Francis Hodgson Burnett: The secret Garden 1953 Hungarian translation: Kopácsi Margit 1959 Rényi Krisztina rajzaival Francis Hodgson Burnett Titkos kert I. fejezet A KIHALT HÁZBAN Amikor Mary Lennox a nagybátyjához került Misselthwaite Manorba, mindenki azt mondta, ilyen csúnya kislányt még nem látott. És ez bizony így igaz. Keskeny arcú, vézna gyerek volt; gyér hajú, mogorva. Sárga haja alatt az arca is sárgának látszott, mert Indiában született, és hol ilyen, hol olyan betegség verte le a lábáról. Apja, a munkával túlterhelt angol kormányhivatalnok, szintén állandóan betegeskedett. Az anyja gyönyörű asszony volt, de csak a mulatságon járt az esze, és vidám emberekkel vette magát körül. Gyerekre soha nem vágyott, és amikor Mary mégis megszületett, rábízta egy hindu dadára, aki tudta, hogy ha kedvében akar járni az úrnőnek, a gyereket olyan távol kell tartania tőle, amennyire ez csak lehetséges. Nem is háborgatta hát a beteges, nyűgös, csúnya kis csecsemővel a szülőket, ahogy később sem zaklatta őket, amikor a csecsemőből ugyanolyan beteges, nyűgös, totyogó kis jószág lett. Mary nem is igen emlékezett rá, hogy a sötétbőrű dadán és a bennszülött szolgákon kívül valaki mást is látott volna a házban. A dada és a bennszülött szolgák viszont szó nélkül engedelmeskedtek neki, igyekeztek a kedvében járni, mert az úrnő – Mem Sahib – haragudott volna, ha a gyerek sír. Így aztán nem csoda, hogy hatéves korára olyan zsarnok és önző gyerek vált belőle, amilyen talán még nem is született erre a világra. A fiatal, angol nevelőnő, aki azért jött, hogy írni és olvasni tanítsa, annyira torkig lett vele, hogy a harmadik hónapban felmondott. Új nevelőnők érkeztek, de ők még három hónapot se bírtak ki. Mary talán soha nem tanult volna meg olvasni, ha föl nem ébred benne a vágy a mesék után. Kilencéves lehetett, amikor egy rettenetesen forró reggelen rosszkedvűen ébredt. Bosszúsága csak fokozódott, amikor látta, hogy a szolgáló, aki az ágya mellett áll, nem Dadus. – Miért te jöttél? – kérdezte az idegen asszonyt. – Nem engedem, hogy itt maradj! Küldd ide Dadust!
Az asszony rémülten nézett rá, és egyre azt hajtogatta, hogy Dadus nem jöhet. Mary dühbe gurult: ütött, rúgott, a nő rémülten pislogott, és egyre csak azt ismételgette, hogy Dadus nem jöhet Miss Sahibhoz. Volt valami titokzatos a levegőben ezen a reggelen. Semmi sem a megszokott mederben folyt. A bennszülött szolgák közül többen hiányoztak, akiket viszont látott, rémült, hamuszürke arccal suhantak el mellette. De senki sem mondott semmit, és Dadus nem jött. Ahogy múlt a reggel, Maryt teljesen magára hagyták, úgyhogy végül is lement a kertbe, és egyedül, árván játszani kezdett egy fa alatt, a veranda közelében. Úgy tett, mint aki virágágyat csinál: apró buckákba nagy, vörös hibiszkuszokat1 szúrt, de közben egyre dühösebb lett. Szidta magában Saidit, és szavakat keresett, amiket majd a fejéhez vág, ha előkerül. – Disznó! Disznó! Ronda disznó! – mondta, mert tudta, hogy ez az a szó, amellyel vérig sértheti a bennszülötteket. Ezt ismételgette fogcsikorgatva, mikor hirtelen meghallotta az anyja lépteit a verandán. Az asszony nem volt egyedül. Csinos fiatalember állt mellette, és halk, fojtott hangon beszélgettek. Mary ismerte ezt a szőke fiatalembert, tudta róla, hogy tiszt, és hogy nem régen érkezett Angliából. Jól meg is bámulta, de főleg az anyját nézte. Mindig így rácsodálkozott, valahányszor látta, mert Mem Sahib – többnyire így szólította az anyját – szép magas, karcsú teremtés volt, és gyönyörű ruhákat viselt. A haja olyan, mint a lágyan hullámzó selyem. Finom kis orrát kissé megvetően magasra tartotta, és nagy, nevető szeme volt. Könnyű, lenge ruhákat viselt – Mary szerint csupa csipke minden ruhája. Ezen a reggelen még csipkésebb volt, mint valaha. Csak a szeme nem nevetett. A ragyogó szempár tágra meredt a rémülettől, és könyörögve kutatta a fiús képű tiszt arcát. – Csakugyan olyan borzasztó? Igazán? – hallotta Mary. – Rettenetes – válaszolta a fiatalember elfúló hangon. – Rettenetes, Mrs. Lennox! Már két héttel ezelőtt fel kellett volna mennie a hegyekbe. Mem Sahib a kezét tördelte. – Tudom! – kiáltotta. – Csak azért maradtam itt, hogy elmehessek arra a szerencsétlen fogadásra. Milyen ostoba voltam! Ebben a pillanatban olyan hangos jajveszékelés hallatszott a cselédlakások felől, hogy az asszony önkéntelenül megragadta a fiatalember karját. Mary egész testében remegett. A jajveszékelés egyre vadabb lett. – Mi ez? Mi történt? – zihálta Mrs. Lennox. – Valaki meghalt – válaszolta a tiszt. – Maga egy szóval se mondta, hogy a szolgálói között is kitört… – Nem tudtam – zokogta Mem Sahib. – Jöjjön velem! Jöjjön velem! – Ezzel sarkon fordult, és berohant a házba. 1
forró égövi, színes virágú díszcserje
Ezek után iszonyú dolgok történtek, és a reggeli izgalom minden titka érthetővé vált Mary előtt. Végzetes erővel kitört a kolera, és az emberek hullottak, mint a legyek. Ezen az éjszakán betegedett meg Dadus is, és éppen az imént hunyta le örökre a szemét. Ezért jajveszékeltek úgy a szolgák a kunyhókban. Ugyanezen a napon három másik szolgálót is elragadott a kór, és eszeveszett félelmükben többen elszöktek. A rémület hatalmába kerítette a vidéket, mert már minden kunyhóban haldoklott valaki. A második napon, a rémségektől és a zűrzavartól ijedten, Mary elbújt a gyerekszobába. Itt azután el is felejtkezett róla mindenki. Senki sem törődött vele, senki sem vágyott utána, így hát semmit sem tudott azokról a különös dolgokról, amelyek lejátszódtak körülötte. Múltak az órák, és Mary felváltva sírt és aludt. Csak annyit tudott, hogy az emberek betegek, és időnként titokzatos, ijesztő hangokat hall. Egyszer belopakodott az ebédlőbe. A szoba üres volt, az asztal megterítve, rajta a félig elköltött ebéd maradványai. A székek és a tányérok rendetlenül félre voltak tolva, mint amikor valaki, valamilyen okból, evés közben hirtelen felugrik az asztaltól. Mary evett néhány szem gyümölcsöt, egy kis süteményt, és mert szomjat is érzett, megivott egy pohár bort, amit csaknem érintetlenül az asztalon hagytak. A bor édes volt, és erős is, de erről Mary nem tudott. Csakhamar kábult lett tőle; visszament hát a gyerekszobába, és ismét magára zárta az ajtót, mert félt a kunyhókból kihallatszó jajveszékeléstől és a rohanó léptek zajától. A bortól annyira elálmosodott, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Ledőlt az ágyra, és ezután hosszú ideig semmiről sem tudott. Mary mélyen aludt. A házban közben sok minden történt, de sem a jajveszékelés, sem a szaladgálás, sem a cipekedés zaja nem ébresztette föl. Amikor végre mégis fölébredt, egy ideig még fekve maradt, és mereven bámulta a falat. A házban tökéletes csend honolt; olyan csendes volt, mint azelőtt soha. Se hangokat, se lépteket nem hallott, és szerette volna tudni, vajon felgyógyultak-e az emberek a kolerából. Vajon elmúltak-e a bajok? Kíváncsi volt arra, hogy ha Dadus meghalt, ki fogja ezután gondját viselni? Biztosan jön majd egy új dada, aki új meséket tud, mert a régieket már meglehetősen unta. Dadus miatt, aki meghalt, egy könnyet sem ejtett: nem volt érzelmes természet, és soha nem törődött senkivel. Csak a zaj, a rohanás, a jajveszékelés rémítette meg, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy ő is a világon van. Az emberek túlságosan is kétségbe voltak esve ahhoz, hogy törődjenek egy olyan gyerekkel, akit senki sem szeretett. Amikor a kolera kitört, az emberek csak önmagukra gondoltak. De ha meggyógyultak, valakinek majd csak eszébe jut ő is, és bejön hozzá. Egyelőre azonban senki sem nyitotta rá az ajtót, és Mary csak feküdt. Úgy érezte, mintha a ház egyre csöndesebbé válna. Hirtelen neszt hallott a lábtörlő felől, és
mikor odanézett, egy kis kígyót pillantott meg. Az állat, miközben két drágakő szemével ránézett, tovasiklott. Mary nem félt, mert a kígyó teljesen ártalmatlannak látszott, úgyhogy nem bánthatta, és különben is szemmel láthatóan kifelé igyekezett a szobából. Amikor észrevette, hogy a kislány figyeli, besiklott az ajtó alá. „Milyen furcsa és csöndes minden! – gondolta Mary. – Mintha senki se lenne a házban, csak a kígyó és én.” Ebben a pillanatban lépéseket hallott az udvar, majd a veranda felől. Férfiléptek voltak. Beléptek a házba, és halkan beszélgettek. Senki sem ment eléjük, hogy üdvözölje őket, vagy beszéljen velük; az idegenek mintha végignyitogatták volna az ajtókat, és benéztek volna a szobákba. – Kong az ürességtől – mondta egy hang. – Az a vonzó, szép asszony! És azt hiszem, a gyerek is! Azt mondják, gyerekük is volt, bár soha nem látta senki. Mary a gyerekszoba közepén állt, amikor néhány perccel később benyitottak. A csúnya, haragos arcú kislány összeráncolt homlokkal állt, mert éhség gyötörte, és szégyellte, hogy így elhanyagolták. Az első férfi, aki belépett, magas, jól megtermett tiszt volt. Mary látta is egyszer, amint az apjával beszélgetett. A tiszt fáradtnak és gondterheltnek látszott. Mikor megpillantotta a kislányt, valósággal visszahőkölt a meglepetéstől. – Barney! – kiáltotta. – Egy gyerek van itt. Egyedül van. Ilyen helyen! Úristen, ki ez? – Mary Lennox vagyok – mondta a kislány, és mereven kihúzta magát. Hogy meri ez az ember „ilyen hely"-nek nevezni az apja házát? – gondolta sértődötten. – Elaludtam, amikor mindenki megkapta a kolerát, és éppen most ébredtem fel. Miért nem jön senki? – Ez az a gyerek, akit soha nem látott senki – magyarázta társaihoz fordulva a férfi. – Megfeledkeztek róla. – Miért feledkeztek meg rólam? – kérdezte Mary, és dobbantott. – Miért nem jön senki?! A fiatalember, akit Barneynak hívtak, szomorúan nézett rá. Kicsit pislogott, és Marynek az volt az érzése, hogy könnyes a szeme. – Szegény kis gyerek – mormogta. – Senki sem maradt életben, aki bejöhetne hozzád. Ilyen különös és váratlan módon tudta meg Mary, hogy nincs se apja, se anyja. Meghaltak, és el is vitték őket az éjszaka. Az a néhány szolgáló, aki életben maradt, olyan gyorsan odébbállt, amilyen gyorsan csak tudott. Egyikük sem gondolt arra, hogy él egy Miss Sahib is a világon. Ezért volt hát a ház olyan csendes. Jól sejtette, hogy nincs a házban senki, csak ő és a kis, zörgő kígyó.
II. fejezet ZÖLD FUSZULYKA, MÉRGES PULYKA Mary szívesen elnézte az anyját messziről, és szépnek találta, de mivel alig ismerte, senki sem kívánhatta tőle, hogy szeresse, vagy túlságosan hiányozzon neki, amikor elvesztette. Egyáltalán nem is hiányzott neki. Önző gyerek volt, és most is, mint mindig, csak önmagával törődött. Érettebb fejjel biztosan félelmetesnek találta volna a gondolatot, hogy egyedül maradt a világban, de gyerek volt még, és mivel eddig is mindig gondját viselték, úgy vélte, ezután sem lesz másképpen. Egyelőre csak az érdekelte, hogy kellemes emberek közé kerül-e, udvariasak lesznek-e hozzá, és engedik-e, hogy a saját feje után menjen, ahogy Dadus és a többi bennszülött szolgáló engedte. Azt mindenesetre tudta, hogy az angol lelkészéknél, ahová először került, nem marad sokáig. Nem is akart ott maradni. A lelkész szegény ember volt; a házban öt, csaknem egykorú gyerek nyüzsgött. A gyerekek toldott-foldott ruhákban jártak, mindig civakodtak, és kicsikarták egymás kezéből a játékokat. Mary gyűlölte ezt a zajos házat, és olyan kiállhatatlan volt, hogy egy-két nap után már egyik gyerek sem akart vele játszani. A második napon gúnynevet is kapott, ami végképpen kihozta a sodrából. A gúnynév Basilnek jutott eszébe. Basil szemtelen, kék szemű, pisze orrú fiú volt, és Mary gyűlölte. Ezen a napon is egyedül játszott a fa alatt, éppen úgy, mint azon a napon, amelyen a kolera kitört. A földből apró halmokat formált, és utakat csinált, amelyek a kis kertbe vezettek. Basil odalépett hozzá, megállt mellette, és figyelte. Eleinte érdeklődéssel nézte Mary játékát, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Miért nem csinálsz egy dombot kövekből? – kérdezte. – Akkor azt mondhatnád rá, hogy sziklakert. Ide: középre – és áthajolt Mary felett, hogy megmutassa. – Eredj innen! – kiáltott Mary. – Nem szeretem a fiúkat. Eredj innen! Basil egy pillanatig haragosan nézett rá, aztán csúfolni kezdte. A húgait is mindig csúfolta. Körültáncolta Maryt, fintorokat vágott, nevetett és énekelt: Zöld fuszulyka, mérges pulyka, hajt-e már a kerted? Ezüstharang, kagyló, pitypang, ejnye, de összekeverted! Addig énekelt, amíg a többi gyerek is odafigyelt, és vele nevetett. És Mary minél jobban dühöngött, annál harsányabban szólt az ének: – Zöld fuszulyka, mérges pulyka! – Amíg köztük volt, nem is hívták másképpen, csak zöld fuszulyka-mérges pulykának, és a háta mögött is csak így emlegették.
– A hét végén hazaküldenek – közölte vele Basil. – És vedd tudomásul, hogy mindnyájan nagyon örülünk neki. – Én is örülök – mondta Mary. – De hol van az a haza? – Nem tudja, hol van haza! – kiabált Basil, egy hétéves fiú komiszságával. – Természetesen Angliában. A mi nagymamánk is ott lakik, és Mabelt a múlt évben elküldték hozzá. De te nem a nagymamádhoz mész. Neked nincs is nagymamád. Neked a nagybátyádhoz kell menned. Archibald Cravennek hívják. – Semmit sem tudok róla – vetette oda foghegyről Mary. – Tudom – felelte Basil. – Te semmit sem tudsz. A lányok soha nem tudnak semmit. Én hallottam, amikor apa és anya beszéltek róla. Vidéken lakik egy nagynagy, sivár házban, és senki sem mer a közelébe menni. Mindig haragszik, és senkit sem tűr meg maga mellett, de ha megtűrne, akkor sem menne hozzá senki. Púpos és borzasztó. – Nem hiszek neked – mondta Mary, és a kezét a fülére tapasztva, hátat fordított Basilnek. Nem akarta tovább hallgatni. Később mégis sokat gondolkozott a dolgon, és este, amikor Crawfordné megmondta neki, hogy néhány napon belül Angliába indul a nagybátyjához, Archibald Craven úrhoz, aki a misselthwaite-i kastélyban él, Mary olyan érzéketlenül és konok közönnyel fogadta a hírt, hogy a házaspár nem tudta, mit gondoljon róla. Igyekeztek kedvesek lenni hozzá, de amikor Crawfordné meg akarta csókolni, Mary elfordította az arcát, és mereven eltartotta magát, amikor Crawford úr vállon veregette. – Csúnya kis jószág – mondta később sajnálkozva Crawfordné. – Pedig az anyja milyen bájos teremtés volt! Ugyanakkor kellemes volt és jó modorú. A gyereke viszont a legridegebb kislány, akit valaha láttam. Basilék zöld fuszulyka-mérges pulykának csúfolják, és tudom, hogy ez komiszság tőlük, de nem tehetek róla, én megértem őket. – Talán ha az édesanyja a szép kis arcával és kellemes modorával gyakrabban mutatkozott volna a gyerekszobában, Mary-re is több kedvesség ragad. Most, amikor ez a szegény, gyönyörű asszony elment, szomorú elgondolni: sokan nem is tudták róla, hogy gyereke van. – Azt hiszem, nem sokba vette a kislányt – sóhajtott Crawfordné. – Attól kezdve, hogy a dadája meghalt, senki sem törődött ezzel a kis jószággal. A szolgálók elmenekültek, és a gyerek egyedül maradt a kihalt házban. McGrew ezredes mondta, hogy majdnem elájult, amikor kinyitotta az ajtót, és ott találta Maryt egyedül, a szoba közepén. Mary egy tiszt feleségének a gondjaira bízva tette meg a hosszú utat Angliába. A hölgy, aki a saját gyerekeit vitte intézetbe, el volt foglalva a kislányával meg a kisfiával, és fellélegzett, amikor Londonba érve átadta Maryt annak az asszonynak, akit Archibald Craven úr küldött a kislányért. Az asszony egyébként a misselthwaite-
i kastély házvezetőnője volt, és Medlock-nénak hívták. Testes, pirospozsgás, szigorú tekintetű, fekete szemű nő volt. Elénk bíborszínű ruhát, rojtos, fekete selyemköpenyt viselt. Karimátlan, fekete kalapját fölfelé meredő, bíborszínű bársonyvirágok ékesítették. Ha megmozdította a fejét, a virágok megremegtek. Marynek sehogy sem tetszett ez az asszony, de miután neki általában nem tetszettek az emberek, ebben nem volt semmi rendkívüli. Az is nyilvánvaló, hogy Medlockné se tartotta valami sokra Maryt. – Szavamra, jelentéktelen kis perszóna – mondta. – Pedig azt mondják, az anyja gyönyörű volt. Nem sokat örökölt a szépségéből. Ugye, igazam van, asszonyom? – Talán előnyére változik, ha megnő – vélte jóindulatúan a tiszt felesége. – Ha nem lenne olyan sápadt és mogorva, a vonásai nem is lennének csúnyák. A gyerekek annyit változnak! – Őrá aztán igazán ráfér – jelentette ki Medlockné. – De ha már erről van szó, Misselthwaite-ben igazán nincs sok lehetőség arra, hogy előnyére változzék. A beszélgetés a szállóban folyt, ahol megszálltak. Az asszonyok azt hitték, hogy Mary semmit sem hall, mert egy kicsit távolabb állt tőlük, az ablaknál. A rohanó omnibuszokat, bérkocsikat és az embereket figyelte, de azért minden szót hallott, és a beszélgetés felébresztette a kíváncsiságát. Kíváncsi volt a nagybátyjára és a helyre, ahol élni fog. Milyen lehet Misselthwaite, és milyen ember a nagybácsi? Milyen az, ha valaki púpos? Mary még sohasem látott púpos embert. Indiában talán nem is volt olyan. Mióta Mary idegenek közé került, és Dadus nem volt mellette, nagyon magányosnak érezte magát, és furcsa gondolatai támadtak: olyanok, amelyektől maga is meglepődött. Most kezdett gondolkozni azon, hogy ő tulajdonképpen miért nem tartozott soha senkihez, még akkor sem, amikor éltek a szülei. Ó valójában senkinek nem volt a kislánya, mint a többi gyerek, akiknek szülei vannak. Neki csak szolgálói voltak, meg ennivalója,, meg ruhája, de soha senki nem törődött vele. Nem tudta, hogy ennek a saját, kellemetlen lénye az oka – hogy is tudhatta volna, hogy az ő lénye kellemetlen? Másoknál természetesen észrevette, hogy kiállhatatlanok, de saját magánál nem. Mary úgy érezte, hogy közönséges, tulipiros arcával és ízléstelen, karima nélküli kalapjával Medlockné a legkellemetlenebb asszony, akit valaha is látott. Másnap, amikor továbbindultak Yorkshire-be, Mary magasra emelt fejjel lépegetett végig az állomáson, a vasúti kocsi felé, és olyan távol Medlockné-től, amennyire csak lehetett, nehogy azt higgyék, hogy együvé tartoznak. Nagyon bosszantotta a gondolat, hogy valaki esetleg azt hihetné, ő ennek az asszonynak a kislánya. Medlocknét viszont sem Mary, sem Mary véleménye nem zavarta. Az a fajta asszony volt, aki „nem bírja a gyerekek ostobaságait”. Legalábbis ezt mondta volna, ha megkérdezik. Egyébként a nővérének a lánya éppen az utazás napján tartotta az esküvőjét Misselthwaite-ben, s így Medlockné szívesebben maradt volna otthon, de
tudta, hogy kényelmes, jól fizetett házvezetőnői állását csak úgy tarthatja meg, ha mindig és azonnal teljesíti Archibald Craven úr kívánságait. Még kérdezni sem mert tőle soha semmit. – Lennox százados és felesége meghaltak kolerában – mondta Craven úr a maga rideg, szófukar modorában. – Lennox százados a feleségem bátyja volt, és én vagyok a kislány gyámja. A gyereket idehozzuk. Magának kell Londonba utaznia érte. Mit volt mit tenni, Medlockné összecsomagolta a kis útitáskáját, és elutazott. * Mary sápadtan és haragosan ült a vasúti kocsi sarkában. Olvasnivalója nem akadt, két vékony, fekete kesztyűs kis keze az ölében pihent. Fekete ruhájában még színtelenebbnek rémlett, mint egyébként, és puha, fakó haja kicsúszott a fekete selyemkalap alól. – A legrosszabbul nevelt kislány, akit életemben láttam – állapította meg magában Medlockné. A házvezetőnő még sohasem látott olyan gyereket, aki ilyen tétlenül elüldögélt volna. Végül is ő fáradt bele a figyelésbe, és élénk, kemény hangon beszélni kezdett: – Azt hiszem, jó lesz, ha elmondok magának egyet-mást arról a helyről, ahová jön – mondta. – Mit tud a nagybátyjáról? – Semmit – felelte Mary. – A szülei soha nem beszéltek róla? – Nem – mondta összeráncolt homlokkal Mary. Azért ráncolta össze a homlokát, mert eszébe jutott, hogy sem az apja, sem az anyja nem beszéltek vele soha semmiről. – Hm, hm – hümmögött Medlockné, és mereven nézte a kislány furcsa, tartózkodó kis arcát. Néhány percig hallgatott, azután ismét elkezdte: – Azt hiszem, mégiscsak jó lesz, ha egyet-mást megtud róla, hogy felkészüljön rá. Különös helyre kerül. Mary egy szót sem szólt, és ez a szemmel látható közöny zavarba hozta Medlocknét, de újabb lélegzetvétel után mégis folytatta: – A kastély hatalmas, de komor épület. Craven úr büszke is rá a maga módján, és bizony Craven úr modora nem valami szeretetreméltó. A ház hatszáz éves, és a láp szélén épült. Majdnem száz szobája van, de a legtöbbet zárva tartják, mert nem használják. Sok a kép és a szép, öreg bútor, meg mindenféle holmi, ami évszázadok óta összegyűlt. Hatalmas park van körülötte, meg kertek és évszázados fák. Némelyiknek az ága a földet söpri. – Szünetet tartott, és újabb lélegzetet vett. – De más azután semmi sincs – fejezte be hirtelen. Mary akarata ellenére figyelni kezdett. Amit hallott, annyira más volt, mint amit Indiában látott, és az új dolgok mindig érdekelték. A kíváncsiságát viszont nem volt
szándékában elárulni, így hát szótlanul ült. Ez a makacs hallgatás egyike volt Mary ellenszenves tulajdonságainak. – Nos? – kérdezte Medlockné. – Mit szól hozzá? – Semmit – mondta Mary. – Nem ismerem az ilyen helyeket. Medlockné kurtán felnevetett. – Ejnye – mondta –, maga olyan, mint egy vénasszony. Nem érdekli? – Nem számít – felelte Mary. – Igazán nem számít, hogy érdekel-e vagy sem. – Ebben igaza van – hagyta rá az asszony. – Nem számít. Hogy minek kell Misselthwaite Manorba jönnie, azt nem tudom. Hacsak nem azért, mert ez a legegyszerűbb megoldás. Craven úr nem fog magával törődni, ez az egy biztos. Soha semmivel sem törődik. – És mint akinek még idejében eszébe jut valami, hirtelen félbeszakította saját magát. – Púpos – mondta. – Azért olyan mogorva. Savanyú fiatalember volt, és míg meg nem nősült, azt sem tudta, mit kezdjen a rengeteg pénzével meg a hatalmas kastélyával. Mary, bár semmiképpen nem akart érdeklődést mutatni, az asszonyra nézett. Meglepte, hogy a púpos embernek felesége van. Erre sose gondolt. Medlockné, aki beszédes teremtés volt, látva Mary meglepetését, nagyobb kedvvel folytatta (mással úgysem tudta volna agyonütni az időt): – Bájos, édes kis teremtés volt az úrnő, és Craven úr a föld alól is kikaparta volna neki, amit kívánt. Senki sem akarta elhinni, hogy feleségül megy hozzá, de hozzáment. Az emberek azt mondták, hogy a pénzéért lett a felesége, de ez nem igaz. Egészen biztos, hogy nem azért ment hozzá. Mikor az asszony meghalt… Mary önkéntelenül összerezzent. – Ó, meghalt?! – kiáltott fel akaratlanul. Hirtelen eszébe jutott egy francia tündérmese, amelyet valamikor olvasott. Egy szegény, púpos emberről és egy gyönyörű hercegkisasszonyról szólt, és ez hirtelen szánalommal töltötte el Archibald Craven úr iránt. – Igen, meghalt – válaszolta Medlockné. – – És ez még különcebbé tette Craven urat, mint amilyen volt. Senkivel sem törődik. Nem akar embert látni. Az év legnagyobb részét távol tölti, és ha Misselthwaite-be jön, bezárkózik a nyugati szárnyba. Az egyetlen Pitchert kivéve senkit sem enged magához. Pitcher egy öreg fickó, de ő szolgálta ki gyerekkorában, és ismeri a természetét. Mindez úgy hangzott, mintha könyvből olvasta volna, és bizony nem derítette föl Maryt.
Lakatlan, százszobás kastély, amelyben a legtöbb szoba zárva van, kastély, amely a láp szélén áll, akármi is az a láp – bizony ez elég siváran hangzott. És egy púpos ember, aki maga is bezárkózik. A kislány szorosan összezárt szájjal kinézett az ablakon. Szinte természetesnek látszott, hogy közben megeredt az eső, és szürke, ferde sávban zuhogva, sűrűn paskolta az ablaktáblákat. Ha az a szép kis asszony élne még, felvidítaná számára a házat azzal, hogy olyan lenne, mint az édesanyja volt. Kibe sétál a szobákban, társaságba jár a csupa csipke ruháiban. De hát meghalt. – Ne is számítson arra, hogy látni fogja Craven urat, mert fogadok, hogy nem találkozik vele – mondta Medlockné. – És azt se képzelje, hogy lesznek, akikkel beszélgethet! Magában kell majd játszania, és magának kell gondoskodnia a szórakozásáról. Majd megtudja, melyik szobába szabad bemennie, és melyikbe nem. Kert van sok. De ha bent van a házban, ne kódorogjon, és ne keresgéljen összevissza! Craven úr ezt nem tűri. – Nem fogok keresgélni – ígérte a savanyú kis Mary, és a szánalma amilyen hirtelen felébredt az imént Archibald Craven úr iránt, most ugyanolyan hirtelen megszűnt, és arra gondolt, hogy a nagybácsi kiállhatatlan ember, aki megérdemli mindazt, ami vele történt. Ismét kinézett az ablakon, amelyen patakokban folyt az esővíz; nézte a szürke zivatart, amelyik olyan volt, mintha soha többé nem akarna megszűnni. Ahogy sokáig és állhatatosan figyelte az esőt, a szürkeség egyre sűrűbb és nyomasztóbb lett. Mary elaludt.
III. fejezet A LÁPON ÁT Mary hosszú ideig aludt, és amikor fölébredt, Medlockné az egyik állomáson uzsonnacsomagot vásárolt, benne csirke, hideg marhasült, vajas kenyér és forró tea. Az eső még jobban zuhogott, és az állomáson mindenki nedvesen csillogó esőkabátban volt. A kalauz sorra meggyújtotta a lámpákat a kocsikban, és a forró teától, a csirke- és marhasülttől egészen jó kedve lett az asszonynak. Sokat evett, ivott, aztán elaludt. Mary ült, és az asszonyt bámulta. Nézte félrecsúszott, pompás kalapját, mígnem őt is álomba ringatta az ablakot csapkodó eső. Amikor fölébredt, kinn teljesen sötét volt. A vonat állomáson állt, és Medlockné felrázta Maryt. – Maga aztán jól elaludt – mondta. – Itt az ideje, hogy kinyissa a szemét. Thwaite állomáson vagyunk, és hosszú kocsikázás áll még előttünk. Mary felállt, és igyekezett nyitva tartani a szemét, amíg az asszonyság összekapkodta a csomagokat. A kislány nem ajánlotta fel a segítségét, mert Indiában a bennszülött szolgák mindig felkapták és vitték a csomagokat, és teljesen helyénvalónak találta, hogy mások kiszolgálják. Thwaite jelentéktelen kis állomás volt, és úgy rémlett, rajtuk kívül nem is szállt le senki. Az állomásfőnök darabos közvetlenséggel beszélt Medlocknéval. Furcsán elnyújtva ejtette a szavakat, yorkshire-i módon – ahogy Mary később magától rájött. – Látom, visszajött – mondta –, és elhozta a kislányt is. – Igen, ő az – válaszolta Medlockné, maga is yorkshire-i hangsúllyal, és a vállán keresztül Mary felé intett a fejével. Aztán hozzátette: – Hogy van az asszony? – Elég jól. Odakint várja már magukat a kocsi. Csukott, kétüléses hintó állt az országúton, a kis állomás előtt. Mary megállapította magában, hogy előkelő kocsi, és az inas is előkelő,aki fölsegítette. Nedvességtől csillogó, hosszú, vízhatlan kabátjáról ugyanúgy patakzott a víz, mint mindnyájukéról, beleértve a pocakos állomásfőnököt is. Az inas becsapta a kocsi ajtaját, és fellépett a bakra a kocsis mellé. Elindultak. Mary a kényelmes, párnázott sarokban ült. Már nem volt kedve aludni. Csak ült, és nézett ki az ablakon: kíváncsian szemlélte az országutat. Ez vezet hát arra a különös helyre, amelyről Medlockné beszélt. Mary egyáltalán nem lévén félénk gyerek, nem is igen volt megijedve, de tudta, hogy fogalma sincs, mi minden történhet egy házban, ahol száz szoba van, és majdnem mindegyiket bezárva tartják. Egy házban, a láp szélén. – Milyen az a láp? – kérdezte hirtelen Medlocknétól.
– Nézzen ki az ablakon, és tíz perc múlva látni fogja – válaszolta az asszony. – Öt mérföldet megyünk a misseli lápon át, mielőtt elérjük a kastélyt. Nem sokat fog látni, mert sötét van, de valamit azért lát majd. Mary nem kérdezett többet, csak várt, várt a homályos sarokban, és kinézett az ablakon. A kocsi lámpái kis távolságra megvilágították az utat, és Mary el-elkapta a mellettük elmaradó tárgyak körvonalait. Miután az állomást elhagyták, keresztülhajtottak egy kicsi falun, és Mary fehérre meszelt házikókat és egy kivilágított ablakú vendéglőt látott. Aztán elhajtottak a templom, a plébánia és egy kis üzlet előtt, amelyiknek a kirakatában játékok, édességek és mindenféle furcsa dolgok kínálták magukat. Az országútra értek: itt sövényeket és fákat látott. Így ment ez hosszú-hosszú ideig, legalábbis Marynek igen hosszúnak rémlett. Végre a lovak lassítottak, mintha dombra kapaszkodnának: ezen a részen már nem voltak sövények és fák. Mary valójában nem láthatott mást, csak a körös-körül elterülő sűrű sötétséget. Előrehajolt, és rászorította az arcát a kocsi ablakára, éppen abban a pillanatban, amikor a kocsi egyet zökkent. – Na, most már igazán a lápon vagyunk – mondta Medlockné. A kocsi lámpája sárga fényt vetett a bokrok és alacsony növésű cserjék közé vágott göröngyös útra. A bozót körül és mögötte végeláthatatlanul terjengett a sötétség. Szél támadt, és valami különös, vad, mély süvítő hangon zúgott. – Ez, ez ugye nem a tenger? – kérdezte útitársára tekintve Mary. – Nem, dehogy – felelte Medlockné. – Itt már se rétek, se hegyek nincsenek. Itt hosszú-hosszú mérföldeken át lakatlan, zord és terméketlen a föld, és semmi sincs, csak szamár-kóró meg rekettye, és nem él más állat, csak a vadpóni és a juh. – Úgy érzem, mintha tenger lenne, mintha víz borítaná a földet – mondta Mary. – Most is olyan a hangja, mint a tengerzúgás. – Ez a szél, amint keresztülfúj a bokrokon – mondta Medlockné. – Ez bizony vad és sivár vidék, bár sokan szépnek találják, különösen amikor a hanga virágzik. A kocsi csak kocogott velük a sötétségen át, és bár az eső elállt, a szél egyre zúgott és fütyült – különös hangokat hallatott. Az út hol emelkedett, hol lejtett, és sokszor apró hidakon robogott keresztül. A hidak alatt meglehetős robajjal sebes víz rohant. Mary úgy érezte, hogy ez az utazás soha nem ér véget, és hogy a nagy, sivár láp egy roppant fekete tenger, amelyen egy száraz, keskeny földsáv vezet, és ők ezen a földsávon utaznak. „Nem tetszik nekem – mondta magában –, nem tetszik!” – és keskeny ajkát még szorosabban összezárta. A lovak éppen dombnak felfelé kapaszkodtak, amikor Mary az első fényt megpillantotta. Medlockné is észrevette a fényt, és megkönnyebbültem felsóhajtott: – Végre! De jó ezt a pislákoló világosságot látni! – kiáltotta. – A kapus ablaka világít. Mindenesetre nemsokára kapunk egy csésze jó teát.
De ez a „nemsokára", amit a házvezetőnő mondott, bizony még jó időbe telt, mert mikor a kocsi áthaladt a kastély kapuján, még több mint három kilométert kellett megtenniük a fasorban, ahol a fák koronái csaknem összeborultak. Olyan volt, mintha egy hosszú, sötét bolthajtás alatt hajtottak volna végig. A fasorból egy tisztásra jutottak, és megálltak egy nagyon hosszú, de alacsony épület előtt, amely feltehetően egy kövezett udvart vett körül. Mary az első pillanatban azt hitte, minden ablak sötét, de a kocsiból kiszállva észrevette, hogy az egyik emeleti sarokszobából tompa fény szűrődik ki. A bejárati ajtó hatalmas, különös alakú, nagy vasszegekkel és kapcsokkal kivert, széles vaspántokkal megerősített tölgyfa táblából készült. Az ajtó óriási hallba nyílt, ahol félhomály derengett, úgyhogy Mary elfordította a tekintetét az arcokról, amelyek a falakat borító festmények kereteiből néztek vissza rá. A páncélruhás alakokra sem mert ránézni. Ott állt a kőpadlón – pici és magányos fekete alak. Pontosan olyannak is érezte magát, amilyennek látszott. Egy pedáns, sovány öregember állt az inas mellett, aki ajtót nyitott neki. – Mutassa meg a szobáját! – mondta rekedt hangon. – Ő nem kívánja látni. Holnap reggel Londonba megy. – Rendben van, Pitcher úr – szólt Medlockné. – Csak tudjam, mi a kívánsága, a többit nyugodtan rám bízhatja. – Magától, Medlockné, csak azt kívánja – folytatta Pitcher –, hogy ne zavarják, és ne kelljen látnia, amit nem kíván látni. Erről gondoskodjék, kérem. Maryt azután felvezették egy széles lépcsőn, majd végig egy hosszú folyosón, ahonnan rövid lépcsősoron át egy másik folyosóra jutottak, azután megint egy másikra, míg végre kinyílt a falban egy ajtó. Mary egy szobában találta magát,ahol égett a tűz, és az asztalra oda volt készítve a vacsora. Medlockné minden ceremónia nélkül így szólt: – Hát tessék! Ebben és a szomszédos szobában fog lakni. Ezt ne felejtse el! Így érkezett meg Mary kisasszony a misselthwaite-i kastélyba, és talán soha életében nem volt olyan haragos, mint ebben a pillanatban.
IV. fejezet MARTHA Másnap reggel Mary arra ébredt, hogy egy fiatal szolgáló lépett a szobába. Letérdelt a kandalló előtti szőnyegre, és nagy zajjal kikaparta a salakot. Mary néhány pillanatig csak feküdt, figyelte a lányt, azután szétnézett a szobában. Soha életében nem látott még ilyen szobát: furcsának és barátságtalannak találta. A falakat hímzett kárpit borította, amely erdei jelenetet ábrázolt. A fák alatt fantasztikus öltözetű emberek csoportosultak, és a háttérben egy kastély tornyai látszottak. Vadászok, lovak, kutyák és hölgyek is voltak rajta. Mary úgy érezte, mintha ő is ott lenne köztük az erdőben. A mély ablak hatalmas, messze nyúló, kopár földdarabra nézett, amelyen nem látszott egyetlen fa sem. Az egész terület inkább valami végtelen, egyhangú, bíborba játszó tengerhez hasonlított. – Mi az? – kérdezte Mary, és kimutatott az ablakon. Martha, a fiatal szolgáló, aki ebben a pillanatban állt fel, kinézett, és ő is odamutatott. – Az ott? – kérdezte. – Igen. – Az a láp – mondta jóindulatú mosollyal. – Tetszik? – Nem – felelte Mary. – Gyűlölöm. – Mert még nem szokta meg – mondta nyugodtan Martha, és visszament a kandallójához. – Most még túl nagy és kopár magának. De majd megszereti. – Te szereted? – kérdezte Mary. – Szeretem bizony – válaszolta Martha, és vidáman fényesíteni kezdte a kandalló rácsát. – Nagyon is szeretem. Ne higgye, hogy kopár. Csupa édes illatú virág nő rajta. Tavasszal meg nyáron a legszebb, amikor a rekettye meg a hanga virágzik. Olyan édes az illatuk, akár a méz, meg az a jó, friss levegő! Az égbolt olyan magas, hogy no, és a méhek meg a pacsirták naphosszat csak zümmögnek meg énekelnek. Ó, nincs az a pénz, amiért én itt hagynám a lápot. Mary komoly és zavart arccal hallgatta. A bennszülött szolgák, akiket Indiában megszokott, merőben mások voltak, mint ez a lány. Ott alázatos és szolgai a személyzet; egyikük se venné magának a bátorságot, hogy úgy beszéljen a gazdájával, mintha a maga fajtája lenne. Hajbókolva köszöntek, és a „szegények oltalmazói"-nak meg hasonlónak nevezték uraikat. Az indiai szolgálóknak parancsokat adtak, és nem kérték őket erre vagy arra. A kérem szépen és a köszönöm nem volt divatban, és ha Mary dühös volt, szó nélkül pofon ütötte Dadust. Ugyan mit tenne ez a lány, ha valaki képen teremtené? Kövérkés, rózsás arcú, jóindulatú, de határozott teremtésnek látszott, és Mary arra gondolt, hogy ez bizony képes lenne visszaadni azt a pofont, még akkor is, ha egy kislánytól kapta. – Furcsa szolgáló vagy – szólt meglehetősen dölyfösen a párnák közül.
Martha, kezében a fényesítő kefével, a sarkára ült, és minden harag nélkül fölnevetett. – Tudom – mondta. – Ha valami előkelő hölgy jött Misselthwaite-be, még második szobalánynak se voltam jó. Konyhalánynak meghagytak, de az emeletre nem mehettem fel. Merthogy igencsak parasztos vagyok, és yorkshireiesen beszélek. De azért bolond egy ház ez, akármilyen előkelő is. Olyan, mintha se gazdája, se úrnője nem volna – azazhogy van: Pitcher úr és Medlockné. Craven úr alig van itthon, akkor sem törődik semmivel. Engem Medlockné fogadott fel, de csak szívességből. Megmondta, ha Misselthwaite is olyan lenne, mint a többi előkelő kastély, soha nem vett volna fel. – Te most az én cselédem leszel? – kérdezte Mary, még mindig a maga gőgös, indiai hangján. Martha ismét dörzsölni kezdte a rácsot. – Én Medlockné cselédje vagyok – mondta határozottan. – Ő meg Craven úr cselédje, de nekem kell elvégeznem a házimunkát idefenn az emeleten, és ki kell egy kicsit szolgálnom magát. De hát maga nem is igen szorul kiszolgálásra. – Ki fog öltöztetni? – érdeklődött Mary. Martha megint a sarkára ült, és rábámult. Meglepetésében még a szokottnál is jobban elnyújtotta a szavakat. – Hát magától nem tud öltözni?! – kiáltott fel. – Mit mondasz? Nem értem, amit beszélsz. – Ejnye, megint elfelejtettem – mondta Martha. – Pedig Medlockné figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert különben nem fogja érteni, amit mondok. Hát azt kérdeztem, hogy maga nem tudja egyedül felvenni a ruháját? – Nem – felelte fölháborodva Mary. – Soha életemben nem öltöztem egyedül. Dadus öltöztetett, ez csak természetes! – Na – mondta Martha, akinek nyilvánvalóan fogalma se volt róla, hogy ő most szemtelen –, akkor hát legfőbb ideje, hogy megtanulja. Korábban is elkezdhette volna. Javára válik majd, ha egy kicsit kiszolgálja magát. Édesanyám mindig azt mondja, csoda, hogy az előkelő népek gyerekei mire megnőnek, nem lesznek tökéletesen tehetetlenek. Nevelőnőket fogadnak melléjük, mosdatják, öltöztetik őket, meg sétáltatják, akár a kiskutyákat. – Indiában nem így van! – mondta Mary kisasszony megvetően. Alig állta már ezt a beszédet. De Martha egyáltalán nem vesztette el a kedvét. – Elhiszem, hogy nem így van – mondta majdnem megértően. – Biztosan azért, mert ott annyi sok a fekete, rendes fehér ember meg kevés van. Mikor hallottam, hogy maga is Indiából jön, na, mondtam magamban, ez is fekete lesz. Mary dühösen felült az ágyban.
– Mi?! – kiáltotta. – Mi? Te azt hitted, hogy én bennszülött vagyok? Te, te disznó! Martha rábámult. Az arcát elfutotta a vér. – Kinek mondja ezt? – kérdezte. – Nem kell mérgeskednie. Egy úri kisasszonynak nem illik így beszélnie. Nem bántom én a feketéket. Ha az ember olvas róluk, mindég nagyon vallásosak. Mindég azt olvassuk, hogy a feketék is emberek, és ők is a mi felebarátaink. Én még sose láttam feketét, és örültem, hogy most majd közelről megnézhetek egyet. Mikor bejöttem reggel tüzet rakni, az ágyához lopakodtam, óvatosan lehúztam magáról a takarót, és megnéztem magát. Hát láttam, hogy egy fikarcnyival sem feketébb, mint mi vagyunk – tette hozzá csalódottan. – Csak egy kicsit sárgább. Mary még csak meg sem kísérelte, hogy fékezze a dühét. Úgy érezte, megalázzák. – Azt hitted, hogy bennszülött vagyok? Azt merted hinni?! Te semmit sem tudsz a bennszülöttekről. Azok nem emberek, hanem szolgák, akiknek térdre kell esniük előttünk. Te semmit nem tudsz Indiáról. Semmiről nem tudsz semmit! Szörnyen dühös volt, és tökéletesen tehetetlennek érezte magát a lány egyszerű, bámészkodó tekintete előtt. Egyszerre úgy érezte, hogy rettenetesen elhagyatott. Rájött, milyen távol került mindentől, amit értett, és azoktól, akik értették. Ráborult a párnájára, és szenvedélyesen zokogott. Olyan kétségbeesetten sírt, hogy a jólelkű yorkshire-i Martha megsajnálta, de egy kicsit meg is ijedt. Odament az ágyhoz, és fölé hajolt. – Ejnye, no, nem kell úgy sírni – kérlelte. – Nem szabad, hallja-e! Nem gondoltam, hogy így megharagítom. Hiszen én nem tudok semmiről semmit, úgy, ahogy maga mondta. Ne haragudjon rám, kisasszonyka! No, ne ríjon már! Volt valami megnyugtató és őszintén barátságos Martha szokatlan, yorkshire-i beszédében és határozottságában, ami jó hatással volt Maryre. Lassan-lassan abbahagyta a sírást, és megnyugodott. Martha megkönnyebbülten nézte. – Itt az ideje, hogy fölkeljen – szólt. – Medlockné azt mondta, hogy a szomszéd szobába vigyem magának a reggelit, az ebédet és a vacsorát. Abból a szobából csináltak gyerekszobát magának. No, bújjon ki az ágyból, akkor segítek öltözni. Ha a gombok hátul vannak, úgysem tudja begombolni magának.
Mikor Mary végre elhatározta, hogy felkel, a ruhák, amiket Martha kivett a szekrényből, nem ugyanazok voltak, mint amit előző este viselt, amikor Medlocknéval megérkezett. – Ez nem az enyém – mondta. – Az én ruhám fekete. Azután ránézett a vastag, fehér gyapjúkabátra meg a ruhára, és hűvös elismeréssel hozzátette: – Ez szebb, mint az enyém. – Ezt kell felvennie – mondta Martha. – Medlockné vette Londonban, Craven úr parancsára, mert az úr azt mondta: „Nem akarom, hogy a gyerek fekete ruhát viseljen, és úgy járjon-keljen itt, mint egy elkárhozott lélek. Még szomorúbb lenne tőle a ház. Adjon rá színes ruhát!” Édesanyám meg azt mondta, ő tudja, hogy Craven úr mire gondolt. Édesanyám mindig tudja, mire gondolnak az emberek. Ő sem kedveli a feketét. – Gyűlölöm a fekete ruhát – mondta Mary. Az öltözködés mind a kettőjüket megtanította valamire. Martha sokszor segített begombolni a kistestvérein a ruhát, de még sohasem látott olyan gyereket, aki – mintha se keze, se lába nem lett volna – nyugodtan tűri, hogy valaki mindent megcsináljon helyette. – Miért nem húzza fel a cipőjét? – kérdezte, mikor Mary nyugodtan odanyújtotta neki a lábát. – Dadus húzta fel mindig – válaszolta Mary. – így szoktuk. Mary nagyon gyakran használta ezt a szót, hogy „szoktuk”. A bennszülött szolgálók is mindig ezt mondták. Ha olyan munkára kaptak parancsot, amit őseik ezer esztendőn át nem csináltak, szelíden rábámultak az emberre, és így szóltak: ezt nem szoktuk – és tudnivaló volt, hogy nem is fogják csinálni. Mary kisasszony eddig soha még a kezét sem emelte föl, csak állt, és várta, hogy felöltöztessék, akár egy bábut. De most, mire reggelihez ült, már sejtette, hogy az élet a misselthwaite-i kastélyban sok új dologra fogja megtanítani. Például arra, hogy magának kell felhúznia a cipőjét és a harisnyáját, és föl kell emelnie, amit leejtett. Ha Martha betanított szobalány lett volna, aki már szolgált előkelő, fiatal hölgyek mellett, akkor most sokkal szolgálatkészebben és tisztelettudóbban viselkedik. Természetesnek érezte volna, hogy megfésülje Mary haját, begombolja a cipőjét, összeszedje utána a szétdobált dolgokat. Martha azonban csak afféle egyszerű yorkshire-i parasztlány volt, aki a kistestvéreivel együtt egy láp menti házikóban nevelkedett. Hozzászoktak ahhoz, hogy gondoskodjanak magukról és a kisebbekről, akik még karon ültek vagy éppen járni tanultak, és percenként fölbuktak valamiben. Ha Mary Lennox vidámságra hajló gyerek lett volna, talán nevetett volna a bőbeszédű Marthán, de így csak hűvösen hallgatta, és csodálkozott a természetességén. Először egyáltalán nem érdekelte a fecsegése, de mikor Martha a maga kedélyes, közvetlen módján egyre tovább beszélt, lassan figyelni kezdett rá.
– Látnia kellene őket – mondta. – Tizenketten vagyunk, és apám csak tizenhat shillinget keres egy héten. Elhiszi-e, hogy édesanyámnak fő a feje a gondtól, hogyan teremtse elő a mindennapi kásájukat. Naphosszat a lápon kergetőznek és játszanak. Édesanyám azt mondja, a levegőtől híznak. Azt mondja, talán füvet esznek, mint a vadpónik. Dickon tizenkét éves, és van egy kis póni lova. Azt mondja, az a ló az övé. – Hol szerezte? – kérdezte Mary. – Ez a póni még csikó volt, és az anyjával járt, amikor Dickon megbarátkozott vele. Kenyérrel etette, és friss füvet tépett neki. És a kis póni úgy megszerette, hogy mindenüvé utánamegy, és engedi, hogy a hátára üljön. Dickon kedves gyerek, és az állatok is szeretik. Marynek soha sem volt saját állata, amelyet kedvére becézhetett volna, pedig vágyott rá. Így aztán valami halvány érdeklődés ébredt benne Dickon iránt. És mivel azelőtt önmagán kívül soha senki nem érdekelte, ez már egy egészséges, emberi érzés első megnyilvánulása volt. Mikor belépett a szomszéd szobába, amit az ő részére alakítottak át, megállapította, hogy ez is ugyanolyan szoba, mint amilyenben aludt. A szoba, a falakat borító komor, régi képekkel és a nehéz, antik tölgyfa székekkel, nem gyerek, hanem felnőtt szobája volt. Középen terített asztal állt, rajta kiadós reggeli. De Mary mindig rossz étvágyú volt, és unottan nézte az első tálat, amelyet Martha eléje tett. – Nem kérek – mondta. – Nem szereti a kását? – kiáltott fel meglepődve Martha. – Nem. – Nem is tudja, milyen finom! Öntsön rá egy kis szörpöt, vagy szórjon cukrot a tetejére! – Nem kérek – ismételte Mary. – Ejnye, no! Nem bírom nézni, hogy kidobják az ételt – mondta Martha. – Ha az én testvéreim ülnének itt az asztalnál, öt perc múlva üres lenne a tál. – Miért? – kérdezte Mary hidegen. – Miért? – visszhangozta Martha. – Mert életükben alig lakhatnak jól. Olyan éhesek azok mindig, mint a karvalyfiókák meg a rókakölykök. – Én nem tudom, mi az éhség – mondta Mary a tudatlanság bántó közönyével. Martha megütközve nézett rá. – Pedig magának se ártana, ha megpróbálná. Látom én jól! – mondta a szókimondó ember őszinteségével. – Nem szeretem az olyan gyereket, aki csak ül, és bámul a finom kenyérre meg a húsra. Úgy éljek, nem bánnám, ha Dickon, Phil, Jane meg a többiek hasában lenne az, ami itt van. – Miért nem viszi el nekik? – ajánlotta Mary. – Mert nem az enyém – válaszolta Martha határozottan. – És ma nincs is kimenőm. Csak egy hónapban egyszer van kimenőm, úgy, mint a többieknek. Akkor hazamegyek, és kitakarítok édesanyám helyett. Hadd pihenjen egy napot.
Mary ivott egy kis teát, evett egy falat pirítós kenyeret és egy kis narancsdzsemet. – Kapjon magára valami meleget, és menjen ki játszani! – mondta Martha. – Meglátja, javára válik, és megjön majd tőle az étvágya is. Mary az ablakhoz ment. Kerteket, ösvényeket és hatalmas fákat látott odakinn, de minden unalmasnak és téliesnek látszott. – Kimenjek? Miért menjek ki ilyen csúnya időben? – Ha nem akar lemenni, hát itt marad. De mit fog csinálni bent? Mary körülnézett. Semmi olyan nem volt, amivel játszhatott volna. Mikor Medlockné előkészítette a szobát, nem gondolt a kislány szórakozására. Talán mégis jobb lenne hát, ha lemenne, és megnézné, milyenek itt a kertek. – Ki jön ki velem? – kérdezte. Martha rábámult. – Senki – válaszolta. – Meg kell tanulnia egyedül játszani, mint a többi gyereknek, akinek nincsenek testvérei. Dickon egyedül megy ki a lápra, és órákig eljátszik magában. Hiszen így barátkozott össze a pónival is. Vannak a lápon juhok is, azok is ismerik, a madarak meg a kezéből esznek. Akármilyen kevés is az ennivalója, mindég eltesz egy darab kenyeret, hogy legyen mivel odacsalogatni a kedvenc állatait. Mary, bár valójában fogalma sem volt róla, mégis Dickon emlegetésére szánta rá magát, hogy lemenjen a. kertbe. Ha pónik és juhok nem is, madarak biztosan lesznek odakint. Mások, mint az indiai madarak. Talán érdekes lesz. Martha kabátot, kalapot adott rá, és egy erős, magas szárú cipőt, azután lekísérte a földszintre. – Ha ezen az úton végigmegy, kijut a kertekhez – mondta, és a magas, nyírott bokorsövényen egy kis kapura mutatott. – Nyáron csupa virág minden, de most még nincs semmi. – Egy másodpercig mintha habozott volna, azután hozzátette: – Az egyik kert zárva van. Tíz esztendő óta senki sem járt benne. – Miért? – kérdezte akarata ellenére Mary. Ez tehát a százegyedik bezárt ajtó ebben a különös házban. – Craven úr zárta be, amikor a felesége hirtelen meghalt. Senkinek sem szabad belépnie. Az ő kertje volt ez, az asszonyé. Craven úr lelakatoltatta az ajtót, egy gödröt ásott, és eltemette a kulcsot. Medlockné csenget: szaladnom kell. Miután elment, Mary rátért arra az útra, amelyik a bokorsövénybe vágott kapuhoz vezetett. Akaratlanul is a kertre gondolt, ahol tíz esztendő óta senki sem járt. Kíváncsi volt, milyen lehet, és van-e még benne élő virág. Mikor átment a kapun, nagy kertek között találta magát: a kertekben széles, pázsitos térségek és vágott szegélyű, kanyargós utak voltak. Fákat, virágágyakat, különös formájú puszpángokat2 látott, meg egy nagy medencét, öreg, szürke szökőkúttal a közepén. De a virágágyak kopárak, fagyosak voltak, és a szökőkút sem csobogott. Ez nem a 2
puszpáng (vagy buxus) – örökzöld cserjeféle
lezárt kert. Hogyan is lehet egy kertet lezárni? A kert arra való, hogy sétáljon benne az ember. Éppen ezen gondolkozott, amikor észrevette, hogy annak a sövénynek a végén, amelyiken ment, alighanem repkénnyel benőtt, hosszú fal van. Nem ismerte az angol szokásokat, és nem tudta, hogy a konyhakertre bukkant, ahol zöldséget és gyümölcsöt termesztenek. A fal irányában haladt tovább, és a repkény között egy nyitott, zöld ajtót fedezett föl. Tehát ez sem a bezárt kert, ide is beléphet, ha akar. Belépett a kapun, és látta, hogy a kertet minden oldalról fal veszi körül, s hogy ez csak az egyike a számos, fallal övezett kerteknek, amelyek – úgy látszik – egymásból nyílnak. Egy másik nyitott, zöld ajtón keresztül bokrokat és melegágyak között futó ösvényeket látott. Gyümölcsfák ágai kúsztak fel a falon, és néhány ágyás felett üvegtető volt. Kopár hely, és meglehetősen csúnya – gondolta Mary, amint megállt és körülnézett. Nyáron talán szebb, ha minden zöld, de most semmi bámulatra méltó nem volt benne. Ekkor a másik kertből egy öregember jött ki az ajtón, ásóval a vállán. Mikor meglátta Maryt, meglepetten ránézett, majd bökött egyet a sapkáján. Mogorva öregember volt, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy örülne a találkozásnak. De mert Maryt is csalódással töltötte el a kert, az arca, mint a „mérges pulyka", rajta sem látszott, hogy különösképpen örülne az öregnek. – Milyen kert ez? – kérdezte. – Az egyik konyhakert – válaszolta az Öreg. – Az ott micsoda? – kérdezte tovább Mary, a másik zöld kertajtó felé mutatva. – Egy másik konyhakert – hangzott röviden. – A fal túlsó oldalán megint egy, azon túl meg a gyümölcsös. – Bemehetek ezekbe a kertekbe? – kérdezte Mary. – Ha akar? De nincs ott semmi látnivaló. Mary nem válaszolt. Végigment az ösvényen, és bement a másik zöld kapun. Ott újabb falakat, téli veteményes- és melegágyakat talált, de a másik falban egy újabb zöld kapura bukkant, és az már nem volt nyitva. Talán éppen abba a kertbe vezet, amelyet tíz éve senki sem látott. Mary egyáltalán nem volt félénk gyerek, és mindig azt tette, amihez kedve volt: most is odament a zöld kapuhoz, és lenyomta a kilincset. Remélte, hogy az ajtó nem nyílik ki, mert mindenáron meg akarta találni a titkos kertet – de könnyedén kinyílt, és Mary belépett. Egy gyümölcsösben találta magát. Itt is falak voltak körös-körül: a fák ágai felkapaszkodtak a falakon, és a téli barna fűben csupasz gyümölcsfák álltak – de zöld ajtót nem látott sehol. Mary hiába kereste, pedig amikor a kert túlsó végén belépett, észrevette, hogy a fal nem ér véget a gyümölcsösben, hanem folytatódik, mintha a túloldalon is körülkerítene egy területet. A fal fölött látta a fák koronáit, és amint csendesen álldogált, az egyik fa legeslegmagasabb ágán egy fényes, vörös mellényű madarat vett észre. A madár – mintha meglátta volna Maryt, és szólna hozzá – hirtelen rázendített egy téli dalra.
A kislány megállt és hallgatta. Ez a vidám, kedves füttyszó valami szomorkás örömmel töltötte el. Még a legbarátságtalanabb kislány is lehet szomorú. A nagy, zárkózott ház, a nagy, kopár láp, a sok, kopár kert azt az érzést keltette ebben a mogorva kislányban, hogy egyedül van a világon. Ha Mary kedves és szeretetreméltó lett volna, aki megszokta, hogy szeretik, összetört volna a szíve. De ha mégolyan zöld fuszulyka-mérges pulyka volt is, elhagyatottnak érezte magát, és a ragyogó mellű kismadár valami olyan kifejezést varázsolt Mary savanyú arcára, ami már majdnem mosolygás volt. Hallgatta a madarat, míg el nem repült. Nem hasonlított az indiai madarakhoz. Mary megszerette, és arra gondolt: vajon látja-e még? Talán éppen a titokzatos kertben lakik, és mindent tud róla. Talán azért gondolt olyan sokat az elhagyatott kertre, mert nem akadt, amivel elfoglalja magát. Kíváncsi volt rá, és látni akarta. Ugyan milyen lehet? Miért ásta el Archibald Craven úr a kulcsot? Ha olyan nagyon szerette a feleségét, miért gyűlölte meg a kertjét? Azon tűnődött, vajon látja-e valaha Craven urat, de ugyanakkor azt is tudta, hogy hiába látná, nem szeretné, és a nagybácsi se szeretné őt; és ő csak állna, nézné, de nem szólna semmit, pedig szörnyen szeretné megkérdezni tőle, miért csinálta ezt a különös dolgot. „Az emberek sohasem fognak szeretni engem, és én se fogom soha szeretni az embereket – gondolta. – Én sohasem fogok tudni annyit beszélni, mint a Crawford gyerekek. Azoknak soha nem áll be a szájuk, és mindig nevetnek és hancúroznak.” A vörösbegyre gondolt, és arra, hogy neki énekelt. S amint eszébe jutott a fa, amelyre a madár szállt, Mary hirtelen megtorpant. „Azt hiszem, az a fa a titkos kertben van. Egészen biztosan érzem, hogy ott! – mondta magában. – Fal van a kert körül, és nincs rajta ajtó.” Visszatért a konyhakertbe, ahol először járt, és ott találta az öregembert. Éppen ásott. Odalépkedett hozzá, megállt mellette, és a maga módján közönyösen figyelte néhány pillanatig. Az öreg nem vett róla tudomást, és a kislány végül megszólította: – Voltam a többi kertben is – mondta. – Senki sem tartotta vissza – szólt oda mogorván az öreg. – Bementem a gyümölcsösbe. – Nincs harapós kutya a kapuban – válaszolta az ember. – Nincs ajtó a másik kertbe? – folytatta Mary. – Milyen másik kertbe? – kérdezte barátságtalanul az öreg, és egy pillanatra abbahagyta az ásást. – Amelyik a fal túlsó oldalán van – felelte Mary kisasszony. – Fák vannak ott, láttam a koronájukat. Az egyiken egy vörös mellényű madár ült és énekelt. Mary meglepetésére a mogorva, öreg, napszítta arc egyszerre megváltozott. Csendes mosoly terült szét rajta, és mintha kicserélték volna az egész embert. Mary arra gondolt, hogy érdekes módon mennyivel kellemesebb látvány egy ember, ha mosolyog. Azelőtt sose gondolt erre.
