Fôtér Szirák Péter: Bizonyos értelemben (n-szer váltás)... 4 Angi János: Van-e még álom a rendszerváltásról? Tíz illúzió... 8

Fôtér Szirák Péter: Bizonyos értelemben (n-szer váltás) ........................................................................ 4 Angi János: Van-e még álom a rendszerváltásról? Tíz illúzió .............................................................................. 8 Macskakô Vass Tibor: JA_vallott ................................................................... Nagyálmos Ildikó: Románc Béke .................................................................................... Márton László: Temetés külföldön ................................................ Szálinger Balázs: A sík .................................................................

16

Tartalom

Küszöb S. Varga Pál: A legrosszabb demokrácia… ...................................... 3

17 18 22

Kapualj Görömbölyi László: Vidéki sajtó – avagy a rendszerváltozás karikatúrája ......................................................................... 24 Volt egyszer egy tüntetés (Összeállította: S. Varga Pál) .................. 30 Árkádok Bun Zoltán: ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben (Építészetkritikai sorozat, VIII., befejező rész) Az ellenállás melankóliája, avagy merjünk-e kritikusak lenni .................................................................. 39 Program versus tér (Megjegyzések Bun Zoltán Tér versus program? című írásához) ....................................................................... 42 Bényi Árpád: Tékozló őrváros ....................................................... 44 Üveghegy Völgyesi Zoltán: Városverseny félidőben – kérdőjelekkel .............. 46 Rácz Zoltán: Főnix és bárány (Gondolatok Debrecen kulturálisfőváros-pályázatához) ............. 50 Tisztaszoba Dombrovszky Ádám: „Elképzelni sem tudok tökéletes politikai rendszereket” Beszélgetés Schlett István politológussal ................................. 54

60 63 66 68

Műhely Vida Lajos: Lírai groteszk a színpadon (Részlet a Csokonai Kiadónál hamarosan megjelenő Szép Ernő-monográfiából) ....................................................... 71 Balogh Tibor: A biomassza drámaképlete Az élvezet színháza Debrecenben ............................................ 74

DISPUTA

Lépcsôk Püski Levente: Titkos-titkolt történelem (Trezor 3. – A Történeti Levéltár évkönyvéről) .......................... Deczki Sarolta: Nyugaton a helyzet (Pierre Manent: Politikai filozófia felnőtteknek. Fordította: Kende Péter) ......................................................... Lukovszki Judit: „Helyemre mentem. Bodri” (A KonzervArtaudrium Öngyilkosdi című előadása a Csokonai Színház stúdiójában) ................................................ Cs. Nagy Ibolya: A sárba fúlt idill (Szép Ernő Patika című darabja a Csokonai Színházban) ............

1

E számunk szerzôi:

Angi János történész, Debrecen Bényi Árpád festőművész, Debrecen Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Bun Zoltán építész, Budapest Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged Dombrovszky Ádám újságíró, Budapest–Debrecen Görömbölyi László újságíró, Miskolc Kováts András építész, Debrecen Lukovszki Judit irodalomtörténész, Debrecen Márton László író, Budapest Cs. Nagy Ibolya kritikus, Debrecen Nagyálmos Ildikó költő, Arad Püski Levente történész, Debrecen Rácz Zoltán építész, Debrecen Szálinger Balázs költő, Budapest Szirák Péter irodalomtörténész, Debrecen Vass Tibor költő, Miskolc Völgyesi Zoltán történész, Debrecen S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Vida Lajos kritikus, Hajdúszoboszló A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa III. évfolyam, 4. szám, 2005. április Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

DISPUTA

Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Maksa Gyula (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152

Talán múlni fog, ha majd kiderül, hogy a kommunizmus építésére szánt téglákból mi épült. Ha majd a legjobb diktatúra vezérkarának utolsó figurája is eltűnik a közéletből. Ha majd a múltra úgy derülhet fény, hogy nem lesz fölcserélhető a vétkes és az áldozat. Ha majd mindenki megtanul különbséget tenni ellenség és ellenfél között.

A legrosszabb demokrácia… S. Varga Pál

Ha majd nemcsak a mieink másságától nem félünk, de szűnik a félelem mások másságával szemben is. Ha majd egyszer kormány és ellenzék együtt ünnepli március tizenötödikét, október huszonharmadikát, a holokauszt meg a kommunizmus áldozatainak emléknapját. Ha majd egyszer egy államtikár/miniszter/miniszterelnök tétovázás nélkül lemond, miután erkölcsi/politikai/diplomáciai vétséget követett el. Ha majd a kormánypárti többség egyszer véletlenül nem szavaz le zsigerből egy ellenzéki törvényjavaslatot. Ha majd egy párt egyszer azzal nyer választásokat, hogy programja mellett tételesen felsorolja, milyen hibákat követett el saját előző kormányzása alatt, s ezekért bocsánatot kér, vagyis az erkölcsi tőke lesz a legjobb politikai befektetés. Ha majd kormány és ellenzék nem huszonegyezik a határon túli magyar kártyával. Ha majd egyszer megjelenik egy országos politikai napilap, amely nem valamelyik szekértábor híveinek buzgó bólogatására építi piacpolitikáját, vagyis nem a kölcsönös gyűlölet fenntartásában lesz érdekelve, s példányszáma lekörözi a pártlapokét. Ha majd… ha majd a bőség kosarából… ha majd a jognak asztalánál… ha majd a szellem napvilága… (csak mondott valamit ez a fránya Petrovics). Ó igen, várunk egy ideje. S bár Kánaán az nem lesz (legfeljebb valami lakható, tiszta legű ország), ez a negyvenéves pusztai vándorlás nem fantazmagória. Aki rászokott a zsarnokság menzájára, nehezen tűri a szabadság nyers kosztját. Vérében is zsarnokság van, zsigereibe ette magát. Nem ürül a hétévenként cserélődő sejtekkel. A mózesi negyven évből még csak tizenöt telt el. Várjunk hát türelemmel, még ha mi, fogságban felnőttek, meg sem érjük, hogy a szabadnak született nemzedék színre lép. Addig, forgó gyomorral, mondogassuk megátalkodottan, magunk elé nézve: a legrosszabb demokrácia is jobb a legjobb diktatúránál. Már ettől is jobban leszünk.

DISPUTA Küszöb

A

legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál, mondta volt Lukács elvtárs. Pedig Lukács elvtársnak igencsak alapos ismeretei voltak a legrosszabb szocializmusról, s naivnak tettetnénk magunkat, ha azt hinnénk, nem tudta, milyen egy jól működő nyugati demokrácia. A tapasztalat tehát (bármennyire szolgált is a marxizmus ismeretelméleti alapjául) nem igazolta vissza Lukács elvtárs tételét. A garancia a hit volt, amely szerint a szocializmus a kommunizmus palotájának (mégoly piszkos, hideg és szűkös) előszobája. Évtizedekig szutykosodtunk, dideregtünk és szorongtunk az előszobában, mire kiderült (amit legtöbben úgyis tudtunk), hogy ajtaja a semmibe nyílik, palota nincs, nem volt és nem is lesz, nincs a jövőnek az a mérnöke, ki a képtelen tervrajz alapján fel tudná építeni; a hozzávaló téglát különben is ellopták. Íme hát kinyílt az ajtó, kiléptünk a puszta mezejére, s legalább jót szippantottunk a tiszta levegőből, amikor eltűnt az utolsó idegen katona, amikor kiesett a hatalomból a Párt. Aztán megint kezdett rossz lenni a levegő, hogy a gyomrunk is felfordult. De sebaj. A legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. És ezt a kijelentést (anélkül, hogy szeretnünk kellene a marxizmus ismeretelméletét) legalább a tapasztalatra alapozhatjuk. Mert lehet-e jobb diktatúrát még csak képzelni is, mint a Kádár-rendszer? És lehet-e tagadni, hogy csaknem ötszáz éve nem volt olyan másfél évtized a magyar történelemben, amikor nem idegen hatalmak döntötték el, kik kormányozzák az országot, s az arra jogosultak szabadon választhattak? Ám nincs ma olyan naiv ember Magyarországon, aki azt hinné, hogy már megállhatunk, mert itten van a Kánaán. Kánaán különben se lesz, hagyjuk már ezeket, Petrovics elvtárs. De azért mégis, valami kéne, valami légmozgás vagy mi, hogy legalább a hányinger múljon.

3

Bizonyos értelemben Szirák Péter DISPUTA Fôtér 4

(n-szer váltás) (szisztéma) Amíg meg nem tudod, hogy milyen a rendszer, addig jó. Illetve: amíg meg nem sejted, hogy van rendszer, addig jó. Vagy addig se jó, körülbelül azért, mert akkor éppen kicsi vagy. Nagyjából azért nem jó, mert még nem tudod, hogy mitől rossz. De előbb-utóbb csak kiderül, hogy zavaros az élet, ám van benne rendszer. Maga a rendszer is zavar. Nem jó se így, se úgy. Akkor már inkább sehogy se kellene lennie. De sehogy se sehogy se lehet. Valahogy kell lennie. Valahogy azt mondják. Megmondják, hogy így vagy úgy. Az embernek problémái vannak a rendszerrel. Nagyon ritka pillanatok azok, amikor nincsenek. Gyakorlatilag nincsenek ilyen pillanatok. A rendszert ugyanis hurcolja az ember magával. Lerázná, de nem megy. Akarna, de nem tud nélküle élni. Benne van a rendszerben, s a rendszer őbenne. Még az is baj, ha nincs. Nincs olyan, hogy nincs rendszer. Es ist gleich tödlich für den Geist, ein System zu haben, und keins zu haben. (emlék-kötés) Ne is álmodj róla, nagyfiú, hogy kibújhatsz ez alól. Mondjuk, hogy nem avatnak fel kisdobosnak. Mert mindenkit felavatnak. Imádnak avatni. Nekik ez egy szenvedély: avatási lázban égnek. Minden év májusában grandiózus avatást rendeznek. Mindegy nekik, csak avassanak. Akit nem avatnak fel, az nincs is. Hogy legyél, ott a többi gyerek között, ahhoz ezen túl kell esni. Előtte hetekig oda kell menni és állni hosszasan a tűző napon. Ez az edzés. Aszalják a gyerekeket, s valaki meg ordít bele a mikrofonba, hogy hazádnak, s aztán mi jövünk, de nem értjük, hogy mit. Amúgy is az a csel, hogy ha sikerül: nem kapsz semmit. Gyakorlatilag nincs jutalom, csak a küzdelem maga. Nehéz ezt így kibírni, órák hosszat várni, hogy be legyen jól gyakorolva. Pedig annyi volna az egész, hogy jönnek, rád kötik a nyakkendőt, és uzsgyi. Egy idősebb pajtás, aki tud kötni. Egyszer csak megjelenik és köt. Egy majdnem felnőtt ismeretlen a szabadideje kárára rád köt egy műselyem nyakbavalót. Te meg megkönnyebbülten elkiabálod azt a homályos tartalmú választ, s

akkor el lehetne esetleg menni hamar. Vége lenne, slussz, nem kellene itt halálra izzadni, nyelni a port, égetni magunkat a napon. Nem kellene itt nem érteni semmit. Lehetne egy kicsit fegyelmezetlenkedni. Annak volna értelme, ha hülyülhetnénk. Futnánk, lecsücsülnénk, esetleg foci. Mint egy rendes gyerek. De nem. Menetoszlop, salak, hőség, nagy ordítás, nem mondják el az összefüggést, és úgy látszik, ez a rendszer. Porszemek a szádban. Recseg. Szomj. A tanárnő bekötteti az egyik gyerekkel a cipőjét. Értsd: a tanárnő a saját cipőjét. Egy pöttöm gyerekkel. Ugyanis nem tud lehajolni és egyáltalán nem is akar. A tanuló meg legalább gyakorolja a kötést. Be lesz minden kötve. Valahogy megjegyeztem, hogy lehajol, leguggol, majdnem térdel és beköti. Avatás után. Szerencsére nem nekem szólt, hanem egy másik gyereknek. Viszont én voltam a szemtanú, aki látta, hogy ez az avatás. Felavatnak, bekötöd. Be vagy kötve. A rendszer tehát nem csak egy szó. Amit az utcán mondanak, meg otthon. Komoran, fontoskodón, leginkább halkan mondják, hogy „múlt rendszer”. S viccesen, megtévesztőn, kajánul kérdezik, hogy „nem tetszik a rendszer?” Mást mondanak otthon, mást az ünnepségen. Megy a nagy mást-mondás. Csak nehezen derül ki, hogy mit is mondanak. A „múlt rendszer” nekik bűnös, gonosz, rossz, de már túl vagyunk rajta, mert a történelemnek a kereke forog. A „múlt rendszer” otthon nálunk nem olyan rossz: a szüleim fiatalok voltak, szerelmesek, s hiába akarják bebeszélni nekik, akkor ők nem nagyon szenvedtek. Vagy nem attól. Amikor szenvedtek, akkor az oroszoktól. S utána meg az új rendszertől. Az én családom tehát attól szenvedett, amitől boldognak kellett volna lennie. Nem volt meg nekik ez a rendszerhű boldogságuk. Nem voltak szinkronban. Apám kimondottan boldogtalan volt. Például a rendszertől, vagy mitől. Az a kérdés pedig, hogy „nem tetszik a rendszer?”, nagyon furmányos volt, mert éppen azt jelentette, hogy ez nem kérdés. Alighanem eredetileg az ávós kihallgató tisztek és verőlegények tették fel a félholt-

(bejönnek, behozzák) Akárki akármit mond, hozzánk a rendszereket nagyjából, vagyis 1848 kivételével mindig: behozzák. Bejönnek, behozzák vagy beküldik. Alkalmanként behívják. S ez nem tesz jót az együttélésnek, mert nyomában káröröm, félelem és gyanakvás jár. Állandó egyensúlyhiány. Vannak persze arányok, s a sorrend is számít. Például: stratégiai döntés-térítőpapok-polgárháború-ezeréves keresztény államiság, vagy: totál bukás-sodródás-vacogó fogak-árulás-intervenció-Kádár-taximegtorlás-szatellitállam. A népirtó magyar szélsőjobboldal brutális uralmi rendjét a német megszállás nyomán tudta rákényszeríteni a mérsékelt konzervatív politikai elitre. Tragikus hibákat, jóvátehetetlen bűnöket Teleki Pál is követett el, de a kormányrúd bűnözők és pszichopaták kezére csak 44 tavaszától és őszétől jutott. Akkor szabadult el a pokol. Magyar pokol külföldi ördögök segítségével. A csekély számú magyar szélsőbaloldal – a népesebb szociáldemokratákon és népi szocialistákon is átgázolva – csak a szovjet megszállás nyomán kerekedett felül a szélsőségeitől megszabadult mérsékelt konzervatív, kereszténydemokrata magyar jobboldalon. Bejött tehát a rendszer szuronyok hegyén és megvalósult a bolsevik félelemben és paranoiában szocializálódott elvakult/cinikus moszkoviták kezén. De tudjuk, hogy létrehozásában tömegek vettek részt. A több évszázados felfokozott szabadság- és tulajdonvágy ebben épp olyan fontos szerepet játszott, mint az évtizedes társadalmi lezüllés és a bosszúvágy. A rendszer a történelmi igazságszolgáltatás nevében brutálisan igazságtalan és gonosz uralmi formát hozott. Sokakat lezüllesztett, aztán – nem akarva is – megigazuláshoz segített. A kommunizmushoz sok értelmiségi szociális lelkiismeret-furdalásból csatlakozott, s majd ugyan-

ezért fordult vele szembe. A kommunizmus története a lelkiismeret gyors megnyugtatásának lehetetlenségét példázza. Örök lelkiismereti válság. Legpozitívabb személyiségeiknek azt köszönhetjük, hogy tartózkodtak annak a nyílt terrornak az alkalmazásától, amelyik rendszerük legsajátabb velejárója volt. A magyarországi sztálinista és liberalizált sztálinista rendszer rengeteg szenvedést okozott, miközben évszázados struktúrákat számolt föl. Megszüntette a feudális színezetű kasztrendszert, mobilizálta a társadalom alsóbb néprétegeit, csökkentette az egyenlőtlenséget, ugyanakkor szétverte a hagyományos kultúrahordozó rétegeket, elvette az emberek szabadságát és szabadságigényét. Van, akit felemelt és megrontott, van, akit letaszított és megnyomorított. Nagy-nagy igazságtalanságrátával dolgozott. A „létező szocializmus” nem létezett. Minden volt ugyanis, csak szocialista nem. Az erőforrásokat központosította, a dolgozókat kizsákmányolta és egyfajta államkapitalista modernizációt hajtott végre. A plánum csak az új szolgaság, az össztársadalmi alávetettség bevezetésével volt lehetséges. Ennek a grandiózus „tőkebefektetésnek” a legfőbb haszonélvezője az új uralkodó kaszt, a nomenklatúra lett. Az államosított magántulajdon, az elkobzott, elrabolt vagyon „kezelése” aztán 1989 után vált e kivételezett kör számára roppant módon kifizetődővé. Megejtően egyszerű és ősi program ez: boldogulni úgy, ahogy kell – mások rovására. Kit érdekelt itt valójában a marxizmus? A hatvanas-hetvenes évekre már csak néhány hitét megőrizni akaró disszidenssé váló értelmiségit, néhány tiszteletre méltó kritikus elmét. Amúgy a „marxizmus” tényleg egy hablaty lett. A vérben és gyalázatban gründolt „érett” Kádár-rendszer – háta mögött 56 fenyegető és elfojtott emlékével – lényegében szép lassan erodálta saját magát. A rendszer egyik legfőbb baja az ösztönzés hiánya volt. Kádárék jobban szerették a hatalmukat, mint a saját ideológiájukat, s így fokozatosan teret engedtek a magángazdálkodás szűk, de gyarapodó köreinek. A háztáji, a kisipar, a gebin, a gmk pedig megbontotta az állami tervgazdálkodás evidenciáját, s az emberek a „második gazdaságban” igyekeztek boldogulni. Önsanyargatással, önkizsákmányolással, az erőforrások folytonos elvonásával, de a társadalom – egy sajátos magyarországi értelemben – polgárosodott. A gyári mun-

DISPUTA Fôtér

ra vert „osztályidegennek”. Vagy annak, akit verni készültek. Valahogy el kellett kezdeni a verést. De nem azért, hogy válaszoljon, hanem hogy ne. Ez a kérdezést elnémító kérdezés volt. Bolsevik szójátszma, leninista szóbridzs. Ultiztak, sakkoztak és kérdéseket tettek fel, amire meg is válaszoltak. Volt néhány kérdés, s azokra megvolt a tuti válaszuk. Kádárnál az volt a könnyítés, hogy egy idő után nem erőltették a kérdezést. Az pedig jó, ha nem kérdeznek, s nem kell nem válaszolni. Mert közben nem is vernek. Legalábbis bottal nem. Bizonyos megkötésekkel szépen el lehetett igazodni a világban. Szomorúan, cinikusan, önbecsapó módon, de el lehetett.

5

DISPUTA Fôtér

kás fusizott, a paraszt, a kisiparos a maga ura akart lenni. De nem lehetett, hát szenvedett. S az ember nem szeret semmilyen ügyben szenvedni, hacsak nem az a cél. Nemcsak megélni akar, hanem akadálytalanul meggazdagodni vágy’. Kádár János hiába gondolkozott a nyugodt kispolgári egzisztencia kereteiben, hiába gondolta, hogy ennyi kell a népnek. Hogyha ennyi megvan, akkor nem lesz újra 56, akkor nem kell a magyaroknak a Nyugat. Akkor elfogadják a párt uralmát: a kevesekét a sokak fölött. Merthogy egyes saját elvtársai is a Mammonnak áldoztak, ifjúkommunista siserahadait pedig végképp nem elégítették ki a forradalmi ifjúsági napok csöndes klubdélutánjai.

6

(kimennek, behozzák) A kádári időszak ellentmondásos polgárosodásának tudati állapotát meghatározta 56-nak egy másik következménye is. A lábbal szavazó 200 ezer folyvást hírt adott a „rothadó kapitalizmus” állagáról. A hatvanas évek közepétől a hazalátogató rokonok nem keltettek egytől egyig kiábrándító benyomást, s a meghívólevelek nyomán a „szocialista hazafi” is azzal szembesült, hogy becsapós világ veszi körül. Ez volt az 56-osok kései furmányos bosszúja: a CIA nem tudta úgy fellazítani a tömbpolitikát, mint a nyugatra szakadt hazánkfiai. A kádári kedvezések, így az utazás szabadságának mérsékelt, de lelkesítő engedélyezése is arról győzhette meg a magyar vándort, hogy az ország, melyben lakik, nem feltétlenül a lehető világok legjobbika. Akik kimentek, behozták a világ hírét. A Kádár-rendszer furcsa peregrinusai döntötték az államkapitalizmus tőkéjét. Vágták a fát a „szocializmus” alatt. Minthogy a politikai jogok gyakorlásától a társadalom túlnyomó többségét eltiltotta, s ugyanakkor – 56, 68 és 81 tanúsága alapján – világossá vált, hogy nem lehet alapvetően megreformálni, ezért a rezsim fennmaradásának egyetlen igazi záloga a rendíthetetlen evidenciája volt. A félelemmel, kiábrándulással kezdődő, pragmatizmussal és cinizmussal folytatódó belenyugvás abba, hogy rosszabb, mint a Nyugat, de jobb, mint a Kelet. Világmegváltó ideológiáról már szó sem lehetett. Míg a keletnémet diktatúra az egyenlőség eszméjét tűzte a zászlajára, a csehszlovákot utóbb már csak a fegyverek és a nem is oly látens nemzeti ellentétek tartották fönn, Ceausescu sovén nemzeti kommunista rémuralmat üzemeltetett, addig Magyarországon nem volt hatékonyan érvényesülni tudó, integratív

uralmi ideológia. A „marxizmus” lényegében csak a humánértelmiséget sújtotta, egyes területeken nagyon, jóvátehetetlenül és tragikusan, de valójában a rendszert fenntartó vízióvá egyfajta kispolgári kapitalizmus vált. A Kádár-rendszer törékeny legitimitása, széles középosztályának támogató készsége az életszínvonal fokozatos és töretlen emelkedésén alapult. S abban a pillanatban, amikor az individuális gyarapodás életformája megrendül, a rendszer evidenciája is eloszlik. Előbb az evidencia, s nem sokkal később a szovjet impérium térségi jelenléte is a múlté. Az eladósodott Magyarország teljesen nyitottá válik a világpiac számára. Az országot lényegében „eladják”. Szabad a pálya. Ideológiai kötődés híján a rendszer cselekvőképes ágensei pillanatok alatt váltanak. Csak annyira, amennyire szükséges: nem rendszert, hanem uralmi formát. Államkapitalizmusból rendes kapitalizmust csinálnak. Az „átmenet” során a második világháború óta nem tapasztalt visszaesés és veszteség éri a magyar gazdaságot. A gazdaság leomlik, a cégbirodalmak felépülnek. (tetszettek volna) A magyar értelmiség egyes, töredék csoportjai, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, eltérő értékrenddel és életfomaigénnyel, hullámzó radikalitással és eredményességgel, de töretlenül elkeseredett küzdelmet vívtak a rendszerrel. A politikai szabadságjogokért, a szegényekért, a nemzeti szuverenitásért, az elnyomott nemzeti kisebbségekért, a magyar kultúra újraegyesítéséért vívott áldozatos harc örökre emlékezetes marad. Nem lehet elfelejteni azokat az éveket, hónapokat, heteket, napokat, amikor az ember úgy érezhette, hogy olyan korszakban élhet, amikor valóban nagyot változik a történelem menete. A szabadságküzdelem nem maradt eredménytelen. A politikai szabadságjogok érvényesülése evidenciává lett. A múlt megítélése fölszabadult a rendszerpropaganda hazugságai alól. A magánélet és a gyarapodás elvi szabadságához társult az életforma-választás szabadsága is. A nemzeti közösség letagadott problémái a nyilvánosság részeivé váltak. Mindez kétségtelenül egyfajta felszabadultságérzetet keltett a „rendszerváltó” értelmiségben. Ez volt az „elképzelt rendszerváltás”. De az utóbb akár még naivnak is ítélhető hit, kedv és remény el is vakította, el is zsongította e jóakaratú honfiakat. Persze az egyidejű cselekvő, a kortársi szemtanú hogyan is gondolhatta volna, hogy az üdítő közjogi átalakulás hátterében milyen

erők is érvényesülnek? A szabadság-küzdelem részeseinek nemigen jutott eszébe, hogy itt nemcsak az egyenlőség, hanem az elérhető szabadság, társadalmi egyensúly és szolidaritás is alá van aknázva. Ha az ember – szorongásait, kilátástalanságérzetét legyűrve – tüntet, petíciót ír, ha beszívhatja a szabadság rég áhított könynyű levegőjét, ha azt látja, hogy a hazugság bástyái sorra omlanak össze, akkor föl sem ébred benne a gyanú, hogy mindez a felszín fecsegése. Muzsika füleinknek, de utóbb tudjuk: a vereség, a bukás vészjeleit nyomta el ez a manipulált örömzene. Üde összejövetel, bohócok jönnek-mennek, fontoskodnak, s a mélyben nyikorognak a történelem fogaskerekei. Na de önmagunk megnyugtatása vagy inkább vigasztalása érdekében le kell szögezni: Magyarországon egy bizonyos értelemben volt rendszerváltás. Vagyis: bizonyos értelemben volt valami, amire önmagunk megnyugtatása vagy inkább vigasztalása érdekében azt szoktuk mondani, hogy rendszerváltás. A szovjetrendszer politikai berendezkedését fölváltotta a parlamentáris demokrácia. A társadalmi életformák – legalábbis elvben és formáli-

san – fölszabadultak egy kvázi-ideologikus egyeduralmi, rendőrállami paternalizmus alól. Ám ez a változás nem hozott sem elég szabadságot, sem elég igazságosságot. Ez nem volt egy igazságot visszaállító rendszerváltás. S ennyiben nem volt rendszerváltás sem. S ezért még mindig nem vagyunk szabadok. Mert társadalmunk az egyensúly hiányának, a mértéktelenségnek és az önzésnek a társadalma. Ha nagyon csüggedni való kedvem van, akkor szépen fölidézem magamnak, hogy milyen megdöbbentően nagy a folytonosság mértéke. A gazdasági-politikai és sajtóhatalom csúcsain az uralmi formát váltó ágensek állnak, s most egy sokkal rafináltabb és sokszínűbb vásári komédiát játszanak. A rendszerváltás tehát inkább csak egy szó. Lehet mondani. Ki-ki nagyon mást tud vele mondani. Mi fiatalok voltunk, szerelmesek, s hiába akarják bebeszélni nekünk, akkor mi nem nagyon szenvedtünk. Vagy nem attól. De nem is ettől lettünk boldogok, illetve boldogtalanok. Bizonyos értelemben X-re áll a meccs. Például a rendszerrel, vagy mivel.

Lapzártakor érkezett a hír, hogy Gunst Péter április 23-án, 71 éves korában emberfeletti türelemmel és méltósággal viselt hosszú betegség után elhunyt. Annak a történészgenerációnak volt nemzetközileg is elismert tagja, melyen mély nyomot hagytak a huszadik század megpróbáltatásai. Különleges egyéniség volt. Napjaink túlspecializálódott világához képest nemcsak választott szakmájában mélyült el, hanem a zene, a művészetek különböző ágaiban is komoly jártasságot szerzett. Húsz évet töltött Debrecenben, s ez az időszak rendkívül termékenyen telt el. Újraindítása – azaz 1993 óta – főszerkesztője volt a Debreceni Szemlének, mely a régió meghatározó tudományos folyóiratává nőtte ki magát. Szerkesztőként számos Debrecen történetét feltáró mű megjelenését irányította. Munkáját az elmúlt évben Debrecen Kultúrájáért kitüntetéssel ismerték el. A kutatás mellett oktatói, tudományszervezői tevékenysége is sokszínű. Hosszú éveken át vett részt vezetőként a doktorképzésben. A fiatalabb történészgeneráció több kiválósága is az ő témavezetésével készítette el értekezését. Rendkívüli munkabírással rendelkezett. Betegsége alatt is az új tervek, a megírandó könyvek foglalkoztatták. Egy gazdag és sokszínű élet most véget ért, de eredményeit és emlékét tanítványai, kollégái és barátai mindörökké magukba zárták.

DISPUTA Fôtér

Búcsú a történésztől

7

Van-e még álom a rendszerváltásról? Angi János DISPUTA Fôtér 8

Tíz illúzió „Régebben a jövő csupán a jelen folytatása volt, a változások meg mind ott derengtek a látóhatáron. Most azonban már nincs semmilyen jövő. Egybefolyt a jelennel. [Az emberek] talán készen állnak erre? Semmit sem akarnak tudni! Csak zabálnak!” (Sztrugackij testvérek / Andrej Tarkovszkij, 1979–80)

„Túl vagyunk egy hosszú filmen”

A rendszerváltás idején a magyar társadalom döntő része valaminő kárpótlást, jóvátételt várt a kommunizmus éveiért. E helyütt ne firtassuk a kollaboráció és társadalmi felelősség kérdését, csupán utaljunk néhány jóvátételért kiáltó sérelemre: Van-e még álom a rendszerváltásról? Ma- a háború/szovjetizálás/forradalom idején radt-e még valami a magyar értelmiség vi- elvett életek, az utánuk következő állami erőszak, a megnyomorított lágot és Magyarországot sorsok, az elkobzott javak, megváltó álmaiból? Hiszen az el- és megtört gerincek, a kommunizmus agóniája a besúgások stb. idején, az új rendszer kialaSokan gondolják úgy, kításának kezdetén se szeri, a rendszerváltás békés lese száma nem volt a rendszerváltó gondolatoknak. zajlásának, a hatalom átEmlékeznek? Még arról is adásának feltétele volt a késhegyig menő vita folyt, pártelittel való kiegyezés. hogy rendszerváltás vagy A szóösszetételt, „új kiegyerendszerváltoztatás zajlik. zés”, többen használták Az új közjogi berendezke1988–89 folyamán, utoljádés kérdéseit hamar eldönra talán Szabad György, az MDF delegáltja a rendszertötték az ún. háromoldalú – valójában csak kétoldalú – váltás menetét kidolgozó tárgyalásokon. Az adósságháromoldalú tárgyalásokon. csapdáról, a privatizációról, a kárpótlás- Eszerint a kommunista elit haja szála sem görbülhet, és a szimplán ellopott, kiutalt, ról, az önkormányzatokról, a médiáról, a kultúra finanszírozásáról, a népi-urbánus „spontán” módon privatizált javak eredetét vita meghaladásáról stb. azonban hosszú, nem fogják firtatni. Hiába ígértek időnként mást a „rendkimerítő viták folytak. És nemcsak a parlamentben vagy a politikai tárgyalásokon, szerváltó” pártok, nem történt érdemi hanem a folyóiratok, heti- és napilapok ha- felelősségrevonás. Emlékszik még valaki a „tavaszi nagytakarítás”-ra? Borzolta a szosábjain is. Mára csak a csalódottság, a fruszt- cialista párt és a balos sajtó kedélyeit, majd szép csendben kimúlt. Ahogyan az SZDSZ ráltság maradt. A magyar értelmiségi elit nagy dérrel-dúrral benyomult a politi- „könyörtelen, megalkuvás nélküli” antikába, aztán sértődötkommunizmusa is. Az érten kivonult onnan. Akik demi anyagi kárpótlás az „Az elfecsérelt éveket maradtak, azok kénytelenelrabolt életekért és jaki venné számba? / kelletlen feladták értelvakért – az ország akkoA szarnak és a kárnak miségi attitűdjüket, hogy ri pénzügyi helyzetében nincs gazdája / Hogy „igazi” politikusokká vál– pedig eleve reménytelen ki rontotta el? volt. janak. A maradók másik Na hármat találhatsz!” A kárpótlás és jóvátérésze az állami közpén(Nagy Feró, 1988) zek körül ólálkodik, osztel ügye így legalább két togat-fosztogat, tanácsot ad a miniszterel- helyen kisiklott. Nem sikerült valódi felenöknek, a miniszternek, az államtitkárnak lősöket találni, mint ahogy nem sikerült a stb. Ugyanazt és jórészt ugyanúgy csinálja, jóvátétel és kárpótlás legjobb formáit és amit és ahogy a rendszerváltás előtt is csi- méltó nagyságrendjét sem megtalálni. nált, boldog felelőtlenséggel. Jelen írás a nagy átalakulás tíz illúzi- Az első, hatpárti parlamentben csak az ónak bizonyult elképzelését veszi számba. MSZP és a Fidesz nem kacérkodott a szeméNem azért ennyit, mintha csupán tíz illú- lyi és vagyoni kárpótlással. Az előbbi félziónk lett volna. tette a kommunista rendszerben összehordott javakat, az utóbbi pedig akkor a jövő szempontjából tudta csak szemlélni a múl-

DISPUTA Fôtér

tat. Az Antall József által emlegetett for- után is kivonja a megtermelt nemzeti jöveradalom elmaradt, csakúgy, mint a valódi delem egy részét. jóvátétel és kárpótlás. Maradtak a szimbolikus gesztusok, valamint a legtöbb sérel- A kivonulás felett érzett öröm rövidnek bimet megélt honfitársaink haragos megmoz- zonyult, nem hozta meg a köznép által várt és vélelmezett előnyöket. Hiába írták le, dulásai. Utóbbiak – jobb híján – főként az októberi nemzeti ünnep idején zajlottak, mondták el a magyar gazdasági elemzők, hogy az ún. bukaresti árelv alkalmazásával zajlanak. A kommunista rendszer korábbi urai, a ’80-as években hazánk inkább nyer, mint veszít a kényszerű szovjet-orosz külkereskeműködtetői, haszonélvezői a nép akaratából – kétszer is, 1994-ben és delmen, a népek ezt nem2002-ben – újra hatalomigen hitték. Ha az orosz „Sosem várt vendégek megszállásnak vége, akkor ra kerültek, s ezzel végjártak itt a házban / az ország lerázza a gazdaleg lezártnak tekintették Nem hívtuk, de jöttek a felelősség kérdését. „Na sági béklyót is, és rögtön a vértől lucskos sárban és?” – kérdezte okkal-jogmagasabb növekedési pá/ Uraink szolgák voltak, gal Horn Gyula, amikor a lyára áll, gondolták. egynek sem volt szava parlamentben korábbi szeAzt senki sem szeret/ Sohasem kérdezték: repét, esetleges bűneit firte hallani, hogy a gyenmikor mentek végre tatták. Ami mára maradt, ge közepes („középszar”) haza? (Hobo, 1990)” a vegyes állagú besúgóálszínvonalú magyar termélomány névsorainak időnkénti előhúzása, kek: a takarmánybúza, az apró-cseprő alma, ha el kell terelni a figyelmet a valódi felelő- a tokos baromfi, a három nap alatt készülő sökről vagy az aktuális gazdasági-társadal- bor, az Ikarus busz, az Amo szappan nem piacképesek a Közös Piacban. Azt még kemi gondokról. vésbé, hogy ezeket a szállítmányokat nem fizeti ki a külföldi partner. A magyar állam „Továrisi, konyéc!” pedig hiába hitelezi meg a termékek ellenértékét, a szovjet-orosz államadósság hippA rendszerváltás egyik bizonytalan pontja volt a szovjet megszállók esetleges kivoná- hopp milliárdos nagyságrendű lesz. A jobb minőségű, nyugati kormányhitelekkel megsa Magyarországról, a Varsói Szerződésből való kilépés, hazánk teljes szuverenitásá- támogatott termékek lassan kiszorítják a magyar árut Oroszországból. nak visszanyerése. Egy illúziónak látszó Végül volt még egy dajkamese az MDFgondolat, ami a vártnál sokkal hamarabb kormányt hamar meggyűlölő, szocialista megvalósult. érzelmű választópolgárnak: nem gazdasáA szovjet megszállást korábban két jogi aktus volt hivatva – legalább részben – legitimálni. A Magyarország második világháborús hadiállapotát lezáró 1947-es párizsi béke és az 1955-ben aláírt Varsói Szerződés. Előbbi az Ausztriát megszálló orosz csapatok vasúti ellátását használta ürügyül, utóbbi az osztrák békeszerződés aláírását követő helyzetet „rendezte” a nemzetközi jog álruhájában. A megszállásnak számos gazdasági következménye is volt. A béketábor – zömmel támadófegyverekkel – készült a harmadik világháborúra, s a gazdasági prioritásokat főként ez a szempont határozta meg. Iparfejlesztés, azon belül is a nehézipar primátusa, bányászat, kohászat, gépgyártás. A vas és acél országa, ahogy megtanították a leckét. Bizonyos nyersanyagokra a Szovjetuniónak égetően szüksége volt. Rezünk nem volt elegendő, de uránt és bauxitot tudtunk adni a nagy testvérnek. Ez táplálta az ötvenes évektől a hiedelmet, hogy az országból a Szovjetunió a háborús jóvátétel kifizetése

9

gi okokból tűntek el a honi produktumok az orosz boltokból, hanem a buta MDF-esek politikai hibából „kivonultak” az orosz piacról. Azért mégis jó, hogy az oroszok elmentek, ünnepelhetnénk boldogabban is az évfordulókat.

DISPUTA Fôtér

„A helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától”

10

annak társadalmi hátországát, szavazóbázisát. A Fidesz nem szolgáltatta ki magát a nagyvállalkozóknak, hanem saját bázisán próbált sok-sok ügyeskedéssel (székházügy stb.) olyan gazdasági érdekkört létrehozni, amelyik nem kérhet politikai árat a támogatásért. Ez az út is göröngyös volt, 1994ben egyenesen járhatatlannak bizonyult.

Reménykedtünk, az új rendszer kevésbé lesz korrupt, mint a korábbiak. A híres brit A születő új, demokratikus rendszer ol- anekdota szerint a 19. században Albionban csóbb és hatékonyabb lesz, mint a régi, re- elég volt egy tőzsdetippet adni, az Osztrák– Magyar Monarchiában egy közös vállalkoméltük. Ha a munkahelyeken megszüntetik a pártkomisszárok állásazásba kellett a megveszteit, akkor az új demokrácia getésre várót bevonni, míg „Te úgy vagy Te, kevesebb költséggel jár a Romániában egyszerűen ahogy én vagyok én / korábbi diktatúránál. Téaz asztalon kellett felejtemi egyformák vagyunk nagyjából / A helyzetvedtünk, továbbra is vonni a pénztárcát. A helyzet nem javult zóak maradtak a politikai nek nincs semmi oka / azóta sem. De mit várunk szférában betölthető stáhogy megváltozzon a politikától, ha az üzleti magától.” tuszok. Ha nem volt elég szféra is velejéig romlott? (Menyhárt Jenő, 1987) hely a klientúrának, akkor Ha az orvosnak a művégúj minisztériumokat, hivatalokat, állásokat kreáltak. Mindig a kor- tag-kereskedő darabszámra fizet az ampuszerű, karcsúbb, szakszerűbb közigazgatás tált végtagokért; ha a szupermarket bejelszavával. És mindig túlköltekezve, ami- szállítójának 10–15 százalékot kell adnia nek újabb és újabb átszervezések, leépíté- a beszerző zsebébe az üzlet értékéből; ha sek lettek a következményei. A köztiszt- a kisiparos olcsóbban dolgozik számlaadás nélkül stb. Ne csodálkozzunk, ha a 10–15 viselők és közalkalmazottak pedig másfél százalékot a politikus, a közbeszerző is elévtizede folyamatosan retteghetnek, hátha az újabb állások létesítésének ára az ő stá- várja, és nincs olyan telek és épület, amelytuszuk megszüntetése lesz. re ne lehetne építési engedélyt szerezni Az állampárt jókora vagyont halmozott busás jutalékért. fel, melynek jelentős hányadát sikerült átmenteni az MSZP-be és a szocialisták által „Minden eladó, de minden elfogyott” kontrollált vállalkozásokba. A többi új párt előtt három út állt a versenyhátrány Az Antall-kormánynak hamar szembe kelledolgozására, a megfelelő vagyoni, inf- lett néznie az adósságcsapda problémájárastrukturális, kampányfinanszírozó hát- val. Néhány radikális javaslat akadt a hitér megteremtésére. Az egyik lehetőség a teltörlesztések félbeszakítására, de a régi mindenkori kormánypárés az új elit egyetértésre tok, először főként az MDF jutott: az állami vagyon „Elindulnék én a féelőtt mutatkozott. Ők a privatizációja lehet a hinyek útján / De folyközvagyon terhére jutalton lekapcsolják, oh, a telek visszafizetésének lámpát / Csak egy út fedezete. Gyorsan kellett mazták meg klienseiket van előttem, melyiket cselekedni, először a lega kormányzati ciklusuk válasszam?” alatt, bízva abban, hogy vonzóbb, legkönnyebben (Nagy Feró, 1988) a lehetőséghez jutott gazértékesíthető cégeket madasági szereplők majd hágánosították. Minthogy megfelelő magyar vagyonok még nemigen lásak lesznek és beszállnak a következő kampány anyagi hátterének előteremté- álltak rendelkezésre, a gazdasági társasásébe. gok legjavát külföldiek vehették meg. Az SZDSZ 1994-es kampányköltségeSenki sem törődött azzal, vajon az új tulajdonos meddig kívánja működtetni a it olyan nagyvállalkozók adták össze, akik céget, hány munkahelyet tart meg és teaztán a választások után belekergették az SZDSZ-t egy elvtelen koalícióba. Így jut- remt-e újabbakat, valóban termelni akar-e, vagy csak piacot vesz. Ma már látszik az hattak hozzá a közvagyon maradékának egy részéhez, cserébe morálisan lejárat- ár, amit mi, magyarok fizettünk mindezért. Bezárt gyárak és üzemek tucatjai, tönkreták a pártot, majd politikailag is felégették

ről, melyek a Szolidaritás lengyel mintájára a hatalommal szemben a munkavállalók érdekeit védték volna. A honi munkavállalói szervezetek egyfajta kádertemetőként működtek; aki nem tudott pártkerriert befutni és már kiöregedett a KISZ-ből, az függetlenített szakszervezeti titkár lett. Jobb sorsra érdemes káderek örlődtek az egyre elégedetlenebb dolgozók és a pártvezetés utasításait végrehajtó vállalati vezetők között. Azután 1988 elején megalakult a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, az első „demokratikus” magyar szakszervezet. Az alakuló új érdekvédelmi szervek nem tudták áttörni a régi korlátokat, mivel a felhalmozott vagyonból nem kaptak részt. Így a nagy ipari szakszervezetek monopóliumát nem lehetett megtörni, a balatoni, hegyvidéki üdülők a szegényedő magyar lakosság számára vonzóbbnak látszottak a valódi érdekvédelemnél.

