Stefano Bottoni
Forradalom? Az 1989-es romániai események értelmezései
(Az elıadás 2009. október 20-án, a rendszerváltás 20. évfordulója alkalmából, az MTA Történettudományi Intézete által rendezett, az 1989. év címő konferencián hangzott el)
2007-ben Corneliu Poromboiu zseniális és keserő filmje, A fost sau n-a fost (szó szerinti fordításban: Volt-e vagy sem?) hívta fel a közvélemény figyelmét arra, hogy milyen éles ellentétek és indulatos viták jellemzik ma is az 1989-es romániai események társadalmi megítélését. Forradalom volt-e mindaz, amit a világ egyenes adásban élt át december 16. és 22. között? Vagy inkább puccsról, hatalomátmentési gyakorlatról, vagy külföldrıl irányított diverzióról kellene beszélnünk? A forradalom körüli politikai és értelmiségi viták miatt nemcsak a társadalom, hanem a történész szakma sem volt képes kialakítani egy reális képet az 1989-es eseményekrıl. Jellemzı a megítélésükben kialakult bizonytalanságra, hogy az egyetlen komoly monográfia szerzıje, a brit Peter Siani-Davies inkább csak összegzi az ütközı álláspontokat, és néhány mítoszt, elméletet igyekszik feloszlatni (a román határırség adataira hivatkozva cáfolja például a szovjet turisták tömeges beáramlását), de önálló narratívára nem vállalkozik. Könyvébıl kiderül, hogy mi nem volt a romániai forradalom, de számos kérdésre (a legfontosabb természetesen a forradalom gyızelmét fenyegetı „terroristák” azóta kiderítetlen kiléte) sem érkezik kielégítı válasz. Az 1989-es romániai események értelmezését közel húsz éve három markáns álláspont uralja. Az elsı álláspontot a temesvári forradalmárok és a velük szimpatizáló román és külföldi értelmiségiek, kutatók fogalmazzák meg. Megítélésük szerint a forradalom Temesváron vette kezdetét december 15-én spontán (tehát civil és tiszta) szolidaritási megmozdulásként az állambiztonság által zaklatott Tıkés László református segédlelkész mellett, majd regionális, bánsági és erdélyi (december 17-20.), végül országos mérető (december 21-22.) népfelkeléssé vált. Ezt az álláspontot tükrözik a ma használatos történelem tankönyvek is. Temesvár lakosságának bátorsága és a város feltételezett „civil” mássága olyannyira toposszá vált, hogy ezen pozitív jellem számos ellentmondást is elfed, például azt a máig megválaszolatlan kérdést, hogy a mindenható politikai rendırség miért nem oszlatta
fel december 16-án a Tıkés melletti kis létszámú szimpátiatüntetést? Éppen a hatalom bizonytalansága bátorította fel ugyanis a magyar és román hívıket, majd késıbb a város összlakosságát. A legsúlyosabb kérdıjelek nem a forradalom keletkezésérıl, hanem annak folytatásáról merülnek fel. December 22-én 12.08-kor Nicolae Ceauşescu és Elena felesége helikopterre szállt, és a kommunista párt központi bizottság épületét ostromló tüntetık ünnepelni kezdték a forradalom gyızelmét. A diktátor menekülése azonban korántsem jelentette az erıszak megszőnését. Sıt, miközben december 17. és 22. között kb. százötven halálos áldozata volt a Temesváron, Aradon, Lugoson, Kolozsváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen és Bukarestben elkövetett vérontásoknak (fıbb okok: a leadott sortüzek, az elfogott tüntetık durva bántalmazása, az erıszakkal elkövetett tömegoszlatás), a következı öt napban közel ezer civil és egyenruhás személy vesztette életét a jelenkori Kelet-Európa egyik legtitokzatosabb és értelmetlen civilháborújában. A temesvári antikommunista forradalmárok (Traian Orban, Mircea Mihalcea, Marius Mioc),
valamint
politikai
támogatóik
a
népfelkelést
„eltérített”,
„elvetélt”
vagy
