gépek fejl désében semmi rendkívül meglep nem várható. Változnak a motorok, javul az automatika, a szintetikus anyagok fokozatosan kiszorítják a fémeket… Mi lesz még? És különben is: mi az a meglep ? Ha például minden gép folyékonnyá válna, akkor… - Ott kutass! - Antenna a legfels polcra mutat. - Nézd meg Szerjozsa könyvét, megkapta érte a doktori fokozatot! Semmit nem lehet megérteni: latin és ilyesmik. A sebészet új csillaga… Ott van a te két könyved is. Antenna mindössze egy évet tanult velünk, de csaknem mindenkire emlékszik; ezt nem vártam. Tehát "Szerjozsa doktorból" valódi doktor lett. Nagyon jó! Kerületünk kóbor kutyáinak gyógyítója és jótev je… Nem olyan egyszer eljutni a legfels polcig, egészen a plafon alatt van. Fellépek a párkányra, és meglátom a mikroszkópot. Egészen a sarokban áll, a könyvek mögött. A jó, öreg mikroszkóp, amit tizennégy éve ajándékoztunk Antennának. Akkor, amikor szétszórtuk a rádiócskákat, és emiatt félbeszakadt az óra, az igazgatóhelyettes mennydörg beszédet tartott. Említés történt benne a négyes magaviselet-osztályzatokról, és lefestette komor jöv nk elég meggy képét. Befejezésül az igazgatóhelyettes megtiltotta Antennának, hogy kis rádiókat csináljon. "Felszerelünk neked egy hermetikus zugot a m helyben - mondta. - Ott azt csinálsz, amit akarsz. Speciális berendezés nélkül csak nagy rádiók összeszerelését engedélyezem. Könyvszekrény nagyságút, nem kisebbet." Ett l az id l Antenna furcsán kezdett nézni a könyvszekrényekre. Az autóbuszokra és trolibuszokra szintén furcsán, Egyszer pedig láttam, milyen furcsán mered egy magas épületre a Felkelés terén. Egyszer, amikor mentünk haza az iskolából, Antenna azt mondta: - Tudod, ki lehet alakítani egy olyan nagy rádiót, hogy ugyanakkor a legkisebbnek is bizonyul. Azt hittem, Antenna feltalálta a felfújható rádiót. Valóban, az igazgatóhelyettes megjelenésekor miért ne növelhetnénk a rádió méreteit? Megérkeztünk Antennáékhoz, és itt kiderült, hogy nem felfújható rádiókról van szó. Antenna kiszedte a zsebéb l az alkatrészkacatokat, húsz percig bajlódott, majd kijelentette: - Most egy háromlámpás rádió belsejében ülsz. Tedd le a könyvet, hiszen ez olyan pillanat…! Nagyorr elégedett volt önmagával, ez pedig ritkán fordult el . - Íme, a lakás a doboz helyett. Két szoba, konyha és a fürd szoba. Minden nagyon egyszer . Ha vannak lámpák és vezetékek, bármilyen tárgyból össze lehet szedni az áramkört. Látod a virágtartó edényeket? Az ellenállások helyeit vannak… És megértettem, hogy Antenna nem viccet. A rádió valóban nagy, helyet pedig nem foglal el. Igaz, a hangja kicsit recseg s volt. Antenna ide-oda szaladt a szobákban, drótokat huzigált, kiszedte az élelmiszert a jégszekrényb l, ami szintén az áramkörbe tartozott…
Nem álltunk neki leckét csinálni, hanem elindultunk csavarogni a városban, és Antenna különféle rádiókat talált ki. El ször azt latolgatta, hogy sikerül-e az iskola épületét rádióvá változtatni. Azonban itt nehézségek keletkeztek a tet vel kapcsolatban. Antenna azt mondta, hogy nem abból az anyagból készült, és különben is jobb minél nagyobb tárgyakat felhasználni. A metróhoz mentünk, hogy kiválasszuk a megfelel lakótelepet. De útközben Antenna kijelentette, hogy semmi sem fog sikerülni: a közlekedést l és egyáltalán a villanyvezetékekt l egy csomó zavar lesz. Egy kicsit üldögéltünk egy kertben, és Antenna, hogy elszórakoztassa magát, csinált egy rádiót négy nyírfából, két padból és a virágágyásból. - Ez mindenesetre nagyobb, mint egy könyvszekrény - mondta. - És különben is csekélység, az els es ig ha kibírja. Vagy reggelig. Reggel harmat lesz. Hallgassuk meg a sporthíreket… Antenna egy kis sámlin ül a folyosó végén, a fogas alatt. Egy mikrozongorához hasonló valami van a kezében: fekete, lapos doboz, kis, fehér billenty kkel. A folyosó túlsó végében, a földön, csészealj hamuszürke porral. A porból három rövid rézvezeték áll ki. A küszöbön egy vékony, összekarmolt kandúr áll, várakozóan a tányérra pillantva. - A vadállatok távolsági etetése? - kérdezem. - Igen, vadaké - válaszol gépiesen Antenna. Igyekv en nyomja a billenty ket: mint a kezd zongorista, amikor skálázik. A szürke por a tányéron mocorog, felmászik a drótokon, amelyek azonnal egy csomós gyökérre emlékeztetnek… A gyökerek gyorsan összen nek, valamilyen alakot alkotnak. Még egy pillanat, a por örvényleni kezd és megdermed. A tányéron egy medvebocs áll. A szobrocskát a kezembe veszem, kemény, érdes a felülete. A szobrocska belseje üres, ezt érezni a súlyából. - Tedd le, ez még nem minden… Leteszem a medvebocsot a tányérra. Antenna megnyomja a billenty t, és a medvebocs szétszóródik: ismét a szürke por kis halma és három rövid rézdrót. - Most pedig egy szamár lesz bel le - jelenti be ünnepélyesen Antenna. - Vagyis nem szamár, hanem olyan kiscsacsi. Megjelenik a kiscsacsi. Egész jól hasonlít. - Egyel re csak két programja van - sóhajt Antenna. - Voltaképpen ez egy egész széria lesz: Micimackó, Nyuszi, Malacka, Tigris és a többiek. Egyel re Fülest bocsátjuk ki… Képes járni is. Igaz, nem valami fényesen jár. A szürke csacsi mulatságosan dülöngélve, lassan megy nem hajlítható lábain. Hangtalanul megközelíti t a macska. Egyik kezemmel sikerül ellöknöm a macskát, a másikkal felkapom a csacsit. Úgy t nik, kitalálom, hogyan m ködik. A szürke por valószín leg valamilyen ferromágneses ötvözet. A mágneses tér a por részecskéit arra kényszeríti, hogy meghatározott rendben helyezkedjenek el, egybepréseli, és szilárd alak keletkezik. - Majdnem így - er síti meg Antenna. - Most furcsa, hogy miért nem találták ezt ki hamarabb… Tudod, Popov els rádiójában volt egy koherer. Na, egy ilyen üvegcs vasporral. A rádióhullámok hatására a vasreszelék összetapadt. Kiderül, hogy az elvet már a múlt században ismerték. - Érdekes játék… - Játék? - Értetlenül néz rám. - De hiszen így lehet cserélni a gépeket. - Így? No nem! Közérthet en elmagyarázom: a modern gép, például a gépkocsi, rengeteg különböz anyagból áll. Többek között nem mágnesesekb l is. Antenna azonnal visszavonul. - Csak úgy gondoltam… Tudod, lehetséges, hogy a gépek azért bonyolultak, mert rengeteg különböz anyagból állnak?… De különben nem vitatkozom. Figyelmesen megnézem a csacsit. Szilárdan megcsinálták. Nehéz elhinni, hogy tud járni. De hiszen ez egy jó ötlet! A szürke porból és elektromágneses térb l készített gép rendkívül egyszer fesz. Nincs szüksége például csavarkapcsolásra, nem kellenek csuklók: a tér hatására a fém azonnal változtathatja a formáját… Változó fém: err l van szó. - A M vészeti Tanács nem fogadta el a medvebocsot - mondja Antenna. - Azt mondták, hogy ez formalizmus. Úgymond, miért szürke a medvebocs. De mit válaszolhattam volna? A továbbiakban, alkalmazva ezt a módszert, lehet barna és fekete medvéket is formálni, de egyel re csak ilyeneket. Hiszen a szivárvány is ugyanezen az elven alapszik… Kétségtelenül, ez jó ötlet! Elég bonyolult mechanizmusra lenne szükség, hogy a csacsi járni tudjon. De itt semmi sincs! A mágneses tér egy századmásodpercre elt nik, a por kezd széthullani, de újbál létrejön a tér, visszafogja a port, és az megszilárdul: már más helyzetben. Mint a két szomszédos filmkockán: a csacsi megtette egy lépésnek a részét… Létrehoztuk a legbonyolultabb technikát, civilizációnk több millió lehetséges m szerrel, géppel,
berendezéssel gazdagodott. Úgy t nt, hogy a gépekkel nem történhet semmi váratlan. Egyre bonyolultabbá és tökéletesebbé válnak, és semmi több! Butaság! Kocsmákat és Szent Sebestyéneket festünk, és valaki eközben új világot tár fel… Változó világ, nemcsak a gépekr l van szó. Az egész világ! Minden képes lesz benne az állandó változásra: a házak, hidak, városok, hajók, repül gépek… - Az üzemben összeraktunk egy tisztességes berendezést - folytatja Antenna. - Nem távirányításosat, ott erre nincs szükség. És gyártjuk. A Gyermekvilág áruházban, a kirakatban pont ilyen csacsi van… Na, a kávé is készen van már. Idehozom a magnetofont, meghallgatod a gép válaszát. Isszuk a nagy frekvenciás árammal készített kávét. Nem jobb az átlagosnál. De Antenna nyíltan büszke rá, és én dicsérem: kiváló kávé, teljesen különleges kávé, valószín leg még nem ittam ilyet… - Mekkora hálózati feszültség van nálatok? - kérdezi Antenna. - Okvetlenül csinálok neked egy ilyen kávéf t. - Feszültség… A fenébe a kávéf vel! Itt fénylett a szivárvány. Belülr l ragyogott, és egészen él volt. Nem kérdezem meg, hogyan csinálta. Varázslat. Szomorú varázslat. Ez a szivárvány felidézi bennem azt a régit, bár egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Azon a napon Adával a M vész mozi nappali el adására mentünk, hogy ellen rizzük Ada ötletét a telepátiáról. Az ötlet teljesen valószer nek t nt. A kísérletek, mondta Ada, egyetlen emberen történtek, ezért az eredmény bizonytalan. Ötszázon vagy ezren kell kipróbálni, hogy a gyenge hatások összegz djenek. Természetesen a kísérlet során az embereknek egyszerre kell ugyanarra gondolniuk. A M vészben egy svéd krimi ment, ez nagyon szerencsés volt: a b nöz hirtelen beugrott a vasúti kupéba, rál tt a nyomozóra, és a terem "szinkronban és ugyanabban a fázisban" megdermedt a rémülett l. A sarokban ültünk, senki nem figyelt ránk. Ada befogta kezével a fülét, és behunyta a szemét. Telepatikusan el akarta kapni ezt az ellen rz pillanatot. A vásznon száguldott a vonat, a nyomozó a vagonokban járkált, én Adát néztem, az arcán villództak az árnyékok… A kísérlet akkor nem sikerült. Ada megelégelte, hogy be kell fognia a fülét, és azt mondta, nem kell az elejét l fogva így ülni, elegend elkészülni, amikor közeleg a pillanat. A filmet csak elbeszélésekb l ismertük, és természetesen elmulasztottuk az ellen rz pillanatot. Azután a metróba rejt ztünk az es el l. Találomra utazgattunk a különböz vonalakon, és állandóan a beszállókat figyeltük, próbáltuk kitalálni az arcuk és öltözékük alapján, hogy elállt-e az es . Hiszen vannak es k, melyek sokáig esnek. De ez véget ért egy-másfél óra múlva. Kiszálltunk az Izmajlovo állomáson, és rögtön megláttuk a szivárványt. A még nedves sugárút fölött függött, egy gigantikus bolthajtásos hídra emlékeztetett. A híd alatt zajtalanul csúsztak el a nedves gépkocsioszlopok. Ada azt mondta, hogy a szivárványt csak könnyedén felvázolták tompa fény akvarellfestékkel. Egyetértettem vele, bár a szivárvány nagyon fényes volt. Különösen a fels része. És csak az aljánál, ahol a boltív a távoli házak tet ire támaszkodott, ott valóban puhák voltak a színek, a könny füstfelh cskékt l tompítottak. Az intersztelláris repüléseket els sorban energetikai szempontból tartották megvalósíthatatlannak. Több millió tonna annihilálódó üzemanyagra van szükség, hogy az egy-két rhajóssal repül apró kapszulát közel fénysebességig felgyorsítsák. Az üzemanyag tárolásához (még meg kell tanulni az el állítását!) speciális berendezésekre van szükség, amelyeknek nem kicsi a tömegük, következésképpen további üzemanyagfelhasználást tesznek szükségessé. És hogy felgyorsítsuk ezt a pótüzemanyagot, ismét újabb üzemanyagra van szükség… A gép nem oldotta meg a probléma ezen részét. Antenna abból indult ki, hogy az rhajó folyamatosan fog energiát kapni a Földr l. Az intersztelláris rrepülések "energetikai tilalma" akkor keletkezett, amikor a lézertechnika még gyermekcip ben járt. Mellesleg már akkor is beszéltek a lézerek alkalmazásáról az rhajóval való kapcsolattartásnál. Magától értet dik, hogy nem könny eljutni az információs kapcsolattól az energetikaiig. Itt sajátos nehézségekkel találkozhatunk, amelyek azonban elvben leküzdhet k. A kvantumoptika fejl désével növekedni fog a lézerek teljesítményátadási kapacitása. Azonkívül az rhajó gyorsításához vagy fékezéséhez csak magának az rhajónak, a kolosszális üzemanyag-tartalékok nélkül - nem is kell olyan sok energia. "Ezt a variációt választottam, az energiamegmaradás törvénye iránti tiszteletb l" - mondta Antenna. Nos, ezzel egyetérthetünk. De megmarad a legfontosabb: a visszatérés klasszikus problémája. Az id különböz képpen múlik a Földön és az rhajón; ezt el kell fogadni vagy vitába szállni a relativitáselmélettel. A gép nem szállt vitába. Most már értem, hogy nem is volt képes vitázni, mivel erre nem volt felkészülve. Íme, a válasz, leírtam a magnószalagról. rhajó: a Földr l kapott információ alapján a repülés közben átépítés. Cél: az rhajó visszatérése a Földre megöregedés nélkül. Személyzet: állandó kapcsolat a Földdel, hipnopédia segítségével a Föld életér l szóló minél szélesebb kör információ elsajátítása, új szakmák megtanulása. Speciális adások, amelyek el segítik az
új kor befogadását." Antenna ezt az ötletet a következ példával magyarázta: Tegyük fel, hogy három karavella indul el világ körüli útra, ami eltart néhány évig. Tegyük fel ugyanígy, hogy a parton eközben évszázadok telnek el. A háromárbocosok kijutnak az óceánra, és egy vagy két hónap múlva galambpostával megkapják a tökéletesített vitorlafelszeretések m szaki rajzait. Menet közben elkezd dik az új vitorlák készítése. További három hónap múlva a galambposta (az út végére felváltja a rádió) elhozza a navigációs m szerek leírását, amelyeket a hajók távozása után találtak fel. A tengerészek szempontjából az id a parton gyorsan múlik: mind gyakrabban és gyakrabban érkeznek közlemények az új felfedezésekr l és találmányokról. Kikötve valamelyik szigeten, a tengerjárók nekilátnak a hajók átalakításának. És már nincsenek háromárbocosok: a szigett l két brigg, kétárbocos hajó távozik. Az rségben éppen nem lev tengerészek tanulmányozzák az els , még esetlen g zhajtóm vek rajzait, és a fedélzetmesterek feltúrják birodalmukat, fontolgatva, mib l lehet hajókereket csinálni… A háromárbocosokra alkalmazva ez a gondolatkísérlet fantasztikusnak t nik. Más dolog az rhajók, amelyek tartják a kapcsolatot a Földdel, információs és energetikai hidakkal kapcsolódnak hozzá. Nem baj, ha nem atomjáró tér vissza a hazai partokra, hanem csak g zmeghajtású háromárbocos. Mindegy: azok az emberek, akik megépítették ezt a hajtóm vet, közelebb lesznek az atomkorhoz, mint ahhoz a korhoz, amelyben elkezdték útjukat. Úgy gondolom, hogy az átépítési együttható igen magas lehet. Ha csak a hajóról lenne szó, az együttható közel lenne az egyhez. Bonyolultabb a helyzet az emberekkel. Magell n legénysége valószín leg elsajátította volna a g ztechnikát, de hogyan fogadták volna el ezek az egyház dogmáiban hiv emberek a vallás nélküli világot? De hát a modern ember sokkal jobban fel van készítve a lehetséges változásokra. Gyermekkorunktól fogva hozzászokunk a változó világban való élethez. Még inkább jellemz nek kell lennie ennek a XXI. század csillagjáróira. De még így is ez titáni munka lesz: így repülni a csillagokhoz. Eszembe jut a naiv fantasztikum. Az automaták vezetik az rhajót. A személyzet békésen alszik az anabiózisos kádakban: múljék gyorsabban az id … Lassan folynak az üres évek… Kétezer személyes léggömb! Minden másképpen lesz. Mindennapi munka lendületes tempóban, hogy ne maradjanak el a földi id l, hogy elsajátítsák és alkalmazzák az új ismereteket. Ezért tett említést a gép a hipnopédiáról: az új ismeretek maximuma kell minimális id alatt. Talán nem is hipnopédia lesz ez. Természetesen nem hipnopédia: elvileg új, még fel nem fedezett tanulási eszközökre lesz szükség. És nemcsak tanulási módszerekre, de egyáltalán olyan eszközökre, amelyekkel elsajátítható a Földr l kapott különböz információ. Ezeknek az eszközöknek létre kell hozniuk az rhajósok számára a "jelenlét effektusát", minél teljesebben összekötni ket a változó Földdel. Csodálatos repülés lesz! Most még elképzelni is nehéz. Egyik év telik a másik után a hajó átépítésével. A kutató-berendezések átépítése. A pihenés rövid órái. A "tévéálom" (ma még nincs rá megfelel kifejezés) szeánszai, amikor az ember néhány perc alatt átél egy földi hetet eseményeivel, benyomásaival, új ismereteivel… Az idegen bolygókon összeszedett anyagok nem fognak holt teherként feküdni: az állandóan megújuló ismeretek biztosítják a kutatások táncreakcióját. És amikor egy ilyen rhajó visszatér a Földre, a személyzet felfedezései nem bizonyulnak elavultnak. Az új id k színvonalán lesznek. - Látod - Antenna a csacsi bal hátsó patáján lev pecsétet mutatja -, 2908-as áruféleség, ára harminckét kopejka. Természetesen Fülesnek csüggedt kinézet nek kell lennie, de a M vészeti Tanács ezt fölöslegesnek tartotta. - Gyere át hozzám! Nálunk nincs M vészeti Tanács. Komolyan mondom: gyere át a laboratóriumomba - Ne-em. Mit kéne ott csinálnom? - Akár a változó gépeket is! El ször veszel valamilyen egyszer gépet, és… - Nem! Én a visszatérés problémájával akarok foglalkozni. A változó szerkezetek csak része ennek a problémának. - Mindegy. Elég volt a kontárkodásból! Próbálom meggy zni Antennát. Érvet érvre halmozok. És nem egyb l, mennyire nem egyb l születik meg a gondolat: hiszen ez kegyetlenség! Számomra az egész vitánk csak logikai párbaj, Antenna viszont életpozícióit védi. Hogyhogy nem gondoltam egyb l erre! Az Antennához hasonló emberek életét nem az ellenségek, hanem a jóakarók teszik tönkre. Azt akarják, hogy minden normális, megszokott, ahogy illik, olyan legyen. Micsoda butaság megmenteni Antennát attól, ami kivételessé teszi az életét! - Kérlek, ne sért dj meg - mondja Antenna. - Mindent megmagyarázok. - Na jó, magyarázd. - Nézd! Itt van a tudomány frontja, megy el re - Antenna fogja a kávéscsészéket, és mutatja, hogyan történik
mindez. - Lehet haladni ezzel a fronttal. De lehet deszantot végrehajtani és valahol messze-messze kiszállni. - És régen… kiszálltál? - Nem. Hat éve. - És meddig kell várni, amíg a front utolér? Antenna értetlenül néz rám. - Nem tudom… Milyen jelent sége van ennek? Semmit sem válaszolok. Egyszer en nem visz rá a lélek, hogy azt mondjam: "Messze szálltál ki, barátom. Túl messze a mai tudomány frontjától. Valószín leg egy egész életnyi távolságra." Antenna sajátosan értelmezi hallgatásomat, és azt mondja, hogy természetesen még nagyon keveset csinált. - Lényegében ez csak az ötlet kezdete - mondja. - A probléma teljes megoldása még nagyon messze van. Mint az egyszer sztroboszkóptól a laterna magicáig. Apropó, még egy példa: a mozi is egy játékkal kezd dött, hiszen a sztroboszkóp szintén gyerekjáték volt! Holnapután Prágába repülök. Miért jutott eszembe? Ja igen, a Laterna Magica. Igen, a szimpozionon sok a munka, de a Laternát valószín leg még egyszer megnézem. Felidézem a szimpozion programját: igen, a harmadik napon lehet id t szakítani a Laterna számára. Antenna természetesen nem látta a Laternát, nem is kell kérdezni. - Nem fejeztem be - folytatja Antenna. - Tehát a M vészeti Tanácsban kérdeznek: "Ez az ön Fülese soha nem volt vidám?" Azt válaszolom: "Volt. Egyszer azt gondolta, hogy Malackának f részpor van a fejében, és az is nyilvánvalóan tévedésb l került oda. attól a gondolattól felvidult." k pedig azt mondják nekem… Nem olyan könny megtalálni a csacsit. A kirakat mélyén van. Szürke, szerény csacsi, nem lehet egy napon említeni a fényesre lakkozott autókkal és a fényes m anyag hajókkal. Játék. Kár, hogy Antenna nem jön át a laboratóriumomba. A magányos kutatók ideje a tudományban lejárt. Különben miért is? Els közelítésben teljes mértékben helyes gondolat, nem kell ad abszurdum vinni. Igen, a magányos kutatók ideje lejárt: abban az értelemben, hogy Antenna nem tudta volna megalkotni a gépét, ha nem használja fel más emberek munkáját és gondolatait. A gépi memória kapacitásának növelésén több tucat intézet dolgozott, létrehozták a bioblokkokat, amiket Antenna felhasznált a gépében. Azonban a távoli problémák kiválasztása és a megoldásuk kutatása az esetek többségében magányosan történik. Antennának igaza van: itt egyszer en még nincs mit csinálnia egy egész kollektívának. Ez távoli felderítés és nincs értelme (lehetetlen is) egy egész hadsereggel elvégezni ezt. Nem, az ilyen magányos kutatók ideje nem járt le! Minél gyorsabban támad a tudomány, annál fontosabb számára a felderítés. De még a legtökéletesebben szervezett tudomány esetén sem lesz könny dolga a felderítésnek. Felkutat tíz különböz utat, a tudomány azután kiválaszt egy legjobbat… Egy felderít t zseninek kiáltanak ki, kilencet pecheseknek. Ez nem igazságos, de mennyire nem igazságos! Rossz lenne a tudománynak ezen pechesek nélkül, akik odaadják életüket, hogy a támadó hadsereg ismerje azokat az utakat, melyeken nem szabad menni. Mellesleg a tizediket sem tartják túl szerencsésnek: megel zte a korát, nem ismerték el… Nem baj, felderítés! Menj el re, a többi nem fontos! A csacsit igazságtalanul állították olyan messzire. Egész jó, huncut képe van. Valamikor ez a játék megváltoztatja a világot. Üdv, felderítés! Menj el re, a többi nem fontos! … Éjjel három óra van, már húsz perce állok itt, a kívülállónak ez furcsának t nhet. És mivel ebben a világban minden törvényszer , megjelenik egy rend r. Fiatal és udvarias. Jóságosan néz rám és a kirakatra. rült nap. Ma messzire bedugtam az orrom a negyedik dimenzióba. Sok minden még nem világos el ttem, de kezdem megérteni a lényeget. A gépek halhatatlanok lesznek, Gépek a szó legtágabb értelmezésében: a leghatalmasabb mérnöki létesítményekt l a csecsebecsékig. A technika általunk létrehozott egész világa. Széthullik hamuvá, porrá és rögtön újjászületik: értelmesebben, er sebben, szebben. Az építészet, amely megkövült zene volt, él zenévé változik. A változó világ végtelenül tágasabb, fényesebb lesz. És ami különösen fontos: az ember ebben a világban megsz nik függni a gyorsan avuló dolgok sokaságától. - Látja a csacsit? - kérdezem a rend rt. - Ott azt a kicsi szürke csacsit… 2908-as áruféleség. Ára: harminckét kopejka. Nagy jöv áll el tte. - A csacsiknál ez el fordul - egyezik bele a rend r. - Néha nagyon nagy jöv áll el ttük. Okos ez a fiú. Tisztázom, hogy nem a szamarakról van szó. A szürke csacsi semmiféle meghatározó viszonyban nincsen velük. Egyszer en egy tudományos felfedezés testesül meg benne. - A felfedezésekr l valahogy kényelmesebb nappal elmélkedni - jegyzi meg óvatosan a rend r. Ez aztán már tévedés! A nappal túlságosan konkrét. Nappal kényelmesebb megfigyeléseket végezni, kísérletezni, számolni. Éjjel általános törvényszer ségeket keresni, következtetéseket levonni. Nos, ez egy jó gondolat! Nappal világosan látják az önöket körülvev tárgyak sokaságát, a tekintet nem mélyed el a távolban, a látóhatáron, a lényegben, néhány tucat méter behatárolja. Éjjel másképpen van: a sötétség eltakarja a közönségest, a megszokottat, és a tekintet akadály nélkül hatolhat el re. A látóhatár elveszti éles körvonalait, és
elt nik az ég feneketlen mélységében. És már nem a szobánk falai, nem a, két-három közeli épület homlokzata, hanem maga a csillagos ég válik világunk határává… Itt az ideje menni. Talán változtassam át a csacsit mackóvá? A zsebemben itt van a billenty s doboz. Nem, nem kell. Nem fogom elkeseríteni ezt a szimpatikus fiút. Elbúcsúzom, és elindulok lefelé, a Gorkij utca irányába. Lágy, nagy pelyh hó esik. A kirakatban, a mutatós játékok között ott maradt a jelentéktelen, szürke csacsi, aki el tt nagy jöv áll. Barta Gábor fordítása
Vonda N. McIntyre - Köd, F és Homok
A kisfiú riadtan feküdt ott. Kígyó gyöngéden megérintette forró homlokát. A lány háta mögött három feln tt szorongott, bizalmatlanul lesték minden mozdulatát, de aggodalmukról nem árulkodott más, csak összehúzott szemük. Féltek Kígyótól, de féltek attól is, hogy elveszíthetik egyetlen gyermeküket. A sátor homályában gyéren pislákoló lámpafény nem adott megnyugvást nekik. A gyermek ránézett sötét szemével, amelyben már a pupilla sem látszott, oly kábán, hogy Kígyó is komolyan aggódott az életéért. Megcirógatta a kisfiú haját. Hosszú szálú, seszín haja volt - meglep kontrasztban sötét b rével -, száraz, összevissza csimbókokban csüngött a fejér l. Ha Kígyó néhány hónappal ezel tt vet dik ide ezek közé az emberek közé, észrevette volna, hogy a gyermeket megtámadta a kór. - Adják ide a táskámat, legyenek szívesek - kérte ket Kígyó. A szül k összerezzentek a lány halk hangjára. Talán valami harsány perszóna rikácsolására számítottak, vagy olajos fény kígyó baljós sziszegésére. Kígyó most szólalt meg els ízben, amióta megérkezett. Egy hete, amikor eljöttek hozzá, és tisztes távolból figyelve, csak egymás közt susmorogtak a foglalkozásáról és fiatalságáról, Kígyó szótlanul figyelte hármójukat: amikor végre elszánták magukat, hogy a segítségét kérjék, némán bólintott. Talán azt hitték, hogy néma. A széke hajú, fiatalabb férfi fölemelte Kígyó b rtáskáját. Messzire tartotta a testét l, el rehajolt, hogy odanyújtsa neki, és kitágult orrlyukakkal, zihálva beszívta a száraz sivatagi leveg ben terjeng pézsmaillatot. Kígyónak ismer s volt kínos zavara - korábban s n találkozott hasonló viselkedéssel a jelenlétében. Amikor Kígyó kinyújtotta a kezét, a fiatalember hátraugrott, és elejtette a táskát. Kígyó el relendült, és sikerült a leveg ben elkapnia, óvatosan a nemezpadlóra tette, és szemrehányóan a fiatalemberre pillantott. A másik férj és a felesége el reléptek, s megérintették a kezükkel, hogy enyhítsék a rémületét. - Egyszer már megmarta egy kígyó - mondta a sötét hajú, formás asszony. - Kis híján belehalt. - A hanghordozása nem bocsánatkér volt, inkább magyarázkodó. - Sajnálom - mondta a fiatalember. - Az a… - Kígyó felé mutogatott; minden izében reszketett, s látszott, hogy minden erejével igyekszik úrrá lenni iszonyatos rémületén. Kígyó odapillantott a vállára, ahol ösztönösen megérzett valami aprócska terhet és mozgolódást. Parányi kígyócska, talán olyan vastag, mint egy gyermekujj, csusszant oda a nyaka tövébe, keskeny fejecskéjével a lány rövidre nyírt, fekete fürtjei körül matatott. Hasított nyelvecskéjével komótosan ízlelgette a leveg t, ki, be, le és föl, kóstolgatta a szagokat. - Ó, csak F az - mondta Kígyó. - Ne féljenek, nem árthat maguknak! - Talán ha nagyobb lenne, akkor ijeszt nek hatna; halványzöld színe volt, de a szája szögletét vörös pikkelyek borították, mintha épp az imént lakomázott volna, mint ahogy az eml sök falnak, marcangolva a húst. Pedig valójában aranyos kis kígyó volt. A gyermek nyöszörgött. Aztán magába fojtotta a fájdalmas hangot; talán azt mondták neki, hogy Kígyót is ingerli a sírás. A lány csak sajnálatot érzett, hogy népe még ezt az egyszer félelem megkönnyebbülést is megtagadja magától. Elfordult a feln ttekt l, és bár szánta ket, amiért fémek t le, tudta, hogy kárba veszett fáradság lenne meggy zni ket oktalanságukról. - Semmi baj - mondta a kisfiúnak. - F puha, száraz és sima, és ha itt hagynám melletted, hogy vigyázzon rád, még a halál se merne a közeledbe férk zni. - F letekeredett a lány keskeny, piszkos tenyerébe, s Kígyó odanyújtotta a gyermeknek. - Gyöngéden. - A kisfiú kinyújtotta a kezét, és ujja hegyével megérintette az olajosan fényl pikkelyeket. Kígyó érezte, hogy mekkora er feszítést okoz neki még ez a parányi mozdulat is, de a kisfiú már majdnem mosolygott. - Mi a neved? A gyermek gyorsan a szüleire pillantott, akik vonakodva bár, de bólintottak. - Stavin - suttogta a fiúcska. Nem volt benne sem er , sem szusz a beszédhez. - Engem Kígyónak hívnak, Stavin, és holnap reggel egész rövid id re fájdalmat fogok okozni neked. Hirtelen, er s fájdalom lesz, és a tested napokig sajogni fog még utána, de aztán jobban leszel.
A kisfiú komolyan nézte. Kígyó látta, hogy bár értette, és félt attól, ami majd történni fog, mégis könnyebben viselte, mintha hazudott volna neki. A fájdalom nyilván egyre fokozódott, amióta nyilvánvalóvá vált a betegsége, de úgy látszik, a többiek csak vigasztalták, s titkon azt remélték, hogy a betegség majd magától elmúlik, vagy gyorsan végez vele. Kígyó odatette Füvet a kisfiú párnájára, és közelebb húzta a táskáját. A zár egyetlen érintésre felpattant. A feln ttek még mindig rettegve nézték; nem volt sem idejük, sem okuk, hogy bizalom ébredjen bennük. Az asszony már elég id s volt ahhoz, hogy ne essék többé teherbe, és Kígyó látta a szemükön, rejtett simogatásaikból, aggodalmukból, hogy nagyon szerették ezt a gyermeküket. Ebben az országban nem is fordulhattak volna máshoz, mint Kígyóhoz. Éjszaka volt már, a leveg leh lt. Homok lassan, lustán el dugta a fejét a táskából, ki-be húzogatta a nyelvét, szagolt, ízlelt, kereste a testek melegét. - Csak nem…?! - Az id sebb férjnek mély, bölcs volt a hangja, de rémült, és Homok azonnal megérezte a félelmét. Hátrafeszítette támadóállásba a testét, és halkan megrázta a csörgéit. Kígyó megszólalt, és kinyújtotta a karját. A csörg kígyó elernyedt, és a lány karcsú csuklója köré tekeredve, fekete és vörösesbarna karköt kké szelídült. - Nem mondta a lány. - A maguk gyermekén Homok már nem tud segíteni. Tudom, hogy nem könny , de próbáljanak nyugton maradni. Magukat halálra rémíti, amit csinálok, de ennél többet nem tehetek. Ködöt fel kellett bosszantania, hogy el csalogassa. Kígyó az ujjával dobolt a táskán, végül kétszer meg is bökdöste a hüll t. Aztán megérezte az egymáson csúszó pikkelyek vibrálását, és az albino kobra váratlanul ott termett a sátorban. Gyorsan siklott kifelé a táskából, mégse látszott sehol a vége. Hátraperdült és fölegyenesedett. Sziszegve tört el bel le a leveg . A feje több mint egy méterrel lebegett a padló fölött. Megvillantotta széles kámzsáját. A feln ttek leveg után kapkodtak a háta mögött, mintha fizikai rosszullét környékezné ket a Köd kámzsája hátulján felsejl gyönyör barna minta láttán. Kígyó oda se hederített rájuk, és a hatalmas kobra figyelmét szavaival magára vonva, így szólt hozzá: - Ó, te! Ádáz teremtés. Feküdj, eljött az id , hogy megszolgáld a vacsorádat! Szólj ehhez a gyermekhez, és érintsd meg t! Stavinnek hívják. Köd lassan leengedte a kámzsáját, és engedte, hogy Kígyó hozzáérjen. A lány keményen megmarkolta a feje alatt, és úgy fordította, hogy Stavinre nézzen. A kobra ezüstös szemében sárgán csillant a lámpa fénye. - Stavin - mondta Kígyó -, Köd most csak megismerkedi veled. Ígérem, hogy ezúttal nem fog bántani. Stavin mégis egész testében reszketett, amikor Köd a melléhez ért. Kígyó egy pillanatra sem lazított a szorításon, de engedte, hogy a hüll teste végigcsússzék a fiúcskán. A négyszer olyan hosszú volt, mint amilyen magas a kisfiú. Szabályos, fehér hurkokba tekeredett Stavin felpuffadt hasán, nyújtózkodott, a fejét mindenáron a kisfiú arca felé nyújtogatta, ellenszegült Kígyó szorításának. K d szemének mereven éber pillantása találkozott a kisfiú rémült tekintetével. Kígyó még egy kicsit közelebb engedte. Köd kilökte a nyelvét, hogy megízlelje a gyermeket. A fiatalabb férj rövid, elfojtott, rémült hangot hallatott. Stavin összerezzent a kiáltásra, és Köd visszahúzódott, kitátotta a pofáját, amelyb l el villantak méregfogai; hallatszott, ahogy a leveg átprésel dik a torkán. Kígyó leült törökülésbe, és végre leveg t mert venni is. Máskor, más helyen, néha engedte, hogy a rokonok ott maradjanak, amíg elvégzi a dolgát. - Menjenek most ki, kérem - mondta halkan. - Életveszélyes fölingerelni Ködöt. - De én nem… - Sajnálom. Várjanak odakint. Talán a fiatalabb férj, talán még az asszony is arra készült, hogy el hozakodjék az átlátszó kifogásokkal, és feltegye a fölösleges kérdéseket, de az öreg kézen fogta és kivezette ket a sátorból. - Szükségem van egy kisebb állatra - szólt utána Kígyó, ahogy az öreg fellibbentette a bejárati ponyvát. Élve kell, és fontos, hogy bundája tegyen. - Majd csak akad - felelte az öreg, és a három szül kilépett a tündökl éjszakába. Kígyó az ölébe vette Ködöt, és ringatta, babusgatta. A kobra a lány keskeny csuklója köré tekeredett, és beszívta a teste melegét. Az éhségt l nyugtalanabbul viselkedett, mint egyébként, márpedig most éhes volt, akárcsak Kígyó. A fekete homoksivatagon átkeltükben vizet még csak találtak, de a lány csapdái rendre üresen maradtak. Java nyár volt, forró a leveg , és a bundás rágcsálók, Homok és Köd kedvenc ínyencfalatjai, visszahúzódtak odvaikba. Ha a kígyóknak nem jutott zsákmány, Kígyó is böjtölt. Sajnálkozva látta, hogy Stavin most jobban fél. - Tudod, muszáj voltam kiküldeni a szüleidet - mondta neki. - De hamarosan visszajöhetnek. A fiúcska szeme elhomályosult, de azért visszatartotta a sírást. - Azt mondták, hogy mindenben fogadjak szót neked. - Sírj csak nyugodtan, ha tudsz - mondta Kígyó. - Nem kell szégyenkezned miatta. De Stavin láthatóan nem értette meg, Kígyó meg nem er ltette; tudta, hogy népe úgy igyekszik úrrá lenni ezen a barátságtalan földön, hogy megtagadja magától a sírás és a gyász, a nevetés könnyebbségét. Nem adták át magukat a bánatnak, s csak apró örömöket engedélyeztek maguknak - de életben maradtak.
Köd elnyugodott, már-már a búskomorságig. Kígyó lefejtette a csuklójáról, és odatette a priccsre, Stavin mellé. Amikor a kobra megmoccant, Kígyó irányította a fejét, és érezte, hogy a támadóizmok ismét megfeszülnek. - Hozzád fog érni a nyelvével - mondta Stavinnek. - Lehet, hogy csiklandozni fog, de nem bánt. a nyelvével szagol, ahogy te az orroddal. - A nyelvével? Kígyó mosolyogva bólintott, és Köd nyelve kicsapódott, megcirógatta Stavin arcát. A kisfiú nem rezzent össze, csak figyelt - gyermeki kíváncsisága rövid id re fölülkerekedett a fájdalmán. Tökéletes nyugalomban feküdt ott, miközben Köd hosszú nyelve végigszántott az arcán, szemén, száján. - Most ízlelgeti a betegségedet - mondta Kígyó. Köd most elfáradt ellenszegülni a keze szorításának, és visszahúzta a fejét. A lány hátraereszkedett a sarkára, és elengedte a kobrát, az meg fölkúszott a karján, és kényelembe helyezkedett a vállán. - Aludj el, Stavin - mondta Kígyó. - Bízz bennem, és ne félj a reggelt l! A kisfiú néhány pillanatig kutatva az arcába bámult, igazmondása bizonyítékát kereste a lány világos szemében. - F vigyázni fog rám? .A lány megdöbbent a kérdésen vagy inkább a kérdés mögött megbúvó beletör désen. Kisimította a kisfiú haját a homlokából, és a könnyeit nyelve rámosolygott. - Hát persze. - Fölkapta Füvet. - Vigyázz e gyermekre, és rködj fölötte! - A kígyócska nyugodtan hevert a tenyerében, a szeme feketén csillogott. A lány gyöngéden Stavin párnájára tette. - És most aludj! Stavin lehunyta a szemét, és mintha elillant volna bel le az élet. A változás oly hirtelen volt, hogy Kígyó kinyújtotta a kezét, meg akarta érinteni a homlokát, aztán látta, hogy lélegzik, lassan, nehezen. Kígyó egy takarót terített rá, és felállt. A hirtelen mozdulattól megszédült; megtántorodott, aztán összeszedte magát. Köd teste megfeszült a vállán. A lánynak égett a szeme, túl tisztán látta a körvonalakat, mint aki lázas. A képzelt hang, amit hallani vélt, most közelebb került. Er t vett magán, leküzdötte éhségét és a kimerültséget, lassan lehajolt, és fölvette a rtáskát. Köd nyelve az arcán motozott. Félrelökte a bejárati ponyvát, és valósággal föllélegzett, hogy odakint még mindig éjszaka volt. A h séget elég jól t rte, de a nap vakító fényessége átjárta, szinte kiégette a bens jét. Alighanem telihold volt; a felh k egybefügg függönyt vontak föléje, de úgy szórták a tejszer fényt, hogy az égbolt szürkének tetszett. A sátrak mögött alaktalan árnyékot vetettek a bokrok. Itt, nem messze a sivatag szélét l, elég víz volt ahhoz a földben, hogy néhány csenevész cserje megvesse a gyökerét, menedéket és táplálékot kínálva mindenfajta él lénynek. A fekete homok, amely vakítóan szikrázott a nappali fényben, éjszaka olyan volt, akárha vastag koromréteg borítaná a talajt. Kígyó kilépett a sátorból, és a puhaság látomása szertefoszlott; csizmája talpa megcsikordult az éles homokszemcséken. Stavin családja ott szorongott a sátrak sötét sziluettje között, azon a homokos folton, amelyr l kiirtották, leégették a bozótot. Szótlanul nézték Kígyót, a szemükben remény, de az arcuk kifejezéstelen. Csatlakozott hozzájuk egy asszony, talán valamivel fiatalabb, mint Stavin anyja. Laza lepel borította a testét, mint a többiekét, de rajta ott ékeskedett még az az egyetlen dísz is, amin kívül mást Kígyó sohasem látott ezeken az embereken: a f nöki karika, amely keskeny b rcsíkon lógott a nyakából. és az id sebb férj közeli rokonok lehettek a hasonlóságból ítélve: markáns, széles arc, el reugró járomcsont, a férfi fehér hajú, az asszony feketéb l korán szbe forduló, s a szemük egyformán sötétbarna, ami a legalkalmasabb a túlélésre ezen a napon. A lábuk között a földön apró, fekete állatka vonaglott meg, néha-néha egy háló gúzsába gabalyodva, s nagy ritkán élesen, de gyönge hangon fölsikoltott. - Stavin elaludt - szólalt meg Kígyó. - Most ne zavarják, de legyenek ott mellette, ha majd felébred. Az asszony és a fiatalabb férj nyomban felpattant, és besietett a sátorba, de az öreg megállt a lány el tt. - Tud segíteni rajta? - Remélem, hogy tudunk. A daganat elég el rehaladott állapotban van, de úgy t nik, elég tömör. - Távolról hallotta a saját hangját, kissé kongón, mintha hazudna. - Köd reggelre kész lesz. - Érezte, hogy elkelne az öregnek még egy kis biztatás, de semmi sem jutott az eszébe. - A húgom beszélni akar magával - mondta az öreg, és egyedül hagyta ket, be sem mutatva egymásnak a két n t, még annyi fáradságot sem vett, hogy legalább közölje, ez a magas asszony a csoport vezet je. Kígyó hátrapillantott, de a ponyva becsapódott az öreg mögött. A lányra valósággal rázuhant saját kimerültsége, és most fordult él els ízben, hogy a válla köré tekered Ködöt nehéznek érezte. - Jól van? Kígyó megfordult. Az asszony természetes eleganciával közeledett feléje, amin csak el rehaladott állapota rontott valamelyest. Kígyónak föl kellett pillantania, hogy a tekintete találkozzék az asszonyéval. Hajszálvékony, finom barázdák szegélyezték a szeme sarkát, mintha titkon nevetne olykor. Elmosolyodott, de aggodalom ült az arcán.
- Nagyon fáradtnak látszik. Nem akarja, hogy valakivel ágyat készíttessek magának? - Most nem - felelte Kígyó. - Még nem. Majd akkor alszom, ha végeztem. A f nökn kutatva nézte az arcát, és Kígyó rokonságot érzett vele, valahol a közös felel sségben. - Azt hiszem, értem magát. De talán szüksége van még valami másra? Esetleg segítségre az el készületekhez? Kígyó úgy érezte, mintha minden egyes kérdés bonyolult feladat elé állítaná. A kérdések visszhangozva forogtak fáradt agyában, esze körülményesen megvizsgálta és ízekre szedte ket, hogy végre felfogja az értelmüket. - A pónimnak enni kéne adni, meg vizet… - Már megkapta. - És szükségem lesz valakire, aki segít Ködöt tartani. Egy er s férfira. De fontosabb, hogy ne féljen. - Magam is segítenék - bólintott a f nökn , és ismét elmosolyodott, éppen csak egy kicsit. - De mostanában egy kissé nehezebben mozgok. Majd inkább keresek valakit. - Köszönöm. Újból elkomorulva, az id sebb asszony megbiccentette a fejét, és lassan elindult az egyik kisebb sátorcsoport felé. Kígyó nézte, ahogy megy, és csodálta a kecsességét. Parányinak, éretlennek és tisztátalannak érezte magát hozzá képest: Homok most letekeredett a csuklójáról. Már el re elképzelve a pikkelyek csusszanását a b rén, a lány elkapta a hüll t, még miel tt a földre dobhatta volna magát. Homok fölemelte a teste elüls részéter lány kezéb l. A nyelvét öltögette, és egyre a kis állat felé pislogott, megérezvén a testéb l áramló meleget, a félelmét. - Tudom, hogy éhes vagy - mondta neki Kígyó -, de ez az állatka nem tenéked rendeltetett. - Azzal visszadugta Homokot a b rtáskába, leemelte Ködöt a válláról, és hagyta, hogy az is összetekeredjék a saját sötét rekeszében. Az állatka fölsikoltott, és ismét kétségbeesetten kapálózni kezdett, amikor Kígyó szétfolyó árnyéka rávet dött. A lány lehajolt és fölemelte. Megsimogatta, és a gyors hullámokban felharsanó rém it síkoly el bb egyre halkult, egyre ritkult, aztán végképp elcsitult. Aztán már csak ott lapult némán a kezében, kimerülten zihált, és sárga szemével a lányt nézte. Hosszú hátsó lábai és széles, csúcsos fülei voltak, az orrocskája megmegrándult a kígyószagra. Puha, fekete bundáját rézsútos barázdák szabdalták: a háló zsinórnégyzeteinek a lenyomatai. - Sajnálom, hogy el kell vennem az életedet - mondta neki Kígyó. - De azzal örökre vége lesz a félelemnek, és nem okozok fájdalmat. Szorosabbra zárta a kezét az állatka testén, és ahogy simogatta, megfogta a gerincét közvetlenül a koponyája alatt. Egyetlen gyors rántás. Az állat mintha verg dött volna, csak egy pillanatig, de már nem élt. Görcsösen vonaglott; a lábát felhúzta a törzséhez, a lábujjai begörbültek és reszkettek. Még most is mintha a lányt nézte volna. Kígyó kiszabadította a hálóból. Aztán el húzott egy parányi fiolát az övtáskájából, szétfeszítette az állat összeszorított állkapcsát, és a fiola zavaros tartalmából egyetlen cseppet hullajtott a szájába. Hamar kinyitotta megint a b rtáskát, és Ködöt szólongatta. A kobra lassan siklott el , a kámzsája még behúzva, le az éles szemcséj homokba. Tejszer pikkelyein megcsillant a gyér fény. Megérezte az állatot, odafolyt hozzá, megérintette a nyelvével. Egy pillanatra megijedt a lány, hátha nem kell neki a döghús, de az állat teste még meleg volt, id nként megmegrándult reflexszer en, és a kobrát mardosta az éhség. - Itt van neked egy kis csemege - mondta Kígyó a kobrának (a magány szoktatta rá, hogy beszélgessen vele). - Hogy felkeltse az étvágyadat. Köd még egyszer megszagolta a zsákmányt, aztán lecsapott, méregfogait mélyen a testébe vájta, újból belemart, teljesen kiürítve a méregzacskóit. Akkor elengedte, jobb fogást keresett, és nekilátott, hogy a pofáját az áldozat köré feszítse. Amikor Köd megpihent, és emészteni kezdte szegényes vacsoráját, Kígyó odaült melléje, rátette a kezét, és várt. Lépéseket hallott a háta mögül a durva homokon. - Engem küldtek, hogy segítsek magának. Fiatal férfi volt a jövevény, bár fekete hajába már néhány sz szál vegyült. Magasabb volt Kígyónál, és nem is rosszvágású. Az szeme is sötét, és arca éles vonásait tovább keményítette hátrafésült, kontyba kötött haja. Közömbös kifejezés ült az arcán. - Fél? - Mindent úgy teszek, ahogy mondja. Bár a testét elrejtette a lepel, hosszú, finom keze er t sejtetett. - Akkor tartsa er sen, és ne hagyja, hogy meglepje magát! Köd aprókat rándult a kábítószer hatására, amit a lány az állatka szájába cseppentett. A kobra szeme üresen meredt a semmibe. - Ha megmar…! - Fogja meg, gyorsan!
A fiatalember a kígyó felé nyúlt, de túl soká tétovázott. Köd nagyot rándult, a farka kivágódott, mint az ostor vége, és arcon találta a fiatalembert. Az hátratántorodott, legalább annyira a meglepetést l, mint a fájdalomtól. Kígyó közben szorosan fogta Ködöt az állkapcsa alatt, és minden erejével igyekezett lefogni a teste többi részét is. Köd ugyan nem volt óriáskígyó, de a teste sikamlós, er s és villámgyors. Összevissza csapkodva, sziszegve engedte ki a leveg t a torkán. Belemart volna él be-élettelenbe, ha eléri. Ahogy Kígyó birkózott vele, sikerült hozzáférnie a méregmirigyeihez, és kiszorította bel lük az utolsó csepp mérget is. A méregcseppek ott csüngtek egy pillanatig Köd méregfogain, úgy verték vissza a tényt, akár a gyöngyszemek; aztán a hüll vonagló testének ereje kiröpítette ket a sötétbe. A lány csak birkózott tovább a kobrával, most az egyszer segít társat lelvén a homokban, amelyen Köd sehogyan sem talált fogást. A lány érezte, hogy a fiatalember a háta mögött most Köd teste és farka után kap. A küzdelemnek hirtelen vége szakadt, és Köd ott feküdt ernyedten a kezükben. - Bocsánatot kérek… - Tartsa! - mondta Kígyó. - El ttünk az egész éjszaka. Amikor Köd ismét vonaglani kezdett, a fiatalember keményen fogta, és ezúttal valóban ért valamit a segítsége. Csak most jutott hozzá Kígyó, hogy válaszoljon a kérdésére. - Ha mérget termel, és utána megmarja magát, alighanem belehal. A marása még most is elég lenne ahhoz, hogy megbetegedjék t le. De ha nem csinál semmi ostobaságot, és a kígyó mégis maráshoz jut, engem fog megmarni. - Akkor hasznát venné az unokahúgomnak, ha belehalna vagy haldokolna. - Félreért. Köd engem nem tud megölni. - Azzal kinyújtotta a kezét, és a férfi tisztán láthatta a számtalan fehér heget, a hosszúkás és pontszer sebhelyek nyomát. Hitetlenül bámulta ket, aztán hosszan a lány szemébe nézett, majd elfordította a tekintetét. A cakkos szél lyuk a felh k között, amelyen át a földre szóródott a fény, lassan nyugat felé haladt az égen; úgy babusgatták a kobrát, akár egy kisdedet. Kígyó azon kapta magát, hogy el-elszendereg, de Köd egyszer csak megmozdította fejét, kábán ellene szegülve a szorításnak, és a lány hirtelen magához tért. - Nem szabad elaludnom - mondta a fiatalembernek. - Beszéljen hozzám. Hogy hívják? Mint korábban Stavin, most a fiatal férfi is elbizonytalanodott. Mintha megijedt volna a lánytól vagy valami ismeretlent l. - Az enyéim azt tartják - mondta -, hogy nem bölcs dolog elárulni a nevünket idegeneknek. - Ha maguk mind azt hiszik, hogy boszorkány vagyok, kár volt a segítségemet kérniük. Nem ismerek semmilyen b bájt, és nincs is rá szükségem. - Ez nem babona - mondta a férfi. - Vagy nem úgy, ahogy maga gondolja. Mi nem félünk attól, hogy megbabonáznak. - Nem ismerhetem meg minden nép szokásait ezen a földön, ezért hát tartom magam a sajátjaimhoz. Én meg úgy szoktam meg, hogy a nevükön szólítsam azokat, akikkel együtt dolgozom. - Kígyó figyelte a fiatalembert, és a gyér fényben igyekezett megfejteni az arckifejezését. - Csak a családtagjaink tudják a nevünket, és azok, akikkel házasságot szándékozunk kötni. Kígyó eltöprengett ezen a szokáson, és arra gondolt, hogy ezzel bizony nem sokra menne. - Más senki? Soha? - Hát… néha még egy-egy barát tudja az ember nevét. - Aha - mondta a lány. - Értem. Én meg még mindig idegen vagyok, s t ki tudja, talán ellenség. - A barátom tudhatja a nevem - ismételte a fiatalember. - Igazán nem akartam megbántani, de azt hiszem, most maga ért félre engem. Az ismer s még nem barát. Mi igen nagyra tartjuk a barátságot. - Ezen a vidéken az embernek hamar el kell tudni döntenie, hogy valakit hiuhal-e a barátjának. - Ritkán kötünk barátságokat. Az ilyesmi nagy elkötelezettséggel jár. - Egész félelmetesen hangzik. Ezen egy pillanatig elgondolkozott. - Talán inkább a barátság elárulása az, amit l félünk - mondta végül. - Mert az nagyon fájdalmas. - Magát már elárulták? A férfi keményen pillantott rá, mintha jelezni akarná, hogy túllépte az illend ség határait. - Még nem - mondta, és a hangja kemény volt, akár a pillantása. - Barát még nem. Nincs senki, akit barátomnak hívnék. Kígyó nem számított erre a válaszra. - Ez bizony szomorú - mondta, aztán elhallgatott, és azon t dött, vajon mi taszíthatja, vajon mi választhatja el ennyire egymástól ezeket az embereket, összehasonlítva saját kényszer magányát az választott remeteségükkel. - Szólítson Kígyónak - mondta végül -, ha képes kiejteni a száján. Ez még nem kötelezi semmire. A fiatalember mintha szólni akart volna; talán az jutott megint az eszébe, hogy megsértette a lányt, talán a szokásaikat akarta tovább védelmezni. De Köd fickándozni kezdett a kezük között, és tartaniuk kellett er sen, nehogy kárt tegyen magában. A kobra elég karcsú volt a hosszához képest, de azért er s, és a mostani rángásai minden el nél hevesebbek voltak. Vadul tekergett Kígyó szorításában, és kis híján kiszabadította magát. Megpróbálta fölfújni kámzsáját, de a lány túl szorosan fogta. Kitátotta a száját, és sziszegett, de a méregfogakból nem cseppent több méreg.
A farkát most a fiatalember dereka köré csavarta. A férfi elkezdte ráncigálni, és közben körbefordult, hogy kiszabaduljon a bilincsb l. - Köd nem óriáskígyó - mondta Kígyó. - Nem tud ártani magának. Hagyja békében . . De elkésett; Köd hirtelen elernyedt, és a fiatalember elveszítette az egyensúlyát. A kobra kiszabadította magát, és a farkával csíkokat vájt a homokba. Kígyó egyedül birkózott vele, miközben a fiatalember megpróbált újból belekapaszkodni, de a hüll a lány köré fonta a testét, a saját fogását használva támaszkodópontként. Megpróbálta kirántani a fejét Kígyó kezéb l. A lány lenyomta mindkét kezét a homokba; Köd föléje magasodott, dühödten kitátotta a pofáját, vadul sziszegett. A fiatalember el relendült, és nyakon csípte a kobrát, éppen a kámzsája tövénél. Köd feléje kapott, de Kígyónak, az ördög tudja, hogyan, sikerült visszafognia. Aztán egyesült er vel megfosztották Ködöt az el nyös fogástól Kígyó derekán, és végre ismét a kezükben volt a kezdeményezés. Kígyó feltápászkodott, de Köd váratlanul teljesen elernyedt, és szinte mereven feküdt ott kett jük között. Mindkett jükr l d lt a verejték; a fiatalember halottsápadt volt, hiába barnította le a nap, és még Kígyó is minden ízében reszketett. - Most egy kicsit pihenhetünk - mondta Kígyó. A férfira nézett, és észrevett az arcán egy sötét vonalat, ahol korábban Köd farokcsapása érte. Odanyúlt és megérintette. - Meg fog dagadni - mondta a lány. - De nem vérzik. - Ha igaz lenne, hogy a kígyók a farkukkal marnak, maga egyszerre tartaná a méregfogukat meg a fullánkjukat, nekem meg nem sok hasznomat látná. - Ma éjjel inkább olyan valakire van szükségem, aki ébren tart, akár segít Ködöt tartani, akár nem. A kobrával való huzakodás adrenalint termelt, de most már alig érz dött a hatása, és a lányt a kimerültség és az éhség újabb, az el eknél er sebb hulláma öntötte el. - Kígyó…? - Tessék. - Csak ízlelgettem a nevét. - A fiatalember röviden, félszegen elmosolyodott. - Elég jól ejti. - Mennyi id alatt kelt át a sivatagon? - Nem volt nagyon hosszú az út… Iszonyú hosszú volt. Hat nap. - Mib l tartotta fenn magát? - Víz van. Éjszaka mentünk, kivéve tegnap, mert sehol sem volt árnyék. - Maga cipelte az egész élelmet? - Valamicskét. - Vállat vont. Azt kívánta, bárcsak ne beszélne az ételr l. - Mi van odaát? - Homok, mint itt, bozót, mint itt, kicsit több víz. Néhány tucat ember, keresked k, az állomás, ahol feln ttem, és ahol kiképeztek. Még messzebb egy nagy hegy, aminek egy város van a belsejében. - Szeretnék látni egy várost. Egyszer majd. - Szóval át lehet kelni a sivatagon. A férfi nem felelt, de Kígyóban még élénken éltek otthona elhagyásának emlékei, és el tudta képzelni, mi foroghat a férfi fejében. A következ vonaglás sokkal hamarabb kezd dött, mint ahogy Kígyó számított rá. A hevességéb l némi fogalmat alkothatott magának Stavin állapotáról, s azt kívánta, bárcsak reggel volna már. Ha muszáj elveszítenie, akkor hadd legyen minél el bb túl rajta, hogy meggyászolhassa, és megpróbálja elfelejteni. A kobra minden bizonnyal halálra zúzta volna magát a homokon, ha Kígyó és a fiatalember le nem fogják. De most hirtelen megmerevedett, a pofája becsukva, villás nyelve élettelenül himbálózott. Megállt a lélegzete. - Tartsa! - mondta Kígyó. - Tartsa a fejét! Gyorsan, itt fogja meg, és ha kiszakítaná magát, fusson el! Fogja már! Ne féljen, most nincs olyan állapotban, hogy megint megcsapja magát, hacsak véletlenül nem! A férfi most csak egy pillanatig tétovázott, aztán megmarkolta Ködöt a feje alatt. Kígyó a mély homokban csúszkálva elszaladt onnan a sátrak környékér l, arrébb, ahol már nem irtották ki a bozótot. Száraz, tüskés ágakat szaggatott, amelyek feltépték sebhelyes kezét: A csenevész bokrok tövében mintegy mellékesen egymásba tekeredett szarvasviperákra lett figyelmes; undorítóak voltak, ahogy alaktalanul egymásba folytak. Sziszegtek feléje; Kígyó ügyet sem vetett rájuk. Végre talált egy keskeny, üreges ágat, azzal elindult visszafelé. A keze vérzett a mély karcolásoktól. Letérdelt Köd elé, kifeszítette a kobra pofáját; és a nyelvcsonkja melletti légcsövön át mélyen ledugta az ágat a torkába. Közelebb hajolt, szájába vette a csövecskét, és gyöngéden belefújt Köd tüdejébe. Mindent tisztán érzékelt maga körül: a fiatalember kezét, ahogy tartja a kígyó fejét, úgy, ahogy kérte; a lélegzetvételét, ahogy el ször elakad a meglepetést l, aztán zihálva nekiiramodik; a Köd méregfogaiból szivárgó folyadék émelyít szagát; saját kábaságát, amit a kimerültségének tulajdonított, és amin úrrá lett, mert muszáj volt, mert így akarta. Kígyó csak fújta a leveg t a cs be, szünetet tartott, aztán kezdte elölr l, mindaddig, amíg Köd átvette a ritmust, és végül már segítség nélkül is tartotta. - Azt hiszem, ett l magához tér - mondta, és visszaült a sarkára. - Nagyon remélem. Keze fejével végigsimított a homlokán. A mozdulattól belényilallt a fájdalom: elkapta a kezét, iszonyú kín hatolt a csontjaiba,
felkúszott a karján, föl a vállába, a mellébe, megbénította a szívét. Megingott, az egyensúlyát veszítve. Oldalra lt, próbált megtámaszkodni, de túl lassú volt a mozdulat; szédülés és hányinger kerülgette, aztán a föld mégis magához húzta, elmerült a fájdalomban, és sötétség borult rá, ahol már nem volt miben megkapaszkodnia. - Kígyó, elengedhetem? - A lánynak úgy rémlett, mintha valaki másnak szólna a kérdés, de ugyanakkor tudta, hogy nincs ott senki más, aki válaszolhatna rá, senki, akit úgy hívnak, mint t. Egy kezet érzett, gyöngéden simított végig az övén; szerette volna viszonozni a szorítást, de túl fáradt volt. Inkább aludni kívánt, félrelökte a simító kezet. De a kéz föltámasztotta a fejét, száraz b rt érintett a szájához, és vizet öntött a torkába. Kígyó köhögött, fulladozott, és kiköpte az egészei. Aztán föltámaszkodott a könyökére. Ahogy lassan tisztult a látása, érezte, hogy reszket. Úgy érezte magát, mint amikor el ször marta meg kígyó, annak idején, amikor még nem fejl dött ki teljesen az immunitása. A fiatalember ott térdelt föléje hajolva, a vizestöml a kezében. A háta mögött Köd lassan a sötétség felé kúszott. Kígyó egycsapósra megfeledkezett a lüktet fájdalomról. - Köd! - Kétségbeesetten a földre csapott. A fiatalember összerezzent, ijedten hátrafordult; a kobra fölegyenesedett, a feje egy magasságban Kígyó szemével, a kámzsáját kifeszítette, dühösen himbálózott, éberen, marásra készen. Hullámzó fehér vonal volt a fekete háttérben. Kígyó minden erejét megfeszítette, hogy talpra álljon, úgy érezte, mintha egy vadidegen testtel kínlódna. Kis híján ismét felbukott, de végül sikerült kiegyenesednie. - Most nem mehetsz vadászni - mondta. - El bb el kell végezned a dolgodat, Oldalra nyújtotta a jobb kezét, csalétkül Ködnek, ha mégis lecsap. A kezét mardosta a fájdalom. A lány nem attól félt, hogy Köd megmarja, hanem hogy kórba vész a kobra mérge. - Gyere ide - mondta. - Gyere, és csillapítsd a haragod. - Észrevette, hogy az ujjai közül vér szivárog, és a kisfiú iránt érzett aggodalma fokozódott. - Hát megmartál, gonosz teremtés? De valami nem volt rendjén: a szörny fájdalom. Köd marósa csak zsongította volna, az új szérum legfeljebb csípte volna a sebet… - Nem volt - hallotta a háta mögül a fiatalember suttogását. Most viszont lecsapott Köd. De a hosszú gyakorlásban kialakult reflexek lassan visszatértek. Kígyó félrekapta a jobb kezét, és a ballal nyakon csípte a kobrát, amikor visszahúzta a fejét. Köd megvonaglott, aztán elengedte magát. - Te galád bestia! - mondta Kígyó. - Szégyelld magad! Odafordult a kobrához, és hagyta, hadd kússzon föl a karján, föl a vállára, ahol megnyugodva elhelyezkedett, akár valami láthatatlan körgallér, s a farka uszályként lecsüngött a lány háta mögé. - Hát mégse mart meg? - Nem - mondta a férfi. Tartózkodó, halk-beszéde most még csöndesebb volt a tisztelettel vegyes iszonyattól. - Haldokolnia kéne. Görcsbe csavarodva kéne agonizálnia, bíborszín re dagadt karral. Amikor az imént visszajött… - A lány kezére mutatott. Alighanem egy vipera marta meg. Kígyónak eszébe jutottak a bokor aljában egymásba tekeredett hüll k, és odanyúlt véresre mart kezéhez. Letörölte a vért, és a tüskék szaggatta sebhelyek között észrevett egy kígyómarástól származó iker pontocskát. A seb környéke enyhén duzzadt volt. - Ki kény tisztítani - mondta. - Szégyellem az ügyetlenségemet. - Nem volt már annyira éget a fájdalom, zsongító hullámokban árasztotta el a karját. Kígyó ott állt, a fiatalemberre pillantott, aztán körbe a lassan színét váltó tájra; fáradt szeme er lködve próbált alkalmazkodni a lenyugvó hold és a még be nem köszöntött pirkadat halovány fényéhez. - Derekasan vigyázott Ködre - mondta a fiatalembernek. - Köszönöm magának. A férfi lehajtotta a fejét, kis híján bókolt Kígyó el tt. Aztán fölállt, és közelebb lépett a lányhoz. Kígyó gyöngéden Köd nyakára tette a kezét, nehogy megriadjon. - Megtiszteltetésnek venném - szólalt meg a férfi -, ha Arevinnek szólítana. - Örömmel. Kígyó letérdelt, és átcsurgatta a keze közt Köd síkos testét, ahogy a kobra lassan visszakúszott a rekeszébe. Nem kell már soká várnia, hajnalban, ha Köd végképp magához tér, mehetnek Stavinhez. Köd fehér farkának a csücske is elt nt a rekeszben. Kígyó ráhajtotta a ládika fedelét, és aztán fel akart állni, de nem volt er a lábában. Az új mérget még nem küzdötte le teljesen a szervezete. A seb körül vörös és lágy volt a hús, de a vérzés nem akart csillapodni. Maradt hát ott, ahol volt, magába roskadtan, a kezét bámulta, az agya lassan rölt, fontolgatva, hogy mit kell tennie, ez egyszer saját magáért. - Hadd segítsem föl. Kérem. A férfi megfogta a vállát, és lábra segítette. - Sajnálom - mondta Kígyó. - De annyira rám férne egy kis pihenés… - Adja a kezét, hadd mossam meg - mondta Arevin. - Aztán alhatna egy keveset. Szól, hogy mikor ébresszem föl…
- Nem szabad aludnom még. - Összeszedte magát, kiegyenesedett, rövid, izzadt tincseit félresimította a homlokából. - Nincs már semmi bajom. Van egy kis vize? Arevin meglazította köntöse küls szárnyát. Az alatt lágyékköt t és egy b rövet viselt, amelyr l számos rflaska és övtáska csüggött. Inas, arányos volt a teste, a Iába hosszú és izmos. A b re egy árnyalattal világosabb volt itt, mint napbarnította arcán. El húzta a vizeskulacsát, és Kígyó kezéért nyúlt. - Ne, Arevin. Ha csak a legkisebb karcolás van a kezén, és a méreg belejut, megfert zheti. Újra leült, és a langyos vízzel alaposan leöblögette a kezét. A víz rózsaszín csöppekben hullott a földre, és elt nt, még csak egy nedves folt sem maradt a nyomában. A seb még mindig vérzett, de most már csak egy kicsit sajgott. A méreg hatása majdnem teljesen elmúlt. - Nem értem - mondta Arevin -, nem értem, hogyan élhette túl. A húgomat is megmarta egy homoki vipera. Szeretett volna közömbös maradni, de a hangja elárulta. Semmit sem tehettünk érte, még a fájdalmát sem tudtuk enyhíteni. Kígyó visszaadta a kulacsát, és az övtáskájából ken csöt vett el , amit bedörzsölt a lassan bezáruló sebhelyekbe. - Ez is hozzátartozik a kiképzésünkhöz - mondta aztán. - Nagyon sokfajta kígyóval dolgozunk, ezért jó, ha minél többnek a mérgével szemben ellenállóvá válunk. - Vállat vont. - Az eljárás szörnyen hosszadalmas és meglehet sen fájdalmas. - Összeszorította az öklét; a ken cs vékony rétegben tapadt a sebre, Kígyó végre ismét önmaga volt. Odahajolt Arevinhez, és ismét megérintette felhorzsolt arcát. - Igen… - A férfi sebére is rákent egy keveset a balzsamból. - Ez majd segít meggyógyítani. - Ha már aludni nem tud - mondta Arevin -, miért nem pihen legalább? - Igaza van. Megpróbálok egy keveset pihenni. Kígyó odahúzódott szorosan Arevin mellé, nekitámaszkodott, és együtt nézték, ahogy a nap fokozatosan aranyszín re, lángolóra, borostyánszín re gyújtja a felh ket. Kígyót jóles érzéssel töltötte el egy másik emberi lény fizikai érintése, bár kielégülést nem érzett. Máskor, máshol talán megtehetné a következ lépést, de nem itt, és nem most. Amikor a tündökl napkorong alsó karimája is a horizont fölé emelkedett, Kígyó felállt, és el csalogatta Ködöt a ládikóból. A kobra lassan, elgyöngülten kecmergett el , és azonnal felkúszott Kígyó vállára. A lány fölkapta a b rtáskát, aztán Arevinnel elindultak a sátrak kis csoportja felé. Stavin szülei már várták, már ott lestek rá a sátor bejáratánál. Szorosan, védekez en egymáshoz simuló, néma csoportot alkottak. Egy pillanatra Kígyónak felötlött, hogy talán el akarják küldeni. Aztán, szánakozva, a félelemt l forró gombóccal a torkában, megkérdezte, hogy Stavin meghalt-e. Azok hárman csak a fejüket rázták, és hagyták, hogy belépjen a sátorba. Stavin ugyanúgy feküdt ott, álomba merülten, mint amikor az este elvált t le. A hátában érezte a feln ttek bámuló pillantását, az orrát megcsapta félelmük szaga. Köd kiöltötte a nyelvét, és láthatóan nyugtalanította a homályos veszélyérzet. - Tudom, hogy szeretnének itt maradni - szólalt meg Kígyó. - Tudom, hogy segítenének, ha tudnának, de itt másnak nincs dolga, csak nekem. Legyenek szívesek, várjanak odakint. Azok hárman el bb egymásra néztek, aztán Arevinre, és a lány azt hitte, tiltakozni fognak. Kígyó legszívesebben belezuhant volna a csöndbe, aludni, aludni… - Gyertek, sógorok! - mondta Arevin. - Mindnyájan az kezében vagyunk. Félrecsapta a sátorponyvát, és kivezette ket. Kígyó csak egy pillantással köszönte meg neki, és a férfi mintha mosolygott volna. Kígyó Stavinhez fordult, és odatérdelt mellé. - Stavin… - A lány megérintette a kisfiú homlokát; valósággal tüzelt. Észrevette, hogy a keze ismét reszket. A gyönge érintést l a fiúcska fölébredt. - Itt az id - mondta neki Kígyó. A kisfiú hunyorgott, lassan magához tért gyermeki álmából, észrevette a lányt, megismerte. Nem látszott ijedtnek. Ennek rült Kígyó; de valami más nyugtalanította. - Fájni fog? - Most faj? A kisfiú tétovázott, oldalra pillantott, aztán vissza a lányra. - Igen. - Lehet, hogy egy kicsit jobban fog fájni. Remélem, hogy nem. Kész vagy? - F itt maradhat? - Hát persze - felelte Kígyó. És hirtelen rájött, mi nyugtalanítja. - Rögtön visszajövök. - A hangja annyira elváltozott, a torka úgy összeszorult, hogy hiába volt minden, megijesztette a kisfiút. Kiment a sátorból, lassan, nyugodtan, minden er vel uralkodva magán. Odakint a szül k arcáról leolvashatta, hogy mit l félnek. - Hová fett F ? Arevin, aki háttal állt neki, összerezzent a hangjára. A fiatalabb férj elharapott, sajnálkozó hangot hallatott, és nem állta tovább a tekintetét. - Úgy féltünk - mondta az öreg. - Úgy féltünk, hogy megmarja a gyereket. - Nekem jutott eszembe. Én voltam. Az a dög fölkúszott az arcára, kilátszottak a méregfogai… - Az asszony a fiatalabb férj vállára tette a kezét, s akkor elhallgatott.
- Hová lett F ?! - Kígyó sikoltani szeretett volna; nem sikoltott. Odahoztak neki egy apró, nyitott dobozt. Kígyó elvette és belenézett. Belül ott feküdt F , majdnem kettébe vágva, a testéb l szivárogtak a bels ségek, félig az oldalára fordult, és ahogy a lány föléje hajolt, és nézte remegve, a kígyócska egyet rándult, kiöltötte a nyelvecskéjét, aztán behúzta. Kígyóból föltört valami sóhaj, túl mélyen a torkából, hogy kiáltássá er södjék. Szerette volna hinni, hogy ezek már csak reflexmozgások, de azért fölemelte Füvet, amilyen gyöngéden csak tudta. Lehajolt, és az ajkával megérintette a lágy, zöld pikkelyeket a feje mögött. Heves, váratlan mozdulattal beleharapott a koponyája tövénél. F vére h vösen, sósan csordult a szájába. Ha még élt, Kígyó most egy csapásra véget vetett a kínjának. A szül kre pillantott, aztán Arevinre; mindnyájan halotthalványak voltak, de a lány nem érzett rokonszenvet irántuk, nem érdekelte sem félelmük, sem bánatuk. - Egy ilyen csöppnyi teremtés! - suttogta. - Ilyen parányi lény, aki legföljebb örömet okozott, álmot. - Még nézte ket egy pillanatig, aztán a sátor felé fordult. - Várjon… - Hallotta, hogy az öreg utánaindul. Megérintette a lány vállát; Kígyó lerázta magáról a kezét. Bármit megadunk magának, amit csak kíván - mondta az öreg -, csak a gyereket ne bántsa! - Tán azt képzelik, megölöm Stavint a maguk ostobasága miatt?! - pördült meg a sarkán Kígyó, tombolva a düht l. Az öreg mintha arra készült volna, hogy er szakkal visszatartsa. Kígyó teljes er hól a gyomrába döfte a vállát, aztán elt nt a ponyva mögött. Odabent fellökte a táskát. A hirtelen felriasztott Homok dühösen kúszott el a táskából, és gy kbe csavarodott a földön. Amikor Kígyó nyomában megjelent a fiatalabb férj az asszonnyal, Homok sziszegni kezdett, és olyan hevesen rázta a csörg it, hogy Kígyó nem emlékezett hasonlóra. De még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy hátrapillantson. Behúzta a fejét, és a gallérjába törölte a könnyeit, hogy Stavin ne lássa. Odatérdelt a kisfiú mellé. - Mi történt? - Stavin önkéntelenül is figyelmes lett a szóváltásra és rohangálásra odakint a sátor el tt. - Semmi, Stavin - mondta Kígyó. - Tudod, hogy a sivatag másik oldaláról jöttünk? - Nem - válaszolt a kisfiú elcsodálkozva. - Tudod, nagyon nagy volt a h ség, és nem volt mit ennünk. F most vadászik. Szörnyen éhes volt már. Megbocsátasz neki, és nem bánod, ha elkezdjük nélküle? Én itt leszek végig veled. Olyan kimerültnek látszott a kisfiú; csalódott volt, de nem futotta erejéb l ellenkezésre. - Jó, kezdjük. - A hangja csikorgott, mint az ujjak közt átpergetett homok. Kígyó lefejtette Ködöt a válláról, és kitakarta Stavin vézna kis testét. A tumor ott terpeszkedett a bordái alatt, eltorzította a testét, nyomta létfontosságú szerveit, elszívta el le a táplálékot, és megmérgezte a vérét a hulladékaival. A kobra fejét a kezében tartva, Kígyó hagyta, hadd hullámozzon végig a kisfiún, hadd ízlelgesse. Er sen kellett tartania, nehogy belémarjon; az izgalom felingerelte. Amikor Homok ismét megrázta a csörg it, a vibráló hangtól megfeszült a teste. Kígyó simogatta, babusgatta; a kobrába lassan visszatértek a belénevelt és generációkon át öröklött reflexek, legy zve természetes ösztöneit. Köd megdermedt, amikor a nyelve hozzáért a daganat fölötti b rhöz, és ekkor Kígyó elengedte t. A kobra feje hátralendült, és lecsapott és mart, ahogy a kobrák marnak, méregfogait egy pillanatra a daganatba mélyesztette, aztán visszahúzódott, hogy nyomban újra lecsapjon, jobb fogást keresve, ezúttal hosszabban, valósággal csemegézve a zsákmányon. Stavin fölkiáltott, de nem mozdult Kígyó keze között. Köd méregmirigyei teljes tartalmát belépumpálta a gyermekbe, aztán elengedte. Fölágaskodott, körbetekintett, leengedte kámzsáját, és nyílegyenes vonalban átsiklott a padlót borító gyékényeken, vissza sötét rekeszébe. - Kész vagyunk, Stavin. - Most meg fogok halni? - Nem - felelte Kígyó. - Még nem. Még sok-sok évig nem halsz meg, remélem. Egy fiolát vett el az övéb l, amiben valami por volt. - Nyisd ki a szád! - A kisfiú szót fogadott, és Kígyó rászórta a port a nyelvére. - Ez majd enyhíti a fájdalmat. - Aztán gyolcsdarabot terített a két apró, gombost fejnyi sebhelyre, vigyázva, hogy a vért ne törölje le vele. Elfordult a gyerekt l. - Kígyó! Elmész? - Nem megyek úgy el, hogy el ne köszönnék t led. Ígérem. A kisfiú visszahanyatlott, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az orvosság a hatalmába kerítse. Homok még mindig ott heverészett gy kbe csavarodva a sötét gyékényen. Kígyó megütögette a padlót, hogy odahívja magához. Homok odakúszott hozzá, és kedvetlenül t rte, hogy visszarakják a táskába. Kígyó becsukta a táskát, felemelte - az még így is olyan könny nek t nt, mintha üres volna. Odakintr l zajokat hallott. Stavin szülei és még néhányan, akik a segítségükre jöttek, félrehúzták a sátorponyvát, és bekukucskáltak, husángokat tartva maguk elé. Kígyó letette a b rtáskát. - Kész vagyok. Amazok beléptek. Arevin is ott volt velük; volt az egyetlen, aki fegyvertelenül jött. - Kígyó… - A hangjából szomorúság, szánalom, zavar érz dött, és Kígyó nem tudta, vajon mit gondol a férfi.
Arevin hátrapillantott. Stavin anyja ott jött közvetlenül a nyomában. A férfi megmarkolta a vállát. - Nélküle meghalt volna a fiad! Bármi történjék, nélküle biztosan meghalt volna! - Nem igaz - rázta le az asszony Arevin kezét -, tatán életben maradt volna! Talán elmúlt volna a baj. Mi… Nem tudott többet mondani, hogy rejtse a könnyeit. Kígyó homályosan érezte, hogy az emberek lassan körülveszik. Arevin lépett egyet feléje, megállt, és a lány megértette, azt akarja, hogy védje magát. - Tudnak maguk egyáltalán sírni? - kérdezte. - Van maguk közt egy is, aki elsirasson engem és a nyomorúságomat vagy ezeket és a b nüket vagy egy vétlen apróságot és hiábavaló kínját? - Könnyek gördültek végig az arcán. Nem értették egy szavát se, csak ingerelte ket, hogy sír. Hátrahúzódtak, látszott, hogy még mindig félnek a lánytól, de lassan összeszedték magukat. Kígyónak most már fölösleges volt magára er ltetnie a nyugalmat, amellyel a gyereket becsapta. - Ó, ti ostobák! - Megbicsaklott a hangja. - Stavin… A bejárat fel l hirtelen beömlött a fény a sátorba - Engedjetek utat! - A Kígyó el tt tolongó emberek félreálltak, hogy utat nyissanak f nökn jük el tt. Az asszony Kígyó elé lépett, és rá se hederített a b rtáskára, amelyhez kis híján hozzáért a lába. - Életben marad Stavin? - A hangja nyugodt volt, h vös és halk. - Nem tudom biztosan - felelte Kígyó -, de úgy érzem, hogy igen. - Hagyjatok magunkra! - Az emberek el bb fogták föl Kígyó szavait, mint a vezet jükét; egymást keresték a pillantásaikkal, leeresztették a husángjaikat, aztán, egyik a másik után, lassan kisomfordáltak a sátorból. Arevin maradt. Kígyó érezte, hogy a veszély táplálta ereje lassan elhagyja. Megroggyant a térde. A b rtáska fölé hajolt, és arcát a kezébe temette. Az id sebb n odatérdelt melléje, miel tt Kígyó egyáltalán észrevette vagy megakadályozhatta volna. - Köszönöm - mondta. - Köszönöm. Borzasztóan sajnálom, hogy… - Kígyó válla köré fonta a karját, odahúzta magához, és Arevin is odatérdelt melléjük, és is átölelte Kígyót. A lány megint remegni kezdett, és k ketten csak fogták gyöngéden, amíg kisírta magát Kés bb aludt valamit, kimerülten, egyedül Stavinnel a sátorban, álmában fogva a kisfiú kezét. Az emberek el leg apró vadakat ejtettek Homoknak és Ködnek. t meg elhalmozták élelmiszerekkel és annyi vízzel, hogy megfürödhessék, bár ez utóbbitól alighanem kimerültek a készleteik. Amikor fölébredt, Arevin ott aludt a közelben, a köntösét kioldotta a h ségben, a mellén és hasán verejtékcsöppek csillogtak. Komor arckifejezése alvás közben megenyhült; most inkább kimerültnek és sebezhet nek látszott. Kígyó már azon volt, hogy felkeltse, de megtorpant, megrázta a fejét, és Stavin felé fordult. Megérintette a daganatot, és látta, hogy oldódni, zsugorodni kezdett, már haldoklott, amint Köd elváltoztatott mérge egyre jobban kifejtette a hatását. Kígyó úgy érezte, hogy szomorúsága mélyén megcsillan egy kis öröm. Kisimította Stavin kese haját az arcából. - Többé nem hazudnék neked, kicsim - suttogta -, de nemsokára el kell mennem. Nem maradhatok itt. - Még három nap alvásra volt szüksége, hogy kiheverje a homoki vipera marását, de majd valahol máshol alszik. Stavin? - Már nem is fáj - mondta a kisfiú vontatottan, félálomban. - Örülök neki. - Köszönöm… - Isten veled, Stavin. Fogsz majd emlékezni rá, hogy felébredtél, és én itt maradiam, hogy elbúcsúzzam led? - Viszontlátásra - mondta a kisfiú ismét megrebbenve. - Viszontlátásra, Kígyó. Viszontlátásra, F . Lehunyta a szemét. Kígyó felkapta a táskát, és Arevinre bámult. A férfi nem mozdult. Kígyó hálás volt neki, de azért sajnálta, hogy így válnak el. Kilépett a sátorból. A hajnal már hosszú, zavaros árnyékokat vetett; a tábor forró volt és néma. Kígyó meglelte tigriscsíkos póniját, ott állt kikötve, b ségesen ellátva enni- és innivalóval. Új, telitöltött vizestöml k dagadtak a nyereg mellett a földön, és a kápán keresztbe vetve néhány sivatagi köntös hevert, jóllehet Kígyó visszautasított mindenféle fizetséget. A tigris-póni rányihogott. A lány megvakargatta csíkos füle tövét, nyerget vetett rá, és felcsatolta a tetejébe a cókmókját. Köt féken vezetve maga mögött az állatot, elindult nyugatnak, arra, amerr l jött. - Kígyó… Mélyen beszívta a leveg t, aztán hátrafordult Arevin felé. A férfi szemben állt a nappal; a fényét l pirospozsgás volt a b re és skarlátszín a köntöse. A haja laza tincsekben omlott le egészen a válláig, lágyítva az arcvonásait. - Már mennie kell? - Igen. - Azt reméltem, addig nem megy el… szóval, hogy marad még egy ideig… - Ha a dolgok másképp alakulnak, talán maradtam volna.
- Úgy meg voltak ijedve! - Megmondtam nekik, hogy F nem tud ártani nekik, de meglátták a méregfogait, és nem tudták, hogy csak álmot adhat, és könnyebbé teheti a halált. - Nem tud megbocsátani nekik? - Nem tudom elviselni, hogy b nre kényszerültek. Mert ami történt, az én hibám, Arevin. Nerci értettem ket, csak amikor már kés volt. - Hiszen éppen maga mondta: nem ismerhet minden szokást, minden félelmet. - Nyomorék vagyok - mondta a lány - F nélkül; ha nem tudok meggyógyítani valakit, semmit sem tehetek. Haza kell mennem, a mestereim elé állni és reménykedni, hogy elnéz ek lesznek ostobaságommal. Nem sokan érdemelték ki azt a nevet, amellyel én büszkélkedhetem - és most csalódást okozok nekik. - Hadd menjek magával Kígyó is ezt akarta; el is bizonytalanodott, és átkozta magát a pillanatnyi gyengeségért. - Lehet, hogy elveszik t lem Ködöt és Homokot, engem pedig szám znek, és akkor magára is ez a sors vár. Maradjon itt, Arevin! - Nekem nem számítana. - De igen! Rövidesen meggy lölnénk egymást. Én nem ismerem magát, maga sem ismer engem. Nyugalomra és id re van szükségünk, hogy jól megértsük egymást. A fiatalember odalépett hozzá, köréje fonta a karját, és úgy álltak ott egy pillanatig, összeölelkezve. Amikor fölemelte az arcát, könnyek peregtek róla. - Kérem, jöjjön el újra! - mondta. - Bármi történjék, jöjjön el újra! - Majd igyekszem - mondta Kígyó. - Jöv tavasszal, amikor eláll a szél, várjon rám. A rá következ tavasszal, ha addig nem jöttem, felejtsen el. Bárhol is legyek, ha élek még, én el fogom felejteni magát. - Várni fogom - mondta Arevin, és látszott, mást nem is akar ígérni Kígyó fölvette a pónija kantárszárát, és elindult, neki a sivatagnak. Gömöri Péter fordítása
Ivan Jefremov - A hegyi szellemek tava
Néhány évvel ezel tt kutatási célú útvonalon bejártam a Központi Altaj egyes részeit, a Lisztvjaga hegygerincet, a Katuny fels folyása bal parti területén. Célom akkor az arany volt. Bár nem találtam értékes lel helyet, de nagy gyönyör ségemre szolgált az Altaj csodálatos természetvilága. Munkahelyem közelében nem volt semmi figyelemre méltó. A Lisztvjaga viszonylag alacsony hegygerinc, örök hó - "a nagy fehérség" hiányzik róla, vagyis nincs meg a gleccserek, hegyi tavak, fenyeget csúcsok csillogó változatossága és mindaz a magashegységi szépség, ami elb völ és megigéz a magasabb gerinceken. Azonban a sziklás hátukat a bozontos tajga fölé emel masszív hegyhátak komor vonzereje, az alattuk tengeri hullámokként torlódó hegyek kárpótoltak az elég unalmas ottlétért a patakok széles, mocsaras völgyében, ahol az id nagy részében folytattam a munkám. Szeretem az északi természet hallgatag komorságát, a szegényes színek egyhangúságát, szeretem, valószín leg az sállapotú magányért és vadságért, és nem cserélem el a dél fest i fényességéért, ami tolakodóan törekszik a lelkekbe. A szabadság, a természet iránti honvágy perceiben, ami el fordul minden expedíciós tudósnál, aki megelégeli a nagyvárosi életet, szemem el tt szürke sziklák, ólomszín tenger, tetejükt l megfosztott, hatalmas vörösfeny k és a zöld feny erd k komor mélységei t nnek fel… Egyszóval elégedett voltam az engem körülvev egyhangú képpel, és élvezettel végeztem feladatomat. Azonban volt még egy megbízatásom: megvizsgálni a Katuny középs folyásánál, egy Csemal nev nagy falu közelében lev remek azbesztlel helyet. Akkor az Altajon át a legrövidebb út a legmagasabb hegygerinc, a Katuny mellett, a Fels -Katuny völgyeiben vezetett. Elérkezve Ujmon faluig, át kellett kelnem az ugyancsak magas Trektyinszkij hrebeten, és Ondugajon keresztül ismét ki kellett jutnom a Katuny völgyébe. Bár utam siet s volt, és ez hosszú, mindennapos menetelésre kényszerített, csak ezen az úton éreztem az Altaj természetének valódi varázsát. Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor kis karavánommal együtt a tajgában jegenye-, cirbolya- és vörösfeny l álló s erd ben - vezet hosszú út után leereszkedtünk a Katuny völgyébe. Az árterület látszólagos simasága er sen akadályozott minket: a lovak hasra estek a szürkésbarnán cuppogó sárban, amit növényréteg fedett be. Minden tíz métert nagy er feszítéssel küzdöttünk le. De nem engedtem, hogy a karaván éjszakázzék, úgy döntöttem, még ma át kell jutni a Katuny jobb partjára. A hold korán felkelt a hegyek fölött, és nehézség nélkül lehetett továbbhaladni. A gyors folyó egyenletes zaja köszöntött minket, mikor megérkeztünk a Katuny partjára. A holdfényben a Katuny nagyon szélesnek t nt.
Amikor azonban kísér nk beügetett almásszürke lován a zúgó, homályos vízbe, és a többiek elindultak utána, kiderült, hogy a víz csak térdmasságig ér, így könnyen átkeltünk a másik partra. Elhagyva a nagy kövekkel beszórt árteret, ismét a mocsárba jutottunk, amit a szibériaiak "karagajnyik"-nak neveznek. A puha mohasz nyegen karcsú feny k voltak szétszórva, mindenütt magas buckák emelkedtek, amelyeken zizegett és magasba nyúlt a kemény sás. Egy ilyen helyen a lovak kénytelenek lettek volna egész éjjel "újságot olvasni", vagyis táplálék nélkül maradni, ezért úgy döntöttem, hogy továbbmegyünk. A kezd emelked azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy száraz helyre jutunk. Az ösvény megbújt a feny erd komor sötétségében, a lovak Iába meg elt nt a puha mohasz nyegben. Így haladtunk másfél órán keresztül, amíg az erd ritkulni nem kezdett; megjelentek a jegenyefeny k, cirbolyafeny k, a moha csaknem elt nt, de az emelked nek nem volt vége, s t egyre meredekebbé vált. Akárhogy is próbáltuk tártani magunkat, a nappali nehézségek után még két óra emelked nagyon nehéznek bizonyult. Ezért mindenki örvendeni kezdett, amikor a lovak patkói megcsendültek, szikrát pattintva a kövekb l, és felt nt a hegynyúlvány csaknem lapos teteje. Találtunk itt füvet a lovaknak és a sátrak felveréséhez szükséges száraz helyet. Egy pillanat alatt levettük az állatokról a terhet, felvertük a sátrakat a hatalmas cirbolyafeny k alá, és az egyvödörnyi tea lenyelésének és a pipa elszívásának megszokott procedúrája után mély álomba merültünk. Az éles fényre ébredtem, és gyorsan kimásztam a sátorból. A friss szél lobogtatta az egyenesen a sátor bejáratánál lev sötétzöld cirbolyafeny ágakat. Balra, két fa között, széles, világos folt látszott. Mint fekete keretben, négy éles, fehér csúcs halvány kontúrja derengett benne a rózsaszín, tiszta fényben. A leveg valószer tlenül áttetsz volt. A hegyek meredek lejt it elöntötte a piros szín világos árnyalatainak valamennyi elképzelhet kombinációja. Egy kicsit lejjebb, egy világoskék gleccser domború felületén hatalmas, rézsútos kék árnyéksávok sötétlettek. Ez a kék alap még jobban feler sítette a hegyóriások légies könnyedségét, úgy t nt, hogy ezek saját fényüket sugározzák, a közöttük látható ég pedig a tiszta arany tengere. Eltelt néhány perc. A nap magasabbra emelkedett, az arany bíbor árnyalatot nyert, a csúcsok elvesztették rózsaszín árnyalatukat, amit tiszta kék váltott fel, a gleccser ezüstösen csillogott. Csengtek a kolompok, a fák alatt a munkások egymást szólongatták, és kergették a lovakat, hogy felszerszámozzák ket, becsomagolják és átkötözzék a málhát, én meg egyre csak gyönyörködtem a fény varázslatának gy zelmében. A tajgai ösvények zárt szemhatára után, a sziklás tundrák vad szigorúsága után ennek az átlátszó villogásnak és a könny változatos nap játékának új világa volt ez. Amint látják, els szerelmem az altaji magashegységi fehér csúcsok iránt váratlanul és er sen támadt föl. Ez a szerelem nem hordozott magában kés bbi csalódásokat, és mindig új élményekkel ajándékozott meg. Nem vállalkozom arra, hogy leírjam azokat az érzéseket, amelyek a világoskék jég ragyogásától, a hegyi tavak kék vagy smaragdszín vizének nem mindennapi áttetsz ségét l ébrednek. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a havas hegyek látványa kiváltotta bennem a természet szépségének fokozott megértését. A fény, az árnyék és a színek csaknem zenei váltakozása a harmónia gyönyörét hirdette a világnak. És én, a teljesen földi ember, másképp hangolódtam érzelmileg a hegyi világban, és felfedezésemet, amelyr l most szólok, kétségkívül bizonyos mértékben éppen ennek a magas rend érzelmi f töttségnek köszönhetem. Elhagyva az útvonal magashegyvidéki részét, ismét leereszkedtem a Katuny völgyébe, majd az Ujmoni sztyeppére: ez egy sík katlan, kiváló táplálékkal a lovaknak. A továbbiakban a Terektyinszkij hrebet fehér csúcsai nem tettek lehet vé számomra érdekes geológiai megfigyeléseket. Elértük az Ondugajt, elküldtem segít társamat Bijszkbe a gy jteménnyel és a felszereléssel. A csemali azbesztlel helyek megtekintését csomag nélkül is végre tudtam hajtani. A kísér vel friss lovakon gyorsan elértük a Katunyt, és megálltunk pihenni Kajancsa településen. Az illatos, mézes tea különösen finom volt, és sokáig üldögéltünk a kertben, a tisztára gyalult, fehér asztalka mellett. Kísér m, egy mogorva és hallgatag ojrot, rézzel kivert pipáját szopogatta. Kikérdeztem a házigazdát a Csemalig vezet további út nevezetességeir l. A házigazda, egy fiatal, nyílt, lesült arcú tanító, szívesen kielégítette kíváncsiságomat. - Még valamit, mérnök elvtárs - mondta. - Csemaltól nem messze talál egy falucskát. Ott él egy m vész, a mi híres Csoroszovunk, valószín leg hallott róla. Az öregúr kétségkívül harapós, de ha belopja magát a szívébe, akkor mindent megmutat, szép képe pedig rengeteg van. Eszembe jutottak a Tomszkban és Bijszkben látott Csoroszov-képek, különösen A Katuny koronája és az Altaj-Kán. Megtekinteni Csoroszov nagyszámú munkáját a saját m termében és szerezni valamilyen vázlatot; nem lett volna rossz befejezése az Altajjal való ismerkedésemnek. A következ nap közepén jobbra megláttam az említett széles hasadékot. A világossárga farosttól fényl néhány új ház a magaslaton terült el, a vörösfeny k lábánál. Minden az utolsó szögig egyezett a kajancsai tanító leírásával, és magabiztosan irányítottam lovamat Csoroszov fest vész házához. Arra számítottam, hogy egy zsémbes öregembert fogok látni, és meglep dtem, amikor a lépcs tornácon egy energikus, szikár, borotvált, gyors és pontos mozgású ember jelent meg. Csak alaposan megnézve sárgás, mongolos arcát, vettem észre, hogy tüskés haja és kemény szálú bajsza er sen szül. Éles ráncok barázdálták kiugró pofacsontú, beesett orcáját és domború, magas homlokát. Szívélyesen fogadott, de nem mondhatnám,
hogy kitör örömmel, ezért némileg zavartan követtem t. Csoroszov barátságosabb lett, valószín leg az Altaj szépségét l hevített lelkesedésem szinteségének hatására. Sz kszavú elbeszélései az Altaj némely különösen figyelemreméltó helyér l világosan emlékezetembe vés dtek - megfigyel képessége igen éles volt. A m terem - egy tágas, tapétázatlan szoba, nagy ablakokkal - elfoglalta a ház felét. Egy csomó vázlat és kis kép közül kivált egy, ami valahogy magához vonzott. Csoroszov magyarázata szerint ez a Deni-Dernek (a Hegyi Szellemek Tavának) saját maga részére megfestett változata - maga a nagy kép valamelyik szibériai múzeumban van. Leírom ezt a kis vásznat részletesebben, mivel fontos szerepe van a kés bbiek megértésében. A kép fénylett az esti nap sugaraiban s színeivel. A középs részét elfoglaló tó kékesszürke felülete hideget és hallgatag nyugalmat áraszt. Az el térben, a sima parton lev köveknél, ahol zöld f takaró váltakozik tiszta hóval, egy cirbolyafeny törzse fekszik. Egy nagy, kék jégdarab simul oda a parthoz, egészen a kid lt fa gyökereinél. Kis jégdarabok és nagy, szürke kövek vetnek hol zöldes, hol szürkéskék árnyékot a tó felületére. Két alacsony, szélt l tépázott cirbolyafeny emeli fel s ágait, mintha az ég felé tartanák karjukat. A háttérben egyenesen a tóba zuhannak bele a lilás és fakó szín , sziklás szél , fogazott hegyek havas meredélyei. A kép középpontjában a jéggel borított hegynyúlvány világoskék csonthóból töltést képez a tóban, fölötte pedig szörny magasan egy háromoldalú gyémántgúla emelkedik, amit l balra a rózsaszín felh k szalagja lebeg. A völgy tekn alakú, lefolyástalan völgy - bal széle szabályos kúppá egészíti ki a hegyet, ami csaknem teljes egészében hóköpenybe van öltözve. Csak a ritka, fakó sávok jelzik a sziklás meredélyeket. A hegy széles alapokon nyugszik, k fokai hatalmas lépcs ként ereszkednek le a tó túlsó végéhez… Az egész képb l az a fényl tisztaságú idegenség és hideg áradt, ami elb völt engem a Katuny gerincén át tartó utamon. Sokáig álltam, néztem az altaji fehér csúcsok igazi arcát, és meg voltam lepve a nép finom megfigyel képességét l, amikor a tavat Deni-Dernek, a Hegyi Szellemek Tavának nevezte el. - Hol talált egy ilyen tavat? - kérdeztem. - És létezik-e valójában? - A tó tétezik, és meg kell mondanom, hogy a valóságban még sokkal szebb. Az én érdemem annyi, hogy helyesen fejeztem ki a benyomás lényegét - válaszolta Csoroszov. Ezt a lényeget nem olcsón kaptam… De megtalálni ezt a tavat sem könny , bár természetesen lehetséges. De önnek minek? Talán a térképre akarja bejelölnie Ismerem magukat! - Mindössze szeretnék ott lenni ezen a csodálatos helyen. Hiszen egy ilyen meglátsz, és többé a haláltól sem félsz. A m vész kíváncsian nézett rám. - Ez nagyon szintén hangzott: "Többé a haláltól sem félsz." Valószín leg nem tudja, hogy milyen legendák kapcsolódnak az ojrotoknál ehhez a tóhoz. - Biztosan érdekesek, ha ilyen költ ien nevezték el a tavat. Csoroszov tekintete átsiklott a képre. - Semmi különöset nem vett észre? - Észrevettem. Itt, a bal sarokban, ahol a hegy kúp alakú - mondtam. - Csak… elnézést, de itt a színek egészen lehetetlennek t ntek. - Nézze meg még egyszer, figyelmesebben! Ismét nézni kezdtem, és olyan volt a fest munkájának finomsága, hogy minél tovább néztem, mintha annál több részlet úszott volna fel a kép mélyéb l. A kúp alakú hegység lábainál egy zöldesfehér felh emelkedett, és gyenge fénnyel sugárzott. Ennek a fénynek a tükröz dése és a csillogó havak fényének összekeveredése a vízen hosszú árnyékcsíkokat adott, nem tudni, miért, piros árnyalatban. Ugyanilyen, csak sokkal s bb, egészen a vérszín tónusáig vörös foltok látszottak a sziklák szakadékainak törésfelületén. Azokon a helyeken viszont, ahol a hegygerinc fehér falai mögül áttörtek a nap egyenes sugarai, a jegek és kövek fölött hatalmas emberi alakokra emlékeztet hosszú, kékeszöld füst- vagy páraoszlopok emelkedtek, vészjósló és fantasztikus látszatot adva ezzel a tájnak. - Nem értem - mutattam a kékeszöld oszlopokra. - Ne is próbálja megérteni - mosolyodott el keser en. - Maga jól ismeri és szereti a természetet, de nem hisz neki. - De maga hogyan magyarázza ezeket a vörös tüzeket a sziklákon, a kékeszöld oszlopokat, fényl fellegeket? - A magyarázat egyszer : a hegyi szellemek - válaszolt nyugodtan a fest . Feléje fordultam, de a gúnynak még az árnyékát sem láttam zárkózott arcán. - Nem tréfálok - folytatta ugyanazon a hangon. - Azt gondolja, hogy a tó a nevét csak földöntúli szépségéért kapta? A szépség önmagáért beszél, de a híre rossz. Megfestettem a képet, de az irhámat alig tudtam megmenteni. 1909-ben voltam ott, és 13-ig betegeskedtem… Megkértem a fest t, hogy meséljen a tóval kapcsolatos legendákról, beültünk a sarokba, egy széles díványra, amely durva, sárgáskék mongol sz nyeggel volt leterítve. Innen látható volt a kép. - Ennek a helynek a szépsége - kezdte Csoroszov - régt l fogva vonzotta az embert, de valamilyen érthetetlen er k elpusztították az embereket, akik a tóhoz jöttek. A tó végzetes hatását magamon is éreztem, de
err l majd kés bb. Érdekes, hogy a tó meleg, nyári napokon a legszebb, és éppen ilyen napokon jelentkezik leginkább pusztító ereje. Amint az emberek meglátták a vérvörös tüzeket a sziklákon, a kékeszöld, átlátszó oszlopok villogását, különös érzések kerítették ket hatalmukba. A környez hegycsúcsok szörny súllyal nehezedtek a fejükre, a szemükben pedig elkezd dött a fénysugarak megállíthatatlan tánca. Az embereket valami a kerek, kúp alakú hegyhez vonzotta, ahol a hegyi szellemek kékeszöld kísértetei rémlettek nekik, amint a zöldesen fényl felh k körül táncolnak. De amint elérték ezt a helyet, minden elt nt, csak a meztelen sziklák figyeltek komoran. Fulladozva, lábukat alig vonszolva, erejük hirtelen elvesztését l megnyomorodott lélekkel hagyták el a szerencsétlenek ezt a végzetes helyet, de általában az úton utolérte ket a halál. Csak néhány er s vadász jutott el, valószer tlen szenvedések után, a legközelebbi jurtáig. Közülük egyesek meghaltak, mások sokáig betegeskedtek, örökre elveszítvén korábbi erejüket és bátorságukat. Attól kezdve elterjedt a rossz hír a Deni-Derr l és az emberek csaknem teljesen leszoktak arról, hogy odamenjenek. Ott nincs se állat, se madár, a bal parton pedig, ahol gyülekeznek a szellemek, semmi sem n , még f sem. Még gyermekkoromban hallottam ezt a legendát, és régóta vonzott, hogy meglátogassam a hegyi szellemek birtokát. Húsz évvel ezel tt eltöltöttem ott két napot teljes magányban. Az els napon semmi különöset nem vettem észre, és sokáig dolgoztam, vázlatokat festettem. Azonban az égen s felh k vonultak, változtatván megvilágítottságukat, és nekem nem sikerült elkapnom a hegyi leveg átlátszóságát. Elhatároztam, hogy még egy napot maradok, az erd ben fogok éjszakázni, félversztányira a tótól. Estére furcsa égést éreztem a számban, ami állandó nyálazásra késztetett, és könny hányingerem támadt. Általában jól viseltem a magaslati tartózkodást, és csodálkoztam, hogy ez alkalommal a ritka leveg miért hat így rám. A következ nap csodálatos reggele remek id t ígért. Nehéz fejjel elvánszorogtam a tóhoz, nagyfokú gyengeséget éreztem, de hamarosan elmerültem a munkában, és mindenr l megfeledkeztem. A nap rendesen sütött, amikor befejeztem a vázlat kidolgozását, ami a kés bbiekben a képnek az alapjául szolgált, arrébb toltam a fest állványt, hogy egy utolsó pillantást vessek a tóra. Nagyon elfáradtam, a kezem remegett, id nként forgott velem a világ, és el-elkapott a hányinger. És ekkor megláttam a tó szellemeit. A víz átlátszó felszíne fölött egy alacsony felh árnyéka úszott el. A napsugarak, amelyek rézsútosan hatoltak át a tavon, mintha fényesebbek lettek volna egy pillanatnyi napfogyatkozás után. A távolodó fény- és árnyhatáron hirtelen észrevettem néhány átlátszó, kékeszöld szín oszlopot, amelyek hatalmas, köpenyes emberi alakokra hasonlítottak. Hol egy helyben álldogáltak, hol gyorsan változtatták a helyüket, hol meg elt ntek a leveg ben. Nyomasztó félelem érzésével néztem a soha nem tapasztalt látványt. Még néhány percig folytatódott a kísértetek zajtalan mozgása, azután a sziklákon felvillantak a vérvörös szín visszfények és fellobbanások. Fent pedig ott függött a halványzöld fénnyel világító, gomba alakú felh … Hirtelen megéreztem, hogy az er elönti tagjaimat, a látásom élessé vált, a távoli sziklák mintha elindultak volna felém, megkülönböztettem meredek lejt ik valamennyi részletét. Megragadtam az ecsetet, vad energiával kikerestem a festékeket, gyors ecsetvonásokkal igyekeztem megörökíteni a rendkívüli képet. Könny szell futott végig a tó fölött, és egy pillanat alatt elt ntek a felh k is, a kékeszöld kísértetek is. Csak a piros tüzek fénylettek komoran a sziklákon, megtörve a vízen a sziklákról idever árnyékokban. A fellángolás, ami elkapott, alábbhagyott, még elesettebb lettem hirtelen, az életer szinte elfolyt a palettát és ecsetet tartó ujjaim hegyéb l. Valami rossznak az el érzete sietésre késztetett. Becsuktam a vázlatfüzetet, és összeszedtem a holmimat, éreztem, hogy valami furcsa súly zuhan a mellemre és a fejemre… A tó fölött fújó szél megélénkült. Az átlátszó kék tükör elhomályosodott. A felh k elfedték a hegyek csúcsait, és a környezet éles színei gyorsan elhalványultak. A tó átszellemült és tiszta szépségét bánatos komorság váltotta fel, a kísértetek helyén lev piros felvillanások kihunytak, és csak a sötét sziklák feketéllettek ott a hófoltok között. A nehéz lélegzet füttyszer en szakadt ki mellemb l, amikor er m elvesztésével és nyomasztó súllyal küzdve, hátat fordítottam a tónak. Mintegy zavaros álomban tettem meg az utat, addig a helyig, ahol kísér im a megbeszélés szerint vártak, azok, akik megtagadták a felmenetelt a Deni-Derre. A hegyek imbolyogtak el ttem, a hányás a teljes gyengeség állapotába juttatott. Id nként elestem, és sokáig feküdtem, nem volt er m felkelni. Nem emlékszem, hogyan jutottam el kísér imhez, de ez mindegy is. A legfontosabb, hogy a hátamra kötött dobozt a vázlatokkal célba juttattam. A kísér k a távolból észrevették, hogy mi történik velem. Elvittek a táborig, és a hátamra fektettek, fejem alá egy összehajtogatott iszákot tettek. "El fogsz pusztulni, Csorosz" jegyezte meg a szenvtelen megfigyel hangsúlyával a legid sebb kísér . Amint látja, nem haltam meg, de sokáig nagyon rosszul éreztem magam. A gyengeség és az eltompult látás zavartak az életemben és a munkámban. A nagy Deni-Der-képet csak egy évvel kés bb festettem meg, ezen meg állandóan dolgoztam egy kicsit, amikor lábra álltam. Amint látja, a Deni-Dertóról és az azt benépesít szellemekr l szóló igazságot nem olcsón kaptam. Csoroszov elhallgatott. A s rácsozatú, nagy ablakon keresztül látszott a szürkületbe merült völgy. Az elbeszélés maximálisan felkeltette az érdekl désemet, és nem volt semmi alapom, hogy ne higgyek a fest nek, ugyanakkor nem találtam semmiféle magyarázatát a csodálatos jelenségeknek, amiket megörökített alkotása színeiben. Átmentünk az ebédl be. A világos "villám"-lámpa az asztal fölött szétkergette a furcsa elbeszélés keltette irrealitás árnyát. Nem álltam meg, és megkérdeztem, hogyan lehet megtalálni a Hegyi Szellemek Tavát abban az esetben, ha még egyszer lehet ségem lesz meglátogatni azokat a helyeket.
- Aha, megfogta önt ez a tó! - mosolyodott e! Csoroszov. - Ám legyen, látogasson el oda, ha nem fél. Írja! El vettem a táskámból a jegyzetfüzetemet és egy ceruzát. - Ez a hely a hegy keleti végében van. Ez egy mély szurdok a csujai és katunyi fehér csúcsok között. Negyven kilométerre az Aguton fölfelé, a torkolattól számítva, a folyástól jobbra indul a Juneur folyócska. Ezt a helyet észre lehet venni, mert az Argut itt kanyarodik el, a Juneur torkolata széles, sík helyre jut ki. A torkolatától elmegy az Arguton fölfelé, a bal parton, számolja így: hat kilométert, és itt, a menetirány szerint jobbra egy kis forrást, vagy ha jobban tetszik, egy folyócskát talál. Maga a folyó nem nagy, de a völgy nagyon széles, és mélyen benyúlik a Katunyi-hegyhátba. Ebben a völgyben kell továbbmennie. A hely száraz, a vörösfeny k nagyok, terebélyesek. Már magasra feljut, amikor egy nagy, kanyargós zuhogót talál, egy kis vízesés hull bel le, és a vögy jobbra fordul. A völgy alja egészen sík, széles, éles, és rajta láncként öt tó, egyik a másiktól hol félversztányira, hol versztányira. Az utolsó, ahonnan nem lehet továbbmenni, a Deni-Der. Ennyi az egész. Csak figyelje, hogy a szurdokot el ne vétse, mert ott sok a völgy és a tó… Igen, eszembe jutott egy jó ismertet jel! A forrás torkolatánál, amikor ráfordul az Argutról, egy kis mocsár húzódik a szélén, balra állt egy hatalmas, száraz vörösfeny , ágak nélkül, kett s csúccsal, mint az ördög vasvillája. Ha még megvan, err l megismeri. Feljegyeztem Csoroszov útmutatását, nem sejtve annak jelent ségét, ami a kés bbiekben derül ki. Reggel átnéztem Csoroszov munkáit, de egyiket sem lehetett összehasonlítani a Deni-Derrel. Értettem a kép nagy értékét, ezért még csak utalni sem mertem a megszerzésének lehet ségére, rendkívül szerény pénzeszközeim következtében. Megvettem két hófödte hegy vázlatát, és ajándékba kaptam egy kis tollrajzot, melyen kedvenc vörösfeny im voltak ábrázolva a fa jellegének mélységes ismeretével. Búcsúzóul Csoroszov azt mondta: - Látom, hogyan nézegeti a Deni-Dert, de ezt nem tudom önnek ajándékozni. Ajándékozok önnek egy vázlatot, amit a tavon készítettem. Csak - egy kicsit elhallgatott ezt már csak azután, hogy meghalok, most nehéz megválnom t le. No de ne keseredjék el, ez hamarosan bekövetkezik… elküldik önnek-f zte hozzá a fest komolyan, zavarba hozó szenvtelenséggel. Hosszú életet kívánva Csoroszovnak, magamnak pedig miel bbi találkozást vele, felültem a lovamra, de a sors, mint kiderült, örökre elválasztott minket. Sokára jutottam el az Altajra. Négy év telt el megfeszített munkával, az ötödikben pedig ideiglenesen kikészültem. A kíméletlen reuma - a tajgalakók szakmai betegsége - fél évre ledöntött a lábamról, azután pedig legyöngült szívemmel kellett vesz dnöm. Elfáradván a kényszer semmittevést l és unalomtól, megszöktem a déli üdül helyr l a komor, de kedves Leningrádba. A f nökség javaslatára a Közép-Ázsiában lev Szefidkan higanylel helyeivel kezdtem foglalkozni. Turkesztán napos szárazságában reméltem ki zni a belém bújt nyavalyát, hogy visszatérhessek Észak szomorú vadságához, ami örökre leigázott. Ez a vonzalmam ellenállhatatlan volt, és nehezen tudtam legy zni a Szibéria iránti mély nosztalgiám rohamait. Az egyik meleg tavaszi estén, amikor a mikroszkópom el tt ültem otthon, egy küldeményt hoztak, ami inkább elkeserített, mint megörvendeztetett. Sima cirbolyadeszkákból készített lapos dobozban a Deni-Der vázlat feküdt annak a jeleként, hogy Csoroszov fest vész befejezte munkás életét. Elegend volt ismét meglátnom a Hegyi Szellemek Tavát, hogy megrohanjanak az emlékek. A Deni-Der távoli és elérhetetlen szépsége vészterhes szomorúsággal töltött el. Munkával igyekeztem elkergetni a bánatot, ezért új szefidkani érck zetcsiszolatot helyeztem a mikroszkóp alá. A megszokott mozdulattal engedtem le a mikroszkópcsövet a fogasléces csavarral, beállítottam a fókusztávolságot a mikrométerrel, és elmélyedtem a higanyérc kristályosodási sorrendjének tanulmányozásában. A csiszolat lecsiszolt k zetlemez csaknem tiszta cinnabaritnak bizonyult, s tanulmányozásával a dolog akadozott. A színek finom árnyalatai, visszaver dve a csiszolatról elrejt ztek az elektromos fényben. Az opakilluminátort (ez egy speciális szerkezet a mikroszkópban, mellyel az ásványokat megfigyelhetjük a visszavert fényben) felcseréltem a ferde megvilágításhoz való Silverman-félével, és bekapcsoltam a nappali fény lámpáját: ez egy ragyogó ötlet, helyettesíti a napot a mikroszkóp sz k világában… A Hegyi Szellemek Tava továbbra is ott függött lelki szemeim el tt, és el ször nem is csodálkoztam, amikor a mikroszkópban megláttam a vérvörös ragyogást a kékes acél háttéren, ami annyira meglepett engem annak idején a fest képén. Egy másodperccel kés bb jutott el a tudatomig, hogy nem a képet nézem, hanem a higanyérc bels reflexeit figyelem meg. Megfordítottam a mikroszkóp asztalkáját, és a vérvörös ragyogás elhalványult, kialudt, vagy átment mélyebb barnásvörös árnyalatba, míg az ásvány felületének nagyobb része továbbra is hideg acélfénnyel ragyogott. Izgatottan a még meg sem született felfedezés el érzetét l, a nappali fényt kibocsátó megvilágító szerkezet sugarát a Hegyi Szellemek Taváról festett vázlatra irányítottam, és a kúp alakú hegy lábánál lev sziklákon megpillantottam ugyanazokat a színeket, mint amelyeket éppen most láttam a mikroszkóp alatt. Gyorsan el kaptam a színtáblázatokat, és rögtön kiderült, hogy a színek a képletekkel… Mellesleg minek kellene itt leírnom magukat a képleteket? Csak annyit mondok, hogy a fémérceket és fémeket tanulmányozó tudomány, a mineralográfia számára létrehozták az összes elképzelhet szín legfinomabb
árnyalatainak színtáblázatát, amib l összesen mintegy hétszáz van. Minden árnyalatnak saját jele van, az árnyalatok összege adja az ásvány képletét. Így hát kiderült, hogy Csoroszov színei, amelyekkel a hegyi szellemek tartózkodási helyét ábrázolta, ezen táblázatok szerint tökéletesen egybevágnak a cinnabarit árnyalatai, különböz megvilágítási feltételek, beesési szögek és a fény további bonyolult játéka esetén, amit a tudományban a fényhullámok interferenciájának neveznek. A Deni-Der-tó rejtélye hirtelen világossá vált el ttem. Csak nem értettem, hogy hasonló ötlet miért nem született meg bennem már régen, az Altaj hegységében. Telefonon taxit rendeltem, és hamarosan megérkeztem egy kerítéshez, amely mögött egy kémiai laboratórium nagy ablakai fénylettek. Ismer söm - vegyész- és kohómérnök - még itt volt. - Á, a szibériai medve! - üdvözölt. - Minek köszönhetem a látogatást? Ismét egy sürg s elemzés? - Nem, Dmitrij Mihajlovics, felvilágosításért jöttem önhöz. Milyen különlegességeir l tud a higanynak? - Ó, a higany! Ez a fém olyan rendkívüli, hogy egy vastag könyvet lehetne róla írni! De mi kell, mondja világosabban! - Tehát: a higany háromszázhetven fokon forr, de hány fokon párolog? - Mindig, kedves mérnököm, kivéve a nagyon er s hideget. - Tehát illó? - A fajsúlyához képest rendkívül illó. Jegyezze meg: húsz fokon egy köbméter higanypárával teli leveg ben tizenöt század gramm van, száz fokon pedig már csaknem két és fél gramm. - Még egy kérdés: a higanypára magától világit-e vagy nem, és ha igen, milyen színnel? - Magától nem világít, de néha, nagy koncentráció esetén átmen fényben kékeszöld árnyalatú. Elektromos töltés esetén, ritka leveg ben zöldesfehéren világít. - Minden világos. Nagyon köszönöm! Öt perc múlva becsöngettem az orvosom ajtaján. A jóságos öreg izgatott arccal maga jött ki az el szobába, amikor megismerte a hangomat. - Mi történt? Már megint a szíve rakoncátlankodik? - Nem, minden rendben. Csak egy percre jöttem. Mondja, mik a f szimptómái a higanyg zös mérgezésnek? - Hm-m, általában a higanynál: nyálelválasztás, hányinger, ami a párákat illeti, mindjárt megnézem… Jöjjön be! - Nem, nem, csak egy percre jöttem. Nézze meg gyorsabban, drága Pavel Nyikolajevics! Az öreg bement a dolgozószobájába, és egy perc múlva visszatért, kezében egy nyitott könyvvel. - No, nézzük, higanyg zök: a vérnyomás csökkenése, a pszichikum er s gerjedelme, szapora, szaggatott lélegzés, azután pedig a szívbénulásos halál. - Hát ez nagyszer ! - szaladt ki a számon. - Mi nagyszer ? Egy ilyen haláll De én csak felnevettem, gyerekesen örülve a doktor értetlenségének, és lerohantam a lépcs n. Most már tudtam, hogy gondolataim egész menete vitán felül helyes. Hazatérve felhívtam a f osztályvezet met, és közöltem vele, hogy munkánk érdekében azonnal el kell utaznom az Altajba. Megkértem, hogy engedje el velem Kraszulint, egy fiatal végz st, akinek fizikai erejére és jó fejére nagy szükségem volt még mindig beteges állapotomban. Május közepén már akadály nélkül el lehetett érni a tavat. Éppen ebben az id ben indultam el a Csujai országút mentén fekv Inyja településr l Kraszulinnal és két tapasztalt tajgai munkással. Emlékeztem a néhai fest útmutatásaira az el ttünk álló útról, és a legfontosabb, hogy az oldalzsebben ott feküdt az öreg, gy rött jegyzetfüzet az útvonallal, amit Csoroszov szavai alapján írtam le. Amikor kis csapatom este sátrat vert a völgy torkolatánál fekv száraz dombháton, a villára hasonlító száraz vörösfeny vel szemben, nem minden izgalom nélkül éreztem, hogy holnap bebizonyosodik feltevéscím helyessége, vagy még valószín tlenebbet találtam ki, mint az ojrot fest mesés szellemei. Kraszulin átvette izgatottságomat, és odaült mellém a kis halomra, ahonnan elgondolkozva szemléltem az agancs formájú vörösfeny t. - Vlagyimir Jevgenyjevics - kezdte halkan -, emlékszik, megígérte, hogy elmeséli utazásunk célját, amikor elérünk a hegyekbe. - Remélem, hogy nem kés bb, mint holnap, felfedezünk egy hatalmas higanylel helyet, ami részben ásványi. Holnap meglátjuk, igazam van-e vagy sem. Tudja, hogy a higany általában a lel helyeken szétszórtan található, kis koncentrációban. Gazdag higanytartalommal rendelkez nagy lel helyet csak egyet ismernek a világon, ez pedig… -…Almadén Spanyolországban - súgott Kraszulin. - Igen, már sok évszázada Almadén látja el a fél világot higannyal. Egyszer egy csöppnyi kis tavat találtak tiszta higanyból. Így hát azt remélem, hogy valami hasonlóra bukkanunk. Az, hogy itt a sziklák csaknem teljes mértékben cinnabaritból állnak, err l meg vagyok gy dve, csak ha… - De, Vlagyimir Jevgenyjevics, ha feltárunk egy ilyen lel helyet, ez fordulat lesz a higanygazdaságban! - Természetesen, fiam! A higany fontos fém az elektrotechnika és az orvostudomány számára. Most pedig:
aludni, aludni! Holnap még sötétben fogunk kelni. Úgy t nik, borús nap lesz, nekünk pedig ez kell. - Miért ilyen fontos a borús nap? - kérdezte Kraszulin. - Mert nem akarom sem magamat, sem a többieket megmérgezni. A higanyg zökkel nem jó viccelni. Ezt bizonyítja már az is, hogy ennek a lel helynek a feltárása évszázadokra elmaradt, éppen a higanyg zök pusztító tulajdonságai miatt. Holnap megütközünk a Deni-Der hegyi szellemeivel, azután majd meglátjuk… Az áttetsz rózsaszín köd befedte a hegyhátat. A völgy besötétedett. Csak a fehér csúcsok hegyes tet i fénylettek sokáig a számunkra láthatatlan napsugaraktól. Azután kialudtak. A füstszín sötétség elfedte a hegyeket. A felh kkel borított ég alól csillagok villantak. Még mindig a t znél üldögéltem, de végül is legy ztem izgatottságomat, és lefeküdtem aludni. A következ nap eseményeire nem tudni miért, csak elmosódón emlékszem. Élesen az emlékezetembe vés dött a széles, teljesen sík aljú völgy a harmadik és a negyedik tó között. A völgy közepén sima, zöld mohasz nyeggel fedett mocsár terült el, egyetlen fa nélkül, de a szélein hatalmas cirbolyafeny k magasodtak. Ágaiktól megfosztva az egyik oldalon, a cirbolyák a Hegyi Szellemek Tava felé nyújtották hatalmas ágaikat - mint komor zászlók magas oszlopokon. Az alacsony, sötét felh k gyorsan elsuhantak a cirbolyák fölött, mintha sietnének a titokzatos tóhoz. A negyedik tó kicsi és kerek volt. A kékesszürke vízb l, ami porosan-ködösen fodrozódott, rengeteg hegyes állt ki. Átkelve rajtuk a cirbolyafeny k s jébe kerültünk, aztán még tíz perc, és a Hegyi Szellemek Tavának partján álltam. A szomorúság füstszíne burkolta be a tavat és a hegylánc havas lejt it. Ennek ellenére azonnal megismertem benne a hegyi szellem templomát, ami néhány évvel ezel tt Csoroszov m termében elb völte képzeletemet. Eljutni az acélszínben játszó sziklákig a kúp alakú hegy lábánál: nehéz feladatnak bizonyult. De minden nehézséget azonnal elfelejtettünk, amikor a geológiai kalapács csengve leverte a szikla élér l az els nehéz cinnabaritdarabot. A sziklák innen már ferde lépcs fokokkal ereszkedtek egy kis bemélyedésig, amely fölött könny köd lebegett. A mélyedést zavaros, forró víz töltötte meg. A mély hasadékok körül g zölg források fakadtak, és köddel vonták be a bemélyedés szélét. Megbíztam Kraszulint, hogy végezze el az érclel hely szemmértékes felmérését, én pedig az egyik munkással elindultam a ködfátylon keresztül a hegy talpához. - Mi az ott, f nök elvtárs? - kérdezte hirtelen a munkás. Odapillantottam a jelzett irányba. K fallal félig eltakarva, ragyogott bágyadt és fenyeget csillogással a higanytavacska: életre kelt álmom. A tavacska felülete domborúnak t nt. Leírhatatlan izgalommal hajoltam rugalmas felszíne fölé, és bedugtam a kezem az elillanó és nehezen megnyíló folyadékba, és a néhány ezer tonna folyékony fémre gondoltam: ajándékomra a hazának. A kiáltásomra odaérkez Kraszulin megmerevedett a néma lelkesedést l. Azonban csitítani kellett az örömöt és sietésre biztatni kísér inket, hogy miel bb elvégezzék a szükséges munkát. Fejünk már nehéz volt, a szánk égett: a kezd mérgezés baljós jelei. Elkattintottam jobbra és balra a fényképez gépet, az egyik munkás megtöltött néhány kulacsot a tóból mert higannyal. Kraszulin és a másik munkás gyorsan lemérték az érck zet kijáratait és a tavacska méreteit. Úgy t nt, hogy minden villámgyorsan készen lett, ennek ellenére visszafelé lassan mentünk, ernyedten, harcolva az er söd levertség és félelem érzésével. Amíg mi nagy nehezen megkerültük a tavat a bal parton, a felh k felszakadtak, és szemünk el tt felszikrázott a csiszolt gyémánt hegycsúcs. A ferde napsugarak áttörtek a távoli szoros kapuján keresztül, az egész Deni-Der-völgy megtelt szikrázó, áttetsz fénnyel. Megfordultam, és megpillantottam a kékeszöld kísérteteket, akik az általunk nemrég elhagyott helyen fel-felvillantak. Szerencsére a part fokozatosan kiegyenesedett, és hamarosan elértük a lovainkat. - Rajta, gyerekek! - kiáltottam, megfordítva a lovamat. Még aznap leereszkedtünk a völgyben a második tóig. A beálló szürkületben az érkezésünkre kinyújtott cirbolyafeny ágak mintha fenyeget ztek volna, meg akartak állítani minket. Éjjel nem valami fényesen éreztük magunkat, de azért minden jól végz dött. Nem maradt sok elmesélnivaló. A varázsos tó adott és ad most a Szovjetuniónak olyan mennyiség higanyt, ami kielégíti sokoldalú iparunk minden igényét. Én pedig mindörökre meg riztem hálás emlékezetemben az igazságszeret fest t, a hegyi szellemek félelem nélküli kutatóját. Barta Gábor fordítása
Carol Emshwiller - A vadászrobot
Érzékelte Ruthie McAlister gyors szívverését, éppúgy; mint bármely állatét. Ruthie tenyere nyirkos volt, ezt
is érzékelte, mint ahogy a ki- és belégzését is. Hallotta, hogy idegesen kuncog. Ruthie a férjét nézte, Joe-t, amint az irányítóegysége fölé hajol annak a valaminek, ami érzékelte a szívdobogást - annak a szürkészöld dolognak, amelyet vadászkutyának, kopónak vagy néha egyszer en csak dögnek hívtak. - Te - mondta Ruthie -, nem lesz z r, ugye? Joe épp egy csavart szedett le a hüvelykujja körmével, aztán kihúzta alóla a hozzá csatlakozó drótot. - Adj egy hullámcsatot! - mondta. Ruthie hátranyúlt a hajába. - Úgy értem, nem veszélyes, ugye? - A, nem. - Nemcsak erre az izére gondolok. - Ruthie fejével a szürkészöld tárgy felé bökött. Arra gondolok, tudom, hogy értesz az ilyen dolgokhoz, mint ahogy a múltkor is ki tudtad szedni a sört az automatából, meg a szentségit, tényleg évekig nem fizettünk a tévéért se! Szóval tudom, hogy értesz az ilyesmihez, de nem fognak rájönni, amikor visszahozzuk, és idejönnek ellen rizni? - Nézd, ezek a kölcsönz sök itt vidéki gyerekek, meg különben is vissza tudom tenni, és senki nem vesz észre semmit. A szürkészöld dolog a négy lábán kuporgott, így Joe föléje tudott hajolni, és a valami érezte, hogy Ruthie szívverése lelassul, majdnem a normálig szintre, hallotta a sóhajtását. - Nagyon jól tudsz ezzel bánni, mi, Joe? Ruthie megtörölte nyirkos kezét kekiszín ingében. - Ez a súlybeállító, ugye? - kérdezte Joe-t, miközben figyelte, ahogy a fels tárcsát tekeri. Joe bólintott. - Hétszáz kilogramm - mondta lassan. - Ó, tényleg ekkora lenne? - Még nagyobb. - És most a valami érezte, hogy Joe szívverése és légzése meggyorsul. Tegnapel tt értek földet az öntapadó sátorral, a felfújható ágyakkal, az automata kempingt zhellyel, a felfújható zsebasztallal, a minitévével, négy variálható vadászkosztümmel (minden napra jut egy) és a két összecsukható, változtatható t zerej puskával. Ezenkívül volt még velük rovarstop, kígyóriasztó, napvéd , és ott volt velük a szürkészöld vadász, amelyet a gondnok leplombált, és beállított három madárra, kétszarvasra és egy fekete medvére. Most csak a medvét akarták. Joe McAlister leszedte a plombát, kioldotta a programvezérl t, és átállította a tárcsát barnamedvére, hétszáz kilogrammra - Nem érdekel! - mondta. - Nekem kell ez a medve. - Gondolod, hogy holnap még ott lesz? Joe megpaskolta az egyik hosszú, csuklós lábat. - Ha nincs, ez a jó öreg kutya majd megtalálja nekünk. Másnap az id h vös volt és tiszta, Joe nagy és mély lélegzeteket vett, és megveregette kezd pocakját. Na, öregfiú - mondta. - Eljött a nagy zsákmány napja, valami igazi nagy zsákmányé, ami megér egy jó vadászatot. Nézte, ahogy a rózsaszín felkel nap kirajzolódik az égen. Ruthie pedig közben bekapcsolta a t zhelyet, és el vette a toalett-táskáját. Napvéd t tett az arcára, aztán bekente magát a barnítókrémmel. Szemhéját feketére festette, a száját pedig sötétpirosra. Kinyitotta a t zhelyet, és kivett két összehajtható tányért, amelyeken sült szalonna volt tojással. Ültek az automatikusan felfújódó székekben, az automatikusan felfújódó asztalnál. Joe azt mondta, hogy semmi sem tud annyira étvágyat csinálni, mint az északi leveg , Ruthie pedig azt mondta rá, lefogadja, hogy azok ott a városban már teljesen eltikkadtak. Aztán kuncogva nevetett. Joe hátrad lt a székében, és a kávéját szürcsölte. - Szarvast l ni, az olyan, mint lel ni egy tehenet - mondta. - Nincs benne küzdelem Még ha ez a jó kis kopó noszogatja is ket, egyszer en csak meg akarnak lépni. De ez a medve más lesz. Persze a medvék is félénkek, de a mi kutyuskánk tudja, mit kell tennie ilyenkor. - Azt mondják, a nagyobbakból már alig maradt. - Igen, de eggyel több vagy kevesebb már nem számít. Gondolj a b rére és a fejére, ami teljesen odaillik a nappaliba! Azt hiszem, akárki bejön, megcsodálja. - Nem illik a függönyökhöz - mondta a felesége. - Tán azt fogom csinálni, hogy összepakolom a b rt, és valahol itt hagyom fönt, amíg az öreg gondnok leellen riz minket. Aztán úgy pár nap múlva visszajövök érte - Helyes. Ruthie végzett a kávéval, és bekente magát rovarstoppal. - Hát akkor, azt hiszem, ideje indulni. Összecsukott puskájukat az övükre akasztották. Zsebre tették a dehidrált, önfelmeleged ebédet. Vállukra vették a h betétes kulacsot. Mindketten egy egységcsomagit vittek, amelyben asztal, szék és naperny volt, aztán Joe feler sítette a kis mikrofont, amely a vadászt irányította. A vállára illeszkedett, úgy, hogy ha oldalra fordította a fajét, bele tudott beszélni. - Hát akkor, kiskutyám - mondta, miközben a vállát begörbítette, a fejét pedig oldalra fordította -, gyerünk, kispajtás! Vissza arra a helyre, ahol tegnap megláttuk! Onnan szimatot vehetsz.
A vadászrobot el ttük futott. Gyorsabban haladt, mint bármi, amire vadásznia kellett. Három kilométer, négy - Joe és Ruthie mesze lemaradtak. Követték a rádiójeleket, amelyet visszaküldött feléjük, beszélgetve mentek, és segítettek egymásnak a hepehupás terepen. Tizenegy óra körül Joe megállt, levette vörös vadászsapkáját, és megtörölte kopaszodó fejét a New York-i Vadászfelszerelésekben vásárolt trapperkend vel. Ekkor kapta meg a jelzést: - Észlelem, észlelem, észlelem… Joe a mikrofon fölé hajolt. - Ragadj rá, pajtikám! Milyen mesze vagy? Próbáld errefelé hajtani, ha tudod! A feleségéhez fordult. Lássuk csak… körülbelül négy kilométer… szakítunk egy félórás az ebédre. Lehet, hogy néhány órán belül ott leszünk. Na, milyen, kicsikém? - Klassz - mondta Ruthie. A nagy medve a sziklákon ült a patak mellett. Mells mancsai szinte a könyökéig vizesek voltak. Három letépett halfej hevert mellette. Csak a legjobb részeket ette meg, mert jó halász volt, és most éppen nézte a tiszta, hideg vizet, hogy kihalásszon egy újabb pisztrángot, amely megpihen fölfelé tartó útján. Nem a szag miatt fordult meg. Kifinomult szimata volt, de a vadászrobotot arra építették, hogy ne adjon szagot. Az elszáradt zuzmó ropogása késztette arra, hogy felnézzen. Csendben állt, a hang irányába fordulva, kis szemeit összehúzta, de csak akkor látta meg a valamit, amikor az megmozdult. Bár volt vagy háromnegyed tonna, mégis - akár a madár, a nyúl vagy a kígyó - a medve elkerülte azokat a dolgokat, amelyek nagyok és ismeretlenek. Visszafordult, és rátért arra az útra, amelyen mindig járni szokott, arra az ösvényre, amely a dörgöl dz fájához, majd hazavezetett. Gyorsan és hangtalanul mozgott, de a valami követte. Visszatért újra a patakhoz, és a dologgal ellentétes irányban lefelé kezdett gázolni, de az még mindig követte; nem volt szüksége a szagra. Ha a vadászrobot meglátta a zsákmányát, többé már nem veszítette el. Szívverés normális, légzés normális - ezt fogta fel. - A súly majdnem hétszáz kilo gramm. A medve kijött a patakmederb l, és halk morgásokkal visszafordult. Felegyenesedett a hátsó lábaira, és teljes nagyságában megmutatkozott. Kétembernyi magasságával ott állt, és figyelmeztet jelzést adott. A vadászrobot húszméternyire várakozott. A medve egy teljes percig nézte, aztán visszahuppant négy lábára, és újra délnek fordult. Félénk volt, és nem akart bajt. Joe és Ruthie továbbra is északnak tartott lassú, nyugodt iramban egészen ebédid ig. Akkor megálltak ebédelni ugyanannál a pataknál, ahol az el bb a medve gázolt, csak egy kicsit lejjebb. A patak hideg vizéb l használtak dehidrált ebédjükhöz, amely hagymás rostélyosból, krumplipüréb l és fejes salátából állt, amely kinyílt a vízben, mint a japán papírrózsák. Kávétablettáik is voltak, amelyek melegít anyagot is tartalmaztak, és úgy sisteregtek a vízben, mint a pezsg por, amíg a víz forró, s kávévá nem változott. A medve nem állt meg enni. A dél semmit sem jelentett neki. Most már sokkal céltudatosabban mozgott, közben hátra-hátranézett, kis szemeit összehúzva. A vadászrobot érzékelte, hogy a szív gyorsabban ver, a légzés nehezedik, az iram n . Az irány többnyire dél. Joe és Ruthie követték a jelzést, amíg az hirtelen megváltozott. Gyorsabban jött, ami azt jelentette, hogy közel vannak. Megálltak, és szétnyitották a puskájukat. - Igyunk el bb egy kávét! - mondta Ruthie. - Oké, drágám! - Joe kibontotta a székeket, mire azok felfújódtak a kívánt méretre. - Jó pihenni egyet, így majd jobban élvezzük a harcot. Ruthie odanyújtott Joe-nak egy csésze sisterg kávét. - Ne felejtsd el, hogy azt akarod, a dög piszkálja meg egy kicsit! - Aha. Anélkül a medve sem ér többet egy szarvasnál. Jó, hogy mondod. - Joe megfordult, és halkan beleszólt a kis mikrofonba. A vadászrobot lassan csökkentette a távolságot. Tizenöt méter, tíz, öt. A medve hallotta és megfordult. Újra felágaskodott majdnem kétembernyi magasságába, és a figyelmeztet jelzését üvöltötte, hogy közölje a valamivel, vonuljon vissza. Joe és Ruthie megborzongtak, és nem néztek egymásra. Nem is annyira a fülükkel, mint inkább a csontjaikban érzékelték, egy olyan ösztön szólalt meg bennük, amelyet már elfelejtettek. Joe megrázta a vállát, hogy elhessegesse magától az érzést, amelyet a hang keltett benne. - Úgy látom, a kutyuli már rajta van. - Jó kutya - mondta Ruthie. - Kapd el, kispajtás! A vadászrobot karjának pengéi sebeket ejtettek, de csak veszélytelen helyeken - vágásokat a vállon és a fej mögötti súlyos izomkötegen, szúrásokat a combon. Mindig elkerülték a vénákat és az artériákat. A medve hatalmas mancsával a valami felé sújtott. Karmai végigsiklottak a testen, de a fémen egy karcolást sem ejtettek. Az ütés tízméternyire eltávolította a valamit, de mindig újra visszajött. Az izmok, karmok és fogak semmit sem számítottak neki. Úgy készttették, hogy kibírjon még sokkal többet is, mint amit egy medve tenni képes, és a beléje táplált ismeretekkel tudta, hogyan kell egy medvét a végs kig feldühíteni. A medve szája habzott, és nyál csurgott végig az állán, ahogy hatalmas fejét ide-oda ingatta. Ragacsosan folyt szét a pofáján, és sötét, nedves patakokat alkotott a mellén. Most csak a saját dühe volt valóságos számára, és újra meg újra kitört bel le a
tehetetlenség ordítása. Kétszáz méterrel arrébb Joe azt mondta: - Ez aztán a jó kis üvöltés! - Meghiszem azt! Ha egy hang jelent valamit, akkor ez úgy hangzik, hogy készen áll egy igazi küzdelemre. Mindketten felálltak, összehajtogatták a székeket és a csészéket, végignézték a puskacsöveket, hogy egyenesek-e. - Állítsd be közepes t zer re! Nem sietjük el. A medve közelébe értek, és egy megfelel helyet kerestek egy magaslaton. Joe beleszólt a mikrofonjába a robotnak: - Állj meg ott, kutyuskám, és lassan gyere errefelé, hogy fedezz minket! - Majd odakiáltott a medvének: Hé, bundás! Erre, erre! A szürkészöld dolog visszafelé jött, és a medve meglátta az új ellenséget, kett volt bel le. Nem habozott, kész volt arra, hogy bármit megtámadjon, ami mozog. Már csak két méterre volt, amikor kis puskáik elkattantak. A lövés ereje ledöntötte a medvét, kábultan lejjebb gurult. Megfordult, hogy újra támadjon, és nekirontott hatalmas mancsaival és fogaival. Joe puskája újra elsült. A medve megtántorodott, de jött tovább. Joe hátrább lépett, és a puska tárcsáját rángatta, hogy növelje a t zer t. Belebotlott a mögötte álló Ruthie-ba, és mindketten elestek. Joe-ból a rémület sikolya tört el : - Kapd el! A vadászrobot gyorsan mozgott. Éles elüls karja úgy érte a medvét, mint egy horogütés, az állkapcsa alatt az agyába hatolt. Ott feküdt, most valahogy kisebbnek látszott, és mégis nagynak, megtépázott bundája csatakos volt a vért l. A bolhák még éltek rajta, a legyek pedig már jöttek. Joe és Ruthie lihegve nézték. - Nem kellett volna mögém állnod - mondta Joe, amint leveg höz jutott. - Tovább is tarthatott volna, ha elálltál volna az útból. - Te mondtad - válaszolt Ruthie -, te mondtad, hogy maradjak szorosan mögötted. - De nem ennyire. Ruthie megszívta az orrát. - Mindegy - mondta -, de hogy fogod leszedni róla a bundáját? - Hm. - Nem hinném, hogy ez a molyette vacak jó sz nyeg lenne. Tiszta kosz, és biztos tele van bacilusokkal. Joe körbeséltálta a medvét, és a lábával oldalra fordította a fejét. - Hát randa egy munka lesz, az biztos, ezt megnyúzni. Könyékig a vérben meg a belekben. - Egyáltalán nem hittem, hogy ilyen lesz - mondta Ruthie. - Miért nem hagyod a fenébe az egészet? Megvolt a szórakozásod, nem? Joe állt, és a medve fejét nézte. Figyelte, hogy egy légy rászáll a szemére, és lefelé sétál az egyik nedves orrlyuk irányába. - Gyerünk márt - Ruthie fogta a kis csomagját. - Idejében vissza akarok érni, hogy még megfürödhessek vacsora el tt. - Oké. Joe a mikrofon fölé hajolt. - Gyerünk, kutyám, öreg vadász! Jól csináltad! Kugler Gyöngyi forditása
Isaac Asimov - A két évszázados ember
A Robotika Három Törvénye: 1. Robot nem bántalmazhat emberi lényt, vagy nem engedheti, hogy tétlensége miatt az bántalmat szenvedjen. 2. A robotnak engedelmeskednie kell az emberi lényt l kapott parancsnak, kivéve ha az összeütközésbe kerül az Els Törvénnyel 3. A robotnak meg kell védenie saját létét egészen addig, amíg ez nem kerül összeütközésbe az Els vagy a Második Törvénnyel. I. Andrew Martin megköszönte és leült. Nem látszott rajta, hogy a végs döntéshez érkezett, pedig az el tt állt. Tulajdonképpen semmi sem látszott rajta, mert arcán zavartalan üresség tükröz dött, a szemét leszámítva, ahol az ember mintha szomorúságot vélt volna felfedezni. Frissen és gondosan borotváltnak t nt. Ruházata határozottan ódivatú, de elegáns volt, és színeit a bársonyvörös határozta meg. Szemben vele az íróasztal mögött ült a sebész, és a névtábla az asztalon egy sor azonosító bet t és számot tartalmazott, amelyek Andrew-t nem érdekelték. Elég lesz, ha doktornak szólítja.
- Mikor lehet elvégezni az operációt, doktor? - kérdezte. Az orvos halkan beszélt, hangjában azzal az elidegeníthetetlen tisztelettel, amit a robotok használnak az emberi lényekkel szemben. - Nem vagyok benne biztos, uram, hogy értem-e, hogyan, vagy kin lehetne egy ilyen operációt elvégezni. Arcán tiszteletteljes meg nem alkuvás tükröz dhetett volna, ha egy ilyen bronzzal futtatott acélrobot, mint , képes lett volna hasonló arckifejezésre vagy egyáltalán bármilyen arckifejezésre, Andrew Martin a robot jobb kezét tanulmányozta, amellyel vágni szokott, ahogy tökéletes nyugalomban feküdt az íróasztalon. Ujjai hosszúak voltak, és m vészien szép ívekben hajlottak, olyan kecsesen és tökéletesen, hogy az ember elképzelte, ahogy a sebészkés hozzájuk illeszkedik, és ideiglenesen eggyé válik velük. Munkájában nem volt bizonytalanság, habozás vagy megingás. Ez természetesen a specializálódás eredménye volt, a specializálódásé, amelyet annyira hevesen kívánt az emberiség, hogy már csak nagyon kevés robotot láttak el önálló aggyal. Egy sebésznek természetesen ilyennek kellett lennie. Ennek a robotnak, bár önálló aggyal rendelkezett, képességei annyira korlátozottak voltak, hogy nem ismerte fel Andrew-t valószín leg sohasem hallott róla. - Gondoltál-e már arra, hogy szeretnél ember lenni? - kérdezte Andrew. Az orvos egy pillanatig tétovázott, mintha a kérdésnek nem lenne helye kijelölt pozitronpályáin. - De én robot vagyok, uram. - Jobb lenne embernek lenni? - Jobb lenne, uram, jobb sebésznek lenni. És nem lehetnék az, ha ember lennék, hanem csak akkor, ha fejlettebb robot lennék. Örülnék, ha fejlettebb robot lehetnék. - Nem sért számodra, hogy parancsolhatok neked? Hogy felállathatlak, leültethetlek, jobbra-balra mozgathatlak csupán azzal, hogy megparancsolom? - Nekem öröm, hogy szolgálatára lehetek, uram. Ha az ön parancsai ellentmondásba kerülnének a ködésemmel, akár önre, akár egy másik emberi lényre vonatkozóan, akkor nem engedelmeskednék önnek. Egyébként az engedelmesség nekem élvezet… De kin kellene végrehajtanom ezt az operációt? - Rajtam - mondta Andrew. - De ez lehetetlen. Ez nyilvánvalóan egy romboló operáció. - Nem számít - mondta Andrew nyugodtan. - Nem végezhetek rombolást. - Emberi lényen nem - mondta Andrew. - De én is robot vagyok. II. Andrew sokkal inkább robotnak látszott akkor, amikor elkészítették. Akkor küls leg is épp annyira robot volt, mint bármelyik társa, amely valaha is létezett - hibátlanul formatervezett és célszer . Jól bevált abban a házban, ahová vitték abban az id ben, amikor a robotok a háztartásban, s t az egész bolygón még ritkaságszámba mentek. Négyen laktak a házban: Uram, Asszonyom, Kisasszonyom és Kiskisasszonyom. Természetesen tudta a nevüket, de sosem használta. Az urat Gerald Martinnak hívták. A saját sorozatszáma NDR… valami volt, elfelejtette a számokat. Hosszú id telt el, de ha emlékezni akart volna rájuk, akkor nem tudta volna elfelejteni ket. Nem akart emlékezni. Kiskisasszonyom szólította el ször Andrew-nak, mert nem tudta kimondani a számokat, és a többiek követték ebben. Kiskisasszonyom. Kilencven évet ért meg, és már hosszú ideje halott. Egyszer megpróbálta asszonyomnak szólítani, de nem engedte meg. Kiskisasszonyom maradt halála napjáig. Andrew-t háziinasnak, lakájnak és szobalánynak szánták. Ezek a napok a kísérletezés napjai voltak a számára - és az összes többi robot számára is, kivéve azokat, amelyek a Földön kívüli ipari és kutató rállomásokon dolgoztak. Martinék élvezték a jelenlétét, és a fele id ben mentesült a munka alól, mert Kisasszonyom és Kiskisasszonyom inkább játszottak vele. Kisasszonyom jött rá el ször, hogy ezt hogyan lehet elérni. Azt mondta: - Azt parancsoljuk, hogy játssz velünk, és neked teljesítened kell a parancsot. - Sajnálom, Kisasszonyom, de egy fels bb parancs Uramtól els bbséget élvez. - De a papa csak azt mondta, reméli, hogy nem feledkezel meg a takarításról. Ez aligha vehet parancsnak. Én parancsolom neked! Nem bánta. Kisasszonyom szerette t és Kiskisasszonyom még jobban is, mint Asszonyom, és Andrew is szerette ket. Legalábbis ahogy hatottak rá, az olyan volt, amit egy emberi lény esetében szeretetnek neveznénk. Andrew úgy gondolt erre, mint a szeretetre, mert nem tudott rá más szót. Kiskisasszonyom volt az, akinek Andrew egy nyakláncot faragott fából. parancsolta neki, hogy csináljon. Kisasszonyom egy elefántcsont nyakláncot kapott a születésnapjára, és Kiskisasszonyom boldogtalan volt
emiatt. Neki csak egy fadarabja volt, és azt odaadta Andrew-nak egy kis konyhai késsel együtt. gyorsan megcsinálta, és Kiskisasszonyom azt mondta: - Nagyon szép, Andrew! Megmutatom a papának. Uram nem akarta elhinni. - Hol szerezted ezt, Mandy? - Mandynek hívta Kiskisasszonyomat. Amikor Kiskisasszonyom meggy zte arról, hogy igazat mond, Uram Andrew-hoz fordult: - Te csináltad ezt, Andrew? - Igen, Uram. - Te is tervezted? - Igen, Uram. - Mir l másoltad a formáját? - Ez egy geometriai alakzat, Uram, amely illik a fa mintázatához. Másnap Uram hozott neki egy másik fadarabot, egy nagyobbat és egy elektromos kést. - Csinálj ebb l valamit, Andrew! Bármit, amit akarsz. Andrew szót fogadott, Uram pedig figyelte, majd hosszasan szemlélte az eredményt. Ezután Andrew már nem szolgált fel az asztalnál. Ehelyett azt parancsolták neki, hogy bútortervezésr l szóló könyveket olvasson, és megtanult szekrényeket és íróasztalokat csinálni. Uram azt mondta: - Ezek bámulatos dolgok, Andrew. - Szeretem csinálni ket. - Szereted? - Az agyhullámaim valahogy könnyebben áramlanak t le. Hallottam Önt l, hogy a szeretni szót használja, és ahogyan ön használja, az egybevág azzal, ahogy én érzek. Szeretem csinálni ket, Uram. Gerald Martin elvitte Andrew-t az USA Robotok és Gépemberek Rt. helyi hivatalába. Mint a helyi törvényhozó testület tagja könnyen bejutott a vezet robotpszichológushoz. Robottulajdonos is csak minta törvényhozó testület tagja lehetett azokban a kezdeti id kben, amikor a robotok még ritkaságszámba mentek. Andrew akkor mindezekb l még semmit sem értett, de az elkövetkez években nagyobb tapasztalattal jobban át tudta tekinteni az akkori dolgokat, és megfelel megvilágításba tudta helyezni ket. Merton Mansky, a robotpszichológus, növekv rosszallással hallgatta Gerald Martin elbeszélését, és közben többször sikerült ujjait megállítani azon a ponton, amin túl menthetetlenül dobolni kezdtek volna az asztalon. Grimaszokat vágott, a homlokát ráncolta, és úgy nézett ki, mint aki fiatalabb annál, mint amennyinek látszik. - A robotika nem egzakt tudomány, Mr. Martin - mondta. - Nem tudom önnek részletesen elmagyarázni, de a matematikai m veletek, amelyek a pozitronpályák m ködését vezérlik, messze bonyolultabbak annál, hogy a megközelítésnél pontosabb eredményt hozzanak. Mivel mindent a Három Törvényre építünk, ezek kizárólagossá válnak. Természetesen kicseréljük a robotját… - Szó sem lehet róla! nem hibás ebben. Tökéletesen teljesíti az el írt feladatokat. Ugyanakkor viszont különleges stílusú fafaragásokat készít, és kétszer ugyanazt soha. M alkotásokat állít el . Mansky zavartnak látszott. - Különös. Mi természetesen szabvány pályákat próbálunk létrehozni… Valóban van alkotótehetsége, úgy gondolja? - Gy djék meg róla a saját szemével! Uram el vett egy kis fagolyót, amelyen egy játszótéri jelenetvolt, ahol a kisfiúk és kislányok szinte túl kicsik voltak ahhoz, hogy faragva lehessenek, mégis olyan tökéletesen arányosan és természetesen voltak elosztva a fa szemcséi között, hogy azok is faragásnak t ntek. - Ezt csinálta? - kérdezte Mansky. Fejcsóválással adta vissza. - A sors húzása. Valami eltérés az áramkörökben. - Meg tudnák újra csinálni? - Valószín leg nem. Még soha nem jelentettek hasonlót. - Helyes. Egyáltalán nem bánom, hogy Andrew az egyetlen. - Azt gyanítom, hogy a Társaság szeretné visszakérni az ön robotját tanulmányozás céljából. Uram hirtelen ingerült lett: - Err l szó sem lehet! Ne is gondoljon rá! - Andrew-hoz fordult. - Most menjünk haza! - Ahogy óhajtja, Uram. III. Kisasszonyom randevúkra járt, és nem sok id t töltött a házban. Kiskisasszonyom - bár már nem volt éppen kicsi - töltötte most be Andrew látókörét. sohasem feledkezett meg arról, hogy a legels fafaragást Andrew neki csinálta. Egy ezüstláncon hordta a nyakában. tiltakozott el ször az ellen, hogy Uram elosztogassa az elkészült tárgyakat. - De papa, ha valaki akar bel lük, akkor fizessen érte!
- Nem illik hozzád a kapzsiság - mondta Uram. - Nem miattunk, papa. A m vész miatt. Andrew azel tt még sohasem hallotta ezt a szót, és amikor egy percre ráért, kikereste a szótárban. Aztán újabb látogatás következett, ezúttal Uram ügyvédjéhez. - Mi a véleményed err l, John? - kérdezte Uram. Az ügyvédet John Feingoldnak hívták. Fehér haja volt és pocakja, a kontaktlencséje a szélén élénkzölddel volt befuttatva. Ránézett a kis plakettre, amit Uram adott oda neki. - Gyönyör . De már tudom az újságot. Ezt a te robotod csinálta. Akit magaddal hoztál. - Igen, ezeket Andrew csinálja. Ugye, Andrew? - Igen, Uram. - Mennyit adnál ezért, John? - kérdezte Uram. - Nem tudnám megmondani. Nem gy jtöm az effélét. - Elhinnéd, hogy kétszázötven dollárt ajánlottak nekem ezért a kis holmiért? Andrew csinált olyan székeket, amelyeket ötszáz dollárért adtunk el. Kétszázezer dollár van a bankban Andrew termékeib l. - Te jó ég, gazdaggá tesz téged, Gerald! - Félig-meddig, mert a pénz másik fele Andrew Martin folyószámláján van. - A robotén? - így van, és én tudni szeretném, hogy ez törvényes-e. - Törvényes? - Feingold széke megreccsent, ahogy hátrad lt. - Ilyenre még nem volt példa, Gerald. Hogyan írta alá a robotod a szükséges papírokat? - Alá tudja írni a nevét, és én bevittem az aláírását. Ót magát nem vittem be a bankba. Kelt még valamit csinálni a továbbiakban? - Hm. - Feingold szemei, egy pillanatra befelé fordultak. Aztán azt mondta: - Nos, köthetünk egy megbízási szerz dést a pénzügyeinek intézésére. Ez elszigeteli és meg védi az ellenséges világtól. S t, többet mondok, a tanácsom az, hogy ne csinálj semmit. Egyel re senki sem fog beléd kötni. Ha bárkinek ellenvéleménye van, hadd legyen az, aki pert indít. - És vállalod az ügyet, ha a pert megindították? - Mint megbízott ügyvéd természetesen igen. - Mennyiért? - Mint ez - Feingold rámutatott a plakettra. - Áll az alku - mondta Uram. Feingold halkan nevetett, ahogy a robothoz fordult: - Andrew, örülsz, hogy van pénzed? - Igen, uram. - Mit fogsz vele csinálni? - Kifizetek olyan dolgokat, amiket különben Uramnak kellene kifizetnie. Ezzel csökkennének a kiadásai. IV. És adódtak ilyenek. A javítások sok pénzbe kerültek, a karbantartás még inkább. Az évek múlásával új és új robotmodelleket bocsátottak ki, és Uramnak gondja volt rá, hogy Andrew rendelkezzék az új példányok összes el nyös tulajdonságával, míg végül a fémbeli tökéletesség eszményképe lett. Andrew viselt minden költséget. Ragaszkodott ehhez. Csak a pozitron pályái maradtak érintetlenek. Ehhez Uram ragaszkodott. - Az újak nem olyan jók, mint te vagy, Andrew - mondta. - Az új robotok nem érnek semmit. A Társaság megtanulta, hogyan lehet a pályákat precízebbé tenni, gondosan ügyelnek arra, hogy a dolgok a szokásos mederben folyjanak. Az új robotok nem térnek le a megszokott vágányról. Azt teszik, amire tervezték ket, mindig a kitaposott ösvényen járnak. Téged jobban szeretlek. - Köszönöm, Uram. - És ez a te érdemed, Andrew, ne felejtsd el! Biztos vagyok benne, hogy Mansky megszüntetné a szabványpályákat, ha közelebbr l megvizsgálna téged. Nem szerette a kiszámíthatatlan dolgokat… Tudod, hányszor kért el, hogy tanulmányozhasson? Kilencszer! Sosem adtalak oda, és most, hogy nyugdíjba ment, talán lesz egy kis nyugtunk. Uram haja megritkult és deresedett, az arca táskás lett, Andrew viszont még jobban nézett ki, mint amikor a családhoz került. Asszonyom elutazott egy m vésztelepre valahova Európába, Kisasszonyom pedig költ volt New Yorkban. Néha írtak, de nem túl gyakran. Kiskisasszonyom férjhez ment, és nem messze lakott. Azt mondta, nem akarja elhagyni Andrew-t, és amikor a gyereke, Kisuram megszületett, hagyta, hogy Andrew etesse a cumisüvegb l. Amikor megszületett az unokája, Andrew úgy érezte, Uramnak most már van valakije, azok helyett, akik elmentek. És így most már nem lenne igazságtalan el hozakodni a kérésével. - Uram, nagyon kedves önt l, hogy megengedte arra költenem a pénzem, amire akarom. - A te pénzed volt, Andrew. - De csak azért, mivel ön önkéntesen lemondott róla, Uram. Nem hiszem, hogy a törvény meggátolta volna abban, hogy mindet megtartsa.
- A törvény nem tud rávenni, hogy rosszat tegyek, Andrew. - A kiadások és az adó ellenére, Uram, majdnem hatszázezer dollárom van. - Tudom, Andrew. - Önnek akarom adni, Uram. - Nem fogadom el. - Cserébe valamiért, amit ön adhat nekem. - Ó! És mi az, Andrew? - A szabadságom, Uram. - A te…? - Meg akarom vásárolni a szabadságomat, Uram. V. Egyáltalán nem volt könny . Uram elvörösödött, azt mondta, hogy "az Isten szereimére", sarkon fordult, és eltávozott. Kiskisasszonyom bírta jobb belátásra, er szakosan és ellentmondást nem t en - ráadásul Andrew szeme láttára. Harminc év óta senkit sem zavart, hogy Andrew el tt beszél, akár róla volt szó, akár nem. Hiszen csak egy robot. Kiskisasszonyom azt mondta: - Papa, miért veszed ezt személyes sértésnek? akkor is itt lesz. Akkor is h séges lesz. Ezen nem tud változtatni. Ez bele van építve. Amit akar, az csak játék a szavakkal. Azt akarja, hogy szabadnak nevezzék. Ez olyan szörny ? Nem érdemli meg? Istenem, hisz kettesben már évek óta err l beszélünk! - Szóval már évek óta err l beszéltek? - Igen, és újra meg újra elhalasztotta, mert félt, hogy megbántana téged. Én vettem rá, hogy álljon el vele. - Nem tudja, mi a szabadság. Robot. - Papa, te nem ismered t! Mindent elolvasott a könyvtárban. Nem tudom, mit érez belül, de én azt sem tudom, hogy te mit érzel belül. Amikor beszélsz vele, láthatod, hogy ugyanúgy reagál az elvont dolgokra, mint te vagy én, és mi más számit? Ha valakinek a reakciói olyanok, mint a sajátod, mit kérhetsz még számon? - A törvény nem fogadja el ezt az érvelést! - mondta Uram dühösen. - Figyelj ide, te! - Andrew-hoz fordult, szándékosan éles hangon. - Nem szabadíthatlak fel másként, csak törvényesen, és ha ez a bíróságra kerül, nemcsak a szabadságodat nem kapod meg, de tudomást szereznek a pénzedr l is. Azt fogják mondani neked, hogy egy robotnak nincs joga pénzt keresni. Megéri ez az üres fecsegés, hogy elveszítsd a pénzed? - A szabadságnak nincs ára, Uram - mondta Andrew. - Még a szabadság lehet sége is megéri a pénzt. VI. A bíróság valószín leg ugyanazt az elvet vallotta, hogy a szabadságnak nincs ára, és hogy egy robot akármekkora árért sem vásárolhatja meg a szabadságát. Az egyszer állítás, amely a szabadság ellenz it képvisel helyi ügyész szájából hangzott el, így szólt: A "szabadság" szónak nincs értelme, ha egy robotra alkalmazzák. Csak emberi lény lehet szabad. - Jó néhányszor elmondta ezt, amikor csak szerét tehette, lassan beszélt, és kezét ide-oda mozgatta maga el tt az asztalon, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavaknak. Kiskisasszonyom engedélyt kért, hogy Andrew nevében beszélhessen. A teljes nevén szólították, amit még Andrew soha nem hallott kiejteni: - Amanda Laura Martin Charney tegye meg tanúvallomását! Kiskisasszonyom azt mondta: - Köszönöm, tisztelt bíráság. Nem vagyok jogász, és nem tudom, hogyan kell a dolgokat megfelel en szavakba önteni, de remélem, hogy a tartalomra figyelnek, és nem tör dnek a szavakkal… Értsük meg, mit jelent Andrew esetében szabadnak lenni. Bizonyos értelemben most is szabad. Már legalább húsz éve nem ad neki a Martin családból senki olyasmire parancsot, amit saját magától ne tenne meg. De ha úgy akarjuk, adhatunk neki parancsot bármire, olyan durva hangon, ahogy tetszik, mert gép, és a mi tulajdonunk. De miért tennénk így, amikor olyan régóta szolgál minket, és annyi pénzt keresett nekünk? Már nem tartozik nekünk semmivel. Mi vagyunk lekötelezve neki. Még ha törvényesen nem is engedik meg, hogy önkéntes szolgálatba helyezzük, úgyis tovább szolgálna minket önként. Felszabadítása csak ügyes szófacsarás, de neki sokat jelentene. Neki mindent jelentene, nekünk pedig semmibe sem kerülne. A bírán egy pillanatra látszott, hogy igyekszik elfojtani a mosolygását. - Értem az érvelését, Mrs. Charney. A helyzet az, hogy nincs kötelez törvény erre nézve, és precedens sincs rá. Létezik viszont egy kimondatlan feltevés, miszerint csak emberi lény élvezheti a szabadságot. Megfogalmazhatunk egy új törvényt, amely alapja lehet egy új tárgyalásnak egy fels bb bíróságon, de nem szállhatok szembe ezzel az el bb említett feltevéssel. Hadd szóljak a robothoz… Andrew! - Parancsoljon, bíró úr! Ez volt az els alkalom, hogy Andrew bírósági tárgyaláson beszélt, és a bíróság egy pillanatig döbbentnek látszott a hang emberi árnyalata miatt. A bíró azt kérdezte:
- Miért akarsz szabad lenni, Andrew? Milyen értelemben számit ez neked? - Ön szeretne rabszolga lenni, bíró úr? - De te nem vagy rabszolga. Te egy tökéletesen jó robot vagy, egy robotzseni, ahogy értésemre adták, aki képes olyan m vészi önkifejezésre, amely utolérhetetlen. Mit tehetnél még, ha szabad lennél? - Talán nem többet, mint amennyit most, uram, de nagyobb örömmel. Elhangzott ebben a teremben, hogy csak emberi lény lehet szabad. Számomra úgy t nik, hogy csak az lehet szabad, aki vágyik a szabadságra. Én vágyom a szabadságra. És ez volt az, ami végül meggy zte a bírót. Döntését így fogalmazta meg: Nincs jogunk megtagadni a szabadságot bármely lényt l, aki elég fejlett aggyal rendelkezik ahhoz, hogy felfogja annak lényegét, és kívánja ezt az állapotot. Ezt végül a világbíróság is meger sítette. VII. Uram továbbra is elégedetlen volt, és érdes hangjától Andrew úgy érezte magát, mintha rövidzárlatolták volna. Uram azt mondta: - Nekem nem kell a nyavalyás pénzed, Andrew. Csak azért fogadom el, mert máskülönben nem éreznéd magad szabadnak. Mostantól kezdve megválogathatod a munkádat, és úgy végezheted, ahogy tetszik. Nem fogok neked parancsokat osztogatni, kivéve ezt az egyet: hogy tégy, amit akarsz. De még mindig felel s vagyok érted, ez része a bírósági döntésnek. Remélem, értesz. - Ne légy ingerlékeny, papa! - szólt közbe Kiskisasszonyom. - A felel sség nem nagy érv. Tudod, hogy semmit nem kell tenned. A Három Törvény még midig m ködik. - Akkor meg hogy lehet szabad? - Az embereket nem kötik meg a saját törvényeik, Uram? - kérdezte Andrew. - Nem áll szándékomban vitatkozni veled. - Elment, és attól kezdve Andrew csak ritkán látta. Kiskisasszonyom gyakran meglátogatta Andrew-t a kis házban, amit neki vásároltak és rendeztek be. Természetesen nem volt benne konyha és fürd szoba. Csak kétszobás volt, egyik volt a könyvtár, a másik pedig félig m hely, félig raktár. Andrew sok meg rendelést vett fel, és mint szabad robot többet dolgozott, mint addig bármikor, amíg a házat ki nem fizették, és az épületet hivatalosan a nevére nem írták. Az egyik nap Kisuram jött át. Vagyis George. Kisuram ragaszkodott ehhez a megszólításhoz a bírósági döntés óta. - Egy szabad robot nem szólít senkit Kisuramnak - mondta akkor George. - Én Andrewnak szólítalak. Neked George-nak kell hívnod engem. Úgy hangzott, mint egy parancs, így Andrew George-nak szólította, de Kiskisasszony csak Kiskisasszonyom maradt. Azon a napon, amikor George egyedül érkezett, azért jött, hogy bejelentse: Uram haldoklik, Kiskisasszonyom az ágya mellett volt, de Andrew-t is látni akarta. - Andrew - a hangja elég er sen csengett, bár mozdulni nem nagyon tudott. Er lködött, hogy megemelje a kezét. - Andrew - mondta -, Andrew… Ne segíts, George! Csak haldoklom, nem vagyok nyomorék… Andrew, örülök, hogy szabad vagy. Csak ezt akartam neked mondani. Andrew nem tudta, mit mondjon. Még soha nem állt haldokló ágya mellett, de tudta, hogy embereknél ez a ködés megsz nése. Egy nem önkéntes és megfordíthatatlan szerelés, és Andrew nem tudta, hogy mit mondjon, ami odaill lenne. Csak állni tudott teljes némaságban, teljes mozdulatlanságban. Amikor vége volt, Kiskisasszonyom így szólt hozzá: - Lehet, hogy nem látszott hozzád barátságosnak az utolsó id kben, Andrew, de tudod, öreg volt, és sértette t, hogy szabad akarsz lenni. És ekkor Andrew megtalálta a szavakat: - Kiskisasszonyom! Soha nem lettem volna szabad nélküle. VIII. Csak Uram halála után kezdett el Andrew ruhát viselni. Egy öreg nadrággal kezdte, amit George adott neki. George megházasodott, és ügyvédként dolgozott. Belépett Feingold irodájába. Az öreg Feingold már régóta halott volt, de a lánya nem adta fel a céget, és végül az iroda neve Feingold és Martin lett. Akkor is az maradt, amikor a lánya visszavonult, és a helyét nem vette át újabb Feingold. Éppen akkor csatolták a Martín nevet az irodához, amikor Andrew el ször öltött ruhát. George megpróbált nem mosolyogni, amikor Andrew el ször felvette a nadrágot, de Andrew számára a mosoly jól kivehet en ott volt az arcán. George megmutatta neki, hogyan kell manipulálni a merev holmival, hogy szétnyíljon, hogyan kell alsóteste köré tekerni, és összezárni. George bemutatta a saját nadrágján, de Andrew teljesen tisztában volt vele, hogy
id be telik majd, amíg elsajátítja ezt az íves mozdulatot. - Miért akarsz nadrágot, Andrew? - kérdezte George. - A tested olyan gyönyör en formatervezett, hogy szégyen befedni, különösen, hogy nem kell tör dnöd sem a h mérséklettel, sem a szeméremmel. És a nadrág nem simul rendesen a fémre. - Az emberi test nem gyönyör en formatervezett, George? Mégis befeditek magatokat. - A h mérséklet miatt, a higiénia miatt, a védelem miatt, a dekorativitás miatt. Egyik sem vonatkozik rád. - Csupasznak érzem magam ruha nélkül. Egészen másnak érzem magam. - Másnak! Andrew, már több millió robot van a Földön. Ezen a területen a legutolsó számlálás szerint majdnem ugyanannyi robot van, mint ember. - Tudom, George. Olyan robotok vannak, amelyek minden elképzelhet munkát elvégeznek. - Egy sem hord ruhát. - De egy sem szabad, George. Andrew fokról fokra kib vítette a ruhatárát. Gátlásai voltak George mosolya és az emberek bámuló pillantásai miatt, akik a megrendeléseket hozták. Bár szabad volt, de gondosan kidolgozott program volt beleépítve, ami az ember iránti viselkedését szabályozta, és így csak nagyon kis lépésekkel mert el rehaladni. A nyílt nemtetszés hónapokra visszavetette volna. Nem mindenki fogadta el Andrew-t mint szabad robotot. képtelen volt ezért neheztelni, de a gondolatáramában volt némi zavar, amikor erre gondolt. Mindenekel tt igyekezett, hogy ne hordjon ruhát - vagy csak nagyon keveset, amikor úgy gondolta, hogy Kiskisasszonyom látogatóba jön hozzá. Kiskisasszony már öreg volt, és gyakran tartózkodott meleg éghajlatú vidékeken, de amikor visszatért, az els dolga az volt, hogy Andrew-t meglátogassa. Kiskisasszonyom egyik visszatérésekor George bánatosan azt mondta Andrewnak: - Anyám gúnyolódik velem, Andrew. Jöv re be akarok kerülni a törvényhozó testületbe. "Akár a nagyapját látnám", azt mondja. - Akár a nagyapját… - Andrew itt bizonytalanul megállt. - Ez azt jelenti, hogy én, az unoka, ugyanolyan leszek, mint a nagyapám, aki hajdanán szintén a törvényhozó testületben volt. - Jó lenne, ha Uram még mindig… - Andrew itt szünetet tartott, mert nem akarta azt mondani, hogy "m köd képes lenne". Ez nem látszott megfelel nek. - Élne - fejezte be George. - Igen, hébe-hóba nekem is eszembe jut a vén csirkefogó. Ez olyan beszélgetés volt, amelyen Andrew sokszor elgondolkodott. Észrevette a saját beszédbeli hiányosságait, amikor George-dzsal beszélt. A nyelv valahogy megváltozott, amióta t legyártották a vele született szótárral együtt. George kollokviális stílust használt, Uram és Kiskisasszonyom pedig nem. Miért kellett Uramat csirkefogónak neveznie, amikor ez a szó nyilvánvalóan nem illett hozzá? A könyveiben sem találta meg a magyarázatot. Régiek voltak, és f leg a fafaragással, a m vészettel és a bútortervezéssel foglalkoztak. Egyik sem szólt a nyelvr l vagy emberi dolgokról. Ez látszott a megfelel pillanatnak arra, hogy megfelel könyvek után nézzen, és mint szabad robot, úgy érezte, nem szabad megkérdeznie George-ot. Bemegy a városba, és használja a könyvtárat. Ez h sies elhatározás volt, és úgy érezte, hogy az elektromos potenciálja megn , ezért egy új ellenállást kellett betennie. Teljes ruházatot öltött, beleértve egy fából készült váll-láncot. Jobban szeretett volna csillogó m anyagot, de George azt mondta, hogy a fa sokkal jobban illik hozzá, és a lakkozott cédrus sokkal értékesebb is. Körülbelül harminc métert tett meg a háztól, amikor a megnövekv ellenállás megállásra késztette. Kivette az ellenállástekercset az áramkörb l, és amikor ez sem segített, visszatért az otthonába, és egy szelet papírra szépen ráírta: Elmentem a könyvtárba a papírt pedig jól látható helyre, a munkaasztalára tette. IX. Andrew sohasem jutott el egészen a könyvtárig. Tanulmányozta a térképet. Ismerte az útvonalat, de a valóságbeli megjelenését nem. A valóságos tereptárgyak nem hasonlítottak a térkép szimbólumaira, és így tanácstalan volt. Végül azt gondolta, hogy nem jó irányba halad, mert minden ismeretlennek t nt. Elhaladt már egy mezei robot mellett, de amikor elhatározta, hogy megkérdezi az utat, egy sem volt a láthatárón. Egy járm ment el mellette, de nem állt meg. Bizonytalanul álldogállt, ami az esetében azt jelentette, hogy nyugodt mozdulatlanságban, és akkor két emberi lény közeledett felé a mez n át. Feléjük fordult, azok pedig útirányt változtattak, hogy találkozzanak vele. Egy perccel azel tt még hangosan beszéltek, hallotta a hangjukat, most hallgattak. Külsejükr l Andrew-nak a bizonytalanság fogalma jutott eszébe. Fiatalok voltak, de nem nagyon fiatalok. Talán húszévesek? Andrew soha nem tudta felmérni az emberek korát. - Megmondanák nekem, hogyan jutok el a városi könyvtárba, uraim? Egyikük, a magasabb, akinek a termetét emeletes kalapja még tovább növelte, szinte a groteszkségig, azt
mondta, nem Andrew-nak, hanem a másiknak: - Egy robot. A másiknak krumpliorra volt és vastag szemhéja. Azt mondta, megint csak nem Andrew-vak, hanem az els nek: - Ruhában. A magas csettintett az ujjával. - Ez a szabad robot. Van egy robot Martinéknél, ami senkinek sem a tulajdona. Különben miért hordana ruhát? - Kérdezzük meg! - mondta az, amelyiknek az orra volt. - Te vagy a Martin robot? - kérdezte a magas. - Andrew Martin vagyok, uram. - Jó. Vesd le a ruhád. A robotok nem viselnek ruhát. A másikhoz fordult: - Undorító. Nézz rá! Andrew nem tudta eldönteni, mit tegyen. Már olyan régóta nem hallott parancsot ebben a hangnemben, hogy a Második Törvény áramkörei egy pillanatra beragadtak. A magas megismételte: - Vesd le a ruhád! Parancsolom! Andrew lassan vetk zni kezdett. - Csak dobd le a földre! - így a magas. A krumpliorr így szólt: - Ha senkié sem, akkor akár a miénk is lehet. - Végül is ki szól bele, akármit is csinálunk? - mondta a magas. - Nem teszünk kárt magánvagyonban… Állj fejre! - Ez Andrew-vak volt címezve. - A fej nem arra van, hogy… - kezdte Andrew. - Ez parancs. Ha nem tudod, hogy kell, akkor is próbáld meg. Andrew újra nem tudta, mit tegyen, aztán el rehajolt, hogy letegye a fejét a földre. Megpróbálta felemelni a lábát, és tompán a földre zuhant. - Csak feküdj ott! - mondta a magas. Majd a másikhoz fordult: - Szétszedhetjük. Szedtél már szét robotot? - Hagyni fogja? - Hogy tudná megakadályozni? Nem volt rá semmilyen mód, hogy Andrew megakadályozza, ha elég szigorú hangnemben megparancsolják neki, hogy ne álljon ellen. Az engedelmességre vonatkozó Második Törvény fölényben volt a Harmadik Törvénnyel szemben, amely az önmegóvást írta el . Semmiképp sem tudná megvédeni magát anélkül, hogy bántalmazná ket, és ez az Els Törvény megszegésével lenne egyenl . Ennél a gondolatnál minden mozgó alkatrésze egy kissé összébb húzódott, és reszketett, ahogy ott feküdt a földön. A magas odament hozzá, és belerúgott. - Nagyon nehéz. Azt hiszem, szerszámokra lenne szükségünk. - Megparancsolhatnánk neki, hogy szedje szét magát - mondta a krumpliorr. - Vicces lenne nézni, ahogy próbálkozik. - Igen - mondta a magas elgondolkodva. - De vigyük le az útról! Erre jöhet valaki… De már túl kés volt. Valaki valóban arra ment, és George volt az a valaki. Andrew jól láthatta t onnan, ahol feküdt, amint felhágott az út felénél lev kis dombra. Szeretett volna valahogy jelt adni neki, de a legutolsó parancs az volt: Csak feküdj ott! George most már futott, és kifulladva ért oda. A két fiatalember egy kissé hátrább tépett, és várták, hogy mi lesz. George aggódva kérdezte: - Valami baj történt, Andrew? - Jól vagyok, George. - Akkor állj fel… Mi történt a ruháddal? - Magáé a robot, öreg? - Ez a robot senkinek sem áll a tulajdonában! - fordult meg élesen George. - Mi folyik itt? - Udvariasan megkértük, hogy vesse le a ruháját. Mi köze hozzá, ha nem a magáé? - Mit csináltak veled, Andrew? - kérdezte George. - Az volt a szándékuk, hogy valamilyen módon szétszerelnek. El akartak vinni egy csendes helyre, és megparancsolni, hogy szedjem szét magam. George rájuk nézett, és remegett az arca. A két fiatal férfi nem hátrált meg, Mosolyogtak. - Mit akar csinálni, dagadtk m? Nekünk jön? - kérdezte a magas könnyedén. - Nem kényszerülök rá - mondta George. - Ez a robot már több mint hetven éve a családunkban van. Ismer minket, és többre becsül bárki másnál. Meg fogom neki mondani, hogy az életemre törnek, és meg akarnak gyilkolni. Megkérem, hogy védjen meg. Engem fog választani. Tudják, hogy mi fog történni magukkal, ha támad? A két férfi lassan hátrálni kezdett, nyugtalanul körülpillantva. George határozott hangon azt mondta: - Andrew, veszélyben vagyok, mindjárt rám támad ez a két ember. Indulj el feléjük! Andrew így tett, és a két férfi nem várt tovább. Gyors futásnak eredtek. - Jól van, Andrew, hagyd abba - mondta George. Kimerültnek látszott. Messze túl volt már azon a koron, hogy verekedni kezdjen egy fiatalemberrel, nemhogy még kett vel. - Nem bánthattam volna ket, George - mondta Andrew. - Láttam, hogy nem támadnak magára. - Nem azt parancsoltam, hogy támadj rájuk, csak azt, hogy indulj el feléjük. A saját ijedtségük megtette a
többit. - Hogy félhetnek egy robottól? - Ez az emberiség egyik betegsége, amely még gyógyíthatatlan. Ne tör dj vele. De mi az ördögöt csinálsz itt, Andrew? Már azon voltam, hogy visszafordulok, és helikoptert bérelek, amikor megtaláltalak. Hogy vetted a fejedbe, hogy elmész a könyvtárba? Hoztam volna neked bármilyen könyvei, amire csak szükséged van. - De én… - kezdte Andrew. - Szabad robot vagy. Igen, igen. Rendben van. Mit akartál a könyvtárban? - Szeretnék többet tudni az emberi lényekr l, a világról, mindenr l. És a robotokról is. Meg akarom írni a robotok történetét. - Jól van, akkor most menjünk haza… És el bb szedd fel a ruháidat. Andrew, több millió könyv van már a robotikáról, és mindegyikben benne van a tudomány története is. A világ egyre telítettebb lesz nemcsak robotokkal, hanem a robotokra vonatkozó információval is. Andrew megrázta a fejét - ezt az emberi mozdulatot nemrég kezdte el használni. - Nem a robotika történetét, George. A robotok történetét akarom megírni, ahogy egy robot látja. El akarom mondani, mit gondolnak a robotok arról, ami azóta történt, hogy a legels k m ködni és dolgozni kezdtek a Földön. George felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt. X. Kiskisasszonyom most töltötte be a nyolcvanharmadik évét, de nem volt semmi a világon, amihez energiája vagy elszántsága ne lett volna. A botját többet használta hadonászásra, mint amennyit támogatta magát vele. Dühödt felháborodással hallgatta végig a történetet. - George, ez rettenetes! Kik voltak azok a gazemberek? - Nem tudom. És mit változtat ez a dolgon? Végül is nem okoztak kárt. - De könnyen okozhattak volna. Te jogász vagy, George, és ha gazdag vagy, ezt csakis Andrew tehetségének köszönheted. Amit keresett, az a pénz volt az alapja mindenünknek, amink van. biztosítja a folyamatosságot a család számára, és nem fogom hagyni, hogy úgy bánjanak vele, mint valami felhúzható játékszerrel. - Mit kell tennem, anyám? - kérdezte George. - Azt mondtam, jogász vagy. Nem érted? Állíts össze egy törvényjavaslatot, vedd rá a helyi bíróságot, hogy lépjen fel a robotok jogaiért, vedd rá a törvényhozó testületet, hogy szavazza meg a törvényjavaslatot, és vidd az egész ügyet a világbíróság elé, ha kell. Résen leszek, George, és nem t rök semmiféle mismásolást! Komolyan gondolta mindezeket, és ami egy félelmetes öreg hölgy megnyugtatására kezd dött el, bonyolult üggyé fejl dött annyi törvényes vonatkozással, hogy végül széles kör érdekl désre tarthatott számot. Mint a Feingold és Martin cég id sebb társtulajdonosa, George írta el a stratégiát, de a tényleges munkát fiatalabb társaira hagyta, annak is nagy részét fiára, Paulra, aki szintén a társulás tagja volt, és aki h ségesen beszámolt a nagyanyjának szinte minden nap. Az viszont Andrew-val beszélte meg a dolgokat naponta. Andrew-t teljesen magával ragadta az ügy. Így könyvét a robotokról újra elhalasztotta, ahogy elmélyült a hivatalos vitákban, s t, mi több, néha nagyon félénk javaslatokat is tett. - George egyszer azt mondta nekem, hogy az emberi lények mindig féllek a robotoktól. Amíg fennállnak, a bíróságok és törvényhozó testületek nem valószín , hogy kiállnának a robotok mellett. Nem kellene valamit tenni a közvélemény megváltoztatásáért? Így amíg Paul a bíróságon volt, George a közvélemény platformján harcolt. Ez megadta neki azt az el nyt, hogy kötetlenebbül érezhette magát, és sokszor odáig is elment, hogy az újabban divatos lezser ruhákat hordta, amiket drapériáknak hívott. - Csak ne vetk zz le nyilvánosan a színpadon, papa! - mondta neki Paul. - Megpróbálom - mondta George csüggedten. Egyszer felszólalt a holo-újság szerkeszt inek évi kongresszusán, és ezt mondta: - Ha a Második Törvény segítségével korlátlan engedelmességet követelhetünk bármelyik robottól minden tekintetben, kivéve egy emberi lény bántalmazását, akkor bármelyik emberi lénynek, bármelyik emberi lénynek félelmetes hatalma van bármely robot fölött, bármely robot fölött. Ez annál is inkább így van, mivel a Második Törvény hatálytalanítja a Harmadik Törvényt, tehát bármelyik emberi lény felhasználhatja az engedelmesség törvényét az önmegóvás törvénye ellen. Egy ember megparancsolhatja bármelyik robotnak, hogy rongálja meg magát, s t még azt is, hogy rombolja szét magát - okkal vagy ok nélkül. Igazságos ez? Bánnánk így egy állattal? Még egy élettelen tárgynak, aki jó szolgálatot tesz nekünk, még neki is joga van a megbecsülésünkre. És a robotok nem oktalan állatok. Elég jól tudnak ahhoz gondolkodni, hogy képesek legyenek beszélni hozzánk, vitatkozni velünk, tréfálkozni velünk. Bánhatunk-e úgy velük mint barátainkkal, dolgozhatunk-e velük együtt akkor, ha közben nem juttatunk nekik e barátság gyümölcséb l, a közös munka eredményéb l? Ha egy embernek joga van egy robotnak bármilyen parancsot adni, ami nem foglalja magába emberi lény bántalmazását, akkor lehetne benne annyi tisztességtudás, hogy soha nem ad egy robotnak olyan parancsot, ami
egy másik robot bántalmazására vonatkozik, kivéve ha az ember biztonsága ezt elengedhetetlenül megköveteli. A nagy hatalommal nagy felel sség jár együtt, és ha a robotoknak van Három Törvényük az ember védelmére, túl sok-e azt kérni, hogy az embereknek is legyen egy vagy két törvényük a robotok védelmére? Andrew-nak igaza volt. A közvéleménnyel vívott csata kimenetele adta a kulcsot a bírósághoz és a törvényhozáshoz, és végül megszavaztak egy törvényt, amely szerint bizonyos körülmények között tilos volt a robotokat bántalmazó parancsot adni. Ezt a végtelenségig enyhítették, és a törvény megszegéséért kirótt büntetés teljesen jelentéktelen volt, de az elvet mégis lefektették. A világbíróság döntésének utolsó paragrafusa Kiskisasszonyom halála napján született meg. Ez nem véletlen egybeesés volt. Kiskisasszonyom kétségbeesetten kapaszkodott az életbe az utolsó viták alatt, és csak akkor adott magának engedélyt a távozásra, amikor a gy zelem híre megérkezett. Utolsó mosolya Andrew-é volt. Utolsó szavai ezek voltak: - Jó vagy hozzánk, Andrew. Úgy halt meg, hogy Andrew kezét fogta, miközben a fia és annak családja tisztes távolságban álltak mindkett jükt l. XI. Andrew türelmesen várt, amíg a robotportás bement a bels irodába. A portás használhatta volna a holotelefont is, de láthatólag elférfiatlanodott (vagy elrobottalanodott?) attól, hogy egy másik robottal kell foglalkoznia, nem pedig emberi lénnyel. Andrew azzal töltötte az id t, hogy ezt a dolgot forgatta a fejében. Lehet-e azt a szót, hogy "robottalan" a "férfiatlan" analógiájára használni, vagy a "férfiatlan" már metaforikus terminussá vált, és elszakadt eredeti jelentését l, hogy robotokra vagy például n kre is lehessen használni? Ilyen és hasonló problémák jöttek el állandóan, ahogy a robotokról szóló könyvén dolgozott. A komplex dolgokat kifejez mondatok megalkotásának fortélya növelte a szókincsét. Id nként bejött valaki a szobába, és megbámulta, de nem próbálta elkerülni a pillantásokat. Mindenkire nyugodtan ránézett, azok viszont igyekeztek elkerülni a pillantását. Paul Martin végre kijött. Meglepettnek látszott, illetve látszott volna, ha Andrew biztosan le tudta volna olvasni az arckifejezését. Paul újabban festette az arcát a legújabb divat szerint, amely ezt mindkét nem számára el írta. Bár a festék élesebbé és határozottabbá tette szelíd arcvonásait, Andrew-nak nem tetszett. Azt vette észre, hogy ha valamit kifogásolt az embereken, nem érzi kényelmetlenül magát, amíg ezt szavakkal is ki nem fejezi. Még le is írhatta a nemtetszését. Biztos volt benne, hogy azel tt ez nem így volt. - Gyere be, Andrew! - mondta Paul. - Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, de valami fontosat be kellett fejeznem. Gyere be! Mondtad már, hogy akarsz velem beszélni, de nem tudtam, hogy itt a városban. - Ha nem érsz rá, Paul, szívesen várok tovább. Paul rápillantott a falon lev korong villódzó fényeire, ami óraként szolgált. - Tudok egy kis id t szakítani. Egyedül jöttél? - Béreltem egy automatobilt. - Valami baj van? - kérdezte Paul, hangjában némi aggodalommal. - Nem érhet semmilyen baj. A jogaimat megvédik. Paul most még aggodalmasabbnak t nt: - Andrew, elmagyaráztam neked, hogy a törvényt lehetetlen alkalmazni, legalábbis az esetek nagy részében.… Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy ruhát viselj, végül bajba kerülsz, úgy, mint az els alkalommal. - És az utolsó alkalommal. Sajnálom, Paul, ha fok. - Hát akkor nézzük ezt egy másik oldalról! Te tulajdonkeppen egy el legenda vagy, Andrew, és többféle szempontból is túl értékes ahhoz, hogy jogod legyen kockázatot vállalni… Hol tart a könyv? - Már a vége felé járok. A kiadónak nagyon tetszik. - Helyes. - Nem tudom, hogy a könyv mint könyv tetszik-e neki. Azt hiszem, bízik benne, hogy sok példányt fog eladni bel le, mert egy robot írta, és ezért elégedett. - is csak ember. - Én nem vagyok csalódott. Adja el, amilyen ürüggyel csalt akarja, mert ez pénzt hoz, és szükségem van a pénzre. - Nagyanya hagyott neked… - Kiskisasszonyom nagylelk volt, és biztos vagyok abban, hogy a továbbiakban is számíthatok a család segítségére. De számítok a könyv honoráriumára, hogy átsegítsen a következ lépésen. - Mi a következ lépés? - Találkozni szeretnék az USA Robotok és Gépemberek Rt. elnökével. Már próbáltam elérni, de még nem sikerült. A Társaság nem m ködött együtt velem a könyv megírásában, így gondolhatod, hogy nem lepeit meg a dolog. Paul elmosolyodott. - Az együttm ködés a legutolsó dolog, amit elvárhatsz t lük. Nem m ködtek együtt velünk a robotok jogaiért vívott nagy küzdelemben sem. Épp ellenkez leg, és megértheted, hogy miért. Adj a robotoknak jogokat,
és az emberek esetleg nem akarják megvenni ket. - Mindazonáltal - mondta Andrew -, ha felhívod ket, megbeszélhetsz számomra egy találkozót. - Semmivel sem vagyok népszer bb náluk, mint te, Andrew. - De talán célozhatsz rá, hogy ha találkoznak velem, megel zhetnek egy hadjáratot, amelyet a Feingold és Martin indít a robotok jogainak meger sítéséért. - Nem lenne ez hazugság, Andrew? - De igen, Paul, és én nem tudok hazudni. Ezért kell neked telefonálnod. - Szóval te nem tudsz hazudni, de engem rá tudsz venni, hogy hazudjak. Egyre inkább kezdesz emberre hasonlítani, Andrew. XII. Nem volt könny elintézni, még Paul befolyásával sem. De végül is sikerült nyélbe ütni, és amikor végre sikerült, Harley Smythe-Robertson - aki anyai ágon a Társaság alapítóinak leszármazottja volt, és ennek jelzésére fens bbséges modort öltött magára szembet en boldogtalannak látszott. A nyugdíj felé közeledett, és elnöki m ködésének teljes idejét a robotok jogainak ügye foglalta le. Szürke haján vékony ragtapasz volt a feje búbján, arca nem volt kikészítve, és id l id re rövid, ellenséges pillantásokat vetett Andrew-ra. Andrew így szólt: - Uram, körülbelül egy évszázada Merton Mansky, aki ennél a vállalatnál volt, azt mondta nekem, hogy a matematikai m veletek, amelyek a pozitronpályák m ködését vezérlik, jóval bonyolultabbak annál, hogy a megközelítésnél pontosabb eredményt hozzanak, és ezért a saját képességeim nem voltak teljesen el re láthatóak. - Az egy évszázaddal ezel tt volt. - Smythe-Robertson egy pillanatra megállt, majd jégbe h tött hangon hozzátette: - Uram. Ez már nincs így. A robotjaink nagy pontossággal készülnek, és precízen be vannak állítva a munkájuk végzésére. - Igen - mondta Paul, aki szintén eljött, hogy, ahogy kifejezte, megbizonyosodjék róla, betartja-e a Társaság a játékszabályokat. - Igen, és ez azzal az eredménnyel jár, hogy a titkáromat külön kell szabályozni minden olyan esetben, ahol a dolgok a legkisebb mértékben is eltérnek a megszokottól. - Sokkal inkább elégedetlen lenne vele, ha improvizálni kezdene - mondta Smythe-Robertson. - Akkor már nem gyártanak olyan robotokat, mint én, akik rugalmasak, és tovább alakulhatnak - mondta Andrew. - Már nem. - A kutatás, amit a könyvemmel kapcsolatban végeztem, azt mutatja, hogy jelenleg én vagyok a legid sebb robot, aki még aktívan m ködik. - A legid sebb most… és mindörökké - mondta Smythe-Robertson. - A legid sebb, amely valaha is létezni fog. Huszonöt év elteltével ma már egy robotot sem használnak tovább. Begy jtik ket, és új modellekre cseréljük ki. - A jelenleg el állított robotok közül nem használható egyik sem huszonöt éven túl - mondta Paul vidáman. Andrew egészen kivételes ebb l a szempontból. Andrew tovább folytatta a megkezdett gondolatot: - Mint a legid sebb robot a világon, és a legrugalmasabb, nem vagyok-e elég szokatlan jelenség ahhoz, hogy a Társaság különleges elbánásban részesítsen? - Egyáltalán nem - mondta Smythe-Robertson fagyosan. - Az ön rendkívülisége nagy megrázkódtatás a Társaság számára. Ha bérbe lenne adva, és nem eladták volna valamilyen balszerencse folytán, akkor már rég kicseréltük volna. - Hát éppen err l van szó - mondta Andrew. - Szabad robot vagyok, és a magam tulajdona. Ezért eljöttem ide, és kérem, hogy cseréljenek ki. Ezt nem tehetik meg a tulajdonos hozzájárulása nélkül. Manapság a hozzájárulást úgy kényszerítik ki, hogy ez a bérbe vevés feltétele. Az én id mben ez nem így volt. Smythe-Robertson döbbenten és zavartan bámult, és egy percig csend volt. Andrew azon vette észre magát, hogy a falon lev hologramot bámulja. Susan Calvin halotti maszkja volt, akit minden robotikus véd szentjeként ismertek. Már majdnem két évszázada halott volt, de könyvének írása közben Andrew annyira megismerte, hogy félig arról is meg tudta magát gy zni, hogy még életében találkozott vele. Smythe-Robertson megszólalt: - Hogyan cserélhetném ki magát saját magának? Ha mint robotot cserélem ki, hogyan adhatnám át az új robotot önnek mint tulajdonosnak, amikor a kicserélés folyamatában ön megsz nik létezni? - mondta gonosz mosollyal. - Ez egyáltalán nem nehéz - szólt közbe Paul. - Andrew személyiségének helye a pozitronagya, és ez az egyetlen rész, amit nem lehet kicserélni anélkül, hogy új robotot ne hoznánk létre. A pozitronagy tehát Andrew, a tulajdonos. A robottest minden egyéb részét ki lehet cserélni a robot személyiségének érintése nélkül, és ezek az egyéb részek az agy tulajdonában állnak. Andrew, hogy úgy mondjam, az agyát egy új robottesttel szeretné
ellátni. - Így van - mondta Andrew nagy nyugalommal. Smythe-Robertsonhoz fordult: - Maguk androidokat is gyártottak, ugye? Olyan robotokat, amelyek küls leg teljesen embernek látszanak egészen a b rük felépítéséig. - Igen, gyártottunk. Tökéletesek voltak, szintetikus, erezett b rükkel és inaikkal. Tulajdonképpen nem volt bennük fém, az agyukat kivéve, és mégis majdnem olyan szilárdak voltak, mint a fémrobotok. Ha súlyukat is figyelembe vesszük, akkor még szilárdabbak is voltak. Paul érdekl dve figyelt. - Ezt nem is tudtam. Mennyi van bel lük a piacon? - Egy sincs - mondta Smythe-Robertson. - Sokkal drágábbak voltak, mint a fém modellek, és a piackutatás az" mutatta, hogy nem lesznek kelend ek. Túlságosan is embernek látszottak. Andrew így szólt: - De feltételezem, hogy a Társaság megtartotta a kivitelezési terveket. És mivel így van, az a kérésem, hogy cseréljenek ki egy organikus robotra, egy androidra. Paul csodálkozva nézett. - Atyaúristen! - mondta. Smythe-Robertson még fagyosabb lett: - Ez teljességgel lehetetlen! - Miért lehetetlen? - kérdezte Andrew. - Természetesen bármilyen ésszer árat megadok. - Nem gyártunk androidokat. - Úgy döntöttek, hogy nem gyártanak androidokat - vetette gyorsan közbe Paul. - Ez nem azonos azzal, hogy nem tudnak gyártani. - Az androidok gyártása ellenkezik a közérdekkel. - Nincs törvény, ami tiltaná - mondta Paul. - Mindegy, nem gyártjuk ket, és nem is fogjuk. Paul megköszörülte a torkát. - Mr. Smythe-Robertson - mondta -, Andrew szabad robot, aki a robotok jogait grarantáló törvény védelme alatt áll. Ön tudatában van ennek, gondolom? - Túlságosan is. - Ez a robot mint szabad robot úgy döntött, hogy ruhát fog viselni. Ez azzal jár, hogy gyakran megalázzák tapintatlan emberek a törvény ellenére, amely megtiltja a robotok megalázását. Nehéz megtorolni a kisebb sértéseket, ha a megtorlás nem esik egybe azok szándékával, akik jó és rossz fölött döntenek. - Az USA Robotok ezt már a kezdetekt l fogva megértette. Az ön apjának az irodája sajnos nem. - Apám már meghalt. De amit itt latok, az egy nyilvános sértés nyilvánvaló céllal. - Mir l beszél? - kérdezte Smythe-Robertson. - Az ügyfelem, Andrew Martin, aki ezen a ponton vált ügyfelemmé, szabad-robot, akinek joga van azt kérni az USA Robotok és Gépemberek Rt.-t l, hogy cseréljék ki, amely joggal a Társaság mindenkit felruház, aki több mint huszonöt éve használ egy robotot. S t, valójában a Társaság maga ragaszkodik ehhez a cseréhez. Paul mosolygott, és most már teljesen nyugodt volt. Folytatta: - Ügyfelem pozitronagya tulajdonosa ügyfelem testének, amely határozottan több, mint huszonöt éves. A pozitronagy a test kicserélését követeli, és felajánl bármekkora ésszer árat egy androidtestért mint cseretárgyért. Ha megtagadják a kérését, az ügyfelemet sérelem éri, és mi pert indítunk. Bár a közvélemény általában nem támogatná egy robot követelését hasonló esetben, mégis szabad legyen emlékeztetnem önt arra, hogy az USA Robotok nem örvend széles kör népszer ségnek a nyilvánosság el tt. Még azok is gyanakvóak a Társasággal szemben, akik a legtöbb hasznot húzzák a robotokból. Ez azokból az id kb l maradhatott vissza, amikor a robotoktól nagyon sokan féltek. De lehet, hogy ez csak afféle neheztelés az USA Robotok hatalma, gazdasága és világmonopóliuma miatt. Bármi legyen is az oka, az ellenérzés megvan, és azt hiszem, nem szeretne végigcsinálni egy pert, különösen mivel az ügyfelem gazdag, ezenkívül még sok száz évig fog élni, és így nem lesz rá semmi oka, hogy abbahagyja a harcot, akár örökké tartson is. Smythe-Robertson fokozatosan elvörösödött. - Ön kényszeríteni akar engem, hogy…?! - Én nem kényszerítem önt semmire - mondta Paul. - Ha megtagadja a hozzájárulást ügyfelem ésszer kéréséhez, ezt mindenképpen megteheti, és mi szó nélkül távozunk. De pert indítunk, és majd meglátja, hogy végül veszíteni fog. - Hát… - mondta Smythe-Robertson, és itt megállt. - Úgy látom, hogy hozzá fog járulni. Lehet, hogy habozik, de végül így fog dönteni. Szeretném felhívni a figyelmét még egy dologra. Ha az ügyfelem pozitronagyában az organikus testbe való áthelyezése során bármilyen sérülés következne be, nem fogok addig megnyugodni, amíg a Társaságnak még az írmagját is ki nem irtottam. Ha szükséges, megteszek minden elképzelhet lépést, hogy a közvéleményt ellene hangoljam, ha ügyfelem platina-irídium agyának csak egyetlen pályája is megkarcolódik. Andrew-hoz fordult. - Egyetértesz mindezzel, Andrew? Andrew egy teljes percig hallgatott. Ez az egész felér a hazugsággal való egyetértéssel, zsarolással, egy emberi lény zaklatásával és megalázásával. De testi bántalmazásról nincs szó, mondta magának. Nincs szó testi bántalmazásról. Végül sikerült kinyögnie egy halk igent.