1994 után áldozatul estek a privatizációnak a nagy közszolgáltató cégek is, azzal az ideológiával, hogy minden magántulajdon jobb az államinál. Az sem számított, ha az új „magántulajdonosok” nyugati állami cégek. Még az orosz államadósságot is lehetett privatizálni. Emlékezetes a Horn- Súlyos árat kellett ezért fizetni. A becslékormány egyik miniszterének esete. Fiá- sek szerint egymillió magyar munkavállanak az egyik magyar bank New York-i szék- ló állása szűnt meg. Ezek jó része elkerülhelyű céget alapított. Az hetetlen volt, de nem volt ellenzék kérdésére, vajon mindegy, milyen körülmé„Rossz, kis törpe hősök hogyan is működött közre menetelnek sorban nyek között (végkielégítés, a cég az orosz tartozások / Hazug méltóságuk átképzés stb.) kell új állás, magánosításában, a válenn hever a porban” szakma, hivatás, gyakran (Hobo, 1990) lakhely után nézni. A polasz az volt: fennállásának 7–8 éve alatt egyetlenegy litikailag megalázott, leüzletet sem kötött. Sem Amerikában, sem nézett szakszervezeti vezetők hallgattak, Oroszországban, sem itthon. Kiderült, az új leginkább csak saját állásuk megtartásával magyar tulajdonosok egy része alkalmatlan törődtek. a szerzett vagyon működtetésére. Kihasználva gyenge pozíciójukat, az Az 1998-ban alakult konzervatív kor- új, külföldi és magyar tulajdonosok az erő pozíciójából tárgyaltak a munkavállalói mányzat is juttatott ezt-azt a maradékból híveinek, de összességében lezártnak nyil- szervezetekkel. Ölükbe hullott a hagyovánította a privatizációt. Még ez sem jelen- mány, mely szerint a szakszervezetek nem a munkavállalók érdekében konfrontálódtette azonban a történet végét, a visszatérő szocialista–szabad demokrata kormány- nak a tulajdonossal, hanem a tulajdonos érzat a költségvetési lyukak betömése miatt dekeit jelenítik meg a munkavállalók előtt. újra és újra eladna valamit. Lassan már Ma sincs az Európai Unióban olyan ország, csak egy cserépnyi virágföld marad, mint ahol gyengébbek lennének a munkavállalói Mikszáth híres novellájában, de még arra érdekképviseletek, mint Magyarországon, is akad magánosítási ötlet. 15 év sem volt ritkábbak a sztrájkok, mint nálunk. elég, hogy a magyar kormányzat kilépjen Aztán 1994-re a sors elégtételt nyújtott az ördögi körből, mely az állami vagyont a nagy ágazati szakszervezetek vezetőinek. csupán az aktuális költségvetési, likvidi- A politikai karanténből kikerülő szocialistási gondok fedezetének tekinti. ták felkarolták őket, számos helyet juttatva nekik a parlamentben. Lehetett újra an„Első a rend, aztán a csend” tikapitalista szózatokat tartani, gyalázni a politikai ellenfeleket, a korábbi MDF-es Az átkosban a pártapparátus körében ter- kormányzatot. És jól bevált transzmisszijesztett vicc szerint a világ három legha- ós szíjként közvetíteni a Bokros-csomagot szontalanabb dolga közé a magyar szakszer- a munkavállalóknak, leszerelni a lázonvezetek is beletartoztak. Magyarországon gókat, elmagyarázni nekik az elkerülhecsak álmodoztunk valódi szakszervezetek- tetlent. Támogatásuk nélkül az országot

DISPUTA Fôtér

tett élelmiszeripar, lefölözött és részben elköltöztetett szesz- és dohányipar. A privatizáció oldalvizén a szocialista káderek is jól haladtak. A nagy vagyonok, melyeket az egykori KISZ-es és pártapparátcsikok összeszedtek, zömmel az Antall-kormány alatt keletkeztek. A minisztériumokban, a privatizációs ügynökségekben egykori vagy jelenkori elvtársaik ültek, így a kapcsolati tőke gyorsan átalakult tulajdonosi tőkévé. Ők ültek a bankok vezetői székeiben is, így nekik adtak kedvezményes hiteleket a privatizációhoz. Az MDF-es vállalkozóknak csak a morzsák jutottak, na meg a szégyen és a lakosság megvetése.

11

DISPUTA Fôtér

megbénították volna a sztrájkok, az utcára százezrek vonultak volna. Jutalomként parlamenti és kormányzati pozíciókat kaptak, sőt olyan egykori szakszervezeti vezető is akadt, akit végül végkielégítésként az Európai Parlamentbe juttattak.

12

lizálni a cigánykérdést, miközben a roma politikai vezetők sem állnak a helyzet magaslatán. Létrejött egyfajta „etnobiznisz”, ahol – lemásolva a többségi politikusok egyes allűrjeit – pénzre, politikai és kulturális befolyásra lehet váltani a sokszázezres magyar cigányság hátrányos helyzetét, időnkénti megkülönböztetését. „Nyelvük magyar, szívük idegen” A politikai közbeszéden kívül, a minEgy emlék 1989-ből. Az Úton című hetilap- dennapokban inkább a cigányozás dívik, mint a zsidózás. Egy-egy Fradi–MTK mecsban publikált olvasói levél országos vihart kavart antiszemita melcsen előfordulnak otromlékzöngéi miatt. Debreba rigmusok, melyek jog„Szakadt Trabant alatt cenhez kötődő, országos gal sértik zsidó és zsidó röhög a kövezet / Egy tekintélyű értelmiségiek származású polgártársaseggfej a falra írta: egész sora állt ki a függetink érzékenységét. ÉrtelCigánymentes övezet” len hetilap mellett, viszmiségi körökben is folyik (Hobo, 1992) itt-ott (főként Budapesszautasítva az Útont ért vádakat. A Kossuth-egyetem auditóriumá- ten) „szalon” zsidózás, de olyasféle zsidóban szervezett fórum közönségének több- kérdés, mint a 20. század elején volt, ma már nincs Magyarországon. sége úgy vélte, egy meghaladott, már nem A cigányozás viszont teret nyert a minlétező problémát (népi-urbánus) nagyítottak fel pesti értelmiségiek. Számosan azon- dennapi magyar közbeszédben, a szitokban már akkor is úgy gondolták, az anti- szavak között előkelő helyre került a ciszemitizmus állam által lefojtott parazsa a gány – az óvodától az iskoláig, a piactól szabadság nagyobb fokán újra lángra kap. a tömegközlekedési eszközig. A politikai Nekik lett igazuk, a politikai elit által fel- osztály jórészt közönyösen szemléli mindkarolt zsidózás és mucsai parasztozás újra ezt, aktivitása kimerül néhány olcsó, tüneteret nyert. ti kezelést sem igen jelentő program megAz 1990-es országgyűlési választási hirdetésében. kampány egyik fő témájává vált a zsidókérdés. Az egyik oldal „Apák és fiúk” című „A balladák hegyei közt, és más hasonló írásokba kódolta antisze- a nehéz csendben” mitizmusát, a másik pedig folyamatosan azzal érvelt, csak egy magyarországi szel- A honi közgondolkodás napjainkig sem tulemi elit van, amelyik filoszemita. Aki ezen dott igazán mit kezdeni Trianonnal. Kikívül esik, az csak „másodrangú” gondolko- sebbségi sorba taszított milliók, szétszadó. Úgy látszott, az izraelita egyház egyes kított családok, elkobzott birtokok és vezetői és a zsidó származású magyar po- vagyontárgyak, elcsatolt tájak, a magyar történeti múlt emlékhelitikusok egyike-másika legalább annyira érdekelt lyeinek, épületeinek, sír„Azok a hegyek még a téma napirenden tartájainak, képzőművészeti alma is állnak / Azok a sában, mint a nyílt vagy kotásainak államhatárofolyók még ma is futéppen „szalon” antiszekon kívülre kerülése. nak / Az a csillag még A két háború között a miták. Landeszman rabbi ma is mutatja az utat revízió a magyar kül- és nyilvánosan is kétségbe / Az a nép még ma is belpolitika vezérelve lett. vonta a magyarság kultúél.” (Hobo, Schuszter Erről lemondani, ebben rateremtő képességét. Lóránt 1978) a kérdésben engedményt Az izraelita egyház tenni nem lehetett. A háború után viszont azonban eltávolította posztjáról a magáról a probléma bármilyen rendű-rangú felvemegfeledkezett rabbit, miközben a másik oldalon ilyen nemigen fordult elő. Zsidózó tése kimerítette a revizionizmus gyanúját. magyar politikust – tudomásom szerint – A magyar kommunista vezetők internacimég nem zártak ki pártból, a parlamentből onalisták lettek, és nacionalistának, soviis csak egy ifjú szocialista távozott rossz- nisztának bélyegezték a nemzeti kérdést felvetőket. Furcsa mód nem Rákosi jelenízű megjegyzését követően. tette a mélypontot, hanem Kádár. Az elcsaA romákról, a honi cigányokról ebben az tolt magyarság többségét állampolgárságáösszefüggésben kevesebb szó esik. A ma- tól döntően a Kádár-rezsim fosztotta meg. gyar közgondolkodás hajlamos krimina-

lóságos vagy álságos iratmegsemmisítések, belügyi átszervezések, listák, ügynökjelentések publikálása követték. A kérdést többször próbálták rendezni törvényalkotással, inkább a szolgálatok, semmint a megfigyeltek szája íze szerint. 15 évvel a történtek után még mindig alkalmas a dolog figyelemelterelésre, manipulációra, a közvélemény izgatására. A III/ akárhányasok sorsa mellett rendMedgyessy együtt ünnepelte román kollé- szerint elsikkad a sokkal súlyosabb probgájával december 1-jét, Erdély elszakításá- léma: a magyar közéletben a kormányon lévők még mindig használják a belügyi nak, Romániához csatolásának szimbolikus szerveket különböző, nem napját. Gyurcsány elzárlegitim célokra. Az ellenkózott a kettős állampol„Keresem a választ magárság visszaállításának zék megrendszabályozáságamban / Miért letérdemi megtárgyalásától. nak még mindig eszköze a tem lassan hontalan?” Az erdélyi, felvidéki, délrendőrség, az ügyészség, (Nagy Feró, 1988) az adó- és más hatóságok vidéki, kárpátaljai magyameg nem engedett instruálása, befolyásorok úgy érezték, ezzel újra kirekesztették őket a magyar nemzetből. Jól érvényesült lása. A pártsemleges, politikai vitákba nem a koalíciós konszenzus, a leghangosabban avatkozó hatóságok kívánalma nem valóa szabaddemokrata politikusok kiabáltak sult meg. a kettős állampolgárság megadása ellen. A koalíció foglyává vált annak a rögeszmének, Nap mint nap szólnak a hírek politikai hogy a konzervatív oldal csak szavazóbázi- célokból elrendelt nyomozásokról, vádsának kiterjesztése érdekében támogatta a emelésekről, adóhatósági vizsgálatokMagyarok Világszövetségének felvetését. ról, engedély nélküli telefonlehallgatásokról. Letartóztatott egyetemistáról, akinek egyetlen bűne az volt, hogy „beszólt” a „A vécésnéni vajon mit tudhat?” miniszterelnöknek. Tüntetőkről, akiket A rendszerváltás egyik fontos történe- munkehelyükön kérdezett ki a rendőrség, te volt annak napvilágra kerülése, a Bel- hátha megszeppent munkáltatójuk elboügyminisztérium megfecsátja őket. Rendszeresek a hírlelő szervei a háromoldalú „A pincér BM-es / tárgyalások alatt és után adások az adóhatóság A mixer ÁVH-s / A is információkat gyűjtötvizsgálatairól olyan cévécésnéni vajon mit tek a különféle pártokról. geknél, akik konkurenciát tudhat?” (Hobo, 1990) Besúgókat építettek be az jelentenek kormánypárúj magyar politikai szervezetekbe, meg- ti vállalkozóknál. Folyamatosan érkezik a nagygazdák panasza, akiknek támogatápróbálták azok irányvonalát a szocialisták igényei szerint alakítani. A botrányt va- si igényén a földnagyságot a hivatal „vé-

DISPUTA Fôtér

A román, cseh és szlovák, szerb és horvát kommunisták azonban zömmel nacionalisták, magyargyűlölők voltak, és államaik többségi lakosságát is erre nevelték. A térség forradalmai, a kommunista rendszerek összeomlása után remény mutatkozott a kérdés újbóli felvetésére. Az első szabadon választott magyar kormány megtalálni látszott a vékony pallót, ami a környező országokkal ápolt jó viszony és magyar kisebbségeik támogatása irányába vezetett: alapszerződéseket kötni és „lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének” lenni. Az Antall-doktrína mindehhez azt az elvet társította, hogy a magyar állam a határon kívüli legitim magyar szervezetek álláspontját fogja képviselni politikájában. A szocialisták – itthon és külföldön egyaránt – hamarosan visszatértek a jól bevált nézeteikhez. Az MSZP újra és újra nacionalistának bélyegezte a konzervatív magyar pártokat; a román, szlovák, szerb szocialisták pedig visszataláltak a magyarellenesség útjára. Horn, Meggyesi és Gyurcsány feláldozta a magyar kisebbségek érdekeinek képviseletét a környező szocialista elitekkel való megegyezés kedvéért.

13

A nagyobb településeken már 1990-ben pártlistákra is lehetett szavazni. Az 1994-es átalakítás után a pártlisták kompenzációs jellegűek lettek. Ez a szocialista-liberális koalíciós kényszert volt hivatott intézményesíteni, mivel szinte leA belügyet is felhasználó nemtelen eszkö- hetetlen lett egypárti többséget szerezni. zök megjelentek a kormánypárton belü- Miniparlamentekké alakították a testüleli harcokban is. Rendőrségi feljelentések teket, a helyi ügyek intézését is pártsíkra egymás ellen, nemi erőterelték a konszenzus keszak színesíti a palettát. resése helyett. „Új lapot ír a történeAz új önkormányA tettest csak akkor talállem. Majd egyszer. Sajják meg, ha akarják. zati törvény a létrejövő nos, nem holnap / Ki Másik kormány, másik helyi testületek hatásköállította meg az órát? modell. Amerikai(?) tarébe utalt számos dolgot Nehéz idők jönnek / a rendeletalkotástól bizonácsra keresztapa a belMásik Magyarország, ügyminiszteri székben. nyos hatósági jogok gyafélek tőled” Ha az egyik főnök szabad korlásáig, az oktatástól (Hobo, 1987) kezet kap, akkor kezeli a az egészségügyig, a várostöbbiek problémáját. Ha a lecsukott ellen- rendezéstől a szociális segélyek kiosztásáig. lábas sportolni akar a börtönben, kap sakk- Az önkormányzatok megkapták a települékészletet. Szolgálnak és védenek. si ingatlanok jó részét, a befizetett személyi jövedelemadó felét, a területükön mű„Vidéki város egy kis országban” ködő közszolgáltató cégeket, részvényeket az egyéb állami cégek telephelyeiért cseréAz új, demokratikusan választott magyar be. Helyi adókat is vethettek ki, így az első parlament legnagyobb sikertörténete az években a rájuk rótt feladatok arányban önkormányzatiság felújítása volt 1990 nya- álltak a rendelkezésükre álló és az állam rán-őszén. A honi demokratikus hagyomá- által átengedett forrásokkal. Debrecenben 1990 telén még arra is jutott pénz, hogy nyok legfontosabb, sok évszázados terepe a pedagógusok az állami arányokon felül volt a vármegye és a városi önigazgatás kapjanak béremelést. egészen a második világháború végéig. Azután a központi kormányzat ciklusMinthogy a kommunizmus a hatalom koncentrációjának elvére épült, 1945 ról ciklusra, évről évre egyre mohóbb lett, után a központi akarattal szembehelyez- egyre kisebb arányban engedte át bevétekedő, partikuláris érdekeket megjelenítő leit, miközben új és új feladatokat talált az vármegye és városi önkormányzat vissza- önkormányzatok számára. A városok és falhúzó, retrográd erőként ábrázoltatott. Jó vak az utolsó csapásokat az utóbbi évekesetben csak nevetség tárgya lett, rossz ben szenvedték el, eladták ingatlanjaikat, esetben a reakció melegágyaként aposzt- eladósodtak, bezárták iskoláik, intézmérofálták. A bölcs, művelt, megfelelő isme- nyeik egy részét, felélték jövőjüket. retekkel felvértezett budapesti bürokratikus elit képét állították szembe a buta, „Agyamban kopasz cenzor ül” műveletlen, a magyar ugaron testileg-lelkileg tespedő vidéki bunkók gyülekezeté- Az 1848. évi XVIII. törvénycikk, az áprilisi vel. Az elvtársak „lejöttek” a végekre el- törvények ide vonatkozó része két ponton biztosította a sajtószabadságot. Eltörölte hozni a tudást számunkra. a cenzúrát és lehetővé tette lapok, nyomMinthogy a rendszerváltás után a helyi választások nem a parladák és könyvkereskedések szabad alapítását. Máig menti ciklus félidejében „Fogjanak most össze is ezek a sajtószabadság vannak, hanem néhány mind az összes pártok fundamentumai. Ugyanhónappal követik az or/ Nyugdíjasok, anyák, szágosat, így egyre fonakkor a törvénycikk 45 ifjak és leányok!” paragrafusából mindössze tosabb lett a testületek (Hobo, 1996) kettő foglalkozik a cenzúés polgármesterek pártállása. Fokozatosan teret nyert a gyakorlat, rával és kilenc a nyomdákkal és könyvkemiszerint a központi kormányzat politikai reskedésekkel. A többi a sajtószabadsággal hovatartozásuk szerint jutalmazza és bün- visszaélők, rágalmazók, a személyiségi joteti az egyes városokat és falvakat. gokat és a közerkölcsöket megsértők felelősségre vonását szabályozza.

DISPUTA Főtér

letlenül” elírja. Nemhogy határidőn belül, azon kívül sem jutnak hozzá a pénzükhöz. Az esetek a statisztikai hibahatáron belül vannak, így az Unió se szólhat egy rossz szót sem.

14

10 000 forint akkor nagyon sok pénz volt, ekkora kauciót kellett egy napilap, fele ekkorát egy heti- vagy havilap alapításakor letétbe helyezni. Ez volt a fedezete az esetleges sajtópereknek. A dualizmus alatt a magyar sajtó virágkorát érte. Még a két háború között is meglepő színességet mutatott, széles körű szabadságot élvezett. Aztán 1948 után a kommunisták a sajtópiacot is leegyszerűsítették. Három-négy országos napilap, s megyénként általában egy helyi lap maradhatott a párt szigorú felügyelete alatt. Így a rendszerváltáskor az újságírók és sajtómunkások azt gondolták, a tulajdonossal szemben kell szabadságukat kivívni. Számos fejben a sajtószabadság még mindig azt jelenti, hogy bárki bármit bárhol következmények és felelősségrevonás nélkül leírhat, elmondhat. Amikor a lapoknak új, valódi tulajdonosuk lett, akkor ez az idilli állapot kezdett véget érni. A tulajdonos egyre inkább megszabta a sajtótermékek irányvonalát, a bírálhatatlan politikusok, üzleti partnerek, hirdetők személyét, cégét.

támogatásokhoz, állásokhoz, díjakhoz, a saját politikai tábor megbecsüléséhez. A törvények a megrágalmazott közszereplőket és magánembereket sem védik már megfelelően. A rendszerváltás óta nem fordult elő, hogy hazug újságírót vagy sajtóterméket érdemben felelősségre vonjanak. Bármit, bármikor le lehet írni, el lehet mondani anélkül, hogy a hír, cikk, információ valódiságát érdemben bizonyítani kellene. Így az olvasók, hallgatók, nézők nem tudják, kinek és mit higgyenek el. A hitelesség, megbízhatóság csak kevés sajtótermék sajátja. *

Az idézetek forrásai, sorrendben: Sztrugackij testvérek–Andrej Tarkovszkij: Sztalker. Első és második változat, 1979–80; Földes László: Egy hosszú film után, 1992; Nagy Feró: A kétezredik év felé, 1988; MDF választási plakát, 1990; Földes László: A vadászok kivonulása, 1990; Menyhárt Jenő: Küldj egy jelet, 1987; Menyhárt Jenő: Elrontottuk ezt az évezredet, 1984; Nagy Feró: Cumi az élet, 1988; Földes László: A vadászok gyülekezője, 1984; Földes László: A vadászok kivonulása, 1990; Földes László: Másik Magyarország, 1987; Földes László: BAZ megye blues, 1992; Földes László: A látogató, 1990; Földes László–Schuszter Lóránt: Honfoglalás, 1978; Nagy Feró: Mostanában, 1988; Földes László: Éjszakai Budapest blues, 1990; Földes László: Másik Magyarország, 1987; Földes László: Emigráns blues, 1990; Földes László: Az utolsó medve, 1996; Menyhárt Jenő: Szabadíts meg, 1980; Sztrugackij testvérek–Andrej Tarkovszkij: Sztalker. Első és második változat, 1979–80.

DISPUTA Főtér

Mindeme problémát, gondolatot lehet vitatni. Akik a harmadik magyar köztársaság első szabad választásának 15. évfordulójáról megemlékeznek, különböző módon fogják látni, értékelni a történteket. Azt talán kevesen állítják majd, hogy az öszszes lehetséges forgatókönyvből a legjobb, az optimális valósult meg. Boldog lennék, ha a fönti állításaimról Mára a magyar sajtó – a tulajdonosi kör- az olvasók azt gondolhatnák, hogy egytől nek „köszönhetően” – csak részben telje- egyig hamisak. Hogy rendszerváltó ideáink nem voltak illúziók, zömmel megvalósultak síti feladatát. Az országos kormányzat, a vagy közelesen megvalóhelyi önkormányzatok, a különféle pártvállalkozásulnak. „Agyamban kopasz A magyar értelmiség sok és külföldi pénzügyi cenzor ül / Minden pedig újra a helyzet mabefektetők uralják a piaszavamra ezer fül / cot. Nincs oknyomozó újgaslatán állna, és nem biValaki helyettem ságírás, a politikai ellenzonyulna erkölcsileg bugondolkodik” feleket leleplező, lejárató kottnak. Pártmegbízások (Menyhárt Jenő, 1980) cikkeket többnyire rennélkül is gyártaná a jadelésre írják. Az országos és helyi ellenzé- vaslatokat a gazdaság, a társadalom, a poki sajtótermékeket is a különféle politikai litikai rendszer bajainak orvoslására. Maga pártok alapítják, birtokolják, finanszíroz- is hinné és a széles közvéleménnyel is elzák, irányítják és informálják. hitetné, javaslataival jobbá teszi közös jöA sajtómunkások elvétve merik saját vőnket. Nem lennének igazak a Sztalker politikai táborukat bírálni. Újra általános- prófétikus sorai: „És még ezek nevezik masá vált az öncenzúra, az elvártnál is ma- gukat értelmiségnek? Ilyen írók, ilyen tudógasabb fokú megfelelési kényszer. A saj- sok? Nem hisznek semmiben. Elsorvadt bentótermékek, az újságírók nagy része így nük a hit szerve, mert feleslegessé vált.” jut hozzá minisztériumi, önkormányzati

15

Vass Tibor

JA_vallott Kimegy, válogat, sóderből hajigál a vízbe. Óceán, túl az Óperencián. Regénybe illik, ahogy hajigál, kimegy, sóderből a vízbe. Fojtott hangján a kutyájának hozza szóba: levlapra illő a deltatorkolat. A történethez tartozik hozzá, nincs is sóder a parton. Kutya van, időben. Mese habbal, ennyi a tenger. Kövecsek, legfeljebb, vissza a víznek. Valamit vissza. (Kihordott, szuvas fogai. Mérlegel, fogán kívül mije lehet még egy kavics a tengernek. Szeme szűk bogara. Lábkisujja dudora. Orra cicakakája. „K”-ja az urvának. Piszka a körmének. Veseköve. Kőne egy szál medália, egynyár-csináló kőszáli fecske. Eltelt a versmérték. A vonalzóval mért ne legyen tisztes, éges. Kiterítenek, húgy is tud kövesedni.

DISPUTA Macskakő

Nem játszik, nem kacsáz, kínozni indult a vizet. Haragszik rája. Ég a melegtől. Odább a szik szarja. Zúgolódik. Rajtam, ami rajta.)

16

Bejön, békalábát lecsatolja, az ebnek inni ad. Eldobja magát. Íme, hát megleltem, én gyökér, „k” nélkül, az urva nagy pofámat.

„… s a sajnálatról ön-lemondanék” Elmentek a nagy telek, nyarak megmaradtak kis ősz-szeletek féltett kérdésekre fél feleletek fájdalom a bordáink alatt és itt maradt a hűvös őszi est hallgatással kinyögött szavak (a vászonra egy másik arcot fess) itt maradt a semmit nem szabad nem törődöm többé semmivel fej fej mellett este tíz után tévét nézni újra Kellyvel kifésülni barna, dús haját

Nagyálmos Ildikó

Románc

ott keress, hol minden elveszett a képernyő csak szem alatti ránc én mindenképpen elfedtelek na, pá, kedvesem, esztelen románc…

Mindig arra vágytam mondom tegnap az ágyban a havernek, miért ne lehetne nekem két barátom úgy értem, hogy együtt egy lakásban én betölteném a nő szerepét mit az szokott csinálni mittudomén tán főznék is, olykor pofázni ha kell s ők ketten takarítanának ha nyalni kell, hát kinyalnák a házat mondja a haver, hogy élvezné, tán nem is volna durva, bár azt hinnék rólam, hogy én vagyok a legnagyobb virágszál.

DISPUTA Macskakő

Béke

17

Márton László DISPUTA Macskakő 18

Temetés külföldön Késő délután volt, sötétedett már, amikor a konzulátuson megjelent a Béla, és közölte, hogy rosszul érzi magát. Kissé meglepő volt, hogy bejutott, mivel a konzulátus egy irodaház nyolcadik emeletén foglalt el néhány helyiséget, és a portásnak elvileg mindenkit be kellett volna jelentenie, sőt elvileg az előszobaajtó is be volt zárva, de a Béla mindenesetre bejutott. Pedig roszszul érezte magát; legalábbis ezt állította, és nyilván igazat mondott, mert reszketett és alig állt a lábán. Igazából az is meglepő volt, hogy a Béla talált valakit a konzulátuson. Ebben az órában elvileg már senkinek nem kellett volna bent lennie. Azt pedig a Béla nem tudhatta, hogy a konzulnak gyakori szokása volt, munkaidő után egy-két órával tovább maradni a hivatalban. Ilyenkor írta be a számítógépbe naplószerű feljegyzéseit a munkájával összefüggő eseményekről. Ezeket később kitűnően tudta hasznosítani a hivatalos jelentések összeállításakor, néhány érdekességet pedig magánlevelezésébe is átemelt: például, hogy miként zajlott a Nobel-díjas Kertész Imre felolvasása a városi főkönyvtárban, mely egyszersmind helytörténeti múzeumként is működik, vagy hogy milyen bensőséges hangulatú volt a március 15-i ünnepség, melyet rendhagyó módon egy középiskola dísztermében tartottak, vagy hogy milyen előkészületek folynak a köztársasági elnök jövő nyáron esedékes, kétnapos látogatására. A konzul nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját, és egyre gyakrabban gondolt a halálra. Első házasságából született fiai maguk is meglett emberek voltak már, mindkettőnek családja volt. A hozzájuk fűződő szeretet ellenére a konzul – munkája természetéből adódóan – ritkán találkozott velük. Sok évvel ezelőtt, amikor otthagyta az egyetemet és a külügyminisztériumban kezdett dolgozni, úgy képzelte, hogy egyszer majd, amikor megöregszik és nagyon sok ideje lesz, szépirodalmat fog fordítani arról a nyelvterületről, melyet előbb tolmácsként és filológusként, később diplomataként megismerhetett. Most azonban, visszatekintve korábbi éveire, próbálta fel-

idézni azt a pillanatot, amikor nemcsak a politikában, hanem a szépirodalomban is annyi minden megváltozott: Magyarországon új könyvkiadók alakultak, amelyek lektorait ő már nem ismerte; új folyóiratok jelentek meg, számára nehezen követhetők; az új szerzőkről és műveikről már nem is beszélve. De hát ebben a kellemes éghajlatú országban is, melynek tájait, városait és nyelvét ő annyira jól ismeri, az utóbbi tizenöt évben egy sor olyan író és költő jelentkezett, akikkel ő nemigen tud mit kezdeni. Ahogyan ezirányú kedvezőtlen tapasztalatai sűrűsödtek, úgy foszlott szét az időskori műfordítói tevékenység amúgy sem túlzottan termékeny ábrándja. A férfihangok hallatára előjött a másik szobából, ahol az adminisztratív munkát volt szokás végezni, a konzul felesége. – De hiszen magát ismerem! – dadogta a Béla. Ebből is látszott, hogy valójában nem ismeri fel a konzulnét, anynyira rosszul van. A konzulné, valahányszor busszal vagy metróval ment a belvárosba, soha nem mulasztotta el felkeresni azt a sétálóutcát, ahol a Béla egy összecsukható széken üldögélt a mappájával és a rajzeszközeivel, és vagy már éppen rajzolta, vagy még csak nézelődve várta azt a mindenkori turistát, akinek élethű portréját, illetőleg vicces karikatúráját szerény díjazás ellenében elkészítheti. Utóbbi esetben, ha a Bélának épp nem volt tennivalója, a konzulné mindig váltott vele néhány barátságos szót. Ily módon értesült róla, hogy a Béla még a hetvenes években diszszidált; próbált élni itt is, amott is, de már vagy húsz éve ki sem tette a lábát ebből a tengerparti nagyvárosból, ahol pálmafák nőnek a járdán, és papagájok röpködnek az úttest fölött. Illetve mégsem. A Béla csak arról mesélt a konzulnénak, hogy mik a jó helyek az utcai rajzoló számára, továbbá, hogy egy jó helyet miképp lehet megszerezni és megtartani. A disszidálásról, meg arról, hogy a Bélának óvodáskorú kislánya volt, akit a hozzátartozó anyukával együtt ottfelejtett Nyíregyházán vagy Debrecenben, a konzulné a helybeli „magyar kolónia” valamelyik idősebb tagjától hallott.

lítva, hogy ez egy magyar holttest. Utóbb kiderült, hogy tényleg az. De a legjobban azt a Dél-Amerikából érkező fiatal szakácsot sajnálta a konzulné, akinél kis mennyiségű heroint találtak a repülőtéren a vámosok. A házaspár biztosra vette, hogy a megbízók, bárkik voltak is, szándékosan mutatták be a fiatalembert, hogy ily módon eltereljék egyidejűleg érkező, jóval nagyobb másik szállítmányról a figyelmet. Hat évre ítélték a szerencsétlent, ebből mostanáig másfelet töltött le. A konzulné járt hozzá beszélőre, vett neki nyelvkönyvet és szótárt, még magyar kártyát is szerzett neki, és tartotta a kapcsolatot a Budapesten élő hozzátartozókkal. Ilyen eseményekből és ügyekből állt össze az odakinti magyar életnek egy igen jelentős része. A Bélával ilyesmik nem fordultak elő. A Béla nem adott feladatot és nem jelentett problémát. A Béla csak úgy élt, bele a világba. Üldögélt az összecsukható székecskéjén, várakozott és rajzolt, rajzolt és várakozott. Ha esett az eső, behúzódott a szemközti kávéházba, melynek pártfogását vagy legalábbis jóindulatát élvezte. A város egyéb helyein a konzulné sohasem látta a Bélát. Sem a székesegyházban és környékén, sem a tengerparton, sem a középkori negyedben, sem a vásárcsarnokban, sem a bolhapiacon. Csak abban a régi hadvezérről elnevezett utcácskában, ahol a kávéháza volt. A konzulné már az első vagy a második alkalommal észrevette, hogy a Béla milyen gondosan ügyel a külsejére, noha nyilvánvalóan szűkölködik. Mindig ugyanazt a világosbarna zakót, zöld kordbársony nadrágot hordta, de az mindig makulátlanul tiszta volt, ő maga mindig frissen borotválva, frissen igazított hajjal. Talán van valakije, aki gondot visel rá. Vagy ha nincs, akkor legalább van egy tükre, amelybe reggelente belenézhet, és valahol van egy fal, amelyre felakaszthatja ezt a tükröt. Most azonban itt van a Béla, és közli, hogy rosszul érzi magát, ez pedig, bárhogy nézzük is, feladatot és problémát jelent. Igaz ugyan, hogy az ember, amennyiben rosszul van, többnyire orvoshoz fordul, nem pedig a Magyar Köztársaság külképviseletéhez, de a konzul már megszokta, hogy először ő birkózik meg a helyzettel, és csak azután vívnak meg az állapottal az itteni orvosok. Tehát felajánlotta a Bélának, hogy a saját kocsiján beviszi a kórházba. Mire a Béla felnyögött, hogy: jaj, csak azt ne! Hogy ő éppen ezt szeretné elkerülni.

DISPUTA Macskakő

A fentebbi kifejezést azért láttuk jónak idézőjelbe tenni, mert a városban kevés magyar volt letelepedve, ők is szétszórtan éltek, és nem tartottak rendszeresen kapcsolatot egymással. Nem is az ő kedvükért jött létre a konzulátus a kilencvenes évek elején, hanem részint a gyorsan fejlődő kereskedelmi kapcsolatok reményében, részint a magyar turisták és átmeneti munkavállalók miatt, akikből viszont évről évre egyre több volt. A velük való mindennapos érintkezésben a házaspár igen hamar tapasztalhatta, hogy az ember – így tehát konkrétan a magyar ember is – annyiban észlelhető, amennyiben megoldandó feladatot vagy problémát jelent. De hiszen az orvost is jobban érdekli a beteg ember az egészségesnél, és a rendőrség számára is fontosabb a gyanúsított, illetve a bíróság számára a vádlott, mint az olyan személy, akit egyelőre még nem gyanúsítanak és nem vádolnak semmivel. A konzulnak és konzulnénak, ha leszámítjuk a hivatalos ünnepségeket, a gazdasági és kulturális programokat, szinte kizárólag orvosi, rendőrségi és bírósági esetekkel akadt tennivalójuk. Elveszett és ellopott irattárcák, táskák, bennük útlevél, pénz, bankkártya, vonat- vagy repülőjegy: ezek voltak a leggyakoribb és legegyszerűbb ügyek. Fiatal nőkre, akik a terhesség utolsó hónapjaiban még nagy sietve megreszkíroztak egy kellemesnek ígérkező utazást, némelykor a városban vagy környékén jött rájuk a vajúdás; a konzulné sűrűn látogatta őket a szülészeten, és elintézte a biztosítással plusz a hazautazás időpontjának módosításával járó teendőket. Eljárt a vizsgálati fogházba és a börtönbe is, ahol szintén előfordultak magyar állampolgárok és egyéb, magukat magyarnak valló személyek. Garázdák, tolvajok, gyalogost gázolók, frontálisan ütközők: ezek voltak a legtöbben. Nem mindegyik örült a konzulné látogatásainak, de többé-kevésbé mindegyikük bajban volt. Egyszer egy prostitúcióra kényszerített tizenhat éves lány háromkor hívta a konzul mobilszámát (soha nem derült ki, honnét szerezte meg), és rögtön azt kérdezte: „Ide tetszenek tudni jönni?”, de a helyet, ahol abban a pillanatban tartózkodott, már nem tudta megnevezni, visszahívható telefonszám pedig nem állt rendelkezésre. Ugyanő, amikor sérülései nagyjából már begyógyultak, és készülődhetett hazafelé, a kocsiban ülve felsóhajtott; fájt neki, hogy ennyire szép helyen szenvedett ilyen sokat. Egyszer egy megcsonkított, meztelen holttesthez hívta őket a rendőrség, azt ál-

19

DISPUTA Macskakő 20

Mire a konzul, kissé meglepődve, de azért kedvesen és udvariasan megkérdezte, hogy: akkor hát miben segíthet? Az igazat megvallva, attól tartott, hogy a Béla olyasmit kíván, amit nehéz lesz teljesíteni. Például, hogy otthon szeretne meghalni, Nyíregyházán vagy Debrecenben, de nincs pénze útiköltségre, és otthon sem tudja majd visszafizetni a repülőjegy árát. Az utóbbi évben ismét lefaragtak néhány tételt a konzulátus költségvetéséből, mondván, hogy fokozottan takarékoskodni kell. Elvégre a konzulátus, bár a minisztériumban senki sem vitatta fontosságát, mégsem olyan magas szinten szolgálja a kétoldalú kapcsolatokat, mint a fővárosban a nagykövetség, márpedig a nagykövetség is kevesebb pénzt kapott az idén, mint tavaly. Egyszóval: különböző okokból, ám egyforma mértékben hiányzik a pénze mind a Bélának, mind a konzulátusnak a Béla hazautazásához. Csakhogy a Bélának esze ágában sem volt hazautazni. Ennél sokkal egyszerűbb kívánsága volt. Abban kérte a doktor úr segítségét (így szólította a konzult, doktor úrnak), hogy szerezzen neki néhány napra egy földszinti szobát, amelyben van egy üres ágy vagy heverő vagy legalább egy matrac. Nem baj, ha mások is laknak a szobában; az a lényeg, hogy a szoba földszinten legyen. Ugyanis neki van hol laknia, de az a hely magasan van, szörnyű magasan, és most, hogy rosszul érzi magát, nem tud felmenni a lépcsőn. Azt a néhány napot, amíg el nem múlik a rosszullét, szeretné ebben a földszinti szobában tölteni, amelyhez őt a doktor úr hozzá fogja segíteni, s összekulcsolt kézzel végigfeküdne az ágyon vagy heverőn vagy matracon, ha ez lehetséges. Az igazat megvallva, ez még éppen lehetségesnek ígérkezett. A konzulátusnak jó kapcsolatai voltak a városháza szociális osztályával és némely hozzátartozó intézménnyel, így azzal a rehabilitációs központtal is, amelyet éppúgy nem volna korekt hajléktalanszállónak neveznünk, ahogyan szeretetháznak sem, ezért inkább csak azt mondjuk rá, hogy menhely. A konzul kikapcsolta a számítógépet, bebillentyűzött egy számot a telefonba, és hosszasan beszélt az ország hivatalos nyelvén. Közben, mintegy önmaga szavába vágva, megkérdezte a Bélától, hogy megvan-e még a magyar útlevele, aztán tovább tárgyalt a másik nyelven. A konzulné régóta szerette volna, ha kettesben elmennek a hadvezér nevét viselő sétálóutcába, és lerajzoltatják magukat a Bélával, ám ezt a tervet is, mint annyi minden egye-

bet, addig halogatták, míg végül a Béla jött el hozzájuk. Még a rajzeszközeit is elhozta egy nagyobbacska nejlonzacskóban, meg az összecsukható széket is. Minden jel arra mutat, hogy ebbe a nagy nejlonzacskóba berakta az összes holmiját, ami csak jelenleg rendelkezésére áll ezen a világon. A rehabilitációs központ irodájában egy fehér köpenyes férfi szemügyre vette a Bélát, majd közölte, hogy ők ugyan hajlandók befogadni, de innét úgyis át fogják vitetni a kórház intenzív osztályára; nem volna tehát jobb, ha az excellenciás úr (ő pedig így szólította a konzult, excellenciás úrnak) mindjárt a mentőket hívatná? A konzul tehát elővette a mobiltelefonját, ismét bebillentyűzött egy számot, és éppoly hosszú, amilyen szaggatott párbeszédet folytatott. Aztán tíz perccel később ismét hívnia kellett ugyanezt a számot, és elnézést kellett kérnie; ugyanis amíg a Béla kórházba szállítását intézték, addig a Béla kisétált az ajtón és eltűnt. A konzul és a konzulné végigjárta a környező utcákat, hiába. Azzal nyugtatták egymást, hogy előbb-utóbb úgyis előkerül. Így is történt. A Béla már másnap hajnalban előkerült. Rendőrök találták meg a tengerparti sétány egyik padján, és megállapították, hogy az útlevele több mint huszonöt évvel ezelőtt lejárt. De nem ez volt a baj – ha egyáltalán bármi baj volt –, hanem az, hogy ekkor már a Béla órák óta halott volt. A boncoló orvos elmondta, hogy az illetőnek nyolc kilogrammot nyomott a mája, és a vastagbél faláról öszszesen tizenkét kilogramm kőkemény lerakódást távolítottak el. Ő még ilyet nem látott. Az az ember évekig úgy élt, hogy a szervezetébe jutó táplálék legnagyobb részét nem tudta megemészteni. Nem a tápanyag szívódott fel, hanem a bomlásából keletkező méreg. És közben úgy érezhette magát, mint akinek az egész hasürege csiszolópapírral van kitömve, ha tetszik érteni, mire gondolok. A Béla felboncolt és visszavarrt holttestével nem találkozott a konzul, csak az előző nap látott nejlonzacskóval, mert azt odaadták neki. A zacskón keresztül kitapintható volt az összecsukhatós szék, a mappa, valamint egy kisebb és egy nagyobb fadoboz. A ruhadarabokat és a cipőt a konzul nem vette át, mondván, hogy azokat rá kellene adni a holttestre. Ezzel a vélekedésével pedig rátapintott a Bélával kapcsolatos következő lényeges kérdésre. Mert ha a Bélának nincs is többé dolga a világgal, a világnak őt illetően még akad egy utolsó tennivalója. Nem közöm-

halottat, ezért is, meg azért is, mert észrevette, hogy közvetlenül a sír mellett áll egy jóformájú, fiatal diófa, mely kétségkívül terebélyesre fog nőni az évtizedek során, ha ki nem vágják. Diófa tövében pihenni három évig vagy talán annál is tovább: a konzul próbálta, de nem tudta elhessegetni ezt a gondolatot. A tisztelendő úr unott hanghordozással, kissé hadarva beszélt. Szavaiból az derült ki, hogy az elhunytat összetéveszti egy vízbefúlt halásszal, akiről jónak látta elmondani, hogy önzetlen jó barát volt, példás családi életet élt, és rendszeresen látogatta az istentiszteletet az alsóvárosi plébánián. Mikor idáig ért a beszédben, furcsállkodva körülnézett, mint aki nem érti, miért nincsenek itt a rokonok és a barátok. Megróvó pillantását azonban úgy is lehetett értelmezni, hogy valójában a konzul házaspár jelenlétét veszi rossznéven. Szemrehányó hangon közölte, hogy testvérünk mindöszsze negyvenkét éves volt, és a konzulban, aki már hatvan esztendős is elmúlt, ettől csakugyan ismét felébredt a bűntudat. Körülbelül ennyit mondhatunk a novella címében szereplő temetésről és annak előzményeiről. A szertartás után a házaspárnak sokat kellett gyalogolnia, mivel a temető bejáratától messzire találtak parkolóhelyet. Közben a konzul arra gondolt, hogy három év, akármilyen gyorsan elszalad, mégiscsak sok idő. Három év múlva, amikor a sírhelyhasználat lejár, ő már nem lesz itt. A belvárosban, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, letették a kocsit a központi parkolóházban, és végigjárták a hadvezérről elnevezett sétálóutcát. Közben elállt az eső. Az utcai zenészek muzsikáltak, a rajzolók pedig ültek a székeiken és rajzoltak vagy nézelődtek. A kávéházzal szemközt, a Béla megszokott helyén már egy új, ismeretlen rajzoló üldögélt, és olyan otthonos mozdulatokkal örökített meg egy esőkabátos japán férfit, mintha már a múlt héten vagy a múlt évtizedben is itt üldögélt volna. A házaspár ténfergett, nézelődött néhány percig, de mivel semmi keresnivalójuk nem volt a sétálóutcában, szép lassan elindultak a parkolóház felé. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, mégis majdnem teljesen közös volt annak érzése bennük, hogy egy közeli hozzájuk tartozót, egy vér szerinti rokont és hűséges jóbarátot veszítettek el.