Az öreg a gyümölcsös felé fordult, és fütyülni kezdett. Halkan, lágyan fütyült. Mary nem értette, hogy ez a mogorva ember hogy tud ilyen kedves hangokat kiadni. Szinte ugyanabban a pillanatban csodálatos dolog történt. A kislány puha, könnyű suhanást hallott a levegőben, és íme – melléjük röppent a vörös mellényű madár. Leszállt egy nagy földkupacra, le, egészen a kertész lábához. – Itt van – kuncogott az öregember, és mintha egy gyerekhez szólna, beszélni kezdett a madárhoz. – Hát hol voltál, te arcátlan kis koldus? – mondta. – Ma még nem is láttalak. Udvarolsz már, mi? Ilyen hamar? Nagyon sietős a dolgod! A madár oldalra hajtotta a fejét, és ragyogó, bársonyos szemével, ami olyan volt, mint egy fekete harmatcsepp, fölnézett a kertészre. Látszott rajta, hogy bizalmas viszonyban van az öreggel, és egyáltalán nem fél tőle. Ide-oda ugrált, és fürgén vagdosta csőrével a földet. Magokat és rovarokat keresett benne. Mary szívét hirtelen furcsa érzés járta át. A madár kedves és vidám volt. Valóságos kis egyéniség. Parányi, izmos testű, finom kis csőrű és vékony, finom lábacskájú. – Mindig jön, ha hívja? – kérdezte Mary majdnem suttogva. – De jön ám! Fiókakora óta ismerem. A másik kertben bújt ki a fészekből. Mikor először repülte át a falat, még gyengécske volt, és pár napig nem tudott visszarepülni. Akkor barátkoztunk össze. Mikor meg visszarepült, a fészek már kiürült, ő meg egyedül maradt. Így hát visszajött hozzám. – Milyen madár ez? – kérdezte Mary. – Nem tudja? Vörösbegy. Ezek a legbarátságosabb és a legfurcsább madarak a világon. Majdnem olyan barátságosak, mint a kutya, persze ha tud velük bánni az ember. Figyelje csak, ahogy a csőrivel ide-oda vág, azután ránk néz. Tudja a csibész, hogy róla beszélünk. Semmi sem volt érdekesebb dolog a világon, mint ezt az öregembert figyelni. Úgy nézte a gömbölyű, vörös mellényű kis madarat, mint aki büszke is rá, meg szereti is. – Hiú ám – kuncogott. – Szereti hallgatni, ha róla beszélnek. És kíváncsi. Úgy éljek, nincs még egy ilyen kíváncsi, minden lében kanál madár, mint ez! Mindég eljön megnézni, hogy mit ültetek. Tud ez mindenről, ami a kertben történik: jobban, mint Craven úr. Ő a főkertész, ő bizony! A vörösbegy ide-oda ugrált, szorgalmasan vagdosta csőrével a földet, hébe-hóba megállt, és nézte őket egy kicsit. Mary úgy érezte, hogy a vörösbegy kíváncsian szegezi rá fekete harmatcsepp-szemét. A különös érzés tovább erősödött a kislány szívében. – A többi fióka hová repült? – kérdezte. – Ki tudja azt! Az öregek kiborítják őket a fészekből, és repülni kényszerítik. Aztán észre sem veszi az ember, már szétszéledtek. Ez okos, ez tudta, hogy egyedül van.
Mary kisasszony egy lépéssel közelebb ment a vörösbegyhez, és erősen ránézett. – Én is egyedül vagyok – mondta. Azelőtt soha nem jutott eszébe, hogy ő azért is olyan kedvetlen és ingerült, mert magányos. Most, hogy ránézett a vörösbegyre, és a madár visszanézett rá, egyszerre rájött erre is. Az öreg kertész hátratolta kopasz fején a sapkáját, és egy pillanatra rábámult. – Maga az a kislány Indiából? – kérdezte. Mary rábólintott. – Akkor hát nem csodálom, hogy egyedül van – mondta. Ismét ásni kezdett. Ásóját mélyen belevágta a zsíros, fekete kerti földbe, míg a vörösbegy – nagy munkába merülve – ide-oda ugrált. – Hogy hívják magát – érdeklődött Mary. Az öreg felegyenesedett, hogy válaszoljon. – Ben Weatherstaff – mondta, azután mogorván hozzátette: – Én is egyedül vagyok, hacsak ő nincs mellettem – és hüvelykujjával a vörösbegy felé bökött. – Ő az egyedüli barátom. – Nekem egyáltalán nincs barátom – mondta Mary. – Sose volt. Dadus nem szeretett, és én soha nem játszottam még senkivel. A yorkshire-i embernek az a szokása, hogy egyszerűen és őszintén megmondja, amit gondol, és az öreg Ben Weatherstaff yorkshire-i lápi ember volt. – Akkor hát ebben megegyeztünk – mondta –, egy fából faragtak bennünket. Egyikünk se jóképű, és mind a ketten éppen olyan savanyúak vagyunk, amilyennek látszunk. Elég az hozzá, no, pocsék egy természetünk van. Magának is, meg nekem is. Ez is őszinte beszéd volt, és Mary Lennox még soha életében nem hallott őszinte szót saját magáról. A bennszülött szolgák csak hajlongtak és engedelmeskedtek, bármit is művelt az ember. Mary nem tartotta magát szépnek, de most elgondolkozott azon, hogy vajon ő is olyan csúnya-e, mint Ben Weatherstaff, és azon is elgondolkozott, hogy olyan mogorva-e, amilyen a kertész volt, mielőtt a vörösbegyet meglátta. Sőt, azon is eltűnődött, vajon a természete is olyan „pocsék"-e. Kényelmetlenül érezte magát. Hirtelen tiszta, trillázó hang csattant fel mellette, és Mary megfordult. Néhány lépéssel arrébb egy fiatal almafa állt, és a vörösbegy az almafa egyik ágán dalolt. Ben Weatherstaff felnevetett és füttyentett. – Most miért fütyül? – kérdezte Mary a kertészt. – Elhatározta, hogy összebarátkozik magával – válaszolta Ben. – Kutya legyek, ha maga nem tetszett meg neki! – Én? – csodálkozott Mary, és lábujjhegyen elindult a kis fa felé. Fölnézett. – Barátkozni akarsz velem? – kérdezte a vörösbegytől, mintha valaki emberfiától kérdezte volna. – Akarsz? – És ezekben a szavakban nyoma sem volt a kemény,
gőgös indiai hangnak. Melegen, rábeszélően faggatta a madarat. Ben Weatherstaff éppen úgy meglepődött most, mint az imént Mary, mikor az öreg füttyentett. – No – kiáltott fel –, hiszen ezt olyan kedvesen és barátságosan mondta, mintha igazi gyerek lenne, nem pedig amolyan mérges öregasszony! Majdnem úgy mondta ezt, mint ahogy Dickon beszél a lápon az állataihoz. – Ismeri Dickont? – kérdezte Mary, és gyorsan az öreg felé fordult. – Őt mindenki ismeri. Dickon elkószál mindenfelé. Még a feketeszeder bogyói meg a hangavirágok is ismerik. Fogadni mernék, hogy a rókák megmutatják neki a kölykeiket, és a pacsirták nem rejtik el előle a fészküket! Mary sok mindent szeretett volna kérdezni. Majdnem olyan kíváncsi volt Dickonra, mint az elhagyatott kertre. De ebben a pillanatban a vörösbegy befejezte a dalt, rázott egyet magán, kiterjesztette a szárnyát, és elrepült. Eleget tett a látogatásnak, és még egyéb dolga is akadt. – Átrepült a falon – kiáltott fel Mary, aki figyelte a madár röptét –, berepült a gyümölcsöskertbe, átrepült a másik falon is, abba a kertbe, amelyiknek nincs ajtaja! – Ott lakik – mondta az öreg Ben. – Ott bújt ki a tojásból. Ha igaz, hogy udvarol, akkor olyan fiatal vörösbegy kisasszonynak csapja a szelet, aki ott lakik az öreg rózsafák között. – Rózsafák? – kérdezte Mary. – Vannak ott rózsafák? Ben ismét megfogta az ásóját, és dolgozni kezdett. – Tíz esztendővel ezelőtt voltak – dünnyögte. – Szeretném látni őket – mondta Mary. – Hol van a zöld kapu? Valahol lennie kell egy kapunak. Ben mélyen belevágta az ásóját a földbe, és megint olyan barátságtalan lett, mint amikor Mary először meglátta. – Tíz évvel ezelőtt volt, de most nincs – jelentette ki. – Nincs ajtó?! – kiabált Mary. – Lennie kell! – Senki sem találja meg, és senkinek semmi köze hozzá. Ne legyen olyan minden lében kanál, és ne üsse bele mindenbe az orrát. Most dolgom van: menjen és játsszon. Nincs több időm. És már abba is hagyta az ásást, vállára dobta az ásóját, és elment. Oda se pillantott Maryre, azt se mondta, Isten áldja.
V. fejezet VALAKI SÍR A FOLYOSÓN Múltak a napok. Mary Lennox számára az egyik nap szakasztott olyan volt, mint a másik. Minden reggel, amikor a hímzett kárpitokkal díszített falak között felébredt, Martha a kandalló előtt térdelt, és tüzet rakott. Minden reggel megreggelizett abban a gyerekszobában, amelyben nem volt semmi játék, és minden reggeli után kibámult az ablakon. Nézte a végtelen lápot, amelyik mintha minden irányba tovakúszna, fel az égig. Ott ácsorgott és bámészkodott egy ideig, aztán rájött, hogy ha nem megy ki, akkor bent kell maradnia, bent pedig nem tud mit csinálni. Így azután kiment. Mary nem tudta, hogy ez a legokosabb, amit tehet. Nem tudta, hogy amikor végiglépked vagy éppenséggel végigfut az ösvényeken és fasoron, lassú vérkeringése felélénkül, és ő maga is erősödik, miközben küzd a széllel, amelyik a láp felől érkezve végigsöpörte a kerteket. Ő csak azért futott, hogy ne fázzék, és gyűlölte a szelet, amelyik az arcába csapott, vadul sivított, és visszatartotta, mintha egy láthatatlan óriás lett volna. De a hangavirágos mezők felől érkező éles, friss levegő olyasmivel töltötte meg a tüdejét ami jót tett ennek a vékony kis testnek; rózsásra csípte az arcát, fényt kölcsönzött bágyadt szemének; anélkül hogy Mary tudott volna róla. Néhány, csaknem végig a szabadban töltött nap után egy reggel arra ébredt, hogy tudja, mi az, éhesnek lenni. Mikor reggelihez ült, nem nézett fitymálva a kására, és nem tolta félre, hanem fogta a kanalat, és enni kezdett. Addig evett, míg csak ki nem ürült előtte a tál. – Ma egész jól boldogul vele, úgy látom – mondta Martha. – Ma ízlik – mondta Mary, és őt is meglepte kicsit a dolog. – A lápi levegő. Attól jött meg az étvágya – válaszolta Martha. – Szerencséje van, hogy az étvágyához ennivalót is kap. Mi tizenketten voltunk, mind jóétvágyúak, de nem volt mit a gyomrunkba rakni. Menjen ki játszani mindennap a levegőre, akkor majd meghízik, és nem lesz olyan sárga. – Nem szoktam játszani kint – mondta Mary. – Semmim sincs, amivel játszhatnék. – Nincs mivel játszania?! – kiáltott fel Martha. – A mi gyerekeink botokkal meg kövekkel játszanak. Csak szaladgálnak összevissza, és kiabálnak, és mindent megnéznek maguknak. Mary nem kiabált, de mindent megnézett magának. Egyebet nem is igen tudott csinálni. Körbe-karikába járta a kerteket, és a park ösvényein sétált. Néha megkereste Ben Weatherstaffot, és bár sokszor látta, hogy ott dolgozik, az öreg túlságosan el volt foglalva, vagy éppen túl barátságtalan kedvében volt ahhoz, hogy ránézzen. Egyszer, amikor Mary feléje ment, felkapta az ásóját, és elfordult, mintha szándékosan tette volna.
Létezett egy hely, ahová Mary gyakrabban járt, mint másfelé. A Hosszú Sétány volt ez, a fallal körülvett kerteken kívül. Két oldalról csupasz virágágyak szegélyezték, és a falat sűrűn nőtt borostyán borította. A fal egy részén a felfelé kúszó, sötétzöld levelek sűrűbben nőttek, mint másutt. Úgy látszott, mintha ezt a részt hosszú idő óta elhanyagolták volna. Másutt mindenütt gondosan nyesték a repkényt, szép is volt, de itt, a sétány túlsó végénél egyáltalán nem nyírták. Néhány nappal a Ben Weatherstaff-fal folytatott beszélgetés után történt, hogy Mary megállt ennél a helynél, mert feltűnt neki ez a dolog. „Ugyan miért van ez így?” – tűnődött. Állt, és egy hosszú borostyánindát nézett a magasban, amit a szél lebegtetett, amikor valami hirtelen megvillant a szeme előtt, és gyönyörűséges madárfütty ütötte meg a fülét. Ben Weatherstaff vörösbegye szállt le a fal tetejére, és a fejét oldalra hajtva, előrebillent testtel nézte őt. – Ó! – kiáltott fel a kislány. – Te vagy az? Te vagy? – és semmi különöset nem talált abban, hogy úgy beszél a madárral, mint aki biztosra veszi: a másik megérti, és válaszol neki. Válaszolt is. Fütyült, csiripelt, ide-oda ugrált a falon, mintha beszélne hozzá. Mary kisasszonynak úgy rémlett, ő is megérti a madarat, noha nem emberi nyelven beszélt. A vörösbegy mintha ezt mondta volna: – Jó reggelt! Ugye, finom ez a szellő? Ugye, finoman süt a nap? Ugye, milyen szép minden! Fütyüljünk, ugráljunk, énekeljünk mind a ketten! Gyere, gyere! Mary nevetett, és ahogy a madár ugrált, és kicsiket röppent a fal tetején, utánafutott. Szegény kicsi, sovány, sárga, csúnya Mary ebben a pillanatban szinte szép volt. – Szeretlek, szeretlek! – kiáltotta a fal mellett futva. És megpróbált fütyülni, bár fogalma sem volt róla, hogyan kell. De a vörösbegy tökéletesen elégedettnek látszott, mert csiripelt és visszafütyült neki. Végül kiterjesztette a szárnyát, és felröppent egy fa tetejére. Ott megült egy ágon, és énekelt. Marynek eszébe jutott az első találkozásuk. A madár akkor egy fa tetején himbálta magát, Mary pedig a gyümölcsösben állt. Most Mary a gyümölcsös másik oldalán, a falon túl, egy ösvényen állt, sokkal lejjebb, mint akkor, és belül ugyanaz a fa volt. „A fa abban a kertben van, ahová senki se léphet be – mondta magában. – Ez az a kert, amelyiknek nincs kapuja. Itt lakik a vörösbegy. Jaj de szeretném belülről látni, hogy milyen!” Végigszaladt az úton, a zöld kapuhoz, ahol az első reggel belépett. Az ösvényen leszaladt a másik kapuhoz, befutott a gyümölcsösbe, azután megállt és felnézett: a fal másik oldalán ott volt a fa, és ott volt a vörösbegy. A madár ebben a pillanatban hallgatott el, és a csőrével tisztogatni kezdte a tollát. – Ez az a kert! – lelkendezett Mary. – Egészen biztosan ez az!
Odasietett, és tüzetesen megvizsgálta a gyümölcsöskert innenső falát, de most is csak azt látta, amit már azelőtt is: nincs rajta kapu. Aztán ismét végigfutott a veteményeskerteken, ki a külső sétányra, a hosszú indás borostyánnal befutott falhoz. A fal túlsó végét is megnézte, de kaput nem látott. Elment a másik végére is, itt is megszemlélte a falat – ott sem volt kapu. „Nagyon furcsa – morfondírozott. – Ben Weatherstaff azt állítja, hogy nincs ajtó, és csakugyan nincs. De tíz esztendővel ezelőtt lennie kellett, hiszen Craven úr elásta a kulcsát.” Ezen azután annyit gondolkozott, hogy érdekelni kezdte a dolog, és már nem bánta, hogy a misselthwaite-i kastélyba került. Indiában mindig melege volt, és túl bágyadtnak érezte magát ahhoz, hogy törődjék valamivel. Az történt, hogy a friss lápi szél fújdogálni kezdte fiatal agyáról az unalom pókhálóit, és egy kissé fölébresztette Maryt. Majdnem az egész napot a szabadban töltötte, és este, amikor vacsorához ült, érezte, hogy éhes meg álmos, és ez kellemes érzés volt. Nem bosszankodott Martha fecsegésén, sőt észrevette, hogy szívesen hallgatja. Végül elhatározta, megkérdez tőle valamit. Miután megvacsorázott, lekuporodott a kandalló előtti szőnyegre, a tűz elé, és így szólt: – Miért gyűlölte meg Craven úr a kertet? Ott tartotta Marthát maga mellett, és Martha egyáltalán nem tiltakozott ellene. Nagyon fiatal volt, és a gyerekektől nyüzsgő zsúfolt kis ház után unalmasnak érezte a nagy, személyzeti társalgót a földszinten, ahol az inas és a belső szobalányok csúfot űztek belőle yorkshire-i kiejtése miatt. Kis, falusi libának tartották, és csak egymás között sugdolóztak. Martha szeretett beszélni, és ez a furcsa kislány, aki Indiában élt, és akit „feketék” szolgáltak ki, elég újdonság volt neki ahhoz, hogy érdekelje. Most sem várt felszólításra, hanem leült a kandalló mellé. – Még mindég azon a kerten gondolkozik? – kérdezte. – Tudtam, hogy nem hagyja majd nyugodni. Én is így voltam ám vele, amikor először hallottam róla. – Miért gyűlölte meg Craven úr? – állhatatoskodott Mary. Martha maga alá húzta a lábát, és kényelembe helyezkedett. – Hallja, hogy riog a szél a ház körül? – kérdezte. – Ma éjjel nem tudna ám megállni a lábán odakint a lápon. Mary mostanáig nem tudta, mit jelent az, hogy „riog", de most egyszerre megértette. Biztosan azt az iszonyú, tompa zúgást, amelyik újra és újra végigviharzik a házon, mintha egy láthatatlan óriás tépázná a falakat, és dörömbölne az ablakokon, hogy betörjön. De az ember tudja, hogy nem képes betörni, és nyugodtan, kellemesen érzi magát a szobában, a vörösen parázsló tűz mellett. – De miért gyűlölte meg annyira? – kezdte újra Mary, miután meghallgatta a szél zúgását. Elhatározta, hogy kicsikarja Marthából a titkot, ha Martha egyáltalán tudja. És Martha elmondott mindent, amit tudott.
– Képzelje csak – mondta –, Medlockné megtiltotta, hogy erről beszéljünk. Ó, sok minden van itt, amiről nem szabad beszélni! Craven úr parancsolta így. Az ő bajához a cselédeknek semmi köze, azt mondja. De erről nem a kert tehet. Ezt a kertet ő csinálta, amikor megesküdtek. Az úrnő nagyon szerette ezt a kertet; a férjével együtt ültették a virágokat. Kertész oda be nem tehette a lábát. Az úr és az úrnő bementek, magukra zárták a kaput, és ott voltak órákig. Olvastak meg beszélgettek. Az asszony olyan volt, mint egy kislány, és volt ott egy öreg fa, aminek az egyik ága úgy nőtt, mintha ülés lett volna rajta. Az asszony rózsát futtatott fel rá, és ott üldögélt. Egy napon, amint ott ült, az ág letört alatta, és ő úgy megütötte magát, hogy másnapra meghalt. Az orvosok féltek, hogy Craven úr megtébolyodik, és ő is meghal. Hát ezért gyűlöli a kertet. Azóta senkinek sem szabad oda bemennie, és még beszélni is tilos róla. Mary nem kérdezett többet. Nézte az izzó parazsat, és hallgatta a szél riogását. Úgy rémlett, most még erősebben riog, mint valaha. Ezekben a pillanatokban valami jó dolog történt Maryvel. Valójában négy jó dolog történt vele, mióta Misselthwaite-be érkezett: úgy érezte, mintha megértett volna egy vörösbegyet, és a vörösbegy megértette őt; addig futott a szélben, amíg kimelegedett; életében először egészségesen megéhezett; végül rájött, milyen az, amikor valakit sajnál az ember. Mary a gyógyulás útjára lépett. De miközben a szelet hallgatta, valami másra is felfigyelt. Nem tudta mi az, mert először alig lehetett megkülönböztetni a szél zúgásától. Furcsa hang volt, olyan, mintha valahol egy gyerek sírna. A szél hangja olykor hasonlít a gyereksírásra, de Mary ebben a pillanatban határozottan tudta, hogy ez a hang valahonnan bentről, a házból jön. Távolról, de belülről hangzott. Megfordult, és ránézett Marthára. – Valaki sír. Hallod? – kérdezte. Martha hirtelen zavarba jött. – Aá, nem – mondta. – Ez a szél. Néha úgy hallatszik, mintha valaki eltévedt volna a mocsárban, és jajgatna. A szélnek sokféle hangja van ám. – De hallgasd! – szólt Mary. – Ez a házban van, valamelyik hosszú folyosó végén. Ugyanebben a pillanatban egy ajtónak kellett kinyílnia valahol a földszinten, mert hatalmas léghuzat sepert végig a folyosón. A szoba ajtaja egy csattanással kivágódott, és amint mind a ketten felugrottak, a lámpa kialudt. A síró hang, amely most tisztábban hallatszott, mint az előbb, a távoli folyosó felől jött. – Tessék! – szólt Mary. – Megmondtam, ugye! Valaki sír. Méghozzá nem felnőtt. Ez gyereksírás! Martha az ajtóhoz szaladt, becsukta, és ráfordította a kulcsot. De mielőtt az ajtó becsukódott, mind a ketten tisztán hallották, hogy egy távoli folyosón hatalmas csattanással becsaptak egy ajtót. Azután minden elcsendesedett, még a szél riogása is megszűnt néhány pillanatra.
– A szél volt – mondta makacsul Martha. – És ha nem a szél, hát akkor a kis Betty Butterworth volt, a konyhalány. Egész nap fájt a foga. De volt valami zavar és félszegség Martha viselkedésében, ami feltűnt Marynek. Mereven nézte. Tudta, Martha nem mondott igazat. VI. fejezet VALAKI SÍRT, IGENIS SÍRT! A következő napon az eső ismét patakokban folyt. Mikor Mary kinézett az ablakon, a láp majdnem eltűnt a ködben és a felhőben. Ezen a napon igazán nem lehetett kimenni. – Ti mit csináltok otthon, ha úgy zuhog az eső, mint most? – kérdezte Marthát. – Azon vagyunk, hogy ne kerüljünk egymás lába alá – válaszolta Martha. – Akkor látszik csak igazán, mennyien vagyunk! Édesanyám türelmes asszony, de ilyenkor még ő is megvadul. A legnagyobbak kimennek az istállóba játszani. Dickon nem törődik az esővel. Éppen úgy kimegy, mintha sütne a nap. Azt mondja, vannak dolgok, amelyek csak esőben mutatkoznak meg. Egyszer egy rókalyukban talált egy félig vízbe fúlt rókakölyköt. Az inge alá dugta, hogy átmelegedjék, úgy hozta haza. Az anyját a közelben megölték, a rókalyukat meg elöntötte a víz, a többi kis kölyök mind ott pusztult. Ez az egy most nálunk van. Máskor meg egy félig megfulladt, fiatal varjút talált. Azt is hazahozta, és megszelídítette. Kormosnak hívják, mert igen fekete. Ez a varjú azóta is kísérgeti, ott ugrál, meg röpköd körülötte. Eljött az idő, amikor Mary már nem érezte ellenszenvesnek a kis parasztlány bizalmaskodó beszédét. Sőt: érdekesnek találta, és hiányzott, ha Martha elhallgatott vagy elment. Mikor Indiában élt, Dadus is mesélt neki, de azok a mesék egészen mások voltak, mint Martha meséi a lápvidéki házról, ahol négy kicsi szobában tizennégy ember élt, és sohasem volt elég ennivalójuk. A gyerekek úgy bukfenceztek és játszottak, mint egy fészekalja neveletlen, jókedvű kutyakölyök. De Maryt legjobban Dickon és Martha édesanyja érdekelte. Mindig örült, ha Martha olyan történetbe kezdett, amiben „édesanya” ezt mondta vagy azt csinálta. – Ha lenne egy varjúm vagy egy rókakölyköm, játszhatnék vele – mondta Mary. – De nekem semmim sincs. Martha meghökkenve nézett rá. – Tud kötni? – kérdezte. – Nem – válaszolta Mary. – Varrni? – Nem. – Olvasni? | – Azt igen. – Hát akkor miért nem olvas valamit, vagy tanul az olvasókönyvből? Elég idős már hozzá.
– Nincs olvasókönyvem – mondta Mary. – Volt, de Indiában maradt. – Ez kár – tűnődött Martha. – Ha Medlockné megengedi, hogy bemenjen a könyvtárba, ott ezrével talál könyvet. Mary nem kérdezte meg, hogy merre van a könyvtár, mert egy gondolattól hirtelen fellelkesedett: elindul és megkeresi! Medlocknéval nem törődött. A házvezetőnő többnyire a földszinten tartózkodott, kényelmes, szépen berendezett szobájában. Különös ház ez: itt az ember alig lát valakit. Valóban csak a személyzet volt látható; a szobalányok, konyhalányok és egyéb alkalmazottak, akik, ha a gazda elment, úri életet éltek odalenn, az óriási konyhában, amely tele volt ragyogó sárgaréz és ónedényekkel. Volt egy nagy, személyzeti társalgó is, ahol napjában négyszer-ötször bőségesen étkeztek, és ahol – ha Medlockné kitette a lábát – nagy viháncolás folyt. Mary terítékét rendszeresen felvitték, Martha fel is szolgálta neki, de ezen túl igazán nem törődött vele senki. Medlockné mindennap vagy minden második nap feljött, megnézte Maryt, de senki sem kérdezte meg tőle, mit csinált egész nap; senki sem mondta meg, mit csináljon. Mary azt hitte, hogy Angliában így bánnak a gyerekekkel. Indiában Dadus mindig mellette volt, mindenhová követte, és tökéletesen kiszolgálta. Mary gyakran unta is a társaságát. Most senki sem követte, és meg kellett tanulnia egyedül öltözni, mert Martha úgy nézett rá, mint valami ostoba, ügyefogyott gyerekre, amikor azt várta, hogy vegye elő és adja rá a ruhát. – Elment az esze? – mondta egyszer, amikor Mary csak állt, várva, hogy Martha felhúzza a kesztyűjét. – A mi Susanunk csak négyéves, de néha azt hiszem, hogy neki több esze van már, mint magának. Mary ezután egy óra hosszat mogorván járkált, de Martha szavai sok új gondolatot ébresztettek benne. Ezen a reggelen még vagy tíz percig állt az ablaknál, miután Martha még egyszer összesöpörte a kandalló előtt a hamut, és lement a földszintre. Új tervén gondolkozott, ami akkor fogamzott meg benne, amikor Martha a könyvtárt említette. Magával a könyvtárral nem sokat törődött, hiszen még nagyon kevés könyvet olvasott életében, de a könyvtár hallatára eszébe jutott a száz bezárt szoba. Kíváncsi volt vajon igazán be vannak-e zárva, és ha be tudna menni valamelyikbe, mit találna? Van-e igazán száz szoba? Miért is ne mehetne és nézhetné meg, hogy hány ajtót tud összeszámolni? Így legalább lenne valami játéka ma délelőttre, ha már nem mehet ki a parkba. Maryt soha senki nem tanította meg arra, hogy megkérdezze: szabad-e? Fogalma sem volt arról, hogy vannak, akik a gyereknek parancsolnak, így, még ha találkozott is volna Medlocknéval, akkor sem tartotta volna szükségesnek, hogy megkérdezze: körülnézhet-e a házban? Kinyitotta az ajtót, kiment a folyosóra, és vándorútra indult. A folyosó hosszú volt, és más folyosók nyíltak belőle. Azután rövid lépcsők következtek, egyik a
másik után. Ajtó mellett ajtót s a falakon képeket látott. A képek sötét, különös tájakat ábrázoltak, de főleg férfiakat és nőket, furcsa, pompázatos atlasz- és bársonyruhákban. Ahogy továbbment, egyszer csak egy hosszú folyosón találta magát, amelynek a falait is hasonló képek borították. Álmában sem gondolta, hogy ilyen sok arckép lehet egy házban. Lassan végigsétált a folyosón, megbámulta az arcokat, és mintha azok is megbámulták volna őt. Úgy érezte, mintha csodálkoznának: mit keres ez az indiai kislány az ő birodalmukban? Voltak köztük gyerekarcképek is: kislányok, nehéz bokáig érő selyemruhában, elálló szoknyában, és puffos ujjú, csipkegalléros vagy nyakfodros, hosszú hajú kisfiúk. Mary megmegállt, hogy megnézze a gyerekeket, és találgatta, hogy hívhatták őket, hová lettek, és miért viseltek ilyen furcsa ruhákat. Akadt közöttük egy barátságtalan, csúnyácska kislány, majdnem olyan, mint ő. Zöld brokátruhát viselt, és zöld papagájt tartott az ujján. Éles tekintetű, kutató szeme volt. – Hol élsz most? – kérdezte tőle hangosan Mary. – Jó volna ha itt lennél. Biztos, hogy kevés kislánynak volt ilyen különös délelőttje. Úgy látszott, mintha rajta kívül egy teremtett lélek sem élne ebben az óriási, zegzugos házban, ahol egymagában vándorolt lépcsőn le, lépcsőn fel, keskeny és széles folyosókon. Az volt az érzése, hogy kívüle még soha senki nem járt itt. Az egész ház olyan üresnek hatott, el sem tudta hinni, hogy ebben a sok-sok szobában valaha emberek éltek. Csak a második emeleten jutott eszébe, hogy lenyomja az ajtókilincseket. Minden ajtó zárva volt, pontosan úgy, ahogy Medlockné mondta. Végül amikor rátette a kezét az egyik kilincsre, és megnyomta, egy pillanatra majdnem megrémült, mert érezte, hogy a kilincs leszáll a keze alatt. Az ajtó lassan, nehézkesen kinyílt. Súlyos, tömör ajtó volt, és egy hálószobába vezetett. A falakról hímzett szőnyegek lógtak, és a szobában berakásos bútorok álltak, amilyeneket már Indiában is látott. A széles ólomüveg ablak a lápra nyílt, és a kandalló párkánya felett az előbbi barátságtalan és csúnyácska kislány másik arcképe díszelgett. A kislány most mintha még gyanakvóbb szemmel nézett volna rá. „Talán itt aludt valamikor – gondolta Mary. – Olyan furcsán bámul rám!” Ezután egyre több és több ajtót nyitott ki. Olyan sok szobát látott, hogy egészen elfáradt, és arra gondolt, talán lehetett már száz is, csak nem számolta meg. Minden szobában öreg képek, furcsa jeleneteket ábrázoló öreg falikárpitokat látott. Különös bútordarabokon akadt meg a szeme, amelyeket szép berakások díszítettek. Az egyik szobában, amelyik olyan volt, mint egy női nappali, hímzett bársonyfüggönyök díszítették, és egy vitrinben vagy száz elefántcsontból faragott kis elefánt állt. Az egyik nagyobb volt, a másik kisebb, némelyik olyan parányi, hogy elefántbébinek vélte. Indiában Mary is látott faragott elefántcsontot, és mindent tudott az elefántokról. Kinyitotta a vitrin ajtaját, zsámolyra állt, és hosszú ideig eljátszott a figurákkal. Mikor elfáradt, helyükre tette az elefántokat, és becsukta a vitrin ajtaját.
A hosszú folyosókon és az üres szobákban vándorútja során egyetlen élőlényt sem látott – de ebben a szobában fölfedezett valamit. Éppen amint betette a vitrinajtót, halk, zizzenő neszt hallott. Felugrott, és a dívány felé nézett, amelyik a kandalló mellett állt. Onnan vélte hallani a hangot. A dívány sarkában párna volt, és a bársonyhuzaton lyuk tátongott. Ebből a lyukból egy rémült szemű, pici fej kandikált ki. Mary óvatosan keresztülosont a szobán, hogy megnézze, mi az. A ragyogó szempár egy kicsi, szürke egérhez tartozott. Az egér lyukat rágott a párnában, és kényelmes fészket csinált benne. Hat alvó poronty simult hozzá. Ha más élőlény nem is akadt a száz szobában, hét egér mindenesetre volt. És ez a hét egér egyáltalán nem látszott magányosnak. – Ha nem félnének annyira, magammal vinném őket – gondolta Mary. Hosszú ideje barangolt már, és fáradt volt ahhoz, hogy továbbmenjen, így hát visszafordult. Kétszer-háromszor eltévesztette az utat, mert rossz irányba fordult, és ide-oda bolyongott, míg a helyes útra ért. Végül is visszatalált a saját emeletére, de a szobájától még mindig messze járt, és nem is tudta pontosan, hol van. „Azt hiszem, megint eltévedtem – gondolta, megállva egy falikárpittal borított, rövid átjáró végében. – Nem tudom, merre menjek. Milyen csöndes minden!” Amint állt, és éppen abban a pillanatban, ahogy ezt gondolta, egy hang törte meg a csendet. Ez is sírás volt, de nem ugyanaz, amit múlt éjjel hallott. Rövid, mérges gyereknyafogás volt, amit letompítottak a falak. – Most közelebbről hangzik – mondta Mary, és a szíve gyorsabban dobogott. – És igenis, ez sírás! A kezével véletlenül hozzáért a kárpithoz, és rémülten elugrott. A kárpit egy ajtót takart, amely most kinyílt, és feltárult mögötte a folyosó folytatása. A folyosón – kulcscsomóval a kezében, nagyon dühösen – Medlockné közeledett. – Mit csinál itt? – kérdezte, és a karjánál fogva elhúzta Maryt. – Mit mondtam magának?! – Eltévedtem a folyosón – magyarázta a kislány. – Nem tudtam merre menjek, és hallottam, hogy valaki sír. Ebben a pillanatban Mary gyűlölte Medlocknét, de a következő percben még jobban meggyűlölte.
– Semmit sem hallott – mondta a házvezetőnő. – Most visszajön velem a szobájába, vagy azonnal kap egy pofont. A karjánál fogva megragadta, és az egyik átjáróból a másikba taszigálta, míg végre belökte a gyerekszoba ajtaján. – Most pedig – parancsolta – itt marad, ahogy megmondtam, vagy magára zárom az ajtót. Az úr is jobban tenné, ha nevelőnőt venne maga mellé, ahogy ígérte. Maga az a fajta gyerek, akinek szigorúan a körmére kell nézni. Nekem elég dolgom van enélkül is! Kiment a szobából, és bevágta maga után az ajtót. Mary, sápadtan a dühtől, leült a kandalló előtti szőnyegre, és a fogát csikorgatta. „Valaki sírt, igenis sírt!” – mondogatta magában. Most már másodszor hallotta, és előbb-utóbb ki fogja deríteni, mi az. Sok mindent kiderített ezen a délelőttön. Úgy érezte, mintha nagy utazást tett volna; mindenesetre volt, amivel egész idő alatt elszórakozzék. Játszott a faragott elefántokkal, látta a szürke egeret meg a kölykeit a fészekben, a bársonypárna mélyén. VII. fejezet A KERTKULCS Két nappal ezután, ahogy Mary kinyitotta a szemét, azonnal felült az ágyban, és Marthát hívta. – Nézd a lápot! Nézd a lápot! Az eső elállt, a szél az éjszaka elseperte a ködöt és a komor felhőket. A szél is elállt, és ragyogó, mélykék égbolt tündökölt magasan a láp felett. Mary soha-soha nem is álmodta, hogy ilyen kék is lehet az ég. Indiában forró volt és lángoló; ennek az égnek acélkék színe volt, és szinte szikrázott, mint némelyik elbűvölő tengerszem víztükre. A magasba ívelő kékségben itt-ott apró, hófehér felhők úsztak. És a láp végtelen, messzi világa a komor bíbor vagy kétségbeejtően sivár szürkeség után lágy kékben úszott. – Lám csak – mosolygott vidáman Martha –, egy időre vége a viharnak! Ebben az évszakban ez így szokott lenni. Egy éjszaka alatt a vihar úgy odébbáll, mintha sose járt volna itt, és nem is akarna többé visszajönni. Már közeleg a tavasz, azért van ez. Még várat magára, de már jövöget. – Azt hittem, Angliában mindig esik az eső, vagy köd van – mondta Mary. – Áá – legyintett Martha, és a sarkára ült. A tisztítókefék ott hevertek körülötte. – Ha süt a nap, Yorkshire a legnaposabb hely a kerek világon. Mondtam én, hogy hamar megszereti a lápot. Csak várjon, majd amikor a rekettye meg a hanga virágzik! Csupa kis, piros harang a láp. A pillangók százai repülnek, zümmögnek a méhek, és
a pacsirták énekelnek a magasban. Akkor már maga is hajnalban kikívánkozik, és az egész napot a lápon tölti, akár Dickon. – Eljutok-e oda egyszer? – kérdezte Mary, és az ablakon át sóvárogva nézte a messzi kékséget. Olyan új volt, és nagy és csodálatos, és a színe olyan égi szín. – Nem tudom – válaszolta Martha. – Én azt hiszem, maga még soha nem használta a lábát, mióta megszületett. Nem tudna öt mérföldet gyalogolni. Ötmérföldnyire van a házunk. – Szeretném látni a házatokat! Martha kíváncsian nézte egy pillanatig, azután fogta a tisztítókefét, és tovább dörzsölte a kandalló rácsát. Azon gondolkozott, hogy ez a csúnya kislány most nem is olyan csúnya, mint az első reggelen, amikor meglátta. Most egy kicsit olyan volt, mint Susan, ha nagyon vágyott valamire. – Majd megkérdezem édesanyámtól – mondta Martha. – Ő olyan, hogy mindig tud valami megoldást. Ma kimenőm van, és hazamegyek. Jaj, úgy örülök! Medlockné is sokat ad édesanyámra, talán édesanyám beszélhetne vele. Szeretem az édesanyádat – mondta Mary. – Azt szeretheti is – bólintott Martha, és tovább fényesítette a rácsot. – Sohasem láttam – mondta Mary. – Nem, nem látta – felelte Martha. Ismét a sarkára ült, és a keze fejével megdörzsölte az orrát, mint aki egy pillanatra maga sem tudja, mit mondjon, de azután határozottan folytatta: – Tudja, édesanyám olyan okos, dolgos, jókedvű és tiszta asszony, hogy muszáj szeretnie az embernek, ha látta, ha nem. A kimenőnapomon, ha hazamegyek, mindig majd kiugrom a bőrömből örömömben, amikor átvágok a lápon. – Szeretem Dickont – folytatta a saját gondolatait Mary. – Pedig őt sem láttam soha. – Jól van – mondta határozottan Martha. – Mondtam magának, hogy a madarak, a nyulak, a vad juhok, a pónik, de még a rókák is szeretik. Kíváncsi vagyok – és egy pillanatig elgondolkozva nézte Maryt –, mit gondolna magáról Dickon. – Ő nem szeretne engem – mondta hűvösen és mereven Mary. – Engem senki sem szeret. Martha ismét megütődve nézett rá. – Hát saját magát szereti-e? – kérdezte olyan hangon, mint aki valóban kíváncsi a feleletre. Mary habozott egy pillanatig, és elgondolkozott a dolgon. – Egyáltalán nem – vallotta be azután. – De azelőtt sohasem gondolkoztam ezen. Martha elmosolyodott egy kissé, mint akinek kedves emlék jut az eszébe. – Édesanyám mondta ezt egyszer nekem. Éppen a mosóteknőnél állt, én meg rosszkedvű voltam, és szidtam az embereket. Édesanyám odafordult hozzám, és rám szólt: Te sárkányfajzat! Itt állsz és azon kárpálsz, hogy ezt nem szereted, meg azt
nem szereted. Hát magadat szereted-e? – Erre elnevettem magam, és abban a pillanatban már jókedvű is voltam. Még beadta a reggelit Marynek, azután elment. Öt mérföldet fog gyalogolni a lápon át hazáig. Segít az anyjának mosni, kisüti az egész hétre való kenyeret, és tökéletesen boldog lesz. Mary magányosabbnak érezte magát, mint valaha, mert tudta, hogy Martha már elment. Kiszaladt a házból, és tízszer körbeszaladta a szökőkutas kertet. Hűségesen számolta a köröket, és mire végzett, jobb kedvűnek érezte magát. A napfényben az egész kert más képet mutatott. A mélykék ég magasan boltozódott Misselthwaite és a láp felett. Mary fölnézett az égre, és megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha ráfeküdhetne az egyik kis hófehér felhőre, és elúszhatna vele. Belépett az első konyhakertbe, és ott találta Ben Weatherstaffot, amint két másik kertésszel dolgozott. A szép idő szemmel láthatóan az öreget is jobb kedvre hangolta. Saját jószántából odaszólt a kislánynak. – Jön a tavasz! – mondta. – Érzi a szagát? Mary beleszagolt a levegőbe, és úgy vélte, hogy érzi. – Valami kellemes, friss és nedves szagot érzek – mondta. – A jó, zsíros föld – világosította fel az öreg, és tovább ásott. – Jókedvű, mert sarjasztásra készül. Örül ám, ha eljön a duggatás ideje. Télen unja magát, mert nincs mit csinálnia. Amott a virágoskertekben megmozdul az élet a sötétben a föld alatt. A nap már melegíti a magot. Majd meglátja a sok kis zöld dárdát, amint egyszerre csak kibújnak a fekete földből. – Mi lesz belőlük? – kíváncsiskodott Mary. – Kikerics és hóvirág meg nárcisz. Sose látott még ilyet? – Nem láttam. Indiában az esős évszak után minden forró és nedves és zöld – magyarázta a kislány. – Azt hiszem, ott egyetlen éjszaka alatt nő meg minden. – Ezek nem nőnek meg egy éjszaka alatt – mondta Ben. – Arra még várnia kell. Ezek itt csak kidugják a fejüket egy kicsit, azután lassan előbújnak. Itt-ott kunkorodik egy levél, másnap egy másik. Figyelje csak meg őket! – Figyelni fogom – ígérte Mary. Nem sokkal ezután lágy szárnysuhogást hallott, és azonnal tudta, hogy a vörösbegy érkezik. Ma nagyon hetyke volt és vidám. Ott ugrált a lába körül, a fejét oldalra hajtotta, és olyan ravaszul nézte Maryt, hogy a kislány végül is megkérdezte Ben Weatherstafftól: – Gondolja, hogy emlékszik rám? – Hogy emlékszik-e? – méltatlankodott az öreg. – Ismer ez minden káposztafejet a kertben, hát még az embereket! Azelőtt sose látott itt kislányt, és most mindent meg akar tudni magáról. Nem kell eltitkolni előle semmit. – Abban a kertben is megmozdul az élet lent a sötétben, ahol ő lakik? – érdeklődött Mary.
– Melyik kertben? – mordult fel Ben, és ismét barátságtalan lett. – Ahol az öreg rózsafák vannak. – Mary önkéntelenül elárulta magát, mivel nagyon szerette volna tudni. – Minden virág meghalt, vagy lesz, amelyik nyáron kivirít? Vannak ott még egyáltalán rózsák? – Tőle kérdezze – mondta Ben Weatherstaff, és a vállával a vörösbegy felé mutatott. – Ó az egyetlen, aki tudja. Senki más nem volt a kertben tíz esztendő óta. „Tíz év nagy idő – gondolta Mary. – Tíz éve születtem.” Lassan, elgondolkozva továbbsétált. Kezdte szeretni a kertet, ahogy megszerette a vörösbegyet, Dickont és Martha édesanyját is. Marthát is szeretni kezdte. Nem is kevés szeretnivaló ez annak, aki nem szokott szeretni. A vörösbegyre úgy gondolt, mint egy emberre. A megszokott úton ment, amely a hosszú borostyánnal befuttatott fal túlsó oldalán húzódott. A fal felett látta a fák koronáját. Mikor másodszor sétált végig az úton, páratlanul érdekes és izgalmas dolog történt. És ezt Ben Weatherstaff vörösbegyének köszönhette. Csiripelést és csicsergést hallott, és amikor a bal oldali virágágyra nézett, ott szökdécselt a vörösbegy. Élénken vagdosta csőrével a földet, mert mindenképpen el akarta hitetni Mary-vel, hogy nem őt követi. De Mary tudta, hogy a madár követi, és ez a váratlan meglepetés olyan örömmel töltötte el, hogy szinte beleremegett. – Hát emlékszel rám?! – kiáltotta. – Emlékszel? Te legédesebb a világon! Mary csiripelt, beszélt, hízelgett, a madár pedig ugrándozva, kacéran billegette a farktollát, és csicsergett. Mintha beszélgetett volna. Piros mellénye fénylett, mint a selyem. Kidüllesztette piciny mellét, és olyan szép volt, olyan pompázatos, mintha csak meg akarta volna mutatni Marynek, milyen fontos személyiség egy vörösbegy. Akárcsak egy ember. Mikor a madár engedte, és ő egyre közelebb és közelebb lépett hozzá, és megpróbált vörösbegyhangon beszélni, akkor bizony Mary kisasszony elfelejtette, hogy valaha is mérges pulyka volt. Ó, sohasem képzelte volna, hogy a madár ilyen közel engedi magához. A világ minden kincséért sem emelné föl a kezét, egy tekintettel sem riasztaná el. A madár tudta ezt, igazi egyéniség volt – csak kedvesebb, mint bármilyen más személyiség ezen a Földön. És Mary olyan boldogságot érzett, hogy lélegzetet is alig mert venni. A virágágy nem volt teljesen kopár. Virág ugyan nem nőtt benne, mert az évelőket télire tőre metszették, de a virágágy mögött ott maradtak a magas és alacsony cserjék. Amint a vörösbegy a bokrok alatt ugrált, Mary észrevette, hogy a madár felröppen egy frissen felhányt kis földbuckára. Ott megállt, és rovarokat keresett. A föld fel volt túrva, mert egy kutya vakond után ásott, és mély lyukat kapart. Mary odanézett. Nem tudta, mitől támadt a lyuk, de amint nézte, meglátott valamit. Olyan volt, mint egy rozsdás vas- vagy rézgyűrű, és a frissen feltúrt föld félig betemette. Mikor a vörösbegy felrepült egy közeli fára, a kislány lenyúlt, és
fölvette a gyűrűt. Gyűrűnek azonban túlságosan is súlyos volt: egy öreg kulcs lógott rajta. A kulcson látszott, hogy régen ásták el. Mary fölegyenesedett, és szinte ijedten bámult az ujján függő kulcsra. – Talán tíz évig volt a földben – suttogta. – Talán ez a bezárt kert kulcsa. VIII. fejezet A VÖRÖSBEGY MEGMUTATJA AZ UTAT Mary sokáig nézte a kulcsot. Forgatta, forgatta, és gondolkozott. Amint már mondtam is, Mary nem az a gyerek volt, akit megtanítottak arra, hogy bármihez is engedélyt kérjen, vagy megbeszélje az idősebbekkel a dolgokat. A kulccsal kapcsolatban mindössze az jutott eszébe, hogy ha az a kulcs valóban a bezárt kerthez való, és megtalálná a kaput, talán ki tudná nyitni vele. Akkor megnézhetné a kertet belülről, és láthatná, mi történt az öreg rózsafákkal. Azért akarta mindenáron látni, mert olyan régóta zárva volt. Biztosan más, mint a többi kert, és biztosan különös dolgok történtek benne tíz esztendő alatt. Amellett – ha úgy tetszik – akár mindennap bemehetne, magára zárhatná az ajtót, és kitalálhatna magának valami játékot. Teljesen egyedül játszana, mert soha senki nem tudná meg, hová tűnt. Azt hinné mindenki, hogy a kapu továbbra is zárva van, és a kulcs lent pihen a földben. Ez a gondolat különösen tetszett neki. Tétlen kis agya munkába kezdett. A képzelete felébredt, hiszen magányosan élt ebben a házban, a száz, titokzatos, bezárt szoba egyikében, és mindeddig nem tudta, mivel foglalja el magát. Élénkségében kétségtelenül része volt a láp felől érkező, friss, erős, tiszta levegőnek is. Ahogy a levegő meghozta az étvágyát, a szél felpezsdítette a vérét, úgy a képzelete is felfrissült. Indiában mindig nagyon melege volt, bágyadtnak és gyengének érezte magát ahhoz, hogy bármivel is törődjék, de itt érdekelni kezdte a környezete, és új dolgokra vágyott. Érezte, hogy már nem mérges pulyka, mint azelőtt, csak nem tudta, mitől változott meg. Zsebre vágta a kulcsot, és fel-alá sétált az úton. Kívüle soha egy teremtett lélek nem járt erre, így lassan lépegetve jól megnézhette a falat, pontosabban a borostyánfüggönyt a falon. És itt volt a bökkenő! Mary, akármilyen gondosan kémlelte, nem látott mást, csak sűrűn nőtt, fényes, sötétzöld leveleket. Nagyon csalódott volt. Valami a régi méregből vissza is kúszott az arcára, amíg a fal mentén lépegetett, és a fák koronáját nézte a fal fölött. „Ostoba dolog – mondogatta magában. – Itt van, és nem tudok bemenni!” Amikor visszaindult a házba, magával vitte a kulcsot, és elhatározta, a zsebében fogja tartani, hogy kéznél legyen, ha rábukkanna a titkos ajtóra. Medlockné megengedte, hogy Martha otthon töltse az éjszakákat, és a lány reggelenként pirosabb arccal és jobb kedvvel fogott munkához, mint valaha.
– Már négykor talpon voltam – mondta. – Csudaszép ilyenkor a láp! Ébredeztek a madarak, nyulak szökdécseltek, és éppen kelt a nap. Nem is kellett az egész utat végiggyalogolnom, mert egy ember felvett a kocsijára. Igazán nagyon jó volt. Martha alig győzte mesélni a kimenőnap örömeit. Az anyja ragyogott a boldogságtól, hogy láthatja, és egykettőre végeztek a főzéssel meg a mosással. Martha még egy kis kalácsot is sütött a gyerekeknek, és barna cukorral megszórták a tetejét. – Mikor megjöttek a játékból a lápról, olyan pirosak voltak, mint a pipacs. Az egész házban finom kenyérszag áradt a frissen sült cipóktól. Ropogott a tűz, és a gyerekek alig bírtak magukkal örömükben. Dickon azt mondta, olyan jó nálunk, hogy egy király is boldog lehetne itt. Este valamennyien körülülték a tüzet. Martha mesélt nekik Maryről, aki Indiából jött, és akit egész életében „feketék” szolgáltak ki – ahogy Martha nevezte őket –, és a harisnyáját se tudja felhúzni egyedül. – Szívesen hallgatták ám, amikor magáról meséltem – mondta Martha. – Mindent szerettek volna tudni a feketékről meg a hajóról, amelyik idehozta. Nem győztem szóval tartani őket. Mary egy kissé eltűnődött. – A legközelebbi kimenőnap előtt még többet fogok neked mesélni – mondta –, hogy legyen mesélnivalód. Biztosan szívesen fogják hallgatni, hogy milyen elefánton meg tevén lovagolni, és ha mesélek a tisztek tigrisvadászatairól. – Az igen! – lelkesedett Martha. – Ezt szeretni fogják. Igazán mesél, kisasszonykám? Ez olyan lesz, mintha vadállatokat néznének a cirkuszban. Azt mondják, Yorkban már járt egyszer egy ilyen cirkusz. – India egészen más, mint Yorkshire – mondta lassan, elgondolkozva Mary. – Sose hittem volna. Dickon és az édesanyád szívesen hallgatták, amit rólam meséltél? – Meghiszem azt! Dickon szeme majd kiesett – felelte Martha. – De édesanyám haragudott, amiért magát egyedül hagyják. Azt mondta: „Hát Craven úr se nevelőt, se gyereklányt nem szegődtet mellé?” Én meg azt mondtam: Nem szegődtet, habár Medlockné szerint fog, ha eszébe jut, de azt mondja, hogy ebbe beletelik két-három év is. – Nem akarok nevelőnőt! – tiltakozott élesen Mary. – De édesanyám azt mondja, hogy magának tanulnia kellene már, és egy asszony is kellene, aki gondját viselje. És azt mondja: „Képzeld csak el, lányom, hogy éreznéd magad egy olyan nagy kastélyban egészen egyedül; csak kódorognál egész nap, és anyád se volna. Azon légy, hogy felvidítsd!” Én meg mondtam, hogy azon leszek. Mary hosszasan, állhatatosan nézte Marthát. – Fel is vidítasz – jelentette ki. – Szeretem hallgatni, ahogy beszélsz.
Martha hirtelen kiment a szobából, és amikor visszajött, valami volt a kezében, a köténye alatt. – Mit gondol, mi ez? – kérdezte vidáman. – Ajándékot hoztam magának. – Ajándékot?! – kiáltott Mary kisasszony. Egy kunyhó, tizennégy éhes emberrel, hogyan adhat valakinek ajándékot? – Egy házaló járt a lápon – magyarázta Martha –, és megállt a talyigájával az ajtónknál. Fazék, seprő, miegymás volt nála, de édesanyámnak nem volt pénze, hogy vásároljon tőle. Amikor elment, Ellen kiabálni kezdett: „Édesanyám, édesanyám, ugrókötele is van, piros meg kék fogóval!” És édesanyám akkor gyorsan az ember után kiáltott: „Hé, álljon meg! Hogy adja azt az ugrókötelet?” „Két penny” – mondta az ember. Édesanyám kotorászni kezdett a zsebében, és azt mondta: „Martha, te hazahoztad a béred, ahogy illik, és bár minden pennynek ezer helye van, elveszek kettőt, hadd legyen annak a gyereknek egy ugrókötele.” Meg is vette, itt is van, e! Kivette a köténye alól, és büszkén mutatta. Erős, vékony kötél volt, mind a két végén piros-kék csíkos fogóval, de Mary Lennox soha életében nem látott ugrókötelet. Zavartan nézte. – Mire való ez? – kérdezte. – Mire való?! – kiáltott fel Martha. – Hát elefántjuk, tigrisük meg tevéjük volt Indiában, de ugrókötelük nem? Hát persze, hiszen a legtöbbjük fekete. Nézzen ide: erre való! A szoba közepére állt, kezébe vette a fogókat, és ugrálni kezdett. Ugrált, ugrált. Mary megfordult a széken, és csodálkozva bámulta. Az öreg arcképekről bámész szemek néztek Marthára: miféle dolog ez ettől a kis parasztlánytól? Mit művel ez itt az orruk előtt? De Martha rájuk se hederített. Mary kisasszony arcán érdeklődés és kíváncsiság tükröződött, és ez örömmel töltötte el. Vígan ugrált tovább, és számolta az ugrásokat, míg el nem érte a százat. – Tudnék tovább is – lihegte, amikor megállt. – Tizenkét éves koromban ötszázat ugrottam, de akkor nem voltam ilyen kövér, és gyakorlatom volt a kötélugrásban. Mary felállt a székről, mert kezdett izgalomba jönni. – Szép – mondta. – Édesanyád kedves asszony. Gondolod, hogy egyszer én is tudok majd így ugrani? – Próbálja meg! – sürgette Martha, és átadta az ugrókötelet. – Először nem megy még százig, de ha gyakorolni fogja, felviheti. Édesanyám azt mondta, a legjobb, ha ugrókötélen ugrál. Ez a legokosabb ajándék, amit egy gyerek kaphat. Csak játsszon, ugráljon a friss levegőn, akkor majd megnyúlik keze-lába, és meg is erősödik. Szent igaz, hogy Mary végtagjaiban nem sok erő volt, amikor ugrálni kezdett. Ügyes sem igen volt, de annyira megtetszett neki a dolog, hogy nem akarta abbahagyni.
– Öltözzön fel, aztán szaladjon ki, és odakinn ugráljon – javasolta Martha. – Édesanyám a lelkemre kötötte, mondjam meg magának, hogy annyit legyen levegőn, amennyit csak tud. Még ha egy kicsit esik, akkor is, de akkor öltözzön fel melegen. Mary fölvette a kabátját, sapkáját, és karjára akasztotta az ugrókötelet. Kinyitotta az ajtót, hogy kilépjen, de hirtelen eszébe jutott valami, és lassan visszafordult. – Martha – mondta –, ez a te béredből van. A te pénzed volt az a két penny. Köszönöm. Mereven mondta ezt, mert nem szokta meg, hogy bármit is megköszönjön, vagy egyáltalán észrevegye, hogy tettek érte valamit. – Köszönöm – mondta, és kezet nyújtott, mert nem tudta, mi a szokás. Martha félszegen megrázta Mary kezét, mert az ilyesmihez viszont ő nem volt hozzászokva, azután elnevette magát. – Ej, furcsa egy gyerek maga! Akár a vénasszonyok – mondta. – Ellen a maga helyébe' megcsókolt volna. Mary merevebb lett, mint bármikor. – Azt akarod, hogy megcsókoljalak? Martha ismét nevetett. – Én nem – válaszolta. – De ha maga más volna, talán maga akarná. De hát maga már ilyen. No szaladjon, és játsszon a kötelével! Mary egy kissé kényelmetlenül érezte magát, amikor kiment a szobából. A yorkshire-iek furcsa emberek, és Martha mindig rejtély volt a számára. Eleinte egyenesen utálta, de ma már egyáltalán nem utálja. Az ugrókötél azonban csodálatos dolog volt. Mary számolt és ugrált és ugrált meg számolt, amíg egészen belepirult. Amióta az eszét tudta, még semmi nem érdekelte ennyire. A nap ragyogott, könnyű kis szellő fújdogált – nem szél, csak szellő –, afféle kellemes fuvallat, és magával hozta a frissen megforgatott föld illatát. Mary körülugrálta a szökőkutas kertet, majd végigugrált egy sétányon, a másikon meg vissza. Végül beugrált a konyhakertbe, és meglátta Ben Weatherstaffot. Az öreg ásott, és a körülötte röpködő vörösbeggyel beszélgetett. Mary végigugrált az úton, az öreg felé. Ben felütötte a fejét, és meglepetten nézte a kislányt. Mary találgatta, vajon észreveszi-e, amit csinál. Nagyon szerette volna, ha az öreg látja ugrálni. – No lám! – kiáltott Ben. – Hát mégiscsak gyerek maga, vér folyik az ereiben, nem aludttej! Az ugrálástól kipirult a képe, kutya legyek, ha nem igaz! Nem is hittem volna, hogy képes rá. – Eddig még sohasem ugráltam – mondta Mary. – Most kezdtem el. Nem is tudom felvinni csak húszig. – Csak tovább! – mondta Ben. – Elég jó az egy lánykától, aki a pogányok között élt. Nézze csak, hogy figyeli magát! – intett fejével a vörösbegy felé. – Maga után ment tegnap. Ma is megy, meglássa. Ki kell neki találnia, mi az az ugrókötél.
Sohasem látott még ilyet. – Ej, ej – és a madár felé fordulva megcsóválta a fejét –, ez a kíváncsiság még egyszer kifúrja az oldalad, ha nem vigyázol. Mary – percenként megpihenve – körülugrálta valamennyi kertet és gyümölcsöst. Végül rátért az ő saját, külön útjára, és föltette magában, hogy megpróbálja, hátha sikerülne egyhuzamban végigugrálnia. Jó hosszú út volt, és bár lassan ugrált, még a feléig sem ért, már olyan melege volt, és úgy lihegett, hogy félbe kellett hagynia. Nem is bánta, mert már harmincnál tartott. Boldog kis nevetéssel megállt, és lám, ott hintázott a vörösbegy egy hosszú borostyánindán. Követte Maryt, és kurta csiripeléssel köszöntötte. Amint Mary az ugrókötéllel a madár felé szökellt, érezte, hogy valami lehúzza a zsebét, és minden ugrásnál hozzáütődik a combjához. Mikor meglátta a vörösbegyet, újra felnevetett. – Tegnap megmutattad nekem, hol a kulcs – mondta. – Ma meg kellene mutatnod a kaput. De nem hiszem, hogy tudod. A vörösbegy a himbálózó borostyánról átrepült a fal tetejére. Ott kitátotta parányi csőrét, és – mintha hencegni akart volna a hangjával – egy hangosat és gyönyörűt trillázott. A világon semmi sem olyan bűbájos, mint a vörösbegy, amikor a tudományával henceg – és a vörösbegyek szinte mindig ezt csinálják. Mary Lennox sokat hallott Dadustól a varázslatokról. Dadus mindig azt mondta, hogy ha egy kívánság azonnal teljesedik, akkor ott varázslat történt. Egy kellemes kis szellő, amely azért mégis erősebb volt, mint a többi, végigseperte az utat. Ez a szellő, amelyik elég erős volt ahhoz, hogy megsuhogtassa a fák ágait, könnyedén meghimbálta a falról lecsüngő, hosszú borostyánindákat. Mary közelebb lépett a vörösbegyhez, és ekkor egy újabb szél hirtelen félrefújt néhány szabadon lógó, hosszú indát. Mary, ha lehet, még gyorsabban odaugrott, és elkapta az egyik indát. Hogyne ugrott volna oda, hogyne kapta volna el, amikor az inda alatt meglátott valamit: egy kerek gombot, amelyet eddig eltakartak a levelek. Ez a gomb egy ajtónak a fogantyúja volt. Mary a levelek alá nyúlt, és széthajtotta őket. A sűrű borostyán, noha egy-egy indája megkapaszkodott a fán és a vason, olyan volt, mint egy lazán leomló függöny. Mary szíve hangosan dobogott, még a keze is reszketett a boldogságtól és az izgalomtól. A vörösbegy szünet nélkül énekelt és csicsergett, oldalra billentette a fejét, mintha osztozna az izgalmában. Mi volt a fogantyú alatt az a hosszúkás, vasból készült lap, amelyen Mary ujjai egy lyukat tapogattak ki? A zár volt, amelyre tíz esztendővel ezelőtt ráfordították a kulcsot. Mary benyúlt a zsebébe, előhúzta a kulcsot, és íme – beleillett a kulcslyukba! Fordított rajta egyet – két kéz kellett hozzá, az igaz –, és a kulcs megfordult a zárban. A kislány mély lélegzetet vett, és körülnézett, hogy nem jön-e valaki az úton. De sehol egy lélek. Mintha soha, senki nem járt volna még arra. – Mary önkéntelenül
még egy mély lélegzetet vett, azután félretolta a lengő borostyánfüggönyt, és benyomta a kaput. Az ajtó lassan, nehézkesen kinyílt. Mary besiklott, és betette maga mögött a kaput. Megállt, nekidűlt a falnak, és körülnézett. Alig kapott levegőt az izgalomtól, a csodálkozástól és a gyönyörűségtől. Bent volt a titkos kertben! IX. fejezet A LEGKÜLÖNÖSEBB HÁZ, AHOL VALAHA EMBER ÉLT Ez volt a legédesebb, legtitokzatosabb hely, amit az ember csak elképzelhet. A kertet körülzáró magas falakat sűrű, egymásba gabalyodott, száraz, kúszó-mászó rózsaindák borították. Mary Lennox tudta, hogy rózsák, mert Indiában sok rózsát látott. Az egész kertet téli, barna fű borította, és a fűből egész bokorerdők nőttek ki. Rózsabokrok, csak az a kérdés, élnek-e még? Sok-sok szétágazódó rózsatő is volt a kertben, olyanok, mint egy-egy kisebb fa. Másféle fák is álltak a kertben, és ami olyan csodálatossá és gyönyörűvé tette, az az volt, hogy az összefonódó rózsaindák befutották a fákat, és a tömérdek hosszú, lecsüngő kacs szelíd, libegő függönyöket alkotott. Itt-ott utánanyúltak egymásnak vagy egy kinyúló ágnak, és egyik fáról a másikra kúszva, gyönyörű hidakat képeztek. Most se levél, se virág nem volt rajtuk, és Mary nem tudta, hogy élnek-e, vagy elszáradtak már. Valami ködszínű, szürkésbarna köpenynek hatottak, ami mindent befed: falat, fát, még a füvet is, mert ahol leszakadtak tartójukról, ott a földön kúsztak tovább. Ez a ködös kuszaság fától fáig, ez tette olyan titokzatossá az egész kertet. Mary gondolta ugyan, hogy ez a kert más lesz, mint a többi, amelyet nem hagytak olyan sokáig gondozatlanul, és valóban különbözött minden más kerttől, amelyet valaha is látott. – Milyen csönd van itt! – suttogta. – Milyen csönd! Várt egy pillanatig, és hallgatta a csendet. A vörösbegy, miután felrepült a fa tetejére, szinte elnémult. Még a szárnya se rebbent: ült mozdulatlanul, és nézte Maryt. – Nem csoda, hogy csönd van – suttogta a kislány –, tíz év óta én vagyok az első ember, aki megszólal itt. Elmozdult a kaputól, és olyan nesztelenül lépegetett, mintha attól félne, hogy fölébreszt valakit. Örült, hogy fű volt a lába alatt, és a
léptei nem ütnek zajt. Elhaladt két fa között, az egyik meseszerű, szürkés ív alatt, nézte az ívet alkotó gallyakat és indákat. – Kíváncsi vagyok, vajon egészen meghaltak-e? – suttogta. – Vajon az egész kert halott? Ó, bár ne lenne az! Ha ő lett volna Ben Weatherstaff, csak ránéz, és megmondja, hogy él-e a fa, vagy sem, de ő csak azt látta, hogy a szürke meg barna ágakon és indákon egyetlenegy piciny rügy sem mutatkozik. De bent volt a csodálatos kertben, és bármikor be tud jönni a borostyánnal borított kapun. És Mary úgy érezte, hogy egy világot fedezett fel, amely csakis az övé. A falakon belül sütött a nap, és a kék ég magas boltozata még ragyogóbbnak és lágyabbnak látszott Misselthwaite e különös kis darabja felett, mint bárhol másutt a lápon. A vörösbegy lerepült a fa tetejéről, ide-oda szökdécselt, és egyik bokorról a másikra repülve követte a kislányt. Buzgón és fontoskodóan csicsergett, mintha ő akarna megmutatni mindent Marynek. Olyan különös és csöndes volt itt minden, hogy Mary úgy érezte, mintha sok száz mérföldnyire lenne az emberektől, de ugyanakkor mégsem elhagyatott. Csak az bántotta, hogy nem tudja, vajon az összes rózsa meghalt-e, vagy akad közöttük élő is, amely majd leveleket és bimbót hoz, mihelyt az idő felmelegszik. Azt kívánta, hogy a kert ne legyen egészen halott. Milyen csodálatosan szép lenne, ha élne, és körös-körül a rózsák ezrei virulnának! Mikor bejött, az ugrókötele a karján lógott. Most, miután egy ideig csak sétált, eszébe jutott, hogy körülugrálja a kertet, és ha meg akar nézni valamit, megáll. Itt-ott gyepes ösvények nyomai látszottak, és egy-két sarokban örökzöld lugasok voltak, amelyekben kőülések vagy magas, mohával fedett virágtartók álltak. Amint a második ilyen lugashoz ért, abbahagyta az ugrálást. A lugas valamikor virágágy lehetett, és Marynek úgy rémlett, mintha valami kifelé bújna a fekete földből: sok parányi, feszes, halványzöld pontocska. Visszagondolt arra, amit Ben mondott: letérdelt és megnézte. – Igen, ezek parányi kis hajtások, és lehet, hogy kikerics, hóvirág vagy nárcisz lesz majd belőlük – suttogta. Egészen rájuk hajolt, és magába szívta a nyirkos föld friss illatát. Nagyon kellemesnek találta ezt a szagot. – Talán másutt is vannak hajtások – mondta. – Végigmegyek az egész kerten, és megnézem. Most már nem ugrált, hanem lépkedett. Földre szegezett szemmel, lassan haladt. Megnézte az ösvényt szegélyező régi virágágyakat, a fű között kutatott, és miután körbejárt a kertben, vigyázva, hogy semmi ne kerülje el a figyelmét, sok-sok újabb feszes, halványzöld pontocskára bukkant, és megint izgalomba jött. – Ez a kert nem halt meg egészen! – kiáltott fel magában. – Még ha a rózsafák el is pusztultak, van itt más virág, ami él.