XIII. Olyan érzés volt, mintha újraalkották volna. Napokig, majd hetekig, végül hónapokig Andrew nem találta magát azonosnak önmagával, és a legegyszer bb cselekvések is csak növelték a bizonytalanságát. Paul rjöngött: - Megrongáltak téged, Andrew! Meg kell indítanunk a pert! Andrew nagyon lassan beszélt: - Nem szabad. Sohasem sikerülne bizonyítani a r…r…r… - Rosszindulatot? - Igen. Különben is javulok és er södöm. Csak ez a v… v… v… - Vacogás? - Változás. Amiatt van. Andrew érezte belülr l az agyát. Erre senki más nem volt képes. Tudta, hogy jól van, és azokban a hónapokban, amikor agyának és testének koordinálását próbálgatta, órákat töltött el a tükör el tt. Azért nem eléggé emberi. Az arc merev volt, túl merev, a mozdulatok pedig túlságosan kimértek. Hiányzott bel lük az ember könnyed ruganyossága, de talán az id meghozza majd azt is. Legalább ruhát hordhatott, nem ütött már el le nevetségesen a hozzátartozó fémarc. Végül azt mondta: - Megint dolgozni fogok. Paul nevetett és így szólt: - Ez azt jelenti, hogy jól vagy. Mit fogsz csinálni? Újabb könyvet írsz? - Nem - mondta Andrew teljes komolysággal. - Túl sokáig élek ahhoz, hogy egyfajta tevékenység magához láncoljon. Volt id , amikor els sorban m vész voltam, és még visszatérhetek hozzá. Volt id , amikor els sorban történész voltam, és még ahhoz is visszatérhetek. De most robotbiológus akarok lenni. - Talán robotpszichológus, nem? - Nem. Az a pozitronagy tanulmányozását jelentené, és ebben a percben nem vágyom rá. Egy robotbiológus, én azt hiszem, a test m ködésével foglalkozna, amely az agyhoz kapcsolódik. - Az nem a robotikus lenne? - A robotikus fémtesttel foglalkozik. Én egy organikus, emberszer testet tanulmányoznék, amelyikb l nekem van az egyetlen, ha jól tudom. - Egyre sz kíted a kutatási területedet - mondta Paul elgondolkodva. Mint m vész bármilyen koncepciót magadénak vallhattál, mint történész f leg robotokkal foglalkoztál, mint robotbiológus pedig csak önmagaddal foglalkozol majd. Andrew bólintott. - Úgy t nik, igen. Andrew-nak elölr l kellat mindent kezdenie, mert semmit sem tudott a biológiáról és szinte semmit a természettudományokról. Megszokott látvány lett a könyvtárakban, ahol órákig ült az elektromos katalógusoknál, és ruhájában éppolyan volt, mint bárki más. Azok a kevesek, akik tudták, hogy robot, nem kerültek az útjába. Egy szobát épített a házához, ahol laboratóriumot rendezett be, és a könyvtárát is tovább gyarapította. Évek teltek el, és Paul egy napon meglátogatta. - Kár, hogy már nem dolgozol a robotok történetén - mondta. - Úgy hallom, az USA Robotok radikálisan új útra tért. Paul megöregedett, és megromlott szemeit fotooptikus cellákkal helyettesítették. Így közelebb került Andrew-hoz. - Mit csinálnak? - kérdezte Andrew. - Központi komputereket gyártanak, gigantikus pozitronagyakat, amelyek mikrohullám segítségével bárhonnan érintkezésbe tudnak lépni számos robottal, tizenkett l egészen ezerig. A robotoknak külön nincsen agyuk. k a gigantikus agy végtagjai, és a kett fizikailag teljesen el van különítve. - Így hatékonyabbak? - Az USA Robotok szerint igen. Smythe-Robertson megalkotta az új irányvonalat, miel tt meghalt, és az a gyanúm, hogy ez a te hatásodra történt. Az USA Robotok elhatározta, hogy nem fognak olyan robotokat gyártani, akik olyan problémát okozhatnak, mint te, és ezért elkülönítik az agyat és a testet. Az agynak nem lesz teste, amit ki akarna cserélni, a testnek pedig nem lesz agya, hogy bármit is kívánhasson. - Bámulatos - folytatta Paul -, hogy mekkora hatást gyakoroltál a robotok történetére! A m vészi érzéked volt az, amely felbátorította az USA Robotokat, hogy sokkal precízebb és specializáltabb robotokat állítson el , a szabadságod hozta meg a robotok jogainak lefektetését, ragaszkodásod az androidtesthez késztette ket arra, hogy kitalálják az agy és test elkülönítését. - Azt hiszem - mondta Andrew -, a végén a Társaság egyetlen hatalmas agyat fog el állítani, amely több billió robottestet fog irányítani. Mindent egy lapra tesznek fel. Veszélyes dolog. Egyáltalán nem a legmegnyugtatóbb megoldás. - Azt hiszem, igazad van - mondta Paul -, de nem hiszem, hogy ez száz éven belül megtörténne, és én nem fogom megérni. Ami azt illeti, lehet, hogy már a jöv évet sem érem meg. - Paul! - mondta Andrew aggodalmas hangon. Paul megvonta a vállát.
- Mi halandók vagyunk, Andrew. Nem olyanok, mint te. Nem sokat számít, de szükségessé teszi, hogy valamir l felvilágosítsalak. Én vagyok az utolsó a Martinok közül. Vannak rokonok, akik a dédnagynéném leszármazottai, de k nem számítanak. Azt a pénzt, amit személyesen kezelek, letétbe helyezem a nevedre, és amennyire bárki is el re láthatja a jöv t, anyagilag biztonságban leszel. - Erre nincs szükség - mondta Andrew elfúló hangon. Az id múlásával sem tudta megszokni a Martinok halálát. - Ezen ne vitatkozzunk - mondta Paul. - Ennek így kell lennie. Most min dolgozol? - Egy olyan rendszer megtervezésén dolgozom, amelynek segítségével az androidok - vagyis én - szénhidrátok elégetéséb l nyerhetik az energiát, nem pedig atomokból. Paul felvonta a szemöldökét. - Tehát lélegezni és enni fognak? - Igen. - Mióta kutatsz ebben az irányban? - Már régóta, és azt hiszem, kitaláltam egy megfelel égéskamrát a katalizált és irányított bomlás számára. - De miért, Andrew? Az atomcella összehasonlíthatatlanul jobb. - Bizonyos értelemben talán igen, de az atomcella embertelen. XIV. Id be telt, de Andrew-nak volt ideje. Mindenekel tt addig nem akart semmit csinálni, amíg Paul békésen el nem szenderedik. Uram dédunokájának halálával Andrew sokkal inkább úgy érezte, hogy ki van vetve egy ellenséges világba, és ezért még jobban eltökélte magát, hogy továbbhalad az úton, amelyet már régen kiválasztott. De mégsem volt egyedül. Ha egy ember meghalt is, a Feingold és Martin továbbra is létezett, mert egy iroda ugyanúgy nem hal meg, mint egy robot. Az irodának megvolt a saját profilja, és ehhez igazodott a maga lélektelen módján. A letétbe helyezett pénzzel, amit az iroda biztosított számára, Andrew továbbra is gazdag volt. És cserébe a busás évi díjazásért a Feingold és Martin iroda komolyan foglalkozott az új égéskamra törvényes lehet ségeivel. Amikor eljött az ideje, hogy Andrew meglátogassa az USA Robotok és Gépembereket, egyedül tette meg az utat. Egyszer Urammal volt ott, és egyszer Paullal. Ezúttal, harmadszor, egyedül ment, és szakasztott olyan volt, mint egy ember. Az USA Robotok megváltozott. A gyártó üzemet hatalmas rállomásra helyezték át, mint ahogy ez történt egyre több és több iparvállalattal. Sok robot távozott velük. A Föld olyanná vált, mint valami telephely, stabilizálódott egybillió lakosával és talán nem több mint harmincszázaléknyi, saját aggyal ellátott robotpopulációval. A kutatás igazgatója Alvin Magdescu volt, haja és arcb re sötét, állán kis szakáll. Semmit sem viselt a dereka fölött, csak a mellszíjat, amelyet az akkori divat írt el . Andrew-t teljesen befedték a néhány évtizeddel ezel tti divat szerint készült ruhadarabok. Magdescu azt mondta: - Ismerem önt, természetesen, és örülök, hogy találkoztunk. Ön a legismertebb termékünk, és kár, hogy az öreg Smythe-Robertson annyira maga ellen volt. Jó üzletet köthettünk volna. - Még mindig köthetnek - mondta Andrew. - Nem, nem hiszem. Túl vagyunk már azokon az id kön. Már több mint egy évszázada vannak a robotjaink a Földön, de minden megváltozik. Elmennek az rbe, és akik itt maradnak, azoknak már nem lesz saját agyuk. - De itt vagyok én, és én a Földön maradok. - Igaz, de már egyre kevésbé látszik robotnak. Mi az új kérése? - Hogy még kevésbé legyek robot. Mivel organikus vagyok, szervesenergia-forrást szeretnék. Itt vannak a tervek… Magdescu nem futott át gyorsan rajtuk. Lehet, hogy el ször az volt a szándéka, de ahogy nézte ket, a figyelme n ttön n tt, míg végül belemélyedt a papírok tanulmányozásába. Egy ponton azt mondta: - Szemmel láthatólag nagyon elmés szerkezet. Ki találta ki ezt az egészet? - Én - mondta Andrew. Magdescu élesen felpillantott rá, majd azt mondta: - Ez az ön testének teljes átalakítását jelenti, egy kísérleti jelleg átalakítást, mivelhogy ilyennel még soha nem próbálkoztak. Nem javaslom. Maradjon csak olyan, amilyen most. Andrew arca csak korlátozott mértékben tudott arckifejezést ölteni, de a hangjából határozottan türelmetlenség csengett ki: - Doktor Magdescu, ön nem érti teljes egészében. Nincs másválasztása, mint hogy hozzájáruljon a kérésemhez. Ha egy ilyen rendszer beépíthet a testembe, akkor az az emberi testbe is beépíthet . Már szó volt arról a törekvésr l, hogy az emberi életet mesterséges szervek beépítésével meghosszabbítsák. Erre nincsenek jobb megoldások, mint amiket eddig terveztem, illetve ezután tervezni fogok. Történetesen én tartom kézben a szabadalmakat a Feingold és Martin iroda által. Képesek vagyunk rá, hogy önálló üzleti vállalkozásba fogjunk abból a célból, hogy kifejlesszük azokat a mesterséges szervrendszereket, amelyek segítségével el tudjuk látni az embereket a robotokéhoz hasonló tulajdonságokkal. Ez pedig az ön üzletét fogja rontani. Ha viszont megoperálnak, és beleegyeznek, hogy hasonló körülmények között a jöv ben is megteszik, akkor engedélyt
kapnak rá, hogy felhasználják a szabadalmakat, és ellen rizzék mind a robotok gyártásának technológiáját, mind a mesterséges szervek beépítését az emberi testbe. A szabadalom átvételének jogát természetesen csak az els sikeresen végrehajtott operáció után kapják meg, és miután elég id eltelt ahhoz, hogy kiderüljön, valóban sikeres volt-e. Andrew alig érezte az Els Törvény hatását, miközben egy emberi lénynek ilyen szigorú feltételeket szabott ki. Megtanulta belátni, hogy ami az els pillanatban kegyetlenségpék látszik, az hosszú távon kedvesség is lehet. Magdescu döbbentnek látszott. - Nem én vagyok hivatott arra, hogy egy ilyen dolgot eldöntsek. Ehhez a Társaság döntése kell, és ez id be telik. - Elfogadható ideig várhatok - mondta Andrew. - De csak egy elfogadható ideig. És elégedetten gondolt arra, hogy Paul sem csinálhatta volna jobban. XV . Elfogadható id be telt, és az operáció sikeres volt. Magdescu azt mondta: - Nagyon az operáció ellen voltam, de nem amiatt, amire gondol. Egyáltalán nem lettem volna ellene a kísérletnek, ha azt valaki máson hajtják végre. Nem akartam az ön pozitronagyát kockázatnak kitenni. Most, hogy pozitronpályáit összekapcsolták a szimulált idegpályákkal, már nehéz lenne az agyat megmenteni, ha a test tönkremenne. - Minden bizalmam az USA Robotok szakembereinek ügyességébe helyeztem mondta Andrew. - És most már tudok enni. - Felszívhat olívaolajat. Ez azt jelenti, hogy id nként ki kell tisztítani az égéskamrát, ahogy ezt már elmondtam önnek. Elég kellemetlen m velet, azt hiszem. - Talán az, ha én nem akarnék még tovább menni. Nem lehetetlen az öntisztulás sem. Tulajdonképpen már dolgozom egy olyan elgondoláson, amely szilárd élelemre épül, amely valószín leg elégethetetlen részeket is tartalmaz - úgynevezett salakanyagot, amit el kell távolítani. - Akkor ki kell alakítania egy végbélnyílást. - A megfelel jét. - És még mit, Andrew? - Minden egyebet. - Nemi szervet is? - Ha beleillik az elképzelésembe. A testem egy üres papírlap, amelyre rajzolni akarok egy… Magdescu várta, hogy a mondat befejez djék, és amikor már látszott, hogy nem lesz vége, maga fejezte be: - Egy embert? - Meglátjuk - mondta Andrew. - Ez szerény kis ambíció, Andrew. Ön sokkal tökéletesebb az embernél. Attól a perct l kezdve, hogy a szerves létmódot választotta, lefelé halad a lejt n. - Az agyam nem szenvedett kárt. - Nem. Err l biztosíthatom. De ez az egész új áttörés a mesterséges szervekkel, amit az ön szabadalma tett lehet vé, az ön neve alatt vált közismertté. Úgy ismerik önt, mint az egésznek a feltalálóját. Miért kell a testével újabb játékokba fogni? Andrew nem válaszolt. Jöttek a megtisztel felkérések. Andrew tagja lett számos ismert társaságnak, amelyek közül az egyik annak az új tudományágnak szentelte m ködését, amelyet alapított meg, és robotbiológiának nevezett, bár a köztudatba proteziológia néven került be. Megalkotásának százötvenedik évfordulóján díszvacsorát adtak a tiszteletére az USA Robotoknál. Ha Andrew ebben iróniát látott is, a véleményét megtartotta magának. Alvin Magdescu visszatért a nyugállományból, hogy elnökölhessék a vacsorán. Kilencvennégy éves volt, és még élt, mert beépíttetett magának olyan mesterséges szerveket, amelyek többek között a máj és vese funkcióját látták el. A vacsora akkor érte el a tet pontját, amikor Magdescu egy rövid és érzelmes beszéd után felemelte a poharát, hogy felköszöntse "a másfél évszázados robot"-ot. Andrew újraterveztette arcának izomzatát, és már érzelmek egész sorát tudta mutatni, de az ünneplések során végig ünnepélyesen passzívnak mutatkozott. Nem szeretett másfél évszázados robot lenni. XVI. A proteziológia volt az, amely végül is elvitte Andrew-t a Földr l. A másfél százados robot megünneplését követ évtizedekben a Hold - gravitációját kivéve - minden szempontból hasonlóbb lett a Földhöz, mint maga a Föld, és felszín alatti városaiban meglehet sen s volt a lakosság. A mesterséges szervrendszerek megszerkesztésénél itt figyelembe kellett venni a kisebb gravitációt, és Andrew öt évet töltött a Holdon, miközben a helyi szakemberekkel együtt megfelel módosításokon dolgozott.
Amikor nem volt munkában, kóborolt a robotok között, akik azzal az alázattal közeledtek feléje, amely a robotok sajátja az emberrel szemben. Majd visszatért a Földre, amely viszont egyhangú és csendes volt, és elment a Feingold és Martinhoz, hogy bejelentse a visszajövetelét. Simon DeLong, az iroda ekkori vezet je csodálkozott. - Értesültünk róla, hogy visszajön, Andrew (majdnem azt mondta: Mr. Martin) - de nem vártuk a jöv hétnél el bb. - Türelmetlen lettem - mondta Andrew ridegen. Alig várta, hogy a tárgyra térhessen. - A Holdon egy húsz f l álló kutatócsoportot vezettem. Parancsokat adtam, amelyeket senki sem kérd jelezett meg. A Holdon él robotok úgy engedelmeskedtek nekem, mint emberi lénynek. Miért nem vagyok akkor emberi lény? Gyanakvás jelent meg DeLong szemében. - De kedves Andrew, éppen az imént magyarázta el, hogy a robotok és az emberek is emberi lénynek tekintik. Akkor ön de facto emberi lény. - De facto emberi lénynek lenni nem elég. Nemcsak azt akarom, hogy annak tekintsenek, hanem hogy törvényesen is azzá nyilvánítsanak. Emberi lény akarok lenni de jure. - Ez egy más kérdés - mondta DeLong. Akkor eljutunk az emberi el ítéletekhez és ahhoz a kétségtelen tényhez, hogy ön nem ember. - Milyen értelemben nem vagyok az? - kérdezte Andrew? - Emberi formám van és emberszabású szerveim. A szerveim tulajdonképpen megfelelnek egy mesterséges szervekkel ellátott ember szerveinek. A m vészetben, irodalomban és tudományban gyarapítottam az emberi kultúrát annyival, mint bármely ma él emberi lény. Mi egyebet kérhetnek még számon t lem? - Én magam nem kérnék ennél többet. A probléma az, hogy a világbíróság döntése kell ahhoz, hogy önt emberré nyilvánítsa. szintén szólva alig hiszem, hogy ezt megennék. - A törvényhozó testületb l kivel beszélhetnék? - Talán a Tudományos és Technikai Bizottság elnökével. - Meg tudna nekem beszélni egy találkozót? - Önnek aligha van szüksége közvetít re. Az ön helyzetében… - Nem. Maga szervezze meg. - Andrew-nak meg sem fordult a fejében, hogy nyílt parancsot ad egy emberi lénynek. Hozzászokott ehhez a Holdon. - Értésükre akarom hozni, hogy a Feingold és Martin iroda a végs kig támogat ebben. - Nos, akkor… - A végs kig, Simon. A százhetvenhárom év alatt, amit eddig leéltem, sok mindenben segítettem az iroda el bbre jutását. Le voltam kötelezve egyes tagjainak a múltban. Most már nem vagyok. Éppen ellenkez leg, és most behajtom a tartozást. - Megteszek minden t lem telhet t - mondta DeLong. XVII. A Tudományos és Technikai Bizottság elnöke a kelet-ázsiai területr l került ki és n volt. Úgy hívták, hogy Chee Li-Hsing, és áttetsz öltözékben (amely csak azt takarta el, amit befedni szándékozott) úgy festett, mint akit m anyagba csomagoltak. Azt mondta: - Együttérzek azzal a vágyával, hogy teljes emberi jogokat követel. Voltak olyan id szakok a történelemben, amikor az emberiség egyes rétegei a teljes emberi jogokért harcoltak. Viszont milyen jogokat akarhatna ön, amelyekkel nem rendelkezik? - Olyan egyszer dolgot, mint a jogomat az élethez. Egy robotot bármikor szétszedhetnek. - Egy embert bármikor kivégezhetnek. - A kivégzés csak az ezt megel ítélkezés után következhet be. Az én szétszedésemhez nincs szükség tárgyalásra. Csak egy hatalommal rendelkez ember szava kell, hogy végem legyen. Ezenkívül… Ezenkívül… Andrew kétségbeesetten igyekezett, hogy ne könyörögjön, de gondosan megtervezett arckifejezése és hangszíne elárulta. - Az az igazság, hogy ember akarok lenni. Már hat emberi generáció óta. Li-Hsing felnézett rá melegen együttérz tekintettel. - A törvényhozó testület kiadhat egy törvényt, ami azzá nyilvánítja… kibocsáthatnának egy olyan törvényt is, amely egy k szobrot nyilvánít emberré. Hogy valóban megteszi-e, annak körülbelül annyi a valószín sége az els esetben, mint a másodikban. A képvisel ház tagjai ugyanúgy emberek, mint a lakosság többi része, és a gyanú még mindig elevenen él a robotokkal szemben. - Még most is? - Igen. Mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy maga megszolgálta az árát, hogy ember lehessen, de akkor még mindig itt van a félelem, hogy nem kívánatos példát statuálunk. - Miféle példát? Én vagyok az egyetlen szabad robot, a saját fajtámból az egyetlen, és soha nem is lesz másik. Megkérdezheti az USA Robotokat. - A soha az hosszú id , Andrew… vagy ha jobban tetszik, Mr. Martin… mivelhogy én személyesen örömmel elismerem, hogy ember. Majd meg fogja látni, hogy a kongresszusban ül k többsége nem akar ilyen példát statuálni, akkor sem, ha ennek nem lenne semmilyen jelent sége. Mr. Martin, az együttérzésem a magáé,
de nem mondhatom azt, hogy reménykedjék. Valójában… - Visszaült, és a homlokán ráncok jelentek meg. Valójában, ha a vita túl hevessé válik, keletkezhet egy olyan hangulat mind a tör vényhozáson kívül, mind azon belül, amely arra a bizonyos szétszedésre irányul. Ha megszabadulnak magától, ez a probléma legegyszer bb megoldását jelentheti. Ezt fontolja meg, miel tt elindítja az akciót! - Senkinek nem fog eszébe jutni a proteziológia technológiája, amely szinte teljesen az én érdemem? - Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de nem fog. Vagy ha igen, akkor maga ellen fordítják. Azt mondják majd, csakis saját magáért csinálta. Azt fogják mondani, hogy egy hadjárat része volt, hogy robotizálják az embereket, vagy emberesítsék a robotokat, mindkét esetben gonosz és b nös dolog. Maga még soha nem volt áldozata politikai gy löletkampánynak, Mr. Martin, és azt mondom magának, hogy olyan rágalmazások céltáblája lesz, amelyeknek sem maga, sem én nem adnánk hitelt, viszont lennének olyan emberek, akik mindent elhinnének. Mr. Martin, óvjuk meg az életét! - Li-Hsing felállt, és Andrew ül alakja mellett kicsinek és szinte gyereknek látszott. - Ha úgy döntök, hogy küzdeni fogok emberré válásomért, ön mellettem fog állni? kérdezte Andrew. Li-Hsing gondolkodott, majd azt mondta: - Amennyire tehetem, igen. Ha egy ilyen állásfoglalás bármikor is a politikai karrieremet fenyegeti, tehet, hogy elhagyom magát, mivel ez nem az az ügy, amellyel abszolút mértékben egyetértenék. Megpróbálok szinte lenni magához. - Köszönöm, és nem kérek ennél többet. Az a szándékom, hogy végigharcolom, bármik legyenek is a következmények, és csak addig kérem a segítségét, ameddig nyújtani tudja. XVIII. Nem volt nyílt küzdelem. A Feingold és Martin türelemre intett, és Andrew dühösen azt mormogta, hogy abból végtelen készlete van. A Feingold és Martin aztán megindította a hadjáratot, lesz kítve és behatárolva a harc célját. Megfogalmaztak egy törvényjavaslatot, amely szerint nem kell megfizetni az adósságot az olyan személynek, aki mesterséges szívvel rendelkezik, azon az alapon, hogy a robotszerv megszünteti emberi mivoltát, és megfosztja t az alkotmányos emberi jogoktól. Ügyesen és kitartóan küzdöttek, és minden egyes lépésnél veszítettek, de úgy, hogy a döntés olyan széles kör vé vált, amennyire csak lehetett, majd különböz fellebbezésekkel a világbíróság elé vitték. Mindez évekbe telt, és sok millió dollárba került. Amikor a végs döntés megszületett, DeLong gy zelmi ünnepet tartott a nyilvános veszteség fölött. Andrew természetesen jelen volt ebb l az alkalomból. - Két dolgot értünk el, Andrew - mondta DeLong -, és mindkett fontos. El ször is: rögzítették azt a tényt, hogy az emberi testbe beültetett akárhány mesterséges szerv sem szünteti meg az ember ember mivoltát. Másodszor: elköteleztük a közvéleményt ebben a kérdésben olyannyira, hogy az ember fogalmát tágan értelmezzék, mivelhogy nincsen olyan létez emberi lény, aki ne számítana a mesterséges szervekre, hogy azok életben tartsák majd. - És gondolja, hogy a törvényhozó testület most már elismer engem embernek? - kérdezte Andrew. DeLong kissé kényelmetlenül érezte magát. - Ami azt illeti, nem lehetek optimista. Marad még egy szerv, amelyet a világbíróság az ember állapot feltételeként határozott meg. Az emberi lényeknek organikus, sejtekb l álló agyuk van, a robotoknak pedig platina-irridium pozitronagyuk, ha van agyuk egyáltalán, és önnek minden kétséget kizáróan pozitronagya van… Ne, Andrew, ne nézzen így! Nincs még birtokunkban az a tudás, hogy mesterséges struktúrákban meg tudjuk ismételni a sejtekb l álló agy m ködését akkora pontossággal, hogy a világbíróság ne emeljen kifogást. Ezt még ön sem tudná megcsinálni. - Akkor mit kellene tennünk? - Természetesen meg kell próbálnunk. A kongresszusban Li-Hsing mellettünk áll, és rajta kívül már egyre többen. Az elnök kétségtelenül a többséggel tart majd ebben a kérdésben. - Többségben vagyunk? - Nem állunk messze t le. Többségbe kerülhetünk, ha a közvélemény az ember tágabb értelmezésének óhaját önre is kiterjeszti. Ez kis eshet ség, beismerem, de ha nem akarja feladni, akkor megjátszhatjuk. - Nem akarom feladni. XIX. Li-Hsing határozottan öregebb lett, amióta Andrew el ször találkozott vele. Áttetsz ruhája már a múlté volt. Haja most rövidre volt nyírva, ruházata pedig cs hálózatra hasonlított. Andrew - egy bizonyos határon belül még mindig ragaszkodott ahhoz az öltözködési stílushoz, amely akkor volt divatban, amikor több mint száz éve ruhát kezdett viselni. - Elmentünk, ameddig lehetett, Andrew - mondta Li-Hsing. - Még egyszer megpróbáljuk a kongresszusi
szünet után, de szintén szólva biztos a vereség, és az egészet fel kell adni. Az összes eddigi er feszítésem csak vereséget hozott nekem az elkövetkez kongresszusi hadjáratban. - Tudom - mondta Andrew -, és ez kétségbe ejt. Ön egyszer azt mondta, hogy el fog hagyni engem, ha idáig jut. Miért nem tette meg? - Az ember néha meggondolja magát. A maga elhagyása magasabb ár lett volna annál, mint amit az újraválasztásomért hajlandó lennék fizetni. Különben is már több mint negyed százada vagyok a kongresszusban. Elég volt. - Nincsen rá valami mód, hogy az emberek megváltoztassák a nézeteiket? - Már megváltoztatták annyira, amennyire ésszer volt. A többséget nem lehet megszabadítani ellenséges érzületeikt l. - Az ellenséges érzület nem elfogadható indok arra, hogy így vagy úgy szavazzanak. - Tudom, Andrew, de nem is hivatkoznak ellenséges érzületeikre, amikor szavaznak. Andrew óvatosan azt mondta: - Tehát minden az agyra vezethet vissza, de meghagyhatjuk-e ezt azon a szinten, hogy agysejtek kontra pozitronok? Nincs-e valami mód, hogy kikényszerítsünk egy funkcionális meghatározást? Muszáj azt mondanunk, hogy az agy ebb l és ebb l áll? Nem mondhatjuk azt, hogy az agy valami, bármi, amely képes egy bizonyos szint gondolkodásra? - Ez nem fog menni - mondta Li-Hsing. - A maga agya ember által készült, az emberi agy pedig nem. A maga agya megkonstruált, az emberé pedig természetes úton fejl dött ki. Bármelyik emberi lény számára, aki fenn akarja tartani a választóvonalat saját maga és egy robot között, ezek az eltérések egy olyan falat alkotnak, amely egy kilométer magas, és egy kilométer vastag. - Ha az ellenszenvünk mélyére hatolhatnánk, a legmélyére… - Miután ennyi évet megélt - mondta szomorúan Li-Hsing -, még mindig meg akarja érteni az embert. Szegény Andrew, ne haragudjék, de a robot az magában, aki ilyen irányban vezérli! - Nem tudom - mondta Andrew. - Ha rá tudnám venni magam… REPRÍZ Ha rá tudná venni magát… Már régóta tudta, hogy az egész ide torkollhat, és végül itt volt a sebésznél. Talált egyet, aki elég ügyes az elkövetkez munkára, és ez robotsebész volt; mert embert nem lehetett megbízni vele, akár szándékát, akár képességeit tekintve. Az orvos nem végezhette volna el az operációt emberi lényen, így Andrew - miután elodázta a döntés pillanatát a beállt zavart tükröz kérdezgetés-sorozattal - a mérleg egyik serpeny jébe tette az Els Törvényt azzal, hogy azt mondta: - Én is robot vagyok. - Aztán olyan határozottan, ahogy megtanulta a szavakat az emberekhez címezni az utóbbi évtizedekben, azt mondta: Parancsolom, hogy hajtsd végre rajtam az operációt! Az Els Törvény hiányában egy olyan parancs, amit olyan határozottan adott ki valaki, aki annyira emberhez hasonlít, kell en mozgásba hozta a Második Törvényt ahhoz, hogy kitartson arra a napra. XX. Andrew biztos volt benne, hogy a gyengeség érzése csak képzel dés. Felgyógyult az operáció után. Ennek ellenére amennyire csak tudott, a falhoz támaszkodott. Ha leülne, az leleplezné. Li-Hsing azt mondta: - A dönt szavazás a héten zajlik le, Andrew. Tovább már nem tudtam halasztani, és veszítenünk kell… És vége lesz, Andrew. - Hálás vagyok önnek, hogy ilyen ügyesen elhalasztotta. Ez adott nekem annyi id t, amennyire szükségem volt, és én megtettem a szükséges lépést. - Mir l van szó? - kérdezte Li-Hsing nem titkolt aggodalommal. - Nem mondhattam meg önnek vagy a Feingold és Martin embereinek. Biztos voltam benne, hogy megakadályoznának. Figyeljen ide! Ha az agy dönti el ezt a kérdést, akkor a legnagyobb különbség nem a hathatatlanságban van? Ki tör dik valójában azzal, hogy az agy milyen, mib l épül fel, vagy hogyan jött létre? Ami egyedül számít, az az, hogy az agysejtek elpusztulnak, el kell pusztulniuk. Még ha a testben minden szervet megtartanak vagy kicserélnek is, az agysejteknek, amelyeket nem lehet kicserélni anélkül, hogy ezzel megváltoztatnánk, és ezzel megsemmisítenénk a személyiséget, végül el kell pusztulniuk. Az én pozitronpályáim már majdnem két évszázada megvannak. Nem ez-e az alapvet választóvonal? Az emberek el tudnak viselni egy halhatatlan robotot, mert nem számít, hogy egy gép meddig tart. De nem tudnak elviselni egy halhatatlan emberi lényt, mert a saját halandóságuk csak addig viselhet el, ameddig univerzális. És ezért nem nyilvánítanak emberré. - Mit akar mindezzel mondani, Andrew? - kérdezte Li-Hsing. - Megszüntettem ezt a problémát. Évtizedekkel ezel tt a pozitronagyamat organikus idegekhez kapcsolták.
Nos, egy végs operáció megváltoztatta a köztük lev kapcsolatot oly módon, hogy pályáimban a potenciál lassan, egészen lassan csökken. Li-Hsing szépen ráncolt arcán egy pillanatig semmiféle kifejezés nem látszott. Aztán ajka megkeményedett. - Úgy érti, elintézte, hogy meghaljon, Andrew? Az nem lehet. Az felrúgná a Harmadik Törvényt. - Nem - mondta Andrew. - Választottam a testem halála és a vágyaim halála között. Hogy a testem éljen azon az áron, amely felér az igazi halállal, ez az, ami felrúgná a Harmadik Törvényt. Li-Hsing megragadta Andrew karját, mintha meg akarná rázni. Aztán mégsem tette. - Andrew, ez így nem lesz jó. Csinálja vissza az egészet t - Nem lehet. Már túl sok a rombolás. Egy évem van, hogy éljek, körülbelül. Meg fogom érni a megalkotásom kétszázadik évfordulóját. Elég gyenge voltam ahhoz, hogy gondoskodjam err l. - Hogyan érhetné ez meg?! Andrew, maga meg rült! - Ha ezáltal ember lehetek, akkor megérte. Ha nem, akkor véget vet a küzdelemnek, és akkor is megérte. Li-Hsing valami olyat tett, amin maga is meglep dött. Csendesen sírni kezdett. XXI . Különös volt, ahogy ez az utolsó tette megragadta az emberek képzeletét. Mindaz, amit addig tett, nem hatott rájuk. De végül még a halált is elfogadta, hogy ember lehessen, és az áldozat túl nagy volt ahhoz, hogy vissza lehessen utasítani. Az utolsó ünnepség id pontját szándékosan a kétszázadik évfordulóra tették. A világelnöknek kellett aláírnia a törvényjavaslatot és ezzel törvényer re emelni. Az egész ünnepélyt közvetítette a Földtelevíziós hálózata, és az adást kisugározták a Holdállamba, s t még a Mars-kolóniára is. Andrew tolószékben ült. Még tudott járni, de csak botladozva. Az egész emberiség figyel szeme el tt a világelnök így beszélt: - Ötven évvel ezel tt önt mint másfél évszázados robotot ünnepeltük. Mólt mint két évszázados embert köszöntjük önt, Mr. Martin. És Andrew mosolyogva nyújtotta a kezét, hogy kezet rázzon a világelnökkel. XXII. Andrew gondolatai lassan halványultak, ahogy feküdt az ágyban. Kétségbeesetten kapaszkodott beléjük. Ember! Ember volt! Azt akarta, hogy ez legyen az utolsó gondolata. Ezzel akart megsemmisülni - meghalni. Még utoljára kinyitotta a szemét, és egy utolsó pillanatra felismerte Li-Hsinget, aki ünnepélyes csendben állt. Mások is voltak ott, de azok csak árnyak voltak, felismerhetetlen foltok. Csak Li-Hsing emelkedett ki a leereszked szürkeségb l. Andrew lassan, centiméterr l centiméterre felé nyújtotta a kezét, és nagyon halványan és elmosódottan érezte, hogy megfogja. Lassan tovat nt a szeme el l, ahogy utolsó gondolatai elperegtek. De miel tt még teljesen elt nt volna, egy utolsó szökevény gondolat érkezett, és egy pillanatig ott id zött, miel tt minden megállt. - Kiskisasszonyom - suttogta, halkabban annál, hogy bárki is meghallhassa. Kugler Gyöngyi fordítása
A. Bertram Chandler - Hosszú zuhanás
- Kezdi már érezni a hajót, kapitány? - kérdezte a bárón . Grimes, egy korty teával a szájában, nem tudott rögtön válaszolni. Kapkodva lenyelte a szinte perzsel folyadékot, és zavarba jött a tisztán kivehet , gurgulázó hangtól. Túl nagy csörömpöléssel tette vissza a törékeny csészét a tányérkára. - Talán - jegyezte meg óvatosan - a hajó kezd érezni engem… - Észrevette, hogy a bárón még a szokásosnál is fagyosabb pillantással méregeti, és sietve hozzátette: - Méltóságos asszonyom. - De hiszen bizonyára egy olyan tapasztalt rhajósnak, mint ön, egy hajó mégiscsak egy hajó - mondta a báróné. "Tudod te nagyon is jól, hogy ez nem!" gondolta méltatlankodva Grimes. El ször is egy normális hajó nem készül aranyból - bár ez az értékes fém, ha az elektrai kohászok átrendezik a molekulaszerkezetét, felülmúlja az összes ötvözetet, melyeket a hajóépít k általában felhasználnak. Egy normális hajó nincs olyan fokig automatizálva, mint a Távoli Utazó. Egy normális hajónak nincs saját feje - bár rhajósok sok-sok nemzedéke, el ttük pedig a pilóták és tengerészek félig-meddig hitték, hogy van. Egy normális hajónak, ha már itt tartunk, nem olyan ember a kapitánya, aki a Csillagközi Szövetségi Felügyel
Szolgálat hosszú, fenyít karja el l menekül, mint az ex-parancsnok Grimes, a CSSZFSZ Felfedezés nev hajójának volt kapitánya. Egy normális hajó nem hivalkodik olyan tulajdonosi lakosztállyal, mely úgy van kidekorálva és bútorozva, ahogy az egy jómódú és el kel hölgy szalonjának is becsületére válnék a XVIII. századi Franciaországban… Michelle, Estang bárón je, nem egyszer en jómódú, hanem dúsgazdag volt; mint a pénzarisztokrácia tagja, mely az El boradón rendezkedett be, aligha lehetett volna más. Ürjachtja, a Távoli Utazó, az megrendelésére készült az elektrai Ürhajózási és Elektronikai M vek m helyeiben, ahol különleges rjárm vek építésével foglalkoztak. A báróvó eredetileg egyáltalán nem akart legénységet alkalmazni; a pilóta-számítógépet úgy programozták, hogy szinte minden elképzelhet rhajózási feladattal meg tudjon birkózni. De a londoni Lloyd Társaság nem volt hajlandó biztosítást kötni rá, csak ha egy képzett, hús-vér kapitány is szerepel a nyilvántartásban. Billinger kapitány töltötte be el ször ezt a szerepet, szíves-örömest hagyta ott posztját, mikor a hajó Botany Bay-ben vesztegelt. Grimes, aki szeretett volna elszabadulni a bolygóról, mert forró lett a talaj a Iába alatt, ekkor váltotta fel. Itt volt tehát, ült egy kacskaringós lábú széken a bárón budoárjában, és szürcsölte az ízléséhez képest túlságosan is gyenge teát. Olyan egyenruhában feszített, amit utált, csupa bíbor volt meg arany, és sokkal inkább illett volna egy Strauss-operettbe, mint egy rhajóra - de az alkalmazás feltételei közé tartozott, hogy munkaadója libériáját köteles viselni. A legjobban mégis az keserítette, hogy kapitányi tisztsége csak névleges volt. El ször is a bárón túlságosan sokat tudott. Ahogy Billinger keresetlen szavakkal megfogalmazta, mindenbe beleüti a csöcsét. Aztán meg magának a hajónak is volt agya - igazi agya, még ha szervetlen is - és egyénisége. Ez az egyéniség határozottan n nem volt, és… bestia. Billinger Öreglánynak nevezte. A becenév illet rá. Miután felszálltak Botany Bay-b l, a hajó megállapította a saját röppályáját Farhaven felé, mely egyike volt a nemrégiben újra felfedezett Elveszett Kolóniáknak, és a bárón ide igyekezett, hogy anyagot gy jtsön a doktori disszertációjához. És minek kell neki, ennek a tipikus El Doradó-i, vagyonos tyúknak a doktorátus? Grimes ezen t dött, miközben szemügyre vette a teáscsésze aranyozott pereme fölött. Elég látványos jelenség volt doktori cím nélkül is. Lustán elnyújtózott a kereveten, szokása szerint valami fátyolszer köntösbe burkolva, mely többet engedett látni, mint amennyit elrejtett. Sötét gesztenyeszín haja koszorúként övezte fejét, a fonatból jókora gyémántok csillantak el . Modellje lehetett volna egy dekadens arisztokrata portréjának a hosszú emberi történelem szinte bármely korszakából. Bármilyen dekadens látványt nyújtott is, Grimes pontosan tudta, hogy az El Dorado uralkodói er szakosak, könyörtelenek, és a végletekig önz k. Mereven nézte Grimest óriási, ibolyakék szemével, és kijelentette: - Úgy döntöttünk, hogy magára bízzuk a leszállást. Grimes, amilyen ingerülten csak merte, azt felelte: - Biztos vagyok benne, hogy a hajó egyedül is egész jól elboldogul. - De maga azért kapja a fizetését, hadd tegyem hozzá, nem is akármilyet, hogy dolgozzék, Grimes kapitány. Ezen a Farhavenen nincs rádió, nincs rrepülési szolgálat. A Faügyel Szolgálatnál parancsnokkéni eltöltött évei nyilván beprogramozták a maga agyát, hogy megfeleljen az ilyen helyzeteknek. A hajó agya nincs kell képpen programozva ebben a tekintetben. - Összeráncolta a szemöldökét. - Mint tudja, már felhívtam az elektrai épít k figyelmét a programozás efféle hiányosságaira. Szerencsére a garancia még nem járt le. Az aranyrobot telitöltötte a csészéjét egy arany teáskannából, tejszínt tett hozzá egy aranykancsóból, cukrot egy arany cukortartóból. Grimes nem kért több teát. Megszólalt: - Elnézését kérem, méltóságos asszonyom. Mivel nekem kell végrehajtanom a leszállási, szeretném még egyszer átnézni az Epsilon Pavonis és a Kutató feljegyzéseit… - Távozhat, kapitány - mondta a bárón . Grimes felállt a székr l, mereven meghajolt, és felment a korántsem kényelmetlen lakosztályába. Ült a játékmester el tt nappali kabinjában, és nézte a képeket az erny n, a táblázatokat, adatfelsorolásokat. Mint már korábban is, mikor megtudta a Távoli Utazó úticélját, megpróbálta beleélni magát Lentigan, az Epsilon Pavonis kapitányának helyzetébe, aki mint a Csillagközi Szállítási Bizottság utazója el ször tévedt erre a bolygóra. Az Epsilon Pavonis letért a pályájáról, mert elromlott a Mannschenn-hajtóm ve. Lentigan számára a Farhaven csupán egy kapóra jöv bolygó volt, ahol leteheti a hajóját és elvégezheti a szükséges javításokat és újraszabályozást. Meg volt lepve, hogy emberek lakták, a rég elvesztett Kalandorvezér legénységének és utasainak leszármazottai. Felfedezését jelentette. Aztán kiküldték a Kutatót, hogy szabályos vizsgálatot végezzen. Kapitánya, Belton parancsnok, szerencsétlenül járt. És mivel a Farhaven sem kereskedelmileg, sem stratégiailag nem volt jelent s egyetlen rhajózó nép számára sem, hagyták a lakosait, hadd f jenek a saját levükben. Grimes gondolatai elkalandoztak: vajon hogyan fogadják majd - ha egyáltalán fogadják! - a bárón t, t meg az Öreglányt? Grimes a parancsnoki székben ült a Távoli Utazó vezérl termében. A bárón abba a székbe telepedett, mely
egy normális hajón a másodparancsnoké lett volna. Az rhajósn k szabvány egyenruháját viselte - fehér sortot és inget, de rangjelzés nélkül. Nem volt szüksége a rang díszeire; a célszer öltözékben nem volt többé dekadens arisztokrata, de ha lehet, még arisztokratikusabb látványt nyújtott. A jacht nem volt robotszondákkal felszerelve - olyan égbekiáltó mulasztás, mely, mint a bárón mondta, sokba fog még kerülni annak a cégnek az Elektrán. Voltak viszont jelz rakéták, melyekre nagy szükség volt, ha olyan bolygókra szállt le az ember, ahol nem volt rkiköt ; egy füstcsóva is jobb a semminél, ha nincs rrepülés-irányító szolgálat, hogy jelentse a szélirányt és sebességet - és legalább olyan jó, mint egy egyszer szélzsák. A Távoli Utazó egyenletesen ereszkedett a Farhaven légkörében. Ragyogó napsütés vette körül, bár odalent a terep még mindig sötét volt. Grimes meghagyta az Öreglánynak, hogy közvetlenül napkelte után akar földet érni - ez elemi szabály volt a Felügyel Szolgálatnál. Egy felkel égitest szinte vízszintes sugarai kihozzák a felszín legapróbb egyenetlenségeit is, és ha az ember egy idegen világban landol, még az egész nap rendelkezésére áll a leszállás után, hogy elvégezze az els megfigyeléseket, és letelepedjen. Grimes már a Farhaven körül végzett el zetes keringés során kiválasztotta a leszállás helyét - egy fátlan síkságot, közel az egyik nagy folyó torkolatához, melyet a térképek szerint Jordannak hívtak. Az Epszilon Pavonis itt szállt le. A Kutató ugyancsak. Egy kicsit feljebb a folyó mentén volt a település, melyet Lentigan kapitány kisvárosnak, Belton parancsnok pedig nagy falunak nevezett. Sem Lentigan, sem Belton nem említette, hogy a lakosuk ellenségesek volnának: mindkettejüknek a saját legénységükkel gy lt meg a baja. Az anyag, amit Grimes eddig látott, nem volt valami részletes, de képzeletb l ki tudta tölteni a hézagokat. Neki is megvolt a maga baja a legénységével Botany Ban-ben. Az Öreglány szakította félbe a gondolatait. Azt mondta fémes, de mégis n ies hangján, mely mintha mindenhonnan és sehonnan szólt volna egyszerre: - Úgy gondolom, ideje kil nöm az els jelz rakétát, kapitány. - L dd ki tetszés szerint! - utasította Grimes. Egy normális hajón egy botcsinálta humorista azt súghatta volna: "Kinek a tetszése szerint?" Nézte a képerny n, amint a tüzes füstnyíl lefelé lövell. A csóvája alig rezzent. - Ideális körülmények, kapitány - jegyezte meg a bárón . - Valóban úgy látszik, méltóságos asszonyom - hagyta rá Grimes. De a saját, a legnagyobb mértékben személyes néz pontjából a körülmények messze nem voltak ideálisak. Hosszú éveken át úgy tekintette a pipáját, mint a leszállás nélkülözhetetlen kellékét - és ezekben a hosszú években tökéletes egyeduralkodó volt a saját vezérl termében. De a bárón nem dohányzott, és jelenlétében nem is t rte a dohányzást. Hagyta, hogy a figyelme elkalandozzék egy kicsit a m szerekr l, és szemügyre vette a megvilágított féltekének azt a részét, mely a kémlel ablakon keresztül látszott. A Farhaven vadregényesen szép világ volt, de a folyók mentén elterül termékeny sávoktól eltekintve - medd szépség. Keletre, a keskenytengeren túl, óriási, csipkés hegycsúcsok emelkedtek hósapkával a tetejükön, és nyugatra hasonló ormok szikráztak már a felkel nap els sugaraiban. Hacsak nem rendelkezik komoly ásványi kincsekkel, ez a bolygó nemigen jó egyébnek, mint üdül helynek - márpedig mindenhonnan túl messze van ahhoz, hogy felkeltse azoknak a hajózási társaságoknak az érdekl dését, amelyek turizmussal foglalkoznak. Az Öreglány megszólalt: - Úgy gondolom, kapitány, célszer volna több figyelmet szentelnie a m szereinek. Végül is csak némi vonakodás után egyeztem bele, hogy ön irányítsa a leszállást. Grimes érezte, hogy elálló fülei lángba borulnak, amint hevesen elvörösödött. Azt mondta magában. Bárcsak öt percre elkaphatnám azt a gazembert az Elektrán, aki ezt a rézagyú némbert programozta!" Látta a képerny n, hogy a jelz rakéta becsapódott, és villódzó füstje egyenesen felfelé száll. De már oszladozott, nem tart sokáig. Kiadta az utasítást: - Másodikat kil ni. Az Öreglány azt mondta: - Semmi szükség rá. - Másodikat kil ni! - reccsent rá Grimes. Kelletlenül hozzátette: - Hirtelen szél támadhat, különösen napkelte után, különösen egy ilyen vidéken. - Másodikat kil ni - nyugtázta mogorván az Öreglány, mikor a második rakéta lefelé suhant, és éppen akkor csapódott be, mikor az els kihunyt. És volt szél, nyugtázta Grimes öntelt elégedettséggel, együtt támadt a hajnallal. A villódzó füstoszlop megingott, aztán a tenger felé szállt. Grimes oldallökést adott, és a csillogó rakétafejet a hátsó képerny középpontjában tartotta. A nap felkelt a hajó alatt elterül tájhoz képest, felhágott a keletre es hegylánc csipkés peremére. A síkságon, amely felé a Távoli Utazó ereszkedett, ragyogó színek lángoltak fel - kékeszöld, arany és vörös foltokkal, fehér kiszögellések, melyekb l hosszú, éles körvonalú, fekete árnyékok indultak. "Görgetegkövek…" gondolta Grimes, és feler sítette a nagyítást a képerny n. Igen, görgetegkövek, azok a sárga és piros foltok pedig a talajhoz tapadó virágtelepek lehetnek, mivel nem vetnek árnyékot. A második rakéta, mely még mindig füstölt, majdnem pontosan az egyik vörös folt közepén volt; itt biztosan nincs olyan egyenetlenség, ami aggodalomra adhatna okot.
A hajó egyenletesen ereszkedett. Grimesnak s n módosítania kellet az oldallökésszabályozókon; a szél ingadozott, nekilódult, megfordult, el-elcsitult. Csökkentette az ereszkedés ütemét, míg a Távoli Utazó szinte csak lebegett. - Nem vagyok üvegb l, tudja - jegyezte meg az Öreglány csak úgy mellesleg. - Reméltem, hogy még valamikor dél el tt sikerül leszállnunk - mondta a bárón . Grimes megpróbált nem odafigyelni rájuk. "Ez a rohadt szél! - gondolta. - Miért nem bírja elszánni végre magát, hogy merr l fújjon?" Végre lent volt - és a hajó váratlanul és megmagyarázhatatlanul oldalra billent, teljes tizenöt fokkal a függ legeshez képest. Ott megállt - majd lassan és kimérten kiegyenesedett, sokkalta lassabban, mint ahogy kellett volna azzal az oldalnyomással, amit Grimes ráadott. A helyzet nem volt igazán veszélyes, csak kényelmetlen, és Grimes számára meglehet sen kínos. Mindig büszke volt a hajókezel tudományára, és életében el ször fordult el vele, hogy így elfuserált egy leszállást. Mikor elcsitult a csörömpölés és nyikorgás, a bárón jeges gúnnyal megkérdezte: - Szükség volt erre, kapitány? Miel tt még kiötölhetett volna valami választ, az Öreglány megszólalt: - Grimes kapitány túlontúl óvatos volt. Én gyorsan jöttem volna le, ahelyett hogy hagyjam, hogy úgy játsszon velem a szél, mint egy luftballonnal. Egyenesen zuhantam volna, és az utolsó pillanatban adtam volna egy függ leges lökést. "Te meg, te öntöttvas, aranyozott bestia - gondolta Grimes -, szándékosan elszúrtad a leszállásomat!" - Talán mostantól fogva, kapitány - szólt a bárón -, tanácsos lesz hagyni a hajót, hogy maga intézze a fel- és leszállásait. Az, ahogy mondta, nem hagyott semmi "talánt" a dologban. Az Öreglány elvégezte a lakhatóságra vonatkozó rutinvizsgálatokat. Az Epsilon Pavonis és a Kutató kapitányainak jelentése szerint a leveg jobb volt, mint egyszer en belégzésre alkalmas, a víz iható, és felhasználható mosásra és hajózásra, teljes mértékben hiányoznak az olyan mikroorganizmusok, melyek akár enyhe kellemetlenséget okozhatnak az embereknek, nem hogy betegséget vagy halált. Az óvatosság azonban nélkülözhetetlen. A bacilusok és vírusok mutáción mehetnek keresztül - és a Farhavenen a Kalandorvezér leszállása után új és komoly rés nyílt az ökológiában, az eredeti telepesek és leszármazottak teste, mely szinte kihívás volt. A végs próbákkal azonban várni kellett, míg nem találnak egy telepest, akit meg lehet vizsgálni. Az Öreglány megszólalt: - Most már kiszállhatnak. De azt tanácsolom… Grimes közbevágott: - Úgy látszik, elfelejted, hogy valamikor a Felügyel Szolgálat kapitánya voltam. Az idegen bolygókon való leszállás a szakmámhoz tartozik. - Ön már nincs a Felügyel Szolgálatnál, kapitány-emlékeztette az Öreglány. A bárón kajánul elmosolyodott. - Gondolom, akár Grimes kapitány széles kör tapasztalataira is hagyatkozhatunk. Nyilván sokkal jobban ért egzotikus területek felderítéséhez, mint ahhoz, hogy finoman letegyen egy hajót. - Levette a szemét Grimesról. Öreglány, légy szíves, készítsd el a kompot! A földr l fogunk beszállni. Ja, és kísér nek készíts el hat univerzális robotot! Felfegyverkezve. - Úgy értsem, méltóságos asszonyom - kérdezte Grimes kimérten -, hogy átveszi a parancsnokságot a felderít osztag felett? - Magától értet dik, kapitány. Hadd emlékeztessem rá, hogy az ön parancsnoki tisztsége, már amennyire annak lehet nevezni, egy árva milliméterrel sem terjed túl ennek a hajónak a falán! Grimes nem szólt semmit. Mogorván nézte, amint a bárón kicsatolja magát a székb l, és elhagyja a vezérl termet. Kioldotta a biztonsági övét, maga is felállt, és lement a saját lakrészébe, mely közvetlenül a vezérl terem alatt helyezkedett el a tat irányában. Mire odaért, látta, hogy a robot-légikisasszony már ki is készített egy durva, kekiszín zsávoly egyenruhát, arany és bíbor váll-lapokkal, aranysujtásos sapkával, egy pár csizmát meg egy pisztolytáskákkal ellátott övet. Ellen rizte a fegyvereket. Az egyik egy lövedékes Minetti pisztoly volt - egyébként a kedvenc kézifegyvere -, a másik egy kézi lézer. Ez a kett megteszi. Lassan átöltözött. Miel tt elkészült volna, megszólalt a túlontúl ismer s hang a játékmester hangszórójából a nappali kabinjában: - Grimes kapitány, a méltóságos asszony már várja! Felcsatolta az övet, kiment a központi aknához, és leereszkedett a liften a hátsó légzsiliphez. Lesétált az aranypallón a kékeszöld f re. A komp már ott állt, egy karcsú, csillogóra fényezett aranytorpedó. A bárón is ott volt, khakiingben és térdnadrágban, magas szárú csizmában, és úgy nézett ki, mint a Fehér Vadászn valami srégi kalandfilmben. Ott voltak az univerzális robotok, egyenes vonalban sorakoztak, és a semmibe meredtek. A tökéletesen arányos fémtestüket körülfogó övr l válogatott kézifegyverek függtek. - Csak magára vártunk - mondta a bárón . - Most, hogy itt van, volna olyan szíves útnak indítani a társaságot? - Azt hittem, méltóságos asszonyom, hogy azt mondta, ön lesz a parancsnok - emlékeztette Grimes. - Én vagyok a parancsnok, de nem azért tartom magát, hogy a lábát lógázza - közölte a bárón .
Grimes elvörösödött dühében. - Parancs? - kérdezte. - Vigye a kompot a településhez, amelyet az Epsilon Pavonis és a Kutató emelt! Aztán, mikor Grimes nem mozdult azonnal: - Mit áll ott, mint a sóbálvány? Csináljon már valamit! Grimes a kísér robotokhoz fordult, és megpróbálta elképzelni, hogy a Felügyel Szolgálat közlegényei. Beszállás! - parancsolta keményen. Az automaták egy ütemre megfordultak, libasorban a komp légzsilipjéhez vonultak, és felmásztak a hajótestbe. A bárón höz fordult. - Csak ön után, méltóságos asszonyom. Követte a bárón t a kompba. Az leült a másodpilóta székébe a vezérl fülkében. A robotok már hátul álltak a kabinban. Még a széke felé igyekezett, mikor a légzsilip ajtajai bezárultak. Látta, hogy a bárón nem nyúlt az el tte lev m szerfalhoz. Felsóhajtott. Ez megint az Öreglány m ve, hogy megmutassa neki, ki is az igazi parancsnok. Becsatolta magát a székbe. Még be sem fejezte, mikor a hajó hangja megszólalt az adó-vev l: - Ha elkészült, folytassa, Grimes kapitány! Az inerciális hajtóm már járt, üresben. Függ leges lökésre kapcsolt, és felemelkedett. A folyó el ttük volt: a ragyogó napsütésben csillogó aranyszalagként kanyargott a kékeszöld, füves síkságon. Mindent együttvéve, mostanában egy kicsit túl sok az arany az életében, gondolta. Addig repült, míg pontosan a széles folyam fölé nem ért, aztán balra fordult, és tovább haladt a szárazföld irányában körülbelül tizenöt méter magasan. El tte ott magasodott a távoli hegylánc, csillogó csúcsai élesen kirajzolódtak a tiszta égbolton. A bárón nem volt beszédes kedvében. Grimes sem. Arra gondolt, hogy ha azok igazi tengerészek volnának ott hátul, elég zsivajt csinálnának mindannyiuk helyett. A repülésre fordította minden figyelmét. A folyó partja most magasabb lett, sziklás és meredek, zöld, arany és bíbor kitüremkedésekkel, ahol a virágzó bokrok megkapaszkodtak a repedésekben és hasadékokban. Azon gondolkozott, vajon felemelje-e a kompot a sziklák fölé, de aztán letett róla. Ha már itt van, legalább élvezze a kilátást. Más egyebet úgysem igen lehetett élvezni. A kanyon mélyebb, keskenyebb és kanyargósabb lett. És aztán, miután Grimes átvitte a kompot egy majdnem derékszög kanyaron, kiszélesedett. Maga a folyómeder továbbra is viszonylag keskeny maradt, de mintha egy gyöngyszem lenne felf zve rá, tojásdad völgy vette körül, dúsan burjánzó növényzettel, s meredek vörös sziklák töretlen fala határolta, kivéve ott, ahol a folyó be- és kilépett rajta. Olyan volt, amilyennek a két beszámoló leírta. A falu nem. Teljesen kihaltnak látszott, a házak düledeztek, többségüket szemlátomást valami rég múlt t zvész emésztette el. Bokrok és facsemeték ágaskodtak az elszenesedett romok között. Grimes lebegésre állította a vezérlést, el vette a távcsövet a tokjából, hogy szemügyre vegye a siralmas települést. Kevés ház volt földszintesnél magasabb. Épít anyaguk sár és agyag, durva gerendavázzal meger sítve. Az ablakokban nem volt üveg, de némelyikükb l mocskos rongycafatok, egykori red nyök vagy függönyök maradványai lebbentek el ernyedten a leveg enyhe rezdülésére. A bárón megtalálta a saját távcsövét, azon keresztül nézte. Halkan megszólalt: - Egy igazi Elveszett Kolónia… És kés n jöttünk, hogy túlél ket találjunk… Egy hang - az a hang! hallatszott az adó-vev l: - Engedelmével, méltóságos asszonyom, hadd tanácsoljam, hogy tekintsék meg a jelenlegi helyzetükhöz képest északra es sziklafalat! Az Öreglány, gondolta Grimes, most is figyel. A komp nyilván kívül-belül el van látva az érzékel ivel, és minden egyes robot se több, se kevesebb, mint az meghosszabbítása. Elfordította a kompot a rövidebb tengelye körül, hogy el segítse a megfigyelést. A báró n vel együtt a félelmetes, vörös sziklafalat fürkészték. Sötét üregek törték meg a felszínét. Barlangnyílások? Mintha mozgást vett volna észre némelyikükben. Állatok? És aztán egy emberi alak bukkant el az egyik résb l, és a keskeny párkányon a szomszédos barlang szájához ment. Meztelen volt. N volt, nem túl öreg, de nem is túl fiatal, hosszú, gubancos hajjal, mely talán egy alapos mosás után sz ke lehetett volna. A legbámulatosabb az volt, hogy szemlátomást ügyet se vetett az idegen repül gépezetre, mely dübörg motorzúgásával felverte a völgy csendjét. Bár a komp belsejében csend volt - épít i nem takarékoskodtak a hangszigeteléssel, hogy megóvják el kel tulajdonosa érzékeny dobhártyáját -, az inerciális hajtóm robaja odakint, amint újra meg újra visszaver dött a sziklafalakról, nyilván fülsiketít volt. Aztán mégiscsak megfordult, hogy szemügyre vegye a zajos betolakodót. A viselkedése valahogy azt a benyomást keltette, hogy nem nagyon érdekli a dolog, és szeretné, ha a lármás tárgy eltávozna. Grimes alaposan szemügyre vette a távcsövén keresztül. Az arca, mely csinos lehetett volna, ha megmossák és kikészítik egy kicsit, olyan volt, mint egy alvajáróé. A b re sápadt a piszokréteg alatt. Ez furcsa volt. Az olyan emberek, akik rendszeresen meztelenül járnak, mint az arkádiai természetimádók, kivétel nélkül barnára vannak sülve. Elfordult, és lassan bement a barlangba. Három gyerek - két kislány és egy fiú - jött ki egy másik párkányra. Éppolyan ápolatlanok voltak, mint az asszony, és ugyanolyan közönyösek. Egy keskeny ösvényen lemásztak a szikla lábához, és lassan odamentek az
egyik alacsony cserjéhez. Körülállták, valamit mogyorót? bogyót? - szedegettek az ágairól, és a szájukba tömték. A bárón megszólalt, és szinte úgy beszélt Grimeshoz, mintha az embertársa volna: - Mint tudja, a disszertációm címe: Társadalmi fejl dés az Elveszett Kolóniákon. De ez visszafejl dés. Úrhajózástól a sárkunyhókig… Sárkunyhóktól a barlangokig… - A barlangok - mondta Grimes - adott esetben felülmúlhatják a sárkunyhókat. Kisebb ráfordítás… - Valóban? - A bárón hangja ismét jeges volt. - Tegyen le bennünket, legyen szíves! Közel a gyerekekhez, de ne olyan közel, hogy megijesszük ket. Ha meg akarnának ijedni, gondolta Grimes, már megijedtek volna. Bizonyára látniuk kell a kompot, hallaniuk kell a hangját. Körülbelül tíz méterre szállt le a mocskos porontyoktól. Nem néztek fel a foglalatosságukból, bármi is volt az. A légzsilip ajtaja kinyílt, és automatikusan kinyúlt az apró létra. A bárón felállt az ülésér l. Grimes kinyújtotta a karját, hogy visszatartsa. Az mérgesen leseperte magáról. Grimes megszólalt: - Várjon, méltóságos asszonyom! A robotoknak kell el bb kiszállni, hogy eloltsák a tüzet, ha van. - Ha van - ismételte a bárón gúnyosan. Félretolta Grimest, és leugrott a légzsilipb l a földre. Grimes követte. A robotok kitódultak az emberek nyomában. Grimes megállt, hogy áttekintse a helyzetet, mindkét pisztoly a kezében, a Minetti a jobban, a lézer a balban. Felbámult a sziklafalra, a barlangsorokra. Semmi jel nem mutatott ellenséges mozgolódásra. A bárón szó nélkül, gúnyosan megmosolyogta. Grimes visszadugta a fegyvereket a tokjukba. - Biztos benne - kérdezte a bárón -, hogy nem akarja lel ni ezeket a gyerekeket? Grimes nem válaszolt, és követte a bárónét, aki lassan elindult a bokrot körülvev kis vademberek felé. Az U-robotok utánuk. A gyerekek ügyet se vetettek az okvetetlenked kre, egykedv en szedték tovább a bogyókat ha ugyan bogyók voltak -, és a szájukba tömték. Visszataszító lurkók voltak - véznák, piszkosak, a térdük és a könyökük csupa heg, a hajuk hosszú, koszos, gubancos. És büdösek voltak, olyan savanykás szag áradt bel lük, hogy Grimes igyekezett inkább a száján, mint az orrán át leveg t szívni. Látta, hogy a bárón orrcimpája összerándul. A saját orrát úgy érezte, mintha légmentesen záródd ajtó volna egy hajótestet átfúró torpedótalálat utáni pillanatban. A bogyókra nézett, melyek oly b ségesen teremtek a bokron. Bogyók? Hosszúkás, élénkvörös bogyók? De a bogyók nem szoktak b viben lenni vonagló lábaknak és tekerg csápoknak. A bogyók nem rángatóznak, mikor éhes szájakba teszik ket. A falatozók buzgón rágtak, miközben híg, vörös váladék csurgott retkes állukra. Semmivel sem rosszabb, mint osztrigát enni, gondolta Grimes, hogy észérvekkel próbálja megel zni a feltör hányingert. - Gyerekek - szólalt meg a bárón tiszta, kissé túl nyájas hangon. Azok ügyet se vetettek rá. - Gyerekek! - ismételte hangosabban, kevésbé nyájasan. Ügyet se vetettek rá. A bárón Grimesra nézett. Az arckifejezése azt mondta: Csináljon már valamit! Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a kisfiú vállát. Vigyázott, ne markolja meg olyan er sen, hogy fájjon. Ez nem esett nehezére; a saját re viszolygott ennek a zsíros, elszínez dött bórfelületnek az érintését l. Sikerült szembefordítani a fiút magával és a bárón vel. Aztán tanácstalanul töprengett, hogy mit is mondjon. A "Vigyél a vezéretekhez!" valahogy alkalmatlannak t nt. - Kérlek, vigyél minket a szüleidhez - mondta a bárón . A fiú tovább rágott és nyelt, aztán kiköpött egy csomó összerágott kitint, melyb l itt-ott még kiálltak a pikkelyek és sz rszálak. Grimes jobb csizmájának az orrán kötött ki. Undorodva elrúgta. - Vigyél a szüleidhez! - ismételte a bárón . - Mi? - A szüleidhez. - Lassan, türelmesen. - Az anyádhoz. Az apádhoz. - Mamma. Pappa. Nincs fenn. - Azt mondja - készségeskedett Grimes -, hogy az anyja és az apja alszik. - Ön rendkívüli éleselméj séggel fején találta a szöget, kapitány. De persze maga a kapcsolatteremtés nagy szakért je, nemde? Akkor, ha szabad kérdeznem, miért nem jutott eszébe magával hozni színes csecsebecséket, gyöngyöket és tükröket meg effélét, ajándékul ezeknek a vademberi szinten teng knek? - Kötve hiszem, hogy elviselnék a saját tükörképük látványát, méltóságos asszonyom mondta Grimes. - Nagyon-nagyon szellemes. De én nem udvari bolondnak szerz dtettem magát. Lassú mozdulattal lecsatolta az óráját a bal csuklójáról. Gyönyör darab volt, inkább ékszer, mint m szer - bár fantasztikusan pontos volt, és abban a rendkívül valószín tlen esetben, ha a Távoli Utazó összes kronométere felmondja a szolgálatot, akár navigációs célokra is használni lehetett volna. Aranypántja csipkefinom lánc volt, vékony tokja gyémántokkal kirakva, melyek vakítóan szikráztak a napfényben. Csábítóan meglengette a fiú szeme el tt. Az nem tör dött vele. Kirántotta magát Grimes markából, levett egy újabb fertelmes lárvát a bokorról, és nyitott szájába tömte. De az egyik kislányt jobban érdekelte a dolog. Megfordult, és hirtelen a csillogó tárgy után kapott. A bárón gyorsabb volt nála, és a magasba rántotta, ahol az nem érte el.
- Adde! - visította a rút gyermek. - Csecse! Csecse! Adde! - Vigyél… minket… - tagolta a bárón lassan és óvatosan - mammához… pappához… - Adde! Adde! Adde A bárón megismételte kérését. Úgy látszott, sikerül megértetnie magát. A kislány összeráncolta a homlokát, majd lassan és komótosan összegy jtött egy marokra valót a rángatózó, vörös rémségekb l a bokor ágairól. Aztán kelletlenül elindult a sziklafal felé. Gyakran megállt, hogy hátranézzen. Szaporán rl állkapcsával meg az ajkai közül szivárgó undorító lével nem volt valami kellemes látvány. Elért a sziklafal lábához. Egy átlós párkány vezetett rajta felfelé, alig egy méter széles, természetes feljáró. A kislány megállt, visszanézett Grimesra és a bárón re, a menetel robotokra. Kételyre emlékeztet kifejezés villant éles vonású arcán. A bárón meglóbálta az órát, és az csábítóan megcsillant a napsütésben. A kislány intett, hogy kövessék, és elindult felfelé az ösvényen. A bárón utána, majdnem olyan biztos léptekkel, mint kalauza. Grimes követte a bárón t. A párkány keskeny volt, a felszíne egyenetlen. Nem volt mise fogódzni, és lehangoltan vette tudomásul, hogy helyenként valósággal kifelé kell hajolni mászás közben, egy meredek szakadék fölé. A robotok elindultak Grimes nyomában. Éles reccs hallatszott, amikor egy szikladarab letört az ösvény peremér l, majd a legördül törmelék kopogása. A bárón felkiáltott: - Robotok! Lent várjatok meg bennünket! - Aztán odaszólt Grimesnak: - Gondolhatta volna, kapitány, hogy az súlyuk sok ennek a párkánynak! Kapaszkodtak felfelé - a serdületlen kislány, a bárón , Grimes. Keresztülevickéltek a természetes ösvény egy nehéz pontján, ahol egy többé-kevésbé vízszintes párkány keresztezte. Szerencsére a sziklafalat itt repedések szabdalták, és volt hol megvetni kezet és lábat. Kapaszkodtak. Egyszer Grimes megállt, hogy visszanézzen lefelé - a csillogó aranykompra és az ugyancsak ragyogó robotokra. Tudta, hogy túlzás, de olyannak látta ket, mintha hangyák volnának egy f re ejtett ceruza mellett. Végül is nincsenek olyan magasan a talaj szintjéhez képest - csak annyira, hogy biztosan a nyakát szegje, ha el találná véteni a lépést, és lezuhanna. Ett l fogva el reszegezte a tekintetét - a bárón formás farára, amint az izzadságfoltos khakibricseszben mozgott, meg a meztelen kislány vézna hátsójára. Egyik látvány sem volt különösebben erotikus. Kapaszkodtak tovább, átkeltek egy újabb vízszintes keresztez désen, majd végül letértek az átlós ösvényr l egy harmadikra. Éppolyan keskeny volt, mint a természetadta feljáró. Balra el ttük nyílt az egyik barlang szája. A kislány besurrant rajta; a bárón követte. Alig kétméternyire a bejárattól szinte derékszög kanyar következett. A bárón megkérdezte: . - Hozott magával zseblámpát? - Aztán: - Persze dehogy. Ahhoz némi el relátásra lett volna szükség a maga részér l. Grimes nem szólt egy szót sem, el húzta a lézerpisztolyt a tokjából, és a hüvelykjével a legszélesebb nyalábra állította a kapcsolót. Megteszi majd lámpának, bár energiapocsékolással jár, és nem teljesen veszélytelen. De nem volt rá szükség, bár eltartott egy darabig, míg a szeme hozzászokott a homályos megvilágításhoz a kinti ragyogó napsütés után. Volt fény idebent - sápadt, kísérteties, hideg. A szemérmetlen bujasággal dagadozó gombák tömegéb l áradt, melyek a barlang alacsony boltozatához tapadtak, és duzzadt fürtökben n ttek a sziklás falakon. A lány tovább vezette ket, sovány teste sápadtan foszforeszkált. És más testek is voltak a barlangban, elterülve a köves talajon, férfiak és n k, meztelenül, álomba merülve… "Vagy holtan…" gondolta Grimes. Nem, nem holtan. Egyikük, egy idétlenül hájas n , mocorogni kezdett, halkan felnyöszörgött, kinyújtotta kövér karját a gomba egyik közeli telepe felé. Letört egy nagy darabot, a szájába tömte, undorítóan csámcsogott, és zajosan lenyelte. Kéjesen felsóhajtott, majd visszapuffant fekv helyzetébe. Hortyogott. Egyéb hangok is hallatszottak - böfögés, rövid csörgedezés, loccsanás. És volt más is… a b z. Grimes belelépett valamibe. Tudta, mi az, anélkül hogy látta volna. A látás nem az egyetlen érzék. A lány csak vezette ket a b zhödt barlangban. Feln ttek, kamaszok, gyerekek, csecsem k maradtak el mellettük, mind a saját mocskában elterülve. Végül egy párhoz értek, a végtagjaik a testi szerelem ijeszt paródiájába kulcsolódva. - Mamma! Pappa! - rikoltotta a kislány diadalmasan. - Adde! A bárón odanyújtotta neki az órát. Már nem volt az a vonzó játékszer, mint amikor el ször felkínálták. Ebben a világításban mintha matt ólomból fabrikálták volna, meg homályos üveggyöngyökb l. A kislány elvette, rábámult, aztán elhajította. - Nemcsecse! - sipította. - Nemcsecse! Letépett egy darabol a csillogó gombából a falon, a szájába tömte. Vinnyogva rágta, aztán leereszkedett a sziklapadlóra a szülei mellé. - Az órám - szólt a bárón Grimesnak. - Keresse meg! - Majd meglehet sen sokára hozzátette: - Kérem. Grimes óvatosan bánt a lézerpisztollyal, felfelé irányította a sugarát, miközben abba az irányba nézett,
ahonnan a csörrenés hallatszott, mikor az óra leesett. Látta, hogy ott csillog a sziklafal mellett. Odament, felvette. Valami mocskos tócsába esett. A bárón azt mondta: - Nem nyúlok hozzá, míg nem sterilizálják. Tegye a zsebébe! És most megpróbálná felébreszteni ezeket az embereket? Grimes zsebre vágta az órát, visszatette a lézerpisztolyt a tokjába. Leguggolt az alvó pár mellé. Összeszedte magát, és megérintette a tisztátalan b rt a férfi vállán. Bizonytalanul megveregette, aztán még egyszer. - Nem azt mondtam, hogy simogassa, hanem hogy ébressze fel! - mondta a bárón . - Rázza meg! Grimes megrázta az alvót, kissé durvábban, mint szándékozta. A férfi lecsusszant a n fekv testér l, és az oldalára esett. Összerándult, akár egy alvó kutya, ha rosszat álmodik. A tompa szem felnyílt, kikukucskált a hosszú, gubancos haj közül. A szakállal körülvett száj szétnyílt. - Menjinnét. Menjinnét. - Hosszú utat tettünk meg, hogy találkozzunk magával… - mondta a bárón . - Sakkor? - kérdezte a férfi az érdekl dés legkisebb jele nélkül. - Sakkor? - Félig ül helyzetbe tápászkodott, letört egy darabot a mindenütt jelenlev gombából a szomszédos falról, és a szájához vitte. - Tartsa vissza! - parancsolta a bárón . Grimes jobb kézzel elkapta a másik vékony csuklóját, és er szakkal leszorította. A férfi er tlenül tiltakozott. - Estang bárón je vagyok - jelentette ki a lady. "És akkor?" - gondolta Grimes. - Sakkor? - kérdezte a férfi. Aztán Grimeshoz fordult. - Eressz. Eressz el, gazber! Grimes megszólalt: - Nem sokat fogunk megtudni ezekt l. A bárón megkérdezte: - Ennyire ért hozzá? Nehezen tudom elhinni, hogy bármihez is értene. A férfi szabad keze felfelé lendült, az ujjai Grimes szeme felé kaptak. Grimes elengedte a másik csuklóját, és mindkét kézzel az arcát védelmezte. A barlanglakó nyomban felhagyott a támadással, és a szájába gyömöszölte a maréknyi gombát, majd rágás nélkül lenyelte. Azon nyomban öntudatlanságba zuhant. - Na tessék, ezt jól megcsinálta! - mordult rá a bárón . - Nem csináltam semmit - mondta Grimes. - Éppen az a baj! - mondta. Újra rámordult, most szavak nélkül. Aztán: - Hát jó. Itt hagyjuk ezt a… disznóólat, és majd visszajövünk, ha jobban fel leszünk készülve. Maga vegyen mintát a gombából, hogy vegyelemezni lehessen a hajó fedélzetén, és el lehessen állítani valami hatásos ellenszert. Vigyázzon, meg ne érintse a puszta kezével! Grimes beleszúrt a legközelebbi telep egyik dudorába a Minettijének a csövével. Rühellte, hogy ilyesmire kell használnia egy becses fegyvert, de ez volt az egyetlen szerszáma. El húzta a zsebkend jét a zsebéb l, kivette bel le a bárón óráját, és óvatosan letette a földre. Gondosan becsomagolta a zsebkend be a gombamintát, és vigyázott, hogy legalább három réteg anyag legyen közte és a saját b re között. Levette a sapkáját, és beletette a hevenyészett csomagot. Követte munkaadóját a szabad leveg re. Miután leértek a sziklafal tövébe, Grimes utasította az egyik robotot, hogy gy jtsön példányokat a vörös lárvákból az egyik bokorról, és vegyen mintát a levelekb l is, amelyekkel táplálkoznak. Aztán az egész társaság visszaszállt a kompba. Grimes egyenesen vitte föl a gépet, miközben m ködtek az automata filmfelvev k. A képek érdekesek és értékesek lesznek - a kihalt falu, az elmosódott, szögletes körvonalak a környez területen, melyek az egykor m velt földeket sejttették, a sziklafal a sötét barlangnyílásokkal. Emberek nem látszanak majd ezeken a filmeken; a gyerekek, akik a bokrokról falatoztak, már bementek. A visszaút a Távoli Utazóhoz gyors volt és zökken mentes. Grimes mocskosnak érezte magát - az is volt, és semmire sem vágyott jobban, mint egy hosszú, forró zuhanyra meg hogy tiszta ruhát váltson. És a bárón ? Bármit érzett Grimes, is nyilván ugyanazt érezte, tízszeresen, százszorosan. A robotok, akiknek a piszkos munkát kellett volna végezniük, éppolyan csillogóan makulátlanok voltak, mint mikor elhagyták a jachtot. A feljáró mellett ereszkedtek le. A bárón pattant ki els nek a kompból, és már fent járt a pallón, mikor Grimes szinte még ki se csatolta az övét. Mire a fedélzetre ért, a bárón nek nyoma sem volt. Csak a levetett ruháját találta egy kis halomban a légzsilip padlóján. Az Öreglány megszólalt: - Azt javaslom, kapitány, vetk zzék le, miel tt bejön a hajóba… Visszamorogta: - Szobatiszta voltam legalább harminc évvel azel tt, hogy téged programoztak. Levetk zött, és a bárón holmijára dobta a saját elpiszkolódott egyenruháját. Savanyúan azt gondolta: "És ennél közelebb úgysem férk zöm ehhez a n személyhez…" Mindazonáltal nem bánta, hogy megszabadult a ruhájától - határozottan szaga volt. Meztelenül a liftfülkéhez ment, és az felvitte a lakosztályába. A robot légikisasszony, egy a szó szoros értelmében aranyat ér leányzó, ott várta. Már megeresztette a vizet a fürd szobában, és levette apró uniformisát, hogy maga is odaálljon vele a forró víz alá, beszappanozza és ledörzsölje. Egy küls szemlél számára, aki nem tudja, hogy a tökéletesen megformált n alak csupán gép, roppant erotikusnak t nhetett volna a
látvány. Grimes azon t dött, vajon a bárón hátát ki mossa meg - az inasa vagy a szobalánya? Bármelyik volt is, remélte, hogy er s kefét használ… Megkérdezte a saját szobalányát: - Nem félsz, hogy megrozsdásodsz? Az humortalanul felelte: - Az arany nem korrodeál. - Elzárta a vizet. - Most már steril. "Az is vagyok, már ami téged illet" gondolta Grimes. Néhány másodpercig állt a meleg légáramban, aztán tisztán és szárazon belépett e hálófülkéjébe. Undorral nézett az arany-bíbor libériára, ami az ágyon hevert. Kelletlenül felöltötte. Éppen az utolsó gombot gombolta, amikor az Öreglány hangja megszólalt: - Ön most csatlakozik a bárón höz a szalonjában, kapitány. Grimes megtömte a pipáját, és rágyújtott. Nagy szüksége volt egy kis dohányfüstre. Az Öreglány azt mondta: - A méltóságos asszony várja önt. Grimes kéjesen teleszívta a tüdejét. Az Öreglány megismételte: - A méltóságos asszony várja önt. Grimes úgy döntött, hogy még három szippantást engedélyez magának. Az Öreglány újra megszólalt: - A méltóságos asszony várja önt. Grimes azt felelte: - Három a magyar igazság. Az Öreglány kijelentette: - Amit én mondok, az mindig igazság. Grimes egy hamutartóba tette a pipáját. A szobalány el kapott egy kis aranyporlasztót, és illatos permettel szórta be. Grimes azt mondta: - Most úgy b zlök, mint egy utcalány szobája. Az Öreglány rávágta: - Mindenesetre nem b zlik úgy, mint egy szemétéget telep. Grimes felsóhajtott, és kilépett a lakosztályból. A bárón hidegen fogadta: - Elég soká tartott, míg ideért, kapitány. Nyilván nem állta meg, hogy ne áldozzon annak az undorító szenvedélyének. Foglaljon helyet! Grimes óvatosan leereszkedett az egyik törékenynek látszó székre. - Gondoltam, megnézzük újra azt a filmet az orgiáról. - A filmet az orgiáról, méltóságos asszonyom? Nem is tudtam, hogy orgia volt. Az Öreglány hangja a bárón játékmesteréb l hallatszott, egy készülékb l, mely igyekezett úgy kinézni, ahogy egy trivé kinézett volna, ha ilyesfajta eszközök dívtak volna a XIV. Lajos francia udvarában. - Mint az összes felvétel, mely ezen a bolygón, illetve err l a bolygóról készült, a jelen anyag is a Felügyel Szolgálat lindisfarne-i archívumából származik. Min sítése szerint csak a Felügyel Szolgálat századosai és annál magasabb rangúak tekinthetik meg. Ön, Grimes kapitány, csak parancsnoki rangban vonult vissza a Felügyel Szolgálattól. - Ne kicsinyeskedjünk! - mondta a bárón nagyvonalúan. - Bár Grimes kapitány csak civil hajóparancsnok, tiszteletbeli címe kijár neki. Kérem a filmet. A játékmester képerny je megelevenedett fények és színek ragyogtak fel rajta. Ott volt a falu, amit az imént meglátogattak - de él településként, nem pedig mint omladozó kísértettanya. Ott voltak az emberek meglehet sen tiszták, tarka ruhákban. Ott voltak az rhajósok és rhajósn k a felügyel hajóról. És zene szólt apró dobok állhatatos lüktetése és zörgése, furulyák sikolya. Volt valami furcsa benne, valami dallam és ritmus, ami nem illett ezekhez a körülményekhez. Grimes egyszerre csak felismerte a Moody and Sanky dallamát. Halkan énekelni kezdett az ismer s, de enyhén eltorzított melódiára. Összegy lünk a folyónál, A gyönyör , gyönyör folyónál… - Muszáj, kapitány? - kérdezte fagyosan a bárón . Elhallgatott. Egész komoly kis ünnepség lehetett, gondolta. Valamiféle állatok teste sült a nagy, nyitott tüzek felett. Disznók? És azokkal vajon mi lett? Nagy cserépkorsókban valamiféle pálinkát adtak kézr l kézre. Óriási tálcákon alaktalan darabokban feltornyozva… valami, valami, ami még a t z r tes fényében is halványkék ragyogást árasztott. És a zene… Egy másik ismer s himnusz dallama… Grimesnak eszébe jutott a szöveg: Égi Kenyér, Égi Kenyér, Étess, míg csak jóllakok…
A mulatság kezdett elfajulni - nem abban az értelemben, hogy összet zésekre került volna sor, hanem annyiban, hogy a résztvev k kezdték levetk zni gátlásaikat a ruházatukkal együtt. Hamarosan orgiává alakult. Grimes igazán nem volt szemérmes - de émelyg undorral figyelte, amint három gyerek, akik nemigen lehettek id sebbek nyolc-kilenc évesnél, két kislány és egy fiú, egy kövér, meztelen, hanyatt fekv hajóst cirógat. Aztán színre lépett Belton parancsnok. Grimes távolról ismerte. Ennyi év után még mindig csak parancsnok volt, egy harmadosztályú Felügyel Szolgálat-támaszpont f nöke a Pogg's Landingen, egy sivár, jelentéktelen bolygón a Shaula szektorban. Egy mogorva, elkeseredett ember… Ahogy a játékmester képerny jét nézte, Grimes arra gondolt, milyen keveset változott Belton ez alatt a több mint három évtized alatt. Belton nemcsak mogorvának és elkeseredettnek látszott, hanem jogosan dühödtnek is. Mögötte egypár korvettkapitány és egy tengerészparancsnok állt, mindannyian igyekeztek erényes küls t ölteni. Mögöttük tizenkét gyalogos teljes harci készültségben. Belton irtózva kitért egy kövérkés, meztelen lány el l, aki egyik kezében egy korsó pálinkával, a másikban egy tálca gombával megpróbálta kísértésbe vinni. Valami parancsot vakkantott. A tisztjei és a tengerészek tüzet nyitottak a kábítópisztolyokkal. A duhajkodók közül akik még talpon voltak, rángatózva összeestek. Grimes látta, hogy egy szerencsétlen n belebukik az egyik t zrakásba. Nézte, amint a gyalogosok a várakozó kompok felé vonszolják öntudatlan társaikat, mit sem tör dve vele, hogy közben milyen sérülések érik ket. Végül dulakodás támadt maga a felvev gép körül is. Fellökték, és ide-oda rugdosták - de még felvett egy képsort, amint súlyos csizmák elterült, meztelen testeken tipornak. És azzal vége volt. - Nos? - kérdezte a bárón , és felvonta finom ív szemöldökét. - Megesik az ilyesmi - mondta Grimes. - Végül is, méltóságos asszonyom, egy rhajó nem vasárnapi iskola. - De a kolónia az kellett volna hogy legyen - közölte a bárón . - Bizonyára tud róla, hogy a Csillagrév kolónia alapítói mind egy vallásos szekta, az Igazi Hívek tagjai voltak. És az Igazi Hívek híresek voltak a puritanizmusukról. - De egyúttal rhajósok is voltak, méltóságos asszonyom, és az rhajósok általában agnosztikusok. - Nem mindig. Az például rögzített tény, hogy a Kalandorvezér parancsnoka az Igazi Hívek tagja volt. A tisztjeinek többsége ugyancsak. - A hit megváltozhat vagy ki is veszhet a nemzedékek során - mondta Grimes. Ekkor az Öreglány hangja szólalt meg a játékmesterb l: - Elkészült a minták vegyelemzése, méltóságos asszonyom. Ami az shonos ízeltlábú lárva állapotát illeti, természetesen fehérjét tartalmaz. Aminosavakat. Sókat. Nagy mennyiség cukrot. Véleményem szerint a gyerekek ezen a bolygón úgy tekintik ezeket a lárvákat, mint szerencsésebb világokban él társaik a cukorkát… Namármost a gomba. Kielégíti Csillagrév lakóinak mindennem táplálkozási igényét. Egymagában tökéletesen ki egyensúlyozott étrend. Az ürülék elemzése, mely az ön és Grimes kapitány csizmájához tapadt, azt mutatja, hogy donorai kit testi egészségnek örvendtek… - Testi egészségnek… - vetette közbe a bárón . - Igen, méltóságos asszonyom. A gomba elemzése kimutatja, hogy egyetlen tényez l eltekintve tökéletes taplálék… Egy képlet jelent meg a képerny n. C2H5OH… (C2H5)O2… - Alkohol - szólalt meg Grimes. - Vannak, akik szerint éppen ennek a jelenléte tenné a táplálékot igazán tökéletessé. - A szerves értelem m ködése némelykor felfoghatatlan számomra - ismerte el az Öreglány. - De, hogy folytassam: egyéb, igen bonyolult molekulák is jelen vannak, de amennyire meg tudom állapítani, nem mérgez ek… - És semmiféle jel nem mutatott betegségre az ürülékben? - kérdezte a bárón . Nincs jele a máj, vese vagy más szervek károsodásának? - Nincs, méltóságos asszonyom. - Itatóspapír - mondta Grimes. - Itatóspapír? - kérdezte a bárón . - rhajóskifejezés, méltóságos asszonyom. Azt jelenti, hogy ha az ember sok szilárd táplálékot fogyaszt lehet leg nehezet és zsírosat - a szesz mellé, akkor nincs káros mellékhatása. Ez a gomba, úgy látszik, a saját itatóspapírja… - Lehet - ismerte el a bárón . - Vannak, akik a Paradicsomnak tekintenék ezt a bolygót: örökös alkoholmámor, kellemetlen következmények nélkül. - Csecsem k is voltak abban a barlangban - jutott eszébe Grimesnak. - Na és? - A csecsem knek meg is kell születniük valahogy. - Már megint fején találta a szöget. De tudom, mire akar kilyukadni, és azt hiszem, tudom rá a megoldást.
Miel tt a telepesek visszavonultak a falujukból a barlangokba, nyilván voltak köztük orvosok és bábák. És ezek az orvosok és bábák nyilván még most is m ködnek. - Azok közt a körülmények közt? - kérdezte elborzadva Grimes. - Azok közt a körülmények közt - felelte a bárón . - Ne feledje, kapitány, az emberi fajnak jóval korábban is sikerült nemcsak fennmaradnia, de szaporodnia is, miel tt a világon lettek volna az olyasmik, mint a makulátlanul tiszta kórházi szül szobák, melyek majd szétpukkannak a tudományos szupermütyürökt l, jóval korábban annál, mint hogy évente újabb és újabb csodagyógyszerek jelentek meg. És talán azok az orvosok és bábák továbbadják tudományukat a következ generációknak - és ebben az esetben a kolóniának jó esélye van a fennmaradásra. Lehet, hogy nem adják tovább - de a kolónia még ebben az esetben is fennmaradhat. Mindazonáltal - folytatta - rá kell jönnöm ennek a különös visszafejl désnek az okára. Kell, hogy legyenek valamiféle feljegyzések a faluban. - Nincsenek feljegyzések - szólalt meg az Öreglány. - Visszaküldtem az univerzális robotokat, hogy alaposan kutassák át a települést, méltóságos asszonyom. Bizonyosnak látszik, hogy az okmányokat a t z martalékául esett egyik házban rizték. Nincsenek feljegyzések. - De valami fennmaradhatott - mondta lassan a bárón - a barlangokban él k emlékeiben. Meg kell próbálnom kieszelni valami csábítást, jutalmat… Valamiféle fizetséget… Mi venné vajon rá ezeket az embereket, hogy beszéljenek? "Azzal a szép órával nem ment valami sokra!" gondolta Grimes. - Az órám! - mondta hirtelen a bárón . - Megtisztítottad, Öreglány? Nem kellett megjavítani? - Az órája, méltóságos asszonyom? - Igen. Az órám. Ajándékba kaptam gróf… Egyébként mindegy. A kapitány a zsebében hozta vissza. Beleesett egy halom… trágyába. - Nem volt óra Grimes kapitány egyik zsebében sem, méltóságos asszonyom. Grimesnak akkor jutott eszébe. Az a vacak a zsebkend jébe volt csavarva. Aztán kivette bel le, hogy becsomagolhassa a zsebkend vel a gombából vett mintát. Nyilván otthagyta a barlangban… Ezt meg is mondta. Hozzátette: - Ha holnap reggel visszamegyünk, megkeresem. Eddig a bárón majdnemhogy barátságos volt. Most megvet dühvel nézett rá. Rámordult: - Visszamegy a barlangba, és megkeresi, most azonnal! Grimes felment a lakosztályába, hogy munkaruhát öltsön, még a bárón l sem tételezte fel, hogy azt akarja, hogy ebben a bíbor meg arany flancban matasson abban a b zös barlangban. Mikor kilépeti a hajóból, már majdnem lement a nap. A komp a palló végénél várta. Nem voltak univerzális robotok, hogy elkísérjék. Grimes feltételezte, hogy az Öreglány magától értet leg ad mellé néhányat. Nem adott, de Grimes elhatározta, hogy azért sem csinál ügyet bel le. Beszállt a kompba. Még le sem ült a pilótaszékbe, mikor a komp felszállt. Az Öreglány ismeri az utat, gondolta. Örült, hogy az egyetlen utas. Megtömte a pipáját, és rágyújtott. A több-kevesebb füst (inkább kevesebb, mint több) megnyugtatóan hatott rá. A háborgására ráfért egy kis nyugtatás. Lehet, hogy csak egy alkalmazott, de azért mégiscsak hajóparancsnok, kapitány. Hogy csak úgy parancsolgassanak neki a saját hajója fedélzetén, az mégiscsak sok! És az egész egy játékszer miatt, akármilyen drága legyen is, egy csicsás mütyür miatt, amit a bárón könny szívvel odaadott volna a visszataszító kis patkánynak. A komp ismerte a járást. Immár harmadszorra tette meg az utat a jacht és a völgy között. Nem volt saját külön agya, de ha nem az Öreglány járulékaként m ködött, rendelkezett memóriával, mely legalább olyan intelligens volt, mint egy átlagos rovar. Egyenesen a faluhoz repült, miközben Grimes ült, és a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt füstölgött. Mikor földet ért, már s sötétség lapult a sziklák árnyékában. - Világítsd be az ösvényt! - parancsolta Grimes. Mikor lecsatolta az övét, az ablakon keresztül látta, hogy a sziklafa! hirtelen felragyog a komp fényszóróinak sugaraiban, s a leger sebb egyenesen az egyik barlangnyílásra irányul. Szóval oda kell eljutnia. Keresztülment az apró légzsilipen, és leugrott a nedves f re. A sziklafalhoz ment, elérte a természetes feljáró alját. Egy pillanatra megtorpant. Veszélyes mutatvány volt - egy gyakorlatlan hegymászó számára - még nappal, még társaságban is. De azt kénytelen volt elismerni, hogy a világítás hiányára nem panaszkodhat. Lassan és óvatosan igyekezett fölfelé, szorosan a sziklafalhoz tapadva. Volt egy-két rázós pillanat, mikor átkelt a különösen nehéz részeken. De azért kitartóan haladt el re, bár jócskán megizzadt, mire a barlang szájához ért. Most hozott magával zseblámpát. Bekapcsolta, és belépett a természetes alagútba. Vajon ezek az emberek, gondolta viszolyogva, minden idejüket alvással töltik? Úgy látszott. Alvással, evéssel, közösüléssel. De hát egyes földi vallások Paradicsomai nagyon is hasonlítottak erre - habár egy olyan szekta Paradicsoma, mint az Igazi Híveké, bizonyára nem… A lámpa fényes sugara megcsillant a szemérmetlen pózokban elterül meztelen testeken, a gombák kinövésein, melyek szinte koralltelepekre hasonlítottak - vagy csupasz agytekervényekre. Ezek fényesebben
csillogtak, amikor a lámpa sugara rájuk vetült. Óvatosan tapogatózva, az alvók között mélyebbre hatolt a barlangba. Azt figyelte, mikor csillannak meg a drágakövek, a fényes fém. Nem vette észre a vékony kart, mely egy látszólag szenderg testb l feléje nyúlt, a hosszú ujjú kezet, mely a bokájára kulcsolódott. Teljes hosszában elvágódott. A lámpa kirepült a kezéb l, felvillant, ahogy a sziklapadlóhoz üt dött, és kialudt. Az arca valami puha, pépes anyagba süppedi. A szája nyitva volt, éppen kiáltani akart, és a félig-meddig folyékony masszából jócskán jutott bele. Felfordult a gyomra - aztán rájött, hogy a kényszer falat nem az, aminek el ször hitte. "A gomba!" - döbbent rá. Jóíz volt. Több volt, mint egyszer en jóíz . Húsos volt, édes, f szeres, és, mint megállapította, meglehet sen nagy alkoholtartalmú. Az még nem árthat, gondolta, ha még egy pár pillanatig élvezi a kellemes ízt, miel tt kiköpi. Végül is, okoskodott magában, ez tudományos kutatás, vagy mi a szösz? És az Öreglány is megállapította, hogy els rend táplálék. - Próbaképpen rágott egyet. Kásás állaga ellenére a gomba húsának volt szerkezete, rostok és csomók voltak benne, melyek elpattantak a fogai közt, és f szeres olajokat bocsátottak ki magukból, melyeknek az íze olyan volt az eredetihez képest, mint a nemes burgundié egy közönséges l réhez. Miel tt észbe kapott volna, mit csinál, lenyelte. A második falat gombát inkább önként, mint sem. Érezte a súlyt a hátán, a hosszú hajat, mely a fejére borul. Bágyadtan próbált megfordulni, végül sikerült a rengeteg (úgy t nt) csupasz kar és láb ellenére, melyek fogva tartották. Felpillantott az arcra, mely lenézett az övére. "A mindenit - gondolta -, hiszen ez a n gyönyör !" Felismerte. Az a n volt, akit a bárón vel láttak egy pillanatra felbukkanni a barlangból. Akkor az egész testét beborító mocsok tette rá az egyetlen benyomást. Most nem érzékelte rajta a piszkot, a gubancokat a hajában. Nem volt egyéb, mint egy kívánatos n , egy kapható n . Tudta, hogy az is úgy tekint rá, mint egy kívánatos, egy kapható férfira. A hosszú hetek után a Távoli Utazón, összezárva egy vonzó n személlyel, akit nézhet, de nem szabad megérintenie, a kísértés er s volt, túl er s. A n szájon csókolta. A lehelete édes volt és f szeres, mámorító. volt, pedig férfi, és amint megszabadult a testét szorító ruhától, egyek voltak. A feszültséget oldó robbanás bekövetkezett. A n rád lt, beborította, a mellbimbója súrolta az arcát. Lassan, nagyon lassan legördült róla. Homályosan érzékelte, hogy a n keze a szófához ér. Egy darab gombát tartott benne. Elfogadta t le, megrágta és lenyelte. Még jobb volt, mint az els kóstolásra. Álomba zuhant. Álmodott. Gyermek volt. Egyike volt a Kalandorvezér életben maradt utasainak, akik megtették a hosszú utat délre az északi mágneses pólustól. Emlékezett a kusza menetoszlopra, a férfiakra, n kre és gyerekekre, akik az összetört hajóról származó készleteket cipelték - élelmet, a kincset ér terrai vet magokat tartalmazó zsákokat, a lepecsételt tartályokat a háziállatok megtermékenyített petéivel, a hordozható darabokra szétszerelt inkubátort, a napenergiagenerátor alkatrészeit. Egyike volt a Kalandorvezér utasainak, akik túlélték a vándorlást a zuhanás után, akik megtalálták a völgyet, akik feltörték a földeket, és elvetették a magokat, akik felszerelték az inkubátort. Bár csak gyerek volt, is átélte az id sebbek félelmeit, amint a becses élelmiszerkészlet egyre csappant, a tudatot, hogy a szigorúan megszabott fejadagok ellenére nem fog kitartani az aratásig, addig, míg az inkubátorok el állítják az eljövend húsállatok seit. Emlékezett a sorshúzás napjára. Ott álltak a vesztesek - három fiatalember, egy középkorú n és egy másik, aki szinte még kislány volt -, rémülten, de valahogy mégis büszkén, miközben újra sorsot húztak, hogy ki legyen a kivégz és a mészáros. Dühödt vita kerekedett - egyes n k, elkésve, amellett kardoskodtak, hogy a szül képes korú n ket ki kellett volna hagyni az els sorshúzásból. Miközben a vita folyt, egy másik fiú - a középkorú asszony gyereke leszaladt a barlangokból, ahová azért mászott fel, hogy ne kelljen végignéznie, míg az anyját lemészárolják. Egy ölre való gombát hozott. - Étel! - kiáltozta. - Étel! Megkóstoltam, és jó! Akkor mindannyian hálaadó himnuszt énekeltek, hálából, hogy megmenekültek attól, ami bármilyen szükségszer , mégis iszonyatos b n lett volna. Égi Kenyér, Égi Kenyér, Étess, míg csak jóllakok, jóllakok,
Étess, míg csak jóllakok… Ekkor felébredt, lassan merült fel a meleg, mély álomból Azt tette, amit kellett, enyhített a beleit és hólyagját feszít nyomáson. Homályosan elt dött, vajon minek vették az emberek valaha is a fáradságot, hogy bonyolult egészségügyi berendezéseket eszkábáljanak. A gombának szüksége van az anyagcseréjének melléktermékére. Neki szüksége van a gombára. Olyan egyszer . Kinyúlt, és újabb marékkal tépett a mámorító anyagból. A n - vagy egy másik n ott volt vele. Még evett, miközben közösültek. Elaludt. Álmodott. volt a Lelkész, a település vezére. Utánanézett az ünnep el készületeinek, és minden rendben volt. B séges tartalék állt rendelkezésre az er s pálinkából, melyet gabonából erjesztettek és f ztek - az utolsó aratás jó volt, több termett, mint ami az élelmezéshez szükséges volt. Disznókat vágtak, és feldíszítették ket, készen a sütésre. Hatalmas kosarakban gombát hoztak le a barlangokból. Mióta felfedezték, hogy emberi ürüléken tenyészik, elszaporodott, és átterjedt az eredeti barlangból az egész föld alatti járatrendszerre. Talán meg is változott. Úgy t nt, hogy évr l évre javul az íze. El ször - mintha emlékezett volna rá - majdnem ízetlen volt, bár laktató és tápláló. De most… A vendégek a hajóról, akik csattogva érkeztek az éjszakai égen át zajos repül hajóikon, leereszkedtek a faluban. Remélte, hogy nem lesz velük ugyanolyan baj, mint a másik hajó, az a furcsa nev , az Epsilon Pavonis vendégeivel. Persze nem maguk a vendégek okozták a bajt; a kapitányuk tehetett róla. De ez a kapitány, mint hallotta, az Igazi Hívek közé tartozik. Mindennek rendben kell lennie. Minden rendben volt. A szeretetünnep, a zene, a tánc, a régi, ismer s himnuszok zenéje… És a szeretet… És a manna is, az Igazi Hívek bölcs és jóságos Istenének ajándéka, jobb volt, mint valaha. Mi szükség van tulajdonképpen a gabonapálinkára, a disznósültre? Égi Kenyér, Égi Kenyér Étess, míg csak jóllakok… Lassan sétálgatott a mulatozók között, és jóindulatúan figyelte saját népe és a csillaghajó embereinek testi együttlétét.…Jó volt. Minden jó volt. Váltott néhány szót a Fel ügyel Szolgálat altisztjével, aki kötelességtudóan kezelte a felszerelését, és hangosfilmen rögzítette az ünnepet. Kicsit elt dött rajta, vajon miért derült a tiszt, mikor azt mondta, hogy mennyire fognak örülni majd a képeknek és a zenének, ha bemutatják az Igazi Hívek imaházaiban a Földön és más bolygókon. A csoportra nézett, amelyre a kamera irányult - egy kövér, meztelen rhajósra, amint három gyerek cirógatja. Bájos jelenet volt. De honnan ez az er s déjá vu érzés? Mit l a hirtelen, zsigerekbe markoló undor? Hallotta a távoli robajt a csendes, meleg leveg ben, egyre hangosabban és hangosabban. Újabb gépek minek is hívják ket? kompoknak? - az rhajóról, gondolta. Talán maga a kapitány, Belton parancsnok jön. Örülni fog, ha látja, hogy hitsorsosai ezen a távoli világon milyen jól meg rizték a hitüket… Aztán az álom lidércnyomássá változott. Sikolyok és ordítozás. Dulakodás. Felfegyverzett férfiak, akik válogatás nélkül tüzeltek, saját társaikra és a telepesekre egyaránt. Szembekerülése egy magas, szikár, merev, egyenruhás férfival. (Újra a déjá vu felvillanása.) A keser , dühödt szavak. - Igazi Híveknek nevezitek magatokat? Azt hittem, vallásos istentiszteletre hívták meg az embereimet. És egy undorító orgiát találok… - De mi Igazi Hívek vagyunk. Megváltásban részesültünk. Isten maga küldte el az mannáját, hogy megmentsen bennünket minden b n leghalálosabbikának elkövetését l. Íme, ízleld! Egyél és higgy! Ám egy kéz durván lecsapott, kiütötte a felkínált mannát a markából, és Belton azt kiáltotta: - Vidd el lem ezt az undorító mocskot! Látta, amint a pisztoly csöve ráirányul, látta az energia villanását, mely öntudatlanságba taszította. Lassan félig-meddig öntudatra ébredt. Ott volt egy n . Ott volt még a manna. Újra elaludt. Álmodott. Azt álmodta, hogy vakító, éles fény hatol át csukott szemhéján, és valami kemény böködi a bordáit. Kinyitotta a szemét, és rögtön újra becsukta, miel tt megvakul. Egy hang, egy valahonnan ismer s n i hang azt mondta: - Grimes kapitány, Grimes kapitány! Ébredjen, az
istenfáját! - És aztán, suttogva: - Ó, ha látná magát! Motyogott: - Menjinnét! Menjinnét! - Grimes kapitány! John! - Egy kéz ért a vállához, megrázta. Újra kinyitotta a szemét. A hang tulajdonosa letette a lámpáját a földre, úgyhogy most már látta a visszaver fényben. N volt. Gyönyör n - de az volt mindegyik ebben az elvarázsolt barlangban. A n azt mondta: - Ki kell hogy vigyem innét. "Miért? - t dött. - Miért?" A n átkarolta meztelen vállát, és megpróbálta felemelni. is átkarolta a vállát, lehúzta magához. Az viaskodott, térdével ágyékon rúgta. Elengedte, és a n felállt, elhátrált t le. Homályosan érzékelte, hogy az ing elszakadt a n fels testén. A fájdalom ellenére, amit okozott neki, felébredt benne a vágy, kinyúlt a n feltáruló melle felé. Az még egyet lépett hátra. Kívánta, de felkelni és utánamenni túl nagy fáradság lett volna. De azt motyogta: - Nemenj… nemenj… Kívánlak… mindig is kívántalak… A n arca furcsán csillogott. Ködösen látta, hogy sír. A n azt mondta: - Ne itt. Ne most. Szedje össze magát! Jöjjön vissza a hajóra… Azt felelte - a szavak most könnyedebben formálódtak: - Én… gy lölöm a hajókat… Az Igazi Hívek… mind gy lölik… a hajókat… Maradj… itt… Légy… boldog… A n arca és hangja megkeményedett: - Ha kell, er szakkal is kiviszem innét! Egyre kevésbé érdekelte a beszélgetés. Bágyadtan kinyúlt a mindenütt jelenlev mannáért, rágott és nyelt. Azt motyogta: - Ki… kéne… próbálnia… Emberré… tenné… De már ott se volt. Nem bánta. A barlang közösségi életének melege körülölelte. Ott voltak a n k. És mindig ott volt a manna. Elaludt. Álmodott. Egyike volt a tömegnek, akikhez a lelkész a szavait intézte. - El kell szakítanunk minden kötelékünket a Földdel! - hallotta. - Mi vagyunk az igazi, a valóban Igazi Hívek. Hát nem maga Isten mentett meg bennünket a haláltól és a halálos b nt l? De ezek a földlakók, akik betörtek a mi Paradicsomunkba, akik letértek az igaz útról, nem hajlandók elhinni… Hát gyújtsuk fel a házakat, népem! Pusztítsunk el mindent, ami a hitetlen Földhöz köt bennünket, még nyájainkat és term földjeinket is! Isten mannája az egyetlen, amire szükségünk van, amire valaha szükségünk lesz! És valaki más - Grimes tudta, hogy a közösség egyik orvosa az - újra meg újra azt kiáltotta valamiféle extázisban: - Szent szimbiózis! Szent szimbiózis! Ropogó t z és visítd disznók és az énekl emberek hangja… Égi Kenyér, Égi Kenyér, Étess, míg csak jóllakok… Újra az a túl éles fény és újra a vállát rázó kéz… - Ébredj, John! Ébredj - Menj innét… - John! Nézz rám! Kinyitotta a szemét. A n letette a lámpáját egy párkányra, és a fénye teljesen bevilágította az alakját. Meztelen volt. Lágyan azt mondta: - Kívánsz engem. Megkapsz, de nem itt, ezek közt a korcsok között, ebben a mocsokban. - Lassan megfordult, és azt mondta: - Kövess… Majdnem közönyösen figyelte, amint a n fényl teste elsuhan el le. Miel tt elérte volna a barlang száját, visszazuhant az álomba. Hosszú vagy rövid id telt el - nem tudhatta -, mikor felébredt. Néhány falat manna után addig keresgélt, míg talált egy n t. És újra elaludt. És álmodott. Enyhén megváltoztak az álmok.
Folytatódtak, mini eddig, a telepesek fejéb l származó emlékek, akik hosszú ideig szimbiózisban éltek a gombával, de most más emlékek is közéjük furakodtak - rövid villanások, el ször kivehetetlenek, majd egyre tisztábbak és hosszabbarc. Ismer s n k arca és teste bukkant fel - Jane Pentecost, Maggie Lazenby, Ellen Russell, Una Freeman, Maya… A n k… És a hajók. Béges-rég olvasott és réges-rég elfeledett verssorok suhantak át az agyán: A messzi égbolt várja rhajósok hadát… Az els parancsnoksága alatt álló, Szitaköt nev kis futárhajónak vezérl fülkéjében ült, uralkodóként végre, ha birodalma (mások számára) jelentéktelen volt is. Ujjainak érintésére a m szerfalon az apró hajó engedelmesen felemelkedett a lindisfarnai támaszpont betonjáról. …Vigyázz! Készenlét! Szabadesés! Alattunk tovat nnek a fények… És az álomba egyre hangosabban és hangosabban besz dött egy rhajó inerciális hajtóm vének szaggatott dübörgése. Felébredt. Lekanyarított egy marék mannát egy közeli kinövésr l. Rágott, nyelt. Valahogy nem volt ugyanolyan, mint azel tt; valami kesernyés, avas mellékíz érz dött rajta. Könnyített magán, ott, ahol feküdt, addig kúszott a fekv testek között, míg talált egy készséges n t. "Mint egy nagy, kövér csiga" - futott át az agyán. (De milyen egy csiga? Az biztos, hogy nem hasonlít erre a gyönyör teremtésre…) Mikor végzett vele - és az vele - újra álomba mélyedt, bár a gépi lárma, mely valahonnan a barlangon kívülr l hallatszott, egyfolytában zavarta. Élénkebben álmodott, mint eddig. Éppen leszállt a Felfedezéssel a Botany Bay-i Paddington Pályára. Tisztjeivel és a gyalogosokkal a sarkában, lefelé lépdelt a pallón az élénkzöld f re. A halványkék ég hátterében látta a magas zászlórudakat, rajtuk a lobogó zászlók, sötétkék alapon az ezüst csillagok keresztjével a szélükön, a fels mez ben az egymásra helyezett piros, fehér és kék keresztekkel. Zenekar játszott. Velük énekelte az ismer s dallamot. Perdül Matilda, perdül Matilda, Perdülj, Matilda, velem… Felébredt. Még mindig hallatszott a szaggatott dübörgés, valahonnan kívülr l - de a zene, rettent en feler sítve, szinte elnyomta a gépi zörejt. Felpattan a betyár, bele a posványba, "Nem kapsz el élve!", kiált… És mi ez az undorító posvány, amibe , Grimes, belemerült? Vajon az szelleme hírt fog-e adni magáról, ha már nem lesz? Vajon az emlékei az r mélységeir l és a csillagok útjait bejáró hajókról fennmaradnak-e, hogy kísértsék ezeket az ocsmány álmodókat? Vajon az a becsületes nemzeti dal felváltja-e az Igazi Hívek himnuszainak álszent kegyességét? "Manna" - gondolta undorodva, és belerúgott az egyik halványan csillogó dudorba. Nagyot toccsant meztelen Iába alatt, és émelyít volt a b ze. Megfékezhetetlen, görcsös hányinger fogta el. Kimerülve és összetörten a barlang bejárata felé botladozott, s a zene úgy csalogatta, mintha egy volna a hamelni patkányfogó patkányai közül. Átbukdácsolt az alvó testeken. Egy n megragadta a bokáját. Lenézett rá. Nem tudhatta biztosan, de mintha ugyanaz lett volna, aki els bukását okozta. Majdnem felemelte a másik lábát, hogy beletiporjon az álmosan mosolygó arcba, de az utolsó pillanatban elállt t le. Ez a n az, ami, mint ahogy maga is az, ami - és is éppen elég boldogan merült el a mocsokban… Lehajolt, és két kézzel, szinte gyöngéden lefejtette magáról az ujjakat. Tovább támolygott, végül ki a párkányra. A napsütés el ször elvakította. És aztán megpillantotta, amint ott lebegett a völgy fölött, a gyönyör , a csillogó arany Távoli Utazót. Bel le harsogott a zene. Hirtelen elhallgatott, és helyette az Öreglány feler sített hangja szólalt meg:
- Odaküldöm magáért a kompot, Grimes kapitány. Olyan közel megy majd a sziklához, amennyire csak lehet. A robotok majd besegítik. Ott várt, meztelenül, mocskosan és szégyenkezve, míg a hajó érte jött. Grimes - tisztán, felöltözve, sz rtelenítve, de még mindig összetörten - a bárón szalonjában ült, és a történteket mesélte. Az némán hallgatta, akárcsak a mindenütt jelenlev Öreglány. Mikor befejezte, az Öreglány megszólalt: - További elemzésnek kell alávetnem a gombamintákat. A kábítószer-élvezet embereknél és más értelmes lényeknél természetesen nem szokatlan, de az eset szimbiotikus aspektusa izgat. - Az álmok - suttogta Grimes. - Az álmok… Valószín leg átéltem az Elveszett Kolónia egész történetét… - Évek óta - mondta az Öreglány - a telepesek testének anyagcseretermékei táplálták a gombát, és mikor meghaltak, maguk a testek is azt táplálták. Valamiképpen, hogy hogyan, arra még rá kell jönnünk, telepesekké vált. Hogy is szól a régi közmondás: Az ember az, amit megeszik? Talán bizonyos él lényeknél valóban így van. És a szimbiózis több volt, sokkal több, mint egyszer en testi - és azáltal, hogy evett a gombából, egy id re maga is belépett ebbe a szimbiotikus kapcsolatba. - Nagyon érdekes - jegyezte meg Grimes. - Nagyon érdekes. De neked tudnod kellett, mi történik, ha azt nem is, hogy miért. Robotokat kellett volna küldened, hogy er szakkal kicibáljanak onnan. - A parancsnoki döntések nem tartoznak a hatáskörömbe - felelte sunyin az Öreg lány. - A méltóságos asszony ugyan indítványozott egy er szakos ment akciót, de lebeszéltem róla. Ez kifejezetten emberi ügy volt, amit az embereknek maguknak kell megoldaniuk - és különösen egy olyan embernek, mint maga, saját magának kell megoldania. Nagyon is jól tudom, Grimes kapitány, mennyire gy löli a robotokat. Ha automaták szabadították volna ki, örök életére elkeserítette volna. - Rövid, majdnem emberi kuncogás hallatszott. - El kell ismernem azonban, hogy miután a méltóságos asszonynak nem sikerült visszacsábítania magát egy nagyon is emberi csalétekkel, némi hasznát vettem az ön sajátos pszichológiájával kapcsolatos ismereteimnek - a szakmai hiúságának, a meglehet sen gyermeteg nacionalizmusának… Grimes nem vett tudomást az utolsó mondatról. A bárón höz fordult. - Szóval nem álom volt - mormolta - amikor ön…? A bárón fagyosan végigmérte. - Nem álom volt - közölte. - És nem fogom elfelejteni, hogyan ajánlkoztam fel magának, és hogyan lett ez az ajánlat… semmibe véve. Volt id , amikor azt hittem, hogy valami - nem hosszú távú, de kölcsönösen kielégít kialakulhat köztünk. De ennek vége. Kett nk viszonya az marad, ami volt, mióta csak szerz dtettem: a munkaadó és az alkalmazott viszonya. Grimesban fokozódó elevenséggel felidéz dött az emlék, hogyan tárulkozott fel el tte, hogyan próbálta csábítani. Megszólalt: - Sajnálom. De hiszen annak a… mannának a hatása alatt álltam… A bárón azt felelte: - ln vino veritas, Grimes kapitány. És ami súlyosbítja a dolgot, az a tudat, hogy a gép motorjainak berregése, egy ausztrál birkatolvajról szóló népdal elcsépelt dallama sikerrel járt ott, ahol én kudarcot vallottam. Grimes válaszolni próbált: - De… A bárón azt mondta: - Távozhat. "Bárcsak ez a Lótuszföldje higiénikusabb lenne egy kicsit - gondolta Grimes -, talán még vissza is térnék!" De tudta, hogy nem fog soha. Veres Júlia fordítása
Mihail Puhov - Rakétastoppal
Jurij Voroncov berepül rpilótát a tízszeres túlterhelés továbbra is belepréselte a k keménnyé merevedett karosszékbe, az égbolt hideg és fekete maradt el tte, megfosztva a csillagoktól, amelyeknek halovány fénye elveszett a parányinak t , sugaraival az irányító képerny be dermedt Napban, igen, a Nap így lebegett ott, mozdulatlanul, változatlan messzeségben, s ha mindem úgy ment volna, ahogy elbírták, az rhajó jelenlegi sebességével már régen belecsapódik, vagy elsuhan mellette, elcsúszva a kromoszféra szegélyén, s már a Naprendszer túloldali határán lett volna. Nem, már a rendszert is elhagyva, a hideg és üres térben haladna, a csillagossá vált égbolt felé irányozva röptét, s a Nap a háta mögött már közönséges csillag lenne. A Nap azonban nem közeledett. Annak ellenére, hogy Jurij Voroncov hihetetlen gyorsasággal vezette az rhajót, a távolság közte és a Nap között változatlan maradt, mintha a Nap is felszerelkezett volna fotonhajtóm vel, s együtt szökött volna el bolygóival, ugyanazt a programot követve, mint Voroncov rhajója. Nemcsak a Nap, nemcsak a Naprendszer, de a csillagok, még a legközelebbiek is a helyükön maradtak; ez pedig annyit jelentett, hogy az egész világmindenség tízszeres gyorsulással távolodik Jurij Voroncovtól, belezuhan valami téren kívüli lyukba. S képtelen volt utolérni, nem fokozhatta az amúgy is maximális gyorsulást, mivel
létezett egy határ, melyet veszélyes volt átlépni. Pedig nem így kezd dött, minden úgy indust, ahogy meghatározták, s amikor Jurij Voroncov berepül rpilóta kilépett a küls meteorövezetb l, s hazafelé fordította rakétáját, nem várt semmiféle meglepetést, hiszen a repülés befejezéséhez közeledett - a programot maradéktalanul teljesítette. Minden beigazolódott, - az összes el zetes elméleti és gyakorlati eredmény. A kísérletek bebizonyították, hogy az új csillag rhajó irányító- és életfenntartó rendszere kifogástalan, energetikai tartalékai kimeríthetetlenek, a meteorit-véd rendszer biztosítja a fénynél gyorsabb, veszélytelen repülést még az olyan nehéz körzetekben is, mint az aszteroidok övezete vagy a küls üstököszóna, hogy a vonóer könnyen szabályozható, a hajtóm vek gyorsan elérik az üzemi teljesítményt, az egész rendszernek nagy jöv je van, s az rhajó már jelenlegi formájában is alkalmas csillagexpedícióra. Sajnos, err l egyel re csupán egy ember tudott - a berepül pilóta, Jurij Voroncov. Miután elhagyta a küls üstököszónát, arra számított, hamarosan a Földre juttatja a fedélzeti ellen rz m szerek mágneses szalagjaira rögzített információt, hadd örüljenek az rhajó tervez i alkotásuknak. Különben maga is szívesen pihent volna a Földön, távol az égi térségekt l, mert nem is olyan nagy gyönyör ség a fénynél sebesebben száguldozni a Naprendszer határán, ahol semmi különös nem történhet. Változás nélkül a legjelentéktelenebb man verig minden szigorúan a program szerint történik, s ha mégis bekövetkezik valami váratlan dolog, akkor ez mindig RENDKÍVÜLI ESEMÉNY. És Iám, itt a nem várt esemény - most, amikor néhány óra maradt hátra a hajráig; a cél egyszer csak távolodni kezd. Akaratod ellenére egy vad fogócska részese leszel, s a történtekb l csupán annyit értesz, hogy mindez teljesen megmagyarázhatatlan. Magyarázatot nem találsz, bármennyire is töröd a fejed, s nem keresheted az okát a televíziós rendszer meghibásodásában, mert olyasmi, hogy az elromlott tévékészülék azt kezdi közvetíteni, ami nincs, és sohasem volt, még kevésbé valószín , mint az, hogy a világmindenség váratlanul a pokol fenekére süllyed. Csupán a gondolatod marad, hogy mindez egyszer hallucináció. - Most már kikapcsolhatja a hajtóm vet - szólalt meg egy hang Jurij Voroncov háta mögül. - A hajtóm re nem lesz többé szüksége. Megtette a magáét. Lám, így igazolódnak a feltételezések. Csupán sajnálhatjuk az orvosokat, akik nem elég gondosan vizsgálták ki Jurij Voroncovot a felel sségteljes út el tt. - Ezt nem tehetem - szólalt meg nyugodtan Jurij Voroncov. - A Nap még jobban eltávolodik, s akkor már végképp nem érem utol. - Nem - tiltakozott a hang -, sehová nem távolodik el A hang kétségkívül létezett, valahonnan a pilótaszék támlája mögül jött el . Jurij Voroncov azonban nem pillantott hátra. Ránehezedett a tízszeres gyorsulás túlsúlya, s még a nyelvét is nehezen tudta forgatni. Azonkívül Jurij Voroncovot a biztonsági övek bonyolult rendszere kötötte gúzsba, melyek kioldásához még a súlytalanság állapotában is legalább egy órára volt szükség. De ha ez nincs is, hátrafordulnia akkor sem lett volna érdemes. Nem volt üres hely a pilótaszék mögött. Az ülés háttámlája egybefolyt, s tömör tömböt képzett a kabin hátsó falával. - Kérem, ne izguljon - folytatta a hang. - Semmin ne csodálkozzék, s ne szövögessen meggondolatlan feltételezéseket. Ez megvédi a súlyos lelki megrázkódtatástól. A hangot jól beszabályozták, udvarias és korrekt volt. Valaha Jurij Voroncov többször is hallott efféle hangokat; nem maradt más hátra, mint hogy emlékezzék, hol hallotta ket. Minden összezavarodott el tte, s elöntötte a keser sért döttség. Jurij Voroncovot egészen egyszer en becsapták. Sehová nem repült, semmiféle csillag rhajót nem próbált ki, s nem bújócskázott a Nappal. Ehelyett néhány hónapig ült egy közönséges manipulátorban egy közönséges rállomáson, s az egész repül út hamisítvány volt, manipuláció, becsapás. Pusztán valakinek kedve kerekedett kutatni a váratlan esemény hatásának tényez jét az emberi pszichikumra. Valakinek szüksége volt rá. Ennek a bizonyos, jól beszabályozott hangú illet nek. A kísérlet véget ért, az illet az anyagát összegy jtötte. Igaz, Jurij Voroncov berepül pilótának ett l egy csöppet sem lett könnyebb. Vitathatatlan, hogy szükség van ilyen kísérletekre. Azonban miért kellett fél évre elszakítani munkájától a Föld egyik legjobb berepül pilótáját? Valóban csupán azért, hogy megvizsgálják a váratlan esemény hatását nem általában az emberi pszichikumra, hanem egy bizonyos valaki, Jurij Voroncov berepül pilóta pszichikumára? Nagyszer , de végül is mit igazoltak kísérletük eredményével? Csupán annyit, hogy Jurij Voroncov berepül pilóta kész bármilyen váratlan eseményre. Ez azonban eddig is mindenki el tt világos volt. Igaz, nem is olyan rég, talán nem éppen Jurij Voroncov, a híres berepül pilóta, panaszkodott az orvosokra, hogy nem elég gondosan vizsgálták ki a start el tt? Vagyis miért ítélsz el másokat, ha te magad vagy b nös mindenben? A hajtóm vet pedig valóban érdemes kikapcsolni. Bár ugyan miféle hajtóm ez? - bizonyára egy gyakorlócentrifuga áttétele. Jurij Voroncov megnyomott egy gombot, s a túlterhelés enyhülni kezdett. Az engedelmes jelzés végigfutott a vezetékeken a szerencsétlen centrifuga engedelmes reléjéhez, s az kikapcsolt, m ködésbe léptek a mágneses fékek, s a forgás lelassult, itt pedig, a gyakorlókabinban, ezt úgy érzékelte, mintha a nyomás csökkenne. S
teljesen elt nne. - Nemsokára át kell szállnom - szólalt meg a hang a háta mögött -, s el kell hogy váljak magától. - Nagyon fogok örülni - mondta Jurij Voroncov. - Megértem lelkiállapotát. Éppen ezért csak azután hagyom magára, ha már mindent megmagyaráztam. - Miért? - Kötelességemnek tartom ezt. - Ne törje magát! - jelentette ki Jurij Voroncov. - Így is minden világos. - Legalább azt el kell magyaráznom, hogyan juthat innen ki. - Ne törje magát - ismételte Jurij Voroncov. - Magamtól is meglelem a kijáratot. - Hát akkor hogyan jut ki ebb l a helyzetb l? - Ugyanúgy, ahogy ön - felelte Jurij Voroncov. - Az ajtón át. Háta mögött nevetés csendült. - Végre rájöttem - mondta az ismeretlen. - Rájöttem, hogy semmit nem ért, jóllehet az ellenkez jét bizonygatja. Nézzen a képerny kre Jurij Voroncov engedelmeskedett, s beszélgetésük során el ször pillantott a televíziós képerny kre. Megváltozott a kép. Hasonlított a korábbira, azonban egyes csillagok elmozdultak, s a csillagképek rajzolata is egy kissé más volt. A nagybet s Nap nem látszott a képerny n, helyette jobb fel l egyszerre kett világoskék és fényes - ragyogott. Úgy látszik, ez az egyik közeli bolygórendszer égboltja volt. - Kit a technikája - jegyezte meg Jurij Voroncov. - Honnan ez a kép? - A Szíriusz csillagrendszeré. - Nos, az adás min sége nem rossz - értékelte Voroncov. - Csupán a színek egy kissé természetellenesek. - Kevés az id m - hallatszott türelmetlenül a háta mögül -, azonban meg kell értetnem önnel, hogy a Szíriusz csillagrendszerben vagyunk, s ön az emberiség történetében el ször hajtott végre csillagközi rutazást. A legmeglep bb az, hogy Jurij Voroncov ezt azonnal s feltétel nélkül elhitte. Nem kételkedhetett ezekben a szavakban, s minden ismét megváltozott körülötte, újból rhajója kabinjában volt, együtt egy idegen, magasan fejlett civilizáció nem tudni, hogyan odakerült képvisel jével. Most mondani kellene valamit, mert nem szabad elszalasztani egy ilyen alkalmat, azonban Jurij Voroncov fejében minden összekavarodott, s ezért azt a kérdést tette fel els ként, amelyik éppen eszébe jutott: - Átszállásról beszélt. Hová szándékozik átszállni? - Egy utamba kerül rakétára - válaszolta az idegen civilizáció képvisel je. - Hová? - Mindent megmagyarázok, csak ne szakítson félbe! Most a Szíriusz csillagrendszerében vagyunk, negyed óra múlva azonban át kell ülnöm egy utunkba es rakétára, amely elvisz a Procionig, ahol még egy átszállást hajthatok végre egy a Tejútrendszer középpontjába tartó hajóra. Negyedóra alatt el kell magyaráznom, hogyan lehet eljutni az önök rendszeréig. Jurij Voroncov már néhányszor megel zte az emberiséget. Az kezén ment keresztül a modern bolygóközi rhajók nagy része, jutott túl els ként a fénysebességen, els ként ült a fotonrakéta irányítópultjához. Igaz, mindez az munkája volt. Most pedig az els ember, aki értelmes idegen lénnyel találkozott. F téren nem volt szakember, s aligha hasznosíthatott ebb l bármit az emberek számára. Azonban nem volt joga elszalasztani az alkalmat. - Látja azt a fényes csillagot a bal oldali képerny n? Ez a maguk Napja. Elvileg egyenest arra is vehette volna az irányt, s repülhetett volna maximális teljesítménnyel, különösen ha siet. A nehézség itt abban van, hogy az útvonalon húzódik néhány meteoritmez , s ezeket ki kell kerülnie. Mindjárt elmagyarázom, hogyan csinálja. - Hagyjuk a meteoritokat! - szólt közbe Jurij Voroncov. - Valahogy majd csak elboldogulok velük. Inkább azt mondja el, hogyan került a hajómra! Háta mögött a magasan fejlett civilizáció képvisel je elnevette magát. - Ugyanúgy, ahogy ön - mondta. - Az ajtón keresztül. - És hol van a saját rhajója? - Olyan nekem nincs. - Akkor hogyan jutott el a Naprendszerig? - rhajóstoppal. - Nem értem, mit jelent ez! - értetlenkedett Jurij Voroncov. - Annyit jelent, hogy egy expedíció útvonala közel húzódott rendszerükhöz, s ezzel az expedícióval érkeztem. - Világos - mondta Jurij Voroncov. - Önt itt hagyták, hogy tanulmányozza a Naprendszert, az expedíció pedig továbbhaladt. - Valahogy így. - S azután mi történt az expedícióval? - Miért gondolja, hogy történt vele valami?
- Hiszen nem tértek vissza önért! - Na és! - De ön az expedíció résztvev je volt. Nem hagyhatták itt a sors kényére-kedvére! - Mib l gondolja, hogy az expedíció résztvev je voltam? Egyszer en elhoztak idáig. Mi közük hozzám? - Rendben - hagyta rá Jurij Voroncov. - Akkor az, aki önt hozzánk küldte, miért nem jelölt ki önnek egy külön rakétát? - Senki nem küldött engem. - Akkor miért jött el hozzánk? Az idegen civilizáció képvisel je tétovázott a válasszal. - Nagyon bonyolult kérdést tett fel. Hogy megértse, tudnia kell, milyen szerepet játszik a turizmus népem életében. Mi született vándorok vagyunk, akik nem élhetünk más bolygók szépsége nélkül. Önöknek, Földlakóknak, ugyancsak kedvükre van az utazgatás, nálunk ez a vágy azonban jóval er sebb. Önök általában beérik saját bolygójuk felületével, az rturizmust önöknél nem zik. Mi viszont nélküle nem tudunk meglenni, a környezetváltozás nélküli életnek számunkra nincs értelme. Konkrétan: önökhöz meglehet sen önkényesen kiválasztott útitervem vitt el. Azonban elégedett vagyok - az önök Naprendszerében annyi gyönyör vidék van!… A Szaturnusz gy je, a Plutó jeges pusztaságai, a Merkur fémfolyói… S maga a Föld is micsoda szép! - Tehát így - nyögte ki Jurij Voroncov. Eddig egy kissé másképp képzelte el más magasan fejlett civilizációk értelmes tevékenységét. Egy pillanatra felrémlett el tte az alábbi kép; - sötét éjjel s egy lámpa, melyet körülzsonganak a visszatükröz fényben csillogó, buta éjszakai pillangók. Minden akaraterejét összeszedve, elhessegette a látomást. Nem érdemes s bbre keverni a színeket. - Tehát így - ismételte. - Azért jött a Naprendszerbe, hogy gyönyörködjék a mi szép tájainkban? Azonban mindeddig nem értem: hogyan szándékozott visszatérni? - Úgy érti, hogyan folytatom az utat? - Legyen úgy. - Rakétastoppal. - Vagy úgy! - kiáltott fel Jurij Voroncov. A látomás ismét megjelent el tte. - Tehát az én rakétám is egy ilyen útba es járm az ön számára? A magasan fejlett civilizáció képvisel je zavarba jött. - Szigorúan véve: nem. Értsen meg azonban, nem volt más választásom! A következ rakéta legjobb esetben néhány év múlva halad át ezen a szektoron, én viszont nem várhatok annyit. Belepusztulnék a helyváltoztatás hiányába. - Vagy úgy! - ismételte Jurij Voroncov. - És hogyan tudott rávenni, hogy éppen errefelé repüljek? - Ilyen célból van egy külön segít eszközöm. Berendezés, mellyel hamis jeleket juttatok fedélzeti rendszerébe. Csak ne haragudjék rám! Egész id alatt a Nap látszólagos képét kergette, valójában a Szíriusz felé repült. Ne értsen félre! Természetesen ez egy végs megoldás, azonban számomra nem volt más kiút. - Világos - mondta Jurij Voroncov. Úgy érezte, hogy becsapták, de most egészen más okból. Korábban egészen másképp képzelte el a találkozást egy másik civilizáció képvisel jével. "Éjszakai pillangók - gondolta -, ezek k. Pillangók. Egynapos lepkék." - S gyakran folyamodik az effajta végs megoldáshoz? - Nem, rendszerint nincs rá szükség. Helyesen összeállított útvonal esetén alig kell várakoznom. - Minden világos - állapította meg Jurij Voroncov. - Azonban mégis miért nincs saját csillag rhajójuk? - Tudja, minden civilizációnak megvan a maga útja. Mi nem a helyváltoztatás eszközeinek létrehozását szolgáló utat jártuk, hanem különböz segédmódszereket dolgoztunk ki. Képesek vagyunk láthatatlanná, súlytalanná válni, nincs szükségünk élelemre s leveg re, közvetlenül a csillagoktól kapjuk az energiát, vannak kiváló fordítógépeink, olyan készülékek, amilyet az adott esetben is használtam. Vegye még ehhez, hogy a világmindenségben nagyon sok bolygórendszer van, s majd mindegyiknek megvan a maga civilizációja, s majd mindegyik civilizáció el bb vagy utóbb feltalálja a csillag rhajót. (tétje meg hát, minek ezután nekünk rakéta? Véleményem szerint a rakéta szükségtelen luxus. - S hogyan viselkednek önökkel a többiek? Azok, akiknek rhajóin utazgatnak? - Szerintem rendesen. Hiszen nem zavarjuk ket. - Még akkor sem, ha beleavatkoznak a rakéta irányításába? - No, ez ritkán fordul el . Azután meg - mi is érdekeljük ket. Majd mindegyik civilizáció valami oknál fogva céljának tartja a kapcsolatfelvételt egy másik, értelmes civilizációval. Mi magunk szolgálunk ezzel a lehet séggel, s a kapcsolatfenntartás velünk nem okoz semmiféle nehézséget. Azonkívül néha információval szolgálunk más bolygókról és a többi. Például ön az emberiség történelmében el ször hajtott végre csillagközi rrepülést. - A lényegi munka rovására - jegyezte meg Jurij Voroncov. - S kinek van ebb l haszna? - Ön téved! Végre kellett hajtaniuk a csillag rhajó próbaútját. A csillagközi rutazás reális viszonyai között tették ezt meg. Ez mindenkinek nyereség, s els sorban az rhajó megalkotóinak. És ön! Pillantson csak körül, milyen szép itt! Nézze csak, hogy játszadoznak a Szíriusz napjainak sugarai! Hiszen még nem is volt a negyedik bolygón.
- Talán nem el ször jár itt? - Azért is sietek. Öt perc múlva indul egy rakéta a Procionra, az utána következ pedig csak néhány év múlva lesz. Nem ülhetek ennyi ideig egy ismer s naprendszerben. - Akkor nem is tartóztatom - mondta Jurij Voroncov. - Adhatok magának információt bármely naprendszerr l. Még van néhány percem. - Talán vigyem még egy darabon? - Köszönöm, de nem szükséges. Egy perc múlva a Procionra tartó rakéta áthalad azon a ponton, ahol most tartózkodunk. Még egyszer ajánlom, hogy látogasson el a negyedik bolygóra. Csodás szépség erd k vannak arrafelé! Isten önnel! A kabinban csend lett. "Lám, hát elrepül a Procionra! - gondolta Jurij Voroncov. - Rakétastoppal, a különböz segédeszközök teljes tárházával." Most pedig be kell fogni az irányító képerny középpontjába ezt a csodálatos szépség csillagot, s a lehetséges értékig fel kell gyorsulni, mert sietnie kell, a meteoritmez ket pedig nem feltétlenül kell kikerülnie. Hiszen Jurij Voroncovnak szintén vannak segédeszközei - egy kifogástalanul m köd vezérl pult és meteorvédelem, melyet a Naprendszer küls üstököszónájában próbált ki. Földeák Iván fordítása Theodore Sturgeon - Butélia Drogéria
Korábban sohasem láttam a helyet, bár a háztömb túlsó végén, a saroktól nem messze lakom. A címét is megadhatom, ha kéred. A Butélia Drogéria a Tizedik sugárúton van a Huszadik és Huszonegyedik utca között. New Yorkban. Ha odamész és keresed, megtalálod. Talán még a fáradságot is megéri. De jobban teszed, ha nem mész oda. Butélia Drogéria. Jól megjártam vele! Egy kis üzlet, vasrúdon leng , id tépázta cégérrel, amely gyászosan nyikorgott a kés szi szélben. Amikor elsétáltam mellette, a zsebemben lapuló jegygy re gondoltam, és arra, hogyan kaptam vissza az imént Adrey-tól. Eszem ágában sem volt drogériákkal foglalkozni. Az járt a fejemben, hogy Adrey a semmirekell nél finomabb jelz t is használhatott volna rám. Az az elegánsan fogalmazott megjegyzése is, miszerint én egy "született pszichopata" vagyok, inkább hangzatos volt, semmint találó. Bizonyára olvasta valahol, azzal a meglehet sen elcsépelt klisével együtt, hogy: "Akkor sem mennék hozzád feleségül, ha te lennél az utolsó férfi a világon!" "Butélia Drogéria! - morogtam magamban. Aztán megálltam, és azon t dtem, hogy honnan ötlöttek az agyamba ezek a különös ritmusú szavak. A cégéren olvastam ket az el bb, és akaratlanul is megragadtak bennem. - Vajon mi lehet az a Butélia Drogéria? kérdeztem magamtól, és a választ is azonnal megadtam. Tudja a bánat! Kússz csak vissza, és nézd meg!" Úgy is tettem. A Tizedik utca keleti oldalán slattyogva, azt találgattam, hogy vajon miféle ember vezethet egy ilyen üzletet, és mivel kereskedhet? Kérdésem második felére a kirakatban lev tábla adta meg a választ, amelyen ez állt: BUTÉLIÁK NAGY VÁLASZTÉKBAN! Volt ott egy másik sor is, kisebb bet kkel. Kabátom ujjával megdörzsöltem a mocskos üveget, és így végül el tudtam olvasni: KÜLÖNFÉLE TÖLTÉSSEL! Vagyis: BUTÉLIÁK NAGY VÁLASZTÉKBAN! KÜLÖNFÉLE TÖLTÉSSEL! Erre bementem. Néha nagyon kellemes dolgokat árulnak palackokban, és akkori lelkiállapotomban nem jött volna rosszul egy kis lélekmelegít . - Csukd be! - süvöltötte egy hang, amikor beléptem az ajtón. A hang egy testszín labdából jött, amely mélyen a pult mögött lebegett. Áthajoltam a pulton, és láttam, hogy nem labda, hanem egy tar koponya. A hozzá tartozó öregember a pult szélébe kapaszkodott. Cingár teste akár egy buborék lebegett az ajtónyílás keltette huzatban. Kissé meglepte, hogy sarkammal berúgtam az ajtót.
Nyomban orra esett, majd mosolyogva feltápászkodott. - De jó, hogy újra látlak! - recsegte. Talán még a hangszálai is porosak voltak, hiszen az üzletben minden csupa por volt. Miután az ajtó becsapódott, úgy éreztem, hogy egy hatalmas, poros koponyában vagyok, amelynek éppen most csukódott le a szeme. Fény ugyan volt elég, de nem lámpafény, nem is nappali világosság. Csak valami derengés, mintha sápadt arcok világítottak volna. Nem mondhatnám, hogy nagyon élveztem. - Hogy érted azt, hogy újra? - kérdeztem ingerülten. - Hiszen soha nem láttál még! - Láttalak, amikor bejöttél, aztán elestem, majd felkeltem. És most újra látlak - okoskodott somolyogva. - Mit pharahancsoholsz? - Mi van? - kérdeztem vissza, aztán rájöttem, hogy azt kérdezi, mit parancsolok. Ja, vagy úgy! - mondtam. Láttam a cégéredet. Van olyan palackod, amelyiket szívesen meghúznék? - Milyet akarsz? - Mid van? Váratlanul egy dallamos versikébe kezdett, még ma is emlékszem. minden sorára. Két dolcsi az ár, s szerencse vár Csinos kis sanszot rejt a palack. Nem több a flaska, örömmel rakva, S repül karodba Myrna Loy. Az öreg kancsó, alig egy korsó. Idd, és többé már nem ázol el. Kapható üvegcse, kacajjal telítve, Benne gyógyír és üget tipp. Van itt sok fiola, koboldok otthona. S távoli tengerek szörnyei, A csodás balzsam segít; ha baj van, Pánsípok adnak életer t. Egyszarvú szarvának meg rölt porával Jó állásra s h társra lelsz. Gazdagok asztala terítve számodra, Fillérekért - szép és gazdag lehetsz! - Azonnal hagyd abba! - förmedtem rá. - Csak nem akarod elhitetni velem, hogy sárkányvért, boszorkánytejet és ehhez hasonló kotyvalékokat árulsz? Bólogatni kezdett, és valószín tlen arcán széles mosoly terült el. - Csodaszerek, mi? - folytattam, pedig csak egyre bólogatott. Egy ideig csendben méregettem. - Szóval azt állítod, ép ésszel és ítél képességed teljes birtokában, hogy ma, a huszadik században, ebben a városban, fényes nappal ilyen vacakokat árulsz, és ráadásul elvárod t lem, t lem, a felvilágosult entellektüelt l…?! - Ostoba vagy, és dagályosan fogalmazol - mondta tárgyilagosan. Megvet en végigmértem, és az ajtógomb után nyúltam. Megfagytam. Úgy, ahogy mondom, megfagytam. Mert amikor megfordultam, hogy kimenjek, az öreg el kapott egy ódivatú parfümszórót, és gyors egymásutánban megnyomkodva, jó adag permetet spriccelt rám. Hiszitek vagy sem, moccanni sem tudtam! De káromkodni igen, és hozzá is láttam alaposan. A boltos átlendült a pult felett, és odaszaladt hozzám. A pult mögött egy dobozon állhatott, mert most láttam csak, hogy alig hatvan centi. Megragadta a zakóm hátulját, felkúszott a hátamon, aztán lecsúszott az ajtó felé nyúló karomon. Végül leült a csuklómra, lóbálni kezdte a lábát, és nevetve nézett fel rám. Amennyire érzékelni tudtam, teljesen súlytalan volt. Amikor kifogytam a szitkokból - büszkén mondhatom, hogy szitkozódás közben sohasem szoktam ismétlésekbe bocsátkozni -, az öreg megszólalt: - Nos hát, öntelt és ellenszenves barátom, bizonyít ez neked valamit? A Gorgók hajából származó olajpárlatot hintettem rád. És ha nem adok ellenszert, akkor így maradsz az id k végezetéig. - Szabadíts ki - kiabáltam -, mert különben akkorát csapok rád, hogy a talpadon csurog ki az agyvel d! Kuncogott egyet. Újra megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. Úgy éreztem, hogy a b röm hámrétege magas széntartalmú acélból van. Folytattam a szitkozódást, de végül kétségbeesetten elhallgattam. - Túl sokra tartod magad - mondta a Butélia Drogéria tulajdonosa. - Gondolj csak bele! Ami engem illet, még a kirakatüveg tisztítására sem fogadnálak fel. Azt remélted, hogy feleségül vehetsz egy lányt, aki már
hozzászokott bizonyos kényelemhez, és megsért dtél, mert dobott téged. Na és miért dobott? Mert képtelen vagy állást szerezni. Hasznavehetetlen alak vagy. Semmirekell , úgy bizony! És még van képed másokat a pokolba küldeni! Nos, ha én volnék a te helyedben, akkor udvariasan kérném, hogy szabadítsanak ki, és aztán körülnéznék az üzletben, hogy szíveskedne-e valaki eladni nekem egy üveg valamit, ami segíthet rajtam. Én viszont soha nem kérek bocsánatot senkit l, és soha nem visszakozom. Továbbá nem adok közönséges keresked k üres fecsegésére. Ez azonban rendhagyó helyzet volt. Még soha nem merevítettek szoborrá, és soha nem dörgöltek ennyi kellemetlen igazságot az orrom alá. Így most beadtam a derekamat. - Oké, oké, szabadíts ki! Még veszek is valamit. - Ez még mindig elég barátságtalanul hangzik - szólt a kis öreg nyájasan, miközben körínyedén a földre huppant, készenlétben tartva a parfümszórót. - Úgy kell mondani, hogy "kérlek, légy szíves". A pult mögé ment, és egy darab papírral tért vissza. A papíron lev port felszippantatta velem. Azon nyomban izzadni kezdtem, végtagjaim merevsége olyan gyorsan sz nt meg, hogy majdnem elestem. Hanyatt vágódtam volna, ha az öregúr nem kap el, és nem vezet óvatosan egy székhez. De amikor az er kezdett visszatérni sokk érte izmaimba, az villant át az agyamon, hogy jó lenne kinyúvasztani ezt a ráncos kis töpörty t, amiért majmot csinált bel lem. Ám egy különös érzés nem engedte, hogy megtegyem. Különös volt, mert eddig soha nem éreztem még. Tudtam, hogy ha egyszer kijutok innen, azonnal osztozni fogok az öreggel rólam alkotott lesújtó véleményében. Az öregúr nem zavartatta magát. Kezét dörzsölgetve a polcai felé fordult. - Lássuk csak… vajon mi használna a legtöbbet neked? Hm. Siker? Az számodra elérhetetlen. Pénz? Nem tudnád, hogyan költsd el. Egy jó állás? Egyre sem vagy alkalmas. - Sajnálkozó tekintettel nézett rám, és a fejét csóválta. - Nehéz eset vagy… Ajjaj! - Bizseregni kezdett a tenyerem. - Egy tökéletes élettárs? Nem, nem! Túl ostoba vagy ahhoz, hogy felismerd a tökéletest, és túl öntelt, hogy értékelni tudd. Nem hiszem, hogy találok neked… Várj! Lekapkodott négy-öt üvegcsét és fiolát a mögötte lev polcról, és elt nt az üzlet egyik sötét zugában. Közvetlenül ezután lázas tevékenykedés hangjait hallottam. Porcelán edények koccantak, valamit apróra törtek, megkeverték, és aztán a mozsártör vad csörömpölése hallatszott, ahogy sebesen a mozsár falának ver dött. Majd csobogó hang, mintha kevergetés közben folyadékot öntöttek volna valamilyen száraz anyagra. És végül, néma csend után, tölcséren keresztül üvegbe töltött folyadék zubogása. A boltos megjelent, diadalmasan szorongatva egy címke nélküli, körülbelül egydecis üveget. - Ez majd segít! - Miben? - Hát meggyógyítani téged! - Meggyógyítani? - Önhittségem, ami Adrey szerint a legszembet bb jellemvonásom, újra er t vett rajtam, még mialatt az öregúr odabenn kotyvasztott. - Hogyhogy meggyógyítani? Nincs nekem semmi bajom! - Hát ide figyelj, fiacskám! - mondta kissé türelmetlenül. - Biztos, hogy van valami bajod. Boldog vagy talán, vagy voltál valaha is boldog? Ugye, nem? Soha. Hát ennek akarok én most véget vetni. Pontosabban: megadom a kezd lökést. Mint minden gyógykezelésnél, most is szükség lesz a beteg közrem ködésére. Nagyon is rosszul vagy, fiatal barátom! A te betegséged a legsúlyosabb változata annak, amit a szakmában az ego retrogresszív metempszichózisának neveznek. Születésedt l kezdve alkalmatlan vagy bármiféle munkára. Kifejezetten szociofág. Nem kedvellek. Senki sem kedvel. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint akibe a villám csapott, csak hebegni tudtam. - É-é-és most mit akarsz tenni? Felém nyújtotta az üveget. - Menj haza! Zárkózz be egy szobába, minél kisebbe, annál jobb! Hajtsd fel az üveg tartalmát! Aztán várd meg a fejleményeket! Ez minden. - De mit tesz ez velem? - Veled semmit, de érted annál többet. Rajtad múlik, hogy mennyit. De jól jegyezd meg, amit most mondok! Mindaddig, amíg a magad javára fordítod, boldogulni fogsz. De ha csak egyszer is öndics ítésre, dicsekvésre vagy bosszúállásra használod fel, nagyon meglakolsz érte. Ne felejtsd szavamat! - De mégis mi ez? - Egy képességet adok el neked, mert neked pillanatnyilag egy sincs. Ha majd rájössz, hogy miben áll ez a képesség, t led függ majd, hogy hogyan használod fel. Most pedig menj! Továbbra sem kedvellek. - Mivel tartozom? - motyogtam teljesen leforrázva. - Az ár benne van az üvegben. Csak akkor kell megfizetned érte, ha eltérsz az utasításaimtól. Most pedig vagy elmész azonnal, vagy kinyitok egy dzsinnesüveget. Természetesen nem a London Dryra gondolok. - Megyek már - mondtam. Láttam, hogy a pult egyik végén egy ötvenliteres ballonban gomolyog valami, és ez egy csöppet sem tetszett. - Viszlát! - Vihiszláhát! Kiléptem az utcára, és elindultam a Tizedik sugárúton, majd keletnek fordultam, a Huszadik utcába. Hátra se néztem. Sok szempontból jó lett volna, ha akkor visszanézek, mert tény, hogy valami nem volt rendben a Butélia Drogéria körül.
Csak akkor csillapodtam le, amikor hazaértem. Lehajtottam egy csésze er s feketét, és mindjárt jobban éreztem magam. Végül is szkeptikusan fogtam fel a dolgot, még nevetni is tudtam volna rajta. Bár hangosan azért mégsem. Megvet pillantással méregettem az üveget, az pedig mintha visszanézett volna rám. Vágtam egy grimaszt, és felhajítottam a polcra, a régi kalapok közé. Aztán leültem lazítani. Imádok lazítani. Felrakom a lábam az ajtókilincsre, aztán addig csúszom lefelé a karosszékben, míg végül már a lapockámon ülök, és ahogy a régi mondásban van: "Néha ülök és gondolkozom, néha meg csak ülök." Az els t nem nehéz megcsinálni. Minden gyakorlott semmittev nek át kell esnie ezen a fázison, hogy az utóbbit, a sokkal áldásosabb állapotot elérje. Hosszú évek gyakorlatára van szükség, hogy valaki képes legyen "csak ülni". Én már régóta tudok. Éppen belemerültem az áldott semmittevésbe, amikor hirtelen zavarni kezdett valami. Megpróbáltam nem venni tudomást róla. Emberfeletti er vel küzdöttem a kíváncsiság ellen, de a zavaró érzés nem múlt el. Enyhe nyomást éreztem a könyökömnél, ami a szék karfáján feküdt. Abban a kínos helyzetben találtam magam, hogy koncentrálnom kell arra, mi van ott, egyúttal éreztem azt is, hogy a koncentrálás az a tevékenység, amelyhez a legkevésbé van kedvem. Végül rászántam magam, mély sóhajjal kinyitottam a szemem, és megnéztem, mi az. Az üveg volt. Néhányat pislogtam, aztán újra odanéztem, de akkor is ott volt. Még mindig nyitva volt az ajtaja a faliszekrénynek, ahol hagytam, én pedig közvetlenül alatta ültem. Biztosan leesett a polcról! A padlónál lejjebb nem eshet a nyavalyás, gondoltam, és a könyökömmel lelöktem a szék karfájáról. Visszapattant. Hajszálpontosan vissza ugyanarra a helyre, ahonnan leesett, a karosszék karfájára, a könyököm mellé. Meglepetésemben hirtelen mozdulattal újra letaszítottam. Ezúttal akkorát löktem rajta, hogy a falnak vágódott, majd a kis asztal alsó lapjára pattant, onnan pedig vissza a szék karfájára, most már szorosan a vállam mellé. Az ide-oda pattogástól a dugó kiesett az üvegb l, és az ölembe gurult. Ott ültem, orromban a palackból áradó édes-keser illattal, megrémülten és értetlenül. Megragadtam az üveget, és beleszagoltam. Valahol már éreztem ezt az illatot, de hol? Megvan! Friscóban, a kínai lebujokban használnak. ilyen szagosítót a lányok. A folyadék sötét szín volt, füstös fekete. Óvatosan belekóstoltam. Nem volt rossz íz . Ha nem volt benne alkohol, akkor az a drogériás öregúr pompás alkoholpótlót talált. A második kortynál már ízlett, a harmadikat határozottan élveztem, és negyedik már nem is volt, mert az üveg teljesen kiürült. Addigra már az is eszembe jutott, mi a neve annak a különös illatú, fekete nek, ami alapanyagul szolgálhatott hozzá. Kohl. A Távol-Keleten ennek a segítségével idézik meg a természetfeletti lényeket. Ostoba babona! A kellemes és melenget folyadék, amit az el bb lenyeltem, hirtelen pezsegni kezdett a gyomromban. Aztán mintha szétáradt volna a tagjaimban. Megpróbáltam felállni, de nem bírtam. Úgy t nt, a szoba szétesik, és a darabjai rám hullanak. Többre nem emlékszem. Soha ne ébredj fel úgy, ahogy én ébredtem! Saját érdekedben légy óvatos, ha hasonló ügybe keveredsz! Soha ne kelljen úgy magadhoz térned egy borg zös álomból, hogy körülnézel magad körül, és lebeg , úszkáló, röpköd , kúszó-mászó dolgokat látsz vért l csöpög , felpuffadt, hártyaszer teremtményeket. Emberi testek darabjait és nyúlós foszlányait. Iszonyatos volt! Az orromtól néhány centire egy emberi kéz lebegett. Ijedt zihálásom elsodorta el lem, a felkavart leveg ben ujjai mozogtak. Valami eres és bütykös ugrott el a székem alól, és tovagurult a padlón. Halk kattanást hallottam. A hang irányába fordultam. Fogukat csikorgató állkapcsok csoportja volt az, melyekhez emberi arc nem tartozott. Azt hiszem, összeroppantam, és sírtam egy kicsit. Aztán újra elvesztettem az eszméletem. Amikor ismét felébredtem - jó néhány óra eltelhetett közben, mivel világos nappal volt, és az óráim mind megálltak -, sokkal jobban éreztem magam. Még; mindig volt körülöttem néhány iszonytató dolog, de valahogyan már nem zavartak annyira. Szentül hittem, hogy meghibbantam, és ha egyszer így van, akkor minek izgassam magam? Az ördög tudja, de az is lehet, hogy az üvegben volt valami, ami lecsillapított. Kíváncsi és felcsigázott voltam, semmi több. Körülnéztem, és majdhogynem el voltam ragadtatva. A falak színe zöldre változott. A szürkésbarna tapéta olyan szép lett, hogy elállt a lélegzetem. Mintha moha fedte volna, de olyan csodálatos, amilyet emberi szem még nem látott. A dús mohasz nyeg alig észlelhet , de állandó mozgásban volt, nem a légáramlattól, hanem a növekedést l. Elb völten odatéptem, hogy megnézzem közelebbr l is. Tényleg növekedett! Spóra, töml , gyökér és aztán újra spóra - fantasztikus gyorsaságban követték egymást! De ez a csodának csak egy része volt, hiszen azt a káprázatos zöld színt is csak varázslat hozhatta létre. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassam, de csak a tapétát értem. Amikor azonban az ujjaimat összezártam a tenyeremen, éreztem, hogy milyen lágy, akár egy nyaláb napsugár vagy mint a puha sötétség, amely átölel a koromfekete éjszakában. Érzete örömmámorral töltött el, soha nem voltam még annyira boldog, mint abban a pillanatban. A lambériákon fehér kalapú gombák n ttek, a padlót pedig f borította. A faliszekrény fémszegélyét virágzó sz indák szövevénye n tte be, virágszirmaik hihetetlen színekben pompáztak. Úgy éreztem, eddig vak voltam és süket is, hiszen most hallottam el ször életemben a skarlátszín , apró bogarak zümmögését a levelek között és a szakadatlan növekedés zsongó hangjait. Új és csodálatos világ vett körül, olyan törékeny, hogy a mozdulataim nyomán támadt légmozgás letépte a virágok szirmait. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy valódi legyen. Elragadtatva forogtam körbe-körbe, szaladtam faltól Balig, benéztem a bútorok alá, belelapoztam régi
könyveimbe, és mindenütt újabb és egyre gyönyörködtet bb dolgokat találtam. Éppen a földön hasalva figyeltem az ágy rugói között fészkel , gyémántcsillogású gyíkcsaládot, amikor el ször meghallottam a zokogást. Felálltam és körülnéztem. A sarokban áttetsz lányalak kuporgott. Fiatal volt ás kétségbeesett. Egyáltalán nem illett a szobámba, ahol mindenb l az öröm sugárzott. Hátát a falnak támasztotta. Vékony lábait maga alá húzta. Az egyik kezében egy rongyos játék elefántot szorongatott a lábánál fogva, a másikkal pedig a könnyeit törölgette. Hosszú, fekete haja lágyan az arcába omlott. Megszólaltam: - Mi a baj, gyermek? - Nem tudom elviselni, ha egy gyerek ilyen keservesen sír. Hirtelen abbahagyta a zokogást, kirázta a haját a szeméb l, és felnézett, de nem rám, hanem mellém. Nagy, könnyel teli, violakék szemei tele voltak félelemmel, a b re színe barnába hajlott. - Ó! - sikoltott fel. Újra megkérdeztem: - Mi baj van? Miért sírsz? Védekez en a mellére szorította az elefántot, és pityeregve megkérdezte: - Hol… hol vagy? - Itt, közvetlenül el tted, gyermekem - válaszoltam meglepetten. - Te nem látsz engem? - Nem - suttogta. - Talán egy angyal vagy? Felnevettem. - Dehogyis! - Közelebb léptem, és a vállára akartam tenni a kezem, de a kezem továbbhaladt, át a kislányon. pedig összerezzent és elhúzódott, hangtalan kiáltás hagyta el a torkát. - Sajnálom, nem akartam - mondtam gyorsan. - Biztos, hogy nem látsz engem? Mert én látlak téged. Újra megrázta a fejét. - Biztosan szellem vagy - mondta. - Na ne mondd! És akkor te mi vagy? - Ginny vagyok. Nekem itt kell lennem, és nincs, aki játsszék velem. - Legörbült a szája, és fél volt, hogy újra könnyekben tör ki. - Honnan jöttél ide? - kérdeztem. - Anyával együtt jöttem - mondta. - Sok hasonló bérházban laktunk már, miel tt idejöttünk. Anya irodaházakban takarított. Ez az a hely, ahol nagyon megbetegedtem. Sokáig feküdtem betegen. Aztán egy napon felkeltem az ágyból, és idejöttem, de amikor visszanéztem, láttam, hogy még mindig az ágyban vagyok. Nagyon mulatságos volt. Aztán emberek jöttek, és "engem", aki az ágyon voltam, egy hordágyfélére tettek, és elvittek. Nemsokára a mama is elment, de el tte sokáig sírt. Hiába szóltam hozzá, nem hallotta. Soha többé nem jött vissza, nekem pedig itt kell maradnom. - Miért? - Csak. Nem tudom, miért. Csak kell. - És mit csinálsz itt? - Csak úgy vagyok, és különféle dolgokra gondolok. Egyszer egy néni lakott itt, akinek volt egy kislánya, olyan, mint én. Sokat játszottunk együtt, amíg egy napon a néni meg nem látta. Szörny jelenetet csinált. Azt mondta a kislányra, hogy megszállott. A kislány egyre csak hívogatott: "Ginny! Ginny! Mondd meg a mamának, hogy tényleg itt vagy!" Én megpróbáltam, de a néni nem látott engem. Rémülten felkapta a kislányt, és sírt. Nagyon megsajnáltam. Ideszaladtam és elbújtam. Gondolom, a kislány egy id múlva elfelejtett. Aztán elköltöztek - fejezte be szívfacsaró tárgyilagossággal. Megrendített. - És mi lesz bel led, Ginny? - Fogalmam sincs - mondta, és remegett a hangja. - Gondolom, itt maradok, és megvárom, amíg anya visszajön. Régen itt vagyok, talán már megérdemlem. - Hogyhogy? Lesütötte a szemét, mini aki b nösnek érzi magát. - Amikor beteg voltam, annyira rosszul éreztem magam, hogy nem bírtam tovább az ágyban maradni. Id el tt felkeltem, pedig még nem lett volna szabad. Ez az, amiért most b nh dnöm kell. de anya visszajön, majd meglátod! - Biztos, hogy visszajön - motyogtam, és a szívem elszorult. - Fel a fejjel, kislány! Ha szükséged van valakire, akihez beszélhetsz, csak szólj, és én bármikor szívesen beszélgetek veled, ha itt vagyok. Elmosolyodott, és ezt jó volt látni. Micsoda kegyetlen sors egy gyermeknek! Felkaptam a kalapomat, és elrohantam. Kint is ugyanolyannak láttam a dolgokat, mint a szobában. Az egész lépcs ház, még a poros sz nyegek is ragyogó levélköntösben pompáztak. Sötét se volt, hiszen minden levélb l halvány és sajátos fény sugárzott. Id nként azonban kevésbé gyönyörködtet dolgokat is láttam. Az egyik ilyen valami a harmadik emeleti fordulóban rohangászott ide-oda, és vihorászott. Nehezen tudtam kivenni, de úgy t nt, hogy Hordófej Brogan az, a részeges ír csavargó, aki egy kiköt i rablást követ en körülbelül egy éve költözött vissza ide, de csak azért, hogy nemsokára véletlenül agyonl je magát a saját fegyverével. Semmi szánalmat sem éreztem iránta. Lenn a földszinten a legalsó lépcs n két fiatal ült. A lány a fiú vállára hajtotta a fejét, a fiú pedig átölelte t. Láttam a korlátot rajtuk keresztül. Megálltam hallgatózni. A hangjuk er tlenül csengett, mintha nagyon távolról jött volna. - Csak egy megoldás van - mondta a fiú. - Ne beszélj így, Tommy! - válaszolta a lány.