„kitulajdonított” forradalomnak nevezik. Fordulópontnak pedig éppen december 22-ét, Ceauşescu bukását és a felkelés gyızelmének pillanatát nevezik meg. Radu Portocală, Nestor Rateş, Marius Oprea, Dennis Deletant, Tom Gallagher szerint a Ion Iliescu késıbbi államfı és a szovjet/nyugati támogatással körülötte csoportosuló „gorbacsovista” reformkommunisták december 22-e után a Nemzeti Megmentési Fronton keresztül tudták megragadni a hatalmat és maguk mellé állítani a szétesett államapparátust. Azzal vádolják Iliescut és az ıt támogató kommunista második vonalat, hogy elárulva a forradalom eredeti célkitőzéseit, alkut kötött a titkos rendırség vezetésével. E kompromisszum része volt a volt diktátor rendkívül gyors hadbíróság elé állítása is, majd december 25-én az elnöki pár brutális kivégzése. Ennek ellenére Bukarestben és néhány vidéki központban december 27-ig (tehát Ceauşescu kivégzése után is) harcok dúltak a „terroristának” kikiáltott, állítólag Ceauşescuhoz hő különleges fegyveres egységek és a forradalom oldalára átállt honvédelmi szervek között. Az idézett szerzık szerint a forradalom második fázisában tudatos manipulációt hajtott végre az Iliescu vezette ideiglenes kormány. Ennek részét alkotta a lakosság megfélemlítése a terrorista jelenséggel való riogatással, a katonai alakulatok egymással szembe állítása (csak a bukaresti nemzetközi repülıtéren folytatott tőzpárbajnak több mint 50 áldozata volt; összesen kilencszázan vesztették életüket a december 22-e utáni idıszakban). A terrorista diverziót követte 1990 elején az újjáalakult történelmi pártok elleni lejárató kampány, amit 1990. március 19-20-án a tudatosan elıkészített marosvásárhelyi pogrom követett (arról már nem
tehetett a központi hatalom, hogy az áldozatnak kiszemelt magyar közösség erıteljes válasza miatt jóval több lett a román áldozat és sebesült, mint a magyar), majd a Front gyızelmét hozó májusi választásokat követıen a radikális antikommunista diákmozgalom brutális felszámolása ( az úgynevezett „bányászjárás” 1990. június 13-15-én). A „temesvári” és a posztkommunista, iliescui 1989-értelmezés tehát a december 22-ei pillanattól kezdve válik szét. Mindkét tábor (az egyiket a liberális értelmiség, a másikat a szociáldemokrata párt fémjelzi) alapvetıen jó és fontos aktusnak tartja az 1989-es temesvári megmozdulásokat. Az új hatalom annak politikai legitimitásáról azonban elkeseredett vita folyik, amihez aktuálpolitikai ügyek is kapcsolódnak. A szociáldemokrata politikusok, így Mircea Geoană, ma is persona non grata-nak számítanak a Bánság fıvárosában: látogatása heves tiltakozást és utcai konfrontációt váltott ki az elnöki választás második fordulója elıtt. A posztkommunista politikai elit szerint a Nemzeti Megmentési Front jelentette az egyetlen reális alternatívát. Úgy vélik, az 1989 elıtti helyzetet figyelembe véve (ellenzéki mozgalmak szinte teljes hiánya, erıszakos rendırállam, demokratikus hagyományok gyengesége, vezérkultuszra való hajlam a lakosság körében) természetes, hogy Ceauşescu bukása után nem egy nyugati típusú demokrácia, hanem egy lassú átmenetben gondolkodó hatalom rendezkedett be. Pragmatikus gondolkodásukban a márciusi események, a választási visszaélések és a bányászjárások elkerülhetetlen mellékhatások és ideiglenes visszaesések, amelyek nem veszélyeztették a sikeres politikai átmenetet és egy plurális társadalom építését. Az akkori ellenzék szerint azonban 1989 után nem rendszerváltás, hanem politikai és gazdasági hatalomátmentés ment végbe. A Securitate volt szt-tisztjeibıl lettek a gazdasági életben máig meghatározó új milliomosok, és az ifjúkommunistákból miniszterek és megyei tanácselnökök. Létezik azonban egy harmadik, a román közéletben és a médiában egyre népszerőbb interpretáció is. Volt titkosszolgálati emberek (Virgil Măgureanu, 1990-97 között a belsı elhárítás vezetıje), történészek (a nacionalizmusáról ismert Ioan Scurtu és Alex Mihai Stoenescu, de a neves francia Katherine Verdery is), elismert politikai elemzık (Anneli Ute Gabanyi), és nem utolsósorban Vlagyimir Bukovszkij volt szovjet disszidens: egybehangzóan azt állítják eddig megjelent mőveikben, hogy Romániában a kommunista diktatúra összeomlása és a hatalomátvétel egy katonailag megszervezett, külföldi erık által támogatott puccs eredménye. Legfeljebb annyit ismernek el, hogy az 1989-es manıver sikeréhez szüksége volt a tömegek cselekvésére: az összeesküvés sikerét éppen a forradalmi hevület garantálta. Az érvelés a kilencvenes évek óta hangoztatott – de kellıképpen soha nem dokumentált – szovjet/magyar diverzión alapszik. Korabeli sajtóértesülésekre és a volt román