DISPUTA Macskakő

bös persze, hogy ez a tennivaló konkrétan kire hárul. A konzulnak nem kevés fáradozásába került, míg kinyomozta a Béla magyarországi hozzátartozójának elérhetőségét, egy munkahelyi telefonszámot, mert a hozzátartozó időközben elköltözött Nyíregyházáról vagy Debrecenből, és egy dunántúli kisvárosban élt. Ráadásul hiábavalónak is bizonyult, mivel a hozzátartozó, egy ingerült női hang, azt mondta, hogy: őt nem érdekli, hogy meghalt az apja; ő az apját nem ismerte, nem is emlékszik rá; neki nincs pénze, hogy kiutazzék, a temetésre meg pláne nincs, továbbá egyedül nevel három gyereket, és azokat addig sem tudná kire hagyni; ő soha nem várt az apjától semmit, ellenben tőle se várjon semmit az apja. Azzal letette a kagylót. A konzulnak egy hasonló eset felmerülésekor már évekkel ezelőtt elmondták, hová kerül az ilyen gazdátlan holttest. Van egy hely; oda. Ő még ezt a helyet soha nem nézte meg; tudomásul vette, hogy hivatalba lépése óta két magyar állampolgár teste került erre a helyre. A Béla teste lesz a harmadik. Ám a konzulnak bűntudata volt a Béla miatt. Hiába mondta neki a felesége, hogy a Béla szabadon élt és szabadon akart meghalni. Állítólag az öreg elefántbikák is elbújnak, ha érzik, hogy végük lesz nemsokára. Az ilyesmit illik tiszteletben tartani, és a Béla különben is olyan rossz állapotban volt már, hogy a kórházban sem lett volna megmenthető. Mindez a konzult nem nyugtatta meg; arra is hiába gondolt, hogy a Béla szívtelenül élt, és holtában ezt a szívtelenséget kapja vissza. Ismét benyomkodott egy sokjegyű számot a telefonba, majd egy epikus jellegű, nagyívű elbeszélés hallatszott az ország nyelvén, gazdagon megtűzdelve rábeszélő célzatú, szónokias részletekkel. Ennek eredményeképpen a város vezetősége három évre szóló ingyenes sírhelyhasználatot ajánlott fel a központi temető egyik félreeső parcellájában, sőt a ravatalozót és a papot is ő bocsátotta rendelkezésre; a szertartás egyéb kellékeiről és mozzanatairól a konzulátus gondoskodott. Borús nyár végi napon zajlott a temetés, szemerkélő esőben. Ha a sírásókat nem számítjuk, négyen vettek rajta részt: a házaspáron és a papon kívül az egyszerű, de mutatós koporsóban maga Béla, illetve a teste. Neki már nem a saját lábán kellett kijönnie, és ami ennél is fontosabb, neki már nem kell visszamennie a temetőből a hétköznapokba. A konzul egy kicsit irigyelte a

21

Szálinger Balázs DISPUTA Macskakő 22

A sík (részlet) Mint amikor hangyák telepednek, távoli tájra – S látjuk előbb, hordozza magányát egy anyahangya, Ez most alkonyi nászrepülése utáni, az első Reggel, a szárnyát már levetette, a híme leszédült, Tíz méternyi magasból, névtelenül – de előtte Oly nemesen párzottak: méltó volt a halálhoz –, És mire násznépének vad felhője eloszlott, Fészkétől már végleg messze került ez a nőstény – – – Húzza magával terhét, tervekkel viselősen Áll meg néha, esetten – semmi se látszik a tervből, Ám van-e költő, látni akarni: mi készül e bájra Rászaporodni utólag, nincsen; – látni valóban, Hogy mit uszít a világra, ha apró szerve kitágul, S nincsen – s hogy kártékony? …nem, fönséges a hangya – – – Persze fölélte a végső cseppet a dajkamirigyből, Hát nincs más út, gazdanövényt keres: arra akácfát Lát, de a fát lakják már, és a kolónia boldog, Őrei egymást ugratják és játszanak éppen, Port dobigálnak a néma levéltetvekre, kacagnak, És rend látszik a bolyban s érett munkamegosztás – – – Nőstényünk csinosítja magát, és messzire csalja, Fűárnyékba, az egyiket, és a fejét leharapja, Aztán birkózik tetemével, hogy szaga annak Átjárhassa a sejtjeit, és már indul a mindig Jókedvű őrök fele, és azok ott szalutálnak – – – Már az akácfa kemény gyökerében lépked a nőstény, Már idegen folyosókon jár, vonszolja a terhét, Végül, a legvédettebb zugban, fölleli végső Célját, s látja, lehasznált fénye felől, a királynőt – – – Elszeret egy-két udvari hangyát, s párat a szélsőbb Tisztviselőkből, s már a pohárnok, az ételt Tálcán kínáló ficsúr is szeretője, tojások Elcipelőit s dalnokokat csábít a homályba, S ott a tojásait egy nap, nagy kínlódva, lerakja – – – Minden, s mintha örökké így ment volna, megy eztán: Már a saját anyjukra tekintenek úgy, ahogy az jár Egy idegennek, bősz undorral, az udvariak, már Őt zárják s közösítik ki, s megvonva az ételt Tőle, a régi királynő elpusztul, s a tojások, Békében, s a törődés jó melegére, kikelnek – – – S mert a sajátjaival kíván szaporodni a nőstény, Lassan az új faj lesz többségben a trónja körül, majd Már a hatalmának külsőbb gyűrűiben is, s csak Terjed az új faj, míg odakint, vihorászva gyanútlan, Őrzik az őrök a várost, nem tudván, hogy az udvar Belső forradalomnak fészke, s a vesztüket őrzik; Aztán őrségváltást rendel el új kapitányuk, S zöldfülű, nyegle, nyeletlen lurkók állnak a lesre – – – S épül az új nép első építménye: a régi Város becstelenül, némán, meglopva, lebomlik, Már anyagán hever, újra egyenlően vele, szépen – – – És indul, nagyüzemben, tombol az új fiasítás, És az akác gyökeréből más-más testi adottság, Rang és értelem árad, számlálatlan, a színre: a

DISPUTA Macskakő

Gyűjtögetésre, az építésre valók meg az őrök, Mások, bent, a tojások halmainál magasodnak, Végül, a párosodásra valók, kik a nagyszerű Napnak Fénysugarától távol töltik az életüket – mind, Mind egy fajból, melyt közös étel, a néma akác és Öntudatuk, mely a nőstény léte, határol el egynek – – – Persze az építőkre irányul a több figyelem most, És mindenki alájuk termel, vastagon élnek, S mert a vadászok nem hozhatnak elég eleséget Megnőtt étvágyukra, a tetveket elszaporítják S őrzik, azok meg, rabként, mézharmattal adóznak, S bár az akácfa legyengül, úgy mérik ki a hangyák, Jó érzékkel, a szolgák számát, hogy ki-kihajtson – – – S most, hogy a város a nagy fa köré s gyökerébe fölépült, Látjuk az útvonalaknak vastagodó vonalában az Egyre csodásabb ésszerűséget; mert a vadászok Környéküknek mindegyik pontját be-bejárják, Ismerik azt, s ahol úgy jó, megszabják a továbbot Máris az ismert szaggal, a szagban adatcsomagokkal, S sztrádák lesznek a fűben, s lesznek a főbb közügyeknek Fórumai, s meg-megtorpannak szólni a hangyák – – – Szorgalom és takarékosság, testvéri segítség, Bátorság, egyenjogúság, vakhit meg alázat S legfölül ösztönös összhang: kíméletlenül irtják, S földolgozzák, már kitanulva, a másszagú létet; S nem bánják, hogy nincs az egyénnek semmije: önként, Lelkesen áldozzák magukat, ha az érre hidat kell Verni, s a többi nem érez részvétet, ha a híd áll – – – Ámde eközben a fának környékét letarolják, Semmi sem emlékeztet a régire, semmi se zöldell Már körülöttük, s kínnal, mind messzebbre vadásznak; És, közeledve, a szarka, darázs fölkapja a lábát, S mindegy is: mert házitücsök s a giliszta kimúlt rég Ebből a tájból, és magevő apró madaraknak Sincs eleség itt; zord hegemónia ez, csak a hangyák S rabszolgáik furcsa magányát zengi a környék – – – S míg a királynő nagy kínok közepette vonaglik: Lelket plántál, lelkesedést visz a bolyba – de látni Senki se látja, a szájhagyományból félik a hangyák, S csak kisugárzik, mint megtartó eszme, föléjük – – – Épp ugyanígy lelt társat az ember, s vette be várát, Így használta a hűlő testmeleget sokasodni, Nőtt fel a tájhoz, végül mérte magához a tájat, Majd letarolta, s bár törvénye csak egy volt, Mindene át volt hatva ez eggyel; semmi előjog Vagy hagyomány nem volt fontos: csak a munka tagolta Több rétegre a népet – s minden réteg egyenlő: Ez volt egy-törvénye, amit gonddal csinosított Kedve szerint hevülő és hűlő évtizedekben, S így épült fel a síkon, Aranytó partjai mellé, Emberi szemmel föl sose mért mértéke alá, s most Éjszaka van, nem látjuk fényeitől, Anyaváros.

23

Vidéki sajtó – avagy a rendszerváltozás karikatúrája Görömbölyi László DISPUTA Kapualj 24

M

ásfél évtized telt el az első szabad választások óta. Több mint másfél évtizede ismét köztársaságban élünk, másfél évtizede működik a parlamenti demokrácia intézményi és jogi rendszere, másfél évtizede hatják át mindennapjainkat a piacgazdaság törvényei. És ez a másfél évtized talán már arra is alkalmas, hogy az általános – és általában helytálló, igaz – megállapításokon túl foglalkozzunk a részletekkel is. Tegyük fel például a kérdést: mit hozott ez a másfél évtized a sajtó területén? Változás – sőt, rendszerváltozás! – bekövetkezett itt is, ez egy pillanatig nem lehet vitás. Az már annál inkább, hogy az általában emlegetett rendszerváltozás minden illúzióvesztés, csalódás és csalódottság ellenére öszszességében mégis pozitív kicsengésű fogalma a „legalább valamivel jobb” értelemben érvényes-e a sajtóra. Ami a vidéki, megyei, helyi sajtót illeti, azt gondolom, a válasz egyértelműen: nem. Ezt az állítást próbálom a továbbiakban igazolni – persze, nem tudományos alapossággal, inkább csak adalékokkal, szempontokkal szolgálva az elhivatott kutatók ez irányú, előbb-utóbb elvégzendő munkájához. Kulcsszerepben a megyei lap Mindenekelőtt szeretném leszögezni: meggyőződésem szerint értelmetlenség a mai Magyarországon általában beszélni sajtóról, sajtószabadságról. Egyszerűen azért, mert a mögöttünk lévő másfél évtized messze nem volt elegendő arra, hogy kialakuljanak és érvényesüljenek a hazai sajtó egészére egységesen érvényes jogi keretek, nem utolsósorban a többé-kevésbé egységes etikai normák. Ebből a szempontból egészen más a helyzet az országos sugárzású elektronikus médiumoknál, az országos terjesztésű lapoknál, a magántulajdonban lévő regionális (jellemzően megyei) sajtóban vagy éppen az önkormányzati tulajdonban lévő helyi orgánumoknál. Terjedelmi korlátok miatt még csak meg sem kísérlem e különbözőségek bemutatását, inkább indokolni szeretném, hogy a továbbiakban miért foglalkozom alapvetően a megyei lapokkal. Sokan jól emlékeznek még rá, de mivel köztünk él egy olyan felnőtt generáció, amely 1990 táján még csak általános és középiskolás éveit élte, nem árt felidézni a

rendszerváltozás előtti magyar sajtó struktúrájának néhány – a továbbiak szempontjából fontos – jellemző vonását. A helyi sajtónyilvánosságban meghatározó szerep jutott a megyei napilapoknak. Az országos lapok többségét a fővárosban olvasták – a tipikus vidéki újságolvasó a megyei lapot járatta, s legfeljebb másodikként fizetett elő valamely országos napilapra. Nem utolsósorban azért, mert az országos és nemzetközi hírek fő forrása a rádió, majd a hatvanas-hetvenes évektől rohamosan terjedő televízió volt. Működtek ugyan körzeti rádióstúdiók is, de ezek részben a sugárzási körülmények, részben a korlátozott adásidő miatt nem lehettek versenyképesek a megyei lapokkal. Ez a korábban volt kitüntetett szerep önmagában is indokolhatná, hogy különös figyelmet szenteljünk a megyei napilapoknál bekövetkezett változásoknak. Az pedig már-már kötelezővé teszi ezt, hogy ha más körülmények között, más módon is, de a megyei lapok különleges helyzete a rendszerváltozás után is megmaradt. De maradjunk egyelőre a pártállami időkben. Fontos tudni, hogy az 1990 előtti négy évtizedben gyakorlatilag az egész sajtót az MSZMP (a fiatalok kedvéért: Magyar Szocialista Munkáspárt) irányította, s ennek megfelelően egy úgynevezett pártvállalat adta ki minden megyében az egyegy napilapot. (Volt két kivétel: Csongrád megyében és Borsod-Abaúj-Zemplénben két napilap működött, de ezek a „másodikok”, egyébként a megyeszékhelyek városi lapjai is ugyanebbe a struktúrába ágyazva jelentek meg.) Noha az MSZMP felügyelete egységesen érvényesült, hatása mégsem volt azonos az egyes megyei lapoknál. Részben a politikai enyhülés következtében, részben azért, mert az ötvenes években egyértelműen politikai megfontolásokból a pályára kerülők közül sokan életkoruk miatt, ritkábban szakmai okokból távoztak a szerkesztőségekből, a hetvenes években lassan-lassan megjelent egy új generáció. Közöttük egyre többen voltak a felsőfokú végzettségűek, akik általános műveltségben, társadalmi érzékenységben és szakmai felkészültségben a korábban jellemzőnél jóval magasabb szintet képviseltek. Ennek a generációváltásnak a lehetőségével azonban nem minden szerkesztőség élt egyformán. Sok

én időszámításom szerint a vidéki sajtóban 1988 volt a fordulat éve, 1990 pedig a „visszafordulaté”, hogy aztán néhány reményre is okot adó esztendő után világossá váljék: ha lehet is beszélni a megyei sajtóban rendszerváltozásról, illik hozzátenni, ez nem az a rendszerváltozás, amelynek akár a legcsekélyebb pozitív értékét is meg lehetne fogalmazni. Úton vagyunk 1988 a magyar belpolitikában is a fordulat éve volt. Aki ma azt állítja, hogy a májusi pártértekezlet után előre látta: nem egészen két esztendő múlva szabad választások lesznek Magyarországon, arról én azt állítom, nem mond igazat. Legfeljebb óvatos remények fogalmazódtak meg Kádár leváltásakor, hogy valami megmozdulhat, hogy talán mégis van esély egy emberibb módon működő társadalmi formáció kialakulására. De az tény, hogy szinte az egyik pillanatról a másikra elkezdett élni a társadalom, a belpolitikát valódi események és nem formális párthatározatok kezdték irányítani. És miközben forrongott a világ (legalább relatíve, a korábbi viszonyokhoz képest), a Hajdú-bihari Napló szerkesztősége maga volt az állóvíz. A nyár végén aztán megfogalmazódott a gondolat: meg kellene mutatni saját erőnkből, hogyan lehet jó újságot csinálni, mi is szerintünk a valódi újságírás. Külön, ide nem tartozó történet az 1989. március 15-én, a tudatosan vállalt közéleti-politikai újságírásban pártfelügyelet és pártjóváhagyás nélkül az országban elsőként az utcára került Úton című hetilap születése. Itt legyen elég annyi: minden ármánykodás, nyílt vagy rejtett akadályozás ellenére sikerült a vállalkozás. A Hajdú-bihari Napló három munkatársa (Dombrovszky Ádám, Görömbölyi László, Ráthy Sándor) és az Egyetemi Élet főszerkesztője (Turi Gábor) alkotta az Inform Stúdió Kft. kiadásában megjelenő lap első szerkesztőségét, amelyhez később csatlakozott (időrendben) Horváth Árpád, Porcsin Zsolt, Krecz Tibor és Sinka Zoltán, majd 1989 végén a Magyar Fórumhoz távozó Turi Gábor helyére Tóth Dénes. A lap e sorok írójának főszerkesztésével 1990 őszéig, az önkormányzati választásokig működött. Működhetett volna tovább is, de akkor még mi is hittünk a privatizációban és abban, hogy ennek révén visszakerülhetünk a megyei sajtóba, és ott folytathatjuk – új feltételekkel, új lehetőségekkel – azt, amit az Útonnal bő másfél évvel korábban elkezdtünk…

DISPUTA Kapualj

függött ugyanis attól, hogy a mindenkori vezetőség (akkor ez elsősorban a főszerkesztőt jelentette, szemben a mai kiadói dominanciával!) mennyire akart, vagy ha úgy tetszik, mert élni ezzel a lehetőséggel, hiszen a társadalmi problémákra érzékenyebb munkatársak megjelenése egyúttal potenciális konfliktusforrást is jelentett: nem volt könnyű egyensúlyozni az adott viszonyokat kritikusan bemutatni próbáló írások közölhetőségének megítélésekor a pártbizottságok tűréshatárán. Másrészt, ha létezett is a „főszerkesztői nyitás” szándéka, nem volt mindegy, hogy kik közül lehetett válogatni. Debrecen egyetemi városként szerencsés helyzetben volt a merítési lehetőséget illetően, és szerencsés helyzetben volt azért is, mert a Bényei József által a hetvenes évek közepén főmunkatársként, majd 1979-től 1990-ig főszerkesztőként jegyzett Hajdú-bihari Napló az elismerten legjobb megyei lapok közé tartozott. Ha elvonatkoztatunk a politikai korlátoktól és meghatározottságoktól, és kifejezetten csak az újságíró-szakmai szempontokat vesszük figyelembe, kimondható: a mai Hajdú-bihari Naplónak esélye sincs, hogy belátható időn belül képes legyen azt a szakmai minőséget produkálni. Két megjegyzést ehhez rögtön hozzá kell tenni. Az egyik: ha az 1990 előtti egy-két évtized sajtóteljesítményét akarjuk megítélni, természetesen nem tekinthetünk el a politikai korlátoktól – különösen nem a rendszerváltó években, 1989/90-ben mutatott szerkesztőségi és egyéni megnyilvánulásoktól. Annál is inkább, mert – és ez a másik megjegyzés – ez az agymosó technológia nem hagyta érintetlenül a többre érdemes fiatal munkatársak jelentős részének gondolkodását, magatartását sem. Csak kevesen voltak képesek legalább többé-kevésbé ragaszkodni elvekhez, értékekhez, vállalva ezzel akár a szerkesztőségi hierarchiában való előrejutás esélytelenségét is. Többségük vagy belátó-elfogadó meggyőződésből, vagy cinikus felhangokkal, esetleg tudatlanságból, de a lényeget illetően mégis azonos módon vált az akkori sajtónormák kiszolgálójává – többnyire feltétel nélkül, olykor egy-egy pártbizottsági jó szó reményében lelkes önkéntesként. Majd egyszer csak, mintegy varázsütésre, „a kor kihívására válaszul” a szabad sajtó felkent papjaiként, a demokrácia védelmezőiként mutatták magukat. Ilyen körülmények között, ebben az állapotban érte a megyei sajtót a rendszerváltozás, amely nem köthető pontos dátumhoz, de még az 1990-es évhez sem. Az

25

DISPUTA Kapualj 26

Az Úton megjelenése látványos hatással volt a Naplóra is. A szerkesztőség vezetői számára nyilvánvalóvá vált – nem utolsósorban a szerkesztőségben dolgozó szimpatizánsaink hatására –, hogy tovább nem folytatható az a struccpolitika, amely korábban jellemezte a lapot. Számunkra is meglepő módon néhány hónap alatt érezhető volt a változás: visszafogottan, kénytelen-kelletlen, de azért egyre gyakrabban foglalkozott a lap azokkal a témákkal, amelyekkel megyei lapként foglalkoznia kellett. A „hogyan” persze más kérdés, de ennek elemzése legyen a sajtótörténészek dolga. Ezzel együtt is kimondható: a változtatásra való képesség egyértelműen dicsérendő, elismerendő. Az már kevéssé, hogy 1989 őszén – amikor az Útont követően már országszerte megjelentek a hasonló indíttatású, a megyei szerkesztőségekből hozzánk hasonlóan kiváló, s tegyük hozzá, akkor ezzel nem csekély egzisztenciális kockázatot is vállaló újságírók által létrehozott hetilapok – a Napló szerkesztősége az új helyzetben is igyekezett magát jól pozicionálni, hogy ezt a ma divatos marketinges kifejezést használjuk. Ennek jegyében született meg a november 2-án az újságban is megjelent „függetlenségi nyilatkozat”, amiből érdemes idézni egy-két mondatot: „A Hajdú-bihari Napló szerkesztőségének munkatársai három újságíró kivételével kijelentik, hogy … az újságot ezentúl valamennyi párttól független, önálló, a progresszív helyi és nemzeti hagyományokra támaszkodó, demokratikus orgánumként kívánják szerkeszteni.” „Vállaljuk a hiteles, pontos, korrekt tájékoztatást az élet minden közérdeklődésre számot tartó jelenségéről és eseményéről, bármely alkotmányosan működő szervezethez vagy párthoz kötődjenek is. Figyelmünk középpontjában továbbra is (kiemelés tőlem) az adott országrész valósága áll.” „A szerkesztőség továbbra is (kiemelés tőlem) alapvetően fontosnak tartja a szakmai-etikai hitelességet…” Három „renitens” nem volt hajlandó aláírni a nyilatkozatot – félreértés ne essék: a demokratikus fordulatot nagyon is akarták, a pálfordulással viszont nem vállaltak közösséget. Pozderka Judit a szerkesztőség tagjaként még sokáig volt kénytelen viselni ennek minden hátrányos következményét; Krecz Tibor és Sinka Zoltán viszont akkor már félúton volt felénk, pár héttel később az Úton szerkesztőségében dolgoztak. Azt hiszem, ebben a nyilatkozatban sűrűsödik mindaz, amit sajtóbeli rendszerváltozásként elkönyvelhetünk. Jól el lehetne

szórakozni azon, hogy ha a szerkesztőség „továbbra is” a válóság tükrözését és a szakmai-etikai hitelességet állítja középpontba, akkor miért kell ezt külön hangsúlyozni. Vagy mégis azért, mert ez már egy másfajta valóság lesz és másfajta hitelesség? Ha így van, akkor miféle hitelesség lehet az, amit azoktól várhatnak az olvasók, akik korábban másképpen voltak hitelesek. De akkor nem volt kedvünk ezen szórakozni, és azt hiszem, erre ma sincs okunk. Talán ezzel, ekkor kezdődött az, ami ma olyannyira jellemzője a megyei lapoknak: úgy csinálunk, mintha valódi újság, a hiteles és objektív tájékoztatás fórumai volnánk, és ügyes technikákkal ezt igyekszünk elhitetni a laikus olvasókkal is. Akik jelentős része ezt el is hiszi, mert nem lát át a csalafintaságokon. Szakmai felelősség kérdése ez, éppen úgy, mint mondjuk a suszteré, aki bár tudja, hogy a vevő nem képes pontosan megítélni a cipő minőségét, tartósságát, mégis jó cipőt készít. (Kétségtelen tény: nem minden suszter gondolkodik így…) Ha mégis van különbség, akkor az az újság szellemi tartalmából következik: a minőség itt nem időben korlátozott használatban, fizikai-műszaki paraméterekben méretik meg. A hatásmechanizmus nemcsak áttételesebb, de egyúttal hosszabb távon ható: ezer és ezer olvasó (néző, hallgató) tájékozottságát, a világban való eligazodását szolgálja (vagy éppen nem szolgálja!) a sajtó. Elmulasztott lehetőségek Joggal tehetjük fel a kérdést: ha el is fogadjuk, hogy az eddig leírtak – ha úgy tetszik, az emberi tényezők – fontos szerepet játszottak a későbbi történések alakulásában, miért nem volt képes a politikai rendszerváltozás olyan új mechanizmusokat létrehozni, amelyek ellensúlyokat, egyúttal egy normális(abb) működésre esélyt adó keretet szabtak volna a megyei lapok további létének, szakmai lehetőségeinek és kötelezettségeinek? Nos, következzen az elmulasztott lehetőségek listája. Amint korábban szó esett róla, a megyei újságok évtizedeken át az MSZMP lapjaiként működtek, majd az MSZP megalakulása után a régi-új párt volt a lapgazda. Emlékezetes, milyen ádáz viták dúltak 1989/90-ben a pártvagyonról, ráadásul lépten-nyomon kiderült, hogy a megyei lapok tulajdonviszonyai még az átlagosnál is tisztázatlanabbak. Számos indoka lehetett volna az 1990 tavaszán hivatalba lépő Antall-kormánynak, hogy első intézkedései között kvázi államosítsa ezeket a lapokat, és az új viszonyok

ami egyes, a lapok szempontjából különösen fontos kérdésekben mondjuk 81 százalékos többséget kíván. Lássuk be: ez nemcsak valódi, de az új helyzetben alkalmas korlát is lehet. Hiszen a gazdálkodás eredményéből döntően az azt finanszírozó, irányító tulajdonos részesedik, viszont a lap mint szellemi produkció értelmes szakmai kontroll alatt működik, nem válik puszta árucikké, a profitszerzés tetszés szerint kiaknázható forrásává. Az úgynevezett dolgozói üzletrésznek azonban két lehetséges formája volt: elvileg megvalósulhatott ez fel nem osztható, közös tulajdonrészként vagy nevesített tulajdonrészek összességeként. A közös tulajdonrész lényege, hogy az nem tehető pénzzé, anyagi értelemben szinte jelképes, hiszen a tulajdonosok a mindenkori szerkesztőség (és kiadó) tagjai, függetlenül attól, hogy éppen ki megy el máshová dolgozni vagy ki az új munkatárs. A döntéshozásban pedig mindig az aktuálisan létező közösség által választott képviselők vesznek részt – értelemszerűen a közös érdekeket képviselve. Ezzel szemben a nevesített dolgozói tulajdon azt jelentette, hogy a privatizáláskor éppen ott dolgozó emberek egyenként hozzájutottak valamekkora, forintban kifejezhető üzletrészhez. Ha meggondoljuk, hogy a Hajdú-bihari Napló ára úgy 60–70 millió körül mozgott, ennek a 20 százaléka 12–14 millió forint. Számoljunk 50 dolgozóval, az átlagosan 240–280 ezer forint. Mindez 1990ben, amikor a 20–25 ezer forintos fizetések igen jó keresetnek számítottak! Ráadásul ezt az összeget minden szerkesztőségben egyedileg meghatározott rendszer szerint osztották szét, hol ezt, hol azt figyelembe véve – munkaviszony, képzettség, beosztás stb. –, és persze olyan rendszer nem volt, amely a hangadók, a vezető munkatársak számára kifejezetten hátrányos lett volna. Amikor ennek a nevesített üzletrésznek a lehetősége felvetődött, annak csábító volta miatt a közös üzletrész mint értelmes, megfontolandó változat, már szóba sem került. Bizony, ez is hozzátartozik a sajtóbeli rendszerváltozás történetéhez. És még egy adalék, amolyan hab a tortán. Az imént már említett kétéves foglalkoztatási garanciát kétségkívül betartották az új tulajdonosok, gyakran szóba is került ez mint példaértékű, emberséges eljárás. (Hogy ez mennyire volt indokolt egy olyan pályán, ahol éppen a rendszer változása tette kérdésessé a korábbi rendszerben dolgozók nyilvánvaló alkalmasságát, azt most ne firtassuk.) Arról viszont nemigen esett

DISPUTA Kapualj

által megkövetelt új szabályok szerint teremtsen immár jogállami feltételrendszert a további, politikai szervezetektől valóban független, szakmailag a polgári demokráciák normáinak megfelelő működésre. Hogy miért nem került erre sor, talán soha nem tudjuk meg, legfeljebb sejthetjük, hogy a háttérben zajló egyezkedések-alkudozások áldozatai lettek a megyei lapok. Szeretném remélni, hogy ha így is volt, csak azért következhetett be, mert az akkori politikai elit nem ismerte fel a kérdés jelentőségét – egyebek között a demokrácia normális működése szempontjából. Sőt, nemcsak a tabula rasa maradt el, de helyette egy olyan privatizációs kényszert írt elő a kormány, amiről előbb-utóbb alighanem megállapítja a (sajtó)történettudomány, hogy minden idők legnagyobb baleksága volt – már persze, ha a történészek megtalálják az ezzel többé-kevésbé egyenértékű tudományos terminológiát. Az MSZP-t 1990 nyarán arra kötelezték, hogy nyilvános pályázaton adja el a megyei lapokat, mégpedig „szigorú korlátokkal”. (Hogy miért az idézőjel, mindjárt kiderül.) Azaz előírták: a külföldi tulajdon aránya legfeljebb 49 százalék lehet, és legalább 20 százaléknak úgynevezett dolgozói üzletrésznek kell lennie, továbbá minden dolgozónak két év foglalkoztatási garanciát kell adni. Ebből akár arra is következtethetünk, hogy gondosan ügyeltek a magyar többségi tulajdon megtartására, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ez az 51 százalék elegendő volt-e, vagy ennél szigorúbbnak kellett volna lennie a korlátnak. Ezen azonban azért nem érdemes még csak elgondolkodni sem, mert gyakorlatilag semmilyen korlát nem volt. A technika a következő. A külföldi befektető keres egy alkalmas magyar partnert (mondjuk egy bankot), aki méltányos hozadék ellenében hajlandó eljátszani egy rövid, fél évig, egy évig tartó szerepet. A befektető a 49 százalékot a saját nevében teszi le, a 31 százalékot viszont elhelyezi a bankban, amely ezt az összeget saját részként „adja elő” a pályázatban. A következmény: néhány hónap után a bank formálisan is eladja a tulajdonrészét a külföldi befektetőnek – aki jót mosolyog a gondos kormányzati szabály 49 százalékos korlátján, zsebében immár 80 százaléknyi tulajdonrésszel. Ha valaki azt gondolja, hogy mindez csak kitaláció, téved: ez a színtiszta valóság. De még mindig ott van az a 20 százalék, talán azzal is lehetne valamit kezdeni. Hiszen sok múlik a társasági szerződésen, ki lehet kötni abban olyan szabályokat,

27

szó a nyilvánosság előtt, hogy a szerkesztőségek és kiadók vezető munkatársainak – főszerkesztők, főszerkesztő-helyettesek, kiadóigazgatók és főkönyvelők tartoztak ebbe a sorba – az eladó MSZP három évre kötött ki nemcsak foglalkoztatási, de beosztásban tartási garanciát! Maradtak tehát 1994 közepéig-végéig a helyükön azok, akiket még az MSZP vagy rosszabb esetben az elődpárt MSZMP nevezett ki. Félreértés ne legyen: nem a személyek a fontosak itt – voltak közöttük sokfélék, és lettek 1990 után még többfélék. A mechanizmus az érdekes, a rendszerváltozás karikatúrája: miközben az ország az első szabad választáson 10 százaléknyi bizalmat adott az MSZP-nek, a nyolcmilliós vidék-Magyarország tájékoztatását egy teljes parlamenti cikluson át ennek a 10 százalékos pártnak a kinevezettjei irányították – néhány véletlenszerű kivételtől eltekintve. Íme, a végre szabad, demokratikus, független Magyarország szabad, demokratikus, független vidéki sajtója!

DISPUTA Kapualj

Szellemi prostitúció, deficites demokrácia

28

Innen pedig már egyenes út vezetett ahhoz, aminek tanúi vagyunk – a többi megyei laphoz képest az FVD (Funk, Verlag und Druckerei GmbH) birodalmához tartozó három lapnál, a Naplón kívül a Kelet-Magyarországnál és az Észak-Magyarországnál ugyan némi, szakmai szempontok érvényesülésére is esélyt adó átmeneti időszakot követően. Abban itt, Északkelet-Magyarországon sem volt különbség más vidékekhez képest, hogy a tulajdonos nemcsak felajánlotta, de határozottan szorgalmazta is a dolgozói üzletrészek felvásárlását, így aztán előbb-utóbb az a bizonyos korlátozott, maximum 49 százalékos tulajdonrész elérte a száz százalékot, ami alighanem példátlan a viszonylag fejlettnek mondható polgári demokráciákban. (Ne tévedjünk: nem arról van szó, hogy piacgazdasági körülmények között lehet-e külföldi tulajdonosnak lapja: ésszerű, a monopóliumok létrejöttét korlátozó szabályok mellett miért ne alapíthatna bárki új lapot, ezzel akár segítve is a hírversenyt. Hanem arról, hogy sok évtizedes hagyományokkal rendelkező, az ország szellemi kincsének részét képező lapok kerülhetnek-e teljes mértékben külföldi kézbe, ráadásul úgy, hogy a korábban kialakult monopolszerepet nemcsak kihasználják, de a megengedő jogi környezetben szinte a végletekig „be is betonozzák”!)

A különbség ezen a tájon annyi volt, hogy 1997 tavaszáig egy olyan ügyvezető irányította az FVD magyarországi befektetéseit, aki német állampolgárként a német sajtó szokásain nevelkedett, és megpróbálta ezeket a szakmai normákat érvényesíteni a magyar viszonyok között is. Az ő menesztése új korszakot nyitott: a megyei lapok a magánvállalkozás természetes érdekrendszerében működnek. Fontos hangsúlyozni: természetes, meg nem kérdőjelezhető értékrendszerében! Azért, ami a megyei lapokkal történt, történik, nem a jelenlegi tulajdonosok a felelősök, hiszen ők azt teszik, amit tenniük kell a saját magánérdekükben, tenniük lehet az adott jogszabályi környezetben, az impotens szakmai érdekvédelem aszszisztálása mellett. A lapok tartalmát két alapvető szempont határozza meg: legyen olyan, hogy minél többen akarják olvasni, megvenni, előfizetni – és persze, hogy többen akarnak szép lányokat látni, mint értő elemzéseket olvasni például a színházi évad teljesítményeiről. És legyen lehetőleg minél konfliktusmentesebb, azaz a valóságfeltárásra, az elemzésre, a vitázó vélemények közlésére való elvetemült szándékok ne veszélyeztessék a potenciális hirdetőpartnerek (értsd: az összefonódott politikai és a gazdasági elit tagjainak) fizetőképességben megnyilvánuló jóindulatát. A felelősség mindazoké, akik bár tehettek volna, tehetnének ez ellen, nem tettek és nem tesznek, sőt, közösséget vállalnak mindezzel – a laikus olvasó számára mintegy legitimálva a szellemi prostitúció eme sajátos formáját. Hosszú a sor: döntéshozók, akik képtelenek felismerni a bajt; döntéshozók, akik felismerik a bajt, de nemhogy gyógyítani képtelenek, még orvosért se kiáltanak; értelmiségiek, akik látják a veszélyt, de nem emelik fel a szavukat – és persze azok az újságírók is, akik egykor megszerzett nevükkel hitelesítik a hiteltelenséget. A következmények szinte végzetesek, beláthatatlanok. Ezekben a szerkesztőségekben az újságíró fogalma egészen mást jelent, mint amit jelenteni kellene. Nem hozzáértés, szakmai felkészültség, társadalmi érzékenység, műfaji biztonság a követelmény, hanem az újra és újra megfogalmazott úgynevezett „sikerkritériumok” szolgai teljesítése. Információközlés, szórakoztatás a maximum, ami tulajdonosi elvárásként megfogalmazódik – és ezzel párhuzamosan válnak egyre terhesebbé az életkoruk vagy „csupán” egzisztenciális kiszolgáltatottságuk miatt még „bent

lati funkciókat – és ez az, amiről a külföldi magántulajdonos tudomást sem vesz. Ismét tegyük hozzá: nem is várhatjuk ezt tőle! Ez nem változtat azon a tényen, hogy ebben a struktúrában szükségszerűen korlátozódik a véleményszabadság, a politikai hatalom ellenőrzésének a funkciója. Érdekes, látványos példáját adta ennek éppen a szabad sajtó napján a Napló testvérlapja, az ÉszakMagyarország. Az ünnepi számban kétoldalas összeállítást közölt arról, hogy érvényesül-e a sajtószabadság – egy rögtönzött telefonos közvélemény-kutatás eredményeit kommentáltatta a helyi sajtóorgánumok vezetőivel, sőt, még két politológussal is. A részletek nem érdekesek (pontosabban: nagyon is érdekesek volnának, de az egy másik írás tárgya lehetne), a lényeg: valamennyi megszólaló csupán azt hangsúlyozta, hogy ma megfelelő jogi keretek biztosítják a sajtószabadságot. Ami igaz is! A probléma csupán az, hogy a sajtó szabadsága nem valami öncélú dolog – arra azért van szükség, hogy a polgárok hozzájussanak mindenféle véleményhez (természetesen az alkotmányos kereteken belül), részletes, átfogó, elemző képet kapjanak az életüket meghatározó folyamatokról, és ha nekik közérdekű, közügyeket érintő mondanivalójuk van, akkor elmondhassák azt a nyilvánosság eme kiemelten jelentős fórumán! Nos, erre a rendszert váltott vidéki sajtó jelen körülményei között alig van esély. Talán eljön az idő, amikor másként lesz, amikor a helyi társadalom nemcsak felismeri, hogy szüksége van a valódi nyilvánosságra, de tenni is hajlandó annak megteremtéséért. Kérdés, hogy ha el is jön egyszer ez az idő, lesznek-e még újságírók, akik képesek megkülönböztetni az interjút a riporttól, az információt a tudósítástól, és lesznek-e szerkesztők, akik sejtenek valamit arról, mi az a szerkesztés.