Mary nem értett a kertészethez, de néhol a zöld pontocskák körül oly sűrű volt a fű, hogy még ő is rájött: nincs elég helyük, nem tudnak fejlődni. Addig kutatott, míg talált egy hegyes fadarabot. Letérdelt, és megforgatta vele a földet. Addig irtotta a gyomot és a füvet, míg a parányi hajtások körül kicsi kis tisztások keletkeztek. – Most talán lesz elég levegőjük – mondta, miután az első néhány hajtással végzett. – Még nagyon sokat meg akarok csinálni. Mindet megcsinálom! Ha ma nem tudok végezni, holnap is eljöhetek. Egyik helyről a másikra ment, ásott, kihúzgálta a gyomnövényeket, és olyan remekül szórakozott, hogy észre sem vette, és végiggyomlálta a virágágyakat. A szokatlan munkában úgy kimelegedett, hogy először ledobta a kabátját, azután a kalapkáját, és anélkül hogy tudott volna róla, egész idő alatt mosolygott: mosolyogva nézett a fűre és a halványzöld hajtásokra. A vörösbegy is rendkívüli módon el volt foglalva. Látta, hogy a birodalmában ismét kertészkedik valaki, és ez tetszésére szolgált. Ben Weatherstaffon is gyakran csodálkozott. Ahol ápolják a kertet, ott a frissen feltúrt földből ízes falatok kerülnek napvilágra. Most itt van ez az ismeretlen kis teremtés, fele akkora sincs, mint Ben, és mégis milyen okos: bejön a kertjébe, és máris munkához lát. Mary kisasszony egészen addig dolgozott, míg el nem érkezett az ebéd ideje. Az igazat megvallva, meglehetősen későn jutott eszébe, hogy ebédidő van, s mikor magára vette a kabátját, kalapját, és felkapta az ugrókötelet, maga sem hitte, hogy két vagy három órát dolgozott. Egész idő alatt nagyon boldog volt: a sok-sok körültisztogatott, parányi, halványzöld hajtás sokkal vidámabb látványt nyújtott, mint mikor fű és dudva takarta. – Délután visszajövök – mondta Mary, amint körülnézett új birodalmában. Úgy beszélt a fákhoz meg a rózsabokrokhoz, mintha értenék a szavát. Azután fürgén átszaladt a füvön, kinyitotta a nehezen járó régi kaput, és kisurrant a borostyán alatt. Az arca piros lett, a szeme ragyogott, és olyan étvággyal evett, hogy Martha azt se tudta, hová legyen a gyönyörűségtől. – Két szelet hús és két rizspuding! – álmélkodott. – Ej, no, édesanyám örülni fog, ha elmondom neki, mit csinált magából az ugrókötél! Mikor Mary a hegyes bottal kapirgált a kertben, kiásott valami fehér, vöröshagymához hasonló gumót. Szépen visszatette a helyére, gondosan betakargatta, leütögette felette a földet, és most szerette volna megtudni Marthától: mi is volt az? – Martha – szólt –, mik azok a fehér, hagymaszerű gumók? – Virághagymák – válaszolta Martha. – Ezekből lesz a sok-sok tavaszi virág. A kicsi a hóvirág meg a kikerics gumója. A nagy lesz a nárcisz meg a tulipán. A legnagyobb a liliomé meg a nősziromé. Ó de szépek! Dickon egész csomót ültetett belőle a kertünkbe.
– Dickon ért a virágokhoz? – kérdezte Mary, akit hirtelen egy új gondolat kerített hatalmába. – Dickon még a falból is virágot fakaszt. Édesanyám azt szokta mondani, hogy varázsszavakkal csalogatja elő a földből a magokat. – Sokáig élnek a gumók? Akkor is hosszú évekig élnek, ha senki sem gondozza őket? – érdeklődött izgatottan Mary. – Vannak, amelyeknek nem kell gondozás – mondta Martha. – Ilyeneket tartanak a szegény emberek. Ha valaki nem piszkálja őket, a legtöbbje életben marad a föld alatt, és szaporodik. Van itt a parki erdőben egy hely, ahol ezerszámra nő a hóvirág. Ez a legszebb hely Yorkshire-ban, ha tavaszodik. Senki sem tudja, mikor ültették el őket. – Szeretném, ha már itt lenne a tavasz – mondta Mary. – Meg akarok nézni minden virágot, ami Angliában terem. Befejezte az ebédjét, és letelepedett kedvenc helyére, a kandalló előtti szőnyegre. – Szeretnék… szeretném, ha lenne egy kis ásóm – mondta. – Mire való az magának? – nevetett Martha. – Ásni akar? Ezt is el kell mondanom édesanyámnak. Mary a tüzet nézte, és egy kissé elmerengett. Vigyáznia kell, ha meg akarja tartani titkos birodalmát. Nem mintha valami rosszat csinálna, de ha Craven úr felfedezné, hogy kinyitotta az ajtót, rettenetesen dühös lenne. Csináltatna egy új kulcsot, és egyszer és mindenkorra bezárná. Ezt pedig nem bírná elviselni. – Olyan nagy és elhagyatott hely ez – mondta lassan, mintha meghányná-vetné magában a dolgot. – Elhagyatott a ház, elhagyatott a park is, és a kertek is elhagyatottak. Olyan sok minden van bezárva. Indiában sem volt sok szórakozásom, de több embert láttam – a bennszülötteket és menetelő katonákat, néha a zenekar is játszott, és Dadus mesélt nekem. Itt kívüled és Ben Weatherstaffon kívül nincs kivel beszélgetnem. Neked dolgod van, és Ben csak ritkán szól hozzám. Arra gondoltam, ha volna egy kis ásóm, ásogathatnék valahol, mint ő. Csinálhatnék egy kis kertet, ha adna egypár magot. Martha arca valósággal felragyogott. – Hiszen ezt mondta édesanyám is! – kiáltotta. – „Annyi hely van azon az irdatlan területen, miért nem adnak neki egy darab földet? Még ha csak petrezselymet meg retket ültet is belé! Ásogatna, gereblyézne, és boldog lenne vele.” Szóról szóra ezt mondta. – Igazán? – kérdezte Mary. – Mennyi mindent tud! – Ó, édesanyám azt szokta mondani: „Egy asszony, amíg tizenkét gyereket felnevel, egyet-mást hozzátanul az ábécéhez. A gyerekek találékonnyá teszik az embert akár a számtan.” – Mennyibe kerül egy ásó? Egy kicsike? – kérdezte Mary.
– Hát – tűnődött Martha –, van Thwaite-ben egy olyan boltféle, ott láttam egy kis kerti felszerelést. Ásó, kapa meg gereblye, összekötve. Két shilling. És elég erős is ahhoz, hogy dolgozzanak vele. – A pénztárcámban több van ennél – mondta a kislány. – Morrisonnétől kaptam öt shillinget, és Craven úr is küldött pénzt Medlockné útján. – Ennyire gondját viseli magának az úr?! – kiáltott fel Martha. – Medlockné azt mondta, hogy egy shilling költőpénzt kapok egy hétre. Minden szombaton megkapom, de eddig nem tudtam mire költeni. – Ez aztán gazdagság! – mondta Martha. – Megvehet mindent a világon, amit akar. A lakbérünk csak egy shilling és három penny, de mintha a fogunkat húznák, amíg előteremtjük. Várjon, eszembe jutott valami! – és a csípőjére tette a kezét. – Micsoda? – kérdezte izgatottan Mary. – Abban a boltban egy pennyért adnak egy zacskó virágmagot. Dickon tudja, melyik a legszebb virág, és hogy kell termeszteni. Sokszor csak úgy, a maga mulatságára is átmegy Thwaite-be. Tud maga nyomtatott betűkkel levelet írni? – kérdezte hirtelen. – Írni tudok – válaszolta Mary. Martha megrázta a fejét. – Dickon csak a nyomtatott betűket tudja elolvasni. Ha képes nyomtatott betűkkel írni, írhatunk neki egy levelet, és megkérhetjük, menjen el, és vegye meg a kerti szerszámokat meg a virágmagot. – Ó, milyen jó vagy! – kiáltott Mary. – Igazán! Nem is sejtettem eddig, hogy ilyen kedves vagy. Biztosan tudok nyomtatott betűkkel is írni, ha megpróbálom. Kérjünk Medlocknétól tollat, tintát és papírt. – Van nekem – mondta Martha. – Azért vettem, hogy írhassak édesanyámnak vasárnap. Megyek és hozom! Kiszaladt a szobából. Mary a tűz előtt állt, és örömében összekulcsolta vékony kis kezét. – Ha lesz egy ásóm – suttogta –, kiáshatom a dudvákat, megforgathatom a földet. Ha lesznek virágmagjaim, és értek a virágtermesztéshez, a kert pedig nem lesz többé halott. Életre kel. Ezen a délutánon nem ment ki újból, mert amikor Martha tollal, tintával és papírral visszajött, még előbb rendbe kellett tennie az asztalt, le kellett hordania a piszkos edényt. A konyhában ott találta Medlocknét, aki újabb munkát adott neki. Így azután sokáig várt, amíg Martha visszatérhetett. És most komoly munka következett: Dickonnak írni. Mary nem sokat tanult, mert a nevelőnői nem szerették, és hamar felmondtak. Főleg a helyesírással volt baj, de az első kísérlet után úgy érezte, hogy a nyomtatott betűket azért le tudja írni. A levél, amit Martha diktált, így hangzott:
Kedves Dickon! Remélem, ez a levél jó egészségben talál, amint én is jó egészségnek örvendek. Mary kisasszonynak sok pénze van, menj hát be Thwaite-be, vegyél virágmagot és kerti szerszámokat, hogy virágágyat csinálhasson. Válaszd ki a legszebbeket, és azt, amelyiket nem kell nagyon gondozni, mert a kisasszony sose csinált ilyet azelőtt. Ő Indiában élt, és az egészen más. Tiszteltetem édesanyámat és benneteket. Mary kisasszony azt mondta, hogy sokat fog mesélni nekem, úgyhogy a legközelebbi kimenőmön majd hallhattok az elefántokról és a tevékről meg az urakról, akik tigrisre és oroszlánra vadásznak. Szerető nővéred, Martha Phoebe Sowerby – Betesszük a borítékba a pénzt, és én majd odaadom a mészároslegénynek. Az elviszi a kocsiján. Jó barátja Dickonnek – mondta Martha. – És hogy kapom meg a dolgokat, ha Dickon megveszi? – kérdezte Mary. – Elhozza magának. Örül, ha átjöhet. – Ó – kiáltott Mary –, akkor hát látni fogom Dickont! Sose hittem volna, hogy látom majd! – Szeretné látni? – kérdezte Martha hirtelen, mert észrevette Mary örömét. – Igen. Sose láttam olyan fiút, akit a rókák és a varjak szeretnek. Nagyon szeretném látni. Martha egy kis mozdulatot tett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Lám – bökte ki –, nem elfelejtettem? Pedig arra gondoltam, hogy ez lesz az első ma reggel, amit elmondok magának. Megkérdeztem édesanyámat, és ő azt mondta, megkérdezi Medlocknétól. – Mit? – kérdezte Mary. – Hát azt, amit kedden mondtam. Hogy átkocsizhat-e hozzánk valamelyik nap. Édesanyám megkínálja forró pogácsával meg vajjal meg egy pohár tejjel. Úgy látszott, hogy ezen a napon csupa nagyszerű dolog történik. Fényes nappal utazik majd a lápon, a kék ég alatt! Ellátogat a kis házba, ahol tizenkét gyerek van. – Édesanyád azt hiszi, hogy Medlockné el fog engedni? – kérdezte meglehetősen nyugtalanul Mary. – Igen, ő úgy gondolja. Medlockné tudja, hogy milyen gondos asszony édesanyám, és hogy milyen tisztán tartja a házat. – Ha elmegyek, láthatom édesanyádat meg Dickont – mondta Mary eltűnődve. Nagyon tetszett neki a terv. – Azt hiszem, ő nem olyan, mint az indiai anyák. A kerti munka és a délután boldog, izgalma kifárasztotta Maryt – elcsendesedett. Gondolkozott. Martha ott maradt vele uzsonnáig, de csak ültek csendben, kényelmesen, és már alig beszélgettek. De abban a pillanatban, mikor Martha elindult, hogy felhozza a teáját, Mary hirtelen megszólalt! – Martha, ma is fáj a mosogatólány foga? Martha kissé meghökkent.
– Mi ütött magába, hogy ilyeneket kérdez? – Mert amikor olyan sokáig vártam rád, és nem jöttél, kinyitottam az ajtót, végigmentem a folyosón, hogy megnézzem, nem jössz-e. És akkor megint hallottam azt a távoli sírást. Tudod, amit akkor éjjel együtt hallottunk. Ma igazán nem a szél volt, hiszen nem is fúj a szél. – Eh! – mondta Martha nyugtalanul. – Nem szabad a folyosón kószálni és hallgatózni. Ha Craven úr megtudná, nem is sejtem, mit csinálna magával. – Nem hallgatóztam! – tiltakozott Mary. – Csak vártalak, és hallottam. Harmadszor hallottam. – Szent Isten, Medlockné csenget! – kiáltott Martha, és kiszaladt a szobából. – Ez a legkülönösebb ház, ahol valaha ember élt – mormolta álmosan Mary, és lehajtotta a fejét a mellette álló karosszék párnázott támlájára. A friss levegő, a kerti munka és az ugrókötél megtette a magáét: kellemes bágyadtság vett rajta erőt, és – elaludt. X. fejezet DICKON Csaknem egy hétig ragyogott a nap a titkos kert felett. „Titkos kert” – Mary nevezte így magában, ha rágondolt. Szerette ezt a nevet, de még jobban szerette azt az érzést, amikor a kert gyönyörű, öreg falai körülzárják, és senki emberfia nem tudja, hol van. Olyan érzés volt, mintha távol a világtól egy tündéri szigeten lenne. Abban a néhány könyvben, amit olvasott és szeretett, tündérmesék voltak: ezekben a mesékben szerepeltek ilyen titkos kertek. A mesék hősei néha száz évet is átaludtak itt, bár ezt Mary meglehetősen unalmas dolognak tartotta. Neki bezzeg eszébe sem jutott, hogy aludjék. Sőt! Minden nappal, amely Misselthwaite-ben elmúlt felette, éberebbé vált. Egyre jobban szeretett a szabadban lenni. És a szelet sem gyűlölte már, inkább élvezte. Egyre gyorsabban és többet futott, és már százat ugrott az ugrókötéllel. A titkos kertben a virágok gumóit alighanem kellemes meglepetés érte: valaki szép kis tisztásokat kanyarított köréjük, így azután valamennyien levegőhöz jutottak, és – ha Mary tudott volna róla! – vidáman éltek a föld alatt, és buzgó munkába kezdtek. Most már hozzájuk férkőzhetett a napsugár, melengethette őket, és ha esett, az esőcseppek szabadon elérték a gumókat. Így hát egytől egyig feléledtek. Mary furcsa, elszánt kis teremtés volt, és most, hogy végre érdekelte valami, szívvel-lélekkel belemerült. Ásott, gyomlált, dolgozott rendületlenül, és nemhogy megunta volna, de egyre több örömet talált a munkájában. Olyan volt az egész, mint valami elbűvölő játék. Sokkal több friss, zöld hajtást talált, mint amennyit valaha is remélni mert. Mindenfelé kidugták zsenge kis fejüket. Némelyik olyan parányi volt, hogy alig látszott ki á földből, és Mary tudta, hogy holnap ismét újakat talál. És olyan sok volt belőlük, hogy eszébe jutott, amit Martha mondott a sok-sok ezer hóvirágról
és az egyre szaporodó virághagymákról. Ezekkel tíz évig senki sem törődött, és – akár a hóvirág – ezerszámra szaporodtak. Azon töprengett, vajon mennyi időbe telik, amíg kiderül, csakugyan virágok-e? Néha megállt egy pillanatra a munkában, végignézett a kerten, és megpróbálta elképzelni, milyen is lesz az, amikor minden virágba borul. Ezen a héten bizalmasabb viszonyba került Ben Weatherstaff-fal is. Sokszor meglepte az öreget azzal, hogy egyszerre csak ott állt mellette, mintha a földből nőtt volna ki. Az igazság az volt, hogy Mary – attól való félelmében, hogy ha Ben észreveszi, felkapja a szerszámait, és faképnél hagyja – olyan csendben, nesztelenül somfordált mellé, ahogy csak tudott. De Ben már korántsem húzódott tőle annyira, mint eleinte. Titokban talán hízelgett a hiúságának, hogy a kislány olyan nyilvánvalóan kereste a társaságát. Azonkívül Mary is sokkal udvariasabb volt, mint azelőtt. Ben nem tudhatta, hogy amikor először találkoztak, Mary olyan hangon beszélt vele, mintha egy bennszülött szolgával állt volna szemben. Marynek fogalma sem volt arról, hogy az ilyen tagbaszakadt, mogorva yorkshire-iek nincsenek szokva sem a hajbókoláshoz, sem ahhoz, hogy a gazda csak úgy foghegyről vesse a szót nekik. – Olyan maga, mint a vörösbegy – mondta Marynek egy reggel, mikor felnézett, és ott látta maga mellett. – Sose tudom, mikor és honnan kerül elő. – A vörösbegy jóban van velem – mondta Mary. – Ez rávall – kapott a szón Ben Weatherstaff. – Csupa hiúságból és könnyelműségből udvarol a lányoknak. Minden alkalmat megragad, hogy mutogassa a tollait, és kacérkodjon. Annyi önteltség van benne, hogy no! Ben Weatherstaff szűkszavú ember volt, néha még Mary kérdéseire sem válaszolt, legfeljebb mordult egyet, de ezen a reggelen megeredt a nyelve. Felegyenesedett, egyik bakancsos lábát az ásójára tette, és végignézett Maryn. – Mióta van maga itt? – bökte ki végül. – Azt hiszem, körülbelül egy hónapja. – Ez már becsületére válik Misselthwaite-nek – mondta az öreg. – Kicsit jobb húsban van, mint amikor megérkezett, és nem olyan sárga. Mikor először kijött ide a kertbe, olyan volt, mint egy megtépázott varnyúfióka. Mondtam is magamnak: no, ennél savanyúbb képű kislányt se láttam még. Mary nem volt hiú, és nem is hitte, hogy szép, így hát nem nagyon izgatták az öreg szavai. – Tudom, hogy híztam, mert a harisnyám jobban feszül a lábamon, és nem ráncolódik. Itt a vörösbegy, Ben Weatherstaff! A vörösbegy valóban ott volt, és Mary szebbnek látta, mint valaha. Vörös mellénye selymesen fénylett, kacéran csapkodta a szárnyát meg a farkát, félrebillentette a fejét, és könnyedén, kecsesen ugrált ide-oda. Úgy látszik, el akarta bűvölni az öreget, de Ben gúnyos kedvében volt.
– Ahol-e, itt vagy hát! – mondta. – Jobb híján olykor-olykor velem is megelégszel, mi? Hogy kipirosítottad a mellényedet, és kifényesítetted a tolladat két hét alatt! De tudom ám, miért. Valami helyre vörösbegy kisasszonynak udvarolsz, és azt hazudod neki, hogy te vagy a legszebb vörösbegykakas Missel Moorban, és szívesen kiállnál érte bárkivel. – Nézze, nézze! – kiáltott Mary. A vörösbegy csakugyan elbűvölően vakmerő volt. Egyre közelebb és közelebb ugrált Benhez, és egyre csábítóbban nézett rá. Felröppent a legközelebbi ribiszkebokorra, oldalra billentette a fejét, és dalolni kezdett a barátjának. – Azt hiszed, ezzel lekenyerezel? – zsörtölődött Ben, de akárhogy igyekezett szigorú maradni, Mary tudta, hogy az öreg valójában örül. – Azt hiszed, neked senki sem tud ellenállni, ugye? A vörösbegy kiterjesztette a szárnyát. Mary alig hitt a szemének. A madár egyenesen Ben Weatherstaff ásójának a nyelére repült. Ott telepedett meg a rúd végén. Az öregember morcos arca lassan új kifejezést öltött. Csak állt csöndben, mintha még lélegzeni sem merne – a világ minden kincséért se mozdult volna meg, nehogy elriassza a vörösbegyet. Halkan, suttogva beszélt: – Teringettét! – szólt olyan lágyan, mintha egészen mást mondott volna. – Te aztán tudod, hogyan kell az öreg fickót levenni a lábáról! Csuda nagy a tudományod, hallod-e? Mozdulatlanul állt – lélegzeni is alig mert –, míg végre a vörösbegy kiterjesztette a szárnyát, és elrepült. Ben csak állt, állt mereven nézte az ásó nyelét, mintha varázslatot látott volna. Azután ásni kezdett megint, de jó néhány percig egy szót sem szólt. Olykor-olykor elmosolyodott közben, így azután Marynek is megjött a bátorsága, és ismét beszélni kezdett. – Van magának saját, külön kertje? – kérdezte. – Nincs. Agglegény vagyok, és Martinnál lakom, a kapu mellett. – Ha lenne kertje – faggatta Mary –, mit ültetne bele? – Káposztát és paszulyt meg vöröshagymát. – De ha virágoskertet akarna csinálni – állhatatoskodott a kislány –, akkor mit ültetne? – Virághagymákat és édes illatú virágokat, de leginkább rózsát. Marynek felderült az arca. – Szereti a rózsát? Ben Weatherstaff gyökerestül kitépett egy gyomot, és félre dobta, mielőtt válaszolt. – Hát persze hogy szeretem. Egy fiatal hölgy tanított meg rá, akinek én voltam a kertésze. Volt egy kedvenc kis kertje, az tele volt ültetve rózsával. Annyira szerette a rózsáit, mintha gyermekek lettek volna – vagy vörösbegyek. Olykor-olykor lehajolt
hozzájuk, és megcsókolta őket. – Ben kirángatott egy másik gyomot, és mogorván nézte. – Van ennek már tíz esztendeje is. – Hol van most ez a hölgy? – kérdezte feszült kíváncsisággal Mary. – A mennyországban – válaszolta Ben Weatherstaff, és mélyen belevágta az ásóját a földbe. – Legalábbis a tiszteletes úr így mondja. – És mi történt a rózsákkal? – kérdezte Mary, az eddiginél is nagyobb érdeklődéssel. – Magukra maradtak. Mary valósággal tűzbe jött. – Egészen meghaltak? A rózsák egészen meghalnak, ha magukra hagyják őket? – kockáztatta meg a kérdést. – Hát, én szerettem őket… és az asszonyt is szerettem… és ő is szerette őket – vallotta be kedvetlenül Ben Weatherstaff. – Évente egyszer-kétszer elmegyek, ápolgatom őket egy kicsit, megnyesem, meg körülkapálgatom a gyökereiket. Elvadultak, de hát jó földben voltak, így néhányuk életben maradt. – Ha nincs levelük, és szürkék, barnák meg szárazak, akkor honnan tudja, hogy élnek-e vagy meghaltak? – firtatta Mary. – Várja meg a tavaszt. Várjon csak, míg az esőre nap jön, a napra eső. Akkor majd meglátja. – De hogyan? Miből? – kiáltott fel Mary, megfeledkezve az óvatosságról. – Nézze meg az ágakat meg a gallyakat, és ha itt-ott kidudorodó barna csomókat lát, figyelje csak meg, mi történik velük a langyos eső után. – Ben hirtelen megállt, és kutatva nézett a kislány felhevült arcába. – De miért törődik maga egyszerre ennyit a rózsákkal meg egyéb dolgokkal? – kérdezte. Mary kisasszony érezte, hogy elpirul. Szinte félt válaszolni. – Én… én azt szeretném játszani, hogy van saját kertem – dadogta. – Én… nekem semmim sincs, amivel játszhatnék. Nincs semmim, és nincs senkim. – Hát – mondta lassan, még mindig a kislányt nézve Ben – ez igaz. Semmije sincs. Olyan furcsán mondta ezt, hogy Marynek az volt az érzése: Ben valóban megsajnálta. Ő még sohasem sajnálta önmagát, csak az unalmat ismerte és a haragot, mert ezelőtt nem szerette az embereket, és semmit sem szeretett. De most mintha megváltozott és megszépült volna a világ. Ha nem jönnek rá, hogy megtalálta a titkos kertet, itt mindig boldog lesz. Mary még vagy tíz-tizenöt percig ott maradt Bennel, néhány dolgot, amit még mert, megkérdezett, és Ben – a maga furcsa, gunyoros módján – mindegyikre válaszolt is, és nem is látszott ingerültnek. Nem kapta fel az ásóját, és nem hagyta faképnél Maryt. Mikor a kislány már éppen indulni akart, Ben újra mondott valamit a rózsákról, és ezzel megint azokat a rózsákat juttatta Mary eszébe, amelyeket az öreg szeretett.
– Mostanában is megnézi a rózsákat? – kérdezte. – Ebben az esztendőben nem voltam még. A köszvénytől fájnak a csontjaim. Megszokott, mogorva hangján mondta ezt is, és – bár Marynek fogalma sem volt róla, hogy miért – egyszerre mintha megharagudott volna rá. – Hallja-e! – fortyant fel. – Mit kérdezgeti annyit az embert? Életemben nem láttam még ilyen kíváncsi gyereket! Menjen és játsszon, mára elég volt a beszédből! És ezt olyan dühösen mondta, hogy Mary érezte: nem tanácsos tovább maradnia. Ugrókötelén lassan végigugrált a sétányon, közben Ben Weatherstaffon gondolkozott. „Milyen furcsa – állapította meg magában –, egy újabb ember, akit szeretek.” Mert minden mogorvasága ellenére is szerette az öreg Ben Weatherstaffot. Igen, szerette. Mindig azon igyekezett, hogy beszélgessen vele. Szentül hitte, hogy az öreg a világon mindent tud a virágokról. A titkos kertet egy örökzöld sövénnyel szegett sétaút futotta körül, amely egy kapunál végződött. Mary elhatározta, hogy végigugrálja a sétányt, azután benéz az erdőbe, hátha lát nyulat. Nagyon élvezte az ugrókötelet, és amikor elérte a kiskaput, kinyitotta és kilépett, mert valami halk, sajátságos füttyszót hallott, és tudni akarta, vajon mi lehet az. Valóban különös dolog volt. Még a lélegzete is elakadt, amikor megállt és ránézett. Egy fiú ült a fa alatt, a hátát nekivetette a fának, és egy durva fasípon tilinkózott. Furcsa külsejű, tizenkét év körüli fiú volt – nagyon tiszta, pisze orrú, piros arcú fiúcska. Mary még sohasem látott ilyen kék szemet, ami ilyen kerek lett volna. A fatörzsön, amelynek nekidőlt, egy barna mókus csimpaszkodott, és a kisfiút figyelte. A szomszéd bokorból, kecsesen nyújtogatva a nyakát, egy fácánkakas kandikált ki, míg közvetlenül mellette két nyúl csücsült, és reszkető orrcimpával szimatolt. Úgy rémlett, mintha azért húzódtak volna a fiú közelébe, hogy jobban lássák és hallják azt a különös, halk kis tilinkószót. Mikor a kisfiú meglátta Maryt, intett, és majdnem úgy és olyan halkan, mint a tilinkója, megszólalt: – Ne mozdulj! Elijeszted őket. Mary megállt. A fiú abbahagyta a tilinkózást, és feltápászkodott. Olyan lassan és óvatosan, hogy alig lehetett észrevenni. Végül is felállt, mire a mókus visszaszökött a lombok közé, a fácánkakas visszahúzta a fejét, a nyulak meg négylábra pottyantak és elszökdécseltek, de semmi jel nem mutatott arra, hogy megijedtek volna.
– Én volnék Dickon – mondta a fiú. – Te meg Mary kisasszony vagy, tudom. Mary akkor ébredt rá, hogy valamiképpen ő is – már az első pillanattól kezdve – tudta, hogy ez Dickon. Ki más tudna nyulat és fácánt bűvölni, akár a bennszülöttek Indiában a kígyókat? Csakis Dickon. Dickonnek vastag, piros, ívelt szája volt, és a mosolya az egész arcát bevilágította. – Lassan álltam fel – magyarázta –, mert a gyors mozdulattól megijednek. Ha vad van a közelben, lassan kell ám mozogni és beszélni! Dickon nem úgy szólt Maryhez, mint akik most látják egymást először, hanem mintha már régen barátok lennének. Mary azonban nem ismerte a fiúkat, és zavarában egy kissé ridegen beszélt Dickonnel. – Megkaptad Martha levelét? – kérdezte. A fiú bólintott. Göndör, rozsdabarna haja volt. – Ez az, amiért jöttem. Lehajolt, és felvett valamit, ami ott feküdt mellette a földön, amíg tilinkózott. – Itt vannak a kerti szerszámok. Ez egy kis ásó, ez gereblye, ez egy kapa a gyomláláshoz. Jó kis szerszámok. Palántakiszedő lapát is van. És mikor a virágmagot megvettem, a néni adott egy-egy levél fehér pipacsot és kék szarkalábat is. – Mutasd meg a magokat! – kérte Mary. Szeretett volna úgy társalogni, mint a fiú. Dickon olyan gyorsan és olyan könnyedén beszélt. Úgy, mintha tetszene neki Mary, és eszébe sem jutna, hogy ő, az egyszerű lápi gyerek, foltos ruhában, mulatságos arccal és közönséges rozsdabarna hajjal esetleg nem tetszik Marynek. Mikor a kislány közelebb lépett hozzá, megérezte a hanga, a fű és a falevél friss, tiszta illatát, ami úgy áradt Dickonből, mintha hangából, fűből és levélből gyúrták volna össze. Mary nagyon kellemesnek találta ezt az illatot, és amikor a fiú bohókás arcába, kerek, kék szemébe nézett, egyszeriben elmúlt a zavara. – Üljünk le erre a tuskóra, és nézzük meg őket! – javasolta. Leültek, és Dickon a kabátzsebéből egy kis ügyetlen, barna papírcsomagot húzott elő. Megoldotta a spárgát, és a csomagból csinos kis tasakokat szedett elő. Mindegyiken más-más virág képe volt. – Van itt sokféle rezeda meg pipacs – mondta Dickon. – A rezeda a világ legédesebb virága, és akárhová szórod a magját, mindenütt megterem, akár a pipacs. Ha csak fütyülsz neki, akkor is kihajt a földből, és sokkal szebb minden más virágnál. Dickon felállt, gyorsan ide-oda forgatta a fejét. Pipacspiros arca felderült. – Hol az a vörösbegy, aki bennünket hív? – kérdezte. A csiripelés egy bíbor bogyós krisztustövis-bokorból jött, és Mary sejtette, kitől ered. – Igazán bennünket hív? – kérdezte.
Dickon olyan hangon felelt, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. – Valakinek szól – mondta –, akivel barátságban van. Mintha azt mondaná: „Itt vagyok, nézz rám! Beszélgetni akarok egy kicsit.” Itt van, ni, a bokorban. Kié ez a vörösbegy? – Ben Weatherstaffé, de azt hiszem, engem is ismer egy kissé – válaszolta Mary. – Persze hogy ismer – mondta Dickon, és megint lehalkította a hangját. – És szeret is. Elfogad a barátjának. Most egyvégtében el is mond nekem mindent rólad. Ugyanazzal az óvatos mozgással, amely már az imént is feltűnt Marynek, a bokor felé lépkedett, és a vörösbegy csiripeléséhez hasonló hangot adott. A madár néhány másodpercig figyelmesen hallgatott, azután – mintha a kérdésre felelne – válaszolt. – Hát persze hogy a barátod – kuncogott Dickon. – Gondolod?! – kiáltott boldogan Mary, és szeretett volna biztosat tudni. – Igazán azt hiszed, hogy szeret engem? – Nem jött volna ilyen közel hozzád, ha nem szeretne – magyarázta Dickon. – A madarak nagyon válogatósak, és a vörösbegy szinte jobban tud mellőzni valakit, mint egy ember. Ni, hogy kelleti magát! „Észre se veszel?” – ezt kérdezi tőled. És valóban úgy látszott, mintha Dickon igazat beszélne. A vörösbegy kedvesen csicsergett, illegette-billegette magát a bokorban. – Mindent megértesz, amit a madarak beszélnek? – kérdezte Mary. Dickon mosolya szétterült az arcán, és az egész fiú olyan lett, mintha egyetlen nagy, piros, kunkori szájjá változott volna. Megdörzsölte szögletes fejét. – Azt hiszem, mindent, és ők is azt hiszik – mondta. – Sokáig éltem közöttük a lápon. Addig figyeltem, hogy a fióka hogy töri fel a tojást, hogy bújik ki belőle, hogyan tollasodik meg, hogyan tanul meg repülni, énekelni, amíg végül magam is azt hittem, hogy madár vagyok. Néha arra gondolok, hátha csakugyan madár vagyok vagy róka vagy nyúl vagy mókus vagy éppenséggel valami bogár, csak nem tudok róla. Nevetett, visszaült a tuskóra, és megint a virágmagokról kezdett beszélni. Elmondta Marynek, melyikből milyen virág lesz, elmondta, hogyan kell elültetni, szemmel tartani, gondozni és öntözni őket. – Ide figyelj – mondta hirtelen, és megfordult, hogy Maryre nézzen. – Elültetem neked. Hol van a kert? Mary vékony kis kezei összekulcsolódtak az ölében. Egy álló percig nem tudta, mit feleljen, tehát semmit sem mondott. Erre soha nem gondolt. Most bajban volt. Érezte, hogy először elpirul, azután elsápad. – Hát csak kaptál egy kis kertet, nem? – kérdezte Dickon. Mary ismét elpirult, azután elsápadt. Ezt Dickon is látta, és mivel Mary még mindig hallgatott, ő is zavarba jött.
– Nem adtak neked? – kérdezte. – Nem kaptál még? Mary egyre szorosabbra kulcsolta a kezét, és Dickonre emelte a szemét. – Én egyáltalán nem ismerem a fiúkat – mondta lassan. – Ha tudsz titkot tartani, akkor mondok valamit. Nagy titok. Nem is tudom, mit csinálnék, ha valaki elárulná. Azt hiszem, meghalnék! – És ezt az utolsó mondatot egészen vadul mondta. Dickon még nagyobb zavarba jött, azután újból megdörzsölte a szögletes fejét, de jókedvűen válaszolt: – Nekem mindig van titkom – mondta. – Ha nem tudnám a többi fiú előtt megőrizni a titkomat a rókakölykökről, a madárfészkekről és az állatok odúiról, semmi sem lenne többé biztonságban a lápon. Elhiheted, hogy tudok titkot őrizni. Mary kisasszonynak esze ágában sem volt, hogy kinyújtsa a kezét, és megfogja Dickon kabátjának az ujját – de mégis ez történt. – Loptam egy kertet – mondta nagyon sebesen. – Nem az enyém. Senkié se. Senkinek se kell, senki se törődik vele, senki se jár oda. Talán már meg is halt benne minden: nem tudom. Marynek kezdett melege lenni, és megint olyan mérges volt, mint azelőtt. – Nem bánom, azért se bánom! Senkinek sincs joga elvenni tőlem, mert csak én törődöm vele, más senki. Bezárták, hagyták meghalni az egész kertet! – végezte be szenvedélyesen, és a karjával betakarta az arcát. Szegény kicsi Mary kisasszony sírva fakadt. Dickon furcsa kék szeme még kerekebbre nyílt. – Ejnye hát – mondta halkan. A hangjában csodálkozás volt, és részvét. – Nincs semmim, amivel játszhatnék – mondta Mary. – Semmi nem az enyém. Magam találtam rá, és magam jutottam be. Csak azt tettem, amit a vörösbegy, és a vörösbegytől sem veszik el. – Hol van? – kérdezte halkan Dickon. Mary kisasszony felugrott a tuskóról. Tudta, hogy megint akaratos és makacs, de most semmivel sem törődött. Gőgös volt és indiai, ugyanakkor szenvedélyes és boldogtalan. – Gyere velem, és megmutatom! – mondta. Végigvezette Dickont az örökzöld sövénnyel szegélyezett úton, addig a sétányig, ahol a repkény olyan dúsan nőtt. Dickon különös, majdnem sajnálkozó arccal követte. Úgy érezte magát, mintha valami furcsa madárfészket mennének megnézni, és nagyon óvatosnak kell lenniük. Mikor Mary a falhoz lépett, és megemelte a lecsüngő borostyánt, Dickon visszahőkölt. A repkény alatt ajtó volt. Mary lassan kinyitotta, és mind a ketten beléptek. Mary büszkén körülintett a kezével. – Ez az – mondta. – Ez egy titkos kert, és én vagyok az egyetlen a világon, aki azt akarja, hogy életre keljen. Dickon csak nézett, nézett, és nem tudott betelni a látvánnyal.
– Ejha! – mondta majdnem suttogva. – Furcsa, de szép hely. Olyan, mintha álmodná az ember. XI. fejezet RIGÓFÉSZEK Dickon csak állt és nézelődött. Mary némán figyelte a fiút, aki két-három percnyi mozdulatlanság után puha, könnyű léptekkel sétálni kezdett. Sokkal fürgébben mozgott, mint Mary, amikor először lépett be a titkos falak közé. Dickon figyelmét semmi sem kerülte el – sem a szürke fák, a szürke kúszónövények, amelyek belepték a fákat, és lelógtak az ágakról, sem a falakat és a füvet borító, összegabalyodott indák, sem az örökzöld lugasok a kőülésekkel és karcsú virágtartókkal. – Sose hittem volna, hogy látni fogom ezt a kertet – mondta végül suttogva Dickon. – Tudtál róla? – kérdezte Mary. A kislány hangosan beszélt, és Dickon figyelmeztetően intett. – Beszéljünk halkan – mondta –, mert meghallja valaki, és kíváncsi lesz rá, mit művelünk itt. – Ó, elfelejtkeztem róla – mondta ijedten Mary, és a szája elé kapta a kezét. – Tudtál a kertről? – kérdezte még egyszer, amint riadalmából magához tért. Dickon bólintott. – Martha mondta, hogy volt egy ilyen kert, ahová senki emberfia nem tehette be a lábát – válaszolta. – Mindég kíváncsiak voltunk rá, hogy milyen lehet. Megállt, alaposan szemügyre vette a bájos, szürke kuszaságot, és kerek szeme különös örömtől ragyogott. – Csupa fészek lesz tavasszal – mondta. – Ez lesz a legbiztonságosabb fészkelőhely egész Angliában. Nem jár itt soha senki, és sok a fa és a rózsabokor, amelybe fészket lehet rakni. Nem csodálkoznék, ha a láp összes madara ide jönne fészkelni. Mary, anélkül hogy tudott volna róla, újra a fiú karjára tette a kezét. – Lesznek rózsák? – suttogta. – Meg tudod mondani? Félek, hogy mind meghaltak. – Nem, nem mindegyik – felelte Dickon. – Nézz csak ide! A legközelebbi fához lépett: öreg, nagyon öreg fa volt, kérgét szürke zuzmó borította, az ágairól összegubancolódott indák és gallyak szövevénye csüngött alá. Zsebéből vastag kést vett elő, és kinyitotta az egyik pengét. – Sok a kiszáradt fa, azokat ki kell vágni – mondta. – De van itt sok öreg fa, amelyik tavaly friss hajtást hozott. Ez itt az új hajtás – és megérintett egy vesszőcskét, amely barnászöld volt, nem pedig kemény és száraz és szürke. Mary is megérintette mély áhítattal.
– Ez az? – kérdezte. – Ez él? Igazán él? Dickon széles, mosolygós szája felgörbült. – Olyan eleven az, akár te vagy én. – Ó de jó, hogy él! – kiáltott fel halkan Mary. – Szeretném, ha mind élne. Menjünk körül a kertben, és számoljuk meg, mennyi az élő fa. A kislány valósággal lihegett az izgalomtól, és Dickon éppen olyan izgatott volt, mint ő. Fától fáig, bokortól bokorig mentek. Dickon kezében tartotta a kést, és úgy magyarázott. Mary mindezt csodálatosnak találta. – Ezek vadhajtások – mondta Dickon –, de az erősebbek szépen kifejlődtek. A gyengék kivesztek, de a többi csudamód nőtt és terjedt. Nézz ide! – és lehúzott egy vastag, szürke, száraz ágat. – Az ember azt hihetné, hogy ez a fa kipusztult, de én nem hiszem, hogy a gyökeréig kiszáradt volna. Jó mélyen megvágom, és megnézem. Letérdelt, és a késével – alig pár centire a földtől – átvágta az élettelennek látszó ágat. – Tessék – mondta diadalmasan. – Mit mondtam? Ez a fa még belül zöld. Nézd meg! Dickon még be sem fejezte, Mary már térdelt is, és egész lelkével nézte. – Ha nedves és zöld, mint ez, akkor él – magyarázta Dickon. – Ha belül száraz, és könnyen törik, mint ez a darab itt, amit levágtam, akkor vége. Itt van ez a nagy gyökér, amiből az egész fa kinőtt. Ha az öreg fát kivágják, és a gyökerét körülássák és gondozzák – szünetet tartott, ránézett a feje fölött magasan kúszó és lecsüngő ágakra –, olyan lesz ez nyáron, mint egy szökőkút, amelyik rózsából van. Bokortól bokorig, fától fáig mentek. Dickon nagyon határozottan és ügyesen dolgozott a késével. Tudta, hogyan kell levágni a kiszáradt gallyakat, és meg tudta mondani, ha egy-egy reménytelennek látszó ágban még élet volt. Fél óra múlva már Mary is úgy érezte, hogy ő is meg tudja mondani. Mikor Dickon keresztülvágott egyegy élettelennek tetsző gallyat, a kislány hangtalanul felkiáltott örömében, ha csak valamicske kis nedves zöldet is fölfedezett a vágásban. Az ásó, a kapa és a kertészvilla nagyon hasznosnak bizonyult. Dickon megmutatta, hogyan kell használni a villát, míg ő az ásóval körülásta a gyökereket, és megmozgatta a földet, hogy levegőzzön. Szorgalmasan dolgoztak az egyik legnagyobb rózsatő körül, amikor Dickon megpillantott valamit. Meglepetten felkiáltott: – Hát ez meg micsoda?! – és néhány lépéssel odébb, a fűre mutatott. – Ki csinálta ezt? A parányi tisztások egyike volt, amelyeket Mary a halványzöld, friss hajtások körül kigyomlált. – Én csináltam – mondta. – Igazán? Én meg azt hittem, hogy te semmit sem értesz a kertészkedéshez! – kiáltott fel Dickon.
– Nem is értek – felelte Mary –, de ezek olyan parányiak voltak, a fű meg olyan sűrű és erős, látszott, hogy nem kapnak levegőt. Csináltam nekik egy kis helyet. Nem is tudom, ezek micsodák. Dickon odament, letérdelt a parányi hajtásokhoz. – Jól van – mondta széles mosollyal. – Kertész se mondhatott volna neked jobbat. Úgy fognak nőni, mint a parancsolat. Ezek is kikericsek meg hóvirágok, azok meg nárciszok. – Azután egy másik ágyás felé, fordult: – Amazok sárga nárciszok. Hej de nagyon szép lesz! Az egyik kis tisztástól a másikig szaladt. – Jó sokat dolgoztál ahhoz képest, hogy milyen gyönge kislány vagy – és végigmérte Maryt. – Hízom és erősödöm – mondta Mary. – Azelőtt mindig fáradt voltam. Amikor ások, egyáltalán nem vagyok fáradt. Szeretem a frissen megforgatott föld illatát. – Ez kell neked – mondta bölcsen bólogatva Dickon. – Semmi sem olyan finom, mint a jó, tiszta föld illata, meg amikor az esőtől minden nőni kezd. Sokszor kimegyek a lápra esőben, lefekszem egy bokor alá, és hallgatom, ahogy az esőcseppek lágyan suhognak a hangán, és csak szívom és szívom a levegőt. Édesanyám azt mondja, hogy az orrom hegye mozog, akár a nyúlé. – Te nem fázol meg soha? – tudakolta Mary, és csodálkozva bámulta Dickont. Sohasem látott ilyen mulatságos és barátságos fiút. – Nem én – mondta vigyorogva Dickon. – Engem senki sem kényeztetett. Ott bitangoltam a lápon, ha esett, ha fútt, akár a nyulak. Édesanyám azt mondja, elég sok friss levegőt szívtam magamba tizenkét év alatt ahhoz, hogy sose fázzam meg. Olyan szívós vagyok, akár a mogyorófavessző. Dolgozott és beszélt egész idő alatt. Mary a nyomában haladt, és segített neki hol a villával, hol a palántakiszedő lapáttal. – Csuda sok itt a tennivaló! – mondta egyszer, és ujjongva körülnézett. – Ugye, eljössz máskor is, és segítesz nekem? – kérlelte Mary. – Biztos vagyok benne, hogy én is tudok segíteni. Tudok ásni, ki fogom tépni a gyomot, és mindent megcsinálok, amit mondasz. Gyere el, Dickon, igazán! – Ha akarod, eljövök mindennap, akár esik, akár süt – jelentette ki Dickon. – Soha életemben nem volt még ilyen érdekes dolgom: bezárkózunk ide, és felélesztjük a kertet. – Ha eljössz – mondta Mary –, ha segítesz nekem életre kelteni a kertet, én… én nem is tudom, mit csinálok – fejezte be tanácstalanul. Mit is tehetne ő egy ilyen fiúért, mint Dickon? – Majd én megmondom neked, mit fogsz csinálni – mondta a kisfiú boldog vigyorgással. – Meg fogsz hízni, mert olyan étvágyad lesz, mint egy fiatal rókának, és meg fogod tanulni, hogy kell a vörösbeggyel beszélni. Elég az hozzá, jól fogunk mulatni.
Fel-alá kezdett sétálni, és töprengő arccal nézegette a fákat, a falakat és a bokrokat. – Úgy szeretném megcsinálni, hogy ne legyen minden megnyírva, kiméricskélve, mintha kertész csinálta volna. Igaz? – mondta. – Szebb így elvadultan, szabadon lengő, egymásba kapaszkodó indákkal. – Ne tisztogassuk meg az egész kertet – mondta aggódva Mary. – Ha megtisztogatjuk, akkor már nem olyan, mint egy titkos kert. Dickon megállt, megdörzsölte rozsdabarna fejét. Zavartan nézett. – Igaz, hogy titkos kert – mondta –, de mégis: mintha a vörösbegyen kívül más is járt volna itt tíz év óta, amikor bezárták. – De az ajtó zárva volt, és a kulcsot elásták – mondta Mary. – Senki sem jöhetett be. – Ez igaz – felelte Dickon. – Különös egy hely. Úgy nézem, mintha valaki itt-ott megnyeste volna a fákat tíz év óta. – De hogy csinálta? – töprengett Mary. Dickon figyelmesen vizsgálgatott egy futórózsaágat, és megrázta a fejét. – Csakugyan! Hogyan csinálhatta? – mormogott. – Az ajtó zárva volt, a kulcsot elásták. Mary kisasszony mindig úgy érezte, bármeddig él is, sose fogja elfelejteni azt a napot, amelyen éledni kezdett a kertje. És úgy látszott, hogy az ő számára ezen a napon kezdett éledni. Mikor Dickon a magok elültetéséhez tisztogatni kezdte a földet, Marynek eszébe jutott a gúnyvers, amit Basil énekelt, amikor bosszantani akarta. – Van olyan virág, amelyik a haranghoz hasonlít? – kérdezte. – A gyöngyvirág olyan – mondta Dickon, miközben a palántakiszedő lapáttal dolgozott –, meg a Canterbury-harangocskák is, meg a harangvirág. – Vessünk ilyeneket is – kérte Mary. – Van itt már gyöngyvirág, én láttam. Túl sűrűn nőtt, szét kell majd ültetni őket, de van belőle bőségesen. A többi csak egy év múlva hoz virágot, ha magról vetik, de hozhatok néhány palántát a kertünkből. Miért akarod ezeket? És akkor Mary mesélt Basilról meg a testvéreiről, akik Indiában élnek, meg hogy mennyire gyűlölte őket, és hogy a gyerekek „zöld fuszulyka-mérges pulyká"-nak hívták. – Körültáncoltak, és a fülembe énekeltek. Azt énekelték: Zöld fuszulyka, mérges pulyka, hajt-e már a kerted? Ezüstharang, kagyló, pitypang – Ej, de összekeverted!
– Ez jutott eszembe, és kíváncsi vagyok, léteznek-e olyan virágok, mint az ezüstharang? Mary összeráncolta a homlokát, és dacosan belevágta az ásóját a földbe. – Ők mérgesebbek voltak, mint én. De Dickon nevetett. – Ejnye már – mondta, és Mary látta, hogy amint az ujjai között morzsolta a zsíros, fekete földet, beszívta az illatát –, senkinek sem kell haragudnia, amikor vannak virágok és más szép dolgok, barátságos kis állatok futkosnak, hogy odút csináljanak maguknak, meg fészket építsenek, és énekelnek meg fütyülnek. Nem igaz? Mary, amint mellette térdelt, és tartotta a magokat, ránézett Dickonre, és egyszerre elsimultak a vonásai. – Dickon – mondta –, te kedves fiú vagy, olyan, amilyennek Martha mondott. Szeretlek téged, és te vagy az ötödik, akit szeretek. Sose gondoltam, hogy lesz öt ember, akit én szeretni fogok. Dickon a sarkára ült, mint Martha szokta, amikor a kandalló rácsát fényesíti. Mary mulatságosnak és szépnek látta a fiút, kerek, kék szemével, piros arcával és vidámságot árasztó, pisze orrával. – Csak öt ember van, akit szeretsz? – kérdezte. – Ki a másik négy? – Édesanyád, Martha – és Mary az ujján számolta a neveket –, a vörösbegy és Ben Weatherstaff. Dickon úgy nevetett, hogy a szája elé emelte a karját, nehogy valaki meghallja. – Tudom, te azt gondolod, furcsa fickó vagyok – mondta –, de én meg azt gondolom, hogy te vagy a legfurcsább kislány, akit életemben láttam. Ekkor Mary különös dolgot művelt. Dickon felé hajolt, és kérdezett tőle valamit, amit azelőtt álmában sem kérdezett volna meg senkitől. – Szeretsz engem? – Hát – válaszolta meleg hangon Dickon –, persze hogy szeretlek. Igazából szeretlek, akár a vörösbegy. Nekem elhiheted, hogy ő is szeret. – Ez akkor hát kettő – mondta Mary. – Kettő a javamra. És akkor tovább dolgoztak, még odaadóbban és vidámabban, mint eddig. Az udvarban a nagy óra ebédre kondult: Mary felriadt a hangra, és nagyon elszomorodott. – El kell mennem – mondta búbánatosan. – És neked is menned kell, ugye? Dickon vigyorgott. – Az én ebédemet könnyű magammal hordani – mondta. – Édesanyám mindig megengedi, hogy tegyek valamit a zsebembe. Felvette a kabátját a fűből, és kihúzott a zsebéből egy kékfehér, tiszta vászonkendőbe bugyolált, alaktalan kis csomagot. Két vastag karéj kenyér volt benne, és a kenyér között egy szelet valami.
– Legtöbbször csak kenyeret kapok – mondta Dickon –, de ma egy szelet finom szalonna is van közte. Mary kissé furcsának találta ezt az ebédet, de Dickon örült neki. – Eridj és egyél – mondta Dickon –, én még nem fejeztem be. Még dolgozgatok egy kicsit, mielőtt hazamegyek. Leült, és a hátát egy fának támasztotta. – Előhívom a vörösbegyet – mondta –, és odaadom neki a szalonna héját, hadd csipegesse. Csudára szeretik a zsírosat. Mary alig tudott elválni Dickontől. Hirtelen úgy érezte, mintha Dickon valamiféle erdei manó lenne, aki talán eltűnik, mire visszajön a kertbe. Dickon túl jónak hatott ahhoz, hogy igaz legyen. Mary lassan a kertfalba épített kapu felé indult, de félúton megállt és visszafordult. – Ugye… ugye, sohasem árulod el, akármi is történik? – kérdezte nyugtalanul. Dickon pipacspiros arca kidagadt az első nagy falat szalonnás kenyértől, de bátorítóan mosolygott. – Ha rigó lennél, és megmutattad volna a fészkedet, azt hiszed, elmondanám valakinek? Nem én! – mondta. – Olyan nyugodt lehetsz felőlem, akár a rigó. És Mary megnyugodott. Tudta, hogy biztonságban van. XII. fejezet KAPHATNÉK EGY DARABKA FÖLDET? Mary olyan gyorsan futott, hogy egészen kifulladt, mire a szobájába ért. A haja csapzottan lógott a homlokába, és az arca élénk rózsaszín volt. Az ebédje az asztalon, Martha az asztal mellett várta. – Késett egy kicsit – mondta. – Hol járt? – Találkoztam Dickonnel! – mondta Mary. – Találkoztam Dickonnel! – Tudtam, hogy eljön – mondta Martha örvendezve. – Aztán hogy tetszik magának? – Azt hiszem… azt hiszem, nagyon csinos fiú – mondta Mary határozott hangon. Martha kissé meghökkent, de látszott rajta, hogy örül. – Hát – mondta –, Dickon a legjobb fiú, aki valaha erre a világra jött, de azt sose mondtuk, hogy csinos. Az orra túlságosan pisze. – Én szeretem, hogy ilyen pisze – mondta Mary. – A szeme meg olyan kerek – folytatta Martha kissé kétkedően. – De a színe szép. – Nekem tetszik, hogy kerek – makacskodott Mary. – A színe meg egészen olyan, mint az ég a láp felett. Martha sugárzott az örömtől.
– Édesanyám azt mondja, azért ilyen színű a szeme, mert mindég a madarakat meg a felhőket nézi. De a szája túlságosan nagy, nem gondolja? – Nekem tetszik a szája – mondta csökönyösen Mary. – Bárcsak az enyém is olyan lenne, mint az övé! Martha kuncogott gyönyörűségében. – Elég furcsa volna a maga kicsi arcában egy akkora száj! – mondta. – De tudtam, hogy így lesz vele, ha meglátja. Meg van elégedve a magokkal és a kerti felszereléssel? – Honnan tudod, hogy elhozta? – Honnan! Hát az tudnivaló volt. Ha Yorkshire-ben egyáltalán kaphatók, akkor biztos, hogy ő elhozza. Dickon megbízható fiú. Mary félt, hogy Martha esetleg nehezebbet talál kérdezni, de Martha nem faggatta. A magok érdekelték és a kerti szerszámok. Egyetlen pillanat volt, amikor Mary mégis zavarba jött. Martha ugyanis megkérdezte, hogy hová ültetik a virágokat. – Megkérdezett valakit? – érdeklődött. – Még senkit sem – mondta habozva Mary. – Hát én a főkertésztől nem kérdeznék semmit. Roach úr túlságosan nagyra van a méltóságával. – Sose láttam – mondta Mary. – Én csak a másodkertészeket és Ben Weatherstaffot ismerem. – Ha magának lennék, én Ben Weatherstaffot kérdezném meg – tanácsolta Martha. – Bár mindég olyan mogorva, de félig sem olyan rossz ember, mint amilyennek látszik. Craven úr hagyja, hogy csináljon, amit akar, mert már akkor is itt volt, amikor az úrnő még élt, és sokszor megnevettette. Az úrnő szerette az öreget. Ó biztosan talál magának egy zugot, ahol nem lesz útban. – Ha nem leszek útban, és az a zug nem kell senkinek, akkor nem is törődhet vele senki, hogy az enyém, ugye? – kérdezte riadtan Mary. – Semmi oka nem lenne rá – felelte Martha. – Nem teszen maga kárt semmiben. Mary olyan gyorsan megebédelt, ahogy csak tudott. Mikor felállt az asztaltól, és éppen be akart szaladni a szobájába, hogy fölvegye a kalapját, Martha megállította. – Akarok valamit mondani magának – szólt. – Gondoltam, megvárom előbb, amíg megebédel. Craven úr hazaérkezett ma reggel, és azt hiszem, látni akarja magát. Mary elsápadt. – Ó! – mondta. – Miért? Miért?! Akkor nem volt rám kíváncsi, amikor megjöttem. Hallottam, amikor Pitcher azt mondta, hogy nem akar látni. – Hát – magyarázta Martha – Medlockné azt mondja, hogy édesanyám miatt. Édesanyám bent járt Thwaite-ben, és találkozott Craven úrral. Édesanyám sose beszélt vele azelőtt, de Cravenné asszony volt nálunk kétszer vagy háromszor. Craven úr már elfelejtette, de édesanyám nem, és így bátorságot vett magának, és
megállította. Nem tudom, mit mondott neki magáról, amitől elhatározta, hogy megnézi magát, mielőtt holnap megint útra kél. – Ó! – kiáltott Mary. – Holnap elmegy? Jaj de jó! – Hosszú időre megy. Nem igen jön vissza őszig vagy télig. Külföldre utazik. Mindig ezt csinálja. – Ó, úgy örülök, olyan boldog vagyok! – mondta hálásan Mary. Ha Craven úr nem érkezik vissza, csak télen, esetleg ősszel, akkor van idő: figyelheti a titkos kertet, ahogy életre kel. Később, még ha rá is jön Craven úr, és elveszi tőle, legalább addig az övé volt. – Mikor akar látni, mit gon…? Nem fejezte be a mondatot, mert az ajtó kinyílt, és Medlockné lépett be. A legjobb fekete ruhája és kalapja volt rajta. Gallérját egy nagy melltű fogta össze, amin egy férfi arcképe volt. A színes fénykép Medlock urat ábrázolta, aki évekkel ezelőtt meghalt, és az asszony, valahányszor kiöltözött, mindig feltűzte ezt a tűt. Most nyugtalannak és idegesnek látszott. – Milyen a haja! – hadarta gyorsan. – Menjen, fésülje meg. Martha! Segíts neki felvenni a legszebb ruháját! Craven úr küldött, hogy vigyem be hozzá a dolgozószobába. Mary arcából kiszaladt a vér. A szíve erősen dobogott, és a kislány érezte, mint változik vissza a régi merev, szürke, szótlan gyerekké. Nem is felelt Medlocknénak, hanem megfordult, és bement a hálószobájába. Martha utána. Egy szava sem volt, míg ráadták a másik ruhát, és megfésülték a haját. Miután így kicsinosították, némán követte Medlocknét a folyosókon. Mit is mondott volna neki? Mennie kell, és szembe kell néznie Craven úrral, de Craven úrnak ő nem fog tetszeni, és neki sem fog tetszeni Craven úr. Már előre tudta, mit fog gondolni róla a bácsi. A háznak egy olyan részébe vezették, ahol még sohasem járt. Végül Medlockné bekopogtatott egy ajtón, s mikor valaki kiszólt, hogy szabad, mind a ketten beléptek. A tűz előtt, a karosszékben egy férfi ült. Medlockné hozzá intézte a szót: – Itt van Mary kisasszony. – A kisasszonyt hagyja itt, maga elmehet. Majd csengetek, ha azt akarom, hogy visszakísérje – mondta Craven úr. Mikor Medlockné kiment, és becsukta maga mögött az ajtót, Mary – ez a szürke kis jószág – vékony kezét összekulcsolva csak állt és várt. Feltűnt neki, hogy a karosszékben ülő férfi nem is látszott púposnak. Magas válla felett Mary felé fordította az arcát. – Gyere közelebb! – hívta. Mary odament hozzá. Nem volt csúnya férfi. Az arca szép lett volna, de nagyon elgyötört volt. Mintha Mary bosszantotta és nyugtalanította volna, és mintha fogalma sem lenne arról, mit kezdjen vele.