belügyi szervek vezetıinek közléseire hivatkozva a román és külföldi elemzık egy nem jelentéktelen része ma is úgy véli, hogy a temesvári megmozdulást 1989. december 9-tıl kezdve megelızte és elıkészítette a „turistának” álcázott külföldi (szovjet és magyar) különleges alakulatok beszivárgása Románia területére. Ezek a kiképzett erık robbantották ki a temesvári tüntetéssorozatot, majd 21-én a Ceauşescu által összehívott bukaresti nagygyőlést megzavaró incidenst (egy petárda robbantása, amely pánikot okozott az összegyőlt tömegben és megszakította az egyenes adásban közvetített beszédet). Állításuk szerint Ceauşescu rendszerének sorsáról személyesen a két nagyhatalom képviselıi döntöttek a december 2-3-án Máltán rendezett csúcstalálkozón. Ennek logikus következménye volt az „irányított” forradalom beindítása. Jellemzı módon azonban az összeesküvés-elmélet legnépszerőbb közvetítıje nem egy tudományos (vagy annak álcázott) mő lett, hanem rendkívül manipulatív, de kétségkívül hatásos dokumentumfilm (Susanne Brandstätter: Checkmate – Strategy of a revolution). Az ARTE-n 2004-ben bemutatott filmben megszólal többek között a francia hírszerzés korábbi vezetıje és Németh Miklós volt miniszterelnök is. Mindketten arra utalnak (Németh inkább félmondatokban), hogy nem a szovjet titkosszolgálat, hanem a „nyugatiak” és elsısorban a CIA áll a romániai események mögött. Nem teljesen világos, hogy mi késztette volna a kelet-európai ügyekkel (és különösen Romániával) alig foglalkozó, reálpolitikusnak ismert id. Bush amerikai elnököt arra, hogy kockázatos beavatkozást szorgalmazzon egy olyan elszigetelt országban, amely ráadásul a Varsói Szerzıdés tagja is. A film szinte semmire nem ad magyarázatot, hanem csak kételyeket sugároz. Mindez addig nem veszélyes, amíg a közvéleményt elárasztó kételyek nem kérdıjelezik meg az események megtörtént voltát. Néhány éve Richard A. Hall amerikai történész és CIA-elemzı könyvet szentelt az 1989-es eseményeknek, amiben meggyızıen bizonyítja, hogy az összeesküvéselméletek tudatos gyártóinak jelentıs része az 1989 elıtti belügyi világhoz kötıdik, és céljuk a közvélemény megtévesztése és demoralizálása, valamint a forradalmi eseményekben tisztázatlan szerepet játszó katonai és titkosszolgálati elit érdemeinek felnagyítása, vagy éppen bőnei alóli felmentése. A sok bizonytalan adat és az egymással szembenálló értelmezés ellenére azonban rendelkezünk egy folyamatosan bıvülı dokumentációs bázissal. A nemzetközi kontextusról egyetértés van a szakmában. Románia (és általában Közép-Kelet-Európa) alárendelt és periférikus szerepet játszott a szovjet és amerikai stratégiai gondolkodásban. Máltán nem Románia belpolitikai helyzetérıl és az emberi jogokról, hanem Németország újraegyesítésérıl tárgyalt a két nagyhatalom. Mindez nem azt jelenti, hogy a nagyhatalmak vezetıi ne lettek volna érdekeltek egy romániai irányváltásban, de 1989 ıszén Románia virtuálisan elszigetelt
