Fordította LOÓSZ VERA

Fordította LOÓSZ VERA

JOJO MOYES

Tiltott gyümölcs

A fordítás alapjául szolgáló mű: Jojo Moyes: Foreign Fruit

Copyright © 2003, by Jojo Moyes Hungarian transiation © Loósz Vera, 2007 © Ulpius–ház Könyvkiadó, 2007 ISBN 978 963 9257 31 3

Charles Arthumak és Cathy Runcimannek

Köszönetnyilvánítás Számos embernek szeretnék köszönetet mondani, akik más-más módon segítették e könyv létrejöttét. Legfőképpen Nell Crosbynak a Saffron Walden Women's Institute-tól és a férjének, Fredericknek, amiért megosztották velem élményeiket és emlékeiket egy tengerparti város életéről az 1950–es években. Neil Carternek, a dorseti Moonfleet Manor igazgatójának, aki bepillantást engedett egy vidéki kúria hotel felújításába és vezetésébe. És Moonfleet kozmetikus orvosának, Tracie Storeynak többek között azért, mert elmagyarázta a savanyítást. Szívből jövő köszönet illeti Jo Franket az AP Wattnál, amiért fogódzóm volt, lelkesített s némelykor hajcsárként ösztökélt az írásra. És Carolyn Mayst a Hodder and Stoughtontól meg Carolyn Marinót a HarperCollins US-től, mert nem csupán tapintatosan mutatott rá a ráncokra, hanem időt is adott, hogy kivasaljam azokat. Szintén köszönet Hazel Ormennek a törvényszéki szövegezésben való jártasságáért, valamint azért, hogy többre tanított meg nyelvtanból, mint ameny–nyit az iskolában valaha is tanultam... Emelem képzeletbeli poharamat Sheila Crowleyra kimeríthetetlen energiájáért és azért, mert megmutatta belülről London legjobb kocsmáit és éttermeit. És Louise Wenernek, mert az ivócimborám volt, a bűntársam, aki hébe-hóba eszembe juttatta, hogy a koktélok a könyvkiadás folyamatának természetes velejárói. Köszönet Emma Longhurstnek, amiért elhitette velem egy régi vesszőparipáját, miszerint a hírverés szórakoztató is lehet, és Vicky Cubittnak, mert határtalanul készségesen hallgatta meg közülünk azokat, akik otthon dolgoztak. Köszönöm Julia Carmíchaelnek és a Harts csapatának a segítséget, Lucy Vincetnek, aki nélkül sosem készült volna el semmilyen munkám, és Saskiának meg Harrynek, mert néha aludtak és hagytak dolgozni. Anyának és apának, mint mindig. És főként Charlesnak, aki elviseli ezt. No meg engem. Nem

szükségszerűen ebben a sorrendben. Egy napon majd másról is beszélgetünk esténként... ígérem...

„Mindenkiben ott van bezárva a múlt, akár egy könyv lapjai, amelyet betéve tud, s melynek barátai csupán a címét olvashatják el.” Virginia Woolf

Előszó Anyám azt mondta egyszer, megtudhatod, ki lesz a férjed, csak hámozz meg egy almát, és dobd át a héját a vállad fölött, egy darabban. Tudják, betűt formáz. Legalábbis néha. Mami olyan kétségbeesetten akarta, hogy a dolgok működjenek, hogy egyszerűen nem volt hajlandó elismerni, ha egy hetest vagy egy kettest lát ilyenkor, és mindenféle B– ket meg D–ket kotort elő a semmiből. Még akkor is, ha nem ismertem sem B-t, sem D-t. De Guyhoz nem kellettek almák. Az első percben tudtam, amint megláttam, olyan tisztán felismertem az arcát, akár a saját nevemet. Az ő arca volt, aki majd elvisz a családomtól, szeretni és csodálni fog, akivel gyönyörű kisbabáink lesznek. Az ő arcán csüngök majd, amikor elismétli a házastársi eskü szavait. Az ő arcát pillantom meg elsőként reggel, és utolsóként az éjszaka édes leheletében. Tudta ő ezt? De még mennyire. Tudják, ő mentett meg. Akár egy lovag, sárral összefröcskölt ruhában a fényes páncél helyett. A lovag, aki előjött a sötétből, és kihozott a fényre. Ott, a vasúti váróteremben, mindenképpen. Azok a katonák nem hagytak békén, miközben a kései vonatra vártam. Táncmulatságon voltam a főnökömmel meg a feleségével és lekéstem a vonatomat. Ezek meg kegyetlenül sokat ittak, beszéltek, csak beszéltek hozzám, nem voltak hajlandók tudomásul venni az elutasítást, de én nagyon is jól tudtam, hogy nem szabad újoncokkal szóba állnia és olyan messzire ültem le tőlük, amennyire csak tudtam, a sarokban egy padra. És akkor addig jöttek egyre közelebb és közelebb, amíg az egyik fogdosni kezdett, úgy csinált, mintha ez valami tréfa volna, én pedig szörnyen megrémültem, mert késő volt, és sehol sem láttam se egy hordárt, se bárki mást. Egyre csak azt hajtogattam, hogy hagyjanak békén, de nem hagytak. Egyszerűen nem. És akkor a legnagyobb darab – akiről lerítt, hogy egy vadbarom – hozzám nyomta magát, a visszataszító, borostás arcával meg a bűzös leheletével, és azt mondta, hogy az övé leszek, akár akarom, akár nem.

Persze sikítani akartam, de nem tudtam, mert teljesen megdermedtem a rémülettől. És akkor ott termett Guy. Berontott a váróterembe, hogy mégis mit képzel az az ember, mit csinál, és azt mondta, jól ellátja a baját. Azután bokszállásba helyezkedett hármukkal szemben, azok meg szidalmaztak, az egyik szintén felemelte az öklét, de egy-két percnyi káromkodás után gyáván elfutottak, hiszen azok is voltak. Én reszkettem és zokogtam, ő leültetett egy székre, és felajánlotta, hoz nekem egy pohár vizet, hogy jobban érezzem magam. Olyan szelíd volt. Olyan kedves hozzám. És akkor azt mondta, megvárja velem a vonatot. És meg is várta. Ott, az állomás sárga lámpái alatt néztem először az arcára. Mármint amúgy igazán. És tudtam, hogy ő az. Igazán ő az. Miután elmeséltem anyámnak, meghámozott egy almát, és átdobta a héját a vállam fölött, csak hogy lássa. Nekem D formájúnak tűnt. Anyám mindmáig megesküszik rá, hogy határozottan G volt. De akkor mi már messze túl voltunk az almákon.

Első rész

Egy Freddie megint hányt. Ez alkalommal füvet. Ott feküdt a sarokban a szekrény mellett, habos, smaragdzöld pocsolyában, egyes szálak még egészben voltak. – Hányszor mondjam neked, te tökfej?! – visította Celia, aki épp akkor gyalogolt bele a szandáljában. – Nem vagy te ló. – Se tehén – tette hozzá segitőkészen Sylvia a konyhaasztal mellől, ahol háztartási készülékek képeit ragasztgatta szorgalmasan egy vázlatfüzetbe. – Vagy bármiféle istenverte állat. Kenyeret kéne enned, nem füvet! Süteményt. Normális dolgokat. – Celia lekapta lábáról a szandált, és két ujjal a konyhai mosogató fölé tartotta. – Pfuj. Undorító vagy. Mért csinálod ezt mindig? Mami, szólj neki! Legalább takarítsa fel. – Úgy bizony, töröld fel, Frederíck, drágám. – Mrs. Holden a magas támlájú székben üh a tűz mellett, és a Dixon a Zöld Dokk körzetből következő adásának időpontját ellenőrizte az újságban. Amióta Mr. Churchill visszavonult, ez volt szűkös vigaszainak egyike. És amióta a férjének ez a legújabb ügye van. Ámbár ő természetesen csak Mr. Churchill-re hivatkozott. Elmondta Lottienak, hogy mind ő, mind pedig Mrs. Antrobus az összes epizódot megnézte, és egyszerűen csodálatosnak tartják a műsort. Máskülönben a Wbodbridge Avenuen csak neki és Mrs. Antrobusnak volt televíziója, így némi örömet leltek abban, hogy elmesélték a szomszédaiknak, milyen kitűnő is volt csaknem valamennyi műsor. – Takarítsd fel, Freddie! Pfuj! Miért kell olyan öcsémnek lennie, aki állateledellel tömi a hasát? Freddie a padlón ült a kandalló mellett, amelyben nem égett a tűz, s egy kicsi, kék teherautót tologatott oda-vissza a szőnyegen, fölfölemelgetve közben a szőnyeg sarkait.

– Az nem állateledel – dünnyögte elégedetten. – Isten mondta, hogy együk. – Mamij most feleslegesen veszi szájára Isten nevét! – Nem szabad azt mondani, hogy Isten – vetette közbe határozottan Sylvia, miközben mályvaszínű cukorpapírra ragasztott egy konyhai robotgépet. – Le fog sújtani rád. – Biztos vagyok benne, hogy Isten valójában nem füvet mondott, Freddie, drágám – jegyezte meg szórakozottan Mrs. Holden. – Celia, kedvesem, ideadnád a szemüvegemet, mielőtt elmész? Egyre kisebb betűkkel nyomják ezeket az újságokat. Lottie türelmesen állt az ajtónál. Meglehetősen fárasztó volt a délután, alig várta már, hogy kitehesse a lábát. Mrs. Holden ragaszkodott hozzá, hogy Celia meg ő segítsenek neki habcsókot készíteni a templomi vásárra, bár mind a két lány utált sütni. Celia alig tíz perc után fejfájásra hivatkozva kimentette magát, így aztán Lottienak kellett hallgatnia Mrs. Holden idegeskedését a tojásfehérjék meg a cukor miatt, és úgy tenni, mintha nem venné észre, amikor nyugtalankodva hadonászik, s a szemét elönti a könny. Az utálatos bigyók megsültek végre, biztonságban csücsültek zsírpapírba csomagolva bádogdobozkáikban, és – minő meglepetés – Celia fejfájása is, csodák csodájára, elmúlt. Ő visszabújt a szandálba, és intett Lottienak, hogy menniük kell. Vállára terítette a kardigánját, és gyorsan megigazította haját a tükörben. – Na, lányok, hová mentek? – A kávéházba. – A parkba. Celia és Lottie egyszerre szólaltak meg, s most néma rémülettel vádlón meredtek egymásra. – Ide is, oda is megyünk – mondta határozottan Celia. – Előbb a park, aztán egy kávé. – Fiúkkal mennek csókolódzni – kotnyeleskedett bele Sylvia még mindig a ragasztása fölé hajolva. Szájába húzta az egyik copfja végét, amely időnként selymes–nedvesen siklott elő. – Hmmm, hmma, hmma. Júúk. Csókolódzni. – Nos, ne igyál túl sokat. Tudod, hogy attól folyton ki kell menned. Teljesen fölösleges. Lottie, drágám, ügyelj rá, hogy Celia ne igyon túl sokat. Maximum két csésze kávé. És fél hétre itthon legyetek.

Freddie fölnézett. – Hittanórán Isten azt mondja, a föld majd gondoskodik rólatok. – És összehánytad magad, amikor megetted – mondta Celia. – Nem tudom elhinni, hogy nem takaríttatod föl vele, mami. Ő mindent megengedhet magának. Mrs. Holden átvette és lassan az orrára ültette a szemüvegét. Olyasvalaki benyomását keltette, akinek úgy sikerül a viharzó hullámok fölött aTelszínen maradnia, hogy a tények dacára kitart amellett, voltaképp a szárazföldön áll. – Freddie, menj, és kérd meg Virginiát, hozzon be egy rongyot. Légy jó fiú. És Celia, kedvesem, ne légy utálatos. Lottie, igazítsd meg a blúzodat, drágám. Olyan furcsán festesz. Nos lányok, ugye nem azért mentek, hogy megbámuljátok az újonnan érkezett hölgyet? Nem akarjuk, hogy afféle parasztoknak tartsa Merham lakóit, akik tátott szájjal ácsorognak ott. A kurta csöndben Lottie látta, amint Celia füle alig észrevehetően elvörösödik. Az övé még csak meg sem melegedett: hosszú évek alatt vitte tökélyre a tagadás művészetét, keményebb vallatókkal szemben is. – A kávéházból egyenesen hazajövünk, Mrs. Holden – vágta rá. Ez persze akármit jelenthetett. * A nagy turnusváltás napja volt. Azok váltották egymást, akik a szombati vonatokkal érkeztek a Liverpool Streetről, és akik egy kicsivel kevésbé sápadtan, kelletlenül visszafelé tartottak a városba. Az ilyen napokon sebtében összetákolt fatargoncák szlalomoztak a járdán, megrakva dagadó bőröndökkel. A targoncákat húzó kisfiúk mögött kimerült férfiak a jó nyári öltönyükben, karjukon hitvesükkel, s elégedetten, hogy néhány pennyért úgy kezdhetik meg éves szabadságukat, akár egy király. Vagy legalábbis anélkül, hogy nekik kelljen cipelniük a csomagjaikat a szállásukra. Az érkezés tehát alig keltett feltűnést, így megjegyzéseket sem tettek rá. Mármint Celia Holden és Lottie Swift kivételével. Ők ketten ott ültek a padon a városi parkban, amely Merham két és fél mérföld hosszan elnyúló tengerpartjára nézett, és elragadtatottan bámulták a

bútorszállító kocsit, melynek a délutáni napfényben csillogó sötétzöld motorházteteje alig volt kivehető az erdeifenyők alatt. Odalent, balra a mólók nyúltak el, mint sötét fésűfogak. A tenger lassan húzódott vissza a nedves homokról, ahol apró alakok dacoltak az ilyenkor szokatlan, vad szelekkel. Adeline Armand érkezését – állapították meg később a lányok – csak Sába királynőjének érkezéséhez lehetett hasonlítani. Azaz lehetett volna, ha Sába királynője éppen a merhami nyári szezon legforgalmasabb hetének szombatját választja. Ez azt jelenti, hogy mindazok, akik normális esetben ítéletet mondanak az olyan újonnan jöttek extravagáns szokásMról, akik több teherautórakomány nagyméretű festménnyel érkeznek, amelyeken nem a családtagok portréi vagy vágtató lovak láthatók, hanem óriási színpacnik bármiféle felismerhető minta nélkül, meg mértéktelen sok könyvvel és primitív műalkotásokkal, amelyek szemmel láthatólag külföldiek, nos ők ezúttal nem álltak némán a kapuikban az egyenletes tempóban haladó menetet figyelve, amint az eltűnik az oly régóta üres tengerparti art deco házban. Mrs. Colquhouék, Alderman Elliotték, a Parade tulajdonosnői és a hozzájuk hasonlók ugyanis Price hentesboltjánál álltak sorba a Marchant Streeten, vagy a Panziószövetség gyűlésére siettek. – Mrs. Hodges azt mondja, valami kisebbfajta királyi házból való. Magyar vagy ilyesvalami. – Hülyeség. – Pedig az. – Celia nagy szemeket meresztett barátnőjére. – Mrs. Hodges beszélt Mrs. Anstyvel, aki ismeri az ügyvédet vagy akárkit, aki a ház ügyeit intézte, és az új lakó valamiféle magyar hercegnő. Alattuk néhány család kisajátított egy-egy kis partszakaszt, kifeszített, csíkos szélfogók mögött üldögéltek, vagy a vízparti faházikókban kerestek menedéket a viharos tengeri szél elől. – Armand, az nem is magyar név. – Lottie megfogta örökösen a szájába csapódó haját. – És ezt te honnan tudnád? – Egyszerűen agyrém. Mégis mit keresne egy magyar hercegnő Merhamben? Fölmenne Londonba, nem vitás. Vagy Windsor Castle-ba. Nem egy ilyen álmos, ócska szeméttelepre. – De nem a te Kelet-Londonodba, oda nem menne. – Celia hangneme a lenézés határát súrolta.

– Nem – ismerte el Lottie –, arra a környékre nem. Londonnak abból a részéből, ahol Lottie született, nem származtak egzotikus személyiségek. A keleti külváros tele volt kutyafuttában felhúzott gyárépületekkel. Mögöttük a gázművek, szemben velük többholdnyi visszataszító mocsárvidék. Amikor a háború első éveiben először evakuálták Merhambe, Lottienak lepleznie kellett hitetlenkedését, amikor együtt érző helybéliek megkérdezték, nem hiányzik–e neki. Éppilyen zavarba hozták, amikor a családjáról kérdezték ugyanezt. Azontúl ritkábban tettek föl neki kérdéseket. Ami a tényeket illeti: Lottie hazaköltözött arra a két évre, amíg a háború véget ért. Aztán pedig a közte és Celia közötti lázas levélváltások után – s mert Mrs. Holden gyakran adott hangot ama meggyőződésének, miszerint nem csupán jó, ha Celiának van egy vele egykorú kis barátnője, de az embernek, ugyebár, meg kell tennie a magáét a közösségért is –, Lottie meghívást kapott, hogy térjen visz–sza Merhambe. Eleinte csak a vakációkra szólt a meghívás, ám ahogy ezek a szünidők fokozatosan belenyúltak a tanítási időbe is, állandóra. Holdenék egyszerűen elfogadták őt családtagnak. Talán nem vérrokon gyanánt, és társadalmilag sem egészen egyenlőként (az East End–i akcentustól sosem lehet tökéletesen megszabadulni), de mint olyasvalakit, akinek állandó jelenlétére a városkában nem tettek többé megjegyzéseket. Közbevetőleg, Merham megszokta már, hogy emberek jönnek, és nem mennek haza. A tenger tudja így megfogni őket. – Vigyünk valamit? Virágot? Hogy legyen valami jogcímünk bemenni? Celia szemlátomást kínosan érezte magát korábbi megjegyzései miatt, s most Moira Shearer-mosolyával1 ajándékozta meg Lottie-t – legalábbis ő annak gondolta, amikor kivillantotta az alsó fogsorát is. – Nincs pénzem. – Ki akar boltban venni? Te tudod, hol találhatunk szép vadvirágokat. Hozol maminak eleget. – Lottie némi neheztelést hallott ki az utolsó mondatból. A két lány lecsusszant a padról, s a park széle felé indult, ahol egyetlen öntöttvas korlát jelezte a sziklaösvény kezdetét. Lottie gyakran járta meg ezt az utat nyári estéken, amikor kezdett besokallni a Holden család lármájától és elfojtott hisztériájától. Szerette hallgatni a fölötte 1

Moira Shearer nemzetközi hírű skót balerina és színésznő (1926–2006).

tovasikló sirályokat és harisokat, s az emlékezetébe idézni, kicsoda ő valójában. Mrs. Holden az ilyesfajta önvizsgálatot természetellenesnek tartotta volna, legalábbis túlzásnak, s azzal, hogy kis csokor virágokat szedett, Lottie mintegy bebiztosította magát. De a mások fedele alatt eltöltött csaknem tíz esztendő során, beléivódott egyfajta korát meghazudtoló óvatosság is –még a húszat sem töltötte be –, amellyel megérezte a házi légkör küszöbön álló zavarait. Végül is fontos volt, hogy Celia sohase tekintse őt vetélytársnak. – Láttad, mikor a kalapdobozokat bevitték? Legalább hét volt – mondta Celia, és lehajolt. – Mit szólnál ehhez? – Nem jó. Ezek pillanatok alatt elhervadnak. A bíborilákból szedjél. Ott, a nagy szikla mellett. – Biztos egy halom pénze van. Mami azt mondja, rengeteg kell a ház rendbehozatalához. Beszélt a szobafestőkkel, azok meg azt mondták, hogy kimondott szemétdomb volt. Senki se lakott ott, mióta McPhersonék elköltöztek Hampshirebe. Mikor is? Kilenc éve? – Gőzöm sincs. Sose találkoztam McPhersonékkal. – Halál unalmas mind a kettő. A nőnek negyvenkettes lába volt. Mrs. Ansty szerint a házban már egy rendes tűzhelyet se lehetett találni. Mindent széthordták. – A kerteket is teljesen benőtte a gaz. Celia megállt. – Honnan tudod? – Már voltam fönt egy párszor. A sétáimon. – Te alamuszi jószág! És engem miért nem hoztál? – Sose akartál sétálni. Lottie elnézett Celia mellett. A bútorszállító kocsit figyelve valami csöndes izgatottság vett erőt rajta. Nem volt szokatlan, hogy emberek jöttek – Merham végül is üdülőhely, az idény kezdetét mindig új látogatók jelezték, érkezésük és távozásuk, megfogyatkozásuk és áradásuk, akár a dagály és az apály –, de a gondolat, hogy a nagy háznak ismét lakója lesz, feszült várakozással fűszerezte a legutóbbi két hetet. Celia visszafordult a virágaihoz. Miközben átrendezte őket a tenyerében, haját aranylepelként megemelte a szél. – Azt hiszem, gyűlölöm az apámat – jegyezte meg hangosan, tekintete a semmibe révedt.

Lottie mozdulatlanul állt. Nem az ő dolga megjegyzéseket fűzni a vacsorákhoz, melyeket Henry Holden a titkárnőjével költ el. – A mami olyan tyúkeszű. Egyszerűen úgy tesz, mintha semmi se történne. – A fejük fölött lebegő sirályok érdes vijjogása szakította félbe a rövid csendet. – Úristen, alig várom, hogy elmehessek erről a helyről – tette hozzá végül Celia. – Nekem tetszik. – Igen, viszont neked nem kell végignézned, ahogy az apád bolondot csinál magából. – Visszafordult Lottiehoz, és elélökte a kezét. – Tessék. Ennyi elég lesz? Lottie alaposan megszemlélte a virágokat. – Tényleg föl akarsz menni? Csak hogy megbámuld a dolgait? – Ó, és te nem, főnökasszony? A két lány egymásra vigyorgott, és futottak vissza a parkba. Szoknyájuk és kardigánjuk lobogott utánuk a szélben. * Az Árkádia-ház kocsifelhajtója valamikor kör alakú volt. A megmaradt szomszédok emlékeztek még a hosszú, lapos kocsik felvonulásMra, amelyek csíkorgósan haraptak a murvába a főbejárat előtt, majd a méltóságteljes íven körbehajtva tűntek el lefelé az úton. Komoly ház volt, jóval a vasúti vágányokon belül (ez oly lényeges megkülönböztetés, hogy Merhamben házat kizárólag, mint „belül” vagy „kívül” fekvőt hirdették meg). Anthony Gresham építtette, Walton Greshamék legidősebb fia, amikor visszatért Amerikából, miután vagyont szerzett egy apró motortartozék kiagyalásával, amelyet megvett a General Motors. Azt akarta, mondta előkelően, hogy olyan legyen, mint egy filmsztár háza. Régebben látott egy házat Santa Monicában, egy híres színésznőé volt, még a némafilm idejéből: hosszú, alacsony és fehér, óriási üvegfelületekkel meg kisebb ökörszemablakokkal. Pompáról és dicsőségről szólt ez a ház, új világokról, merész és ragyogó jövőről. (Olyan jövőről, amely – a sors iróniája – nem adatott meg neki. Negyvenkét éves korában halálra gázolta egy autó. Egy Rover.) Amikor végül elkészült a ház, Merham némely lakosa megbotránkozott a modernségén. Arról sápítoztak maguk között, hogy valahogyan „kirí”. így, amikor a következő tulajdonosok, McPhersonék néhány év múlva

kiköltöztek, és a ház üresen maradt, az idősebb városlakók némelyike fura megkönnyebbülést érzett, bár lehet, hogy erről nem beszéltek olyan sokat. A felhajtó északi oldalát azóta teljesen fölverte a gyom, összefonódott szederindák és bodzabokrok alkották a végét, mégpedig az egykor a tengerparti ösvényre nyíló kapunál. Ennek most sűrű fékcsikorgás és káromkodás lett a következménye, mert a teherautósofőrök, miután szállítmányuk utolsó darabjait is lerakták, egymást kerülgetve próbáltak kihátrálni a keskeny útra, amelyet részben elzárt egy utánuk érkezett kocsi. Lottie és Celia ácsorogtak egy darabig. Azoknak a kivörösödött képét és izzadságos erőfeszítéseit nézték, akik még bútorokat cipeltek, mígnem egy magas nő szaladt elő, hosszú, gesztenyeszín haja szigorú kontyban ült a tarkóján, és kulcscsomót lengetve könyörgött: – Csak egy percet várjanak! Álljanak meg. Áthajtok a konyhakerthez. – Gondolod, hogy ő az? – suttogta Celia, aki minden ok nélkül egy fa mögé bújt. – Honnan tudnám? – Lottie visszatartotta a lélegzetét. Celia hirtelen támadt óvatossága őt is ráébresztette a helyzet fonákságára. Egymásnak préselődve kukucskáltak ki a fa mögül, szorosan összefogták bő szoknyájukat, hogy ne lobogjon. A nő beült az autóba, s úgy nézett a műszerekre, mintha azt mérlegelné, melyikhez nyúljon. Aztán aggodalmasan beharapva az alsó ajkát, begyújtotta a motort, viaskodott a sebváltó karral, vett egy mély lélegzetet, majd óriási csikorgással kilőtt hátrafelé, az egyik bútorszállító kocsi hűtőrácsába. A pillanatnyi csöndet hangos káromkodás és hosszas dudálás követte. A nő fölemelte a fejét, s a lányok rádöbbentek, hogy valószínűleg eltört az orra. Mindenütt vér volt: a halványzöld blúzán, mindkét kezén, még a kormánykeréken is. Egyenesen ült a sofőrülésen, kábultnak látszott, aztán lenézett, és kutatni kezdett valami után, amivel elállítsa a vérzést. Lottie azon kapta magát, hogy fut az elvadult pázsiton át, s kezében már ott a zsebkendő. – Tessék – mondta, miközben kiabáló emberek gyűltek a kocsi köré. – Vegye el! Hajtsa hátra a fejét!

Celia, aki Lottie mögött szaladt, a nő vérrel befröcskölt arcába nézett. – Iszonyatosan beütötte – mondta. A nő elfogadta a zsebkendőt. – Sajnálom – mondta a teherautó vezetőjének. – Nemigen értek hozzá. – Nem kéne vezetnie – felelte a nagydarab ember, akin csakúgy feszült a sötétzöld kötény. Kezében a fényszórója maradványait szorongatta. – Még csak bele se nézett a tükörbe. – Azt hittem első sebességben vagyok. Rémesen közel van a hátramenethez. – Leesett a lökhárítója – szólalt meg izgatottan Celia. – És még csak nem is az én kocsim. Ó, istenem! – Nézze meg a lámpámat! Egy teljes készletet kell vennem. Ez nekem időbe és pénzbe kerül. – Természetesen. – A nő bánatosan bólintott. – Nézze, hagyja békén a hölgyet. Alaposan megütötte magát. – Sötét hajú férfi jelent meg a gépkocsi ajtajánál, világos lenvászon öltönyben. – Csak mondja meg, mennyi a kára, és kifizetem. Frances, megsérültél? Orvost kell hívni? – Nem lenne szabad vezetnie – mondta fejcsóválva a nagydarab ember. – Magának nem lett volna szabad annyira ráállnia – jegyezte meg Lottie, akit bosszantott a sofőr nemtörődömsége. Az rá se bagózott. – Annyira sajnálom – motyogta a nő. – Ó, istenem! Nézd a szoknyámat. – Mondja már, mennyi? Tizenöt shilling? Egy font? – A fiatalabb férfi bankjegyeket választott le egy tekercsről, melyet a belső zsebéből húzott elő. – Itt van, fogja. És még öt a fáradságáért. A sofőr szemlátomást megenyhült. Lottienak megfordult a fejében, hogy bizonyára nem is az övé a teherautó. – Hát... Asszem', ennyi elég lesz – mondta, és gyors mozdulattal zsebre vágta a pénzt. Mártiromságát láthatóan mérsékelte a körültekintő döntés, hogy nem szabad túlfeszíteni a húrt. – Asszem', akkor be is fejezzük. Gyerünk, fiúk!

– Nézd a szoknyáját! – suttogta Celia könyökével oldalba bökve Lottie–t. Frances szoknyája csaknem a bokájáig ért. Merész fűzfamíntájával különös módon ódivatú volt. Lottie már a nő többi ruhadarabját vette szemügyre: a szinte Edward korabelinek tűnő cipőjét, kis borostyángömbökből fűzött, hosszú nyakláncát. – Bohémek! – súgta ujjongva. – Gyerünk, Frances! Menjünk be, mielőtt összevérezed az egész kocsit. A fiatalember a szája sarkába biggyesztve cigarettáját, gyöngéden megfogta a nő könyökét, és kisegítette őt az autóból. Pár lépés után a nő hirtelen megfordult. – Jaj, a szép zsebkendője. Csupa vér lett. – Elhallgatott, a zsebkendőt nézte. – Idevalósiak? Jöjjenek, teázzanak velünk. Majd szólunk Marnie–nak, áztassa be. Ez a legkevesebb, amit tehetek. George, szólj már Marnie–nak a nevemben. Én, attól tartok, összevissza beszélnék. Lottie és Celia egymásra néztek. – Nagyszerű lenne – mondta Celia. Lottie csak akkor kapott észbe, hogy a virágokat a felhajtón felejtették, mikor már az ajtót is becsukták maguk mögött. * Az előcsarnokba lépve Celia már nem tűnt annyira magabiztosnak. Sőt olyan hirtelen torpant meg, hogy Lottie, akinek elkalandozott a figyelme, orrával nekiütközött a tarkójának. Ennek nemigen volt köze Celia tétovázó természetéhez (fiatalabb testvérei csak Hegyes Könyöknek hívták), inkább ahhoz a nagyméretű képhez, amellyel szemtől szembe találta magát. A bejárati ajtóval szemben kanyarodó lépcsőkorlátnak támasztott olajfestményen, vastagon felrakott színekben, meztelen nő feküdt. A karja és a lába helyzetéből ítélve Lottie megállapította, hogy nem a szemérmetesebb fajtából való. – Marnie? Marnie, itt van? – George ment elöl, nagy léptekkel vágott át a kőlapokkal burkolt padlón, a csomagolóládák mellett. – Marnie, tudna keríteni nekünk meleg vizet? Francesnek volt egy kis karambolja. És egy füst alatt készítene teát is? Látogatóink vannak.

Tompa válasz hallatszott az egyik szomszédos szobából, majd ajtó csukódása. A szőnyegek és bútorok híján fölerősödött hangok jórészt üres terekbe verődtek vissza a kőpadlóról. Celia megmarkolta Lottie karját. – Gondolod, hogy maradnunk kéne? – suttogta. – Egy kicsit... könnyűvérűnek látszanak. Lottie körbebámészkodott a házban. Az extra méretű képek állványait, a halomba rakott meg a falaknak támasztott szőnyegeket nézte, amelyek hajlott hátú öregurakként görnyedtek meg, egy duzzadó hasú asszonyt ábrázoló afrikai faragványt. Annyira más volt, mint azok a házak, amelyeket ismert. A saját anyjáé: zsúfolt és sötét, tele tölgyfa bútorokkal és olcsó porcelán csecsebecsékkel, ahol mindent átjárt a szénpor meg a vízben főtt zöldségek szaga, s amelyet állandóan megzavart a közlekedés vagy az odakint játszó szomszéd gyerekek ricsaja. Holdenéké, az ál–Tudor stílusban épült, terpeszkedő, kényelmes családi ház, amelyet pontosan annyira értékeltek azért, amit kifejezett, mint amit tartalmazott. Az öröklött bútort tisztelettel kellett kezelni, alighanem nagyobb tisztelettel, mint a ház lakóit. Egyetlen csészét sem volt szabad rátenni, egyetlen gyerek sem ütközhetett neki. Mrs. Holden megmondta, hogy minden darabját „tovább kell örökíteni”. Mintha csak őrizői lettek volna azoknak a fadaraboknak. Házukat állandóan más emberek számára készítették fel: kicsinosították „a hölgyek számára”, rendet raktak „mire dr. Holden hazajön”. Mrs. Holden, mint egy törékeny Szent Kanut király2, kétségbeesetten próbálta meghátrálásra kényszeríteni az elkerülhetetlen piszkot és törmeléket. És akkor itt ez a hely – fehér, ragyogó, idegen, furcsán szögletes formájú, hosszú és alacsony opál–üveg– vagy kerek hajóablakokkal, melyeken át a tenger látható –, benne a ritkaságok választékos, kaotikusan elrendezett kincstára. Egy hely, ahol minden messziről jött darab idegen földek gazdagságáról regél. Lottie belélegezte a ház illatát, az évek során a falakba beivódott sós levegőjét, melyet most befedett a friss festék szaga. Bizarrul mámorító volt. – Egy tea nem árthat. Vagy igen? Celia fürkésző pillantást vetett rá. – Csak meg ne mondd a maminak. Nagy hűhót csapna. 2

11. századi uralkodó, aki a legenda szerint megálljt parancsolt a dagálynak.

A búbánatos Frances nyomában beléptek a nagy nappaliba, melyet fénnyel árasztott el az öbölre néző négy ablak, a két középső követte a félkör alakú fal ívét. A legtávolabbi ablak mellett két férfi küszködött egy függönyrúddal meg súlyos drapériákkal, a sarokban fiatal nő térdelt, rengeteg könyvet rakosgatott egy üvegajtós könyvszekrénybe. – Julian új kocsija. Rettentően dühös lesz. Hagynom kellett volna, hogy te állj félre vele. – Frances leereszkedett egy székre, és megnézte a zsebkendőjét, van–e rajta friss vér. George nagy pohár konyakot töltött ki neki. – Én majd elintézem Juliannel. Hogy van az orrod? Úgy nézel ki, édes lányom, mintha Picasso festett volna. Gondolod, hogy szükségünk van orvosra? Adeline, ismersz egy doktort? – Az apám orvos – mondta Celia. – Ide hívhatom, ha akarják. Több másodperc is eltelt, mire Lottie észrevette a harmadik asszonyt. Tökéletesen egyenesen ült egy kis szófa közepén. A lábait bokánál keresztezte, két kezét összefonta maga előtt, mint aki teljesen távol áll a körülötte zajló zűrzavartól és erőlködéstől. Haja, amely hollószárnyhoz hasonló, kékesfekete volt, fényes hullámokban simult fejéhez. Ódivatúan testhezálló, hosszú, piros, keleti selyemruhát viselt, és hímzett kabátkát, amelyen pávák igazgatták szivárványszínekben játszó tollaikat. Feketével kihúzott óriási szeme és apró gyermekkeze volt. Olyan mozdulatlanul ült, hogy amikor üdvözlésképpen biccentett, Lottie kis híján hátrahőkölt. – Bámulatosak vagytok. Na lám, George, máris találtatok nekünk két kiscserkészt. – A mindörökre elvarázsoltak lassú, édes mosolyával beszélt. Akcentusa meghatározhatatlan, talán francia, mindenesetre idegen. A dohányosra valló mély hang lejtésében mulatság bujkált. A ruhája és a sminkje... nem, ez egyszerűen lehetetlen. Messze kívül esett a tapasztalat birodalmán, még olyasvalakién is, akinek neveltetése túlterjedt Merham ikeroszlopain s a Naze melletti Waltonon. Lottie dermedten állt. Amikor Celiára pillantott, saját bamba ábrázatának tükörképe bámult rá vissza. – Adeline, ő... Ó, istenem meg sem kérdeztem a nevüket. – Frances a szájához kapta a kezét. – Celia Holden és Lottie Swift – mondta Celia, s közben valami furcsát művelt a lábával. – A park mögött lakunk. A Woodbridge Avenue–n.

– A lányok nagyon kedvesen kölcsönadták a zsebkendőjüket – mesélte Frances. – Teljesen összemaszatoltam. – Szegény drágám. – Adeline megfogta Frances kezét. Lottie figyelt. Vigasztaló kézszorításra, biztató paskolásra várt. Ám Adeline gyöngéden megsimogatta, rubinvörös ajkához emelte, és ott, mindenki szeme láttára, a pirulás leghalványabb jele nélkül, lassan lehajolt és megcsókolta Frances kezét. –Iszonyatos lehetett. Egy pillanatig csönd volt. – Ó, Adeline – mondta szomorúan Frances, és elhúzta a kezét. Lottie, akiben a bensőséges kapcsolat e bizarr megnyilvánulása láttán megállt a levegő, rá se merészelt nézni Celiára. Adeline azonban, pillanatnyi szünet után, a társasághoz fordult, mosolya csúcsfényerővel ragyogott. – George, nem is mondtam neked. Hát nem aranyos? Sebastian leküldött articsókát és bíbictojást Suffolkból. Jó lesz a vacsorához. – Hál' istennek! – George közben odament az ablakhoz, s éppen a függönypóznát segített megtámasztani az embereknek. – Nem vagyok sült hal és rósejbni hangulatban. – Ne légy olyan sznob, drágám. A sült hal rósejbnivel itt abszolúte nagyszerű... nemde lányok? – Mi igazán nem tudhatjuk – mondta sietve Celia. – Mi csak rendes vendéglőkben eszünk. Lottie a nyelvébe harapott. Az előző szombatra gondolt, amikor a tengerparti védőgáton ültek a Waterhouse fiúkkal, és zsíros újságpapírból ráját ettek. – Természetesen. – Adeline hangja mély volt, bágyadt, enyhe akcentussal beszélt. – Mily rendes tőletek. Nos, lányok, megmondjátok nekem, mi az a párját ritkító legjobb dolog, amiért érdemes Merhamben élni? A két lány egymásra bámult. – Nem sok van – kezdte Celia. – Igazából eléggé unalmas. Itt van a teniszklub, de azt télen bezárják. És a mozi, de a gépész sokat betegeskedik, és nincs senki más, aki vetíteni tudna. Ha elegáns helyre szeretne menni az ember, bizony Londonba kell mennie. Legtöbben ezt is tesszük. Akarom mondani, ha egy valóban kellemes estét szeretnénk, ha színházba vagy egy igazán előkelő vendéglőbe akarunk menni... –

Túlságosan gyorsan beszélt, gondtalannak próbált mutatkozni, de lépten–nyomon a saját hazugságaiba botlott. Lottie most Adeline arcára nézett, melyen az érdeklődő mosoly alig észrevehetően elhalványult, s a lányt elfogta a rémület, hogy ez az asszony le fogja írni őket. – A tenger – szólalt meg. Adeline feléje fordult, egy csöppet felvonta a szemöldökét. – A tenger – ismételte meg Lottie, és igyekezett figyelmen kívül hagyni Celia dühös tekintetét. – Mármint közvetlenül a tenger mellett élni. Az a legjobb dolog. Mindig ott hallani a háttérben, érzed a szagát, sétálsz a partján, ahol látni lehet a Föld görbületét... a tudat, hogy olyan sok minden történik a mélyben, amit sohasem fogunk látni, vagy nem is tudunk róla. Egy nagy titok, mindjárt a küszöbünkön... És a viharok. Amikor a hullámok egész' a falig jönnek, és a szél olyan erővel fújja a fákat, hogy meghajolnak, mint a fű, és ezt idebentről nézni, ahol meleg, barátságos és száraz minden... – Elakadt, megpillantotta Celia lázadó arcát. – Legalábbis ez az, amit én szeretek. Lélegzése természetellenesen hangosnak tűnt a csöndben. – Tökéletesnek hangzik – mondta Adeline hosszan elnyújtva az első szót, és Lottie–ra szegezte tekintetét, hogy az belepirult. – Úgy örülök máris, hogy idejöttünk. * – Szóval mekkora kárt tett a bútorszállítóban? Gondolod, hogy behozzák a papámhoz? – Joe komoly képpel lökte át üres kávéscsészéjét a bárpult másik oldalára. Lényegében nem is volt más arckifejezése. Szigorú szeme, amely úgyszólván tiszteletteljes aggodalommal mindig fölfelé kémlelt, nem illett pirospozsgás, szeplős ábrázatába. – Nem tudom, Joe. Csak egy lámpa volt, vagy ilyesmi. – Jó, de azt is ki kell cserélni. A fiú háta mögött, a padlót karistoló székek és az olcsó evőeszközök zajától olykor alig hallhatóan, Alma Cogan az ő „Álomhajó”-járól dalolt. Lottie, jó barátja messze nem álomszép ábrázatára meredve azt kívánta, bárcsak meg se említette volna az Adeline Armand házában tett látogatást. Joe mindig a rossz kérdéseket tette fel. És általában sikerült a

beszélgetést apja autójavító műhelyére terelnie, ugyanis egyetlen fia lévén, egy napon örökölni fogja a rozzant kócerájt, s ez a súlyos örökség máris úgy nehezedett rá, mint a trónutódlás gondja egy régenshercegre. Lottie azt remélte, ha megosztja a fiúval e rendkívüli látogatás titkát, Joe talán a különleges, egzotikus alakok és a hatalmas, óceánjárószerű ház keltette elragadtatásában is osztozik vele. Hogy Merham társadalmi korlátainak szűkös kis világától elszakadva talán ő is magára találhatna. De Joe csak az e világi dolgokra figyelt, képzeletét gúzsba kötötték a ház körüli gondok (Hogyan készített a szobalány teát, ha még csak akkor érkeztek meg a bőröndök? Pontosan melyik lámpát törte össze a nő? Nem fog a friss festék szaga mindegyiküknek fejfájást okozni?), és Lottie egyre ingerültebb lett, amiért egyáltalán szóba hozta a dolgot, és komoly kísértést érzett, hogy részletesen ecsetelje a meztelen nő képét, pusztán azért, hogy pirulásra késztesse a fiút. Olyan könnyű volt Joe-t zavarba hozni. Celiával szerette volna mindezt megbeszélni, de ő nem állt szóba vele. Amióta hazaindultak, Lottie egy szót sem mondott neki, mert az úton Celiának be nem állt a szája. – Mondd, szándékosan járattál le azok előtt az emberek előtt? Lottie! Nem tudom elhinni, hogy elkezdted ömleszteni azt a szöveget a tengerről. Mintha törődnél vele, hogy halak úsznak benne. Még csak úszni se tudsz! Lottie arról szeretett volna beszélni vele, hogy honnan származnak a magyar hercegnők, és hogy Adeline megcsókolta Frances kezét, mint egy udvarló, meg arról, milyen viszonyban van velük George (nem úgy viselkedett, mintha bármelyikük férje lett volna: túl sok figyelmet szentelt mind a két nőnek). Arról szeretett volna beszélni, hogy amikor olyan sok tennivaló lett volna, s a házban tökéletes káosz uralkodott, miképpen ülhetett ott Adeline a pamlag közepén, mintha semmi más dolga nem volna, mint hagyni, hogy múljon az idő. De Celia most buzgó társalgásba merült Betty Crofttal. Azt vitatták meg, fel lehet–e még ugrani Londonba, mielőtt véget ér a nyár. Lottie tehát csak ült, és várta, hogy elvonuljon ez a rendkívüli nyári vihar. Csakhogy Celia szemlátomást még annál is jobban ki volt akadva Lottie közbeszólása miatt, mint mondta. A délután múlt, a viharfelhők esővel terhesen sötétbe fordultak odakint, a kávéház megtelt makrancos gyerekekkel és felbőszült szüleikkel, akik még mindig a nyirkos,

homokos fürdőlepedőiket szorongatták, de Celia nem vett tudomást Lottie kísérleteiről, hogy bekapcsolódjék a beszélgetésbe, sőt a vajaskenyérpuding szeletről sem, amelyet felajánlott neki. Még Betty is kezdte kényelmetlenül érezni magát, pedig ő imádta, ha jó kis civakodás volt barátok között. Ó, istenem – gondolta csüggedten Lottie. – Ezért még megfizetek. – Azt hiszem, visszamegyek – mondta hangosan az instant kávé sötét üledékét bámulva a csésze fenekén. – Mindjárt zuhogni fog. Joe fölállt. – Elkísérjelek? Van esernyőm. – Ha akarsz. Adeline Armand portréját a dolgozószoba falához támasztották. Nem volt szép festmény, inkább zavaros és rapszodikus, mintha a művész nem látott volna rendesen, s amúgy találomra rakta volna fel a pettyeket. Valahogy mégis látszott, hogy ő az. A hollófekete haja. És az a félmosoly. – Clactonban szombaton vihar volt. Hó, áprilisban, képtelenség! Adeline még az autót se bánta. Meg se akarta nézni, hogy lássa, mi kár esett. És az a férfi – George – úgy hámozta le a tekercsről a bankjegyeket, mintha elhasznált buszjegyek volnának. – Enyhe, napos idővel indult, és egy-két órán belül jégeső lett meg minden. Még a parton is voltak emberek. Sőt, néhányan úsztak is. Megázol, Lottie. Gyere, karolj belém. Lottie belakarolt a fiúba, s a nyakát nyújtogatva hátrafordult, hogy lássa az Árkádia-ház homlokzatát. Még soha nem látott olyan házat, melynek az elülső és a hátsó homlokzata egyaránt fényűző volt. Mintha az építész nem tudta volna elviselni, hogy az egyik nézet kevésbé pompás legyen. – Nem szeretnél egy ilyen házban élni, Joe? – Az esővel mit sem törődve megállt. Egy kicsit szédült, mintha a délután eseményei kizökkentették volna az egyensúlyából. Joe a lányra nézett, aztán fel a házra, kicsit oldalra kellett dőlnie, hogy Lottie az esernyő alatt maradjon. – Túlságosan hasonlít egy hajóra. – De hát ez a lényeg, nem? Végül is a tenger mellett van. Joe idegesnek látszott, mint aki nem ért valamit.

– Képzeld el, azt játszhatnád, hogy egy óceánjáró fedélzetén vagy. Hogy csak úgy hajózol a tengeren. – Lottie lehunyta a szemét. Egy pillanatra elfelejtette a veszekedést Celiával, s odaképzelte magát a ház felső emeletére. Milyen szerencsés az a nő, hogy mindez a tér az övé, az a rengeteg hely, ahol üldögélhet és álmodozhat. – Ha az enyém volna, azt hiszem, én lennék a legboldogabb lány a világon. – Szeretnék egy olyan házat, amelyik az öbölre néz. Lottie meglepetten pillantott rá. Joe eddig sosem beszélt a vágyMról. Többek közt ezért volt problémamentes, ámbár némileg unalmas társaság. – Tényleg? Tudod, én olyan házat szeretnék, amelyik az öbölre nézne, kerek ablakai volnának, mint a hajóknak, és óriási nagy kertje. A fiú félmosolya arra vallott, hogy Lottie hanghordozásából megértett valamit. – Meg egy óriási nagy tavat, ahol hattyúk élhetnének – tette hozzá biztatóan a lány. – És egy araukáriafenyő – mondta Joe. – Ó, igen! Egy araukáriafenyő. És hat hálószoba gardróbszobával. – Lassabban sétáltak, arcuk kipirult a tenger felől permetező apró szemű esőtől. Joe összevont szemöldökkel gondolkodott. – És melléképületek, ahová betehetsz három autót. – Jaj, te meg az autóid! Én egy nagy balkont szeretnék, ahová kiléphetek a hálószobából, és máris ott vagyok a tenger fölött. – Alá pedig úszómedencét. Ha kedved támadna megmártózni, csak leugrassz a széléről. Lottie elnevette magát. – Azzal kezdem a napot. Hálóingben. Igen! És a medence alatt egy konyha lenne, ahol a szobalány otthagyhatná a reggelimet. – És egy asztal, közvetlenül a medence mellett, hogy odaülhessek nézni téged. – Meg egy olyan esernyőféleség is... Mit is... Lottie lassított. Arcáról eltűnt a mosoly, szeme sarkából gyanakodva nézte a fiút. Egy pillanatig azt hitte, csak képzelődik, de Joe egy kicsivel lazábban fogta a karját, mint aki számít rá, hogy elhúzódik tőle. – Ugyan már, Joe! – Lottie felsóhajtott. Némán kutyagoltak tovább a sziklás ösvényen.

Előttük magányos sirály röpült. Le-leszállt a korlátra, mint aki minden jel ellenére meg van győződve róla, hogy pillanatokon belül enni kap. Lottie hirtelen méregbe gurult. Egy kézmozdulattal elhessentette. – Már megmondtam, Joe, hogy úgy nem érdekelsz. A fiú egyenesen előrenézett, kissé elpirult. – Szeretlek téged. Irtóra. Csak nem úgy. Miért kell neked folyton... – Csak azt gondoltam... arra gondoltam, amikor a házról kezdtél beszélni... – Játék volt, Joe. Ostoba játék. Egyikünknek sem lesz még fele akkora háza se, mint az. Ugyan, menj már! Ne duzzogj. Különben egyedül megyek tovább. Joe megállt, elengedte Lottie karját, és szembefordult a lánnyal. Nagyon fiatalnak és eltökéltnek látszott. – Akkor megígérem, hogy abbahagyom. De ha hozzám jönnél, Lottie, soha többé nem kéne visszamenned Londonba. A lány fölnézett az esernyőre, aztán a fiú felé tolta. A tengeri pára s az eső finom fátylat borított fejére. – Nem megyek férjhez. És megmondtam neked, Joe, hogy nem megyek vissza. Soha többé.

Kettő Mrs. Colquhoun mély lélegzetet vett, lesimította szoknyáját, és bólintott a zongoristának. Vékonyka szopránja úgy röppent föl a zsúfolt utcai szobában, akár egy szárnyát próbálgató seregélyfióka, majd úgy zuhant le, mint egy megsörétezett kövér fácán. Sylvia és Freddie, akik a konyhaajtó mögött kerestek menedéket, összegörnyedtek a nevetéstől, és egymásba kapaszkodva, szájukra tapasztott kézzel próbálták visszafojtani a harsány röhögést. Lottie is igyekezett féken tartani nevetőizmait. – Én nem nevetnék olyan nagyon – suttogta nem minden káröröm nélkül –. Ti fogtok mellette duettet énekelni az Özvegyek és Árváknál.

Az indulása óta eltelt röpke hat hónap alatt, Mrs. Holden „szalonja” bizonyos fokú hírnévre tett szert Merham társadalmának előkelőbb rétegeiben (vagy hírhedtté vált – ezt senki sem tudta teljes bizonyossággal eldönteni). Csaknem mindenki, aki valakinek tartotta magát, megjelent a kéthetente, szombaton tartott összejöveteleken, melyeket Mrs. Holden abban a reményben kezdeményezett, hogy, „némi kulturális parfümöt” vigyen a tengerparti város életébe. Hölgyeket hívott meg, hogy részleteket olvassanak föl kedvenc könyveikből (George Herbert3 összegyűjtött műveit választották ki ebben a hónapban), zongorázzanak, vagy ha elég bátrak, próbálkozzanak meg egy–egy dalocskával. Végtére is, miért adjanak okot a Londonban élő barátaiknak, hogy azt állíthassák, az itteniek légüres térben élnek? Ha árnyalatnyi panasz csendült ki Mrs. Holden hangjából, amikor föltette ezt a kérdést – márpedig elég gyakran föltette –, akkor azt Angéla kuzinja rovására kell írnunk, aki Kensingtonban élt, s egy ízben nevetve azt állította, hogy Merham kulturális életének nagy hasznára válna, ha építenének egy mólót. Ettől szemlátomást megremegett Mrs. Holden szüntelenül mosolyra húzódó ajka, és hónapokba telt, amíg rá tudta szánni magát, hogy ismét meghívja Angélát. Ám amint azt Mrs. Colquhoun vokális próbálkozása is igazolta, a jelenlévők száma nem jelentett garanciát a minőségre. A szobában helyet foglaló asszonyok közül többen pislogni kezdtek, nagyokat nyeltek, s a feltétlenül szükségesnél gyakrabban emelték ajkukhoz a teáscsészét. Amikor Mrs. Colquhoun nagy keservesen befejezte, néhányan lopva egymásra pillantottak. Nem könnyű eldönteni, mennyire legyen őszinte az ember. – Szóval, én magam nem találkoztam vele, de színésznőnek mondja magát – mesélte Mrs. Ansty, miután a bizonytalan taps elcsitult. – Arthurom beszélt vele, amikor tegnap bejött valami kézkrémért. Nagyon... bőbeszédű volt. – Sikerült úgy hangsúlyoznia a szót, hogy az némi rosszallást hordozott. Voltaképp ezért jöttek a hölgyek. Mintha elvágták volna a fecsegés fonalát, többen előrehajoltak a csészéjük fölött. – Tényleg magyar? 3

George Herbert (1593–1633) angol pap, szónok és költő.

– Nem mondta – felelte Mrs. Ansty, láthatóan élvezve a kinevezett mindentudó szerepét. – Lényegében Arthurom azt mesélte, hogy ahhoz képest, amilyen sokat beszélt, önmagáról alig mondott valamit. A hölgyek felvont szemöldökkel néztek össze, mintha ez már magában is gyanús dolog lett volna. – Állítólag van férje. De én még színét se láttam –jegyezte meg Mrs. Chilton. – Van ott egy férfi, elég gyakran – vetette közbe a vokális erőfeszítéseitől még mindig felhevült Mrs. Colquhoun. Ámbár mostanság sokszor megesett vele, hogy lángba borult az arca, mióta hazajött a férje Koreából, nem volt már a régi. – Judym megkérdezte a szobalányt, hogy ki az, ő meg csak annyit mondott, hogy „ó, az Mr. George”, mintha ez mindent megmagyarázna. Vászonöltönyben jár. Állandóan. – Mrs. Chilton szemében ez valóban különcködésnek számított. Özvegyasszony volt, a Korzó legnagyobb panziójának, az Uplandnek a tulajdonosa. Normális esetben ez kirekesztette volna egy efféle összejövetelről, ám ahogy Mrs. Holden elmagyarázta Lottie–nak, mindenki tudja, hogy Sarah Chilton rangon alul ment férjhez, s a férje halála óta mindent megtesz, hogy társadalmilag elismert asszony legyen. És egy igencsak tekintélyes házat vezet. Hölgyek, hozhatok még valakinek teát? – Mrs. Holden óvatosan behajolt a konyhába szoros fűzőjében. Celia gúnyosan elmondta Lottie– nak, hogy egy számmal kisebbet vett, és a fűző nagy, vörös hurkákat hagy a combján. – Hol az a lány? Délelőtt még itt sürgött–forgott. – Judymnak azt mondta, ő nem akart jönni. Tudják, Londonban voltak. Azt hiszem, fölöttébb sietve jöttek el. – Hát engem nem lep meg, hogy színésznő. Nagyon extravagánsan öltözik. – Finoman fogalmazva – szusszantott Mrs. Chilton. – Úgy néz ki, mint aki feltúrta egy gyerek jelmezes dobozát. Halk nevetés. – Hát látták? Csupa selyem és cicoma délelőtt tizenegykor. Múlt héten, mikor a pékhez ment, puhakalap volt rajta. Egy férfikalap! Mrs. Hatton, a Promenádból úgy meg volt rökönyödve, hogy fél tucat tejszínhabos szarvacskával jött ki, amelyeket meg se rendelt.

– Nos, hölgyek, ki a következő? – szólt közbe Mrs. Holden, aki helytelenítette a pletykálkodást (Lottie mindig gyanította, hogy ez ama saját, nem is alaptalan félelmének tudható be, hogy előbb-utóbb ő kerül terítékre). – Sarah, drágám, nem te akartál olvasni nekünk valami szépet Wordsworth-től? Vagy megint Herbertet? A seprűről szóló versét? Mrs. Ansty gondosan visszahelyezte csészéjét a csészealjra. – Nos, én csak annyit mondhatok, hogy az én ízlésem szerint egy kicsit... bohémnak tűnik. Nevezzenek régimódinak, de én a rendezett dolgokat szeretem. Férj. Gyerekek. Nem hagyjuk ott ripsz-ropsz az otthonunkat. Buzgó bólogatás a kárpitozott székekből. – Vegyünk egy kis George Herbertet „Asztalra csapva felkiálték, Ne tovább!” Ez az? – Mrs. Holden az alacsony asztalon keresgélte a könyvet. –

Nem emlékszem pontosan a szavakra. Deirdre, nincs egy példányod? – Szóval, senkit nem invitált megnézni a házat. Bár, ahogy hallottam, mindenféle alakok jöttek vele. – Az ember egy kis összejövetelt várna. Még McPhersonék is tartottak egy kis összejövetelt. Már csak udvariasságból is. – Esetleg Byrontól valamit? – próbálkozott kétségbeesetten Mrs. Holden. – Shelley? Nem emlékszem rá, kit mondtál. Na, hol van az a lány? Virginia? Virginia! Lottie hangtalanul visszaosont az ajtó mögé. Mindent megtett, hogy Mrs. Holden ne vegye észre, mert már többször is összeszidta a „kémlelődés” miatt. Valami különös módon néz az emberekre, amitől kényelmetlenül érzik magukat – mondta róla nemrégiben. Lottie pedig azzal vágott vissza, hogy nem tehet erről. Ugyanúgy megvádolhatnák azzal is, hogy túl egyenes a haja, vagy rosszul formáltak a kezei. Titokban azt gondolta, valószínűleg csak Mrs. Holdent feszélyezi a nézése. Egyébként őt az utóbbi időben minden nyugtalanította. Azért igyekezett megakadályozni, hogy a színésznőről beszéljenek, mert – s ezt Lottie tudta – Adeline Armand őt is nyugtalanította. Amikor meghallotta, hogy dr. Holden benézett hozzá megvizsgálni Frances orrát, ugyanúgy kezdett rángatódzni az állkapcsa, mint amikor azt jelentette be a férje, hogy „egy kicsit később” jön haza estebédre. A szobában eközben Virginia bejött a hallból, és kivitte a tálcát. Jelenléte egy kis időre elhallgattatta a hölgyeket. Mrs. Holden, a megkönnyebbülés csaknem hallható sóhajával sürögni–forogni kezdett, egyik vendégtől a másikhoz terelte a leányt.

– A Panziószövetség közgyűlést tart holnap –jelentette be Mrs. Chilton, nem létező morzsákat törölve ki a szája sarkából, amikor a leány kiment. –Van egy olyan elképzelés, hogy valamennyien emeljük meg az árainkat. Adeline Armand pár percre lekerült a napirendről. Bár a szalon hölgyei nem tartoztak azok közé, akiknek családja az üdülőipartól függött – Mrs. Chilton volt az egyetlen, aki ténylegesen dolgozott –, olyanok sem voltak sokan, akiknek jövedelmét nem növelte a Merhamben nyaralók megjelenése. Mr. Ansty drogériája, Mr. Burton szabósága közvetlenül a Korzó mögött, még Mrs. Colquhoun is, aki lakókocsis nyaralóknak adta bérbe az alsó rétjét, jóval többet keresett a nyári hónapokban. Következésképp feszült figyelemmel kísérték a csupa nőkből álló, nagyhatalmú Panziószövetség véleményét és döntéseit. – Vannak, akik heti tíz fontot gondolnak. Ennyit kérnek odaát Frintonban. – Tíz font! – A suttogó felkiáltás körbejárt a szalonban. – Akkor inkább Waltonba mennek, ez biztos. –Mrs. Colquhoun egészen belesápadt. – Waltonban szórakozási lehetőségek is vannak. – Egyetértek veled, Deirdre – jegyezte meg Sarah Chilton. – És ha a tavasz ilyen szeles marad, mint amilyen eddig volt, nem hiszem, hogy erőltetnünk kellene az áremelést. Ámbár ami a szövetséget illeti, úgy tűnik, kisebbségben vagyok. – De tíz font. – Azok az emberek, akik idejönnek, nem a szórakozás kedvéért jönnek. Azok... előkelőbb üdülésre vágynak. – És olyanok, akik meg is engedhetik maguknak. – Pillanatnyilag senki sem engedheti meg magának, Alice. Ismersz valakit, akinek elszórni való pénze van? – Ne beszéljünk ennyit a pénzről – szólalt meg Mrs. Holden, amint Virginia megjelent az újratöltött teáskannával. – Ez egy kicsit... közönséges. Hagyjuk a jó hölgyekre a szövetségben, hogy megoldják ezt a kérdést. Bizonyára ők tudják a legjobban. Nos hát, Deirdre, mit csináltál az élelmiszerjegy–füzeteiddel? Neked, Sarah, bizonyára nagy könnyebbség, hogy a vendégeidnek nem kell magukkal hozni. Én ki akartam dobni a konyhai szemetesbe, de a lányom azt mondta, be kéne keretezni. Bekeretezni! Hallottál már ilyet?

* Lottie Swiftnek sötét, csaknem fekete szeme volt, és az a fajta sima, barna haja, amilyet általában az ázsiai szubkontinensek szülöttein látunk. A bőre nyáron egy picit túl gyorsan barnult, télen pedig hajlamos volt kreolos színt ölteni. Hogy az ilyen sötét zsáner – még ha halvány és finom is – nem éppen kívánatos, azon kevés dolgok közé tartozott, amelyben Lottie anyja és Susan Holden egyetértettek volna, ha valaha is találkoznak. Ahol Celia nagylelkűen egy sötétebb bőrű Vivien Leigh–t vagy Jean Simmonst látott felfedezni, Lottie anyja mindig csak „a kátránykenő kefe érintését”, egy távoli néger beütést látott, vagy a portugál tengerész életre szóló emlékét, akivel akkor akadt össze rövid időre, de hosszantartó következményekkel, mikor a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte Kelet–Tilburyben a dokkok mellett. – Apád vérét örökölted – dünnyögte vádlón, ahogy a kislány cseperedett. – Jobb lett volna, ha vele együtt eltűnsz te is. – Aztán vadul magához szorította Lottie-t, de éppoly hirtelen megint ellökte, mintha az ilyen közeli érintkezés csak kis adagokban lenne tanácsos. Mrs. Holden, ha nem is volt ennyire szókimondó, megkérdezte, nem szedhetné-e Lottie ritkásabbra a szemöldökét. Továbbá, hogy tanácsos– e annyi időt töltenie a napon, hiszen „nem szabad megfeledkeznünk arról, milyen sötétre barnulsz. Nem akarod, hogy az emberek, nos... cigánynak vagy hasonlónak nézzenek.” Ezután elhallgatott, mint aki fél, hogy túl sokat mondott, hogy a hangjából kicsendült a szánakozás. De Lottie nem vette zokon. Nehéz lett volna zokon venni olyasvalakitől, akit ő maga szánt. Adeline Armand szerint azonban Lottie színe nem alsóbbrendű helyzetének vagy az előkelő származás hiánynak tanújele. Olyan különlegesség bizonyítéka inkább, amit nem tanult még meg érezni, egzotikus és páratlan szépség hordozója. – Francesnek le kéne festenie téged. Frances, le kell festened őt. Nem ezekben a szörnyűséges göncökben, gyapjúszövetben meg pamutvászonban. Nem, nem, valami ragyogóban. Valami selyemszerűben. Egyébiránt, Lottie drágám, agyonnyomod a holmikat, amelyeket viselsz. Te... te... parázslik, non? – Olyan erős akcentussal

beszélt, hogy Lottie-nak erőlködnie kellett, hogy biztos legyen benne, nem sértegetik-e. – Penészlik inkább - mondta Celia, aki egyáltalán nem örült Adeline észrevételeinek. Hozzászokott, hogy ő az, akire felfigyelnek. Az ő külsejéről azonban Adeline mindössze annyit mondott: „oly elbűvölő, oly tipikusan angol”. A „tipikusan” volt az, ami igazán fájt. – Olyan, mint Frida Kahlo. Nem gondolod, Frances? A szeme? Ültél már valakinek? Lottie kifejezéstelenül bámult Adeline-re. Hogy hol ült? Az idősebb nő várt. – Nem – szólt közbe Celia. – Én ültem. A családom csináltatott egy képet, amikor kisebbek voltunk. Ott lóg a szalonunkban. – Ó, egy családi kép. Nagyon... tiszteletreméltó. Bizonyára. És te, Lottie? A te családod ült már portréfestőnek? Lottie eljátszott a gondolattal, hogyan is festene anyja képe – cipőbőrvarrástól kivörösödött ujjaival, amelyek foltosak is lettek a gyárban – Susan Holden pozitúrájában ülve a kandallópárkány fölött. Ahelyett, hogy ölében egymásra fektetett kezekkel pózolna elegánsan, savanyú képet vágna, száját vékony vonallá préselné az elégedetlenség, vékony szálú, festett haja két csálé hajcsatba hátrafésülve és hajcsavarók köré tapasztva, csekély sikerrel. Ő, Lottie, mellette állna, arca kifejezéstelen, sötét szeme éppoly nyilvánvalóan kémlelő, mint bármikor. Ott, ahol dr. Holden állt a családja mögött, nagy üres lyuk tátongana. – Lottie már egy ideje nem látta a családját, ugye, Lots? – mondta védelmezőén Celia. – Valószínűleg nem emlékezhetsz rá, hogy van–e portréd, vagy sem. Celia nagyon jól tudta, hogy Lottie anyja akkor került legközelebb a megörökítéshez, amikor nem sokkal a háború után, a bőráruház megnyitása alkalmából egy fénykép jelent meg a helyi lapban a sorban álló gyári lányokról. Lottie anyja kivágta a fotót, és Lottie még jóval azután is őrizte, hogy az megsárgult és törékeny lett, pedig anyja arca olyan kicsi és homályos volt rajta, hogy azt sem lehetett eldönteni, Ő volt–e egyáltalán. – Már nem járok Londonba – mondta lassan. Adeline hozzáhajolt.

– Akkor itt kell készíteni rólad egy festményt, és odaadhatod a családodnak, amikor ellátogatsz hozzájuk. – Megérintette Lottie kezét, s a lány, aki addig dermedten bámulta a nő rafinált szemsminkjét, abbeli félelmében, hogy Adeline talán meg akarja csókolni, összerezzent. A lányok most látogattak ötödször az Árkádia-házba. Kezdeti tartózkodásuk a különös és valószínűleg könnyűvérű társasággal szemben, akik mintha valamennyien ott laktak volna, fokozatosan szertefoszlott. Helyét kíváncsiság foglalta el, s az egyre világosabb felismerés, hogy bármi, ami ott történik, a meztelen nőt ábrázoló festmény és a bizonytalan családi viszonyok dacára, sokkal érdekesebb, mint a megszokott szórakozásaik: besétálni a városba és vissza, bíráskodni a gyerekek mérkőzésein, vagy fagyizni, netán kávét inni a kávéházban. Mint afféle folyamatos színházi előadás, a házban mindig történt valami. Különös festett szegélydíszek jelentek meg az ajtónyílások körül vagy a tűzhely fölött. írásokat – általában színészekről vagy művészek munkáiról – firkantottak le, és tűztek ki összevissza a falakra. Egzotikus ennivalók tűntek fel, melyeket az ország minden részéből küldtek, különféle főúri birtokokról. Új látogatók bukkantak fel és sodródtak el megint – egy törzsgárdától eltekintve –, sokszor annyi ideig sem maradtak, hogy bemutatkozzanak. A lányokat mindig szívesen fogadták. Egy alkalommal arra érkeztek, hogy Adeline indiai hercegnőnek öltözteti Francest. Aranyfonállal hímzett, sötét selymekbe bugyolálta, és bonyolult jeleket festett arcára és kezére. Ő maga hercegnek öltözött. Fejdísze, pazar páva– ékítményeivel és körülményesen egymásba font kelméivel, kétségtelenül eredeti volt. Marnie, a szobalány ellenérzéssel nézte, ahogy Adeline hideg teával festi be Frances bőrét, és mérgesen fujtatva vonult el, amikor azt az utasítást kapta, hogy hozzon lisztet Adeline hajára, hogy az szürkének lássék. Aztán – a lányok közben némán figyeltek – a két nő különféle beállításokban pózolt, egy sovány fiatalember pedig, aki meglehetős nagyképűséggel „Modotti Iskola”– ként mutatkozott be, lefényképezte őket. – El kéne mennünk valahová, így felöltözve. Talán Londonba – örvendezett később Adeline, miközben megváltozott külsejét vizsgálta a tükörben. –Olyan pompás hecc lenne. – Mint a Dreadnought–beugratás.

– A micsoda? – Celia egy pillanatra megfeledkezett a jólneveltségről. Ez többször is előfordult vele az Árkádia-házban. – Virginia Woolf kitűnő tréfája volt. Sok évvel ezelőtt. George állt és nézte az egész eljárást, ámbár csak ritkán figyelt. – Ő meg a barátai befestették magukat feketére, és Weymouthba utaztak, mint Abesszínia császára és az ő „császári kísérete”. A tengernagy segédtisztje vagy ilyesvalaki végül királyokat megillető módon köszöntötte őket, és valamennyiüket körbevezette Őfelsége Dreadnought nevű hadihajóján. Őrült nagy botrány lett belőle. – De micsoda hecc! – mondta Adeline, és összecsapta a kezét. – Igen! Én lehetnék a rádzsasztáni rádzsa. És ellátogatnánk a Naze melletti Waltonba. – Kacagva körbeforgott, díszes kabátja röpdösött körülötte. Ilyen is tudott lenni néha, szertelen, akár egy gyermek, mintha nem is felnőtt nő lett volna, akit mindazon felelősségek és aggodalmak súlya nyom, amelyek valószínűleg a női sors velejárói, hanem inkább olyan, mint Freddie vagy Sylvia. – Ó, Adeline. Csak semmi túl teátrális. – Frances elcsigázottnak látszott. – Emlékezz a Calthorpe Streetre. Ilyen volt Adeline. Celia, mint később bizalmasan közölte, sokszor felét sem értette annak, ami elhangzott. És nem csupán az akcentus miatt. Szokatlan dolgokról beszéltek. Nem arról, hogy mi folyik a városban, mibe kerülnek a dolgok, vagy milyen az idő. Egyik témáról a másikra ugráltak, írókról meg olyan emberekről volt szó, akikről sem ő, sem Lottie nem hallott soha, és szíre–szóra átölelték egymást, amiről a lányok jól tudták, hogy Mrs. Holden botrányosnak tekintette volna. És vitatkoztak. Úristen, ők aztán vitatkoztak. Arról, hogy Bertrand Russel azt mondta, be kéne tiltani a bombát. Költészetről. Akármiről. Amikor Lottie először hallotta Francest és George–ot „eszmecserét folytatni” valakiről, akit Giacomettinek hívtak, az olyan vad és szenvedélyes formát öltött, hogy attól tartott, a férfi megüti Francest. Otthon legalábbis elkerülhetetlenül pofonhoz vezetett, ha az anyja ekkora hangerővel veszekedett valamelyik barátjával. A Holden háznál nem vitatkozott soha senki. Frances azonban, a mindig szelíd, mélabús Frances, most minden bírálatot visszavert, amivel George erről a Giacomettiről előjött, s végül, miután azt mondta neki: „az a te problémád, hogy ahol ösztönösen kellene, ott intellektuálisan reagálsz”, kiment a szobából. Aztán félórával később, mintha mi sem történt

volna, visszajött, és megkérdezte George–ot, nem vinné–e be a városba a kocsijával. Látszólag egyetlen normális társadalmi szabálynak sem engedelmeskedtek. Történt például, hogy Lottie egymagában érkezett, s Adeline körbesétált vele a házban, elbüszkélkedve minden egyes szoba nagyszabású voltával és egyedülálló tájolásával, ám figyelmen kívül hagyta a különféle sarkokban heverő könyvhalmokat és elhelyezésre váró, poros szőnyegeket. Mrs. Holden soha nem engedte volna, hogy a házát ilyen befejezetlen – gyakran piszkos – állapotban lássa valaki. Adeline mintha észre se vette volna. Amikor Lottie kísérletképpen rámutatott, hogy az egyik lépcsőházban hiányzik egy korlátbáb, Adeline meglepődött kissé, aztán a maga alig érthető akcentusával megjegyezte, hogy szólnak Marniénak, ő majd elintézi. „És mi van a férjével?” – akarta kérdezni Lottie, de Adeline addigra már átsuhant a következő szobába. Aztán az, ahogyan Francesszel voltak. Nem annyira, mint a nővérek (nem veszekedtek lánytestvérek módján), hanem inkább amolyan öreg házaspár módjára. Befejezték egymás mondatait, nevettek csupán kettejük számára érthető vicceken, nagyjából elmagyarázott anekdotákat hagytak félbe helyekről, ahol jártak. Adeline elmondott mindent, és nem árult el semmit. Amikor Lottie visszagondolt a látogatásukra – ezt minden alkalommal megtette, hiszen annyi színnel és szenzációval szolgáltak, hogy lassan, utólag kellett azokat megemészteni –, rájött, semmivel sem tud többet a színésznőről, mint amikor az első alkalommal látta. Férje, akit még név szerint nem említett, „külföldön dolgozott”. „Drága George” a gazdasági életben volt valami, „olyan ragyogó elme”. („Olyan ragyogó szerető, fogadni mernék” – mondta Celia, akiben valami szerelemféle kezdett kialakulni a vászonöltönyös iránt.) Frances joga a ház használatára sem kapott soha magyarázatot, ámbár a lányok észrevették, hogy Adeline–nel ellentétben, ő nem hord jegygyűrűt. Adeline egyébként Lottie–ról sem kérdezett sokat. Miután tisztázta azokat a részleteket, amelyekre szüksége volt, hogy viszonyulni tudjon hozzá – lefestették–e már, érdeklik–e bizonyos dolgok –, nem mutatott semmi érdeklődést a története, a szülei vagy a világban elfoglalt helye iránt. Lottie számára ez hihetetlenül furcsa volt. Két otthonban nőtt fel, s mindkettőben, a köztük lévő számtalan különbség ellenére, az ember

története mindent elmondott arról is, ami feltehetően történni fog vele. Merhamben a házon belüli története azt jelentette, hogy neki is megadták mindazokat az előnyöket, amelyek Celiának jog szerint kijártak – oktatást, nevelést, ruhát, ennivalót –, ámde mindkét fél finoman tudatában volt, hogy ezek ajándékok, amelyeket nem minden feltétel nélkül kap, különösen most, hogy a nagykorúsága felé közeledik. A ház falain kívül a Mrs. Anstyk és Chiltonok, a Mrs. Colquhounok tüstént a története és a kapcsolatai alapján becsülték fel az embert, s pusztán ezekből kiindulva mindenféle jellemvonásokat tulajdonítottak neki. „Thompson lány. Azok mind hajlamosak a lustaságra.” Vagy: „Biztos volt, hogy elmegy. A nagynénje megszökött kétnapi gyermekágy után.” Nem érdekelte őket, mit szeret az ember, miben hisz. Celiát mindörökre nagy, közös keblükre ölelték, mert ő a doktor lánya, Merham egyik legjobb családjából való, jóllehet köztudott volt, hogy „nehezen kezelhető”. Ám ha Lottie nekiszegezte volna Mrs. Chiltonnak azt a kérdést, amelyet Adeline Armand egyszer őtőle kérdezett: „Ha valaki másnak a testében ébredhetnél fel, csak egyetlen napra, ki lenne az?” – Mrs. Chilton azt javasolta volna, hogy vigyék el abba a szép kis intézetbe Braintree mellett, ahol orvosok kezelik az efféléket... mint szegény Mrs. McGrath–t is, aki azóta van ott, hogy a havibajai olyan furcsává tették. Ezek határozottan bohémek, döntötte el Lottie, aki csak most fedezte föl a szót. És bohémektől ennyi elvárható. – Nem érdekel, hogy micsodák – mondta Celia. – Ezerszer érdekesebbek, mint az itteni unalmas vénasszonyok. * Joe Bernarddal nem gyakran fordult elő, hogy Merham vonzóbb ifjú hölgyei közül nem is egy, de mindjárt kettő fordítsa rá minden figyelmét. Minél régebben lakott Adeline Armand a városkában, annál nagyobb nyugtalanságot keltett szokatlan életmódja. Lottie és Celia tehát egyre találékonyabban álcázták látogatásaikat. A kerti parti szombat délutánjára már nem maradt más választásuk, mint Joe–hoz fordulni. Miután legtöbb barátnőjük anyja odahaza tartózkodott, nem mondhatták, hogy hozzájuk mennek látogatóba. Sylvia pedig, aki lázadó hangulatban volt, mert Celia visszavonta azon ígéretét, hogy

használhatja az új lemezjátszóját, azzal fenyegetődzött, hogy követni fogja őket, és megmondja, ha bármi olyan helyre mennek, ami csak picit is túl van a megengedett határon. Joe tehát, aki délutánra kimenőt kapott a műhelyből, beleegyezett, hogy értük jön a kocsijával, és úgy tesz, mintha piknikre vinné őket Bardness Pointhoz. Nem volt különösebben lelkes (nem szeretett hazudni, olyankor még a szokásosnál is jobban elpirult), de Lottie bevetette az ő – Celia szarkasztikus kifejezésével élve – „parázsló pillantását”, és Joe azt tette, amit mondtak neki. Mrs. Holden utcai szobájának szűrt homályán kívül, ragyogó délután volt. Az a fajta májusi szombat, amely már az eljövendő forró nyári délutánokat vetíti előre, amikor Merham utcái megtelnek őgyelgő családokkal, s a boltok strandlabda– és képeslap kiállításai elöntik a járdákat. Izgatott gyermekkiáltások töltötték be a levegőt, a vattacukor és napolaj ikerillata. A vad szelek, melyek a keleti partot háborgatták, néhány napja elültek, a szárnyaló hőmérséklet és hangulat olyan benyomást keltettek, mintha idő előtt megérkezett volna az első igazi nyári nap. Lottie kihajolt az ablakon, s a fény felé fordult. Még ennyi év után is megborzongatta kicsit az izgalom, hogy itt van a tengerparton. – Tehát, Joe, mit fogsz csinálni, amíg mi bent leszünk? Celia a száját rúzsozta a hátsó ülésen. Joe áthajtott a várost kettéválasztó útkereszteződésen. Bár az Árkádia-ház légvonalban egymérföldnyire sem volt a Woodbridge Avenue–tól, ahhoz, hogy közúton elérje az ember, be kellett hajtania a belvárosba, el a városi park mellett, majd újra kijönni a kanyargós parti úton. – Elmegyek Bardness Pointba. – Micsoda, csak úgy egyedül? – Celia összekattintotta a púderdobozát. Rövid fehér kesztyűt és élénkpiros ruhát viselt, amelynek körszoknyája szinte fájdalmasan vágott be derékban. Nem volt szüksége fűzőre, bár anyja állandóan igyekezett rábeszélni. Az nyilván „kellőképpen” féken tartaná. – Csak arra az esetre, ha anyád kérdez valamit az időjárásról, amikor visszaviszlek benneteket. Tudnom kell, milyen volt odafönt, máskülönben belezavarodnék. Lottie hirtelen lelkifurdalást érzett, amiért így kihasználják a fiút.

– Biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség, Joe – mondta. – Egyszerűen letehetsz minket a ház előtt. Esélye se lesz rá, hogy kérdezzen tőled valamit. Joe összeszorította a fogát, és jelzett, hogy befordul jobbra, a főutcába. – Igen, de akkor anyám majd tudni akarja, miért nem adtam át a jókívánságait, és ő lesz kínos helyzetben. – Helyes a gondolat, Joe – mondta Celia. – Biztos vagyok benne, hogy mami is üdvözölni akarja majd édesanyádat. Lottie viszont abban volt meglehetősen biztos, hogy Mrs. Holden semmi ilyesmit nem óhajtana. – Végül is mi folyik abban a házban? Mikor kell értetek mennem? – Ha ez egy kerti parti, úgy gondolom, teázni fognak. Igaz, Lots? Lottie nehezen tudta elképzelni, hogy piskótával és fánkkal kínálják őket az Árkádia-házban. Csakhogy azt sem tudta elképzelni, mi egyéb formát ölthetne egy kerti parti. – Azt hiszem – felelte. – Tehát, fél hat körül? Hatkor? – Fél hatkor lesz a legjobb – mondta Celia, és kiintegetett valakinek, aztán eszébe jutott, hogy Joe kocsijában ül, és visszasüppedt a hátsó ülésre. – Akkor otthon leszünk, mielőtt mami rákezdené. – Nem fogjuk ezt neked elfelejteni, Joe. A felhajtón csak két kocsi állt, amikor megérkeztek – nyomorúságos létszám –, ám Joe erre tett megjegyzése, arra a válaszra ösztökélte az izgatottságtól már amúgy is ingerült Celiát: – Akkor jó, hogy téged nem hívtak meg. A fiú nem vágott vissza, nem volt szokása. De nem mosolygott, még akkor sem, amikor hottie a kocsiból kiszállva olyan bocsánatkérően szorította meg a karját, amennyire csak tudta. Elhajtott anélkül, hogy intett volna. – Utálom a duzzogó embereket – mondta vidáman Celia, amikor becsöngettek. – Remélem, nem adnak kókuszos sutit. Ki nem állhatom a kókuszdiót. Lottie–nak enyhén émelygett a gyomra. Őbenne nyoma sem volt a társas összejövetelek iránti lelkesedésnek, amely oly elevenen lángolt Celiában, elsősorban azért nem, mert még mindig kellemetlenül érintette, hogy magyarázkodnia kell azok előtt, akik nem ismerik. Az

emberek sose érték be azzal, ha azt mondta, hogy Holdenéknél lakik. Tudni akarták, miért, aztán hogy meddig, és hogy hiányzik–e az anyukája. Mrs. Holden legutóbbi kerti partiján (szegény sorsú afrikai gyermekek) hibát követett el, amikor bevallotta, hogy több mint egy éve nem találkoztak, aztán pedig kínban volt, mert sajnálkoznak rajta. – Odakint vannak – mondta Marnie, aki még a szokásosnál is zordonabb képpel nyitott ajtót. – Nem lesz szükségük kesztyűre – morogta, mialatt végigkísérte őket a folyosón, s a hátsó kijárat felé mutatott. – Akkor vegyük le? – suttogta Celia, mialatt a fény irányába haladtak. Lottie, aki már a kinti hangokra fülelt, nem válaszolt. Hogy ez nem szokványos kerti parti, rögtön világos volt. Nem állítottak sátrat (Mrs. Holden mindig ragaszkodott a sátorhoz eső esetére), s nem láttak kecskelábú asztalokat sem. Hová teszik az ételt? – gondolta szórakozottan Lottie, és közben átkozta magát, hogy ez teljesen úgy hangzik, mintha Joe mondta volna. Átvágtak a zárt teraszon, és Marnie a lépcsőre mutatott, amely levezetett a víznél végződő kis magánstrandra. Ott voltak kis csoportokban, különféle pokrócokon a kerti parti vendégei. Némelyek mezítláb heverésztek, mások beszélgetésbe merülve, ültek. Adeline Armand mentazöld takarón ült, amely valamiféle szaténfényű anyagból készült. Halvány rózsaszín krepdesin nyári ruhát és hatalmas, lecsüngő karimájú fehér kalapot viselt. Ez volt a legkonvencionálisabb öltözék, amelyben Lottie valaha is látta. Három férfi vette körül, köztük George, aki leveleket hántott le valami különleges növényről (articsókáról, mint azt Adeline később elmagyarázta), és egy óriási napernyő fél menedékéből egyesével adogatta neki. Frances egybeszabott fürdőruhát viselt, amely látni engedte meglepően vékony, izmos testét. Láthatóan kényelmesebben érezte magát a bőrében, mint ruhában. Vállát hátrafeszítve, szívből nevetett valamin, amit a szomszédja mondott. Már legalább négy üveg vörösbort bontottak fel. Lottie senki mást nem ismert. Mozdulatlanul állt, ostobának és túlöltözöttnek érezte magát fehér kesztyűjével. Mellette Celia próbálta levetni az övét a háta mögött. George hirtelen fölnézett, és észrevette őket.

– Isten hozott a mi kis déjeuner sur l'herbe–ünkre lányok! – kiáltotta. – Gyertek, üljetek le! Celia már lerúgta a cipőjét. Óvatosan lépkedett George felé a homokban. Úgy ringatta a csípőjét, ahogyan otthon begyakorolta, amikor azt hitte, senki sem figyeli. – Éhesek vagytok? – kérdezte Frances, aki szokatlanul vidámnak látszott. – Van egy kis pisztrángunk és felséges gyógynövénysalátánk. Vagy ott a hideg kacsa. Azt hiszem, maradt még valamennyi. – Köszönjük, ettünk – mondta Celia, és leült. Lottie valamivel mögötte állt, és azt kívánta, bárcsak többen állnának, hogy ne legyen olyan feltűnő. – Egy kis gyümölcsöt? Pazar epret kaptunk. Marnie bevitte már? – Nem enni akarnak, hanem inni – mondta George, s már intézkedett is: teletöltött két nagy talpas poharat vörösborral. Az egyiket a fény felé emelte. – Igyunk Piroska egészségére! Celia lepillantott a szoknyájára, aztán ismét fölnézett. Tetszett neki a figyelmesség. – Igyunk az ifjúság törékeny virágára! – Ó, George. – Egy szőke nő hatalmas napszemüvegben odahajolt, és olyan mozdulattal érintette meg a férfi karját, hogy Celiát elöntötte a méreg. – Akár élvezhetik is, amíg tart. – George–nak fénylett a szeme, szavaiban összemosódtak a magánhangzók, alighanem egész nap ivott. – Isten a tudója, nem sokáig festenek így. Lottie a férfira meredt. – Frances tudja. Adj rá öt évet, és vastag csípőjű családanyák lesznek, akiknek egy csapat kölyök kapaszkodik a szoknyájába. Merham erkölcsös többségének nemes oszlopai. – Én semmi ilyesmiről nem tudok. – Frances mosolyogva maga alá húzta hosszú lábait a pikniktakarón. George hangnemében volt valami, ami nyugtalanította Lottie–t. Celia azonban átvette tőle a poharat, és egy hajtásra megitta a bor felét, mint aki elfogadja a kihívást. – Én aztán nem – mondta vigyorogva. – Öt év múlva nem talál itt engem.

– Non? És hol leszel? – Adeline arcát nem lehetett látni a kalap alatt. Csinos, pici száját csupán, amely most udvarias, kíváncsi mosolyra görbült. – Nem is tudom. Talán Londonban. Cambridge-ben. Az is lehet, hogy Párizsban. – Kivéve, ha az lesz, amit anyád akar. – Az eltökélt könnyedségben, melyet Celia ebben a társaságban magára öltött, volt valami, ami bosszantotta Lottie-t. – Ő azt akarja, hogy itt maradj. – Végül úgyis engedni fog. – Ahogy azt te elképzeled. – Mi a baj? – kérdezte George, s Celia fejéhez hajtotta szép fejét. – Félti anyus az erkölcseidet? Ahogyan George és Celia egymásra néztek – volt abban valami, amitől Lottie–nak összeszorult a mellkasa. – Hát... – mondta pajkosan Celia, s ígéret villant a tekintetében. – Elvégre szörnyűségesen sok nagy, gonosz farkas ólálkodik odakint. Lottie végül letelepedett Adeline takarója szélére, de ültében is küzdött a késztetéssel, hogy lesöpörje a ráncokból a homokot. Túlöltözöttnek és külvárosinak érezte magát, gondot okozott neki, hogy lépést tartson a körülötte folyó beszélgetéssel, amitől viszont ostobának érezte magát. Adeline, aki rendes körülmények között odafigyelt, hogy ne érezze feszélyezve magát, most teljesen belemerült a társalgásba egy férfival, akit Lottie még sosem látott. Kortyolgatta a borát, igyekezett nem fintorogni, és egy tál cseresznyéből csipegetett. – Mesés ház, Adeline drágám. Modernebb, mint a deco, nem gondolod? – Russell persze idióta. És ha azt hiszi, hogy Eden a legcsekélyebb figyelmet is szenteli neki meg a nyavalyás tudósainak, akkor egy orránál fogva vezetett idióta. – Mondtam neked, hogy Archie végül benyomott egyet a Nyári Kiállításra? Ahogyan fölakasztották, úgy néz ki, mint egy postabélyeg, de hát nem lehet minden tökéletes... Hosszú délután volt. Kókuszos süteményt nem szolgáltak fel. Kardigánját a vállára terítve, hogy ne barnuljon le, Lottie a fokozatosan visszahúzódó tengert figyelte, a szélesedő partot, s egy, duzzadt pattanássá változott bonyolult homokvárat, amelyet bizonyára aznap kora reggel épített valaki. Hallotta Celia mániákus vihogását a háta

mögül, és tudta, hogy iszik. A lányok csak karácsonykor kaptak bort, s Celia kipirult, és két fokkal hangosabb lett még attól a gyűszűnyi sherrytől is, amit ebéd előtt engedélyeztek nekik az előző évben. Lottie csak a bora felét itta meg, a többit feltűnés nélkül maga mögé öntötte a homokba. Már ennyitől is megfájdult a feje, és kótyagosnak érezte magát. Amikor Marnie az utolsó tányérokat is leszedte, Lottie egy csöppet arrébb mozdult, hogy lássa Celiát, aki éppen arról mesélt George-nak, „amikor legutóbb Párizsban járt”. A tény, hogy soha életében nem járt Párizsban, nem befolyásolta különösebben a szövevényes történetet, de Lottie, miután észrevette a kissé harcias légkört Celia és a szőke nő között, úgy vélte, nem lenne sportszerű most aláaknázni barátnője hadállásait. Irdatlan napszemüvege alatt a szőke nő mosolya inkább vicsorításhoz hasonlított, s megérezve a győzelem szagát, Celia fantáziája szárnyakat kapott. – Ha legközelebb megyek, természetesen a LaCoupole-ban fogok vacsorázni. Estebédelt már a LaCoupole-ban? Azt mondják, a homár abszolúte felséges. Előrenyújtotta a lábát, s hagyta, hogy szoknyája a térde fölé csússzon. – Szörnyű melegem van, George – mondta hirtelen a szőke nő. – Bemegyünk? Hoppá, Celia – gondolta Lottie –, most emberedre akadtál. Celia a férfira nézett, aki a nap felé fordított arccal szivarozott. A lány arcán valami villámhoz hasonló cikázott végig. –.Azt hiszem, elég meleg van – mondta George. Fölállt, inge ujjáról homokot söpört le. Azután Frances állt föl. – Én is kezdek itt túlhevülni. Azt hiszem, ideje úszni egyet. Adeline, jössz? Akárki? Adeline elhárította. – Túlságosan álmos vagyok, drágám. Majd nézlek. George azonban, mintha hirtelen új erőt öntöttek volna belé, sötét haját megrázva, mint egy nagy, loboncos kutya, már kezdte is kigombolni az ingét. – Ez az, amire szükségünk van – jelentette ki, éselnyomta a szivarját. – Egy kellemes, hűsítő megmártózásra. Irene? A szőke nő az orrát ráncolta.