– Jól vagy? – kérdezte. – Igen – válaszolta Mary. – Rendesen gondodat viselik? – Igen. Ingerlékenyen megdörzsölte a homlokát, amint végignézett Maryn. – Nagyon sovány vagy – mondta. – Hízom – válaszolta a lehető legmerevebben Mary. Milyen boldogtalan arca volt Craven úrnak! Mintha nem is látná Maryt, mintha fekete szeme valami mást látna, és erőfeszítésébe kerülne, hogy a gondolatai el ne kalandozzanak. – Elfelejtkeztem rólad – mondta. – Hogy is ne felejtkeztem volna el! Nevelőnőt vagy gyereklányt vagy valami hasonlót akartam küldeni, de elfelejtettem. – Kérem – kezdte Mary –, kérem… – de mintha gombóc lett volna a torkában, a hangja elfulladt. – Mit akarsz mondani? – kérdezte a férfi. – Én… én már nagy vagyok ahhoz, hogy gyereklány legyen mellettem – hebegte Mary. – És kérem… kérem szépen, ne vegyen még nevelőnőt mellém! Craven úr ismét megdörzsölte a homlokát, és mereven nézte Maryt. – Ezt mondta Sowerbyné is – dörmögte szórakozottan. Ekkor Mary minden bátorságát összeszedte. – Ő… ő Martha anyja? – nyögte. – Igen, úgy hiszem – felelte Craven úr. – Ő ért a gyerekekhez – mondta Mary. – Tizenkét gyereke van. Ő ért hozzájuk. Craven úr mintha felébredt volna. – Mit akarsz csinálni? – Játszani akarok a parkban – válaszolta Mary, és szerette volna, ha nem reszket a hangja. – Indiában sohasem szerettem kint lenni. Itt megéhezem a levegőn, és hízom. Craven úr figyelni kezdte Maryt. – Sowerbyné azt mondta, az hasznodra válnék. Talán így is van – mondta. – Az asszony úgy gondolja, hogy mielőtt nevelőnőt kapsz, meg kellene erősödnöd. – Mindig erősnek érzem magam, ha játszom, és a lápról fúj a szél – érvelt Mary. – Hol játszol? – kérdezte tovább Craven úr. – Mindenütt – kapkodta a levegőt Mary. – Martha anyja küldött nekem egy ugrókötelet. Ugrom és futok, és figyelem, hogyan bújnak ki a virágok a földből. Nem okozok semmi bajt. – Ne nézz olyan rémülten! – mondta Craven úr zavartan. – Egy ilyen gyerek, mint te vagy, nem okozhat semmi bajt. Azt tehetsz, amit akarsz. Mary a torkához emelte a kezét, mert félt, hogy Craven úr meglátja azt a gombócot, amely – úgy érezte – megint a torkába ugrott. Közelebb lépett. – Igazán? – kérdezte remegve.
Mary aggódó kis arca nyugtalanítani látszott Craven urat, jobban, mint valaha. – Ne nézz olyan rémülten! – kiáltott rá. – Persze hogy azt tehetsz, amit akarsz. A gyámod vagyok, bár nyomorult egy gyám az olyan, aki nem tud időt és figyelmet szentelni a gyámolítottjának. Én ehhez túlságosan beteg, szerencsétlen és feldúlt vagyok, de azt kívánom, hogy boldog légy, és kényelemben élj. Én nem értek a gyerekekhez, de Medlocknénak meghagytam, nézzen utána, hogy mindened meglegyen, amire csak szükséged van. Azért kérettelek ma ide, mert Sowerbyné azt mondta, látnom kell téged. A lánya beszélt neki rólad. Szerinte friss levegőre, szabadságra és szaladgálásra van szükséged. – Ő ért a gyerekekhez – mondta Mary ismét, akarata ellenére. – Minden bizonnyal – hagyta rá Craven úr. – Merészségnek tartottam, hogy megszólított az úton, de azt mondta, a feleségem jószívvel volt hozzá. – Látszott rajta, hogy nehezére esik említenie az elhunyt feleségét. – Sowerbyné tiszteletreméltó asszony. Most, hogy láttalak, azt hiszem, ez az asszony értelmes dolgokat mondott. Játssz a szabadban, amennyit csak akarsz. Nagy terület ez, és oda mehetsz, ahová akarsz, és azzal szórakozhatsz, amivel akarsz. Van valami kívánságod? – és mintha hirtelen eszébe jutott volna valami: – Akarsz játékokat, könyveket, babákat? – Kaphatnék – kérte reszkető hangon Mary –, kaphatnék egy darabka földet? Izgalmában nem vette észre, milyen furcsán hangzottak ezek a szavak, és hogy nem így akarta kifejezni magát. Craven úr megütközve nézett rá. – Földet? – ismételte. – Hogy gondolod ezt? – Hogy magokat ültessek bele… hogy kihajtsanak… és lássam, ahogy életre kelnek – dadogott Mary. Craven úr egy pillanatig merően nézett rá, azután gyors mozdulattal végigsimította a homlokát. – Téged annyira érdekelnek a kertek? – kérdezte lassan. – Indiában semmit se tudtam róluk – mondta Mary. – Mindig beteg voltam és fáradt, és túlságosan meleg volt. Néha kis ágyásokat csináltam a homokban, és virágokat szúrtam belé. De itt ez egészen más. Craven úr felállt, és lassan fel-alá sétálni kezdett a szobában. – Egy darabka földet – mondta mintegy magának, és Mary úgy érezte, mintha a szavai valamire emlékeztették volna Craven urat. Mikor megállt és megszólalt, sötét szeme majdnem lágyan és kedvesen nézett rá. – Annyi földet kaphatsz, amennyit csak akarsz – mondta. – Te emlékeztetsz engem valakire, aki szerette a földet, és szerette nézni a virágokat, amint nőnek. Ha látsz egy darabka földet, olyant, amilyet akarsz – valami mosolyszerű bujkált az arcán –, vedd birtokodba, gyermekem, és tedd élővé. – Bárhol is van ez a föld… ha másnak nem kell? – Bárhol – válaszolta Craven úr. – Hanem most már eredj, mert fáradt vagyok. – Csöngetett, hogy beszólítsa Medlocknét. – Isten veled! Én egész nyáron távol leszek.
Medlockné azon nyomban jött. „Biztosan a folyosón várakozott” – gondolta Mary. – Kérem – kezdte Craven úr –, most, hogy láttam a gyereket, értem már, mire gondolt Sowerbyné. Meg kell erősödnie, mielőtt megkezdi a tanulmányait. Adjon neki egyszerű, egészséges ételeket, engedje, hogy kedvére futkározzék a parkban. Nem kell túl sokat mászkálni utána. Szabadságra és friss levegőre van szüksége, és arra, hogy szabadon hancúrozhassék. Sowerbyné jöjjön el hébe-hóba, nézze meg, és Mary kisasszony is elmehet hozzá néha. Medlocknénak mindez nagyon tetszett. Megkönnyebbülten hallotta, hogy nem kell túl sokat „mászkálnia” Mary után. Fárasztó tehernek érezte a kislányt, és valójában el is hanyagolta, amennyire merte. Mindehhez az is hozzájárult, hogy Martha anyját nagyon kedvelte. – Köszönöm – mondta. – Susan Sowerby és én együtt jártunk iskolába. Ő valóban olyan okos és jószívű asszony, amilyet ritkán lát az ember. Nekem magamnak sose volt gyerekem, neki tizenkettő van, egytől egyig egészséges, derék gyerek. Mary kisasszony nem tanulhat tőlük semmi rosszat. Én, ha gyerekről van szó, mindig megfogadnám Susan Sowerby tanácsát. Ő az az ember, akiről azt mondják, hogy egészséges felfogású ember, tetszik érteni, ugye? – Értem – válaszolta Craven úr. – Most kísérje vissza Mary kisasszonyt, és küldje be hozzám Pitchert. Mikor Medlockné a kislány folyosójának az elején elvált tőle, Mary valósággal berepült a szobájába. Ott találta a várakozó Marthát, aki ugyancsak igyekezett vissza Maryhez, miután leszedte az asztalt. – Kaphatok saját kertet! – kiáltotta Mary. – Ott kaphatok, ahol akarok! És még sokáig nem lesz nevelőnőm. Édesanyád eljön, hogy megnézzen engem, és én is elmehetek hozzátok. Craven úr azt mondta, egy ilyen kislány, mint én, nem okozhat bajt, és csinálhatok amit akarok! És bárhol! – Tyűha – mondta Martha örvendezően –, ez szép volt tőle, nem igaz? – Martha – szólt ünnepélyesen Mary –, Craven úr valóban kedves ember, csak az arca olyan boldogtalan, és a homlokát mindig összeráncolja. Mary olyan gyorsan futott ki a kertbe, ahogy csak tudott. Sokkal tovább elmaradt, mint gondolta, és mint ahogy szeretett volna, hiszen tudta, hogy Dickonnek korán kell indulnia az ötmérföldes útra. Mikor a borostyán alatt átosont a kapun, nem látta Dickont dolgozgatni, ahol hagyta. A kerti szerszámok egymás mellett feküdtek a fa alatt. Odaszaladt, átkutatta az egész kertet, de Dickont sehol nem találta. A fiú elment, és a titkos kert üres volt. Csak a vörösbegy repült át a falon. Letelepedett egy futórózsabokorra, és onnan figyelte Maryt. – Dickon elment – mondta a kislány bánatosan. – Talán… talán csak erdei manó volt.
Ebben a pillanatban a szemébe ötlött, hogy a futórózsabokron valami fehérlik. Egy darab papír volt – valójában annak a levélnek egy darabja, amit ő írt nyomtatott betűvel, hogy Martha küldje el Dickonnek. Egy nagy tüskével volt rászúrva a bokorra, és Mary abban a pillanatban tudta, hogy Dickon hagyta ott. Néhány ormótlan nyomtatott betű és valami rajz volt rajta. Mary először nem tudta mi az, csak később jött rá, hogy fészek akar lenni, és benne egy madár. Alatta nyomtatott betűkkel ez állt: VISSZAJÖVÖK! XIII. fejezet ÉN COLIN VAGYOK Mary, amikor vacsorázni ment, magával vitte a képet. Megmutatta Marthának. – Ez már igen! – mondta büszkén Martha. – Sose tudtam, hogy Dickon ilyen szépen rajzol. Ez egy rigó, a fészkében ül. Akkora, mint az életben, és majdnem olyan természetes. Mary akkor értette meg, hogy Dickon ezt a képet üzenetnek szánta. A kép azt jelentette, hogy legyen nyugodt, ő megőrzi a titkát. Marynek a kertje a fészek, és ő maga olyan, mint egy rigó. Ó, mennyire szerette ezt a furcsa, egyszerű fiút! Remélte, hogy Dickon már másnap reggel visszatér, és mielőtt elaludt, előre örült a reggelnek. De az ember Yorkshire-ben – főleg tavasszal – sohasem tudhatja, hogy milyen lesz az idő. Mary éjszaka arra ébredt, hogy szakad az eső, és nehéz cseppekkel veri az ablakot. Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és a szél a hatalmas, öreg ház sarkainál meg a kéményekben riogott. Mary felült az ágyban. Dühös volt és szerencsétlennek érezte magát. „Ez az eső olyan utálatos, amilyen én voltam valaha – gondolta. – Csak azért esik, mert tudja, hogy bosszant.” Visszadobta magát a párnájára, és belefúrta az arcát. Nem sírt, csak feküdt, és gyűlölte a vadul csapkodó eső hangját, gyűlölte a riogó szelet. Nem tudott újra elaludni. A bánatos hang ébren tartotta, mert ő is bánatos volt. Ha boldog lett volna, valószínűleg álomba ringatta volna, hogy riog a szél, és az eső milyen sűrűn zuhog, és hogy csapkodja az ablaküveget. – Olyan a hangja, mintha egy elveszett lélek vándorolna sírva a lápon – motyogta. Álmatlanul forgolódott egyik oldaláról a másikra, amikor – körülbelül egy óra múlva – arra késztette valami, hogy hirtelen felüljön az ágyban. Az ajtó felé fordult, és egyszerre csupa fül lett. Hallgatózott. – Ez most nem a szél – mondta hangosan. – Nem a szél. Ez más! Ez az a sírás, amit már máskor is hallottam.
A szobaajtó félig nyitva volt, és ez a távolról érkező, gyenge, mérgesen síró hang behallatszott hozzá a folyosóról. Mary néhány pillanatig figyelt, és egyre biztosabb volt a dolgában. Rá kell jönnie, hogy mi ez, hiszen ez még a titkos kertnél és az elásott kulcsnál is különösebb! Lázadó hangulatban volt, talán ez tette vakmerővé. Kinyújtotta a lábát az ágyból, és leszállt a földre. – Utánanézek, hogy mi ez – mondta. – Mindenki ágyban van, Medlocknéval pedig nem törődöm, és kész! Fogta a gyertyát az ágya mellett, és halkan kisurrant a szobából. A folyosó nagyon hosszúnak és sötétnek hatott, de Mary túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ezzel törődjék. Úgy gondolta, emlékszik még a sarokra, ahol be kell fordulnia, hogy megtalálja a rövid folyosót a tapétás ajtóval, amelyiken Medlockné kilépett, amikor először indult el a hang után, és eltévedt. A hang erről jött. Ment tehát tovább a gyér világításban, szinte tapogatózva. A szíve olyan erősen vert, hogy hallani vélte. A távoli, erőtlen sírás egyre tartott, és ezzel vezette őt. Néha egy-egy pillanatra szünetelt, azután újrakezdődött. Vajon ennél a saroknál kell-e befordulni? Mary megállt és gondolkozott. Igen, ez az. Ezen az átjárón végig és akkor balra, azután két széles lépcsőn fel, és akkor megint jobbra. Igen, ott volt a tapétás ajtó. Óvatosan lenyomta a kilincset, belépett, és maga mögött újra betette az ajtót. Mary ott állt a folyosón, és egészen tisztán hallotta a halk sírást. A falon túlról, bal kéz felől hallatszott, és pár lépéssel arrébb ajtó volt. Látta az ajtónyílás alól kiszivárgó halvány fényt. Az a bizonyos Valaki tehát ebben a szobában sír, és ez a Valaki nagyon fiatal. Mary az ajtóhoz lépett, benyitott, és ott állt a szobában. Szép, antik bútorokkal berendezett nagy szoba volt. A kandallóban pislákolt a tűz, és a négy, faragott oszlopon álló, brokáttakaróval borított ágy mellett mécses égett. Az ágyban egy kisfiú feküdt, és szánalomraméltóan sírdogált. Mary azon tűnődött, valóság-e mindez, vagy alszik, és most álmodik? A fiúnak elefántcsontszínű, szép, kifejező arca volt, és mintha a szeme túlságosan is nagy lett volna ehhez az archoz. Dús haja, mely sűrű csigákban homlokára hullt, vékony kis arcát még keskenyebbé tette. Beteg kisfiúnak látszott, aki azonban nem annyira fájdalmában, mint inkább rosszkedvében és a fáradtságtól sír.
Mary, gyertyával a kezében, lélegzet-visszafojtva állt az ajtó mellett. Azután keresztüllopózott a szobán, és amint közelebb ért, a kisfiú fölfigyelt a fényre, és feléje fordította a fejét. Csodálkozva nézett Maryre, tágra meresztett, szürke szeme valószínűtlenül megnőtt. – Ki vagy te? – kérdezte végre, félig ijedt suttogással. – Kísértet? – Nem, nem vagyok az – válaszolta hasonlóan ijedt suttogással Mary. – Te kísértet vagy? A fiú csak nézte, egyre nézte. Mary akaratlanul is észrevette, milyen különös a szeme. A vékony kis archoz túlságosan is nagynak hatott ez az agátszürke szempár, mert fekete pillák árnyékolták. – Nem – válaszolta a fiú egy percnyi várakozás után. – Én Colin vagyok. – Miféle Colin? – kérdezte bizonytalanul Mary. – Colin Craven vagyok. Te ki vagy? – Mary Lennox. Craven úr a nagybátyám. – Nekem meg az apám – mondta a fiú. – Az apád? – ámult el Mary. – Senkitől sem hallottam, hogy fia van! Miért nem mondták meg nekem? – Gyere ide! – kérte Colin, még mindig a kislányon tartva különös, nyugtalan kifejezésű szemét. Mary egészen közel ment az ágyhoz. Colin kinyújtotta a kezét, és megérintette. – Igazi vagy? – kérdezte. – Nekem nagyon gyakran vannak élő álmaim. Te is ilyen élő álom lehetsz. Mary egy gyapjúpongyolát kapott magára, amikor kisurrant a szobából, és ennek a pongyolának a csücskét most Colin kezébe nyomta. – Dörzsöld meg, és meglátod, milyen vastag és meleg – mondta. – Megcsíplek egy kicsit, ha akarod, hogy lásd, mennyire igazi vagyok. Egy percig én is azt hittem, hogy te csak álom vagy. – Honnan jöttél? – kérdezte Colin. – A saját szobámból. A szél annyira riogott, hogy nem tudtam elaludni, és hallottam, hogy valaki sír, és tudni akartam, ki az. Miért sírtál? – Mert én sem tudtam aludni, és mert fáj a fejem. Mondd meg még egyszer a neved! – Mary Lennox. Soha nem mondta neked senki, hogy örökre idejöttem? Colin még egyre tapogatta a kislány pongyoláját, de látszott rajta, hogy lassan hinni kezdi: Mary mégiscsak igaz. – Nem – válaszolta. – Nem merték megmondani. – Miért? – kérdezte Mary. – Mert attól tartottak volna, hogy meglátsz. Nem akarom, hogy az emberek lássanak és beszéljenek rólam.
– Miért? – kérdezte ismét Mary, és percről percre titokzatosabbnak érezte a dolgot. – Mert mindig beteg vagyok, mint most is, és fekszem. Apám sem tűri, hogy az emberek beszéljenek rólam! A személyzetnek is megtiltotta, hogy rólam beszéljen. Ha megérem, valószínűleg púpos leszek, de úgysem maradok életben. Apám számára még a gondolat is gyűlöletes, hogy olyan lehetek, mint ő. – Ó, milyen furcsa ház ez! – mondta Mary. – Milyen furcsa ház! Csupa titok. A szobák be vannak zárva, a kertek is be vannak zárva, és most itt vagy te! Te is be vagy zárva. – Nem, én itt élek ebben a szobában, mert nem akarom, hogy kimozdítsanak innen. Túlságosan fáraszt. – Édesapád meg szokott látogatni? – kockáztatta meg Mary a kérdést. – Ritkán. Általában olyankor jön, amikor alszom. Nem akar látni. – Miért? – csúszott ki akaratlanul Mary száján. Colin arcán haragos árnyék suhant át. – Anyám meghalt, amikor születtem, és boldogtalan, ha rám kell néznie. Ő azt hiszi, hogy én ezt nem tudom, de hallottam, amikor az emberek beszélték. – A kertet gyűlöli, mert ő meghalt – mondta Mary félig önmagának. – Milyen kertet? – kérdezte a fiú. – Ó… csak… csak egy kertet, amelyet édesanyád szeretett – tétovázott Mary. – Te mindig itt voltál? – Csaknem mindig. Néha elvittek a tengerpartra, de nem maradtam ott, mert az emberek megbámultak. Egy vas fűzőfélét szoktam viselni, ami egyenesen tartja a hátam, de egy híres orvos, aki Londonból jött, megvizsgált, és azt mondta, hogy ostobaság. Azt mondta, dobják ki a vasat, és vigyenek friss levegőre. De én gyűlölöm a friss levegőt, és nem akarok a szabadban lenni. – Eleinte én sem akartam – mondta Mary. – Miért nézel úgy rám? – Az álmok miatt, amelyek olyan élők – válaszolta kissé dühösen Colin. – Néha, mikor kinyitom a szemem, nem tudom elhinni, hogy ébren vagyok. – Mind a ketten ébren vagyunk – mondta Mary. Szétnézett a szobában: nézte a magas mennyezetet, az árnyékba burkolt sarkokat és a pislákoló tüzet. – Egészen olyan, mint egy álom. Éjszaka van, mindenki alszik a házban, mindenki, kivéve bennünket. Mi teljesen ébren vagyunk. – Nem akarom, hogy álom legyen – mondta nyugtalanul Colin. Marynek hirtelen eszébe jutott valami. – Nem szereted a látogatókat – kezdte –, akarod, hogy elmenjek? Colin még mindig fogta a pongyolát, és most egy kicsit megrántotta. – Nem – mondta. – Ha elmennél, biztosra venném, hogy csak álom voltál. Ha élő vagy, akkor ülj le arra a nagy zsámolyra, és beszélj. Rólad akarok hallani.
Mary letette a gyertyát az ágy mellett álló asztalra, és leült a párnázott zsámolyra. Egyáltalán nem volt szándékában elmenni. Itt akart maradni ebben a távoli, elrejtett, titokzatos szobában, és beszélgetni akart ezzel a titokzatos fiúval. – Miről beszéljek? – kérdezte. Colin tudni akarta, mióta van Mary Misselthwaite-ben, tudni akarta, melyik folyosóról nyílik a szobája, mit szokott csinálni, utálja-e a lápot, mint ő, hol élt, mielőtt Yorkshire-be jött. Mary mindezekre a kérdésekre válaszolt, és még ennél is sokkal többre. Colin visszafeküdt a párnára, és hallgatta. Indiáról és a tengeri útról is meséltette Maryt. A kislány megtudta, hogy Colin a betegsége miatt sok mindent nem tanult meg, amit más gyerek tud. Egyik nevelője még egészen kicsi korában megtanította olvasni, és Colin folyton olvasott, és nézte a képeket a csodaszép könyvekben. Bár az édesapja ritkán látta ébren Colint, mindenféle gyönyörű dolgot küldött neki, hogy szórakozzék vele. Colin azonban nem lelte örömét bennük. Általában soha semmiben nem lelte örömét. Mindent megkapott, amit kért, és sohasem kellett olyat csinálnia, amihez nem volt kedve. – Mindenki köteles a kedvemben járni – mondta közömbösen. – Beteggé tesz, ha mérgelődöm. Senki sem hisz benne, hogy életben maradok, és felnövök. Úgy mondta ezt, mint aki annyira megszokta már a gondolatot, hogy az egyáltalán nem is jelentett számára semmit. A kislány beszélt, és Colin álmos érdeklődéssel hallgatta. Egyszer-kétszer Mary arra gondolt, hogy talán lassan elszundikált, de végül Colin kérdezett valamit, és ez új fordulatot adott a beszélgetésnek. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Én tíz – válaszolta Mary, és egy pillanatra elfeledkezve magáról, hozzátette: – És te is. – Honnan tudod? – csapott le meglepetten Colin. – Mert amikor születtél, bezárták a kertet, és a kulcsot elásták. És tíz esztendeig volt zárva. Colin félig felült, és a könyökére támaszkodva Mary felé fordult. – Miféle kertet zártak be? Ki zárta be? Hová ásták el a kulcsot?! – kiabált, mintha hirtelen nagyon érdekelné a dolog. – Az… az a kert, amelyet Craven úr gyűlöl – mondta idegesen Mary. – Ő zárta be az ajtót. Senki, de senki nem tudja, hová ásta el a kulcsot. – Miféle kert az? – kérdezte Colin mohó érdeklődéssel. – Tíz év óta senki sem léphetett be a kapun – válaszolta óvatosan Mary. De az óvatossággal már elkésett. Colin természete nagyon is hasonlított az övéhez. Ő sem tudta mivel elfoglalni magát, és az elrejtett kert gondolata ugyanúgy felébresztette az érdeklődését, mint Maryét. Kérdést kérdésre halmozott. Hol van az a kert? Nem kereste a kaput sohasem? Sohasem kérdezte meg a kertészeket?
– Nem beszélnek róla – mondta Mary. – Azt hiszem, parancsot kaptak, hogy ne válaszoljanak, ha kérdezik őket. – Majd nekem válaszolnak! – mondta Colin. – Válaszolnának? – hebegett Mary, és kezdett megrémülni. Ki tudja, mi történik, ha Colin válaszra bírja az embereket? – Mindenki köteles kedvemben járni, már mondtam neked. Ha életben maradnék, ez a birtok idővel az enyém lenne. Ezt valamennyien tudják. Majd én szóra bírom őket. Mary azt nem tudta, hogy őt rosszul nevelték, de azt egészen világosan látta, hogy ezzel a fiúval ez történt. Azt képzeli, hogy az egész világ az övé. Furcsa egy gyerek, és milyen közömbösen beszélt a halálról! – Azt hiszed, nem maradsz életben? – kérdezte Mary, részben azért, mert kíváncsi volt, részben mert remélte, hogy Colin elfelejtkezik a kertről. – Azt – válaszolta Colin éppen olyan közömbösen, mint az előbb. – Amióta csak emlékszem, mindig azt hallottam mindenkitől, hogy nem maradok életben. Eleinte azt hitték, kicsi vagyok még ahhoz, hogy megértsem, most azt hiszik, hogy nem hallom meg, amit suttognak. De én meghallom. Az orvosom az apám unokatestvére. Szegény ember, és ha én meghalok, apám halála után egész Misselthwaite az övé lesz. Nem hiszem, hogy nagyon örülne, ha életben maradnék. – Te szeretnél élni? – érdeklődött Mary. – Nem – válaszolta Colin bosszúsan és fáradtan. – De nem akarok meghalni. Mikor érzem, hogy beteg vagyok, itt fekszem egyedül, és ezen gondolkozom, míg csak sírni nem kezdek. Akkor aztán sírok és sírok és sírok. – Háromszor hallottalak sírni – mondta Mary –, de nem tudtam, ki az. Ezért sírtál? – Mindenképpen azon volt, hogy elterelje Colin gondolatait a kertről. – Azt hiszem – válaszolta a fiú. – De beszéljünk valami másról. Beszélj a kertről! Nem szeretnéd látni? – De igen – felelte egész halkan a kislány. – Én is – fűzte tovább a szót állhatatosan Colin. – Még soha nem voltam semmire sem kíváncsi, de ezt a kertet látni akarom. Ki akarom ásatni a kulcsot. Ki akarom nyittatni a kaput. Oda vitetném magam a tolókocsiban, hogy friss levegőt szívjak. Igen, ki fogom nyittatni az ajtót. Valósággal izgalomba jött. Különös szeme ragyogott, mint a csillag, és nagyobbnak látszott, mint valaha. – A kedvemben kell járniuk – mondta. – Kivitetem magam abba a kertbe, és neked is megengedem, hogy bejöjj. Mary egymásba kulcsolta a kezét. Mindennek vége volna, mindennek! Dickon sohasem jönne többé vissza. Ő pedig nem érezhetné magát többé rigónak a biztonságosan elrejtett fészekben. – Nem, nem, nem, ne tedd ezt! – kiáltotta.
Colin úgy nézett rá, mintha attól tartott volna, hogy Mary hirtelen megzavarodott. – De miért?! – kiáltotta. – Te mondtad, hogy szeretnéd látni! – Szeretném – válaszolt Mary majdnem zokogva –, de ha te kinyittatod az ajtót, és beviteted magad, akkor már nem lesz többé titok. Colin előbbre hajolt. – Titok? – kérdezte. – Hogy gondolod ezt? Mondd el. Mary egyik szavát majdnem a másikba öltötte. – Tudod… tudod… – lihegte –, ha senki sem tudja rajtunk kívül… ha lenne egy elrejtett kapu valahol a borostyán alatt… ha lenne… és mi rábukkannánk… és ha be tudnánk surranni együtt, és bezárnánk magunk mögött az ajtót, és senki sem tudná, hogy van valaki a kertben, és a mi kertünknek hívnánk, és azt mondanánk, hogy rigók vagyunk, és ez a fészkünk, és majdnem mindennap ott játszanánk és ásnánk, meg magokat ültetnénk, és élővé varázsolnánk az egész kertet… – Hát halott? – szakította félbe Colin. – Hamarosan az lesz, ha senki sem törődik vele – mondta Mary. – A virághagymák azok még élnek talán, de szegény rózsák… Colin ismét félbeszakította, olyan izgatottan, mint amilyen izgatott volt maga Mary is. – Mik azok a virághagymák? – vetette közbe. – Nárciszok, liliomok és hóvirágok. Már nyújtózkodnak a föld alatt, ki is dugták halványzöld hajtásaikat, mert jön a tavasz. – Jön a tavasz? – kérdezte Colin. – Milyen az? Az ember a szobából nem látja, ha beteg. – Az olyan, hogy a napsütésre eső jön, az esőre meg napsütés, a növények kibújnak és nyújtózkodnak a föld alatt – magyarázta Mary. – Ha a kertről senki sem tud, mert titok, és mi mégis be tudunk menni, figyelhetjük a napról napra nyíló virágokat, és meglátjuk, hány rózsa van életben. Nem érted? Hát nem érted, mennyivel szebb lenne, ha titok maradna? Colin, valami különös kifejezéssel az arcán, visszahanyatlott a párnájára. – Sose volt titkom – mondta. – Kivéve azt az egyet, hogy nem maradok életben. A többiek nem tudják, hogy én tudom, tehát ez is amolyan titokféle. De nekem ez a másik titok jobban tetszik. – Ha nem viteted be magad a kertbe – mondta rábeszélő hangon Mary –, talán… de nem is talán: biztosan rájönnék egyszer, hogyan lehet bejutni oda. És akkor… ha az orvos megengedi, hogy kimenj a tolókocsiban a levegőre, és ha te mindig azt teheted, amit akarsz, akkor talán… sikerülne egy fiút találnunk, aki tolna, és mehetnénk egyedül, és a kert örökre titkos kert maradna. – Ez jó lenne – mondta Colin nagyon lassan, álmodozó tekintettel. – Igen, ez jó lenne. Egy titkos kertben szívesen levegőznék.
Mary izgatottsága alábbhagyott. Most már nyugodtabb volt, mert a titok megőrzésének a gondolata szemlátomást tetszett Colinnak. Úgy érezte, majdnem bizonyosra vette, hogy ha tovább beszél, és sikerül Colin lelki szeme elé varázsolnia a titkos kertet, ahogy ő is sokszor elképzelte magának, Colin annyira megszeretné, hogy senkinek sem engedné meg a szabadon besétálást. – Elmondom neked, milyennek képzelem a kertet, ha egyszer bejutnánk – szólt Mary. – Olyan sokáig zárva volt, hogy a fák és a bokrok bizonyára elvadultak, az ágak egymásba gubancolódtak. Colin csendesen feküdt, és hallgatta, míg Mary tovább mesélt a rózsákról, amelyek bizonyára fáról fára kúsztak, és lecsüngnek a gallyakról. A sok-sok madárról, amely bizonyára ott rakott fészket, mert ott a legbiztonságosabb. És Mary mesélt Colinnak a vörösbegyről és Ben Weatherstaffról. A vörösbegyről annyi mesélnivalója volt, és olyan könnyen és szabadon mesélhetett róla, hogy teljesen elszállt a félelme. Colinnak annyira tetszett, hogy el-elmosolyodott. Ilyenkor majdnem gyönyörű volt. Mary most először gondolt arra, hogy Colin, nagy szemével és sűrű, hullámos hajával, talán még nála is sápadtabb. – Nem tudtam, hogy egy madár így viselkedhet – mondta. – Ha az ember itt fekszik a szobában, soha nem lát semmit. Mennyi mindent tudsz! Mintha bent lettél volna a kertben. Mary nem tudta, mit mondjon, így hát hallgatott. Colin nyilván nem is várt választ, és a következő pillanatban nagy meglepetéssel szolgált: – Megengedem neked, hogy megnézz valamit. Látod azt a rózsaszínű selyemfüggönyt, amelyik a kandalló felett lóg? Mary eddig nem vette észre, de amint arra nézett, meglátta. Lágy selyemfüggöny volt, amelyik mintha egy képet takart volna. – Igen – válaszolta. – Egy zsinór lóg mellette – mondta Colin. – Menj oda, és húzd meg. Mary zavartan odalépett, és megtalálta a zsinórt. Mikor meghúzta, a selyemfüggöny apró fémgyűrűkön oldalra szaladt, és egy festmény bukkant elő. Nevető arcú lány képe volt. Ragyogó haját kék szalag fogta össze, és vidám, gyönyörű szeme egészen Colin boldogtalan szemére emlékeztetett: ez is agátszürkén ragyogott, és kétszer akkorának látszott, mint amilyen valójában volt, mert fekete pillák árnyékolták. – Az édesanyám – mondta Colin panaszosan. – Nem értem, miért halt meg. Néha gyűlölöm, mert ilyet csinált. – Milyen furcsa – mondta Mary. – Ha élne, azt hiszem, nem lennék mindig beteg – mormogta Colin. – Még talán életben is maradnék. És az apám nem irtózna attól, hogy rám nézzen. Azt hiszem, akkor erős hátam lenne. Húzd vissza a függönyt! Mary úgy tett, amint Colin mondta, és visszament a zsámolyhoz.
– Sokkal szebb, mint te – mondta –, de a szeme egészen olyan, mint a tiéd. Legalábbis a vonala és a színe ugyanaz. Miért van függönnyel eltakarva? Colin kelletlenül megmozdult. – Én csináltattam – mondta. – Néha nem szeretem, ha magamon érzem a tekintetét. Túl sokat mosolyog, mikor én beteg és nyomorult vagyok. Amellett ő az enyém, és nem akarom, hogy akárki lássa. Néhány percnyi csend állt be, majd Mary szólalt meg: – Mit tenne Medlockné, ha rájönne, hogy itt voltam? – kérdezte kíváncsian. – Azt, amit mondanék neki, hogy tegye – válaszolta Colin. – És én azt mondanám neki, hogy te gyere hozzám, és beszélgess velem mindennap. Örülök, hogy eljöttél. – Én is – mondta Mary. – Olyan gyakran fogok jönni, amilyen gyakran csak tudok, de – habozott egy pillanatig – mindennap mennem kell majd keresni a kertkaput. – Úgy van – helyeselt Colin. – És utána el kell mondanod nekem mindent. Néhány percig gondolkozva feküdt, mint az imént, azután megint beszélni kezdett: – Azt hiszem, te is titok leszel – mondta. – Nem fogom megmondani nekik, amíg maguktól rá nem jönnek. Az ápolónőt akármikor ki tudom küldeni a szobából azzal, hogy egyedül akarok lenni. Ismered Marthát? – Igen, nagyon jól ismerem – mondta Mary. – Ő szolgál ki engem. Colin a folyosó felé intett. – Ő alszik a másik szobában. Az ápolónő elment tegnap, a nővérénél tölti az éjszakát, és mindig Marthát bízza meg, hogy vigyázzon rám, ha el akar menni. Martha meg fogja mondani neked, mikor gyere. Mary most értette meg Martha rémült tekintetét, amikor a sírás felől faggatta. – Martha egész idő alatt tudott rólad? – kérdezte. – Igen. Ő gyakran van mellettem. Az ápolónő örül, hogy ha odébbállhat, ilyenkor Martha jön. – Sokáig maradtam – mondta Mary. – Elmenjek? Látom a szemeden, hogy álmos vagy. – Szeretnék úgy elaludni, hogy itt vagy – mondta szégyenlősen Colin. – Hunyd be a szemed – mondta Mary, és közelebb húzta a zsámolyát. – Most azt fogom csinálni, amit Dadus csinált Indiában. Simogatom és ütögetem a kezed, és egészen halkan énekelek valamit. – Azt hiszem, az jó lesz – mondta álmosan Colin. Mary valahogy megsajnálta Colint, és nem akarta, hogy ébren feküdjék, így hát az ágya fölé hajolt. Ütögette, cirógatta a kezét, és valami nagyon halk kis templomi éneket énekelt neki hindusztáni nyelven.
– Ez szép – mondta Colin még álmosabban, amint Mary tovább dúdolt és cirógatta. Mikor a kislány újra ránézett, Colin fekete szempillája szorosan az arcára simult. Mary halkan felállt, fogta a gyertyáját, és nesztelenül kiosont a szobából. XIV. fejezet AZ IFJÚ MAHARADZSA Reggelre kelve a láp elveszett a ködben, és az eső egyre szakadt. Nem lehetett kimenni. Mary nem tudott Marthával beszélni, mert a lány túlságosan el volt foglalva, de délután megkérte, hogy jöjjön be hozzá, és üljön le vele a gyerekszobában. Martha belépett, hozta a kötését is, mert ha más dolga nem volt, harisnyát kötött. – Mit akar tőlem? – kérdezte, mihelyt leült. – Látom az orrán, hogy mondani akar valamit. – Igen. Kitaláltam, hogy mi volt az a sírás – mondta Mary. Martha a térdére ejtette a kötést, és rémülten bámult Maryre. – Nem igaz! – kiáltotta. – Nem igaz! – Éjszaka megint hallottam – mondta tovább Mary. – Felkeltem, és kimentem, hogy megtudjam, honnan jön a hang. Colin volt. Rátaláltam. Martha arca piros lett a rémülettől. – Ó, Mary kisasszony – mondta félig sírva –, ezt nem lett volna szabad csinálnia, nem lett volna szabad! Még bajt hoz rám. Én soha egy kukkot sem szóltam magának róla, de maga bajba kever engem! El fogom veszteni a helyemet, és mit csinál akkor édesanyám! – Nem fogod elveszteni a helyedet – mondta Mary. – Colin örült annak, hogy jöttem. Sokat beszélgettünk, és Colin azt mondta, örül az érkezésemnek. – Azt mondta?! – kiáltott Martha. – Ez igaz? Maga nem tudja, milyen, amikor valami felizgatja. Nagy fiú, de úgy sír, mint egy kisgyerek, és ha rájön, olyan visítozást csap, hogy a hideg ráz bennünket. Tudja, hogy nem merünk rászólni. – Nem haragudott – mondta Mary. – Kérdeztem, hogy elmenjek-e, de ő marasztalt. Sok mindent kérdezett, én meg csak ültem egy nagy zsámolyon, és beszéltem neki Indiáról, a vörösbegyről és a kertekről. Nem akart elengedni. Megmutatta nekem az édesanyja arcképét. Mielőtt eljöttem, énekeltem neki, amíg el nem aludt. Martha levegő után kapkodott meglepetésében. – Alig tudom elhinni – ámuldozott. – Mintha egyenesen bement volna az oroszlán barlangjába. Máskor rájön ilyenkor a roham, és úgy tombol, hogy felveri az egész házat. Nem tűri, hogy idegenek nézzék. – Nekem megengedte, hogy nézzem. Egész idő alatt néztem, és ő is nézett engem. Bámultuk egymást – mondta Mary.
– Nem tudom, mit csináljak! – kiáltotta izgatottan Martha. – Ha Medlockné rájön, azt fogja hinni, hogy megszegtem a parancsot, és megmondtam magának! Akkor aztán csomagolhatok is, és mehetek vissza édesanyámhoz. – Colin egyelőre semmit sem fog mondani Medlocknénak. Ez most még amolyan titokféle – mondta Mary határozottan. – És Colin azt mondta, hogy mindenki köteles a kedvében járni. – Ajaj, ez már igaz. Komisz kölyke! – sóhajtott Martha, a kötényével törölgetve a homlokát. – Colin azt mondja, hogy Medlockné is köteles a kedvében járni, és azt akarja, hogy mindennap menjek, és beszélgessek vele. A te dolgod lesz, hogy megmondd nekem, mikorra vár. – Az én dolgom lesz? – rémüldözött Martha. – El fogom veszteni a helyemet. Most már biztos, hogy elvesztem! – Hogy vesztenéd el, ha azt teszed, amit Colin kíván tőled? Hiszen mindenkinek kötelessége, hogy engedelmeskedjék neki – érvelt Mary. – Maga azt mondja – kérdezte Martha kerekre nyílt szemmel –, hogy kedves volt magához? – Sőt: azt hiszem, meg is szeretett – válaszolta a kislány. – Akkor maga megbabonázta – jelentette ki Martha nagy lélegzettel. – Varázslatra gondolsz? – kérdezte Mary. – Indiában hallottam a varázslatról, de én nem értek hozzá. Én csak bementem a szobájába, és úgy meg voltam lepve, amikor megláttam, csak álltam és bámultam. Azután Colin megfordult, és rám bámult. Azt hitte, kísértet vagyok, vagy álomkép, én meg ugyanazt gyanítottam róla. Olyan furcsán hatott, hogy egyedül voltunk ketten az éjszakában, és nem tudtunk semmit egymásról. És akkor kérdezgettük egymást. És mikor megkérdeztem, hogy elmenjek-e, azt mondta, ne menjek. – Vége a világnak! – lihegett Martha. – Colinnak mi baja van tulajdonképpen? – kérdezte Mary. – Senki sem tudja biztosan – mondta Martha. – Craven úr olyan volt, mint az őrült, amikor született. Az orvosok azt hitték, a bolondokházába kell szállítani. Azért volt ez, mert az úrnő meghalt, ahogy elmondtam magának. Craven úr rá se akart nézni a babára, csak tombolt, és azt hajtogatta, ha ez is púpos lesz, mint ő, akkor jobb, ha meghal. – Colin púpos? – kérdezte Mary. – Nem látszik annak. – Még nem az – mondta Martha –, de rosszul fogtak hozzá. Édesanyám azt mondja, ennyi baj és őrjöngés mellett minden gyerek beteg lenne. Meg voltak ijedve, hogy gyenge a háta, és úgy vigyáztak rá, hogy lefektették, és nem engedték járni. Egyszer csináltattak neki egy fűzőt, de annyira felizgatta, hogy belebetegedett. Akkor eljött egy híres doktor, megvizsgálta, és kidobatta a fűzőt. Udvariasan, de nyers
őszinteséggel beszélt a másik doktorral. Azt mondta, túlságosan sok gyógyszert adnak a betegnek, és túlságosan is ráhagynak mindent. – Azt hiszem, Colin nagyon elkényeztetett gyerek – mondta Mary. – Ő a legrosszabb gyerek, akit életemben láttam – mondta Martha. – Én nem mondom, hogy nem volt elég sokszor beteg. Kétszer vagy háromszor annyira megfázott és köhögött, hogy majdnem ráment. Egyszer csúza, egyszer meg tífusza volt. Medlocknét majd kilelte a hideg. Colin nem volt magánál, és Medlockné, abban a hiszemben, hogy Colin semmiről sem tud, azt mondta az ápolónőnek: egészen biztos, hogy meghal, és ez lesz a legjobb neki is meg mindenkinek. Ránézett Colinra – hát a gyerek nagy, nyitott szemmel bámult rá. Éppen úgy észnél volt, mint maga Medlockné. Az asszonyság nem tudta, mi lesz ebből, de Colin csak ránézett, és ennyit mondott: adjon egy kis vizet, és hallgasson el! – Gondolod, hogy meg fog halni? – kérdezte Mary. – Édesanyám azt mondja, nincs rá mód, hogy sokáig éljen az, aki nem kap friss levegőt, és semmi mást nem csinál, csak fekszik a hátán, képeskönyveket olvas, meg gyógyszereket szed. Colin gyenge, és gyűlöli a vesződést, hogy kivigyék a levegőre. Azt mondja, könnyen megfázik, és ettől beteg lesz. Mary csak ült, és a tüzet nézte. – Lehet, hogy jót tenne neki – mondta lassan –, ha kimenne a kertbe, és figyelné a virágok növekedését. Nekem jót tett. – Akkor volt az egyik legsúlyosabb rohama – mondta Martha –, mikor egyszer kivitték oda, ahol a rózsák vannak, a szökőkút mellett. Az újságban olvasta, hogy vannak, akik rózsanáthát kapnak a rózsáktól. Ő is tüsszenteni kezdett, és azt mondta, megkapta a rózsanáthát. Egy új kertész, aki nem ismerte a szokásokat, véletlenül arra ment, és kíváncsian ránézett. Colin rohamot kapott, és azt kiabálta, a kertész azt nézte, hogy púposodik. Addig ordított, míg lázas lett, akkor aztán egész éjjel beteg volt. – Ha velem is dühöngeni fog, én soha többé feléje sem megyek – mondta Mary. – Majd ha látni akarja magát, akkor látni fogja – szólt Martha. – Jobb, ha ezzel mindjárt az elején tisztában van. Nemsokára megszólalt a csengő, és Martha felgöngyölte a kötését. – Azt hiszem, az ápolónő hív, hogy menjek be Colinhoz egy kicsit. Remélem, jó hangulatban van. Kiment a szobából, és nem telt belé tíz perc, zavart arccal jött vissza. – De hiszen maga megbabonázta őt! – mondta Martha. – Fenn van, a díványon ül, és a képeskönyveit nézegeti. Azt mondta az ápolónőnek, hogy hat óráig elmehet. Nekem a másik szobában kellett várnom. Abban a pillanatban, hogy a nővér elment, magához hívott, és azt mondta: Mary Lennox jöjjön be, és beszélgessen velem. De ezt senkinek sem szabad elmondanod, érted? – Azt tanácsolom a kisasszonynak, hogy jó lesz sietni.
Mary szívesen ment. Colint nem kívánta annyira látni, mint Dickont, de azért őt is látni akarta. A kandallóban lobogott a tűz, mikor Mary belépett Colin szobájába. Csak most, nappali fényben látta igazán, milyen gyönyörű szoba ez! Ezer színben ragyogó szőnyegek és függönyök, a falakon képek és könyvek, amelyek kényelmessé és az ólmos, szakadó eső ellenére is barátságossá tették. Colin maga is úgy festett, mint egy kép. Bársonyköpeny volt rajta, és a hátát egy nagy brokátpárnának támasztotta. Mind a két orcáján piros folt égett. – Gyere – mondta. – Egész délelőtt rólad gondolkoztam. – Én meg rólad gondolkoztam – válaszolta Mary. – Nem is tudod, Martha mennyire meg van rémülve. Medlockné azt fogja hinni, hogy ő beszélt nekem rólad, és akkor őt elküldik. Colin összeráncolta a homlokát. – Menj, mondd meg neki, hogy jöjjön ide. A szomszéd szobában van. Mary ment, és behívta Marthát. Szegény Martha egész testében reszketett. Colin még mindig összeráncolt homlokkal várta. – Azt kell-e tenned, amit kívánok, vagy nem? – vonta kérdőre Marthát. – Azt kell tennem, amit kíván, úrfi – dadogta pirosra válva Martha. – Medlockné is köteles azt tenni, amit akarok? – Mindenki köteles azt tenni, úrfi – válaszolta Martha. – Hát akkor hogyan küldhetne el téged Medlockné, ha azt parancsolom, hogy vezesd hozzám Mary kisasszonyt? – Nagyon kérem, úrfi, ne engedje, hogy elküldjön! – rimánkodott Martha. – Én fogom őt elküldeni, ha egy szót mer szólni neked! – mondta ifjabb Craven úr fensőbbségesen. – Légy nyugodt, ez nem lenne ínyére. – Köszönöm, fiatalúr – Martha pukedlizott –, teljesítem a kötelességem. – A te kötelességed az, amit én akarok – mondta még fensőbbségesen Colin. – Gondom lesz rá, hogy ne legyen bántódásod. Most elmehetsz. Mikor az ajtó becsukódott Martha mögött, Colin észrevette, hogy Mary kisasszony merőn nézi, mintha csodálkozna valamin. – Miért nézel úgy rám? – kérdezte. – Mire gondolsz? – Két dolgon gondolkozom. – Mi az a két dolog? Ülj le, és mondd el. – Az egyik az – kezdte Mary, elhelyezkedve a nagy zsámolyon –, hogy egyszer Indiában láttam egy kisfiút, aki maharadzsa volt. Rubin-, smaragd- és gyémántkövek voltak a ruháján. Az beszélt úgy az alattvalóival, mint te most Marthával. Mindenkinek minden parancsát teljesítenie kellett, de még abban a szempillantásban! Azt hiszem, megölette volna, aki nem engedelmeskedik. – Majd később mesélsz nekem ezekről a maharadzsákról – szólt Colin –, de előbb mondd meg, mi a másik dolog.
– Azon gondolkoztam – mondta Mary –, hogy mennyire más vagy, mint Dickon. – Ki az a Dickon? – kérdezte Colin. – Milyen különös neve van! Miért ne mondanám? – gondolta Mary. Dickonről nyugodtan beszélhet, anélkül hogy a titkos kertet említené. Szerette hallgatni Marthát, ha Dickonről mesélt. Amellett vágyott is rá, hogy Dickonről beszéljen. Ez – úgy érezte – valahogy közelebb hozza hozzá. – Dickon Martha testvére. Tizenkét éves – magyarázta. – Senki máshoz nem hasonlít a világon. Tud rókát, mókust bűvölni, meg madarakat, ahogy az indiai bennszülöttek kígyót bűvölnek. Egy tilinkón valami nagyon kedves kis dalt játszik, és az állatok odajönnek hozzá. Az asztalon, a Colin felőli oldalon néhány nagy könyv hevert. Colin hirtelen kihúzott egyet. – Ebben egy kígyóbűvölőnek a képe van! – kiáltotta. – Gyere, nézd meg! Gyönyörű könyv volt, nagyszerű, színes képekkel. Colin fellapozta az egyiket. – Meg tudja ezt csinálni? – kérdezte mohón. – Ő csak tilinkózott, és az állatok hallgatták – magyarázta Mary. – De Dickon nem bűvölésnek hívja ezt. Azt mondja, ez azért van, mert ő lápi gyerek, és ismeri az állatokat. Annyira szereti őket, hogy néha úgy érzi, mintha ő maga is madár vagy nyúl lenne. Azt hiszem, a vörösbegytől kérdezett is egyet-mást. Olyan volt, mintha lágyan csiripelve beszélgettek volna egymással. Colin visszafeküdt a párnájára, a szeme egyre nagyobbra nőtt, és a két folt égett az arcán. – Mesélj még róla! – mondta. – Dickon mindent tud a tojásokról és a fészkekről – mesélt tovább Mary. – És tudja, hol élnek a rókák, borzok és a vidrák. De titokban tartja őket, úgyhogy a többi fiú nem találja meg a fészküket, és nem ijeszthet rájuk. Mindenről tud, ami a lápon terem és él. – Szereti a lápot? – kérdezte Colin. – Hogy szeretheti, mikor a láp olyan nagy, kopár és szomorú hely! – A leggyönyörűbb hely a világon! – tiltakozott Mary. – Ezerszámra nőnek a legszebb virágok, ezernyi kis állat futkos, hogy fészket építsen vagy odút csináljon magának, és csiripelnek vagy énekelnek vagy cincognak egymásnak. Rettentően el vannak foglalva, és nagyon jól szórakoznak a föld alatt, a lombokban vagy a hangák között. Ez az ő világuk. – Honnan tudod mindezt? – kérdezte Colin, és a könyökére támaszkodva nézte Maryt. – Valójában egyszer sem jártam a lápon – mondta Mary, hirtelen ráeszmélve –, csak átutaztam rajta a sötétben. Akkor én is szörnyűnek éreztem, de azután Martha, később meg Dickon mesélt róla. Mikor Dickon a lápról mesél, az ember úgy érzi, mintha látná és hallaná a dolgokat: mintha ott állna a hanga között, a ragyogó
napsütésben. Beszívja a rekettye mézédes illatát, és körös-körül mintha csupa méh és pillangó lenne a világ. – Ha az ember beteg, akkor semmit sem lát – mondta Colin nyugtalanul. Olyan volt, mint aki soha nem hallott hangot hall a messzi távolból, és szeretné tudni, mi az. – Nem is láthatsz, ha mindig csak a szobában vagy – szólt Mary. – Én nem tudnék kimenni a lápra – mondta Colin neheztelő hangon. Mary egy pillanatig hallgatott, azután valami merészet mondott. – Ki fogsz tudni jönni… idővel. Colin olyan mozdulatot tett, mintha megijedt volna. – A lápra? Hogyan tudnék? Én meg fogok halni. – Honnan tudod? – kérdezte Mary részvétlenül. Nem tetszett neki, ahogy Colin a halálról beszélt. Ellenszenvesnek tartotta. Az volt az érzése, mintha Colin éppenséggel dicsekednék vele. – Ó, amióta csak az eszemet tudom, ezt hallom – válaszolta a fiú rosszkedvűen. – Mindig erről suttognak, és azt hiszik, hogy én nem hallom. Szeretnék is, ha meghalnék. Mary kisasszonyban feltámadt az ellenkezés. Összeszorította a száját. – Ha azt szeretnék, hogy meghaljak – mondta egy kis szünet után –, akkor én azért se halnék meg. Ki az, aki azt szeretné, hogy meghalj? – A személyzet és… természetesen Craven doktor, mert akkor az övé lenne Misselthwaite. Gazdag ember lenne, nem szegény. Persze erről nem mer beszélni, de mindig felvidul, valahányszor rosszabbul vagyok. Mikor tífuszos voltam, egészen kigömbölyödött az arca. És azt hiszem, az apám is azt kívánja, hogy meghaljak. – Nem hiszem – mondta harciasan Mary. Colin ismét feléje fordult, és ránézett. – Nem hiszed? – kérdezte. Visszafeküdt a párnájára, és olyan csendben volt, mint aki gondolkozik. Sokáig hallgattak. Talán mind a ketten olyan különös dolgokra gondoltak, amin a gyerekek többnyire nem szokták törni a fejüket. – Nekem tetszik az a híres orvos, aki Londonból jött, mert kidobta azt a vasat – mondta végül Mary. – Ő is azt mondta, hogy meg fogsz halni? – Nem. – Ő mit mondott? – Először is nem suttogott – válaszolta Colin. – Talán azért, mert tudta, hogy gyűlölöm a suttogást. Hallottam, amint egészen hangosan azt mondta: „A gyerek életben marad, ha elhatározza, hogy élni akar. Gondoskodjanak róla, hogy jókedvű legyen!” Mindezt elég ingerülten mondta. – Én megmondom neked, ki tudna téged jókedvre deríteni – tűnődött Mary, aki szerette volna ezt a dolgot így vagy úgy, de elintézni. – Meg vagyok győződve róla, hogy Dickon jókedvre derítene. Ő olyan érdekes dolgokról beszél mindig. Sohasem
beszél meghalásról vagy betegségről. Mindig felnéz a levegőbe, és figyeli a röpülő madarakat, vagy lenéz a földre, hogy lássa, mi sarjadt ki belőle. Olyan kerek, kék szeme van, és olyan nagyra nyitja, amikor körülnéz! És akkorákat kacag a nagy szájával, és az arca olyan piros, mint… mint a cseresznye. Mary közelebb húzta a zsámolyát a díványhoz. Dickon széles, nevetésre álló szájára és kerek, kék szemére gondolva, az egész arca átszellemült. – Látod – mondta –, ne beszéljünk a halálról! Nem szeretem. Beszéljünk az életről. Beszéljünk sokat, sokat Dickonről. Azután majd megnézzük a képeidet. Ez volt a legokosabb dolog, amit Mary mondhatott. Dickonről beszélni azt jelentette, hogy a lápról beszélnek, meg a kis házról, ahol tizennégy ember heti tizenhat shillingből él, és a gyerekekről, akik meghíznak a láp füvétől, mint a vadpónik. És Dickon édesanyjáról, az ugrókötélről, a napfényes lápról és a halványzöld hajtásokról, amelyek előbukkannak a fekete földből. És mindez olyan érdekes volt, hogy Mary sokkal többet beszélt, mint amennyit valaha is életében – és Colin is beszélt meg figyelt, mint soha azelőtt. És kacagtak minden semmiségen, mint a boldog gyerekek. Olyan sokat nevettek, és a végén úgy lármáztak, mintha nem is egy morc, ellenszenves kislány és egy halálát váró, beteg kisfiú, hanem két hétköznapi, egészséges, tízéves gyerek ült volna egymás mellett. Olyan jól szórakoztak, hogy elfelejtkeztek a képekről, és elfelejtkeztek az időről. Hangosan nevettek Ben Weatherstaffon és a vörösbegyen, és Colin – elfelejtkezve gyönge hátáról – felült, mert hirtelen eszébe jutott valami. – Tudod te azt, hogy van valami, amire egyszer sem gondoltunk? – kérdezte Colin. – Mi unokatestvérek vagyunk. Olyan furcsa volt, hogy annyit beszélgettek, és ez az egyszerű dolog nem jutott eszükbe, hogy még jobban kacagtak, mint azelőtt. A jókedvnek ezen a fokán már mindenen nevet az ember. És a legnagyobb vidámság közepette nyílt az ajtó, és Craven doktor lépett be, a sarkában Medlocknéval. Craven doktor rémülten visszahőkölt, és Medlockné majdhogy hanyatt nem esett, mert a doktor véletlenül meglökte. – Szent Isten! – visított fel szegény Medlockné, és csaknem kiugrott a szeme. – Szent Isten! – Mi ez? – kérdezte előrelépve Craven doktor. – Mit jelentsen ez?! És Marynek megint eszébe jutott az ifjú maharadzsa. Colin úgy válaszolt, mint akit sem az orvos megütközése, sem Medlockné rémülete a legkevésbé sem érdekel. Annyira sem zavartatta magát – ijedtségről nem is beszélve –, mintha egy öreg macska és valami kutya sétált volna be a szobába. – Az unokahúgom, Mary Lennox – mondta. – Kértem, hogy jöjjön be hozzám, és beszélgessen velem. Szeretem őt. Bármikor küldök érte, jönnie kell, és beszélgetnie kell velem.
Craven doktor szemrehányóan fordult Medlocknéhoz. – Ó, uram – lihegett az asszony –, nem tudom, hogy történhetett! Nincs a kastélyban egyetlen alkalmazott sem, aki beszélni mert volna. Egytől egyig parancsot kaptak a hallgatásra. – Senki sem mondott neki semmit – mondta Colin. – Hallotta, hogy sírok, és megkeresett. Örülök, hogy jött. Ne legyen olyan ostoba, Medlockné! Mary látta, hogy Craven doktornak nem tetszett a dolog, de az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy a betegével nem mer ellenkezni. Leült Colin mellé, és megtapintotta az érverését. – Félek, hogy túl sok volt az izgalomból. Az izgalom nem használ neked, fiacskám – mondta. – Akkor lennék izgatott, ha nem jönne hozzám – jelentette ki Colin, és a szeme veszedelmesen kezdett ragyogni. – Jobban vagyok. Ő gyógyított meg. Az ápolónő menjen, és hozza fel Mary teáját az enyémmel együtt. Együtt fogunk teázni. Medlockné és Craven doktor aggodalmasan egymásra néztek, de nyilvánvalóan nem volt mit tenniük. – Valamivel jobb színben van a kis beteg, uram – kockáztatta meg Medlockné. – Illetve – mondta némi gondolkozás után – ma reggel, mielőtt a kisasszony bejött a szobába jobb színben volt. – A múlt éjjel jött be a szobámba. Sokáig itt volt velem. Egy hindusztáni dalt énekelt, és elaltatott vele – mondta Colin. – Mikor felébredtem, jobban éreztem magam. Kértem a reggelimet. Most pedig a teámat kérem. Szóljon az ápolónőnek, Medlockné! Craven doktor nem maradt sokáig. Mikor az ápolónő bejött, néhány percet beszélt vele, és mondott néhány intő szót Colinnak. Nem szabad túl sokat beszélnie, nem szabad elfelejtenie, hogy beteg, nem szabad elfelejtenie, hogy nagyon könnyen kifárad. Mary arra gondolt, hogy csupa kellemetlen dolog az, amiről Colinnak nem szabad megfeledkeznie. Colinon látszott, hogy dühös, és le nem vette volna különös, fekete pillás szemét Craven doktor arcáról. – Én pedig el akarom felejteni – mondta végül. – Mary elfelejteti velem. Ezért akarom, hogy mellettem legyen. Craven doktor nem látszott valami vidámnak, mikor elhagyta a szobát. Zavart pillantást vetett a kislányra, aki a nagy zsámolyon ült. Mary – amint az orvos belépett – ismét a régi, merev, csendes gyerek lett, és Craven doktor úr nem értette, mi olyan vonzó benne. De Colin tagadhatatlanul élénkebbnek látszott, és Craven doktor mélyet sóhajtva ment végig a folyosón. – Mindig erőszakoskodnak, hogy egyek, amikor pedig nem esik jól – mondta Colin, amint az ápolónő behozta a teát, és letette az asztalra, a dívány mellé. – De
most, ha te eszel, én is eszem. Ezek a vajas sütemények olyan szépek, és forróak is. Mesélj nekem a maharadzsákról! XV. fejezet FÉSZEKRAKÁS Egy heti eső után az ég ismét magas, kék ívben borult a lápra, és meleg sugárözönben áradt a nap. Mary kisasszony – bár egész héten nem látta sem a titkos kertet, sem Dickont – mégis nagyon jól szórakozott. Nem érezte hosszúnak a hetet. Mindennap órákat töltött Colinnál, és maharadzsákról, kertekről vagy Dickonről és a láp menti kis házról beszélgettek. Végignézték a csodálatos könyveket meg a képeket, és néha Mary olvasott fel Colinnak, néha Colin olvasott egy keveset Marynek. Ha Colin jól érezte magát, és vidám volt, Mary arra gondolt, ha nem lenne olyan sápadt, és nem ülne mindig a díványon, nem is látszana rajta, hogy beteg. – Ravasz kislány maga – mondta egyszer Medlockné Marynek. – Hallgatózik, felkel az ágyból, és kikutat mindent. Ugye, így volt akkor éjjel? De szó sincs róla, jót tett vele mindnyájunkkal. Mióta összebarátkoztak, Colin nem kapott se rohamot, se sírógörcsöt. Az ápolónő már éppen fel akart mondani, mert torkig volt a betegével, de most, hogy maga megosztja vele a dolgát, azt mondja, marad – fejezte be kis nevetéssel. Colinnal beszélgetve, Mary megpróbált a titkos kertet illetően nagyon óvatos lenni. Voltak bizonyos dolgok, amelyeket előbb ki akart szedni Colinból, de érezte, hogy egyenes kérdésekkel nem boldogul. Amikor kezdte jól érezni magát vele, először is azt akarta kipuhatolni, hogy olyan fiú-e, akinek az ember nyugodtan elmondhatja a titkát. Colin egészen más volt, mint Dickon, de olyan nyilvánvalóan tetszett neki a gondolat, hogy van egy kert, amelyről rajtuk kívül senki sem tud semmit, hogy Mary úgy vélte, megbízhat benne. De ahhoz nem ismerte elég régen, hogy efelől bizonyos legyen. A második dolog, amit Mary meg akart tudni, az volt, hogy ha Colin megbízható – ha valóban az –, akkor miképpen lehetne kivinni a kertbe bárki tudta nélkül. A híres orvos azt mondta, betegének friss levegőre van szüksége, és Colin azt mondta, egy titkos kertben nem bánná a friss levegőt. Ha sokat lenne friss levegőn, és megismerné Dickont meg a vörösbegyet, és látná a növekedő virágokat, akkor talán nem gondolna annyit a halálra. – Mary az utóbbi időben olykor megnézte magát a tükörben, és úgy látta, hogy egy merőben más kislány néz vissza rá, mint amikor Indiából megérkezett. Ez a kislány sokkal csinosabb. Még Marthának is feltűnt a változás. – A láp levegője máris jót tett magának – mondta. – Nem olyan sárga, és nem olyan nyápic. Még a haja se lóg olyan unalmasan a fejéről. Mintha szálanként feléledt volna, és el is áll egy kissé az arca körül.