- Mi mást tehetnénk? Már három éve szeretlek, és még mindig nem házasodhatunk össze. Se pénzünk, se reményünk - semmink sincs. Sue, ha megtesszük, tudom, hogy örökre együtt maradunk. Soha többé nem válunk el. Hosszú szünet után a lány megszólalt: - Rendben van, Tommy, szerezz egy revolvert! - Még közelebb bújt a fiúhoz. - De Tommy, biztos vagy benne, hogy mindig így együtt maradunk? - Biztos - suttogta a fiú, és megcsókolta. - Így együtt. Hosszan hallgattak, egyikük se mozdult. Hirtelen megint abban a pózban voltak, amelyben az els pillanatban megláttam ket. - Csak: egy megoldás van - mondta a fiú. - Ne beszélj így, Tommy! - válaszolta a lány. - Mi mást tehetnénk? Három éve szeretlek… - És ez így ment tovább, újra és újra. Pocsékul éreztem magam. Továbbmentem, ki az utcára. Kezdett már derengeni bennem, hogy mi is történt. Az öregúr "képességnek" nevezte. Mert hiszen nem rültem meg, igaz? Legalábbis nem éreztem rültnek magam. Az a pár korty az üvegb l egy új világra nyitotta rá a szemem. Hogy milyen volt ez a világ? Szellemek népesítették be. Igen, itt voltak mind - a meséskönyvek szellemei, a közönséges kísértetek és a szegény, elátkozott lelkek - a sokszor megírt, természetfeletti világ tartozékai, amelyekr l sokat hallottunk, és amelyeknek létét fennhangon tagadjuk, de titokban mégis sokat foglalkoztatnak minket. Na jó. De mi közöm nekem mindehhez? Ahogy a napok múltak, fokozatosan megszoktam új és különös világomat, ugyanakkor egyre többet foglalkoztatott egy gondolat. Vettem, jobban mondva kaptam egy képességet. Láthatom a szellemek világának minden részét, még a burjánzó növényzetet is. Fák, madarak, gombák és virágok - ez eddig tökéletesen érthet . A szellemek világa olyan, mint a mi világunk, természetes tehát, hogy van benne növényzet és hasonlók. És láthatom a szellemeket is, bár k nem láthatnak engem. Oké. De mi hasznom nekem ebb l? Nem beszélhetek és nem is írhatok róla, mert nem hinnék el. És különben is, ha jól tudom, ez egyedül az én kiváltságom, akkor pedig miért avassak be másokat is? És egyáltalán mibe? Nem, ha nem kapok valahonnan valami segítséget, semmi reményem arra, hogy valaha is rájöjjek. Aztán, körülbelül hat nappal azután, hogy megittam az italt, amely felnyitotta a szememet, eszembe jutott az egyetlen hely, ahol segítséget kaphatok. A Butélia Drogéria! Éppen a Hatodik sugárúton keresgéltem valamit, ami Ginny kedvére való. Egyetlen ajándékomat sem tudta megérinteni, de szeretett mindent, amit nézegetni tudott - képeskönyveket és hasonlókat. Egyszer vettem neki egy könyvet, amelyben vonatok fényképei voltak, kezdve az öreg "De Witt Clinton"-tól. Megkérdeztem, hogy melyiket látta már közülük, és így rájöttem, hogy mióta lehet a szobámban. Majdnem tizennyolc éve. Keresgélés közben jutott eszembe az üzlet, és nyomban a Tizedik sugárúton lév Butélia Drogéria felé vettem az utamat. Az öregúr biztosan segíteni fog! A Kilencedik sugárút sarkán Happy Sam Healybe és Fred Bellew-ba botlottam. Fred jó haver volt, de Sammel nem tudtam kijönni. Nagy karimájú kalapokat hordott, és széles fazonú zakókban járt. A haját brillantírozta - szóval egy ficsúr volt. Siettem, és nem volt kedvem beszélgetni senkivel, de Sam elkapta a karomat. - Lassabban, fazonom, lassabban! Régóta nem láttuk már a képedet! Hova igyekszel ilyen sebesen? - A Tizedikre megyek, hogy beajánljalak téged egy szépfiúhoz. Sam arcáról nyomban elt nt a vigyor, de Fred közénk lépett. - Miért nem hagyjátok békén egymást, srácok? - kérdezte nyugodtan. Csak Freden múlott, hogy Sam és én nem folytattuk a piszkálódást, amibe már kezdtünk belejönni. - Emberi lényekhez én mindig kulturáltan szoktam beszélni, de Sam nem tartozik közéjük. - Ne f tsd magad, haver! Már úgyis készítjük neked valakivel a hideg zuhanyt. Attól majd leh lsz. - Ha tudnád, mit beszélsz, akkor most adnék az agyadnak - vágtam vissza. Fred most már er teljesebben lépett közbe: - Majd kés bb találkozunk, Sam! - mondta, engem pedig nagy nehezen elvonszolt onnan. Sam néhány percig bámult utánunk, aztán zsebre vágta a kezét, megvonta a vállát, és egykedv en továbbment. - Miért kell neked mindig közbelépni, amikor éppen meg akarom simogatni egy kicsit? - mondtam szemrehányóan. - Csillapodj már, te ló! - Ez a töpszli csak Adrey miatt akar összebalhézni veled. Ha megvered, azonnal bepanaszol Adrey-nál, és akkor Adrey tényleg ki fog dobni. - Már megtette. És akkor mi van? Rám sandított. - Ez a te dolgod. - Arckifejezésemet látva, még azt is gyorsan hozzátette: - Rendben, ne mondj semmit! Nem
tartozik rám. Egyébként mi újság? Egy ideig szótlanul ballagtam mellette. Fred jó fej, akinek gyakorlatilag bármit el lehet mondani. - Munkát keresek, Fred - szólaltam meg végül. Bólintott. - Sejtettem. És mit akarsz csinálni? Bárki más kiröhögött volna. - Szóval én… "Az ördögbe is - gondoltam -, elmondom neki! Ha azt fogja hinni, hogy becsavarodtam, azt úgyis csak nekem mondja meg." Szalmasárga haja, keret nélküli szemüvege és a rengeteg olvasástól meghajlott háta láttán Fredt l nem sokat várt az ember. Pedig jólelk fiú volt. - Éppen lefelé sétáltam a Tizediken… - kezdtem. Mire ahhoz a részhez értem, hogy megláttam a szobámban a kislány szellemét, elértünk a Tizedik sugárútra, a Huszadik utcánál délnek fordultunk. Nemigen figyeltem, merre járunk. Az igazat megvallva, emiatt történhetett, ami történt. Éppen ki akartam rukkolni a kérdéssel, amely nem hagyott nyugodni: "Mit kezdjek új képességemmel?", amikor Fred felkiáltott: - Hol is van az a te Drogériád 7 - A Tizenkilencedik és a Huszadik között - mondta. - Te jó ég, már a Tizennyolcadikban vagyunk! Elmentünk mellette! Fred vigyorgott, és hátraarcot csinált. Elindultunk visszafelé a sugárúton, most már jobbra-balra nézegetve, de a Butélia Drogériának nyomát sem találtuk. Most láttam el ször kétkedést Fred nyílt tekintetében. - Ugye, nem versz át, fiú? - Hidd el… - kezdtem magyarázkodni. Hirtelen megláttam egy húszast a járdán. Lehajoltam, hogy felvegyem, és még hallottam, hogy Fred felkiált: - Megvan! Gyere! - Tudtam, hogy ebben a háztömbben kell lennie! - mondtam, és Fred felé fordultam, pontosabban arra, ahol Fred az el bb állt. Egy csupasz fallal találtam szembe magam. Az egész utcában egy teremtett lelket sem lehetett látni. Az üzletnek és Erednek semmi nyoma! Hosszú percekig csak álltam, és értetlenül bámultam a falat. Aztán végigmentem a Huszadikon, és visszajöttem a Huszonegyediken. Majd újra megtettem ugyanezt az utat. Az üzletnek és Erednek nyoma veszett! A saroknál az utca végén lihegve megálltam. Mit csinálhatott ez a pasas? Beugrott egy erre hajtó kocsiba, vagy elnyelte a föld vagy talán az üzlet? De hol van itt üzlet? Ezt jól megcsinálta! Még egyszer körbejártam, de eredménytelenül. Így hát hazafelé vettem az utam. Alig tettem néhány lépést, amikor szaladó léptek zaját hallottam. Fred futott utánam lélekszakadva, és vállon ragadott. Egyszerre kiáltottuk: - Hát te hol voltál? - Miért kellett szó nélkül elt nnöd? - kérdeztem. - Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg én felvettem a pénzt a járdáról, te legalább száz métert rohantál az els sarokig, hogy észrevétlenül leléphess. - A franc se lépett le! - mondta Bellew. Ennyire mérgesnek még sohasem láttam. - Megláttam a Drogériát, és bementem. Azt hittem, hogy közvetlenül utánam jössz. Megfordultam, és láttam, hogy kint állsz, és az üzletet bámulod, mintha nem akarnád elhinni, hogy ott van. Aztán elmentél. Közben az öregúr az üzletben megpróbált egykét dolgot rám tukmálni. Leintettem, és téged figyeltelek. Kiáltottam neked, de te rám se hederítettél. Aztán azt mondtam az öregúrnak, hogy várjon egy kicsit, mindjárt visszajövök a barátommal együtt. Hátrad lve nevetett, úgy, hogy a könnye is kicsordult. A kezével intett, hogy menjek. Na gyere, fiú, menjünk vissza! Az öregnek tényleg vannak jó dongai. Szavamra mondom, veszek valamit! - Jó, jó - mondtam -, de Fred, esküszöm, hogy nem láttam az üzletet! Menjünk, vezess oda! Lehet, hogy tényleg becsavarodtam. - Nagyon úgy fest! - válaszolta Fred. Így hát visszamentünk, de az üzletet nem találtuk. Elt nt. Ezen aztán jól összebalhéztunk. Fred azt mondta, hogy els sorban én hazudok, én pedig azt akartam tudni, hogy miért adta be nekem azt a mesét, hogy látta az üzletet. azt állította, hogy én akarok bel le hülyét csinálni. Aztán egyre keményebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és püfölni kezdtük egymást. Amikor leütöttem, a szemüvege, amit korábban a zsebébe dugott, eltörött. Elvesztettem egy jó barátot, és még csak választ sem kaptam a kérdésemre. Mit kezdjek a "képességemmel"? Egy délután éppen nagyban társalogtunk Ginnyvel, amikor egy térdt l lefelé hiánytalan emberi láb lebegett közénk. Én rémülten hátrah költem, de Ginny egyik kezével finoman arrébb tolta. Az érintést l kissé meggörbült, és a résnyire nyitott ablak fele úszott. Elérte a nyílást, és átszivárgott rajta, mint a pipafüst. Odakinn visszanyerte el bbi formáját, nekidöccent az üvegnek, és tovalebegett. - Teremt m! - szaladt ki a számon. - Hát ez mi volt?! Ginny elnevette magát. - Semmi különös, csak egy azok közül a Dolgok közül, amelyek állandóan itt úszkálnak. Megijesztett téged? Valamikor én is féltem t lük, de már olyan sokat láttam bel lük, hogy nem zavarnak, kivéve ha túl közel jönnek. - De az ég szerelmére, mik ezek a gusztustalan dolgok?! - Részek - válaszolta Ginny gyermeki egyszer séggel.
- Minek a részei? - Embereknek, te buta! Azt hiszem, hogy ez egy olyasféle játék, mint a fogócska. Tudod, ha valaki megsérül, és valamijét elveszti, mondjuk, az ujját vagy a fülét vagy valami hasonlót, akkor annak a valaminek a belseje… Ugye, érted, mire gondolok? Az, amije én vagyok annak az "énemnek", akit kivittek innen. Szóval a belseje visszamegy oda, ahol az ember, akihez tartozott, utoljára lakott. Aztán oda, ahol azel tt lakott és így tovább. Persze ez nem megy gyorsan. Aztán amikor az egész emberrel történik valami, akkor annak a "belseje" indul el, hogy megkeresse a hozzátartozó részeket. Darabonként szedi össze ket. Nézd! - Áttetsz hüvelyk- és mutatóujjával a leveg be nyúlt, és kihalászott egy kis hártyaszer valamit. Közelebb hajoltam, és alaposan megnéztem. Összezsugorodott, ráncos, félig áttetsz b rdarab volt. - Valaki bizonyára megvágta az ujját, amikor itt lakott - mondta Ginny tárgyilagosan. - Ha majd valami történik vele, érted, ugye, akkor vissza fog jönni érte, erre a helyre. - Te jó ég! - mondtam. Ez mindenkivel így van? - Nem tudom. Vannak emberek, mint például én, akiknek ott kell maradniuk, ahol vannak. De én azt hiszem, hogy ha nem csináltál semmi olyat, ami miatt ott kel! maradnod, ahol éppen vagy, akkor körbe járhatsz, és összeszedheted, amit elvesztettél. Szegény Ginny! Amikor én ennyi id s voltam, mint , sokkal kellemesebb dolgok foglalkoztattak. Már jó néhány napja megfigyeltem, hogy egy szürke szellem lebeg fel s alá a háztömb körül. De mindig csak az utcán, sohasem jött be. Sokszor hallottam panaszos nyöszörgését. Kicsi jámbor emberke volt legalábbis amíg élt -, a köcsögkalapot és keményített inget visel fajtából. Nem vett tudomást rólam - igaz, a többi szellem sem, hiszen láthatatlan voltam a számukra. Olyan gyakran láttam, hogy nemsokára már hiányérzetem támadt, ha egy id re elt nt. Elhatároztam, hogy ha legközelebb találkozunk, megszólítom. Egy reggel kiléptem a házból, és egy pár percig ott ácsorogtam a bejárati lépcs el tt. Hirtelen észrevettem, hogy a régóta figyelt szellem karcsú kis alakja közeledik felém, átnyomulva új, természetfeletti világom lakói között. Az arcáról bánat sugárzott, a szemei szomorúak és beesettek voltak. Fecskefarkú kabátja és csíkos mellénye makulátlan. Mögé léptem, és rászóltam: - Hé! Megrettent, és biztos vagyok benne, hogy el is szaladt volna, ha tudja, merr l jött a hang. - Rá se ránts, öreg! - mondtam. - Nem akarlak bántani. - Ki vagy te? - Akkor se tudnád, ha megmondanám - válaszoltam. - Hagyd abba a fogvacogtatást, és mesélj nekem valamit magadról! Áttetsz arcát megtörölgette egy áttetsz zsebkend vel, aztán egy arany fogpiszkálóval kezdett babrálni. - Szavamra mondom - motyogta -, évek óta nem szólt hozzám senki egy szót sem. Így talán érthet , hogy ennyire zavarban vagyok. - Érthet - mondtam. - De ne is tör dj vele! Észrevettem, hogy az utóbbi id ben gyakran járkálsz errefelé. Kíváncsi lettem. Keresel valakit? - Nem - válaszolta. - Most, hogy alkalma volt a saját bajáról beszélni, többé már nem félt a semmib l jöv titokzatos hangtól, amely megszólította. - Az otthonomat keresem. - Hm. Régóta? - Ó, igen. - Az arcán fájdalmas grimasz jelent meg. - Sok-sok évvel ezel tt egy reggel munkába indultam. Amikor kiszálltam a kompból a Battery megállónál, megálltam egy pillanatra, hogy megnézzem, hogyan halad az új magasvasút építése. Váratlanul nagy robaj hallatszott, és… Jaj, istenem! Iszonytató volt! A következ pillanatban már távolabb álltam, és egy emberre meredtem, aki pontosan úgy nézett ki, mint én! Egy hatalmas gerenda zuhant le, és… Jaj nekem! - Újból megtörölgette az arcát. - Azóta csak keresek és keresek. De senkit sem találok, aki meg tudná mondani, hogy hol laktam. És egyáltalán nem értem, hogy mit keresnek körülöttem ezek az úszkáló dolgok. Sohasem gondoltam, hogy megérem a napot, amikor f n a küls Broadway-n. Ez rettenetes! Rettenetes! - Sírva fakadt. Nagyon megsajnáltam. Azonnal rájöttem, hogy mir l van szó. Olyan er s sokk érbe, hogy még a szelleme is emlékezetkiesésben szenvedett. Szegény fickó! Ha nem gyógyul ki bel le, soha nem talál nyugtot. A dolog kezdett érdekelni. Lehetséges, hogy az amnézia bevált gyógymódjai szellemek esetében is hatékonyak? És ha igen, mi történik majd vele? - Azt mondtad, hogy a kompból szálltál ki? - Igen. - Akkor pedig a szigeten kellett laknod… A Staten-szigeten, odaát, az öblön túl. - Gondolod? - Zavartan és reménykedve bámult át rajtam. - Persze… - Mi lenne, ha átvinnélek oda? Ott talán megtalálnánk a házadat. - Jaj, de nagyszer lenne! Csakhogy… mit fog szólni a feleségem? Elvigyorodtam. - Biztosan tudni akarja majd, hogy merre jártál. De azért boldog lesz, hogy visszakap téged. Gyere, menjünk! Megmutattam neki, hogy merre repüljön a földalatti felé, én pedig utánaügettem. A járókel k különös
pillantásokkal méregettek, hiszen jártomban a kezemet el renyújtottam, és a csupasz tevegöbe beszéltem. De nem sokat tör dtem velük. A kísér m azonban annál nagyobb zavarban volt, mert az világának lakói hangosan visongtak és kacarásztak, amikor meglátták t az enyémhez hasonló pozitúrában. Az emberek közül egyedül én voltam láthatatlan a számukra. A kis köcsögkalapos szellemnek egyre pirosabb lett a feje a szégyenkezést l, már attól féltem, lángra lobban. Lementünk a metróhoz. Láttam rajta, hogy ilyet még nem látott. A Déli kompnál szálltunk ki. A New York-i metróhálózat rendkívül kellemetlen hely olyan ember számára, aki az én "képességemmel" rendelkezik. Itt gyülekezik minden, ami szereti a sötétben bujkálást, és rettent sok elhagyott emberi testrészt lehet látni. Elhatároztam, hogy attól kezdve csak busszal utazom. Nem kellett sokat várnunk a kompra. A szürke kis szellem borzasztóan élvezte az átkelést. Rengeteg kérdést tett fel a kiköt ben lév hajókkal és zászlókkal kapcsolatban, megcsodálta a vitorlásokat. A Szabadság-szobor láttán hitetlenkedve csettintgetett a nyelvével. Amikor utoljára látta, még nem volt ennyire patinás, eredetileg aranyló fényében pompázott. Ebb l arra következtettem, hogy valamikor az 1970-es években járt itt utoljára, tehát legalább hatvan év óta keresi az otthonát! Kikötöttünk a szigeten, és ott már hagytam, menjen, amerre az ösztöne viszi. A Fort Hill emelked jének lábánál hirtelen megszólalt: - John Quiggnek hívnak. A Negyedik sugárúton, a 45-ös szám alatt lakom. Embert még nem láttam ennyire örülni, mint amennyire örült ennek a felfedezésnek. Ett l kezdve már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Balra fordult, aztán jobbra és ismét balra, két háztömbbel odébb pedig újra jobbra. nem vette észre, de én igen, hogy az utca neve most már Tél sugárút. Homályosan rémlett, hogy az utcákat ebben a negyedben régen számmal jelölték. Sugárzó arccal ügetett fel a domboldalon, aztán hirtelen megállt, és bizonytalanul oldalra fordult. - Mondd csak, itt vagy még? - Még igen - válaszoltam. - Most már minden rendben van. El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked a segítségért. Tehetek érted valamit? - Nem hinném - válaszoltam némi gondolkodás után. - Te egészen más korban éltél. Minden megváltozott azóta. Arcán megrendült kifejezéssel rám nézett, pontosabban a sarkon lév új villára, és bólintott. - Azt hiszem, tudom már, hogy mi történt velem - mondta csendesen. - De talán jól van ez így… Hagytam végrendeletet, és a gyerekek is nagyok voltak már. - Felsóhajtott. - De ha nem találkozom veled, akkor még most is a Manhattan környékén kószálok. Lássuk csak… Gyere velem! Hirtelen futásnak eredt. Én pedig követtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Fenn a domb tetején egy idétlen kupolával díszített, zsindelytet s ház állt, faláról teljesen lekopott a festék. Piszkos volt és roskatag, láttára az öreg szellem arca fájdalmasan eltorzult. Nagyot nyelt, és belépett az udvarra a sövény között. A ház mögé került. Keresgélt a magas f ben, és végül rátalált egy mélyre süppedt k re. - Ez az - mondta. - Görgesd el a követ, és ásd fel a helyét! A végrendeletemben nem tettem említést róla, csak arról a csekély összegr l, ami a széf folyamatos bérlésének költségeit fedezi. Nos, a bérelt fiók kulcsát és a meghatalmazást megtalálod a k alatt. Eldugtam egy éjszaka a feleségem el l - kuncogott fel -, és többé már nem volt alkalmam szólni róla neki. Azt csinálsz vele, amit akarsz. - Behúzott nyakkal indult a ház felé. Az oldalajtóhoz baktatott, amit egy szélroham a kell pillanatban tárt ki el tte. Füleltem egy ideig. A kirobbanó szóáradat hallatán elmosolyodtam. Az öreg Quigg alaposan megkapta a magáét a feleségét l, aki közel hatvan éven keresztül ült odabenn, és várt rá. Ha Ginny teóriája helyes volt, akkor nem hagyhatta el ezt a helyet mindaddig, amíg újra teljes nem fett. És a férje nélkül hogy fett volna teljes? Ez a gondolatmenet megnyugtatott. Biztos, hogy k most már egyenesbe jönnek! Találtam egy vasrudat a kocsifeljáró mellett, és megpróbáltam a k körül fellazítani a földet. Eltartott egy darabig, és közben az ujjamat is megsértettem, amire a követ el tudtam mozdítani a helyér l. Átkutattam az alatta lev földdarabot, és találtam is egy vízhatlan selyemb l készült erszényt. Az erszényben egy kulcs volt és az egyik New York-i bankhoz címzett levél, amely bemutatóját felhatalmazza a kulcs használatára. Hangosan hahotáztam. Na nézd csak, a jámbor kis öreg! Dugipénze van! Ilyen tartalékkal a háta mögött az ember persze könnyen ugrál. Ó, az a vén csirkefogó! Soha nem fogom megtudni, hogy miféle vaj volt a fején, de esküdni mernék rá, hogy n volt a dologban. Még a végrendeletébe is belevette! Na mindegy, lássuk csak azt a pénzt! Nem volt nehéz megtalálni a bankot. Valamivel nehezebb volt bejutni a páncélterembe, mert eltartott egy darabig, mire a fiókbérlésre vonatkozó feljegyzést megtalálták a régi iratok között. De végül kibonthattam a piros szalaggal átkötött csomagot, és nyolcezer, kis címletekben lév dollár boldog tulajdonosa lettem. Egy bankjegy sem volt hamis. Attól kezdve meglehet sen jól ment a sorom. Hogy mit csináltam? Hát el ször is felruházkodtam, aztán megpróbáltam egyenesbe hozni a dolgaimat. Klubokba jártam, és összeismerkedtem egy csomó emberrel. Minél több embert ismertem meg, annál világosabban láttam, hogy mennyire rajonganak a természetfeletti dolgokért. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy hisznek a fekete mágiában vagy a boszorkányokban és
hasonlókban. De hitemre, ezer ember közül legfeljebb egy akad, aki tényleg fittyet hány a másvilágnak! Mindenesetre a kérdésemre megkaptam a válaszi. Két rongyért vettem egy elegáns rendel t, tele drapériákkal és sejtelmes, rejtett fényekkel. Telefont is szereltettem bele, és az ajtóra egy szerény kis táblát tettem: Lelki tanácsadás. És elmondhatom, hogy az üzlet nem ment rosszul. Klienseim többnyire a fels tízezerb l kerültek ki, hiszen én is jómódú lettem. Az esetek többségében nem volt nehéz az elhunyt hozzátartozókkal kapcsolatba lépni - mert hogy ez volt a leggyakoribb kívánságuk. A legtöbb szellem majd meg rül azért, hogy valamilyen módon kapcsolatot teremtsen ezzel a világgal. Ezért van az, hogy szinte bárkib l lehet jó médium, ha igazán akarja. A közönséges szellemekkel pofonegyszer felvenni a kapcsolatot. Persze vannak olyanok is, amelyek elérhetetlenek. Ha az ember tisztességes életet él, és úgy távozik az él k sorából, hogy semmit sem hagy rendezetlenül, akkor a szelleme tisztán távozik. De hogy hová, azt sohasem tudtam meg. Csak annyit tudtam, hogy velük nem lehet kapcsolatba lépni. Az emberek dönt többségének azonban a halála után ott kell maradnia, ahol éppen van, hogy a dolgait rendbe hozza. Jó tetteket kell végrehajtaniuk, ki kell engesztelniük mindazokat, akiket megbántottak, tisztára kell mosni a lelkiismeretüket. Azt hiszem, hogy ez a szerencse forrása. Hiszen semmit sem adnak ingyen. Ha valami szerencse ér, akkor azt egy olyan valaki szellemének köszönheted, aki életében elkövetett valamit ellened vagy az apád vagy a nagyapád, esetleg egyik söd ellen. Hosszú távon minden kiegyenlít dik, de addig a szegény elátkozott lelkek csak bolyonganak közöttünk, és igyekeznek minden rosszat jóvátenni. Mi pedig hajszoljuk a szerencsét, nem tudva, hogy szellemek tucatjai lesik a kedvez alkalmat, hogy segíthessenek nekünk, ha hagyjuk. És ha hagyjuk, egyúttal lehet vé tesszük számukra, hogy jóvá tegyék azokat a b neiket, melyeket földi életükben elkövettek, és aztán elköltözhessenek arra a helyre - bárhol is legyen az -, ahol a megtisztult szellemek vannak. Legközelebb ha pácba kerülsz, menj el egy magányos helyre, és tárd ki az elméd a szellemek hada el tt. Ha meg tudsz szabadulni önteltségedt l és alaptalan önbizalmadtól, k jelentkezni fognak, és megsúgják, mit kell tenned. Jó néhány szellemet alkalmaztam a rendel mben megbízatásaim teljesítésére. A néhai megrögzött gyilkos, a Félszem Rachuba tudta a leggyorsabban el keríteni a keresett söket, és köztük volt professzor Grafe is, a társadalomtudományok rókakép doktora, aki sikkasztott egy jótékonysági alapból, és menekülés közben a Hudsonbe esett. Pillanatok alatt ki tudta bogozni a legtekervényesebb családfákat is, és bámulatos pontossággal meg tudta határozni az eltávozott rokon szellemének hollétét. Ez a páros nyújtotta nekem a legtöbb segítséget a rendelések alatt. És bár minden egyes alkalommal, amikor szolgálatot tettek valamelyik páciensemnek, közelebb kerültek a szabadságukhoz, mindkett mögött olyan b nnel teli étet állt, hogy még évekig számíthattam a segítségükre. De ne higgye senki, hogy meg voltam elégedve a helyzetemmel! Nevezetesen azzal, hogy d l hozzám a pénz, anélkül hogy megdolgoznék érte. Egyáltalán nem. Nem is én lettem volna én, ha nem csinálok valami hülyeséget. Miért is kellett nekem az elmúlt hónapok eseményein rágódnom? Miért kellett Adrey miatt izgatnom magam? Miért feküdtem éjszakákon át álmatlanul, Happy Samre és a szemtelenségeire gondolva? Nem elégített ki az a tudat, hogy Adrey-nak nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy soha semmire sem fogom vinni. És nem boldogított az a gondolat sem, hogy Sam egy kis furgon sof rjeként heti tizennyolc dollárt keres. Nem. Nekem muszáj volt felvágnom el ttük! Még arra is emlékeztem, amit a kis ember mondott a Butélia Drogériában arról, hogy mi történik, ha a "képességemet" hencegésre vagy bosszúállásra használom. De ez sem térített el a szándékomtól. Meggy désem volt, hogy minden és mindenki a hatalmamban van. Teli voltam önbizalommal, hiszen bármikor elküldhettem az egyik szellememet, és megtudhattam bárkir l, hogy mit csinált például három órával azel tt. A professzor árnyékával az oldalamnál bármilyen nagykép állítást meg tudtam cáfolni, és a cáfolatot frappáns és logikus érvekkel alá is tudtam támasztani. Senki sem tudott fölém kerekedni. Bárkit képes voltam meggy zni, leszerelni vagy kijátszani. Nyeregben éreztem magam. Egyre csak arra gondoltam, hogy mi hasznom nekem mindebb l, ha a srácok odaát a West Side-on mit sem tudnak róla. Szerettem volna látni, hogyan sárgul el az irigységt l az a félnótás Happy Sam, amikor látja, hogy nyolcezer dolláros sportkocsiban hajtok végig a Broadway-n. Az a gondolat sem hagyott nyugodni, hogy egy Adrey-féle libára pazaroltam az id met és a könnyeimet. Kisebbségi érzés dolgozott bennem. Hülye voltamé) és hülyeséget is csináltam. Átmentem a West Side-ra. vös, téli éjszaka volt. Sok fáradságomba került, amíg magamat és a kocsit annyira kiglancoltam, hogy az emberek szeme megakadjon rajtunk. Jobb lett volna, ha ehelyett a fejemben csinálok rendet. A Casey-féle játékteremhez hajtottam, vigyázva, nehogy a kelleténél gyorsabban hajtsak, és megállás el tt csikorogjanak a fékek, és figyelmeztet en felb gjön a huszonnégy hengeres motor. Nem siettem kiszállni a kocsiból. Hátrad ltem, és rágyújtottam egy féldolláros szivarra. Aztán hátralöktem a kalapomat, és megérintettem egy gombot. A dallamkürt majd egy percig egy divatos slágert harsogott. Aztán kinéztem a játékterem felé. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy nem kellett volna idejönnöm, ha ilyen fogadtatásra találok. És attól kezdve csak az járt az eszemben, hogy hogyan lépjek le onnan. Két alak állt hanyag testtartással a játékterem kivilágított bejáratánál. A játékterem egy olyan jelentéktelen
kis utcában volt, ahová még lámpákat sem tettek, a világítást egyedül az öreg kaszinó fényei szolgáltatták. Alaposabban odanézve, az egyik sötét alakban Happy Samre, a másikban Fred Bellew-re ismertem. Csak bámultak kifelé, nem mozdultak, nem szóltak egy szót sem. Amikor odakiáltottam nekik, hogy "Szevasztok, srácok, emlékeztek még rám?", észrevettem, hogy a világító ajtótál jobbra és balra a sötét falak mentén ott állnak a többiek is - mind, az egész banda. Ez mellbe vágott. Túl tökéletes volt a rendezés. Csöppet se tetszett a dolog. - Szia - mondta Fred csendesen. Felt sködésem nem tetszett neki. Természetesen a többieknek sem, de Fred nemtetszése az ízléstelenségemnek szólt, míg a többiek egyszer en csak dühösek voltak. Kikászálódtam a kocsiból, és hagytam, hogy megbámulják pompás szerelésemet. Ekkor éreztem el ször, milyen olcsó játékot játszom. Sam krákogott egyet, és tisztán, érthet en azt mondta: - Csinibaba! Valaki felröhögött, és az épület melletti homályban valaki fejhangon huhogott. Odamentem közvetlenül Sam elé, és rávigyorogtam, bár nem sok kedvem volt hozzá. - Rég láttalak, már majdnem elfelejtettem, hogy milyen kis nyomott figura vagy. Hogy megy a sorod? - Megvagyok - mondta, és tárriadóan hozzátette: - Még mindig munkával keresem a kenyeremet. A moraj, amely végighullámzott a körülállókon, azt sugallta, a leghelyesebb lenne, ha visszaülnék csillogó, új kocsimba, és elhúznám a csíkot. De én maradtam. - Sok eszed van! - motyogtam magamnak halkan. Akkor jöttem rá, hogy a fiúk biztosan sokat ittak már. Nyakig benne voltam a pácban. Sam zsebre vágta a kezét, és felülr l nézett le rám. volt az egyetlen alacsony ember, aki ezt meg tudta csinálni velem. Kínos csend után megszólalt: - Jobb, ha elt nsz a csillogó tragacsoddal, pubi. Errefelé jobban kedvelik azokat a fickókat, akik keményen dolgoznak. Még azt se bánjuk, ha valakinek halomban áll a pénze, ha azzal szerezte, hogy jobb vagy okosabb másoknál. A mázli és az ügyeskedés nálunk nem sokat nyom a latban. Szóval t nj el Tanácstalanul néztem körül. Csak azt kaptam, amit megérdemeltem. Mégis mit reméltem? Azt vártam talán, hogy ezek a fiúk körülvesznek, és a kezemet rázogatva gratulálnak a szerencsémhez? Hiányérzetem volt, és amikor rájöttem, hogy mit l van, szíven ütött. Fred Bellew csak állt ott, egy szót sem szólt. A jó öreg békít ezúttal nem állt közénk. Többé már nem igyekezett megakadályozni, hogy összekapjak Sammel. Még életemben nem éreztem magam ennyire egyedül! Alig mozdultak, mégis hirtelen körülöttem volt az egész társaság. Ha most gyorsan eszembe nem jut valami, akkor kinyírnak! És ha ezek a pasasok nekiláttak kinyírni valakit, akkor az megemlegeti. - Mély lélegzetet vettem. - Sam, t led én nem akarok semmit. Tanácsokat sem, érted? - Pedig kapsz! - csattant fel. - Te és a híres szeánszaid! Hallottuk híredet! Potom ötven dollárért átverni özvegyasszonyokat azzal, hogy beszélhetnek megboldogult férjükkel és az összes felmen ikkel. A híres pszihiáter! Rajta, üssétek! Ekkor támadt egy ment ötletem. - Szóval azt mondod, szélhámoskodom! Na, figyelj rám, te nehézfej ír! Le merem fogadni, hogy tudok neked mutatni egy olyan kísértetet, akit l égnek áll a hajad, ha egyáltalán el mersz jönni velem! - Fogadni akarsz? Nevetséges! Halljátok ezt, fiúk? - Hahotázva felém fordult, és a szája sarkából lökte oda a szavakat: - Te akartad! Gyere, te pénzeszsák, fogadjunk! Fred lesz a tanú. Adsz a koszos dollárjaidból tízet egy ellenében? Fred, fogd ezt a tízest! - Húszat is megadok! - mondtam hisztérikusan. - Olyan helyre viszlek, ahol olyan gonosz és félelmetes szellemmel találkozhatsz, amilyenr l még nem is hallottál. Az egész banda nevetett. Sam is nevetett velük együtt, de nem próbált visszakozni. A fogadás a banda minden egyes tagja számára szent dolog volt. Sam fogadott velem. megszabta a feltételeket, és tartotta magát hozzájuk. Én csak bólintottam, és két százas bankót tettem Fred Bellew kezébe. Fred és Sam bemásztak a kocsiba. Amikor elindultunk, Sam kihajolt és integetett. - Viszlát a pokolban, fiúk! - kiáltotta. - Felhajtok magamnak egy szellemet, aztán majd kiderül, hogy ijeszt-e halálra engem, vagy pedig én t! Egyfolytában dudáltam, hogy ne hallja a járdáról utánunk kiáltott megjegyzéseket. Nagy nehezen kijutottam az utcából. Ráfordultam a f útra, és kifelé hajtottam a városból. - Merre? - kérdezte Fred egy kis id múlva. - Csak ide a közelbe - mondtam, de fogalmam sem volt róla, hová megyünk. "Kell hogy legyen valahol errefelé egy olyan hely, ahol találok egy vérbeli kísértetet - gondoltam -, amit l Sam észre tér, és kibékít a fiúkkal." Kinyitottam egy rekeszt a m szerfalon, és kiengedtem Ike-t. Ike egy apró kis démon volt, aki véletlenül beszorult két fémlemez közé, amikor a kocsit összeszerelték. Így nem szabadulhatott ki addig, amíg az autót szét nem szedik. - Figyelj csak, Ike! - suttogtam. Felnézett, a rekeszben lév ég fénye vörösen tükröz dött apró csillogó szemeiben. - Légy szíves, fütyülj a professzorért! Én nem akarok kiáltani, mert ez a két fickó hátul meghallaná.
De téged nem hallanak. - Rendben, f nök! - mondta. Ujjait a szájához emelte, és vérfagyasztót füttyentett. Ez volt a professzor megszokott hívójele. Az öreg nyomban megjelent a kocsi el tt, tett egy kört, és becsúszott mellém az ablakon keresztül, amit már el re kinyitottam egy résnyire. - Istenem! - lihegte. - Hogy hívhattál egy ilyen rettenetes sebességgel haladó helyszínre? Alig tudtalak utolérni. - Ugyan már, professzor - suttogtam -, egy rakétát is utol tudnál érni, ha akarnád! Figyelj, van itt hátul egy fickó, aki szeretne megijedni egy szellemt l. Ismersz valakit a közelben? A professzor feltette a csíptet jét. - Persze. Emlékszel még, hogy mit meséltem Wolfmeyerr l? - Igen, tényleg félelmetes lehet. - Kiválóan meg fog felelni a célnak. De azt ne kérd, hogy én is veletek menjek! Egyikünk sem érintkezik Wolfmeyerrel. És az ég szerelmére, te is légy óvatos! - Biztos boldogulok vele. Hol is lakik? Részletesen elmagyarázta, hogy merre kell menni, és jóéjszakát kívánt, majd elpárolgott. Egy kicsit meglep dtem, mert a professzor gyakran elkísért, és még soha nem utasított vissza egyetlen olyan alkalmat sem, amikor módja nyílt valami újat látni. Megvontam a vállam, és hajtottam tovább. Mi mást tehettem volna? Kiértem a városból, és nemsokára elértem az öreg tanyához. Ebben akasztotta fel magát a pennsylvaniai hollandus, Wolfmeyer. Világéletében rossz ember volt. És szellemként is ugyanolyan maradt. Nem igyekezett jóvá tenni az elkövetett b neit, fittyet hányt a szellemvilág törvényeinek. Nagyon jól tudta, hogy mindaddig, amíg nem tesz elegend jót tengernyi b ne ellensúlyozására, ott kell maradnia, ahol van. Úgy t nt, hogy ez t egyáltalán nem izgatja. Elvadult és valóban nagyon gonosz kísértetté vált. Nyolc ember halt meg azon a tanyán, amióta az öregember lemállott a saját maga hurkolta kötélr l. Hárman közülük a tanyát bérelték, három hobó volt, kett pedig pszichológus. Valamennyien felakasztották magukat. Szóval ez volt Wolfmeyer módszere. Azt hiszem, élvezetet talált a kísértésben. Mindenesetre nagyon alaposan csinálta. Én nem akartam, hogy Happy Samnek tényleg baja essék. Csak móresra akartam tanítani. Sajnos másképpen sült el a dolog. Nem sokkal éjfél el tt értünk oda. Útközben nem sokat beszéltünk, csak én számoltam be Wolfmeyerr l Frednek és Samnek, és azt is részletesen elmondtam, hogy mit várhatnak t le. Jókat nevettek azon, amit mondtam, így végül befogtam a számat, és csendben vezettem tovább. Legközelebb Fred szólalt meg, és tisztázta a fogadás megnyerésének feltételeit. Ahhoz, hogy nyerjen, Samnek hajnalig a házban kell maradnia. Nem szabad segítségért kiáltania vagy elhagynia az épületet. Magával kell vinnie egy darab kötelet, aminek az egyik végére hurkot köt, a másikat pedig Wolfmeyer gerendájára er síti. Ez az a nagy tölgyfa gerenda volt, amelyikre az öreg és a többi nyolc felakasztotta magát. Ezt a feltételt én találtam ki azért, hogy Wolfmeyert még jobban ösztökéljem a kísértésre. Úgy volt, hogy én bemegyek Sammel együtt, és rajta tartom a szemem, ha a dolog kezd komolyra fordulni, Fred pedig a háztól ötvenméternyire vár a kocsiban. Leálltam a kocsival, nem messze a háztól, ahogy megbeszéltük. Sam és én kiszálltunk. Sam a vállára vetve hozta a vontatókötelemet, amelynek az egyik vége már hurokra volt kötve. Fred most már egészen másképp látta a dolgot, az arca halálosan komoly volt. - Nem tetszik ez nekem - mondta, végignézve a ház felé vezet ösvényen. A ház messze esett a f úttól, baljóslatúan gubbasztott az éjszakai sötétben. - Na, Sam? - kérdeztem. - Ha akarsz, most is fizethetsz, és akkor lezártnak tekintjük az ügyet. Sam követte Fred pillantását. Tény, hogy a ház hátborzongató látványt nyújtott. Biztos, hogy Samre is hatott. Egy pillanatig elgondolkozott. Aztán megrántotta vállát, és elvigyorodott. - Egy frászt - mondta -, csak nem képzeled, hogy megrémülök egy rozzant, elhagyatott háztól? Nem tudtam nem értékelni a bátorságát. Fred váratlanul közbeszólt: - Sam, lehet, hogy mindaz igaz, amit mond. Egyszer mutatott nekem valamit a Tizedik sugárúton. Egy kis üzletet. Valami nem stimmelt körülötte. Ezen össze is balhéztunk egy kicsit, és sokáig dühös voltam, de el tudom képzelni, hogy itt is tud valami hasonlót produkálni. A figyelmeztetés Samet csak még makacsabbá tette, bár az arcán látszott, hogy érti, mire gondol Fred. - Na, gyere, pubikám! - mondta, és megindult az ösvényen. A házba úgy jutottunk be, hogy felmásztunk a pince rézsútos csapóajtaján a földszinti ablak pereméig. El vettem egy elemlámpát, és azzal világítottam meg a gerendához vezet utat. A ház mintha örömét lelte volna abban, hogy lépteink zaját sz nni nem akaró kísérteties suttogássá formálja, amely szobáról szobára vándorolt. A hírhedt gerenda alatt, a poros padlón sötét foltok látszottak. Segítettem Samnek feler síteni a kötelet, aztán eloltottam az elemlámpát. Samnek nem lehetett valami kellemes érzés, de engem nem zavart, mert tudtam, hogy meglátom a kísértetet, még miel tt rám támadhatna, és különben is engem nem látnak a szellemek. Számomra a falakat, a padlót és a mennyezetet bevilágították a szellemvilág mindenütt jelenlev növényzetéb l áradó foszforeszkáló, ezerszín fények. Szerettem volna, ha
Sam látja, milyen mohón tenyészik a túlvilági penész a gerenda alatt lév foltokon. Mert az igazán hátborzongató volt. Sam már szaporábban kapkodta a leveg t, de tudtam, hogy a sötétség és a csend önmagában nem elég ahhoz, hogy beadja a derekát. Ahhoz egyedül kellett maradnia és fogadnia egy látogatót. - Pá, gyermekem - mondtam, és megveregettem a vállát. Megfordultam, és kimentem a szobából. Hangosan becsaptam a bejárati ajtót magam mögött, aztán halkan visszalopództam. Kétségtelen, hogy ennél elhagyatottabb helyet még életemben nem láttam. Még a kísértetek is kerülték, kivéve természetesen Wolfmeyert. Csak a csodálatos növényzet volt ott, amit egyedül én láthattam, és a csönd, amit csupán Sam zihálása tört meg. Tíz perc sem kellett, hogy világosan lássam, Happy Sambe több bátorság szorult, mint amennyit valaha is feltételeztem róla. t meg kellett ijeszteni, mert csak úgy magától, minden különösebb ok nélkül, nem ijedt meg. Lekuporodtam a szomszéd szobában a fal mellé, és kényelembe helyeztem magam. Biztos voltam benne, hogy Wolfmeyer nemsokára megjelenik. szintén reméltem, hogy közbe tudok lépni, miel tt még veszélyessé válik az ügy. Semmi értelme, hogy elfajuljon a dolog, hiszen csak egy okoskodó alakot akarok alaposan megleckéztetni. Ez a tudat megnyugtató érzéssel töltött el, és így nagyon váratlanul ért, ami történt. Már régóta néztem a szemben lév ajtó irányába, amikor rájöttem, hogy jó néhány perce halvány derengést látok. Minél tovább néztem, annál er sebb lett a fény, er södött, és lágyan vibrálni kezdett. Zöldes színben játszott, a penészes, rothadásnak indult dolgok zöld színében. Furcsa b z kísérte, mintha egy olyan, régóta halott embernek a szaga lenne, hogy valójában nem is emlékeztetett szagra. Elmondhatatlanul iszonyú volt. Be kell vallanom, hogy én is halálra rémültem. Természetesen félelmem csak addig tartott, amíg sérthetetlenségem tudata vissza nem tért. Még jobban összekuporodtam, és közelebb húzódtam a falhoz. Vártam. És akkor belépett Wolfmeyer. Egy nagyon-nagyon öreg ember szelleme volt. Lebeg , áttetsz köntöst viselt, és csupasz karjait, amelyek er sek és izmosak voltak, maga elé tartotta. Bozontos hajjal és szakállal övezett feje összeroncsolt nyakon reszketett. Ahogy áthaladt a szobán, minden egyes lépésnél újra és újra megingott a feje. Szemei vörösen fénylettek, sötétzöld lángok bujkáltak bennük. Szemfogai sárga, törött vég agyarként meredeztek, és még rémiszt bbé tették alattomos vigyorát. A zöld fény glóriaként övezte meg-megbicsakló fejét. Gonosz és undorító jelenség volt. Elment mellettem, nem vett rólam tudomást, és megállt az ajtónál, amely mögött Sam várt a kötélnél. Közvetlenül az ajtó el tt állt, karjait el renyújtotta, fejének ingása lassan megsz nt. Bebámult Samre, majd hirtelen kinyitotta a száját, és felüvöltött. Halk, de mégis vérfagyasztó volt ez a hang, lehetett volna távoli kutyavonyítás is, és bár nem láttam be a másik szobába, mégis biztos voltam benne, hogy hallatára Sam felkapja a fejét, és a kísértet arcába mered. Wolfmeyer még feljebb emelte a karjait, kissé megtántorodott, majd belépett a szobába. Kiragadtam magam a torkomat szorongató félelem karmai közül, és feltápászkodtam. Ha nem lépek gyorsan közbe… Lábujjhegyen az ajtóhoz siettem. Megálltam egy pillanatra, és láttam, hogy Wolfmeyer összevissza hadonászik a két karjával a feje felett, mozdulataitól köntöse lebegni kezd, és az egész alakja zöld fényben lüktet. Azt is láttam, hogy Sam ott áll tágra nyílt szemmel, aztán hátrálni kezd, a kötél felé. Kezével a nyakát fogta, a szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Feje megbillent, a nyaka hátrahajlott, eltorzult arccal nézett a mennyezetre, miközben egyre csak hátrált a szellemt l, egyenesen az el készített hurok felé. Ez volt az a pillanat, amikor áthajoltam Wolfmeyer válla fölött, és közvetlenül a fülébe kiáltottam: - HUH Alig tudtam megállni, hogy fel ne nevessek, hiszen Wolfmeyer felsikoltott, ugrott vagy három métert, és körül se nézve, kirohant a szobából, olyan sebesen, mint a szélvész. Soha nem láttam még kísértetet ennyire megijedni. Ugyanakkor Happy Sam kiegyenesedett, az arca elsimult, és nagy zökkenéssel lehuppant a földre, a hurok alá. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem esett baja. Ott ült, arca úszott a hideg verejtékben, kezét a térde között tartva, a lábát bámulta. - Remélem ennyi elég volt! - mondtam diadalmasan, és odamentem hozzá. - Fizess, te nyavalyás, még akkor is, ha egy hétig éhezel utána! Nem mozdult. Arra gondoltam, hogy még mindig a sokk hatása alatt van. - Gyere! - mondtam. - Szedd össze magad, ember! Nem láttál még eleget? Az öreg rémség bármelyik pillanatban visszajöhet. Állj már fel Nem mozdult. - Sam! Továbbra sem mozdult. - Sam! - ragadtam meg a vállát. Oldalra d lt, és úgy maradt. Halott volt. Néhány pillanatig se szólni, se mozdulni nem tudtam. Aztán, még mindig el tte térdelve, kétségbeesetten felkiáltottam: - Sam, Sam, ezt jól megcsináltad! Nem sokkal azután lassan felálltam, és elindultam az ajtó felé. Alig tettem néhány lépést, máris megálltam.
Valami történik velem! Megdörzsöltem a szememet a kezem fejével. Igen, egyre sötétebb lett! A szellemvilág sz leveleinek és virágainak foszforeszkáló fényei egyre halványodtak. Ez korábban nem fordult el ! "Nem tesz semmit! - mondtam magamban elkeseredetten. - Most el fordul és kész. Ki kell jutnom innen!" Értitek már, hogy mi történt? A kotyvalék, az az átkozott kotyvalék a Butélia Drogériából! Elmúlt a hatása! Amikor Sam meghalt, pontosan akkor. Tehát ezzel kellett megfizetnem az üvegért! Ennek kellett történnie, mert bosszúállásra használtam fel. Már alig volt fény, aztán teljesen kihunyt. Miért látom azt az ajtót? Mi az a halványzöld fény, ami megvilágítja a poros ajtófélfát? Wolfmeyer. Ki kell jutnom innen! Többé már nem láthattam a szellemeket, de a szellemek most már láttak engem. Futni kezdtem. Átrohantam a sötét szobán, és a túlsó falba ütköztem. Visszatántorodtam. Vérz ujjaimmal az arcomhoz kaptam. Újra futni kezdtem, és újra egy falba ütköztem. Hol a másik ajtó? Futottam, és újra meg újra csak falakba ütköztem. Felsikoltottam, és tovább rohantam. Átestem Sam hulláján. A fejem a hurokba került, a kötél a nyakamra tekeredett, és a nyakcsigolyám hangos roppanással eltört. Fél percig kapálództam, aztán himbálózni kezdtem. Tökéletesen halott voltam. Wolfmeyer pedig csak nevetett és nevetett. Fred talált meg minket reggel. A testünket kocsiba rakta, és elvitte. Nekem pedig itt kell maradnom és kísértenem ebben az átkozott házban. Nekem és Wolfmeyernek. Csoban Eszter fordítása
Sergio Turone - Kozmikus kompromisszum
A lilaakáclugas árnyékában elfogyasztott ebéd után Coatta jelent ségteljes mosollyal nézett rám, de hogy mit akar a tudtomra hozni, arról sejtelmem sem volt. - Mutatok neked valamit - mondta. - Vigyázz, Bruno! - suttogta a felesége, miközben megkezdte leszedni az asztalt. Majd észbe kapott, visszahelyezte a gyümölcsöstálat az asztalra, és hozzám fordult, nehogy udvariatlanságnak t njék a figyelmeztetése: Igazán nem maga miatt szóltam, tudom, hogy maga nem fog minket beárulni, de Bruno túl sokat jártatja a száját kényes dolgokról, aztán egyszer majd bajba keveredik. Coatta rám kacsintott, és felállt az asztaltól. - Gyere - mondta. A tanya háta mögé kerültünk. A rét enyhén lejtett, és a szélén magas cserjék emelkedtek. Bruno bemászott az elvadult mogyoróbokrok közé, intett, hogy hajoljak le, és kövessem én is, és hamarosan egy megm velt tisztásra jutottunk, amely sem az útról, sem a rétr l nem volt látható. Fél hektár sz - mondta Coatta. Kényelmetlenül éreztem magam, én a magam részér l a nyugalmat kedvelem, és nem szeretem, az illegális dolgokat. De nem akartam a minta állampolgár tudálékos nagykép ségét sem magamra ölteni. Végül is tétován megkérdeztem: - Azt hiszed, hogy eltitkolhatod ezt a hatóságok el l? Megvonta a vállát. - Ugyan ki jönne ide ellen rizni? Nemigen értek a földm veléshez, de még egy hozzá nem ért számára is látható volt, hogy ezt a sz t nemrég telepítették. Hirtelen kétség fogott el: - Mire kell ez neked? Coatta nagyot nevetve félbeszakított: - Mint támadófegyver? Ugyan már! Úgy nézek én ki, mint egy összeesküv ? Egyszer en egy kis jó bort szeretnék termelni, csak úgy, saját magamnak, hogy megigyam, esetleg párolok egy kis konyakot is. Hallottál már róla, nem? Valami régi történelmi szövegben olvastam már ilyesmir l. Coatta szeretett volna minden egyes vessz t egyenként megmutatni, aggódó büszkeséggel hívta fel a figyelmemet a friss hajtásokra, de én tudtára adtam, hogy nem szívesen id zök ott. Visszabújtunk a mogyorócserje-kerítésen, és visszatértünk a lugashoz, a ház elé. Nagyon kínosan éreztem magam. A falócán most két tizennyolc év körüli fiú üldögélt. Az egyiket ismertem, Gino volt, Coatta fia, a másik pedig egy iskolatársa. - Hogyhogy már itthon vagytok, hiszen délután is szokott tanítás lenni? - kérdezte Gino anyja. - Ma nincs tanítás, tüntettünk. Coatta papa megcsóválta a fejét. - Minden ürügy jó, csak lóghassatok; most éppen ki ellen tüntettetek? - De Dominicis-ügy. Szolidaritás.
- Ez a De Dominicis nem az az rült tanár, akit sért fajelmélete miatt csuktak le? - kérdeztem. - Azért csukták le, mert kitartott egy tudományos elmélet mellett. Ez a hatalmi elnyomás tipikus esete mondta a Coatta fiú. Mérhetetlenül idegesítenek azok az ifjoncok, akik sémákban beszélnek, és azt hiszik, hogy k találták fel a forradalmat. Hallgatással fejeztem ki a nemtetszésemet. Coatta asszony szólalt meg békít en, hogy helyreállítsa az el bbi nyugodt hangulatot: - És ki ez a De Dominicis? Már jó néhány napja hallom a nevét a hangújságokban, de bevallom, nem sokat tudok róla. A két fiú és Bruno egyszerre kezdtek el beszélni. Megint a mama lépett közbe okosan: - Nem, ti ketten megint vitatkozni fogtok - mondta a férjének és a fiának -, hallgassuk meg inkább Giovannit, látszik köztetek a leghiggadtabbnak! A diák a maga módján összefoglalta a fanatikus professzor ügyét: - De Dominicis a bölcsészettudományi kar régi történelemtanszékének professzora. Néhány hónapja publikált egy könyvet, amelyben azt állítja, hogy az elmúlt évezredekben a makrobikus civilizáció létrejötte el tt a Földön az emberi faj volt az uralkodó. - Vagyis a mienk? - mondta elsápadva Coattáné. - És a makrobák? - A makrobák - folytatta a diák - nem létezik. Jobban mondva olyan végtelenül kicsik voltak, hogy csak speciális tudományos m szerek segítségével lehetett látni ket, és az akkori id kben a mikroba nevet viselték. - És hogyan n hettek meg ilyen Iónagyságára? - kérdezte Coatta papa. - Ennek a kérdésnek a kapcsán De Dominicis tézise rendkívül érdekes. Még ha meg is tudom érteni - nevette el magát Giovanni -, hogy a makrobikus rend vezet i nem tudják megemészteni. - Rövid hatásszünetet tartott, hogy kiélvezze a kisel adása nyomán támadt általános érdekl dést, majd folytatta: - Meghatározatlan számú évezreddel ezel tt, még az Egyetemes Járvány el tt, a Földön elterjedt egy jelenség, amit szennyez désnek neveztek. De Dominicis err l szóló részletes magyarázattal szolgál, de ezt most nehéz lenne röviden összegeznem. Csak annyit mondanék róla, hogy a primitív ipari technológiára jellemz egyes termel i folyamatok révén olyan kig zölgések keletkeztek, amelyek a környezetben változásokat idéztek el , és ezek a változások különböz módon hatottak az él organizmusokra. - Például? - kérdeztem, mivel akaratom ellenére magával ragadott az abszurditásoknak ez a zagyvaléka. - Például - folytatta a diák - De Dominicis azt állítja, hogy nekünk, embereknek, annak idején másmilyen volt az arcunk, a két szemünk és a szájunk között egy háromszög alakú kiemelkedés volt, két szimmetrikusan elhelyezked lyukkal. - Hihetetlen! És mire volt az jó? - Természetesen egy ötödik érzék érzékelésére. - De hiszen mindenki tudja, hogy a négy érzék az négy! - mondtam, leplezetlen iróniával hangsúlyozva ezt a banális igazságot. - Pedig úgy t nik, hogy akkoriban öt volt. De Dominicis professzor olyan paleohumán dokumentumokat talált, amelyekb l szerinte azt a következtetést lehet levonni, hogy az akkori embereknek kellemes élményben volt részük, ha például egy virágot tartottak az elé a két szimmetrikus lyuk elé. Giovanni letépett az akáclugasból egy szál virágot, és mosolyogva rázta az arca el tt, mintegy szkeptikus kételyét fejezve ki arról az elméletr l, amelyet annyi átéléssel adott el . - És a makrobák - kérdezte Coattáné, ösztönös óvatossággal lehalkítva a hangját -, hogy mondtad azt a jelenséget… a szennyez dés következtében n ttek volna így meg? - Igen, de nemcsak amiatt, állítólag létezett egy ezzel összefügg másik ok is; úgy t nik, hogy a mi távoli seink különböz olyan betegségeknek voltak kitéve, amelyeket az emberi szervezetbe behatoló mikrobák okoztak. seink orvosságokat találtak fel védekezésül, de a mikrobák hozzászoktak ezekhez, s t még nagyobb er re kaptak általuk. Ez az alkalmazkodási képességük, valamint a környezeti feltételek megváltozása okozta feltehet leg, számos generáció elmúltával, a gigantizmus jelenségét, vagyis azt, hogy a mikrobákból kifejl dtek a jelenlegi makrobák. Ezen a ponton fejezte be a diák - De Dominicis tudományos elmélete egy feltételezésbe torkollik, és ezzel próbálja magyarázni a mai valóságot: eszerint az ex-mikrobák, miután nagyokká és hatalmasokká váltak, aláásták a korábbi emberi társadalmat, és megalakították az Absztinencia elvein alapuló jelenlegi bakterikus civilizációt. Ez a vallási terminus ilyen szemérmetlen, felforgató beszéd zárszavaként káromlásnak hatott. Coattáné is észrevette, hányta is magára az Erjedés jelét, és azt mondta: - Szerintem jól tették, hogy börtönbe csukták. Csatlakoztam hozzá: - Az Absztinencia a mi hitünk, és nem szabad gúnyt zni bel le - De Dominicis professzor - kezdte újra Giovanni - nagyon érdekes elméletet állított fel az Absztinenciavallás eredetér l. - Az Absztinencia-vallásnak - vetettem ellene - transzcendens eredete van, és err l képtelenség elméleteket fabrikálni anélkül, hogy meg ne sértenék a Bacilusság és az Emberiség vallásos érzelmeit. Giovanni visszakozott:
- Senkit sem szeretnék megbántani az érzelmeiben! - Gyerünk, beszélj már! - noszogatta Gino. - De Dominicis felfedezte, hogy amikor a makrobák még mikrobák voltak, az alkohol veszélyes szer volt ellenük, mivel megakadályozta a szerves anyagok erjedését. Tudott tény, hogy a makrobák a szennyben szaporodnák; bizonyos adatok arra utalnak, hogy a premakrobikus civilizációban az emberek negatív jelentést tulajdonítottak a szenny szónak. Felháborodtam: - De hát maguk itt káromolnak! - Elnézést, megpróbálom kevésbé éles szavakkal kifejezni magam - mondta a diák. Az alkohol, tiszteletlenség ne essék szólván, tisztaságot teremtett, és ezzel megakadályozta a mikrobák szaporodását, és megakadályozta vagy legalábbis gátolta volna a makrobák szaporodását is, ha az els makroba papok nem találtak volna védelmet egy olyan vallásban, amely az alkohol dogmatikus elutasításán alapszik. Természetesen szükséges volt, hogy ez a vallás a meghódított fajok között, els sorban az emberek között is elterjedjen. - Ezért lett halálos b n alkoholos italokat inni - f zte hozzá Gino. - De a lelkünk megmentésér l közvetlenül a Törvény gondoskodik, megtiltva a sz termesztést. - Gino, mi ez a tiszteletlenség?! - mondta az anyja. Ha az illegális szól re való közvetett utalás meg is zavarta Coattát, a fiú szemtelen beszéde megfelel alkalmat nyújtott, hogy témát változtathasson. - Lehetséges - zsörtöl dött -, hogy az iskolában mindig csak a tisztaságról és hasonló disznóságokról fecsegtek? Csak azért idéztem fel szinte már sz rszálhasogató pontossággal a Coatta-házban tett aznapi látogatásom és a beszélgetésünk részleteit, hogy megmagyarázzam, hogyan és miért érlel dött meg bennem az a meggy dés, amely kés bb meghatározta a B z téri merénylet nyomozása során tanúsított viselkedésemet. A tragédia és a Coatta-házban tett látogatásom napja között több mint egy év telt el, de rögtön eszembe jutottak az illegális sz és a felforgató beszédek keser és kínos emlékképei. A B z téri merénylet, mint emlékezéses, a felháborodás feszült légkörét teremtette meg az országban. A helyiségben tartózkodó ártatlan makrobák tömege, a máig is ismeretlen tettes által irányított félelmetes erej alkoholsugár, a sérült makrobák jajkiáltásai, a súlyos égési sérültek lassú agóniája, ennek a szörny b nténynek a momentumai mindenkit kétségbe ejtettek. Maradhatott-e büntetlen egy ilyen kegyetlen és gyáva gaztett?? A merényl knek (mert hiszen senki sem hitt egy magányos rült elkövet lehet ségében) sikerült minden nyomot eltüntetniük maguk mögött. A nyomozók sötétben tapogatództak. Sajnos minden kétséget kizáróan emberek voltak a tettesek. Feltehet en a De Dominicishoz hasonló, felel tlen áltudósok propagandájától ágfert zött emberek. A nyomozást ebben az irányban indították el. Ennek a súlyos esetnek politikai következményei is voltak. És bár ember vagyok, a kétlábúak között fellelhet fanatikus kisebbséggel való bármilyen közösségnek még a látszatát is kerülni akarom; én azt tartom, hogy a most leköszönt kormány, egy rosszul értelmezett demokrácia nevében túl engedékeny volt az emberiség kérdésében. A B z téri eseményeket követ jogos felháborodás, ha Isten is úgy akarja, utat nyithat az olyan politikai megoldások el tt, amelyek a nép társadalmi rendet követel igényének leginkább megfelelnek. A hangújságokban széles teret kaptak a folyamatban lev nyomozás hírei. Megoldatlan volt az a kérdés, hogy honnan szerezhették be a merényl k az alkoholt? A Métely cím újságban olvastam egy cikket, ami igen megdöbbentett: arról a nyomozási akcióról számolt be, amelynek az volt a feladata, hogy kiderítse, léteznek-e illegális sz ültetvények; az eredmények alapján a hatóságok kizártnak tartották, hogy a Földön akár csak egy négyzetméternyi megm velt sz is legyen. Lehetséges lenne, hogy Bruno Coatta fél hektárja ilyen gondos kutatások ellenére is titokban maradt volna? Ha a nyomozás ezen a ponton elakad, nem kötelességem-e tudatni a hatóságokkal, amit tudok? Bevallom, nem könnyen szántam rá magam erre a döntésre. Ezt csak azok miatt a firkászok miatt teszem hozzá, akik úgy festettek le engem, mint egy beképzelt alakot, aki megittasult a koronatanú-szerept l. Pedig mennyit töprengtem, miel tt elmentem volna a Makrobikus Rend rségre. És amikor a politikai csoport tisztvisel i el tt megtettem a tanúvallomásomat, óvakodtam attól, hogy bármiféle következtetést vonjak le Coatta lehetséges felel sségér l a merénylettel kapcsolatban. Csak arra szorítkoztam, hogy elmondjam, mit láttam és hallottam aznap a tanyájukon. Rögtön megértették, hogy én egy komoly, megbízható tanú vagyok, és bevittek magához a Rend rf nökhöz. A Rend rf nök épp egy pohárka hullabólét iszogatott. Alaposan megnézett hat átható szemével, a hetediket lehunyva tartotta, talán hogy jobban élvezhesse az ital zamatát. Nem kínálom meg - intett, udvariasan az üvegre mutatva -, tudom, hogy a kétlábúak szervezete ezt nem bírja. És én boldog voltam, hogy végre bebizonyíthatom az ellenkez jét: mindig is az volt a meggy désem, hogy csak egy ósdi el ítélet tiltja meg nekünk, embereknek, hogy ihassunk bel le. Ez pedig (látszott a fekete címkér l) kiváló min ség volt, rohadt hulla tiszta párlata. Évekig edzettem magam, hogy meg tudjam inni, mert gy lölöm azt az alsóbbrend ségi helyzetet, amelybe mi, emberek, kerülünk, ha makrobikus szokásokkal találjuk szembe magunkat. Így elfogadtam a felém nyújtott poharai, és egy nagyot kortyoltam a hullabóléból. Az volt a
benyomásom, hogy a Rend rf nök kellemesen meglep dött. A tanúvallomásom jegyz könyve ott feküdt el tte. Megdicsérte az elmondott tények pontos szabatosságát, és gratulált állampolgári jóérzésemhez. - Öröm számunkra, ha id nként azt láthatjuk, hogy a kétlábú közösség tagjai között is akadnak igazi honpolgárok. Aztán, meglepetésemre, a földi fajok eredetér l tett egy történelmi jelleg eszmefuttatást. A Rend rf nök széles látókör , nagy m veltség makroba. - De Dominicis elmélete hóbortos - mondta -, de nem hiányoznak bel le a szuggesztív elemek. Nála komolyabb tudósok is elfogadták azt az elméletet, hogy a prehistorikus korszakban a bolygónkon a környezeti feltételekben változás ment végbe. És miért ne gondolhatnánk, hogy a primitív korokban a Föld a jelenleginél kedvez bb feltételeket biztosított az emberi élet számára 7 Megint töltött magának egy kis italt, udvariasan odanyújtotta felém is az üveget, de ezúttal kitértem a kínálás el l. - Még az a feltételezés is, miszerint maguknak, kétlábúaknak, az elmúlt évezredekben volt egy, a kés bbiek folyamán elvesztett ötödik érzékük is, amit szaglásnak neveztek, elfogadhatónak látszik számomra - tette hozzá -, ám De Dominicis a továbbiakban olcsó fantáziálgatásokba vész - és itt a hangja élesebbé vált -, amikor is azt a nevetséges és, engedelmével, igazságtalan teóriát vallja, miszerint a makrobikus faj si generációi végtelenül kicsi méret ek voltak, és az emberi faj volt az uralkodó. Csatlakozni akartam ezeknek a badarságoknak a tarthatatlanságához, és kerestem a megfelel mondatot, amellyel kifejezhetném a véleményemet, de a Rend rf nök nem hagyott rá id t. - Az egész általunk ismert történelem - folytatta - azt bizonyítja, hogy a civilizáció a makrobikus kultúra évezredeken át kifejtett munkásságának eredménye, és az emberi közösségek mindig csak alárendelt szerepet játszottak. De ugyanaz a történelem - jegyezte meg, most már mind a hét szemét rám függesztve - azt is tanúsítja, hogy minden korban voltak olyan emberek, akik ill en elismerték a makrobikus fels bbrend séget, felsorakoztak mögénk a polgári rend védelmében, és harcoltak a kétlábú kisebbség egyes szektorainak megmegújuló felforgató tevékenysége ellen. A társadalmi együttélés szolgálatában szerzett érdemek, a tisztánlátó becsületesség - fejezte be a Rend rf nök, külön hangsúlyozva minden egyes szót - mindig elnyerték méltó jutalmukat. Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: - Ön hiv ? - Igen - feleltem meggy déssel -, az Absztinencia-vallás mély hitében nevelkedtem. Miel tt elbúcsúztam volna, a Rend rf nök annak a meggy désének adott kifejezést, hogy a per folyamán is ugyanazt a világos következetességet fogom tanúsítani, mint a rend rség el tt tett vallomásomban, és a bíróság elé terjesztem mindazokat az odaill adatokat, amelyek alapján elítélhetik a Coatta bandát (rajtaütésszer en már mindannyiukat letartóztatták). A nyomozás folyt tovább, hogy kiderítsék, hogyan és milyen segítséggel használták fel a Coatták saját termelés alkoholjukat a B z téri borzalmas merényletben. A nyomozók tüzetesen utánajártak minden apró nyomnak, és az összegy jtött adatok birtokában letartóztatták a Coatta fiú egy másik iskolatársát is, egy bizonyos Valgannát, akir l kiderült, hogy gyakran járt a B z térre flipperezni. A kör lassan bezárult. A per el tt azonban a nyomozás egy olyan zavaró adat birtokába jutott, amely majdnem helytelenül befolyásolta a közvéleményt. Egy fiatal makroba, aki valószín leg többet ivott a kelleténél, szennyg zös állapotában meggondolatlan kijelentésekre ragadtatta magát, abban a presszóban, ahol a Vírus Rend tagjai szoktak találkozni egymással. Én egy egyszer kétlábú vagyok, nem konyítok a politikához, de amennyire tudom, ebben a szervezetben tömörülnek azok a lelkes makrobák, akik egy rendezettebb társadalomért és egy szigorúbb fegyelmen alapuló társadalmi rendért harcolnék. A Coatta fiú azt mondta, hogy a Vírus Rend, tagjai széls séges fanatikusok, akik a földi együttélés problémáját a kétlábú közösségek teljes megsemmisítésével akarják megoldani, de a Coatták - mint ahogy azt én is igazán tanúsíthatom - forrófej ek, és nem kell komolyan venni a véleményüket. Azon az estén, állítólag, meglehet sen heves vita robbant ki a Vírus Rend tagjai között. Tudjuk, milyen szertelenek ezek a mai fiatalok. Az egyik jelenlev makrobát opportunizmussal vádolták a társai, mire felháborodottan kikérte magának, és valami olyasmit mondott a B z téri merénylettel kapcsolatban, hogy neki is része volt benne. Azzal dicsekedett, hogy a makrobikus politikai élet néhány vezet személyiségével áll kapcsolatban, és utasításokat kapott t lük arra nézve, hogy hogyan importáljon illegálisan alkoholt a Vénuszról. t, jelentette ki végül, volt a híres halálos erej alkoholsugár irányítója, és az egészet a makrobikus civilizáció gy zelmének érdekében tette. Sajnos, a makroba henceg lódításait meghallotta egy kétlábú is, aki mindenfelé elmesélte ezeket a hazugságokat, és állította, hogy azt is látta, amint az dicsekv n egy pénzköteggel teli, vaskos tárcával hadonászott. Megkezd dtek a képtelennél képtelenebb találgatások. Az emberi kisebbség széls séges köreiben az a feltevés kapott szárnyra, hogy egy nagyszabású makrobikus összeesküvés áll a háttérben, annak érdekében, hogy a szörny merénylet felel sségét a kétlábúakra háríthassák, és így ürügyet szolgáltassanak megtorló
intézkedések és egy hatalmi jelleg politikai fordulat igazolásához. Az rületbe hajló pszichózis elterjedése azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy hamis vágányra tereli a nyomozás menetét; de szerencsére aznap reggel, amikor a nyomozók kimentek a fültanúhoz, hogy kihallgassák, holtan találták a lakásában. Egy hiperpisztoly végzett vele. A fegyvert is megtalálták egy dobozban. Nyilvánvaló öngyilkosság volt. Véletlen egybeesés folytán még aznap este a fantáziadús makrobát is, aki fiatalkori vagányságból holmi h s rendcsinálónak adta ki magát, holtan találták: a pincéjében rejtegetett demizson véletlenül eltört, és a kifolyó alkohol megégette. Miután megsz ntek azok az elemek, amelyek keresztezhették a nyomozást, a rend rség, végre biztos úton haladva, összegy jthette a terhel bizonyítékokat a Coatta banda ellen. A perben természetesen én voltam a koronatanú. A lugasban elköltött ebéd alatt végighallgatott makrobaellenes beszélgetés az én tömör összefoglalásomban nagy felt nést keltett a teremben. Új részletek is felszínre jöttek. Amikor a bíró megkérdezte, láttam-e Bruno Coattát, amint a saját illegális sz jéb l készített párlatból ívott, azt válaszoltam, hogy nem, és ez dönt érv volt a védelem számára, ugyanis a gyanúsított azt hajtogatta, azért termesztett sz t, hogy konyakot készítsen bel le, saját fogyasztásra. Felesleges most itt elbeszélnem, hogy milyen örömmel fogadta a közvélemény az ítéletet. Komoly csapás volt ez a kétlábúak felforgató csoportjai ellen is. A makrobikus társadalmi rend meger södve került ki a merényletb l; az Absztinens Demokraták Országos Kongresszusa sürgette egy olyan közbizalomnak örvend kormány létrehozását, amely képes "a demokratikus elveket összhangba hozni - amint ezt a záródokumentum leszögezte - egy fegyelmezetten termel , rendezett társadalom igényével", Bár elégedettséggel töltött el az a tudat, hogy teljesítettem a kötelességemet, a keser ségek sem kerültek el. A kétlábúak ezrei, akiket a SEVESO-i táborba deportáltak, ahol tudvalev leg a leveg szennyezettség halálos mérték az emberi szervezet számára, ellenem fordultak, azzal vádolnak, hogy a tanúskodásommal elárultam a fajtámat. De mi ez a sz kkebl faji sovinizmus? Én egyetemesnek érzem magam. Elismerésben is volt részem. Épp tegnap hívott meg a Rend rf nök a fregenei villájába, ahol saját strandja is van. A szürkésvörös tenger partján a langyos napon sütkérezve, egy üveg jégbe h tött hullabálé társaságában barátságosan elbeszélgettünk mindenfélér l: a terrorizmusról, a gazdasági helyzetr l, a politikai kilátásokról. A. Rend rf nökr l senki sem mondhatná, hogy reakciós. Természetesen az az állás, amit betölt, arra kötelezi, hogy pártatlan legyen, de azt hiszem, hogy a szíve mélyén az absztinens baloldalhoz vonzódik; ha hallanák, milyen nyitottsággal beszél például egy olyan lehetséges kozmikus kompromisszumról, amely megteremtené az egyensúlyi politikát a bakterikus és az emberi civilizáció baráti szövetsége talaján. Id tlen id k óta kétlábúnak tilos a tengerben fürödni, de tegnap a Rend rf nök úr nagylelk en feloldott e tilalom alól; együtt úsztunk, és bár sokkal gyorsabban tudott kallózni huszonöt tapadókorongos lábával, azt hiszem, én sem vallottam szégyent. Felejthetetlen volt ez az együtt töltött délel tt, még ha nem is értettem meg egész pontosan, amit a Rend rf nök mondott, amikor tengervízt l csöpögve kimásztam a partra: - Barátom, néhány nap múlva ennek a fürd zésnek köszönhet en ön igazán kit párlattal tud majd szolgálni egy üveg hullabólé el állításához, fekete címkéshez persze. Óvári Katalin fordítása
Michel Demuth - A bumm-bumm madár vágtája
"Rengeteg feltevés látott napvilágot a Moll bolygó lakóinak énekbeszédér l, amely e planéta egyik legfest ibb jellegzetessége, éppúgy, mint ahogyan a különös rádiórejtjel, amelyet a Canope Birodalom el tt több évtizeden át nagy becsben tartottak, és amely a furcsa cím A Bumm-Bumm madár vágtája zenem csendjein, módosításain és ritmusváltozásain alapult. Még magának s Bum-Bumm madárnak a létezése is eléggé bizonytalan. Meglehet, hogy a számos háború, amelybe a Moll bolygó belekeveredett, egy olyan faj kiveszését okozta, amelynek csupán a neve maradt fenn…" GALAXIÁLESEK Próba vágta A Bumm-Bumm madár alig emlékeztetett némelyik földi óriásmadárra. Úgy tíz méter távolságról, ellenfényben, amikor a Wize éppen a Moll bolygó láthatárára bukott, holmi idegen összetéveszthette egy
aránytalanul nagy fej struccal. A Moll bolygó uralkodójának, a Bumm-Bumm madárnak azonban a legcsekélyebb közös vonása sem volt a földi szárnyasokkal. Néhány hónapos korában csaknem elérte a kétméteres magasságot. Két hosszú lábát egyfajta, rendkívül ellenálló kitin borította, a láb ruganyos úszóhártyás talpban végz dött, amelyben a legkeményebb talaj sem tudott kárt tenni, és amely lehet vé tette a járást az Egyenlít körül húzódó nagy mocsarak dágványában. A két láb terebélyes, hasas, csaknem gömb alakú testet tartott, amelyet rövid, vakító fehér sz rzet borított. A láb elüls részén, a tojónyílás környékén, el bukkant a halvány rózsaszín b r. A Bumm-Bumm madár kerekded testének hátsó felét élénkvörös faroktoll-legyez jelezte. Ha az ember jobban megnézte, kiderült, hogy ezek a "tollak" valójában membránlemezek, amelyeket a madár bonyolult változatokban tud mozgatni, e változatok célja hosszú ideig talány maradt, egészen addig, amíg… Na de ez már Kellus Bergre tartozik. A Bumm-Bumm madár nyaka hosszú és rendkívül vékony volt, finom, áttetsz pikkely borította, amely hónapokon át lázba hozta a földi ichtiológusokat, mígnem valamelyikük rájött, hogy a pikkelyek valójában él sdiek, de azért független életet élnek. A kiugró pofacsontú, irdatlan nagy fejet ugyanolyan fehér és sima sz rzet fedte, mint a testet. A szem nyolcszöglet volt, öt, blendére emlékeztet szemhéj védte. A cs r hosszú, rendkívül hegyes volt, és ugyanolyan vörös, mint a membrántollak. Apró fogak tömkelege sorakozott benne, akár egy kezet is összeroppanthatott velük a madár. Néhány ember bízvást tanúsíthatja… A Bumm-Bumm madárnak nem volt szárnya. ………………………………………………………………………………………………………………… … A Bumm-Bumm madár és Kellus Berg ornitológus élete folyása szinte párhuzamosán haladt, miel tt találkoztak volna… ………………………………………………………………………………………………………………… … A Bumm-Bumm madár még nem töltötte be az egy évet, két méter ötven centi volt, amikor elhagyta szül körzetét, és nekivágott a hatalmas trópusi sivatagnak, hogy fészekkörzetet keressen. Amennyire az id -tér ösvényeiben meg tudjuk állapítani az egybeeséseket, körülbelül ugyanekkor hagyta el Kellus Berg a Földet, egyedül utazott a Nagy Sarki Egyetemre, a Négy Mars-vidék Szövetségének f varosába. 2150-et írtak, Berg húszéves volt. Apja a marsbéli hadsereg Támadó Skadronja volt, a Mars 2129-ben ostromolta a Földet, az els transzponáló háború során. Anyja európai, közelebbr l dél-olaszországi asszony volt. Rá tudta venni Carel Berget, hogy leszerelése és a megszálló sereg távozása után a Földön maradjanak. Kellus azonban az új világok tudományos kutatócsoportjaiban akart dolgozni, és 2150-ben a Mars még némiképp a csillagközi terek és f leg a Transzponálók ura volt. Egy szép júniusi napon tehát Kellus jelentkezett a Bretagne-i parton horgonyzó Atlanti Nagy Transzponálón, és fél perc múlva már ott is volt a Sarki Egyetemi Állomáson. A Bumm-Bumm madárnak egy teljes hétre volt szüksége ahhoz, hogy átkeljen a hatalmas sivatagon, amelyet az emberek kés bb Por-Hányónak neveztek el. Nyakának él pikkelyei megvédték (ez volt a szerepük) a tigrisvarangyok harapásától, amelyek a foszfátos homokban éltek, és úgy pattantak fel, mint megannyi gumilabda, ijeszt , méregfogakkal ellátott állkapcsukat csattogtatva. A sivatag túlsó felén rettent magas hegylánc húzódott, a Bumm-Bumm madár azt hitte, ott pusztul. A hegy másik oldalán, a lejtón azonban sose látott erd s-mez s vidéket talált. Még három napon át folytatta útját, azután megállapodott az erd s domboknál, nem messze egy kis, pezsg viz folyótól - bizonyos volt benne, hogy elérte a fészekkörzete közepét. Kellus Berg eközben berendezkedett új életében, és nagy m gonddal osztályozta a Nagy Egyetem lehetséges barátait és ellenségeit. Háromévi alapfokú tanulmányok alapján már ki is tudta választani a neki tetsz tudományágat. Körülbelül ugyanennyi hónapra és napra volt szüksége a Bumm-Bumm madárnak ahhoz, hogy kijelölje fészekkörzete határait. A körzet végül is 300 négyzetkilométerre terjedt ki (az emberek gondosan lemérték, amikor kiszálltak itt), középen a csillogópezsg , hideg, halban b velked viz folyó szelte át, amely elb völte a Bumm-Bumm madarat. Huszonnégy éves korában Kellus Berg beiratkozott az Egyetem ornitológia szakára. A következ évben a Naprendszeren kívüli kutatást bízták rá. A Hobarth-egyezmény éppen ebben az évben adta vissza a (nagyon meggyengült) földi hatalmak jogait és kiváltságait. A Transzponálót vegyes igazgatóságra bízták, amelynek pártatlannak kellett lennie. A marsbéli hader k kiürítették a Holdat, és 500 000 kilométerre a Földt l, az "Atgrid Függöny" magasságáig vonultak vissza. Ekkor az anyabolygón különféle zavargások törtek ki, és Kellus családja hamarosan utánament a Marsra. Kellus huszonnyolc éves korában megkapta a diplomáját, évfolyamtársai közt a második helyen végzett. Ami lehet vé tette, hogy tíz különböz világ közül választhatja ki els tudományos kiküldetése színhelyét.
Ugyanebben az évben érkezett a Wize-rendszerbe a Hertzprung hajó. A dics séges Szövetséget képviselte és fenekében két Transzponáló alkatrészei halmozódtak. A Bumm-Bumm madár még nem töltötte be a harminc évet, ami neki a kamaszkort jelentette, rendkívül kíváncsian figyelte a dombok felett elsuhanó, a folyó felett repked nagy fémgömböt, amely a fészekkörzet kell s közepén szállt le. A Bumm-Bumm madár nem volt bosszúálló természet (néhány éven át az emberek egyáltalán nem így gondolták), és nyugodtan figyelte, amint a rengeteg idegen alak kiszáll a hajóból, akik aztán a folyó túlpartján furcsa építményeket kezdtek emelni. A helyzet azonban hamarosan rendkívül kellemetlenné vált, mégpedig akkor, amikor több teremtmény letelepedett a fészekkörzet területén, ekkor ugyanis a BummBumm madár hasas testének hátsó felét t rhetetlen viszketegség csiklandozta. A viszketés végül valódi szenvedéssé fajult. A Bumm-Bumm madár életében el ször érzett félelmet meg haragot. Kellus Berg nem volt túlzottan bátor természet . A felajánlott tíz világ közül a legbiztonságosabbat, a legkönnyebbet; a legközelebbit választotta, azt, amelyiket már csaknem egy évszázada elfoglaltak az emberek: a Szíriusz hatodik bolygóját, az Aphroditét. Kellust balsejtelmek gyötörték, amikor elhagyta a szüleit meg az Egyetemet, ami meglepte. Az Aphroditén töltött öt év igazolta balsejtelmeit. Ennyi id tartamban határozta meg a Szövetség az els kiküldetést. Azonkívül a kiküldetés id tartama fordított arányban állt a kockázattal. Ott tartózkodása végén Kellus Berg utálta, gy lölte az serd minden fáját, Gregory, a f város minden bárját, minden lányt, minden bárfiút. Olykor veszedelmes vágya támadt rá, hogy felgyújtsa a telep helyiségeit meg azokat a ketreceket, amelyekben több mint ezerfajta különleges tollazatú, megrázóan trillázó madarat gy jtöttek össze. Az Aphrodité valóságos Afrika volt, a kalmárok, a haszonles k, a bártöltelékek és játékosok egy évszázada özönlöttek ide, a Szövetség szigorú törvényei ellenére. Kellus fuldoklott ebben a pártfogói által "könny nek" ítélt környezetben. Visszatért a Marsra, megtudta, hogy a szülei nemrég költöztek el a távoli Tukán Bergson nev bolygójára. Kérte, hogy nevezzék ki a Bergsonra, de visszautasították, mert abban a világban egyetlen szárnyasfaj sem élt. Hivatalosan kiküldték a Kartácsra, egy fehér törpe hetedik bolygójára, egy Szabad Kutató a különös MicsodaBazár nevet adta a fehér törpének, egyébként ezt a kutatót ugyanebben a naprendszerben ilyenfajta keresztnevek fémjelezték még: Helyben-Vagyunk, Neglizsé, Ánizslik r meg Csinibaba. Ugyanez id tájt a Moll pionírjai meg a Bumm-Bumm madár sok frontos el csatározásokban ütköztek meg. A Bumm-Bumm madár felváltva érzett kínzó fájdalmat, illetve örömet az emberek t szomszédságában. Az emberek a legkülönböz bb szerszámokkal forgolódtak körülötte, miközben a folyóparton felépített Transzponáló szabályos id közökben tonnaszámra ontotta a felszerelést. Amikor a Bumm-Bumm madárra rájött a jól ismert viszketegség, nem tudott többé úrrá lenni dühén. Ez pedig a legváratlanabb formákban nyilvánult meg. A támaszpont igazgatója már háromszor kért engedélyt a legf bb hatóságtól, hogy elpusztíthassa a féktelen szárnyast, ám egyszer sem kapta meg. Eközben Kellus Berg a Kartács sáros völgyeiben cserkészett, sose látott és nem túlzottan étvágygerjeszt madarakra vadászva. A távoli támaszpont gy jt táborra emlékeztet légkörében, amellyel a Transzponálók vezet sége vajmi keveset tör dött, az es s napok szörny viharokkal váltakoztak. Kellus végre odahagyta a Kartácsot, szabadságra ment a Marsra, és nagy nehezen kijárta a kivételes engedélyt, hogy meglátogathassa a szüleit a Bergsonon. Rendkívül hosszú volt a több Transzponálóval megtett út, amelynek során olyan helyeken kellett átszállnia, amelyeken a berendezés roppant kezdetleges volt, és számítani lehetett az üzemzavarra. Ami azt jelenti, hogy valaki akár el is t nhetett az rben. Így aztán Kellus futó élményeket szerezhetett az Eisenstein II-r l (szédít fák a sötét ég alatt), a Lancelot-ról (süvölt szél a hófehér óceánon), a Kék Füstr l (távoli vulkán, a háborgó talaj mennydörgése), a Demberg V-r l (zöld gomolygások egy eszeveszett szín vidéken) meg a Hué-Thongról (bazári Kína a húsev és vonagló növényekb l álló erd szélén), azután két napig feltartóztatták a Jhamali Részecskék Világában a súlyos politikai zavargások miatt. Végül is csupán két hét szabadsága maradt, amikor végre testet öltött a Bergsonon, ezen a különböz jelleg , megszámlálhatatlan félszigettel teleszórt óceáni bolygón. Az els (európai) támaszpontot az Egyenlít környékén rendezték be, így Kellus két csodás napot töltött a fehér fövenyen szülei ifjú szomszédn jének, Natasának a társaságában, akit szabadsága utolsó napján feleségül vett. Együtt utaztak vissza a Marsra. A Bumm-Bumm madár szintén elég nagy útra szánta el magát a Moll egyenlít i mocsarai felé, ott akarta letenni élete els tojását. Tudta, hogy ez az esemény egyenes következménye azoknak a titokzatos érzéseknek, amelyek a sürg -forgó idegenek láttán fogták el. Volt köztük igazán kellemes, s t némelyik valósággal gyönyört szerzett neki. Ilyenkor egy id re megszabadult a többi érzést l: viszketés, fájdalom, elviselhetetlen fülzúgás. Kellus Berg meg a felesége 2165-ben szállt ki a Zöldsz n. Ez volt Kellus új állomáshelye és egyben a mézeshetek eszményi helyszíne. A Zöldsz n, a kékesfehér, Dialphire nev nap tizenhatodik bolygóján, egy tucatnyi kontinens volt, közülük a legmérsékeltebb hatalmas tavakban meg halvány tobozos erd kben velkedett, az erd kön méltóságos folyók hömpölyögtek át, visszatükrözték a citromsárga eget, amelyen
olykor mintha parányi és kedves madárrajok sustorogtak volna. Kellusnak meg a feleségének sikerült a Zöldsz n maradnia, egészen addig, amíg els gyermekük be nem töltötte negyedik évét. A Bumm-Bumm madár csaknem ugyanebben az id ben utolsó csodálatos és nyugalmas napjait töltötte a Nagy Mocsárban. Megismerte a tojásrakás gyönyörét, és megcsodálhatta az arany pettyes fehér tojás szabályos gömbjét. Azután valamilyen si ösztön visszahívta a fészekkörzetbe, noha egyre több lett ott az ember, és egyre több viszketegséget okozott neki. Kellus meg szeretett Natasája, no meg az ifjú Carel kénytelen-kelletlen elhagyta a Zöldsz t, és újra visszatért a Naprendszerbe. Ez 2170-ben történt. A Mars-szövetségben polgárháború dúlt, továbbá akkoriban észlelték annak a betegségnek az els tüneteit, amelyet kés bb Ádám-kórnak neveztek el, és amely betegség a naprendszerek férfilakosságának kétharmadát kipusztította. Kellus megtudta, hova fog kerülni, a Moll név a legcsekélyebb lelkesedést sem keltette benne. A Berg család a Ceylon Transzponálóval indult, átutazott az Álvaron, a Canope X-en meg a hetyke Tündéren, amely már követelte a függetlenségét. A Bumm-Bumm madár ezalatt t rhetetlen viszketegséget érzett hasas teste hátsó felén, ezért aztán súlyos megtorlásokat foganatosított a Moll támaszpontja ellen. Tönkretette azokat a veteményeskerteket, amelyeket a botanikusok rajongva gondoztak, és belecsinált a folyóba, mert kileste, hogy a n k olykor szeretnek fürd zni benne. Ez volt a riasztó helyzet, amikor Kellus Berg, a felesége meg a fia testet öltött a helyi Transzponálón. Start Winnifred Chafiro, a Moll Szövetségi Támaszpontjának igazgatója meglepetten ráncolta a szemöldökét, amint megpillantotta az egy méter nyolcvanöt magas, fekete, göndör sörény , alig szül , keménykötés fickót. A fickó arca eléles és nyílt volt. Világos tekintetében egy csepp bizalmatlanság tükröz dött. Chafiro ezt tiszteletnek és félelemnek vélte, és mivel abban a hitben élt, hogy áltálában mindenki tart t le, nagyon rokonszenvesnek találta Kellust. Natasát gyerekszámba vette, olyan kecses és kicsi volt. Megfoghatatlan el kel ség és határozottság sugárzott róla, mi tagadás, mély benyomást tett az igazgatóra. Chafiro odáig ment jóindulatában, hogy el jött vaskos íróasztala mögül, és megpaskolta a kis Carel pofiját, aki bizalmatlan tekintettel méregette. - Kiváló jellemzést kaptam magáról, Berg - mondta. - Azonkívül olvastam a Kartács szárnyasairól szóló értekezését, és… - habozott, mert csupán sebtében futotta át Berg eléggé száraz munkáját, és nem mert részletes véleményt kockáztatni. - Szórakoztató munka volt - jelentette ki kedvesen Berg, ki akarván menteni az igazgatót szorult helyzetéb l. - A Kartács nem túlzottan kellemes világ, valamivel agyon kellett ütni az id t… - Mosolygott és várt. Chafiro a fejét csóválta. Hirtelen eszébe jutottak kellemetlenségei, a Moll viszontagságai, a Bumm-Bumm madár. Alig tudta rászánni magát, hogy megmondja Kellusnak: legfontosabb munkája a párját ritkító madár tanulmányozása lesz, amelyet az entomológusok nemrég sóztak rá az ornitológusokra. Chafiro még eltöprengett egy kis ideg. Abban a pillanatban, amikor már-már belefogott kínos magyarázkodásaiba, irtóztatódörej reszkettette meg a leveg t. Minden tekintet a hatalmas, napsütötte udvarra néz ablakra szegez dött. Különös hang hallatszott: Bumm! Bumm! Olyan volt, mint valami páratlanul mély hangzású dob pergése. Vagy talán nagyb brummogása. De éppúgy lehetett er s vulkanikus kitörés el jele vagy valamilyen nehéz fegyver dörrenése… - BUMM! BUMM! Az udvaron magas alak ment át két keskeny lábon, porfelh t hagyva maga után. Újabb csörömpölés hallatszott, utána kiáltozás. Cseng szólalt meg. - Bocsánat - mondta halkan Chafiro, akinek homloka izzadságtól csillogott. Eddig mereven állt, most elindult, és egy házi videotelefon képerny je felé fordult. A hívó fél lihegett, káromkodott, nagy nehezen eldadogta a mondókáját. Amikor az igazgató felemelte a fejét, a tekintete tele volt mélységes szomorúsággal. Visszaült. - Az az érzésem, Berg úr, hogy nem fogja tudni igazán értékelni e vidék kellemes éghajlatát. Érkezése éppen meglehet sen drámai eseményekkel esik egybe, és az a helyzet… - Elakadt, nem talált szavakat. Végül felállt, megkerülte az íróasztalát, és együttérz mozdulattal vállon veregette Kellust. A mozdulat felettébb nyugtalanította az ornitológust. - Bizonyos vagyok benne - folytatta nagy kínban az igazgató -, hogy ön kihúz bennünket a csávából. Sajnos - sóhajtott fel -, nem ez az ördögi madár az egyetlen gondunk… De hát mindenkinek megvan a maga baja… És kikísérte Kellust. Másnap Kellus Berg kiment a támaszpont nagy udvarára, és minden épületet végignézett, azután a tekintete
a dombok halvány rajzolatára siklott. Hunyorgott. A Wize éppen felfelé indult az égen, de fehér fénye máris vakító volt. De azért nem sütött nagyon melegen, mert a Mollnak ezen a vidékén épphogy beköszöntött a tavasz. A könny szell nek még kissé jeges mellékíze volt. - Kellus! A férfi hátrafordult, és a feleségére mosolygott. - Csak nem akarsz mindjárt azzal a nagy madárral foglalkozni! Azt mondta az igazgató, hogy el bb tanulmányozd az irattartót, és nézd meg a filmeket… A férfi szép lassan felemelte a kezét, ami nála ellentmondást nem t jele volt annak, hogy csendet kér. - Izgat - mondta. - Nem tudom, de… A fejét csóválta. Talán megérezte, milyen kötelékek f zik majd hosszú éveken át a Bumm-Bumm madárhoz. És elindult a dombok felé, felesége megbocsátó tekintettel követte, az ablakok mögött összever dött új kollégái izgatottan lesték. A reggel der s volt, az ég halványkék. A folyó csillogott-villogott, és a rét szélén a dombok valószer tlennek látszottak. "Tetszik nekem ez a vidék - t dött Kellus -, nem éppen a Zöldsz , de… ha az állatok megnyugodnának…" Megállít a vízparton, és ekkor pillantotta meg a Bumm-Bumm madarat. Emez a fehér virággal teleszórt rét közepén aludt. Ahol Kellus állt, onnan csak elképeszt fejét meg hosszú, vörös cs rét látta. De nem tévedhetett, valóban itt hevert el tte a b nös, aki annyi fejfájást okozott Chafirónak. Fúrta a kíváncsiság az ornitológus oldalát, így hát leült a folyóparton, és várta, mii méltóztatik tenni a madár. Kis id múltán Kellus színes kavicsokat szedett, és a vízbe dobálta ket. Lelke mélyén azt remélte, hogy felébreszti a nagy madarat. De nem sikerült. A hatalmas fehér fej továbbra is mozdulatlan, a szem zárva maradt. A merev cs r fenyeget fegyverre emlékeztetett. Végül Berg bekapcsolta a nyakában lógó hordozható rádióját, és a feleségét hívta: - Ha van egy kis id d, kedves… ide tudnál jönni? - És mivel ismerte (vagy ismerni vélte) jellemét, hozzátette: - Semmi kockázat sincs. Nálam van a fényvet , és hivatkozhatom a jogos önvédelemre… Ebben a szent pillanatban a Bumm-Bumm madár hirtelen felpattant - ez kés bb fontos nyom volt Kellusnak. A Bumm-Bumm madár ekkor a negyvenkettedik évéhez közeledett, és még kétszázadnyi élet volt el tte. Elérte az öt méter magasságot, mostantól fogva már nem fog n ni. Kerekded teste vakító fehéren ragyogott a napfényben, hosszú, egyenes Iába olyan volt, mint két földbe szúrt karó. Kellus felé fordította a fejét, és cs rét haragos Bumm! Bumm!-ra nyitotta. Ahol az ornitológus állt, onnan sikerült megpillantania a cs r mélyén elhelyezked membránt. Azután a Bumm-Bumm madár sarkon fordult, és felettébb sért módon a hátsó felét mutatta neki, vörös áltollbokrétáját mozgatva. - Jól van, jól van, öregem - motyogta Kellus. - Én türelmes leszek. Felállt, elindult a folyóparton ahhoz a gázlóhoz, amelyre Chafiro hívta fel a figyelmét. Levetette a szandálját, felhajtotta a nadrágja buggyos szárát, és a hideg vízben dideregve átment a túlsó partra. A világos f vel és fehér virággal ben tt rét az erd s dombokig nyúlt. Kellus épp csak egy pillantásra méltatta a pillangófák lila levélzetét, amely a vidék legszebb ékessége volt. E békés tájban csupán a BummBumm madár izgatta. Alig tíz méterre volt a madártól, a hatalmas test leny gözte Kellust, azonban egy cseppet sem félt, miközben lassú léptekkel közeledett hozzá. Jól megnézte magának a test méretét, a lábat borító sima anyagot, a sokszög szemet, amelyben megsokszorozódott a nap. A cs r újra nagyra tágult, és a madár dühösen ismételte meg a maga Bumm-Bumm!-ját. Kellus elmosolyodott, és azt mondta: - Esküszöm, olyan vagy, mint aki lenyelt egy dobot! Ebben a pillanatban az adó megsercent a mellén, Kellus a felesége hangját hallotta: - Kellus! Hiszen megölhet! A férfi a fejét csóválta. - Mióta hatástalan a fényvet egy nagy tyúk ellen? - kérdezte, miközben hátrafordult, és megpillantotta a folyó felé igyekv Natasa karcsú alakját. - Nem óhajtok az ornitológia vértanúja lenni… El tudod képzelni, mekkora rántottát csinálhatnánk a tojásából, kedves? - Kérdezd meg t le inkább, hogy szereti-e a vagdalt húst? Kellus elnevette magát, és továbbment. Végül három-négy méterre a madártól megállt, kezét óvatosan a fegyvere markolatára helyezte. Új érzés kerítette a hatalmába. Nem félelem volt, inkább feszült kíváncsiság, amelybe némi… igen, némi rokonszenv vegyült. A Bumm-Bumm madár valósággal ránehezedett, és Kellus tisztában volt vele, hogy ilyen közelr l nem tud hatásosan védekezni, ha a helyzet veszélyessé válna. De mondhatni, Kellust megbabonázták. Sohasem látott ilyen hatalmas madarat, sem ilyen komikusat. A BummBumm madárban volt valami groteszk, valami furcsa, ami mélységesen megrendítette az ornitológust. Gyerekkora óta nem látott rajzfilmet, de a kedves és színes, mulatságos és élénk emlék megmaradt benne.
- Bumm! Bumm! - kiáltotta újra a különös madár. Ez a "Bumm! Bumm" azonban más, érezhet en más volt, mint az eddigiek. Kellus felemelte a fejét, és szép lassan körbejárta új barátját. Megállt a vörös tollbokréta alatt, és figyelte a tollak bonyolult mozgását. Arra gondolt, hogy valamilyen radar lehet, és kés bb ez lett a második nyom. - Ide hallgass, öregem - szólalt meg újra a fej alá érve -, nem azért vagyok itt, hogy kellemetlenkedjem neked! Feleslegesen Bumm! Bumm!-ozol velem. Nem ijedek meg t le. Különbet is láttam már ennél… Nem ajánlom, hogy feldúld az irodámat, különben egyenként tépem ki a farktollaidat, akármire használod is ket. Az igazgató lefestett nekem, és nem túlzottan hízelg színekben. Szóval rajtad áll, hogy növeld azt a csekély megbecsülést, amelyet személyed iránt érzek. - Bumm! - kiáltotta a madár, ezúttal egyetlenegyszer és csaknem barátságosan. Kellus elgondolkozott, több mondanivalója nem akadt. A felesége felé fordult, aki nyugtalanul figyelte a túlsó partról, pedig intett neki, hogy megnyugtassa. Els alkalomra ennyi is elég, így hát Kellus visszaindult. Fokozatosan vette fel azt a szokást, hogy beszél az idegen madarakhoz, hiszen annyi éven át élt egyedül az Aphroditén meg a Kartácson, és Kellus meg rizte ezt a szokását, noha már mellette volt Natasa meg a gyerek. Átkelt a folyón, és éppen a felesége mellé ért, amikor a Bumm-Bumm madár egy helyben táncolni kezdett, közben vadul rázta a fejét. Elöntötte a pulykaméreg, skarlátpiros áltollai görcsösen vonaglottak. Kellus megdermedt, még a jeges vízben állt, a nadrágját meg a szandálját fogta. - Kellus! Támadni fog! A férfit hirtelen nyugtalanság fogta el, a partra ugrott, sebtében felhúzta a szandálját, és megragadta Natasa karját. . - Gyere! Jobb lesz, ha most visszamegyünk a támaszpontra! A Bumm-Bumm madár toporzékolt. Nehéz fejét félrehajtotta, vörös cs rét fenyeget en kinyújtotta. k meg futni kezdtek a támaszpont kapuja felé, Kellus megpillantotta Chafirót, aki széles mozdulatokkal hadonászott nekik. Az rtorony tetején a fényágyút tüzel állásba helyezték, célba véve a dühöng madarat. k azonban a kapuhoz értek, miel tt a Bumm-Bumm madár átkelt volna a folyón. - Magasságos Isten, Berg úr! - kiáltotta Chafiro. - Magának csak ennyit ér az élete?! Kellus kifújta magát. Hátranézett, és elmosolyodott, amint megpillantotta a Bumm Bumm hatalmas alakját, a madár most mintha a talajt kaparta volna két lábával. Vajon miért lett olyan bosszús a madár, minden figyelmeztetés nélkül? "Talán valami hibát követtem el? - töprengett Kellus. - De mit? És miért nem támadott?" Az igazgató csak mondta a magáét, egyik fenyegetése a másik figyelmeztetést érte. - Jöjjön! - mondta végül. - Éppen most kaptam meg a hírszalagot a Marsról, és közvetítjük a Felderít inknek… Nyugtalanító a helyzet az anyabolygón. - Vállat vont és felsóhajtott. - Mindenkinek megvan a maga gondja… Próbálja meg beérni annyival, amennyi magának van, kedves Berg úr! Miközben a b beszéd igazgató nyomában a közös terem felé trappoltak, Kellus a szemöldökét ráncolta. Egy apró részlet nem hagyta nyugton, noha nem is tudta pontosan meghatározni, mi az. Kés bb majd ez tesz a harmadik nyom, egyel re azonban még minden összekuszálódott benne. - Segítsenek nekem fel idézni a történteket! - mondta Kellus másnap három kollégájának és beosztottjának. Világosabban kell látnom. A Bumm-Bumm madár rendkívül fontos a Moll jöv jére nézve… Elhallgatott, mert sejtelme sem volt róla, hogy miért mondta ezt. Semmiféle bizonyítéka nem volt rá, hogy a madár fontosabb volna, mint a Moll többi gondja. Ráadásul a marsbéli polgárháború következményei sokkal súlyosabbak voltak. Mindennek tetejében az európaiak meg az ázsiaiak leszálltak a Moll antipódusain, a Séminole-szigeteken, és bizony ezzel a szomszédsággal számolni kell. - Persze - mondta Jubbard Dozzi, ez a furcsa, hatalmas szem fekete emberke. A Bumm-Bumm madár nagyon fontos… Rengeteg kellemetlenséget okoz mindenkinek. De nem ez az egyetlen gond… - Elhallgatott, munkatársai biztatására várt. - Néhány állat késlelteti a munkálatokat. Azokról a rovarokról nerci is beszélve, amelyek olyan háromnapos Iázat sóznak az ember nyakába, hogy attól koldul… Kellus felemelte a kezét. - Ezek szerint a Moll maga a pokol? - kérdezte. - Pedig elég vonzó bolygó… Én jártam a Kartácson, nekem elhihetik… Dozzi vállat vont. - De hiszen éppen ez a rejtélyes! A Moll valóságos paradicsom lehetne. A Warington-sivatagon meg az egyenlít i nagy mocsarakon kívül minden vidék lakható. A légkör egészséges, az éghajlat nem nagyon szeszélyes… Csak mintha az állatvilág id nként megkergülne. A Bumm-Bumm madár éppúgy viselkedik, mint a többiek. - Melyek azok a többiek, pontosan? - kérdezte Kellus. - Például a molli vakondok - mondta Warkov, a jókedv , sz ke ódás, akinek a keze a markológép lapátjára emlékeztetett. - Meg a táncoló pókok. - Azután a vörös lódarazsak - tette hozzá Gallela, aki a Merkur Övben született, és olyan volt, mint egy
ványadt múmia. - Néha még engem is sikerül megcsípniük… Ami egy álló hétre megbénít. - Na és a kopogóbogarak! - tódította Dozzi. - Azok a legrosszabbak… Rövid id re elkeseredett csend állt be. Azután Kellus elszántan megkérdezte: - Ez minden? Azt akarom ezzel mondani: csupán ezek a fajok okoznak kellemetlenséget? Dozzi bólintott. - Úgy van, Berg úr. Csak ezek a fajok. Kellus felemelte a kezét. - Mindent újra kell kezdeni - motyogta alig érthet en. A mágneses táblához ment, fogta a m szertollat. Felírom: vakondok, darazsak… - Pókok! - tette hozzá Warkov. - Meg a kopogóbogarak - egészítette ki Dozzi. - Megfeledkeznek a Bumm-Bummról… Vele együtt öt ellenségünk van a Mollon. Ami persze nem az egész állatvilág… Dozzi fintorgott. - Na de mi ornitológusok vagyunk, Berg úr! A Bumm-Bumm is elég fejfájást okoz nekünk, nem hogy még… - Tudom… De el ször mindig az általános képet kell kialakítani. A Bumm-Bumm a legnehezebb eset. Végül is a darazsak meg a pókok ellen védekezni lehet… Mondja csak, Dozzi, mik azok a kopogóbogarak? - Parányi, csillogó bogárfajta, minden nyíláson bejut, a b rbe fúródik… Csupa pattanás lesz t le az ember. - Ühüm - hümmögött Kellus a fejét csóválva. - Feltételezem, hogy minden rovarirtó cs döt mondott, igaz? - Úgy van. Meg aztán, tudja, az ökológiai egyensúly. Kellus bólintott. - Természetesen. Az igazgató elmondta, mi a helyzet. A Mollt kellemes és lakható bolygóként tartják nyilván, mégsem (ehet betelepíteni, amíg ezek a barátságtalan állatfajok megtámadják az embert. - A kockázat azonban nem elég nagy ahhoz, hogy kivételt tegyünk az Agresszió Szabálya alól - jegyezte meg szomorúan Dozzi. - Egy szó, mint száz, vagy megszokjuk, vagy megszökünk… - Megtaláljuk a megoldást - jelentette ki magabiztosan Kellus. - Sok ilyen világ volt, mint a Moll, a betelepítés elején… - De nem egészen olyan, mint a Moll - vetette ellen Warkov. - Itt nem állandó a veszély, érti? Tegnap a Bumm-Bumm kárt tett a radartoronyban, tönkretette a botanikusok melegháznak nagy részét. De semmi sem bizonyítja, hogy ma támadni fog. - Van olyan nap - mondta mosolyogva Dozzi -, hogy az ember akár meg is csiklandozhatná az áltollait. Például a Felderít k Órájakor mintha csoda történne. Olyan szelíd, hogy akár az ember kezéb l enne… - Mi az a Felderít k Órája? - Az?… rádióm sor a mi kiváló Felderít inknek, akik magányosan bolyonganak a kihalt vidékeken. Chafiro vessz paripája… Mindenki szívesen hallgatja, de nem hinném, hogy nekem örömem telne benne a Waringtonsivatag kell s közepén, ha valamilyen érzelg s dalt duruzsolnának a fülembe… Ez lett kés bb Kellus szemében a negyedik nyom. Délután Dozzival együtt kiment a rétre, a Bumm-Bumm madarat azonban sehol sem látták. - Talán valahol a dombokon kószál - vélte Dozzi. - Nagyon szereti a pillangófákat. Irtó nagy a birodalma. - Tudom. És mi a kell s közepére tolakodtunk be. - Gondolja, hogy ez bosszantja annyira? Egyébként ez mit sem változtatna a gondunkon. Az öreg Chafiro a világegyetem minden aranyáért sem költöztetné át a támaszpontot. Tudja, amolyan vérbeli telepes. Mit gondol, megkeressük a Bumm-Bummot? Kellus bólintott, a lilás dombhajlatok felé indultak. - Talán ide kellene rendelnünk valamelyik önm köd gömböt - kockáztatta meg Dozzi. - Hátha a mi kedvencünk több kilométerre van ide… Az adó a dzsekije hajtókájára volt t zve, bemondta hatszámjegy azonossági számát, azután kérte, hogy küldjenek egy gömböt. Ebben a pillanatban mindenütt megrepedezett a talaj körülöttük, közben különös, nyugtalanító zajt hallottak, egyfajta hátborzongató csikorgást, mintha ezernyi fog hasogatná a talajt. - Gyorsan! - kiáltotta el magát Dozzi, és megragadta Kellus karját. Visszafordultak és futottak. A támaszpont felett felbukkant a gömb, és feléjük indult. De a talaj hirtelen mintha kicsúszott volna a lábuk alól. Mindenfel l hasadékok nyíltak meg, és a föld csóvákban szóródott a f re. A csikorgás egyre hangosabb lett. A rét úgy recsegett-ropogott, mint a kiszáradt folyó medre. - Balra! Jobbra! - üvöltötte Dozzi. A gömb közeledett feléjük. Az ég forogni látszott, és Kellus egy szempillantás alatt rádöbbent, hogy valójában a talaj roppant össze. A gömb már csak három méterre volt t lük, áttetsz teste csillogott a napfényben. k azonban üvöltve elestek, Kellus már nem is látott; kétségbeesetten markolászta a f csomókat. - Az Agresszió Törvényét 2120-ban iktatták törvénybe, Berg. Nem tudjuk bebizonyítani, hogy némelyik faj
barátságtalan megnyilvánulásai valóban veszélyeztetik a támaszpontot. Chafiro Kellus ágya mellett ült, de úgy látszott, sokkal jobban sajnálja önmagát, mint az ornitológust. - Én nem is azt kérem, hogy megbontsa a Moll ökológiai egyensúlyát - jelentette ki Kellus -, a világért se. Felült, és az igazgatóval szemben ül Natasára mosolygott. Azt azonban mégis meg kell jegyeznem, hogy Dozzit meg engem megölhettek volna a vakondok. Elevenen akartak eltemetni bennünket. Semmi kétség. És ha a gömb nem érkezik meg… Intézkednünk kell… Ki kell találnunk, mi a teend ! - Hogy mi a teend ? - Chafiro felhúzta a szemöldökét. - De hiszen a támaszpont tíz éve m ködik, Berg. Gondolja, hogy nem tettük volna meg? - Éppen err l van szó. Tíz év nagyon rövid id egy világ feltérképezésében. Szeretném felhívni a figyelmét egy alaptételre: "Tudd meg, kit zavarsz!" Tegnap azt mondta nekem Warkov, hogy a Bumm-Bumm madár nem mindig barátságtalan, hogy olykor nagyon is társas lénynek mutatkozik. Mi a véleménye? Vajon ugyanez a helyzet a vakondokkal, a darazsakkal, a pókokkal meg a kopogóbogarakkal? Chafiro bólintott. - Többé-kevésbé igen. Vannak nyugodt id szakok, ilyenkor mintha minden a legnagyobb rendben menne, azután egyszercsak… - Végtelenül fáradtan, lemondóan legyintett. Kellus feszülten töprengett. - A legfontosabb az óvatosság - motyogta, csak úgy a bajsza alatt. - Talán még sok id re van szükségünk… Chafiróra nézett. - Azt hiszem, még egyszer alaposan átböngészem a Bumm-Bumm-dossziét. Azután… néhány kísérletet teszek. - Gondolja, hogy valamilyen módon zavarjuk ezeket a bestiákat? - Természetesen. Rengeteg példa van rá, hogy az idegen világokban allergiásak az emberekre… S t, még a Földön is… Chafirót Warkov meg Gallela váltotta fel a betegágy mellett, és több mint tíz órát töltöttek ott. Együtt rágták át magukat a Bumm-Bumm madár egész irattartóján, háromdimenziós rajzokat, grafikonokat, térképeket vetítettek. Majdnem egész éjszaka feltevéseket agyaltak ki, aprólékosan kidolgozták, azután megcáfolták ket. Azután Warkov meg Gallela kimerülten ment vissza a szobájába. Kellus a párnájához támaszkodva maradt. Az üvegajtó mögött három pirinyó, kékes szín hold bukkant fel. Fényük mintha zúzmarával szórta volna be a békés tájat. Kellus felidézte magában els találkozását a Bumm-Bumm madárral, az esemény minden egyes részletét sorra vette. És szép csendben felködlött az els nyom. A madár akkor pattant fel, amikor Kellus odahívta a feleségét. Vajon a hangja miatt? Pedig nem beszélt hangosan. Azután közeledett a madárhoz… Az áltollak… Megszámlálhatatlan tartószalagjaikon forogtak, imbolyogtak. Mint a radarok. Igen, a radart idézték. Vagy az antennát… Mindenesetre itt van a kutya elásva. Azután viszont miért sért dött meg a Bumm-Bumm? - töprengett Kellus. Vajon mit követett el?… Rámeredt a csillaggal teleszórt égen kirajzolódó és az éjszaka vége felé suhanó három világos korongocskára. Talán nem is okozta a Bumm-Bumm haragját? Hiszen annyi más körülmény közrejátszhatott! A madár reagál a beszédre. Hacsak…? A madár esetleg telepata, mint a Vénusz elefókái. Vagy ott volt az Égentúli Szent Lea bolygó csodálatos esete. Elaludt, és újra átélte a délutáni balesetet. Több tonnányi nedves földben kapálózott, miközben a Moll vakondjai a kezét harapdálták. Mire felébredt, a négy nyom homályosan ugyan, de kezdett egységes egésszé összeállni. Az orvos bejött és megvizsgálta, hetykén kijelentette, hogy holnapután felkelhet. - Mindenesetre - jegyezte meg, miel tt kiment - még mindig jobb megsebesülni a Mollon, mint épkézláb a Marson lenni… - Ilyen súlyos a helyzet, doktor úr? - A falangisták elfoglalták a Sarkvidék felét. A tragikus hangon közölt hír után az orvos elhagyta a szobát. Kellus azon töprengett egy pillanatig, milyen is a falangisták pártállása. De nem jött rá. Túlságosan sok id t töltött a távoli világokban, így aztán a Szövetség gondjai nem érdekelték igazán. Ekkor rontott be Warkov, akár a forgószél. - Ezt látnia kellett volna, Berg! A Bumm-Bumm megtámadta a Transzponálót! Mint aki megkergült… Kellus szomorúan csóválta a fejét. Azután hirtelen megkérdezte: - Warkov… Ugye, megérkezett a hírszalag? Kollégája meglep dött. - Hát persze, egyébként nem valami rózsásak a hírek. - Mondja, Chafiro sugároztatja ket a Felderít knek? Warkov bólintott. Ez az ötödik és utolsó nyom egy csapásra megszilárdította a Kellus fejében kialakult eléggé ingatag építményt. Fel akart kelni, de fájdalmas fintor ült ki az arcára. - A fene enné meg! Ide figyeljen, Warkov, azonnal hívja ide Gallelát! Azt hiszem, van valami komoly ötletem!
A két kolléga elképedten meredt Kellusra. - Na de… - szólalt meg halkan Warkov. - Ahhoz az kéne… Kellus hallgatásra intette. - Maguk is nagyon jól tudják, hogy egy idegen lényt bármilyen megnyilvánulásunk befolyásolhat. Készségesen elismerem, hogy el ször tapasztalunk ilyesmit, de szerintem egyáltalán nem lehetetlen, hogy ezt a Bumm-Bummot bosszantják a rádióadásaink. - Mib l gondolja? - kérdezte Gallela. - Abból a szoros kapcsolatból, amely… hogy úgy mondjam, a Bumm-Bumm rohami meg a rádió használata közt fennáll. Bizonyos vagyok benne… - Ez csupán feltevés. Mint az összes többi, amelyet az éjszaka fontolgattunk. De nincs rá bizonyíték. Azonkívül ehhez az kéne, hogy a Bumm-Bummnak valamilyen vev készüléke legyen. - Warkov elmosolyodott. - Bocsásson meg, de rendkívül mulatságosnak tartotta Kellus elkomorodott. De megértette munkatársai hitetlenségét. Végül is csupán az ösztöne vezette a BummBumm-kérdés ilyenforma megoldásához. Az ösztön - gondolta magában -, meg a körülmények vizsgálata! Kinyújtotta a kezét: - Ide hallgasson, Warkov… Maga beszélt nekem a Felderít k Órájáról, igaz? Az óriás bólintott. - Itt az egyik bizonyíték. Maga, személyesen maga mondta nekem, hogy a Bumm-Bumm szokatlanul nyugodt, amíg ez az adás megy. - Ha az elmélete helytálló, éppenhogy dühösnek kellene lennie… - Warkov elharapta a szót, hirtelen rádöbbent, mire gondol a f nöke. Mosolyogva csóválta a fejét: - Na ne… Csak nem azt akarja állítani, hogy…? - De igen, Warkov. Úgy látszik, a Bumm-Bumm szereti a zenét. Ami rengeteg kutatómunkát ad nekünk. Elképeszt munka vár ránk. - És a vev készülék? - kérdezte Gallela. - Még mindig nem mondta meg, hol van… - Adja csak ide az idegrendszervázlatot… - Kellus kinyújtotta a kezét, és rámutatott arra a s hálóra, amely a madár hátsófelén, az áltollak alatt helyezkedett el. - Nem vagyok sem lángész, sem jós - folytatta -, de én mindjárt gondoltam, hogy az áltollakban fogjuk megtalálni a megoldást. Ide nézzenek!… Ezt a részt V-plexusnak nevezte el, igaz, Warkov? Warkov unottan vállat vont. - Úgy van… Az alakjából kiindulva. - És a szerepe? Meghatározta? - A Bumm-Bumm különféle szerveinek alig 10%-át határoztuk meg. Nagyon jól tudja, hogy ez a madár csupa kuszaság. Bumm-Bumm bonyolultabb, mint az emberi lény. - Tessék, itt a vev készüléke - jelentette ki Kellus. - A V-plexus. Teljésen le fogjuk szerelni… - De hiszen nagyon jól tudja, hogy nem nyúlhatunk a madárhoz!… Jó, ha egy tucat maradt ebb l a fajtából a Mollon. - A háromdirres képmásokra gondoltam, Warkov. - És mit tehetünk még ezenkívül? - kérdezte Gallela. - Muzsikát közvetítünk a Bumm-Bummnak. Akkor majd meglátjuk, ránk tojik-e vagy nekünk?… Els futam Harmadnap Kellus felkelt - els útja az igazgatóhoz vezetett. Az zavartan bámult az ornitológusra, miután emez el adta a kérését. - Egy szó, mint száz, egy félórára ki akarja sajátítani a támaszpont adóját a Madártani Osztály részére? - Pontosan így van - helyeselt Kellus. Ebben a pillanatban Warkov meg Gallela jelentkezett. - Beckman biológust éppen most támadta meg a Bumm-Bumm! - jelentette Warkov. Háromszor belevágott a cs rével, szegény fiú a betegszobában van. Chafiro dühösen az íróasztalára csapott. - Ide figyeljen, Berg, nyársra húzatom a maga ördögi bestiáját! Bánom is én, ha rám olvassák az Agresszió Törvényét! - Kedvetlenül legyintett. - Egyébként a Szövetségnek e pillanatban kisebb gondja is nagyobb annál, hogy… Megnyomta a televideó gombját. - Könyörgök! - kérlelte Kellus. - Ne kövesse el ezt a hibát! Azt hiszem, a kezemben van a rejtély kulcsa. Chafiro a fejét rázta, részben belenyugodva a dologba, részben pedig azért, hogy jegezz a hívott félnek: a beszélgetés elmarad. Karba fonta a kezét, és úgy nézett Kellusra, mintha életében el ször látná. - Maga három napja van itt, Berg úr… Nagyra becsülöm, mert ilyen szívvel-lélekkel dolgozik… - Itt felemelte a hangját. - De azt csak nem akarja velem elhitetni, hogy máris megoldotta a kérdést, holott az el dei…? - Bocsánatot kérek, de a Bumm-Bummot csak mostanában bízták rá a Madártani Osztályra. Egyébként ha
kicsit közelebbr l szemügyre vesszük, semmi madárszer t nem találunk rajta… De biztosíthatom, hogy néhány nap vagy talán néhány óra múlva semmiféle veszélyt nem fog jelenteni. Chafiro felsóhajtott. - S t - folytatta Kellus -, úgy vélem, ha az elméletem igazolódik, minden gondunk megoldódik… És minden okom megvan rá, hogy higgyek benne. Papírlapot vett el a dzsekijéb l, és átnyújtotta Chafironak, aki átfutotta az els sorokat, és a szemöldökét ráncolva kérdezte: - A fenébe is, Berg! Azt akarja, hogy…? - Hogy délt l kezdve fél órán át adják le az egészet. Nagyon fontos… Chafiro letette a lapot. - Most az egyszer belemegyek. De ismerje el, mégiscsak furcsa, hogy Dvorak is benne van… - Egyáltalán nem. Az a m sor, amit összeállítottam magának, csupán annak a kivonata, amit az utóbbi két napon sugároztak. Az ornitológus és két munkatársa felállt, indulni készült. - De mi az összefüggés? - kérdezte Chafiro, akit mintha az összes lakott világ összes gondja aggasztott volna. - A Bumm-Bumm zenebolond lett? - Úgy bizony - hagyta helyben Kellus. - Úgy bizony… - Én tudom, mit gondot Chafiro - jelentette ki Warkov. - Én is - tette hozzá Kellus. - Azt hiszi, hogy a Bumm-Bumm kupán csípett a cs rével, maga pedig éppen azon fáradozik, hogy hazatelepíttessen… - És ha nem sikerül? Ha a Bumm-Bumm dührohamot kap a zenei adás közben? - Az lehetetlen, érti? Lehetetlen. - Tovább indult. - A következ t fogjuk csinálni. Dozzi már egészséges. Magával együtt, Warkov, felszáll egy gömbbe. Gallela meg én lent maradunk. 11 óra harminc körül rádión keresztül veszekedni fogunk. Mindegy, mir l beszélünk… Az a fontos, hogy csörögjünk, mint a szarkák. Déli tizenkett el tt abbahagyjuk. - Abban az id ben - vélte Warkov - a Bumm-Bumm dühöngeni fog, ha magának van igaza. - Pontosan úgy van. És a zeneszóra le kell csillapodnia. És le fog csillapodni. A Bumm-Bumm madár a maga ötméteres magasságában egy pillangófa ágai közt állt, és bosszúsan kapkodta a fejét. Már gyenge viszketést érzett, és tudta, hogy néhány pillanat múlva az érzés elviselhetetlen kínná válik. Megint gy lölet és bánat kerítette hatalmába. Ezek az ügyetlen idegenek, akik néha olyan kedvesek voltak, olykor szörnyetegekké váltak. Még mindig nem tudtak kapcsolatot teremteni vele, beérték annyival, hogy fészek-körzetét vad kiáltozással meg hívójelekkel, árasztották el. A viszketés rohamosan n tt, egyre hevesebb lett, és a madár ijeszt "Bumm! Bumm!"-ban tört ki. Ott hagyta a kellemes, lilás árnyat adó pillangófákat, és kilépett a vakító fénybe, cs rével az idegen épületek felé csapkodott. Észrevette a repül tárgyat meg a két alakot, aki bizonytalan járással közeledett a réten, és támadni készült. - Vigyázat! - kiáltotta Kellus. - Itt a bizonyítékunk! Futásnak eredt a folyó felé, Gallela a nyomában. - Érzéstelenít injekciót vágok a tolla közé! - szólt le Warkov a gömbb l. - Ne! Akkor kénytelenek lennénk… újra… újrakezdeni! - lihegte futás közben Kellus. Hátrapillantott, és látta, hogy az óriás madár már csak néhány méterre van. - Énekeljen, Warkov! Vagy fütyüljön… A folyóba vetették magukat, és kétségbeesetten úsztak a part felé. Kellus csak a túlsó partra érve hallotta Warkov meg Dozzi kórusát, megpróbálták felismerhet vé tenni az Az én bolygóbabámat, egy tíz évvel ezel tti slágert. Hátrafordult. A Bumm-Bumm madár megszakította dühödt rohamát. E pillanatban mozdulatlanul állt, mintha felséges teste eltorzult tükörképét nézegetné a csillogó folyóban. Azután Warkov meg Dozzi elhallgatott. - Folytassák ! - üvöltötte Kellus. - Gyorsan! Bumm-Bumm valóban újra izgatott lett, kinyitotta a csórét, kivillant félelmetes fogazata. Warkov meg Dozzi belekapott a Bíbor fövenybe, azután Dozzi szólóban fütyülte a Teliföld cím balladát, amely több tucatnyi legénységet ríkatott meg. - Hé… Mi van? Kellus lassan körbefordult, de senkit sem látott a közelben. Felismerté Chafiro hangját. Az igazgató nyilván ráállt a frekvenciájukra, kíváncsiságból vagy nyugtalanságból. - Semmi - felelte Kellus. - Csak egy apró kísérlet… Chafiro nem felelt. Dozzi kimerülten zengte el a Teliföld utolsó, ünnepélyes akkordját, Kellus rögtön rázendített régi-régi kedvenc számára, a Tennessee Waltzra. Néhány perccel kés bb Gallela egy pattogó, gyors dalra gyújtott, ez azonban kockázatosnak bizonyult és Gallela Kellus intésére abba is hagyta. Bumm-Bumm valóban nem díjazta a nótát. Áltollai forogni és minden irányban mozogni kezdtek, és a madár megint kinyitotta a cs rét, két hatalmas lábával a talajt döngette. - Dél van - szólalt meg Kellus. - Kezdjék a m sort, igazgató úr!
És frekvenciát váltottak, az Újvilág-szimfónia egyik tételét hallgatták. A Bumm-Bumm madárnak ritkán volt része ennél kéjesebb érzésben. Mintha a viszketegség meg a fájdalom soha nem is létezett volna. Kimondhatatlan zsongás járta át egész lényét, kéjes hullámok, amelyek teste hátsó felén keletkeztek, és elzsibbasztották a lábát. Mozdulatlanul állt a folyóparton, mély hálát érzett az idegenek iránt, akik ily módon váltották meg vétkeiket. Hasas teste úgy tükröz dött a tiszta vízben a nap megsokszorozódott képe mellett, mint valami kövér fehér felh . Bumm-Bumm kinyitotta vörös cs rét, és gyengédségt l ellágyult Bumm! Bumm!-ot hallatott. Célegyenes - Mit csinál a bestiája? - kérdezte Chafiro. - Minden rendben van. Igazam volt - felelte vígan Kellus. - Kérem, folytassák… Érthetetlen dünnyögés volt a válasz. Dvorakot Fulnyikov Második et d elektronikus nagyb re cím m ve követte. Kellus különleges okból választotta ezt a zenét. Hiszen az elektronikus nagyb olykor a madár furcsa rikoltását idézte, ezt a súlyos, bels robbanásra emlékeztet hangot… Kellus kíváncsian várta a hatást. És nem kellett soká várnia… A gyönyör séget hirtelen valami új, kegyetlen, rémületes érzés váltotta fel, a Bumm-Bumm madárnak elég sok idejébe tellett, amíg azonosította. Méltatlankodás és harag volt. Saját rikoltásának groteszk utánzatát észlelte. Amióta Bumm-Bumm madár, most el ször fordult el , hogy gúnyolódnak vele. Azt a hangot utánozták, amellyel annyi mindent ki tudott fejezni, eget ver kedvességet is, haragot is… A Bumm-Bumm nem bírta tovább. Átgázolt a folyón, Iába két hatalmas hajtórúddá vált, amely a támaszpont bejárata felé vitte. Sohasem támadott még ilyen gyorsan, a meglepett röknek nem volt idejük bekapcsolni a különleges véd berendezést. A Bumm-Bumm madár behatolt a nagy udvarba, és mindjárt azzal kezdte, hogy tönkrezúzott egy gyümölcsés zöldségszállítmányt; amely éppen most érkezett a Transzponálón. Chafiro rémülten nézte az irodájából az óriás szárnyast, amely miszlikbe aprította a salátaféléket, szanaszét szórta a burgonyát (micsoda kincs!), és pürévé tapicskolta a tököt. Azután már semmit sem látott, mert az óriás madár egyetlen mozdulattal megfordult, és varázslatos sugallatának engedelmeskedve egyenesen az igazgató nyugalmas kis irodáját vette célba. Chafiro éppen alámerült a videotelefon nagy képerny je mögött. Így aztán a támaszpont személyzetének most az egyszer alkalma nyílott rá, hogy közelképben lássa sápadt arcú igazgatóját, aki segítségért kiáltott. Azután fülrepeszt zaj hallatszott: a Bumm-Bumm madár eltüntette az iroda ajtaját, és megpróbálta bedugni hosszú nyakát. Ebben a pillanatban véget ért Fulnyikov Második et d elektronikus nagyb re cím m vének második tétele. Kellus meg Gallela egymásra nézett. Mind a ketten csupa sárosak voltak. Néhány centiméternyire attól a helyt l, ahol hasra vágódtak, világosan kirajzolódott a madár egyik lábának nyoma. A gömb leszállt, Warkov meg Dozzi kiugrott bel le, sápadtan, dermedten. - Megsebesültek? Meg…? Warkov elharapta a szót. A támaszpont felé nézett, a szeme tágra nyílt. - Magasságos Isten! - nyögte Gallela. - Ilyenkor… Úgy látszott, mintha porfelh kerekedne a bejárat el tt. Sebesen terjedt, egyre nagyobb lett. Kellus figyelmesebben megnézte, és a mozgó felh közepén furcsa, fémes csillogást fedezett fel. Azután beharapta az ajkát, Warkov pedig rémülten hebegte: - A kopogóbogarak… Moccanni sem mertek, kétségbe voltak esve. Nem tehettek semmit. A Moll újra fellázadt az emberek ellen. Azután minden abbamaradt, mintegy varázsütésre. A felh fellebbent a támaszpont fel l, és néhány méternyi magasban eloszlott. A Bumm-Bumm magas alakja újra felbukkant, és a négy ornitológus felé lódult. - Gyerünk… Fütyüljünk! - mondta Kellus. - Rajta! A Vénuszi Wilhelminát kezdték gyilkolni, miközben a Bumm-Bumm ünnepélyesen és diadalmasan, három méterre t lük, felvetett fejjel elvonult. Mindenféle gyümölcshéj díszítette a nyakát, az oldalára fröccsent lébe ragadt magvak mint valami barbár gyöngyök csillogtak rajta. Átgázolt a folyón, és tovasuhant a réten, Kellus egy ideig követte tekintetével. Azután kollégáira nézett, megrázta a fejét, és azt mondta: - Véssék az agyukba: nincs többé elektronikus nagyb ! - Nos, uram - szólalt meg Chafiro baljósan -, feltételezem, hogy elégedett… A molli Szövetségi Támaszpont tiszteletreméltó igazgatója az ágyat nyomta. Arcát valóságos színorgia
ékítette, a leghaloványabb rózsaszín haragos lilába váltott rajta. Maguk a pattanások fehérek voltak, mintha kigyöngyözték volna a b rét. A legparányibb felületet sem kímélték, Kellus feltételezte, hogy a szájában is vannak. A homlokán lev kék folt gondolta magában - bizonyára Bumm-Bumm támadásának nyoma, és nem a kopogóbogaraktól származik. - Bocsásson meg - felelte szelíden az ornitológus -, de meg kell vallanom, hogy nagyon elégedett vagyok… Chafiro állkapcsa úgy mozgott, mint a zúzógép. Arca valósággal elfeketedett, és ekkor a csípések apró fényfoltokra hasonlítottak, ragyogóan mutattak. - Más kísérleteket is… óhajt folytatni, Berg úr? A csikorgó szavak több tucatnyi fenyegetést meg törvénycikkelyt, gyors leváltást és ítéletet lepleztek. - Hát… - habozott Kellus -, az els kérdést már megoldottuk, igazgató úr… De… - Hallgatom… Kellus megadóan legyintett. - Még sok minden tisztázatlan, noha van, amire számítottam… A kopogóbogarak támadására gondolok. - Azok mindig is támadnak - jelentette ki Chafiro, mélabúsan végignézve kisebb-nagyobb közökben kipettyezett alkarját. - De ezúttal nyilvánvaló volt az összhang. - Miféle összhang? - Bumm-Bumm meg a rovarok támadása közt. Chafiro a szemöldökét ráncolta. - Ide figyeljen, Berg - tagolta -, azon töprengek, hogy mint zsenit vagy mint szerencsétlen, hóbortos bolondot küldték-e ide? Maga mindig így járt el? - A Moll el tt sohasem volt dolgom semmiféle Bumm-Bumm madárral. - Mib l gondolja, hogy összefüggés van e közt az ördögi strucc, meg a…? - Mindent elmondok magának, amit csak gondolok - felelte Kellus. - Akkor talán tökéletes egyetértésben dolgozhatunk, nem?… Amikor az ornitológus végre abbahagyta fejtegetéseit, néhány pillanatnyi súlyos csend nehezedett rájuk. Chafiro kábultnak látszott. Egy percig a mennyezetre meredt, azután kinézett az ablakon, amelyen két zöld szegély felh közül besütött a Moll napja, végül köhögni kezdett. A torkában is voltak csípések. - Egy szó, mint száz - szólalt meg végre -, maga két lábon járó rádiókészüléknek tekinti a Bumm-Bummot. - Többé-kevésbé igen. Csakhogy multi-hullámú. Elképeszt en nagy számú frekvenciát tud fogni… - De hiszen ez valami eszel s dolog, Berg! Hogy egy madár rádióval a hátsó felében sétálgasson!… Ismerje el, ha ilyen jelentést küldünk…! Kellus vállat vont. - Semmi sem eszel s, ha naprendszeren kívüli élet tanulmányozásáról van szó… Az emberek bizonyára még sok olyan jelenséggel találkoznak, amelyet nem biztos, hogy meg tudnak érteni… Bár az ön hasonlata kissé… alpári, pontosan arról van szó, hogy Bumm-Bumm testében tökéletes vev készülék van. - Már az is elég abszurd, hogy adó, Berg! De maga vev készülékr l beszél, ez már több a soknál Kellus az állát vakargatta, és elmosolyodott. - Pedig én már teljesen logikusnak látom. És azt hiszem, hamarosan megtalálom a végs megoldást… Azt akarom ezzel mondani, hogy a Moll-kérdés megoldását. - Nem lesz az egy kicsit sok? - Ide figyeljen… Dozzi meg én majdnem elpusztultunk a vakondok miatt, amelyek el akartak temetni bennünket. A kopogóbogarak pedig abban a pillanatban rontottak rá a támaszpontra, amikor Bumm-Bumm a legdühösebb volt! Nem elég világos? - Egyáltalán nem… Csak szerencsétlen véletlen volt. Már csak azért is szerencsétlen, mert újabb feltevéssel gazdagította magát, Berg! - Azt azért ismerje el, hogy az els feltevésem igazolódott. Bumm-Bumm veszi a mi multifrekvenciás rádióadásainkat. A beszédünket, a híreinket nem tudja elviselni. Ezzel szemben némelyik muzsika élvezetet szerez neki, és ilyenkor nagyon barátságos. Rengeteg munkával el tudjuk érni, hogy a barátunk, és ki tudja, talán az ember munkatársa lesz. Felhívom a figyelmét a Nagy Göncöl csomboraira. Miért ne lenne helytálló a második feltevésem? Nagyon is valószín , hogy Bumm-Bumm a befolyása alatt tartja azt a négy másikfajta lényt, amelyik olykor megtámad bennünket. - Úgy látom, kellemetlen napoknak nézünk elébe - nyögte Chafiro fintorogva. De Kellus azt olvasta ki a tekintetéb l, hogy a csatát megnyerte. Második futam Reggel óta borult volt az ég, finom, szürke cseppekben kopogott az es a támaszponton, elárasztotta a mályvaszín dombokat, és felduzzasztotta a folyó vizét. Kellus a sáros, zöld-szürke tájat nézte, meg az épületeket, amelyeket egyszerre szomorúnak és irtó ócskának talált, radartornyukkal együtt, távolabb pedig ott állt a Transzponáló csillogó szerkezete. - Bizonyos vagyok benne, hogy megszeret bennünket… - motyogta. - Csak rajtunk múlik, hogy ne okozzunk neki fájdalmat…
- Mit mondtál? - kérdezte Natasa, aki éppen belépett, az udvaron játszó, b rig ázott Carelt hozta vissza. Kellus nem felelt. Valamire rámutatott, és felkiáltott: - Nézd! Ott van… Bumm-Bumm hatalmas, megszokott alakja éppen felbukkant az es ben. Az óriás szárnyas az ég felé emelte cs rét, lassan ingatta a fejét. Mintha az es cseppeket figyelte volna. - Mi van a rádióban? Egyszerre gyors és lágy muzsika hallatszott a Natasa medálkészülékéb l. - A Zöldsz felh i - felelte az asszony mélabús mosollyal. - Úgy látom, tetszik neki. Írd fel valahová, drágám. - Kimerít listát akarsz összeállítani a zenei ízlésér l? - Ugyan, dehogyis… Megpróbálok valamilyen összképet kialakítani. Elég, ha összeállítom a kategóriákat… Hacsak maga meg nem mondja. - Néha aggódom érted. - Nincs miért. Ha Bumm-Bumm érintkezésbe tud lépni a vakondokkal, a darazsakkal vagy a táncoló pókokkal, velem vagy bárki mással is megteheti… - Nem gondolod, hogy az lenne a legegyszer bb, ha elköltöztetnénk a támaszpontot, és békén hagynánk ezt a zenerajongó óriás struccot? - Tudod jól, hogy ez lehetetlen… A Mollt el bb-utóbb elözönlik az emberek. Az európaiak vagy az ázsiaiak meg fogják tenni azt, amit mi nem merünk. Történelmi törvényszer ség… Az ember semmit sem tud megoldani, ha megfutamodik a kérdés el l. Másnap Kellus hajnalban kelt és a folyó felé indult. Semmiféle pontos tervet nem dolgozott ki, egyszer en csak meg akarta látogatni a madarat. De alig ért a rétre, rémülten állt meg. Bumm-Bumm éppen elhagyta a dombokat, és Kellus látta, amint a magas test a rét végében forgolódik. És volt még valami… Lüktetett a leveg . "Helyben vagyunk - gondolta magában -, kezd dik elölr l az egész!" Visszament a gázlón, és amikor a partra tette a lábát, érezte, hogy remeg a talaj. Ugyanakkor úgy érezte, mintha ragacsos szálak súrolnák az arcát. Eszébe jutott Gallela beszámolója, és a támaszpont felé iramodott. A táncoló pókok azonban mindig csoportosan támadtak. Úgy tetszett, mintha a szálak maguktól keletkeznének, egyszer csak olyan s lett a háló, hogy Kellus nem tudott tovább menni. Lihegve megállt, hívta a támaszpontot: - Chafiro… Hall engem? Nem kapott választ. - Chafíro! Azonnal állíttassa le az adást! Itt Kellus Berg. Hall engem? Még mindig semmi válasz. Sikerült elkapnia fényvet je markolatát, a hatásfokot a legkisebbre állította, és beszórta a környéket. A megpörköl dött f l forró fuvallat szállt fel. A szálak összezsugorodtak, és különös, csíp s szagot árasztva elt ntek. Kellus ekkor látta meg a táncoló pókokat. Valósággal lebegtek a leveg ben, hat-nyolc méter magasan. A testük lapos és áttetsz volt, a lábuk inkább csápra emlékeztetett. Lassú, vészjósló táncot lejtettek lábaikkal, Kellus nem várta meg, hogyan folytatják. "Az ördögbe az Agresszió Törvényével! - gondolta. - Senki sem vetheti a szememre…" És a különös pókfélékre l tt, amelyek úgy kaptak lángra, mint megannyi papírzsacskó. Azután továbbfutott a támaszpont felé. Amint bejutott a kapun, felmérte a veszélyt. Az udvar felett is pókok lebegtek, az ablakok mellett viszont enyhén csillogó felh ket fedezett fel: kopogóbogarak! - Chafiro! Feleljen! A f bejárat felé rohant, közben frekvenciát váltott. - Natasa! Mi történt? Csupán halk parazitazúgást hallott. A küszöbön még egyszer megállt, fegyverét használta egy kopogóbogárfelh ellen. Néhány csípést érzett a csuklóján meg a fején, fájdalmában eltorzult az arca. Berontott az épületbe. Benn is voltak kopogóbogarak. Meg néhány pók, a testük csillogott a félhomályban. Kellus az önm köd feljáróhoz ért, amely azonnal elindult az els emeletre. Megint frekvenciát váltott, ekkor végre hallotta az adást: …e pillanatban már teljesen a Mars urai. Néhány lázadó csoport azonban még ellenáll a Délvidéken. A kormány ünnepélyesen felhívja e mozgalom vezet it, hogy azonnal hagyjanak fel tevékenységükkel, és hogy…" Ennyi elég volt. A marsbéli hírek bizonyára fontosak, de Chafiro súlyos hibát követett el azzal, hogy közvetítette ket a Felderít knek. Bumm-Bumm dühös lehetett… Igaz is, vajon hol lehet? Kellus elhessegette a kérdést, az adóterembe vezet f folyosóra ugrott. De csaknem azonnal megállt, mert négy maszkot visel férfiba ütközött, akik rovarirtó szert permeteztek, és akik nyögtek fájdalmukban. Kellus látta, hogy vörös kezüket eltorzították a hólyagok meg a csípések. - Hagyják abba! - kiáltott rájuk. - Nem érnek vele semmit! Nem várta meg a válaszukat, futott a folyosó végére. A közvetít teremben csak két technikus maradt. Egyikük a földre kuporodva, fojtott hangon jajgatott, dühödten vakarta a hátát, a másik pedig a falnak támaszkodva egy marék híranyagot forgatott ide-oda. - Zárják el, ostobák! - üvöltött Kellus. De mire odaért, már szép lassan forgott a szalag az olvasófej el tt. Vaktában több gombot nyomott le
egyszerre. Az olvasófej lámpája kialudt, a szalag megállt. Néhány másodperc múltán különféle zajok hallatszottak. A Moll h s pionírjai el bújtak a szekrényekb l meg azokból a zugokból, ahová elrejt ztek. Ajtók csapódtak ki, és csípésekt l dagadt vagy félelemt l sápadt arcok bukkantak el . Szép lassan minden újjáéledt, közben a kopogóbogarak elt ntek odakinn, a táncoló pókok pedig abbahagyva mérges balettjukat, felszívódtak a Wize els sugaraiban. - Az istenit - szitkozódott Kellus -, pedig Chafirónak eszébe juthatott volna, hogy milyen katasztrófát válthat ki a dolog! Elhallgatott. Az udvarból kiáltások hallatszottak. Az ablakhoz ment, kinyitotta, kihajolt. Abban a pillanatban ijeszt robaj hallatszott, és a nyugati torony felett kék szikracsóva csapott fel. Azután gomolygó füst szállt fel, újabb robaj - mintha szállító rhajó zuhant volna a támaszpontra. A közvetít teremben vörös lámpa pislogott… - A Transzponáló riadólámpája! - kiáltotta egy technikus, akinek arcát eltorzították a hólyagok. - Bumm-Bumm! - üvöltötte Kellus. Ahogy csak a Iába bírta, futott a folyosóra, és Chafiro keresésére indult. Már értette, miért nem mutatkozott Bumm-Bumm a támaszpont területén. A Moll nebántsvirága ezúttal a legkényesebb ponton támadott. A marsbéli hírek teljesen kihozták a sodrából. "A fene egye meg a Szövit! - gondolta Kellus. - Ezek csak kellemetlenséget tudnak okozni nekünk." Chafiro, a boldogtalan, éppen a betegszobából jött, immár másodvirágzású hólyagokkal. Megszólalni is csak nagy nehezen tudott. - Ezt a szalagot nem kellett volna feltenni! - toporzékolt Kellus. - F benjáró hiba volt! Az igazgató dühösen és bánatosan pislogott. - Összeomlott a Transzponáló - folytatta Kellus. - Bumm-Bummnak segítettek a vakondok. Bizonyára hetekbe telik majd, mire mindent helyre tudunk állítani… - A Szövetség… - szólalt nagy üggyel-bajjal Chafiro. - A Szövetség semmit sem tehet értünk. Vajon egyáltalán létezik még? Inkább figyeljen rám! Most legalább láthatta, hogy minden szempontból igazam volt… Kellus csak másnap kapta meg Chafiro jóváhagyását. Délben az egész támaszponton, különös tekintettel az adó technikusaira, kiadták az igazgató új utasításait. Délután a Moll nagy kontinensén magányosan él 182 Szövetségi Felderít már a Visszatért az én vénuszi babám dallamára, hárfa- és neolant-kísérettel hallhatta a rádióban elduruzsolt híreket. Hirtelen kitavaszodott, a Wize úgy csillogott a folyó vizén, mintha minden örvénybe belopakodott volna. A dombokon a pillangófák rózsaszínbe öltöztek, az égen lustán és sápadtan vonultak a nagy vándormadarak. Bumm-Bumrn a maga öt méterével sétálgatott a káprázatos virágokkal teleszórt zsenge f ben, gyakran felbukkant a támaszpont közelében. A balesetek gyakorlatilag megsz ntek. Chafiro nagy meglepetésére a támaszpont emberei meg a Felderít k gyorsan hozzászoktak, hogy dalolva adják el rádióközleményeiket. Az els napokban nevetségesnek tartott szabály valóságos játék lett. - A becsület azt diktálná - mondta egy napon Kellus -, hogy értesítsük a szomszédainkat… - Az európaiakat? - csúfolódott Warkov. - Csak tudják meg, hol lakik az Úristen! - Különös telepítési alapelv, Warkov! Egy szép napon európaiak, ázsiaiak és óceániaiak egyformán alkotják majd a Moll lakosságát. Úgy érzem, hogy a Szövetség nem lesz többé az, ami eddig volt… A többi támaszpontnak éppúgy lehetnek kellemetlenségei, mint nekünk. Beszélek Chafiróval. Kellus megint csatát nyert. - Mégsem vagyok elégedett - mondta Natasának még aznap este. - Van itt még egy csomó dolog, ami nyugtalanít, sót aggaszt… Az asszony a férje hajába túrt. - Tudod, mit mondok én neked? Rád kellene bízni a támaszpont igazgatását… Kellus bosszúsan legyintett. - Nem err l van szó… Megállapítottuk, hogy Bumm-Bumm él adó-vev készülék, amely négy különböz fajt tart a befolyása alatt. Sikerült békességet teremtenünk azzal, hogy módosítottuk rádióbeszélgetéseink hangját. Mostanában Warkovval, Gallelával meg Dozzival napokon át a madár áltollaival foglalkoztunk. Azt hiszem, kincset érne az embernek, ha megismerhetnénk… De hát… Elhallgatott, gondjaiba merült. Azután felállt, a támaszpontra köszönt lila alkonyt figyelte. A folyó túlpartján a jól ismert alak táncolt két lábán. …egy csomó dolog - motyogta Kellus. A felesége mellé lépett. - Bumm-Bumm még mindig csupa rejtély. Meg a vakondok is meg a darazsak meg… - Miért ne? Hiszen te magad mondtad nemegyszer, hogy a csillagok még sok millió meglepetést tartogatnak az embernek meg a tudományának. Te elvégezted a munkádat, minden rendben van. Egy napon a Moll lakott és boldog bolygó lesz. És ezt neked köszönhetik az emberek. Néha még az is eszembe jut, hogy itt maradhatnánk.
Most már megengedheted magadnak, hogy szabadon élj, nem gondolod? Kellus a feleségére nézett és mosolygott. - De igen. Nekem is eszembe jutott… De Bumm-Bumm izgat. - Tekintete újra a sötéted vidékre siklott. Az égen már csillagsávok tünedeztek el . A holdak még nem keltek fel, de a Canope arany fáklyája már ott tükröz dött az épületek homlokzatán. - Valami nem stimmel - folytatta Kellus. - És nemcsak én érzem így, Dozzi is célzott rá valamelyik nap. Az ember azt hinné… azt hinné, hogy Bumm-Bumm, a pókok, a darazsak meg a kopogóbogarak külön csoportot alkotnak… - De hiszen a Földön is volt ilyesmire példa, nem? Ausztráliában másfélék voltak az állatok, nem olyanok, mint amilyenek bárhol másutt éltek. A férfi a fejét csóválta. - De azok idegenek voltak. Többször is bebizonyították. És Bumm-Bumm is idegen ebben a világban. Nem ide való. Éppen azon töprengek, hogy vajon valóban állat-e? Natasa a szemöldökét ráncolta. - Micsoda? Azt akarná mondani, hogy gép is lehet? - Nem éppen gép, az nem. De a földi genetikusok több mint százötven évvel ezel tt izgalmas kísérleteket végeztek. Androidákat hoztak létre, amelyek értelmesen viselkedtek, és amelyek a maguk szakterületén felülmúlhatatlanok voltak. - Bumm-Bumm androida lenne? - Nagyon is lehetséges. Már együtt dolgozunk a többi csoport munkatársaival. - És beszéltél nekik a feltevésedr l? - Még nem… De holnap beszélek. Akkor zavartalanabbul folytathatjuk a munkát. A Bumm-Bumm Vplexusa izgatja a biológusokat. Egyszer bb formában a vakondoknál meg a darazsaknál is megvan. A kopogóbogarakkal meg a pókokkal más a helyzet… - Tudom - mondta gyengéden Natasa. - Az X alakú mirigy, igaz? - Úgy van. Majd elmesélem, mire jutunk mosolygott rá a fér . Másnap este felvillanyozva tért haza. - Senki sem nevetett ki-lelkendezett. - Gy ztem… Nemcsak hogy mindannyian együtt dolgozunk, de még az elektronikus meg a vegyész srácok is velünk töltik az idejüket. Tudod, mit akarunk megpróbálni? Az asszony a fejét csóválta, kicsit megrémítette a férje csillogó szeme. - Különleges adót szerkesztünk - mondta. - Olyan szerkezetet próbálunk csinálni, amelynek segítségével beszélhetünk Bumm-Bummal. - Nem gondolod, hogy túl messzire mentek? Komolyan gondoljátok, hogy Bumm-Bumm fels bbrend lény, akivel ugyanügy lehet beszélni, mint az emberrel? - Nem egészen, de majdnem. Igazság szerint Gesraud, a vezet biológus úgy véli, hogy Bumm-Bumm "kapcsolható androida". Vagyis meghatározott stimulációkra válaszolnia kell. Natasa vállat vont. - Jó, elismerem, hogy szereti az andalító muzsikát. És dühbe gurul, ha pofázunk az éterben. De hol van ez még attól, hogy…? Kellus dühös lett, nem felelt. Két nappal kés bb rekken h ség volt, de "Berg meg a bandája" - ahogyan Chafiro nevezte ket - rá se rántott: megtalálta a megoldást. Finis - És beszél? - kérdezte a kis Carel. Kellus elnevette magát, és Bumm-Bummra mutatott, a madár mozdulatlanul állt a rét közepén, a támaszpont személyzetének több mint a fele ott állt mellette. - Inkább énekel - felelte Kellus. - Csak az a baj, hogy gyakran vált hullámhosszt, és nagyon kell ügyelni, ha követni akarjuk… - És mit mesél? - Csacskaságokat… Olyasmit, ami nem túlzottan fontos. Még néhány lépést tettek. A rövid molli tavaszt kiszorította a nyár. Kék legyek cikáztak a délutáni Wize forró sugaraiban. A pillangófák lángvörösbe váltottak, a folyóban két örvény közt mikroszkopikus nagyságú halak raja csillant meg. - Valójában nem nagyon értjük Bumm-Bumm beszédét - magyarázta Kellus a feleségének. - De egyvalamiben bizonyosak vagyunk: tudja, hogy hallgatjuk. Nagyon értelmes androida. Ha sikerül megértetnünk vele magunkat, hasznos szövetséges lesz. - Akkor hát már semmi sem izgat? Ránézett az asszonyra, és elmosolyodott, évek múltán és naprendszernyi távolságokkal maga mögött, újra felfedezte az örök n t meg változatlan gondjait. - Dehogynem - felelte. - Ami nagyon is természetes. Szeretném tudni, kik alkották Bumm-Bummot meg a
darazsakat, a táncoló pókokat meg a kopogóbogarakat… Szeretném tudni, vajon kipusztultak-e, vagy valahol várakoznak ránk. De f leg azt szeretném tudni, mire való Bumm-Bumm… Odaértek a támaszpont tagjaihoz, n k-férfiak körben állva fecserésztek. Bumm-Bumm mozdulatlanul, mint valami óriási karikatúraszobor szegezte cs rét a bonyolult készüléknek, amelyet Dozzi két napja keresztelt el "bumm-bummozó"-nak. - Berg - szólította meg Kellust Chafiro sugárzó mosollyal -, maga lesz a jövend Moll atyja. Nem tudom, ki hagyta itt nekünk ezt az ajándékot, de ez a fránya madár még nagy szolgálatokat tehet nekünk. - Éppen azon töprengtem - helyeselt Kellus -, hogy vajon azért csinálták-e, hogy szolgálatokat tegyen valakinek… Vagy valami másért. - Bumm-Bumm! - rikkantott Bumm-Bumm, mintha megértette volna, amit Kellus mondott. A nyár elrohant, a f elsárgult. A folyó vékony csermellyé zsugorodott. A pillangófák szomorkás bokrokká vedlettek. A csaknem fehér égen a Wize csupán forró szikra volt. A megjavított Transzponáló ontotta az anyagot a támaszpont kib vítéséhez. Jelezték az els "civilek" érkezését. A Marson az új Szövetségi kormány békés és gyenge volt. Néhány világ követelte a függetlenségét, ami azonban csupán félénk próbálkozás volt, alig sejtette a bekövetkez óriási felfordulást. - Behoztam - jelentette Kellus, amint Chafiro irodájába lépett. - Mit? Az ornitológus vaskos, fekete kötés könyvet tett az igazgató elé. - Itt a Bumm-Bumm teljes irattartója. Vagyis azoké az ismeretlen eredet androidáké, amelyeket a Wize naprendszer Moll nev bolygóján fedeztek fel a Négy Mars-vidék Szövetségének diadalmas kutatói. Chafiro dörmögött valamit, mosolyogva tapogatta a dossziét, azután fintorogva mondta: - Magánál sose tudja az ember, Berg, hogy igazán vége. - Teljes joggal… - bólintott Kellus, és; leült. Az arca pihent volt, fiatalabbnak látszott, bár göndör hajában több lett az sz tincs. Chafiro felsóhajtott. - Mit forgat a fejében, Berg. Zeneszerz t akar csinálni a muzsikás struccából, vagy jelöltetni akarja a választásokon? - Ha már zeneszerz l van szó, én vagyok az - mondta Kellus. - Bocsásson meg a szerénytelenségemért! Ezzel papírköteget húzott el a dzsekije zsebéb l. - Ez az irattartó lesz annak a folytatása, amelyiket az imént átadtam magának. - És mi lesz a témája? - Továbbra is Bumm-Bumm. Pontosabban szólva, Bumm-Bumm szerepe. - Kellus karba tette a kezét, és az igazgató szeme közé nézett. - Mi a véleménye, Chafiro, vajon milyen célból szerkeszthettek egy ilyen androidát? - Fogalmam sincs róla… És rosszul teszi, ha ezzel foglalkozik. Bumm-Bummot meg ezeket a rémséges rovarokat idegenek csinálták, Berg, olyan lények, akiket valószín leg sohasem ismerhetünk meg. - Chafiro felállt, kijött az íróasztala mögül, és testvériesen Kellus vállára tette a kezét. - Higgye el nekem, így is minden rendben van. A Mollt be fogják telepíteni, Bumm-Bumm afféle érdekesség, látványosság lesz majd. Egyébként benyújtottam a Szövetségnek a zászlótervezetet, a maga átkozott struccának alakját javasoltam rá, halványkék mez ben. Kellus mosolygott. - De tudnunk kell! - makacskodott. - Némelyik világban különös romok vannak, és a Naprendszeren kívüli régészek megpróbálják kideríteni, milyen civilizáció hagyta hátra ket. A Vialle-rendszer Pfuj-Holdján olyasmit fedeztek fel… - Tudom! Tudom! Bumm-Bumm azonban androida, éppúgy, mint a vakondok meg a többi istencsapása… Úgy szaporodik és viselkedik, mint az él lények, még akkor is, ha olyan, mint egy… játékszer. Kellus felpattant. - Mit mondott? - Én? Hogy Bumm-Bummnak semmiféle… - Dehogyis! Azt mondta, játék, olyan, mint egy játékszer! - Úristen, Berg, csak nem azt akarja…?! Kellus azonban már az udvaron volt. A "bumm-bummozó" készen állt, Kellus az olvasófej elé helyezte a szalagot. Azután felállt, felemelte a kezét. - Jó néhány éjszakai munkámba került, a feleségem a megmondhatója. Nem azért mondom, hogy hencegjek, csak azért, hogy mindenki megértse: komoly kísérletr l van szó. Erre a szalagra egyfajta zenem vet rögzítettem. Sohasem voltam m vészember, sohasem voltam tisztában a zene alapszabályaival. Minden adatot felhasználtam azonban, amit a Bumm-Bumm madárról az utóbbi hónapok alatt összeszedtünk. - Az áriás madár felé fordult. A sokszög szemben csillogott a napfény, a hosszú nyak szelíden lebegett a hallgatóság felett. - Alapjában véve a
zene, amelyet le fogunk játszani, ezeknek a különféle m veknek a szintézise, amelyekr l tudjuk, hogy mély hatást gyakorolnak Bumm-Bummra. Semmiféle eddig ismert darabra nem hasonlít, mégis vagy éppen ezért ez a zene talán emlékeztet arra a nyelvre, amelyet azok használtak, akik hajdan Bumm-Bummot meg a többi androidát készítették. Elhallgatott, Warkov elindította a szalagot, közben Dozzi meg a rádiótechnikus a készülékre ügyelt. Ekkor meglep muzsika hangzott fel. A ritmusa elég élénk, gyors volt. Különös változású futamok, szünetek meg felzendülések váltakoztak benne. Nem volt túlzottan kellemes, de azért sugallt valamilyen jelentést, talán rohanást, talán harci viadalt idézett És a Bumm-Bumm madár mintha felélénkült volna t le. A néz közönség óvatosan hátrált. A két hatalmas lábat görcs s remegés fogta el. Chafiro nyugtalanul nézett Kellusra. Az ornitológus azonban megnyugtatta mosolyával. Bumm-Bumm hirtelen ide-oda kezdett futkosni. A maga módján igazodott a zene üteméhez, és több percen át széltében-hosszában végigcikázott a réten, a fába úgy mozgott, mint a rugó, vörös cs rét, mint valami gerelyt, el reszegezte. Áltollai mozdulatlanok voltak, azután hirtelen hátracsapta ket. Ekkor a muzsika ritmusa felgyorsult, és Bumm-Bumm elindult. Mint egy elképeszt él gép, egy pillanat alatt a rét szélére ért, és a száraz leveleket magasra szórva elt nt a dombok közt. - Tessék! - kiáltotta vidáman Kellus. - Zenére jár… Minden tekintet rászegez dött. - Nyugodjanak meg - folytatta -, vissza fog jönni! - Nagyon hiányozna nekünk. De azt hiszem, nagyjából elértük, amit akartunk. A szó szoros értelmében zenére jár. - Még hogy jár? - ámuldozott Chafiro. - Úgy fut, mint akinek ég a tolla. - Hát persze - lelkendezett Kellus, közben leült a "bumm-bummozó" dobozára. - Sokat töprengtem rajta, vajon mi lehet a Bumm-Bumm szerepe, hogy mit vártak t le a… mondjuk, hogy a szerkeszt i. Tanulmányoztam a morfológiáját, újra meg újra végiggondoltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ekkora lábakkal… - Versenyfutó - döbbent rá Chafiro. - Versenymadár… Kellus helyesl en bólintott. - Az ismeretlen faj nagyon fejlett lehetett, ha ilyen értelmes androidát tudott alkotni - mert értelmes -, pusztán azért, hogy versenyállatot csináljon bel le… Ebben a pillanatban Bumm-Bumm újra felbukkant, vágtájában porcsíkot hagyott maga mögött. Átugratott a folyón, a néz sereg el tt elsuhant, mint a nyíl, azután megint eltávolodott, lábával úgy dübörgött a talajon, mint két mesebeli hajtórúddal. - Fantasztikus! - csodálkozott Chafiro. Odament Kellushoz, és mosolyogva mondta neki; - Na de… mi lehet a többiek szerepe? A vörös darazsaké, a pókoké meg a… Kellus széttárta a karját. - Az már a kollégáimra, a többi szakemberre tartozik. Nagyon jól tudja, Chafiro, hogy utálom a felesleges gondokat. Közelgett az sz, amikor a Transzponáló ontani kezdte a civil csoportokat, a Moll pionírjelöltjeit, akik meglepetten, tágra nyílt szemmel nézték, amint a komoly kép technikusok dudorásznak körülöttük. - Ezek mind bolondok - jelentette ki egy kövér asszonyság, a Vénusz-lakókra jellemz rekedtes hangon. Vagy pedig ferde szokásaik vannak… Chafiro meg Kellus az egyik új torony teraszáról figyelte a békés elözönlést. - Egy szép napon - jelentette ki Chafiro - a Moll atyjának tekintik majd magát, amikor ez a világ már független lesz, mert minden világnak ez lesz a sorsa. Úgy fogják emlegetni: az az ember fejtette meg a BummBumm madár meg a fosszilis androidák titkát… - Meglehet - helyeselt Kellus. - Hacsak nem mint zseniális zeneszerz t, akinek f ve: A Bumm-Bumm madár vágtája - számtalan különféle hangszerre, hat tételben: próbavágta, start, els futam, célegyenes, második futam és finis… Ebben a szent pillanatban a Bumm-Bumm madár szédületes sebességgel haladt el a támaszpont mellett, és büszkeségt l mennydörg Bumm-Bumm!-ot rikoltott. Szoboszlai Margit fordítása
Alekszander Zsityinszkij - A brumm hatás
1. Levelet írok Általában nem hiszek a csodákban. Még az iskolában leszoktattak róluk. A tudományban hiszek, s a
nagyszer jöv ben. Ez kissé érthet bb. Azonban csodák néha mégis történnek, s feltétlenül tudomásul kell vennünk ket. Röviden: egyszer felfedeztem az íróasztalomon a f nök leveiét. A f nök szeret levelezni velem. Pontosabban, csak ír, én pedig olvasom. Gyakran kés estig benn marad a laboratóriumban, s ekkor jutnak eszébe a gondolatok. Reggelente én tanulmányozom ket. Például ilyenformán: "Petya! Gondolkozzék rajta, nem magyarázhatjuk-e az infravörös téren jelentkez anomáliákat zónaközi szóródással." Vagy valami ehhez hasonlót. Rendszerint nem sietek válaszolni ezekre a levelekre. Az ördög tudja - lehet, hogy zagyvaság az egész? A nök maga is gyakran mondja ezt. Pontosabban üvölti, mikor lerohan a laboratóriumba: "Az egész tegnapi dolog zagyvaság, állati ostobaság!" Miért állati, nem tudom. Közönséges emberi ostobaság, amilyenb l sok van. S közülük sem a legrosszabb. Ezúttal azonban ez valami új dolog volt. Egy boríték feküdt az asztalon, meglehet sen nagyvonalúan volt címezve, ibolyaszín tintával. Az intézetünk címe volt rajta, s a címzett neve helyén ez állt: "a legf bb nöknek". Se több, se kevesebb. A levélhez gemkapoccsal egy papírdarabot t ztek, rajta hivatali rangsor szerint az utasítások: "Pimenovnak. Kivizsgálni." A rektor aláírása. "Turcsinnak. Ellen rizni." Aláírás: Pimenov. "Zsoldadzénak. Választ egy héten belül." Aláírás: Turcsin. "Barszovnak. Semmit nem értek. A bolondját járatják!" Aláírás: Zsoldadze. "P. Verluhinnak. Petya, az isten szerelmére, nézze meg ezt a zagyvaságot, s válaszoljon rá." A f nök aláírása. Verluhin - ez én vagyok. Alattam az intézeti ranglétrán már csak a papírkosár található. Ezért nem írtam újabb utasítást, hanem el vettem a levelet. A levél felkeltette érdekl désemet. Ugyanazzal az ibolyaszín tintával hat oldalon közölték benne, hogy a levél szerz je elektromos áramra talált a kovácsolt vasban. Zárójelben pontosította: "egy patkóban". Felmelegítette egy gyertya felett, s így keletkezett az áram. Mindkét irányba folyt. Mi több, elég nagy. Feltöltötte vele motorkerékpárja akkumulátorát, s fél évig kerekezett így. Azt írta, ez meger síti a Brumm-teóriát. A szerz kérte a kísérlet megismétlését s választ a találmányi jog bejelentésére. Alul a cím. Fels -Petuski falu, Jaroszlavli terület. Vaszilij Fomics Szmirnijnek. Csak egy dolgot nem értettem. Honnan ismerik Fels -Petuskiban a Brumm-elméletet? Nekem fogalmam sem volt róla. El vettem a tankönyvet. Nincs benne Brumm-elmélet. Fellapoztam a fizikai lexikont. A "B" bet nél Max Born után következett ez a bizonyos Hans Friedrich Brumm, aki, mint kiderült, kétszázhúsz esztend vel ezel tt költözött el e világból. Valamit feltalált cellájában, mivelhogy szerzetes volt. Mi több, úgy t nik, alkimista. Kés bb mindezt természetesen megcáfolták, s elméletét leírták. Hát Vaszilij Fomics ezt akarja megingatni. Én így értettem. Akkor ez pofon egyszer ! Rögtön asztalhoz ültem, s írni kezdtem: "Tisztelt Szmirnij elvtárs! Mivel Maxwell, Herz és számos szovjet tudós munkájának eredményeképp a Brumm-elméletet mint tudománytalant megcáfolták, javaslatát nem fogadhatjuk el. Kísérleteibe bizonyára hiba csúszott." Tehát "ez nem tehetséges, mert sohasem lehet lehetséges". Ügyesen elintéztem, s egyúttal újból megbélyegeztem, Brummot. Nincs hely számára a mi utcánkban! Azután elkészítettem az aláírásod sorát, a beosztás és tudományos fokozatok feltüntetésével. Tekintélyesre sikerült. Az intézet rektora, levelez tag, tudományos helyettes, professzor stb. S legalul szerényen: P. N. Verluhin tudományos segédmunkatárs. Elvittem a levelet a gépírón nek, s a végzett munkával megelégedve leültem az író asztalomhoz. Amikor megjött a f nök, röviden beszámoltam Brummról, s a f nök elmosolyodott. Mellesleg is el ször hallott Brummról, ezt a tekintetéb l éreztem. Ha tudta volna, milyen fordulatot vesz a dolog Brumm-mal, nem mosolygott volna. Beállított Liszockij. Liszockijt szép reményekre jogosító fiatalemberként tartják nálunk számon. Állandóan a disszertációját írja. Már vagy tíz éve. Amikor diák voltam, már akkor mondogatták, hogy írja. Ha végre megírja, ez valami megrázóan nagy esemény lesz. Akár Tolsztoj Háború és békéje. A tanszéki üléseken mindig a nehézségekre hivatkozik. Ezért tisztelik. Mindenkinek imponál, hogy már tíz esztendeje igyekszik leküzdeni a nehézségeket, s még nem unta meg. Liszockijnak fantasztikus a szaglása. Ha a laboratóriumban valahol születésnapot ünnepelnek, mindig beállít, hogy elkérje az integráltáblázatot. Minek neki az integrálszámítás, nem tudni. Természetesen megkínálják, mi mást tehetnének. Iszik a száraz borból, felhörpinti a kávét, befalatozza a süteményt, fogja a táblázatot, s elnézést kérve távozik. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem véletlenül állított be. Valami azt súgta neki, nézzen be ide. - Mi újság az infravörös területen? - kérdezte Liszockij. Jól tudom, neki teljesen mindegy, hogy infravörös vagy ibolyántúli. Ez csak álca.
A f nök morgott neki valamit Brummról. Természetesen gúnyosan. Liszockij is elnevette magát, fecsegett valamit a telepátiáról, azonban távozóban, nem tudni, miért, magával vitte a fizikai lexikont. Azt mondta, szeretné emlékezetében felfrissíteni a termodinamika második törvényét. Nyitván hazudott. Valamiért nem hiszek neki. A laboráns kislány, Nelja meghozta a cégjelzéses papírra legépelt levelet, mi aláírtuk a f nökkel, s felküldtük. A levél hivatalos iratként szép csöndben útnak indult Fels -Petuskiba. A levelet elküldtük, s elfeledkeztünk róla. Minden ment a maga útján. Szasa Ríbakov megjött az el adásról, s odatapadt oszcillográfjához. A másik asszisztens, Gena a szilárd testekb l számoltatta be hallgatóit, én pedig, hogy az élet érdekesebb legyen, puskákkal segítettem a vizsgázókat. Gena elégedetten ült, hogy csoportja ilyen derekasan elsajátította a tananyagot. Egyre csak bólogatott, a nyaka is belefáradt. A munkanap vége felé Brumm valamilyen okból ismét el került. Kiderült, Szasa ismeri a Brumm-hatást. No, ebben nincs semmi csodálatos, Szasa általában mindent tud. Felnézett oszcillográfjából, megtörölte szemüvegét, s ezt mondta: - Még lesz vele gondod elég. Agyafúrt egy elmélet. - Még mit nem! - vágtam rá, - Régen eltemették, Szasa hümmögött, s szemüvege nélkül valahová a messzeségbe bámult, bizonyára a tizenhetedik századba, Köln városába, ahol Hans Friedrich Brumm élt. Arca ett l már-már egy szent kifejezését öltötte. Egyébként a rövidlátóknál ez mindig így van, ha leveszik a szemüvegüket.
2. Lefolytatom a kísérletet Három hét múlva a Brumm-eset új szakaszába lépett. A f nök komoran jött be, s sokáig rakosgatta asztalán a papírokat. Már arra gondoltam, hogy újból kimaradt a lakásépít szövetkezetb l. De nem így történt. - Nos, az a helyzet, Pjotr Nyikolajevics… - szólalt meg a f nök. Ez még kevésbé tetszett. Rendszerint kevésbé hivatalos velem. A f nök el vett aktatáskájából egy dossziét, s kihúzott bel le egy papírlapot. Rögtön felismertem az ismer s ibolyaszín tintát. S a postai boríték is ugyanolyan volt: "Üdvözöljük a n nap alkalmából!" Mellesleg szeptemberben jártunk. A levélhez ezúttal egy újságkivágás is volt t zve. Az intézeti utasításokról már nem is szólva. Csak éppen a hangnemük volt er teljesebb. A f nök némán elém rakta mindezt, s rágyújtott. Éreztem, lassan megy fel benne a pumpa. Akár egy kazánban. Aztán felpattant, s öklével az asztalra csapott, amit l az ibolyaszín bet k félreszálltak. - Elképeszt ! - üvöltötte. - Népbutítás! Nem kívánok alkímiával foglalkozni! - Semmiség az egész, Viktor Ignatyevics - nyugtatgattam. - Ez is hasznos. Csak ne idegeskedjen, mindent elrendezek. - Kérem magát, Petya - fordult felém a f nök -, valahogy finomabban válaszoljon. Ígérjen neki valamit. - Posztumusz dics ségét - ajánlottam. - Semmi esetre sem! - rémüldözött a f nök. - Talán ígérhetne neki valamilyen m szert? Ampermér t, például… Ó, istenem! - S a f nök idegesen rohangálni kezdett fel s alá a laboratóriumban. Mindig mindent a szívére vesz. Így bizony nem húzza sokáig. Az újságbeli levélben rámutattak arra, hogy megengedhetetlen a munkásak leveleinek a lebecsülése. Kiderült, nekünk magunknak kellett volna ellen rizni a Brumm-hatást, s nem valami Maxwellre hivatkozni… - Brumm-brumm-brumm - dúdolta a f nök indulóritmusban. - Itt Engelst idézi - jegyeztem meg, miután megismerkedtem Vaszilij Fomicsnak a szerkeszt ségbe küldött levelével. - Brumm-brumm-brumm - dünnyögte még hangosabban a f nök. Félretettem a munkámat, s hozzáláttam Vaszilij Fomics kísérletéhez. El ször is gyertyát kellett szereznem. Gena azt tanácsolta, vegyek a boltban, Szasa Ribakov azt, hogy a templomban. A templom közelebb volt intézetünkhöz, mint az üzlet, ezért oda indultam. A templomok igen különös nyitvatartás szerint m ködnek. Néha egész nap zárva vannak, máskor még éjjel is van istentisztelet. Szerencsém volt. A templom m ködött. A bejáratnál egy öregasszony gyertyát árult. A gyertyák vékonyak voltak, akár a makaróni, és drágák. Vettem bel lük ötöt, s az öregasszony megáldott. Nyilván megtetszhettem neki, A patkóval rosszabb volt a helyzet. Egyszer en fogalmam sem volt, hol lehet a városban beszerezni jó min ség patkót. Felhívtam a tudakozót. Ott lehordtak, rám szóltak, hogy ne pimaszkodjak. Akkor a fémmegmunkáló m helyben rendeltem egy patkót. Fegya bácsi, az üvegfúvónk emlékezetb l leskiccelte a tervrajzát. Ó falun született. Annak rendje és módja szerint megrajzoltam a patkót három metszetben, s megadtam axonometrikus képét is. Mindent, ahogy illik. Megrendeltem s vártam. Három napig futkostam a helybe, érdekl dtem a megrendelés után. Végül a patkó elkészült. - Mi az, egylábú a lovad? - kérdezte a lakatos. - A többi lába m láb - feleltem.