– Nincs itt a holmim. – Nincs szükséged úszóholmira, asszony. Menj be a kombinédban. – Nem George, igazán. Majd innen nézem. A többi férfi már vetkőzött is rövid– vagy hosszúnadrágra. Lottie, aki már azon tűnődött, hogy elalszik-e ültő helyében, hirtelen teljesen fölébredt, és néma rémülettel figyelte, ahogy mindenki leveti a ruháját. – Gyerünk, lányok. Lottie? Fogadok, hogy tudsz úszni. – Ő nem megy be a vízbe. Lottie most már tudta, hogy Celia túl sokat ivott. Sosem bökte volna ki ilyen meggondolatlanul róla, hogy nem tud úszni (part menti ember számára mélységesen zavarba ejtő hiányosság), ha józan. Dühös pillantást lövellt felé, de Celia oda se figyelt. A cipzárjával volt elfoglalva. – Mit csinálsz? – Úszni fogok. – Celia szélesen vigyorgott. – Ne nézz így rám, Lots. Van rajtam kombiné. Tulajdonképpen nem is különbözik egy fürdőruhától. S már ott sem volt, kurjongatva, sikítozva követte George-ot es maroknyi társaságát a tenger felé. Frances belegázolt a vízbe, és addig törtetett előre, amíg derékig állt a hullámokban. Akkor alábukott, mint egy delfin. Úszóruhája nedvesen fénylett, mint a fókaprém. Celia, amikor elérte a vizet, belement térdig, s akkor habozni kezdett. George elkapta a karját, nevetve megperdítette, és a lány a vízbe esett. Körülöttük a többi vendég vidáman hangoskodva emelkedett és süllyedt vissza a hullámok közé, lökdösve és fröcskölve egymást, a férfiak derékig meztelenül, a nők több réteg finom csipke alsóneműben. Lottie megfigyelte, hogy egyikük sem viselt fűzőt. Amikor azonban Celia először fordult meg, hogy integessen neki, már azt kívánta, bár sikeresebben győzködte volna Mrs. Holden a lányát, hogy viseljen fűzőt. Celia testéből nem sokat takart tenger áztatta fehérneműje. Bukjál le, le a víz alá, próbálta integetéssel jelezni Lottie, de Celia hátravetett fejjel kacagott, nem vette észre. – Ne aggódj, drágám. – Halkan, bizalmasan csengett mellette Adeline hangja. – Senki sem fog odafigyelni. Franciaországban rendszerint deréktól fölfelé meztelenek vagyunk. Lottie, miközben igyekezett nem túl erősen arra gondolni, mi minden fordulhat elő egy ilyen franciaországi nyaralás idején, halvány

mosollyal válaszolt, és a borosüveg után nyúlt. Határozottan szüksége volt némi megerősítésre. – Csak Mrs. Holden – mondta csöndesen. – Nem hiszem, hogy túlságosan örülne. – Akkor tessék – Adeline széles, nagymintás sálat adott Lottie kezébe –, menj, és add oda neki. Mondd, hogy ez egy szarong, és én mondtam, hogy a legfinomabb emberek mind viselik. Lottíe meg tudta volna csókolni a nőt. Fogta a kelmét, és legyalogolt a partra, útközben a derekára kötötte kardigánját. Már elég késő délután volt, ilyenkor minimális a barnulás veszélye. – Gyere ide! – kiabálta, miközben meztelen lábát nyaldosta a visszahúzódó tenger. – Celia, próbáld meg ezt. Celia nem hallotta. Vagy talán nem is akarta. Sikítozott, miközben George lebukva elkapta a derekát, a levegőbe emelte, és visszadobta a sekély vízbe. – Celia! – Reménytelen ügy volt. Lottie öreg, akadékoskodó nagynéninek érezte magát. Végül George meglátta. A hullámokban gázolva jött, haja a fejéhez simult, felgöngyölt nadrágszára combjához tapadt. Lottie igyekezett pillantását a férfi dereka fölött tartani. – Oda tudná adni ezt Céliának? Adeline azt mondja, ez egy szarong, vagy ilyesvalami. – Egy szarong, mi? – George elvette tőle, és hátranézett Celiára, aki éppen hanyatt vetette magátegy hullámra. – Azt gondolod, hogy be kéne takarni, igaz? Lottie kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. – Nem hiszem, hogy felfogja, mennyire fedetlen. – Ó, Lottie, Lottie, az erkölcsök komoly kis őre... Csak rád kell nézni, csupa forróság és aggodalom vagy a barátnőd miatt. – George lenézett a sálra, és elvigyorodott. – Nekem jobb ötletem van – mondta. Aztán: – Azt hiszem, neked van szükséged egy kis hűsítésre. – És minden figyelmeztetés nélkül derékon kapta és vizes vállára dobta a lányt. Amikor George ügetni kezdett, és Lottie érezte, hogy zötyögtetik, páni félelem fogta el. Megpróbálta maga mögött tartani a karját, hogy meggyőződjék róla, a szoknyája takarja a bugyiját. Aztán lefelé esett, sós víz hatalmas hulláma söpört át az arcán, köhögve és köpködve

küszködött, hogy a talpa feneket érjen. Fölülről fojtott nevetést hallott, s aztán, még mindig levegő után kapkodva ismét a víz fölött volt a feje. Sikerült talpon maradnia, s egy pillanatra megállt. A szeme szúrt, torkát égette a só. Öklendezett, s vakon a part felé indult. Amikor kiért, zihálva összegörnyedt. Ruhája lábszárához tapadt, alsószoknyái összeragadtak. Világos pamutblúza csaknem teljesen átlátszó lett, kivehetőek voltak a melltartója körvonalai. Haja az arcába hullott, a teknőcfésű, amely hátrafogta, eltűnt. Felnézett, és George-ot látta, aki kezét csípőre téve vigyorgott. A mögötte álló Celia arcán döbbenet látszott, egyszersmind mulatságosnak is tartotta a látványt. – Maga piszok disznó! – Lottie gondolkodás nélkül zúdította George-ra e szavakat. – Maga piszok, piszok disznó! Erről nem volt szó! A férfi egy pillanatra megbénult. Lottie mögött, a pikniktakarókon elcsöndesedett a társalgás. – Magának ez átkozottul vicces – kiabálta, mert érezte, hogy a gombóc a torkában könnyekkel fenyeget. – A nagy halom pénzével, meg az istenverte vászonöltönyeivel. Magának nem számít, ha tönkremegy a ruhája. Nézze meg a nyári ruhámat! Nézze meg! Ez a legjobb ruhám! Mrs. Holden megöl! És elvesztettem az istenverte fésűmet! – És legnagyobb elszörnyedésére kibuggyantak belőle a könnyek, a csalódás és megaláztatás forró könnyei. – Nyugalom, Lots. – Celia képe megnyúlt. Lottie tudta, hogy kínos helyzetbe hozta, de most nem törődött vele. – Ugyan már, Lottie. Csak tréfa volt. – George elindult felé. Egyszerre látszott bosszúsnak és bűnbánónak. – Akkor nagyon ostoba tréfa volt. – Adeline felemelte a takaróját, hogy Lottie vállára terítse. Arca szelíd szemrehányásról árulkodott. A lány érezte fűszeres jázminillatát. – Bocsánatot kell kérned, George. Lottie a vendégünk, és neked nem volt ehhez jogod. Nagyon sajnálom, Lottie. Megkérjük Marnie-t, hogy tisztítsa ki a szép ruhádat, és teljesen rendben lesz. De hogy fogok hazamenni? – gondolta kétségbeesetten Lottie, s már látta magát, amint az úton csetlik-botlik Adeline tollboájában és kínai papucsában. Gondolatait a sziklaösvényről süvítő hang szakította félbe. – Celia Jane Holden. Mégis mi az ördögöt csinálsz?

Hátrapördülve Mrs. Chilton és Mrs. Colquhoun elborzadó ábrázatát pillantotta meg a magasban. A hölgyek a panoráma úton indultak el a Woodbridge Avenue-ról, ám a vártnál jóval látványosabbnak bizonyult a kilátás. – Kijössz abból a vízből és felveszed a ruháidat, de ebben a minutumban. Hová lett a tisztességed és a jólneveltséged? Celia falfehérre sápadt. Kezét mellkasához kapta, mintha hirtelen ébredt volna tudatára pőreségének. George mintegy békítőleg felemelte mindkét kezét, de Mrs. Chilton peckesen kihúzta magát, mind a százhatvanhárom centijét, és nem volt békülékeny. – Nem tudom kicsoda maga, de ön, fiatalember elég idős ahhoz, hogy több esze legyen. Lebeszélni tisztességes lányokról a ruhát, fényes nappal... Maga egy szégyenfolt. – Meglátta a borosüvegeket a homokban. – Celia Holden, jobban tetted volna, ha nem iszol. Jóságos isten! Azt akarod, hogy rossz híred legyen? Egy percig se hiszem, hogy anyád örülni fog. Mrs. Colquhoun mindeközben olyan döbbenten szorította néma ajkához a kezét, mintha emberáldozat tanúja volna. – Mrs. Chilton... én igazán... – Lottie? Te vagy az? – Mrs. Chilton rosszallóan szegte le a fejét, tokás álla eltüntette a nyakát, s egész törzse egyetlen, hatalmas farönkre emlékeztetett. A tény, hogy Lottie ruhában van, nemigen békítette meg. – Ebben a minutumban idejössz! Gyerünk, lányok, mind a ketten, mielőtt még bárki más meglát benneteket. – Retiküljét a hasa elé kapta, mindkét kezével szorosan fogta a csatját. – Ne nézz így rám, Celia. Nem hagylak itt ezzel a szégyentelen csőcselékkel. Mindkettőtöket személyesen viszlek haza. Jóságos ég, mit fog szólni ehhez szegény anyád! * Pontosan három héttel később, Celia elutazott egy londoni titkárnőképzőbe. Ezt büntetésnek szánták, és Mrs. Holden némileg zavarban volt, mert leánya nem csupán bűnbánatot nem mutatott, hanem eléggé illetlen módon örült, hogy elmehet. Anyja unokanővérénél fog lakni Kensingtonban, és ha jó eredményt ér el a

tanfolyamon, lehetőséget kap rá, hogy a férje irodájában dolgozzék, Bayswaterben. – London, Lots! És sehol egy jótékonysági kávématiné vagy egy utálatos kistestvér a láthatáron. – Celia egészen az elutazásáig szokatlanul jókedvű volt. Lottie közben hallgatta, miképp szidja meg Celiát az apja, s szobájuk csöndes biztonságában azon töprengett, vajon az ő számára mit jelent mindez. Egy szó sem esett arról, hogy Londonba menne. Nem is akart elmenni. Ám amikor meghallotta, hogy „rossz befolyásról” pusmognak, tisztában volt vele, hogy nem Celiáról beszélnek.

Három Meg kell mondani, nem az a lány, aki iránt könnyen fölmelegszik az ember. Pedig nagyon keményen igyekszik. Alapjában véve nincs vele semmi baj. Mindig segítőkész, tiszta, rendes és általában udvarias (Celiaval ellentétben arra se hajlamos, amit a férje „hisztériázásnak” nevez), de nagyon kurta-furcsa tud lenni az emberekkel. Elég szókimondó ahhoz, hogy gorombának tartsák. Amikor Mrs. Chilton visszahozta őket azon a szörnyűséges szombat délutánon (még mindig rémálmai voltak erről), Celiában legalább volt annyi jó érzés, hogy bűnbánatot mutatott. Anyja derekát átölelve, bizonygatta: „Ó, mami, tudom, hogy rémes voltam, de igazán, nagyon, nagyon sajnálom. Becsületszavamra.” Bármennyire haragudott is rá, ugyancsak meghökkent, Még Mrs. Chilton gránitarca is meglágyult. Az esetek nagy részében nehéz volt Celiának ellenállni. Lottie viszont egyáltalán nem kért bocsánatot. Meglehetősen dühösnek látszott, amikor azt mondták, kérjen elnézést a viselkedéséért. Azzal vágott vissza, hogy nem csupán magán tartotta minden ruháját, de saját akaratából nem ment volna be a vízbe, és ezt mindannyian tudják. Ámbár úgy mondta: „rohadt jól tudják”, s ezzel rögtön felmérgesítette Mrs. Holdent. Minden igyekezete dacára, még mindig volt valami a halaskofából ebben a lányban.

Lottie kijelentette, hogy nem fog elnézést kérni a viselkedéséért. Igen, sajnálja, amiért nem mondták meg őszintén, hová mennek. Igen, ott volt, amikor Celia alsóneműre vetkőzött, és nem tett ellene semmit. De a személye ellen sokkal nagyobbat vétkeztek, mint amekkora az ő vétke. Ezen a ponton Mrs. Holden szerfölött dühös lett, és beküldte a lányt a szobájába. Utálta elveszíteni a hidegvérét, s ettől még inkább megneheztelt rá. Akkor Sylvia bejött, és Mrs. Chilton füle hallatára rögvest elmesélte, hogy látta Celiát amint a csókolózást gyakorolja a keze fején, és Celia azt mondta neki, hogy már „éppenséggel rengeteg” csinos férfival csókolózott, és tud rá egy módszert, miképpen lehet azt úgy csinálni, hogy ne essen teherbe. Noha nyilvánvaló volt Mrs. Holden előtt, hogy Sylvia elragadtatta magát, és puszta szórakozásból történeteket talál ki, nagyon is jól tudta, hogy Sarah Chilton képtelen lesz magában tartani a gyerek megjegyzését, s ettől dühösebb lett Lottie-ra, mint valaha. Lottie-ra, mivel nem volt senki más, akire mérges lehetett volna. – Mostantól annak a háznak még csak a közelében sem akarlak látni benneteket, hallasz engem, Lottie? – mondta fölfelé lépkedve a lépcsőn, miután Mrs. Chilton elment. – Komolyan nagyon haragszom mindkettőtökre. Nagyon haragszom. És nem tűröm, hogy még egyszer ilyen szégyent hozzatok a családra. Az isten tudja csak, mit szól majd dr. Holden, amikor hazajön. – Hát akkor ne mondja meg neki – felelte Lottie komoly ábrázattal kilépve a szobájukból. – Különben sem érdeklik a női pletykák. – Női pletykák? Te ezt annak nevezed? – SusanHolden a lépcsőn állt és a korlátba kapaszkodott. –Szégyenbe hoztok a művelt társaság előtt, és te azthiszed, hogy ez csak női pletyka? A szobából kihallatszott Celia mormogása. – Mi volt ez? Mit mondtál? Egy perc múlva Celia kidugta fejét az ajtón. – Azt mondtam, hogy borzasztóan sajnáljuk, mami, és természetesen messze távol maradunk attól a „szégyentelen csőcseléktől”, ahogy azt Mrs. Chilton olyan ékesszólóan megfogalmazta. Mrs. Holden leghosszabb, legkeményebb pillantásával sújtotta mind a két lányt. De meg tudott volna esküdni rá, hogy a halványnál is halványabb mosolyt látott játszani Lottie szája körül. Aztán – mivel

rájött, hogy egyikükből sem fog többet kihúzni – összeszedve azt a csekélyke méltóságot, amennyit még tudott, levonult a szebbik szalonba, ahol Freddie éppen nyúlketrecet épített magának régi rekeszekből. Hogy abban lakjon. És Celia most elment. Lottie pedig, ámbár gondja volt rá, hogy minden munkáját elvégezze, állandóan udvarias volt, és segített Sylviának elkészíteni a házi feladatait, hetekig lézengett, akár egy beteg kutyakölyök, amikor azt hitte, senki sem látja. Mindez meglehetősen fárasztó volt. És Susan Holden valahogy jóval kevésbé érezte kellemesnek Lottie jelenlétét a házban, mint azelőtt. Nem mintha ezt beismerte volna bárkinek is. A sok kemény munka után, amit a leány nevelésére fordított, semmiképp. Pusztán arról volt szó, hogy amikor még ketten voltak, és ő együtt etette őket, együtt vette a ruháikat, együtt szidta meg őket, könnyebbnek tűnt Lottie-t is a család részének tekinteni. Most, hogy Celia elment, képtelen volt ugyanúgy bánni a lánnyal. Amikor ezt önmagának bevallotta, megmagyarázhatatlan neheztelést érzett iránta. Lottie megérezhette ezt, s még kifogástalanabbul viselkedett, ami szintén fölöttébb bosszantó volt. Még ennél is rosszabb, hogy bármit mond Lottie, neki határozottan az a gyanúja, még mindig eljár annak a színésznőnek a házába. Felajánlotta, hogy segít Virginiának bevásárolni – azelőtt sose csinált ilyet –, s aztán órákat töltött el néhány makréla megvásárlásával. Sőt, akár egy félnap is ráment, hogy elhozza dr. Holden újságját. Kétszer is olyan illatokat árasztva jött haza, amilyeneket Mr. Ansty boltjában aligha lehet bevásárolni. És ha az ember megkérdezte, rászegezte azt a túlságosan is nyílt, merev tekintetét, és azon a hangon, amelyet Mrs. Holden meglehetősen agresszívnak talált, kijelentette, hogy nem volt a színésznő házában, hisz' nem megmondta neki Mrs. Holden, hogy ne menjen? Időnként tényleg sok volt egy kicsit. Valójában tudnia kellett volna. Sokan figyelmeztették, hogy ne fogadjon be evakuált gyereket. Figyelemre sem méltatta azokat, akik azt mondták, hogy minden londoni gyereknek tetűje meg serkéje van, bár alaposan megnézte a kis Lottie haját, amikor megérkezett, és azokra sem figyelt oda, akik óva intették, hogy lopni fog, és majd utána jön az egész pereputtya, tanyát üt a házukban, és soha meg nem szabadulnak tőlük.

Lottie-nak csak az anyjáról tudott, és ő se jött látogatóba, egyetlenegyszer sem. Két levelet írt: egyszer a kislány első, hosszú ott tartózkodása után, hogy azzal a förtelmes kézírásával köszönetet mondjon neki, másodszor meg egy évvel később, amikor Susan meghívta a gyermeket, hogy jöjjön vissza. De módfelett megkönnyebbültnek tűnt, amiért kiadhatta kezéből a lányát. Lottie pedig nem lopott el soha semmit, nem szökött el, és nem volt túlságosan közvetlen a fiúkkal sem. Nem. Ha valaki – ezt Susan kénytelen-kelletlen elismerte –, hát Celia volt némileg túlfejlett ebben a tekintetben. Lottie azt tette, amit mondtak neki, segített a kicsikkel, és rendesen, tisztán tartotta magát. Susan Holden hirtelen bűntudatot érzett. Maga előtt látta a nyolcesztendős Lottie-t, amint ott áll a merhami vasútállomáson, védelmezőn átkarolva barna papírba csomagolt ruháit. A nagy zűrzavar kellős közepén csak nézett rá azzal az óriási, sötét szemével, s mialatt ő valami üdvözlésfélét kezdett hadarni – a gyerek már akkor is meglehetősen nyugtalanító volt –, Lottie lassan megfogta a kezét. Különös, megindító mozdulat. Egyúttal meglehetősen elbizonytalanító. Olyannak mutatta Lottie-t, amilyen azóta is: udvarias, tartózkodó, mindent megfigyelő, s a maga meglehetősen visszafogott módján szeretetteljes. Lehet, hogy nem volt igazságos, amikor olyan szigorúan bánt vele. Végül is semmi igazán rosszat nem tett. Egyszerűen hozzá kell szoknia Celia távollétéhez. Meg amúgy is hamarosan elmegy tőlük, amint sikerül egy jó állással egyenesbe jutnia. És Susan Holden büszke volt keresztényi jótékonyságára. Ám aztán arra gondolt, hogyan nézett Henry a lányra néhány héttel azelőtt, amikor följebb húzta a szoknyáját, mielőtt belement a lubickolómedencébe Frederickkel. És ekkor ismét meglehetősen bonyolult érzései támadtak a befogadott lánnyal kapcsolatban. * Celiának barátja volt. Nem kellett neki hozzá sok idő, gondolta fanyarul Lottie. A levelei között tekintélyes szünet állt be, aztán izgatott beszámolót küldött valami szörnyű bajról, amelybe egy vasútállomáson került, és arról, hogy miképpen mentette meg ez a férfi, akivel most jár. Lottie eleinte nem sok figyelemre méltatta. Celia mindig hajlamos volt

a túlzásokra. És nem ez volt az első férfi, akiről megesküdött, hogy ő az igazi. Még az alatt a rövid idő alatt sem, amióta Londonban élt. Ott volt például az, akivel a vonaton találkozott Bishops Stortford és Broxbourne között, meg a férfi, aki kávét szolgált fel a Baker Street-i kávézóban, és mindig dupla adagot hozott neki, amikor a főnöke nem látta, és ott volt Mr. Grisham, a gyorsírástanár, aki határozottan több mint tanári érdeklődéssel elemezte Celia hurkait és rövidítéseit. A levelek aztán egyre kevésbé szóltak ezekről a férfiakról meg az állítólag vég nélküli estékről Angéla nénivel és az ő rémes porontyaival, meg a lányokról a titkárnőképzőben, ellenben egyre többször a divatos vendéglőkben elköltött vacsorákról és sétákról a Hampstead Heath-en, kart karba öltve. No meg általában arról, hogy Guy a legjobb mindenben, a társalgás művészetétől a csókolózás technikájáig („Az ég szerelmére, égesd el ezt, mielőtt mami meglátja!”). Lottie olvasott, és megpróbálta kihámozni, mi lehet igaz mindebből. „Gazdag család” helyett egyszerűen „saját ház, belső vécével” olvasandó. „Abszolúte gyönyörű” – arc, amely nem egy rosszkedvű buldogéhoz hasonló, az „őrülten, szenvedélyesen szeret” - Celiánál valószínűleg azt jelenti, hogy Guy abban az időben és azon a helyen jelenik meg, amikor és ahol mondta. Lottie óhatatlanul cinikus volt, hiszen sok éve lakott már Celiával, és a saját kárán tanulta meg, hogy barátnője és az igazmondás nem mindig a leghűségesebb hálópajtások. Hallotta például, amikor Celia úgy írta le őt, mint akit égő házból mentettek ki London bombázása alatt, mint középeurópai származású, titokzatos emigránst, és mint árvát, akinek egy V–l -es rakétabomba ölte meg a szüleit, miközben épp a házassági évfordulójukat ünnepelték füstölt lazaccal és feketepiaci vodkával. Lottie sosem tiltakozott e történetek ellen, ámbár lassanként rájött, honnan erednek. Soha senki nem vonta kétségbe, amit Celia mondott. Azon dolgok egyike volt ez, amit a Holden házban megtanult. Úgy érezték, hogy vitába szállni vele az olyan volna, mint kinyitni Pandora szelencéjét. Soha senki nem hozta szóba, hogy Celia füllenteni szokott. Az egyetlen alkalommal, amikor Lottie említést tett egy ilyen „valótlanságról” Mrs. Holden-nek, az szabályszerűen megsértődött, azt mondta, bizonyára valami félreértés van a dologban, és Lottie mennyire faragatlan, hogy nem száll le erről a témáról. Lehet, hogy Celiának nincs is barátja, gondolta Lottie. Lehet, hogy ezek a férfiak mind csak a képzelet szülöttei, és valójában azzal

tölti az estéit, hogy a hímzést meg a zongoraskálákat gyakorolja Angéla néni gyerekeivel. Mosolyra késztette a gondolat. A következő levelében, csak hogy jobban kiismerje Celiát, meg se említette Guyt, viszont rengeteg kérdést tett fel Angéla néni gyermekeiről. Különös hónapok voltak ezek. Lottie csak most kezdte megszokni az életet Celia nélkül. Noha nagyobb kényelemben volt része, tudatára ébredt egyfajta megnövekedett feszültségnek, mintha Celia távozásával eltűnt volna a házból valami, ami, akár egy láthatatlan ragasztó, összetartotta az egészet. Dr. Holden egyre gyakrabban maradt ki, ez a végletekig feszítette Mrs. Holden amúgy is felborzolt idegeit. Freddie és Sylvia pedig, mintha egy láthatatlan szirén hangjára reagálnának, pontosan ezt az időszakot választották, hogy még lármásabbak és virgoncabbak legyenek, darabokra szaggatva anyjuk még megmaradt „idegeit”, és gyakran fölemlegetett okot adva dr. Holdennek, hogy ne jöjjön haza. „Nem lehet egy perc békességet találni ebben a házban?” – kérdezte kimért, nyers hangon, és Mrs. Holden ugrott, mint a kutya, akit ki akarnak ebrudalni a hideg éjszakába. Lottie némán figyelte dr. Holdent, amikor visszavonult a dolgozószobájába, vagy amikor éjjel beteghez hívták, és változatlan udvariassággal viszonozta „jó éjszakát, Lottie” köszöntését. Sosem volt goromba hozzá, soha nem viselkedett vele szemben úgy, hogy bitorlónak érezze magát a házban. Máskor viszont, az esetek másik felében, mintha tudomást se vett volna a létezéséről. Amikor Lottie először érkezett a házba, dr. Holden kevésbé volt tartózkodó. Barátságosabb volt, többet mosolygott. Vagy talán csak ő emlékszik így rá. A házban töltött első éjszakáján, amikor néma könnyeket ejtett – voltaképp nem tudta, miért sír, de paradox módon attól félt, hogy házigazdái meghallják, és újra hazaküldik –, dr. Holden csöndesen bejött a szobájába, és leült az ágya szélére. „Nem szabad félned, Lottie – mondta, s a homlokára tette száraz, meleg kezét. – Nagyon nehéz lehetett az életed Londonban. Most már biztonságban vagy.” Lottie elnémult döbbenetében. Így még sosem beszélt hozzá felnőtt. Komolyan. Törődéssel. És mindenféle fenyegetés vagy fölényeskedés nélkül. Legtöbben még a nevére sem emlékeztek. – Ameddig itt vagy, Lottie, mindent meg fogunk tenni, hogy jól érezd magad. És amikor készen állsz rá, hogy elmenj tőlünk, reméljük,

majd szeretettel emlékszel vissza az itt töltött időre. Mert mi mindnyájan biztosak vagyunk benne, hogy szeretni fogunk téged. E szavak kíséretében megsimogatta őt, és kiment. Magával vitte Lottie örök háláját, s kislány nyolcesztendős szívének rajongását. Ha tudta volna, hogy a gyermek életében még csak apakép sem volt soha, nemhogy kedves szavakkal szóljon hozzá, talán mérsékeltebben próbálkozik a szeretettel. De nem, dr. Holden mosolygott, vigasztalóan megsimogatta, a kis Lottie pedig abbahagyta a sírást, és puha ágyában fekve eltöprengett az olyan emberek varázslatos és váratlan létezésén, akik nem káromkodnak, nem követelik, hogy hozzon ezt vagy azt a sarki fűszerestől, és nem érezni rajtuk az olcsó dohányból sodort Old Holborn cigaretta szagát. Ahogy idősebb lett, kevésbé rózsaszínű kép kezdett formát ölteni benne dr. Holdenről. Nehéz lett volna őt a régi fényben látni, amikor közeli tanúként éli meg az ember a kegyetlenséget, melyet egy férfi pusztán azzal képes elkövetni, hogy nem hajlandó együttműködni a feleségével. Reggelenként visszavonult az újságja mögé, s csak azért nézett ki nyomdafestékes függönye mögül, hogy szelíden megdorgálja Freddie-t vagy Sylviát valamilyen tudomására hozott rosszalkodásért, vagy, hogy a kávéscsészéjét fölemelje. Esténként későn és idegesen jött haza, makacsul kitartott amellett, hogy képtelen addig beszélgetni, amíg nem ülhet le egy italra, és nincs „néhány perc békessége”, melyet szokás szerint sikerült jóval a vacsora utánra is elnyújtania. Mrs. Holden pedig, aki feltehetőleg képtelen volt olvasni a jelekből, mindeközben aggodalmasan csicsergett körülötte, igyekezett kitalálni, mire lehet szüksége, megpróbált beszélgetni vele, és észrevetetni új frizuráját/körömlakkját/kardigánját, ám óvakodott attól, hogy faragatlanul szóba is hozza ezeket. Lottie ezekben a percekben tisztázatlan haragot érzett dr. Holden iránt. Megértette, hogy egy olyan nő férjének lenni, mint Mrs. Holden, meglehetősen idegesítő lehet. Ennyire semmibe venni azonban indokolatlan kegyetlenségnek tűnt, főleg amikor annyira igyekezett jobbá tenni a férfi életét. Amennyire ő látta, dr. Holden semmit sem tett azért, hogy a felesége életén javítson. És ahogy múltak az évek, Mrs. Holden egyre aggodalmasabb és egyre izgatottabb lett. Lottie pedig figyelte, miként ritkulnak meg a doktor kísérletei, hogy elrejtse bosszúságát, és miként sűrűsödnek egyre hosszabbra nyúló kimaradásai.

Végül az anyja, valamint dr. és Mrs. Holden példáját látva arra az elhatározásra jutott, hogy a házasság kifejezetten rossz húzás, olyasmi, amit kerülni kell, mint a pöcegödröt vagy a bárányhimlőt. * – Azt hiszem ide... szerinted? Ez itt most túlságosan fehér. Túl üres. Túl... szikár. Lottie hunyorított. Próbálta felfedezni, amit Adeline nyilvánvalóan látott. Egyszerűen olyan volt, mint egy fal. De hogyan lehet egy fal szikár? Azért bólintott, igyekezett intelligensnek látszani, s felvonta egyik szemöldökét, mintha értené, amikor Adeline kijelentette, hogy Frances „valami figuratív dolgot” tervez oda. – Van ez az ötletem – mondta Adeline. – Egy freskó. De nem akarok erdőt vagy tavat... – Se Palladio stílusú tájképet – tette hozza Frances, aki megjelent a hátuk mögött. – Nem bíromelviselni a szentélyeket meg az oszlopokat. Vagy aszarvasokat. Igazán ki nem állhatom azokat a rémesszarvasokat. – Nem. Van egy ötletem. – Adeline elhallgatott, végighúzta ujját a falon. – Emberi tájkép lesz. Mindannyian rajta leszünk. Az Árkádia egész népe. – Amolyan Utolsó vacsora. De vallás nélkül. – És szimbolizmus nélkül. – Jaj, nem! Kell egy kis szimbolizmus. Nincs jó festmény egy kevés szimbolizmus nélkül. Lottie most már egy mukkot sem értett. Mereven nézte a fehér falat, amely vakítóan verte vissza a délutáni napfényt. Alattuk a tengerpart húzódott, hullámtörőkkel szakaszokra bontva, s a közeledő ősz ellenére zsúfolva volt nyaralókkal. Ha őrajta múlna, valószínűleg néhány cserepes növényt tenne a fal elé. Vagy egy lécrácsot, amelyre fölfuttatna valamit. –...és te, Lottie. Azt mondtuk, megfestjük az arcképedet, igaz? Te is rajta leszel. És távollétében Celia is. A lány megpróbálta elképzelni, hogyan fog megjelenni a falon. De csak azokat az együgyű karikatúrafigurákat látta maga előtt, amelyek mindenütt feltűntek a háború alatt, mondván: „Micsoda, nincs...?” – Kell modellt ülnöm?

– Nem – felelte mosolyogva Frances. Sokat mosolygott az utóbbi időben. Félszegen ült arcán a mosoly, úgy húzta föl hosszú orcáit, mint viseltes nadrágszárakat a vékony gumi. – Most már ismerünk. Jobban szeretnék valami... impresszionistábbat. – A haja. Meg kell mutatnod a haját. Soha nem szoktad leereszteni, Lottie? – Adeline kinyújtotta karcsú kezét, és megsimogatta a lány haját. Lottie arcizma megrándult. Nem tehetett róla. – Összekuszálódik. Túl vékony szálú. – Hajához emelte a kezét, s ösztönszerűen elhúzódott Adeline-től. – Ne kicsinyeld le magadat örökösen, Lottie. Azt olyan unalmasnak tartják a férfiak. Férfiak? Lottie korrigálta az önmagáról alkotott képet: olyasvalakire, aki iránt férfiak érdeklődhetnek. Mostanáig ezek csak fiúk voltak. Precízebben szólva Joe, aki még fiúnak is alig számított. – Mindig csak a jó pontjMra mutasson rá az ember. Ha mindig csak a jó oldaladra vonzod a szemet, ritkán veszik észre a rosszat. Lottie sosem jutott közelebb egy revelációhoz. De jóformán észre sem vette. – Talán rábeszélhetnénk Lottie-t, hogy fessen. – Igen, igen! Micsoda ötlet, Frances! Volna kedved hozzá, Lottie? Frances a legmesésebb tanár. Lottie egyik lábáról a másikra állt. – Nincs nagy tehetségem. A gyümölcsöstálaim rendszerint úgy néznek ki a végén, mintha mindjárt föl akarnának borulni. – Gyümölcsöstálak... – Frances a fejét rázta. – Hogy lehet szenvedélyt ébreszteni a festészet iránt gyümölcsöstálakkal? Ugyan már, Lottie. Azt rajzold, ami a fejedben meg a szívedben van. Lottie feszélyezetten, tétovázva hátralépett. Adeline keze megtalálta a hátát, és gyöngéden előretaszította a lányt. – Meg kell tanulnod álmodni, Lottie. Kifejezni magad. – De most, hogy az iskolát befejeztem, még csak nem is rajzolok. Mrs. Holden azt mondja, könyvelést kellene tanulnom, hogy jó állást kaphassak egy üzletben. – Ó, felejtsd el az üzleteket, Lottie. Nézd, nem kell annak valaminek lennie. Csak élvezd a pasztell tapintását. Csodálatos dolgozni a pasztellekkel. Figyelj... – Frances biztos, öntudatos mozdulatokkal

vonalakat kezdett húzni a falra, s festékesujjaival elmázolta a színeket. Lottie nézte, s egy pillanatra elfeledkezett önmagáról. – Ne felejtsd el magadat is belevenni, Frances, drágám. – Adeline a festőnő vállára tette a kezét. – Saját magadat mindig kihagyod. Frances le nem vette a szemét a falról. – Magamat nem tudom jól megfesteni. A hátsó ajtóban megjelent Marnie. Köténye csupa vér és toll volt, bal kezéből félig megkopasztott liba lógott a nyakánál fogva. – Elnézést, asszonyom, Mr. Armand megérkezett. Lottie a pasztellfoltokat nézte. Adeline-re pillantott, aki gyöngéden mosolygott, s egy biccentéssel elbocsátotta Marnie-t. Arra számított, hogy az ajtóhoz rohan, hogy rendbe hozza magát, vagy fut föltenni egy kis sminket, ahogyan Mrs. Holden minden alkalommal. Izgatottságában egészen kipirult, hiszen találkozni fog végre Adeline sosem látott férjével. Adeline azonban ismét a fehér falra fordította figyelmét. – Akkor kerítünk valaki mást, hogy odafessen téged, Frances – mondta szemlátomást gondtalanul. – Végül is nélkülözhetetlen része vagy a képünknek, non? Marnie ábrázata ismét megjelent az ajtóban. – A szalonban van, asszonyom. Frances ellépett a faltól, és úgy nézett Adeline-re, hogy Lottie illetéktelen leselkedőnek érezte magát. – Azt hiszem, láthatatlan jelenlétként hatásosabbvagyok – mondta lassan. Adeline megvonta a vállát, mint aki felad egy sokszor folytatott vitát, sarkon fordult, és elindult a ház felé. * Lottie maga sem tudta, mit várt, de Julian Armand olyan távol állt bármitől, amire egyáltalán gondolhatott, hogy kétszer is elnézett mellette, mire ráeszmélt, hogy ő az, akinek Adeline bemutatja. – El vagyok bűvölve – mondta Mr. Armand, ésmegcsókolta Lottie kezét. – Adeline olyan sokatmesélt magáról. Lottie úgy bámult az alacsony, lenyalt hajú, nett emberkére, kinek hatalmas, kunkorodó bajsza kovácsoltvas–cirádaként meredt fölfelé, hogy Mrs. Holden elmebetegnek nézte volna.

– Lottie – suttogta. A férfi pedig bólintott, mintha ez tökéletesen nyájas viselkedés lett volna. Nem volt nehéz megérteni, hol tett szert Adeline az extravagáns ízlésére. Julian Armand öltözéke néhány évtizeddel korábban talán megfelelő lett volna, ámbár akkor is csak bizonyos ezoterikus körökben. Tweedből készült buggyos térdnadrágot, mellényt és zakót viselt. Öltözékét smaragdzöld nyakkendő és kerek, teknőckeretes szemüveg egészítette ki. Felső zsebéből rendkívül finoman megmunkált zsebóra függött, bal kezében ezüstfejű sétapálcát tartott. Ragyogóra fényesített bakancsa volt az egyetlen hagyományos darab, de még az se nagyon hasonlított azokra a lábbelikre, amelyeket Lottie ismert: azoknak tíz shilling volt párja a fő utcán. – Ez tehát Merham – mondta a férfi, miután megnézte az ablakból a kilátást. – Ez az a hely, ahol, úgy döntöttél, letelepszünk. – Ugyan már, Julian, ne alkoss véleményt, amíg nem laktál itt egy teljes hétig. – Adeline a férfira mosolyogott és megfogta a kezét. – Miért? Terveid vannak velem? – Nekem mindig vannak veled terveim, drágám. De nem akarom, hogy döntsél, amíg nem ébredtél fel a tenger morajára és nem ittál jó bort naplementében. Új otthonunk egy kis Paradicsom, rejtett szépségei jobban érvényesülnek, ha lassan élvezzük őket. – Ó! Tudod, hogy szakértője vagyok a lassú élvezeteknek. – De azt is tudom, drága Julian, hogy téged az is elcsábít, ami új és ragyogó. Márpedig sem én, sem ez a ház nem az. Gondoskodnunk kell róla, hogy a megfelelő szemmel nézz meg minket. Nem így van, Lottie? A lány bambán bólintott. Alig volt képes összpontosítani. Még sosem látott senkit úgy viselkedni a férjével, mint Adeline, ilyen választékos udvariassággal. – Akkor megígérem, hogy egy szót sem szólok. Tehát... ki fog körbevezetni? Frances? Jól vagy? Látszik, hogy a tengeri levegő jót tesz neked. – Köszönöm, Julian, pompásan érzem magam. – És ki van még itt? – George. Irene. Minette az imént ment el. Újra ír. És Stephen jön le a hét végén. Mondtam neki, hogy addigra visszatérsz.

– Csodás. – Julian megpaskolta felesége kezét. – Máris egy otthon. Mindössze annyit kell tennem, hogy leülök a kellős közepébe, és úgy teszek, mintha mindig itt lettem volna. – Botjára támaszkodva lassan körbefordult, és alaposan megnézte a szobát. – És ez a ház? Mi a története? – Lottie-nak meg a barátnőjének hála, egy keveset már tudunk róla. Egy helybéli család fia építtette, a halála után pedig egy házaspár tulajdonába került... Kiébe is? – McPhersonékéba – felelte Lottie. Mr. Armand-nak nagy, széles gyűrű volt a kisujján. Akár egy nőidivatékszer. – Igen, McPhersonék. De, amint látod, art moderne stílusban épült. Szerintem egészen rendkívüli. És csodálatos megvilágítása van, non? Frances azt mondja, csodálatos a megvilágítása. Julian most Franceshez fordult. – Kifejezetten az, drága Frances. A te ízlésed és ítéleted csalhatatlan, mint mindig. Frances csaknem szomorú kis mosolyt küldött felé. – Hamarosan visszatérsz Cadogan Gardensbe? –kérdezte. Julian sóhajtott. – Nem, attól tartok valamelyest fölégettük magunk mögött a hidakat. Egy kis félreértés a pénz körül. De igen kellemesen fogjuk itt érezni magunkat, amíg teljesen elrendeződnek a dolgok. A Biennáléig itt maradok. Már amennyiben ez nem jelent túlságosan nagy kényelmetlenséget. – Ezt mosolyogva és abban a biztos tudatban mondta, hogy sosem alkalmatlan a jelenléte. – Akkor hát hadd helyezzünk téged teljes kényelembe – javasolta Adeline. – Én majd körülvezetlek és megmutatok mindent. Lottie kizökkent dermedtségéből, s eszébe jutott a jó modor. – Jobb lesz, ha megyek – mondta az ajtó felé hátrálva. – Az idő múlik, én meg azt mondtam, hogy csak leszaladok tejért. Nos... örülök, hogy találkoztunk.9257 Integetett, és az ajtóhoz lépett. Adeline búcsúzásként felemelte a karját, miközben a másikat Julian tweedzakós derekára fonva már sétált is ki a teraszra. Amikor Lottie becsukta maga után az ajtót, meglátta Francest. A lány jelenlétéről teljesen megfeledkezve, olyan mozdulatlanul, mintha valamelyik kompozíciója volna, merev tekintettel bámult utánuk.

* Sajnálni akarta Francest, aki meglehetősen mellőzöttnek látszott. Nem lehet könnyű neki most, hogy Julian visszajött. Lottie sokat mesélhetett volna arról, milyen könnyen érezheti magát pótalkatrésznek az ember. George pedig nyilvánvalóan nem kedvelte Francest, különben nem flörtölt volna annyit Celiával meg Rémes Irene-nel. Ám két nappal később Lottie újra látta őt. Már fél kilencre járt az idő, és Lottie felajánlotta, hogy megsétáltatja Mr. Beanst, Holdenék ingerlékeny, öreg terrierjét. Ez voltaképpen dr. Holden feladata lett volna, ő azonban egy sürgős eset miatt nem jött haza, Mrs. Holdennek pedig, aki emiatt remegett az idegességtől, éppen elég volt Freddie-t és Sylviát ágyban tartania. Freddie azt mondta, megette anyja begóniáját, és rosszullétet színlelve a fürdőszobába rohangált, Sylvia pedig papucsban és egy régi gázmaszkban jelent meg a lépcső tején, s a tizenegyedik pohár vizet követelte. Joe náluk volt – Játék a betűkkelt játszottak –, s amikor Lottie felajánlotta, hogy elviszi mindennapos esti sétájára az ebet, a meglehetősen hálás Mrs. Holden azt mondta, hogy ha Joe elkíséri, miért is ne. Csak ne maradjanak el sokáig. És maradjanak az utakon. Lottie és Joe átvágtak a városi parkon – a nap utolsó sugarai eltűntek a Riviéra Szálló mögött, és fokozatosan, szaggatott villogással fehér fénybe borultak az utcai lámpák. Nem messze tőlük Mr. Beans ismeretlen illatokat szimatolt, morgott, s részeg cikcakkban szaladt a gyep szegélyén. Lottie nem karolt bele Joe-ba, bár a fiú gyöngéden nekinekiütközött a könyökének, mintha szó nélkül biztatni akarta volna rá. – Egyáltalán hallottál anyád felől? – Nem. Valószínűleg karácsony felé ír majd. – Nem furcsa egy kicsit, hogy sose beszélsz vele? Nekem hiányozna az anyám. – A te anyád, Joe, meg az enyém, egészen más állatfajta. – Aligha nevezném állatnak az anyámat. – A fiú nevetni próbált, hátha Lottie csak tréfának szánta. Szótlanul mentek tovább. Azt a néhány alakot nézték, akik motyogva baktattak az esti homályban a tengerpart mentén, ismeretlen fürdőkádak s ágyak felé.

– Mikor jön haza Celia? Szombatot mondtál? Ez is Mrs. Holden gondja volt, ugyanis személyesen akarta közölni a férjével. Szeretett jó híreket hozni: hihetetlenül keményen dolgozott a férfi mosolyáért. – A délutáni vonattal érkezik. Reggel el kell vinnem Freddie–t a borbélyhoz. – Nem tűnik két hónapnak, igaz? Elviszem Freddie–t, ha akarod. Úgyis le kell vágatni a hajamat. Apa azt mondja, kezdek úgy kinézni, mint egy jampec. – Figyelj csak – mondta Lottie, és megállt. Joe fölemelte a fejét, mintha a levegőbe szimatolna. Alattuk a tenger szüntelen sustorgása és sziszegése az emelkedő dagályról beszélt. Egy kutya ugatott, megszakítva Mr. Beans szagos merengését. És akkor Lottie megint hallotta. Dzsessz volt: különös, szabálytalan ritmusú, csaknem hamis. Kürt, és alatta valami más. Nevetés. – Hallod? – Megfeledkezve magáról, megfogta Joe karját. Az Árkádia-ház felől jött a hang. – Mi az? Valaki fojtogat egy macskát? – Figyelj, Joe! – Elhallgatott, próbálta elcsípni a melankolikus dallamot. A szél odasodorta, majd tovavitte. – Menjünk közelebb. – Will Bufordnak három amerikai rock–and–roll lemeze van. A héten átmegyek hozzá meghallgatni. Akarsz jönni? Lottie azonban, kardigánját összehúzva a vállán, már könnyed léptekkel szaladt lefelé a lépcsőn oda, ahonnan legjobban látott. Mr. Beans vidáman ügetett mögötte, körmei kopogtak a betonon. – Mrs. Holden azt mondta, maradjunk az utakon – kiáltotta az eltűnő alak után Joe. Aztán, egy pillanattal később, követte a lányt. Lottie a korlát fölé hajolva az Árkádia irányába nézett. A nagy ház üvegablak sávjai vörösen ragyogtak a kései szürkületben, szögletes fényfoltok sorozatával borítva a kikövezett teraszt, ahol kisebb társaságot látott. Ha igazán összehúzta a szemét, éppen hogy csak kivehette Julian Armand–t, aki az öreg vaspadon ülve egy asztalon nyugtatta a lábát. A terasz másik végében magas alak dohányzott. Alighanem George. És volt ott még egy férfi, akit Lottie nem ismert fel, az illető George–hoz beszélt. És egy fényfolt kellős közepén, Frances és Adeline táncolt, karjuk egymás vállán pihent, Adeline hátravetett fejjel, lustán nevetett valamin,

amit Frances mondott. Együtt ringatóztak, csak pillanatokra váltak szét, hogy felkapjanak egy pohár bort, vagy odaszóljanak a férfiaknak. Lottie eltöprengett: miért fut át rajta ez a könnyű borzongás a jelenet láttán? Frances nem látszott többé mélabúsnak. Még ebből a távolságból is magabiztosnak, ragyogónak tűnt a homályban. Mintha hatalma lenne valami fölött. „Jó volna megfejteni, mi az – gondolta. – Mi az, ami így átformálhat valakit?” Amikor legutóbb ott járt, Frances olyan volt, akár egy tapéta, langyos, homokszínű jelenség a kis parázsló jelzőtűz, Adeline mellett. Most pedig hatalmat nyert fölötte: magasabbnak, elevenebbnek látszott, önmaga hatványának. Lottie mozdulatlanná dermedten, alig tudott lélegzeni. Az Árkádia mindig ilyen hatással volt rá. Érezte, ahogy magához vonja, viszi a moll akkordok leheletén, amelyet szívfájdítón sodort felé a tengeri szél. Titkokról suttogott, új helyeket, új utakat sugallt. „Meg kell tanulnod álmodni” – mondta neki a múltkor Adeline. – Azt hiszem, Mr. Beans elvégezte a dolgát. – Joe hangja keresztülvágott a sötéten. – Most már igazán haza kell vinnünk téged. * Legdrágább Lots [szólt a legutóbbi levél] Nagyon utálatos vagy, hogy nem tettél föl egy halom kérdést Guyról. De tudom, hogy ez csak azért van, mert őrülten féltékeny vagy, úgyhogy megbocsátok neked. Elvégre a merhami férfiak nem igazán ugyanabba a klasszisba tartoznak, mint a londoniak!!! No de félre a tréfával, rettentően hiányoztál, Lots. A tanfolyamon a lányok ravasz, rosszindulatú banda. Kialakították a maguk klikkjeit, mielőtt én idejöttem, és nagy sutyorgás folyik a szünetekben. Eleinte bosszantott egy kicsit, de most, hogy itt van nekem Guy, egyszerűen azt gondolom, hogy buták, és nagyon unalmas, üres életük lehet, ha szükségét érzik, hogy kisiskolás lányok módjára szórakozzanak. (Ezt Guy mondta.) Elvisz vacsorázni a Mirabelle–be, hogy megünnepeljük a gyors– és gépírás vizsgáim végét. Maminak ne szólj, de csoda lesz, ha gyorsírásból átmegyek. Az enyém olyan, mint a kínai írás. Ezt is Guy mondta. A világon mindenütt járt már, és a valóságban látott ilyen dolgokat. Akartam küldeni egy fényképet rólunk, akkor készült, amikor Kempton Parkban voltunk a lóversenyen, de csak ez az egy van, és

félek, hogy elvész, úgyhogy kénytelen vagy elképzelni őt. Gondolj egyszerűen Montgomery Cliffre, világosabb hajjal, lebarnulva, és akkor már valahol félúton leszel... Ez már a harmadik levél volt, amelyikben Celia valahogy nem tudott fényképet küldeni „Guyról”. És Lottie valahogy nem volt rendkívül meglepve. Szótlanul állt, mialatt Mrs. Holden nekiesett a ruhakefével, és gyors mozdulatokkal nem létező pihéket távolított el testhezálló kosztümkabát járól. – Viselned kéne a hajpántodat. Hol van a hajpántod? – Fönt, az emeleten. Akarja, hogy lehozzam? Mrs. Holden rosszallóan szemlélte Lottie haját. – Jó ötlet. A te hajad nagyon hajlamos rá, hogy szanaszét szálljon. Jaj, Frederick! Mi az ördögöt csináltál a cipőddel? – Feketével kente be barna helyett – jelentette némi elégedettséggel Sylvia. – Azt mondja, így igazibbnak látszik. – Igazibbnak, mint micsoda? – Mint a láb. Ez pata – mondta Freddie, nagy büszkén befelé majd kifelé fordítva a lába fejét. –Tehénpata. – Ejnye, igazán, Frederick! Nem hagyhatlak egypercig sem magadra? – A tehénnek nincs is patája. Lába van. – Nem igaz. – De igaz. A tehénnek hasított lába van. – Akkor tehénlábad van. Kövér tehénlábad. Aú! – Sylvia, Frederick, ne rugdossátok egymást! Nem szép dolog. Lottie, kerítsd elő Virginiát, és kiderül, sikerül–e megmentenünk ezt a cipőt az alatt az öt perc alatt, ami még indulásig hátravan. Sylvia, hol a kabátod? Már tíz perccel ezelőtt kértelek, hogy vedd föl a kabátodat. Ma elég hideg van. És mit csináltál a körmeiddel? Krumplit lehetne termelni alattuk. – Mert túrta az orrát. Aú! Neked van tehénlábad! Nagy, kövér, ronda tehénlábad! – Sylvia, egyszer már rád szóltam, hogy ne rugdald a testvéredet. Kerítünk neked egy körömkefét. Hol a körömkefe? Mit gondoltok, mit szól a nővéretek, ha meglátja, milyen állapotban vagytok minda ketten?

– Az isten szerelmére, asszony, hagyd már abba ezt a fontoskodást. Csak Celia jön. Azzal se törődne, ha fürdőruhában mennénk eléje. Mrs. Holden arca megrándult, és nem nézett fel a férjére, aki a lépcsőn ülve a cipőjét fűzte. Csak Lottie vette észre, hogy az asszony szeme megtelik könnyel, és megpróbálja észrevétlenül letörölni a ruhaujjával. Aztán végigszalad a folyosón, hogy megkeresse Virginiát. Bármennyire is együtt érzett vele, Lottie–nak most más gondja volt. Ő és Joe nem álltak szóba egymással. Amikor hazafelé tartottak Mr. Beans sétáltatásáról, a fiú megjegyezte, hogy Lottie–nak talán nem kéne olyan sok időt töltenie az Árkádia-házban. Annak a társaságnak egyre rosszabb a híre. És ha túl gyakran látják odalent, nos, abból ugyebár őrá is ragad. És mivel törődik vele, mert a barátja, hát, helyesnek tartja, hogy szóljon neki. Lottie, aki már azért is dühös volt, mert a fiú megzavarta, lekezelő gúnnyal érdeklődött, hogy pontosan mi köze is van Joe–nak ahhoz, hogy ő kikkel tölti az idejét. Akár azzal a hülye Dickie Valentine–nal is tölthetné, amennyi köze van neki hozzá. Joe elvörösödött. Lottie ezt még a sötétben is látta, és bűntudatot érzett, ám egyszersmind neheztelt is a fiúra. Aztán pedig, rövid szünet után, Joe meglehetős ünnepélyességgel kijelentette, hogy ha Lottie eddig nem jött rá, akkor már soha, de senki nem fogja úgy szeretni, mint ő, és ha nem is szereti viszont, ő akkor is szükségét érzi, hogy vigyázzon rá. Lottie felbőszülten támadt neki. – Megmondtam, Joe, nem akarom, hogy az életben még egyszer ezt mondd nekem. És most elrontottad. Mindent tönkretettél. Nem lehetünk barátok. Ha nem tudod az átkozott érzelmeidet magadban tartani, akkor nem lehetünk barátok. Szóval, mért nem mész haza anyádhoz, és tartod meg magadnak a jó híremért való aggodalmaidat? Ezzel rántott egyet szegény Mr. Beans pórázán, és faképnél hagyva a park kapujában némán álló fiút, dühösen hazament. Rendes körülmények között Joe már itt volna érte. Megjelent volna az ajtóban, hogy nem kér–e kávét, vagy nincs–e kedve társasozni, és tréfálkozna az összezördülésükön. Lottie pedig titkon örülve annak, hogy látja, boldog lenne, mert elsimultak a dolgok, és megint a barátjának tudhatja. Celia távolléte miatt fontosabb lett számára a fiú. És bármennyire is bosszantó tudott lenni, Celián kívül ő volt az egyetlen igaz barátja. Lottie mindig is tudta, hogy valamiképp

túlságosan tudatlan, túl félszeg a Betty Croft félék számára az iskolában, és pusztán Celia miatt tűrték meg őt maguk köpött. Most azonban nyilvánvaló volt, hogy Joe vérig van sértve. Elmúlt négy nap, és még mindig nem jött. Lottie felidézte, milyen éles hangon beszélt vele, s azon tűnődött, talán neki kellene közelednie hozzá, és bocsánatot kérni... Ám ha megteszi, Joe esetleg felhívásnak tekintené, hogy úja szeresse őt. Mrs. Holden hangja lehallatszott a hallba: – Gyere már, Lottie! A vonat négy tizenötkor érkezik. Nem akarunk elkésni, igaz? Dr. Holden ruhája súrolta Lottie–ét, amikor elment mellette. – Eredj, Lottie, légy jó kislány, és nyugtasd meg, különben Celia egyetlen pillantást vet a mi kis csapatunkra a peronon, és tüstént visszamegy Londonba. – Rámosolygott, mialatt beszélt, mosolyában elkeseredés és néma együttérzés. Lottie visszamosolygott, ugyanúgy, s közben egy kicsit szégyellte magát. Talán újabb feddéstől tartva, Mrs. Holden egy szót sem szólt a tízperces úton, amíg odaértek a vasútállomásra. Dr. Holden is hallgatott, de ebben nem volt semmi szokatlan. Sylvia és Freddie azonban eszeveszett izgalomba jött, hogy az autóból nézhetik a világot – vadul civakodtak, orrukat odanyomták az ablakhoz, és kikiabáltak a járókelőknek. Lottie, akinek azt mondták, üljön közéjük, egyszer–másszor visszahúzta az egyiket, vagy megszidta a másikat, de gondolatai még mindig Joe körül forogtak. Úgy döntött, még aznap este átmegy, és elnézést kér. Megteheti ezt olymódon is, hogy világos legyen, nem akar semmiféle romantikus dumát. Joe kiengesztelődik. Mindig is így volt. Hát nem? * A vonat négy óra tizenhat perc és harmincnyolc másodperckor érkezett be. Freddie, aki szigorú megfigyelés alatt tartotta az állomás óráját, hangosan tájékoztatta őket a késésről. Mrs. Holden ez egyszer nem szidta össze. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy nyakát nyújtogatva a többi érkező utas feje fölött megpillanthassa leányát. Hangját szinte elnyomta a vonatajtók csapódásának zaja.

– Ott van! Lefelé a harmadik! – Sylvia kitépte magát anyja kezéből, s már futott is lefelé a peronon. Lottie nézte, s egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is félig megy, félig szalad. Holdenék, akik egy perce mintha megfeledkeztek volna tartózkodó modorukról, szorosan mögötte. – Celie, Celie! – Sylvia rávetette magát a nővérére, csaknem feldöntötte a földre lelépő Celiát. –Új cipőt kaptam! Ide nézz! – Én is új cipőt kaptam! – füllentette Celia kezét ráncigálva Freddie. – Tényleg sebesen mentél a vonaton? Voltak Londonban kémek? Utaztál emeletes busszal? Lottie hátrahúzódott. Érthetetlenül félszegnek érezte magát, mialatt Mrs. Holden bensőségesen magához ölelte a lányát. Arca anyai büszkeségtől ragyogott. – Ó, mennyire hiányoztál nekem! Mindannyiunknak hiányoztál! – De még mennyire – mondta dr. Holden. Megvárta, míg a felesége elereszti Celiát, majd saját medveölelésébe nyalábolta leányát. – Pompás, hogy újra itt vagy köztünk, drágám. Nemcsak a kirekesztettség érzése volt az, amit Lottie–t tartózkodóvá tette, hanem Celia maga. Alig két hónapja ment el, mégis szemlátomást teljesen megváltozott. Haját levágták, s fényes hullámokba formálták, ajka merész, csaknem feltűnő vörössel volt kihúzva. Övvel összefogott, zöld gyapjúkabátot viselt, amelyet Lottie még sose látott rajta, és lakkcipőt, hozzá illő kézitáskával. A cipő sarka elkeskenyedett, és legalább nyolc centi magas volt. Mint aki egy magazinoldalról lépett elő. Gyönyörű volt. Lottie hátrasimította pánttal lefogott haját, és vastag talpú, csatos strapacipőjére pillantott. Az ő lábán pamutzokni volt, nem nejlonharisnya. Már most túl meleg. – Istenem, de jó látni benneteket! – kiáltott fel szemlét tartva fölöttük Celia. Mrs. Holden pedig annyira örült, hogy látja, hogy nem is tette szóvá. –Lots? Lottie. Ne húzódj hátra, alig látlak. Lottie előrelépett, és hagyta magát megcsókolni. Édes parfümillat maradt Celia nyomában. Lottie küzdött a késztetés ellen, hogy ledörzsölje arcáról a rúzsnyomot. – Rengeteg mindent hoztam nektek Londonból. Alig várom, hogy megmutathassam. Egy kicsit elveszítettem a fejemet a pénztől, amit Angéla néni adott. Ó, Lots, alig várom, hogy megmutassam, mit hoztam

neked. Annyira tetszett, hogy kis híján úgy döntöttem, nem is adom oda. – No, ne ácsorogjunk itt egész nap – szólalt meg dr. Holden, s az órájára nézett. – Gyere el a vonattól, Celie, drágám. – Igen, biztosan kimerültél. Máskülönben, nem tetszett az ötlet, hogy egyedül tedd meg ezt az utat. Mondtam apádnak, hogy érted kellett volna mennie. – De hát nem voltam egyedül, mami. Dr. Holden, aki már megragadta Celia bőröndjét, s félúton járt a pénztár felé, megállt és visszafordult. Celia mögött egy férfi lépett le a vonatról kissé előrehajolva, azután kiegyenesedett. Egyik hóna alatt két óriási ananászt szorongatott. Celia mosolya kápráztató volt. – Mami, apu, szeretném nektek bemutatni Guyt.És, sose fogjátok kitalálni... jegyesek vagyunk. * Mrs. Holden az öltözőasztala előtt ült, és csatokat húzott ki gondosan a hajából. Szeme a tükörképére szegeződött, de nem látta. Mindig tudta, hogy Lottie számára nehéz idő lesz, amikor Celia elkezd kivirulni. Elkerülhetetlen volt, hogy Lottie származása egy ponton megmutatkozzék. És el kellett ismernie, Londonban úgy kivirult a lánya, ahogyan ő maga sem tudta volna elképzelni. Az ő kislánya úgy jött haza, mint egy divathölgy. Susan Holden gondosan egy porcelántégelybe helyezte a csatokat, és visszatette a tetejét. Nem szívesen ismerte el, mennyire megkönnyebbült, amiért Celia eljegyezte magát. Ráadásul olyan fiúval, akinek bizonyos pozíciója van a világ szemében. Akár azért, mert Celia boldogságának örültek, akár mert hálásak voltak, hogy mostantól „más viseli gondját”, a maga módján az egész család úgy érezte, ünnepelnie kell. (Henry, rá egyáltalán nem jellemző módon, megpuszilta az arcát. Még most is egészen átmelegedett, ha rágondolt.) De Lottie reakciója Celia híreire határozottan különös volt. Amikor a fiatalember megjelent a vonat ajtajában, úgy bámult rá, hogy az már szinte otrombaságszámba ment. Persze mindannyian megbámulták – elvégre Celia mindenkit meglepett. Mrs. Holden nem tagadhatta,

valószínűleg maga is bámult egy cseppet. Évek óta nem látott ananászt. De Lottie le nem vette róla a szemét. Mrs. Holdennek ez azért tűnt fel, mert a lány pontosan a látóvonalában állt. Meglehetősen irritáló volt. Aztán, amikor Celia bejelentette az eljegyzésüket, minden szín kifutott az arcából. Szó szerint kifutott, mintha szemmel követhető lett volna, ahogyan siklik lefelé. Teljesen tésztaszínű volt utána. Majdnem olyan, mint aki mindjárt elájul. Celia észre sem vette. Túlságosan lefoglalta, hogy a gyűrűjét mutogassa, és esküvőkről csiviteljen. Ámde Mrs. Holdennek az általános izgatottság közepette is feltűnt Lottie különös reakciója, s valami egészen halvány riadalmat érzett. Még akkor is, amikor megdöbbenve egyszersmind örömmel emésztette a lánya híreit, azon kapta magát, hogy aggodalmasan figyeli pótleányát. Talán nem is olyan meglepő ez. Hiszen Joe–n kívül soha senki mást nem fog érdekelni Lottie – gondolta a szánalom, no meg a saját lánya iránti büszkeség különös keverékével Mrs. Holden. Ezzel a bőrszínnel nem. És ezzel a háttérrel. Az arckrémes tégelyéért nyúlt, s elkezdte módszeresen eltávolítani arcáról a rúzst. Talán mégse tettük jól, hogy magunkhoz vettük. Talán nem kellett volna beavatkoznunk, békében kellett volna hagyni a londoni családjánál. Lehet, hogy reményeket oltottunk belé.

Négy – Teljesen ruhátlanok voltak. Én mondom nektek, hölgyek, majdnem elájultam. – Mrs. Colquhoun szájához kapta a kezét, mintha fájdalmat okozna nekiaz emlék. – És ráadásul pont' a tengerparti ösvénymellett. Bárki megláthatta volna őket. Az bizony lehetséges, ismerték el a szalon hölgyei, bár magukban megállapították, hogy vitathatatlanul csakis Deirdre Colquhoun bukkanhatott rá George Bernre és Julian Armand–ra, akik éppen frissítő reggeli úszásukat élvezték. Az igazat megvallva, legtöbbjük nagyon is

jól tudta, hogy az elmúlt hónapokban Mrs. Colquhoun feltűnően sokszor sétált a tengerparton, még rossz időben is. Azt azonban természetesen senki sem akarta szóba hozni, hogy ennek bármi egyéb oka lehet, mint az az óhaj, hogy Merham színvonalának fenntartásáról gondoskodjék. – Nem voltak kissé meggondolatlanok? Ebben a vízben... – El tudom képzelni, milyen kék lehetett mind a kettő – jegyezte meg mosolyogva Mrs. Ansty. Aztán észrevette, hogy ezt senki más nem tartja szellemesnek, és elhallgatott. – És tudjátok, hogy integetett nekem? A fiatal? Szabályosan ott állt, és integetett... mintha... és látni lehetett... – Mrs. Colquhoun hangja elvékonyodott, kezét még mindig a szája előtt tartotta, mintha valami szörnyűséget idézne föl. – A múlt héten énekelt ez a Mr. Armand. Csak állt a teraszon, és valami operát bömbölt. Fényes nappal. A hölgyek cicegtek. – Az hiszem, valami németet – mondta Margaret Carew, aki szenvedélyes Gilbert és Sullivan–rajongó volt. Rövid időre csönd lett. – Nos, hölgyeim – szólalt meg Mrs. Ansty –, én úgy vélem, annak a háznak a lakói határozottan kezdik lezülleszteni városunk stílusát. Mrs. Chilton letette a csészéjét. – Egyre jobban aggódom a jövő nyári vendégek miatt. Mi lesz, ha híre megy a bohóckodásaiknak? Hírnevünk van, amelyet fenn kell tartanunk. És ugyebár azt sem akarjuk, hogy a befolyásuk elterjedjen a fiataljaink között. Isten tudja, mi történhet. Elnémult a társalgás. Senki sem akarta szóba hozni a kínos esetet Lottie–val és Celiával a tengerparton. Susan Holdent azonban már túlontúl magabiztossá és boldoggá tette a lánya eljegyzése ahhoz, hogy továbbra is megfélemlítve érezze magát emiatt. – Kér még valaki egy darabka ananászt? Egy szelet dinnyét? – Feltűnt az ajtóban, majd fontoskodva sürgött–forgott a szobában, lelehajolva kis gyümölcsszeleteket kínált, melyeket gondosan koktélpálcikára tűzött és mutatós karikákban rendezett el (a Good Housekeeping magazin nagy hangsúlyt fektetett az ételek mutatós elrendezésére). – Tudjátok, elképesztő arra gondolni, milyen hosszú utat tett meg ez a gyümölcs, csak hogy itt legyen. Mondtam is Henrynek

tegnap este, „Mostanában valószínűleg több ananász van a repülőgépeken, mint ember!” – Kacagott, tetszett neki a saját szellemessége. – Gyerünk, kóstoljatok meg egy párat. – Egészen más, mint a konzervált fajta – Mrs. Ansty elgondolkodva rágcsált. – Az én ízlésemnek majdhogynem savanykás egy kicsit. – Akkor egyél dinnyét, drágám – ajánlotta Mrs. Holden. – Kellemes, enyhe aromája van. Tudjátok, Guy apja gyümölcsöt importál mindenféle elképesztő helyről. Hondurasból, Guatemalából, Jeruzsálemből. Tegnap este olyan gyümölcsökről mesélt nekünk, amilyenekről nem is hallottunk soha. Tudtátok, hogy van csillag alakú gyümölcs? – Egészen belepirult a büszkeségbe. Mrs. Ansty nyelt és összerázkódott a gyönyörűségtől. – Ó, ez a dinnye pompás! – Vinned kell egy darabot Arthurnak is. Guy mondta, hogy szól az apjának, küldjön nekünk többet is Londonból. Óriási nagyvállalata van. És Guy egyetlen gyerek, úgyhogy nagyon szép üzletet fog átvenni egy napon. Még egy kis ananászt, Sarah? Ott vannak a szalvéták, hölgyek, ha szükségetek van rá. Mrs. Chilton kimértem mosolygott, és visszautasította a második szeletet. Mindannyian örültek, hogy Susan minden baj nélkül férjhez adja a lányát, de azt már mégsem hagyhatták, hogy túlságosan el legyen telve magától. – Nagy megkönnyebbülés lehet ez neked –mondta óvatosan. Susan Holden felkapta a fejét. – Hát... annyi izgalom van a lányokkal, nemde? Mindannyian nagyon örülünk, hogy levették a válladról Celiád gondját. És drukkolni fogunk a kis Lottie–ért is. Ámbár őérte sose kellett annyira aggódnod, igaz, drágám? – Mrs. Chilton elfogadott egy Nice kekszet Virginiától, aki épp akkor lépett be a teástálcával. Mrs. Holden mosolya megint elbizonytalanodott. Mrs. Chilton hátradőlt a székén, és bátorítóan rámosolygott. – Nos, hölgyek, mit tegyünk az Árkádia-ház ügyében? Gondolkoztam... talán szép csöndben beszélni kellene velük. Olyasvalakinek, akinek súlya van, mint Alderman Elliott. De úgy vélem, meg kell mondani nekik, azoknak a bohémeknek, vagy bárminek is tartják magukat. Nem hiszem, hogy értesültek róla, hogyan is mennek a dolgok itt, Merhamben.

* Lottie az ágyán feküdt, úgy tett, mintha olvasna, próbálta nem meghallani a kintről beszűrődő nevetést. Celia és Guy a gyepen teniszeztek, látszólag ügyet se vetve a viharos szélre, sem Freddie túlbuzgó labdaszedői tevékenységére. Vádlón meredt a lapra, hiszen csaknem negyven perce ugyanarra a bekezdésre bámult. Ha megkérdezi tőle valaki, miről szól, nem tudott volna válaszolni. Ámbár ha bármi másról kérdezné valaki, hogy miről szól, arra se tudott volna válaszolni. Mert semminek sincs értelme többé. A világegyetem felrobbant, szilánkokra tört, s minden darabja rossz helyre esett vissza. Mindezt egyébként csak Lottie vette észre. Celia szemrehányó sivalkodását hallotta, majd a kiabálás hangos kuncogásba olvadt, s közben Guy kimértebb hangon magyarázott valamit. A férfi hangjában is ott bujkált egy buboréknyi nevetés, csak nem engedte ki. Lottie lehunyta a szemét, és megpróbált mélyeket lélegezni. Tudta, hogy Celia bármelyik percben felküldhet valakit, hogy megkérdezze, nem volna–e kedve lejönni és csatlakozni hozzájuk. Talán negyediknek egy páros mérkőzés komédiában, ha Freddie követeli, hogy őt is engedjék játszani. Mégis mivel magyarázhatná hirtelen ellenszenvét a tenisz iránt? Hogyan magyarázhatná meg, hogy nem akar kimenni? Mikor fog valaki rájönni, hogy ő nem egyszerűen „emberkerülő”, amivel Celia vádolta meg nevetve, és ez a hirtelen vonakodás, hogy együtt legyen a legjobb barátnőjével, nem egyszerűen egy újabb hóbort? A kilincsre akasztott új blúzra bámult. Mrs. Holden rosszallóan pillantott rá, amikor megköszönte Celiának. Lottie tudta, hogy pimasznak tartja, tudta, hogy hálásabbnak kéne lennie. Nagyon szép blúz volt. Ámde Lottie nem sokat beszélt. Mert nincs semmi, amit kimondhatna. Hogy is tehetné? Hogyan tudná megmagyarázni, hogy a legelső percben, amikor Guyra vetette a szemét, mindent, amit tudott, mindent, amiben hitt, elszívott tőle valami, mintha kirántottak volna egy szőnyeget a lába alól? Hogyan tudná megmagyarázni a ráismerés égő fájdalmát, amikor meglátta az arcát, a rádöbbenés keserű gyönyörűségét, a mélységes bizonyosságot, hogy már a csontjai is

ismerik ezt az embert? Ismerniük kellett... nem ugyanabból az emberi porcelánból voltak formálva, mint az övé? Hogyan mondhatná meg Celiának, hogy semmiképp sem mehet hozzá a férfihoz, akit úgy hozott haza, mint a vőlegényét? Mert ez a férfi Lottie–é. – Lottie! Lots! – A hang fölfelé sodródott a levegőben. Pontosan tudta, hogy így lesz. Megvárta a második felszólítást, aztán kinyitotta az ablakot. Lenézett. Próbálta Celia fölfelé néző arcán tartani a tekintetét. – Ne légy unalmas, Lots! Most nem tanulsz a vizsgákra. – Egy kicsit fáj a fejem. Majd később lemegyek. Még a hangja is más lett. – Egész nap odabent volt – mondta Freddie, aki teniszlabdákkal dobálta a ház oldalát. – Ugyan már, gyere le! Átugrunk Bardness Pointba. Elhozhatnád Joe–t. Négyesben megyünk. Gyere már, Lots, alig láttalak. Azon tűnődött, észreveszi–e Celia, hogy hamis a mosolya. Megfájdult tőle a szája sarka. – Ti csak menjetek. Alig várom, hogy elmúljon ez a fejfájás. Majd holnap csinálunk valamit. – Unalmas, unalmas, unalmas. És én még arról beszéltem Guynak, micsoda rossz hatással vagy rám... Azt hiszed, hogy füllentek, igaz drágám? – Holnap. ígérem. Lottie visszahúzta fejét az ablakból, hogy ne kelljen látnia, amikor átölelik egymást. Hasra vetette magát az ágyon. Megpróbált emlékezni rá, hogyan kell lélegezni. * Guy Pamell Olivier Bancroft Winchesterben született, ami jogilag angollá tette. Más köze nem is volt az angolsághoz. Minden vonásában – napbarnított bőrétől, amely annyira ellentétben állt a körülötte látható, többnyire sápadt angol arcokkal, laza és szerény modoráig – különbözött azoktól a fiatalemberektől, akiket Lottie és Celia ismert. A merhami férfiaktól mindenesetre. Önálló, udvarias, tartózkodó fiatalember volt, mindazonáltal magán viselte a törvényes örökös

hanyagul aranyozott fellépését, akit nem sok dolog lep meg, és aki mindig készen áll arra, hogy valami jó történik vele. Nem látszott rajta, hogy Joe gyötrődő önvizsgálatától szenvedne, sem az, hogy a többi fiú állandó ostoba versengésvágya hajtaná. Kicsit csodálkozva nézett maga köré, mintha örökösen valamilyen láthatatlan tréfán derülne, s olykor féktelenül kitört belőle a vidám nevetés. (Az a fajta ember, akire muszáj rámosolyognod, tudatta bizalmasan a férjével Mrs. Holden. Guy bizony sokszor megnevettette. Miután túlesett a sokkon, amelyet leánya váratlan eljegyzése okozott, olyan elnézően tekintett rá, mint egy elsőszülött fiúra.) Guyt éppúgy nem zökkentette ki nyugalmából a taxisofőr, mint az a kilátás, hogy hivatalosan megkéri dr. Holdentől a lánya kezét. (Eddig még nem tette meg. De hát csak néhány napot töltött a házban, és dr. Holden szörnyen el volt foglalva.) Ha egy kicsit passzív volt, egy kicsit kevésbé közlékeny, mint ahogy azt Holdenék szerették volna, ezért nem fogják elítélni – ajándék ló satöbbi. Ámbár nem kellett volna meglepődniük ezen. Guy Bancroft élete legnagyobb részét az előkelő fiúiskolák merev társadalmi szabályaitól vagy a kertvárosi társadalmi köröktől távol, szabadon töltötte. Egyetlen gyermek lévén úgy nőtt föl, mint az apja igazi (az ő vicce) szeme fénye. Egy angol internátusban töltött rövid, sikertelen időszak után, visszaölelték a család kebelére, és a poggyászukkal együtt cipelték trópusról szubtrópusra, ahogyan idősebb Guy Bertrand Bancroft – előrelátóan felismerve a hiányt szenvedő britek étvágyát a nem őshonos gyümölcsökre –, gyorsan fölépítette importüzletét, csatornákat keresve, hogy növekvő déligyümölcs–szenvedélyüket kielégítse. Guy a továbbiakban a Karib–szigetek hatalmas gyümölcstermelő birtokain kószálva töltötte gyermekkorát, amelyekre apja kezdetben támaszkodott. Átkutatta az elhagyatott partokat, barátkozott a fekete munkások gyerekeivel, olykor–olykor tanult is házitanítóktól, ha az apjának eszébe jutott, hogy felfogadjon egyet. Guynak nincs szüksége formális oktatásra, kiáltotta idősebb Bancroft. (Szeretett felkiáltani. Ez megmagyarázhatja, miért volt Guy meglehetősen csöndes.) Mi jót tett neki 10664, meg a többi valaha is? Kit érdekel, hány felesége volt VIII. Henriknek? (A király maga is alig tudta számon tartani őket.) Mindent, amit ő tanult, a Kemény Ütések Iskolájában tanulta. Diplomáját (Guy anyja ezen a ponton tréfásan felhúzta egyik szemöldökét) az Élet 4

A normann hódítás kezdetét jelző hastingsi ütközet éve.

Egyetemén szerezte. A fiú sokkal többet tanul, ha hagyják szabadon kóborolni. Több földrajzot – összehasonlítani és szembeállítani Közép– Kína teraszos termőföldjeit Honduras végtelen, szabad, mezőgazdasági területeivel –, több politikát, többet a valódi emberekről, hitekről, kultúrákról. Matematikát tanulhat a könyvelőktől. Biológia – minek, nézd meg a rovarvilágot! De mindnyájan tudták az igazi okot. Idősebb Guy szerette a gyereket maga körül látni. A későn jött, régóta várt fiú mindent jelentett számára, amit valaha kívánt. Nem értette azokat a szülőket, akik dohos, öreg magániskolákba küldték csemetéiket, ahol sznobizmust tanulnak, és fapofát vágni, és valószínűleg homokosok lesznek... „Igen, drágám. – Ilyenkor Guy anyja határozottan félbeszakította. –Azt hiszem, pontosan értjük, mire gondolsz.” Guy mindezt a családi étkezések során mesélte el. A homokosságról szóló részt kihagyta, ezt azonban Celia elmondta Lottie–nak, amikor az ágyban fekve beszélgettek a sötétben. Mármint Celia beszélt. Lottie megpróbált úgy tenni, mintha aludna –sikertelenül –, mert azt hitte, csakis úgy őrizheti meg józan eszét, ha Guy megmarad ábrándképnek, és nem ölt számára igazi emberi testet. Nem csak ők beszélgettek Guyról. Mrs. Holdent egészen megzavarta az a könnyedség, mellyel a fekete barátait említette. Később többször is megkérdezte dr. Holdentől, mit gondol, helyén való–e az ilyesmi. – Most meg miért aggodalmaskodsz, asszony? –kérdezte ingerülten dr. Holden. – Hogy járványos? –Amikor Mrs. Holden arca megnyúlt, s az ilyen ügyekben szokásos időtartamon túl is sértődött maradt, végül azt mondta neki, hogy arrafelé másként vannak a dolgok. A fiúnak valószínűleg nem sok alkalma adódott, hogy magafajta gyerekekkel találkozzék. És azon kívül, Susan, változnak az idők. Gondolj a bevándorlásra. (Inkább az újságját szerette volna békében elolvasni.) – Nos, én csak azon tűnődöm, nem vall–e némi... lazaságra ez a szülei részéről. Miképpen várhatjuk el, hogy egy gyermek úgy nőjön fel, hogy megtanulja mi, micsoda, ha csak a... személyzettel keveredik? – Akkor figyelmeztess, hogy küldjem el Virginiát. – Micsoda? –Nos, nem tűrhetjük, hogy Freddie és Sylvia beszélgessen a cselédlánnyal. Vagy igen?

– Henry, te szándékosan értetlenkedsz. Biztos vagyok benne, hogy Guy családja merőben kifogástalan. Mindössze arra gondolok, hogy... a neveltetése egy kicsit... szokatlannak tűnik. Ez minden. – Susan, Guy remek fiatalember. Nincsenek tikjei, nincs nyilvánvaló testi fogyatékossága, az apja rendkívül gazdag, és ki akarja venni a kezünkből a mi rakoncátlan, szeleburdi lányunkat. Felőlem akár úgy is nevelhették, hogy bongódobokon játszott, és emberfejeket evett ebédre. Mrs. Holden nem tudta, nevessen–e vagy elszörnyedjen. Henry humorérzékét néha nem volt könnyű követni. Lottie minderről mit sem tudott. Az étkezések alatt legtöbb idejét azzal töltötte, hogy elszántan a levesére összpontosította figyelmét, vagy azért imádkozott, hogy senki se akarja bevonni a beszélgetésbe. Nem mintha oka lett volna az aggodalomra. Mrs. Holdent teljesen lefoglalta, hogy a családjáról faggassa Guyt, no meg arról, milyennek találja anyja az életet ismét Angliában. Időnként dr. Holden is feltett egy–egy kérdést. Milyen valószínűséggel érintheti Guy apját a földreformok körüli zűrzavar Guatemalában, és valóban változásokat jelent–e a hidegháború a tengerentúli kereskedők számára? Mivelhogy túlságosan nehéz volt a közelében lenni. Túl kemény hallani a hangját. (Mikor hallotta ezt a hangot? Mert hallania kellett korábban is, hiszen magába a lelkébe volt belevésve a csengése.) A férfi közelsége olyannyira összezavarta a gondolatait, hogy biztos volt benne, el fogja árulni magát. Alig észrevehetően édes illata – mintha még mindig tulajdon testén hordaná a trópusokat –, az egykor ismerős szavak fölött is botladozóvá tette a lány nyelvét. Biztonságosabb volt tehát nem nézni rá. Biztonságosabb, ha nem látja azt a gyönyörű arcát. Biztonságosabb, ha nem kell figyelnie, hogyan teszi Ceiia birtokló mozdulattal a vállára a karját, hogyan simítja meg szórakozottan a haját. Biztonságosabb távol maradni. Biztonságosabb távol maradni. – Lottie? Lottie? Már háromszor kérdeztem, kérsz–e babot. Ki kell öblíttetni a füledet? – Köszönöm, nem – suttogta Lottie, és azon igyekezett, hogy a szíve ne ugorjon ki a mellkasából. A férfi ránézett egyszer. Egyetlenegyszer, amikor ő a peronon állva megdermedt, és csaknem leterítette a saját reakciója fölötti döbbenet. Amikor a szemük találkozott, Guy pillantása úgy fúródott belé, mint akár egy puskagolyó.

* – Ez egy D. – Nem, nem, rossz irányból nézed. Lehet akár G is. – Ó, igazán, mami. Nem lehet így csalni. – De igazán, drágám. Nézd csak. Ez valóban egy G. Hát nem remek? Lottie bement a konyhába egy pohár tejért. Már több napja nem evett rendesen, émelygett, és remélte, a tej majd megnyugtatja a gyomrát. Nem gondolta, hogy ott találja Celiát és az anyját, amint a válluk fölött merőn néznek a konyhakőre. Mrs. Holden szokatlanul vidám volt. Lottie lépteinek hangjára fölnézett, s egy nála ritka, felszabadult mosollyal fogadta. – Én... én csak egy kis tejért jöttem. – Figyelj, Lottie. Gyere ide. Ebből a szögből, ez éppen olyan, mint egy G. Nem gondolod? – Jaj, mami – Celia most már hangosan nevetett. Haja arany pászmákra bomlott, s az egyik megtapadt az arcán. Lottie a konyhakőre bámult. Egy almahéjat látott, amelyet gondosan, egyetlen hosszúkás csigavonalban hámoztak le, s amely most szabálytalan ívben hevert a lába előtt. – Kifejezetten G. –Nem értem – mondta összevont szemöldökkel Lottie. Mrs. Holden mindig összeszidta Virginiát, ha ételdarabkákat hagyott a földön. Az ilyesmi odacsalja a kártevőket. – G, mint Guy. Ennél világosabbat nem is láttam – mondta határozottan Mrs. Holden, majd lehajolj és fölkapta az almahéjat. Az arca enyhén megrándult közben, még mindig túl szoros fűzőt viselt. – Meg fogom mondani Guynak, hogy D volt. Félelmetesen féltékeny lesz. Lots, kit ismerünk, akinek D–vel kezdődik a neve? Jóformán sohasem látta Celiát és az anyját együtt nevetni. Celia azt szokta mondani, hogy az ő anyja a legidegesítőbb nő a földön. Lottie most úgy érezte, mintha barátnője valami új klubhoz csatlakozott volna, mintha azok ketten továbbmennének, és őt hátrahagynák. – Elviszem a tejemet.

– Elvis the Pelvis5 – kántálta Freddie, aki, kezében egy kibelezett régi karóra darabjaival, belépett a konyhába. – D–t mondtam, te kis hülye. – De Celia ezt szeretettel ejtette ki a száján. Nem csoda, ha kedves mindenkihez, gondolta Lottie. Én is az lennék. – Képzeld, mami, Guy azt mondja, hogy a fülem olyan, mint egy gyöngyházkagyló. – Vécékagyló – rikkantotta Freddie, és visított a röhögéstől. – Aú! – D mint Délsziget. D mint Daliás. Egy kicsit álmodozó is, igaz, mami? Néha szeretném tudni, hol jár az esze. Csináljunk egyet neked is, Lottie? Lehet, hogy J–re sikerül... sose tudhatja az ember... * – Nem tudom, mi ütött ebbe a lányba – mondta Lottie távolodó merev hátának Mrs. Holden. – Lottie mindig Lottie marad. Nem lesz vele semmi baj. Valamiért fúj. – Celia hátrasimította a haját, és ellenőrizte a kandalló fölötti tükörben. –Tudod mit? Csinálj nekem még egyet. Ott, azzal a zöld almával. Most egy élesebb kést használunk. * Állást ajánlottak neki a Shelford cipőüzletben, a Korzó túlsó végén. Lottie elfogadta. Nem azért, mert szüksége volt rá – dr. Holden azt mondta, nyugodtan várhat egy darabig, amíg eldönti, mit akar –, hanem mert heti három napot a cipőboltban tölteni sokkal könnyebb volt, mint Holdenék–nál lenni. És nem lehetett eljutni az Árkádia-házba. Kémekkel volt tele a város, akik csak arra vártak, hogy elriasszanak bárkit, aki a Bűn Háza felé merészkedett. Guy majdnem egy hétre elutazott, és ebben a rövid időszakban Lottie megint tudott levegőt venni, és többé–kevésbé sikerült normálisnak látszania. (Celiát szerencsére úgy körülvette az ő kis, szerelemből fújt 5

Pelvis =s csípő. Prestley jellegzetes mozgásáról gyártott korabeli szóvicc.

buborékja, hogy nem igazán kérdezett rá azokra az esetekre, amelyeket Mrs. Holden „Lottie epizódjaiként” emlegetett.) De azután Guy visszatért. Apja azt tanácsolta neki, „vakációzzon, szórakozzon egy kicsit”, mielőtt megkezdi pályafutását a családi vállalkozásban. És Lottie, aki már fizikailag meggörnyedt a vágy súlya alatt, amelyet mindenhová magával cipelt, próbálta felerősíteni magát, hogy még többet elbírjon. Tovább romlott a helyzet, mert a férfi most náluk lakott. Szállást akart keresni, meg is kérdezte Holdenékat, van–e olyan hely, amelyet előszeretettel ajánlanának, például annak a Mrs. Chiltonnak a panziója, de Mrs. Holden hallani se akart erről. Már előkészített számára egy szobát a Woodbridge Avenue–n. A ház legvégén. Saját angol vécével. Úgyhogy semmi szükség éjszakai mászkálásra a házban, igaz? („Nagyon bölcs dolog, kedvesem –mondta Mrs. Chilton. – Az ember sose tudja, mire képesek a hormonok.”) De arról szó sem lehetett, hogy ne náluk szálljon meg. Az idősebb Mr. Bancroft látni fogja, hogy ez egy vendégszerető család. Amelyiknek szép, nagy háza van. Olyan fajta család, ahová egy fiatalember számára határozottan kívánatos beházasodni. És a hatalmas láda egzotikus gyümölcs is, amelyet kosztpénz fejében küldött minden héten, mi tagadás, jól jött. Semmi értelme, hogy annak Sarah Chilton legyen a címzettje. És hetenként háromszor Lottie megadóan leballagott a dombról, át a városi parkon, és felkészült még egy napra, amikor negyvenegyes lábakat kell harminckilenc és feles Mary Jane cipőkbe gyömöszölnie, és azon tűnődött, meddig lehet még képes ekkora fájdalomban és vágyakozásban élni. Joe nem jött. Csaknem tíz nap kellett hozzá, hogy észrevegye. * Úgy döntöttek, levelet írnak. Meghívót. Több módja is van annak, hogy az ember konfrontáció nélkül vegyen rá valakit arra, hogy azt tegye, amit ő akar, mondta Mrs. Holden. És Mrs. Holden nagyon szerette volna elkerülni a konfrontációt. A szalon hölgyei udvarias levelet fogalmaztak Mrs. Julian Armandnak. Megkérdezték, volna–e kedve csatlakozni hozzájuk, elfogyasztani velük néhány frissítőt, ismerkedni egy kicsit a helyi társasággal. Örömükre szolgálna, írták, egy

művészetrajongó–társat körükben üdvözölni. Az Árkádia-ház lakói hagyományosan fontos szerepet játszottak a város társadalmi és kulturális életében. (Ez az utolsó kitétel szigorúan véve nem volt igaz, de ahogy Mrs. Chilton mondta, ez után bármelyik asszony, aki legalább annyit ér, mint amennyit megeszik, kötelességének fogja érezni, hogy megjelenjék.) – Ezt szépen mondtad – ismerte el Mrs. Colquhoun. – Több módja is van annak, hogy megnyúzzunkegy macskát – jegyezte meg Mrs. Chilton. * Lottie éppen kifelé indult, amikor Mrs. Holden elcsípte. Éppen Joe– ékhoz indult. Túlságosan hosszú időt töltött el a maga privát purgatóriumába zárva, s úgy döntött, jólesne bármilyen kikapcsolódás, még akkor is, ha az Joe odaadásának ismételt, ünnepélyes kinyilvánításaival jár. Lehet, hogy mostanra egy kicsivel több együttérzés alakult ki benne a fiú iránt. Végül is elég nyers és váratlan beavatást kapott a viszonzatlan szerelem fájdalmába. – Lottie, te vagy az? Lottie megállt a folyosón, és alig hallhatóan sóhajtott. Kevés dolog volt, amit meg nem tett volna azért, hogy ne mutogassák a szalonban. Gyűlölte azt a szánakozó megértést az arcukon, a szótlan, együtt érző felismerést, hogy helye egyre bizonytalanabb a Holden háztartásban. Talán szeretne valami biztosabb állást szerezni, mondta most már nem egyszer Mrs. Holden. Menjen talán egy szép áruházba. Colchesterben gyönyörű áruház van. – Igen, Mrs. Holden? – Be tudnál jönni, kedvesem? Egy szívességet kell kérnem tőled. Lottie határozatlanul s a várakozásteljes arcokra őszintétlenül mosolyogva lassan belépett a szalonba. A szoba, melynek hőmérsékletét természetellenesen megemelte az újonnan beszerelt gázfűtés, mintha felpuffadt volna a pállott púder és Coty krémparfüm túlhevített illatától. – Éppen lefelé indultam a városba – mondta. – Igen, drágám. Csak azt szeretném, ha útközben elvinnél nekem egy levelet.