– Megerősödött, megvastagodott, akárcsak én – helyeselt Mary. – Biztos, hogy a hajam is dúsabb. – Úgy nézem én is – mondta Martha, és felborzolta egy kissé Mary haját az arca körül. – Tudja-e, hogy egyáltalán nem olyan csúnya, amikor eláll a haja, és ki van pirulva? Ha a kertek és a friss levegő jót tett neki, talán jót tenne Colinnak is. Viszont ha Colin gyűlöli, ha az emberek ránéznek, akkor talán Dickont sem akarja majd látni. – Miért dühít, ha rád néznek? – kérdezte Mary a fiútól egy napon. – Ezt ki nem állhattam soha – válaszolta Colin. – Már akkor sem, amikor még egészen kicsi voltam. Akkoriban elvittek a tengerpartra, és ahogy a kocsimban feküdtem, mindenki megbámult. A nénik megsimogatták az arcomat, és azt mondták: szegény gyerek! Egy ilyen alkalommal felsikítottam, és megharaptam a néni kezét. Úgy megrémült, hogy elfutott. – Azt hitte, megvesztél, mint a kutya – mondta Mary minden elragadtatás nélkül. – Nem törődöm azzal, hogy mit gondolt – ráncolta össze homlokát Colin. – Kíváncsi vagyok, miért nem visítottál és haraptál, amikor bejöttem a szobádba? – kérdezte Mary, azután lassan elmosolyodott. – Azt hittem, kísértet vagy álom vagy – mondta Colin. – Kísértetet vagy álmot nem lehet megharapni, és hiába visít az ember, azok nem törődnek vele. – Azt sem tudnád elviselni, ha… ha egy fiú nézne rád? – kérdezte bizonytalanul Mary. Colin visszadőlt a párnájára, és gondolkozott. – Van egy fiú –, kezdte egészen lassan, mintha minden szót megrágna – van egy fiú, attól, azt hiszem, eltűrném. Ez az a fiú, aki tudja, hol élnek a rókák: Dickon. – Biztosan tudom, hogy őt eltűrnéd – kapott a szón Mary. – A madarak és a többi állat is eltűri – mondta Colin, még mindig gondolkozva. – Talán ez az, amiért én sem bánnám. Ő afféle állatbűvölő, én meg állatfiú vagyok. Nevetett, és Mary is nevetett. A beszélgetés harsány hahotában végződött, mert az odvában megbúvó állatfiú gondolatát nagyon mulatságosnak találták. Mary ezek után úgy érezte, nem kell aggódnia Dickon miatt. Az első reggel, amikor az ég ismét kék volt, Mary nagyon korán ébredt. A nap rézsút tűzött át az ablakredőnyön, és ez valahogy olyan vidáman hatott, hogy kiugrott az ágyból,
és az ablakhoz futott. Felhúzta a redőnyt, kinyitotta az ablakot, mire testét-lelkét átjárta az illatos, friss levegő. A láp kéklett, és mintha az egész világgal valamiféle varázslat történt volna. Innen-onnan, mindenfelől gyenge kis fuvolázó hangok hallatszottak, mintha seregnyi madár éppen hangolni kezdett volna a hangverseny előtt. Mary kinyújtotta a kezét az ablakon, és megmártotta a napsugárban. – Meleg, meleg! – ujjongott. – Ettől nőnek a zöld hajtások egyre magasabbra és magasabbra, ez készteti a gumókat és gyökereket, hogy minden erejükből dolgozzanak, küszködjenek a föld alatt. Feltérdelt, és kihajolt az ablakon, amennyire csak bírt. Addig szimatolta a levegőt, amíg elnevette magát, mert eszébe jutott Sowerbyné, aki azt mondta, hogy Dickon orra hegye mozog, akár a nyúlé. „Nagyon korán lehet még – gondolta Mary. – A kis felhők egészen rózsaszínűek, és sose láttam még az eget olyannak, mint amilyen most. Mindenki alszik, még az istállófiúk hangját sem hallom.” Egy hirtelen gondolatra feltápászkodott. „Nem tudok várni! Megyek, és megnézem a kertet!” Ebben az időben már tudott egyedül öltözködni, és öt perc alatt magára vette a ruháját. Ismert egy kis mellékajtót, amelyet maga is ki tudott nyitni. Harisnyában lependerült a lépcsőkön, és csak a hallban húzta fel a cipőjét. Levette a láncot, elhúzta a reteszt, megfordította a kulcsot a zárban, és mikor az ajtó kitárult, egy ugrással lenn termett a két lépcsőfokon. Ott állt a füvön, amely mintha kizöldült volna. A sugárözönben meleg, édes szellő lengte körül, és minden fáról és bokorról fuvolázás, csicsergés és ének szállt feléje. Örömében egymásba kulcsolta a kezét, és fölnézett az égre. Az ég olyan kék, rózsaszínű, gyöngyszínű és fehér volt, és úgy elárasztotta a tavaszi fény, hogy Mary úgy érezte, neki is teli torokból fuvoláznia és dalolnia kell, hiszen a rigók, vörösbegyek, pacsirták sem tehetnek mást. A cserjék és ösvények mentén a titkos kert felé futott. – Máris egészen más minden! – mondta. – A fű zöldebb, a hajtások mindenfelé kiütköznek, kifeslenek, és a levelek zöld rügyei is látszanak már. Biztosan Dickon is eljön ma délután. A tartós, meleg eső különös dolgokat művel az ágyasokkal, amelyek az alacsonyabb fal mentén az utat szegélyezték. A növények kihajtottak, szárat eresztettek, és a sáfránytövekben már megcsillant itt-ott egy-egy bíbor és sárga szirom. Hat hónappal ezelőtt Mary kisasszony észre sem vette volna, hogy miként ébredezik a világ, de most semmi sem kerülte el a figyelmét. Mikor odaért, ahol – a borostyán alatt – az ajtó rejtőzött, különös, éles hang riasztotta meg. „Kár, kár!” – hangzott a fal tetejéről, és mikor Mary felnézett, egy nagy, fényes tollú, kékesfekete madarat pillantott meg, amelyik érdeklődve tekintett le rá. A kislány még soha nem látott ilyen közelről varjút, és egy kissé nyugtalan lett tőle, de a varjú a következő pillanatban kiterjesztette a szárnyát, és nehézkesen
átsuhogott a kerten. Mary remélte, hogy nem telepszik meg az ő birodalmában, és betaszította az ajtót: kíváncsi volt, ott marad-e a madár. Már jól bent járt a kertben, mikor látta, hogy a varjú minden valószínűség szerint ott szándékozik maradni, mert leszállt egy törpealmafára. Az almafa alatt egy bozontos farkú, vörhenyes kis állat feküdt, és mind a ketten figyelmesen néztek egy rozsdabarna fejű, meggörnyedt alakot. Dickon volt. A fűben térdelve, keményen dolgozott. Mary a füvön keresztül a fiúhoz szaladt. – Ó, Dickon, Dickon! – kiáltotta. – Hogy lehetsz már itt ilyen korán? Hiszen még alig kelt fel a nap. Dickon fölegyenesedett – nevetve, ragyogva és kócosan. A szeme olyan volt, mint egy darab ég. – Hát – mondta –, én előbb talpon voltam, mint ő! Hogy is tudtam volna ágyban maradni, mikor ma reggelre megmozdult a föld! Mocorog már minden, meg zümmög meg kaparászik meg énekel, meg fészket rak, meg illatozik, annyira, hogy ki kell jönni a házból, hiszen ki bírna ilyenkor a hátán feküdni? Amikor a nap feljött, a láp megőrült az örömtől. Én a hangásban voltam, és én magam is úgy rohantam, akár az őrült: kiabálva meg énekelve. Egyenest ide jöttem. Nem tudtam volna távol maradni. Hiszen várt rám a kert! Mary a mellére szorította a kezét, és úgy lihegett, mintha ő futott volna idáig. – Ó, Dickon, Dickon! – mondta. – Olyan boldog vagyok, alig tudok lélegzeni! A bozontos farkú kis állat – látva, hogy gazdája egy idegennel beszélget –, fölemelkedett a helyéről a fa alatt, és odasündörgött hozzá. A varjú egyet károgott, lerepült az ágról, és minden további nélkül Dickon vállára szállt. – Ez a kis rókakölyök – mondta Dickon, megvakargatva a vörhenyes kis állat fejét. – Kapitánynak hívják. Ez meg Kormos. Kormos velem repült át a lápon, Kapitány meg futott, mintha a kutyák kergették volna. Mind a ketten ugyanazt érezték, amit én. A két kis jószágon látszott, hogy a legkevésbé sem félnek Marytől. Mikor Dickon járkálni kezdett a kertben, Kormos a vállán maradt, és Kapitány nyugodtan ügetett, szorosan az oldala mellett. – Nézz ide! – mondta Dickon. – Nézd, hogy nőnek ezek itt, meg ezek, meg ezek! Hűha, ezt nézd meg, ezt! Letérdelt, és Mary mellé kuporodott. Egy sáfránycsomóra bukkantak, amely már kibontotta bíbor, narancssárga és arany szirmait. Mary lehajolt hozzájuk, és újra meg újra végigcsókolta mindegyiket. – Az embert soha nem lehet így megcsókolni – mondta a kislány, mikor fölemelte a fejét. – A virágok egészen mások! Dickon kicsit zavarban volt, de mosolygott.
– Áá – mondta –, én akárhányszor megcsókoltam így édesanyámat, amikor a napi kószálásból megjöttem a lápról, ő meg ott állt az ajtóban a napon, és olyan boldognak és megelégedettnek látszott. A kert egyik részéből a másikba futottak, és annyi megcsodálni valót találtak, hogy nem győzték egymást figyelmeztetni a halk beszédre. Dickon kidudorodó levélrügyeket mutatott Marynek a halottnak látszó rózsaágakon. Ezer meg ezer új zöld hajtásra hívta föl figyelmét, amelyek most bújtak elő a földből. Mohó, fiatal orrukat a földhöz tartották, és úgy szippantgatták a talaj melegét, tavaszi lélegzetét. Ástak, és gyomot téptek, és halkan, elragadtatva nevettek, míg Mary kisasszony haja is éppen olyan kócos és az arca majdnem olyan pipacspiros lett, mint Dickoné. A föld minden öröme a titkos kertbe zsúfolódott ezen a reggelen, és a sok öröm között beköszöntött a leggyönyörűségesebb, ami minden eddiginél csodálatosabb volt. Sebesen keresztülrepült valami a falon, és tovacikázott a fák között, egy sűrűn telinőtt sarok felé. Egy kis vörös mellényű madár, és a csőréből kilógott valami. Dickon némán állt, és figyelmeztetően megérintette Maryt, mintha hirtelen azon kapta volna magukat, hogy nevetgélnek a templomban. – Ne moccanj! – suttogta. – Tartsd vissza a lélegzeted! Mikor utoljára láttam, rögvest tudtam, hogy párt keres magának. Ben Weatherstaff vörösbegye. Rakja a fészkét. Itt marad, ha el nem ijesztjük. Csöndben leereszkedtek a fűre, és mozdulatlanul ültek. – Nem szabad látnia rajtunk, hogy túlságosan közelről figyeljük – mondta Dickon. – Ha most észreveszi, hogy zavarni akarjuk, örökre vége a barátságnak. Ilyenkor egészen megváltoznak a madarak. Ő most rendezi be a házát. Ilyenkor félénk és ingerlékeny. Nincs ideje látogatóba járni meg pletykálni. Legyünk csendben egy kicsit, és próbáljunk meg olyanok lenni, mint a fű, a fák és a bokrok. Majd ha megszokta, hogy itt lát, majd csiripelek egy kicsit, és abból tudni fogja, hogy nem leszünk az útjában. Mary kisasszony nem volt benne biztos, hogy vajon ő tudja-e, mint ahogy Dickon nyilvánvalóan tudja, hogyan kell olyannak lenni, mint a fű, a fák és a bokrok. De Dickon úgy mondta ezt a furcsát, mintha a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga volna, és Mary úgy érezte, hogy Dickonnek mindez valóban könnyű is. Néhány pillanatig kíváncsian és odaadóan figyelte Dickont, mintha csakugyan arra várna, hogy csöndesen kizöldüljön, ágakat és leveleket hajtson. De a fiú csak ült, csodálatos csöndben. Amikor megszólalt, olyan halkan és lágyan ejtette a szavakat, hogy szinte hihetetlen volt, hogy Mary meghallotta – de mégis meghallotta őket. – Ez is a tavaszhoz tartozik, a fészekrakás – mondta Dickon. – Fogadjunk, hogy ez így megy minden esztendőben, mióta a világ világ! Így kell gondolkozni, így kell csinálni, és jobb, ha az ember nem avatkozik bele. Tavasszal könnyebben elvesztheted a barátodat, mint nyáron meg ősszel, ha túlságosan kíváncsi vagy.
– Ha róla beszélünk, muszáj ránéznem – súgta Mary olyan halkan, ahogy csak telt tőle. – Beszéljünk valami másról! Van valami, amit el akarok mondani neked. – Neki is jobban fog tetszeni, ha másról beszélünk – mondta Dickon. – Mit akarsz elmondani? – Hát… tudsz Colinról? – suttogta. Dickon Mary felé fordította a fejét. – Te mit tudsz róla? – kérdezte a szemébe nézve. – Voltam nála. A héten mindennap beszéltem vele. Ő akarta, hogy menjek. Azt mondta, ha ott vagyok, elfelejtkezik arról, hogy beteg, és hogy meg fog halni. Dickon kerek képéről lassan tovatűnt a meglepetés, és határozottan látszott rajta a megkönnyebbülés. – Örülök – kiáltotta –, csudára örülök! Nagy kő esett le a szívemről. Tudtam, hogy nem szabad beszélni róla, de én meg nem szeretek eltitkolni semmit. – A kertet sem szívesen titkolod el? – csapott le rá Mary. – Sose fogok beszélni róla – válaszolta Dickon. – De édesanyámnak megmondtam. Azt mondtam neki: „Édesanyám, van egy titkom. Nem afféle rosszaság, hiszen tudja maga. Nem rosszabb attól, mintha titokban tartanék egy madárfészket. Ez nem baj, igaz?” Mary mindig örült, ha Dickon édesanyjáról hallott. – Mit mondott erre? – kérdezte, és egyáltalán nem félt attól, amit hallani fog. Dickon vidáman vigyorgott. – Hát az bizony rávallott, amit mondott – válaszolta. – Barackot nyomott a fejemre, és nevetve azt mondta: „Ej, te fiú, legyen olyan titkod, amilyet akarsz, hiszen tizenkét esztendeje ismerlek.” – Te hogyan szereztél tudomást Colinról? – faggatta Mary. – Mindenki, aki ismeri Craven urat, tudja, hogy van egy kisfia, akiből nyomorék ember lesz, és azt is tudja, hogy Craven úr nem szereti, ha beszélnek róla. A népek sajnálják Craven urat, mert a felesége nagyon csinos fiatal hölgy volt, és roppantul szerették egymást. Medlockné mindig megáll a házunknál, valahányszor Thwaite-be megy, és mindég előttünk, gyerekek előtt beszélget édesanyámmal, mert tudja, hogy minket megbízható embernek neveltek. Te hogyan tudtad meg a dolgot? Martha volt csak bajban legutóbb, mikor hazajött. Azt mondta, meghallottad, amikor Colin nyugtalankodott, és mindenfélét kérdeztél, és neki fogalma sem volt, mit feleljen. Mary elbeszélte, hogyan ébredt fel a szél riogására, és mesélt a gyenge, messziről hallatszó panaszos hangról, mire gyertyával a kezében vándorútra indult, végig a sötét folyosókon. Végül benyitott a homályosan megvilágított szobába, ahol a sarokban faragott lábakon álló, oszlopos ágy állt. Mikor Colin elefántcsont színű arcáról és különös, fekete árnyékos szeméről beszélt, Dickon megcsóválta a fejét. – Mondják, szakasztott olyan a szeme, mint az édesanyjáé volt, csakhogy az mindig nevetett. Azt is beszélik, hogy Craven úr azért nem szeret a fiára nézni, ha az ébren van, mert ilyen a szeme, és mégis egészen más a beteges fia arcában.
– Azt hiszed, szeretné, ha Colin meghalna? – suttogta Mary. – Nem, de azt kívánja, bár sose született volna meg. Édesanyám azt mondja, ennél rosszabb már nem is történhet egy gyerekkel. Akit nem kívánnak, az nehezen boldogul az életben. Craven úr mindent megvenne, amit pénzen megvásárolhat szegény fiának, de legszívesebben elfelejtené, hogy a világon van. És mindezt csak azért, mert attól tart, egy napon ránéz, és látja, hogy púpja nőtt. – Colin is annyira fél ettől, hogy nem akar felülni – szólt Mary. – Azt mondja, mindig arra gondol, hogy ha érezné, a hátán púp nő, megőrülne, és addig ordítana, amíg meghal. – Ej, hát nem kell neki mindig feküdni és ilyeneken gondolkozni – mondta Dickon. – Egy gyerek se gyógyulna meg, ha mindig ilyeneken törné a fejét. A róka ott feküdt Dickon mellett a fűben, és néha – cirógatást kérve – fölnézett, mire Dickon lehajolt, és gyöngéden megvakargatta a nyakát. Néhány percig gondolkozott. Aztán hirtelen fölemelte a fejét, és körülnézett a kertben. – Amikor először idejöttünk – mondta –, minden szürke volt. Nézz körül most, és szólj, látsz-e valami különbséget! Mary, lélegzetét visszatartva, körülnézett. – De még mennyire! – kiáltott. – A szürke fal megváltozott. Olyan, mintha zöld köd kúszna rá. Majdnem olyan, mint egy zöld fátyol. – Ühüm – mondta Dickon. – És egyre zöldebb és zöldebb lesz, míg a szürkeség egészen eltűnik. Kitalálod-e, mire gondoltam? – Tudom, hogy valami szépre – mondta lelkesen Mary. – Azt hiszem, Colinról gondoltál valamit. – Arra gondoltam, hogyha ő is itt volna, akkor nem azt figyelné, nő-e púp a hátán, vagy sem, hanem azt, hogy fakad-e rügy a rózsákon, és ettől alighanem meggyógyulna – magyarázta Dickon. – Azon gondolkoztam, rá tudnánk-e venni, hogy egyszer kijöjjön ide, és a fák alatt üljön a kocsijában. – Erre én is gondoltam. Majdnem mindig megfordult a fejemben ez a gondolat, amikor beszélgettem vele – mondta Mary. – Gondolkoztam azon, tud-e titkot tartani, és azon is, hogy ide tudnánk-e hozni, anélkül hogy meglássanak bennünket. Arra gondoltam, hogy talán te tolhatnád a kocsiját. Az orvos azt mondta, friss levegőre van szüksége, és ha azt akarná, hogy kivigyük, senki sem merne ellenkezni vele. Mások kedvéért nem hajlandó kidugni az orrát, és talán még örülnének is a többiek, ha velünk tartana. Colin utasíthatná a kertészeket, hogy maradjanak távol, így azután ők sem jönnének rá a titkunkra. Dickon erősen gondolkozott, és közben Kapitány hátát vakargatta. – Ez jót tenne neki, az biztos – mondta. – Mi nem gondolnánk olyanokat, hogy bár sose született volna meg. Mi csak gyerekek vagyunk, akik figyelik, hogyan kel életre a kert, és ő lenne a harmadik gyerek. Két kisfiú meg egy kislány. Nem tennénk
egyebet, csak néznénk a tavaszt. Fogadjunk, hogy ez többet érne, mint a doktor főzetei! – Olyan régóta fekszik a szobájában, és mindig annyira félt a háta miatt, hogy egészen különös gyerek lett belőle – mondta Mary. – A könyvekből sok mindent megtanult, de ezen túl semmit nem tud. Azt mondja, túlságosan beteg ahhoz, hogy megfigyelje a dolgokat, és nem bírja elviselni a gondolatát sem, hogy kimenjen a házból. Gyűlöli a kerteket és a kertészeket. De erről az egy kertről szívesen hall, mert ez titok. Nem mertem neki sokat mesélni róla, de azt mondta, szeretné látni. – Biztos, hogy egyszer sikerül majd kihoznunk ide – mondta Dickon. – El tudom én tolni jól a kocsiját. Megfigyelted, hogy a vörösbegy meg a párja milyen derekasan dolgoznak, mialatt mi itt ülünk? Nézd csak, ott ül az ágon, és azon gondolkozik, hová tegye a gallyat a csőréből! Szokásához híven halkan füttyentett, és a vörösbegy – csőrében a kis gallyal – kíváncsian arra fordította a fejét. Dickon úgy beszélt a madárhoz, mint Ben Weatherstaff, de Dickon hangja úgy csengett, mintha a barátjával tanácskozott volna. – Akárhová is teszed – szólt –, jó helyen lesz. Már a tojásban tudtad, hogyan kell fészket rakni. Hát csak csináld, komám! Nincs vesztegetni való időd. – Úgy szeretem hallgatni, amikor a madárhoz beszélsz! – mondta Mary, és elragadtatva nevetett. – Ben Weatherstaff mindig szidja, és tréfát űz belőle, a vörösbegy meg ott ugrál körülötte, és úgy tesz, mintha minden szót értene. Tudom, hogy tetszik neki. Ben azt mondja, ez a madár olyan öntelt, inkább eltűrné, hogy megdobálják, mint hogy ne vegyék észre. Dickon is nevetett, és tovább beszélt: – Te tudod, hogy nem akarunk neked rosszat – mondta a vörösbegynek –, hiszen mi magunk is amolyan vadonélők vagyunk. Fészekrakásban vagyunk mi is, hála neked. De vigyázz, nehogy elárulj bennünket! És habár a vörösbegy teli csőre miatt nem válaszolt, Mary tudta, hogy amikor elrepült a gallyacskával a kertnek abba a zugába, amelyik az övé volt, harmatfényes szemének sötétsége azt jelentette: nem árulja el a titkukat a világ minden kincséért sem.
XVI. fejezet AZÉRT SE! – MONDTA MARY Ezen a délelőttön olyan sok dolguk akadt, hogy Mary meglehetősen későn ment ebédelni, és annyira sietett vissza munkájához, hogy Colin csak az utolsó pillanatban jutott eszébe. – Mondd meg Colinnak, hogy most nem tudom meglátogatni – szólt oda Marthának. – Nagyon sok dolgom van a kertben. Martha ijedten nézett rá. – De Mary kisasszony – szólt –, kijön a sodrából, ha ezt megmondom neki! De Mary korántsem félt annyira Colintól, mint a többiek, és nem volt önfeláldozó lélek. – Nem maradhatok tovább – válaszolta. – Dickon vár. – És elszaladt. A délután még szebb és zsúfoltabb volt, mint a délelőtt. Majdnem az egész kertet megtisztogatták a gyomtól, megnyesték és körülásták a rózsákat és a fákat. Dickon magával hozta az ásóját, és megtanította Maryt a szerszámok használatára. Most már tisztán látszott, hogy az elvadult, bájos kertből nem válik afféle díszkert, és már a tavasz végére dúsan virágzó növények dzsungele lesz. – Almafák és cseresznyefák virágzanak majd a fejünk felett – mondta Dickon, és teljes erejéből dolgozott tovább. – A fal mentén a barackfák és a szilvafák virágzanak majd, és a fű olyan lesz, akár a virágszőnyeg. A kis róka meg a varjú éppen olyan boldog és elfoglalt volt, mint Mary és Dickon, a vörösbegy meg a párja pedig oda-vissza cikáztak, mint a villám. A varjú időnként megsuhogtatta fekete szárnyát, és elcsapkodott a fák fölött a parkba. Valahányszor visszatért, leszállt Dickon mellé, és károgott, mintha a kalandjairól számolt volna be. Dickon ilyenkor éppen úgy beszélgetett vele, mint a vörösbeggyel. Egyszer, amikor Dickon nagyon elmerülten dolgozott, és nem válaszolt azonnal, Kormos a vállára szállt, és vaskos csőrével gyengéden megcsípte a fülét. Mikor Mary pihenni akart egy kicsit, Dickon letelepedett vele a fa alá, elővette a tilinkóját, és a halk, különös füttyögetésre két kíváncsi mókus hallgató jelent meg a falon. – Jócskán megerősödtél – mondta Dickon, amint elnézte az ásójával szorgoskodó kislányt. – Biz' isten, kezdesz egészen megváltozni. Mary csupa buzgóság és jókedv volt. – Napról napra kövérebb vagyok – mondta ujjongva. – Medlockné kénytelen lesz nagyobb ruhákat venni nekem. Martha azt mondja, a hajam is sűrűbb. Már nem olyan sima és gyér. Mikor elváltak, a nap már lenyugvóban volt és aranysárga sugarait ferde sávokban küldte a fa alá. – Szép idő lesz holnap – szólt Dickon. – Mire fölkel a nap, már dolgozni fogok. – Én is – mondta Mary.
* Futott vissza a házba, ahogy csak a lába bírta. Mesélni akart Colinnak Dickon rókakölykéről meg a varjúról, és arról, hogy mit művelt a tavasz. Biztos volt abban, hogy Colin örül majd neki. Így azután annál kellemetlenebb meglepetés volt, hogy a szobájában ott találta Marthát, aki fájdalmas arccal várt rá. – Mi baj van? – kérdezte Mary. – Mit mondott Colin, mikor megmondtad neki, hogy nem jövök? – No hiszen – mondta Martha. – Bárcsak bement volna hozzá! Majdhogynem dührohamot kapott. Nem volt csekélység egész délután fékentartani. Le nem vette a szemét az óráról, egyre csak azt figyelte. Mary összeszorította a száját. Ő éppen olyan kevéssé szokta meg, mint Colin, hogy tekintettel legyen másokra, és nem látta be, hogy egy ingerlékeny, rossz természetű fiú miatt miért mondana le arról, amit a legjobban szeret. Fogalma sem volt arról, hogy milyen hibásak azok az ideges és beteg emberek, akik nem veszik tudomásul, hogy hangulataikat fékezniük kell, nehogy másokat is beteggé és idegessé tegyenek. Mikor Marynek a feje fájt Indiában, mindent elkövetett, hogy másnak is fájjon a feje, vagy valami ehhez hasonló rosszban legyen része. Mindannyiszor meg volt győződve arról, hogy igaza van, de most természetesen úgy érezte, hogy Colinnak egyáltalán nincs igaza. Colin nem a díványon ült, mikor bement a szobájába. Hanyatt feküdt az ágyban, és oda sem fordította a fejét, mikor Mary belépett. Rosszul kezdődött a látogatás, és Mary makacs, hűvös arccal közeledett. – Miért nem keltél föl? – kérdezte. – Reggel fölkeltem, mert azt hittem, hogy jössz – válaszolta Colin, anélkül hogy Maryre nézett volna. – Délután szóltam, hogy fektessenek vissza az ágyba. A hátam fájt, és a fejem fájt, és fáradt voltam. Miért nem jöttél? – A kertben dolgoztam Dickonnel – mondta Mary. Colin összeráncolta a homlokát, és leereszkedően Maryre pillantott. – Nem fogom megengedni, hogy az a fiú idejöjjön, ha te vele vagy, ahelyett hogy velem beszélgetnél – mondta. Maryt elöntötte a néma düh. Tudott így hangtalanul dühbe gurulni. Ilyenkor hirtelen elsavanyodott, csökönyös lett, és nem törődött azzal, hogy mi történik. – Ha elküldöd Dickont, soha többé nem jövök be ebbe a szobába – vágott vissza Colinnak. – Márpedig jönnöd kell, ha én azt akarom! – mondta Colin. – Nem jövök! – ellenkezett Mary. – Kényszeríteni foglak! – erősködött Colin. – Be foglak vonszoltatni. – Igazán, maharadzsa úr?! – kiáltott a kislány vadul. – Lehet, hogy bevonszolnak, de arra nem tudnak kényszeríteni, hogy beszéljek is, ha már bevonszoltak. Itt fogok
ülni, összeszorított szájjal, és egy szót sem beszélek. Még csak rád se nézek! A padlót fogom nézni! Szép kis pár volt, amint így egymásra meredtek! Ha utcagyerekek lettek volna, egymásnak ugranak, és vad verekedésbe kezdenek. Így azonban tovább vitáztak. – Önző vagy! – kiáltott Colin. – És te mi vagy?! – förmedt rá Mary. – Az önző emberek mindig ezt mondják. Mindenki önző, aki nem azt csinálja, amit ők akarnak. Te sokkal önzőbb vagy, mint én. Te vagy a legönzőbb fiú, akit valaha láttam. – Nem vagyok az! – mordult rá Colin. – Én nem vagyok olyan önző, mint a te drágalátos Dickoned. Ott tart játszani a porban, amikor tudja, hogy én meg egészen egyedül vagyok. Igenis önző, ha tudni akarod! Mary szemében fellobbant a tűz. – Dickon kedves fiú, a világon a legkedvesebb fiú! – mondta. – Ő… ő… egy angyal! – Lehet, hogy ez egy kicsit ostobán hangzott, de ezzel Mary nem törődött. – Finom kis angyal! – vicsorgott vadul Colin. – Közönséges parasztfiú a lápról! – Ez a közönséges parasztfiú jobb, mint egy közönséges maharadzsa – vágott vissza Mary. – Ezerszer jobb! Mivel kettőjük közül Mary volt az erősebb, kezdett fölébe kerekedni Colinnak. Az igazság az volt, hogy Colin még soha életében nem veszekedett magához hasonló természetű emberrel, és így – alapjában véve – csak hasznára vált a dolog, bár erről sem ő, sem Mary nem tudott. Párnájára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Egy nagy könnycsepp buggyant ki a pillái alól, és lefutott az arcán. Érzelgős hangulat lett úrrá rajta, és elfogta a szánalom önmaga iránt – de csakis önmaga iránt. – Én nem vagyok olyan önző, mint te, mert én mindig beteg vagyok, és biztosan tudom, hogy nekem púp lesz a hátamon – mondta. – És különben is: én meg fogok halni. – Nem fogsz meghalni – ellenkezett minden részvét nélkül Mary. Colin méltatlankodva tágra meresztette a szemét. Ezt még soha sem mondták neki. Rettenetesen dühös volt, és ugyanakkor örült is egy kissé – már amennyire az ember örülhet és dühönghet egyszerre. – Nem fogok?! – kiáltotta. – De igen! Te is tudod, hogy meg fogok halni! Mindenki azt mondja.
– Én nem hiszem – mondta Mary haragosan. – Te csak azért mondod ezt, hogy az emberek sajnáljanak. Úgy látom, büszke vagy rá. De én nem hiszem! Ha kedves gyerek lennél, akkor talán igaz volna, de nagyon undok vagy! Beteg háta ellenére Colin meglepően egészséges dühvel felült az ágyban. – Takarodj ki a szobából! – kiáltotta, és megragadva a párnáját, Maryhez vágta. Nem volt elég erős ahhoz, hogy messzire dobja, így a párna csak a kislány lábához esett, de Mary számára ez is elégnek bizonyult. Olyan lett az arca egyszerre, mintha diótörővel csípték volna meg. – Légy nyugodt, megyek! – sziszegte. – És nem jövök vissza többet! Az ajtóhoz indult, de amikor odaért, megfordult, és így szólt: – Olyan sok szépet akartam neked mesélni. Dickon elhozta a rókáját és a varjút, és mindent el akartam mondani róluk. De most már nem mesélek semmit. Büszkén kivonult a szobából, és betette maga mögött az ajtót. Legnagyobb csodálkozására az ápolónővel találta magát szemközt, aki ott állt, mintha hallgatózott volna, és – ami még meglepőbb – nevetett. A nővér nagydarab, csinos, fiatal nő volt, aki jobban tette volna, ha az ápolónői képesítés helyett más szakmát sajátít el, mert nem szenvedhette a betegeket, és mindig talált valami ürügyet, hogy Colint Marthára hagyhassa, vagy bárki másra, aki hajlandó volt helyettesíteni. Mary nem szerette, és most megtorpanva csak bámult rá, amint ott állt, és a zsebkendőjébe kuncogott. – Min nevet? – kérdezte Mary. – Magukon. Két ilyen gyerek! – mondta az ápolónő. – Ez az érzelgős, agyonkényeztetett fiú végre szembekerült egy ugyanolyan elkényeztetett gyerekkel. Ennél jobb nem is történhetett volna vele! – És megint belekuncogott a zsebkendőjébe. – Ha lenne egy sárkányfajzat nővére, akivel naponta marakodhatna, ez az életet jelentené neki. – Igazán meg fog halni? – Nem tudom, és nem is törődöm vele – vont vállat az ápolónő. – Hisztériás és hirtelen haragú, ez a legnagyobb baja. – Mi az a hisztéria? – kérdezte Mary. – Majd meglátja, ha most belehajszolta egy rohamba. Mindenesetre alkalmat adott neki a dühöngésre, és én ennek örülök. Mary visszament a szobájába, de már nyoma sem volt benne azoknak az érzéseknek, amelyekkel a kertből feljött. Rosszkedvű volt és csalódott, de Colint egyáltalán nem sajnálta. Már előre örült, hogy mi mindenről mesél majd neki, és föltette magában, hogy megpróbálja eldönteni, vajon tanácsos-e megosztani Colinnal a nagy titkot. Már-már úgy döntött, hogy igen, de most teljesen megváltoztatta az elhatározását. Soha nem mondja meg neki, és csak maradjon a szobájában, és sose kapjon friss levegőt, és haljon meg, ha tetszik! Megérdemelné! Úgy elfogta a keserűség és a kérlelhetetlen harag, hogy néhány pillanatig szinte megfeledkezett
Dickonről és a világot beborítani készülő zöld fátyolról meg a mocsár felől fújdogáló lágy szellőről. Martha várt rá, és a bosszúságból egyelőre érdeklődés és kíváncsiság lett. Egy nyitott fadoboz állt az asztalon, tele ízléses kis csomagokkal. – Craven úr küldte magának – mondta Martha. – Úgy nézem, képeskönyvek vannak benne. Marynek eszébe jutott, amit Craven úr kérdezett tőle, amikor bent járt nála: „Szeretnél valamit: babát, játékot, könyvet?” Miközben bontogatta a csomagot, arra gondolt, vajon küldött-e babát. Aztán arra gondolt, mit is kezd a babával, ha küldött. De Craven úrtól nem baba érkezett. Néhány gyönyörű könyvet rejtett a csomag, olyanokat, mint Colinél; kettő közülük kertészeti könyv, sok-sok képpel. Volt azután két vagy három társasjáték és egy gyönyörű kis írókészlet, aranymonogrammal, és hozzá egy aranytoll és tintatartó. Olyan szép volt minden, hogy az öröm lassan kiszorította Mary lelkéből a haragot. Nem hitte, hogy Craven úr gondolni fog rá, és kemény kis szívét jóleső melegség járta át. – Írott betűkkel jobban tudok írni, mint nyomtatottakkal – mondta –, és az első, amit ezzel a tollal írok, egy levél lesz. Megírom Craven úrnak, hogy nagyon hálás vagyok neki. Ha jóbarátságban lett volna Colinnal, máris futott volna hozzá, hogy megmutassa az ajándékokat. Megnéznék a képeket, olvasnának a kertészeti könyvekből. Talán megpróbálnának játszani a társasjátékokkal, és Colinnak a sok szórakozás közben eszébe sem jutna, hogy meghal. Egyszer sem tapogatná meg a gerincét, hogy nem mutatkozik-e a púp. Mert Colinnak megvolt ez a szokása, és ezt Mary nem tudta elviselni. Nyugtalanító, ijesztő érzéssel töltötte el, mert ilyenkor Colin is mindig olyan rémült arcot vágott. Azt mondta, ha csak egy egészen kis csomót is érezne a gerincén, tudná, hogy a púpja kezd nőni. Egyszer Medlockné valamit súgott a nővérnek, és Colin meghallotta. Ez adta a gondolatot, és titokban addig töprengett rajta, míg rögeszméjévé vált. Medlockné azt mondta, hogy mikor Craven úr gyerek volt, rajta is ilyenféleképpen kezdett jelentkezni a púp. Colin soha senkinek nem mondta el, csak Marynek, hogy a rohamai – ahogy a személyzet nevezte – ebből a magányos, hisztérikus félelemből fakadnak. Mikor elbeszélte, Mary nagyon megsajnálta Colint. „Mindig ezen gondolkozik, valahányszor rosszkedvű vagy fáradt – mondta magában. – És ma rosszkedvű volt. Talán… talán erről gondolkozott egész délután.” Némán állt, a szőnyeget nézte, és töprengett. „Azt mondtam, hogy soha nem megyek vissza – tanakodott magában, összeráncolt szemöldökkel – de talán… talán, persze csak talán… meglátogatom, ha látni akar… holnap reggel. Lehet, hogy megint megpróbálja hozzám vágni a párnáját, de azt hiszem, mégis elmegyek.”
XVII. fejezet A ROHAM Reggel nagyon korán ébredt, keményen dolgozott a kertben, nem csoda, hogy fáradt és álmos volt. Mihelyt Martha behozta a vacsoráját, nekiült, és örült, hogy lefekhet. Amikor a fejét a párnára hajtotta, ezt motyogta: – Reggeli előtt kimegyek, és dolgozom Dickonnel. Utána… azt hiszem… elmegyek Colinhoz. Mary emlékezete szerint éjfél lehetett, amikor valami rettenetes hangra ébredt. De olyan rettenetes volt ez a hang, hogy abban a pillanatban kiugrott az ágyból. „Mi volt ez… mi volt ez?!” A következő pillanatban már tudta. Igen, semmi kétség. Ajtók nyíltak és csapódtak, futó lépések dobogtak a folyosókon, és valaki rettenetesen sírt és üvöltött. Üvöltött és sírt egyszerre, de valami borzalmas módon. – Ez Colin – mondta Mary. – Rájött a roham. Ez az, amit az ápolónő hisztériának nevez. Milyen szörnyű ezt hallani! Amint a zokogó sikoltozást hallgatta, megértette, hogy az emberek mindent ráhagynak Colinra, csakhogy ne kelljen ezt hallgatniuk. Mary a fülére tapasztotta a kezét, rosszullét fogta el, és borzongott. – Nem tudom, mit csináljak, nem tudom, mit csináljak! – hajtogatta. – Nem bírom elviselni! Egyszerre eszébe jutott, hogy vajon abbahagyná-e Colin, ha venné magának a bátorságot, és bemenne hozzá. De ugyanakkor visszaemlékezett arra is, hogy milyen vadul kergette ki a szobából, és arra gondolt, hogy ha Colin meglátná, talán még jobban üvöltözne. Még erősebben rászorította a kezét a fülére, de akármit csinált, egyre hallotta a szörnyű hangot. Ingerelte az üvöltő sírás, miközben annyira meg volt rémülve tőle, hogy hirtelen dühbe gurult. Úgy érezte, legjobb volna, ha ő is tombolni kezdene, hogy ezzel megrémítse Colint, úgy, ahogy Colin rémületbe ejti őt. Mary csak a saját dühkitöréseihez volt hozzászokva, a másokéhoz nem. Levette a kezét a füléről, felugrott, és nagyot dobbantott. – Hagyja abba! Hallgattassa el valaki! Verje meg valaki! – kiabált. Ebben a pillanatban szapora és egyre hangosabb lábdobogás hallatszott a folyosó felől. Kinyílt az ajtó, és az ápolónő robbant be. Most bezzeg nem volt kedve nevetni. Sőt: nagyon is sápadtnak látszott. – Rájött a hisztérikus roham – hadarta. – Kárt fog tenni magában. Senki sem bír vele. Jöjjön, próbálja meg maga, legyen jó kislány, na, jöjjön! Colin szereti magát! – Reggel kidobott a szobájából – mondta Mary, és izgalmában még dobbantott is. Ez a lábdobbantás megnyugvással töltötte el a nővért. Valójában attól tartott, hogy Mary sír, és a takaró alá bújik.
– Jól van – mondta. – Éppen a megfelelő hangulatban találja. Jöjjön, és szidja össze! Mondjon neki valamit, ami észre téríti. No, jöjjön, kislányom, amilyen gyorsan csak bír! Mary csak később ébredt rá, hogy a dolog olyan mulatságos volt, mint amilyen félelmetes. Mulatságos volt, hogy a felnőttek rémületükben hozzá, a kislányhoz szaladtak, gondolván, hogy ő is majdnem annyira hisztérikus, mint Colin. Mary végigfutott a folyosón, és minél közelebbről hallotta a sikoltozást, annál jobban megvadult. Mire a szoba elé ért, gonosz indulatok kavarogtak benne. Kivágta az ajtót, és meg sem állt az oszlopos ágyig. – Hagyd abba! – mondta csaknem kiabálva. – Hagyd abba! Gyűlöllek! Mindenki gyűlöl! Bárcsak elfutna mindenki a házból, és hagynának, hogy agyonüvöltsd magad! Bárcsak meghalnál! Nincs az a kedves, együttérző gyerek, akinek ilyesmi csak eszébe jutna is, nemhogy kimondaná, de az történt, hogy éppen a szavak okozta megrázkódtatás jót tett ennek a hisztériás fiúnak, akivel soha senki nem mert ellenkezni vagy szembeszállni. Colin a párnáját tépve, arcra borulva feküdt, és valósággal felugrott, ahogy gyorsan megpenderült a dühös kis hang hallatára. Az arca ijesztő volt: fehér és vörös és duzzadt. Lélegzet után kapkodott, és fuldoklott. De a vad kislány szemernyit sem törődött ezzel. – Ha még egyet sikítasz – lihegte –, én is sikítok, és én nagyobbat tudok sikítani, mint te, és megijesztelek, meglásd, megijesztelek! Colin valóban abbahagyta a sikoltozást, mert Mary annyira megdöbbentette. A magába fojtott sikolytól majdnem megfulladt. Az arcán patakzottak a könnyek, és minden ízében reszketett. – Nem tudom abbahagyni! – hebegte a sírástól csukladozva. – Nem tudom… nem tudom! – De tudod! – ordított Mary. – Hisztéria és düh, ez a te legnagyobb bajod! Igenis hisztéria, hisztéria, hisztéria! – És minden szóhoz toppantott. – Csomót éreztem, csomót! – tört ki fuldokolva Colinból. – Tudtam, hogy érezni fogom. Púp nő a hátamon, és akkor meghalok! Megint vonaglani kezdett, elfordította az arcát, zokogott, jajgatott, de nem sikoltozott. – Nem éreztél csomót! – ellenkezett vadul Mary. – Ha meg éreztél, az csak egy hisztériás csomó volt. A hisztéria csomókat csinál! Semmi baj sincs azzal az undorító hátaddal. Hisztéria az egész! Fordulj meg, hadd nézzem! Marynek tetszett ez a szó, hogy hisztéria, és úgy érezte, mintha hatással lenne Colinra. Valószínűleg Colin sem ismerte még eddig ezt a szót, akárcsak ő. – Nővér! – parancsolta Mary. – Jöjjön ide, és mutassa meg nekem most rögtön Colin hátát!
Az ápolónő, Medlockné és Martha egy kupacban álltak az ajtó mellett, és tátott szájjal bámulták Maryt. Mind a hárman olyan rémültek voltak, mint még soha. Az ápolónő – kétségtelenül a legbátrabb köztük – előrelépett. Colin csukladozva zokogott. – Talán… talán nem is engedné nekem – suttogta bizonytalanul a nővér. Colin meghallotta, és két zokogás között ezt fuldokolta: – M-mutassa meg neki! L-lássa ő is! Vézna kis hát bukkant elő, amikor kitakarták. Minden bordát meg lehetett számolni rajta, és a hátgerincen minden csigolyát, de Mary kisasszony nem számolta meg, csak komoly, vad arccal fölé hajolt és megvizsgálta. Olyan fanyar és koravén volt, hogy az ápolónő elfordította a fejét, mert a szája hirtelen mosolyra húzódott. Egy pillanatig csend támadt. Még Colin is visszafojtotta a lélegzetét, amikor Mary szemügyre vette a hátát. Le-föl jártatta a tekintetét, de olyan figyelmesen, mintha legalábbis ő lett volna a híres londoni orvos. – Nincs itt egy fia csomó se – jelentette ki végül. – Akkora csomó sincs itt, mint egy gombostű feje, kivéve a csigolya dudorait. Azokat érezhetted, mert sovány vagy. Nekem is kiálltak a csigolyáim, mint neked, amíg hízni nem kezdtem, és még most sem tűntek el egészen, mert még mindig nem vagyok elég kövér. Nincs itt akkora csomó sem, mint egy gombostű feje. Ha még egyszer ezt mondod, kinevetlek. A betegen kívül senki sem tudta, milyen hatást gyakoroltak Colinra ezek a barátságtalan, gyerekes szavak. Ha lett volna valaha valakije, akivel beszélhetett volna titkolt félelmeiről, ha elég bátor lett volna ahhoz, hogy kérdezzen, ha lettek volna pajtásai, és nem feküdt volna évszámra a hátán ebben az óriási, csukott házban, ha nem élt volna félelemmel terhes légkörében, olyan emberekkel, akik alig ismerték, de unták, akkor rájött volna, hogy félelmét és betegségét nagyrészt önmaga idézte elő. De Colin csak feküdt, és önmagáról, a betegségéről, a fáradtságáról gondolkozott órákon, napokon, hónapokon és éveken át. De most, amikor ez a dühös, érzéketlen kislány csökönyösen kitartott amellett, hogy nem olyan beteg, mint ahogy gondolta, Colin egyszerre úgy érezte, Marynek valószínűleg igaza van. – Nem tudtam – kockáztatta meg az ápolónő –, hogy azt képzeli, csomó van a gerincén. Gyenge a háta, mert nem akar felülni. Én is megmondhattam volna, hogy nincs ott semmiféle csomó. Colin nyelt egyet, és oldalt fordította kissé a fejét, hogy lássa a nővért. – M-megmondhatta volna? – dadogta szánalomraméltóan. – Igen. – Na látod! – mondta Mary, és ő is nyelt egyet. Colin ismét arcra fordult. Hosszan elnyújtózott, szakadozott lélegzete a tomboló zokogás után a vihar csendesedését jelezte. Pár pillanatig így feküdt, csak a könnyei futottak végig az arcán, és átnedvesítették a párnáját. A könnyek tulajdonképpen azt jelentették, hogy valami furcsa, nagy megkönnyebbülés szállt a szívére. Nemsokára
megfordult, ismét az ápolónőre nézett, és – különös módon – most egyáltalán nem úgy beszélt hozzá, mint egy maharadzsa. – Gondolja, hogy… hogy életben maradok? – kérdezte. Az ápolónő nem volt sem okos, sem különösebben gyöngéd lélek, de a londoni orvos szavait azért el tudta ismételni. – Valószínűleg életben marad, ha azt teszi, amit mondanak magának, uralkodik magán, és sokat tartózkodik a friss levegőn. Colin idegrohama véget ért. A nagy sírás elgyöngítette és kimerítette, és talán ez volt az, amitől egy kicsit elérzékenyült. Kinyújtotta a kezét Mary felé, és örömmel jelenthetem, hogy a kislány szíve a dühroham után szintén meglágyult, és a keze félúton találkozott Colin kezével. Ez tehát amolyan kibékülés-féle volt. – Ki… ki akarok menni veled, Mary – mondta Colin. – Nem bánom a friss levegőt, ha megtaláljuk… – de még idejében észbe kapott és nem mondta ki, hogy a titkos kertet, hanem így fejezte be: – Kimegyek veled, ha Dickon is eljön, és tolja a kocsimat. Úgy szeretném látni Dickont meg a rókáját és a varjút! A nővér rendbe hozta a szétzilált ágyat, felrázta, kisimította a párnákat. Azután készített Colinnak egy csésze erőlevest, Marynek is adott egy csészével, ami bizony jólesett az izgalom után. Medlockné és Martha boldogan elszeleltek, és mivel minden szépen, nyugodtan rendbe jött, a nővéren is látszott, hogy ő is szívesen megszökne. Egészséges, fiatal nő volt, akinek hiányzott az alvás. Egészen nyíltan ásított, amint ránézett Maryre, aki a nagy zsámolyt az oszlopos ágyhoz tolta, és fogta Colin kezét. – Menjen szépen vissza a szobájába, és aludja ki magát – unszolta a nővér. – Egy idő múlva Colin is elalszik, ha nem nagyon izgatott. Azután majd én is lefekszem a szomszéd szobában. – Akarod, hogy elénekeljem neked azt a dalt, amit a dadámtól tanultam? – súgta Mary Colin fülébe. Colin gyöngéden megszorította Mary kezét, és fáradt szemét kérlelve emelte rá: – Ó, igen! Olyan szép az a dal. Egy pillanat alatt elalszom tőle. – Elaltatom – mondta Mary az ásító ápolónőnek. – Elmehet, ha akar. – Hát – szabadkozott bágyadtan a nővér –, ha fél óra múlva még nem aludna, hívjon be. – Rendben van – hagyta rá Mary. A nővér abban a pillanatban már ott sem volt, és ahogy kihúzta a lábát, Colin ismét magához vonta Mary kezét. – Majdnem kimondtam – suttogta –, de idejében elhallgattam. Most nem akarok beszélni, aludni fogok, de azt mondtad, sokat fogsz mesélni. Talán… talán kitaláltál valamit, hogy miképpen juthatnánk be a titkos kertbe? Mary ránézett Colin elgyötört kis arcára, duzzadt szemhéjára, és meglágyult a szíve.
– I-igen – válaszolta. – Azt hiszem, kitaláltam. És ha most szépen elalszol, holnap elmondom neked. Colin keze megremegett. – Ó, Mary! – súgta. – Ó, Mary! Ha oda bejuthatnék, azt hiszem, életben maradnék. Nem gondolod, hogy Dadus éneke helyett elmondhatnád nekem, olyan halkan, mint az első napon, szerinted milyen lehet belülről? Biztos, hogy ettől elaludnék. – Jól van – bólintott Mary. – Csukd be a szemed! Colin behunyta a szemét, némán, moccanatlanul feküdt. Mary fogta a kezét, és nagyon halkan, nagyon lassan mesélni kezdett: – Olyan régen magára hagyták a kertet, hogy azt hiszem, minden összekuszálódott, és gyönyörű zűrzavar van. Azt hiszem, a rózsák addig kúsztak, kapaszkodtak, hogy már a fák ágairól és a falakról csüngenek le, és belepték a földet, mint valami különös, szürke köd. Sok elszáradt közülük, de sok él, és majd jön a nyár, és csupa rózsafüggöny meg rózsakút lesz a kert. A földben… A földben rengeteg a virághagyma – nárcisz, hóvirág, liliom és írisz. Most készülnek kibújni a földből. Megérkezett a tavasz, és talán… talán… Mary halk zümmögése egyre jobban elcsöndesítette, megnyugtatta Colint, és ezt látva, a kislány tovább mesélt: – Talán már ki is bukkantak a fű közül… talán máris bíbor-és aranyszínben virít a kikerics. Talán kezdenek már kipattanni a rügyek, és a levelek lassan kibomlanak… és talán a szürkeség átalakul, és egy zöld fátyoltakaró kezd kúszni, és kúszik, amíg beborít mindent. És jönnek a madarak, szétnéznek, mert itt… itt minden olyan nyugodalmas és csöndes. És talán… talán – suttogta Mary valóban nagyon halkan és lassan – a vörösbegy párjára talál, és fészket rak. És Colin elaludt.
XVIII. fejezet NE VESZTEGESSÜK AZ IDŐT! Másnap reggel Mary természetesen nem ébredt korán. Sokáig aludt, mert fáradt volt, és amikor Martha behozta a reggelijét, elmondta, hogy bár Colin teljesen nyugodt, láza van, és beteg, mint mindig, amikor agyongyötri magát a sírással. Mary hallgatta, és közben lassan eszegette a reggelijét. – Azt mondja, szeretné, ha volna szíves átmenni hozzá, és meglátogatná, amint csak lehet – mondta Martha. – Különös, hogy így megszerette magát. Jól lehordta az éjszaka, az biztos. Szegény kisfiú! Úgy elrontották, hogy az Isten se tud rajta
segíteni. Édesanyám azt mondja, az a legrosszabb, ami egy gyerekkel történhet, ha soha nem mehet a maga feje után, vagy ha mindig a saját feje után kell mennie. Nem is tudja, melyik a rosszabb. Hanem hát maga is jól kidühöngte magát tegnap. De amikor bementem a szobájába, így szólt hozzám: „Legyen szíves, kérdezze meg Mary kisasszonyt, nem volna-e kedve bejönni hozzám és beszélgetni velem.” Képzelje el, így fogalmazott: „Legyen szíves!” Bemegy, kisasszony? – Szaladok, és megnézem előbb Dickont – mondta Mary. – Nem, először bemegyek Colinhoz, és megmondom neki… tudom már, mit fogok mondani! – fejezte be hirtelen ötlettel. Kalapban ment be Colin szobájába, és a fiú egy pillanatig csalódottnak látszott. Ágyban feküdt, az arca szánalmasan fehér volt, és mély, fekete karikák árnyékolták a szemét. – Örülök, hogy eljöttél – mondta. – Fáj a fejem, és fáj mindenem, mert olyan fáradt vagyok. Készülsz valahová? Mary az ágyhoz támaszkodott. – Nem maradok sokáig – szólt. – Dickonhez megyek, de visszajövök. Colin, a… a titkos kertről van szó. Colin felragyogott, és egy kis szín költözött az arcába. – Ó, igazán?! – kiáltotta. – Egész éjjel erről álmodtam. Félálomban hallottam, hogy mondtál valamit a szürkeségről, ami hamarosan zöld lesz, és azt álmodtam, hogy ott álltam, és minden tele volt kis, zöld levelekkel, és mindenfelé madarak ültek a fészkekben, és olyan kedvesek és szelídek voltak. Itt fekszem majd, és erre gondolok, amíg visszajössz. Öt perc múlva Mary már Dickonnél volt a kertjükben. A róka, a varjú is vele tartott, és ezúttal két szelíd mókust is hozott. – Pónin jöttem ma reggel – büszkélkedett Dickon. – Jó kis csikó ez az Ugorj! Azt a kettőt meg a zsebemben hoztam. Emezt itt úgy hívják, hogy Dió, amazt meg úgy, hogy Mogyoró. Mikor azt mondta, hogy Dió, az egyik mókus a jobb vállára ugrott, amikor azt mondta, hogy Mogyoró, a másik a bal vállára ült. Letelepedtek a fűbe. Kapitány a lábukhoz kucorodott. Kormos ünnepélyesen hallgatott a fán. Dió és Mogyoró körülszaglászta őket. Mary úgy érezte, ennyi gyönyörűségtől aligha lehet megválni. Végre mégis belekezdett a történetébe, és amint Dickon mulatságos arca fokról fokra elkomolyodott, megváltoztak Mary érzései is. Meglepetten látta, hogy Dickon jobban sajnálja Colint, mint ő. A fiú az eget kémlelte, meg ide-oda nézegetett. – Hallgasd csak a madarakat… mintha az egész világ tele volna velük, mind fütyörésznek és énekelnek! – mondta. – Nézd, ahogy ide-oda repkednek, és hallgasd csak, hogy hívogatják egymást! Mintha az egész világ a tavaszt hívogatná. A levelek feslenek, már látni őket, és micsoda illatok! Érzed?
– Pisze, vidám kis orrával szaporán szimatolt. – Az a szegény fiú meg csak fekszik bezárva, és semmit sem lát. Persze hogy olyanokra gondol, amitől azután üvölt. Biz' isten, ki kellene hoznunk ide, és meg kellene tanítanunk arra, hogy lásson meg halljon, szívja magába a jó levegőt, hadd járja át a napsugár. És ne vesztegessük az időt! Ha Dickon figyelmét nagyon lekötötte valami, tősgyökeres yorkshire-i kiejtéssel formálta mondandóját, bár egyébként vigyázott a beszédére, hogy Mary könnyebben megértse. Mary viszont szerette Dickon ízes yorkshire-i hangzóit, sőt néha maga is megpróbálta utánozni. Most is yorkshire-i kiejtéssel kezdett beszélni. – Hát jól van, no! Megmondom, mit kell legelőször is tenni – folytatta Mary, és Dickon vigyorgott, mert nagyon mulattatta a kislány yorkshire-i kiejtése. – Colin csudára megkedvelt téged. Látni akar téged is meg Kormost és Kapitányt is. Ha visszamegyek a házba, beszélek vele, és megkérdezem tűle, hogy eljöhetsz-e hozzá holnap reggel látogatóba, és akkor hozd magaddal az állataidat is. Ha majd több lesz a levél, és egy-két bimbó is akad, akkor majd rávesszük, hogy kigyüjjön; te fogod tolni a kocsiját, és idehozzuk majd, és mindent megmutatunk neki. Amikor befejezte, szinte büszke volt magára. Még sohasem beszélt egyszerre ennyit yorkshire-i kiejtéssel. Egészen jól sikerült. – Colin úrfi előtt is beszélj majd egy kicsit így yorkshireiesen! – kuncogott Dickon. – Megnevettetnéd, márpedig annál jobb nincs egy betegnek, mint a nevetés. Édesanyám azt mondja, hogy reggelenként félórás jóízű nevetéstől meggyógyul még a félholt is. – Még ma beszélek neki yorkshireiesen – mondta Mary, és ő is kuncogott. * Elérkezett az idő, amikor mintha mindennap és minden éjjel varázslók suhantak volna végig a kerten, varázsvesszőjükkel szépséget varázsolva a földből és az ágakból. Nehéz volt elmenni és búcsút venni ennyi gyönyörűségtől, különösen mivel Dió rátelepedett Mary ruhájára, Mogyoró pedig lekúszott az almafa törzsén, amely alatt ültek, Mary elé állt, és kutató szemmel nézett rá. Mary mégis visszament a házba, és amikor leült szorosan Colin ágya mellé, a fiú szimatolni kezdett, akár Dickon, csak kevésbé gyakorlottan. – Olyan az illatod, mint a virágoké… olyan jó friss! – kiáltott szinte vidáman. – Milyen illat ez? Hűvös, meleg és édes egyszerre. – A láp felől fújó szél illata – mondta Mary. – Ez csak attól van, hogy a fűben ültem a fa alatt, és ott volt mellettem Dickon meg Kapitány meg Kormos meg Dió meg Mogyoró. A tavasztól gyün ez a csudajó szag, meg a szabad levegőtől meg a naptól. Mindezt olyan parasztosan mondta, ahogy csak tőle telt, márpedig az ember csak akkor tudja meg, mennyire más a yorkshire-iek hanghordozása, ha beszélni hallja őket. Colin nevetett.
– Hogy mondod? – kérdezte. – Sose hallottalak még így beszélni. Egész mulatságosan hangzik. – Egy kis yorkshire-i bemutató – felelte diadalmasan Mary. – Én nem tudok olyan szépen beszélni, mint Dickon meg Martha, de azért, amint látod, kezdek belejönni. Aztán ugyan érted-e valamicskét ezt a yorkshire-i beszédet? Hiszen jómagad is idevalósi volnál, hogy sülne le a képedről a bőr! És Maryből is kirobbant a nevetés. Mind a ketten nevettek, de úgy, hogy nem tudták abbahagyni. Visszhangzott a szoba a kacagástól, és Medlockné, aki benyitott a szobába, visszaugrott a folyosóra, és csak állt és bámult. – Nohát, szavamra! – mondta maga is erősen yorkshire-i hangsúllyal, mert senki sem hallotta, és annyira meg volt lepődve. – Ki hallott mán ilyet? Ki a csoda gondúta volna! Rengeteg sok beszélnivalójuk akadt. Colin nem tudott betelni Dickonnel, Kapitánnyal, Kormossal, Dióval, Mogyoróval és a pónival, akinek Ugorj a neve. Mary elszaladt az erdőbe Dickonnel, hogy megnézze Ugorjkát, az apró, bozontos lápi pónit. A sörénye a szemébe lógott, szép kis pofáját csak kedvesebbé tette a mindenbe beleszagoló, bársonyos orr. Sovány volt, mert mocsári füvön élt, de olyan szívós és erős, mintha kis lábaiban az izmok acélból lettek volna. Felütötte a fejét, és amint meglátta Dickont, halkan felnyerített, odaügetett, és ráhajtotta a fejét a fiú vállára. Dickon súgott valamit a fülébe, és Ugorj furcsa kis nyerítésekkel, prüszköléssel és horkantásokkal felelt. Dickon parancsára felnyújtotta Marynek picinyke patáját, és bársonyos orrát az arcához érintette. – Igazán mindent megért, amit Dickon mond neki? – kérdezte Colin. – Úgy látszik, mintha értené – válaszolta Mary. – Dickon azt mondja, hogy az állatok mindent megértenek, ha az ember igazán összebarátkozik velük, de igazán össze kell velük barátkozni. Colin egy ideig csöndesen feküdt, és különös, szürke szeme mereven bámulta a falat, de Mary érezte, hogy gondolkozik valamin. – Szeretném, ha lennének barátaim – mondta végre. – De nincsenek. Soha nem is voltak, és én nem is bírom elviselni az embereket. – Engem sem bírsz elviselni? – kérdezte Mary. – De igen. Téged igen – válaszolta Colin. – Ez nagyon különös, de téged még szeretlek is. – Ben Weatherstaff azt mondta, én olyan vagyok, mint ő. Azt mondta, ő úgy éljen, hogy mind a kettőnknek egyformán pocsék a természetünk. Én azt hiszem, te is olyan vagy, mint ő. Mind a hárman egyformák vagyunk: te, én és Ben Weatherstaff. Azt mondta, egyikünk sem valami jóképű, és mind a ketten olyanok is vagyunk, amilyennek látszunk: olyan morcosak. De én már nem vagyok olyan morcos, mint akkor, amikor még nem ismertem a vörösbegyet és Dickont. – Te is gyűlölted az embereket?