- Kanca vagy cs dör? - Inkább cs dör. - Kár érte - jegyezte meg a lakatos. A patkót felvittem a tanszékre, s hozzáláttam a kísérlet el készítéséhez. Nagyon sokan összefutottak, hogy megnézzék. A f nök, hogy ne izgassa magát, átment a könyvtárba. Éreztem, nem bízik teljesen az eredményben. Liszockij körülöttem bóklászott, s a patkó kapcsán szellemeskedett. A kísérlet vázlatát azonban figyelmesen megnézte. Ezt vele született kíváncsisága számlájára írtam. Feler sítettem a patkót a m szerállványra, hozzáforrasztottam a vezetékeket, rájuk kapcsoltam az ampermér t, s meggyújtottam a gyertyát. Az egész egyházi esküv re emlékeztetett. A gyertyával a kezemben én voltam a v legény. A menyasszony helyén Liszockij állt. - El kellene énekelni a halleluját - javasolta Ribakov. A gyertyát a patkóhoz közelítettem, s melegíteni kezdtem. A m szer mutatója megrezdült, s egy beosztásnyit elmozdult. - Termoelektrikus áram - állapította meg Liszockij. Ezt én is tudom. S Brummnak se híre, se hamva. A patkót a legkülönböz bb helyeken melegítve elhasználtam három gyertyát. A patkó elvesztette korábbi csillogását, bekormozódott, s szánalmas küls t mutatott. Mintha egy agyonhasznált patkó lett volna. - Túró az egész - mondta Szasa Ribakov, s visszatért m szereihez. - Az is kel! hogy legyen - hallatszott hátunk mögül a f nök hangja. Észrevétlen jött oda, s figyelte a kísérletet. - Adjatok egy forrasztólámpát - mondta Liszockij. - Ne zavard a kísérletet! - mordult rá a f nök. - Ide a forrasztólámpát! - üvöltötte Liszockij. Odaadták neki, s vagy tíz másodpercig fehéren izzóra hevítette a patkót. A vezetékek leolvadtak róla, az eredmény pedig nem változott. - Nem jó a patkó - jelentette ki Liszockij. - Utánzat, de nem patkó. Igazi patkóra van szükség, egy lóról. Patáról, ahogy mondják! - Elég! - szakította félbe a f nök. - Petya, írjon egy udvarias levelet. Mellékelje a kísérlet vázlatát. Ígérjen neki egy ampermér t! Ne feledje a végére odaírni, hogy "tisztelettel". Ez kész b n!… Egy hetet fecsérelni valami Brummra. S mi lesz, ha ez a Fomics kijelenti, hogy a Földnek perec alakja van? Ezt is ellen rizni fogjuk? Igen?! - Várjon csak - mondta rejtélyesen Ribakov -, ezek még csak morzsák… Liszockij elkunyerálta a patkót, s elvitte magával laboratóriumába. Azt mondta, szerencsét hoz. Végül így is lett, de jóval kés bb. Ismét levelet írtam Fels -Petuskiba. Fomicsot kollégának neveztem, egy rakás szakkifejezést használtam, s elméleti magyarázatot is adtam képletekkel. Még a Schrödinger egyenletet is odaírtam, jóllehet semmi köze nem volt az egészhez. Ezt azért tettem, hogy tovább tartson, míg eligazodik. Éreztem, hogy hosszasan elhúzódó harcra kell számítanom. A f nök is érezte ezt. - Petya, nézzen utána alaposan ennek a Brummnak - mondta. - Készüljön fel minden eshet ségre. Másnap átmentem a közkönyvtár kézirat- és régikiadvány-tárába, s leültem az eredeti kézirat mellé. Brumm latinul írt. Ezzel még úgy-ahogy elboldogultam. Az elmélet megalapozása nála azonban egy kissé misztikus volt. Például komolyan állította, hogy az elektromos áram az ördög egyik létformája. S a szent t z az, mely úgymond arra kényszeríti az ördögöt, hogy futkosson a vezetékben, s szikrákat keltsen. Arról, hogy az ördög miképp képes akkumulátorokat feltölteni, Brumm nem írt. S az egész szöveg végig ebben a stílusban. Csak egy értekezést olvastam el a tizennégyb l, ám Vaszilij Fomics már megtette a következ lépést.
3. Útra készülök Szmirnij ezúttal a közvéleményt mozgósította. A közvélemény általában könnyen mozgósítható. Mondhatjuk azt is, hogy csak erre vár. A közvéleményt a legkülönböz bb módokon lehet mozgósítani. Vaszilij Fomics a kollektív levél útját választotta. Fogalmam sincs, hogy szerzett Fels -Petuskiban ennyi aláírást. Talán beutazott a járási központba. Mindenesetre legalább ötvenen megesküdtek rá, hogy Szmirnij elvtárs oldalkocsis motorkerékpárját hat hónapig használta s elég gyakran. Mi több, az akkumulátort a patkóval csak egyszer töltötte fel. Mindenki látta. Honnan vette a patkót, azt is megjelölte. A kovácsm helyben szedte föl. - No Iám. Nem a templomban, hanem a kovácsm helyben - mondta Ribakov. - Hiszen a gyertyát vettem a templomban s nem a patkót - védekeztem. - Az mindegy - jegyezte meg melankolikusan Szasa.
Véleményem szerint Ribakov célul t zte ki, hogy módszeresen a f nök idegállapotára fog törni. Nem sikerül neki! A f nök bánatosan nézett rám, miközben a levelet olvastam. Érett benne a gondolat. Távolról kezdte. - Petya, maga még fiatal ember - mondta nyájasan. - Er sek az idegei. Utazzon Petuskiba. Különben ez a Fomics beállít a motorkerékpárján. Akkor nem kezeskedem magamért. És én családos ember vagyok. Én pedig elindultam, hogy elintézzem a kiküldetést. A f nökség ügy írta alá, hogy oda se nézett, a könyvel ségen azonban nyugtalankodni kezdtek. - Hol van ez a Petuski-pampuski? - kérdezte a f könyvel . - S minek kell odautaznod? Csak nem gombát szedni? Türelmesen megmagyaráztam, hogy Fels -Pampuskiban nemzetközi szimpózium lesz. Vagy, pfuj! Nem Pampuskiban, hanem Petuskiban. Napirend: tranzisztoros fej gépek, tojásbegy jtés elektromágneses módszerrel és a patkó alkalmazása mint generátoré. A patkót illet en nem hazudtam. - Aztán pálinkát még nem f znek arrafelé tranzisztorokkal? - tréfálódzott a f könyvel . - A következ ötéves tervbe vették fel - vicceltem. - Utazz! - hagyta jóvá a f könyvel . - Külföldiek lesznek 7 - Három autóbusznyi - feleltem. A f könyvel elégedett volt velem. Én is. Miután megkaptam az el leget, mentem, hogy megtudjam, hogyan juthatok el Petuskiig. Kiderült, a legjobb, ha lovon megyek, mert a lónak teljesen mindegy, hol közlekedik. Repül járatok Petuskiba nincsenek, vonatok nem jártak, hajók nem indultak. Komolyan nyugtalankodni kezdtem a külföldiek miatt. Hogyan jutnak el oda? Végül egy öregember a pályaudvaron mindent tövir l hegyire elmagyarázott. Vonattal kell menni a járási központig, utána autóbusszal. Ha felférsz, mondta az öreg. Utána pedig motorossal egy folyón. Ha jár, tette hozzá az öreg. - S ha nem jár? - kérdeztem. - Akkor gyalogosan - felelte. - Nincs onnét messze. Úgy huszonöt verszta. Megköszöntem az öregnek az útbaigazítást, s mentem gumicsizmát venni. S vattakabátot. A tanszéken elutazásom nagy vihart kavart. Zúdultak rám a kérések, hogy hozzak szárított gombát. Szasa Ribakov pedig felajánlotta lékhorgászatra alkalmas botját. - Hiszen még nem fagyott be a folyó - jegyeztem meg. - Ki tudja - mondta ismét csak rejtélyesen Ribakov. - A kísérletek elhúzódhatnak. Nelja, a laboráns még el is sírta magát, amikor búcsúzkodni kezdtem. Az az érzésem, hogy szeret. Ezt le kell ellen rizni, amikor megérkezem, határoztam el. Befutott Fegya bácsi egy csomaggal. Kérte, hogy útközben vigyem be hozzájuk, a falujába unokaöccseihez. A csomagban szárított gyümölcs volt és egy Muszlim Magomajev-lemez. Tisztáztam Fegya bácsinál, hogy hová valósi. - A tulaj kormányzóságba - felelte. - Fegya bácsi, tisztában vagy a földrajzzal? - kérdeztem. - Nem - vágta rá büszkén. - Csak Európát ismerem. A háború alatt végigjártam. Errefelé azonban egy kicsit már elfelejtettem a térképet… Mi az, tán nem esik útba? Külön elszaladtam a térképért, s megmutattam Fegya bácsinak, hol van Fels -Petuski. - Nézd a! - sért dött meg Fegya, bácsi. - Akkor is mindegy. Add oda valakinek Muszlim Magomajevet, bizonyára ott is ismerik. Tudományos útiholmim Brumm értekezéseinek jegyzeteib l és egy pirométerb l állt, utóbbit a nagyobb tekintély kedvéért vittem magammal. A pirométer olyan szerkezet, mellyel magas h mérsékleteket lehet mérni. S nem túl nagy méret . Aztán táviratot küldtem Fomicsnak. "Kiküldetésben megérkezik a Brumm-hatást ellen rz bizottság képvisel je. Készítse el a készüléket." A pályaudvarra senki nem kísért el. Még a feleségem se. A vonat éjjel három órakor indult. Nagyon megfelel azoknak, akik titokban s örökre távoznak valahonnan. Rájöttem, miért ilyen kés n indítják ezt a vonatot. Vagy korán, nem is tudom. Arról van ugyanis szó, hogy ez a vonat korántsem a Leningrád-Moszkva útvonalon közleked Vörös nyíl. Közel sem az. Nappali vagy esti indulása szomorú gondolatokat ébreszthetett volna bárkiben. Különösen városunk vendégeiben. A vonat küllemér l beszélek. Végigsétáltam a peronon a szerelvény mentén, s eszembe jutottak feleségem búcsúszavai. Ezt mondta: - Petyka, keményen kell tartanod magad. - Ezt a tudományos álláspontomra érted? - kérdeztem. - Nem, ami az ivást illeti. Hiszen ott mindenki iszik! - Ez mendemonda - mondtam. - Nem ihat mindenki. A gyerekek nem isznak. Az öregasszonyok sem. Különben is, van arrafelé egy élenjáró kolhoz. - Ha iszol, b ségesen falatozz mellé szalonnát - óvott feleségem. - Azt mondják, ez segít.
4. Utazom Reggel érkeztem a járási központba, s kiléptem a pályaudvar el tti térre, akár Kolumbusz Amerika földjére.
Földszintes város fogadott. Az utcákon tyúkok kószáltak csibéikkel. Amikor váratlanul elment egy gépkocsi, hosszasan szaladtak a h rácsa el tt, nem tudván, merre vegyék útjukat, majd besurrantak az árokba. Megállapítottam, hogy három óra múlva lesz autóbusz, s kis kirándulásra indultam. Eljutottam a folyóig. Meglehet sen széles folyó volt. A fából ácsolt kiköt hídon egy szakállas, sapkás öregember állt. Bizonyára a csónakos. Vagy a révész. - Mi ez a folyó, öregapám? - kérdeztem. Meggondolatlanul szögeztem neki. - A Volga anyácskánk - felelte szemrehányón az öreg. - Nem ismertem rá - morogtam elvörösödve. - Sokáig ültél? - kérdezte az öreg b röndömre s vattakabátomra pillantva. - Hol ültem? - értetlenkedtem. - Tudjuk, hol - mondta az öreg hunyorogva. - Három évet - mondtam, hogy ne csalódjon várakozásában. - Miért? - Elsüllyesztettem a kolhoz traktorát. - El fordul - nyugtázta az öreg. - Aztán kihúzták? - Nem - feleltem. - Nagyon mély a víz. A Fekete-tengeren volt. - S most merre visz utad? - kérdezte a kíváncsi öreg. - Fels -Petuskiba. - Add át üdvözletemet Vaszka Szmirnijnek. Mondd, hogy Tyimofej üzeni. A berendezés hibátlanul ködik. Kiderült, Fomics híres személyiség volt. Err l meggy dtem amikor eljutottam a tanácsházig. Ott állt a dics ségtábla. Jobb fels sarkában Szmirnij elvtárs fényképe díszelgett. A táblán az állt, hogy élenjáró gépkezel s feltaláló. No, ez nem lepett meg. A tanács épültével szemben, a kultúrotthon falán is függött egy tabló. Csak éppen a tartalma volt más: "Akik járásunkra szégyent hoznak". Ugyanott, a jobb fels sarokban ismét megláttam Fomics arcképét. Pontosan ugyanazt. Bizonyára ugyanarról a negatívról készült. Itt az állt, hogy Szmirnij elvtárs pálinkaf készülékek el állításával foglalkozik. Táblabeli szomszédjai egyt l egyig közönséges alkoholisták voltak. Gyakorlatilag az áldozatai. Mint látják, különböz szervezetek akasztották ki a tablókat. S nem túlságosan összhangban. Fomics a fényképr l nagyon is jóindulatúan tekintett ránk. Külseje alapján úgy ötvenéves lehetett. Hajviselete egy kis hajnöveszt ültetvényre emlékeztetett. Borzasztóan szerettem volna megismerkedni egy ilyen sokoldalú emberrel, és rohantam az autóbuszhoz. Az öreg, aki a beszállás körülményeire figyelmeztetett, jól ismerte a helyi viszonyokat. Senki nem utazott üres kézzel, csomag nélkül, Mindenki cipelt valamit. Motorkerékpár-kerekeket, mosógépet, kanárit ketrecben, két tévékészüléket és egy öntöz csövet. A busz begördült a megállóba. A vezet kidugta fejét az ablakon, s elkiáltotta magát: - Aztán nehogy felborítsátok a kocsit! Azonban már senki nem hallgatott rá. Két férfi a mosógépet maga elé szegezve, egyre nagyobb sebességre kapcsolva, az ajtóhoz rohant. Futás közben a vízkiönt gumicsöve valamibe beleakadt, s ezért nem találtak be a busz ajtaján. Az autóbusz oldalán nagy horpadás keletkezett. - Mindjárt kiszállok - ígérgette a vezet . Az utasok némán lökdösték egymást, mintha iszapban próbálnának úszni. Mellemhez szorítottam a pirométert, s odanyomtam egy hátizsákhoz, amit egy asszonyság cipelt el ttem a hátán. - Lassan a testtel! Étkészlet van benne! - üvöltött fel az asszony. S mindenki egyszerre kiabálni kezdett, hogy kinek mi van a zsákjában. Nem tudni, miért, az összes holmi kivétel nélkül törékeny volt. - Óvatosan! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - A pirométer fel van húzva! A rázkódástól felrobban! Lengetni kezdtem kezemben a m szert. Körülöttem egy pillanat alatt légüres tér keletkezett. Felléptem a buszra, és leültem. A többiek folytatták megpróbáltatásaikat. A sof r végül megunta, s a busz elindult. A mosógépet ekkorra csak félig sikerült felpréselni a járm re, a gumics nek pedig csak egy kis darabját. A gumics lecsavarodott, s akár egy korbács, kígyózott az úton. A mosógép egyik tulajdonosa az autóbusz mellett futott, s egyre igyekezett, hogy begyömöszölje a kocsi belsejébe, de nem sok sikerrel. Vagy negyven kilométeren keresztül még folyt a szitkozódás, azután az utasok megnyugodtak. Tisztelettel néztek a pirométeremre, s azt fülelték, nem ketyeg-e benne valami. Végül egy hídnál leszálltam a buszról. A híd mellett kiköt volt. A kiköt ben a hajót várták. Ahogy mondták, már tegnap óta várták. Szilárd meggy désük, hogy a motoros hajó végül mégis megérkezik, lelket öntött belém. A motoros valóban befutott. Csak éppen másnap reggel. Az éjszakát tábort z mellett töltöttük. Jó, hogy a várakozók között turisták is voltak. Felverték sátraikat, s ragyogóan aludtunk. Reggel még konzervhússal is megetettek. Megkérdeztem, nincs-e a várakozók között valaki Petuskiból. - Melyik Petuskiból? - pontosította egy kerékpáros fiatal lány, az, aki este a tábort znél népdalokat énekelt. Sok Petuski van errefelé. Alsó-Petuski, Fels -Petuski, Görbe-Petuski, Fényes-Petuski.
Megmondtam, hogy a Fels l. S hozzátettem, hogy Szmirnij elvtárshoz tartok. - Vaszja bácsihoz? - örvendezett a fiatal lány. Azután gyanakvóan rám tekintett, s megkérdezte, nem véletlenül a rend sségt l vagyok-e. Megnyugtattam, hogy nem. A lány még gyanakvóbban nézett rám, s érdekl dött, talán pálinkaf készülékért jöttem. - Már nem készíti ket. Ezekkel a készülékekkel elvonják a tudománytól. Fegyelmezetlen mifelénk a nép! mondta. Mint tapasztalhattam, Fomics tudományos h stettei elég jól ismertek. A leányzó közölte, hogy Szmirnij televíziós képcs l valamilyen m szert barkácsolt. Besugározta velük a kolhoz teheneinek a t gyét. A fejéseredmények ugrásszer en megn ttek. Vagyis intellektuális érdekl dése sokoldalú volt. Vagy két órát úsztunk a motoroson a különféle Petuskik és egyéb lakott települések mellett. A természet érintetlen szépség . A leveg éterien tiszta. A helyi lakosok zordak, hozzászoktak a nehézségekhez. Növénytermeszt k és állattenyészt k, falusi értelmiség. Korábban volt egy ilyen fogalom - "város és falu szövetsége". Nos, ezt a szövetséget most én valósítottam meg. Megkértek, hogy részletesen magyarázzam el, mi az a pirométer. Belelendültem, s észrevétlen áttértem az elemi részecskékre. Azután a lézerr l, a koherens sugárzásról és egyebekr l meséltem. - És mondd, fiam, ezzel a lézerrel lehet szénát kaszálni? - kérdezte az egyik asszony. - Elvileg igen feleltem. - Azonban nem érdemes. Olyan lenne, mintha fényképez géppel vernénk szöget a falba. Tehát mire eljutottunk Fels -Petuskiba, az utasok már konyítottak valamit a fizikához. Nem tudom, hogy ezt miképp emésztették meg. Nyilván a maguk módján. S ami engem illet, nekem is lett némi elképzelésem szántásról, vetésr l, fejésr l és egyéb dolgokról. Végül a motoros, melynek orrán egy gépkocsi küls lógott, Fels -Petuski vendégszeret kiköt jéhez vágódott.
5. Ismerkedem Fomiccsal - Hol a falu? - kérdeztem a kerékpáros lánytól, aki kísér nek ajánlkozott. - Hát itt van - mutatott körbe. A domboldalon öt ház volt teljesen rendszertelenül szétszórva. Ösvény vezetett lefelé a folyóhoz. Ugattak a kutyák. Énekeltek a kakasok. Röviden, nem úgy nézett ki, mint a világ tudományos központja. - Íme, Vaszja bácsi háza - intett a leányzó. A ház kéményén valamilyen szerkezet volt vastag drótból. - Mágneses csapda - mondta a fiatal lány. - Világos - morogtam. Ha ez a Fomics a kemencéjében plazmát állít el , akkor felhagyok a fizikával. Így gondoltam én. Odaléptem az épülethez, s kopogtam az ablakon. A kopogásra a függöny mögül el bukkant egy fej. Rögtön ráismertem. Rosszabb ugyan, mint a dics ségtáblán, viszont teljes életnagyságban. Vaszilij Fomics rémülten rám nézett, s tagadóan csóválta a fejét. - Fontos ügyben jöttem! - kiáltottam. - Eredj a pokolba - hallatszott tompán az ablakkeret mögül. - Nincs készülékem! - Brumm ügyében jöttem! kiáltottam. - Brumm? - Fomics vörhenyes szemöldöke felreppent, akár egy kismadár. Elt nt az ablakból, s egy perc múlva ajtót nyitott. Beléptem a pitvarba. - Nem hazudsz? - kérdezte Fomics. - Akkor gyere be. Fomics kötött mackóruhában volt. Kezében edényfogót tartott. A fogó villás ágai közé mindkét oldalon domború lencse volt szorítva. Tehát már nem edényfogóként, hanem fizikai m szerként szolgált. Fomics nagyon kellemesen raccsolt egyes szavak kiejtésekor. Néha egyáltalán nem lehetett kivenni, mit mond. Ez azonban f ként sajátos szakkifejezései miatt volt így. Azok néha ugyanis eltértek az általánosan elfogadottaktól. - Nincs nyugtom a zugszeszf kt l - panaszkodott. - Pénzt nem fogadok el. Csak békén hagynának! Azt mondják, legalább valami hasznuk van a tudományból. Hát te honnan jöttél? Megmagyaráztam. Fomics komolyan meglep dött. Különösen azon, hogy a patkó nem adott áramot. Bevezetett a szobába, mely laboratóriumunkra emlékeztetett. Vezetékek és vasak tömkelege. Az asztalon petróleumlámpa. Üvegburáján egyik ívével a bura belsejébe nyúló patkó lógott. A patkótól vezeték húzódott a rádióig. Fomics felgyújtotta a petróleumlámpát, s bekapcsolta a rádiót. A készülék m ködni kezdett. - Közvetlen áramátalakítós. Hordozható áramforrás - magyarázta Szmirnij. Ekkor az ablakon kopogtatott a levélkihordó lány. Elhozta Fomicsnak az általam feladott táviratot. Ha tudtam volna, magammal hozom, hogy ne szenvedjen útközben. Fomics figyelmesen tanulmányozta a táviratot. - Kiküldetésben megérkezik képvisel nk - mondta jelent ségteljesen. - Ez is Brumm ügyében. - Hiszen ez én vagyok - hoztam értésére. - Honnan ismeri Brummot? - Múltba nyúló történet - kezdte regényesen Fomics. - Régebben házakat bontottam le. Külön raktam a
gerendákat, külön a téglákat. Az új építkezésekhez. S egyszer egy padláson megtaláltam az értekezést. Egy kukkot sem éhtettem, de éhdekes! Mennyire éhdekes! - Érdekes - értettem vele egyet. - Meglehet sen ritka nagy zagyvaság. - Zagyvaság vagy nem, mégis van valami igaz magja - sért dött meg Brumm miatt Fomics. Azt akarta mondani, hogy leásott eddig a magig. - És a Belzebub? - kérdeztem. - Nem Belzebub, hanem az ördög - igazított ki Fomics. - Akárhogy is nevezed, a lényeg nem változik. Érti? Elektron vagy ördög - nincs különbség. A lényeg, hogy m ködjön. - No, ezt majd ellen rizzük - mondtam. - Aludni kell a dologra egyet - f zte hozzá Fomics. Lefekvéshez készül dtünk. Megjött Fomics felesége. Nagyon életvidám asszony. Fomicsot Vaszjutának nevezte, s a fizikát szerette, akár a házimacskát. Szívélyesen megetettek. Lefekvés el tt Fomics egy ideig a teleszkópba bámult, feljegyzéseket készített. Szerintem kés n született. Neki nagyon megfelel lett volna a reneszánsz kora. Kérem, a Reneszánszt ne keverjék össze Rocinantéval. Jóllehet a tudomány e lovagjának ugyancsak jó lett volna egy Rocinante. Nagyon szerettem volna megkérdezni, nem ír-e Fomics verseket. Vagy szobrászkodik-e? Azonban nem kérdeztem meg, Éjjel megjelent álmomban Hans Friedrich Brumm. Vattakabátban állított be tanszékünkre, melyet fekete szerzetesi csuhájára öltött fel. Kezében egy sürg s táviratot tartott. Megmutattam neki a patkót, s Brumm borzasztó kacagásban tört ki. "Éhdekes! Mennyire éhdekes!" - kiáltozta. Azután Brumm latinra tért át, s hosszasan magyarázott valamit. Ebb l csak az alábbi szállóigét értettem meg: "Quod licet Jovi, non licet bovi." Ami annyit jelent: "Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek." Valamikor rajongtam a szállóigékért. Csak az nem világos, kit értett Brumm ökrön.
6. Együtt kísérletezünk Amikor felébredtem, Fomicsot nem találtam a házban. Félóra múlva érkezett meg, kezében vödör, melybe egy képcsövet szerelt. 43 centiméter átmér t. Nyilván Fomics éppen most végezte el a tehenek reggeli besugárzását. A körülményekb l ítélve nagyon korán kelhetett fel. Ezt a pirométerb l állapítottam meg. A pirométert a legkisebb csavarig szétszedte. Alkatrészei gondosan szét voltak rakva egy tiszta ruhán. Fomics gyermeki módszert alkalmazott a környez világ megismerésében. Gyermekkoromban én is szétszereltem a játékokat, hogy megnézzem, mi van bennük. - A pirométerre szüksége lesz? - kérdezte Fomics az alkatrészekre mutatva. "Nézd csak, tudja a nevét" csodálkoztam. - Igen - feleltem -, szükség lesz rá. - Mindjárt összerakom - ígérte. S valóban, alig egy negyedóra leforgása alatt összerakta a pirométert. Egyetlen alkatrész sem maradt ki. Menetközben egyet s mást modernizált, aminek eredményeképp kijelentése szerint a pirométert most már mikroszkópként lehetett használni. - Van még valami magánál? - kérdezte reménykedve. - Nincs - válaszoltam. - Legközelebb többet hozok. - Ó, ha lenne egy Wilson-kamrám! - sóhajtott fel ábrándozva Fomics. - Én akkor… Mint beszélgetésünkb l kiderült, Fomics nem volt intrikus. Tudományos intézetekbe küldött leveleinek egyszer a magyarázata. A földijei Fomicsot nem becsülték munkáiért. Magától értet en a pálinkaf készülékek kivételével. Azt is mondhatjuk, nem hittek eredményeiben. Ekkor elhatározta, szabadalmaztatja ket, hogy így er sítse tekintélyét, s egyúttal megvédje magát a zaklatásoktól. - Szeheld csak a thaktoht, mondogatják! - panaszkodott. Nagy nehezen értettem csak meg, hogy a traktorok karbantartásáról beszél. - De ha nem éhdekes nekem a thaktohok szehelése. Most nálam a plazma van soron. Megreggeliztünk s hozzáláttunk a kísérletekhez. Érdekes, hogy teán kívül semmit nem ittunk. Sem tegnap, sem ma. Kés bb kiderült, Fomics általában nem iszik. Még az is eszembe jutott: az alkoholizmus elleni harcban kötelez vé kellene tenni a fizikaoktatást. Melegítettük a patkót. Gyertyával. Petróleumlámpával. Ujjunkkal. Hihetetlenül er s áramot adott. A rádió ködött. Villanyborotvám is m ködött a patkótól! Ha ezt elmondom a tanszéken, megölnek! Hipnózis kizárva. Varázslás szintén. Nem maradt más, mint hogy fejet hajtsunk a tények el tt. - S te még azt mondod - zagyvaság! - kiáltott fel örvendezve Fomics. - A természet egységes - er sítgettem. - Nem lehet, hogy Petuskiban más törvények érvényesek, mint a városban. - Miért ne! Miért ne! - táncolt a patkó körül Fomics. - Nos, bizonyára ez az, amiben tévedsz. Még egyszer ellen riztem a kapcsolási rajzot, lejegyeztem a mutatókat, megmértem a h mérsékletet, s kimentem a mez re töprengeni. Hely erre, hála isten, volt elegend . Végiggondolhattam az egész fizikát Newton els törvényét l
Fomics legutóbbi felfedezéséig. Hát ez meg hogyan lehetséges? Kijártam az iskolát, egyetemet, aspirantúrára készülök. Kiharcoltam magamnak a fizikán belül egy területet, amir l úgy érzem, én tudok a legtöbbet. Egészen kicsi területet. Kisebb talán nincs is. Itt pedig valaki csupán lelkesedéssel globális kutatást végez. S disszertációra álmában sem gondol. Érdekes, amit csinál, ez minden. Akkor felteszem a kérdést, ki foglalkozik közülünk valójában fizikával? Úgy látszik, Vaszilij Fomics az, aki fizikával foglalkozik. Én pedig a valóság bizonyos morzsáit kutatom, amelyb l senkinek se haszna, se kára. A bizmut anizotróp vegyületeinek optikai sajátosságai. No, tegyük fel, megvédem a disszertációmat. Fomics motorkerékpárját pedig egy patkó hajtja. Rádióját m ködteti. Borotváját üzemelteti. S nemsokára plazmát állít el a kemencéjében. S mi van, ha sarlatán? Felidéztem Fomics tekintetét, amint a gyertyával b vészkedett. Nem, nem sarlatán. A sarlatánok szemében nem ég ekkora hit. Semmi nem jutott eszembe, s fázni kezdtem a mez n. Megjött az este. Beköszöntöttek a talajmenta fagyok. Azt hiszem, így mondják a falusiak. A f elszáradt. Ahogy eszembe jutottak ezek a szavak, kedvem támadt falura költözni. Miért ne? Fomics asszisztense leszek. Szerzünk egy Wilson-kamrát, s nekilátunk az elemi részecskék kutatásának. Tehenet veszek. Motorkerékpárt. Egyszerre könnyebb lett a lelkem s mégis szomorúbb, mert sehová nem utazom. Egész életemben méricskélni fogok s cikkeket írni A szilárd testek fizikája cím értesít be. S a cikkeket rajtam és a f nökömön kívül még tizenhét ember érti csak. Az egész földön együttvéve. Elkedvetlenedtem s visszatértem Fomicshoz. Megitatott frissen fejt tejjel, éjszakára pedig jót beszélgettünk a kozmikus sugárzásról és a tér-id összefüggésr f. Ezekr l a témákról régóta nem beszélgettem kívülállóval. S Fomics abszolút kívülálló volt. Néhányszor zavarba hozott. Kiderült, a tér-id összefüggésben még sok a megoldatlan kérdés. - Vaszjuta, aludj már! - kérte Fomicsot felesége a kemencér l. - Megállj csak! Felkavarta a lelkem ez az Einstein. Hogyan lehet, hogy el tte nem jutott eszembe? - Egyszer en el tted élt - nyugattani meg Fomicsot. - Na és - értett egyet. - Akkor is bosszantó! Még sokáig forgolódott, azután elaludt. Kinéztem az ablakon, s láttam a hold zöldes fényét l megvilágított szántóföldet. Minden egyes rög árnyékot vetett. A szántóföldön fejét lógatva egy kutya futott át. Vagy farkas. Anyámhoz szerettem volna bújni. Vagy a feleségemhez. A távolság er sen hat az idegrendszerre. 7. Utazunk vissza - Készül djön, Vaszilij Fomics! - jelentettem be reggel. - Csomagolja össze a berendezését. Utazunk Leningrádba. - Mi az, amit ott látnom kéne? - óvatoskodott Fomics. - Magát nem látták még ott - mondtam. - S nem is fognak. Még mit nem! - Megajándékozzuk egy oszcillográffal - ígértem. - Oszcillográf? - Fomics ábrándozva hunyorgott, még haja tüskéi is felborzolódtak. - Nem, akkor sem utazom. Ki fogja a teheneket besugározni? Az elnök nem enged el. Elmentem a szomszéd faluba a kolhozelnökhöz. Ott volt az iroda. Az elnök egy csöppet sem csodálkozott látogatásomon. Mint tapasztaltam, Fomics kapcsán sokan látogatták. Különös, hogy még meg rizte iránta jóindulatát. - Nagyszer koponya! - mondta. - Ez egy. Nem iszik. Kett … Igaz, néha galibát okoz. Mindenféle haszontalanságokat talál ki. De a besugárzást megcsinálta - remek fickót Ez a plazma viszont, hát kinek van rá szüksége? Az elnök szavaiból ítélve, Fomics nagyszer koponyáját bérbe is adták. A szomszéd kolhoznak. Fomics ésszer sítési javaslatokat tett, azok pedig pénzt utaltak a kolhoznak. Egyszóval úgy, ahogy tanszékünk szerz déses munkákat végez a különböz intézményeknek. - Rendben, meggy zött! - egyezett bele az elnök, amikor a Nobel-díjra céloztam. - Ha meglesz a díj, felépítjük a tehénistállót. - Ebb l a díjból akár egy elefántházat is építhetnek - tettem hozzá. - Minek nekünk elefántok? értetlenkedett az elnök. - Kakasok helyett. Tanítsák meg ket kukorékolni. Az elnök érdekl déssel nézett rám. Rájöttem, hogy viccem rosszul sült el. Ez gyakran el fordul nálam. Elhatároztam, tüstént helyrehozom a dolgot. - Különben az elefántokat Indiában mint munkaer t hasznosítják. - Egész termésünk rámenne a tartásukra! - mondta az elnök, aki gyakorlatiasan közelített a dologhoz. - Mibe kerül egy elefánt? - Nehéz beszerezni ket. Mind importbeli - nyugtattam meg az elnököt. Érdekl dése rögtön lelohadt az
elefántok iránt, s különböz okmányokat állított ki, hogy Fomics elutazhasson. Legvégül megkért, hogy Fomics tanítsa meg Kolkát a tehenek besugárzására. Ezt megígértem. Egy nap kellett a pakolásra. A kovácsm helyben összeszedtünk egy zsák patkót. Meglehet sen súlyos volt a zsák. Magunkkal vittük Fomics berendezését, hogy meg rizzük a kísérlet érintetlenségét. Útnak indultunk. Fomics felesége szárított gombát adott, s hozzátette: - Aztán tartsd magad ott, Vaszjuta. S a továbbiakban ugyanolyan beszélgetés zajlott le közöttük, mint köztem s a feleségem között. Csak éppen a tudományos szempontokról beszélgettek. Amikor megérkeztünk a járási központba, Fomics összehúzta magát. Fejét lehorgasztva lépdelt. Elhaladtunk a kultúrház mellett. A tablón "Akik járásunkra szégyent hoznak", Fomics képe már nem volt ott. Ahogy egyébként a dics ségtábláról is hiányzott. A fényképek kölcsönösen elt ntek, mint amikor egy részecske találkozik egy antirészecskével. Nálunk ezt úgy mondják - kioltották egymást. Fomics most mosolyodott el el ször. Nem tudni, melyik tábláról való lekerülésének örült jobban. Reggel érkeztünk meg, s Fomicsot tüstént becipeltem az intézetbe. Egyre a fejét forgatta, s hasához szorította a patkókkal teli zsákot. Kétszer rántottam ki a közlekedési eszközök kereke alól. engem egyszer. Ez azonban véletlen volt. A tanszék folyosóján lépdeltünk, s mögöttünk n tt a kíváncsiskodók sora. A laboratórium bejáratánál már egy üstökös csóvájára emlékeztetett. A magja én és Fomics voltunk. Belöktem Fomicsot a laboratóriumba, majd magam is beléptem, s akár egy fogadáson, bejelentettem: - Ismerkedjenek meg, Vaszilij Fomics Szmirnij. A f nök éppen egy hallgatón nek tartott konzultációt. Háttal ült felénk. A diáklány arckifejezéséb l is rájöttem, mi történik a f nökkel. A hallgatón pupillája szélesre nyílt, s ezt habogta: - Viktor Ignatyevics, majd kés bb bejövök… A f nök lassan megfordult. Mégiscsak er s akaratú ember. Szasa Ribakov levette s megtörölte a szemüvegét. Némajelenet játszódott le, akár a Revizorban. Majd Fomics megszólalt: - Emlékszik rám? Én írtam magának Brummról. - Emlékszünk - felelte a f nök. - Nagyon is jól.
8. Nyüzsgünk Fomiccsal (1.) A néz közönség helyet foglalt, akár egy stadionban, s megkezd dött a f nök és Fomics párviadala. El ször a f nök kezdte. Ribakov asszisztált neki. Én voltam a dönt bíró. Egyébként fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Így mondják. A f nök zsebkend jével megfogta a patkót, s feler sítette az állványra. Ráforrasztották a vezetékeket s a többi. Felmelegítették. Eredmény természetesen semmi. - Lám - mondta a f nök. - Ez maga szerint - így Fomics. - Kérek egy gyertyát. Fomics az irányítópulthoz lépett, s egy pillanat alatt lett áram. Egyel re döntetlen. Az eredmény: 1:1. Valahonnan el került Liszockij. Odalépett Fomicshoz, s gyengéden átölelte. Fomics rémülten visszah költ. - Aj-jaj-jaj - szólalt meg Liszockij. - Nem szégyenlik magukat, elvtársak? Nem illik így fogadni a vendéget. Hát hol az a híres leningrádi vendégszeretet? - Én nem iszom - jegyezte meg halkan Fomics. - Pjotr Nyikolajevics, az elvtársat elhelyezték a szállodában? - kérdezett engem Liszockij. - Hiszen nem Párizsból, hanem Petuskiból jött - válaszoltam. - Próbálj meg szobát szerezni neki. - Én vállalom - ajánlkozott Liszockij. - Ugyan, majd a pályaudvaron - szerénykedett Fomics. A patkó pedig tovább adta az áramot. A laboránsok közül valaki észrevétlen rákötött egy villanylámpát. Az természetesen kigyúlt. A f nök leroskadt egy székre, s megtörölte a homlokát, ugyanazzal a zsebkend vel, mellyel a patkót megfogta. Szasa Ribakov lemérte a feszültséget, s bejelentette: - Kett százhúsz volt… Van százhuszonhét voltos patkó is? - Miért ne? Van - mondta Fomics. - Elég - nyögte alig hallhatóan a f nök. - Vaszilij Fomics - szólalt meg Liszockij. - Mi most elszállásoljuk magát, pihenjen, holnap pedig folytatjuk a vizsgálatot. - Ugyan mit kell itt vizsgálni? - csodálkozott Fomics. - Jelentkezhetnek mellékhatások - válaszolt kitér en Liszockij. - Azonkívül elméletileg is meg kell alapozni, - Ezt már megtette Brumm - mondtam. - A lényeg Belzebubban van. Vagy az ördögben. Ekkor Liszockij félrevonta Fomicsot, akinek még volt arra ideje, hogy segítségkér pillantást vessen rám, de hiába. Meg kellett írnom a jelentést a kiküldetésemr l. A laboratóriumból elt ntek az érdekl k. A lámpa tovább égett. - Petya, vigye innen ezt a b vészmutatványt - utasított a f nök fáradtan. - Semmit nem tehetünk, a
berendezés m ködik - tártam szét karomat. - Ha! - kiállott ki szögletéb l Ribakov. A f nök felugrott, s egy vasládába hajította a villanykörtét, ahol az szerencsésen eldurrant. Mi több, a nököt megrázta a patkóból áradó áram. Ez jó érv volt. A f nök azonban nem értette. Ahogy mondják, teljesen kivetk zött magából. - Petya - kezdte fenyeget en. - Ezt a Fomicset többet nem akarom látni. S a patkókat sem. Tegye meg nekem ezt a szívességet. Egy hétre felmentem a munkától. Vigye e! t az Ermitázsba, mutassa meg neki Kulibin tojását. Vigye cirkuszba, körhintára, uszodába. Ahová akarja! - És a Brumm-hatás? - kérdeztem. - Felejtse el ezt a szót! - kiáltotta a f nök. Tekintete a patkóra esett, felüvöltött s odaugrott hozzá. Soha nem gondoltam, hogy ilyen er s. Egy szempillantás alatt kiegyenesítette a patkót, s beledobta ugyanabba a ládába. Utána repült a gyertya. A f nök el vett egy tablettát, és a nyelve alá dugta. Arra gondoltam, ha most meghal, én leszek a b nös és nem Brumrn. Ezért kihátráltam a laboratóriumból.
9. Nyüzsgünk Fomiccsal (2.) Másnap volt Fomics jutalomjátéka Liszockij laboratóriumában. Liszockij korán reggel beszaladt a tanszékre, amire már régen volt példa. Egy zsák patkót lóbált a kezében. Bizonyára mégis elkunyerálta. Ismét jó passzban van. A körülményekb l ítélve ez a jó passz elég kellett hogy legyen neki a harmadik évezredig. - Pjotr Nyikolajevics - fordult Liszockij hozzám. - Elhelyeztem Szmirnijt a Leningrád szállóban. Menjen el érte, nemsokára itt lesz a tudósító. - Miféle tudósító? - kérdeztem. - Az újságtól - felelte Liszockij. Vállat vontam, de elmentem Fomicsért. Fomics már vágyott utánam. Majdhogynem megcsókolt. A szálló különálló, politúrozott finn bútorral berendezett szobájában úgy nézett ki, mint egy erdei manó celofánban. Az egész falat beborító tükör el tt ült, és a szemöldökét fésülgette. Eredménytelenül. S közben saját tükörképével beszélgetett. - Mi van, Vaszka, men lettél? - mondta Fomics. - Mi a fene zött, te ostoba, a városba? Mi a csudának neked ezek a vizsgálatok? Aha, nem felelsz! Fomics szünetet tartott, hogy tükörképe valóban kissé hallgasson. Majd felemelte a kárpitozott karosszék alatt hever csizmáját, s megrázta. - Tegye-tutya alak vagy, Vaszka! Mulya! - Ne essen kétségbe, Vaszilij Fomics - szólaltam meg. - Nem esem én. Ezt meg honnan vetted? - kérdezte Fomics. Úgy láttam, Fomics végül nem szánta rá magát, hogy az ágyban aludjon, hanem a karosszékben töltötte az éjszakát. Az ágy érintetlen volt. Lejöttünk a sz nyeggel borított lépcs kön, miközben az emeleti ügyeletes csodálkozva bámult Fomicsra. Bizonyára rég látott már egyszer földi halandókat. Megérkeztünk a tanszékre, ahol már ott senyvedt a tudósító. Meglep en tudós ember volt. Vég nélkül szórta a tudományos szakkifejezéseket. Liszockij mellette sétált a folyosón, s valamit duruzsolt a fülébe a patkókról. - S fám, megjött a mi stehetségünk! - kiáltott fel Liszockij. A tudósító el húzta noteszét, s mer en nézte Fomicsot, aki elfintorodott, mintha citromba harapott volna. - Érdekl dést kelt en kezdjük - jelentette ki a tudósító, s a boldogságtól elnevette magát. Örült ötletének. El ször a patkó története. Az egyiptomi fáraóktól a keresztes hadjáratokon át napjainkig. A patkó már-már idejét múlja. Mondhatni az utolsókat rúgja. S ekkor egyszer csak… Újjászületés! Igen, pontosan ez lesz a cikk címe! A tudósítót sürg sen meg kellett állítani, mert Fomics teljesen elfehéredett. Bizonyára elkapta a nosztalgiaroham. Elrohantam a szobámba, s onnan felhívtam Liszockijt. A tudósítót kértem a telefonhoz. - Tessék - vette át a kagylót az újságíró. - A rádiótól beszélek - hazudtam. - Sürg sen szükségünk van az adásba egy anyagra. Tudósítás egy tudományos laboratóriumból. Két gépelt oldalnyi. Hangsúlyozza Szmirnij elvtárs találmányának népgazdasági jelent ségét. - Mikorra? - kérdezte a tudósító. - Egy óra múlva. - Vettem! - felelte. - Telefonba diktálom. Száma? Bemondtam nénikém telefonját. Egyedülálló nyugdíjas. Érdekes lesz végighallgatnia. Azután felhívtam nénikém, s megkértem, vegyen föl számomra egy telefonüzenetet. Amikor visszatértem Liszockij laboratóriumába, ott már teljes er vel folyt a kísérlet. Fomics bágyadt volt, talán ezért is áradt a patkóból kevesebb áram, mint tegnap. A villanykörte gyöngén világított. A tudósító azonban már rótta a sorokat a találmány népgazdasági jelent ségér l. Gyorsabban végzett, mint Fomics, és tüstént mindent elhadart nénikémnek. Az egyiptomi fáraókkal kezdve. Átszellemült arcán ihlet ragyogott. Ezután rohant a szerkeszt ségbe.
- Be kell szólni a tévébe - jelentette ki Liszockij. - Szóljatok - hagytam jóvá. - Mi addig elmegyünk az Ermitázsba. Ez az ember még sohasem volt ott. A f nök útmutatását követve megmutattam Fomicsnak az Ermitázsban Kulibin tojását. Sajnos ott helyben nem szedhette szét. Ezért Fomics ácsorgott egy ideig a múzeumi vitrin el tt, majd elmentünk megnézni a képeket. Fomicsra megrázó hatással volt Picasso. Hosszú ideig állt, szemlélgette egyik kompozícióját, aztán megszólalt: - Hol árusítják itt a vonatjegyeket? Elmen ben félve pillantgatott vissza a képre, mintha az, akár egy kutya, utána szaladhatott volna. A kegyelemdöfést Matisse adta meg neki. Úgy lépett ki a múzeumbál, mint akit a víz alá nyomtak. Cirkuszba már nem akart menni. - Menjünk, Petya, igyunk egyet - javasolta. Borzasztóan sajnáltam Fomicsot. Visszakísértem a szállodába. A szállóban volt bár. Fomics leült a pulthoz egy lányos kinézés fiatalember mellé. A mixer odanyújtott neki egy koktélt szívószállal. Fomics a jégdarabokkal együtt lehajtotta a pohár tartalmát, majd melankolikusan rágcsálni kezdte a szalmaszálat. - Semmi íze - jegyezte meg. - De azért ital mellé megteszi. Körülötte idegen nyelveken zsibongtak. Fomics elanyátlanodott, s tekintetét csizmája orrára szegezte. Egyre valamin járt az esze. Egy turistacsoport szerette volna magát lefényképezni vele. Á la russe. Fomics lemászott a kerek ül kér l, kesernyésen legyintett egyet, s elindult valahová. Két, fényes nadrágot visel külföldi fiatal lány, leginkább éhez Mars-lakókra emlékeztettek, utána rohant. Kézen ragadták Fomicsot, aki azonban valamit mondott nekik. Bármennyire különös, a leányzók megértették. Majd kiesett a szemük a szemüvegük mögül. Visszatértek övéikhez, és sokáig sugdolództak valamir l. Fomics pedig a hallban téblábolt, akár egy vak a táncparketten. A paszományos portás már ki akarta vezetni, de ekkor közbeavatkoztam. Átöleltem Fomics vállát, s gyengéden szobájába vezettem. Ott már nem bírta tovább, s zokogásban tört ki. Adtam neki egy trioxazint, amit az utóbbi id ben kezdtem magamnál tartani. Pontosabban a Brumm-ügy kezdetét l fogva. Talán azt hiszik, én könnyen elviselem? Tévednek. Lefektettem Fomicsot. Elaludt, s közben egész testében össze-összerezzent. Lábujjhegyen távoztam, s figyelmeztettem a folyosóügyeletest, hogy legyen gondja rá.
10. Fellépünk Reggel benéztem Liszockijhoz. Csak úgy forrt benne az alkotói vágy. Laboratóriuma falán már ott függött a patkós berendezés vázlata tussal kihúzva. A laboránsok a patkó szárait fényesítették. - Megbeszéltem - közölte velem fogai között Liszockij. - Ma televíziós felvétel lesz. Menj Szmirnijért, és sehová ne engedd. Tizennégy órakor kezd dik a felvétel. Elszomorodtam. Érdekes, mikor hagyják majd, hogy a tudománnyal foglalkozzak? Másrészt Fomics nélkülem elvész. Már hozzám szokott. Hisz nekem. Ismét elmentem hozzá, s ebédig sétáltunk. Igyekeztem nyugodt helyeket választani. A Nyári kert, a Tauriai Palota kertje, a Szuvorov Múzeum. Fomics a felismerhetetlenségig melankolikus volt. Végül sikerült elvonnom figyelmét, s elvittem a stúdióba. Az el térben már ott rohangált a magát parádéba vágott Liszockij. A rendez ránézett Fomics csizmájára, s hümmögött. - Felöltöztetni! - kiáltott hátra a vállán keresztül. Fomicsot megragadták, s elcipelték valahová. Ellenkezett szegény, s úgy nézett rám, hogy árulónak éreztem magam. Ezért utána kullogtam. Két határozott fellépés fiatal leányzó elvezette Fomicsot a ruhatárba. Vele nem is álltak szóba. Ez nem tartozott munkaköri kötelességeik körébe. Egymás között beszélgettek. - Frakk nem állna jól neki - mondta az egyik. - Túl hétköznapi az arca. - Talán zubbonyban jobb lesz? - kérdezte töprengve a másik. - Mintha nyugállományú katonatiszt lenne. - Akkor már jobb gimnasztyorkában - szólt közbe Fomics. - S gázálarcban - tettem hozzá a háta mögül. A leányzók megfordultak, s úgy néztek rám, mint egy idiótára. - Kötött kabátot és pantallót rá! - ötlötte ki az els . - Jól áll majd neki. Kényszerítették Fomicsot, hogy magára er ltessen egy fehér pulóvert s csíkos nadrágot. Akár Dean Reed. A csizmáját lakk félcip re cserélték. Fomics remekül nézett ki. Haját oldalt fésülték. Pont olyan lett, mint egy sztepptáncos. - Ó, fitos orrúak! - kiáltott fel, s megpróbált egyszerre belecsípni mindkét leányzóba. S közben odakacsintott nekem. A leányzók csak nagy er feszítések árán rizték meg hideg g gjüket. Megértettem Fomicsot. - Engem is be kell öltöztetni - szólaltam meg. - A rendez azt mondta, valamilyen középkori öltözékbe. A leányzók elhitték. Mindenhez hozzászoktak már. Fomiccsal alig tudtuk visszatartani, hogy az egész stúdiót beharsogva el ne kacagjuk magunkat, Kacagni azonban tilos volt. Mellettünk folyt az adás. Egy fekete szín , zsabós kötött inget választottam. Olyan lettem, mint Rómeó. A lányok meglep en
komolyak voltak. Minden erejükb l igyekeztek. Amikor a rendez höz vezettek, az majdnem elsírta magát. Úgy érzem, mindkét leányzó kiharcolt magának egy alapos fegyelmit. Ismét átöltöztettek valami semleges ruhába. Beléptünk a stúdióba, s elkezdtük a próbálást. Liszockij vezette az adást. Annyira ki cifrázta a patkók esetét, hogy az operat r képtelen volt felvenni minket. Belebújt a kamerába, s némán röhögött. Meglep , hogy Fomics jobb kedvre derült. Ez volt a képére írva: "ha már veszni kell, akkor legalább szépen". A felületes próba után tüstént elkezdték a felvételt. Az operat r már kinevette magát, s szomorú képet vágott. Nyilván unta már, hogy nap mint nap ostobaságokat vesz fel. Megértettem. Amikor Fomicsra került a sor, felállt, odalépett az el készített berendezéshez, s begyújtotta a gyertyát. Fontoskodó képpel. Aztán melegíteni kezdte a patkót. A patkóhoz egy ventillátort kötöttek. - Figyeljék meg, az áram most eljut a villanymotorhoz, és a ventillátor lapátja forogni kezd - jelentette ki Liszockij bele egyenest a tévékamerába. A ventillátor nem reagált szavaira. - Egy kis türelem - tette hozzá Liszockij még mindig mosolyogva. Fomics ujjával gondosan eloltotta a gyertyát, visszaült a helyére, s az alábbi titokzatos kijelentést tette: - A tudomány töméntelen rejtélyre képes. - Állj! - kiáltott be a rendez a mikrofonba. Egy perc múlva már rohant be a stúdióba. - Miért nincs hatás? kérdezte. - Hiányzik a kurázsi. - Miféle kurázsi? - kérdezte Liszockij elfehéredve. Fomics ekkor kitört. Megmutatta, hogy kemény fickó. Tudomásunkra hozta, mit gondol az egészr l. Boldog voltam. - Mindenki szabad - jelentette be a rendez . - A tudomány töméntelen rejtélyre képes. Zseniális! Egyedül Liszockij nem nevetett. Összeszedte papírlapjait, s kisurrant a stúdióból. Mi pedig Fomiccsal ismét átöltöztünk s elindultunk, hogy megvegyük a vonatjegyet.
11. Elkísérem Fomicsot Fomiccsal otthon üldögéltünk nálunk, s teáztunk. Fomics el adta, hogyan értelmezi az életet. És a fizikát. Én el adtam a sajátomat. Érdekes volt egymással beizélgetnünk. - Tudod - kezdte Fomics -, mi nekünk a legfontosabb? Nem az, hogy meglepjük az embereket. S pénzre sincs szükségünk. A lényeg az, hogy szívvel-lélekkel akard, s akkor képes leszel valamire. S csak szívvellélekkel lehet. Ha lélek nélkül csinálod - minden hiába. - S az objektív, érzékszerveink útján adott valóság? - kérdeztem. Az anyagra céloztam. Mert én, mint már említettem, materialista vagyok. - Adott valóság? - csodálkozott Fomics. - S ki által adott? Ha…? - Hát csak adott és kész - feleltem. - Ejnye! - fenyegetett meg ujjával Fomics. - Valaki által csak adott? - Mi az, Vaszilij Fomics, csak nem vagy hiv ? - szegeztem neki egyenest a kérdést. - Hiv vagyok válaszolta Fomics. - A tudományban hiszek. A lélekben. - Ez nem egy és ugyanaz - jegyeztem meg. - Nálatok nem, pedig általában igen. Lám, valamikor Einsteinr l meséltél. Én pedig azt gondolom, oly er sen hitt az általa kitalált elméletben, hogy az valósággá lett. Ha azonban pénzért vagy valami másért tette volna, szó se lenne semmiféle relativitásról. - Más fedezte volna fel - vetettem közbe. - És ki más? No lehet, hogy én fedeztem volna fel. Vagy te - osztotta rám a kegyet Fomics. - Ez a Liszockij azonban semmiképp. Még ha akkora is lenne a feje, mint egy silótorony. Élénken magam elé képzeltem Liszockijt egy silótoronnyal a vállán. Hatásos kép volt. - Vagy vegyük Brummot - folytatta Fomics. - Derék férfi volt. Nem t rt tévészereplésre. Teáztunk, s útra készítettük Fomicsot. Voltaképp túl sok összekészíteni való nem volt. Az egész berendezés Liszockíjnál maradt. Csak egy oszcillográf volt, amit mi ajándékoztunk Fomicsnak. Ahogy megígértem. Végighajtottunk az éjszakai városon. Fomics elmerengett. Elhatároztam, hogy felrázom. - Liszockij pedig nem várt ilyen fiaskót - szólaltam meg. - Fityiszkó - mondta Fomics. Nem tudtam, tréfál vagy nem. - Lepereg róla - jegyeztem meg. - Éppen ez az - sóhajtott Fomics. - No, az úristen majd megbocsát neki. A peronon átöleltük egymást. Fomics derék fickó volt. Megsajnált. - Gyere velem, Petya - ajánlotta. - Itt elveszel. Istenemre, elveszel. - És a család? - kérdeztem. - És a tudomány? - kérdezett vissza Fomics. - Ha szeret, utánad jön. Az utóbbiak feleségemre vonatkoztak. A mozdony füttyentett, felzúgott, a kerekek mozgásba lendültek, s magukkal vitték Fomicsot Fels -
Petuskiba. Amíg a peronon álltam, az utolsó kocsi piros fénye még sokáig ott lebegett a messzeségben.
12. Levelet kapok - Gratulálok - üdvözölt a f nök másnap reggel. - Nyilván nagy teher esett le a válláról? Nem így éreztem. Egyre magam el tt láttam Fomics önzetlen tekintetét. - Jól van, Petya - mondta a f nök. - Játszadoztunk a patkókkal - elég volt. Gondolni kell a disszertációra. Eszem ágában sem volt a disszertációra gondolni. Arra szerettem volna gondolni, hogyan futnak az elektronok a kristályrácson, hogyan ütköznek össze egymással, kacsintanak egymásnak, s futnak tovább, kéz a kézben, elektromos áramot képezve. Szerettem volna megérteni szándékukat, a lelkükbe pillantani, ahogy Fomics mondta volna. Megértettem, ha nem Iátok a lelkükbe, nem lesz tudós bel lem. Brummot majdnem végleg leírtuk. Csupán Liszockij vette fel fegyvertárába, s lóhalálában beszúrta disszertációjába. Az összes patkót elhasználta, de minden eredmény nélkül. Megpróbált közeledni hozzám, érdekl dött; volt-e Fomicsnak valamiféle titka. - Volt - mondtam. - Önzetlen odaadás a tudomány iránt. Liszockij megsért dött, és többé nem nyaggatott. Mindazonáltal tartott néhány el adást Brummról különböz szervezetekben, s t valakivel még szerz dést is kötött. Én pedig nyugodtan végiggondoltam kísérletemet az anizotrópia területén. Egész télen töprengtem. Néztem, hogyan hull a hó. Hallgattam, ahogy a szél fúj. S ez alaposan a segítségemre volt. Tavaszra rájöttem. Már tudtam, mi történik, amikor mindent összeszedek, s bekapcsolom a készülékeket. Másképp nem is történhet. Persze, ez nem a Brumm-hatás, de mégis valami. Másképp kezdtek velem bánni. Nem cibáltak be mindenféle helyettesítésre. Tisztelni kezdtek talán? Még Ribakov is így szólt egyszer: - Hallod-e, Petya, hiszen te kezdesz feltörni. Honnan vette? Végre beköszöntött a tavasz, s elkészült a kísérlet vázlata. Amikor mindent bekapcsoltam, s a mintaanyagot befogtam a berendezésbe, a m szerek mutatói csendes táncba kezdtek, s ott álltak meg, ahol akartam. Azért, mert nagyon akartam. Észre se vettem, hogy hátam mögött kis tömeg gy lt össze. Mindnyájan némán álltak, mint akkor, Fomics kísérleténél. S nem mind hittek az eredményben. - Meglep - mondta a f nök. - Misztika! - kiáltott fel Liszockij. - Fomics II. - Mellesleg Fomics - kapott a szón a f nök. - Ismét írt nekünk. - Hahaha! - kacagott Liszockij, s távozott. Nyilván felidegesítette magát. - Nem nekünk írt, csak nekem - mondtam, s felbontottam a levelet. Ez állt benne: "Szervusz, Pjotr Nyikolajevics! Sietek megosztani veled örömöm… Megindult a plazma. Egész télen ny gl dtem vele. Megindult a kedves! Tegnap bef töttem a kemencét nyírfahasábokkal, egy kis szenet tettem hozzá, s kiugrottam a tornácra. Látom a kémény fölött a mágneses csapdában - kék gömb! Ott lebeg a gazember, akár egy csillag vagy bolygó, s finoman rebeg. Majd étsírtam magam az örömt l. Sokáig lebegett. Gyúrtam egy hógolyót, s belévágtam. Erre szétrobbant. Az ég szikrákkal lett tele. Akár a Gy zelem Napján a t zijáték. Írd meg, hogyan haladnak kutatásaid. S utazz hozzánk nyaralni. Megvizsgáljuk az anizotrópiád. A miel bbi viszontlátásig. Maradok a te Vaszilij Szmirnijed." Én is majdnem sírva fakadtam, amikor magam elé képzeltem, ahogy majdnem elsírta magát Fomics. 13. Írom a disszertációmat A végén mégiscsak meg kellett írnom disszertációmat. S a disszertációban rá kellett mutatnom, hogyan született meg ez a tudományban meglep eredmény. Asztalhoz ültem, s becsülettel leírtam. Vagyis, az igazat megvallva, a részleteket egy kissé ki is színeztem. Hogy érdekesebb legyen olvasni is a disszertációt. Minden a maga helyén volt. Hogyan kaptam meg Fomics levelét, hogyan utaztam Petuskiba, hogyan tértem vissza, mi lett az egészb l. Így állt össze a disszertáció els fejezete. A Bevezetés a probléma történetébe címet adtam neki. A f nök egy ült helyében végigolvasta Bevezetésemet, akár egy detektívtörténetet. Még soha nem láttam, hogy ekkora érdekl déssel olvasott volna tudományos munkát. S közben kacagott, zsebkend jével homlokát törölgette. Azzal a bizonyos kend vel, amelyr l már volt szó. A f nök elolvasta, hátrad lt székén, s arca elkomolyodott. - Petya, ez meg mi? - kérdezte a disszertációra mutatva. - Disszertáció. Az els fejezet - magyaráztam. - Hisz oda van írva. - Petya, látott maga valaha is disszertációt? - kérdezte.
- Láttam - feleltem. - Mind unalmasak. Az enyém nem. - De még mennyire! - kiáltott fel a f nök. - Nem is sejtettem, hogy a fantáziája, akár egy ötéves gyereké. Honnan szedte ezt össze? Patkók, plazma a kemencében… Hiszen ebb l semmi sem igaz! - Hát Fomics? - kérdeztem. - No, Fomics igaz - egyezett bele a f nök. - De hiszen nem állított el plazmát a kemencében! S egyébként is semmi eget renget eredményt nem ért el. Ekkor megjegyeztem, hogy nem ez a lényeg. Számomra a lényeg az ügyszeretet. Kifejtettem, hogy a tudományt érdekl déssel kell m velni. S szívvel-lélekkel. Azonkívül tiszta kézzel. Körülbelül úgy, ahogy Fomics teszi. - Mindez nagyszer - jelentette ki a f nök. - Ez azonban nem disszertáció. A tudósok nevetni fognak. - Hadd nevessenek! - hagytam rá. - Ez talán rossz? - A disszertáció szempontjából igen. Adjon neki más címet. Más címet is adtam. A disszertációba pedig bele sem kezdtem, mert mint kiderült, nincs tehetségem a disszertációkhoz. Földeák Iván fordítása
Sinicsi Hosi - Három történet A rosszindulatú bolygó
A hírek, amelyek arról tudósítottak, hogy a Galaktikus Jár rszolgálat véletlenül fölfedezte a Jiff bolygót, fölkeltették a Föld lakóinak érdekl dését. A Jár rszolgálat, miközben elhaladt mellette, csak észlelte a bolygót, de azt jelentette, hogy- bár nem nagyon nagy-tengerek és folyók, hegyek és völgyek, erd k és síkságok váltakoznak rajta. Lakatlan bolygónak látszott. A Jiff név nem helyi elnevezése volt. Arról a galaktikus jár rr l kapta a nevét, aki fölfedezte. A Földön, mindenesetre, az emberek repestek a boldogságtól. Remek gyarmat és üdül hely válhatott bel le a Föld számára, amely biztosan haladt a túlnépesedés felé. Helyzeténél fogva pedig ideális bázis lehetett a világ r további meghódításához. Ráadásul bizonyos volt, hogy nagyon gazdag lehet értékes nyersanyagokban is, így azután megszervezték, és egy rhajóban útnak indították az Els rállomásépít Expedíciót. Az expedíció azt a feladatot kapta, hogy mérje fel a Jiff földrajzi helyzetét, építsen ideiglenes légikiköt t, és emeljen egy távközl tornyot. Arra számítottak, hogy a kés bbiek során az emberek nagy számban fogfék fölkeresni a bolygót. A szükséges felszeretésekr l kellett legel ször gondoskodni. A rendkívül hozzáártó legénységet és gazdag készleteket szállító rhajó megtette hosszú útját az rben, és végül leszállt a Jiffen. A legénység kiabált örömében, amikor megpillantotta a tájat. - Csodálatos bolygó! Arrafelé gyönyör virágok nyílnak, a mez n túl pedig nyugalmas erd zöldell! - Azon túl zöld hegyeket látok! És az a legnagyszer bb, hogy nyoma sincs sehol teremtett léleknek sem! A Földhöz képest, amely dugig van emberekkel, olyan ez a hely, mint a Paradicsom! Egymásnak kiabáltak örömükben. A kapitány azonban, aki nem feledkezett meg a küldetésükr l, parancsot adott: - Hát akkor lássunk mindjárt munkához! Rakodjátok ki a készleteket az rhajóból! - Igenis! - A legénység nekilátott, hogy teljesítse a parancsot, de azután újra és újra szimatolva abbahagyta a kirakodást. Valahonnét pompás illat áradt. Ételszag érz dött a leveg ben. - Bizonyára képzel döm. Valami remek illatot érzek. - Én is érzem. Úgy tetszik, mintha abból az irányból jönne. Valamennyien abbahagyták a munkát, és keresgélni kezdtek. Hamarosan megtalálták az illat forrását. Egy fehér terít feküdt a földön. Jó néhány hatalmas ezüsttál volt rajta. A tálak, persze, alaposan meg voltak rakva. Fény lakoma volt feltornyozva rajtuk húsból, halból és friss zöldségb l. A legkit bb ételek voltak feltálalva, amelyekkel csak ritkán találkozhat az ember még a Föld legragyogóbb éttermeiben is, ráadásul hatalmas mennyiségben. Teli borospoharak álltak minden egyes tál mellett. Ennek a sok ételnek és italnak az illata töltötte be az orrukat. De hogyan lehetséges ilyesmi ezen a feltehet leg lakatlan bolygón? - Vigyázzatok! - kiáltott a kapitány a legénység után, akik egészen közei merészkedtek, anélkül hogy észrevették volna. - Valami itt nincs rendjén! Állítsatok rt!
Szigorú parancs volt, a legénység mégis alig tudott engedelmeskedni neki. Amióta elhagyták a Földet, a nagyon egyhangú rételeken kívül, amelyeket már nagyon megelégeltek, semmi mást nem kaptak. A megszokott körülmények között, önuralmuk révén, átérezve küldetésük nagyságát, rendszerint beérték vele. Így azonban, hogy a valódi ételek ott kellették magukat a szemük el tt, nehéz volt ellenállni a kísértésnek. A csodálatos táj körülöttük még csak növelte az étvágyukat. Végezetül a legénység egyik tagja nem tudta megállni, akarata ellenére közelebb lépett, és az étel felé nyújtotta a kezét. Ebben a szempillantásban az ételeknek és italoknak h lt helye támadt. Csupasz f feküdt el ttük. Még az ételszag is elillant. Megfordultak, és egymásra bámultak. - Úgy látszik, hallucináció volt az egész. Az agyunk belefáradt a hosszú rutazásba, és érzékcsalódást okozott. - Azért az az étel nagyon ízletesnek látszott. A hallucináció nagyon beleivódott a szemembe és az orromba! Még mindig csurog a nyálam, és korog a gyomrom! A kapitány újabb parancsot adott: - Felejtsétek el a látomást, és lássatok munkához! Felel sséggel tartozunk azért, hogy elvégezzük! De valahányszor csak munkához láttak, mindannyiszor felt ntek az ételek. És ha megpróbálták úgy végezni a munkát, hogy szétszóródtak, valamennyiük mellett megjelent az étel. Csábította ket leírhatatlanul étvágygerjeszt külseje és illata. Bár tudták, hogy pusztán érzékcsalódás, mindannyiszor utána nyúltak. Ebben a pillanatban azonban az étel elt nt, k pedig keser nevetéssel tértek magukhoz, mindaddig, amíg újra meg nem jelent. Maguk az érzékcsalódások közvetlenül nem okoztak veszélyt, csakhogy lehetetlen volt elvégezniök bármilyen munkát is. És ahogy teltek-múltak a napok, a legénység ahelyett, hogy hozzászokott volna, egyre ingerlékenyebbé vált. Egyesek álmatlanságban szenvedtek, mások képtelenek voltak lenyelni az réteteket, és megbetegedtek a hiányos táplálkozástól. Megint mások bolyongani kezdtek mindenfelé, úgy kergették a fantomételt. Az építkezés semmit sem haladt. Végül a kapitány elhatározta, hogy visszatérnek a Földre. Az rhajó neurotizált legénységgel érkezett vissza. Így azután az els expedíció kudarcba fulladt. A tervr l azonban, hogy rállomást építsenek, nem lehetett lemondani. De még ha új legénységet indítanak is útnak, minden bizonnyal ugyanez történik velük. Találkozókat tartottak, és haditerveket kovácsoltak, míg végül felbocsátották a második rhajót. Els rangú szakácsokat és kit ételt-italt vitt magával. Az rhajót különlegesen nagyra építették, hogy el tudja szállítani mindezt, de hát ez elkerülhetetlen volt. Más megoldást nem találtak. Ahhoz, hogy a legénység tagjait megkíméljék az ennivaló látomásától, és állhatatossá tegyék ket, olyan ételeket kellett föltálalni eléjük, amelyek állják a versenyt. Ilyen el készületek után szállt le a második rhajó a Jiffen. A szakácsok mindjárt be is mutatták a tudományukat, már csak azért is, hogy megünnepeljék az érkezést. Finom borokat szolgáltak fel, és mindenki elégedett volt. Még az se fogja elvonni a figyelmüket, ha történetesen hallucinációjuk támad. Csakhogy, éppen ekkor, gyönyör ének hangzott fel. A daltól megremegett az emberek szíve. Mindenki a hang irányába nézett, és egy csodaszép fiatal n t pillantott meg. Csábos, karcsú alakja átsejlett áttetsz ruháján. Szemében szenvedély lángolt, és éneklés közben mosoly játszadozott az ajkán. A legénység egyik tagja, ügyet se vetve a kapitány parancsára, odarohant hozzá, és magához ölelte a lányt. Azazhogy csak akarta, mert abban a szempillantásban elt nt. Ett l kezdve csodaszép n k látomása jelent meg mindenütt. Amint a férfiak megpróbálták megérinteni ket, azonnal elt ntek, de mihelyt másra figyeltek, a látomás újra felbukkant. Ellen rizhetetlen hallucináció volt. Csak próbáljon meg elszállítani valami nyersanyagot, az ember máris felt nik, csak próbáljon meg összeszerelni valamit, azonnal ott terem. A legénységnek be kellett hunynia a szemét, nehogy elvonja a figyelmét, de hogy lehet behunyt szemmel dolgozni? De még ha behunyták is a szemüket, az énekszó elért a fülükig, de még ha a fülüket bedugták is, a n k olyan illatot árasztottak, hogy elbódultak t le. A szerelési munka nem haladt, és a legénység tagjai megint egymás után váltak neurotikussá. Sokkal rosszabb volt a helyzet, mint az els expedíción. A kapitány rhajóra rakta ket, és visszatért velük a Földre. A harmadik hajót még nagyobbra építették. A szakácsokon és élelmiszereken kívül válogatottan szép n ket vitt magával. Szörny nagy pocsékolás volt, de egy bázis létrehozása a Jiffen minden áldozatot megért. Tikéletesen fölkészülten és bizakodva indultak útnak, de megérkezésük után valami teljesen váratlan dolog történt. Új látomások t ntek fel. Ékszerek, nercbundák, csodálatos ruhák, márkás kozmetikumok. A legénység tagjai közömbösek maradtak, nem így a n k. Panaszkodtak, morogtak, zokogtak. Szokás szerint a látomás azonnal elt nt, amint megpróbálták megérinteni. Mihelyt azonban lemondtak róla, újból megjelent. A n k rettenetesen kínlódtak t le. Panaszkodtak, hogy vissza akarnak térni a Földre, és hisztérikussá váltak. A legénység tagjainak azzal kellett foglalkozniuk, hogy megnyugtassák és megvigasztalják a n ket, és nem jutottak hozzá a munkához.
Így azután a harmadik rhajó is dolgavégezetlenül tért vissza a Földre. Az n-edik rhajót gigantikusra építették. Nemcsak ennivalót és gyönyör n ket vitt magával, hanem mindenféle luxusholmit, játékot, mindenb l persze a legkit bb fajtát. Sportkocsikat és motorcsónakokat, nagy halom játékfilmet, a golffelszerelést l kezdve a rulettig mindent. Most azután bizonyára képesek lesznek ellenállni minden hallucinációnak! Ebben a biztos meggy désben landoltak a Jiffen. Nem volt többé semmiféle hallucináció. Valamennyi elt nt. Elt nt az ételek, gyönyör n k, ékszerek látomása. Ezzel együtt azonban elt nt egy sokkal nagyobb látomás is. A tengerek és a folyók, a hegyek, erd k és síkságok mind-mind elt ntek. Sehol egy csöpp víz, sehol egy bimbózó virág! Csak szürke kövek monoton látványa mindenütt. Analizálták a sziklát, de nem tartalmazott semmiféle hasznos ásványi anyagot. Lorschy Katalin fordítása Az ajándék
A szoba sarkában álló ezüstszín szerkezet id l id re ketyeg hangot hallatott, mintha magában dörmögne. Vagy talán halkan kuncogott, mintha csak valami mulatságos dolog jutott volna eszébe. - Idegeimre megy ez az átkozott masina! - gondolta Mr. Rahm, miközben a díványon feküdt. Ez a bizonyos masina semmi bajt nem okozott Mr. Rahmnak. Épp ellenkez leg, nagyon is hasznos szerepet játszott Rahmék életében. Nélkülözhetetlen eszköz volt minden háztartás fenntartásához, beleértve Mr. Rahmét is. Mr. Rahm mégsem volt képes megszeretni. Nem tudta legy zni azt az érzését, hogy a szerkezet és felesége alkotta szövetség tökéletesen uralkodik rajta. - Régimódi lennék talán? - aggályoskodott néha. Ez a masina teljesen nélkülözhetetlen volt a korszer családi életben. A lányok már az iskolában megtanulták kezelni, és amikor férjhez mentek, magukkal vitték új otthonukba. A gép gyártója réges-rég rendszeresítette, hogy minden lány, aki ilyen masinát vásárol, egy esküv i ruhát kap ajándékba. Mr. Rahm éppen akkor fordította el undorral a tekintetét a gépr l, amikor felesége hazaérkezett az áruházból, ahol vásárolni volt. - Szia! Vettem néhány apróságot - mondta az asszony mosolyogva. A n k akkor látszanak a legboldogabbnak, amikor vásárolni mennek. És ez a masina csak fokozta az örömüket. - Mit vettél? - kérdezte még mindig a díványon fekve Mr. Rahm. - Pipereholmit, fagyasztott húst, tonikot és egy kis édességet-válaszolt az asszony. - Nézd csak ezeket a prémiumszelvényeket! - terítette elé a szelvényeket, mint egy leosztásnyi kártyát. Minden gyártónak más és más szín szelvénye volt. Azután táncos léptekkel odament a géphez, és gyakorlott mozdulattal egymás után bedobta a szelvényeket a masina különböz nyílásain. Mihelyst a gép munkát kapott, szorgalmasan ketyegni kezdett. Az volt a feladata, hogy szétválogassa, osztályozza és számon tartsa a szelvényeket, amelyeket a különböz cégek bocsátottak ki. - Már csak öt szelvény kell az M Mélyh tött Húsoktól, és meglesz a száz. Már nem sok hiányzik! - szólalt meg a gép cseng -bongó hangon, amelyhez reklámdalok szolgáltatták a kísér zenét. - Milyen nagyszer ! E nélkül a gép nélkül rengeteget vesztenénk! - jegyezte meg boldogan Mrs. Rahm, miközben valamennyi szelvényt betáplálta a szerkenty be. Dallamos harangszó hallatszott. - Nézd csak! 100 M pipereszelvényünk van! Mit kapunk érte? Megnyomott néhány gombot, mire a gép rögtön válaszolt: - Egy elektromos ruhaszárítót… Egy csodálatos vázát… Egy négynapos utazást… - Ruhaszárítónk már van - töprengett az asszony. - Mit szólnál egy jó kis utazáshoz? Régóta nem utaztunk már sehova. Úgyis kissé levert vagy az utóbbi id ben. Miért nem veszünk ki néhány nap szabadságot, és utazunk el valahová? - Inkább egy koporsót vennék magamnak - dörmögte Mr. Rahm az orra alatt, nehogy a felesége meghallja. - Mit kérjünk? Mit szólnál ahhoz a vadászpuskához, amelyikr l a napokban beszéltél? Vagy kérjünk inkább egy sziámi macskát? Ugye milyen csodálatos, hogy mindent megkaphatunk ingyen? És mindez ennek a gépnek köszönhet , amely vigyáz rá, hogy egyetlen szelvény se vesszen kárba! szerezte nekünk azt a hever t, amelyen most is fekszel, meg minden mást ebben a házban, mégpedig ingyen. Micsoda nagyszer találmány! El vette a zsebkend jét, és szeretettel leporolgatta a gépet. Mr. Rahm meg se moccant a hever n, és újra lehunyta a szemét. Eltelt egy kis id , azután hirtelen kinyitotta a szemét. Tekintetében elszántság csillogott. Fölült. - Van valami, amit szeretnék - mondta határozottan. - Éspedig? - Hemingway összes m vei. - Az mi?
- Könyvek! Sok évvel ezel tt olvastam, és most szeretném újraolvasni ket! - Jól van, várj egy picit! Mindjárt megkérdezem a gépet. Mrs. Rahm megnyomott egy sor gombot. Mr. Rahmnak fogalma se volt róla, melyik gomb mit jelent. A szerkezet túlságosan bonyolult volt a számára, ezért a feleségére kellett hagyatkoznia. A gép ketyegni kezdett, azután pedig közölte: - Azt a tételt a Z Édesipari Társaság adja ajándékba. Mindössze öt doboz Z csokoládét vagy három doboz Z kakaót kell venni, és máris megkaphatják. - Hallod? Már nem sok hiányzik! - De én most rögtön el akarom olvasni ket! - makacskodott Mr. Rahm. - Jól van, jól van. Akkor még egyszer elmegyek az ábécébe. Egy kis kakaót mindig fel tudunk használni. - Készül dni kezdett, hogy újra elmenjen. - Maradj! Nehogy miattam fáradj! - üvöltötte Mr. Rahm. - Újra akarom olvasni Hemingwayt, de nem édességekért akarom jutalmul kapni a könyveit. Én magam veszem meg ket. - Ne beszélj butaságokat! Bízd csak rám a vásárlást! Ez a rendszer remekül m ködik, úgyhogy venned se kell a fáradságot, hogy elmenj vásárolni ilyesmit! Különben is, tudod, nincsenek könyvesboltok! Folyóiratokat vagy újságokat az ábécékben is lehet kapni, könyvet azonban úgyis csak ajándékba adnak. - Fogd be a szád! - üvöltött rá a feleségére, miközben felöltözött. - Látni se bírom a te drágalátos gépezetedet! Nevetséges, hogy az ember ne vehessen magának könyveket, hacsak nem ajándékba kapja valami ételért vagy ócskaságért cserébe! Ha egyszer léteznek könyvek ajándékba, akkor valahol ki is adják ket. Biztosan tudom, hogy pénzért meg lehet venni ket. Nem nyugszom addig, amíg meg nem próbálom! - Gyorsan átlapozta a telefonkönyvet. - Milyen önfej ! - hallotta a felesége hangját, miközben kilépett az ajtón. - Nézd csak! - szólt a feleségéhez, miután visszajött, és elérakta a csomagot, amelyet a hóna alatt hozott. Remek hangulatban volt. A csomag Hemingway összes m veit tartalmazta. - Szóval, végül is megkaptad, amire vágytál. - Bizony, meg! Nagyszer en érzem magam. Csapást mértem egy olyan világra, amely tele van ámítással! - Nehezen tudtad megszerezni ket? - Igen. A férfi zavartan nézett rám, és azt mondta: "Mint ön is tudja a tévéb l, ingyen megkaphatja ezeket a könyveket, ha vannak szelvényei." Úgy nézett rám, mintha legszívesebben megkérdezné t lem, mi talán nem szoktunk édességet enni. - Mit válaszoltál neki? - Azt mondtam, hogy tisztában vagyok vele, de meg akarom venni ket, nem pedig ajándékba kapni. Amikor az id s ember meghallotta ezt, rendkívül boldog volt. Odáig ment, hogy meg is jegyezte: "Nem tudtam, hogy akadhat még olyan ember, mint ön. Odaajándékozom önnek." - Nagyszer ! - Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy fizessek érte. Az öregember bocsánatkér en nézett rám, és azt mondta, hogy az édesipari társasággal kötött szerz désük értelmében, ha nem ajándékba adják a könyveket, akkor rendkívül sokba kell kerülniük. De a pénz nem jelentett akadályt, úgyhogy megvettem ket. A felesége meglepetésében talpra ugrott, amikor megmondta az árat. - Micsoda hülyeség, hogy ennyi pénzt kiadtál értük! - Nem tehetek róla. Megtettem, amit akartam. Vedd úgy, hogy ez a hobbim! Mindennek ellenére nagyszer en érzem magam! Az az öregember még a címemet is elkérte. Valószín leg nagyon meg volt hatva. Hát akkor most leülök olvasni. Mr. Rahm nevetett magában, és olyan jól érezte magái, mint nagyon régóta sohasem. Ekkor megszólalt a cseng . A felesége ment ajtót nyitni. - Ki az? - Ön az az ügyfelünk, aki az el bb megvette Hemingway összes m veit? - Igen. Miért kérdezi? - A kiadó utasított bennünket, hogy szállítsuk ide ezt az ajándékot. A szállítóautóra mutatott, amelyen díszesen csomagolt desszertesdobozok tornyosultak. Lorschy Katalin fordítása Finombeállítás
A robot visszaérkezett a Robotközpontból, ahová finombeállításra küldték. Az el szobában meghajolt N, a tulajdonosa el tt, és közölte:
- Megérkeztem. Tessék, itt van a finombeállítást tanúsító jótállás. - Rendben van. Csak dolgozz továbbra is úgy, mint eddig! N három hónappal ezel tt vette a robotot. A kezelési útmutató, amelyet a robothoz mellékeltek, a teljesítményre vonatkozóan azt a különöse fontos megjegyzést tartalmazta, hogy háromhónapos használat után a robotot okvetlenül el kell küldeni finombeállításra a Robotközpontba. N ezt az utasítást követte. Nem tudta, miért van a robotnak szüksége finombeállításra, de nem volt különösebb ellenvetése. Nagyon érzékeny szerkezet m ködik benne, úgyhogy nem árthatott neki. Feltehet leg valamit javíthattak rajta, miután elküldte. Azonnal utasítást adott a robotnak: - Hé, készíts teát! Azután csinálj borsodót! Valami édességet kívánok. - Hmm - válaszolt a robot. Valahogy határozatlan volt a hangja. És meg se moccant. - Hé, mi baj van? - kérdezte N. - Teát és sodót rendeltem. - Hmm. - A robot még mindig mozdulatlan maradt. Mi baja lehet? Eddig mindig azonnal ugrott, mihelyt utasítást adott neki, és rögtön végre is hajtotta a feladatát. - Finombeállítást végeznek rajta vagy mi a csuda, aztán meg nem m ködik! Talán berozsdásodott egy kicsit a finombeállítás után? - töprengett N a lehet ségeken, azután megpróbálta még egyszer: - Hé, teát és sodót kérek! - Szolgálatára uram. - Ezúttal a robot határozott választ adott, gyorsan és hibátlanul elkészítette és felszolgálta a teát és a borsodót, ahogy megparancsolták neki, éppen úgy, mint azel tt. N megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy látszik, mégsem romlott el. N, mialatt megette a sodót, újabb utasítást adott: - Egy id óta kedvem lenne festegetni. Készíts mindent össze, vásznat, festéket, ecseteket… - Hmm. - A robot újra csak valami határozatlan választ dünnyögött, és nem mozdult. N megkönnyebbülése, hogy a robot megint normálisan m ködik, rövid élet nek bizonyult. Szemmel láthatólag valami nincs rendben. Megismételte az utasítást, de a robot nem mozdult. Mérgében N-nek már el is ment a kedve a festést l. Próbáljon belerúgni egy nagyot? Felötlött benne, de másképp határozott. Az az els teend , hogy pontosan megállapítsa, mi lehet ennek a furcsa jelenségnek az oka. Igazán nehéz lenne így használni. Ez lenne a "finombeállítás"? Semmi értelme sincs panaszkodni a robotnak. Betelefonált a Robotközpontba. - Halló!… N vagyok - mutatkozott be, és megadta a robot számát. Kapcsolták azt a személyt, akire az ügy tartozik. - Miben lehetek a szolgálatára? - Majd mindjárt megmondom, hogy miben lehet! - üvöltött N a telefonba. - Amióta a robotom visszaérkezett a maguk finombeállításáról, olyan lassú, mint a csiga. Egy figyelmetlen robotot kaptam vissza! Nem követtek el valami hibát? Jobban tennék, ha újra beállítanák, hogy végre jó legyen! Kártyák surrogó hangja hallatszott a telefonban. A tisztvisel valószín leg ellen rizte az N robotjára vonatkozó nyilvántartást. Hamarosan hallani lehetett a választ. - A mi feljegyzéseink szerint rendben van úgy, ahogy van. Ellen riztem a kártyáját, az ön robotját helyesen állították be. Nem történt semmi hiba. A Központ által kiállított jótállás tökéletesen megbízható. - Mit ért azon, hogy nem történt semmi hiba? Meg se moccan, még akkor se, ha újra és újra utasítást adok neki. - Pontosan így is kell lennie. Kérem, gondolja végig, hogyan használta ezel tt! - Hogyan használtam? A tisztvisel tanácsára N megpróbálta felidézni, hogyan is használta azel tt a robotot. Átrendeztette vele a szobákat. Átrakatta az asztalt, a székeket és a zongorát. - Tedd ide… Nem, jobb lesz, ha oda rakod… - Ide-oda rakatta vele a különböz dolgokat. Kitapétáztatta a szobát. Azután úgy határozott, hogy az új tapéta túlságosan rikító, és megint kicseréltette. Egyszer a kertet hozatta rendbe. N azt gondolta, hogy nagyszer en nézne ki a kert, ha teli lenne rózsával, ezért rózsatöveket ültettetett bele. Egy hét múlva azonban meggondolta magát, kihúzatta a robottal a töveket, és egy mesterséges tavat csináltatott a helyükön. Szök kutat állíttatott, és aranyhalakat telepíttetett a tóba. Hát így állt a dolog. - Most, hogy szóba hozta - válaszolt N a tisztvisel nek a telefonba -, úgy látszik, egy kicsit szeszélyesen használtam. - Pontosan így van. Robotjaink egy speciális rögzít berendezést tartalmaznak. Ez följegyzi, valahányszor arra utasítják ket, hogy semmisítsék meg annak a munkának az eredményét, amelyet el leg elvégeztek. Tényleg? Így készítik ket? - Úgy találtuk, hogy az ön esetében ez a szám rendkívül magas. Azaz szintén szólva, hogy ön szeszélyes, megfontolatlan, és gyakran megváltoztatja az elhatározását. Ez rendkívül nagy pazarlás, úgyhogy olyan finombeállítást végeztünk a robotján, hogy alkalmazkodjék az ön jelleméhez. - Szóval ezért nem kezd azonnal munkához, még ha utasítást adok is neki! - Pontosan így van! Úgy állítottuk be, hogy ne mozduljon, amikor az els utasítást kapja. Csak a harmadik ismétlés után kezd dolgozni. Ha ön háromszor kér t le valamit, az azt jelenti, hogy eltökélte magát valamire, és
hogy ez az a munka, amelyet kifejezetten akar. Ennek a finombeállításnak köszönhet en a fölösleges munka és az olyan munka mennyisége, amelyet elkészülte után mindjárt föl kell számolni, jelent sen csökkenni fog. - Szóval, háromszor meg kell ismételnem minden utasításomat, igaz? - Igen. Ez ráadásul meg fog el zni minden olyan el re nem látható szituációt is, amelyet a megfontolatlanul kiadott utasítások okozhatnak. Amit a tisztvisel mondott, tökéletesen igaz volt. N mégis elégedetlen maradt. Egy kis gondolkodás után azt mondta: - Értem. Világos. Bizonyára így a legjobb. De azért ez így kényelmetlen. Ráadásul veszélyhelyzetben az a robot, amely meg se moccan mindaddig, amíg háromszor utasítást nem kap, teljeser, használhatatlan. Nem lehetne mégis tenni valamit? - Egy mód van arra, hogy, mint azel tt, a robot azonnal mozduljon, mihelyt utasítást kap. - Kérem, árulja el, hogy mi az! - Önnek rövid id re be kell vonulnia az Emberi Lények Finombeállító Központjába. Ott majd kigyógyítják meggondolatlanságából, és finombeállítást végeznek a jellemén, hogy körültekint bb legyen. Akkor elhozza nekünk a jótállásukat, mi pedig azonnal teljesítjük a kívánságát. Lorschy Katalin fordítása
Ilja Varsavszkij - Riasztó szimptómák nincsenek
1. - Nem tetszik a veséje - mondta Kreps. Le Rois a képerny re pillantott. - Olyan, mint minden vese. Volt rosszabb. Mellesleg úgy t nik, regenerált. Mit csináltak vele a múltkor? - Mindjárt ellen rzöm. - Kreps az automata klaviatúráján bepötyögte a kódot. Le Rois eldobta magát a fotelben, és valamit dörmögött a fogain keresztül. - Mit mondott? - kérdezett vissza Kreps. - Hat óra. Ideje megszüntetni a narkózist. - Mit fogunk csinálni a vesével? - Megkapta az információt? - Megkaptam. Itt van. A vesemedence teljes helyreállítása. - Adja ide. Kreps ismerte a f nöke modorát, aki nem szokott sietni a válasszal, ezért türelmesen várt. Le Rois félrerakta a felvételt, és elégedetlenül összeráncolta a homlokát. - Regenerálni kell. Egyúttal állítsa össze a genetikai javítás programját. - Azt gondolja, hogy… - Feltétlenül. Különben ötven év alatt nem került volna ilyen állapotba. Kreps leült a lyukasztó elé. Le Rois hallgatott, ceruzájával az asztal sarkán kopogott. - A kádban a mérséklet háromtized fokkal megemelkedett - mondta a n vér. - Adjon er s h tést… - mondta akadozva Le Rois. - Várjon egy kicsit… Mi van a programjával, Kreps? - Az ellen rz változat a gépben van. Az egyezés kilencvenhárom százalékos. - Jól van, kockáztassuk meg. Mélyh tés húsz percig. Megértett? Húsz percig mélyh tés. A gradiens: fél fok percenként. - Megértettem - válaszolta a n vér. - Nem szeretek az örökl déssel vesz dni - mondta Le Rois. - Soha nem tudhatjuk, mivel végz dik az egész. Kreps a f nökéhez fordult. - Szerintem egyáltalán mindez förtelmes. Különösen az emlékezet invertálása. Soha nem egyeznék bele. - Önnek nem is ajánlja fel senki. - Na még csak az hiányzik! Létrehozta a halhatatlanok kasztját, és úgy táncol, ahogy k fütyülnek. Le Rois fáradtan lehunyta a szemét. - Maga rejtély számomra, Kreps. Id nként egyszer en félek magától. - Mi van bennem olyan félelmetes? - A korlátoltsága. - Köszönöm szépen… - Mínusz hat - mondta a n vér. - Elég. Kapcsoljon át a regenerációra. Lila fényfoltok villantak fel a m plafonján. - A visszacsatolást a program ellen rz változatának mátrixmemóriájára kapcsolja. - Jó - válaszolt Kreps. - Öröklött hajlam - morogta Le Rois. - Nem szeretek ilyen dolgokkal vesz dni.
- Én sem - mondta Kreps. - Egyáltalán ez az egész nincs ínyemre. Kinek kell ez? - Mondja, Kreps, ismer olyan kifejezést, hogy a létért való küzdelem? - Ismerek. Tanultam gyermekkoromban. - Az egyáltalán nem az, amire én gondoltam - vágott közbe Le Rois. - Én a homo sapiensnek nevezett egész biológiai faj létért való küzdelmér l beszélek. - És ehhez kell évszázados szörnyeket helyreállítani? - Azért mennyire nehéz felfogású, Kreps! Hány éves? Harminc. - És hány éve dolgozik fiziológusként? - Öt. - És addig? Kreps megvonta a vállát. - Éppúgy tudja, mint én. - Tanult? - Tanultam. - Tehát, huszonöt év: füstbe ment. De hiszen ahhoz, hogy valaki legyen magából, matematikussá, kibernetikussá, biokémikussá, biofizikussá kell válnia, röviden, el kell végeznie még négy egyetemet. Számítsa ki, hány éves lesz akkor. És mennyi id re van szükség annak elsajátításához, amit szerényen tapasztalatnak hívnak, ami lényegében az élet által ellen rzött valódi tudományos gondolkodás képessége? Kreps arcát vörös foltok borították el. - Tehát úgy gondolja… - Semmit nem gondolok. Mint asszisztens teljesen megfelel nekem, de egy asszisztens önmagában semmit sem ér. A tudományban irányítókra van szükség, végrehajtókat mindig találunk. A helyzet pedig bonyolódik. Minél tovább, annál több probléma lesz, éget problémák, amelyek nem t rnek halasztást, problémák, amelyekt l talán az emberi faj léte függ. Az élet pedig nem vár. Mindig siettet: dolgozz, dolgozz, a következ évben dolgozz többet, intenzívebben, produktívabban, különben tespedés, különben degradáció, a degradáció pedig a halál. - Fél, hogy elveszíti a versenyt? - kérdezte Kreps. Gúnyos mosoly jelent meg Le Rois vékony ajkán. - Csak nem gondolja, Kreps, hogy izgat engem, melyik társadalmi rendszer gy zedelmeskedik a világban? Tudom az értékemet. Bármelyikük megfizeti, akinél hajlandó vagyok dolgozni. - Zsoldos tudós? - Miért ne? És mint minden becsületes zsoldos, h séges vagyok azokhoz a zászlókhoz, amelyek alatt harcolok. - Akkor beszéljen csak Donorrag sorsáról, ne pedig az egész emberiségr l. Hiszen tudja, hogy Donorrag határain túl a módszerének nincsenek követ i. És egyúttal ismerje el, hogy… - Elég, Kreps! Nem akarom hallani az unalomig ismételt szentenciákat. Inkább mondja meg, miért van az, hogy amikor helyreállítjuk az ember szívizmát, regeneráljuk a máját, megfiatalítjuk a szervezetét, mindenki lelkesedik: ez emberies, ez humánus, ez az értelem hatalmas gy zelme a természet er i felett! De ha csak egy kicsit mélyebbre hatolunk, akkor az önhöz hasonló figurák pánikot keltenek: ah! a tudósnak invertálták az emlékezetét, ah! istenkáromló m tétek, ah!… Ne felejtse el, hogy a kísérleteink egy rakás pénzbe kerülnek. Valóban munkaképes tudósokat kell kiengednünk innen, nem pedig agyalágyult, megfiatalított öregeket. - Jól van - mondta Kreps -, lehet, hogy igaza van. Nem olyan félelmetes az ördög… - Különösen, ha egy angyal agyát adhatjuk neki - mosolyodott el kesernyésen Le Rois. Megszólalt a timer cseng je. - Húsz perc - mondta szenvtelenül a n vér. Kreps odament a géphez. - Az ellen rz program mátrixmemóriájában nullák vannak. - Kiváló! Kapcsolja ki a generátorokat. Emelje a h mérsékletet: percenként egy fokot. Itt az ideje a narkózis megszüntetésének.
2. Kellemesen h ti a testet a regeneráló oldat, halkan dalolnak a transzformátorok, forrón lüktet a vér, ózonillat terjeng, puhán elomlik a lámpák matt fénye. A környez világ er szakosan hatol be az ébred testbe: a nagyszer , megszokott és örökké új világ. Clarence felemelte a fejét. Két fekete alak, hosszú, sarkig ér antiszeptikus köpenyben a kád fölé hajolva állt. - Nos, hogy van, Clarence? - kérdezte Le Rois. Clarence nyújtózkodott. - Csodálatosan! Mintha újjászülettem volna. - Így is van - morogta Kreps. Le Rois elmosolyodott. - Nagyon szeretne ugrálni? - Az ördög tudja, milyen er k öntöttek el! Kész vagyok hegyeket elhordani. - Erre még ráér. - Le Rois arca komollyá vált. - Most pedig a zuhany alá és az invertálásra. …Ki mondta, hogy az egészséges ember nem érzi saját testét? Butaság! Nincs nagyobb élvezet, mint érzékelni saját szívverésünket, a gyomorszáj remegését, a leveg lágy simítását a trocheusokon minden belélegzésnél. Ugyanolyan élvezet visszaverni a fiatal, rugalmas b r minden sejtjével a zuhanyból folyó vizet,
és könnyedén prüszkölni, mint az üresben járó motor, egy olyan motor, amelyben hatalmas kihasználatlan teljesítmény feszül. Az ördög vigye el, milyen nagyszer mindez! Mindenesetre ötven év alatt a technika valószín tlenül nagyot ugrott el re. Tán össze lehet hasonlítani a korábbi regenerációt ezzel? Akkor voltaképpen egyszer en összefoltozták t, most pedig… Ó, de jó! Amit Elzával csináltak, az egyszer en csoda! Csak kár, hogy elzárkózott az inverzió el l. A n k mindig a múltjukkal együtt élnek, rzik emlékeiket, mint az ajándékokat. Miért kell magukkal hordozniuk ezt a ballasztot? Az egész élet a jöv ben van. A halhatatlanok kasztja, nem rossz gondolat! Érdekes, mi lesz az inverzió után? szintén megmondva, az agy már az utóbbi id ben nem valami fényesen m ködött, ebben az évben egyetlen cikk sem született. Száz év: az nem tréfa. Nem baj, most majd meggy dnek, hogy mire képes az öreg Clarence. Kiváló gondolat: megjelenni Elzánál a hetvenötödik házassági évfordulónkon, nemcsak fizikailag, de szellemileg is megújulva… - Elég, Clarence. Le Rois várja magát az invertáló teremben, öltözzön! - Kreps odanyújtott Clarence-nek egy frottírköntöst.
3. El re-hátra, el re-hátra lüktet az áram a rezg körben, adott a ritmus, adott a ritmus, adott a ritmus… Az elektronok árama leszakad az izzó szál felületér l, és rohan a vákuumban felgyorsulva az elektromos térben. Stop! A hálózatra negatív potenciált kapcsolnak. Elképzelhetetlenül kis id intervallum után ismét az anódhoz törekszik a türelmetlen raj. Adott a ritmus, ami a kvarckristályban meghallhatatlan, a szúnyogzümmögésnél sok tucatszor halkabb hangrezgéseket kelt. Az ultrahang néma hullámai az ezüstvezetéken szaladnak, és a fémkullancs belemar a b rbe, áthatol a koponyán. Tovább, tovább, a szentélybe, a természet legnagyobb csodájába, amit agynak hívnak. Itt van a titokzatos szürke massza, a világ tükre, a bánat és öröm, a remények és csalódások, a szárnyalások és bukások, a zseniális meglátások és hibák befogadója. A fotelban fekv ember kinéz az ablakon. A tükröz üveg visszaveri a képerny t, amelyen agyának gigantikus képe látható. Látja a mikroszkopikus elektródák fényl útvonalát és Le Rois kezét a pulton. Egy tudós nyugodt, magabiztos keze. Tovább, tovább, parancsolja ez a kéz, még öt milliméter. Óvatosan! Itt ér van, jobb kikerülni! Clarence-nek elzsibbadt a Iába. Megmozdul, hogy változtasson a helyzetén. - Nyugalom, Clarence! - Le Rois hangja fojtott. - Még néhány percig próbáljon nem mozogni. Remélem, nem érez semmi kellemetlent. - Nem. - Milyen érzetekr l lehet szó, amikor tudja, hogy ez a szürke massza, minden fájdalmak elemz je, meg van fosztva az érzékelést l. - Mindjárt elkezdjük - mondja Le Rois. - Az utolsó elektróda. Most kezd dik a legfontosabb. A kétszáz elektródát rákapcsolták a megoldó berendezésre. Ett l kezdve az ember és a gép egységes egészet alkot. - Feszültséget! - parancsolja Le Rois. - Feküdjön úgy, Clarence, ahogy a legkényelmesebb. Az emlékezet invertálása. Ehhez a gépnek végig kell tapogatnia az emberi agy minden zugát, kibontakoztatni a végtelen sorban el jöv emlékeket, értelmezni a tudatalattit és eldönteni, mit tüntessen el örökre, és mit hagyjon meg. A raktárak megtisztítása a régi lomtól. Felvillan egy zöld lámpa a pulton. Áramot ad az agykéregre. …A kisfiú tanácstalanul áll a széttört lekvárosüveg el tt. A s , barna folyadék végigfolyik a sz nyegen… Stop! Most az érzékeléskomplexum szét lesz bontva az összetev ire, és a program ellen rzi ezeket. Mi van ott? Félelem, tanácstalanság, a környez világ mulandóságáról alkotott els elképzelés. Eltüntetni. Alig hallhatóan csattan a relé. Az agyba áramimpulzust ad, és az idegingerület megsz nik cirkálni ebben az agyrészben. Az agykapacitás megnövekedett a fontosabb dolgok befogadására. …Az iskolások csoportja kiszalad az utcára. Valamir l suttognak. A középpontban egy vörös, kócos hajú és elálló fül langaléta. Milyen nehéz azt mutatni, hogy egyáltalán nem félsz ett l a cs cselékt l! A lábad mintha vattából lenne. A torokhoz közeled hányinger. Futni akarsz. Egyre közelebb jönnek. Rosszindulatú hallgatás és egy vicsorgó pofa elálló fülekkel. Két lépés maradt. A langaléta üt… Eltüntetni! Csattanás, csattanás, csattanás… …Folyópart, táncoló úszó a vízen. Sötét árnyék. A láb egy félretaposott bakancsban. Bedobott horgászbotok, a folyás irányában úsznak. Vörös köd a szem el tt. Ökölcsapás a gy lölt pofába, a második, a harmadik. Legy zött, nyög ellenség, szétkent vér az arcon… Az elemzés millimásodpercekig tart. Meghagyni: az erejébe vetett bizonyosság, a gy zelem öröme nem kevésbé kell a tudósnak, mint a bokszolónak a szorítóban. …A t z visszfénye a feny k csúcsán. Bortól és fiatalságtól ég arcok. T zcsóva repül ki a tábort zb l, amikor ágakat dobnak rá. A t z ropogása és egy dal: "A szerelem csillaga a horizonton." Elza arca. "Menjünk, Clarence. Csöndre vágyom." A száraz levelek susogása a talpuk alatt. Egy fehér ruha a fatörzzsel a háttérben.
"Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?" A moha keser szaga hajnalban. Reggeli a kis városszéli étteremben. Forró tej ropogós cipóval. "Ez most már mindörökké így lesz, igaz, kedves?" Felvillannak és kialszanak a lámpák a pulton. Egy n iránt érzett szerelem: az jó. Serkenti a képzeletet. A többit eltüntetni. Túl sok idegkapcsolatot foglal el ez a butaság. Csattanás, csattanás… Minden lesz kült egy fénykép méretére a családi albumban: fehér ruha a fatörzzsel a háttérben. "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?" A láthatatlan sugár rohan az elektronikus kommutátor memóriablokkjaiban, kiszagolja az emberi lélek minden titkát. Mi van még ott? Feszültséget adni a harminckettedik elektródagárra. Meghagyni, eltüntetni, meghagyni, eltüntetni, eltüntetni, eltüntetni, csattanás, csattanás, csattanás… …Az els el adás. Elza által gondosan kivasalt fekete öltöny. Elrejtett veszélyérzet a kék szemekben. "Kézés lábtörést, drága." Az el adóterem padsorai. A diákok figyelmes, csúfondáros arca. Rekedt, el ször csaknem szaggatott hang. Bevezetés a komplex változós függvénytanba. Egy fiatalember tátott szája az els sorban. Fokozatosan elhalkuló zúgás. A kréta koppanása a táblán. Örömteli bizonyosság, hogy az el adás jól halad. Taps, a kollégák gratulációi. Milyen régen volt ez! Hetven éve. Szeptember huszadikán… Csattanás, csattanás… Csak a dátum és az el adás rövid vázlata maradt meg. Tovább, tovább. "…Nézd: ez a fiunk. Ugye, hasonlít rád?" Egy csokor rózsa az ágy fejénél. A hídnál lev üzletben vásárolta ezeket a rózsákat. A sz ke elárusítón maga válogatta ket. "A n k szeretik a szép virágokat, biztos vagyok benne, hogy tetszenek majd neki." Csattanás, csattanás… El az emlékezetet elfoglaló, szükségtelen visszaemlékezésekkel. A matematikus agyának szabadnak kell lennie a szentimentális butaságoktól. … Elza átható, vadállati kiállása. Részvéttáviratok, telefonhívások, a riporterek hada a lépcs n. "Az egész világ büszke az ön fiának h stettére." Az újságok els oldalán: egy az rhajó lépcs jénél álló, zsákszer kezeslábasba bújt fiatalember fekete keretbe foglalt fényképe. Elcsendesedett tömeg a templomban. A lelkész ösztövér alakja. "Örök dics ség a kozmosz meghódítóinak"… Felvillannak és kialszanak a lámpák a pulton. A töltések rohannak a memória késleltet vonalaiban, a logikai kapcsolatok blokkjai maximálisan leterheltek. Újra és újra egybeveti a gép a kapott eredményt a programmal, és ismét logikai elemzés következik. - Na, mi történt ott? - Le Rois pillantása a pultra irányul. Úgy t nik, a gép nem tudja elvégezni a kiválasztást. - Végre, hál' isten! - Le Rois megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor meghallja a relé csattanását. - Kreps, holnap ellen rizze a mágneses felvételek alapján, hogy mit zavartak össze a programmal. Csattanás, csattanás, csattanás… "Örök dics ség a kozmosz meghódítóinak." Csattanás… Az emlékezet egy újabb része szabad. Egymillió elemzés percenként. Események és dátumok, az ismer sök arca, az elolvasott könyvek, mozifilmek részletei, ízlések és szokások, fizikai állandók, tenzorok, operátorok, képletek, képletek, képletek. Mindezt rendbe kell hozni, kiválogatni, a szükségtelent kikapcsolni. Csattanás, csattanás… A matematikus agyának hatalmas szakmai emlékezettel kell rendelkeznie. Biztosítani kell a szükséges kapacitást minimum ötven évre. Ki tudja, mi lesz ott? Ki az egész ballaszttal! Csattanás, csattanás… Táncolnak a görbék az oszcillográfok képerny in. Le Rois nem egészen elégedett. Úgy t nik, itt abba kell hagyni, az agy elfáradt. - Elég! - vezényel Krepsnek. - Hívja ki az ápolókat, vigyék a kórterembe. Kreps megnyomja a cseng t. Amíg az ápolók az érzéketlen testtel bajlódnak, kikapcsolja a berendezést. - Kész? - Kész - válaszolja Le Rois. - Elfáradtam, mint az Atyaúristen a teremtés hatodik napján. Kicsit ki kell kapcsolódni. Gyerünk, Kreps, menjünk el valamelyik kabaréba. Önnek sem árt egy kis felüdülés egy ilyen munka után.
4. Egy, kett , három! Bal, bal! Egy, kett , három! Kiváló dolog a járás! Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Kopp, kepp, kopp, bal pitvar, jobb kamra, jobb pitvar, bal kamra. Egy, kett , három! Bal, bal! Clarence könnyed, széles léptekkel halad az utcán. Nézi az óráját. Most, ahogy megegyeztek, az egyetemre megy. Rövid id re, csak Levy el adására. Azután haza, Elzához. Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Micsoda változatossága az illatoknak, árnyalatoknak, formáknak! A megújult agy mohón issza be a környez világot. A forró vér lüktet az artériákban, szétszalad az erek labirintusában, majd újból visszatér saját köreibe. Kopp, kopp, kopp… Kis kör, nagy kör, jobb pitvar, bal kamra, bal pitvar, jobb kamra, kopp, kopp, kopp… Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Stop! Clarence megdöbben. Zöld levélzettel a háttérben bíborszín szirmok, amelyek soha nem érzett aromát árasztanak. Térdre ereszkedik, és mint egy állat, megszaglássza a bokrot. A szembejöv lány arcán gúny és akaratlan elragadtatás. Nagyon szép ez a virágok el tt térdepl ember.
- Ön elvesztett valamit? - kérdezi mosolyogva. - Nem, csak egyszer en emlékezetembe akarom vésni ezt az illatot. Ön nem tudja, hogy hívják ezeket a… Teringettét! Elfelejtette a nevét. - Ezeket… a növényeket? - Virágokat - javítja ki a lány. - Egyszer vörös rózsák. Valóban még soha nem látott ilyet? - Nem, még nem láttam. Köszönöm. Most már megjegyzem: vörös rózsák. Lábra áll, és óvatosan megsimogatva a szirmokat, továbbmegy. Egy, kett , három! Bal, bal! A lány csodálkozva néz a nyomába. Különc, milyen kár. Ami azt illeti, leheteti volna kicsit szívélyesebb. "Rózsa, vörös rózsa" - ismételgeti útközben. Clarence kitárja az el adóterem ajtaját. Ma gyakorlatot tartanak itt. A szigorú mopszlihoz hasonló Levy az egyenletekkel teleírt tábla el tt áll. Megfordul, és a krétát tartó kezével int Clarence-nek. Minden tekintet Clarence felé fordul. Az ajtóban diákok tolonganak. Természetesen nem Levy kedvéért jöttek ide. A nap h se: Clarence, a halhatatlanok kasztjának képvisel je. - Kérem, bocsássanak meg a késésért - mondja, miközben leül a helyére. - Kérem, folytassa. Gyors pillantással felméri a táblát. Úgy, úgy. Úgy t nik, az öreg a Langren-tétel bizonyításához fogott hozzá. Érdekes. Levy átmegy a második táblához. Clarence nem veszi észre a reá irányuló tekinteteket. Valamit kiszámol fejben. Feszült ebben a percben, mint a versenyló a start el tt. "Megvan! Különben várjunk, nem szabad elsietni, még egyszer ellen rizni kell. Így, kiváló!" - Elég! Levy értetlenül fordul meg. - Mondott valamit, Clarence? Clarence ajkán vakító, kíméletlen mosoly. - Azt mondtam: elég. A második tagban: ki nem fejtett határozatlanság van. Parciális differenciálokban megoldva, az ön egyenlete azonossággá alakul át. Odamegy a táblához, hanyagul letöröl mindent, amit Levy írt föl, felír néhány sort, és széles mozdulattal aláhúzza az eredményt. Levy arca a süt l kés n kivett sült almára kezd hasonlítani. Néhány percig a táblát nézi. - Köszönöm, Clarence… Meggondolom, hogy mit lehet itt csinálni. Clarence beviszi a megsemmisít ütést. Feszült csönd az el adóteremben. - A legjobb, amit tehet, hogy nem fog olyan munkába, ami meghaladja az erejét. Knock out. …Ismét az utcán megy. Egy, kett , három. Bal, bal. Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. A legy zött, nyög ellenség szétmázolja a vért az arcán. Sült alma, amit kés n vettek ki a süt l. Az erejébe vetett bizonyosság, a gy zelem öröme nem kevésbé kell a tudósnak, mint a bokszolónak a szorítóban. Egy, kett , három! Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Egy, kett , három! Bal, bal!
5. - Olaf! Az ajtóban a ragyogó, fényesen mosolygó Elza. Milyen remekül néz ki, ifjú Aphrodité, aki a regenerációs fürd oldatában született. Fehér ruha a fatörzzsel a háttérben. "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?" - Szervusz, drága. - Ez egyáltalán nem olyan csók, amelyet a házastársak gyémántlakodalmukon váltanak egymással. - No, mutasd magad. Remekül nézel ki. Nem kéne nekem test röket alkalmazni, hogy megvédjenek a diáklányoktól? - Butaság! Ilyen feleségem van… - Engedj el, elrontod a frizurámat. Végigjárja a szobákat, átnézi a könyveket a szekrényben, megvizsgálja Elza asztalán a csecsebecséket, kíváncsian nézegeti a bútort, a falakat. Mindez olyad ismer s, ugyanakkor ismeretlen. Mintha álmában látta volna. - Új szenvedély? - kérdezi, és egy, a rakéta lépcs jénél álló, zsákszer kezeslábasba bújt fiatalember fényképére néz. Elza szemében az elszörnyedés látszik. - Olaf! Mit beszélsz?! Clarence megvonja: a vállát. - Nem vagyok azok közül való, akik féltékenyek a feleségükre ismer seik miatt, de gondold meg… bárki el tt furcsának t nhet az a szokás, hogy a lovagjaid fényképét kiakasztod az ágyad fölé. És miért nézel így rám? - Mert ez… mert ez Henry… a fiunk… Istenem! Te valóban nem emlékszel semmire?! - Mindenre kiválóan emlékszem, de nekünk soha nem volt gyerekünk. Ha azt akarod, hogy a fénykép itt lógjon, kitalálhatnál valami elmésebbet.
- Ó, istenem!! - Nem kell ez, kedves. - Clarence zokogó felesége fölé hajol. - Jól van, hadd lógjon, ha neked ez így tetszik. - Menj el! Az ég szerelmére, menj el, Olaf. Hadd legyek egyedül, nagyon kérlek, menj el! - Rendben. A dolgozószobámban leszek. Ha megnyugszol, szóljál… …Események és dátumok, az ismer sök arca, az elolvasott könyvek, a mozifilmek részletei, fizikai állandók, tenzorok, operátorok, képletek; képletek, képletek. Fehér ruha a fatörzzsel a háttérben, "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?" Vörös rózsák, Langren tétele, sült alma, amit túl kés n vettek ki a süt l, a gy zelem öröme… Nem, határozottan nem érti, mi jutott hirtelen Elza eszébe… Ünnepien megterített asztal. Egy patinás borosüveg mellett az esküv i torta. Két krémgalamb a cs rében tartja a 75-ös számot. - Nézd, mit készítettem. Ez a bor szintén 75 éves. Hál' isten, Elza, úgy látszik, megnyugodott. De miért hetvenöt? - Nagyon kedves, bár nem teljesen pontos. Én nem hetvenöt éves vagyok, hanem száz, és amennyire emlékszem, te is. Megint ez a különös, zaklatott tekintet. Levág egy nagy szelet tortát, és bort önt a poharakba. - A halhatatlanságra! Koccintanak. - Szeretném - mondja Clarence a tortát majszolva -, ha ebben az évben alávetnéd magad az inverziónak. Túl van terhelve az agyad. Ezért találsz ki sosem volt eseményeket, kevered a dátumokat, fölöslegesen idegeskedsz. Akarod, hogy holnap fölhívjam Le Rois-t? Ez egy egyszer m tét. - Olaf - Elza szeme könyörög, vár, utasít -, ma augusztus huszonharmadika van, tényleg nem emlékszel, hogy mi történt hetvenöt évvel ezel tt ezen a napon? … Események és dátumok, az ismer sök arca, tenzorok, operátorok, képletek, képletek, képletek… - Augusztus huszonharmadika? Úgy t nik, ezen a napon tettem le az utolsó vizsgámat. Hát persze! Vizsga Elgartnál, három kérdés volt, az els … - Hagyd abba!!! Elza kiszalad a szobából, a zsebkend jét a szeméhez szorítva. "Igen… - Clarence port töltött magának. - Szegény Elza! Akármibe kerül is, el kell vinni t holnap Le Roishoz." Amikor Clarence bement a hálószobába, Elza már ágyban volt. - Nyugodj meg, kedves. Igazán, ezek miatt nem volt érdemes sírni. - Átölelte a felesége remeg vállát. - Ó, Olaf! Mit tettek veled? Egészen idegen vagy, nem valódi! Miért egyeztél ebbe bele?! Hiszen mindent, mindent elfelejtettél! - Egyszer en túler ltetted magad. Nem kellett volna elutasítani az inverziót. Túl van terhelve az agyad, hisz száz év az nem tréfadolog. - Félek t led, amikor ilyen vagy… "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?"
6. A baj vészjósló lehelete megmérgezte a rózsák illatát, összezavarta az egyenletek takaros rendjét. A baj behatolt az álomba, halkan lépdelve puha mancsain. Egészen közel volt. Clarence behunyt szemmel rátette kezét felesége vállára. - Elza! Megpróbálta kinyitni az asszony szemhéját, leheletével felmelegíteni a szobor élettelen arcát, a megcsontosodott ujjak közül kiszedni a kis üvegcsét. - Elza! Senki nem tud életre kelteni egy követ. Clarence felkapta a telefonkagylót. - Morfiummérgezés - mondta az orvos, miközben felvette a kabátját. - A halál körülbelül három órája állt be. Az igazolást letettem a telefonkönyvre. Itt van az asztalkán. Ugyanoda felírtam a temetkezési vállalat telefonszámát. A rend rséget magam értesítem. Az öngyilkosság ténye kétségen kívül áll. Gondolom, nem fogják önt zavarni. - Elza! - Térden állt az ágynál, tenyerével a hideg, fehér homlokot simogatta. - Bocsáss meg nekem, Elza! Istenem, milyen hülye voltam! Eladni a lelkemet! Miért? Hogy számítógéppé válhassak, és lehet ségem legyen kigúnyolni ezt az ostoba Levyt! Sült alma, amit túl kés n vettek ki a süt l. A gy zelem öröme, Langren tétele, tenzorok, operátorok, képletek, képletek, képletek… Ezt az ostobát… Clarence felült az ágyra, kinyújtotta a kezét, és az asztalkáról elvett egy fehér lapot. Tizenkét órakor megszólalt a telefon.
Clarence felvette a hallgatót. - Halló. Még mindig az ágyon ült, a telefonasztalkánál. - Halló, Clarence! Itt Le Rois beszél. Hogy töltötte az éjszakát? - Hogyan töltöttem az éjszakát? - kérdezte szórakozottan Clarence, miközben a hátoldalán matematikai szimbólumokkal teleírt halotti értesít t forgatta. - Kiválóan töltöttem az éjszakát. - Közérzet? - Remek! - Az egyenletek egyenes sorai nem fértek el az értesít n, betöltötték a telefonkönyvecskéb l kitépett jegyzetlapokat. Néhány áthúzott és gy rött lap hevert a takarón és a párnán, a megboldogult fejénél. Figyeljen ide, Le Rois, hívjon fel két óra múlva, nagyon elfoglalt vagyok. Úgy t nik, sikerült megtalálnom a Langren-tétel bizonyítását. - Sok sikert! Le Rois elmosolyodott és letette a kagylót. - No, mi van? - kérdezte Kreps. - Minden rendben. Az operáció pompásan sikerült. Riasztó szimptómák nincsenek. Barta Gábor fordítása
Karen A. Szimonjan - Hívogató, hívogató világ…
I. Az ajtó kitárult. Zaj, csikorgás nélkül. Ösztönösen odafordult, s meglátta váltótársát, aki félszegen állt az ajtóban, s t nézte. Üdvözlés helyett értetlenül megkérdezte: - Most már n ket is küldenek? A fiatal lány zavarodottan biccentett. - Mit áll ott? Lépjen be - hívta a férfi. S amikor a fiatal lány belépett, hozzátette: - Üljön le. - A lány leült az átlátszó fal el tt álló karosszékbe. - Jól utazott? - Igen. Köszönöm - felelte a lány. Majd felállt, s így szólt: - A nevem… - Üljön, üljön csak! - szakította félbe a férfi, s karját összef zte mellén. Ebben a szobában az emberek nem ismerkednek. Az emberek itt háromévenként találkoznak, ahogy mi most, és utána elválnak. - A lánnyal szemben állt, az áttetsz fal mögött elterül kékes, itt-ott erd borította völgy peremén. A fák fejük tetejére állított polipokra emlékeztettek, a narancsszín ég felé nyújtogatták sima, nagyon hosszú és ideges csápjaikat. - Most veszi át az állomást, vagy azután, hogy egy kicsit pihent? - kérdezte a férfi. - Mindegy. Mindketten hallgattak. A csendben hallatszott, amint halkan és szégyenf sen, szaggatottan zümmögtek a kvarcórák. A hallgatás fokozatosan elviselhetetlenné, idegesít vé vált. S hogy teli torokból el ne kiáltsa magát, a lány fojtott hangon megjegyezte. - Micsoda különös bolygó. - Egy csöppet sem - tiltakozott a férfi. - A legközönségesebb bolygó. Semmi rendkívüli nincs itt. Látja a fákat? - Félrehúzódott, hogy a lány láthassa a fákat a völgyben. - Egy-két hét múlva a leghétköznapibbnál is megszokottabbak lesznek. Az egyetlen különös ezen a bolygón: a fák, azonban csak kezdetben… Kés bb megszokja ket. Minden annyira megszokott lesz, hogy bele lehet bolondulni. - S maga már belebolondult? - kérdezte a lány. - Nem is gondoltam rá. Az ember a bánatba, magányba, léte értelmetlenségébe bolondul bele vagy abba, hogy elfeledkeztek róla. Itt azonban szó sincs bánatról, mert feszített a munka. Egész nap. Ha ellustulsz, s valamit elfelejtesz, a gépek és robotok a bolygót szitává luggatják. S rólam sem feledkeztek el. Hiszen valahol várnak rám. S csalogatnak. Mindig. Hívnak nap mint nap, minden órában… E percben is hívnak. S én sietek ismerte be egy kissé zavarodottan. - Rögtön átveszem az állomást, s akkor nem késik el - mondta a lány. Bizonyára nagyon er s a honvágya. - Mi után? - A Föld, a Mars után… Melyik bolygóról való? - A Kecskeszarv-151-r l. Ott születtem s n ttem fel. A Földön még nem jártam. - Mindegy - jelentette ki hanyagul a lány. - A lakott bolygók nem különböznek a Földt l. Lehet, hogy száz év múlva ez sem fog különbözni t le. Ugyanolyan világ lesz. Az igazat megvallva, már én is unom egy kicsit. Azt gondoltam, hogy itt minden rendkívüli lesz. Maga azonban azt állítja, hogy nincs semmi különös, s én hiszek magának. S egy kissé irigyelem…
- Miért? - Nemsokára otthon lesz. - Ne irigyeljen. Nem térek haza. - Tehát, marad? - kérdezte értetlenül a lány. - Van már utasítás arról, hogy ketten fogunk ügyelni? - Nincs. - A férfi végre elmosolyodott. Leült a lánnyal szemben, s tenyerével átfogta a térdét. - Oda indulok. - Ujjával az esti égbolt egy ragyogó pontjára mutatott. - Fényes csillag. - Nagyon fényes - felelte, s lassan himbálódzott a karosszékben. - Egyre ragyog és hív. Türelmetlenül vártam a váltást, hogy átadhassam az állomást, s odarepülhessek. - A Kecskeszarv-151 után nem vágyódik? - Nem tudom. Hogy is mondjam?… Bizonyára vágyódtam. - Egy darabig hallgatott, majd alig hallhatóan csendesen folytatta: - Azonban hívnak engem… Érti? A lány biccentett, s hogy eloszlassa az t hatalmába kerít furcsa érzést, hangosan így szólt: - Talán mégiscsak jobb, ha rögtön átveszem az állomást. Különben valóban elkésik. Mikor akar indulni? - Amint átadtam az állomást - mondta. - Ez pedig egy óráig sem tart. II. Másnap ugyanabban a szobában találkoztak. A lány, aki már átvette az ügyeletet, egy csöppet sem csodálkozott: tudta, hogy a férfi még nem utazott el. - Jó reggelt - köszöntötte a férfi a lányt. - Jó napot - válaszolta a lány. - Igaza lett: már hozzászoktam a fákhoz a völgyben. - Nagyon kedves hozzám - mondta a férfi. - Azonban pontosan tudom, hogy csak egy-két hét múlva szokja meg ket. - Még nem utazott el - mondta a lány. - S én egész éjjel nem tudtam elaludni. Percr l percre vártam, hogy rhajója hajtóm veinek üvöltése megsüketít. Mellesleg az indítóállástól idehallatszik a hajtóm vek zúgása? - Igen, de nagyon gyöngén. - Mi a neve? A férfi ismét összevonta a mellén a karját. - Tegnap már mondtam, hogy ebben a szobában az emberek nem ismerkednek. Egy régi és egy új ügyeletes háromévente találkozik itt, s búcsúzik is nyomban egymástól. Én nem ismerem az el döm nevét, nem tudta meg az enyémet… - Miért? - Mert fölösleges - mondta a férfi. - Miért lenne fölösleges? - csodálkozott a lány. - Hiszen emberibb módon is találkozhatunk és elválhatunk. - Természetesen lehet - válaszolta a férfi. - Ez azonban nehéz mind a távozónak, mind a maradónak. Ezen az eldugott bolygón véletlenül keresztez dik két, eddig a világmindenség különböz szögleteiben él ember útja. Keresztez dik, hogy még aznap ismét szétváljon. S ezek ketten egész életökben többé sohasem találkoznak. Érti, találkoznak, majd elválnak, hogy többé már sohase találkozzanak. Ha viszont ismerik egymás nevét… Akkor várni fogják, hogy találkozzanak. Mert már nem egy névtelen valaki az illet . Hogyan magyarázzam meg magának?… A név már valami több. Majd ha három évet eltölt itt az ügyeleten, saját magán is megérzi, s képtelen lesz megmagyarázni utódjának, mit jelent, amikor hosszú magány után találkozol egy emberrel… - Nem hiszem, hogy a név zavart okozhat… - Bizonyára nem. Mi szükség azonban arra, hogy "valaki", akivel többé már sohasem találkozol a gigászi világmindenségben, egy bizonyos, nevet visel személy legyen. - Maga tegnap nagyon sietett - mondta a lány. A férfi nem válaszolt. A csöndben ismét hallatszott a kvarcórák halk, szaggatott zümmögése. Ez a peremvidéki bolygó volt a határ, melynél a világ r meghódítása egyel re megállapodott. Ezerszámra voltak ilyen bolygók a hódítás határvonalán. S mindegyik jük mezsgye volt a már megismert és a még ismeretlen világ között. Száz vagy még több esztend alatt a magányos ügyeletesek által ellen rzött gépek és robotok átformálják a bolygót, létrehozzák azt a szükséges környezetet, amely nélkül lehetetlen az emberek betelepítése. Majd a világ r legkülönböz bb szögleteib l emberek érkeznek, s megteremtik a kolóniákat. Kár, hogy eddig egyetlen bolygón sem találtak értelmes lényekre. S máig a világ rben csupán a számtalan kapcsolatszál húzódik, melyet valaha a Földön él emberek alakítottak ki. - Véleménye szerint most hány ember él az egész világ rben? - kérdezte váratlanul a férfi. - Bizonyára néhány százmilliárd - felelte a lány. - Úgy emlékszem, a huszadik században csak a Földön éltek az emberek, s mindössze hárommilliárdnyian voltak. - Most a huszonnyolcadik században járunk - mondta a lány, és hozzátette: - Még sokáig marad? Már nem hívják?
- Most a huszonnyolcadik században járunk - helyeselt a férfi. - S az emberek, különösképp a lányok egy csöppet sem változtak. III. A csillag makacs volt. Egyre csak hívta, hívogatta. S a férfi képtelen volt elfojtani ezt a makacs hívást. Amikor néhány nap múlva ismét elindult a szobához, ahol az emberek sohasem ismerkednek, már tudta, hogy amint elhagyja ezt a szobát, ez az isten háta mögötti bolygó emlékké válik, álommá vagy gyermekkorában hallott mesévé, melyet az ember újból és újból hallani szeretne, azonban nincs meg már a mesemondó, ha pedig mondják még a mesét, a szív összeszorul, mert az egész történet elvesztette egykori varázsát. - Hamarosan útra kelek - jelentette be a férfi. A lány rápillantott, és nem válaszolt. - Hamarosan útra kelek - ismételte meg. - Mi pedig elválunk - jegyezte meg nagyon halkan a lány. - Emberi sorsok találkoznak s válnak szét véletlenül ezen a bolygón. Igaz? - Találkozunk még. - Annyi világ létezik - folytatta a lány. - S oly hatalmas a világ r… - Húszéves voltam, amikor iderepültem - jelentette ki a férfi. - És maca most hány éves? - Én is húsz vagyok. - Tudja, ezen a bolygón csak a húszévesek útjai keresztez dnek. Ezen a hétköznapi bolygón… Különös, ugye? - Igen. - Amikor bekerülnek a hétköznapi életbe, egyszer csak valóban furcsa világok kezdik hívogatni ket. S k oda igyekeznek, ahol minden szokatlan. S ha már igyekeznek, találkoznak is ott, ahol valóban minden rendkívüli a világ r, a nap, a bolygó… Feltétlenül találkozni fognak. - Miért hívogatnak ezek a különös világok? - kérdezte a lány. - S miért hallják az emberek ezt a hívást? - Nem tudom. Azonban mindig így volt… Becsületszóra. Hallották ezt az argonauták, Kolumbusz, hallotta Amundsen… - Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - A nevem Ádám. - Az enyém: Lilit - szólt a lány. - Biztos vagy benne, hogy találkozunk? - S te tudod, hány ember él a világon? A lány zavarba jött. - Csak két ember létezik a világon. Én és te. S mindössze egy csillag van, a legfurcsább világ az egész világ rben. Földeák Iván fordítása
Herbert W. Franke - Menedék
Már három éve utaztunk. Milyen elkeseredetten hagytuk ott a Földet! Menekülés a naprendszerb l… H söknek képzeltük magunkat. Csak kés bb jöttek a kételyek: hiszen senki sem tartóztatott fel bennünket. Valószín leg örültek, hogy megszabadultak t lünk! Természetesen, csalódottak voltunk. Forradalmunk elbukott, miel tt még valójában elkezd dött volna. A sportolók és diákok, akikkel felvettük a kapcsolatot, egyszer en cserbenhagytak minket. Vagy talán kezdett l fogva nem is gondolták komolyan. Annak idején nem esett nehezünkre elválni a Földt l. Amit hátrahagytunk, nem volt fontos. Megvetettük az embereket, kik saját akaratuk egyetlen felvillantása nélkül vetették alá magukat a Világkormány rendelkezéseinek. Kár volt síkraszállni értük. Három év nagy id . Három év a sz k helyiségekben, néhány lakócellában, a kommunikációs központban, a sport- és tréningkabinban. Eltekintve természetesen a géptermekt l, de hói ott mi keresnivalója volna az embernek? Az átkutatott területek messze mögöttünk maradtak. Még senki sem bolyongott erre, a Naprendszer e félrees spirálkarjában. Hatalmas távolságokat tettünk meg. És mégis, alig változott a csillagok mintázata az éjfekete égen. Mert ez volt minden, amit az ablakokon való kipillantás kínálhatott.
Hatan voltunk. Boyd, a pszichológus és szociológus, telve kezdeményez készséggel, lelkesíti minden új eszme. Misa, a kibernetikus és technikus, meggondolt, csaknem lassú, de félelmetesen kitartó, ha a kit zött cél elérése függ ett l. Nuru, orvostanhallgató, az Afro-olimpia többszörös tízpróbabajnoka, tömör energiacsomó, agresszív, kibékíthetetlen, semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Ingrid, aki képes a világ összes asszonyát zendülésre bírni, politológus és pedagógus, igen magas intelligenciával, s mester a demagógia vészetében. Naomi, nyelvszakos egyetemi hallgató, hírközl központunk vezet je, er teljes kifejez készséggel, érzékeny, igazi egyensúlyt tartó elem egy individualista rendszerben. És végül én, André, a jogtudományok kandidátusa. A magam jó és rossz tulajdonságairól nem beszélek. Mikor az áttörés izgalmas napjai mögöttünk voltak, s lassanként megnyugodtunk, azt reméltük, olyan helyzet alakul ki, amilyet a Földön kívántunk magunknak: különböz jellemek aktív együttm ködése. Olyanoké, akik különböz ek ugyan képességeikben, kedvteléseikben, kifejezésmódjukban, de egyek az akaratban, hogy legy zzék azt a testi és szellemi stagnálást, mely az emberiség megbénulásával fenyeget. A kreatív társadalom, ez volt a célunk, s együttélésünknek kellett volna az iskolapéldát szolgáltatnia, úgy képzeltük. Kezdetben mindenki lelkesen egyetértett. Sorshúzással hétr l hétre meghatároztuk mindenki vitapartnerét három kétszemélyes csoportra oszlottunk, s a párok próbálkoztak a magunk elé állított problémák megoldásával. Mindezek között legfontosabb lett volna egy jöv beli társadalom modelljének kifejlesztése. Csak ma jut eszembe, milyen értelmetlen volt ez az aktivitás, hiszen nem terveztük, hogy valaha is visszatérünk a Földre. Mégis, minél tovább haladtunk e munkában el re, annál nagyobb elégtételünkre szolgált, hogy sikerült az emberiséget megbetegít érzékeny pontokat megtalálnunk. Ezek után érthetetlen volt, mások miért nem látták át: az egységes válságkormány visszafordíthatatlanul elvezet a fejl dés pusztulásához. Az egyetlen kiút a lakott területek független vidékekre való felosztása, olyanokra, melyek a gazdasági versenyben szemben állnak egymással. A vetélkedést fizikai és lélektani téren egyaránt be kell vezetni. Általános, kötelez sportszolgálatot terveztünk minden ember számára 18 és 32 év között. Határozottan javasoltuk mesterséges problémák fölvetését ott, ahol a természetesek már kiküszöböl dtek. Célul t ztük ki az adatbankok részleges elpusztítását, hogy a tudományt minden szakterületén, egymástól függetlenül újra kidolgozhassák. Mindezzel egyel re épp elég dolgunk akadt. Vitáink élénkek voltak, az eredményeket komputerrel feljegyeztettük, rendszereztettük, és programmá állíttattuk össze. Testi teljesít képességünk fenntartásáról is gondoskodtunk. Természetesen sajnáltuk, hogy nem állnak rendelkezésünkre nagyobb sportlétesítmények - akadályfutó-pályák, játékterek -, nem is szólva evez spályákról vagy rakétaautóutakról. Mindezek ellenére elégséges alkalom nyílt edzésre meg a teljesítmények fokozására. Versenyt futottunk a futószalagokon, gumifalra dobáltuk golyóinkat, ugrottunk egy-egy fokozott nehézségi er vel ellátott térben. Labdajátékok tekintetében különleges módon jártunk el: szondákat helyeztünk halántékunkra és izomgócainkra, a felvett feszültségeket számítógépbe tápláltuk, s így képerny n figyelhettük meg azt a játékhelyzetet, melyet gondolatban kialakítottunk. Csak hónapok múltán figyeltünk fel a kijózanodás jeleire. Néhány konkrét alkalom is adódott: Misa, aki id l id re ellen rizte az automatikát, rendkívül nagy vízfogyasztást állapított meg. Bármennyire jól voltunk is ellátva - energiával éppúgy, mint élelmiszerrel vagy gyógyszerrel -, a vizet újra és újra fel kellett használnunk, s a berendezés kapacitása korlátozott volt. Nem annyira, hogy szükséget szenvedjünk - mindegyikünknek kijutott a napi fürd -, de természetesen arra már nem tellett, hogy órákig zuhanyozni vagy locsolkodni lehessen. És valaki mégis pazarolt, mert mind gyakrabban fordult el , hogy egyikünk-másikunk bosszúsan jött vissza a fürd szobából, mivel a vizet már el tte elhasználták. Még meghökkent bb volt egy másik megállapítás. Ugyancsak Misa közölte, hogy valamelyikünk minden olyan gyakorlatot, melyet kabinjában nehézség nélkül elvégezhetett volna, csak gondolatban teljesít. Biztos, hogy nem volt f benjáró vétekr l szó. Hiszen nálunk nem léteztek el írások, ellen rzések, s eszünkbe sem jutott volna ilyen mellékes dolgok miatt saját alapelveinkt l eltérni. Mégis, mint ahogy azt végül vonakodva beismertük, csalódottak voltunk. Ámbár senki sem érdekl dött nyíltan az iránt, ki hágja át a hallgatólagos megállapodásokat, de titokban mindenki vagy erre, vagy arra gyanakodott, s így közösségünkbe diszharmónia vegyült. Lassanként a szociológiai modellek iránti érdekl dés is lelohadt. A Nap már régen csak egy csillag volt a többiek sorában, s talán a Földt l való eltávolodás okozta, hogy politikai helyzete oly kevéssé fontosnak t nt. A brain-storming üléseknél, ahol mindenki azt mond, ami éppen eszébe jut, anélkül hogy ezért bárki is megkritizálhatná, most el ször hangzott el nyíltan: végeredményben miért érdekel még minket egyáltalán a Föld? S ett l kezdve beszélgetéseinkben sokkal több szó esett a jöv nkr l, mint a múltunkról vagy arról, hogy életünk hová fejl dhetett volna. Amikor elmenekültünk a Földr l, egyáltalán nem lebegett el ttünk határozott cél. Egyetlen gondolatunk csak az volt, hogy biztonságba helyezhessük magunkat a világegészségügyi szervek el l, akik valószín leg pszichológiai újraszabályozás céljából klinikai kezelést írtak volna el . Csúfos futásunk el tt ritkán jutott eszembe a gondolat, hogy forradalmunk meghiúsulhat. Természetesen, el készítettük a menekülés útját - ezt már régi forradalmakról és felkelésekr l szóló írások tanulmányozása
közben megtanultuk -, de hallgatólagosan feltételeztük, hogy a lakott vidék valamely bolygóján fogunk kikötni, ott illegalitásba megyünk, és tovább dolgozunk feladatainkon. Ezek az elgondolások kés bb illúziónak bizonyultak. A Szuper-V hajók belépése egy bolygó nehézségi er terébe nem történhetnek gravitációs zavarok nélkül, érkezésünket azonnal regisztrálták volna. Akkor aztán nagy hirtelen elhatároztuk, hogy behatolunk az ismeretlen rbe, keresünk egy bolygót, mely elviselhet életfeltételeket biztosít, és ott újra kezdjük. Elég soká tartott, míg letettünk err l a romantikus elképzelésr l. Misa volt az els , ki tévedésünket belátta, s szóba hozta egyik ülésünkön, mely már rég nem volt egy témára irányított, hanem többé-kevésbé kötetlen beszélgetéssé alakult. - Utánaszámoltattam - mondta. - Ha nem akarunk rövid id n belül a primitívség állapotába visszazülleni, csatlakoznunk kell egy már fennálló társadalmi rendszerhez. Akármeddig is vitáztunk még, a tény tény maradt. Technikai eszközeink körülbelül egy év alatt kimerülnek, s akkor k késekkel és ököllel kellene újrakezdenünk. Az OZMA-terv els , még sikertelen kísérlete óta, már többször sikerült földön kívüli értelemmel rádiókapcsolatba kerülni. Nagy csoport tudós analizálta akkor a földönkívüliekkel történ információcsere lehetséges következményeit - s utána megtiltottak minden további kommunikációt. Az elképzelhet legnagyobb fokú átalakulástól tartottak az emberi történelemben, és a hivatalos álláspont szerint ezt semmiképpen nem volt szabad megkockáztatni. Társaságunkat a döntés természetesen kevéssé zavarta, s t a találkozás nem emberi intelligens lényekkel olyan meghökkent lehet ségnek látszott, mely kizökkenthet minket a régi kerékvágásból. Így láttuk annak idején a dolgokat - a Föld biztos távolságából s védelmében. Amikor azonban most felbukkant az ötlet, kikötni egy olyan bolygón, ahol ismeretlen értelmes lények élnek, mégiscsak elkezdtünk habozni. Sajnos, nem volt más választásunk. Mindjobban közeledett az a pillanat, mikor az energiatartalékok kimerülnek, az élelmiszerkészletet feléljük, s a víz fokozatosan elt nik, elapad. Így lett a céltalan menekülésb l a cél keresése. Tervszer en tapogattuk végig valamennyi hullámhosszat a sztenderd-jelzések egész sorával, melyeket az információelmélet tudósai mint kapcsolatfelvételre különösen alkalmas mintákat dolgoztak ki. Hódítókból így lettünk emigránsok. Amit mi kerestünk, az már nem új otthon volt, hanem csak menedék… A megérkezés nem volt olyan zökken mentes, mint ahogy reméltük. Kijelöltek részünkre egy leszállóhelyet, de mi ezt nem vettük igénybe, hanem kerestünk magunknak másik megfelel t. Hogy miért? Bár semmiféle okunk nem volt a gyanakvásra, mégis úgy n tt bizalmatlanságunk az idegen lények iránt, ahogy közeledtünk bolygójukhoz. Szégyelltük ezt az érzést. Épp elég hosszú ideig harcoltunk a Földön azok ellen az archaikus megnyilvánulások ellen, melyek mindent megpróbálnak elvetni, ami eltér a megszokottól. A csúnyának, a betegnek, az idegenszer nek, az érthetetlennek elhárítása… Boszorkányperek és fajgy lölet, diszkrimináció és gettók, kényszerkezelés és újraszabályozás… Emberi indítékaink mégis oly mélyen gyökereztek bennünk, hogy semmit sem tehettünk ellene. Most, mikor e kérdések már nem teoretikusak voltak, hanem maga a bénító valóság, ugyanúgy viselkedtünk, mint a nemzedékek hosszú sora tette el ttünk: bizalmatlanul, bizonytalanul, telve félelemmel… A balszerencse, mely bennünket ért, tulajdonképpen inkább ostoba volt, mint veszélyes. A tat lángcsóvája, melyre ráereszkedtünk, ugyanis megolvasztotta a talajt, s mire földet értünk, néhány métert belesüllyedtünk a nyúlós kásába. Három napig, míg a massza kih lt és megszilárdult, mozdulni sem tudtunk. Mikor aztán végre kiszállhattunk, nem volt létrára szükségünk, mert a leszállótalapzat a fúvókákkal együtt mélyen ült egy szürkésfehér, üvegszer anyagban, mely éppen az alsó kijáratig ért. Mint mondtam, mindez nem jelentett közvetlen veszélyt, s a következmény is irreleváns volt. Nem tudtuk ugyanis elképzelni, milyen módon lehetne a járm vet újra startra kész állapotba hozni. No persze, elég kínos ügy, hogy a magunk választotta leszállóhelyen így beragadtunk. Órákig bámultunk kifelé az ablakokon, hogy keltó id ben észlelhessük, ha valami vagy valaki közeledne kiköt helyünk felé. De semmi sem mozdult. Körös-körül bizarr, hegyi tájék. Szürke völgyek és síkok fölött fehér szirtek csillogtak a napfényben, mintha csak jégb l lennének. Növényzetnek semmi nyoma, építmények, utak vagy más technikai berendezések sehol… Mindezek fölött zöldeskék égbolt, olyan gázburok jeleként, mely a mélyebb rétegekben a földihez hasonló. Leszállás közben, mikor már meglehet sen közel lebegtünk a talajhoz, észrevettünk két völgyvonulatot, melyekben a hegyvidék sivatagos egyhangúságát megszakította néhány kör alakú vagy ovális barnásrózsaszín en csillámló felület, melyeket sugárszer kiágazások kötöttek össze… Egy ilyen terület közvetlen közelében kellett volna leszállnunk. Most azonban alacsony domblánc választott el minket t le… Röviddel a leszállás után rádióbeszélgetést folytattunk. Megkérdezték t lünk, miért nem a megadott helyen ereszkedtünk le. Navigációs hibáról magyarázkodtunk, és közben szégyelltük magunkat a hazugság miatt. Menedéket ígértek nekünk. Korlátlan tartózkodási engedélyt a bolygón, szabad mozgást, szintetikus élelmiszerek el állításához szükséges vegyi alapanyagokat és vizet. Feltételeket is szabtak. Tilos volt a létesítmények rendszeréhez akár változtatás, akár rongálás céljából hozzányúlni. Semmiféle érzelem nem hatotta át ezeket a közleményeket. Nem tudhattuk meg, számíthatunk-e barátságukra. Szívesen látnak-e bennünket vagy sem? Megértik-e a bolygó lakói, miért jöttünk ide? Figyelnek-e bennünket?
A harmadik nap estéjén a kijárati nyílás mellett álltunk, a robotkocsinkat lestük, mely a talaj h mérsékletét és szilárdságát ellen rizte. A lánctalpak még mindig süpped nyomokat hagytak a kásában. Misa az automatarendszer mér szereit vizsgálta. - A leveg belélegezhet , a h mérséklet 15 °C. - A nappalok és éjszakák hossza hozzávet legesen hasonló a földihez - f zte hozzá Ingrid. - Mihelyt a talaj megszilárdul, kimehetünk. - Ha légpárnás járm vet használnánk, akár már most indulhatnánk - mondta Nuru. Elegem van az ücsörgésb l! - Ráérünk - ellenkezett Misa. - Tudod, mennyi id nk van? - Holnap kimegyünk! - határozott Boyd. Bár elvben nem létezett nálunk vezet vagy irányító, úgy látszott, Boyd lassan beleéli magát ebbe a szerepkörbe. Persze, nem tudhatom, meddig fogja ezt Ingrid vagy Nuru elt rni. Nekem teljesen mindegy… De még a legközelebbi reggelen sem indulhattunk mindjárt, Nuru legnagyobb mérgére, aki a legszívesebben egyedül is nekivágott volna. Misa szót emelt, hogy mindenekel tt a talajt kell tüzetesen átvizsgálni - pl. mikroorganizmusok meg betegségkelt csírák után kutatva. - Az a meglepetés a leszálláskor éppen elég volt nekem! - szögezte le, s mikor a kérdést szavazásra bocsátottuk, kiderült, a többség egyetért vele. A leveg teljesen csírátlannak bizonyult, mi sem állt tehát útjába belélegzésének. A nehézségi er észrevehet en csekélyebb volt, mint a földi, s t még annál is alacsonyabb, mint amit rhajónkban mesterségesen alkalmazunk és fenntartunk. Mindezek a körülmények nem jelentettek túlzottan nagy meglepetést, hiszen már el re csak olyan bolygókat vettünk számításba, ahol segédeszközök nélkül is lehetséges volt fennmaradnunk. Nagyobb talányt jelentett a talaj összetétele, mert kémiailag egyáltalán nem hasonlított sem a Földre, sem az eddig megismert bolygókra. Nagyjából egy szén- és szilíciumtartalmú ásványból állt. Szilárdsága nem valami nagy, olvadáspontja pedig felt en alacsony. De hát a talajösszetétel számunkra igazán közömbös lehetett. - Mire való mindez? - dohogott Boyd. - Nem vagyunk természettudósok! Misa végül is engedett. - Jó. Nekem sincsenek aggályaim. Menjünk! Sorsot húztunk. Misának és Naominak kellett a hajóban maradnia. Ha nem is számítottunk meglepetésekre, el vigyázatlanok sem akartunk lenni. Mi, többiek beültünk a légpárnásba, s mérsékelt sebességgel megközelítettük a dombvonulatot. Bár éppen eleget disputáltunk arról, hogyan kellene viselkedni idegenekkel szemben, elgondolásaink elég gyatrák voltak. Egyetlen segédeszközünk, mellyel felszereltük magunkat, egy kis fordítógép volt, melybe azt a nyelvtant és szókincset tápláltuk be, melyet a rádióadásokból kisz rhettünk. Kérdezgettük egymást, vajon vigyünk-e fegyvert is, de a szavazás eredményeképpen végül otthon hagytuk. Titkolni igyekeztük ugyan, de nyugtalanok voltunk. Valamennyien el ször kerültünk ilyen helyzetbe. Olyan teremtményekkel fogunk találkozni, akikr l semmit sem tudunk, sem külsejükr l, sem magatartásukról, sem szándékaikról. Helyzetünk hasonlított az semberekéhez, kik egy idegen település felé közelednek, s nem tudják, hogy kannibálokkal vagy istenekkel hozza-e össze ket sorsuk. Sohasem hittem volna, hogy a bizonytalanság ennyire nyomasztó lehet. Ilyen szituációban aligha tudunk valamiféle tervet kovácsolni. Hogyan viselkedjünk? Milyen óvatossági intézkedéseket foganatosíthatnánk? - Nem adjuk magunkat teljesen a kezükbe? - kérdezte Boyd, meggondoltabban, mint az általában szokása. - Nem tehetünk mást, tetszik, vagy nem tetszik… - felelte Ingrid. - Most mindenesetre elválik, elég ruganyosak vagyunk-e, hogy el re nem látható eseményekhez igazodjunkjelentettem ki, de persze korántsem voltam olyan magabiztos, mint amilyennek tettettem magam. Csaknem két órába tellett, míg a dombvonulat gerincét elértük. Tágas völgy terült el el ttünk, alja elegyengetve, s ott álltak azok a létesítmények, melyekben mi az idegenek lakóházait sejtettük. Barátságos látvány tárult elénk. Az épületeket színes gy övezte, melyben a kék és zöld árnyalatok uralkodtak, közbehintett vörös, sárga meg lila pettyekkel. Nem volt okunk a további késlekedésre, ezért újra mozgásba lendültünk. A völgybe vezet utat sokkal gyorsabban megtettük, mint a felfelé vezet t. Légpárnásunk szánkóként siklott lefelé. Minél jobban közeledtünk a településhez, annál otthonosabbá, bájosabbá vált az összkép. Az épületek közvetlen környéke nem volt más, mint gy formájú kert vagy park. Moha- és páfrányszer növényeket láttunk, melyek, mint zöld párnák, befészkelték magukat a fehér és szürke sziklák minden mélyedésébe. Hosszú száron pillangós virágok bólongattak, a lágy szell könnyedén ringatta ket. Fölöttük állatok (vagy növények?) lebegtek, alakjuk úszkáló tengeri lényekre emlékeztetett, a tintahalak és medúzák törékeny testére, mindez azonban pompásan mintázva, csillag formájú szimmetriával, sötétebb szélekkel s belsejükben lángoló színekkel. Utak is vezettek a kerteken át, mindenesetre túl keskenyek a mi légpárnásunk számára. Persze, áthajthattunk volna a növényeken is, de ez nem történhetett károkozás nélkül, márpedig ezt mindenáron el akartuk kerülni. Nuru szelíden letette járm vünket a szikla egy mélyedésébe, s mi kiszálltunk. Szorongó érzéseink elpárologtak, jókedv ek voltunk, telve feszült várakozással. Ezek az idegenek bizonyára olyan lények, kiknek érzékük van szépség és harmónia iránt. Ugyan miért akarnának rosszat?
- Hé! Ez meg mi? - Ingrid volt, aki megszakította békés szemlél désünket. Felfelé mutatott. Négy vagy öt méterrel felettünk, fej nagyságú, szürkésbarna pókok lebegtek, nyilvánvalóan gyors forgásban, ahogy arra az elmosódott felszíni szerkezetb l következtetni lehetett. Annyira kirívóan különböztek az állati és növényi alakoktól, oly kevéssé illettek erre a helyre, hogy fenyegetést éreztünk áradni bel lük. Mikor felfedeztük ket, néhány másodpercig még a fejünk felett lebegtek, aztán ferde ívben felfelé szállva, elt ntek szemünk el l. Mi meg ott maradtunk állva, vitatkozva a furcsa képz dményekr l. Boyd állatoknak vélte ket, s szerinte nem kell tör dnünk velük. Nuru úgy gondolta, ezek fegyverek, s azt tanácsolta, tiltakozzunk az idegeneknél. Ingrid megfigyel szondákat gyanított bennük, elvégre az ittlakók óvatossága is indokolható. Kisvártatva gyalog folytattuk utunkat. A furcsa képz dmények megjelenése óta már nem voltunk olyan elfogulatlanok, mint azel tt. Hátra-hátranézegettünk, különösen akkor, mikor kés bb, a házak közelében, embermagasságú bokrok között törtünk át, melyek a kilátást ugyancsak akadályozták. Váratlanul egy épület el tt álltunk, mindössze néhány lépésnyire. - Nézzétek csak! - többen is felkiáltottak egyszerre, aztán mindnyájan csak bámultunk. Az épület falai átlátszóak voltak. A túloldalon alakok tolongtak, kinézegetve ránk. Amennyire a sötétes falakon át kivehettük, emberek álltak ott vagy legalábbis emberhez hasonló lények. Magatartásuk ugyan csodálkozást árult el, de semmiképpen sem volt fenyeget . Néhány lépéssel közelebb léptünk, s láttuk, barátságos arccal néznek. Többen integettek nekünk. - Vártak minket? - kérdezte Ingrid. Boyd megvonta a vállát. - Gyertek! Ajtót kerestünk. Pár méterrel odébb, oldalt nyílott egy bejárat. Nem volt bezárva. Óvatosan odamentünk. Nuru volt az els , aki bemerészkedett, egy-két lépést tett el re, majd megfordult, s intett nekünk. Követtük… Itt, az épület belsejében világos volt, csaknem olyan világos, mint kinn. A mennyezet ugyanabból a vöröses, áttetsz anyagból készült, mint a falak. Csupán a padló volt átlátszatlan, egyfajta egyenl tlen, feketésbarna csempéb l készítve. És aztán… Szemben álltunk az épület lakóival. Kis termet fajta volt, de kétségkívül emberi. Kissé egzotikus küls vel, b rük világosbarna, hajuk fakósz ke vagy egészen fehér. Középen elválasztva fésülték, s az asszonyok homlokszalaggal fogták össze. Laza ruházatot, szoknyákat, kend ket viseltek. Valamennyi mezítlábas. A mellettem álló Ingrid óvatosan meglökött és azt suttogta: - Csak négy lábujjuk van! Ezt észrevéve, kezükre pillantottam. Azon is csak négy ujjuk volt. Íme, az egyetlen alapvet különbség legalábbis küls leg. Kissé habozva, így álltunk szemben egymással, s nekem úgy t nt, ez a találkozás a Másokból egyáltalán nem váltott ki olyan csodálkozást, mint bel lünk, emberekb l. Mikor aztán még egy kissé közelebb léptünk, bal karjukat a magasba lendítették, megmutatták tenyerüket, melyen feketén csillogó lapocskák feküdtek. Üdvözlet ez? Vagy ismertet jel? Mi is üdvözlésre emeltük kezünket. Egy férfi lépett el , és valamit mondott… Beszédje kellemesen csengett, csaknem énekl hangon, sok magánhangzóval, ebb l azonban természetesen egy szót sem értettünk. Boyd el vette hordozható adó-vev jét, s megteremtette az összeköttetést azzal a kis fordítógéppel, melyet a légpárnásban hagytunk. Néhány szót szólt, üdvözletet, köszönetet a szívélyes fogadtatásért… Másodpercek töredéke után meg is érkezett a hangos fordítás, azon a frekvenciamodulációs alapon, ahogy mi rádiókapcsolataink során az adásokat vettük. Mindjárt kiderült, az a nyelv nem azonos ezzel, amit ezek az "emberek" beszélnek. Az értetlenség arcukról is felénk sugárzott. Boyd végrehajtott még néhány kísérletet. Változtatta a fordítási kódot, de hamarosan megállapítottuk, ezen az úton nem érhetünk el eredményt, beszél társaink nyelvjárásához még csak hasonlót sem tudtunk a gépb l kicsikarni. Furcsa módon, az idegenek lassacskán egymás után elfordultak t lünk, ránk mosolyogtak, aztán egyenként elt ntek a zilált épületegyüttesben, melynek zavarosan áttetsz falai megnehezítették a tájékozódást. Hamarosan ismét egyedül álltunk ott, kissé tanácstalanul, s t a nekünk szentelt gyér érdekl dés miatt csaknem sért dötten. - Valahogyan meg kellene magunkat értetni! - szólt Boyd. - Megpróbálom minél több beszéd felvételét, egy szótár és nyelvtan alapjaként. Talán az volna a legjobb, ha te, Nuru velem maradnál, a többiek id közben szétnézhetnének. Aztán egy óra múlva itt találkozhatunk. Mindnyájan beleegyeztünk. Miközben Boyd és Nuru olyan bennszülötteket kerestek, akiket a legkönnyebben vonhatnának be a beszélgetésbe, mi visszamentünk a folyosóra, hogy az épület többi részét kifürkésszük. Ismét csak Ingrid volt az, aki figyelemre méltó felfedezést tett. Ugyanis oldalt lépett, hogy utat adjon egy együtt közeled párocskának, s eközben megérintette a falat. Azazhogy meg kellett volna érintenie, de… - Gyertek ide! - kiáltott nekünk. Ott állt a falnál, s keresztüldugta rajta a karját. Szabadon mozgathatta kezét a falban, s t egyik lábát is kinyújtotta, s az is akadálytalanul áthatolt. Mind a négyen kipróbáltuk. Mindössze gyenge ellenállást éreztünk, annyit, mint egy híg folyadékban, és könny bizsergést, de ez nem jelentett akadályt. Ha éppen úgy akartuk, keresztül is mehettünk a falon, s Nuru
volt az, aki ezt els ként meg is tette. Ha ilyen, kívánságunk támad, átvághattunk volna az egész épületen, egyszer en a falakon keresztül. De még figyelemreméltóbb volt az, hogy eljárásunk a legkisebb csodálkozást sem váltotta ki a lakókból. k is átmehetnének a falakon? Akkor miért nem teszik? Valamiféle megállapodásról van szó, melyet önként követnek? Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy egyel re úgy mozgunk, mintha a fal számunkra áthatolhatatlan akadályt jelentene. Talán valamiféle jelzésmódra használják a falakat, s ezzel bizonyos meghatározott helyiségrészeket választanak el, így, ha nem is mutatkozott semmi jele annak, hogy a furcsa épület lakóit kihozhatnánk a sodrukból, provokálni nem akartuk ket. Az épület berendezése egyáltalán nem bizonyult rejtélyesnek. Akadtak ül alkalmatosságok, székek, karosszékek, hever k… Akadtak alacsony asztalok s itt-ott elszórtan nyitott polcok. A lakók legnagyobb része láthatóan az édes semmittevésnek adta át magát, néhányan az ablaknál ültek, kifelé nézel dtek, valóban szép volt a kilátás. Innen a kertek el teréb l a világos hegyek fenséges látványt nyújtottak, h vös, de nem visszataszító látványt… Alig néhány ember hagyta el az épületet, hogy a növények között sétálgasson, de egy sem ment túl a beültetett területen. Voltak, akik játéktáblák körül ültek vagy hevertek, bábukat tologatva ide-oda, különböz alakzatokba rendezve ket. Bejutottunk egy nagyobb terembe is, ahol sokan gy ltek össze, s egy leng labdát ütögettek egymásnak. Mindenesetre, izgalmat sehol sem tapasztaltunk. Az is bizonyos, hogy hiába kutattunk olyan helyiségek után, mint amilyeneket mi napi szükségleteinkre használunk. Nem volt itt konyha, de ebédl , fürd vagy toaletthelyiség sem. Ezenfelül senkit sem láttunk, aki akár csak gondolt volna is a munkára. Lassanként elmúlt az id , a visszaútra is gondolnunk kellett. Hirtelen mozgolódást vettünk észre, mely fokozatosan valamennyi lényt hatalmába kerítette. Felálltak játékasztalaik mell l, visszaléptek az ablakoktól, s fürgén visszavonultak a helyiségek egy bizonyos részébe. És akkor egyszerre csak sötét lett… Ha nem lettünk volna már útban a kijárat felé, menthetetlenül eltévedünk. Így azonban el retapogatózhattunk, hiszen a falak nem gátoltak, bár mindig újabb és újabb bútordaraboknak ütköztünk. Aztán váratlanul ott álltunk a kertben. Kint nappali világosság volt, bár a nap már lenyugodott, de az égen, alig néhány száz méter magasságban éles fény világító test függött. És innen már azt is láttuk, mi okozta a házban a hirtelen elsötétedést: a falak váltak átlátszatlanná. Kisvártatva Boyd és Nuru is a szabadba jutottak a falon át. Legf bb ideje volt, hogy mi is befejezzük a napot. Visszamentünk a légpárnáshoz, mely sértetlenül állt azon a helyen, ahol hagytuk. Beszálltunk, s visszatértünk az rhajóhoz. Másnap kora reggel nekiindultunk. Nem tudtunk egy véleményre jutni a látottak jelent ségével kapcsolatban. Voltak, akik ezeket az embereket boldog álmodozók társaságának vélték, kiknek élete békésen, nyilvánvalóan szabályozott keretek között telik el, ha úgy akarjuk, ezt a társadalmi fejl dés ideális végállapotának tekinthetjük. Mások úgy ítélték meg ket, mint bamba csordát, mely passzívan éli le napjait, tehát problémamentes lét ugyan, de feladatok és célok nélkül. Abban azonban mindnyájan megegyeztünk, hogy végleges ítéletet még nem mondhatunk, s hogy pillanatnyilag legfontosabb a szóbeli kapcsolat felvétele. A tegnapi kiértékelés még semmiféle használható eredményt nem hozott. Boyd égett a vágytól, hogy munkáját folytathassa. Misára nagy hatással volt az átjárható fal megmagyarázhatatlan tulajdonsága, magával is hozott egy mér robotot, hogy segítségével megfejthesse a rejtvényt. Engem leginkább a hirtelen beálló sötétség döbbentett meg. Boyd ugyan azt állította, hogy ennek semmiféle különös jelent sége nincs, mindössze jelzés az éjszakai nyugalom megkezdésére, de én úgy sejtettem, hogy ezzel a titkot még egyáltalán nem oldottuk meg. Mivel semmiféle berendezést nem találtunk, mely a táplálkozást vagy a testápolást szolgálta volna, e m veleteknek éjszaka kellett megtörténnie. Alaposabban meg akartam vizsgálni azokat a cellákat, melyekben a lények elt ntek. Akárcsak az el napon, most is a létesítmények szélén álltunk meg. Négyen voltunk, Boyd, Misa, Naomi és én, Nuru és Ingrid maradtak otthon. Mikor beléptünk az épületbe, néhány lakó barátságos könnyedséggel intett felénk, mintha csak régi ismer sök volnánk, kiknek látogatása sem örömet, sem bosszúságot nem jelent. Hozzáláttunk munkánkhoz, anélkül hogy ebben bárki is megzavart volna bennünket. Az emberek éppen csak ránk pillantottak, ha valahová beléptünk, aztán rögtön folytatták elfoglaltságukat, melyet e három szóban foglalhatunk össze: játék, álmodozás, semmittevés. Boyd "áldozatra" lelt, egy lánykára, aki késznek mutatkozott elcsevegni vele. Mint a földi gyermekekkel játszott játéknál, Boyd különböz tárgyakra mutatott, Mara pedig megmondta a hozzátartozó szót. Bizony, épp elég soká tartott, míg felfogta, mit kell tennie. Mindez vidáman, könnyedén történt. Mara figyelemreméltóan csinos lány volt. Valójában más, sokkal nehezebben kiejthet névre hallgatott, Boyd nevezte el Marának a Walt Surakoff ismert regényében szerepl Mars-lányka után. A rárótt egyszer feladat láthatóan nagy összpontosítást igényelt t le. Roppantul igyekezett, orcái egészen kipirultak, lélegzete meggyorsult. Boyd a kézi mikrofonnal szorosan mellette maradt, látszott, is nagy kedvvel végzi a munkát. Egyszerre, hirtelen elhatározással a zsebébe nyúlt, s Marának nyújtott egy vitamintablettát. Mivel úgy látszott, a lány még csak nem is sejti, mit kezdjen vele, néhány továbbit szétosztott
köztünk, s mi megmutattuk, hogyan kell a szájba helyezni és szopogatni. Némi habozás után utánzott minket… aztán az utálat minden látható jelével kiköpte. - Légy óvatosabb! - tanácsolta Misa. - Nem ismerjük az emészt rendszerüket. Aligha volt elképzelhet , hogy ezeknek a lényeknek mer ben más anyagcseréjük lenne, annyira emberiek voltak. De ha figyelembe vesszük, hogy ez mégiscsak idegen világ, ismeretlen növényekkel és állatokkal, akkor az is kézenfekv , hogy eltéréseknek kell mutatkoznia a táp- és hatóanyagok kémiai szerkezetében. S t elgondolásomban még tovább is mentem. Ha ugyanis meggondoljuk, milyen ügyetlen mozdulattal helyezte Mara a tablettát szájába, aztán utána az undort és elképedést… Azt kellett gondolnom, mintha az édességeket egyáltalán nem ismerné, s t mintha sejtelme sem volna evésr l, ivásról. Az ötlet természetesen egy kissé messzire vezetett, s nem kellett az éppen megtörtént eseményb l kötelez en következnie, azonban látszólag igazolta a tény, hogy sehol sem találtunk élelmiszert. De akkor végeredményben mit esznek? És hogyan? Mi módon fedezik folyadékszükségletüket? Hiszen nyilvánvalóan hús-vér emberek! Mara ajkai is nedvesek voltak, lélegzete meleg, haja fényl … Nem, ezek nem robotok vagy bábuk! Vajon véletlenül közeledtem-e valamit az igazsághoz? Misa üzembe helyezte mér szereit, ezzel egy id re elfoglalta magát. Naomi meg én felfedez útra indultunk az épület belsejében. Megpróbáltam vezetni t, hiszen Naomi els ízben volt itt, de jómagam is egyremásra olyan berendezéseket vettem észre, melyek, úgy látszik, tegnap elkerülték figyelmemet. (Így például voltak olyan helyiségek, melyekben a tánc egy fajtáját zték. A táncosok lassú léptekkel mozogtak, majd megálltak, változtatták a figurákat… Néhány néz gy lt össze körülöttük, közülük id nként egy-egy a táncosok közé állt, míg egyik-másik táncos kilépett a gy be, hogy néz ként figyeljen tovább. Egy másik teremben szerfelett különös képz dmény mozgott. Színesen megvilágított szök kútra emlékeztetett, mely folyton változó zuhatagokat dob fel és terít szét. De nem volt szök kút, s t ami felszökött, sem volt víz… Valamilyen el ttem ismeretlen diffúz anyagnak kellett lennie, talán folyadéknak, esetleg nehéz gáznak. Talán olyasmi volt, ami hasonló a falak anyagához. El is határoztam, figyelmeztetem erre Misát. Nos, itt is összegy ltek néhányan, a változó színek és formák bámulatába merülve. Engem azonban jobban vonzott a lakóépület hátsó része, ahol valószín leg hálóhelyiségek voltak. Természetesen, egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy valóban hálóhelyiségekr l van-e szó. Ki mondhatta meg, hogy ezek a lények ugyanúgy alszanak-e, mint mi? Az is igaz, hogy semmi sem szólt ez ellen. Spártaian berendezett kis cellákat találtam, alig 50 cm széles, egyszer fekhelyekkel, melyeket szivacsszer m anyag burkolt. Minden más berendezés jóformán teljesen hiányzott. Legfeljebb egy kend hevert a földön vagy egyegy mértani idom, oktaéder, dodekaéder, oktatófilmjeink kristálymodelljeihez hasonló. Hogy ezt mire használhatták, nem tudtam megállapítani. Délel tt 11 óra körül járt az id . Naomi és én céltalanul kóvályogtunk a helyiségekben, mikor ismét, mint tegnap este, mintha fuvallat futott volna át az épületen. Az emberek eltolták játéktábláikat, hátrább léptek az ablaktól, felálltak, abbahagyták táncaikat, id töltésüket… Ugyanezt láttuk már tegnap is, röviddel azel tt, hogy a falak átlátszatlanokká váltak. Megragadtam Naomi karját, nehogy elveszítsem, ha hirtelen beáll a sötétség, s ez helyesnek is bizonyult. Szinte megfigyelni sem lehetett, annyira pillanatok alatt merít végbe. A falak gyenge rózsaszínje sötét tintabarnává változott… Leszállt az éj. A jelenség nem volt annyira meglep , mint egy nappal ezel tt, az útirányt pedig megjegyeztem magamnak. Húztam magam után Naomit, közben igyekeztem elkerülni, hogy túl gyakran üt djem a székekhez és hever khöz, mialatt sorban átverg dtem a falak egymásutánján. Mindig tudtam, mikor hatolunk át egyen: a gyenge ellenállás és az elektromos feszültségingadozáshoz hasonló bizsergés tájékoztatott. Hamarosan rendben összegyülekeztünk az épület el tt. A bolygó sárgásan fényl napja magasan állt az égen, idekint nappal volt, s mint mindig, derült id . Eddig még egyetlen es s nap sem adódott, s t felh t sem láttunk. Ez alkalommal már nem ijedtünk meg: mindössze bosszankodtunk munkánk megzavarása miatt. - Éppen most jutottam odáig Marával, hogy végre megérteni Látszott, mit akarok - mérgel dött Boyd. - S most egyszer en elfutott el lem. - Talán déli pihen t tartanak? - kérdezte Misa. - Azt hiszem, nem kell sokáig várnunk - szóltam közbe. - Mikor tegnap délután ideérkeztünk, mindenütt normálisan folyt az élet. - Na szép! Azért mi is tarthatnánk pihen t - zárta le a vitát Boyd. Csöndesen visszasétáltunk járm vünkhöz, el vettük élelmiszercsomagunkat, s letelepedtünk a fehér sziklákra. A völgyet néztük. Feszültségünk elmúlt, kissé fáradtnak éreztük magunkat, s mikor evés után szemeimet lehunyva hátrad ltem, egy pillanat alatt elaludtam. Boyd kiáltása riasztott fel. Mire felnéztem, a fal sötétbarna színe elt nt. Rózsaszín és átlátszó volt, mint azel tt. Folytathattuk a munkát. A nap további része nem hozott már lényeges eseményt. Mikor aztán este összeültünk az rhajóban, hogy megbeszéljük az eredményeket, megállapíthattuk, hogy semmivel sem lettünk okosabbak. Boydot és Nurut ugyancsak ingerültté tette, hogy nyelvtanulmányaik alig havadnak el re.
- Szókincsük roppant korlátozott. Ritkán lehet rávenni ket, hogy kerek mondatokban beszéljenek. El fog még egy ideig tartani, míg társaloghatunk velük. - Még mindig megvan a lehet ségünk, hogy rádión érintkezzünk a bolygólakókkal szólt Naomi. - Az is roppant különös, hogy rádión más nyelvet használnak, mint egyébként - állapította meg Misa. - Már abban is kezdek kételkedni, hogy ugyanazokról az él lényekr l van szó! - csattant fel Nuru. - Azok, akikkel rádión léptünk kapcsolatba, h vös mérlegel k, kurta, pontos, célszer kifejezésmóddal, viselkedésük pedig józan és óvatos. - Ezt ki mesélte neked? - kérdezte Ingrid. - Néhány rádiómondatból aligha lehet a beszél gondolkodásmódját kikövetkeztetni. - Már miért ne? - ellenkezett Boyd. - Az ellentmondások túl felt ek. Az épület lakói egyáltalán nem keltik azt a benyomást, hogy ismereteik és kitartásuk lehet vé teszi az r más részéb l hozzájuk érkez kkel a kapcsolatteremtést. Ezek túl naivak. Naivak és ostobák. Ingrid megrázta a fejét. - De eddig csak kis részét ismertük meg énnek a világnak. Itt talán a népesség egy szellemileg visszamaradott rétege él. A mértékadó egyének valószín leg másutt vannak. - Ezért kellene rádión át tudakozódnunk a viszonyokról - tanácsolta Misa, de elutasították. Mindenki, velem együtt azon a véleményen volt, várjunk még kissé, hiszen semmi sem indokolja a sietséget. Másnap én maradtam Naomival az rhajóban, mialatt a többiek mindennapos kirándulásukra indultak, mely lassan már szokássá rögz dött. Értelmes elfoglaltságot keresve, megpróbáltam munkarobotok segítségével a hajó körüli talajt fellazítani. Még ha nem is akartam bevallani magamnak, kellemetlen érzéssel töltött el, hogy foglyok vagyunk ezen a bolygón. Az anyag rendkívül szívósnak bizonyult, ellenállt minden mechanikus hatásnak, így lézert kellett alkalmaznom, hogy valamennyire el rejussak. Estig legfeljebb egyméteres réteget távolítottam el. rhajónk még mindig szilárdan ült. Mikor aztán a többiek visszatértek, nem hittem a szememnek. Boyd magával hozta Marát! Kissé bizonytalanul, de nem félénken lépett az rhajóba. Kíváncsian körülnézett, ám felfokozott érdekl dést nem mutatott. - Mi az ördög jutott eszetekbe? - Nem rejtettem véka alá, hogy tettüket kockázatosnak tartom. - Itt van rá szükségünk, ha belátható id n belül meg akarjuk értetni magunkat. Így közvetlen a nagy számítógéppel tudok dolgozni - adta meg Boyd a felvilágosítást. - Önként jött? - firtatta Naomi. - Vagy er szakot… - Ugyan, dehogy! - vágta el Boyd. Megfogta Mara kezét, s a kommunikációs helyiségbe vezette. - Ne zavarjatok! - Szavaztunk. Nuru és Boyd az elhozatat mellett volt, mi Ingriddel ellene - mesélte Misa, szinte menteget zve. - Itt marad éjszakára? - kérdeztem. - Most már igen. Van elég helyünk, elalhat itt, holnap visszavisszük. Mara jöttével valamiféle zavar keletkezett egységes csoportunkban. Nagyon jól emlékeztem a rádión át kapott tilalomra: sem változtatást, sem kárt nem okozhatunk sehol. Még szkeptikusabb lettem, mikor Misa kés bb bevallotta, Mara a park területét már nem szabad akaratából hagyta el. Boyd és Nuru szelíd er szakkal vitték t a légpárnásba. Azt láttam, hogy Ingrid sem úszik éppen a boldogságban. Bár vele kapcsolatban az volt az érzésem, hogy rosszkedve tárgyilagos mérlegelések eredménye. Az utóbbi id ben Boyddal volt szorosabb kapcsolata, s most nem tudta túltenni magát azon, hogy Mara nagyon csinos lány. Boyd kés éjszakáig dolgozott Marával, s igen kimerült, mire befejezte végre a munkát. Közben mi egy hever t állítottunk a raktárhelyiségbe, ezt szántuk a lány éjszakai pihen helyéül. Sz k volt a kis raktár, de úgyis hozzászokott a keskeny cellához. Jóformán azonnal elaludt, így mi is lepihentünk, Boyd kivételével, aki meg akarta várni a komputer els eredményeit. Mikor másnap reggel felébredtünk, Naomi azonnal megnézte Marát, majd ijedten felkiáltott. Odarohantunk és megrémültünk. A lány sápadtan, mozdulatlanul, behunyt szemekkel feküdt a hever n. Alig lélegzett. Nuru megtapintotta pulzusát, felemelte szemhéját. - Még él - állapította meg. - De aggasztó állapotban van. Légzése akadozó, pulzusa kitapinthatatlan, bár ennek nem biztos, hogy van jelent sége, hiszen nem tudjuk, ereik lefutása hasonló-e a mienkhez. - A legsürg sebben vissza kell vinnünk! - jelentette ki Misa. Kicipeltük a légpárnásba, és nekivágtunk. Mikor odaértünk, Ingrid felfelé mutatott. Ott lebegett megint az öt pókszer test, mint ahogy azt els látogatásunkkor megfigyeltük. Ez egyszer nem reagáltak arra, hogy észrevettük ket, továbbra is felettünk lebegtek. Áthurcoltuk Marát a parkon, be, az épületbe, s mivel ott nem állapíthattuk meg, melyik az cellája, lefektettük az els be, mely utunkba akadt. Nem is tudom, vártuk-e, hogy történjék valami… Mindenesetre, nem történt semmi. Mara mozdulatlanul feküdt, mi körülálltuk, a lakótársak közül pedig senki sem tör dött sem Marával, sem velünk.
- Hát ennyire bárgyúak! - tört ki Boyd. - Úgy látszik, sem vonzalmat, sem aggodalmat nem ismernek. El sem tudom képzelni, hogy ezek volnának a bolygó urai! Megfordult. - Kimegyek a fordítógépért - jelentette ki. Késs délel tt, pontosan ugyanakkor, mint az el napon, a falak átlátszatlanokká váltak. Ez alkalommal azonban hoztunk magunkkal lámpákat, tudni akartuk, mi történik a cellájukat felkeres emberekkel. A következ ket tapasztattuk: egyszer csak egy fedélféle borult az ágyra, teljesen körülzárva a fekv t. Az, ami így kialakult, ugyancsak hasonlított egy koporsóhoz. Aztán lökés hullámzott át a tartókon, s az alkotmány a talajba süllyedve, elt nt szemünk el l. A padló összezárult; a cella üresen állt. Nem sok kedvet éreztünk lámpafénynél a bels helyiségekben kóborolni. Elhagytuk az épületet, visszamentünk járm vünkhöz. - Gondolom, bizonyosfajta regenerációról lehet szó - vélte Ingrid. - Abban reménykedem, hogy Mara nem szenvedett jóvátehetetlen károsodást. Kínos lenne, ha kárt okoznánk valamelyiküknek. - Ez minden, ami izgat? - támadt rá Naomi, akit el ször láttam igazán felháborodottnak. - Hogy ezek az emberek intelligensek-e vagy ostobák, az teljesen mindegy. Nincs jogunk kísérleti nyulakként kezelni ket! - Ugyan, ugyan, ez túlzás! - csitította Boyd, bár láthatóan nem érezte túlságosan jól magát a b rében. Mikor az épület, körülbelül egy órával kés bb, átlátszóságát visszanyerte, ugyancsak igyekeztünk befelé. Gyorsan átkutattuk a helyiségeket, Marát keresve. Mindnyájunknak nagy k esett le a szívér l, ahogy Nuru hangja keresztülsüvített a termeken: - Itt van, él, egészséges! Valóban, még virulóbban festett, mint annak el tte. Ránk nevetett, úgy látszik, megismert bennünket. Aztán odalépett Boydhoz, felemelte a kezét, benne feküdt a sötét fémlapocska, mely úgy látszik, minden ittlakó birtokában volt. Boyd a lány keze után nyúlt, ujjait rákulcsolta, még ritkán láttuk ilyen megindultnak. - Nagyon örülök, hogy ismét egészséges vagy - szólt. - Remélem, jól megértjük majd egymást, ha már képesek leszünk beszélgetni. Csak most eresztette el a lány kezét. Hátrafordult és el húzta a kommunikátort. - Próbáljuk csak meg. Megértesz engem, Mara? A kézi mikrofonba beszélt, s a kommunikátor fordította át a mondatot a bennszülöttek gutturális nyelvére. Mara el ször nem reagált. Boyd megismételte a kérdést. A lány még mindig habozott. De aztán látszott rajta, hogy felfogott valamit. Néhány szót szólt, s a fordítógép fordított. - Megértelek. - Látjátok! - kiáltott fel Boyd. - Hát ennyire már eljutottunk! Mindnyájan örültünk. Nemsokára megoldhatjuk a bolygó titkát. Egymás szavába vágtunk. - Kérdezd meg, hogyan táplálkoznak! - Kérdezd: vannak-e elöljáróik vagy vezet ik! - Kérdd meg, hány éves! - Miért nem látunk gyermekeket meg öreg embereket? - Összeköttetésben állnak-e más településsel? - Tudja-e, ki volt velünk rádiókapcsolatban? Boyd teljesítette kívánságainkat, Mara pedig megpróbált válaszolni. Az eredmény azonban soványka volt. Legtöbbször hosszasan gondolkodott, aztán csak annyit felelt: - Nem tudom… Gyakran megrázta a fejét szomorúan. Hamarosan elfáradt, el is veszítette kedvét a játékhoz. Boyd másokhoz fordult, s itt-ott talált is néhányat, aki kész volt együttm ködni. Azonban ezeknek az embereknek egyáltalán nem volt kitartásuk, hamarosan feladták, és mindenekfelett meglep en gyér érdekl dést tanúsítottak. Senkinek sem jutott eszébe valamit is kérdezni t lünk, kik vagyunk, honnan jöttünk… Így aztán újabb zsákmányunk, melyr l este az rhajóban beszélgethettünk, jóformán semmit sem ért. Ezek a teremtmények egyáltalán nem tudták, honnan származnak, egyetlen gondolatuk sem volt a jöv jükr l. Az életkor fogalma ismeretlen volt el ttük, azt sem tudták, léteznek-e gyermekek vagy aggastyánok. Nem emlékeztek rá, hogy azt a keveset, amit mégis tudnak, kit l tanulták, és még csak nem is hallottak születésr l vagy halálról. Úgy éltek településükön, hogy semmiféle kapcsolatuk nem volt más csoportokkal. Éjszakánként regeneráción estek át, kés délel tt egy órácskát "dolgozniuk" kellett, ez volt minden kötelességük. Hogy a "munkaid " alatt mi történik velük, arról fogalmuk sem volt. Körülöttük ilyenkor minden elsötétült, bizonyos id eltelte után újra felébredtek, kicsit kimerülten, kissé elcsigázottan… Boldognak érezték magukat, senki sem gondolt helyzetük megváltoztatására, senkinek sem voltak különleges kívánságai vagy problémái. Természetesen a számunkra felt részletek után is megpróbáltunk érdekl dni. Például a falak különleges tulajdonságáról. Fizikai vagy kémiai dolgokról azonban semmit sem tudtak, soha nem gondolkodtak ilyesmin, egyszer en természetesnek tekintették. A kis fémplakettek jelent ségér l sem tudtak mit mondani. Csak annyit, hogy fel kell mutatni, ha jön az "ellen rzés". De milyen ellen rzés? Nem kaptunk megnyugtató választ. Éppúgy lehetett küls látogatás, mint ahogy történhetett megfigyel szondákkal vagy valamiféle jelzések útján. Kértük, hadd vizsgálhassunk meg egy ilyen fémlemezkét közelebbr l, de ekkor határozott visszautasításban részesültünk.