Tehát erről van. szó. Lottie megnyugodott. Megfordult és indulni akart. – A színésznő házába. Tudod melyik az. A lány visszafordult. – Az Árkádia-ház? – Igen, drágám. Egy meghívót. – De hát azt mondta, ne menjünk oda. Azt mondta, teli van... – elhallgatott, igyekezett pontosan felidézni, hogyan is fejezte ki magát Mrs. Holden. – Igen, igen, teljesen tudatában vagyok, mit mondtam. A dolgok azonban haladtak azóta, és úgy határoztunk, hogy Mrs. Armand jobb belátásához apellálunk. – Rendben – mondta Lottie, és átvette a feléje nyújtott borítékot. – Viszontlátásra. – Ugye, nem engeded egyedül odamenni. – Ez Deirdre Colquhoun volt. Susan Holden körülpillantott. Egy pillanatra csönd lett. A hölgyek egymásra néztek. – Valóban nem mehet egyedül. – Valószínűleg igaza van, drágám. Azután, hogy... Jobb lenne, ha valaki mással menne. – Tökéletes biztonságban leszek – mondta nem minden ingerültség nélkül Lottie. – Igen, drága. De el kell fogadnod, hogy van néhány dolog, amit az idősebbek jobban tudnak. Hol van Celia, Susan? – A haját ment berakatni – felelte Mrs. Holden, aki kezdett idegesnek tűnni. – Aztán megnéz néhány esküvői tanácsadó könyvet. Legjobb az ilyesmire felkészülni. – Már pediglen egyedül nem mehet – jelentette ki Mrs. Colquhoun. – Itt van Guy – kockáztatta meg Mrs. Holden. – Akkor küldd el vele a fiút. Mellette biztonságban lesz. – Mrs. Chilton elégedettnek látszott. – G... Guy? – dadogta elvörösödve Lottie. – A dolgozószobában van. Eredj és hívd ide, drágám. Minél előbb elmész, annál előbb érsz haza. Amellett Guynak is jót tesz, ha kimozdul. Egész délelőtt idebent ragadt Freddie–vel. Szegény fiú, nagyon türelmes – tette hozzá magyarázatképpen.

– D... de én kiválóan megleszek egyedül. – Most szörnyen barátságtalan vagy, Lottie –mondta Mrs. Holden. – Szavamra, ez minden, amit tehetek, hogy kirángassam a szobájából. Nem találkozik már a barátjával, Joe–val sem. Szegény Celia is alig tudja kicsalni... Ugyan, Lottie. Próbálj már egy kicsit udvarias lenni, volnál szíves? – Mrs. Holden kiment, hogy megkeresse Guyt. – Hogy állsz a munkával, drágám? Jól megy? Mrs. Chiltonnak kétszer is meg kellett kérdeznie. – Kitűnően – felelte Lottie, és kétségbeesetten próbált odafigyelni, mivel ezt bárdolatlansága újabb példájának fogják tekinteni. – Be kell majd mennem téli cipőkért. Határozottan szükségem van néhány párra. Jöttek már szépdarabok, Lottie? Olyan kis bundabéléses? Ó, istenem, Guy most be fog jönni a szobába. És beszélnie kell vele. – Lottie? – Azt hiszem, még mindig szandálokat árulunk –suttogta. Mrs. Chilton felvonta egyik szemöldökét, és Mrs. Anstyre nézett. – Majd a hét vége felé beszaladok. Sikerült elhagynia a szobát anélkül, hogy a férfira nézzen. Üdvözlésként futólag biccentett a „helló”–jára, majd az idősebb nők nyugtalan összenézeseiről mit sem sejtve, tekintetét határozottan a padlóra szögezte. Most azonban, hogy házon kívül voltak és gyors léptekkel haladtak az úton, Lottie égetően szorult helyzetben találta magát. Kétségbeesett vágyat érzett, hogy elfusson Guytól, ám kínozta a gondolat, hogy faragatlannak és tyúkeszűnek fogja tartani. Kezét zsebre vágva, fejét a széllel szemben mélyen lehajtva arra összpontosított, hogy egyenletesen lélegezzen. Jóformán képtelen volt bármi másra gondolni. Nemsokára elmegy, mondta magában, mint egy mantrát. És akkor mindent visszakényszeríthetek a rendes kerékvágásba. Úgy kapaszkodott ebbe a feladatba, hogy percekbe telt, mire meghallotta: – Lottie? Lottie, hej, lassíts már egy kicsit. Megállt és hátrapillantott, remélve, hogy a haját csapkodó szél elrejti az arcát elfutó pírt. A fiú kinyújtotta a karját, mintha le akarná lassítani. – Sietnünk kell?

Volt a hangjának valami enyhe lejtése, mintha azok az oldott beszédű, könnyűléptú tájak, ahol a gyermekkorát töltötte, leolvasztottak volna róla minden szögletet. Gördülékenyen mozgott, mintha már magában a mozgásban örömét lelné, mintha számára nem lennének fizikai akadályok. Lottie valami válasz után kutatott. – Nem – mondta. – Bocs. Továbbmentek, most lassabban, csöndben. Lottie bólintással üdvözölt egy szomszédot, aki mindkettőjüknek kalapot emelt, és megjegyezte: – Szeles időnk van. – Ki volt ez? – Csak Mr. Hillguard. – Az, amelyik a kutyával van? – Az Mr. Atkinson. – Égett az arca. – Neki bajusza is van. Bajusz. Bajusz, szidta magát. Ki az ördög figyel egy ember bajuszára? Amikor fölfelé indultak a dombra, az Árkádia felé, megint gyorsítani kezdett. Istenem, add, hogy hamar vége legyen! Jusson eszébe valami elintézni való a városban. Kérlek, hagyjanak engem békén. – Lottie? Lottie megállt, könnyeit nyelte, kezdte enyhén hisztérikusnak érezni magát. – Lottie, légy szíves, várj. A lány megfordult. Most nézte meg rendesen másodszor. Ott állt előtte: hatalmas gesztenyebarna szemek túlságosan jóképű ábrázatba foglalva. Zavartan. Félig mosolyogva. – Megbántottalak valamivel? – Tessék? – Fogalmam sincs, mit tettem, de szeretném tudni. Hogyhogy nem tudod? Hogy lehet, hogy nem látod? Nem látod bennem, amit én látok tebenned? Várt egy kicsit, mielőtt válaszolt. Hátha ő is... De nem. Lottíe legszívesebben elbőgte volna magát keserűségében. – Nem tettél semmit – mondta, és újra elindult, hogy Guy ne lássa, milyen erővel harapja be az arcát. – Hé. Hé. – A fiú megragadta a ruhaujját.

Lottie elrántotta a karját, mintha megégette volna az érintés. – Kerülsz engem, amióta idejöttem. Valami bizarr dolog ez énmiattam meg Celia miatt? Tudom, hogy mindig közel álltatok egymáshoz. – Természetesen nem – felelte dühösen Lottie. – Most már menjünk tovább. Ma nagyon sok dolgom van. – Nem értelek – jött a háta mögül a hang. – Úgy tűnik, az időd java részében a szobádban kuksolsz. Lottie nagy gombócot érzett a torkában. Szinte fojtogatta. Szemét szúrták a könnyek. Istenem, segíts, hogy elmenjen. Kérlek! Méltánytalanság ezt tenni velem. Guy azonban már megint mellette haladt. – Tudod, hogy emlékeztetsz valakire? – Ezúttal nem nézett a lányra. Csak kitartóan lépkedett az oldalán. – Most nem jut eszembe, hogy kire. De rájövök. Ez az a ház? Szélárnyékba kerültek, a nap elárasztotta melegével Lottie hátát. Kevésbé szaporán lépkedett fölfelé a felhajtón, a murva recsegett a lába alatt. Már a fél utat megtette a házig, amikor ráébredt, hogy nem hallja Guy lépteit. – Hűha! – A férfi hátralépett, kezét szeme fölé tartva hunyorított a napfényben. – Ki lakik itt? – Adeline. És a férje, Julian. Meg a barátaik közül néhányan. – Nem olyan, mint egy angol ház. Olyan, mint azok a házak, amelyek közt felnőttem. Remek. – Szélesen mosolyogva ment a ház felé, félrebillentett fejjel fel–felnézett a kajütablakokra, a hófehér homlokzatra. – Tudod, én nem rajongok az angol házakért. Se a hagyományos viktoriánus típusért, se azért a sok Tudor utánzatért. Nekem valahogy sötétnek és levegőtlennek tűnnek. Még Celia családjának a háza is. Ez sokkal inkább kedvemre való. – Nekem tetszik – mondta Lottie. – Nem hittem volna, hogy ilyen házak is vannak ideát. – Mennyi ideje annak, hogy itt laktál? Guy elgondolkozva ráncolta a szemöldökét. – Cirka húsz éve. Hatévesforma lehettem, amikor először hagytuk el Angliát. Bemegyünk? Lottie a kezében tartott borítékra nézett.

– Nem is tudom. Azt hiszem, egyszerűen bedobhatnánk a levélszekrénybe... Vágyakozva nézte az ajtót. Csaknem két hete már, hogy itt járt. Celia nem akart eljönni vele. „Ó, az a népség – mondta lenézően. – Egy csomó unalmas aszociális alak. Londonba kellene jönnöd, Lots. Egy igazi jót mulatni. Talán összeismerkedsz valakivel.” – Nem akarják, hogy szeressem őket – magyarázta. – Az embereket, akik itt laknak. De én kedvelem őket. Guy ránézett. – Akkor menjünk be. Frances nyitott ajtót, nem Marnie. – Marnie elment – magyarázta, és visszafelé indult a folyosón, kezéről halpikkelyeket törölgetve egy csálén álló fehér köténybe. – Itt hagyott minket. Igazán kellemetlen. Egyikünk sem különösen jó a háztartási dolgokban. Nekem kéne elkészíteni a halat vacsorára. Förtelmes felfordulást csináltam a konyhában. – Ő Guy – mondta Lottie, de Frances csak intett. Túl sok látogató jött az Árkádiába ahhoz, hogy érdemes legyen szabályszerűen bemutatni valakit. – Adeline kint van a teraszon. A freskónkat készül megtervezni. Mialatt Guy a házat szemlélte, Lottie óvatos pillantásokat vetett a profiljára. Mondjál valami rémeset, szuggerálta. Légy barátságtalan Francesszel. Ábrándítsd ki magadból. Kérlek. – Miféle hal? – kérdezte Guy. – Pisztráng. Iszonyatos, síkos jószágok. Szanaszét repültek a konyhában. – Akarja, hogy megpróbálkozzam vele? Elég jártas vagyok a halbelezésben. Frances megkönnyebbülése csaknem tapintható volt. – Ó, megtenné? – mondta, és beterelte Guyt a konyhába, ahol két selymes szivárványos pisztráng vérzett a fehérített faasztalon. – Nem tudom, miért ment el. De mindig haragudott ránk valamiért. A végén már kifejezetten féltem tőle. Mogorva vénasszony. – Kedvezőtlen véleménnyel volt rólunk. A háztartásunkról. –Adeline jelent meg az ajtóban. Hosszú, finoman pliszírozott fekete szoknyát viselt fehér blúzzal és fekete nyakkendővel. Mosolygott, a szeme

Guyon. – Azt hiszem, kellemesebben érezte volna magát valami... egy kicsit tradicionálisabb helyen. Új vendéget hoztál nekünk, Lottie? – Ő Guy – mondta Lottie. Azután kényszerítette magát, hogy hozzátegye: – Celia vőlegénye. Adeline pillantása Guyról a lányra villant, majd vissza. Rövid szünetet tartott, mintha fontolgatna valamit, azután köszöntésképpen fölemelte a kezét. – Nagyszerű, hogy megismerkedtünk, Guy. És gratulálnom kell. Rövid szünet. – Úgy látszik, sose tudunk hosszabb ideig megtartani egy házvezetőnőt. Ez a kés jó lesz? Nem valami szörnyű éles. – Frances föltartotta az összevérezett kést. Guy ellenőrizte a pengét a hüvelykujjával. – Nem csoda, hogy vesződsége van vele. Körülbelül annyira éles, mint egy vajazó kés. Van fenőacélja? Kiélesítem magának. – Azt hiszem, szereznünk kell valaki mást – mondta Frances. – Sose gondolunk olyasmire, mint a késélesítés. – Szórakozottan megdörzsölte az arcát, észre se vette, hogy összemaszatolja vérrel. – Jaj, olyan unalmas személyzetet keresni. –Adeline egy pillanatra rosszkedvűnek látszott. Kezét színpadiasan a homlokához emelte. – El se tudom képzelni, mi lenne a megfelelő kérdés, amit föl kéne nekik tenni. És soha nem ellenőrzöm, hogy jól végzik–e a dolgukat. Még csak azt se tudom, mit kellene csinálniuk. – És mindig az a vége, hogy ők dühösek miránk – tette hozzá Frances. – Személyzetre van szükségük, aki irányítja a személyzetüket – jegyezte meg Guy, aki gyakorlott, lendületes mozdulatokkal élesítette a pengét a bal kezében tartott hosszú fenőacélon. – Tudja, magának igaza van – mondta Adeline. Óhatatlanul megkedvelte Guyt, gondolta Lottie. Megfigyelte, hogy Adeline ezt a mosolyt azoknak az embereknek tartogatja, akik mellett úgy érzi, elengedheti magát. Elég régóta ismerte már, hogy felismerje a másik fajtát, mikor a szája sarka megemelkedett, de a szeméig nem ért el a mosoly. Lottie mindeközben – a fémre lecsapó fém rendszeres, metronómszerű zajától, Guy napbarnított karjának ismétlődő felvillanásától hipnotizálva –, meredten bámulta a férfit. Olyan szép volt: bőre szinte fényezettnek tűnt, az ablakokon beáradó fény

visszasugárzott arccsontja sima felületéről. Ódivatúan hosszú haja sötétarany rétegekben hullott alá, a gallér felé kicsit sötétebben, mintha alul dús titkokat rejtegetne. A bal szemöldökében, ahol a szemöldökcsonttal találkozott, több fehér szőrszál is volt, alighanem valami baleset maradványa. Fogadok, hogy ezt Celia nem vette észre – gondolta szórakozottan Lottie. – Fogadok, hogy felét se látja azoknak a dolgoknak, amiket én látok. Adeline látta. Lottie ábrándjaiba merülten is megérezte az asszony pillantásának hevét, s amikor megfordult, hogy találkozzék a tekintetük, úgy elpirult, mintha valami vétségen kapták volna. – És hol van ma Celia? – A haját ment rendbe hozatni. Mrs. Holden kérte meg Guyt, hogy jöjjön velem. – Nem akarta ilyen védekezően mondani. Adeline azonban csak bólintott. – Íme! – Guy föltartotta az egyik pisztrángot. Leöblítve és kibelezve, gyászosan lógott lefelé a farkánál fogva. – Mutassam meg, hogyan kell a másikat kibelezni? – Jobban örülnék, ha inkább megcsinálná helyettem – mondta Frances. – Magának kábé tizedannyi időbe telik. – Boldogan – felelte Guy. Miközben Lottie azt figyelte, hogyan hasítja föl óvatosan a csillámló hasat fejétől a farkáig, eleredtek a könnyei. * A teát, amelyet Lottie készített el, kint itták meg a teraszon. Frances valóban kétségbeejtően nem értett a háztartáshoz. Az első főzetet elfelejtette leszűrni, így a tejet fekete tealevelek tarkították. A másodikból a teát felejtette ki, s amikor erre szelíden rámutattak, úgy festett, mindjárt sírva fakad. Adeline ezt mulatságosnak tartotta, és bort kínált helyette. Lottie azonban, aki aggódott, nehogy Guy rosszat gondoljon róluk, elhárította a kínálást, és magára vállalta a teakészítést. Örült, hogy addig is egyedül lehet. Úgy érezte, sistereg az elektromosságtól, és képtelen megszabni az áram irányát. Amikor megjelent, kezében a tálcával s rajta a különféle készletekből való csészékkel, Adeline épp a freskójuk kezdeteit mutatta Guynak.

Lottie legutóbbi látogatása óta, különös vonalak kezdtek megjelenni a fehér felszínen, egymást oldalba bökdöső sziluettek a fal hosszában. Guy, éppen végigfuttatta szögletes végű ujját az egyik vonalon. Nyitott gallérja hátracsúszott, s látni engedte barnára sült tarkóját. – Te itt vagy, Lottie. Nézd, jó messzire tettelek George–tól, nem akartam, hogy megbántson. Tapintatlan ember – mondta Adeline. – Tele van a feje az orosz gazdasággal meg ilyesmikkel. Ezek, úgy látszik, nem sok helyet hagynak az empátiának. Guy alsókarját apró, aranyló szőrszálak borították, finomak, mint egy lepkeszárny pihéi. Lottie mindegyiket látta, külön–külön. – Azt akarom, hogy vigyél valamit, Lottie. Talán egy kosarat. Mert ha megdöntelek egy kicsit, látszani fog a hajlékonyságod. És azt akarom, hogy a hajad szabadon omoljon alá, akár egy lepel. – Frances mereven nézte a vázlatot, mintha annak semmi köze se volna a valóságos Lottie–hoz. – És egzotikus színekbe fogunk öltöztetni. Valami ragyogóba. Valami nagyon nem angolba. – Olyasvalamibe, mint egy szári. – A lányok itt sokkal unalmasabb színekbe öltöznek, mint ott, ahol felnőttem – mondta megfordulva Guy, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe. – Itt mintha mindenki barnát meg feketét viselne. Amikor a Karib–szigeteken éltünk, mindenki pirosat hordott, élénk kéket vagy sárgát. Még én is. – Elvigyorodott. – A kedvenc ingemnek hatalmas, ragyogó sárga nap volt a hátán. Sugarai egészen a vállamig értek. Lottie óvatosan az asztalra helyezte a tálcát, hogy ne csörömpöljenek az edények. – Azt hiszem, pirosba kell öltöztetnünk Lottie–t. Vagy talán smaragdzöldbe – mondta Adeline. –Olyan páratlan szépségű a mi kis Lottie–nk, és mindig elrejtőzik. Örökösen láthatatlanná teszi magát. Küldetésem van – avatta bizalmába Guyt, szinte meghitten suttogott a fülébe. – Meg kell mutatni ennek a városnak, hogy Lottie az egyik legértékesebb drágaköve. Lottie égető haragot érzett Adeline iránt, a gyanú fullánkját, hogy gúnyolódnak rajta. De senkit sem látott nevetni.

Guyt mintha nem is zavarta volna Adeline viselkedése. Visszavigyorgott rá, azután lassan Lottie felé fordult. És akkor valóban ránézett, mintha igazán látná. A két, figyelmesen rászegeződő szempár, Guyé és Adeline–é, úgy kibillentette a lelki egyensúlyából Lottie–t, hogy nem tudta tovább türtőztetni magát. – Nem csoda, ha nem kapnak személyzetet. Ez a hely egy disznóól! Ki kell takarítani! Senki se fog jönni, ha nem rakják rendbe. – Felugrott, üres borosüvegeket meg újságokat vitt át a teraszon, régóta üresen álló borospoharakat szedett össze, és senkinek sem volt hajlandó a szemébe nézni. – Lottie! – hallotta Adeline szelíd hangját. – Nem kell ezt csinálnod, Lottie – mondta Frances. – Ülj le, drágám. Épp most készítettél nekünk teát. Lottie elviharzott mellette, félrelökve kinyújtott kezét. – De kosz van. Egyes helyeken kimondottan kosz van. Nézzék, egy kis karbolsavra van szükség. Vagy valamire. – Egymás hegyén–hátán buktak ki belőle aszavak. Bement a házba, papírhalmokat söpört le mániákusan asztalokról, függönyöket rángatott. – Nem fognak másképp új házvezetőnőt kapni. Senki se fog ide jönni. Így nem lehet élni. Így nem lehet élni! Hangja megtört az utolsó szavaknál, és már futott is, végig a folyosón, ki a főbejáraton a ragyogó délutáni napfénybe, nem törődve a többiek zavart kiáltozásával a háta mögött. * Guy a kertben talált rá. Ott ült a kis tó mellett szerencsétlenül, háttal a ház patinás tégláinak, és apró kenyérdarabkákat dobált a zavaros vízbe. Közeledtére körbepillantott, felnyögött, és túlságosan barnára sült kezébe temette arcát. A férfi azonban nem szólt semmit. Szó nélkül leült mellé, egy tányért adott a kezébe, s miközben Lottie lopva felpillantott rá a haja alól, nagy, pirosló gyümölcsöt varázsolt elő a könyökhajlatából. Míg a lány rácsodálkozott az ismeretlen formára, és kíváncsisága felülkerekedett zavarán, Guy elővett a zsebéből egy bicskát, és elkezdte hosszában bemetszeni a gyümölcs húsát.

Feladatában elmélyedve, leválasztotta a héj szabályos negyedeit, s gondosan lefelé nyomva a kést, leemelte a húst a magról. – Mangó – mondta és adott neki egy darabot. –Ma érkezett. Kóstold meg. Lottie lenézett a nedves, pirosló húsra. – Hol van Celia? – Még mindig a fodrásznál. Az emeleten Freddie sírt. Odahallatszott dühös, gyerekes zokogása, melyet időnként fojtott hangú tiltakozások szakítottak meg. Lottie figyelmesen nézte Guy arcát. – Mihez hasonlít az íze? – A férfi ujjainak gyümölcsillata volt. – Jó dolgokhoz. – Guy fölemelt a tányérról egy darab mangót. Odatartotta Lottie szája elé. – Tessék. Lottie habozott. De már nyitva volt a szája. A gyümölcs húsa sima és édes volt. Az íze parfümös. Hagyta szétolvadni a nyelvén, belefeledkezett a zamatába, lehunyta a szemét, hogy jobban elképzelhesse a meleg, idegen országokat, ahol az emberek pirosat, sárgát, élénk kéket viselnek, ahol a hátukon hordják a napot. Amikor kinyitotta a szemét, Guy még mindig őt nézte. Már nem mosolygott. – Nekem tetszettek – mondta. Lottie kapta el elsőként a tekintetét. Idő kellett hozzá. Fölállt, nem létező földet söpört le a szoknyájáról. Azután megfordult és visszaindult a házba. Valahol legbelül egy hosszan tűrt vihar legelső enyhülését érezte. Mielőtt a hátsó ajtóhoz ért, visszafordult. – Tudtam, hogy kedvelni fogod őket.

Öt Talán ily módon tarthatta fenn az épelméjűség látszatát, de ettől fogva Lottie szerette azt hinni, hogy egyfajta sorsszerűség játszik közre a dolgokban. Tudta például – miután fölfedezte, hogy a merhami „szalon”

meghívója még mindig felbontatlanul a zsebében lapul –, hogy Guy lesz az, aki javasolni fogja, menjenek vissza. Arra hivatkozott, hogy van ott egy úr, aki tárgyalni akar az apja üzletéről. (Mrs. Holden ugyebár sose mert volna kifogást emelni olyasmi ellen, aminek üzlethez van bármi köze.) És azt is tudta, hogy Guy olyan időpontot fog választani, amikor Celia újabb szépítkezési küldetésben jár: cipőket néz Colchesterben, vagy harisnyákat Manningtree–ben – olyasfajta ügyeket intéz, amelyekben egy férfitól, még egy vőlegénytől sem várható el, hogy részt vegyen. Miként azt is tudta, hogy Guy most már másként látja őt. Lehet, hogy nem jár smaragdzöldben, de felöltötte Adeline értékes drágakövének némely tulajdonságát, és belülről izzott, magára vonva a férfi tekintetét, ahogy a briliáns rabul ejti a fényt. Mindebből természetesen semmi sem volt tudatos. Ahogy korábban módot talált rá, hogy kerülje Guyt, most egyszerűen ott sétált mellette a fiú a városi park felé. Vagy éppenséggel ő tartotta karjában a ruháskosarat, mialatt Lottie kiteregette a lepedőket. És vállalkozott rá, hogy megsétáltatja Mr. Beanst, amikor a lány útnak indult, hogy elintézzen valami megbízást a Korzón. És hamarabb vetkőzte le a félénkségét Guy társaságában, mint gondolta volna. A közelségében érzett éles fájdalom helyébe reszkető várakozás lépett, egy addig ismeretlen vágy, hogy beszéljen, egy mindent elöntő meggyőződés, hogy ott van, azon a helyen, ahol mindig is lennie kellett volna. („Elveszített valamit abból a raplis természetéből. Nem olyan csökönyös” – jegyezte meg Mrs. Holden. „Annak a családban kell lennie, Susan – mondta Mrs. Chilton. – Fogadok, hogy az anyja is első osztályú savanyú uborka.”) És megpróbált nem gondolni Celiára. Guy társaságában ez nem volt nehéz. Olyankor úgy érezte, láthatatlan falak veszik körül, menedéket talált a hitben, hogy joga van ott lenni. Ám amikor egyedül volt Celiával, kiszolgáltatottnak érezte magát, és kifejezetten sötét fényben látta a tetteit. Mert Lottie nem tudott többé ugyanúgy nézni Celiára. Ahol egykor szövetségesét látta, most a riválisát. Celia nem volt Celia többé, elemek ötvözete csupán, amelyekkel össze kellett mérnie magát. Divatosan levágott szőke hajsisak az ő sötét, egyenes iskoláslánycopfja ellenében. Piruló őszibarack arc az ő mézszínű bőre mellett. És hosszú,

kóristalánylábak az ő lábával szemben. Rövidebb lenne az övé? Vaskosabb? Kevésbé formás? Aztán ott volt a bűntudat. Éjszakánként bedugta a fülét, hogy ne hallja Celia lélegzését, és néma könnyeket sírt kétségbeesett vágya fölött, hogy elárulja azt a lányt, akire testvéreként gondolt. Senki sem állt közelebb hozzá. Senki se volt jobb hozzá. És a saját kétszínűségének nyomorult tudata miatt még jobban neheztelt Celiára. Egyszer–egyszer még felvillant a régi kapcsolatuk képe, mint amikor szétválnak a felhők és fölfednek egy darabot a végtelen kékségből, de aztán újra összegyűltek, s Lottie nem tudott úgy nézni Celiára, hogy ne Guy jusson az eszébe. Ha Celia csókot dobott a vőlegényének, küzdenie kellett a késztetéssel, hogy értelmetlenül közéjük vetve magát emberi gátat emeljen s megakadályozza, hogy az eljusson a címzetthez, Celia hanyagul pihenő karja a férfi vállán majdhogynem gyilkos gondolatokkal töltötte el. Bűntudat és tomboló féltékenység között lengett, s az inga többnyire mély depresszióban állt meg középen. * Celia szemlátomást nem vette észre. Mrs. Holden, aki őrült izgalomban élt a közelgő menyegző miatt, úgy döntött, leányának egyetlen ruhája sem méltó küszöbönálló társadalmi pozíciójához, és eltökélte, hogy teljesen új ruhatárat vásárol neki. Celia, miután bizalmasan közölte Lottie–val, hogy biztosan oda tud neki is csúsztatni valami új holmit, belevetette magát a feladatba, s alig tekintett vissza kevésbé jólöltözött barátnőjére. – Ma délután összeszedek néhány brosúrát a mézeshetekre – mondta. – Azt hiszem, egy tengeri körutazás tökéletes lenne. Lottie, nem gondolod, hogy egy tengeri körutazás tökéletes lenne? El tudod képzelni, milyen lehet a fedélzeten ülni egy olyan bikiniben? Guy rettentően szeretne bikiniben látni, szerinte, csodálatosan fogok kinézni benne. Mostanában minden hollywoodi sztár tengeri körutat tesz. Hallottam Londonban... Lots? Jaj, ne haragudj, Lots. Olyan tapintatlan vagyok. Hé, ide figyelj, biztos vagyok benne, hogy mikor férjhez mész, te is tengeri körutat fogsz tenni. Még a brosúrákat is félreteszem neked, ha akarod.

Lottie azonban nem érzett irigységet. Egyszerűen hálás volt, hogy így több időt tölthet Guyjal. És megpróbálta hinni, miközben látszólag véletlenül újra együtt sétáltak az Árkádia felé, hogy Guy is érzi a hálának ezt a kis fellobbanását. * A gyerekek előbb látták meg Joe–t, mint az őket. Nem volt nehéz dolguk. Joe mélyen behajolva a motorháztető alá, egy Austin Healey elosztófedelével viaskodott. Freddie, aki Sylviával és Virginiával éppen arra tartott hazafelé a fűszerestől, odaszaladt mögé, és valami ismeretlen édességtől ragadó mancsát becsúsztatta Joe inge alá. – Celiának gyereke lesz! Joe előbukkant, a motorháztetővel találkozott fejét masszírozva. – Freddie! – Virginia aggodalmas pillantást vetett az úttestre, berohant a tárva–nyitva álló javítóműhelybe, és kifelé kezdte vonszolni a rábízott csemetét. – Igenis lesz! Hallottam, amikor ő meg a mami arról beszéltek tegnap este, hogyan kell gyereket csinálni. Mami azt mondta, rá kell vennie Guyt, hogy vigyázzon, és akkor nem lesz minden évben egy új gyereke. – Freddie! Elmondom anyádnak, hogy ostobaságokat fecsegsz! Sajnálom – tette hozzá a cselédlány hangtalanul Joe–nak, miközben Freddie kitekergődzött a máskor vaskemény szorításából. – Mért nem jössz el hozzánk? – Sylvia megállt Joe előtt. – Azt ígérted, megtanítasz Monopolyt játszani, de nem jöttél el másnap. Joe a kezét törölgette egy ronggyal. – Sajnálom – mondta. – El voltam foglalva egykicsit. – Lottie azt mondja, azért, mert dühös vagy rá. Joe kezében megállt a rongy. – Ezt mondja? – Azt mondja, azért nem jössz többet, mert ő most Dickie Valentine– nal jár. Joe akarata ellenére kuncogott. – Lottie–nak is lesz gyereke? – Freddie belekukucskált a motorba, és mindjárt bele is dugta duci, rózsaszínű karját. – Sylvia, Freddie! Gyerünk tovább.

– Ha majd Lottie–nak gyereke lesz, megtanítod Monopolyt játszani? – Ha van radírgumid, akkor csak egy gyerekednek kell lennie. Joe a fejét csóválva visszahúzta Freddie kezét a motorházból. Virginia mellette állt és nevetett. A vidámságukat megorrontó Freddie magasabb sebességre kapcsolt. – Lottie–nak gyereke lesz Dickie Valentine–tól, ésDickie énekelni fog róla a televízióban. – Ügyelned kellene rá, miket beszélsz, Freddie. Még elhiszi valaki. – Virginia kuncogva Joe–hoz fordult. Kedvelte a fiút. Nyilvánvaló, hogy csak az idejét vesztegeti, ha Lottie–ról ábrándozik. Az a buta lány, úgy látszik, túl jónak képzeli magát Joe–hoz, túl fontosnak, mert úgy él Holdenéknél, mintha közülük való volna. Pedig semmivel sem különb őnála. Csak szerencséje volt. – Legközelebb Elvis Presleyvel fog járni, ha erre a kettőre hallgatsz. – Virginia hátrasimította a haját, és arra gondolt, bárcsak tett volna ma reggel egy kis rúzst a szájára! De Joe mintha észre sem vette volna. Mintha még Elvis Presleyt se tartotta volna mulatságosnak. Megint teljesen elkomolyodott. – Akkor sokat jársz mostanában szórakozni, Joe? Egyáltalán átmentél Clactonba? – Virginia egycsöppet közelebb húzódott a fiúhoz, és úgy helyezkedett el, hogy karcsú lába egyenesen a szeme előtt legyen. Joe lenézett, egyik lábáról a másikra állt. – Nem. Dolgom volt, – Freddie–nek igaza van. Nem sokat látunk mostanában. – Nem. – Van egy hüvelykujjszálkám. Figyúzz! – Freddie Joe elé tolta a kezét. – Körömszálka, Freddie. Már mondtam neked. És hamarosan elmúlik. Ne mutogasd folyton mindenkinek. – Tudok hidrogénbombát csinálni. A patikában lehet hidrogént kapni. Mr. Ansty mondta, hallottam. Joe a faliórára pillantott, mintha arra várna, hogy elmenjenek. De Virginia tovább nyomult. – Hidrogén–peroxidra gondol. Figyelj, Joe, néhanyan átmegyünk szombaton az új Colchester Road–i táncterembe. Ha el akarsz jönni, neked is tudnánk jegyet szerezni. – Szünetet tartott. – Az a londoni

zenekar lesz. Azt mondják, igazán jók. Az összes rock–and–roll számot játsszák. Nevetnénk egy jót. Joe Virginiára nézett, a rongyát csavargatta. – Gondolkozz rajta. – Kösz, Virginia. Kösz. Én... Én... ööö... majd meggondolom. * – Az 1870–ik esztendőben egy Lorenzo Dow Baker nevű amerikai tengerészkapitány hajójával beállt a rakpart mellé Saint Antonióban, s az egyik helyi piacon kószálva felfedezte, hogy a bennszülöttek különös előszeretettel ettek egy fura formájú, sárga gyümölcsöt. Baker kapitány vállalkozó szellemű lélek volt. Mind külsejére, mind illatára nézve csábítónak találta a gyümölcsöt, vett is belőle százhatvan fürtöt, egy shillingért darabját, és betárolta a hajóraktárba. Amikor tizenegy nappal később visszatért amerikai anyakikötőjébe, New Jerseybe, a helyi kereskedők rávetették magukat a gyümölcsre, és összességében két dollárt kapott fürtönként. – Nem rossz profit – mondta Julian Armand. – Néhány banánért. A helyi lakosok megőrültek az új gyümölcsért. Akik képesek voltak túllátni az idegenségen az édességig... azok nyerték el a jutalmat. Lényegében ezzel kezdődött a gyümölcsimport– kereskedelem. Baker kapitány lett a Boston Fruit Company. És az ebből a vállalkozásból kinőtt cég ma a legnagyobb exportőrök egyike. A papám mindig úgy mondta el nekem, mint egy esti mesét. – Lottie–ra mosolygott. – Ma már nem szívesen meséli, mert az a cég sokkal nagyobb, mint az övé. – Versenyző szellemű ember – jegyezte meg Julian, aki meztelen lábát egy könyvrakáson pihentetve üldögélt. Az ölében nagy halom kőnyomatot tartott, azokat válogatta szét, mindkét oldalára egyet–egyet, a dívány párnáira. Mellette Stephen, sápadt, szeplős, ugyancsak hallgatag fiatalember, felkapta a kiselejtezett lapokat, és ő is alaposan megszemlélte, mintha ez udvariasság kérdése lett volna. Ő, minden bizonnyal, színdarabíró volt. Lottie most Mrs. Holden olvasatában gondolta a „minden bizonnyal”–t, mert a minap eszébe ötlött, hogy Frances kivételével, minden bizonnyal, egyikük sem csinál soha semmit.

– És sikeres az üzlete? – Most az. Pontosabban szólva, azt nem tudom, mennyit keres, azt viszont igen, hogy gyerekkorom óta egyre nagyobb házakban lakunk, és a kocsink is egyre nagyobb lett. – A versenyszellemnek megvannak a maga előnyei. És az ön apja igen eltökéltnek tűnik. – Nem bírja elviselni, hogy veszítsen. Még velem szemben sem. – Sakkozik, Guy? – Mostanában nem. Volna kedve egy partira, Mr. Armand? – Nem, dehogy. Taktikus gondolkodóként teljesen hasznavehetetlen vagyok. Ha jól sakkozik, akkor George–dzsal kellene játszania. – George agya merő matematika. Tiszta logika. Sokszor azt gondolom, hogy félig ember, félig gép –mondta Adeline. – Úgy érted, hideg. – Nem kimondottan hideg. George borzasztóan kedves tud lenni. De nem egy szeretni való ember. – A nyájas társalgás meghazudtolta a tényt, hogy aznap délután mintha éle lett volna a levegőnek, és ennek semmi köze nem volt a küszöbönálló őszhöz. Eleinte Lottie nem érezte ezt az alig észlelhető vibrálást a szobában lévő emberek között, ezt az elektromos töltést. Adeline felemelt egy pászmát Lottie hajából. – Nem, nem az a férfi, akibe bele lehet szeretni. A lány szótlanul ült Adeline lábánál, és igyekezett nem elpirulni, mikor az kimondta ezt a szót, kizökkentve őt teherhajókról és egzotikus gyümölcsökről szőtt ábrándjaiból. Adeline apró, hímzett rózsákkal díszítette Lottie haját, egy párnázott dobozban fedezte fel őket. – A menyasszonyi ruhámra voltak felvarrva – mondta. Lottie megdöbbent. – Csak egy ruha volt, Lottie. A múltnak csak a legjavát szeretem megtartani. Ragaszkodott hozzá, hogy belevarrja őket Lottie hajába „csak hogy lássam”. Lottie először nem akarta engedni. Ugyan mit „lát” Adeline, ha neki egy csomó textilbimbó lesz a hajában? De akkor Guy azt mondta, hogy igenis meg kell engednie. Hagyja, hogy Adeline kibontsa hosszú hajfonatát, és nyugodtan kell ülnie, amíg kikeféli és dolgozik rajta. És a gondolat, hogy Guy pillantása őrajta pihen, nem számít, meddig, oly élvezetes volt, hogy némi erőtlen tiltakozás után végül beadta a derekát.

– De ki kell szednem, mielőtt elmegyünk. Mrs. Holden hisztérikus rohamot kapna. Adeline szünetet tartott, amíg Frances a teraszról bejövet áthaladt a szobán. Lottie érezte, hogy a keze megáll a hajában, s hallotta erőtlen sóhajtását, amikor Frances elment mellettük. A másfél óra alatt, amióta ott voltak, Frances egyetlen szót se szólt. Lottie először nem vette észre. Minden érzékével Guyra figyelt, és ezekben a napokban nem volt szokatlan, hogy Frances odakint van, és a freskóján dolgozik. De aztán ő is tudatára ébredt bizonyos froideur–nek, amikor Frances nem volt hajlandó válaszolni Adeline ismételt kérdéseire, hogy kér–e egy italt, egy új ecsetet, egy kicsit Guy fölséges gyümölcseiből. Lottie felpillantott, amikor elment mellettük, s látta, hogy Frances hosszú állkapcsa megfeszül, és szorosan összezárul, mintha alig bírna magában tartani valamilyen parázs választ. Csontos, szögletes vállát mereven tartva a festékes tálcája fölé hajolt, mintha kihívná a világot, merjen csak az útjába állni. Majdhogynem agresszívnak tűnt volna, ha nem játszik a szeme fehérje rózsaszínben, s nedves pillái nem tapadnak össze hegyes csillagágakká. Julian borította ki, gondolta Lottie. Az ő érkezése előtt sose volt ilyen. Julian puszta jelenléte megváltoztatta Frances viselkedését, helyzete reménytelenségét ez tette nyilvánvalóvá. – Segíthetek a festésben, Frances? – kérdezte. Frances azonban eltűnt a konyhaajtó mögött, és nem válaszolt. Négy nap volt hátra Guy szüleinek érkezéséig, hogy megismerkedjenek Holdenékkel, Lottie pedig, aki tudván tudta, hogy ez alighanem együtt töltött idejük végét jelenti, eltökélten emlékezetébe vésett és elraktározott minden percet, amelyet az Árkádiában töltöttek, akár egy édességeket felhalmozó kisgyerek. Nem volt egyszerű feladat, sokszor olyan elszántan igyekezett mindent megjegyezni, hogy a körülötte lévők számára szórakozottnak, pillantása kifejezéstelennek tűnt. „Lottie már megint nincs velünk” – mondta ilyenkor Adeline. Lottie pedig, amikor percekkel később, hirtelen ráébredt, hogy a figyelem központjába került, összerezzent. Guy nem szólt semmit. Úgy tűnt, azokat a tulajdonságait is elfogadja, amelyekre mások óhatatlanul megjegyzést tesznek. Legalábbis nem firtatta őket, és Lottie, aki már szívből unta, hogy a tulajdonságaira rákérdezzenek, hálás volt ezért.

Bancroftékat szombatra várták. A Riviéra Hotelban szállnak meg, ahol már lefoglalták a legjobb szobát, azt, amelyikhez öbölre néző, hatalmas terasz is tartozott. („Egy kicsit harsány – jegyezte meg Mrs. Chilton, aki meglehetősen nehezményezte, hogy nem az Uplandhoz fordultak a látogatók elhelyezése miatt. – De hát gyakorlatilag külföldiek.”) Mióta Guy bejelentette küszöbönálló érkezésüket, Mrs. Holdenen kitört a háztartási őrület. Az agyondolgoztatott Virginia kivörösödött képpel dühöngött. – Szívesen találkoznék a szüleiddel, Guy. Apád nagyon érdekes embernek tűnik. – Apám... úgy mondanám, saját ízlésvilága van. Nyíltabb annál, mint amihez egyes angolok hozzászoktak. Némelyek szerint van benne valami amerikai. Egy kicsit rámenősnek tartják. Ráadásul igazán csak az üzlet érdekli. Minden mást kissé unalmasnak talál. – És anyád? Hogyan képes egy ilyen természeti erővel együtt élni? – Sokat nevet rajta. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki nevet rajta. Tudod, amolyan lobbanékony fajta. Könnyen... megijeszti az embert. – De téged nem. –Nem. – Oldalpillantást vetett Lottie–ra. – De én nem is tettem semmit, ami kihozta volna a sodrából. A ki nem mondott „még” ott lógott a levegőben. Lottie érezte, s ez enyhén megborzongatta. Elnézett Guyról, le a cipőjére, amely lehorzsolódott a tengerparti szaladgálástól Mr. Beansszel. Dr. Holden meg is jegyezte, milyen gyakran sétáltatják a kutyát. Adeline közben felállt, és kiment a szobából, nyilvánvalóan azért, hogy megkeresse Francest. Csönd volt. Julian tovább szortírozta a kőnyomatait, alkalmilag föltartott egyet a fény felé, és elismerően vagy lekicsinylően hümmögött. Stephen kikászálódott mellőle, és nagyot nyújtózott. Ahogy karjai megcélozták a mennyezetet, vékony pamutinge fölhúzódott, és látni engedte sápadt hasát. A lány Guyra pillantott, s elpirult, amikor a tekintetük találkozott. Bárhol is volt a fiú a szobában (olykor akár a szobán kívül is), Lottie élesen tudatában volt jelenlétének, mintha apró rezgéseket fogna a levegőből, s érezte, amint válaszul megremeg. Amikor újra lenézett – a rózsabimbók súlya lehúzta az arcát mintegy lepelként takaró haját –, érezte, hogy Guy még mindig rajta tartja a szemét.

Az üvöltözésre mindketten felrezzentek. Frances kiabált, de nem lehetett érteni, mit mond. A lényeg azonban félreérthetetlen volt. Behallatszott Adeline hangja is, kedvesebb, magyarázó, de aztán Frances megint kirobbant, egy felkiáltás, hogy valami „lehetetlen”, majd hangos csattanás, ahogy egy edény a kőpadlóra csapódott. Lottie lopva Julianre pillantott, de az feltűnően közömbösnek látszott. Egy pillanatra fölemelte a fejét, mint aki igazolva lát valamit, amit már addig is gyanított, azután visszatért a kőnyomataihoz, bajusza alatt motyogva a nyomatminőségről. Stephen is odapillantott a lapra, rámutatott valamire a papír felületén, s mindketten bólogattak. – Nem, te nem, mert azt választottad, hogy nem. Választhatsz, Adeline, választhatsz. Akkor is, hogyha könnyebb úgy tenned, mintha nem dönthetnél. Mintha senki se hallott volna semmit. Lottie keservesen érezte magát. Gyűlölte mások veszekedését hallani: felborzolta az idegeit, olyankor újra ötévesnek érezte magát, sebezhetőnek, tehetetlennek. – Nem fogadom el, Adeline. Nem. Annyiszor elmondtam már neked. Nem, könyörögtem neked... Menjen valaki, és állítsa le őket, szuggerálta Lottie. De Julian föl se nézett. – Menni akarsz? – formálta némán Guy ajka, amikor Lottie rá mert nézni. Julian barátságosan intett, amikor kimentek. Valamin kuncogott, amit Stephen mondott. A konyhában minden csöndes volt. * Mialatt lefelé mentek a murvás felhajtón, Guy megfogta a kezét. Érintése egész úton égette, a Woodbridge Avenue felső végéig, és Lottie megfeledkezett az emelt hangon folytatott vitáról. A rózsabimbók még mindig a hajában voltak. * – Mi a csudát csináltál magaddal, Lottie? – kérdezte Mrs. Holden. – Úgy nézel ki, mint akit megszórtak a sirályok.

De Lottie nem törődött vele. Amikor Guy elengedte a kezét, megérintett egy bimbót. – Természeti erő – mormolta. * A dolgokat annak rendje és módja szerint kell intézni, bizonyos szabályokat pedig be kell tartani. Adeline válasza a merhami szalon hölgyeinek levelére, kétségkívül messze nem felelt meg ezeknek az elvárásoknak. – Sajnálja, hogy jelenleg képtelen megjelenni? Miért? Annyira elfoglalt? Gyermekekről gondoskodik? A miniszterelnöki állásért folyamodik netán? – Mrs. Chilton különösen rossz néven vette. – De reméli, mi majd találunk rá időt, hogy valamelyik nap benézzünk hozzá – mondta Mrs. Colquhoun az elefántcsontszín noteszlapról olvasva. – Ez a „valamelyik nap” nem nagyon pontos, ugyebár? – Nem bizony – felelte Mrs. Chilton, s egy kézmozdulattal elhárította a feléje nyújtott dinnyedarabot. – Nem, köszönöm, Susan drágám. A múlt héten az a gyümölcs teljesen felbolygatta a beleimet. Én az egész válaszát nem találom megfelelőnek. A legkisebb mértékben sem. – De meghívta magukat, hogy nézzenek be hozzá – vetette közbe Celia, aki maga alá húzott lábakkal egy magazint lapozgatott a díványon. – Nem ez a lényeg, kedvesem. Mi meghívtuk őt, tehát el kellett volna fogadnia a meghívásunkat. Nem lehet csak úgy megfordítani, hogy ő hívjon meg minket. – Miért ne? – kérdezte Celia. Mrs. Chilton erre Mrs. Holdenre nézett. – Nos, ez nem szokás. Igaz? – De aligha modortalan, igaz? Hogyha meghívja magukat. Az asszonyok bosszúsnak látszottak. Lottie, aki a padlón ülve egy mozaikjátékot rakott ki Sylviával, magában úgy vélekedett, hogy Adeline meglehetősen okos volt. Nem óhajtott ellátogatni a „szalonba” az ő feltételeikkel, és tudta, hogy a hölgyeknek egyenként nem lesz elég bátorsága ahhoz, hogy ellátogassanak az Árkádiába. Megúszta, és közben rájuk hárította a felelősséget.

– Szerintem nem olyan otromba, mint gondolják – folytatta meggondolatlanul Celia. – Nem értem, miért vesződnek egyáltalán azzal, hogy rávegyék erre a látogatásra. Azzal töltik az idejük felét, hogy megpróbálnak mindenkit távol tartani tőle. – Hiszen ez a lényeg – fakadt ki Mrs. Holden. – Igen – mondta Mrs. Colquhoun. – Azt hiszem. Mrs. Chilton félkeretes szemüvegén keresztül hunyorítva a levél hátralévő részét tanulmányozta. – Minden jót kíván a művészi törekvéseinkhez. És reméli, hogy egy idézet attól a nagy költőtől, Rainer Maria Rilkétől további ösztönzést fog nyújtani számunkra: „A művészet is csak egyfajta életmód, és bárhogyan is él az ember, öntudatlanul készülhet rá, mindenben, ami valóságos, közelebb jut hozzá.”– Leeresztette a levelet, körbenézett a szobában. – Mi a csudát akar ez jelenteni? Napok óta meglehetősen lehangolt ez a fiú. Egy kicsit szórakozott és komoly. Így aztán Mrs. Holden nem tudta, hogy megkönnyebbülést vagy zavart érezzen–e, amikor észrevette, hogy Guy, aki a gázkandalló másik oldalán ült, dr. Holden jó székében, hangtalanul nevet az újságja mögött. * Waltonra lecsapott az első téli vihar. Lesodorta a rosszul rögzített virágosládákat a sétány ablakpárkányairól, és tompa puffanásokkal az útra dobta őket a maradék virágokkal együtt, ahol kis terrakottakupacokat alkottak. –Egy órán belül eléri Merhamet – mondta Mrs. Holden helyére téve a telefonkagylót. – Legjobb lesz bezárni a spalettákat. Virginia! – Felszaladok Mr. Beansszel az útra, mielőtt elered az eső – mondta Lottie. Mrs. Holden éles pillantást vetett rá, láthatóan jobban megzavarodva, mint valaha a leány szélsőséges ingadozásaitól kedvetlenség és segítőkészség között. Celia odafönt volt a fürdőszobában, és Guy, akinek, úgy látszik, szüksége volt egy kis friss levegőre, felajánlotta, hogy vele megy. De már több mint tíz perce kint voltak, és Guy még egyetlen szót sem szólt. A többiekhez is alig szólt egész nap, és Lottie, tudván, hogy ez az utolsó sétájuk, mielőtt Guy

szülei megérkeznek, kétségbeesetten szeretett volna valamilyen fonalat, valamiféle finom kommunikációs csatornát biztosítani kettejük között. Amint a városi park túlsó végéhez értek, nagy, lomha cseppekben eleredt az eső, és Lottie, fülében a szél zúgásával, futni kezdett a vízparti faházikók felé, amelyek élénk színei valósággal világítottak a piszkosszürke ég alatt. Guynak is intett, hogy kövesse. A nyolcvan és kilencven közti számokat kereste, mert emlékezett rá, hogy van ott néhány elhagyott kabin, amelyeken a rozsdás zár már elválik a fától. Feltépett egy ajtót, és beugrott, abban a pillanatban, amikor az igazi özönvíz megindult. Mögötte Guy is beszaladt, félig ziháló, félig nevető hangokat hallatott, vizes ingét húzgálta, Lottie pedig, aki nagyon is tudatában volt a fiú közelségének a zárt térben, nagy buzgalommal szárítgatni kezdte egy ronggyal a teljesen közömbös Mr. Beanst. A házikót régóta nem szerette senki. A tető hasadékain keresztül pillantást vethettek a száguldó felhőkre, s egy repedt csészén meg egy rozoga fapadon kívül nem sok jelét mutatta, hogy valaha vidám nyaralóknak nyújtott menedéket. A többi faháznak neve is volt – Kennora (vagy a tulajdonosok nevéből fabrikált egyéb csúf hibrid), Tengeri szellő, Vihar a láthatáron –, és nedves párnák, nyugszékek hevertek körülöttük, látszólag egész nyáron, amikor karakán családok teáskannákat adtak körbe. A háború alatt valamennyit elrekvirálták és betemették, a parti védművek részévé váltak. Amikor a ragyogó színekre festett házikók sora ismét föltámadt, Lottie, aki még nem látott vízparti kabint, beléjük szeretett, és órákat töltött azzal, hogy föl és alá járkált közöttük, elolvasta a nevüket, és valamelyik család tagjának képzelte magát. Mr. Beans minden kétséget kizáróan száraz volt. Lottie a pad szélén csücsült, és nedvességtől összetapadt sötét hajszálakat lökdösött hátra az arcából. – Jó kis vihar – mondta kikémlelve a nyitott ajtón Guy. Odakint fekete felhők száguldottak át a láthatáron, távoli foltokat borítva sötétségbe a tenger fölött. A magasban sirályok siklottak a szelek hátán, túlrikoltozták az eső zuhogását, és szólongatták egymást. Lottie fölnézett a fiúra, s hirtelen Joe–ra gondolt, akinek az lenne az első megjegyzése, hogy hozniuk kellett volna magukkal esernyőt. – Tudod, a trópusokon igazán vadak a viharok. Egyik percben ott üldögélsz a napon, a másikban meg már látod ezt az izét áthaladni az

égen, mint egy vonatot. – Beleszántott a levegőbe, tekintete követte a kezét. – És akkor, bumm! Olyan eső, hogy el se hinnéd. Az a fajta, amelyik egy pillanat alatt elborítja a lábadat, és végigrohan az úttesten, mint egy folyó. És a villámlás! Elágazó villámok, amelyek fénybe borítják az egész eget. Lottie, aki csak Guy hangját akarta hallani, némán bólintott. – Láttam egyszer, amikor egy szamarat agyonütött a villám. Jött a vihar, és egyszerűen kint hagyták a mezőn. Senki se gondolt rá, hogy bevigye. Épp odaértem a házunk elé, és megfordultam, mert jött az a hatalmas csattanás, a villám lecsapott, és a szamár még csak nem is mozgott! Csak ugrott egy picit, mintha felkapta volna valami, és az oldalára esett. A lábai teljesen merevek voltak. És még mindig be volt fogva abba a kicsi kordéba. Nem hiszem, hogy tudta, mi ütött belé. Nem volt biztos benne, hogy ennek bármi köze van a szamárhoz, de Lottie érezte, hogy már megint sírás környékezi. Mr. Beans szőrét dörzsölve, vadul pislogott. Amikor fölegyenesedett, Guy még mindig kinézett a tengerre. Messze a magasban, már látott egy kék foltot, a vihar szélét. – Mi lesz, ha be kell vonulnod katonai szolgálatra? Guy a padlót rugdalta. – Nem vonulok be. Lottie a homlokát ráncolta. – Nem gondoltam, hogy bárki megúszhatja. Úgy sem, hogy egyetlen gyerek vagy. – Egészségügyi okok. – Nem vagy beteg, ugye? – Megfeledkezett a hangjából kicsendülő aggodalomról. Lehet, hogy jól lát? Mintha Guy elpirult volna. – Nem... én... lúdtalpam van. Anyám azt mondja, attól, hogy világéletemben cipő nélkül szaladgáltam. Lottie azon kapta magát, hogy a férfi lábát nézi, s perverz örömet érez afölött, hogy valamilyen testi hiányossága van. Ettől valahogy emberibb lett, megközelíthetőbb. – Nem egészen olyan dicsőséges, mint egy „régi srapnelsérülés”, igaz? – A homokos fapadlót rugdosva, bánatosan vigyorgott, nyugtalan lába tanúsította feszélyezettségét.

Lottie nem tudta, mit mondjon. Az egyetlen ismerőse, aki leszolgálta a katonaidejét, Joe volt, akinek kétéves állomásozása a zsoldfizetési alakulat langymeleg fogságában olyan szégyent jelentett a családjának, hogy a városban soha senki nem beszélt róla. Előttük semmi esetre sem. Figyelte, hogyan ömlik az eső, miként emelkedik a habzó tenger, míg már a védfalat fenyegeti. – Nem nevetsz – mondta Guy, és rávigyorgott. – Sajnálom. Nem hiszem, hogy sok humorérzékem lenne. A férfi fölvonta egyik szemöldökét, és Lottie, akarata ellenére, elmosolyodott. – Mi másod nincs még? – Tessék? – Mi másod nincs még? Mi hiányzik neked, Lottie? A lány fölnézett rá. – Egy lúdtalp? Mind a ketten nevettek, idegesen. Lottie attól félt, mindjárt visszafojthatatlan vihogásba tör ki. Csakhogy ez túl közel vitte volna őket a felszínhez, túl közel valami máshoz. – Egy család? Van családod? – Nem nevezhető annak. Van egy anyám. Bár azt hiszem, ő vitatkozna ezzel a jellemzéssel. Guy komolyan nézett rá. – Szegénykém. – Semmi szegénykém. Nagyon szerencsés vagyok, hogy Holdeneknél élhetek. – De sokszor mondta már ezt. – A tökéletes család. – A tökéletes anya. – Úristen! Nem tudom, ezt hogy élted túl tíz esztendeig. – Még nem találkoztál az enyémmel. Valamiért ezt mind a ketten hisztérikusan mulatságosnak találták. – Nagyon megértőnek kell lennünk. Sok keresztet kell cipelnie. A férfi egy olajszállító hajót figyelt. A láthatáron haladt, pontosan ott, ahol tenger és ég találkozik. Hosszan kiengedte a levegőt, és fölrakta lábát a padra. Kinyújtva egészen az ajtóig ért. Lottie épp csak futó pillantást vethetett a bokájára. Barna volt, pontosan az az árnyalat, mint a csuklója belső oldalán. – Hogyan találkoztál vele? – kérdezte végül.

– Celiával? – Igen. Guy lába izgett–mozgott, a kezével lenyúlt, hogy világos nadrágjáról ledörzsöljön valami odafröccsent foltot. – Alighanem véletlenül. Van ez a lakásunk Londonban, és én ott voltam az anyámmal, amíg apám lement a Karib–szigetekre megnézni néhány farmot. Anya szeret néha Londonban időzni, megbeszélni a nagynénémmel, mi minden történt, amióta utoljára látták egymást, vásárolgatni. Ismered. Lottie bólintott, mintha ismerné. A lába alatt Mr. Beans nekifeszült a póráznak, alig várta, hogy folytassák a sétát. – Én nem vagyok oda a városokért, így hát lementem a kuzinomékhoz Sussexbe néhány napra. A nagybátyámnak van egy farmja, és én gyerekkorom óta ott szálltam meg, mert a kuzinom meg én... szóval csaknem egykorúak vagyunk, és valószínűleg ő a legközelebbi barátom. Bárhogy is álljon a dolog, már Londonban kellene lennem, de Rob–bal elmegyünk a helyi kocsmába, egyik dolog a másikhoz vezet, s egy kicsit jobban elmúlt az idő, mint terveztem. Így hát ülök az állomáson és várok, mert már csak egy vonat közlekedik Londonba, és látom, hogy ez a lány elmegy mellettem. Lottie mellkasát összeszorította valami. Nem volt meggyőződve róla, hogy tovább akarja hallgatni. De úgy látszott, nincs biztonságos mód rá, hogy leállítsa. – És azt gondoltad, milyen szép. Guy lenézett a lábára és halkan nevetett. – Szép. Igen, azt gondoltam, hogy szépnek látszik. De legfőképpen azt gondoltam, hogy részegnek látszik. Lottie fölkapta a fejét. Mellette Guy a fapadon szájára tette a mutatóujját. – Megígértem, hogy nem mondom el... Meg kellígérned, Lottie ... Teljesen be volt rúgva. Láttam eltántorogni a pénztár előtt, ahol álltam, és hallottam, hogy kuncog magában. Láttam, hogy valamiféle partin lehetett, mert kegyetlenül ki volt öltözve, de az egyik cipőjét elvesztette, a másikat pedig a kezében tartotta a kistáskájával, vagy akármijével, együtt. Az eső menydörgésszerű zajjal verte fejük felett a tetőt. Ahol földet ért, felfröcsögött, be a faházba, és Mr. Beans hátrahőkölt.

– Így hát arra gondoltam, szemmel kéne tartani. De akkor bement a váróterembe, és ott voltak azoka fickók egyenruhában, ő meg leül és elkezd velükbeszélgetni. Azoknak szemmel láthatóan tetszik a dolog, hát azt gondoltam, talán ismeri őket. Úgy tűnt, mintha mind ismernék egymást. Gondoltam, talán együtt voltak táncolni. Lottie feje beleszédült a gondolatba, mit szólna Mrs. Holden a látványhoz, hogy a leánya részegen beszédbe elegyedik a katonákkal. Ez azt is megmagyarázza, miért nem hozta haza Celia a sarokpántos szaténcipőjét. Azt mondta Mrs. Holdennek, hogy az egyik lány a titkárnőképzőből ellopta. – És egy ponton egyiknek az ölébe ül, és nevet és nevet, így azt gondoltam, biztosan ismeri, és visszamentem a jegypénztárhoz. És akkor, ez talán öt perccel később lehetett, kiabálást hallok, aztán egy női hang kiáltott, és pár perc múlva azt gondoltam, valószínűleg oda kéne néznem, és... – Megtámadták őt – mondta Lottie, akinek kezdett ismerős lenni a történet. – Megtámadták? – Guy tanácstalannak látszott. –Nem, nem támadták meg. Náluk volt a cipője. – Mi van? –A cipője. Náluk volt az a halvány rózsaszín cipője, és ott táncoltak körülötte, magasra tartották, hogy ne érje el. – A cipőjét? – Igen. És Celia olyan részeg volt, hogy folyton nekiütközött valaminek és elesett. Én egy percig néztem, de aztán azt gondoltam, hogy ez meglehetősen csúnya dolog, az a lány nyilvánvalóan nem tudja, mit csinál. Így aztán közbeléptem, és megkértem őket, hogy adják neki vissza a cipőjét. Lottie rábámult. – És ők mit csináltak? – Kezdetben eléggé gúnyosak voltak. Egyikük meg is kérdezte, jónak tartom–e az esélyeimet. Valóban ironikus, ha a végeredményt nézzük. És magunk közt szólva, Lottie, igencsak udvarias voltam velük, mert nem gondoltam, hogy jó esélyeim lennének hármukkal szemben. De tulajdonképpen rendes gyerekek voltak. Végül egyszerűen odadobták neki a cipőt, és kimentek a peronra. – Szóval nem próbálták megfogni?

– Megfogni? Nem. Akarom mondani, lehet, hogy megfogdosták egy kicsit, amikor a fickónak az ölében ült, de nem annyira, hogy kiborult volna, vagy ilyesmi. – És mi történt? – Hát, egyszerűen azt gondoltam, hogy valakinek haza kéne őt vinni. Azt gondoltam, voltaképp nagyon olcsón úszta meg. De olyan állapotban volt, hogy könnyen elalhatott volna a vonaton, és nem tartottam jó ötletnek, hogy egyedül legyen... ahogy kinézett. – Nem... Guy vállat vont. – Úgyhogy elvittem a nagynénje házába, és a nagynénje eleinte meglehetősen gyanakodott rám, de meghagytam a nevemet és a számomat, hogy fel tudja hívni anyámat és ellenőrizni, hogy én... szóval tudod. És aztán Celia másnap felhívott, hogy mentegetőzzék és megköszönje, és találkoztunk egy csésze kávéra... és, nos... Lottie még mindig túl kábult volt az eseményeknek ettől a változatától, hogy felfogja az utolsó szavak jelentőségét. Megrázta a fejét. – Be volt rúgva? És te vigyáztál rá, mert be volt rúgva? – De aztán elmondta nekem az igazat. Azt hitte, csak gyömbéritalt iszik, ám valaki azon a táncmulatságon nyilván vodkát vagy valami egyebet csempészett bele, és mielőtt észrevette volna, már össze–vissza dülöngélt és fűt–fát összehordott. Igazán elég csúnyán viselkedtek vele. – Ezt ő mondta neked. Guy összeráncolta a homlokát. – Igen. Hogy őszinte legyek, nagyon sajnáltam őt. Hosszú csönd következett. Az ég odakint most takarosan kétfelé volt osztva, feketére és kékre, a nedves út pedig már visszaverte a napfényt. Lottie törte meg a csendet. Fölállt, fülét a távozó vihar felé hegyezte, Mr. Beans pedig boldogan kiugrott az útra. – Jobb lesz, ha visszamegyek – mondta energikusan, és gyors léptekkel elindult. – Rendes lány. – Guy hangját utána sodorta a szél. Lottie egy pillanatra visszafordult, arcán feszültség és harag. – Ezt nekem nem kell mondanod. *

A többi hölgy feltűnő érdektelenséget kezdett mutatni, amikor a reggeli sétáit szóba hozta, így hát Deirdre Colquhoun, bármennyire izgalmasnak találta is, nem sok kedvet érzett hozzá, hogy legutóbbi felfedezéséről beszámoljon nekik. Nem. Sarah Chilton eléggé kurtán reagált, amikor Mr. Armand–t említette kedden. Semmi oka sincs hát, amiért el kellene mondania nekik, hogy most már két egymás utáni reggel olyasmit látott, amit épp annyira drámainak tart. A férfiak, úgy látszik, nem jöttek többé, úgyhogy eléggé megdöbbentő volt a látvány, és Deirdre Colquhounnak elő kellett vennie a kis operai látcsövét a kézitáskájából, hogy meggyőződjék róla, ez ugyanaz a nő. Ő volt az. Belegázolt a hullámokba, mint aki meg sem érzi a hideget abban a feszes, fekete fürdőruhájában, a haja ódivatú kontyba volt hátrafésülve. És még akkor is, amikor a vízben gázolt, oly módon, amit Deirdre Colquhoun, őszintén szólva, kicsit férfiasnak talált, látni lehetett, hogy zokog. Igen, zokogott, fényes nappal, mintha a szíve akarna megszakadni.

Hat A látogatók fogadása nem egészen úgy sikerült, ahogyan azt Mrs. Holden elképzelte. Az a vendégfogadás úgy kezdődött, hogy ő ott áll, mint akit most húztak ki a skatulyából, legjobb gyapjúruhájában a hozzáillő övvel, előtte a két kisebb gyermeke, és ajtót nyit, hogy köszöntse az érkezőket, a gazdag, kozmopolita családot, akikkel házasság révén hamarosan rokonságba kerülnek. Abban a változatban Bancrofték a csillogó négyajtós Rover 90–es luxusautójukkal állnak be a kapu elé (tudta, hogy ez a modell lesz, mert Mrs. Ansty hallotta Jim Farrellytől, aki a Riviéra Szálló portáspultjánál dolgozik), ő pedig a makulátlan pázsit mellett kilejt, és úgy köszönti mindkettejüket, mint rég elvesztett barátokat szokás – miközben Sarah Chilton és egyik vagy másik a hölgyek közül is véletlenül épp arra jár. Abban a változatban, a megálmodottban, férje is megjelenik mögötte, talán még a kezét is a vállára teszi, amolyan egyszerű,

tulajdonosi gesztussal, amely köteteket tud mesélni egy házasságról. A gyermekek közben édesen mosolyognak, vigyáznak a jó ruhájukra, s feltartják a kezüket, hogy aranyosan megrázzák Banckrofték feléjük nyújtott kezét, mielőtt a házba invitálják őket. Alig két perc volt hátra a vendégek érkezéséig, amikor a gyerekek elújságolták, hogy találtak egy döglött rókát az út végén, a metodista templom mellett, összekaparták, bele egy homokozóvödörbe, kifektették a padlóra a nappaliban, és Mrs. Holden legjobb szabóollójával rókaprémet szándékoznak csinálni belőle. A megálmodott változatban dr. Holden sem jelentette be, hogy beteghez hívták, és várhatóan nem jön meg teaidő előtt, holott szombat volt – amúgy pedig csaknem egész Merham pontosan tudta, hogy a titkárnője, az a vörös hajú lány, akinek mindig sikerül fensőbbséges hangot megütni, amikor dr. Holden felesége telefonál, másnap hagyja el a várost, hogy elfoglalja új állását Colchesterben. Mrs. Holden lehunyta a szemét, s egy pillanatra maga elé képzelte a rózsakertjét. Mindig ezt tette, amikor nem akart túl erősen gondolni arra a nőre. Az a fontos, hogy szép dolgokra gondoljunk. És ami talán a legfontosabb, a megálmodott változatban Mrs. Holdennek nem kellett szembenéznie a három legszerencsétlenebb fiatallal, akivel valaha is volt balszerencséje találkozni. Céliáról és Guyról nemhogy az ifjú jegyesek ragyogása nem sugárzott, de kifejezetten komorak voltak, és alig szóltak egymáshoz egész délelőtt. Lottie szótlanul lézengett a háttérben, sötéten merengve a maga módján, ettől aztán egy csöppet sem volt megnyerő. És szemlátomást egyiküket sem izgatta, hogy ő mennyi erőfeszítést tett annak érdekében, hogy minden simán menjen délután. Tréfálkozott velük, hogy jó képet vágjanak, vagy legalább segítsenek kordában tartani a gyerekeket, ám hol a vállukat rángatták, hol a padlót nézték, ami pedig Celiát illeti, könnyektől csillogó szemmel, sokatmondóan nézett Guyra, és kijelentette, nem lehet elvárni tőle, hogy minden nyavalyás napon jókedvű legyen. – Most már igazán elegem van ebből, kedveseim. Olyan hangulat van itt, mint egy ravatalozóban. Lottie, te menj és takaríttasd el a gyerekekkel azt az átkozott állatot. Szólj Virginiának, hogy segítsen. Guy, te menj ki, és odakint várd az autót. Celia pedig, irány fölfelé, és

csinálj magaddal valamit. Tegyél föl egy kis sminket. A te apósod, anyósod jön, az ég szerelmére. A te esküvődről van szó. – Már amennyiben lesz esküvő – mondta Celia, olyan szerencsétlenül, hogy Lottie hátrakapta a fejét. – Ne légy nevetséges. Persze hogy lesz esküvő. No menj, és tegyél föl egy kis sminket. Vehetsz a kölnimből is egy csöppet, ha akarsz. Frissítsd fel magadat kicsit. – Melyikből, a Chanelből? – Ha akarsz. Celia, pillanatnyilag megvigasztalódva, fölszaladt az emeletre. Lottie magában lázadozva becammogott a szalonba, ahol Virginia azóta is reszketett, hogy a döglött állatot fölfedezte, Freddie pedig a díványon fekve színpadiasan tapogatta magát, és hangosan panaszkodott, hogy az anyjának hála, soha, de soha többé nem lesz képes ülni. Lottie tudta, mitől lett olyan szerencsétlen Celia, és amennyire boldog volt, éppannyira utálta is magát ezért. Előző nap, késő este, miután elvonult a vihar, Celia megkérte, jöjjön fel a szobájukba, s mikor már ott ült az ágy szélén, bizalmasan azt mondta, beszélnie kell vele. Lottie tudta, hogy elpirult. Mozdulatlanul ült. Amikor pedig Celia azt mondta: – Guyról van szó. Az elmúlt napokban teljesen eltávolodott tőlem, Lots. Mintha nem is ő lenne. Nos, képtelen volt megszólalni, mintha megdagadt volna a nyelve, s teljesen kitöltené a száját. Celia a körmeit tanulmányozta, aztán hirtelen fölemelte a kezét, és lerágott egyet. – Tudod, mikor először jött ide, olyan volt, mintLondonban. Olyan édes. Mindig megkérdezte, jól vagyok–e, nincs–e szükségem valamire. Olyan gyöngéd volt. Amikor ti rendet csináltatok teázás után, kivitt a hátsó verandára, és addig csókolt, amíg azt hittem, a fejem leszédül a nyakamról... Lottie köhögött. Nem kapott levegőt. Celia mindenről megfeledkezve a kezére bámult, s mikor fölnézett, kék szeme tele volt könnyel. – Négy teljes napja nem csókolt meg... úgy igazán. Tegnap este megpróbáltam rávenni, és egyszerűen visszautasított. Valami olyasmit motyogott, hogy még sok időnk lesz rá. Hogy érezhet így, Lots? Hogy

lehet az, hogy nem számít neki, csókol, vagy nem csókol engem? Házasembertől várható el az ilyen viselkedés. Lottie küzdött, hogy féken tartson valamit, ami aggasztóan hasonlított ahhoz, amikor az embernek a torkában dobog a szíve izgalmában. Azután összerándult, mert Celia feléje fordult, átölelte a nyakát, és zokogásban tört ki. – Nem tudom, mit tettem, Lots. Hogy mondtam–e valamit, és ő csak nem mondja meg nekem. Lehet, hogy így van, fecsegek semmiségekről összevissza, hisz' ismersz, és nem mindig gondolok rá, mit is mondtam. Vagy talán csak nem voltam elég csinos mostanában. Pedig igyekszem. Mindenféle szép holmit veszek fel, amiket mami vett nekem, de Guy egyszerűen... úgy tűnik, nem szeret már annyira, mint korábban. Lottie érezte Celia mellkasának hullámzását. Gépiesen simogatta a hátát, s alattomos megkönnyebbülés fogta el, amiért barátnője nem láthatja az arcát. – Egyszerűen nem tudok rájönni. Mi lehet ez, Lots? Most már elég időt töltöttél el vele. Tudnod kell, milyen. Lottie megpróbált nyugodt hangon beszélni. – Biztos vagyok benne, hogy csak beképzeled. – Jaj, ne legyél már ilyen se hús, se hal, Lottie! Tudod, hogy én segítenék neked, ha kérnéd. Gyerünk, szerinted mit gondolhat? – Nem hiszem, hogy meg tudom mondani. – De valami ötleted csak van. Mit tehetek? Mit kellene tennem? Lottie lehunyta a szemét. – Lehet, hogy csak idegesség – mondta végül. –Talán a férfiak is idegesek lesznek, ahogyan mi. Azt akarom mondani, hogy a szülei érkezése miatt, meg minden. Bemutatni a szüléidet, az nagy dolog, nem? Celia hátrahúzódott, és figyelmesen nézte Lottie–t. – Talán feszültebbnek érzi magát miatta, mint gondolnád. – Talán igazad van. Én erre egyáltalán nem gondoltam. Lehet, hogy tényleg ideges. – Celia hátrasimította a haját s az ablak felé pillantott. – Mert egyetlen férfi se akarja elismerni, hogy ideges, igaz? Ilyet egy férfi nem tesz. Lottie valamiféle kegyetlen szenvedéllyel azt kívánta, hogy Celia menjen el. Mond neki bármit, megtesz akármit, ha ezzel rá tudja venni, hogy hagyja őt békén.

Celia azonban ismét szorosan átölelte. – Jaj, de okos vagy, Lots! Biztosan igazad van. És ne haragudj, ha egy kicsit... szóval... kevesebbet törődtem veled mostanában. Csak azért, mert teljesen belecsavarodtam Guyba meg az esküvőnkbe, meg minden. Nem lehettem nagyon szórakoztató. Lottie–nak megrándult az arca. – Nincs semmi baj – nyögte rekedten. – Helyes. Jól van. Akkor most lemegyek és megnézem, rá tudom–e venni azt a piszok disznót, hogy szenteljen nekem egy kis figyelmet. – Celia nevetett. Még mindig úgy hangzott, mint a zokogás. Lottie a barátnője távolodó hátára meredt, aztán lassan az ágyra roskadt. * Ez most már a valóság volt. Hogy Guy és Celia össze fognak házasodni. Hogy Lottie szerelmes egy férfiba, aki nem lehet nyíltan az övé, egy férfiba, aki semmi jelét sem adta, hogy viszonozná az érzelmeit azonkívül, hogy elkísérte őt néhány sétára egy házba, amely tetszik neki, és megcsodált néhány ostoba, gyerekes virágot a hajában. Mert ennyi volt. Igaz? Ha a lényeget nézzük, semmi nem utal arra, hogy Guy bármivel jobban szeretné őt, mint például, Freddie–t. Sok időt töltött a kisfiúval is. De ha szeretné is, akkor se tehetnének semmit. Lám, milyen állapotba került Celia pusztán azért, mert egy kicsit kevesebb figyelmet szentelt neki az elmúlt napokban. – Ó, istenem, mért is kellett idejönnöd? – nyöszörgött homlokát a térdére hajtva Lottie. – Tökéletesen elégedett voltam, amíg ide nem jöttél. És akkor Mrs. Holden lehívta, hogy segítsen Virginiának előkészíteni az ünnepi ezüstneműt. * Celia, minden jó szándéka ellenére, nem volt képes lerázni magáról a levertséget. És talán teljes joggal. Lottie figyelte, ahogy legújabb ruhájában illegeti magát Guy előtt, ahogyan tréfásan a karjába csíp, s

fejét kacéran a vállára hajtja. Figyelte, ahogy Guy megpaskolja, azzal a kellemes közönnyel, ahogy egy kutyát paskol meg az ember, és Celiának ajkára fagy a mosoly. Lottie küszködött, hogy uralkodni tudjon a bensejében fortyogó érzések katlana fölött. És ment, hogy segítsen Sylviának befűzni az ünneplő cipőjét. * Ahhoz képest, hogy csaknem egy hónapja nem látta a szüleit – azt állította, imádja az anyját, s apját az egyik legnagyszerűbb embernek tartja –, Guyon az elragadtatás legcsekélyebb jelét sem lehetett fölfedezni most, amikor bármelyik percben megérkezhettek. Szüntelen járkálását odakint Lottie először türelmetlenségnek tudta be, de aztán figyelmesebben megnézte, és látta, hogy hangtalanul vitatkozik magával, mint a bolond hölgy odalent a parkban, aki egy alsónadrággal szokott elhessegetni mindenkit, aki odamerészkedik az ő a „saját gyepes tekepályájához”. Guy arca nem türelmetlenségről árulkodott. A férfi felkavartnak és rosszkedvűnek látszott, s amikor Freddie–t, aki még egy teniszpartiért nyaggatta, tőle merőben szokatlan gorombasággal rázta le, Lottie némán figyelte a szalon ablakából és szenvedélyesen imádkozott bármilyen istenséghez odafönt, hogy ő legyen a férfi gyötrelemének oka és gyógyszere. * Susan Holden csak nézte ezt a három boldogtalan fiatalt, és sóhajtott. Se egy merev fölső ajak, se egy arasznyi gerinc hármuknak összesen. Ha ő, ezzel a sok bajjal a vállán – Henry nyomorult távollétei, Freddie rögeszméi és Sarah Chilton, aki az éles nyelvével még mindig olyan megjegyzéseket tesz, hogy ha mindent tekintetbe veszünk, micsoda szerencse Celia eljegyzése – mosolyogva tud a világ szemébe nézni, akkor az ember azt gondolná, hogy ezek az egészségtől majd kicsattanó gyerekek is összeszedhetnék magukat, és elevenebbek lehetnének kicsit. A tükörképére nézett és csücsörített, aztán benyúlt a táskájába, és kivett egy rúzst. Meglehetősen merész szín volt, nem olyan, amit megkockáztatott volna a szalon hölgyei előtt, de mialatt gondosan

fölvitte a szájára (kínosan megrándulva, amikor előrehajolt), Mrs. Holden arra gondolt, hogy vannak napok, mikor az embernek minden támaszra szüksége van, amit csak kaphat. Az a vörös hajú lány olyan színű rúzst viselt, mint egy karácsonyi gyertya. Amikor először látogatott be Henry irodájába, és ott látta őt, nem tudta a szemét levenni róla. Talán ez volt a lényeg. Virginia felszólt a földszintről: – Mrs. Holden, itt vannak a vendégei. Mrs. Holden ellenőrizte a haját a tükörben, és mély lélegzetet vett. „Add, hogy Henry jó hangulatban jöjjön haza!” – imádkozott. – Engedd be őket, kedvesem, mindjárt jövök. – És Freddie nem hajlandó elengedni azt a... azt a döglött jószágot. Azt mondja, a hálószobájában akarja tartani. Borzasztó szaga lett tőle a szőnyegnek. Mrs. Holden, némi kétségbeeséssel, a rózsáira gondolt. * – Ez a kert egyszerűen gyönyörű. Milyen bámulatosan okos vagy. – Édes szavak egy ideges, alulbecsült, anyósjelöltnek. És Susan Holden, aki még mindig ott állt, ahová Dee Dee Bancroft erős amerikai akcentusától hátrahőkölt (Guy nem szólt semmit!), azon kapta magát, hogy hálájában egészenelgyengül. – Azok ott Albertine rózsák? Tudod, hogy ez a kedvenc fajtám? Nem tudom nevelni őket azon a nyomorúságos, kertnek becézett helyen, ami nekünk van Port Antonióban. Nyilván a talaj nem megfelelő. Vagy túl közel ültettem őket valami máshoz. De a rózsák szörnyen szeszélyesek tudnak lenni. Tüskések több szempontból is. – Ó, igen – felelte Susan Holden, és igyekezett nem nézni Dee Dee hosszú, barna lábára. Innen nézve, meg tudott volna esküdni rá, hogy a nőn nincs harisnya. – Jaj, el sem tudod képzelni, mennyire irigylem tőled ezt a kertet. Nézd, Guy szívem, árnyékliliomuk is van. És egyetlen levélen sem látszik meztelencsiga harapás. Nem tudom, hogy csinálod.

Guyszívem, ahogy a neje szólította idősebb Mr. Bancroftot, visszafordult a sportpályákra nyíló hátsó kaputól, és arrafelé indult, ahol hölgyek meleg teát ittak a szélben csapkodó napernyő alatt. – Melyik irányban van az óceán? Guy, aki addig a füvön ült, felállt, és odament az apjához. Kelet felé mutatott, szavait elvitte a friss szél. – Ugye nem bánjátok, hogy idekint ülünk? Az idő egy kicsit szeles, de lehet, hogy ez az utolsó szép délutánunk idén, és szeretem élvezni a rózsákat. – Mrs. Holden vadul integetett a háta mögött, hogy értésére adja Virginiának, hozzon ki még több széket. – Ó, nem. Mi szeretünk a szabadban lenni. –Mrs. Bancroft megfogta a haját, hogy teázás közben ne fújja szájába a szél. – Igen, igen. Télen hiányzik az embernek a friss levegő. – És Freddie egy döglött rókát tett a szőnyegre a szalonban – szólalt meg Sylvia. – Sylvia! – Bizony. Még csak nem is én voltam. És mami most azt mondja, hogy soha többé nem enged be minket oda. Ezért kell itt ülnünk, ebben a jéghideg kertben. – Sylvia, ez nem igaz. Annyira sajnálom, Mrs. Bancroft. Valóban történt... ööö... egy kis baleset a szobában, éppen mielőtt megjöttek, de úgyis idekint akartunk teázni. – Szólíts Dee Dee–nek, kérlek. És ne aggódj miattunk. Nagyszerű idekint. És biztos vagyok benne, hogy Freddie nem lehet olyan rossz, mint a mi fiúnk. Guy Junior veszedelmes gyerek volt. – Dee Dee sugárzó mosollyal nézett Susan Holden döbbent arcába. – Hajmeresztő volt. Mindenféle rovarokat hozott haza, és dobozokba meg tégelyekbe rakta őket, aztán elfeledkezett róluk. A lisztesládámban akkora pókokat találtam, mint az öklöm. Brr! – Nem tudom, hogy birkóztok meg ott azzal a sok rovarral. Én biztos rettegésben tölteném a fél életemet. – Nekem tetszene – mondta Freddie, aki azzal töltötte az utolsó tíz percet, hogy Mr. Bancroft vadonatúj Roverének friss bőr– és diófa belsejét tanulmányozta. – Én szeretnék egy akkora pókot, mint az öklöm. Elnevezném Haroldnak. Mrs. Holden összerázkódott. Valahogy nehezebb az embernek a rózsakertjére gondolni, amikor benne ül.

– Úgy bizony, és a barátom lenne. – Az egyetlen barátod – mondta Celia, aki anyja megállapítása szerint visszanyert valamit a szarkazmusából. A pikniktakaró szélén csücsült, lábát Lottie felé nyújtotta, és boldogtalanul csipegetett egy tányér kekszből. Lottie felhúzott térdekkel ült, s mindenki mellett elnézve a kapura szegezte tekintetét, mintha valami jelre várna, hogy elmenjen. Nem ajánlotta fel, hogy segít körbekínálni a fánkot, amire pedig Bancrofték érkezése előtt Mrs. Holden megkérte. Még csak át sem öltözött valami csinosabb ruhába. – Nos, hol van az a ház, amelyről beszéltél nekünk, Junior? Fogadok, hogy félig sem olyan szép, mint Susan háza. Mr. Bancroft hosszú léptekkel közeledett az asztalhoz, cigarettát tartó kezével adva nyomatékot szavainak. Angol kiejtése meghatározatlan eredetű volt, kifejezett tengerentúli hanglejtéssel, amelyet Susan Holden roppant eredetinek talált. Egyébként sem lehetett az idősebb Guy Bancroft körül túl sok konvencionális dolgot felfedezni. Ez a nagydarab ember élénkvörös inget viselt, olyan árnyalatút, amilyet egy kabarészínészen várna az ember, és nagyon hangosan beszélt, mintha mindenki más legalább ötven méterre lenne tőle. Amikor megérkeztek, francia stílusban nagy, nedves csókokat cuppantott mindkét orcájára. Pedig nyilvánvalóan nem francia. – Abban az irányban van. A városi parkon túl. –Guy ismét a part felé kormányozta apját, úgy mutatta. Rendes körülmények között meglehetősen... közönségesnek tartaná ezt az embert. Semmi finomság nincs a modorában. Az öltözéke, a harsánysága, mind egy bizonyos neveletlenségre vall. Kétszer is szitkozódott előtte, és Dee Dee csak nevetett. De volt a modorában némi csiszoltság is – a pénz kölcsönözte neki. Látszott a karóráján, a mérték után készült ragyogó cipőjén és a gyönyörű krokodilbőr táskán is, amelyet Susannak hoztak Londonból. Amikor kiemelte a selyempapírból, küzdenie kellett a szokatlan belső kényszer ellen, hogy lehajtsa a fejét és belélegezze azt a fenséges drága illatát. Elszakította gondolatait a retikültől, és megint az órájára pillantott. Már csaknem háromnegyed négy. Henry igazán telefonálhatott volna, hogy megmondja, hazajön–e vacsorára. Nem tudta, hány emberre főzzön. Úgy gondolják Bancrofték, hogy ők is maradnak? A

gondolattól, hogy a grillcsirkéiből ki kell hoznia egy hétszemélyes vacsorát, remegő izgalom áradt szét a mellében. – Hogyan? A szállodánk felé? – Igen. De egymagában áll egy földnyelven. A parti útról nem látnád. Szólhatna Virginiának, hogy szaladjon le és hozzon egy darab disznóhúst. Arra az esetre, ha... Nem veszne kárba akkor se, ha nem maradnak. A gyerekek megehetnék fasírtnak. Dee Dee, szőke haját lefogva, áthajolt hozzá. – A fiam mindent elmondott az elragadó szomszédaitokról. Biztosan nagyszerű dolog, hogy ennyi művész él jóformán a küszöbötökön. Susan Holden ültében kihúzta magát, s az ablakon keresztül intett Virginiának. – Nos, igen, elég kellemes. Sokan vélekednek úgy, hogy egy tengerparti város nem sokat tud nyújtani a kultúra terén. Mi azonban minden tőlünk telhetőt megteszünk. – Tudod, ezért is irigyellek. A gyümölcsültetvényeken semmi kultúra sincs. Csak a rádió. Néhány könyv. És alkalmilag egy újság. – Ami azt illeti, mi magunk is nagyon szeretjük ápolni a művészetek szellemét. – És a ház fantasztikus lehet. – Ház? Susan Holden üres tekintettel meredt rá. – Igen, Mrs. Holden? – Virginia előtte állt, kezében tálcát szorongatott. – Elnézést, házat mondtál? – Az art deco ház. Guy Junior azt mondja, egyike a legszebb házaknak, amelyet valaha látott. Meg kell mondanom, ahogy a leveleiben leírta, minket is teljesen elbűvölt. Virginia várakozóan nézett rá. Mrs. Holden megrázta a fejét. – Őöö... ne zavarj, Virginia. Egy perc múlva bemegyek és beszélek veled... Elnézést, Mrs. Bancroft, elismételné, amint az imént mondott? Virginia egy hallható „bánom is én!” morgással távozott. – Dee Dee, kérlek. Igen, mi nagy rajongói vagyunk a modern építőművészetnek. Megjegyzem, ahol én nőttem fel, a Közép– Nyugaton, minden modern, tudod? Réginek nevezünk egy házat, ha a háború előtt épült! – Hangosan felkacagott.