DISPUTA Kapualj

ragadt”, a szó eredeti értelmében újságíróknak tekinthető újságírók. Mindez természetesen meghatározza az utánpótlás minőségét, egyre nagyobb sebességgel működtetve egy öngerjesztő leépülési folyamatot. Olyan emberek is kerülhetnek a mai megyei lapoknál rovatvezetői, szerkesztői pozíciókba, akik abban a korábban emlegetett, hetvenes-nyolcvanas évekbeli Napló szerkesztőségében talán munkatársak sem lehettek volna. Az pedig, hogy újságírói gyakorlattal (annak minőségét már ne is említsük!) egyáltalán nem rendelkező ember legyen a Napló főszerkesztője, utoljára 1977–79 között, egy rövid átmeneti időben fordulhatott elő. Mindeközben a megyei lap – számos ok miatt – vidéken ma is meghatározó szerepet játszik, a közvélekedésben az jeleníti meg leginkább az „újságírást”. Mindez persze „csak” a megyei sajtó rendszerváltozásának szakmai deficitje, de szólni kell a társadalmi deficitről, vagy egyértelműbben fogalmazva: a demokrácia deficitjéről. Az egyetlen megyei lap kitüntetett szerepet kap a helyi nyilvánosságban – nem utolsósorban azért, mert a gombamód szaporodó elektronikus médiumok nem képesek oldani ezt a tájékoztatási monopóliumot. Részben, mert nézettségükhallgatottságuk az elektronikus médiapiac óriási kínálatában törvényszerűen korlátozott, részben, mert ezek többsége reklámrádió, minimális közszolgálati funkcióval, részben, mert a szakmai színvonal ott sem éppen kiemelkedő… És ne hallgassuk el: az önkormányzati tulajdonú orgánumok – akár nyomtatottak, akár elektronikusak – még oly jó szándékú törekvések mellett sem képesek átlépni a saját árnyékukat. Éppen ezért a politikai intézményrendszertől független megyei lapnak kellene tudatosan vállalnia az adott helyzetben senki más által be nem tölthető közszolgá-

29

Volt egyszer egy tüntetés S. Varga Pál

Összeállította:

DISPUTA Kapualj 30

Tüntetés Debrecen duplán fizet? 1988. október 3., este fél 6. Sötétedik. Arra a tüntetésre igyekszem, amelyet a Magyar Demokrata Fórum debreceni szervezete, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének helyi vezetősége, a KISZ Kossuth Lajos tudományegyetemi bizottsága, a Balközép, a Bölcsészeti Szakkollégium, a Jászi Oszkár Kör és az agráregyetem Második Nyilvánosság Klub öntevékeny hallgatói csoportok hirdettek a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében. Előttem a Hunyadi János utcán két egyenruhás rendőr sétál. Egyikük – talán csak megszokásból – megmegemeli gumibotját. Meggyorsítom a lépteimet, kikerülöm. A művelődési központ előtti téren már gyülekeznek azok, akik hallatni kívánják szavukat ebben az egész országot érintő ügyben. A hangszórókból a Kék-Duna keringő dallamai áradnak, de senkinek nincs kedve táncolni. A rendezők az alkalmi pódium mellett tanácskoznak. Ahogy az óramutató a hatos felé közeledik, egyre többen érkeznek. Egyedül vagy csoportosan, főleg fiatalok. Transzparenseket emelnek a magasba: „Népszavazást követelünk!” „Meddig hallgassunk?!” feliratokkal. Idős hölgy álldogál magányosan. Szokatlan jelenség a fiatalok sűrűjében. Mielőtt kezet nyújt, hogy bemutatkozzon, lehúzza vékony kesztyűjét. – Nemes Györgyné vagyok – mondja. – Nyugdíjas. – Miért vesz részt ezen a tüntetésen? – kérdezem. – Fáj a szívem Nagymarosért. Öt hetet töltöttem ott a nyáron. Az a vidék csodálatos adománya a természetnek. S most mindezt elpusztítják. Hallgattam a televízióban, amint egy „főember” mentegette a tervet. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy abba kellene hagyni a vízlépcső építését. Még akkor is, ha büntetést kell fizetnünk, hisz dobtunk ki pénzt az elmúlt évtizedek alatt más haszontalan dologra is. Most nagyon szurkolok, hogy ne legyen semmi rendzavarás. Komoly ügyről van szó, mely komoly s felelősségteljes fellépést kíván. Kovács Györgyöt a Kossuth-egyetemisták csoportjából hívom el rövid beszélgetésre. – Miért ellenzi a vízlépcső építését, és mit remél ettől a tüntetéstől? – Ellenzem, mert ez a 100 milliárdos beruházás az ország mai gazdasági helyzeté-

ben felelőtlenség. A közreadott információkból kiderült, hogy ennek a pénznek a megtérülése bizonytalan. Az ország minden állampolgárát sújtó hatalmas anyagi teher mellett pedig a környezetkárosító hatás is nyilvánvaló. Úgy gondolom tehát, hogy semmi nem indokolja a vízlépcső megépítését a hatalmi és presztízsszempontokon kívül. Egy ilyen baklövés ellen tiltakoznia kell minden felelősen gondolkodó embernek. Ezért vagyok itt. Hogy mit remélek ettől az akciótól? Nem tudom megítélni a hatását. Mégpedig azért nem, mert eddig a Parlament és a képviselők munkája teljes mértekben formális volt. Most majd kiderül, hogy valóban érett-e ez a képviselőcsoport a parlamenti munkára. Magam is tapasztaltam és sokaktól hallottam, hogy meg se kérdezték a választók véleményét. Akkor hogyan lehetnek ezek a nép képviselői? A reformkorban a „követutasítás” módszerét alkalmazták, ez azt jelentette, hogy a megválasztott személy csak a választók véleményét képviselhette, nem térhetett el ettől. Ezt kellene a mai gyakorlatban is alkalmazni. Elhal a zene, kezdődik a nagygyűlés. Egyetemista beszélgetőpartnerem még utánam szól: – Nézzen szét! Ez a debreceni mentalitás. Ezren ha eljöhettek. Bezzeg a bóvlikat kínáló vásáron felvonult a város apraja-nagyja. Azért mégiscsak megtöltjük a teret, és fönn, a művelődési központhoz vezető „hídon” is szoros sorfalat állnak az érdeklődők. Sokan a gyerekeiket is elhozták. A város vezetői közül viszont senkit nem látok. Varga Pál egyetemi tanársegéd, a tüntetés egyik szervezője, megkéri a résztvevőket, tanúsítsanak az ügyhöz illő magatartást, majd bejelenti, hogy Szekeres László, a Nagymaros Bizottság és a Bajcsy-Zsilinszky Társaság tagja kíván szólni. – A mi nemzedékünk – mondja – annyi káros, szennyező anyagot szívott már magába, hogy elmondhatjuk, fertőzött nemzedék vagyunk. Meg kell akadályozni, hogy a gyerekeinknek is ez a sors jusson. Szekeres László kifejezi azt a reményét, hogy Magyarország egyszer eljut oda, hogy a népakarat érvényesül.

választóik előtt! Tiltakozunk amiatt, hogy az országgyűlési képviselők – visszaélve a bizalommal – általában nem választóik, hanem a kormány és az MSZMP álláspontját képviselik. Amennyiben ez a jövőben is így lesz, megfontolás tárgyává kell tenni a képviselők visszahívását és az országgyűlési választások előrehozatalát, hogy a népet olyanok képviseljék, akik eleget tudnak tenni megbízatásuknak. A Kossuth Lajos Tudományegyetem öntevékeny csoportjai nevében Szirák Péter követeli, hogy népszavazás döntsön a vízlépcső ügyében. Hangsúlyozza, hogy a társadalom aktív részvételt kíván sorsának alakításában, nem akarja kizsákmányolni a természetet, és ivóvizet akar szennyvíz helyett. Mészáros Ferenc vízépítő mérnök, a Duna Kör tagja azt elemzi, hogy miért ragaszkodik a politikai vezetés – a tömegek tiltako-

DISPUTA Kapualj

Valuch Tibor a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szervezetének nevében beszél. – Azért gyűltünk ma itt össze – hangsúlyozza –, hogy kifejezésre juttassuk félelmeinket, kételyeinket és tiltakozásunkat, hogy hangot adjunk a magyar jövőért érzett felelősségünknek. Jogosan félünk attól, ha az eddigi gazdaságirányítási és politikai gyakorlat nem változik meg alapvetően, a mi gyerekeink már nem láthatnak erdőt, nem lesz tiszta ivóvizünk, és tiszta levegő sem lesz. Ha nem történik jelentős változás az országos és helyi politikában, valamint a mi magatartásunkban, akkor gyerekeinknek semmi esélyük sem lesz arra, hogy nyugodt lelkiismeretű, demokratikus viszonyok között élő, szabad magyar polgárok lehessenek. S ezeket a kérdéseket nem lehet pusztán vállrándítással elintézni. A TDDSZ képviselője a vízlépcsővel kapcsolatosan elmondja: – Az erőmű árát a debreceni polgárok duplán fizetik meg, mert a milliárdokat elnyelő építkezéshez szükséges pénzt többek között a debreceni vízügyi beuházások visszafogásával, illetve elhalasztásával teremtik elő. Ennek értelmében nem kezdenek hozzá olyan szennyvíztisztító megépítéséhez, melynek hiányában néhány éven belül katasztrofálissá válhat a szennyvízhelyzet városunkban. Végül Valuch Tibor hangsúlyozza: – Nekünk erre a vízierőműre jelenleg nincs pénzünk. Ha kellő felelősséggel gondolkodunk jelenünkről és jövőnkről, ha komolyan vesszük azt, hogy nem alattvalók, hanem polgárok vagyunk, akkor határozottan ki kell jelentenünk, hogy nem adunk több kitöltetlen csekket sem a kormányzatnak, sem azoknak az országgyűlési képviselőknek, akik Hajdú-Bihar megyét, vagyis minket képviselnek. Vegyék tudomásul, hogy tevékenységükről el kell számolniuk

31

32

DISPUTA Kapualj

33

DISPUTA Kapualj

DISPUTA Kapualj

zása ellenére – a vízlépcső megépítéséhez. Elmondja, hogy a meggyőzés érdekében főleg a hajózásra és az energiatermelésre hivatkoznak. De hamis az a prognosztizálás, hogy a Dunán lényegesen növekedne a hajózás, és téves az a megállapítás, hogy az ország energiaigénye a következő években jelentősen megnő. Zsótér Zsolt a KLTE KISZ-szervezete nevében felháborítónak nevezi a Bős–Nagymaros ügyében aláírt szerződéseket: – Aláírói semmibe vették az ország érdekeit és a közvéleményt. Ha az eddig elköltött 15 milliárdot a húzóágazatokba invesztálták volna, nem tartana itt a gazdaság, vagy ha az oktatásra fordították volna, nem jutnának koldusbotra az egyetemek. Az alkotmány 30. paragrafusa értelmében népszavazást követelünk és közmegegyezést, hogy a vízlépcső ne terelje el a figyelmet más, fontos dolgokról. Zsótér Zsolt is hangsúlyozta, hogy a képviselők nem az országot, hanem önmagukat képviselik. Szegfű András szociológus, a Duna Kör tagja azt fejtegeti: ha megépítik az erőművet, 107 milliárdba kerül az országnak. Ha feladjuk a nagymarosi terveket és Bős folyamatosan üzemel, körülbelül 30 milliárd lesz a bekerülési összeg. Ha megfizetjük a kártérítést, még mindig 70 milliárd áll szemben 107 milliárddal. Szegfű András a nagymarosi és visegrádi táj védelméről is beszél, és úgy véli, ha a

34

kormány elhatárolná magát a múlt hibáitól, nem veszítené el hitelét az emberek előtt. Turi Gábor a Magyar Demokrata Fórum debreceni csoportja képviseletében beszél: – Nagymarost hegyek, folyók, pusztaságok választják el Debrecentől, de az itt élők ugyanolyan részesei – szenvedő alanyai – annak a döntéshozatali mechanizmusnak, amely a nép nevében, de nem a nép részvételével hoz határozatokat a nemzet sorsát érintő ügyekben. Nagymaros legfőbb politikai üzenete számunkra, hogy demokrácia, azaz valódi népképviselet, széles körű nyilvánosságban megfogalmazódó jogállamiság megteremtése nélkül nem lehet országot igazgatni, jelent és jövőt tervezgetni. A nagygyűlést Kun János előadóművész összeállítása színesíti. Végezetül Varga Pál felolvassa azt a levelet, amelyet a miniszterelnöknek, az országgyűlés elnökének és a megye képviselőinek a tüntetés résztvevői eljuttatnak. Ebben kérik, hogy a vízlépcső-beruházást függesszék fel, az információs monopóliumot számolják fel, és népszavazás döntsön az erőmű további sorsáról. Elénekeljük a Himnuszt. Nincs rendbontás, fegyelmezetlenség. A civil ruhás rendőröknek nem akad dolguk. (Debrecen c. hetilap, 1988. október 7.) Fazekas Valéria

A nagy trükk Charles Glásznosztyovics*, a nagy üzbég varázsló megneszelte, hogy országa keleti vidékén felbőszült emberek cirkuszolni fognak. (Pedig az előadás nem volt kiplakátolva.) Nosza, Charles Glásznosztyovics fejébe csapta misztikus cilinderét, s varázsigéket mormolva felpattant ezerötös szolgálati varázsszőnyegére. A televízió fél nyolcas helyszíni közvetítése egyenesben hozta Charles Glásznosztyovics nagy trükkjét. Premier plánban a cilinder. Charles Glásznosztyovics marokra fog száz embert, bele a cilinderbe, emberek eltűnnek, finom meghajlás. Újabb száz ember, újabb eltűnés, újabb meghajlás. Hétszáz bizony, dalolva ment, cilinderbe, kelet-üzbég cirkuszoló. Csoda, hogy háromszázan megmaradtak. A nézők úgy eltátották a szájukat, hogy még tapsolni is elfelejtettek. Charles Glásznosztyovics elégedetten tért nyugovóra a cirkuszkocsiban. Hamar elszunnyadt. Hatalmas cilinderről álmodott, amelybe még azt a maradék háromszázat is bele lehet palmírozni.

Ám álmában kicsúszott kezéből a meglévő – 57-es mintájú – szürke fejfedő, s a varázserő megfogyatkozott. A begyömöszölt hétszáz ember szökdösni kezdett kifelé. A kilencórás képújság szerkesztője már ötszázat látott. A tízes rádióhírekben már mind az ezerről tudtak. De Charles Glásznosztyovicsot mindez már aligha zavarta. Ő megcselekedte, amit megkövetelt a cirkusz. A nagyközönség látta, hogy háromszáznál egy százzal sincs több a porondon – vagy legalábbis hallani vélte Charles Glásznosztyovics szuggesztív hangja hallatán. Az a néhány holdkóros meg, aki még tízkor is rádiót hallgat, megérdemli. Úgy kell neki. Magára vessen. Másnap egy artista, aki benne volt a cilinderben, vulgo csalásnak minősítette a rádió nyilvánossága előtt a nagy trükköt. De ne higgyünk neki. Nem igaz, hogy Debrecenben hétfőn ezer ember tüntetett a bős–nagymarosi vízlépcső ellen. Pável Cirkuszovics

Hétfőn délután tüntetés volt Debrecenben. Vagy talán inkább nagygyűlés, ezekkel a fogalmakkal még ismerkednünk kell, a mindenapi élet ez esetben megelőzi a törvényalkotást, hiszen éppen mostanság vitatkozunk országszerte az egyesülési és gyülekezési törvény tervezetének pontjairól. A tény viszont tény, a Kölcsey művelődési központ előtti téren több százan voltak, beszédek hangzottak el – egytől egyig a bős–nagymarosi vízlépcső építése ellen –, leveleket intéztek felelős vezetőkhöz és testületekhez. Egy évvel ezelőtt még nehezen lett volna elképzelhető egy ilyen megmozdulás, a közvélemény ma is vegyes érzésekkel fogadja. Vannak mind a támogatók, mind az ellenzők között is szélsőséges vélemények – a többségi álláspontot azonban legvalószí-

nűbben a résztvevők száma reprezentálta. Hiszen ebben a 215 ezer lakosú városban, ahol csak a felsőoktatási intézmények hallgatói 5000-nél többen vannak, mindössze néhány száz ember gyűlt össze határozott szándékkal, aktív résztvevőként. Ha mindent egybevetve voltak is ezer körül, a fele legalább inkább a kíváncsiságtól hajtva vehette útját a Kölcsey felé. Talán akadtak, akik valamiféle „balhét” vártak, szerencsére és a szervezők vitathatatlan érdemeként erre nem került sor. Minden fegyelmezetten, rendben zajlott le, ahogy ezt a városban mondani szokták, nem dőlt össze a Nagytemplom attól, hogy tőszomszédságában a kormányéval nem egyező nézetek hangot kaptak. A város lakosságát tehát nem mozgatta meg az akció, s talán nem túlzás azt állí-

Az írásban szereplő Charles Glásznosztyovics név Tóth Károly debreceni médiaszemélyiséget takarja, aki 1988. október 3-án a Magyar Televízió koraesti híradóját tudósította Debrecenből. A fenti írás közlését az Élet és irodalom arra való hivatkozással utasította el, hogy a Mihail Gorbacsov által bevezetett Glasznoszty ’nyilvánosság’ szóval való élcelődés elcsépeltté vált.

*

DISPUTA Kapualj

A Nagytemplom nem dőlt össze

35

tani, hogy ez realitásérzéküket bizonyítja. Miként azoknak a névvel aláírt leveleknek a többsége is, melyeket vízlépcsőügyben az utóbbi hetekben szerkesztőségünk kapott. Az emberek többsége nem azon a véleményen van, hogy a kormány, a témában illetékes szervek képviselői szántszándékkal rosszat akarnak az országnak. Azt is elhiszik, hogy az elkerülhető problémák elkerülésének módjával éppen ezek az illetékesek foglalkoznak a legkomolyabban. Nagy szó, valahol a dolgok mélyén mégis a bizalom mutatkozik meg a felelős döntésre hivatottakkal szemben. Ma délelőtt összeül az országgyűlés, napirendjén szerepel a vízlépcsőügy is. Az el-

múlt hónapokban a képviselőknek alkalmuk volt több irányban szélesíteni ismereteiket a laikus számára nehezen áttekinthető kérdéskörben. Sok menetben megvitatták már a tényeket és a lehetőségeket a tudományokkal felvértezett szakemberek is, és mint ismeretes, számos fórumon hallatta véleményét az ellenzék. Mindezeknek a vitáknak, nézetütközeteknek konklúzióját mérlegelő döntést várnak a Parlamenttől azok a debreceniek, akik a hétfői tüntetéstől távol tartották magukat. (Hajdú-bihari Napló, 1988. október 5.) Nagy Zsuzsa

DISPUTA Kapualj

Válasz Nagy Zsuzsának

36

Kedves Nagy Zsuzsa, mindenekelőtt szeretném üdvözölni azt a mértéktartó hangnemet, amelyet Ön – bár szemlátomást a másik oldalon áll – a hétfői tiltakozó nagygyűlésről szólva megütött. Éppen ez a hangnem bátorít fel arra, hogy – hasonló hangnemben – néhány fenntartásomat megfogalmazzam az Ön álláspontjával szemben. Nem hiszem, hogy a nagygyűlés résztvevőinek számából és összetételéből olyan következtetést lehet levonni, hogy „a város lakosságát tehát nem mozgatta meg ez az akció”, vagy ha lehet, ez azt fejezné ki, hogy a város lakossága nem ért egyet a megjelentekkel. Egyrészt: sokan lehettek, akik nem jöttek el, mert soha nem voltak még ilyen rendezvényen, mert szokatlan és a mi – nem éppen demokratikus – gyakorlatunktól idegen ez a véleménynyilvánítási forma; másrészt: hogyan tudtak volna többen a nagygyűlésről, mikor nyilvánosan sehol nem volt módunkban hirdetni – a Hajdú-bihari Naplóban sem? A jól beharangozott KISZ-nagygyűlésre kétezren mentek el… Ön akkor tudhatná meg, hogy milyen az egyetértők és az egyet nem értők közötti arány, ha népszavazást írnának ki az erőmű ügyében. A másik kifogásom tartalmibb. Én – egyetértésben Önnel – szintén fontosnak tartom, hogy „bizalom mutatkozik meg a felelős döntésre hivatottakkal szemben”. Éppen ebből származik aggodalmam. Mert nem látom ennek a bizalomnak a tárgyi alapját. Ne értsen félre: nem személyes kifogásokról van szó a megye ország-

gyűlési képviselőivel szemben – egyikünk sem állította, hogy szántszándékkal roszszat akarnának az országnak. Mi, a tiltakozó nagygyűlés résztvevői azt nem tudtuk megmagyarázni, hogyan tudják képviselőink a város, a megye érdekének látni a milliárdos nagyságrendű költségelvonásokat, amelyek Bős–Nagymaros miatt lakóhelyünket sújtják. Ezért nem tudom azt sem, miféle realitás az, amely iránt – Ön szerint – jó érzékkel reagált Debrecen. Ön most joggal kérdezheti, honnan veszem információimat. Nos, a Hajdú-bihari Naplóból, amelyben néhány mondat tudósított erről az ellentmondásról. (Nem a megszólaló szakértőé, mert az általa közölt számadatok semmitmondóak voltak az összehasonlítás lehetősége nélkül), néhány további mondatot sikerült elcsípni a Magyar Nemzetben (ezeket Dombrovszky Ádám idézte a szakértő levele előtt a Naplóban), néhány mondatot a rádió- és tévéadásokban… E mondatok egyetlen közös sajátossága az volt tartalmukon kívül, hogy a beruházást támogatók oldaláról soha senki nem cáfolta őket. Konkrét adatot mi is keveset ismerünk. Mert hiába fordultunk például a megyei tanács illetékes osztályához, azt a választ kaptuk, hogy nem mondhatnak semmit, majd Tikász Elek, a Vízmű- és Gyógyfürdő Vállalat igazgatója nyilatkozik a Naplóban, s minden lényeges információt elmond. Tikász Elek azóta sem nyilatkozott a Naplóban, s mi azóta sem tudjuk megérteni, hogy a milliárdos hátrányból hogyan lesz megyénknek előnye, ha egyszer az erőmű-beruházás maga sem közvet-

nem elkezdeni. Ha mindezekre a kérdésekre nyílt, világos, tényszerű válaszokat kaptunk volna, ha képviselőink – tisztelet a kivételnek – eljöttek volna arra a vitára, amelyre a témával kapcsolatban invitáltuk őket, talán nem lett volna szükség tüntetésre. Remélem, mindezekkel nem bántottam meg sem Önt, sem mást őszinte érzelmeiben, remélem, hogy a párbeszéd valóban párbeszéddé válhat, s remélem, hogy érzelmeinket mindannyian szűkebb és tágabb hazánk érdekeinek tudjuk alárendelni. Debrecen, 1988. október 6. Tisztelettel: Varga Pál

DISPUTA Kapualj

lenül, sem közvetve nem nyújt semmit az elvonások ellenebén, vagyis az országgyűlés megkezdése után sem tudjuk, mire alapozzuk képviselőink iránti bizalmunkat. Arra kérem tehát, hogy megnyilvánulásunkat ne valamiféle politikai sandításnak vegye, hanem annak, ami: szeretnénk, ha mindenki tisztán láthatna – mennyi pénzt vontak el megyénktől az erőmű miatt, ki hagyta jóvá a megye részéről az elvonást, hogyan pótoljuk a kiesett beruházásokat, mi lesz Debrecen – amúgy sem rózsás – szennyvízhelyzetével, s végül miféle országos érdekek azok, amelyekért érdemes a súlyos áldozatokat vállalni, ha egyszer tudósoktól és országos vezetőktől is hallottuk, hogy az erőművet jobb lett volna

37 Hajdú-bihari Napló, 1988. október 18.

DISPUTA Kapualj

Mi lesz a debreceni szennyvíztisztítóval?

38

A Nagymaros ürügyén az utóbbi hetekben, hónapokban folytatott társadalmi vita új elemeként vetődött fel a debreceni szennyvíztisztító létesítésének a sorsa. Elterjedt a hír: a nagymarosi beruházás miatt vesznek el jelentős összegeket a megyétől, s ezáltal halasztódik a már régóta esedékes beruházás. Dr. Szabó Imrét, megyénk egyik képviselőjét, s egyúttal a megyei tanács elnökét kérdeztük: mi az igazság szennyvízügyben? – A szennyvíztisztító mű beruházásának szükségessége már a hatodik ötéves tervben fölvetődött úgy, hogy azt legkésőbb a hetedik ötéves tervben meg kell építeni. A hetedik ötéves terv előkészítésénél a beruházás nagyságrendje miatt kiemelték a megyei feladatok közül, s azt közöltélt velünk, hogy az két lépcsőben épülhet meg. A hetedik ötéves tervben készülhet el a légoxidációs tó, majd 1992-re, a nyolcadik ötéves tervbe átnyúlva fejezzük be az egész tisztítóművet. A teljes beruházási költség egyharmada esik a hetedik ötéves tervbe, a többi 1991–92-re. – Ez volt a terv. Kellett-e ezt módosítani? – A közelmúltban találkoztam azzal az anyaggal, amely szerint a kormány áttekintette a hetedik ötéves tervi vízügyi beruházásokat. Ezek között volt tíz-egynéhány szennyvíztisztító telep is. A kormány állásfoglalása szerint a debreceni és a miskolci szennyvíztisztító építését a hetedik ötéves tervben el kell kezdeni, a nagyobb súlyt viszont a nyolcadik ötéves terv elejére kell tenni. Ez nincs ellentétben a korábbiakkal. Ami új momentum: az említett határozatban egyértelműsítették, hogy a Duna menti részen korábban is tervezett tisztítóműveket lehetőleg ebben az ötéves tervben építsék meg, összhangban a bős–nagymarosi vízlépcső építésének terminusaival. – Nem jelenti-e mindez mégiscsak azt, hogy a Duna környéke élvez elsőbbséget, a kelet-magyarországi térségek hátrányára? – Mint minden tárcával, a vízüggyel is évente leülünk egyeztetni a soron lévő feladatainkat. Erre az idén még nem került sor, mert amikor terveztük, májusban, Maróthy elvtárs más elfoglaltsága miatt azt el kellett halasztani, s azóta sem volt alkalom a találkozóra.

– Az egyeztető tárgyalás halasztása befolyásolja-e az építkezést? Jelenleg a már említett légoxidációs tó építése ütemszerűen folyik, abban nincs semmi lemaradás. Az esedékes, valószínűleg még az év vége előtt sorra kerülő egyeztető tárgyaláson fog eldőlni, hogy a további szakaszok építési ütemében szükséges-e módosítás vagy sem. Én úgy értelmezem, hogy az első ütemet abbahagyni semmiképpen sem lehet, legfeljebb arról lehet tárgyalni, hogy a második ütemet azonnal tudjuk-e folytatni, vagy az halasztást szenved. – Ha jól értem, akkor itt olyan pénzről van szó, ami soha nem került a megyéhez, az a pénzügyi kormányzat központi alapja. Akkor viszont úgy érzem, van realitása a feltételezésnek, hogy a vízgazdálkodási tárca számára most rendkívül fontosnak minősülő vízlépcső-beruházással kapcsolatos járulékos építkezések másodlagosnak, halaszthatónak minősítik a debreceni szennyvíztisztító építését. – Azt tudom mondani, hogy az 1988-ra tervezett összegből nem vettek vissza, hiszen akkor nem folyna beruházás, 1989-ről viszont jelenleg, az említett egyeztető tárgyalás előtt nem tudok nyilatkozni. Ehhez tartozik még, hogy néhány hete kaptam egy levelet a vízügyi beruházási vállalattól, amelyben az szerepel, hogy nem változik a befejezés időpontja. – Mindent egybevéve, nem zárható ki a feltételezés: a vízlépcsőépítés és a szennyvíztisztító között van összefüggés, a debreceni beruházást az esetleg hátrányosan befolyásolhatja. – Én nem így fogalmaznék. Jelenleg valamennyi nagyberuházás sorsa az egész országban megkérdőjeleződik, évről évre felül kell vizsgálni azokat. Az a véleményem ugyanakkor, hogy a két beruházás között valóban lehet, sőt kell is összefüggést találni. Ezt azonban nem kizárásos alapon kell megítélni. Jelenleg ott kell meggyorsítani a munkát, amiből szükség esetén következhet, hogy másutt lassítani kell. (Hajdú-bihari Napló, 1988. október 8.) Görömbölyi László

(Krasznahorkai László: Az ellenállás melenkóliája)

Krasznahorkai László regényében belülről, mégis egyetemes nézőpontból elemzi az ezredvégi Kelet-Magyarországot, hiszen valójában a konkrét hely és a konkrét idő kevéssé fontos (amint az a mindenkori és mindenhelyi háborúval kapcsolatban másik regényében is feltűnik), ami a lényeges, az a viszonyok rendszere. Az ellenállás fala ugyanis két, nagyjából definiálható teret választ el egymástól – egyik

ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben

oldalon az újjal, a mással, a függetlennel, a progresszívvel, az egyedivel, míg a túloldalon egyfajta hagyománnyal, kontextussal, megszokással, állandósággal találkozunk. Persze a falon van egy piciny ajtó, de csak egy. Mivel az első rész arrogáns és veszélyesen liberális, a második pedig determináló és korlátozó, a pólusok szemben állnak egymással, közöttük véget nem érő küzdelem zajlik (ilyen értelemben még a párbeszéd is háború). Ritka jelenségként azonban néha beállhat az egyensúly – létezhet a két térrész egyszerre, egymással párhuzamban vagy bizonyos esetekben egymással fuzionálva is. Ha az ajtó nyitva van. A regény terében viszont Pflaumné végletesen zárkózott, ezért a körülötte épült fal átjárhatatlan. A Debrecen ezredfordulós építészetét vizsgáló kritikai sorozat a „maradandóság” fogalmának tárgyalásával indult, éppúgy a magyar ugarról hozott irodalmi gondolatokhoz kapcsolódva, mint ahogyan a mostani összefoglalás is ezt teszi. Akkor a modern szemléletből (posztmodern szemléletekből?) kiindulva kerestük az építészet tradicionális maradandóságjellegének változásait, felvázolva egy az alapjaiban megváltozott rendszer néhány jellemzőjét vagy kulcsfogalmát, amely az addigiakhoz képest alternatív utakhoz és polifonikus megoldásokhoz vezetett. E szemléletek közül kiemeltük Kenneth Frampton kritikai regionalizmusát, amely éppen a fentebb leírt dichotómia kiegyensúlyozásának talán legsikerültebb példája lehet. „Az ellenállás építészetének hat pontjá”-ban, amelyet megidéztünk, a haladás hátrányaival szembeni rezisztencia-stratégiát a topográfia, a kontextus, az éghajlat, a fény érzékeny (valójában is taktilis) figyelembevétele, illetve alkalmazása jelenti. Persze, mint írtuk, az egyensúly elérésére lehet törekedni, de korántsem biztos, hogy kizárólag ez vezethet el egy színvonalas (akár építészeti) mű megvalósításához. A sorozat darabjaiban tehát az elemzett hét építésznek, építészműhelynek nemcsak maguk a házai kerültek górcső alá az előb-

Bun Zoltán

„Pflaumné a szokásos téli rokonlátogatásból vonatozik hazafelé a kietlen alföldi tájon keresztül, amikor a kupéban leül vele szemben egy a számára – nemcsak ismeretség értelmében – idegen ember, egy olyan férfi, aki idegensége által félelmet ébreszt az asszonyban. A nő számára az út és minden velejáró hercehurca (így a kényszerből egy helyre bezárt heterogénen pálló embertömeg is) csak nyűg, kellemetlenség, ahelyett, hogy aprólékos (mű)gonddal, képesújságok népszerű-színes hasábjai alapján berendezett otthonában élvezhetné saját kis életét. Saját várában, ott, ahol a külvilág rontó erőivel szemben a roskadozó befőttespolc ínycsiklandozó üvegeinek rendezett mátrixa, a tévé habkönnyű operettközvetítése, a féltőn ápolt, zöld szigetként funkcionáló kedves növénygyűjtemény és a puha óriásfotel virtuális vagy valós barikádvédelmet biztosít számára. A vagonban a vele kikezdő férfi – és még az utastársak jó része – láthatólag nem ilyen világból érkezett, legalábbis ezt tűnik alátámasztani az az egyszerű és fakó kép, amit a nő a bársonyos-meleg otthonával szembeni durva „hétköznapisággal”, ridegséggel, erőszakossággal társít. Ez az idegen, más világ félelmetes, megértése vagy felfedezése túl sok vesződséggel, kockázattal járna és a szükségképpen fellépő kétségek közepette az eredmény is bizonytalanná válik. Pflaumné egy ilyen vizsgálatra – az ismerkedésre – nem képes, nem képes semmiféle erőkifejtésre, ő gyenge, csak saját pontosan lehatárolt, ekképpen korlátolt, a bizonyosság megbízható tapasztalatán alapuló világában képes vegetálni, így amikor városának rutinszürke életét fenekestől felforgatja a rejtélyes cirkuszi attrakció (is), ellenállni már képtelen, elnyeli az óriásbálna gyomra…”

DISPUTA Árkádok

Az ellenállás melankóliája, avagy merjünk-e kritikusak lenni? (VIII. rész)

39

DISPUTA Árkádok 40

biekből kiinduló szempontrendszer szerint, hanem megvalósult munkáik alapján megpróbáltuk gondolkodásmódjukat valamilyen kortárs, egyetemes szemlélethez társítani olyan módon, hogy az ne önkényesen kiválasztott viszonylatként jelenjen meg, inkább – amennyire lehetséges – szervesüljön a megfeleltethető elmélet és gyakorlat egymással. Így Kovács Péter és Lengyel István „lemezmunkáiban” a következetes tektonikus gondolkodás- és formálásmód fedezhető fel, amely éppúgy gyökerezik egyfajta minimalista modernségszemléletben, mint a helyi klasszicista-eklektikus kontextusban. Kőszeghy Attila életműve elsősorban az utóbbi tényező köré rendezhető, de ő a meglévő (nem csak épített) környezet majdhogynem látens jellemzőiből, azok összetett rendszeréből indul ki, onnan vonatkoztat el és azt értelmezi újra. Hozzá hasonlóan az organikus iskolából fejlődött ki Rácz Zoltán munkássága is, aki viszont elsősorban a népi vagy a „primitív” építmények elemzését alapul véve alkot mai, városi hajlékokat. A múlt újraértelmezésével, helyenként újrateremtésével, esetleg transzparens meg- vagy felmutatásával foglalkoznak Reszler Antal házai, épületátalakításai, amelyek jelentős számban a belvárosban találhatók, ekképpen esetükben kifejezetten erőteljesen jelentkezik a még meglévő városszövet és -karakter meghatározó ereje.

Az ezredfordulón megváltozó lakásnak, így a magánélet tereinek hagyományos és újabb követelményeiről ejtettünk szót Kováts Ákos nagyléptékű társasházai kapcsán. Kiss Gy. Imre nagyszámú és sokféle rendeltetésű épülete közül is a lakóházakat emeltük ki, de ebben az esetben nem elsősorban a lakások funkcionális, hanem vizuális-formai „lakhatóságára” került a hangsúly, vagyis itt a tradicionális „szépség” fogalmának revíziójára tettünk kísérletet. Kováts András épületeivel kapcsolatban pedig a hagyományos terek, térképzetek új funkcióval való ellátásáról, épület és funkció (időben is) változó kapcsolatáról beszéltünk. Építészeti körutunk közben kiderült, hogy Debrecenben csakúgy, mint a hazai építészet jelentős részében, vagy még inkább a „közgondolkodásban” (vagy közízlésben, már ha egyáltalán létezik ilyesmi) általában a hagyomány és az épített környezet érinthetetlen és gyakran (meg)érthetetlen bálványszintre emelkedett, s ez a metódus tulajdonképpen visszalépés még a posztmodern architektúrából is, mert az legalább valamilyen szinten őszintének mutatkozott. A létrejövő eredmény, akármennyire is félünk a szó pejoratív, degradáló értelmezésétől vagy asszociációitól, a provincializmus kategóriájába sorolható: a túl- – és nem a megfelelően – értékelt „lokalitás” többek között egyfajta szűklátókörűségből fakad,

téneti rétegeket mutat meg, Kováts Ákos masszív, zárt dobozformákat alakít ki a fallemezekből, Kiss Gy. Imre kulisszákat épít házai elé, Kováts András pedig a fal alapegységét is kisebb elemek rendszereként építi fel. És történik mindez szinte kivétel nélkül falazott szerkezetekből, vakolt felülettel – olcsó indokkal mondhatnánk, hogy az olcsóság jegyében. De vajon tényleg ez, a gazdaságossági kényszer áll-e a háttérben? Részben nyilván, azonban ha az „ellenálló fal” két oldalára gondolunk, rájöhetünk, hogy a téglafal – még ha esetleg vasbeton váz köré van is építve – a leghagyományosabb (legmegszokottabb) építőanyag és -technológia. És ilyen értelemben megvalósul a keresett „maradandóság”: anyagi szempontból (ellenállásként másféle technikákkal és anyagokkal szemben) és a konkrét színességgel dúsított melankolikus színtelenség formájában is. Látható volt túránk során továbbá, hogy nem pusztán szigorúan építészeti problémákat feszegettünk, hanem érintettünk társadalmi és kulturális vonatkozásokat is: szó esett például a természet mai szentségéről, kollektív múltunkkal való kapcsolatunkról, életkörülményeinkről vagy általában a széphez való viszonyunkról. Vagyis a helyről, a városról talán összetettebb kép rajzolódott ki. Hogy ez – illetve legalább az architekturális rész – mégsem lehet teljes, az tulajdonítható annak is, hogy nemcsak a debreceni középgeneráció épít: alkotnak még olyan jelentős építészek (Kertai László, Mikolás Tibor), akik teljes, több évtizedes munkásságukkal formálták a várost, alkotnak nem debreceniek, akik pályázat útján jutottak egy-egy épület megtervezésének lehetőségéhez (neves tervezők ők, mint Reimholz Péter, az egyébként debreceni gyökerű Kálmán Ernő, Golda János vagy Bán Ferenc), és alkotnak – nagy számban – „társasházgyártó” vállalkozások is. Egy még átfogóbb kortárs építészeti vizsgálathoz tehát az ő épületeiket is nyilvánvalóan szükséges lenne feltérképezni. Egy dolog azonban biztos, a város nem magától válik valamivé, hanem mi tesszük azzá, amivé akarjuk (tudjuk) tenni: mi – a hivatal, az építész, a pénzember, a kritikus és Pflaumné, a benne élő „kisember”.

DISPUTA Árkádok

amiért viszont nem csupán az építészek felelősek, hanem a megrendelők is (akiknek dolgoznak), vagy még tágabb értelemben a már említett befogadó „köz” is. És így tulajdonképpen a kritikus szintén. Frampton idézett szövege 1983-ban, immáron több mint húsz éve született, vagyis valószínűleg nem ez a legfontosabb forrásmunka a kortárs építészet vizsgálata szempontjából; viszont az adott körülmények miatt talán mégis ennek a segítségével lehet a legközelebb férkőzni a „cívisházakhoz” is. És éppen e miatt az ambivalencia miatt nagyon érdekes, hogy új érték (minőség) éppen ott jött létre, ahol beállt a tradíció és az újdonság közötti egyensúly, s e néhány példán kívül sem az egyik, sem a másik oldal túlsúlyában nem keletkezett még csak érdekes mű sem. Ez eredményezi azt a hatalmas űrt, aminek léte rendkívül sajnálatos is egyben, tudniillik, hogy nincsen felkínált alternatíva sem a lakások, sem a középületek kategóriájában. Ebben tényleg nagy az építész felelőssége, mivel a tendencia egyenes következménye az ingerszegény környezetnek, az érzékek elkényelmesedésének és melankóliájának, s így a fokozódó ellenállásnak is a megszokottól eltérővel szemben. A másik oldal azzal áll ellent a támadásoknak, hogy így egységes új-Debrecen kép alakulhat ki. E szemlélettel két probléma van. Az egyik a valóban pusztán képekben vagy jelszavakban való gondolkodásmód és az ebből fakadó architekturális hiány, a másik az egységességre való törekvéshez akarva-akaratlanul hozzákapcsolódó sematizmusjelleg. És mivel szükségképpen a helyi építőműhelyek adják a városban épülő új dolgok (nemcsak épületek, hanem teljes tömbök és közterek) zömét, ők a meghatározók egyfajta – nincs rá jobb szó – „városképi” átlag kialakulásában. Ez az átlag (ha mindenáron kategorizálva szeretnénk róla beszélni, márpedig egy összegzésben ez elkerülhetetlen) nem elsősorban terekben gondolkodik, hanem inkább „falakban”. A fallal önmagával való foglalatosság tulajdonképpen síkbeli, kétdimenziós tevékenység, az építészeti téralkotáshoz, a legalább három dimenzióhoz viszont szükség van – többek között – a falak közötti kapcsolat meghatározására is. Érdekes ugyanakkor, hogy hányféle és milyen sokszínű értelmezés született az „új fal” témakörében: a Kovács–Lengyel páros egyszerű síklemezekké redukál, Kőszeghy Attila tulajdonképpen már a fal megformálásával kilép a három dimenzióba, Rácz Zoltán könnyed hártyaként játszik épületei lehatároló felületeivel, Reszler Antal tör-

41

Program versus tér Kováts András

Megjegyzések Bun Zoltán Tér versus program? című írásához

Tiköfe Székház (Hatvan u.), tervezett homlokzat

. . . és a megvalósult homlokzat

Bun Zoltán írásához (Debreceni Disputa 2005/3. 40–45.) a házak építész tervezője, Kováts András a következő korrekciós megjegyzéseket fűzte • A Damjanich–Hadházi utcai társasházak tervezett megjelenését megváltoztatta, hogy a kivitelezéskor a homlokzaton az anyaghasználatot és színezést az építtetők igénye (igénytelensége) határozta meg. • A Hatvan utcai Tiköfe-székház tervezését tervpályázat útján nyertem el. A tervpályázatban kialakult épületegyüttesnek a megépült ház az első üteme, a második ütem ennek szerves bővítése volna. Ezért „fordult be” az udvari szárny a telek belseje felé, „várva a folytatást”. • A tervpályázaton tervezett főhomlokzat, sajnos, nem valósult meg. Az pedig egy tördelt felületű transzparens üvegpalást lett volna, a ház elé függesztve, zajvédelmi funkcióval.

DISPUTA Árkádok

• A „panorámalifttel” szemben lévő belső téri 6 szintes faltestre egy kerámia-fa kompozíciót terveztünk, melyen 20 méteres magasságból víz csordogált volna az előcsarnokban levő medencébe.