állam volt. Több európai ország visszarendelte diplomáciai képviselıit, vagy csökkentette a kapcsolatok szintjét; az Egyesült Államok már 1987 körül megszüntette a „különutas” Ceauşescu-rendszer politikai és gazdasági támogatását (ekkor jelent meg Amerikában Ioan Mihai Pacepa volt hírszerzési fınök híres-hírhedt könyve). Ráadásul 1989-ben Románia megszakította kapcsolatát az egyre befolyásosabb IMFel, melynek 1972 óta volt tagja, miután az év elején Ceauşescu bejelentette, hogy országa visszafizette a valaha 20 milliárd dolláros államadósságot, és végre elérte pénzügyi önállóságát. Az 1989-es események kirobbanását és a népfelkelés gyızelmét, annak új hatalommá való gyors átalakulását elısegítette a ceauşescui diktatúrával szembeni növekvı elégedetlenség is. Ennek két alapvetı oka volt: 1982-ben a Nemzetközi Valutaalap javaslatára meghozott takarékossági csomag drasztikusan csökkentette az életszínvonalat, amit a lakosság egyre türelmetlenebbül viselt. Ehhez társult egy rendkívül merev, karikaturális elemekkel tarkított ideológia és személyi kultusz. Ha nem is tagadta a kommunista rendszer létjogosultságát, a romániai átlagpolgár 1989-ben megkérdıjelezte az autarchikus nemzeti kommunizmus sikerességét. A belsı erjedés nem kizárólag a nemzeti kisebbségeket – ezen belül a magyarokat – érintette. Ha egyáltalán igaz, hogy a szovjet pártvezetés különleges szerepet szánt 1989 decemberében az anyaország támogatásával fellépı romániai magyar közösségnek, Temesváron és Bukarestben az aktívan cselekvı, életét kockáztató tömeg zömét román származásúak alkották. A rendelkezésre álló levéltári adatok (a Politikai Bizottság üléseinek jegyzıkönyvei, a Securitate háttérelemzései a gazdasági-társadalmi helyzetrıl) azt mutatják, hogy a Ceauşescu-rendszer elérte fenntarthatóságának határát. A hirtelen megindult változásban minden feldolgozás szerint döntı szerepe volt az elsı temesvári megmozdulásnak. A csendes, békés, de nem engedélyezett tüntetést a hatóságok ellenırizték, de nem oszlatták fel. Ezt hangsúlyozva több szerzı arra a következtetésre jutott, hogy az addig szinte ismeretlen Tıkés László mögött jelentıs külföldi támogatás állhatott, és tiltakozási akciójának sikeréhez a decemberi 15-e utáni napokban a Securitate hallgatólagos közremőködése is hozzájárult. A nemrég kiadott Tıkés-dosszié azonban utolsó pillanatig tartó kemény állambiztonsági megfigyelésrıl tanúskodik, és semmilyen háttéralkura nem enged következtetni. Hozzá kell tenni, hogy 1989 decemberében a román diktatúra olyan mély bizalmi válságba jutott, hogy az államapparátust, beleértve a belügyi szerveket, meglepte a határmenti (tehát a romániai átlagnál jóval informáltabb, öntudatosabb)
nagyváros
lakosságának
megmozdulása
és
pánikba
esett,
szakmai
mulasztásokat és súlyos bőncselekményeket halmozva. A valóságtól való hatalmi elrugaszkodást Ceauşescu döntései is igazolják, aki december 18-án (tehát a december 17-ei
temesvári vérengzést követın) kétnapos iráni látogatásra utazott, majd a visszatérése napján felolvasott televíziós üzenetében az ottani eseményeket egy külföldrıl szervezett terrorista provokációnak minısítette, és végezetül december 21-ére „forradalmi” nagygyőlést hívott össze a fıvárosban. Szükséghelyzetben alig maradt a diktatúra számára mozgosítható erı. A szovjet vezetık pedig az utolsó hetekig (még 1989 októberében is, a román államfı utolsó moszkvai látogatásakor) nyomást gyakoroltak Ceauşescura, hogy Bukarestben is meginduljon egy irányítható reformfolyamat. Tervük meghiúsulásáért és a romániai szocialista rendszer erıszakba torkolló lebontásáért sem ık, sem a temesvári tüntetık, hanem a rögeszmékben és illúziókban élı Ceauşescu tehetı felelıssé. A román kommunizmust nem az ellenzéki mozgalmak, és nem a KGB vagy a magyar irredentizmus gyızte le, hanem saját maga épült le gazdaságilag és szellemileg egyaránt egy több tíz éven át tartó folyamatban. 1989-ben azonban volt forradalom, és nem csak a rengeteg tüntetés és a sortüzek miatt. Ha nem is heroikusan, de mindenkinek megadatott az a lehetıség, hogy átélje egy hirtelen jött óriási változás élményét. Ahogy Poromboiu filmjében is, a kollektív emlékezet számon tartja hogy ki mikor, Ceauşescu bukása elıtt vagy csak utána ment tüntetni, de ennél még fontosabb az, hogy átélte. Azért ennyire felemelı és felkavaró emlék a romániai 1989, mert ma sem arról szól, ami valóban történt, hanem elsısorban arról, amit láttunk és látni akartunk benne.