Mr. Bancroft egy virágágyásba hamuzott. – Később le kéne sétálnunk oda. Alaposan megnézni. – Az... az Árkádiát? – Lottie felkapta a fejét. – Ez a neve? Milyen pompás. – Dee Dee elfogadott egy újabb csésze teát. – Az... az Árkádiába akartok menni? – Mrs. Holden hangja elvékonyodott. Lottie és Celia összenéztek. – Úgy tudom, az a legmesésebb hely, tele egzotikus figurákkal. – Az bizony – mondta Celia, és aznap először mosolygott. Dee Dee rápillantott, majd vissza az anyjára. – Ó. Lehet, hogy ez egy kicsit bonyolult. Biztosan nem akarják, hogy megbámuljuk őket. Guy szívem, hagyjuk ezt egy másik napra. – De csak öt percre van, az úton lefelé. – Szívem... Mrs. Holden elkapta Dee Dee pillantását, amelyet a férjének küldött. Kiegyenesedett a széken. Szándékosan elnézett a gyerekei mellett. – Természetesen van érvényes meghívásom Mrs. Armand–hoz... Akarom mondani, épp a múlt héten kaptam tőle egy levelet... Mr. Bancroft elnyomta a cigarettáját, és egyetlen szomjas kortyban felhajtotta a teát. – Akkor látogassunk oda. Gyerünk Guy, mutasd meg, miről beszéltél! * Mrs. Holden csakhamar megbánta azt a cipőt. Lottie figyelte, amint az asszony bokája a rövid séta alatt tizenötödször is kifordul a hepehupás parti ösvényen, s ő aggodalmasan hátrapillant, észrevették–e a vendégek. Fölösleges volt aggódnia. Mr. és Mrs. Bancroft, mit sem törődve mással, kart karba öltve nyájasan beszélgetett, távoli hajókra mutogattak a tengeren, vagy fölfelé, valamilyen későn virágzó növényre a lejtő oldalában. Guy és Celia elöl haladtak, Celia belekarolt a vőlegényébe, de a szülők könnyed társalgásának nyomát sem lehetett fölfedezni rajtuk. Celia beszélt, Guy fejét leszegve, állkapcsát összeszorítva ballagott. Nem lehetett megállapítani, figyel–e egyáltalán. A menetet Lottie zárta, aki félig–meddig azt kívánta, bárcsak

megengedték volna a vadul tiltakozó Sylviának és Freddie–nek, hogy ők is jöjjenek, mert akkor másra is összpontosíthatna, mint az a két aranyszínű fej, továbbá villámhárítót képeznének a Mrs. Holdenből egyre erőteljesebben sugárzó feszültségnek. Lottie nem tudta, miért javasolta, hogy ide jöjjenek. Látta, hogy Mrs. Holden máris megbánta a dolgot, még a magas sarkú cipőnél is jobban. Minél közelebb jártak az Árkádiához, annál idegesebb pillantásokat vetett maga köré, mintha attól félne, hogy ismerősbe botlik. A tehetségtelen bűnöző habozó, egyenetlen járását vette fel, és nem volt hajlandó Lottie szemébe nézni, mintha attól tartana, hogy szemére veti pálfordulását. Lottie nem vette volna a fáradságot. Egyszerűen nyomorultul érezte magát. Nyomorultul, hogy még egy órát kell eltöltenie a menyasszonyra és a vőlegényre sugárzó szülői büszkeséggel szembesülve, hogy megint néznie kell a számára tilos férfi arcát, a gondolatra, hogy mindezt most rázúdítják Adeline–re, aki akkor se tudná, hogyan tegyen föl egy délutáni teát, ha az rávetné magát és betemetné Darjeeling–levelekkel. Guy anyja ismét mondott valamit Celiának. A lány határtalan jókedvre derült, egyrészt mindama figyelemtől, amelyet Dee Dee–től kapott, másrészt, mert alighanem pajzán örömmel töltötte el a gondolat, hogy anyja megjelenik a színésznő házában. Lottie örült, hogy egy kicsit boldogabbnak látja, és valami komisz, lángoló vadsággal el akarta fojtani ezt a boldogságot. Guy szülei őt mintha észre se vették volna. Nemsokára mind elmegy, mondta magában lehunyva a szemét. És én több műszakot vállalok a cipőboltban. Ki fogok békülni Joe–val. Ügyelek rá, hogy el legyen foglalva az agyam. Annyira tele legyen, hogy ne maradjon hely rágondolnia. És ekkor, a felhajtóra ráforduló Guy pontosan ezt a percet választotta, hogy a szemébe nézzen, mintha a puszta létezése gúnyt űzhetne minden igyekezetéből, hogy úrrá legyen az érzelmein. – Ez az? – Mr. Bancroft egy csöppet hátradőlve megállt, épp ahogy a fia néhány héttel korábban. Az előttük álló alacsony, fehér házat nézve Guy is megállt. – Ez az. – Szép ház.

– Az art deco és az art moderne egyfajta keveréke. A stílus az 1925– ös párizsi Exhibition Internationale des Arts Decoratifsből ered. Ez indította útjára az art decót. Az épületek mértani mintái a gépkorszakot visszhangozzák. Rövid szünet. A kis társaságban mindenki Guyra bámult. – No, ez a leghosszabb istenverte mondat, amelyet hallottam tőled, mióta ideértünk. Guy lesütötte a szemét. – Érdekelt. Utánanéztem a könyvtárban. – Utánanéztél a könyvtárban, mi? Jól van, fiam. –Mr. Bancroft újabb cigarettára gyújtott, öngyújtója lángját széles vaskos kezével védelmezve. – Látod, Dee Dee? – mondta, miután elismerően kifújta a füstöt. – Mondtam neked, hogy minden rendben lesz a fiunkkal, tanítók meg effélék nélkül is. Bárminek, amit tudnia kell, ő maga elmegy és utánanéz. Nem kisebb helyen, mint a könyvtárban. – Szerintem ez egyszerűen elragadó, drágám. Mondj nekem még valamit erről a házról. – Nem hiszem, hogy ezt nekem kell megtennem. Adeline mindent elmond majd róla nektek. Lottie látta, hogy Mrs. Holden arca enyhén megrándul, amikor Guy a keresztnevén említette Adeline–t. Tudta, hogy ma este kérdések fognak elhangzani. Azt is látta, hogy Mrs. Holden kínosan feszeng, amiért olyan soká tart, hogy valaki ajtót nyisson –amúgy is idegesen állt ott a hatalmas, fehér főbejárat előtt, retiküljét maga előtt szorongatta, hol fölemelte, hol megint leengedte nyilvánvaló határozatlanságában, hogy kopogjon–e még egyszer, hátha nem hallotta meg senki. Kétségtelenül voltak odabent, hiszen három autó is állt a felhajtón. De úgy látszott, senki sem jön ajtót nyitni. – Talán kint vannak a teraszon – szólalt meg Guy. – Átmászhatok az oldalkapun és megnézhetem. – Nem – mondta egyszerre Dee Dee és Mrs. Holden. – Nem akarunk alkalmatlankodni – mondta Susan Holden. – Talán... talán kertészkednek. Lottie nem akarta megjegyezni, hogy a zöld növényzethez legközelebb álló dolog, amit Adehne teraszán találhatnak, egy darab

kenyér lehet, amelyet ott hagytak penészedni a nagy virágcserepek mellett. – Talán telefonálnunk kellett volna előbb –mondta Dee Dee. Aztán, mikor a csönd már kezdett elviselhetetlen lenni, kivágódott az ajtó. George volt az, megállt egy pillanatra, mindenkit komótosan szemügyre vett a kis csapatban, azután rávigyorgott Celiára, és extravagáns, széles kézmozdulattal beinvitálta őket. – Hát, ha ez nem Celia és Lottie meg az ő vidám cimboráik! Jöjjenek be. Jöjjenek, csatlakozzanak a társasághoz. Idősebb Guy Bancroft – mondta Mr. Bancroft kinyújtva hatalmas kezét. George ránézett, és a foga közé szorította cigarettáját. – George Bern. El vagyok ragadtatva. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de el vagyok ragadtatva. Lottie látta, hogy teljesen el van ázva. Mrs. Holdennel ellentétben, aki idegesen állt az ajtóban, mintha húzódozna attól, hogy bemerészkedjék, Mr. Bancroft távolról sem jött zavarba a szokatlan fogadtatástól. – Ez Dee Dee a feleségem, és Guy Junior, a fiam. George teátrálisan hátrahajolt, hogy alaposabban megszemlélje Guyt. – Ó, a híres ananászherceg. Hallom, mély benyomást tett. Lottie érezte, hogy elpirul, és gyors léptekkel elindult a folyosón. – Mrs. Armand itthon van? – Minden bizonnyal, asszonyom. S ön bizonyára Celia nővére. Az anyja? Nem, ezt nem hiszem el. Celia, ezt sose mondtad nekem. A csúfolódás épphogy érzékelhető halvány jele incselkedett George hangjában, és Lottie nem mert Mrs. Holden arcára nézni. Csöndesen bement a nagy szalonba, ahonnan valami diszharmonikus zongoraverseny hangjai szűrődtek ki. A szél felerősödött: a házban valahol újra meg újra nyikorogni kezdett, majd bevágódott egy ajtó. Hallotta, hogy mögötte Dee Dee valami műalkotás láttán felkiált, és Mrs. Holden kissé aggodalmasan azon töpreng, vajon Mrs. Armand nem veszi–e zokon a váratlan látogatást, de hát ő mondta... – Nem, nem. Jöjjenek be mindnyájan. Jöjjenek és csatlakozzanak a cirkuszhoz. Lottie önkéntelenül rábámult Adeline–re. Ugyanúgy ült a pamlag közepén, mint amikor először látta. Most azonban, mintha letörölték

volna róla az egzotikus ragyogást: szemlátomást sírt, csöndesen ült, sápadt, kifoltosodott arccal, szemét lesütötte, ujjait csavargatta az ölében. Julian mellette ült, Stephen a karosszékben, az újságjában elmerülve. Közeledtükre Julian fölállt és eléjük ment az ajtóig. – Lottie, micsoda gyönyörűség újra látni téged! Milyen váratlan öröm. Kiket hoztál magaddal? – Mr. és Mrs. Bancroft, Guy szülei – mormoltaLottie. – És Mrs. Holden, Celia édesanyja. Julian mintha meg se látta volna Susan Holdent. Csaknem rávetette magát Mr. Bancroft kezére buzgalmában, hogy megrázhassa. – Mr. Bancroft! Guy annyit mesélt nekünk magáról! – (Itt Lottie észrevette, hogy Celia összevontszemöldökkel pillant föl Guyra. Aznap este nemcsak Mrs. Holden fog kérdéseket föltenni.) – Üljenek már le, üljenek le! Hozzunk össze egy kis teát. – Semmiképp sem akarunk zavarni – mondta Mrs. Holden, aki elsápadt, amikor meglátott egy aktsorozatot a falon. – Semmi zavarás, egyáltalában nem zavarnak. Üljenek, üljenek le! Teázni fogunk. – Adeline–re pillantott, aki alig mozdult, mióta megérkeztek, mindössze egy halvány mosollyal ajándékozta meg látogatóit. – Nagyon boldog vagyok, hogy mindannyiukkal találkozhatom. Teljes mértékben az én hanyagságom, hogy elmulasztottam megismerkedni a szomszédaimmal. Meg kell bocsátaniuk, ha pillanatnyilag nem vagyunk egészen működőképesek háztartási ügyekben, épp most veszítettük el az alkalmazottunkat. – Ó, én nagyon együtt érzek önökkel – mondta Dee Dee, és helyet foglalt egy Lloyd Loom széken. – Nincs annál rosszabb, mint alkalmazott nélkül maradni. Mondom is Guynak, hogy személyzetet tartani néha több bajjal jár, mint amennyit megér. – Ez a Karib–szigeteken van – jegyezte meg Mr. Bancroft. – Húsz embert kell felfogadni ahhoz, hogy tíznek a munkáját elvégezzék. – Húsztagú személyzet! – kiáltott fel Julian. – Adeline nagyon meg lenne elégedve eggyel is. Úgy látszik, állandó problémánk az alkalmazottak megtartása. – Meg kéne próbálnod fizetni nekik néha, Julian –mondta George, aki újabb pohár vörösbort töltött magának.

Adeline megint halványan mosolygott. Lottie ráeszmélt, hogy Frances nyilvánvaló távollétében senki sincs, aki valóban elkészítené a teát. – Felteszem a teát – mondta. – Szívesen elkészítem. – Megtenné? Nagyszerű. Micsoda elragadó lány maga, Lottie. – Elragadó – mondta jelentőségteljesen vigyorogva George. Lottie ment is a konyhába, örült, hogy elmenekülhet a szalon feszült légköréből. Miközben tiszta csészéket és csészealjakat keresgélt, hallotta, amint Julian az üzletéről kérdezi Mr. Bancroftot, és talán még nagyobb lelkesedéssel beszél neki a magáéról. Ő művészetet árul, mondta. Galériái vannak London belvárosában, és kortársfestőkre specializálja magát. – Népszerű ez, ez a dolog? – Hallotta, ahogy Mr.Bancroft körbejár a szobában. – Egyre népszerűbb. Az árak, amelyeket némelyik művész elér a Sotheby's vagy a Christie's árverésein, némely esetben évente megháromszorozódnak. – Hallod ezt, Dee Dee? Nem rossz befektetés, mi? – Ha tudod, mit kell venni. – Ó, ebben igaza van, Mrs. Bancroft. Ha rossz tanácsot kap, az lehet a vége, hogy megvesz valamit, aminek esztétikai értéke talán van, de végső fokon csekély piaci értékkel bír. – Mi nem igazán vásároltunk festményeket, igaz, Guyszívem? Ami van, azt azért vettem, mert tetszett. – Tökéletesen ésszerű ok, hogy megvegyen valamit az ember. Ha nem szereti, nem számít, menynyit ér. Számlák voltak a konyhaasztalon, sok és nagy fűtőolaj–számla, villanyszámla meg néhány javításé, amit a tetőn végeztek. Lottie, aki nem tudta megállni, hogy rájuk ne pillantson, hátrahőkölt az összegektől. És láthatólag mind utolsó felszólítás volt. – Ez itt, mi? – Ez egy Kline. Igen. Munkáiban maga a vászon éppolyan fontos, mint az ecsetvonások. – Gondolom, ez is egy módja, hogy valaki spóroljon a festéken. Úgy néz ki, mintha egy gyerek is meg tudná csinálni. – Valószínűleg sok ezer fontot ér.

– Sok ezret? Dee Dee? Mit gondolsz, elkezdhetnénk ilyeneket csinálni otthon? Lenne egy hobbid! Dee Dee hangos hahotára fakadt. – Komolyan, Mr. Armand. Ez a portéka ennyi pénzt ér? Miért? – A művészet, mint minden, annyit ér, amennyit bárki hajlandó fizetni érte. – Ámen. Lottie belépett a tálcával. Adeline már fölállt, és most kinézett az egyik hatalmas ablakon. Odakint új erőre kapott a heves szél, s mély meghajlásra kényszerítette a dideregve esdeklő bokrokat és füveket. A ház alatt, végig a parton, Lottie alig tudta kivenni a számos apró alakot, akik felfelé küzdöttek magukat az ösvényen, miután végre elismerték vereségüket az egyre rosszabb időjárással szemben. – Kér teát valaki? – Majd én, Lottie drágám – mondta Adeline, jelezve Lottie felmentését a háziasszonyi teendők alól. A lány habozva, hogy mit kezdjen magával, úgy döntött, állva marad az asztal mellett. Celia és Guy az ajtónál ácsorgott félszegen, amíg Mr. Bancroft le nem teremtette a fiát, mondván, hogy üljön le, és ne vágjon olyan képet, mint akinek földugtak a seggébe egy seprűnyelet. Celia elnyomott egy kuncogást, Lottie pedig, akinek egyre borúsabb hangulata egy pillanatra földerült, megint csak úgy találta, hogy nem mer Mrs. Holdenre nézni. – Régóta laknak itt, Mrs. Armand? – kérdezte Dee Dee, akit a férjéhez hasonlóan csöppet sem hozott zavarba házigazdáik különös viselkedése. – Csak tavasszal jöttünk ide. – És azelőtt hol laktak? – Londonban. Közép–Londonban. Mindjárt a Sloan Square mögött. – Ó, igazán? Van egy barátnőm a Cliveden Place–en. – Cadogan Gardens – mondta Adeline. – Elég szép ház volt. – Miért döntöttek hát úgy, hogy kijönnek ide, ilyen messzire? – Ugyan, ugyan – Julian közbevágott. – Bancrofték nem akarják hallani a mi nagyon unalmas házi történelmünket. Akkor hát, Mr. Bancroft, vagyGuy, ha szabad így mondanom, mondjon nekem többet az üzletéről. Honnan jött az ötlet, hogy importálja ezeket a gyümölcsöket?

Lottie most Adeline–t figyelte, aki becsukta a száját, és az arcáról eltűnt minden érzelem. Ha valami nem tetszett neki, olyan lett, akár egy keleti maszk: törékeny szépségű, látszólag nyájas, mégsem árul el semmit. „Mért nem engedte beszélni?” – gondolta Lottie, s valami balsejtelem kezdett úrrá lenni rajta, melynek semmi köze nem volt az elromló időjáráshoz. Az óriási ablakok azt megmutatták előre. Elébük tárták az elsötétedő ég teljes fenségét, a távoli láthatáron átlopódzó ólomszínű felhőket. Olykor valami üres papírzacskó vagy kóbor falevél csapódott be a képbe, majd eltűnt megint. Az emeleti ajtó szabálytalan időközönként ismételten bevágódott, ami fölborzolta Lottie idegeit. A zene régen elhallgatott. És Julian meg Mr. Bancroft egyre csak beszélgettek. – Szóval, milyen hosszú időt fog tölteni a riviéránkon, Guy? Elég sokáig marad ahhoz, hogy összeszedjek néhány munkát, amelyről úgy gondolom, tetszeni fog magának? – Úgy terveztem, hogy egy–két nap múlva hazaindulok, de Dee Dee állandóan rágja a fülemet, hogy töltsek el néhány szabadnapot vele. Arra gondoltunk hát, hogy meghosszabbítjuk a látogatásunkat itt, Holdenéknél, és talán lemegyünk egy darabot a parton. Még az is lehet, hogy átruccanunk Franciaországba. – Még sose láttam Párizst – mondta Dee Dee. – Te nagy rajongója vagy Párizsnak, igaz, Celia? – George kinyújtózott a hintaszéken, és rávigyorgott. – Tessék? – Nagy rajongója vagy Párizsnak. Franciaországban, Párizsnak. Tudja – gondolta Lottie. – Az első perctől tudta. – Igen. Igen, Párizs – mondta Celia, és egyre pirosabb lett. – Csodálatos dolog fiatalon utazni. – George újabb cigarettára gyújtott, és lustán kifújta a füstöt. – Nem sok fiatal élvezhet ilyen előnyöket. Szándékosan csinálta. Lottie látta, hogy Celia válaszul dadogni kezd, és nem bírta nézni barátnője szorult helyzetét. Közbevágott. – Guy többet utazott, mint bárki, akit ismerek, igaz, Guy? Mesélt róla nekünk, hogy a világon mindenütt élt. A Karib–szigetek, Guatemala, Honduras. Olyan helyek, amelyekről még nem is hallottam. Őt hallgatva ez mind olyan szörnyen izgalmas volt.. Olyan csodálatos

képeket idéz fel... az embereket meg mindent. A helyek... – Lottie tudta, hogy fecseg, és elhallgatott. – Igen. Igen, ő utazik – mondta hálásan Celia. – Lots és én egyszerűen el voltunk bűvölve. És mami meg papa is. Azt hiszem, az egész családot beoltotta utazásvággyal. – És ön, Mrs. Armand? – kérdezte Dee Dee. – Van egy kis akcentusa. Honnan származik? Az ajtót, amely az emeleten csapódott ki–be, hirtelen kétségtelenül hangosabban bevágta valaki. Lottie megrezzent, és a társaság fölnézett. Frances állt az ajtóban. Hosszú bársonykabátot és csíkos sálat viselt, arca olyan fehér volt, mint a fal. Mozdulatlanul állt, mintha váratlanul érte volna, hogy a szoba benépesült. Azután szembefordult Adeline–nel, és ő volt az, akihez beszélt. – Bocsássanak meg, kérem – mondta. – Épp távozóban vagyok. – Frances... – Adeline fölemelkedett, és feléje nyújtotta a kezét. – Kérlek... – Ne kérj. Egyszerűen ne. George, lennél olyan kedves, és kivinnél az állomásra? George elnyomta a cigarettáját, és föllökte magát a székből. – Amit csak mondasz, legdrágább... – Ülj le, George! – Adeline hangja. Arcába visszatért egy kis szín, és szinte fenségesen parancsolta vissza George–ot. – Adeline... – Frances, nem mehetsz el így. Frances olyan szorosan markolta az útitáskáját, hogy minden vér kifutott az ujjaiból. – George, légy szíves... A szobában halálos csönd volt. George, kinek az arcáról mintha letörölték volna a szokásos önelégült vigyort, előbb az egyik, majd a másik nőre, végül Julianra nézett. Megvonta a vállát és lassan fölemelkedett. Lottie a körülötte lévőkre pillantott. Mrs. Holdent és Dee Dee–t, akik a teáscsészéjüket szorongatva egymás mellett ültek, mozdulatlanná dermesztette a jelenet, olyannyira, hogy Mrs. Holden még csak nem is próbált úgy tenni, mintha nem figyelne. Az összeráncolt szemöldökű Mr. Bancroft–ra villámgyorsan lecsapott Julian azzal a felkiáltással, hogy van valami, amit különösen szeretne neki megmutatni a

dolgozószobában, és elragadta a színről. Celia és Guy az ajtó mellett ült, gesztusaik és kifejezéstelen arcuk öntudatlanul tükrözte egymást. Csak Stephen bújta még mindig, látszólag valóban mindenről megfeledkezve az újságját. Lottie látta, hogy csaknem egyhetes volt. – Légy szíves, gyere, George. Szeretném elérni a negyedkor indulót, ha lehet. Adeline hangja kellemetlen magasságokba szökött. – Nem! Frances nem mehetsz el így! Ez nevetséges! Nevetséges! – Ó, nevetséges, valóban? Neked minden nevetséges, Adeline. Minden, ami becsületes, valóságos és igaz. Nevetséges, mert nyugtalanít téged. – Ez nem igaz! – Szánalmas vagy, tudod? Azt hiszed, hogy bátor vagy és eredeti. De csak egy ügyesen kifundált gép vagy. Egy húsból teremtett gép. – Frances a könnyeivel küszködött, hosszú vonásai fintorba görbültek gyerekes csalódottságában. – Nos – Mrs. Holden fölállt és menni készült. – Azt hiszem, mi talán... – Körülpillantott és látta, hogy a szobából kivezető egyetlen utat elállja George és a két nő. – Úgy tűnik, mi... – Ezerszer mondtam neked, Frances... túl sokat kérsz... én nem tudok... – Adeline hangja megtört. George a két nő közt lehajtotta a fejét. – Nem. Tudom, hogy nem tudsz. És ez az, amiért elmegyek. – Frances megfordult, Adeline utánanyúlt, arca fájdalmában grimaszba rándult. George elkapta a célt tévesztett kezet, és átölelte Adeline–t. Hogy vigasztaló vagy visszatartó mozdulat volt, nem lehetett megállapítani. – Sajnálom, Frances! – kiáltotta utána Adeline. – Igazán nagyon sajnálom! Kérlek... Lottie–nak összeszorult a gyomra. Úgy érezte, hogy a világ kifordult sarkaiból, mintha minden természetes korlát szétfoszlott volna. A még mindig csapkodó ajtó hangja mintha felerősödött volna, míg végül csak Adeline szabálytalan lélegzését hallotta és a fa robaját, amint nekiütközik a keretnek. Guy hirtelen a szoba közepén termett. – Menjünk ki. Látta már valaki a freskót? Nyilvánvalóan kész van. Szeretném látni készen. Anya? Megnéznéd velem? Mrs. Holden?

Dee Dee talpra ugrott, kezét Mrs. Holden vállára tette. – Nagyszerű ötlet, drágám. Micsoda remek ötlet. Biztos vagyok benne, hogy szeretnénk megnézni a freskót, ugye, Susan? – Igen, igen – mondta hálásan Mrs. Holden. – A freskó. Lottie és Celia zárta a sort, az előző jelenet sokkja egy pillanatra ismét összehozta őket. Beszélni képtelenek voltak, felhúzott szemöldökkel néztek egymásra, s a fejüket rázták. Amint kiléptek az erős szélbe, hajuk szanaszét repült. – Mi volt ez? – suttogta Celia szorosan Lottie–hoz hajolva, hogy az biztosan meghallja. – Fogalmam sincs. – Isten tudja, mit gondolhattak Guy szülei. Nem tudom elhinni, Lots. Hogy két felnőtt nő így jajveszékeljen, fényes nappal. Lottie érezte, hogy átjárja a hideg. Odalent a tenger dühödten tombolt, habzott és csapkodott, mintha a nyár szellőit órák alatt elfelejtette volna. Estére vihar lesz, nem is kérdés. – Mennünk kellene – mondta. Már érezte az első esőcseppeket az arcán. Celia mintha nem is hallotta volna. Arrafelé ment, ahol Guy állt a két asszonnyal, s Frances keze munkáját bámulták. A központi figurát nézték figyelmesen, fojtott hangon fel–felkiáltva. Ó, istenem, ez Julian – gondolta Lottie. – Biztos valami szörnyűséget csinált vele. De nem Julian volt, akit megbámultak. – Milyen lenyűgöző – mondta Dee Dee, kiabált, hogy hallani lehessen a szélben. – Ez határozottan ő. A hajáról lehet látni. – Mi? Kicsoda? – kérdezősködött Celia, szoknyáját összehúzva a lába körül. – Ez Laodamia. Laodamia. Ó, ismersz engem és az én görög mítoszaimat, Guy. Nem sok jó irodalomhoz jutunk ott, ahol élünk – magyarázta Mrs. Holdennek –, így ébredt bennem valami érdeklődésféle a görögök iránt. Bámulatos történeteik vannak. – Igen. Igen, mi is tanulmányoztunk egy kis Homéroszt a szalonunkban – mondta Mrs. Holden. – A festő. Az a férfi úgy ábrázolta őt... – Nő anya. Ezt az a nő festette, aki ... amelyik elutazik.

– Ó. Akkor viszont egy kicsit furcsa. De úgy festette le Mrs. Armand–t mint az egyik trójai nőt.Laodamia rögeszmésen ragaszkodott a távol lévő férje viaszmásához. Mi is volt a neve? Ó, igen, ez az: Protesilaus. Látod, idefestette a viaszbábut is. Lottie bámult. A képen Adeline, a körülötte lévő emberekről nyilvánvalóan megfeledkezve, elragadtatva nézte a kezdetleges viaszutánzatot. – Nem rossz, Mrs. Bancroft. Egyáltalán nem rossz. Azt gondolná az ember, nem a legszembeszökőbb utalás. – George jelent meg a hátuk mögött, kezében újra megtöltött borospohár, szélfútta haja égnek állt, mintha meg lenne rökönyödve. –Valóban. Adeline, mint Laodamia. „Crede mihi, plus est, quam quod videatur, imago.” – Hatásszünetet tartott. – „Hidd el, a képmás több mint aminek látszik.” – De hát Mrs. Armand férje itt van... – Mrs. Holden hunyorogva nézte a festett alakot, retiküljét egyre erősebben szorította magához. – Julian Armand itt van. – Szembefordult Dee Dee–vel. George ránézett a képmásra, és elfordult. – Igen, házasságot kötöttek – mondta, és kissé imbolyogva visszament a házba. Dee Dee felvonta egyik szemöldökét. – Guy Junior ugyan figyelmeztetett bennünket ezekre a művészfélékre... – Visszanézett a teraszajtón át, egyik kezével a haját vigyázva, mintha elrepülhetne. – Gondolod, hogy most már biztonságosvissza mennünk a házba? Megfordultak, hogy elinduljanak. Celia, aki a lehető legvékonyabb kardigánban jött ki, türelmetlenül topogott. – Ez az eső hideg. Igazán hideg, És én nem hoztam kabátot. – Egyikünk sem hozott, drágám. Gyere, Dee Dee. Nézzük meg, mit tettek a férjeddel. Csak Lottie állt mozdulatlanul, szemét a freskóra meresztve. Hirtelen zsebre vágta a kezét, így próbálta leplezni remegését. Guy négy–öt lépésnyire állt tőle. Amikor Lottie eltépte pillantását a képmásokról, ráébredt, hogy abból a szögből nézve, a fiúnak is látnia kellett. Baloldalt, a kép szélén, egy csöppet elkülönítve a többi, mintegy tizennégy alaktól, ecsetvonások és tónus szempontjából talán kicsit befejezetlenül, egy leány hosszú, smaragdzöld ruhában, hajában

rózsabimbók. Előrehajol, arca titkokkal teli, s egy almát fogad el a férfitól, akinek hátán ott a Nap. Lottie a képre nézett, majd vissza Guyra. Az elsápadó arcára. * Lottie a többiek előtt rohant haza, állítólag azért, hogy segítsen Virginiának elkészíteni az ételt, ám valójában azért, mert ellenállhatatlan kényszert érzett rá, hogy elmeneküljön. Nem tudta erőltetni többé az udvarias társalgást. Nem tudott többé Celiára nézni, s közben elrejteni a nyers irigységet a szemében. Nem tudott többé Guy közelében lenni. Hallani őt. Látni őt. Futott egész úton hazáig. Mellkasa szaggatott, a levegő tépte a tüdejét, nem hallott mást, csak a saját zihálását. Észre se vette a szelet és a hideget, a nedvességet az arcán, hogy a copfja kibomlott, s a haja sós kötelekké sodródott össze. Ezt nern lehet kibírni – mondogatta magában. – Ezt egyszerűen nem lehet kibírni. * Fönt volt az emeleten, biztonságban, Sylviának és Freddie–nek készítette a fürdővizét, amikor megjöttek. Hallotta, amint Virginia beengedi őket, és Mrs. Holden kijelenti, hogy soha életében ilyen zavarban nem volt. Dee Dee nevetett. Úgy tűnt, az Árkádia lakóinak furcsaságai összehozták őket. Ahogy a gőz fölszállt a kádból és betöltötte a helyiséget, Lottie kezébe temette az arcát. A torka száraz volt, lázasnak érezte magát. Talán meghalok – gondolta melodrámába illő sóhajjal. – Talán meghalni könnyebb volna. – Behozhatom a tehenemet a fürdőkádba? Freddie jelent meg a fürdőszobaajtóban, már meztelenül, kezében a „Gazdasági udvar” egyik darabját szorongatta. Piszkos karjára csíkokban száradt rá a döglött róka vére. Lottie bólintott. Túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzék. – Pisilni kell. Sylvia azt mondja, ő nem fürdik ma este.

– De fürdik – mondta megviselten Lottie. – Sylvia, gyere be, légy szíves! – Nem érem el a mosdókesztyűmet. Ideadod a mosdókesztyűmet? El kell mennie innen. Mindig tudta, hogy nem maradhat itt örökre, de Guy jelenléte sürgőssé tette a dolgot. Mert semmiképpen sem maradhat itt, ha egyszer összeházasodtak. Folyton idejönnének látogatóba, és túl nagy gyötrelem volna együtt látni őket. Ahogy a dolgok állnak, nagyon jó okot kell kitalálnia, hogy távol maradhasson az esküvőről. Ó, istenem, az esküvő. – Kérek egy tiszta mosdókesztyűt. Ez büdös. – Jaj, Freddie... – Igenis. Büdös. Áú! Ez a víz forró. Nézd, most meghalt a tehenem. Túl forróra csináltad a vizet, és most a tehenem halott. – Sylvia! – Lottie hideg vizet kezdett engedni a kádba. – Megmoshatom a saját hajamat? Virginia megengedi, hogy megmossam a hajamat. – Nem. Ő se engedi meg. Sylvia! – Csinos vagyok? – Sylvia megdézsmálta Mrs. Holden sminkesdobozát. Vastagon rúzsos arca olyan volt, mintha valami középkori betegségből lábadozna. Szemhéjáról kétkockányi kék csillámpor potyogott lefelé. – Jóságos isten! Anyád jól el fog fenekelni. Ebben a pillanatban lemosod. Sylvia összefonta karjait. – De nekem tetszik. – Azt akarod, hogy anyád bezárjon holnap a szobádba? Mert én ígérem neked, Sylvia, hogy ha egyetlen pillantást vet rád, ez lesz a vége. – Lottie nehezen türtőztette magát. Sylvia arca eltorzult, rúzsmaszatos kezét az arcához emelte. – De én azt akarom... – Bejöhetek? Lottie, aki Sylvia cipőjével kínlódott, fölnézett, s érezte, hogy bizseregni kezd az arca. Guy görnyedten állt az ajtóban, habozva, mintha nem tudná eldönteni, közeledjen–e. A pára és a szappanszag fölött Lottie érezte a tiszta, hideg sós levegőt, amit magával hozott. – Guy, ma megöltem egy medvét. Idenézz! Nézd ezt a sok vért!

– Lottie, én... látnom kellett téged. – Puszta kézzel megbirkóztam vele. Tudod, a tehenemet védtem. Láttad a tehenemet? – Guy, szerinted csinos vagyok? Lottie moccanni sem mert. Úgy érezte, ha megmoccan, megrepedezik, szilánkokra hasad, és minden darabkája semmivé omlik. Olyan melege volt. – Francesről van szó – mondta Guy, és Lottie–nak nehéz lett az imént megremegő szíve. Azért jött hát, hogy valami családi csetepatéról tájékoztassa. Talán kimegy Frances elé az állomásra. Esetleg Mr. Bancroft megveszi Frances néhány munkáját. Lenézett alig észrevehetően reszkető kezére. – Ó – mondta. – Ki vagyok rúzsozva. Nézd! Guy, idenézz! – Igen – mondta zavarodottan Guy. – Csodálatos tehén, Freddie. Igazán. Úgy tűnt, mintha nem akarna bejönni. Előbb a mennyezetre nézett, aztán le, mintha küszködne valamivel. Hosszú szünet következett, Sylvia közben Mrs. Holden jobbik mosdókesztyűjével észrevétlenül letörölte arcáról a sminket. – Ó, ez hihetetlen. Nézd, én meg akartam mondani neked... – Guy a hajába túrt –, hogy Frances eltalálta. A képen. Akarom mondani, a freskón. Lottie fölnézett rá. – Frances látta. Előbb megértette, mint én. – Mit látott? – Freddie kiejtette a tehenet a fürdővízből, s most veszedelmesen mélyre hajolt ki érte, a kád oldala fölött. – Valószínűleg én vagyok az utolsó, aki észrevette. – Guy izgatott volt, kétségbeesett pillantásokat vetett a két gyerekre. – De igaza van, nem? Lottie–nak nem volt melege többé. A keze sem reszketett. Hosszú, remegő sóhajjal engedte ki tüdejéből a levegőt. Aztán elmosolyodott, lassú, édes mosollyal, először engedve meg magának a luxust, hogy a férfira nézzen, és ne féljen attól, mit lát. – Mondd, hogy igaza van, Lottie. – A suttogó hang különös módon bocsánatkérően hangzott.

Lottie odaadott egy tiszta mosdókesztyűt Freddie–nek. Egy világot próbált kifejezni egyetlen pillantással. – Én már jóval a kép előtt megértettem – mondta.

Hét Határozottan rózsásabb lett az arcom – állapította meg Mrs. Holden azon a reggelen. Talán még az a feltevés is megengedhető, gondolta előrehajolva, miközben egy kis szempillafestéket tett fel (nem sokat, elvégre vasárnapi istentiszteletre készül), hogy a szokásosnál egy kicsit fiatalabbnak látszik. Kevésbé ráncos a homloka, s talán az aggódásránc is kevesebb a szeme körül. Ez a megfiatalodás, ezt le kell szögeznünk, részben annak is köszönhető, hogy Bancrofték látogatása végül is jól sikerült. A színésznő és a barátnője közötti nyomasztó szóváltás ellenére Dee Dee (micsoda különös neveket adnak maguknak ezek az amerikaiak) mindent roppant szórakoztatónak talált, mintha valamiféle idegenforgalmi látványosság lett volna, melyet kifejezetten az ő kedvükért rendeztek meg. Idősebb Guy kijelentette, hogy több mint elégedett a festményekkel, amelyeket Mr. Armand–tól vett. Jó kis befektetés, mondta vacsora után, miközben gondosan elhelyezte őket az autóban. Eldöntötte, hogy lényegében kedveli ezeket a modern dolgokat. Mrs. Holden titokban inkább meghalt volna, mintsem bármelyiket kiakassza a szalonja falára: olyanformán festettek, mint amit Mr. Beans adott ki magából. Ám Dee Dee amolyan „lányok egymás közt” módon ránevetett, és azt mondta a férjének: – Bármi, ami neked örömet szerez, Guyszívem. –Aztán még több gyümölcsöt és további látogatásokat ígérve az esküvőig, elmentek. És itt van Celia. Mintha már nem változnának annyit a hangulatai, mint az utóbbi időben. Egy kicsit jobban igyekszik. Mrs. Holden azon is eltöprengett (hangosan), vajon nem fordított–e mostanában Celia valamivel kevesebb figyelmet Guyra. Talán annyit foglalkozott az esküvővel, hogy megfeledkezett a vőlegényről. (Icipici lelkifurdalása is volt: lehet, hogy ebben ő is hibás. Egy esküvő megtervezésébe

óhatatlanul belebonyolódik az ember.) Guy viszont most valamelyest figyelmesebb volt a menyasszonyához, Celia pedig viszonzásul kétségtelenül megtett mindent, ami csak tellett tőle, hogy káprázatosan csinos, kacér és érdekes legyen. Mrs. Holden, a biztonság kedvéért, adott neki néhány női magazint, amelyek kiemelték, mennyire fontos, hogy érdekesek maradjunk a férjünk számára... meg egyéb dolgokat is, amelyeket Mrs. Holden még mindig kényesnek talált ahhoz, hogy a lányával megbeszélje. A szokásosnál felkészültebbnek érezte magát, hogy házassági tanácsokat osztogasson. Az elmúlt napokban Henry Holden egészen szokatlanul kedves volt a feleségéhez. Két egymást követő napon is időben hazajött a munkából, és valahogy azt is elérte, hogy ne hívják ki késő éjszaka. Felajánlotta, hogy elviszi az egész családot vacsorázni a Riviérába, bocsánatkérésképpen azért, hogy Bancrofték legtöbb látogatásán nem volt jelen. S ami a legfontosabb, előző éjszaka (itt Mrs. Holden érezte, hogy arca rózsás színt ölt) még az ágyába is ellátogatott: első alkalommal azóta, hogy Celía, immár hat héttel azelőtt, Londonból hazaérkezett. Henry nem volt romantikus típus. De jólesik a figyelem. Mrs. Holden hátrapillantott a két egyszemélyes díványra, a domború mintákkal díszített, lesimított takarókra, amelyek diszkrét baldachinként borultak az éjszaka titkai fölé. Drága, drága Henry. És az a szörnyű, vörös hajú lány most már elment. Csaknem öntudatlanul letette a rúzst, és könnyedén megkopogtatta az öltözőasztalka diófa borítású lapját. Igen, pillanatnyilag nagyon szépen haladnak a dolgok. * Az emeleten Lottie a maga egyszemélyes ágyában fekve hallgatta, hogy a földszinten Celia és a gyerekek összeszedik a kabátjaikat, mielőtt elindulnak a templomba. Freddie esetében ez felkiáltásokkal és fojtott hangú fenyegetésekkel járt, amit az ártatlanság hangos bizonygatása, majd ajtócsapkodás követett. Végül a bejárati ajtó – Mrs. Holden elkeseredett kiáltásaitól kísért – bezárása jelezte hogy, Lottie–tól eltekintve, üres a ház. Mozdulatlanul feküdt, az apró moccanásokra fülelt. Most hallotta a háttérzajokat, melyeket többnyire elnyomott a gyerekek sivítozása: az óra ketyegését a hallban, a melegvízrendszer

barátságos bélmorgását, az utcán becsapott kocsiajtók távoli döndüléseit. Feküdt, érezte, hogy ezek a zajok beszivárognak forró fejébe, és azt kívánta, bárcsak élvezni tudná a magánynak e nagyon is ritka perceit. Lottie már csaknem egy hete beteg volt. Pontosan tudta, mikor kezdődött: a Nagy Beismerés vagy Az Utolsó Nap után. Amikor Látta Őt, melyek mindegyike olyan nagy jelentőséggel bírt, hogy nagybetűkkel kellett írni. Akkor éjjel, miután Guy feltárta, amit iránta érez, Lottie hajnalig ébren feküdt, lázban égve, rángatózó tagokkal, nyugtalanul. Először azt gondolta, hogy hagymázas, kaotikus gondolatait a saját szörnyű bűne okozza. Reggel azonban dr. Holden megvizsgálta a torkát, s kevésbé bibliai stílusban megfázásnak tulajdonította a tüneteket. Egyheti ágynyugalmat írt elő, és annyi folyadékot, amennyit csak leküzd. Celia, bár együtt érzett vele, azonnal átköltözött Sylvia szobájába („Sajnálom, Lots, de semmiképp sem lehetek beteg most, hogy ezt az egész esküvő dolgot el kell rendezni.”), és Lottie magára maradt, eltekintve Virginia rendszeres – és meglehetősen rosszkedvű – leveses és gyümölcsleves tálcáitól, meg Freddie alkalmi bekukkantásaitól, hogy lássa „meghalt–e már”. Lottie időnként azt kívánta, bárcsak már meghalt volna. Hallotta magát mormogni éjszaka, lázálmában rémülten, hogy elárulja magát. Nem tudta elviselni, hogy Guy, miután visszhangozta az ő érzelmeit, most olyan hatásosan el volt zárva tőle, mintha ő lenne Stefan herceg, Lottie pedig Rapunzel6 a toronyban – frissen divatosra nyírt frizurával. Mert míg normális körülmények között tucatnyi okot találtak rá, hogy egymásba botoljanak a ház körül vagy kutyasétáltatás közben, nem volt a földön olyan ok, ami megmagyarázhatta volna, miért kell egy fiatalembernek, aki eljegyezte a ház ifjú hölgyét, belépnie egy másik lány hálószobájába. Két nap után, amikor már nem bírta tovább a férfi távollétét, rákényszerítette magát, hogy lemenjen a földszintre vízért, csak hogy egy pillantást vethessen rá. De majdnem összeesett a folyosón, és Mrs. Holden meg Virginia nagy nyögések és szidások közepette, visszavitték 6

Rapunzel szépséges leány az azonos című Grimm mesében, akit a gonosz boszorkány toronyba zár, de hosszú haján felkapaszkodik hozzá a herceg.

a szobájába az emeletre, miközben egy–egy sápadt kar lógott le erőtlenül mindegyiknek a vállán. Egy tizedmásodperce volt csak, hogy elkapja Guy tekintetét, de még ebből a rövid pillantásból is tudta, hogy egyetértés van közöttük, és ez még egy hosszú napra és éjszakára tápot adott hitének. Egész idő alatt érezte jelenlétét: dél–afrikai szőlőt hozott neki, a nagy szemek édes, feszes bőréből majd kirobbant az íz és az illat. Spanyol citromot küldött föl, hogy a mézhez és forralt vízhez hozzáadva segítsen rendbe hozni a torkát, és sötétlilára érett, húsos fügéket, hogy felkeltse az étvágyát. Mrs. Holden csodálattal beszélt Guy családjának bőkezűségéről, és kétségkívül megtartott magának egynéhányat. De ez nem volt elég. És mint a szomjúságtól haldokló ember, akinek egy gyűszűnyi vizet kínálnak, Lottie hamarosan úgy érezte, hogy ezek az apró ízelítők belőle csak tovább rontották a dolgokat. Mert most azzal gyötörte magát, hogy elképzelte, amint az ő távollétben Guy újra felfedezi Celia illatos bájait. Hogy is tehetne másként, amikor Celia minden idejét azzal tölti, hogy kitalálja, milyen úton–módon nyerje meg őt? – Mit gondolsz erről a ruháról, Lots? – kérdezte föl–alá parádézva a hálószobában. – Nem gondolod, hogy nagyobbnak látszik benne a mellem? És Lottie erőtlenül mosolyogva kimentette magát azzal, hogy úgy érzi, talán egy kis alvásra lenne szüksége. Az ajtó odalent megint kinyílt. Lottie ébren feküdt, a lépcsőn fölfelé haladó léptekre figyelt. Mrs. Holden állt az ajtóban. – Lottie, drágám, elfelejtettem megmondani: hagytam neked néhány szendvicset a hűtőben, mert mi a templomból valószínűleg egyenesen a szállodába megyünk ebédelni. Csináltam tojásosat zsázsával, meg néhány sonkásat. És van még egy kancsó citromos árpatea. Henry azt mondja, meg kellene próbálnod mind meginni, még ma. Még mindig nem iszol eleget. Lottie hálás mosolyt parancsolt az arcára. Mrs. Holden felhúzta a kesztyűjét, s közben az ágyat szemlélve morfondírozott valamin. Aztán gyors léptekkel odament, és feszesre

húzta a takarókat, szélüket szorosan betűrte a matrac alá. Miután ezzel elkészült, megtapintotta Lottie homlokát. – Még mindig meleg vagy egy kicsit – mondta. –Te szegény jószág. Nehéz napokat éltél ezen a héten, igaz? Lottie ritkán hallott ki ilyen gyöngédséget hangjából. Amikor Mrs. Holden hátrasimította mosatlan haját és megszorította a kezét, azon vette észre magát, hogy viszonozza. – Jól megleszel egymagádban? – Nagyszerűen, köszönöm – felelte rekedten Lottie. – Valószínűleg aludni fogok. – Jó ötlet. – Mrs. Holden megfordult, hogy kimenjen, s közben a saját haját igazgatta. – Úgy gondolom, két óra körül már itthon leszünk. Korán eszünk a gyerekek miatt. Isten tudja, hogyan fog Freddie viselkedni egy jó vendéglőben. Azt hiszem, lógatni fogom a fejem szégyenemben, még mielőtt a desszerteskocsit körbetolják... – Ellenőrizte retikülje tartalmát. – Van két aszpirin az oldalzsebben. No, ne felejtsd el, kedvesem, amit Henry mondott. Tartsd magasan a folyadékszintedet. Lottie már érezte az álom vonzását. Halk kattanással becsukódott az ajtó. * Lehet, hogy percekig, lehet, hogy órákig aludt, de a kopogó hang valahogy átment az álomból az ébrenlétbe, és amikor mereven az ajtóra bámult, kitartóbb lett. Sürgetőbb. – Lottie? Biztos megint lázálma van. Mint akkor, amikor meg volt győződve róla, hogy barna pisztrángok népesítik be az ablakpárkányt. Lehunyta a szemét. Olyan forrónak érezte a fejét. – Bejöhetek? Megint kinyitotta. És ott volt Guy. Maga mögé pillantott, amikor belépett, kék ingét apró esőcseppek pettyezték. Odakintről távoli menydörgés hallatszott. A szobára homály borult, a nappali fényt bemaszatolták és elsötétítették az esőfelhők, mintha alkonyat lett volna. Lottie feltápászkodott, az álomtól még duzzadt arccal ült, abban sem volt biztos, hogy nem álmodik–e még.

– Azt hittem, kimentél az állomásra. – Korábban Guy azt mondta, hogy át kell vennie egy láda gyümölcsöt. – Hazugság, nem jutott jobb az eszembe. A szoba fokozatosan sötétedett, már alig látta a férfi arcát. Csak a szeme ragyogott, olyan lángoló hevességgel, hogy Lottie csak arra tudott gondolni, Guy is beteg, akárcsak ő. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy lássa, ott lesz–e még akkor is, amikor kinyitja. – Ez nagyon nehéz, Lottie. Úgy érzem... úgy érzem, megőrülök. Az öröm. Az öröm, hogy Guy ott van. Visszahanyatlott a párnára és kinyújtotta a kezét. Karja fehéren világított a félhomályban. – Lottie... – Gyere ide. Guy átrohant a szobán, már ott térdelt az ágya mellett, mellére hajtotta a fejét. Lottie érezte nyirkos hálóingén a súlyt, fölemelte a kezét, és megérintette a férfi haját. Puhább volt, mint várta, puhább, mint Freddie–é. – Mindent betöltesz. Képtelen vagyok tisztánlátni. Fölemelte a fejét, hogy a lány láthassa a szemét: még a félhomályban is borostyánszínű volt. Lottie nem tudott összefüggően gondolkodni, agyában minden elmosódott, ködben úszott. A férfi súlya lenyomta, egy pillanatig arra gondolt, nélküle fölemelkedne és kisodródna az ablakon a sötét, nedves végtelenségbe. – Ó, istenem, a ruhád teljesen át van ázva... te beteg vagy. Beteg vagy, Lottie. Bocsáss meg, nem kellett volna... Amikor fölemelkedett róla, Lottie visszahúzta. Eszébe sem jutott, hogy kifogásokat keressen a külseje, a nyirkos, mosatlan haja, a betegség áporodott szaga miatt. Az érzékei, a józansága beleveszett a vágyba. Két kezébe fogta Guy arcát, ajka olyan közel volt, hogy érezte a leheletét. A másodperc egy töredékére megállt, tapasztalatlanságában is sejtve, hogy van valami értékesebb a várakozásban, a vágyakozásban. Aztán, valami fájdalmashoz hasonló nyögéssel, már rajta volt a férfi: olyan édes, mint a tiltott gyümölcs. * Richárd Newsome megint cukorkát evett. Mrs. Holden jól látta a fiút, aki egyik szemet a másik után kapta be, s határtalan szemtelenségében

még csak nem is próbálta tompítani a papírok zizegését. Mintha egy mozi utolsó sorában ülne. Tiszteletlen viselkedés volt, az anyja részéről pedig kifejezett hanyagság. Úgy ült ott, mellette, mintha semmi köze nem volna hozzá. Ahogyan azt Sarah Chilton nem egyszer megjegyezte, minden Newsome ilyen: amíg jól megy dolguk, sose izgatják magukat a jó modor vagy az illendőség miatt. A 109. zsoltár alatt Mrs. Holden sötét pillantást lövellt a fiú felé, de az a legcsekélyebb figyelmet se szentelte neki. A megszokott mozdulatokkal gondosan kicsomagolt egy piros cukorkát, egy kérődző tehén közömbös elmélyedésével megbámulta, és bekapta. Nagyon bosszantó, hogy a Newsome gyerek így magára vonta a figyelmét a cukorkás papírjaival, amikor ő éppen azon akart gondolkodni, hogy mit csináljon Celia esküvője után Lottie–val. Nem egyszerű probléma. A lánynak tudnia kell, hogy nem maradhat a végtelenségig Holdenéknél, hogy el kell döntenie, mihez akar kezdeni az életével. Ő javasolta volna, hogy beíratják egy titkárnőképző tanfolyamra, de Lottie hajthatatlan volt: nem akart visszatérni Londonba. Azt is ajánlotta egyszer, hogy tanítson – végül is tudott bánni a gyerekekkel –, de ezt meg olyan utálkozó pillantással fogadta, mintha azt mondta volna neki, hogy az utcasarokra menjen megkeresni a kenyerét. Az ideális eset az lenne, ha szépen férjhez adnák. Celia szerint Joe odavan érte, de Lottie amolyan örökké ellenkező kis jószág, úgyhogy nem is lepődött meg, amikor nemrégiben összevesztek. Henry pedig nem segített. A néhány alkalommal, amikor megemlítette neki a gondjait, ingerült lett, és azt mondta, van éppen elég dolog, amiért aggódnia kell szegény lánynak, jelenléte nem okoz kellemetlenséget számukra, és majd egyenesbe fog jönni egy jó állással a maga idejében. Mrs. Holden nem látta tisztán, miért is kellene Lottie– nak aggódnia –az elmúlt tíz esztendő javarészében nem kellett azon nyugtalankodnia, hogy honnan lesz ennivalója vagy ruhája –, de nem szeretett Henryvel vitatkozni (most különösen nem), így aztán nem erőltette a témát. „Természetesen velünk kell maradnia, ameddig csak akar – mondta Deirdre Colquhoun–nak a múltkor. – Mi úgy szeretjük Lottie–t, mintha a sajátunk volna.” Néha, például amikor gyöngének és betegnek látta őt azon a gyerekágyon, őszintén el is hitte ezt. Sokkal könnyebb volt Lottie–t szeretni, amikor sebezhető volt, amikor azok a sündisznótüskék

feloldódtak a könnyekben és a verejtékben. De Susan Holden legkisebb, legkényelmetlenebb része, azt súgta neki, hogy ez nem igaz. Amikor a persely a sor végétől feléjük indult, oldalba bökte Henryt. Férje egy sóhajjal a belső zsebébe nyúlt, kivett egy felismerhetetlen bankjegyet, és belerakta. Susan Holden új retiküljét feltűnően maga előtt tartva átvette tőle, és továbbadta a perselyt. Elégedett volt. Mindenki láthatta, hogy ők megteszik, amit kell. * – Joe? Hé, Joe! – Celia elkapta a fiú karját, amikor kilépett a templom ajtaján a feltísztuló ég alá, ahol erős szelek űzték az utolsó haragos viharfelhőket a horizonton. A járda síkos volt az esőtől, ésCelia alig hallhatóan szitkozódott: egy alattomospocsolyából piszkos víz fröccsent a sípcsontjára. Joe megfordult. Meghökkentette Celia köszöntésének közvetlensége. Halványkék inget viselt, ujjatlan kötött mellényt, és haja, amely máskor Összevissza állt és csillogott a motorolajtól, most tisztelettudóan le volt nyalva. – Szervusz, Celia! – Találkoztál Lottie–val? – Tudod, hogy nem. – Nincs jól. – Celia egyszerre lépett Joe–val, tudta, hogy anyja figyeli a templomudvar kapujából. Épp az imént mondta, hogy szép lenne újból összehozni őket. Lottie szörnyen magányos lesz, ha Celia elmegy. – Komolyan beteg. Lázas, meg minden. Dolgokat látott a falakból kijönni. Ez megállította Joe–t. – Mi a baja? – Papa azt mondta, csúnya megfázás. De nagyon csúnya. Akár meg is halhatott volna. Minden szín eltűnt Joe arcából. Megállt és szembenézett Celiával. – Meghalt? – Nos, már javulóban van, de igen, minden nagyón drámai volt. Papa szörnyen aggódott érte. Ez olyan szomorú... – mondta színpadiasan Celia. Joe várt.

– Micsoda? – kérdezte végül. – Ez az összezördülés. Veled. És, hogy ő felkiált... – Hirtelen elhallgatott, mintha túl sokat mondott volna. Joe összeráncolta a szemöldökét. – Felkiált? Mit? – Ó, semmi, Joe. Felejtsd el. Nem szóltam semmit. – Ugyan már, Celia. Mit akartál mondani? – Nem mondhatom meg. Árulás lenne. – Hogy lenne árulás, mikor mindketten a barátai vagyunk? Celia félrehajtotta a fejét, mint aki megfontolja. –Oké. De nem szabad megmondanod neki, hogy elmondtam. A nevedet kiáltotta. Úgy értem, mikor a legrosszabb állapotban volt. Ott vagyok, törölgetem a homlokát, és ő meg azt mormolja „Joe... ó, Joe...”. És én nem tudom vigasztalni, mert te meg ő összevesztetek. Joe gyanakodva nézett rá. – Az én nevemet mondta? – Szünet nélkül. Szóval, nagyon gyakran. Amikor igazán nagyon beteg volt. Hosszú szünet. – Te ugye nem... nem mondanál nekem hazugságokat? Celia szeme villámokat szórt, karba tette a kezét, halálosan meg volt sértve. – A saját testvéremről? Vagy aki olyan, mintha az volna? Joe Bernard, ez a leghitványabb dolog, amitvalaha hallottam tőled. Én elmondom neked, hogy szegény Lottie téged hívott, te meg azt mondod nekem, hogy biztos hazudok. Hát én csak azt sajnálom, hogy egyáltalán valamit is mondtam. – Megfordult a tűsarkán, és gyors léptekkel elindult. Most Joe–n volt a sor, hogy elkapja a karját. – Celia. Celia, ne haragudj. Légy szíves, állj meg. – Joe alig kapott levegőt. – Azt hiszem, egy kicsit nehéz elhinni, hogy Lottie engem szólított... de ha tényleg beteg, akkor az szörnyű. Sajnálom, hogy nem voltam ott. – Letörtnek látszott. – Tudod, én nem mondtam meg neki. – Celia faarccal nézett Joe–ra. – Mit nem mondtál neki? – Hogy Virginiával jársz.

Joe elpirult. A szín a torkától emelkedett fölfelé, mintha szivacs lett volna, amely rózsaszín vizet szív föl. – Nem várhattad, hogy sokáig titok maradjon, igaz? Végül is nálunk dolgozik. Joe lehajtotta a fejét, a járda szélét rugdalta. – Ez nem olyan, mintha rendesen együtt járnánk. Úgy értem, annyi az egész, hogy elmentünk egy–két táncmulatságba. Nincs... ez nem komoly dolog. Celia hallgatott. – Ez nem olyan, mint Lottie. Ha csak sejtettem volna, hogy van esélyem Lottie–nál... – A hangjaelhalkult, ajkába harapott, félrenézett. Celia barátságosan a karjára tette a kezét. – Nos, Joe, én régebben ismerem őt, mint bárki, és csak annyit mondhatok, furcsa egy jószág ez a miLottie–nk. Néha maga se tudja, mit akar. Én viszont tudom, hogy amikor a szívéből beszélt, amikor valóságosan a halál kapujában volt, te voltál az, akit hívott. Hát ennyi. A te dolgod, hogy most mit akarsz csinálni. Joe láthatóan keményen gondolkodott. Még a lélegzete is felgyorsult az erőfeszítéstől. – Gondolod, hogy át kéne mennem meglátogatni őt? – Sütött róla a fájdalmas reménykedés. – Hogy gondolom–e? Nagyon örülne neki. – Mikor jöjjek? Celia átpillantott az anyjára, aki mutatóujjával a karóráját ütögette. – Nézd. Most lenne a legjobb. Odaszaladok mamihoz és szólok neki, hogy egy kicsit később érek oda a szállodába. És aztán odakísérlek. Én hagynálak egyedül menni – magyarázta nevetve, miközben félig szaladt, félig ugrált az anyja felé –, de nem hiszem, hogy Lottie értékelné, ha engedném, hogy hálóingben találd. * Lottie karja elzsibbadt. Nem törődött vele. Előbb hagyta volna leesni, minthogy kibontakozzék Guy karjából, kimozdítsa nyugalmából ezt a békés, őszibarack bőrű arcot, eltérítse lélegzetének láthatatlan ösvényét az övétől. Hosszan nézte a férfi lehunyt szemét, ahogy a rövid álomban pihent, a bőrén száradó verejték halvány csillogását, és arra gondolt,

hogy soha nem érezte magát olyan igazán nyugodtnak, mint most. Mintha a világon minden feszültség megszűnt volna: Lottie vaj volt, megolvasztott, megédesített. Guy megmoccant álmában, és ő oldalra hajtotta a fejét, hogy puha csókot lehelhessen a homlokára. Az mormolással válaszolt, és Lottie szíve megtelt hálával. – Köszönöm – mondta az istenének. – Köszönöm, hogy ezt nekem adtad. Ha most meghalnék, csak hálás lennék. Tisztának érezte a fejét. Láza olyan gyorsan elpárolgott, mint a saját beteljesületlen vágyakozása. Vagy talán ő gyógyított meg engem – tűnődött. – Lehet, hogy az ő hiányától haldokoltam. Hangtalan félnevetés. Hóbortossá és ostobává tett a szerelem. De nem sajnált semmit. Nem sajnált semmit. Fölnézett. Odakint az eső utálatosan verte az ablakokat, s a szél időnként meg–megrázta, ahol Mrs. Holden elfelejtette körültömködni filcdarabokkal. Az időjárás kormányozta őket itt, a parton. Azon múlt minden egy–egy napon: a hangulat, a lehetőségek, az építette föl, vagy az rombolta le a nyaralók álmait. Lottie most közönyösen nézte. Mi számít most? Akár a föld is meghasadhatna, vulkántüzet okádva. Ő azzal se törődne, amíg maga körül érezheti a férfi meleg tagjait, száján a száját, testük különös, kétségbeesett egyesülését. Ezek mind olyan érzések voltak, amelyekre célzás sem esett a néhány szóban, amit Mrs. Holden mondott nekik a házastársi szerelemről. – Szeretlek – mondta neki hangtalanul. – Mindigcsak téged foglak szeretni. – S ahogy az eső esett, szeme megtelt könnyel. Guy megmoccant, kinyitotta a szemét. Egy töredékmásodpercig üres volt, értetlen, aztán hirtelen apró ráncok vették körül, tekintete meleg lett az emlékezéstől. – Szervusz. – Szervusz. – Most már világosan látott. – Te sírsz? Lottie mosolyogva a fejét rázta. – Gyere ide. – Guy magához húzta, csókokkal hintette be a nyakát. Ő átadta magát ennek az érzésnek, szíve remegni kezdett a mellében. – Ó, Lottie... Ujjával elcsitította a férfit. A szemébe nézett, mintha a pillantásával fel tudná inni. Nem akart szavakat. A csontjaiba akarta felszívni, betakarni a bőre alá. Kis idő múlva Guy a nyaka hajlatában pihentette a

fejét. Csöndben feküdtek, a szelet és a távolodó meny dörgés dübörgő üstdobjait hallgatva. – Esik. – Már nagyon régen esik. – Elaludtam? – Nem baj. Még korán van. Guy hallgatott egy picit. – Sajnálom. – Mit sajnálsz? – Lottie végigfuttatta kezét a férfi arcán, s az összeszorította az állkapcsát, hogy a lány érezhesse a mozgást. – Azt mondták, beteg vagy. És én megtámadtalak. Lottie hallotta saját kuncogását. – Jó kis támadás. – De azért jól vagy... Mármint, nem okoztam fájdalmat, vagy ilyesmi. Lottie lehunyta a szemét. – Ó, nem. – Még mindig beteg vagy? Hűvös a tapintásod. – Remekül érzem magam. – Megfordult, hogy Guy arcába nézzen. – Tényleg jobban érzem magam. Guy elvigyorodott. – Szóval erre volt szükséged. Semmi köze a meghűléshez. – Csodálatos gyógymód. –Dalol a vérem. Gondolod, hogy meg kellene mondanunk dr. Holdennek? Lottie nevetett. Úgy tört ki belőle, mint egy nagy csuklás, mintha már ott várakozott volna, a felszínhez közel. – Ó, azt hiszem dr. Holdennek megvan a saját változata erre a kúrára. Guy fölvonta egyik szemöldökét. – Igazán? Dr. Tökéletes Férj Holden? Lottie bólintott. – Igazán, csakugyan? – Guy az ablakra nézett. – Hűha! Szegény Mrs. H. Ez a név mindkettőjüket elhallgattatta. Lottie végül megmozdította a karját, mert érezte, hogy a gombostűk és varrótűk kitartó inváziója

fölfelé kúszik. Guy segítőkészen elmozdította a fejét, s mindketten a mennyezetre bámultak. – Mit fogunk csinálni, Lottie? Ez volt a kérdés, amelyben elsüllyedt, mint a folyós homokban. És csakis Guynál volt a válasz. – Nem fordulhatunk vissza, igaz? – A férfi megnyugtatást várt. – Én nem tudok. Hogyan is tudhatnék? Guy felkönyökölt, megdörzsölte a szemét. A haja oldalt égnek állt. – Nem... Bár ez kutya kínos helyzet. Lottie az ajkába harapott. – Meg kell mondanom neki, minél előbb, annál jobb. Lottie nagyot sóhajtott. Ezt hallania kellett. Guy–nak magától kellett kimondania. Aztán a következményeire gondolt annak, amit mondott, és érezte, hogy összeszorul a gyomra. – Rettenetes lesz – mondta dideregve. – Igazán rettenetes. – Fölült. – Nekem is el kell mennem. – Tessék? – Semmiképpen nem maradhatok. Nem hiszem, hogy Celia kifejezetten a közelében akarna látni engem. – Nem, ez nem valószínű. Hova mennél? Lottie ránézett. – Nem tudom. Erre nem gondoltam – Akkor velem kell jönnöd. Visszamegyünk a szüleimhez. – De utálni fognak. – Nem, nem fognak. Kell egy kis idő, amíg megszokják, és aztán szeretni fognak. – Még azt se tudom, hol laknak. Még azt se tudom, te hol laksz. Olyan keveset tudok. – Eleget tudunk. – A lány arcát a két kezébe fogta. – Legdrágább, legdrágább Lottie. Nincs a világon semmi több, amit még tudnom kellene rólad. Azonkívül, hogy nekem szánt a sors. Összeillünk, igaz? Mint egy pár kesztyű. Lottie szemét ismét elborították a feltörő könnyek. Lepillantott. Csaknem félt Guyra nézni ezzel a hatalmas érzéssel a szemében. – Jól vagy? Megint bólintott. – Akarsz egy zsebkendőt?

– Tulajdonképpen egy italt akarok. Mrs. Holden csinált egy kancsó citromosat. Megyek és fölhozom. –Lábát a földre csusszantotta, s már nyúlt a hálóinge után. – Ott maradsz. Én fölhozom. – Guy nesztelen léptekkel járkált a szobában, összeszedte a ruháit. Lottie figyelte, hogyan mozog, fesztelenül, természetesen, és csodálta a szépségét, a bőre alatt mozgó izmokat. – Ne mozdulj! – adta ki az utasítást. És aztán, ingét áthúzva a fején, már ott sem volt. Lottie feküdt. A férfi tengerisó illatát szagolta nedves hálóingén, a földszinten kinyíló hűtőszekrény távoli hangjára fülelt, az össze– összecsendülő poharakra és jégkockákra. Hányszor tudsz odafigyelni a hangokra, ahogyan jön–megy körülötted, akit szeretsz, mielőtt megszokottá válnak, mert már jól ismered őket? Mielőtt eljön a nap, hogy nem ragadnak torkon többé, nem állnak meg egy pillanatra a szívedben? Hallotta lépteit a lépcsőn, a rövid szünetet, amikor úgy helyezkedett el, hogy csípőjével belökhesse az ajtót. – Visszajöttem – mondta mosolyogva. – Azt képzeltem, hogy a Karib–tenger mellett csinálom ezt neked. Arrafelé frissen préseljük a gyümölcslevet. Egyenesen... És megmerevedett, ahogy meghallották a kulcsot a zárban. Elszörnyedve pillantottak egymásra, aztán hirtelen megelevenedve Guy a cipőjéért ugrott, zokniját a zsebébe gyűrte. Lottie, döbbenten, csak a takarókat húzta maga köré. – Halló! Lots? A bejárati ajtó csukódásának hangja, lábaké fölfelé a lépcsőn, több mint két lábé. Guy elvörösödve a tálcáért nyúlt. – Tisztességesen föl vagy öltözve? – Celia hangja dallamosan, könnyedén, gunyorosan csengett. – Celia? – úgy hangzott, mint a repedt fazék. – Látogatót hoz... – Celia mosolya félrecsúszott, amikor kinyitotta az ajtót. Zavartan bámult kettőjükre. – Te mit csinálsz itt? Ó, istenem, Joe áll mögötte! Lottie éppen csak meglátta az arcát, mielőtt a fiú zavarában lehajtotta a fejét. Guy máris Celia kezébe nyomta a tálcát.

– Éppen most hoztam Lottie–nak egy kis innivalót. Át is veheted, most, hogy itt vagy. Sose voltam különösebben jó pesztrának. Celia a tálcára nézett. A két pohárra. – Elhoztam Joe–t – mondta még mindig bizonytalanul – Meglátogatni Lottie–t. – Milyen... milyen kedves – mondta Lottie. – De én nem... Egy kicsit rendbe kell hozni magamat. – Én elmegyek... – mondta Joe. – Nem kell elmenned, Joe – szólt utána Lottie. –Én... nekem csak rendbe kell hozni magamat egy kicsit. – Nem. Igazán. Nem akarok zavarni. Majd visszajövök, ha már fönt leszel. – Ööö... Ennek örülnék, Joe. Celia gondosan Lottie éjjeliszekrényére tette a tálcát. Azután Guyra sandított. Öntudatlan mozdulattal lesimította a haját. – Nagyon kipirultnak tűnsz. Guy arcához emelte a kezét, mintha meg lenne lepve. Kinyitotta a száját, aztán meggondolta magát, és némán megrázta a fejét. Hosszú, kínos csönd állt be, miközben Lottie azon kapta magát, hogy egyre följebb és följebb, egészen az álláig húzza a takarót. – Azt hiszem, most jobb, ha békén hagyunk –mondta Celia, és kinyitotta Guy előtt az ajtót. A hangja halk volt, akadozó. Nem nézett Lottie–ra, amikor mondta. – Biztos, hogy nem akarsz maradni, Joe? Lottie hallotta a fiú lehajtott fejjel elmotyogott tompa „biztos”–át. Guy mellett ment ki, s a lány aggódva látta, hogy hátul nincs betűrve az inge. – Hát, szervusz, Lottie. Remélem, hamarosanjobban leszel! Ez csikorgott, ez a hamis vidámság. – Köszönöm. Köszönöm az italt. Celia, aki nyitva tartotta Guynak az ajtót, megállt és megfordult. – Hol a gyümölcs? – Tessék? – A gyümölcs. Valami gyümölcsöt vettél át az állomáson. Nincs a hallban. Hol van? Guy egy pillanatig a semmibe bámult, aztán fölemelte a fejét. – Nem jött meg. Több mint félórát vártam, de nem volt a vonaton. Valószínűleg a félhármassal jön.

– Hallom, hogy van friss kókuszdiótok – mondta Joe, miközben a saját lábára lépett a lépcsőházban.– Furcsa kinézetű dolgok azok a kókuszdiók. Mintegy embernek a feje. De szemek nélkül... Meg ilyesmi. Celia nagyon nyugodtan állt egy pillanatig. Aztán lenézett, elment Guy mellett, és könnyű léptekkel lesietett a lépcsőn.

Csaknem negyvennyolc órával később, Lottie dideregve állt a 48–as számú tengerparti faházban, melyet a földön heverő névtábla szerint egykor Sarandaként ismertek. Összehúzta magán a kabátot, és visszarántotta a pórázát feszítő Mr. Beanst. Már csaknem sötét volt, és világítás nélkül a faház egyre sötétebb és barátságtalanabb lett. Már csaknem tizenöt perce várt. Még néhány perc, és vissza kell indulnia. Ami azt illeti, Mrs. Holden korainak tartotta még, és nem szívesen engedte el. Kétszer is a homlokára tette a kezét, mielőtt vonakodva útjára bocsátotta. Ha nem akart volna dr. Holdennel négyszemközt beszélni egy negyedórát, egyáltalán el se engedte volna. Bicikligumik sziszegése hallatszott az ösvényen. Az ajtó óvatosan kinyílt, és ott volt Ő. Levetette magát a bicikliről, az csattanva vágódott az ajtónak. Sietve átölelték egymást, esetlenül egymásnak ütközött a szájuk. – Nincs sok időm. Celia tapad rám, mint a ragasztó. Csak azért tudtam kijönni, mert a fürdőszobában van. – Gyanakszik? – Nem hiszem. Tudod, soha semmit sem mondott rólad. – Lehajolt, megpaskolta a lábát szaglászó Mr. Beanst. – Uramisten, ez rettenetes. Gyűlölök hazudozni. – Magához vonta Lottie–t, megcsókolta a feje búbját. A lány a karjába ölelte, belélegezte az illatát, megpróbálta agyába vésni, milyen az, mikor a keze ott van a derekán. – Még csak meg se kell mondanunk nekik. Egyszerűen elmehetnénk. Hagynánk egy levelet. – A hajába beszélt, mintha ő is be akarná lélegzeni a lányt. – Nem. Így nem csinálhatom. Jók voltak hozzám. A legkevesebb, amit tehetek, hogy megmagyarázom. – Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudod magyarázni. Lottie hátrahúzódott, fölnézett rá.

– Meg fogják érteni, hát nem, Guy? Meg kell érteniük. Hogy nem akartunk nekik semmi rosszat. Hogy nem a mi hibánk. Mert nem tehettünk mást, igaz? – Sírni kezdett. – Nem hibás ezért senki. Vannak dolgok, amelyeknek egyszerűen így kell lenniük. Nem küzdhetsz ellenük. – Csak azt gyűlölöm, hogy a mi boldogságunk ekkora bánatra épül. Szegény Celia. Szegény, szegény Celia. (Megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen most, hogy Guy az övé volt. Őt magát is meglepte, hogy ennyire együtt érez Celiával.) Kabátja ujjába törölte az orrát. – Celia túl fogja élni. Talál valaki mást. – Guy hangjának tárgyilagossága bizonytalan fájdalmat ébresztett benne. – Néha azt gondoltam, nem is belém szerelmes, csak a szerelem gondolatába. Lottie rábámult. – Néha egyszerűen úgy éreztem, nem kell, hogy éppen én legyek az, érted? Lottie most George Bernre gondolt. Aztán, különös módon, árulónak érezte magát. – Biztos vagyok benne, hogy szeret téged – mondta halk, vonakodó hangon. – Ne beszéljünk erről. Nézd, Lots, tervet kell készítenünk. Ki kell dolgoznunk, mikor fogjuk megmondani nekik. Nem vagyok képes mindig mindenkinek hazudni. Igazán rosszul érzem magamat tőle. – Adj nekem időt a hét végéig. Meglátom, elmehetek–e Adeline–hez. Talán most, hogy Frances elment, szükségük lesz segítségre a házimunkában. Én nem bánnám. – Igazán? Nem hiszem, hogy sokáig kéne csinálnod. Csak tisztázni kell a dolgokat a szüleimmel. Lottie a férfi mellkasához szorította az arcát. – Bárcsak túl lennénk rajta! Bárcsak három hónappal öregebbek lennénk! – Lehunyta a szemét. – Olyan érzés, mint valakinek a halálára várni, vagy olyasmi. Guy kikukkantott az ajtón. – Jobban tesszük, ha visszamegyünk. Én megyek először. Lehajtotta a fejét, és most igazán szájon csókolta. Lottie nyitva tartotta a szemét, egyetlen pillanatot sem akart elveszteni. Guy háta mögött egy kikötőbe tartó hajó fényei hunyorogtak.

– Légy bátor, Lottie, drágám. Nem lesz ez mindig így. Aztán a lány hajára tette a kezét, s már kinn is volt, és teljes sebességgel hajtott a sötét ösvényen hazafelé. * Celia visszaköltözött a szobájába. Lottie csak magában nyögött, amikor meglátta a hálóingét az ágytakarón. Valamikor rendkívül jó füllentő volt. Most, mikor mindent olyan élesen érzett, mintha tetőtől talpig kifordították volna, rájött, hogy hasznavehetetlen hazug lett belőle: piruló, kertelő, alkalmatlan. Amennyire csak lehetett, távol tartotta magát tőle. Ezt megkönnyítette Celia saját hajlama a viharos tempójú tevékenységre. Ha nem a városban járt csaknem vallásos szenvedéllyel költeni az apja pénzét (Nézd! Ezt a cipőt! Muszáj volt megvennem ezt a cipőt!), akkor a holmiját válogatta, félredobálva mindent, amit „túl fiatalos”–nak vagy „nem elég londoni”–nak talált. Vacsoránál, a társaság biztonságában, Lottie vissza tudott vonulni önmagába, megint megpróbálhatott az ételre koncentrálni. Csak dr. Holden kísérelte meg félszívvel bevonni a társalgásba, de ő maga is különös módon zaklatottnak tűnt. Mrs. Holden mindenáron beszélgetni akart Guyjal. Kérdésekkel bombázta a szüleiről, hogy milyen volt külföldön az életük, s közben olyan kacéran mosolygott és rezegtette a szempilláját, mintha a saját lánya lett volna. Nagy megkönnyebbülésére Lottie csak egyszer futott össze Celiával, előző este, amikor megcsodálta barátnője új, fokozatosra vágott frizuráját, azután azzal állt elő, hogy neki is el kell vonulnia egy hosszú, forró fürdőre. Így hát némileg megdöbbent, amikor kifullasztó, minden gondolatát kitöltő sétájából visszatérve Mr. Beansszel, ott találta Celiát az ágyon fekve, amint fürdőlepedőbe burkolózva, szemel láthatóan elmerült egy esküvőkkel foglalkozó képes folyóiratban. A hálószoba mintha összezsugorodott volna. – Szevasz – mondta Lottie, kihámozva lábát a cipőjéből. – Én... én éppen fürödni készültem. – Most a mami van benn – mondta Celia, és lapozott. – Várnod kell egy kicsit. Nem lesz több meleg víz. – A lába hosszú és sápadt volt, a lábkörmein rózsaszínű lakk.

– Ó! – Lottie ott ült a cipőjével, háttal Celiának, és vadul gondolkodott, hová mehetne. Egykor órákat töltöttek az ágyukon fekve, és hosszan elnyúló beszélgetéseket folytattak a legjelentéktelenebb dolgokról is. Most képtelen volt szembenézni a gondolattal, hogy akár percekre is egyedül maradjon Celiával. Freddie–t és Sylviát már lefektették. Dr. Holden nem valószínű, hogy beszélgetni akar. Felhívhatná Joe–t. Megkérdezi dr. Holdent, használhatja–e a telefont. Hallotta a fényes lapok halk csattanását, ahogy Celia becsukta a magazint, és feléje fordult. – Tulajdonképpen beszélnem kell veled, Lots. Lottie behunyta a szemét. Ó, istenem, ne! – gondolta. – Lots? Lottie megfordult, mosolyt kényszerített az arcára. Cipőjét gondosan a padlóra helyezte az ágya mellé. – Igen? Celia áthatóan nézett rá, megingathatatlan pillantással. Lottie észrevette, hogy a szeme szinte természetellenesen kék. – Ez... ez egy kicsit nehéz. Rövid szünet következett, mely alatt Lottie lopva a feneke alá csúsztatta a kezét. Mert remegni kezdett. „Kérlek, ne kérdezz engem – könyörgött némán. – Nem leszek képes hazudni neked. Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy megkérdezze.” – Micsoda? – Nézd, én nem is tudom, hogy mondjam meg neked... Amit mondani akarok... annak teljességgel köztünk kell maradnia. Lottie lélegzete elakadt. Egy pillanatig azt gondolta, mindjárt elájul. – Micsoda? – suttogta. Celia kitartóan nézte. Lottie látta, hogy képtelen levenni róla a szemét. – Terhes vagyok.

Nyolc Ha szigorúan vesszük, ez vészhelyzetekre volt félretéve. Mint az a délután, amikor az elveszett ötéves kislányt a kikötő vizéből húzták ki, Mer Pointnál. Vagy amikor olyanfajta híreket kellett közölnie, amelyhez előbb le kell ülni. Egy erős whisky olykor hozzásegítette őket, hogy egy kicsit jobban elviseljék. Dr. Holden figyelmesen nézte a tizenöt éves malátawhiskyt a legfelső fiókjában. Úgy vélekedett, vannak napok, amikor egy–két pohárka tömény, némi méltányossággal gyógyhatásúnak tekinthető. Nem csupán gyógyhatású, kifejezetten szükséges. Mert ha megengedi magának, hogy végiggondolja, ő nem egyszerűen az apa fenntartásaival küszködik, aki szeretett leányát férjhez adja. Az aggodalom és a küszöbön álló vigasztalan sivárság előérzete annak szól, ami marad neki: üres, szerelem nélküli házasság egy szánalmas, örökké fecsegő, idegeskedő asszony mellett. Élet, amelyet már a Gillian nyújtotta kikapcsolódás sem derít fel, most, hogy elment Colchesterbe. Igaz, egy kicsit szókimondó volt, és sose engedte, hogy ő többnek tartsa magát, mint egy állomásnak az úton, amelyen megállíthatatlanul halad. De mulatságos volt, és élvezetesen tiszteletlen, a bőre pedig, mint az alabástrom azokon a márványfreskókon: sima, tökéletes, de meleg. Ó, istenem, igen. Meleg. És most elment. És Celia, az egyetlen szépség, ami még maradt az életében, szintén elmegy. Mi áll előtte most, mit várhat még? Egyhangú gürcölés, lassú öregedés számtalan triviális nyavalyával, és egy–egy délután a golfklub bárjában, ahol Alderman Elliott meg a hozzá hasonlók vidáman megpaskolják a hátát, miközben tudatják vele, hogy a legjobb évei messze mögötte vannak. Henry Holden a háta mögé nyúlt a polcra a kis gyógyszermérő pohárért, aztán leült, és töltött magának kétujjnyi whiskyt. Reggel volt még, alig múlt el tíz óra, s a whisky égő útja le a gyomráig goromba volt, szinte sokkoló. De most még ezt az apró lázadást is megnyugtatónak találta. Ő persze észre fogja venni. Fölnyúl, hogy megigazítsa a nyakkendőjét, vagy bármi egyéb tulajdonosi matatásra, ami eszébe jut, és aztán megérzi a leheletén, hátralép, egészen halvány undorral az arcán ránéz. De nem szól egy szót sem. Csak felölti azt a kissé megbántott képét, amelyiket ő ki nem állhat, amely a hitves vállán

hordozott keresztekről, mártiromságának végtelen napjairól szól. És anélkül, hogy egyenesen megmondaná, talál majd valamilyen finom módot rá, hogy tudtára adja: csalódást okozott neki, már megint cserbenhagyta. Újra megtöltötte a mérőpoharat, és lehajtott még kétujjnyit. Ez alkalommal könnyű volt, élvezettel ízlelgette a nyomában járó égés zamatát a szájában. Birodalmuk urának nevezték őket. Királynak a saját kastélyukban. Micsoda marhaság. Susan Holden igényei, szükségletei és szenvedései oly biztonsággal uralták a házasságukat, mintha tintával írta volna le, és tüzes nádpálcával verte volna bele valamennyit. Semmi sem kerülte el a figyelmét, és semmi sem ébresztett benne őszinte boldogságot. Semmi sem maradt az ügyvéd gyönyörű, gondtalan leányából, akinek a derekát körülfoghatta két kezével, s a csillogásból a szemében, amely a torkába lökte a szívét. Nem, azt a Susant lassan fölemésztette ez a nyomorúságos matróna, ez az aggodalmaskodó, idegeskedő teremtés, akinek az az egyetlen rögeszméje, hogy milyennek látszanak a dolgok, s nem az, hogy milyenek. „Nézz ránk! – szeretett volna ráordítani néha. – Nézd meg, mi lett belőlünk! Nem kell a papucsom! Nem érdekel, hogy Virginia nem olyan halat hozott, amilyet kellett volna! A régi életemet akarom. Amikor napokra eltűnhettünk, amikor hajnalig szeretkeztünk, amikor még tudtunk beszélgetni, igazán beszélgetni, s nem ez a véget nem érő fecsegés járta, ami a te világodban társalgás címén folyik.” Egyszer vagy kétszer kísértést is érzett, de tudta, Susan úgysem értené meg. Rémülettől kerekre nyílt szemmel bámulna rá, aztán alig leplezett borzadással erőt venne magán, és megkínálná teával. Esetleg keksszel. Valamivel, hogy „felvidítsa egy kicsit”. Más napokon meg azt gondolta, talán az élet sose volt ilyen. Talán, ahogy gyermekkorunk nyaraira úgy emlékszünk, hogy mindig meleg volt, s hogy soha nem értek véget, ugyanúgy emlékezünk szeretkezésekre, amelyek nem történtek meg soha, bonyodalmaktól mentes szenvedélyre, amelyet valójában nem éreztünk soha. És Henry Holden egy kicsit még jobban visszahúzódott. Agyában bezárt egy kaput: nem gondolt arra, amit elveszített. Akár a keréken a mókus, csak ment, ment előre, s igyekezett nem nézni a kilátást. Legtöbbször sikerült.

Legtöbbször. De mire véget ér a nap, Celia és a csacsiságai, örökké változó kedélye, a nevetése, nem lesz itt többé. „Kérlek, uram – gondolta –, ne hagyd, hogy úgy végezze, mint az anyja. Hadd kerülje el ez a kettő a mi végzetünket.” Eleinte nem tudta megérteni, miért érzi Celia olyan sürgősnek ezt az esküvőt, az eltökéltségét, hogy előrehozza. Amikor azt mondta, hogy az októberi esküvő most a legújabb divat, egyáltalán nem hitte el. Aztán meglátta rajta a pánikot és az ingerültséget, amikor Susan fontoskodni kezdett, hogy jövő nyáron legyen, és megértette. Celia egyszerűen menekülni akart. Csak el ebből a fojtogató házból. Ki tudná hibáztatni? Titokban ő is ezt szerette volna. És aztán itt volt Lottie, akinek Celia küszöbön álló távozása fölötti szomorúsága megfájdította a szívét. A különös, kiismerhetetlen, mindent megfigyelő Lottie, akinek természetes mosolya olykor még mindig átmelegítette. Mindig fenntartott számára egy különleges mosolyt, még ha nem is tudatosan. Kislányként megbízott benne és szerette őt, jobban, mint bárki más. Mindenhová követte, kezébe adta apró kis kezét. Tudta, még most is van köztük valamiféle kapcsolat. Lottie értette az ő helyzetét Susannal. Látta abból, ahogyan mindnyájukat figyelte. Igen, Lottie is látta. De Lottie sem sokáig lesz már itt. Susan máris vadul célozgat tervekre és jövőkre, s hogy mi lenne feltehetően a legjobb. És aztán Lottie után a gyerekek, és akkor már csak ők ketten fogják kerülgetni egymást, mindegyik a saját nyomorúságába zárva. Uralkodni kell az érzelmeinken – mondta magának dr. Holden. – Legjobb nem sokat gondolni ezekre a dolgokra. – Becsukta a fiókot. Ült még egy percig, és kibámult rendelője ablakán a vérkeringést bemutató ábra meg az ismertetők fölött, amelyeket valamelyik gyógyszergyár képviselője hagyott ott előző reggel. A bekeretezett fénykép fölött, amely Merham köztiszteletben álló orvosát ábrázolta szép feleségével és a csemetéivel. Azután, jóformán anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, megint kihúzta a fiókot. *

Joe egy utolsó, lendületes mozdulattal még egy kis fényt adott a sötétkék Daimlernek a szarvasbőrrel, majd hátralépett. Vissza se tudta volna tartani az elégedett mosolyt. – Megnézheted magad benne – mondta. Lottie, aki csöndben ült hátul, és arra várt, hogy Joe befejezze, sikertelenül próbált összehozni egy mosolyt. A halvány bőrüléseket nézte egyre, tudta, kik lesznek a következő utasok. Ne gondolkozz! Ne gondolkozz! – Aggódott, hogy elkésem? Mi? Úgy értem, Mrs. Holden. Lottie önként jelentkezett, hogy elmenekülhessen a Holden házban egyre növekvő hisztériából. – Tudod, milyen. Joe megtörölte a kezét egy tiszta ruhával. – Fogadok, Celia alig várja, hogy induljanak. Lottie bólintott, igyekezett semleges arcot vágni. – Mennek egyenesen tovább, igaz? Aztán hová? Le Londonba? – Először. – Aztán, gondolom, valami különleges vidékre, külföldön. Valami meleg helyre. Az tetszeni fog Celiának. Bár nem mondhatnám, hogy irigylem. Te igen? Most már keresztül tudott vergődni csaknem akármilyen beszélgetésen. Egy hónapi gyakorlással olyan ábrázatra tett szert, mint egy profi pókerjátékos. Nem árul el és nem jelez semmit. Adeline maszkjára gondolt: nyájas külső, amely nem árul el semmit. Már csak néhány óra. Már csak néhány óra. – Mi van? Biztos hangosan mondta. Előfordult néha. – Ó, semmi. – Hogy megy Freddie–nek abban az apródruhában? Ráadta már Mrs. H? Tegnap láttam a srácot a főutcán, és azt mondta, le fogja vágni a saját lábát, hogy ne tudják ráhúzni azt a nadrágot. – Viseli. – Mi a fene! Bocs, Lottie. –Dr. Holden két shillinget ígért neki, ha nem veti le, csak a fogadás után. – És Sylvia?