Mit jelentsen mindez? Véleményünk ugyancsak megoszlott. Nuru kifejtette, elnyomott társadalmi osztállyal találkoztunk, melyet valahol a háttérben meghúzódó egyének kizsákmányolnak, s Boyd is csatlakozott ehhez a felfogáshoz. Én nem hittem kizsákmányolásban. Ezek a lények maradéktalanul boldognak látszottak. Most már biztosra vettük, hogy az egyetlen órai "munka" minden, amit követelnek t lük. Ingrid amellett kardoskodott, hogy nem a munkaid hossza a dönt , hanem az, hogy a teljesítmény önkéntes-e vagy sem. Itt pedig elég furcsa a helyzet. Ezeket az embereket kényszerítik valamiféle pszichikai manipuláció útján. Misának az volt a véleménye, hogy a mi információink még nem elégségesek a tényállás megítélésére. Végtére, olyan emberekr l is lehet szó, akik már sok nemzedékkel ezel tt minden problémájukat megoldották, világukat pedig úgy rendezték be, hogy egészséges, gondtalan életet élhessenek, egyben lemondva a további el rehaladásról. Kérdés: nem fogja-e egyszer minden faj ezt a fejl dési fokot elérni. A széls séges feltételezést a többiek kereken visszautasították. Mindenki csak a folytonos változásban, megújulásban látta az értelmes létet. Nuru még radikálisabb ítéletet mondott. - Biztos, még nagyon keveset tudunk ennek a népnek történetér l, de amit tudunk, az elégségesnek látszik. Nem vitás, emberszer lényekkel találkoztunk, akik méltatlan életet élnek. Meg kell kísérelnünk figyelmeztetni ket erre az állapotra. Fel kell ket rázni és arra bírni, végre tegyenek valamit. - Úgy festenek, mint az emberek - kiáltott Misa -, de fogalmunk sincs róla, tényleg azok-e. Nem ésszer , hogy mindazt, amit a Földön értékesnek ítéltünk, minden további nélkül ráer ltessük egy idegen társadalomra. - Ne felejtsétek, számunkra minden beavatkozás tilos! - figyelmeztetett Naomi. - Végül is, ezen a bolygón menedéket biztosítottak nekünk, akárki is adta meg ezt az engedélyt. - Úgy véled tehát, vendégek vagyunk, s az itteni életkörülményekhez semmi közünk? - ugrott fel ingerülten Boyd. - Én mindenesetre azt vallom, vannak olyan értékek, melyek minden helyen és minden id ben köteleznek. Nem azért menekültünk el a Földr l, hogy másutt meg rohadt kompromisszumokat kössünk! Alaposan eltértek a vélemények. Végtére abban állapodtunk meg, hogy szükségünk van még pontosabb elemzésre, miel tt bármit határoznánk. Mikor másnap felkerestük a települést, teend ink tekintetében már nem voltunk olyan egységesek, mint az els id kben. Ingrid és Nuru a fordítógép segítségével megpróbálták az épület lakóit helyzetükre figyelmeztetni. Beszéltek szabadságról, manipulációkról, az intelligens lények nagy feladatairól, az értékek újrarendezésér l, új tájékozódásról, forradalomról… Egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy bárki is megértette volna ket. Persze, néhány ember mindig megállt körös-körül, nem viselkedtek azonban másképp, mint azok, akik a táncosokat nézték, vagy az ablakból kifelé bámultak. Egy ideig hallgattak, nagy sötét szemeikkel nézték Ingridet és Nurut, anélkül hogy bármiféle érzelem tükröz dött volna rajtuk, aztán, minden látható ok nélkül, szépen odébbálltak. Boyd ezalatt Mara körül fáradozott, kereste a közvetlen gondolatcsere módozatait, rá akarta venni a lánykát, tanuljon meg néhány kifejezést nyelvünkb l. Boyd eközben az idegen nyelvet igyekezett elsajátítani. Igaz, sem tudott sok eredményt felmutatni, mégis Mara érdekl bb, kitartóbb volt a többinél, az intelligencia némi jeleivel. Azazhogy lehetett ez akár valami egészen más is… Ha földi lány lett volna, arra gondolhatnék, hogy Boyd érdekli t, bár err l is nehéz határozottan nyilatkozni. Van itt egyáltalán olyasmi, mint szerelem és szex? A férfiak és n k teljesen semlegesen viselkedtek, sehol sem mutatkozott a nemek polarizációja, sehol sem tapasztaltunk olyasmit, mint szimpátia, összetartozás, kapcsolat… Persze, erre vonatkozóan is tettünk fel kérdéseket, de nem értettek bennünket. Este Boyd ismét magával vitte Marát az rhajóba. Meg sem kérdezett senkit, ellenvetéseinkre pedig igen türelmetlenül reagált. - Nekem teljesen mindegy, átlépünk-e tilalmakat vagy sem. Egyszer en kötelességünk a részletekbe men tájékozódás. Tudni akarom, ezek a lények olyan emberek-e, mint mi, s ha nem, mennyiben mások. Vérpróbát kell venni, röntgenfelvételeket készíteni, elektrokardiogramot felvenni… - És ha megint kollapszusba kerül? - faggatta Ingrid. - Azt hiszem, az érrendszeren át táplálják ket. Ide nézz! - Boyd megragadta Mara egyik karját, kifordította, hogy a könyökhajlatot látni lehessen. - Ezek a kékes helyek, megkockáztatom, injekcióst l származnak. Cukoroldatot adok be neki, s meglátjátok, holnapra kutya baja! Nem szívesen egyeztünk bele, de Boydnak úgyis az volt a véleménye, hogy saját felel sségére cselekedhet, mi nem parancsolunk neki. Mire visszaérkeztünk, Misa, aki Naomival otthon maradt, furcsa méréseredményekkel lepett meg bennünket. Próbafúrást végzett, s megállapította, hogy a szén- és szilíciumréteg legfeljebb húsz méter vastag. Hogy ez alatt mi van, azt nem lehet tisztázni, a visszhangos mélységmér nem ad határozott felvilágosítást. A gravitációs mérés is megmagyarázhatatlan eredményt hozott. Úgy látszik, a bolygó tömegének jelent s része a középpontban koncentrálódik. Nem lehetett hirtelenében megállapítani, mit jelentsenek ezek az adatok, ezért félretettük ket. Most mindenkit jobban érdekelt Mara. Bár ellene voltunk a Boyd által tervezett orvosi kísérleteknek, ez nem jelentette azt, hogy eredményeit ne tartottuk volna fontosnak. Mara szemmel láthatóan bízott Boydban, mert ameddig mellette volt, mindent hagyott magával tenni. A vizsgálat azt mutatta, ezek a lények nem különböznek alapvet en az emberekt l. Csontrendszerük, kis
különbségekt l eltekintve, azonos volt. Az EKG és EEG görbéi is hasonlóan alakultak, mint egy átlagembernél. Csupán a vérb l és izombál vett mintáknál mutatta a fehérjeállomány eltérése a földön kívüli származást. Ahogy azt Boyd el re elhatározta, cukoroldatot injektált a lányba, s Mara örömünkre másnap reggel relatíve vidám volt, bár szemei körül sötét karikák mutatkoztak, és kissé nehézkesen mozgott. Ezt az állapotot azonban semmiképpen sem lehetett összehasonlítani azzal a teljes kollapszussal, mely t az rhajón tett els látogatásakor érte. Boyd ezért úgy határozott, hogy otthon marad, mert még néhány kísérletet tervez Marával. Erre a többiek is úgy döntöttek, hogy ezen a napon lemondanak a település meglátogatásáról. Mikor azt fontolgattam, milyen elfoglaltságot keressek, észrevettem a lány fémlapocskáját, melyet Boyd az elektrokardiogram felvételénél lecsatolt róla. Most megnézhettem alaposan. Fémesen csillogott, mégsem látszott fémnek, inkább m anyagnak tippeltem, A felület egyik oldalán jól felismerhet , finom struktúra, szabályos minta, ritkán ismétl jelekb l, joggal feltételezhettem, hogy bizonyos fajta igazolványt tartok kezemben. Ekkor különös ötletem támadt. Órámra pillantottam, délel tt 10 felé járt az id . A többieknek csak annyit mondtam, két óra múlva visszatérek. Aztán kimentem, beültem a légpárnásba, s a dombokon át leszaladtam a településre. Mindent változatlanul találtam. Éppoly sokat, azaz keveset tör dtek velem, mint az el napokban. Egy különbségre azonban mindjárt felfigyeltem, mihelyt er sebben értem a falhoz. Áthatolhatatlan volt! Lehet, hogy a lemezke okozza? A csuklómra kötöttem én is, ahogy a többiek. Nos, mikor letettem, s ismét a falhoz léptem, valóban ugyanúgy keresztülnyúlhattam rajta, mint annak el tte. Tehát a plakett szerepe az is, hogy áthatolhatatlanná tegye a falat! Újra magamra csatoltam, s lassan a cellákhoz ballagtam. Órám tanúsága szerint közeledik 11 óra, az els elsötétülés ideje. Beléptem egy szobácskába. Úgy sejtettem, nincsenek egyedi különbségek, nincs magántulajdon. Ezek szerint mindegy, melyiket választom. Hiszen egynek üresen kellett maradnia, mivel Mara az rhajóban tartózkodott. Lefeküdtem a hever re. Pontosan, mint mindennap, ráborult az éj az épületre. Súroló hangot hallottam magam mellett és fejem fölött, aztán könnyed lökés futott át fekhelyemen. Éreztem, hogy lefelé haladok. Körös-körül teljes sötétség. Halk zümmögés töltötte meg a leveg t, de mindennek ellenére nem támadt olyan érzésem, hogy nagy teremben volnék. Tapogatózva kinyújtottam kezemet, ujjaimmal rácsszer valamihez értem, mely minden oldalról körülvett. Hirtelen világosság támadt. Tárgyakat pillantottam meg, mozgást észleltem… Azonban az volt a benyomásom, a világosság nem kívülr l jön. Olyasmi volt inkább, mint egy vízió dereng fénye. S akkor érzéseim hirtelen sodróak lettek, er teljesek, mindent átfogók. Most már nemcsak fénylátást tapasztaltam, de zajokat, feszültségeket, érzéseket… Szédültem, s bár tisztában voltam azzal, hogy még mindig a különös hatások rabja vagyok, teljesen elvesztettem egyéniségem tudatát. Már csak passzív csomag voltam, mely színes és hangos hullámok hátán sodródik tova… Így tartott egy ideig, aztán váratlanul mindez megsz nt, üresség jött, üres örvény… aztán agyamba követelés érkezett, kényszer a feleletre, kényszer a reakcióra… És áramlottak tovább a formák, hangok, érzelmek, de most már én produkáltam mindezt, egy imaginárius térben, melyet gondolatban építettem… Igénybevételem annyira er s volt, hogy képtelen voltam gondolkodni mellette, s mikor befejez dött, kiürültnek, kiégettnek éreztem magam, s csak a történtek els fázisára emlékeztem pontosan vissza… Hogy kés bb még mi minden ért, azt nem tudtam. Valahogy hasonló módon folytatódott, akcióval és reakcióval, kérdésekkel és felelettel. Én voltam, aki reagált, én voltam, aki felelt. De - minek? Mindez mit jelentsen? Nem tudom… Újra cellabeli fekhelyemen találtam magam. Eltelt néhány perc, míg támolyogva fel tudtam állni. Mikorra összeszedtem magam, a többiek, akik valószín leg ugyanazon a folyamaton estek át, mint én, már régen szétszóródtak a termekben, szórakoztak, táncoltak, képeket nézegettek, játszottak a legédesebb semmittevésben. Egyel re éppen elegem volt! Visszatértem bázisunkra. El ször mindenesetre pihentem egyet, aztán értekezletet kürtöltem össze, s el adtam élményeimet. A visszhang egyáltalán nem volt olyan élénk, mint reméltem. Boyd kifejtette, hogy feltétlenül a kizsákmányolás valamiféle módjáról van szó, mert elbeszélésemben annak igazolását látta, hogy a teljesítmény nem önkéntes, hanem kikényszerített. Máskülönben mindnyájan láttuk, Mara fontosabb a számára. A lány ott ült közöttünk - bár nyilvánvalóan nem értette, mir l beszélgetünk - megelégedetten, vidáman. Boyd ismét cukoroldatot adott neki, s csaknem bizonyos volt, hogy ez megfelel táplálék számára. Aztán a zuhanyozóba vezette, s némi habozás után nagyon is tetszett neki a víz csobogása, bár a zuhany és a fürd nyilván újdonság volt számára. - Azt hiszem, jelent s lépéssel jutottunk el bbre! - lelkesedett Boyd. - Most már tudjuk, a bolygó lakosai rokonai az embereknek. Nem hiszem, hogy az inaktivitás, az érdekl dés hiánya alaptermészetük lenne. Bizonyára mesterségesen kábulatban tartják ket. Ez ellen tennünk kell valamit! A kormánynak, vagy a vezet ségnek - már akárhogy nevezzük is - bizonyára nincs az ellen kifogása, ha a bennszülöttekkel foglalkozunk. Misa habozva szólásra emelkedett. - Miért beszéltek mindig elnyomásról?
- Mi mást mondhatnánk? - torkollta le Boyd. - A körülmények messzemen en megegyeznek a földiekkel. A népességet határozott céllal alacsony értelmi szinten tartják, így nincs lehet sége az uralkodó osztály önkénye ellen fellépni. - Nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez esetben jó példa-e a Föld - ellenkezett Misa. - Talán olyan szociológiai helyzetet látunk, amilyenre a Földön sohasem volt példa. Valamit, ami számunkra egészen új s így elképzelhetetlen. - Milyen más viszony állhatna fenn emberi lakosság és póklények között, ha nem az uralkodók és elnyomottak közötti? - kérdezte Ingrid. Misa megvonta a vállát. Több érve nem volt, s így, mint egyetlen elfogadható, maradt az uralkodókról és elnyomottakról kialakított feltevés. - De hát mit tegyünk? - töprengett Naomi. - Protestálhatnánk egy rádióbeszédben a nép elnyomása ellen - emelte fel a kezét Ingrid. - Azt hiszed, volna értelme? - Legalább megpróbálnánk! - Sokkal fontosabb lenne együttm ködni a lakossággal valamilyen célszer akcióban. - Boyd a mellette ül Mara vállára tette kezét. - Hiszek benne, hogy könnyen kimozdítanánk az embereket passzivitásukból. Nézzétek Marát! Máris mennyit fejl dött az egyénisége! Vegyes érzelmekkel hallgattam a vitát, s láttam, Misa is csatlakozik kétkedésemhez. - Nem egészen értem… - szólt csendesen. - Mi itt menedéket kértünk. Kés bb nyilván más mindenfélét is kell kérnünk, élelmet, vizet, energiát. Sehol sem látják szívesen az emigránsok politikai kezdeményezéseit. - Itt az ideje, hogy félretegyük a hasonló meggondolásokat - szögezte le Nuru. - Ha ellenkezés mutatkozna, még mindig tárgyalhatunk. Mindennél fontosabb azonban a nép szabadságát visszaszerezni. Ha magunk mögött tudhatjuk a tömegeket, a kormányzat óvakodni fog attól, hogy rosszul bánjon velünk. Így aztán, Misa és az én ellenszavazatommal, Naomi tartózkodása mellett, akcióprogramot határoztak el. El ször is meg akarták kísérelni felvilágosító el adásokkal - ezen emberek értelmi szintjéhez mért beszédekkel aktivizálni a lakosságot. Az els elérend cél: tagadják meg a napi egyórai "munka" elvégzését. Mivel a plakettek a pszichikai és fizikai elnyomásban valamiféle szerepet játszhattak, rá szerettük volna venni ket, hogy tegyék le azokat. Ezek után szabadon mozoghatnának az egész épületben, hozzánk hasonlóan, s t úgy sejtettük, szellemi mozgékonyságuk is megnövekedne. Másnap nekiindultunk terveink megvalósításának. Az eredmény: szemmel látható kudarc. A felhívások és esküdözések mit sem értek. Egyre kevesebb ember volt kész meghallgatni bennünket, pedig már egészen jól beszéltük a nyelvet. Ha megpróbáltunk vitát provokálni, mindig azt a választ kaptuk, k boldogok, megelégedettek, fölösleges ezen bármit is változtatni. Eltelt egy hét. Be kellett ismernünk, hogy nem értünk el semmit. - Energikusabban kell eljárni - tanácsolta Boyd. - Legjobb lesz, ha egyel re elvesszük a lemezkéiket. Nem hiszem, hogy komolyan védekeznének. - Nem fognak károsodni? Lehet, hogy életfontosságú feladata van a plaketteknek. - Mara még mindig egészséges - ellenkezett Boyd. - A változás használt neki. A rendszerükt l valószín leg úgysem tudjuk azonnal megszabadítani ket, így aztán áttételesen kell cselekednünk. Rá kell vennünk a népet, hatoljanak be az alsó helyiségekbe, tisztázzák, mi történik ott valójában. Ebben majd segítségükre leszünk. Én különben azt hiszem, orvosi ellátásukat végzik ott, s enélkül tartósan nem is élhetnek. Örökké nem lehet cukros vízen élni! Ki kell er szakolni, hogy hozzájussunk az élelmiszerekhez, gyógyszerekhez, melyeket aztán bárki megkaphat. Egy olyan rendszer, mely mindezeket a fogyasztók kívánságára való tekintet nélkül osztja széjjel, egyenesen lealacsonyító. Képtelen voltam kínos érzéseimt l megszabadulni, mikor másnap ismét behatoltunk a helyiségekbe, s az emberek lemezkéit szelíd er szakkal levettük csuklóikról. Mikor végre megértették, mi a tervünk, megpróbáltak elszaladni, elrejt zni, de ez sem sokat segített rajtuk. Rövidesen minden plakett a birtokunkba került. Boyd persze tisztában volt eljárásunk kínosságával, s anélkül hogy erre bárki is kérte volna, megpróbálta megmagyarázni, hogy a népet kényszeríteni kell a boldogságra, ha maga semmit nem akar tenni érte. Kés bb bizonyára hálásak lesznek… Mindenesetre, most el ször észleltük tevékenységünk eredményeit. Az emberek meghallgattak, megpróbálták követni érvelésünket, úgy látszott, mintha más szemmel tekintenének saját világukra. Nuru különösen nagy eredménynek könyvelte el, hogy csoportjában verekedés tört ki, s még néhány bútort is megrongáltak. Most már nem volt nehéz a bennszülötteket "munkájuktól" visszatartani. Nyilván életükben el ször értették meg, hogy az kellemetlen helyzetekkel, fáradtsággal jár együtt. Számoltunk ugyan a kormányzat valamiféle ellenintézkedésével, de nem történt semmi. Egyre bizonyosabbá vált, hogy nem sikerült a társadalmi állapotokat úgy megváltoztatnunk, hogy eredményeinket kielégíthet nek tekinthettük volna. Vitáink közben kiderült, mi magunk sem vagyunk tisztában az ide alkalmas társadalmi formákkal, de Ingrid nézete szerint nem is ez a feladatunk. Mindenkinek magának kell megfelel rendszert találnia.
- Erre sosem lesznek képesek, ha a régi környezetükben maradnak - kockáztatta meg Boyd. - Itt nincs megfelel indíték valamilyen kezdeményezésre. - Mi következik ebb l? - kiáltott fel Ingrid, majd így folytatta: - Meg kell semmisítenünk az épülettömböt, a környezetet, mely minden új gondolatot pusztulással fenyeget. Utat kell nyitnunk az élelmiszerek forrásához, a nyersanyagokat, a termel eszközöket kezünkbe kell kaparintani. - Ha ezt megtesszük - kiáltott Misa -, megszegjük a kormányzattal kötött megállapodást. Mint nemkívánatos személyeket, kiutasítanak bennünket. - Azt hiszed, van ehhez hatalmuk? - mosolyodott el Ingrid. - Feltételezed, hogy ezek a lények a technikai fejl dés oly magas fokán állnak, hogy tehetnek valamit ellenünk? Biztos vagyok benne, hogy a hatalom tényleges birtokosai intelligensebbek, mint a nép azon része, akikkel eddig találkoztunk, de lényeges különbségre ne számíts. Most el ször vezetett vitánk áthidalhatatlan ellentétekhez. Boyd és Ingrid azt a felfogást képviselték, hogy a régi rendet teljesen szét kell rombolni, másképp nem lehet új társadalom megszületését kezdeményezni. Ezúttal azonban minden rábeszél képességük elégtelennek bizonyult, a többséget nem tudták megszerezni. Mindhárman, s t Nuru is, ellentmondtunk. Még ha vitapartnereink véleményében éreztük is az igazság magvát, egyszer en lehetetlennek tartottuk, hogy olyan idegen lényeket, kik egy más testi és szellemi rendszerhez tartoznak, melyet még korántsem sikerült áttekinteni, életben tudjunk tartani, utánpótlási forrásaiktól elvágva. Boyd azonban mégis talált egy utat, melyen akaratát mindezek ellenére keresztüler szakolja. Mikor másnap légpárnásunkkal átszeltük a dombok gerincét, rettenetes kép fogadott bennünket. A rózsaszín en csillogó épület helyett egy rakás hamu hevert a völgyben, a vidám színekben pompázó park különös ellentéteként. Az összeroskadt épületrészek még parázslottak, füstoszlopok emelkedtek a leveg be. Az anyag elvesztette áttetsz ségét, átkerült a sötétbarna, átlátszatlan állapotba. Lakókat semerre sem láttunk. - Eld lt a vita! - kiáltott Boyd, gy zelmes hangsúllyal. - Hát ezt hogy csináltad? - kérdeztem. - Semmit sem csináltam, csak gyufát adtam nekik. Mióta szellemileg tevékenyebbé váltak, érdekli ket a környezet, s készek a kockáztatásra. A tüzet valószín leg nem ismerték, de bizonyára nagyon érdekelte ket. Úgy bámultunk Boydra, mintha most látnánk el ször. Még Ingrid is elképedt, holott tegnap még józanul és tárgyilagosan mérlegelte a pusztítás lehet ségét. De most megrázta a különbség teória és praxis között. S t maga Boyd sem volt olyan határozott, mint amilyennek tettette magát. És most, mintegy tudatalatti jelzés kényszerére, mindnyájan Mara felé fordultunk, aki utánunk jött, s egy kissé hátrább állt. Mozdulatlan arccal nézett le a völgybe. Vagy nem ismerte fel, mi történt, vagy képtelen volt felfogni… Lementünk, keresztül a virágzó ültetvényen, a romhalmazig. Egyes helyeken beroskadt a talaj, le lehetett pillantani a mélybe. Huzalokat láttunk, cs vezetékeket, rácsokkal körülvett készülékeket, közöttük mindenütt üres térség, sötétség, feneketlen mélység. Misa ledobott egy darabka faltörmeléket. Hallgatóztunk, mikor ér talajt… de semmi! - A bolygó belseje üres - szólt Misa. - A gravitációs mérések alapján ezt már tudhattam volna, de nem mertem elhinni. - Azt jelenti mindez, hogy mesterséges égitesten állunk? Misa csak a vállát vonogatta. - Sok jel mutat erre. A kéreg m anyag. Szem el l rejtve, lenn vannak az élethez szükséges gépezetek és létesítmények, a gravitációról pedig valamilyen szupernehéz anyag gondoskodik a bolygó középpontjában. Szóval ez valószín leg egy mesterséges paradicsom. - Na de hová lettek a lakosok? - Nagyon jó, hogy már nincsenek itt - vélte Misa. - Gondolom, biztonságban vannak. Kis ideig turkáltunk még a romok között, aztán feladtuk. Mivel itt már mit sem tehettünk, megfordultunk, visszaballagtunk a légpárnáshoz. Mara velünk jött - elvégre, hol hagyhattuk volna? Mikor a dombok gerince fölött átsuhantunk, még egy utolsó pillantást vetettünk a pusztulásra. Azt hiszem, szégyelltük magunkat. Néhány perc múlva megérkeztünk hajónk kiköt helyére. Már messzir l felt nt, valami megváltozott. rhajónk változtatta meg helyzetét, a tat és a leszállóállványzat szabadon állt a bolygó talaján, néhány méterre régi beragadásunk helyét l. Közelebb érve, sötét pontot vettünk észre az rhajó alján, egy emberi alakot. Mikor pedig kiszálltunk a járm l, megállapíthattuk, egy 13-14 éves fiú ül ott. Közeledtünkre az ifjú, aki addig egy sziklán üldögélt, felállt s elénk jött. - Ki vagy? - kérdezte t le Boyd. A fiú elmosolyodott. - Nevem mellékes. Engem küldtek, hogy rövid megbeszélést folytassak veletek. Készek vagytok erre? - Miért ne? - felelt Boyd, egyben javasolta, hogy menjünk talán az rhajóba, de az ifjú megrázta fejét. - Nem tart sokáig… Úgy látjuk, a biztonsági faktort túl magasra állítottuk, s ez a lakóépület szétrombolásához vezetett. Még nem tudjuk, hogyan történt, de majd tisztázzuk. Az viszont biztos, hogy a továbbiakban ellen rizetlen kommunikációt nem engedhetünk meg. Ti menedéket kértetek, mi pedig id t akartunk nektek adni a döntéshez. - Milyen döntéshez? - csodálkozott Ingrid.
- Hogy eldöntsétek, a lakosság aktív vagy passzív részéhez óhajtotok-e csatlakozni. Észrevette, hogy nem értjük, mit akar mondani. Megint mosolygott, de ebben már a lekicsinylés halvány árnyalatát figyeltem meg, bár lehet, túlzottan érzékenykedtem. - Ez a bolygó - magyarázta - a népesség azon részének rezervátuma, akik genetikailag meghatározott alakban, békésen akarnak élni. Ez az alak nem sokban különbözik a ti genotípusotoktól, nem hiszem, hogy az ide való besorolás nagyobb nehézségekkel járna. A lakosság másik része azt határozta, hogy aktívan vesz részt minden el forduló feladat megoldásában. Ide értend a passzív népesség ellátása is, mert ezek intenzív gondozás nélkül nem életképesek. Éjszaka végezzük a fizikai regenerációt, a tápanyagok bevitelét a szervezetbe, az emésztés ellen rzését, egyéb, életfontosságú anyagok kiegészítését és még sok mást. Pszichikai regenerációra naponta kétszer kerül sor, egyszer délel tt, egyszer délután. Megvizsgáljuk az agy kiértékel munkájának egyensúlyát, az érzékek intenzitását s így tovább. Tizennégy éves koráig mindenki az eredeti bioformájában növekszik, s minden, amit addig tanul, a végleges életforma megválasztására vonatkozó szabad elhatározását szolgálja. Néhány másodperc szünetet tartott, mintegy gondolkodási id t adva, aztán megkérdezte: - Nos, mi az elhatározástok? Misa habozva megszólalt: - Az a másik életforma… az… - nem fejezte be a mondatot, csak felfelé mutatott a leveg be, ahol három póklény mozdulatlanul függött a térben. A fiú bólintott. - Igen, ezek kyborgok, elkülönített agyak, akik elektromágneses hullámok segítségével kapcsolódnak egy manipulátor-rendszerhez meg a központi egységhez. Ebben az alakban fizikailag is, pszichikailag is egy hatalmas rendszer tagjai. Ez az a forma, mely a világ dolgaiba való beavatkozásnál a legjobban megfelel. Csupán rajtatok múlik, hová akartok tartozni. Gondtalan, boldog életet élni, örök ifjúságban vagy mérhetetlen, szabad tevékenységgel megtöltött létet, természetesen alávetve annak a felel sségnek, amelyet minden döntés és elhatározás jelent. Most már lassacskán felfogtuk a lehet ségeket, melyeket itt felkínáltak nekünk, de egyik sem felelt meg annak, amit mi életcélnak t ztünk magunk elé. A fiú adott id t a tanácskozásra. Visszavonultunk rhajónkba, Marát kinn hagytuk. Nem volt szükségünk hosszú megbeszélésre, elhatározásunk készen állt. Emberek akarunk maradni, ahogy eddig is azok voltunk. Olyan lények, akik talán a fejl dés alacsonyabb fokán állnak, mint ennek a bolygónak lakói, kiknek lehet ségeik korlátozottak, küls és bels veszélyek fenyegetik ket… de mégis testük és tudatuk egyensúlyban van, a fejl dés egy olyan állomásán, melyet nincs szándékukban er szakkal megel zni. Elhagytuk a hajót, még néhány kérdést tettünk fel. Nem voltak nehézségeink. Készséggel segítettek, hajlandók voltak vízzel, ételemmel, energiával ellátni csoportunkat. Gyors búcsút vettünk. Mara arckifejezése még mindig teljesen üres volt. De a valószín leg az utolsó napokban bekövetkezett változásokat mi is észrevettük rajta. Szeme sarkában ráncok jelentek meg, hajában szürke tincsek. Zsebembe nyúltam, el vettem Mara lemezkéjét. Megfogtam kezét, felkötöttem rá a szalagot, melyre a sötét korongocska fel volt er sítve. Beemeltük a légpárnást a raktártérbe, s magunk is beszálltunk. Mire kitekintettünk az ablakon, Mara és a fiú már elt ntek. Negyedóra múlva egy automata teherrepül gép leszállította ellátmányunkat. Berakodtunk, és hamarosan startra készen álltunk. Két évbe is beletelik, míg a legküls lakott övezeteket elérjük. B ven van id nk helyzetünk alapos átgondolására. Néhány perc múlva a bolygó már csak fehér golyó volt messze mögöttünk, s nemsokára elmerült annak az éjsötét szakadéknak fenekére, mely minket a Földt l elválasztott. Weinbrenner Rudolf fordítása
Vjacseszlav Ribakov - A nagy szárazföld
Az összes csillag pontosan olyan lesz, akár a régi nyikorgó kerekes kutak. S mindegyik megkínál vizével… Saint-Exupéry
Lassan köszöntött be az este - a Szola áttetsz és csöndes, a naplemente mézszín ragyogásával teli estéje. A háromszáz méterre a lábaink alatt hullámzó zavaros, ibolyaszín tenger felületén vakító visszfények gyúltak ki.
Hunyorogva néztem a Miu hatalmas korongjára, mely az alig domborodó, fortyogó látóhatár fölött lebegett, s semmire nem gondoltam. Eljött a pihenés - furcsa, fölösleges és üres. Holnap elrepülünk. Holnap. Álltam a diszpécserszoba falánál, s nézel dtem. A hátam mögött szinte hangtalanul kinyílt az ajtó. Vártam egy másodpercet, majd megkérdeztem - Nos? Nehézkes, öreges lépések közeledtek az asztal felé, kis szünet után megszólalt egy halálosan fáradt hang: - Küldjenek még egy kávét a diszpécserszobába… Megfordultam. Már ott terpeszkedett a karosszékben - hatalmasan, görnyedt háttal, arcb re petyhüdt, barnás. Remeg keze várakozón nyúlt az asztal fölé. - Kérsz? - kérdezte, rám sem pillantva. - Egyel re nem. Tompa szikra sercent az asztalon, s a nagy, illatosan g zölg csésze megjelent ott, ahol várták. A kéz azonban nem mozdult érte. Igen, gondoltam. Abban reménykedett, hogy tévedtem. Akkor minden egyszer bb lenne. Három hete, szolai tartózkodásom els napján, amikor elmondtam neki a történtek lényegét, reménykedett, hogy tévedtem. Az ellen rzéssel egyszerre, ahogy n tt igazam bizonyossága, egyre mélyebbre rejtette ezt a reményt, igyekezett elfojtani, nem tör dni vele, azonban végül nem tudta legy rni… Az asztalon egy hanyagul odavetett fémkazetta hevert. A fémbevonatú szalag vége legombolyodott, az asztalon végighúzódva lecsüngött, s alig érezhet en, komótosan himbálózott, és ütemesen csillogott az esti fényben. - Nos? - kérdeztem ismét. Mintha álmából ébredt volna. Bizonytalan kézzel kitapogatta a csészét, tenyerébe fogta, ajkához emelte, hangosan fújta, hörpintett bel le. - Így igaz - mondta azután. Semmit nem éreztem. Remény már nem volt. Amikor elkezdte az ellen rzést, nyugtalan voltam, szerettem volna, ha hibát talál, azonban nem talált. Figyelemmel kísértem munkáját - az enyémet ismételte meg. S most már végképp kihunyt minden bennem. - A lehetséges biolizáció ideje… a mutagén táplálás tényez jének… a világmindenség életkorának figyelembevételével - mondta lassan. Elfordultam. A Miu korongja megn tt, vörös lett, a felh k vékony pengéi három részre szabdalták, s ezek a foszlányok, a katasztrófa szilánkjai, a világ maradványai lassan omlottak bele a lángoló tengerbe. Nevetséges, gondoltam. Úgy két évszázada a Földön otthonra leit emberiség biztos volt benne, hogy nincs egyedül. Elég volt létrehozni a téren kívüli kommunikációs eszközöket, hogy az ellenkez jér l gy djenek meg, megértsék nemcsak az értelem, de általában az élet kivételes, egyedülálló, s t talán patologikus voltát… - Delta t egyenl negyvenhét-ötven millió év - mondtam. Megcsóválta fejét. - Nálam hatvan… Vállat vontam. - Mellesleg ez nem fontos, persze, már mindegy… igen. - A véd felh megsemmisítésének idejét beszámítottad? - N-e-em. Nem volt rá id m, csak ezzel… És te? - Az er források azonos feszültsége esetén - legalább ötven év - mondtam. - A kilövellésen való áthaladáshoz szükséges id fele. Ennek már nincs értelme. Elhallgattunk. Igen, gondoltam, harminc éve szereltük fel a véd rendszert. Az emberiség többre nem volt képes, ez a maximális er feszítés és a maximális tempó, s csak azért voltunk rá képesek, mert hittünk… Id ben elkészült. Id ben felszereltük a véd rendszert, három hónappal korábban, mint ahogy a Szola találkozik a Mag kilövellésével, s most huszonhét milliárd ember szilárdan meg van róla gy dve, hogy megmentettük ezt a bolygót. S önmagunkat. Utódainkat, akik végre nem maradnak magányosak. - Különös - szólalt meg váratlanul. - Valahogy üresnek érzem magam. Oda a mozgatórugó, a tengely vagy… S nem értem, mi történik most. Tudod, bizonyára mindenki ezt fogja érezni. - Bizonyára - értettem egyet vele. - S ez a legszörny bb. - Úgy véled? - Igen. Egy ilyen tragédia után mindig beköszönt a közöny id szaka, s ha hagyjuk, hogy elhúzódjon - ez mindennél rosszabb. - Mindig mindent tudsz el re. Elnevettem magam. Gyermekkorunk óta barátok voltunk. Ezért repült éppen most ide. Ez íratlan hagyománnyá lett, ha az ellen r hibázott, baklövést követett el, vagy egyszer en nem értett valamit, a barátját küldték, hogy ellen rizze. Egy kívülálló elnéz lehetett volna vele, a barátja azonban ezzel nem alázhatta meg. Öklét arcához szorítva lassan csóválta fejét. - A por százezer asztroegységnyire szóródott szét- mondta. - Nem tudjuk összeszedni. - Ne kínozd magad mondtam. - Hiszen nem ültem ölbe tett kézzel, amíg te ellen rizted. - Próbáltad kitapogatni? - El ször pillantott rám. Bólintottam. - És? Megvontam a vállam.
- Talán valamilyen mesterséges sugárforrást vigyünk be kívülr l a felh belsejébe? javasolta tehetetlenül és ötletszer en. - A rendkívüli intézkedések rendkívüli energiát követelnek - feleltem. - Erre is gondoltam. S arra is, hogy a bolygót kivisszük a véd pajzsra, ahogy a szétporlasztásra szánt objektumokat odavontattuk a pajzshoz, most azonban a Miuval a Sárkányöl t is el kell húznunk, teljes rendszerével, hiszen nem foszthatjuk meg a bolygót a csillagjától. Elképzelhetünk végtelen mennyiség gravigenerátort, melyeket statikus pályára állítunk a felh n belül, s magukhoz vonzzák a port. Elképzelhetünk egy er burkot a Szola körül, melyben kevés ráfordítással fenntartjuk az energetikai status quót a pajzs határain túlra való szállításkor és viszont, azonban egy ilyen burok maga annyi energiát fog elhasználni, mely négy kék csillag energiájával egyenl , arról már nem is beszélve, hogy a kilövellés besugárzásához fel kell nyitni, s akkor ki helyettesíti a Szola napját? Ezt is mi? S végül elképzelhetjük azt is, hogy megpróbáljuk átirányítani a kilövellés kisugárzását az általunk kialakított véd pajzson át a Szolára célzott téren kívüli csatornákon keresztül. - De, ez már… - Elvileg mindez lehetséges, kiszámítottam. Azonban megvalósításakor, amellett hogy a terv kidolgozásához hosszú évekre van szükség, s még ha a terv kidolgozása sikeresnek bizonyul is, a Galaktikának ebben a szögletében akkora energiatartalékra lesz szükségünk, mely a duplája annak, mellyel ma az emberiség rendelkezik. Magunk elé képzelhetjük gravigenerátorok hatalmas láncát, melyek az egész fronton eltérítik a kilövés útját, arra késztetik, hogy megkerülje a felh t, majd a második ugyanilyen láncot, mely visszairányítja azt a Szolára. Felfedek egy titkot: amikor ez eszembe jutott, úgy gondoltam, megleltem a megoldást, mert a kilövellést a bolygó után irányíthatjuk, s el bb vagy utóbb utoléri azt, de hiszen a kilövellés már beleütközött a véd pajzsba, s kihuny benne… Amint látod, széles a választék. Szomorúan bólintott. Hatalmas, elmosódó árnyéka a távolabbi falon szintén bólintott, s volt valami elb völ , ördögi és zavaros a kárpit, a tartalék véd fal számlapjain és skáláin akadálytalanul és könnyedén felkúszó árnykép ritmikus, szétfolyó himbálódzásában. - Ett l a választástól nem lesz könnyebb a dolgod - mondta. Elmosolyodtam. - Micsoda ostobaság… Harminc esztend n keresztül er nket megfeszítve pusztítani azt, amir l évszázadok óta ábrándoztunk. Nem válaszoltam. Ugyan mit válaszolhattam volna? Lelkem tátongó üressége nem csökkent s nem n tt, létezett; a világ elvesztette színeit és melegét, minden hiábavaló volt. Aludni szerettem volna, átadni magam a sodrásnak, mely minket magával ragadt, magunkra maradtakat a világmindenségen át, egyik pusztaságból a másikba, végtelenül, reménytelenül és értelmetlenül… Már nem éreztem fájdalmat. A fájdalom a harc kísér jelensége, s elt nik egy szempillantás alatt, ha felismerjük tehetetlenségünket, s helyére a semmi lép. A tátongó üresség. - Volt valami közted… és e között a fiatal lány… az leánya között? - kérdezte váratlanul óvatosan. - Nem. - Már elnézést, hogy megkérdezem, ennek természetesen semmi köze a dologhoz, de mégis. - Úgy érzem viszont, hogy szerettem volna, ha lett volna valami. - Tudod… Éreztem. Egyszer csak valami olyan… És a lány? Vállat vontam. - Ide figyelj, akartam valamit kérdezni… Te azóta is egymagad élsz? - Mi köze ennek az egészhez? Egymagam, egymagam, nyugodj meg. - Nyughass. Ne bolondozz. - Rendben - vártam egy kicsit, majd egyszerre kitört bel lem: - Hisz én valahogy… egyre csak vártam. Hogy visszatér… Hallgatott, bizalmatlanul nézett rám a diszpécserszoba mélyéb l, narancsszín és lapos volt a távolodó csillag utolsó fénysugaraiban. - És te… hogyan adtad el itt?… - Hát így - feleltem. - El fordul ez is. Egyszer csak csodálkozva veszed észre, hogy már nem várod. Elég volt! Éppen ellen rz körutam végeztével tértem haza Bungaran-Besaarba, a hidrokibernetikai ültetvényekre, s a házam üres volt. sszel történt. A veranda üvegéhez egy juharlevél tapadt, a szürke égboltból lassan permetezett a meleg es , s halkan duruzsolt a tet n, a f szálakon, a földet és a terasz lépcs fokait elborító faleveleken, a folyó fel l áttetsz köd szivárgott. A gravirepül vel közvetlen a juharfa mellett landoltam, mely már majdnem csupasz s bánatos volt, kérge megfeketedett a sok nedvességt l; felhajtottam a kabintet t, s a f szeres illatú, nyirkos leveg vel együtt a kabinba betört az otthon megismételhetetlen, édes érzése - a helyé, ahol kizárólagosan önmagadra van szükség, mindig, még ha fáradt s ingerült vagy is - és nem a kiváló beosztottra, a tehetséges felügyel re, nem az érdekes beszélget partnerre, nem a Tanács mellett m köd Alapkutatások Bizottsága Ellen rzési Osztályának befolyásos személyére, nem mint megbízható társra - hanem mint emberre. Egyszer en. Mindenestül. Lehúztam keszty met, arcom a simogató es alá tartottam, a keszty t az ülésre hajítottam, leugrottam az engedelmes földre, beléptem a pitvarba, hangosan kopogtam, hogy legyen ideje felébredni, hogy megértse, én jövök, s úgy tegyen, mintha aludna, s felkészüljön a találkozásra. Az sz, kedvenc
évszakunk. Hét év telt el azóta. Nem tudom, most hol van, kivel él… Egy szót sem szólt. Van ez így. - Vagy öt esztend telt el? - kérdezte. - Igen - feleltem fáradtan. - Vasakaratú ember vagy. Mondd, milyen ostoba ez az élet! Öt évben egyszer találkozol barátoddal s akkor is azért, hogy megtudd, van-e köze egy ember halálához. Kapkodás. Rohanunk, rohanunk, s minél többet rohanunk, annál többet vesz ünk. Hiszen a három hét alatt egy szót sem váltottunk másról, mint… err l az egészr l. Végül is nem tudom, honnan szerzett akkor tudomást szerencsétlenségemr l. Váratlanul állított be, annak a szörny napnak az estéjén. Akkortájt a Plutón dolgozott. Félbehagyta munkáját, s tizenöt perccel a Fomaulhautra való indulás el tt belépett a menetrend szerinti rakétajárat parancsnoki fülkéjébe, s így szólt: "Egy embernek szüksége van rám." A járatot elhalasztották, a háromezer utas elhagyta a kabinokat, el ször használták fel a fénysebességnél gyorsabb hajtóm veket naprendszeren belüli utazásra. Egy embernek szüksége van rám… Ez a mondat nem szerepel sem törvényben, sem szabályban, de azóta, hogy mágikus erej vé vált, az emberek nem mernek még hasonló kijelentést sem tenni, mert er sebb minden törvénynél és szabálynál. S vajon szükségem volt-e nekem rá? Borzasztóan ingerelt, állandóan ott téblábolt mellettem, azt követelte, hogy mutassam meg neki az összes helyet, ahol gombát, erdei bogyókat lehet gy jteni és a jó horgászhelyeket; esküdözött, hogy minden nyáron ellátogat hozzám. S csak egy héttel kés bb, amikor tekintetemmel kísértem meredeken a felh k közé emelked gravirepül gépe egyre kisebbed pontját, akkor értettem még, mennyit segített. - Nem baj - mondtam s elmosolyodtam. - Még van id nk. - Ide figyelj… mindig szerettem volna megkérdezni. A professzor ezt akkor követte el, amikor ti… rögtön utána?… - Nem. Hát nem meséltem el? Megmutattam neki a számításokat, s elmagyaráztam, hogyan értelmezem én a folyamatot. Együtt ellen riztünk mindent, s nem talált hibát. t, szóval… megrázta a dolog - igen, azonban nem annyira. Még néhány órát töltöttem vele, s… normálisan viselkedett. - Tehát nem jött rá roham? - Nem tört rá roham. Nagyon nyugodt, fegyelmezett ember volt. S rendkívül felel s személy. - Úgy vélte, a b nös. - Bizonyára. k itt már régen megérthették volna, ha nincs a szemellenz s elmélete, mely mindent elfojtott. Hiszen vég ! is az statisztikájukat használtam, mindent k tartottak a kezükben, képtelenek voltak azonban továbblépni. Az iskola feje, a biolizációs elmélet megteremt je, a terv tudományos vezet je. Els ként írta alá a zárójelentést s a javaslatot a Tanácsnak, hogy feltétlenül meg kell menteni a Szolét. - És a lánya? - Kicsoda? - kérdeztem, s rögtön megértettem. - Aha… Habozott. - A lánya is úgy véli, hogy b nös? - Nem. - Azt gondolja, hogy te vagy az? - Nem. - Beszéltél vele utána? Ismét kiáltást hallottam. Mintha valaki valóban kiáltott volna. Mint akkor, másfél hónapja. Annyira váragyian volt. Az uszodából tartottunk haza. Elkísértem. Az apjához igyekezett. Oda sem értem a lifthez, amikor a dolgozószobából meghallottam ezt a kiáltást. Odarohantam, rögtön megértettem, s átkoztam magam azért, hogy erre nem gondoltam, pedig lehetett, lehetett gyanítani, meg lehetett volna el zni, megtehettük volna, hogy a professzort nem hagyjuk egyedül. Rohantam, a folyosó mintás falai elsuhantak mellettem, s áradt velem szemben a kiáltás s folyama, belesüppedtem, elsüllyedtem, fuldokoltam benne, azonban a ferdén himbálódzó ajtó, mintha álmomban történne mindez, nem került közelebb hozzám. Szétnyitottam öklömet. Ujjaim fehérek voltak, körmöm alatt a hús kék. - Te magad fogod jelenteni a Tanácsnak? - kérdezte. Rögtön iderepült, amint a bioközpont f nökének öngyilkosságáról szóló jelentésem a Földre ért. A Tanács azért küldte, hogy ellen rizze. Ellen rizzen engem. A Tanácsban még nem tudnak mindent. Semmit sem tudnak. - Ha te meger síted - feleltem. - Érkezésed pillanatától formailag nem vagyok teljhatalmú megbízott. - Ugyan, hagyd már… A lebukó nap tompa és elmosódó púpja kihunyt, a színek változni kezdtek. Az arany és a t z elt nt a vízr l, csak itt-ott csillogtak opálos visszfények a hullámokon. Üres égbolt borult ránk. - El sem tudom képzelni, hogyan hozzák ezt a közvélemény tudomására - mormogta. Harminc esztend … S az emberek. Hiszen itt emberek pusztultak el! Id sebbik fia itt pusztult el az Építkezésen. Csak tegnapel tt tudtam ezt meg. Véletlenül kibökte, s maga is megrémült. Az Építkezésen több mint száz ember vesztette életét. Az ilyen rohammunka sohasem megy áldozatok nélkül. Nagyon siettünk… S id ben elvégeztük.
- Hogyan tovább?… - nyögte ki fájdalmasan. - Mi lesz? Miért éljünk most?… Mindenki felteszi a kérdést. El sem tudom képzelni… Ki fog ezután hinni a Tanácsnak? Hihetnek-e majd a tudománynak, s t egymásnak? Mi fog most bennünket, mindnyájunkat éltetni?… Vállat vontam. - Talán léteznek még eddig figyelembe nem vett tényez k, melyek ismét fokozzák a biolizáció valószín ségét? - kérdezte. - Talán még mindig nem tudunk mindenr l? - Lehetséges. - Tudod, a Tanács hosszabb id tartamú expedíciót tervez a Magell n-felh khöz. Err l még nem fecsegnek, de szép csendben készül dnek rá. Most… ez után… az el készület felgyorsul, hatékonyabb lesz, igaz? Lehet hogy találnak ott valamit? Végül is a Galaktika olyan kicsi… - Lehetséges. Hallgatott. A hátamon éreztem figyelmes, fürkész tekintetét. - Te… odarepülhetnél… a lánya állomására, hogy… - Miel tt kiválasztjuk az expedíció célját, elemezni kellene, milyen típusú tejútrendszer biztosítja jellegzetességeinél fogva a legnagyobb tömeg biogén kilövellést-szakítottam félbe. - Arrafelé kell a kutatást irányítani, világos? - Világos - felelte lassan. - Jóval többet értek, mint ahogy szeretnéd, te vén róka. Igaza van. Ötven múltam, életem egyharmada a hátam mögött. S… nem is err l van szó. Tenyeremmel megdörzsöltem arcom. - Semmit nem zúztunk széjjel - hallottam a hangját. Ismét felé fordultam, láttam, amint ujjait széttárva nehéz, napbarnította kezét arcához emelte s mereven szemlélte. - Semmit Ha nem hozzuk létre a véd pajzsot, talán létrejött vonta az étet? Nem. Nagyon valószín nek t nt, de ez minden. Hiszen bizonyosan semmit sem tudunk, akkor miért fáj ennyire? Na? - Felemelte tekintetét, s akár egy gyermek, a szemembe tekintett - miért érzünk ekkora ürességet és fájdalmat? Hiszen voltaképp semmi nem változott, a legjobb esetben is csak félmillió év múlva láttuk volna meg a sikerünket… Nem értem… nem értem… Fájdalmas és nehéz volt ránézni. Amikor valaki ilyen állapotban van, azonnal segíteni kell rajta - de hogyan? Hogyan segítsenek? Oly kínzó a tehetetlenség. - Mondd, honnan sejtetted? Hiszen az adataikkal operáltál! - Az segített, hogy egy korábbi ellen rzés a hidro-kibernetikával függött össze - feleltem. - Rokon eset, akkor a mutagén tényez kb l volt több a kelleténél, most viszont… Nem is kellett folytatnom. Mutagén ösztönzés… Sehogy sem fért a biokémikusok fejébe, hogy még a legkedvez bb feltételek mellett sem keletkezhet egyetlen naprendszerben sem élet magától. Az antik mítoszok igazabbnak bizonyultak a bolygó az Égbolt, nem a Nap, hanem éppen hogy az egész Ég, az Úr asszonya volt. Az intuíció segített ott, ahol több mint kétezer esztend n keresztül cs döt mondott a tudomány fejl dése. Az égbolt mély, sötétkék lett, gyorsan terjedt rajta a sötétség, s csupán az óceán felett pislákolt egy kevés riadt narancssárgás pír. Az óceán… Százmillió éveket várt. Kavarta, gazdagította, átsz rte, besugározta vizét, készült a megtermékenyülés nagyszer pillanatára… A metsz en kék végtelenben kigyúltak felettünk az els csillagok. Halott csillagok. Micsoda kiábrándulás fogadta azokat, akik els ként léptek ki a naprendszerb l. A Kentaur Alfáján - semmi. A Tau-Cetin semmi. Az Eridánon, a Hattyún, a Sárkányon, a Vitorláson - szintén semmi… Üresség. Magány. Hogyan foghatta volna fel az értelem az elviselhetetlen magánynak azt az érzését, melyet huszonhétmilliárd ember él át, azok, akik benépesítették nyolc csillagrendszer bolygóit, bejárták az egész tejútrendszert, s meggy dtek róla, hogy csak k léteznek s rajtuk kívül senki. S ekkor váratlanul el került a Szola. Emlékszem, ahogy kisgyermekként életem kockáztatva ugráltam a tet n az ünnepl , boldog tömeg felett, s azt sikítottam: "Szo-o-ola!" Negyvenkét esztend telt el azóta, hogy a Tanács bejelentette, találtak egy bolygót, melyen nemsokára megismétl dik az élet keletkezésének nagy csodája. S nem baj, ha csak néhány évszázad múlva jön létre az els sejt, nem baj, hogy még egyszer bb vírusok sincsenek, él azonban már a remény, van célja, értelme létünknek - dédelgetni, pesztrálni, gondozni a szület húgocskát. Gondoskodás… Jóság… Olyan jók vagyunk. Negyvenkét esztend telt el azóta. A világ égszínkék sötétbe öltözött, semmivé lettek az utolsó meleg színárnyalatok. Hideg van… Felpillantottam, s tüstént leszegtem tekintetemet - vakító viharok gyúltak ki felettünk, villámló, kavargó egyveleg, melyet soha más szem, mint az emberé meg nem pillanthat. Gyermekkoromban úgy szerettem bámulni a csillagokat. Úgy szerettem. Csábítottak a lelkesít ismeretlen messzeséggel, ez a messzeség azonban halottnak bizonyult, s alighogy eléggé feln tt lettem ahhoz, hogy megértsem az élet hiányának s a pusztaságnak fölöttünk lebeg teljes borzalmát, többé már nem néztem az eget. Az emberiséget harminc évig éltette az Építkezés. Elrepülhettél a Denebre, s a váróteremben beszédbe elegyedve egy öregemberrel, aki átutazóban Betelhausba repült, megkérdezhetted: "Na, hogy állnak ott? Odavitték a nyolcvanhatost?" S a kérdezett tüstént felelt volna: "Hogyan, hát nem hallotta? Már beállították a kijelölt szektorba, s hozzákezdtek a porlasztáshoz!" S tekintetében büszkeség és ifjúi várakozás ragyogott. Harminc esztend . Olyan er sek vagyunk. S olyan jóságosak. Oly bölcsek s mindentudók. Csak éppen a barátok
hiányoznak. Lám, a természet elénk veti a lehet séget - a bolygát, mely arra készül, hogy az élet szül anyja legyen. S alig egy nappal kés bb máris tudtunkra adja, az élet nem születhet meg, alig éledez magzatja elpusztul az anyaméhben. Olyan er sek vagyunk, s csak jót akarunk… Kezdetben még nekünk is er nket meghaladónak t nt a feladat. Csak a hit, csak a magasztos cél késztetett rá, hogy elkezdjük az Építkezést. Az emberiségnek szüksége van nagy célra. Íme, már több mint száz esztendeje létezik a cél - életre lelni másutt. Az igazság legmagasztosabb kritériuma, eszme, boldogság, milliárdok vágya egy másik életre lelni. Magányosak vagyunk, számunkra kilátástalanul üres a világmindenség, ahol mi vagyunk az egyedüli gazdák. S amikor váratlanul el bukkant az élet apró csírája, az egész emberiség a megsemmisülést l fenyegetett magzat védelmére kelt. A Miu Sárkányöl rendszere át kellett hogy vonuljon a tejútrendszer magjából kiinduló hatalmas koncentrált korpuszkuláris kilövellésen. Az átvonulás alig valamivel több, mint százhét évig tartott volna - a halott anyag szempontjából ez semmiség, azonban a bolygók biolizációs elméletének megfelel en a sugárzás felégette volna a Szolán az élet els csíráit. Ez lehet ségeink és er forrásaink határát súroló feladat volt. Megvédeni, megmenteni - már nem annyira az életet a Szolán, mint önmagunkat, reményünket, szeretetünket, melyet nincs kire pazarolnunk, csak önmagunkra, s lám - most már végleg nincs kire… Ó, ha sikerült volna… A szeretet, mely csak abban él, aki szeret, de nem menti meg azokat, nem melegíti fel azokat, akik rajta kívül vannak, óhatatlanul elpusztul. Önmagát mérgezi meg. Lassan. Észrevétlen. Feltétlenül és elkerülhetetlenül. Ezt jól tudtuk. A hiányzó szeretet üresebbé válik, mint bármi más a világon. Nem engedhettük, hogy kihunyjon szeretetünk. A szemünk láttára foszlott semmivé álmunk, s mi nekiláttunk, hogy megmentsük, mást nem tehettünk. Egyszer en nem volt más választásunk. Az emberi értelem nem végtelen. - S most mi lesz? - hallottam ismét. - Be kell rakodni az anyagokat. A professzor testét… - megakadtam - szintén. - Igen, no lám - mondta. - Majd elfeledtem… A lánya azt kérte, vigyük magunkkal. Az apjával akar lenni… s maga akarja a Földön az ügyeket intézni. - Találkoztál vele? - kérdeztem habozva. - Napközben hívott. Felhívta. t. - Hadd repüljön ide - feleltem nyugodtan. - Találkoznod kell vele. Még indulás el tt. Vállat vontam. - Akkor elrepülök hozzá, s mindent megmagyarázok veled kapcsolatban. - Ne légy ostoba. - Te magadért felelj, én pedig majd… igen. - Tégy, ahogy akarod. Elhallgatott, ismét a szemembe pillantott, majd elfordult. - Tudod - mondta tompán -, ebben a pillanatban, amikor minden összeomlott, végképp minden, hisz látod… két nemzedék élete s létének értelme lett semmivé… semmi nem maradt… szeretném, ha valami megmaradna. Érted?… Legalább valami kevéske. Valami csekélység, mindegy. Ez nagyon fontos. Ezért gondolok egyre erre, te pedig nem érted… minden összefügg. S még ennek érdekében sem teszel most semmit. - Teszek - mondtam. S elmosolyodtam. Az emberiség harminc esztendeig boldog volt. Becsaptuk önmagunkat. Minden fordítva sült el. Százhuszonhárom ember pusztult el, több mint értelmetlenül. A cél a délibábnál is csalfább lett. S eljött az én id m. A dögkesely ideje, aki megjelenik a tragédia színhelyén, s hideg makacssággal kideríti, ki volt az, aki nem elég lelkiismeretesen akarta a jót, nem elég aktívan ábrándozott, nem elég pallérozottan szeretett. Már a létem maga feltételezi a katasztrófákat. Kívülálló vagyok. Tudok ábrándozni; mint a többiek, azonban a munkám ott kezd dik, ahol az álom véget ér. Megöltük álmunkat. Amikor fél évvel ezel tt iderepültem, még nem tudtuk ezt. Még itt sem. A bioközpont munkatársai, akik a Szola óceánjában végbemen folyamatokat kísérték figyelemmel, nem értették, mi történik. A forrófej ek már kidolgozták a szolai evolúció meggyorsításának tervét, hogy ne évmilliók, de évezredek múlva jelentkezzenek az els nagyobb állatok, azután az ember; a bioközpont havi jelentéseib l is váratlanul a büszkeség hangja érz dött ki, s az Ellen rzési Osztály elhatározta, hogy utánanéz a dolgoknak. Minden fordítva történt. Az élet kialakulásának éppen ezen a kezdetleges szakaszán van szükség a besugárzással történ serkentésre. Jó néhány bolygó - emlékezetb l négyet tudnék megnevezni, melyen felfedeztük az élet kialakulásához szükséges összes feltételt, s mégsem hozták létre az életet, akkor érthetetlen okok miatt - eljutott a Szola állapotáig, azonban reménytelenül holtak maradtak, mert a kell pillanatban nem kaptak mutagén serkentést kívülr l. Földünk annak idején ezt minden bizonnyal megkapta. S most - micsoda
szerencse! - megkaphatta a Szola is, ha nem avatkoznak bele az emberek, akik csak jót akartak, s ennek a jónak, szeretetüknek nevében hallatlan áldozatokra, tartalékaik és er forrásaik iszonyatos megfeszítésére szánták el magukat. És nem volt b nös senki. Különös… - Legszívesebben sírni szeretnék, becsületszóra, amikor arra gondolok, mennyi nehézséget kellett ezért leküzdenünk - jelentette ki hirtelen. Bólintottam. - Ülj már le, mit ácsorogsz! Kérsz kávét? Mosolyogva odaléptem az asztalhoz, s lábammal közelebb húztam a másik karosszéket. - Egyel re nem kérek. Változatlan figyelemmel nézett, s arca váratlanul kétségbeesetten megremegett. - Ugyan mit tehettünk volna? - kérdezte kínlódva. - Hát tehettünk volna valamit?… Emlékszel… emlékszel, kihívtak az óráról, s elvittek, hogy nézzük az egyenes közvetítést a Tanácsból? Hogy örültünk, hogy mindenki az Építkezés mellett szavazott s ellene senki. - Mindenki örült. - Lobogók, napfény, csupa ragyogás, kacagás… Micsoda ünnep volt! - Volt. - S arra emlékszel, hogy ketten a másik csoportból megpróbáltak elszökni a Szolára? Emlékeztem rá. Felderítettem számukra az rhajók teherrekeszeinek felépítését, abban akartak a Plutóig eljutni - megtehettem, mert bemehettem apámhoz az rrepül térre. Jómagam is meg akartam velük szökni, de egy nyílás, melynek automatikus zárószerkezetét a szokásos javításra szétbontották, a technikusok hanyagsága folytán azonban mégis m ködött, rácsapódott a lábamra. Széttörte a lábszárcsontomat. A fiúk vártak az rkiköt kapujában, s amikor a ment szolgálat glidere szirénázva elszáguldott mellettük, kigördülve az út védett sávjára, sikerült a félig nyitott ablakon keresztül kihajítani nekik egy papírgalacsint, a berendezés tervrajzával és a javítás alatt álló nyílás megjelölésével, egy koponyával és lábszárcsontokkal jelöltem meg annak rendje és módja szerint; ezeket még ott, a félhomályos folyosón, a hideg padlón hanyatt feküdve rajzoltam le. - Emlékszem - mondtam. - Valóban nem lehetett semmit tenni? Semmit, gondoltam. Semmit. Ha az ember meg van gy dve arról, hogy szeme láttára pusztul el az álma, nem teheti, hogy ne próbálja menteni. Nem teheti, hogy ne segítsen. Képtelen rá - ezzel mindent elmondtam. Ha képes lenne rá, akkor az üres világmindenségben nem szám zöttnek, hanem gazdának érezné magát. S egyáltalán nem születnének problémák. Nem volt választásunk. Nem tehettünk másképp. - Semmit - mondtam. - Igen - felelt rá, s akár a sírás után megnyugodó gyermek, mélyet sóhajtott. - Ez valahogy… érted, nem fér a fejembe, van benne valami hamis, hogy harminc esztendeig minden er nkb l gyilkoltuk, s úgy elintéztük, hogy nincs módszer, mely visszahozná. Két nemzedék n tt fel ezen. Nem, képtelen vagyok el képzelni. Mindennek vége lenne… akkor most mit tegyünk? Mit tegyünk most, gondoltam. Mindnyájan hihetetlenül elfáradtunk. Mindent elkövettünk, amit lehetett. Kifulladtunk. Örvendezve vártuk, mikor sarjad ki az elvetett mag. Én is. Régi berendezésen voltunk kénytelenek dolgozni, állandóan korlátoztuk önmagunkat - az Építkezés mindent fölfalt… - Szerintem világos ügy - mondtam. - Tizenöt óra maradt az indulásig. Feltétlenül be kell rakodni az anyagokat, a berendezést, hogy ha ott kétségek merülnek fel, tüstént ellen rizhessük m köd képességüket. Azonkívül ide kell szállítani a professzor lányát. Még mindig a tizennyolcas szektor állomásán tartózkodik? Hiszen neked tudnod kell! szakadt ki bel lem. - Én nem erre gondolok! - kiáltotta önuralmát elveszítve. Majd zavarba jött, arcát elfedte, s homlokát az asztalon súlyosan hever ökléhez szorította. - Hiszen nem erre gondolok - folytatta tompán. - Rögtön idehozom a lányt, kigyógyítom, ez így igaz, azonban nem erre gondoltam… hanem úgy általában, az egészre… Az ember nem teheti, hogy ne segítsen. Még akkor sem, ha nem biztos benne, hogy segítsége hasznos. Különben még a barlangban kihaltunk volna. Ez vérünkben van. Létformánk. Amíg elevenen él bennünk az, ami emberi, segítségünket ajánljuk, ráer ltetjük, rákényszerítjük másokra. A csillagokra is. Most oda repül a professzor lányához, magyarázkodni fog, elmondja, milyen derék ember vagyok… Mert neki sincs más választása. A tehetetlen bölcsesség terméketlen. K vé dermeszti az embert, megfosztja a szív melegét l. Az, aki képes lemondani a segítségadásról, mert fél, hogy segítségével kárt okoz: halott ember, egykor gerincét vesztette. Teljes biztonsággal soha semmit nem tudsz, de amikor a számítógép téved a szerencsés megoldás lehet ségének kiszámításakor, az ember számára nem marad választás. - Ó, szóval mindenre! - mondtam, mintha csak most értettem volna meg. - Hát tessék… - elmosolyodtam. Egy kicsivel okosabbak leszünk. Ismét egy kevéssel okosabbak leszünk. Felállt. Hatalmas, testes alakja még nagyobbnak s terjedelmesebbnek t nt a diszpécserszobát elárasztó kékes sötétségben. - Okosabbak… - dünnyögte.
- Így igaz. De kinek kell most ez a bölcsesség? Igen… Vállat vontam. - Mindig jobb, ha egy kicsivel okosabbak vagyunk. Sokáig nézett a szemembe, mintha nem bízna bennem. Majd megcsóválta a fejét. - Én magam mondok el mindent a Tanácsban - jelentettem ki. - S igyekszem elérni, tegyék lehet vé, hogy szót kapjak az össztelevíziós adásban. Még aznap. Így jobb és… szóval jobb. Rögtön az esemény után. Különben pletykák terjednek el, s a legundorítóbb az, ha az emberek az álmuk szertefoszlásáról mendemondákból értesülnek. Nincs semmi tisztább, mint az álom, s az álom szertefoszlása is tiszta kell hogy legyen. - Tenyeremmel végigsimítottam arcomon. - Ezt elérem. Te majd segítesz. Lassan bólintott. - Így igaz - er sítette meg. Jóváhagyóan kacsintottam neki, s válaszul elmosolyodott. Zavartan toporgott. - Tehát akkor elindulok - szólalt meg. - Igen, már mondtad - válaszoltam. Odanyúltam a szelektor biokapcsolójához, s rendeltem: - Kávét kérek. - Dolgozni fogsz? - kérdezte. - Igen, elüldögélek egy kicsit… Egyedül repülsz? - De… - zavarba jött. - Hiszen te nem… - Á! Nem, dehogy. Valamelyik technikusodra gondoltam. Az állomáson van néhány készülék, ezeket le kell szerelni vagy legalább konzerválni. Egymagad el tudod végezni reggelig? - Vagy úgy, erre gondolsz… Megcsinálom. Hiszen van ott a kiberszolgálatnak néhány robotja. - No, akkor isten veled. Nem ment el. - A professzor lánya nem bocsát meg neked, ha most nem sietsz a segítségére. - Minden bizonnyal - feleltem. - De ha nem bocsát meg, ez azt jelenti, hogy nincs miért nyugtalankodnom. Talán nincs igazam? - Igazad van - értett egyet. - Te pokolfajzat, ravasz kópé, neked mindig igazad van, igazságod azonban sem az ész, sem a szív igazsága. Ugyan miért? - kérdezte elkeseredetten. - Miért olyan ostoba minden ebben az átkozott életben? - Erre is tudok válaszolni - jelentettem ki. - Akkor felelj. - Azért, mert mindez itt - széles mozdulattal körbemutattam -, mindez jóval bonyolultabb, mintsem hogy elférne itt benn. - Behajlított ujjammal megkopogtattam a homlokomat. - Köphetünk persze az egészre, s vitethetjük magunkat az árral, akkor az élet egyszerre nagyon világos és kellemes lesz. Megsz nik viszont emberi élet lenni, ez a lényeg. Megint megcsóválta a fejét. - Még mindig ugyanolyan fontoskodó vagy - jegyezte meg szemrehányón. - Még mindig ugyanolyan… Semmi nincs rád hatással. Elnevettem magam, s kihörpintettem kávémat. - Tudod… nem is erre gondoltam. Hibák voltak, vannak és lesznek, én azonban… Hiszen lásd be, minél er sebbek és jobbak leszünk, annál jobban növekszenek hibáink. Ez bizonyára törvényszer . De valóban örökké e törvény hatalmában leszünk? - Hangja elakadt. - Okosabbakká, er sebbekké, szebbekké válunk. Egyszer csak találkozunk másokkal, vagy mi magunk hozunk létre egy új életet, mindez megvalósul, tudom, de vajon a hibák száma, tragikus következményeik is mindig, mindig növekedni fognak… arányosan az álmaink humanizmusával és a megvalósításukra felhasznált eszközök erejével. Elhallgatott. Hallottam, hogy kapkodva s nagyokat sóhajtva szedi a leveg t. - Nem tudom, úgy érted-e az egészet, ahogy én… Lehetséges, hogy száz, kétszáz, ezer esztend múlva az emberek, miközben olyan problémákat oldanak meg, melyek nagyságát s szépségét el sem tudjuk képzelni, tévedni fognak, s ráadásul nem úgy, ahogy mi, hanem százszorta borzalmasabb következményekkel? S lehetséges, hogy a kiábrándulást nem bírván elviselni, önkezükkel vetnek majd véget életüknek? Kapcsolatok foszlanak semmivé, sorsok torzulnak el? Szerettem volna válaszolni, azonban, félvén, hogy félbeszakítom, még gyorsabban, még izgatottabban s kevésbé érthet en, szinte fuldokolva folytatta: - Igen. Értem. Csak az nem vétkezik, aki nem csinál semmit, ez így igaz, azonban… Szörny rágondolnom, hogy a világ válasza a hibánkra - mindig, mindig! - nem enyhülni, hanem szigorodni fog! S azokon, akik nálunk jobbak, tisztábbak, becsületesebbek, derekabbak… - elfulladt, sietve lélegzetet vett, s szinte nyögve folytatta: akik nálunk sebezhet bbek… a világ annyiszorta fájdalmasabban végigver, amennyivel terveik becsületesebbek és nemesebbek. Csakugyan tévedéseink, értetlenségünk miatt, mely, teljesen egyetértek vele, nem rosszindulatú; egyszer en e világunkra vonatkozó jelenlegi ismereteink határozzák meg. - Ügyetlenül megismételte széles kézmozdulatomat. - Csillagok robbannak majd fel? Tejútrendszerek ütköznek össze? Elvesztettük a tévedés jogát. Nem biztosíthatjuk be magunkat, mert természetünknél fogva nem tehetjük, hogy lemondjunk az örökös el rehaladásról… Mi lesz akkor? Valóban nincs más út? Bizonyára adhattam volna neki békít választ: más utat egyel re nem ismerünk. Ezeket a kérdéseket nem hagyhatjuk érvényben. Eltaposnak, ha megpróbálsz válaszolni rájuk, ha egyre ott hurcolod ket a lelkedben.
Nem hagynak dolgozni. Lehetséges, hogy mindenben hibát látsz majd, s ett l való félelmedben, akár egy béna, egyetlen mozdulatot sem tudsz majd tenni. - Tézis, antitézis, szintézis - mondtam lassan. - Célzás, az eltérés meghatározása, pályakorrekció. Nincs más út. Az abszolút hibátlan tevékenység éppolyan absztrakció, mint, tegyük fel, az abszolút szilárd test. A közeledés hozzá, mint minden ideálhoz, akár a párhuzamosok találkozása. Dolgozni kell… helyesbíteni, az ördögbe is, s nem egy helyben filozofálni. Minden lehet séget kihasználni, minden apróságból kipréselni minden lehet séget, hogy egy picivel is okosabbak legyünk. Mert csupán ez - csupán ez képes arra s nem az, hogy minden mondatunkhoz hozzáf zzük a "valóban" szót, hogy a tévedések arányát csökkentsük. Érted? - Te… - nyögte ki. - Te… Elhallgatott, s én sem szóltam egy szót sem. Mindent elmondtunk egymásnak. Elfordult, s néhány másodperc múlva hallottam, amint nehéz léptekkel az ajtóhoz kullogott, majd alig hallható sóhajtás jutott el hozzám, s meglep nagy csend köszöntött be. Odaléptem az ablakhoz. A tengert nem láttam, csak az eget. Végképp beköszöntött az éjszaka, s a csillagos sötétség hátteréb l halovány fényként villant el a sebesen távolodó gravirepül gép homályos körvonala. Elrepült. Oda. Csillagok végtelen, s folyama lángolt az égen. Igyekeztem nem nézni fel, hogy ne lássam ezt az idegen ünnepet - túl sok volt azonban a csillag. S túlságosan fényesek. Mégis felpillantottam. S akár abban a rég múlt pillanatban, amikor rájöttem, hogy házam üres, összeszorult a torkom, s egy másodpercre hatalmába kerített a kétségbeesés. Kitartottam mégis. Ismét kiálltam a próbát. Kiálltam a próbát, azonban nem tudtam mivel válaszolni a kihívásra. Egyszerre rájöttem. Megéreztem, s éppen ezért megértettem, hogy ez nem kihívás. S nem is düh. Nem. A fagyosan ragyogó tejútrendszerek hatalmas tömbjeinek, a halott büszke és idegen anyag végtelen fényévtrillióinak éppoly fájdalmas a magány, akár az embereknek. Végtelenül hatalmas világ nézett rám, mely, amennyire t le tellett, igyekezett eljutni hozzánk - s neki sem sikerült. Kérte, várta a segítséget, mi azonban még túlontúl ostobák voltunk ahhoz, hogy segíthessünk. S a világ tudta ezt. Várt. Én pedig semmi biztatót nem mondhattam neki a szerény és er tlen, de mégis egyedül igaz, egyedül lehetséges szavakon kívül. Egy kicsivel okosabbak leszünk… Kimondtam hangosan. Semmi nem történt. Nevetséges lett volna abban reménykedni, hogy valami egyszerre megváltozik. Évek, évek munkája szükséges hozzá. S évek reménykedése, melyet nincs mivel igazolnunk. Nincs más út. Egyszerre elb völ en könny nek éreztem a szívem. Az asztalhoz léptem, hogy kérjek még egy kávét, mert dolgoznom kellett, el ttem állt még az éjszaka. Pontosan össze kellett vetni az és az én számításaimat s megmagyarázni az összes eltérést, hogy senkiben ne maradhasson kétely. És még valami - legalább hozzávet legesen kiszámítani, mennyire n meg a spontán biolizáció esélye a tejútrendszerekben a mag maximálisan lehetséges, egyel re elméleti absztrakt aktivitása esetén. Hogy a beismerésen s önigazoláson kívül legyen mit mondanom a Tanácsnak s az emberiségnek. Sietnem kell. Ez a munka elegend lesz reggelig, ha azonban nem tudora befejezni, valamit összezavarok vagy tévedek, elhalasztom az indulást, s elölr l kezdem. Földeák Iván fordítása
Salimov - Találkozás a régi energiatelepen
Még nem vagyok nagyon öreg, bár más id ben talán ideje lenne nyugalomba vonulnom… Kisfiú voltam, amikor itt, a völgyben, az els kutakat fúrták. A kész kutakat nehéz légszelepekkel elzárták, mellette pedig bevertek a földbe egy gyalulatlan vörösfeny l készült karót, s ráírták piros festékkel egy furnírlemezre: "Vigyázat, forró víz!" Ezeket a feliratokat kifakult fényképeken láttam apám albumában: egy kihalt völgy ritka tajgával, a Kambalnij t zhányó barnás-hamuszürke lejt i, fúrótornyok, a Kamcsatka földjébe geológusok által belegyömöszölt csövek. Amikor a szelepeket kissé megnyitották, a csövek szök kútszer en ontották magukból a forró vizet. A forró patakok az agyontaposott mohán belefolytak a szürkén habzó Pauzsetkába. Apám fiatal korában felderítette a természeti g z pauzsetkai lel helyét, azután pedig felépítette az els geotermál er vet ezen a földön. Eleinte egészen kicsiny volt, csupán néhány konzervgyárat látott el árammal. Majd megn tt… Emlékszem, a távolkeleti energetika óriásának nevezték. Milyen régen volt ez? Geotermál er , amely vulkanikus származású természeti g zzel m ködik. Ilyen er vek léteznek ma Olaszország, Izland, Új-Zéland t zhányói mellett. Ezen er vek kapacitása egyel re nem nagy. Nemrég hasonlót építettek Szovjetunióba is. Kamcsatkán.
Régen és nemrégen… Csupán egy emberölt vel ezel tt… Mellesleg, mi is egy emberölt ? Ifjúságom napjaiban ez általában hetven évet jelentett. Most pedig… Amikor betöltöttem a százhúszat, az orvosok nem engedték, hogy elutazzam Grönlandba. De hát én az egész életemet a messzi Északnak és Antarktisznak szenteltem. S az ördög vinné el, nem akartam megadni magam. Nem tudtam elképzelni magam munka nélkül. Mint a leveg , úgy kellett nekem: igazi munka, kéz a kézben igaz emberekkel, zord szelek, jég és hosszú éjszakák az északi fény szivárványával. Az ember kilép a meleg házikóból az éjszakába, és hallgatja a jég csendjét. Ez a csend pedig különleges. Valami távoli, izgató cseng benne, mint az örökké megújuló élet várakozása. Az ember issza a fagyos, forrástiszta, éget en hideg, éltet leveg t. Minden egyes korty új er t ad. Hát meglehet az ember enélkül? Hát ezután azt javasolták, hogy jöjjek ide. A pauzsetkai rezervátum és a dél-kamcsatkai természeti múzeum vezet je! Én, aki a Nagy-gátat építettem a Lénán és a Bering-hidat! A rezervátum személyzete: a vezet meg tizennyolc robot, legtöbbjük régi konstrukciójú, egyesek már nagyjavításra szorulnak. Hát így van ez… Mellesleg, a kamcsatkai rezervátum még a legjobb hely volt azok közül, amelyeket a hozzám hasonló nyughatatlan veteránoknak ajánlottak. Persze kiborultam, kiabáltam ott, a személyzeti osztályon, még ököllel is vertem valami elektronikus koponyát, azután pedig elutaztam. Elmentem megnézni… Hogy és mint… Hisz negyven éve nem voltam Kamcsatkán. Mégis érdekes: "a távolkeleti energetika óriása" volt, most pedig "rezervátum". Repül géppel eljöttem ide, ebbe a völgybe, amelyre emlékeztem apám régi fényképeib l. Vagy fél napig járkáltam a kiürült lakótelep hallgatag házai közt, a volt geotermál er elcsendesedett épületeiben. Majdnem egy évszázadon keresztül megvilágította és bemelegítette Kamcsatka jó felét. A nap borongósra sikerült, borongós volt a lelkem is. "Nem… mind a ketten feleslegessé váltunk - gondoltam. - Ez a gigászi er , apám szülöttje. S én magam… Miféle rezervátum ez! Ez temet … A történelem pusztája…És senkit sem érdeklünk. Az élet örökre eltávozott innen. Persze, most már nem használják a vulkánok melegét, mint a huszadik században. Mi volt akkor egy t zhányó? Kályha, legjobb esetben egy g zkazán. Most az emberek ravaszabb dolgokat találtak ki. Meg a követelmények is mások, most egyszerre kilowattok milliárdjaira van szükség. Egy t zhányóból ennyit nem lehet kihozni. Ezért mélyebbre kellett nyúlni, a kéreg alatti zónához. Harminc-negyven kilométer mély kutakat fúrnak. Ilyen kutakat pedig bárhol lehet fúrni. Leeresztik a kutakba a termoelemeket, és megkapják az energiát. Grönland északi részén, ahova "egészségi állapota miatt" nem engedtek, most négy ilyen kutat fúrnak. Ez igen, ez munka! Százmilliárd kilowatt kapacitású er épül ott. A világon a második, az antarktiszi után. És szintén a jég megsemmisítésére szolgál. Itt pedig… Undorral néztem körül. A központi transzformátorok melletti nagyfeszültség vezeték póznája elgörbült. Fent a szigetel mellett valami kóbor madarak vertek fészket. A kerek diszpécserépületbe vezet ajtó feletti üveget kiverte a szél. "Els sorban ezt kell majd be üvegezni - jutott eszembe. - Nehogy télen a hó belepje a diszpécserhelyiséget. Ott van az elektronikus agy, a precíziós m szerek…" De hát minek? Kinek van már szüksége erre az öreg elektronikus fejre és az elgörbült póznára? Hisz a vezeték már nem vezet áramot. A madarak nyugodtan költhetik fiókáikat közvetlenül a szigetel mellett. Múzeum! Mulatságos ötlet… Kinek a kedvéért? Fogadok az öreg pipámban, mióta a telepet bezárták, és elment innen az utolsó megfigyel , itt nem járt ember. - Jó napot kívánok - hallatszott mögöttem egy vékony hang. - Vártuk magái. Siet sen megfordultam. Egy tízévesforma kislány, világoskék overallban érdekl déssel nézegetett. Nagyon kedves, kerek arcocskája volt, a pofacsontja kiállt, széles orra, kissé ferde vágású barna szeme volt. Kreolb arcát élénk pirosság fedte, a napfény és a kamcsatkai szelek pecsétje. Bolyhos fehér sz rmével szegélyezett kapucnija a vállán volt. Kissé vöröses göndör haját összeborzolta a szél. - Szervusz - mondtam kissé bizonytalanul. - El ször is, ki vagy, és honnan kerültél el , másodszor meg, ki várhat engem és miért? - Kszanta vagyok az Ezüst Hattyú telepr l. Várni pedig mindannyian vártuk. - Igen? Érdekes… De mit csinálsz egyedül itt, a tajgában? És hol van ez a telepetek? - Lent van a tengernél, innen hét kilométerre. Itt pedig egyáltalán nincs tajga, ez a volt vulkanikus er , a pauzsetkai geotermál er . - A kislány huncutul rám hunyorított, és hozzátette: - Nem hallott err l? - Hallottam egyet-mást… Tehát te egyedül jöttél ide hét kilométer távolságból? - Egyáltalán nem egyedül, hanem Bukával. - Bukával? Nem látom… És kicsoda ? - Buka a barátom. Amerikai. Dédapám hozta t az Aleut-szigetekr l, amikor kicsi voltam. Akkor Buka is még egészen csöpp volt. Egy keszty ben elfért. Most pedig, ó-ó… Most, ha a hátsó lábára áll, magasabb lesz magánál. - Ja, most már értem… De hát ez nem szép t le, egyedül hagyott téged ezen a kihalt helyen. - Ó nem tehet róla. Megengedtem neki, hogy látogassa meg Fomát. Én ügyeletes vagyok ma itt. - Ügyeletes? Hol tartod az ügyeletet?
- Itt, az er vön. Az egész internátusunk vállalta felette a védnökséget, amíg maga megérkezik. Hisz kell valaki, aki felügyel a robotokra. Mindent a legnagyobb rendben adunk át. Azután pedig segíteni fogjuk. - Hm… Tudod-e, Kszanta… De hát kés bb még beszélünk err l… Nekem mindent át kell gondolnom, mérlegelnem. - Hát biztosan repülés közben már mindent átgondolt. - Hát a repülés gyors volt. Petropavlovszkból csupán tíz perc az út. Inkább mondd meg, ez a Foma állandóan itt él? - Igen, itt a f r, hogy ne jöjjenek a farkasok és a vaddisznók. - Érdekes! Itt még megmaradtak a farkasok? - Persze. Ott élnek, ni, a Kurili-tó mögött. Saját rezervátumuk van ott. De ide jártak, és vonyítottak, és tönkretették a virágokat… Most Foma már nem engedi be ket. - Hm… Figyelj ide, Kszanta, és miért nem nevezték ki Fomát ide vezet nek? Nem is tudtam, hogy állandóan itt él! Kszanta figyelmesen rám nézett. Szemében valami kételyfélét láttam: talán tréfálok? Azonban nagyon komolyan válaszolt: - Gondolom, Fomának nincs ehhez elég ereje. Maga jobban megfelel. - Köszönöm. Mégis, menjünk Fomához, beszéljünk vele. - Menjünk. - Vékony hangon mondta Kszanta. Egy keskeny, piros homokkal leszórt úton a telep belsejébe vezetett. Körülöttünk lángoló piros sz nyegként égtek a virágok, Kamcsatka szi virágai: szirózsák, krizantémok, dáliák, szalviák. A virágok s tömege majdnem elérte Kszanta magasságát. A kislány magabiztosan vezetett engem ezen az él labirintuson keresztül. Megkerültünk egy épületet, még egyet, majd egy széles tisztást, amely tele volt ültetve virágokkal. Fölöttünk pompázott az szi tajga: sápadtzöld, majdnem átlátszó vörösfeny k, óriási bozontos cédrusok, sárgásnarancsszín nyírfák, aranyló topolyafák, lángoló vörös rezg nyárfák. Körülöttünk pedig az szi virágok tomboló sz nyege, rendezett, homokkal beszórt ösvények, a telep tarka házai. Id nként a fák koronái szétváltak, s magasan, a sápadtan kék égben - délben a szél szétkergette a felh ket fénylettek a vezetékek szálai, amelyek magas csipkés póznákon lógtak. A szelíd napfénysugarak áttörtek az szi lombokon, felgyújtották a verandák zöld és rózsaszín üvegeit. Csend volt. Csupán Kszanta lépései alatt susogtak alig hallhatóan a lehullott falevelek, Érezni lehetett az szi erd illatát. Csodálatos illat volt: keveredett benne a kesernyés frissesség, a rothadó levelek, gomba, t levelek és még valami megfoghatatlannak, de furcsán ismer snek és izgatónak az illata. Csak mentünk és mentünk el re… Már az volt az érzésem, hogy nincs itt semmiféle Pauzsetka, nincs a régi geotermál er . Gyerekkorom féltve rzött mesés erdejében vagyok. Egy kicsi erdei tündér vezet engem valahová. Nem mindegy, hogy hová… Mindjárt találkozunk egy jóságos varázslóval, s megkezd dnek a csodák… Varázslóval nem találkoztunk, de a csodák tüstént megkezd dtek, mihelyt kiértünk Kszantával egy kis térre, amely valószín leg a telep közepén volt. A tér rózsaszín tufakockával volt kikövezve. A kockák nem feküdtek szorosan egymás mellett, köztük mindenütt zöld moha bújt ki. Csodálatos geometriai minta volt ez, amelyet az eleven zöld háló és a meleg rózsaszín k kockái képeztek. A tér közepén pirosas márvánnyal kirakott kerek medence volt. Azel tt szök kút volt itt, de most nem m ködött, s a medence üres volt. A szök kút mögött szürke gránitszobor magasodott: szikár, kissé hajlott alak széles karimájú kalapban és magas csizmában, keskeny kecskeszakállas arc, bal kezében geológiai kalapács. Mindjárt megismertem. Láttam ezt az embert a régi fényképeken. A múlt században a "vulkanológia atyjának" nevezték. alkotta ezt, a m köd t zhányókkal foglalkozó tudományt. Persze kivívta a jogot, hogy itt álljon, a vulkanológusok lakótelepén, annak a zhányónak a lábainál, amelyet állított az ember szolgálatába. De most… Hát nem a sors iróniája ez: örökké állni az emberek által elhagyott településen? Mit mond a véletlen látogatónak a polírozott gránitba vésett neve? - Tudod-e, ki ez? - kérdeztem halkan Kszantától. A kislány rám emelte csodálkozó szemét. - Persze. Ez az én szépapám. Apa azt mondta, hogy - Kszanta rámutatott az emlékm re - els nek kezdte tanulmányozni a kamcsatkai t zhányókat. Rábeszélte a kortársait, hogy lakótelepet és vulkanikus er vet építsenek itt. Mindennap friss virágot hozunk az emlékm ve talapzatához - folytatta Kszanta. - Anyu azt mesélte, hogy a szépapa nagyon szerette a virágot… - Tehát édesapád és édesanyád szintén itt laknak a tengerparton? - Dehogyis! A tengermelléki településen csak gyerekek élnek, s persze nevel ink és tanítóink. Az Ezüst Hattyú gyermektelepülés. Anyukám pedig Petropavlovszkban dolgozik. Geológus, ugyanúgy, mint szépapám volt. Apukám is geológus. De most kiküldetésben van, ott. - S Kszanta ujjával felfelé mutatott. - Este majd (ehet látni, megmutatom. A Holdon van. T zhányókat tanulmányoz. Azt ígérte, hogy majd hoz nekem holdköveket. - Igen? Te is biztos geológus akarsz lenni. - Nem, én még nem döntöttem - mondta komolyan Kszanta. - Tudja, nagyon nehéz választani. Minden olyan érdekesnek t nik. Els osztályban Marával együtt, aki a legjobb barátn m, rhajós kapitányok akartunk lenni. A másodikban Mara hirtelen elhatározta, hogy oceanológus lesz, hogy a Csendes-óceán fenekén dolgozhasson. Én
is ezt akartam… De azután megtudtuk, hogy ott örök sötétség van, s meggondoltuk magunkat. Most Mara szeretne megtanulni szép zenét szerezni, én pedig még gondolkodom… Lehet, hogy olyan állomáson fogok dolgozni, mint ez, csak egy nagyobbon. - Most már nem építenek ilyen állomásokat, kislány. - Tudom. Az újakra gondoltam, amelyeket most építenek, például Grönlandban… "Úgy kell neked" mondtam gondolatban önmagamnak, és elharaptam a szót. - De lehet, hogy elmegyek erd ket ültetni Afrika sivatagaiba - folytatta Kszanta -, vagy vadállatokat fogok átnevelni, hogy okosak és jóságosak legyenek. Mint Foma… - Hogyan, mint Foma? - Hát Foma is… Majd meglátja. - Kszanta hirtelen tapsolni kezdett. - Nézze, nézze kiáltott fel -, itt jönnek Bukóval együtt. Hátrafordultam. A téren keresztül sietség nélkül felénk tartott egy óriási bozontos újfundlandi kutya és egy nagy barnamedve. Az újfundlandi egyéves borjú nagyságú volt, fehér, csak széles, nagy homlokú pofáján és masszív lábain virítottak vörös foltok. Rendkívül méltóságteljesen közeledett, hangtalanul és lágyan lépkedve a rózsaszín k kockákon. A medve, amely valamivel kisebb volt a kutyánál, kacsázva kocogott mögötte, és fekete orrát lehorgasztotta egészen a földig. Önkéntelenül hátratántorodtam, magammal húztam Kszantát is. - Ne féljen - mondta a kislány, s óvatosan kiszabadította ujjait a kezemb l. - Buka nem harap. Fomát pedig átnevelték, amikor még kicsi medvebocs volt. Nagyon jóságos, és mindent megért… Gyertek, ne féljetek folytatta, a kutyához és a medvéhez fordulva, amelyek megálltak néhány lépésnyire t lünk. - Buka, köszönj a… - Kszanta rám nézett. Tekintetében kérdés és némi kétség volt. "Hogyan nevez meg? Csak nem apónak?… Ha nem nevez apónak, akkor itt maradok" - gondoltam, neki pedig gyorsan ezt mondtam: - Filippnek hívnak. - Gyere, Buka, köszönj Filipp bácsinak. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Mégiscsak bácsi s nem apó… De ebben a pillanatban az óriás Buka megközelített, könnyedén hátsó lábéra állt, a mells lábát a vállamra tette, s meleg érdes nyelvével megnyalta az orromat és az ajkamat. - Menj innen! - önkéntelenül kiáltottam fel. Meghajolva az áriás kutya súlya alatt, könyökömmel siet sen eltakartam magam széles, vigyorgó pofája el l. Buka mellékesen megnyalta a jobb fülemet, s bizonyára úgy döntött, hogy eléggé kimutatta már baráti érzelmeit, mert megszabadított ölelését l. Kszanta lábánál ült le. Le nem vette rólam kerek borostyánszín szemét, s közben erélyesen söpörte farkával a tér tiszta rózsaszín köveit. Úgy látszik, most Foma következett. Kocogva közeledett, hozzám kis sötét szemével pislogva és elfintorítva nedves fekete orrát. - Kszanta - mondtam panaszos hangon. - Jól van, hogy Buka… De becsületszavamra, még életemben nem csókolóztam medvével, még ha az át is van nevelve. Nem gondolod, hogy elég, ha Fomával csak megszorítjuk egymás kezét? - Rendben van - egyezett bele Kszanta. - Foma, adj pacsit Filipp bácsinak. És ne felejtsd el, hogy mindenben szót kell fogadnod neki. Most a te f f nököd. Foma helyesl en morgott valamit, s Buka mellé telepedve, felém nyújtotta súlyos karmos mancsát. Mély megelégedéssel szorítottam meg. - Na, most már megismerkedtek - mondotta Kszanta. - Nagyon, nagyon örülök… Hogy vagy, Foma 7 Milyen volt az éjszakai ügyelet? - Uffff! - sóhajtotta Foma, és széles barna fejével a kislány világoskék overalljához dörgöl dzött. - Értem - bólintott Kszanta. - Megint bántottak a mókusok? Tudja, Filipp bácsi, valamit ki kell majd találnia. A mókusok nem hagynak nyugtot szegény Fomának. Megdobálják a kifejtett cédrustobozokkal. A tobozok megakadnak a bozontos sz rzetében, és nagyon zavarják. Nézze meg, mennyi toboz van rajta. - Be lehet fogni az egyik robotot. Az ki fogja fésülni Fomát, persze, ha megengedi. - Megengedi, megengedi! - kiáltotta Kszanta. - Ugye, Foma? - Uff! - morogta a medve, miközben ironikusan szemlélt engem. - Na látja… Foma tudja, mi a hasznos számára. A mókusokat pedig még egyszer figyelmeztetni kell. Nagyon szófogadatlanok. Egyesek még a f diszpécserterembe is beszaladnak és mogyorót dobálnak ott el. - Na, ezt abba kell hagyniok - mondtam határozottan. - Ez az - értett egyet Kszanta. - Tudom - tette hozzá -, Fomával most rendben lesznek… Utána négyesben elmentünk megnézni a geotermál er vet. Kszanta megmutatta a különböz mechanizmusokat, és megmagyarázta nekem rendeltetésüket. Foma bólintott súlyos barna fejével, pislogott, id nként helyesl en morgott. Csak Buka viselkedett tartózkodóan. Hátul jött, leeresztve a farkát, gyakran ásított, ilyenkor tágra nyitotta rózsaszín száját. Nyilvánvalóan unatkozott. Azt hiszem, nem szerette a technikát. El ször a fúrókutakhoz mentünk. Amikor egyedül bolyongtam a városban, nem találtam meg. Nem is csoda… Hisz a földb l kiálló, nehéz szelepekkel ellátott csöveket kerestem, mint apám fényképein. Most pedig a kutak szép átlátszó tornyok belsejében voltak. A tornyok üvegb l és fémb l készültek, és Csipkerózsika
kastélyára emlékeztettek. Minden toronyhoz homokkal beszórt, virággal szegélyezett út vezetett. Az átlátszó csúcsos tet k felett pedig csendesen susogtak a cédrusok. A cédrusokon családostul ott laktak Foma ellenfelei, a kicsi, könnyelm , vörös-szürke mókusok. Bennünket is megcéloztak a tobozokkal. De nem találtak. - 56 kút volt itt - mesélte Kszanta. - Egészen sekélyek, öt-hatszáz méteresek. A település szélén van a legmélyebb kút, az két kilométeres. A kutakat a föld alatti g zkazánig fúrták le. Persze ez nem valódi g zkazán, csupán a Kambalnij t zhányó si lávája. A lávákban sok vízzel teli üreg volt. A t zhányó melegét l a víz megmelegedett, és g zzé vált. A g z a csöveken feljött, és forgatta az er turbináit. Ez az egyik ilyen kút. Most pedig az er be megyünk… - Várj, Kszanta - mondtam - És most ezek a kutak már egyáltalán nem adnak g zt? - Adnak, de keveset válaszolta a kislány. - A g z ereje csökkent, már nem tudja forgatni a turbinákat. Egyes kutak még adnak forró vizet. Csöveken azt a mi településünkre vezették. Fürdünk benne, és úszkálunk egy nagy beüvegezett medencében. Ezzel a vízzel f tik az er házait is. Télen meleg van itt. És amikor jönnek a turisták és a síel sportolók, nagyon vidám itt az élet. Itt élnek ezekben a házakban, síelnek, felmennek a Kambalnij kráterjához, villamos szánon elmennek a Kurili-tóhoz. Mi is gyakran elmegyünk oda. - Tehát itt sok ember fordul meg. - Persze… Csak most, sszel nincs itt vendég. Nyáron pedig meg télen, ó, rengeteg itt a nép! Különböz internátusokból gyermekkirándulásokat szerveznek, megnézik a t zhányókat, a Kurili-tavat, a régi er vet. Jönnek az energetikai egyetem diákjai, akik tanulmányozzák a technika történetét, különböz tudósok, turisták, vészek, írók, még rhajósok is, egy kicsit pihenni… Hisz nagyon szép itt nálunk, nemde? - Igen, persze… Kszanta sokáig mesélt nekem a pauzsetkai geotermál er történetér l, egy nagy, igazi munka dics séges, közel évszázados történetér l, én pedig arra gondoltam, milyen csalóka az els benyomás. Hisz a Kszantával való találkozás el tt, amíg egyedül bolyongtam csak egy elhagyott tajgai települést, kivert ablakot és elgörbült póznát láttam, itt pedig folyik az élet, fontos és szükséges… Persze, minden, ami körülöttünk van, már a történelem egy darabkája. De hát nem segíti-e a történelem a jöv építését? A villamos energiát most gigászi termoelemekb l kapjuk, amelyeket mély kutakba eresztettünk le, megtanultuk szabályozni a t zhányókat, ártatlan fáklyákká változtattuk ket, amelyeket csupán a nagy ünnepek idején gyújtunk meg. Elérni mindezt segített Pauzsetka is, ez az er is, a Kambalnij t zhányó h energiája, amely egy egész évszázadon keresztül ségesen szolgálta az embert. "Csak akkor leszünk boldogok, ha tisztában leszünk a saját, még ha legszerényebb szerepünkkel." A múlt század egyik legnagyszer bb embere mondta ezt, a repülés úttör je, fejl désének hajnalán, költ és filozófus. Én százhúsz éves vagyok, de vágyom az emberi boldogság még egy kis darabkájára. Miért ne próbáljam azt megtalálni itt? Úgy t nik, hasznossá tudok itt válni. Nem, egyszer en meg vagyok gy dve, hogy szükség van itt rám. - Hát ez nem szép, Filipp bácsi - hallottam meg Kszanta hangját. - Már öt perce csendesen szavalok magának egészen butácska verseket, maga pedig bólint, és azt mondja, hogy helyes. "Az elefánt leborotválta a bajuszát" - maga azt mondta: "Persze", pedig az elefántnak nincs is bajusza… Aztán, amikor elszavaltam, hogy "rakétával elrepültek Urániumra a rákok", maga azt válaszolta, hogy "nagyszer , ezt fogjuk csinálni"… - A hangja megbicsaklott. - Miért csinálja ezt, Filipp bácsi? Nagy zavarba jöttem, széttártam a karom. - Bocsáss meg, Kszanta. Kicsit elgondolkodtam. Az öreg emberekkel el fordul… - Maga egyáltalán nem öreg - mondotta Kszanta, de nem nézett rám. - Legfeljebb nyolcvanéves. - Ó, kislány, ha most nyolcvan lehetnék! De nem err l van szó. Egy kérdést tennék fel neked. Nagyon nehéz kérdést. Mondd meg, szerinted mi a legfontosabb az embernek? - Hát ez egészen egyszer - mosolyodott el Kszanta. - A legfontosabb az embernek, hogy boldog legyen. Ehhez pedig csak az kell, hogy boldoggá tegyen másokat. - Hm… Úgy t nik, igazad van, ez valóban egyszer … Sohasem gondoltam volna, hogy a világon minden olyan egyszer . És most mit csinálunk? - Most ki kell engednünk a robotokat. Biztosan megunták, hogy kikapcsolva ülnek. Ideje, hogy munkához lássanak. Egy alacsony üvegházba léptünk, amely mintha virágok számára készült volna. Ott álltak sorban a mulatságos, kis növés "valakik", a robotok, egész csapat munkás. Feladatuk a rend fenntartása volt a település és az er területén. Kszanta régi ismer sként üdvözölte valamennyit. Egymás után kapcsolta be ket, az egyiknek megveregette fényes, nikkelezett vállát, a másiknak megsimogatta a csiszolt tojás alakú fejét, a harmadiknak súgott valamit a hangfelvev jébe. A bekapcsolt robotok mozogni kezdtek, türelmetlenül topogtak kicsi lábukkal, nyújtogatták gereblyéhez hasonló mechanikus kezüket, és sietve indultak - úgy látszik - jól ismert munkájukra. Buka az üvegház bejáratánál ült, és kritikusan nézett mindegyik kisiet robotra, mintha ellen rizné, rendben van-e minden, kész-e a feladat végrehajtására. - Te pedig, kicsike, menj és gy jtsd össze a leveleket - mondotta Kszanta a soron következ robotnak. - Sok
van ott az utakon. Éjjel er s szél volt. Most mindennap egyre több lesz a lehullott levél. Te pedig mész, és letörölöd a port a házakban - utasította a következ t. - Jól takaríts! Majd Filipp bácsi azután ellen rzi. Általában tudják k, hogy mit csináljanak - mondotta felém fordulva Kszanta. - Be vannak állítva… Csak azért beszélek velük, hogy vidámabbak legyenek. Unatkoznak itt egyedül éjszakánként. Most pedig egészen kevés a munka. Amikor kevés a munka, unalmas az élet, ugye, Filipp bácsi? Bólintottam. - Ó, megint náthás vagy, kiskölyök - fordult Kszanta a következ robothoz. - Tudja, Filipp bácsi, ez a kicsike az összes csövet és csapot ellen rzi. neki mindennap sok a dolga. Az egész városkát körül kell szaladnia. Valószín leg túlfárasztotta magát. Már néhány napja csöpög valami az orrából. Látja… - Valószín leg az olajozás nincs rendben - mondtam. - Meg kell majd nézni. - Elengedjem? - kérdezte Kszanta. De a bekapcsolt robot, meg sem várva az engedélyt, kicsúszott a kezéb l, és siet sen a kijárat felé botorkált. - Ezek pedig már nem tudnak dolgozni - mondta szomorúan a kislány, s rámutatott egy egész csoport robotra, amely ott árválkodott a sarokban. - Nagyon öregecskék. Még a dédnagyapám állította be ket. De tönkrement a beállításuk. Például ez itt, a legnagyobb, ha kiengedjük, szalad egy kicsit, ugrál, aztán a hátára fekszik, és kalimpál a lábával. Pedig utakat tudott javítani, lepucolta a falakról a régi festéket, és újat tett rá. S sok mindent tudott még… Most pedig a tanáraink közül senki sem tudja megjavítani. A dédnagyapám tudná, de hát … - Kszanta sóhajtott egyet, s elhallgatott. - Tehát a dédnagyapád itt dolgozott? - Igen, volt a rezervátum vezet je, mint most maga. De tavasszal az orvos elküldte t gyógykezelésre Moszkvába. S nagyapa nem jött többé vissza. Anyu azt mondta, hogy Moszkvából újból elment az Aleutszigetekre, de nem akarta megmondani, mikor jön vissza. S nem lehet vele beszélni videofonon… Azt gondolom, hogy egyszer en meghalt - fejezte be szomorúan Kszanta, és lesütötte a szemét. - Micsoda gondolataid vannak - válaszoltam. - Most az emberek sokáig élnek. A dédnagyapád még visszajön. Elmúlik egy-két év, és visszajön. Majd meglátod… - Nem tudom - suttogta Kszanta. - Hisz a feln ttek nem mindig mondanak igazat nekünk… Pedig már nem vagyunk kicsik. Sok mindent jobban értünk, mint a feln ttek gondolják. Egy év múlva én és az osztálytársaim elhagyjuk az Ezüst Hattyút. Messzi nyugatra visznek bennünket, a Tiensan hegység lábához. Ott fogunk élni és továbbtanulni, amíg elvégezzük az általános iskolát. Ide pedig a kicsik új csoportja jön. - Tehát itt az Ezüst Hattyúban csak az els kör iskolája van? - Igen. Az els négy osztály. Marával együtt most már a legfels osztályban vagyunk. A második kört Közép-Ázsiában járjuk. - És nem sajnáltok megválni az Ezüst Hattyútól? - Sajnáljuk, persze. De ahová megyünk, ott is nagyon érdekes lesz. Az ember nem maradhat mindig egy helyben. - Igazad van, Kszanta. Így vagyok én is… Dolgoztam az Antarktiszon, majd Grönlandon, most pedig… - Tudom - súgta a kislány. - A tanárn nk mesélt nekünk magáról. És mi nagyon büszkék vagyunk, hogy itt együtt leszünk. Elmondja nekünk, amit látott és tud? Ugye? - Elmondom, ha érdekel titeket. - Ó, nagyon is! Puha léptek hallatszottak. Buka jött be sietség nélkül az üvegházikóba, óvatosan hozta a szájában az el ttem már ismer s taknyos robotot. A b rgallérjánál fogva tartotta, s nyilvánvaló undort fejezett ki egész lénye. A robot ernyedten mozgatta a lábát. Hosszú orrából két sugárban folyt az átlátszó olaj. Buka letette a robotot a lábunknál, melléje ült, és hol ránk, hol a robotra nézett. A robotra megrovóan pillantott. - Ó-ó - szólt szomorúan Kszanta. - Ez is teljesen beteg. Buka csak azokat hozza, akik nem tudnak dolgozni… Valahonnan idebandukolt Foma, mellénk ült, és is a fekv robotot kezdte nézni. A robot piros szeme hol felizzott, hol elhalványult. Biztosan nagyon rosszul érezte magát. A zsebemb l szemüveget vettem el , ósdi szarukeretben, amilyent ma már senki sem hord és a pipámat. A szemüveget az orromra ültettem, a pipát illatos dohánnyal töltöttem meg, s rágyújtottam. Néhányat pöfékeltem, majd felgy rtem dzsekim ujját. - Majd megnézzük, mi van vele - mondottam Kszantának. - Hozd ide a szerszámot, kis segít társam. Mindjárt megtanítlak kigyógyítani a robotokat a náthából. Kszanta nevetve elszaladt. Nevetése ezért kisharanghoz hasonlóan szólt. Tulajdonképpen minden nagyon egyszer nek bizonyult… - Milyen jó dolog a munka - mondtam új barátaimnak. Foma bólintott bozontos fejével, és megelégedéssel brummogott valamit. Buka nem válaszolt. De tekintetéb l megértettem, hogy is teljesen egyetért velem. A robot pedig ott feküdt az üvegházikó padlóján, és reménykedve nézett minket.
Barta Gábor fordítása
Philip K. Dick - A betolakodó
- Rövidesen kiveszek egypár nap szabadságot - szólalt meg Spence Olham reggeli közben. A feleségére pillantott. - Azt hiszem, megérdemlek egy kis pihenést. Tíz év hosszú id . - És a kutatási témád? - A háborút nélkülem is megnyerik. Tulajdonképpen nincs is olyan nagy veszélyben ez a mi sárgolyónk tette hozzá, és leült az asztalhoz. - A hírautomaták átformálják a jelentéseket, azt a látszatot akarják kelteni, mintha az rjárók már itt lennének a nyakunkon. Tudod, hogy szeretném a szabadságot eltölteni? Elmehetnénk kempingezni a környékbeli hegyekbe, tudod, ahová akkor mentünk. Emlékszel? Amikor engem összecsípett a mérges szömörce, te pedig majdnem ráléptél egy fekete kígyóra. - A Suttopi-erd be? - Mary kezdte leszedni a reggeli edényeket. - Az néhány hete leégett. Azt hittem, tudsz róla. Váratlanul keletkezett, heves t zvész volt. Olham el regörnyedt. - És még csak meg se próbálták felderíteni az okát? - Elhúzta a száját. - Senki nem tör dik itt már semmivel. Nem tudnak másra gondolni, csak a háborúra. - Összeszorította a száját, minden eszébe jutott, az rjárók, a háború, a t rakéták. - Hogy is gondolhatnánk akármi másra? Olham bólintott, Marynek természetesen igaza van. A Kentaur Alfájának kis sötét rakétái olyan könnyedén hagyják maguk mögött a földi hajókat, mint a tehetetlen tekn cöket. Egyenl tlen összecsapások ezek, és a rakéták egészen a Földig eljönnek. Egészen ide, amíg a Westinghouse Laboratórium be nem mutatta a védgömböt. El ször a Föld nagyvárosait vették körül, végül magát az egész bolygót. Ez a véd burok nyújtott el ször valódi védelmet, ez volt az els igazi válasz az rjáróknak, a hírautomaták szavaival élve. A háborút megnyerni viszont már valami egészen más. Minden egyes labor, minden egyes kutató éjt nappallá téve azon munkálkodott, hogy valami hatékonyabbat találjon fel, olyan fegyvert, ami alkalmas támadásra. Például az kutatási témája is. Ezen dolgozik nap mint nap, hosszú évek óta. Felállt, elnyomta a cigarettáját. - Mint a Damoklész kardja, mindig a fejünk felett lóg. Kezdek belefáradni. Nem kívánok mást, csak egy jó hosszú vakációt. Bár, azt hiszem, ezzel mindenki így van. El vette a zakóját a szekrényb l, és kiment az el térbe. Bármelyik pillanatban jöhet a rakétaautó, a sebes kis bogár, ami a kísérleti állomásra szállítja. - Remélem, Nelson nem késik. - Az órájára pillantott. - Már majdnem hét óra. - Itt a bogár - szólalt meg Mary a házak közé pillantva. A tet k mögött megcsillanó napfény rávet dött a nehéz ólomlapokra. A telep csendes volt, még alig járkált egy-két ember. - Viszlát, Spence. Próbálj nem túl sokáig maradni. Olham kinyitotta a rakétaautó ajtaját, és becsúszott. Sóhajtva d lt hátra az ülésen. Egy id sebb férfi is jött Nelsonnal. - Nos? - kérdezte Olham, amikor a bogár meglódult. - Van valami érdekes újság? - A szokásos - felelte Nelson. - Néhány rjáró hajó támadott, és egy újabb aszteroidot ürítettek ki stratégiai okokból. - Jó lesz, ha a kísérleteink végére érünk már. Lehet, hogy csak a hírautomaták kavarta propaganda miatt, de az elmúlt hónapban belefáradtam az egészbe. Minden olyan kegyetlen és komor, az élet teljesen elszíntelenedett. - Úgy gondolja, hogy a háború hiábavaló? - kérdezte váratlanul az id sebb férfi. Hiszen maga is szerves része. - Peters rnagy - mutatta be Nelson. Olham és Peters kezet fogtak. Olham alaposan megnézte az id sebb férfit. - Hogyhogy ilyen korán? - kérdezte. - Nem emlékszem, hogy már találkoztunk volna a telepen. - Nem, én nem ott dolgozom, de egyet-mási azért tudok a maguk tevékenységér l. Az én munkám egészen más természet . Nelson és Peters egymásra pillantott. Olham észrevette, és a homlokát ráncolta. A bogár fezgyorsult, sebesen száguldott el a kopár, élettelen területek fölött a kísérteti telep távolban felködl épületeinek tet i felé. - Ön mivel foglalkozik? - kérdezte Olham. - Vagy nem szabad róla beszélnie? - A kormány alkalmazásában állok - felelte Peters -, az FSA-nál, a biztonságiaknál. - Aha - húzta fel Olham a szemöldökét. - Ellenséges beszivárgás fordult el a körzetben? - Ami azt illeti, önhöz jöttem, Mr. Olham.
Olham összezavarodott. Peters szavain töprengett, de nem értett semmit. - Hozzám? Miért? - Azért jöttem, hogy önt mint rjáró kémet, letartóztassam. Ezért keltem fel ilyen korán ma reggel. Ragadja meg, Nelson! A pisztoly Olham bordáiba nyomódott. Nelson keze remegett a szabadjára engedett indulatoktól, az arca falfehérré vált. Mélyet lélegzett, aztán nagyot fújt. - Most öljük meg? - suttogta Petersnek. - Azt hiszem, most kellene megsemmisítenünk. Nem várhatunk. Olham a barátja arcába nézett. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Mindkét férfi mereven, elszántan és rémülten meredt rá. Olham megszédült, fájt a feje, és forgott vele a világ. - Nem értem - motyogta. Ebben a pillanatban a rakétaautó eltávolodott a Földt l, felgyorsult, és száguldva indult meg az r irányába. Alattuk a kísérleti állomás egyre kisebbre zsugorodott, majd teljesen elt nt. Olham összeszorította a száját. - Egy kicsit várhatunk - mondta Peters. - El bb fel akarok tenni neki néhány kérdést. Olham fásultan bámult maga elé, mialatt a bogár az rben száguldott. - A letartóztatás rendben lezajlott - jelentette Peters a videofonon keresztül. A képerny n a biztonsági f nök arcvonásai rajzolódtak ki. - Nagy k esett le mindenki szívér l. Volt valami komplikáció? - Semmi. Gyanútlanul beszállt. Úgy látszik, a jelenlétemet nem találta túlságosan szokatlannak. - Most hol járnak? - Kifelé haladunk, éppen a véd burokhoz közeledünk. Maximális a sebességünk. A kritikus szakaszon feltehet en túljutottunk. Örülök, hogy a hajtóm vek jól m ködnek. Ha akkor valami probléma adódott volna… - Szeretném látni - szakította félbe a biztonsági f nök. Egyenesen odanézett, ahol Olham ölbe ejtett kézzel, maga elé meredve ült. - Szóval ez az. Egy darabig figyelmesen nézte. Olham egy szót sem szólt. Végül a f nök biccentett Petersnek. - Rendben van. Ennyi elég. - enyhe undor tükröz dött az arcán. - Mindent láttam, amit akartam. Sokáig emlékezetes marad, amit tett, Peters. Mindkett jük számára készül már az elismerés. - Arra nincs szükség - felelte Peters. - Mekkora most a veszély? Még mindig nagy a lehet sége, hogy…? - Valamennyi, de nem túl nagy. Tudomásom szerint szóbeli kulcsra jön m ködésbe. Bármi történjék, vállalnunk kell a kockázatot. - Értesítem a holdbázist az érkezésükr l. - Ne - rázta Peters a tejét. - Kinn akarok landolni, a bázison túl. Nem akarom veszélybe sodorni ket. - Ahogy jónak látja. A f nök szeme megrebbent, amikor újra Olhamre pillantott. Aztán a kép elt nt, a képerny elsötétedett. Olham az ablakra nézett. Már túljutottak a véd burkon, a sebességük egyre fokozódott. Peters sietett, alattuk, a padló alatt a dübörg rakéták teljes er vel dolgoztak. Peters és Nelson rülten rohannak, rettegnek, le. Mellette az ülésen Nelson nyugtalanul fészkel dött. - Azt hiszem, most kellene - szólalt meg. - Mindent odaadnék, ha már túllennénk rajta. - Nyugalom. Még egy kicsit kormányozzon, hogy tudjak vele beszélni. Olham mellé csúszott, és az arcába nézett. Kisvártatva kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette a karját és az arcát. Olham nem szólalt meg. Ha Maryt értesíthetném, gondolta újra. Ha találnék valami módot, hogy értesítsem. Körülnézett a bogárban. De hogyan? A videofonon? Nelson ült a kapcsolópultnál pisztollyal a kezében. Megfogták, csapdába ejtették. De miért? - Ide figyeljen - szólalt meg Peters. - Néhány kérdést szeretnék feltenni. Azt ugye tudja, hová megyünk? A Hold felé haladunk. Egy órán belül a Hold túlsó felén, a kopár oldalon landolunk. Amint földet érünk, magát azonnal átadjuk egy ott várakozó különítménynek. A testét azonnal megsemmisítik. Érti? - Az órájára nézett. Két óra sem telik bele, és a tagjait szétszórják a Holdon. Semmi nem marad magából. Olham megpróbálta kitépni magát a letargiából. - Meg tudná nekem mondani… - Természetesen meg fogom mondani - bólintott Peters. - Két nappal ezel tt jelentést kaptunk, hogy egy rjáró t rakéta átfúrta magát a véd burkon. Egy ember formájú kémrobotot bocsátott ki azzal a feladattal, hogy egy kijelölt emberi lényt semmisítsen meg, és foglalja el a helyét. Peters nyugodtan nézett Olhamre. - A robotban egy U-bomba van. Az ügynökünk nem tudta megmondani, mi hozza m ködésbe a bombát, de úgy véli, szóbeli kód, egy bizonyos szócsoport. A robot annak a személynek az életét éli, akit megölt, folytatja a megszokott tevékenységét, a munkáját, a társadalmi életét. Úgy konstruálták meg, hogy arra a személyre hasonlítson. A különbséget senki nem veheti észre.
Olham arca halotthalványra vált. - Az a személy, akit a robotnak meg kellett személyesítenie, Spance Olham volt, az egyik kutatóintézetünk magas beosztású munkatársa. Mivel ez a bizonyos kutatási téma dönt szakaszába lépett, egy két lábon járó bomba, amelyik a kutatóintézet középpontja felé közeledik… Olham a saját kezét vizsgálta. - De hiszen én Olham vagyok! - Ha egyszer a robot megtalálta és megölte Olhamet, már gyerekjáték volt az életébe behelyezkednie. Minden valószín ség szerint nyolc nappal ezel tt indították el a rakétából. A behelyezkedést pedig feltehet en a múlt hét végén hajtotta végre, amikor Olham rövid sétát tett a hegyekben. - De Olham én vagyok. Nelsonhoz fordult, aki az irányítópultnál ült. - Nem ismersz meg? Húsz éve ismersz. Nem emlékszel, hogy együtt jártunk egyetemre? Olham felállt. - Egyetemre jártunk. Egy szobában laktunk. Elindult Nelson felé. - Ne közelíts! - vicsorgott rá Nelson. - Ide hallgass! Emlékszel, amikor másodévesek voltunk? Arra a lányra? Hogy is hívták? A homlokát dörzsölte. - Az a fekete hajú, akivel Tednél találkoztunk. - Hagyd abba! - Nelson eszeveszetten rázta a pisztolyát. - Egy szót se akarok többet hallani! Te ölted meg! Te… gép. Olham Nelsonra nézett. - Tévedsz. Nem tudom, mi történhetett, de a robot nem jutott el hozzám. Valami bizonyára elromlott. Talán összetört a rakéta. Petershez fordult. - Én Olham vagyok. Tudom. Semmiféle behelyezkedés nem történt. Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. - Megérintette magát, végighúzta a kezét a testén. - Kell hogy legyen valami mód a bizonyításra. Vigyenek vissza a Földre. Egy röntgenvizsgálat, egy idegorvosi vizsgálat vagy valami ilyesmi be fogja bizonyítani. Vagy talán megtaláljuk az összetört t rakétát. Sem Peters, sem Nelson nem szólt. - Én Olham vagyok-kezdte újra. - Tudom, hogy az vagyok. Csak bebizonyítani nem tudom. - A robot - folytatta Peters - nincs tudatában, hogy nem az igazi Spence Olham, testben és lélekben Olhammé válik. Mesterséges memóriaberendezést is kapott, megtéveszt emlékekkel. Olyan a külseje, olyanok az emlékei, olyanok a gondolatai és az érdekl dése, mint Olhamé, és a munkáját is képes ellátni. De egy különbség van. A robot belsejében elhelyeztek egy U-bombát, amelyik az indítómondat hatására felrobban. Peters kicsit odébb húzódott. - Ez az egyetlen különbség. Ezért visszük a Holdra. Ott szétszerelik, és kiemelik a bombát. Lehetséges, hogy felrobban, de az nem számít, ott az sem számit. Olham lassan leült. - Hamarosan megérkezünk - jegyezte meg Nelson. Olham hátrad lt, hevesen törte a fejét, miközben a bogár csendesen ereszkedett lefelé. Alattuk terült el a Hold kráterekkel szaggatott felszíne, ez a végeláthatatlan romhalmaz. Mit tehetne? Mi menthetné meg? - Készüljön - szólt rá Peters. Néhány perc, és meghal. Alattuk lenn észrevett egy kis pontot. Talán valamiféle épület, az épületben emberek, a megsemmisít osztag, akik rá várnak, hogy darabokra szaggassák. Fel fogják fiasítani, kitépik a karját és a lábát, teljesen szétszedik. És amikor nem találják a bombát, majd csodálkoznak, akkor majd megtudják, de akkor már kés lesz. Olham körülpillantott a sz k kabinban. Nelson még mindig a pisztolyt szorongatta. Ott tehát semmi esély. Ha el tudna jutni egy orvoshoz, ha megvizsgáltathatná magát, az lenne az egyetlen lehet ség. Mary tudna neki segíteni. Nevesen törte a fejét, az agya szinte zakatolt. Már csak néhány perc, alig maradt valami kis ideje. Ha kapcsolatba léphetne Maryvel, ha valahogy értesíthetné. - Nyugalom - szólalt meg Peters. A hajó lassan ereszkedett lefelé, aztán kissé megbillent a Hold egyenetlen felszínén. Senki nem szólt. - Ide figyeljenek - kezdte Olham rekedten. - Be tudom bizonyítani, hogy én vagyok Spence Olham. Hívjanak orvost. Hozzák ide… - Ott a különítmény - mutatott ki Nelson. - Jönnek. - Nyugtalanul nézett Olhamre. Remélem, nem jön közbe semmi. - Miel tt munkához látnak, mi elmegyünk - jegyezte meg Peters. - Egy perc, és már itt se vagyunk. Belebújt a nyomáskiegyenlít öltönybe. Amikor készen állt, elvette a pisztolyt Nelsontól. - Most majd én vigyázok rá. Nelson síelve, ügyetlenül bújt bele a szkafanderbe.
- És ? - mutatott Olhamre. - Neki is kell? - Nem - rázta meg Peters a fejét. - A robotoknak nincs szükségük oxigénre. A csoport már majdnem elérte a hajót. Várakozón megálltak. Peters intett nekik. - Gyerünk! - Peters jelzett, és az emberek, a szkafanderekben mereven mozgó, groteszk figurák óvatosan megindultak feléjük. - Ha kinyitja az ajtót - szólalt meg Olham -, akkor meghalok. Ez gyilkosság. - Nyissa ki! - kiáltotta Nelson, és a kilincs felé nyúlt. Olham követte a szemével. Látta, hogyan fonódnak az ujjai a fémhengerre. Egy pillanat, az ajtó kivágódik, és a leveg megszökik. meghal, ezek meg majd rájönnek a tévedésükre. Talán majd egyszer, ha nem tesz háború, az emberek nem lesznek ilyenek, nem fognak valakit csak azért gyorsan megölni, mert félnek. Mindenki fél, és a csoportos félelem miatt az egyes embert mindenki kész feláldozni. Megölik, mert nem tudják kivárni, hogy megbizonyosodjanak a b nösségér l. Nincs rá id . Nelsonra nézett. Évekig a barátja volt. Együtt jártak iskolába. Nelson volt az esküv i tanúja. És most Nelson fogja megölni. Pedig nem gonosz, az egész nem az hibája. Ilyen id k járják. Ugyanilyen lehetett a nagy járványok idején. Ha valakin felfedeztek egy pöttyöt, valószín leg azt is megölték, semmi habozás, semmi bizonyítás, megölték a puszta gyanú alapján. Veszélyes id kben ez soha nem volt másképp. Nem hibáztathatta ket. De neki élnie kell. Az élete túl értékes ahhoz, hogy feláldozzák. Gyorsan járt az agya. Mit tehetne? Lehet egyáltalán valamit tenni? Körülnézett. - Rajta! - kiáltotta Nelson. - Igazad volt - szólalt meg Olham. A saját hangja önmagát is meglepte. A kétségbeesés ereje bírta szóra. Nekem nincs szükségem leveg re. Nyisd ki az ajtót! A két férfi megállt, furcsa rémülettel meredtek rá. - Rajta! Nyisd ki! Teljesen mindegy. Olham a zakójába csúsztatta a kezét. - Kíváncsi vagyok, milyen messzire tudtok futni. - Futni? - Tizenöt másodpercetek van, ennyit élhettek még. A zakójában elfordította az ujjait, a karja hirtelen megmerevedett. Megnyugodva kissé el is mosolyodott. - Ami az indítómondatot illeti, tévedtek. Még tizennégy másodperc. Két rémült arc meredt rá a szkafanderek sisakja mögül. Aztán meglódultak, rohantak, felszakították az ajtót. A leveg sivítva szökött ki az rbe. Peters és Nelson kirohant a rakétaautóból. Olham utánuk indult, megragadta és berántotta az ajtót. Az automatikus nyomásrendszer rülten kattogott, újra termelte a leveg t. Olham hirtelen megrázkódva engedte ki a beszívott leveg t. Még egy pillanat… Kinn a két férfi elérte a csoportot. Az emberek szétugrottak, minden irányba szanaszét futottak, a földre vetették magukat. Olham elhelyezkedett a kapcsolópultnál, és beállította a m szereket. Amikor a hajó a leveg be emelkedett, lenn az emberek tátott szájjal tápászkodtak fel. - Sajnálom - mormogta Olham -, de nekem vissza kell jutnom a Földre. Visszairányította a rakétát oda, ahonnan jöttek. Éjszaka volt. A rakéta körül tücskök ciripeltek, ez volt az egyetlen hang az éjszaka h vös, hideg sötétjében. Olham a videofonra hajolt. Lassan kezdett a kép formát ölteni, minden további nélkül bejött a hívás. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Mary - kezdte Olham. A n rámeredt, majd leveg után kapkodott. - Spence! Hol vagy? Mi történt? - Nem mondhatom el. Ide hallgass, gyorsan kell beszélnem. Bármelyik pillanatban bonthatják a kapcsolatot. Menj a kísérleti telepre, és hívd el Dr. Chamberlaint. Ha t nem tudod elérni, akkor szerezz egy akármilyen orvost. Vidd haza és tartsd ott. Felszerelést is vigyen, röntgent, fluoroszkópot, mindent. - De… - Tedd, amit mondok. Álljon készen egy óra múlva. - Olham a képerny felé hajolt. Minden rendben? Egyedül vagy? - Egyedül? - Van ott nálad valaki? Valaki… Nelson vagy más összeköttetésbe lépett veled? - Nem. Én ezt nem értem. - Jól van. Egy óra múlva otthon vagyok. És senkinek ne mondj semmit. Valamilyen ürüggyel hívd oda Chamberlaint. Mondd, hogy súlyos beteg vagy. Megszüntette a kapcsolatot, és az órájára nézett. Egy perccel kés bb elhagyta a rakétát, és kilépett a sötétségbe. Négyszáz métert kellett megtennie. Gyalog indult neki. Csak egyetlen ablakban látott fényt, a dolgozószobában. A kerítésre térdelve figyelte. Semmi hang, semmi mozgás. Feltartotta az óráját, és a csillagok fényénél nézegette. Majdnem egy óra telt el. Egy sugárhajtású kocsi közeledett az utcában, de nem állt meg.
Olham a ház felé nézett. Az orvosnak már meg kellett volna érkeznie, Maryvel együtt benn kellene várakoznia. Hirtelen egy gondolat hasított belé. Vajon ki tudott-e Mary jutni a házból? Talán elkapták. Lehet, hogy most csapdába sétál. De mi egyebet tehetne? Orvosi leletekkel és felvételekkel van némi reménye a bizonyításra. Ha megvizsgálnák, ha sikerülne életben maradnia, amíg meg tudják vizsgálni… Így be tudná bizonyítani. Valószín leg ez az egyetlen mód. Egyetlen reménye benn van a házban. Dr. Chamberlain köztiszteletben álló személy, a kutatócsoport állandó orvosa. meg tudná mondani, az szavának lenne súlya ebben az ügyben. 6 tények segítségével le tudná gy zni a hisztériájukat, az rültségüket. rültség, err l van szó. Ha legalább várnának, nem hamarkodnák el, rászánnák a megfelel id t. De ezek nem tudnak várni. Meg kell halnia, azonnal, bizonyíték nélkül, mindenféle tárgyalás vagy vizsgálat nélkül. A legegyszer bb vizsgálat elegend lenne, de ezeknek még a legegyszer bb vizsgálatra sincs idejük. Csak a veszélyre tudnak gondolni. Semmi másra, csak a veszélyre. Felállt és elindult a ház felé. Felment a bejárati ajtóig, ott megállt és hallgatózott. Még mindig semmi hang. A házban tökéletes csend volt. Túl nagy csend. Kinn állt az ajtó el tt, mozdulatlanul. Benn megpróbálnak teljes csendben maradni. Miért? A ház kicsi, az ajtó túlsó oldalán, alig egy-két méterre biztosan ott áll Mary és Dr. Chamberlain. Mégsem hall semmit, egyetlen hangot, egyetlen pisszenést sem. Az ajtóra nézett. Ugyanaz az ajtó, amit ezerszer nyitott ki és csukott be, minden reggel és minden este. Rátette a kilincsre a kezét. Aztán hirtelen kinyújtotta, és a kilincs helyett a cseng höz nyúlt. Valahol beljebb a házban szólalt meg. Olham elmosolyodott. Mozgást hallott. Mary nyitotta ki az ajtót. Amint az arcába pillantott, tudta. Rohant, bevetette magát a bokrok közé. Egy biztonsági tiszt félretolta Maryt, és l tt. A golyó a bokrok közé vágódott. Olham a ház fala mellett kúszott hátra, felugrott, és eszeveszetten rohant bele a sötétségbe. Fényszóró villant, a fénycsóva körülötte keringett. Átrohant az úton, és átmászott egy kerítésen. Leugrott, és átvágott a ház mögött, az udvaron. A biztonsági tisztek futva követték, futás közben egymásnak kiáltoztak. Olham leveg után kapkodott, a melle zihált. Mary arca - azonnal rájött. A szétnyílt ajkak, a rémült, szerencsétlen szem. Mi lett volna, ha egyenesen bemegy, belöki az ajtót, és belép. Lehallgatták a hívását, és abban a percben indultak, amikor befejezte a beszélgetést. Talán Mary el is hitte, amit meséltek neki. Nem kétséges, Mary is azt hiszi, hogy robot. Olham megállás nélkül futott. A tiszteket lerázta, fokozatosan lemaradoztak mögötte. Nyilván nem jó futók. Felkapaszkodott egy dombra, s a másik oldalon leereszkedett. Egy perc, és újra eléri a rakétát. De most hová? Lassított, megállt. Már látta is a rakétát, kirajzolódtak a körvonalai, ott van, ahol hagyta. A települést maga mögött hagyta, a vadon szélén járt, a lakott terület, az erd és a pusztaság határán. Átvágott egy kopár mez n, és belépett a fák közé. Amint közelebb ért a rakétához, kinyílt az ajtaja. Peters lépett ki rajta, a kiáramló fényben látszottak a körvonalai. A kezében egy vaskos, Boris típusú revolvert tartott. Olham megdermedve megállt. Peters fürkészve meresztette szemét a sötétségbe. - Tudom, hogy itt van valahol - kiáltotta. - Jöjjön ide, Olham, mindenhol ott vannak a biztonságiak. Olham nem moccant. - Ide hallgasson, Olham. Úgyis hamarosan elkapjuk. Látom, még mindig nem hiszi, hogy maga robot. Ahogy a n vel beszélt, az is azt mutatja, hogy még mindig a mesterséges memóriája által keltett illúziókban él. De maga igenis robot. Robot, és a belsejében ott a bomba. Az indítómondat bármelyik pillanatban elhangozhat, maga is kimondhatja, kimondhatja valaki más is, akárki. Ha ez bekövetkezik, a bomba több kilométeres körzetben mindent elpusztít, a kísérleti telep, a n és mi mindnyájan elpusztulunk. Olham nem felelt. Hallgatózott. Az erd ben óvatosan lopakodva férfiak közeledtek feléje. - Ha nem jön el magától, akkor elfogjuk. Csak id kérdése. Most már nem tervezzük a Holdra szállítását. Amint elkapjuk, megsemmisítjük, még azt a kockázatot is vállalnunk kell, hogy a bomba felrobban. Minden fellelhet biztonsági tisztet a körzetbe rendeltem. Az egész megyét átfésülik, centiméterr l centiméterre. Nincs hová mennie. Az erd t fegyveres kordonnal zártuk körül. Nincs több ideje, mint hat óra, addigra minden négyzetcentimétert átfésülünk. Olham megmozdult. Peters folytatta, egyáltalán nem látta Olhamet, túl sötét volt ahhoz, hogy bárkit is meglássanak. De Petersnek igaza volt. Nincs hová mennie. A település határán túl, az erd szélén járt. Ideigóráig el tud rejt zni, de a végén elkapják. Csak id kérdése. Óvatosan lépkedve haladt el re az erd ben. Kilométerr l kilométerre minden darab földet felmérnek, letarolnak, átkutatnak, megvizsgálnak, tanulmányoznak. A kordon állandóan közeledik, egyre kisebb és kisebb helyre szorítja. Mi maradt hát számára? A rakétát, a menekülés egyetlen reményét elvesztette. Elfoglalták az otthonát, a
felesége is velük tart, azt hiszi, semmi kétség, hogy az igazi Olhamet megölték. A keze ökölbe szorult. Valahol csak lennie kell annak az átkozott t rakétának az összetört robottal. Valahol, innen nem messze zuhant le az a rakéta, lezuhant, és darabokra tört. És benne fekszik az összetört robot. Halvány reménysugár éledezett benne. És mi lenne, ha megtalálná a maradványokat? Ha meg tudná nekik mutatni a roncsot, a rakéta maradványait, a robotot… De hol? Hol találhatná meg? Gondolatokba merülve lépkedett tovább. Valahol, talán nem is túl messze. A hajónak a kísérleti telep közelében kellett földet érni, úgy tervezhették, hogy onnan a robot gyalog megy tovább. Felment a domboldalra, és körülnézett. Lezuhant és összeégett roncs. Létezik egyáltalán valami, ami eligazítja, valami jel? Olvasott vagy hallott valamit? Valahol a közelben, ami gyalog megközelíthet . Valami vad vidék, elhagyott hely, ahol senki nem jár. Hirtelen elmosolyodott. Összetört és kiégett. A Suttoni-erd . Meggyorsította a lépteit. Közben megvirradt. A tépett fákon át besütött a nap a tisztás végén kuporgó Olhamre. Id nként felnézett, hallgatózott. Már közel jártak, alig néhány percnyire. Olham mosolygott. Lenn, a Suttopi-erd összeégett faroncsai között és a tisztáson szerteszét összecsavarodott roncsok hevertek. Sötéten csillantak meg a napfényben. Elég könnyen rátalált. A Suttopi-erd t jól ismerte, fiatal korában sokat kirándult ezen a tájón. Tudta, hol fogja megtalálni a roncsot. Errefelé csak egyetlen váratlanul kiugró csúcs van. Az olyan leereszked rakéta, amelyik nem ismeri a vidéket, aligha tudja kikerülni. Guggolva nézte a rakétát, illetve a roncsait. Felegyenesedett. Hallotta, hogy már egészen közel vannak, csoportosan jöttek, halkan beszélgetve. Olham megmerevedett. Minden azon múlik, ki látja meg els nek. Ha Nelson, akkor semmi esélye, Nelson azonnal tüzelne. Akkor meghal, miel tt meglátják a rakétát. De ha marad ideje kiáltani, ha egy percig fel tudja ket tartóztatni, az neki már elég. Ha meglátják a rakétát, akkor megmenekül. De ha el ször l nek… Megreccsent egy elszenesedett faég. Felt nt egy bizonytalanul lépeget alak. Olham mély lélegzetet vett. Csak néhány másodperc maradt, talán az élete utolsó másodpercei. Felemelte a karját, és összehúzott szemmel nézett el re. Peters volt. - Peters! Olham a karját rázta. Peters célzásra emelte a pisztolyát. - Ne l jön! - A hangja remegett. - Várjon egy percig! Nézzen le a tisztásra itt mögöttem - Megvan! - ordította Peters. A leégett erd l el rohanó biztonsági tisztek körülvették Olhamet. - Ne l jenek! Nézzenek oda! A rakéta, a t rakéta. Az rjáróké. Odanézzenek! Peters elbizonytalanodott, a pisztoly megbillent a kezében. - Itt van lenn! - kiáltotta Olham gyorsan. - Tudtam, hogy itt találom a leégett erd ben. Most ugye hisznek nekem? Meg fogják találni a robot roncsait. Ugye megnézik? - Valami van ott lenn - mondta az egyik férfi idegesen. - L jék le! - szólalt meg egy hang. Nelson volt. - Várjanak! - csattant Peters hangja. - Én vagyok a parancsnok. Senki ne l jön! Hátha igazat mond. - L jék le! - ismételte meg Nelson. - Megölte Olhamet. Mindnyájunkat megölhet bármelyik pillanatban. Ha a bomba felrobban… - Pofa be! Peters a lejt felé indult. Lenézett. - Oda nézzenek! - Magához intett két embert. - Menjenek oda le, és nézzék meg, mi az. Az emberek keresztülrohantak a tisztáson, le a domboldalon. Lehajoltak, és a roncsok között kotorásztak. - Mi az? - kiáltott le Peters. Olham visszafojtotta a lélegzetét. Halványan mosolygott. Ott kell lennie. Neki ugyan nem maradt ideje megnézni, de ott kell lennie. Hirtelen elfogta a kétely. És ha a robot túlélte, és el tudott menni? Vagy esetleg tökéletesen megsemmisült, porrá égett a t zben? Megnedvesítette az ajkát. Kiverte a homlokát a veríték. Nelson mereven, még mindig falfehér arccal meredt rá. A mellkasa zihált. - Öljük meg! - mondta. - Miel tt öl meg minket. A két férfi kiegyenesedett. - Mit találtak? - kérdezte Peters. Rezzenéstelenül tartotta a kezében a pisztolyt. - Van ott valami? - Úgy látszik. Egy t rakéta, és valami hever mellette. - Megnézem. Peters hosszú léptekkel ment el Olham mellett. Olham figyelte, hogy megy le az emberekhez. A többiek követték, k is meg akarták nézni azt a valamit. - Ez valami testféle - állapította meg Peters. - Nézzék! Olham csatlakozott hozzájuk. Körbeállva bámulták.
Groteszk, összegörnyedt és megcsavarodott figura hevert a földön. Emberi lény is lehetett, talán csak az volt a furcsa, hogy olyan különösen görnyedt össze és csavarodott ki, a végtagjai pedig szétvetve hevertek. A szája kinyílt, a szeme üvegesen meredt a semmibe. - Mint egy lejárt gép - mormogta Peters. Olham egy hajszálnyit elmosolyodott. - Nos? - kérdezte. Peters ránézett. - Nem tudom elhinni. Maga egyfolytában az igazat mondta. - Nem jutott el hozzám a robot. - El húzott egy cigarettát, és rágyújtott. - Elpusztult, amikor a rakéta lezuhant. Maguk mind túlságosan el voltak foglalva a háborúval, azon nem törték a fejüket, miért borul váratlanul lángba egy mindent l távol es erd . Most már tudják. Olham csak állt, szívta a cigarettáját, és nézte az embereket. A groteszk figurát elhúzták a rakéta mell l. A test merev volt, a karok és a lábak úgyszintén. - Most meg fogják találni a bombát - jegyezte meg Olham. A férfiak a földre fektették a tetemet. Peters lehajolt. - Azt hiszem, látom a sarkát. Kinyújtotta a kezét, megérintette a tetemet. Felnyitották a mellkasát. A tátongó nyílásban valami fémesen csillant. Az emberek hangtalanul meredtek a fémre. - Ha ez életben marad, valamennyiünket elpusztít-szögezte le Peters. - Ez a fémdoboz ott. Senki nem szólt. - Azt hiszem, sokkal tartozunk magának - mondta Peters Olhamnek. - Szörny lidércnyomás lehetett a maga számára… - Peters nem fejezte be a mondatot. Olham elnyomta a cigarettáját. - Én természetesen tudtam, hogy a robot nem jutott el hozzám, csak nem állt módomban bebizonyítani. El fordul, hogy valamit nem lehet azonnal bebizonyítani. Csak ez volt a baj. Nem állt módomban bebizonyítani, hogy én saját magam vagyok. - Nem szeretne szabadságra menni? - kérdezte Peters. - Azt hiszem, el tehetne intézni most egy hónap szabadságot. Kipihenhetné magát, megnyugodna. - Azt hiszem, most egyszer en csak haza szeretnék menni. - Rendben van, ahogy akarja. Nelson a földön hever test mellé guggolt. Kezét a mellkasban látszó, fémes csillogású tárgy felé nyújtotta. - Ne nyúljon hozzá! - figyelmeztette Olham. - Még mindig felrobbanhat. Jobb, ha ezt a t zszerészekre bízzuk. Nelson nem felelt. Hirtelen mozdulattal benyúlt a tetem mellkasába, megmarkolta és kirántotta a rémtárgyat. - Mit csinálsz? - kiáltott rá Olham. Nelson felegyenesedett. A kezében tartotta a fémtárgyat. Az arcán halálos rémület tükröz dött. A fémtárgy egy kés volt, egy rjáró t kés, és vér borította. - Ez ölte meg - suttogta. - Ezzel ölték meg a barátomat. - Olhamre nézett. - Te ölted meg, ezzel, aztán itt hagytad a rakéta mellett. Olham remegett, a fogai vacogtak. A késr l a tetemre siklott a tekintete. - Ez nem lehet Olham. - Az agya vadul zakatolt, minden forgott körülötte. - Tévedtem volna? Lihegve folytatta: - De ha ez Olham, akkor én vagyok a… Nem tudta befejezni a mondatot, csak a feléig jutott. A robbanás fénye még a Kentaur Alfáján is látszott.
Gyepes Judit fordítása
A. E. van Vogt - Fekete torpedóromboló
Coeurl egyre el bbre ólálkodott. A fekete, holdtalan és csaknem csillagtalan éjszaka vonakodva adta át a helyét egy félelmetes, vöröses pirkadatnak, amely balról kúszott mind közelebb. Homályos, tompa fény, amely nem hozta magával a melegség ígéretét, semmi biztatót. Hideg, szórt fény, s a táj, amelyet lassan feltárt, lidércnyomásos. Fekete, szaggatott sziklák és fekete, élettelen lapály bontakozott ki körülötte, amikor végül egy halványvörös nap bukkant fel a groteszk láthatár felett. Coeurl ekkor hirtelen ráébredt, hogy ismer s terepen halad. Megtorpant. A feszültség végiglobbant az idegein. Izmai hevesen, kitartóan présel dtek a csontjaihoz. Nagy mells végtagjai - kétszer olyan hosszúak, mint a hátsók - borzongó rángással megrándultak, úgyhogy
borotvaéles karmai ívesen meghajlottak. A vállából sarjadó csápok abbahagyták kígyózó hullámzásukat, és aggályos riadókészültségben megfeszültek. Végképp döbbenten forgatta nagy macskafejét egyik oldalról a másikra, míg a fülét alkotó kis, sz rszer kacsok izgatottan rezegtek, fürkészve minden kóbor szell t, minden lüktetést az éterben. De nem volt válasz, bonyolult idegrendszerén nem futott át egyetlen gyors bizsergés sem, a leghalványabb jelzés sem vallott az elengedhetetlen id jelenlétére. Coeurl reménytelenül lekuporodott, egy irdatlan nagy macskaszer figura körvonalai rajzolódtak ki sötéten a halvány, vöröses láthatár el tt, mint egy fekete sziklán nyugvó fekete tigris torz rajzolata egy árnyékvilágban. Tudta, hogy ez a nap eljön egyszer. A zaklatott keresés sok-sok évszázada alatt ez a nap egyre közelebbr l, egyre feketébben és ijeszt bben derengett felé - ez az elkerülhetetlen óra, amikor vissza kell térnie oda, ahol megkezdte a rendszeres vadászatot ebben az id-teremtményekt l csaknem üres világban. Az igazság végtelen, ütemes fájdalomként, hullámokban csapódott neki annak a helynek, ahol az énje székelt. Amikor elindult útjára, volt még néhány id-teremtmény, száz négyzetmérföldenként ha egy, amelyeket irgalom nélkül ki lehetett irtani. Coeurl ebben az utolsó órában nagyon jól tudta, hogy egyet sem mulasztott el. Nem maradt több megenni való id-teremtmény. A sok százezer négyzetmérföldnyi területen, amelyet a kegyetlen hódítás jogán a magáévá tett - amíg egyetlen szomszédos coeurl sem merte kétségbe vonni uralmát -, nem maradt egyetlen id sem annak az egyébként halhatatlan motornak a táplálására, ami az teste volt. Négyzetlábról négyzetlábra végigaraszolt rajta, és most felismerte közvetlenül el tte a sziklatorlaszt és jobb oldalán a különös, kanyargó alagutat képez fekete sziklahidat. Ebben az alagútban hevert napokig, és várta, hogy az együgy , kígyószer id-teremtmény el jöjjön sziklaodújából, és sütkérezzék a napon - ez volt az els áldozata, miután felismerte a szervezett irtás feltétlen szükségességét. Megnyalta a száját, mert kárörvend n átfutott az agyán annak a pillanatnak az emléke, amikor nyáladzó állkapcsai pompás, ínycsiklandozó falatokra tépték áldozatát. De egy id nélküli világegyetem rémülete kitörölte tudatából ezt az édes emlékképet, a halál bizonyosságát hagyva maga után. Hallhatóan megmordult, kihívó, ördögi hangot hallatott, amely megreszkettette a leveg t, ide-oda csapódott a sziklafalak között, és idegein végigszáguldva t magát is megborzongatta - élni akarásának ösztönös és pokoli kifejez dése volt ez a hang. És ekkor - egyszer csak - megjelent. A távolban egy pici, fényes pont t nt fel, amely hosszú, lejt s utat leírva, óriási fémgömbbé n tt. A csillogó gömb elsistergett Coeurl felett, miközben sebessége gyors ütemben láthatóan csökkent. Jobbra, a hegyek fekete vonulata fölött száguldott tova, majd egy másodpercig csaknem mozdulatlanul lebegett, azután leereszkedve elt nt a szem el l. Coeurl most kitört riadt mozdulatlanságából. A tigris sebességével lesiklott a sziklák között. Kerek, fekete szeme égett a rettenetes vágytól, amely kibírhatatlan fájdalomként hasított belé. Fején a fülkacsok olyan hatalmas mennyiség id üzenetét l reszkettek, hogy egész teste émelyegni kezdett az elviselhetetlen éhség gyötrelmét l. A kis vörös nap karmazsin labda volt a bíborfekete égbolton, amikor felkúszott egy sziklatömb tetejére, és annak árnyékából az alatta elterül város szétmorzsolódott, gigantikus romjaira nézett. Az ezüstös gömb, nagy méretei ellenére, furcsamód alig t nt fel a romok meseszer tengerében. De valami féken tartott elevenség, dinamikus nyugalom volt körülötte, aminek nyomán egy perc múlva annyira kiemelkedett, hogy az egész el teret szinte betöltötte. Sziklarepeszt , nagy tömeg fém valami, egy tekn ben nyugodott, amelyet saját maga csinált a súlyával a halott metropolis peremén hirtelen kezd kietlen, ellenszegül lapályon. Coeurl a különös, kétlábú teremtményekre szegezte a szemét, akik kis csoportokban álltak az rhajó alján ásítozó, ragyogóan kivilágított nyílás körül. Torka megvastagodott a sürget vágytól, és agyát elsötétítette az els vad ösztönzés, hogy felugorjon, és egy eszeveszett rohammal szétzúzza ezeket a satnya, tehetetlennek látszó teremtményeket, amelyeknek a teste bocsátotta ki az id-rezgéseket. Ködös emlékképek állították meg rült rohanásában, amikor még mindig csak villamosság áradt végig az izmain. Emlékképek, amelyek a gyengeség maró áradatával félelmet hoztak rá, amely végigömlött az idegein, megmérgezve er tartalékait. Most meglátta, hogy a teremtmények voltaképpeni testükön csillogó, átlátszó anyagból való dolgokat viseltek, amelyek különös, t villanásokkal fénylettek a nap sugaraiban. Hirtelen más emlékképek jöttek. Homályos id kr l, amikor az odalent elterül város eleven, lüktet szíve volt egy dics korszaknak, amely egyetlen évszázad alatt elt nt a lángot lövell fegyverek el tt, amelyek kezel i jól tudták, hogy a túlél k számára az id-ellátás egyre sz kösebbé válik. E fegyverek emléke torpantotta meg, ott kushadt az értelmét elhomályosító rettenet hullámától elborítva. Látta magát, amint fémgolyók összezúzzák, és szikkasztó lángok megperzselik. Fontolgatni kezdte e teremtmények jelenlétének okát. El ször úgy okoskodott, hogy ez egy más csillagról érkezett tudományos expedíció. A régi id kben a coeurlök gondoltak az rutazásra, de a szerencsétlenség túlságosan gyorsan beköszöntött, s így a gondolatból sohasem lett valóság. A tudós kutatást jelent, nem pusztítást. A tudósok cselekedeteiket tekintve bolondok. Meggy dése vakmer vé tette, és kilépett a szabadba. Látta, hogy a teremtmények észreveszik.
Megfordultak és rábámultak. Egyikük, a csoportban a legkisebb, egy hüvelyb l kihúzott valami csillogó fémrudat, és az egyik kezébe vette. Coeurl továbbszökellt, miközben velejéig megrázta a mozdulat, de a visszaforduláshoz már kés volt. Hal Morton parancsnok meghallotta a kis Gregory Kent, a vegyész nevetését. Az a zavart, félig gyöngyöz kaccantás volt, amellyel minden esetben bels bizonytalanságát árulta el. Látta, amint Kent kézbe veszi a hosszúkás metalit fegyvert. - Olyan nagy ez a valami, hogy nem kockáztatok - mondotta Kent. Morton parancsnok mély hangú kuncogása végig visszhangzott a kommunikátorokon. - Ez - dörmögte végül - az egyik oka, amiért itt vagy ezzel az expedícióval, Kent; az, hogy soha semmit nem bízol a jó szerencsére. Kuncogása csöndbe enyészett. Ahogy figyelte a szörnyet, amint közeledett feléjük a fekete k sivatagon át, el reindult, és kicsivel a többi el tt állt meg. Hatalmas termete ott magasodott az átlátszó metalit öltönyben. Az emberek megjegyzései a rádiókommunikátoron keresztül a fülében dobogtak: - Nem szívesen találkoznék ezzel a csöppséggel sötét éjszaka egy sikátorban. - Ne hülyéskedj. A vak is látja, hogy ez értelmes teremtmény. Talán az uralkodó faj egy tagja. - Olyan, mint egy nagy macska, ha eltekintünk a vállából kinyúló csápjaitól és a szörny séges elüls végtagjaitól. - Fizikai fejlettsége - közölte egy hang, amelyben Morton Siedelnek, a pszichológusnak a hangját ismerte fel - a környezethez való állatias, nem pedig intellektuális alkalmazkodásra vall. Másfel l viszont az a mód, ahogy közeledik hozzánk, nem állati cselekvés, hanem egy olyan teremtményé, aki a mi lehetséges identitásunk mentális tudatával rendelkezik. Nézzétek csak, milyen merevek a mozdulatai, ez az óvatosság jele, ami arra vall, hogy fél, és tudatában van a fegyvereinknek. Szeretném jól megfigyelni csápjainak végz dését. Ha azok kézszer függelékekben végz dnek, amelyek képesek tárgyakat megragadni, akkor óhatatlanul arra kellene következtetnünk, hogy e város lakóinak a leszármazottja. Nagy segítség volna, ha sikerülne kommunikációt létesítenünk vele, noha a külseje után ítélve emlékezet nélküli, kezdetleges lénnyé fejl dött vissza. Amikor Coeurl tízlábnyira megközelítette a legelöl álló teremtményt, megállt. Az id érzete olyan átható volt, hogy agya a teljes z rzavar legszélére sodródott. Úgy érezte, mintha végtagjai alvadt folyadékban fürdenének, látása elhomályosult, amint vágyának mer érzékisége átcikázott a lényén. Az emberek - annak az apró termet nek a kivételével, akinek kezében ott csillogott a fémrúd - közelebb léptek. Coeurl látta, hogy nyíltan és kíváncsian fürkészik t a szemükkel. Ajkuk mozgott, és hangjuk monoton, semmitmondó ritmusban verdeste hallókacsait. Ugyanakkor egy sokkal magasabb frekvenciájú rezgést is érzékelt - a saját kommunikációs szintje -, csakhogy ez afféle gépszer csattogás volt, amely összerázta az agyát. Jól látható er feszítéssel, hogy barátságosnak t njék, fülkacsaiból sugározni kezdte a nevét, miközben az egyik hajlékony csápjával önmagára mutatott. Gourlay, a kommunikációs f nök, a maga vontatott módján megszólalt: - A rádiómban egyfajta statikus állapot állt be, amikor ide-oda mozgatta azokat a sz rszálakat, Morton. Gondolod, hogy… - Nagyon úgy fest - válaszolt a parancsnok a befejezetlen kérdésre. - Ez azt jelenti, hogy dolgod akadt, Gourlay. Ha rádióhullámok útján beszél, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a rezgéseikb l valamilyen televíziós képet tudsz el állítani, vagy hogy meg tudod tanítani a morzejelekre. - Igen - állapította meg Siedel -, igazam volt. A csápok mindegyike hét er s ujjban végz dik. Feltéve, hogy az idegrendszere eléggé összetett, ezek az ujjak kell gyakorlással bármilyen gépet m ködtetni képesek. - Azt hiszem - mondotta Morton -, jól tennénk, ha bemennénk és megebédelnénk. Délután sok a dolgunk. Az anyagosok felállíthatják gépeiket, és megkezdhetik az adatgy jtést a bolygó fémtartalékairól és így tovább. A többiek óvatosan hozzákezdhetnek a kutatómunkához. Szeretnék adatokat kapni ennek a fajnak az építészetér l, tudományos fejlettségér l és kiváltképpen arról, hogy mi okozta a civilizáció hajótörését. A Földön egyik civilizáció morzsolódott szét a másik után, de az el poraiból mindig új civilizáció sarjadt. Itt miért nem következett ez be? Van kérdése valakinek? - Igen. Mi legyen a cicussal? Nézzétek csak, be akar jönni hozzánk. Morton parancsnok összeráncolta a homlokát, aminek következtében még jobban kihangsúlyozódott arcának kozmikusan mélytengeri sápadtsága. - Szeretném, ha bebocsáthatnánk magunkhoz, anélkül azonban, hogy er szakkal foglyul ejtenénk. Mit gondolsz, Kent? - Úgy gondolom, el bb el kellene döntenünk, hogy állatról vagy észlényr l van-e szó, és ennek megfelel en neveznénk el. Én amellett vagyok, hogy észlénynek tekintsük. Ami pedig a bebocsátását illeti… - a kis vegyész határozottan rázta tagadóan a fejét - ez lehetetlen. Itt a légkör huszonnyolc százalékban klórból áll. A mi oxigénünk mer dinamit volna a tüdejének. A parancsnok kuncogott: - Láthatólag ezt nem hiszi. - Figyelte, amint a macskaszer szörny az els két ember nyomában átlépett a nagy bejáraton. Az emberek félve húzódtak el t le, azután kérd n Mortonra néztek. Morton intett. - Oké. Nyissátok ki a második zsilipet, és hagyjátok, hadd szippantson egyet az oxigénb l. Az majd kigyógyítja a
bajából. Egy perc múlva csodálkozva káromkodott: - A hétszentségit, észre sem veszi a különbséget! Ez azt jelenti, hogy nincs tüdeje, vagy hogy nem klórt használ a tüdeje. Engedjétek be! Fogadjunk, hogy be tud menni! Smith, ez valóságos kincstár egy biológus számára. Ha óvatosak vagyunk, nem lesz veszélyes. Mindig tudunk majd bánni vele. De micsoda egy anyagcsere! Smith, ez a magas, vékony, csontos fickó a hosszú, gyászos arcával, furcsán erélyes hangjával így szólt: - Eddigi útjainkon az életnek mindössze két magasabb formájával találkoztunk. Az egyik a klóron, a másik az oxigénen alapult - ez a két elem tartja fenn az égést. Bonyolult szervezetek soha nem alkalmazkodhatnak természetes módon mindkét gázhoz, erre kész vagyok feltenni a szaktekintélyemet. Az els gondolatom az, hogy az életnek egy rendkívül fejlett formája van itt. Ez a faj már réges-rég felfedezett olyan biológiai igazságokat, amelyeket mi csak most kezdünk gyanítani. Morton, ha mód van rá, ne engedjük eltávozni ezt a teremtményt. - Ha ismérvnek tekintjük azt a nagy igyekezetet, ahogy mindenáron be akart jutni nevetett Morton parancsnok -, akkor az okoz majd nehézséget nekünk, hogy megszabaduljunk t le. A parancsnok Coeurllel és a két emberrel együtt belépett a zsilipbe. Az automata gépezet zümmögött, és pár perc múlva egy sor felvonó el tt álltak, amelyek felvezettek a lakóhelyiségekhez. - Ez is feljön? - az egyik ember hüvelykujjával a szörny felé pöccintett. - Inkább egyedül küldjük fel, ha hajlandó belépni. Coeurl nem ellenkezett, míg csak azt nem hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte, és a zárt ketrec sebesen meg nem indult felfelé. Vadul vicsorogva megfordult, miközben agyában örvényl z rzavartámadt. Egyetlen ugrással az ajtónak vetette magát. A fém meghajlott, amint nekicsapódott, és a kétségbeesett fájdalom meg rjítette. Most nem volt más, mint egy csapdába ejtett áltat. A mancsaival zúzni kezdte a fémet, amely úgy hajlott, akár a bádog. Vastag csápjaival nagy fémrudakat lazított ki a helyükb l. A gépezet visító hangokat hallatott, a korlátlan er borzalmas rángásokkal húzta tovább a ketrecet a lefelé repül és a küls falakat végigkarcoló fémdarabok ellenére. És aztán a ketrec megállt, Coeurl pedig kiszakította a helyéb l, ami az ajtóból még megmaradt, és vadul kicsörtetett a folyosóra. Ott várt, amíg Morton meg az emberei felérkeztek kivont fegyvereikkel. - Ostobák vagyunk - szólt Morton. - Meg kellett volna mutatni neki, hogy miképpen m ködik az ajtó. Azt hitte, rászedtük. Intett a szörnynek, és amikor körülményesen kinyitotta és becsukta az ajtót, hogy bemutassa, hogyan ködik, látta, hogy szénfekete szeméb l elt nik a vad tekintet. Coeurl azzal vetett véget a leckének, hogy beügetett jobbra t le egy nagy helyiségbe. Lefeküdt a sz nyegpadlóra, és leküzdötte idegei és izmai villanyos feszességét. rjöng düh kerítette hatalmába önmaga ellen, amiért megijedt. Tüzel agyának úgy t nt, hogy elvesztette azt az el nyt, amit az jelentett volna, ha szelíd és ártalmatlan teremtménynek látszik. Ereje bizonyosan megdöbbentette és rémülettel töltötte el ket. Mindez azt jelentette, hogy nagyobb veszélynek van kitéve feladata végrehajtása során. Mert most már tudta, mit kelt tennie: mindenkit megölni az rhajón és a gépet visszavinni az világukba, ahol korlátlan mennyiség id található. Coeurl rezzenetlen szemmel feküdt, és figyelte a két embert, akik az óriási, öreg épület fémkapujából távolították el a törmeléket. Egész testét fájdalom gyötörte sejtjeinek id-éhségét l. A sóvárgás végighasított vonagló izmain, és mint valami él lény lüktetett az agyában. Minden idegszála remegett, úgy szeretett volna a város felé távozó emberek után eredni. Látta, hogy egyikük - egyedül ment. Múltak a lassú percek, és még mindig fékezte magát, még mindig ott feküdt, és tisztában volt vele, hogy az emberek tudják: figyeli ket. Egy harmadik ember irányításával egy fémb l való gépet görgettek az rhajóból a félig nyitott nagy kaput eltorlaszoló sziklatömbhöz. Ádáz tekintetét ujjaik egyetlen mozdulata sem kerülte el, és amikor nyilvánvalóvá vált számára a gépezet egyszer sége, elhatalmasodott rajta a megvetés. Tudta, végül is mit várhat, amikor a láng izzó kegyetlenséggel fellobbant, és falánkan belekapott odalent a kemény sziklába. De annak ellenére, hogy el re tudta, szándékosan felugrott, és vicsorogva morgott, mintha rettegne, amikor a fehér izzás tovább repesztette a sziklát. A hallókacsok felfogták az emberek nevetését, színlelt félelme feletti különös örömüket. Szabaddá vált a kapu, és Morton odajött és bement a harmadik emberrel. Ez utóbbi a fejét rázta. - Romhalmaz az egész. De a lényeget értem. Nyilvánvaló, hogy atomenergiát használtak, ám… ám kerék formában, úgy látom. Ez sajátságos fejlemény. A mi tudományunk a kerékmentes gépet köszönheti az atomenergiának. Nem lehetetlen, hogy itt tovább jutottak a fejl désben, a kerékmechanika egy új típusáig. Remélem, a könyvtáraik jobb állapotban maradtak meg, mint ez az épület, különben soha nem fogjuk megtudni. Ugyan mi történhetett egy civilizációval, hogy így elt nt, mint ez itt? A kommunikátorokon egy harmadik hang csendült meg: - Itt Siedel. Hallottam a kérdésedet, Pennons. Lélektani és társadalomtudományi szempontból egyetlen oka
lehet annak, ha egy térség lakatlanná válik: az élelemhiány. - De a tudományuk olyan fejlett, miért nem fejlesztették ki az rhajózást, és mentek el máshová élelemért? - Kérdezd meg Gunlie Lestert - vetette közbe Morton. - Még leszállásunk el tt hallottam, hogy valamilyen elméletet fejtett ki. A csillagász az els hívásra válaszolt. - Az adataimat még ellen riznem kell, de ez az elhagyott világ az egyetlen bolygó, amely e nyomorúságos vörös nap körül kering. Nincs semmi más. Nincs hold, sem kisbolygó. És a legközelebbi naprendszer kilencszáz fényévnyire van. E világ uralkodó fajának olyan irtózatos nagy lehetett a problémája, hogy egyszerre kellett volna megoldaniuk nemcsak a bolygóközi, hanem a csillagközi rutazás problémáját is. Ha meggondolod, hogy milyen lassú volt a mi el rehaladásunk, el bb a Hold, aztán a Vénusz, minden egyes siker a következ höz vezetett, és évszázadok után a legközelebbi csillagokig; s mindezek után az antigyorsítóig, amely lehet vé tette a galaxisközi utazásokat. Ha mindezt meggondolod, állítom, hogy bármely faj számára lehetetlen volna gyakorlati tapasztalat nélkül ilyen gépek létrehozása. És minthogy a legközelebbi csillag ilyen messze van, nem volt, ami ösztönözte volna ket a gyakorlathoz szükséges rkalandozásra. Coeurl fürgén átügetett egy másik csoporthoz. De most, maró éhségét l és a teremtmények iránt érzett mélységes megvetés rületét l hajtva, nem tör dött vele, hogy mit csinálnak amazok. Múltbeli ismereteinek a látvány által életre keltett emlékképei egyre dagadó és élénkül áradatban hömpölyögtek a tudatába. Mint egy ideges dinamó, egyik csoporttól a másikhoz rohangált, izgatottan, borzalmas éhségét l betegen. Egy kis kocsi gördült feléje és állt meg vele szemben, s felzümmögött egy félelmetes kamera, amint felvételt készített róla. Egy kis sziklahát felett egy óriási teleszkóp ágaskodott az ég felé. A közelben egy dezintegrátor fúrta perzsel tüzét egyenesen lefelé egy lyukba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Coeurl tudatában összekeveredtek a félig odafigyelve látott dolgok, és egyre jobban közeledett a pillanat, amikor már nem tudja tovább türt ztetni kínzó cselekvési vágyát. Agyát szétfeszítette az ellenállhatatlan türelmetlenség, teste izzott az rjít vágytól, hogy utána eredjen annak az embernek, aki egyedül vágott neki a városnak. Nem bírta tovább. Zöld hab homályosította el a száját, amit l meg rült. Látta, hogy ebben a pillanatban senki nem nézi. Mintha puskából l tték volna ki, úgy iramodott neki. Nagy, surranó ugrásokkal lebbent tova, árnyékként a sziklák árnyékai között. Egy pillanat alatt elfedte el le az egyenetlen terep az rhaját és a kétlábú lényeket. Coeurl elfelejtette a hajót, mindent elfelejtett, kivéve a célját, mintha egy varázserej , emlékképeket letörl kefe tisztára törölte volna az agyát. Tág köröket írt le, azután berontott a városba, elhagyott utcákon száguldott végig, mint aki ismer s a helyszínen, az id marta, roskatag falak tátongó nyílásain, a málladozó épületek hosszú folyosóin át rövidített. Amikor hallókacsai felfogták az id rezgéseit, futását kúszó lopakodássá lassította. Hirtelen megállt, és kilesett a szanaszét hever sziklák közül. Valaha ablak lehetett, ami el tt az ember állt, és zseblámpája er s fénysugarával bevilágított a homályos helyiségbe. A zseblámpa fénye kialudt. A férfi, tagbaszakadt, er s fickó, gyors, óvatos léptekkel, mint aki résen van, továbbment. Coeurlnek nem tetszett ez az éberség. Bajt jelzett neki; villámszer reagálást jelentett a veszélyre. Coeurl várt, amíg az ember egy sarok mögött elt nt, azután nesztelen léptekkel kilépett a sziklák mögül. Most futásnak eredt, a gyalogló embernél iszonyatosan gyorsabban, mert terve világosan kirajzolódott az agyában. Akár egy látomás, végigsiklott a következ utcán, egy hosszú házsor mellett. Villámgyorsan befordult az els sarkon, azután a hasát a földön vonszolva, bekúszott az épület és egy hatalmas törmelékhalom közé, a csarnoki sötétségbe. El tte az utat elzárta a szilárd vonalat alkotó laza k zúzalék, amely sz k üvegnyakban végz völggyé tette az utat. Az üvegnyak nyílása éppen Coeurl alatt volt. Hallókacsai felfogták a fütyülés logaritmikus frekvenciájú hullámait. A hang végiglüktetett az egész lényén, és agyát hirtelen rémület ragadta meg jeges ujjaival. Talán fegyvere van az embernek. És mi van, ha rám süti atomfegyverét - egyetlen lövést csak -, miel tt a gyilkos düh görcsbe rántja izmaimat? Kis k zápor özönlött tova mellette, azután a férfi alatta volt. Coeurl el renyúlt, és egyetlen végzetes ütést mért az rruha csillogó, átlátszó fejrészére. Hasadó fém hangja hallatszott, és ömlött a vér. Az ember összecsukódott, mintha testének egyik része belefúródott volna a másikba. Egy pillanatig csodálatosképpen a csontjai meg az izmai közös er vel lábon tartották, azután rpáncélzatának fémes csörrenésével összecsuklott. A félelem teljesen elpárolgott, Coeurl kiugrott rejtekhelyér l, örjöng sietséggel darabokra zúzta a fémet és benne a testet. Az rruhából darabonként kitépett nagy fémcsonkok elborították körülötte a talajt. Repedtek a csontok, ropogott a hús. Csak egyszer en rá kellett hangolódni az id rezgésszámára és létrehozni azt a heves vegyi bomlást, amely kiszabadította az idet az összezúzott csontból. Coeurl felfedezte, hogy az id f leg a csontban van. Újjáéledt, csaknem újjászületett. Több itt a táplálék, mint amennyiben az egész elmúlt esztend ben része volt. Három perc alatt elkészült, és Coeurl úgy eliszkolt onnan, mint aki borzalmas veszély el l menekül. Óvatosan az ellenkez oldal fel l közelítette most meg a csillogó gömböt, nem abból az irányból, amelyben
eltávozott onnan. Az emberek mind el voltak foglalva a munkájukkal. Nesztelenül surranva Coeurl észrevétlenül odasiklott egy csoport emberhez. Morton a cafatokra tépett hús, fém és a vér borzalmára szegezte szemét a Iába körül a sziklán, és torka úgy elszorult, hogy nem tudott beszélni. Hallotta, hogy Kent felmordul: - Kellett neki egyedül menni, a fene egye meg! - A kis vegyész hangja elcsuklott, és Mortonnak eszébe jutott, hogy Kent meg Jarvey évek óta olyan elválaszthatatlan cimborák voltak, amilyen csak két férfi tud lenni. - Az egészben a legrosszabb - borzongott az emberek egyike -, hogy értelmetlen gyilkosságnak t nik. Teste szét van szórva, mint megannyi laposra vert kocsonyadarab, de úgy látszik, hogy mindene megvan. Fogadni mernék, hogy ha mindent, ami itt van, megmérnénk, kitenné a földi nehézségen a százhetvenöt fontot. Az itteni nehézségen ez mintegy százhetven font volna. Smith szólt közbe, gyászos arcán szomorúság ült: - A gyilkos megtámadta Jarveyt, azután felfedezte, hogy húsa idegen, ehetetlen. Akárcsak a mi nagy macskánk. Az sem enné meg mindent, amit elébe teszünk… - Szavait hirtelen, bizarr csend követte. Azután halkan így folytatta: - Igaz is, mi van a teremtményünkkel? elég nagy és elég er s ahhoz, hogy saját kis mancsaival ezt megtehesse. Morton összevonta szemöldökét. - Jó gondolat. Végtére is az egyetlen él lény, akit láttunk. Természetesen a puszta gyanú alapján nem végezhetjük ki… - Azonkívül - mondta az emberek egyike - én mindig rajta tartottam a szemem. Miel tt Morton megszólalhatott volna, Siedel, a pszichológus sietve rákérdezett: - Bizonyos vagy ebben? Az ember habozott. - Meglehet, hogy néhány percig nem néztem. Olyan sokat járkált itt körbe, mindent megnézett. - Pontosan - mondta Siedel elégedetten. Mortonhoz fordult. - Látja, parancsnok, nekem is az volt a benyomásom, hogy mindig itt volt, és mégis, ha visszagondolok, hézagokat találok. Voltak pillanatok, talán éppenséggel hosszú percek, amikor nem láttam egyáltalán. Morton elgondolkodó arccal állt, amikor Kent vadul kitört: - Én azt mondom, ne vállaljunk kockázatot, öljük meg gyanú alapján a bestiát, miel tt több kárt okozhat. Morton csendesen megszólalt: - Korita, te Cranessyvel meg Van Horne-nal már körülnéztél itt. Gondolod, hogy a cicusunk e bolygó uralkodó osztályának a leszármazottja? A magas japán régész az eget nézte, mintha összeszedné gondolatait. - Morton parancsnok - szólalt meg végül tiszteletteljesen -, van itt valami titok. Vessetek csak mindannyian egy tekintetet erre a fenséges láthatárra. Nézzétek az architektúra csaknem gótikus körvonalait. Annak ellenére, hogy ezek az emberek létrehoztak egy nagyvárost, röghöz kötöttek voltak. Az épületek nem egyszer en díszesek. Önmaguk is díszek. Megvan itt a dór oszlop, az egyiptomi piramis, a gótikus katedrális egyenérték je, s mindez úgy n tt ki a földb l, egy fényes jöv zálogaként. Ha ezt a magányos, elhagyott világot anyaföldnek tekinthetjük, akkor a faj szívében meleg, átszellemített helye volt a földnek. Erre vallanak a kanyargó utcák is. Gépeik azt mutatják, hogy matematikusok voltak, de mindenekel tt vészek, és így nem hozták létre a módfelett mesterkélt világvárosok mértani tervezés belvárosait. A házak, épületek és sétányok kanyargó és nem matematikai elrendezése azt sugallja, hogy itt igazi m vészi önfeledtség és mélyreható vidámság uralkodott, az er , egy bels bizonyosságban való isteni hit érzése. Ez nem hanyatló, kiöregedett civilizáció, hanem fiatal és életer s, magabiztos, céltudatos kultúra. És itt véget ért. Hirtelen, mintha ezen a ponton a kultúrának meglett volna a maga tours-i csatája, és megkezd dött az összeomlás, mint az si mohamedán civilizáció esetében. Vagy mintha a civilizáció évszázadokat ugrott volna át, és belépett a verseng államok id szakába. A kínai civilizációban i. e. 480-tól 230-ig terjedt ez az id szak, amelynek a végén a Csín-állammal kezd dött a kínai birodalom. Egyiptom ezt a fázist i. e. 1780 és 1580 között élte át, amikor is a második évszázad volt a megemlíthetetlen "Hyksos"-id szak. A klasszikus rómaiak ezt Chaeroneától - 338 - és a rettegés tet pontján Gracchitól - 133 Actiumig - i. e. 31. élték át. A nyugat-európai amerikaiakat ez az id szak pusztította el a tizenkilencedik és a huszadik évszázadban, és a modern történészek egyetértenek abban, hogy névlegesen mi ötven esztend vel ezel tt léptünk be ugyanebbe a szakaszba; bár mi természetesen megoldottuk a problémát. Joggal kérdezhetné, parancsnok, hogy mindennek mi köze a kérdéséhez. A válaszom: nem tudunk arról, hogy egy kultúra hirtelen lépne be a verseng államok periódusába. Ez mindig lassú fejl dés eredménye volt, és az els lépés mindannak kíméletlen megkérd jelezése, amit valamikor szentnek tartottak. A bels bizonyosságok megsz nnek létezni, eltüntetik ket a tudományos és analitikus gondolkodás kegyetlen megpróbáltatásai. A kétked lesz a létezés legmagasabb típusa. Én azt mondom, hogy ez a kultúra a legvirágzóbb korszakában hirtelen ért véget. Egy ilyen katasztrófa szociológiai következményei az erkölcsök hirtelen elt nése, a visszatérés a csaknem állatias b nözéshez, amelyet nem mérsékel semmiféle eszmeiség, a halál iránti megkérgesedett közömbösség. Ha ez a… ez a cicus egy ilyen faj leszármazottja, akkor ennek ravasz teremtménynek kell Lennie, éjszakai tolvajnak, hidegvér gyilkosnak, aki valamilyen haszonért a saját fivérének a torkát is elvágná.
- Ez elég! - harsant fel Kent éles hangja. - Parancsnok, én kész vagyok eljátszani az ítélet-végrehajtó szerepét. Smith élesen közbevágott: - Hallod-e, Morton, eszedbe ne jusson már most megölni ezt a macskát, még ha b nös is. Egy valóságos biológiai kincstárról van szó. Kent meg Smith mérgesen nézték egymást. Morton elgondolkodva vonta össze szemöldökét, azután így szólt: - Korita, hajlok rá, hogy kiindulási alapként elfogadjam elméletedet, de van egy kérdésem: vajon a cicus a mi korunk el tti id szakból való? Azaz mi a kultúránk magasan civilizált szakaszába lépünk, míg a saját kultúrája legéleter sebb id szakában hirtelen múlt nélkülivé vált. Ám lehetséges-e, hogy az kultúrája egy kés bbi kultúra ezen a bolygón, mint a mienk abban a galaktikaméret rendszerben, amelyet mi civilizáltunk? - Pontosan így van. Az civilizációja e világ tizedik civilizációjának a közepe lehet, míg a mienk a Földr l ered nyolcadiknak a vége, s mind a tíz természetesen az el tte lév nek a romjaira épült. - Ebben az esetben a cicus mit se tud arról a kétkedésr l, ami számunkra lehet vé tette, hogy ilyen bizonyosan megállapítsuk b nöz és gyilkos mivoltát? - Nem, ez az szemében szó szerinti varázslat volna. Morton sötéten mosolygott. - Akkor azt hiszem, teljesítjük kívánságodat, Smith, cicust életben hagyjuk; és ha lesznek halálos áldozatok, most, hogy ismerjük t, ez csak égbekiáltó gondatlanság következménye lehet. Természetesen megvan a kockázata annak, hogy tévedünk. Siedelhez hasonlóan nekem is az a benyomásom, hogy mindig szem el tt volt. De nem hagyhatjuk szegény Jarveyt itt, úgy, ahogy van. Koporsóba tesszük és eltemetjük. - Szó sincs róla! - vakkantott közbe Kent, fülig elvörösödve. - Bocsánatot kérek, parancsnok, nem így gondoltam. Állítom, hogy a cicus akart valamit ett l a testt l. Úgy t nik, mintha minden itt volna, de kell hiányoznia valaminek. Meg akarom tudni, hogy mi hiányzik, és ezt a gyilkosságot úgy akarom rábizonyítani, hogy a kétség árnyéka se férhessen a vádhoz. Kés éjszaka volt, amikor Morton felnézett a könyvb l, és látta Kentet, amint kilépett odalent a laboratóriumokból kivezet ajtón. Kent egy nagy, Lapos tálat vitt a kezében; fáradt szeme Morton felé villant, és elcsigázott, de mégis érdes hangon így szólt: - Most figyelj! Coeurl felé indult, aki elterpeszkedve feküdt a nagy sz nyegen, alvást színlelve. Morton rászólt: - Állj meg, Kent. Bármikor máskor nem szólnék bele abba, hogy mit csinálsz, de most betegnek látszol, agyondolgoztad magad. Mi van a kezedben? Kent megfordult, és Morton látta, hogy els benyomása pusztán villanásnyi képet adott az igazságról. A kis vegyész szürke szeme alatt fekete táskák voltak, s aszkétaarcának beesett orcái közül két lázas tekintet szem bámult rá. - Megtaláltam a hiányzó elemet - mondotta Kent. - A foszfor az. Egy négyzetmilliméternyi foszfor sem maradt Jarvey csontjaiban. Az utolsó molekuláig mindet kiszivattyúzták bel le - hogy milyen szupervegyészeti eljárással, azt nem tudom. Vannak módszerek, amelyekkel a foszfort kivonhatjuk az emberi testb l. Például egy ilyen gyors módszer volt az, ami azzal a munkással történt, aki segített megépíteni ezt az rhaját. Emlékezz csak vissza, tizenöt tonna olvadt metalitba esett bele, legalábbis a rokonai ezt állították, de a vállalat addig nem volt hajlandó kártérítést fizetni, amíg elemzéssel meg nem állapították, hogy a metalit nagy százalékban tartalmaz foszfort… - Miféle élelem van abban a tálban? - száli közbe valaki. Az emberek félretették a folyóiratokat és a könyveket, és érdekl déssel néztek oda. - Szerves foszfor van a tálban. Megérzi majd az illatát vagy azt, amit az illat helyett használ… - Azt hiszem, rezgéseket fog fel a dolgokról - vetette közbe lustán Gourlay. - Olykor, amikor mozgatja azokat a kacsokat, világos a vétel a rádiómon. Azután ismét elmaradnak a reakciók, mintha feljebb vagy lejjebb mozogna a hullámhosszskálán. Alighanem tetszés szerint ellen rzi a rezgéseket. Kent szemlátomást türelmetlenül várta, hogy Gourlay befejezze, azután folytatta: - Jól van hát, ha elkapja a foszfor rezgését, és állat módra reagál rá, akkor… nos, akkor eldönthetjük, hogy mi az, amit a reagálásával bebizonyítottunk. Mehetek, Morton? - A terved három tévedést tartalmaz - mondotta Morton. - Egyfel l úgy t nik, hogy te abból indulsz ki: a cicus csak állat, másodszor alighanem megfeledkezel róla, hogy esetleg nem volt éhes Jarveyra, végül úgy t nik, azt hiszed, hogy nem fog gyanakodni. De tedd csak le a tálat. A reagálása elárulhat egy és mást nekünk. Coeurl rezzenetlenül nézett fekete szemével, amikor az ember letette el tte a tálat. Hallókacsai azonnal felfogták a tál tartalmából ered id-rezgéseket, de még csak egy pillantásra se méltatta a tátat. A kétlábú lényben felismerte, hogy ez az, aki reggel fegyvert szegezett rá. Veszély! Egy morranással lábra szökött. Az egyik tekered csáp végén lév ujjszer függelékekkel megragadta a tálat, és tartalmát Kent arcába vágta, aki nagyot kiáltva visszah költ.