42

Ennek a két jelentős építészeti elemnek az – anyagi okokból való – elhagyása kényszerített arra, hogy a homlokzatot hagyományosabb eszközökkel – pl. klinkerburkolattal – alakítsam ki. Pedig mindkét elem fontos, az ökológiára, a házfunkcióra utaló tartalmat hordozott. Kováts András építész tervező

43

DISPUTA Árkádok

Tékozló őrváros Bényi Árpád DISPUTA Árkádok 44

A

hivatásos őrizők nem voltak helyükön, és ezért az ŐRVÁROS nagyot vétett az ezredfordulón: hagyta, hogy szétverjék Csokonai Tempefőijét, Berki Viola Munkácsy-díjas festőművész hatalmas mozaikját, melynek értékét 350 millió forintban határozták meg. Pénzben kifejezhetetlen ez az érték, és ráadásul össznépi tulajdon, amelynek őrzését hazánk Debrecenre, az ŐRVÁROSRA bízta. A debreceni kultúra előző kurzusbeli gazdái a felelősséget a megyére hárítják, de a rombolás évében ugyanolyan színű volt a megye is, mint a város, és bárhogyan is nézzük, az a csodálatos, hatalmas mű itt volt Debrecenben, a Kölcsey művelődési központban, amely hiába volt megyei intézmény, a benne zajló koncerteket, kiállításokat, előadásokat főképpen a debreceni közönség látogatta. Néhányan már akkor elkiáltottuk magunkat: uram-istenem, ki védi meg a város kultúráját a kultúra gazdáitól?! Csokonai váteszi erejű alcíme beigazolódott: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.” És ezt itt írta, Debrecenben a költő, 1793-ban. Berki Viola mozaikja hozzánőtt a kultúra házának falához. Iniciáléja a lépcsőkorlát által átdöfve véres aktualitást nyert örök időkre, mintha Berki Viola 15 évvel ezelőtt megsejtette volna, hogy a Tempefői-mozaikot ugyanolyan veszély fenyegeti egyszer, mint a vers íróját háromszáz évvel ezelőtt. Olyan helyen, ahol igazi gazdája van a kultúrának, és ha arra kerül sor, hogy lebontják az épületet, akkor a mozaik falát békén hagyják, és az új épületet köréje építik. Mert a mozaikot nem lehet leakasztani a falról, azt örök időkre, de legalábbis 3–4 ezer esztendőre varázsolják rá a falakra. Ezt bizonyítják még a bizánci mozaikok is, amelyek keresztény tartalmuk ellenére is átvészelték évezredeken át a mohamedán jelenlétet. (Ám ez a hely nem balkán…, itt úgy látszik, másak a normák…) Berki Viola kompozíciója nyelvújító tisztasággal feszül bele a síkba. A teret a néző asszociációira bízza, az önmagában tetszelgő perspektíva helyett a Piero della Francesca által alkalmazott prospettíva megidézésével teremti meg, amelynek nincsenek mélyedései, nincsenek plasztikai görcsei. Önárnyék és vetett árnyék helyett himnikus tisztasággal jelenik meg egy olyan tér, amelyen tisztán élnek a költészet szatirikus fordulatai. Ahogyan Csokonai Tempefőije, úgy ez a mozaik is a kultúraellenes sznobizmussal szembeni szatíra. A heraldikus jelentésű térelemek a kora re-

neszánsz téralakításának tisztaságával követik a költő által megidézett helyzeteket. A kép bal oldalán boltívvel és keleti kárpittal keretezve Tempefői és Rozália párbeszédével indul a mese. Itt, a boltív alatt még könyvek vannak írószerekkel, de egy szinttel lejjebb már egy „való világ” van, koppókupecek és díszes kalapokkal tetszelgő üresfejek nyüzsögnek. (Ám mégis címerbe illő Isten báránykái a könyvet tapossák azon a címen, hogy a testamentumok talaján állnak.) A könyv a kapuk és boltívek alatt bujkál, a könyves diák pedig végül a pandúrok kezébe kerül. Berki képalakító eszközei a gregoriánok születése idejéből való népmesei formatisztaságot idéznek. Ez a murália a nemzet vagyona, az ŐRVÁROS szívében volt, de az nem őrizte nevéhez méltó módon. Szilánkokra hasadva hever valamelyik közhivatal pincéjében. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus véleménye szerint is a magyar mozaikművészet remekműve ez az alkotás. A város kötelessége, hogy megépítse a kultúra palotáját, ahol nem azt nézik, hogy mennyi pénz marad a kultúrára, hanem azt, hogy menynyi kultúra kell ahhoz, hogy európai szintű legyen a magyarok gazdasága és környezete. Tempefői tehát ismét helyét keresi, és nagyon reméli, hogy a város korrigálja korábbi bűnét. Ilyen fájdalmas hitvallás falon, Magyarországon még nem született. Ez a mozaik élt 18 évet. A tetteseknek egyetlen esetben lehet igazuk, ha méltóbb helyen, örök életre szóló megbecsüléssel kerül újra egy főfalra, egy debreceni kultúrpalotában. Ezek után a bizonyosság hitével várunk egy elsöprő erejű karizmatkus elhatározást, amely összefogja azokat, akik ezt a nyelvet beszélik, akik ezt a levegőt szívják, és akik képesek felmutatni népünk kulturális értékeit. A kultúra integráló szerepét ebben a folyamatban csak a botcsinálta „közügyérek” nem érzékelik. Kell egy hatalmas erő, amely szervezi ellenállásunkat a „marketingek-plázákpubok” és az internacionalista globalizmus fertőzésével szemben. A zene és kép nem kíván műfordítókat, de méltóbb csomagolást s értőbb szelekciót igen! Fontos, hogy hatalmas hazai szentélyeket építsen az ŐRVÁROS, hogy őrizze és fokozza kultúránk értékeit, hogy egyre több honfitárs és turista menjen be a város galériáiba, és ne a múzeumok pincéiben találjon rá a képekre. Csontváry, Derkovits, Kondor, Kokas, Topor és Sváby festészete magasan euró-

Tervezzen múzeumi estéket vetítéssel, kinagyított képrészletek bemutatásával, hogy felnyissa a szemet a festőszándék megtestesülésének stációira, hogy szervezze a testvérmúzsák találkozóit, koncertek, képek, plasztikai értékek mágiáját. Tegye mindezt az ŐRVÁROS szívében, s nem egy mellékutcában, nem kalózkocsmában. Olyan helyen legyen, ahol újra találkozhatunk Berki Viola mozaikjával és a múzeumok raktárjaiban porosodó értékes művekkel.

DISPUTA Árkádok

pai rangú. A szó emelkedett értelmében ők mindannyian SZENTKÉPEKET festettek. Persze nem mézédes angyalokat, de olyan katartikus ikonokat, amik előtt esélyünk van arra, hogy a VÉGTELENNEL találkozzunk. Szentély lesz a helyből, ahol a Darázskirály, a Magányos cédrus, az Öregek háza vagy a Taormina van a falakon. Mozgósító és összetartó erejű lehetne minden nap egy-egy múzeumi estére gyülekezni és ráeszmélni, hogy mit jelentett egykor az „Egy mondat a zsarnokságról”. Ahol egy nép nem képes felmutatni értékeit, ott szemetesek az utcák, megrongálják a telefonfülkéket és szemétteleppé teszik az erdei sétányokat. Az ilyen helyen elapad az utódnemzés igénye. De a befogadott SZELLEM szétsugárzásával megnő az emberek kedve a lelkek gyarapítására. A kép a láthatatlan szellemi energiákat érzékelhetővé teszi. A Darázskirály leveti a hasonlósági kapcsolatok nyűgét: csak a végső ábrát mutatja, az utolsó jelet, a láthatóság legutolsó mozzanatát, egy darab festői ŐSFORMÁT, amibe beleborzongunk, mert olyan, mint ha égő csipkebokorral találkoznánk. Abból az ősi civilizációból való, ahonnan a pentaton jött. Olyan, mint Bartók zenéje. Csontváry és Kondor öröksége olyan szakrális szózat, amely szent igéket sugall, amelyekben vizuális és akusztikus sejtések egyesülnek, istenséget megjelenítő erők sűrűsödnek, mint nagyító alatt a nap sugarai: gyújtanak. Ezekhez az értékekhez szent kerületek kellenek, hogy szétszórt magyarságunk és egész Európa ide zarándokoljon, hogy ráébredjünk: van mire büszkének lennünk. Legyen a városnak olyan esztétikai rezervátuma, kulturális központja, ahol művek adnak liturgikus találkozót egymásnak, amelytől mindenki nélkülözhetetlennek érzi magát, aki oda betéved. Ne legyen záróra délután négy körül, hanem munkaidő után este nyolcig tárja szélesre kapuit.

45

Városverseny félidőben – kérdőjelekkel Völgyesi Zoltán DISPUTA Üveghegy 46

„Debrecen 2010” – bizonyára sokaknak ismerős ez a jelige. 2010-ben éppen 25 éves lesz az Európa Kulturális Fővárosa-program, az Európai Unió legnagyobb kulturális akciója, amikor egy német és egy magyar város együtt viseli majd a címet. A rang elnyeréséért 2004 őszén valóságos városverseny indult, amelybe Debrecen is benevezett. Összesen tizenegy magyarországi város szállt ringbe, s hét jutott túl a pályázati rendszer első fordulóján. Mint a március 8-i eredményhirdetésből kiderült, Kaposvár, Kecskemét, Székesfehérvár és Veszprém pályázatát nem találta megfelelőnek a zsűri a verseny folytatásához, míg hét város, Miskolc, Pécs, Eger, Győr, Sopron, Budapest és Debrecen – bár az értékelés szerint nem egy szinten teljesítettek – összességében sikerrel vette az akadályt. A második forduló augusztus közepéig tart, ekkorra kell elkészülniük a végleges pályázatoknak, s október 23-án hirdeti ki az eredményt a zsűri és ajánl majd egy vagy több várost a kulturális miniszternek. A végső szót a miniszter javaslatára a kormány fogja kimondani. A német pályázatok elbírálása előbbre jár, mint a magyar, ott már többször is szűkítették a kört, de a végső döntés még nem született meg. A németországi zsűri az első helyre a Ruhrvidék központját, Essent jelölte, míg a második helyre a lengyel határ melletti kisváros, Görlitz került. E két település közül választ majd a német kormány. Elvileg akár változhat is a sorrend, de a Ruhr-város számít esélyes befutónak. Ideális kulturális fővárosok: Debrecen? Pécs? Miskolc? Sokan találgatják: mennyi esélye van a versenyben Debrecennek? Vajon melyik város lesz a hazai nyertes, és mi dönthet a jelöltek között? Vannak, akik nem zárják ki a pártpolitikai szempontokat sem, és úgy vélik, hogy Debrecen mint jobboldali irányítású város eleve esélytelen. Mondták korábban biztos befutónak Budapestet, majd Pécset, sőt az előző kormányfő, Medgyessy Péter is a baranyai megyeszékhely támogatójaként volt elkönyvelve. Mindez azonban már a múlté, úgy tűnik, nyílt a verseny, s ezt az új kulturális miniszter, Bozóki András is megerősítette. Bár az előminősítő pályázatokat elbíráló zsűri összetétele baloldali túlsúlyt mutat, az első fordulót lezáró értékelése összességében szakmailag megalapozottnak mondható. A kulturális miniszter ígéretet tett arra is, hogy a zsűri összetétele változni fog, új tagokkal, hazai

és európai szakemberekkel bővítik. Bíznunk kell benne, hogy valóban az nyer majd, aki leginkább rászolgál a győzelemre, más eljárás méltatlan lenne egy ilyen horderejű döntéshez. Azt szokták mondani – hasonlattal élve –, hogy az Európa Kulturális Fővárosa-program olyasmi a kultúra területén, mint az olimpia a sportban. Sportszerű városversenyben a helyezés csak a város adottságain és pályázatának minőségén múlhat. A program eddigi története azt mutatja, hogy a városnagyság egyáltalán nem mellékes tényező. Az első időszakban többnyire a tagállamok fővárosai kapták meg a címet, 2000-től azonban változott a helyzet, s a kulturális decentralizáció jegyében jellemzően nem fővárosokat illet az elismerés. Ausztriában sem Bécsre esett a választás, hanem előbb Grazra (2003-ban volt az Európa Kulturális Fővárosa), majd Linzre (2009-ben lesz kulturális főváros). A két osztrák város négyszázezer körüli népességével európai viszonylatban középvárosoknak mondhatók, akárcsak a tavalyi év kitüntetettjei, a több mint hatszázezer lelket számláló Genova és a közel kétszázezres Lille vagy az idei rendezvények helyszíne, Írország második legnagyobb városa, az alig több mint 130 ezer fős Cork. Miért lényeges egyáltalán a városméret? A decentralizációra való törekvés nyilvánvalóan azoknak a középvárosoknak kedvez, amelyek regionális központként szerepet játszhatnak a fővárosok – sok országban megfigyelhető – gazdasági és kulturális fölényének mérséklésében. Százezer főnél kisebb népességű településnek viszont csak kivételes esetben juttatták a megtisztelő címet. Ilyen kivételek a „minifővárosok”, Reykjavík és Luxemburg. Tapasztalatok szerint a programok megvalósításához szükséges egy bizonyos „kritikus tömeg”, azaz megfelelő számú helyi kultúrafogyasztó, továbbá a szükséges anyagi erőforrások és intézményi háttér. A 2001–2009 közötti időszakban a kulturális fővárosok átlagos lakosságszáma meghaladja a kétszázezret. Ha ebből a számból indulunk ki, a 211 ezres Debrecen méreteit tekintve ideális kulturális főváros lenne 2010-ben. Budapest viszont túl nagy, a fővárosok között is „túlsúlyos”: olyan mértékben összpontosul itt a gazdasági erő és kulturális infrastruktúra, hogy jelölése szöges ellentétben állna a decentralizáció európai trendjével. Bozóki András miniszteri kinevezése óta többször is hangsúlyozta a kulturális vidékfejlesztés fontosságát, és kifejezésre juttatta: azt szeretné, hogy

dél-csehországi területekkel továbbépíthető kapcsolatrendszere. Ám meg kell jegyezni, hogy a Kisalföld központja az előnyös földrajzi helyzete és egy már működő európai régió kínálta lehetőségeit nem aknázta ki az előminősítésre beadott pályázatában, s ez azért is meglepő, mert a Regionális Kutató Központ helyi szervezete meghatározó szerepet játszott a pályázat elkészítésében. A második pályázati szakaszban elvileg persze Győr is javíthat. A verseny folytatódik, a sorrend akár át is rendeződhet, hisz bármelyik város továbbfejlesztheti koncepcióját, új elemekkel bővítheti, további ötletekkel gazdagíthatja pályázati anyagát. Akár meglepetés is születhet, ám az eddigiek ismeretében úgy tűnik, hogy elsősorban Miskolcra és Pécsre kell figyelnie Debrecennek. Jelenleg ők számítanak a legfőbb riválisnak, sőt mint az első szakasz értékelésekor kiderült, némi előnyre is szert tettek. Debrecen jó adottságokkal indult, mint arról a Disputa olvasói a folyóirat egy korábbi számában olvashattak (Gulyás Gábor: Miért Debrecen? Disputa 2004/7-8.), a kérdés csak az: hogyan tud sáfárkodni a talentumokkal a városversenyben? Koncepció: van vagy nincs? Az első körben a pályázatok értékelésekor a koncepcionális keretek kidolgozottságát, a jövőképet, az eredetiséget, a programok egymásra épülését és megvalósíthatóságát vette leginkább figyelembe a bírálóbizottság. E szempontok alapján Eger, Miskolc és Pécs pályázata kapott egyértelműen dicséretet, őket egyhangúlag támogatták. Eger esetében találták a legkidolgozottabbaknak a városfejlesztési terveket, s hangsúlyozták, hogy az építészeti megoldások átgondoltak (a város látványos föld alatti fejlesztéseket tervez az érseki palota pincerendszerében, interaktív kiállítással és tudásközponttal). A miskolciak főként azért kaptak elismerést, mert az egykori iparváros a kultúra segítségével kísérli meg újrafogalmazni önmagát, megváltoztatva imázsát és a városlakóknak a saját otthonukhoz fűződő viszonyát. A zsűri szerint ezzel a kulturális főváros eszme lényegét sikerült megragadnia Miskolcnak. Pécs fő erőssége a koncepcionalitás, valamint az, hogy jól illesztette be pályázatába az európai gondolatot. Az egyik szlogenük a „Balkán kapuja”, a másik pedig a pályázat címében szereplő „jövő gyökerei”. Az utóbbi a városfejlesztési elképzelésekre utal, amelyek arra az alapelvre épülnek, hogy az épített örökség rehabilitációja értékesebb,

DISPUTA Üveghegy

„Magyarország kulturális értelemben ne szakadjon szét”. Vegyük komolyan a kijelentését, és bízzunk abban, hogy a tettek is igazolni fogják. Ebben az esetben tulajdonképpen Budapestet ki is zárhatjuk az esélyes városok közül. A versenyben maradt hét magyar város közül viszont kettő, Eger és Sopron európai viszonylatban kisvárosnak számít 5060 ezres népességével. Eger városfejlesztési tervei ugyan figyelemre méltóak, amit a zsűri is elismert, de a kis méretből adódó kapacitáshiány mellett ellene szól nehéz megközelíthetősége is. Eger nem érhető el autópályán, s nincs is tervbe véve az autópálya megépítése 2010-ig (ez Pécs esetében is így van, már csak ezért sem lehet a déldunántúli város biztos a dolgában). Hozzá kell tenni, hogy a hivatalos kritériumrendszerben nem szerepel az autópálya megléte mint előírás, de a nem hivatalos információk szerint a döntésnél számítani fog a városok megközelíthetősége is. És ez így is van rendjén, hiszen egy-egy nagyobb rendezvény alkalmával látogatók százezreivel számolhat majd a győztes város. A versenyben levő városok között csupán három vagy négy olyan van, amelyik az ideális méretet megközelíti: Debrecenen kívül egyértelműen ide tartozik Miskolc (184 ezer fő) és Pécs (162 ezer fő), de Győrt sem lehet teljesen kizárni (129 ezer fő). E négy regionális centrum mindegyike alkalmas arra, hogy a főváros túlsúlyát enyhítse, s ennyiben a decentralizáció elvének megfelelnek. (Elvileg Szeged is szóba jöhetne, de az előminősítő szakaszban visszalépett). A négy város közül Győr tűnik kevésbé esélyesnek, s nem is elsősorban kisebb mérete miatt, hanem azért, mert a főváros és környéke után Győr és az északnyugatdunántúli régió a legkedvezőbb adottságú térsége az országnak. Ha a decentralizáción nemcsak a túlzott főváros-központúság ellensúlyozását értjük, hanem a régiók kiegyenlített fejlesztését, illetve a hátrányok mérséklését, akkor nem hagyható figyelmen kívül a Dunántúl észak–dél, illetve az ország nyugat–kelet irányú „lejtése”. Ha Győr kapná a kulturális főváros címet, ez a lejtés nyilvánvalóan nem csökkenne, hanem tovább nőne. Természetesen a kiegyensúlyozott regionális fejlesztés csak egy szempont a sok közül, és ez alapján nem lehet Győr esélyeit teljesen negligálni. Mellette szól kiváló megközelíthetősége (M1-es autópálya), határokon átnyúló regionális együttműködései, elsősorban a Győr– Pozsony–Bécs háromszög, illetve a Burgenlanddal, továbbá nyugat-szlovákiai, sőt

47

DISPUTA Üveghegy 48

mint új építmények emelése (pl. a régi Zsolnay-épületegyüttest revitalizálnák, a régi gyárépületekben képzőművészeti kiállítóhely, múzeum és szálloda működne). Debrecen – Budapest, Győr és Sopron társaságában – többségi szavazással jutott a második fordulóba. A zsűri hiányolta a debreceni pályázatból az egységes alapkoncepciót, amelyre ráépíthetők volnának az egyes projekttervek. Ezért a bírálatban ötletbörze-jellegűnek titulálták a sokféle tervet. Elismerték a város kulturális örökségének megismertetését célzó erőteljes törekvést, ugyanakkor hiányolták a város kulturális identitásának újrafogalmazását a 21. század kontextusában. A kritikai észrevételek alapjában véve helytállóak, annyit azonban érdemes hozzátenni, hogy egyfajta alapkoncepció kiolvasható a pályázatból, ez pedig a térbeliséggel függ össze. Nagy terek, széles utcák jellemzik a települést, s ez valóban feltűnő sajátossága az alföldi városnak. A város egykori térstruktúráját használta fel analógiaként a pályázatíró Gulyás Gábor a könyv formáját öltött pályázati anyag szerkesztési elveként is. A hat fejezet az egykori hat városkaput, a hat alfejezet pedig a hat főutcát jelképezi. A fejezetcímek és gyakran az alcímek is a térbeliségre rímelnek: pl. szimbolikus tér, szabad terek, befogadó tér, közös terek, vásártér, lakótér, játszóterek, Egyetem tér stb. A bevezető hangsúlyozza, hogy sokkal több közösségi térre van szükség, mert egy város élhetősége a közösségi és nem a nyilvános terek arányán múlik. A térbeliség a város térszerkezete és a közösségi terek mellett még egy harmadik értelemben is szerepel: a város tágabb földrajzi környezeteként, azaz régióként. A térkoncepció mint kiindulópont elfogadható, azonban markánsabbá kellene tenni, jobban ki kellene emelni a térszerkezeti sajátosságokat és különösen a regionalitást, a határokon átnyúló regionális kapcsolatokkal. Debrecen geopolitikai helyzete lehetővé teszi, hogy Románia közeli EU-s csatlakozása után az újjászerveződő partiumi régió központja és a magyar–román együttműködés elősegítője legyen. Az ötletbörzejelleg annyiban valóban igaz a pályázati anyagra, hogy feltűnően nagyszámú, csaknem kilencven ötlet került bele, általában rövid, mindössze néhány soros leírásban, és sok esetben nem világos, mennyire kiforrott elképzelésről van szó, s hogyan is kapcsolódik egyik a másikhoz. Az újabb pályázati szakaszban azonban nem maradhatnak homályban a konkrét tervek, hiszen megvalósíthatósá-

gi tanulmányokat kell készíteni. Annak is ki kell derülnie, hogy megmarad-e a debreceni pályázat több vitát kiváltó, figyelemfelkeltő eleme, az üveghegy építés terve, s ha igen, hova is képzeljük el az építményt, aminek megépítésére a világhírű Joshio Taniguchit kérik fel. Továbbá azt is el kell dönteni, hogy hány múzeummal számolhatunk, hisz az előző anyagban egy kissé elhatalmasodott a múzeumalapítási láz (lásd Néprajzi Múzeum, Roma Múzeum, Zsidó Múzeum, Medgyessy-múzeum, Orvostörténeti Múzeum, Egyetemi Múzeum, Transsylvania Múzeum – az utóbbi Nagyváradon). A második pályázati szakaszban meg kell nevezni a kiemelt terveket, az ún. kulcsprojekteket. A pályázatírással megbízott programiroda vezetője, Gulyás Gábor szerint biztosan kiemelt terv lesz a Kölcsey Központ, melyet a debreceni Kováts András tervez, s lesz benne konferencia-központ, művészeti galéria és múzeum is, valamint a Debrecen Fórum, amelyet Finta József, a budapesti WestEnd bevásárlóközpont tervezője készít, s alapvetően üzletközpontként és vásárcsarnokként működik majd, de otthont ad színháznak, kiállítóhelynek és gyermekközpontnak is. Két további kulcsprojekt ismeretes, a települések közötti együttműködés kereteként létrejövő „Városok, Falvak Szövetsége” és a gyermekek szórakozását szolgáló ún. Lúdas Matyi park. Esélyes még arra, hogy a kiemelt tervek közé kerüljön az ún. „nomád olimpia”, amely érdekes ötletnek tűnik: a tervek szerint a világ nagy állattartó és lovas népei mérkőznének meg ezen a versenyen, összemérve többek között lovas tudományukat. Sok figyelemre méltó ötletet lehetne említeni még a debreceni előpályázatból, mint például az Európai Minoritás Központ, a Drámaírók Kertje vagy a botanikuskerthálózat, nem is beszélve a számtalan kulturális rendezvényről A végső pályázatban már nem is szaporítani kellene a számukat, hanem inkább csökkenteni. De a legfontosabb szempont, amelyre ügyelni kell, hogy csak akkor fognak hatásosan megjelenni az egyes tervek, ha sikerül felfűzni őket egy még nem létező vagy legalábbis részleteiben kimunkálásra váró koncepcióra. S olyan új elemekkel kellene bővíteni a koncepciót, melyek a pályázati kiírásnak megfelelően határozott európai üzenetet hordoznak, s alkalmasak arra, hogy 21. századi perspektívába helyezve jelenítsék meg a város vízióját. A víziómegjelenítésben az eddiginél nagyobb szerepet kell kapniuk a vizualitásnak és a modern technológiáknak.

A versenyben lévő városok pályázati anyagát és honlapjaikon elérhető információkat áttekintve úgy látom, hogy van egy kritikus pont, amelyen a következő szakasz sikere múlhat: a jól végiggondolt irányítási struktúra és a stratégia megléte vagy hiánya. Ugyanis olyan nagy fajsúlyú és szerteágazó pályázati munkáról van szó, amelyet korábban még egyik város sem végzett. Az első rosta után nemcsak a tét, a feladatok is növekednek. Az ötleteket ki kell bontani, és szinte üzemszerűen kell gyártani a megvalósíthatósági tanulmányokat, pénzügyi tervekkel ellátva. Olyan mennyiségű egyeztetést, tárgyalást kell folytatni, annyi szálat kézben tartani, s annyi nagy horderejű döntést meghozni, hogy ezek megoldása – megítélésem szerint – csak csapatmunkában, világos irányítási szerkezetben, a feladatkörök és kompetenciák világos elhatárolásával, stratégiai tervezéssel és a feladatok naprakész ütemezésével, valamint végrehajtásuk ellenőrzésével lehetséges sikeresen. Félreértés ne essék, nem a létrejött debreceni programiroda ellen szólok, épp ellenkezőleg: szükségesnek és fontosnak tartom, ám önmagában kevésnek. Érdemes megnézni Pécs példaértékű irányítási modelljét. Tagolt struktúrát hoztak létre: a programtanács a 2010-es év kulturális programjaival foglalkozik. A pályázati kabinet feladata a pályázat-előkészítés tervezése, a különböző társadalmi partnerekkel való tárgyalások lebonyolítása és a pályázat megírása. A pécsi Európa Centrum Kht. mint megbízott pályázati iroda adja a pályázat-előkészítés munkájának szervezeti kereteit, ellátja a szervezési feladatokat és koordinálja a kommunikációt. A fejlesztési feladatokkal a Gonda Tibor alpolgármester vezetésével működő fejlesztési tanács foglalkozik. Mindezek munkáját összefogja egy irányító-egyeztető tanács (Board), amely a pályázati felkészülés politikai irányítását is végzi. Vezetője dr. Kunszt Márta alpolgármester. E tagolt irányítási szerkezet minden egységének megvan a szerepköre és egyaránt hozzájárulnak a hatékony munkához. A koordinált rendszer lehetővé teszi, hogy a pályázati iroda és kabinet vezetői a részletesen kidolgozandó pályázat beadásáig a városi önkormányzat bizalmát és felhatalmazását élvezve mind tervezési, mind szervezési kérdésekben eljárhatnak és tárgyalásokat folytathatnak valamennyi érintettel. Lehet, hogy nem olcsó egy ilyen

struktúra kialakítása, de látszik a garancia arra, hogy végiggondolt, kiérlelt, egyeztetett döntések szülessenek. Talán az idő rövidsége és a feladatmegosztás elmaradása okozhatta, hogy az első pályázatban nem találkozhattunk az önkormányzat városfejlesztési koncepcióival és az infrastruktúra-fejlesztési tervekkel. A városi tömegközlekedés jövőjéről pedig szólni kell. Végig kell gondolni, hogyan fog ez működni, ha Debrecen kulturális főváros lesz, és több százezres tömeg lepi el időről időre a várost (ismétlődő kisebb-nagyobb „virágkarneválok”). Más pályázatoktól eltérően a debreceni kevéssé épített a területfejlesztésre és a városmarketingre, továbbá a városszociológia, az urbanisztika, a regionális földrajz tudásanyagára. Reméljük, a verseny második félidejében ez nem így lesz, ehhez viszont szakemberek bevonása szükséges. Nyilvánvalóan az is fontos, hogy mihamarabb kiderüljön, melyek azok a vállalások, amelyeket a város akkor is megvalósít, ha nem nyer a pályázaton, és melyek azok, amelyek beépíthetők a második Nemzeti Fejlesztési Terv keretébe. További probléma, hogy a versenytársakhoz képest jóval szerényebbnek tűnik a debreceni pályázat médiatámogatottsága. Ezen változtatni kellene, de ehhez elengedhetetlen egy kidolgozott kommunikációs stratégia és a helyi sajtó megnyerése. Pécs, Miskolc a pályázati kommunikáció és a marketing terén feltétlenül jobban áll, s amennyire a híradásokból következtethetünk, a pályázati munkába is beleerősítettek. Akar-e Debrecen a nyomukba szegődni? – ez most a döntő kérdés. Ha igen a válasz, akkor abból szerintem az következik, hogy létre kell hozni az irányítási struktúrát, ki kell építeni a „győztes” csapatot, és meg kell határozni a stratégiát. Ha ez elmarad, akkor valóságos csodának kell történnie ahhoz, hogy Debrecen ne maradjon le a második körben. A csodavárás azonban idegen a város protestáns hagyományaitól, amit az első pályázat oly sokat emlegetett.

DISPUTA Üveghegy

Kritikus pont: a hiányzó irányítási struktúra és stratégia

49

Főnix és bárány Rácz Zoltán DISPUTA Üveghegy 50

(Gondolatok Debrecen kulturálisfőváros-pályázatához) Szellemi jövőképünket megalapozza a város címere. Megújul a város, feltámad, mint a főnix a lobogó tűzből. Ez az örök megújulás, a feltámadás eszméjét jelenti, amely vallási gyökerekből fakad. Címerünk lényegét, a bárányt az egykori András-templom boltozati záróköve őrzi a tizenötödik századból. Régen a pecsétek, címerek ábrái nem pusztán a figyelem felkeltésére szolgáló „logók” voltak. Jelentésüket ismerték az emberek, s vállalták is a belőle fakadó kötelezettséget. Mára ezt elfelejtettük, s az emberek nagy része gondolkodás nélkül ölti magára az angol feliratos ingeket. Debrecen címerét pedig a földre döntötték. Most bárki rátiporhat a Nagytemplom előtt jelvényünk gyönyörű mozaikábrájára, amelynek a Nap, az Ég felé kellene mutatnia. Elfelejtettük, hogy régebben csak a vesztes hadsereg zászlója hullott a porba, önként senki nem dobta el. Manapság keveset foglalkozunk a formák jelentésével. A bárány jézusi azonossága a tisztaság, egyszerűség, türelem, engedelmesség, szolgálat, a teremtő áldozat kifejezése. Ezt a pici bárányt alig vesszük észre a napba tekintő, nagy főnix árnyékában. A tűzből mindig újraéledő madár a gyakori és nagy területeket elpusztító debreceni tűzvészeket is jelképezi, pontosabban a város állandó megújulását. Napjaink városrészeket eltipró munkálkodásai azonban szándékosak, s ezért maradandóak. Ezekből már nagyon nehéz az újraéledés. Főnix vagy bárány? Élesztő erő vagy szerény szolgálat? Aligha lehet kérdés: mindkettő szükséges. Történeti kutatások rávilágítanak arra, hogy Debrecen szellemi életében, melyet hosszú időn át a reformáció képviselt, egyaránt fellelhető mindkét jelkép. A főnix szárnyaló törekvését felerősíti, de el is torzítja a mai korszellem, amely leginkább az üzleti érdek elsőbbségét hirdeti. Meggyengült a bárány ereje – pedig évszázadok óta ő áll a címer közepén. A város kultúrája Nem kedvelem ezt a rádiótelefonos világot, és a világhálóban sem hiszek túlságosan. Szeretem viszont a számítógépet mint remek munkaeszközt. Sokat járok biciklivel, de gyakran utazom autóval is. Az élet értelmét a gyermekben látom, ezért nincs televízióm. A digitális fényképezés viszont gyorsan a hatalmába kerített. Szeretem az

elsuhanó táj változatosságát, s élvezem, hogy gyaloglás közben mennyi minden eszembe jut. Sorolhatnám még a személyes „kultúrámat” alkotó ellentétpárokat, de most nem rólam lesz szó. A város műveltségéről szeretnék néhány gondolatot közreadni, mert ugyanúgy egyéniségnek tartom, mint egy embert. James Lovelock Gaia-elmélete a Földet vizsgálja élő szervezetként. Elmélete nyomán mondhatjuk a településekre, vagyis emberi közösségekre, tárgyiasult szellemiségükkel, környezetükkel, hogy élőlények. A város emlékezik. A mai panelfalak között még dereng tudatában a régi Tócóskert, a döcögő villamos a Csapó-kanyarban, az István malom grundja a csillogó Malompark helyén, s a Hajó utca is felrémlik még kóbor álmaiban. A kultúra nem készíthető: hely, idő, energia folyamatosan változik benne, nem lehet egy adott pillanatban megragadni, mondjuk egy pályázattal. A fizika tudománya a kvantumelméletben már korábban szembesült a lényeg megragadhatatlan természetével. Sokszor hallhattuk Makovecz Imrét az élő építészetről beszélni, amely arra törekszik, hogy a tér-idő folytonosságát megjelenítse. Az építészet eszköztárába beemelte a drámát, amely a „megtörténhetett volna” és a „megtörtént” világ határán keletkezik. A város élete is folyamatos dráma, melynek éppúgy szereplője a polgármester, mint a villamosvezető, a történelmi múlt és a vágyott jövő. A városrendezés, a rendezvényszervezés ennek a drámafolyamnak az önkényuralmi eszköze. Ennek a hatalmi rendszernek a csúcsa a kultúrának mint pályázatnak a megjelenése. Papírra vetni egy folyton hullámzó, mozgó, sokszereplős rendszert, a dolog természeténél fogva lehetetlen. Mi azt fogalmazhatjuk meg, amit magunkból fontosnak érzünk. Ha azt akarjuk felmutatni, hogy nálunk is vannak hangversenyek, itt is lehet „konferenciázni”, nekünk is van képtárunk, azzal csak megnyugtatjuk Európát: lám, milyen rendes, kulturált hely ez a Debrecen, pontosan olyan akar lenni, mint mi vagyunk. Ez a dráma legmélyebb pontja: az önfeladás. Nem szeretem a „kampányokat”, mert általában álságosak. Ezért a 2010 kulturális fővárosa pályázatról is kényszeredett véleményt tudok csak formálni. A „kulturális főváros” EU-s program nem titkolt célja,

Hogyan értékelhetjük a kultúrát a városfejlesztésben? A városfejlesztés erőteljes, látványos lépésekkel haladt előre Debrecenben az utóbbi években. Mindannyian örülünk az anyagi körülmények javulásának, de sokan gondoljuk, hogy ennyi befektetéssel magasabb minőséget kellett volna elérni. Most ez a pályázat ezt a kényszert tartalmazza. Várhatóan sok pénzt biztosít majd, de magas minőségi elvárásokkal. Ez formálhatja a lakosságot, s így nagyon nem mindegy, milyen kultúrát készítünk. A szerves városfejlődés a lakóit is alakította, akik formálták a várost. Oda-viszsza. Egy volt a lelkük. A városban élő ember átlényegül, s ha átvágnak egy városrészt, az ott élőkben is elnyesnek valamit. Jobban fáj az olyan emlék, amelynek az anyagi kapcsolata is megszakad, nem csak az időbeli. Az emlék pedig létünk biztonságérzetét adja. Elhelyez minket az időben, nem egy időpontként lebegünk az éterben, hanem egy folyamat részeseként élünk. A pályázat kultúrája A pályázat első fordulója már lezajlott, így túlhaladott lehet véleményt alkotni róla. Műveltségi önképünk azonban az Európai Uniótól függetlenül is létezik. Ezért nem felesleges szólni róla. A pályázat címe újságízű, elcsépelt („nyitott vagyok”), semmitmondó. Nem véletlen, hogy másik pályázat is használta. Ráadásul Debrecennek kétszáz éve nincs is kapuja, csak régen volt, de soha nem állított emléket ezeknek. Az összeállítás alapelve az, hogy volt hat nagy kapu és hat kiskapu. Ebből az elképzelés a hatot emeli ki, nem a tizenkettőt! Pedig ebben megcsillant volna egy jó gondolat! Vitatható viszont a kapuk számának meghatározása. A város

legkorábbi, 1750-es térképén gondosan beírták a kapukat, amelyek heten voltak, s a kis ajtókat, amelyekből ötöt számolhatunk. A kapuk helyett mégis a terekkel foglalkozik a pályázat, kissé tisztázatlan összefüggésekkel. „Debrecen mindig is befogadó város volt” – manapság kötelező ilyet mondani, mert jól hangzik. Nálunk azonban nem egészen találó ez a „díszmondat”. Kapuink nem azért épültek, hogy tárva-nyitva legyenek. A nyitott kapuk nyitott várost jelentenek. Debrecen viszont a tizenkilencedik századig meglehetősen zárt közösség volt, szigorú erkölcsi és jogi rendszerek biztonságában. Azóta a közösség valóban nyitottá vált, kényszerek és a korszellem hatására, s ezzel a műveltsége is sokszínűvé vált. Mint az egész világé. Egyedisége azonban a tizenkilencedik század előtti évezredekből származik. E kettő átgondolt viszonya nem tapintható ki a pályázatból, pedig ez is lehetne egy olyan szándék, amely példamutató kulturális helyzetet tárhatna Európa elé. A korszerű életvitel és a hagyományok értékelése büszke tartást eredményezhet még Kelet- és Közép-Kelet-Európában is. A kulturális események és intézmények felsorolása valóban meggyőző, nem hiszem, hogy bármelyik magyar város mérhető lenne hozzá. Hiányos azonban a hagyományok köre: nem esik szó érdemben a település szerkezetéről, amely a történelem és a „láthatatlan” hagyomány olvasható lenyomata. A baj ezzel nyilvánvalóan az, hogy éppen napjainkban verjük szét ezt a felbecsülhetetlen értéket! Így nem érdekünk, hogy erről szó essék. Majd elég lesz egy zöld vonal az aszfalton a régi utcák nyomvonalán? Ez komolytalan és tisztességtelen gondolat. Ugyancsak elfeledkezett a pályázat a Péterfia–Csapó–Nyíl utca háromszögében fekvő „óváros” megóvásáról. Nálunk ezt is most teszi tönkre a város a társasházépítésekkel – természetes tehát, hogy nagyvonalúan hallgat róla. Elborítja a pályázati anyagot az új építkezések felhőtlen sorolása, miközben a megőrzést elhanyagolja. Debrecen még a saját maga által megőrzésre szánt, úgynevezett helyi védettségű épületeket sem tartja meg! A városjellemzések helyenként téves megállapításokat tartalmaznak. Ezek kifelé jól hangzó mondatok, de nekünk itthon tudnunk kell ezekkel szemben az igazságot. Ezzel együtt elfogadható, hogy a pályázat igyekszik kiszínezni a valóságot. Elkeserítő viszont a pályázat nyelve. Temérdek idegen szó fertőzi, oly mértékben,

DISPUTA Üveghegy

hogy a cím nyertese részesüljön a tőke öszszesűrűsödésének áldásaiból. Ez pedig, az én elképzelésem szerint, nem teremt műveltséget. Túl vagyunk az első fordulón, s az „uniós pénzek” utáni hajsza, amelybe önként kényszerültünk, csak fokozódik. Nyílt, kimondott célja a második fordulónak, hogy bemutassa a kulturális események épített környezetét, és üzleti számításokkal bizonyítsa az elképzelt fejlesztések gazdasági hátterét. Most jön a pénz, amely lehetővé teszi a művelődést. Világossá válik tehát, hogy itt egy befektetési pályázatról van szó, amelynek jobbára csak álcázása a kultúra. Ennek tárgyi megvalósulása a városfejlesztés, annak is a látványos része: a reklám. (…)

51

DISPUTA Üveghegy 52

hogy az helyenként a megértést is akadályozza. Az egész anyagon érződik a kapkodás, nem kellően következetes a gondolatfűzése, nem igazán találóak a fejezetcímek, s a kissé felszínesen összedobált képszerkesztés próbálja elkápráztatni az olvasót. Igyekszik a látványossággal, a hatalmas felsorolásokkal leplezni egy szervező gondolat és az igazi ötlet hiányát. Néhány kép rossz helyen jelenik meg, sok a szövegben az ismétlődés, nem érezhetők a hangsúlyok. Többször feltűnik a stílusváltás, ami az idézetek összevágásából ered. A vegyes érzések forrása a pályázat jellege. A műveltség köntösébe burkolt reklám belső ellentmondása feszíti a munkát. Ha eladjuk magunkat, akkor végezzék ezt a feladatot pénzügyi és reklámszakemberek. Akkor értjük, miről van szó. Így pedig az átlag értelmiségiben az a gyanú támad, hogy félrevezetik, hogy tulajdonképpen nem is rólunk van szó. Ezt nem most érezzük először. Építészeti tanulmányaim idején még természetes volt, hogy a római építészetet Olaszországban kell tanulmányoznom, a finn mestereket Finnországban, Hans Holleint Bécsben, Frei Ottót Münchenben, Stirlinget Londonban, Kós Károlyt Magyarországon, a gyügyei templomot pedig Gyügyén. Tudtuk már akkor is, hogy a vámosoroszi szárazmalmot Szentendrén kell keresni, s hogy Sydney csodáját egy dán építész alkotta. Manapság Leiviskä Betlehemben látható, s a katalán Calatraváért sem Barcelonába zarándokolunk, hanem Athénba! S vajon ki hiszi azt, hogy az olimpia létesítményeit a görög kultúra emelte? Itt már nem közösségi műveltségről beszélünk, hanem személyes érdemről, ami megvásárolható. Egy jobb angol labdarúgócsapatban ma már ritkák az angol játékosok. A debreceni kosárlabda-együttesben még feltűnnek magyarok, de debreceniek már itt sem. Kicsit féltünk ettől az ismeretlen érzéstől, hogyan szerethetjük majd őket. Bebizonyosodott, nagyon odáig vagyunk értük – amíg itt vannak, s a mi pénzünkért minket szolgálnak. Félreértések elkerülése végett: az előbbi néhány sor nem minősítés volt, csak helyzetleírás. El kell döntenünk, hogy Debrecen műveltségét mi jelképezze:

mi magunk, vagy külföldi tervezők egyéni bravúrjai, amik lényegében reklámtermékek lesznek, hiszen ez a feladatuk. Különös, hogy a pályázat összeállításában hivatalosan egyetlen debreceni építész sem vett részt! Nem kellett volna egyéni kapcsolatokkal elkötelezettséget vállalni, hiszen van intézményes képviselete a szakmának, a Magyar Építész Kamara. A bíráló megjegyzések sorát mégis azzal kell zárnom, hogy kifejezzem elismerésemet Gulyás Gábornak, aki vállalkozott a pályázat összeállítására. Teszem ezt azért, mert egy korábbi nyilatkozatából ismerhetem véleményét Debrecen kultúrájáról, s az nem áll távol az enyémtől. Egy lehetséges kultúra Végül kiemelném azt a három lehetőséget, amely véleményem szerint tényleg egyedülálló lehetne. DEBRECEN FÖLDÁBRÁJA Debrecen történelmi településszerkezete egy kerek várost alkot, olyan különleges rajzolatú hálózattal, amelyben furcsa ábrák rendszere ismerhető fel, 12 kapuval, a Nap és a Hold (Nagytemplom – Kistemplom) megjelenésével. Fennmaradt egy titokzatos, labirintusszerű óváros a Csapó–Péterfia–Nyíl utca háromszögben, amelynek ódon hangulatú útvesztőjében az őslakosok is könnyen eltévednek. A Csapókanyar és az Árpád tér között rábukkanhatunk a római kori sáncrendszerre rátapadó félköríves településrészre, amely talán a város egyik ősi magja volt – ezerötszáz évvel ezelőtt! A hajdan jelentősebb Tócó folyása mentén négyezer éves, mesterséges temetkezőhalmok, úgynevezett kurgánok láncolata áll, amely Európában igazi ritkaság. NOMÁD OLIMPIA A pályázat csak érintőlegesen említi, de rendkívül érdekes ötletnek tartom, hiszen a görög hagyományú olimpia mára elvesztette hitelét, az üzlet gátlástalan kiszolgálójává vált. Hatalmas üzlet a sajtónak, az építészetnek, amely azért kétségtelenül csodálatos alkotásokat ajándékozott a vi-

ERDŐSPUSZTÁK Az Erdőspuszták területe hagyományos gazdálkodásával és életmódjával felelevenítésre érdemes. Igazából túl sok mindent nem is szabad tenni, mert éppen a megmaradt természeti környezet a lényeg, s éppen a megóvása a cél. Mindehhez azonban nagyon fontos a vízellátás biztosítása a Civaqua-terv végrehajtásával. A táj használatát pedig gondos tervezéssel, előrelátóan kell megoldani, hogy a közösség érdekét szolgálja. Ebbe beletartozhatna egy szabadtéri néprajzi múzeum, amelynek indításaként – az Erdőspusztáért Egyesület javaslata alapján – egy régi tanya és egy vízimalom épülne. A már ismert „skanzenek” tapasztalatai alapján mi már bölcsebben eszelhetnénk ki a működtetését. Egyaránt figyelembe kell venni a múzeumfalu (Szentendre) módszereit, a szálláshely üzleti lehetőségeit (Hajdúböszörmény), a falusi turizmus eszköztárát. Ezzel biztosítani lehetne olyan erdei tanyák kis hálózatát (jól megfontolt térségben), ahol a hagyományos, és még ma is életképes gazdálkodási lehetőségek (állattartás, erdőgazdálkodás) kiegészítéseként számításba vehetnék az ott lakók a vendéglátást és a kulturális események megtartását is. Ehhez járulhatna hozzá a nomád olimpia egyes eseményeinek kiszolgálása is. Ez a tájhasznosítás

új módszere lehetne. Működőképességét a város közelsége is erősítené. ÉBREDŐ KULTÚRA Lássuk be, Debrecen nem egy harsány város. Tartózkodó egyszerűség jellemezte, amely azonban nem a szellemi és anyagi szegénységet jelentette, pusztán a hivalkodás elkerülését. Levette a kupolákat, a hatalmi jelképeket a legfontosabb középületekről, a Nagytemplomról és a városházáról. Bezárkózott háromméteres kerítései mögé. Ez a város átjárható volt – hiszen csak egy jelentéktelen árok és sövény kerítette –, de nem volt átlátható! Az áttetsző, úgynevezett transzparens építészet régóta hódít a világon, de vajon illik-e a debreceni lélek szemérmességéhez az üvegpaloták sora? Otthon érezzük-e ezekben magunkat, vagy csak valahol Európában? Megújulás vagy nyitás? Nyissunk magunkra mindent, hagyjuk ránk zúdulni, ami ránk dől, vagy ébredjünk rá saját akaratunkra? Debrecen kapui ellenőrző pontok voltak, akárki akármit nem hurcolászhatott át rajta. Most az ellenkezőjére készülünk, egy ismerősen csengő jelszó kedvéért. Lehet célja a beolvadás az őslakosságnak? Valaha a módszer más volt: nem az idegenek jöttek be, hogy tudást és gazdagságot hozzanak, hanem a debreceni fiatalok mentek külföldre, hogy elhozzák, ami nekünk fontos lehet. Ez volt műveltségünk alapja. Egykor a város főépítésze beutazta a fél világot, hogy tanulmányozza a temetők építészetét. Ezután megalkotta a mi temetőnket, amelyhez hasonló nincs. Eztán hogy lesz? El kell dönteni annak, aki „kultúracsinálásra” vállalkozik. Reklámhadjáratos „fesztiválokat” fizetünk, vagy átjárja mindennapjainkat a műveltség? Városunk címere, az Isten báránya és a feltámadó főnix madár, most a földön fekszik. Jó lenne felállítani.