– Azt hiszi, királykisasszony. Várja, hogy Erzsébet királynő érte jöjjön, és magának követelje, mint elveszett testvérét. – Sose fog megváltozni. Dehogyisnem – gondolta Lottie. – Boldog lesz, vidám és gondtalan, aztán majd eljön valami férfi, mint egy bontógolyó, és millió darabra töri az életét. Ahogy valószínűleg az ő apja tette az anyjával. Ahogyan dr. Holden tette Mrs. Holdennel. Nincs elérhető tartós boldogság. Adeline–re gondolt, akit tegnap látott először azóta, hogy Bancrofték odalátogattak. Adeline is letört volt, korábbi elevenségének nyoma sem látszott. Úgy kóválygott a világos, visszhangzó szobákban, mintha nem volna bennük semmi érdekes, mintha nem látná többé a merész vásznakat, a bizarr szobrokat, a könyvhalmokat. Julian elment Velencébe Stephennel. George oxfordi ösztöndíjat kapott, hogy valami közgazdasági tanulmányt írjon. Lottie nem akart Frances után érdeklődni. És hamarosan maga Adeline is elmegy. Nem tudja elviselni Angliát télen, mondta többször is, mint aki meg akarja győzni magát. Dél–Franciaországba utazik, egy barát villájába, Provence–ba. Üldögél majd, olcsó bort iszik, bámulja a világ folyását. Azt mondta, csodálatos nyaralás lesz. De ahogy mondta, nem hangzott se csodálatosnak, se nyaralásnak. – El kell jönnöd – bizonygatta Lottie–nak, aki próbált úgy tenni, mintha nem nagyon érdekelné a dolog. – Teljesen egyedül leszek. El kell jönnöd meglátogatni engem, Lottie. Lassan kimentek a teraszra, a freskóhoz. Adeline nagyon gyöngéden a kezébe fogta Lottie kezét. A lánynak most nem rándult meg az arca. A füle úgy zúgott, hogy alig hallotta Adeline következő szavait. – A dolgok jobbra fordulnak, drága kislányom –mondta. – Hinni kell. – Nem hiszek Istenben. – Maga sem gondolta, hogy ilyen keserűen fog hangzani. – Nem Istenről beszélek. Egyszerűen azt hiszem, hogy a párkák olyan sorsot tartogatnak számunkra, amilyet el se tudunk képzelni. És hogy ezt lehetővé tegyük nekik, mindig hinnünk kell benne, hogy jó dolgok fognak történni. Lottie sziklakemény elhatározása ekkor megingott egy kicsit. Nagyot nyelt, és határozottan elkerülte Adeline figyelő tekintetét. Ez azonban

azt jelentette, hogy pillantása a freskóra esett, arra a mindent eláruló két alakra. Csalódottságában és haragjában összerándult az arca. – Én nem hiszek a sorsban. Nem hiszek semmiben. Hogy is őrködhetnének fölöttünk a párkák, mikor... amikor szándékosan és ilyen rettenetesen kicsavarják a dolgokat? Ez szamárság, Adeline. Ostoba kitaláció. A dolgokat nem irányítja senki. Emberek, események egyszerűen összeütköznek, véletlenül, a történelem pedig rohan tovább, és hagyja, hogy mi, akik hátra maradtunk kikecmeregjünk a romok alól. Adeline akkor nagyon csöndes lett. Alig észrevehetően fölemelte a fejét, s egyik kezével megsimogatta Lottie haját. Szünetet tartott, mintha töprengene, beszéljen–e. – Ha neked szánták, vissza fog térni hozzád. Lottie visszahúzódott, még a vállán is rándított egy kicsit. – Ez olyan volt, mint Mrs. Holden a nyavalyás almahéjával. – Csak hűnek kell lenned az érzelmeidhez. – És mi van, ha ebben az egészben az én érzelmeim a legkevésbé fontosak? Adeline zavartan ráncolta a homlokát. – Az érzelmeid sohasem a legkevésbé fontosak, Lottie. – O, mennem kell. Mennem kell. – Könnyeit visszanyelve, Lottie fölkapta a kabátját, és figyelemre se méltatva az asszonyt a háta mögött, gyors léptekkel keresztülment a házon, ki a feljáróra. Másnap, amikor már megbánta, hogy így kitört, levelet kapott. Adeline nem tett benne említést Lottie ingerültségéről, ehelyett mellékelte a címet, ahol el lehet majd őt érni Franciaországban. Kérte, hogy maradjanak kapcsolatban. „Az egyetlen igazi bűn – tette hozzá –, ha azok próbálunk lenni, amik nem vagyunk. Vigaszt találhatsz abban, hogy tudod, hű voltál önmagadhoz, Lottie. Hidd el nekem.” S különös módon így írta alá: „Egy barát”. Lottie a hátsó ülésről figyelte, amint Joe fehér szalagokkal díszíti a Daimler elejét. Megtapogatta a levelet a zsebében. Nem tudta, miért hordja magával még mindig. Talán már magában az, hogy van egy szövetségese, valami kis vigaszt nyújtott neki. Adeline nélkül senki se volt többé, akivel beszélhetett volna. Joe–t úgy hallgatta, ahogyan a szobájában zümmögő legyet figyeli az ember: közömbösen, néha egy kicsit bosszúsan. Celia elég kedves volt, de a két lány se nem kereste egymás társaságát, se meghosszabítani nem próbálta alkalmi találkozásait.

És aztán ott volt Guy, akinek zavart, boldogtalan ábrázata nem hagyta nyugodni, akinek keze, bőre, illatos lehelete elárasztotta álmait. Nem tudta elviselni, hogy a közelében legyen, nem beszélt vele azóta, hogy a tengerparti faházban találkoztak hetekkel azelőtt. Nem azért, mert haragudott rá, bár volt benne harag, hanem azért, mert tudta, hogy ha Guy beszélne hozzá, kérlelné, meggyengíthetné elhatározását. És ha vele akarna lenni még ezek után is, tudta, hogy nem volna képes többé ugyanúgy szeretni. Hogy is szerethetne egy férfit, aki hajlandó elhagyni Celiát ebben az állapotban? Amikor Celia elmondta neki, Guy még nem tudott róla. De most már tudnia kell. Felhagyott vele, hogy mindenhová kövesse. Nem hagy már cédulákat olyan helyeken, ahol tudja, hogy meg fogja találni kiáltó boldogtalanságának ezeket az apró, tompa hegyű ceruzával firkantott darabkáit: „BESZÉLJ HOZZÁM!!” Lottie–nak nem volt nehéz dolga: csak Mrs. Holden közelében kellett maradnia, hogy biztosítsa, sose legyenek egyedül. Guy először nem értette. Most már biztosan érti. Celia azt mondta, meg fogja neki mondani. Guy most már nem is nézett Lottie–ra. Zárt, örömtelen arca bármilyen társaságban elfordult tőle egy kicsit, hogy egyikük se lássa közvetlenül a másik boldogtalanságát. Próbált nem gondolni arra, ami lehetett volna. Mert minden fájdalmassága ellenére, meg tudta volna tenni Celiával ezt a kegyetlenséget, amíg annak esélye volt rá, hogy találjon valaki mást. De hogy dobhatná most oda a gyalázatnak? Hogy hozhatna gyalázatot éppen arra a családra, amelyik őt attól megmentette? Más napokon haragudott a férfira. Nem tudta elhinni, hogy Guy ugyanolyan közel lehetett Celiához, megoszthatta vele azokat az érzelmeket. Az egész világon csak ők ketten éreztek úgy, csak ők látták meg azokat a titkokat. Összeillettek, mint egy pár kesztyű. Ezt ő mondta. Illogikus módon Lottie most úgy érezte, elárulták. – Miért? – suttogta Guy, mikor egy pillanatra egyedül maradtak a konyhában. – Mit tettem? – Nem az én dolgom, hogy megmondjam neked – felelte, és belül remegve, elhúzódott. Guy arcából sütött a harag és az elkeseredés. De őneki hűvösnek kellett lennie. Ez volt az egyetlen módja, hogy átvergődjön ezen. Egyetlen módja, hogy ennek akár egyetlen percén is átvergődjön.

– Akkor most visszaviszlek a kocsival. Jó, Lottie? – Joe az ablakon keresztül nézett be rá, egyik keze a kocsi tetején nyugodott. Vidámnak látszott, elevennek, felszabadultnak a saját elemében. – De az utcátok elején jobb lesz, ha kiszállsz. Mrs. Holden valószínűleg úgy akarja, hogy üres autóval állítsak be. Lottie mosolyt kényszerített magára, aztán lehunyta a szemét. Hallotta, ahogy szolid puffanással becsukódik a kocsiajtó, s jól olajozott zümmögéssel beindul a motor, amikor Joe elfordítja a kulcsot. Már csak néhány óra – gondolta, s egy kicsit szorosabban fogta a zsebében a levelet. – Már csak néhány óra. * A szólásmondás szerint minden menyasszony szép, de Susan Holden biztos volt benne, hogy az ő Celiája a legszebb, akit Merham az utóbbi időben láthatott. Háromrétegű fátylával, bélelt szaténruhájában, amelyet pontosan arra a 36–os méretű alakra szabtak, több hosszal verte Miriam Ansty és Lucinda Perry múlt évi próbálkozásait. Ezt még Mrs. Chilton is elismerte, aki annak idején nagy csodálója volt Lucinda Perry ibolya– és krémszínű úti kompléjának. – Jólesik ránézni, erre a te Celiádra – mondta a szertartás után. Apró retiküljét a melle alá szorította, tollas kalapja merészen félrecsapva. – Ezt el kell ismernem. Jólesik ránézni. Mi több, a pár is szép volt: Celia, amint illendő módon, könnyektől csillogó szemmel fogja jóképű ifjú férje karját, és Guy, aki szigorúnak és kicsit idegesnek látszik, mint minden újdonsült házasember. Hogy nem mosolygott annyit, mint ő szerette volna, az nem lepte meg Mrs. Holdent. A saját esküvőjén Henry sem mosolyodott el igazán, amíg kettesben nem voltak a hálószobában, s akkor is csak több pohár pezsgő után. És Freddie meg Sylvia az egész szertartást kibírták civakodás nélkül. Jó, jó, ott volt az a gyors rúgás a „Halhatatlan, láthatatlan”7 alatt, de a legrosszabb részét Sylvia ruhája eltakarta. Mrs. Holden, óvatosan ülve aranyozott támlájú székén a főasztalnál, engedélyezte magának az első kortyocska sherryt. Végigtekintett a többi 7

Words: Walter C. Smith, Hymns ofChrist and the Christian Life, 1876.

asztalnál ülő vendégeken. Örömmel nyugtázta, hogy a város színe–java eljött. Ha meggondoljuk, milyen kevés idejük volt rá, hogy terveket készítsenek a menyegzőre, meglehetősen jól ment minden. – Jól vagy, Susan? – Idősebb Guy Bancroft áthajolt az asztal fölött, egész arcát beragyogta a széles vigyor. – Már említeni akartam, hogy az örömanya különösen elbűvölő ma délután. Mrs. Holden elegánsan fölhúzta az orrát. Az „Őszi bogyó” rúzs hatása volt ez is. Az utóbbi időben szerencsét hozott. – Nos, úgy gondolom, hogy Mrs. Bancroft és te is különösen elegánsak vagytok. Dee Dee esetében ez kétségtelenül igaz volt. Türkizkék selyemsantung komplét viselt, pontosan ugyanolyan színű sarokpántos selyemcipőcskékkel. Mrs. Holden egész délután gyűjtötte a bátorságot, hogy megkérdezze, külön csináltatta–e őket. – Ó, igen... Dee Dee mindig jól néz ki, ha kicsípi magát. – Tessék? – Épp ugyanilyen jól néz ki sortban és mezítláb. Igazi szabadtéri lány az én feleségem. A fiam ráüt. Vagy mondjam úgy, a vejed... – Nevetett. – Azt hiszem, ezekhez még hozzá kell szokni egy kicsit, mi? – Ó, mi már úgy gondolunk rátok, mint családtagokra. Csak Henry látszana egy kicsit vidámabbnak. Dr. Holden vigasztalanul bámult ki az ismerősök tengerére, csak piszkálta az ételt, időközönként dünnyögött valamit a lányának. És sokkal rövidebb időközönként újratöltötte a poharát. „Kérlek, ne hagyd Henryt berúgni – imádkozott Mrs. Holden. –Ne ez előtt a sok ember előtt. Ne ma.” – Gratulálnom kell Mr. Bancroftnak a pompás pudingjaihoz. – Az izgatott Deirdre Colquhoun rózsaszín damasztból készült empire szabású kabátruhában pompázott. (Freddie hangosan bizonygatta, hogy ismeri azt a régi díványt, ahonnan az anyagot vette. Susan Holden gyorsan körülpillantott, hogy meggyőződjék róla, nincs a közelben.) Mrs. Colquhoun a kiállított egzotikus gyümölcsök roskadozó halmaira és a metszett üvegtálakban kínálkozó gyümölcssalátákra mutatott. Nem volt azokban ráncosbőrű alma, meggy, se konzervananász. Ehelyett felszeletelt törpemandarin, papaja és mangó, részeire bontott csillaggyümölcs és áttetsző licsi, amelyek húsának se a színe, se a textúrája nem volt ismerős az angol vendégeknek. (A legtöbbet el is kerülték messzire, és annál maradtak, amit ismertek. Mint a szilva. Meg

a narancs. „Igazi gyümölcs” – ahogyan Sarah Chilton lopva odasúgta Mrs. Anstynek.) – Milyen csodálatos gyümölcsbemutató – mormolta csodálattal Mrs. Colquhoun. – Mind friss, mind tegnap reggel érkezett repülővel. – Mr. Bancroft hátradőlt a széken, és jóságos ábrázattal cigarettára gyújtott. – Még azt is hozzátehetném, hogy hondurasi szüzek hámozták és darabolták valamennyit. – Istenem... – Mrs. Colquhoun egészen elpirult. – Mit mondasz, Guyhoney? Remélem nem vagy rossz fiú... – Dee Dee hátrahajolt a székén, hogy jobban lássa, mi történik, s eközben jó darabot látni engedett napbarnított combjából. – Sose úszók meg nála semmit. – De Mr. Bancroft mosolygott. –Sokkal többet megúszol annál, mint amennyi javadra válik. – Tehetek én róla, amikor te ilyen istenien nézel ki? – Cuppanós csókot dobott neki. – Hát... Akárhogy is. A kiállított gyümölcsei csodálatosak. – Mrs. Colquhoun kezét a hajához emelve, bizonytalanul megfordult, és visszament a saját asztalához. Mrs. Holden a férje felé fordult. Ez kétségtelenül a doktor harmadik konyakja volt. Figyelte, ahogy körbeforgatja italát a nagyhasú pohárban, s egyfajta zord eltökéltséggel megissza. Ó, mért is jött rá ma megint a rosszkedv? * Lottie, akit döntőbírónak ültettek Freddie és Sylvia közé, ráeszmélt, hogy megint kezdi rosszul érezni magát. Napok óta nem volt formában, ami nem meglepő, ha valakinek az minden vágya, hogy összegömbölyödjék valami rejtett zugban, és csöndesen kimúljon. Az elmúlt hónapban mindenen kívül állónak érezte magát: mintha köd venné körül, és csak messziről látná, hallaná a többi embert. Ez egyfajta megkönnyebbülést jelentett, mert ha olykor érezni kényszerült – véletlenül akkor pillantott Celiára, mikor az Guy nyaka köré fonta a karját, vagy meghallotta, amint cinkosán nevetgél az anyjával valamin, amit a férfi mondott vagy tett – csaknem elviselhetetlen fájdalom hasított belé. Valódi fájdalom volt: éles, határozott, kemény.

Ez azonban most más volt. Fizikailag borult föl benne valami. Mintha a vére nagy, sebes hullámokban hagyná el, valahányszor megmozdul. Az ételt gyanakodva nézte. Mindennek más íze lett, nem talált benne semmi örömet. A rikító gyümölcshalmokra rá se tudott nézni. Túlzottan eleven színeik, a vidámságuk maga, mintha egyenesen az ő letorkolása lenne. – Nézd, Freddie, nézd! Sylvia nagyra tátotta a száját, föltárva tányérjának jól összerágott tartalmát. – Sylvia. – Lottie elfordult. Hallotta Freddie elragadtatott kuncogását, azután a válaszoló „ááá”–t, amikor ő tette láthatóvá, ami a szájában volt. – Hagyjátok már abba. Joe a kisfiú másik oldalán ült. Nem tartozott a családhoz, de Mrs. Holden úgy határozott, mindenképpen odaülteti az asztalukhoz. Lottie– nak nem volt hozzá energiája, hogy emiatt nehezteljen. Ahogy a hosszú délután haladt, egyre hálásabb lett. – Jól vagy, Lottie? Kicsit sápadtnak látszol. – Kitűnően, Joe. Lottie egyszerűen szeretett volna hazamenni, lefeküdni az ágyára, és nagyon sokáig nagy–nagy csöndben maradni. Csakhogy az otthont nem érezte otthonnak többé. Talán nem is volt az soha. Körülnézett a teremben. A „semmi sincs a helyén” megszokott, tompa érzése azzal fenyegetett, hogy elemi erejűvé fokozódik és elnyeli. – Nézd, töltöttem neked vizet. Igyál egy kicsit. – Sylvia. Sylvia. Hány szem szőlőt tudsz belegyömöszölni a szádba? – Tényleg rosszul nézel ki. Remélem, nem dőlsz ágynak megint valami más bacilussal. – Nézd, én rengeteget, sokkal többet tudok bevenni, mint te. Nézd Sylvia. Nézd. – Alig nyúltál az ételhez. Gyerünk, igyál egyet. Jobban fogod érezni magadat tőle. Vagy szólok nekik, hogy melegítsenek neked egy kis tejet. Az megnyugtatja a gyomrot. – Kérlek, Joe, ne folytasd. Kitűnően vagyok. Igazán. Guy beszéde nagyon rövid volt. Köszönetet mondott Holdenéknek a vendégszeretetükért, és azért, hogy ilyen nagyszerű lakomát rendeztek, szüleinek a csodálatos desszertekért, és hogy elviselték őt az elmúlt

huszonhat évben, és Celiának, hogy a felesége lett. Hogy ezt nem mondta sem nagy lelkesedéssel, sem romantikus szóvirágokkal, csekély vigasz. Attól még a felesége volt. És Celia. Ott ült Celia, arcán az elbűvölő mosolyával, elegáns nyakát előnyösen keretezte a fátyol. Lottie képtelen volt ránézni. Megdöbbentette a mélységes gyűlölet, amelyet iránta érzett. A tudat, hogy azt tette, amit kell, semmi vigaszt sem nyújtott. Hogy hű volt önmagához, ahogy Adeline mondta, még ennél is kevesebbet. Ha csak meggyőzhetné magát, hogy nem gondolja komolyan, amit érez, továbbléphetne. De komolyan gondolta. Ó, istenem, csak le akar feküdni. Valami sötét helyen. – Hozzak neked egy szelet tortát? – kérdezte Joe. * A vendégek nyugtalankodni kezdtek. Eljött az ideje, határozta el Mrs. Holden, hogy az új házasok eltávozzanak, és néhány idősebb hölgy hazamehessen, mielőtt túl késő lesz. Mrs. Charteris és Mrs. Godwin kicsit fáradtnak látszott, és már az egész hátsó asztal kihozta a kabátját. Úgy döntött, ez igazából Henry feladata. Nagyon keveset tett a fogadás alatt, még a beszédét is meglehetősen félvállról vette. Ő pedig nem akarja, hogy bárki is megjegyzéseket tegyen. Elnézést kérve felállt a helyéről, és fölment a hosszú asztal végére a férjéhez. Dr. Holden az asztalra bámult, láthatóan semmit sem hallott a körülötte zajló vidám beszélgetésből. Mrs. Holden már akkor érezte rajta az alkohol szagát, mielőtt kartávolságnyira megközelítette. – Henry, drágám, beszélhetnénk néhány szót? Összehúzta magát a férfi jéghideg tekintete előtt, mikor az fölemelte a fejét. Mereven nézte a feleségét, végtelennek tetsző ideig. Azzal a fajta merev tekintettel, amely a hidegvér utolsó cseppjeitől is megfosztja az embert. – Most meg mit követtem el, drágaságom? – A drágaságomat úgy köpte ki, mint valami undorító dolgot. Susan Holden körülpillantott, hogy lássa, észrevette–e valaki. – Semmit sem követtél el drágám, csak kölcsön akartalak venni egy percre. – Kezét férje karjára tette és átpillantott a Bancroft házaspárra. Azok teljesen elmerültek a beszélgetésben.

– Nem követtem el semmit. – Dr. Holden lenézett, s mindkét tenyerét az asztalra tette, mintha föl akarná nyomni magát. – Nos, ez valami új, igaz, Susan drágám? Még sose látta őt ilyen rossz állapotban. Mrs. Holden agya kétségbeesetten kattogott: a lehetőségeket próbálta fölmérni, mi módon vihetne ki innen, nyilvános veszekedés nélkül. – Valami új, hogy ez egyszer, neked is minden megfelelőnek látszik. – Henry. – Az asszony hangja fojtott volt, könyörgő. – Hát nem mindennap sikerül mindannyiunknak megütni a mértéket, igaz? Nem mindennap felelünk meg a legeslegkiválóbb merhami háziasszony szigorú kívánalmainak. – A férfi most már állt. Nevetni kezdett, éles, keserű nevetéssel. –Drágám, drágám, kérlek, nem lehetne... Dr. Holden tettetett meglepetéssel fordult hozzá. – Ó, most már „drágám” vagyok, igaz? Hát nem csodás? Most a drágád vagyok. Istenemre, Susan, legközelebb a szerelmed leszek. – Henry! – Mami? – Celia jelent meg az anyja mellett. Apjára nézett, azután vissza, Mrs. Holdenre. – Minden rendben van? – Minden kitűnő, drágám – mondta Mrs. Holden, és megnyugtatóan megpaskolta a kezét. – Te és Guy menjetek és készüljetek. Most már igazán hamarosan indulnotok kell. – Minden kitűnő. Igen, Celia, drágaságom, minden kitűnő. – Dr. Holden mindkét súlyos kezét alánya vállára tette. – Menj szépen el, és legyen kitűnő életed ezzel a te kitűnő fiatalembereddel. – Papa... – Celia most már bizonytalannak látszott. – Menj el, és maradj olyan édes, szép és bolondos, amilyen most vagy. Próbáld meg nem nyaggatni és piszkálni olyan dolgok miatt, amelyek nem számítanak. Próbálj meg nem úgy nézni rá, mint egy rühes kutyára, ha netalántán valami olyat tesz, amit esetleg ő szeretne tenni... akármit azonkívül, hogy szépen ül, teát hörpintget és azon izgatja magát, hogy mindenki más mit gondol. – Henry! – Susan Holden szeme megtelt könnyel. Egyik kezét a szájához emelte. Guy most már ott állt Celia mögött, s nyilvánvalóan azon igyekezett, hogy megértse, mi történik.

– Ó, kímélj meg a könnyektől, Susan. Kímélj meg még egy adag istenverte könnytől. Ha valakinek sírni kéne ezen a helyen, az én vagyok. Celia hangos zokogásban tört ki. Köröskörül az asztaloknál elcsendesedtek. Az emberek figyeltek, bizonytalanul egymásra pillantottak, a pohár megállt a kezükben. – Papa, miért vagy ilyen szörnyű? Légy szíves, ez az én különleges napom. – Celia megpróbálta visszahúzni az apját, el az asztaltól. – De ez nem csak erről a napról szól, Celia, drágaságom, igaz? Nem csak az istenverte esküvőről. Ez minden istenverte napról szól, ami utána jön. Mindegyik istenverte végtelen, istenverte napról, míg a halál el nem választ. – Az utolsó szavakat már kiabálta. Susan Holden iszonyodva látta, hogy ők állnak a figyelem középpontjában. – Minden oké ott? – kiáltott oda Mr. Bancroft. Guy az egyik karjával átölelte Celia vállát. – Kitűnő, apa. Ööö... miért nem jön és ül le Mrs. Holden? – Ó, ne vesződjetek – mondta Henry Holden. – Kimegyek. Befejezhetitek a tökéletesen kitűnő fogadásotokat nélkülem. Elnézést, hölgyeim és uraim, vége az előadásnak. Az önök jó doktora most távozik. – Te egy vadállat vagy, papa – zokogta Celia, mialatt apja bizonytalan léptekkel kifelé ment az asztalok között a Riviéra Szálló ebédlőjéből. – Ezt soha, soha nem fogom neked megbocsátani. – A konyak – mondta Mr. Bancroft –, az tudja néha ezt tenni az emberrel. – Kérlek, uralkodj magadon, Celia, drágám – mondta Mrs. Holden. Egy szíverősítő sherryt szopogatott, csupán kezének reszketése árulta el, hogy ő sem tökéletesen higgadt. – Az emberek idenéznek. * Lenn, a kikötő bejáratánál három pislogó fénypont. „Halászhajók” – döntötte el Lottie. A fények túl kicsinyek voltak bármi másnak. A kincseiket vontatják a tenger fenekéről, abból a hűvös, tíntafekete sötétségből. Csöndesen zihálva húzzák a fojtogató éjszakában. Szorosabbra vonta maga körül a kardigánját a csípős őszi levegő ellen. A dagály hömpölygésére és sziszegésére figyelt, ahogy a tenger laza

ölelésében ide–oda görögtek a kavicsok. Azt mondják, az a legkellemesebb halálnem. Vízbe fulladni. Az egyik halász mondta neki. Ha egyszer föladod a küzdelmet, és kinyitod a szád, megszűnik minden fájdalom, és befogad a víz, beburkol a puha, barátságos feketeség. Békés halál. Így mondta. Különös módon ő se tudott úszni. Lottie nevetett, amikor ezt megmondta neki. De hát ez akkor volt még, amikor könnyen jött szájára a nevetés. Helyet változtatott a széken, mélyen beszívta a sós levegőt. Azon töprengett, mennyire lehet ez más, mint a víz. Hangosan nyelt néhányat, mintegy próbaképpen, de nem tűnt meggyőző pótanyagnak. Az egyetlen alkalommal, amikor tengervizet nyelt, égette hátul a torkát, fulladozott, öklendezett a sótól, és folyt a nyála. A puszta gondolat felkavarta a gyomrát. Nem. Az egyetlen igazi válasz az lenne, ha kipróbálná. Ha lenyelné egészen, ha önként átadná magát annak a sötét ölelésnek. Lottie összerándult és behunyta a szemét a hívatlanul jött gondolatok csapásai alatt. Nem a mai nap fájdalma az, amit nem tudok elviselni – gondolta arcát a kezébe temetve. – Az összes többi nap. A végtelenszer megismétlődő fájdalom, a kínos felfedezések megrázkódtatásai. Mert mindent tudnom kell majd róluk. Az otthonukról, a gyermekükről, a boldogságukról. Még ha messzire elköltöznék innen, akkor is tudnom kellene. Látnom kell majd, ahogy elfelejti, hogy valaha is közel álltunk egymáshoz, hogy az enyém volt. És ettől elsorvadok, és belehalok mindennap. Mit számít egy halál, ezerhez képest? Lottie fölállt, és hagyta, hogy a szél belekapjon a szoknyájába, a hajába. Csak egy rövid séta a Riviéra teraszáról, le a partig. Észre se fogja venni senki, hogy elment. A lábát nézte, furcsa módon száraz szemekkel. Óvatosan mozogtak, puhatolodzva, egyik a másik után, mintha nem is ő irányítaná őket. Már így is alig létezik. Úgy tűnt, csak a legkisebb lépés van hátra. Kint, a kikötő bejáratánál, három fénypont pislákolt a sötétben. – Ki van ott? Lottie összerezzent, megfordult. Nagy, botladozó árnyék közeledett feléje, nehezen engedelmeskedő kézzel menet közben próbált gyufát gyújtani.

– Ó, te vagy az? Hála istennek. Már azt hittem Susan valamelyik cimborája. Dr. Holden nehézkesen leült egy pad végére, és valahára sikerült meggyújtani a gyufáját. A szájában tartott cigarettához emelte, aztán kilélegzett. Hagyta, hogy a szél kioltsa a lángot. – Menekülsz te is, mi? Lottie kibámult a fényekre, aztán feléje fordult. – Nem. Nem igazán. Most már látta az arcát az emeleti szobákból kiszűrődő fényben. Széllel szemben is érezte a leheletén az alkoholt. – Átkozott, rohadt dolgok. Lakodalmak. – Igen. – A legrosszabbat hozzák ki belőlem. Sajnálom, Lottie. Egy kicsit sokat ittam. Lottie összefonta maga előtt a karját, s azon töprengett, akarja–e dr. Holden, hogy ő is leüljön. Végül nem messze tőle, a pad szélére kuporodott. – Kérsz egyet? – A doktor mosolygott, és cigarettával kínálta. Lehet, hogy tréfál. Lottie halványan visszamosolygott rá, és a fejét rázta. – Nem tudom, miért. Nem vagy már kislány. Bár a feleségem ragaszkodik hozzá, hogy annak kezeljen. Lottie megint a cipőjére nézett. Egy darabig csöndben ültek. Az éjszakai levegőn átszűrődő zene és a nevetés tompa hangjaira figyeltek. – Mit fogunk csinálni, Lottie? Téged kikényszerítenek a széles nagyvilágba, én meg kétségbeesetten szeretnék visszamenekülni oda. Dr. Holden hangjában valami új szín jelent meg. Lottie elcsöndesedett. – Átkozott, istenverte helyzet, annyi biztos. – Igen. Igen, az. A férfi most feléje fordult, egy csöppet közelebb húzódott a padon. Lottie elmosódottan hallotta, hogy mögöttük a szállodában éljeneznek, miközben Ruby Murray boldog napokról és magányos éjszakákról énekel. – Szegény Lottie. Hallgatnod kell egy részeg, vén bolond zavaros fecsegését.

A lány nem tudta, mit feleljen. – Igen, az vagyok. Nincsenek illúzióim. Tönkretettem a saját lányom lakodalmát, megsértettem a feleségemet, és most idekint untatlak téged. – Nem untat. Dr. Holden megszívta a cigarettát. Lottie–ra sandított. – Nem úgy gondolod? – Sose gondoltam. Maga... maga mindig nagyon jó volt hozzám. –Jó. Jóság. Hogy is lehettem volna más? Keményen bánt veled az élet, te idejöttél, és annak ellenére kivirultál. Én mindig éppen olyan büszke voltam rád, mint Celiára. Lottie szeme bizsergett a feltörni akaró könnyektől. A kedvességet sokkal nehezebb volt elviselni. – Bizonyos szempontból inkább voltál a lányom, mint Celia. Eszesebb vagy, az biztos. Nincs teletömve a fejed romantikus ostobaságokkal, nevetséges magazinokkal. Lottie nyelt. Megint kibámult a tengerre. – Ó, én is biztosan éppúgy hajlamos vagyok a romantikus álmodozásra, mint bárki más. – Tényleg? – Valódi gyöngédség volt a hangjában. – Igen – felelte Lottie. – Már ami jót ez tett nekem. – Ó, Lottie... És akkor a lány váratlanul sírni kezdett. Dr. Holden egy pillanat alatt mellette termett, magához ölelte, mellére vonta. A lány érezte a pipafüstöt a zakóján, a gyermekkor meleg, ismerős illatát. És átadta magát neki. Arcát vállába fúrta, kiöntötte mindazt a bánatot, amelyet oly sokáig rejtegetnie kellett. Érezte, ahogy simogatja a hátát, ahogy egy kisgyereket vigasztal az ember. És hallotta, hogy csöndesen, gyöngéden hajtogatja: – Ó, Lottie, ó szegény kislányom. Én megértem, én igazán megértem. Aztán elmozdult, s amikor Lottie fölnézett rá a gyönge fényben, végtelen szomorúságot látott az arcán, régóta hordozott boldogtalanság súlyát. És megborzongott, mert önnönmagát látta. – Szegény, drága Lottie – suttogta a férfi. És akkor fölé hajolt, és Lottie visszahőkölt, mert két kezébe fogta az arcát, és szájon csókolta. Éhesen kétségbeesetten. Arcukon a könnyeik összekeveredtek, Henry Holden ajkán az alkohol kellemetlen íze

érződött. Lottie döbbenten próbált visszahúzódni, de a férfi csak nyöszörgött és még szorosabban ölelte. – Dr. Holden... kérem... Egy percig se tartott. De amikor kiszabadította magát, hátranézett, és pillantása a szálloda kapujában álló Mrs. Holden rémült arcára esett. Kétségtelenül ez volt élete leghosszabb perce. – Henry... – Mrs. Holden hangja halk volt, és reszketett. És akkor, amíg kezével a fal felé tapogatózott, Lottie a sötétségbe menekült. * Mindent összevetve, nagyon civilizáltan történt. Dr. Holden, aki hazaért, mielőtt Lottie befejezte a csomagolást, azt mondta, nem kell így elmennie, annak ellenére, amit Susan mondott. De mindannyian úgy határoztak, hogy az lenne a legjobb, ha elmenne, amint megfelelő intézkedéseket tudnak tenni. A doktornak volt egy barátja Cambridge– ben, aki segítséget keresett a gyermekei mellé. Dr. Holden tudta, hogy Lottie nagyon jól fogja ott magát érezni. Csaknem megkönnyebbültnek látszott, amikor a lány azt mondta, hogy már megvannak a saját tervei. Hogy mik azok a tervek, nem kérdezte. Másnap délelőtt, nem sokkal tizenegy után, Lottie elment. Kezében Adeline franciaországi házának címét szorongatta, egy Joe–nak szóló rövid levél mellett. Celia és Guy már elutaztak. Virginia közömbösnek látszott. Se Freddie, se Sylvia nem sírt. Nem mondták meg nekik, hogy örökre elmegy. Dr. Holden, esetlenül és másnaposan, lopva a kezébe nyomott harminc fontot, és azt mondta, a jövőjére adja. A sápadt és merev Mrs. Holden jóformán rá se nézett, amikor elbúcsúzott. Dr. Holden nem kért bocsánatot. Senki sem látszott szomorúnak, hogy menni látja, miután tíz évet töltött náluk mint a család tagja. De nem dr. Holden ölelése volt a legméltánytalanabb dolog, ami Lottie–val történt. Nem, döbbent rá, a zsebnaptárára meredve, mikor már ki tudja hányadszor számolt utána fejben, a londoni vonaton ülve. Nem, Adeline párkainak még annál is sokkal kegyetlenebb humora volt, mint amire ő számított.

Második rész

Kilenc „Mostanra újra járható az M11–es mindhárom sávja, de figyeljenek a szembejövő forgalomra az M11– M25 csatlakozásánál. Most kaptuk a hírt, miszerint a Hammersmith Broadway környékén torlódás alakult ki, illetve koccanásos baleset lassítja a forgalmat az M4–es és a Fulham Palace Road irányában. Valószínűleg egy meghibásodott jármű okozza a fennakadást. Hamarosan további információkkal jelentkezünk. Most fél tíz van, én pedig visszaadom a szót Chrisnek.” * A hattyúk egy életre választanak párt. Igen, a hattyúk, ebben egészen biztos volt. Esetleg a kacsák. Vagy talán a kendermagos tyúk? Kendermagos tyúk. Milyen név ez? Ennyi erővel minket meg hívhatnának krumpliembereknek. Vagy, az ő esetében, keksz–és– cigaretta–embernek. Daisy Parsons mozdulatlanul ült. Az ablakon keresztül figyelte, ahogy a madarak szelíden ringatóznak a híd alatt, miközben a tavaszi napfény csillogva játszik a víz felszínén. Biztosan a hattyúk azok. Ez egészen nyilvánvaló. Az senkit nem érdekelne, ha a kendermagos tyúkok köteleznék el magukat életük végéig. Az órájára pillantott. Már majdnem tizenhét perce ült ott. Nem mintha az időnek most olyan nagy jelentősége lett volna. Volt, hogy az idő elsuhant mellette, ilyenkor úgy érezte, mintha csuklana, és minden csuklása órákat nyelne el az időből. Máskor – és ezt sokkal gyakrabban tapasztalta – az idő szinte vonszolta magát, olcsó gumiszalag módjára nyúlva, olyankor a percekből órák, az órákból napok lettek. Daisy pedig csak ült ennek az egésznek a közepén, és fogalma sem volt, merre is kellene továbbhajtania.

Mellette az ülésen Ellie ásított álmában, mintegy láthatatlan üdvözlésként integetve tengeri csillag ujjaival. Daisybe azonnal belenyilallt a szokásos aggodalom, hogy felébresztheti a kislányt, ezért lehalkította a rádiót. Nagyon fontos volt, hogy ne ébressze fel. Mindig nagyon fontos volt, hogy fel ne ébressze Ellie–t. Felbecsülte a mögötte haladó forgalom zaját, a motorok dübörgését, miközben szórakozottan figyelte a rádió hangerejét. Ha túl hangos, a kislány újra felriad. Ha túl halk, a legkisebb külső zaj is felébreszti. Ezért volt különösen bosszantó a beszűrődő kiabálás. Daisy a kormánykerékre hajtotta fejét. Majd, amikor már túl hangosan dörömböltek az ablaküvegen, fölnézett, és sóhajtva kinyitotta az ajtót. A férfi bukósisakot viselt. Levette, hogy beszélhessenek. Dühösnek látszó emberek álltak mögötte, akikről Daisy csak félig–meddig vett tudomást. Néhányan nyitva hagyták a kocsijuk ajtaját. Soha ne hagyd nyitva a kocsid ajtaját. Legalábbis Londonban. Ez volt az egyik szabály. – Meghibásodott a kocsija, asszonyom? Szerette volna, ha nem ordít a férfi. Még felébreszti a gyereket. A rendőr a kollégájára pillantott, aki az autó másik oldala felől közeledett. Mindenki Daisyt nézte. – Lerobbant? El kell távolítanunk az autóját útról. Eltorlaszolja a hidat. Újra feltűntek a hattyúk. Derűsen ringatóztak tovább Richmond irányába. – Asszonyom! Hall engem? – Biztos úr, nem lehetne egyszerűen csak odébbtolni? Nem állhatok itt egész nap. – Mogorva, ingerült ember lehetett már fénykorában is. Nagy, vörös képe volt, lelógó hasa, drága öltönye és hozzáillő autója. – Nézzen rá! Látszik rajta, hogy nem normális. – Kérem, üljön vissza az autójába, uram. Egy perc, és mindnyájan tovább tudnak haladni. Asszonyom? Több százan voltak. Több ezren. Daisy a háta mögé pillantott, végignézett a mozdulatlan autókon, amelyek, ameddig a szem ellátott, színes legyezőként özönlötték el az úttestet. Mind a hídra szerettek volna felhajtani. És egyikük sem tudott, hiszen a piros Ford Fiestája elállta az útjukat.

– Mi a gond? – Már másodszor tette fel a kérdést. Daisy azt kívánta, bárcsak ne ordítana a férfi. Most már tényleg nem sok kell, hogy felébressze Ellie–t. – Nem tudok... – Nézzem meg a motort, asszonyom? Figyeljen ide, először is félre kellene tolnunk. Gyere, Jason! Megtenné, hogy kiengedi a kéziféket? Odébb kell raknunk a kocsit. – Fel fogja ébreszteni a gyereket. – Daisy egész testében megfeszült, ahogy a férfi benézett a kocsiba, és belebámult Ellie arcába. Álmában annyira védtelennek tűnt a kislány. Hirtelen érezte, hogy remegés fogja el, és a már ismerős pánikérzés kezdett szétáradni a melléből. – Csak félretoljuk az út szélére. Azután segítünk elindulni. – Kérem, ne. Csak hagyjanak... – Nézze, ön most szépen kiengedi a kézifékét. Ha akarja, áthajolok, és... – A nővéremékhez tartottam. De nem megy. – Elnézést, asszonyom? – Nem tudok átmenni a hídon. A rendőr megállt. Daisy látta, amint sokatmondó pillantást vált a kollégájával. – Mozduljon már! – Hülye liba! Néhányan kitartóan dudáltak. Daisy lélegezni próbált. Megpróbálta kizárni fejéből a zajt. – Mi a problémája, asszonyom? – Kérem, csak... nem tudok. Nem tudok átmenni a hídon. Tágra nyílt szemekkel meredt a férfiakra, azt akarta, hogy megértsék. Amint kimondta a szavakat, rájött, hogy sosem fogják. – Itt... itt mondta először, hogy szeret. * A nővérén a londoni kabátja volt. Az a fajta kabát, amelyet eleven, határozott, céltudatos nők hordanak: sötétkék gyapjúból készült, tengerészgombokkal, nagyszerű védőfelszerelés egy zaklatott, megbízhatatlan városban. A kabátot hamarabb megpillantotta, mint a nővérét, a résnyire nyitott ajtón keresztül, ahonnan ki–be rohangált a

hivatalosan együtt érző arckifejezéssel és rettenetes ízű gépi kávéval felvértezett rendőrnő. Úgy itta meg a kávéját, hogy ne érezze az ízét, majd eszébe jutott, hogy nem is ihatna koffeint. Nem szabad, ha szoptat az ember. Ez volt az egyik szabály. – Itt van bent – mondta tompa hangon valaki.–Jól van? – Nincs semmi baja. Egyiküknek sem. Ellie a gyerekülésben fekve belenyugvóan aludt a lábánál. Talán még sohasem aludt ilyen sokáig egyhuzamban, nagyon szerethette azt a gyerekülést. Szereti az őt körülölelő biztonságot – mondta korábban a kirendelt védőnő. Daisy elmélázva és irigykedve figyelte az ülést. – Daisy? Fölnézett. A nővére nagyon elővigyázatosan viselkedett. Mintha valami harapós állatot akarna megközelíteni. – Be... bejöhetek? Ellie–re pillantott, mintha tőle várna megerősítést. Végül leült a Daisy melletti székre, és kezét a testvére vállára tette. – Mi történt, drágám? Mintha álomból ébredt volna. A nővére arca. Fejét tollsisakként fedő gesztenyebarna haja, amely, valami rejtélyes módon, mintha sosem igényelt volna hajvágást. Átható és nyugtalan szeme. A keze. Már majdnem négy hete nem ért hozzá felnőtt ember. Kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. – Daisy? Drágám? – Elment, Julia – suttogta. – Ki ment el? – Daniel. Ő... ő ment el. Julia arca elkomorodott, majd Ellie–re pillantott. – Hová ment? – Elhagyott. És őt is. És fogalmam sincs, most mit csináljak... Julia hosszan megölelte Daisyt, aki könnyeit a sötétkék gyapjúkabátba rejtette, és próbálta minél tovább halogatni azt a pillanatot, amikor vissza kell változnia felnőtté. Ködösen beúszott a tudatába a kívülről beszűrődő lépések zaja, és a fertőtlenítő csípős szaga. Ellie panaszosan felnyögött álmában. – Miért nem mondtad el nekem? – suttogta Julia, miközben a fejét simogatta.

Daisy lehunyta a szemét. – Azt gondoltam... azt gondoltam, ha nem mondom el, talán visszajön. – Jaj, Daisy... A rendőrnő bedugta fejét az ajtón. – A portán vannak az autó kulcsai. Nem foglaltuk le a járművet. Ha megígéri, hogy hazaviszi a lányát, nem lesznek következményei a történteknek. Egyikük sem lepődött meg, hozzá voltak szokva. Húsz év volt köztük a korkülönbség – mióta meghalt az anyjuk, az emberek rendszeresen anyának és lányának gondolták őket, s ők is inkább akként viselkedtek. Ez nagyon kedves magától. – Julia felállni készült. – Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztunk. Nem, nem, maradjanak csak nyugodtan. Jelenleg nincs szükségünk erre a szobára. Amikor végeztek, csak kerítsenek valakit a recepciónál, aki útbaigazítja magukat a parkolóhoz. Nincs messze. Kedvesen elmosolyodott, majd otthagyta őket. Julia visszafordult a húgához. – Jaj, drágám. De miért? És egyáltalán, hova ment? – Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy nem bírja ezt az egészet. Hogy nem erre számított, és már egyáltalán nem is biztos benne, hogy ezt akarja. – Újra zokogni kezdett. – Ezt Daniel mondta? – Igen. A rohadék Daniel. Én pedig megmondtam neki, hogy én is rohadtul másra számítottam, de valamiért az én érzéseim nem számítottak. És azt is mondta, hogy az összeomlás szélén áll, és térre meg időre van szüksége, és most azért megy el. Három hete nem hallottam felőle. Még a mobilját sem veszi fel. – Daisy megtalálta a hangját. A nővére maga elé révedve a fejét csóválta. – De mit mondott? – Azt, hogy nem bírja. Nem szereti az egész összevisszaságot. A zűrzavart. De hát az első baba után mindig nehéz egy kicsit. És ő még csak... mennyi is? Négy hónapos? – Ezt ne nekem mondd!

– Azután könnyebb lesz. Mindenki tudja, hogy idővel könnyebb. – Hát, Daniel nem tudta. Julia elmélyülten tanulmányozni kezdte makulátlan körömcipőjét. – Ti még mindig... Úgy értem, vannak nők, akik szülés után elhanyagolják a partnerüket. Ti utána is...? Daisy megrökönyödve nézte a nővérét. Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Julia a táskáját igazgatta az ölében, és kifelé bámult a kicsi, magasan lévő ablakon. – Mindig is tudtam, hogy jobb lett volna, ha összeházasodtok. – Tessék? – Össze kellett volna házasodnotok. – Ez nem akadályozta volna meg abban, hogy elhagyjon. Létezik olyan, hogy válás. – Ez igaz, Daisy, de akkor legalább anyagi kötelezettségei lennének. Így meg egyszerűen elvitorlázhatott a naplementébe. – Az isten szerelmére, Julia. Egyszerűn csak otthagyott abban az átkozott lakásban. Gyakorlatilag semmi pénzt nem vett le a közös számlánkról. Még aztsem mondhatom el magamról, hogy valami megbecstelenített viktoriánus szűzként hagyott magamra. – Jól van, sajnálom, de ha tényleg elhagyott, akkor gyakorlatiasabban kell gondolkodnod ezekről a dolgokról. Arra gondolok, hogyan fogod eltartani magad? Mit csinálsz a lakbérrel? Daisy dühösen rázta meg a fejét. – Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem. Elhagyott életem szerelme, egy rohadt idegösszeomlás közepén vagyok, és nem tudsz másról beszélni, mint arról a rohadt lakbérről. A kiabálás felébresztette a babát, aki bömbölni kezdett, és szemhéját szorosan összezárva próbálta tudatából kizárni az őt megzavaró külvilágot. – Tessék, most nézd meg, mit csináltál! Kicsatolta a babát az ülésből, és magához szorította. – Semmi szükség rá, hogy hisztériázz, drágám. Valakinek gyakorlatiasnak is kell lennie. Beleegyezett abba, hogy fizesse a lakbért? – Nem igazán jutottunk el odáig, hogy ezt megtárgyaljuk. – Daisy hangja fagyos volt.

– És mi van az üzlettel? Mi van azzal a nagy projekttel, amelyről mondtad, hogy elvállaltátok? Daisy a mellére rakta Ellie–t, és elfordult az ajtótól. – Nem tudom. Nem tudok most ezen gondolkodni, Ju. Arra vagyok csak képes, hogy átvészeljem a napokat egy darabban. – Rendben. Azt hiszem, ideje, hogy hazamenjek veled, és segítsek elrendezni a dolgokat. Azután leülünk és kitaláljuk, mi legyen veled meg az én kisunokahúgommal a továbbiakban. Közben pedig felhívom Marjorie Wienert, és megmondom neki, mit gondolok a drága fiacskájáról. Daisy szinte belekapaszkodott kislányába, fáradtsághullámok söpörtek át rajta. Ahogy Ellie végzett, és kíméletlenül kilökte szájából anyja mellbimbóját, Daisy fölállt, és lehúzta magán a pulóverét. Nővére csodálkozva nézett végig rajta. – A mindenit! Jól látom, hogy még nem adtad le a túlsúlyt, amit a szülésnél szedtél föl? Megmondom, hogy lesz: miután otthon rendbe hoztalak, beíratlak egy olyan fogyókúrás klubba. Én állom. Ha kicsit összeszedettebben nézel majd, ki, sokkal jobban is fogod érezni magad, megígérem. * Daniel Wiener és Daisy Parsons majdnem öt évig éltek együtt Primrose Hill–i kétszobás lakásukban. Ez idő alatt a környék szinte elviselhetetlenül felkapott lett, és ennek megfelelően a lakbérük is az egekbe szökött. Daisy szívesen elköltözött volna: ahogy belsőépítész kisvállalkozásuk mind nagyobbá nőtte ki magát, ő úgy vágyakozott egyre inkább nagy belmagasságra, franciaablakra, mosókonyhára és kamrára. Egy hátsó kertre. Daniel viszont ragaszkodott Primrose Hillhez: ügyfelek tekintetében jobb volt, mint egy tágasabb lakás Hackneyben vagy Islintonban. Az életminőségüket kell nézni, érvelt a férfi. Az előkelő György stílusú házak, a gasztropubok és éttermek, maga a Pimrose–domb a nyári piknikekhez. És gyönyörű volt a lakásuk: egy divatos cipőbolt fölött helyezkedett el, hatalmas, régens stílusú nappalival, hálószobával és egy kicsi erkéllyel, amelyről át lehetett látni a többiek fallal körülvett, csigapusztította kertjei fölött. Okos változtatásokat hajtottak végre: a mosógépet az egyik szekrénybe

szuszakolták, a zuhanyt pedig egy sarokalkóvba építették be. Pici, minimalista konyhájukat elegáns minitűzhellyel és túlméretezett szagelszívófedéllel szerelték fel. Nyaranta gyakran kipréseltek két széket az erkélyre, és bort szürcsölgetve gratuláltak egymásnak ahhoz, ahol vannak és ameddig eljutottak, sütkéreztek a lemenő nap fényében, no meg az eszmében, hogy otthonuk és annak környéke saját személyiségük megtestesülése. Azután megérkezett Ellie, és ahogy a lakás fokozatosan egyre szűkebbé, a falak egyre fojtogatóbbá váltak, s a megmaradó helyet egyre inkább elborították a nedves rugdalózók, a félig üres törlőkendős dobozok meg a rikító színű plüssállatok, mindez a vonzerő valahogy kezdett megfogyatkozni. A virágokkal kezdődött: kérlelhetetlenül érkezett csokor csokor után, elfoglalva az összes helyet a polcokon, mígnem kifogytak a vázából, és akkor a fürdőkádba kerültek. A virágok leigázták őket, állott vizük bűze áthatotta az egész lakást. Daisy túlontúl kimerült és túlterhelt volt ahhoz, hogy foglalkozni tudjon a problémával. Onnantól kezdve lassan és alattomosan mind kisebb és kisebb lett a mozgásterük: alig tudtak a vasalatlan ruhakupacoktól és a zsugorfóliába csomagolt pelenkatömböktől keresztülvergődni a lakáson. Az unokatestvéreitől kapott etetőszék kibontatlanul foglalta el a szebb napjaiban könyvtársarokként működő lakrészt, a hallban egy műanyag babakád támasztotta a falat, nekidöntve a babakocsinak, amelyet nem sikerült elég kicsire összehajtogatni, Ellie gyerekágya pedig az ő ágyukkal párhuzamosan a fal mellett állt, így ha Daisynek éjszaka ki kellett mennie vécére, választhatott, hogy átmászik Danielen, vagy inkább lecsúszik az ágy lábához. Aztán az öblítés hangja, minden alkalommal, felébresztette Ellie–t, és Danielnek ilyenkor szokása volt belefúrni fejét a párnájába, és szitkozódással hangot adni a sorsa fölött érzett igazságtalanság–érzetének. Daisy azóta nem takarított, mióta Daniel elment. Szándékában állt, de valahogy egymásba folytak a nappalok és az éjszakák, melyek javarészét a valaha szebb időket megélt vászonkanapéhoz szögezve töltötte Ellie–t etetve, üres tekintettel az ostoba nappali tévéműsorokat bámulva, avagy a kandallópárkányon álló fénykép fölött hullatva könnyeit – mindhárman rajta voltak, összeölelkezve. És lassan, mivel Daniel nem volt ott, hogy esténként elmosogasson, vagy levigye a szemetet (hogyan lett volna képes ő lecipelni egy szemeteszsákot és egy

csecsemőt kétemeletnyi meredek lépcsőn?), a teendők kezdtek felhalmozódni körülötte, mígnem a lebüfizett réklik és koszos rugdalózók kupacai lassan megközelíthetetlenné váltak, olyasvalamivé, amivel már nem tudja felvenni a küzdelmet az ember. És a szennyes végül átvette az uralmat, részévé vált a berendezésnek, következésképp Daisy kezdett tudomást sem venni róla. És miközben ezzel a zűrzavarral kellett volna farkasszemet néznie, mindennap ugyanazt a melegítőnadrágot és pulóvert viselte, pusztán azért, mert a székre terítve ezek a szeme előtt voltak, és a sarki boltból beszerzett chipset meg csokis kekszet ette, hiszen a főzéshez előbb el kellett volna mosogatnia. – Oké. Most már én is aggódom. – Nővére hitetlenkedve csóválta a fejét. Az Anai's Ana'is finom illatát leigázta a használt pelenkák orrfacsaró bűze, némelyik ott hevert, ahol éppen levették, tartalmuk tökéletesen feltárva. – Szent isten, Daisy, mit műveltél? Hogy engedted ezt idáig fajulni? Daisy nem tudta. Olyan volt, mintha valaki más otthonában járna. – Úristen! Úristen! Mindhárman az ajtóban álltak, Ellie anyja karjaiban ficánkolt, élénken nézelődött maga körül. – Felhívom Dont. Megmondom neki, hogy maradok. Nem hagyhatlak így itt. Sürgölődni kezdett a szobában, koszos tányérokat szedett össze, használt babaruhákat dobált egy kupacba a dohányzóasztalnál. – Azt mondtam neki, csak azért jövök be a városba, hogy néhány ágyneműgarnítúrát vegyek a csűrbe. – Ne áruld el neki, Ju. Nővére megtorpant, és Daisyre nézett. – Attól még nem tűnik el mindez, ha Don tud róla, drágám. Úgy látom, túl sok olyan dolog volt itt, amivel nem néztél szembe. * Végül kiküldte, hogy sétáltassa meg Ellie–t a parkban. Amikor azt mondta neki, láb alatt van, Daisy tudta, hogy ez most nem csak egy szófordulat. Némi lélegzethez jutott: olyan volt, mintha csak most értené meg, mit csinál hetek óta. Nem mintha ez különösebben segített volna, csak még kínzóbbá vált a fájdalom. „Kérlek, engedd haza –

könyörgött mormolva, s az arra járók titokban éles pillantásokat vetettek rá. – Csak engedd haza.” Mire visszaért, a nővére rendet varázsolt a lakásban, még egy váza is a kandallópárkányra került, tele friss virágokkal. – Amikor majd észhez tér – mondta magyarázatképpen –, hadd higgye, hogy jól elboldogulsz egyedül is. Úgy akarsz kinézni, mintha összeszedett volnál. – Elhallgatott. – Kis hülyém. De nem vagyok összeszedett, szerette volna visítani Daisy. Nem tudok enni, nem tudok aludni. Még tévézni sem tudok, mert állandóan csak az ablakot lesem, hátha erre jár. Nélküle nem tudom, ki vagyok én. De Julia Warrennek nem sok újat lehetett mondani arról, miként szedi össze magát az ember. Miután az első férje meghalt, illő ideig viselte a gyászt, majd belevetette magát a társkereső klubok világába (specialitás: romantikus vacsorák), és néhány sikertelen ismerkedési kísérlet után Don Warrent választotta, és meg is szerezte. Don Warren üzletember volt, saját házzal Weybridge–ben, sikeres címkenyomó vállalkozással, sűrű fekete hajjal és karcsú derékkal, melyek végett Julia nagyszerű fogásnak találta. („Ebben a korban már mind kopaszok, szívecském. Vagy éppen fél tonna háj csüng az övük felett. Én azokkal nem tudok mit kezdeni.”) És akkoriban maga Julia Bartlett is jó fogás volt: független, tehetős, örökké jól karbantartott (sosem mutatkozott smink nélkül, szeretett azzal dicsekedni, hogy mindig húsz perccel a férjei előtt kelt föl, hogy csak „készen” lássák meg), ráadásul több lakrészes bread and breakfast vállalkozást működtetett a csűrjében, amelyet annak ellenére sem volt hajlandó bezárni, hogy nem szorult rá a bevételére, merthogy az ember azt sohasem tudhatja. Soha. Ahogyan a húga esetében is bebizonyosodott. – Átnéztem a számlaleveleidet, Daisy, és úgy látom, el kell intézned néhány dolgot. – Mit csináltál? Nem volt hozzá jogod. Azok az iratok bizalmasak. – Ha bizalmasak, kedvesem, akkor egy iratgyűjtőben volna a helyük, nem pedig a dohányzóasztalodon, ahol bárki láthatja őket. Akárhogyan is! A te kiadásaiddal szerintem kábé három heted van, mielőtt elkezdenéd felélni a megtakarított pénzedet. Vettem magamnak a bátorságot, hogy kinyissak néhány ilyen levelet, és attól tartok, a főbérlőd... egy kissé pénzsóvámak tűnik a számomra, májusban felemeli a bérleti díjat. Tehát át kell gondolnod, meg akarod–e tartani

ezt a lakást. Meg kell mondanom, ahhoz képest, hogy milyen szörnyen drága. Daisy átadta Ellie–t a nővérének. Elszállt belőle a harci kedv. – Ez a Primrose Hill. – Hát, el kell gondolkodnod azon, hogy összébbhúzod a nadrágszíjat. Vagy pedig menj és folyamodj gyerektartásért. Oda, ahol ráveszik az embereket, hogy perkáljanak. – Nem hiszem, hogy ez szóba jöhet, Ju. – Máshogyan miből tartod majd el magad? A Wienerek vastagok. Nem fog nekik hiányozni az a pár rongy, nem igaz? Leült, láthatatlan morzsákat söprögetve a díványról, miközben szeme imádattal szegeződött unokahúgára. – Nézd, kedvesem, átgondoltam a dolgot, amíg kint voltál. Ha Daniel nem jön vissza egy héten belül, kénytelenek leszünk hazavinni téged. Ingyen odaadom neked azt a kis különbejáratú lakást a csűrben, amíg talpra állsz, és ott egyedül lehetsz. De Don meg én ott leszünk a kert másik végében. És rengeteg lakberendező van Weybridge–ben. Biztos vagyok benne, hogy Don meg tudja kérdezni néhány üzlettársát, hátha akad egy állásajánlatuk a számodra. Weybridge. Daisy elképzelte magát, amint élete végéig az LWT 8 golfcipős komikusainak előkelő, drapériás, ál–Tudor stílusú otthonaival kell foglalkoznia. – Az nem én lennék, Ju. Engem jobban megihlet a... a városi környezet. – Én úgy látom, téged mostanában inkább a szeméttelepek ihletnek meg, Daisy. Nézd, az ajánlatom áll. Most még elérem valamelyik éjszakai vonatot, elvégre haza kell érnem vacsorára. De holnap reggel visszajövök, és néhány óráig vigyázok Ellie–re. Van egy kedves ember abban a szemközti fodrászatban, aki be tud téged szorítani holnap egy hajvágásra. Semmi perc alatt kicsinosítunk. Miközben indulásra készülve megkötötte a kendőjét, odafordult Daisyhez. – Ezzel szembe kell nézned, drágám. Tudom, hogy ez fájdalmas, de ez már nem csak rólad szól.

8

London Weekend Television

* Egy barátnője szerint ez az egész olyan, mintha egy reggel az anyád testében ébrednél. Miközben a hosszú tükörben szülés utáni alakját szemlélte, Daisy vágyakozva idézte emlékezetébe anyja takarosan beszabályozott vonalait. Egyszerűen szétfolyok, gondolta szerencsétlenül, miközben felmérte a combja oldalára nőtt táskákat és a hasáról csüngő, frissen megnyúlt bőrt. Lefeküdtem, és nagyanyám testében ébredtem. Daniel egyszer azt mondta: amint megpillantotta őt, tudta, hogy nem nyugszik, amíg Daisy az övé nem lesz. Tetszett neki ez a szexre és birtoklásra utaló „övé lesz”. De ez még akkor volt, amikor 36–os méretű alakját testre simuló bőrruhákba bújtatta, és olyan mélyen dekoltált blúzokba, amelyek megmutatták szoborszerű derekát és feszes mellét. Ez abban az időben történt, amikor szőke volt, aranyló és gondtalan, a múltban, amikor még mindenkit lenézett az önuralom hiánya miatt, akinek 40–esnél nagyobb volt a mérete. Most azokat a hetyke melleket mintha felfújták és leeresztették volna, bocsánatkérően lógtak, kék erekkel átszőtten, hússzínű, hegyes mellbimbókkal, melyekből ötletszerűen és rosszkor tej szivárgott. Szemei apró, vörös, mondatvégi pontok elmosódott kék árnyékok fölött. Képtelen volt aludni, amióta Ellie megszületett, nem aludt többet egyszerre két óránál, s most már akkor is álmatlanul feküdt, amikor éppen aludt a lánya. Haja zsíros volt, egy régi frottírpánttal hátrafogva, így aztán jó öt centi lenövés kilátszott sötét hajtöveiből. A pórusai olyan tágak voltak, hogy azon csodálkozott, miért nem hallja, ahogyan keresztülfütyül rajtuk a szél. Komiszul vette magát szemügyre, nővére bíráló tekintetével. Nem csoda, hogy Daniel nem akarta őt. Hagyta, hogy egy forró, kövér könnycsepp gördüljön végig az arcán, sós ösvényt vágva. Azt várták tőled, hogy a szülés után gyorsan visszanyerd az alakodat. Húzogasd össze a gátizmaidat a piros lámpáknál, futva közlekedj a lépcsőn, hogy feszesebb legyen a combod. Ezek a szabályok. Visszagondolt, ahogyan már több ezerszer, arra a néhány alkalomra, mikor Ellie születése után Daniel közeledni próbált hozzá, és az ő kimerült, könnyes visszautasításaira. Úgy érzi magát ettől, mint egy húsdarab, mondta neki haragosan egy alkalommal. Ellie egész nap fogdossa, és most

Daniel ugyanazt akarta. Emlékezetébe idézte a megrökönyödést és a sértettséget az arcán, s azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az időt. „Csak vissza akarom kapni az én Daisymet” – mondta szomorúan. És ő is vissza akarta kapni önmagát. Még mindig akarta, bensejében ott birkózott a gyermeke iránt érzett heves, elsöprő szeretet s a kétségbeesett vágyódás a régi önmaga, az egykori élete után. Daniel után. Amikor a telefon megcsörrent a nappaliban, összerezzent, egész lényének minden idegszálával a baba álmát őrizte. Felkapott és a vállára dobott egy kardigánt, éppen mielőtt az üzenetrögzítő bekapcsolt volna. – Wiener úr? Nem ő az. Csalódottan sóhajtott, felvértezve magát egy újabb beszélgetésre. – Nem. Nincs itt. – Daisy Parsonsszal beszélek? Itt Jones. A Vörös Szobákból. Önnel találkoztam néhány hete a szállodám ügyében? A társával mindenesetre találkoztam. – Ó! Igen. – Csak azért hívom, mert úgy volt, hogy írásban értesítenek a munkakezdés időpontjáról. És azóta sem kaptam meg a levelüket. – Ó. Rövid csönd állt be. – Rosszkor hívom? – A férfi hangja rekedt volt az alkoholtól és dohányzástól. – Nem. Elnézést... – Daisy mély lélegzetet vett. –Nehéz napom volt. –Igen. Nos, értesíteni tud írásban a kezdés dátumáról? – A szállodájáéról? A férfi most már türelmetlennek hangzott. – Iiiigen. Amire árajánlatot kaptam önöktől. – Csakhogy... a dolgok kissé megváltoztak, mióta utoljára beszéltünk. – Megmondtam maguknak. Az az ár a maximum. Ennél többet nem tudok fizetni. – Nem... nem a költségekről van szó. Ööö... – Azon tűnődött, ki tudja–e mondani anélkül, hogy elsírná magát. Lassan, hosszan szívta be a levegőt – Csak a társam... nos, ő... elment. Csönd lett.

– Értem. És ez mit jelent? Maga még ott dolgozik? Tartja magát a szerződéseikhez? – Igen – szólt Daisyből a robotpilóta. Jones nem tudja, hogy ő volt az egyetlen ügyfelük. A férfi elgondolkodott egy percre. – Hát, ha elvégzi a megbeszélt feladatokat, részemről nincs gond. Maga nagyon alaposan átnézte a terveket. – Szünetet tartott. – Egyszer, még az induláskor, faképnél hagyott egy társam. Nem gondoltam volna, amíg el nem ment, de ezzel csináltam meg a szerencsémet. – Elhallgatott, mintha kényelmetlenül érezné magát az iménti vallomás miatt. – Mindenesetre, a munka az öné, ha akarja. Tetszettek a tervei. Daisy félbe akarta szakítani, aztán mégsem tette. Körülnézett a lakásban, amelyet többé már nem érzett az otthonának. Az otthonban, amely talán már nem sokáig az övé. – Parsons kisasszony? – Igen – mondta lassan – Igen, megcsinálom. – Remek. – Csak még valami. – Mi lenne az? – Szeretünk, úgy értem, szeretek a helyszínen lakni, amíg dolgozom. Ez gondot jelent? – Még meglehetősen az alapoknál... De nem, azt hiszem nem gond. Most született kisbabájuk, ugye? – Igen. – Akkor először meg kell bizonyosodnia róla, hogy működik a fűtés. Még elég hűvös lehet odafenn. Körülbelül még egy hónapig. – Előlegre is szükségem van. Öt százalék elfogadható volna önnek? – Kibírom. – Még ma este írok önnek, Mr. Jones. – Jones. Csak Jones. Találkozunk a helyszínen. Daisy elálmélkodott iménti tette esztelenségén. A Hammersmith–hídra gondolt, és Weybridge–re, meg Don barátaira, amint színlelt szívélyességgel és atyáskodó tekintettel fogadják. Szegény Daisy. Megjegyzem, nem túlságosan meglepő, ha azt nézed, mennyire elhagyta magát. Juliára gondolt, amint „épp csak beugrik” a csűrbe, hogy megbizonyosodjék róla, a testvére nem vigasztalja magát egy újabb csomag keksszel. A névtelen tengerparti

városra gondolt, sós levegőre és tiszta égre, meg arra, hogy nem kell minden reggel a valaha közös ágyban ébrednie. Egy esély, hogy levegőhöz jusson, messze a múlttól és a zűrzavartól. Nem tudta, hogyan fogja elvégezni a munkát, ha csak önmagára számíthat. Úgy érezte, ez most a legkisebb gondja. A másik szobában Ellie megint sírni kezdett, halk nyöszörgése hirtelen váltott át crescendóba. Ám ahogy odament hozzá, Daisynek nem rándult meg az arca. Hetek óta először érzett valami megkönnyebbülés–félét.

Tíz – Tudod, én még életemben nem láttam ilyen fehérneműt. Szinte semmit sem takar, leheletnyi csipke az egész. Nos, gondoltam, ha ezt felvenném, nem úgy néznék ki, mint egy öreg tyúk fiatal csirkének öltözve, hanem mint egy öreg tyúk hálós szatyorban. – Evie Newcomb felnevetett, Camille pedig megállt, nehogy krém kerüljön a szemébe. – El sem tudod képzelni, miféle holmik vannak ezekben a katalógusokban. Megmondom én neked, Camille aranyom, nem vennéd fel őket egy hideg napon. És még csak nem is az anyaguk miatt, bár tudod, hogy a rongyiparban dolgoztam, és őszintén szólva, a minőségük hagy némi kívánnivalót maga után, hanem azok miatt a vacak lyukak miatt mindenütt. Olyan helyeken lyukasak, hogy nem is hinnéd. Megnéztem egy bugyit, és nem tudtam volna megmondani, melyik lyukakba kell dugni a lábakat,az biztos. Camille a fehér pamutpánt mögé húzta Evie haját, és gyöngéd mozdulatokkal dolgozni kezdett a homlokán. – Ami meg a kellékeket vagy miket illeti, hát én csak néztem és néztem, de a feléről meg nem mondtam volna, mire való. És az ember nem szeretné őket rosszul használni, igaz? Úgy értem, ki akarna kórházban kikötni, aztán meg magyarázkodni az orvosnak. Inkább otthagytam.

– Akkor nem jártál sikerrel – mondta Camille, amikor elkészült a maszkkal. – Jaj, dehogynem. Megfogadtam a tanácsodat, aranyom. Vettem végül két ruhát. – Halkabbra fogta a hangját – Harminckét éve vagyunk házasok Leonarddal, de még soha nem láttam ilyen arcot vágni. Azt hitte, vele már semmi ilyen nem történhet. Azt hitte, eljött az ő ideje – kárörvendően fölnevetett. – Arra gondoltam, utána megölöm. – De ezek után nem fogja szóba hozni ezt a kábeltévédolgot. Azokkal a holland csatornákkal. – Nem ám. Meg a tekézést sem. Úgyhogy nagy szívességet tettél, Camille. Valódi szívességet. Kérhetnék megint abból a szemmaszkból? Legutóbb nagyon jó volt. Camille Hatton odament a szekrényhez, és felnyúlt a negyedik polcig, ahol a Hűsítő Szemmaszkokat tartotta. Ezen a reggelen meglehetősen sok dolga volt. Általában nem szokott sok vendége lenni, hacsak nem tartott valaki esküvőt, vagy nem volt táncest a Riviéra Szállóban. De a nyári szezon már a nyakukon volt, és a nők városszerte nekiláttak rendbe hozatni magukat a szokásos évi vendégáradatra. – A teásat vagy az uborkásat szeretnéd? – kérdezte, a dobozok után tapogatódzva. – A teásat, légy szíves. Ha már szóba került, nem tudna Tess csinálni egy csészével? Teljesen ki vagyok tikkadva. – Dehogynem – válaszolta Camille, és kiszólt fiatal asszisztensének. – Volt azért valami, ami megnevettetett. Most úgyis négyszemközt vagyunk. Gyere közelebb. Nem akarok a szalon másik végéből kiabálni. Meséltem már neked a tollakról? A tavaszi hónapok beköszönte mindenkinél valamiféle beszédkényszert okozott. Olyan volt, mintha az erőre kapó, tenger felől fújó márciusi szél észrevétlenül elsodorta volna a tél mozdulatlanságát, emlékeztetve az embereket a változás lehetőségére. A hölgyek esetében ehhez még hozzáadódott a női magazinok megjelenése. Amikor kilenc évvel ezelőtt Kay, a főnöke megnyitotta ezt a szalont, a nők mind bizalmatlanok voltak. Vonakodtak kipróbálni az új kezeléseket, attól tartva, hogy úgy tűnhet, túlságosan kényeztetik magukat. Csöndben és mereven ültek, miközben ő masszírozott és kenőcsözött, mintha attól tartottak volna, hogy hirtelen nevetség tárgyává válnak, vagy ő követ el valami szörnyű hibát. Azután, ahogy

telt–múlt az idő, elkezdtek rendszeresen járni. Akkortájt pedig, mikor a hetednapi adventisták átvették a hatalmat a régi metodista templomban, már beszéltek is. Mostanra nem volt titkuk Camille előtt. Mindent elmeséltek neki: ha hűtlenkedett a férjük, ha nem bírtak a gyerekkel. Ha majdnem belehaltak egy csecsemő elvesztésébe, vagy ha boldogok voltak, mert gyermekük született. Olyan dolgokat mondtak el neki, amit egy papnak soha, tréfálkoztak – vágyról és szerelemről, meg új életre szított libidóról, mint például Leonardé. És ő soha nem adta tovább. Soha nem ítélkezett, nevetett ki, vagy utasított el valamit. Csak hallgatott, miközben végezte a munkáját, s néha megpróbált olyan tanácsot adni, amelytől jobban érezhették magukat vendégei. A te gyülekezeted – Hal mindig így ugratta. De mindez akkor volt, amikor Hal még viccelődött. Evie arca fölé hajolt, a hidratáló maszk már keményedett az ujjbegye alatt. A tengerparti város levegője igencsak próbára tette a bőrt. A só meg a szél idő előtt apró ráncokat fújt a nők arcára, öregítve és szeplőkkel pettyezve a bőrt, és minden hidratálót kíméletlenül lemart róla. Camille a táskájában tartotta a sajátját, és a nap folyamán többször újra krémezte az arcát. Nem bírta elviselni a száraz bőr érzését: kirázta tőle a hideg. Mindjárt leszedem – ujjbegyeivel ütögette Evie arcát. – De előtte idd meg a teádat. Tess már hozza is. Sokkal jobban érzem magam, kedvesem – hajolt hátra Evie a bőrszékben, mely keservesen megnyikordult tekintélyes súlya alatt – Mindig teljesen megújulva megyek el innen. – A te Leonardod legalábbis így gondolja. – Itt a tea. Ugye cukor nélkül issza, Mrs. Newcomb? Tess agya fényképszerűén rögzítette a vendégek tea– és cukor igényeit. Egy szépségszalonban az ilyesmi felbecsülhetetlen érték. – Ó, igen, így nagyszerű. – Telefonon keresnek, Camille. Azt hiszem, a lányod iskolájából hívnak. Az iskolatitkár volt az. A céljaikat hűvös vonzerejükkel elérő emberek határozott, mégis kenetteljes hangján beszélt. – Mrs. Hattonnal beszélek? Ó, üdvözlöm, itt Margaret Way beszél. Van egy kis problémánk Katie–vel, és szeretnénk, ha el tudna jönni érte.

– Megsérült? – Nem, nem sérült meg. Csak nincs túl jól. Nincs szörnyűbb, mint egy sürgős telefon az iskolából, gondolta Camille. A dolgozó anyáknak ez egyszerre jelent megkönnyebbülést és bosszúságot: kiderül, hogy a gyerek nem sérült meg, viszont az aznapi munkának annyi. – Azt mondja, már néhány napja nem érzi túl jólmagát. A feltehetőleg spontán megjegyzésben enyhe szemrehányás bújt meg. Azt jelentette: ne küldd el a gyerekedet betegen az iskolába. Camille a határidőnaplójára gondolt. – Ugye nem hívta fel az apját? – Nem, az anyát szoktuk először felhívni. Általában a gyerekek is ezt kérik. Na, így már érthető – gondolta Camille. – Rendben – felelte. – Igyekszem mihamarabb odaérni. – Miközben visszarakta a telefont a falra: – Tess, el kell mennem Katie–ért. Alighanem nincs jól. Megpróbálok kitalálni valamit, de elképzelhető, hogy le kell mondanod néhány délutáni időpontot. Nagyon sajnálom. Csak néhány olyan hölgy volt, aki beérte volna helyette Tess–szel. Camille–nek elárulták, hogy Tessnek nem szívesen beszéltek magukról. Valahogy túl fiatal. Túl... De Camille tudta, valójában mire gondolnak. – Sokan vannak most így – szólt ki Evie a maszkja alól. – Sheila is, a kávézóból, már tíz napja orvosi felügyelet alatt van. Azért lehet, mert túl meleg volta tél. Nagyon elszaporodtak a kórokozók. – Majdnem kész vagy, Evie. Gond lenne, ha én most elmennék? Tess majd felteszi a bőrkisimító hidratálót. – Persze, aranyom, menj csak. Nekem is hamarosan el kell mennem. Halvacsorát ígértem Leonardnak, és kifogyott a sütőben süthető rósejbnim. * Katie elaludt a takaró alatt. Előtte már bocsánatot kért, amiért anyjának ott kellett hagynia a munkát, tette mindezt abban a különös stílusban, ahogy egy nyolcéves beszél, amikor huszonnyolcnak akar tűnni. Azután azt mondta, szeretne aludni. Camille hát leült mellé, kezét betakart combjára tette, s egyszerre érezte magát erőtlennek, nyugtalannak és

kissé dühösnek. Az iskolai védőnő szerint a lány nagyon sápadt, és megkérdezte, vajon a késői lefekvéstől karikásak–e a szemei. Camille megalázónak érezte a védőnő stílusát, a kimondatlan célzást – amire ők udvariasan Camille „helyzete” gyanánt utaltak, az valójában azt jelenti, hogy talán nem mindig tudja, meddig van fent esténként a lánya. – Nincs tévé a szobájában, ha erre gondol –mondta nyersen. – Fél kilenckor fekszik le, aztán felolvasok neki egy mesét. De a védőnő szerint a héten Katie kétszer is elaludt óra alatt, különben is letargikusan, közönyösen viselkedik. És emlékeztette, két hét sem telt el azóta, hogy a lány beteg volt. – Talán egy kicsit vérszegény – mondta, és jóindulatától Camille valahogy még rosszabbul érezte magát. Miközben lassan hazafelé sétáltak, Camille megkérdezte, van–e mindennek bármi köze hozzá és az apjához, mire Katie dühösen azt felelte, hogy „egyszerűen csak beteg vagyok”, mégpedig olyan hangon, amivel jelezte, részéről a beszélgetés lezárva. Camille nem erőltette tovább a dolgot. Mindenki azt mondta, nagyon jól viseli ezt az egészet. Talán túl jól is. Lehajolt, hogy megcsókolja alvó lányát, majd megsimogatta Rollo pofájának selymes szőrét. A labrador nagy szusszanással helyezkedett el a lábánál, nedves orrát gazdája csupasz lábszárához nyomta. Camille néhány percig csak ült, a kandallópárkányon álló óra egyenletes ketyegését, és a forgalom beszűrődő moraját hallgatta. Fel kell hívnia. Vett egy mély lélegzetet. – Hal? – Camille? Azóta nem hívta fel a munkahelyén. – Ne haragudj, hogy zavarlak. Csak beszélnünk kéne a ma estéről. Nem tudnál kicsit korábban hazajönni? – Miért? – Katie–t hazaküldték az iskolából, és el kéne mennem, hogy megpróbáljam utolérni néhány kuncsaftomat, akiknek le kellett mondanom a délutáni időpontját. Megnézem, át tudom–e tenni őket egy új időpontra. – Mi baja van Katie–nek?

A háttérből csak a rádió hangja hallatszott be, nyoma sem volt a kalapálásnak, csattogásnak és egyéb zajoknak, amelyek a műhelyt fénykorában betöltötték. – Csak valami vírus. Egy csöppet gyenge, de szerintem semmi komoly. – Még szerencse. – Az iskolai védőnő szerint lehet, hogy kicsit vérszegény. Vettem vastablettát. – Jól tetted. Szerintem is picit sápadt az utóbbi időben – Hal hangja közömbös volt. – Szóval, kivel fogsz találkozni? Tudta, hogy most ez következik. – Még semmi sem biztos. Csak szeretném tudni, van–e rá esély. Hallotta, ahogy a férfi küszködik. – Végül is, nincs most olyan, amit ne tudnék otthon is csinálni. – Sok dolgod van? – Nem. Tulajdonképpen nem volt semmi egész héten. Végig azon gondolkodtam, hogyan tudnék spórolni a vécépapíron meg a villanykörtén. – Aha. Szóval, ahogy mondtam, semmi sincs még megbeszélve. Ha egyik vendégem sem ér rá, nem kell korábban hazajönnöd. Mindketten annyira udvariasak, annyira görcsösek voltak. – Persze – mondta Hal –, nyilván nem akarod felbosszantani a kuncsaftjaidat. Nem lenne érdemes az egyetlen működő pénzkeresetünket kockára tenni. Csak... csak csörögj rám, és felveszlek, bárhol vagy. Anyádat bármikor meg tudom kérni, hogy vigyázzon Katie–re öt percig. – Köszönöm, drágám, ez nagyon rendes tőled. – Szívesen. Jobb, ha most indulsz. * Camille és Hal pontosan tizenegy éve és egy napja voltak házasok, amikor Camille bevallotta, hogy férje nem alaptalanul gyanakodott Michaelre, a londoni ingatlanügynökre. Az időzítés, talán mondhatjuk így, pocsék volt. Éppen felébredtek, miután kipihenték a házassági évfordulójuk megünneplését. De akkoriban Camille meglehetősen őszinte ember volt – legalábbis egészen a Micheaellel való esetig azt

gondolta magáról –, és tehetsége, mellyel a mások titkait őrizte, a sajátjaira nem terjedt ki. Boldog házasság az övék, mindenki ezt mondta. Celia is ezt mondta, már amikor mondott valamit. Látszatra nem tűnt különösebben romantikusnak. De olyan vad szenvedéllyel szerette Halt, amely az ő esetében, a barátai házasságától eltérően, idővel nem adta át a helyét valami sokkal nyugodtabb érzésnek (az anyja szerint ez valójában szexuális elhidegülést jelent). Szép párt alkottak, ők ketten. Hal – és ebben mindenki egyetértett – „fitt” volt, ő pedig magas és izmos, sűrű szőke hajjal és amolyan rajzfilm–mixercsaj mellekkel. És Hal, az egyetemi végzettségével, a kilátásaival és az antik bútorok restaurálásában való jártasságával, hajlandó volt elkötelezni magát mellette. Mert nem mindenki tette volna meg, Camille nyilvánvaló vonzereje dacára sem. És talán mindezek miatt lett annyira mindent felemésztő és tartós az egymás iránti leplezetlen szenvedélyük, hogy vicc tárgya lett a baráti körükben. (Ám amikor heccelődtek, Camille mindig kihallott egy árnyalatnyi mást is a hangjukból: valami irigységet.) Ez volt számukra a kommunikáció legjobb módja. Amikor Hal csendes volt és visszahúzódó, s a párja úgy érezte, képtelen áthidalni a köztük lévő szakadékot, amikor vitatkoztak, és nem tudta, hogyan győzze meg, a szex mindig ott volt neki. Mély, örömteli, gyógyító. Katie érkezése után is töretlen. Ha valami változott is, csak annyi, hogy az évek múltával még jobban kívánta a férjét. Ez is része volt a problémának. Amikor Hal önálló vállalkozásba kezdett, és új üzlethelyisége lett odaát Harwichban, a munka egyre több idejét emésztette fel. Sokáig kell a műhelyben maradnia, magyarázta késő esti telefonhívásaiban. Az első év kulcsfontosságú minden új vállalkozásnál. Camille próbálta megérteni, de fizikai vágyódása, a férfi távollétéből eredő ház körüli gondokkal egyetemben, egyre csak nőtt. Ekkor ütött be a gazdasági visszaesés, és a bútorrestaurálás valahogy hátrébb került a fontossági listákon. Hal feszültebbé és tartózkodóbbá vált, néha egyáltalán nem jött haza éjszakára. Az enyhe izzadságszag a ruháin és a borosta az állán, az irodai kanapén töltött éjszakáról tanúskodott, morcos viselkedése pedig elbocsátott alkalmazottakról és kifizetetlen számlákról. És nem akart vele szeretkezni. Túl fáradt volt. Túl levert ettől az egésztől. Nem volt hozzászokva a sikertelenséghez.

Camille, akit életének harmincöt esztendeje alatt még sosem utasítottak vissza, pánikba esett. Itt lépett be a képbe Michael. Michael Bryant, aki új volt a városban, Londonból jött fel, hogy hasznot húzzon a tengerparti kabinok és bungalók iránti növekvő igényből. A kezdetektől kívánta az asszonyt, s nem habozott ezt elmondani neki. És végül, megtébolyodva attól, hogy érzékelhetően elveszti a férjét, megfosztva a testi szerelemtől, mely éltette, Camille megadta magát. Utána mindjárt meg is bánta. És elkövette azt a hibát, hogy mindent elmondott Halnak. Az először dühös lett, aztán sírt. Camille reménykedve arra gondolt, hogy ez a kirobbanó indulat jó jel lehet, mert azt mutatja, a férfinak még fontos a kapcsolatuk. De Hal egyre hűvösebb és zárkózottabb lett, először a vendégszobába költözött át, végül Kirby–le–Sokenbe. Három hónap múlva visszajött. Még mindig szereti őt, mormogta dühösen leszegett fejjel. Sosem szűnt meg szeretni. De beletelik egy időbe, amíg újra bízni tud benne. Camille csak némán bólintott, hálás volt, hogy kap még egy esélyt. Hálás volt, hogy Katie nem az elszomorító statisztikákat fogja gyarapítani. Bízott benne, hogy újra tudják építeni hajdan volt szerelmüket. Egy év elteltével még mindig aknamezőn lépkedtek. * – Jobban van? Katie hallótávolságon kívül, a szoba közepén ült, tekintetét a tévé képernyőjén futó, megrázó erejű rajzfilmrobbanásokra tapasztva. – Azt mondja, igen. Teletömtük vastablettával. Bele se merek gondolni, mit fog csinálni az emésztésével. Camille anyja felhorkant, és újabb halom tányért tett a konyhaasztalra. – Hát, úgy tűnik, mintha kicsit jobb színe lenne. Szerintem is eléggé sápadt volt. – Szerinted is? Akkor miért nem szóltál? – Tudod, hogy nem szeretek mindenbe beleszólni. Camille elfintorodott.

– Hogy fogod megoldani a holnapi napot? Hal a hétvégén Derbyben lesz, ha jól sejtem. – Egy régiségvásárra megy, és csak napközben lesz ott. Az esti vonattal jön haza. De az igaz, hogy ha Katie nem megy iskolába, megint le kell mondanom az összes időpontomat. Megnéznéd, elkészült–e a tojása, anya? Nekem vizes a kezem. – Szerintem, kell neki még egy perc... Jó messze utazik ahhoz képest, hogy csak egy napra megy. – Tudom. Rövid időre mindketten elhallgattak. Camille tudta, hogy anyja tisztában van vele, miért nem akarja Hal másutt tölteni az éjszakát. Mélyebbre nyúlt a mosogatóvízben, rejtőzködő evőeszközök után kutatva. – Szerintem nem kéne elküldened iskolába erre az egy napra. Kell neki egy hosszú hétvége, hogy rendbe jöjjön. Ha akarod, hogy vigyázzak rá, délelőttől szabad vagyok. És szombat este is lehet velem, ha el akartok menni valahova. Camille végzett a mosogatással, az utolsó tányért is óvatosan a szárítóra tette. Homlokát ráncolva elfordította a fejét. – Nem mész Doreenhoz? – Nem. Találkoznom kell ezzel a lakberendezővel. Oda kell adnom neki a kulcsokat. És elhozom a maradék holmimat. Camille megtorpant. – Tényleg eladtad? – Persze hogy eladtam – mondta az anyja ridegen. – Időtlen idők óta árulom. – Csak... csak olyan váratlan volt. – A legkevésbé sem váratlan. Mondtam neked, hogy el fogom adni. Ennek az embernek nem kell hitelt felvennie, vagy ilyesmi. Nem lett volna értelme tovább halogatni. – De ez a te házad. – Most már az ő háza. Ketchuppal szereti? Camille óvakodott attól, hogy vitába szálljon anyjával, amikor az ilyen hangon beszélt vele. Lehúzta a gumikesztyűt, és bekrémezte a kezét, közben arra a házra gondolt, amely a maga módján meghatározta a gyermekkorát. – És mit fog csinálni belőle?