Coeurl heves mozdulattal oldalra hajította a tálat, és az átkozódó ember derekát elkapta az egyik hajókötél vastagságú csápjával. A Kent övér l lógó fegyverrel nem tör dött. Érzékelte, hogy az csak vibrációs fegyver, noha atomtöltet , de nem dezintegrátor. A legközelebbi pamlagra taszította a rugdalózó Kentet- és felszisszent a rémülett l, amikor eszébe jutott, hogy le kellett volna fegyvereznie ezt az embert. Nem mintha veszélyes lenne a fegyvere - ám amikor az ember rjöngve egyik kezével letörölte arcáról a kását, másik kezével a fegyvere után nyúlt, Coeurl visszakushadt, aztán lassan ráemelték a fegyvert, és zömök fejére kil ttek egy fehér lángsugarat. Hallókacsai zümmögtek, ahogy hatástalanították a vibrációs fegyver er feszítéseit. Kerek, fekete szeme besz kült, amikor elkapta a metalitfegyverük után nyúló emberek mozdulatát. Morton hangja ostorcsapásként harsant bele a csöndbe: - Állj! Kent elhallgattatta fegyverét, és Coeurl a düht l remegve lekuporodott. Mérges volt erre az emberre, aki arra késztette, hogy eláruljon valamit az erejéb l. - Kent-szólt h vösen Morton -, te nem az a típusú ember vagy, aki könnyen elveszti a fejét. Szándékosan megpróbáltad megölni a cicát, pedig tudtad, hogy az itt lév k többsége életben akarja t tartani. Ismered a törvényeinket: ha valaki ellenzi a döntésemet, azt azonnal meg kell mondania. Ha a többség ellene szavaz, a döntésem érvényét veszti. Ebben az esetben csak te ellenezted, következésképp cselekedeted, amellyel saját kezedbe vetted a törvényt, nagyon is elítélend , és automatikusan megfoszt téged egy évre a szavazati jogodtól. Kent bosszúsan meredt körös-körül az arcokra. - Koritának igaza volt, amikor azt mondta, hogy a mi korunk magasan civilizált kor volt. Most hanyatlóban van. - Nyers hangjában szenvedély lobogott. - Istenem, egyetlen ember sincs itt, aki felismerné a helyzet borzalmas voltát? Jarvey halott, még csak néhány órája, és ez a teremtmény, akir l mindannyian tudjuk, hogy nös, ott fekszik megláncolatlanul, és tervezi a következ gyilkosságát, az áldozat pedig itt van közöttünk. Milyen emberfajta vagyunk mi - rültek, cinikusok, vérszívók -, vagy civilizációnk annyira át van itatva a méltányossággal, hogy rokonszenvvel tudunk gondolni egy gyilkosra? szemmel nézte Coeurlt. - Igazad volt, Morton, ez nem állat. Ez ördög, a legmélyebb poklából ennek az elfeledett bolygónak, amely magányosan kering egy halódó nap körül. - Ne beszélj rólunk ilyen melodrámai hangvétellel - mondotta Morton. - Ami engem illet, elemzésed téves. Nem vagyunk vérszopók vagy cinikusak, egyszer en tudósok vagyunk, és ezt a cicát itt tanulmányozni akarjuk. Most, hogy gyanakszunk rá, kétségbe vonjuk, hogy képes volna bármelyikünket is kelepcébe csalni. Egynek száz ellen semmi esélye sincs. - Körülnézett. - Mindannyiunk nevében beszélek? - Az én nevemben nem, parancsnok! - Smith volt, aki beszélt, és amikor Morton csodálkozva ránézett, így folytatta: - A nagy izgalomban és a pillanatnyi z rzavarban úgy látszik, senki nem vette észre, hogy amikor Kent elsütötte vibrációs fegyverét, annak sugara egyenesen ennek a teremtménynek a macskafejét találta el - és nem sebezte meg. Morton csodálkozó szeme Smithr l Coeurlra fordult, azután újra vissza Smithre. - Biztos vagy benne, hogy eltalálta? Amint mondtad, minden olyan gyorsan történt amikor láttam, hogy a cica nem sebesült meg, egyszer en azt gondoltam, hogy Kent nem találta el. - Az arcán találta el - mondta Smith határozottan. - Egy vibrációs fegyver persze még egy embert sem tud úgy egyszer en megölni, de megsebesíteni igen. A cicán azonban semmi nyoma sincs a sérülésnek, egy sz rszála sem perzsel dött meg. - Talán a b re jól szigetel mindenféle h ellen. - Meglehet. De tekintettel bizonytalankodásunkra, azt hiszem, ketrecbe kellene zárnunk a cicát. Amíg Morton gondolataiba merülve vonta össze szemöldökét, Kent megszólalt: - Okosan beszélsz, Smith. Morton Kenthez fordult. - Akkor hát meg volnál elégedve, ha ketrecbe tennénk? Kent gondolkodott, aztán így szólt: - Igen. Ha négyhüvelyknyi mikroacél nem képes ellenállni neki, akkor helyesebb, ha neki adjuk az egész hajót. Amikor az emberek kimentek a folyosóra, Coeurl utánuk ment. Tanulékonyan ügetett Morton után, amikor az félreérthetetlen mozdulattal tessékelte át egy ajtón, amelyet eddig még nem látott. Egy négyszögletes, szilárd fémszobában találta magát. Az ajtó fémes csengéssel csukódott be mögötte; amikor a villanyzár bekattant, megérezte az áram folyását. Amikor felismerte, hogy kelepcébe került, a gy lölett l arca eltorzult, ajkai megnyíltak, de más küls reakció nem volt látható rajta. Eszébe jutott, hogy hosszú utat tett meg azóta, hogy néhány órával ezel tt még kezdetleges lény volt, aki egy felvonó fülkéjében eszét vesztette a félelemt l. Most, miután képességeinek ezernyi emlékképe feléledt az agyában, tízezer, sid k óta használaton kívüli fortély ismét részévé lett a lényének. Egy percig csöndben ült azokon a rövid, súlyos combokon, amelyekben a teste végz dött, s hallókacsai fürkészték a környezetét. Végül megvet en izzó szemekkel lefeküdt. A hülyék! A nyomorult hülyék!
Egy órával kés bb lehet, hogy motozni hallott valakit - Smith volt - odafent. Felülr l rezgések árasztották el, és egy pillanatra megijedt. A puszta rémülett l talpra ugrott, de utána felismerte, hogy a rezgések egyszer vibrációk voltak, nem atomrobbanások. Valaki felvételeket készített testének belsejér l. Újra lekuporodott, ám hallókacsai remegtek, és megvetéssel gondolta: az ostoba hülyék meg lesznek lepve, ha megpróbálják el hívni ezeket a képeket. Egy id múlva az ember eltávozott, és most hosszú ideig valahol messze dolgozó emberek zaja hallatszott. Azután lassan ez is elhalt. Coeurl várakozóan feküdt, miközben érezte, hogy az rhajóra rátelepszik a csend. Hajdanán, a halhatatlanság hajnala el tt a coeurlök is aludtak éjszaka, és ennek emléke el nap feltámadt benne, amikor látta, hogy az emberek egynémelyeke szundít. Végül két pár vég nélkül lépeget láb rezgése volt az egyetlen emberi eredet frekvencia, amely a hallókacsaiban lüktetett. Feszülten figyelt a két rre. Az egyik lassan elsétált a fogda ajtaja el tt, azután mintegy harminclábnyival mögötte jött a második. Coeurl érzékelte a két ember éberségét; tudta, hogy amíg külön-külön járkálnak, nem lepheti meg egyiket sem. Azaz kétszeresen óvatosnak kell lennie! Tizenöt perc múlva jöttek újra. Abban a pillanatban, hogy továbbmentek, az rezgéseikr l érzékel it sokkal magasabb frekvenciára kapcsolta. Az atommotorok lüktet hevessége duruzsolni kezdte lágy melódiáit az agyának. A villamos dinamók a tiszta er tompított énekét zümmögték. Érezte a helyiség falában és az ajtó villanyzárjában a drótokban kering áram suttogását. Megfeszített mozdulatlanságba kényszerítette reszket testét, miközben érzékei próbáltak ráhangolódni erre a sziszeg energiaviharra. Egyszer csak hallókacsai összhangban rezegtek - elkapta e fodrozódó er hullám hirtelen metsz vijjogássá dagadását. Fém fémen való éles kattanása hallatszott. Coeurl egyetlen csápjának gyenge érintésével kinyitotta az ajtót, és kisiklott a tompa fényben csillogó folyosóra. Egy rövid pillanatra megvetést érzett, parázsló fels bbrend séget, amikor ezekre a félesz teremtményekre gondolt, akik arra vetemedtek, hogy összemérjék eszüket egy coeurllel. És ebben a pillanatban hirtelen más coeurlökre gondolt. Egy különös, ujjongó faji érzület áradt el a lényében; az irgalmatlan versengés évszázadainak ösztönös gy lölete vonakodva átadta a helyét a büszkeségnek, amit afelett érzett, hogy a világegyetem jövend urainak atyafiságába tartozik. Hirtelen úgy érezte, hogy lebéklyózza a korlátozottsága, az, hogy szüksége van más coeurlökre, az, hogy egyedül van - egyedül száz ellen, amikor pedig az egész örökkévalóság a tét; maga a csillagos világegyetem bátorította telhetetlen, ágaskodó nagyravágyását. Ha cs döt mond, soha többé nem lesz még egy ilyen esélye, hogy felélessze a rég elkorhadt gépezetet, és megkísérelje megfejteni az rutazás titkát. Megfeszített talpakon tappogott végig a társalgón a következ folyosóra, és megérkezett az els hálószoba ajtajához. Félig nyitva állt. Az összehangolt izmok egyetlen gyors moccanása, az egyik csáp gyors ostorcsapása, amely megragadta és elroppantotta egy alvó ember ellenállást nem tanúsító torkát, és az élettelen fej rült módjára elgurult, a test rángott egyet. Hét hálószoba, hét halott ember. A gyilkolás e hetedik megízlelése volt az, amelyik hirtelen fellobbantotta szenvedélyét, a tiszta és korlátokat nem ismer ölni-vágyást, amelyik visszahozta ezredéves szokását, hogy mindent elpusztít, ami a mindennél értékesebb idet tartalmazza. Már a tizenkettedik ember vonaglott át a halálba, amikor Coeurl hirtelen léptek zajára ébredt a gyilkolás érzéki öröméb l. A zaj nem közelr l jött - ez volt, ami a rémület hullámait kergette örvényl n agyának hirtelen támadt rzavarába. Az rök közeledtek, lassú léptekkel, a folyosón a felé a szoba felé, ahol t fogva tartották. Egy pillanat, és az els ember meglátja a nyitott ajtót - és leadja a vészjelzést. Coeurl értelmének végs foszlányaiba kapaszkodott. Eszeveszett sebesen, mit sem tör dve a véletlen hangokkal, végigrohant a folyosón, amelyr l a hálószobák nyíltak, át a társalgón, és ki a következ folyosóra, remegve a félelemt l, hogy bekövetkezik a borzalom, és az arcába vág az atomláng. A két ember együtt volt, egymás mellett álltak. Egyetlen pillanatig Coeurl alig tudta elhinni rettent nagy szerencséjét. Amikor a második látta, hogy társa megáll a nyitott ajtó el tt, mint az rült odarohant. Bénultan néztek fel a karmok és csápok, a vad macskafej és a gy lölettel teli szemek lázálmába. Az els ember a fegyvere után nyúlt, de a másik a sorsát látva valósággal megdermedt, és felüvöltött, az irtózat éles sikolya végigáradt a folyosókon - és különös csattanásban végz dött, amint Coeurl a két holttestet egyetlen ellenállhatatlan mozdulattal végigröpítette a folyosón. Nem akarta, hogy börtönéhez közel találjanak rá a két tetemre. Ez volt egyetlen reménye. Minden idege és izma remegett, mert tudatában volt, milyen irtózatos hibát követett el, s képtelen volt összefügg en gondolkodni; beugrott a börtönébe. Az ajtó puhán becsukódott mögötte. A villamos zár ismét áram alá került. Amikor meghallotta a siet léptek zaját, és felfogta az izgatott hangok rezgéseit, feszülten lekuporodott, és alvást színlelt. Észrevette, amikor valaki aktiválta a fogda audioszkópját, és benézett. Még néhány pillanat, és felfedezik a többi holttestet is. - Siedelnek vége! - szólt Morton dermedten. - Mihez kezdünk Siedel nélkül! És Breckenridge! És Coulter
és… Borzalmas! Kezébe temette arcát, de csak egy pillanatra. B szülten felnézett, súlyos állkapcsát el renyomta, ahogy a köréje gy ltek szigorú arcába nézett. - Ha van valakinek akár csak egy ötletcsírája, ki vele! - rtéboly! - Gondoltam erre, de ötven éve nem fordult el , hogy valaki meg rült volna. Egger doktor természetesen mindenkit meg fog vizsgálni, most éppen e feltevés szem el tt tartásával a holttesteket nézi meg. Épp hogy befejezte szavait, amikor meglátta, hogy az ajtón belép az orvos. Az emberek félreálltak, hogy helyet adjanak neki. - Hallottam a szavait, parancsnok - mondta Dr. Eggert -, és azt hiszem, már most megállapíthatom, hogy az rtéboly elméletét kiiktathatjuk. Ezeknek az embereknek a torkát kocsonyává préselték. Nincs ember, aki ilyen óriási er t képes volna kifejteni valamilyen gép használata nélkül. Morton látta, hogy az orvos szemét a folyosóra függeszti, és sóhajtva megrázta a fejét. - Hasztalan gyanakszik a cicára, doktor. A börtönében van, és fel-le járkál. Nyilvánvalóan hallotta a lármát és… Ember! Semmiképp sem gyanakodhat rá. Ezt a cellát úgy építettük, hogy szó szerint bármit fogva tarthasson - négy hüvelyk mikroacél -, és egyetlen karcolás sincs az ajtaján. Kent, még te sem mondhatod, hogy öljük meg gyanú alapján, mert a leghalványabb gyanú sem merülhet fel, hacsak nem egy új tudománnyal állunk itt szemben, amely túlmegy mindenen, amit csak el tudunk képzelni… - Ellenkez leg - jelentette ki kereken Smith -, minden bizonyíték a birtokunkban van, amire szükségünk lehet. Kipróbáltam rajta a telefluort, tudod, azt a berendezést, amely a cella tetején van, és megpróbáltam felvételeket készíteni. A képek használhatatlanok. A cica felugrott, amikor bekapcsoltam a telefluort, mintha megérezte volna a rezgéseket. - Hallottátok, amit Gourlay mondott? Ez a vadállat nyilvánvalóan képes bármilyen hullámhosszú rezgéseket felfogni és kibocsátani. A mód, ahogy Kent fegyverének erején úrrá lett, megdönthetetlen bizonyítéka annak a különös képességének, hogy közömbösíteni tudja az energiát. - Az ördögbe is, mir l beszéltek? - nyögött fel az egyik ember. - Ha le tudja gy zni az energiát, és ki tudja azt magából bocsátani mindenféle rezgésszámon, semmi nem akadályozhatja meg, hogy mindannyiunkat megöljön. - Ami azt bizonyítja - vetette közbe Morton -, hogy nem legy zhetetlen, hiszen ha az volna, már rég megtette volna. Határozott léptekkel megindult a börtöncellát ellen rz gépezet felé. - Csak nem nyitod ki az ajtót?! - hápogott Kent, és a fegyvere után nyúlt. - Nem, de ha megnyomom ezt a gombot, áram folyik át a padlón, és megüti azt, aki vagy ami benn tartózkodik. Ezt eddig még soha nem kellett felhasználnunk, ezért talán megfeledkeztetek róla. Er teljesen megnyomta a kapcsolót. Kék láng lobbant a fémb l, és a feje felett egyetlen csattanással felrobbant a biztosítéktábla. Morton összevonta a szemöldökét. - Ez furcsa. Ezeknek a biztosítékoknak nem lett volna szabad kiégniük! Most már nem is tudunk benézni hozzá. Ez tönkretette az audiókat is. Smith megszólalt: - Ha képes volt annyira befolyásolni a villanyzárat, hogy az ajtó kinyílt, akkor talán számolva minden lehetséges veszéllyel, akkor is közbelépett, amikor m ködésbe helyezted azt a kapcsolót. - Ez legalább bizonyítja, hogy az energiánkkal sebezhet ! - mosolygott komoran Morton. - Hiszen ártalmatlanná tette. Az a fontos, hogy négyhüvelyknyi lehet legszilárdabb fémfal mögött van. A legrosszabb esetben kinyithatjuk az ajtót, és sugárvet vel megölhetjük. El bb azonban kíséreljük meg használatba venni a telefluor energiakábelt… Elhallgatott, mert a cella belsejéb l valamilyen nyugtalanság hallatszott. Egy nehéz test tompa dobbanással a falnak üt dött. - Megtudta, hogy mire készülünk! - morrant Smith Mortonhoz fordulva. - Fogadni mernék, hogy odabent egy nagyon beteg cica van. Nagy marha volt, hogy visszament a cellába, és ezt most már is tudja! A feszültség enyhült; az emberek idegesen mosolyogtak, még olyan is volt, aki halkan és kedvetlenül bár, de elnevette magát a szörny legy zetésér l Smith által felvázolt kép hatására. - Csak azt szeretném tudni - mondotta Pennons, a mérnök -, hogy a telefluor métertárcsája miért ugrott meg, és miért reszket a mutató teljes er vel, amióta a cica azt a zajt okozta? Itt van pont az orrom alatt, és a tárcsa akkorát ugrott, mint egy ház! A cellán belül és kívül is csönd volt, azután Morton így szólt: - Talán azt jelenti, hogy kijön. Mindenki menjen hátra, és tartsa lövésre készen a fegyverét. A cicus bolond volt, amikor azt hitte, meghódíthat száz embert, de a legeslegfélelmetesebb teremtmény az egész galaktikában. Lehet, hogy inkább kijön az ajtón, semmint hogy meghaljon, mint egy patkány a patkányfogóban. És elég er szakos ahhoz, hogy egynémelyikünket magával ragadjon, ha nem vagyunk eléggé óvatosak. Az emberek visszahúzódva lassan egybetömörültek, valaki megszólalt: - Furcsa! Azt hiszem, a felvonót
hallottam. - A felvonót?! - kiáltott Morton. - Ember, biztos vagy benne? - Egy pillanatig hallottam, ez biztos! - Az ember, az rhajó legénységének egy tagja habozva hozzátette: - Mindannyian csoszogtunk… - Végy magadhoz valakit, és menj, nézd meg. Bárki is az, aki vette magának a bátorságot, hogy elfusson, hozd vissza… Egy rángás volt, egy iszonyatos lökés, és az rhajó gigászi teste megd lt alattuk. Morton olyan er vel vágódott a padlóhoz, hogy egy pillanatra eszméletét vesztette. Amikor magához tért, látta, hogy a többiek mind körülötte hevernek. Felüvöltött: - Ki a csuda indította el azokat a motorokat?! A gyötr gyorsulás folytatódott, alig tudta a legközelebbi audioszkóphoz vonszolni magát, ujjaival ügyetlenül keresgélte és megnyomta a gépterem számát. Elb dült, amikor meglátta a képerny re beúszó képet. - A cica! van a gépteremben, és felfelé haladunk, egyenesen ki az rbe! A képerny l közben elment a kép, és semmit nem látott többet. Morton támolygott els nek a társalgón keresztül abba a raktárhelyiségbe, ahol az rruhákat tartották. Miután csaknem vakon tapogatózva belebújt a saját ruhájába, azonnal megsz ntek a testkínzó gyorsulás hatásai, és vitt rruhákat a félig eszméletlenül a padlón fetreng embereknek is. Néhány perc múlva már többen segítettek neki, és hamarosan mindenki metalitba volt öltözve, félsebességre kapcsolt gyorsulás elleni motorokkal. Akkor azután Morton volt az els , aki benézett a cellába, kinyitotta az ajtaját, és hallgatva megállt, míg a többi köré gyülekezett, és bámulta a falban ásító hatalmas lyukat. Félelmetes volt a csipkézett széleivel és a borzalmasan elhajlott fémmel, és egy másik folyosóra nyílt. - Megesküdnék rá - hebegte Pennons -, hogy ez lehetetlen. A gépm helyek tíztonnás kalapácsa egyetlen ütéssel csak meghajlítani volt képes a négyhüvelykes mikrót, márpedig mi csak egy puffanást hallottunk. Ezt a munkát egy atomüzem dezintegrátor legfeljebb egy perc alatt tudná elvégezni. Morton, ez egy szuperlény. Morton látta, hogy Smith a törést vizsgálja a falban. A biológus feltekintett. - Legalább Breckenridge ne volna halott! Ezt csak egy kohász tudná megmagyarázni. Ide nézzetek! A törött fém éléhez nyúlt. Elmorzsolódott az ujjai között, és finom por alakjában záporozott alá a padlóra. Morton vette észre els nek, hogy egy kis halom fémtörmelék és por volt ott. - A fején találtad a szöget - bólintott Morton. - Ezt a csodát nem az er végezte itt el. A szörny csupán a különleges képességét használta, és a fémet összetartó elektronikus feszültséget közömbösítette. Ez megmagyarázza a telefluor energiakábelre gyakorolt szívóhatást is, amelyet Pennons észlelt. A szörny teste energia-átalakító közegként hasznosította az áramot, áttörte a falat, lerohant a folyosón a felvonóaknáig és úgy le a gépterembe. - Ugyanakkor, parancsnok - mondotta nyugodtan Kent -, szembekerültünk egy szuperlénnyel, aki ellen rzése alá vonta az rhajót, teljesen a hatalmában tartja a géptermet és annak csaknem határtalan energiáját, és birtokában van a legjobb gépm helyeknek. Morton érzékelte a csendet, míg a többi a vegyész szavait fontolgatta. Arcukra súlyosan rátelepedett a tapintható szorongás, a fokozódó felismerés jutott rajtuk kifejezésre, hogy végzetes helyzet állt el életükben, a létezés maga forog kockán vagy talán még ennél is több. Morton adott hangot a fejekben rejl gondolatnak: - Tegyük fel, hogy lesz a gy ztes. Nem ismer irgalmat, és valószín leg úgy érzi, hogy keze ügyébe került a galaxis feletti hatalom. - Kent téved - vakkantott közbe a f navigátor. - A szörny nem taríja hatalmában a géptermet. A vezérl szoba még mindig a mienk, és ez biztosítja részünkre a legf bb ellen rzést valamennyi gép felett. Meglehet, hogy ti nem ismeritek a mechanikai berendezéseinket, de ha végs soron ki is kapcsolhat ugyan minket, mi már most ködésen kívül helyezhetünk a gépteremben minden kapcsolót. Parancsnok, mién nem kapcsolod ki az áramot, ahelyett hogy rruhába bújtatnál minket? Legalábbis hozzáigazíthattad volna a hajót a gyorsuláshoz. - Két okból - felelt Morton. - Egyénileg nagyobb biztonságian vagyunk rruhánk er terében. Másrészt nem engedhetjük meg magunknak, hogy tejvesztett intézkedések kedvéért lemondjunk az el nyeinkr l. - El nyeinkr l? Miféle más el nyeink vannak? - Tudunk róla egy és mást - válaszolt Monton. - És most rögtön leszünk egy próbát. Pennons, állíts öt-öt embert a gépterembe vezet mind a négy folyosóra. Vegyetek magatokhoz atomdezintegrátort, és tüzeljetek vele a nagy ajtókon át. Megfigyeltem, hogy az ajtók mind zárva vannak. Bezárta magát a gépterembe. - Selenski, te menj fel a vezérl szobába, és a hajtóm vek kivételével mindent állíts le. Kapcsold át ket a kapcsolóra, és valamennyit egyszerre állítsd le. Egy dologra azonban ügyelj: a gyorsulás maradjon maximális. Nem szabad a hajó gyorsulását csökkenteni. M egértetted? - Igenis, uram! - tisztelgett a pilóta. - És ha a gépek bármelyike is újra megindulna, a kommunikátoron át azonnal kérek jelentést. - Az emberek felé fordult. - Én vezetem a f bejárati osztagot. Kent, te vezeted a második, Smith a harmadik és Pennons a negyedik bejárat osztagát. Azonnal megtudjuk, hogy korlátlan tudással van-e dolgunk, vagy egy olyan
teremtménnyel, amelynek a tudása hozzánk hasonlóan korlátozott. Fogadni mernék, hogy az utóbbi eshet ség áll fenn. A vég nélküli gyaloglás üres érzése kerítette hatalmába Mortont, ezt a valóságos óriást átlátszó rvértezetében, amint a gépterem szintjének f folyosóján, ebben a csillogó fémcs ben haladt. A józan ész azt súgta neki, hogy a teremtmény már megmutatta, hogy agyaglábú, mégis az érzés, hogy legy zhetetlen lénnyel van dolguk, megmaradt. A kommunikátorba beszélt: - Semmi értelme, hogy a közelébe lopakodva próbáljunk rajtaütni. Valószín leg még azt is meghallja, ha egy gombost leesik. Helyezzük hát l állásba az atomágyúkat. Rövid ideje tartózkodik a gépteremben ahhoz, hogy bármit is tehessen. Miként mondottam, ez nagyrészt próbatámadás. Soha nem bocsátanánk meg magunknak, ha nem kísérelnénk most meg legy zni t, miel tt ideje volna hozzá, hogy felkészüljön ellenünk. De függetlenül attól a lehet ségt l, hogy most azonnal elpusztíthatjuk, van egy elgondolásom. Nagyjából a következ kr l van szó: minthogy az ajtók úgy készültek, hogy a véletlen atomrobbanásoknak is ellenálljanak, tizenöt percig fog tartani, amíg az atomdezintegrátorok szétzúzzák ket. Ez alatt az id alatt áram nélkül lesz a szörny. Igaz, a hajtóm vek dolgoznak, de ez mer atomenergia. Az elgondolásom az, hogy ezzel az energiával mit sem tud kezdeni, és pár perc múlva látni fogjátok, mire gondolok - legalábbis remélem. Hangja hirtelen metsz vé vált: - Kész, Selenski? - Igenis, kész. - Akkor vágd el a f kapcsolót. A folyosó - és Morton tudta: az egész rhajó - hirtelen sötétségbe merült. Morton felkattantotta rruhájának vakító fényszóróját, a többi ugyanezt tette, arcuk sápadt volt, és feszült kifejezés ült rajtuk. - T z! - kiáltott Morton a kommunikátorba. A hordozható atomágyúk búgni kezdtek, mire tiszta alomláng lövellt ki bel lük, és zúdult a keményfém ajtókra. Az els olvadt csepp ímmel-ámmal kezdett gurulni, de nem lefelé, hanem felfelé az ajtón. A második csepp már normálisabb volt: némi tétovázás után lefelé indult el. A harmadik oldalt gördült - itt minden er tisztán érvényesült, mert nem volt gravitáció. Egymást követték a cseppek, mígnem tucatnyi patakocska csergedezett nyugodtan, noha egyenl tlenül minden irányban - a pokoli, sziporkázó t z patakjai, csillogók, mint a mesebeli drágakövek, a hirtelen meggyötört és a fájdalomtól tébolyultan, vakon rohanó atomok tündökl rjöngését l eleven patakok. A percek lassú savként mardosták az id t. Végül Morton rekedten kérdezte: - Mi van, Selenski? - Még semmi, parancsnok. Morton félig suttogva szólt: - De kell hogy csináljon valamit. Nem lehet, hogy csak üljön benn és várjon, mint egy sarokba szorított patkány. Selenski? - Semmi, parancsnok. Hét perc, nyolc perc, aztán tizenkett . - Parancsnok! - Selenski izgatott hangja volt. - M ködésbe hozta a villamos dinamót. Morton mély lélegzetet vett, és hallotta, hogy az egyik embere így szól: - Ez különös. Nem tudunk mélyebbre hatolni. F nök, nézzen csak ide. Morton odanézett. A kis sziporkázó patakok merevvé fagytak. A dezintegrátorok ereje cs döt mondott a hirtelen sebezhetetlenné vált fémmel szemben. Morton nagyot sóhajtott. - A kísérletet befejezzük - mondta aztán. - Két-két ember maradjon rségben a folyosókon, a többi jöjjön fel a vezérl helyiségbe. Néhány perc múlva leült a terjedelmes vezérl pult el tt. - Ami engem illet, a kísérletet sikeresnek tartom. Megtudtuk, hogy a gépterem valamennyi gépe közül a szörny számára a legfontosabb az áramfejleszt berendezés. Amíg mi az ajtóknál voltunk, bizonyosan a rettegést l rjöngve dolgozott. - Természetesen könny megmondani, hogy mit csinált - közölte Pennons. - Amint áram birtokába került, a végs kig fokozta vele az ajtó elektronikus feszültségét. - Ez a fontos - kapcsolódott be Smith is. - Ami a saját képességeit illeti, csak rezgésekkel dolgozik, és az energiának kívülr l kell jönnie. Az atomenergiával annak tiszta formájában, nem rezgés lévén, is csak úgy tud bánni, mint mi. Kent szólalt meg, hangja komor volt: - Szerintem az a dönt , hogy be tudta fagyasztani a m ködésünket. Mi a hasznunk bel le, ha tudjuk, hogy ezt a rezgések feletti ellen rzésével cselekedte? Ha atomdezintegrátorainkkal nem tudunk keresztülhatolni azokon az ajtókon, akkor végünk van. Morton a fejét rázta. - Végünk nincs, de valamilyen tervet ki kell dolgoznunk. Ám el ször megindítom ezeket a gépeket. Nehezebb lesz neki m ködés közben ellen rzése alá venni ket.
Egyetlen rántással üzemállásba helyezte a f kapcsolót. Zümmögés hallatszott, amikor több tucatnyi gép teljes sebességre kapcsolva m ködni kezdett száz lábbal lejjebb, a gépteremben. A zümmögés a lüktet áram egyenletes rezgésévé tompult. Három óra múlva Morton fel-alá járkált a társalgóban összegy lt emberek el tt. Sötét haja fésületlen volt, er teljes arcának rsápadtsága inkább kihangsúlyozta, mint leplezte el reugró állának agresszivitását. Amikor megszólalt, már-már élessé fent, mély hangon beszélt: - Meg akarok bizonyosodni afel l, hogy terveink tökéletesen össze vannak hangolva, ezért egymás után minden szakemberünket megkérem, hogy mondja el a maga szerepét együttes akciónkban, amelynek célja, hogy felülkerekedjünk ezen a teremtményen. Pennons kezdi Pennons fürgén felugrott. Nem nagy ember, gondolta Morton, mégis nagynak látszik, talán tekintélye miatt. Ez az ember ismerte a gépeket és a gépek történetét. Morton fültanúja volt, amikor végigkísérte egy gép fejl désének útját az egyszer játéktól egészen a rendkívül bonyolult, modern berendezésig. Száz bolygón tanulmányozta a gépek fejl dését, és nem létezett a mechanikában olyan alapvet megállapítás, amelyet ne ismert volna. Csaknem hátborzongató volt hallani Pennonst, aki ezer óra hosszat tudott volna beszélni úgy, hogy csak éppen érinti a tárgyát, amint képtelen rövidséggel így szólt: - A vezérl helyiségben üzembe helyeztünk egy kapcsolót, amelyik minden gépet ütemesen elindít és leállít. A relé másodpercenként százszor fog m ködni, s a következmény különböz lefutású rezgések el állítása lesz. Nem lehetetlen, hogy a gépek egyike-másika felrobban, annak az elvnek alapján, hogy a katonák ütemre menetelve mennek át egy hídon, hiszen kétségtelenül hallottátok már ezt a régi történetet, bár véleményem szerint nem áll fenn annak tényleges veszélye, hogy ez a szilárd fém eltörjön. F célunk egyszer en az, hogy interferáljunk a teremtmény interferenciájával, és áttörjük az ajtókat. - Gourlay következik! - csattant most Morton hangja. Gourlay lustán felemelkedett. Álmosnak látszott, mintha ez az egész dolog kissé untatná, de Morton tudta, hogy Gourlay örül neki, ha az emberek lustának gondolják, egy semmire sem jó, lomha fickónak, aki a napjait szunyókálással tölti, és az éjszakáit is végigalussza. Kommunikációs f mérnök volt a címe, de szakismerete mindenfajta rezgésre kiterjedt, és talán Kenté kivételével valószín leg az esze forgott a leggyorsabban az rhajón. Vontatott hangon beszélni kezdett, és - Morton észrevette - hangjának magabiztossága csillapító hatással volt az emberekre - az aggódó arcok kisimultak, az emberek kényelmesebben hátrad ltek. - Ha egyszer benn vagyunk - mondotta Gourlay -, olyan tiszta er vel m köd vibrációs erny ket szerelünk fel, amelyeknek csaknem mindent meg kell állítaniuk, amit m ködésbe helyezett. Ezek a reflexió elvén ködnek, úgyhogy minden, amit kibocsát, vissza lesz verve hozzá. Továbbá b ségesen rendelkezünk tartalék villamos energiával, amelyet hordozható vörösréz harangszigetel kb l fogunk belétáplálni. Kell hogy véges legyen árammanipuláló képessége a szigetelt idegeivel. - Selenski! - szólt Morton. A f pilóta már állt, mintha várta volna Morton felszólítását. Ez aztán a férfi, gondolta Morton. Idegeinek megvolt az a sziklaszer szilárdsága, ami a legf bb követelmény egy nagy rhajó mozgásának f irányítójánál, ez a sziklaszilárdság azonban mintha dinamiton nyugodnék, amely tulajdonosának akaratából bármely pillanatban felrobbanhat. Nem volt nagy tudású, de az ingerekre olyan gyorsan "reagált", hogy mindig úgy t nt, mintha el re látta volna a dolgokat. - Az a benyomásom a tervr l, hogy annak összegez nek kell lennie. Éppen, amikor a teremtmény úgy gondolja, hogy nem bírja tovább, történik valami más, ami szaporítja bajait, és z rzavarát fokozza. Amikor a felfordulás eléri tet pontját, a terv szerint akkor bekapcsolom az antiakcelerátorokat. A parancsnok Gunlie Lesterrel együtt úgy gondolja, hogy ezeknek a teremtményeknek fogalmuk sincs az antiakcelerációról. Ez a csillagközi utazás tudományának tiszta és egyszer fejleménye, semmilyen más módon nem fejleszthet ki. Azt hisszük, hogy amikor a teremtmény érezni fogja az antiakceleráció els hatásait - mindannyian emlékszünk a reményvesztett elesettség érzésére az els hónapban -, nem tudja, mitév legyen. - Korita következik. - Ha szavaim bátorítóak - mondotta a régész -, ez csak azért van, mert elméletem szerint a szörny a civilizációk korai szakaszai b nöz inek jellegzetességeit hordja magán, amit bonyolultabbá tesz egy látszólagos visszatérés a kezdetekhez. Smith felvetette, hogy tudományos ismeretei rejtélyesek, és csak azt jelenthetik, hogy a meglátogatott halott város egyik tényleges fakójával, nem pedig a lakók leszármazottjával van dolgunk. Ez voltaképpen halhatatlanságot feltételezne ellenségünkr l, egy olyan eshet séget, amit igazol, hogy be tud lélegezni oxigént is meg klórt is, avagy egyiket se - de ez sem számít. Civilizációjának egy bizonyos korszakából való, és olyan mélyre süllyedt, hogy gondolatai legnagyobbrészt e korból való emlékek. Hihetetlen testi képességei ellenére az els napon a felvonóban elvesztette a fejét, amíg vissza nem emlékezett. Olyan helyzetbe hozta magát, hogy kénytelen volt felfedni a rezgésekkel kapcsolatos különleges képességeit. Néhány órával ezel tt elügyetlenkedte a dolgát ezzel a tömeggyilkossággal. Mindent egybevéve, amit tudunk róla, az a primitív, önz gondolkodás alacsonyrend ravaszkodása, amelynek alig van - ha egyáltalán van - fogalma arról a hatalmas szervezetr l, amellyel szemben áll. olyan, mint a hajdani germán katona, aki fels bbrend nek érezte magát az id sebb római tudóssal
szemben, ám az utóbbi egy hatalmas civilizációnak része volt, amely az akkori id k germánjait félelemmel vegyes tisztelettel töltötte el. Mondhatná valaki, hogy érveimet cáfolja Róma kifosztása a germánok által a kés bbi években. A modern történészek azonban egyetértenek abban, hogy ez a "kifosztás" inkább afféle történeti baleset volt, semmint a szó igazi értelmében vett történelem. A "tengeri népek" mozgalma, amely i. E.1400-tól kezdve támadta az egyiptomi civilizációt, csak a krétai szigetbirodalom ellen ért el sikereket, a líbiai és a föníciai partok ellen a vikingek hajórajai kíséretében végrehajtott nagyszabású expedíciók kudarcot vallottak, akárcsak a hunok hadjáratai a kínai birodalom ellen. Rómát mindenképpen elhagyták volna. Az si, dics Szamarra a tizedik században már kihalt volt, Asoka nagyszer f városa. Pataliputra hatalmas és teljesen elnéptelenedett házisivatag volt, amikor Hszinan-tang kínai utazó meglátogatta i. sz. 635 körül. Vagyis egy primitív lénnyel állunk szemben, s ez a primitív lény most messze kint van az rben, teljesen kiragadva természetes környezetéb l. Én mondom, vágjunk neki, és gy zni fogunk. Amikor Korita befejezte, az emberek egyike kedvetlenül dörmögte: - Beszélhetsz nekem Róma kifosztásáról mint balesetr l és err l a fickóról, hogy ez egy primitív lény, de a tények tények maradnak. Nekem úgy t nik, mintha Róma újabb eleste küszöbön volna, és nem primitív lény lesz, aki ezt végrehajtja. Ennek a fickónak van annyi gógyija, amennyi ehhez kell. Morton komor mosollyal nézett az emberre, a legénység egyik tagjára. - Eljött az ideje, hogy err l megbizonyosodjunk! A gigászi gépm hely vakító ragyogásában, mint egy rabszolga dolgozott Coeurl. Csaknem kész volt a negyven láb hosszú, szivar alakú rhajó. Az er feszítést l fújtatva befejezte a hajtóm vek vesz dséges felszerelését, és szünetet tartott, hogy felülvizsgálja a járm vét. A küls falon lév egyetlen nyíláson át látni lehetett a szánalmasan kicsi bels teret. A gépeken és a saját céljaira szolgáló sz k térségen kívül a szó szoros értelmében semmire sem volt hely. Mint az rült kezdett újra dolgozni, amikor az emberek közeledését hallotta meg a gépek égzengésében bekövetkezett hirtelen változást - egy ütemesen ki-kihagyó zümmögést, ezt a fülsiketít , éles hangot, amely jobban gyötri az idegeket, mint az addigi mély hangú, kitartó dübörgés. Az atomdezintegrátorok hirtelen ismét tüzelni kezdtek a masszív küls ajtókra. Felvette velük a harcot, de egy pillanatra sem tágított munkájától. Hatalmas testének minden izomszála megfeszült, amint hordta a súlyos szerszám-, gép- és m szerrakományokat szükség rhajójának aljába. Nem volt ideje rá, hogy a helyükre szerelje a dolgokat, semmire sem volt ideje, semmire… Kés , kés , dobolt a fejében a gondolat. Az elcsigázottság különös érzése vett er t rajta, hosszú és életer s létezése alatt el ször. Egy utolsó, gyötr er feszítéssel belökte az óriási fémlemezt az rhajó tátongó nyílásába és egy rettenetes pillanatig úgy állt ott, bizonytalanul egyensúlyozva a terhet. Tudta, hogy az ajtók áttörnek. A tüzüket egy pontra összpontosító féltucatnyi dezintegrátor ha lassan is, de feltartóztathatatlanul felemészti a még megmaradt hüvelykeket. Nagyot lélegezve elengedte agyával az ajtókat, és agyvelejének minden grammjával a yardnyi vastag küls falra összpontosított, amerre rhajójának tompa hegye mutatott. Rezgett a teste az elektromos dinamóból kiáradó villanyáramtól, amely a hallókacsain keresztül az ellenállást kifejt falba folyt. Egész benseje tüzelni kezdett, és tudta, hogy veszélyesen közel került a halálos terheléshez. És mégis ott állt, a rettenetes kíntól borzongva, keményen összeszorított csápjaival tartva a feler sítetlen fémlemezt. Tömzsi feje félelmetes elragadtatással meredt a rettenetes kemény fal felé. Hallotta, amint a gépterem egyik ajtaja betörik. Emberek kiabáltak, az atomágyúk el regördültek, pusztító erejük nem csökkent. Coeurl hallotta, ahogy a gépterem padlója tiltakozóan felszisszent, amikor az atomenergiasugarak mindent darabokra téptek, ami útjukba került. A gépek közelebb gördültek, mögöttük óvatos léptek hallatszottak. Egy perc múlva a gyenge ajtóknál lesznek, amelyek a géptermet a m helyt l elválasztják. Coeurl hirtelen elégedettséget érzett. A gy lölett l vicsorogva, a bosszú izzásával vad szemében beugrott kis járm vébe, és helyére húzta a fémlemezt, mintha szádfed volna. Hallókacsai zümmögtek, amint a környez fém peremét meglágyította. A lemez egy pillanat alatt egybeforrott az rhajó testével, varrat és szegecs nélküli részévé vált az egésznek, amely szilárd, átlátszatlan fém volt, kivéve két átlátszó területet, egyik elöl, másik hátul. Csápjával csaknem érzéki gyöngédséggel ölelte át a hajtóm vet. Törékeny gépe nekilódult, egyenesen a hely nagy küls falának. A negyven láb hosszú járm orra a falhoz ért - és a fal csillogó porzuhatagokká mállott szét. Coeurl alig érezte, hogy lassult a mozgás, azután a gép orrát az r hidege felé fordította, majd csavart csinált vele, és elindult visszafelé abba az irányba, amerr l ezekben az órákban a nagy rhajó jött. A gigászi gömb alsó részén ásító csipkézett lyukban rvértbe öltözött emberek álltak. Az emberek és a nagy hajó egyre kisebb lett. Azután az emberek elmentek, és már csak az rhajó volt ott, ezernyi elmosódó hajóablakának sziporkázó fényében. A gömb hihetetlenül összezsugorodott, már túlságosan kicsi ahhoz, hogy az
ablakokat külön látni lehessen. Csaknem egyenesen el tte egy kicsi, halvány, vöröses labdát látott Coeurl - felismerte, hogy a saját napja. Teljes sebességgel felé tartott. Barlangok vannak ott, ahol majd elrejt zik, és más coeurlökkel együtt titokban építenek egy olyan rhajót, amellyel biztonságban felkereshetnek más bolygókat - most, hogy már tudja, miképp megy ez. A gyorsulás gyötrelmét l fájt a teste, de egy pillanatra sem mert felhagyni vele. Még mindig félig rémületben hátrapillantott. A gömb még ott volt, pici fényfolt az r irdatlan feketeségében. Hirtelen hunyorgott egyet és kialudt. Egy rövid pillanatra olyan üres, ijeszt benyomása volt, hogy miel tt elt nt, megmoccant. De nem látott semmit. Azt kellett hinnie, hogy kikapcsolták a világítást, és most alattomos módon utána erednek a sötétben. Aggódva és bizonytalanul kitekintett az elüls ablakon át. A döbbenett l még a lélegzete is elállt. A halvány, vörös nap, amely felé repült, ahelyett hogy növekedett volna, kisebb lett. És a következ öt percben szemlátomást egyre összébb ment, el bb kis halványvörös ponttá vált az égen, azután elt nt, akárcsak az rhajó. Elöntötte a félelem, amely vakon áradt el egész lényén. Nem tudta, mi történik, s ez fagyasztó rémülettel töltötte el. Percekig tébolyultan meredt ki az rbe, valamilyen tájékozódási pontot keresve, de csak a messzi csillagok fénylettek, rezzenéstelen pontok a mérhetetlen messziség bársony háttere el tt. Mi az! Az egyik pont n ni kezdett. Coeurl minden izma és idegszála megfeszült, amikor látta, hogy a pontból petty lesz, majd kerek fénygömb - vörös. A gömb egyre nagyobb lett. Hirtelen a vörös fény pislákolni kezdett, és átalakult fehérré - és ott volt el tte az rhajó nagy gömbje, ablakai mind kivilágítva, ugyanaz a hajó, amely néhány perce a szeme láttára enyészett el mögötte. Ebben a pillanatban történt valami Coeurllel. Agya forogni kezdett, mint egy lendkerék, gyorsabban, egyre gyorsabban, mind összefüggéstelenebbül. Hirtelen a kerék széthullott milliónyi fájó szilánkra. Szeme majdnem kiugrott az üregéb l, amint meg tébolyodott állatként dühöngeni kezdett sz k helyén. Csápjaival megragadta a kincset ér m szereket, és eszel sen a falhoz vágta ket, mancsaival rjöngve csapkodni kezdte saját hajójának falát. Végül villanásnyi id re észhez tért, és ekkor tudta, hogy képtelen védekezni az atomágyúk tüzével szemben. Egyszer dolog volt létrehozni azt az er szakos felbomlást, amely szabaddá tette létfontosságú szerveiben az id minden cseppjét. Halva találták egy kis foszforpocsolyában. - Szegény cicuska - mondta Morton. - Ugyan mit gondolhatott, amikor meglátott bennünket maga el tt, miután saját napja elt nt. Minthogy az antiakcelerátorokról mit se tudott, nem sejthette, hogy hirtelen meg tudunk állni az rben, míg neki több mint három órába telt volna a lassítás, és közben mind messzebbre került volna onnan, ahová menni akart. Nem tudhatta, hogy a megállásunk révén másodpercenként több millió mérföldes sebességgel suhantunk el mellette. Természetesen azzal, hogy elhagyta a hajónkat, minden esélyét elvesztette. Alighanem úgy látta, hogy az egész világ fejtet re állt. - Csak semmi rokonszenv - hallotta maga mögött Kentet. - Az a dolgunk, hogy minden macskát megöljünk ezen a nyomorult bolygón. Korita lágy, suttogó hangon mondta: - Mi sem egyszer bb, hiszen ezek még primitívek. Csak le kell ülnünk, és jönni fognak, ravaszul arra számítva, hogy rászedhetnek. Smith felhorkant: - Fiúk, t letek rosszul lesz az ember! Ez a cica olyan feladat elé állított minket, amilyennel még soha nem kellett megbirkóznunk. Hajszálon múlt, hogy le nem gy zött bennünket. Morton mosolygott, amikor Korita szelíd hangon így felelt: - Pontosan így igaz, kedves Smith, kivéve, hogy a típusának biológiai impulzusai szerint reagált. Veresége már el revetette árnyékát, amikor csalhatatlan elemzéssel megállapítottuk, hogy civilizációja meghatározott korszakának b nöz je . - A történelem, igen tisztelt Mr. Smith, a történelem ismerete volt az, ami legy zte - mondotta a japán régész, visszatérve fajának si udvariasságához.
Elek István fordítása
Donald A. Wollheim - Utánzó
Az egész világ felét ötszáz esztendeje, hogy felfedezték. Kétszáz éve, hogy felfedezték az utolsó kontinenst. Száz évre tekinthet vissza a kémia és a fizika tudománya. A repülés negyvenéves. Az atomtudomány most születik.
És még azt hisszük, hogy sokat tudunk. Keveset tudunk, vagy inkább semmit. A legegyszer bb dolgokat sem ismerjük. De ha föltárulnak, az sokkoló hatású lesz. Titkokat hajkurászunk a Csendes-óceán szigetein és a fagyos észak jégtáblái közt, miközben az orrunk el tt, vállunkat érintve suhan el mellettünk az ismeretlen. A természet furcsasága az, hogy ami a leginkább szemünk el tt van, az a legrejtettebb. Mindig is tudtam a fekete ruhás emberr l. Már gyermekkoromtól az utcánkban lakott, és a különcségei olyan megszokottak voltak, hogy csak az alkalmi látogatók döbbentek meg rajtuk. Itt, a világ legnagyobb városának szívében, New Yorkban a különcség, a furcsaság zavartalanul burjánozhat. Mi, gyerekek, nagyon jól szórakoztunk a fekete ruháson, valahányszor kiderült, hogy mennyire fél a n kt l. Izgatottan lestük, és alig vártunk egy-egy ilyen pillanatot, aztán igyekeztünk feldühíteni t. De keresztülnézett rajtunk, és hamarosan mi is, csakúgy mint szüleink, belemerültünk a közömbösségbe. Naponta mindössze kétszer láttuk. Egyszer kora reggel, amint kilépett a sötét folyosóról az utcára, hogy munkába menjen, és egyszer éjjel, amikor hazatért. Mindig bokáig ér sötét köpenyt viselt és széles karimájú fekete kalapot, ami mögé jól elrejtette arcát. Olyan volt, mint egy hosszadalmas sóhaj egy isten háta mögötti ódon városban. De senkinek sem ártott, és senkit se méltatott figyelemre. Senkit - kivéve talán a n ket. Ha egy n az útjába került, földbe gyökerezett lábbal, halálsápadtan megtorpant. Láthattuk, ahogyan becsukott szemmel vár, hogy a n elt njön. Utána kinyitotta kerek, kékesen fényl szemét, és folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Sohasem láttuk n vel beszélni. Valami zöldségfélét vásárolt be, talán egyszer egy héten, Antoniótól - de csak akkor, ha az eladó egyedül volt a boltban. Antonio mondta, hogy ez sose beszél, csak rábök a kívánt árura, aztán köpenye alá dugva a becsomagolt zöldséget, távozik. Antonio nem szerette t, de baja se igen volt vele. Úgy gondolom, senkinek se lehetett baja vele. Mi megszoktuk. Az utcán n ttünk fel; így láthattuk id nként, amint hazatér és elt nik a sötét folyosón, amely a házba vezetett, ahol lakott. Soha nem volt látogatója, soha nem beszélt senkivel. Egyszer fémb l eszkábált a szobájában magának valamit. Egyszer, évekkel ezel tt felhurcolt magához egy csomó fémlécet, vasból vagy ónból, és a szobájából napokon át kopácsolás és csattogás hallatszott ki. De ezt is abbahagyta, más nem történt vele. Azt, hogy hol dolgozik, nem tudtam, és azóta se tudom. Volt pénze, hiszen híres volt arról, hogy milyen pontosan fizeti a lakbért a házfelügyel nek. Szóval, a nagyvárosok lakói nem tör dnek egymással, és csak akkor tudnak meg valamit a szomszédjukról, ha már mindennek vége. Vagy ha valami nagyon furcsa dolog történik. Feln ttem, kollégiumba jártam, tanultam. Végül munkába álltam mint múzeumi segédgondnok. Napjaim bogarak szortírozásával, kitömött állatok és preparált növények és száz meg száz, a világ minden részér l való rovarok osztályozásával telt el. Úgy tanultam, hogy a természet tele van furcsaságokkal. Erre igazán a múzeumi munka közben lehet csak rájönni. Itt lehet felmérni, hogy a természet micsoda m vésze az álcázásnak. Vannak hosszúkás rovarok, amelyek pont úgy néznek ki, mint egy faág vagy egy falevél. Éppen úgy. A természet ebben furcsa és tökéletes. Közép-Amerikában él egy éjjeti lepke, amely éppolyan, mint egy darázs. Van egy hamis sz rfullánkja, ami úgy fúródik és csavarodik, mint a darazsaké. A színe is ugyanaz, csakhogy a teste lágy és nem páncélozott, mint a darázsé, viszont úgy fénylik, mintha páncélozott lenne. Nappal repül, mint a darazsak, nem éjjel, mint a többi éjjeli lepke. Mozgása is olyan, mint a darázsé. Tudjuk, mennyire védtelen, és csak úgy képes életben maradni, hogy azt színleli, fullánkja éppoly halálos, mint a darázsé. Tanultam a hangyaosztagokról és furcsa utánzóikról. A hangyák serege száz-, ezerf s oszlopokban halad. Hömpölyg áradatban özönlenek, métereken át, és mindent fölfalnak, ami útjukba kerül. Az egész dzsungelt rettegésben tartják. Darazsak, méhek, kígyók, a többi hangyák, gyíkok, bogarak - még az ember is menekül, mert különben felfalják. De a sereg soraiban egy csomó más lény is utazik - lény, mert nem hangyákról van szó -, akiket szintén fölfalna ez a sereg, ha kiderülne, hogy nem közülük valók. Ám ez nem derülhet ki, mert ezek a lények álcázva vannak. Egy részük hangya külsej bogár. Ezek hamis ismertet jeleket viselnek, mint például a hangyák tora, és éppoly gyorsan futnak, mint a hangyák. A hosszuk mint három hangyáé! Olyan gyorsan haladnak, hogy egyetlen másodpercre sem maradnak el az igazi hangyáktól. Ezek a gyenge férgek úgy néznek ki, mint a páncélozott bogarak. Veszélyes állatokra hasonlítanak. A gyilkos állatoknak és ügyes harcosoknak nincs ellenségük a csoportjukon belül. Szóval, a gyenge vendégek rejt zni próbálnak köztük - utánzással. És mindenek közt a legnagyobb gyilkos, a legnagyobb vadász az ember. Az egész természet legy zhetetlennek tartja az embert. Puskájának dörrenése, csapdájának ravaszsága, karjának ereje és ügyessége mindenek fölé helyezi.
Másként bánik-e a természet az emberrel, mint a hangyahaddal vagy a darazsakkal? Az történt egyszer, hogy a témánál maradjak, hogy virradatkor szerencsémre épp kint voltam az utcán, amikor is a házfelügyel kirohant az utcára, segítségért kiáltozva. Én egész éjszaka az új kiállítási tárgyak összeállításán dolgoztam. A szolgálatos rend r, a házfelügyel és jómagam láthattuk csak azt a tárgyat, amit a házfelügyel a fekete köpenyes idegen két szobájának egyikében talált. Elmondta a házfelügyel - amíg a rend rrel nekivágtunk a keskeny, rozoga lépcs nek -, hogy egy tompa puffanás és egy éles kiáltás ébresztette föl, ami a különös ember szobája fel l érkezett. Kiszaladt a folyosóra hallgatózni. Mire felértünk, már csend volt. Gyenge fény szivárgott ki az ajtó alól. A rend r bekopogott, de válasz nem érkezett. Fülét az ajtóra szorította, és így tettem én is. Halk zizegést hallottunk - egyenletes, lassú zizegést, mint mikor papirost zörget a szél. A zsaru újra kopogott, de most se jött válasz. Aztán, együtt, nyomni kezdtük az ajtót. Két nekirugaszkodás után a korhadt zár engedett. Berontottunk. A szoba piszkos volt, a padló tele papírhulladékkal, egy kevés ürülékkel és szeméttel. A szoba bútorozatlan volt, ez meglepett. A sarokban egy kb. négy négyzetlábnyi fémb l készült láda állt. A sz kös ládát csavarok és kötelek tartották össze. Födele, ami a tetejér l lehullott, valamilyen pecsétviasszal lehetett odarögzítve. A fekete köpenyes idegen a szoba közepén feküdt - holtan. Most is rajta volt a köpeny. Nagy, idétlen kalapja ott hevert, nem messze t le. A halk zizegés a doboz belsejéb l szólt. Az idegen felé fordultunk, a köpenyét levettük. Percekig nem láttunk semmit, és fokozatosan - szörny ség jöttünk rá, hogy valami nincs rendjén. Barna haja rövid és göndör volt. Egész hosszában mereven feküdt. Nyitott szemei kifejezéstelenek voltak. El ször vettem észre, hogy nincs szemöldöke, csak valami nyílegyenes vonal a szeme fölött. Aztán észrevettem, hogy orra sincs. De ezt eddig sohase vette észre senki. Az arca szokatlanul foltos volt. Az orra helyén csak sötét árnyék volt, ami orra hasonlított, ha az ember csak egy pillanatig látta. Akár egy ügyes fest munkája, egy festményen. A szája szokványos volt, és kissé elnyílt - de teljesen fogatlan. A feje egy vékony nyakon ült. Az öltönye - nem öltöny volt. A teste volt. Hozzátartozott. Amit mi kabátnak gondoltunk, az egy óriási, fekete szárny fedele volt, amilyen a bogaraknak van. A torja olyan, mint a rovaroké, csak a szárny fedele takarta el, és észre se lehetett venni, ha köpenyét felöltötte. A teste lent kigömbölyödött, hogy aztán két hosszú lábban vékonyodjon el. A karjai a "kabát" végéb l bújtak el . Volt néhány apró másodkarja is, ezeket szorosan összefonta a mellkasán. Ide egy mély, kerek lyuk fúródott, frissnek látszódott. És még mindig szivárgott bel le valami vizeny s váladék. A házmester makogva menekült. A rend r sápadt volt, de ott maradt a kötelességteljesítés mezején. Hallottam, amint motyog, és szaporán kapkodja a leveg t. A horpadt tor - “a has” - nagyon hosszú és rovarszer volt. Összegy dött, mint egy összetört repül géptörzs. Egy n nem darázshoz hasonlítottam, amely épp megtojt - ehhez volt fogható a megüresedett tor. Az értelem elveti, s csak utólag átgondolva fogja fel a borzalmat és a homályos iszonyatot. A látvány egy higgadt elme számára is sokkoló hatású volt. Még mindig zizegés hangja jött a ládából. Szóltam a sápadt zsarunak, majd odamentünk és megálltunk el tte. A rend r leütötte botjával a viaszpecsétet. Lerántottuk a fölemelt fedelet. Hullámokban tört ránk a mérgez pára. Visszatántorodtunk, amikor hirtelen repül tárgyakat l tt ki az óriási fémláda. Az ablak nyitva volt, és egyenesen kirepültek a hajnalba. Tucatnyian lehettek, talán két-három inch hosszúak, és széles bogárszárnyakon elrepültek. Olyanok voltak, mint valami apró emberkék, különös, fekete ruhás repül teremtmények, kifejezéstelen arccal és vizeny s, kék szemekkel. És repültek átlátszó szárnyaikon, melyek a fekete ruha alól n ttek ki. Megbabonázva vagy inkább elb völve rohantam az ablakhoz. A borzalomnak nyoma veszett. A szörny ség után, amit átéltem, most megpróbáltam egymáshoz illeszteni a történteket. Az egész tökéletesen meglepetésszer volt. Tudunk hangyahadakról és utánzóikról, most úgy t nik, hogy mi is ilyenfajta hadsereg vagyunk. Tudunk gyenge rovarokról, de soha nem gondoltunk arra, hogy valaki egy rültnek álcázhatná magát, nem állatnak, hanem a legfejlettebb állatnak - embernek. Kés bb a vasláda mélyén csontokra bukkantunk. De azonosíthatatlanok voltak. Lehet, hogy nem elég türelmesen próbálkoztunk. Talán emberi csontok voltak… Feltételezem, hogy a fekete ruhás idegen nem félt annyira a n kt l, hogy elpusztítsa ket. A n k jobban szemügyre veszik a férfiakat, mint egy férfi. A n k hamarabb érzékelik az embertelenséget vagy a csalást. Valami ösztönös n i féltékenységr l lehet szó. Az idegen férfinak álcázta magát, de biztosan n nem volt. A ládában a kicsinyei voltak.
De egyebet is láttam, amikor az ablakhoz rohantam, és a legjobban ez lepett meg. A rend r nem láthatta. Senki se látta rajtam kívül, és én is csupán egy pillanatig láttam. A természet minden zugban követhet el tévedést. A fejl dés során létrejöhetnek sehová sem ill , szerencsétlen teremtmények. Mikor az ablakhoz léptem, a kicsiny utódok fellege a bíborszín égbe emelkedett. Virradt, s az els napsugarak elborították a háztet ket. Megillet dötten néztem a négyemeletes bérház ablakából az alacsonyabb házak tetejére. Kémények, t zfalak és üres szárítókötelek gyógyítgatták iszonyatos élményemet. És akkor megpillantottam, nem egész harminclábnyira egy kéményt. Zömök volt, vörös téglából készült, a végén két fekete, füstölg cs vel. Hirtelen úgy láttam, hogy megmozdul. És azt láttam, hogy a vörös tégla vedleni kezd és a fekete cs kifehéredik. Két nagy, álmélkodó szemet láttam az égen, Egy hatalmas, lapos szárnyú valami repült ki a kéményb l, és a repül felh raj után eredt. Addig néztem, míg elt nt minden a messzeségben.
Lukácsy Katalin fordítása
L. Sprague de Camp - A harcosok népe Nagyon komolyak voltak azok a fiatalemberek, akik összegy ltek Tadeusz Lechon professzor szobájában, hogy méreger s teát igyanak, és földbe tapostassák a javaslataikat. A tudat, hogy a háború véget ért, és nekik személy szerint semmi bajuk nem történt, enyhe félelmük a jöv l és a sért döttség, hogy idegen faj fogja ket kormányozni mindez nem sok teret hagyott az els évesekre különben jellemz hevességnek és makacsságnak. Azt hitték, valami történni fog velük. - Bármi legyen is velük - mondta Tadeusz Lechon -, biztos vagyok benne, hogy nem gyávák. - Fejével megközelítette a teát, amelynek olyan színe volt, mint egy elhasznált bakancsnak. Megrezzentek aranylemezekkel borított nagy fülbevalói. Zajosan szürcsölt, miközben Frederick Merriant figyelte. Fred Merrian, a homokszín hajú, mókusfogú másodéves hálásnak, ugyanakkor dacosnak t nt. Civil ruhát viselt. Baldwin Dowling, a n hallgatók álma pedig vadonatúj US-hadsereg egyenruhát. Az egyenruha azért volt olyan új, mert mire Dowling odaért Los Angelesbe, az egységéhez, a háborúnak már vége is szakadt, és azt mondták neki, ingyen utazhat haza, bármilyen szabadon kiválasztott járm vön. A következ géppel már vissza is repült Philadelphiába. Lechon folytatta: - A legtöbb gondolkodó fiatalemberre jellemz az a meggy dés, hogy az emberi problémáknak kell legyen megoldása. A problémák jellegéb l következik, hogy egyikr l sem lehet bebizonyítani, hogy nincs megoldása, ahogy pl. Abel bebizonyította, hogy az ötödfokú egyenletek algebrai úton nem megoldhatók, így aztán ezek a fiatalemberek cserélgetik az eszméket, kipróbálnak az adrenalizmustól az anarchokommunizmuson át az új paganizmusig mindent. Ez a maga esetében az ellenállásnélküliség volt. Talán jó is, hogy így van… - De… - vágott közbe Fred Merrian. Lechon egy legyintéssel intézte el a várható heves érveket. - Ezt már mind megbeszéltük. Egyik nap majd megunja a centaurik hatalmát, és belép valamilyen más mozgalomba, melynek ugyanilyen gyakorlatiatlanok a célkit zései. A mi centaurink az egyetemen szimatol, lehet, hogy minket is meglátogat. Javaslom, hogy Baldwin mondja el, mit tudott meg róluk. - Igen, milyenek? - kérdezte Merrian. - Nagyon hasonlítanak a többi emberre - mondta Baldwin Dowling. - Meglehet sen termetesek. Azt hiszem, a gyarmatosok, akik kivándoroltak a Proxima Centaurira, igencsak hosszúak lehettek. A modoruk azonban furcsa, mintha rugóra járnának. Egy hozóval sem lehet összehaverkodni. Arthur Hsi ostobán mosolygott. Valódi neve Hsi A-tsz volt, és távolról sem volt ostoba. - A fél világot körbeutaztam, hogy olyan helyen tanulhassak, ahol nincsenek hozók; de úgy látszik, nem jutottam elég messzire. Dowling megkérdezte: - Vannak valamilyen híreid Kínából? - A hozók nagyon buzgólkodnak, hogy mindent olyan hatékonnyá és megvesztegethetetlenné tegyenek, mint amilyenek k maguk. Lehet, hogy a világ legnagyabb harcosai, de nem ismerik Kínát. Apám azt írja… - Pszt! - sziszegte Lechon. Nagy vörös arca éber volt. Aztán elengedte magát. - Azt hittem, itt a centaurink. - Kellemetlen csend volt a válasz, senkinek sem volt kedve tovább fecsegni,
még ha nem is jelent meg a szuperember. Végül Lechon folytatta - Mindenki, akivel csak beszélek, azt mondja, a háború egészen lehetetlen volt. De ha megtanulták volna a történelemleckéjüket, uraim, tudnák, hogy nem volt újdonság. A magyarok 1241-ben nem is álmodtak arról, hogy a tatároknak hadosztályszervezetük és jól kiépített jelzésrendszerük lehet. Így aztán elsöpörték ket. A mi kormányunknak sem jutott eszébe, hogy a centauriknak oxidáló sugaruk lehet meg 15 em-es páncéllal borított repül gépeik. Így aztán elsöpörtek minket. Követnek? A dallam mindig más, de a hangjegyek nagyon hasonlítanak egymáshoz. Újra elhallgatott, fülelt. Gyors lépések közeledtek. Valaki kopogott. A történelemprofesszor kiszólt, hogy szabad. Belépett a centauri. - A nevem - mondta fémes hangon - Juggins. - Harmincéves lehetett, szögletes állal, kiálló pofacsonttal, Elálló füllel. A centaurik különös, szilvaszín egyenruháját viselte. Azoknak a kemény úttör knek volt az utódja, akik gyarmatosították a Proxima Centauri bolygát, három nemzedéken át harcoltak a kegyetlen természet és a még kegyetlenebb bennszülöttek ellen, és végül, vagy ötven évvel ezel tt - visszatértek a Földre. Odaadták nekik Ausztráliát, és a tudományuk ezt az eddig szinte leghaszontalanabb földrészt a világ legtermékenyebb területévé tette. Szörny élményeik a másik bolygón többé és kevesebbé is tették ket az embereknél. Most k uralkodtak a földön. - Jó napot, Mr. Jug - kezdte Dowling, de a centauri a szavába vágott: - Ha egy centaurihoz beszélünk, nem használjuk a "mister" szót. Juggins a nevem. - Foglaljon helyet - kínálta Lechon. - Igen. - A hozó összehajtotta hosszú lábát, leült, és várta, hogy valaki megszólaljon. Végül Dowling rászánta magát, és megkérdezte: - És hogy tetszik önnek Philly? - Philadelphiát érti? - Hát persze. - Akkor legyen szíves ezt is mondani. Egyáltalán nem tetszik. Piszkos, korrupt és csöppet sem hatékony. De ezen majd segítünk. Jól teszik, ha együttm ködnek velünk. A mi vezetésünk alatt sokkal egészségesebbé válik az élet, mint azel tt bármikor. Dowlingot, bár a város szülötte volt, nem jellemezte túlzott lokálpatriotizmus, ez a nyerseség azonban megdöbbentette. Valami olyat morgott: - Ti ugyan nem keszty s kézzel dolgoztok, hapsikáim. - Azt hiszem, értem ezt a jasszos kifejezést. Minket arra tanítottak, hogy igazat mondjunk. - Ezt úgy mondta, mintha az igazság kimondása valami igen kellemetlen foglalatosság lenne. - Remélem, a vízvezetékkel is fognak valamit kezdeni. Mikor ma reggel kinyitottam a csapot, miel tt megindult volna a víz, egy él angolna, egy tizenkettes gumi és kb. egy köbméter klórgáz jött ki bel le. A hozó hidegen bámult rá. - Fiatalember, ez megengedhetetlen túlzás. Egy gumi nem férne át a vízcsöveken. - Viccsel - mondta Lechon szerencsétlenül. Az érzelmek ütközése okozta feszültség kihozta lengyeles akcentusát. Juggins most rábámult. - Értem. Ugye ezt nevezik önök viccesnek? Nagyon mulatságos. - Rágyújt? - kínálta Dowling. - Mi soha nem használjuk ezt a mocskos gyomot. Egészségtelen. - Hát akkor egy csésze teát - sóhajtotta Lechon. - Hm. Ez is ajzószer. - Ó, ezt igazán nem mondanám, Juggins. Tartalmaz ugyan koffeint, ami stimulál, de a legtöbb táplálék tartalmaz valami ilyesmit. - Hát jó, de gyengén kérem. És cukor nélkül. Hsi kitöltötte a teát, és nagyon forró vízzel hígította. A hozó gyanakodva kavargatta. Felnézett, és megszólalt: - Azt akarom, hogy maguk és mindenki az egyetemen, úgy nézzenek rám, mint atyjukra. Semmi értelme, hogy ellenségeskedjenek, hisz a viszonyokat úgysem tudják megváltoztatni. Ha együttm ködnek… huhh! Döbbenten bámulta a kanalát. A kanál alsó része teljesen elolvadt, és tócsába gy lt össze a csésze alján. - Túl er sen keverte - mondta Hsi. - Én… - kezdte Juggins. Sorra végignézte ket. Aztán óvatosan letette a csészéjét, a kistányérra helyezte a kanál el nem olvadt felét, felállt, és kivonult. Lechon vörös homlokát törölgette. - Ez szörny volt, Arthur. Nem szabad viccelnie vele. Mindnyájunkat lelövethetett volna. Hsib l kitört a régóta visszafojtott kuncogás. - Lehet. De hát itt volt nálam ez a Wood-féle fémb l készült kanál, és nem tudtam kihagyni. - Igazi? - kérdezte Merrian. - Igen - felelte Dowling. Sokan hitték, hogy a hozók robotok vagy valami ilyesmi, de igazi emberek, a
szokásos módon szaporodnak meg minden. - Azt hiszem, k az újfajta emberek. - Nem - mondta Lechon. - Tessék csak a történelmet tanulmányozni, uraim. A harcosok népe. Ez a legújabb példa arra, mit érhetünk el alapos képzéssel és fegyelemmel. A maguk idejében ugyanezt tették a spártaiak és az oszmán-törökök is. A mi centaurink jobban hasonlít egy spártai nemeshez, mint egy török janicsárhoz. Likurgosz Juggins barátunkat azonnal elismerné vérbeli spártainak… Folytatta. A három alsóéves figyelmesen hallgatta. Merrian elmerült lelke mélységeibe. Elítélhet az er szak, ha ilyen teremtések ellen alkalmazzák? Dowling és Hsi, akik nem voltak elmélyült idealisták, azon elmélkedtek, hogyan alakítsák személyes terveiket. Dowling azt remélte, hogy mire befejezi tanulmányait, még mindig lesz helyi philadelphiai politikai élet, amelybe bekapcsolódhat, hozók ide vagy oda. Hiszen közvetít kre is szükség lesz a szuperemberek és alattvalóik között. Hsi arra a finom kis állásra gondolt a Sino-American Transport Co.-nál, ahova apja beügyeskedi majd, ha befejezte a f iskolát. Ha lehet, akkor kemény munkával és családi összeköttetésekkel eljut majd az igazgatóságig, és néhány nagy üzlet, amire már most készül… Persze mindenütt ott lesznek a feltételezetten megvesztegethetetlen hozók… de ez a megvesztegethetetlenség egyel re csak feltételezett, gondolta. Az osztálytalálkozók, akárcsak az esküv k vagy a temetések, összehoznak egy csomó embert, akik rendes körülmények között még csak a túloldalra sem mennének át azért, hogy egymással találkozhassanak. Így aztán amikor a kilencben végzettek találkozóján véget ért a hivatalos program, Hsi, Dowling és Merrian egymás mellé sodródtak, és elmentek egy vendégl be, hogy elmondják, mi minden is történt velük. Baldwin Dowling meghízott egy kicsit, de még megvolt hullámos fekete haja és ragyogó mosolya. Feleséget és egy gyermeket szerzett. Arthur Hsi alig változott, de a feleség mellé hat gyerekre tett szert. Fred Merrian elvesztette homoksz ke haja nagy részét, két feleség és két válás volt mögötte, vékonynak és lázasnak t nt. Hsi épp most érkezett haza Ausztráliából, és lelkesedett. - Csodálatos egy hely. Minden óram pontossággal m ködik. Nincs borravalózás és vesztegetés. Se öröm. Minden hozó valahogy katona, még azok is, akik liftkezel ként vagy kutyaeledel-árusként dolgoznak. Fred Merrian úgy nézett ki, mint aki vitatkozni akar. - Azt akarod mondani, hogy rokonszenvezel velük? - vágta oda. Hsi ostobán szórakozottnak tetszett. - Ezt nem mondanám, Fred. De hát együtt kell velük élnünk. A Sino-American Transport Company óriási szervezet, és a Csendes-óceán mentén mindenütt vannak leányvállalatai, szállodák, légitársaságok, bálnafeldolgozók és ilyesmik. Így hát együtt kell velük m ködnünk. Te mit csináltál az elmúlt tíz évben? Merrian keser en nézett rá. - Az írásaimból próbálok megélni. De nem írok olyasmit, amit az olcsó magazinok megvennének, így hát… - megvonta a vállát. - És te, Baldwin? Mintha azt hallottam volna, politikus lettél. - Igen, ez így is van - felelte Dowling. - Én vagyok Philadelphia város hivatalos közvetít je. Ha az egyik, izé, báránykám valami z rbe keveredik a hozókkal, igyekszem kihúzni bel le. - Úgy nézel ki, mint akinek jól megy. - Hát nem jártam rosszul. - Baldwin mosolya szinte már vigyor volt. - Olyan, mintha amolyan néptribunusféle lennék, ahogy Lechon professzor megmagyarázta. - Lechon? - kérdezte Hsi. - Még mindig ott dolgozik? - Igen, és még mindig az si parthusiak szerelmi életét magyarázza. - Észrevette, hogy néz Merrian, és hozzátette: - Fred biztosan azt hiszi, gonosz renegát vagyok. De ahogy te is mondtad, a hozók itt vannak, és ki kell jönnünk velük. Egyébként találkoztam egy fickóval, aki ismer téged. Cass Young azt mondta, majdnem belebolondult a kínai üzleti módszereidbe. - Mi nem tetszett neki? - Csak az, hogy sohase azt gondolod pontosan, alpit mondasz, és ha ez valakinek nem tetszik, adod a sért döttet. És a hogy is mondja… úgy hívta, hogy a keleti tenyér szárazsága. Mondd, emlékszel a hozónkra, Jugginsra? A Pennsylvania egyetem els igazgatójára? Még mindig ott van, de most az egész metropoliszi körzet vezet je. - Tényleg? - felelt Hsi. - Különben elmondta neked Mr. Young, hogy mir l tárgyaltunk? - Nem. - Veled is akarok err l beszélni. - Hsi kérd n nézett Fred Merrianra. Merrian megnézte az óráját, és kelletlenül elbúcsúzott. - Nagy kár - mondta Dowling. - A legrendesebb és legtisztességesebb pali, akit csak ismerek. De csöppet sem gyakorlatias. - Lehalkította a hangját. - Esküdni mernék, hogy részt vett valamilyen hozóellenes megmozdulásban. - Ez megmagyarázná, miért néz úgy ki, mint az éhes farkas - tette hozzá Hsi. - Te tudsz valamit ezekr l a mozgalmakról? - Sok mindent tudok, amir l nem beszélek. De mi ez az üzlet, amire gondoltál?
- Üzletr l egy szót sem szóltam. - Hsi felkuncogott. - De tudom, Baldwin, hogy téged nem tehetlek lóvá. Ismered a Morehouse-tervet? - A cs posta egyesítésének tervét? Igen. - Azt viszont talán nem tudod, hogy a Philadelphia-Baltimore-cs a Sino-American ellen rzése alatt áll. És nyilvánvaló, hogy a Miami és Boston közötti cs nem egyesíthet a Philadelphia-Baltimore szakasz megkerülésével. Mi azonban egyel re nem akarjuk eladni a részvényeinket. - Hát? - Ha részvénycserét lehetne létrehozni - jó barátaink rendelkeznek az új Boston-Miami Társaság részvényeinek 45 %-ával -, és így jelent s beleszólásunk lenne az új társaság ügyeibe. - Más szóval, részvénytöbbséget akartok? - Ezt nem mondanám. De jelent s befolyást. Dowling nevetett. - Ne akard bemesélni nekem, hogy ezek a jó barátok nem a Sino-American bábjai. Az új társaság részvényeinek hányada kell? Hat százalék? - Hét és még valami jobban nézne ki. - Értelek. De tudod, mi itt hogy intézzük a dolgokat. A hozóknak mindenben benne van a kezük. Ha nyersz, elmarják, ha vesztesz, a te bajod. És az életeddel játszol, ha valamelyiket el akarod hallgattatni. De talán sikerül Jugginsszal elérnem valamit. Hsi nevetett. - Szóval itt még mindig megvesztegethetetlenek, mi? Mennyit kaptatok meg az "egészségesebb életb l", amit ígértek? - Hát - mondta Dowling bizonytalanul - azért valamennyire kitakarítottak. - Megépült már az új vízvezetékrendszer? - Nem, de volt róla szó… Bumm! Messze a Schuykill felett sárga lángcsóva csapott fel az éjszakai égre. Gyorsan követte a többi robbanás. Tört üveg csörömpölt. Hsi és Dowling megragadták az asztalt. Dowling azt motyogta: - Az örültek! - Forradalom? - kérdezte Hsi. - k azt hiszik. - Kivehet volt a halk tüzelés. Az ajtóban megjelent két kemény kinézet egyenruhás férfi. Dowling azt mormogta: - Kopók. - Nem kellett leírnia ezeket a rend röket, akiknek minden erénye abból állt, hogy bátrak voltak és h ségesek uraikhoz, a harcosok népéhez. Nem tehettek mást, mint ültek és hallgattak. Mikor a zaj elcsitult, Dowling odament az egyik hekushoz, és halkan megszólította. A hekus azt válaszolta: - Nem ismertem meg, Mr. Dowling. Gondolom, ön nyugodtan elmehet, és magával viheti a barátját is. Amint a két férfi elhagyta az éttermet, Hsi érezte, hogy a többiek ellenségesen méregetik ket. Odakinn Dowling fanyarul elmosolyodott. - Mindenki csak akkor szereti a privilégiumokat, ha a kedvezményezett. Gyalog megyünk. - De a kocsid - mondta Hsi, aki csöppet sem volt sportos. - Itthagyom. Ha kocsin mennénk, a rend rök el bb l nének, és csak utána kezdenének kérdez sködni. Ha bárkit látunk, felemeljük a kezünket, és lassan megyünk tovább. Északkeleten vöröslött az ég. Az oxidálók sok Észak-Philadelphiai házat felgyújtottak… Hsi és Dowling az utóbbi lakásán töltötték a következ napot. Semmilyen hírt nem kaptak. Edna Dowling a régi kínai m vészetr l faggatta Hsit. Hsi ostobán mosolygott. - De Mrs. Dowling, én igazán semmit nem tudok a m vészetr l, hiszen üzletember vagyok. A következ reggelen megérkezett az újság. Arról számolt be, hogy sikertelen lázadások voltak Philadelphiában, New Yorkban, Detroitban, St. Louisban… Baldwin Dowlingot bevezették Juggins irodájába. A centauri keveset változott, csak a haja kezdett id el tt szülni. - Hello, Juggins - mondta. Aztán beszippantotta a leveg t. És még egyszer. Félreismerhetetlen dohányszagot érzett. Dowling vádlóan nézett Jugginsra, aki visszanézett, el ször értetlenül, aztán kezdte magát kényelmetlenül érezni. - Mi van? - ugatta. Dowling elmosolyodott. - Nyugalom, Juggins. Én nem fogom… - Szíveskedjék a saját dolgaival tör dni - Mit l ilyen mérges? Hisz én egy szót sem szóltam. És éppen az a szándékom, hogy a saját dolgaimmal tör djem. Épp azért jöttem ide. - Elmondta, milyen részvénycserét javasolt Hsi. A lehet legkedvez bben magyarázta, de Jugginst nem sikerült lóvá tennie. Juggins elgondolkozva nézegette a díszes tolltartót, amely megtörte irodája spártai egyszer ségét. Aztán
megszólalt: - A terv lehet, hogy megbízható. De ha a feletteseim hallanának róla, hm… nagyon is merev véleményt alakítanának ki. - Csend. - Igyekszem tisztességes lenni. Nem voltam mindig tisztességes a philadelphiaiakhoz? - Természetesen, Juggins. És nem gondolja maga is, itt az ideje, hogy kifejezzük a hálánkat? - Minket, centaurikat természetesen nem vezérelnek anyagi megfontolások. - Természetesen nem. Maguk teljesen megvesztegethetetlenek. De engem boldoggá tenne, ha kifejezhetném hálámat. Tudja, én nem vagyok olyan önzetlen szuperember, mint maguk. - Mire gondolt? Dowling megmondta. Juggins mélyet lélegzett, az ajkát csücsörítette, és komoran bólintott. Nem pillantott fel a tolltartóról. - Egyébként - mondta Dowling -, miután ezt már elintéztük, tehetne nekem egy apró szívességet. Azt hiszem, a legutóbbi lázongások után elfogták egyik régi osztálytársamat, Frederick Merriant is. - Mi van vele? - Mik a centaurik tervei a lázadókkal? - A vezet ket lel jük, a többieket megvakítjuk. Nem hiszem, hogy ez a Merrian a vezet k közé tartozott akkor ismer s lenne a neve. - A régi barátság kedvéért… Nem tudna valamit tenni Merrianért? - Bens séges barátja? - Juggins élesen nézett Dowlingra. - Nem, mióta befejeztük a f iskolát, csak véletlenül szoktunk találkozni. Jót akar, de id nként rült dolgokba fog. - Nem tudom, mit tehetek. Nem helyezhetem szabadlábra. - Erre nincs is szükség: Állítson ki halotti bizonyítványt. Mondja, hogy természetes halállal múlt ki. Aztán tegye a helyére a Lancaster börtönigazgatóság egyik közönséges rabját - ott úgyis állandóan pusztulnak. - Majd meglátom. Amikor Dowling felvette Hsit, mosolya már a kérdés elhangzása el tt mindent elárult. - Százezret ajánlottam neki, és vita nélkül elfogadta. Hsi fütyült. - Tízszer ennyit is szívesen fizettem volna! Ez a bozó még nem ismeri a saját értékét. - Talán ez az els komoly ken pénz, amit elfogadott. - Tényleg? Mi mindenesetre nem fogjuk elárulni, mennyit kaphatott volna, úgyis elég hamar rájön majd magától is. Fred Merrian becsoszogott a látogatói szobába. Levertnek t nt, de felvidult egy kissé, amint Dowlingot, Hsit és Dr. Lechont meglátta. Leült. Csodálkozva nézett körül. - Hogyhogy az r kiment? Ez különben nem szokásuk. Dowling vigyorgott. - Jobb neki, ha nem hallja, mit beszélünk. - Elmagyarázta, hogy Marriant hamis néven a Lancastergazdaságba akarják juttatni. - Szóval, akkor… megmarad a szemem világa… ó! - Fred, tessék kézbe venni magad… Megnyugtatták a teljesen kimerült írót. Végre megszólalt: - Még mindig nem értem, miért fulladt kudarcba a felkelés. Fogalmatok sincs, menynyire óvatosak voltunk. Mindenre gondoltunk. Dowling válaszolt: - Azt hiszem, egyszer en nem voltatok elég er sek. Amíg a hozóknak jól felfegyverzett, nagyszámú rend rkopóegységeik vannak… - megvonta a vállát. - Úgy érted, reménytelen? - Ugyan, ugyan. Ahogy ismerlek Fred, ebbe nehezen fogsz beletör dni. - Sohasem fogok beletör dni. Kell lennie valamilyen megoldásnak. - Attól tartok, nincs. - Én ebben nem vagyok olyan biztos - szóit közbe Lechon. - Persze nem fegyveres felkelésre gondolok. A mai bonyolult fegyverekkel a civilek keveset tudnak kezdeni. Ez olyan, mintha, mintha… puszta kézzel akarnánk egy villanyf részt megállítani De van más lehet ség is. - Micsoda 7 - kérdezte a három fiatalabb férfi egyszerre. - Tanulmányozzák a történelmet, uraim, tanulmányozzák a történelmet. - És ez volt minden, amit ki tudtak bel le szedni. - Nem aggódom - mondta Juggins. - Megbízhatunk egymásban, - Hátrad lt, és megszívta a szivarját. Felköhögött, és ismét megszólalt: - A fene egye meg, mindig elfelejtem, hogy ezeket nem szabad leszívni, - A fülbevaló-viselés amerikai divatját is követte. Dowling mosolygott. - Úgy érti, bíznunk kell egymásban?
- Igen, így is lehetne mondani. Most mi a javaslata? Arthur Hsi fejtette ki a dolgot. - Ismeri az Atlantic City-tervet, amit a Sino-American társaság támogat? Mi készek vagyunk nekikezdeni. - Igen. - Hát el ször is, ott van a M emlékvédelmi Társaság, amelyik tiltakozik. Azt mondják, a modernizálással tönkretennénk Atlantic Cityt. Azt mondják, szentségtörés lenne lebontani a Traymore szállót, ami már háromszáz éve áll. Juggins meglengette a szivarját. - Lelövethetem a Társaság néhány tagját, majd akkor elhallgatnak. - Ó, azt ne - mondta Hsi döbbenten. - Ez csak mindenféle bajt okozna, az emberek bojkottálnák a tervet. - Hát akkor, mit akar, mit csináljak? - Hát, ha a kormány bontana le néhány ilyen régi romot… - Ez pénzbe kerülne. - A társaság talán megtalálná a módját, hogy kivegye a részét a költségekb l. Juggins még mindig a homlokát ráncolta. - F nökömnek, MacWhirtle centaurinak bele kell egyeznie. Azt hiszem, gyanakszik rám. Dowling közbevágott: - MacWhirtle n s? - Igen, de a felesége Ausztráliában van. Miért? - Csak támadt egy ötletem. Folytasd, Arthur. - Hsi pedig folytatta: - Aztán ott van a fejlesztési társaság finanszírozásának kérdése. Azt gondoltuk, hogy kiadnánk Palamennyi törzsrészvényt és nem kumulatív osztalékjogú els bbségi részvényt. A Sino-American az el bbiek többségét venné meg, a közönség meg a másik fajtát. Maga meg MacWhirtle szintén a törzsrészvényekb l vehetnének, még a piacra dobás el tt. Juggins újra a homlokát ráncolta. - Úgy emlékszem, van valami rendelkezés a nem kumulatív els bbségi részvények ellen, bár sosem értettem, miért. Hsi megmagyarázta: - Ezt a részvényt nem neveznénk nem kumulatívnak, valami fantázianevet adnánk neki, ami ugyanazt jelenti. Az ember eladja a nem kumulatív részvényeket a közönségnek, és megtartja a törzsrészvényeket. Egy év múlva az ember azt mondja az els bbségi részvényeseknek, a helyzet nagyon rossz, sem a törzs-, sem pedig a többi részvényre nem tud osztalékot fizetni. A következ évben pádig, hogy most már jobb a helyzet. Az els bbségi részvényesek megkapják a maguk szabályszer hét százalékát, de csak arra az évre. Mi pedig megkapjuk a törzsrészvények osztalékát és a törzsrészvények tavaly ki nem fizetett osztalékát és az els bbségi részvények hétszázalékos osztalékát, amit az el évben nem fizettünk ki. Csodálatos. - Igen, értem - mondta Juggins -, most már értem, miért tiltja ezt a törvény, de gondolom, a modern pénzügyi életben szükség van ilyen fogásokra. - Teljességgel - válaszolt Dowling. - Igyekszem tisztességesen viselkedni. Néhány centauri roppant merev, több kárt okoznak, mint hasznot. - Természetesen - válaszolt Dowling. - Gondolja, találkozhatnánk MacWhirtle-lel? Már úgy értem, társaságban. Dowling tárcsázott a csuklótelefonján. - Helen? Itt Baldwin… Igen, igen, maga az öreg politikai varázsló. Szabad vagy a jöv hétvégén?… Nem, nem egy buliról van szó… New Yorkban… Tudod, vinnék neked egy bozót, hogy kicsit illegesd el tte a habtestedet… Igen, igazi nagyfiú. De ugye érted, hogy a teljes diszkréció… Nem, én nem és kész! Már mondtam neked, hogy nagyon meg vagyok elégedve azzal az asszonnyal… az az igazság, hogy szeretem. Ez üzlet. Rendben. Szombaton látjuk egymást. MacWhirtle centauri olyan volt, mint Juggins öregebb és kisebb kiadása. Bár modora még sokban emlékeztetett a meg nem fert zött bozók merevségére, világos volt, hogy valamilyen nyomás alatt van. - Üljön le! - ugatta. Dowling leült. MacWhirtle el rehajolt. - Ha jól értettem, maga meg az a kínai, Hsi… készek arra, hogy Atlantic City Városfejlesztési Társaság részvényeket adjanak el nekem olcsóbban, mint a piac… - Igen. Err l jut eszembe, barátom, Osborne visszakaphatná titkári állását? - Miért? Mit tud maga Osbornról? - Kirúgták, mert a mondat végér l lehagyta a ragot. Ha a részvények ára a piac… A hozó pulykavörös lett. - Azt teszem, amit… maga szemtelen… A mondatot dühében nem tudta befejezni, Dowling meg gondolatban bokán rugdosta magát, hogy megszegte az aranyszabályt, és tréfálni akart egy hozóval. MacWhirtle végre megnyugodott annyira, hogy részletesebben érdekl djék a részvényekr l. Dowling tovább mayarázott. MacWhirtle mereven nézte a körmeit. Alig hallhatóan szólalt meg:
- Persze er szakot is alkalmazhatnék, de meggy lölne… - Észrevette hogy Dowling figyeli, és felordított: - Ki innen! Nem akarom, hogy az emberek magánéletem… Dowling bosszankodva ugyan, de el nem bátortalanítva állt fel, hogy távozzék. MacWhirtle rákiabált: - Üljön le, maga ostoba szamár! Nem gondoltam komolyan. Elismerem, hogy szükségem van a pénzre. Szóval azt mondta… Dowling a szállodából, ahol MacWhirtle-lel találkozott, gyalog ment a Penn állomásra. Négy óra múlt, a nap vagy éj egyetlen olyan órája, amikor New York utcái elhagyatottak. A MacWhirtle mutatta tárgyalókészség nem állt összhangban azzal a pénzügyi ártatlansággal, ami az igazi hozókat jellemzi. A Nyugati 35. utca sarkán egy csoport férfi állt. Megismerte a kopók egyenruháját. Az egyik rend r meglátta, el vette a pisztolyát, és tüzelt. Dowling beugrott egy pincelejáratba, és onnan kiabált fel: - Mi az isten bajuk van maguknak? A sötétben motyogás hallatszott. Egy mély hang szól bele a világba: - Az els nyitott ablakba belelövünk. Mind feküdjenek vissza. - Aztán megjelent a hang forrása is, kövér testet vonszolt maga után. A kopó Dowling arcába világított, és felkiáltott: - Kutya legyek, ha ez nem Mr. Dowling, Philadelphia mediátora! Jöjjön el , Mr. Dowling. Sajnálom, hogy az egyik fiú idegességében magára l tt. Tudja, az egyik hozó nagyon is beszívott, és épp rajta segítettünk. Hát persze hogy nem akartuk, hogy ilyen állapotban lássa ket bárki is! - Ha el is talált volna, azt még jobban sajnálná - morgott Dowling. Követte a kopót a sarokig. Hát igen, három nagyon is beteg bozót látott, és a s alkoholb z a betegség jellegér l is tájékoztatta. Egy másik kopó ezt morogta: - Szóval ezek a szuperemberek, akik sose mulatnak, mi? Ejnye-bejnye. Az id járásnak kitett gránit elporlad, de ehhez id kell. Dowling, miközben segített Hsi hálóját szövögetni, rádöbbent, hogy kezd pocakosodni. Volt, aki még mindig "nagy jöv fiatalember"-ként emlegette, de anélkül, hogy a fiatalt túlságosan hangsúlyozta volna. A lánya már középiskolás volt. Egyáltalán nem örült, látván, hogy gyönyör lesz. El kell majd rejtenie a hozók el l, akikkel állandó kapcsolatban állt. Hsi panaszkodott: - Ha még egypár bozót bele kell vennünk ebbe az rkiköt üzletbe, a Sino-American legjobb, ha eladja amerikai érdekeltségeit, és visszamegy Kínába. Dowling vigyorgott. - De hát oda juttattuk ket, ahova akartuk, nem? - Iiigen. Úgy követik a javaslatainkat, mint… mint a báránykák. De… Dowling csuklóján felcsörgött a telefon. Juggins szólt bele rekedt hangon. - Dowling! Szörny dolog történt! MacWhirtle épp most l tte le Szolovjovot! - Megölte? - Igen. Dowling füttyentett. Szolovjov egész Észak-Amerika adminisztrátora volt. Juggins folytatta - Azon a lányon veszekedtek, tudja, azon a Helen Kistleren, akit maga mutatott be tavaly MacWhirtle-nek. A lányon veszekedtek. - Most mi lesz? - Nem tudom, de hogy egész Ausztrália a nyakunkra jön, az biztos. Felügyel ket fognak küldeni. Csak a jóisten tudja, mi mindent csinálnak majd. - Ugyan - nyugtatgatta Dowling. - Csak az a fontos, hogy mind összetartsunk. Szóljon a többieknek is. A nyakukra is jött egész Ausztrália. A Közép-atlanti Államokat egy héten belül elárasztották a merev, komor, arrogáns hozó felügyel k. A mindennapi emberek, akik megszokták, és lassan kevésbé gy lölték uraikat, újra megkeményedtek, mikor látták, hogy az újságjaik teli vannak drasztikus rendeletekkel, melyeknek az a célja, hogy "megszigorítsák a hihetetlenül laza észak-amerikai erkölcsöket". "Részegít italok abszolút prohibíciója." "Egyetlen férjezett n se dolgozzék fizetett állásban." "Tilos a dohányzás nyilvános helyeken, ami vonatkozik az utcákra, szállókra, vendégl kre… " Baldwin Dowling elment Juggins munkahelyére. Philadelphia adminisztrátorának most már hatalmas irodája volt, olyan sz nyegekkel, amikbe szinte bokáig süllyed az ember. Juggins és öt másik helyi bozó a felügyel , egy apró, zsémbes emberke el tt álltak. - A többieket is hívassák ide - sz rte a fogai közül a szavakat az emberke, aki nyilvánvalóan azt hitte, hogy Dowling is centauri. A felügyel folytatta a szónoklatát: - És itt találom önöket, a vesztegetés és romlottság mocsarába süllyedve! Tea! Kávé! Dohány! Ital! N k! Megvesztegetés! És maguk még centaurinak mondják magukat? Rohadt, mocskos szibarita vázak! Most pedig velem jönnek. Különgépen megyünk Ausztráliába, ahol bíróság elé állnak. Annyi korrupció és erkölcstelenség van a rovásukon, hogy ennyiért egy egész földrészt is fel lehetne kötni. Ne is tör djenek a csomagolással. Koporsón kívül másra úgysem lesz szükségük. Indulás! Az ajtóhoz ment, és felrántotta. A hat kábult kinézet bozó libasorban megindult kifelé. Gyermekkoruk
szörny fegyelme még nem t nt el. Dowling Juggins szemébe nézett, aki tompán visszabámult rá. Dowling megszólalt: - És hagyják, hogy ezt megússza? - Hogy érti? - Hiszen maga nagyobb nála. Lassan megértette. Juggins szembefordult apró termet kínzójával. A többi hozó is megállt és ránézett. - Mi lesz? - kiáltotta az emberke. Úgy t nt, egy pillanatra sem fordult meg a fejében a gondolat, hogy esetleg nem engedelmeskednek a parancsainak. A hat másik elindult feléje. El ször csodálkozott, aztán hitetlenkedett, feldühödött, és végül megijedt. A zsebéhez kapott. Elárasztotta a bozók hulláma. Egyetlen pisztolylövés hallatszott, aztán a bozók szétváltak. A felügyel nek ell tték a fél fejét. - És most? - lihegte Juggins. - Mit csinálnak, ha ezt is meghallják? Hová mehetünk? Mi az? "Az" a dühös tömeg hangja volt, amely elárasztotta az utcát, és azon egyetlen okból, hogy dühös volt, eltiport mindent, ami az útjába került. A bozók lerohantak, Dowling meg utánuk. Az épület bejáratánál egy tucat kopó állt tétlenül. A tömeg nem közeledett hozzájuk, bár a fegyverét egyik sem vette el . - Miért nem l nek?! - kiáltott rá az egyik hozó a rend rök parancsnokára. A kopó tüntet en ásított. - Azért, hapsikám, mert minket ugyanúgy zavar, hogy nem dohányozhatunk nyilvános helyen, mint ket. És ezzel hátat fordított a centaurinak. A tömegnek csak ennyi bátorításra volt szüksége. Mire azonban a kapuhoz értek, a hozók már nem voltak ott. Úgy rohantak a hátsó kijárathoz, hogy csak úgy surrogott körülöttük a leveg . Baldwin Dowling a tömeget óvatosan kikerülve, tárcsázott a csuklótelefonján. - Hello, Arthur. Juggins és a barátai megölték a felügyel t, és megléptek. Úgy látszik, sikerült kitörniük. Megpróbálom elérni New Yorkot, hátha ott is sikerül balhét keverni. Itt minden a feje tetején áll. Próbáld megtudni, Kínában mi a helyzet. Meg kell szerveznem Philly önálló kormányát. Hitted volna ezt, hapsikám?! Dowling a New York-i hívásból megtudta, hogy ott is összecs dült a tömeg - pontosabban három tömeg is -, és a centaurik vagy elmenekültek, vagy meglincselték ket. Vezet jük, New York új adminisztrátora hullarészeg volt, és így a dönt pillanatban nem tudott utasításokat adni… Sem a New York-i, sem a philadelphiai tömeget nem vezették nemes motívumok, nem akartak mindent feláldozni a szabadságukért. Azért lázadtak fel, mert megtiltották nyilvános helyen a dohányzást. Az a négy ember, aki annyi évvel ezel tt a philadelphiai Pennsylvania egyetemen összegy lt Lechon professzor szobájában, most ismét itt volt. Fred Merrian napsütötte és izmos lett, meg egy kicsit szomorkás. A kezelés, amit a Lancaster táborban kapott, majdnem megölte, de végül is megedzette. szólalt meg: - A legutóbbi rádióhírek szerint a Második Hely rségi Hadtest Oroszországon át vonul vissza. - Eegen - mondta Dowling. - Mikor idevezényelték ket ellenünké Európából, Európa is fellázadt. - Hát nem csodálatos? - kérdezte Merrian. - Az egész világ sokkal jobb és tisztességesebb fesz, ha egyszer megszabadultunk t lük. - Az órájára nézett. - Rohannom kell. Minden régi ismer söm belém akar csípni, hogy lássa, tényleg én vagyok-e. Mikor elment, Tadeusz Lechon, aki mostanra egészen megöregedett, megszólalt: - Nem akartam újra kiábrándítani. Tudjátok, milyen. Ez a világ nem lesz jobb és tisztességesebb. Ugyanolyan lesz, mint eddig, és a hozzátok hasonló gazemberek fogják irányítani. - Ha megszabadulunk t lük. Még mindig k az urak Ausztráliában és Dél-Ázsia legnagyobb részén. Úgy látom, ez a háború évekig fog tartani. És ha a hozóktól megszabadulunk, akkor sok országban a kopók veszik át az uralmat, ami nem lesz sokkal jobb. Arthur Hsi megkérdezte: - Miért omlott ilyen könnyen össze az egész? Hiszen a múlt hónapban, mikor kezd dött, egy géppuskával szét lehetett volna kergetni az egész tömeget. - A hozóknak nem volt elég bátorságuk - válaszolt Dowling -, a kopóknak meg nem volt kedvük. Így hát senki sem vette kézbe a géppuskát. De azért tényleg különös. Lechon professzor, miért gy ztek le minket húsz éve, és miért gy ztük le most mi ket, mikor k legalább olyan er sek, mint voltak, mi pedig sokkal gyengébbek lettünk. Lechon elmosolyodott. - Tanulmányozzák a történelmet, uraim. Emlékeznek, ugyanez történt a spártaiakkal, mikor Epaminondasz legy zte ket. Miért? Ók is harcos nép voltak. És mint ilyenek, alkalmatlanok arra, hogy civilizált emberek között éljenek. A civilizált emberek többé-kevésbé mindig korruptok. A harcos népre a merev fegyelem és az embertelenül magasrend viselkedési norma jellemz . Amíg egymás között maradnak, legy zhetetlenek. De ha civilizált emberekkel kerülnek kapcsolatba, megfert dnek. Ha egy népet ismeretlen betegség támad meg, az áldozatok száma óriási, hiszen nem immunisak. Mi, mivel eleve korruptak vagyunk egy kissé, egyben immunisak is vagyunk a korrupcióval szemben, éppen úgy, mintha
valamilyen kórokozók terjesztette betegség lenne. A centauriknak nem volt meg ez a védettségük, mikor a kísértéssel szembekerültek, éppen a miénknél magasabb erkölcsi színvonaluk miatt estek sokkal mélyebbre. Ugyanez történt a spártaiakkal is. Mikor a kormányuk felszólította ket, hogy induljanak harcba, és védjék meg a világ feletti uralmukat, a legtöbben túlságosan el voltak foglalva a civilizált emberekt l való harácsolással ahhoz, hogy engedelmeskedjenek. A centauri kormányzat így ott állt a világ leghatalmasabb katonai gépezetével, de csak a töredékével azoknak, akikre a megindításhoz szükség lett volna. És a behívottak közül sokat elrothasztott a sok kicsapongás, vagy megbízhatatlan kopók voltak, akiknek uraik iránti h sége megvetéssé változott. Arisztotelész mondott err l valamit a Politikájában. Ha jól emlékszem, az idézet valahogy így szólt: "A katonai államok rendszerint csak addig maradhatnak fönn, amíg háborút viselnek, és ahogy gy zelmeik sorának vége szakad, összeomlanak. Békében acéljuk megrozsdásodik; a felel s pedig a társadalmi rendszer, mely nem tanítja meg katonáit, mit kezdjenek az életükkel, ha nincsenek szolgálatban." Ez persze nem hozza vissza azokat, akiket a centaurik megöltek, és nem adja vissza a megvakítottak szeme világát. Arisztotelész kijelentése, még ha igaz is, nem ok az elégedettségre. Kemény id knek nézünk elébe. A hozzám hasonló történész számára viszont érdekes, hosszabb távon. És valami módon megnyugtat, hogy fajtám hibái, bármilyen elitélend k legyenek is, valamilyen védettséget biztosítanak. Tanulmányozzák a történelmet, uraim. A dallam mindig más, de a hangjegyek, mint egyszer megjegyeztem, mindig azonosak. Damokos Katalin fordítása
Dmitrij Bilenkin - A bizonytalanság elve
"A múltvas való mozgáskor vagy a tér egy bizonyos pontjára jutunk, vagy a kiválasztott korba. Mindkett t egyszerre megvalósítani elvileg lehetetlen." (A temporalika alapjai, 2023)
Lába gyakran meg-megcsúszott, s ez nyugtalanította Berget. Micsoda bosszúság! A megszokás, hogy cip jér l magától lecsúszik a sár, gyanúsan nehézkessé tette durva, egy kaptafára készült csizmájában, amikor talpára ragacsos agyaggombóc tapadt. Pedig itt, a felázott úton ez gyakran el fordult. Apró körülmény, melyre nem számítottak. Hány ilyen baklövésre derül majd fény? Mellesleg az út kihalt volt. Kés bb az agyagot homok váltotta fel, s Berg megkönnyebbülten sóhajtott fel. A lejt n rövid id re megállt. Magányos tölgy hullatta itt lassan a földre ereszked leveleit. A termést már betakarították, a földek szürkés ködbe vesztek a messzeségben, s az égbolt, akár a mez , tompa fényben világított s könnyezett. Messze elöl, amerre az út vezetett, homályosan az ég felé nyúlt egy falusi templom tornya. Az es függönye id nként elrejtette. Az irányzók nem tévedtek, a hely az volt. S az id z Melyik századba vetette a temporális bizonytalanság elvez A hetedikbe, tizenhetedikbe? Úgy t nt, választ erre csupán a városban kaphatott. Csak most, a nedves homokon lépdelve érezte Berg a különbséget annak a századnak a leveg je között, ahonnan jött s a között, ahová került. A huszadik század embere az itteni légkör tisztaságával könnyen megmagyarázta volna a különbséget. Berget azonban zavarba hozta, mert már rég elmúltak azok az esztend k, amikor észak-Amerika gyárainak füstje szennyezte be a Hawaii szigetek egét. Mégis mir l van szó? Talán annak a kornak a leveg jén, ahonnan Berg érkezett, a technoszféra kitörölhetetlen nyomot hagyott embriógépeivel, oxidánjával és m anyagaival? Nyilván így igaz. Itt, ebben a században valami szembet en hiányzott az erd k, a föld és a füvek illatából. Valami, ami… "A századok égboltjai nem ismétl dnek, akár az általunk leélt napok…" - jutottak eszébe Siera sorai. A századok égboltjai nem ismétl dnek… Nem volt miért sietnie, mivel sötétedéskor kellett a városba belépnie. Az öltözéke természetesen pontos másolata egy vándor mesteremberének, a baja az, hogy nem felelhetett meg annak a századnak, melyben magához tért. Igaz, a középkori vándor rézm vesek öltözékét nem befolyásolta túlságosan a divat hullámzása, s ami a f , mindenkinek idegen országból érkezett vándor volt, vagyis olyan valaki, akinek joga van a szokatlan öltözékre. S mégis, nem volt értelme kockáztatnia. Végül is ez az ember els és reménykedjünk, hogy utolsó
kirándulása a múltba. Ha nem lennének ugyanis a különleges körülmények… Különös és fonák helyzet: olyan világba érkezett, mely már évszázadok óta halott. Nemsokára meglátja igen-igen távoli el deit, akiknek már a csontjai is elporladtak. Most viszont itt sétálnak az utcákon, ülnek a kocsmákban, szeretnek, veszekednek, nevetnek. Fura, érthetetlen, de tény. Ha azonban jól belegondolunk, a múltnak a jöv sokkal irreálisabb, mint a jöv nek a múlt. Azért, mert a múlt már megtörtént. A jöv viszont - semmi, szakadék, fehér homály. Bármelyik vele szembejöv számára , Berg egy nem létez világ képvisel je. Vicces… A karjára pillantott. Semmi különös, er s, bütykös kéz. Akaratlanul is fújt egyet, mert eszébe jutott a tudósok tanácsa, ahol megvitatták a középkori b rkeményedések el állításának módszerét. "Agyrém of szürke ló" - ahogy Genka Borozgyin szerette mondogatni. Az út egy faluhoz vezetett, Berg azonban kiválasztott egy keskeny, félrees ösvényt, mely az erd n áthaladva megkerülte a települést. Nem azért, mert félt az id el tti kérdez sködést l és találkozásoktól. Egyszer en azért, mert a faluban kérhették volna a rézm ves segítségét, ilyen kitér azonban nem szerepelt terveiben. Az erd , melyen Berg áthaladt, alig emlékeztetett századának tisztán gondozott erd ségeire. Vadak, vihar döntötte fák, s vadon s alig kivehet s el nem ágazó ösvényke. Sehol egy lélek, minden a kihaltságot bizonyította, azt, hogy kevés az emberi er , a települések szigorúan zártak. Forgalmas országút - keskeny, sáros földcsík, melyen az utolsó szekér még az es el tt haladt el. Az ösvény pedig akár egy vadcsapás, jóllehet itt a falu a közelben. Úgy látszik, mégis a korai középkorba került. Vajon nem túlságosan koraiba? A félhomályos vízmosás mögött fenyves kezd dött, jobbról a fák közül kivillant a templom, majd a növények újból betakartak mindent. A közelben varjúcsapat károgott. Es permetezett a sötéted égboltból. A feny fák gyökerei között galócák piroslottak. Nemsokára f vel ben tt földhányások kerültek útjába s szürke, id l roskadó keresztek. Temet … Egyik-másik kereszt feliratát ki is tudta silabizálni. Tekintete közömbösen vette tudomásul az id pontokat, az evangélisták félig letörl dött kinyilatkoztatásait, a bánat és gyász szavait. Szíve egyszerre fülsiketít dübörgésbe kezdett: a bokrok között egy új kereszt fehérlett, rajta a felírás: "Berg". A sírhant annyira friss volt, hogy az agyag még nem vált rajta sikamlóssá. Berget elfogta a remegés: meg fogják ölni ebben a korban, elássák és… Alig tudta lecsillapítani mellkasából kiugrani készül szívét. Micsoda ostobaság! Hiszen akit eltemettek, az hatott, viszont, Berg él! S különben sincs ebben semmi rejtélyes. Egyszer egybeesés - nagyon elterjedt családnév, MacPhersonok a skótok vagy tucatnyi nemzedékében el fordultak. Lehet, hogy a Bergek családfája legalább ilyen si, s valakit erre vetett a sorsa. Ez pedig annyit jelent… Annyit jelent, hogy van esélye rá, hogy találkozzék vele… Persze, talán nem sejtette ezt el re. Siet s léptekkel eltávozott a sírtól, s megcsóválta a fejét. Egyszer matematika, ennyi az egész. Mindenkinek két szül je, négy nagyszül je, nyolc dédszül je van, s a tizedízbeni nagyszül k száma ezernél is több, ami pedig a még távolabbi múltat illeti… Még ha számításba vesszük a távoli rokonok összeházasodását, akkor is valószín , hogy bármely európai település lakóinak nagyobbik fele közvetlen rokoni kapcsolatban van vele, a XXI. század Bergjével. Julius Caesart egészen rokoni szívélyességgel üdvözölhetné. Mégiscsak borzasztó dolog a genetika. Berg bármennyire is nyugtatgatta magát, a találkozás kellemetlen nyomot hagyott benne. Igyekezett gyorsabban átjutni a temet n. Rágondolni is szörny ; majd minden huszadik (tizedik, hetedik?), itt elföldelt ember távoli rokona volt. Bergen végigfutott a hideg, amikor arra gondolt, hogy külseje, jelleme s léte is ennyire bizonytalan fonaltól függ. Ha pedig ugyanebben a középkorban valaki nem találkozik valakivel, vagy összevesznek, mi több, abban a városban, ahová tart, akkor lehetséges, hogy , Berg sem lenne most a világon! Vagy más szín lenne a szeme, más a vérmérséklete, más a sorsa… Nos, ezért nem sikerült eddig egyetlen embernek sem megfordulnia a múltban. Berg csak akkor nyugodott meg, amikor az ösvényen ismét kiért a dombok között kanyargó s a távolba vesz országútra. Szell támadt. Az útkanyar mögül zavaros keskeny folyócska t nt el , mocskos híd vezetett át rajta egy igénytelen várkapuhoz. Berg megtorpant, sietve falnézett a város l résekkel fogazott falaira. Megvan! Körvonalai alapján rögtön felismerte a fényképekr l ismer s Kövér Leányzót. Tehát szerencséje volt, körülbelül abba a korba került, amelyikbe kellett, mert a tizedik században ezt a tornyot még nem építették fel, a tizennegyedikben pedig már le is rombolták Berklevszkij herceg lovagjai. Tehát öltözéke is nagyjából megfelelt a kor stílusának, nem keli átöltöznie a bokrok mögött. El húzta általvet jéb l tartalék ruháját, leöntötte egy különleges folyadékkal, mely izét és színét tekintve borra emlékeztetett, s meggy dvén, hogy a szövet ronggyá foszlott, a hídhoz indult. Amint rálépett a hídra, agya kitisztult, józan és hideg lett, megszabadult az oda nem ill gondolatoktól. S mégis néha arra gondolt, elég csak megráznia fejét… De nem, amikor átlépdelt a hídon, az elébe rohanó kutyák tagadhatatlanul valóban létez ebek voltak. Egy egész falka zúdult el bel lük - mocskosak, rühesek, bozontosak. A földhöz kushadva fojtott, rekedt ugatásba kezdtek. "No lám, ez itt a bökken ! - gondolta a botját keményebben szorító Berg. - Hiszen fogalmam sincs róla,
hogyan kell hogy viselkedjék egy középkori vándor, ha találkozik ezekkel a… S vajon mit akarhatnak?" Amikor el relépett, a kutyák hátráltak. Acsarkodásukat ideges és értetlen vonítás váltotta fel, melyb l gy lölet és félelem csendült ki. Berg hirtelen észbe kapott. Hát persze! Ruhája, lábbelije meg rizte annak a századnak a szagát, melyben készítették - az e századnak idegen m anyagok illatát! Berg tisztelettel nézett a kutyákra, s utána már rájuk sem hederítve, a kapuhoz indult. Eljött a legnehezebb perc, mely eldöntötte, megbízható-e álöltözéke. Azonban semmi sem történt. Egy arc kinézett a rácsos kisablak mögül, s tüstént el is t nt; az rszobából csontkockák kopogása hallatszott - az rnek szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy egy koldus kedvéért félbeszakítsa a hazárdjátékot. "Úgy látszik, békeid ben érkeztem" - állapította meg Berg. Az embereknek megtiltották az utazást a múltba, azonban semmi sem gátolta, hogy fényképfelvételek készítése vagy rejtett megfigyelés céljából az ottani felh k alá kronovizorokat juttassanak. Igaz, a bizonytalansági elv következtében általában találomra küldözgették ket. Amikor néhány esztend s távlatról volt szó, alkalmazásuk nem járt lényeges eltéréssel, azonban id ben kissé távolodva végképp megjósolhatatlan eredményekhez vezetett. Sehogy sem tudták például eljuttatni az automatát a kressai csatatérre. Természetesen megtehették volna, hogy a készüléket pontosan arra az id re állítják be, amikor az ütközet lezajlott, ebben az esetben viszont a berendezés mindenhová került volna, csak éppen nem a kis falu, Kressa fölé. Megtehették volna az ellenkez jét, a készüléket pontosan az ütközet helye fölé irányítják, ekkor azonban senki nem tudta volna megjósolni, hány évszázaddal vagy évezreddel térnek el az esemény id pontjától. Mellesleg, ennek nem volt dönt jelent sége, mivel egy történész számára bármely kor érdekes. Az automatákat többnyire a tér egy bizonyos pontjára irányították, minek következtében a megfigyelések id beli sorrendje nem volt elég folyamatos. Azonban ez is több volt a semminél. Minden rendben ment, amíg be nem következett ez a baleset. A "gomolyfelh " típusú készülék nem reagált a visszatérési parancsra. Semmi borzasztó nem történt, a készüléket egy viharfelh höz irányították, amelyben a szüntelen villámlásokhoz még egy felvillanás csatlakozott. Azonban ezúttal a készülék robbanószerkezete is rosszul m ködött. A nem lineáris antigravitátor kristályblokkja, noha a szolgálatot felmondta, egészben maradt. S ráadásul egy város közelében. Tehát a tizenegyedik századba került egy huszonegyedik századbeli szerkezet, s nagyon is lehetséges, hogy emberi kezekbe jutott. Magától értet dik, hogy a megolvadt "k " nem válthatott ki semmiféle gyanút. A kristály azonban sértetlenül átvészelheti a háborúkat, t zvészeket és viszályokat, s ha eljut a huszadik századba, ott természetesen felfedezik mesterséges voltát. Korát megel félelmetes, veszélyes, a történelem menetét megváltoztató felfedezés - még csak ez hiányzott! A sz k városi utcák nem voltak különösebb hatással Bergre - alaposan kitanulmányozta külsejüket. Viszont a b z… Szemét, tóürülék és még valami ennél is szörny bb b z terjengett. "Lassabban - utasította magát Berg. Ezer éve az emberek járása nem volt ennyire lendületes." .Reverendáját magasra emelve, pap lépdelt át egy pocsolyán. Ismét felvonított egy Berg lába alá került kutya. "Vigyen el a…!" - gondolta titokban. Az alkony södött, Berg megjelenése mégsem maradt észrevétlen: a ritkán el forduló járókel k rendre megfordultak utána. S nem valamiféle különleges okból: a város túlságosan sz k és zárt világ volt. A szomszédos Zorn - már egy másik királyság, s az a bizonyos Brabant pedig egyenest a világ másik végét jelentette. Egy távolról jött utazó itt esemény, még ha jelentéktelen is. Ostobaság! Lényegtelen, születnek-e róla kés bb pletykák, ha az utána maradt nyom megkülönböztethetetlen a többit l. Még ha ez a nyom egy rablóé is. Csak sikerrel járna! Remény azonban nem sok volt. Lényegében minden kizárólag a szerencsét l függött. Neki már amúgy is szerencséje volt, hogy els re jutott el a többé-kevésbé megfelel korba. Megfelel be? Ha ez csak a tizenegyedik század eleje, akkor vissza kell térnie - az antigravitátornak itt még se híre, se hamva. Akkor hány új próbálkozásra lesz szükség? Kett , három, egy tucat, lehet talán, hogy ezernyi, hogy legalább a tizenkettedik századba jusson - hiszen a bizonytalanság elve a próbálkozásokat szerencsejátékhoz tette hasonlatossá, ahol a több száz nyeretlen között rejt zött a nyer sorsjegy (még szerencse, hogy az utazás a múltba csupán az els néhány tízezer év távlatába volt lehetséges). De még a század keretein belüli pontos találat sem garantálta a sikert. Ha az antigravitátor nem lesz a városban, tegyük fel, a tizenkettedik században, ez azt is jelentheti, hogy a baleset után lezuhant, s elmerült egy ingoványban. S azt is, hogy az antigravitátort megtalálták, azonban eladták egy vándorló ócskásnak. Nos, ekkor el kerítése olyan feladat lenne, amilyennel nyomozók álmukban sem találkoztak - próbáld meg kideríteni, a középkori Európa mely pontján található a keresett tárgy! Berg akaratlan is elmosolyodott. Nem azért választották t, mert a legjelesebb szakért , vagy különösen talpraesett ember volt, hanem mert, bármilyen furcsa is, rendkívül szerencsés ember volt. Többségünknél a sikerek kudarcokkal váltakoznak. El fordulnak azonban meglep kivételek. Vannak, akik valósággal vonzzák magukhoz a bajt, ahogy a magas fák a villámokat, mások éppen ellenkez leg, képesek azt elriasztani - ez a körülmény id tlen id kt l fogva ismert, azonban igazából föl nem derített. Hírneves szerencséje egyel re igazolódott. A járókel k öltözékéb l ítélve most vagy a tizenkettedik század végén, vagy a tizenharmadik század elején járhatott. Ezt pontosítania kellett, s Berg els dolga az volt, hogy betérjen a templomtérre. Ha a székesegyház
el tt szentek szobrai állnak, ez annyit jelent, hogy már beköszöntött a tizenharmadik század. Ha nem… Voltak szobrok, azonban még arra sem volt idejük, hogy amint az lenni szokott, megfeketedjenek a kortól. Tehát attól a pillanattól kezdve, hogy az antigravitátor lezuhant, az jelentkezéséig százötven esztend telt el. Oly hosszú id , mely megnehezíti a sikeres kutatást. S mégis meglep en sikeres célba érés volt ez! Berg a tér kell s közepére állt. Körbepillantott. Minden komor volt. Sötét, egymáshoz búvó homlokzatok, a szomszédos utcából lónyerítés hallatszott, a szürkületben elmosódó járókel k, az idegen beszéd és öltözet szomorúsággal töltötték el. Városlakók néma csoportja vonult át a téren. El kellett haladniuk Berg mellett, aki hirtelen rádöbbent, ebben a pillanatban a legártatlanabb szemt l szembeni találkozást sem tudná elviselni. Igyekezett kerülni a felt nést, s besurrant a templom tárva-nyitva álló kapuján. Benn tisztaság volt, ünnepélyes hangulat és világosság. E század fogalmai szerint vakító fény, jóllehet a templom az elektromosság korában komor barlangnak t nt volna. Berget azonban már egy kissé áthatotta a középkor, s érezte a templomi ünnepélyesség s a falain túli világ közötti kontrasztot. Ragyogó fényt árasztva égtek a gyertyák. Zúgott az orgona, a boltívek elmosódó félhomályában aranyos csillogás tört el , melyb l a leveg ben valósággal úszó szentek üdvözült arca tekintett le rá. S minél tovább nézel dött, annál nyugodtabb s ezzel együtt érthetetlenebb lett lelkében minden. Megpróbált ironikusan elmosolyodni, azonban az irónia nem sikerült. Imádkozók ütemes fejmozdulatai, gyertyák rebegése, lágyan úszó hangok - látszólag sötét révület. A ritmus, színek, hang hipnózisa s semmi több! Nem, nemcsak ennyi, Berg szétválaszthatta, felfoghatta, s különkülön elemezhette e hatás mindegyik összetev jét, így együtt az egész azonban több volt, mint hipnózis. Itt, a sötét középkorban most mindez az érzelmek levezetését szolgálta. Az emberek átélhették önmaguk, a többiek s valami, a templomban jelen lev titok egységének illúzióját, ami szemmel tartotta s óvta ket, büntetett és dicsért, megvilágosított és nyomasztott, felmagasztosított és megbékített. Az érzelmek mer ben más, ijeszt en nyugtalanító felhangolása, részint érthet , de magától eltaszító szellemvilág. Berg habozva lépett ki az épületb l. Tüstént megcsapta a fagyos szél. Köpönyegét szorosabbra fonva befordult a sarkon, s majdnem összeütközött egy meggyötört, rongyos alakkal, aki alig állt a lábán - részeg volt vagy talán beteg? - Hé, hallgass meg… Berg nem fordult vissza, jóllehet valami megmozdult benne, hogy segítsen a szerencsétlenen. Azonban a jól nevelt reflexszer együttérzésnek nem volt itt helye, mi több, veszélyes volt. - Hé, hallgass meg, hallgass meg - dünnyögte az illet monoton hangon, mintha a falhoz beszélne. Bizonyára egyszer koldus. Merre menjen? Teljesen mindegy. Táskájának, övének tartalma, öltözéke, a rézgy az ujján, csak külsejükben idézték régmúlt id k tárgyait. Ugyan ki gyanakodna egy közönséges kovak re? Vagy egy csillámlemezre? A kovak azonban infravörös lámpa volt, a csillámlemez pedig láthatóvá tette a láthatatlan fényt. A gy még ennél is fontosabb szereppel bírt. M szerként szolgált, meghatározta az antigravitátor lel helyét. Jelenleg a gy hideg volt. Ha az antigravitátor százméteres sugarú körön belül lesz, melegedni kezd. Akár a gyermekjátékban: "Hideg, hideg… Meleg, forró!" Fegyver nem volt Bergnél. Semmiféle. A számítások szerint még a legváratlanabb helyzetben sem változtathatta meg semmiképp a történelmet. Kivéve… Ha csodát tesz, mert az ebben a korban, amikor mindenki hitt a csodákban, nem váltott volna ki nagy megdöbbenést. Az összefüggések bármin lazulása id vel megsz nik, csupán megszakadásuk veszélyes. Ilyen, el re nem látott következményekkel járó szakadás lehetett volna egy akaratlan, önvédelmi célt szolgáló gyilkosság is. Ezért még az apróságok esetében is óvatosnak kellett lennie, mert az elmélet csupán elmélet marad, de ki ellen rizte volna a gyakorlatban? S ki kockáztatta volna, hogy ellen rizze? A szél szemlátomást el zte a felh ket. A naplemente fénycsíkja néhány percre kivilágosodott, visszfénye azonban nem tudott betörni a sz k utcácskákba, ahol a házak úgy bújtak össze, mint vihar idején a bárányok a nyájban. Az id hidegre fordult. Berg gépiesen a zsebébe akarta dugni a kezét, s csodálkozott, hogy nem találja. Tessék, még egy baklövés! Kevésbé figyelt önmagára, s egy olyan mozdulatot tett, mely elképzelhetetlen a tizenharmadik században, azon egyszer oknál fogva, hogy akkoriban nem ismerték a zsebet! Ujja meleget érzett. Berg hitetlenkedve megtorpant. Hát csak úgy, ilyen gyorsan? Rohangálni kezdett a sz k utcácskákon, s valahányszor a gy kih lt, megrémült. Végül egy kissé megnyugodott, s útját egyre sz kebbre fogva, addig körözött, amíg rá nem jött, hogy az antigravitátortól csupán az egyik ház fala választja el. Az utca fölé nyúló emeleti rész két apró ablakában halovány fény pislákolt - a házban még nem tértek nyugovóra. Ez nem fontos. Lényegileg most már semmi sem fontos. A megelégedettség csendes öröme ragadta magával Berget. Kész, nemsokára vége. Egyszerre kedves lett a város cseréptet ivel, a szívélyes régmúlt, minden, minden! Berg megjegyezte magának a házat, azt, hogy miképp közelítheti meg, megvizsgálta az ajtót. Errefelé korán hajtják álomra a fejüket az emberek, kellemes és hasznos lesz egy órácska egy kiskocsmában, figyeli majd egy kicsit az életet. Kés bb visszatér, "akár egy éjszakai tolvaj", és elvégzi dolgát, azután isten veled, középkor! Árnyként érkezett, így is távozik, csupán a kutyák gyanították meg benne az idegent. A huszonegyedik századbeli orvos majd bírálóan mustrálja összesározott csizmáját, telefröcskölt köpönyegét, s így
szól: "Hát te, barátocskám, bizony alaposan… Talán még egy pestist is összeszedtél?" Csak minél el bb véget érne az egész… A közelben talált egy kocsmát. Csodálkozására senki sem figyelt fel rá. Mindenki egy pad köré tódult, melyen kajla fül , zavarában pironkodó, új b rnadrágot visel fiatalember ült. A lóca alatt nem tudni, miért, tócsa éktelenkedett. Röpködtek a korsók, záporoztak a Berg számára érthetetlen szellemességek; fülledt és zös volt a leveg , a hatalmas t zhely boltíve alatt nagy fürtökben lógott a korom, a t z fénye végigsuhant a kihevült arcokon, vörösesen csillogott az izzadt orcákon, s elt nt a hahotázó torkokban. Senki sem figyelt Bergre, amikor helyet foglalt a sarokban. Csak a tömegb l kibukkanó tulaj, negyven év körüli, görnyedt hátú, lapított orrú férfi érdekl dött, mit kíván a vendég. - Vacsorát - jelentette ki röviden Berg. - Messzir l jött? - kérdezte a kocsmáros, megérezve az idegenes kiejtést. - Brabantból. - Igen, igen… A gazda apró meghajlások közepette távozott. Berg értetlen tekintettei követte, de tüstént megfeledkezett róla, mert a nevetés és a beszélgetés váratlanul elcsendesült. A hátak közötti résen át megfigyelhette, mi történik a körön belül. A lócán üldögél ifjúhoz illedelmesen közeledett egy vastag tokájú, kövér férfi. Megérintette a fiatalember vállát, s az összerezzent, mint akit áramütés ért. A tömegen izgatom futott végig. Az ifjú felemelkedett, s Berg csodálkozására vele együtt emelkedett magasba a pad is. Felegyenesedve, az ifjú lassan megfordult, s a pad is vele fordult, amíg mindenki megszemlélte, hogy er sen odatapadt nadrágjához. Lelkes üvöltés tört ki. Berg egyszerre mindent megértett. Hogy nem jött rá azonnal, hiszen ez a serf k mesterré avatása! A jelöltnek sört kell f znie, egy korsónyit kell kiöntenie a simára gyalult lócára, majd beleülni vadonatúj nadrágban, s ha a sör jelesen sikerült, a nadrág odaragad a lócához. Tehát a városban mostantól egy mesterrel több van. Volt egyfajta gyermeki közvetlenség az ezt követ mulatozásban. Az elviselhetetlenül kemény húst rágva (ez nem szintetikus eledel!), Berg valami irigységfélét érzett. Bizonyára képtelen lett volna ilyen harsányan hahotázni, hátba csapkodni a legényt, bor- és sörfolyamokat lezúdítani a torkán, átrágni magát a hatalmas darab húsokon, böfögni, csizmájával dobogni, s keresetlenül átadni magát a perc hangulatának. Magához hívta a kocsmárost, fizetett és távozott. Az égbolt észrevehet en megtisztult a felh kt l. Ahol a hold függött, a tet k girbegurba vonala felett az ég csíkja tejfehéren világított. Lenn az utcán viszont vaksötét volt. Alig tett azonban Berg tíz lépést, elöl fáklyák fénye villant. Hátrapillantott. A háta mögül ugyancsak rebeg világosság közeledett Visszfényébe… fegyverek csillogtak. Éjjeli rjárat! Na és? Az imbolygó fény a sötétben borostás arcokat világított meg, futásban kifulladt, hangosan ziháló szájakat, pengék és sisakok acélját. Berg utat adva, a falhoz simult. S ekkor egyszerre több kopja feszült mellének. - Torkának, torkának a kést! - csendült fel egy örömteli, tomboló hang, s egy nagydarab test Bergre zuhant. - Mit vétettem? - kiáltotta fuldokolva. - Brabantból jöttem, én… Epés hahota volt rá a válasz. - Kötözd meg szorosabban! Azt hiszed, ha átöltözöl, nem ismerünk meg, Berg? Berg? Káromkodva, lökdösve, fokhagyma- és pálinkaszagot árasztva magukkal hurcolták. A helyiség, ahová végül belökték, alacsony mennyezet , boltíves szoba volt. Két-három alig kivehet gobelin takarta a rideg k falakat. A lángoló kandallótól balra háromágú gyertyatartó füstölgött, jobbra az asztal mellett karosszék állt, melyben egy deres fej , püspöki talárt visel öregember ült, annyira aszott és ráncos b , hogy a tömör kereszt valósággal összepréselte mellét. Az öreg lassan Berg felé fordította tejét. Hallatszott az rség fáklyáinak sercegése. - Közelebb, közelebb vezessétek. - A püspök hangja zizegett, akár egy szélfújta papírlap. - Nem az vagyok, akinek gondolnak - mondta hangosan Berg. - Tévedés, sohasem voltam városukban, én… - Tudom! - Az öregember gyöngén a szék karfájára csapott. - Tudom, hogy arcátlan vagy a hazudozásban… Pimasz, arcátlan és istenkáromló. Azt remélted, azt hiszem a halálodról keltett szóbeszédet? Térdre kellene most esned s rimánkodnod… kivégzés nem élvezet, elismered? A püspök el rehajolt. Nyaka megnyúlt, akár egy megkopasztott lúdé, hátul egy r náthásan szipogott. Berg a maga számára is váratlanul, eltüsszentette magát. A püspök eltátotta a száját. Megrebbentek a fáklya fényét l a falra rajzolt árnyak, s mindenki döbbent némaságba dermedt. Képtelenség, panoptikum, melyhez nem volt, nem lehetett köze. Berg tovább mosolygott. - A hintára! - A püspök feje megrezzent. - Még holnap! - S mi legyen a lánnyal? - kérdezte sietve valaki a háta mögül. Öt is - t is! Még el bb! S el tte, a szemed el tt, Berg! Még nem reszketsz. Lassú t zön fog sülni b nös viszonyban fogant kölykével… Gondolj, gondolj a megbánásra.
A püspök er tlenül visszazuhant a karosszékbe, akár egy hulla, csak tekintete lángolt. Berg megvet en vállat vont. Elvezették a cellába, s bilincsbe verték. Csörrent a zár, s a lépések dobogása elhalt a lépcs kön. Berg egy ideig mozdulatlanul hevert. Az, hogy van egy itteni hasonmása, természetesen meglep egybeesés, most azonban semmi értelme nem volt, hogy a valószín ségelméleten töprengjen. Lehetséges, hogy ez az a bizonyos Berg, akinek a sírhantját… Nem fontos! Az el tte ismeretlen tizenharmadik századbeli Berg valami komoly dolgot m velt, ellenségei csapdát állítottak neki, melybe a huszonegyedik század szülötte esett. Micsoda helyzet! Bizonyára a kocsmáros jelentette fel… Ez sem lényeges. Mivel is rémisztgették? Aha, a hintával… Berg összerezzent az undortól és haragtól. Az elítéltet egy leng kar végéhez kötözik, s hol beleengedik a zbe, hol felemelik, hogy pihenjen - nos, ez a hinta. Az ember lassú megperzselése. Gazemberek, eltompult szadisták, aljasok! De majd megmutatja nekik… Fognak még reverendájukat lobogtatva ugrálni el tte… Nem a várt legyecske akadt a hálójukba. Érdekes lesz látni, holnap milyen képet vágnak majd… A hold mind gyakrabban kukucskált ki a felh k mögül, az ablakrács megnyúlt árnyékát vetve a padlóra. Berg megcsördítette láncait, s diadalmasan elmosolyodott. Ügyetlen vastag láncszemek silány fémb l, satnya rács a széles ablaknyílásban - ezek a foglárok nem is sejtik, miféle ember a huszonegyedik század szülötte, s mire képes. - Nincs kedvemre ez a szálló - jelentette ki kihívóan Berg. - Nyirkos, hideg… Különben, ismereteim kiegészítésére épp hogy megteszi… Lefeküdt, lehunyta szemét. Edzett teste magától is tudta, mit kell tennie. Sötét hullám borította el tudatát. Most agyának s testének összes sejtje egy, szervezete minden energiáját összpontosító ritmusnak engedelmeskedett. Berg megfeszítette izmait. A láncok recsegve törtek szét. - Hát úgy - mondta Berg. Mindaz, ami az rült feszültség pillanatában korábban, véletlenül a millióból egynek sikerült, régóta közkinccsé lett, s az új kor bármely szülötte képes volt felgerjeszteni magában a rejtett energiatartalékot, mely százszorosára tágította "normális" fizikai lehet ségei korlátalt. Berg kivárta a koncentrációt elkerülhetetlenül követ elgyengülést, felállt, lerázta magáról a láncok maradványait, s ugyanazzal az er feszítéssel kifordította helyéb l az ablakrácsot. Most legalább félóra pihenésre volt szüksége. Ha berohan a küls rség, Berg képtelen ellenállást tanúsítani, annál is inkább, mert kopják, kardok s más szúróeszközök ellen nem volt védelme. Azonban senki nem rködött sem az ablak alatt, sem az ajtó mögött - mi szükség rá, ha a láncok szilárdak, a rács pedig megbízható? Cellája a toronyban volt. A nagy darab kövekb l emelt göröngyös falon könny nek ígérkezett a leereszkedés. Berg kivárta, amíg elbújik a hold, s kimászott az ablakon. Nyugodt, biztos mozdulatokkal ereszkedett lefelé, ahogy egy alpinistától elvárhatják. Sem most, sem korábban nem érezte magát az idegen id ostoba törvényei és véletlenjei foglyának. A rémület pillanata, amikor a váratlan helyzett l megijedt, s csapdában érezte magát, elmúlt, s a szökés után újból saját korához tartozóak érezte magát, büszkének, függetlennek és er snek. Közvetlen a cella alatt Berg felfedezte az alsó cella ablakát. Kissé oldalt kellett másznia. Amikor feje a vasráccsal egy magasságba került, kövek csúsztak ki lába alól. Berg mozdulatlanságba dermedt, belekapaszkodott a rácsba s ekkor, bosszúságára el bújt a hold. Krétafehér fényében a rács mögött megmozdult egy árnyék. Remeg ujjak kapaszkodtak Berg kezébe. - Eljöttél, hát eljöttél, tudtam, hittem benne, kedves, kedves… Berg majdnem felkiáltott a rémülett l. Homályosan világított el tte egy n i, majdhogynem kislányos arc. A vasrudakon keresztül hozzátapadt, szipogott és mosolygott, s hangjában akkora boldogság volt, hogy majd megszakadt Berg szíve. Vagy úgy, hát annak a másik Bergnek a menyasszonya, a csalétek, az áldozat, akit reggel meg kell hogy égessenek - A legjobb, legbátrabb, legkedvesebb, az én, az én Bergem… Ments meg, mentsd meg miel bb a gyermekünket! - A mi gyermekünket?! Hát persze, természetesen… - Berg úgy érezte, szakadékba zuhan. El kell taszítania magától a fiatal teremtést, hogy ne változtassa meg a történelmet. A lány a kezét csókolgatta. - Csitt - suttogta Berg. Maga felé rántotta a vasrudakat. Nem lévén keresztpántokkal meger sítve, könnyen kijöttek fészkükb l. Kihúzta a lányt az ablaknyíláson. Apácaruha volt rajta. "Vagy úgy…" - gondolta értetlenül Berg. Szenvtelen volt, akár egy automata. Kiválasztott lenn egy helyet, jól megnézte, leugrott, széttárta karját, s elkapta a leugró lányt. - Kicsinyünk viharosan kezdi az életét - mondta a lány, alig fújva ki magát. - Menjünk - javasolta Berg. Elt ntek az alvó utcák sötétjében. Bergnek most már volt ideje, hogy gondolkodjon, azonban képtelen volt rá. Különben is, minek? Ez a fiatal teremtés gyermekével a máglyán kellett volna hogy végezze, most azonban nem halnak meg, utódaik
évszázadokon keresztül fognak élni, ami korábban nem volt. A legszívesebben végzett volna a fiatal lánnyal és önmagával. A városfalhoz értek. Ferdén közelített felé egy épület ablaktalan és ajtótlan homlokzaja, a ház és a fal között sötétség borította pusztaság húzódott. - Maradj itt - parancsolta Berg a lánynak. Azt várta, hogy a lány csodálkozni, panaszkodni fog, megrémül, az azonban csak bólintott, jóllehet érezte, hogy remeg. - Igyekezni fogok, hogy ne féljek… - mondta. - Hamarosan visszatérek - mormolta Berg. Maga sem tudta, miért, megszorította a lány kezét. Az egy pillanatra hozzásimult, azonban tüstént félrehúzódott. - Ha kell, menjél. Akkor azt mondtad nekem, hogy minden rendben lesz, s semmit l nem kell félnem. S én nem félek. Ugye… közöttünk semmi nem fog megváltozni, amikor visszatérsz? - Semmi, semmi… Semmi nem változik meg?! Berg még azzal sem volt nagyon tisztában, hová és miért fut. Valami azonban irányította t, oly pontosan, akár egy robotpilóta, s akkor tért magához, amikor a gy melege átfogta ujját. A ház úgy magaslott föléje, akár egy szikla. Berg visszanyerte önuralmát. Kitapogatta a kulcslyukat. A táskáját elvették t le, amikor lefogták, övének csatja azonban helyettesítette a szerszámot. Egy kis vesz dés után kinyitotta az ajtót, s mint egy monoklit, a szemére illesztett egy darab csillámlemezt. Tenyerének melege életre keltette a "kovak " lámpát. El szoba, ajtó, lépcs … Berg kört írt le kezével a leveg ben, s a gy a lépcs felé mutatott. A roskatag lépcs fokok nem sok bizalmat ébresztettek benne, ezért lehúzta lábbelijét Nem izgult, mintha egész életében középkori városlakók lakásait kutatgatta volna át. Agylépcs egy folyosóhoz vezetett. A házat meleg, kemencefüst és korhadt fa szaga töltötte be. Csönd volt, akár egy veremben, csak egy egér kaparászott valahol… A megnyikorduló ajtó mögött egy múzeumra emlékeztet szoba tárult étéje. Fóliánsok a polcokon, kitömött vadállatok és madarak, homokórák, kövületek, viaszdarabok, cserépedények, kupák, pergamen kötegek mindez összevissza hevert, állt, függött, s szerteszét volt hányva az asztalokon. A fénysugár addig siklott, míg meg nem állapodott a kandalló bekormozott kürt jén. Berg majdnem eltüsszentette magága felkavarodó portól. A kürt alatt tégelyek és fogók között megtalálta az antigravitátor alaktalanná olvadt kristályát. Szemmel láthatóan savpróbának is alávetették. Hát persze! Méretéhez képest túlságosan súlyos, gyanúsan súlyos. Berg a kristályt a ruhája öblébe dugta, leereszkedett a lépcs n, felhúzta lábbelijét, kilépett, és becsukta az ajtót. Küldetésében az bizonyult a legkönnyebbnek, amit a legnehezebbnek hitt. Most már hidegvér en fontolgatta helyzetét. Végül is kije neki ez a fiatal leányzó? Mi késztette rá, hogy beleavatkozzék egy olyan ügybe, amelyhez nem volt köze? Együttérzés? Igen, természetesen. Talán el tte és utána nem pusztultak el elegen máglyán? Sorsuk sajnálatot keltett, de az absztrakt, h vösen józan sajnálat volt. S erre a fiatal lányra nem gondolt, amíg nem pillantotta meg, jóllehet tudta, hogy létezik. Akkor viszont mi zavarja most? Ha logikusan gondolkodik, akkor egyáltalán nem létezik, akár maga ez a század, mely már reményeivel és keser ségeivel együtt régen elporladt. Létezik azonban a jöv . Az a század, ahonnan érkezett, s amelyiknek tettével kárt okozhat. Most viszont, ebben a percben, ezen a sötét utcán a jöv is csupán absztrakció! Nem absztrakció viszont ez a hiszékeny fiatal teremtés, akit , miután mindent mérlegelt, és logikusan megfontolt, el kell hogy áruljon. Berg összehúzta a szemét, s egy percig a fájdalomtól és tehetetlenségt l nyögve állt. Akkor ki a b nös abban, hogy a ment és óvó ösztön reflexszer en m ködésbe lépett benne?! Az t felnevel társadalom. Szánalmas kibúvó. Ugyan miért szánalmas? S miért kibúvó? Amikor az értelem, mely a jöv beli erkölcsös cselekedet irányát szándékozik meghatározni, túlságosan sokáig id z az ellentmondásos fogalmaknál, maguk a fogalmak kezdik elveszteni világosságukat, mivel mélységeiben minden fogalom ugyanolyan kimeríthetetlen és sötét, mint az t életre hívó mindennapos valóság. A gondolat elvész, a döntés kicsúszik kezünkb l, minden összezavarodott és hamis. Így öli meg gyakran a töprengés az elhatározást. Berg er lködve megrázta fejét. Az antigravitátor súlya emlékeztette legf bb kötelességére. Lehetetlen egyszerre megszabni az elektron sebességét és térbeli elhelyezkedését. Lehetetlen egyszerre a megadott id pontba és a tér megadott pontjába jutni. Azonban az életben is elkerülhetetlen a választás, s valaminek az elérése egy másik dologról való lemondást von maga után. Vajon nem jelenti-e ez azt, hogy az erkölcs mélyén ugyanaz az alapelv rejt zik, mint a természet mélyén? Bergben erre a gondolatra minden összezavarodott. Miért, miért kell a történelemnek rossz irányban megváltoznia tette miatt? Mib l következik ez? Ha a tett helyes és derék, akkor épp az ellenkez je kell hogy legyen, különben hogyan lehetünk meg a jelenben a bizonyosság nélkül, hogy az általunk ma elkövetett jó megszépíti a holnapi napot? Hogyan élhetünk, cselekedhetünk e nélkül a bizonyosság nélkül? Hogyan
építhetjük nélküle a jöv t? Ha pedig így van… - Lám, visszatértem - mondta Berg. A lány elfojtott sikollyal ugró a nyakába. Berg megfogta a vállát. - Kevés az id nk. Próbálj visszaemlékezni, nem maradt-e itt valahol olyan ház, ahol te… ahol kivárhatjuk a végét? ("Ahol ott hagyhatnálak, hogy várd az igazi Berget. Ha még él…") - Hiszen tudod, hogy nincs! ("Vége, nincs kompromisszum…") Te, te… megváltoztál, kedvesem… ("De még mennyire! Különös, hogy a szeret szív rögtön nem vette észre a cserét…") Valamit nem úgy csináltam? Nem azt mondtam? - Nem, nem! - Hát akkor… Nem egészén értettem, amikor arról beszéltél, hogy szerelmünk különleges, ilyen nem volt és nem is lesz, most azonban… Még csak meg sem csókoltál! Berg engedelmeskedett. S miközben a lányt csókolta, rájött, mindig szeretné csókolni, egész életén át, a lány közel áll szívéhez, s mindent l függetlenül az els perct l kezdve kedves számára, minden más pedig becsapás, amivel megpróbálta elhatárolni magát a villámként belényilalló szerelemt l, melyben nem hitt, s mely utolérte t. Ragyogó jókedvében váratlanul olyannyira egyszer nek találta a megoldást, hogy meglep dött, miért nem jutott rögtön eszébe. A kronoszkáf mindkett jüket elszállítja! A leány a múltban kellett hogy meghaljon, a múlt számára meg is fog halni, hogy élhessen a jöv ben. Hát az, a másik Berg? A pokolba vele, ha nem tudta szerelmét megmenteni! Elnevette magát. - Mi történt, kedvesem? - Semmi. Így igaz: a mi szerelmünk különleges, ilyen nem volt s nem is lesz. Megmenekülünk, ha képes leszel egész éjjel gyalogolni. - Talán el ször történik ez velünk? - De… - A pici okos teremtés. Egyáltalán nem zavar, látod, még észre sem lehet venni. Ha mellettem vagy, annyit gyalogfok, amennyit szükséges. Meggy dése átragadt Bergre is. Kibontotta vékony szálakból font övét, hurkot vetett a fal kiszögellésére, a kötél alá helyezte köpönyegét, hogy ne vágjon, átkötötte a leányt, s félóra múlva már szabadok voltak. Berg teli tüd l szívta az erdei leveg t, mely már nem t nt idegennek számára, a köpenyébe burkolódzott fiatal lány mellette lépdelt, belékarolt, érezte válla melegét, s kábító gyöngédség fogta el iránta. A lombok mintás árnyai, ezüst és fekete foltjai végigsuhantak a lányon. Vagy talán fordítva, úszott a leterített súlytalan sz nyegen. A rebeg holdfényben jól látta a lány arcát, azonban mégsem tudta megmondani, szép-e. Talán van ennek jelent sége? Semmiféle. Akár a lány múltjának, a világnak, ahonnan kiragadta. Még azt is sejtette, hogyan fogadja szerelme majd a jöv t. Mint egy mesét, paradicsomot, ahová kedvese vezette. Ugyanazzal a hiszékeny közvetlenséggel és állhatatossággal, mellyel saját sorsát fogadta, azonban bizonyára nem lesz könny meggy zni t, hogy élnek, s nem a mennyországba kerültek. Fogalma sem volt, miért kell mindennek így történnie s nem másképp, azonban meg volt gy dve, hogy végül minden így lesz majd. A fáradtság váratlan tört rájuk. Berg egyszerre azt érezte, hogy az elsuhanó árnyak gátolják lépteit, hurokként fonják körül a lábát. Vagy kétszer elvágódott. Ez megrémisztette. Az éjszaka megpróbáltatásai után rá kellett hogy törjön a kimerültség, csak az idegfeszültség tartotta benne a lelket, csak nem fog félúton összeesni? Akaraterejét megfeszítve sikerült megszabadulni a lábára rátekered huroktól. Lába viszont mintha függetlenítette volna magát testét l, már alig érezte ket. Kezét viszont annál jobban húzta az antigravitátor! Már nem kilogrammokat, de tonnákat nyomott! Lába kivételével mindene elnehezedett, feje, keze, a leány leste, amikor rá támaszkodott, s ez Berg kavargó gondolatainak el re nem látott lökést adott, s arra késztette, hogy leh tse érzelmeit. - Hány kiló vagy? - kérdezte. - Én? Én… én… nem értem… - Bocsáss meg… Csak úgy, semmiség az egész… A lány természetesen nem sejtette, s t bizonyára nem is értette, mit kérdezett t le. Ostobaság lett volna feltételezni, hogy a tizenharmadik században a fiatal lányok orvosi mérleggel ellen rzik súlyukat. Berg szégyellni kezdte magát kérdése miatt. A saját súlyát tudta pontosan, a lányét akkor becsülte meg, amikor a falon másztak lefelé, s a karjára vette. Akkor a kételynek még az árnyéka sem merült fel, hogy a kronoszkáf teherbíró képessége nem lesz elegend kettejüknek. "Csak semmi pánik - nyugtatgatta Berg magát. - Még csak ez hiányzott!" - Üljünk le - javasolta, jóllehet a pihen tervezett ideje még nem jött el. Leültek s abból, ahogy a lány lassan a leterített köpenyre csusszant, ahogy szeme rebbenéstelenül rátekintett, megértette, kitartása er ltetett volt, határtalanul elfáradt, még nálánál is jobban, s meghal, miel tt ennek tudatára ébredne. Berg majdnem felnyögött, s hirtelen azt érezte, a várt er költözött belé, pontosabban dühöt érzett, s ez lépett az er helyébe. - Menjünk - mondta. Érezte, a hosszas pihen csak kárukra lesz, egymagában egyik jük sem menekülhet, együtt azonban mégiscsak sikerülni fog, mert egymásból merítenek er t.
Lépdeltek tovább, s némán is értették egymást, az éjszaka pedig határtalanul hosszúra nyúlt, mert határtalanul megfeszítették erejüket. A hajnal azonban mégis beköszöntött. Der snek ígérkezett, s Berg felbátorodott, még az a gondolata is támadt, hogy egykor majd úgy emlékszik vissza erre az éjszakára, mint a szerencséjére. Felkapaszkodtak a kis dombra, ahol a tölgy ugyanolyan engedelmesen hullatta leveleit. Berg nem tudni, miért, arra gondolt, ez a tölgy talán végig tudja élni az ket elválasztó évszázadokat, s azt kívánta, maradjon életben egészen addig, amikor ismét eljönnek már öreged lombkoronája alá. A f szürke volt a b séges harmattól. Már nem sok maradt hátra addig a helyig, ahol görgelékk nek álcázva hevert a kronoszkáf. Elérték az erd szélét, s Berg úgy döntött, ismét pihenhetnek. A lány leereszkedett a földre, s Berg úgy érezte, hogy a börtön, a rettegés és szökés után a lány testében alig maradt élet, s már teljesen érzéketlen. De nem így volt. A lány megmozdult, Bergre meredt, s valamit észrevehetett a férfin, mert úgy tett, mintha fel akarna egyenesedni s rendbe szedni zilált haját. S Berg a makacsul, erejét megfeszítve lépdel lányt már nem olyannak látta, mint amilyen - elkínzottnak, szeme alatt fekete karikákkal, egyhangú apácaöltözékben-, hanem olyannak, amilyen valóban lehetett: látta maga el tt fehér ruhában, tánc közben. Annyira hiteles volt a látomás, hogy összerezzent; egy sudár lány fehérben, s oly hevesen rebegett, akár a t z a szélben. Akár a huszonegyedik század boldog, semmit l vissza nem riadó szülötte. "Hát igen - gondolta s érezte, lélegzete elakadt. - Hát igen… Talán olyan nagy a szakadék a századaink között?" Töprengéséb l valami távoli, a hajnali csendben tompán s ütemesen terjed zaj térítette magához. Hallgatózott, s szíve fájdalmasan összeszorult - lódobogást hallott. A lány szintén meghallotta s abból, ahogy még jobban megfeszítette erejét, arca még sápadtabb lett, Berg megértette, is sejti, mi ez a hang. Karon ragadta, futni kezdtek, szerelmének azonban már nem volt ereje erre. - Képtelen vagyok gyorsabban… Menj, menekülj egyedül… Berg karjába kapta a lányt, s egy csöppet sem csodálkozott azon, hogy képes rá. A dombtet n hátrafordult. Vagy tíz lovas lehetett, s másfél kilométerre voltak t le. El ttük kutyák loholtak. . Még odaérhetett el ttük a kronoszkáfhoz. Futott. Semmit sem érzett, csupán szúró fájdalmat tüdejében, semmit nem látott, csak elsuhanó fekete csíkokat; minden erejét arra összpontosította, hogy az elsuhanó árnyak között felismerje az általa megjegyzett bokrot, a kis halmot, a követ. S dolgozni kezdett benne a büszkeség, lám k, a huszonegyedik század emberei mégiscsak képesek a technika segítsége nélkül is a lehetetlenre. Alig ismert rá a tisztásra, ahol a kronoszkáfot hagyta. A dobogás közeledett, a lovasokat azonban még nem látta. Azt hitte, majd szétszakad tüdeje. A lány testét már többé nem érezte, pontosabban a sajátjának érezte, mely súlyos volt, erejét meghaladta, s nem engedelmeskedett neki. Alighogy hozzáért, a "szikla" kinyílt. A kutyák ugatása már betört a tisztásra, vicsorgó pofáik ott villogtak a bokrok között. Berg a lányt az ülésbe nyomta - ehhez le kellett oldania nyakára fonódó kezét -, s maga is mellé mászott. A becsapódó ajtó elvágta a kutyaugatást. Berg megnyomta a visszatérés gombját. A hajtóm felzúgott - s elhallgatott. Nem tudván mit tesz, Berg megrántotta a hátramenet karját. A kronoszkáf megrándult… Majd ismét leállt. Az antigravitátor súlya volt az a többlet, amit Berg nem vett számításba. Mintha mindazt, ami ezután történt, nem is , hanem valaki más tette volna. Berg a lány térdére hajította az antigravitátort, aki úgy látszott, szeretett volna valamit mondani… vagy kiáltani… A visszatér automatikát a XXI. századra állította, megnyomta az indítógombot, kiugrott, s becsapta maga után az ajtót. Esés közben még látta, amint a kronoszkáf a semmibe vész. Egy ideig ott feküdt, arccal a földre borulva, s nem értette, miért késlekednek a kutyák. A fülében tompán vert az ér, talán ezért is nem hallotta az ebek csaholását. Nem, nem ezért. Lassan kinyitotta a szemét. Mi… mi ez? Vakítóan sütött a déli nap, daloltak a madarak, tavasz és nem sz vette körül. Vagy úgy! Imbolyogva felállt, mint aki részeg. Emlékezete automatikusan felidézte az események sorrendjét. Amikor még ketten voltak, megpróbálta mozgásba hozni a kronoszkáfot, s gépiesen hátramenetbe kapcsolta. A gép egy pillanatra m ködésbe lépett, visszavitte ket az id ben… Ez pedig azt jelentette… Azt jelentette, hogy a tizenharmadik században nem létezett egy másik Berg. Ó maga volt az. A kronoszkáf megmozdulása túlságosan jelentéktelen volt ahhoz, hogy meghatározatlan távoli id be röpítse, a megérkezése el tt néhány évvel tért magához. Berg bánatosan nézett körül a ragyogó világban, mely most már az övé lett. Visszajuttatta az antigravitátort, megmentette a lányt, s közben nem sértette meg a történelem menetét, magát azonban elpusztította. Értelmetlen dolog lenne abban reménykedni, hogy valakinek majd sikerül a kronoszkáfot a tér ugyanazon pontjába, ugyanabba az id pontba eljuttatni, ahol tartózkodik. Nem, a jöv jét, ó jaj, tudja el re. Életének hátramaradt részét kénytelen a tizenharmadik században eltölteni, ez a század az százada lesz, benne fog élni, találkozik
majd a lánnyal, akit szeret (már megszeretett!), magára vonja a püspök gy löletét, s elpusztul néhány nappal azel tt, ahogy a lányt megmenti. Egyszer , az elméletb l következ id hurok, amikor az "után" megel zi az "el tte"-t. Még nyoma sincs a sírnak, ahová eltemetik, azonban saját jöv jéb l saját múltjába visszatérve már tudja, milyen lesz a sír a szerény falusi temet ben. Úgy t nik, nem sok van már hátra életéb l. S mégis, még a szerencsétlenségben is szerencséje volt, mert ez az élet emberhez méltó lesz. Harcba kezd s gy zni fog. Még van ideje rá, hogy belészeressen, s t is szeressék. Lesz ideje, hogy boldogsággal ajándékozza meg azt, aki már gondolni sem mer a boldogságra. Lesz ideje apává lenni. S ez nem is olyan kevés bármely század emberének! Földeák Iván fordítása
Brian W. Aldiss - Szegény kis harcos
Claude Ford nagyon pontosan tudta, hogyan vadásztak brontoszauruszra. Az ember gyorsan el rekúszik a zfák közt az iszapban, az arcpakolásszer löttyben, a primitív, futballpályaszín zöld és barna virágok között. Onnan alaposan szemügyre veszi a sás között hever lényt, ami legalább olyan kecses, mint egy zsák homok. Ott feküdt a brontoszaurusz, hagyta, hogy a föld vonzása magához húzza a langyos, pelenkameleg mocsárba, hatalmas, ürgelyukszer orrlikai mintegy fél méterre a f fölé emelkedtek, és körbeforogva, szörcsögve újabb húsos sástömegek után szaglászott. Gyönyör volt, az iszony elérte benne végs határát, kiteljesedett, aztán elt nt a saját alfelén. A szemében annyi elevenség csillogott, mint az egyhetes hulla nagylábujjában, trágyaszagú lehelete és az otromba fülcimpákból kikandikáló sz rpamacsok különösen azoknak a figyelmére érdemesek, akik egyébként hajlamosak szeretettel szólni az anyatermészet tevékenységér l. De te, kis eml s, a szembenéz ujjaiddal és az önm köd , 65-ös félautomata, kétcsöv , digitálisan irányított, teleszkópos, rozsdamentes, magas hatásfokú puskáddal, amelyet egyébként védtelen mancsodban szorongatsz, elsurransz az egykor volt f zfák alatt, mert ami téged leginkább vonz, az az shüll búvóhelye. Az olyan hatásos szagot áraszt, mint a zongora mély akkordjai. Ehhez képest az elefánt b re olyan, mint a gy rött vécépapír, szürke, mint a viking tengerek és bután mély, mint a katedrálisok alapzata. Miféle csontig hatold érintkezés lenne képes ennek a húsnak a lázát csökkenteni? Innen láthatod: kis barna tetvek élnek a szürke falakon és árkokban, der sek, mint a kísértetek és kegyetlenek, mint a rákok. Ha csak egyetlenegy is rád ugrana, szinte biztosan szétroppantaná a nyakadat. És ha az egyik parazita egy percre megáll, és a lábát a brontoszaurusz csigolyájába böki, láthatod, hogy az is cipeli a maga él sköd it. Mindegyik legalább akkora, mint egy homár, láthatod, most már közel vagy, jaj, annyira közel, hogy már hallod is a fenevad primitív szívének zakatolását, ahogy a véna csodálatosan együttm ködik az aortával. Már nem figyelsz a jóslatokra, az el jelekre sem figyelsz, túljutottál azon is, most már ölni indulsz, vagy te, vagy , a babonaság napja lejárt, mostantól kezdve csak a te kis remeg idegeid, ez az izzadságtól fényl rpáncél alatt kibogozhatatlanul összegabalyodott, reszket izomköteg adja meg a választ minden fohászodra. Már l hetnél. Csak még megvárod, amíg az az apró kis g zlapát fej újra megpihen, hogy bekebelezze a kiszemelt sásadagját, de aztán egy kimondhatatlanul vulgáris fejbe puffantással megmutathatod az egész közömbös jura-világnak, hogy most a fejl dés hatlövet revolvercsövével néz farkasszemet. Te tudod, miért vársz, még akkor is tudod, ha úgy teszel, mintha nem tudnád, a jó öreg féregtudat dolgozik benned, ami olyan véget nem ér , mint egy baseball-lövés, és olyan hosszú élet , mint egy tekn c. Átjár minden érzékszerven, a kígyónál is rettenetesebb, át az érzelmeken, és azt mondja: ez itt holt biztos találat, ó, brit gentleman; át az értelmen, és azt suttogja: az unalom, ez a megszelídíthetetlen sárkány soha nem tér vissza, ha a feladat elvégeztetett; végül az idegeken, és gúnyosan mosolyogva szól: amikor megsz nik az adrenalintermelés, elkezd dik a hányás. A mester csalfán er lteti rád látásmódját: de hisz ez a látvány gyönyör . Hagyjuk ezt a szegény öreg, agyonkoptatott szót: szépség, szentséges anyám, mi ez, úti beszámoló, vagy azon már túl vagyunk? A gigantikus méret lénynek a hátán egy egész tucatra való - és hadd hangsúlyozzam, uraim: egész tucatra való - tiritarka tollazatú madár üldögél, olyan pompázatos a színorgia, amilyet az ember a híres, nevezetes szépség Copacabana Reachen várna. Azért olyan teltek, mert azt eszik, ami a gazdagok asztaláról lepottyan. Nézzék ezt az aranyos jelenetet! Nézzék a brontoszaurusz felemeli a farkát… Ó, de aranyos, több kötegre való takarmány bukik el a túlfelén. Ez aztán a gyönyör , kérem, a fogyasztótól egyenesen a fogyasztóhoz. A madarak most összekapnak rajta. Hé, te ott, van elég, mindenkinek jut és te különben is elég gömböly vagy már… Most pedig nincs más teend , mint visszaugrálni a jó öreg fart re, és várni a következ eresztést. A nap hamarosan lebukik a nyugati oldalon, tehát: "isten veled, terülj, terülj asztalkám… " Nem, te most az id t húzod, az egész életed ebb l áll. L dd le a fenevadat, vess véget a rettegésnek! Most
összeszeded minden bátorságodat, vállhoz emeled a puskát, és hunyorogva szemléled a látványt. Iszonyú a dörrenés, majdnem elájulsz. Rettegve nézel körül. A szörnyeteg még mindig rágcsál, nagy megkönnyebbüléssel annyi szelet ereszt ki magából, hogy az még a vén tengerész megrekedt hajóját is mozgásba hozná. Most feldühödve (vagy ez valami titokzatosabb érzés?) kirontasz a bokrok közül, és szembenézel vele. Ez a védtelenség jellemz rád, ilyen kutyaszorítókba szokott téged sodorni a saját magad és a mások iránt érzett figyelmesség. Figyelmesség? Vagy megint valami titokzatosabb? Miért kellene zavarosnak lenned csak azért, mert a civilizáció, ahonnan jössz, zavaros? De ezzel a témával majd kés bb foglalkozunk, ha egyáltalán létezik kés bb; a két, alig k hajításnyi távolságról rád mered vízilószempár ezt mintha megkérd jelezné. Ne csak az állkapcsoddal, ó, szörny, hanem a hatalmas patáiddal, és ha neked megfelel, óriási hemperedéssel! Legyen a halál h si ének, mély értelm , Beowulf-sors. Negyed mérföldr l hallatszik, ahogy egy tucat féktelen, szürke víziló ugrál ki az si mocsárból, és a következ pillanatban lecsapni készül egy hatalmas farok, véget nem ér , mint a vasárnapok, és s , mint a szombat éjszaka. Félrekapod a fejed, ahogy ilyenkor célszer . Elsiklik feletted. A fenevad amúgy is célt tévesztett volna, mert mozgásának összehangoltsága nem jobb, mint a tiéd lenne, ha egy szemüveges makit a Woolworth toronyházzal kellene nyakon csapnod. Ezután a lény láthatóan úgy érzi, megtette a kötelességét. Elfeledkezik rólad. Te pedig csak reménykedsz, bárcsak ugyanilyen könnyen el tudnál feledkezni önmagadról, végs soron ezért kellett ilyen messzire eljönnöd. Hagyjon mindent maga mögött, ez állt a prospektusban, ez számodra, Claude Ford magad mögött hagyását jelenti, Claude Fordét, a farmérét, aki olyan fölösleges, akár a neve, és meg van áldva egy Maud nev , rémületes feleséggel. Maud és Claude Ford, akik sem önmagukhoz, sem egymáshoz nem tudtak alkalmazkodni, sem a világhoz, amelybe beleszülettek. Ez volt a legf bb ok, amiért ide visszajött óriásgyíkokra vadászni - az ember elég ostoba, és elhiszi, hogy százötvenmillió év ide vagy oda egy hajszálnyit is befolyásolja az agytekervényeiben keverg összevissza gondolatokat. Megpróbálsz gátat vetni ostoba, érzelg s gondolataidnak, noha tulajdonképpen azok ifjúságod napjai óta soha nem sz ntek meg. Uramisten, ha a kamaszkor nem létezne, nem lenne érdemes kitalálni! Egy csöppet megnyugtat, mikor újra ránézel ennek a zsarnok növényev nek az irdatlan tömegére, akinek a közelébe az összekeveredett élet- és halálvágy vonzott, telítve mindazokkal az érzelmekkel, amelyekre csak az emberi nemiség) képes. Ezúttal a mumus valódi, Claude, éppen úgy, ahogy akartad, most csakugyan szembe kell nézned vele, miel tt megfordul, és néz szembe veled. Így hát újra felemeled a jó öreg stukkert, és vársz, amíg célba tudod venni a sebezhet pontját. A tiritarka madársereg táncol, illeg-billeg, a tetvek, mint a kutyák, szétugrálnak, a láp felnyög, amikor a brontoszaurusz megfordul, és koponyája lassan besüpped a sás közé, az epezölden csillogó vízbe, a tápláléka közé, hogy bel le is táplálék legyen. Te mindezt figyeled. Ilyen zaklatott még soha életedben nem voltál. Vártál erre a katarzisra, azt remélted, ez kiszedi majd bel led az utolsó csepp jeges rémületet. Jól van, ismételgeted magadnak rült módjára, a millió dolláros huszonkettedik századi nevettetésed semmit se ér, jól van, jól van. És ahogy ezt már ki tudja hányadszor ismételgeted, az ostoba fej ismét kiemelkedik a vízb l, mint egy eltévelyedett expressz, és feléd néz. Feléd nézve legel. Látod, ahogy a rágó mozdulatokat végz állkapocs, a hatalmas, tompa, betonoszlopszer rl fogak fel-le járnak, és tódul ki a posványos víz az alaktalan szájon, a szájtalan alaktalanságon, elárasztja a földet, és csapkodja a lábadat. Nád és gyökerek, szárak és hajtások, levelek és iszap mind egymás után látható abban a kér dz pofában, lökdös dve, összevissza keveredve, ide-oda dobálva halak, apró rákok, békák sorsa mindnek megpecsételtetett abban az iszonyú sárban, bélsár lesz mind, mind. És miközben folyik a bugy-bugybugyogás, a nyálkás szemek újra rád merednek. Ezek a lények kétszáz évig is elélnek - a prospektus állítása szerint, ez a fenevad is nyilván megpróbált kétszáz évig elélni, a szeme sok-sok évr l árulkodik, évtizedeken át hevert tohonya gondolattalanságban, míg csak ez a fejbe kólintás fel nem rázta. Számodra olyan ez, mintha egy zavaros, ködös tóba néznél, fizikai megrázkódtatást okoz. Célba veszed a tükörképedet, és meghúzod a ravaszt. Bum-bum, óriásit dördülnek a tojás nagyságú dumdum golyók. A több évszázados tompa és szent fény habozás nélkül kialszik. Ezek a klastromok most már ítéletnapig zárra maradnak. A tükörképed örökre összezavarodik bennük, és elfutja a vér. Az elhomályosodó üvegtáblák hunyorgó hártyái, mint egy holttestet borító mocskos leped k, lassan lefelé siklanak. Az állkapcsok lassan tovább rágnak még, miközben a fej lesüllyed. A hideg hüll vér lassan, mint a fogpaszta kúszik lefelé a ráncos pofán. Minden lassú, hátborzongató középs jura korszakbéli lassúságú, mint a vízcsöpögés, és te már tudod, hogy ha te lennél a teremtés ura, a lassan múló id nél valami kevésbé vérfagyasztó közegbe helyeznéd bele a dolgokat. Sebaj! Ürítsétek poharaitokat, urak, Claude Ford legyilkolt egy ártatlan teremtményt. Éljen Claude, a zord! Figyeled, ahogy a fej a földet éri, aztán a nevetségesen hosszú nyak is lehanyatlik, és az állkapcsok örökre összezárulnak. Figyelsz, és várod, hogy még valami történjék, de nem történik semmi. Soha nem is fog. Itt állhatnál, és százötven millió évig figyelhetnél, Lord Claude, itt már soha többé nem történik semmi. A brontoszaurusz hatalmas tetemét az él sköd k gondosan tisztára rágják, aztán fokozatosan belesüpped az iszapba, a saját súlya egyre mélyebbre húzza, és a jó öreg Hódító Tenger olyan flegmával kebelezi be, ahogy a
hamiskártyás söpri be a nyereményét. Majd iszap és üledék rakódik a hatalmas sírdombra, és évszázadokon át mossa a lassú es . A jó öreg brontoszaurusz nyugvóhelyét talán egy féltucatszor megmozgatják, de óvatosan, nehogy megzavarják, bár addigra már az üledékes kövek vastagon beburkolják. Végül, amikor már különb sírbolttal dicsekedhet, mint akármelyik indiai fejedelem, a Föld er i a magasba emelik a vállukon, és a még mindig alvó brontoszaurusz messze fenn a Csendes-óceán felett, a Sziklás-hegy egyik csúcsában fog nyugodni. De mindez neked, Claude, a Kard, mit sem számít; ha egyszer az állat koponyájában az élet törpe férge kimúlt, a többi már nem a te dolgod. Most nem érzel semmit, csak kicsit zavarban vagy. Drámai csapkodást és bömbölést vártál, de azért örülsz is, hogy nem látszott rajta a szenvedés. Szentimentális vagy, mint minden kegyetlen ember, és kényes, mint minden szentimentális. Hónod alá gyömöszölöd a puskát, és körüljárod a dinoszauruszt, szemrevételezed a gy zelmedet. Körülsettenkeded az otromba patákat, a has betegesen fehér tömbjét, elmész a kloáka csillogó és ah, milyen gondolatébreszt barlangja mellett, végül megállsz a dimbes-dombos far és farok táján. A csalódottságod most olyan megfoghatóan nyilvánvaló és egyértelm , mint egy névjegykártya: az óriás feleakkora sincs, mint hitted. Például még feleakkora sincs, mint a Maud és jómagad tudatodban hordozott képe. Szegény kis harcos, a tudomány soha semmi olyasmit nem fog létrehozni, ami elég hatalmas ahhoz, hogy olyan titáni halált haljon, amekkorát te másik világbeli szánalmasan hú-de-félelmetes lényed sötét mélységei óhajtoznak. Nincs már más hátra, vissza kell sompolyognod az id gépedhez, pedig a zsigereidben érzed a csalódottságot. Látod, a tarka fekáliafogyasztó madársereg már felismerte a dolgok valódi állását, szép sorjában nyitogatják összecsukott szárnyaikat, és a láp fölött bánatosan más gazdák felé repülnek. k észreveszik, amikor valami jó elromlik, nem várják meg, amíg a kesely k zavarják el ket; ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Hátat fordítasz te is. Hátat fordítasz, de megállsz. Nincs más hátra, vissza kell térned, csakhogy 2181 nemcsak az otthoni évszám, az Maud is. Az bizony, Claude. Az egész iszonyú, reménytelen, véget nem ér próbálkozás a szuperbonyolult környezethez való alkalmazkodásra, örök próbálkozás, hogy egyik fogaskerekévé válj. Menekülésed A jurakor grandiózus egyszer ségébe, hogy megint a prospektust idézzük, csak részleges menekülés volt, most véget ért. Szóval megállsz. Hirtelen valami csattan a hátadon, és arccal a finom iszapba lök. Amikor a rák karmai a nyakadba és a torkodba mélyednek, kapálódzol és visítasz. Megpróbálod felemelni a puskát, de nem sikerül. Rémületedben a hátadra fordulsz. A következ pillanatban a rákszer lény már a mellednek esik. Tépnéd a páncélját, de a rák csak vigyorog, és lecsipkedi az ujjaidat. Amikor a brontoszauruszt megölted, elfelejtetted, hogy az él sköd i le fognak mászni róla, és egy ilyen kis féreg számára, amilyen te vagy, azok sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga a gazda. Mindent megpróbálsz, legalább három percig kapálódzol. Addigra már egész sereg él sköd mászik rád. Gondosan tisztára rágják a csontvázadat. Ott fenn a Sziklás-hegyen jó lesz, nem fogsz érezni semmit. Gyepes Judit fordítása
Jean-Pierre Andrevon - …Mégis belopózik
Te mindig tudtad az igazat. Jóval azel tt, hogy én felfogtam, jóval azel tt, hogy az engem gyerekkorom óta véd racionalizmus vastag páncélja repedezni kezdett volna a hihetetlen folyamat lassú, de bizonyos kibontakozásának nyomása alatt; önmagadban, törékeny és ideges testedben, légies és könny agyadban érezted, hogy valami visszavonhatatlan és óriási dolog történik. A Nagy Nyári Es harmadik napján kimentél az erkélyre, halvány tekinteted hosszan a nedves mértani betontájon révedezett, karod az ég felé nyújtottad, tenyered a rendíthetetlen langyos permet alá tartottad, fiatal, háromszög alakú arcodat a beborult ég felé fordítottad, és kitartóan, mozdulatlanul álltál az es ben, nyugodtan és mosolygón az es ben, teljesen átadtad magad neki, rövid hajad a homlokodra tapadt, csuromvizes pulóvered törékeny testedhez simult, mezítelen lábujjaid játékosan tocsogtak az erkély betonján. Azt mondtam: - Gyere be, Élise, megfázol… Halkan nevettél, az es cseppek végigcsorogtak az orrodon, mint örömkönnyek, apró, szabályos, fehér fogsorod egy pillanatra megcsillant a vízben, azt felelted: - Ugyan, dehogy. Ez az es ját tesz. Tisztára mos, tisztára mos bennünket. Gyere! Kicsit szélesebbre tártam az üvegajtót, és kimentem, melléd álltam az erkélyen, egy pillanatra, épp csak egy pillanatra, a kedvedért. Végignéztem az új körutak házain, amelyeknek körvonalai egyformák és mégis különböz ek voltak, belesimultak az es s láthatárba, és miel tt visszamentem volna a nappali szoba száraz nyugalmába, bizonyára megeresztettem valamilyen ostoba tréfát, amiért annyira er sködtél. A Nagy Nyári Es egész júliusban nem sz nt. Augusztus els hetében néhány pihen napot adott nekünk, de
azután hamarosan újra megeredt, makacsabb, rendíthetetlenebb, melegebb volt, mint valaha, és úgy ment át a szeptember hónapba, mintha soha többé nem akarna elállni. Abban az évben feláldoztam a szabadságomat, mert a C. E. R. N. E. a mikrozsugorított poliészter újfajta összetételének kutatásán dolgozott görcsösen, a hajóiparban akarták hasznosítani (következésképp a vállalat egy vagyont kereshet rajta), Sorensen ragaszkodott hozzá, hogy mellette maradjak ezekben a stratégiailag feszült id kben. Egyúttal Élise szabadsága is áldozatul esett, mert nem akart egyedül a Grande Motte-ra utazni, ahol nekünk is volt egy kis lakásunk azokban a furcsa piramisokban, amelyek akkoriban már ellepték a partvidéket Palavas meg Grau du Roi közt. Élise azt mondta: - Ugyan, dehogyis, Jean-Pierre, hidd el, nagyon jól érzem itt magam. Amíg te dolgozol, én sétálok az es ben, nézem, ahogyan n a zsenge, ázott f … - Zsenge, ázott f ? Megrázta csuromvizes fejét, ujjával elsimította a halántékára tapadt hajtincset. Világosbarna szeme mosolygott mély üregében. Megismételte: - Hát persze, Jean-Pierre, ez az es a világ újjászületését jelenti. Minden mocsok, minden benzing z, minden por, minden kátrány, amit a civilizációnk felhalmozott, elt nik, lemossa, eltakarítja az es . A betontömbök közt, a k repedéseiben zsenge f n … Azt mondtam neki, végeredményben, ez a természet bosszúja, a természet visszalopózik… Étise azt felelte: - Igen, meg akarja büntetni az embereket, az es a helyreállt egyensúly hírnöke, amelyben mi már nem leszünk. Megpróbáltam meggy zni arról, hogy a légkört kissé felmelegítette a sok feltör széngáz, és ett l van ez a nagy es zés, és hogy egyik napról a másikra abba fog maradni, de nem figyelt rám. Visszament az erkélyre, fejét a szürke ég öblös kupolájára emelte, amely mint valami sok millió ágú toll, könnyedén a város betontet ire nehezedett. Felsóhajtottam, visszamentem az újságjaimhoz, a whiskymhez. A lapok másról sem beszéltek, mint az es l, valóságos istenadománya volt az uborkaszezonban, a szerkeszt k megpróbálták ügyesen adagolni cikkeikben a jóságos optimizmus meg a világvége-jóslatok hangját, csalóka cinkosságot szerettek volna teremteni az olvasóval, de azért arra is vigyáztak, hogy az áruba bocsátható izgalmat fenntartsák. A lapok hasábjain, a rádióadásokban mozgósították a tudósok és népszer sít írók nagyágyúit és derékhadát, Jacques Bergier valóságos örömünnepet ült, mondván - már aki meg akarta hallgatni és el akarta olvasni -, hogy megjósolta az eseményeket a Varázslók hajnala II. kötetében. Én meg csak dolgoztam, ki se dugtam az orrom a poliésztermolekuláim közül. A szeptember elseje nem hozott jelent s változást. Id nként apró katasztrófák következtek be, hirtelen feldagasztva az Es krónikáját. Valahol áttört egy fontos gát, néhány falut elsodort az ár, másutt hegyoldalak indultak el és csúsztak tova sárfolyammá alakulva. Helyenként akadt egy-egy tucat halott, ritkábban néhány száz; semmi igazán jelent s, semmi igazán vészes. Étise olykor a hátam mögül rápillantott a Paris-Match képeire, elolvasta a France-Soir vastag bet s címeit. Feléje fordultam, elhessegettem a cigarettám füstjét, amely kékes ködként szállt arca felé, és megkérdeztem: még mindig isteni bosszúszándékot Iát-e ezekben az apró földtani zavarokban. A fejét csóválta, és azt mondta: - Nem isteni bosszúról van szó, egyszer en csak a természetr l. És még csak nem is kitervelt bosszúról, a természetnek nincs erkölcsi érzéke, sem pedig tudata… Egyszer en újjá akar születni. A f , amelyet túlságosan hosszú ideig a betonba fojtottak, mindenütt újra szabadon n het, a lelombozott, letarolt fák újra kihajtanak. Minden fa erd vé terebélyesedik, és minden erd ben ezernyi állat él majd szabadon. Megkérdeztem: - És mi lesz az emberrel? Mire azt felelte: - Az ember túlságosan sok kárt okozott. Nem érdemli meg, hogy helyet kapjon az új világban. Vállat vontam, vihogtam. - Mulatságos! Komolyan válaszolt: - Nem, Jean-Pierre, egyáltalán nem mulatságos. Így van és kész. Tudod jól, hogy nincs gyerekünk. És a legtöbb barátn mnek szintén nincs. Ez valami jel lehet… Erre nem tudtam mit mondani. Igaz volt: Élise-nek nem lehetett gyereke. Több orvost felkeresett, olykor már-már reménykedett, de elvetélt, karcsú, törékeny testében sosem volt annyi er , hogy táplálja és életben tartsa azt a néhány magzatot, amely valamilyen csoda folytán megfogant benne, sz k csíp je szorításában, pici, lapos hasában. Nyolc éve voltunk házasok, semmilyen áron sem akart új élet serkedni benne. Összehajtottam az újságomat, megráztam a poharamban felmelegedett whiskyt, Étise után mentem az erkélyre, mindig ott húzódott meg, sose unt bele, a beton alig észrevehet repedése közt parányi, zsenge zöld hajtásokat mutatott, amelyek az éjszaka fél centit n ttek. Világos, meleg fény , élénk szeme választ fürkészett, de én nem tudtam megadni neki, sokatmondó cinkos kacsintást várt t lem, én azonban nem voltam hajlandó ilyesmire. Szeptember közepén Sorensen két hét szabadságot adott. Hat napot Párizsban töltöttem egyedül, a nemzetközi M anyagkongresszuson, amelyet nem mulaszthattam el. Hazaérve a szerel nél kellett hagynom a kocsimat, mert útközben néhányszor baj volt vele. Fanton úr azt mondta, azt sem tudja, hol áll a feje, de a következ hét közepére igyekszik megnézni. Mivel úgyis szabadságon voltam, kihasználtam az alkalmat, több gyalogos sétát tettem Élise-zel a sz nni nem akaró es ben. Bejártuk a város környékét, döngtünk a város tükröz utcáin, Élise-zel együtt meglepetten figyeltem a zöld csápokat, amelyek mindenünnen el bukkantak, a legsimább falakból, a betonból, a cementb l, a kátrányból, a k l.