DISPUTA Üveghegy

lágnak. Mi lenne, ha mi nem állnánk be a sorba? Ennek bizonyítására kitűnő lehetőség lenne a nomád olimpia. Nem ismerek részleteket, de alapvetően becsületes hangzása van. Olvastam viszont Kassai Lajos lovas íjász teljesítményéről, s láttam az erős emberek versenyeit, amelyek sokkal természetesebb tevékenységeket igényelnek, mint a versenyzőket agyonhajszoló, egészségromboló élsport. Láthatjuk manapság a kiút keresésének másik módját is, az úgynevezett extrém sportok népszerűségében. Míg azonban ezek teljesen gyökértelen, elképesztően kiagyalt, mesterkélt tevékenységek, addig a nomád jelleg feltétlenül a hagyományos virtuskodásra és a népi játékok bőséges választékára alapozhatna. Ismerve a lovasjátékok vagy az erős emberek viadalainak kedélyes hangulatát, ez bizony tényleg ellenpontozhatná a pénzvilág sporteseményeit. Ezzel egyúttal azt is bemutatnánk, hogy keleti származásunk más erkölcsi értékrendet is jelenthet Európa anyagias világában. Ehhez csatlakozhatna a pályázatban megpendített kalandváros gondolata a vidámparkban.

53

„Elképzelni sem tudok tökéletes politikai rendszereket” DISPUTA Tisztaszoba 54

Dombrovszky Ádám beszélgetése Schlett István politológussal Schlett István 1969 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán tanít, jelenleg a Politikatudományi Intézet egyetemi tanára. A rendszerváltozás éveinek aktív szereplője az utóbbi esztendőkben kevésbé kerül a médiaérdeklődés középpontjába. Mint mondja, neki „bejött a rendszerváltás”. Ha tényleg a közérzetemre kíváncsi, egyetlen szóval válaszolhatok: jó. Mi bajom lehetne?

■ Für Lajos például azt mondta megkeresésünkre, hogy az utóbbi hónapokban, s főként az elmúlt év december 5-én történtek miatt nem szívesen nyilatkozna. Nem akar a keserűségéről beszélni.

Talán az lehet a különbség, hogy Für Lajos nem politológusként élte meg ezeket az éveket, hanem politikusként. Ő a cselekvő emberek közé tartozik, és neki – mint ahogy egy politikushoz ez illik is – mindig nagyon határozott jövőképe volt. Nekem, a politológusnak a megfigyelői pozíció jutott.

Politológusként vállalt nyilvános szerepléseimben – legalábbis szándékaim szerint – korábban sem ilyen célok vezettek. Talán inkább arról van szó, hogy nem vagyok az az „okos tojás”, aki a média által engedélyezett négy mondatban el tud mondani mindent. Amit én gondolok a világról, azt nehéz így sűríteni. Talán azért, mert egy kissé bonyolultabb annál, hogy igenekkel és nemekkel kifejezhető legyen. Ezért sokszor vissza is utasítom a felkéréseket. Kiderült, hogy nem az én műfajom.

■ De a közérzete azért változatlanul jó. Miért romlott volna?

■ Például nem tekinti hiúsági kérdésnek,

Volt idő, amikor azt hittem, hogy van értelme a megszólalásaimnak, de aztán úgy éreztem: a média „bedarált”. Olyan szerepbe kényszerít, amelyhez nincs kedvem, amelyben mondandóm a szándékomtól eltérő értelmet nyer.

■ A rendszerváltozás első éveiben ön köz-

ismert médiaszereplő volt. Az utóbbi időben viszont jóval kevesebbet lehet hallani önről.

hogy kevésbé kíváncsiak a véleményére?

Ó persze, az emberben van hiúság, így bennem is. De nemcsak a médiában, máshol is kielégülést nyerhet ez a nem egészen rokonszenves vágy. Ami pedig a közérzetemet illeti, nekem „bejött a rendszerváltás”. Hogy csak egy okot mondjak: világéletemben utáltam hazudni. 1990 óta pedig nem kényszerülök rá.

■ Addig?

Valóban alig-alig. De ez természetes. Mondhatnám, hogy én magam is ráuntam a szereplésre, meg azt is feltételeznem kell, hogy rám is rám untak. Rendjén van így. Talán kicsit vissza is húzódtam a nyilvánosság színtereiről.

Jelentkezzen valaki, aki azt állítja, hogy azokban az időkben nem hazudott. Borzasztóan kíváncsi lennék, hogy miként csinálta. Nekem nem sikerült.

■ Miért?

Igen, mert megvan a szabadságom. Megválaszthattam, hogy mi akarok lenni. Ha politikus szerettem volna lenni, lehettem volna, ha „megmondó ember”, az is, ha tudós akarok lenni, akkor lehetek. Ez nekem jó. Nem érzek tehát csalódottságot, mert a szerepemet magam választottam meg. Sőt azzal hízelgek magamnak, hogy már a kilencvenes évek elején is inkább elemzőként vettem részt a közéletben. Azt hiszem, némiképp akkor is sikerült politológusként, tehát kívülről szemlélni a közéletet. Egy fiatal kol-

Például azért, mert az a szerep, amit a média jelöl ki ma a politológusoknak, nekem nem tetszik. Volt idő, amikor azt hittem, hogy van értelme a megszólalásaimnak, de aztán úgy éreztem: a média „bedarált”. Olyan szerepbe kényszerít, amelyhez nincs kedvem, amelyben mondandóm a szándékomtól eltérő értelmet nyer.

■ Már nem tetszik a politikaalakító szerep?

■ 1990 óta viszont tiszta a lap…

■ Azért ha megnézzük a mai politológusokat, körülbelül lehet sejteni, hogy ki milyen értékrend alapján elemez.

Valóban? Nem a skatulyázási kényszer láttatja így? Egy hetilap nemrég készített velem interjút. Mondandóm alapján nehezen tudott a két skatulya valamelyikébe elhelyezni, s ezért ezt írta: „enyhén jobboldali”. Jót nevettem. Ezek szerint a jobboldaliság és a baloldaliság olyan, mint a nátha, van enyhébb és súlyosabb változat. A média – akárcsak a politika – sokszor egydimenziós térben akar minket is, mint mindent, elhelyezni. S egyszerűen nem értik vagy nem hiszik el, ha az ember azt állítja, hogy állítása ugyan a politikára vonatkozik, de nem politikai állásfoglalás, nem politikai vélemény. Abból a látószögből, amiből a világot szemlélik, csak balés jobboldal létezik. Ahonnan én próbálom nézni, összetettebbnek, rétegzettebbnek, sokdimenziósnak látszik a világ. Nagyon örülnék neki, ha elhinnék: politológusként ugyanolyan és ugyanazon érdeklődéssel figyelem az „oldalakat”. Arra törekszem, hogy megértsem a politika, a közélet szereplőit, magyarázatokat keresek, próbálom értelmezni tetteiket, viszonyaikat. Magánemberként persze nekem is vannak érzületeim; éppen ezért – ha politológusként kell megnyilvánulnom – akkor kénytelen vagyok többszörösen is ellenőriznem magam, hogy betartom-e a szakmám törvényeit és szabályait, hogy nem keverem-e össze a politika és a politológia gondolkodásmódját. Mondhatnám: ez a szakmai minimum. Más kérdés persze, hogy képes vagyok-e mindig ezen szabálynak eleget tenni. Ezt valójában mások ítélhetik meg.

kikerülni. Állampolgárként vagyok elégedett. Politológusként nem tudom értelmezni a kérdést. Az én tudományfelfogásom szerint nem a tudománynak kell megmondani: mi a jó és mi a rossz, ami jó, az mennyire jó, ami rossz, az mennyire rossz. Politológusként olyan értelemben vagyok elégedett, hogy történnek a dolgok, van mit szemlélni, van miről és lehetséges is a tudományos nyilvánosság szintjein beszélni. Azt persze politológusként is meg tudom állapítani, hogy ami Magyarországon létezik, az a liberális alkotmányosság elvein nyugvó képviseleti demokrácia. Vannak véleménykülönbségek, létezik politikai verseny, működnek a jogállamiság intézményei, sokrétűvé vált a világ, nem lehetséges egyetlen dimenzióra leszűkíteni a kérdéseket stb. A politika persze mindent igyekszik leszűkíteni – például a „barát-ellenség” séma szerint. Ugyanakkor – szemben a diktatúrákkal – ez ma Magyarországon nem sikerülhet; létezik a politikán kívül is világ. Létezik – természetesen érintkezésben a politikával – jog, gazdaság, nyilvánosság, művészet, magánélet stb. – és természetesen, létezik a tudományos élet is.

■ Az elmúlt 15 évben hogyan „történtek

a dolgok”? Épp most „ünnepeltük” az új magyar országgyűlés megalakulásának 15. évfordulóját. Hogy látja: mennyire fordult meg az ország helyzete? Sokan még a rendszerváltozás szóösszetételt is idézőjelbe teszik.

Számomra nem is kérdés, hogy alapjaiban megváltozott a rendszer. Nagyon csodálkoznék, ha valaki be tudná bizonyítani az ellenkezőjét. Van demokrácia, szólásszabadság, szabad sajtó, piacgazdaság, utazási szabadság stb. A KGST és a Varsói Szerződés helyett az Európai Unió, illetve a NATO tagjává váltunk. Olyan mélységű változások történtek, amelyek alapján úgy hiszem, jogos a kérdés: mire gondol az, aki a rendszerváltozás tényét megkérdőjelezi.

■ Tehát eljutottunk a demokrácia olyan fo-

■ A sajtószabadság esetében mondják pél-

No lám. Itt egy példa arra, hogy az újságírói kérdés milyen csapdákat rejt. Megpróbálom

Na de 15 évvel ezelőtt biztos, hogy nem a piac szempontjai korlátozták a sajtósza-

kára Magyarországon, amivel egy politológus elégedett lehet.

dául, hogy a piac szempontjai ma is gátolják a szabadság korlátlan érvényesülését.

DISPUTA Tisztaszoba

légától kaptam életem legnagyobb dicséretét, amikor azt nyilatkozta rólam: tőlem tudományt tanult, és úgy tapasztalta, hogy a tudományban nincsen jobb- és baloldal. Remélem, igazat mondott; azaz az oktatásba nem vittem be a tudományos gondolkodástól idegen logikát, a politika logikáját, gondolkodásmódját, beszédformáit.

55

DISPUTA Tisztaszoba 56

badságot. Ez nem változás? Remélem, senki ■ S ha a társadalmi, politikai, gazdasági sem azt várja tőlem, hogy azt elemezzem: rendszer szempontjából közelítjük a kérmi történt jól és mi rosszul a társadalom dést? átalakulásának folyamatában. Ilyen igénynek ugyanis nem tudok megfelelni. Min Akkor is csak azt tudom mondani: csodálmérjem, milyen szempontok alapján osz- kozom, ha valaki úgy látja: nem történt rendszerváltozás. Hát hogy az ördögbe ne? tályozzam le a folyamatokat? Tételezzek Minden megváltozott körülöttünk. Egy perfel egy tökéletes rendszert? Sajnos, erre csak ennyit tudok mondani: nemcsak hogy sze nem: emberek maradtunk. nem ismerek tökéletes rendszereket, de elképzelni sem tudok ilyeneket. Lehetséges, ■ Sokan radikálisabb, gyorsabb változásohogy az én fantáziám hiánya. A fenti kérkat vártak. S azt, hogy a régi rendszer ne dések csak úgy értelmezhetők számomra, nyomja rá ennyire a bélyegét az újra. ha abból indulok ki: a világ persze nem tökéletes, de nem tudom, hogy milyen a földi Az az érzésem, hogy akik most mondanak létben lehetséges tökéletes világ. ehhez hasonlókat, nem biztos, hogy 15 Egy politikus mondhatja: nem volt évvel ezelőtt is radikális megoldásban gonrendszerváltás, mert tökéletlen volt az a dolkoztak. Nem beszélve arról, hogy tiszvilág is, de a mostani is az. Akkor a saj- tázni kellene: mi is a radikális. Most én leszek radikális a fogalmazásban: mondtószabadságot a pártállam korlátozta, most pedig a piac korlátozza. Ebben az értelem- juk azt, hogy az 1989 előtt születettekkel le kell számolni? Mert hordozzák magukben bizonyosan igaza van. A világ tényleg nem tökéletes. Igen, valóban az előző rendszert? Ez lenne radikális megolszínűleg minden szabadEl nem tudok képzelság korlátozva van. El nem dás? Induljunk tiszta lapni olyan szabadságot, tudok képzelni olyan szapal. Vagy mire gondol, aki amelyiknek ne volna határozottabb változást badságot, amelyiknek ne korlátja. Ezen a laposakart? volna korlátja. Ezen a laságon túl, hogy a világ posságon túl, hogy a világ nem tökéletes, mit tunem tökéletes, mit tudunk ■ A csehek kipróbálták: dunk még elmondani még elmondani arról, hogy akik korábban pártfunkcióarról, hogy milyennek milyennek kellene lennie, ban voltak, azokat egy időre kellene lennie, ha nem ha nem tudjuk, milyen a kikapcsolták a közéletből. tudjuk, milyen a világ világ akkor, amikor tökéakkor, amikor letes. Megértem tehát ezt tökéletes? Hadd hozzak egy mai péla logikát, ám ugyanakkor dát a sajtóból. A szlovákiazt kell mondjam: nagyon egysíkú jövőké- ai Zólyomi Duka rajta van az ügynöklistán. Ugyanaz a miniszter, aki 1992-ben aláírt pen alapul. Nem olyan a világ, amilyennek egy olyan papírt, hogy nem érintett, lám, én szeretném, tehát rossz… kiadott egy másik listát. Most akkor ő mi Magánemberként érezheti az ember így volt? Kinek volt az embere? Hol állt? Mire magát. Politikusként is. Persze, ez a világ is tele van konfliktusokkal, korlátokkal. jutottak vele? És Csehország? Ott parlamenHa tehát valaki azt gondolta, hogy a sza- ti pártként létezik egy kommunista párt. Én úgy emlékszem, 1989-ben meglehebadság a korlát nélküliséget jelenti, azaz mindenki azt tehet, amit akar, akkor ez tősen széles körben elfogadott volt – talán a vágyálma nem jött be. Ha úgy gondolta, Krassó György lehetett kivétel –, hogy hogy a rendszerváltás az Édenbe vezet, nos, békés rendszerváltásnak kell történnie. Vaez sem történt meg. Szomorúak lehetünk. lami olyasminek tehát, ami nálunk megtörSőt, sokan joggal kétségbeesettek, hiszen tént. Én úgy emlékszem rá, hogy a politikai számukra nem hogy Éden, de a tisztes élet életben megjelenő tényezők – beleértve a lehetősége sem érkezett meg. Most is van- POFOSZ-t, a kisgazdákat, az akkori SZDSZnak főnökeink, most is vannak anyagi ne- t –, mindenki abból indult ki, hogy békés hézségeink, fenyeget a munkanélküliség, legyen a rendszerváltás. Ez azonban a jogléteznek egyenlőtlenségek, széles körű folytonosságot is magában hordozta. Azaz: a szegénység, az emberekben nemcsak a a szerzett jogok sérthetetlenek, mert a jogjó, hanem a rossz is ott lakozik… De mit biztonságnak ez az alapja. Antall József mondjon erről a tudomány? Szóljanak in- miniszterelnök annak idején fölkért néhákább az írók, a művészek és persze a poli- nyunkat, hogy szakvéleményt fogalmaztikusok! zunk meg e tárgykörben. Jogász kollégáimmal együtt írtunk egy szöveget, és így

■ Ad abszurdum. Persze. De amikor a jogfolytonosság fönnmaradhatott, amikor a nemzetközi szerződések és a polgárjogi szerződések folyamatos érvényességét az égadta világon senki nem vonta kétségbe, hol lehetett volna meghúzni jogilag azt a határt, amire azt mondhattuk volna, bármire is, hogy innentől fogva nem tekintem érvényesnek. Ez a békés rendszerváltás következménye. Ez különbözteti meg a forradalomtól. A forradalom radikális szakítás lett volna: egy jogállapot felmondása.

■ Erre mondta Antall József: „tetszettek volna forradalmat csinálni”.

Ne feledjük: nagyon jó érvek szóltak amellett, hogy ne csináljunk forradalmat. Mint minden döntésnek, e döntésnek is következményei vannak. De bocsánat: ha forradalmat csináltunk volna, annak is lettek volna nem célzott következményei. Hogy milyenek, azt persze nem tudhatjuk. De valamit talán megsejthetünk, ha a határainkon túlra tekintünk. Volt a szomszédunkban néhány ország, ahol a rendszerváltás forradalom vagy polgárháború formájában zajlott le. Románia, Jugoszlávia… Merné azt állítani bárki, hogy ott jobban sikerült a rendszerváltozás? Ezek végiggondolatlan, reflektálatlan szövegek, csupán a politikai retorika részei.

■ Azaz, hogy nem volt teljes a rendszerváltás?

Azt hiszem, a csalódottság szövege ez. Azon embereké, akiknek nem sikerült végrehajtania, elérni, amit szerettek volna. Ekként természetesen értem e kifakadásokat. Ugyanakkor viszont – vélem – el kell gondolkodnunk azon is, hogy egyáltalán végrehajtható lett volna-e, amit ők akartak. Rá kell tehát kérdezni, hogy mire gondol valójában, aki most nagy keserűen kijelenti, hogy „ellopták a rendszerváltást”.

■ Például arra, hogy miként lehetett Ma-

gyarország miniszterelnöke az az ember, aki 1956-ban a másik oldalon állt. Miközben október 23. legnagyobb nemzeti ünnepeink egyike lett.

Válaszként egy történeti közhelyet idézek: 1890 táján a parasztemberek tiszta szobájában egymás mellett lógott a falon Kossuth Lajos és Ferenc József képe. Holott 1848/49ben mintha nem egy oldalon álltak volna… Nos, a nemzeti közérzület valahogy mégis egymás mellé tudta helyezni a két alakot. Valószínűleg nem olyan megfontolásból, hogy 1848-ban melyik oldalon álltak. Úgy látszik, ilyen ambivalens a mi világunk.

■ Az elmúlt 15 évet a politikai váltógazdál-

kodás kialakulása jellemezte. Minden választás a korábbi hatalmon lévők bukását hozta. Törvényszerű a jelenség?

Eddig Magyarországon minden kormány kitöltötte a négy évét. Ez stabilitást jelent. A két blokk viszont valóban váltogatja egymást – ez az új demokráciákban szinte törvényszerű. Mondhatnánk, szabály, hogy a kormánypártok vesztenek a választáson, és az ellenzék győz. Két magyarázat lehet, s ezek nem zárják ki egymást. Az egyik, hogy a választópolgárok körében nagy várakozások vannak saját boldogulásukat illetően, és a politikai elitet okolják, ha ezek a változások nem eléggé gyorsak, sőt inkább ellentmondásosak. Ebbe belesegít a sajtó, az úgynevezett véleményformáló értelmiségiek. Hiszen visszaigazolják a közvélekedést. „Azért, mert az én helyzetem nem javul vagy ne adj’ isten romlik, azért a mindenkori kormány a hibás.” És meg is büntetik a kormányt, amikor alkalmuk van rá.

■ Miközben a politikai elit mindent jól csinál?!

A politikai elit egyes csoportjai se tanultak meg úgy kormányozni, hogy ezt a hatást ellensúlyozni tudnák a választások alkalmával. Kétségtelenül látható azonban egy tanulási folyamat. Úgy tűnik: mind a politikai elit, mind a választópolgárok kezdik érteni, hogy a politikának meglehetősen szűkre szabottak a lehetőségei. 1994-ben az előző kormány megsemmisítő vereséget szenvedett, már ’98-ban nem volt olyan nagy a kormányzó pártok visszaesése, 2002ben pedig akár történhetett volna úgy is, hogy a kormánypárt nyer. Itt is látszik tehát egyfajta kiegyenlítődés. A választópolgárok egyre inkább el tudják magukat helyezni ebben a két blokkban, és már nincsenek is olyan nagy átáramlások az egyik táborból a másikba. Ahogy ezt Enyedi Zsolt kollégám megfogalmazta: a voluntarizmus diadala, hogy a pártok magukhoz tudták

DISPUTA Tisztaszoba

éleztük ki a kérdést: ha 1989-ben minden érvényét veszti, akkor a polgári jogi szerződések is semmisek, azaz például a házasság is érvénytelen.

57

formálni a választópolgárokat. A választópolgárok vagy azért, mert szeretik a pártjukat, vagy azért, mert ismerik a másikat és tudják, hogy az sem képes csodákat tenni, kezdenek elhelyezkedni ebben a politikai váltógazdaságban. Úgy néz ki, hogy a két nagy tömbnek 25–25 százalék körüli stabil támogatói vannak.

■ Jó az, hogy közben a 25–25-ös arány mellett mindig a többiek, az ide-oda csapódó „massza” dönti el a választás eredményét?

Lehet, hogy ők az okos emberek. Ők gondolkoznak racionálisan. Azok mérlegelnek, akik ide-oda ugrálnak, míg a kitartóak a kolomp után mennek. A racionális választás elmélete például ebből indul ki: a helyes választói magatartás az ésszerű mérlegelés. Ugyanakkor egy elkötelezett pártember szempontjából ő a „massza” vagy az „ingadozó középparaszt”.

■ Ha tehát azt mondjuk valakire, hogy in-

DISPUTA Tisztaszoba

■ De a massza mindig populista ígéreteknek dől be.

Mi a populista ellentettje? El kellene gondolkozni, amikor ezeket a divatszavakat olyan könnyedén használjuk. Ki is volna a populista?

■ Aki olyanokat ígérget, amit sejtése szerint a nép elvár, miközben talán tudja: úgysem fogja megvalósítani.

A modern demokrácia többnyire így működik. A politikusok nem azért végeztetnek közvélemény-kutatást, hogy ismereteket szerezzenek, hanem mert meg szeretnék tudni: Persze, ez így nem igaz; reméltem, hogy e mi az emberek igénye. Mi az, amit az embemegjegyzésemet akként értette, aminek szántam. Viccnek, ami – szándékom sze- rek hallani szeretnének. Most Orbán Viktor rint – a pártelfogultságot fricskázza meg. konzultálni fog a nemzettel. Vajon miért? De úgy hallom, a szocialisták is konzultálni 50 évvel ezelőtt is így értették: aki nem volt elkötelezett kommunista, de nem volt szü- fognak a nemzettel. Máshol is így szokták választásokra készülve. Közvélemény-kutaletett „reakciós” sem, az ingadozott. Ilyen volt az ingadozó középpatásokkal, fókuszcsoportos vizsgálatokkal mérik fel a raszt – ugye ismeri. Ez eti…ha 1989-ben minden vágyakat, félelmeket, rekai minősítés is egyben. érvényét veszti, akkor Talán emlékszünk még a ményeket, hogy megtalála polgári jogi szervereség szülte keserűségják a hívószavakat. Szeződések is semmisek, ből fakadó ítéletekre: „birretnék megtudni, mely azaz például a házasjelszavakkal azonosulnak kanép”, „panelproli”, „muság is érvénytelen. bizonyos embercsoportok. csai” stb. De mondja: miért Az a kiindulópont, hogy az emberek arra a kellene minden embernek táborba állnia? Miért ne nézhetnénk ugyanolyan gyanak- pártra fognak szavazni, amelyik a vágyaikvással vagy ugyanolyan bizalommal két po- nak megfelelően beszél. De hogyan lehetne másként formát adni a „masszának”? Holitikai csoportra? Miért ne jelenhetne meg a mérlegelés, a személyekbe vetett bizalom, gyan lehetne két-három választói táborba a hit, hogy az egyik jobban végezné dolgát, szervezni, politikai akarattá változtatni a mint a másik? Hála istennek, a két politi- több milliónyi, széttartó egyéni érdeket? Hadd mondjam, hogy a populistának kai csoport – ha tetszik, „oldal” – nem diami az ellentettje az én felfogásom szerint: metrálisan ellenkezőt akar, annak ellenére az elitista. Mi tudjuk, mi jó az embereknek, sem, hogy a pártvetélkedés természetesen mi a helyes. Zárjuk ki tehát a „masszát” a kiélezi, felnagyítja a különbségeket. Ha ezt tenné, az polgárháborús állapotot jelente- döntésekből? Ez a magatartás rokonszenves lenne? Szóval vigyázzunk a populizmussal ne. Ott már nem működne a parlamentáris demokrácia. Polgárháborút nem képes meg- mint szitokszóval. Végül is a liberális alkotakadályozni egy parlament. Tehát amikor mányosság alapjain álló képviseleti demokmi azt szeretnénk, hogy világos és éles ha- rácia abból a feltételezésből indul ki, hogy tárok legyenek, hogy senki ne „ingadozzon”, a hatalom a népfelség elvén nyugszik, és a hogy mindenki álljon be valamelyik tábor- többség akarata dönt. gadozó, akkor az „okos ember”…

58

ba, akkor mintha elfeledkeznénk a történelmi tapasztalatokról. Arról, hogy a kétpártrendszer kétféleképpen működhet. Úgy, mint Angliában évszázadokon keresztül, ahol voltak kormányváltások, de nem volt polgárháború. S működhet úgy, hogy polgárháborúhoz vezet, mint a két világháború közti Ausztriában. Ezt szeretné valaki? Ott világos volt a határ: vagy fekete valaki, vagy vörös. Vörösnek vagy feketének egyaránt születni lehetett.

■ Arról beszéltünk, hogy teljesen normá-

lis demokrácia, ami nálunk kialakult. A közvéleményt tekintve azonban meglepő, ha ma bárkinek jó a közérzete. A közvélemény általában a politikusokat szidja, de legalábbis az egyik oldal politikusait, a pártok pedig a másik oldalon állókról mondanak rettenetesen gorombákat.

Mit szól ahhoz a metaforához, amit a magyar politikával foglalkozó írásaimból válogató könyvem címeként használtam; hogy tudniillik „színjáték vagy háború”? Mert nemcsak az nem mindegy, hogy amit a politika színpadán szemlélünk, az valóban színjátéke vagy háború, de az sem, hogy minek látjuk és láttatjuk. Én arra hajlok, hogy csupán színjáték. Egymásnak esnek a színészek, mi nézők pedig teljesen nyugodtan ülünk, mert tudjuk, hogy mese az egész, ahol nem ölnek embereket. De ahhoz, hogy üzeneteket juttassanak el hozzánk, drámát adnak elő.

■ A modern drámákba már bevonják a kö-

A politikusok is bevonnak bennünket.

■ Olyannyira, hogy sokszor komolyabban gondoljuk, mint maguk a szereplők…

Igen, de hála a jó istennek, mégsem egészen komolyan. Lehetséges, hogy a szemlélők néha komolyabban gondolják, de tudomásom szerint a politikai viták a tettlegességig még nem jutottak el Magyarországon. Tudnunk kell különbséget tenni az indulatok elszabadulása és a „már-már elszabadulnak az indulatok” (miként némelyik újság írja) között. Röpült már egy-két tojás és paradicsom, olykor fütyülnek, néha-néha traktorok vonulnak vagy álldogálnak az utakon. De hát egy-egy futballmeccs után verekedni is szoktak. Én nem tudok arról, hogy egy politikai nagygyűlés után egymásnak esnének az emberek. Talán végig kellene gondolni: nem is olyan szörnyű, ami mostanában a politikában történik. Igaz, a Kánaán nem érkezett el…

Az MTA-DE Vulgo Kutatócsoport A totalitarizmus és a magyar filozófia címmel konferenciát rendez a DAB Székházban (Db. Thomas Mann u. 49.) 2005. április 29-30-án. A totalitárius diktatúrák természetrajzáról, filozófiai recepciójáról, elméleti, esztétikai és morális kérdésfeltevéseiről többek között Bence György, Tamás Gáspár Miklós, Ludassy Mária, Vajda Mihály, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Losoncz Alpár, Kunszt György és Wilheim András tartanak előadást. A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak.

DISPUTA Tisztaszoba

zönséget is.

59

Titkos-titkolt történelem

DISPUTA Lépcsők

(Trezor 3. – A Történeti Levéltár évkönyvéről)

60

XX. századi történelmünk ékes bizonyítéka annak, hogy minden politikai rendszernek igénye van valamilyen mértékű történelmi legitimációra. Az éppen hatalomra kerülő politikai vezetőréteg szelektálni próbál: egyik oldalról élesen elhatárolódni bizonyos eseményektől, eszméktől, politikusoktól, másik oldalról pedig keresi önmaga előképét, tradícióit, múltbeli gyökereit. Az 1940-es évek végétől működő kommunista rendszer legitimációs követelményeit a kizárólagosságra való törekvéssel kombinálta. Hatalmi eszközökkel korlátozta a történeti kutatásokat, elvágva annak lehetőségét, hogy a hivatalos elvárásoktól eltérő értékelésű munkák megjelenhessenek. Ez a szigorú merevség először az 1960as évek második felétől, a kádári berendezkedés konszolidálódásával párhuzamosan kezdett érdemben oldódni, majd a rendszerváltozás minden addiginál nagyobb szabadságot hozott magával. Addig nem tapasztalt magasságokba szökött a közvélemény, a média XX. századi történelmünk iránti érdeklődése, melyet könyvek, cikkek, tanulmányok, konferenciák sokasága igyekezett kielégíteni. A 90-es évtizedben tapasztalható felfokozott érdeklődés napjainkra már lényegében lecsengett, és a korábban nagy visszhangot keltő témák – a Horthy-korszak vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc története és megítélése – szűkebb szakmai közegbe, illetve az ünnepi megemlékezések rituális keretei közzé szorultak vissza. Talán egyetlen kivételnek a kommunista korszak politikai rendőrségének működése tekinthető. A sajtóban rendszeres időközönként újabb és újabb személyekről jelennek meg olyan híradások, hogy a korábbi rendszer alatt ügynöki, besúgói tevékenységet folytattak. A politika és a publicisztika szintjén pedig élénk viták folynak, hogy egészében nyilvánosságra hozhatóak-e a kommunista korszak ügynökeinek vagy éppen beszervező tisztjeinek nevei. A rendkívüli érdeklődés több tényezővel magyarázható. A szovjet típusú rendszer – mint minden diktatúra – hatalma fenntartása érdekében kiemelt szerepet szánt az erőszakszervezeteknek. Az állambiztonság fogalmát az 1949 utáni Magyarországon teljesen kitágították, s úgy értelmezték, hogy a hagyományos kémelhárító tevékenysé-

gen kívül beletartozik egyfelől a hivatalos politika vonalába nem illeszkedő mozgalmak, személyek elleni fellépés, másrészt a lakosság politikai magatartásának, véleménynyilvánításának állandó figyelemmel kísérése. Ezt a feladatot 1953-ig egy önálló szerv, a híres-hírhedt Államvédelmi Hatóság, majd különböző, belügyminisztériumi alárendeltségben tevékenykedő szervezetek végezték, 1962-től a BM III. Főcsoportfőnökség kebelén belül. Miután a társadalom nem csekély része valamilyen formában kapcsolatba került a testülettel – megfigyelőként vagy megfigyeltként –, jogos igénynek tűnik, ha valaki személyes okokból szeretne betekintést nyerni a fennmaradt anyagokba, hiszen így megtudhatja, ki és mit jelentett róla. A megismerés viszont még nem jelenti a források publikussá tételét. A helyzetet ugyanis tovább bonyolítja egy fontos morális dilemma. Egyes személyeknek, akik ma fontos közéleti pozíciót töltenek be, vállalniuk kell-e a nyilvánosság előtt esetleges ügynöki múltjukat, annak következményeivel, különösen akkor, ha tevékenységükről néha csak kétes hitelességű dokumentumok állnak az utókor rendelkezésére. Az érdeklődést – harmadsorban – ébren tartja egy általánosabb igény: nevezetesen a kommunista korszak történelmének megismerése és megértése csak erősen redukált formában lehetséges az állambiztonsági iratok kutathatóvá tétele és feldolgozása nélkül. A fenti dilemmák legalább részleges megoldása érdekében állították fel 1997ben a Történeti Hivatalt. A 2003 áprilisától Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára néven működő intézményben helyezték és helyezik el – az iratátadás folyamata napjainkban is zajlik – az 1944 és 1990 között keletkezett állambiztonsági vonatkozású anyagokat. A számtalan feladat – az iratok gyűjtése, őrzése, rendszerezése, kutathatóvá tétele – jelentős adminisztratív apparátus fenntartását igényli, az intézet azonban emellett kiváló – többségében tehetséges fiatalokból álló – történészgárdával rendelkezik, akik hivatali teendőiken túl szakmai teljesítményükkel is rendre felhívják magukra a figyelmet. Publikációstudományos tevékenységük egyik legfontosabb színterét a Trezor címmel, rendszeres időközönként megjelenő évkönyvek jelentik. A színvonalas sorozat legfrissebb, Gyar-

XLVII. és 2003: III. tc. –, de osztozhatunk a szerkesztő pesszimizmusában, amely szerint semmi garancia nincs arra, hogy a jövőben ne történjenek újabb változtatások. Az intézmény működésének, az iratok kutathatóságának, jogszabályi hátterének, az azzal kapcsolatban felmerülő újabb és újabb problémáknak részletes áttekintését adja Kónyáné Kutrucz Katalin tanulmánya. Egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy hiányos vagy pontatlan törvényi szabályo-

DISPUTA Lépcsők

mati György által szerkesztett harmadik kötete elsődlegesen azt a célt tűzte maga elé, hogy egyfajta kutatási segédkönyvként hasznos ismeretekkel, információkkal segítse a Történeti Hivatalban kutatómunkát folytatni szándékozó szakembereket. A kötet az Átmenet címet kapta, nem véletlenül. A intézmény munkáját, feladatait első ízben az 1996: LXVII. tc. szabályozta. A kérdésre vonatkozóan a későbbiekben még két újabb törvény született – 2001:

61

DISPUTA Lépcsők 62

zás híján az intézmény esetenként – például éppen a közszereplők anyagának hozzáférhetősége kapcsán – kénytelen önmaga jogalkotó-jogértelmező szerepet felvállalni. A különböző előírások, korlátozások fokozatos lazítása ellenére az anyagok kutathatósága – más „hagyományos” levéltárakhoz viszonyítva – mindmáig sokkal több nehézségbe, bürokratikus akadályba ütközik. Úgy tűnik, tudomásul kell venni, hogy többségükben olyan speciális iratokról van szó, melyekkel szemben – egyéni és közösségi érdekek védelmére tekintettel – az átlagosnál szigorúbb adatvédelmi előírások érvényesítése szükséges. A tájékozatlan olvasó a napi sajtóban megjelenő hírek alapján könnyen hiheti azt,

hogy a levéltár iratai lényegében beszervezési aktákból, ügynöknévsorokból és besúgói jelentésekből állnak. A politikai rendőrség anyagai persze önmagukban is számos lehetséges kutatási témát és irányt kínálnak. Müller Rolf a kádári időszak belügyi információs jelentéseiről, Unger Gabriella a különböző tiltott vagy megtűrt szubkulturális irányzatokról készített jelentésekről, Sz. Kovács Éva a magyar emigrációra vonatkozó megfigyelési anyagokról, Krahulcsány Zsolt az 1980-as évek belső elhárításának működéséről nyújt átfogó ismertetést. Baczoni Gábor és Bikki István a nagyközönség által kevéssé ismert területet, a szovjet–magyar kapcsolatokat választotta írása témájául.

A levéltárban őrzött dokumentumok azonban ennél jóval szélesebb lehetőségeket kínálnak, melyekből a kötet csak néhányat villantott/villanthatott fel. Soós Mihály többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy az 1945 utáni háborús és népellenes bűncselekményeknél a bírósági periratokon túl a nyomozati anyagok vizsgálata szolgáltathat új információkat, Bank Barbara egy, részleteiben eddig kevéssé feltárt területet, a kitelepítések és internálások forrásanyagát, Orgoványi István pedig az 1956os forradalom résztvevőiről utóbb készített egyéni dossziék típusait tekinti át. A felsorolásszerűen jelzett tanulmányokat további, a hivatal működésének egyéb területeit, valamint az épület történetét bemutató írások, illetve hasznos segédletek – névmutató, a munkatársak publikációs jegyzékei – egészítik ki, még jobban kiemelve, hogy a vállalkozás sikerrel járt: a Trezor harmadik kötete olyan széleskörűen hasznosítható informatív segédkönyv lett, amely képes a neki szánt funkció betöltésére. A vállalkozás egyúttal szinte kínálja a folytatás lehetőségét is. Az intézmény munkatársainak folyamatos és aprólékos kutatómunkája révén a közeljövőben vélhetően egy olyan kötet is napvilágot lát majd, amely szervezeti, intézménytörténeti oldalról tekinti át és mutatja be az állambiztonsági szervek 1949–1990 közötti – a közvélemény számára sokszor nehezen átlátható – felépítését, szerkezetét.