– Igen – válaszolta Mary minden tettetés nélkül. – Ha azelőtt találkoztunk volna, mielőtt megismertem a vörösbegyet és Dickont, utáltalak volna. Colin kinyújtotta vékony kezét, és megérintette Maryt. – Mary! Sajnálom, amit Dickonre mondtam, hogy elküldöm. Bár ne mondtam volna! De bosszantott, hogy azt mondtad, olyan, mint egy angyal, és ki is nevettelek érte, de… de talán mégis olyan. – Hát, elég furcsa volt, hogy ezt mondtam – vallotta be őszintén Mary. – Az orra pisze, a szája nagy, és a ruhája csupa folt, és parasztosan beszél, de… de ha egyszer egy angyal leszállna Yorkshire-be, és itt élne a lápon… ha lenne egy ilyen yorkshirei angyal, az, azt hiszem, értene a növényekhez, tudná, hogyan kell ápolni őket, és tudna beszélni az állatokkal, mint Dickon, és igazán barátok lennénk. – Nem bánnám, ha Dickon meglátogatna – mélázott Colin. – Szeretném látni. – Örülök, hogy ezt mondod – örvendezett Mary –, mert… mert… Hirtelen átvillant az agyán, hogy itt a pillanat. Most kell megmondania! Colin megérezte, hogy valami nagy újságot fog most hallani. – Mert?! – kiáltotta mohón. Mary izgatottan felugrott a zsámolyról, odasietett Colinhoz, és megragadta mind a két kezét. – Megbízhatom benned? Dickonben megbíztam, mert a madarak is megbíznak benne. Igazán bízhatok benned… igazán? – kérdezte szinte könyörögve. Az arca olyan ünnepélyes volt, hogy Colin csaknem suttogva válaszolt: – Igen… igen! – Szóval: Dickon holnap reggel eljön hozzád, és elhozza az állatait is. – Ó, igazán?! – kiáltott fel boldogan Colin. – De ez nem minden – folytatta Mary, szinte sápadtan az ünnepélyes izgalomtól. – A java most következik. Megvan a kert bejárata! Én találtam meg. A borostyán alatt van, a falban. Ha Colin egészséges, erős fiú lett volna, valószínűleg felkiált: „Hurrá! Hurrá!” De gyenge volt és hisztérikus. A szeme egyre nagyobbra nőtt, és zihálva kapkodta a levegőt. – Ó, Mary! – kiáltott félig zokogva. – Megláthatom? Bemehetek? Élek addig, amíg bemehetek? – és megragadva a kislány kezét, magához húzta. – Persze hogy megláthatod! – förmedt rá Mary méltatlankodva. – Persze hogy élsz addig! Ne beszélj ostobaságokat! És Mary ezúttal annyira nem volt hisztérikus, sőt annyira természetesen és gyerek módra viselkedett, hogy Colin is észhez tért, és kinevette saját magát. Egy-két perccel később Mary ismét a zsámolyon ült, és most már nem arról beszélt, hogy milyennek képzeli a titkos kertet, hanem arról, hogy a valóságban milyen. Colin elfelejtette a fájdalmát, a fáradtságát, és elragadtatva hallgatta.
– Egészen olyan, amilyennek képzelted – mondta a végén. – Pontosan úgy hangzik, mintha valóban láttad volna. Emlékszel, ezt mondtam már akkor is, amikor először meséltél róla. Mary vagy két másodpercig habozott, de azután bátran bevallotta az igazat: – Láttam, és jártam is bent. Hetekkel ezelőtt megtaláltam a kulcsot, és bementem. De nem mertem elmondani neked, mert… mert féltem, hogy nem bízhatom benned úgy igazán! XIX. fejezet MEGÉRKEZETT! Amikor Colinnak az éjszakai idegrohama volt, a rákövetkező reggelen üzentek Craven doktorért. Mindig azonnal érte küldtek, ha ilyesmi előfordult. Ilyenkor, valahányszor az orvos megérkezett, egy sápadt, elgyötört fiút talált az ágyban, még mindig olyan ingerülten és hisztérikusan, hogy egy szóra ismét elölről kezdte volna a zokogást. Az igazság az volt, hogy Craven doktor irtózott ezektől a „nehéz” látogatásoktól. Ezúttal nem találták odahaza, és így csak másnap délután jött ki Misselthwaite Manorba. – Hogy van a gyerek? – kérdezte meglehetősen idegesen Medlocknét, amikor megérkezett. – Egy ilyen rohamában egyszer még megpattan benne egy ér. Ezt a fiút megőrjíti a hisztériája és az önimádata. – Doktor úr – válaszolta Medlockné –, nem fog hinni a szemének, ha meglátja! Ez a morcos, csúnya kislány, aki majdnem olyan hisztérikus, mint Colin, valósággal megbabonázta. Hogyan csinálta? Az Isten tudja! Olyan, mintha háromig sem tudna számolni, a szavát is alig hallja az ember, de egyikünk sem tette volna meg azt, amit ő meg mert csinálni. Úgy ugrott neki Colinnak múlt éjjel, mint egy vadmacska. Toporzékolt, ráparancsolt, hogy azonnal hagyja abba a sikoltozást, és úgy ráijesztett, hogy Colin úrfi valóban elhallgatott. Ma délután pedig… de csak jöjjön, és nézze meg, doktor úr! Egészen hihetetlen! Amikor az orvos belépett a beteg szobájába, a szeme elé táruló látvány valóban meglepte. Amint Medlockné asszony kinyitotta az ajtót, nevetést és beszélgetést hallott. Colin háziköntösben, fölegyenesedve ült a heverőn. Az egyik kertészeti könyv képeit nézegette, és a csúnya kislánnyal beszélgetett, aki ebben a pillanatban egyáltalán nem volt csúnya, mert az arca csak úgy sugárzott az örömtől. – Ez a hosszú fürtű, kék… ebből nekünk is sok lesz – jelentette ki Colin. – Úgy hívják, hogy Del-phi-ni-um – betűzte. – Dickon azt mondja, hogy ez nemesített szarkaláb! – kiáltott Mary kisasszony. – Csomókban áll már a kertben. Ekkor megpillantották Craven doktort, és elhallgattak. Mary szinte megnémult, de Colin villámló szemmel nézett az orvosra.
– Szomorúan hallottam, hogy az éjjel rosszul voltál, fiacskám – kezdte némi idegességgel Craven doktor. Meglehetősen érzékeny ember volt. – Már jobban vagyok… sokkal jobban – erősítgette Colin, akár egy maharadzsa. – Egy-két nap múlva, ha szép idő lesz, kimegyek a tolókocsimban. Friss levegőre van szükségem. Craven doktor leült Colin mellé, és megtapintotta az érverését. Kíváncsian nézte. – Nagyon szép időnek kell lennie – mondta –, és nagyon kell vigyáznod, hogy ki ne fáraszd magad. – A friss levegő nem fáraszt – jelentette ki az ifjú maharadzsa. Minthogy volt idő, amikor ugyanez az ifjú úriember a szabad levegő említésére is dührohamot kapott, és a végsőkig kitartott amellett, hogy a friss levegőtől megfázik és meghal, nem lehet csodálkozni, ha az orvos egy kissé megijedt. – Azt hittem, nem szereted a friss levegőt – mondta. – Nem is szeretem, amikor egyedül vagyok – válaszolta a maharadzsa –, de az unokahúgom kijön velem. – És természetesen a nővér – szólt közbe az orvos. – Nem! A nővérre nincs szükségem! Mary nem tehetett arról, de ez a fenséges hang ismét eszébe juttatta a gyémántokkal, smaragdokkal és gyöngyökkel teleaggatott ifjú, bennszülött, mesebeli herceget, aki hatalmas rubinokkal ékesített, kis, fekete kezével intett a seregnyi szolgának, akik hajbókolva közeledtek, átvenni parancsait. – Az unokahúgom tudja, hogyan kell rám vigyázni. Ha velem van, mindig jobban érzem magam. Múlt éjjel is ő volt mellettem. Egy ismerős fiú, aki nagyon erős, fogja tolni a kocsimat. Craven doktor meglehetősen megrémült. Ha ez a fáradékony, hisztériás fiú jobban lenne, örökre búcsút vehet a misselthwaite-i örökség reményétől. De – bár gyenge jellemű ember volt –, nem volt lelkiismeretlen, és nem akarta, hogy Colin a biztos veszedelembe rohanjon. – Erős és megbízható fiúnak kell lennie – mondta. – Nekem is tudnom kell róla egyet-mást. Ki az a fiú? Hogy hívják? – Dickonnek – szólalt meg hirtelen Mary. Valahogy az az érzése támadt, hogy aki a lápot ismeri, annak ismernie kell Dickont is. És igaza is volt. Mary látta, hogy Craven doktor komoly arca egyszerre megenyhült. Mosolygott. – Ó, Dickon? – mondta. – Ha Dickon az, akkor jól van. Dickon olyan erős, mint egy póni. – És megbízható – tódította Mary. – Egész Yorkshire-ben nincs több olyan, mint az. – Mary az imént yorkshire-iesen beszélt Colinnal, és most elfelejtkezett magáról. – Dickon tanított erre? – kérdezte Craven doktor, és hangosan nevetett.
– Úgy tanulom, mint a franciát – mondta hűvösen Mary. – Ez olyan, mint egy bennszülött nyelvjárás Indiában. Nagyon okos emberek is próbálják megtanulni. Nekem tetszik, és Colinnak is tetszik. – Nagyon helyes – bólogatott Craven doktor. – Bizonyára nem lesz ártalmatokra, ha szórakoztat. Bevetted a csillapítót múlt éjszaka, Colin? – Nem – válaszolta Colin. – Eleinte nem akartam bevenni, aztán meg miután Mary megnyugtatott, addig beszélt, míg elaludtam. Halkan mesélt a tavaszról, amelyik belopózik egy kertbe. – Ez megnyugtatóan hangzik – mondta Craven doktor az eddigieknél is zavartabban, és egy oldalpillantást vetett Mary kisasszonyra, aki a zsámolyon ült, és némán nézte a szőnyeget. – Szemlátomást jobban vagy, fiacskám, de ne felejtsd el, hogy… – De el akarom felejteni! – vágott szavába a maharadzsa, aki ismét megjelent. – Ha magamban fekszem, és eszembe jut, minden tagom fájni kezd, és olyan dolgokra gondolok, amelyektől sikítanom kell. Ha van valahol egy orvos, aki elfelejteti az emberrel a betegségét, ahelyett hogy mindig emlékeztetné rá, az az orvos jöjjön ide! – És intett keskeny kezével, amelyre valóban illett volna a rubinkövekkel ékesített királyi gyűrű. – Az unokahúgom azzal gyógyít meg, hogy elfelejteti velem a betegségemet. Craven doktor „roham” után még sohasem maradt ilyen rövid ideig. Rendszerint nagyon sokáig kellett itt időznie, és sok mindent kellett tennie. Ezen a napon azonban nem adott orvosságot, sem új utasításokat, és nem volt része kínos jelenetekben. Nagyon elgondolkozva lépkedett le a lépcsőn, és mikor a könyvtárteremben megállt Medlocknéval beszélgetni, a házvezetőnő érezte, hogy nagyon nyugtalanítja valami. – Nos, doktor úr – kockáztatta meg Medlockné –, hát hitte volna ezt? – A helyzet mindenesetre megváltozott – hümmögött az orvos –, és nem tagadható, hogy jobb a korábbinál. – Azt hiszem, Susan Sowerbynak igaza van – vélekedett Medlockné. – Tegnap, Thwaite-be menet beszóltam hozzá, és egy kicsit elbeszélgettünk. Azt mondta nekem: „Nos, Sarah, lehet, hogy a kislány nem a legjobb gyerek, és lehet, hogy nem szép, de gyerek, és a gyerekhez gyerek való!” Susan Sowerby és én iskolatársak voltunk. – Ő a legjobb ápolónő, akit ismerek – mondta Craven doktor. – Ha őt látom egy parasztházban, ahová kihívtak, már tudom, hogy megmentem a betegemet. Medlockné mosolygott. Szerette Susan Sowerbyt. – Jól fején találta a szöget – folytatta bőbeszédűen. – Egész reggel gondolkoztam valamin, amit tegnap mondott. Azt mondta: egyszer összevesztek a gyerekek, mire én nagy prédikációt tartottam nekik, és így szóltam hozzájuk: mikor iskolába jártam, a földrajztanítónk azt mondta egyszer, hogy a Földnek olyan a formája, mint a narancsé. Még tízéves sem voltam akkor, de már rájöttem, hogy nem lehet
egyvalakié az egész narancs. Senkinek sem jut több egy kis girizdnél, és van, amikor úgy látszik, hogy kevés a girizd, és nem jut mindenkinek belőle. De ne gondolja senki közületek, hogy az övé az egész narancs, mert ha valamelyitek azt hiszi, hát rá fog jönni, hogy téved, de erre bizony csak akkor jön rá az ember, ha már kapott egykét pofont az élettől. Amit a gyerekek megtanulnak egymástól, mondta, az az, hogy esztelenség az egész narancs után kapni, a héja, a húsa és mindene után. Aki ezt teszi, az valószínűleg még a magokhoz sem jut hozzá, pedig azok amúgy is túl keserűek ahhoz, hogy megegye az ember. – Ravasz egy asszony – mondta Craven úr, és fölvette a kabátját. – Jól fején találja a szöget – ismételgette elégedetten Medlockné. – Sokszor mondtam már neki: ide figyelj, Susan, ha másféle asszony volnál, és nem beszélnél olyan parasztosan, eljönne az idő, hogy azt mondjam neked: okos asszony vagy! Ezt az éjszakát Colin úgy aludta végig, hogy egyszer sem ébredt föl. Mikor reggel kinyitotta a szemét, csöndesen feküdt, és – anélkül hogy tudott volna róla – mosolygott, mert olyan különösen jól érezte magát. Kellemes dolog volt felébredni – és Colin megfordult, és nagy gyönyörűséggel kinyújtóztatta a tagjait. Úgy érezte, mintha azok az erős kötelékek, amelyek fogva tartották, meglazultak volna, és szabadon engednék. Nem tudta, hogy Craven doktor ezt úgy fejezte volna ki, hogy az idegei elernyedtek és megpihentek. Ahelyett hogy fekve és mereven bámulta volna a falat, azon rágódva, hogy bár ne ébredt volna fel, azokon a terveken járt az esze, amelyeket Maryvel együtt szőttek tegnap. Dickon és az állatok képe kergetőzött a fejében. Olyan jólesett, hogy van min gondolkoznia. És alig volt tíz perce ébren, mikor futólépéseket hallott a folyosóról, és az ajtóban megjelent Mary. A következő pillanatban már bent is termett a szobában, és ott állt Colin ágyánál. Csak úgy áradt belőle a reggel illataitól fűszeres, friss levegő. – Kintről jössz, kintről jössz! Ez a jó szag a levelek illata! – kiáltotta Colin. Mary szaladt, a szalag meglazult, és kibomlott a hajával együtt, a levegő kicsípte az arcát, bár Colin ezt nem vette észre. – Olyan gyönyörű! – mondta Mary, a futástól kissé elfulladva. – Sohasem láttál még ilyen gyönyörűt! Megérkezett! Azt hittem, hogy már reggel megérkezett, de akkor még csak útban volt. Most már itt van! Megérkezett a tavasz! Dickon mondta! – Megérkezett?! – kiáltott Colin, és bár semmit sem tudott a tavaszról, érezte, hogy megdobban a szíve. Hirtelen felült az ágyban. – Nyisd ki az ablakot! – rendelkezett, és nevetett. Kissé az örömteli izgalomtól, kissé a saját szavaitól. – Hátha meghalljuk az aranytrombitákat. És bár Colin nevetett, Mary abban a pillanatban az ablaknál termett, és már ki is tárta a két szárnyat. Frissesség, enyheség, illat és madárdal áradt be a szobába. – Ez aztán a friss levegő! – lelkendezett a kislány. – Feküdj a hátadra, és lélegezz mélyeket! Dickon is ezt csinálja, amikor kifekszik a lápra. Azt mondja, az ereiben
érzi, ez teszi erőssé, és úgy érzi, hogy örökké fog élni. Szívd, szívd, ahogy csak tudod! Mary csak elismételte, amit Dickon mondott, de felajzotta vele Colin képzeletét. – Örökké? A levegőtől úgy érzi, hogy örökké fog élni? – kérdezte, és úgy tett, ahogy a kislány mondta. Újra meg újra hosszan, mélyen beszívta a levegőt, és egyszerre úgy érezte, hogy valami új és gyönyörű dolog történik vele. Mary ismét az ágya mellett termett. – Minden kifelé bújik a földből – hadarta –, és sorra kinyílnak a virágok, és minden csupa rügy, és a zöld fátyol már majdnem teljesen belepte a szürkeséget. És a madarak annyira sietnek a fészekrakással, hogy némelyik még verekszik is a helyért a titkos kertben. És a rózsabokrok olyan elevenek, amilyenek csak lehetnek, és a mezőkön meg az erdőkben kankalinok nyílnak, és a magok, amelyeket elültettünk, kikeltek, és Dickon elhozta a rókát, a varjút, a mókusokat, és még hozott egy eleven bárányt is, amelyik az ölében fekszik, akár egy csecsemő. Mary minderről nagy örömmel számolt be. Colin mély lélegzeteket véve hallgatta, mikor a nővér belépett. Egy kissé meghökkent a nyitott ablak láttán. Hány forró napot töltött elpilledve a szobában, mert a betege makacsul hangoztatta, hogy nyitott ablak mellett megfázik az ember! – Biztos, hogy nem fázik? – tudakolta. – Biztos – hangzott a határozott válasz. – Mélyeket szívok a friss levegőből, attól erősödik az ember. Fel fogok kelni, a díványon reggelizem, és az unokahúgom velem reggelizik. Az ápolónő – titkolt mosollyal – elment, hogy megrendelje a két reggelit. A személyzeti társalgót sokkal szórakoztatóbb helynek találta, mint a betegszobát, különösen most, amikor mindenki hallani akarta, mi újság az emeleten. Sokat tréfálkoztak a népszerűtlen, fiatal úrfiról, aki – mint a szakács mondta – Maryben emberére talált, úgy kell neki! A személyzeti hallban nagyon unták az idegrohamokat, és a komornyik, aki családos ember volt, sokszor kifejtette azt a véleményét, hogy a beteg egy kiadós veréstől mindjárt jobban lenne. Mikor Colin a díványon ült, és a két reggeli az asztalon volt, legmaharadzsább modorában bejelentette az ápolónőnek: – Ma reggel látogatóba jön hozzám egy fiú, egy róka, egy holló, két mókus és egy újszülött bárány. Azt akarom, hogy amint megérkeztek, azonnal vezessék őket hozzám. Szeretném, ha nem játszadoznának odalenn a személyzeti hallban az állatokkal. Ne tartsák fel őket! Azt akarom, hogy minél előbb itt legyenek! Az ápolónőnek még a lélegzete is elakadt. Igyekezett a felháborodását egy köhintésbe fojtani. – Igenis, úrfi – és meghajolt.
– Megmondom, mit csináljon – tette hozzá egy mozdulattal is Colin. – Szóljon Marthának, hogy vezesse őket ide. A fiú Martha testvére, és Dickonnek hívják, és állatbűvölő. – Remélem, hogy az állatok nem harapnak, úrfi – mondta a nővér. – Mondom magának, hogy állatbűvölő – hangzott a szigorú kijelentés. – Az állatbűvölők állatai sohasem harapnak. – Indiában vannak kígyóbűvölők – mondta Mary –, akik be merik venni a kígyó fejét a szájukba. – Jóságos ég! – borzongott az ápolónő. A két gyerek megreggelizett a szobába özönlő korai napfényben. Colin jó étvággyal evett, és Mary komoly érdeklődéssel figyelte. – Te is elkezdesz majd hízni, mint én – vélekedett. – Indiában sohasem akartam reggelizni, és most mindig akarok. – Ma nekem is jólesett – mondta Colin. – Talán a friss levegőtől. Mit gondolsz, mikor jön Dickon? Nem kellett soká várni. Körülbelül tíz perc múlva Mary fölemelte a kezét. – Hallgass csak! Hallod a károgást? Colin hallgatózott és hallotta. Furcsább hangot el sem lehet képzelni a világon, mint mikor egy varjú bent a házban rákezdi, hogy: kár, kár. – Hallom – válaszolta Colin. – Ez Kormos – magyarázta Mary. – Hallgass csak tovább! Hallod ezt a halk kis bégetést? – Ó, igen! – kiáltotta Colin, és egészen kipirult. – Ez az újszülött bárány – mondta Mary. – Jön! Dickon vastag, ormótlan lápföldi bakancsa nehézkesen csattogott végig a hosszú folyosókon, bár igyekezett nesztelenül járni. Mary és Colin hallották, ahogy egyre közeledett, míg a tapétás ajtón át rá nem lépett Colin saját, külön folyosójának puha szőnyegére. – Szíves engedelmével, úrfi – jelentette Martha, kinyitva az ajtót –, szíves engedelmével, úrfi, itt van Dickon az állataival. Dickon fülig érő mosollyal az arcán közeledett. Az újszülött bárányt a karjában hozta, és a kisróka mellette ügetett. Dió a bal vállán ült, Kormos a jobb vállán, a zsebéből pedig Mogyoró feje és praclija kandikált ki. Colin lassan felült, és bámult, bámult. Úgy bámult most is, mint akkor, amikor először meglátta Maryt; de most csupa öröm és
boldogság ragyogott a szemében. Az igazság az volt, hogy a hallottak ellenére sem tudta elképzelni, milyen lehet ez a fiú, és hogy a róka, a holló, a mókusok és a bárány annyira közel állnak a szívéhez, mintha egyek lennének vele. Colin soha életében nem beszélt még fiúval, és most annyira túláradt benne a boldogság és a kíváncsiság, hogy eszébe sem jutott megszólalni. De Dickon semmi félénkségét és elfogódottságot nem érzett. Akkor sem jött zavarba, amikor – első találkozásukkor – a varjú nem értette a szavát, és csak bámult, ahelyett hogy beszélt volna. Az állatok így vannak, míg megismerik az embert. Dickon egyenesen a díványhoz ment, és az újszülött bárányt nyugodt mozdulattal Colin ölébe tette. A kis állat érdeklődése azonnal a meleg, bársony háziköntös felé fordult, és szimatoló orrát buzgón dugdosta a köntös redőibe. Gyapjas kis fejével gyengéden, de türelmetlenül bökdöste Colin oldalát. Persze, olyan fiú nincs, aki ezt szó nélkül megállta volna. – Mit csinál? – kérdezte Colin. – Mit akar? – Az anyja kell neki – mondta Dickon, és egyre szélesebben mosolygott. – Nem etettem meg, mielőtt elindultunk, mert gondoltam, hogy szeretné látni, amikor eszik. Letérdelt a dívány mellé, és előhúzott a zsebéből egy cumis-üveget. – Gyere, kicsikém, gyere – mondta, és barna kezével gyöngéden megfordította a hófehér, gyapjas kis fejet. – Ez kell neked! Ebből többet szophatsz ki, mint abból a bársonykabátból. Így, ni! – És bedugta a cumit a bárány szájába. A kis állat elragadtatott gyönyörűséggel szopni kezdett. Ezután már nem volt gond, hogy miről beszéljenek. Mire a bárány elaludt, Dickon sorban megfelelt a záporként pattogó kérdésekre. Elmondta, hogyan találta meg a bárányt, éppen napkeltekor, ezelőtt három nappal. Dickon ott állt a lápon, egy pacsirtát hallgatott, és figyelte, amint egyre magasabbra és magasabbra szállt a kékségben, végül már csak egy kis pötty volt a levegőben. – Már majdnem elvesztettem szem elől, de a hangját még hallottam, és arra gondoltam, hogy a csudába hallhatom, mikor úgy látszott, hogy egy pillanat múlva kiröpül a világból. Akkor egyszerre csak valami neszt hallottam a rekettyés felől. Gyönge kis bégetés volt, és rögvest tudtam, hogy egy új bárány, aki éhes, és azt is tudtam, hogy azért éhes, mert elvesztette az anyját. Így aztán elindultam, hogy megkeressem. Az volt aztán a keresés! Keresztül-kasul jártam a rekettyést, de úgy látszott, mindig rossz irányban. Végül megpillantottam egy kis fehér foltot, ahol a legmagasabb a láp, egy szikla mellett. Felkapaszkodtam, és ott találtam a kis állatot a hidegtől és a rettegéstől félholtan. Míg Dickon beszélt, Kormos ünnepélyes lassúsággal ki-be röpködött a nyitott ablakon, és véleményt károgott a tájról. Dió és Mogyoró kirándultak az ablak előtti nagy fákra, föl-le futkostak a fák törzsén, és megvizsgálták az ágakat. Kapitány lekucorodott Dickon mellé, aki a kandalló előtti szőnyegen ült.
Megnézegették a kertészeti könyvekben a képeket. Dickon minden virágnak tudta a népies nevét, és pontosan emlékezett, melyikből van a titkos kertben. – Ennek nem tudnám megmondani a nevét – mondta, és rámutatott az egyik képre, amely alá ez volt írva: Aquilegia. – Mi csak úgy hívjuk, hogy harangvirág. Ez meg itt az oroszlánszáj. Mind a kettő vadon nő, de ezek itt, a kertiek, nagyobbak és pompásabbak. A harangvirágból egész csomó van a kertben. Mikor a harangvirág nyílik, olyan lesz a virágágy, mintha csupa kék meg fehér pillangó röpdösne fölötte. – Ezt megnézem majd! – kiáltott Colin. – Ezt megnézem! – De meg ám, ezt meg köll nézned – mondta teljes komolysággal és yorkshire-i kiejtéssel Mary. – Méghozzá minél előbb! XX. fejezet ÖRÖKKÉ, DE ÖRÖKKÉ ÉLNI FOGOK! De kénytelenek voltak több mint egy hetet várni. Részben azért, mert nagyon szeles napok következtek, részben, mert Colin meghűlt egy kicsit. Ez a két dolog így, egymás után, kétségtelenül rohamot váltott volna ki Colinból, ha nem lett volna elfoglalva oly sok, alapos munkát igénylő titokzatos tervezgetéssel. Amellett Dickon majdnem mindennap eljött, ha csak néhány pillanatra is, hogy elmondja, mi történt a lápon, az utakon, a sövények alatt és a patakok mentén. Vidrákról, borzokról és a vízipatkányok házairól mesélt, nem is beszélve a madárfészkekről, a mezei egérről és az egérlyukakról. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy az ember reszkessen az izgalomtól, ha egy állatbűvölő titkos részleteket mesél az állatokról, és az ember ráébred arra, milyen szívet-lelket borzongatóan izgalmas munka folyik a föld alatti világban. – Ők is olyanok, mint mi vagyunk – magyarázta Dickon –, csakhogy nekik minden esztendőben újra kell építeniök a házukat. És ez úgy elfoglalja őket, hogy sokszor majdnem összeverekednek rajta. A figyelmüket mégiscsak azok az előkészületek kötötték le a legjobban, amelyek még hátravoltak ahhoz, hogy Colint kellő titokban levihessék a titkos kertbe. Attól a pillanattól kezdve, ahogy befordulnak a magas bokorsövény ama bizonyos sarkán, és rátérnek az útra a borostyánnal borított fal külső oldalán, senkinek sem szabad látnia a tolókocsit és Dickont és Maryt. Amint múltak a napok, Colin egyre határozottabban érezte, hogy a kert igazi vonzóereje az a titokzatosság, amely körülveszi. Ezt nem szabad senkinek sem elrontania. Senkinek sem szabad még csak gyanítania sem, hogy milyen titkaik vannak. Az embereknek csak arra szabad gondolniuk, hogy egyszerűen kimegy a levegőre Maryvel és Dickonnel, mert szereti őket, és nem bánja, ha látják. Hosszan és élvezettel megbeszélték az útirányt. Ezen az ösvényen mennek majd végig, azután
befordulnak a másikra, keresztezik a harmadikat, körüljárják a szökőkút virágágyait, mintha Roach főkertész úr kiültetett, melegházi palántáit néznék. Ezt mindenki magától értetődőnek találná, és senki sem gondolna semmiféle titokra. Akkor azután rátérnek majd a bokrok között kanyargó sétautakra, és ott „eltévednek", mígnem kijutnak a hosszú falhoz. Mindezt majdnem olyan komolyan és módszeresen kigondolták, mint a hadvezérek a felvonulási terveket. A beteg életében beállt új és furcsa jelenségek hírei a személyzeti társalgóból természetesen eljutottak az istállókba, sőt a külső kertészekhez is. Roach úr mégis nagyon meglepődött, amikor egy napon utasítást kapott, hogy jelentkezzék az úrfi szobájában, amelyet a bennfenteseken kívül még soha senki nem látott. – Hm, hm – tűnődött Roach úr, amint sietve másik kabátot húzott –, mit tegyen az ember? Őfelsége, akire eddig ránézni se volt szabad, most magához hívat egy embert, akit még sose látott. Roach úrban volt egy adag kíváncsiság. Soha, még csak futólag sem látta Colint, de annál több eltúlzott történetet hallott hátborzongató külsejéről és modoráról meg tébolyodott ingerültségéről. Főleg pedig azt hallotta, hogy minden pillanatban meghalhat. Számtalan rémhír keringett arról, hogy Colin púpos, béna, amit természetesen azok terjesztettek, akik sohasem látták. – Nagy változások zajlanak nálunk, Roach úr – mondta Medlockné, miközben a hátsó lépcsőn felvezette a főkertészt arra a folyosóra, amelyből az eddig olyan titokzatos szoba nyílt. – Reméljük, kedves Medlockné asszony, hogy ezek a változások kedvezőek – udvariaskodott a férfi. – Rosszabb már nem lehet – folytatta az asszony. – De bármilyen furcsa is, most mindenki könnyebbnek érzi a szolgálatot. Ne lepődjék meg, Roach úr, ha egy állatsereglet kellős közepén találja magát, és ott van Martha Sowerby öccse, a kis Dickon is, szemlátomást sokkal otthonosabban, mint ahogy maga vagy én valaha is érezhetnénk itt magunkat. Valóban volt valami varázslatos Dickon körül, mint ahogy ezt Mary titokban mindig is hitte. Mikor Roach úr meghallotta a gyerek nevét, szelíden elmosolyodott. – Dickon otthon érezné magát a Buckingham-palotában3 is, ugyanúgy, mint egy szénbánya mélyén – mondta. – És ezt egyáltalában nem szemtelenül csinálja. Remek fickó! Szerencsésnek bizonyult, hogy a házvezetőnő előkészítette Roach urat, mert bizony zavarba jöhetett volna. Mikor a hálószoba ajtaja kinyílt, egy nagy, fekete varjú – amelyik látszólag tökéletesen otthonosan ült egy faragott szék támláján –, hangos kár-kárral jelentette be a látogatót. Medlockné figyelmeztetése ellenére Roach úrnak bizony erőt kellett vennie magán, hogy vissza ne hőköljön, és csorba ne essék a méltóságán. 3
Buckingham-palota – az angol királyok székhelye Londonban
Az ifjú maharadzsa nem volt az ágyban, de a díványon sem. Egy karosszékben ült. Fiatal bárány állt mellette, s úgy rázogatta a farkát, ahogy táplálkozás közben a bárányok szokták. Ugyanis ott térdelt mellette Dickon, és egy üvegből szoptatta. A fiú előregörnyedő hátán egy mókus gubbasztott, és figyelmesen majszolt egy szem diót. Az indiai kislány a nagy zsámolyon ült, és nézte a többieket. – Itt van Roach úr, úrfi – mondta Medlockné. Az ifjú maharadzsa megfordult, és végigmérte alattvalóját – legalábbis a főkertész valahogy így érezte. – Ó, tehát ön Roach úr, nemde? – kérdezte Colin. – Azért hívattam, mert néhány fontos utasításom van az ön részére. – Igenis, úrfi – válaszolta Roach, miközben azt találgatta magában, hogy vajon az összes tölgyfa kivágására kap-e utasítást, vagy arra, hogy csináljon halastavat a gyümölcsösökből. – Délután kimegyek a tolókocsimban – mondta Colin. – Ha a friss levegő jó hatással lesz rám, ki fogok menni mindennap. Ha kint vagyok, egyetlen kertész se tartózkodjék a kerti falak mentén, a Hosszú Sétány közelében. Senki ne legyen ott! Két óra felé fogok kimenni, akkorra mindenkit el kell távolítani onnan. Majd üzenek, ha visszatérhetnek a munkájukhoz. – Igenis, úrfi – válaszolta Roach megkönnyebbült szívvel, hogy íme, megmaradnak a tölgyfák, és a gyümölcsösök is biztonságban vannak. – Mary – súgta Colin a kislány felé fordulva –, mit szoktak mondani Indiában, ha az ember kiadta a parancsot, és nincs több kívánsága? – Azt, hogy eltávozhat – válaszolta Mary. A maharadzsa intett. – Eltávozhat, Roach! – mondta. – De ne felejtse el, amit mondtam, mert ez nagyon fontos! – Kár, kár – jegyezte meg érdes hangon, de nem udvariatlanul a varjú. – Igenis, úrfi. Köszönöm, úrfi – mondta Roach úr, és Medlockné kíséretében kivonult a szobából. Roach úr jó kedélyű ember volt. Kint a folyosón először csak mosolygott, azután, majdnem elnevette magát. – Szavamra! Micsoda főúri modor! Az ember azt gondolná, hogy egy király család fennkölt méltósága testesült meg benne, beleértve a trónörököst és az egyéb várományosokat. – Az ám! – tört ki Medlockné asszony. – El kell tűrnünk, hogy taposson rajtunk, mindnyájunkon, amióta csak lába van! Azt hiszi, arra való a szegény ember! – Talán kinövi a gőgjét, ha életben marad – jegyezte meg Roach úr. – Hát egy biztos – mondta a házvezetőnő. – Ha megéri, és ez a kis indiai lány itt marad, ez majd megtanítja arra, hogy nem az övé az egész narancs, ahogy Susan Sowerby mondja. Majd rájön, hogy mekkora a saját gerezdje. Bent a szobában Colin hátradőlt a párnáin.
– Most már minden rendben van – mondta. – És délután végre látni fogom! Délután végre bent leszek a kertben! Dickon visszament a kertbe az állataival, Mary pedig Colinnal maradt. Colin ebéd előtt feltűnően csendes volt, és evés közben sem beszélt. Mary látta rajta, hogy nem a fáradság miatt hallgat, és kíváncsi volt, hogy akkor hát miért? – Milyen nagy a szemed, Colin! – álmélkodott. – Amikor valamin gondolkozol, akkorára nő, mint egy csészealj. Most mi jár az eszedben? – Szüntelenül arra kell gondolnom, hogy milyen lesz – válaszolta Colin. – A kert? – kérdezte Mary. – A tavasz – mondta Colin. – Azon gondolkoztam, hogy én tulajdonképpen sohasem láttam a tavaszt. Jóformán ki sem mentem a szobából, és ha kint voltam, akkor sem néztem körül. Még csak nem is gondoltam a tavaszra. – Én sem láttam Indiában, mert ott nem is volt tavasz – mondta Mary. Colinnak, a maga halálra ítélt életével, mindenkitől elzárva, élénkebb volt a képzelete, mint a Maryé. Amellett sok időt töltött azzal, hogy olvasta a gyönyörű könyveket, és nézegette a képeket. – Azon a reggelen, amikor beszaladtál, és azt kiáltottad: „megérkezett, megérkezett"! – olyan furcsán éreztem magam. Úgy hangzott, mintha minden hosszú menetben jött volna, hangos zeneszóra. Az egyik könyvemben van egy ilyen kép. Sok, sok vidám ember, közöttük sok gyerek, rengeteg füzér és virágos ág, mindenki nevet, táncol, és sípot fúj, a tömeg hullámzik. Azért mondtam, hogy talán meghalljuk az aranytrombitákat, és hogy nyisd ki az ablakot. – Milyen különös! – szólt Mary. – Tulajdonképpen pontosan ezt érzi az ember. És képzeld el azt a tömeget, ha minden virág és levél és fa meg bokor és minden madár és állat egyszerre tovatáncolna. Biztos vagyok abban, hogy mind, egytől egyig táncolnának, énekelnének és furulyáznának, és ez lenne csak a tündéri zene! Mind a ketten nevettek, de nem azért, mert nevetséges volt a gondolat, hanem mert annyira tetszett nekik. Rövidesen bejött a nővér, és felöltöztette Colint. Feltűnt neki, hogy Colin ezúttal nem feküdt mozdulatlanul, akár egy tuskó, míg ráadta a ruháit, hanem felült, és maga is igyekezett közreműködni az öltözködésben, miközben szüntelenül beszélgetett és nevetgélt Maryvel. – Ma jó napja van – mondta a nővér Craven doktornak, aki beállított, hogy megnézze betegét. – Olyan jókedvű, hogy erőre kapott tőle. – Később, majd ha már visszajött, ismét megnézem – mondta Craven doktor. – Látnom kell, milyen hatással volt rá a kirándulás. Szeretném – mondta nagyon halkan –, ha Colin megengedné, hogy ön is vele tartson. – Inkább ebben a pillanatban itt hagyom az állásomat, uram, minthogy akár csak jelen is legyek, amikor ezt javasolja – válaszolta az ápolónő hirtelen határozottsággal.
– Valójában nem eltökélt szándékom, hogy ezt javasoljam – mondta az orvos a tőle megszokott, enyhe idegességgel. – Mindenesetre kísérletet teszünk. Dickon olyan fiú, akire egy újszülöttet is nyugodtan rábíznék. A ház legerősebb inasa levitte Colint a lépcsőn, és beültette a tolókocsiba. Dickon kint várta. Miután az inas elrendezte a takarókat és a párnákat, a maharadzsa intett az inasnak és a nővérnek: – Eltávozhatnak – mire mind a ketten gyorsan eltűntek, és – mi tagadás! – jót vihogtak Colin háta mögött. Dickon elindult a tolókocsival. Lassan, egyenletesen tolta. Mary kisasszony a kocsi mellett sétált. Colin hátradőlt, és arcát az ég felé fordította. A piciny, hófehér felhők mint kiterjesztett szárnyú madarak lebegtek a magasan boltozódó ég kristályos kékségében. A szél dúsan áradó, lágy hullámokban ontotta a láp tiszta, vad, édes illatát. Colin kifeszítette keskeny mellkasát, úgy szívta magába a levegőt. Nagy szeme kitágult, mintha a szemével hallgatózott volna a füle helyett. – Mennyi éneklő, zümmögő, füttyögő hang! – mondta. – Minek az illatát hozza a szél? – A rekettye szagát érzi, úrfi, azét amelyik most nyílik a lápon – válaszolta Dickon. – Csuda, mennyi ott a méh! Az úton, amerre mentek, egy teremtett lelket sem láttak. A kertészek és legényeik egytől egyig eltűntek, de Colin, Mary és Dickon összevissza kanyarogtak a bokrok között, körüljárták a szökőkutas ágyakat, és a titokzatosság öröméért pontosan követték az aprólékos gonddal eltervezett útirányt. De mikor végre a borostyánnal borított fal sarkán befordultak a Hosszú Sétányra, a közeli beteljesülés nagyszerű érzése arra késztette őket – bár ők maguk nem tudták volna okát adni –, hogy suttogóra fogják a hangjukat. – Ez az – lehelte Mary. – Ez az a sétány, amelyen le-föl sétálgattam, és egyre csak tűnődtem. – Ez az? – kérdezte Colin, és a szeme mohó kíváncsisággal kutatni kezdett a borostyán között. – De én nem látok semmit – suttogta. – Itt nincs kapu. – Én is azt hittem – mondta Mary. Gyönyörű, lélegzetelállító csend következett, majd a tolókocsi továbbgördült. – Ez az a kert, ahol Ben Weatherstaff dolgozik – mondta Mary. Néhány méterrel odébb Mary ismét suttogni kezdett: – Ez az a hely, ahol a vörösbegy átrepült a falon. – Ez az?! – kiáltott fojtottan Colin. – Ó de szeretném, ha most is jönne! – És itt – Mary ünnepélyes örömmel egy nagy orgonabokor felé mutatott –, itt szállt rá arra a kis földtúrásra, és mutatta meg a kulcsot. Colin felült. – Hol? Hol? Ott? – és a szeme olyan nagy volt, mint a mesebeli farkasé. Dickon megállt, és megállt a tolókocsi is.
– És itt – mondta Mary, és a borostyán előtti virágágyhoz lépett –, itt beszélgettem a vörösbeggyel, mikor csipogott nekem a fal tetejéről. És ez az a borostyán, amit a szél meglebbentett! – És megfogta a zöld függönyt. – Ó, ez az… ez az? – zihálta Colin. – És itt van a gomb, és itt van a kapu. Dickon told be Colint… gyorsan told be! Dickon egyetlen erős, határozott mozdulattal belódította a kocsit. Colin hirtelen visszahanyatlott a párnáira, és bár levegő után kapkodott a gyönyörűségtől, a szemére szorította a kezét, hogy semmit se lásson, amíg nincsenek bent egészen. És ekkor a tolókocsi mintegy varázsszóra megállt, az ajtó becsukódott. Colin csak most vette le a kezét a szeméről, aztán csak nézett, nézett körül, egyre csak nézett, mint valamikor Dickon és Mary. A falakon, a földön, a fákon, a lengő indákon és gallyakon ott kúszott a gyenge kis levelekből szőtt tündérfátyol, és a fák alatt, a fűben, a lugasok szürke kővázáiban és itt-ott, mindenfelé leheletnyi arany, bíbor és fehér foltok voltak, és a feje fölött a fák rózsaszínbe és fehérbe játszottak, és mindenfelől szárnycsattogás hallatszott, és halk, édes füttyögés meg zümmögés, és áradt, áradt az illat. A nap meleg sugarakkal cirógatta Colin arcát, mint egy lágyan simogató kéz. Mary és Dickon ámulva álltak, és nézték Colint, aki olyan más és különös volt, mert valamilyen rózsaszínű ragyogás kúszott rá, és borította be hirtelen elefántcsontszínű arcát és nyakát és kezét – mindenét. – Meg fogok gyógyulni! Meg fogok gyógyulni! – kiáltotta. – Mary, Dickon! Meg fogok gyógyulni! És örökké, de örökké élni fogok!
XXI. fejezet BEN WEATHERSTAFF Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy az ember csak néha biztos abban, hogy örökké, de örökké fog élni. Ezt érzi olyankor, ha gyengéd, ünnepi hajnalon felkel, kimegy, odakinn megáll egyedül, jól hátraveti a fejét, és néz, néz a magasba, figyeli a sápadt eget, amint lassan változik, és bíborba öltözik. Csodálatos, ismeretlen dolgok játszódnak le az égen. Az ember a hajnal pompájától szinte hangosan felujjong, és a szíve egy másodpercre megáll a felkelő nap különös, örökegy fensége láttán, és ez a nap minden reggel fölkel, immár millió és millió év óta. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy örökké, de örökké élni fog. És néha akkor is így érzi, ha napnyugtakor egyedül áll egy erdőben, és a titokzatos, mély, arany csönd ferdén rávetül a fák ágai között, és mintha halkan újra meg újra súgna valamit, amit az ember – bármennyire is figyel – képtelen megérteni. Ismét máskor, a mélykék éjszakák végtelen nyugalma kelti ezt az érzést, amikor odafenn a csillagok milliói állnak és figyelnek; olykor meg egy távoli zene foszlánya vagy egy tekintet valakinek a szemében. Így volt ez Colinnal is, mikor a négy magas fal közé rejtett kertben először látta, hallotta, érezte a tavaszt. Ezen a délutánon mintha az egész világ azon igyekezett volna, hogy tökéletes és ragyogóan szép és kedves legyen egy kisfiúhoz. Talán merő égi jóságból megérkezett a tavasz, és mindent, amit csak lehetett, ide zsúfolt ebbe a kertbe. Dickon többször is félbehagyta a munkáját, és olyankor csendben állt, fejét lassan csóválta, és a szeme csupa csodálkozás volt. – Ez már igen! – mondta. – Tizenkét éves elmúltam, a tizenharmadikat taposom. Ennyi idő alatt sok délutánt megértem, de ilyen csudát még soha! – Ez bizony csudás – mondta Mary, és sóhajtott a gyönyörűségtől. – Én mondom, ilyen csudás délután még nem volt a földön. – Gondolod – kérdezte álmodozva Colin –, hogy mindez az én kedvemért van? A három gyerek úszott a gyönyörűségben. A kocsit egy szilvafa alá tolták; a fa fehér volt, mert virágban állt, és zsongott a méhektől. Olyan volt, mint egy királyi baldachin – a tündérkirályé. A közelben virágzó cseresznyefák álltak, és almafák, tele fehér és rózsaszínű bimbókkal, amelyek közül egy-egy már kibomlott. A baldachin virágzó ágai között az ég kék darabjai néztek le Colinra, mint megannyi csodaszép szem. Mary és Dickon imitt-amott dolgoztak egy kicsit, és Colin figyelte őket. Néha odaszaladtak hozzá egy éppen kinyílt bimbóval vagy egy olyannal, amelyik még szorosan összezárta a szirmait, vagy egy ágacskát vittek neki, amelyik telis-tele volt éppen hasadó rügyekkel. Vittek lehullott harkálytollat neki, meg üres madártojás héját, amelyből korán kikelt a fióka. Dickon lassan körültolta a kocsit a kertben. Minden pillanatban megállt, hogy Colin megcsodálhassa a földből kibúvó hajtásokat és a fákról lecsüngő indákat. Olyan volt az egész, mintha nagy pompával körülvitték
volna egy mesebeli király és királynő országában, hogy megmutassák neki az uralkodó titokzatos gazdagságát. – Vajon fogjuk-e látni a vörösbegyet? – kérdezte Colin. – Hamarosan előjön, és akkor majd sokszor láthatja – válaszolta Dickon. – Csak bújjanak ki a tojásból a fiókák, annyi dolga lesz, hogy azt se tudja majd, hol áll a feje. Látni fogja, ahogy elröpül meg visszaszáll, akkora férgekkel, mint ő maga. A fészekben olyan ricsajjal fogadják, hogy zavarában azt se tudja, melyik nagy szájba ejtse az első falatot. Mindenütt tátogó csőrök; éktelen rikácsolás. Édesanyám azt mondja, hogy mikor látja, mennyi dolga van a vörösbegynek, míg megtömi a sok tátogó csőrt, úgy érzi magát, mint valami úrihölgy, akinek nincs semmi dolga. Azt mondja, sokszor úgy érezte már, hogy a verejték ömlik a madarakról, még ha a népek nem is látják. Ezen olyan önfeledten nevettek, hogy mikor eszükbe jutott, meghallhatják őket, a szájukra tapasztották a kezüket. Colint már napokkal előbb kioktatták a suttogás és a halk hangok törvényére. Tetszett neki a dolog titokzatossága, és meg is tett minden tőle telhetőt, de a boldog elragadtatás pillanataiban nehéz megállni, hogy ne nevessen az ember a megengedettnél hangosabban. A délután minden perce új eseményt hozott, és a nap óráról órára aranylóbb fényben tündökölt. A kocsit visszatolták a baldachin alá, és Dickon leült a fűbe. Előhúzta a tilinkóját, de ebben a pillanatban Colin fölfedezett valamit, amit eddig még nem vett észre. – Az a fa ott nagyon öreg már, ugye? – kérdezte. Dickon a fű felett elnézve megkereste tekintetével a fát. Mary is odapillantott. Egy rövid pillanatig csend volt. – Igen – felelte azután Dickon, halk és igen-igen gyengéd hangon. Mary a fát nézte, és gondolkozott. – Az ágai egészen szürkék és egyetlen levél sincs rajta – folytatta Colin. – Kiszáradt, ugye? – Az bizony ki – ismerte el Dickon –, de befutották az indák, és ha kihajtanak a levelek és a rózsák, azok eltakarják majd a halott fa minden porcikáját. Akkor majd nem látszik halottnak. Ez lesz a legszebb mind között. Mary még mindig a fát nézte, és gondolkozott. – Úgy látszik, mintha egy nagy ág letört volna – kezdte újra Colin. – Kíváncsi vagyok, hogyan tört le. – Sok éve már annak – mondta Dickon. – Ott van! – kiáltott fel hirtelen, és megkönnyebbülten rátette a kezét Colinéra. – Nézze azt a vörösbegyet! Ő az! Ennivalót visz a párjának. Colin majdnem elkésett, de az utolsó pillanatban még sikerült egy pillanatra látni a vörös mellényű madarat, amelyik valamit vitt a csőrében. Átcikázott a zöld lombok
között, és besurrant a sűrűbe, a sarokba, ahol azután el is tűnt. Colin újra hátradőlt a párnájára, és felnevetett. – Uzsonnát visz neki. Lehet, hogy éppen öt óra van. Én is meginnék egy teát. A veszély elmúlt. – Valami varázsló küldhette a vörösbegyet – mondta Mary később titokban Dickonnek. – Biztos, hogy varázslat volt. – Mary is, Dickon is attól tartottak, hogy Colin tovább kérdezősködik a fáról, amelynek tíz évvel ezelőtt tört le az ága – ezért megbeszélték egymás között a dolgot. Dickon gondba merülve állt, és a fejét dörzsölte. – Úgy kell csinálni, mintha ez a fa is csak olyan lenne, mint a többi – mondta. – Nem szabad elmondani szegény úrfinak, hogyan tört le az ága. Ha mond valamit a fáról, vidám képet kell vágni hozzá, érted? – Értem – válaszolta Mary. De érezte, hogy ő bizony nem tud vidám lenni, ha arra a fára néz. Abban a néhány pillanatban egyre azon tűnődött, hogy vajon van-e valami abban a másik dologban, amit Dickon mondott, aki ezalatt – zavarában – szüntelenül rozsdabarna fejét dörzsölte, de kék szemébe lassan visszaköltözött a derű. – Cravenné asszony nagyon kedves, fiatal hölgy volt – folytatta kissé bizonytalanul. – Édesanyám azt mondja, lehet, hogy sokszor itt van Misselthwaiteben, hogy gondját viselje Colin úrfinak, mint minden más édesanya, ha elköltözik az élők sorából. Mert nekik vissza kell ám járniok! Lehet, hogy itt volt a kertben, és az is lehet, hogy ő adta a kezünkbe az ásót, és mondta, hogy hozzuk el ide a fiát. Mary azt hitte, hogy Dickon a varázslatra céloz. Módfelett hitt a varázslatban. Titokban meg volt győződve róla, hogy Dickonből is varázserő árad – jótékony varázserő –, mindenre, ami közel van hozzá. Ezért is szeretik annyira az emberek, és ezért tekintik az állatok igaz barátjuknak. – Lehet – morfondírozott magában –, hogy a vörösbegyet is az ő varázsereje vezérelte ide, éppen abban a pillanatban, amikor Colin kimondta azt a veszélyes kérdést. Érzése szerint egész délután Dickon varázsereje működött, ez tette Colint is egészen más fiúvá. Nem lehet, hogy ez ugyanaz az eszét vesztett fiú, aki sikoltozva tépte és harapta a párnáját. Még elefántcsontszerű fehérsége is megváltozott. Az a gyenge pír, ami az arcára, nyakára, kezére hullt, amikor beléptek a kertbe, nem tűnt el róla azóta sem. Olyan volt most, mint aki húsból, vérből van, nem pedig elefántcsontból meg viaszból. Még kétszer vagy háromszor látták a vörösbegyet, amint ennivalót vitt a párjának, és ez olyan hatással volt Colinra, hogy úgy érezte, nekik is feltétlenül teázniuk kell. – Hozass valamelyik inassal uzsonnát! Kosárban hozza el a rododendronos útig – mondta –, ott majd te meg Dickon átveszitek. Jó gondolat volt. Rövidesen megérkezett az uzsonna. Mikor a fehér abroszt ráterítették a zöld fűre, és a kosárból előkerül a forró tea, a vajas pirítós és a
teasütemény, éhesen és jó étvággyal nekiláttak. Sok madár abbahagyta, amit éppen elkezdett, és leszállt, hogy megtudja, mi folyik itt. A látvány arra késztette őket, hogy nagy buzgalommal nekilássanak a morzsáknak. Dió és Mogyoró villámgyorsan felsuhantak a fára egy-egy darab süteménnyel, Kormos pedig egy fél pirítóssal elvonult a sarokba. Eleinte csak csipkedte, vizsgálgatta, forgatta a zsákmányt, míg végre elhatározta, hogy egészben lenyeli, amit azután boldogan meg is tett. A délután színeiben lassan fel-feltűntek már az alkony árnyai. A nap aranya vöröses színt kapott. A méhek hazamentek, a madarak egyre ritkábban repültek át a kerten. Dickon és Mary a fűben ültek. Az uzsonna maradványait visszacsomagolták a kosárba, hogy bevigyék a házba. Colin párnájára dőlve feküdt, nehéz fürtjei hátrasimultak homlokából, és az arcának egészséges színe volt. – Nem akarom, hogy elmúljon ez a délután – mondta –, de holnap megint eljövök, meg holnapután is meg azután is meg azután is. – Legalább sokat leszel friss levegőn – mondta Mary. – Nem is akarok semmi mást – erősítgette. – Most láttam a tavaszt, és nemsokára látni fogom a nyarat is. És mindent látni fogok, ami itt nő. És magam is meg fogok nőni. – Azt meghiszem – mondta Dickon. – Itt fog sétálgatni, és ásogat majd, mint más. Colin rettenetesen elpirult. – Sétálni fogok? – mondta. – Meg ásni? Dickon gyöngéden óvatos pillantást vetett Colinra. Sem ő, sem Mary nem kérdezték soha, van-e valami baja Colin lábának. – Persze hogy fog! – felelte határozottan Dickon. – Magának is van lába, ugyanolyan, mint másnak. Mary megijedt, de Colin válasza megnyugtatta. – Valójában semmi baja a lábomnak – mondta –, csak sovány és gyönge. Úgy reszket, hogy nem merek ráállni. Mary és Dickon megkönnyebbülten fellélegzett. – Ha nem fog félni, rá fog állni – mondta Dickon újra jókedvűen. – És rövidesen nem fog félni. – Nem fogok félni? – kérdezte Colin, és csöndesen feküdt, mintha Dickon szavain tűnődne. Mind a hárman hallgattak egy kis ideig. A nap lassan leáldozott. Ez volt az az óra, amikor minden elpihen. És a gyerekeknek igazán dolgos és izgalmas délutánjuk volt. Colin szemlátomást pazarul pihent. Még az állatok is elcsöndesedtek, és összebújva a közelükben pihentek. Kormos egy alacsony ágra telepedett, egyik lábát felhúzta, és szürke szemhéja álmosan a szemére ereszkedett. Mary titokban azt gondolta, hogy mindjárt horkolni kezd.
A csend kellős közepén Colin hirtelen felütötte a fejét, és nagy rémületükre fojtottan felkiáltott: – Ki az az ember?! Dickon és Mary talpra ugrottak. – Ember? – kiáltottak halk, ijedt hangon. Colin a magas falra mutatott. – Ott! – suttogta izgatottan. – Ott! Mary és Dickon arra fordultak. A fal mellett, egy létra tetejéről Ben Weatherstaff felháborodott arca meredt rájuk. Az öklét rázta Mary felé. – Ha nem volnék agglegény, és az én lányom volna – kiáltotta –, agyon is ütném! Fenyegetően följebb lépett a létrán, mintha dühében mindjárt be akarna ugrani a kertbe, és meg akarná verni Maryt. A kislány az öreg felé indult, aki erre mégis meggondolta magát, ott maradt a létra tetején, és onnan rázta felé az öklét. – Sose tartottam sokra magát – szónokolt a kertész. – Már mikor először láttam, elegem volt magából! Ványadt seprűpalánta azzal a savanyútej-képével, és mindig kérdez, beleüti mindenbe az orrát, amihez semmi köze. Sose értettem, hogy keveredhettünk olyan nagy barátságba. Ha nincs a vörösbegy… hogy az ördög vitte volna el! – Ben Weatherstaff! – kiáltott Mary, amint végre hangjára talált. A kislány a fal tövében állt, onnan kiabált fel szinte lihegve az öregnek. – Ben Weatherstaff, a vörösbegy mutatta meg nekem az utat! Több se kellett Bennek! Olyan dühbe gurult, hogy úgy látszott, most aztán valóban átmászik a falon Maryhez. – Adta haszontalanja! – kiabált le. – Még a vörösbegyre meri fogni a saját komiszságát! Nem mintha attól is nem telne ki mindenféle furfang, de hogy ő mutatta meg az utat! Ó! Te haszontalan, te! – Mary látta, hogy az öregben most már felülkerekedett a kíváncsiság. – Hogy a csudába került be? – A vörösbegy mutatta meg az utat – makacskodott Mary. – Nem tudta, hogy mit csinál, de mégis ő mutatta meg. De hogy mondjam el magának innen lentről, ha maga közben az öklét rázza? Ben abban a pillanatban abbahagyta az ökölrázást. Még az álla is leesett a csodálkozástól, mert meglátott valamit közeledni a füvön. Colint a hirtelen felcsattanó szóáradat úgy meglepte, hogy felült, és csak hallgatott, mintha megbabonázták volna. De a szóözön közepén egyszerre észbe kapott, és egy parancsoló mozdulattal odaintette Dickont. – Guríts oda gyorsan! – vezényelt. – Guríts egészen a falhoz, és állíts meg vele szemben! Ez volt az, kérem szépen, amit Ben Weatherstaff észrevett, és amitől leesett az álla. Tolókocsi, pazar párnákkal és takarókkal, amely úgy közeledett feléje, mintha valami díszes hintó volna, amiben egy ifjú maharadzsa ült, hátradőlve, királyian parancsoló, nagy, feketén árnyalt szemmel, és gőgös mozdulattal nyújtotta ki feléje
keskeny, fehér kezét. A kocsi pontosan Ben Weatherstaff orra előtt állt meg. Nem csoda, hogy az öregnek tátva maradt a szája. – Tudja, ki vagyok én? – kérdezte fenséges hangon a maharadzsa. Most bámult el csak igazán Ben Weatherstaff! Piros, öreg szeme rászegeződött a képre, mintha csak szellemet látott volna. Nézte, bámulta Colint, nyelt egy nagyot, de egy szót sem szólt. – Tudja, ki vagyok?! – kérdezte Colin még parancsolóbban. – Feleljen! Ben Weatherstaff fölemelte a kezét, és bütykös ujjaival megtörölte a szemét és a homlokát, majd furcsa, reszkető hangon megszólalt: – Hogy maga kicsoda? Hát hogyne tudnám, mikor az arcából az édesanyja szeme süt rám. Az Isten tudja, hogy került maga ide, hiszen maga az a szegény nyomorék! Colin már azt is elfelejtette, hogy háta van. Az arca bíborvörösre gyúlt, és úgy kiegyenesedett ültében, mintha nyársat nyelt volna. – Nem vagyok nyomorék! – kiáltotta felháborodottan. – Nem vagyok! – Nem nyomorék! – Mary dühében és méltatlankodásában akkorát ordított, hogy majdnem összedűlt a fal. – Akkora púp sincs a hátán, mint egy gombostű feje. Megnéztem, és nincsen… nincsen semmi! Ben Weatherstaff megint végigsimított a homlokán, és úgy bámult, mintha nem bírna betelni a látvánnyal. Keze, szája, hangja reszketett. Tudatlan, tapintatlan öregember volt, egyre csak az járt a fejében, amit eddig mindig hallott. – Hiszen… hiszen görbe a háta, nem igaz? – kérdezte rekedten. – Nem! –. üvöltött Colin. – És… és a lába sem nyomorék? – Ben hangja még rekedtebb volt, és még jobban reszketett. Hát ez sok! A düh, amely Colinból rendszerint kiváltotta a rohamot, most különös módon nyilvánult meg. Azt soha senki sem mondta, hogy nyomorék a lába, még suttogni sem hallott róla, és most ez az együgyű meggyőződés, ami Ben Weatherstaff hangjából kicsendült, több volt, mint amit egy maharadzsa vérmérséklete el tudott viselni. A düh és a sértett büszkeség egy pillanatra mindent elfelejtetett vele, és olyan erőt kölcsönzött neki, amilyet még nem ismert: szinte természetfölötti erőt. – Gyere ide! – kiáltott Dickonnek, s ledobálta a takarókat a lábáról, és kiszabadította magát. – Gyere, gyere, ebben a pillanatban!
Dickon azonnal mellette termett. Mary még a lélegzetét is visszafojtotta, és érezte, hogy elsápadt. „Meg tudja tenni! Meg tudja tenni! Meg tudja tenni!” – hadarta magában, egyetlen lélegzetre. Rövid, ádáz küzdelem után a takarók a földön hevertek. Dickon megfogta Colin karját, a két vékony lábszár kint volt, a két vékony láb meg a füvön. Colin kihúzta magát, és egyenesen állt – egyenesen, akár a nyílvessző, és furcsán magasnak látszott. A fejét hátravetette, különös szeme villámokat szórt. – Nézzen rám! – rivallt Ben Weatherstaffra. – Nézzen rám, hallja! Nézzen rám! – Olyan egyenes, akárcsak én! – kiáltott Dickon. – Olyan egyenes, mint akármelyik fiú Yorkshire-ben! Ami ezután történt, azt Mary módfelett furcsának találta. Ben Weatherstaff kuncogott, csuklott, azután hirtelen könnyek patakzottak végig viharvert ábrázatán. Két öreg kezét összecsapta. – De még ilyet! – tört ki belőle. – Hát így hazudnak a népek?! Nem mondom, vékony, mint egy cérnaszál, és fehér, mint egy kísértet, de még egy bög sincs rajta. Ember lesz még magából, hogy az Isten is megáldja! Dickon erősen fogta Colin karját, bár Colin nem tántorgott. Egyre jobban kihúzta magát, és Ben Weatherstaff szeme közé nézett. – Ha apám nincs itthon – mondta –, én vagyok a gazdája. És maga köteles nekem engedelmeskedni. Ez az én kertem. Egy szót se merjen beszélni róla! Másszon le a létráról, és induljon el a Hosszú Sétány felé, majd Mary kisasszony maga elé megy, és idehozza. Beszélni akarok magával. Nem volt szükségünk magára, de most már be kell avatnunk a titokba. Siessen! Ben Weatherstaff ráncos, öreg képe még mindig nedves volt attól a furcsa könnyáradattól. Úgy tűnt, mintha nem tudná levenni a szemét Colinról, aki soványan, de nyílegyenesen, hátravetett fejjel állt a lábán. – Ó, fiú – lehelte suttogva. – Ó, fiam! – Azután, mint aki hirtelen észbe kap, kertész módra megbökte a kalapját. – Igen, uram! Igen, uram! – és eltűnt, alighogy engedelmesen lemászott a létráról.
XXII. fejezet MIRE A NAP LEMENT Mikor Ben Weatherstaff feje eltűnt, Colin Maryhez fordult. – Menj elé – mondta, és Mary a füvön a borostyánnal borított kapuhoz futott. Dickon éles szemmel figyelte Colint. Piros foltok égtek az arcán, és tekintetében csodálkozás volt, de semmi sem vallott arra, hogy elesik. – Bírok állni – mondta még magasabbra emelt fejjel, fennkölt hangon. – Mondtam, hogy tud állni, ha nem fél – válaszolta Dickon. – És most már nem fél. – Igen. Már nem félek – mondta Colin. Hirtelen eszébe jutott valami, amit Mary mondott egyszer Dickonről. – Neked varázserőd van? – kérdezte szigorúan. Dickon ívelt szája vidám mosolyra húzódott. – Magának van – mondta. – Ugyanaz a varázserő működik magában, ami ezekben itt, amikor kibújnak a földből – és nehéz bakancsával megérintett egy sáfránycsomót a fűben. Colin a virágra nézett. – Hiszen – mondta yorkshire-i kiejtéssel – ennél nagyobb varázslat nincs is. Ennél nagyobb nincs – és még jobban kihúzta magát. – Odamegyek ahhoz a fához – folytatta, és rámutatott egy fára, néhány lépéssel arrébb. – Ott akarok állni, amikor Ben Weatherstaff ideér. Nekitámaszkodhatok a fának, ha jólesik. Ha le akarok ülni, majd leülök, de addig nem. Hozz egy takarót a kocsiról! Ellépkedett a fáig. Dickon fogta a karját, de ő csodálatosan biztosan állt a lábán. Mikor ott állt a fánál, nem is lehetett észrevenni, hogy a fatörzsnek támaszkodik, és olyan egyenesen tartotta magát, hogy magasnak látszott. Mikor Ben Weatherstaff belépett a kapun, meglátta Colint a fa mellett, és hallotta, hogy Mary mormol magában valamit. – Mit mond? – kérdezte, és a hangjába némi ingerültség vegyült, mert nem akart másra figyelni, mint a hosszú, vékony, egyenes fiúra és a büszke arcra. De Mary nem mondta meg. Ezt mormolta magában: „Meg tudod tenni! Meg tudod tenni! Mondtam, hogy meg tudod tenni! Azért is meg tudod tenni!” Colinnak mondta, mert varázslatot akart művelni, és lábon akarta tartani, úgy, mint ahogy most ott állt: délcegen, egyenesen. Nem tudta volna elviselni, ha Ben Weatherstaff győz, és nem Colin. De Colin nem adta fel a harcot. Maryt föllelkesítette az a hirtelen felismerés, hogy Colin minden soványsága ellenére is kimondottan szép. A fiú sajátos, fejedelmi tekintettel pillantott Ben Weatherstaffra. – Nézzen rám! – parancsolta. – Nézzen végig! Hát púpos vagyok én? Hát nyomorék az én lábam?