– Valószínűleg luxusszállodát. Valami puccos helyet, alkotó típusú embereknek. Van egy klubja Londonban, írók, képzőművészek meg színészek járnak oda, és valami hasonlót akart a tengerparton. Egy helyet, ahová a vele egyívásúak elszökhetnek. Azt mondja, nagyon modern lesz. Nagyon provokatív. – A város el lesz ragadtatva. – Francba a várossal! A ház külsején nem változtat, akkor meg mi közük hozzá? – Előfordulhat, hogy nincs közük valamihez, ami itt történik? A Riviéra hatalmas hűhót fog csapni. Elrontja az üzletüket. Mrs. Bernard elhaladt a lánya mögött, és feltette a tűzre a teáskannát. – Nem hiszem, hogy egy londoni nagymenőknek épült szálloda olyan nagy érvágást jelentene nekik. Nem, jót fog tenni a városnak. Haldoklik ez a hely. Ez legalább egy kis életet visz majd bele. – Katie–nek hiányozni fog. – Katie továbbra is szívesen látott vendég lesz. Az igazat megvallva, azt mondta ez az ember, hogy szeretné, ha a ház története nem szakadna meg. Az elejétől fogva ez ragadta meg... a ház története. Arra is megkért, hogy adjak majd tanácsokat a felújításhoz – tette hozzá, némi elégedettséggel a hangjában. – Tessék? – Mert én tudom, hogy nézett ki régen. Még megvannak a képek és a levelek, meg a többi dolog. Ez nem amolyan meggondolatlan ingatlanos. Azt mondja, meg akarja tartani a hely jellegét. – Úgy beszélsz, mint akinek tetszik ez az ember. – Tényleg tetszik. Nevén nevezi a gyereket. És van benne kíváncsiság. Nem sok hozzá hasonlóban találod meg az érdeklődésnek akár a szikráját is, – Olyan, mint apus – mondta önkéntelenül Camille. – Fiatalabb apádnál. És tudod, hogy apádat sohase érdekelte ez a ház. Camille megrázta a fejét. – Nem igazán értem, anya. Nem értem, hogy ennyi év után, miért? Úgy értem, ebben a dologban mindig annyira tántoríthatatlan voltál, még akkor is, amikor apus már torkig volt... Anyja közbevágott:

– Ó, ilyenek vagytok, ti gyerekek. Azt hiszitek, mindenre kaptok magyarázatot. Ez az én dolgom. Az én házam, az én dolgom. A ti életeteket nem fogja befolyásolni, úgyhogy szállj le a témáról. Camille töprengve kortyolt a teájából. – És mit fogsz csinálni a pénzzel? Jó sokat kaphattál érte. – Az nem a te dolgod. – Apusnak szóltál? – Igen. Ö is éppolyan hülye hangokat adott ki, mint te. – És előállt valami remek ötlettel a pénzt illetően. Anyja horkantva felnevetett. – Nem hagynál ki egyetlen trükköt sem, igaz? Camille lehajtotta a fejét. Hadd hangozzék spontánul és ártatlanul. – Elvihetnéd papust egy tengeri körutazásra. Csak ti ketten. – Igen, vagy odaadhatnám a NASA–nak, hogy megnézzék, vannak–e kis zöld emberek a Marson. Most megiszom ezt a teát, azután vásárolni megyek. Kell valami? Magammal viszem ezt a lusta kutyát is. Egyre csak hízik. * – Nagyon csinos vagy. Szeretem, amikor így viseled a hajad. – Köszönöm. – Ugyanilyen volt a frizurád, mikor a bankban dolgoztál. Camille végigsimított a csillogóan tükörsima kontyon, amelyet Tess fésült neki, mielőtt elment. Tessnek volt érzéke a hajhoz. Camille gyanította, hogy egy éven belül már nem lesz vele – túl ügyes keze volt ahhoz, hogy egy ilyen álmos kis tengerparti szépségszalonban dolgozzék. – Igen. Igazad van, ugyanilyen volt. Mostanában ezt csinálták. Szombat esténként eljártak otthonról, tekintet nélkül arra, hogy éppen nem volt rá pénzük, vagy túl kimerültek voltak hozzá. Ilyenkor Camille anyja vigyázott Katie–re – amit a kislány roppantul élvezett –, ők ketten pedig megpróbáltak csak egymásra figyelni. A tanácsadó utasításainak megfelelően kiöltöztek, mintha még mindig randevúznának. És beszélgettek egymással, távol a televízió–altatótól, a háztartás apró–cseprő gondjaitól. Néha Camille arra gyanakodott, hogy Hal csak erőlködve tud előállni az elvárt

bókokkal, bizonyítván, hogy értékeli párja megjelenését. Nehéz új témákat találni újabb kétórányi társalgáshoz olyasvalakivel, akivel egész héten beszél az ember. Különösen, ha tilos a gyerekről vagy a kutyáról csevegni. De néha, ahogyan ma is, őszinteséget hallott kicsendülni a férje megjegyzéseiből, és megnyugtatta az este szertartásos volta – attól kezdve, hogy hosszan kényeztette magát a kádban, egészen addig, hogy Hal alátolta a széket az étteremben. És ahogyan néha szeretkeztek az este végén. A tanácsadó azt mondta, időt kell szakítaniuk egymásra. Meg kell teremteniük a szertartásaikat. És még sok mindent rendbe kell hozniuk. Hal bort rendelt. Camille már azelőtt tudta, milyet, mielőtt férje kimondta volna: Shirazt. Valószínűleg ausztrált. Lábát gyöngéden a férfién pihentette az asztal alatt, és érezte, ahogy az finoman ellentart neki. – Anyám végre eladta a házát. – A fehéret? – Igen. Nem papusét. – Nagyon gyorsan túladott rajta. Kíváncsi vagyok, miért. – Nem tudom. Nem árulja el. – Vajon miért nem lepődöm meg ezen? Bár érzékei ki voltak hegyezve a becsmérlő megjegyzésekre, Camille ezúttal csak anyja titkolózó természetének tudomásulvételét hallotta ki férje szavaiból. – Kinek adta el? – Egy szállodatulajdonosnak. Luxustanyát fog csinálni belőle. Hal elismerően füttyentett. – Akkor a gatyája is rámegy. Anyád évek óta nem csinált semmit azzal a házzal. – Néhány éve rendbe hozatta a tető egy részét. Amúgy is, szerintem a pénz itt nem számít. – Tényleg? Ennyire vastag az illető? – Az volt a benyomásom. – Kíváncsi vagyok, mennyit fizetett érte. Nagyon jó helyen van. Óriási a kilátás. – Szerintem csak előnyére vált, hogy anyám nemcsinált vele semmit. Mostanában mindent úgy hirdetnek, hogy „eredeti állapotban”, nem igaz? Meg szerintem a bútorok egy részét is eladta a házzalegyütt.

Hal egyetértően morgott valamit. – Én is szívesen laktam volna abban a házban –mondta. – Én ugyan nem. Túl közel van a sziklafalhoz. – Igen. Azt hiszem, igazad van. Néha sikerült egészen hosszúra nyújtaniuk a beszélgetéseket, anélkül hogy bármelyikük is szóvá tette volna ezt, vagy akár eszébe jutott volna. Camille küzdött a kényszerrel, hogy mondjon még valamit a házról, pusztán a társalgás kedvéért. Ez volt az, amiről soha nem beszélnek a szakítás kapcsán: elveszíted azt az embert, akinek azelőtt elmondhattad a nap folyamán tett mérsékelten érdekes megfigyeléseidet. Olyan dolgok ezek, amelyek nem elég érdekesek ahhoz, hogy felhívd miattuk valamelyik távoli barátodat vagy ismerősödet, pusztán valami megjegyzést szeretnél tűzni hozzájuk. Hal ebben mindig jó partner volt. Soha nem fogytak ki a mondandóból. És Camille igen hálás volt ezért. Azelőtt érezte a kacsa illatát, hogy elé tették volna: forró, zsíros, szaftos, citrusillatú mártással. Reggeli óta nem evett semmit – szombatonként ez gyakran megtörtént. – Mész holnap anyádhoz? – Nem. – Akkor hova mész? – kérdezte Camille. Abban apillanatban, hogy a szavak elhagyták a száját, érezte, hogy rosszul csengenek. Hangjának egy apró rezdülésétől szándékolatlanul élesen hangzott a kérdés. Visszakozott: – Csak kíváncsi vagyok, van–e valamikülönleges terved. Hal sóhajtott, mintha a válaszát fontolgatná. – Hát, nem tudom, „különlegesnek” számít–e, de az egyik régi szomszédom Kirbyből meghívott ebédre engem és Katie–t. Van egy kislánya. Egy évvel fiatalabb – tette hozzá. – Ha nem bánod, arra gondoltam, elmehetnénk. Katie nagyon jól kijön vele. Camille mosolygott, így próbálta leplezni a rossz érzést, amely hirtelen a hatalmába kerítette. A gondolat, hogy kettejüket nélküle hívták meg valahova, fájdalmas volt, a gondolat, hogy Katie barátokat szerzett és gyökeret eresztett ott, ahol a férfi nélküle élt... – Nem gond? – Persze hogy nem. Csak érdekelt. – Eljöhetsz, ha akarsz. Biztosan kedvelnéd őket. Amúgy is kérdezni akartalak, de tudom, hogy szereted, ha van egy kis nyugtod vasárnap.

– Nem... nem... menjetek csak nyugodtan. Csak... csak olyan keveset tudok az ottani életedről. Nehéz... nehéz elképzelnem téged... őt... Hal letette kezéből a kést és a villát, szemlátomást fontolgatta az elhangzottakat. – Igen – mondta végül. – Szeretnéd, ha egyszer elvinnélek oda? Hogy el tudd képzelni? Nem szerette volna. – Nem. Nem vagyok biztos benne, hogy én... – Figyelj. Nem megyünk el. Rosszul érzed magad tőle. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. – Nem, Tényleg. Menjetek csak. Ez a múltunk része, és örülök, hogy jó dolgok is származnak belőle. Menjetek. Nyíltan tudomásul kell venni mindazt, ami a kapcsolatban történt, szembe kell nézni a jövővel, ha előre akarnak mozdulni. Ezt mondta a tanácsadó. Egy darabig csöndben ettek. Jobbra tőlük egy pár hevesen vitatkozni kezdett, fojtott hangon. Camille, továbbra is maga elé nézve, kihallotta a feszültséget a nő hangjából. A pincér jött, és újra–töltötte a poharát. – Jól néz ki a kacsa – mondta Hal. Egy kicsit arrébb csúszott, így Camille lábán megnőtt a nyomás. Finom nyomás, de mégiscsak az. – Igen – válaszolta Camille. – Jól néz ki. * Katie még ébren volt, amikor az apja benézett a szobájába. Szamárfüles, puhafedelű könyvet olvasott, Hal tudta, hogy már kétszer is elolvasta. Mostanában nem volt hajlandó új könyveket kézbe venni, inkább a négy–öt kedvencét olvasta újra és újra, annak ellenére, hogy ismerte a befejezést, és néhány részt fejből tudott. – Hé, te ott - mondta lágyan. Katie fölnézett, félig megvilágított arca tiszta volt és nyílt. Nyolcéves szépsége elszorította apja szívét, mert eszébe juttatta, mennyi fájdalom és bánat vár még rá. – Rég aludnod kéne. – Jól ereztétek magatokat? – Remekül.

Úgy tűnt, ez megnyugtatta Katie–t, becsukta a könyvét, és hagyta, hogy betakarják. – Megyünk holnap Kirbybe? – Igen. Ha még mindig szeretnéd. – Anya is jön? – Nem. Szeretné, ha kettesben lennénk. – De nem bánja? – Persze hogy nem bánja, örül, ha barátkozol. Katie csendben feküdt, míg apja a haját simogatta. Gyakran simogatta mostanság, hálás volt, hogy megteheti, bármelyik este, amikor csak akarja. A kislány arrébb csúszott, összevont szemöldökkel felé fordult. – Apa... – Igen? –Tudod, amikor elmentél... A férfi melle összeszorult. – Igen? – Azért lett eleged anyából, mert nem lát? Hal a paplant bámulta, rajta a rózsaszín, rajzolt macskákat és virágcserepeket. Majd kezét a lányáéra tette. Kathie fölfelé fordította a tenyerét, hogy meg tudja szorítani apja kezét. – Valahogy úgy, szívem. – Elhallgatott, és nagyot sóhajtott. – De ez nem anya szeméről szólt. Hidd el, hogy nem a szeméről.

Tizenegy Újra divatba jöttek a régi tengerparti városok. Ezt olvasta az egyik színes újságmellékletben, számtalan belsőépítészeti magazinban, és volt erről egy vezércikk is az Independentben. Néhány hosszú évtized után a családok – közülük is az ifjabbak – ismét látogatni kezdték a régi tengerparti városokat, mégpedig abbéli reményben, hogy újra átélhetnek valamit fiatalságuk tovatűnt ártatlanságából. A tehetősebbek lecsaptak a lerobbant hétvégi házakra és faházakra, míg a többiek tengerparti

bódékat vásároltak, szenzációs magasságba röpítve azok árát. St. Tropez helyett Sidmouth, Alicante helyett Aldeburgh, most mindenki, aki számított, az úgymond érintetlen tengerparti városokban sétálgatott, családi halvendéglőkben evett, és a jó öreg homokozó vödör és ásó nyújtotta örömöket magasztalta. Minderről csak Merhamot nem értesítették. Ahogy a városon lassan keresztülhajtó Daisy – akinek látási viszonyait nagyban rontotta a poggyásztartóba bepréselt utazó–gyerekágy, etetőszék és a szemeteszsákokba csomagolt ruhanemű – megpillantotta a szürke kézimunkaboltot, a diszkont áruházat és a hetednapi adventisták templomát, hirtelen valami baljós érzés kerítette hatalmába. Ez nem Primrose Hill volt. Még a tejfehéren ragyogó tavaszdélutáni napsütésben is fakónak és fáradtnak tűnt a város. Még mindig azoknak a korszakoknak a hatását nyögte, amelyekben ha valami merész vagy szép volt, azt azonnal „hivalkodónak” bélyegezték, és nem akadt számára hely. Megállt egy gyalogátkelőnél, két öreg nő vánszorgott éppen keresztül az úton. Az egyik teljes súlyával egy bevásárlókocsira támaszkodott, a másik pedig, fején átlátszó műanyag sapkával, rosszkedvűen fújogatta az orrát egy mintás zsebkendőbe. Már legalább tizenöt perce körözött a városban, és próbálta megtalálni a házat. Ez idő alatt csupán két olyan embert látott, akik még nem érték el a nyugdíjkorhatárt. Az autókereskedés legfeltűnőbb látványeleme egy nagy szalaghirdetés volt, amely rendkívüli ajánlatokkal kecsegtette a mozgásszervi problémákkal küszködőket, továbbá az egyetlen étterem, amelyet látott, egy hallókészülék– szaküzlet és nem kevesebb, mint három egymás mellett sorakozó jótékonysági bolt között helyezkedett el, amelyek mindegyike divatjamúlt cserépedényeket, túlméretezett férfinadrágokat és olyan alvóbabákat árult, amelyekkel senki nem akart aludni. A város vonzereje szemlátomást kimerült a rothadó mólókkal szabályos hosszúságú darabokra felszabdalt, végeláthatatlan tengerpartjában, és a szép rendben tartott post–Palladio stílusú közpark pompájában. Amikor megpillantott egy férfit egy kislánnyal, letekerte az ablakot, és odakiáltott nekik. – Elnézést kérek!

A férfi odanézett. Ruhái viszonylag fiatal korról árulkodtak, ám vastagkeretes szemüvege mögé rejtett arca kimerültnek látszott, idejekorán ráncosodott. – Maguk idevalósiak? Rápillantott a kislányra, aki egy doboznyi elemet szorongatott, és elszántan próbálta kirángatni az egyiket. – Igen. – Útba tudna igazítani az Árkádia-ház felé? A férfi biccentett, mint aki valamilyen felismerést tett, és egy kicsit fürkészőbben nézett rá. – Ön ugyebár a lakberendező? Istenem, igaz, amit ezekről a helyekről mondtak. Daisy mosolyt parancsolt az arcára. – Igen, legalábbis az leszek, ha odatalálok. – Nincs messze. Forduljon jobbra, menjen el a körforgalomig, és a park után kövesse végig az utat. A ház a sziklák között van. Az utolsó ház lesz, amelyet talál. – Köszönöm. A kislány rángatni kezdte az apja kezét. – Apu... – mondta türelmetlenül. – Azt hiszem, az előző tulajdonos már ott várja önt. Sok szerencsét! – tette hozzá a férfi. Elvigyorodott, majd sarkon fordult, mielőtt még Daisy megkérdezhette volna, honnan tudja. A ház kárpótolta. Tudta, amint megpillantotta, érezte az izgalom fellobbanását, egy új vászon örömét, ahogyan elétárult, terjedelmesen, fehéren és szögletesen, a kanyarodó út görbületénél. Nagyobb volt, mint amire számított, hosszabb és alacsonyabb, szögletes ablaksoraival, és a szikrázó tengerre tágra nyílt szemek módjára szegeződő hajóablakokkal. Ellie még mindig aludt, így aztán Daisy kinyitotta a kocsi ajtaját, lehámozta magát az ülés műanyagáról, és kilépett a murvára. Testének merevsége és fülledtsége azonnal elpárolgott, amint befogadta a modern vonalakat, annak bátor, éles szögeit, és belélegezte a friss, sós levegőt. Be sem kellett néznie: tudta, hogy a tágas égbolt alatt, az óceán hatalmas íve ellenében felszínre törő sziklaként elhelyezett házban, grandiózus, fényárban úszó szobákat talál. Daniel készített néhány fényképet, és elhozta neki, amikor ő otthon volt az újszülött Ellie–vel, és Daisy éjszakánként dolgozta ki az ötleteit, a

képek alapján rajzolva az első vázlatokat. De a fényképek nem voltak hűek a valósághoz, nyoma sem volt rajtuk az épület minímalista szépségének, zord bájának, és az elkészült terveiket máris túl unalmasnak, túl világinak érezte. Hátrapillantott, hogy meggyőződjék róla, Ellie még mindig alszik, aztán könnyedén elkocogott a nyitott kapuig, amely a lépcsőzetes felépítésű kertbe nyílt. Egy zuzmótól felpattogzott, kopott vakolatú teraszt látott, ahonnan az orgonabokrok árnyékában néhány lépcső vezetett le a befuttatott falak közt megbúvó ösvényhez, amely levitt egészen a partig. A magasban, a két skót fenyő ágai között megnyugtatóan duruzsolt a szél, miközben izgatott verébcsapat ugrándozott az elhanyagolt galagonyasövényen. Daisy mereven bámulta a tájat, s ahogy felfogta annak újabb és újabb jellegzetességeit, a tér és a vonal szokatlan találkozásait, úgy ugrottak be egyre zavarosabb ötletek, melyeket szinte azonnal el is vetett. Daniel jutott eszébe egy pillanatra, hogy ez valójában az ő közös projektjük lenne, de hamar kiverte fejéből a férfi képét. Csak akkor lesz képes elvégezni a feladatát, ha úgy tekint rá, mint egy új kezdetre, ha – ahogyan Julia mondta – sikerül összeszednie magát. A ház segített. Lement a lépcsőkön, belesett az ablakokon, különböző szögekből vizsgálgatta az épületet, keresve a benne rejlő lehetőségeket, a szunnyadó szépséget. Istenem, csodaszéppé tudná varázsolni ezt a helyet! Több lehetőség volt benne, mint bármiben, amivel korábban dolgozott, olyanná tudná tenni, hogy az a legmenőbb építészeti magazinok oldalaira kívánkozzék, egy menedékké, amely vonz mindenkit, akinek kicsit is van fogalma a stílusról. A hely magát fogja megtervezni, gondolta. Már most is beszél hozzám. – Próbálja edzeni a gyerek tüdejét? Daisy megpördült a tengelye körül, és látta, hogy Ellie egy alacsony, idősebb nő karjaiban fekszik, akinek kékesszürke haja szigorú tincsekben volt a füle mögé simítva. Ellie csuklott, arca nedves volt a könnyektől. – Tessék? Megindult előre, fel a lépcsőn. A nő átadta neki Ellie–t, kezén egymásnak ütődtek a vastag karkötők. – Csak gondoltam, szeretné, ha operaénekes lenne belőle, ha már így otthagyta bömbölni.

Daisy gyöngéden végigsimított Ellie felszáradó könnyein. A kicsi előrehajolt, arcát anyja mellkasára téve. – Nem hallottam, hogy sír – mondta zavartan. – Nem hallottam semmit. A nő előrelépett, a tengerre szegezte tekintetét. – Azt gondolnám, a mai lányok mind rettegnek a csecsemőtolvajoktól. Egyetlen percre sem merik magukra hagyni őket – közömbösen nézett Ellie–re, aki most rámosolygott. – Mennyi? Négy, öt hónapos? Maguk mindent fordítva csinálnak, amennyire én látom. Folyton amiatt nyugtalankodnak, mit adjanak nekik enni, kocsiba teszik őket akkor is, ha csakhúsz lépésre mennek, aztán meg hagyják egyedül visítani kilométerekre mindentől. Ennek semmi értelme. – Aligha vagyunk kilométerekre bárhonnan is. – Dajkákra bízzák őket, aztán meg panaszkodnak, ha kötődni kezdenek hozzájuk. – Én nem tartok dajkát. És nem szándékosan hagytam ott. Aludt. – Daisy hallotta, hogy a bármelyik pillanatban kibuggyanni kész könnyek megremegtetik a hangját. Úgy tűnt, ezekben a napokban állandóan ott bujkál benne a sírás, a felszín mögött várakozva az alkalomra, hogy előtörhessen. – Mindenesetre most a kulcsokat akarja. Ez a Jones, vagy akárhogy is hívja magát, nem tud idejönni a hét közepéig, úgyhogy engem kért meg, hogy beköltöztessem. Itt hagytam magának az unokám régi gyerekágyát, kicsit meg van rágcsálva a teteje, de azért jó állapotban van. Még maradt benn néhány más bútor és konyhai eszközök is, de azért hoztam pár ágyneműhuzatot és törölközőt, mert Jones nem tájékoztatott róla, hogy maga mit hoz magával. És van egy doboznyi élelmiszer a konyhában. Gondoltam, nem hozott túl sokat. – Hátrapillantott – A férjem később hoz majd egy mikrohullámú sütőt, mert a tűzhelyet nem sikerült bekapcsolni, így lesz mivel melegítenie az üvegeket. Fél hat körül érkezik. Daisy nem tudta, hogyan reagáljon erre a hirtelen váltásra, bírálatból nagylelkűségbe. – Köszönöm. – Én ki–be fogok járni. Nem leszek az útjában. De van még pár dolog, amit el kell vinnem. Jones azt mondta, nem kell sietnem. – Igen. Ne... ne haragudjon, nem értettem a nevét.

– Ez azért lehet, mert még nem mondtam. Mrs. Bernard vagyok. – Engem Daisynek hívnak. Daisy Parsonsnak. – Tudom. Miközben Daisy a gyerek súlyát a csípőjére áthelyezve kezet nyújtott, észrevette, hogy az idős nő szeme egy pillanatra a gyűrűsujjára téved. – Egyedül fognak itt lakni? Daisy önkéntelenül is a kezére pillantott. – Igen. Mrs. Bernard biccentett, mintha erre a válaszra számított volna. – Megyek és megnézem, működik–e a fűtés, de aztán a maga dolga lesz, hogy kezelje. Most nem lesz rá szükség, de éjszakára fagyot mondanak. Amikor a ház oldalajtajához ért, megfordult és visszaszólt: – Vannak népek, akiknek már régóta szúrja a szemét ez hely. Észre sem veszi, és már itt is lesznek, és mondják majd, hogy mit csinál rosszul. – Alig várom már – mondta erőtlenül Daisy. – Én a maga helyében rájuk se hederítenék. Ez a ház, így vagy úgy, mindig fel tudta bosszantani őket. Nem hiszem, hogy pont magával tennének kivételt. * Könnyei addig várattak magukra, amíg Ellie–t biztonságban le nem fektette egy csomó párna közé a franciaágyra. Daisy fáradtan, magányosan ült a félig bútorozott házban, s most a lánya sem terelhette el a figyelmét arról a hatalmas feladatról, amelyet elvállalt, amely elől nem menekülhet el – és amelyet immár egyedül kell végigcsinálnia. Csak piszkálta a mikrohullámú sütőben felmelegített készételt, cigarettára gyújtott (egy újra felvett régi szokás), aztán bóklászni kezdett a penészes textíliák és padlóviasz szagától pállott levegőjű, lerobbant szobákban. Lassacskán a fényes magazinoldalakról és a kopár, modernista falakról szóló látomásai újabbaknak adták át a helyüket: ezekben, síró gyerekkel a karján, vitatkozott az értetlen munkásokkal meg a felbőszült tulajdonossal, miközben a ház előtt dühös helybéliekből verbuválódott tömeg követelte a menesztését.

Mit tettem? – gondolta elkeseredetten Daisy. Túl nagy falat ez, kevés vagyok én ehhez. Akár egy hónapig is dolgozhatnék egyetlen szobán. De nem volt visszaút: a Primrose Hill–i lakás kiürítve, maradék bútorai a nővére csűrjében hevertek, fél tucat megválaszolatlan üzenet várakozott Daniel anyjának rögzítőjén, amelyekben elmagyarázza a helyzetet. (Zavartan és mentegetőzve ismerte be, hogy ő sem tudja, hová ment a férfi.) Ha nem hallgatja meg az üzeneteit, nem fogja tudni, hol találja őket. Már amennyiben szeretné megtalálni. A békésen alvó Ellie–re gondolt, aki nem is sejti, hogy az apja elhagyta őket. Hogyan lesz képes elviselni a gondolatot, hogy az apja nem szerette őt eléggé ahhoz, hogy velük maradjon? Hogyan lehetséges, hogy nem szerette eléggé? Legalább húsz percig sírdogált halkan, óvatosan, valamiért attól tartva, hogy még ebben a hatalmas térben is felzavarja a babát. És aztán a kimerültség meg a tenger távoli sziszegése, morajlása elhozta végre az álmot. Amikor felébredt, egy újabb dobozt vett észre a zárt teraszon. Benne egy liter fölözetlen tej, egy turistatérkép Merhamról és a környező területről, valamint néhány régi, ám kifogástalan állapotban lévő gyerekjáték. * Tekintve, hogy Ellie számára az is elegendő ok volt egy hosszabb sírógörcsre, ha nem a kanapé megszokott végébe ültették, figyelemre méltó gyorsasággal alkalmazkodott új otthonához. Horgolt pokróca közepén fekve az égen röpködő, vadul rikoltozó sirályoknak gügyögött, melyeket a túlméretezett ablakon keresztül figyelt. Feltámasztva pedig mindig anyját nézte, hogyan halad előre a szobával, s apró kezeivel megpróbált minden körülötte lévő tárgyat a szájába venni. Éjszakánként gyakran négy–öt órát is aludt egyhuzamban – rövid élete során először. Ellie nyilvánvaló elégedettsége új otthonával azt jelentette, hogy ezekben az első napokban Daisy egy egész csomó új tervet tudott papírra vetni, ihletet a falak némelyikén fennmaradt skiccekből, a majdnem kiolvasható firkálásokból merítve, amelyek évtizedeken keresztül háborítatlanul borították a falakat. Megkérdezte az írásról Mrs. Bernardot, mivel kíváncsi volt, kinek a műve, de az idős asszony

csak annyit mondott, hogy nem tudja, meg hogy azok mindig is ott voltak, s amikor a lánya egyik barátja ezek hatására összefirkálta a falat, ő seprűnyéllel verte el a gyereket. Mrs. Bernard mindennap megjelent. Daisy még mindig nem tudta, miért – látszólag nem sok örömét lelte a társaságában, és minden ötletére elutasítóan fintorgott. – Ezt most miért mondja el nekem? – kérdezte egyszer, mikor Daisy csalódottnak tűnt a választól, amelyet Mrs. Bernardtól kapott. – Talán, mert a magáé volt a ház – válaszolt elcsigázottan Daisy. – Most pedig nem az enyém. Semmi értelme a múltba révedni. Ha tudja, mit akar vele csinálni, hát csak tegye. Nincs szüksége a beleegyezésemre. Daisy gyanította, hogy ez barátságtalanabbul hangzott, mint amilyennek szánták. A csalétek Ellie lehetett. Mrs. Bernard egy ideig félénken, szinte már bizalmatlanul közelítette meg a babát, mintha folyton attól tartana, hogy rászólhatnak, hagyja békén a gyereket, ne üsse bele az orrát a dolgaiba. Ám aztán, fél szemét Daisyn tartva, fel merte őt venni, és egyre magabiztosabban hordozta körbe a szobákban, úgy beszélve hozzá, mintha a gyerek legalábbis tíz évvel idősebb volna. Szemlátomást elégedett volt a csecsemő válaszaival. Aztán hangjában némi provokatív éllel kijelentette, hogy: „Szereti a fenyőket nézegetni”, vagy: „A kék a kedvenc színe”. Daisy nem bánta, hálás volt, hogy van valaki, aki vigyáz a gyerekre – könnyebb volt így a terveire összpontosítani, hiszen azt már korábban belátta, hogy egy követelődző öt hónapossal a karján szinte lehetetlen volna felújítani a szállodát. Mrs. Bernard nem sokat mondott el saját szerepéről a ház történetében, s noha Daisyt egyre jobban fűtötte a kíváncsiság, volt valami az idős nő viselkedésében, ami elvette bátorságát a kérdezősködéstől. Beszélgetéseik során annyit mondott el röviden, hogy a ház „mindig csak” az övé volt, a férje sosem járt itt, és azért van mégis ágy meg fiókos szekrény a második legnagyobb hálóban, mert házassága javarészében menedéknek használta a helyet. Semmi mást nem mondott a családjáról. Daisy sem mondott semmit a sajátjáról. Amolyan visszás beletörődésben fértek meg egymással: Daisy hálás volt, amiért Mrs. Bernard foglalkozik Ellie–vel, ámbár gyanította, hogy a nő titokban helyteleníti mind a körülményeit, mint a szállodával

kapcsolatos terveit. Kicsit úgy érezte magát, mint egy menyjelölt, valahogy azt is sejtette, hogy nem fog megfelelni, és sosem tudja meg, miért. * Szerdán azonban hirtelen véget ért Ellie szokatlanul engedelmes viselkedésének időszaka. Háromnegyed ötkor felébredt, és nem hagyta, hogy anyja visszafektesse aludni, így aztán Daisy kilencre már alig látott a kimerültségtől, és fogalma sem volt, hogyan nyugtassa meg nyűgös csecsemőjét. Esett az eső, sötét, súlyos felhők rohantak át az égen, bezárva őket a házba, a bokrok odakinn meghajoltak a szél terhe alatt. Alattuk a tenger habos, zavarosszürke és nyugtalan, félelmetes látkép, tökéletesen alkalmas arra, hogy eloszlasson mindennemű romantikus illúziót a brit partvidékkel kapcsolatban. És Mrs. Bernard éppen ezen a napon maradt távol. Daisy azon kapta magát, hogy a gyereket a karjában nyugtatgatva már maga sem tudja, mióta járkál fel s alá a szobában, komoly erőfeszítéseket téve arra, hogy zsibbadt elméjében helyet tudjon szorítani a felújított fapadlónak és az acél ajtókilincseknek. – Gyerünk, Ellie, kérlek, kicsikém – mormolta minden eredmény nélkül, sőt, Ellie még hangosabban és erőssebben jajveszékelt, mintha magát a kérést is bántónak érezte volna. Jones háromnegyed tizenegykor érkezett, pontosan két és fél perccel azután, hogy Daisy végre lefektette Ellie–t, és harminc perccel azután, hogy rágyújthatott aznapi első cigarettájára. Körbenézett a romokban heverő szobában, amelyben lépni is alig lehetett a félig üres kávéscsészéktől meg az előző napi mikrós vacsora maradványaitól, s azon töprengett, hogy a helyiség melyik részének rendberakásához lenne elég energiája. A férfi természetesen bevágta maga mögött az ajtót, mire Ellie tüstént felháborodott bömböléssel repesztette szét a levegőt az emeleten, Daisy pedig dühösen szitkozódott magában új főnökére, miközben az hitetlenkedve próbálta felmérni minimalistánál is minimalistább szalonja állapotát. – Jones vagyok – mondta a mennyezetre nézve, ahonnan tompán szűrődött le Ellie hangja. – Feltételezem, megfeledkezett az érkezésemről.

A férfi fiatalabb volt, mint Daisy gondolta, a középkorúság mezsgyéjét taposta, és zordabb megjelenésű, két, sötét szemöldöke összenőtt egykor törött orra fölött. Magas volt és kissé túlsúlyos is, amitől egy nem túl eszes rögbicsatár benyomását keltette, ugyanakkor mindezt ellensúlyozta decens gyapjúszövet nadrágja és egy drága, puha, szürke ing, az igazán gazdagok semmitmondó ruhatára. Daisy próbálta kiszorítani tudatából gyereke bömbölését. Kezet nyújtott, a késztetéssel küszködve, hogy le ne teremtse a férfit gondatlan zajongásáért. – Daisy. De ezt úgyis tudja. Ő... a lányom kicsit problémás ma reggel. De általában nem ilyen. Kér egy kávét? A férfi végignézett a padlón heverő poharakon. – Köszönöm, nem. Ez a hely bűzlik a füsttől. – Éppen ki akartam szellőztetni. – Jobb szeretném, ha nem dohányozna a házban. Ha lehetséges. Emlékszik, miért vagyok itt? Daisy kétségbeesetten próbálta átkutatni elméjét valami használható információért. Olyan volt ez, mintha nyersgyapoton akarna keresztülnézni az ember. – Az építésügyi előadó. Ma délelőtt jön, hogy megnézze a fürdőszobaterveket. És a garázs átalakítása? Ahol a személyzeti lakások lesznek? Daisynek sikerült halványan felidéznie valami levelet, amelyben szó volt ilyesmiről. A többi papírral együtt bepakolta egy reklámszatyorba. – Igen – mondta. – Természetesen. A férfit nem csapta be. – Talán nem bánja, ha behozom a kocsiból a saját példányomat a tervekből, hogy legalább felkészültnek nézzünk ki. Az emeleten Ellie új hangerőrekordokat állított be. – Felkészült vagyok. Tudom, hogy kicsit nagy a felfordulás, de egyszerűen ma reggel nem volt még időm rendet rakni. – Daisy már majdnem három hete befejezte a szoptatást, de rémülten vette észre, hogy Ellie vég nélküli sírásától újra szivárogni kezdett a teje. – Hozom a mappámat – mondta gyorsan –, fent van az emeleten. – Én inkább idelent próbálnék rendet rakni. Legalább gondolja, hogy profik vagyunk. Ezt akarjuk, igaz?

Daisy mosolyt erőltetett az arcára, s szitkokat mormolva magában elszaladt a férfi mellett, és fel a lépcsőn Ellie–hez. Közös hálószobájukban lecsillapította a kipirosodott arcú gyereket, majd áttúrta az utazótáskáját olyan ruha után kutatva, amelyben némileg profi benyomását tudná kelteni. Vagy amelyik nem tréningruha anyagból készült, és nem pettyezi csecsemőhányás. Talált egy garbót meg egy hosszú szoknyát, gyorsan magára rángatta, melltartóját pedig zsebkendővel bélelte ki, hogy útját állja a kellemetlen szivárgásnak. Majd miután lófarokba kötötte a haját (még jó, hogy a nővére rávette, festesse be a hajtöveit), egy megnyugodott gyerekkel a karján, másik hóna alatt a fürdőszobaterveket rejtő mappával visszament a földszintre. – Mik ezek? – Jones egy halom új tervet tartott akezében. – Csak néhány ötlet. Szerettem volna beszélni magával... – Azt hittem, megállapodtunk. Minden szobáról. A költségekről. – Én is tudom. Csak arról van szó, hogy amikor idejöttem, annyira lenyűgözött a hely... Egyszerűen megihletett. Új dolgok jutottak az eszembe... – Csak tartsa magát a tervekhez, rendben? Már így is sürget az idő. Nem engedhetem meg, hogy eltérjünk az eredeti elképzelésektől. – Ledobta a papírokat a régi kanapéra. Ahogy a rajzai a padlóra hullottak, volt abban valami, ami felbőszítette Daisyt. – Eszembe se jutott, hogy több pénzt kérjek el magától – mondta élesen. – Pusztán arra gondoltam, hogy a helyhez illő legjobb terveket akarja. – Abban a hitben voltam, hogy a helyhez illő legjobb terveket rendeltem meg. Daisy elkeseredetten állta Jones kifürkészhetetlen pillantását, elhatározta, ha már mindenki másnak be is hódolt, ez a férfi akkor sem fog uralkodni rajta. Jones nem gondolta, hogy ez jár a nő a fejében – nyilvánvaló volt a viselkedéséből, abból, ahogy sóhajtozva fel–alá járkált a szobában, abból, ahogyan félbeszakította őt, ahogyan végigmérte, mintha valami kellemetlen, zavaró dolog lenne, amely valahogy bejutott a helyiségbe. Waybridge villant át Daisy agyán. Aztán Ellie tüsszentett, hangosan felmordult, és beleinek tartalmát tiszta rugdalózójába ürítette.

* Jones ebéd után távozott, némileg megnyugodva, mivel a helyi építésügyi előadó áldását adta a tervekre. Daisy szerint a nőt annyira lefoglalta és elbűvölte az immár higiénikussá varázsolt, ellenállhatatlanul bájos Ellie, hogy bizonyos feltételekkel abba is beleegyezett volna, ha háromsávos autópályát építenek a mosókonyha és a kert közé. – Tudja, igazán nagyszerű, hogy annyi év után újra lakni fogják ezt a házat – mondta, miután visszatének az épület körüli sétáról. – És az is igazán örömteli számomra, hogy valami nagyszabású dologgal találkozom. Általában dupla garázsokkal és növényházakkal kell foglalkoznom. Azt hiszem, csodálatos lesz, és feltéve, hogy tartják magukat a tervekhez, nem hiszem, hogy az egyházközség tanácsa bármilyen kifogással élne. – Úgy hallottam, a helybeliek közül némelyek nem fogadták túl nagy lelkesedéssel a ház felújítását. – Daisy elkapta Jones rosszalló szemvillanását, miközben ezt mondta. De az építésügyi előadó vállat vont. – Magunk közt szólva, nagyon maradiak itt az emberek. És ennek ők fizetik meg az árát. A többi üdülővároska engedélyezte, hogy számukra szokatlan pubok vagy éttermek épüljenek a tengerpartjuk mentén, és most egész évben jól megy nekik. A szerencsétlen Merham viszont annyira igyekezett mindent megőrizni olyannak, amilyen volt, hogy szerintem már régen semmi sem olyan. – A part felé intett. – Úgy értem, az egész kezd lerobbanni. Nincs semmi, ami idevonzaná a fiatalokat. Személy szerint én azt gondolom, hogy felrázza majd a várost, ha érkezik néhány új látogató. De ne hivatkozzanak rám. Még utoljára kedvesen megcsiklandozta Ellie arcát, majd azzal az ígérettel, hogy kapcsolatban maradnak, távozott. – Hát, azt hiszem, ez elég jól ment. – A folyosón visszafelé baktatva Daisy meg volt győződve arról, hogy immár kiérdemelné a bizalmat. – Ahogy ő is mondta, a városnak szüksége van az üzletre. –Ez igaz, de én akkor is örülök, hogy tetszettek neki a tervek. – Ha jól végezte a dolgát, nem értem, miért ne tetszettek volna. Most vissza kell mennem Londonba. Van egy találkozóm ötkor. Mikor kezdenek a munkások?

Volt valami félelmetes a férfi testméretében. Daisy akaratlanul összehúzta magát, mikor távoztában elhaladt mellette. – A vízvezeték–szerelők kedden jönnek, a kőművesek két napra rá kezdik majd odébb rakni azt a konyhafalat. – Jó. Folyamatosan tájékoztasson. Jövő héten újra jövök. Addigra meg kell oldania valahogy a gyerekfelügyeletet. Nem engedhetem, hogy egy csecsemő körül sürgölődjön, munka helyett. Ja – mondta lepillantva. –, egy vécépapír guriga lóg ki a pulóveréből. Nem köszönt el. De az ajtót halkan csukta be maga után. * Weybridge–ben mindig volt számára egy ágy. Ezt ne felejtse el, mondta a nővére a telefonban. Már háromszor. Komolyan őrültnek tartotta a testvérét, amiért ahelyett, hogy az ő központi fűtéses csűrjének legjobb szobáját választotta volna – arról nem is beszélve, hogy a saját családja segíthetett volna neki a gyermekfelügyeletben –, inkább elrángatta kislányát valami huzatos, romos, öreg házba a tengerpartra. De hát mindenkinek a maga módján kell megoldania a problémáit. Legalább ezt megértette Julia. – Csak tudd, én mindig itt leszek, hogy összeszedjem a darabjaidat. – Már nem vagyok szétesve. Rendben vagyok. –Daisy nem volt annyira meggyőződve erről, mint ahogy hallatszott. – Számolod a kalóriákat? – Nem. És nem is tornázom. És a hajamat sem szárítom be. Nem érek rá. – Az jó, ha elfoglalt vagy. Jó, ha megdolgoztatodaz agyadat. És a mákvirág? Még nem jelentkezett. – Nem. – Már felhagyott azzal, hogy Daniel anyját hívogassa. Kezdett kínossá válni. – Nos, tudom, hogy nem akartad, de kiderítettem a gyámhatóság telefonszámát. – Julia... – Ha nagyfiús játékokat akart játszani, akkor számolnia kellett volna a nagyfiús következményekkel is. Nézd, nem akarom rád erőltetni. Csak szólok, hogy megszereztem. Amikor hajlandó leszel rá. Mint ahogy a csűr is. Minden itt van, csak rád vár.

Daisy a parti ösvényen sétáltatta Ellie–t terepbabakocsijában, és már a negyedik cigarettájára gyújtott, pedig még csak reggel volt. Julia nem hitt benne, hogy megcsinálja. Azt gondolta, valamennyit dolgozik majd az Árkádia–projekten, aztán belátja, hogy ez túl sok neki, feladja és hazamegy. Nem hibáztatta ezért Júliát, hiszen nem felejtette el, hogy milyen állapotban talált rá a nővére. Ráadásul az utóbbi néhány napban – ezt be kellett ismernie –Weybridge kezdett furcsán vonzóvá válni. A vízvezeték–szerelőket valószínűleg sürgősségi riasztások sorozata akadályozta meg abban, hogy ígéretükhöz híven kedden megjelenjenek. A kőművesek nekiálltak kiütni a konyhafalat, de mivel nem érkezett meg a biztosító acélgerenda, mikor a lyuk elérte egy autó méretét, abbahagyták a munkát. „Első a biztonság” –mondták. Jelenleg kint üldögéltek a teraszon, élvezték a tavaszi napsütést, és fogadásokat tettek a Cheltenhami Arany Kupa mérkőzéseire. Amikor Diasy megkérdezte tőlük, nincs–e valami, amit közben csinálhatnának, méltatlankodva a biztonsági előírásokra és a hiányzó acélgerendára hivatkoztak. Összeszorította az állkapcsát, hogy visszatartsa a könnyeit, és megpróbált nem arra gondolni, hogy Daniel menynyire másképpen oldaná meg a helyzetet. Végül, miután a délelőtt nagy részét azzal töltötte, hogy telefonon vitatkozott a különböző beszállítókkal, kimerészkedett a szabadba egy kis friss levegőt szívni. És meginni még egy teát. Tekintve, hogy elméletileg ő volt munkálatok vezetője, kínosan érintette a kívánatosnál jóval többször elhangzó „tejjel és két cukorral kérem” mondat. Kár, mert ha nem szorongott volna annyira az Árkádia-ház miatt, szinte derűsen töltötte volna a délelőttöt. Mintha a környező dolgok, a tenger és az ég képeskönyvbe illő kékje, a körös–körül vidáman hajladozó tavaszi nárciszok, a nyarat idéző lágy fuvallat, mind arra szövetkeztek volna, hogy jobb kedvre derítsék. Ellie visított és sikongatott a babakocsiból kihajigált kétszersült darabokra pályázó, előttük le–lecsapó, sirályok láttán. Arca a friss levegőn ragyogó piros színt kapott. („Kicserepesedett a széltől” – mondta rosszallóan Mrs. Bernard.) A város is derűsebbnek látszott, főként a kis téren szétszórt standok megjelenésének köszönhetően, melyek csíkos vászonponyvái és árutól roskadozó asztalai némi színt és életet hoztak, amire igazán nagy szükség volt már.

– Hé, Ellie – mondta. – Mami ma este kiugorhatna, és bekaphatna egy töltött krumplit. – Daisy felhagyott a mikrohullámú sütőben melegített készételek fogyasztásával, és vajas kenyéren, továbbá a bébiételek maradékán élt. Gyakran még ezekhez is fáradt volt, ülve nyomta el az álom a kanapén, hogy aztán ötkor ébredjen korgó gyomorral. Elidőzött a zöldséges standnál, vett pürének való répát Ellie–nek, meg egy kis gyümölcsöt magának. Mert a gyümölcsöt nem kell főzni. Éppen a vissza–járót vette el, amikor valaki megkocogtatta a vállát. – Maga a lány a színésznő házából? – Tessék? – Daisy egy középkorú nővel találta magát szemben. Steppelt, zöld dzsekit viselt, azt a lótulajdonosok által olyannyira kedvelt fajtát, mélyen a szemébe húzott bordó nemezkalappal. Kevésbé konvencionálisan, a lábára sötétpiros lábszárvédőt és masszív félcipőt húzott. Csapzott juhászkutyájával együtt ő is a kelleténél közelebb nyomult Daisyhez. – Maga az a lány az Árkádia-házból? Aki darabokra szedi? Elég támadóan beszélt ahhoz, hogy magára vonja néhány járókelő figyelmét. Kíváncsian megfordultak, kezükben az éppen kiválogatott áruval. – Nem „szedem darabokra”, de igen, belsőépítészként dolgozom az Árkádia-házon. – És igaz, hogy kocsma is lesz benne? Hogy idevonzzon mindenféle londoni népeket? – Igen, lesz egy bár is. De azt én nem tudom megmondani magának, milyen vendégek várhatók, mert csak a lakberendezésre kaptam megbízást. A nő arca folyamatosan vörösödött. A hanghordozása olyan emberre vallott, aki szereti hallatni a véleményét. Nyilván nem vette észre, de a kutyája orra kínosan közel került Daisy ágyékához, aki próbálta egy apró mozdulattal elhessegetni az ebet, de az kitartóan bámult rá bamba, sárga szemével, s még közelebb tolta az orrát. – Sylvia Rowan vagyok. A Riviéra tulajdonosa. És kötelességemnek érzem közölni, hogy nem akarunk még egy szállodát a környéken. Különösen nem olyat, amelyik majd mindenféle nemkívánatos elemeket vonz ide. – Nem hiszem, hogy...

– Mert ez nem az a fajta város. Talán nem tudja, de igen keményen dolgoztunk azért, hogy ez a városkülönleges maradjon. – Lehet, hogy különleges, de nem hiszem, hogy a Vatikán finanszírozza. További négy arc fordult feléjük, a szóváltás folytatását várva. Daisy sebezhetőnek érezte magát, előtte a kocsiban a kislányával, és ettől az érzéstől szokatlanul ellenségessé vált. – Bármit is csinálunk a hotellal, azt építési engedéllyel tesszük, és a bár is bizonyára rendelkezni fog az illetékes hatóságok engedélyével. Most pedig, ha megbocsát... – Nem érti, igaz? – Sylvia Rowan határozottan lecövekelt a babakocsi előtt, így aztán Daisynek nem maradt más, vagy megkerüli őt, és a bámészkodók egyre növekvő csoportjába kormányozza a kocsit, vagy átgázol a nőn. A kutya úgy bámulta az ágyékát, hogy nem lehetett eldönteni, az elragadtatás vagy a rosszindulat dolgozik–e benne. – Egész életemben ebben a városban laktam, és mi itt végig keményen küzdöttünk bizonyos alapvető normák betartásáért – rikácsolta Sylvia Rowan, pénztárcáját Daisy mellének szegezve. – Ebbe pedig az is beletartozott, hogy nem engedtük mindenféle bároknak és kávézóknak, hogy felborítsák a tengerpart békéjét, mint annyi más part menti városban. Ezzel értük el, hogy még mindig jó itt lakni, és a látogatók is szívesen jönnek. – És persze ennek az egészhez semmi köze ahhoz, hogy a maga szállodája üzemelteti az egyik ilyen bárt. – Az nem számít. Én itt éltem le az életemet. – Talán ezért nem veszi észre, mennyire megkopott. – Nézze, Miss akárkicsoda. Nem akarunk itt alvilági életet. És nem akarjuk, hogy elárasszanak minket a részegek, akik már nem férnek el a Sohó–ban. Ez nem az a fajta város. – És az Árkádia-ház sem lesz az a fajta hotel. Csak hogy tudja, nagyon magas jövedelműek tartoznak majd a kliensei közé, azok a fajta emberek, akik boldogan fizetnek ki naponta két–háromszáz fontot egy szobáért. És ezek a fajta emberek elegáns, méltóságteljes pihenésre, és rengeteg istenverte békére meg csöndre számítanak cserébe. Nézze, ne beszéljen badarságokat, és hagyjon engem békén, hogy végezhessem a dolgomat.

Daisy dühösen pislogva megfordította a babakocsit, és nem törődve a bevásárlószatyrából szerteguruló krumplikkal, sietős léptekkel vágott át a piactéren. Majd sarkon fordult, és belekiáltotta a szélbe: – És tanítsa meg a kutyáját viselkedni! Szörnyen neveletlen. – Megmondhatja a főnökének, ifjú hölgy, hogy még hallani fog felőlem. – A szél visszasodorta hozzá Sylvia Rowen hangját: – „Mi vagyunk Anglia népe... és mi még nem szóltunk”.9 – Ó, fogd már be, te rémes, vén szatyor! – morogta Daisy, és aztán, biztonságos távolságban a bámészkodóktól megállt, rágyújtott aznapi ötödik cigarettájára, mélyen leszívta a füstöt, és sírva fakadt.

Tizenkettő Daisy Parsons olyan fiatal nővé cseperedett, akiről az idősek helyeslően suttogják: „bájos lány”. És valóban bájos volt: hercig gyerek, egy Miss Pears modell szőke loknijaival, mindig kész mosollyal, tetszeni vágyással. Magániskolába járt, ahol mindenki kedvelte, és szorgalmasan dolgozott, hogy letegye a vizsgáit építészetből, rajzból és tervezésből, mert az oktatói szerint ezekhez volt „jó szeme”. Egy növényi hajfestékkel tett sikertelen kísérlettől eltekintve semmi olyat nem tett kamaszkorában, amitől a szülei megijedtek volna, vagy éjszakákat virrasztottak volna át. Kevés fiúja volt, körültekintően kiválasztva, és többnyire rendesek. Mindig sajnálkozva küldte el őket, általában néhány bocsánatkérő könnycsepp kíséretében, így aztán szinte valamennyien neheztelés nélkül, és szokás szerint mint „halott ügyre” gondoltak vissza rá. És akkor jött Daniel, a magas, barna, jóképű Daniel, tiszteletreméltó könyvelő szüleivel, protestáns munkaetikával és kifogástalan stílussal. Az a fajta férfi, akinek láttán a többi lány azonnal elégedetlenkedni kezd a saját partnerével. Daniel akkor vált a védelmezőjévé, amikor Daisy már éppen kezdett belefáradni az önmagáról való gondoskodásba. Mindketten olyan elégedetten bújtak bele a kapcsolatban rájuk osztott 9

G. K. Chesterton.

szerepbe, mint nyugovóra térő csirkék az ólba. Daniel az üzlet motorja volt, erős és határozott. A védelmező. Ez lehetővé tette, hogy Daisy mindennek az ellentétét testesítse meg: gyönyörű, édes, szexi, a vonzereje biztos tudatában. Egy bájos lány. Mindketten önmaguk tökéletes képét látták mások szemében tükröződni, s ez tetszett nekik. Ritkán vitatkoztak: nemigen volt rá szükség. Egyébként sem szerették a civakodással járó érzelmi zűröket, hacsak nem az előjáték részeként. Mindennek köszönhetően Daisyt felkészületlenül érte ez az új élet. Folyton rosszalló tekintetek kereszttüzében találta magát, csaknem szakadatlanul veszekedve az építőmunkásokkal, a helyiekkel, Daniel szüleivel, éppen amikor a legsebezhetőbb volt, és még régi fegyverére, a bájra sem hagyatkozhatott. A vízvezeték–szerelők, könyörgésére fittyet hányva, elmentek, hogy egy másik házon dolgozzanak, mondván, nem kezdhetik el kiépíteni a fürdőszobákat, amíg a kőművesek be nem fejezik az új szennyvíztartály burkolását. A kőművesek nem tudták befejezni a burkolást, mert nem érkeztek meg az alkatrészek. A szállítók valószínűleg emigráltak. Mindemellett úgy hírlett, Sylvia Rowan gyűlést szervez, hogy tiltakozzanak az Árkádia-ház megszentségtelenítése ellen, és felhívja a figyelmet a merhami polgárok normáit, erkölcseit és általános jólétét fenyegető veszélyekre, melyek az építkezés folytatása esetén várhatók. Egy nappal a piactéren elszenvedett támadás után, Jones hideg dühvel hívta fel Daisyt. A rázúdított szóáradat arról szólt, hányféle módon vallott kudarcot. El sem akarta hinni, hogy máris késésben vannak. Képtelen volt megérteni, miként lehetséges, hogy a várva várt acélgerenda rossz méretűnek bizonyult, mikor végre megérkezett. Nem nagyon bízott benne, hogy ki tudnak nyitni augusztusban, ahogyan tervezték. És, az igazat megvallva, kezdett kételkedni Daisy elkötelezettségében és képességeiben, így abban is, hogy képes megfelelően elvégezni a munkáját. – Esélyt sem ad nekem – mondta könnyeit nyelve Daisy. – El sem tudja képzelni, milyen sok esélyt adok magának – felelte Jones, majd bontotta a vonalat. Mrs. Bernard jelent meg a kapuban, karján Ellie–vel. – Még csak az hiányzik, hogy megint sírva fakadjon – mondta a terasz felé intve. – Az a helyzet, hogy nem veszik magát komolyan. Ha

mindenütt elkezd pityeregni, leírják magát, azt mondják majd, hogy csak haj és hormon. – Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Bernard. Ezzel most sokat segített. – Csak azt mondom, hogy nincs szüksége arra, hogy átgyalogoljanak magán. – Én meg csak azt mondom, hogy ha kíváncsi leszek az istenverte véleményére, akkor majd megkérdezem. Daisy ezután lesöpört az asztalról egy dossziényi papírt, végül kimasírozott, hogy végképp elveszítve a türelmét féktelenül ordítson az építőmunkásokkal. Ez életében másodszor fordult elő vele, először akkor viselkedett így, amikor Daniel bevallotta, hogy a szemetesbe hajította Nyúl Urat, aki indoklása szerint tönkretette közös hálószobájuk hangulatát. Ez alkalommal annyira hangosan üvöltött, hogy hangja a templomig elhallatszott. Válogatott szitkai és fenyegetései akadálytalanul szálltak a sirály– és gólyatöcsrikoltáshoz szokott levegőn át, miként a rádió is – átrepült a köves ösvény fölött, hogy aztán szilánkokra zúzódjék a sziklákon. Mindezt hosszas csend követte, majd mormogás és lassú csoszogás jelezte, hogy a hat duzzogó kőműves új elfoglaltság után néz. Daisy bevonult a házba, csípőre tett keze mintha pisztolytáskán nyugodna, feltüzelve, ahogy a munkasok később pusmogták, és készen állt egy újabb robbanásra. Ez alkalommal csönd fogadta. Mrs. Bernard és Ellie mosollyal az arcukon tértek vissza a konyhába. * – Na, és hogy mennek a dolgok odafenn? Camille visszahajtotta az illatosított krémet borító műanyag fóliát, majd felhúzta a melegített kesztyűt anyja kezére. Csak ebbe az egy kezelésbe egyezett bele, a heti egyszeri manikűrbe. Az arc–, és testápolást idopocsékolásnak tartotta, de a kezére mindig nagy gondot fordított. Egyszer régen elhatározta, hogyha az érintés az egyik legfontosabb érintkezési mód a lánya és közte, akkor annak az érintésnek mindig kellemesnek kell lennie. – Halad. – Nehéz neked?

– Nekem? – fintorodott el az anyja – Nem. Nekem teljesen mindegy, mit csinálnak vele. De úgy látom, az a szegény lány eléggé kínlódik. – Miért? – Camille az ajtóhoz ment, és kikiabált egy csésze teáért. – Tess úgy hallotta, egyedül él egy kisbabával. – Egyedül van. És az idő nagy részében könnyben ázik az arca. A munkások körberöhögik. – Mit gondolsz, megállja majd a helyét? – Ahogy most kinéz? Valószínűleg nem. A saját árnyékától is megijed. El sem tudom képzelni, hogyan lesz képes felújítani egy szállodát. Augusztusra készen kell lennie. – Szegényke. – Camille odajött, és leült az anyjával szemben. – El kéne mennünk meglátogatni. Biztosan magányos. – A háta mögé nyúlt, és minden tapogatódzás nélkül megtalálta a krémet, amellyel ezúttal a saját kezét kente be. – Én folyton odajárok. – Te a baba miatt jársz oda. Ezt még én is tudom. – Nincs rá szüksége, hogy odatolakodj. Úgy nézne ki, mintha beszéltem volna róla. – Beszéltél róla. Rajta, kiránduljunk egyet! Katie örülne. Ezer éve nem volt ott. – Nem kéne Halnak dolgoznia? – Anya, Halnak is joga van kivenni egy hétvégét, akárcsak mindenki másnak. Anyja felhorkant. – Nézd, anya, te sem akarhatod, hogy teljesen elbizonytalanodjék! Ha elmegy, kapunk majd helyette valami idiótát, aki arany oszlopfőket, jacuzzikat, meg még az isten tudja, miket csap a házhoz. Ó, szia, Tess! Tejjel kérem, cukor nélkül, ha kész vagy. Parabolaantennák állnak majd ki az oldalából, és minden hétvégén vezérigazgatók tanácskoznak benne. – Hogy van, Mrs. Bernard? – Köszönöm, jól, Tess. Ez az én lányom bele akarja ütni az orrát az Árkádia-ház dolgába. Tess elvigyorodott. – Óóó, Camille, ugye nem akarsz beavatkozni ebbe az egészbe? Nagy balhé van készülőben a szálloda miatt. Itt volt Sylvia Rowan, és

egész reggel azt hajtogatta, hogy: „A Panziószövetség idejében ez nem történhetett volna meg.” – Tess utánozta SylviaRowan hangját. Camille a mögötte lévő polcra tette a krémet, és becsukta a szekrény ajtaját. – Még eggyel több ok, hogy meglátogassuk, és a támogatásunkról biztosítsuk. Ki tudja, mit gondol, hova került. Mrs. Bernard ingerülten csóválta a fejét. – Rendben van, vasárnap felmegyünk hozzá. Előre szólok majd neki, hogy felkészülhessen a rohamra. – Rendben. De papust is el kell hoznod. Nagyon érdekli, mit művel ez a lány. – Azt meghiszem. – Tessék? – Azt gondolja, most, hogy eladtam a házat, majd minden időmet otthon fogom tölteni, vele. * Végül mindnyájan elmentek. Kirándul a Bernard család, ahogy Camille apja kedélyesen megfogalmazta, miközben imádott Jaguárjából mindenki kiszállt a kavicsos felhajtóra. – Mondok én valamit, gyerekek. Már az idejét sem tudom, mikor mentünk el együtt valahova. Daisy, aki Ellie–t tartva, az egyetlen jó blúzában állt az ajtóban, érdeklődéssel vette szemügyre Mr. Bernardot. Nehéz volt a magányos típusnak tűnő Mrs. Bernardot ezzel a közvetlen, nyájas emberrel elképzelnie, akinek bocsánatkérő tekintete és lapátméretű kezei voltak. Az a fajta ember, aki hétvégenként inget, nyakkendőt és tökéletesre fényesített cipőt hord. Később Mr. Bernard elmondta neki, milyen sokat meg lehet tudni egy férfiról pusztán a cipője fényéből. Amikor először találkozott Hallal, és az ő barna velúr lábbelijével, arra gondolt, biztosan egy kommunistával van dolga. Vagy Dorothy egyik barátjával. – És Katie keresztelője? – mondta Camille, miközben a kocsi ajtaját tartotta, hogy Katie és Rollo ki tudjon kászálódni hátulról. A ház irányába intett. – Szia. Camille Hatton. – Az nem számít – jegyezte meg Hal. – Nem nevezném kirándulásnak.

– Ráadásul én nem is emlékszem rá – mondta Katie. – És a három évvel ezelőtti anyák napja, amikor elvittünk téged és Camille–t abba az étterembe, Halsteadnél? Az mi volt? – Csalódás. – Köszönöm, anyósom. Francia volt, nem? – Az egyetlen francia dolog abban az étteremben a csatornaszag volt. Hoztam süteményt. Nem akartuk, hogy fáradozzál. – Mrs. Bernard odaadta Daisy–nek az ölében tartott dobozt, cserébe pedig elvette tőle Ellie–t, aki ezt egyáltalán nem bánta. – Nagyon kedves – mondta Daisy, aki kezdte láthatatlannak érezni magát. – Köszönöm szépen. – Nagyon jól éreztük magunkat – mesélte Mr. Bernard, miközben melegen kezet rázott Daisyvel. Steaket ettem au poivre, még most is emlékszem. Katie pedig tengeri halat, ugye, kicsim? – Nem emlékszem – felelte Katie – Tényleg nincs itt tévé? – Nem, már nincs. Te igazítottál útba – mondta Daisy, amikor Hal közelebb ért. – Hal Hatton. És már Katie–vel is találkoztál. – Fiatalabbnak és nyugodtabbnak tűnt a férfi arca, mint legutóbbi találkozásukkor. – Kedves tőled, hogy tudtál ránk időt szakítani. Hallottam, nagyon szorítanak a határidők. – Egy lépést tett hátrafelé. – Istenem, évek óta nem jártam itt. Néhány falat kibontottak, és a kisebb hálószobák közül némelyikből fürdőszoba lett – magyarázta Hal tekintetét követve Mrs. Bernard. – Úgy tűnik, manapság mindenki en suite szobákat akar. – Nem akarnak bejönni? – kérdezte Daisy. – Találtam néhány széket, és kiraktam őket a teraszra, amikor láttam, milyen szép idő lesz. De be is költözhetünk, ha inkább azt szeretnék. Csak a törmelékkel vigyázzanak. Akkor jött rá, hogy a szőke nő nem lát, amikor fogta nekik a nyitott ajtót, hogy bemehessenek. Nem úgy nézett ki a kutyája, mint egy vakvezető kutya. Nem volt rajta semmilyen keret, vagy hám, amelynél fogva vezethette volna Camille–t, de mégis egyfolytában maga mögé nézett, mint aki hozzá van szokva, hogy lépteit a gazdáéhoz igazítja. Majd, amikor Camille elért az ajtóhoz, férje megfogta a könyökét, de már észrevétlenül el is engedte, mihelyst túljutottak a bejárati lépcsőkön.

– Egyenesen előre, de gondolom, ezt úgyis tudod – mondta kissé esetlenül Daisy. – Ó, istenem, nem tudom – fordult szembe veleCamille. – Ez mindig is a mama háza volt. Sohanem volt hozzá igazán sok közünk. Nem látszott rajta, hogy vak. Nem mintha Daisy–nek határozott elképzelései lehettek volna a vakok kinézetéről, mivel még egyikükkel sem találkozott. Mégis, valahogy slamposabbnak képzelte őket. Talán lehetne egy kicsit túlsúlyos. És semmiképpen nem kéne méregdrága farmert és sminket viselnie, és nem kéne a csípője kerületének a mellbősége felének lennie. Camille előrekiáltott: – Hal? Katie veled van? – Elhallgatott. – De azért voltunk itt egyszer–egyszer. Azt hiszem, anya mindig nagyon aggódott, hogy túl közel megyek a sziklaperemhez. – Ó. – Daisy nem tudta, mi mást mondhatna. Camille megtorpant. – Nem mondta el, hogy vak vagyok, ugye? – Nem. – Anyám nem szívesen teríti ki a kártyáit. De, gondolom, ezt te is észrevetted már. Daisy egy percig csak állt, mozdulatlanul, nem tudta levenni szemét a sima, karamellbarna bőrről és a dús, szőke hajkoronáról. Keze akaratlanul is a sajátja felé nyúlt. – Szeretnéd... úgy értem, nem akarod megfogni az arcomat, vagy ilyesmi? Camille–ből kitört a nevetés. – Istenem, dehogy! Nem szeretem tapogatni az emberek arcát. Kivéve persze, ha éppen dolgozom. Óvatosan megérintette Daisy karját. – Nincs mitől tartanod, Daisy. Nem vágyom rá, hogy mások arcát fogdossam. Főleg, ha szakállas az illető. Ki nem állhatom a szakállat, kiráz tőle a hideg. Mindig az jár a fejemben, hogy valami ételmaradékot találok benne. Na, sikerült apámnak két percre elszakadnia az autójától? Teljesen a mániájává vált, mióta nyugdíjba ment – mondta bizalmasan Camille. – Ez és a bridzs. Meg a golf. Ha valaki, akkor papus aztán odavan a hobbijaiért.

Felmentek a teraszra. Hal egy székhez vezette a feleségét, Daisyben pedig fellobbant az irigység, ahogy a meghittségnek és bizalomnak ezt a megnyilvánulását figyelte. Szerette volna, ha őt is így oltalmazza egy férfi. – Gyönyörű ház volt ez annak idején, ugye, drágám? Mr. Bernard zsebre rakta az autó kulcsait, s az érzelmeknek furcsa egyvelegével az arcán fordult a felesége felé. – Nem mintha bárki is szépnek találta volna –vont vállat Mrs. Bernard –, egészen addig, amíg el nem kezdődtek a munkálatok. – Mindig az volt a véleményem, hogy egy arau–káriafenyő nagyon feldobná. Daisy figyelmét nem kerülte el Bernardék gyors tekintetváltása, és az utána következő kínos csend. – Szóval, mit szólsz Merhamhez? – kérdezte Hal. * Daisy olyan családból származott, amelyet nem a viszálykodás, hanem a gyász szabdalta szét visszavonhatatlanul, így akaratlanul is azt gondolta, az összes többi család is olyan, mint a Waltonok. Daniel is többször mondta már neki ezt, általában családi összejövetelek után, mely alkalmakkor Daisy döbbenten vette tudomásul a férfi családjában általánosnak mondható zajos veszekedéseket, és a grillen sütött húshoz hasonló gyakorisággal fellángoló sistergő indulatokat. Mégis, képtelen volt higgadtan figyelni őket, azon kapta magát, hogy önkéntelenül is próbál beilleszkedni, részt venni valamiféle közös családi életben. Nem tudta elhinni, hogy egy nagy, népes családban élni mást is jelenthet, mint vigaszt és örömöt. Bernardék és Hattonék viselkedésében ugyanakkor volt valami erőltetett vidámság, mintha egyfolytában meg akarták volna erősíteni magukat abbéli hitükben, hogy ők egy család, tetőzve ezt a nyilvánvaló elhatározással, miszerint csak a szépre emlékeznek. Hangosan örvendeztek minden fölött, ami egy kicsit is okot adhatott rá: az időjárás, a táj, a másik ruhája, ezen kívül közös családi tréfákra utaló gyöngéd sértéseket címeztek egymásnak. Egyedül Mrs. Bernard volt kivétel, aki egy legyet agyoncsapó közegészségügyi szakértő elkötelezettségével és hatékonyságával mért halálos csapást minden

waltonista érzelgösségre. Miként az anyák napi ajándék egyetlen emlékezetes eleme a csatornaszag volt, úgy telepedett rá minden megjegyzésére a maró gúny, melyet csak részben enyhített az esetenként velejáró szellemesség. Így a tengerpart határtalan szépségét mérsékelte a tény, hogy a nyaralók nem látogatják –amin cseppet sem csodálkozott, a család csillogó új autója olyan sima volt, hogy hánynia kellett tőle, Camille főnöke a szépségszalonban pedig kétségtelenül „vén tyúk, vén tyúknak öltözve”. Csak Katie–t kímélte meg mindennemű kritikától, akire nagyanyja szemlátomást nagyon büszke volt, és a házat, amelyről viszont Mr. Bernard, furcsa módon, egyáltalán nem volt hajlandó beszélni. Daisy nagyon várta már ezt a látogatást – be sem merte volna ismerni, mennyire –, most mégis meglepően fárasztónak találta az egészet. És mivel azelőtt sosem érintkezett vakokkal, feszélyezetten viselkedett Camille–lal, nem volt biztos benne, hová nézzen, mikor megszólítja, habozott, hogy a tányérjára tegye–e az ételt, vagy hagyja, hogy a mellette ülő Hal szolgálja ki. Kétszer is megbotlott a kutyában, a második alkalommal egy óvatos tiltakozó vakkantást is kiváltva ezzel. – Nem kell úgyszólván a szájába adni a szendvicseket – szólalt meg hirtelen Mrs. Bernard. – Csak vak, nem egy istenverte nyomorék. – Kedvesem... – csitította Mr. Bernard. Daisy elvörösödve mentegetőzött, és belehátrált egy aranyeső bokorba. – Ne legyél olyan goromba, anya! Csak segíteni akar. – Ne legyél olyan goromba, nagyi! – visszhangozta Katie, félbehagyva egy csokoládés–habos süteményt. Lábával Ellie autóülését hintáztatta. – Engedd meg, hogy én kérjek elnézést az anyám viselkedése miatt – mondta Camille. – Az ő korában már lehetne több esze. – Nem szeretem, ha felhajtást csinálnak körülötted. – Én meg nem szeretem, ha kérés nélkül megvédesz. Ettől érzem magam nyomoréknak. Rövid csend állt be. Camille, aki egyáltalán nem tűnt felzaklatottnak, a poharáért nyúlt. – Elnézést – mondta Daisy. – Csak fogalmam sem volt, hogyan fogod megkülönböztetni a rákosat a sajtostól.

– Ó, egyszerűen csak elveszek egy csomó mindent, így általában sikerül megkapnom azt, amit szeretek – nevetett Camille. – Vagy megkérem Halt, és ő odaadja nekem. – Tökéletesen képes vagy gondoskodni magadról. – Tudom, anya. – Ez alkalommal Camille hangja ingerültebb volt. – Nem is értem, Daisy, hogyan bírod ki, hogy egész nap a lábad alatt van. Neki van a legélesebb nyelve az egész keleti parton. – Anya azt mondja, a nagyi el tudja vágni a papírt a nyelvével – mondta Katie, zavart nevetgélést váltva ki ezzel az asztaltársaságból. Mrs. Bernard viszont elhallgatott. Néhány pillanatig mereven nézte tányérja tartalmát, majd tekintetét Halra szegezve, kifejezéstelen arccal azt kérdezte: – Hogy megy az üzlet? –Nem valami remekül. De van egy régiségkereskedő odaát, Wixben, aki azt ígérte, rám bíz majd néhány munkát. – Azt hiszem, kicsit hasonló helyzetben vagyunk – mondta Daisy. – Amikor összébb kell húzni a nadrágszíjat, az emberek nem költenek lakberendezésre. – Már hetek óta arról a kereskedőről beszélsz. Nem lebzselhetsz örökké, munkára várva. Nem kéne végre lehúzni a redőnyt és keresni egy állást valahol? – Ugyan, drágám... ne itt. – Mr. Bernard a felesége felé nyújtotta a kezét. – Valahol biztosan szükség van olyanokra, akik értenek az asztalosmunkához. Bútorraktárakban vagy ilyesmi. – Én nem készítek gyári bútort, anyuka. – Hal csak nehezen erőltetett mosolyt az arcára. – Én egyedi darabokat restaurálok. Ez egy másik szakma. A kettő közt nagy a különbség. – Az első néhány évben borzasztó nehezen kaptunk munkát – jegyezte meg gyorsan Daisy. – Halnak már kilátásban van néhány új megrendelés – mondta Camille, kezét az asztal alatt férje kezére csúsztatva. – Ez csöndes időszak volt mindenkinek. – Azért ennyire nem volt csöndes – mondta az anyja. – Apránként haladok, anyuka, de jó vagyok a szakmámban. Ez egy jó kis műhely. Még nem igazán állok készen rá, hogy lemondjak róla.

– Nos, remélem, nem mész csődbe. Mert ha ez megtörténik, mindenkit magaddal rántasz. Camille–t és Katie–t is beleértve. – Nem áll szándékomban csődbe menni. – Hal vonásai megkeményedtek. – Soha senkinek nem áll szándékában csődbe menni, Hal. – Elég lesz, drágám. Mrs. Bernard szembefordult a férjével, arcára gyerekesen lázadó kifejezés ült ki. Hosszas csönd állt be. – Kér még valaki enni? – kérdezte Daisy, csak hogy betöltse az űrt. Az egyik földszinti szekrényben talált egy régi, kézzel készített cserépedényt, s a pereméig töltötte csillogó gyümölcssalátával. – Van fagyi? – érdeklődött Katie. –Én nem eszem gyümölcsöt – mondta Mrs. Bernard, és felállt, hogy leszedje az asztalt. – Készítek egy kanna teát mindannyiunknak. * – Ne vedd nagyon a szívedre anya megjegyzéseit –mondta Camille. Akkor jelent meg mellette, amikor Daisy a konyhában a tányérokról söpörte le a maradékot. – Valójában nem undok. Ez csak egy álarc nála. – Elég ijesztő álarc – tréfált Hal, aki a felesége mögött termett. Daisy megfigyelte, hogy mindenhová követi. Egyre bizonytalanabb volt, vajon ennyire védelmező a férfi, vagy csak nem bírná ki Camille nélkül. – Legbelül nagyon rendes. Csak kicsit mindig... nos... kiélezett a stílusa. Te is ezt a szót használnád, Hal? – Anyádhoz képest egy acélpenge bájgúnámak tűnik. Camille szembefordult Daisyvel. Daisy a nő szájára összpontosította tekintetét. – Amúgy veled semmi baja. Kedvel téged. – Micsoda? Ezt ő mondta? – Természetesen nem. De mi meg tudjuk állapítani. – Onnan, hogy nem vonyít éjfélkor habzó szájjal a véredért. Daisy a homlokát ráncolta. – Nem úgy tűnt... Meglep, amit mondtok. Camille jelentőségteljesen férjére mosolygott.

– Anyám ötlete volt ez a mai látogatás. Arra gondolt, talán egyedül érzed magad. Daisy elmosolyodott. Az a kis öröm, amelyet Mrs. Bernard iránta tanúsított vonzalma fölött érzett, rögtön elillant, mihelyst rájött, hogy tulajdonképpen szánakoznak rajta. Huszonnyolc évig ő volt az a lány, akit mindenki irigyelt, így nem tudta értékelni a feléje áradó együttérzést. – Nagyon kedves. Mindnyájatoktól. Mármint, hogy eljöttetek. – Örömmel jöttünk – felelte Hal. – Hogy őszinte legyek, nagyon szerettük volna látni a házat. Daisy összerezzent Hal szavaitól, ám Camille nem adta jelét, hogy bármit észrevett volna. – Tudod, anyám soha nem örült a látogatóknak – mondta, s közben megsimogatta Rollo fejét. – Ez volt az ő kis rejtekhelye. – Nem is olyan kicsi. – Csak egészen különleges alkalmakkor jöttünk fel. Ráadásul papus általában nem érezte itt valami jól magát, úgyhogy ez soha nem volt igazi családi fészek. – Akkor nem is fog hiányozni? – Nem igazán. A legtöbb ismeretlen ház csupán akadályok sorozata a számomra. – De nem is bántátok? Hogy mindig ott hagyott titeket, és feljött ide? Camille szembe fordult Hallal, Vállat vont. – Szerintem csak arról van szó, amit mindig is tudtunk. Anyának szüksége volt egy helyre, ahol egyedül lehet. – Gondolom, minden családnak megvannak a maga hóbortjai – mondta Daisy, akinek a családjában nem voltak hóbortok. – Némelyiknek az átlagosnál több. * Órákkal később Hal és Camille hazafelé sétáltak, kéz a kézben. Rollo néhány lépéssel hátrébb követte őket, Katie pedig a kőlapokkal kirakott járda csíkjaival kapcsolatos bonyolult szabályok eredményeképpen előre-hátra szökdécselve ment előttük. Hébe-hóba visszaszaladt, és örömmel bújt be közéjük, azt követelve, hogy emeljék a levegőbe, hiába volt már túl magas és túl nehéz ehhez. Ahogy beesteledett, és a

légmozgás mérséklődött, a kutyasétáltatókat és az esti kirándulókat jóval kevésbé foglalta le a széllel folytatott elszánt küzdelem, s ahelyett, hogy nekifeszültek volna a légáramnak, felszegett fejjel folytathatták útjukat. Hal üdvözlésképpen odabiccentett a záráshoz készülődő újságárusnak, azután befordultak a sarkon az utcájukba. Katie előrerohant, hogy visítozva üdvözölje néhány barátját, akiket az utca végén pillantott meg. – Ne haragudj anya miatt. Hal átölelte feleségét. – Nem történt semmi. – De történt. Tudja, hogy olyan keményen dolgozol, ahogy csak tudsz. – Felejtsd el. Csak aggódik érted. Minden anya ugyanígy viselkedne a helyében. – Nem viselkednének így. Legalábbis nem lennének ennyire gorombák. – Ez igaz. – Hal megállt, hogy megigazítsa Camille sálját. Az egyik vége egészen lecsúszott. – De tudod, talán igaza van – mondta, miközben újragombolta a nő gallérját. – Az a kereskedő valószínűleg csak hiteget. – Sóhajtott, elég hangosan ahhoz, hogy Camille meghallja. – Ennyire rossz a helyzet? – Teljesen őszintének kell lennünk egymáshoz, igaz? – A férfi zord mosollyal utánozta a tanácsadót. – Rendben... Ez tényleg semmi jót nem jelent. Igazából azon töprenkedem, hogy talán ki kéne költöznöm a műhelyből. Butaság fizetni a helyért, ha egyszer... ha egyszer nem folyik benne munka. – De Daisy azt mondta, talán ő tudna találni... – Ha nem, akkor bezárhatjuk a boltot. – Nem akarom, hogy feladd. Ez nagyon fontos neked. – Ti vagytok fontosak. Te és Katie. De ettől nem érzed magad férfinak – gondolta Camille. – Valamiért kevesebbnek érzed magad ettől. Alighanem az üzlet az egyetlen, amitől valakinek érzed magad. – Szerintem aludnod kéne rá egyet – mondta. *

Daisy, aki egy köteg textilminta társaságában készült eltölteni az estét, egy kicsit jobban érezte magát. Camille meghívta őt a szalonba egy kezelésre. Ajándék, mondta. Feltéve, hogy lesz bátorsága elmenni. Mrs. Bernard beleegyezett, hogy nagyobb rendszerességgel vigyáz Ellie– re, nyilvánvaló örömét a körülményekről szóló keserű sirámokkal próbálta palástolni. Mr. Bernard pedig azt tanácsolta neki, a felesége felé hunyorítva, hogy ne hagyja, hogy a szarháziak elvegyék a kedvét. Ellie tőle rendhagyó módon, a rá irányuló szokatlan figyelemtől kimerülten egy mukkanás nélkül aludt el. Daisy kiült a teraszra, bebugyolálta magát, és úgy figyelte a tengert, ráérősen cigarettázva, hogy egy rövid ideig nem érezte a magányt. Vagy legalábbis nem annyira. Ez az érzés talán több napon át is megmaradt volna. Kétszeresen igazságtalannak hatott hát, amikor a sors kifürkészhetetlen erői – a hosszú ideje némán pihenő mobiltelefon formájában – arra szövetkeztek, hogy véget vetnek Daisy átmeneti lelki békéjének. Először Jones hívta, és megmondta neki (nem pedig megkérte, konstatálta Daisy), hogy másnap este találkozni akar vele, hogy beszéljenek. Mintha jeges kéz markolná a szívét, úgy érezte magát ettől a szótól. Hét héttel és három nappal korábban Daniel mondta neki, hogy szeretné, ha beszélnének. – Elmegyünk valahová, ahol nincsenek... zavaró körülmények – mondta Jones. Tudta, hogy a férfi Ellie– re gondol. – Vigyázok rá – bólintott másnap beleegyezően Mrs. Bernard. – Jót fog tenni magának, ha kimozdul egy kicsit. – Mondta a hóhér a halálraítéltnek – dünnyögte Daisy. És aztán hétfőn, kicsivel a megbeszélt találkozó előtt, újra megszólalt a telefonja. Ezúttal Marjorie Wiener volt, aki izgatottan elújságolta, hogy végre hallott a fiáról. – Egy régi barátjánál lakik, akit még az egyetemről ismer. Azt mondja, kissé összeomlott. Zavartnak tűnt. De, az igazat megvallva, Marjorie Wiener mindig zavartnak tűnt. Daisynek először még a szívverése is leállt, de aztán hamarosan újraindult, és lassú, sistergő haraggal párosult, mely gyorsan elérte a forráspontot. Összeomlott? Mennyire valószínű, hogy ha idegösszeomlást kapsz, vagy olyan állapotban, hogy ezt megfelelően

diagnosztizáld? Nem erről szól a 22– es csapdája? Ráadásul milyen könnyű úgy idegösszeomlást kapni, hogy nincs veled egy gyerek, akire vigyázni kell. Számára az összeomlás elérhetetlen luxus – sem ideje, sem energiája nem volt hozzá. – Akkor? Visszajön? – Nem volt könnyű fegyelmeznie a hangját. – Szüksége van még egy kis időre, hogy tisztába jöjjön a dolgaival, Daisy. Nincs jó bőrben. Aggódom érte. – Nos, azt megmondhatod neki, hogy sokkal rosszabb állapotban lesz, ha idetolja az átkozott képét. Mit gondol, hogyan húztuk ki nélküle? Anélkül, hogy akár egy átkozott ötfontost küldött volna? – Ó, Daisy, mondhattad volna, hogy meg vagy szorulva. Küldtem volna egy kis pénzt... – Kurvára nem erről van szó, Marjorie. Ez nem a te felelősséged. Ez Daniel felelőssége volt. Kurvára Danielnek kellett volna felelősséget vállalnia értünk. – Kérlek, Daisy, semmi szükség arra, hogy így beszélj. – Fel fog hívni? – Nem tudom. – Micsoda?! Téged kért meg, hogy felhívj? Hat együtt töltött év és egy gyerek után egyszer csak képtelen velem személyesen beszélni? – Nézd, pillanatnyilag nem vagyok rá különösebben büszke, de Daniel most nem önmaga, Daisy. Ő most... – Nem önmaga. Most nem önmaga. Daniel jelenleg apa, Marjorie. Legalábbis annak kellene lennie. Van valaki más? Erről van szó? Talált valaki mást? – Nem hiszem, hogy egy másik nővel van. – Nem hiszed? – Tudom. Sosem tenné ezt veled. – Nos, úgy tűnik, nem okozott neki különösebb nehézséget, hogy bármi mást megtegyen velem. – Kérlek, ne izgasd fel magad, Daisy. Tudom, hogy nehéz, de... – Nem, Marjorie. Ez nem nehéz, a fenébe is. Ez egyszerűen egy rohadt nagy képtelenség. Egyedül hagyott, szinte egyetlen szó magyarázat nélkül, valaki, aki most még arra sem képes rávenni magát, hogy szóba álljon velem. És el kellett hagynom az otthonunkat, mert nem gondolt arra a nyilvánvaló tényre, hogy nekem, és a MI gyerekünknek nincs elég pénzünk, hogy eltartsuk magunkat. Most

pedig itt ragadtam egy építkezésen az isten háta mögött, mert Daniel elvállalt egy átkozott munkát, amit nem szándékozott befejezni. – Most aligha vagy igazságos, Daisy. – Igazságos? Arról beszélsz nekem, mi igazságos? Marjorie, ne vedd sértésnek, de le fogom tenni a telefont. Le fogom... Nem, nem figyelek. Leteszem a telefont, most, la la la la la... – Daisy, Daisy kedvesem, nagyon szeretnénk látni a babát... Remegve ült, kezében a néma telefonnal. Marjorie erőtlen kérését maga alá temette egyre növekvő felháborodása. Még az sem jutott Daniel eszébe, hogy megkérdezze, hogy van a lánya. Több mint hét hete nem látta, és még csak azt sem akarta megtudni, vajon minden rendben van-e vele. Ki ez a férfi, akit annyira szeretett? Mi történt Daniellel? Arca görcsbe rándult, fejét a mellére ejtette, és nem bírta felfogni, hogy talán még mindig ilyen erősen érzi testében a fájdalmat. És ahogy megpróbálta visszafojtani a harag és az igazságtalanság érzését, egy hang szivárgott a tudatába, és azt kérdezte, miért kellett elvesztenie a hidegvérét. Talán el akarja tántorítani Danielt attól, hogy visszajöjjön? Mit fog most mondani neki Marjorie? Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki más is van a szobában. Hátrafordult. Mrs. Bernard állt az ajtóban, mozdulatlanul, Ellie piszkos ruháival a karján. – Ma este hazaviszem ezeket, és beteszem a mosásba. Megspórolhatja az utat a mosodáig. – Köszönöm – mondta Daisy, és megpróbált nem szipogni. Mrs. Bernard továbbra is ott állt és őt nézte. Daisy csak nehezen bírta ki, hogy ne küldje el. – Tudja, néha egyszerűen odébb kell állni – mondta az idős nő. Daisy szúrósan nézett fel. – Hogy túlélje. Néha egyszerűen odébb kell állni. Ez az egyetlen lehetőség. Daisy szólásra nyitotta a száját. – Nyugalom. Mint mondtam, elviszem ezeket magammal, amikor hazamegyek. A gyerek gond nélkül elaludt. Betakartam még egy paplannal, mert egy kicsit hűvös van a keleti szél miatt. *

Talán a szél, talán a Wiener család okozta, mindenesetre Daisyt egyfajta vakmerőség itatta át. Felrohant az emeletre, és az egyik fekete nadrágját kapta magára – Ellie születése óta először tudta felvenni –, meg egy piros sifoninget, amelyet Danieltől kapott a születésnapjára, még mielőtt teherbe esett, és átadta volna magát a nőies sátraknak. A stressz és az összetört szív szörnyű csapást mér az ember lelki békéjére, gondolta összeszorított foggal, de isten bizony, jót tesz az alakjának. Ruháját tűsarkú csizmával és szokatlanul sok arcfestékkel egészítette ki. A rúzs csodákat tud művelni az ember önbecsülésével, állította a nővére. De Julia sosem mutatkozott nélküle, még akkor sem, amikor ágyban feküdt influenzával. – Ezen átlátszik a melltartója – jegyezte meg Mrs. Bernard, amikor Daisy levonult a lépcsőn. – Remek – válaszolta tüskésen. Nem hagyja elbizonytalanítani magát Mrs. Bernard szánalmas szurkálódásaitól. – Mindenesetre a címkét talán betűrhetné a gallérba – mondta Mrs. Bernard magában mosolyogva. – Az emberek megszólják. * Jones a szemöldökét dörgölte, miközben Saabjával ráhajtott Merham főutcájára, hogy a park felé vegye az irányt. Röviddel azután kezdett el sajogni a feje, amikor elhagyta a Kanári-rakpartot, s mire az A12- es út feléhez ért, a szeme fölötti enyhe lüktetés valódi, hasogató fejfájássá változott. Csak úgy turkálni kezdett a kesztyűtartóban, és rátalált a tablettákra, melyeket Sandra, a titkárnője rejtett oda. A fenébe is, ez a nő egy csoda. Felemelhetné a fizetést. Ha nem emelte volna fel három hónapja. Az, hogy rátalált a Paracetamolra, a hónap csúcspontja volt a számára. Ami sokat elárul életének erről az időszakáról. Alex, a volt felesége, bejelentette, hogy férjhez megy. Az egyik legrégebben nála dolgozó pincér majdnem ölre ment két befolyásos újságíróval, akik úgy döntöttek, meztelenül fognak Twistert játszani a biliárdasztalon. Nem a meztelenséget kifogásolta, magyarázta később a pincér Jonesnak, hanem azt, hogy nem voltak hajlandóak levenni az italaikat a posztóról. De most nem múlt el úgy nap, hogy a társasági vagy pletykarovatokban ne említették volna a Vörös Termeket, mint „lejárt” vagy „bukott”

helyet, az a terve pedig, hogy egy láda whisky segítségével visszanyeri majd az újságírók kegyeit, dugába dőlt, mikor azok beszámoltak az ajándékáról, és egyszerűen „kétségbeesett lépés” -nek titulálták. Ráadásul egy hónappal később megnyitott egy rivális klub – az Ópium Termek – éppen kétutcányira; célközönsége, hangulata és szellemisége gyanúsan hasonlított a Vörös Termekéhez, és a nyitás máris szóbeszéd tárgya volt azokban a körökben, amelyeket Jones a sajátjának nevezett. Ezért vált ez a merhami szálloda ennyire fontossá – mindig a konkurencia előtt kell járni egy lépéssel. Új módszereket kell bevetni, hogy a tagok megmaradjanak. És most ez az átkozott lány elbaltázza. Jones gyanakodott, hogy túl nagy falat neki, amikor arról nyafogott, hogy „rosszkor” hívta. Hallgatnia kellett volna a baljós előérzetére: az üzletben nincs olyan, hogy rosszkor. Ha profi vagy, teszed a dolgod. Nincs mentegetőzés, nincsenek kifogások. Ezért nem szeretett nőkkel dolgozni – mindig vagy menstruálnak, vagy szerelmi bánatuk van, így aztán sosem összpontosítanak igazán a munkájukra. És ha az ember szembesíti őket ezzel, általában sírva fakadnak. Valójában a titkárnőjén kívül csak két nő maradt, akiknek a társaságában még mindig jól érezte magát: Carol, a régóta nála dolgozó PR-os, akinek csak a gondosan szedett szemöldökét kellett felvonnia, ha a nemtetszését akarta kifejezni, aki mindig tökéletesen lojális volt, és aki mindezek mellett bármikor az asztal alá itta őt, és Alex, a másik olyan nő, aki nem volt különösebben lenyűgözve vagy megijedve tőle. De Alex férjhez fog menni. Amikor Alex ezt elmondta neki, az első, gyerekes ösztöne azt súgta, kérje meg újra a kezét. Az asszony nevetésben tört ki: „Te javíthatatlan vagy, Jones. Az volt mindkettőnk életének legrosszabb tizennyolc hónapja. És csak most kellek neked, amikor másnak is.” El kellett ismernie, ez részben igaz is volt. Az azóta eltelt évek során Jones alkalmanként megpróbált kikezdeni vele, amit mindannyiszor elegánsan visszautasított (titokban hálás volt ezért), de mindketten nagy becsben tartották fennmaradó barátságukat (Alex új partnerének bosszúságára). De Alex most továbblép, és a dolgok már sohasem lesznek olyanok, mint régen. Közös múltjukra végképp pecsét kerül. Nem, mintha nem tudta volna elterelni a figyelmét a dologról. Ha az ember egy klubot vezet, nagyon könnyű találni valakit, akivel le lehet feküdni. Kezdetben lefeküdt a pincérnőkkel, akik általában magas és

vékony színésznő- vagy énekesnőjelöltek voltak, és abban a reményben dolgoztak nála, hogy felszolgálás közben mindenféle producerhez és filmrendezőhöz dörgölőzhetnek hozzá. Azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez rivalizáláshoz vezet, alkalmazottai egyre gyakrabban követeltek sírva fizetésemelést, mígnem végül az összes jó pincérnője otthagyta. Emiatt aztán az utolsó másfél évben úgy élt, akár egy szerzetes. Na jó, egy kissé szabados szerzetes. Alkalmanként találkozott olyan lánnyal, akit hátra vitt, de egyre kevesebb örömét lelte ezekben az alkalmakban, ráadásul mindig megbántotta őket, mivel utólag soha nem emlékezett a nevükre. Legtöbbször az egész nem érte meg a vele járó cirkuszt. – Jones? Sandra vagyok. Ne haragudjon, hogy vezetés közben zavarom, de megjött az engedélyeztetési tárgyalás időpontja. – És? – kérdezte Jones, miközben a head-setet próbálta bedugni a fülébe. – Ugyanakkor lesz, mint amikor a párizsi útja. Jones elkáromkodta magát. – Rendben. Hívja fel őket, és mondja meg, hogy adjanak új időpontot. – Melyikhez? Párizshoz? – Nem. A bírósági tárgyaláshoz. Mondja meg nekik, hogy nem jó a dátum. Sandra habozott. – Visszahívom később – mondta. Jones megállította a kocsit a dombon, az Árkádiához vezető murvás kocsifelhajtón. Problémák, problémák, problémák. Néha úgy érezte, másból sem áll az élete, csak mások zűrös ügyeit simítja el ahelyett, hogy azt csinálná, amihez a legjobban ért. Leállította a motort, majd egy percig csak ült a kocsiban. Továbbra is fejfájás kínozta; túl feszült és zavart volt ahhoz, hogy élvezni tudja a csöndet. És volt még valami. A lánynak mennie kell. Ez a legjobb megoldás. Mindig is abban hitt, hogy a dolgokat még azelőtt kell félbeszakítani, mielőtt nagyon elromlanának. A másik, battersea-i cég is megfelelne a feladatra. Istenem, csak sírva ne fakadjon, ha megtudja. Jones benyúlt a kesztyűtartóba, és bekapott egy újabb fájdalomcsillapítót, melyet csak nehezen tudott lenyelni víz nélkül. Sóhajtott, kiszállt a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz ment. Éppen

csöngetni készült, amikor Mrs. Bernard ajtót nyitott. Azzal a magabiztos tekintettel állt előtte, mely azt sugallta, hogy a másik minden szándékát ismeri. – Mr. Jones. Sosem tudta rávenni magát, hogy kijavítsa Mrs. Bernardot. – Nem is reméltem, hogy találkozunk. Előrehajolt, és megcsókolta az asszony arcát. – Azért, mert magának nincsenek gyerekei. – Tessék? – Valakinek vigyáznia kell a babára. – Ó. – A férfi belépett a házba, körbenézett a félig lecsupaszított falakon, az építési törmelékhalmokon. – Persze. – Kezdenek beindulni a dolgok. – Én is úgy látom. Mrs. Bernard megfordult, és az üres festékesedényeket gondosan kikerülve végigment a hallon. – Szólok neki, hogy itt van. Éppen a vízvezetékszerelőkkel beszél telefonon. Jones leült egy szék szélére, és magába szívta a félig befejezett szalon látványát, a száradó gipsz és a frissen felújított padló pállott szagát. A sarokban alumíniumpiramisként tornyosultak a Farrow and Ball festékek, az ócska dívány hátulját pedig folyóként borították el a ráterített különféle textilek. Bevésések szabdalták fel a szobát ütőérszerűen, megmutatva, hol kellett kibontani és lecserélni az elektromos vezetékeket. A padlón heverő katalógus lámpabura megoldásokat kínált „Miami”, „Austen” és „Blink” fantázianeveken. – McCarthy meg az emberei munkája. Holnap kezdik a két első fürdőszobát. Jones felnézett a katalógusból, s egy számára ismeretlen nőt pillantott meg, aki mobiltelefonnal a kezében felé tartott. – Megmondtam neki. Ha tovább késlekednek, kevesebbet fizetünk. Megmondtam, hogy benne van a szerződésben, miszerint minden egyes elvesztegetett napért egy százalékot vonunk le. – Tényleg? – Nem, nincs benne. De tudtam, hogy úgyis lusta lesz megnézni, így aztán eléggé megijedt. Azt mondta, leáll a másik munkájával, és reggel kilencre itt lesz. Indulhatunk?