Zárásként szeretném egy viszonylag széles körben elterjedt téveszmére felhívni a figyelmet. A kommunista korszak történetével foglalkozó szakemberek rendszeresen szembesültek/szembesülnek azzal a jelenséggel, hogy a hivatalos dokumentumok sokszor formálisak, semmitmondóak és keveset árulnak el – különösen a rendszer döntéshozatali mechanizmusáról, a mindenkori vezető réteg belső erőviszonyairól, kapcsolatairól. A politizálás informális szintjeinek kiemelkedően nagy súlya következtében sokan azt remélik, hogy a ma még csak hiányosan ismert állambiztonsági iratanyag majd fellebbenti a fátylat a korszak számos, mindmáig rejtve maradt kulisszatitkáról, megmutatva a rendszer valódi arcát. Az eddigi kutatások azonban arra utalnak, hogy bár a levéltári anyagok valóban jelentős és egyes területeken megkerülhetetlen forrásbázist jelentenek a kommunista korszak alaposabb és mélyebb megismerése szempontjából, sajnos nem korlátlanul alkalmazható csodaszerek, mint ahogyan felhasználásuk során a forráskritika és elemzés hagyományos metódusai és technikái sem nélkülözhetők. (Trezor 3. Az átmenet évkönyve 2003. Szerk.: Gyarmati György. Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára Budapest, 2004.) Püski Levente

Nyugaton a helyzet Számos olyan jelenség állítja manapság kihívás elé a filozófiai gondolkodást, melyek adekvát megközelítése széles történeti horizontot nyit fel. Azaz mára már, úgy vélem, bebizonyosodott, hogy a filozófia csupán interdiszciplináris párbeszédben képes valami újat hozzátenni a gondolkodáshoz, illetve csupán e relációkban tud érdemben a modernitás konfliktusaira1 reflektálni. Ezek a konfliktusok ugyanis nagyon öszszetett társadalmi, politikai, morális, tu-

dományos, teológiai stb. vonatkozásokban okoznak zavart a modernitás önértésében, s egyelőre úgy tűnik, vajmi csekély remény mutatkozik feloldásukra. Charles Taylor pedig aprólékos történeti vizsgálódások eredményeként egyenesen azt mutatja föl, hogy a modern én antropológiája eleve az illúziók birodalmába utal minden megbékéltetési kísérletet: a morális-politikai én számára ugyanis az úgynevezett erős értékelések szolgálnak konstitúciós elvként.

1 A „modernitás konfliktusai” kifejezés (egész pontosan fejezetcím) attól a Charles Taylortól származik, akinek nagy hatású könyve, a The Sources of the Self (Cambridge University Press, 1989) a modern politikai-morális én kialakulását vizsgálja.

DISPUTA Lépcsők

(Pierre Manent: Politikai filozófia felnőtteknek. Fordította: Kende Péter)

63

DISPUTA Lépcsők 64

Erős értékelések: erős elköteleződések egyegy értékrendszer, illetve az ezek közegeként szolgáló közösség iránt. Ezzel azonban máris a konfliktusok keletkezésének tájékán mozgunk. Kérdés azonban, hogy van-e valódi tétje a konfliktusok feloldásának, avagy inkább kezelésükkel kellene törődnünk. Kezelni egy konfliktust annyi, mint elejét venni annak, hogy szembenálló felek bármilyen vitás kérdés ürügyén egymás torkának ugorhassanak. Pierre Manent könyve, a Politikai filozófia felnőtteknek, azon túl, hogy maga is ízekre szedi az elkülönítések révén létrejött területeket, valamint a köztük megképződő összeférhetetlenségeket, arra is rámutat, hogy bonyolult és csaknem csodaszámba menő bravúrok segítségével valahogy mégis fönntartható valamilyen egyensúly. Azaz – hogy a roskatag Osztrák–Magyar Monarchia jelmondatát idézzük – a helyzet reménytelen, de nem súlyos. A szerző elsősorban azt vizsgálja, hogy a modern demokráciák keretei között milyen eséllyel férhetnek meg egymás mellett békésen olykor nagyon is különböző érdekek, s milyen intézményes keretek alkalmasak a demokrácia alapértékeinek érvényesüléséhez. A különböző érdekek elkülönülések, szétválasztások mentén konstituálódnak, s szignifikánsan e határok eltörlésének igyekezete erősíti és hozza lendületbe őket. Mindenekelőtt – Max Weber nyomán – a tudomány és a szabadság mint olyan bizonyulnak egymással nehezen kibékíthető ellenfeleknek. A tudomány „nem beszél arról, hogy hogyan kellene élni” (24), az élet azonban szabad értékválasztásokat előfeltételező konfliktusok terepe. De ez pusztán kezdő lépés a demokráciának mint az elkülönülések szervezeti rendjének a leírása felé. Azt a viszonyrendszert ugyanis, melynek két alapinstanciája a szabadság és a tudomány, számtalan, bonyolult hálózatot alkotó további szétválasztás tagolja. Pusztán felsorolva a „demokráciának nevezett szimfónia” fő témáit: a szakmák, a hatalmak, az egyház és állam, a civil társadalom és az állam, a képviselt és a képviselő, valamint a tények és értékek elkülönítése – de ezek természetesen át is fedhetik egymást, illetve egy sor egyéb elkülönítést hozhatnak létre. Éppen emiatt olyan képlékeny, nehezen definiálható s nemritkán esetleges ez a demokráciának nevezett társadalmi képződmény. Mindeközben azonban, ha ellentmondások nélkül nem is tudjuk leírni, mégis világosan megkülönböztethető más típusú politikai képződményektől.

Azt mondhatjuk, hogy a demokratikus berendezkedés, érték- és érdekvilág híven tükrözi az ezeket létrehozó egyének és közösségek antropológiai sajátosságait: azt nevezetesen, hogy alig van néhány olyan legkisebb közös nevező, amely egy táborba terelheti őket. Ráadásul ezek tisztelete sem egyértelmű, s nemritkán hatalmi beavatkozást tesz szükségessé. Nélkülük azonban nagyon is valós lenne annak a veszélye, hogy a hatalmi viszonylatok aránytalanul eltorzulnak, s szétzilálják a demokratikus rendet. Tehát ha azt akarjuk, hogy a népképviseletre alapozott politikai rend ne fusson zátonyra, akkor bizony súlyokra van szükség, melyek képesek az adott rendet egy keretben tartani, valamint megóvják a szélsőségektől. S e ponton van az eredőjük a modernitás nagy konfliktusainak is: e súlyok mibenléte és hatóköre állandó politikai-ideológiai csatározások terepe. Amelyek pedig mégsem, azok is nehezen definiálhatók, s ennek következményei az előzőekéhez hasonlók. Találomra kiragadnék néhányat azon problémák közül, melyek efféle óvatosan kezelendő súlyok a modern társadalmi-politikai rendben. Ilyen például a nemzet mint olyan kérdése, amely „miközben a demokrácia feltétele és kifejeződése, egyszersmind a demokrácia ellenségei számára is hivatkozássá és erőforrássá válik” azáltal, hogy nacionalista politikai tömörülések „a nemzet nevében próbálják fenntartani vagy visszaállítani a hatalmi intézmények függetlenségét, értve ezen a demokratikus ellenőrzéstől való mentességet” (99). Ugyanakkor történetileg a nemzet volt az a primer közeg, mely a demokratikus rend megvalósítására igényt támasztott, s szerencsésebb esetben, idejében – azaz néhány száz évvel ezelőtt – létre is hozta azt. Ezenkívül pedig az egy adott nemzethez való tartozásban jókora érzelmi energiák is koncentrálódnak, melyek erős értékelésekben manifesztálódnak. A probléma megoldását nem segítik azok a fejlemények sem, melyek főként az utóbbi évtizedekben váltak politikai-gazdasági tényezőkké: a globalizáció, valamint „Európa építése” (melyről Manent csipkelődve megjegyzi, hogy retorikai tárgyalása a „szocializmus építésével” vonja egy asszociációs körbe; azaz érdemes jól átgondolni, miről is beszélnek nekünk akkor, mikor „az Európa-építés feltartóztathatatlanságáról” szónokolnak). Ezzel azonban rögvest egy másik, fölöttébb problematikus súlyba botlunk, mely szintén jókora gondokat okoz napjaink politikájának, sőt, tágabb kontextusban mindennapjainak megértésé-

ratikus érzék vagy gyakorlati tudás adottnak (hiszen nélküle nincs demokrácia), valamint folyton kiküzdöttnek vagy akár kikényszerítettnek. De valahogyan mégis jelen van, működik, és ez a jelenlét alighanem megfelel a demokráciáról való legalább minimálelképzeléseknek. Lehet ennél több is, sőt, vannak esetek, mikor kell, hogy több legyen. De ehhez a súlyok kérdésében kellene – legalább időlegesen – konszenzusra jutni. Mint ahogyan abban a kérdésben is, mely, noha a demokratikus gondolkodásból – ami egy meglehetősen jól körülhatárolható területet fed le teoretikusan és földrajzilag egyaránt – nő ki, de egyetemességre tart igényt: az emberi jogokról van szó. Az úgynevezett emberi jogok elvileg érvényesek ott is, ahol a nekik megfelelő gyakorlat számos akadályba ütközik – s ez nem csupán a harmadik világ gondja. A fejlettebb világban is problémát okoz időnként az embernek a polgár fölé helyezése; hiszen ez nem egyebet jelent, mint a kollektív kényszerek (például a katonaság intézménye) térvesztését az úgynevezett emberi, alanyi jogokkal szemben. Hiszen amennyiben az utóbbiak érvénye lesz elsődleges, elvileg akár meg is szűnhet a hagyomány és a kollektív kötelezettségek összetartó ereje: ez pedig az olykor szitokszóként használt individualizmus térhódítását jelenti. Ami azonban szűken véve csupán annyit tesz, hogy „nincsen semmilyen kötelességem, mint az, amelyhez előzőleg hozzájárulásomat adtam; nincsen más legitim kötelékem, mint az, amelyet szabadon kötöttem. A demokrácia ezt az elvet viszi át az életbe” (188). Emberi jog a szabad választás joga, a kívülről oktrojált kényszerek alóli felszabadulás, ez azonban a közösségek felbomlásával és egoista egyedek laza társulásának víziójával járhat együtt. Nagy szavak ezek, és sommás következtetések; Manent azonban árnyaltabban kezeli a kérdést. Rámutat példának okáért arra, hogy „a nacionalizmus nem más, mint egyfajta individualizmus a szó legerősebb értelmében: az történik, hogy a politika teste, a nemzet kinyilvánítja és elmélyíti egyediségét, illetve különösségét” (186). A különös, partikuláris csoportok politikai-társadalmi közegként ugyanolyan vagy legalábbis hasonló mintázatokat mutatnak, mint a különös, partikuláris egyed: a saját belátása alapján cselekszik, a saját érdekeit követi, s különösségét másokkal szemben igyekszik érvényre juttatni. Nos, hol kezdődnek hát a közösség és az egyén jogai; az emberi és a polgári jogok? Manent nem teszi föl

DISPUTA Lépcsők

ben is: magáról Európáról van szó. Mennyivel több, mint sok nemzet együtt? Hogyan definiálható: földrajzilag, civilizációját tekintve, vallásilag, szubsztanciálisan, kulturálisan, politikai testként stb.? Így is, úgy is; sokféleképpen. „Ugyanakkor nemigen tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy „Európa” valamit, méghozzá valami nagyon fontosat jelent az emberiség történetében” (108). Manent az egyetemesség bevezetésével kísérletezik – de ez sem bizonyul másnak végül, mint egy szempontnak a többi közül: „ha létezik manapság az a dolog, amit Európának hívunk, akkor ez paradox módon megosztottságának köszönhető” (111). Már-már arra a feltevésre hajlunk, hogy a politikai alakzatok tárgyalása során – hacsak nem egyértelműen szélsőséges eszmevilágokról van szó (melyekről amúgy Manent is értekezik a nácizmus, valamint a kommunizmus kapcsán) –, újra és újra definíciós, kommunikációs és elvi problémákba ütközünk, melyek, miközben nemritkán agresszívan támadják egymást, valahogyan mégis csak megférnek egymás mellett. Nem ugranak egymás torkának. S talán ebben rejlik a demokrácia igazi paradoxona: nincs elvi, definíciós meghatározás az alapvető súlyok kérdésére, valahogyan azonban mégiscsak tudjuk, hogy mely válaszok illeszkednek a demokratikus viselkedés közé, s melyek nem. Valahogyan: azaz nem feltétlen megállapodásszerűen, jogilag, alkotmányosan stb., hanem talán alapozni lehet valami olyanra, mint demokratikus érzék. Melynek persze nem kell, hogy mindig igaza legyen, csak legyen, és jelen legyen, mikor szükség van rá. Manent alaposan és lényegre törően vizsgálja a modern demokráciák nagy problémáit, de sehol sem gondolja úgy, hogy idő kérdése, és ami most zavaros, az majd le fog tisztulni. Nem fog. A demokrácia a jövőben is ugyanolyan ellentmondásos intézményrendszer marad, mint volt, fenntartása azonban elkerülhetetlen. Ellentmondásai mellett visszataszító tendenciái is számosak, ezek felől ne legyenek illúzióink. Általában nincsenek is – ez magyarázza, miért fordít hátat csalódottan egyre több ember a politikai gyakorlatnak. „De a demokrácia gyakorlásának legelterjedtebb eszköze a társadalmi és politikai részvétel” – írja Manent, valamint „a demokrácia káros tendenciáival szembeszegülni csak úgy lehet, ha magára a demokráciára támaszkodunk. A demokrácia gyakorlati tudása fogja szabályozni és olykor kiigazítani a demokrácia természetét” (184). Egyszerre tűnik tehát ez a demok-

65

a kérdést, de válaszlehetőségeket kínál: „a dekompozíció és a rekompozíció folyamata egybeesik” (186). S ez már nem csupán a demokráciák, hanem tágabb kontextusban, az emberi társulások mozgástörvényének tűnik. Ezzel azonban csupán egy velős, ám semmitmondó általánosításhoz jutottunk el, de Manent nem is törekszik arra – s ez könyvének egyik nagy erénye –, hogy nagy bölcsességeket fogalmazzon meg a demokráciáról vagy egyáltalán bármilyen politikai gyakorlatról. Inkább számba veszi azokat a lehetőségeket, illetve kihívásokat, melyek a modern, demokratikus társadalmak önmeghatározásában jelentős szerepet játszanak, s ezeket egy tágabb, történeti horizont bevonásával exponálja. Alapvető meglátása, hogy vajmi keveset tudhatunk meg a mai gyakorlatokat alakító politikai-társadalmi alapelvekről akkor, ha nem ismerjük azokat a történeti kereteket, melyek közt kiformálódtak. S maga is inkább ezeknek a kereteknek a feltárásán fáradozik, de kifejezetten a kortárs kérdések horizontjából. Igen, azt kell mondanunk, hogy Manent könyvét valóban a politikai filozófia és gyakorlat jelenlegi problémái foglalkoztatják, még ha ez első pillantásra nem is tűnik egyértelműnek. Merthogy szerzőnk roppant óvatos és visszafogott akkor, mikor állást kellene foglalnia valamilyen kérdésben. Elegánsan

kerüli a sarkos megfogalmazásokat, s inkább csak rámutat arra, hogy milyen megoldások vagy még inkább problémakezelési stratégiák alkalmazhatók egy-egy vitatott kérdés esetében. Ezek pedig bőségesek, de – mint fentebb is láttuk – a demokrácia már csak ilyen. Ezért is jelzi már könyvének címében is, hogy eszmefuttatásai felnőtteknek szólnak. Felnőtteknek, akik képesek szabadon választani. Nekünk, akik képesek vagyunk arra, hogy „önmagunktól, a szülő vagy a gyám minden engedélye nélkül hajtsuk végre azokat a cselekedeteket, amelyeket a felnőtt személy szabadon végez” (168). Akik jobb pillanataikban vitás kérdéseiket konszenzusos, kompromisszumos alapon is meg tudják oldani, vállalva az ezzel járó frusztrációs többletet. Mert a demokrácia frusztrál olykor, mikor nem nekünk van igazunk. Felnőttként azonban meg kell birkóznunk valahogyan nemcsak a saját frusztrációnkkal, hanem a másokéval is. Ebből a perspektívából pedig a politikai filozófia sem más, mint a társadalmi gyakorlatok egyfajta summázata, hiszen „a filozófusok közti párbeszéd csak azt a másikat folytatja és mélyíti el, amelyet a társadalom polgárai egymás közt folytatnak” (177). Decki Sarolta

„Helyemre mentem. Bodri” (A KonzervArtaudrium Öngyilkosdi című előadása a Csokonai Színház stúdiójában)

DISPUTA Lépcsők

A tér

66

A színházi előadás egyik alapvető jellemzője a tér egyedi módon való kitöltése és felhasználása a kívánt hatások felkeltésére. A 2005. február 18-án látott Öngyilkosdi helyszíne a Csokonai Színház stúdiója volt, annak minden előnyével és hátrányával. Kétségtelen praktikus előnye e játszóhelynek, hogy a város szívében van, s mint a felfokozott érdeklődésből megérthettük, sokak kihasználták a lehetőséget, hogy itt lássák a KonzervArtaudrium Egyetemi Színpad előadását. Másik, már lényegibb előnye, hogy magában a város színházának az épületében van, egy tömbnyire „a Vár és a Csapó utca sarkától”. A néző lelkét így már a szűk lépcsőn ácsorogtában várako-

zás tölti el, vágy arra, hogy részt vegyen a jól ismert ceremóniában, amelyet színházi előadásnak hívnak. Harmadik, már-már személyesnek mondható előnye, hogy emeleten van, így a pincében kitalált és megalkotott művet a fiatal alkotók felkínálják, mintegy megemelve azt, az erre nyitott, elengedhetetlen partnereknek, a nézőknek. A kis terem hátrányai közül ne említsük csak a méretét, mert minden egyéb inkább csak szép szakmai kihívás. A terem méreteit azonban szóba kell hoznunk, mert a darab egyik pillére a szereplőpárosok öszszehangolt mozgása, amely a túl közel ülő néző számára sokszor csak mint ellenőrizhetetlen szándék jelenik meg. Az előadás egyébként nem kívánja a nézőt a kísérletbe bevonni, megelégedne

Ami a térben megjelenik Ezen a színpadon minden lelket ölt, és minden igyekszik valami nem várt helyen/minőségben is megjelenni. Erre talán a legjobb példa a ronggyá nyűtt szövegkönyv, melyet a szereplők mintegy „felolvasnak”, „elfogyasztanak”, különböző célokra „felhasználnak”, noha elsőrendű szerepe a nem kevés rejtélyt, nyelvi ötletet, költői erényeket tartalmazó szöveg hordozása. A játék szűk tere szinte üres, dekorációja mindössze néhány földre vetett újságlap és két szék. Ez utóbbiak azonban számtalan funkcióban bevetésre kerülnek. A székek éppen úgy átmeneti állapotban vannak a tárgy-lét és bizonyos antropomorfia között, mint az emberszereplők (például Uzsedári

szövegkönyvét egy pillanatban a szék „olvassa”). Miután alig vannak a színpadon tárgyak, a közeg feketéjében jól olvasható az első nagy szekvencia színeinek színészek ruházatán megjelenő üzenete. A terrakotta/jeans kék színkombináció esztétikus, szürkével való tompítása a például Ionescónál gyakorta megjelenő piros-kék színkapcsolatnak. Kandinszkij azt mondja: „A kék jellegzetesen égi szín”, amely távlatokat nyitó tulajdonságával a kimozdulás, a felfelé irányuló mozgás karikatúraszerű reményét jelenti, azonban egyidejűleg kioltja a piros minden erejét. Szintén Kandinszkij érzékletes hasonlatával élve: „[...] a piros, melyet nem könnyű lefedni, a kéktől mégis kialszik, mint az izzó vas a vízben.” Vagyis, még mielőtt bármi is történhetne, a dráma megteremtődik a színek közegében a többször felvillantott nyitókép – Trafik Jim üdvözült mosollyal a szék támláján ül – szereplőjének ruházatán. A második nagy szekvenciában elindul a színpadi tárgyak elszaporodásának folyamata (bevonul a piros kazettás magnó, a fehér kis kád vízzel, amelybe aztán, hogy mind a négy elem megidéződjön, égő gyertyát helyeznek, majd homokot szórnak), de a színvilág az eredetileg meghatározott keretek között marad. A piroson és a kéken (azok árnyalatain) kívül csupán a nem-színek, valamint két kis sámli zöldje lép játékba. A zöld az a szín, mely az imént idézett festő-teoretikus értelmezése szerint „[...] a sárga és a kék megbénult erejét tartalmazza”, mely azonban képes újra aktivizálódni. Ebben a halál iránti érdeklődésnek elkötelezett drámai világban megjelenik a látensen meglévő energiák kifejezője, a zöld szín, mely a közeledő sárga és a távolodó kék keveréke. Egyfajta teljesség jön így létre, melyben a halál elkerülhetetlensége mellett az örök visszatérés, újrakezdés gondolata is szimbolizálva van. A darab következetesen szerkesztett színvilága így biztosít egyfajta rendet és nyújt kapaszkodót az értelmezésben, az egyre sokasodó szín-

DISPUTA Lépcsők

azzal, ha látjuk, amit mutat nekünk. Attól a tradicionálisnak tekinthető, de a posztmodern óta ismét korszerűnek tartott felfogástól, hogy a színházban világosan megkülönböztethető szerepük van a nézőknek és a nézetteknek, némileg eltér a Rendező elnevezésű szereplő alakja (egyébként egy kirakati bábu), akinek a helye a színpadon kívül, a nézők között van. Ezzel (s az ehhez hasonló szándékoltan csorba megoldásokkal) a darab létrehozói azt érik el, hogy minden, darabjukra vonatkozó, kategorikusnak tetsző állítás csak félig-meddig lehessen igaz. Első látásra nem értjük, hogy miért nincs kihasználva a rendelkezésre álló tér, a színpad ugyanis csak a terem nézőibal felőli negyedét foglalja el. A második nagy szekvenciához érve lesz világos, hogy a limbusok szerepét tölti be a semmiféle meghatározó jegyet magán nem viselő, megvilágítatlan, köztes tér, melyen át a maszkos, Gyászmunkásoknak nevezett, megszemélyesített halálalakok a színpadra érnek. Ha a szereplők helyváltoztatásán keresztül próbáljuk meg azonosítani az előadás térszerkezetének elemeit, ahhoz a paradoxonhoz érkezünk, hogy a színpad az „élet” terét jelenti, a külvilág pedig (a színház folyosói, büfé, távolabb az egész város) a „halál” birodalma. Nem kerülhette el figyelmünket, hogy a limbusokon innen és a limbusokon túl egyformán van megvilágítva. Arra az akár esetlegesnek is tekinthető jelenségre gondolok, hogy a színre lépni készülődő Gyászmunkások mögött hagyták érvényesülni a kint éles fényeit. Ezzel az őshagyományban némileg jártas nézőt elfogja a kísértés, hogy bizonyos Hermész Triszmegisztosztól származó gondolatok jegyében értelmezze, amit lát.

67

padi ötletek (mozgás, nyelvi játékok, fény, zene stb.) dömpingjében. Amit látunk, nem arisztotelészi színház, de miért is lenne az? Noha valami archaikus világfelfogással rokonságot mutató gondolatról, egy nagyon is ősi félelemről, az idő irreverzibilitásától és a haláltól való szorongásról szól. De nem kizárólag erről. A színházra vonatkozó, folytonos önreflexív utalások létrehozzák a darabnak egy, a posztmodern által újra divatba hozott, önboncolgató rétegét. De cselekményt hiába is várnánk, mert egy öngyilkosjelölt búcsúlevél-íratási szándékát vagy egy erről szóló színdarab próbafolyamatát nehéz lenne cselekménynek tekinteni. Helyette a fentiekben leltárba szedett színpadi eszközökkel végzett játékos, fraktál szerkezetű kísérletek tanúi vagyunk. Ezek révén próbál az Öngyilkosdi méltósággal (azaz humorral) szembenézni, a transzcendenciát vesztett ember kilátástalan pozíciójából, létünk abszurditásának tényével. De kinek a méltóságáról van is itt szó? „Hogy ki tör itt önnönmaga létére? Valós öngyilkosjelöltekről nem beszélhetünk: karakterükben elnagyolt, tipizált és erősen karikírozott figurákat látunk megjelenítve a két tényleges szereplő, Trafik és Uzsedári által. „Senki sem öli meg magát, csak hal”– írja Halmi Gábor. Miután a dráma belső szerkezete nem a színészek-szerepek határán tagolódik egységekre, hanem az egységek folytonos egymásba olvadásával játszadozik, az az érzés alakul ki bennünk, hogy itt min-

den látható-hallható jel egyetlen, de állandóan változó aktáns létrehozását célozza. Folyton változó önmagunk megvalósítása a tét, egy nem méretarányos ellenféllel, a halállal szemben. A problémafelvetést nem lehet eredetinek tartani, hiszen végső fokon az artaud-i elmélet talaján létrejövő Új Színház nagy alkotói is mind e körül gravitáltak. És mégis van valami nagyon egyedi és Új Színházon túli Halmi Gábor darabjában. Ugyan ő maga is hivatkozik Artaud-ra, de a darabban kialakított álláspontja a szöveggel kapcsolatosan éppenséggel ellentmond a nagy előd szövegmegtagadásának. Ebben az előadásban sok a szöveg! Helyenként túl sok is, és a lárpurláros humornak tett engedményeivel a diákszínjátszásra gyakran jellemző, bocsánatos hatásvadászat kísértésének sem áll ellen. Hogy mégis inkább csak csorbaságnak tekintem ezt is, az azért van, mert megdöbbentően tömör, költőien esztétikus fordulatokban is bővelkedik ez a szöveg. Amit látunk, nem artaud-i színház tehát, de miért is lenne az? Van benne „Csipetnyi só, csapott kanál cukor” vagy a címben idézett és sok más hasonló dallam, melyektől – pontosabb intonációval, feszesebb koreográfiával – a néző legnagyobb örömére, hullámzásba jöhet az előadás. (Játsszák: Geiger Krisztián, Kiss Gergely Máté, Szurdoki Péter, Tóbiás István. Rendezte: Halmi Gábor) Lukovszki Judit

A sárba fúlt idill

DISPUTA Lépcsők

(Szép Ernő Patika című darabja a Csokonai Színházban)

68

Nem indul jól ez a játék, sőt, kifejezetten rosszul indul. Mert lassan, nehézkesen formálódik, vontatottan nyílik ki, alakul a színpadi helyzet: az idő telik, a szöveg roppant hosszú, a tér viszont szűk, s a jelenetnek nem akar vége lenni. Jön Pestről az új, a „hebrencs patikussegéd” (aminek Bárdos Artúr titulálta a Patika amúgy becsületesen köznapi nevű Balogh Kálmánját), jön tele életszerelemmel, reménnyel és világfájdalommal, s ahogy leszáll a kisváros (falu) állomásán, s a fogadására küldött félig úr, félig gazda, patikai mindenes vendéglátó markába nyomja a bőröndjeit, már mesél is. Beszél, fecseg magáról, a szívéről, a lét-

szerelméről, a nőkről, elsősorban a nőkről, a pesti gyönyörűekről. Beszél, kérdez, tanácsot ad, eligazít. A rendező a darab tulajdonképpeni harmadik felvonásának java részét tette ide, előre, egy prológust komponált belőle: talán, hogy a zárlat majd ne hulljon le a mégiscsak prózai dialógus szintjére, talán, mert csak így tudta két felvonásba gyűrni az eredeti hármat, talán másért. Ámde közben kettejüknek el kell jutniuk az A pontból a B pontba, vagyis az állomásról a szálláshelyre, onnan a kaszinóba, s a színpad jobb s bal oldala közötti távolság X métere kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a patikussegéd túlcsorduló mondanivalója számára elégséges térbeli

len sáros nadrágszárát, szoknyaalját meglátják –, hogy a hebrencs patikussegéd egy igazi, valóságos sárfészekbe érkezett. Ez a késleltetés (akart vagy sem) jó is, meg rossz is. Jó, mert visszamenőleg értelmet nyer a sok, heverő deszka, de rossz, mert csak visszamenőleg világosul meg a jelzés üzenete, s fölös találgatásokra készteti a nézőket. (Például: építkeznek?) Kicsit be kellene sározódnia, kicsit elmerülnie, ha fél lábbal is a latyakban, még ha maga észre sem veszi, a sóhajtozó hősnek ahhoz, hogy legalább mi tudjuk, amit ő végig nem érzékel: ez itt közönséges sár, s ez a hely aligha lesz, lehet az ő vágyott lelki-érzelmi beteljesülésének színtere. S nem igazán jó, hogy míg ez a patikus a kis „himmi-hummi” (így meg Ady becézte Szép Ernő líráját) „ékes, kecses, finom, meleg” szavait szórja a meghökkent, azokból semmit nem értő népfi elé a színpad előterében, hátul egy kimerevített életkép várja, hogy ezek ketten végre megérkezzenek B pontba, azaz oda, hátra, a kaszinóba. A nézők figyelme ismét elkalandozik, s bámuljuk a mozdulatlan pantomim képet, ki miért áll, ül épp úgy, ahogy, mire készül, mit hagyott félbe, mit akar elkezdeni: mozdulatot, mondatot. Viszont amikortól elkezdik, avagy folytatják – a hatalmas kártyacsatát –, hirtelen meglódul a játék, s életes dialógusok, gesztusok szem- és fültanúi leszünk. Pompás karakterek verik a blattot, öntik magukba a bort (a Móricz-paródiává fényezett „bűrkabát”-betét azért jobb volna pörgősebben), egy kíméletlen, durván tapintatlan úri társaság éli önköré-

DISPUTA Lépcsők

lehetőséget kínáljon. Érzékeli ezt a rendező, Parászka Miklós is (aki most a csíkszeredai színház igazgatójaként-rendezőjeként vendégszerepel a debreceni teátrumban, de régi, szatmári ismerőseként a helyi publikumnak), ezért mozgáskorlátozó akadályokat emeltet színészei elé. A csomagokat cipelő férfiúk tehát, miközben a patikus úrból ömlik a szó, sűrűn oldalaznak jobbra-balra, ugrálnak előre-hátra, billegnek és egyensúlyoznak a lábuk alatt heverő pallókon: amelyek igazi rendeltetése, funkciója viszont az adott szituációban a nézők előtt még nem világos. Hogy Balogh Kálmán (Vranyecz Artúr) számára nem az, rendjén való, egyenesen következik a karakteréből: hogy is tudna kipillantani örökké habzó, lírai énjéből az alföldi városka rögvalóságára, miképp is vehetné észre, hogy mi van a talpa alatt, mikor folyvást a mennyekben jár. „Két felleg közt a hold hogy elmegy / két felleg közt… / Egy fuvallom… nem is tudom mi”: így sírdogál Szép Ernő, életszomorúságba, mindenféle-fajta vágyakba fúltan a versében, s ez a költészet dörömböl örökösen Balogh Kálmán szívében is, vagy ahogyan Déry Tibor írta: az ifjúság vágya, a „teljesíthetetlen vágyak zenekara”. Helyénvaló tehát, hogy fellegjáró patikusunknak e zenekari hangzavar közben kisebb gondja is nagyobb annál, hogysem az útviszonyokra figyeljen. Karakterológiai szempontból kiváló rendezői ötletnek tetszik ez: kissé tökéletlen megvalósulással mégis. Mert a nézők is utólag jönnek rá – majd amikor a kaszinóbeli úri társaság töménte-

69

DISPUTA Lépcsők 70

be zárt életét: amely a maga nyers köznapiságában éppoly érinthetetlen világrész, mint amilyen felfoghatatlan számukra a patikus lila ábrándvilága. Utóbbi táncmulatságra vágyik, azzal hitegették, s a cseregallérjait mutogatja, hölgyeket vár, szép, finom nőket, a pesti emléklányok itteni párjait, előbbiek sáros cipőkben, habzó játékdühvel jóformán föl sem neszelnek az új patikus érkezésére. S ez az a pont, az a játékrész, ahol és amikor Parászka Miklós belehúz egy határozott, erőteljes, új üzenetszálat a drámába, megzendít egy kemény, ütős hangot, lényegesen áthangszerelve ezáltal az egész mű dallamát is. Mert a (kissé ugyan hosszúra nyúlt) kártyacsata, a vad nótázású úri muri, a kutyába vett kocsmáros és kocsmárosné (Simor Ottó, s az egykori kolozsvári Sütő-dráma hősnő, Sebők Klára); a kiebrudalt, alázatosságában is porig alázott cigánybanda; az egész díszes kompánia, jóval darabosabb, valóságosabb, tüskésebb ellenvilágot jelez, mint amilyent a darab felhőjátékai eredendően megkívánnának. (Mert ugye Szép Ernőt, észlelhető iróniája ellenére sem tudjuk és akarjuk például kritikai realistának titulálni.) A kis himmi-hummik fölött átveszi a színpadi uralmat a meglehetősen pocsék való világ. A „vergődő madár” (ez is Ady képe) gubbaszt a sarokban, s megpróbál finoman eszmét cserélni a kártyaasztal lovagjainak sáros szoknyájú feleségeivel. A színpadi kép itt és ekkor három részletre hullik. A hangsúlyos bal sarkot az ordibáló kártyások uralják. A Patikus (Kocsis György), a Postamester (Bakota Árpád), a Jegyző (Miske László), meg Borgida úr (Jámbor József), azután Garay Nagy Tamás Pap Ferkéje annak a lélektelenségbe fúlt vidéki elitnek, az úr-értelmiségnek a nagyszerű rajzolata, amelyik a helyzetével való tökéletes elégedettség, meg a felsőbbrendűség gőgjével nézi semmibe a neki alárendelt embert: kocsmárostól, muzsikus cigányon át voltaképpen a kis patikussegédig. Aki úr ugyan, s hoz valamiféle fővárosi fuvallatot, de kit érdekel itt ez a fuvintás az epekedő feleségeken kívül? Akik a színpad másik felében teázgatnak a új fiúval, egyikük (a Postamesterné – Oláh Zsuzsa) ájultan a megtiszteltetéstől és az igyekezettől, hogy szegény kis ostobaságai úrinak, fennköltnek és nagyviláginak tetsszenek, másikuk (a Patikusné – Majzik Edit) idegesen és görcsösen, érezve (vagy csak sejtve) valamit a helyzet tragikomédiájából. S ott a színpad jobb oldali apró szeglete, ahol egy asztalra bukva a kártyázni sem jó, semmire sem jó öreg, magányos tanító ábrándo-

zik a szebbről, a nemesebbről, a jobbról, a szellemiről, majd alszik bele a világot odahozó lapok híreibe. (Csikos Sándor ennek a teszetosza, néptanítói küldetéstudatba savanyodott, mániássá facsarodott, a duhaj nagymenőkhöz hasonlóan enyhén karikírozott figurának a köntösében – fényes fenekű nadrágjában – is otthonosan mozog.) Kétségtelen: a játéknak ez a közbülső szelete a leghatásosabb, legerőteljesebb. De ezzel azt is mondtuk: nem az, amelyet az író az igazi csúcsjelenetnek szánt. Nem az éjszakai, sötét patikában lezajló nagy lélekömlés: amidőn Balogh Kálmán, a hebrencs, a kielégíthetetlen életvágyú-szerelmű ifjú egy létra tetejéről vall szerelmet a fogfájósan jajgató, nyöszörgő, orvosságért bejövő patikusnénak. Ezzel a végeérhetetlen vallomással, szózuhataggal, fokozhatatlan, mert eleve fölfokozott érzelmi hangoltsággal, az emlékek, élmények, ábrándok elegyének áradatával Vranyecz Artúr nem bír. Valójában tárgytalan szerelem ez, azaz tárgya merő véletlenségből az éjjeli köntösében beszédelgő patikusné, most épp ő, s ettől van a helyzeten a komikum finom máza is: de színek, árnyalatok, meg a komikum finom máza helyett inkább csak szót kapunk, szót, szót, szót. S Majzik Edit is jobban adja a fogfájós beteget, mint a hirtelen-váratlan megérintettség, a maga számára is meghökkentő szívbéli kitárulkozás zavart szépségét átélő asszonyt. Aztán jön a hajnal meg a férj, a kijózanodás, s a színpadi játék, a második felvonás végébe pakolva már úgy végződik, ahogy az író elgondolta: a pillanatnyilag és átmenetileg lehiggadó ifjú patikus hegedűszóval becézi és sajnálja magát az álomba, míg a takarító cseléd föl nem ébreszti. Hogy azután annak muzsikáljon tovább, s az álmaiban megjelenő volt-lányok, a Pesten hagyott nők, a tündérruhás csodalények helyett a kis cseléd legyen számára a sárfészek Nője. Átmenetileg. No, igen, de ez a helyes írói elgondolás újfent bicsaklik egyet a színpadon. Mert a farrázós, harsány, felmosórongyot csapkodó lány (Sallai Nóra), az örök cseléd e nem tudni, honnan való archetípusa olyan közönséges, a kelleténél anynyival farrázósabb, harsányabb, tetejében a patika padlóját oly szakszerűtlen összevisszasággal és esetlegességgel mossa itt, és nem mossa ott, hogy a néző csak húzza a nyakát. A tanulság akkor is érzékelhető volna, ha nem ilyen nyersen nyomják a tudatunkba. Cs. Nagy Ibolya

Részlet a Csokonai Kiadónál hamarosan megjelenő Szép Ernő-monográfiából

Lírai groteszk a színpadon

Szép Ernőnek 1920-ig egyetlen nagyobb lélegzetű, egész estét betöltő darabja, Az egyszeri királyfi került színpadra, még 1913ban. Bár irodalomtörténeti jelentősége tagadhatatlan, alig ért meg tíz előadást, pedig parádés szereposztásban vitte színre a Nemzeti Színház Kamaraszínpada Iványi Jenő rendezésében, Rózsahegyi Kálmán, Rákosi Szidi, Mátray Erzsi, Ligeti Juliska, Jászai Mari, Rajnai Gábor, Pethes Imre, Bartos Gyula, Mészáros Alajos szereplésével. A kisebb művek, a Kávécsarnok vagy a Május már jóval tovább bírták a színpadon. Már 1919 elején a Színházi Élet és a Magyarország arról cikkezett, hogy Szép Ernő Patika c. színdarabját a Vígszínházban mutatják be Molnár Ferenc Liliomja után, illetve, hogy még két darabját játsszák a szezonban: a Nemzeti felújítja Az egyszeri királyfi című mesejátékát, a főszerepben Bajor Gizivel, illetve a Lonci című bohózatát Bíró Lajos darabja után, Boross Gézával a Belvárosi Színházban. A lapok azt is tudni vélték, hogy a Patika főszerepét Csortos Gyula és Varsányi Irén alakítja. Hosszú idő után csak 1920. február 13án mutatta be a Belvárosi Színház a Patika című három felvonásos színművét. A rendező Bánóczi Dezső volt, a nagyobb szerepeket Gellért Lajos, Simonyi Mária, Harsányi Rezső, Zilay Gyula és Pethő Attila játszották. Szüzséjét még 1914 júniusában megírta Adynak: „egy kis városban játszik, s az a kacagtató témája van, hogy egy patikus segéd jön oda, aki boldog szeretne lenni, és – képzeld, nem lesz boldog.” Ettől azonban a darabban sokkal több van. Az első felvonásban bizonyára gyermekkori élményei köszönnek vissza, a kaszinók világa, ezt a képet közvetíti nekünk Laposladányból, ahol a cselekmény játszódik. Alakjai valahol Mikszáth és Móricz dzsentrijei között állnak, az úri középosztály ábrázolása is valahol félúton van Mikszáth és Móricz között. Ebbe a duhaj világba lép be Balogh Kálmán patikussegéd. A második felvonásban a líra és groteszk elegye ad karaktert a színdarabnak, egyetlen „nagyjelenetben”, melyben csak a patikusné és a patikussegéd van színen. A patikusnénak a foga, az ifjú patikussegédnek a szíve fáj, mindkettő

Vida Lajos

megelőlegezi az abszurd színház kellékeit az abszurd dráma pápájának tartott Samuel Beckett vagy a román származású, Franciaországban élő Eugéne Ionesco előtt.