Ben Weatherstaff valamelyest már magához tért az elérzékenyülésből, így majdnem a megszokott hangján válaszolt. – Nem az – mondta. – Egy fikarcnyit se! De hát miért csinálta ezt magából? Miért bujkált, hogy a népek azt higgyék, hogy nyomorék és féleszű! – Féleszű?! – kérdezte dühösen Colin. – Ki mondta ezt? – A sok ostoba – mondta Ben. – A világ tele van szamárral, és mind ordít, és mind hazugság, amit ordít. Miért zárkózott be? – Mert mindenki azt hitte, hogy meghalok – mondta kurtán Colin. – Nem halok meg! És ezt olyan eltökélten mondta, hogy Ben Weatherstaff akaratlanul is végigmérte. – Még hogy meghal! – kiáltott, és száraz hangjában izgalom érződött. – Szó sincs arról! Akiben ennyi elszántság van! Mikor láttam, hogy annyira igyekszik kifelé a kocsiból, tudtam már, hogy nincs itt semmi baj. Üljön le a takaróra kicsit, ifiúr, és mondja el, mit parancsol. Az öreg furcsa modorában zsémbes gyöngédség és agyafúrt józanság keveredett. Mary, míg végigjöttek a Hosszú Sétányon, gyorsan elmondott neki Colinról annyit, amennyit tudott. „A fő dolog, amit nem szabad elfelejteni – mondta az öregnek –, hogy Colin meggyógyul, meggyógyul! A kert gyógyítja meg. Senkinek sem szabad eszébe juttatnia a púpját, és azt, hogy meghal.” A maharadzsa kegyesen leült a fa alá leterített takaróra. – Mit dolgozik a kertben, Ben Weatherstaff? – kérdezte. – Mindent, amit mondanak – válaszolta az öreg. – Kegyeletből tartanak, mert… mert ő szeretett engem. – Ki az az ő? – faggatta Colin. – A maga édesanyja. – Az én édesanyám? – ismételte csöndesen Colin, és körülnézett. – Ez az ő kertje volt, ugye? – Ez bizony – és Ben Weatherstaff is körülnézett. – De szerette, szegény! – Most az én kertem. És én is szeretem. El fogok jönni mindennap – jelentette ki Colin. – De ez titok. Az a parancsom, senki se tudja meg, hogy idejárunk. Dickon és az unokahúgom sokat dolgoztak, ők varázsolták élővé. Lehet, hogy majd üzenek magának, hogy jöjjön és segítsen, de csak akkor jöhet, ha senki sem látja. Ben Weatherstaff arca száraz, sokráncú, öreg mosolyra húzódott. – Azelőtt is eljöttem én ide, ha senki sem látott – mondta. – Hogyan?! – kiáltott fel Colin. – Mikor? Az öreg megvakarta az állát, és körülnézett. – Utoljára vagy két esztendeje voltam benne. – De hiszen tíz esztendő óta senki sem járt itt! – kiáltotta Colin. – Kapu sem volt. – Én senki vagyok – mondta az öreg szárazon. – Meg aztán nem is a kapun jöttem be. Átmásztam a falon. De két éve már nagyon elővett a köszvény.
– Megnyeste a fákat, ugye?! – kiáltott Dickon. – Nem tudtam kitalálni, hogyan történhetett. – Ő annyira szerette – mondta halkan Ben –, és olyan szép, fiatal teremtés volt. Azt mondja nekem egyszer: „Ben” – és nevetett –, „ha egyszer beteg leszek, vagy meghalok, viselje gondját a rózsáimnak!” Mikor aztán meghalt, az volt a parancs, hogy senkinek se szabad idejönnie. De bizony én jöttem! – zsémbeskedett. – Évente egyszer bemásztam a falon, be én, amíg a köszvénytől bírtam, és dolgozgattam itt egy cseppet. Az ő parancsa megelőzte a másikat. – Nem lenne ilyen élő a kert, ha nem csinálta volna – mondta Dickon. – Csudálkoztam is. – Örülök, hogy ezt tette – szólt Colin. – Ugye, megőrzi a titkot, Ben Weatherstaff? – Meg hát, ifiúr – válaszolta Ben. – És egy ilyen köszvényes embernek, mint én, könnyebb is lesz a kapun bejönni. Közel a fához Mary leejtette a fűbe az ásóját. Colin lehajolt, és felvette. Különös kifejezés jelent meg az arcán, és kaparni kezdte az ásóval a földet. Vékony kis keze eléggé gyenge volt, de mivel figyelték – Mary még a lélegzetét is visszafojtotta –, Colin hirtelen belenyomta a szerszám végét a földbe, és kifordított vele néhány kis rögöt „Meg tudod tenni, meg tudod tenni! – hajtogatta magában Mary. – Meg tudod, ha mondom!” Dickon kerek szeméből égő kíváncsiság sugárzott, de egy szót sem szólt. Ben Weatherstaff érdeklődve nézte. Colin kitartott. Miután néhány lapátnyi földet megforgatott, diadalmasan odaszólt Dickonnek: – Azt mondtad, fogok én még itt sétálni, mint mások, és azt mondtad, ásni is fogok. Akkor azt hittem, csak hazudsz, hogy örömet szerezz nekem. De ez még csak az első nap, és már jártam, most meg ások is! Ben Weatherstaffnak megint tátva maradt a szája, de a végén kuncogni kezdett. – Ez már igen! – mondta. – Igazi yorkshire-i legény. Ásni is tud! Nem akarna valamit ültetni? Hozhatok egy rózsatövet cserépben. – Hozzon! – parancsolta Colin, és izgatottan tovább ásott. – Gyorsan, gyorsan! Hát ez igazán elég gyorsan meg is történt. Ben Weatherstaff úgy sietett, hogy még a köszvényéről is megfeledkezett. Dickon fogta az ásóját, és mélyebbre, szélesebbre tágította a gödröt, mint ahogy azt bárki is, aki keskeny, fehér kezébe először fogott szerszámot, áshatta. Mary elfutott, és egy öntözőkannával tért vissza. Mikor Dickon kimélyítette a gödröt, Colin újra meg újra megforgatta a porhanyós földet. Fölnézett az égre. Az arca kipirult és kigyúlt a szokatlan munkától, még ha csekélyke volt is az. – Szeretném befejezni, mielőtt egészen lemegy a nap – mondta.
Mary azt gondolta, hogy a nap Colin kedvéért talán néhány perccel tovább marad az égen. Ben Weatherstaff hozta a cserép rózsát a melegházból. Olyan gyorsan bicegett át a füvön, ahogy csak bírt. Ó is izgatott volt. Letérdelt a gödör elé, és kiütögette a növénykét a cserépből. – Itt van, úrfi – szólt, és Colin kezébe adta a fiatal rózsatövet. – Rakja be a földbe a saját kézivel, mint a királyok szokták, ha új palotába költöznek! A keskeny, fehér kéz reszketett egy kissé, és Colin egyre pirosabbá vált, mikor beletette a rózsatövet a földbe, és tartotta, amíg az öreg visszakaparta rá a rögöket. A gödör megtelt, lenyomkodták a földet, úgyhogy a palánta feszesen állt. Mary négykézláb figyelte a műveletet, Kormos leszállt a fűbe, és közelebb lépkedett, hogy lássa, mit csinálnak. Dió és Mogyoró egy cseresznyefa tetején tárgyalták a dolgot. – Kész! – jelentette ki végül Colin. – És a nap csak most kezd a fal pereme alá ereszkedni. Segíts fel, Dickon! Állni akarok, amikor eltűnik. Ez hozzátartozik a varázslathoz. És Dickon fölsegítette Colint. A varázslat – vagy nevezzük bárminek – erőt adott neki. Mikor a nap eltűnt a fal mögött, és a különös, gyönyörű délután számukra véget ért, Colin a lábán állt és – nevetett. XXIII. fejezet VARÁZSLAT Craven doktor jó ideig várakozott a házban, amíg visszatértek. Már éppen azon gondolkozott, nem lenne-e helyes valakit utánuk küldeni, hogy keresse meg őket a kertben. Mikor Colint visszahozták a szobájába, szegény ember aggodalmasan szemlélte a fiút. – Nem lett volna szabad ilyen sokáig kinn maradnod – mondta. – Nem szabad túlerőltetned magad! – Egyáltalán nem vagyok fáradt – ellenkezett Colin. – Ez jót tett nekem. Holnap délelőtt is meg délután is kimegyek. – Nem tudom, hogy ezt megengedjem-e – töprengett hangosan Craven doktor. – Félek, nem lenne okos dolog. – Félek, nem lenne okos dolog megtiltani – válaszolta kevélyen Colin. – Ki fogok menni! Colin egyik jellemző tulajdonsága volt, ami Marynek is feltűnt, hogy sejtelme sincs róla, milyen goromba kis kényúr beszél belőle, amikor parancsokat osztogat az embereknek. Egész életét ezen a különös, elhagyatott szigetfélén töltötte, és mert nem volt senki, akivel összehasonlítsa önmagát, kialakult ez a sajátos modora. Mary sok tekintetben hasonlított hozzá, de mióta Misselthwaite-ben élt, lassan rájött, hogy bizony az ő modora sem az, amit általánosnak vagy népszerűnek lehetne nevezni.
Amikor ezt fölfedezte, természetesen elég érdekesnek találta ahhoz, hogy közölje Colinnal. Így azután Craven doktor távozása után néhány pillanatig csak ült, és kíváncsian bámulta az unokabátyját. Szerette volna, ha Colin megkérdezi, miért néz ilyen furcsán, és ezt el is érte. – Miért nézel? – kérdezte Colin. – Az jutott eszembe, hogy sajnálom Craven doktort. – Én is sajnálom – mondta nyugodtan, de nem minden káröröm nélkül Colin. – Most már biztos, hogy nem lesz az övé Misselthwaite, mert nem fogok meghalni. – Ezért is sajnálom, persze – mondta Mary –, de ebben a pillanatban azon gondolkoztam, milyen borzasztó lehet tíz évig udvariaskodni egy gyerekkel, aki mindig gorombáskodik vele. Én nem tettem volna. – Én goromba vagyok? – kérdezte zavartalan nyugalommal Colin. – Ha az ő fia volnál, ő meg pofozkodó ember lenne – mondta Mary –, akkor most lekent volna neked egyet. – De nem mer – mondta Colin. – Persze hogy nem mer – szólt Mary kisasszony minden elfogódottság nélkül. – Soha senki nem mert olyat csinálni, ami neked nem tetszett, mert… mert azt hitték, hogy meg fogsz halni, és így tovább. Olyan szánalomraméltó voltál. – De most már nem – jelentette ki Colin gőgösen –, nem leszek többé szánalomraméltó. Nem tűröm, hogy szánalomraméltónak tartsanak! Ma délután megálltam a saját lábamon! – Mindig az történt, amit te akartál, az tett olyan különccé – mondta tovább Mary, mintha hangosan gondolkozna. Colin mogorván feléje fordította a fejét. – Különc vagyok? – kérdezte kötekedő hangon. – Igen – felelte Mary. – Nagyon. De ne dühöngj, mert én is különc vagyok – tette hozzá igazságosan –, meg Ben Weatherstaff is az. De én már nem vagyok olyan különc, amióta megszerettem az embereket, és megtaláltam a kertet. – Nem akarok különc lenni – mondta Colin. Nem leszek az! – És a nagy elhatározástól megint összeráncolta a homlokát. Büszke gyerek volt. Egy ideig elgondolkozva feküdt, és akkor Mary látta, hogy Colin szemében felcsillan az a gyönyörű mosoly, és fokozatosan megváltoztatja az egész arcát. – Nem leszek különc többé – ígérte –, ha mindennap kimegyek a kertbe. A kertnek varázsereje van, jótékony varázsereje, ezt te is tudod, Mary. Biztos vagyok benne, hogy van. – Én is biztos vagyok benne – mondta Mary. – Még ha nem is igazi varázserő az – folytatta Colin –, úgy kell tennünk, mintha az lenne. Valami van ott, valami van!
– Mágia4 – mondta Mary. – De nem fekete. Fehér, akár a hó. Ettől kezdve mindig mágiát mondtak, és az elkövetkező hónapokban, ezekben a csodálatos, ragyogó, bámulatos hónapokban, valóban annak is látszott. Ó, mi minden történt a kertben! Akinek sose volt kertje, nem értheti meg, de akinek volt, az tudja, hogy egy egész könyvet megtöltené, ha mindazt le akarnánk írni, ami ott végbemegy. Először úgy látszott, hogy a földből, a fű közül, a virágágyásokból, de még a téglafal hasadékaiból is új és új hajtások bújnak elő. Azután a hajtásokon bimbók mutatkoznak, a bimbók kifeslenek, színt bontanak: a kék, a bíbor, a karmazsinvörös minden árnyalatát. A virágzásnak ebben a boldog időszakában virágokat duggattak minden tenyérnyi helyre, a mélyedésekbe és a sarkokba. Ben Weatherstaff látta ezt, és kikaparta a habarcsot a fal téglái közül, egy-egy marék földet nyomott a helyébe, hogy a szebbnél szebb futónövények gyökeret ereszthessenek belé. A nőszirom és a fehér liliom kévékben hajladozott a fű felett. A zöld lugasok megteltek a szarkaláb és a harangvirág kék és fehér lándzsáinak csodálatos seregével. – Főleg ezeket szerette – erősítgette Ben Weatherstaff. – Azokat a virágokat, amelyek mindig az égre mutatnak – mondogatta. – Nem mintha megvetette volna a földet, nem ő! Szerette a földet, de azt mondta, az ég kékje mindig felvidítja az embert. A magok, amelyeket Mary és Dickon ültettek, oly gyorsan szárba szökkentek, mintha tündérkezek gondozták volna őket. Selymes szirmú pipacsok táncoltak seregestül a szellőben; a halállal vidáman dacoló virágok, amelyek évek óta itt éltek a kertben, és amelyekről bevallhatjuk, hogy meglehetősen csodálkoztak: hogy kerülnek ide az új jövevények? És a rózsák, a rózsák! A fű közül sarjadtak, rácsavarodtak a napórára, befonták a fák törzsét, és alácsüngtek az ágakról, felkúsztak a falakra, és ott szétterülve hosszú, vízesésszerű füzérekben omlottak alá, és napról napra, óráról órára élőbbé váltak. Szép friss levelek és bimbók, bimbók! Eleinte parányiak, majd nőni kezdtek, és a bennük dolgozó varázserőtől végül kipattantak, illatkelyhekké feslettek, színültig teltek édes illattal, míg csak a kelyhek peremén ki nem csordult az illat, és meg nem töltötte az egész kertet. Colin mindezt látta, azonnal észrevett minden változást. Minden reggel kivitték a kertbe, és a nap minden óráját kint töltötte. Még a borongós napokat is szerette. Feküdt a fűben, „figyelve, hogyan nő minden” – ahogy mondta. Ha az ember elég sokáig lesi, jelentette ki, még a bimbók feslését is látja. Megismerkedik a különös, lótó-futó bogarakkal, amint ismeretlen, de nyilván komoly rendeltetéssel jönnekmennek. Néha parányi szalmadarabot, elhullajtott pihét vagy eleséget cipelnek, vagy felmásznak egy fűszálra, mintha fára másznának, amelynek a tetejéről széttekintve meg lehet ismerni a vidéket. Egy vakond, amelyik a lyuk szájánál halomba szórta a 4
mágia – varázslat, melynek alapja a szellemhit. A babonás felfogás szerint a fehér mágia a jó, a fekete pedig a rossz szellemek megnyerésével igyekszik hatni
kiásott földet, azután hosszú karmú mancsaival, amelyek parányi kézre emlékeztettek, utat tört magának – egy egész délelőtt elszórakoztatta Colint. A hangyák, a bogarak, a méhek, a békák, a madarak, a növények élete és szokásai új, ismeretlen világot tártak fel Colin előtt, és amikor Dickon beszélt róluk, és szót ejtett a rókák, vidrák, borzok és mókusok szokásairól, a pisztráng, a vízipatkány és a hörcsög életének titkairól, vége-hossza nem volt a megbeszélni- és végiggondolnivalóknak. De ez még fele sem volt a varázslatnak. Az a tény, hogy Colin egyszer valóban a lábán állt, módfelett foglalkoztatta gondolatait, és mikor Mary elmondta neki a varázsigét, amit annyiszor elismételt, Colin valósággal tűzbe jött. Állandóan erről beszélt. – Persze hogy a világon rengeteg a varázslat – mondta egy napon bölcsen –, de az emberek nem tudják, mi az, és hogyan kell csinálni. Talán minden jó dolog úgy kezdődik, hogy az ember mondogatja, addig-addig, amíg végül meg is teszi. Holnap elkezdek egy kísérletet. A következő reggel, mihelyt beléptek a titkos kertbe, azonnal üzent Ben Weatherstatfért. Ben olyan gyorsan jött, ahogy csak tudott, és ott találta a maharadzsát, aki a saját lábán állt a fa alatt, és valóban fenségesnek látszott, de ráadásul gyönyörűen mosolygott. – Jó reggelt, Ben Weatherstaff – üdvözölte Colin. – Azt akarom, hogy maga, Dickon és Mary álljanak ide sorba, és hallgassanak végig, mert valami nagyon fontos dolgot akarok mondani. – Igen, igen, uram! – felelte Ben, homlokát megérintve az ujjával. Ben Weatherstaff sokáig titkolt, vonzó szokásainak egyike onnan eredt, hogy legénykekorában egyszer megszökött hazulról, és elszegődött inasnak egy hajóra. Így azután úgy tudott válaszolni, akár egy tengerész. – Egy tudományos kísérletet készülök végrehajtani – magyarázta a maharadzsa. – Ha megnövök, nagy, tudományos felfedezéseket fogok tenni, és ezek sorát most ezzel a kísérlettel kezdem el. – Igen, igen, uram! – mondta készségesen Ben Weatherstaff, bár soha életében nem hallott nagy, tudományos felfedezésekről. Mary is most hallott erről először, de már kezdett tudatára ébredni annak, hogy Colin bármilyen különös fiú is, igen sok rendkívüli dologról olvasott, és van a lényében valami magával ragadó. Mikor fölvetette a fejét, és áthatóan nézett különös szemével, az ember – akarata ellenére is – hitt neki, pedig csak tízéves volt, most lépett a tizenegyedikbe. Ebben a pillanatban különösen magával ragadó volt, mert Colint hirtelen elkapta a lelkesedés, hiszen valami szónoklatfélét készült tartani, mint a felnőttek. – A nagy, tudományos fölfedezések, amelyeket tenni fogok – folytatta –, a varázslatra fognak vonatkozni. A varázslat nagy dolog, és csak nagyon kevesen
tudnak róla, kivéve néhány bölcs, akikről a régi könyvek írnak, és Mary is tud róla egy kicsit, mert ő Indiában született, és ott fakírok is élnek. Azt hiszem, Dickon is ért valamit a varázslathoz, de talán ő nem is tudja, hogy ért hozzá. Állatokat és embereket bűvöl. Sohasem engedtem volna, hogy meglátogasson, ha nem lenne állatbűvölő, ami azt jelenti, hogy fiúbűvölő is, mert a fiú is állat. Biztos vagyok benne, hogy mindenben van varázserő, csak nem vagyunk elég okosak hozzá, hogy megragadjuk, és magunknak dolgoztassuk, mint a villamosságot vagy a lovakat vagy a gőzt. Ez olyan lenyűgözően hangzott, hogy Ben Weatherstaff egészen izgatott lett. Nem is tudta megállni szó nélkül. – Igen, igen, uram! – mondta, és kihúzta magát. – Mikor Mary rátalált a kertre, az egészen halottnak látszott – folytatta a szónok. – Azután valami kicsalta a növényeket a földből, és friss hajtásokat varázsolt elő a semmiből. Egyik nap még semmi sem volt ott, másnap már minden. Azelőtt sohasem figyeltem a dolgokra, és ez most nagyon kíváncsivá tett. A tudósok mindig kíváncsiak, és én tudós leszek. Egyre azt kérdezgetem magamban: mi ez, mi ez? Mert kell, hogy valami legyen. Semmi nem lehet. A nevét nem tudom, így hát varázslatnak nevezem. Még sohasem láttam a kelő napot, de Dickon és Mary látták. Ahogy elmesélték nekem, biztos vagyok abban, hogy ez is varázslat. Valami feltolja az égboltra, és húzza. Némelykor, ha bent vagyok a kertben, és fölnézek a fák lombjai között az égre, az a furcsa érzésem támad, hogy boldog vagyok. Mintha valami szétfeszítené a mellem, és arra kényszerítene, hogy gyorsabban lélegezzem. A varázslat mindig szétfeszít, és a semmiből teremt valamit. Minden varázslatból van: a levelek, a fák, a virágok és a madarak, a borzok és a rókák, a mókusok és az emberek. Itt körülöttünk is varázslatnak kell lennie. A kertben, a kert minden zugában. Ez a varázslat állított talpra, és neki köszönhetem azt az érzést is, hogy felnövök, és ember lesz belőlem. A tudományos kísérlet, amelyre készülök, abból áll, hogy megpróbálok szert tenni ilyen varázserőre, megpróbálom magamba szívni, hogy szétfeszítse a mellem, és erőssé tegyen. Nem tudom, hogy csináljam, de azt hiszem, ha az ember sokat gondol rá, és hívja, akkor talán megjelenik. Talán ez a legegyszerűbb módszer. Mikor annak idején először kíséreltem meg a lábamra állni, Mary olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bírta, ezt mondogatta félhangosan: „Meg tudod tenni! Meg tudod tenni!” És én megtettem. Ugyanakkor természetesen nekem is akarnom kellett, de Mary varázslata segített, és segített Dickoné is. Minden reggel és este és napközben is annyiszor, ahányszor csak eszembe jut, azt fogom mondani: „Bennem varázslat van! A varázslat meggyógyít!” És nektek is ezt kell csinálnotok. Ez az én kísérletem. Segít maga is, Ben Weatherstaff? – Igen, igen, uram! – lelkesedett Ben Weatherstaff. – Igen, igen! – Ha mindennap csinálja az ember, olyan rendszeresen, amilyen rendszeresen a katonák gyakorlatoznak, majd meglátjuk, mi történik, és hogy sikerül-e a kísérlet. Az
ember úgy tanulja meg a dolgokat, hogy nagyon sokszor elmondja, gondolkozik felette, míg végre örökre megragad a fejében. Azt hiszem, a varázslattal is így van. Ha az ember kitartóan hívja, hogy jöjjön és segítsen, megjelenik, és összeforr az emberrel, és segít. – Indiában egyszer hallottam, mikor egy tiszt azt mondta a mamámnak, hogy vannak fakírok, akik ezerszer meg ezerszer elismétlik ugyanazokat a szavakat – szólt közbe Mary. – Én Jem Fettleworth feleségét hallottam, amint ezerszer elismételte: „Jem részeg disznó” – mondta Ben Weatherstaff fanyarul. – Valami mindig kisült a dologból, annyi szent. Jem alaposan eldöngette az asszonyt, aztán elment a Kék Oroszlánba, és leitta magát, mint egy lord. Colin összeráncolta a homlokát, és néhány pillanatig gondolkozott. Azután felderült az arca. – Hát – mondta – valami mégis kijött belőle, látja. Az asszony rossz varázsszavakat használt, és sikerült is megveretnie magát. Ha jó varázsszavakat használt volna, és valami szépet mond, Jem talán nem itta volna le magát, mint egy lord, és talán… talán egy új kalapot is vett volna a feleségének. Ben Weatherstaff kuncogott. Apró, öreg szemében agyafúrt elismerés ült. – Magának, ifiúr, nemcsak a lába van a helyén, hanem az esze is. Legközelebb, ha találkozom Bess Fettleworth-szel, adok neki egy-két jó tanácsot, hogy miféle varázslat kell neki. Ő is örülni fog, ha a tudományos kísérlet sikerül, meg Jem is. Dickon csak állt, és hallgatta az előadást. Kerek szemében különös gyönyörűség ragyogott. Dió és Mogyoró a vállán ültek, és egy hosszú fülű, fehér házinyulat tartott a karjában. Addig simogatta, amíg a nyúl hátracsapta a fülét, és kényelmesen elnyújtózott. – Gondolod, hogy sikerül a kísérlet? – fordult Colin Dickonhez, mert kíváncsi volt a véleményére. Colin sokszor szerette volna tudni, Dickon mire gondol, amikor boldog, széles mosolyával őt vagy valamelyik állatát nézi. Dickon most is mosolygott. A száját még a szokottnál is szélesebbre húzta. – Meghiszem azt! – válaszolta. – Olyan ez, mint amikor a magokra rásüt a nap. Holtbiztos, hogy sikerül. Hozzá is látunk most rögtön? Colin arca felragyogott, de Maryé is. Colin visszaemlékezett arra, amit a fakírokról hallott meg a képeskönyvekben látott, és javasolta, hogy mind a négyen üljenek keresztbe vetett lábbal a baldachinra emlékeztető fa alá. – Akárcsak valamiféle templomban ülnénk – mondta Colin. – Elfáradtam, és le akarok ülni. – Ejnye – rótta meg Dickon –, nem szabad azt mondani, hogy elfáradt. Ezzel elronthatja a varázslatot. Colin megfordult, és belenézett Dickon ártatlan, kerek szemébe. – Ez igaz – mondta lassan. – Csak a varázslatra. szabad gondolnom.
Leültek körbe. Mindez végtelenül fenségesnek és titokzatosnak rémlett. Ben Weatherstaff úgy érezte, mintha rávették volna, hogy elmenjen egy imádkozó gyülekezetbe. Általában nem járt gyülekezetbe, de ez most a maharadzsa ügye volt, így hát nem esett nehezére részt venni benne, sőt inkább megtiszteltetésnek érezte a meghívást, és hogy ő is segédkezhet. Mary kisasszony ünnepélyes elragadtatást érzett. Dickon karjában tartotta a nyuszit, és talán titokban valami állatbűvölő jelt adott, amit senki sem vett észre, mert amikor keresztbe vetett lábbal leült, mint a többiek, a varjú, a róka, a mókusok és a bárány lassan közelebb húzódtak, és pihenő tartásba helyezkedve csatlakoztak a körhöz, mintha a saját kedvtelésükből tennék. – Idejöttek az állatok is – szólt ünnepélyesen Colin. – Ők is segíteni akarnak nekünk. Colin, állapította meg később Mary, ekkor kifejezetten szép volt. Magasra tartotta a fejét, mintha valamiféle papnak képzelné magát. Különös szemében csodálatos kifejezés ragyogott. A fa lombsátrán keresztül fény sugárzott rá. – Tehát elkezdjük – mondta. – Vajon hajlongjunk-e mi is előre meg hátra, mint a dervisek? Mit gondolsz, Mary? – Én nem tudok hajlongani sem előre, sem hátra – mondta Ben Weatherstaff. – Én köszvényes vagyok. – A varázslat kiűzi magából – hirdette ki Colin egy főpap hangján. – De amíg ki nem űzi, hagyjuk el a hajlongást! Csak énekelni fogunk. – Én énekelni sem tudok – mondta kissé ingerülten Ben. – Egyszer próbáltam meg, de akkor is kihajintottak a templomi énekkarból. Senki sem mosolygott. Ennél sokkal komolyabban vették a dolgot. Colin arcán egy árnyék sem suhant át. Csak a varázslatra gondolt. – Akkor én fogok énekelni – mondta. És elkezdte. Olyan volt most, mint egy különös szellemfiú. – Süt a nap, süt a nap. Ez a varázslat. Nőnek a virágok, megmozdulnak a gyökerek. Ez a varázslat. Az élet a varázslat… erősnek lenni, ez a varázslat. Bennem van a varázslat… bennem van a varázslat. Bennem van… bennem van. Mindnyájunkban bennünk van. Ben Weatherstaff hátában van. Varázslat! Varázslat! Jöjj, segíts! Sokszor elmondta. Nem ezerszer, de jó néhányszor. Mary átszellemülten hallgatta. Úgy érezte, mindez különös és gyönyörű egyszerre, és szerette volna, ha Colin még sokáig folytatná. Ben Weatherstaffot az az érzés kerítette hatalmába, hogy álomba ringatják, és ez egészen kellemes volt. A gyümölcsfák virágain szorgoskodó méhek zümmögése összekeveredett az éneklő hanggal, és álmosító zsongássá olvadt. Dickon keresztbe vetett lábbal ült, az egyik karján a nyúl aludt, másik keze a bárány hátán pihent. Kormos lelökte az egyik mókust Dickon válláról, és a helyére telepedve, szorosan a fiú feje mellé bicegett. Szürke szemhéját leeresztette. Végül Colin abbahagyta az éneklést.
– Most pedig körüljárom a kertet – jelentette ki. Ben Weatherstaff feje ebben a pillanatban előrebukott. Az öreg felriadt, és felkapta a fejét. – Elaludt – mondta Colin. – Már hogy aludtam volna el! – motyogta Ben. – A prédikáció nagyon szép volt, de a perselyezés előtt mindig kimegyek. Az öreg még nem tért egészen magához az álom kábulatából. – Nem templomban van – mondta Colin. – Én-e? – kérdezte Ben, és kihúzta magát. – Hát már hogy lennék? Minden szót hallottam. Azt mondta, a hátamban van a varázslat. A doktor köszvénynek mondja. A maharadzsa legyintett. – Az rossz varázslat volt. Meg fog gyógyulni. Most pedig elmehet a munkájára. De holnap jöjjön vissza! – Szeretném látni, mikor körüljárja a kertet – morogta Ben. Nem barátságtalanul morgott, de morgott. Valójában makacs vénember volt, nem is nagyon hitt a varázslatban, de elhatározta, hogy ha elküldik, ő bizony felmászik a létrájára, és. lenéz a kertbe, hogy menten visszabiceghessen, ha Colin elbotlana. A maharadzsa beleegyezett, hogy maradjon, és így megalakult a körmenet. Mert igazán olyan volt, mint egy körmenet. Colin vezette, egyik oldalán Dickonnel, a másikon Maryvel. Mögöttük lépkedett Ben Weatherstaff, akit nyomon követtek az állatok. A bárány és a rókakölyök szorosan Dickon nyomában haladt, a fehér nyuszi is ott ugrabugrált, csak néha állt meg egy-egy jobb falat kedvéért. Azután Kormos következett, egy szolgálatban lévő hivatalos személyiség ünnepélyes lépteivel. A körmenet lassan, de méltóságteljesen haladt előre. Két-három méterenként megálltak pihenni. Colin Dickon karjára támaszkodott. Ben Weatherstaff titokban vizsla szemmel figyelt, de Colin időnként elengedte Dickon karját, és néhány lépést támogatás nélkül, egyedül tett meg. Magasra emelt fejével nagyon fenségesen hatott. – Bennem van a varázslat – mondogatta. – A varázslat erőssé tesz! Érzem! Érzem! Egészen bizonyosnak látszott, hogy valami tartja és emeli. Megpihent a lugasokban, egyszer-kétszer leült a fűbe, többször is megállt útközben – Dickonre támaszkodva –, de nem adta fel a küzdelmet, míg körbe nem járta az egész kertet. Mikor visszament a baldachinszerű fához, lángolt az arca. Győzelmes mosoly ült rajta. – Körüljártam! Sikerült a varázslat! – kiabált. – Ez az én első, tudományos felfedezésem. – Mit fog szólni Craven doktor? – tört ki Maryből. – Semmit sem fog szólni – válaszolta Colin –, mert nem mondjuk meg neki. Ez lesz mind között a legnagyobb titok. Senkinek sem szabad megtudnia addig, amíg olyan erős nem leszek, hogy úgy tudok majd járni és szaladni, mint a többi fiú. A tolókocsiban jövök ide mindennap, és abban is vitetem vissza magam. Nem akarom,
hogy az emberek mindenfélét suttogjanak meg kérdezgessenek, és nem akarom, hogy apám meghalljon valamit, amíg a kísérlet nem sikerül egészen. Majd ha visszatér Misselthwaite-be, egyszer csak bemegyek a dolgozószobájába, és így szólok: itt vagyok. Olyan vagyok, mint a többi fiú. Kutya bajom sincs. Felnövök, és férfi leszek. Mindezt egy tudományos kísérletnek köszönhetem. – Azt fogja hinni, hogy álmodik! – kiáltott Mary. – Nem hisz majd a szemének. Colin elpirult a büszkeségtől. Hitt benne, hogy meggyógyul, ami már önmagában véve is azt jelentette, hogy félig megnyerte a csatát, noha erről nem tudott. De minden más gondolatnál jobban ösztönözte az a tudat, hogy mekkorát nézne az apja, ha látná, hogy az ő fia is éppen olyan erős, egyenes hátú gyerek, mint a többi apa fia. Egészségtelen, szörnyű életének leggonoszabb gyötrelme éppen az volt, hogy gyűlölte önmagában azt a beteges, gyenge hátú fiút, akire még az apja is fél ránézni. – Pedig kénytelen lesz hinni a szemének – mondta. – Az első, amit a varázslat működésbe lépése után, de még a tudományos kísérletek előtt el akarok kezdeni, az az, hogy atléta leszek. – Egy-két hét múlva azon vesszük észre magunkat, hogy elkezd bokszolni – mondta Ben Weatherstaff. – A végén megnyeri a zónaversenyt, és Anglia bokszbajnoka lesz. Colin szigorúan ránézett az öregre. – Weatherstaff – szólt rá –, ez tiszteletlenség! Azért, mert beavattuk a titokba, nem engedhet meg magának mindent. Bármennyire hat is a varázslat, nem leszek bokszbajnok. Tudományos felfedező leszek! – Ezer bocsánat, uram – kérlelte Ben, és homlokát megérintve, tisztelgett. – Látnom kellett volna, hogy ezen nincs mit tréfálkozni – mentegetőzött, de közben nagyokat pislogott: roppant tetszett neki a dolog. Egyáltalán nem bánta, hogy letorkolták, mert ez a kis szidás is csak azt jelentette, hogy az úrfi testben-lélekben erősödik. – XXIV. fejezet HÁT CSAK NEVESSENEK! Dickon nemcsak a titkos kertben dolgozott. A lápon, a házikó körül volt egy darab föld, amit terméskőből emelt, alacsony kőfal vett körül. Ott dolgozgatott kora reggel és késő este, a sötétedő szürkületben, meg azokon a napokon, amikor nem találkozott Colinnal és Maryvel. Palántákat ültetett, vagy az édesanyja krumpliját, káposztáját, fehér- és sárgarépáját, gyógynövényeit ápolgatta. Állatai társaságában valóságos csodákat művelt, és úgy látszott, hogy a kerti munkában fáradhatatlan. Mialatt ásott vagy gyomlált, yorkshire-i lápi dalokat énekelt vagy fütyült, vagy
Kormossal meg Kapitánnyal beszélgetett, vagy az öccseit és a húgait tanította, hogyan segítsenek neki. – Nem boldogulnánk olyan szépen – mondta Sowerbyné –, ha nem lenne Dickon kertje. Minden megterem a keze alatt. Az ő krumplija meg a káposztája kétszer akkora, mint másé, és olyan ízletes, mint senkié. Ha egy ráérő perce akadt, kiment Dickonhez, és beszélgetett vele. Vacsora után, a hosszú, világos szürkületben még lehetett dolgozgatni, és ez volt az asszony pihenő órája. Leült az alacsony, durva kőfalra, nézte Dickont, és meghallgatta a nap eseményeit. Szerette ezt az időt. De nemcsak veteményesek voltak a kertben. Dickon hébe-hóba vásárolt egy-egy pennyért virágmagot, és édes illatú, pompás virágokat vetett a pöszmétebokrok, sőt a káposzták közé is. Az ágyások szélére rezedát, szegfűt, árvácskát és egyebeket ültetett, amelyeknek a magját évről évre eltette. A virághagymákat is megőrizte, ezek azután minden tavasszal kihajtottak, és mire elérkezett az idejük, egész bokorrá terebélyesedtek. Az alacsony fal egyike volt a legszebbeknek Yorkshire-ben, mert Dickon mocsárföldi gyűszűvirágot és páfrányt, szirtizsályát és élősövény-virágokat ültetett a kőfal hasadékaiba, úgyhogy végül csak itt-ott látszott ki egy-egy kődarab. – Ahhoz, hogy szépen fejlődjenek, semmi egyéb nem kell – mondogatta –, csak az, hogy igazi barátságban legyünk velük. Ezek is csak olyanok, mint az állatok. Ha szomjasak, hát meg kell őket itatni, ha meg éhesek, enni kell adni nekik. Ők is úgy élnek, akárcsak mi. Ha meghalnának, úgy érezném, rossz voltam, és szívtelenül bántam velük. Sowerbyné ezekben a szürkületi órákban értesült mindarról, ami Misselthwaite Manorban történt. Először csak annyit árult el neki Dickon: Colin úrfi fejébe vette, hogy kimegy a szabadba Mary kisasszonnyal, és ez jót tett neki. De nem sokkal ezután Colin és Mary megállapodtak abban, hogy Dickon édesanyját is beavatják a titokba. Valahogy úgy érezték, hogy ő igazán megbízható. Így azután egy szép, csöndes este Dickon elmondta neki az egész történetet, minden izgalmas részletével együtt. Beszélt az elásott kulcsról, a vörösbegyről és a szürke fátyolról, amely az élettelenség látszatát keltette, és a nagy titokról, amelyet Mary kisasszony soha senkinek nem akart elárulni. Mesélt a Maryvel való első találkozásáról, és arról, hogy a kislány hogyan árulta el neki a nagy titkot. Mesélt a Colinnal kapcsolatos aggodalmakról is, és arról a drámai pillanatról, amikor végre bevezették az elrejtett birodalomba, és a kellemetlen közjátékról Ben Weatherstaff-fal, akinek haragos arca egyszer csak megjelent a fal fölött. Beszámolt Colin váratlan felháborodásáról, hogy nyomoréknak és féleszűnek hitték, és a nagyszerű tettről, hogy – felállt. Sowerbyné izgatottan hallgatta Dickon elbeszélését, és közben kedves arca hol elsápadt, hol elpirult.
– Szavamra – mondta –, szerencse, hogy az a kislány a kastélyba került. Ő csinált Colinból embert, és ő mentette meg. És mi is mind amolyan szegény, nyomorék gyereknek tartottuk, akinek nincs egy egyenes csontja sem! Sok mindent kérdezett, és látszott kék szemén, hogy mélyen elgondolkozik. – Mit szólnak hozzá a kastélyban, hogy olyan jól érzi magát, vidám, és hogy sose panaszkodik? – kérdezte az asszony. – Nem tudják, mit gondoljanak – válaszolta Dickon. – Napról napra jobban magához tér, egészen megváltozott az arca. Kigömbölyödött, már nem olyan ványadt meg viaszszínű. De azért muszáj panaszkodnia is egy keveset – tette hozzá vidáman vigyorogva. – Miért, az Isten szerelmére? – kérdezte Sowerbyné. Dickon kuncogott. – Hogy senki se sejtse, mi történt. Ha a doktor megtudná, hogy megáll a lábán, valószínűleg írna Craven úrnak, és elárulná. Az úrfi meg magának őrzi a titkot. Amíg az édesapja vissza nem tér, mindennap gyakorolja a lábán a varázslatot. Akkor majd bemegy hozzá a szobájába, és megmutatja, hogy egyenes a háta, akár a többi fiúé. De addig Mary kisasszony is meg ő is úgy vélik, legjobb, ha olykor-olykor egy kicsit nyög meg nyugtalankodik, nehogy gyanút fogjon valaki. Dickon még be sem fejezte az utolsó mondatot, Sowerbyné már halkan, cinkosan nevetett. – Lám – mondta –, milyen jól elszórakozik együtt az a két gyerek! Nagyszerű színházasdit kerekítenek ki ebből a dologból, márpedig a gyerekek az égvilágon semmit sem szeretnek úgy, mint színházat játszani. Na, meséld csak el gyorsan, mit művelnek! Dickon abbahagyta a gyomlálást, a sarkára ült, és rákezdte. Ragyogott a szemé a jókedvtől. – Colin úrfit, valahányszor a kertbe indul, le kell vinni, és bele kell ültetni a kocsijába – magyarázta. – És szidja az inast, hogy nem viszi elég óvatosan. Olyan tehetetlennek mutatja magát, amennyire csak bírja, és fel nem emelné a fejét a világért sem, amíg a kastélyból megláthatják. És folyton morog meg idegeskedik, amíg John elhelyezi a kocsiban. Ezen aztán nem győznek mulatni Mary kisasszonnyal. Ha Colin nyög meg panaszkodik, Mary kisasszony nem győz sóhajtozni. „Szegény Colin! Nagyon fáj? Hát ennyire gyönge vagy, te szegény Colin?” A baj csak az, hogy sokszor alig tudják megállni kuncogás nélkül. Mikor aztán biztonságban vagyunk a kertben, úgy nevetnek, hogy majd megfúlnak. Be kell hogy fúrják a fejüket Colin párnájába, nehogy a kertészek meghallják, ha esetleg valamelyik arra jár. – Minél többet nevetnek, annál jobb – mondta Sowerbyné, és ő is nevetett. – A jó, egészséges gyereknevetés mindég többet ér, mint a pirulák. Ez a két gyerek hamarosan kigömbölyödik, az biztos!
– Gömbölyödnek már – mondta Dickon. – Olyan éhesek mindig, hogy nem is tudják, miként jussanak elég ennivalóhoz, anélkül hogy szóbeszédre adnának okot. Colin úrfi azt mondja, ha mindenből kétszer kér, nem fogják elhinni, hogy beteg. Mary kisasszony odaadná a részét, de Colin nem akarja, mert akkor meg Mary marad éhesen, és lefogy, pedig mind a kettőjüknek hízni kell. Sowerbyné úgy kacagott, hogy kék ruhájában jobbra-balra dőlt a nevetéstől. Dickon vele hahotázott. – Megmondom én neked, mit kell csinálni, te gyerek! – mondta Sowerbyné, mikor végre szóhoz jutott. – Kitaláltam valamit, hogy segítsek rajtuk. Holnap reggel, mikor elindulsz, viszel egy csöbör jó, friss tejet, és sütök nekik egy ropogós cipót vagy egypár ribizkés fánkot, azt, amit ti is úgy szerettek… Nincs is annál jobb, mint a friss tej és hozzá kenyér. Azzal aztán jóllakhatnak, míg a kertjükben vannak, ráadásnak pedig megehetik azokat a finom ételeket, amiket odabent kapnak. – Édesanyám – kiáltott Dickon elragadtatva –, remek egy asszony maga! Mindenből megtalálja a kiutat. Tegnap is szédelgett a két gyerek az éhségtől, csak úgy korgott a gyomruk. Nem tudták, hogyan szerezzenek valami harapnivalót, anélkül hogy a házból hozassanak. – Nőnek, és mind a ketten kigyógyulnak bajaikból. Az ilyen gyerek mindig olyan éhes, mint a farkas, és az étel hússá és vérré válik benne – mondta Sowerbyné. Mosolygott, ugyanolyan kunkori mosollyal, mint Dickon. – Jól szórakoznak, annyi szent. Igaza volt, tökéletesen igaza volt ennek a szívderítően okos asszonynak. Még soha nem találta jobban fején a szöget, mint amikor azt mondta, ha a gyerekek örömüket lelik a színházasdiban. Colin és Mary is ebben találták meg a szórakozás egyik legjobb módját. Az ötletet, hogy a felnőttek gyanakvását el kell kerülniük, először – tudtán kívül – az ápolónő meglepetése, majd maga Craven doktor adta. – Rohamosan javul az étvágya, Colin úrfi – mondta egy napon a nővér. – Azelőtt jóformán semmit sem evett, és alig kedvelt valamit. – Most meg minden ízlik – állította Colin, de mikor látta, hogy a nővér csodálkozó szemmel néz rá, hirtelen eszébe jutott, mégsem kellene mutatnia, mennyire jól van. – Legalábbis sok minden. A jó levegő okozza. – Talán igen – mondta a nővér, és zavart ábrázattal nézte Colint. – Mindenesetre beszélnem kell róla Craven doktorral. – Milyen furcsán bámult rád! – kuncogott Mary, mikor a nővér elment. – Mintha azt gondolta volna: rá kell jönnöm, hogy mi van e mögött. – De nem akarom, hogy rájöjjön! – dacoskodott Colin. – Egyelőre még senkinek sem szabad rájönnie. Mikor aznap délelőtt beállított Craven doktor, hogy megnézze Colint, rajta is látszott, hogy zavarban van. Colin bosszúságára egy csomó kérdést intézett hozzá. – Sokat vagy kinn a kertben? – faggatta. – Merre szoktál megfordulni?
Colin fölvette a megszokott arckifejezést, mármint a mások véleménye iránti méltóságteljes közönyt. – Senkinek sem hozom tudomására, hogy merre járok – válaszolta. – Olyan helyekre vitetem magam, ahol szeretek lenni. Mindenkinek megparancsoltam, hogy tartsa magát távol ezektől a helyektől. Nem akarom, hogy figyeljenek és bámuljanak. Nagyon jól tudja! – Úgy látom, egész nap a szabadban vagy, és nem hiszem, hogy ez ártalmadra lenne. Nem, nem hiszem. A nővér azt mondja, sokkal jobban eszel, mint azelőtt. – Talán – vágta rá Colin egy hirtelen ötlettől vezérelve –, talán természetellenes ez az étvágy. – Nem hiszem, mert úgy látom, ízlik, amit megeszel – mondta Craven doktor. – Gyors ütemben hízol, és a színed is jobb. – Talán… talán csak puffadt vagyok és lázas – tétovázott komor, elbátortalanodott kifejezéssel Colin. – Akik nem életképesek, azok gyakran olyan… olyan furcsák. Craven doktor megcsóválta a fejét. Kezében tartotta Colin csuklóját – most feltolta az inge ujját, és megtapintotta a pulzusát. – Nem vagy lázas – mormogta gondolatokba mélyedve. – És hogy magadra vettél egy kis húst, az az egészség jele. Ha ezt tartani tudjuk, nem kell a halálról beszélnünk, fiacskám. Édesapád nagyon boldog lesz, ha hírét veszi ennek a figyelemreméltó javulásnak. – Nem akarom, hogy megírják neki! – tört ki hevesen Colin. – Csak csalódást okozna neki, ha azután megint rosszabbul lennék, és… lehet, hogy még ma éjszaka rosszabbul is leszek. Rám törhet a lázas roham. Máris úgy érzem, hogy jön. Máris. Nem akarom, hogy levelet küldjenek apámnak… nem, nem akarom! Maga mindig felbosszant, pedig tudja, hogy ez árt nekem! Már el is öntött a forróság. Nem tűröm, hogy írjanak vagy beszéljenek róla, aminthogy azt sem tűröm, hogy bámuljanak! – Css, csss, fiacskám! – csillapította Craven doktor. – Egy szót sem írunk a te hozzájárulásod nélkül. Túlságosan érzékeny vagy. Ne veszítsd el azt a keveset, amit nyertél. Az orvos egy szót sem szólt többet arról, hogy ír Craven úrnak, és mikor a nővért meglátta, a lelkére kötötte, hogy ezt a lehetőséget még csak említeni sem szabad a beteg előtt. – A gyerek feltűnően jól van – mondta. – Majdnem természetellenes mértékű a javulás. De hát most saját akaratából csinálja mindazt, amire azelőtt nem tudtuk rávenni. Sajnos, még mindig nagyon könnyen izgalomba jön, ezért semmi olyat nem szabad mondani előtte, ami feldúlhatja. Mary és Colin nagyon megrémültek, és aggodalmasan tárgyalták egymás között a dolgot. Ekkor határozták el, hogy színházat játszanak.
– Lehet, hogy kénytelen leszek rohamot kapni – panaszkodott Colin. – Nem akarok több idegrohamot, és nem is érzem magam elég nyomorultul ahhoz, hogy egy nagyobb szabású rosszullétbe bele tudjam lovalni magam. Talán már egyáltalán nem is tudnék idegrohamot kapni. Most már az a bizonyos gombóc nem jön a torkomba, és a borzalmak helyett mindig szép dolgokra gondolok. De ha arról beszélnek, hogy írnak édesapámnak, valamit mégis csak tennem kell. Elhatározta, hogy kevesebbet fog enni, de sajnos, ezt a remek ötletet lehetetlen volt megvalósítani. Minden reggel csodálatos étvággyal ébredt, és az asztalon, a heverő mellett ott volt a reggeli. Házikenyér, friss vaj, hófehér tojások, málnaíz és tejföl. Mary mindig Colinnal reggelizett, és valahányszor asztalhoz ültek – különösen ha finom, sistergő, sült sonkaszeletek csábító illata szállt a forró ezüstbúra alól –, kétségbeesetten néztek egymásra. – Azt hiszem, ma reggel mégiscsak megesszük az egészet, Mary. Majd az ebédből visszaküldünk valamit, és a vacsora egy részét is meghagyjuk. De végül is soha semmit nem küldtek vissza, és a ragyogóan üres tálak – az étkezések után – sok megjegyzésre adtak alkalmat a konyhán. – Szeretném – mondta ráadásul Colin –, nagyon szeretném, ha a sonkaszeletek vastagabbak lennének. Meg azután egy darab sütemény sem elég egy gyereknek. – Annak elég, aki meg akar halni – válaszolta Mary, amikor Colin először panaszkodott. – Csak annak kevés, aki élni akar. Néha úgy érzem, meg tudnék enni három süteményt is, amikor a nyitott ablakon beárad a lápról a hanga és a rekettye finom, friss illata. Délelőtt, miután már vagy két órája játszottak a kertben, Dickon egy nagy rózsabokor mögé kanyarodott, és két bádogcsöbörrel tért vissza. Kiderült, hogy az egyik színültig tele van friss tejjel – a tetején vastagon állt a tejszín –, a másikban pedig tiszta kék-fehér asztalkendőbe bugyolálva házi sütésű ribiszkés fánkok voltak. A fánkok még ki sem hűltek egészen. A két meglepett gyerek csatakiáltásban tört ki. Micsoda remek ötlet ez Sowerbynétól! Milyen kedves, okos asszony! És milyen finom ez a fánk! És milyen csodálatosan friss a tej! – Benne is varázslat lakozik, éppen úgy, mint Dickonben – lelkendezett Colin. – Azért jutnak eszébe ilyen dolgok… ilyen szép dolgok. Varázslat lakozik benne. Mondd meg neki, Dickon, hogy nagyon hálásak vagyunk… módfelett hálásak. Colin időnként felnőttes kifejezéseket használt. Örömét lelte bennük. Annyira szerette az ilyen kifejezéseket, hogy még szépített is rajtuk egy kicsit. – Mondd meg neki, hogy igen-igen bőkezű volt, és határtalanul hálásak vagyunk neki. De a következő pillanatban már elfelejtette az előkelőségét, és mohón nekiesett a fánknak. Nagyokat húzott a tejeskannából, úgy, mint minden éhes kisfiú, aki szokatlan munkát végez, és a láp levegőjét szívja, és aki már több, mint két órával ezelőtt reggelizett.
Ez azonban csak az első volt a hasonló, kellemes meglepetések hosszú sorában. Egyszer azután eszükbe jutott, hogy Sowerbynénak tizennégy szájról kell gondoskodnia, honnan vegye hát a pénzt ahhoz, hogy mindennap még két idegen, éhes gyereket is jóllakasson. Ekkor azután megkérték, engedje meg, hogy néhány shillinget küldjenek neki bevásárlásra. Dickon azt az izgalmas felfedezést tette, hogy a kert mögött, a parki erdőben, ahol az állatainak tilinkózott, amikor először találkozott Maryvel, van egy kis üreg. Ebből valami tűzhelyfélét lehetne csinálni – kő is van hozzá –, és krumplit meg tojást lehetne sütni benne. A sült tojás eddig ismeretlen csemegének számított, a sós vajjal töltött, forró krumplit pedig ínyencfalatként tálalhatnák még az erdei király asztalán is. Nemcsak finom, de laktató is volt. Szerencsére annyi krumplit és tojást vehettek, amennyit csak akartak, nem volt tehát az az érzésük, hogy tizennégy ember elől eszik el a falatot. A cseresznyefa alatt, amelyik a rövid virágzás után egyre sűrűbb lombkoronájával zöld baldachinként borult föléjük, a titokzatos kis társaság minden áldott reggel elvégezte a varázslati szertartást. Utána Colin szokásos körsétájára indult, hogy gyakorolja a járást, de napközben is többször megismételte ezt az erőpróbát. Napról napra egyre erősebb lett, egyre biztonságosabban járt, és egyre hosszabb utakat tett meg. És minden nappal jobban és jobban hitt a varázslatban. Egyik kísérletet a másik után végezte, mert érezte, hogy erősödik, de a legjobb kísérlet gondolatát mégiscsak Dickonnek köszönhette. – Tegnap – mesélte egy reggel Dickon, miután egy napig nem találkoztak – édesanyám átküldött Thwaite-be. Hát, kit látok a Kék Tehén fogadó mellett, mint Bob Hawortöt. Ő a legerősebb fickó a lápon. Birkózóbajnok, és magasugrásban meg kalapácsvetésben is ő a legjobb. Éveken át járt Skóciába a versenyekre. Kicsi korom óta ismer, jó barátságban vagyunk, és kérdeztem tőle egyet-mást. Az urak azt mondják rá, hogy atléta, erről eszembe jutott, hogy megkérdezzem tőle, miként csinálja, hogy úgy kidudorodnak a karján az izmok. Tett-e külön is azért valamit, hogy ilyen erős legyen? Mire ő azt mondta: „Csináltam hát, te gyerek! Egyszer cirkusz járt Thwaite-ben, és volt a társulatban egy erőművész. Attól tanultam, hogyan kell erősíteni a kart, a lábat meg a test minden izmát.” Erre én azt kérdeztem tőle: „És mondd csak, Bob, ezektől a gyakorlatoktól egy gyönge gyerek is megerősödik?” Bob nevetett, és azt mondta: „Tán bizony te vagy az a gyenge gyerek?” „Nem – mondtam neki –, de ismerek egy fiút, aki sokáig beteg volt, és most, hogy meggyógyult, szeretnék egy pár erősítő gyakorlatot mutatni neki.” Nevet nem mondtam, de nem is kérdezett. Mondom, barátságos ember ez a Bob: rögtön felállt, és jószívvel megmutatta a gyakorlatokat. Én meg utánacsináltam. Addig-addig csináltam, míg csak meg nem tanultam kívülről. Colin izgatottan hallgatta. – Meg tudod mutatni nekem?! – kiáltotta. – Légy szíves!
– Persze – válaszolta Dickon felállva. – De Bob azt mondta, hogy eleinte csak módjával szabad csinálni, nehogy túlerőltesse magát. Időnként pihenjen, vegyen mély lélegzetet, és ne vigye túlzásba a tornászást! – Óvatos leszek – ígérte Colin. – Mutasd meg! Mutasd meg! Dickon, te vagy a világon a legvarázslatosabb fiú! Dickon felállt a fűben, és lassú egymásutánban megmutatott néhány egészen egyszerű, de módszeres és praktikus izomfejlesztő gyakorlatot. Colin kerekre nyílt szemmel figyelte. Néhányat ülve is utána tudott csinálni, majd feltápászkodott, és óvatosan megpróbált egyet-kettőt, miután már elég szilárd lábon állt. Mary is vele végezte a gyakorlatokat. Kormos, aki figyelte a jelenetet, izgatott lett, lerepült a fáról, és nyugtalanul ugrált körülöttük, mert nem tudta utánozni őket. Ettől az időtől kezdve a tornagyakorlatok ugyanúgy a napi teendők közé tartoztak, mint a varázslati szertartás. Colin is, Mary is napról napra több gyakorlatot tudott, és ettől olyan étvágyuk támadt, hogy ha nem lett volna a kosár, amit Dickon minden reggel megérkezése után, letett a bokrok mögé, egyszerűen éhen haltak volna. De a kis tűzhely az üregben, és Sowerbyné küldeményei olyan bőségesen ellátták őket, hogy Medlockné, az ápolónő és Craven doktor ismét rejtély előtt álltak. Hiszen az ember könnyűszerrel ócsárolhatja a reggelit, és fitymálhatja az ebédet, ha jól belakott parázson sült tojással meg krumplival és frissen habzó tejjel, zabpogácsával, fánkkal, hangamézzel meg tejföllel. – Alig esznek valamit – aggódott a nővér. – Éhen halnak, ha nem tudjuk rávenni őket, hogy táplálkozzanak. És nézze, mégis milyen remek színben vannak! – Nézze, nézze! – kiáltott föl Medlockné méltatlankodva. – Hiszen halálra izgatom magam miattuk! Olyanok, mint két ördögfióka. Az egyik nap elszakítják a kabátjukat, a másikon csak az orrukat fintorgatják a legfinomabb falatokra, amivel a szakácsnő megpróbálja evésre csábítani őket. Egy falat nem sok, annyit sem vettek a villájukra tegnap abból a gyönyörű, zsemlemártásos szárnyasból. Szegény asszony egyenesen nekik költött egy újfajta pudingot, és visszaküldték. Majdnem sírva fakadt. Fél, hogy őt hibáztatják majd, ha a két gyerek éhen pusztul. Craven doktor eljött, és hosszasan, kutatóan nézte Colint. Rendkívüli aggodalom ült az arcán, mikor a nővér beszélt vele, és megmutatta neki a csaknem érintetlen reggeli tálcát, amelyet egyenesen azért tett félre, hogy az orvos lássa. De Craven doktor aggodalma csak fokozódott, amikor leült Colin heverője mellé, és megvizsgálta a gyereket. Közel két hete nem látta, mert Londonban volt dolga. Ha a fiatalság erőre kap, ez rendkívül gyorsan történik. Colin arcáról is eltűnt a viaszsárga szín, s a bőrén meleg rózsaszín tűzött át. Gyönyörű szeme tisztán ragyogott, eltűnt alóla a karika, arca és halántéka megtelt. Sötét, súlyos fürtjei lassan egészséges rugalmassággal kunkorodtak a homloka felett: ez a haj lágy és élettől csillogó volt. Ajka teltebb lett, és egészséges színű. Szó, ami szó: mint beteg nem nyújtott valami
meggyőző látványt. Craven doktor kezébe fogta Colin állát, és elgondolkozva nézte a fiút. – Sajnálattal hallom, hogy semmit sem eszel – szólalt meg végül. – Ez így nem mehet tovább. Megint le fogsz romlani, pedig bámulatosan sokat javult az állapotod. Nemrég még nagyon jól ettél. – Ugye, megmondtam, hogy ez természetellenes étvágy volt! – válaszolta Colin. Mary, aki nem messze tőle, a zsámolyán ült, hirtelen valami furcsa hangot hallatott, amelyet olyan hevesen igyekezett elnyomni, hogy végül is majdnem megfulladt benne. – Mi az? – kérdezte Craven doktor a kislány felé fordulva. Mary azonnal elkomolyodott. – Tüsszenteni és köhögni akartam egyszerre – válaszolta méltóságteljes szemrehányással. – És a torkomra ment. – Nem tehetek róla – mondta később Colinnak –, nem tudtam megállni. Egyszerre kitört belőlem a nevetés, mert arra a nagy krumplira gondoltam, amit utoljára kaptál be, és magam előtt láttam, ahogy kitátottad a szád, amikor beleharaptál abba a vastag, gyönyörű lekváros és tejfölös kenyérbe. – Van valami lehetőség arra, hogy ezek a gyerekek titokban ennivalóhoz jussanak? – puhatolózott Craven doktor Medlock-nénál. – Nincsen, uram, hacsak nem a földben vagy a fákon találnak élelmet maguknak. Egész nap kint vannak a szabadban – válaszolta az asszony. – És ha valami mást kívánnának enni, mint amit felvisznek nekik, csak szólniuk kell, és megkapják. – Nos – tűnődött Craven doktor –, amíg evés nélkül is ilyen jól érzik magukat, addig ne csináljunk magunknak gondot a dologból. Hiszen Colin valósággal újjászületett. – A kislány is – kontrázott Medlockné. – Amióta meghízott egy kissé, és nincs az a csúnya, savanyú kifejezés az arcán, azóta sokkal csinosabb. A haja is sűrűbb, egészségesebb a fénye, az arca pedig színt kapott. A legkomorabb, legkellemetlenebb kis teremtés volt, akivel csak életemben találkoztam, most meg olyanokat kacagnak Colin úrfival, mint két kis bolond. – Lehet – mondta Craven doktor. – Hát csak nevessenek!