Magához vette a táskáját, a kulcsait és egy nagy mappát az egyik földön heverő táskából. Jones erős késztetést érzett a ház átkutatására, hátha rábukkan arra a meglehetősen csapzott kinézetű lányra, aki formátlan, régi ruhákat viselt, és egy csecsemő volt az ölében. Ez a mostani nem tűnt sem bolondnak, sem túlérzékenynek. Ez a mostani még a klubjában sem keltett volna megütközést a megjelenésével. Ennek a mostaninak a blúza fekete melltartót sejtetett, az alatt pedig lenyűgözően dögös melleket. – Valami gond van? – kérdezte Daisy türelmetlenül. Szeme szikrázott a kihívástól vagy az agressziótól. A férfi érezte, ahogy váratlanul megfeszülnek a golyói. – Nem – mondta, és elindult a nő után a kocsifelhajtón. * A Riviérára esett a választás – részben azért, magyarázta Jones, mert így kifigyelhetik a konkurenciát, de a fő ok az volt, hogy Merhamben nem voltak kocsmák vagy bárok. Akik társaságban szerettek volna inni, azok megtehették a szállodában, a két, alkoholt is árusító étteremben, vagy elmehettek valahova messzebbre. Normális körülmények között – már amennyiben egyáltalán létezhettek normálisnak tekinthető körülmények jelen pillanatban – Daisy pusztán attól meglehetősen kényelmetlenül érezte volna magát, hogy ide kell jönnie. De volt valami az estében, a piros sifonblúzában, és abban, hogy máris megzavarta Jonest – ezt abból tudta, ahogy a férfi nagyzolt és hencegett – , ami önbizalommal töltötte el Daisyt, és amitől magabiztos határozottsággal sétált be a bárba. – Elkérhetnénk a borlapot? – hajolt rá Jones figyelemre méltó testtömegével a pultra. Sápadt, vézna, pattanásos fiatalember állt a pult másik oldalán, alig leplezett bosszúsággal vette tudomásul, hogy félbe kell szakítania a vihogó pincérnővel folytatott sugdolózását. Rajtuk kívül két pár volt a bárban: egy idősebb, ők elégedett hallgatásba burkolózva nézték a tengert, s egy másik, akik valami jegyzettömb fölött vitatkoztak, talán egy üzleti ügyön. Amíg Jones a borlapot böngészte, Daisy körülnézett a tengerre néző, franciaablakos teremben. Lemenőben volt nap, de ezt a bárt semmi sem

tehette volna alkalmassá egy romantikus összebújásra a tintakékké sötétedő tenger színeivel és hangjaival a háttérben. Tulajdonképpen nagyon szép lett volna a terem, ha nem borítja minden négyzetcentiméterét valami modoros és csicsás díszítőelem. Ugyanazt a barackmintás, virágos anyagot lehetett látni mindenütt: a függönyök, a karnisdrapériák, a székek kárpitja, de még a virágcserepek borítása is abból készült. Az asztalok fehér, agyonkovácsolt vasból készültek. A hely sokkal inkább nézett ki teázónak, mint bárnak. A vendégeket elnézve valószínűleg amúgy is több tea fogy, mint alkohol – gondolta Daisy. – Tizenhét font egy Blue Nunért – mormolta éppen Jones, amikor Daisy visszafordult hozzá. – Nem vitás, nem túl nagy itt a pörgés. Bocsánat, bort akart inni? – Nem – hazudta Daisy. – De megteszi. Leküzdötte a vágyat, hogy rágyújtson. Azzal valahogy erkölcsi fölényhez juttatná a másikat. Egy sarokasztalnál ültek le. Jones rézsút ült le mellé, mindkettejüknek öntött a borból, a szeme sarkából tanulmányozni kezdte a lányt, mintha valamin nagyon elgondolkodott volna. – Szörnyen van berendezve – mondta Daisy. – Ide jöttem először, amikor megnéztem a házat. Szemügyre akartam venni, mijük van. Le kéne lőni azokat, akik ezt csinálták. – Harapós ma este. Jones felvonta a szemöldökét. Daisy visszanézett az italára. A férfi valóban nincs vicces kedvében. Le van ejtve. Egy pillanatra Ellie-re gondolt, vajon rendben alszik-e Mrs. Bernarddal. Majd elhessegette magától a gondolatot, és nagyot kortyolt a borából. – Gondolom, tudja, miért vagyok itt – mondta végül Jones. – Nem – hazudott újra Daisy. A férfi sóhajtott. A kezét nézte. – Nem voltam megelégedve azzal, ahogy a dolgok haladnak. – Nem, én sem – vágott a szavába Daisy – Az igazat megvallva, csupán néhány napja vagyunk újra sínen. Úgy becsülöm, a hét végére hozzuk be a lemaradásunkat. – De ez nem elég...

– Nem. Igaza van. És meg is mondtam a munkásoknak, hogy egyáltalán nem vagyok boldog. – Nem csak a munkások... – Tudom. A vízvezeték-szerelők is. De ők, mint már említettem, összekapták magukat. Az is lehet, hogy le tudok faragni valamennyit a bérükből, és akkor a tervezettnél is olcsóbban jövünk ki. Jones egy percig hallgatott, csak nézett Daisyre sötét, gyanakvó szemöldöke alól. – Nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, ugye? – Nem. Egy ideig farkasszemet néztek egymással. Daisy rezzenéstelenül állta Jones tekintetét. Még sohasem volt ilyen kitartó, akkor sem, amikor Daniellel csinálták. Mindig ő volt az, aki megadta magát, aki elsimította a dolgokat. Ilyennek született. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjunk a munkával. Sok forog kockán. – Nekem is. Jones elgondolkodva dörzsölgette a homlokát. – Nem tudom... – mormolta. Majd ismét: – Nem tudom. Majd hirtelen, váratlanul felemelte a poharát. – A pokolba is. Minthogy szemmel láthatólag tényleg elintézett pár dolgot, amióta legutóbb találkoztunk, gondolom, tartanom kell magam a megállapodásunkhoz. Egyelőre. – Megvárta, amíg Daisy is kézbe veszi a poharát, azután koccintottak. – Rendben. A jóisten segítsen minket. De aztán ne hagyjon cserben! Ahhoz képest, hogy csak ócska szúnyoghúgy volt – miként Jones ízlésesen rámutatott –, figyelemre méltó könnyedséggel csúszott le a bor. Daisyt, aki a szülés óta minden, az Irn Brunál10 erősebb italtól tartózkodott, fejbe vágta az alkohol, és visszahozni látszott a régi énjét, jelezvén, hogy van benne egy másik Daisy is, aki csak az alkalomra vár, hogy megmutassa magát. Hamar berúgott, így aztán elfelejtett feszengeni a szemben ülő férfi miatt, és kezdett úgy viselkedni vele, ahogyan bármelyik férfival Ellie születése előtt. Flörtölni próbált. – Mi is a valódi neve? – kérdezte, amikor a férfi megrendelte a második üveg bort. 10

Koffein tartalmú üdítőital.

– Jones. – A keresztneve. – Nem használom. – Milyen... modern dolog. – Úgy érti, milyen hatásvadász – morogta Jones. – Nem. Na jó, egy kicsit tényleg az, hogy csak egy nevet használ. Mint Madonna, nem? – Próbáljon meg egy olyan keresztnévvel felnőni Dél-Walesben, mint az Inigo, és majd meglátja. Daisy majdnem kiköpte, ami a szájában volt. – Maga tréfál. Inigo Jones? – Anyám imádta az építészetet. Azt mondta, a Wilton House-ban fogantam, West Countryban... A gond csak az, hogy azóta rájöttek, nem is Inigo Jones tervezte azt az átkozott házat. Az unokaöccse volt. – Hogy hívták? – Webb. James Webb. – Webb – ízlelgette Daisy –, Webby. Nem, ez nem hangzik olyan jól. – Nem. – Hát, ez legalább megmagyarázza, miért olyan rossz az ízlése, ha épületekről van szó. Pimaszul viselkedett. De valakinek ez piszkosul fog tetszeni. Ha már a bor kiütötte őt. Jones felnézett rá sűrű szemöldöke alól. Lehet, hogy az egyiket fel is vonta. – Mesés lesz a ház – mondta határozottan Daisy. – Remélem is. – Jones kiitta a borát. – Viszont ne ragaszkodjék azokhoz az új, kézzel gyártott ablakokhoz. Tegnap alaposabban megnéztem az árajánlatokat. Túl sok egy fürdőszobaablakért. Daisy metszőn nézett rá. – De azokat egyedileg kell legyártani. – Miért? Ki fogja a fürdőszoba ablakát nézegetni? – Nem erről van szó. A stílusról, amit hozzáad a házhoz. Egészen különleges. Ilyet nem találni a Magnet and Southernnél. – Nem fizetek az egyedi legyártásért. – Beleegyezett az árba. Hetekkel ezelőtt rábólintott. – Jó, ez igaz. De akkor nem volt időm megnézni az apró betűs részt. – Ezt úgy mondja, mintha be akartam volna csapni.

– Ne viselkedjék ilyen színpadiasan. Egyszerűen csak alaposabban megfontoltam, és nem akarok olyan egyedileg legyártott ablakokért fizetni, amelyeket amúgy se lát senki. A kedélyesség szikrája is kihunyt a beszélgetésből. Daisy tudta ezt, miként azt is, hogy visszakoznia kéne, ha menteni akarja a helyzetet. De nem tehette. Fontosak voltak azok ablakok. – Rábólintott. – Ugyan már, Daisy. írja át az anyaglistát. Együtt kell működnünk. Úgy nem fog menni, ha nyafogni kezd, hogy az utolsó betűig betartsuk, ami a papírokon áll. – Nem, az nem fog működni, hogy visszakozni kezd olyan dolgokban, amelyekben már megállapodtunk. Jones egy csomag tablettát vett elő a zakójából. Kettőt bekapott. – Lefogadom, a kapcsolatában nem maga volt a felelős a szórakoztatásért és a vendégszeretetért. Daisyt mintha megcsípte volna valami. Hideg és közömbös hangon válaszolt: – Nem a társasági kvalitásaim miatt fogadott fel. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. – Ó, ugyan már. Nem bírom az ilyen civakodást. Menjünk, és együnk valamit. Még sosem találkoztam olyan nővel, akivel teli gyomorral is tudnék vitatkozni. Daisy a nyelvébe harapott. – Oké, Daisy. Maga ismeri a környéket. Vigyen el valami szép helyre. Ami maga szerint tetszene nekem. * Az Árkádia teraszai fokozatosan terültek szét, kopár zugaik sivárságát a körülöttük elburjánzó bokrok ellensúlyozták, a kövezett burkolatot az ablakokból kiszűrődő lágy fény világította meg. Az alant elterülő parti ösvényen a tenger felé sétáló vagy éppenséggel hazafelé tartó emberek nemigen vettek tudomást a fölöttük tornyosuló robusztus épületről. – Jól néz ki innen a ház. – Jones egy marék sült krumplit tömött a szájába – Mindig jó más szögből is látni. – Így igaz. – Bevallom, nem éppen erre a szögre számítottam.

Ott, a tengerparti falon ülve, Daisy megállapította, hogy Jones nem tartozik a legkedélyesebb emberek közé. De jóllakottan, kellő mennyiségű folyadékkal feltöltve és fejfájásmentesen legalább kevésbé volt kötekedő. Azon kapta magát, hogy igyekszik megnevettetni a férfit – némi csodálat és elismerés reményében. Mindig is vonzották az olyan férfiak, akik nem adják át magukat az érzéseiknek. Daniel pont a szöges ellentéte volt Jonesnak: ő sosem habozott kimutatni az érzelmeit – vágyait, szenvedélyét, robbanékony természetét –, és Daisy volt az, akinek kezelnie kellett mindezt. Legalábbis Ellie érkezéséig. Minden csak Ellie születéséig tartott. Daisy az öböl felől jövő fényt nézte, a házat, ahol (remélhetőleg) Ellie alszik, és azon töprengett, immár nem először, hogy miként alakultak volna a dolgok, ha soha nem szüli meg a kislányt. Vele maradt volna Daniel? Vagy szakított volna valami más miatt? Mocorogni kezdett, a fal hidege átsugárzott nadrágja ülepén. Részeg volt, és felfedezte, hogy kezd érzelgőssé válni. Kiegyenesedett, próbálta összeszedni magát. – Vannak gyerekei? A férfi megette a sült krumplit, galacsinná gyűrte, és maga mellé tette a papírt. – Nekem? Nincsenek. – Nem is volt házas soha? – De, csak nem volt gyerek, hála istennek. Elég szörnyű volt nélkülük is... Ez a hal meg a krumpli nagyon jó volt. Évek óta nem ettem ráját. Daisy hallgatott. A tengert figyelte, egy pillanatra magával ragadta a szelíden alábukó hullámok látványa. – És magával mi történt? – kérdezte néhány perccel később Jones. – Hogy érti? – Gondolom, az sem volt hibátlan... – Micsoda? Ja, az. Nem. A szokásos történet. A fiú találkozik a lánnyal, a lánynak gyereke születik, a fiú úgy dönt, hogy neki korai középkorúság válsága van, és lelép a szarházi a naplementébe. Jones felnevetett. Daisy nem tudta, örüljön-e, vagy inkább haragudjon magára, amiért életének drámáját így elbagatellizálta. – Voltaképp igazságtalan vagyok vele – hagyták elszáját önkéntelenül a szavak. – Egyszerűen nehéz időt él át. Nem akarom...

úgy értem, ő jó ember, csak kicsit össze van zavarodva. Sok férfi van ezzel így, nem? Ezzel az egész alkalmazkodás dologgal. Egy kutya bukkant fel a sötétből, Jones üres krumpliszacskóját kezdte el szaglászni. Gazdája, aki mögötte sétált a parti ösvényen, odahívta magához az állatot. – Ő az, akivel együtt csinálták a vállalkozásukat? Daniel? – Igen. Jones a tenger felé fordította tekintetét. – Ez kemény. – Több mint kemény. – A hangjába belopódzó keserűség még Daisyt magát is meglepte. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Daisy megborzongott a hűvös, esti levegőtől, összefonta maga előtt a karját. A sifonblúz nem tartozik a legmelegebb viseletek közé. – És maga mégis... – mondta Jones, arca szelíd mosolyra húzódott, csak halványan volt kivehető a holdfényben. Daisy szíve a torkában dobogott, mikor a férfi feléje nyújtotta a kezét. És elvette az egyik krumpliját. – ...jól van. Úgy tűnik, mint aki jól van. – Felállt, Daisyt is talpra rántotta. – Gyerünk, Daisy Parsons, igyunk meg még egyet. * Mrs. Bernardon már rajta volt a kabát, amikor visszaértek a házba, Jones a folyosón kis híján átesett két törmelékkupacon. – Hallottam, ahogy közelednek a felhajtón – jegyezte meg egyik szemöldökét felvonva az asszony.– Jól telt az este, gondolom. – Nagyon... termékeny volt – felelte Jones. – Nagyon termékeny, ugye, Daisy? – Fogadok, hogy a londoni üzleti megbeszéléseken nincs hal meg sült krumpli, és közterületi falakon való ücsörgés – mondta Daisy. A második üveg bor ötlete először rendkívül rossznak, később teljességgel szükségesnek bizonyult. – És alkohol – tette hozzá Mrs. Bernard, alaposan szemügyre véve mindkettőjüket.

– Jaj, dehogynem – ellenkezett Jones. – Bor, az mindig van. Csak nem... – Ekkor egymásra néztek Daisyvel, és mindketten kuncogni kezdtek – ...egészen ez az évjárat. – Ahhoz képest, hogy mennyire nem ízlett, elég sokat megittak belőle – mondta Mrs. Bernard. Jones megrázta a fejét, mintha abban bízna, hogy attól majd kitisztul. – Tudja, egy ilyen vacak borhoz képest, egészen magas volt az alkoholtartalma. Valójában egy kicsit spiccesnek érzem magam. – Részegnek tűnik – mondta Mrs. Bernard. Alighanem rosszallotta a dolgot. Daisyt ez egy csöppet sem érdekelte. – Csakhogy én nem rúgok be... Soha nem rúgok be. – Á – mondta mutatóujjával gesztikulálva Daisy –, szóval maga nem szokott berúgni... kivéve, ha nem vesz be közben egy csomó fájdalomcsillapítót. Mert akkor valószínűleg nagyon berúg. – Jézusom! Jones kiforgatta a zsebeit, hogy megkeresse a gyógyszeres dobozt. „Alkalmazása alatt szeszesital fogyasztása kerülendő.” Mrs. Bernard eltűnt. Daisy, azon tűnődve, vajon a kicsihez ment-e fel, lehuppant egy székre. Remélte, hogy Ellie nem sír, mert kételkedett benne, hogy pillanatnyilag fel tudna menni az emeletre. – Készítek magának egy kávét – mondta, és megpróbált felállni. – Akkor én megyek – mondta Mrs. Bernard, aki újra feltűnt az ajtóban. – A mielőbbi viszontlátásra, Mr. Jones. Daisy. – Ez...ööö...igen, igen, Mrs. Bernard. Köszönöm még egyszer. Kikísérem. Halkan csukódott be az ajtó. Egy perccel később Jones visszajött a szobába. Daisy nagyon erősen érezte a jelenlétét. Nem volt kettesben férfival, mióta... mióta a rendőr lekormányozta az autóját a Hammersmith– hídról. És ettől elsírta magát. A szobát még mindig áthatotta a száradó gipsz szaga, a közepén álló szófát porvédő huzat borította, s az egyetlen fényforrást egy villanykörte jelentette. Építési terület létére hirtelen kényelmetlenül meghitté vált. – Jól van? – kérdezte halkan Jones. – Remekül. Elkészítem a kávét – válaszolta Daisy, és a harmadik próbálkozásra sikerült felállnia.

* A kávénak legalább a harmada kilötyögött a konyha és a szalon közötti úton, de Jonesnak szemlátomást nem tűnt fel, milyen takarékos adagot kapott. – Nem találom a slusszkulcsot – mondta bizonytalanul, többedszerre végigtapogatva a zsebeit, mintha lenne rá esély, hogy idővel előkerülnek. – Meg mernék esküdni, hogy arra az asztalra tettem, amikor megjöttünk. Daisy megpróbálta átkutatni a szobát, de egyensúlyának megőrzése komoly kihívást jelentett számára. Már a konyhában egyre bizonytalanabbul érezte magát, és a férfi fokozódó vonzereje fölötti nyugtalanság helyét kezdte átvenni az aggodalom, hogy képes legyen egyenesen állni. – Nem találom. – Letette a csészéjét egy festékpettyes csomagoló ládára. – Nem autóval mentünk, ugye? – Persze hogy nem. Elmentünk mellette, amikor visszajöttünk. Megsimogatta, emlékszik? – Ezt teszi az emberrel a középkorúság – motyogta Jones. – Elkezded szépnek látni a kocsidat. A következő lépés a bőrdzseki lesz. – Meg a hajfestés. Meg serdületlen barátnők. A férfi egy ideig nem mondott semmit. Daisy otthagyta, hadd kutassa át újra a szobát, ő pedig az imént megcsörrenő mobiltelefonja keresésére indult. A kabátja zsebében bukkant rá. Senki nem telefonál ilyen későn. Kivéve Danielt. Miközben a kabátjával birkózott, próbált eljutni a jobb zsebéig, furamód félelem fogta el – Daniel esetleg rájöhet, hogy kettesben van egy férfival. – Halló? – Én vagyok az. Daisyt mintha leforrázták volna. – Megmondhatja Mr. Jonesnak, hogy holnap visszaviszem az autója kulcsát. Nem tartottam jó ötletnek, hogy vezessen, és úgy gondoltam, maga nincs abban a helyzetben, hogy ezt mondja neki. Elvégre neki dolgozik. Hátát a falnak támasztva Daisy lassan lecsúszott a földre, a telefon éppen csak hozzáért a füléhez.

– Nyolc körül megyek. Ellie cumisüvegei be vannak készítve a hűtőbe. – De hol fog aludni? – Lesétálhat a Riviérához. Vagy elalhat a kanapén. Nagyfiú már. Daisy kikapcsolta a telefont, feltápászkodott, és visszament a szalonba. Jones közben feladta a keresgélést, a védőhuzattal borított kanapéra roskadt, lábait kinyújtóztatta maga előtt. – Mrs. Bernard vitte el a kulcsait – mondta Daisy. Beletelt néhány másodpercbe, mire leesett a tantusz. – És nem véletlenül – tette hozzá. – Átkozott nőszemély. Jézusom – Jones az arcát dörzsölgette. – Háromnegyed nyolckor van egy nyomorult megbeszélésem. Mégis, hogy érjek így vissza Londonba? Daisy hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, a kellemes hangulatot valahogy teljesen szertefoszlatta a telefonhívás. Hetek óta nem volt fenn este tíznél tovább, most pedig már majdnem éjfélre járt az idő. – Azt javasolta, vegyen ki egy szobát a Riviérában. – Daisy a szék szélére telepedett, és a szemközti kanapét bámulta. – Vagy maradhat itt is. Én boldogan alszom a kanapén. Jones is odanézett. – Nem hiszem, hogy elférne rajta – tette hozzá Daisy. – És Ellie korán kel, felébresztenénk. – Nagyot ásított. Jones ránézett, ezúttal sokkal józanabb és tisztább tekintettel. – Nem fogom a Riviéra ajtaját rugdosni ilyenkor. De az ágyából sem túrhatom ki. – Nem hagyhatom, hogy a kanapén aludjon. Feleakkora, mint maga. – Muszáj magának örökösen vitatkoznia? Mi lesz akkor, ha maga alszik a kanapén, én pedig a szobájában, a baba meg egyszer csak felébred az éjszaka közepén? Daisy erre nem is gondolt. Jones előrehajolt, tenyerébe temette az arcát. Amikor felnézett, széles, csibészes vigyorral nevetett a nőre. – Jézusom, Daisy. Két részeg bolond vagyunk, mi? A mosolytól egész arca megváltozott: amolyan kópénak látszott, mint egy mihaszna nagybácsi. Daisy kezdte újra felszabadultabban érezni magát.

– Idejövök, hogy végre kirúgjam magát. És tessék. Két részeg bolond... – Maga a főnök. Én csak követtem az utasításait. – Követte az utasításaimat. Igen... – Felállt és nehézkesen megindult a lépcső felé. – Nézze – tette hozzá – , mondja meg, ha elvetem a sulykot, de végül is van egy franciaágy, nem? – De. – Maga az egyik oldalon, én a másikon. Semmi mókázás, mindketten ruhában maradunk, holnap reggel pedig nem beszélünk róla többet. Így mindketten kényelmesen kialusszuk magunkat. – Rendben – mondta Daisy, és akkorát ásított, hogy kicsordult a könnye. Olyan álmos volt, hogy akár Ellie kiságyával is beérte volna. – Még valami – suttogta Jones, miután rázuhantaz ágyra, lerúgta a cipőjét, és meglazította a nyakkendőjét. Daisy az ágy másik oldalán feküdt, s noha tudatában volt, hogy a férfi jelenlététől kényelmetlenül és feszélyezve kéne éreznie magát, túl részeg és túl fáradt volt ehhez. – Mi az? – motyogta a sötétnek, arra gondolva, bár nemigen törődött vele, hogy elfelejtette lemosni a sminkjét. – Mivel maga az alkalmazottam, kötelessége reggel megcsinálni a kávét. – Csak ha beleegyezik a kézzel gyártott, egyedi ablakokba. Elfojtott káromkodást lehetett hallani. Daisy elvigyorodott, kezét a párnája alá csúsztatta, és elaludt.

Volt idő, mikor azt gondolta, szétvetnék a rátörő érzelmek, ha Daniel visszatérne, szó szerint felrobbanna a megkönnyebbüléstől és az örömtől, amint megpillantja őt, és úgy sisteregne, mint valami tűzijátékkerék, fényes szikrákat küldve az égbe. Ám Daisy már tudta, hogy ez nem így van – Daniel visszatérése az életébe valami mély békesség visszatérése volt, ellenszer a csontjáig hatoló fájdalomra. Olyan volt, mint hazatérni. Egyszer valaki így írta le neki a szerelembe esést, és most, Daniel karjában, Daisy tudta, hogy ez az újra egymásra találásra is érvényes. Olyan, mint hazatérni. Megmozdult, és a kar, amely oly szorosan ölelte, hogy még az ujjaik is összefonódtak,

készségesen vele mozdult. Nagyon vágyott már, hogy magán érezze ezt a súlyt. Amikor terhes volt, túl nehéznek, már-már tolakodónak találta, és ragaszkodott a saját oldalához az ágyban, ahol párnáktól körülölelve alhatott. Ellie születése után pedig ez a súly volt a megnyugtató bizonyítéka annak, hogy Daniel még mindig mellette van. Hogy még mindig ott van. De Daniel nem volt ott. Daisynek kinyílt a szeme, s ahogy alkalmazkodott a reggel hideg, keleti fényéhez, lassan kitisztultak az elmosódott kontúrok. Száraz volt a szeme és szúrt, a nyelve pedig annyira fel volt dagadva, hogy az egész száját kitöltötte. A szoba, miközben keservesen nyelni próbált, rájött, hogy a saját szobája volt. A függöny hasadékain beszűrődő napfény az ágyában mocorgó Ellie pokrócára esett, felgyorsítva a gyerek amúgy is rövid utazását a mély álomból az ébrenlétbe. Odakint becsapódott egy kocsiajtó, és lent, az ösvényen valaki kiáltozni kezdett. Alighanem az egyik munkás lehetett. Daisy felemelte a fejét, megnézte, mennyi az idő. Negyed nyolc volt. A kéz lecsúszott az oldalán, s végül, az ágyra hanyatlott. Daniel nem volt ott. Daisy felült, a másodperc töredékével később agya is követte. Mellette egy sötét fej hevert a párnán, álmában elfeküdt hajjal. Mozdulatlanul ült, a fejet, a hozzá tartozó gyűrött inget bámulta, és emlékeiben kotorászva próbálta összerakni a zavaros szavakat és képeket. Aztán lassan, egy lassított felvételhez hasonló ökölcsapás elkerülhetetlen erejével kólintotta főbe a felismerés. Ez nem Daniel. Nem Daniel karja volt. Nem jött vissza. Daisy nem találta meg a békességet. És hirtelen hangos zokogásban tört ki. * Nyilvánvaló, mi történt, gondolta Mrs. Bernard, ahogy a Saab fara kegyetlen kavics– és porfelhőben eltűnt a kocsifelhajtón London felé. Nem kell agysebésznek lenni, hogy kitalálja az ember. Amikor megérkezett, azok ketten alig néztek egymásra, a kisírt arcú, sápadt Daisy pajzsként tartotta maga előtt a gyereket. A férfi úgy festett, mint akinek elege van, és alig várja, hogy elmehessen. No meg úgy, mint egy

iszonyatosan másnapos férfi, hiszen azok miatt az ostoba fájdalomcsillapítók miatt, tényleg az volt. Az este szinte izzott közöttük a levegő, olyan cinkosán nevetgéltek, mintha nem is napok, hanem évek óta ismernék egymást. És a szófán, ezt Mrs. Bernard tüstént észrevette, amint belépett, nem aludt senki. – Megvan az ára, ha az ember keveri az üzletet az élvezettel – jegyezte meg Jonesnak, amikor visszaadta neki a kulcsokat. Az ivásra gondolt, de a férfi olyan keményen nézett rá, ahogy talán csak az alkalmazottaira szokott, amikor meg akarja őket ijeszteni. Mrs. Bernard válaszképp rámosolygott. Sokkal keményebb volt ő annál, minthogy megijedjen az ilyen Jones féléktől. – A mielőbbi viszontlátásra, Mr. Jones – mondta. – Nem hiszem, hogy erre hamarosan sor kerülne – válaszolta a férfi, s alig egy pillantást vetve Daisy felé, beszállt a kocsijába és elhajtott. Miközben a motort indította, nem kizárt, hogy azt motyogta maga elé: „nők”. – Milyen buta egy anyukád van – mondta Mrs. Bernard csöndesen Ellie– nek, ahogy visszafelé tartottak kerti sétájukból – Azt hiszem, túlságosan szó szerint vette a tanácsomat, nem gondolod? Nem csoda, hogy ekkora bajban van. Valóban kár. Előző este ugyanis, amikor Jones részegen kikísérte őt, bizalmasan elmondta neki, micsoda meglepetés számára Daisy, aki nem az a tutyimutyi élhetetlen, akit ki akart rúgni, és nem is az a tökös csaj, akinek ki akarja adni magát, hanem egyszerűen – ahogy a férfi fogalmazott, meglepetten csóválva a fejét – „egy bájos lány”.

Tizenhárom Camille elsimítgatta az algás pakolást Mrs. Martigny tekintélyes testén, kezét előre-hátra mozgatva a nő hasán, hogy biztosan egyenletesen fedje az anyag. Voltak helyek, ahol máris száradni kezdett, ő pedig egyre csak nyomta a bőrre a sárszerű kenőcsöt, mint amikor paradicsomszószt kenünk a nyers pizzatésztára. Gyorsan előkapott egy

hosszabb darab háztartási fóliát, elsimította Mrs. Martigny hasának felső részén, majd körülcsavarta mindkét combján, végül betakargatta két meleg törülközővel, melyeken még érezni lehetett az öblítő illatát. A mozdulatok lágy, pontos ritmusban követték egymást, Camille keze pedig biztos és gyors volt. Álmában is meg tudta volna csinálni. És tulajdonképpen majdnem ez történt, mert a gondolatai messze kalandoztak, egy órákkal korábban lezajlott párbeszéd körül. – Segítsek? – dugta be a fejét Tess az ajtón, s a keletkező résen át bezúdult a bálnák végtelenített éneke meg valami elektronikus relaxációs zene. – Van tíz percem, mielőtt kimosom Mrs. Forster melírjét. – Nem, boldogulunk. Hacsak nem szeretnél egy kis teát, vagy kávét. Inna valamit, Mrs. Martigny? – Nem kérek, Camille kedves. Inkább szépen elszundikálok itt. Camille-nak nem segítségre volt szüksége. Egy állás kell neki. Rácsukta az ajtót Mrs. Martignyre meg a húszperces narancsbőr elleni pakolására, és próbálta megemészteni Kay aznap reggel elhangzott mentegetőző szavait, miközben érezte, hogy a viharfelhők, melyeket olyan sokáig távol tudott tartani, most veszedelmesen gyülekeznek a feje fölött. – Nagyon sajnálom, Camille. Tudom, hogy szereted ezt a helyet, és te vagy az egyik legjobb kozmetikus, akivel valaha dolgoztam. De John mindig szeretett volna visszaköltözni Chesterbe, és most, hogy nyugdíjba ment, nem mondhatok neki nemet. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, jót fog tenni nekünk egy kis változás. – Mikor adod el a boltot? – Camille igyekezett eltitkolni az érzéseit, és próbált vidámnak tűnni. – Hát, még nem szóltam Tessnek meg a többieknek, de már ezen a héten meghirdetem. És remélhetőleg el tudjuk adni, mint jól menő vállalkozást. De köztünk legyen szólva, Camille, nem hiszem, hogy Tess sokáig itt maradna. Nagyon mehetnékje van. Ezt úgyis tudod. – Igen. – Camille megpróbált mosolyogni. Egyikük sem hozta szóba az ő kilátásait. – Sajnálom, drágám. Féltem elmondani neked. – Kay bocsánatkérő mozdulattal megérintette Camille karját.

– Ugyan, ne butáskodj. Azt kell tenned, amit helyesnek tartasz. Semmi értelme itt vesztegetned az idődet, ha szívesebben lennél valahol máshol. – Tudod, a fiam is ott él. – Jó, ha az ember közel lakik a családjához. – Sokszor hiányzik. És most a párja, Deborah, várandós. Meséltem már? Camille bátorítóan hümmögött, ahogy azt ilyenkor illik. Mintha nem is az övé volna, távolról hallotta a saját hangját, ahogyan helyesel, felkiált és biztat, miközben agya lázasan azt latolgatta, mit is jelent majd mindez az ő számára. A legrosszabbkor jött. Hal az előző éjszaka azt mondta, ha nem kap új megbízást az elkövetkező tíz napban, kénytelen lesz elismerni a vereséget, és bezárni az üzletet. Mindezt furcsán színtelen, szenvtelen hangon mondta, ám amikor Camille feléje nyúlt, hogy megpróbálja vigasztalni, a férfi szelíden eltolta magától, merev háta maga volt a néma szemrehányás. Camille nem erősködött. Mostanában soha. Hagyd, hogy a saját ritmusában jöjjön vissza hozzád, így mondta a tanácsadó. Arról nem beszélt, mit tegyen, ha nem jön vissza. Most csöndben ült a kezelőszoba előtt, s csak félig hallotta a zajokat, amelyek máskor megnyugtatták: a hajszárító tompa zúgását, puhatalpú cipők csoszogását a fapadlón, az emberi csevegés tört ritmusát. Az, hogy elvesztette az állását, nem a férje hibája, de tudta, hogy Hal ürügyként fogja felhasználni, hogy ostorozhassa magát, és tovább szélesítse a kettejük közti szakadékot. Most nem mondhatom el neki, gondolta. Ezt nem tehetem meg vele. – Minden rendben, Camille? – Igen, köszönöm, Tess. – Mrs. Green éppen most jelentkezett be egy aromaterápiás arckezelésre, keddre. Láttam, hogy nagyon be vagy táblázva, felajánlottam neki, hogy megcsinálom én, de nem akarta... Azt mondta, valami mondanivalója van számodra. – Kedélyesen nevetett. – Olyan kíváncsi vagyok, mit mesélnek neked ezek a nők, Camille. Szerintem remek hírforrás lennél a News of the Worldnek. – Tessék?

– A kis ügyeik, meg minden. Tudom, hogy nagyon titoktartó vagy, de lefogadom, ha megkapargatnánk a felszínt, kiderülne, hogy ez a város a bűn igazi melegágya. * Fél kilométernyire a part mentén, Daisy egy füves sziklaszirten ült a kavicsos kis öböl fölött, mellette babakocsijában az alvó Ellie. Az ég fényes volt és mozdulatlan, a hullámok finoman fodrozódtak, lábujjhegyen osontak oda-vissza a fövenyen. Daisy a levelet tartotta a kezében. „Valószínűleg haragszol rám. És én nem hibáztatlak ezért. De, Daise, itt volt időm gondolkodni, és az egyik dolog, amire rájöttem, hogy tulajdonképpen esélyem sem volt rá, hogy akarjak egy gyereket. Jóformán ajándékba kaptam egyet. És bár szeretem öt, nem szeretem, ahogyan ránk és az életünkre hatott...” Nem sírt. Képtelen volt rá, olyan hidegséget érzett. „Hiányzol. Tényleg hiányzol nekem. De még mindig olyan zavart vagyok. Egyszerűen azt sem tudom, ki vagyok pillanatnyilag. Nem tudok rendesen aludni. Az orvos antidepresszánsokat írt fel, és azt javasolta, beszéljem át valakivel ezt az egészet, de úgy érzem, az túl fájdalmas lenne. Megszakad a szivem, annyira szeretnélek látni. De egyelőre nem hiszem, hogy egy találkozás bármit is tisztázna.” Mellékelt egy ötszáz fontról szóló csekket. Az anyja számlájáról. „Csak adj nekem egy kis időt. Ígérem, nem tűnök el. De több időre van szükségem. Nagyon sajnálom, Daise. Egy szar alaknak érzem magam, amiért bántottalak. Néha csak gyűlölöm magam...” Az egész róla szólt. Az ő traumájáról, az ő küzdelméről. Egyetlen kérdőjel sem volt benne – hogy van a lánya? Eszik-e már szilárd ételt?

Átalussza az éjszakát? Meg tudja fogni a dolgokat az apró rózsaszín ujjacskáival? Hogyan birkózik meg ő mindezzel? Daniel pusztán a saját zavarodottságával kapcsolatban említette Ellie-t. Az önzése csak az önismerete hiányával mérhető össze. Azt akartam, hogy legyen apád – mondta némán a lányának Daisy. – Azt akartam, hogy részed legyen abban az apai imádatban, amelyhez mindenkinek joga van. És ehelyett mit kaptál? Egy rögeszmésen csak önmagával foglalkozó hólyagot. Ám ezekben az írott szavakban mégis ott visszhangzott Daniel stílusa, kísértetiesen visszhangzott benne az a sürgető érzelmesség, amelyet olyan sokáig szeretett benne. És valami őszinteség, melynek meghallására ő talán még nem volt kész. Daniel nem tudta, készen áll-e az apaságra. Néha egészen nyíltan kimondta ezt. „Majd ha az üzlet beindul, bébi.” Vagy: „Majd ha lesz egy kis tartalékunk.” Daisy gyanította, hogy dühös, amikor megtudta, hogy gyerekük lesz, bár jól titkolta. Látszatra mindenben támogatta, elkísérte a terhestornára meg a vizsgálatokra, és mindig azt mondta, amit ilyenkor kell. Végül is nem a te hibád, mondogatta többször is. Mindketten benne voltak. „Kettőn áll a vásár” – tette hozzá Julia. De néha nem kettőn áll, igaz? Daisy ült a füvön, és most először engedte meg magának, hogy bűntudatosan visszaemlékezzék. Egy csomag tablettára, amelyet szemügyre vett, majd kihajított. Tizennégy hónappal ezelőtt. * – Elkészültek a két homlokzati szobával. Szeretné megnézni? Mrs. Bernard az ébredező Ellie-t emelte ki a babakocsiból, amikor Daísy visszatért, és a nagy fehér ajtót húzta be maga mögött. – Holnap meghozzák az ágyakat, úgyhogy kezdenek végleges formát ölteni. És hívott az az ember a redőnyök miatt. Ma délután újra telefonál. Daisy átfagyva, fáradtan hámozta le magáról a kabátját, és a majdani recepciós pultra fektette. A harmincas évekből származó bútordarab volt, Camden-ben bukkant rá. A múlt héten szállították a házba, és még mindig rajta volt a buborfóliás védőcsomagolás. Meg akarta mutatni Jonesnak, de az utolsó találkozásuk óta eltelt tíz nap során nem

beszéltek egymással. Mrs. Bernard, aki szokatlanul vidámnak tűnt, követte Daisyt. – És nézze csak, elkezdtek dolgozni a kerten. Fel akartam hívni, de gondoltam, úgyis itt lesz hamarosan. Daisy lenézett a lépcsőzetes kialakítású kertre, melynek frissen trágyázott földjébe itt is, ott is válogatott fákat és cserjéket ültettek. Néhány túlburjánzott növényt, az orgonát meg a lilaakácot ügyesen visszametszették, hogy vadságuk és varázsuk megmaradjon. A lesikált és megjavított teraszok azonban kopáran és tisztán ellenpontozták a körülöttük burjánzó növények formáit, az új gyógyfüves kertből a zsálya és kakukkfű illata keveredett a fehér orgonáéval, melynek nyurga ágait nehéz virágkorona hajlította a föld felé. – Így már egész más, ugye? – Mrs. Bernard ragyogott, ahogyan sorra mutogatta Ellie-nek az újdonságokat. Daisy észrevette, hogy az asszony nagyon szereti ezt játszani a babával. Talán azért, nyilallt bele, mert Camille-jal nem tehette. – Alakul – válaszolta körbetekintve, és bensejében, a minden jót és szépet elnyelő fekete lyuk helyén, végre kisarjadt a siker és öröm ritka érzése. Még mindig nem hozták be a határidő-lemaradást, de kezdtek összeállni a dolgok. Az egybenyitott szobák tágasak és világosak voltak, az extra méretű tetőablakokra szerelt elektromos zsaluk pedig beengedték a természetes fényt, egyszersmind védtek a déli nap vakító sugaraitól. A hálószobák közül legalább három már csak a bútorokra várt, újravakolt falaik a friss festék részegítő illatát árasztották, az újonnan viaszolt parketta pedig egy réteg téglapor alatt várta az építőmunkások távozását. A rozsdamentes acélból készült munkaasztalelemeket beépítették a konyhába, az ipari méretű hűtőkkel és fagyasztókkal együtt. A szanitereket is beszerelték, egy kivételével, minden fürdőszobába. Az alapok megvoltak, Daisy már a részleteken törhette a fejét. Mindig is ebben volt igazán elemében, boldogan töltött el órákat akár egyetlen darab antik kelme tanulmányozásával, vagy kézikönyveket bújva, csak hogy megtudja, pontosan hogyan akasztották falra a képeket, vagy rendezték el a könyveket. A következő héten leül és áttanulmányozza Mrs. Bernard albumait a házról. Ezeket a kincsesbányákat csak azután aknázhatta ki, miután végzett „Daniel munkájával”, ahogyan ő nevezte.

– Ó, szólni akartam magának. Kitépik azt a sarokpadot. Úgy tűnik, a faanyag túlságosan elkorhadt. De az asztalos azt mondja, készít magának egy ugyanilyet. Nem hiszem, hogy érdemes volna a kárpitosokat zaklatni ezzel. Arra a futó jázminra meg ráférne egy alapos ritkítás, mert ráfonódott az ereszcsatornára. De mondtam, hogy nem baj. Énmagam ültettem, amikor Camille kicsi volt. Az illat miatt – magyarázta – , szerette a jó illatú dolgokat. Daisy összevont szemöldökkel nézett az idős nőre. – És nem sajnálja? – Mit? – Azt a sok mindent, amit kitépnek. Ez évekig a maga háza volt, én meg jövök, lerombolom, és újraépítem kedvem szerint. Semmi sem lesz már olyan, mint volt. Mrs. Bernard arckifejezése elutasítóvá vált. – Miért kellene sajnálnom? – mondta, és hiába vonogatta buzgón a vállát, bosszús hangja elárulta. — Nincs értelme folyton a múltba tekinteni, nem igaz? Semmi értelme eltűnt dolgokhoz ragaszkodni. – De mégiscsak ez a múltja. – Jobb szeretné, ha fel lennék háborodva? Ha folyton siránkoznék, és azt mondogatnám magának: „Ó, az én időmben ez másképp volt!” – Természetesen nem. Csak... – Csak éppen az öregektől azt várják, hogy örökké a múlton lovagoljanak. Nos, én nem kékítem a hajam, nincs nyugdíjas bérletem, és ha sárga alapon kék pöttyösre festi a falakat, az is hidegen hagy...Úgyhogy most is azt mondom, amit eddig: azt csinál, amit akar. És egyébként se várja mindenki helyeslését. Daisy tudta, mikor ér véget egy beszélgetés. Ajkába harapott, és visszament a házba teát készíteni. A konyhában, melyet a repedt hangú rádió mormogása töltött be, ott találta Aidant, a művezetőt. – A gyűlésről beszéltek, igaz? – Összegyűrte a zacskót, komor arcát halvány türkizszínű Farrow and Ball festék pettyezte. – Milyen gyűlésről? – A nő, abból a szállodából. Gyűlést hív össze a hotel végett. Azt akarja, hogy a tanács leállíccsa a munkát. – Viccel? – Dehogy viccelek. – A szemetesként funkcionáló reklámszatyorba dobta a zacskót, aztán nekidőlt az új rozsdamentes acélpultnak. –

Jobban teszi, ha elmegy oda ma este. A helyébe' a főnököt is odacitálnám. Tudja, mi megy az efféle helyeken. Azok a nők félelmetesek tudnak lenni ám. – Én majd' összecsináltam magam tőle – dugta be a fejét Trevor, a vízvezeték-szerelő, aki egy kis kekszért jött. – Az ötvenes évei végén jár, és mindig vele van a kutyája, képzelheti. Az újságosnál kapott el, amikor bagót vettem, és jól leteremtett. Azt mondta, én nem is tudom, mit teszek, és hogy kinyitom a Pandora szelencéjét, vagy mi. – A bár – mondta Aiden. – Nem akarják, hogy bár legyen itt. – De hogyan létezhet egy hotel bár nélkül? – Ne engem kérdezzen, aranyom. Csak asszondom, hogy mind emiatt nyafog. – Ó, a pokolba! Most mit fogunk csinálni? – Daisy nagy nehezen összekapart, amúgy is töredezett önuralma máris darabokra hullott. – Csinálni? – Mrs. Bernard állt az ajtóban, csípőjén Ellie egyensúlyozott. – Semmit sem kell tenni. Maga elmegy oda, meghallgatja annak a nőnek a mondókáját, aztán feláll, és elmondja nekik, kicsodák ők: egy rakás maradi bolond. – Ez biztos tetszeni fog nekik – mondta Trevor. – Akkor mesélje el, milyen lesz a hely valójában. Nyerje meg őket. – Szónokoljak? – Daisynek elkerekedett a szeme. – Nem hiszem, hogy menne. – Hát, akkor hívja ide Mr. Jonest. Vegye őt rá. Daisy felidézte magában a találkozásuk után lezajlott két beszélgetést. Főnökének újra az volt róla a véleménye, mint korábban: flúgos, érzelgős, megbízhatatlan. Gyanakvón és lenézően beszélt vele. Mindkétszer túlságosan hamar, kurtán-furcsán fejezte be a hívást. Amikor Daisy, aki még mindig hülyén érezte magát a kiborulása miatt, szándéka szerint békülékenyen megkérdezte, mikor jön legközelebb, a férfi azt kérdezte: miért? Talán nem boldogul nélküle? – Nem – válaszolta mérgesen. – Nem akarom, hogy idejöjjön. – Úgy hangzik, mintha ő jobban tudná kezelni a helyzetet, mint maga. – Nem megyünk oda. A hotel majd önmagáért beszél. – Ó, ez aztán bátor. Így Sylvia Rowen majd szabadon cikizheti magát bárkinek.

Volt valami mélységesen idegesítő Mrs. Bernard gőgös hanghordozásában. Daisy úgy érezte, túl gyakran hallja. – Nézze, én nem beszélek nyilvánosság előtt. – Ez ostobaság. – Tessék? – Nem emel szót a saját munkájáért. Nem hívja fel Jonest, mert bolondot csinált magából előtte. Csak ül majd itt, és hagyja, hogy mindenki átgázoljon magán. Ez ostobaság. Daisy megelégelte a dolgot. – Ó, és maga ugyebár még életében nem követett el hibát? Egy jóravaló emberhez ment férjhez, családot alapított, és a társadalom derék tagjává vált. Soha, egyetlen pillanatra sem ingott meg az önbizalma. Nos, bravó, Mrs. Bernard! – Ebből látszik, mennyit tud. Csak amondó vagyok, hogy a maga helyzetében egy kicsivel jobban kell kiállnia magáért. – Az én helyzetemben? Nincsen egy istenverte skarlátvörös betű a homlokomon, Mrs. Bernard. A stepfordi feleségek falujának határain kívül léteznek olyanok, akik egyedül nevelik fel a gyereküket, és senki sem mondja, hogy valamiféle „helyzetben” vannak. – Nagyon is tudatában vagyok... – Nem én akartam, hogy így legyen, tudja? Azt hittem, családot teremtek. Nem gondoltam, hogy egyedülálló szülő leszek. Tán azt képzeli, úgy terveztem, hogy egy építkezésen lakom majd a kisbabámmal, akinek az apja már azt sem tudja, hogy néz ki a lánya? Egy rakás házsártos vénasszonnyal? Azt hiszi, ezt akartam? Trevor és Aidan összenéztek. – Semmi szükség rá, hogy hisztériázzon. – Akkor hagyja abba a szekálást. – Ne legyen annyira érzékeny. Rövid csend állt be. – És azt hogy értette, hogy bolondot csináltam magamból Jones előtt? Mrs. Bernard a férfiakra pillantott. – Talán nem most kéne elmondanom. – Mit? – Velünk ne is törődjenek. – Aiden kényelmesen neki támaszkodott a bútornak, kezében egy bögre teával.

Mrs. Bernard először látszott elveszíteni a lelki egyensúlyát. – Nos, valószínűleg úgy gondolta, helyesen cselekszik... ha tovább megy... – Mi a csudáról beszél? – Kettejükről. A másnap reggelről. Daisy összeráncolt homlokkal várt. A férfiak néma csöndben füleltek. – Sejtem én, hogy a fiatalok manapság másmilyenek... másként mennek a dolgok... – Ó, istenem, maga azt hiszi, lefeküdtem vele, ugye? Ó, nem hiszem el... – Daisy keserűen felnevetett. Mrs. Bernard elsétált előtte, s valami nagyon érdekeset mutatott Ellie-nek az ablakon át. – Csak hogy tudja, Mrs. Bernard, nem mintha bármi köze lenne hozzá, Mr. Jones és én egyetlen átkozott ujjal sem értünk egymáshoz. Azért maradt itt éjszakára, mert maga elvitte a slusszkulcsát, nem másért. – Azér' helyes ember – vetette közbe Trevor. – Helyes. Járnék vele, ha lány volnék – vigyorgott Aidan. Mrs. Bernard sarkon fordult, és elvonult előttük. – Sosem állítottam ilyesmit – mondta. – Csak azt gondoltam, hogy nem szabadott volna részegen a közelében lennie, ennyi az egész. Mégiscsak a főnöke. De megtartom magamnak a véleményemet, ha nem akarja hallani. – Nem akarom. Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. – Nos, ezt könnyen teljesíthetem. Tessék, fogja a babát. El kell mennem bevásárolni. – Az asszony félretolta Daisyt, odalökte neki a lányát, és kiment a házból. * – Daisy? Minden rendben? – Nem. Igen. Nem tudom. Csak egy kedves hangra vágytam. – Mi a baj, drágám? – Hát... Egyszerűen sok a macera a házzal. – A telefonkagylót babrálta. – És Daniel írt. – Kár. Azt reméltem, meghalt. Mit akart közölni?

– Hogy össze van zavarodva. Nem boldog. – Ó, szegény Daniel! Mindenesetre nagyon rendes tőle. És mit csinál most? Daisy ráébredt, hogy talán mégsem Juliát kellett volna felhívnia. – Semmit. Próbálja rendbe szedni magát. – És ez rád nézve mit jelent pontosan? – Felejtsd el, Ju. Ne beszéljünk erről. Amúgy Ellie remekül van. Nagyon ügyesen eszi a szilárd ételeket, és már majdnem fel tud ülni egyedül. A piros pofiján látszik, hogy tengerparton él. Ha végre lélegzethez jutok, és felmelegszik az idő, elviszem egy kicsit lubickolni. – Hál' istennek. Elmehetek hozzátok látogatóba? Hiányzik az én kis cukorfalatom. Ennél a szónál aztán nincs idegesítőbb. – Csak legyek túl ezen a héten. Majd hívlak. – Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod, Daisy. Hazajöhetsz hozzánk. Amikor csak akarsz. Don szerint nem lett volna szabad hagynom téged egyedül odamenni. – Jól vagyok. – De azért gondolkozz rajta. Ha már túl sok lesz. Nem akarom, hogy egyedül érezd magad. – Majd gondolkodom rajta, Ju. – És Daisy, ez Essex. * Az Alderman Kenneth Elliott Közösségi Központban elmaradt az aznap esti bingó játék, és a néhány játszani vágyó nyugdíjast a legkevésbé sem kárpótolta a helyette tartott „tervező gyűlés”. Néhányan az utcán állva kiabáltak egymással elkeseredetten a retiküljeik fölött, nem lévén biztosak benne, hogy maradjanak-e, vagy inkább menjenek haza, míg mások bent ültek a fröccsöntött műanyag székeken, és készenlétben tartották a kártyákat, biztos, ami biztos. A játékmester, egy volt lemezlovas, akinek minden vágya az volt, hogy egy tengerjáró hajón lehessen játékvezető, dühösen dohányzott odakint, és arra a tizenöt fontra gondolt, amely már sosem lesz az övé. Mindez talán közelebb vihetett annak a megértéséhez, miért uralkodott el idejekorán a

rosszkedv azon merhamiek körében, akik dacolva a futó záporral, eljöttek. Az az 1970-es években emelt, alacsony, veseszínű épület volt, melynek tervezésénél sem kívül, sem belül nem vettek figyelembe esztétikai szempontokat. Pusztán egy rosszul fűtött teknő, ahol a merhami Egy Óra Klub, a keddi társas összejövetelek, a bingó, valamint néhány kismama és tipegő küzdött udvariasan az időpontokért és a termekért, hogy aztán elrendezhessék a székeket, facsart narancslevet szolgáljanak fel, olcsó süteménnyel és szeszélyesen túlméretezett kannából szervírozott teával. Az előcsarnok falain fénymásolt hirdetések népszerűsítették valamelyik buszoztatással foglalkozó céget, egy anonim drogsegélyvonalat és egy gyerekeknek szóló új foglalkozást, mely során lehetőségük nyílik együtt játszani szellemi és testi fogyatékosokkal. Továbbá, egy ezeknél jóval kisebb papíron – ami a volt DJ figyelmét is elkerülte – az volt olvasható, hogy azon a héten elmarad a keddi bingó. Mindezek azonban eltörpültek ahhoz a vadonatúj, mindegyiknél jóval nagyobb poszterhez képest, amely uralta a hirdetőtáblát, és halványlila tintával a következő szöveg állt rajta sablonbetűkkel: „SOS – Mentsük meg értékeinket!” A felhívás arra buzdította Merham lakosait, hogy a fiatalságot és a hagyományos merhami értékeket megóvandó, megálljt kell parancsolni egy épület felújításának, melyre érthetetlen módon, mint „a színésznő házára” hivatkozott. Miközben Daisy ezt olvasta, és próbálta leküzdeni magában a vágyat, hogy visszameneküljön a viszonylagos biztonságot nyújtó Árkádia– házba, a középkorúakból álló hallgatóság már helyet foglalt mögötte, és várakozásteljesen figyelte a színpadot. Daisy tudta: ha most megfutamodik, Jonesnak és Mrs. Bernardnak lesz igaza – gyönge, gerinctelen bolondnak tartják, aki kevés ehhez a feladathoz. Kihámozta Ellie-t a babakocsiból, Mrs. Bernard elmaradhatatlan takarói alól, majd a kocsit beállította egy sarokba, ő maga pedig, amilyen feltűnésmentesen csak tudott, leült a terem végében. Ezalatt a polgármester, egy alacsony, terebélyes ember, az a fajta, aki nyilvánvaló elégedettséggel viseli tisztjét, némi háttérzaj kíséretében bekonferálta Sylvia Rowant. Mrs. Rowan melle alatt összefont kézzel állt a hallgatóság elé, piros szögletes kosztümkabátban és pliszírozott szoknyában.

– Hölgyeim és uraim, rövid leszek, hiszen tudom, alig várják már, hogy otthon lehessenek. Szeretném megköszönni, hogy ilyen szép számmal megjelentek. Ez is azt mutatja, hogy vannak még olyan részei szeretett országunknak, ahol nem halt ki a közösségi szellem. – Mosolygott, mintha tapsra várna, de mivel csak valami egyetértő morgást vélt kihallani a közönség soraiból, folytatta a beszédet: – Nos, azért hívtam össze ezt a gyűlést, mert mint tudják, sok éve próbáljuk megvédeni Merhamet attól, hogy Clacton és Southend sorsára jusson, oly módon, hogy akár az árral szemben is, de korlátok közé szorítjuk az alkohol árusítását. Sokan ezért maradinak tartanak minket, de engem örömmel tölt el, ha arra a családias légkörre, arra az igényességre gondolok, melyet elveszítettünk volna, ha hagyjuk, hogy kicsiny városunk vigalmi negyeddé változzék. Egy fojtott „úgy van, úgy van”, hallatszott hátulról, melyet Mrs. Rowan széles mosollyal jutalmazott. Daisy ezalatt gyöngéden ringatta Ellie-t. – Úgy érzem, Merham egész egyszerűen az egyik legkellemesebb tengerparti város Angliában. Ha valaki inni szeretne, megteheti Mr. és Mrs. Delfinoéttermében, az indiai étteremben, vagy nálunk, a Riviéra Hotelban. Ez eddig több mint elég volt nekünk, a város polgárainak, és segített távol tartani a – hogy is mondjam – kétesebb elemeket, akiket pedig hagyományosan vonzanak a tengerparti kisvárosok. De most... – mondta, és körülnézett a teremben – mindez veszélybe kerülhet. Némi cipőtalpcsikorgástól és a meg-megszólaló mobiltelefonoktól eltekintve csönd volt a teremben. – Biztos vagyok benne, mindnyájunkat örömmel tölt el, hogy sor kerül a város egyik legszebb épületének felújítására. Én azt is tudom a kerületi építésügyi előadótól, hogy a renoválásnál tiszteletben tartják az épület múltját. Azok, akik önök közül ismerik a ház történetét, most bizonyára kíváncsiak, mit is jelent ez pontosan. – Mrs. Rowan megeresztett egy kisebb kacajt, melyhez csatlakozott néhány idősebb jelenlévő. – De, mint azt önök is tudják, a házat nem magánhasználatra újítják fel. A színésznő házából, ahogy mi, akik régóta itt élünk, nevezzük, hotel lesz, ahol londoniak időznek majd. Tulajdonosának nem máshol van night clubja, mint a Sohó-ban, és szeretné, ha az ilyesfajta emberek vidéken is meg tudnának szállni. Most néhányan maguk közül nyilván azt kérdezik, vajon tényleg szükségünk van-e arra, hogy ilyen Soho-beliek jöjjenek ide, és használják magánjátszóterüknek

Merhamet, de ha ez még nem lenne elég, az új tulajdonos engedélyért folyamodott egy... – a kezében lévő papírlapra pillantott – ...helikopterfelszállóhely építéséhez. El tudják képzelni, milyen zajjal jár az, ha majd a nap minden órájában helikopterek szállnak fel és le? És nemcsak egy, hanem két bár is lesz, meghosszabbított nyitva tartással. Azért, hogy mindenféle alakok járkáljanak itt, olyan részegen, ahogy csak akarnak, és az is elég valószínű, hogy drogokat és ki tudja, még mi mindent hoznak majd ide. Nos, hölgyeim és uraim, én ezt a világ minden kincséért sem engedném. Azt gondolom, lobbiznunk kellene a képviselőnknél és az építési előadónál, és el kellene érnünk, hogy visszavonják a szálloda engedélyét. A város lakosságának nincs erre szüksége, és minden bizonnyal nem is akarja. Ezután Mrs. Rowan lengette még egy kicsit a feje fölött a gyűrött papírt, majd befejezte a beszédet. Daisy csupa egyetértően bólogató embert látott maga körül, amitől még inkább elfogta a nyugtalanság. A polgármester előrement, megköszönte a felhevült Mrs. Rowannek a „szenvedélyes szavakat”, és megkérdezte a jelenlevőket, van-e valami hozzáfűzni valójuk. Daisy keze a magasba emelkedett, és egyszerre kétszáz kíváncsi szempár szegeződött rá. – Öö, a nevem Daisy Parsons, és én vagyok a tervezője... – Beszéljen hangosabban! – kiáltotta valaki az első sorokból – Itt nem hallani semmit. Daisy előrement a terem középen, a széksorok közötti kettéválasztó folyosóra, és vett egy mély lélegzetet. A levegőben füst keveredett az olcsó parfüm szagával. – Én vagyok a tervező, aki felújítja az Árkádia-házat. És nagyon figyelmesen hallgattam, amit Mrs. Rowan mondott. Tekintetét a hallgatóság feje fölé irányította, így anélkül tudott beszélni, hogy látta volna az embereket. Tudta: ha látná az arckifejezésüket, biztosan benne rekedne a szó. – Megértem, hogy erős érzelmek kötik önöket ehhez a házhoz, ami igazán nagyszerű. Ez egy gyönyörű ház, és ha bárki el szeretne jönni... – Hangosabban! Még mindig nem halljuk! Daisy folytatta. – Ha bárki el szeretne jönni, és megnézni, mit csinálunk, mi mindenkit szeretettel várunk. Sőt hálásak lennénk, ha beszélhetnénk

azokkal, akik ismerik a ház történetét, vagy esetleg a régebbi lakóit, mivel szeretnénk minél többet átmenteni a ház múltjából az új enteriőrbe. Bár ezek nincsenek lajstromba szedve, mi hihetetlen fogékonyak vagyunk a ház külseje mögött rejlő szellemiségre. Ellie közben arrébb mozdult Daisy csípőjén. Szeme kereken és fényesen ragyogott, akár egy pár üveggomb. – Mrs. Rowan jól tudja, valóban kértük a helikopter– leszállóhely engedélyeztetését. De ezt a városból nem is lehetne látni, és csupán meghatározott időszakokban működne. Hogy őszinte legyek, én nem is hiszem, hogy végül megépítjük. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb vendégünk autóval vagy vonattal érkezik majd. Körbepillantott a mozdulatlan arcokon. – És valóban, két bár üzemeltetésére kértünk engedélyt: egy lesz bent, egy pedig kívül. De nem részeg huligánokat várunk az Árkádiába, akik majd berúgnak az olcsó almabortól, hogy aztán a tengerparton verekedjenek. Ezek vagyonos, kulturált emberek, akik csupán szeretnének meginni vacsora közben egy gin-tonikot vagy egy üveg bort. Valószínűleg észre sem fogják venni, hogy itt vannak. – Hallani a házból kiszűrődő zajokat – vágott közbe Sylvia Rowan. – Ha lesz kívül bár, akkor lesz zene is, meg minden, és ha úgy fúj a szél, akkor az egész városnak azt kell majd hallgatnia. – Biztosan meg tudjuk oldani a helyzetet, ha elmondja a tulajdonosnak az aggályait. – Maga nem tudja, Miss Parsons, de mi már átéltük ezt azelőtt. Voltak már partik meg hasonlók abban a házban, és mi ezt egyáltalán nem szerettük. Egyetértő moraj hullámzott végig a termen. – És arról még nem is beszéltünk, mi fog történni a meglévő éttermeinkkel. – Megnő a forgalmuk. Az új vendégek több pénzt jelentenek nekik és a városnak is. Ellie ekkor minden különösebb ok nélkül elkezdett bőgni. Daisy átrakta őt a csípőjére másik oldalára, és megpróbált a velőtrázó gyereksírás helyett a vitára összpontosítani. – Csak rontaná az üzletet. – Nem hiszem, hogy valódi konkurenciát jelentenek majd egymásnak.

Daisy még sohasem érezte magát ennyire egyedül, mint most, ahogy ott állt a terem közepén. – Ó, tényleg? Akkor mondja meg, mi jelentene nekünk konkurenciát. – Az isten szerelmére, Sylvia, nagyon jól tudod, hogy azok, akik betérnek egy vasárnapi teára a te nagyszerű szállodádba, aligha fognak utána elmenni egy modern bárba, hogy drum and bass-t, vagy mit hallgassanak. Daisy elnézett balra, és néhány sorral arrébb megpillantotta Mrs. Bernardot, egyik oldalán a férjével, a másikon Camille-jal és Hallal. Az idős nő a körülötte ülőkhöz fordult, és beszélni kezdett. – Haldoklik a város – mondta lassan és megfontoltan. – Ez a hely az utolsókat rúgja, és ezt mindnyájan tudjuk. Az iskola veszélyben van, a főutcán a boltok fele bedeszkázva, vagy oda lett adományozva mindenféle jótékonysági szervezetnek, a piac pedig hétről hétre zsugorodik, mivel nincs elég vásárló ahhoz, hogy megérje fenntartani a standokat.Már a panzióink is kezdenek eltűnni. Be kell fejeznünk a múltba révedést, az ellenállást minden változással szemben, és egy kis friss levegőt kell engednünk a városba. Daisyre nézett, aki kisujját Ellie szájába dugta, és előre-hátra hintázott a sarkán. – Talán nehéz mit kezdenünk a közénk érkező idegenekkel, de szükségünk van rájuk, hogy életben tarthassuk az üzleteinket, hogy a felnövekvő nemzedék meg tudja alapozni a jövőjét itt, Merhamben. És még a gazdag londoniak is jobbak, mint ha senki nem jönne. – Ez nem így lenne, ha még működne a Panziószövetség – vágott közbe egy idősebb nő az első sorból. – Miért nem működik a Panziószövetség? Azért, mert nem volt elég panzió ahhoz, hogy megérje szövetkezniük. Mrs. Bernard megfordult, és gúnyosan Sylvia Rowanre nézett. – Van bárki is maguk között, akinek az utóbbi öt évben egy hajszálnyit is növekedett volna a bevétele vagy a fizetése? Na, bátran! A kérdést általános morajlás és fejcsóválás fogadta. – Pontosan. És mindez azért van, mert maradivá és elutasítóvá váltunk. Kérdezzék meg a panziósokat, már a családokat sem tudjuk ide csalogatni, akik pedig a fő bevételt hozták. Üdvözölnünk kell a változást, nem elutasítani. Menjenek és gondolkodjanak el ezen, mielőtt kirántják a talajt a saját vállalkozásaik alól.

Szórványos taps hallatszott. – Igen, mi mást is mondhatna, nem igaz? Mrs. Bernard most Sylvia Rowan felé fordul, aki egyenesen a szemébe nézett. – A vállalkozó minden bizonnyal eleget fizetett neked a házért. És azt mondják, még mindig fizet. Aligha tekinthető tehát elfogulatlannak, amit mondasz. – Ha nem ismersz eléggé ahhoz, Sylvia Holdén, hogy tudd, mindig azt mondom, amit gondolok, akkor még ostobább vagy, mint lánykorodban. Ami azért nem kis teljesítmény. Fojtott kacarászás szállt fel a terem hátulja felől. – Hát igen, mi mindnyájan tudjuk, milyen lány... – De hölgyeim, kérem, elég volt ebből. A polgármester a két nő közé állt, talán attól tartva, hogy tettlegességre kerülhet sor. Az arcukra kiülő gyűlölet megdöbbentette Daisyt. – Köszönöm, köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy mindkettejük részéről nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el. Azt hiszem, most szavaznunk kéne... – Nem gondolod, hogy elfelejtettük, ugye? Csak azért, mert senki nem beszél róla, még ne hidd, hogy elfelejtettük. – Mrs. Rowan, kérem. Megtartjuk a szavazást, és meglátjuk, hogy áll a dolog, mielőtt továbblépnénk. Kérem, hogy tegye fel a kezét, aki az Árkádia átépítése ellen van, vagy nem támogatja azt teljes mértékben. – Nem élhetsz még mindig a múltban, ostoba nőszemély – suttogta jól hallhatóan Mrs. Bernard, miközben visszaült a székére a férje mellé. Az súgott neki valamit, és megsimogatta a kezét. Daisy visszafojtott lélegzettel tekintett körbe a teremben. Úgy becsülte, majdnem kétharmad. – Ki vannak mellette? Odament a babakocsihoz, és beleültette a tiltakozó Ellie-t. Megtette, amit ígért. Közeledett a lefekvés ideje, és szeretett volna otthon lenni, illetve a házban, amelyet jobb híján kezdett az otthonának gondolni. * – Ugye nem fogja még cefetebbül érezni magát?

Mrs. Bernard a szalon ajtajában állt, egy nyaláb dossziéval a hóna alatt. Daisy a kanapén feküdt, kezében Daniel levelével, hallgatta a rádiót, és valóban még cefetebbül érezte magát, ahogyan Mrs. Bernard fogalmazott. Most felült, és helyet csinált maga mellett az idős nőnek, hogy az leülhessen. – Talán egy kicsit – válaszolt halványan elmosolyodva. – Nem sejtettem, hogy ilyen nagy az ellenállás. – Sylvia Rowan van ellene. – De elég rossz érzés. Egy kicsit lelombozó... – Nagyot sóhajtott. – Azon töpreng, vajon megéri-e egyáltalán ez az egész. – Igen. – Ne aggódjon már emiatt – mondta csípősen Mrs. Bernard – Gondoljon arra, hogy csak a helyi buzgómócsingok jöttek el. Meg azok, akik bingozni akartak. Akik otthon maradtak, valószínűleg tesznek az egészre. Csak akkor lesz joguk leállítani a munkálatokat, ha erre engedélyt kapnak, akármit is gondol az az ostoba nő. Daisyre nézett, arca egy pillanatra érdeklődést árult el. Az alkalmi megfigyelő akár aggodalomnak is vélhette volna. Elgondolkodva tanulmányozta a kezét. – Majdnem negyven éve annak, hogy utoljára beszéltem azzal a családdal. Meglepődne, milyen könnyen megy ez, még egy ilyen kisvárosban is. Persze Camille-jal mindenki szokott beszélni, de ő tudja, hogy engem ezek nem érdekelnek, úgyhogy nem is mondja el. Egyébként... – sóhajtott – ...csak azt akartam mondani, hogy nem kéne most leállítania az egészet. Most nem. Rövid ideig mindketten hallgattak. Az emeleten Ellie felnyögött álmában, amit a babamonitor színes villódzással nyugtázott. – Talán igaza van. Köszönöm... És köszönöm, hogy eljött, és felszólalt. Ez... ez igazán rendes volt magától. – Nem, nem volt az. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy úgy legyen, ahogy az a vészmadár akarja. – Azért elég sokan vannak a pártján. Tényleg nem akarják, hogy idegenek jöjjenek ide, ugye? Az idős nő erre kajánul felvetett. Fintorától ellágyultak a vonásai. – A dolgok sose változnak meg – mondta meleg hangon. – Ezek sosem változnak meg – tette hozzá, s egy újabb mappáért nyúlt – Tudja

mit, maga hoz nekem egy pohár bort, és én megmutatom, milyen volt ez a ház azelőtt. Akkor majd érteni fogja, miről beszélek. – A képek. – Finom bort. Franciát. Ha csak az a Blue Nun vagy micsoda van, amiről Mr. Jonesszal beszélgettek azon az éjszakán, akkor inkább felejtse el az egészet, és már megyek is. Daisy felállt, és elindult a pohárért. A konyhaajtóban visszafordult. – Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem valamit. Remélem, nem vagyok nagyon indiszkrét, vagy valami... Hogyan szerezte meg ezt a házat? Mert hát ugye nem a férje révén. Nem hiszem, hogy sok nő mondhatja el magáról, hogy egy ilyen építészeti remekműbe tud visszavonulni, ha el akar bújni a világ elől. – Ó, szerintem maga nem is kíváncsi erre. – Dehogynem. Különben nem kérdeztem volna meg. Mrs. Bernard a mappája tetején matatott. – Rám hagyományozták. – Magára hagyták. – Igen. – Hagyományozták. Hosszú ideig nem szólaltak meg. – Ez minden, amit el akar mondani? – Mire van még szüksége? – Nincs szükségem semmire... De miért nyílik ilyen nehezen meg? Rajta, Mrs. Bernard. Lehetne kicsit közlékenyebb. Maga sokkal, de sokkal többet tud rólam, mint én magáról. Nem kell mindent államtitokként őrizgetni. ígérem, nem mondom el senkinek. Amúgy sincs senki, akinek elmondhatnám, nem igaz? – Megmutatom a képeket, nem? – De azok nem magáról szólnak. Azok a házról szólnak. – Talán ez a két dolog egy és ugyanaz. – Feladom. Daisy eltűnt a konyhában, majd kedélyes vállvonogatás közepette tért vissza. – Veszíteni tudni kell. Beszéljünk akkor a textilekről. Mrs. Bernard hátradőlt, és végigmérte Daisyt, hosszan, nyugodtan. Valami megmozdult benne ma este, gondolta Daisy. Vibrált körülötte a levegő, mintha azt akarná mondani: „Hát, ha már eddig elmentem...”

Csendben várt, ahogy Mrs. Bernard visszafordult a mappáihoz, végül az ölébe vette és kinyitotta az egyiket. – Rendben. Ha ennyire érdekli, elmondom magának, hogyan lett enyém a ház, ha cserébe megígéri, hogy nem fog eljárni a szája. De először innom kell valamit. És elég ebből az ostoba „Mrs. Bernard”ozásból. Ha már úgyis elmondom az összes „államtitkomat”, nyugodtan szólíts Lottie-nak.

Tizennégy Kedves Joe! Először is szeretném megköszönni a leveledet és a fényképet, amelyen te vagy az új autóddal. Igazán divatosan néz ki, és a színe is nagyon szép vörös. Öröm nézni, milyen büszkén állsz mellette. Az asztalomra tettem, anyám képe mellé. Nincsen sok képem, úgyhogy igazán örültem az ajándéknak. Itt nem sok mesélnivaló történt. Elszabadultam a házimunkától, most egy könyvet olvasok, amelyet Adeline-tól kaptam kölcsön. Legjobban a művészettörténettel foglalkozó könyveket szeretem. Az mondja, olvasót akar faragni belőlem. Mint ahogy arra is rávett, hogy gyakoroljam a festést, hogy meglephessem majd Francest, ha megjön. Nem megy valami jól – a vízfestékek folyton összefolynak, és több szén van a kezemen, mint a papíron. De nagyon élvezem. Nem olyan, mint amit az iskolában kellett csinálni. Adeline folyamatosan azt tanítja, hogyan fejezzem ki magamat. Amikor Julian jön, mindig azt mondja, „fejlődnek a látképeim”, és hogy egy napon majd bekeretezi az egyiket, és eladja nekem. Azt hiszem, nála ez jelenti a viccelődést. Nem mintha olyan sok lenne itt a bolondozás. A faluban már attól könnyüvérünek tartanak, ha hétköznap kitűzöl egy melltűt. Van azért egy nő — övé a pékség (itt olyan hosszú kenyeret sütnek, mint az ember lába) –, aki nem olyan, mint a többiek, hanem vidám, és szívesen elbeszélget velünk. De Madame Migot, aki valami orvosféle, mindig

nagyon mérgesen néz rá. Viszont ő mindenkire mérgesen néz. Főleg rám és Adeline-re. Nem tudom, mondtam-e már, hol található a falu. Egy hegy közepén van, a Mount Faronon, de ez nem olyan hegy, amilyet a könyvekben lehet látni, hósipkával a tetején. Ez nagyon meleg és száraz, és van rajta egy katonai erőd is, és amikor George először vitt fel minket Adeline-nel a keskeny ösvényen a tetejére, majdnem hánytam az ijedtségtől. Még egy fába is belekapaszkodtam, amikor a csúcson voltunk. Tudtad, hogy itt vannak fenyőfák? Nem olyanok, mint otthon, de azért ezek is megnyugtatnak. Adeline üdvözletét küldi. Most éppen gyógynövényeket szed a kertben. Nagyon erős illatuk van a melegtől, egyáltalán nem úgy, mint Mrs. H régi kertjének. Remélem, Joe, jól vagy. És köszönöm a leveleket. Az igazat megvallva néha kicsit magányosnak érzem magam, és olyankor mindig vigaszt merítek a leveleidből. Szeretettel, Stb. Lottie az oldalára feküdt a hűvös kövön, egy párnát a dereka alá rakott, egy másikat a nyaka alá, és várta a pillanatot, amikor a csontjai panaszt emelnek a kemény padló ellen. Nem sokáig bírták az ízületei: még az emeleten lévő puha derékaljon is mindig sajogni kezdtek, ha percekig mozdulatlanul feküdt, követelve, hogy helyezze át a súlypontját máshova. Mozdulatlanul feküdt, miközben érzékelte, ahogy a kényelmetlenség első jelei felkúsznak a bal combján, és ingerülten lehunyta a szemét. Szerette volna, hogy ne kelljen megmozdulnia: a padló volt a leghűvösebb hely – pontosabban ez volt az egyetlen hűvös hely ebben a kánikulától sistergő házban, a durva szövetek és a hatalmas, zümmögő bogarak között, amelyek folyton nekiütköztek a bútoroknak, és dühösen vergődtek az ablakoknál. Odakint látta Adeline-t túlméretezett szalmakalapjában, amint lassan körbesétál a sárgálló, túlburjánzott kertben, növényeket tép le, megszagolja, majd egy kis kosárba teszi őket. Éppen a ház felé sétált vissza, amikor a baba nagyot rúgott, mire Lottie dörmögött valamit mérgesen, és összehúzta a selyemkimonót, hogy ne lássa feldagadt hasát. – Szeretnél egy italt, Lottie, drágám?

Adeline átlépett a feje fölött, s a mosogató felé tartott. Hozzá volt szokva, hogy Lottie a földön fekszik. Mint ahogy a mélabújához is. – Nem, köszönöm. – A fene egye meg, elfogyott a gránátalmaszörp. Remélem, hamarosan jön az a szerencsétlen nő a faluból, szinte mindenből kifogytunk. És a lepedőket is ki kell tisztíttatnunk, Julian a héten jön vissza. Lottie felegyenesedett, erős vágyat érzett a mentegetőzésre. Hiába korholta érte Adeline, terhességének ezekben az utolsó heteiben lelkiismeret-furdalása volt, amiért kövér, lassú és hasznavehetetlen. A megérkezése utáni első néhány hónapban Lottie vette kézbe a házimunkát és a konyhát („volt egy nő a faluból, de szörnyű volt”), fokozatosan rendbe hozva a düledező francia házat, ötvözve magában Mrs. Holden és Virginia szerepét, házvezetőnői szolgálataival fizetve Adeline vendégszeretetéért. Nem mintha Adeline várt volna bármilyen fizetséget, Lottie mégis nagyobb biztonságban érezte így magát. Ha megkeresed az ellátásod árát, nehezebben is küldenek el. Adeline mindeközben szemlátomást küldetésének tekintette Lottie meggyőzését arról, hogy vannak azért előnyei is annak, hogy elhagyta Merhamet. (Lottie szerint ennek minden bizonyíték ellentmondott). Valamiféle tanárrá vált a számára, és arra biztatta, legyen „bátor” abban, amit ábrázolni próbál. Ő kezdetben félénk volt és vonakodott, de aztán önmagát is meglepte azzal, hogy miközben úgy tűnt, nem is létezik sehol, ilyen szilárd és valóságos látványt tud létrehozni. Adeline dicséretei olyan sikerélményt adtak neki, amilyet ritkán tapasztalt – azelőtt dr. Holden volt az egyetlen, aki bármiért is megdicsérte –, no meg a hitet, hogy az életének lehet még célja. És lassan, fokozatosan olyan érdeklődés alakult ki benne ezek iránt az új világok iránt, amit már nem tudott letagadni. Ha másra nem is voltak jók, lehetőséget adtak arra, hogy elmeneküljön abból az egyből, amelyben élni kényszerült. De most behemót volt. És hasznavehetetlen. Ha túl sokáig állt a lábán, szédülni kezdett, és megdagadt a bokája. Ha túl sokat mozgott, megizzadt, és a testrészei, amelyek most egymáshoz dörzsölődtek, pirossá, gyulladná és sebessé váltak. A baba fáradhatatlanul izgettmozgott, nekifeszült tere rugalmatlan határainak, ettől az anyja éjjelenként álmatlanul forgolódott, nappal kimerülten kóválygott, a hasa pedig lehetetlen formákat vett fel. Így aztán csak ült vagy feküdt a

földön, mélyen belesüppedve gyötrelmeibe, és várta a pillanatot, amikor majd megszabadul a hőségtől vagy a babától. Szerencsére Adeline nem tette szóvá levertségét és ingerültségét. Mrs. Holden biztosan előhozakodott volna vele, és azzal vádolta volna, hogy mindenkinek elrontja a hangulatát a rosszkedvével. De Adeline nem bánta, ha Lottie nem akart beszélgetni, vagy más közös elfoglaltságban részt venni. Úgy tűnt, nem kedvetleníti el az elutasítás, mert továbbra is ott dúdolgatott és sertepertélt körülötte, és neheztelés nélkül kérdezgette, szeretne-e inni valamit, szeretne-e még egy párnát, vagy segítene-e neki megírni egy újabb levelet Francesnek. Adeline rengeteg levelet írt Francesnek. Nemigen kapott választ. Már majdnem hat hónapja volt, hogy Lottie elhagyta Angliát, és hét hónapja jött el Merhamből. Mintha tíz év telt volna el azóta. Az első sokk hatása alatt, talán naivan, felkereste anyját. Merev sisakká lakkozott hajával, élénk narancsszínű ajkaival ült ott, és azt mondta a lányának, eszébe se jusson, hogy hazahozhatja. El sem hiszi, sopánkodott cigarettájával hadonászva, hogy nem tanult az ő hibájából. Lottie elvesztegette az istentől kapott lehetőséget, amely pedig jóval több volt, mint amiben ő valaha is részesült, és Holdenék most azt gondolják róla, hogy semmivel sem jobb, mint ő. Ezenkívül – és itt az anyja furcsán félénk lett, szinte békülékeny – neki már rendeződött az élete, egy kedves özvegyember udvarol neki. Ez a férfi nagyon erkölcsös fajta, nem értené meg. Ő nem olyan, mint egyesek, mondta, és szinte bűntudatos pillantást vetett a lányára. Ő tisztességes. Még a teája felét sem itta meg, de Lottie már tudta, nemcsak hogy nem látják szívesen, hanem, akárcsak Merhamben, itt is úgy tesznek, mintha ő nem is létezne. Az anyja nem mondta el annak az embernek, hogy van egy lánya. Azelőtt, amikor itt lakott, volt róla egy-két fénykép a házban, most egy sem. A kandallópárkányra, ahol régen az egyik fotó állt, amelyen Lottie éppen Jean nénivel, anyja néhai nővérével volt látható, most egy új, bekeretezett fényképet helyeztek. Középkorú párt ábrázolt, akik egymásba karolva álltak egy vidéki kocsma előtt és hunyorogtak, a férfi tar koponyája csillogott a napfényben. – Nem kértem semmit. Azt hiszem, csak látni akartalak.

Lottie összeszedte a holmiját, még arra sem érzett magában elég erőt, hogy megsértődjék. Ahhoz képest, amin átment, ennek a nőnek a visszautasítása csak egy apróság volt. Az anyja arca megnyúlt, mintha sírással küszködne. Egy puderpamaccsal ütögette az arcát, majd Lottie felé nyúlt, és megmarkolta a karját. – Tudasd velem, hol vagy. Aztán írjál. – Aláírhatom, hogy Lottie? – Duzzogva az ajtó felé fordult. – Vagy írjam inkább azt, hogy „a jó barátod”? Amikor kilépett volna az ajtón, anyja összeszorított ajkakkal tíz shillinget nyomott a kezébe. Lottie ránézett, és majdnem elnevette magát. * Adeline minden erőfeszítése ellenére, Lottie nem szerette Franciaországot. Nem igazán ízlett neki az étel, kivéve a kenyeret. A fokhagymával ízesített gazdag raguk és a nehéz mártásokkal tálalt húsok után, a sülthal-rósejbni meg az uborkás szendvics megnyugtató íztelenségére vágyott. Miután először szagolta meg az erős francia sajtot a piacon, az út szélére kellett mennie öklendezni. Nem szerette a merhaminél sokkal hevesebb hőséget sem, ráadásul itt még tenger sem volt, hogy szellőket küldjön enyhítésül. Nem szerette továbbá az éjszaka sivító bombákként támadó, könyörtelen szúnyogokat. A tájat kopárnak és barátságtalannak látta, szikkadt talajával, a hőségtől mogorván összecsavarodó növényeivel, s a háttérben szünet nélkül ciripelő tücskökkel. És nem szerette a franciákat: a férfiakat, akik kitartóan, elgondolkodva bámulták, és a nőket, akik, ahogy a hasa nőtt, ugyanezt tették, de szemükben rosszallással, néha nyílt undorral. Madame Migot, aki a bába szerepét töltötte be a településen, Adeine kérésére kétszer is meglátogatta őt. Lottie gyűlölte: olyan nyersen nyúlt a hasához, mintha kenyeret dagasztana, aztán megmérte a vérnyomását, és utasításokat vakkantott Adeline felé, aki megmagyarázhatatlanul nyugodtan és egyáltalán nem bocsánatkérően válaszolgatott. Madame Migot soha egy szót sem szólt Lottie-hoz, még a szemébe sem igen nézett.