Borostyán, vadsz , moha, zuzmó, parányi gomba, nevenincs f serkent, n tt a rosszul összeillesztett téglák közt, csírázott ki a betonrepedésekben, és bontotta meg a város szigorú mértani szabályosságát. Azoknak a házaknak a homlokzatai, amelyeket mindig csupasznak és fehérnek ismertem, most ezernyi zöld lábacska nyálas nyomait viselték; a város szélén épül házak építkezésein, amelyeket mind abbahagytak, mert a talaj olyan ingatag lett, mint a t zegláp, páfrányok meg s magas füvek hada kelt rohamra a félbehagyott falak ellen. A folyó vize szürkén, sárosan, megs södve az elhordott földt l, az elsodort homoktól, a kitépett növényzett l, az utca szintjét l alig egy méterre estromolta gátja otromba sárga köveit. Leny gözött a folyó is meg ennek a sugárzó, ragyogó, gy zedelmes zöld burjánzásnak a látványa is, amely átütött a felette futó csermelyeken, noha a víz megpróbálta maga alá gy rni, és amely bámulatos biztonsággal ment neki a város küls falainak, az északi üzemeknek, a keleti alvóvárosoknak, a déli villanegyednek, a nyugati Atomközpont négyszöglet épülettömbjének. Arra gondoltam, hogy végül is semmi más nem történt, mint hogy az idén különösen es s az sz, semmi ok rá, hogy elveszítsük a fejünket, hogy világvége-elméleteket gyártsunk. Azt mondtam Élise-nek: - Az idén szokatlanul es s az sz, semmi más nem történt… Nem felelt, csak az ég felé fordította az arcát, behunyta a szemét a langyos zuhany alatt, mintha eggyé akarna válni az es vel, vagy fel akarna olvadni benne. Így telt el a szeptember, októberben újra kezd dött az egyhangú oda-vissza út a hivatal meg a lakás közt, újra kezd dtek a számokkal meg elvont grafikonokkal teli papírok el tt eltöltött zsarnoki napok, a komor és zsibbatag esték a televízió sápadt tekintete el tt. A C. E. R. N. E. alkalmazottait valamilyen lázas fuvallat csapta meg, a kocsik rendszeresen elromlottak, az autoklávok befulladtak, kihagytak, köhögték, egyre gyakoribb lett az áramhiba. Az ok mindig ugyanaz volt, a burjánzó moha spórái, amelyek az isten tudja, honnan jöttek, az es vízzel együtt mindenhová beférk ztek, minden gép minden nyílásába, minden vezetékbe, minden érbe, minden emészt -, f -, energetikai járatba belopakodtak, és mindent eldugaszoltak. - A miatt az átkozott moha miatt van! - mondta Fanton úr, amikor visszaadta a kocsimat. - Mindent ellepett. Darabokra kellett szednem és alkatrészenként lemaratni! A szerel úgy beszélt, mint valami orvos. És valóban betegségr l volt szó, amely orvosolható, de visszamaradó; november közepén a kocsimat újra megbénította az a hiba, amelyet immár zöld ráknak neveztek. Már nem is próbáltam megjavíttatni. Gyalog jártam, vagy kihasználtam valamelyik munkatársam járm vét, amely még egy kis haladékot kapott, mert a tömegközlekedési eszközöket természetesen szintén utolérte a betegség. Az északi félteke gazdasági élete lassan, de biztosan akadozott, nyikorgott, berágódott. Hadat üzentünk a zöld ráknak. A német I. G. Farben, több holland társaság és f ként az Egyesült Államok-, ahol a délázsiai háború révén rendkívül fejlett volt a növényirtóvegyszer-kutatás, rengeteg féle kakodilsavas nátrium-, isopropylaminát- meg brómsavalapú termékkel árasztották el a világot, vízhatlan hordóban meg fell het tartályban szállították a közösségeknek, továbbá kis zsebpermet formájában, mindegyikre több nyelven ráírták nagy, rikító fekete bet kkel: ÉLETVESZÉLYES; a címkék a termék összetételét l függ en vidám zöld, sárga, kék vagy piros színben pompáztak. A C. E. R. N. E. is megalakította a maga mohaellenes csoportját, amely siesen harcolt. Persze rengeteg mérgezéses eset volt, gyakran halálos is, de elmondhatom, hogy egy hónap múltán a zöld rák elleni csatát megnyertük. Az ország, Európa, a világ mintha új életre kelt volna. Azt mondtam Élise-nek: - Látod, azért mégsem olyan szörny a helyzet… Titokzatos, semmitmondó mosoly volt csupán a felelet; úgy vettem észre, Élise arca még sápadtabb lett. Megszokott mozdulattal elsimította homlokáról rövid hajfürtjét, a mozdulattól indián blúzának ujja felcsúszott a karján, láttam hihetetlenül vékony, áttetsz , törékeny csuklóját, amelyet díszes karköt övezett, iszonyúan nehéznek tetszett ezen a törékeny karon. Végül azt felelte: - Ez csak egy kis csata volt, Jean-Pierre. Az igazi háború még ezután jön, és el fogjuk veszíteni. Újra kiült arcára szomorú mosolya, lehúzta lilás ajkát. Kétségbeesetten mentem ki az erkélyre, azt hiszem, majdnem elsírtam magam. A közelg téli éjszakát csupán néhány fel-felcsapó, majd pár roham után elül görcsös széllökés zavarta id nként, már nem esett - vagy szinte nem esett. Beszívtam a nedves, friss leveg t, tisztább volt, mint valaha, belemarkoltam az erkélyen végigfutó borostyánba, amelyet nem volt szívem megnyesni. A leveleket simának és keménynek éreztem, valamennyinek a hajlatában volt néhány csepp jéghideg víz. Bementem, a kezem csuromvizes lett. Pedig való igaz, hogy megnyertünk egy csatát, amelyet furcsa fegyvernyugvás követett. A Nagy Nyári Es , amint túljutottunk az októberen, Nagy Es vé vedlett, november második felében megtorpant, már nem is Es volt, hanem csak es , és egyre ritkábban. December közepén, noha az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt, a nedvességi érték helyreállt. Mind a víz-, mind pedig a mohafronton - talán végleges - fegyverszünet jött létre. A tél szokatlanul enyhe és békés volt. Franciaországban 5000 méter magasság alatt sehol sem havazott. Karácsonykor mégis elmentünk egy kicsit sízni egy zsúfolt helyre a svájci Alpokba. Ott-tartózkodásunk alatt Mise azt mondta, úgy érzi, terhes. Rávettem, hogy pihenjen, egyen, végleg zze ki a fejéb l ezt a sok lidércet, nagyon fontos volt neki, nekünk, hogy ezt az esetleges terhességet ki tudja hordani. Hazautaztunk, visszatértem a televíziómhoz, az újságaimhoz, a munkámhoz, amely újra hétköznapi rendben ment. Persze, az élet továbbra sem volt fenékig tejfel, most a déli féltekére került sor, most azt gyötörte az es .
Na de az olyan messze van! Dél-Amerika, Dél-Afrika, Ausztrália csupán színes folt a térképen, újságcím, olykor néhány képsor a televízióban. Nem nálunk történt. Nem tesz semmit, majd elmúlik, mint ahogyan itt is elmúlt. De azért a földrészek közt mindenütt tombolt a víz, az óceán, mint valami potrohos, agyonzabált szörny, sohasem nyugodott, dühödten nyaldosta a sziklás gátakat meg a homokos teraszokat, rajtuk töltötte ki alattomos haragját. Február 17-én egyik barátom telefonált, elmondta, hogy mivel a partvidéket iszonyú szök ár sújtotta, a talaj lesüllyedt a Grande Motte összes épülete tönkrement. Neki is volt lakása az egyik piramisban, s úgy határozott, hogy a következ hétvégén odamegy, a helyszínen méri fel a károkat; javasolta, hogy kísérjem el, belementem. Lélegzetelállító és elkeserít látvány fogadott bennünket, amelynek vad szépségét azért értékelni tudtam; a Vaccarés-tó egybeolvadt a tengerrel, Aigues-Mortes utcáin egy méter magasan állt a víz. Az eredeti partvidéket meg sem tudtuk közelíteni, mivel a tengerpart körülbelül húsz kilométerrel hátrább húzódott, ezért aztán nem láthattuk, mi maradt a talán teljesen elt nt betonpiramis-szövevényekb l, amelyeket alig tíz év alatt építettek fel, mint valami játéképít t, és amelyeket alig egy nap alatt elsöpört a föld színér l az elemek gyerekes dühe. Csupán az ólmos tenger felszíne látszott, amely nyugodt volt ugyan, de tompán mormogott az ég tükrében. A leveg meg a víz határvonalát nem is láttuk pontosan, a kétdimenziós táj folytonosságának választóvonalát valamilyen ködös, sötét, hullámzó, fortyogó víz mosta el, amely úgy pangott a sima láthatáron, hogy valójában nem is osztotta ketté. Hazatértünk. Élise-t nem találtam otthon. Az ágyon cédula hevert, rajta kerekded, szabályos bet kkel pár sor, az üzenet olvastán rohantam utána, a Szent Anna klinikára, ahol békésen várt, a párna, amelynek támaszkodott, éppolyan fehér volt, mint lágy arca. Reménye megint elszállt, keskeny vércsíkban kifolyt bel le. Nem volt mit mondanunk egymásnak, ezt az újabb csapást mérlegelnünk sem kellett. Bejártam az irodába. Étise nagyon elgyengült, nem járt ki. Február végén újra kezd dött az es zés, a szünet után új er re kapva, id közben mérhetetlenül felduzzasztva az ólmos eget. Március els hetében már újra örökös egyhangúsággal koppantak az es cseppek, már megint nem es zésr l volt szó, hanem Es l. Egyik nap Étise az esti edényt mosta el, kihívott a konyhába, megmutatta, hogy a lefolyón nem megy le a mosogatóban lév fehér hab, a folyók már ezt a csekély szennyez dést sem hajlandók befogadni. Az Es vel együtt újra megjelent a moha is. Újabb hadjáratot indítottak ellene, azúttal azonban a mohfélék a legvadabb növényirtóknak is ellenálltak. Mutációt emlegettek. Étise azt mondta: - Ugyan miért harcolnak az elkerülhetetlen ellen? Miért nem hajlandók megérteni azt, ami nyilvánvaló? Csak csóválta kicsiny fejét, amelyen csupán barna szeme élt, mégpedig önálló életet, teljesen függetlenül az öblös, puha fotelbe süppedt testének letargikus létét l. Olykor arra gondoltam, hogy maga Étise is növénnyé változott, arra gondoltam, meg rült, hogy az alkatával képtelen túlélni azokat az eseményeket, amelyeket át kell élnünk (amelyek azért sokkal kevésbé rémiszt ek, mint a háború), arra gondoltam, hogy a szemem láttára fog meghalni, és nem feleltem. Pedig valóban háborúról volt szó, a víz meg a mohfélék elleni háborúról, amelyet az ember visszavonhatatlanul elveszített. A kocsik meg a gépek befulladtak, megfojtotta ket a mohák, a zuzmók, az algák megállíthatatlan elszaporodása; mindent ragacsos és szívós, sápadt növénytakaró borított be, a gazdasági gépezet megint akadozott, elháríthatatlanul kezdett berozsdásodni. A nehézipar megpróbált g gösen egyedül fennmaradni a viharban, mint a civilizáció szigete a fogyasztói társadalom bukásában, er feszítése azonban csupán utóvédharc volt. A moha ellen lángszórót vetettek be, ez azonban költséges, veszedelmes, egy szó mint száz, nevetséges volt: hiába tisztítottak meg egy négyzetméternyi területet, egy óra múltán húsz négyzetmétert lepett el az áthatolhatatlanul s növényháló. Egy napot a cementgyárban kellett töltenem, egy magas kémény a szemem láttára robbant fel, mivel a nyílása bedugult, a kemencék pedig makacsul tovább forogtak a falak közt. A téglák süvöltve repültek az es csíkozta égre, körülöttem csapódtak be, eszembe sem jutott, hogy legalább egyetlen lépést hátráljak. Az utcákon a csatornák mindenütt sötét, undorító sarat okádtak, a folyó húsz centi híján kilépett a partjai közül, és szakadatlanul hordta a kitépett fákat, a kér dz k tetemeit, az elsodort kocsikat. És a nedves, szinte er szakmentes kataklizma közepette, e lassan terjed rothadás közepette, a víz alatt lév utcák ragacsos díszletében alacsonyabb rend társaink, az állatok, hordákba ver dtek: ázott, loncsos sz egerek meg patkányok hemzsegtek a talajon, a méltóságteljes hollók es l elnehezült szárnnyal verg dtek a mohakámeával kirakott homlokzatok közt, hosszú, fekete cs rükkel kopogtak a kivilágított ablakokon, mintha jelezni akarnák az ostromolt embereknek: ideje kijönni, ideje még egyszer utoljára az utca sötét szakadékában szembenézni az igazsággal. Azt is hallottuk, hogy a környéken farkascsordák kóborolnak, hogy a mindennap egyre jobban terjed mocsarakból óriás szalamandrafajták bukkannak el … De hát mi mindent össze nem hordtak azokban a napokban, amikor minden szétmállott? Március végén kezdett nehézségekbe ütközni az ennivaló beszerzése. Áprilisban nagy méret sztrájkok kezd dtek. Ki ellen sztrájkoltak? Ki ellen? Akkor, amikor már senki sem tehetett az égvilágon semmit… akkor, amikor a mohától megfulladt gyárakban már sehol egyetlen gép sem m ködött? A helyzet ésszer elemzése teljesen hiábavaló lett volna. A vad sztrájkok minden bizonnyal azt az elgépiesedett társadalmat akarták kétségbeesetten és gyökeresen - és milyen elkésve - elutasítani, amelyr l homályosan sejtettük, hogy saját maga nyitotta meg azt a rést, amelyen az elnyomott természeti elemek most bezúdultak. És miközben a rádió meg a
tévé nyugalomra, bátorságra, rendre, méltóságra intett, az elárasztott utcákon gyárosokat meg rend röket öltek, gépeket törtek össze, kocsikat borítottak fel, a megváltoztatandó világ szemmel látható jeleire támadtak, de ez a világ nem várta be az Ember lázadását, maga indult el a visszaúton. Nem m ködik a rádió meg a tévé. Április 12-én végleg kikapcsolták az áramot. Két hete ki sem tettem a lábam a lakásból. Bezárkóztam nedves otthonomba, behúzódtam kagylóhéjamba, szántszándékkal visszavonultam az egyre növekv z rzavar el l, behunytam a szemem, befogtam a fülem, a világegyetem érzékelését egyetlen gyújtópontra korlátoztam: Élise-re, Élise-re, akit aggódó figyelmességgel kényeztettem, Élise-re, akinek hallgatását szüntelenül fürkésztem, Élise-re, akivel kétségbeesetten szerelmeskedtem, akit a legnagyobb igyekezettel sem tudtam felélénkíteni, felmelegíteni, akinek arcb rére az élvezet nem csalt többé ráncot. Élise azt mondta: - Érzem, hogy az a sok ezer, sok millió év, amelyet az ember megpróbált eltörölni, óriás léptekkel támad ránk. Itt a vég, Jean-Pierre, itt a vég és az újrakezdés. Elhallgatott, örökre. De nem akartam elhinni, még nem, mint kerge pillangó ütköztem végleges némasága jeges lángjába, és még mindig természetellenes okot kerestem a reményre, a reményre, hogy még bekövetkezhet a képtelen megváltás. Amikor április 15-e éjszakáján valamilyen dörgésre, a falak remegésére ébredtem, és a nappali ablakából láttam, amint nyugat fel l r t láng csap fel az égre, még mindig nem hittem, hogy ez már a vég. Kimentem a lépcs házba, a szomszédom már ott volt, b röndöket cipelt, nyakában zseblámpa lógott egy zsinegre kötve. - Az Atomközpont robbant fel! - kiáltotta. Az épület remegett, surrogott, csikorgott. A nedvesség roncsolta falakról gipsz hullt le. Az Atomközpont! Földrengés! Sugárzás! Mindez súlyos volt, de megmagyarázható, ez még a dolgok ésszer rendjébe tartozott; csak menekülni, futni kell, el innen. Mint a forgószél berontottam, felöltöztem, Élise-t is felöltöztettem, nem mozdult, már csak viaszfigura volt, még egy nagy barna-zöld skótkockás pokrócba is bebugyoláltam. A szoba felesleges csillárja a sz nyegre zuhant. Egy perc alatt az utcán voltunk, térdig ér vízben tapicskoltam. Magamhoz szorítottam Élise-t, karom törékeny vállára nehezedett, bal kezemmel a takaró átnedvesedett szövetét markolásztam. A házak sötét körvonalai kirajzolódtak a bíbor fényben, kiáltozó, rémült tömeg tolongott a b zös vízben, amelyben meghatározhatatlan zúzalék kavargott, egyre cifrább rémhírek terjedtek szájról szájra. A Szitaköt reaktor robbant fel, az egész Atomközpont elsüllyedt, helyén óriási lyuk tátong, ahonnan most lávafolyam lövell… A leveg kénes g zökt l b zlött, amelyek a víz színén gomolyogtak; az es be most már apró lángcsóvák keveredtek, mint remeg szentjánosbogarak, mint hullócsillagok. Magam el tt toltam Élise-t, dél felé, tolakodva szeltem a sáros vizet, amelyben láthatatlan és rejtélyes állatok cikáztak, olykor éreztem, amint elsiklottak a bokám mellett, vagy éppen beleharaptak apró, t hegyes fogukkal. Végre kijutottunk a város rothadt betonhatárán. De vajon pontosan hol? Semmit sem ismertem fel. A szomorú családi házak szép katonás rendje helyén csupán mocsár cuppogott el ttünk, amelyet olykor váratlanul felkavart valami, és amelyet felfutó, fortyogva szétpukkanó buborékok lyuggattak át, és ahol olyan hosszú törzs , gyér levélzet fák körvonalai rajzolódtak ki helyenként, amilyeneket soha életemben nem láttam, olyanok voltak, mint holmi furcsa kihunyt kandeláberek a sötét márványon. E sáros felületen túl a süket éjszakában, ahol föld, víz és ég összeolvadt, szabályos id közökben néma villámok hasították szét az rt halvány rózsaszín meg lila fényeikkel, egy-egy múló pillanatra megannyi olvadó vaspálcává változtatva az es csíkjait. A földre zuhantam, a süppedékeny talajra. A lábam meg a fenekem könnyedén süllyedt a félfolyékony oldatba, mögöttem az ég még mindig vöröslött, függ legesen az rjöng városra. Elgémberedett karomba vettem Élise-t, fejemet vékony nyakába fúrtam, nedves haja meg a csuromvizes takaró közé. Hosszú ideig céltalan és gondolattalan várakozásba merevedtem, egy id múltán keleten sápadni kezdett az ég, fehér és lapos, zavaros fénytakarót terítve szét, amely a világ végéig zte a fákkal t zdelt mocsár végtelen felületét. Mindig kételkedtem, egészen eme rült napig, egészen a fordulat órájáig, amikor is látnom kellett, hogy az a világ, amelyet ismertem, szétmállik az évezredek sarában; sohasem akartam hinni, soha, akkor sem, amikor már nyilvánvaló volt. Mindig védekeztem lépésr l lépésre, konokul, vadul, módszeres racionalizmusom páncéljába burkolózva. De te, Élise, te mindig tudtad az igazat, mindig tudtad, hogy valami visszavonhatatlan és lélegzetelállító dolog történik. K karomba, borostyánkaromba, víz- és sárkaromba szorítottalak, és valójában csak ebben az utolsó és els órában értettem meg, amikor e lehetetlen hajnal sz rt fényében a mocsár fortyogva kettévált és felemelkedve agyagágyából, amelyekben évmilliókon át aludt, elénk magasodott a Tyrannosaurus rex pompás alakja, ívelt hátát a langyos zápor alá tartotta, és fenyeget en csattogtatta az égre irdatlan pofáját, amelyben három hosszú, sárga fogsor csillogott. Szoboszlai Margit fordítása
Richard Cowper - Ki rzi az rz ket?
Bár a hautaire-i kolostor több mint tizenkét százada uralja az Ix völgyét, a jurakori mészk hegységhez képest, amelyen emelkedik, mintha csak tegnap építették volna. Még a környez hegyeken elszórt megalitok is több ezer évvel el bb keletkeztek, De ha földtörténeti léptekkel mérve Hautaire újoncnak számít is, mint az emberi kultúrtörténet terméke, leny göz en si. Az alapítását követ els két évszázadban ájtatos zarándokok kegyhelye volt, aztán kevésbé kedvez körülmények között keresztes vitézek pihen állomása. A XIII. században egyaránt látott sz k és b esztend ket is. Rossz id k jártak felette akkor is, amikor 1272-ben, egy vös szeptemberi délutánon sz szakállú, napbarnított férfi kapaszkodott felfelé a hangosan csobogó Ix mellett kígyózó fehér úton, majd felérve, botjának vastagabb végévet megdöngette a kolostor kapuját. Az a hír járta, hogy a déli kiköt kben ismét pusztít a pestis, s ezért a szem, amely a rácson át a magányos utast vizsgálta, tele volt gyanakvó óvatossággal. A felé kiáltott felszólításra válaszul az utas felhorkant, ledobta köpenyét, úgyhogy láthatóvá vált viseltes b rmellénye, s felemelte mindkét karját. Jobbra-balra forogva megmutatta csupasz hónalját. Odabent halk tanácskozás kezd dött, majd lánccsörgés hallatszott, s a vasretesz nyikorgása közepette nagy nehezen kinyílt a tölgyfakeretbe vágott kis ajtó, és a férfi beléphetett az udvarba. A szerzetes, aki beengedte, sietve újra becsukta a kaput. - Az a hír járja, testvér, hogy ismét mindenfelé pusztít a pestis - magyarázta. A férfi belebújt b rzekéjébe, s ügyes ujjakkal ismét összekapcsolta a b rhorgokat. - A tudatlanság az egyetlen pestis ezen a vidéken - jegyezte meg ironikusan. - Messzir l jöttél, testvér? - Elég messzir l - dörmögte az utas. - Délr l? A férfi átbújtatta karját oldalzsákjának vállszíja alatt, eligazította, aztán felkapta a botját. Nézte, hogy akasztja vissza a kapus a nehéz vasláncot a reteszbe. - Keletr l - mondta. A kapus a kikövezett udvaron át bevezette a vendéget egy kis szobába, amelyben nem volt más bútor, csak egy kecskelábon álló nehéz faasztal. Ezen óriási b rbe kötött regisztrum feküdt, k l készült tintatartó és egy lúdtoll. A barát összeráncolta homlokát, megnyalta az ajkát, s a tollat óvatosan bemártotta a tintába. Az utas alig láthatóan elmosolyodott. - Ha megengeded, testvér - mormolta, s kezébe véve a tintával átitatott tollat, gyors, folyamatos írással írni kezdte: Meister Sternwärts-Seher-ex-Cathay. A szerzetes belenézeti a vendégkönyvbe, az ajka némán mozgott, hogy nehézkesen bet zni kezdte a bejegyzést. Amikor a második szó közepére ért, sötét pír jelent meg nyakán, s elöntötte az egész arcát. - Mea culpa, Magister - mormolta. - Szóval hallottál már Sternwärts mesterr l, testvér? S vajon mit hallottál róla? Gyors, ösztönös válaszként az egyszer szerzetes keresztet rajzolt remeg ujjával a leveg be. A férfi felnevetett. - Gyerünk, ájtatos bolond! - kiáltotta, s botjával ráhúzott a kapus fenekére. - Vezess Paulus abbéhoz, különben szalamanderrá változtatlak. A hétszáz év alatt, amely azóta telt el, hogy Sternwärts mester felkapaszkodott a hosszú fehér úton, s kihallgatást kért Paulus abbétól, meglep en keveset változott a kolostor délre nyíló ablakaiból látható vidék képe. A távoli hegyek tenger felé húzódó nyúlványaira a bíborszín re érett felh kb l most is fátyolszer zápor permetezett, s a magasban, az Ix völgye felett barna és fehér sasok köröztek lustán abban a meleg légörvényben, amely mióta a hegyek sok millió évvel azel tt létrejöttek, forrásként szökött fel minden alkalommal, amikor kisütött a nap. Még az út, amelyen Sternwärts felfele kapaszkodott, bár kikövezték, most is ugyanazt a nyomot követte, s ha a folyó menti földek meg is növekedtek valamelyest, a sziklafalak jól kivehet körvonala évszázadokon át ugyanaz maradt. Csak a harminc mérföldre északra fekv , a magas hegyekben felépített vízi er rézsút lefele ereszked , magasfeszültség vezetéket tartó oszlopai jelezték, hogy a XX. században vagyunk. Amikor Spindrift Hautaire könyvtárának ablakából kinézett a völgyre - s meglátta a hosszú lejt n felfele baktató aprócska, távoli figurát, akinek sz ke haján úgy csillant meg a napsugár, mint egy maroknyi aranyporon -, azon vette észre magát, hogy azokra a fehér sisakot visel emberekre gondol, akik zörg masináikkal azért jöttek ide, hogy a hatalmas oszlopokat felépítsék. Eszébe jutott, hogyan vitatkoztak a szerzetesek akkor err l a tapintatlan behatolásról, féltve magányukat, megállapítva, hogy az élet sohasem lesz már olyan, mint azel tt. Néhány rövid hónap alatt azonban megszokták az új helyzetet, s Spindrift most már nem is emlékezett arra, milyen is volt a völgy az oszlopok felépítése el tt. Ami azért volt furcsa, mert azt viszont világosan vissza tudta idézni, hogyan pillantotta meg el ször Hautaire-t, ahol akkor még egészen biztosan nem voltak magasfeszültség vezetékek. 1923 májusában történt. A partról biciklizett fel, szegényes holmiját két, a csomagtartóra akasztott fonott kosárba gyömöszölve. El tte hat hónapig gy jtötte az anyagot egy tervbe vett doktori értekezéshez, amelyet a
titokzatos Sternwärts mester életér l és munkásságáról készített, s abban a nagyon is valószín tlen véletlenben reménykedve, hogy a kolostor könyvtárában nyoma maradt a mester esetleges látogatásának, írt egy levelet Hautaire apátjának. Megírta, oka van arra, hogy azt higgye, Sternwärts ellátogatott Hautaire-ba, bár, mint bevallotta, ezt a hitét egyetlen rejtélyes utalás támasztja alá, amelyre a mester egy 1274-ben, Baselben él barátjának írt levelében talált. Spindrift érdekl désére végül is egy bizonyos Rodrigo barát válaszolt, aki közölte, kezeli a könyvtárat, s Ferrand apát épp ezért neki továbbította Spindrift úr levelét. Ez a levél t már azért is meglepte - folytatta -, mert mióta a kolostor könyvtárosa, soha senki sem mutatott érdekl dést Sternwärts mester iránt, s legjobb tudomása szerint csak ketten, , Rodrigo barát és Ferrand apát tudnak arról, hogy a mester életének utolsó éveit a XIII. században a kolostor megbecsült vendégeként Hautaire-ban töltötte, s valószín leg ugyanabban a könyvtárban dolgozott, ahol most ez a levél íródik. Levele végén meleg szavakkal biztosította Spindriftet, hogy rendelkezésére áll minden adat, amelyet az évek folyamán a mesterre vonatkozóan összegy jtöttek: Spindrift alig mert hinni a jó szerencséjében. Már az is fantasztikus véletlen volt, hogy az a bizonyos levél Baselben a kezébe került, az egyetlen az egész levelezésb l, amely elkerülte az inkvizíció pusztító tüzét. Most felcsillant a remény, hogy a mester munkáiból, amelyekb l eddig csak az Illuminatum vel s mondásait tartalmazó kötetet ismerték, valami más is napvilágra kerül. Postafordultával válaszolt, s ebben félénken megpendítette, nem kaphatna-e engedélyt arra, hogy ellátogasson a kolostorba, hogy ott része legyen abban a megtiszteltetésben, amit a Rodrigo baráttal való beszélgetés jelent. Villámsebesen érkezett a válasz, s ebben hívták, legyen a kolostor világi vendége, ameddig kedve tartja. Ha azokban a rég múlt napokban megkérdezte volna valaki Spindriftet, miben hisz, biztos, hogy a predesztináció tanát eszébe sem jutott volna említeni. Amikor a háború befejez dött, géhás hadnagy volt, s leszerelés után, idejét nem vesztegetve, azonnal visszatért els szerelméhez, a középkori filozófiához. Az esztelen vérontás, amelynek a hátsó vonalakból a tanúja volt, csak meger sítette érdekl dését a korai keresztény filozófusok munkái, els sorban az albigens eretnekek bons hommes-jai iránt. Váratlan szellemi kinyilatkoztatás erejével hatott Spindriftre, hogy 1918 áprilisában Armentiéresban egy bombák által megrongált plébánia romos épületében véletlenül rábukkant Sternwärts Illuminatumának egy kézírásos példányára. A mester gondolatai szívfájdító közvetlenséggel szóltak hozzá a századok örvénylésén keresztül, úgyhogy akkor és ott elhatározta, ha szerencséje van és túléli az általános pusztulást, egész életét annak fogja szentelni, hogy alakot, formát adjon annak a lénynek, aki olyan megfoghatatlanul villódzott az Illuminatum mögött, mint a mosoly a Gioconda ajkán. Mégis miel tt Rodrigo barát levelét megkapta volna, Spindriftnek be kellett vallania, arra irányuló er feszítése, hogy a mester létezésére megcáfolhatatlan bizonyítékot leljen, mindössze egy sovány "tényt" hozott napvilágra. Nyilvánvaló volt, hogy nemcsak soha senki sem hallott Sternwärtsról, de még kíváncsiak sem voltak, élt-e egyáltalában. S ahogy egyik ajtó a másik után csapódott be el tte, Spindrift arra a nyomasztó következtetésre jutott: a Weimari Köztársaság sok mindenben hasonlít a sötét középkorhoz. És mégis, annak ellenére, hogy egyik nyom a másik után vált semmivé, vagy t nt el a középkori mendemondák nyomasztó világában, Spindrift egyre jobban meg volt gy dve nemcsak arról, hogy Sternwärts valóban létezett, hanem arról is, hogy valamilyen különös okból éppen rendeltetett arra, hogy ezt bebizonyítsa. Azt megel este, hogy nekiindult volna a Hautaire-be vezet út utolsó szakaszának, háborúból megmaradt hálózsákjába burkolózva szinte akaratlanul sorra vette a véletlenek különös láncolatát, amely egy bizonyos id ben, egy bizonyos helyre vitte; el ször, hogy megtalálta az Illuminatumot, aztán annak a rejtélyes utalásnak felfedezését, amely Sternwärtset kapcsolatba hozta a Baseli Johannesszel, s végül ami a legfantasztikusabb volt, hogy ráakadt Baselben arra a Johanneshez intézett dönt fontosságú tevéire, amelyet különben a megátalkodott eretnek Servetius Mihály összegy jtött beszédeit tartalmazó kötet borítójának meger sítésére használtak fel. Minden dönt alkalommal mintha csak meglökte volna valaki, hogy a helyes irányba induljon el. - Öreg mester - mormolta hangosan. - Én kereslek téged, vagy te keresel engem? - A feje felett egy felrobbant meteor gyémántvonalat rajzolt az ég csillagzúzmarás ablakára. Spindrift fanyarul elmosolyodott, aztán nekikészült az alvásnak. Másnap fáradtan pedálozott az alsó út egyik kanyarulatában, amikor, pontosan délben, megpillantotta a távolban a kolostort. Megkönnyebbült sóhajjal szállt le a kerékpárról, zihálva nekitámaszkodott a kormánynak, és megbámulta a völgyet. Ezt a látványt halála napjáig élesen, tisztán meg rizte az emlékezetében. A déli nap éles fényében, valaha vörös, most már halványsárgára fakult és a h ség ködfátyolában szinte lebeg tet cserepeivel, Hautaire félelmetes tömege ellenére különös módon anyagtalannak t nt. Mögötte, lépcs zetesen emelkedve észak felé, a hegyek halványan és kéken rajzolódtak ki a felh tlen égen. Ahogy a kolostorra nézett, Spindriftnek az a különös érzése támadt, hogy az egész építményt úgy rögzítették a sziklához, mintha valamilyen különös, k l készült léghajó lenne. Valahogy elfordult az épület, s a román kupolát tartó pilléreket mintha csak utólag ragasztották volna hozzá. Hunyorgott, mire elt nt a csalafinta látomás. A masszív építmény ismét az a szilárd, egy tömbb l való épület lett, amely több mint ezer éven át ellenállt az elemek támadásának. Spindrift zsebkend t vett el , letörölte homlokáról a verítéket, aztán újra felszállt a biciklijére, s nekiindult az út utolsó szakaszának.
Tizenöt perccel kés bb, ahogy felfelé kerekezett a meredek úton, egy kis madárhoz hasonló fakóbarna ruhába öltözött szerzetes bukkant el az árnyas el csarnokból, s kitárt karral sietett a verítékez utas elé. - Isten hozta, senor Spindrift! - kiáltotta. - Jó félórája várok már itt magára. Spindrift egy kicsit kábult volt még a hosszú és tikkasztó utazástól, de afel l egész biztos volt, nem jelezte el re pontosan, melyik napon fog érkezni, már csak azért sem, mert maga sem tudta, mennyi ideig tart az út Svájcból idáig. Mosolygott, és megrázta a felé nyújtott kezet. - Rodrigo testvér? - Természetesen, természetesen - kuncogott a kis barát, s Spindrift biciklijére pillantva megjegyezte: Szóval mégis megjavították a kereket? . Spindrift hunyorgott. - Igen, persze… - mondta. - De hogy a csodába… - Maga nagyon fáradt, elcsigázott lehet, senor! Jöjjön be, Hautaire-ban h vös van. - S megragadva Spindrift biciklijét, fürgén átgurította az udvaron, a bolthajtásos folyosón keresztül egy k vel kirakott átjáróba, s ott nekitámasztotta a kereng falának. Spindrift, aki egy-két lépéssel mögötte haladt, kíváncsian nézett körül. Az elmúlt hat hónapban sok egyházi létesítményben járt, de egyikben sem kerítette hatalmába a végtelen nyugalomnak az az érzése, ami itt. A kereng udvarának közepén tiszta víz csobogott egy kis mészk tányérba. Ahogy a víz túlcsordult a peremén, a vékony kis erecskék dallamosan bugyogtak az alatta lév mély medencébe. Spindrift lassan kisétált a t napra, s lenézett poros, izzadt arcának vízben hullámzó képmására. Egy perc múlva megjelent e mellett Rodrigo barát mosolygó arca is. - A víz a hegyoldalról érkezik egy forrásból - magyarázta a kis barát. - Ugyanazokon a k vezetékeken érkezik ide, amelyeket még a rómaiak fektettek le. S azóta sem apadt el soha. A medence árnyékos bels peremén fémkupa állt. A szerzetes felemelte, megtöltötte vízzel, s Spindriftnek nyújtotta. Spindrift hálásan mosolygott, ajkához emelte az edényt, és ivott bel le. Úgy t nt neki, soha életében nem kóstolt még ilyen jóíz italt. Kiürítette a kupát, visszaadta a barátnak, s közben észrevette, hogy társa mintegy jóváhagyóan megbiccentette a fejét. Spindrift gunyorosan elmosolyodott. - Igen - sóhajtotta Rodrigo barát. - Megérkezett végre. Úgy, ahogy megjósolta. Spindrift a kolostorban töltött els héten mindvégig annak a heves megrázkódtatásnak hatása alatt volt, amely akkor érte, amikor betette lábát Hautaire-ba. Felel s ezért els sorban Rodrigo barát volt. A kis szerzetesnek sikerült valami nehezen meghatározható módon beplántálnia azt az egyre er söd meggy dést, hogy a végéhez közeledik a kezéb l minduntalan kisikló Sternwärts mester utáni nyomozás, hogy mindaz, amit Spindrift keres, itt van elrejtve Hautaire-ban, eltemetve a kolostor könyvtárának tölgyfa polcain, k fülkéiben felhalmozott avítt kéziratok, snyomtatványok között. A könyvtáros, ígéretéhez híven, átadta Spindriftnek azokat az írásos dokumentumokat, amelyeket az évek folyamán összegy jtött, kezdve a regisztrum XIII. századi fakult bejegyzéseivel. Együtt vizsgálták a kísérteties bet ket. - Cathayból… - t dött Spindrift. - Nem lehetett ez valamilyen tréfa? Rodrigo barát elfintorította az arcát. - Talán - mondta -, de az írás az vitathatatlanul a mesteré. Persze lehet, hogy egyszer en félre akarta vezetni a szerzeteseket. - Valóban ez a véleménye? - Nem - mondta a barát. - Bizonyos vagyok abban, hogy igaz, ami ide van írva. Sternwärts mester akkor tért vissza arról a zarándokútról, amelyet Tyanai Apollonius nyomát követve megtett. Tíz évig élt és kutatott Keleten. - Odasietett az egyik távolabb lév állványhoz, leemelt egy bekötött fóliánst, lefújta róla a port, leveg után kapkodva köhögött, aztán a könyvet Spindrift elé helyezte. - Itt a bizonyíték - zihálta szégyenl s mosollyal. - Én magam f ztem össze az íveket harminc évvel ezel tt. Emlékszem, akkoriban azt gondoltam, leny göz magyarázat lenne Philostratus Apollonius élete cím m véhez. Spindrift kinyitotta a könyvet, és elolvasta a rövid, határozott vonásokkal odavetett bevezetést: "Én, Peter Sternwärts, az si tudományok doktora, barátaim oltalmában, de az ellent l üldöz be vétetvén életem negyvenkilencedik évében ép elmém birtokában, egészségesen elindulék Würzburg városából az si Buda irányába. Következzék itt igaz históriája mindama történéseknek, amit átéltem vala, s amit a távoli Cathayban tapasztaltam volt. Mindeme dolgokat magam, enkezemmel vetettem papírra a hautaire-i kolostor falai közt Urunk 1273-ik esztendejében." Spindrift felnézett a könyvb l, s boldogan felsóhajtott. Rodrigo barát bólintott. - Tudom, barátom - mondta. - Semmit sem kell mondania. Most egyedül hagyom magukat. De Spindrift eközben már fel is lapozta az els oldalt. Rodrigo barát javaslatára azon az estén Spindrifttel együtt felsétáltak a kolostor felett húzódó hegyoldalra. Lassan haladtak, mert Rodrigo barátnak körülbelül ötven lépésenként meg kellett pihennie, hogy lélegzethez jusson. Spindrift ekkor vette észre, hogy a barátságos kis szerzetes beteg. A könny , szívélyes mosoly alatt
arcán már kirajzolódtak a megszokottá vált fájdalomvéste vonások. Spindrift kíméletesen azt javasolta, álljanak meg, de Rodrigo barát hallani sem akart err l. - Nem, nem, kedves Spindriftem - er sködött leveg után kapkodva -, meg kell mutatnom valamit magának. Valamit, aminek igen nagy a jelent sége közös kutatásunk szempontjából. Körülbelül húsz perc múlva elérték a kolostort hatalmas nyakláncként körülvev , leomlott menhirek egyikét. Ott aztán Rodrigo barát megállt, bocsánatkér en megütögette ziháló mellkasát. - Mondja, senor, szintén - lihegte -, mi a véleménye Tyanai Apolloniusról? Spindrift olyan mozdulattal tárta szét a karját, amely elutasító volt, ugyanakkor bocsánatkér . - Az igazat megvallva, nincs is róla véleményem - vallotta be. - Terméscetesen tudom, hogy Philostratus különleges képességet tulajdonított neki. - Apollonius magáról csak egyvalamit árult el - mondta Rodrigo barát. - De ez nagyon jelent s dolog volt. Azt állította, hogy látja a jöv t. - Igazán? - mondta Spindrift óvatosan. - Jóslatainak különleges pontosságával magára haragította Néró császárt. Mivel Apollonius ezt is el re látta, visszavonult Efezoszba, még miel tt a szörnyeteg lecsaphatott volna rá. Spindrift mosolygott. - A jöv be látás ezúttal valóban hasznos tulajdonságnak bizonyult. - Igen is meg nem is - mondta Rodrigo barát, aki nem vett tudomást e szavak iróniájáról. - Eljutott már a mester Biographiájában addig a részig, ahol a Praemonitionesr l beszél? - Valóban léteznék? A kis szerzetes mondani akart valamit, de aztán szemmel láthatóan meggondolta magát. - Nézze - mondta, és széles karmozdulattal körbemutatott. - Látja, hogy Hautaire éppen a kör kell s közepén fekszik? - Valóban - er sítette meg Spindrift. - Azt hiszem, ez nem lehet véletlen. - Nem? - Neki is ez volt a véleménye - mosolygott Rodrigo barát. - A mester egy teljes évet töltött azzal, hogy kijelölje ennek a körnek a radiánsait. Valahol megvan a vázlat is, amit err l készített. - Miért foglalkozott ezzel? - Hogy meghatározza az Apollonius által leírt összefüggést. - Az elgondolásnak csak akkor van értelme, ha valaki kész arra, hogy elfogadja a jöv be látás lehet ségét. - Aha… - mondta Spindrift óvatosan. - És megtalálta a mester, amit keresett? - Igen - felelte a barát nyugodtan. - Ott. - És a kolostor felé mutatott. - S ezután mi történt? - érdekl dött Spindrift kíváncsian. Rodrigo barát beleharapott az ajkába, és összeráncolta a homlokát. - Rábeszélte Paulus abbét, építtessen neki egy obszervatóriumot, egy oculust, ahogy nevezte. - S mit akart megfigyelni onnan? - Abban - javította ki Rodrigo barát halvány mosollyal. - Az oculusnak nem volt ablaka. - Elképeszt - mondta Spindrift, s megrázta a fejét. - És ez az oculus még létezik? - Igen. - Szeretném látni… ha ez lehetséges… - Esetleg… - mondta a szerzetes. - Persze meg kell szereznünk az abbé engedélyét. Én ugyan… - de nem mondta tovább, mert olyan köhögés rázta meg, hogy az arca egészen elszürkült. Spindrift, aki nagyon megijedt, tehetetlenségében gyengéden megütögette kísér je hátát. A kis szerzetes végül újra normálisan lélegzett, és reszket kézzel letörölt elkékült ajkáról egy csepp nyálat. Spindrift rémülten látta, hogy zsebkend je eközben véres lett. - Nem volna jobb, ha visszafordulnánk? - javasolta nyugtalanul. Rodrigo barát engedelmesen bólintott, s még abba is beleegyezett, hogy Spindrift belekaroljon és lesegítse t az ösvényen. Körülbelül a félúton voltak, amikor újabb köhög roham fogta el, és amikor vége lett, még akkor is sápadtan kapkodott leveg után. Spindrift, aki most már valóban megrémült, mindenképpen segítséget akart hozni a kolostorból, de ezt a barát megtiltotta. Amikor már elég er snek érezte magát ahhoz, hogy az utat folytassa, rekedten suttogta: - Ígérem, beszélni fogok az abbéval az oculusról… Spindrift nyugtatgatta, azt mondta, nem sürg s annyira a dolog, de Rodrigo barát makacsul rázta a fejét. - Még épp elegend id nk van, de semennyivel sem több a kelleténél. Három nappal kés bb Rodrigo barát halott volt. Miután részt vett a barát emlékére celebrált misén, Spindrift felment a könyvtárba, s hosszú ideig ült ott egyedül. Gyorsan alkonyodott, és a misztrál fújni kezdett az Ix völgye fel l. Spindrift hallotta a szél zúgását az oszlopok között, ahogy az omladozó k fal reped seiben motozott. Rodrigóra gondolt, aki már keskeny, jeltelen sírjában feküdt a hegyoldalban. A cél, amelyre törekszünk, bennünk magunkban van. Szerette volna tudni, vajon miért választotta az abbé éppen ezt a sort az Illuminatumból a gyászmisén elmondott beszéde vezérfonalául, s azt gyanította, a jelenlev k közül volt az
egyetlen, aki tudta, honnan származik ez az idézet. Valaki halkan kopogott a könyvtár ajtaján, majd egy fiatal novícius lépett be, kezében egy kis fémbe foglalt ládikóval. Letette Spindrift elé az asztalra, aztán a zsebébe nyúlt, el vett egy kulcsot, és a doboz mellé helyezte. - A f nök atya úgy rendelkezett, hogy hozzam ezt el önnek, uram - mondta. - Rodrigo barát cellájában volt. Megbiccentette a fejét, megfordult, kiment, és halkan becsukta az ajtót maga mögött. Spindrift kezébe vette a kulcsot, és kíváncsian nézegette. Ilyet még sohasem látott, díszesen megmunkált, kétágú kérd jelre emlékeztetett. Fogalma sem volt arról, mikor és mib l készttették. Valamiféle ötvözet lehetett - talán ón -, s az id nem hagyott rajta látható nyomot. Letette az asztalra, s maga elé húzta a ládikát. Egy láb hosszú, kilenc hüvelyk széles s talán hat hüvelyk magas lehetett. A tölgyfa fedél, amelyet dús ezüst berakással és rézgombokkal díszítettek, enyhén domborodott. Spindrift felemelte a ládikót, és gyengéden megrázta. Hallotta, hogy valami ide-oda csúszkál benne, s nekiüt dik a doboz oldalának. Biztos volt abban, hogy a kulcs nyitja a ládikót, de amikor meg akarta próbálni, nem találta a kulcslyukat, amelybe beilleszthette volna. Megvizsgálta a ládikó alját is. A nyugati ablakokon beszivárgó gyengül fénynél épp csak ki tudott venni egy ötágú csillagot és a római számokkal bevésett évszámot, 1274-et. A szíve sebesebben kezdett verni, átsietett a helyiség másik végébe, s elhozott onnan egy vas gyertyatartót. Amikor a gyertyát meggyújtotta, a doboz mellé helyezte úgy, hogy a fény egyenesen a doboz fedelére essék. Ekkor vette észre, hogy a díszítés egy helyen megegyezik a kulcs tollának formájával. Gyengéden megnyomta ujjával az ezüst berakást, s érezte, hogy az alig érezhet en, de enged a nyomásnak. Újra felemelte a kulcsot, ráhelyezte a díszítésre, s aztán próbaképpen megnyomta. Halk kattanás hallatszott, s érezte, hogy a fedél lassan megmozdul. Eddig visszafojtotta lélegzetét, most sóhajtott egyet, kivette a kulcsot, s felemelte a fedelet… A ládikóban egy pergamenbe kötött könyv és egy lúdtoll feküdt. Spindrift beletörölte kezét a kabátja ujjába, dobogó szívvel belenyúlt a ládikóba, és kiemelte a könyvet. A gyertya fénye rávet dött a könyv fedelére, ki tudta venni a fakult, barnásvörös bet ket: Praemonitiones, alatta pedig a sötétebb tintával írt cinikus kérdést: Quis custodiet ipsos, custodes? Spindrift hunyorogva nézett a gyertyafénybe. - Ki rzi az rz ket? - mormolta. - Valóban, kicsoda? A szél panaszosan rázta a most már teljesen elsötétedett ablakokat, s a kolostor tornyában megszólalt a vecsernyére szólító harang. Spindrift önkéntelenül hevesen megrázkódott, aztán kinyitotta a könyvet. Valaki, talán maga Peter Sternwärts, odat zött az el zéklaphoz egy összehajtogatott pergament. Spindrift ezt óvatosan széthajtotta, s elétárult egy els pillanatra érthetetlennek t , éles vonalakkal megrajzolt pókháló. De csak egy percig nézte, s máris motoszkálni kezdett benne, mennyire hasonlít a kirajzolódó ábra a ládikó tetején lev díszítéshez és a bizarr, különös alakú kulcshoz. De volt itt valami más is, valami, amit látott valahol, s most ott motoszkált az emlékezetében. Aztán hirtelen rájött. Cornwallban Tintagael közelében látott ilyen egymásba fonódó, megalitikus ábrát egy sziklafalba vésve: ugyanazok a megkett zött spirálok, amelyeket akkor, ifjonti képzel er vel, óriások gránitba vésett ujjlenyomatának vélt. De akkor már összekapcsolta ezt a gondosan kirajzolt labirintust az Hautaire-t körülvev hegyoldalon elszórt pogány menhirekkel. Lehet, hogy ez az a térkép, amelyet Rodrigo említett? A pergamenlapot közelebb tartotta a reszket gyertyafényhez, és azonnal észrevette, hogy a közepén lév örvényt apró köröcskék veszik körül. Minden ilyen kis köröcskéb l finoman megrajzolt vonalak vezettek az örvényen keresztül a középen lév ponthoz. Spindrift most már bizonyosra vette, hogy egy Hautaire-r l és környékér l készült titokzatos térképet tart a kezében, de épp ott, ahol magának a kolostornak kellett volna lennie, parányi bet kkel készült bejegyzés volt. Sajnos ez a pergamen kereszt alakú hajtásának középpontjába esett. Spindrift összehúzta a szemét, s azt képzelte, el tud olvasni néhány szót: tempus és pons - vagy inkább fons - s még egy, ami talán cave vagy carpe lehetett. "Id ", "híd" vagy talán "forrás"? És még mi? "Óvakodj valamit l" vagy "ragadd meg"? Csalódottan rázta meg a fejét, és feladta a reménytelen küzdelmet. Gondosan összehajtogatta a térképet, lapozott egyet, s olvasni kezdett. Mire az utolsó oldalhoz ért, a gyertya már csak magába roskadó, csepeg csonk volt, és Spindrift hasogató fejfájást érzett. Arcát kezébe temette, s várta, hogy a lüktetés csillapodjék a szemgolyója mögött. Ha jól emlékezett, életében egyszer volt csak részeg, a huszonegyedik születésnapján. Nem volt kellemes élmény. Élete legkellemetlenebb emlékei közé tartozott, hogy akkor az volt az érzése, a világ kifordult a sarkából. S most mintha ugyanezt érezte volna, amint elméje ittasan tántorgott egyik fogodzóponttól a másikig. Ez természetesen tréfa volt, gondosan kidolgozott, de értelmetlen tréfa. Annak kellett lennie. S mégis attól félt, hogy szó sincs tréfáról, hogy amit kezében tart, az valójában nem más, mint egy középkorban készült jóslat, az eseményeknek olyan hihetetlenül pontos megjövendölése, hogy az csúfot zött minden, az emberek által valaha létrehozott racionális filozófiából. Aki elolvasta a Praemonitionest, Alice-hoz hasonlóan átlépett a tükrön keresztül egy olyan világba, ahol a lehetetlen is lehetségessé vált. De hogyan? Az isten szerelmére, hogyan? Spindrift levette kezét a szemér l, vaktában kinyitotta valahol a könyvet, és a pislákoló gyertya maradék fényénél újra elolvasta, hogyan indul el majd nyugat felé 1492-ben a génuai hajós, Christopher Colombus, megfogadva a bölcs Chang Heng tanácsait, pontosan azon a napon, amikor majd a zsidókat ki zik Spanyolországból. A következ évben visszatér, kincsekkel megrakodva ",olyan emberek kíséretében, akiket
indiaiaknak fog nevezni, de akik egyáltalában nem azok". Ennél a pontnál a gyertya még egy utolsót lobbant, aztán kialudt. A következ nap Spindrift kihallgatást kért az apáttól. Magával vitte a faládikót és a titokzatos kulcsot. A szemhéja vörös volt, a szeme véreres, és a sötét karikák alatta álmatlan éjszakáról tanúskodtak. Ferrand apát ötvenes évei elején járó, termetes férfi volt, a szemöldöke bozontos, a szeme ravasz, a haja hamuszürke. Határozott magatartásában volt valami er sen katonás. A rend egyszer barna csuháját viselte, amit a többi szerzetest l csak a nyakán viselt rézkereszt különböztetett meg. Mosolygott, amikor Spindrift belépett a szobájába, felállt az íróasztaltól, és kezét nyújtotta. Spindrift egy pillanatra megzavarodott, aztán a bal karja alá szorította a ládikát, s megrázta a felé nyújtott kezet. - Miben lehetek szolgálatára M'sieur Spindrift? Spindrift egy mély lélegzetet vett, mindkét kezével megfogta a ládikót, és az apát felé nyújtotta. - Apát úr, én… - kezdte, de aztán elakadt. Az apát szája sarkában mosoly rajzolódott ki. - Igen… - nógatta szelíden. - Apát úr… - bökte ki Spindrift - tudja mi van ebben a ládikóban? - Igen - felelte az apát. - Azt hiszem, tudom. - Akkor mért küldte énhozzám? - Rodrigo barát rendelkezett így. Ez volt egyik utolsó kívánsága. - Ez a könyv természetesen hamisítvány, de hát ezt ön úgyis tudja. - Azt gondolja? - Természetesen. - S miért olyan biztos ebben? - Nem lehet más, mint hamisítvány, annak kell lennie! - kiáltotta Spindrift. - De hát próféták mindig voltak, M'sieur Spindrift - válaszolta az apát szelíden. - S azok mindig jövendöltek. Spindrift elhárító mozdulatot tett. - Nostradamusra gondol? Az bizonytalan kétértelm ségei. Katasztrófákról szóló jövendölései, amelyeket úgy lehet forgatni, magyarázni, hogy ráillik minden szerencsétlenségre. De ez… Az apát bólintott. - Bocsásson meg, M'sieur, hogy megkérdem - mondta -, de tulajdonképpen mi hozta ide Hautaire-be? Spindrift maga elé helyezte a ládikót az íróasztalra, s mellé tette a kulcsot is. Eközben ráébredt arra s most már nem is el ször, hogy nem könny válaszolni a kérdésre, amit Ferrand apát tett fel neki. - Azt hiszem, els sorban Peter Sternwärts Illuminatuma - mondta. - Úgy éreztem, minden tehetségeset meg kell tudnom e könyv szerz jér l. Úgy t nt, az apát elgondolkozik ezen a válaszon, aztán szandálba bújtatott lábán megfordult, egy faliszekrényhez ment, kivett bel le egy pergamenbe kötött könyvet, nagyon hasonlót ahhoz, amit Spindrift visszatett a ládikóba. Amikor a faliszekrényt becsukta, az apát egy pillanatig állva maradt, a könyvet ujjával ütögette. Végül Spindrift felé fordult. - Ha jól értettem, ön tanulmányozta a Praemonitionest, M'sieur Spindrift. Spindrift igent bólintott. - Akkor talán vissza tud emlékezni arra, hogy a jóslatok a francia-porosz háborúval fejez dtek be. Ha a memóriám nem csal, az utolsó bekezdés arról szól, hogy adta meg magát Bazaine Metzben 1870-ben, hogyan kapitulált Párizs 1871-ben, és végül, hogy hogyan írták alá a békeszerz dést ugyanabban az évben, MajnaFrankfurtban. - Igen - mondta Spindrift. - Pontosan így van. Az apát kinyitotta a kezében tartott könyvet, átlapozott néhány oldalt, elolvasott néhány sort, aztán azt mondta: - Maga szerint, M'sieur Spindrift, Európában nem fognak többet háborúzni? - Biztos vagyok benne - felelte Spindrift. - A Népszövetség elfogadott egy törvényt, amely szerint… - 1939 szeptember elsején - szakította félbe az apát - Németország legázolta Lengyelországot. Emiatt Franciaország és Anglia hadat üzen Németországnak. - Lehetetlenség! - kiáltotta Spindrift. - A versailles-i békeszerz dés határozottan megtiltja, hogy Németország valaha is újra felfegyverkezzék! Az apát visszalapozott a könyvben. - 1924-ben; ez a jöv év, ugye? Lenin meghal, utódja pedig - fény felé tartotta a könyvet - Joszif Visszárionovics, igen, azt hiszem, ez az… Sztálin lesz. Ezzel az úgynevezett Szovjetunióban addig példátlan zsarnokság kezd dik, s ez 1953-ig tart majd. - Továbblapozott. - 1941-ben a német csapatok behatolnak Oroszországba, és dönt vereséget szenvednek a szovjet hadseregt l. - Újra lapozott egyet. - 1945 júliusában a civilizációt alapjaiban rázkódtatja meg az a robbanás, amelyet egy amerikai sivatagban hajtanak végre. Megvonta a vállát, s szinte megkönnyebbülve csukta be a könyvet. - Nem kívánhatja t lem, hogy elhiggyem, ezek a fantasztikus jóslatok Peter Sternwärtst l származnak? tiltakozott Spindrift.
- Csak közvetve származnak t le - felelte az apát. - Nélküle nem jöhettek volna létre. De persze ezeket már nem írta le. - Hát kicsoda? - Az utolsó részt? Rodrigo barát. Spindrift leveg után kapkodott. Az apát az asztalra tette a könyvet a ládika mellé, és kezébe vette a kulcsot. - A halála el tt - mondta - Rodrigo barát tájékoztatott arról, hogy szeretné megtekinteni az oculust. Így van? - Szóval az oculus valóban létezik? - Ó igen, nagyon is. És itt a kulcsa. - Akkor szeretnék odamenni. - Rendben van, M'sieur - mondta az apát. - Én magam fokom odavezetni. De el bb szeretném tudni, miért olyan biztos abban, hogy a Praemonitiones hamisítvány? Spindrift a ládikóra nézett. A csigavonalú díszítés úgy pörgött a szeme el tt, mint egy szikrázó ezüst t zkarika. Csak er szakkal tudta levenni róla a szemét. - Mindig hittem a szabad akarat létezésében - mondta egyszer en. - Ha elfogadnám a Praemonitionest, azt jelentené, hogy megtagadom ezt a hitemet. - Csak err l van szó? - mondta az apát. - Azt hittem, észrevette, hogy az írás mintegy ötvenévenként megváltozik. Csak kevéssé, de a tényt mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. - A világítás nem volt túl jó tegnap a könyvtárban - mondta Spindrift. - Nem vettem észre különösebb változást. Az apát mosolygott. - Nézze meg jobban, M'sieur Spindrift - mondta -, most a nappali világosságban. Benyomta a kulcsot a kulcslyukba, kivette a Praemonitionest a ládából, s átadta Spindriftnek. Spindrift lapozgatott a könyvben, megállt, visszafele lapozott, aztán ismét el re, bólintott s továbbment. - Hát igen - mondta -, itt ebben az 1527-re vonatkozó bejegyzésben, "Károly császár csapatai feldúlják a Szent Várost". Valóban van különbség. Mivel magyarázza ezt? - Többen írták - mondta az apát. - De meg merem kockáztatni az állítást: mindnyájan ugyanazzal a tollal. Spindrift belenyúlt a ládikába, kivette a hegyesre vágott lúdtollat, és megvizsgálta. Amikor a sárga nyelet megfogta, a toll, mintha saját akarattal rendelkeznék, alig észrevehet en megmozdult az ujjai között. Sietve visszaejtette a dobozba, szégyenkezve saját gyerekessége felett. - Ha jól értem, apát úr, ön szerint ezeket a jövendöléseket az elmúlt hét évszázad folyamán többen vetették papírra. - Úgy van. Úgy t nik, hogy a jöv be látás képessége általában ötven évre korlátozódik, bár néha, például a híres Sternwärts esetében sokkal messzebbre terjedt. - Az apát mindezt olyan nyugodt, tárgyilagos hangon mondta, hogy Spindrift határozottan meghökkent nek találta. Bizonytalanul a második könyv után nyúlt, amit az abbé az asztalra helyezett, de az mintha nem vette volna észre Spindrift mozdulatát, abban a pillanatban rátette a kezét. - Ha készen van, M'sieur - mondta -, azt javaslom, menjünk most fel az oculusba. Spindrift bólintott. Az apát szemmel látható elégedettséggel mosolygott. A két könyvet betette a ládikóba, s rácsattintotta a fedelet. Aztán kezébe vette a kulcsot, leemelt egy falba vert szegr l egy másik kulcsköteget, intett Spindriftnek, hogy kövesse, majd átvezette a h vös fehér folyosón, fel a k l készült lépcs n, végig egy átjárón, amelyet átmeg átsz ttek a kintr l bet napsugarak. Megtettek még néhány fordulót, felmentek még egy lépcs soron. Spindrift menetközben kinézett egy ablakon, s megállapította, hogy már majdnem egy vonalban vannak a történelem el tti k emlékek alkotta körrel. Az apát meztelen talpa csattogott a b rszandálban, s olyan hangot adott, mintha egy borotvát élesítenének. Végül egy kis tölgyfa ajtóhoz értek. Az apát megállt, kiválasztott a kulcskötegb l egy kulcsot, betette a zárba, és megfordította. A sarokvas megcsikordult, s az ajtó nyikorogva kinyílt. - A rotunda kupolájába megyünk - magyarázta. - Az oculust valójában az északi falba építették bele. Építészetileg mindenesetre érdekes megoldás. Spindrift leszegte a fejét, bement az ajtón, s egy kis folyosó sz k kanyarulatában találta magát, amelyet csak gyengén világított meg a kinti k falba vágott keskeny nyílásokon beáradó fény. A k padlót por borította, a madarak és denevérek számos nemzedékének elhullatott ürülékével keveredve vastag kéreggé állt össze. A padlózat mintegy tíz fokos szögben kanyargott felfelé, s Spindrift úgy számolt, legalább egy teljes kört megtettek már, amikor az abbé azt mondta: - Ecce oculus! Ahogy Spindrift átnézett vezet jének széles válla felett, egy második ajtót látott, olyan keskenyet, amin egy ember csak a legnagyobb nehézségek között préselhette át magát. Az apát behúzódott egy falmélyedésbe, s így lehet vé vált, hogy Spindrift elé kerüljön. Aztán átnyújtotta neki a ládikó kulcsát. - Majd meglátja, M'sieur, hogy a szokásos módon m ködik. - Köszönöm - mondta Spindrift, átvette a kulcsot, s közelebb lépett az ajtóhoz. - Csak egy embernek van hely odabent? - Egynek is alig - mondta az apát. - Az ajtó kifelé nyílik. Spindrift betette a kulcsot a zárba, és megfordította. A zár csikorogva, nehezen engedett, de aztán a kulcs mégis megmozdult. Akkor a kulcsot kilincsnek használva - másik nem is volt -, az ajtót lassan maga felé húzta.
De rögtön vissza is h költ, s alig tudott elfojtani egy elképedt kiáltást. Amikor az ajtó kinyílt, egy mészk koporsó vált láthatóvá, amelynek nem volt fedele, egy csupasz és üres koporsó, talpára állítva, cementtel az alapzatba rögzítve. - Ez micsoda? - kérdezte. Az apát kajánul mosolygott. - Ez az ön oculusa, M'sieur. Spindrift bizonytalanul méregette a koporsót. - S ezt Sternwärts építette volna? - kérdezte kétked hangon. - Biztos kezdeményezte, hogy felépítsék - mondta az apát. - Efel l nincs kétségem. Nézzen ide… - s rámutatott a koporsó tetején lév mészk konzolba vésett bet kre. - Sternwärts hoc fecit. Nem dönt bizonyíték, elismerem, de én elfogadom. - Ismét mosolygott. - Most, hogy eljutott idáig, M'sieur Spindrift, nem volna kedve kipróbálni Spindrift rábámult a latin bet kre. - Sternwärts építette - mormolta magában, s miközben kimondta ezeket a szavakat, már tudta, be kell lépnie abba a k koporsóba, mert ha nem tenné meg, ezzel megtagadná annak az embernek nemes és látnoki szellemét, aki az Illuminatumot papírra vetette. Vonakodását azonban nem tudta elrejteni. Milyen szívesen mondta volna: Talán majd holnap vagy a jöv héten, ha önnek mindegy, apát úr. De tudta, másodszor már nem adatik meg neki ez a lehet ség. Most vagy soha. Bólintott, mélyet lélegzett, nyelt egyet, aztán határozottan el relépett, és oldalvást belehelyezkedett a hideg koporsóba. Az apát csendesen rácsukta az ajtót, aztán lassan, elgondolkodva keresztet vetett rá. Spindrift tulajdonképpen nem is tudta, mért jutott mostanában egyre gyakrabban eszébe Rodrigo barát. Egyszer-kétszer az apátság temet jébe is elment, hogy megkeresse a sírt, ahol a kis szerzetes csontjai nyugszanak. Sokáig nézel dött, bizonytalanul járkált a domború sírhantok között, de rájött, már nem emlékszik pontosan arra, hova temették el barátját. Sírkövet Hautaire-ben csak az apátok sírjára állítottak, de ekkor már Ferrand abbé sírkövét is teljesen ellepte a zuzmó. Spindrift talált egy száraz faágat, s ezzel kapargatni kezdte a feliratos mészkövet, de mire a két évszámot, 1910-1937-et letisztogatta, azt vette észre, már nem is nagyon érdekli t a dolog. Utóvégre mi értelme lett volna? Az öregség meglep következménye: semmi sem t nik már olyan sürg snek, olyan fontosnak. Az éles szélek legömbölyödtek, a fekete és a fehér szürkévé silányul, az ember figyelme az emlékezetben kerget jelentéktelen kis részletekkel bíbel dik, s elvész a múlt virágzó vadrózsái között. Quis custodiet…? Az öreg könyvtáros kiegyenesedett, eldobta a kezében tartott faágat, s dörzsölgetni kezdte sajgó hátát. Eközben hirtelen eszébe jutott a levél. Egész nap magával hordozta, s az igazat megvallva, ide a temet be is azért jött, hogy eldöntse, mit tegyen. Homályosan úgy érezte, Rodrigo és Ferrand abbé szellemének közelsége segítségére lehet. Mindenesetre biztos akart lenni a dolgában. Körülnézett, hogy lássa, hol lehetne kényelmesen elhelyezkedni, aztán nehézkesen leült úgy, hogy hátát az abbé naptól átmelegedett sírkövének támasztotta. Gyapjúöltözékének zsebéb l el halászta a szemüvegét és a levelet, aztán amikor mindent kedvére elrendezett, kivette a levelet a borítékból, kinyitotta és fennhangon elkezdte olvasni. Post Restante Arles 1981. jún. 21. Bouches du Rhône Kedves Uram! Nemrég tértem vissza Európába Indiában, Burmában és Nepálban tett négyéves tanulmányutamról, s egyik tanárom megismertetett Sternwärts mester Biographia Mysticájának Ön által közzétett kit kiadásával. Csodálatos kinyilatkoztatásként hatott rám ez a m , és az Illuminatummal együtt teljesen megváltoztatta az életr l vallott felfogásomat. "A jól célzott dárda azt találja el, aki elveszti. " ( III. XXIV.)!!! Miel tt elhagynám Európát, hogy hazatérjek Chicagóba, szeretnék lehet séget kapni arra, hogy személyesen mondjak köszönetet Önnek, s ekkor talán lehet ség kínálkoznék arra is, hogy a Mesterr l és munkásságáról elbeszélgessünk. Ha volna lehet ség kérésem teljesítésére - esetleg a jöv hónapban -, kérem, írjon nekem néhány sort a fenti címre és én, amilyen gyorsan csak lehet, Hautaire-be jövök. Tisztelettel J. S. Harland Spindrift befejezte az olvasást, felemelte a fejét, s hunyorogva a völgy felé pillantott. "Quis custodiet?"mormolta, s hirtelen meg hökkent tisztasággal jutott eszébe, hogyan nyújtott neki egyszer régen Rodrigo barát egy kupa jéghideg vizet, s hogy bólintott aztán felé jóváhagyóan. honnan tudta?
Észak fel l az égen három fekete, lándzsa alakú repül gép bukkant el , végigszáguldott a völgy fölött, megtöltve a motorok fülsiketít robajával. Spindrift felsóhajtott, újra összehajtogatta s ügyetlenül visszanyomkodta a borítékba a levelet. Aztán kinyújtotta a kezét, lecsípte a vadzsálya levélkéjét, összemorzsolta két ujja között, s megszagolta. A repül gépek akkor már mintegy ötven mérföldre lehettek, olyan alacsonyan szálltak, hogy szinte súrolták a távolban csillogó tengert, de átvonulásuk er teljes visszhangja még ide-oda ver dött az si korból származó hegyek között. - Jól van - mormolta Spindrift. - Írni fogok ennek a fiatalembernek. Ex nihilo, nihil fit. De Mr. Harland talán nem is semmi. Talán fontos a számomra. Talán éppen lesz az én utódom, ahogy én Rodrigo barát utóda lettem, Rodrigo pedig Martin baráté. Mindig kerül örökös r - szem a szem számára. - Nyögött egyet, aztán felemelkedett a sírról, ahol eddig üldögélt, és a kolostor felé csoszogott, egy kicsit bogaras, öreg világi barát, aki mentében hangosan motyog valamit. A tisztvisel a postahivatalban fintorgott, amikor ránézett a felé nyújtott útlevélre, aztán olyan kelletlenül adta át a levelet, mintha ezzel is ki akarná fejezni mélységesen elítél véleményét a mai fiatalokról. A karcsú, er sen napbarnított, sz ke, fakó kék inges farmeres lány megvizsgálta a levélen a postabélyegz t, és elégedetten felnevetett. Kisietett a napsütötte térre, leült egy alacsony k falra, óvatosan letépett egy csíkot a boríték egyik végér l, s kivette bel le Spindrift levelét. Tengerkék szeme fürgén pásztázta végig a géppel írott sorokat. "Remek! kiáltotta. - Hát nem nagyszer ?!" Judy Harland, aki huszonkét éves korcban még mindig olyan fiús volt, hogy tizennyolc évesnek látszott, egyszer valamilyen kérd íven a foglalkozás számára fenntartott rovatba azt az egy szót írta; "Rajongó." Nem kapta meg az állást, pedig nagyon is jól jellemezte magát. Váratlan ötlet hatására írt Spindriftnek, amikor rájött, hogy az hautaire-i kolostort Arles-ból indulva, a parton biciklizve, egy nap alatt könnyedén elérheti. Nem mintha a tájékoztatás, amit Spindriftnek adott, hamis lett volna - nagyon is igaz volt -, kivéve egyetlen pontot: azt nem írta meg, hogy az elmúlt nyolc évben Sternwärts mesteren kívül még számtalan bölcsel iránt érdekl dött, s úgy repkedett ide-oda ezek elméletei között, mint egy megkergült kolibri a dél-amerikai jázminerd ben. Kipróbálta már a Hatha jógát, rajongott Don Carlos. Tarot, a Zen buddhizmus és I Ching tanaiért. Mindegyik úgy kerítette hatalmába, mint egy szenvedélyes szerelmes, háttérbe szorítva minden mást egészen a legközelebbi szerelemig. Az Illuminatum és a Biographia Mystica a legújabb szellemi szenvedélyt jelentette számára. Néhány Perzsiában és Afganisztánban szerzett kellemetlen tapasztalat ébresztette el vigyázatosság diktálta, hogy levelét csak keresztnevének kezd bet jével írja alá. Ezeket is sértetlenül heverte ki, mint ahogy minden egyében is átsegítette az, hogy a szíve mélyén elpusztíthatatlan meggy dés élt, kiválasztott ember, ismeretlen, de igen fontos feladat teljesítésére jelölték ki. Annak, hogy egyel re még fogalma sem volt arról, mi lesz ez a feladat - nem volt jelent sége. A meggy dés ereje, az számított. Nem tagadható, hogy Judy egyben-másban nagyon is hasonlított Jeanne d'Arcra. Egy kis ügyeskedés a haján az ollóval, egy elrejtett selyemkend , amit a melle köré csavart, egész elfogadható fiút varázsolt bel le. Egy barátságos kamionsof r kocsijából már James Harland mászott ki, aki kopott hátizsákját vállára vetve, madárként fütyörészve nekivágott az Hautaire-be vezet kanyargós, poros útnak. Ugyanott állt meg, ahol hatvan éve Spindrift is, megpillantotta a kolostort, s egy percig mozdulatlanul nézte. Egy barnafehér sast is látott, amely méltóságteljesen emelkedett csigavonalban felfelé a meleg leveg kavarta láthatatlan tölcsérben, s ahogy ezt a madarat figyelte, szinte ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megforduljon és visszamenjen. Talán ha még mindig az I Ching hatása alatt áll, engedelmeskedik ennek az impulzusnak, de Hautaire most már ugyanazt jelentette számára, mint amit a mesés Cathay jelentett valaha Peter Sternwärtsnak - kihívást, amivel szembe kellett szállnia, amit le kellett gy znie. Elhessegette magától a rossz el érzetet, hüvelykujját még eltökéltebben akasztotta hátizsákjának vállszíjába, s elindult felfele az úton. Az öregkor élesebbé tette Spindrift látását. A könyvtár ablakából már akkor észrevette a határozott kis figurát, amikor az még jó háromnegyed mérföld távolságra volt. Láttára mintha hideg ujj érintette volna meg a szívét. Aranyhajú, mint az angyalok. Nem írta le ezeket a szavakat valamikor régen, amikor utoljára járt a rotundában? Mikor is volt ez? Legalább ötven éve. Ennyit táthat az ember a jöv l. Miért nem ment vissza oda soha többé? Félt valamit l? Vagy a valódi vallásos hit hiányzott, ami er t adhatott volna? Hiszen minden, amit "el re látott", kés bb bekövetkezett, pontosan úgy, ahogy ezt megjósolta. Az is, ami akkor még rültségnek látszott. Vakító fény bombák, amelyek a pillanat törtrésze alatt elpusztítanak egy várost, ezüstruhába öltözött emberek sétája a Holdon, egy gyilkos golyója, amely megöli azt az elnököt, aki oda akarta küldeni ket, a végnélküli háborúk, a megsemmisít táborok borzalma, kínja, az emberi bestialitás. Fájdalom, fájdalom, örökös fájdalom. Amíg aztán egyszerre úgy érezte, nem képes többet elviselni. Az utolsó bejegyzése a Praemonitionesba körülbelül most kell bekövetkezzék. Azt jelenti ez, hogy nem teljesítette szent kötelességét? Rendben van, nem teljesítette, de a Biographiát mégiscsak adta a világnak, és ezt egyetlen el dje sem tette meg. És akkor még itt van az Exploratio Spiritualis - ezt a csodát is fedezte fel, fordította le, állította össze. Egy nap talán ez is megjelenik majd. De ezt már nem fogja közzé tenni. Viselje ezt a terhet már valaki más. Tudta már, mivel járna ez együtt.
S már megtette a magáét. De a hideg még most is ott volt a szívében, mint egy darab jég, amely nem akar elolvadni. "Aranyhajú, mint az angyalok." Ezt mondogatta magában, s közben elfordult az ablaktól, átcsoszogott a könyvtáron, s elindult a kapuhoz, hogy üdvözölje vendégét. Gyerekkorában Judy gyakran képzelte azt, hogy az emberek életük folyamán hasonlatosakká válnak a névhez, amit viselnek. Ez jutott eszébe, amikor Spindriftet el ször megpillantotta. A haja olyan fehér és finom volt, mint a könny hab egy vízduzzasztógát medencéjében, s a szeme is nedvesen hunyorgott fémkeretes szemüvege mögött, ahogy megrázta Judy kezét. - Maga nagyon fiatal, Mr. Harland - jegyezte meg. - Engem pedig biztos nagyon öregnek tart. - S nem az? - kérdezte Judy abban a nyers modorban, amelyet egyesek elragadónak, mások egyszer en neveletlennek tartottak. - Egyid s vagyok a századdal - válaszolta Spindrift mosolyogva. - Négyszer húsz, plusz egy… szép kis id , akárhogy számolja az ember. - S itt töltötte az egész életét? - Nagy részét itt töltöttem. 1923-ban jöttem el ször Hautaire-ba. - Úristen! Az apám született abban az évben. - Akkor az valóban annus mirabilis volt - mosolygott az öreg. - Jöjjön velem, Mr. Harland. Szeretném én magam megmutatni Hautaire-t magának. Átvezette t a küls udvaron, le a kereng khöz, ahol színtelen szi levelekhez hasonló öltözékben néhány barát néma elmélkedésbe merülve járkált. Judy világos, élénk pillantása fel-alá járt. - Hé! - suttogta. - Ez aztán valami! - Nem inna? - kérdezte Spindrift, akinek hirtelen eszébe jutott, hogyan érkezett a kolostorba, s most bizonytalan remény fogta el, hogy ha megismétel mindent, ami akkor történt, kap valami útmutatást a jöv re vonatkozólag. - Dehogynem - felelte Judy. - Nagyon köszönöm. - Lerázta válláról a hátizsákot, letette a földre a kút mellé, miközben Spindrift rövidlátóan keresgélte a fémkupát. - Majd én segítek - mondta a lány, s felkapva a kupát, belemerítette a medencébe, és egy jót húzott bel le. Spindrift megigazította a szemüvegét, és rábámult. Mint egy könnycsepp függött egy percig egy csepp víz az erélyes állon, amit azonnal le is törölt a keze fejével. - Pompás volt - közölte. - Igazán h s. Spindrift bólintott és mosolygott. - Ez a kút már a kolostor felépítése el tt is itt volt - mondta. - Valóban? Akkor talán Sternwärts mester is ivott ebb l a forrásból, mint én most. - Igen - mondta Spindrift. - Több mint valószín . - Ez óriási - sóhajtotta Judy. - Igaz is, magammal hoztam a Biographia egy példányát s azt szeretném, ha dedikálná nekem. Itt van a táskámban. Mindenhova magammal viszem - Igazán? - mondta Spindrift, és örömében elpirult. - Ez valóban nagy megtiszteltetés a számomra. - A Biographia egyike a világ legnagyobb könyveinek - hajtogatta Judy makacsul. - Talán a legislegnagyobb. Spindrift ezt határozottan hízelg nek találta. - Szeretné megnézni talán az eredeti kéziratot is? - kérdezte szerényen. - Hogy szeretném-e? Csak nem azt akarja mondani, hogy itt van most is a kolostorba a? - A könyvtárban van. - Hát akkor mire várunk? - sürgette a lány. - Úgy értem, ha az id pont alkalmas. - Mindjárt - nyugtatgatta Spindrift. - El ször a vendégszobákhoz megyünk, megmutatom a szállását. Onnan pedig egyenesen a könyvtárba mehetünk. Judy olyan lelkesedést tanúsított a mester iránt, amilyet az öregember csak kívánhatott. Amikor kiteregette s átlapozta el tte a Biographia Mystica kéziratát, a lány sóhajtozott és fel-felkiáltott a meglepetést l, gyönyör ségt l. - Ez éppolyan, mintha vele magával találkoznék, Spindrift - mondta végül. - Maga szinte megeleveníti, ahogy beszél róla. - De hiszen él, Harland! Nagy hiba részünkr l, hogy azt feltételezzük, az élet egyenl a fizikai léttel. Az élan vital tovább él az emberi géniusz alkotásaiban. Ha az ember az Exploratio Spiritualist tanulmányozza, bizonyosságot szerez err l. - Mi az az Exploratio Spirituális, Mr. Spindrift? - Egy nap, remélem, úgy fogják számon tartani, mint a szellem Biographia Mysticáját. - Komolyan mondja? - Igen, Harland. Jó okom van rá, hogy ezt mondjam. Judy kíváncsian pillantott rá. - Csak nem azt akarja mondani, hogy felfedezte Sternwärts mester egy újabb, eddig még ismeretlen m vét? A szó jelentése: tajték
Spindrift nyomatékosan bólintott. - De hát ez remek! - kiáltotta a lány, - Szenzációs! Megnézhetem? - Félek, nem sokat mondana magának, Harland. A Spiritualist titkosírással írták. - S maga megfejtette? Lefordította? - Igen. - Ó… - lehelte Judy. - Huszonöt évig dolgoztam rajta - mondta Spindrift érezhet büszkeséggel a hangjában. - Ha szabad így kifejeznem magam, ez lesz az én hattyúdalom. - S mikor teszi közzé? - Én… soha. - Az isten szerelmére, miért nem? - Túl nagy a felel sség. - Hogy érti ezt? Spindrift felemelte a fejét, s a könyvtár nyitott ablakán keresztül kinézett a távoli, láthatatlan tengerre. - A világ még nem elég érett ahhoz, hogy megértse a Spiritualist - mormolta. - Peter tudta ezt, ezért írta le úgy, ahogy… Judy összeráncolta a homlokát. - Félek, még mindig nem értem önt, Spindrift. Miért ne tudnánk megérteni? - Hát el tudnák fogadni az emberek bizonyított tényként a predesztinált világegyetemet? - Miért ne? Spindrift szinte kelletlenül vette le szemét a távoli horizontról, s a mellette álló lányra nézett. - Maga el tudná fogadni, Harland? - Az I Chinget mindenesetre elfogadom. - De biztosan hisz azért a szabad akaratban? - Igen, egy bizonyos pontig. Nekem például tanulmányoznom kell az I Chinget. De nem dönti el helyettem, meg fogom-e ezt tenni valóban. Spindrift úgy érezte, keresztúthoz jutott. De még most sem volt biztos abban, melyik irányba kell fordulnia. Ujjával bizonytalanul tapogatózott a leveg ben. - Akkor mondja meg nekem, Harland - mondta -, persze csak elméletben, maga szerint mi történnék, ha valakinek sikerülne meggy znie az emberiséget arról, hogy az életben minden el re el van rendelve? Judy mosolygott. - A legtöbb ember már úgyis hisz ebben. Asztrológia, Tarot, I Ching - akármelyiket választják, hinni fogunk benne. A hiba, Mr. Spindrift, nem bennünk van, hanem a csillagainkban. - Valóban? - mondta Spindrift. - Meg kell mondanom, elképeszt, hogy ezt hallom magától. - Sok minden történt az elmúlt harminc évben. Ne felejtse, mi vagyunk a H-bomba után született nemzedék. Látnunk kellett, hova vezetett bennünket az értelem. A szakadék széléig. Spindrift bólintott. - Igen, igen - mormolta. - Tudom. Én is láttam. - Mit mond? - A Pikadoh. Így nevezték. - Behunyta a szemét, és megborzongott. Aztán megragadta a lány karját. - De azt képzelje el, hogy az ember el re tudja, mi fog történni, és mégis képtelen megakadályozni. Mi van akkor, Harland? - Hogy érti azt, hogy "tudja"? - Pontosan úgy, ahogy mondom - er sködött Spindrift. - Ha az ember el re látja, mi fog történni? - Komolyan beszél? - Mindez benne van a Spiritualisban - mondta Spindrift. Elengedte a lányt, de ugyanakkor mindkét kezével megragadta széke támláját. - Peter Sternwärts rájött arra, mit hozott magával Tyanai Apollonius Keletr l. De ennél is tovább ment. Kieszelte, hogy milyen módon lehet ezt a tudást továbbadni a következ nemzedéknek. Látnoki képességét az utókorra hagyományozta. Judy összehúzta a szemét. - Várjon csak. Hadd gondoljam ezt végig-mondta lassan. - Azt akarja mondani, hogy Sternwärts mester valóban látta a jövend t? - Igen - felelte Spindrift egyszer en. - Micsoda? Mindent látott? - Nem. Csak a robbanásokat látta a horizonton. A civilizáció kríziseit, a csomópontokat, ahogy nevezte. - És maga honnan tudja ezt? - Sternwärts leírta - mondta Spindrift. - Egy könyvben, amelynek Praemonitiones a címe. - Jézusom - mormolta Judy. - Maga biztosan tréfál velem. - Sternwärts csak a XV. századig jósolta meg, mi fog történni, de mint már mondtam, látnoki képességét az utókorra hagyta. - És ez mit jelent, Spindrift? Spindrift nagyot sóhajtott.
- Várjon itt egy percet, Harland - mondta. - Megpróbálom megmutatni magának, hogy ez mit jelent. Egy perc múlva már hozta is a Praemonitiones els kötetét. Az el zékoldalra t zött térképnél nyitotta ki s kiterítette a lány el tt. Aztán határozott mozdulattal feltette a szemüvegét, s magyarázni kezdte, hogy mi micsoda. - Ezt a rajzot Peter Sternwärts készítette - mondta. - Efel l nem lehet kétség. Madártávlatból ábrázolja a területet, ahol Hautaire fekszik. Ezek a pontok jelentik a neolitikus megalítok alkotta kört, a menhirekt l kiinduló egyenes vonalak pedig egy pontban találkoznak. El ször azt gondoltam, hogy ezek a spirálok itt a mágneses er nek valami primitív ábrázolását jelentik, de most már tudom, hogy tévedtem. Az biztos, hogy valamiféle er teret jeleznek, mégpedig olyat, amelyet, egész biztos vagyok benne, el ször az az si törzs fedezett fel, amely ezeket a k emlékeket emelte. Sternwärts rájött arra, hogy a menhirek valamiféle gy jt lencse szerepét töltik be, s hogy a legnagyobb intenzitás éppen abban a pontban van, ahol az egyenesek metsz pontja egyensúlyba kerül az er térrel, amit mare temporisnak - az id tengerének - nevezett. Judy bólintott. - S ez mit jelent? - kérdezte. - Arra a következtetésre jutott, hogy ezen a ponton fogja megtalálni, amit keres. Azóta már számos olyan rajzot találtam az archívumban, amelyet az Angliában lev hasonló megalitokról készített. S mindegyik rajz közepébe ugyanazt a szót írta be: oculus - latinul így mondják a szemet. - Hé, hé… - mondta Judy. - Csak nem akarja azt mondani, hogy… - De épp azt akarom - er sítgette Spindrift. - Rengeteg kísérletezés és tévedés után sikerült a keresett pontotami valójában egy egészen kis terület - éppen itt, Hautaire-ben megtalálnia. Amikor megtalálta, épített itt magának egy id obszervatóriumot, s aztán papírra vetette mindazt, amit látott. A munka eredménye ott fekszik maga el tt. A Praemonitiones! Judy lenézett a térképre. - De ha ez így van, miért nem akadtak rá máshol is ilyen pontra? Például Stonehengeben, Carnacban s a többi hasonló m emléknél? Spindrift bólintott. - Ez Peteit is megzavarta, de aztán rájött arra, hogy minden hasonló körkörös er térnek a középpontja húsz méterrel a talaj fölött van. Ebb l arra következtetett, hogy amikor ezeket felépítették, a középpontban fatornyok voltak. Csak a látnok, aki valószín leg egy magas rangú pap volt, mehetett fel ebbe a toronyba. Itt, Hautaire-ben úgy hozta a véletlen, hogy a kolostor kupolája éppen ennek a rég elt nt toronynak a helyére került. - Ezért jött éppen ide? - Nem. Peter rájött arra, Tyanai Apollonius különös érdekl dést mutatott ez iránt a hely iránt. Az id számításunk el tti els évszázadban nyilvánvalóan volt itt egy pogány szentély és egy jóshely. Judy lapozgatta az el tte fekv könyvet anélkül, hogy beleolvasott volna. - De hogy m ködik ez az egész? - kérdezte. - Mit csinál az ember ebben az oculusban? Belenéz talán egy kristálygömbbe? - Az ember lát - mondta Spindrift. - Az agyában jönnek létre a képek. - Hogyan? - Magam sem tudom. S megkockáztatom az állítást, hogy Peter sem tudta. Mégis ez történik. - S az ember megválaszthatja, hogy mit akar látni? - Régebben azt hittem, nem - mondta Spindrift. - De azóta megfejtettem az Exploratio Spiritualist. S meg kellett változtatnom a véleményemet. Most biztos vagyok abban, Peter Sternwärts azt a célt t zte maga elé, hogy elérjen a lelki és szellemi koncentrációnak arra a fokára, amikor már hatást is tud gyakorolni arra, amit Iát. Nemcsak látnok akart lenni, hanem a jöv nek alakítója is. Judy kimeresztette a szemét. - Alakítója 7 - visszhangozta. - És sikerült ezt elérnie? - Erre nem tudok felelni - mondta Spindrift. - De biztos van valami jelent sége annak, hogy halála el tt elhagyta Hautaire-t. - Hogy érti ezt? - Hát… amikor elment innen, akkor már tudta, hogy véletlenek nincsenek, hogy minden el van el re rendelve. Rá kellett jönnie arra, hogy a jöv t csak úgy lehet irányítani, ha az ember a jelenben cselekszik. Ha sikerült volna neki követnie a szálakat a csomóponttól visszafelé, lehet vé vált volna, hogy éppen ott lépjen közbe, azon a ponton, ahol a legkisebb beavatkozás is megváltoztathatja a jöv t. De azt természetesen tudnia kell, hogy mindez csak feltevés részemr l. Judy bólintott. - És ez a szellemi összpontosítás… vagy mit is mondott? Ez mit jelentett? - Arra szolgált, hogy képessé tegye a jóst arra, hogy maga válassza meg a vízióját. Ha ez sikerült neki, ha megpillantotta, milyen katasztrófa vár az emberekre a jöv ben, ekkor lehet vé vált számára, hogy ett l a ponttól visszafele tapogatózva az id ben, rábukkanjon a junctura criticalisra, a pillanatnak arra a töredékére, amelyben a katasztrófa megfogamzik.
- Igen, ezt értem. De mégis miféle koncentrációról van itt szó? - Akármilyen nevetséges, Harland, ez sokban hasonlít ahhoz, amit bizonyos keleti vallások hiv i még ma is gyakorolnak. - Mi ebben a nevetséges? - A keleti bölcsek kinyilatkoztatott célja az, hogy elérjék az egyén, az én teljes megsemmisülését. Amire Peter Sternwärts törekedett, úgy t nik, ennek épp az ellenkez je - az emberi lény kiteljesedése. Hasonlóvá akarta tenni az embert az istenhez. Saját magát újra meg újra szobrászfélének képzelte, az emberiséget pedig agyagnak a kezében. Ez azt is megmagyarázza, miért nevezi magát, végig az egész Exploratióban "alakítónak". S azt is, miért riadtam vissza a felel sségt l, amit a könyv közrebocsátása jelent. - De akkor nekem miért mondta el mindezt? - kérdezte Judy ravaszul. Spindrift levette a szemüvegét, becsukta a szemét, s megdörzsölte a szemhéját. - Nagyon öreg vagyok már, Harland - mondta végül. - Ötven évvel ezel tt jártam utoljára az oculusban, s az események lassan elérik azt a határt, ameddig én elláttam. Ferrand abbé negyven évvel ezel tt bekövetkezett, túlságosan korai halála óta egyedül én rzöm az oculus titkát. Ha ebben a pillanatban meghalnék, velem együtt semmisülne meg, s ez azt jelentené, hogy nem feleltem meg a belém vetett bizalomnak. Más szóval, elárulnám azt az embert, aki minden személyes ismer snél többet jelentett számomra magát Peter Sternwärtst. - De hát miért épp engem választott? - er sködött Judy. - Miért nem valamelyik szerzetest? Spindrift felsóhajtott. - Harland, magában van valami abból a rajongásból, amit én egész életemben éreztem Peter Sternwärts iránt. De abban is bizonyos vagyok, hogy maga valamilyen megmagyarázhatatlan módon szerepelt a látomásomban, amikor legutóbb az oculusban voltam, - Igazán? Hogyan? Spindrift lenézett a pergamenre, amelyre oly sokat áldozott életéb l, aztán megrázta a fejét. - Volt ott egy lány - mormolta maga elé. - Egy aranyhajú lány… - Egy lány? Az öregember most úgy bukkant el a bensejében megbújó rémképek közül, ahogy egy vízzel átitatott holttest emelkedik a felszínre. A szeme kitisztult. - Igen, igen - mondta. - Egy lány. Tudja, Harland, az elmúlt években ez egyetlenegy szer sem jutott eszembe. Egy lány, itt Hautaire-ben! - És nehézkesen kuncogni kezdett. Ó, istenem, istenem! Ez igazán már a világ vége lenne. Judyt akarata ellenére mélyen meghatotta az öregember nyilvánvaló megkönnyebbülése. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, s rátette Spindriftére. - Nem tudom, mi lehetett az a látomás, Spindrift - mondta. - De ha segítségére lehetek valamiben… Spindrift szabad kezével szórakozottan megveregette a lányét. - Ez nagyon kedves önt l, Harland - mormolta. - Igazán nagyon kedves… Ugyanazon az estén a vacsoránál az apát fellépett a refektóriumban a pulpitusra, és kezét felemelve csendet kért. A mormolás elhalkult, és a szerzetesek csodálkozva fordultak elöljárójuk felé. Az egy hosszú percig csendesen nézett rájuk, aztán megszólalt: - Testvéreim és tisztelt vendégeink. Itt, Hautaire-ben mi olyan életet élünk, amelynek alapelveit több mint ezer évvel ezel tt fektették le. Azt hiszem, ez igaz élet, s így el is nyeri az Úr tetszését. Az a remény él bennem, hogy ezek az elvek, legalábbis a leglényegesebb vonásai, még ezer év múlva is létezni fognak, éppúgy, mint ma, s hogy a spirituális igazság, amelyet alapítólevelünkben rzünk, vigasz forrása, bátorítás marad minden istent szeret ember számára, a remény szigete és egy kis nyugalom a viharban hánykolódó világban. Elhallgatott, mintha nem tudta volna, hogyan folytassa, s mindnyájan látták, hogy becsukja a szemét, az ég felé fordítja az arcát hosszú, néma imádságot mormolva. Amikor ismét rájuk nézett, a teremben szinte tapinthatóvá vált a csend. - Barátaim, éppen most tudtam meg, hogy bizonyos európai hatalmak, Izraellel és az Egyesült Államokkal együttm ködve, ma délután fegyveres partraszállást hajtottak végre Szaúd-Arábia és más olajtermel államok területén. Ijedt felkiáltások hangzottak, aztán mindenki susogni kezdett. Az apát felemelte a hangját, hogy a z rzavart túlkiabálja. - Kijelentették, a támadást azért hajtják végre, hogy biztosítsák a maguk számára a nemzeti, politikai és gazdasági fennmaradáshoz feltétlenül szükséges olajat. Az 1979-ben aláírt bagdadi békeszerz désnek megfelel en a megtámadott államok azonnal fegyveres segítségért folyamodtak a Szovjetunióhoz, s ezt követ en a Szovjetunió és szövetségesei az inváziós csapatok azonnali és teljes visszavonását követelték. Kijelentették, beláthatatlan következményei lennének, ha ezt a követelést nem teljesítenék. Megint elhallgatott, és komoran nézett rájuk.
- A kompletórium után én magam fogok misét bemutatni, isten segítségét kérve. A misét a nagy kápolnában tartjuk. Magától értet dik, hogy ezen szívesen látjuk minden vendégünket. Dominus vobiscum. - Keresztet vetett feléjük, lelépett a pulpitusról, és kisietett a teremb l. A nagy hangzavarban, amely azonnal kitört, amint az apát elhagyta a termet, Spindrift Judyhoz fordult, és megragadta a karját. - Velem kell jönnie, Harland - suttogta sürget en. - Most azonnal. Judy, aki még mindig az el bb hallottakon rágódott, megadóan bólintott, s követte az öregembert, aki a refektóriumból a könyvtárba vezette. Ott kikereste az oculus és a kupola kulcsát, aztán felsietett a lánnyal a lépcs n, az elhagyott folyosókon át az ajtóhoz, amely most már több mint fél évszázada zárva volt. Lázas türelmetlenség vett er t rajta, s végig az úton motyogott magában valamit. Judy egy szót sem értett ebb l, de nemegyszer úgy t nt neki, mintha ismét a különös szót hallaná: Pikadoh. De nem tudta, mit jelent ez a szó. Az átjáróban olyan sok hulladék gy lt össze, hogy a kupolába vezet ajtót csak vállukat nekivetve, együttes er vel tudták kinyitni. Aztán átpréselték magukat az ajtónyíláson, be e mögötte lev kis üregbe, s ott Spindrift meggyújtotta a lámpát, amit magával hozott. Ennek bizonytalan fényénél igyekeztek tovább az oculus felé. Amikor odaértek, Spindrift átadta a kulcsot Judynak, s úgy tartotta a gyertyát, hogy lássa, mit kell tennie. Egy perccel kés bb az ajtó nyikorogva kinyílt, s láthatóvá vált a hét évszázaddal el bb ide helyezett k koporsó. Judy meglepetésében leveg után kapkodott. - Azt akarja mondani, hogy be kell oda feküdnie? - Magának kell, Harland - felelt Spindrift. - Kérem, igyekezzék. - De miért? - kérdezte Judy. - Mi értelme lenne? Spindrift megragadta a vállánál fogva, s majdnem sikerült is belöknie a koporsóba. - Hát nem érti, Harland? - kiáltotta. - Magának kell bebizonyítania, hogy az utolsó látomásom téves volt! Magának kell bebizonyítania, hogy tévedtem! - Életének huszonkét éve alatt Judynak több szokatlan élményben volt része, mint legtöbb, nála háromszor id sebb társn jének, de erre mégsem volt felkészülve. Egyedül volt egy bolond nyolcvanéves öreggel. Aki, úgy látszik, elhatározta, hogy begyömöszöli t egy középkori kolostor falába épített k koporsóba. Biztosra vette, hogy ha ez sikerül neki, ráfordítja a kulcsot az ajtóra, s otthagyja t. Mégis éppen abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükség lett volna fizikai erejére, érezhet en elgyengült. Karjában, amelyet nekifeszített a falaknak, mintha nem lettek volna izmok, lába pedig úgy elgyengült, hogy nem tudta, nem csuklik-e rögtön össze testének súlya alatt. - A kulcs - mormolta. - Adja ide a kulcsot. Maga pedig menjen vissza ahhoz az ajtóhoz. Azonnal. És ott várjon rám. Spindrift karjának szorítása megenyhült. Judy hátralépett, és kikotorta a kulcsot a zárból. Aztán már egy kicsit bátrabban fordult szembe az öreggel. A gyertya pislákoló fényénél könnyek nyomát látta a vénséges vén arcon. - Kérem, menjen, Spindrift úr - könyörgött. - Kérem. - De ugye megteszi? - kérte t az öreg. - Tudnom kell, Mr. Harland. - Igen - mondta a lány. - Megteszem. A szavamat adom rá. Az öreg néhány bizonytalan lépést tett hátrafelé, aztán megállt, s nem vette le a szemét a lányról. - Akarja, hogy itt hagyjam a gyertyát magának? - Igen - mondta a lány. - Tegye le oda a földre. Megvárta, míg Spindrift megtette, amit kért t le, aztán lassan elkezdett hatvanig számolni. De még harmincnál sem tartott, amikor a kupolát a magasban elhúzó harci repül k eget ver zaja rázta meg. Judy hevesen megrázkódott, s anélkül hogy befejezte volna a számolást, megfordult, s két hátrafelé tett lépéssel behelyezkedett a koporsóba, úgyhogy válla nekinyomódott a hideg k nek. - Kérlek, édes istenem - suttogta -, legyen minden úgy, ahogy… Zuhanni kezdett, függ legesen lefelé a föld belsejébe, mintha egy liftaknában lett volna. De a gyertya, amely még mindig ugyanott állt, ahova az öregember helyezte, s lassú, egyenletes, aranyfény lánggal égett, elárulta, hogy a gyomra hamisan jelez. Mégis olyan er sen szédült, hogy karját a koporsó belsejéhez préselte, hogy egyenesen tartsa magát. Savanyú nyál öntötte el a száját. Mivel biztos volt abban, hogy rögtön elájul, nyelt egyet, s behunyta a szemét. A gyertyaláng visszfényeként bíborvörös t zgolyók úsztak át recehártyáján. Aztán fokozatosan zöldre, majd sötétkékre változtak, majd ismét skarlátra, végül elt nt minden a bársonyos sötétben. A szemhéja becsukódott, mintha nehéz súlyokat helyeztek volna rá. Hirtelen - minden el zetes figyelmeztetés nélkül - magasan egy város felett találta magát. Azonnal megismerte, hiszen a gimnáziumban a környezetismereti órán tucatnyi írásbeli dolgozatot irt róla, ez volt a szül városa. Az egész látomás különös álomszer élességgel elevenedett meg. A leveg hihetetlenül tiszta volt: sem füst, sem köd nem árnyékolta be az utcák világosan kirajzolódó hálózatát. Észak felé a Michigan-tó ezüstöskéken csillogott az er s napsütésben, miközben a háborítatlan víztükörre lassan gyülekez félelmes felh k szilvakék árnyéka vet dött. De az már nem az a Chicago volt, amelyre emlékezett. Elt nt az egész városközpont. A helyén szürke k törmelék, amelynek szélén máris zöld növényzet burjánzott. Nem füstölögtek a gyárkémények, az autópályákat nem lepték el a csillogó autósorok, tehervonatok sem kanyarogtak az egymást
keresztez iparvágányokon, minden halott volt, csendes, mint egy Holdon lev városban. Ez valóban nekropolis volt, a halottak városa. A látomás aztán elhalványodott, s a helyén egy másik jelent meg. Egy hatalmas síkságot látott, amelyet széles folyó szelt át. De a végtelen, aranyos Duna menti búzaföldek elt ntek. A szél, amely az égen hajó alakú felh ket kergetett, gyom és vadf borította, szinte a tengerig húzódó, végtelen táblák felett fújt. Sem ember, sem állat nem volt látható, egyetlen madár sem szállt a leveg ben. Amikor Spindrift körülbelül húsz perc múlva visszatért, Judy, mint egy kis mormota kucorgott a szarkofág alján, fejét felhúzott térdén nyugtatta. Félve hajolt fölé, s kezét a vállára tette. - Harland - súgta türelmetlenül. - Harland, jól van? Nem kapott választ. Spindrift letérdelt, kezét a lány karja alá csúsztatta, s óriási er feszítéssel kivonszolta a szarkofágból. A lány az ajtónak d lt, aztán elterült mellette. Spindrift ügyetlenül belenyúlt az ing kivágásába, hogy meggy djön róla, ver-e még a szíve, s így rájött, hogy ebben a pillanatban hunyt ki benne a remény utolsó szikrája is. Megütögette a halottsápadt arcot, s addig dörzsölgette a lány kezét, amíg a szempillája megrebbent. - Mi történt? - kérdezte Spindrift. - Mit látott? A lány csodálkozva nyújtotta ki hideg kezét, megérintette a fölé hajló ráncos arcot. - Szóval csak látomás volt, susogta. - Pedig olyan volt, mintha valóság lenne. - Valóság lesz - mondta a férfi szomorúan. - Mindaz, amit látott, meg fog történni Eddig még mindig így volt. - De nem volt ott egy lélek sem - mondta a lány szomorúan. - Senki sem volt ott Mi történt az emberekkel, Spindrift? Hova lettek az emberek? - Jöjjön, kedvesem - sürgette t a férfi, s gyengéden felsegítette. - Jöjjön velem. A leveg még meleg volt és kábító a vadzsálya, levendula és rozmaring nyárt idéz illatától, amikor az öregember és a lány egy sz k ösvényen felfele kapaszkodtak a hegyoldalon a gerinc felé, ahol az si neolitok most is mint törött fogak rajzolódtak ki a sötéted égboltra. Alattuk barátságosan világítottak a kolostor ablakai, mögöttük aprócska alakok mozogtak ide-oda. Aztán elérkeztek egy magaslatra, ahol a mészk felszíne durva ül alkalmatosságot formázott. Spindrift óvatosan leült, lehúzta Judyt maga mellé, s kiterítette rá köntösének széles szárnyát. Eközben érezte, a lány teste még mindig remeg, mint egy kristályharang, amelyet ha egyszer megütnek, rezeg akkor is, amikor a hangja már nem hallható. Az elviselhetetlen, tehetetlen bánattól elszorult a torka. Most már látta - de túl kés n -, hogy mit kellett volna tennie, hogy visszaélt a bizalommal, amellyel Rodrigo barát és Ferrand abbé megajándékozták. De azt is látta, valami csendes józansággal, hogy valójában nem lett volna képes eleget tenni a rábízott feladatnak, mert az emberiségbe vetett hit szikrája is kihunyt bel le 1917 véráztatta romjai között. Azóta nem hitt abban, hogy az emberek természetüknél fogva jók, s még abban sem volt biztos, hogy a csodát, amelyet Peter Sternwärts létrehozott, nem fogják-e alattomosan éppen a gonosz lélek szolgálatába állítani. Mégis, ha megteszi azt az egy lépést, ha közrebocsátja az Exploratio Spiritualist, s ezzel lehet vé teszi, hogy az emberek el re lássák, mi lesz rült pénzvágyuk, g gös önteltségük, a hatalom iránti atavisztikus gerjedelmük elkerülhetetlen következménye… Ki lehet biztos abban, hogy Armageddont nem lehetett volna elkerülni, hogy Peter csodája nem lett volna képes átformálni az emberi szellemet? Quis custodi et ipsos, custodes? De Istenen kívül ki lett volna képes erre? Spindrift Istene pedig belefulladt Ypres sarába. Végzetes mulasztásának gondolatára epe öntötte el az öregember száját. Kétségbeesetten kereste a szavakat, hogy megvigasztalja a mellette kuporgó és még mindig remeg lányt. Hazugság kellett, valami ártatlan kis hazugság. - Eddig nem mondtam, de azt hiszem, magára vár a feladat, hogy közrebocsássa helyettem a Spiritualist. Igen, most már emlékszem. Így volt ez az utolsó látomásomban mondta végül. - Látja, mégis van remény. De még be sem fejezte a mondatot, kelet felé a távolban megvilágosodott az égbolt, mintha nyári villám csapott volna le. A karja akaratlanul is megfeszült a lány vállán. Judy megrezzent. - Ó, Istenem - nyögte halkan. - Ó, Istenem, Istenem, Istenem. - Éles, fájdalmas zokogás rázta meg a testét újra meg újra. Egy második villámlás megvilágította az alacsonyan szállá felh ket, s aztán a föld fölé boruló égbolt megvilágosodott. Heves harangszó hallatszott a kolostorból. A különös, kísérteties csendben el ször vérvörös indához hasonló vonal jelent meg az égen, aztán hatalmas kékesfehér t zgolyó. Kés bb pedig feltámadt az északi szél. Mándi Éva fordítása
Kurt Vonnegut Jr. - A következ lépés
Szerintem mi, aggastyánok, soha nem szokjuk meg teljesen a kétélt séget - mármint a kétélt séget a szó újabb értelmében. Még mindig rajtakapom magam, hogy olyan dolgok miatt szomorodom el, amelyek többé egyáltalán nem érdekesek. Például nem tehetek róla, de id nként elszomorodom a munkám - vagyis a régi munkám - miatt. Végül is harminc évem ment rá, hogy a semmib l teremtsek valamit, és most az egész berendezést eszi a rozsda, vastagon ül rajta a mocsok. Tudom, ostobaság még mindig azon rágódni, hogy mi lesz vele, de néha mégis kikölcsönzök egy testet a raktárból, visszamegyek jó öreg szül városkámba, hogy amennyire tudom, lepucoljam és beolajozzam. Persze ez a berendezés is csak arra volt jó, hogy pénzt fialjon; isten tudja, mennyi jött össze. Mindenesetre jóval több, mint ami megmaradt, mert egy-két habókos elkótyavetyélte, meg a szél is szétszórta mindenfelé. A rámen sebbek egész rakást gy jtöttek bel le, aztán elrejtették valahova. Nem szívesen ismerem be, de úgy félmillió biztosan összejött, amit persze én is eldugdostam. Néha el vettem, számolgattam, de hát mindez a múlté. Pillanatnyilag azt se tudom, hol van. De ez semmi ahhoz képest, hogy a feleségem, Madge mennyit aggódik a régi házunk miatt. Harminc év alatt, amíg én dolgoztam, a házba adott bele apait-anyait. Mire kiütést kaptunk a folytonos gürcölést l meg a ház dekorálásától, addigra minden valamirevaló ismer sünk kétélt lett. Madge havonta egyszer kölcsönvesz egy testet, kitakarítja a házat, pedig az már csak arra jó, hogy a termeszek meg az egerek ne kapjanak tüd gyulladást. Ha rajtam a sor, hogy emberi alakot öltsek, és kiszolgáljak a raktárban, mindig rájövök, mennyivel nehezebben szokhatják meg a n k a kétélt séget. Madge jóval gyakrabban ölt-testet, mint én, és ez általánosságban is érvényes a n kre. Meg akarunk felelni a követelményeknek, ezért háromszor annyi n i testet tartunk raktáron, mint férfit. Úgy látszik, egy n nek egyszer en szüksége van rá, hogy teste legyen, felöltöztesse és megnézhesse magát a tükörben. Madge pedig isten tartsa meg a jó szokását - szerintem addig nem nyugszik, míg a föld összes raktárának valamennyi testét föl nem próbálta. Madge szédületesen szeret öltözködni. Soha nem gúnyoltam érte, mert kimondottan jót tett neki. Valljuk be a nyers és kend zetlen igazságot: a régi Madge-t l nemigen jött t zbe az ember, de hát ez volt, és Madge akkoriban sokat kesergett miatta. Nem tehetett róla szegénykém, más se tehet róla, hogy milyen testtel születik, de én ennek ellenére imádtam. Na, miután kitanultuk, hogyan lehetünk kétélt ek, megépítettük az itteni raktárakat, feltöltöttük elegend testtel, és megnyitottuk a nagyközönség számára, Madge begolyózott. Egy platinasz ke testet vett kölcsön, amelyet valami burleszkkirályn adományozott, és eleinte azt hittem, hogy soha többet nem tudjuk kicsalogatni bel le. De mondom, az önbizalmával csodát tett. Engem, mint a legtöbb férfit, nem különösebben érdekel, milyet kapok. Csakis er s, jókép , egészséges testek kerülnek raktárba, egyik éppolyan jó, mint a másik. Néha, a régi id k kedvéért, együtt öltünk testet, és hagyom, hogy Madge válasszon nekem, ami a legjobban illik az övéhez. A dologban az a mulatságos, hogy nekem mindig sz ke, nyúlánk testet választ. A régi testemr l Madge ugyan azt állítja, hogy több mint harminc évig imádta, de az tömzsi volt, fekete, és a vége felé el is hájasodott. Emberi dolog, nem tehetek róla, de rosszul esett, hogy miután kiléptem bel le, ahelyett hogy raktárba tették volna, leselejtezték. Igazán jó, kényelmes és otthonos kis test volt, persze nem túl fürge, nem is egy csiricsáré masina, de megbízható. Bár gyanítom, hogy manapság nem ölik egymást az ilyen típusért. Ami azt illeti, én se ilyet szoktam kérni a raktárból. A testekkel kapcsolatban az a legrosszabb emlékem, amikor Dr. Ellis Konigswasser b rébe kellett bújnom. Ez a test a Kétélt Pionírok Társaságáé, és csak egyszer egy évben, Konigswasser találmányának évfordulóján, a Pionírok napján veszik el . Azt mondták, érezzem megtiszteltetésnek, hogy épp engem szemeltek ki, és hogy én vezethetem a felvonulást. Én meg, kötözni való bolond, hittem nekik. De ha még egyszer bele akarnak tuszkolni, bizony isten megtáncoltatom ket. Na, miután kikölcsönöztem azt a csotrogányt, mindjárt megértettem, hogy miért fedezte föl Konigswasser a test nélküli életet. Ett l a vén masinától mindenki kifutna a világból. Fekélyek, fejfájás, lúdtalp - olyan horgas orr, mint egy henteskampó, malacszem és kopott hajókofferre emlékeztet arcszín. Esküszöm, hogy Konigswassernél aranyosabb emberrel még nem találkoztam, de amíg ennek a testnek a rabja volt; valahogy senki nem került olyan közel hozzá, hogy ez kiderüljön. Eleinte, amikor kezdtük megtartani a Pionírok napi felvonulásokat, próbáltuk rávenni Konigswassert, hogy bújjon bele, és vezesse a menetet, Konigswasser azonban hallani se akart róla, így hát évr l évre valami szegény mamlaszt kell rávenni, hogy vállalja. Persze Konigswasser is felvonul, de egy száznyolcvan centis cowboyba bújik és a hüvelyk- meg a mutatóujjával kétrét hajlítja a söröskonzervdobozokat. Konigswasser olyan, mint egy gyerek, abban a testben. Nem unja meg a söröskonzervek hajlítgatását, nekünk pedig felvonulás után körbe kell állnunk, és úgy tennünk, mintha nagyon tetszene a mutatvány. Annak idején nemigen hajlítgatott ilyen dobozokat.
Konigswasser a Kétélt kor nagy öregje, ezért senki se mondja a szemébe, de pokoli, hogy mit m vel a testekkel. Ha kivesz egyet, addig henceg vele, míg szét nem reped. Akkor aztán valaki kénytelen sebésztestbe bújni, hogy összevarrja. Ne értsenek félre, nem akarok tiszteletlenkedni Konigswasserrel. S t nagyon is tisztelek mindenkit, aki így vagy úgy, gyerek tudott maradni, mert a nagy ötletek ilyen emberekt l származnak. A Történelmi Társulatban van róla egy kép még a régi id kb l: azon jól látszik, hogy Konigswasser soha nem adott a küls ségekre, mint a többi feln tt - kapott valami patkányfogószer testet a természett l, és kész: többet nem tör dött vele. A haja a gallérját is eltakarta, a nadrágja folyton lecsúszott, hogy a cip sarkával kikoptatta a hajtóka fölött, a kabátbélése pedig alul kis girlandokban röpködött utána. Elfelejtett ebédelni, hidegben, es ben se öltözött fel rendesen, és csak akkor vette észre, hogy beteg, ha már szinte belehalt. Annak idején úgy hívtuk az ilyeneket, hogy szórakozottak. Most persze, visszanézve, azt mondjuk, hogy kezdett kétélt lenni. Konigswasser matematikus volt; a fejével kereste a kenyerét. A teste, amely ezt a csodálatos agyat hordozta, csak annyit ért neki, mint mondjuk egy ócskavasat szállító tehervagon. Ha néha megbetegedett, és kénytelen volt odafigyelni magára, valahogy így morfondírozott: "Az emberi testb l egyedül az agy ér valamit. De vajon miért van b rzacskóba zárva, mi szükség vérre, sz rre, csontra, csövekre? Nem csoda, hogy nem jutunk egyr l a kett re, ha egy életre össze vagyunk kötve ilyen parazitával, amit táplálni és védeni kell az id járás viszontagságaitól és a bacilusoktól. És végül így is, úgy is tönkremegy, akármennyit óvják, táplálják! És egyáltalán - t dött tovább -, kinek van szüksége rá? Olyan csodálatos lenne a sejtállományunk, hogy érdemes hatvan-nyolcvan kilónyit hurcolni bel le? Nem az a világ baja - szögezte le Konigswasser -, hogy túl sokan vagyunk, hanem az, hogy túl sok a test." Egyszer elromlottak a fogai, ki kellett húzatni, de nem kapott jól illeszked m fogsort, akkor írta naplójába: "Ha az él lény képesnek bizonyult az evolúcióra, és ki tudott kecmeregni az óceánból (amely pedig igazán kellemes lakóhely lehetett), akkor bizonyára képes még egy lépésre, ki tud kecmeregni a testéb l is (amely, ha meggondoljuk, igazán nem a legkellemesebb hely az élet elviselésére)." Nem nagyon bízott benne, hogy ezt megéri. De szerette volna. Egyszer éppen ezen gondolkozott, és ingujjban megállt egy parkban az állatkertnél, hogy végignézze az oroszlánok etetését. Aztán, hogy a vihar alábbhagyott, a szemerkél es ben hazaindult, az egyik lagúna szélén is elbámészkodott kicsit, amíg a t zoltók oxigénlélegeztet vel életre pofoztak egy vízbe fúlt férfit. A tanúk szerint az öregúr egyenesen belesétált a vízbe, és az arcizma se rándult, ahogy lassan elmerült. Konigswasser szemügyre vette az áldozatot, és azt mondta, hogy ilyen küls vel is öngyilkos lett volna. Újra elindult, és már csaknem hazaért, amikor rájött, hogy a saját teste feküdt a lagúna partján. Visszament, hogy újra elfoglalja, mire a t zoltók megindították a légzést, aztán inkább a város, mint a saját kedvéért, szépen hazasétáltatta. Betette az els faliszekrénybe, kibújt bel le, és otthagyta. Csak akkor vette el , ha írni akart, lapozni, vagy meg kellett etetni, hogy elég energiája legyen a legszükségesebb házimunkák elvégzésére. Egyébként mozdulatlanul ült a faliszekrényben, maga elé bambult, viszont szinte semmi energiát nem fogyasztott. Épp a minap mesélte Konigswasser, hogy körülbelül heti egy dollárjába került a test, mert csak akkor vette el , ha valóban szükség volt rá. De a legjobb az volt, hogy nem kellett többé aludnia, hiszen aludt helyette a test; nem kellett többé félni, hogy megsérti, és nem kellett olyan dolgok után szaladgálnia, amikre csak a testének volt szüksége. Ha nem érezte jól magát, egyszer en kiszállt bel le; addig vissza se ment, amíg meg nem gyógyult, és nem kellett egy vagyont költenie az egészségére. Amikor kivette a szekrényb l, a könyvét írta arról, hogy tud az ember megszabadulni a saját testét l; a könyvet különösebb megjegyzés nélkül huszonhárom kiadó visszaküldte. A huszonnegyedik kétmillió példányt adott el bel le, s a m jobban megváltoztatta az ember életét, mint a t z, a számok, az ábécé, a mez gazdaság vagy a kerék feltalálása. Amikor ezt mondta valaki Konigswassernek, a feltaláló bosszúsan felhorkant, hogy ilyen talmi dicséretekkel csak tönkreteszik a könyvet. Szerintem volt benne valami. Ha az ember körülbelül két évig betartotta a könyv utasításait, utána akkor léphetett ki, amikor akart. El ször meg kellett érteni, hogy a test földi pályafutásunk parazitája, diktátora, aztán szét kellett választani, hogy mit akar a test, és mit akarunk vagy nem akarunk mi magunk - pontosabban a lelkünk. Ezek után már csak arra kellett koncentrálni, amit mi akarunk, és amennyire lehet, elfelejteni, amit a test akar a puszta önfenntartáson túl; ezáltal megadtuk lelkünknek azt, ami megilleti, vagyishogy önálló életre keltettük. Ezt tette Konigswasser is, anélkül hogy rájött volna, míg csak a teste és a lelke szét nem vált a parkban: a lelke ugyanis az oroszlánok etetését akarta megnézni, a teste pedig irányítás híján belegyalogolt a lagúnába. Mihelyt önálló életre keltettük a lelkünket, következhetett a kettéválás végs trükkje: testünket egy irányba elindítva, lelkünkkel hirtelen az ellenkez irányba kirepültünk. Ezt bizonyos okok miatt egy helyben állva nem lehetett megtenni, csak menet közben. Eleinte Madge is, én is sokat ügyetlenkedtünk, mint az els tengeri állatok, amelyek több millió évvel ezel tt partra vet dtek, és csak totyogtak, verg dtek, fulladoztak a sárban. De id vel egyre ügyesebbek lettünk, mert a
lélek természetesen sokkal gyorsabban alkalmazkodik. Mindkett nknek jó okunk volt rá, hogy szabadulni akartunk. Eleinte azok bolondultak a felfedezésért, akiknél szorított a cip . Madge beteg volt, és már nem sokáig bírta volna. Én meg úgy éreztem, ha itt hagy, egyedül én se sokáig húzom. Így hát belevetettük magunkat a könyv tanulmányozásába, és próbáltuk Madge-et kicsalogatni, miel tt meghal. Én vele együtt gyakoroltam, nehogy bármelyikünk is magára maradjon. Végül épp hogy megúsztuk - alig hat héttel el bb sikerült, hogy Madge teste szétesett. Ezért is vonulunk fel a Pionírok napi díszszemlén. Nem mindenki van ott, csak az els ötezer kétélt . Valljuk meg, tengeri malacok voltunk, de se így, se úgy nem volt vesztenivalónk, viszont bebizonyítottuk a többieknek, milyen kellemes és biztonságos élet vár rájuk - az ördögbe is, jóval biztonságosabb, mint hogy évr l évre a testükre legyenek bízva. El bb-utóbb szinte mindenki jobbnak látta, ha megpróbálja. Eleinte csak néhány millióan voltunk, aztán több mint egymilliárdan - láthatatlanul, anyagtalanul, elpusztíthatatlanul és teringettét! - h en elveinkhez, senkinek se ártottunk, semmit l se féltünk. Test nélkül a Kétélt Pionírok egy gombost fején is elférnek. A Pionírok napján öt négyzetkilométeres tér is kevés, több mint három tonna élelmet kell felzabálnunk, hogy er t gy jtsünk a felvonuláshoz, egyesek megh lnek, mások mindenféle nyavalyát szednek össze, ráadásul folyton összezördülünk, mert egymás sarkára lépünk, féltékenykedni kezdünk, mert van, akit a sor élére állítanak, mások belülre kerülnek, és az ördög tudja, még mi minden történik. Nem nagyon rajongok a felvonulásokért. Ott van mindenki, és lehet, hogy a lelke jó, de a sok összezsúfolódott test mindenkib l a legrosszabbat hozza ki. A múlt évi Pionírok napján például kánikula volt. Nem csoda, ha felforrt az agyunk, miután eltikkadva, étlen-szomjan raboskodtunk a testünkben. Na, szó szót követett, és egyszer csak a felvonulás vezet je felhorkant, hogy ha még egyszer elvétem a lépést, kiveri bel lem a szuflát. Mivel vezette a felvonulást, az évben kapta a legjobb testet, a Konigswasser cowboyát kivéve, de azért mondtam neki, hogy esetleg én is szétlapítom azt a hájas fejét. Erre el relendült, én meg ott helyben lecövekeltem, meg se vártam, hogy kapcsolt-e. Végül az én testemet is neki kellett bevonszolni a raktárba. Egy perccel kés bb már el is felejtettem, milyen dühös voltam rá. Leesett a tantusz, tudják, hogy van ez. Csak egy szent képes rá, hogy egy-két percnél tovább rokonszenves is, okos is; s t néhány rövid rohamot kivéve, boldog is legyen az ember testében. Még nem találkoztam olyan kétélt vel, akivel ne lehetett volna könnyen kijönni, ne lett volna vidám és érdekes - amíg csak lelke volt. De mihelyt testet öltött, iszonyú barátságtalan fickó lett bel le. Attól kezdve, hogy elfoglaljuk a testünket, a kémia veszi át a hatalmat, mirigyek, amelyekt l könnyen begurul az ember, képes lenne ölre menni, éhes lesz vagy beg zöl, bolond, érzelmes vagy - szóval többé nem tudja, mi történik vele a következ percben. Ezért nem tudok haragudni az ellenségre, akik nem szívelik a kétélt eket. Ezek soha nem jönnek ki, nem is próbálják megtanulni. Azt se szeretik, hogy mások csinálják, és azt akarják, hogy mi is menjünk vissza a testünkbe, és maradjunk ott. Miután összekaptam a felvonulás vezet jével, Madge felszívódott, és a n i mellékhelyiség kell s közepén hagyta a testét. Most, hogy megszabadultunk, olyanok lettünk, mint az eleven ördögök, el is indultunk, hogy szemrevételezzük az ellenséget. Általában nem szívesen megyek oda, csak hogy bámuljuk ket. Madge szereti nézni, mit hordanak a n k. Éjjel-nappal egy testben járnak, ezért sokkal gyakrabban váltanak ruhát, hajszínt és kozmetikai divatot, mint mi a raktáron lev n kön. A divatban nem sok örömet találok, viszont minden más, amit ellenséges területen látni vagy hallani lehet, olyan unalmas, hogy attól egy gipszszobor is megindulna. Az ellenség rendszerint az ódivatú szaporodásról fecseg, amelynél ügyetlenebb, nevetségesebb, kényelmetlenebb módszert elképzelni se lehet, különösen ha összevetjük a kétélt ek eljárásával. Ha nem err l beszélnek, akkor az ételr l, vagyis a vegyszerfalatokról locsognak, amivel meg kell tölteniük a bend jüket. Vagy a félelemr l, amit mi annak idején politikának hívtunk - álláspolitikának, társadalompolitikának, kormánypolitikának. Az ellenség persze gy löli, hogy mi akkor lessük meg ket, amikor akarjuk, k viszont sose láthatnak, kivéve ha testet öltünk. Úgy látszik, iszonyúan félnek t lünk, bár ez éppolyan értelmetlen dolog, mintha mondjuk a napfelkeltét l félnének. Azt se bánnánk, ha az egész világ az övék lenne, csak a raktárakat hagyják meg. De nem, ezek folyton összedugják a fejüket, mintha attól kellene tartaniuk, hogy bármelyik pillanatban nagy hujahóval megjelenünk és lecsapunk rájuk. Fel is szereltek egy csomó masinát, amivel állítólag kétélt ek után kutatnak. Lyukas gombot se ér, de úgy látszik, ett l boldogabbak - úgy tesznek, mintha valami hatalmas sereggel állnának szemben, de uralkodnak magukon, csupa font s meg nagyon ravasz dolgot eszelnek ki. Know-how meg szakértelem - folyton egymás vállát veregetik, hogy milyen ravaszak, és ezzel szemben mi milyen tökkelütöttek vagyunk. Ha ez a ravaszság fegyverkezést jelent, akkor meg kell adni, igazuk van.
Ha jól sejtem, tulajdonképpen már javában folyik a háború. Mi ugyan el se kezdtük, csak a felvonulási teret rizzük, titokban tartjuk a raktárakat, és lelépünk, ha légiveszély van, ha fell nek egy rakétát vagy valami mást. De ez csak olaj a t zre, mert a légitámadás, a rakéta meg a többi rengeteg pénzbe kerül, és egy-egy fellövés amire egyébként semmi szükség - bizony szánalmasan kevés ellenszolgáltatás az adófizet k pénzéért. Tudjuk, hogy hol, mikor és mire készülnek, így hát nem csoda, hogy soha nem kerülünk az útjukba. Ezek az agyafúrt hájfej ek persze nemcsak gondolkoznak, hanem a testükre is vigyázniuk kell, ezért rendszenet csak a legnagyobb körültekintéssel megyek közéjük. Ezért is akartam eliszkolni, amikor Madge meglátta a rét közepén álló raktárat. Rég nem beszéltünk senkivel, hogy mire készül az ellenség, és a raktár valahogy borzasztó gyanúsnak látszott. Madge-et a burleszkkirályn optimistává tette, és azt mondta, hogy végre az ellenség agya is megvilágosodott, nyilván k is kétélt vé akarnak válni. Tényleg úgy látszott. Ott állt tárva-nyitva a degeszre tömött, csodálatos új raktár, olyan ártatlanul, hogy jobbat elképzelni se lehet. Többször körberepültük, Madge egyre kisebb köröket írt le, hogy jobban lássa, mi van a n i konfekcióosztályon. - Hagyjuk a pokolba - mondtam. - Csak nézel dök - felelte Madge. - Abból nem lehet baj. Amikor meglátta a középs kirakatot, azt is elfelejtette, hogy hol van és honnan jött. Esküszöm, ilyet még én se láttam - egy száznyolcvan centi magas, valóságos istenn állt a kirakatban. Pedig nem is az alakja volt a legcsodálatosabb, hanem a rézb teste, a pezsg szín haja és a körme meg az aranylamé estélyi. Mellette egy skarlátzsinórral és csillogó érmekkel díszített sz ke óriás állt tábornagyi egyenruhában. Gondolom, egy légitámadás során emelték el az egyik eldugott raktárunkból, aztán kitömték, befestették és felöltöztették ket. - Madge, gyere vissza - mondtam. A sartr z hajú, rézb n megmozdult. Felüvöltött egy sziréna, és a rejtekhelyr l katonák rohantak el , hogy megragadják Madge-et. A raktár kétélt ek számára készített csapda volt! A csalitest a bokájánál össze volt kötve, hogy ne lehessen lépni vele, pedig ha Madge ki akart bújni bel le, el kellett volna indulnia valamerre. A katonák diadalittas arccal elszállították els hadifoglyukat. Segíteni akartam, ezért a cifra tábornagyba bújtam. Reménytelennek látszott a helyzet, mert a tábornagy is csali volt, az bokáját is összekötözték. Madge után engem is elvonszoltak. A parancsnokuk, egy fiatal, pimasz rnagy, olyan büszke volt, hogy dzsiggelni kezdett az útpadkán. Neki sikerült foglyul ejteni az els kétélt t, és ez valóban nagy szám lehetett. Évek óta háborúztak velünk, isten tudja, hány milliót költöttek ránk, és mi csak mostantól kezdtünk figyelni rájuk. Kiderült, hogy valami nagy tárgyalásunk lesz. Éjszakára börtönbe csuktak, és úgy összekötöztek, hogy moccanni se tudtunk, másnap pedig bevezettek a tárgyalóterembe, ahol tévékamerák szegez dtek ránk. Pocsékul éreztük magunkat; nem is tudom, mióta nem töltöttünk ilyen hosszú id t testbe gyömöszölve. A tárgyalás el tt, a börtönben többet törtük a fejünket, mint valaha, korgott a gyomrunk, képtelenek voltunk kényelmesen elhelyezkedni a priccsen, bárhogy próbáltuk, és persze, nyolc órai alvásra volt szükségünk. Azzal vádoltak, hogy dezertáltunk - s ez az ellenség törvénykönyvei szerint a legsúlyosabb b n. Szerintük a kétélt ek gyáván megfutamodtak, cserbenhagyták a testüket, pedig az emberiség bátor és fontos tetteket várt lük. Reménytelennek látszott, hogy felmentenek. Ezt a tárgyalósdit is csak azért rendezték, hogy végre " szintén feltárhassák" a problémákat, vagyishogy mennyire igazuk van, míg ellenben nekünk mennyire nincs igazunk. A terem dugig volt tömve katonai f mókusokkal, mindenki borzasztó dühösen, bátran és fennkölten meresztgette a szemét. - Mr. Kétélt - szólalt meg az ügyész -, ön ugyebár emlékszik még azokra az id kre, amikor minden ember egy testben, egy lélekben nézett szembe az élettel, dolgozott és harcolt azért, amiben hitt? - Emlékszem, hogy akkoriban folyton harcban álltunk egymással, bár senki se tudta, miért, és hogy hogyan lehetne abbahagyni - feleltem udvariasan. - Egy kérdésben viszont mindenki egyetértett: senki se szeretett harcolni. - Mit mondana arról a katonáról, aki elszökött a t zvonalból? - kötekedett tovább az ügyész. - Azt, hogy piszkosul be volt gyulladva. - Segített elveszíteni a csatát, nem igaz? - Jé, tényleg. - Ez tagadhatatlan. - De vajon nem ugyanezt tették-e a kétélt ek is, amikor cserbenhagyták az emberi fajt az élettel vívott harcban?
- Nem tudom, erre gondol-e, de többnyire túléltük - válaszoltam. Ez is igaz volt. Nem gy ztük le a halált, talán nem is akartuk, de az bizonyos, hogy elképeszt en kitoltuk az élet végs határát, különösen ha azt vesszük, hogy két lábon meddig húzhatja az ember. - A kötelességüket hagyták cserben - csattant fel az ügyész. - Maga is kirohanna egy ég házból! - Hagyták, hogy a többiek egyedül folytassák a harcot! - Ugyanazon a vészkijáraton távozhatnak, mint mi. Akkor másznak ki, amikor tetszik. Csak azt kell világosan látniuk, hogy mit akar a testük és mit a lelkük, aztán arra koncentrálnak… A bíró akkorákat csapott a kalapácsával, hogy azt hittem, mindjárt széthasad. Errefelé ugyanis elégették Konigswasser könyvét - már amit megtaláltak -, és én most tévétanfolyamon ismertettem a módszert, hogyan válhatnak meg a testükt l. - Ha a kétélt eken múlna - mondta az ügyész -, mindenki cserbenhagyná a kötelességét, azt se bánnák, ha teljesen elt nne a mi mércénk szerinti élet és fejl dés. - De hiszen ez az - helyeseltem. - Pontosan err l van szó. - Senki sem dolgozna többé azért, amiben hitt? - akadékoskodott az ügyész. - Volt egy barátom még a régi id kben, aki tizenhét éven át gyárban dolgozott; lyukakat fúrt ilyen kicsi, szögletes micsodákba, de soha nem tudta pontosan, hogy mire volt jó. A másik mazsolát termelt egy üvegfúvó cégnek, bár senki se ette meg, az ismer söm pedig képtelen volt rájönni, hogy miért veszi meg a termést a cég. Az ilyen dolgoktól beteg leszek - persze csak most, hogy testem van -, de a régi munkámnak még a gondolatától is kiütést kapok. - Ezek szerint ön megveti az emberi fajt és mindazt, amit az emberiség csinál! - kiáltott az ügyész. - Dehogy, nagyon szeretem, jobban, mint valaha. Csak szerintem piszokság, hogy annyit kell gürcölniük a testükért. Ha önök is átváltoznának, mindjárt megértenék, micsoda boldogság, ha nem kell többé aggódni, hogy honnan teremtsék el a következ ebédet, hogyan védjék magukat a téli fagyoktól, vagy hogy mi lesz, ha elkopik a testük. - Ez viszont minden ambíció, minden nagyság végét is jelenti, tisztelt uram! - Ó, fogalmam sincs, mire gondol - feleltem. - Köztünk is szép számmal akadnak valóban nagy emberek. Nagyok, függetlenül attól, hogy van vagy nincs testük. A kétélt ség megszünteti a félelmet. - Egyenesen a legközelebb álló kamera lencséjébe néztem. - És ez a legcsodálatosabb dolog, ami az emberrel valaha is történt. Már dörrent is a bíró kalapácsa, a f mókusok pedig üvöltözni kezdtek. Az operat rök felordították a kamerájukat, és a legnagyobb górékat kivéve mindenkit kizavartak. Úgy látszik, tényleg mondtam valamit. Gondolom, gyorsan bedobták a "m szaki hiba” táblát. Miután úrrá lettek a fejetlenségen, a bíró közölte, hogy a tárgyalásnak vége, és Madge meg én dezertálás miatt b nösök vagyunk. Nem volt vesztenivalóm, ezért visszapofáztam. - Kezdem érteni magukat, szegény mókusok - kiáltottam. - Képtelenek félelem nélkül élni. Csak egy dologhoz értenek: hogy lehet olyan páni félelmet kelteni magukban és másokban, hogy biztosan elvégezzék a dolgukat. Szórakoztató lehet nézni a többieket, amint pattognak a félelemt l, nehogy kapjanak valamit a fejükre, vagy elvegyenek t lük valamit. Erre már Madge is kinyitotta a pici száját. - Csak úgy tudnak felel sségtudatot kicsikarni valakib l, ha halálra rémítik. - A bíróság megsértése! - rikácsolta a bíró. - Viszont csak úgy lehet megfélemlíteni ket, ha mindenki a saját b rében marad tettem hozzá. A katonák megragadtak, és kezdtek kivonszolni a tárgyalóteremb l. - Hadüzenet! - kiáltottam. Erre megálltak, és iszonyú csönd lett. - Már rég háborúban állunk - mondta bátortalanul egy tábornok. - Mi még nem - válaszoltam -, de ha ki nem oldoznak bennünket, mostantól harcolni fogunk. - A tábornagyi egyenruha szenvedélyessé és leny göz vé tett. - Nincs is fegyverük - mondta a bíró -, nem értenek semmihez. A kétélt ek test nélkül semmit se érnek. - Tízig számolok - közöltem -, ha addig nem eresztenek szabadon, a barátaim megszállják magukat, és ez az egész piszkos banda kénytelen fesz felmasírozni a legközelebbi sziklára. Be vannak kerítve. - Ez persze süket duma volt. Egy testben egyidej leg csak egy ember fér el, de ezt az ellenség nem tudhatta biztosan. - Egy! Kett ! Három! A tábornok nagyokat nyelt, elfehéredett, és tétován intett. - Eresszék el ket - mondta elhaló hangon. A katonák - akik ugyancsak megrémültek - boldogan teljesítették a parancsot. Madge és én szabadok voltunk. Tettem néhány lépést, s lelkemmel másik irányba fordultam, és a következ pillanatban az érmekkel, zsinórokkal felbokrétázott csodaszép tábornagy nagy robajjal lezuhant a Pépcs n, mint egy ingaóra. Észrevettem, hogy Marige nincs velem. Még mindig a rézb testben volt, és a pezsg szín hajában meg a
körmeiben gyönyörködött. - Mi több - szólalt meg -, kárpótlásul a sok szenvedésért, követelem, hogy ezt a testet küldjék New Yorkba, ahol legkés bb hétf ig, kifogástalan állapotban akarom átvenni. - Igenis, asszonyom - mondta a bíró.
Mire hazaértünk, a Pionírok napi felvonulás épp véget ért; a díszszemle vezet je a raktárnál kibújt a testéb l, és menteget zni kezdett, hogy így viselkedett velem. - Eredj már, Herb - mondtam -, fölösleges menteget znöd. Nem is te voltál. Hanem akiben felvonultál. Amellett hogy nem kell félni, az is jó a kétélt ségben, hogy testet öltve bármilyen bolondságot csinál az ember, utána megbocsátanak neki. Persze mint mindennek, a kétélt ségnek is vannak hátrányai. Továbbra is dolgoznunk kell, fenn kell tartani a raktárakat, élelmet kell szereznünk a közös testek táplálására. De hát mindez semmiség, s az igazán komoly hátrányok se valóban komolyak, csak régimódi aggastyánok tartják annak, akik képtelenek leszokni az egykori aggodalmaskodásról. Mondom, az aggastyánok talán soha nem fogják megszokni a kétélt séget. Mind gyakrabban én is azon kapom magam, hogy búsongok, vajon mi lett a fizet vécémmel, amit harminc éven keresztül építgettem. Ám a fiatalokat már semmi sem köti a múlthoz. Még a raktár sorsával se úgy tör dnek, mint mi, öregek. Gyanítom, hogy ez lesz a fejl dés következ állomása: végképp szakítunk a testtel, mint az els kétélt ek, amelyek kimásztak a sárból a napfényre, és soha többet nem tértek vissza a tengerbe.
Benedek Mihály fordítása
Arthur C. Clarke - A mentés
Ki a hibás? Alveron már három napja ezen töprengett, de választ nem kapott néma kérdésére. A kevésbé civilizált, kevésbé érzékeny fajok egyedei nem gyötr dtek volna emiatt, bármelyikük megelégedett volna azzal, hogy a sors csapásaiért senki sem felel s. Alveron és fajtája azonban a világegyetem urai voltak a történelem hajnala óta, amióta a kezdetek homályába vesz ismeretlen er k a kozmoszban felszámolták az id korlátalt. Övék volt a tudás - és a végtelen tudással járó végtelen felel sség. A galaxis irányításában elkövetett hibákért Alveron és népe volt a felel s. De most nem egyszer en hiba történt: bekövetkezett a történelem egyik legsúlyosabb katasztrófája. A legénység még nem tudott semmit. Még legjobb barátja, a hajó kapitányának els helyettese, Rugon is csak az igazság töredékét ismerte. De a világ, melynek sorsa megpecsétel dött, már csak alig egymilliárd mérföldre volt. Néhány órán belül leszállnak a harmadik bolygón. Alveron újra elolvasta a bázisról kapott üzenetet, aztán, emberi szemmel nem is követhet gyorsasággal, lenyomta az "Általános figyelem" feliratú gombot. A mérföldnyi hosszúságú, S9000 jelzés felderít hajón a különféle fajok egyedei félbehagyták tevékenységüket, s mindenki a kapitányra figyelt. - Tudom, csodálkoznak azon - kezdte Alveron -, miért rendeltük el, hogy hagyják abba a felderítést, és miért gyorsulunk fel így, a térnek ezen a pontján. Talán akadnak is olyanok, akik tudják, mit jelent ez a gyorsítás. Hajónk utolsó útja ez: a generátorok már hatvan órája maximális terhelés alatt állnak. Nagyon szerencsések leszünk, ha saját er nkb l eljutunk a bázisra. Olyan nap felé közeledünk, amely hamarosan novává alakul. Hét óra múlva bekövetkezik a robbanás, egyórás t réssel is mindössze négy óránk marad a felderítésre. A rendszer mind a tíz bolygója megsemmisül… és a harmadikon élet van. Err l csupán néhány napja tudunk. Tragikus küldetésünk lényege, hogy kapcsolatba lépjünk e halálraítélt civilizációval, s ha lehet, néhány tagját megmentsük. Tudom, milyen keveset tehetünk egyetlen hajóval ilyen rövid id alatt. De a robbanás bekövetkezte el tt egyetlen más járm sem érheti el ket. Hosszú szünet következett, mialatt a hatalmas hajó némán, iszonyú sebességgel rohant az el tte lév világrendszer felé. Alveron tudta, mire gondolnak társai, és megpróbált választ adni ki nem mondott kérdéseikre. - Nyilván tudni szeretnék, hogyan fordulhat el ilyen óriási katasztrófa, melynél nagyobbról nincs is tudomásunk. Biztosíthatom önöket, a hiba nem a felderítésben van. Mint tudják, csaknem tizenkétezer hajóból álló flottánk képes egymillió évenként egyszer átnézni mind a nyolcezer-millió naprendszert. Ilyen rövid id alatt a világok általában nem sokat változnak. Nem egészen négyszázezer évvel ezel tt az S5060 jelzés felderít hajó megvizsgálta a bolygórendszert, amely felé közeledünk. Értelmes lényeket egyik bolygón sem talált, noha a harmadikon gazdag állatvilág mutatkozott, s két másik bolygó korábban lakott volt. Elküldték a szokásos jelentést: a rendszer rutinszer
vizsgálata hatszázezer év múlva lesz esedékes. És most olyan jelek mutatkoznak, hogy az utolsó vizsgálat óta eltelt rövid id alatt értelmes lények jelentek meg a rendszerben. Rádióüzenetek érkeztek a Kulath bolygóra az X29.35, Y34.76 és a Z27.93-as rendszerben. A bemérések ide vezettek. A Kulath kétszáz fényévnyire van innen, tehát a rádióhullámok két évszázada vannak úton. Tehát az e rendszer egyik bolygóján kialakult civilizáció legalább ennyi id s… hiszen elektromágneses hullámokat tud létrehozni és mindent, ami ezzel együtt jár. A rendszert nyomban teleszkópos vizsgálat alá vettük, s akkor láttuk, hogy napjuk minden kétséget kizáróan prenova állapotban van. A detonáció bármelyik pillanatban bekövetkezhet, már akkor is bekövetkezhetett volna, amikor a fényhullámok a Kulath felé tartottak. Egy egészen kis késéssel a Kulath II. bolygón szupersebesség felderít ket irányítottak erre a rendszerre. Ezek jelezték, hogy a robbanás még nem következett be, de néhány órán belül feltétlenül várható. Ha a Kulath csak egy fényévtöredékkel távolabb van ett l naptól, sohasem tudjuk meg, hogy itt létezett egy civilizáció. Kulath vezet sége azonnal kapcsolatba lépett a bázissal, én meg parancsot kaptam, hogy haladéktalanul keressem fel e rendszert. Az a feladatunk, hogy e halálraítélt faj tagjai közül mentsük meg, akiket tudunk, ha élnek még egyáltalán. Bízunk abban, hogy az a civilizáció, amely rádióval már rendelkezik, védekezni is tud az eddig bekövetkezett h mérséklet-emelkedés ellen. Hajónk és két kísér je külön-külön vizsgálja meg a bolygó egy-egy részét. Torkalee parancsnok viszi az Egyest, Orostron parancsnok a Kettest. Nem egészen négy óra áll rendelkezésükre ahhoz, hogy felkutassák azt a világot. A kijelölt id pont végére vissza kell térniük a hajóra, amely - velük vagy nélkülük - megkezdi az eltávolodást. A két parancsnoknak hamarosan részletes utasítást adok az irányító teremben. Nincs más közölnivalóm. Két óra múlva belépünk a légkörbe. A valaha Föld néven ismert bolygón a tüzek lassan kialudtak: már nem maradt semmi éghet anyag. A városok megszakította hatalmas erd ségek helyén izzó faszén füstje már csak kormozta az eget. De hátra volt még az utolsó óra, amikor a sziklák is folyni kezdenek. A ködben halványan látszottak a kontinensek körvonalai, de a közeled hajó legénységének mindez semmit sem jelentett. Térképeik és feljegyzéseik tucatnyi jégkorszak és több özönvíz el tti id l származtak. Az S9000 elszállt a Jupiter mellett, és elég volt egy pillantás, hogy meggy djenek: nem létezhet élet a nyomás alatt lév hidrokarbonok félig gáznem óceánjaiban, melyeket a nap abnormális h je mérges kilövellésekre késztetett. Elkerülték a Marsot és a küls bolygókat, és Alveron arra gondolt, a Földnél beljebb lév bolygók minden bizonnyal ma megolvadtak. Fél , gondolta szomorúan, hogy az ismeretlen faj tragédiája is beteljesedett már. A szíve mélyén úgy érezte, talán jobb is így. A hajó csak néhány száz utast tud felvenni, és ezek kiválasztása er sen aggasztotta. Rugon, kommunikációs parancsnok és kapitányhelyettes, megérkezett az irányítóterembe. Az elmúlt árát azzal töltötte, hogy sugárzást próbált felfogni a Földr l, de hiába, késtünk - jelentette ki komoran. - Átnéztem a teljes spektrumot, de a mi saját állomásainkat és a Kulath néhány, kétszáz éves adását kivéve az éter süket. Ebben a rendszerben már semmi sem sugárzik. Odalépett a hatalmas erny höz, de olyan kecses úszómozdulattal, amilyenre kétlábú sohasem fenne képes. Alveron nem válaszolt, számított a rossz hírre. Az irányítóterem egyik falát teljesen beborította a végtelen mélység benyomását kelt nagy fekete téglalap, a hatalmas erny . Rugon három finom tapogatójával, melyek nehéz munkára bizonyára alkalmatlanok lettek volna, de iszonyúan gyors mozdulatokra voltak képesek, végigsiklott a kiválasztó gombokon, s az erny n ezernyi fény gyulladt ki. A csillagmez gyorsan tovaúszott, amint Rugon a Napra állította a m szert. Az erny t beborító hatalmas árnyékot a Földön senki sem ismerte volna fel. A Nap már nem világított fehér fénnyel: valami kékeslila felh takaró borította félig-meddig, melyb l hosszú lángnyelvek lövelltek ki. Egy ponton hatalmas kitüremkedést figyelhettek meg, mely messze kinyúlt a lobogó koronából. Mintha lángoló fa nyúlna ki a Nap felszínéb l: félmillió mérföld magas lángnyelv ágai másodpercenként százmérföldes sebességgel rohannak ki az rbe. - Azt hiszem - mondta Rugon -, elégedett lehetsz az asztronómusok számításaival. Végül is… - Ó, teljesen biztosra megyünk - felelte Alveron magabiztosan. - Beszéltem a Kulath Obszervatóriummal, akik szintén végeztek a mi berendezéseinken néhány további számítást. Az a bizonyos egyórás t rés a mi biztonságunk érdekében van: ezt azonban nem akarják teljes nyíltsággal közölni velünk, nehogy tovább maradjunk itt. A m szerfalra pillantott. - A pilótának most kellett belépnie az atmoszférába. Kapcsold vissza a képerny t a bolygóra, kérlek. Ez az! Hirtelen remegést éreztek a lábuk alatt, riasztók szólaltak meg, majd némultak el. Az erny n két kis lövedék siklott a Föld felé. Néhány mérföldön át együtt haladtak, majd szétváltak, és az egyik nyomban el is t nt a bolygó árnyékában. A hatalmas anyahajó többezerszeres tömege lassan ereszkedett le a viharban, mely már tépte, szaggatta az ember elhagyatott városait.
Orostron apró hajója az éjszakai féltekén járt. Akárcsak Torkalee, is azt a feladatot kapta, hogy fényképezze, jegyezze le és jelentse az anyahajónak a fejleményeket. Mutatványok vagy utasok számára a kis hajón nem volt hely. Ha sikerül kapcsolatot teremteni a földiekkel, az S9000 azonnal idejön. Fecsegésre nem lesz id . Ha bármi nehézség támad, a mentést er szakkal hajtják végre, és a magyarázkodást kés bbre halasztják. Kísérteties fény pislákolt a felperzselt föld felett, a világ fele furcsa hajnali fényben derengett. Az erny n azonban különvált a küls fény, és láthatóvá lett a puszta h ; mintha itt soha semmiféle élet nem létezhetett volna. Ez a sziklás pusztaság nyilván véget ér egyszer. Orostron, ebben a s légkörben amennyire csak tudta, növelte sebességét. A viharban röpül járm alatt a sziklasivatag lassan emelkedni kezdett az ég felé. Magas hegylánc következett, csúcsai a füstös felh kbe vesztek. Orostron a m szereket a horizont felé irányította, és a képerny n hirtelen fenyeget közelségben jelent meg a hegyvonulat. Máris felfelé irányította a hajót. Civilizáció számára ennél kevésbé alkalmas helyet el sem tudott képzelni, és arra gondolt, talán a legokosabb lenne elmenni innen. De maradt. Öt perc múlva meg is lett az eredménye. Több mérföldnyi mélységben csonka hegylánc terült el, a csúcsokat valami iszonyú er f részelhette le. A sziklákból kiemelkedve, a mesterséges fennsíkon bonyolult szerkezet fémrácsszerkezet állt, mely hatalmas gépezeteket tartott. Orostron megállította a gépet, majd spirál alakban indult le, a hegy felé. Felszállt a köd, s az erny n tiszta kép jelent meg. A rács tükrök tucatjait tartotta, melyek a horizonttal 45 fokos szöget bezárva fordultak az ég felé. Az enyhén konkáv alakú tükrök fókuszában bonyolult szerkezetek rejt ztek. Az elrendezés jól átgondolt célszer séget sejtetett, minden egyes tükör az ég egyazon pontjára - vagy azon túl - irányult. Orostron kapcsolatba lépett társaival. - Valami obszervatóriumfélének látszik - mondta. - Ti láttatok már ilyesmit? A háromlábú, kacsokkal rendelkez Klarten, aki a Tejút egy gömbsugaráról származott, más véleményen volt: - Ez valami kommunikációs berendezés. Azok a reflektorok az elektromágneses sugarakat gy jtik össze. Száz másik világban láttam már hasonlót. Még az is lehet, hogy a Kulath ennek a jelzéseit fogta… bár nem valószín , hiszen azok a sugarak nem származhattak ilyen nagyméret tükrökb l, ahhoz túlságosan vékonyak voltak. - Ez megmagyarázná, miért nem talált Rugon sugárzást, miel tt lejöttünk - tette hozzá Hansur II., a Thargon bolygó ikerlényeinek egyike. Orostron egyáltalán nem értett egyet velük. - Ha ez rádióállomás, akkor nyilván interplanetáris kommunikáció céljából épült. Nézzétek csak, hová irányulnak a tükrök! Nem hiszem, hogy az a faj, amelyik mindössze kétszáz éve ismeri a rádiót, már kijuthatott az rbe. Az én népemnek ez hatezer évbe került. - Nekünk elég volt háromezer év - mondta Hansur II. szelíden, néhány másodperccel megel zve ikertestvérét. Miel tt elkerülhetetlenül kirobbant volna a vita, Klarten izgatottan hadonászni kezdett csápjaival. Mialatt a többiek beszéltek, beindította az automata monitort. - Itt van! Hallgassátok csak! Elfordított egy gombot, és a kis szobát érdes, nyafogó hang töltötte be; változó hangmagassággal szólt, és bizonyos, nehezen meghatározható szabályszer séget mutatott. A négy felderít feszülten figyelt, egy ideig, aztán Orostron megszólalt: - Nem létezik, hogy ez beszéd! Egyetlen lény sem tudja ilyen gyorsan képezni a hangokat! Hansur I. ugyanerre az álláspontra helyezkedett. - Televíziós program lehet. Nem gondolod, Klarten? Klarten csatlakozott hozzá. - Igen. És minden tükör egy-egy m sort közvetít. Vajon hol veszik? Ha nem tévedek, a rendszer egyik bolygója áll a sugarak útjában. Ezt máris ellen rizhetjük. Orostron jelentette az S9000-nek, mit találtak. Rugon és Alveron izgalomba jöttek a hír hallatára, és ellen rizték a csillagászati adatokat. Meglep s egyben elcsüggeszt eredményt kaptak. A kilenc bolygó egyike sem állt az adás irányában. Mintha a tükrök vakon merednének az rbe. Csak egyetlen magyarázat volt, ezt Klarten mondta ki hangosan: - Interplanetáris közvetítés. De az adót elhagyták, és a berendezések gazdátlanul maradtak. Ki sem kapcsolták, és így arra fordulnak, amerre hagyták ket. - Hamarosan megtudjuk - mondta Orostron. - Leszállok. Lassan leereszkedett a tükrök síkjáig, majd elszállva mellettük megállt a hegy sziklaplatóján. Az acélrácsozat alatt, nem egészen száz méterre fehér k épület gubbasztott. Ablaka ugyan nem volt, de a szemközti falon ajtókat találtak. Orostron nézte, amint társai véd ruhába bújnak, és szívesen velük tartott volna. De valakinek itt kell maradnia, hogy kapcsolatot tartson az anyahajóval. Alveron utasítása volt ez, nagyon helyesen. Sohasem lehet
tudni, mi történik egy idegen világban, amelyre el ször teszik a lábukat… Különösen ilyen körülmények között. A három felderít óvatosan elhagyta a légzsilipet, majd fokozatosan átvették a ruha antigravitációs mez jét. Aztán, fajukra jellemz , egymástól mer ben különböz mozgással elindultak az épület felé: elöl a Hansur ikrek, szorosan a nyomukban Klarten. Valami zavar támadhatott a gravitációs kontrolljában, mert hirtelen, társai nagy derültségére, elesett. Orostron látta, hogy a legközelebbi ajtónál megállnak… az ajtó lassan kinyílt, és a felderít k elt ntek a szeme el l. Orostron a t le telhet legnagyobb türelemmel várakozott, míg dühöngött a vihar körülötte, és a hajnalpírhoz hasonló fény mind er sebbé vált az égen. A megadott id pontokban kapcsolatba lépett az anyahajóval, és Rugon röviden tudomásul vette jelentkezéseit. Kíváncsi volt, mire jutott Torkalee a bolygó túloldalán, de a Nap interferenciája okozta zajban nem tudott kapcsolatot teremteni vele. Klarten és a Hansurok hamarosan észrevették, hogy feltételezésük lényegében helyes volt. A teljesen elhagyatott épület rádióadó volt. Egyetlen nagy teremb l állt, amelyhez kisebb irodák csatlakoztak. A nagyteremben elektromos berendezések hosszú sorát látták: a m szerfalakon fények villogtak, a vákuumcsövekben tompa fény izzott. De Klartent mindez cseppet sem b völte el. Az els rádiókészülékek, melyeket az népe készített, ma már százmillió éves, megkövesedett leletek voltak. Az Ember, aki alig néhány évszázada rendelkezik elektromos berendezésekkel, nem versenyezhet olyan fajjal, amely már a Föld történetének félideje óta használja ezeket. A csoport mégis rögzítette, amit a teremben látott. Egy probléma azonban megoldatlan maradt: az elnéptelenedett állomás m sort ad, de honnan? A központi kapcsolótáblát hamar megtalálták. Rengeteg m sort tudott egyszerre közvetíteni, de a forrást nem találták meg a lábuk alatt elt kábelerd ben. Az S9000-en Rugon megpróbálta elemezni a m sorokat, talán neki sikerül megtalálnia a forrást. A kábeleket lehetetlenség volt követni meglehet, kontinenseken haladnak át. A csoport nem vesztegette az id t az elárvult állomáson. Itt nem tudhattak meg semmit; az életet keresték els sorban és nem tudományos információkat. A kis hajó néhány percen belül felemelkedett a fennsíkról, és elindult a hegyek mögött feltételezett alföldek felé. Már három óra sem áll rendelkezésükre. Alig t nt el mögöttük a titokzatos tükörerd , Orostronnak eszébe ötlött valami. Csak a képzelete játszott vele várakozás közben, vagy a tükrök valóban elmozdultak valamicskét, mintha a Föld forgását akarnák kiküszöbölni? Elhessegette a bizonytalan gondolatot, mint valami lényegtelen apróságot. Nyilván csak annyit jelent, hogy a berendezés még mindig m ködik. Tizenöt perc múlva felfedezték a várost. Egy, azóta kiszáradt folyó körül szélesen el terül metropolisz volt; a folyó ágya csúnya sebhelyként kanyargott a magas épületek között, a furcsán oda nem ill hidak alatt. Már a magasból is látszott, milyen elhagyatott a város. Alapos feltárásra azonban nem volt id , hiszen mindössze két és fél órájuk van. Orostron úgy döntött, a legközelebb nagy építmény mellett leszáll. Logikusnak látszott, hogy néhány lény a leger sebb épületekben keres menedéket a tragédia beteljesüléséig. A legmélyebb barlangok - a föld szíve - a végs kataklizmában nem adnak menedéket. Még a küls bolygók is - ha ugyan elérik ezeket a földi lények - csak néhány órás haladékot jelentenek, csak annyit, amennyivel kés bb ér oda a naprendszer irtózatos összeomlásának hulláma. Orostron nem tudhatta, hogy a várost nem napokkal vagy hetekkel, de már több mint egy évszázaddal ezel tt kiürítették. Mert az oly sok kultúrát átélt városok sorsa megpecsétel dött, amikor a helikopter vált az általános szállítóeszközzé. Néhány nemzedék alatt az emberek nagy tömegei jöttek rá arra, hogy egy-két óra alatt a Föld bármelyik pontját elérhetik… tehát visszaköltöztek az erd kbe és a mez kre, ahová mindig is vágyakoztak. Az új civilizáció olyan gépekkel és energiaforrásokkal rendelkezett, amelyekr l az el dök nem is álmodtak, de mert alapvet en mez gazdasági jelleg volt, fölöslegessé váltak az évszázadokig uralkodó acél és beton épületmonstrumok. Egyes városok kutatási, irányítási vagy szórakoztató központokként tovább funkcionáltak, másokat hagytak tönkremenni, mert lerombolásuk túl sok gonddal járt volna. Több nemzedéken át alig változott valamicskét több nagyváros meg a régi egyetemi városok, ám azok, amelyek a g znek, a vasnak vagy a felszíni közlekedésnek köszönhették létüket, elt ntek azokkal az iparágakkal együtt, amelyek táplálták ket. Így, mialatt Orostron a segédhajóban várakozott, társai végtelen folyosókon és termeken rohantak át, egyik képet a másik után készítve, mégsem tudtak meg semmit azokról a lényekr l, akik az épületeket használták. Könyvtárakat, fogadótermeket, tanácstermeket, irodákat jártak be, de mind üres volt, vastagon beborítva porral. Ha nem látták volna a rádióadót a hegyen, a felfedez k azt hihették volna, a Föld évszázadok óta élettelen. A várakozás hosszú percei alatt Orostron megpróbálta elképzelni, hová t nhettek e faj egyedei. Talán öngyilkosságot követtek el, amikor rádöbbentek, hogy nincs menekvés, talán hatalmas óvóhelyeket építettek a föld mélyén, és most milliószám lapulnak a Iába alatt, és várják a véget. Már-már attól tartott, sohasem fogja megtudni. Szinte megkönnyebbült, amikor végre kiadta a parancsot a visszatérésre. Hamarosan megtudja, vajon Torkalee csoportja szerencsésebb volt-e. Már szívesen visszatért volna az anyahajóra, mert a feszültség percr l percre n tt. Már régóta a fejében motoszkált a gondolat, nem követtek-e el valami hibát a Kulath asztronómusai. Csak akkor kezdte jobban érezni magát, amikor már maga körül látta az S9000 falait. Még jobban érzi majd magát, ha a hajó már kint lesz az rben, és ez a baljós nap kicsire zsugorodva t nik el a hajó mögötti
messzeségben. Mihelyt társai a légzsilipen át beléptek a kis hajóba, Orostron beállította a m szereket az S9000 irányába. Aztán a barátaihoz fordult. - Nos, mit találtatok? - kérdezte. Klarten el vett egy vászontekercset, és kiterítette a padlón. - Ilyenek voltak - mondta csendesen. - Kétlábúak, és mindössze két karjuk van. Úgy látszik, fogyatékosságaik ellenére elég jól elboldogultak. Szemük is csak kett , hacsak hátul nem hordtak még. Szerencsések vagyunk, hogy ezt megtaláltuk, valószín leg mást nem is hagytak hátra. A régi olajfestmény figurái élettelenül meredtek a három figyelmes szemlél re. A sors iróniája folytán értéktelensége mentette meg a pusztulástól. Amikor a várost kiürítették, senki sem vette a fáradságot, hogy Alderman John Richards (1909-1974) képeit elvigye. Másfél évszázadon át, mialatt a városoktól távol olyan új civilizáció szárnyalt a magasba, amilyenekr l a régiek álmodni sem mertek, e kép csak gy jtötte magán a port. - Szinte ez minden - mondta Klarten. - A várost évekkel ezel tt elhagyhatták. Expedíciónk, sajnos, nem járt sikerrel. Ha vannak is él lények ezen a világon, túlságosan jól elrejt ztek el lünk. A parancsnok kénytelen volt egyetérteni vele. - A feladatot szinte lehetetlen volt végrehajtani - mondta. - Ha nem órák, hanem hetek álltak volna rendelkezésünkre, talán sikerrel járunk. Ahhoz képest, amit tudunk róluk, akár a tenger alatt is építhettek óvóhelyet. Erre bizonyára nem gondolt senki. A jelz berendezésre pillantva módosított a pályán. - Öt perc múlva ott leszünk. Úgy látom, Alveron meglehet sen gyorsan halad. Kíváncsi vagyok, talált-e valamit Torkalee. Az 59000 néhány mérföldnyi magasságban lebegett az izzó kontinens tengerpartja felett, amikor Orostron visszatért. Már mindössze harminc percük maradt, tehát nem vesztegethették az idejüket. Orostron ügyes man verezése nyomán a kis hajó összekapcsolódott az anyahajával, és a csoport hamarosan kilépett a légzsilipb l. Néhányan vártak rájuk. Ez nem okozott meglepetést, de Orostron azonnal látta, barátait nemcsak a kíváncsiság hozta ide. Miel tt bárki egy szót is szólt volna, már tudta, valami baj van. - Torkalee még nem tért vissza. Elvesztette a társait, meg kell mentenünk ket. Gyere az irányítóterembe. Torkalee már a kezdett l szerencsésebb volt, mint Orostron. Az alkonyvonalat követve elkerülte a nap kibírhatatlan izzását, s végül egy beltengerhez érkezett. Szinte újszülött tenger volt, az ember m vei közül az egyik utolsó, e terület egy évszázaddal ezel tt még sivatag volt. Néhány órán belül újra sivatag lesz: a víz máris forrt, felszínér l g zfelh k gomolyogtak az ég felé. De még ezen keresztül is látták a tengerparti szép fehér várost. A téren, ahol Torkalee leszállt, repül gépek parkoltak szabályos sorokban. Elcsüggeszt en primitív, légcsavaros megoldásúak, de szép kivitelben készültek. Jelét sem látták életnek, bár az volt a benyomásuk, hogy a város lakói nem lehetnek messze. Néhány ablakból fény sz dött ki. Torkalee három társa nyomban elhagyta a gépet. A csoport vezet je, rang és faj szerinti els bbsége folytán T'sinadree volt, aki, Alveronhoz hasonlóan a Központi Napok egyik si bolygóján született. Alarkane következett utána, a világegyetem egyik legfiatalabb fajának képvisel je, aki - furcsa módon - még büszke is volt erre. A sort a Palador rendszer egy különös lénye zárta. Névtelen volt, mint fajának valamennyi tagja: saját személyazonossággal nem rendelkezett, hiszen fajának egyszer en egy mozgó, ugyanakkor függ darabja volt. Bár és társai - a számtalan világ feltárása céljából már réges-régen szétszóródtak a világegyetemben, valamilyen ismeretlen kapocs olyan kifürkészhetetlenül f zte ket össze, mint az emberi testet a sejtek. A paladori lény mindig többes számban beszélt magáról. Az nyelvükben nem volt, és nem is lehetett szó arra, hogy "én". A felderít k meghökkentek a kellemes külsej épület hatalmas ajtói láttán - bár titkukat minden földi gyermek ismerte. T'sinadree nem sokat töprengett rajtuk, hanem kapcsolatba lépett Torkalee-vel. Aztán mindhárman arrébb húzódtak, míg parancsnokuknak sikerült a gépet a legjobb helyzetbe hoznia. Hirtelen iszonyú fényesség láng lobbant fel, az er s acélváz, jóformán a láthatóság határán - felvillant, majd kihunyt. Még izzottak a kövek, amikor a kíváncsi csapat, lámpákkal világítva, belépett az épületbe. Lámpákra azonban semmi szükség sem volt. A hatalmas termet fénycsövek világították meg a mennyezetr l. A terem kétoldalt hosszú folyosókra nyílt, elöl pedig széles lépcs sor vezetett az emeletre. T'sinadree egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán, mert egyik út olyan volt, mint a másik, csoportját a közelebbi folyosóra irányította. Mind er sebbé vált bennük a sejtelem, hogy az élet egészen közel van hozzájuk. Mintha bármelyik pillanatban szembe találkozhatnának e világ lakóival. Ha ellenséges fogadtatásra lelnek - ami nem lett volna csoda -, azonnal be kell vetniük a bénító készülékei. Feszülten léptek az els szobába, s csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy csak gépek vannak bent… több sorban álltak, némán és mozdulatlanul. A falak mentén több ezer fém iratszekrény húzódott végeláthatatlan sorokban. A faliszekrényeken és a titokzatos gépeken kívül semmi más nem volt a szobában.
Hármuk közül a leggyorsabb, Alarkane, már vizsgálta is a szekrényeket. Valamennyiben ezerszám lapultak er s, vékony anyagok, rajtuk számtalan kerek és hosszúkás lyuk. A paladori megnézte az egyik kártyát, Alarkane pedig lefényképezte a jelenetet; közeli képeket készített a gépekr l is. Aztán elhagyták a szobát. Az óriási terem, a világ egyik csodája, nekik semmit sem jelentett. Él szem nem látja többé a szinte emberi képességekkel rendelkez Hollerith-elemz ket és az ötmilliárd lyukkártyát, melyen minden rajta volt, amit feljegyezhettek a Föld minden egyes lakójáról: férfiról, n l és gyermekr l. Nyilvánvaló volt, hogy a termet nemrégen még használták. A felderít k izgatottan siettek át a következ terembe. A hatalmas könyvtár több mérföldes polcrendszerein könyvek milliói sorakoztak. A felderít k nem sejthették, hogy itt lelhet fel valamennyi törvény, amit ember alkotott és elfogadott és minden beszéd, amely valaha a tanácstermekben elhangzott. T'sinadree éppen a következ lépésen gondolkodott, amikor Alarkane felhívta a figyelmét az egyik polcra, mely a többit l eltér en, félig üres volt. Leni a földön könyvek hevertek szanaszét, mintha eszeveszett sietségben verték volna le ket. A kép önmagáért beszélt. Nemrégen más lények jártak itt. Bár a többiek nem látták, Alarkane éles szeme keréknyomokat fedezett fel a földön. Lábnyomokat is látott, de mert nem ismerte ezeket a lényeket, nem tudhatta, merre igyekeztek. Itt még er sebben érezték a lények közelségét, ám ez a közelség id beli volt és nem térbeli. Alarkane mondta ki mindnyájuk gondolatát: - Ezek itt nyilván értékes könyvek, és valaki meg akarta menteni ket… talán az utolsó pillanatban jutott eszébe. Vagyis kell lennie egy helynek, ahová menekültek… talán nincs is messze. Esetleg találunk még nyomot, ami odavezet. T'sinadree egyetértett vele, a paladori azonban kételkedett. - Lehet, hogy így van - mondta. - De a menedékhely a bolygó bármelyik pontján lehet, nekünk pedig mindössze két óránk maradt. Ne vesztegessük az id t, ha meg akarjuk menteni ket. A csapat sietve indult tovább, csak annyi id re álltak meg, hogy néhány könyvet magukhoz vegyenek. Talán hasznukat veszik a bázis tudósai… bár kétséges, hogy valaha is képesek lesznek lefordítani a szövegüket. Hamarosan rájöttek, hogy a nagy épület jórészt kis szobákból áll; mindben találtak olyasmit, ami arra utalt, hogy nemrég jártak ott. A legtöbb helyiségben rend volt, de egy-kett ben óriási felfordulást láttak. Az egyik szoba különösen zavarba ejtette a felderít ket - valamiféle iroda lehetett -, amit szinte teljesen tönkretettek. A földön papírok hevertek, a bútorokat összetörték, s a kintr l beszivárgó füst elhomályosította a szoba leveg jét. T'sinadree szinte ijedten nézte. - Csak nem került be ide valamilyen veszélyes állat! - nyúlkált idegesen a bénító szerkezet felé. Alarkane nem válaszolt. Azt a különös hangot hallatta, amit faja "nevetésnek" hívott. Percek teltek bele, míg meg tudta magyarázni, mi olyan mulatságos a számára. - Nem hiszem, hogy állat követte ezt el - mondta. - A magyarázat nagyon egyszer . Tegyük fel, te dolgoztál ebben az irodában egész életedben… az évek során felgy lt rengeteg irat! És egyszer csak jön valaki, és azt mondja, többé nem jöhetsz ide, a munkád véget ért, ezt a helyet örökre el kell hagynod. S t! Más sem teszi be a lábát ide utánad. Mindennek vége. Te hogyan mennél el innen, T'sinadree? A másik egy pillanatig elgondolkozott. - Azt hiszem, rendet raknék, aztán elmennék. Úgy láttam, így történt a többi szobában is. Alarkane újra elnevette magát. - El is hiszem, hogy ezt tennéd! De vannak, akik másként viselkednek. Úgy érzem, kedvemre való tény dolgozott ebben a szobában. Szavait nem magyarázta meg, s a többiek még jó ideig törték a fejüket, mit is akart mondani, de aztán feladták. Megdöbbenve hallották, hogy Torkalee parancsot ad a visszatérésre. Sok információt gy jtöttek, de a világ elt nt lakói nyomára egyik sem vezette ket. A kérdés végképp megoldhatatlannak látszott. Az S9000 indulásáig mindössze negyven perc volt hátra. A segédhajó felé félúton egy félkör alakú utat pillantottak meg, mely levezetett az épület belsejébe. Építészeti stílusa mer ben eltért magától az épülett l és mindattól, amit eddig láttak; a szelíden lejt felület pedig ellenállhatatlanul vonzotta e - számos lábbal rendelkez - lényeket, akik ugyancsak belefáradtak már a kétlábúak által annyira kedvelt lépcs sorok megmászásába. T'sinadree szenvedett t lük a legjobban, hiszen rendes körülmények között tizenkét lábát használta, de ha sietett, húszat - bár ezt a mutatványt még senki sem látta. A csoport hirtelen megállt, a lefelé vezet folyosóra bámult, és mindhármukban ugyanaz a gondolat képz dött meg. Alagút, mely a Föld mélyébe vezet! És ahová vezet, ott talán megtalálnák a Föld népét, és megmenthetnék néhányukat! Mert még mindig van id arra, hogy szükség esetén idehívják az anyahajót. T'sinadree jelzett parancsnokának, és Torkalee azonnal a feje fölé tartotta a kis gépet. Lehet, hogy a csapatnak már nem lesz ideje arra, hogy a folyosók labirintusán át, melyet a paladori elméje oly pontosan lefényképezett, visszatérjen, de szükség esetén Torkalee fel tudná robbantani a fejük felett lév tucatnyi emeletet. De úgysem tart olyan sokáig, míg megnézik, mi van a folyosó végén.
Csak fél percig tartott. Az alagút váratlanul egy furcsa, henger alakú teremben ért véget: a falak mentén párnás ülések húzódtak. Kifelé is az az út vezetett, mint amelyen bejöttek, és id be telt, míg Alarkane rájött a szoba rendeltetésére. Milyen kár, gondolta, hogy sohasem lesz idejük kipróbálni. Gondolataiból hirtelen T'sinadree kiáltása riasztotta fel. Alarkane megfordult, s látta, hogy a bejárat némán bazárul. Még a pánik els pillanataiban is azon kapta magát, hogy csodálattal adózik az épít knek, akik így értettek az automatákhoz. Els nek a paladori nyerte vissza a hangját. Egyik csápjával az ülések felé intett: - Szerintünk a legokosabb lenne leülni - mondta. Palador sokszoros agya már elemezte a helyzetet, s tudta, mi következik. Nem kellett sokáig várakozniuk, a fejük fölött lév rács mögül máris zümmögés hallatszott, s az emberiség történelmében utoljára, bár élettelen, mégis emberi hang szólalt meg a Földön. A szavak nem jelentettek semmit a felfedez knek, bár sejtették, mi az üzenet. - Kérem, válasszák ki az állomást, és foglaljanak helyet. Ezzel egyidej leg a fülke egyik fala kivilágosodott, s egy egyszer térkép t nt fel rajta, melyen tucatnyi karikát kötött össze egy vonal. Minden kör mellett felirat s két, különböz szín gomb volt. Alarkane kérd n nézett a vezet re. - Ne nyúljatok hozzájuk - mondta T'sinadree. - Ha nem érintjük a gombokat, talán újra kinyílik az ajtó. Tévedett. Az automata metró tervez i feltételezték, hogy aki lejön ide, nyilván el akar jutni valahová. Ha nem választ állomást, természetesen végig akar menni a vonalon. Újabb szünet következett, mialatt a relék és thyratronok utasításra vártak. E harminc másodperc alatt a csoport kinyithatta volna az ajtót, ha tudják, mit kell csinálniuk. De nem tudták, tehát az emberi észjárásra beprogramozott gépek cselekedtek helyettük. A gyorsulást alig érezték, a puha kárpitozás a fény zést szolgálta, valójában nem volt szükség rá. Alig érezhet vibrálás mutatta csak, milyen gyorsan haladnak a föld méhében, az út hosszáról azonban sejtelmük sem volt. És harminc perc múlva az S9000 elhagyja a naprendszert. Hosszú ideig csend volt a robogó járm ben. T'sinadree és Alarkane gondolatai is száguldottak… a paladoriéi is, csak másképpen. Az számára a halál nem jelentett semmit, mert egy egyed megsemmisülése a csoportnak csak annyira volt fájdalmas, mint az embereknek a körömvágás. De, ha nehezen is, azért felfogta, milyen helyzetbe került az egyéni intelligenciával rendelkez Alarkane és T'sinadree, és szeretett volna segíteni rajtuk. Alarkane kapcsolatba tudott lépni Torkalee-vel, bár a vétel gyenge volt, és gyorsan halkult a hang. Pár szóval elmagyarázta a helyzetüket, és szinte még abban a pillanatban megjavult a vétel. Torkalee a járm pályájára állva fentr l követte a földalattit ismeretlen úticélja felé. Most értesültek csak, hogy majdnem ezer mérföldes sebességgel száguldanak, és Torkalee még egy meghökkent felvilágosítással is szolgált: már tudta, hogy a tenger felé tartanak. A szárazföld alatt még volt némi reményük arra, hogy végül mégiscsak sikerül megállítaniuk a járm vet, és akkor kiszabadulhatnak. De az óceán alatt - semmiféle agyafúrt ötlet, sem az anyahajó gépei nem szabadíthatják meg ket. Tökéletesebb csapdát ki sem találhattak volna. T'sinadree figyelmesen tanulmányozta a fali térképet. A megfejtés könny volt, hiszen a köröket összeköt vonalon apró fény kúszott végig. Már a fele utat megtette az els állomás irányában. - Megnyomom az egyik gombot-szólalt meg végül T'sinadree. - Baj nem lehet bel le, és valamit bizonyára megtudunk. - Egyetértek. Melyik gombot próbálod ki? - Csak kett van; legfeljebb els re nem sikerül. Gondolom, az egyik indítja a gépet, a másik megállítja. Alarkane nem nagyon reménykedett. - Gombnyomás nélkül indult - mondta. - Szerintem teljesen automatikus, innen egyáltalán nem lehet szabályozni. T'sinadree vitába szállt vele. - A gombok nyilván kapcsolatban állnak az állomásokkal, különben semmi értelmük nem lenne. Biztosan meg lehet állítani velük a földalattit. Csak kérdés, hogy melyik a jó gomb? Jól gondolta. Bármelyik közbüls állomásnál meg lehetett állítani a járm vet. Még csak tíz perce utaztak, ha most kijuthatnának, semmi baj nem történne. Csak a balszerencséjükön múlt, hogy T'sinadree a másik gombot nyomta meg. A kis fény változatlan sebességgel kúszott át a kis körön. Torkalee ekkor közbeszólt a hajáról: - Most haladtatok át egy városon, és közeledtek a tenger felé. Ezer mérföldön át nem lesz újabb állomás. Alveron már nem reménykedett abban, hogy életet talál a Földön. Az S9000 a bolygó felét már berepülte, nem maradt egy helyben sokáig, és gyakorta leereszkedett, hogy felhívja magára a figyelmet. Választ sehol sem kapott; a Föld teljesen kihaltnak látszott. Az életben maradottak bizonyára olyan mélységekbe rejt ztek, hogy képtelenség segíteni rajtuk, holott nem kétséges, milyen sors vár rájuk, gondolta Alveron. A katasztrófa állásáról Rugon számolt be folyamatosan. A nagy hajó felhagyott hiábavaló kutatásával, és visszarepült az óceán fölé, ahol Torkalee kis segédhajója még mindig követte a földalatti útját. Iszonyú látvány tárult a szemük elé. A Föld születése óta nem volt ilyen a tenger. Heggyé tornyosult
hullámok vágtattak a szélviharban, mely már elérte a több száz mérföldes sebességet. A szárazföldt l ilyen távolságban is fákat, roncsokat, fémlemezeket és egyéb törmelékeket hurcolt magával a szél, gyakorlatilag mindent, ami nem volt er sen a földhöz rögzítve. Repül gép ebben a viharban nem tudott volna a leveg ben maradni. Az rült hangzavart id nként elnyomta az eget-földet rázó, egymásba csapó hullámok rettenetes robaja. Súlyos földrengések szerencsére még nem alakultak ki. A fenti, iszonyú pusztulás ellenére a mélyben még mindig hibátlanul m ködött a csodálatos mérnöki munka eredménye, a Világelnök magán-földalattija. M ködni is fog mindaddig, míg létezik a Föld, ami, az asztronómusok számítása szerint, még legalább 15 perc, ha nem több, és hogy mennyivel több, azt Alveron is nagyon szerette volna tudni. A csapdába esettek még csaknem egy órát utaznak a tenger alatt, míg újra szárazföld alá nem érnek, addig semmi remény a megmentésükre. Alveron utasításai pontosak voltak, bár soha, semmilyen körülmények között nem kockáztatta volna meg, hogy veszélybe sodorja a rábízott óriásgépet. Ha ember lett volna, nehéz lett volna számára a döntés, hogy sorsukra hagyja legénysége bajba jutott tagjait. De az embernél sokkalta érzékenyebb faj egyedeként mindenek fölött ragaszkodott a szellemi értékek meg rzéséhez… olyannyira, hogy népe hosszú id vel ezel tt csakis azért vette át sok huzavona után a világegyetem irányítását, hogy az igazság uralkodhassék a világegyetemben. Alveronnak a következ órákban szüksége lesz minden emberfölötti képességére. Eközben az óceán feneke alatt egymérföldes mélységben Alarkane és T'sinadree állandó összeköttetésben álltak a külvilággal. 15 perc nem valami hosszú id arra hogy valaki számot vessen az életével. Még arra sem nagyon elég, hogy néhány búcsúüzenetet, melyek ezekben a percekben mindennél fontosabbnak t nnek, lediktálhassanak. A paladori azonban mindvégig csendben volt, még csak nem is mozdult. A másik kett , megadva magát sorsának, saját ügyeivel foglalkozott, s rá ügyet sem vetett. Meglep dtek, amikor váratlanul, szenvtelen hangon megszólította ket: - Úgy látjuk, várható pusztulásuk miatt intézik ügyeiket. Erre minden bizonnyal nincs szükség. Alveron kapitány azt reméli, megmenthet bennünket, ha újra szárazföld alá érve meg tudjuk állítani a földalattit. Alarkane és T'sinadree úgy megdöbbentek, hogy egy pillanatig szólni sem tudtak. - Honnan tudjátok? kérdezte végre Alarkane meghökkenten. Ostoba kérdés volt; mire kimondta, maga is rájött, hogy az S9000-en több paladori - ha ugyan helyes ez a megfogalmazás - is maradt, s így társuk mindent tudott, ami az anyahajón történt. A választ tehát meg sem várva, így folytatta: - Alveron ezt nem teheti meg! Nem vállalhat ilyen kockázatot! - Nincs ebben semmi kockázat - mondta a paladori. - Megmondjuk neki, mit tegyen. Roppant egyszer . Alarkane és T'sinadree, akik rájöttek, mi történhetett, csodálattal néztek társukra. Válságos id szakokban a paladoriak agya egyetlen hatalmas aggyá kapcsolódik össze, s ilyen pillanatokban a világegyetem leger sebb intellektusává válnak. A kevésbé bonyolult problémákkal néhány száz vagy ezer egység is képes megbirkózni, olykor-olykor több millióra is szükség van, s két ízben kellett a több milliárdnyi paladori szellemi erejét egyesíteni ahhoz, hogy döntés szülessék az egész faj létét fenyeget helyzetben. Palador intellektusa a világegyetem leghatalmasabb szellemi ereje volt, s noha ritkán vették igénybe maradéktalanul, a tudat, hogy adott esetben rendelkezésre áll, megnyugtató volt a többi faj számára. Alarkane azon t dött, vajon hány egység egyesült a probléma megoldására. Arra is kíváncsi lett volna, hogyan figyelnek fel egy ilyen, viszonylag kis ügyre. Erre a kérdésre, persze, sohasem kap választ, bár magától is rájöhetett volna, ha tudja, hogy a h vösen elvont paladori elme szinte emberi hiúsággal bír. Alarkane valamikor írt egy könyvet arról, hogy az intelligens fajok majdan - egyéni tudatukat feladva - egyetlen elmévé szövetkeznek a világegyetemben. Ebben a könyvben azt állította, hogy Palador az els ilyen intellektus… és a hatalmas, szétszórt elme nagy tetszéssel fogadta ezt az elméletét. További kérdésekre már nem maradt id , mert maga Alveron szólt bele a rádióba: - Itt Alveron! Itt maradunk a bolygón, míg el nem érik a detonációs hullámok, úgyhogy van esélyünk arra, hogy megmentsünk benneteket. Egy parti város felé haladtok, amit ezzel a sebességgel 40 perc alatt értek el. Ha akkor sem tudtok megállni, felrobbantjuk az alagutat el ttetek és mögöttetek, ezzel elvágjuk az áramszolgáltatást. Akkor kiemelünk benneteket - a f mérnök szerint öt perc alatt. Ezek szerint egy óra múlva biztonságban lesztek, hacsak a Nap korábban fel nem robban. - De ha ez bekövetkezik, ti is elpusztultok! Nem vállalhattok ekkora kockázatot! - Emiatt ne aggódj, mi teljes biztonságban vagyunk. A Nap robbanása után még beletelik néhány percbe, míg a detonációs hullámok elérik a maximumot. De ett l függetlenül, mi a bolygó sötét oldalán vagyunk, egy nyolcezer mérföldes sziklaerny védelmében. A robbanás els jelére azonnal elhagyjuk a naprendszert, mégpedig mindvégig a bolygó árnyékában maradva. A lehet legnagyobb gyorsulással még az árnyékban elérjük a fény sebességét, és a Nap akkor már nem árthat nekünk. T'sinadree még mindig kétségekkel küszködött. Hirtelen újabb félelme támadt: - Igen ám, de a bolygó árnyékában honnan tudják majd meg, hogy a robbanás bekövetkezett?