DISPUTA Műhely

S

zép Ernő, a pillanatnyi sikerre alkotott és alapozott színpadi jelenetei mellett, két nagyon jelentős, egyfelvonásos darabot írt a nagy társadalmi drámák, a Patika és a Vőlegény előtt: Kávécsarnok és Május címen. A XX. század első évtizedeiben a színházak műsorán gyakran szerepeltek egyfelvonásos színművek, ezt ösztönözte a kabarénak mint új szórakoztató műsornak gyors elterjedése, mely a közönség igényeit elégítette ki. A kabaréban jelent meg mint új műfaj a konferansz, ott fejlődött tovább a sanzon, a kuplé, a duó, ott kapott szerepet a paródia, a villámtréfa és az ironikus, komikus, szatirikus jelenet. Természetesen az egyfelvonásos színpadi mű nem a kabaré terméke, hiszen irodalmunkban sikerrel művelte korábban Kisfaludy Károly, Csiky Gergely, Fáy András, de írt egyfelvonásost Vörösmarty Mihály és Ady Endre is. A XX. század elején szinte minden jelentős írónk próbálkozott az egyfelvonásossal, közülük is kiemelkedett: Bródy Sándor, Balázs Béla, Krúdy Gyula, Herczeg Ferenc, Móricz Zsigmond, Szomory Dezső, Gábor Andor, Karinthy Frigyes, Harsányi Zsolt, Lengyel Mehyhért, Bíró Lajos, Emőd Tamás vagy a finom kis japán – ahogy Szép Ernő nevezte –, Színi Gyula is. Szép Ernő két egyfelvonásosa, a Május és a Kávécsarnok közül a Kávécsarnok áll közelebb a kabaréhoz. Korábban írta, mint a Májust, 1916-ban már szerepelt az Egy kis színház kötetben. 1917. február 15-én mutatta be a Modern Színpad Bíró Lajos, Emőd Tamás és Harsányi Zsolt egyfelvonásosaival. A darab alapötletét a Kávé és kifli c. sanzonban már megírta, ebből kerekített színpadi életképet, melyben egyforma arányban elegyítette az iróniát és a részvétet. Itt a néző vagy az olvasó már nem kacag önfeledten mint a kabarétréfákon. Az iróniát nem is a darab alakjaira, hanem arra az életformára zúdítja, melyben a szereplők élni kénytelenek. Fanny, a kávésnő és Alajos, a már őszülő, magányos férfi egyre szimpatikusabbá válik. Alajos magányosságában Szép Ernő magányosságára is ráismerünk. A mű a pesti kabaré módszereiből indul ki, de hangulatteremtő erejével, s kabaréban szokatlan líraiságával emelkedik felül a kabaré jellegzetességein. Nyelvi humorát mélységesen keserű iróniája és öniróniája mozgatja, a komponált monoton ismétlődésekkel legalább három évtizeddel

71

DISPUTA Műhely 72

boldogtalan, mindkettő élete üres és sivár. „Hol lenne a boldogság? – kérdezi a patikusné – Én már úgy elgondoltam. A patika teli van orvossággal. Ez csupa betegség, csupa nyavalya. Minden háztól jönnek egyszer recepttel. Ez a szag itten. Mindig a halál jut eszembe. Ez is csak halál, nem igaz? Nem szabadna gyógyszertárt se látni, hogy boldogok legyünk. Pedig mindenütt a világon van gyógyszertár, nem?” A patikusné nagy boldogtalanságában még addig sem juthat el, mint Móricz Az Isten háta mögött című regényének papnéja, aki boldogtalanságában kiugrik az ablakon, bár csak a fenekét üti meg. Kálmán alakjában nem nehéz felfedezni Szép Ernő szerelemvágyát, magányát, kiszolgáltatottságát: „Én nem tudom, én az egész világtól megkérdezném, hogy hát mi az én életem, hogy hát mit csináljak? Én, én tán csak a mostohatestvére vagyok magamnak, én valahol messze, meszsze vagyok, én nem is tudom, merre, én fiatal vagyok, én az ifjúságot csupa majálisba és csupa lázas szerelmes éjszakákba töltöm. Nagyságos asszony, jaj, én úgy vágyom valami nagy szerelemre. Én oly borzasztó vallomásokat tudnék tenni a nagyságos asszonynak. Elmesélni, milyen prózai az élet. Milyen csalódás mindig, ami történik az emberrel. Hogy milyen nyomorultul teltek el legszebb napjaim és éjszakáim. Ha elmesélhetném azokat a szeles, őszi estéket, mikor az ember magára van hagyva Pesten, és egyedül van az ember a világon, hiába tagja az ember a Gyógyszerészsegédek Országos Szövetségének, mégis egyedül van, csak úgy lóg szólóban, gyáván és nyomorultan a szívével az ember. És hogy mi az az éjjeli kávéház a Nagymező-utcában. És ha beszélnénk azokról a csúnya kis utcákról, amelyeket meg kellett ismerni nekem, és hogy hogy sajnáltam magamat, és hogy hogy zokogtam a szobámban, amikor hazamentem késő éjszaka, mert eszembe jutott, hogy én itt a földön, én, én a tündérekkel szeretnék megismerkedni, és az angyaloknak szeretnék bemutatkozni”. Nem nehéz felismerni e szavakban a szerző „nagy élet” és „nagy szerelem” utáni vágyát. „Ők mind a szerelembe szerelmes, szédült, rapszodikus, a józan polgári mértéken túllendülő fantaszták – írja Szép Ernő legjobb ismerője, Bárdos Artúr –, akiknek ajkán így nem szégyenkezhetik, helyesebben: akiknek lecsökkentettsége, félsége mögé elrejtőzhetik a költő lírája. Nőalakjai pedig nagyobbára szegény kis esett lányok, pitypang, meg falevél, felkapja meg leteszi őket a szél, az élet, kis kartonruhában vagy a lokálok olcsó flitterdíszé-

ben lengedeznek, csókolóznak, szeretnek és elpusztulnak, öntudatlan virágmódra.” A harmadik felvonásban a szereplők párbeszédén, mint a darab igazi háttere, átsüt a vidéki élet hétköznapjainak parlagiassága. Erős és visszahúzó ellentéteként a Kálmán hegedűjátékában megvillanó képzelgésének, Szép Ernő káprázatköltészetének, melyben táncosnők, spanyol szépségek, herceg- és királynők kavalkádját álmodja maga köré a patikussegéd. Végül Katinak, a kis kócos cselédnek – aki az udvaron a laposladányi nótát dalolja – vallja meg vágyait. A darabot a polgári sajtó elismeréssel, a jobboldali konzervatív lapok hangos kirohanással fogadják. A jobboldali lapok közül a Szózatban Schöpflin Aladár tárgyilagos kritikája érdemel csak figyelmet: „A líra benne az a sóvárgás – írja –, az örök elkívánkozás, az élet szépsége utáni epekedés, szóval a fájdalom, amelyben a vágy és a valóság súrlódik az emberi szív érzékeny felületén.” Várkonyi Titusz a Világban a darab befejezésének szimbolista költészetét dicséri. A Nyugat 1920. évi 5–6. összevont számában kissé bővebben tárja elénk a Patika szüzséjét Füst Milán. „Három felvonás, – melynek finom anyaga csak ennyi: egy vidékre került patikus-segéd az »é-élet,« – az »igazi élet«, a »nagy, messzi élet«! – az »álmok« után sóhajt… – S a második felvonás egy szép jelenetében elmondja az elmondhatatlant… – hogy mi az, ami előtte világít, ami részegíti… Hogy a Stefánia-úton szép, fehér-ruhás tündéreket repített a kocsi valamikor… Valaha egy hangversenyen az est csillaga tündökölt… S az Operában is – ó az Operában – ott áll az ember az előcsarnokban és sóvárog, egyre csak sóvárog… – S hogy: ó mily boldogtalan is az ember. Darab-e?… Egyetlen lírai szituáció az egész mű koncepciója… A patikussegéd – szegény – szerelmes mindenbe a nagyvilágon s egy vidéki városba kerül… – Hátha itt! – érzi s nagyot dobban a szíve.” Füst Milán érzékelteti, hogy a dráma mennyire cselekménynélküli, hogy egyetlen lírai szituáció az egész három felvonás, ő azonban nem bírálja ezért Szép Ernőt. A kortársak közül sokan másképp értékelték ezt, hiányolták a cselekményt a darabból, Karinthy Frigyes is ezt karikírozza remek stílusparódiájában, mely az Így írtok ti című kötetében jelent meg. Erre a cselekménytelenségre később, 1933-ban a Nyugat Szép Ernő-estjén Bárdos Artúr is utal. Érdekes, hogy ő a cselekmény hiányát a drámaíró erényeként tünteti föl. „Szép Ernőnek, a drámaírónak, nincs drámai módszere,

ban fogant »Álmodozó« (Balogh Kálmán) ütköztetése a parlagi valósággal nemcsak a világháború után vesztett aktualitásából, de nem alkalmazható egy szélesebb társadalmi réteg sorsának megjelenítéséhez sem: a darab a dzsentri kritikus és eredeti ábrázolása mellett erősen szubjektív ideákat közvetít. De a naiv, különc hős megpróbáltatásaiból, szubjektivitásából az elmagányosodás XX. századi tüneteire ismerünk, amelyet a lírizálódott dráma vet fel a század elején, s az abszurd színház meríti ki a lehetőségek határáig. A Patika groteszk társadalomkritikája s líraisága olyan útjelzői a magyar drámafejlődés lehetőségeinek, amelyek egészségesebb történelmi és kulturális közegben az európai dráma mozgásának irányába vezethettek volna. Az előbbi beérésének csak napjainkban vagyunk tanúi Örkény és Csurka groteszkjeiben, az utóbbi Szomory után Tamási lírai „játékaival” búvópatakká válik az újabb magyar drámairodalomban”. (Purcsi Barna Gyula: Szép Ernő, 1984. 110. l.) *** Szép Ernő mindkét színművét – a Patikát és a Vőlegényt is – igazából az utókor fedezte fel. A bemutató egyiknek sem hozott sikert, s hosszú ideig nem szerepeltek a színházak műsorán. A Patikát 1972. november 24-én újította fel a kaposvári Csiky Gergely Színház Ascher Tamás rendezésében, a Vőlegényt pedig 1960. október 29-én a Madách Színház Vámos László színpadra állításában. A Vőlegény igazából a Színművészeti Főiskola 1969-es vizsgaelőadása után került a figyelem középpontjába: „Alighanem a groteszk divatjának kellett eljönnie, hogy ráérezzünk dialógusainak fonák humorára, a nyeglén félbehagyott mondatok villódzására. Van valami abszurd bennük. Valami együgyűen talányos, felháborítóan blőd, látszólag értelmetlen, mégis logikus” – írta Koltay Tamás. 1973. december 14-én újból színpadra vitte a Madách Színház Szirtes Tamás rendezésében. Az előadás után írta Nagy Péter irodalomtörténész: „Mind a magyar századeleji költő, mind a századközépi franciák ugyanoda eresztik stiláris és világnézeti gyökereiket: egyfelől a szimbolizmusba és a szürrealizmusba, másfelől pedig az élet irrealitásának, a hétköznapok abszurditásának az érzésébe – amit a Szép Ernői-i fogalmazás még különösen leplez mint a szentimentális világlátás irrealitását és csakezértis megvalósítását.” (Kritika, 1974. 2. sz.)

DISPUTA Műhely

csak egyénisége van, a lírikusén túl is határozottan felismerhető drámai egyénisége. Vagy talán a lírikus egyénisége oly erős és szuggesztív, hogy a »szépernői« drámában is ez lép elénk ellenállhatatlan és lebilincselő kvalitásával? Ne vitatkozzunk ezen, hiszen a kettő tulajdonképpen egy, és csak annyi bizonyos, hogy parancsolóan érezzük: Szép Ernő darabjait nem írhatta volna meg egyetlen betűjükben sem más, csak Szép Ernő, a lírikus.” A Kávécsarnok és a Május kapcsán már volt szó az abszurd drámáról, ezt a vonalat folytatja tovább a Patikában és a Vőlegényben, egy másik jelentős drámájában. „A cselekmény hiányának oka – írja 1975ben Réz Pál a Patikához fűzött jegyzetében– a hősök életidegensége, egymástól való idegensége” – amit Bárdos új fogalmazott meg: „a polgári mértéken túllendülő fantaszták”. A dráma groteszkségét éppen az adja, hogy a színmű alakjai minden kapcsolat nélkül élnek egymás mellett, ezért írhatta Füst Milán, hogy „egyetlen lírai szituáció” a három felvonásos darab. A közönség tetszéssel fogadta a darabot, mindig táblás ház előtt játszották, aztán az ötvenedik előadás előtt lekerült a színház műsoráról: „átmenet nélkül lesöpöri a reakció” – írta visszaemlékezésében Gellért Lajos, a Balogh Kálmánt játszó színész. A Patika elleni támadás az oka annak, hogy Szép Ernő 1920-ban rövid időre Bécsbe emigrált: „Szép Ernő darabját, a Vőlegényt csúfosan szétszedte a pesti kritika” – írta 1922. május 14-én a Bécsi Magyar Újságban Németh Andor. (A lapot a Horthyrendszer elől Bécsbe menekült baloldali és polgári radikális írók alapították 1919-ben. Egy időben munkatársa volt Kassák Lajos, Barta Lajos, Gábor Andor, Bölöni György és Gáspár Endre.) „Az érzékeny költő szívének ez rosszuleshetett. Hiszen a kurzus kezdetén Budapestet is azért hagyta el, mert bántotta az a hang, amellyel az újdonsült keresztény lapok kritikusai Patika című darabja felett ítélkeztek. Két évig tartott, míg a költő sebei behegedtek. S most már a destruktív lapok is fanyalogva írnak. Igazán borzasztó. Csak a Színházi Élet dicséri őszintén és tiszta szívből a poétát” – folytatta Németh Andor. A Patika könyv alakban 1919-ben jelent meg az Athenaeumnál. A Patika korabeli sikertelenségének okaira Purcsi Barna Gyula mutat rá kismonográfiájában: „Annak oka, hogy ma a Patikában az e századi magyar társadalmi dráma egyik meg nem valósult ígéretét láthatjuk, talán a lírai mondanivaló jellegében kereshető. Az induló Nyugat aurájá-

73

A biomassza drámaképlete Az élvezet színháza Debrecenben Újra hallatott magáról a KonzervArtaudrium Színházi Műhely, Debrecen alternatív teátrista alakulata. Halmi Gábor Öngyilkosdi című darabja januárban a Soltis Lajos Színházi Találkozón különdíjban részesült. Kaptak korábban is elismeréseket. A Zoo Story lett a legjobb előadás az 5. országos angol nyelvű egyetemi–főiskolai drámafesztiválon. Mosonmagyaróváron Mrozek Sztriptíz című darabjával szerepeltek, s Halmi Gábor és Tóbiás István a legjobb férfi főszereplőnek, Bessenyei Zoltán pedig a legjobb rendezőnek járó díjat nyerte el a nemzetközi megmérettetésen. A XXIX. Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napok Kamarajátékok Fesztiválján Alföldy Anna, Oláh Tímea és Pallai Mara az Előhívás című darabot mutatták be (eredeti, hosszabb változata Mackenzie A bárónő és a komorna című drámája). A produkciót szintén Bessenyei Zoltán, a műhely vezetője rendezte. A legjobb előadásnak járó elismerésen kívül több helyre is meghívást kaptak. Díjjal gazdagodtak Pécsett, a 4. Országos Egyetemi és Főiskolai Színjátszó Fesztiválon is: a Janus Egyetemi Színház által szervezett eseményen, a debreceniek a Balta a fejbe előadásával a fesztivál fődíját érdemelték ki. „Őriszentpéter, Kapolcs, Balassagyarmat, Kazincbarcika után játszunk itt, Debrecenben, persze tovább – nyilatkozta a társulat vezetője, Bessenyei –, de szeretnénk megkeresni azt az utat, amelyen tovább lehetne lépni a mi kereteink között.”

DISPUTA Műhely

A mi kereteink

74

Egy hatszor hét méteres pince a DOTE II. Kollégiumának alagsorában. Nem árulnak jegyet. Nincs ruhatár. Nincs büfé. Kezdeti mozgásterüket az egyetem jelölte ki, lévén a tagok zöme egyetemi hallgató, s értelemszerűen kínálkozott a megoldás, hogy a közelben kapjon helyet a játszóműhelyük. Kifejlődtek belőle. Pozitív fordulat, hogy 2004 őszétől havi egy-két alkalommal – a jegyárbevétel fejében – ingyenes fellépési lehetőséget kapnak a Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiójában. A debreceniségét nevében vállaló, élvezeti-színjátszó tömörülés 2001 óta működik. Művészi létük alapkörülményei óhatatlanul felidézik az ország legdivatosabb társulata, a budapesti Krétakör Színház induló éveit. A hazai

színházak közül jelenleg ez utóbbiak számítanak a legkapósabb exportcikknek. Ha modellértékűnek vennénk a mindössze tizenhárom színészből álló, mégis már széles repertoárral rendelkező együttest, akár kínos következtetéseket is levonhatnánk a mamutformációkra nézve. Mellettük működik még egy egészen hasonló modell, a beregszászi színházé: szintén kevés színésszel, nagy repertoárral, klasszikus és modern darabokkal, populárisabb és ínyencebb előadásokkal. Nemcsak az alkalmi (tartósan alkalmi) hajléktalanságukban tapintható ki a sorsközösség, hanem a valóságérzékenységük és a stíluseszményük tekintetében is. Miközben az állami/önkormányzati normatívákon keresztül táplált, úgynevezett hivatásos színház semmit nem hajlandó kezdeni a mai magyar valósággal, Schilling Árpád (a Krétakör művészeti vezetője) egy-egy produkció keretében, durván odafordul a jelenbéli eseményekhez. A Fekete országban egyenesen napihíreket dolgoz fel. Bessenyei a Pláza láza burleszkje által szintúgy kinyilvánítja, hogy kötelességünk beszélni azokról az állapotokról, amelyek uralják az utca emberének tudatát. A fogyasztói burleszk lényeit a szabadság mámora jellemezi. Kicsit olyanok a politikusok is, a megpolitizáltak is, mint az a gyerek, aki megkapja karácsonyra a játékát, szétszedi, de összerakni már nem tudja. A rövid távra berendezkedett figurák elunják a játékot. Kiábrándulnak, mintha elkezdtek volna felnőtté válni, ám dramaturgiailag nyitva marad a kérdés: egy következő történelmi fordulóban nem fognak-e majd ugyanők, ugyanerre a kecsöpös, mustáros, nejlonzacskós szabadságra szavazni?! Tévészerű, sprőd, gyors reagálású ez a műfaj. Evidenciákat fogalmaz meg, közhelyeket tupíroz föl, ám sietve idézőjelbe teszi önmagát. Kiállás is ez bizonyos értékrend mellett és értékrend ellen. Nem forradalmi riadó, de a színház nyelvén mégiscsak elmondja, mi az elfogadhatatlan ebben az országban. A Krétakör beérkezése a professzionális színi övezetbe időben a W-munkáscirkusz (Büchner: Woyzeck-feldolgozás) pécsi (POSZT) meghívásához köthető. Igaz, a társulat visszautasította a legjobb alternatív előadásnak odaítélt díjat, éppen azért,

dődik. Szerethető és szeretetteli pillanat, amint a trapézon függő Bolond (Sárosdi Lilla) hasából kis betongombóc pottyan ki: W. A gyerekcsinálás és a születés bumfordi bája. Az anya sokáig ül fenn és tartja a kezében a követ, s az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy aggodalommal figyel: rendben van-e minden ezzel a kisbabával? Biztonságban van-e? Az előadásban rengeteg az irónia, a humor, az elütő szín, s ezek feloldják az alaphangul választott (sors diktálta) robotos monotóniát. Ami az eredeti Woyzeck tematikájában korhoz kötött, tehát XIX. század eleji, amikor a tudomány még azért kísérletezik, hogy filozófiává váljék (ez esetben az ember szabadságának bizonyítékává), az itt megfordul és az ember rabságának a bizonyítékaként jelenik meg. Ugyanakkor a hihetetlen erőpróba, amelyet a színészek véghezvisznek a függeszkedésekkel, a folyadéknyeléssel, a vízzel telt valamicsodában ülve félórán át; erős szolidaritásérzést vált ki bennünk. Szolidaritást a színészekkel, akik ezt a rendkívüli erőfeszítést költészetté emelik. Különös metamorfózison megy át a produkció: a fizikai teljesítmény dramaturgiai elemmé emelkedik, beépül magába a költői gondolatba: a játék visszahat a tematikára: a színész kisajátítja a katarzist. A Balta a fejbe, Bessenyei rendezésében, sokban emlékeztet Schilling munkájára. Lőrinczy Attila – egyáltalán nem titkoltan – Shakespeare III. Richárdjához fordul alapképletért. A gyanús körülmények között meggazdagodott család sarja, bizonyos Ricsi elunja a jófiúlétet, s elhatározza,

DISPUTA Műhely

mert megelégelték a degradálónak tartott besorolást. Fogalmaik szerint csak színház létezik – kijelölő jelző nélkül. Az alternatív jelölést valamikor azok használták, akik tudatosan választották le magukat a meglévő színházi struktúráról. A Ruszt József, Fodor Tamás, Halász Péter és Paál István köpönyege alól előbúvó nemzedéknek ez valami védjegy lehetett – mondja Schilling –, a szabad választást, a tudatos kivonulást jelentette. Ma, amikor az úgynevezett kőszínházak is nyitottak a kortárs színházi formákra, az alternativitás mint művészeti irányzat elveszítette progresszíven megkülönböztető tartalmát. Ebben a nivellálódó közegben fontos, hogy az együttesek keresgéljék (kitapintsák belül, majd megmutassák) teljesítőképességük végső határát, illetve a színházi kifejezés új eszközeivel szembesítsék a közönséget. Ilyen törekvés jegyében keletkezhetett a debreceniek Balta a fejbe előadása is. A Woyzeck-darab tehát kísérlet, amely nem arra irányul, hogy rekonstruálja Büchner töredékét, hanem hogy újrateremtse a figurát – a társulat nyelvén. Az elmesélésnél fontosabb a történet mélyáramainak felfedezése, a rejtett lényeg megragadása. Az előadás műfaja: munkáscirkusz. Számukra Woyzeck munkás; ő a világba belevetett kisember, aki létének minden alapvető viszonylatában kiszolgáltatott. Cirkusz, mert a színházban olyan kiszámíthatatlan pillanatokat teremt, amelyekben minden megtörténhet, mint a cirkuszban, a dobpergést követő csendben. Szuggesztív vízió. A játék egy euforikus jelenettel kez-

75

DISPUTA Műhely 76

hogy gazember lesz. Prózai okból. Egyszerűen nincs türelme kivárni a sorát, amíg az örökséghez juthat, tehát bérgyilkosokat fogad. Ennyiben foglalhatjuk össze a dráma tartalmát. Ricsink családjában is azokat a neveket viselik a szereplők, mint a klasszikusnál; a szállóigévé lett kijelentések elhangzanak, az írói szleng is hatodfeles jambusokban szól. Látszatra minden olyan, mint az Erzsébet-kori színházban: a nőszerepeket is férfiak alakítják, ám éppen az anakronizmus lesz az absztrakció kovásza. A szerepjátékos helyzetek kiszorítják a drámai tér cirkuszketrecéből a bűnsejtelmet, az erényt. Shakespeare-nél van lelki tartása a bűnre hajlónak, Lőrinczynél/Bessenyeinél legfeljebb az akció kudarca lehet a tét. A felrémlő lelki történések ívét songok nyesik miszlikbe. A profán akrobatika, a nemi ambivalencia, a színre képezett biológiai evidenciák; megannyi meghökkentő-elidegenítő elem az előadásban. A hangképzés extremitása, a fanyar testpoézis, a test fokozott beépítése a közlési folyamatba, illetve eddig nem ismert állapotok megélése olyan magától értetődő, imponáló magabiztosságot áraszt, hogy a kompozíció egyáltalán nem hat mutatványnak. Inkább egy szélsőértéket képviselő pont a művészi önmegismerési kísérlet folyamatában, ahonnan többfelé kínálkozik (kínálkozott) elágazás. A hús szava Schilling szerint (is) a színház újraéledésének egyetlen lehetséges útja, ha szakít a kényelemmel, a magyarázkodással, az unalmas történetmeséléssel, a hagyományos színészi eszközökkel, és bátran

vállalva önmagát a valóságot nem a leíró realizmus felől, hanem a saját (benső) eszközeinek végtelen skáláján játszva közelíti meg. Mindennek jelentése van a színpadon, ami hiteles, ám a legbiztonságosabbnak tetsző hitelesség: a tudat előtti állapot. Amint Schilling W-je kőből fejlődik gyilkossá, úgy formálódik Bessenyeinél a hús akarathordozó anyaggá, Michael Mackenzie Előhívás című művének színrevitelében. A darab főszereplője, a bárónő egy Párizs környéki tanyán, disznók között röfögő, embertestű lényre bukkan. A Madam magához veszi a lánylényt, és megtanítja mindenre, amit tudnia kell ahhoz, hogy az emberiség civilizált, nemes családjához tartozzék. A darab szerzője vallja: „Édesanyám tanítónőként kisgyermekekkel foglalkozott. Számomra már kisiskolásként az egyetemi diploma megszerzését jelölte ki végcélul. Egy külvárosi iskolában kezdtem a tanulást, verekedések, nehéz körülmények közepette. A vizsgáimat azonban jól teljesítettem, így további tanulmányaimat egy elitiskolában, sokkal jobb körülmények között folytathattam. Ugyanakkor társaimhoz képest rengeteg lemaradásom volt, amit rövid időn belül be kellett hoznom. Verés járt a hibákért, például a nem megfelelő kiejtésért. Alapvető dolgokat kellett nagyon gyorsan megtanulnom, hiszen természetesnek vették, hogy tudnom kell, és úgy kérték számon. A bárónő és a komorna Emilyjéhez hasonló helyzeteket kellett átélnem”. A komornává, majd társalkodó- és barátnővé nevelési folyamat azonban inverzióként megy végbe: a bárónő is visszatalál ősi önmagához. Előhívódik. Nos, ebben a folytonos inverzióban sejlik föl az a – krétakörös-konzerves színjátszókorosztály számára különösen kedves – biomasz-

Így szóltok ti! Bonyolult játék. A nevelő/társ Pallai Mara és a húsleány/cinkos Oláh Tímea szimultán metamorfózisai (egyidejű egymássá alakulás) megfejelődnek azzal a bravúrral, hogy képesek a személyiségváltások szerep voltát a beleélésre hajlamos közönség tudata fölött lebegtetni. A színészek a rendezővel együtt Debrecenben szokatlan játékfajt mutattak be. Kísérletük célja, hogy lemérjék: különválasztható-e a néző és a színész szempontjából, hogy mikor azonos önmagával a színész a színpadi megnyilatkozásban, és mikor kezdődik a szerep játszása? Ez az előadás a színjátszás erőpróbája. A társulat a színházat játszó színház eszközeivel rögtönzi ars poeticává: a művész óhatatlanul illúziók rabja. Abbéli vágya, hogy a színház valósággá váljék, minden igyekezete ellenére sem érhet célt, mert az élet nem színház, s egyébként sincs képzetünk arról, hol húzódik a határ a valóság, a látszat és az álomvilág között. Ám éppen e bizonytalanságunkban vagyunk – önmagunk. Húslényi identitásunk alternatívája, hogy grammatikai posztulátum (követelmény-kövület; határozmány) vagyunk. A bevezetőben említett Halmi Gábor íróirendezői opusa ilyen irányba feszíti a dramaturgiai kereteket. Négy színész (egy öngyilkosjelölt, egy végrendeletírásra szakosodott trafikos, két gyászmunkás), valamint a kirakati bábuként megjelenített rendező műhelymunkája valójában nem színdarabra épül. Körvonalazódik (recitálódik) egy alaphelyzet. Valaki elszánja magát az öngyilkosságra, tehát búcsúlevelet kellene írnia. A továbbiakban vagy a szóhoz nem illeszkednék a tett, vagy a tetthez nem találnák a szavakat. Hulla híján maradunk. Színházjárói emlékezetem némiképpen Pirandello Hat szerep szerzőt keres című játéka, modern feltárásai felé hajlik, amelyekben a mű nem arról szól már; írható-e

vajon egy színpadi próbára beszemtelenkedő hat szereplő által hozott élettörténetből kerek dráma, hanem arról: formálható-e az ad hoc civil élethelyzetekből hiteles színházi előadás? A darab ismerői úgy emlékezhetnek a Hat szereplő…-re, mint komor, sötét műre, amelyből szenvedés és tragédia árad, megüli kedélyünket, elveszi a vacsoraétvágyunkat is. Újabban láthatni a történet előbb jókedvű, szórakoztató/bohózati elemeket felcsillantó változatit, amelyekben a hangsúly észrevétlenül tevődik át a komikusról a tragikusra. Pirandellónál az előadás végén a színház azért nem marad alul az (úgynevezett) valósággal szemben, mert a színházból eltávozó szereplők nem a valóságból, hanem az író képzeletéből léptek eredetileg a világot jelentő deszkákra, pontosabban az éppen előadást próbáló színészek közé. Ez a kettősség Halminál a gyászmunkások bevonulása révén teremtődik meg. Az író/rendező könyörtelen öniróniával bíbelődik az alapszituációval eladdig, hogy színre érkezik a halottas tepsi. A színjátszás önparódiáját látjuk előbb: a színész nevetségesen szeszélyes, terv nélkül dolgozik, de istenként instruál az író/ rendező. Nemcsak úgy általában karikírozzák a színjátszást, hanem utalnak diszkréten a bérből és fizetésből színészkedő helyi fél-kollégák modorára is. Egy kád víz a koporsó, magnózenés a bevonulás, mégis a komorság szelét húzzák maguk után a gyászmunkások. Kizökkenünk. A szerző viszonylatot konstruál: „a befogadó egyszerre nézője az Öngyilkosdinak és olvasója is: előadásnak és szövegnek egy-

DISPUTA Műhely

sza drámaképlet, amely leginkább az időben egyszerre visszafelé és előre haladó kamaszfantázia színpadi manifesztációjaként írható le. Az egymás szerepeivé alakulás (empátiásdi) vagy a nemi vonzalommal nem terhelt társkapcsolat (semleges vonzalom): a gyermekkori játékok nosztalgiája. Ugyanebben jelen van egy, már a felnőttségből visszatekintő attitűd is, a gyilkos szolidaritásban (férjeltüntetés) való fényképezkedés, amely a szabadító bűnt követő elnyugvás, azaz valamiféle katarzis emlékét (lehetőségét) teremti meg.

77

szerre. Kis csúsztatással »olvas« a néző, amikor a felolvasó-színházbeli színész mintegy »protézisként« olvas helyette, de nem adódik elő a dráma, nem látom színházként megtörténni. De az előadás-Öngyilkosdi a két gyászmunkás révén ezen túllép: színházi történésként élem meg a felolvasást. A kétféle recepció kijátszódik egymás ellen, egy időben történnek meg, megosztódik a tér két előadás között, mely két előadás tud egymásról, és figyeli egyik a másikat, a felolvasószínház Trafik Jimje és Uzsedári Uzsedoma szemközt a gyászmunkásokkal és szemközt velünk, igazi nézőkkel is. A nézői pozíció megsokszorozódik, ki játszik hát kinek? (…) a gyászmunkások már színház a színházon kívül, mígnem a kettő szoros átfedésben lesz az előadás végén. A »Nagyothallók előnyben« című játék alapján mindig kettő viccel meg egy harmadikat avval, hogy egy közülük süketnek tetteti magát, és erre a harmadik is üvöltözni kezd a sükettel. Mit tettet az Öngyilkosdi? Színházcsinálást, ha lehetne úgy tenni, mintha színház lenne. Ha lehetne azt hazudni, hogy hazudunk. De a görögök óta erről, meg az ő színházuk blablabla” (Halmi Gábor).

DISPUTA Műhely

A fenntartható fejlődésért

78

A hatvanas évek végére az ország egyik legrosszabb színháza működött Kaposváron. A közönség egyszerűen kiszokott belőle. Például, a Hat szerep szerzőt keres hatodik előadása már elmaradt, mert öszszesen tizennyolcan ültek a nézőtéren. Az invenciótlan vezetés súlyos mélypontra juttatta az intézményt. Amikor Zsámbéki Gábor odakerült, azt mondta: ha egy színház társulatot akar meghonosítani egy városban és színházértő, jó közönséget szeretne, akkor azt a közönséget föl kell nevelni. És a nevelést a legkisebbekkel kell kezdeni. Így indult el egy, a mai napig is tartó program. Schilling 1994 augusztusában döntött úgy, rendez egy előadást Jean Cocteau Rettenetes gyerekek című regényéből. A szerelem, a géniusz, a halál szenvedélyes és könyörtelen megfogalmazása teszi ezt a regényt alapművé minden fiatalember számára. Decemberben elérkezettnek látta az időt, hogy közönség elé vigye a produkciót. 1995. január végére tűzte ki a bemutatót, helyszín a MU Színház volt. Ekkor el kellett gondolkodnia azon, vajon milyen néven fusson az előadás. Brecht Kaukázusi krétakörének ókori példázatától megérintetten, gondolta: a KÖR az a hely, amelyen belül az igazságnak el kell dőlnie – jelen esetben a színház igazságának. A KRÉTA a mulandóság és az újraszületés metaforája, hiszen

ha megrajzoljuk a kört, elkezdünk valamit, annyian, ahányan a rajzolt kör belsejébe beleférünk. Ha végeztünk a dolgunkkal, feltöröljük a krétaport, és elbúcsúzunk egymástól. A KRÉTAKÖR ekkor még nem az állandóságot jelentette, épp ellenkezőleg: a mindig változó, újra- és újraalakuló csapatot. Minden egyes alkalommal maga szedte össze és búcsúztatta őket a munka végeztével. A Krétakör szabadcsapat volt: társulat hely és pénz nélkül. Akkor létezett, amikor volt előadása, és akkor volt előadása, ha Schillingnek éppen eszébe jutott valami. A Nagy játék – ez lett a címe első előadásuknak – nagy sikert ért el az alternatív keretekhez képest. 1998 hozta az első áttörést. Bertolt Brecht Baal című színdarabja, egy főiskolai vizsgamunkának indult produkció minden előjel nélkül európai hírnevet szerzett a még igazából létre sem jött társulatnak. A rendező először hagyományos, értelmező módon próbált közelíteni a darabhoz, de Brecht költői zsenije nem engedett a pszichológiai realizmus eszközeivel való bíbelődésnek. Nagyobb bátorságot, sőt anarchiát követelt, ezért Schilling eldobta a szöveget és belevetette magát az improvizációk világába: valódi kegyetlen színházat hívott elő, ahogyan Antonin Artaud képzelhette. A létrejött vizsgamunka megmozgatta a főiskolát. Az előadás ősztől Zsámbéki Gábor kezdeményezésére a Katona József Színház Kamarájába került. Innen meghívást kapott Strasbourgba a Színházi Unió (UTE) fesztiváljára, majd Párizsba, az Odeon Színházba, amely az Európa Színháza címet viseli. A Krétakör nemzetközi kapcsolatai innen datálhatók… Bizonyos értelemben a Balta a fejbe által kijelölt arcélt követve, s Lőrinczy Attila és Schilling Árpád alapanyaga nyomán mutatta be a debreceni KonzervArtaudrium társulata Bessenyei Zoltán rendezésében a Szerelem vagy amit akartok című Shakespeare-parafrázist (Vízkereszt vagy amit akartok). A cselekmény kezdetben az eredeti mederben halad. Megtörténik a hajótörés, amelyben Viola (itt: Minna) megmenekül, s férfi álruhában szerelmi követül szegődik Orsino (Amadé) herceghez. Olivia grófnő (Oleána) belehabarodik a követbe, a követ Amadéba. Böffen Tóbiás (Zotiás) szerelembe ugrasztja Keszeg Andrást (Vitold), Mária (Bibike) a komorna Malvoliót (Octave). Vitold párbajra hívja Minnát, s itt a történet megreked. Minna hiába fedi fel a kebleit: Amadé érvényesíti friss hatályú hercegi rendeletét, amely szerint a párbajozás halállal büntettetik.

hangolódott nézőnek hirtelen fityiszt mutatnak; a beintés mikéntje pedig különös. A magát nővé lemeztelenítő Minna nyakát barna szalaggal fogják át kétfelől, mintha fojtópórázra vennék: a populáris hagyományokhoz szintén hozzátartozó medvetánc, a kegyetlen szatíra és a groteszk karikatúra felütése zárja a cselekményt. Magas színvonalú, nyers színházat először az Erzsébet korabeli színjátszás volt képes produkálni, ez volt a hatvanas évekbeli angol színházi megújulás mozgatórugója is: ide fordul vissza Bessenyei Zoltán. A felszabadító/andalító fináléval megfejelve, tágabban Meyerholdhoz köthető a jelenleg követett stílusirány. Meyerholdhoz, aki azt kutatta folyvást, hogyan állíthatná színpadra az egész életet. Az eleinte egyes produkciókra szerveződött Krétakör Színházból a 2000/2001-es évadra lett állandó társulattal és folyamatosan bővülő repertoárral rendelkező együttes. 2002 júniusáig a Thália Színház Régi Stúdiójában működött. Itt először valósíthatták meg azt a színházat, amely az „alternatív” színházak szabadságát, lendületét és kísérletező kedvét egyesíti a „kőszínházakra” jellemző állandó és biztonságos működéssel. Nem elandalítani szándékozzák a nézőket, hanem velük együtt új felismerésekre jutni, s ennek érdekében vállalják azt is, hogy kellemetlenek, irritálóak vagy ellentmondásosak legyenek. Eltávolodtak az öncélú „művészkedés” doktrínájától, állandó kísérletezéssel és kutatással igyekeznek a színházi nyelvet megújítani, érvényesen életben tartani. Előadásaikban egyaránt fontos az elmélyült színészi jelenlét, a szöveg, a látvány, az élő zene és a mozgás. Előadásaik mindenkinek szólnak, aki nyitottak a jelen idejű, élő színházra. Mindezeket a törekvéseket és erényeket csokorba gyűjthetjük a karrierje kezdetén tartó KonzervArtaudrium Színházi Műhelyről szólva is. A további tényekkel kapcsolatban azonban nem találunk párhuzamokat. A Krétakör Színház fenntartója a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, támogatói: Bábolna Rt., Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága, médiatámogatói: Pesti est (Súgó), Pester Lloyd, szinhaz.hu., utaztatási partnere: VISTA. A KonzervArtaudrium médiatámogatója a Debrecen Hetilap. Úgy gondolom, eredményei alapján Bessenyei társulata helyet (költségvetési pozíciót) érdemelne Debrecen színházi struktúrájában. Balogh Tibor

DISPUTA Műhely

Tyrone Guthrie az élvezet színházának nevezi azt a játékfajtát, amelyet a konzervesek nyújtanak: fesztelenül, szégyenkezés nélkül örömet okozni és nevettetni. Laza civilben fogadják az érkezőket, ki-kilépnek ama brechti félfüggöny elé, amelyet a két fal közé szegezett drótra illik kifeszíteni, ha jelezni akarjuk a populáris miliőt. Megszólítják – bátorítják vagy provokálják – az ülőalkalmatosságot keresőket. Aztán fél perc csöndet kér a Bolond (kikiáltó). Az üres tér – ha akarom: a Tao. Ezután belefognak. Szóval/dallal kísért tematikus szvitek követik egymást. A jelenetegységeken belül teljes színházi ráhatás. Minden, a szituációba bevont elme működik, s az egész tárgyi-testi viszonylat aprólékosan koreografált. Verbális akrobatika, amely közben forognak és dobálnak, vagy a fizika törvényét kísértő módon tartják a levegőben magukat/egymást, vagy valósan zuhannak a padlóra akkorát, hogy a nyekkenés bizton csonttörést okozna egy járókelőnek. A szavak egészen laza kötelékben ússzák körül a mozdulatokat: részint kísérői a mikrotörténésnek, részint ellenpontszerűen lebegnek, egy egészen más kapcsolatfolyamatot hordozva; részint kifelé irányulnak, előre, visszaértelmezendő a nagybecsű publikum élményét. Intellektuális népszínház. Természetes közönségességgel szólalnak meg, ami a nyers színház legnagyobb aduja: a trágárság és a vulgaritás bensőséges, ugyanakkor fennkölt. Akár szitok, rosszallás vagy intelem gyanánt röpködnek az orvosi, lélektani, filozófiai terminus technikusok. Az obszcenitás merő öröm, a pillanat szabadságának esztétikai tégelye. Márpedig Bessenyeiék színháza felszabadító szerepet vállal magára. Tekintély-, hagyomány-, látszat- és pompaellenes. Eszközeik kifogyhatatlanok: betűfeliratok, a témabeli utalások, helybeli viccek, a véletlenek felhasználása, a dalok, a táncok, a ritmus, a zaj, a kontrapunkció, a túlzás, az arcfestés, a maszk, a kliséfigurák. A populáris színház stílusegység nélkül is valójában nagyon kifinomult, stílusos nyelven beszél: a fiatal közönség könnyen elfogadja az öltözködésbeli, tónusbeli következetlenségeket, illetve képes arra, hogy pantomimból párbeszédre váltson át, vagy realitásokról jelzésekre. Követi a történet fonalát anélkül, hogy ügyelne: stílusegység is létezik a világon, amelyet itt megtörnek. A történet fonalának elmetszése is része a provokációnak. A nyers színház hiperintertextuális popularizmusa jelentkezik abban, hogy az ismert cselekményre

79

Fabó Kinga verseibe, amelyeket februári számunkban közöltünk, a rovat szerkesztőjének hibáján kívül néhány betűhiba csúszott. A szerző és az olvasók elnézését kérjük. Mellékelten közöljük a versek hibátlan szövegét.

Berekesztő többes szám Vak és süket itt mindenki? Csak mondja, csak mondja, csak mondja, – pedig nem kérdeztem semmit. Neki mindegy, kire nyit rá a nagy szája. Velem nyüzsgi tele magát, e pióca. Ásít, jóllakottan. Szereti a viszonyokat megszabni. Szemet-fület kisajátít. Összes figyelmet leköti. Kötne már le egyszer engem, valaki! Ha kell egy fül, egy tekintet, hadd ne én legyek már, egyszer hadd lehessek a vak, süket. Jövök-e én ahhoz, – mire föl, – nem látja. Megy, mendegél, megáll, nézdel, felfal a szemével és elnyel a szája, felnyársal a pillantása agresszív mosolya beszív. Tetszési viszonyban pedig én – nem álltam.

DISPUTA

Tükörkép

80

Nem én akarom, hogy legyek. Rögtön megjelenek, amint működésre lép

Rajtam keresztül néz, farkasszemet. Mintha ürügye volnék,

a tükörrel, átellenben aki belenéz. S látszom, amíg látni enged:

ellenemben, ahol épp egy őt hív elő, én-pergető, sík felülete.

működésre képtelen rajta a tükrön, míg akire cserél,

Lesben rés e parazita, rajtam csügg megkaparintva egy esélyt

rést üt a lesen. Jelentésvakon, üresen.

észre nem – vesz, részt. Létezem-e, vagy csak hagyom, hogy most épp engem mutasson üresen, jelentésvakon.