XXV. fejezet A FÜGGÖNY És a titkos kert szépült, virágzott. Minden reggelre új csodákat tartogatott. A vörösbegy fészkében tojások lapultak, a párja ült a tojásokon, és piciny, pelyhes mellével, gyöngéd szárnyával melegen tartotta őket. Először bizony nagyon ideges volt, és a vörösbegy maga is méltatlankodva őrködött. Még Dickon se közelített ezekben a napokban a sűrűn benőtt sarok felé: megvárta, míg valami titokzatos és csendben működő varázserő megnyugtatta a kis pár lelkét, hogy ebben a kertben minden olyan, mint ők, mindenki érti azt a csodát, ami velük történik: a tojások mérhetetlen, gyöngéd, szigorú, szívet tépő szépségét és ünnepélyességét. Ha csak egyetlen olyanvalaki is lett volna a kertben, aki nem éli át a vörösbegy-házaspár legbenső érzését: hogy ha akárcsak egyetlen tojás is elveszne vagy megsérülne, kifordulna a sarkából a világ, és mindennek vége lenne – ha csak egyetlen valaki is lett volna a kertben, aki ezt nem érzi át, és nem eszerint cselekszik, akkor nem létezhetett volna boldogság még ezeken az aranyfényű tavaszi napokon sem. De ők mind tudták ezt, és átérezték, és a vörösbegy meg a párja is tudták róluk, hogy ők tudják. Az első időben a vörösbegy aggodalmasan leste Maryt és Colint. Valami titokzatos ok miatt azt is tudta, hogy Dickont nem kell figyelnie. Az első pillanatban, amikor a vörösbegy rávetette ragyogó, fekete harmatcsepp-szemét, tudta, hogy nem idegen, hanem a vörösbegyek családjához tartozik ő is, csak éppen se csőre, se tolla nincs. Dickon tudott vörösbegyül (ami egészen világosan megkülönböztethető és semmi mással össze nem téveszthető nyelv). Vörösbegyül beszélni a vörösbeggyel olyan, mint franciául egy franciával. Dickon mindig ezen a nyelven szólt a vörösbegyhez, így azután az a furcsa, érthetetlen, összevissza beszéd, amelyen az emberekkel társalgott, egyáltalán nem számított. A vörösbegy szentül hitte, hogy Dickon csak azért használja néha ezt az érthetetlen, összevissza nyelvet, mert az emberek nem elég értelmesek ahhoz, hogy megértsék, ha madárnyelven szól hozzájuk. Dickonnek még a mozdulatai is vörösbegyesek voltak. Soha nem riasztotta meg a madarakat hirtelen mozdulatokkal amelyek vészjóslónak vagy fenyegetőnek hatottak volna. Minden vörösbegy értette Dickont, így az ő jelenléte nem zavart. De a másik kettővel szemben kezdetben bizony tanácsosnak látszott az állandó készenléti állapot. Legelőször is a fiú nem a saját lábán jött be a kertbe. Valami kerekes dolgon tolták be, és vadállatok bőrével takarózott. Már ez is gyanús volt. Mikor azután felállt és elindult, azt sem a szokásos módon csinálta, és szemmel látható volt, hogy a többieknek kellett segíteniük. A vörösbegy elbújt a bokorba, a fejét először jobbra, azután balra hajtotta, és aggodalmasan figyelt. Arra gondolt, hogy ezek a lassú mozdulatok esetleg azt jelentik, hogy a fiú hirtelen szándékozik lecsapni, mint a macska. Mert a macska is, ha váratlanul akar lecsapni, nagyon lassan
kúszik a földön. A vörösbegy alaposan és napokig tárgyalta ezt a dolgot a párjával, de azután elhatározta, hogy nem beszél többet a dologról, mert az asszonyka annyira megrémült, hogy a vörösbegy már attól félt, az ijedelem ártalmára lesz a tojásoknak. Mikor a fiú végre segítség nélkül kezdett járni, sőt egyre gyorsabban, ez óriási megkönnyebbülést jelentett. De Colin még sokáig – legalábbis a vörösbegynek úgy rémlett, sokáig – aggodalom forrása volt a számára. Nem úgy viselkedett, mint a többi emberi lény. Látszott rajta, hogy nagyon szeret sétálni, de egy-egy időre leült vagy lefeküdt, azután felállt, és nyugtalanító módon újrakezdte. Ám egy napon a vörösbegynek eszébe jutott, hogy amikor a szüleitől repülni tanult, ő is többnyire így csinálta a dolgot. Néhány métert repült, és akkor kénytelen volt megpihenni. Rájött, hogy ez a fiú talán repülni – vagy inkább járni – tanul. Megemlítette ezt a párjának, és mikor elmondta, hogy a fiókák – ha kinő a tollúk – valószínűleg ugyanígy fognak viselkedni, az asszonyka egészen megnyugodott. Sőt: inkább mohó kíváncsiság fogta el, és sok öröme származott abból, hogy a fészek pereme fölött figyelte a fiút. Közben folyton arra gondolt, hogy a fiókák sokkal okosabbak lesznek, és sokkal gyorsabban meg fognak tanulni repülni. De aztán elnézően azt is hozzátette, hogy az emberek mindig sokkal nehézkesebbek és lassúbbak voltak, mint a fiókák. Legtöbbjük egyáltalán nem tanul meg repülni. Sohasem lehet velük a levegőben vagy a fa tetején találkozni. Egy idő után a fiú is úgy járt-kelt már, mint a többi ember, de időnként mind a hárman szokatlan dolgokat műveltek. A fák alá álltak, karjukat, lábukat meg a fejüket mozgatták, de úgy, hogy azt se járásnak, se futásnak, se ülésnek nem lehet nevezni. Bizonyos időközönként mindennap elvégezték ezeket a mozdulatokat, és a vörösbegy képtelen volt megmagyarázni a párjának, hogy mit csinálnak, vagy mit akarnak csinálni tulajdonképpen. Csak annyit tudott mondani, hogy meggyőződése szerint a fiókák soha nem fognak ilyen furcsán verdesni a szárnyukkal. Tekintve azonban, hogy az a fiú is velük tartott, aki olyan folyékonyan beszélt vörösbegyül, a madarak egészen nyugodtak voltak, hogy ezek a műveletek nem jelentenek veszélyt számukra. A vörösbegy és a párja természetesen soha nem hallott Bob Haworth díjbirkózóról és izomerősítő gyakorlatairól. A vörösbegyek nem olyanok, mint az emberek: az ő izmaik az első pillanattól fogva működésben vannak, így hát természetes módon erősödnek. Ha valakinek minden falat élelemért meg kell dolgoznia a szárnyával, annak az izmai nem erőtlenednek el mozgás hiányában. Mikor Colin sétált, szaladgált, ásott és gyomlált, mint a többiek, a sarki fészekben nagy-nagy béke és megelégedés honolt. A tojások miatti aggodalom a múlté volt. Az a tudat, hogy a tojások olyan biztonságban vannak, mintha egy bank zárt páncélszekrényében lennének, és az a körülmény, hogy közben az ember annyi sok furcsa dolgot figyelhet meg, a költést a legszórakoztatóbb elfoglaltsággá tette. Esős, borús napokon, amikor a gyerekek nem jöttek, a tojások anyja még unatkozott is egy kissé.
Maryről és Colinról viszont még ezeken a napokon sem lehetett elmondani, hogy unatkoztak volna. Egy reggel, amikor szűnni nem akaróan szakadt az eső, Marynek kitűnő ötlete támadt. Colint ugyanis megint elfogta az idegesség, mert nem volt tanácsos felkelni és járkálni, és így kénytelen-kelletlen a díványon heverészett. – Most, hogy már egészséges vagyok – panaszkodott Colin –, nem tudok többé nyugton maradni. A karom, a lábam, az egész testem tele van varázslattal, ezért aztán mindig csinálni akarok valamit. Tudod, mikor korán reggel felébredek, és a madarak kiabálnak odakint, és mintha minden harsogna örömében, még a fák és a néma tárgyak is, olyankor úgy érzem, nekem is ki kell ugranom az ágyból, és rikkantanom kell. De képzeld el, mi történne, ha rákezdenénk. Mary szertelenül nevetett. – Berohanna a nővér meg Medlockné, azt hinnék, megőrültél, és orvosért szalajtanának – mondta. Colin maga is nevetett. Elképzelte a két nőt, milyen rémülten hallgatnák a kiabálását, és mennyire ámuldoznának, ha látnák, hogy egyenesen áll. – Szeretném, ha apám hazajönne – folytatta. – Én magam akarom elmondani neki. Mindig erről gondolkozom, mert így már nem tudjuk sokáig folytatni. Utálok nyugodtan feküdni és beteget játszani, meg nem is látszom betegnek. De jó lenne, ha ma nem esne az eső! Ekkor támadt Mary kisasszony ötlete. – Colin – kezdte titokzatosan – tudod te, hány szoba van ebben a házban? – Úgy ezer körül, gondolom – válaszolta tétován. – Körülbelül száz szoba van, ahová soha senki nem lép be – mondta Mary. – Egyszer egy ilyen esős napon elindultam, és nagyon sok szobába benéztem. Soha, senki sem tudta meg, bár Medlockné majdnem rajtakapott. Mikor visszafelé jöttem, eltévedtem, és a te folyosódnak a végén álltam meg. Akkor hallottalak másodszor sírni. Colin felpattan a díványon. – Száz szoba, ahová nem lép be senki?! – kiáltotta. – Ez majdnem úgy hangzik, mint a titkos kert. Mi lenne, ha elindulnánk és megnéznénk? Te gurítanál a tolókocsimban, és senki sem tudná meg, hová lettünk. – Én is így gondoltam – mondta Mary. – Senki sem merne követni bennünket. Vannak képtárak, ahol szaladgálhatsz, elvégezhetjük a gyakorlatokat. Azután van egy kis indiai szoba, ahol egy vitrin tele van elefántcsontból faragott elefánttal. Mindenféle szoba van. – Csöngess már! – sürgette Colin. Amikor az ápolónő bejött, Colin kiadta az utasításokat: – Kérem a tolókocsimat! Mary kisasszony és én megnézzük a háznak azt a részét, amely nincs használatban. John majd eltol engem egészen a képtár-teremig, mert ott van egy pár lépcső. Azután hagyjon magunkra bennünket, amíg érte nem küldök.
Ettől a délelőttől kezdve az esős napok nem jelentettek többé gondot. Mikor az inas elgurította a kocsit a képtárig, és a parancsnak engedelmeskedve otthagyta őket, Colin és Mary egymásra néztek gyönyörűségükben. Mihelyt Mary megbizonyosodott afelől, hogy John valóban visszafelé tart saját szállására, az alagsorba, Colin kiszállt a kocsiból. – A képtár egyik végétől a másikig fogok futni – jelentette ki –, azután ugrani fogok, és elvégezzük Bob Haworth gyakorlatait. El is végezték, sőt még sok más gyakorlatot is csináltak. Megnézték az arcképeket, megtalálták a zöld brokátruhás kislányt, aki papagájt tartott az ujján. – Ezek bizonyára mind a rokonaim voltak – mondta Colin. – Réges-régen meghaltak. A papagájos lány valószínűleg valamelyik szépapám nagynénje volt. Hasonlít hozzád, Mary! Nem arra hasonlít, aki most vagy, hanem arra, aki voltál, mikor idejöttél. Most sokkal kövérebb és szebb vagy. – Te is – mondta Mary, és mind a ketten nevettek. Bementek az indiai szobába, és eljátszottak az elefántcsontból faragott elefántokkal. Megtalálták a rózsaszínű brokát hálószobát és a lyukat a párnában, de a kisegerek felnőttek és elszéledtek, és az egérlyuk üres volt. Sok szobát láttak, sok új fölfedezést tettek, többet, mint amikor Mary először zarándokolt ide. Új folyosókra, sarkokra, lépcsősorokra és újabb kedves, régi arcképekre bukkantak, meg furcsa öreg holmikra, amelyekről azt sem tudták, mire valók. Csodálatosan szórakoztató délelőtt sikeredett. Elbűvölő érzés volt, hogy egy házban kóborolnak, amelyben mások is élnek, és ugyanakkor mintha mérföldekre lennének mindenkitől. – Örülök, hogy eljöttünk – mondta Colin. – Sohasem tudtam, hogy ilyen nagy, furcsa, öreg kastélyban élek. Tetszik nekem. Minden borús napon itt fogunk kószálni. Sok furcsa, új sarkot meg egyebeket fogunk még fölfedezni. Ezen a délelőttön úgy megéheztek, hogy amikor visszatértek Colin szobájába, képtelenek voltak érintetlenül visszaküldeni az ebédet. Mikor a nővér levitte a tálcát, letette a konyhai tálalóra, hogy Loomisné – a szakácsnő – lássa a fényesre törölt tálakat és tányérokat. – Ezt nézze meg! – mondta. – Ez a ház a titkok háza, és a két gyerek a legnagyobb titok benne. – Ha ez mindennap így menne – mondta John, az erős, fiatal inas – még idejében fel kellene mondanom, mielőtt leszakad a karom. Nem csodálkoznék, ha éppen kétszer annyi volna a súlya, mint egy hónappal ezelőtt.
Ezen a délutánon Mary észrevette, hogy valami változás történt Colin szobájában. Már előző nap látta, de nem szólt, mert csupán véletlennek hitte. Nem szólt ma sem, de leült, és merően nézte a képet a kandalló felett. Tehette, mert a függönyt félrehúzták. Ez volt a változás, amit észrevett. – Tudom, mit akarsz kérdezni – mondta Colin, miután a kislány néhány pillanatig nézte a képet. – Mindig megérzem, ha valamit akarsz kérdezni. Szeretnéd tudni, miért húzták szét a függönyt. Ezentúl így lesz. – Miért? – kérdezte Mary. – Mert most már egyáltalán nem bosszant, ha látom a nevetését. Tegnapelőtt éjjel ragyogó holdvilág volt, és én felébredtem, és úgy éreztem, mintha a szobát színültig megtöltötte volna a varázslat. És minden olyan gyönyörű volt, hogy nem tudtam csöndben feküdni. Felkeltem, és kinéztem az ablakon. A szoba egészen világos volt, egy holdsugár a függönyre tévedt, és szinte kényszerített rá, hogy odamenjek, és meghúzzam a zsinórt. Lenézett rám, és mintha kacagott volna boldogságában, hogy ott állok. Olyan jó volt ránézni! És most már mindig látni akarom, ahogy nevet. Azt hiszem, benne is valamiféle varázslat lakott. – Most egészen olyan vagy, mint ő – mondta Mary. – Néha azt hiszem, talán az ő szelleme vagy fiú alakban. A gondolat szemmel láthatóan megragadta Colint. Elmerengett rajta, azután lassan így válaszolt: – Ha az ő szelleme lennék… akkor szeretne az édesapám – mondta. – Szeretnéd, ha szeretne? – kérdezte Mary. – Valamikor nem szerettem volna, mert nem szerethetett. De ha megszeretne, azt hiszem, elmondanám neki a varázslatot. Az bizonyára felvidítaná.
XXVI. fejezet ITT VAN ÉDESANYÁM! Kitartóan hittek a varázslatban. Colin a reggeli szertartás után néha külön előadásokat tartott a varázslatról. – Szeretek előadást tartani – magyarázta. – Ha megnövök, és már sok, nagy tudományos felfedezésem lesz, kénytelen leszek ezekről előadásokat tartani, és így ez most gyakorlatnak számít. Egyelőre csak rövideket tudok tartani, mert nagyon fiatal vagyok, Ben Weatherstaff pedig azt hinné, hogy templomban van, és elaludna. – Az a legjobb az előadásban – mondta Ben –, hogy az ember feláll, és azt beszél, ami neki tetszik, és senki nem szólhat bele. Néha, én magam is szívesen előadnék egy kicsit. De amikor Colin szónokolt a fa alatt, Ben bíráló szeretettel és áhítattal nézte. Nem annyira az előadás, mint inkább Colin lába érdekelte, amely minden nappal egyenesebbnek és erősebbnek látszott. A fiús fej érdekelte, amelyet Colin olyan magasan hordott, a hajdan éles áll és beesett arc, amely megtelt és kigömbölyödött, a szeme, amelyben most egy másik szempárra emlékeztető fény tündökölt. Néha, amikor Colin úgy érezte, hogy Ben komoly tekintetében az előadás hatása tükröződik, elfogta a kíváncsiság: vajon min tűnődik Ben? Egyszer, amikor az öreg egészen átszellemültnek látszott, megkérdezte: – Min gondolkozik, Ben Weatherstaff? – Arra gondoltam – válaszolta Ben –, hogy fogadni mernék, maga három-négy fontot5 is felszedett ezen a héten. A lábát néztem, meg a vállát. Szeretném, ha megméretné magát. – Ez a varázslat, és… Sowerbyné fánkjai meg a tej meg minden egyéb – mondta Colin. – Látja, a tudományos kísérlet sikerült. Ezen a reggelen Dickon elkésett az előadásról. Még piroslott a futástól, amikor megérkezett, és vidám arca a szokottnál is jobban ragyogott. Az eső után sok gyomlálni valójuk akadt, ezért mindjárt hozzáláttak a munkához. Az alacsony fellegekből hulló meleg esők után mindig bőven találtak dolgot. A csapadék, amely áldás a virágoknak, a gyomokat is élteti. Piciny fűszálak és levelek ezrei verték föl a kertet, és ezeket ki kellett tépdesni, mielőtt a gyökereik erősen megkapaszkodnak a földben. Colin ezekben a napokban már éppen úgy gyomlált, mint bárki más, és az előadást gyomlálás közben is megtarthatta. – A varázslat akkor dolgozik a legjobban, mikor az ember maga is dolgozik – mondta ezen a reggelen. – Az ember érzi a csontjaiban és az izmaiban. El akarok olvasni néhány könyvet a csontokról és az izmokról, de majd én is írok egyet a varázslatról. Már kezdem összeállítani. Állandóan újabb és újabb dolgokra jövök rá. 5
font – angol súlymérték; 1 font kb. fél kg
Nem sokkal ezután, hogy ezeket mondta, letette a kapát, és felállt. Már akkor néhány perce csöndben volt, és Mary meg Dickon látták, hogy az előadáson gondolkozik. Ezt így szokta csinálni máskor is. Mikor azonban ledobta a kapát, és fölegyenesedett, Marynek és Dickonnek is úgy rémlett, hogy egy hirtelen támadt gondolat hatására cselekedett így. Colin kihúzta magát, amennyire csak tudta, és ujjongva égnek emelte a karját. Az arca égett, különös szeme kitágult. Hirtelen teljesen tudatára ébredt valaminek. – Mary, Dickon! – kiáltotta. – Nézzetek rám! A két gyerek abbahagyta a gyomlálást, és rábámult. – Emlékeztek az első reggelre, amikor ide hoztatok? Dickon nagyon figyelmesen nézett rá. Állatbűvölő lévén, általában többet látott, mint más ember, de többnyire nem beszélt ezekről a dolgokról. Most is észrevett valamit Colinon. – Már hogyne emlékeznénk – válaszolta. Mary is merően nézte Colint, de nem szólt semmit. – Most ebben a pillanatban – mondta Colin – egyszerre eszembe jutott ez az első reggel. Ránéztem a kezemre, ahogy kapáltam… és erről eszembe jutott. Fel kellett állnom, hogy lássam, igaz-e. És igaz! Egészséges vagyok! Egészséges vagyok!… – Meghiszem azt – mondta Dickon. – Egészséges vagyok! Egészséges vagyok! – ismételte Colin, és az arca lángba borult. Bizonyos fokig azelőtt is tudta, remélte, hogy így van, érezte és töprengett fölötte, de most, ebben a pillanatban átvillant rajta valami… az elragadtatott hit és a rábeszélés, és ez olyan erővel tört rá, hogy akarata ellenére is világgá kellett kürtölnie. – Örökké fogok élni, örökké! – kiáltotta. – Ezer meg ezer dolgot fogok fölfedezni. Emberekről, állatokról és mindenről, ami növekszik, mint Dickon teszi, és sohasem fogom abbahagyni a varázslatcsinálást. Egészséges vagyok! Egészséges vagyok! Úgy érzem… úgy érzem, világgá kell kürtölnöm valamit… valami hálatelt, boldogító szót! Ben Weatherstaff, aki egy rózsabokor közelében dolgozott, feléje nézett. – Énekelje el a Zsoltárok könyvét6 – javasolta száraz, morgó hangon. – Fogalma sem volt, mi az a Zsoltárok könyve, és minden különösebb tisztelet nélkül ajánlotta. Colin kutató szellem volt, de ő sem hallott a Zsoltárok könyvéről. – Mi az? – kérdezte kíváncsian. – Dickon el tudja magának énekelni, a fejemet teszem rá, hogy el tudja – válaszolta Ben Weatherstaff. Dickon mindent megértő, állatbűvölő mosollyal bólintott. – A templomban éneklik. Édesanyám azt mondta, ő úgy hiszi, hogy ezt éneklik a pacsirták is reggel, amikor felébrednek. 6
Zsoltárok könyve – vallásos énekek gyűjteménye a Bibliában
– Ha ő mondja, akkor az valami nagyon szép ének – vélte Colin. – Én még sohasem jártam templomban. Túl beteg voltam ahhoz, hogy templomba menjek. Énekeld el, Dickon, szeretném hallani! Dickon egyszerűen és természetesen fogott hozzá. Ő jobban értette, amit Colin érzett, mint maga Colin. Ez az ösztönös megértés olyan természetes volt, hogy nem is tudta, hogy ez a megértés. Levette a sapkáját, és mosolyogva körülnézett. – Le kell vennie a sapkát – mondta Colinnak –, és magának is, Ben. És fel kell állnia. Colin levette a sapkáját, és amint feszülten figyelt Dickonre, a nap simogatva, melegen sütött a hajára. Ben Weatherstaff feltápászkodott a földről. Ő is hajadonfőtt állt. Kissé bosszankodott, kissé zavarban volt, mint aki nem érti egészen, miért kell ilyen nevezetes dolgot csinálnia. Dickon odaállt a fák és a rózsabokrok közé, és szép, erős hangján énekelni kezdett. Mikor befejezte, Ben Weatherstaff egy darabig csöndben állt, a száját makacsul összezárta, de zavart pillantással meredt Colinra. Colin elmélyedten hallgatott, arcáról csak úgy sugárzott az elismerés. – Nagyon szép ének – mondta végül. – Tetszik nekem. Talán éppen azt fejezi ki, amit én gondolok, amikor világgá szeretném kürtölni a varázslat iránt érzett hálámat. Ben Weatherstaff álla most hirtelen megrándult, és cserzett, öreg arcán egy könnycsepp futott végig. – Semmi értelmét sem láttam azelőtt a Zsoltárok könyvének – mondta rekedten –, de még időben megváltoztatom a véleményemet. Én mondom, maga öt fontot is felszedett ezen a héten, fiatalúr. Legalább öt fontot! Colin tekintete végigrebbent a kerten. Valami magára vonta a figyelmét, és az arca riadttá vált. – Ki jött be a kertbe? – kérdezte rémülten. – Ki az ott? A borostyánnal borított falban az imént halkan kinyílt a kapu, és egy asszony lépett be rajta. Dickon éppen a zsoltár utolsó sorát énekelte, amikor belépett. Megállt, és nézte őket. Háta mögött a borostyán, míg a fák között az átszűrődő napfény arany pettyeket szórt hosszú, kék ruhájára, és kedves, üde arca rájuk mosolygott a zöld lombok közül. Olyan volt, mint egy lágy színekben pompázó kép Colin valamelyik könyvében. Csodálatosan gyengéd tekintete volt, és úgy látszott, hogy ez a szempár egyszerre mindent magába fogad: még Ben Weatherstaffot meg az állatokat meg a nyíló virágokat is. Váratlanul jött, de egyáltalán nem támadt egyiküknek sem az az érzése, hogy betolakodott. Dickon szeme felragyogott, mint két lámpás. – Édesanyám… édesanyám az! – kiáltotta, és a füvön át odaszaladt hozzá. Colin is megindult az asszony felé, és Mary vele tartott. Mind a ketten érezték, hogy gyorsabban ver a szívük. – Édesanyám az – ismételte Dickon, amint félúton találkoztak. – Tudtam, hogy szeretnék látni édesanyámat, hát megmondtam neki, hogyan találhatja meg az ajtót.
Colin piruló, előkelő tartózkodással kezet nyújtott, de a szeme majd elnyelte az asszony arcát. – Már akkor is szerettem volna látni önt, amikor beteg voltam – mondta. – Önt és Dickont és a titkos kertet. Azelőtt sohasem akartam látni semmit és senkit. Colin lelkes arca láttán Sowerbyné arca is hirtelen megváltozott. Elpirult, szája széle megremegett, és könny fátyolozta a szemét. – Ó, édes gyermekem, édes egy gyermekem! – tört ki belőle remegő hangon, mintha nem is tudta volna, hogy beszél. Nem azt mondta, hogy Colin úrfi, hanem csak azt, hogy édes gyermekem. Hirtelen kitört belőle. Mondhatta volna ugyanezt Dickonnek is, ha az ő arcán vesz észre valamit, ami megragadja. És ez jólesett Colinnak. – Meg van lepve, ugye, hogy ilyen egészséges vagyok? – kérdezte. Az asszony Colin vállára tette a kezét, és a könny, amely elfutotta a szemét, felszáradt a mosolyától. – Meg ám! – mondta. – De annyira hasonlít az édesanyjához, hogy a szívem egészen belefájdult. – Gondolja – kérdezte kissé félszegen Colin –, gondolja, hogy szeretni fog ezért az apám? – Igen, egészen biztos, gyermekem – válaszolta az asszony, és gyöngéden megveregette Colin vállát. – Haza kell jönnie… okvetlenül haza kell jönnie! – Susan Sowerby – mondta Ben Weatherstaff az asszony mellé lépve. – Nézze meg ennek a fiúnak a lábát! Mi? Olyan volt két hónappal ezelőtt, mint egy harisnyába bújt dobverő. A népek azt beszélték, hogy a lábfeje ki van fordulva, a két térde meg egymást veri. És nézze meg! Susan Sowerby örvendezően nevetett. – Jó erős legénykelábak lesznek ezek hamarosan! – mondta. – Csak játsszék meg dolgozzék továbbra is a kertben, és egyék jó étvággyal, meg igyék jó sok édes tejet, akkor aztán nem lesz ennél erősebb láb egész Yorkshire-ben! Most mind a két kezét Mary vállára tette, és anyáskodó tekintettel nézte a kis arcot. – Meg maga is – mondta. – Majdnem akkorát nőtt, mint a mi kis Lizabethünk. Szavamra, maga is olyan, mint az édesanyja volt. Martha mondta nekem, hogy Medlockné tudomása szerint az édesanyja szép asszony volt. Olyan lesz maga, kislányom, mire megnő, mint a nyíló rózsa, hogy áldja meg az Ég. Azt elhallgatta, hogy mikor Martha a kimenő napján hazament, és leírta neki a fakó képű, csúnya kislányt, azt mondta, egy szót sem hisz abból, amit Medlocknénak mondtak. – Nem lehet az, hogy egy szép asszonynak ilyen csúnya lánya legyen! – hajtogatta makacsul. Marynek nem volt ideje arra, hogy sok figyelmet szenteljen az arcának. Ő csak azt tudta, hogy most „más", mint azelőtt, és hogy – úgy látszik – a haja is dúsabb,
meg nagyon gyorsan nő. De még jól emlékezett arra, milyen örömmel nézegette Mem Sahibot, így hát boldog volt, amikor hallotta, hogy egy napon talán ő is olyan lesz. Susan Sowerby körüljárta a gyerekekkel a kertet. Elmondták neki a kert egész történetét, megmutattak minden egyes újjáéledt bokrot és fát. Colin az egyik, Mary a másik oldalán lépkedett. Mind a ketten egyre az asszony barátságos, rózsás arcát nézték, és titokban találgatták, mi lehet az oka annak a jóleső – meghitt és családias – érzésnek, amely a jelenlétében elhatalmasodott rajtuk. Úgy látszott, az asszony annyira megérti őket, mint ahogy Dickon megérti az állatait. A virágok fölé hajolt, és úgy beszélt róluk, mintha gyerekek lennének. Kormos a nyomába szegődött, és egyszer-kétszer elkárogta magát: beszélt hozzá; majd felszállt a vállára, mintha Dickonére szállt volna. Mikor a vörösbegyről és a fiókák első szárnypróbálgatásairól beszéltek neki, anyásan, puhán nevetett. – Azt hiszem, a fiókákat repülni tanítani olyan, mint a gyerekeket járni tanítani. De alighanem nagy bajban lettem volna, ha az enyéimnek láb helyett szárnyuk nőtt volna. Sowerbyné csodálatos asszonynak látszott, és talán mert olyan megnyerő, egyszerű és közvetlen volt, elmondták neki a varázslatot is. – Tetszik hinni a varázslatban? – kérdezte Colin, miután rövid magyarázatot tartott neki az indiai fakírokról. – Remélem, hogy igen. – Hát már hogyne hinnék, gyerekem – válaszolta. – Ezen a néven még eddig nem ismertem, de hát mit számít a név? A fejemet teszem rá, hogy másképpen hívják Franciaországban, és másképpen Németországban. De ugyanaz az erő csinált magából épkézláb legénykét, amelyik a magokat megduzzasztja, és a napsugárnak meleget ád. Ezen a reggelen Sowerbyné valóságos ünnepi lakomát csomagolt a kosárba, és mikor megéheztek, Dickon előhozta a rejtekhelyről. Az asszony leült velük a fa alá, és nevetve figyelte, amint jóétvággyal bekebelezték a kosár tartalmát. Tréfálkozott a mohóságukon, és jókedvében mindenféle vidám dologgal mulattatta őket. Történeteket mesélt ízes, yorkshire-i kiejtéssel, és új szavakra tanította a gyerekeket. Önfeledten nevetett, mikor fokozódó gondjaikról meséltek neki, amelyekkel Colinnak kell megküzdenie, valahányszor az ingerlékeny beteg szerepét játssza. – Tetszik látni, nekünk mindig nevetnünk kell, ha együtt vagyunk – magyarázta Colin. – És ez egyáltalán nem illik egy beteghez. Megpróbáljuk visszafojtani, de ha kitör belőlünk a nevetés, az még rosszabb. – Van valami, amire sokszor kell gondolnom – szólt közbe Mary –, és olyankor, amikor hirtelen eszembe jut, alig tudom visszatartani a nevetést. És ez a gondolat, hogy mi lenne, ha Colin arca egyszer olyan kerekre gömbölyödne, akár a telihold. Most még nem olyan, de mindennap hízik egy icipicit, és… és tegyük fel, hogy egy reggel olyan kerek lesz, mint a hold. Akkor mitévők lennénk?
– Úgy látom, nagyban megy itt a színházasdi – mondta Susan Sowerby. – De már nem kell sokáig színházat játszani. Craven úr hazajön. – Tetszik gondolni? – kérdezte Colin. – Miért jönne haza? Susan Sowerby halkan nevetett, és nem felelt Colin kérdésére. – Azt hiszem – mondta –, az úrfi szíve meghasadna, ha Craven úr kitalálná, mielőtt elmondhatná neki a maga módján. Éjszakánként, ha felébred, ezt tervezgeti, ugye? – Nem bírnám elviselni, ha valaki más mondaná el neki – felelte Colin. – Mindennap mást gondolok ki. Most úgy képzelem, egyenesen befutnék a szobájába. – Ez szép meglepetés lenne! – mondta Susan Sowerby. – Szeretném látni Craven úr arcát, amikor megtudja. Haza kell jönnie. Muszáj! Megbeszélték azt is, hogy Colin és Mary ellátogatnak majd a láp menti házikóba. Mindent elterveztek. A lápon át kocsikáznak majd, és a szabadban ebédelnek, a hanga között. Megnézik mind a tizenkét gyereket, meg Dickon kertjét, és haza sem térnek, amíg csak el nem fáradnak. Susan Sowerby végre felállt, hogy meglátogassa Medlocknét a házban. Itt volt az ideje, hogy Colin is hazainduljon a tolókocsijában. De mielőtt beszállt, odaállt Susan elé, és zavart, rajongó pillantással ráemelte a szemét. Majd hirtelen belekapaszkodott a kék ruha redőibe, és fogta, fogta erősen. – Ön éppen olyan, amilyennek… amilyennek én kívántam – mondta. – Szeretném, ha nekem is az édesanyám lenne, úgy, mint Dickonnek! Susan Sowerby hirtelen lehajolt, és meleg karjával szorosan a keblére ölelte Colint, mintha Dickon testvére lenne. A szeme könnybe lábadt. – Ó, drága gyermek! – mondta. – A maga édesanyja itt van ebben a kertben. Itt kell lennie! Máshol nem lenne maradása. Az édesapjának meg vissza kell jönnie magához… muszáj visszajönnie!
XXVII. fejezet A KERTBEN Amióta a világ világ, minden kornak megvan a maga csodálatos fölfedezése. A múlt században több és meglepőbb dolgot fedeztek föl, mint a megelőző századok bármelyikében. Az elkövetkező században pedig még ennél is bámulatba ejtőbb eredményeket fognak nyilvánosságra hozni. Az emberek először alig akarják elhinni, hogy valami különös, új dolog megvalósítható, azután reménykedni kezdenek, hogy talán mégis elérhető, majd miután létrejött, a világ nem győz csodálkozni rajta, hogy miért nem hozták létre már évszázadokkal ezelőtt. Az új dolgok egyike, amikre az emberek a múlt században kezdtek rájönni, az, hogy a gondolatok – a puszta gondolatok – olyan hatalmas erőforrások, mint az áramtermelő telepek. Javára válhat az embernek, akár a napfény, vagy ártalmára lehet, akár a méreg. Ne engedjük, hogy szomorú vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulunk meg tőlük. Amíg Mary kisasszony agya tele volt ártalmas gondolatokkal arról, hogy mennyire nem szereti és mennyire megveti az embereket, amíg ragaszkodott ahhoz, hogy neki nem tetszik semmi, és nem érdeklődik semmi iránt, addig sárga, bágyadt, unalmas és boldogtalan gyerek volt. A körülmények azonban – bár ennek egyáltalán nem volt tudatában – rendkívül kedvezően hatottak rá, és kezdték jó irányba terelni a fejlődését. Mikor gondolatvilágát fokozatosan betöltötte a vörösbegy és a gyerekektől nyüzsgő, lápvidéki házikó, egy furcsa, savanyú, öreg kertész, egy közönséges kis yorkshire-i konyhalány, a tavasszal halottaiból feltámadó titkos kert, egy lápvidéki fiú meg az állatai, nem maradt hely a borús gondolatoknak, amelyek korábban megtámadták a máját és az emésztését, sárgává és fáradttá tették. Amíg Colin a szobájába zárkózva csak a félelmeire és az emberek elől való bujkálásra gondolt, addig folyvást a púpján és korai halálán tűnődött, addig hisztérikus, félőrült, képzelt beteg volt; semmit sem tudott a napfényről meg a tavaszról, és azt sem tudta, hogy meggyógyulna és lábra állna, ha egyszer megpróbálná. Mikor azután az új és gyönyörű gondolatok kezdték kiszorítani a régi, gyűlöletes gondolatokat, fokról fokra visszatért belé az élet. Ereiben egészségesen kezdett keringeni a vér, és erő áradt szét a tagjaiban. Tudományos kísérlete merőben gyakorlati és egyszerű kísérlet volt – nem akadt benne semmi természetfölötti. Ennél még sokkal meglepőbb dolgok is történhetnek bárkivel, ha a kellemetlen, bátortalanító gondolatokat, amelyek rátörnek, okosan – még idejében – kigyomlálta az agyából, és kellemes gondolatokkal foglalja el magát. Két dolog egy időben nem fér meg egy helyen. Azon a helyen, ahová rózsát ültetünk, nem nőhet bogáncs!
Mielőtt a titkos kert magához tért, és vele együtt magához tért a két gyerek is, egy férfi a norvég fjordok és a hegyes-völgyes Svájc távoli, gyönyörű tájain vándorolt. Ezt az embert tíz esztendő óta sötét, szívet tépő gondolatok gyötörték. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy a sötét gondolatok helyébe másokat ültessen. Kék tavak mellett vándorolt, és ezekre gondolt; sötétkék ibolyával borított hegyoldalakon feküdt, a levegőt megtöltötte a virágok lehelete, és ezekre gondolt. Rettenetes bánat szakadt rá, amikor a legboldogabb volt, és tűrte, hogy a lelke gyásszal teljék meg. A leghalványabb fénysugár elől is makacsul elzárta a lelkét. Elhanyagolta kötelességeit, és elhagyta otthonát. Amikor utazott, olyan sötétség borongott fölötte, hogy a puszta látványa is nyomasztóan hatott, mert gyászával megmérgezte maga körül a levegőt. Az idegenek azt hitték, hogy őrült, vagy valami bűn terheli a lelkét. Magas, komor tekintetű, görbe vállú férfi volt. A szállodák nyilvántartó könyvébe így írta be magát: Archibald Craven, Misselthwaite Manor, Yorkshire, Anglia. Sok messzi országot bejárt azóta, hogy Mary kisasszonyt behívatta a dolgozószobájába, és azt mondta neki, hogy kaphat egy darab földet. Bejárta Európa legszebb helyeit, de sehol sem maradt néhány napnál tovább. Kiválasztotta a legtávolibb, legnyugalmasabb helyeket. Járt a felhőkbe nyúló hegyek csúcsain, és onnan nézett le más hegyekre, miközben felkelt a nap, és rózsás fénybe vonta az ormokat, mintha most születne a világ. De mintha őt magát soha nem érintette volna meg a fény. Egy napon azután észrevette, hogy tíz esztendő alatt először valami különös dolog történt vele. Ausztriában, Tirol egyik csodálatos völgyében járt akkor. Egyedül sétált, és annyi szépség vette körül, hogy minden más ember lelkéből elűzte volna a homályt. Nagy sétát tett, de a lelkében sötétség maradt. Végül azonban elfáradt, és egy patak partján leheveredett a mohaszőnyegre, hogy pihenjen. Tiszta vizű kis patak volt, vidáman futott szűk medrében a fűszeres illatú, nedves, zöld partok között. Néha, amint átbukdácsolt a köveken, úgy hangzott a hangja, mint valami halk kis kacagás. A férfi madarakat látott, amint odasuhogtak, a vízbe mártották a fejüket, hogy igyanak, azután meglibbentették a szárnyukat, és elrepültek. Élénk látványt nyújtottak, de gyönge kis hangjuk nyomán mégis mintha mélyebbé vált volna a csend. Nagy-nagy némaság borult a völgyre. Amint ott ült, és mereven nézte a csörgedező, kristályos vizet, Archibald Craven testében-lelkében lassan eláradt a völgy nyugalma. Azt hitte, el fog aludni, de nem így történt. Ült, és bámulta a napfényes vizet. A szeme lassan észrevette a patak partján a virágokat. Egy kissé távolabb csodaszép, kék nefelejcs virított, de olyan közel a patakhoz, hogy a levelei nedvesek voltak. A férfi azon kapta magát, hogy úgy nézi ezeket a virágokat, ahogy hosszú évekkel ezelőtt nézte volna őket. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű, milyen csodálatosan kék ez a sok-sok piciny virág. Nem vette észre, hogy ez az egyszerű gondolat lassan megtölti a lelkét, annyira, hogy végül minden más gondolatot kiszorított. De ennek természetesen nem volt
tudatában. Csak annak, hogy amint ott ül, és nézi a ragyogó, gyönyörű kékséget, mintha a völgy egyre csöndesebb és csöndesebb lett volna. Nem tudta, meddig ült ott, nem tudta, mi történt vele. Végül megmozdult, mint aki álmából ébred, lassan felállt a mohaszőnyegen, hosszút, mélyet lélegzett, és csodálkozott önmagán. Mintha valami nagyon lassan feloldódott és szabaddá vált volna benne. – Mi ez? – kérdezte majdnem suttogva, és végigsimított a homlokán. – Szinte úgy érzem, mintha… mintha élnék. Csodálatos, fölfedezetlen összefüggések vannak a világon. Nem tudok ezekről eleget ahhoz, hogy megmagyarázhassam, hogyan történt mindez. Egyelőre más sem tudná megmagyarázni. Ő maga sem értette, de hónapok múlva, már ismét Misselthwaite-ben, egészen véletlenül rájött, hogy ugyanezen a napon kiáltott fel Colin a titkos kertben: Örökké, de örökké élni fogok! Akkor jutott eszébe ez a különös óra. A furcsa nyugalom nem hagyta el az este hátralévő részében sem, és olyan békésen aludt, mint már régóta nem. De ez a nyugalom nem tartott sokáig. Nem tudta, hogy meg lehet őrizni. Következő éjszaka ismét szélesre tárta az ajtókat a sötét gondolatok előtt, és azok azon nyomban csapatostul visszatértek. Búcsút mondott a völgynek, és továbbvándorolt. De bármilyen különösnek is hatott, voltak percek, néha félórák is, amikor anélkül, hogy tudta volna, miért, megszabadult sötét terhétől, és ismét élő embernek, nem pedig élőhalottnak érezte magát. Lassan-lassan, maga sem tudta, mitől, a kerttel együtt ő is magához tért. Amint az arany nyár sötétarany őszbe hajlott a Comói-tóhoz utazott. Álomszerűen gyönyörű táj fogadta. A napokat a tó kristálykék tükrén töltötte, vagy elsétált a dombok közé, a lágy, zöld sűrűségbe, és addig gyalogolt, amíg kifáradt, hogy aludni tudjon. Ebben az időben jobban is aludt, és az álmaitól sem kellett rettegnie. – Talán erősödöm. – gondolta. Erősödött, de nemcsak testben, hanem lélekben is. Ezt azoknak a ritka, békés óráknak köszönhette, amikor kicserélődtek a gondolatai. Egyre gyakrabban eszébe jutott Misselthwaite, és azon tűnődött, mi lenne, ha hazamenne. Hébe-hóba bizonytalan kíváncsisággal gondolt a fiára, és azon töprengett, mit érezne, ha megállna a faragott oszlopos ágy mellett, és lenézne az alvó, éles metszésű, elefántcsontfehér arcra és a fekete szempillákra, amelyek olyan megdöbbentően árnyékolják Colin lecsukott szemét. Egy csodálatos napon olyan messzire elsétált, hogy mire visszatért, a telihold már magasan járt az égen, és a világ merő bíbor árnyék és ezüst csillogás volt. A tó, a part és az erdő csendje olyan csodálatos volt, hogy nem ment még haza a villába, ahol lakott. Elsétált egy kis lugashoz, a víz partján, leült a padra, és mélyen beszívta az éjszaka mennyei illatát. Érezte, miként lopakodik a szívébe az a különös nyugalom, amely egyre mélyebbé és mélyebbé vált. Aztán ott, a padon – elaludt.
Nem tudta, mikor kezdődött az álma, de olyan eleven volt, hogy nem érezte álomnak. Később visszaemlékezett rá, hogy álmában rendkívül élénknek és ébernek érezte magát. Úgy érezte, hogy amint ül, és belélegzi a kései rózsák édes illatát, és hallgatja a lábánál csobogó vizet, egy hangot hall, amely őt szólítja. Egy édes, tiszta, örömtől repeső, távoli hangot. Nagyon messziről jöhetett, de ő olyan tisztán hallotta, mintha közvetlen mellette szólalt volna meg. – Archie! Archie! Archie! – mondta a hang, és azután még édesebben, még tisztábban, mint az imént: – Archie! Archie! Almában talpra ugrott – nem is ijedt meg, hiszen olyan igazi volt a hang, és olyan természetesnek érezte, hogy hallja a hangot. – Lilias! Lilias! – felelte. – Lilias! Hol vagy? – A kertben – hangzott a válasz, mintha aranyfuvola szólna. – A kertben! És akkor az álom véget ért. De nem ébredt fel. Édesen, mélyen átaludta a gyönyörű éjszakát. Ragyogó reggelre ébredt; az inas állt előtte, és kíváncsian meredt rá. Az inas olasz volt, és a villa többi alkalmazottjával együtt ő is megszokta, hogy szó nélkül tudomásul vegyen mindent, amit külföldi vendég tesz, bármilyen különös legyen is az. Craven úr is ilyen különös vendég volt, akiről soha senki nem tudta, mikor jön, mikor megy, hol tölti az éjszakát. Néha a kertben barangolt, néha egy csónakban feküdt egész éjszaka a tavon. Az inas egy tálcán néhány levelet nyújtott Craven úr felé, és mozdulatlanul várt, amíg átvette. Mikor az inas elment, Craven úr még néhány pillanatig ült, kezében a levelekkel, és a tavat nézte. A különös nyugalom még nem hagyta el, sőt inkább fokozódott: valami megkönnyebbülésfélét érzett; mintha az a kegyetlen dolog, amiről azt hitte, hogy megtörtént, nem is történt volna meg. Mintha valami megváltozott volna. Eszébe jutott az álom… az igazi, igazi álom. – A kertben! – mondta eltűnődve. – A kertben!… De a kapu zárva van, és a kulcsot elástam! Mikor néhány perccel később rápillantott a levelekre, észrevette, hogy a legfelső levél Yorkshire-ből érkezett. A címzés a betűvetésben gyakorlatlan, női kézre vallott – számára ismeretlen kézre. Felbontotta, anélkül hogy a feladó nevét megnézte volna, de már az első szavak fölkeltették az érdeklődését. Tisztelt Uram, én vagyok az a Susan Sowerby, aki bátorkodtam megszólítani Önt a lápon. Akkor Mary kisasszonyról beszéltem. Most megint bátorkodom Önt szavaimmal zavarni. Kérem, Uram, ha az Ön helyében lennék, én hazajönnék. Azt hiszem, örülne neki, ha hazajönne – és bocsásson meg, Uram, de a Felesége is azt mondaná, ha itt lenne közöttünk, hogy jöjjön haza. Engedelmes szolgája: Susan Sowerby
Craven úr kétszer is elolvasta a levelet, mielőtt visszatette a borítékba. Közben az álmára gondolt. – Hazamegyek Misselthwaite-be – mondta. – Igen, máris indulok! Végigsietett a kerten, be a házba, és kiadta a parancsot Pitchernek, hogy csomagoljon. Indulnak Angliába. Néhány nappal később megérkezett Yorkshire-be. A hosszú vasúti utazás alatt azon vette észre magát, hogy a fiára gondol: úgy gondol rá, ahogy az elmúlt tíz esztendő alatt még sohasem. Eddig azon volt, hogy elfelejtse a gyereket. Most, bár igazán nem volt szándékában Colinnal foglalkozni, állandóan ő járt az eszében. Visszaemlékezett azokra a szörnyű napokra, amikor mint egy háborodott őrjöngött, mert a gyerek élt, és az anyja meghalt. Látni sem akarta, és mikor végül mégis megnézte, egy gyenge, nyomorúságos kis jószágot talált, akiről mindenki azt gondolta, hogy néhány nap, és – meghal. De – az ápolószemélyzet legnagyobb meglepetésére – múltak a napok, és a gyerek élt. Ekkor mindenki azt hitte, hogy nyomorék lesz. Craven úr nem akart rossz apa lenni, de egyáltalán nem úgy érzett, mint egy apa. Orvosokat, ápolónőket, gondoskodást – mindent megadott a gyerekének, de még attól is irtózott, hogy rágondoljon, és beleásta magát saját szerencsétlenségébe. Mikor egyesztendei távollét után visszatért Misselthwaite-be, és megnézte a fiát, a kis, nyomorúságos gyerek fáradtan és közömbösen emelte rá fekete szempillás, nagy, szürke szemét, amely annyira hasonlított arra a boldog szempárra, amelyet imádott, és ugyanakkor olyan rettenetesen különbözött tőle. Az apa nem bírta elviselni a látványt: sápadtan elfordult a fiától. Ezután szinte sohasem látta többé, kivéve, amikor aludt, és mindössze annyit tudott róla, hogy állandóan beteg, hogy akaratos, hisztériás kis őrült, akit a veszedelmes dührohamoktól csak úgy lehet megkímélni, ha mindenben az ő akarata érvényesül. Ezek az emlékek nem voltak túlságosan felemelőek, de amint a vonat a hegyszorosokban és az aranyló síkságokon robogott vele, a magára talált ember egészen másképpen látta a dolgokat, és hosszan, mélyen elgondolkozott. „Lehet, hogy tíz évig mindent rosszul csináltam – mondta magában. – És tíz esztendő nagy idő: ma már nem lehet megváltoztatni a dolgokat… túlságosan késő. Hogy is képzelhettem!” A rossz varázslat volt ez, amelyik már az elején azt mondatta vele, hogy túlságosan késő van. Ezt még Colin is megmondhatta volna neki. De Craven úr nem tudott semmit a mágiáról; sem a fehér, sem a fekete mágiáról. Ezt még meg kellett tanulnia. Azon töprengett, hátha Susan Sowerby azért vette magának a bátorságot, és írt neki, mert ez az anyai szív tudta, hogy Colin lényegesen rosszabbul van – talán végzetesen rosszul. Ha nem tartotta volna még mindig bűvöletben az utóbbi napok különös nyugalma, most még boldogtalanabb lett volna, mint valaha. De ez a szelíd
nyugalom bátorságot és reményt adott neki. Ahelyett hogy a legrosszabbra gondolt volna, azon vette észre magát, hogy valami kedvező fordulatban reménykedik. Hátha Susan Sowerby úgy véli, hogy jótékony hatással lehetek a fiamra, és jobb, ha az én befolyásom alatt áll? – tűnődött. – Misselthwaite-be menet mindenesetre benézek hozzá. Mikor átvágtak a lápon, és megállította a kocsit Sowerbyék háza előtt, a hét vagy nyolc gyerek, akik eddig a ház körül játszottak, mind köréje gyűlt; hét-nyolc barátságos, udvarias meghajlás következett, majd a gyerekek elmondták, hogy az anyjuk már kora reggel elment otthonról a láp másik végére, hogy segítsen egy néninek, akinek kisbabája született. – A mi Dickonünk – mesélték kérdezés nélkül – odaát van a kastélyban. Valamelyik kertben dolgozik. Minden héten ott tölt néhány napot. Craven úr nézte a zömök kis testeket, a kerek, piros arcokat, amelyekről egytől egyig más-más egyéniség nevetett rá, és arra gondolt, hogy milyen egészséges, szeretetreméltó teremtések ezek a gyerekek. Mosollyal viszonozta barátságos kuncogásukat, és kihalászott a zsebéből egy egyfontos aranypénzt – és a „mi Lizabethünk” kezébe csúsztatta, aki a legidősebb volt közöttük. – Ha nyolc egyenlő részre osztod, fél korona jut belőle mindegyikőtöknek – mondta. A gyerekek magukon kívül voltak a boldogságtól, ugráltak, és a könyökükkel lökdöstek egymást, Craven úr pedig elhajtatott. Ez a kocsikázás, a csodálatosan szép lápon át, megnyugtatta. A hazatérés érzését keltette benne, azt az érzést, amelyről azt hitte, soha többé nem fogja érezni. Lelkét a föld és az ég, a messzeség hamvas bíbor szépsége hatotta át, és amint közeledett az öreg kastélyhoz, amelyet hatszáz éve laknak a Cravenok, melegség árasztotta el a szívét. Mennyire menekült innen az utóbbi időben, mennyire irtózott a bezárt szobáktól és a brokátfüggönyökkel körülvett oszlopos ágytól, amelyben a fia feküdt! Lehetséges, hogy egy kissé jobb állapotban találja, és le tudja küzdeni a gyerek iránt érzett riadalmát? Milyen élénken álmodott, milyen csodálatos és tiszta volt a hang, amelyik válaszolt neki: „A kertben! A kertben!” „Megpróbálom megkeresni a kulcsot – mondta magában. – Megpróbálom kinyitni az ajtót. Ki kell nyitnom, bár nem tudom, miért!” Mikor megérkezett a kastélyba, a személyzet, amelyik a szokásos szertartással fogadta, észrevette, hogy jobb színben van, és nem vonul vissza azokba a távoli szobákba, ahol Pitcherrel kettesben élt. Bement a könyvtárba, és Medlocknét hívatta. A házvezetőnő bizonyos izgalommal, kíváncsisággal és nyugtalansággal lépett Craven úr elé. – Hogy van Colin, Medlockné? – kérdezte. – Nos, uram – válaszolta Medlockné –, hogy is mondjam… valahogy megváltozott.
– Rosszabbul van? – faggatta Craven úr. Medlockné valósággal belepirult. – Hát… hogy is mondjam? – próbálta magyarázni az asszony. – Sem Craven doktor, sem az ápolónő, sem én nem ismerjük ki magunkat rajta. – Miért? Mi van vele? – Hogy az igazat megmondjam, Colin úrfi lehet, hogy sokkal jobban van, de az is lehet, hogy sokkal rosszabbul. Az étvágya… nos, uram, az egyenesen érthetetlen! És a viselkedése… – Még… még különösebben viselkedik? – kérdezte a ház ura, és aggodalmasan ráncolta a szemöldökét. – Ez az, uram! Egyre különösebb a viselkedése, ha az ember összehasonlítja a régi magatartásával. Azelőtt semmit sem evett, azután hirtelen elképesztően sokat evett, majd meg egyszerre vége lett az étvágyának, és az utóbbi időben megint érintetlenül küldi vissza a tálakat. Ön talán nem is tud róla, de azelőtt soha nem lehetett rávenni, hogy elhagyja a szobáját. Mi mindenen keresztülmentünk, mert azt akartuk, hogy vitesse ki magát a tolókocsijában! Még most is reszketek, ha rágondolok. Olyan állapotba került, hogy Craven doktor kijelentette, nem vállalja a felelősséget, ha tovább erőltetjük. Nos, uram, az egyik legszörnyűbb rohama után egyszer csak minden további nélkül kijelentette, hogy ezentúl mindennap kiviteti magát Mary kisasszonnyal és Susan Sowerby fiával, Dickonnel, aki a kocsiját tolja. Egészen odavan Mary kisasszonyért és Dickonért. Dickon elhozta a szelídített állatait, és – ha hiszi, uram, ha nem – azóta reggeltől estig kinn tartózkodik. – És milyen bőrben van? – hangzott a következő kérdés. – Ha rendesen étkezne, uram, az ember azt hinné, hogy meghízott, de félek, hogy csak valamiféle puffadásról van szó. Néha olyan furcsán nevet, ha egyedül van Mary kisasszonnyal. Azelőtt egyáltalán nem nevetett. Craven doktor is azonnal itt lesz, ha nincs ellene kifogása. Ő sem volt még ilyen zavarban, amióta a világon van. – Hol van most Colin? – kérdezte Craven úr. – A kertben, uram, mindig a kertben van, de senki se mehet a közelébe, annyira fél, hogy ránéznek. Craven úr alig hallotta az utolsó szavakat. – A kertben! – suttogta, és miután elküldte Medlocknét, felállt, és újra meg újra elismételte: – A kertben! Erőfeszítésébe került, hogy a gondolatait visszaterelje oda, ahonnan elindultak, és mikor
érezte, hogy ismét a földön áll, megfordult, és elhagyta a szobát. Azon az úton ment, amelyen annak idején Mary: a sövényfalba nyíló kis kapun át a szökőkutat övező virágágyások felé. A szökőkút most csobogott, és ragyogó, őszi virágágyások fogták körül. Átvágott a nyírott gyepen, és befordult a Hosszú Sétányra, a borostyánnal borított fal mentén. Nem sietett, lassan bandukolt, tekintetét az ösvényen nyugtatva. Úgy érezte, mintha valami vezetné arra a helyre, amelynek olyan sokáig feléje sem nézett, anélkül hogy tudta volna, miért. Amint közeledett, még lassabban lépkedett. Tudta, hol volt a kapu, bár a borostyán teljesen elborította – csak azt nem tudta pontosan, hová ásta el a kulcsot. Megállt tehát, és körülnézett – de a következő pillanatban felriadt, és feszülten figyelt. Nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. A borostyán sűrű függönyként takarta el a kaput, a kulcs elásva, a bokrok alatt pihent, tíz esztendő óta ember nem lépte át a küszöböt – és most mégis hangok hallatszanak a kertből. Futó lábak dobogása, amelyek versenyezve űzik egymást körbe-körbe a fák alatt, lehalkított, elfojtott hangok különös nesze, örömteli sikoly, boldog kacagás. Olyan hangok voltak, mint a kacagó gyerekeké, mint az olyan gyerekek kitörő nevetése, akik megpróbálnak halkan beszélni, de egyszer-egyszer, amikor már nem tudnak uralkodni magukon, kitör belőlük a jókedv. De az ég szerelmére – álmodik?! Mi az, amit hall? Veszítse el a józan eszét, és gondolja azt, hogy nem emberi fülnek szánt hangokat hall? Ez volt az, amit az a távoli, tiszta hang sugallt? És akkor jött egy pillanat, egy féktelen pillanat, amikor a hangok önfeledten a magasba csaptak. A lábak egyre gyorsabban dobogtak… közeledtek a kertajtóhoz… sebes, erős, fiatal lihegés hallatszott, és vadul feltörő, nevető kiáltás harsant… és akkor a falba vágott kapu hirtelen kitárult, a borostyánfüggöny visszacsapódott, és egy fiú tört át rajta teljes sebességgel, és anélkül hogy látta volna a kívül álló férfit, szinte a karjába futott. Craven úr még éppen idejében tárta szét a karját, hogy Colin a váratlan összeütközéstől fel ne bukjék. Amikor eltartotta magától a gyereket, hogy szemügyre vegye, az ámulattól még a lélegzete is elállt. Magas, csinos fiú állt előtte. Majd kicsattant az élettől, és a futás pompás színt adott az arcának. Kisimította a homlokába hullt sűrű fürtöket, és Craven úrra emelte különös, szürke szemét – ezt a fekete szempillákkal árnyékolt szemet, amely most egészséges vidámsággal ragyogott. Ennek a szempárnak a láttán állt el Craven úr lélegzete. – Ki… hogyan? Ki vagy te? – dadogta. Colin nem ezt várta, nem így tervezte. Ilyen találkozásra soha nem gondolt. De talán mégis jobb így, hogy a versenyfutás győzteseként egyenesen a karjába rohant. Kiegyenesedett, amennyire csak tudott, Mary, aki vele futott, szintén kirontott a
kapun, úgy vélte, hogy Colinnak sikerült magasabbnak látszania, mint valaha, méghozzá több hüvelykkel7 magasabbnak. – Apám – lihegte a fiú –, én vagyok Colin! Hidd el, hogy én vagyok, bár magam is alig hiszem. Én vagyok Colin! És akár Medlockné, Colin sem értette, mire gondol Craven úr, amikor hirtelen így szólt: – A kertben! A kertben! – Igen – vágta rá Colin. – A kertnek köszönhetem és Marynek és Dickonnek és az állatoknak és… és a varázslatnak. Senki sem tud róla. Titokban tartottuk, hogy majd apámnak mondjuk el, ha hazajön. Egészséges vagyok, most is legyőztem Maryt a futásban. Atléta leszek! Mindezt egy szuszra hadarta el, ahogy az egészséges fiúk szokták. Az arca kipirult, és lelkesen ömlött belőle a szó. Craven úr szívét hitetlenkedő öröm remegtette meg. Colin édesapja karjára tette a kezét. – Örülsz, édesapám? Örülsz? – fejezte be előbbi szavait. – Örökké, de örökké élni fogok! Craven úr Colin két vállára tette a kezét, és csak nézte a fiút. Egy álló percig meg sem mert szólalni. – Vezess be a kertbe, fiam – mondta végül. – És mesélj el mindent! A gyerekek bevezették a kertbe. Őszi arany, bíbor, lila és lángoló vörös színek tárultak a szeme elé. Mindenfelé kévékben állt a kései fehér liliom. Craven úr jól emlékezett arra az időre, mikor az első liliomokat elültették, hogy majd az évnek ugyanebben a hónapjában kibontsák kései pompájukat. Ősszel nyíló rózsák kúsztak, virágoztak, bimbóztak, és a napfény, amely megragyogtatta a fák sárguló lombjait, azt az érzést keltette az emberben, mintha egy aranytemplom kupolája alatt volna. A jövevény némán állt, akár a gyerekek, amikor először léptek be a kertbe. Craven úr körülnézett. – Azt hittem, halott – szólt. – Mary is azt hitte először – mondta Colin. – De magához tért. Azután valamennyien leültek kedvenc fájuk alá, csak Colin maradt állva. Így akarta elmondani a történetet. Amíg Colin gyerekes összevisszaságban elmesélte az eseményéket, Craven úr úgy érezte, még soha nem hallott ennél különösebb dolgot. Titok és varázslat, állatok és kísérteties éjféli találkozás, a tavasz érkezése… a sértett büszkeség szenvedélye, amely arra ösztönözte az ifjú maharadzsát, hogy az öreg Ben Weatherstaff szeme láttára csak azért is lábra álljon. A különös kis baráti társaság, a színházasdi, a nagy gonddal őrzött titok. Craven úr nevetett, még a könnye is kicsordult – de néha 7
hüvelyk – régi hosszmérték. 1 hüvelyk kb. 2,6 cm
olyankor is kicsordult, amikor nem nevetett. Az Atléta, az Előadó, a Tudományos Felfedező mulatságos, szeretnivaló, egészséges fiatal gyerek volt. – Ezután már – fejezte be a történetet – nem kell többé titkolózni. Azt hiszem, félholtra rémülnek, ha meglátnak… de én soha többé nem ülök a tolókocsiba! Gyalog megyek vissza a házba, veled, édesapám! Ben Weatherstaffot ritkán szólította el a kötelesség a kertből, de ez alkalommal az öreg ürügyet talált, hogy a házba mehessen: zöldséget vitt a konyhára. Mivel pedig Medlockné behívta a személyzeti társalgóba, és megkínálta egy pohár sörrel, tanúja lehetett – amint remélte is – annak a jelenetnek, amelynél drámaibbat még nem láttak Misselthwaite Manor újabb nemzedékei. Az egyik ablakból, amely az udvarra nézett, a pázsitra is ki lehetett látni. Medlockné tudta, hogy Ben a kertek felől érkezett és remélte, hogy látta a ház urát, sőt talán véletlenül tanúja volt a Colinnal való találkozásnak is. – Látta valamelyiküket, Weatherstaff? – kérdezte. Ben letette a kiürült söröskancsót, és megtörölte a száját a keze fejével. – De még mennyire láttam! – válaszolta ravaszul jelentőségteljes képpel. – Talán mind a kettőjüket? – faggatta Medlockné. – Hát – válaszolta Ben Weatherstaff –, köszönöm szépen, asszonyság. Ebből bizony lecsúszna még egy korsóval. – Együtt voltak? – kérdezte Medlockné, és izgalmában annyit töltött Ben korsójába, hogy kicsordult a peremén. – Együtt bizony! – És az öreg egy szuszra kiitta a sörét. – Colin úrfi hol volt? Milyen színben van? Mit mondtak egymásnak? – Azt már nem hallottam – mondta Ben –, mert az úgy volt, hogy én a létra tetején álltam, onnan néztem át a falon. De mondok én magának valamit: odakinn olyan dolgok történtek, amikről maguknak itt a házban fogalmuk sincs. Megtudják majd, méghozzá nemsokára! Két percbe se telt, mikor lenyelte az utolsó korty sört, és az üres korsóval ünnepélyesen az ablak felé mutatott, amelyen keresztül ki lehetett látni a magas sövényfalon túl, a pázsitra. – Oda nézzen, la – mondta –, ha valami érdekeset akar látni! Nézze csak, ki jön ott a füvön? Medlockné odapillantott, összecsapta a kezét, és felsikoltott. Ahány inas, szobalány, szolgáló csak volt a közelben, mind beszaladt a személyzeti társalgóba, és az ablakhoz tódult. Úgy bámultak, hogy a szemük is majd kiesett. Misselthwaite ura közeledett az úton. Még soha nem látták ilyen sugárzónak. Az oldalán magasra emelt fejjel, nevető szemmel, erős, biztos léptekkel egy fiú haladt – olyan, mint akármelyik yorkshire-i gyerek. Colin volt.
AZ IDEGEN NEVEK KIEJTÉSE Barney – báni Basil – bezil Buckingham – bákingem Buterworth, Betty – báttörvörsz, beti Colin – kolin Craven, Archibald – krevn, ácsiböld Crawford – kraufód Dickon – dikn Fettleworth, Jem – fetlvörsz, dzsem Haworth – hévörsz John – dzsón Lennox, Mary – lenoksz, meri Lilias – liljesz Lizabeth – lizebesz Loomis – lumisz McGrew – mek grú Martha – mát Martin – mátin Medlock – medlok Misselthwaite Manor – miszlszvét menőr Morrison – morizn Pitcher – picsör Riquet a la Houpe – riké á lá up Roach – rocs Saidi – száidi Sowerby – szauőrbáj Susan – szuzn Weatherstaff – vedőrsztóf Yorkshire – joksjör