- A dolog roppant egyszer - felelte Alveron. - A bolygó egyetlen holdja jól látszik innen. Teleszkópon át figyeljük; ha hirtelen er södik a fénye, hajtóm veink automatikusan bekapcsolódnak, és kirepülünk ebb l a naprendszerb l. Az elgondolás hibátlan volt. A mindig óvatos Alveron ezúttal sem bízott semmit a véletlenre. Jó néhány perc eltelik addig, míg a felrobbanó Nap tüze megolvasztja a nyolcezer mérföld vastag sziklatömböt. Ezalatt az S9000 b ven eléri a fénysebességet. Még mérföldekre voltak a tengerparttól, amikor Alarkane megnyomta a másik gombot. Arra számított, hogy nem történik semmi: az állomások között úgysem tudja megállítani a járm vet. Maga is meglep dött, amikor néhány perc múlva a rezgés lassan abbamaradt, és a földalatti megállt. Az ajtók zajtalanul kinyíltak, de k meg sem várva, míg teljesen szétnyílnak, már kint is voltak. Már nem akartak kockáztatni. Hosszú alagutat láttak, mely emelked pályán t nt el a távolban a szemük el l. Már elindultak rajta, amikor Alveron hangja állította meg ket váratlanul: - Maradjatok ott, ahol vagytok! Robbantunk! Megremegett a föld, sziklák és törmelékek zúdultak alá. Újabb rázkódás után, mintegy száz méterre el ttük a folyosó elt nt. A helyén egy óriási, függ leges üreg keletkezett. A kis csoport gyorsan el retört, és megálltak az üreg szélén. A 300 méteres átmér mélység feneket még lámpáikkal sem tudták megvilágítani, a fejük felett sötét felh ket kergetett a viharos szél. A Hold úgy ragyogott, hogy ember nem ismert volna rá. De a legcsodálatosabb az volt, hogy a fejük felett a magasban ott lebegett az S9000, hatalmas fúrói, melyek e mély üreget vájták, cseresznyepirosan izzottak. Az anyahajóról most levált egy sötét árny, és zuhanni kezdett a föld felé. Torkalee jött a barátaiért. Aztán Alveron köszöntötte ket az irányítóteremben; az erny felé mutatva csendesen mondta: - Nézzétek, alig maradt már id nk. Lent a szárazföld lassan süllyedt a partot csapkodó, mérföldes hullámok alá. Az abnormálisan ragyogó Hold fényében a Föld utoljára ezüstös síkságnak t nt. Csillogó zuhatagokként ömlöttek a vizek a távoli hegységek felé. A tenger egy rövid pillanatra diadalmaskodott, hogy aztán elt njék a földdel együtt. Míg a csoport némán figyelte a lenti pusztulást, bekövetkezett egy sokkalta nagyobb katasztrófa, melyhez csupán el játékul szolgált a Föld megsemmisülése. Mintha hirtelen hajnal pirkadt volna a holdfényes tájra; de nem volt ez valódi hajnal… a Hold sütött úgy, mint egy második Nap. A baljós, különös fény mindössze fél percig világította meg a kárhozatra ítélt bolygót. A hajó lámpái ekkor váratlanul felvillantak. Bekapcsolt a f hajtóm . Alveron ellen rizte a jelz berendezéseket. Amikor ismét az erny re nézett, már nem látta a Földet. Amint az S9000 áthaladt a Persephone pályáján, a nagy teljesítmény túlfeszített generátorok elcsendesedtek. Már nem volt rájuk szükség, a Nap többé nem árthatott nekik; bártehetetlenül száguldottak át a csillagközi téren, tudták, hogy néhány napon belül segítséget kapnak. Mindannyian érezték a helyzet fonákságát. Tegnap még k akartak megmenteni egy immár nem létez fajt. Alveron ismét azon t dött, vajon milyen lehetett az imént elpusztult világ. Hasztalan próbálta elképzelni fénykorában, élett l nyüzsg városaival. Akármilyen primitívek is lehettek a lakói, talán mégis sokat adhattak volna a világegyetemnek. Ó, ha kapcsolatba léphettek volna velük! Most már hiábavaló a sajnálkozás; a világ lakói nyilván már jóval az érkezésük el tt beásták magukat bolygójuk vasszívébe. Kultúrájukkal együtt nyomtalanul elt ntek. Alveron megkönnyebbült, amikor belépett Rugon, és megzavarta a gondolatait. A kommunikációs parancsnok felszállásuk óta próbálta megfejteni az Orostron által fogott adást. A probléma nem volt nehéz, de különleges berendezés és id kellett a megoldásához. - Nos, mit találtál? - kérdezte Alveron. - Sok mindent - felelte a barátja. - Van itt valami rejtélyes dolog, amit nem értek. Rövid id alatt rájöttem, hogyan épültek az adók, és át is tudtam ket alakítani úgy, hogy a mi berendezéseinkre is rákapcsolhatók legyenek. Úgy látszik, mindenfelé voltak felvev ik a bolygón, s így minden érdekesebb helyet befoghattak. Még a városokban is találtam, magas épületek tetején. Az állandóan körbeforgó felvev k körpanorámát vettek és adtak. Mintegy húsz helyszínt tudtunk azonosítani. Ezenkívül másfajtaadások is voltak, valami, ami se nem kép, se nem hang. Talán tudományos céljuk volt… lehetséges, hogy m szereket olvastak le. E programok egyszerre mentek különböz frekvenciákon. Márpedig ennek biztosan volt valami oka. Orostron még mindig úgy gondolja, hogy amikor elmentek, nem kapcsolták ki a berendezéseket. De a programok más jelleg ek, mint amilyeneket rendes körülmények között egy ilyen állomás sugároz. Kétségtelenül interplanetáris adásról van szó… Klartennek ebben igaza van. Ezek szerint a bolygó lakói kijutottak az rbe… hiszen az utolsó vizsgálatnál a többi bolygón nem találtak életet. Egyetértesz velem Alveron feszült figyelemmel hallgatta. - Igen, ez elég ésszer en hangzik. De az is bizonyos, hogy az adás nem irányult egyik bolygó felé sem. Magam ellen riztem. - Tudom - mondta Rugon. - Éppen arra vagyok kíváncsi, vajon miért küldtek ilyen hatalmas reléállomással
képet a csillagok közé egy olyan világról, amelyre a biztos pusztulás vár… olyan képet, amely különösen érdekes a tudósok és az asztronómusok számára. És ezeket a panoráma-felvev ket nagygonddal helyezték el. Meggy désem, hogy az adások irányultak valahová. - Arra gondolsz, van egy küls bolygó, amit nem vettünk észre? - kérdezte. - Biztosíthatlak, hogy a feltételezésed hibás. A sugár még csak nem is a naprendszer síkja felé irányult. De még ha így lenne is… nézz csak ide. Bekapcsolta, majd beállította az erny t. A tér bársonyos függönyén kékesfehér gömb függött, mely láthatóan izzó gázok koncentrikus rétegeib l állt. Középpontjában vakító fehér fény - a törpecsillaggá vált Nap. - Talán nem is sejted, mekkora ez a gömb - mondta Alveron. - Nézd csak. - Kinagyította a képet, mindaddig, míg az erny n már csak a nova központi része volt látható. A mag közeiében két apró s södési pont jelent meg. - Ez a rendszer két óriásbolygója. Még mindig van némi önállóságuk… de ezek több száz millió mérföldre voltak a naptól. A nova még mindig tágul, holott máris kétszer akkora, mint a naprendszer. Rugon hallgatott, majd zsörtöl dve megszólalt: - Lehet, hogy igazad van. Az els feltételezésemet megdöntötted. De ezzel még nem nyugtattál meg. Néhány kört tett meg szótlanul, s ezalatt Alveron türelmesen várt. Ismerte barátja intuitív képességét, mellyel olyan problémákat is meg tudott oldani, ahol a logika cs döt mondott. Aztán Rugon lassan újra beszélni kezdett: - És ahhoz mit szólsz - kérdezte -, ha feltételezem, hogy alapvet en lebecsültük ezt a népet? Orostron egyszer már beleesett ebbe a hibába: azt hitte, nem jutottak ki az rbe, hiszen csak kétszáz éve ismerik a rádiót. Ezt Hansur II. mondta nekem. Nos, Orostron feltevése hibásnak bizonyult. Talán mindnyájan tévedünk. Megnéztem az anyagot, amit Klarten hozott az adóról; t nem hatotta meg, amit talált, bár el kell ismerni, ilyen rövid id alatt nagyszer teljesítmény. Ezen az állomáson olyan berendezések voltak, amelyek több ezer évvel id sebb kultúráknak is becsületére váltak volna. Alveron, meg tudjuk nézni, hová irányult az adás? Alveron egy teljes percig nem válaszolt. Tulajdonképpen várta ezt a kérdést, ám a válasz nem volt könny . A f hajtóm vek teljesen kimerültek, már hozzájuk nyúlni sem volt érdemes. De amíg energiájuk van, addig mindent meg lehet csinálni. Persze, sok rögtönzéssel, man verezéssel járna, mert a hajó még most sem vesztette el óriási kezd sebességét. Igen, meg lehet csinálni, és ez a tevékeny szakasz nem is jönne rosszul most, hogy a küldetés kudarca miatt a csüggedés már kezdte felütni fejét a legénység körében. A rossz hír, hogy a javítóhajó csak három hét múlva éri el ket, még tovább rontotta a hangulatot. A mérnökök, mint mindig, most is nagy h hót csaptak, aztán természetesen pillanatok alatt elvégezték azt a munkát, amit el ször mint lehetetlenségét hárítottak el maguktól. A hatalmas hajó hosszú órák alatt szabadult meg attól a sebességt l, melyet a f hajtóm l szerzett percek alatt; több millió mérföldes sugarú görbén változtatott pályát, s a csillagmez lassan elmozdult körülötte. Három napig tartott a man ver, míg végül a hajó párhuzamosan haladt a Földr l elinduló sugárral. Kirepültek az ürességbe, mögöttük az izzó gömb, amely nemrégen még a Nap volt. Csillagközi mértékkel mérve, jóformán egy helyben álltak. Rugon órákon át figyelte a m szereket, s kutatófényeket küldött az rbe. Annyi már bizonyos volt, hogy sok fényévnyi távolságra semmi sincs el ttük. Alveron id nként bejött hozzá, de mindannyiszor csak ezt tudta jelenteni: - Nincs jelentenivalóm. - Az esetek egyötöd részében fordult el , hogy Rugont cserbenhagyta az intuíciója, s már-már beletör dött abba, hogy most is ez történt. Már egy hét is eltelt, amikor a tömegdetektorok mutatói enyhén remegni kezdtek a skálán. De Rugon még nem szóit… még a parancsnoknak sem. Várt, míg bizonyosságot szerzett, aztán várt, míg az erny n megjelent az els halvány kép. Aztán arra várt, hogy értelmezni tudja a kapott képet. Amikor rájött, hogy a valóság túlszárnyalta legmerészebb elképzeléseit is, behívta társait az irányítóterembe. Az erny n megjelent az ismer s kép: a végtelen csillagmez k, napok és újabb napok a világegyetem beláthatatlan határaiig. Az erny közepe táján alig érzékelhet csillagköd lebegett. Rugon beállította a nagyítást. A csillagok kifutottak a képb l, a kis csillagköd lassan betöltötte az erny t… és egyáltalán nem csillagköd volt. A társaság felmorajlott a szemük elé táruló látványtól. A végtelen térben hatalmas, háromdimenziós sorokban és oszlopokban ezernyi apró fényhasáb mozgott sebesen, és az óriásrács mozgás közben is megtartotta rendezettségét. Mialatt Alveron és társai a képet nézték, az alakzat kiúszott az erny l, és Rugonnak utána kellett állítani. Hosszú csend következett, aztán Rugon megszólalt: - Ez az a faj - mondta halkan -, amelyik csak kétszáz éve ismeri a rádiót… a faj, amelyr l azt hittük, bolygója mélyére mászott meghalni. A lehet legnagyobb nagyításban vizsgáltam meg a képet. Ekkora csapat még nem volt együtt az rben. Mindegyik fény egy, a miénknél nagyobb hajó. Természetesen nagyon primitívek… az erny n a rakéták hajtóm vei láthatók. Igen, van merszük rakétával nekivágni az rnek! Értitek, mit jelent ez. Évszázadokba telik, míg eljutnak a legközelebbi csillagig. Az egész faj annak tudatában vállalkozott az útra, hogy talán unokáik vagy azok unokái megérkeznek.
Csak úgy érthetjük meg vállalkozásuk nagyságát, ha visszaemlékszünk, mennyi id be telt nekünk, míg meghódítottuk a világ rt, és aztán még mennyivel több id kellett ahhoz, hogy elérjük a legközelebbi csillagot. Vajon még a biztos pusztulás fenyegetettségében is képesek lettünk volna-e ilyen teljesítményre ilyen rövid id alatt? Ne feledjétek, ez a legifjabb civilizáció a világegyetemben. Négyszázezer éve még nem is létezett. Vajon hová jutnak el egymillió év alatt? Egy óra múlva Orostron elhagyta a sérült anyahajót, hogy kapcsolatot létesítsen az el ttük haladó hatalmas csapattal. Amint a kis torpedó elt nt a csillagok között, Alveron felhívta barátai figyelmét arra, hogy Rugont még gyakran fogják emlegetni a következ esztend k folyamán. - Vajon milyenek lehetnek? - t dött. - Csupán ragyogó technokraták, akik nem ismerik a m vészetet és a filozófiát? Igencsak meglep dnek majd, ha Orostron utoléri ket - azt hiszem; sérteni fogja a büszkeségüket. Különös, hogy minden faj azt hiszi, egyedül van a világegyetemben. De majd hálásak lesznek nekünk, néhány évszázaddal megrövidítjük az utazásukat. Alveron a Tejútra pillantott, amely ezüst páraként vonult végig az erny n. A Központi Bolygóktól a Rim magányos napjaiig mindent átfogó csápjával a Tejút felé intett. - Tudod - szólt oda Rugonnak -, tartok ett l a népt l. Mi lesz, ha nem tetszik nekik a mi kis föderációnk? Újra az erny t betölt csillagfelh felé intett, mely ragyogott a számtalan nap fényében. - Valami azt súgja nekem, nagyon elszánt lények lehetnek. Jó lesz, ha udvariasan bánunk velük. Végül is, mindössze ezermilliószor vagyunk többen náluk. Rugon nevetett a kapitány tréfáján. Húsz év múlva ez a megjegyzés már nem volt olyan tréfás. Nagy Erzsébet fordítása
John Brunner - Az utolsó magányos ember
- Újabban már nem jár hozzánk, Mr. Hale - mondta Geraghty, miközben letette elém a poharat. - Legalább másfél éve. De most a feleségem elutazott, és gondoltam, beugrom, mint a régi szép id kben mondtam. Végignéztem a hosszú bárpulton, a szemközti falnál lév bokszokon, és hozzátettem: - Úgy t nik, hogy senki sem jár magához mostanában. Még sohasem láttam ilyen üresnek ezt a helyet Így estefelé. Iszik valamit? - Egy felest, ha megengedi, Mr. Hale. Nagyon köszönöm. Geraghty levett egy üveget, és töltött magának. Azel tt sohasem láttam, hogy sörnél er sebbet ivott volna, azt is csak ritkán. - Sok minden megváltozott - folytatta rövid hallgatás után. - Gondolom, maga is tudja, mit l. Megráztam a fejem. - A Kapcsolat, természetesen. Hiszen jóformán mindent megváltoztatott. Rámeredtem egy percig, aztán felnevettem. - Azt tudtam, hogy sokakat tönkretett, els sorban az egyházakat. De sohasem hittem volna, hogy magát is érinti. - Pedig így van. Felkapaszkodott egy székre a bárpult mögött. Ez is szokatlan volt azokhoz az id khöz képest, amikor még rendszeresen jártam ide. Másfél évvel ezel tt nem lett volna alkalma, hogy akár egyszer is leüljön egész este, és zárásig hullafáradtra talpalta volna magát. - Én úgy látom, hogy a Kapcsolat az embereket bizonyos dolgokban óvatosabbakká, másokban felel tlenebbekké tette. Mindenesetre jórészt megszüntette az okokat, amelyek miatt az emberek bárokba jártak és ittak. Tudja, hogy volt azel tt. A bártulajdonos - hivatásánál fogva - valamiféle panaszládának számított, olyan embernek, akivel meg lehet osztani a gondokat. A Kapcsolat megjelenése után ez nem maradt sokáig így. Ismertem egy vajszív tulajt, aki a Kapcsolat után is ilyen maradt egy ideig. Telirakatta magát magányos pasasokkal és n kkel itt. - Geraghty a fejére mutatott. - Foglalkozási ártalom - mondtam. - Ámbár nem sokáig csinálta. Egy napon rádöbbent, hogy mi lesz akkor, ha ezek mind a fejében maradnak. Így hát elment, és mindannyiukat töröltette. Aztán újrakezdte olyan emberekkel, akiket maga választott ki, tehát úgy, ahogy azt bárki más is teszi. Ez id tájt történt, hogy szinte mindenki elmaradt. Az emberek többé már nem jönnek, és nem osztják meg a bajaikat. Már alig igénylik. És a bárba járás másik legfontosabb oka, az ismerkedés lehet sége sem vonzza ket. Most, hogy az emberek tudják: nem kell félniük a végs magányosságtól, nyugodtabbá és f leg önállóbbakká váltak. Ami engem illet, én más üzlet után nézek. A bárok sorra mind bezárnak,
- Magából jó Kapcsolat-közvetít lenne - javasoltam, csak félig tréfálva. sem vette viccnek. - Gondoltam már rá - mondta komolyan. - Talán éppen azt fogom csinálni. Talán igen. Újból körbenéztem. Geraghty világosan megmagyarázta, most már értettem, hogyan történhetett. Saját esetem, noha eddig nem jöttem rá, ugyanezt illusztrálta. Egy id ben én is bártulajdonosokkal osztottam meg a bajaimat, bárokba jártam, hogy elkerüljem a magányt. A Kapcsolat körülbelül három éve jelent meg, és két éve futott fel úgy, hogy az égvilágon mindenki részt akart venni benne. És néhány hónappal azután már én sem jártam többé ide, pedig korábban olyan voltam itt, mint egy régi bútordarab. Az okáról nem gondolkodtam, annak tulajdonítottam, hogy megházasodtam, családot alapítottam, és a pénzemet másra költöm, Pedig nem ezért történt így. A bárba járás igénye sz nt meg bennem. Régi divat szerint egy tükör lógott a bárpult mögötti falon, és ebben a tükörben láthattam néhányat a bokszok közül. Mind üres volt, kivéve egyet. Ebben egy pár ült. A férfin nem volt semmi érdekes, de a lányról pontosabban asszonyról - nem tudtam levenni a szememet. Nem volt túl fiatal, úgy negyven körül lehetett, de volt benne valami különös. Jó alakja is szembeötlött, de ez a valami inkább az arcán t nt fel. Karcsú volt, a szája életteli, a szeme pedig nevet s. Határozottan élvezte, amir l beszélt. Jólesett nézni, ahogy élvezi. Nem vettem le róla a szememet, mialatt Geraghty folytatta: - Én azt gondolom, hogy a Kapcsolat az embereket óvatosabbakká és egyúttal felel tlenebbé is teszi. Óvatosabbak abban, ahogy egymással bánnak, mert ha nem viselkednek rendesen, a Kapcsolatuk esetleg törölteti ket, és aztán mi lesz velük? És felel tlenebbek saját magukkal, mert többé már nem félnek a haláltól, Tudják, hogy a halál gyors, fájdalommentes; csak egy ködfátyol, aztán megsemmisülés, aztán pedig visszatérés és beolvadás valaki másba. Nincs éles törés, nincs végs állomás. Átvett már valakit, Mr. Hale? - Tulajdonképpen, igen - mondtam. - Az apámat vettem át, körülbelül egy évvel ezel tt. - És rendben ment? - Simán, mint a karikacsapás. Egy ideig zavart, mint egy viszketés, amit nem lehet megvakarni, de az kéthárom hónap alatt elmúlt, és aztán apa teljesen elvegyült. Ennyi volt az egész. Ezen elméláztam egy kicsit. Különösen azon a sajátos érzésen, hogy vissza tudok emlékezni például arra, hogyan néztem ki a bölcs mben kívülr l és más hasonló dolgokra. De ez legalább annyira volt kellemes, mint amennyire különös, és sohasem volt kétséges, kinek az emlékképei jönnek el . Mindazoknak az emlékképeknek, amelyek egy Kapcsolat valóra válásakor jöttek át, volt egy meghatározhatatlan kisugárzásuk, amely megjelölte ket, és nem engedte, hogy keveredjenek az átvev agyában lév kkel. - És maga? - kérdeztem. Geraghty bólintott. - Egy havert, akit a seregb l ismertem. Néhány héttel ezel tt karambolozott. Szegény fickó tíz napig élt összetört gerinccel, és a poklok kínján ment keresztül. Nagyon rossz b rben volt, amikor átjött. A fájdalom - az borzalmas volt! - Írnia kellene a képvisel nek. Fogadtassa el azt az új törvényt. Hallott már róla? - Melyikr l? - Amelyik törvényessé tenné az irgalomból ölést abban az esetben, ha az illet nek van érvényes Kapcsolata. Manapság már mindenkinek van, tehát miért ne? Geraghty gondolkozni látszott. - Igen, hallottam róla, és nem örültem neki. De amióta átvettem a barátomat és a vele történtek emlékét - hát igen, azt hiszem, megváltozott a véleményem. Egy ideig hallgattunk, arra gondolva, mennyi jót tett a világgal a Kapcsolat. Geraghty azt mondta, hogy el ször nem örült az euthanasiatörvénynek, és igaz, ami igaz: kezdetben én sem és mások sem voltak biztosak a Kapcsolatban. Aztán láttuk, mire képes, volt id nk elgondolkodni a dolgon, és most már el sem tudom képzelni, hogy élhettem életem nagy részében nélküle. Egyszer en nem tudtam visszaképzelni magam abba a világba, amelyben ha az ember meghal, akkor meg is sz nik. Ami rettenetes. A Kapcsolat eltörölte ezt a borzalmas tényt. A halál olyan lett, mint egy átszállás. Az ember agya elködösödik, esetleg, cl is sötétedik, de tudja, hogy visszatér, és valaki másnak a szemén át látja a világot, azén, akivel korábban Kapcsolatot teremtett. Többé már nem ura az agyának, de a Kapcsolatában - legyen az férfi vagy n - tovább élnek majd az emlékei. Két vagy húrom hónapig az ember keresi a helyét, megpróbál beilleszkedni új partnerébe, és azután lassanként kiegyenlít dnek a szemléletbeli eltéréseik, és végül jön az összeolvadás, a bekattanás. Nincs szakadás, sima, fájdalommentes folyamat ez, amely egy új életszakaszba visz, amelyben az ember sem a régi önmaga, sem valaki más, hanem a kett ered je. A befogadónak - ahogy ezt már tapasztalatból tudtam - a legrosszabb esetben is csak kellemetlen volt mindez, de ha valakit igazán kedvel az ember, akkor ennél sokkal többet is elvisel érte. Miközben arra gondoltam, hogy milyen volt az élet a Kapcsolat el tt, észrevettem, hogy borzongok. Rendeltem még egy italt: ezúttal egy dupla adagot. Hosszú ideje nem iszogattam ilyen helyen. Már nagyjából egy órája meséltem magamról Geraghtynak, és a harmadik vagy negyedik pohárnál tartottam, amikor kinyílt az ajtó, és bejött egy ember. Középmagas volt, meglehet sen hétköznapi jelenség, eléggé jól öltözött, és nem is néztem volna rá többet, ha nem olyan különös az arckifejezése. Annyira dühösnek és nyomorultnak látszott, hogy nem hittem a szememnek.
Odament a bokszhoz, amelyben a férfi és a n ült - az a n , akit figyeltem -, és mereven megállt velük szemközt. A vonzó mosoly egyszerre ráfagyott a n arcára. A mellette lev férfi félig felemelkedett, mint aki ugrásra készül. - Nézze - mondta Geraghty halkan -, úgy t nik, botrány készül. Már több mint egy éve nem volt semmi balhé ebben a bárban, de azért még emlékszem, milyen az, amikor lóg valami a leveg ben. A szemét rajtuk tartva, felállt a székér l, és végigment a bárpult mentén. Így szükség esetén ki tudott jönni az átjárón. Körbefordultam a székemmel, és így elkaptam a beszélgetés foszlányait. Amennyire ki tudtam venni, így hangzott: - Mary, te töröltettél engem! - mondta a nyomorult kép fickó. - Igaz? - Idehallgasson! - vágott közbe a másik férfi. - Az az dolga, hogy megteszi vagy sem. - Fogja be a száját! - mondta az újonnan jött. - Tehát, Mary? Igen vagy nem? - Igen, Mack, töröltettelek - mondta Mary. - Samnek ehhez semmi köze. Egyedül az én ötletem volt - és a te hibád. Nem láthattam Mack arcát, de a teste valahogy megfeszült, remegni kezdett, és kinyújtotta a karját, úgy, mintha ki akarná emelni Maryt a székéb l. Sam - gondolom a bokszbeli férfi neve volt ez - megragadta a karját, és rákiáltott. Ekkor lépett közbe Geraghty, és rájuk parancsolt, hogy hagyják abba azonnal. Vonakodva, de megtették. Mary és Sam megitták az italukat, és elmentek. Mack, miután hosszan utánuk bámult, odajött a pulthoz, és leült egy mellettem lev székre. - Egy whiskyt - mondta. - Adjon egy üveggel. Szükségem lesz rá. A hangja érdes volt és keser . Rádöbbentem, hogy ilyen hangot már hónapok óta nem hallottam. Lehet, hogy kíváncsinak látszottam, mindenesetre rám nézett, és észrevette, hogy figyelem. Beszélni kezdett hozzám. - Tudja, mi történt itt? Megvontam a vállam. - Elhagyta a n je? - tippeltem. - Annál sokkal rosszabb. És különben is, ez nem egy h tlen asszony, hanem egy n stény ördög. Lehajtotta az els adag whiskyt, amit Geraghty eléje tett. Észrevettem, hogy Geraghty a pult másik végéhez húzódott, és elkezdett poharakat mosni. Mintha nem volna szokása az emberek bajára figyelni. Nem hibáztathatom érte, gondoltam. - Pedig nem úgy nézett ki - mondtam találomra. - Nem, persze. - Lehajtott még egy pohárral, aztán a kezében lev üres pohárra meredve ült egy darabig. - Gondolom, van Kapcsolata? - kérdezte végül. Elég ostoba kérdés volt, és a meglepetést l automatikusan válaszoltam: - Természetes, hogy van! - Nekem pedig nincs - mondta. - Most nincs. Többé már nincs. Átkozott n személy! Éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg. Ha igazat mondott, akkor ez az ember egy él kísértet. Mindenkinek, akit ismertem, volt legalább egy Kapcsolata, nekem három is volt. A feleségemnek és nekem természetesen egy kölcsönös, mint minden házaspárnak, és biztosítékul - ha esetleg együtt halunk meg egy karambolban vagy valami hasonló balesetben - volt még egy a bátyámmal, Joe-val is és egy sráccal, akit az egyetemr l ismertem. Legalábbis majdnem biztos voltam benne, hogy vele is van; nem hallottam róla már hónapok óta, lehetséges, hogy id közben töröltetett. Mindjárt az eszembe is véstem, hogy fel kell majd keresnem a barátságunk felélesztésére. Vizsgálgattam ezt a magányos fickót. Macknak hívták, hallottam, hogy így szólítják. Talán tíz évvel lehetett id sebb nálam, körülbelül 45 éves volt. Elég id s ahhoz, hogy tucatnyi Kapcsolata legyen. Nem volt rajta semmi szembet rendellenesség, leszámítva azt az elmondhatatlanul nyomorult tekintetet. De ha valóban nem volt Kapcsolata, hát akkor azon csodálkoztam, hogy a tekintetéb l csupán nyomorúság áradt és nem páni félelem. - Tudta Mary, hogy volt a maga egyetlen Kapcsolata? - kérdeztem. - Igen. Persze. Ezért töröltetett anélkül, hogy megmondta volna. Mack újratöltötte a poharát, és felém nyújtotta az üveget. Vissza akartam utasítani, de ha senki sem tartott volna a szegény ördöggel, akkor bizonyára egymaga megissza az egész üveggel, aztán dülöngélve kitámolyog, és beesik az els autó alá. Szívb l megsajnáltam. Mindenki így lett volna vele. - Hogyan jött rá? - Ma este elment hazulról, és amikor felhívtam a lakását, valaki azt mondta, hogy Sammel találkozik. Sam általában ide hozza t. Itt is volt, és amikor rákérdeztem, bevallotta. Azt hiszem, egyedül a tulaj közbelépésének köszönhet , hogy nem veszítettem el a fejemet, és nem csináltam valami jóvátehetetlent. - Hogy lehet az, hogy volt az egyetlen? - kérdeztem. - Nincsenek barátai vagy valami ilyesmi? Ez aztán megnyitotta a zsilipeket. A szegény fickó, akinek teljes neve Mack Wilson volt, árvaként n tt fel egy nevel otthonban, amelyet utált. Tíz-egynéhány éves korában megszökött, aztán javítóintézetbe zárták egy jelentéktelen lopásért vagy valami hasonlóért. Ezt is utálta, és amikorra elég id s lett ahhoz, hogy maga keresse a kenyerét, már kiábrándult a
világból. És bár mindent megtett azért, hogy egyenesbe jöjjön, csak annyira jutott, hogy felismerte: nem tudja, hogyan kell. Hányattatott élete során képtelen volt megtanulni, hogyan kell barátokat szerezni. Miután elmondta az egésztörténetet, egyre inkább éreztem, mennyire szánalomra méltó. Amikor összehasonlítottam az magányát a magam kényelmes helyzetével, szinte szégyelltem magam. Lehet, hogy ebben a whiskynek is nagy része volt, de akkor ezt nem éreztem. Sírhatnékom támadt, és ez nem is t nt olyan ostobaságnak. Tíz vagy fél tizenegy körül, amikor az üveg nagy része elfogyott, rácsapott a pultra, és megpróbált lemászni a székér l. Ijeszt en dülöngélt. Elkaptam, de félrelökött. - Hazamegyek, gondolom - mondta reménytelenül. - Ha tudok. Ha nem gázol el egy szerencsés XY, akit nem érdekel, hogy kit üt el, hiszen jól érzi magát, mert van egy csomó Kapcsolata. Átkozottul igaza volt. És ez volt a baj. - Nézze, nem gondolja, hogy el bb ki kellene józanodnia? - kérdeztem. - Hogy a pokolba képzeli, hogy el tudok aludni, ha nem vagyok elázva? - vágott vissza. És valószín leg ebben is igaza volt. Aztán így folytatta: - Gondolom, maga nem tudja, milyen az: feküdni az ágyon, a sötétbe meredve, egyetlen Kapcsolat nélkül. Ett l az egész világ gy löletesnek, sötétnek és ellenségesnek t nik. - Te jóságos ég! - kiáltottam, mert ez valóban mellbe vágott. Hirtelen egy reménysugár csillant meg a szemében. - Nem, azt nem is merem remélni, az nem volna tisztességes. Maga teljesen idegen. Felejtse el! - Micsodát? - unszoltam, mert a remény halvány jelét is jó volt látni azon az arcon. - Maga nem csinálna Kapcsolatot velem, ugye? Csak hogy átvészeljem azt az id t, amíg beszélek valamelyik barátommal. Ismerek néhány embert a munkahelyemen, akiket esetleg rávehetnék. Csak egypár nap, ennyi az egész. - Ilyenkor éjjel? - mondtam. Nem voltam biztos benne, hogy örülök az ötletnek, de lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha nem állok rá. - Van egy éjjel is nyitva tartó Kapcsolat Szolgálat a La Guardia repül téren - mondta. - Azoknak, akik biztosításképpen még egy újabb Kapcsolatot akarnak, miel tt repül re szállnak. Oda elmehetnénk. - Mindenesetre csak egyoldalúról lehet szó, nem kölcsönösr l. Nincs huszonöt kidobnivaló dollárom. - Megteszi? Úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének. Aztán elkapta a kezemet, szorongatta és hosszan rázogatta. Majd kifizette a cehhet, és az ajtó felé tolt. Aztán egy taxiban találtam magam, és máris úton voltunk a repül tér felé, miel tt még teljesen felfoghattam volna, mi is történt. A repül téren az alkalmazott megpróbált rábeszélni minket, hogy kölcsönös Kapcsolatot csináltassunk. Mack felajánlotta, hogy kifizeti, de ebben a kérdésben megmakacsoltam magam. Nem szeretem azokat az embereket, akik újabb és újabb partnereket vesznek fel a Kapcsolataik közé, annak ellenére, hogy a meglev k még igazán jó barátaik. Arra gondoltam, hogy ha valami történne velem, és valaki más - tehát nem a feleségem vagy a bátyám, vagy a régi barátom - venne át, akkor valószín leg mind a hárman nagyon megbántódnának. Mivel még jó néhány igényl várakozott, hogy újabb Kapcsolatot vehessen fel, miel tt Európába repül, az alkalmazott nem unszolt minket sokáig. Mindig csodálattal töltött el, hogy a Kapcsolat felvétele milyen egyszer folyamat. Három perc pepecselés a berendezéssel, egy-két perc, amíg a sisakokat pontosan ráillesz tik a fejünkre és csupán néhány másodperc a szondázás elvégzéséhez. A szondázás alatt az agy emlékfoszlányoktól zümmög, amelyek a semmib l bukkannak fel, és az öntudatba különálló mozaikképekként villannak be. És kész. Az alkalmazott átadta a szokványos igazolásokat és az öt évig érvényes jótállási papírt, amely javasolja az ismételt szondázást a személyiség fejl dése vagy lakóhely-változtatás esetén. Garantálja az azonnali átvitelt halál esetén, valamint a beállításból származó hibák kiküszöbölését, választási lehet séget biztosít több érvényes Kapcsolat esetén stb. És ezzel készen is voltunk. Sohasem voltam képes felfogni, milyen elven m ködik a Kapcsolat. Tudtam, hogy a nyomtatott-molekula elektronika megjelenése el tt - amely a komputerek információtároló képességét az emberi agyéval egyenl vé, t még annál nagyobbá tette - nem volt kivitelezhet . Homályosan sejtettem, hogy az eredeti cél a mechanikus telepátia megvalósítása volt, és csak a, kés bbiekben sikerült megtalálni az eszközöket, amelyekkel az agy egész tartalmát fel lehetett térképezni és elektronikus tárolóba juttatni. Azt is tudtam, hogy a telepátiából nem lett semmi, viszont a halhatatlanságból igen. Laikus megfogalmazásban a következ kr l van szó: korábban a halál közeledte olyan megrázkódtatás volt a személyiségnek, amely menekülésre késztette. És meg is próbálta a menekülést, de reménytelenül. Ha azonban a személyiséget nem sokkal a halál el tt bemutatják egy másik agynak - és ez az, amit már meg tudnak csinálni -, akkor abban az agyban már el van készítve a hely, ahova a haldokló személyisége menekülhet. Ez volt az a pont, ahonnan már nem tudtam követni a magyarázatokat. És ezzel gyakorlatilag mindenki így volt. Beszéltek még valamiféle rezonanciáról is, miszerint a befogadó agya a halni készül agyával valószín leg azonos rezgésszámot vesz fel, és ez nagyon is elképzelhet . Mindenesetre a Kapcsolat m ködik: minek firtatni tovább?
Én kés bb lettem készen, mint Mack; egyoldalút kértünk, és ezért t csak szondázták, de az én agyamba nyomtattak, ami valamivel lassabb. Amikor kijöttem, Mack éppen tisztázni próbált valamit az alkalmazottal, aki nem mutatott érdekl dést. De Macket nem lehetett csak úgy leszerelni, mindenképpen meg kellett kapnia a választ. Meg is kapta, éppen amikor kikászálódtam a sisak alól. - Nem, nincs ismert hatása. Nem számít: józan vagy részeg, a folyamat mindenképpen lezajlik. Ez a gondolat sohasem merült fel bennem korábban: vajon az alkohol csökkenti-e a Kapcsolatfelvétel pontosságát? Az alkoholról eszembe jutott, hogy jó sok whiskyt megittam. Hónapok óta el ször fordult el , hogy többet ittam néhány sörnél. Egy kis ideig még határozottan emelkedett hangulatban voltam. Részben a szeszt l, részben attól a tudattól, hogy nekem köszönhet , hogy az utolsó magányos ember nem magányos többé. Kés bb már kezdett kihagyni az agyam. Azt hiszem, azért, mert Mack az utolsó üveget magával hozta, és rávett, hogy koccintsunk az új barátságunkra vagy valami hasonlóra. Mindenesetre arra még emlékszem, hogy taxit hívott, és bemondta a sof rnek a címemet. Aztán már másnap reggel volt, és ott aludt mellettem a gyerekszobában a kanapén, a cseng pedig eszeveszetten szólt. Ezeket a részleteket természetesen csak egy kicsit kés bb raktam össze. Amikor kinyitottam az ajtót, Mary állt ott, az a n , aki töröltette Macket az el zd napon. Elég tartózkodóan jött be, de olyan elszánt arckifejezéssel, hogy azt másnapos állapotomban alig tudtam elviselni. Azt mondta, üljek le, és magának is odahúzott egy széket. - Igaz, amit Mack mondott nekem a telefonba? - kérdezte. Elég bárgyún nézhettem rá. És bárgyúnak is éreztem magam. - Igaz, hogy maga Kapcsolatot csinált vele? - folytatta türelmetlenül. - Felhívott hajnali kett kor, és elmondta az egész történetet. El ször ki akartam vágni a telefont az ablakon, de aztán inkább meghallgattam, és kiszedtem bel le a maga nevét és részben a címét is. A többit a telefonkönyvb l tudtam meg. Nem akarom, hogy Mack bárkire is ráragadjon. Senkire sem, érti? Akkorra már kezdtem kapiskálni, mir l beszél. De nem volt túl sok mondanivalóm. Inkább hagytam, hogy végigmondja a magáét. - Egyszer olvastam egy történetet - mondta -, nem tudom, ki írta. Lehet, hogy maga is olvasta. Egy emberr l szólt, aki megmentett egy másikat a megfulladástól. A megmentett fickó pedig nagyon hálás volt, ajándékokkal halmozta el, megpróbált a kedvében járni, egyetlen barátjának nevezte, nem mozdult a sarkából, és beköltözött a lakásába. Így végül az az ember, aki megmentette, nem bírta tovább. Megfogta és visszalökte a folyóba. Ez Mack Wilson. Ezért töröltette Mack Wilsont mindenki, akit rászedett, hogy Kapcsolatot csináljon vele az elmúlt két évben: Én három hónapig bírtam, és valószín leg ez volt a rekord, amennyire én tudom. Kattanás hallatszott, az ajtó kinyílt, és ott állt Mack ingben és gatyában, úgy, ahogy felébredt a gyerekszobában Mary hangjára. Mary tért el bb magához. - Látja, már megint kezdi - Te! - kiáltotta Mack. - Nem volt elég, amit eddig csináltál? - Aztán hozzám fordult. - Nem elég neki hogy töröltetett és itt hagyott egyetlen Kapcsolat nélkül. Most idejön, és megpróbál rábeszélni téged is, hogy te is ezt tedd. Lehetséges, hogy valaki ennyire gy löljön? Az utolsó szónál a hangja megbicsaklott, és láttam, hogy valódi könnyek csillognak a szemében. Megpróbáltam összeszedni zavaros gondolataimat és mondani valamit. - Nézze! - szóltam. - Amit tettem, azért tettem, mert úgy gondolom, senki sem lehet meg Kapcsolat nélkül manapság. Csak azért tettem, hogy Mack átvészelhesse ezt a kis id t. leg Maryhez beszéltem. - Túl sokat ittam tegnap este, és Mack hozott haza. Ezért van itt még ma reggel is. Engem nem érdekel, hogy ki és mit csinált, nekem vannak saját Kapcsolataim. Nem is tudom mit csinálnék, ha nem lennének. Mindenesetre amíg Mack elrendezi a dolgát esetleg valakivel a munkahelyér l -, addig kisegítem. Ez minden. - Velem is épp így kezd dött - mondta Mary. - Aztán beköltözött a lakásomba. Elkezdett a nyomomba járni az utcán, hogy biztos legyen benne, nem történik valami bajom. Ezt maga mondta. - Mi lett volna velem, ha történt volna? - tiltakozott Mack. Éppen ekkor a pillantásom a faliórára esett és láttam, hogy majdnem dél van. Felugrottam - Te jó ég! A feleségem meg a gyerekek négyre hazaérnek, és én megígértem, hogy kitakarítom a lakást, amíg távol vannak. - Segítek - ajánlkozott Mack. - Ennyivel tartozom is. Mary felállt. Lemondó pillantást vetett rám. - Nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem! Ebben igaza volt. Mack pedig nagyon segít késznek bizonyult. Ügyesebb volt a házimunkában, mint sokan az általam ismert n k közül. S bár a munka egészen addig tartott, amíg a feleségem hazaért a gyerekekkel, az eredmény tökéletes lett. Még a feleségemet is meglepte. Így - mivel már esteledett - rábeszélte Macket, hogy vacsorázzon velünk. Mack elugrott sörért, és sörözgetés közben elmesélte a feleségemnek, milyen helyzetbe jutott. Körülbelül kilenckor vagy fél tízkor azt mondta: mennie kell, mert korán le akar feküdni, másnap dolgozni megy. És hazament.
Mindez nagyszer nek t nt az adott körülmények között. Nem gondoltam többé azzal, amit Mary mondott. Egy csalódott n keser ségének tudtam be, és sajnáltam érte. Amikor el ször láttam el este, nem látszott rajta ez a keser ség. Körülbelül három vagy négy nappal kés bb értettem csak meg t. Akkoriban kezd dött egy új mozi rület a Kapcsolat el tti filmekért. Bár én éreztem, hogy nem leszek elragadtatva attól, hogy végignézhetem: hogyan ölik egymást a katonák vagy a gengszterek anélkül, hogy biztonságot adó Kapcsolattal rendelkeznének, a feleségem barátai er sködtek, hogy nem szabad elszalasztani ezt a hátborzongató izgalmat. Az egyetlen gondot a gyerekek jelentették. Természetesen nem vihettük magunkkal a tizenegy hónapos ikreket. A régi pótmamánk már nem járt hozzánk, és amikor megpróbáltunk újat szerezni, kiderült, hogy egyetlen jelentkez sincs. Megpróbáltam rávenni a feleségemet, hogy menjen egyedül, de nem tetszett neki az ötlet. Az is nyomott a latban, hogy észrevettem, már a tévében sem nézi a Kapcsolat el tti m sorokat. Így azután elhatároztuk, hogy elvetjük az ötletet, bár tudtam, a feleségem csalódottnak érzi magát. De csak addig volt az, amíg Mack nem telefonált. Amikor meghallotta, hogy mi a gondunk, azonnal ajánlkozott, hogy majd vigyáz a gyerekekre. Nagyszer - gondoltuk. Úgy éreztük, szívesen teszi, megbízható, s t még örül is annak, hogy szívességet tehet. Így nyugodtan mentünk el. A gyerekek mélyen aludtak, amikor elindultunk. Miután leállítottuk a kocsit, gyalog indultunk a mozi felé. Sötétedett és h vös volt, így hát siettünk, bár rengeteg id nk maradt még a második el adásig. A feleségem hirtelen hátranézett, és gyökeret vert a Iába. Egy szorosan mögöttünk jöv férfi meg egy fiú neki is ütköztek. Elnézést kértem t lük, és amikor távolabb értünk, megkérdeztem: mi ütött belé. - Úgy t nt, Macket láttam utánunk jönni - mondta. - Furcsa. - Nagyon furcsa - hagytam rá. - Hol láttad? Végignéztem a sétányon, de túl sokan jártak arra, köztük sokan olyanok, akik Mackhez hasonlítottak, vagy hasonlóan öltöztek. Ezt a feleségemnek is megmondtam, és elismerte, hogy valószín leg tévedett. De semmiképpen sem tudtam meggy zni arról, hogy több mint valószín : tévedett. Az út hátralev részét egyfajta oldalazó döcögéssel tettük meg, mert a feleségem állandóan hátranézegetett. Egy id után méregbe jöttem, hirtelen úgy t nt: rájöttem, miért csinálja. Megkérdeztem t le: - Ugye igazából nem is vagy kíváncsi a filmre? - Hogy érted? - mondta sértve. - Egész héten erre vártam. - Nem tudom elhinni - vitatkoztam. - A tudatalattid játszik veled. Elhiteti, hogy Macket látod. Így aztán jó ürügyet találsz arra, hogy a mozi helyett hazamenj. Ha csak a tisztelt barátaid miatt jöttél el, akik erre rábeszéltek, és közben tudod, hogy nem fogod igazán élvezni, akkor inkább menjünk haza. Láttam az arcán, hogy sok igazság van abban, amit mondtam. De azért a fejét rázta. - Ne légy ostoba! mondta. - Mack nagyon furcsállaná, ha most azonnal házamennénk. Nemde? Még azt hinné: nem bízunk benne vagy valami hasonlót. Így hát bementünk, és végigültük a nagyfilm els részét, amely állandóan arra emlékeztetett, hogy milyen volt az élet - tulajdonképpen rosszabb a halálnál - pár évvel ezel tt, azokban a let nt napokban, amikor a Kapcsolat még nem létezett. Majd kigyulladtak a fények, és a szünetben a feleségemhez fordultam. - Meg kell hagyni… - kezdtem, és hirtelen abbahagytam. Kimeredtek a szemeim. volt, pontosan a mellettünk lev páholyban. Tudtam, hogy ez Mack és nem csupán valaki, aki úgy néz ki, mint . Abból is tudtam, hogy megpróbált behúzódni a gallérja mögé, hogy ne ismerjek rá. Rámutattam. A feleségem krétafehér lett. Egyb l felugrottunk. Mack meglátta, és szaladni kezdett kifelé. A háztömb közepénél kaptam el, megragadtam a karját, és magam felé fordítottam. - Mit jelentsen ez? Ez a legnagyobb disznóság, amit velem szemben valaha is elkövettek! Na bármi történt a gyerekekkel, akkor az maga a vég. Gyerekeknek nem lehet Kapcsolatuk, amíg el nem érik az iskoláskort. És ez a legkorábbi id pont, amikor már lehet. Macknek még volt mersze ahhoz, hogy vitába szálljon velem, hogy mentségeket találjon. Valami ilyesmit mondott: - Sajnálom, de annyira aggódtam, hogy nem bírtam tovább. Mindent rendben hagytam, és csak egy kis id re jöttem el és… Ekkorra ért oda a felségem. Sohasem hittem volna, hogy annyi csúnya szót tud. Pedig tudott, és használta is ket. Végül arcul ütötte Macket a táskájával, és a kocsihoz rohantunk. Egész úton azt hajtogatta; hogy milyen rültség volt összesz rnöm a levet egy ilyen Mack-félével. Én pedig azt hajtogattam - ami tökéletesen igaz is volt -, hogy csak egy szívességet tettem neki, mert úgy gondoltam, hogy ma már senkinek sem szabad teljesen magára maradnia Kapcsolat nélkül. Függetlenül attól, hogy mindez igaz volt vagy sem, nagyon hamisan csengett. Életemben nem hallottam rémiszt bb hangot annál, ahogy a két gyerek bömbölt, amikor beléptünk. De egyiküknek sem történt baja, csak éppen magányosak és szerencsétlenek voltak. Megvigasztaltuk ket, és nagy hót csaptunk körülöttük, amíg le nem csendesedtek.
Amikor mi a megkönnyebbülést l felsóhajtottunk, kinyílt a küls ajtó, és újra ott volt . Természetesen hagytunk nála egy kulcsot, hogy távollétünkben - ha szükséges - le tudjon szaladni. De más dolog néhány percre leugrani, és megint más követni minket a moziig és végigülni az egész el adást. Egyszer en nem tudtam megszólalni, amikor láttam, hogy az. Így aztán meg tudott el zni néhány szó erejéig. - Kérlek… Meg kell értened! Csak azt akartam megtudni, hogy nem történt-e veled valami. Gondold csak el, hogyha autóbaleset ér a moziba menet, és én nem tudok róla. Mi lenne akkor most velem? Itt ültem és aggódtam. De aztán nem bírtam tovább. Semmi mást nem akartam, csupán megbizonyosodni arról, hogy nem esett bajod. De amikor odaértem a mozihoz, akkor azért kezdtem aggódni, hogy hazaérsz-e majd sértetlenül… Még mindig nem tudtam szólni, mert iszonyúan mérges voltam. De hallgatni sem bírtam tovább. Nekiugrottam és állon vágtam. Az ütést l félig kihátrált a mögötte lev nyitott ajtón. Az ajtógombba kellett megkapaszkodnia, hogy el ne essen. Az arca eltorzult, mint a mama kedvencének, ha túl kemény játékba keveredik. Aztán rimánkodni kezdett: - Ne dobj ki! - nyögte. - Te vagy az egyetlen barátom a világon. - Barát! - kiáltottam. - Azok után, amit ma este tettél, akkor sem neveznélek barátomnak, ha te lennél az utolsó ember a földön. Én szívességet tettem neked, és te pontosan úgy háláltad meg, ahogy azt Mary megjósolta. Takarodj innen, és ne is próbálj visszajönni Reggel az lesz az els dolgom, hogy elmegyek a legközelebbi Kapcsolat irodába, és töröltetlek. - Ne! - sikoltotta. Sohasem hittem volna, hogy egy férfi így tud sikoltani. Mintha tüzes vas égette volna meg. - Ne! Nem teheted! Ez embertelenség! Ez… Megragadtam és kicsavartam a kezéb l a kulcsot. Bárhogy is próbált belém kapaszkodni és rimánkodni, kilöktem, és az orra el tt becsaptam az ajtót. Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Hánykolódtam és forogtam az ágyban, bámultam a sötétbe. Félóra múlva hallottam, hogy a feleségem felül a másik ágyban. - Mi a baj, drágám? - kérdezte. - Nem tudom - feleltem. - Azt hiszem, egy kicsit szégyeniem, hogy úgy kidobtam Macket. - Ostobaság! - mondta élesen. - Túlságosan jószív vagy. Ez volt a leghelyesebb, amit tehettél. Magányos vagy nem magányos: undorító, gonosz dolgot tett velünk. Itt hagyta egyedül az ikreket, pedig megígérte, hogy nem teszi. Te nem ígértél semmit. Azt mondtad, hogy szívességet tettél neki. Nem tudhattad, hogy milyen embernek bizonyul. Felejtsd el az egészet, és aludj! Reggel korán felébresztlek, hogy munka el tt legyen id d elmenni egy Kapcsolat irodába. Pontosan ebben a pillanatban - mintha hallgatózott volna - átvettem Macket. Sohasem leszek képes leírni még ha húsz emberölt n át próbálkozom is - azt a ragacsos, alamuszi, nyöszörg diadalt, ami a fejében volt, amikor ez megtörtént. Nem tudom visszaadni, hogy milyen volt a találkozásom azokkal a diadalittas "most aztán végképp túljártam az eszeden", és "te rosszul bántál velem, most majd meglátod, hogy én milyen rosszul bánok veled" érzésekkel. Azt hiszem, néhányszor felsikoltottam, amíg rájöttem, mi történt. Hát persze. Rávett, hogy csináljak Kapcsolatot vele, úgy, ahogy korábban már sok más embert is rábírt. Csakhogy azok id ben rájöttek, kivel van dolguk, és töröltették, anélkül hogy err l szóltak volna neki. És mire észrevette, már túl kés volt ahhoz, hogy megszegje az egyezséget, ahogy azt most velem tette. Én megmondtam neki, hogy reggel töröltetem. Ez az, amit önkényes lépésnek neveznek, és ebben nem tudott megakadályozni. De valószín leg megérezte a hangomból, hogy nem tréfálok. Megakadályozni nem volt lehet sége, de megel zni igen. És ezt meg is tette. Szíven l tte magát. Még egy kis ideig reménykedtem. Küzdöttem a gonoszság ellen, ami befészkelte magát az agyamba. A hétvégére elküldtem a feleségemet a gyerekekkel a szüleihez, és megpróbáltam egyedül kivárni a végét. Egy ideig lekötött, hogy rájöttem, hány hazugságot mondott nekem Mack a javítóintézetr l, a börtönben töltött id l, és hogy megismerhettem leleplezetlen lopásait és az olcsó trükköket, amelyekkel az általa barátjának nevezett embereket becsapta, és amelyek egyikét velem is eljátszotta. Aztán ez abbamaradt és éreztem, el kell mennem, hogy felhívjam az apósomat, és megtudjam: megérkezett-e már a feleségem vagy sem. És megtudtam, hogy még nem, és tövig lerágtam a körmöm. És felhívtam a régi barátomat, Hanket, aki azt mondta: "Hello, persze hogy megvan a Kapcsolatunk, te öreg ilyen-olyan, és hogy vagy, és lehet, hogy felrepülök New Yorkba a jöv hét végén…" Megrémültem. Nem tudtam megállni. Azt hiszem, meg lehetett róla gy dve, hogy meg rültem, vagy legalábbis indokolatlanul goromba vagyok, amikor megpróbáltam lebeszélni arról, hogy repül géppel menjen. Végül is kiadós veszekedésbe bonyolódtunk, amit fejezett be azzal, hogy azt mondta: töröltetni fogja a Kapcsolatunkat, ha így beszélek egy régi jó barátommal. Ekkor pánikba estem, és fel kellett hívnom Joe-t, a bátyámat, de nem volt otthon, elment valahová víkendre. Az agyamnak az a fele, amelyik az enyém volt, azt súgta, hogy nincs miért aggódnom. De Mack része azt szuggerálta, hogy bizonyára meghalt, és a régi barátom is el fog hagyni, és nem is olyan sokára egyetlen
Kapcsolatom sem lesz, és azután örökre halott leszek, és hogy is volt az a film tegnap azokról az emberekr l, akiket megöltek anélkül, hogy Kapcsolatuk lett volna? Így hát újra felhívtam az apósomat és igen, a feleségem meg az ikrek most már ott voltak, és éppen készültek kimenni a tóra egy ismer s csónakjával. Bennem megh lt a vér, és megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez túl veszélyes, és hogy nem engedem, hogy megyek és visszatartom ket magam, ha kell… És ez így ment tovább. Még sokáig eltartott, amíg Mack teljesen beilleszkedett. Csak abban reménykedtem, hogy a bekattanás után jobb lesz. De rosszabb lett. Rosszabb? Nem is tudom biztosan. Úgy érzem, hogy igaz, hogy eddig a legrémiszt bb merészségeket követtem el - például egész nap távol voltam, elmentem dolgozni, és egyedül hagytam a feleségemet otthon. Miért, bármi történhetett volna vele! És Hanket sem láttam hónapok óta. És nem ellen riztem Joe-t minden lehetséges alkalommal, hogyha esetleg meghal, akkor legyen id m újabb Kapcsolatot találni helyette. Most sokkal biztonságosabb. Van ez a fegyverem, és nem járok el dolgozni, és nem engedem, hogy a feleségem akár egy percre is elt njön a szemem el l, és nagyon óvatosan hajtunk Joe-ékhoz, hogy t is rávegyem, hagyjon fel az ostobaságokkal, és amikor rábírom, akkor elmegyünk Hankékhoz, és lebeszélem arról az iszonyúan kockázatos repülésr l New Yorkba, és aztán talán rendbe jönnek a dolgok. Ami még mindig aggaszt, az az, hogy nekem is aludnom kell id nként, és mi lesz, ha mindannyiukkal történik valami, amíg én alszom? Láng Tamás fordítása
Michael Moorcock - Íme az ember
Anyagi hatalma nincs, mint volt az isten-császároknak; a hívei pusztai emberek és halászok. k istennek tartják, hisznek benne. Sándor hívei azt mondták: "Legy zhetetlen, tehát isten." Követ i egyáltalán nem gondolkoztak; maguk sem tudták, s megteremtették. S most a názáreti Jézus, ez a bolond vezeti ket. Szólt is hozzájuk, a következ képpen: Bizony, én Karl Glogauer voltam, és most Jézus vagyok, a Messiás, a Krisztus. És ez így volt.
I. Az id gépben, a tejszer folyadékkal teli gömbben lebegeti a gumiruhába zárt utas, egy gumics vel a gép falához kapcsolt maszkon át véve a leveg t. Amikor földet ért, a gömb megrepedt, a folyadék kiömlött a porba, amely azonnal beitta. Amint a folyadékszintje lezuhant, Glogauer ösztönösen összegömbölyödött, és lesüllyedt a gömb bels burkolatának puha anyagáig. Az egyedi mádon megszerkesztett, rejtjeles berendezések mozdulatlanok és némák voltak. A gömb megmozdult, és döccent egyet, amint a folyadék utolsó cseppjei kifolytak az oldalán tátongó repedésen át. Glogauer egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd újra becsukta, a szája megfeszült, mintha ásítana, nyelve ide-oda csapkodott a szájában, felnyögött, majd a nyögés üvöltésbe csapott át. Hallotta magát. A Nyelv Hangja, gondolta. A tudatalatti nyelve. De maga se értette, amit mondott. Teste elgémberedett, reszketett. Útja az id ben nem volt könny , még a s folyadék sem védte meg egészen, bár az életét kétségtelenül megóvta. Néhány bordája bizonyára eltörött. Fájdalmas mozdulattal nyújtotta ki karját és lábát, és evickélni kezdett a síkos m anyagon a gép repedése felé. Éles napfény vágott a szemébe, az égbolt csillogó acélhoz volt hasonló. A vakító napfény miatt lehunyt szemmel félig áthúzta magát a repedésen. Elvesztette az eszméletét. 1949. karácsony tája. Kilencéves volt, két évre rá született, hogy apja Ausztriából Angliába települt. A gyerekek sikítozva nevettek a kavicsos udvaron. A játék elég komolyan kezd dött, és Karl ebben a szellemben, ám a lelke mélyén nyugtalanul csatlakozott a játékhoz. Most sírt. - Engedj le! Kérlek, Mervyn, hagyd abba! Szétfeszített kezét-lábát a kerítés dróthálójához kötözték. A háló kidomborodott a súlya alatt, és fél volt, hogy az egyik oszlop kid l. Mervyn Williams, a játék kitalálója, megrázta az oszlopot, mire Karl himbálózni kezdett a hálón. Hagyd abba! Látta, hogy kiáltozása csak felbátorítja ket, összeszorította hát a fogát, és elhallgatott. Elernyedt, mintha
elvesztette volna az eszméletét; a könyvszíj, mellyel megkötözték, a csuklójába vágott. Hallotta, hogy a gyerekek hangja elhalkul. - Rosszul lett? - suttogta Molly Turner. - Csak úgy tesz - felelte Williams bizonytalanul. Érezte, hogy eloldozzák, ügyetlen ujjak babrálnak a csomókkal. Szándékosan elengedte magát, térdre zuhant, lábát felhorzsolták a kavicsok, majd arccal el re végigvágódott a földön. Távolról, mert szemfényvesztésével félig-meddig saját magát is becsapta, hallotta az aggodalmas hangokat. Williams megrázta. - Kelj fel, Karl. Hagyd abba a hülyéskedést. De mozdulatlanul, id érzékét kikapcsolva feküdt, míg a hangzavaron át meg nem hallotta Mr. Matson hangját. - Mit m velsz itt, Williams? Csak játszottunk, uram, Jézust játszottunk. Karl volt Jézus. A kerítéshez kötöztük. találta ki, uram. Csak játék volt, uram. Karl teste merev volt, mozdulatlanságra kényszerítette magát, s felszínesen vette a leveg t. nem olyan er s fiú, mint te, Williams. Neked kellett volna okosabbnak lenned. Sajnálom, uram. Igazán sajnálom. - Williams hangja sírós volt. Karl érezte, hogy felemelik; sikerült… Vitték. A feje és az oldala annyira fájt, hogy egészen rosszul érezte magát. Nem tudhatta, pontosan hova vitte az id gép, de ahogy félrefordította a fejét, látta a jobb oldalán haladó embert: az öltözéke arra vallott, hogy legalábbis Közép-Keleten van. Krisztus után a 29. esztend ben akart földet érni a Jeruzsálemen túli pusztaságban, Betlehem közelében. Vajon most Jeruzsálembe tartanak vele? Hordágyon feküdt, melyet láthatóan állatb rökb l készítettek; tehát mindenesetre a múltba érkezett. Két férfi vitte vállon a hordágyat. Kétoldalt többen is lépkedtek. Izzadság és állati zsír szagát érezte és még valamit, de azt a szagot nem ismerte. A távolban húzódó hegylánc felé mentek. Összerándult, amint a hordágy megbillent, és oldalába ismét belehasított a fájdalom. Másodszor is elájult. Hangokra riadt. Els hallásra az arameus valamelyik változatát beszélték. Valószín leg éjszaka volt, mert áthatolhatatlan sötétség vette körül. Már nem mentek. Szalma volt alatta. Megkönnyebbült. Elaludt. Azokban a napokban pedig elj ve Keresztel János, aki prédikál vala Júdea pusztájában. És ezt mondja vala: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa. Mert ez az, a kir l Ésaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ösvényeit. Ennek a Jánosnak a ruhája pedig tevesz rb l vala, és b röv vala a dereka körül, elesége pedig sáska és erdei méz. Ekkor kiméne hozzá Jeruzsálem és az egész Júdea és a Jordánnak egész környéke. És megkeresztelkednek vala általa a Jordán vizében, vallást tevén az b neikr l. (Máté 3:1-6) Megmosdatták. Érezte, hogy meztelen testén végigfut a hideg víz. Sikerült lehántaniuk róla a véd ruhát. Jobb oldali bordáit vastag gyapjúrétegek védték, melyeket b rszalagokkal er sítettek a testére. Nagyon gyengének, forrónak érezte magát, de a fájdalma enyhült. Valami házban volt - vagy talán barlangban, túl nagy volt a homály-, vízt l tocsogó szalmakupacon feküdt. Fölötte két ember agyagkorsókból egyfolytában hideg vízzel mosogatta. Zord arcú, nagy szakállú férfiak voltak, pamutruhát viseltek. Kíváncsi volt, vajon tud-e valamit mondani, amit megértenek. Az írott arameus nyelvet jól ismerte, de voltak bizonyos kiejtésbeli nehézségei. Megköszörülte a torkát: - Hol… ez a… hely? Összeráncolt szemöldökkel rázták a fejüket, és leengedték a vizeskorsóikat. - Én… keresek… názáreti… Jézust… - Názáreti. Jézus. - Az egyik férfi elismételte a szavait, de azok láthatóan semmit sem mondtak neki. Vállat vont. A másik azonban csak a názáreti szót ismételte, lassan ejtve ki, mintha annak valami különös jelentése lenne a számára. Néhány szót mormogott társának, és elindult a szoba bejárata felé. Karl Glogauer tovább próbálkozott, hátha az ottmaradt ember megért valamit. - Hány… éve… ül Rómában… a római császár? Mire kimondta, már rá is jött, hogy a kérdése homályos. Tudta, hogy Krisztust Tiberius uralkodásának 15.
esztendejében feszítették keresztre, ezért tette fel ezt a kérdést. Megpróbálta egyszer bben kifejezni magát. - Hány esztendeje… uralkodik… Tiberius? - Tiberius? - A férfi összeráncolta a homlokát. Glogauer füle addigra már hozzászokott a kiejtéshez, és megpróbálta ügyesebben utánozni. - Tiberius. A rómaiak császára. Hány esztendeje uralkodik? - Hány? - A férfi a fejét rázta. - Nem tudom. Glogauer legalább megértette. - Hol van ez a hely? - kérdezte. - A Machaeruson túli pusztaság - felelte a férfi. - Nem ismered? Machaerus Jeruzsálemt l délkeletre fekszik, a Holt-tenger túlsó partján. Már nem volt kétsége afel l, hogy a múltba érkezett, mégpedig Tiberius uralkodásának id szakában, hiszen a férfi elég könnyen felismerte a nevet. Ekkor tért vissza a társa s vele egy izmos, sz rös karú, hatalmas, domború mellkasú óriás. Egyik kezében nagy botot tartott. Állatb rök fedték hat lábnál jóval magasabb testét. Hosszú, fekete, göndör haja volt, fekete, bozontos szakálla elfedte mellkasának fels részét. Lomhán mozgott, mint valami állat, és nagy, szúrós barna szeme elgondolkodva pihent Glogaueren. Mély hangon szólalt meg, de olyan gyorsan beszélt, hogy Glogauer nem tudta követni. Most rajta volt a sor, hogy a fejét rázza. A nagy ember leguggolt melléje. - Ki vagy te? Glogauer habozott. Ilyen helyzetre nem készült fel. Szíriából jött utazónak akarta kiadni magát, remélve, hogy a helyi kiejtés különböz sége magyarázatot ad arra, miért nem ismeri a nyelvet. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha ehhez a meséhez ragaszkodik, és bízik a szerencséjében. - Északról jövök - mondta. - Nem Egyiptomból? - kérdezte a nagy ember. Mintha remélte volna, hogy onnan jön. Glogauer úgy döntött, legjobb, ha beleegyezik. - Két esztendeje jöttem ki Egyiptomból - mondta. A nagy ember bólintott, láthatóan elégedetten. - Tehát egyiptomi mágus vagy. Mi is így gondoltuk. És a neved Jézus, a názáreti. - Én keresem Jézust, a názáretit - mondta Glogauer. - Akkor mi a neved? - A férfi csalódottnak látszott. Glogauer nem árulhatta el a saját nevét. Az túl különösnek hangzott volna nekik. Hirtelen elhatározással apja keresztnevét adta meg: - Emmánuel - mondta. A férfi erre már elégedetten bólintott. - Emmánuel. Glogauer csak ekkor döbbent rá, hogy névválasztása ilyen körülmények között eléggé szerencsétlen volt, mert Emmánuel a héber nyelvben annyit jelentett, hogy "Isten velünk van", ami vallatója számára kétségtelenül misztikus jelentéssel bír. - És mi a te neved? - kérdezte. A férfi felegyenesedett, töprengve nézett le Glogauerre. - Nem ismersz? Nem hallottál Jánosról, a Keresztel l? Glogauer megpróbált úrrá lenni meglep désén, de Keresztel János figyelmét nem kerülte el, hogy neve ismer sen csengett. Bozontos fejével biccentett. - Látom, ismersz. Jól van, mágus, most tehát döntenem kell, ugye? - Mir l kell döntened? - kérdezte Glogauer idegesen. - Hogy vajon a jövendölések barátja lennél-e vagy pedig a hamis, akit l Adonáj óvott bennünket. A rómaiak kiszolgáltatnak ellenségeim, Heródes fiainak a kezébe. - Miért? - Tudnod kell, miért; a rómaiak ellep szólok, akik rabságba döntötték Júdeát, és a törvénytelenségek ellen, melyeket Heródes m vel, és megjövendölöm az id t, amid n a tisztességtelenek elpusztulnak, és Adonáj királysága újra helyreáll a Földön, amint azt a hajdani próféták megmondották. Én szólok a néphez: "Készüljetek fel a napra, amikor kezünkbe vesszük a kardot, hogy betöltsük Adonáj akaratát." A becstelenek tudják, hogy ama napon elpusztulnak, tehát az életünkre törnek. Szavai erejével ellentétben János hangja tárgyilagos volt. Viselkedésében, arcán nyoma sem volt rültségnek vagy fanatizmusnak. Úgy beszélt, mint a legtöbb anglikán lelkész, aki úgy olvassa a szentbeszédet, hogy annak értelme már elhomályosult a számára. Mindebb l Karl Glogauer azt hámozta ki, hogy arra buzdítja az embereket, utasítsák el a rómaiakat és bábjukat, Heródest, és hozzanak létre egy "tisztességes" uralkodó rendszert. Hogy e tervnek "Adonáj" volt a szimbóluma (Jahve egyik kiejtett neve, ami annyit jelent, az Úr), azt a célt szolgálta - amir l a huszadik századi tudósoknak volt némi sejtésük -, hogy a terv nagyobb súlyt kapjon. Egy olyan világban, ahol politika és vallás még Nyugaton is kibogozhatatlanul összefonódott, szükség van a terv természetfölötti eredetének biztosítására. Valóban, gondolta Glogauer, János minden bizonnyal hisz abban, hogy terve Istent l ered, hiszen a Földközitenger túloldalán él görögök még egyre a sugallat eredetén vitatkoztak - vajon az ember fejében keletkezett-e, vagy az istenek helyezték oda. Ezért nem lepte meg különösebben, hogy János valamiféle egyiptomi
varázslónak nézte. Megérkezésének körülményei rendkívül csodásnak látszhattak, ugyanakkor elfogadhatónak is, különösen egy szekta, az esszénusok szemében, akik sanyargatták magukat, koplaltak, és nyilván megszokott dolog volt számukra, hogy ebben a forró pusztaságban látomásaik vannak. Most már semmi kétsége sem volt afel l, hogy ezek az emberek a neurotikus esszénusok; mentálisan kiegyensúlyozatlan állapotuknak biztos jele volt a mosdás, keresztelés és böjtölés rituáléja, társulva szinte beteges miszticizmusukkal, mely titkos nyelv és hasonlók kialakításához vezetett. Glogauerben azonnal felébredt a nem létez pszichiáter, de Glogauer, az ember, a széls séges racionalizmus és a között a vágy között hányódott, hogy ez a miszticizmus a hatalmába kerítse. - Meditálnom kell - mondta János, a barlang bejárata felé fordulva. - Imádkoznom kell. Te itt maradsz, mindaddig, míg jelet nem kapok. Gyors, nyújtott léptekkel elhagyta a barlangot. Glogauer visszahanyatlott a nedves szalmára. Kétségtelenül mészk barlangban volt, és a barlang levélt je meglep en nedvesnek t nt. Forróság lehet odakint. Elálmosodott.
II. Öt évvel azel tt. Majdnem kétezer évnyire a jöv ben. Monikával fekszik a forró, átizzadt ágyban. Újabb kísérlete arra, hogy normális módon szeretkezzék, átváltozott kis aberrációkká, melyek mintha minden másnál inkább kielégítették volna a n t. Az igazi gyönyör, és beteljesülés még hátra volt. Rendszerint verbálisan ment végbe Rendszerint dühös vitában érte el a tet fokot. - Gondolom, megint elmondod, hogy most sem elégültél ki. - A sötét szobában a n átvette a férfi kezéb l a meggyújtott cigarettát. - Jól érzem magam - mondta a férfi. Egy darabig csend volt, szívták a cigarettájukat. Végül, noha tudta, mi lesz a vége, azon kapta magát, hogy beszél. - Vicces, nem? - kezdte. Várt. Tudta, hogy egy kicsit várnia kell a válaszra. - Micsoda? - kérdezte végül a n . - Ez az egész. Az egész napodat azzal töltöd, hogy a szexuálisan neurotikusoknak segíts, hogy normálissá váljanak. Éjszaka pedig azt csinálod, amit k. - Nem ugyanolyan mértékben. Tudod, hogy itt minden a mértéken múlik. - Hogy úgy mondjam. Odafordította a fejét, és az ablakon át besz csillagfényben a n arcára nézett. Komor arcú, vörös hajú lány volt, a pszichiátriai gondozón k jellegzetesen nyugodt, hivatásszer en csábító hangján beszélt. Lágy volt ez a hang, mértéktartó és hamis Csak olykor-olykor, különösen felizgatott állapotban árulkodott a hangja valódi karakterér l. Vonásai sohasem, még alvás közben sem pihentek meg. Tekintete mindig gyanakvó volt, mozdulatai ritkán ösztönösek. Minden porcikája védett volt, talán ezért talált oly kevés örömet a megszokott szeretkezésben. - Mert képtelen vagy elengedni magad, nem? - kérdezte a férfi. - Fogd be már a szád, Karl. Nézz csak magadra, ha egy rakás idegbajt akarsz lát… Mindketten m kedvel pszichiáterek voltak - a n pszichiátriai gondozón , a férfi csupán a szakkönyvek olvasója, kontár, bár valaha, amikor még pszichiáternek készült, elvégzett egy évet. Mindketten könnyedén használták a szakkifejezéseket. Boldogabbak voltak, ha valamit a nevén tudtak nevezni. A férfi elgördült a n l, az éjjeliszekrényen kitapogatta a hamutartót, s közben futó pillantást vetett az öltöz tükörben megjelen tükörképére. Sápadt, komoly, mélabús zsidó könyvkeresked , a feje tele képzelgésekkel és határozatlan rögeszmékkel, a teste viszont érzésekkel. Ezekben a vitákban mindig alulmaradt Monikával szemben. Verbális téren a n volt az er sebb. Ez a fajta szerepcsere gyakran még perverzebbnek t nt a számára, mint a szeretkezésük, ahol rendszerint legalább az övé volt a férfiszerep. Lényegében döbbent rá, a passzív, a mazochisztikus, a határozatlan. Még gyakori dühbe gurulása is impotens. Monika tíz évvel id sebb, tíz évvel keser bb volt nála. Természetesen sokkal dinamikusabb egyéniség volt mint , de pszichiátriai gondozón ként éppannyi kudarc érte. Rengeteget dolgozott, a felszínen egyre cinikusabbá vált, de talán csak arról volt szó, hogy néhány látványos sikert remélt a pácienseit l. Az a baj, gondolta a férfi, hogy túl sokat akarnak. A papok a gyóntatószékben minden bajra gyógyírt adnak; a pszichiáterek gyógyítani próbálnak, és az esetek nagy részében kudarcot vallanak. De legalább megpróbálják, gondolta, aztán elt dött azon, hogy ez, mindenesetre, érdem. - Megnéztem magamat - mondta. Elaludt? Odafordult. A lány nyugtalan szeme még nyitva volt, kinézett az ablakon. - Megnéztem magamat ismételte. - Ahogy Jung tette. "Hogyan segíthetnék azokon az embereken, ha én magam is szám zött vagyok, és talán én is a neurózis morbus sacerét l szenvedek?" Jung ezt a kérdést tette föl önmagának… - A vén szenzációhajhász. Saját miszticizmusának vén racionalizálója. Nem csoda, hogy nem lett bel led pszichiáter.
- Nem lettem volna jó. Annak semmi köze nem volt Junghoz… - Ne hárítsd rám… - Magad mondtad, hogy ugyanezt érzed… érzed, milyen értelmetlen… - Nyilván egyheti megfeszített munka után mondtam. Adj egy másik cigit. A férfi kivett két cigarettát az éjjeliszekrényen lév dobozból, a szájába dugta, meggyújtotta, és az egyiket odaadta a n nek. Szinte mellékesen vette észre, mint növekszik bennük a feszültség. A vita, mint mindig, er tlen volt, de nem a vitatkozás a lényeg, hanem a legfontosabb összefüggések kifejezése. A férfi azon töprengett, vajon fontos-e ez is. - Nem mondasz igazat. - Mire kimondta, rádöbbent, hogy most már nincs megállás, kezdetét vette a szertartás. - A gyakorlati igazságot mondom. Semmi nem kényszerít arra, hogy feladjam a munkámat. Nem vágyom arra, hogy pályatévesztett ember legyek… - Pályatévesztett? Sokkal melodramatikusabb vagy, mint én. - Túl komoly vagy, Karl. Kicsit ki akarsz szabadulni magadból. A férfi gúnyosan mosolygott. - A helyedben én abbahagynám a munkámat, Monika. Nem vagy alkalmasabb rá, mint én voltam. A n vállat vont. - Kicsinyes alak vagy. - Nem vagyok féltékeny rád, ha erre gondolsz. Sohasem fogod megérteni, mit keresek. A n mesterkélt, vékony hangon felkacagott. - Modern ember, aki a lelket kutatja, mi? Modern ember, aki támaszt keres, mondhatnám. Ezt pedig, akárhogyan is, de megszerzed. - Leromboljuk a mítoszokat, amelyek a világot forgatják. - Most azt mondod: "És mit teszünk a helyükbe?" Banális vagy és ostoba, Karl. Soha semmit nem néztél racionálisan - önmagadat sem. - Hát aztán? Szerinted a mítosz lényegtelen. - A valóság a fontos, ami létrehozza. - Jung tudta, hogy a mítosz is teremtheti a valóságot. - Ami azt mutatja, hogy milyen zavaros fej vén bolond volt. A férfi kinyújtotta a lábát. Közben megérintette a n ét, és ett l visszahúzódott. Megvakarta a fejét. A n mozdulatlanul fekve szívta a cigarettáját, de most elmosolyodott. - Gyere - mondta. - Halljunk néhány dajkamesét Krisztusról. A férfi nem felelt. A n odaadta neki a csikket, a férfi letette a hamutartóba. Az órájára nézett. Hajnali két óra volt. - Miért csináljuk ezt? - kérdezte. - Mert kénytelenek vagyunk. - A n kezét a férfi tarkója alá csúsztatta, és a fejét a mellére vonta. - Mi mást csinálhatnánk? Nekünk, protestánsoknak, el bb-utóbb szembe kell néznünk a kérdéssel: Képesek vagyunk-e megérteni »Krisztus követését« abban az értelemben, hogy lemásoljuk az életét, és, ha szabad így kifejeznem, majmoljuk a stigmáit; vagy mélyebb értelemben, éljük-e saját életünket olyan igaz módon, ahogyan élte a magáét, teljes jelent ségében? Nem könny olyan életet élni, amely Krisztus életét veszi mintául, de elmondhatatlanul nehezebb olyan igaz módon élni, ahogyan Krisztus élt. Bárki, aki ezt megpróbálná… félreértetik, kigúnyoltatik, megkínzattatik és keresztre feszíttetik… Neurózis, amely egyenl a személyiség felbomlásával. (Jung: A modern ember lélekkeresése) Keresztel János egy hónapot távol töltött, és Glogauer együtt élt az esszénusokkal; amint a bordái gyógyultak, meglep en könnyen beleszokott mindennapos életükbe. A település mészk l és vályogtéglából épült földszintes házak és a kis völgy mindkét oldalán húzódó barlangok együtteséb l állt. Az esszénusok közösen birtokolták a javakat, és noha sok esszénus szerzetesi életet élt, ebben a szektában asszonyok is éltek. Pacifisták voltak, nem birtokoltak és nem készítettek fegyvert - ez a szekta mégis megt rte a harcias keresztel ket. Talán a rómaiak iránti gy löletük kerekedett felül az elveiken. Talán nem voltak egészen biztosak János szándékában. Bármi volt is az oka toleranciájuknak, Keresztel Jánost gyakorlatilag a vezérüknek tekintették. Az esszénusok élete napi háromszori rituális fürd l, imából és munkából állt. A munka nem volt meger ltet . Glogauer néha az eke mögött haladt, melyet a szekta másik két tagja húzott, néha a domboldalakon legelész kecskéket rizte. Nyugodt, rendszeres élet volt, még egészségtélen vonásai is annyira megszokhatóak voltak, hogy Glogauer egy id után szinte tudomást sem vett róluk.
A kecskéket rizve hevert a dombtet n, nézte a pusztaságot, amely nem sivatag, hanem köves, bozótos síkság volt, s elegend legel t nyújtott a kecskéknek és a juhoknak. A bozótost itt-ott alacsony bokros rész és néhány csenevész fa törte meg a folyó mentén, amely nyilván a Holt-tenger felé haladt. Az egyenetlen vidék hol sárga, hol barna szín , körvonalaiban viharos, befagyott tónak látszott. A Holt-tengeren túl fekszik Jeruzsálem. Nyilván még nem jött el az id , hogy Krisztus utoljára belépett a városba. Miel tt ez bekövetkezik, Keresztel Jánosnak meg kell halnia. Az esszénusok életmódja, mert minden nagyon egyszer en zajlott, elég kényelmes volt. Kapott egy kecskeb r ágyékköt t, egy botot, és noha éjjel-nappal figyelték, úgy t nt, elfogadják, mint afféle "küls " szektatagot. Néha, mintegy véletlenszer en érdekl dtek a szekere fel l - hamarosan be akarták hozni az id gépet a sivatagból -, olyankor azt felelte nekik, hogy az vitte t Egyiptomból Szíriába és onnan ide. Nyugodtan fogadták a csodát. Ahogyan gyanította, hozzászoktak már a csodákhoz. Az esszénusok különösebb dolgokat is láttak már, mint az id gépe. Láttak embereket, akik a vízen mentek, és láttak égb l leszálló angyalokat, hallották Istent, és az arkangyalai hangját csakúgy, mint a Sátánt és kegyencei hangját. Mindezeket leírták pergamentekercsekre. Ezek csupán a természetfölöttir l szóló feljegyzések voltak, mint ahogy egyéb tekercseik mindennapos életüket és a szekta utazó tagjaitól származó híreket örökítették meg. Állandóan Isten jelenlétében éltek, beszéltek Istenhez, és amikor már kell képpen sanyargatták testüket, eleget éheztek és eleget imádkoztak Júdea ég napja alatt, Isten válaszolt nekik. Karl Glogauer hosszúra növesztette a haját, és hagyta, hogy a szakálla akadálytalanul n jön. Sanyargatta a testét, és éhezett, és imádkozott a nap alatt, ahogyan a többiek. De csak ritkán hallotta Istent, és mindössze egy ízben gondolta, hogy látott egy tüzes szárnyú arkangyalt. Át akarta élni az esszénusok hallucinációit, de csalódott; ugyanakkor meglepte, hogy olyan jól érzi magát, noha ennyi, önszántából vállalt megpróbáltatást kell elviselnie. Mégis mintha megnyugodott volna e férfiak és k társaságában, akik kétségtelenül rültek voltak. Talán, mert rültségük nem sokban különbözött a sajátjáétól, egy id múlva már nem is csodálkozott rajta. Egy este Keresztel János visszatért, húsz-egynéhány leghívebb emberével átkelve a hegyeken. Glogauer éppen a kecskéket terelte be éjszakára a barlangjukba. Megvárta, míg János közelebb ér. A Keresztel zord arca megenyhült, mikor Glogauert meglátta. Elmosolyodott, és római módra megragadta a fels karját. - Nos, Emmánuel, a barátunk vagy, ahogy éreztem. Téged Adonáj küldött, hogy beteljesítsd az akaratát. Hajnalban megkeresztelsz engem, hogy megmutassuk a népnek, velünk van. Glogauer fáradt volt. Nagyon keveset evett, és a nap nagy részét a t napon töltötte, a kecskék mellett. Ásított, és nemigen tudott mit felelni. Ugyanakkor meg is könnyebbült. János nyilván Jeruzsálemben járt, hogy utánanézzen, nem a rómaiak küldték-e kémkedni. Most megnyugodott, és megbízik benne. De azért aggodalommal töltötte el, hogy a Keresztel hisz az hatalmában. - János - kezdte -, én nem vagyok próféta… A Keresztel arca egy pillanatra elfelh södött, aztán zavartan nevetni kezdett. - Ne szólj semmit. Ma este egyél velem. Van erdei méz és sáska. Glogauer még nem evett ilyesmit; ez volt az utazók legfontosabb tápláléka, akik nem vittek magukkal felszerelést, hanem felélték a nappal szerzett eleséget. Voltak, akik egyenesen ínyencfalatnak tartották. Kés bb, amikor már János házában volt, kipróbálta. A ház csak két szobából állt Az egyiket étkezésre, a másikat hálóhelyül használták. A méz és a sáska túl édes volt, de üdít változást jelentett az árpa vagy a kecskehús után. Keresztbe tett lábbal ült Keresztel Jánossal szemközt, aki élvezettel evett. Leszállt az éj. Kintr l behallatszott az imádkozók mormolása, a nyöszörgés és a kiáltozás. Glogauer újabb sáskát mártott a középen álló mézestálba. - A rómaiak allén akarod vezetni Júdea népét? - kérdezte. Keresztel mintha zavarba jött volna a nyílt kérdést l. Glogauer számára éppen ez volt a kérdés lényege. - Ha Adonáj úgy akarja - felelte, s nerc nézett föl, csak odébbtolta a mézestálat. A rómaiak tudnak róla? - Nem tudom, Emmánuel, de Heródes, a vérfert , bizonyára elmondta nekik, hogy én a b nösök ellen szólok. - A rómaiak mégsem fognak el. - Pilátus nem meri - azóta nem, hogy Tiberius császárnak elküldtük a petíciót. - Petíciót? - Igen. Azt, amit Heródes és a farizeusok aláírtak, amikor Pilátus, a helytartó fogadalmi pajzsokat helyezett el a jeruzsálemi palotában, és meg akarta szentségteleníteni a Templomot. Tiberius megfeddte Pilátust, és azóta, noha még mindig gy löli a zsidókat, a helytartó óvatosabban bánik velünk. - Mondd meg nekem, János, tudod-e, hány esztendeje uralkodik Tiberius Rómában? - Egészen mostanáig
nem volt alkalma újra feltenni ezt a kérdést. - Tizennégy esztendeje. Krisztus után a 28. esztend … tehát nem egészen egy esztend vel a keresztre feszítés el tt… és az id gépe tönkrement. Keresztel János most fegyveres lázadást szít a megszálló rómaiak ellen, de ha hinni lehet az evangéliumoknak, Heródes hamarosan lefejezteti. A lázadás ez id tájt nyilván nem széles kör . Még azok, akik azt állítják, hogy Jézus és tanítványainak Jeruzsálembe való belépése és a Templom elfoglalása nyíltan a fegyveres lázadók tette volt, sem találtak hiteles adatokat arról, hogy János hasonló lázadást vezetett volna. Glogauer nagyon megkedvelte a Keresztel t. A férfi határozottan hajthatatlan forradalmár volt, aki évek óta lázadást tervezett a rómaiak ellen, és lassanként elegend hívet gy jtött maga köré, hogy vállalkozását siker koronázhassa. Glogauert er sen emlékeztette a második világháború ellenállási vezet ire. Az helyzetében ugyanúgy gondolkodott, és ugyanolyan elképzelései voltak a valóságról, mint amazoknak. Tudta, hogy csupán egyetlen esélye van arra, hogy csapást mérjen a hely rségi csapatokra. Ha a felkelés elhúzódna, Róma id t nyer, és további csapatokat küld Jeruzsálembe. - Mit gondolsz, Adonáj mikor akarja megsemmisíteni a gonoszokat a te közvetítéseddel? - kérdezte Glogauer tapintatosan. János úgy nézett rá, mint akit mulattat valami. Elmosolyodott. - Húsvétkor az emberek nyugtalanok, és a legkevésbé viselik el az idegeneket - mondta. - Mennyi id van hátra húsvétig? - Néhány hónap. - Hogyan segíthetnék nektek? - Mágus vagy. - Nem tudok csodát m velni. János letörölte a szakálláról a mézet. - Ezt nem hihetem, Emmánuel. Ahogy megérkeztél, az csoda volt. Az esszénusok nem tudták, ördög vagy-e vagy Adonáj követe. - Egyik sem vagyok. - Miért zavarsz össze engem, Emmánuel? Tudom, hogy Adonáj követe vagy. Te vagy a jel, amit az esszénusok vártak. A pillanat közel. Gyere velem. Mondd el a népnek, hogy te Adonáj hangján szólsz. Tégy csodákat. - Hanyatlóban van a hatalmad, ugye? - nézett Glogauer élesen Jánosra. - Szükséged van rám, hogy újra reményt önts a lázadókba? - Úgy beszélsz, mint egy római, híján minden elmésségnek. - János dühösen felállt. Mint az esszénusok, nyilván is a kevésbé nyílt beszédet kedvelte. Ennek megvolt a gyakorlati oka, jött rá Glogauer, hiszen János és emberei örökösen árulástól tartottak. Még a feljegyzéseik egy része is titkosírással íródott, olymódon, hogy a teljesen ártalmatlannak t szó vagy mondat esetleg mer ben más jelentést hordozott. - Sajnálom, János. De mondd meg, ha igazam van - mondta szelíden. - Nem vagy-e mágus, aki a semmib l érkeztél a szekereddel? - A Keresztel legyintett, és megvonta a vállát. - Az embereim láttak! Látták, hogy a leveg ben egy csillogó dolog ölt alakot, felreped, és te kibújsz bel le. Ez nem csodás dolog? Az öltözék, amit viseltél - földi ruha volt? A szekér belsejében lév talizmánok - vajon nem a hatalmas varázslatról vallanak? A próféta megjövendölte, hogy egy mágus érkezik Egyiptomból, és a neve Emmánuel. Ez így áll Micah Könyvében is! Mindezek közül tehát semmi sem igaz? - A legtöbb az. De vannak magyarázatok… - Félbeszakította magát, mert nem jutott eszébe az "ésszer " szó legközelebbi megfelel je. - Én éppolyan közönséges ember vagyok, mint te. Nincs hatalmam ahhoz, hogy csodát tegyek. Csupán ember vagyok! János mogorván nézett rá. - Vagyis nem akarsz segíteni nekünk? - Hálás vagyok neked és az esszénusoknak. Szinte bizonyos, hogy megmentettétek az életemet. Ha ezt visszafizethetném… János határozottan bólintott. - Visszafizethetnéd, Emmánuel. - Hogyan? - Légy a nagy mágus, akire szükségem van. Hadd vigyelek azok elé, akik türelmetlenkednek, és el akarnak fordulni Adonáj akaratától. Hadd mondjam el nekik, mi módon érkeztél közénk. Aztán elmondhatod nekik, hogy mindez Adonáj akaratából történt, és fel kell készülniük, hogy azt végrehajtsák. János feszülten nézett rá. - Megteszed, Emmánuel? - A kedvedért, János. És cserébe elküldenéd az embereidet, hogy miel bb hozzák ide a szekeremet? Szeretném megnézni, hátha meg lehetne javítani. - Megteszem.
Glogauer felderült. Nevetni kezdett. A Keresztel enyhe elképedéssel nézett rá. Aztán is nevetésben tört ki. Glogauer egyre csak nevetett. A történelem nem fogja említeni, de fogja el készíteni az utat - Keresztel Jánossal együtt - Krisztus számára. Krisztus még nem született meg. Talán csak Glogauer tudta ezt, egy esztend vel a keresztre feszítés el tt. És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az dics ségét, mint az Atya egyszülöttjének dics ségéi), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és kiáltott, mondván: Ez vala, a kir l mondám: Aki utánam , el ttem lett, mert el bb volt nálamnál. (János 1:14-15) Amikor el ször találkozott Monikával, már akkor is volt egy hosszú vitájuk. Az apja halála után, az örökségb l megvásárolta a Great Russell Streeten, a British Museummal szemben lév okkult könyvkereskedést. Akkoriban mindenféle alkalmi munkát végzett, és nagyon rossz kedélyállapotban volt. Ebben az id szakban Monika nagyon nagy segítségnek látszott, jóformán kézen fogva vezette ki a szellemi sötétségb l, ami elhatalmasodott rajta. Mindketten a Holland Park közelében laktak, és 1962 nyarán majd minden vasárnap ott sétálgattak. Huszonkét évesen már megégette Jung keresztény miszticizmusának különös parazsa. A n , aki semmibe vette Jungot, kezdett l fogva ócsárolta valamennyi eszméjét. De igazából sohasem tudta meggy zni t. Egy id után azonban sikerült összezavarnia. Legalább hat hónapba telt, amíg lefeküdtek egymással. Kényelmetlen volt a forróság. Egy kávéház erny je alatt ültek, és figyelték a távoli krikettmérk zést. A közelükben két lány és egy fiú ült a füvön, és m anyag poharakból narancslevet iszogattak. Az egyik lány ölében gitár hevert, letette a poharat, és játszani kezdett, közben magas, kedves hangon valami népdalt énekelt. Glogauer megpróbált a szövegre figyelni. Mint diák, nagyon szerette a hagyományos népi zenét. - A kereszténységnek vége - hörpintett egyet a teájából Monika. - A vallás haldoklik. Az Istent 1945-ben megölték. - Még jöhet feltámadás - mondta a fiú. - Reméljük, nem jön. A vallás a félelem teremtménye. A tudás lerombolja a félelmet A félelem megsz ntével a vallás nem élhet tovább. - Azt hiszed, manapság nem létezik félelem? - Ez már nem ugyanaz, Karl. - Soha nem gondolkoztál Krisztus eszméjén? - kérdezte a fiú, taktikát változtatva. - Hogy ez mit jelenthet a keresztényeknek? - A traktor eszméje éppannyit jelent a marxistáknak - válaszolta a n . - De melyik volt el bb? Krisztus eszméje vagy aktualitása? A n vállat vont. - Az aktualitása, ha ez számít valamit. Jézus egyszer en egy zsidó felforgató volt, aki lázadást szervezett a rómaiak ellen. Büntetésképpen keresztre feszítették. Ez minden, amit tudunk, és amit tudnunk kell. - Egy nagy vallás nem kezd dhet ilyen egyszer en. - Ha az embereknek szükségük van rá, nagy vallást csinálnak a legvalószín tlenebb kezdetekb l. - Az én véleményem az, Monika - kezével a n re mutatott, az pedig könnyedén elhúzódott -, hogy az eszme megel zi Krisztus aktualitását. - Ó, Karl, hagyd már abba. Jézus aktualitása megel zte a kereszténység eszméjét. Egy pár sétált el mellettük, s rápillantottak a vitázókra. Monika észrevette, és elhallgatott. Felállt, mire a fiú is felállt, de a n a fejét rázta, - Hazamegyek, Karl. Te maradj. Pár nap múlva találkozunk. A fiú utánanézett, amint a n a széles ösvényen a park kapuja felé tartott. Másnap, mikor hazaért a munkából, egy levelet talált. A n rögtön az után írhatta, hogy elváltak, és még aznap postára is adta. Kedves Karl, a beszélgetés bizonyára nem sok hatással van rád, ezt te is tudod. Mintha a hangszínre, a szavak ritmusára figyelnél, anélkül hogy megpróbálnád követni, mir l van szó. Kicsit olyan vagy, mint valami érzékeny állat, amely nem érti, mit mondanak neki, azt azonban tudja, hogy a beszél örül-e vagy dühös és így tovább. Ezért írom most ezt a levelet neked - hogy megpróbáljam megértetni veled az elképzelésemet. Ha együtt vagyunk, túlságosan érzelmi alapon reagálsz. Ott követed el a hibát, hogy úgy tekinted a kereszténységet, mint ami néhány év leforgása alatt alakult ki Jézus halálától az evangéliumok leírásáig. Holott a kereszténység nem volt új. Csak az elnevezés volt új. A kereszténység mindössze egy szakasz volt a nyugati logika és a keleti miszticizmus találkozásának egymást megtermékenyít metamorfózisában. Figyeld csak meg, maga a vallás hogyan alakult át a századok folyamán,
mindig újraértelmezve önmagát, hogy megfeleljen a változó koroknak. A kereszténység csak a régi mítoszok és filozófiák konglomerátumának egy új elnevezése. Az evangéliumok nem tesznek mást, mint újra elmondják a napmítoszokat, és elferdítik a görögök és a rómaiak egynémely eszméjét. A zsidó tudósok még a második században is úgy nyilatkoztak róla, mint valami kusza összevisszaságról! Kimutatták az er s hasonlatosságot a különféle napmítoszok és a Krisztus-mítosz között. A csodák nem történtek meg - csak kés bb találták ki ket, innen-onnan kölcsönözve. Emlékszel a régi viktoriánusokra, akik szerint Platón valódi keresztény volt, mert el re megsejtette a keresztény eszmét? Keresztény eszme! A kereszténység a Krisztus el tti évszázadok elterjedt eszméinek volt a közvetít je. Keresztény volt-e Marcus Aurelius? Írásaiban els pillanatra felismerhet a nyugati filozófia hagyománya. Ezért terjedt el a kereszténység Nyugaton és nem Keleten! Az el ítéleteid alapján teológusnak kellett volna lenned, nem pedig pszichiáternek. Ugyanez vonatkozik Jung barátodra is. Próbáld el zni a fejedb l ezeket a morbid értelmetlenségeket, és akkor a munkádat is sokkal jobban tudod majd végezni. A te Monikád. Összegy rte a levelet, és eldobta. Még aznap, kés este, szívesen belenézett volna újra, de ellenállt a kísértésnek. János derékig állt a folyóban. Az esszénusok többsége a partról figyelte. Glogauer lenézett rá. - Nem tudom, János. Ez nem nekem való. - Meg kell tenned - dörmögte a Keresztel . Glogauer reszketve lépett be a folyóba a Keresztel mellé. Szédült. Remegve, mozdulatlanul állt. Lába megcsúszott a folyómeder kövein, János kinyúlt utána, a karjánál fogva megragadta, hogy megtámassza. A felh tlen égen épp a zeniten állt a nap, onnan t zött le fedetlen fejére - Emmánuel! - kiáltotta hírtelen János. - Adonáj szelleme köztetek van! Glogauer még mindig nem tudott megszólalni. Bizonytalanul ingatta a fejét. Fájt a feje, és alig látott. Mióta itt volt, el ször tört rá a migrén. Hányinger kerülgette. János hangja messzir l jutott e! hozzá. Megbillent a vízben. A Keresztel felé estében úgy látta, mintha körülötte minden csillámlani kezdene. Érezte, hogy János megragadja, és hallotta magát, amint kétségbeesetten azt mondja: - János, engem keresztelj meg! - És akkor érezte, hogy a szája, a torka megtelik vízzel, és köhögés fogta el. János kiáltott valamit. Bármit jelentettek is a szavak, mindkét partról felhangzott rá a válasz. Az üvöltés feler södött a fülében, s az értelme átalakult. Csapkodni kezdett a vízben, aztán érezte, hogy felemelkedik a lábára. Az esszénusok egy ütemre himbálták magukat, minden arc a fényl nap felé fordult. Glogauer okádni kezdett a vízbe, botladozott, majd János fájdalmasan megragadta a karjánál fogva, és kivezette a partra. A magukat himbáló esszénusok szájából különös, ritmikus mormogás hangzott fel, magasra csapott, amikor az egyik oldalra lendültek, és leesett, amikor a másikra. Glogauer befogta a fülét, amint János elengedte. Még mindig öklendezett, de már nem jött bel le semmi, és ez még rosszabb volt. Támolyogni kezdett, majdnem elvesztette az egyensúlyát, aztán futni kezdett, egyre csak a fülére tapasztott kézzel; rohant a sziklás, bozótos vidéken, rohant az égbolton lüktet nap alatt, amely egyre verte a fejét, de csak rohant. János azonban visszatartja vala t, mondván: Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te j sz én hozzám? Jézus pedig felelvén, monda néki: Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor engede néki. És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kij ve a vízb l; és imé az egek megnyilatkozónak néki, és látó az Istennek Lelkét aláj ni mint egy galambot és reá szállani. És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm. ( Máté: 3:14-17) Tizenöt évesen jól tanult a gimnáziumban. Az újságokban olvasott a Dél-Londonban csatangoló, Teddy Boy nev bandáról, de az ál-edwardiánus ruhába öltözött fiatalokat ártalmatlanoknak és meglehet sen ostobáknak tartotta. Moziba ment a Brixton Hillre, és elhatározta, hogy hazagyalogol Streathambe, mert a buszpénzt fagylaltra költötte. k is akkor jöttek ki a moziból. Észre sem vette, hogy mögötte jönnek lefelé a dombon. De váratlanul körülfogták. Sápadt, rosszarcú fiúk voltak, általában egy-két évvel id sebbek nála. Rájött, hogy kett jüket távolról ismeri a nagy városi iskolából, amely ugyanabban az utcában volt, ahol a gimnázium.
Ugyanarra a futballpályára jártak. - Helló - mondta félénken. - Helló, fiú - mondta a legid sebb Teddy Boy. Rágógumit rágott, egyik térdét hanyagul behajlítva vigyorgott rá. - Hát, hová mész? - Haza. - Házá - ismételte, kiejtését utánozva a nagyfiú. - És ha odaérsz, mit csinálsz? - Megyek aludni. - Karl megpróbált kikeveredni a gy l, de nem engedték. Beszorították egy üzlet ajtaja elé. Mögöttük a f úton egymás után zúgtak el az autók. Az utca ki volt világítva, égtek az utcai lámpák és az üzletek neonjai. Járókel k is voltak, de senki sem állt meg. Karton lassan er t vett a pánik. - Leckéd nincs? - kérdezte a vezér mellett álló fiú. Vörös hajú, szepl s gyerek volt, a szeme hidegszürke. - Meg akarsz verekedni egyikünkkel? - kérdezte egy másik. volt az egyik, akit ismert. - Nem. Nem verekszem. Engedjetek el. - Begyulladtál, fiú? - kérdezte a vezér vigyorogva. Felt mozdulattal kihúzta a szájából a rágógumit, aztán visszatette. Újra rágni kezdte. - Nem. Miért akarnék verekedni veletek? - Azt hiszed, ugye, fiú, hogy jobb vagy nálunk? - Nem. - Elfogta a remegés. Könnyek szöktek a szemébe. - Persze hogy nem. - Persze hogy nem, fiú. Ismét el relépett, de azok visszanyomták az ajtóhoz. - Te vagy az a német nev gyerek, igaz? - kérdezte a másik fiú, akit ismert. - Kloroform vagy ilyesmi. - Glogauer. Engedjetek el. - Anyukád nem szereti, ha kés n mész haza? - Ez inkább zsidó név, nem is német. - Zsidó vagy, fiú? - Olyan, mintha zsidó lenne. - Zsidó vagy, fiú? - Zsidófiú vagy, kisfiam? - Zsidó vagy, fiú? - Fogjátok be a szátokat! - sikoltotta Karl. Megpróbálta ellökni ket. Valamelyik belevágott a gyomrába. Fájdalmában felnyögött. Egy másik ellökte, hogy megtántorodott. A járdán egyik járókel a másik után sietett el. Egy pillantást vetettek a csoportra, aztán továbbmentek. Egy férfi megállt, de a felesége továbbhúzta. - Csak néhány gyerek bolondozik - mondta. - Húzzuk le a nadrágját - mondta nevetve az egyik fiú. - Akkor majd meglátjuk. Karl szétlökte ket, s ezúttal hagyták. Rohanni kezdett lefelé a dombról. - Adjuk meg neki a kezd sebességet - hallotta maga mögött az egyik hangját. Csak rohant tovább. Hangos nevetéssel eredtek a nyomába. Még nem érték utol, mire befordult az utcájukba. Elérte a házat, és végigrohant a ház mögött a sötét kerten. Kinyitotta a hátsó ajtót. A mostohaanyja a konyhában volt. - Mi van veled? - kérdezte. Magas, sovány, ideges és hisztérikus n volt. Sötét haja ápolatlanul lógott. elment mellette, egyenesen az ebédl be. - Mi van veled, Karl? - kiáltott utána a mostohája. Átható magas hangja volt. - Semmi - felelte. Nem akart jelenetet. Hideg volt, amikor felébredt. Szürkén jött a hajnal, és mindenfelé kopár vidéket látott maga körül. Alig emlékezett valamire a tegnapi napból, talán csak arra, hogy sokáig futott. A ruháján összegy ltek a harmatcseppek. Megnedvesítette az ajkát és megdörzsölte az arcát. Most is, mint migrénes roham után mindig, gyengének és teljesen kimerültnek érezte magát. Végignézve csupasz testén, észrevette, mennyire lesoványodott. Nyilván az esszénusokkal való élete következtében. Azon t dött, mit l rémült meg annyira, amikor János megkérte, hogy keresztelje meg. Egyszer en a tisztességr l volt-e szó - valami tiltakozott benne az ellen, hogy az esszénusokat abban a csalóka reményben hagyja, hogy valamiféle próféta lenne? A kérdésre nemigen tudott válaszolni. Csíp je köré csavarta a kecskeb rt, és a jobb combja fölött szorosan megcsomózta. Arra gondolt, jobban tenné, ha megpróbálna visszamenni a táborba, megkeresné Jánost és bocsánatot kérne t le, hátha jóvátehetné a sértést. Már az id gép is ott volt. Marhab rb l font kötelek segítségével vonszolták oda. Ha találna egy ügyes kovácsot vagy valakit, aki ért a fémmunkához, volna esélye arra, hogy meg tudják javítani. Különben veszélyes lenne a visszaútja. Nem tudta, vajon egyenesen vissza kellene-e mennie, vagy válasszon-e a valóságos keresztre feszítéshez közelebbi id pontot. Els sorban nem azért utazott vissza, hogy tanúja legyen a keresztre feszítésnek, inkább azért, hogy megfigyelje Jeruzsálem hangulatát a húsvét ünnepe alatt, mikor Jézus állítólag belépett a városba.
Monika szerint Jézus fegyveres csapat élén megrohamozta a várost. Azt mondta, minden ezt bizonyítja. A tények egy része valóban erre vallott, de nem fogadta el a tényeket. Ennél többr l volt szó, ebben biztos volt. Csak találkozna Jézussal! János láthatóan sohasem hallott róla, bár elmondta Glogauernek, hogy egy jóslat szerint a Messiás Názáretb l fog jönni. Sok jóslat volt, és sok volt köztük az ellentmondás. Elindult vissza, amerre az esszénusok táborát sejtette. Nem mehetett t lük túl messzire. Hamarosan látnia kell a dombokat, ahol a barlangjaik húzódnak. A leveg már kezdett felforrósodni, a föld még sivárabbá vált. A leveg reszketett a szeme el tt. Az ébredéskor érzett kimerültség egyre n tt benne. A szája kiszáradt, fába elgyengült. Megéhezett, és nem volt semmiféle ennivaló. Nyomát sem látta a domboknak, ahol az esszénusok táborának kellett lennie. Déli irányba, mintegy két mérföldre megpillantott egy dombot. Elhatározta, hogy arrafelé indul. Onnan talán vezet valami út, s esetleg még települést is talál, ahol szerezhet magának ennivalót. Lába fölverte a homokos talaj porát. Néhány csenevész bokor kapaszkodott a földbe, és meg-megbotlott a kiálló kövekben. Mire fáradságosan elindult a dombra, már tele volt zúzódásokkal, s itt-ott vérzett is. A dombtet sokkal magasabban volt, mint gondolta, s a felfelé vezet út nagyon nehéznek bizonyult. Meg-megcsúszott a legördül köveken, arcra bukott, felhasadozott kezére, lábára támaszkodva próbálta megtartani magát, nehogy leguruljon, megragadva az itt-ott növ f - és zuzmócsomókat, átkarolva a kiugró sziklákat, s közben a fájdalomtól és az elcsigázottságtól zsibbadt fejjel és testtel olykor-olykor megpihent. A melegben megizzadt. Félmeztelen, verítékes testére rátapadt a por, s tet l talpig vastagon beborította. Cafatokban lógott róla a kecskeb r. Forgott körülötte a világ, az égbolt mintha összeolvadt volna a földdel, a sárga sziklák a fehér felh kkel. Minden mozogni látszott. Amikor elérte a csúcsot, leveg után kapkodva elterült. Minden valószín tlenné vált körülötte. Monika hangját hallotta, s mintha a szeme sarkából egy pillanatra meg is pillantotta volna. "Ne légy melodramatikus, Karl… " Ezt sokszor mondta. Hallotta a saját hangját, amint válaszol. "Én nem a saját id mben születtem, Monika. Nincs helyem az értelem korában. Ez fog a végén megölni: " A n hangja következett. "A b ntudat, a félelem és a saját mazochizmusod. Nagyszer pszichiáter lehettél volna, de olyannyira engedtél minden neurózisodnak…" - Fogd be a szád! A hátára gördült. T zött a nap rongyokkal borított testére. - Fogd be a szád! "Az egész keresztény szindróma, Karl A végén még megtért katolikus leszel, semmi kétség. Hol van az állhatatosságod?" - Fogd be a szád! Menj innen, Monika! "A félelem elhomályosítja a gondolataidat. Te nem a lelket keresed, még csak nem is az élet értelmét. Te vigaszt keresel. " - Hagyj békén, Monika! Mocskos kezével befogta a fülét. Haját és szakállát belepte a por. A testét mindenütt elborító sebeken megalvadt a vér. Fönt a nap mintha egy ütemre vert volna a szívével. "Lefelé mész, Karl, nem veszed észre? Lefelé. Szedd össze magad! Nem vagy teljesen képtelen az értelmes gondolkodásra…" - Ó, Monika! Fogd be a szád! A hangja durva volt és nyers. Az égen néhány holló körözött a feje fölött. Hallotta, amint visszaszólnak neki, az hangját utánozva. "Az Isten 1945-ben meghalt… " - Most nem 1945 van… most Anno Domini 28-at írunk. Az Isten él "Hogyan lehetsz kíváncsi olyan-nyilvánvalóan szinkretikus vallásra, mint a kereszténység-rabbinusi zsidó vallás, sztoikus etika, görög misztériumkultusz, keleti rítus…" - Ez nem számít! "Neked nem, a jelenlegi elmeállapotodban." - Szükségem van Istenre! "Err l van hát szó, igaz? Oké, Karl, faragd meg a saját keresztfádat. Csak fusson eszedbe, mi lehettél volna, ha egyezségre jutsz magaddal…" Glogauer nagy nehezen lábra állt, állt a dombtet n, és sikoltozott. A hollók megriadtak. Leírtak egy kört az égen, és elrepültek. Az égbolt elsötétedett. Akkor Jézus viteték a Lélekt l a pusztába, hogy megkísértessék az ördögt l. És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezék. (Máté 4:1-2)
IV. A bolond bebotorkált a városba. Lába felkavarta körülötte a port, kutyák csaholták körül, ahogy gépiesen, arcát a nap felé emelve lépkedett. Karja lecsüngött, ajka mozgott. Az emberek számára, akik hallották, a szavak idegenül csengtek; de olyan hévvel és meggy déssel szónokolt, mintha maga Isten tette volna szószólójává a vézna, mezítelen teremtményt. Az emberek azon tanakodtak, vajon honnan jött a bolond. A fehér város nagyrészt két- és egyemeletes, k l és vályogtéglából épült házakból állt; közepén a piactér, szemben egy régi, egyszer zsinagóga, el tte sötét ruhás emberek ültek és beszélgettek. Virágzó, tiszta város volt, a római kereskedelem tette ilyen gazdaggá. Az utcákon csupán egy-két koldus járt, azok is jól tápláltak. Az utcák követték a domb vonalát, amelyen a város épült. Kanyargós, árnyas, békés utcák voltak: falusiasak. A leveg ben mindenütt frissen Vágott fa illata terjengett, ácsolás zaja hallatszott, mivel a város els sorban ügyes ácsmestereir l volt híres. Az Izraeli Alföld szélén feküdt, köze! a Damaszkusz és Egyiptom között haladó kereskedelmi úthoz, és a kézm vesek áruival megrakott kocsik folyamatosan hagyták el a várost, amelyet Názáretnek hívtak. A bolond útközben, bárkivel találkozott, a város fel l tudakozódott, így ért el oda. Más városokon is keresztülhaladt - a római út mentén Philadelphián, Gerasán, Pellán és Scythopolison -, és idegenes kiejtésével egyre ugyanazt kérdezte: - Merre fekszik Názáret? Útközben néha enni adtak neki. Voltak, akik a sebei felél kérdezték, pedig rájuk tette a kezét, és idegen nyelven szólt hozzájuk. Voltak, akik k vel dobálták meg, s akadtak, akik rossz irányba küldték. A római viadukton átkelt a Jordánon, és északnak fordult, Názáret felé. Baj nélkül megtalálta a várost, de nagyon nehezére esett, hogy elinduljon feléje. Sok vért veszített, és útja során nagyon keveset evett. Ment, amíg össze nem esett, és addig feküdt, míg tovább nem tudott menni, vagy, ami nagy ritkán megesett, valaki rá nem talált, és meg nem kínálta pár korty fanyar borral vagy kenyérrel, hogy életet öntsön beléje. Egy ízben néhány római legionárius állította meg, és nyers kedvességgel megkérdezték, nincs-e valaki rokona, akihez elvigyék. Tört arameus nyelven szóltak hozzá, és meglep dtek, amikor idegenesen ejtett latin nyelven válaszolt, amely tisztább volt, mint amit k használtak. Megkérdezték, vajon rabbi-e vagy tudós. Azt felelte, hogy egyik sem. A légiós tiszt szárított hússal és borral kínálta. rjárat volt, amely havonta egyszer végigment ezen az úton. Zömök, cserzett arcú férfiak, arcuk kemény, tisztára borotvált. Foltos b rszoknyát, mellvértet és szandált viseltek, a fejükön vassisak, derekukon rövid hüvely kard volt. Most, hogy így körüllették, a lemen nap fényében sem látszottak elpuhultnak. A halkabb beszéd tiszt, aki éppolyan volt, mint a többi, csak éppen a mellvértje készült fémb l, és hosszú köpenyt viselt, megkérdezte a bolondtál, hogy hívják. A bolond egy pillanatra elhallgatott, hol kinyitotta, hol becsukta a száját, mintha nem emlékezne a nevére. - Karl - mondta végül tétován. Úgy hangzott, mint valami hirtelen jött ötlet. - Majdnem olyan, mint egy római név - mondta az egyik katona. - Városi ember vagy? - érdekl dött a tiszt. De a bolond esze, persze, már elkalandozott. Magában motyogva el is fordult t lük. Hirtelen újból rájuk nézett, és azt kérdezte: - Názáret? - Arra - mutatta a tiszt az utat, amely a hegyek közé vezetett. - Zsidó vagy? A kérdés mintha meghökkentette volna a bolondot. A katonák között utat törve magának, futásnak eredt. Azok nevetve hagyták, hadd fusson. Ártatlan bolond volt. Figyelték, hogyan rohan végig az úton. - Bizonyára valamelyik prófétájuk - mondta a tiszt, s a lova felé ballagott. Tele van velük az ország. Minden második ember, akivel összeakadnak, az istenük üzenetét terjeszti. Sok bajt nem csinálnak, a vallás, úgy látszik, távol tartja t lük a lázadás gondolatát. Hálásnak kellene lennünk, gondolta a tiszt. Az emberei még mindig nevettek. Elindultak az úton, éppen ellenkez irányba. A bolond megérkezett hát Názáretbe, és ahogy betámolygott a piactérre, az emberek kíváncsian, meglehet sen gyanakodva néztek rá. Vándorpróféta lehet, de az sincs kizárva, hogy megszállta az ördög. Az ilyesmit gyakran nehéz eldönteni. Majd a rabbik megmondják. Ahogy elhaladt az tusok bódéi el tt csoportosuló emberek között, azok egy pillanatra elhallgattak. Az asszonyok jól táplált testük köré csavarták vastag gyapjúsáljukat, a férfiak beburkolóztak pamutruhájukba, nehogy megérintse ket. Közönséges esetben beszámoltatták volna arról, mit keres a városban, de pillantása olyan átható volt, és aszott teste ellenére arca annyi, tiszteletet ébreszt vitalitást és lelkier t árult el, ami
önkéntelenül is távol tartotta ket. Amikor a piactér közepére ért, megtorpant és körülnézett. Láthatóan csak most kezdte észrevenni az embereket. Hunyorított, és megnyalta az ajkát. Óvatos pillantást vetve rá, egy asszony haladt el mellette. A bolond halkan, körültekint en formálva a szavakat, megszólította: - Ez Názáret? - Az - bólintott a n , és meggyorsította a lépteit. Egy férfi haladt át a téren. Piros és barna csíkos pamutruha volt rajta. Göndör, fekete haját piros, kerek sapka fedte. Az arca kövérkés volt és vidám. A bolond elébe ment és megállította. - Egy ácsmestert keresek. - Názáretben sok az ácsmester. A város az ácsmestereir l híres. Én magam is az vagyok. Segíthetek neked? A férfi jóindulatúan, bátorítólag beszélt. - Ismersz egy József nev ácsmestert? Dávid leszármazottját. A felesége Mária, és több gyermekük is van. Az egyiket Jézusnak hívják. A derék ember arca tréfás ráncokba szaladt, majd megvakarta a tarkóját. - Ó, ismerek Józsefet, nem is egyet. Abban az utcában is lakik egy szegény ördög mutatta a kezével. - Annak a feleségét hívják Máriának. Próbáld meg ott. Nem kell sokat keresgélned. Azt az embert keresd, aki sohasem nevet. A bolond elnézett arra, amerre a férfi mutatott. Mihelyt meglátta az utcát, minden mást feledve sietett arrafelé. A sz k utcácskában még er sebb volt a frissen vágott fa illata. Sokáig járt a gyaluforgácsban. Minden házból kalapács tompa puffanása, f rész sivítása hallatszott. A legkülönböz bb méret deszkák támaszkodtak a kerítéseknek, árnyékot vetve a házak falára, s köztük alig volt éppen csak annyi hely, hogy be lehessen menni a házba. Sok ácsmester a háza kapuja el tt dolgozott. Tálakat faragtak, egyszer léceket készítettek, minden elképzelhet formába hajlítva a fát. Felpillantottak, amint a bolond belépett az utcába, és közeledett egy öreg, rkötényes ács felé, aki épp egy szobrocskát faragott a munkapadja mellett. Az sz hajú férfi rövidlátó lehetett. Felnézett a bolondra. - Mit akarsz? - Egy József nev ácsmestert keresek. Felesége is van - Mária. Az öreg, kezében a félig kész szobrocskával, mutatta: - Két házzal lejjebb, az utca másik oldalán. A ház mellett, ahová a bolond érkezett, nagyon kevés deszka állt, és anyaguk is sokkal silányabbnak látszott, mint azoké, amelyeket eddig látott. A bejárat közelében álló munkapad féloldalt megvetemedett, és a férfi, aki föléje görnyedt, egy elformátlanodott széket javítgatott. Amikor a bolond megérintette a vállát, felegyenesedett. Nyomorúságtól barázdált, táskás arc tekintett rá. A szeme fáradt volt, ritkás szakállát id el tti fehér csíkok tarkázták. Köhécselt, talán meglepetésében, hogy megzavarták. - Te vagy József? - Nincs pénzem. - Nem akarok semmit - csak néhány kérdésem van. - József vagyok. Mire vagy kíváncsi? - Van fiad? - Több is, és lányaim is varinak. - A feleségedet Máriának hívják? Dávid családjából való vagy. A férfi türelmetlenül intett. - Igen, bár amennyi örömöm bennük telt… - Az egyik fiaddal szeretnék találkozni, Jézussal. Megmondanád nekem, hol van? - A semmirekell ! Mit csinált már megint? - Hol van? József szemében valami ravasz fény csillant meg, ahogy a bolondra bámult. - Próféta vagy? Azért jöttél, hogy meggyógyítsd a fiamat? - Prófétaféle vagyok. Tudok jövendölni. József sóhajtva felállt. - Megnézheted éppen. Gyere. - A kapun keresztül bevezette a bolondot a ház sz k udvarára. Tele volt fadarabokkal, törött bútorokkal és szerszámokkal, korhadó gyaluforgáccsal tömött zsákokkal. Beléptek a sötét házba. Az els szobában - a konyhában nyilván - nagy agyagt zhely mellett egy asszony állt. Magas volt és hájas. Hosszú, fekete haja zsíros csomókban lógott nagy csillogó szemébe, amelyben érzékiség égett. Keresztülnézett a bolondon. - Koldusok számára itt nincs étel - mordult fel. - Éppen eleget eszik is. - Fakanalával a sötét sarokban gubbasztó kis alakra mutatott. Az asszony szavai nyomán az alak megmozdult. - A mi Jézusunkat keresi - szólt József az asszonynak. - Talán azért jött, hogy könnyítsen a terhünkön.
Az asszony végigmérte a bolondot, majd vállat vont. Vastag nyelvével megnyalta az ajkát. - Jézus! A sarokban az alak felállt. - Tessék, az - mondta az asszony némi elégedettséggel. A bolond összeráncolta a homlokát, sebesen megrázta a fejét. - Nem. Az alak torz volt. A háta határozottan púpos, a bal szemére pedig bandzsított. Üres, ostoba kifejezés ült az arcán. Nyálzott. A neve hallatán kuncogni kezdett. Egy lépést el revonszolta magát. - Jézus - mondta. Kásás hangon, bizonytalanul ejtette ki a szót. - Jézus. - Csak ezt tudja mondani - mondta a n megvet en. - Mindig is ilyen volt. - Isten büntetése - mondta József keser en. - Mi baja van? - A bolond hangja megrendülést és kétségbeesést árult el. - Mindig is ilyen volt. - Az asszony visszafordult a t zhelyhez. - A tied lehet, ha akarod. Kívül-belül megzápult. Már visel s voltam vele, amikor a szüleim hozzáadtak ehhez a félemberhez… - Te, szégyentelen… - Józsefnek torkán akadt a szó, mikor a felesége egy pillantást vetett rá. A bolondhoz fordult. - Mi dolgod van a mi fiunkkal? - Beszélni akartam vele. Én… - nem jós… nem látnok… valaha azt hittük, hogy talán az. Még mindig jönnek hozzá Názáretb l, hogy gyógyítsa meg ket, vagy mondjon nekik jövend t, de csak vihog rájuk, és egyfolytában a saját nevét mondogatja… - Biztosak vagytok… benne… hogy nincs valami… körülötte… amit nem vettetek észre? - Biztosak! - horkant fel Mária gúnyosan. - Igazán nagy szükségünk van a pénzre. Ha lenne valami varázsereje, tudnánk róla. Jézus újra kuncogott, és besántikált egy másik szobába. - Lehetetlen - motyogta a bolond. Megváltozott volna a történelem? Lehet, hogy egy másik id dimenzióba került, ahol egyáltalán nem volt Krisztus? József mintha észrevette volna a bolond szemében tükröz gyötrelmet. - Mi lelt? - kérdezte. - Mit látsz? Azt mondtad, megmondod a jövend t. Elmondod hát, hogyan boldogulunk? - Nem most - szólt a próféta, és elfordult. - Nem most. Kirohant a házból, végig az utcán, amely illatozott a gyalult tölgyfától, cédrustól és ciprustól. Visszarohant a piactérre, ott megállt, s vadul körülnézett. Szemben meglátta a zsinagógát. Elindult feléje. A férfi, akivel korábban beszélt, most is ott volt a piactéren, f edényeket vásárolt a lányának, esküv i ajándékul. Fejével a különös ember felé intett, aki éppen belépett a zsinagógába. - Józsefnek, az ácsmesternek a rokona - mondta a mellette állónak. - Még az is lehet, hogy próféta. A bolond, a próféta, Karl Glogauer, az id utazó, az elvetélt neurotikus pszichiáter, az értelem kutatója, a mazochista, a halálvágyó és messiáskomplexussal terhelt ember, az él anakronizmus leveg után kapkodva belépett a zsinagógába. Látta az embert, akit keresett. Látta Jézust, József és Mária fiát. Látott valakit, akir l els pillantásra megállapíthatta, hogy született imbecilis. - Minden embernek van messiáskomplexuma, Karl - mondta Monika. Az emlékek kezdtek töredezettekké válni. Az id és személyazonosságának érzékelése kezdett összezavarodni. - Abban az id ben Galileában tucatnyi messiás volt. A történelem véletlene hozta, hogy az a bizonyos Jézus lett az egyetlen, aki a mítoszt és a filozófiát közvetítette… - Egészen biztos, hogy ennél többr l van szó, Monika. Az okkult könyvesbolt feletti szobában minden kedden összegy lt a jungi vitakör csoportanalízis és terápia céljából. Nem Glogauer szervezte a csoportot, de szíves örömest átengedte a helyiséget, és maga is buzgón csatlakozott a csoporthoz. Nagy megnyugvást jelentett számára, hogy hetenként egyszer beszélgethet ilyen gondolkodású emberekkel. Részben azért is vette meg az okkult könyvkereskedést, hogy megismerkedhessék érdekes emberekkel, olyanokkal, mint azok, akik a jungi vitakörbe eljártak. Jung iránt érzett rajongásuk hozta ket össze, de mindenkinek megvolt a maga külön rögeszméje is. Mrs. Rita Blen feltérképezte a repül csészealjak útjait, bár azt nem lehetett tudni, vajon hisz-e bennük vagy sem. Hugh Joyce hitt abban, hogy valamennyi jungi archetípus egyenes leszármazottja az évezredekkel ezel tt elt nt atlanti fajnak. Alan Cheddar, a csoport legfiatalabb tagja az indiai miszticizmus iránt érdekl dött, Sandra Peterson pedig, a szervez , nagy boszorkányspecialistának számított. James Headingtont az id izgatta. volt a csoport büszkesége; Sir James Headingtonnak hív t k, rengeteg találmánya volt a háború alatt, nagyon gazdag volt, rengeteg kitüntetést kapott, amiért olyan sokban hozzájárult a szövetségesek gy zelméhez. A háború alatt nagy tiszteletet vívott ki azzal, hogy nagy rögtönz nek bizonyult, de kés bb személye sok zavart keltett a Hadügyminisztériumban. Hóbortos embernek tartották, és ami még ennél is rosszabb, mániáit nyíltan bevallotta. Sir James gyakran mesélt a csoport többi tagjának id gépér l. Azok viccel dtek vele. A legtöbbjük szívesen eltúlozta saját tapasztalatait az egyes szakterületekkel összefüggésben.
Egy keddi estén, miután mindenki elment, Headington elárulta Glogauernek, hogy a gép elkészült. - Nem tudom elhinni - mondta Glogauer szintén. - Maga az els ember, akinek el pondom. - Miért éppen én? - Nem tudom. Kedvelem magát… meg a boltját. - Nem árulta el a kormánynak. Headington kuncogott. - Miért árultam volna el? Addig semmiképpen, amíg minden szempontból meg nem vizsgáltam. Meg is érdemlik, amiért kiraktak a legel re. - Nem tudja, hogy m ködik-e? - Biztos vagyok benne, hogy m ködik. Szeretné megnézni? - Egy id gép. - Glogauer enyhén elmosolyodott. - Jöjjön, nézze meg. - Miért én? - Gondolom, érdekli. Tudom, hogy nem híve az ortodox tudományos néz pontnak… Glogauer szánalmat érzett iránta. - Jöjjön - mondta Headington. Másnap elutazott Banburybe. Még aznap elhagyta 1976-ot, és megérkezett az Anno Domini 28. esztend be. A h vös és csendes zsinagógában átható tömjénillat lengett. A rabbik bevezették az udvarba. A városlakókhoz hasonlóan k sem tudtak vele mit kezdeni, de abban biztosak voltak, hogy nem az ördög szállta meg. Szokásuk volt, hogy menedéket nyújtanak a vándorprófétáknak, akik akkortájt már mindenütt felbukkantak Galileában, ámbár ez furcsább volt, mint a többiek. Az arca mozdulatlan, teste merev, piszkos arcán könnyek csurogtak. Még sohasem láttak ennyi szenvedést ember szemében. - A tudomány meg tudja mondani, hogyan, de sohasem kérdezi, miért - mondta Monikának. - Erre nem tud válaszolni. - Kit érdekel ez? - vágott vissza a n . - Engem. - Nos, erre nem fogsz választ kapni, igaz? - Ülj le, fiam - mondta a rabbi. - Mit akarsz kérdezni t lünk? - Hol van Krisztus? - mondta. - Hol van Krisztus? Nem értették a nyelvet, amit beszélt. - Görög? - kérdezte az egyik, de a másik a fejét rázta. Küriosz: Az Úr. Adonáj: Az Úr. Hol volt az Úr? Homlokát ráncolva, bizonytalanul körülnézett. - Pihennem kell - mondta az nyelvükön. - Honnan való vagy? Nem tudta, mit válaszoljon. - Ha-Olam Hab-Bah… - mormogta végül. Azok egymásra néztek. - Ha-Olam Hab-Bah - ismételték. - Ha-Olam Hab-Bah; Ha-Olam Haz-Zeh. Az eljövend világ és a jelen világ. - Üzenetet hozol nekünk? - kérdezte az egyik rabbi. Hozzászoktak már a prófétákhoz, de ez más volt. Üzenetet? - Nem tudom - felelte a próféta rekedten. - Pihennem kell. Éhes vagyok. - Gyere. Adunk enned, és kapsz helyet, ahol alhatsz. A b séges ennivalóból csak keveset tudott enni, és a szalmával tömött matracos ágy túl puhának bizonyult. Nem volt hozzászokva. Rosszul aludt, álmában kiabált. Kint a rabbik figyelték, de nem sokat értettek abból, amit mond. Karl Glogauer hetekig élt a zsinagógában. A legszívesebben a könyvtárban id zött, a hosszú tekercseket böngészve próbált választ kapni a dilemmájára. A Testamentumok szavai, melyeket sok esetben tucatnyiféleképpen lehetett értelmezni, csak még jobban összezavarták. Semmit sem talált, amit megragadhatott volna, semmit, amib l megtudhatta volna, mi romlott el. A rabbik többnyire megtartották a távolságot. Szent emberként bántak vele. Büszkék voltak, hogy az zsinagógájuk vendége. Meggy désük szerint is Isten választottja, és türelmesen várták, hogy beszéljen hozzájuk. A próféta azonban keveset beszélt, néhány szótöredéket motyogott maga elé az nyelvükön, és olykor azon az érthetetlen nyelven, amelyet gyakran használt, még olyankor is, amikor egyenesen hozzájuk szólt. Názáretben az emberek szinte másról sem beszéltek, mint a zsinagóga titokzatos prófétájáról, a rabbik azonban nem válaszoltak a kérdéseikre. Azt mondták az embereknek, hogy tör djenek a maguk dolgával, és
hogy vannak dolgok, amikr l még korai lenne bármit is mondaniuk. Ily módon, mint a papok általában, elhárították azokat a kérdéseket, amelyekre nem tudtak válaszolni, s ugyanakkor több tudást sejtettek magunkról, mint amennyi valójában volt. Aztán, egy szombaton, a próféta megjelent a zsinagóga nyilvános részében, és helyet foglalt a többiekkel, akik eljöttek az istentiszteletre. A férfi, aki a balján a tekercs szavait olvasta, felpillantott, s a szeme sarkából a prófétára lesett. A próféta csendben ült, s valami távoli kifejezés ült az arcán. A f rabbi bizonytalan tekintettel nézett rá, aztán jelzett, hogy a tekercset adják át a prófétának. Végül egy fiú szánta rá magát nagy nehezen, és a tekercset a próféta kezébe tette. A próféta hosszú ideig csak nézte a szavakat, aztán olvasni kezdte. El ször maga sem értette, mit olvas. Ézsaiás könyve volt. Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szív eket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. És behajtván a könyvet, átadó a szolgának, és leüle. És a zsinagógában mindenek szemei reá valónak függesztve. (Lukács 4:18-20)
V. Most ott mentek mögötte, ahogy Názáretb l elindult a Galileai-tó felé. Azt a fehér vászonruhát viselte, amit kapott, és bár az emberek azt gondolták, vezeti ket, valójában k terelték maguk el tt. - a mi Messiásunk - mondták a kérdez sköd knek. És máris hírek keltek szárnyra a csodatetteir l. Amikor betegeket látott, szánta ket, és megpróbált mindent elkövetni, mert valamit vártak t le. Sok esetben tehetetlen volt, de másokon, akik nyilván pszichoszomatikus alapon voltak betegek, tudott segíteni. Er sebb volt a hitük az hatalmában, mint saját betegségükben. Tehát meggyógyította ket. Kapernaumba érkezvén, legalább ötven ember kísérte végig az utcákon. Már tudták, hogy valamilyen módon kapcsolatban áll Keresztel Jánossal, aki köztiszteletben álló személy volt Galileában, és sok fárizeus igaz prófétának ismerte el. Ennek az embernek azonban valamilyen módon még nagyobb hatalma volt, mint Jánosnak. Nem volt szónok, mint a Keresztel , de csodákat tett. Kapernaum városa hosszan nyúlt el Galilea kristálytava partján, s a házak között nagy zöldségeskertek húzódtak. A fehér rakparton halászcsónakok és keresked hajók horgonyoztak, melyek rendszeresen közlekedtek a tóparti városok között. Noha a tavat minden oldalról közrefogták a zöld hegyek, maga Kapernaum sík területen, a hegyek védelmében épült. Békés város volt, és mint a többi galileai várost, sok keresztény is lakta. Görög, római és egyiptomi keresked k járták az utcákat, sokuknak állandó otthonuk is volt itt. Jómódú keresked k, kézm vesek és hajótulajdonosok lakták a várost, csakúgy, mint doktorok, ügyvédek, tudósok, mert Kapernaum a három provincia, Galilea, Trachonitis és Syria határán épült, és viszonylagos kicsinysége ellenére a keresked k és utazók forgalmas csomópontja volt. A különös, bolond próféta, lebeg vászonruhájában, nyomában a vegyes tömeggel, mely f képpen szegényekb l állt, de akadtak köztük egyben-másban kiváló emberek is, berontott Kapernaumba. Híre terjedt, hogy ez az ember valóban megmondja a jövend t, már megjósolta, hogy Jánost elfogja Heródes Antipas, és valóban nem sokkal kés bb Heródes Paraeában bebörtönözte Keresztel t. Jóslatai nemcsak afféle általánosságok voltak, bizonytalan, több értelm szavakkal zsúfoltak, mint más prófétáké. Olyan dolgokról beszélt, amelyek a közeljöv ben fognak bekövetkezni, és ezekr l teljes részletességet beszámolt. A nevét nem tudta senki. Egyszer en volt a názáreti próféta vagy a nazarénus. Voltak, akik szerint rokona, talán a fia volt egy názáreti ácsmesternek, de ezt az is magyarázhatta, hogy az "ács fia" írott képe majdnem megegyezett a "mágus"-éval, és a zavar innen is származhatott. Itt-ott még olyasmit is lehetett hallani, hogy Jézus a neve. Egyszer-kétszer ezen a néven szólították, de amikor megkérdezték t le, valóban ez-e a neve, tagadta, vagy a maca módján mindenféle választ megtagadott. Prédikációjában nyoma sem volt János hevességének. Szelíden beszélt, inkább bizonytalanul, és gyakran elmosolyodott. Különös módon szólt Istenr l is, és mintha Jánoshoz hasonlóan neki is köze lenne az esszénusokhoz, mert, mint k, a személyes vagyon felhalmozása ellen prédikált, és az emberek testvériességér l beszélt. De a csodák miatt figyelték annyira, miközben a kapernaumi kecses zsinagóga felé vezették. El tte egyetlen próféta se gyógyított betegeket, és t nt ennyire megért nek az emberek olyan bajai iránt, amelyekr l azok csak ritkán beszéltek. Nem is a szavai, inkább az együttérzése ragadta meg ket.
Karl Glogauer, életében el ször megfeledkezett Karl Glogauerr l. Életében el ször azt csinálta, amire pszichiáterként mindig is vágyott. De ez nem az élete volt. Életre keltett egy mítoszt… egy nemzedékkel korábban, miel tt ez a mítosz megszületett volna. Bezárt egyfajta pszichikai kört. Nem változtatta meg a történelmet, csak több tartalmat adott a történelemnek Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Jézus csak mítosz, semmi egyéb. Hatalmában állt fizikailag valóságossá tenni Jézust, sokkal inkább, mint az eredetmítosz teremtményét. Beszélt tehát a zsinagógában, és egy kedvesebb Istenr l szólt, mint akir l eddig hallottak, és ahol tudott, példázatokat is mondott. És fokozatosan elhalványult benne az az érzés, hogy igazolnia kell a tetteit, és mindinkább lényegtelennek érezte személyazonosságának tudatát; a helyébe egy másfajta személyazonosság érzése lépett, s ennek mind több és több tartalmat adott az általa választott új szerep. Archetipikus szerep volt. Jung tanítványához méltó szerep volt. Olyan szerep volt, amely túlment a puszta utánzáson. Olyan szerep volt, amelyet most a legapróbb részletekig végig kellett játszania. Karl Glogauer felfedezte a valóságot, amelyet keresett. És a zsinagógában vala egy tisztátalan ördögi lélekt l megszállt ember, a ki fennhangon kiálta, Mondván: Ah, mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Jöttél, hogy elveszíts minket? Ismerlek téged, ki vagy: az Istennek ama Szentje! És megdorgáló t Jézus, mondván: Némulj meg és menj ki ez emberb l! És az ördög azt a középre vetvén, kiméne bel le, és nem árta néki semmit. És támada félelem mindenekben, és egymással szólnak és beszélnek vala; mondván: Mi dolog ez, hogy nagy méltósággal és hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek és kimennek? És elterjede a hír fel le a környék minden helyén. (Lukács 4:33-37) - Tömeghallucináció. Csodák, repül csészealjak, szellemek, mind egyre megy mondta Monika. - Nagyon valószín - felelte . - De miért látták ezeket? - Mert akarták. - De miért akarták? - Mert féltek. - Gondolod, hogy ez elég hozzá? - Nem elég? Amikor el ször elhagyta Kapernaumot, még több ember szeg dött a nyomába. A városban maradásuk kezdett kényelmetlenné válni, mivel olyan tömegek lesték lélegzet-visszafojtva egyszer csodatetteit, hogy a város élete jóformán megbénult. A városon túli mez kön szólt hozzájuk. Intelligens, m velt emberekkel beszélt, akikben önmagával azonos vonásokat fedezett fel. Voltak köztük halászhajó-tulajdonosok is - ilyen volt Simon, Jakab és János. Aztán volt még egy doktor és egy köztisztvisel ; mind el ször hallották t Kapernaumban. - Tizenkett nek kell lenni - mondta nekik egy napon. - Meg kell lennie az állatövnek. Nem gondolta meg, mit beszél. Sok elgondolása különösnek t nt. Sok minden, amir l beszélt, ismeretlen volt nekik. Néhány farizeusnak az volt a véleménye, hogy káromolja az Istent. Egy napon összetalálkozott egy emberrel, és felismerte benne az egyik esszénust a Machaerus melletti kolóniából. - János szeretne beszélni veled - mondta az esszénus. - János nem halt még meg? - kérdezte a férfit. - Börtönbe vetették Paraeában. Azt hiszem, Heródes nem meri megöletni. Megengedi neki, hogy a falakon belül, a palota kertjében sétálgasson, hogy beszéljen a híveivel, de János fél, hogy Heródesnek hamarosan megjön a bátorsága, és megkövezi, vagy lefejezteti. Szüksége van a segítségedre. - Hogyan segíthetnék rajta? Neki meg kell halnia. Nincs semmi reménye. Az esszénus értetlenül bámult a próféta zavaros szemébe. - Mester, hiszen senki más nem segíthet rajta! - Mindent megtettem, amit csak kívánt t lem - felelte a próféta. - Meggyógyítottam a betegeket, és szóltam az emberek el tt. - Nem tudtam arról, hogy ezt kívánta t led. Most segítségre van szüksége, Mester. Te megmentheted az életét. A próféta félrevonta az esszénust. - Az életét nem lehet megmenteni. - De ha ez nem lehetséges, akkor a b nösök boldogulnak, és sohasem jön el a Mennyek Országa a földön…" - Az életét nem lehet megmenteni. - Isten akaratából?
- Ha én Isten vagyok, akkor Isten akaratából. Az esszénus reményét vesztve hátat fordított, és lassan távolodni kezdett. Keresztel Jánosnak meg kell halnia. Glogauer nem akarta a történelmet megváltoztatni, de meg akarta er síteni. Hívei kíséretében bejárta Galileát. Kiválasztotta a tizenkét tanult embert, a többiek pedig, akik vele tartottak, leg szegény emberek voltak. Minden reményüket a meggazdagodásra, belé vetették. Sokan közülük készek lettek volna Jánossal a rómaiak ellen indulni, de János börtönben volt. Talán ez az ember elvezeti ket a lázadásig, amikor majd kifoszthatják Jeruzsálem, Jerikó és Cezarea gazdag lakóit. Éhesen, fáradtan, ég szemmel követték a fehér ruhás férfit. Szükségük volt a reményre, és úgy gondolták, joggal reménykednek. Már nagyobb csodákat is csinált a szemük láttára. Egyszer egy csónakból prédikált nekik, és amint a sekély vízen át kilépkedett a partra, úgy látták, mintha a vízen járna. Az sz Galileában vándorolva érte ket, s mindenfel l hallották a hírt, hogy Jánost lefejezték. A Keresztel halála után a kétségbeesett emberek újult reményekkel fordultak az új próféta felé, aki ismerte t. Cezareában római rök vezették ki ket a városból; hozzászoktak már a vademberekhez és prófétáikhoz, akik az országban barangoltak. Ahogy a próféta híre n tt, úgy tiltották ki ket a többi városból is. Nemcsak a római, hanem a zsidó fennhatóságú városok sem akarták elt rni az új prófétát, ahogy elt rték Jánost. A politikai légkör változóban volt. Egyre nehezebben találtak élelmet. Azt ették, amit találtak, s éheztek, mint az állatok. Megtanította az embereket, hogyan kell evést mímelni, s közben elterelni figyelmüket az éhségr l. Karl Glogauer, a vajákos ember, a pszichiáter, a hipnotiz r, a Messiás. Választott szerepébe vetett hite néha megingott, és követ it zavarba ejtette, mert ellentétbe került önmagával. Már gyakran szólították názáreti Jézusnak. Többnyire nem utasította vissza ezt a megszólítást, de olykor-olykor dühösen kiáltozott egy különös, torokhangú nevet: - Karl Glogauer! Karl Glogauer! És akkor azt mondták, hogy íme, Adonáj hangján szólalt meg. - Ne nevezzetek így! - kiáltozta, és az emberek megzavarodtak, és magára hagyták, míg dühe lecsillapodott. Amikor megváltozott az id , és beköszöntött a tél, visszatértek Kapernaumba, mely hívei véd bástyájává vált. Kapernaumban töltötte a telet, s ezalatt prófétált. E próféciák közül több saját magára vonatkozott, és azok sorsára, akik melléje szeg dtek. Akkor megparancsoló tanítványainak, hogy senkinek se mondják, hogy a Jézus Krisztus. Ett l fogva kezdé Jézus jelenteni az tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénekt l és a f papoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni. (Máté 16:20-21 ) A n lakásán nézték a televíziót. Monika almát evett. Meleg vasárnap este volt, úgy hat és hét óra között. Monika, félig megevett almájával a képerny re mutatott. - Nézd ezt a dalom értelmetlenséget - mondta. - Ha szinte akarsz lenni, nem mondhatod, hogy ez bármit is jelent a számodra. Vallásos program ment, az egyik hampsteadi templomból közvetítettek egy popoperát. Az opera a keresztre feszítést dolgozta fel. - Popzenészek a szószéken - mondta a n . - Micsoda lecsúszás! A férfi nem válaszolt. A m sor, maga sem tudta, miért, obszcénnak t nt a számára. Nem tudott vitatkozni a vel. - Az Isten teste már végképp rothadásnak indult - gúnyolódott a n . - Fúj! Micsoda b z! - Akkor zárd le - mondta csendesen. - Hogy is hívják ezt a zenekart? A Kukacok? - Nagyon vicces. Elzárom én, jó? - Nem, nézni akarom. Mulatságos. - Ó, zárd már el - Krisztus imitációja! - fújt a n . - Hitvány karikatúra. A Krisztust játszó néger énekes, aki fáradtan énekelt a banális kísérettel, most monoton hangon elmotyogott valami üres versikét az emberek testvériességér l. - Ha így beszélt, nem csoda, hogy fölszögezték - mondta Monika. A férfi el rehajolt, és kikapcsolta a tévét. - Én élveztem. - A n gúnyos csalódottsággal beszélt. - Nagyon bájos hattyúdal volt. Kés bb, enyhe érzelmességgel, ami meglepte a férfit, azt mondta: - Te, slény, te. Milyen kár. Lehettél volna John Wesley vagy Kálvin vagy ilyesmi. Manapság nem lehetsz messiás, a te id dben ez nem megy. Senki sem figyel rád.
VI. A próféta egy Simon nev ember házában élt, bár jobban szerette Péternek hívni t. Simon hálás volt a prófétának, mert kigyógyította a feleségét betegségéb l, amelyt l már hosszabb ideje szenvedett. Titokzatos betegség volt, de a próféta csaknem er feszítés nélkül meggyógyította. Ez id tájt rengeteg idegen élt Kapernaumban, sokan csak azért jöttek, hogy lássák a prófétát. Simon figyelmeztette t, hogy akadna köztük, akik a farizeusoknak vagy a rómaiaknak kémkednek. A farizeusok alapjában véve nem voltak ellenszenvesek a prófétának, noha k nem hittek a csodákról szóló híreknek. Annak ellenére, hogy a politikai légkör megromlott, és a római megszállók Pilátustól a tiszteken át le egészen a csapatokig minden pillanatban felkelés kitörését l tartottak, semmiféle jelét nem látták annak, hogy valóban készül dne valami. Maga Pilátus kifejezetten remélte, hogy a baj bekövetkezik. Az bebizonyítaná Tiberiusnak, hogy a császár túl szelíden bánt a zsidókkal, nem beszélve a fogadalmi pajzsokról. Pilátus igazolást nyerne, s megnövekedne a zsidók fölötti hatalma. Most rossz viszonyban volt a provincia valamennyi tetrarchájával - különösen az állhatatlan Heródes Antipasszal, aki valamikor az egyetlen hívének látszott. A politika állapotától eltekintve otthoni helyzete is megnehezült, mert neurotikus feleségének ismét lidércnyomásos álmai voltak, és sokkal több figyelmet követelt t le, mint amennyit nyújtani tudott neki. Lehet séget kellene találni, gondolta, hogy kiprovokálhasson valami incidenst, de nagyon óvatosan, nehogy Tiberius értesüljön róla. Ez az új próféta gondoskodott egy gyújtópontról, de mindeddig még semmit sem vétett sem a zsidók, sem a rómaiak törvényei ellen. Nincs törvény, ami tiltaná bárkinek is, hogy messiásnak hirdesse magát, mint ahogy állítólag teszi, és semmi jele, hogy a népet felkelésre lázítaná - inkább ellenkez leg. Szobája ablakán kinézve, ahonnan Jeruzsálem minaretjeit és templomtornyait lehetett látni, Pilátus azokon a híreken gondolkozott, melyeket kémei jelentettek. A rómaiak által szaturnáliának nevezett ünnepség után hamarosan a próféta és tanítványai elhagyták Kapernaumot, és ismét elindultak az ország belseje felé. Hogy a forróság elmúlt, kevesebb csodát tett, de jövendöléseit buzgón kívánták az emberek. Figyelmeztette ket mindazokra a hibákra, amelyeket a jöv ben vétenek majd és mindazokra a b nökre, amiket az nevében fognak elkövetni. Bejárta Galileát majd Szamariát, s a jó római utakon Jeruzsálem felé közeledett. Már közel jártak a húsvéthoz. Jeruzsálemben a római tisztek a közeled ünnepr l beszélgettek. Ilyenkor voltak mindig a legnagyobb zavargások. Húsvét ünnepe el tt mindig lázadások törtek ki, és valamiféle bajra most is számíthattak. Pilátus beszélt a farizeusokhoz, és kérte, m ködjenek vele együtt. Azok azt válaszolták, hogy megteszik, ami lük telik, de ha az emberek bolondul viselkednek, arról nem tehetnek. Pilátus mogorván bocsátottá el ket. Kémei az ország minden részéb l hozták a jelentéseket. Néhány az új prófétáról szólt, de ezekb l is kiderült, hogy ártalmatlan. Pilátus magában arra gondolt, hogy most meg ugyan ártalmatlan, de ha a húsvét folyamán Jeruzsálembe ér, már nem biztos, hogy olyan ártalmatlan lesz. Húsvét ünnepe el tt két héttel a próféta megérkezett a Jeruzsálemhez közeli Betánia városába. Néhány galileai követ jének voltak barátaik Betániában, és ezek a barátok nagy örömmel nyújtottak menedéket annak az embernek, akinek a hírét elhozták már a Jeruzsálembe és a Nagy Templomba tartó zarándokok. Azért tértek be Betániába, mert a prófétát megijesztette híveinek nagy száma. - Túl sokan vannak - mondta Simonnak. - Túl sokan, Péter. Glogauer arca most már elgyötört volt. Szeme mélyen ült az üregében, szava megritkult. Néha tétován körülnézett, mintha maga se tudná, hol van. Betániai házához híre jött, hogy római kémek kérdez sködnek fel le. Úgy látszott, nem zavarja. Ellenkez leg, elgondolkodva bólintott, mint aki számított a hírre. Egy ízben két hívével elindult, hogy benézzen Jeruzsálembe. A város sárga falai ragyogtak a délutáni fényben. Mérföldekre látszottak a tornyok, magas épületek, sok közöttük vörös, kék és sárga mozaikkal volt díszítve. A próféta visszafordult Betánia felé. - Mikor megyünk be Jeruzsálembe? - kérdezte egyik követ je. - Még nem-felelte Glogauer. Válla meggörnyedt, karját a mellén keresztbe fonta, mint aki fázik. A jeruzsálemi húsvéti ünnep el tt két nappal a próféta elvezette embereit az Olajfák hegye és Jeruzsálem egyik külvárosa, Bethfagé felé, amely a hegyoldalban állt. - Hozzatok nekem egy szamarat… egy fiatal szamarat. Most be kell végeznem a jövendölést.
- Akkor mindenki megtudja, hogy te vagy a Messiás - mondta András. - Igen. Glogauer felsóhajtott. Ismét félelem fogta el, de ezúttal nem fizikai félelem. A színész félelme volt, aki a fináléra készül, a drámai csúcspontra, és nem tudja, jól fogja-e csinálni. Glogauer fels ajkán hideg verejték ütött ki. Letörölte. A szürkületben figyelmesen megnézte a körülötte állók arcát. Még mindig nem tudta biztosan valamennyiük nevét. A nevük különösebben nem érdekelte, csak az, hányan vannak. Tízen voltak. Kett a szamárért ment. Az Olajfák hegyének füves lejt jén álltak, lenéztek Jeruzsálem és a Nagy Templom felé. Könny , meleg szell fújt. - Júdás? - kérdette Glogauer kíváncsian. Volt egy, akit Júdásnak hívtak. - Igen, Mester - válaszolta. Magas, jókép fickó volt, göndör, vörös hajú és idegesen intelligens tekintet . Glogauer arra gondolt, bizonyára epilepsziás. Elgondolkodva nézett Júdás Iskáriótesre. - Megkérlek, hogy segíts nekem kés bb - mondta -, majd amikor bemegyünk Jeruzsálembe. - Hogyan, Mester? - Üzenetet kell vinned a rómaiakhoz. - A rómaiakhoz? - Iskáriótes zavartnak látszott. - Miért? - Csakis a rómaiakhoz. A zsidókhoz nem lehet - k azonnal megégetnének vagy lefejeznének. Majd elmondom, ha eljött az id . Már besötétedett, és az égen, az Olajfák hegye fölött kigyulladtak a csillagok. H vös lett. Glogauer reszketett. Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ; szegért és szamárháton ül , azaz n stényszamárnak vemhén. (Zakariás 9:9) - Osha'na! Osha'na! Osha'na! Osha'na! Miközben Glogauer a szamárháton belovagolt a városba, kísér i el reszaladtak, útközben a pálmaágakat hajigálva a földre. Az utca mindkét oldalán tömeg ver dött össze akiket a hívek értesítettek a jövetelér l. Most arra vártak, hogy az új próféta bevégezze a hajdani próféták jövendölését, és sokan hitték, hogy élükre áll a rómaiak elleni lázadásban. Most nyilván elmegy Pilátus házához, hogy szembenézzen a prokurátorral. - Osha'na! Osha'na! Glogauer zavart tekintettel nézett körül. Kényelmetlen volt az ülés a szamár hátán, pedig a hívek ráterítették a kabátjukat. Az állat sörényébe kapaszkodva ingott jobbra-balra. Hallotta a kiáltozást, de nem értette tisztán. - Osha'na! Osha'na! Els re úgy hangzott, mintha "hozsannát" kiáltanának, de aztán rájött, hogy arameus nyelven ez annyit jelent, hogy "szabadíts meg bennünket". - Szabadíts meg! Szabadíts meg! Jánosnak az volt a terve, hogy a húsvét ünnepe idején fegyverei felkelést szervez. Sokan szerettek volna részt venni a lázadásban, Azt hitték, János helyett most lesz a vezér. - Nem- mormogta, miközben végignézett a reményked arcokon. - Nem, én a Messiás vagyok. Nem tudlak megszabadítani benneteket. Nem… Az emberek a saját kiáltozásuktól nem hallották t. Karl Glogauer belépett Krisztusba. Krisztus belépett Jeruzsálembe. A történet a csúcsponthoz közeledett. - Osha'na! Ez nem szerepelt a történetben. Nem segíthetett rajtuk. Bizony, bizony mondom néktek: Aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be; a ki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mikor ezeket mondja vala Jézus, igen nyugtalankodék lelkében, és bizonyságot t n, és monda: Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem. A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kir l szól. Egy pedig az tanítványai közül a Jézus kebelén nyugszik vala, a kit szeret vala Jézus. Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, a kir l szól? Az pedig a Jézus kebelére hajolván, monda néki: Uram, ki az? Felele Jézus: Az, a kinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: A mit cselekszel, hamar cselekedjed. (János 13:20-27)
Júdás Iskáriótes bizonytalan, töpreng arccal elhagyta a szobát, kiment az emberekt l zsúfolt utcára, és elindult a kormányzó palotája felé. Kétségtelen, a tervben azt a feladatot kapta, hogy vezesse félre a rómaiakat, és elérje, hogy a nép felkeljen Jézus védelmében, de vakmer en cselszövést gondolt ki. Az utcákon, a lökdös férfiak, asszonyok és gyermekek között feszült volt a hangulat. A szokásosnál sokkal több római katona cirkált a városban. Pilátus tömzsi ember volt. Arca elpuhult, tekintete kemény, kifejezéstelen. Megvet en nézett a zsidóra. - Nem fizetjük meg azokat az informátorokat, akiknek az információja hamisnak bizonyul - mondta figyelmeztet en. - elem akarok pénzt, uram - mondta Júdás megnyer modorban, amit a rómaiak állítólag elvárnak a zsidóktól. - Lojális alattvalója vagyok a császárnak. - Ki ez a lázadó? -. Názáreti Jézus, uram. Ma belépett a városba… - Tudom. Láttam. De azt hallottam, hogy a békér l és a törvények tiszteletér l prédikál. - Hogy megtévesszen, uram. Pilátus felvonta a szemöldökét. Ez valószín nek hangzott. Ez emlékeztetett arra a csalárdságra, amelyet már kezdett megsejteni ennél a sima beszéd népnél. - Van bizonyítékod? - Az egyik hegytartója vagyok, uram. Bizonyítani fogom a b nösségét. Pilátus elbiggyesztette húsos ajkát. Nem engedhette meg magának, hogy most megsértse a farizeusokat. Már így is elég gondot okoztak neki. F leg Kajafás fog azon nyomban "igazságtalanságot" kiáltani, ha letartóztatja azt az embert. - Azt állítja, hogy a zsidók törvényes királya, Dávid leszármazottja - mondta Júdás, elismételve, amit mestere betanított neki. - Valóban? - Pilátus elgondolkodva nézett ki az ablakon. - Ami a farizeusokat illeti, uram… - Mi van velük? - A farizeusok nem bíznak benne. A legszívesebben holtan látnák. Ellenük beszél. Pilátus bólintott. Elrejtette a szemét, miközben ezt az információt mérlegelte. Lehet, hogy a farizeusok gy lölik a bolondot, de a letartóztatásából nyomban politikai t két kovácsolnának. - A farizeusok a letartóztatását akarják - folytatta Júdás. - Az emberek mind összecs dültek, hogy meghallgassák a prófétát, és sokan a Templomban kiáltozták a nevét. - Ez igai? - Igaz, uram. Vagy féltucatnyian megtámadták a Templomban a pénzváltót, és megpróbálták kirabolni. Amikor elfogták ket, azt mondták, hogy a nazarénus akaratát teljesítették. - Nem fogathatom el - t dött hangosan Pilátus. Jeruzsálemben már így is veszélyes volt a helyzet, de ha elfognák a "királyt", esetleg k maguk idéznék el a lázadást. Tiberius t okolná és nem a zsidókat. A farizeusokat meg kel( nyernie. Nekik kell t elfogniuk. - Várj itt - mondta Júdásnak. - Üzenetet küldök Kajafásnak. És menének ama helyre, a melynek Gethsemáné a neve; és monda az tanítványainak: Üljetek le itt, a míg imádkozom. És maga mellé vevé Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni és gyötr dni; És monda nékik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok. ( Márk 14:32-34) Glogauer most meglátta a közelg cs cseléket. Názáret óta el ször érzett fizikai gyengeséget és kimerültséget. Meg fogják ölni. Meg kell halnia; ezt elfogadta, de félt a szenvedést l, amely vár rá. Leült a domboldalon, és nézte a közeled fáklyákat. - A mártírság eszméje csak néhány aszkéta fejében létezett- mondta Monika. - Egyébként morbid mazochizmus volt, ami által könny volt elkerülni a felel sséget, arra volt jó, hogy ellen rzés alatt tartsák a népet… - Ez nem olyan egyszer … - Ilyen egyszer ez, Karl. Most megmutathatja Monikának. Csak azt sajnálta, hogy valószín leg sohasem foga megtudni. Arra gondolt, leírhatna mindent, betehetné az id gépbe, és akkor reménykedhetne, hogy megtalálják. Különös volt. A
szokásos értelemben nem volt vallásos. Szabadgondolkodó volt. Nem a meggy dés vezette abban, hogy védelmezze a vallást Monika cinikus lekicsinylésével szemben; inkább arról volt szó, hogy nem volt meggy dve a tudomány mint a probléma megoldója eszméjér l, amelyben Monika nagyon is hitt. Nem tudott osztozni vele ebben meggy désében, és nem maradt más, mint a vallás, noha nem hitt a kereszténység Istenelképzelésében. A kereszténység misztériumaiban az isten titokzatos er nek látszott, a többi nagy vallás pedig nem szólt hozzá elég közvetlenül. Értelme azt súgta neki, hogy az Isten semmiféle testi formában nem létezett. A tudatalattija pedig azt súgta, hogy a tudományba vetett hit nem elegend . - A tudomány alapvet en szemben áll a vallással - mondta egyszer Monika élesen. - Mindegy, hány jezsuita gy lik össze, hogy racionalizálják nézeteiket, akkor is tény, hogy a vallás nem fogadhatja el a tudomány alapmagatartását, és a tudomány számára magától értet dik, hogy támadja a vallás alapelveit. Az egyetlen terület, ahol nincs köztük különbség, és nincs szükség háborúskodásra, az alapfeltevésben van. Az ember elfogadhatja vagy nem fogadhatja el, hogy létezik egy természetfeletti, amit nevezhetünk Istennek. De mihelyt valaki védelmezni kezdi a saját feltevését, megkezd dik a harc. - Te a szervezett vallásról beszélsz… - Én a vallásról beszélek, amely szemben áll a hittel. Kinek van szüksége a vallás szertartására, amikor itt van helyette a sokkal magasabb rend tudományos szertartás? A vallás a tudás elfogadható pótléka. De többé már nincs szükség pótlékokra, Karl. A tudomány szilárdabb alapot kínál az eszmék és az etikák rendszerének felépítésére. Nincs szükségünk a mennyország simogatására és a pokol ütlegeire, amikor a tudomány már képes felmutatni a cselekedetek következményeit, és az emberek maguk is megítélhetik, hogy azok a cselekedetek jók voltak-e vagy sem. - Ezt nem tudom elfogadni. - Ezért vagy te beteg. Én is beteg vagyok, de legalább látom, milyen az, ha valaki egészséges. - Én csak a halál fenyegetéséi látom… Mikor megegyeztek, Júdás arcon csókolta, és akkor körbefogták a Templom rei meg a római katonák. Némi zavarral küszködve mondta a rómaiaknak: - Én vagyok a zsidók királya. - Aztán a farizeus szolgákhoz fordult. - Én vagyok a Messiás, aki jöttem, hogy elpusztítsam az uraitokat. Elfogták, és kezdetét vette a végs szertartás.
VII. Zavaros próbálkozás volt, önkényes vegyítése a római és a zsidó törvénynek, amely végs soron senkit sem elégített ki. A feladatot elvégezték Ponttus Pilátus és Kajafás többszöri megbeszélése után, hogy törvényes rendszereiket a helyzet állásának megfelel en egymáshoz hajlítsák és egyesítsék. Különböz okok miatt, de mindkett nek szüksége volt b nbakra, így hát az eredményt elérték, és a bolondot b nösnek nyilvánították, egyrészt a rómaiak elleni lázadásért, másrészt eretnekség miatt. A megegyezés különös vonása volt, hogy a tanúk valamennyien a hívei közül kerültek ki, mégis buzgón kívánták az elítélését. A farizeusok egyetértettek abban, hogy ez esetben a kivégzés római módja felel meg a legjobban az id pontnak és a helyzetnek, ezért elhatározták, hogy keresztre feszítik. De tekintélyes emberr l lévén szó, szükség lesz néhány kipróbált római megalázó módszerre, hogy a zarándokok szemében szánalmas és nevetséges figurává váljék. Pilátus biztosította a farizeusokat arról, hogy jelen lesz, de ragaszkodott ahhoz, hogy aláírják az iratokat, s ezáltal beleegyezésüket adják az cselekedetéhez. A vitézek pedig elvivék t az udvar bels részébe, a mi az rház; és összehívák az egész csapatot. És bíborba öltözteték t, és tövisb l font koszorút tevének a fejére, És elkezdék t köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala t, és térdet hajtva tisztelik vala t. Mikor pedig kicsúfolták t, leveték róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltözteték; és kivivék t, hogy megfeszítsék. (Márk 15:16-20) A fájdalomtól és a megalázás szertartásától már elborult az agya, attól, hogy immár teljesen átadta magát a szerepének. Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy cipelje a súlyos fakeresztet, és csak ment a cirénei ember mögött, akit a rómaiak toboroztak erre a célra, a Golgota felé. Miközben a zsúfolt, néma utcákon tántorgott végig, azoknak a szeme láttára, akik azt hitték, fogja vezetni ket a római urak ellen, a szeme megtelt könnyel, látása elhomályosult, s néha letámolygott az útról. Ilyenkor az
egyik római r visszataszigálta. - Túl érzelmes vagy, Karl. Miért nem hallgatsz a józan eszedre, és szeded össze magad…? Emlékezett a szavakra, de azt már nehezen tudta volna megmondani, ki mondta, vagy kicsoda az a Karl. A domboldalra vezet út köves volt, néha megcsúszott, s eszébe jutott egy másik domb, amelyre hosszú id vel ezel tt felkapaszkodott. Úgy t nt neki, hogy akkor még gyerek volt, de az emlékek összekeveredtek, és nem tudta volna megmondani. Nehezen, kapkodva szedte a leveg t. Alig érezte a fejét felsebz tövisek okozta fájdalmat, de az egész teste a szívdobogásával egy ütemre lüktetett. Olyan volt, mint a dobolás. Este volt már. Most nyugodott le a nap. Arcra bukott, fejét bevágta egy éles k be, épp, amikor felért a domb tetejére. Elájult. És vivék t a Golgotha nev helyre, a mely megmagyarázva annyi, mint: koponya helye. És mirhás bort adnak vala néki inni; de nem fogadá el. ( Márk 15:22-23) Félrelökte a kupát. A katona vállat vont, és megfogta az egyik karját. A másik karját már fogta egy másik katona. Eszméletre térve, Glogauert heves remegés fogta el. Éles fájdalmat érzett, amint a kötelek csuklóján és bokáján a húsába vágtak. Minden erejét megfeszítette. A tenyerén valami hideget érzett. Noha csak kis részt takart a kézfeje közepén, mégis roppant súlyosnak érezte. Olyan hangot hallott, ami szintén a szívdobogásával egy ütemre vert. Oldalt fordította a fejét, és ránézett a kezére. Amint a keresztfán feküdt, amely most párhuzamos volt a földdel, látta, hogy egy katona kalapáccsal veri be a nagy vasszöget a kezébe. Figyelte, s azon t dött, vajon miért nem érez fájdalmat. Most, hogy a szög elérte a fát, a katona magasabbról lendítette a kalapácsot. Kétszer elvétette, és rávágott Glogauer ujjaira. Glogauer a másik oldalára nézett, és látta, hogy a másik katona is szöget ver be. is nagyon sokszor elvéthette a szöget, mert ujjai véresek voltak és összezúzódtak. Az els katona végzett a szög beverésével, és figyelmét most a lábára fordította. Glogauer érezte, hogy a szög a húsába mélyed, és érezte a kalapácsütéseket. Emel segítségével kezdték a keresztet függ leges helyzetbe emelni. Glogauer észrevette, hogy egyedül van. Aznap senki mást nem feszítettek keresztre. Tisztán látta lent Jeruzsálem fényeit. Az égen még volt némi világosság. Hamarosan teljesen besötétedik. Néhány bámészkodót is látott. Az egyik n Monikára emlékeztette. Odaszólt: - Monika? De a hangja rekedt volt, csak suttogott. A n nem nézett föl. Úgy érezte, testét csak a szögek tartják. A bal kezébe szúró fájdalom hasított. Úgy látszik, nagyon er sen vérzik. Milyen különös, gondolta, hogy most itt lóg. Nyilván eredetileg ennél az eseménynél akart jelen lenni. S t egészen biztos. Minden nagyszer en ment. Bal kezén egyre er södött a fájdalom. Lepillantott a római katonákra, akik a kereszt tövében kockáztak. Teljesen elmerültek a játékban. Ebb l a távolságból nem látta a kocka jeleit. Felsóhajtott. Mellkasának mozgása nyomán még nagyobb fájdalmat érzett a kezein. Most már igen er s fájdalmai voltak. Összerázkódott, és megpróbált, amennyire lehetett, a fának támaszkodni, hogy enyhítsen kínjain. A fájdalom egész testét átjárta. Összeszorította a fogát. Irtózatos volt. Zihálni kezdett, majd kiáltozásba tört ki. Vonaglott. Az égen már semmi fény nem volt. A holdat és a csillagokat súlyos fellegek takarták. Lentr l suttogást hallott. - Vegyetek le! - kiáltotta. - Ó, kérlek, vegyetek le! Elborította a fájdalom. El rebukott, de senki nem oldozta el. Aztán felemelte a fejét. A mozdulat újabb gyötrelmes kínt okozott, és újabb vonaglásra kényszerítette a kereszten. - Vegyetek le. Kérlek. Kérlek, hagyjátok abba! Minden porcikája, izma, ina és csontja szinte elviselhetetlenül fájt. Tudta, nem éri meg a másnapot, mint ahogy korábban hitte. Nem gondolta, hogy ez ennyi szenvedéssel jár. És kilenc órakor fennszóval kiálta Jézus, mondván: Elói! Elói! Lamma Sabaktáni? a mi megmagyarázva annyi, mint: Én istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet? (Márk 15:34)
Glogauer köhögött. Száraz, alig hallható hang volt ez. A kereszt tövében azért meghallották a katonák, hiszen addigra már leszállt a csendes éjszaka. - Furcsa - mondta az egyik. - Tegnap még imádták. Ma olyanok voltak, mintha akarták volna, hogy végezzünk vele… még azok is, akik a legközelebb voltak hozzá. - Boldog leszek - mondta erre egy másik -, ha egyszer kiszabadulok ebb l az országból. Ismét Monika hangját hallotta. "A gyengeség és a félelem juttatott ide, Karl. A mártíromság nem más, mint önhittség. Ezt nem tudod belátni?" Gyengeség és félelem. Megint köhögött, mire visszatért a fájdalom, de már tompábban. Közvetlenül miel tt meghalt, megint beszélni kezdett, addig motyogva a szavakat, míg a lélegzete ki nem fogyott: - Hazugság. Hazugság. Hazugság. Kés bb, amikor néhány doktor szolgája - mert gazdáik azt hitték, vannak speciális sajátosságai - ellopta a tetemet, híre kelt, hogy nem is halt meg. De a test addigra már a doktorok bonckamráiban rothadt, és nem várt rá más, csak a megsemmisülés. F. Nagy Piroska fordítása
Utószó
Kongresszusunk meghívottjai szép számmal összegy ltek. Jöttek hajóval, repül géppel, vonattal, autóval és néhányan nem tudni, mivel, mert egyszer csak hipp-hopp, itt voltak, mintha a falból léptek volna el vagy a terem félhomályos sarkában a leveg l. Útlevelet, vízumot nem kért t lük senki, a vámosok nem nyittatták ki a csomagjaikat, pedig volt köztük, aki nyolc-tíz ország határát is átlépte, nem is beszélve azokról, akik távoli kontinensekr l indultak, hogy ezen az összejövetelen hazájukat képviseljék. Jöttek, mert tudták hogy fontos kongresszus ez, a maga nemében els a bolygón, igazi világkongresszus, nem olyan, amilyet az amerikaiak 1939 óta minden évben megrendeznek, és minden ok nélkül "világkongresszusnak" neveznek, s amelyeken csak angolul lehet megszólalni. Ezen az összejövetelen minden nyelv és minden ország egyenl joggal vett részt, az örmény ugyanúgy elmondhatta a magáét, mint az amerikai, a japán, a lengyel vagy az olasz. És a nyelvek különböz sége nem volt akadály, a sokat emlegetett "nyelvi barikád" elt nt, a beszélgetések nem korlátozódtak a köszönésre vagy a koccintásokhoz mormolt jókívánságokra. Válogatott csapat jött össze, csupa nagyfej , csupa "very important person", a szakma grófjai és hercegei, ha szabad a feudalizmus korából vett ranggal illetni ket, akik közül szerénységb l vagy világnézeti okok miatt számosan tiltakoznának a "méltóságos" vagy "kegyelmes" megszólítás ellen. A hangulat remek. Alig kell egymásnak bemutatni a résztvev ket, mindenki mindenkit ismer már korábbról, s ami még meglep bb, mindenünnen a kölcsönös tisztelet, a megértés és elismerés szavait hallja az ember. A szigorú ítélet s olykor túlzottan igényes Stanislaw Lem nagy megelégedéssel szemébe mondja a bozontos szakállú Philip K. Dicknek, hogy a novellája igazán jó, mialatt egy másik csoportban a kiadói tevékenységér l ismert Donald A. Wollheim szokatlan hévvel dicséri a franciákat, az izgékony Jean-Pierre Andrevont és az "éjszakai leveleir l ismert, de azért sohasem álmos Michel Demuth-öt. Kik vannak még itt? Henrich Altov tempós nyugalommal a feminizmusról társalog a szenvedélyesen n párti Vonda McIntyre-rel, arra is ügyelve, hogy finom bókokat sz jön mondataiba; Isaac Asimov szerényen s inkább hangosan gondolkodva arról beszél Kir Bulicsovnak és az öles termet Dmitrij Bilenkinnek, hogy talán módosítani fogja a robotika három törvényét, bizonyos szovjet eredményekre hivatkozik, és azt is megemlíti, hogy szeretne egyszer szül városába, Petrovicsibe látogatni, s közben a szeme ábrándosan fénylik. A hajóskapitánynak öltözött ausztráliai Bertram A. Chandler pipájával a kezében egész csoportnak meséli a Karolina- és a Palau-szigetek vizein esett veszélyes kalandjait. Hallgatói között ott mosolyog a tréfára mindig hajlamos Mihail Puhov, a jobbnál jobb antológiákat szerkeszt , társait keményen kritizáló Damon Knight és a költ i szatírákat kedvel , leningrádi Alekszandr Zsityinszkij. lük kissé balra a törékeny termet , éles esz német, Herbert W. Franke, a kibernetikus és elektronikus vészetr l és irodalomról beszél a figyelmes, Japánból érkezett Sinicsi Hosinak, aki szemlátomást élvezi a beszélgetést, hiszen maga is ért a témához, és ismeri partnere elméletét a kiborgok felhasználásáról.
Az angolok sem húzódnak félre, régen elfelejtették az "el kel elszigetel dés" elvét, Arthur C. Clarke a Nagy Korallzátony szépségeit ecseteli az olasz kollégának, Sergio Turonénak, a félelmetesen m velt Brian W. Aldiss az örmény Szimonjannal és az orosz Salimovval vitázik, de most valószín leg nem politikáról van szó, hanem a stílus és a forma fontosságáról s arról, hogy hogyan is lehet a század prózairodalmának újításait felhasználni. Kurt Vonnegut mélázva s arcán némi szkepszissel hallgatja a vitát, az inkább spanyolnak, mint amerikainak látszó Van Vogt szívesen közbeszólna, és elmondaná elméletét arról, hogy mikor és hogyan lehet meglepni az olvasót, de egyel re udvariasan hallgat, még nem jött el az ideje. John Brunner nyakában az atombomba betiltását követel jelvénnyel azt magyarázza a torzonborz Michael Moorcocknak, hogy a krisztusi tanok összeférhetnek a szociális törekvésekkel, különösen ha a legfontosabbról, a jöv l van szó. A sarokban egy kerek asztalnál három csöndes férfi üldögél. Nem isznak, nem dohányoznak, egy szót sem szólnak. Nem hallgatnak oda, mégis értik a többieket, némák, és a szavuk mégis ott úszik a leveg ben, elkeveredik a zsongó beszédben. Halottak mind a hárman, az er teljes Jefremov, miniatürista Fredric Brown és a felejthetetlen Ilja Varsavszkij. És mégis itt vannak, eljöttek erre a különös kongresszusra, amelynek nincsenek termei és asztalai, nincsenek tanácskozásai és vitái, nincsenek el adói és felszólalói, csupán fehér oldalai és fekete bet i, mert ez a kongresszus - és ezzel a hasonlatot be is kell fejeznünk - csak egy antológia, a Metagalaktika negyedik kötete. És ez a kötet vakmer en arra vállalkozott, hogy felsorakoztatja a tudományos-fantasztikus irodalom legjobbjait, legjobb íróit és legjobb elbeszéléseit a világ minden tájáról. Korábban elmondtuk már, hogy nagy elszántság vagy elfogultság kell a "legjobb" szó leírásához, kimondásához. Az Egyesült Államokban évente négy-öt antológia viseli a büszke címet: a világ legjobb science fiction novellái. És tartalomjegyzékük közel sem azonos. A szerkeszt i vélemények és ízlések er sen eltérnek egymástól. Az olvasói véleményekr l nem is beszélve. Mi mégis reménykedünk kockázatos vállalkozásunk sikerében. Reméljük, hogy Olvasónk az utolsó oldalak után elégedetten teszi le kötetünket. Reméljük, hogy észreveszi azt, amit a legfontosabbnak tartottunk, a szerkesztés munkájával bíbel dve. Azt a furcsaságot ugyanis, hogy sok nyelven szólaló sok egyéni hang hogyan olvad össze egyetlen kórussá. Más szavakkal ugyan, de ugyanazt mondja könyvünkben Tokió és Moszkva, Róma és Berlin, New York és Párizs. Bár meger södne és szétterjedne az élet minden területén, a Föld minden táján ez a hang! Kuczka Péter