– Katolikus – morogta Adeline, amikor az idős nő távozott. – Várható volt, hogy így viselkedik. Neked kéne a legjobban tudnod, milyenek a kisvárosiak. De hiszen éppen erről volt szó. A történtek ellenére Lottie-nak hiányzott a saját kisvárosa. Hiányzott neki Merham illata, a tengeri só és az aszfalt keveréke, a fenyők susogása a tengeri szélben, a városi park nyitott, rendezett zöldje, és a végtelenbe nyúló, korhadó hullámtörők. Szerette a kicsiséget: hogy az emberek ismerik a korlátaikat, és nem nagyon feszegetik őket. Benne sosem volt meg Celia mehetnékje, a vágy, hogy új horizontokat hódítson meg, nem, ő hálás volt a helyért, mely ebben a kellemes, rendezett városban megillette, talán, mert megérezte, hogy már nem lesz benne sokáig része. Mindennél jobban hiányzott neki Guy. Napközben megacélozta magát, és nem gondolt rá, elméjében egy falat épített, így kemény elhatározással képes volt elűzni a képét, mintha egy függönyt húzna elé a férfi arca előtt. De éjszaka, hiába könyörgött Lottie egy kis békességért, az alak megjelent az álmaiban. Aszimmetrikus mosolya, karcsú, barna keze, gyöngédsége hívogatta, ugyanakkor távollétével kigúnyolta a lányt, aki néha Guy nevével az ajkán ébredt. Olykor azon tűnődött, hiába van olyan messze a tengertől, mégis úgy érzi, mintha süllyedne... A tavaszból nyár lett, látogatók jöttek és mentek, a teraszon üldögéltek szalmakalapjaikban, vörösbort ittak, aztán lefeküdtek a délutáni hőségben. Gyakran egymással. Julian jött, aki túl udvarias volt ahhoz, hogy szóba hozza az ő növekvő derékbőségét, vagy megkérdezze, hogyan történt. Hajthatatlanul vidám volt, és veszélyesen különc. Úgy tűnt, ismét pénzt keres. Adeline-nek adta a merhami házat, és adott neki egy félelmetesen drága, női mellszobrot is, mely utóbbi Lottie szerint úgy nézett ki, mintha tele volna hangyával. Stephen kétszer is eljött. Aztán egy Si nevű költő érkezett, aki pallérozott kiejtésével újra és újra elmondta mindenkinek, mennyire „kidőlt”, és csak „lötyög”, amíg nem talál valami „bulit”, és hogy úgy gondolja, Adeline „frankó”, amiért „átpasszolt” neki egy szobát. Ocsmány fajankó, ahogyan George gúnyosan megjegyezte.

George eljött, és maradt egy ideig. Úgy tűnt, Adeline csak ekkor éledt fel, suttogva merült el heves beszélgetéseikben, miközben Lottie megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. Tudta, hogy Francesről beszélnek. Egyszer, amikor részeg volt, ránézett Lottie hasára, majd valami magokkal meg gyümölcsökkel kezdett viccelődni, Adeline megütötte. – Tudod, én igazán csodállak, kicsi Lottie – mondta neki, mikor Adeline hallótávolságon kívülvolt. – Valószínűleg te voltál a legveszélyesebb dolog, ami Merhammel valaha is történt. Lottie sötét pillantást vetett rá széles karimájú kalapja alól. – Mindig azt gondoltam, hogy inkább a nővéred az, aki bajba kerül. – Ő nem a... nem volt a nővérem. George, úgy tűnt, nem hallotta. Hátradőlt a fűben, és a piacon vásárolt morzsálódó, átható szagú szalámi egy darabját rágcsálta. Időről időre felzendült a tücskök zümmögő kórusa a délutáni forróságban, mintha csak ők lennének a nap motorja. – És te, a komolyabbik. Valahogy nem tűnik igazságosnak. Csak kíváncsi voltál? Vagy azt ígérte, hogy örökre a tiéd lesz? Hogy sosem mutat fügét neked? A mindenit, Lottie, nem hiszem, hogy Holden asszonyság valaha is hallott volna téged így beszélni...Meg kell mondanom, éppen megértem... Jól van, jól van... Hm, veszel még abból a fügéből, vagy megehetem, mindet? Talán azért, mert szenvedett, talán azért, mert elszakították régi életétől, és egyáltalán, az életétől, Lottie hiába próbálkozott, nem várta repeső, gyöngéd szívvel a gyermekét. Általában az is nehezére esett, hogy gyermekként gondoljon rá. Néha, éjszakánként, szörnyű bűntudatot érzet, amiért világra hozza apa nélkül, egy olyan helyre, ahol a Madame Migot-k undorral, a többiek pedig gyanakvással néznek majd rá. Máskor perzselő haragot érzett a babával szemben: a létezése azt jelentette, hogy már sosem szabadulhat Guy jelenlététől, és az ezzel járó fájdalomtól. Nem tudta, melyik az ijesztőbb: ha a férfi miatt nem szereti majd a gyermeket, vagy ha éppen miatta szereti. Alig-alig gondolkodott azon, hogyan fog boldogulni. Adeline azt mondta, ne aggódjék. – Ezek a dolgok maguktól megoldódnak – mondta, és megveregette a kezét. – Csak az apácáktólóvakodj!

Lottie hatalmas volt, kimerült, nagyjából mindenből elege lett, és őszintén remélte, hogy igaza lesz. Nem sírt vagy dühöngött. Néhány héttel azután, hogy felfedezte, milyen helyzetbe került, többé már nem látta értelmét. Úgysem változtatott volna semmin. Könnyebbnek tűnt eltompítani, visszafojtani az érzelmeit, mint be nem hegedő sebként hordoznia őket magában, mint azelőtt. Ahogy a terhesség előrehaladt, álmataggá és közönyössé vált, órákig ült az elvadult kertben, a körülötte szálldosó szitakötőket és darazsakat figyelve, vagy ha túl meleg volt, a ház hűvös padlóján hevert, akárcsak egy kimonót viselő rozmár, aki kifeküdt a sziklákra napozni. Talán belehal a szülésbe, jutott eszébe. És ez perverz módon megvigasztalta. Adeline valószínűleg tudatában volt, hogy Lottie rosszkedve a szülésig hátralévő napok számával fordított arányban nő, mert unszolni kezdte, hogy kísérje el a kiruccanásaira, melyeket ő „kalandnak” nevezett, bár ritkán jártak együtt kalandosabb tevékenységekkel, mint a bor és az ánizslikőr megrendelése, esetleg egy almatorta, vagy egy édes, tejsodós Tropézienne beszerzése. Hogy a közeli Toulon párás, forgalomtól füstös városi forróságát elkerüljék, Adeline megkérte George-ot, vigye el őket a parton messzebb fekvő Sanaryba. Lottie-nak hiányzik a tenger, érvelt fennhangon. A pálmákkal szegélyezett tengerparti város, árnyas, macskaköves utcáival és színes zsalugáteres, vidám házaival nagyon üdítő lesz a számára. A művészeiről és a kézműveseiről híres ez a hely, mesélte Lottie-nak, miután leültette egy kávéház kerthelyiségében. A közelben egy kőből készült szökőkút csobogott hűsítőén. Aldous Huxley itt írta meg a Szép új világot. Az egész déli part régóta megihleti a művészeket. Frances és ő egyik évben St. Tropez-től Marseille-ig utaztak, és a végén annyi vászon gyűlt össze az autó csomagtartójában, hogy végül kénytelenek voltak a csomagjaikkal az ölükben vezetni. George arra hivatkozott, hogy találkozója van odabenn a bárban, Adeline fülébe súgott valamit, és otthagyta őket. Lottie, tudomást sem véve a fekete szoknyás nőről, aki egy kosár kenyeret tett elé, hallgatott. Ez részben azért volt, mert útban odafelé, a kocsiban elaludt, és az alvás ebben a hőségben elnehezítette és eltompította, részben pedig azért, mert a terhessége alatt magába zárult, leginkább önmagával foglalkozott. Az egyénisége fokozatosan néhány egyszerű tünetté redukálódott: duzzadt lábfej, érzékeny, feszülő has,

viszkető lábak, szenvedés. így aztán különös erőfeszítésébe került, hogy túllépjen ezeken, és észrevegyen bárki mást, vagy akár azt, hogy a szemben ülő Adeline, aki egy levelet olvasott, s így végre magára hagyta a gondolataival, egy ideje nem mozdul. Lottie ivott egy korty vizet, és Adeline arcát tanulmányozta. – Jól vagy? Adeline nem válaszolt. Lottie feltápászkodott, végignézett a szomszédos asztaloknál ülő embereken, akik órákon keresztül szinte semmit sem csináltak, s ez látszólag boldogsággal töltötte el őket. Ő maga igyekezett lehetőleg nem kimenni a napra, elszédült és felhevült tőle. – Adeline? A kezében tartotta a levelet, félig nyitva. – Adeline? A nő úgy nézett fel rá, mintha csak most venné észre, hogy nincs egyedül. Az arca, mint mindig, higgadtnak látszott, ebben egy elegáns napszemüveg is a segítségére volt. Hollófekete haja előrehullott nedves arcára. – Azt kéri, ne írjak többet. – Kicsoda? – Frances. – Miért? Adeline kinézett a kövezett udvaron keresztül. A vízelvezető árokban két kutya vicsorgott egymásra valami zsákmány fölött. – Azt mondja... azt mondja, nem mondok semmi újat. – Ez azért durva – jegyezte meg Lottie kelletlenül, a kalapját igazgatva. – Nehéz mindig új dolgokat írni a levelekbe. Semmi sem történik itt. – Frances nem durva. Szerintem nem úgy gondolja... Ó, Lottie... Sosem beszéltek személyes dolgokról. Amikor Lottie megérkezett, könnyek között, bocsánatkérően magyarázkodott a babáról, de Adeline csak intett sápadt kezével, és azt mondta, mindig szívesen látja őt. Sosem kérdezett a körülményekről, talán azért, mert úgy gondolta, Lottie önként elmondja majd, amiről úgy érzi, el kell mondania, és ő is keveset árult el saját magáról. Adeline kellemesen társalgott, gondoskodott róla, hogy barátnője mindennel el legyen látva, amire csak szüksége van, és a Francesre vonatkozó szokatlan kérdéstől

eltekintve akár távoli ismerősök is lehettek volna, turisták, akik kellemesen szeretnék tölteni az idejüket. – Mit tegyek? – Olyan szomorú volt, olyan lemondó. Senki más nem volt neki. – Nem szabadna egyedül lennie. Francesnek sosem tett jót, ha egyedül volt. Túl... melankolikus lesz. Szüksége van rám. Bármit is mond, szüksége van rám. Lottie az egyik nádfonatú székre ereszkedett, tudván, hogy a lenyomata perceken belül megjelenik majd a combján. A nap ellen védekezésül maga elé emelte a kezét, és Adeline arcát kutatva azon tűnődött, vajon igaza van– e. – Miért haragszik rád ennyire? Adeline ránézett, majd lepillantott a kezére, mely még mindig az elszomorító levelet markolta. Ismét felnézett. – Mert... mert nem tudom őt úgy szeretni, ahogyan ő akarja. Lottie a homlokát ráncolta. – Úgy gondolja, nem kellene Juliannel lennem. – De ő a férjed. Szereted őt. – Igen, szeretem... De úgy, mint egy barátot. Egy ideig hallgattak. – Barátot? – kérdezte Lottie, és visszagondolt arra a Guyjal eltöltött délutánra. – Csak mint egy barátot? – Adeline-ra meredt. – De... hogyan bírjátok ki? Adeline a cigarettájáért nyúlt, és rágyújtott. Ez olyasmi volt, amit Lottie csak itt, Franciaországban látott tőle. Belélegezte a füstöt, és elfordította a tekintetét. – Úgy, hogy Julian is barátként szeret engem. Nem érez irántam szenvedélyt, Lottie, legalábbis nem testit. De illünk egymáshoz, Julian és én. Szüksége van egy háttérre, egy bizonyos... kreatív környezetre, a jó hírre, nekem pedig állandóságra van szükségem, emberekre, akik körülöttem vannak és... nem is tudom... szórakoztatnak. Így egészítjük ki egymást. – De... nem értem... Miért mentél hozzá Julianhez, ha nem voltál belé szerelmes? Adeline óvatosan letette a levelet, és újratöltette a poharát. – Eleget kerülgettük egymást, te meg én. Most elmondok neked egy történetet, Lottie. Egy lányról, aki reménytelenül beleszeretett egy férfiba, akibe nem szabadott volna, egy férfiba, akivel a háború idején

találkozott, amikor... amikor még egy másik életet élt. Ő volt a leggyönyörűbb lény, akit valaha is látott, zöld macskaszemekkel, és szomorú, szomorú arccal, amiatt, amit ki kellett állnia. És imádták egymást, és megfogadták, hogy ha egyikük meghal, a másik követi őt a halálba, hogy újra egyesülhessenek egy másik világban. Vad szenvedély volt ez, Lottie, szörnyű. Lottie csak ült, egy időre megfeledkezve fájó lábáról és zavaró kiütéseiről. – De tudod, Lottie, ez a férfi nem angol volt. És a háború miatt mennie kellett. Oroszországba küldték, a lány kapott még tőle két levelet, de aztán soha többé nem hallott felőle. És, drága Lottie, ez elvette az eszét. Olyan volt, mint egy őrült, tépte a haját, magában kiáltozott, és órákon át járta az utcákat, még akkor is, amikor bombák hullottak körülötte.És végül, hosszú idő múltán úgy döntött, élnie kell, és hogy élhessen, egy kicsit kevesebbet kell éreznie, egy kicsit kevesebbet kell szenvednie. Nem halhatott meg, bármennyire is akart, mert valahol messze talán a férfi is él még. És tudta, hogy ha a sors úgy akarja, ők ketten újra egymásra találnak majd. – És így történt? Adeline a távolba nézett és kifújta a füstöt, az úgy szállt a mozdulatlan levegőben hosszan és egyenletesen, mint a suttogás. – Még nem, Lottie. Még nem... Meg aztán, nem hiszem, hogy ebben az életben megtörténik. Egy ideig csöndben ültek, hallgatták a méhek lusta zümmögését, a körülöttük folyó beszélgetést, egy távoli harang tompa kongását. Adeline egy pohár vizezett bort töltött Lottie-nak, ő pedig belekortyolt, és megpróbálta leplezni, mennyire zavarban van. – Még mindig nem értem... Miért festett téged Frances úgy, mintha az a görög nő lennél? – Laodamia? Azzal vádolt, hogy valami hamis dologhoz ragaszkodom, a szerelem képmásához. Tudta, hogy inkább a Juliannel kötött házasság biztonságát választom, mint hogy újra felvállaljam a szerelem kockázatát. Mindig felbosszantotta, ha Juliant látta. Azt mondta, arra emlékezteti, hogy képes vagyok hazudni önmagamnak. Lottie felé fordult, szemei tágra nyílva, nedvesen csillogtak. Lassan, édesen elmosolyodott.

– Frances annyira... Azt hiszi, kiirtottam magamból a szeretetre való képességet, és biztonságosabbnak tartom, ha Juliannel vagyok, és olyat szeretek, aki távol van. Azt hiszi, hogy mivel annyira szeret, az akarata nyers erejével elérheti, hogy én is szeressem. És, tudod, Lottie, én szeretem Francest. Jobban szeretem, mint bármelyik nőt, jobban, mint bárkit, azt a férfit kivéve... Egyszer, amikor nagyon rossz állapotban voltam, megtettem... Frances olyan kedves volt... de... ez nem volt elég neki. Ő nem olyan, mint Julian. Ő nem tud úgy élni, hogy csak félig szeretik. A művészetben és az életben is őszinteséget követel. És én soha többé nem tudok, se nőt, se férfit, úgy szeretni, ahogy Konstantint szerettem... „Biztos vagy benne, hogy nem szereted?” – kérdezte volna Lottie, mert arra a rengeteg levélre gondolt, amelyet Adeline írt, és hogy mennyire kétségbe esett, amiért Frances távol maradt. De Adeline félbeszakította. – Látod, Lottie, ezért tudtam. Adeline megfogta a lány csuklóját, kitartóan fogta. Lottie a hőség ellenére is beleborzongott. – Amikor megláttalak téged és Guyt együtt, tudtam – Szeme szinte beleégett Lottie– éba. – Magamat és Konstantint láttam. Kedves Joe! Ne haragudj, ha ez a levél rövid lesz, de nagyon fáradt vagyok, és nincs sok időm írni. Tegnap megszületett a kisbabám, és kislány lett, igazán gyönyörű. Valójában ő a legaranyosabb kis lény, akit csak el tudsz képzelni. Csináltatok néhány képet, és küldök neked egyet, ha szeretnéd. Talán, majd ha kevésbé haragszol rám. Csak azt szeretném mondani, sajnálom, hogy Virginiától kellett megtudnod, mi van velem. Én el akartam mondani neked, tényleg, csak az egész egy kicsit bonyolult volt. És nem, nem dr. Holden az apja, bármit is mond az a rosszindulatú tyúk. Kérlek, higgy nekem, Joe! És tudasd ezt mindenkivel. Mondhatsz nekik bármit, nem bánom. Hamarosan írok, Lottie *

Lottie a szülés után úgy érezte, nem ez volt a megfelelő éjszaka arra, hogy világra hozza gyermekét. Nem mintha bármelyik éjszaka jobb lett volna, gondolta valamivel később. Azelőtt nem is sejtette, hogy lehetséges ekkora fájdalmat kiállni és túlélni, úgy érezte, ez az élmény egy életre nyomott hagyott benne, mintha két Lottie lenne: egy ártatlan, és egy másik, aki valami olyan szörnyűséget ismert meg, ami szétszaggatta, és ami után már soha többé nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt. Az estét még nem szétszaggatva kezdte, hanem igen lobbanékonyan, ahogy azt Adeline szeretetteljesen megjegyezte. Torkig volt vele, hogy súlyos, kimerült testének tömegét vonszolja a hőségben, amelyet már semmi másba nem tudott kényelmesen belebújtatni, mint Adeline bizarr, lebegő köntöseibe és George ottfelejtett ingeibe. Adeline-nek, éppen ellenkezőleg, jobb hangulata volt az utolsó három napban. Elküldte George-ot Franceshez. Nem csak egy levelet bízott rá, arra kérte a férfit, találja meg, és hozza el Franciaországba. Adeline úgy hitte, végre rájött, hogyan kaphatják vissza Francest, hogyan éreztetheti vele, hogy szereti, miközben Konstantinhoz fűződő örök szerelme érintetlen marad. „De beszélned kell velem” – írta. „Örökre elhagyhatsz, ha még mindig úgy érzed, nincs mit mondanom, de beszélned kell velem.” – George nem fogad majd el nemleges választ – kiáltott fel elégedetten. – Nagyon meggyőző tudlenni. – Tudom – morogta keserűen Lottie. George nem akart visszatérni Angliába. Maradni akart, és részt venni a Bastille ünnepségen. De mivel képtelen volt visszautasítani bármit, amire Adeline kérte, elhatározta, hogy legalább elküld valakit maga helyett az ünnepi játékokra, néhány percig Lottie-t méregette, de az nyelvet öltött rá, s ez elriasztotta. így Si-re, az ocsmány költőre bízta vadonatúj Zeiss Ikon fényképezőgépét, hogy készítsen néhány fotót. („Állati”, mondta Si.) – Hidd el, megéri elmenned – mondta Adeline, és búcsúzóul megcsókolta George-ot. Lottie-t kissé megdöbbentette, amikor észrevette, hogy a csók a férfi ajkain csattant el. Hetvenkét órával később Lottie azt gondolta, többé már semmi nem döbbenti meg az életben.

Az ágyában feküdt, halványan érezte a hőséget, s a vér és fájdalom állati szagára odagyűlt, még mindig a szobában lézengő szúnyogok jelenlétét. Szeme az apró, tökéletes szépségű arcra szegeződött. Úgy tűnt, a lánya alszik – szeme csukva volt – de szája kis titkokat formált és küldött hangtalanul az éjszakai levegőbe. Ez az egész tökéletesen új volt a számára: az elképzelhetetlen fájdalomból fakadó, szívet tépő öröm, a hitetlenkedés, hogy ő, az egyszerű, régi Lottie Swift, a lány, aki már nem is létezik mások számára, valami ennyire tökéleteset, ennyire gyönyörűt alkothatott. Több értelmet adott az életének, mint bármi, amit el tudott képzelni. Guyra hasonlított. Lottie odahajtotta fejét a lányáéhoz, és olyan halkan beszélt, hogy csak ő hallja: – Én jelentek majd neked mindent – mondta. – Semmiben nem szenvedsz majd szükséget. Semmi nem fog hiányozni. Ígérem, gondoskodom róla, hogy elég legyek neked. – Olyan a bőre színe, mint a kaméliáé – mondta Adeline könnyes szemmel. És Lottie, akinek sosem tetszett a Jane, a Mary vagy a többi név, melyeket Adeline magazinjai ajánlottak, elnevezte a lányát. Adeline nem feküdt le. Madame Migot éppen éjfél után ment el, George-nak pedig másnap reggel kellett megérkeznie, talán Francesszel együtt. Nem tudott volna elaludni. Együtt ülték végig ezt az első, hosszú éjszakát, Lottie éberen tűnődve, Adeline pedig az ágy mellett álló székben édesen szundítva, fel-felébredve, hogy megcirógassa a baba lehetetlenül puha kezét, vagy Lottie karját, gratulációképpen. Napkeltekor elgémberedve állt fel a karosszékből, és bejelentette, hogy főz egy teát. Lottie, aki még mindig a karjában tartotta a babát, és már hosszú ideje vágyott egy forró, édes italra, hálás volt. Ahányszor csak megmozdult, teste fájt és vérzett, újabb szemérmetlen fájdalmak nyilalltak belé, és görcsök, a nemrég átélt rémisztő órák visszhangjai. Mindennek ellenére, homályos szemmel és üdvözülten azt gondolta, akár mindörökre ebben az ágyban maradhatna. Adeline kitárta a zsalugáteres ablaktáblákat, a hajnal sugárzó kék ragyogása a szobába áradt, ő pedig eléállt, nyújtózott, s karjait felemelve köszöntötte a napot. A szobát finoman megtöltötték a környezet lágy fényei és hangjai: a hegyoldalon lassan felbaktató

jószágok, egy kukorékoló kiskakas, és mindezek aláfestéseként az apró felhúzós játékokként zizegő tücskök. – Már hűvösebb van, Lottie. Érzed a szellőt? Lottie lehunyta a szemét, és érezte, ahogy megsimogatja az arcát. Egy pillanatra Merhamben érezte magát. – Látod, a dolgok most már jobbra fordulnak. Adeline felé fordult, s egy pillanatra, talán mert a szülés és a kimerültség annyira legyengítette, Lottie azt gondolta, ő a legkivételesebb lény, akit valaha látott. Adeline arca foszforeszkáló sugarakban fürdött, éles zöld szeme meglágyult, és rá nem jellemző módon sebezhetőnek tűnt attól, aminek szemtanúja volt. Lottie szeme megtelt könnyel, nem tudván kifejezni a szeretet érzését, amely hirtelen elárasztotta, csak remegő kezét tudta feléje nyújtani. Adeline megfogta és megcsókolta, hűvös, sima arcához simította. – Szerencsés vagy, drága Lottie. Nem kellett egy életen át várakoznod. Lottie rápillantott az ölében alvó lányára, s hagyta, hogy a gyász és a hála könnyei súlyosan a halványrózsaszín selyemkendőre hulljanak. A közeledő autó hangjára úgy kapták fel a fejüket, mint a megriasztott vadállatok. Amikor az ajtó csapódott, Adeline már talpon volt. – Frances! – mondta, s egy időre megfeledkezve Lottie-ról, gyorsan megpróbálta kisimítani gyűrött selyemruháját, megigazítani egyenes haját. – Ó, istenem, nincs itthon étel, mit adunk nekik reggelire? – Én... én biztos vagyok benne, hogy Frances nem bánja majd, ha várnia kell kicsit... ha majd megtudja... – Lottie-t a legkevésbé sem érdekelte a reggeli. A kisbabája megmozdult, apró kezecskéjével a levegőbe kapott. – Nem, nem, persze, igazad van. Van kávénk, meg egy kis gyümölcs tegnapról. És a boulangerie hamarosan kinyit. Lesétálhatok, ha már letelepedtek. Talán aludni is akarnak, ha egész éjszaka utaztak... Lottie a szobában pörgő-forgó Adeline-t figyelte, ahogy megszokott nyugalmát felváltja egyfajta gyerekes idegesség, amely lehetetlenné teszi, hogy leüljön, vagy bármire összpontosítson. – Szerinted becsületes dolog ezt kérnem tőle? – kérdezte hirtelen Adeline. – Nem gondolod, hogy önző vagyok, amiért visszahívom magamhoz?

Lottie meg sem tudott szólalni, csak megrázta a fejét. – Adeline? – George hangos szava puskalövésként hasított a ház csöndjébe. Lottie összerezzent, immár attól is tartott, hogy felébred a kislánya. – Itt vagy? – Megjelent az ajtóban, sötéten és borotválatlanul, szokásos lenvászon nadrágja gyűrött volt, akár egy fonnyadt káposztalevél. A külseje rossz előérzettel töltötte el Lottie-t, puszta jelenlétével máris félresöpörte az új hajnal édességét és csendjét. Adeline nem vett tudomást minderről, elérohant. – George, ez csodálatos. Milyen csodálatos. Elhoztad? Veled van? – Lábujjhegyre állt, hogy kilásson a férfi válla fölött, és mozdulatlanul fülelt, hátha meghallja a távoli lépések hangját. Majd hátralépett, és fürkészve a férfi arcába nézett. – George? Lottie megborzongott, ahogy belenézett George szemének feketéjébe. – George? – Adeline hangja most halkabb volt, szinte reszketeg. – Nem jön el, Adeline. – De hát írtam – azt mondtad... George, látszólag tudomást sem véve Lottie-ról és az újszülöttről, Adeline dereka köré fonta karját, kezét a kezébe vette. – Le kellene ülnöd, egyetlenem. – De miért? Azt mondtad, te majd megtalálod. Biztos, hogy ez után a levél után nem tudna... – Nem jön el, Adeline. George a Lottie melletti székre ültette a nőt. Letérdelt. Mindkét kezét megfogta. Adeline a férfi arcát kutatta, és lassan meglátta azt, amit Lottie, akit nem vakítottak el saját kétségbeesett vágyai, azonnal észrevett. – Mi történt? George nyelt egyet. – Baleset történt, drágám. – Autóbaleset? Frances olyan szörnyen vezet, George. Tudod, hogy nem szabad a volán mögé engedned. Lottie meghallotta az egyre növekvő rémületet Adeline habogása mögött, és reszketni kezdett, bár ezt senki nem vette észre.

– Ezúttal kinek a kocsija az? Te majd elintézed, George, ugye? Te mindig elintézed. Majd megkérem Juliant, hogy fizesse vissza megint. Megsérült Frances? Szüksége van valamire? George a nő térdére hajtotta a fejét. – Nem szabadott volna eljönnöd, George! Nem szabadott volna otthagynod! Nem egyedül. Tudod, milyen nehezen boldogul egyedül, ezért küldtelek el érte. Amikor megszólalt, a férfi hangja rekedt, megtört volt. – Meg... meghalt. Sokáig nem szólt egyikük sem. – Nem – mondta határozottan Adeline. George a nő ölébe temette arcát, de azt látni lehetett, hogy erősebben szorítja a kezét, mintha le akarná fogni. – Nem – mondta ismét. Lottie kezét a szájára szorította, küzdött a kitörni készülő zokogással. – Annyira sajnálom – hörögte George. – Nem – mondta Adeline, aztán hangosabban: – Nem. Nem. Nem. – És kiszabadított kezeivel George fejét ütötte, dühöngve csapkodta, tekintete vak volt, arca eltorzult. – NEM NEM NEM NEM! – Eltökélt, vég nélküli kiáltások. És George könnyezett és mentegetőzött, és a lábába kapaszkodott, és Lottie, könnyekben fürödve, homályos és égő szemekkel, melyekkel látni is alig tudott, nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy a fizikai fájdalommal mit sem törődve kimásszon az ágyból, a csecsemőjével együtt. Néma könny– és vérnyomot hagyva maga után, lassan haladt keresztül a szobán, majd becsukta maga után az ajtót. Nem baleset volt. A parti őr tudta ezt, mivel ő is azok között volt, akik látták Francest, és kiabáltak is neki, majd rá nem sokkal később kihúzták őt. De főleg Mrs. Colquhountól tudták, aki végig jelen volt, és majd egy hét múlva is az események hatása alatt állt. George ezt órákkal később mondta el Adeline-nek, miután mindketten megittak egy kis konyakot, és Adeline erőtlenül azt mondta, hallani akar mindent, minden részletet, amit George tud. Megkérte Lottie-t, hogy üljön le mellé, az pedig, habár szívesebben rejtőzött volna el kisbabájával az emeleten, merev arccal és félelemmel telve teljesítette a kérést. Adeline megszorította a kezét, és időről időre hevesen megrázkódott.

Szemben azzal, ahogyan élt, halálában Frances meglehetősen fegyelmezett módon viselkedett. Olyan szokatlanul nagy rendet hagyott az Árkádiában, hogy nem volt könnyű az őt azonosító Marnie-nek megmondania, hogy ő tartózkodott utoljára a házban. Ott magára vett egy esetlenül hosszú szoknyát, azt a fűzfa mintásat, csinos kontyba rendezte hosszú, sötét haját, arca pedig rezzenéstelen és elszánt volt, ahogy végigsétált az ösvényen, egészen a tengerig. „Annyira sajnálom – írta egy levélben –, de ez az üresség bennem túl nagy, nem bírom tovább. Annyira sajnálom.” Aztán magasra tartott fejjel, mintha csak egy távoli pontot figyelne a láthatáron, teljesen felöltözve a tengerbe gyalogolt. Mrs. Colquhoun, amint meglátta, hogy ez nem egy egyszerű kora reggeli úszás, kiabálni kezdett – tudta, hogy Frances észrevette, mert hátrapillantott a sziklás ösvényen –, de aztán egyszerűen megszaporázta a lépteit, mintha attól tartana, hogy megpróbálják majd megállítani. Mrs. Colquhoun végigfutott a kikötőmester házáig vezető úton, miközben megpróbálta rajta tartani a szemét, látta, ahogy Frances, derékig, majd mellig gázol a vízbe. Ahogyan mélyebbre ért, mind nagyobb hullámok érték, az egyik majdnem ledöntötte a lábáról, kontyát pedig hosszú, átázott fonatokká bontotta. De ő csak ment tovább. Még akkor is, amikor Mrs. Colquhoun, törött sarokkal és a kiabálástól rekedten már a bejárati ajtón dörömbölt, ment tovább, befelé, egy távoli alak, valami láthatatlan áramlaton a vízben. Két, homárra halászó férfi is figyelmes lett a zajra, és utána iramodtak egy csónakban. Ekkorra a lárma már kisebb tömeget vonzott oda, együtt kiáltozták Francesnek, hogy álljon meg. Utólag felvetődött, hogy talán azt hitte, dühükben kiabálnak, és ezért még gyorsabban ment, de a parti őr azt mondta, nem, eltökélt volt. Látott már ilyeneket. Ki lehet őket húzni, de két nap múlva úgyis egy gerendáról lógnak majd. Ennél a pontnál George elsírta magát, és Lottie nézte, ahogy Adeline kezébe fogja a férfi arcát, mintha feloldozást kínálna. Frances nem rettent vissza, amikor a feje is víz alá került. Csak ment tovább, és jött egy hullám, aztán még egy, és hirtelen eltűnt a szem elől. Mire a csónak elég messzire ért a kikötőből, már elkapta az áramlat. Két nappal később találták meg Wrabness– nél, a torkolatban, fűzfa mintás szoknyája köré hínár szálai csavarodtak.

– Tudod, úgy volt, hogy együtt vacsorázunk, de aztán Oxfordban kellett maradnom. Felhívtam, hogy megmondjam neki, meghívott ez a fickó, és azt mondta, menjek csak, Adeline. Azt mondta, menjek. – Megrázkódott a mellkasa, összekulcsolt kezére hatalmas könnycseppek hullottak. – De ott kellett volna lennem, Adeline, vele kellett volna lennem. – Nem – mondta Adehne – Nekem kellett volna ott lennem. Ó, George, mit tettem? Lottie-ban csak utólag tudatosult, hogy amíg George mesélt, Adeline kiejtésmódja egészen megváltozott. Nem úgy beszélt, mint a franciák. Tulajdonképpen teljesen eltűnt az akcentusa. Talán a sokk miatt. Mrs. Holden szerint az ilyesmi nem ritka. Ismert egy nőt, akinek a bátyja meghalt a háborúban, és a nő egy reggel úgy ébredt, hogy minden hajszála megőszült. (És nem csak a hajszálai, tette hozzá, elvörösödve saját illetlenségén.) * Lottie-nak alig volt ideje felépülnie a szülésből, gyakorlatilag máris két gyermeke volt. A szülés utáni első néhány hétben Adeline olyan volt, mint aki meghalt egy kicsit. Először nem volt hajlandó enni, pihenni, csak járta a kertet a nap minden órájában, és hullottak a könnyei. Egyszer egészen felment a poros úton a hegy tetejéig, és az üdítőárus öregember hozta vissza, kábán és naptól leégve. Ha néha aludt is, álmában kiabált, és ijesztő volt, mennyire nem hasonlít korábbi önmagára, mindig szép haja most fésületlenül tapadt a fejére, porcelánszínű arcbőre szürke és fájdalomtól elgyötört volt. – Miért nem bíztam benne? – zokogta. – Miért nem hallgattam rá? Ő mindig mindenki másnál jobban megértett. – Nem a te hibád. Nem tudhattad – suttogta erre mindig Lottie, és tudta, hogy szavai nem odaillők, üres közhelyek, melyek még a felszínét sem tudják megérinteni Adeline érzéseinek. Adeline fájdalma nyugtalansággal töltötte el, túlságosan közel volt a sajátjához, ahhoz a nyílt sebhez, melyet pedig már majdnem sikerül bekötöznie. – De miért kellett így bizonyítania? – bömbölteAdeline – Én nem akartam szeretni őt. Nem akartam szeretni senkit. Tudhatta volna, hogy tisztességtelen erre kérnie.

Vagy az is lehet, hogy Lottie-t csupán túlságosan kimerítette a baba érzelmileg. „Jó baba” volt, ahogy mondani szokták. De hát annak is kellett lennie. Lottie ugyanis, a kétségbeesett Adeline-nel a karjaiban, nem mindig tudott időben felkelni és megnyugtatni a síró újszülöttet, ha éppen főzni vagy takarítani próbált elkeseredett barátnője körül, akkor Camille volt az, akinek alkalmazkodnia kellett anyja teendőihez – fáradtságtól összeszűkült szemekkel tűrt a rögtönzött baba-beülőben, vagy éppen a szőnyegporolás és a fütyülő teáskanna hangjával a háttérben próbált elaludni. Ahogy teltek a hetek, úgy lett Lottie egyre kimerültebb és elkeseredettebb. Julian megérkezett, de nem tudott mit kezdeni ezzel az érzelmi zűrzavarral. Átutaltatott még némi pénzt a feleségének, odaadta Lottie-nak az autója kulcsait, és elment Toulouse-ba egy művészeti kiállításra, ahová magával vitte a sápadt, csendes Stephent is. A többi látogató lassanként eltünedezett. Miután George az első két nap folyamán az eszméletlenségig itta magát, távozott a későbbi visszatérés ígéretével. Ezt aztán nem sikerült betartania. – Vigyázz rá, Lottie – mondta véreres szemekkel, és többnapos borostával – Ne hagyd, hogy valamihülyeséget csináljon. Lottie nem tudta, vajon a férfi az ő, vagy a saját jóllétét félti ennyire. Egy alkalommal, amikor Adeline egy egész napon és éjszakán keresztül sírt, Lottie kétségbeesetten átkutatta a hálószobáját, abban a reményben, hogy talán talál valami utalást Adeline családjára, vagy bárkire, aki eljöhetne, és segíthetne kirángatni őt a depressziójából. Átküzdötte magát az élénk színű ruhák tömkelegén, orra megtelt a szegfűszegolaj szagával, bőrét tollak, selyem és szaténanyagok súrolták. És olyan érzése támadt, mintha hozzá hasonlóan Adeline is alig létezne: egy színházműsoron kívül, mely egy harrogate-i színházban játszott kisebb szerepről árulkodott, Lottie semmit sem talált – se fényképek, se levelek, semmi. Kivéve Frances leveleit. De Lottie visszahajigálta őket a dobozukba, mivel még a gondolatától is kirázta a hideg, hogy közelebbről megismerje Frances utolsó, hiábavaló gondolatait. Végül a gardróbban, egy bőröndben rábukkant Adeline útlevelére. Végiglapozta, hátha megtalálja benne a család címét, vagy valami nyomot, amely hozzásegíthet a fájdalmának enyhítéshez. Ehelyett megpillantotta Adeline fényképét.

Más volt a frizurája, de kétségtelenül ő volt a képen. Egyetlen különbség volt csupán: az útlevél szerint ezt a nőt Ada Claytonnak hívták. * A gyász egy nap híján négy hétig tartott. Lottie egy reggel arra ébredt, hogy Adeline a konyhában van, és tojásokat tör föl egy tálba. Az útlevelet Lottie nem említette: az emberek életét, akár az alvó kutyát, jobb nem megzavarni. – Oroszországba megyek – mondta Adeline, anélkül hogy felnézett volna. – Ó – mondta Lottie. Azt akarta mondani: „És velem mi lesz?” De ezt mondta: – És az atombombával mi lesz? Kedves Joe! Sajnálom, de nem megyek haza. Legalábbis Merhambe nem. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de azt hiszem, talán visszamegyek Londonba, és megpróbálok valami munkát keresni. Már írtam, hogy segítettem Adeline-nek a házimunkában, és neki van néhány művész barátja Londonban, akik pont olyasvalakit keresnek, mint én, és az sem probléma nekik, hogy gyerekem van. A pici Camille majd az ő gyerekeikkel együtt nőhet fel, ami igazán nagyszerű lesz neki, én pedig, veled ellentétben, nem látom okát annak, hogy ne én tartsam el magamat. Írok majd, ha elrendeződtek a dolgaim, és akkor meglátogathatsz. Köszönöm a babaholmikat. Rendes volt Mrs. Ansty-tól, hogy segített kiválasztani őket. Most egy képet festek Camille-ról, aki különösen szépen mutat az új sapkájában. Ölel, stb. Három nappal Lottie és Adeline indulásának kitűzött időpontja előtt, Madame Migot még utoljára eljött, hogy megmasszírozza Lottie méhét. Vagy hogy megalázó módon szemügyre vegye Lottie alvázát. Senki sem tudhatta, melyik különlegesen élvezetes tevékenységet választja majd. Lottie-t – annak ellenére, hogy testét immár kevésbé érezte

magáénak, miután az szállásául szolgált egy másik embernek – fölöttébb zavarta az idősebb asszony által kifejtett húzkodás és nyomkodás, úgy érezte magát tőle, mint egy fellógatott, kifeszített, megnyúzott nyúl a piacon. Legutóbbi látogatása alkalmával, mikor feltehetőleg azért jött, hogy megbizonyosodjék róla, vajon Camille rendesen szopik-e, minden figyelmeztetés nélkül benyúlt Lottie bő blúza alá, megmarkolta a mellét, és a mutató– és hüvelykujja segítségével az egész szobán átívelő tejsugarat sikerült kispriccelnie belőle, esélyt sem adva Lottie-nak a tiltakozásra. Szemmel láthatóan elégedetten mormogott valamit Adeline-nek, majd további magyarázat nélkül nekiállt megmérni a babát. Ezúttal azonban csupán futólag babrált valamit Lottie alhasán, majd minden figyelmét Camille-nak szentelte, akit rutinos mozdulattal vett kézbe. Egy ideig franciául gügyögött neki, azután megvizsgálta a köldökét, az ujjait és a lábujjait, mindeközben pedig olyan gyöngéden beszélt hozzá, ahogy Adeline-hez és Lottie-hoz még soha. – Elmegyünk – mondta Lottie, és illusztráció gyanánt kézbe vett egy Angliából érkezett képeslapot – Hazaviszem. Madame Migot nem adta jelét, hogy figyelne, csupán egyre halkabb lett, míg végül elhallgatott. Azután az ablakhoz ment, és egy ideig Camille arcát tanulmányozta. Valamit odavakkantott Adeline-nek, aki éppen egy térképpel a kezében lépett be a szobába. Láthatólag olyannyira belefeledkezett a saját gondolataiba, hogy hosszú időbe telt, míg egyáltalán felfogta, amit mondtak neki. Akkor megrázta a fejét. – Mi a baj? – kérdezte Lottie ingerlékenyen, attól tartva, hogy már megint rosszul csinált valamit. A törölközőanyagból készült pelenkák színe falusi szemmel gyalázatosnak számított, a rögzítés módja pedig joggal lehetett tárgya valamiféle gall csipkelődésnek. – Arra kíváncsi, nem vagy-e beteg – mondta Adeline. Összehúzott szemöldökkel próbált Madame Migot szavaira koncentrálni. – Van Juliannek egy barátja a követségen, és ő azt mondta, hogy szükségem lesz valami orosz vízumra, és szinte lehetetlen olyat diplomáciai segítség nélkül szerezni. Szerinte vissza kéne mennem Angliába, hogy ezt elintézzem. Ez annyira, de annyira bosszantó. – Természetesen nem vagyok beteg. Mondd meg neki, hogy ő is így nézne ki, ha fél éjszaka fönt kéne lennie egy csecsemővel.

Adeline mondott valamit franciául, majd rövid szünet után ismét megrázta a fejét. – Azt akarja tudni, nincsenek-e kiütéseid. Lottie szeretett volna valami udvariatlant mondani, de amikor meglátta a francia nő arckifejezését, inkább csendben maradt. – Non, non – mondta a nő, és kezét jobbra-balra mozgatta a hasa előtt. – Úgy érti, mielőtt nagy lett volna a hasad. Arra kíváncsi, hogy voltak-e kiütéseid, mielőtt... nehéz lettél...? A terhességed elején? – Adeline fürkészőennézett a védőnőre. – Lázkiütés? – gondolkodott hangosan Lottie – Abból sok volt. Nehezen viselem ezt a meleget. A védőnő nem elégedett meg a válasszal. Újabb francia nyelvű kérdésekkel kezdte bombázni Adeline-t, miközben fürkésző szemét Lottie-n tartotta. Adeline megfordult. – Tudni akarja, betegnek érezted-e magad. Hogy voltak-e kiütéseid a terhességed legelején. Azt gondolja... Valamit mondott franciául az idősebb nőnek. Az válasz gyanánt csak bólintott. – Tudni akarja, mekkora a valószínűsége annak, hogy rubeólás voltál. – Nem értem. Lottie erős késztetést érzett, hogy elvegye a lányát a védőnőtől, és védelmezőn magához szorítsa. – Lázkiütéseim voltak. Amikor először ide jöttem. Azt gondoltam, lázkiütések. A védőnő arca most először enyhült meg. – Votre bébé – mondta gesztikulálva. – Ses yeux...Kezét elhúzta Camille arca előtt, majd Lottie-ra nézett, azután megismételte az egészet. Majd még egyszer. – Ó, Lottie – mondta Adeline, szájához kapva akezét. – Most mihez kezdjünk veled? Lottie mozdulatlanul állt, és érezte, hogy az évszakhoz nem illő hűvösség kúszik a csontjaiba. Gyermeke békésen feküdt a nő karjaiban, szőke haja pelyhes glóriaként ölelte körbe fejét, angyali arcát elárasztotta a napfény.

Nem pislogott. * – Camille tízhetes volt, amikor visszajöttem Merhambe. Miután megtudták, már nem kellettem a londoni családnak. Mindent megírtam Joe-nak, ő pedig, amint leszálltam a vonatról, megkérte a kezem. Lottie sóhajtva ejtette térdére a kezét. – Mindenkinek azt mondta, övé a baba. Amiből nagy botrány lett. A szülei tomboltak. De ő erős tudott lenni, ha kellett. És megmondta nekik: sajnálná, ha rákényszerítenék, hogy válasszon közöttük és közöttem. Már régen elfogyott az utolsó csepp bor is. Daisy mozdulatlanul ült, megfeledkezve arról, milyen későre jár az idő, és mennyire elgémberedtek a lábai. – Nem hiszem, hogy az anyja valaha is megbocsátbtta nekem, hogy elvettem tőle a fiát – mondta távoli emlékek köde mögül Lottie. – Bizonyára sohasem tette túl magát azon, hogy a drágalátos fiacskáját egy vak lánnyal ajándékoztam meg. Utáltam ezért. Utáltam, amiért nem szereti Camille-t úgy, ahogyan én. De most, hogy már öreg vagyok, talán meg tudom érteni valamennyire. – Ő csak védeni akarta a fiát. – Igen, igen, biztosan azt akarta. – Camille tudja ezt? Lottie ajkai összeszorultak. – Camille úgy tudja, hogy Joe az apja – válaszolta kissé dacosan. – Mindig is nagyon közel álltak egymáshoz. Nagyon apás. Rövid ideig mindketten hallgattak. – Mi történt Adeline-nal? – suttogta Daisy. Félve merte csak megkérdezni. Már Frances öngyilkosságának története is megríkatta, azzal, ahogy eszébe juttatta a Daniel eltűnése utáni szörnyű napokat. – Adeline közel húsz éve meghalt. Soha sem jött vissza a házba. Mindig rendben tartottam, hátha visszajön, de nem jött. Egy idő után már nem is írt. Azt hiszem, nem bírta volna elviselni, ha bármi is Francesre emlékezteti. Szerette őt, tudod? Azt hiszem, ezt rajta kívül mindenki tudta. Oroszországban halt meg. Szentpétervár környékén. Jómódban élt, még akkor is, ha nem számítjuk mindazt, amit Juliantól

kapott. Mindig szerettem azt hinni, hogy megtalálta Konstantint, és ezért van ott. – Lottie szégyenkezve elmosolyodott, mintha zavarba jött volna saját érzelgősségétől. – És amikor meghalt, rám hagyta az Árkádia– házat. Azt hiszem, nem örült annak, hogy hozzámentem Joehoz. – Megmozdult, elkezdte összeszedni maga körül a dolgait, poharát letette a szék mellé, a földre. – Valószínűleg úgy érezte, cserbenhagyott, amikor eltűnt. – Miért? Lottie úgy nézett Daisyre, mintha az nem lenne teljesen épeszű. – Ha akkor megkapom a házat és a pénzt, sohasem kellett volna férjhez mennem... Hat teljes napon át sírtam, amikor nászúton voltunk. Utána Mami azt mondta, milyen furcsa ez olyasvalakitől, aki ennyire szeretett volna már elköltözni otthonról, különösen férjezett asszonyként. Még különösebb a dolog, ha az ember a csodálatos tengerjáró hajónkra, az első osztályú kabinunkra gondol, melyet ráadásul mind Bancrofték fizettek. Csakhogy én szörnyen rosszul éreztem magam, olyannyira, hogy Guy órákon át egyedül volt kénytelen sétálgatni, miközben én összetörve hevertem a kabinunkban. Még mindig nyomorúságosan éreztem magam Apa miatt. És furcsamód utáltam magam amiatt is, hogy otthagytam Anyát és a gyerekeket. Az a helyzet, hogy tudtam: semmi sem lesz már újra a régi. És talán elhiheted, hogy ezt akartad, ám amikor tényleg megtörténik, az egész olyan szörnyen véglegesnek tűnik. Egyáltalán nem úgy viselkedtünk, mint akik a mézesheteiket töltik, nem mintha erről a szüleim vagy bárki más tudott volna. A képeslapok, melyeket hazaküldtem, csodálatos tájakról, fantasztikus táncestekről, delfinekről szóltak, meg arról, hogy a kapitány asztalánál vacsorázunk – meséltem nekik a diófa bútorokkal teli kabinunkról, a hatalmas fésülködőasztalról, amely fölött lámpákkal körberakott tükör magasodott, meg persze megemlítettem a kis ingyen samponokat és testápolókat, melyeket szorgos kezek naponta újratöltöttek. Csakhogy Guy az idő nagy részében egyáltalán nem volt önmaga. Szerinte ez azért volt, mert ő jobban szereti a nyílt tereket, mint a vizet. Emiatt először kicsit dühös lettem, és rámutattam: nem kellene itt vesztegetnünk az időnket, ha ezt korábban mondja. De nem akartam túlságosan erőszakos sem lenni. Sose voltam az. És a végére magához

is tért. Igaza lehetett annak a kedves Mrs. Erkhardtnak, azzal a rengeteg gyönggyel, mikor azt mondta, hogy gyakorlatilag minden pár veszekedni szokott a nászútján. Azt mondta, ez egy olyan dolog, amit senki sem mond el az embernek. És hogy más dolgokat is elhallgatnak. Itt azonban nem bocsátkozott további részletekbe. Mindemellett azért voltak vidám pillanatok is. Attól kezdve, hogy a zenekar megtudta, nászúton vagyunk, valahányszor csak beléptünk az ebédlőbe, mindig rázendítettek a „Look At That Girl”-re, arra a Guy Mitchell-számra, tudod, melyikre. Azt hiszem, a harmadik alkalom után Guynak már az idegeire ment a dal. De nekem nagyon tetszett. Tetszett, hogy mindenki tudja: ő az enyém. Valamivel később Sylviától értesültem Joe-ról. Anya meglepően nyugodtan viselte a dolgot. Még azt sem akarta tudni, hogy a gyereknek valóban Joe az apja, vagy sem... Ez nagyon meglepett. Lefogadtam volna, hogy mindenáron tudni akarja majd. Az igazság az, hogy szabályosan ingerült lett, amikor szóba hoztam a témát. Bár az is igaz, hogy akkoriban teljesen lefoglalta apa italozása. Nem mondtam el Guynak. „Női pletykálkodás” – mondta egyszer, amikor mesélni próbáltam Merhamről. Soha többé nem említettem.

Harmadik rész

Tizenöt Daisy majdnem tíz napon keresztül törte a fejét, miként tudna illőképpen bocsánatot kérni Jonestól, hogyan tudná megértetni vele, hogy az arcára kiült rémület és a szánalmas könnyek azon a reggelen nem neki szóltak, hanem annak, aki nem ő volt. Eszébe jutott, hogy talán küldhetne virágot, csakhogy Jones nem olyan embernek tűnt, aki szereti a virágokat, ráadásul abban sem volt biztos, melyik virágnak mi a hagyományos jelentése. Arra is gondolt, hogy egyszerűen csak felhívja, és nyersen, ahogyan szokta, megmondja neki: „Jones, sajnálom. Kínosan viselkedtem, úgy, mint egy idióta.” De tudta, úgysem tudna itt megállni, és össze-vissza locsogna, meg hebegne és habogna, mígnem olyan zagyvaság sülne ki az egészből, ami miatt Jones még jobban megvetné őt. Esetleg küldhetne levelezőlapot, üzenetet, vagy megkérhetné minderre Lottie-t – már volt bátorsága így szólítani. Csakhogy félt Lottie-tól. Nem csinált semmit. Aztán váratlanul megtette helyette a freskó. Valamelyik délután, miközben éppen a tollát idegesen rágcsálva próbált az anyaglista végére érni, Aidan eléállt, és közölte vele, hogy az egyik festő, aki a zuzmót kaparta le a terasz faláról, színes felületre bukkant a mészréteg alatt. Kíváncsiságból lehántották egy darabon a falat, és a színes foltról kiderült, hogy valójában nem más, mint két ember arcképe. – Gondoltuk, jobb, ha abbahagyjuk a kaparást – mondta a férfi, miközben Daisyt kivezette a szikrázó napsütésre – Nehogy az legyen a vége, hogy leszedjük a festményt. Daisy szemügyre vette a falat, és rajta a portrékat, melyek közül az egyik, mintha mosolygott volna. A fiatal festő, akit Dave-nek hívtak, és nyugatindiai volt, cigarettát szívva ült a teraszon. Érdeklődve bólogatott a fal irányába.

– Kéne hívni egy restaurátort – mondta hátrébb lépve Aidan. – Aki ért az ilyesmihez. Lehet, hogy értékes. „Feskó”– nak ejtette. – Attól függ, ki a festő – mondta Daisy – Bár tényleg szép. Kicsit braque– os. Tudják, mekkora? – Hát, van egy sárga folt itt, a bal sarokban, és egy kék fent, a jobban. Nem lennék meglepve, ha olyan jó két méter széles lenne. Megkérdezhetné azt a nőt, hogy mit gondol. Talán itt volt, amikor festették. Talán tud róla valamit. – Soha nem említett semmilyen festményt – mondta Daisy. – Akkor ez volt a meglepetés. – Aidan a száraz gipszet dörzsölgette a nadrágjáról. – Az igazság az, hogy a pelenkákat sem említette soha, meg a csendes pihenő alatti fúrási tilalmat sem – mondta, majd csúfondárosan elvigyorodott, és hátradőlt, miközben Daisy elindult befelé. – Amúgy nem tenne fel egy kis vizet, esetleg? Lottie kint volt Ellie-vel, Daisy felhívta hát Jonest, hogy beszámoljon neki a felfedezésről. Örült, hogy a férfi most valami jó dolog kapcsán hallhat felőle. – Mi a baj? – kérdezte Jones ingerülten. – Nincs semmi baj – válaszolta Daisy. – Én csak... csak szerettem volna tudni, várható-e, hogy feljön csütörtökön. – Miért csütörtökön? Daisy hallotta a háttérből beszűrődő kétféle telefoncsörgést, és egy izgatottan beszélő nő hangját. – Mondd meg neki, hogy egy perc múlva lent leszek – kiáltotta a férfi. – Adj neki egy pohár bort, vagy valamit. – ÁNTSZ. A konyhák miatt. Maga mondta, hogy itt akar lenni – így Daisy. – Rendben, akkor adj neki egy kávét! Halló! Jézusom, tényleg azt mondtam. Daisy hallotta, ahogy Jones felnyög, kezét a kagylóra szorítja, és odakiált valamit annak, akit Daisy a titkárnőnek tippelt. – Mikor jönnek? – kérdezte egy perccel később a férfi. – Fél tizenegykor – válaszolta Daisy, és mély lélegzetet vett – Nézze, maradhatna utána ebére. Van egy-két dolog, amit szeretnék megmutatni. – Nem szoktam ebédelni – mondta Jones, és letette a telefont.

* Felhívta Camille-t, mert emlékezett rá, hogy Halnak van valami köze a művészethez, mindazonáltal nem akarta közvetlenül a férfit hívni. Olyasmi volt ez, amire oda kell figyelni, ha egyedülálló nő az ember lánya. De Camille lelkes volt, és azt tanácsolta Daisynek, tüstént hívja fel Halt. Nem lesz szüksége restaurátorra, Hal meg tudja csinálni. Camille biztosra vette, hogy a férje mindenféle restaurációs kurzusokat is elvégzett az iparművészetin, nem csak bútorasztalossággal kapcsolatosakat. Hal maga kevésbé tűnt magabiztosnak, bizonytalan volt benne, mennyire naprakész a tudása. – De hát tájékozódhat az újabb technikákról. Úgy értem, ez nem egy vászon, csak egy külső fal. Daisy érezte Camille hangján, milyen sokat jelentene mindkettejüknek ez a munka. – Nem lehet olyan fontos, ha csak úgy lemeszelték. Hal először mintha habozott volna, de utána óvatos lelkesedésre váltott, mintha nem akarná elhinni, hogy valaki mentőövet dob neki, ha mégoly kicsit és esetleg lyukasat is. – Van egy barátom Ware-ben, aki valamennyire ért az ilyesmihez. Érdeklődhetnék esetleg nála. Úgy értem, ha nem bánja, hogy nem vagyok igazi szakember. – Amennyiben jól elvégzi a munkát, az sem érdekel, ha hivatásos iszapbirkózó. De most kéne kezdeni. Azt szeretném, ha csütörtökre már egy jó része látható lenne a képnek. – Rendben – mondta Hal, olyan hangon, mint aki próbálja elleplezni, mennyire örül. – Jól van. Nagyszerű. Elintézek néhány telefont, előkotrom a szerszámaimat, aztán már ott is vagyok. * Ez az ő nagy lehetősége, gondolta Daisy, ahogy kifelé tartott a kertbe. Ezzel megmutathatja Jonesnak, hogy nem csupán a házbelső felújítását képes elvégezni, de végre felülemelkedhet azon a valakin, akinek az emberek tartották: azon a Daisyn, akit sajnált és lenézett. Daniel egyszer már megmondta neki, mennyire nevetséges ez az eltúlzott megfelelési vágy, ő mégis így érzett. Jones látogatásának estéjén is

elégedett volt magával, mivel egy újabb, jobb oldalát tudta mutatni a férfinak. Óvatosan azt is bevallotta magának, hogy ő maga is kezdte elfogadni ezt a személyiséget, és már nem gyászolta olyan keservesen a Régi Daisy elvesztését. Immár erősebb volt, az elmúlt hónapok történései nem nehezedtek rá olyan súllyal, mint korábban. „Ezt teszi egy csecsemő” – mondta Lottie, amikor Daisy megkérdezte, ő hogyan boldogult egyedül. Erősnek kell lenned. A Primrose Hill-i emlékek miatt Daisy más véleményen volt ebben a kérdésben, de annyit mindenesetre észrevett magán, hogy lassan, apránként, talán valamiféle furcsa kölcsönhatás eredményeképpen, valamennyi neki is jutott Lottie vastag bőréből. Egyfolytában a fiatal Lottie-ra gondolt, aki szinte minden támogatást nélkülözve, hazájától távol szülte meg gyermekét, és akkor sem hunyászkodott meg senki előtt, amikor pénztelenül, általános lenézéstől övezve hazatért. És elnézte, ahogy az idős Lottie úgy hasítja az életet, akár egy kenyérvágó kés, pusztán önbizalmával és csípős elmésségeivel megteremtve az őt körüllengő tiszteletet. Mindenkitől elvárta, hogy egyetértsen vele, és a dolgoknak az ő szájíze szerint kellett történniük. Pedig mi volt ő valójában? Egy nyugdíjas korú háziasszony, egy autószerelő-feleség, egy rokkant lány anyja, akinek se munkája, se karrierje nem volt soha. Nem mintha mindezt a szemébe merte volna mondani. Mindeközben Daisy még mindig a Régi Daisy volt (bár egy kissé javított kiadásban), vonzó és intelligens, viszonylagos anyagi biztonságot tudott teremteni, és amint azt a könyvelője a tudomására hozta, immár magánvállalkozó is volt. – Magánvállalkozó vagyok – mondta hangosan, amikor letette a telefont. Sokkal jobban hangzott, mint az „egyedülálló szülő”. Ugyanakkor hiányzott neki Daniel. Néha még mindig sírt miatta. Még mindig igazi teljesítménynek tartotta, ha kibírt néhány órát anélkül, hogy rágondolt volna. Még mindig meg-megnézte a férfi horoszkópját, hátha talál benne valami utalást Daniel esetleges visszatérésére. De három hónappal az eltűnése után, legalább arra képes volt, hogy elhiggye, lesz olyan idő – talán egy év, plusz– mínusz két hónap múlva –, amikor sikerül túltennie magát rajta. Arra inkább nem is gondolt, hogy ez Ellie-nek is sikerülhet-e egyszer.

* – Elnézem, mennyit dolgozik Hal a „feskón”, hát nem csoda, hogy padlón van a vállalkozása. Aki szabott árakkal vállal munkát, nem lehet ilyen lassú – mondta Aidan, miközben a konyhában teáztak, és az ablakon keresztül figyelték, ahogy Hal kétrét görnyedve szorgosan kefélgeti egy apró felületen a felszínre került festményt. Daisynek ezt tudnia kell. – Ha az ember kisvállalkozó, nem engedheti meg magának, hogy maximalista legyen. – A kisvállalkozók nem engedhetnek meg maguknak semmit, ha be nem fejezik az emeleti folyosót keddre, ahogy megígérték – mondta élesen Daisy, de Aidan úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Na, ha most a főnöke óradíjra vette volna fel... – Szerintem élvezi – mondta Daisy, bár figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy az idő nagy részében Hal nagyon is úgy festett, mint aki szenved. – Eddig jó? – kérdezte a férfi napjában háromszor vagy négyszer Daisytől, amikor az kiment megcsodálni a fokozatosan előtűnő képeket. – Nem akarna inkább felvenni egy szakembert? Daisy nemleges válaszai rendszerint nem nagyon győzték meg. De Camille szerint, aki naponta kétszer jött, időt szorítva a kuncsaftjai között, és teát és szendvicseket hozott, Hal mindig jókedvűen tért haza a munkából. – Szerintem ez nagyon izgalmas – mondta, mint aki nem bánja a férje hosszas távolléteit. – Tetszik, hogy egész eddig rejtve volt. Tetszik, hogy Hal lehel bele életet. Megfogták egymás kezét, amikor Hal azt gondolta, senki nem látja őket. Daisy kissé irigykedve vette észre, ahogy a férfi a képekről magyaráz valamit a feleségének, majd kezét elengedve magához szorítja, és megcsókolja a nőt. Egyedül Lottie volt az, aki mintha nem örült volna a képeknek. Valamilyen rejtélyes küldetés miatt el kellett mennie a városba. (Soha nem mondta el senkinek, hová megy, vagy mit csinál. Ha megkérdezték, megütögette az orra hegyét, és megkérte a kíváncsiskodót, hogy „törődjék a maga dolgával”.) Amikor visszatért,

és észrevette a feltárt képeken munkálkodó Halt, kifakadt, és követelte, hogy a férfi azonnal hagyja abba a restaurálást. – Én festettem le! Nem azért, hogy aztán újra közszemlére legyen téve – mondta, és közben vadul gesztikulált Hal felé fordulva. – Fesd vissza! Daisy és a munkások, akik éppen valami csatornát vizsgálgattak, félbeszakították a munkát, hogy megnézzék, honnan jön a kiabálás. – Ez nem azért van, hogy mutogassák! – De ez egy freskó – védekezett Hal. – Megmondtam. Ne szedd le a festéket. Azonnal fejezd be, nem hallod? Mondtam volna, hogy van itt egy kép, ha mutogatni kellene. – Mi lehet alatta? – suttogta Aidan. – Térkép az elásott hullákról? – Nem állíthatom le a restaurálást – mondta megrökönyödve Daisy– Jones csakis emiatt jön ide. – Nem a tiéd, hogy mutogathasd – magyarázta Lottie egészen furcsa, zavart hangon. Camille éppen a teát hozta Halnak, amikor Lottie megérkezett. Most kezében bögrével állt előttük, arcára bamba értetlenség ült ki. – Anya? – Hé, mi a baj, anyuka? Mi idegesítette fel ennyire? – kérdezte Hal, és megérintette Lottie vállát. Az dühösen rázta le magáról veje kezét. – Semmi sem idegesített fel. Vagyis... az, ahogy itt vesztegeted az idődet, hogy előkaparj valami szemetet. A vállalkozásoddal kéne foglalkoznod ahelyett, hogy itt szarakodsz valami értéktelen falfirkával. Miért nem próbálod inkább megmenteni a vállalkozásodat, he? – De hisz ez gyönyörű, Lottie – mondta Daisy. – Te biztosan láttad már. – Értéktelen vacak – felelte Lottie. – És ezt annak a hülye főnöködnek is megmondom. És ennek a háznak én vagyok a történeti tanácsadója, vagy minek nevezed, és egyet fog velem érteni. Ezután, beléjük fojtva a szót, faképnél hagyta a megdöbbent társaságot. Háta szinte rázkódott a bosszúságtól. * De Jones nem értett egyet vele.

Amíg Lottie nem volt a házban, Daisy titokban odavezette a falhoz, ám előbb megkérte, hogy csukja be a szemét. Erre ő az égnek emelte a tekintetét, mintha egy gyengeelméjűvel lenne dolga, akinek muszáj mindent elnéznie. Daisy karon fogta, és a festékesedények között a falhoz kormányozta. – Most kinyithatja. Jones kinyitotta a szemét. Daisy tekintete az arcát pásztázta. A férfi meglepetten pislogott ki sötét, összenőtt szemöldöke alól. – Egy freskó – mondta Daisy. – Hal restaurálja. A munkások találták a mész alatt. Jones Daisyre nézett, láthatólag megfeledkezett arról, hogy dühösnek kéne lennie, és közelebb ment a képekhez. Daisy megállapította, hogy még sohasem látott olyan visszataszító kordnadrágot, mint amilyet a férfi viselt. – Mi ez? – kérdezte vagy egy perc elteltével Jones. – Valami Utolsó vacsora? – Nem tudom – felelte Daisy, és úgy pillantott hátra a babakocsi hangjára, mint akinek rossz a lelkiismerete. – Lottie... mármint Mrs. Bernard, nem árulja el. Jones tovább fürkészte a képet, majd felállt. – Mit mondott? – Nem nagyon örül, hogy feltárjuk a festményt. Nem mondja meg, miért, de úgy tűnik, felzaklatja. – Pedig nagyon szép – mondta Jones – Jól néz itt ki. Ad egy középpontot a terasznak. Megfordult, és elsétált a terasz távolabbi végébe, hogy onnan is megszemlélhesse. – Itt ugye székek lesznek? Daisy bólintott. – Milyen régi a kép? – Biztos, hogy ebben a században festették – válaszolta Daisy. – Hal szerint a negyvenes vagy az ötvenes években. De a harmincas éveknél biztosan nem korábban. Talán a háború alatt meszelték le. – Fogalmam sem volt... – mondta magában Jones, miközben egyik kezét a feje fölé emelte – Megkérdezhetem, mennyit fizetek én ezért? Már úgy értem, a restaurálásért. – Egy nagy rakással kevesebbet, mint amennyit amunka ér.

A férfi lassan rámosolygott, ő pedig visszavigyorgott. – Na – Dave jelent meg mögöttük, és egy újabbcigarettára gyújtott. – Elment tejet venni a babának. * Vége. Hal a kocsijában ült az Árkádia– ház előtt, és a legújabb kötegnyi számlát nézte, amelyeket nem fog a freskóból bejövő pénz fedezni, és furamód valami megkönnyebbülés-félét érzett, hogy most már nincs dolga ezzel, hogy az, amit már hetek vagy talán hónapok óta tudott, most már elkerülhetetlenül bekövetkezik. Az utolsó számla, amelyet ebédidőben kibontatlanul félresöpört, olyan hatalmas összegről szólt, hogy nem volt választása. Bezárja az üzletet, aztán, amikor a freskó restaurálásával végzett, felkerekedik és keres állást. Egy percre lehunyta a szemét, hagyta, hogy az elmúlt hetek reményei és feszültségei átadják a helyüket valami fakó, szürke ködnek. Csak egy vállalkozásról van szó. Mantraként ismételgette ezeket a szavakat. És ha a műhely felszámolásával el tudja kerülni a csődöt, akkor legalább van jövőjük. Mégiscsak van jövőjük. Ő és Camille – az elmúlt hetek meggyőzték erről. A jó dolgokra kell összpontosítani, ezt mondta a tanácsadó az utolsó találkozójukon, nem igaz? Legyél hálás azért, amid van. Neki felesége és lánya van. Egészsége. És jövője. A mobiltelefonja törte meg a csendet, s amíg a kesztyűtartóban kotorászott, valami gyanúsan könnynek tűnő dolgot próbált kipislogni a szeméből. – Én vagyok az. – Szia – hátradőlt az ülésben, örült a felesége hangjának. Semmi sürgős. Csak tudni szerette volna, mikor ér haza, hogy szeretne-e csirkét vacsorára, és elmondani, hogy Katie úszni ment. A családi élet megnyugtató részletei. – Minden rendben? Kicsit csöndes vagy. – Jól vagyok – mondta. – Viszek egy kis bort, ha szeretnéd. Úgy tűnt, nem győzte meg Camille-t, így aztán megpróbált élénkebben beszélni. Nem mondta el neki, amit majd el kell mondania – az még várhat –, inkább olyasmiről beszélt, amit a párja hallani szeretett: mi történt „a munkában” aznap. Mit sikerült felfedni. A munkások legújabb aranyköpéseit. Elmesélte, hogy az anyósa szinte

nem is szól hozzá, mialatt a falon dolgozik, aztán, amint elhagyták a házat, cseveg, mintha mi sem történt volna. – Talán meg kéne kérdezned. Kideríthetnéd, miért olyan kellemetlen ez neki. – Semmi értelme, Hal. Tudod, hogy semmi értelme bármit is kérdezni tőle. Úgysem mondaná el nekem – felelte szomorúan és ingerülten Camille. – Néha magam sem tudom, mi baja az anyámnak. Tudod, hogy házassági évfordulójuk van a jövő héten, ő meg kijelentette, hogy rá szükség van az Árkádiában. Apa annyira csalódott. Már asztalt foglalt az étteremben, meg minden. – Gondolom, elmehetnek majd valamikor máskor. – De az már nem ugyanaz, nem gondolod? – Nem – felelte visszaemlékezve Hal. – Nem, az már nem ugyanaz. – Most mennem kell – mondta felvidulvaCamille. – Mrs. Halligan panaszkodik, hogy kipattogzott. – Mi? Camille közelebb húzta a kagylót a szájához. – Ez gyantázás után történik a bőrrel. Egy nagyon kényes területen pattogzott ki, és most nem tudja felvenni a harisnyáját. Hal nevetett. Úgy érezte, mintha hónapok óta nem történt volna vele ilyesmi. – Szeretlek – mondta. – Tudom – válaszolta Camille. – Én is szeretlek.

Daisy végigvezette Jonest a szobákon, melyek egy napon majd Morrell Lakosztály néven lesznek majd ismertek, de most még Kék Klotyó néven emlegetik őket a munkások, a fürdőszoba színe miatt. Itt volt a ház leghagyományosabb hálószobája, és már teljesen elkészült. Az ágy, miként az összes többi, Indiából származott, egy olyan kereskedőtől, aki régi koloniálbútorokra specializálódott. Mellette katonaláda állt, tiszta, szögletes sarkai vörösrézzel megerősítve, koros mahagóni furnírja ragyogott a fal halványszürkéje előtt. A valójában két szoba összenyitásával létrehozott, tágas helyiség végében pedig két kényelmes szék és egy alacsony, faragott asztal állt. Utóbbira Daisy abroszt terített,

rajta rákos szendvicsekkel megrakott tányérokat, egy tál gyümölcsöt és egy palack vizet rendezett el. – Tudom, hogy nem ebédel – mondta, amikor látta, hogy Jones a terített asztalt bámulja –, de arra gondoltam, hogy ha tényleg nem éhes, majd megeszem a maga részét vacsorára. A férfi felemás zoknit viselt. Daisy ezt különös módon megnyugtatónak találta. Jones még egyszer, lassan körbesétált a szobában, magába fogadta a teret, a tárgyakat. Aztán Daisy előtt megállt. – Tulajdonképpen, én... bocsánatot akartam kérni – mondta. – Amiatt a reggel miatt. Őrült reggel volt. Nos, több mint őrült. Nem tudom megmagyarázni, csak annyit mondhatok, hogy az egésznek semmi köze nem volt magához. – Jones lenézett a lábára, melyet zavarában a padlón húzogatott. – Üljön le, kérem – mondta kétségbeesetten Daisy. – Vagy tényleg nagyon hülyén fogom érezni magam. Vagy ami még rosszabb, elkezdek fecsegni. És maga nem akarja ezt. Majdnem olyan rossz, mint a sírás. Jones előrehajolt a szendvicsekhez. – Tudja, erre aztán igazán nem számítottam – szólalt meg rásandítva, és leült. – Normális körülmények között nem kínálnék ebédet a hálószobában, de ez az egyetlen csöndes helyiség – magyarázta Daisy, miután nekiláttak az evésnek. – A teraszon szerettem volna tálalni, a freskó közelében, de aztán arra gondoltam, ott festék– és terpentincseppek hullanának a szendvicseinkre. – Most aztán fecsegett. Olyan volt, mintha nem tudná ellenőrizni, mi jön ki a száján. – Ráadásul Ellie a szomszéd szobában alszik. A férfi bólogatott, amivel nem sokat árult el a gondolataiból. De Daisy úgy látta, megenyhült. – Meglep, hogy nélkülem lépett – mondta végül. – Mármint a freskó ügyében. – Tudtam, hogy tetszene, ha csak úgy meglátná. Ha megkérdeztem volna, megcsináltassuk-e, talált volna okot, hogy kötözködjék. A férfi szendvicset tartó keze, félúton a szája felé, megállt a levegőben, aztán leeresztette a kezét, és alaposan megnézte Daisyt. Igazán megnézte, annyira, hogy az elpirult.

– Maga furcsa teremtés, Daisy Parsons – mondta. De nem volt barátságtalan. Daisy végre ellazult, elmesélte az összes bútordarab történetét, a festékek és anyagok kiválasztása mögötti döntéseket. Ahogy hallgatta Daisyt, Jones teli szájjal bólogatott, csupán a legminimálisabb reakciókra szorítkozva. Daisy magában viaskodott, hogy ne kérdezze meg, mi a véleménye, tetszik-e neki. Ha nem tetszene, mondta önmagának szigorúan, elmondaná. Ahogy telt az idő, azon kapta magát, hogy kiszínezi a történeteket, vicceket mesél, azzal az elhatározással, hogy kicsit feldobja Jonest. Élvezte, hogy társasága van, nagyvárosi társasága. Valaki, aki ismerte azt a Gavroche-t a Green Streetről. Valaki, akivel másról is tudott beszélni, mint a festékmintákról meg a környező szállodák állapotáról. Még ki is sminkelte magát a találkozás alkalmából. Negyven percbe telt, mire megtalálta a sminkkészletét. – ...a nagyot meg azért adták olyan olcsón, mert annyira hatalmas, hogy már három éve a nyakukon volt, és sosem volt annyi helyük, hogy kihozzák a raktárból. – Nevetett, és újabb pohár vizet töltöttmagának. – Jelentkezett Daniel? – kérdezte Jones. Daisy keze megállt a levegőben. – Bocsánat – ijedt meg a férfi. – Nem kellett volna megkérdeznem. Semmi közöm hozzá. Daisy ránézett, letette az üveget. – Igen – mondta. – Igen, jelentkezett. Nem mintha ez bármit is számítana. Egy percig csendben ültek, Jones az asztal sarkát tanulmányozta. – Miért kérdezi? – Néhány másodpercre, mintha légüres térré változott volna a szoba levegője, és Daisy tudta, hirtelen létfontosságúvá vált, hogy a válasz betöltse ezt az űrt. – Találkoztam egy régi barátjával, aki beszélni akart vele valamiről... – Jones felnézett rá. – Gondoltam, talán magának megvan a száma. – Nem – mondta Daisy, és megmagyarázhatatlanul dühös lett. – Nincs meg. – Rendben. Semmi baj – motyogta a gallérjába Jones. – Majd megoldják. – Igen.

Daisy csak ült egy percig, és nem értette, miért érzi magát ilyen zavartnak. Kintről, a nyitott ablakon keresztül behallatszott, hogy őt hívják. Aidan hangja volt. Alighanem valami festéssel kapcsolatos kérdés. – Jobb, ha megnézem, mit akar – mondta, és szinte hálás volt, hogy megzavarták ezt a beszélgetést. – Csak egy pillanat az egész. Addig egyen egy kis gyümölcsöt. Kérem. Amikor néhány perccel később visszatért, meglepő látvány fogadta: Ellie a férfi karjában ült, Jones-nak támaszkodva. Alvástól kipirulva pislogott. Jones zavarba jött, amikor meglátta Daisyt, és úgy tett, mintha oda akarná lökni neki a babát. – Felébredt, amíg maga nem volt itt – magyarázta kissé védekezőn. – Nem akartam hagyni, hogy sírjon. – Nem – mondta Daisy, és csak bámult. Még sosem látta a gyermekét egy férfi kezében, és ez most kizökkentette, olyan érzelmi szálakat mozgatott meg, amelyekről eddig nem is tudott. – Köszönöm. – Hát nem barátságos kis teremtés? – Jones odasétált hozzá, átadta Ellie-t, és eközben sikerült valahogy összegabalyítania a kezét a gyerek végtagjaival. – Figyelembe véve, hogy nem vagyok hozzájuk szokva. Mármint a babákhoz. – Nem tudom – mondta Daisy őszintén. – Mindig csak én és Mrs. Bernard vesszük fel. – Még sosem volt a kezemben, egy sem.– Nekem sem. Úgy értem, amíg nem lett sajátom. Jones úgy nézte Ellie-t, mintha sose látott volna gyereket. Ahogy észrevette Daisy rá szegeződő tekintetét, finoman megsimogatta a kicsi fejét, és ismét hátralépett. – Hát akkor szia – mondta a babának. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek. – Az ajtó felé pillantott. – Az irodában nem tudják, hol vagyok. Köszönöm az ebédet. – Igen – helyeselt Daisy, elrendezve Ellie súlyát a csípőjén. A férfi az ajtó felé indult. – Jól néz ki a ház – mondta a nő felé fordulva. – Szép munka. – Mosolyt erőltetett az arcára, és furcsán boldogtalannak látszott. Olyan a hüvelykujja körme, mint Danielé, gondolta Daisy. – Akkor a jövő héten – búcsúzott Jones kurtán. – Azt hiszem, fel kéne jönnie Londonba. Olyan helyen kell beszélnünk a nyitási előkészületekről, ahol kéznél

van az összes aktám és holmim, és arra is gondoltam, talán elmehetnénk arra az építőanyag-telepre, ha már ott vagyunk. Tudja, amelyikről beszélt. A kültéri cuccok miatt. Oldalra hajtotta a fejét. – Szóval, ráér lejönni Londonba? Meghívom ebédre. Vagy vacsorára. A klubomba. Megnézheti, milyen. – Tudom, milyen – mondta Daisy. – Voltam már ott. – Szélesen elmosolyodott. Ez a Régi Daisy mosolya volt. – De elmegyek. Jól hangzik. Csak mondjameg, melyik nap. * Pete Sheraton olyan inget viselt, amilyet tőzsdeügynökökön lehetett látni a nyolcvanas években: merészen csíkozott, fehér gallérral és keményített, fehér mandzsettával. Az a fajta ing volt, amely pénzről mesélt, füstös szobákban kötött alkukról, az a fajta ing, amely mindig azt juttatta eszébe Hallnak, hogy Pete talán kevésbé van megelégedve azzal, ami jutott neki egy vidéki bank igazgatójaként (személyzet: három pénztáros, egy gyakornok és Mrs. Mills, aki kedden és csütörtökön jött takarítani), mint mutatja. A mandzsettákat, amelyek aznap délután az irodába vezették Halt, két apró, alig látható meztelen nő díszítette. – A feleségem ötlete – mondta a gombokra pillantva, miközben Hal helyet foglalt vele szemben. – Azt mondja, ez megakadályozza, hogy... hogy túl bankigazgatósan nézzek ki. Hal elmosolyodott, megpróbált nyelni. Ő és Pete évek óta ismerték egymást, amióta Veronica Sheraton bekereteztette Hallal az egyik, kettejükről készült képet Pete negyvenedik születésnapjára. Igazán szörnyű alkotás volt, Veronicát puffos ujjú báli ruhában, életlenül ábrázolta, a mögötte álló Pete-et pedig jóval magasabbnak, mint amilyen valójában volt, égett karamellához hasonlatos bőrszínnel. Amikor sor került az ajándék „leleplezésre”, tekintetük találkozott, és létrejött közöttük az a furcsa, megfejthetetlen férfiszövetség. – Nem azért jöttél, hogy előjegyezz egy játszma fallabdára, jól gondolom? Hal vett egy mély lélegzetet.

– Sajnos ezúttal nem, Pete. Én... nos, azért jöttem el hozzád, hogy a vállalkozásom felszámolásáról beszéljünk. Pete-nek elborult az arca. – Ó, Jézusom! Ó, Jézusom, cimbora, sajnálom. Ez aztán a balszerencse. Hal azt kívánta, bárcsak Pete kicsit tárgyilagosabb maradna. Hirtelen úgy érezte, egy régimódi, merev, barátságtalan bankigazgatóval sokkal könnyebb lenne. – Teljesen biztos vagy benne? Úgy értem, beszéltél a könyvelőddel, meg minden? Hal nyelt egyet. – Nem mondtam el neki a végső döntést, de talán mondhatjuk úgy, hogy ez senkit sem fog meglepni, aki látta már a bevételeim és kiadásaim mérlegét. – Hát, azt, mondjuk, én is sejtettem, hogy nem a virágzás és terjeszkedés szakaszában vagy... de akkor is... – Pete belenyúlt a fiókjába. – Kérsz egy italt? – Nem. Jobb, ha tiszta marad a fejem. Ma délután még egy csomó hívást el kell intéznem. – Nézd, ami rám tartozik, amiatt ne aggódj. Ha bármiben tudok segíteni, szólj. Úgy értem, ha kölcsönön vagy más ilyesmin gondolkozol, el tudok intézni neked egy kis kedvezményt. – Azt hiszem, már túl vagyok a kölcsönökön. – Mégiscsak, milyen kár, ha arra a sok pénzre gondolsz... Hal összeráncolta a homlokát. Egy kis ideig csend volt. – Persze. Te tudod a legjobban. – Pete felállt, és visszasétált az íróasztalt megkerülve. – De figyelj csak, Hal, ne dönts még ma este. Főleg, ha még nem beszéltél a könyvelőddel. Miért nem gondolod át még egyszer, és jössz vissza holnap? Ki tudja... – Nem fogom meggondolni magam, Pete. – Akárhogy is, azért gondolkozz rajta. Minden rendben van közted és Camille között? Remek, remek. .. És a kis Katie? Ez az, ami igazán számít, he? – Pete a férfi vállára tette a karját, aztán az asztala felé fordult. – Ó, majdnem elfelejtettem. Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de megkérhetnélek, hogy odaadd ezt a feleségednek? Már jó ideje tartogatom a fiókomban, akkor akartam

odaadni, amikor legközelebb együtt fallabdázunk. Tudom, hogy ez nem éppen szabályos, de mégiscsak te vagy... Hal megfogta a merevített borítékot. – Mi ez? – Csak a Braille– sablon az új csekk– könyvéhez. – De már van neki egy. – De nem az új számlájához. – Miféle új számlához? Pete ránézett. – Ahhoz, amelyik... Nos, én azt feltételeztem, hogy valami biztosításai kötvényt vagy effélét váltottatok be. Ezért lepett meg egy kicsit, amit az üzletről mondtál... Hal a szoba közepén állt, és a fejét rázta. – Van pénze? – Azt hittem, tudod. Hal szája kiszáradt, az éles csengés a fülében mintha egy évvel azelőttről visszhangzott volna. – Mennyi? Pete arca gondterhelt volt. – Nézd, Hal, már így is túl sokat mondtam. Csak feltételeztem, hogy Camille látásával, meg minden...hiszen általában te kezeled a pénzügyeit. Hal az előtte fekvő borítékra meredt. Olyan érzése támadt, mintha valaki lassan kiszívná a levegőt a tüdejéből. – Külön számla? Mennyi? – Nem árulhatom el neked. – Rólam van szó, Pete. – És az én munkámról, Hal. Figyelj, menj haza, és beszélj a feleségeddel. Biztosan van valami egyszerű magyarázat. – Megpróbálta az ajtó felé terelni, szinte lökdösni Halt. Az végigbotladozott a szobán, és még egyszer megszólalt: – Pete? A bankigazgató a nyitott ajtón keresztül vetett egy pillantást a fiókirodára, aztán újra a barátjára nézett. Fogott egy darab papírt, ráfirkantott egy számot, majd felvillantotta Hallnak. – Nincs messze ettől, rendben? Most menj haza, Hal. Egy szóval sem mondhatok többet.

Tizenhat Nem volt nehéz kitalálni, honnan jött a pénz – mindannyian gondolkodtak már rajta, mit kezd majd Lottie az Árkádia eladásából befolyt összeggel. Ami nem hagyta nyugodni, amitől görcsbe állt a gyomra, és amitől minden ételnek olyan íze volt, akár a hamu, az az volt, hogy Lottie ezt az egészet képes volt titokban tartani és nyugodtan nézni, ahogyan összeomlik a férfi vállalkozása. Hogy még vigasztalgatta is őt, miközben meg lett volna a lehetősége, hogy megkönnyítse a dolgát, segítsen neki abban, amiben saját bevallása szerint ő maga is hitt, és amiről mindketten tudták, hogy meg tudja csinálni. Csak idő kell hozzá. Meg egy kis szerencse. Dühítette, hogy Camille ismét hazudott neki. Rosszabb volt, mint mikor kiderült a megcsalás, mert most már újra bízni mert benne, kényszerítette magát, hogy legyőzze a félelmét, a bizalmatlanságát, és végül eljutott addig, hogy vakon megbízott benne. Most nem lehetett a levertségére vagy a bizonytalanságára hivatkozni. Ez most arról szólt, mit gondol róla Camille. Ha el akarta volna árulni neki, elárulta volna. Ez volt az a megkerülhetetlen tény, amelyhez újra és újra visszatért a vívódással töltött órákban, és emiatt nem volt képes egyenesen Camille-nak szegezni a kérdést, válaszokat követelve. Ha el akarta volna árulni neki, mondott volna valamit. Istenem, hogy lehetett ennyire ostoba! Camille néhány nap óta meglehetősen hallgatagon járt-kelt körülötte, arcán korábban nem látott óvatosság jelent meg. Mivel ő maga nem láthatta az érzelmek pőreségét mások arcán, soha meg sem próbálta elrejteni a sajátjait. Halnak nehezére esett leplezni csalódottságát és dühét, ahogy Camille-t nézte. „Minden rendben?”, kérdezgette Camille, de vajon mire gondolt ilyenkor? Rendben van-e minden a vállalkozása befuccsolásával? Szeretne-e egy ölelést? Egy csókot? Ezektől majd rendben lesz minden? Hal ránézett Camille bizonytalan arckifejezésére, és az azon átderengő bűntudatra, és már azt sem értette, hogyan képes egyáltalán szólni hozzá a felesége. „Persze”– válaszolta mindig. Erre ő egy újabb óvatos pillantás kíséretében általában kituszkolja Katie-t, vagy visszafordul, és csinálja tovább a vacsorát.

Még rosszabb volt azonban, amit ez az egész jelentett. Hiszen a pénz és Camille elhatározása, hogy titokban tartja előtte, csak egy dolgot jelenthetett. Hal tudta, hogy nehéz év áll mögöttük, hogy a dolgok még mindig mesterkéltnek, erőltetettnek tűntek. Tudta, hogy többször visszautasította Camille-t olyankor, amikor nem szabadott volna, hogy van egy olyan része a személyiségének, amely szégyenszemre még mindig bünteti az asszonyt. De úgy gondolta, Camille legalább utalhatott volna rá, hogy ez lesz... Bár tulajdonképpen milyen célzásra számít? Ez a nő akkor csalta meg, mikor a padlón volt, mikor a vállalkozása az utolsókat rúgta, mikor éppen csak arra volt képes, hogy egyben tartsa magát. Annyira váratlanul érte Camille beismerő vallomása azon a reggelen, mellkasába olyan éles, riasztó fájdalom nyilallt, hogy egy rövid időre úgy érezte, itt a vég. És azt sem előzték meg célozgatások. És mindezek ellenére, még mindig szerette. Az elmúlt hetekben egyre nyugodtabbnak érezte magát, mintha helyreállt volna köztük valami fontos és értékes dolog. Ha nem is bocsátott meg neki, de már kezdte úgy érezni, hogy ez nem lehetetlen, annak az átkozott házassági tanácsadónak a szavaival élve, a házasságokat jobbá lehet tenni. Feltéve, ha az ember őszinte. Camille egyetértően bólintott, amikor ezt hallotta. Kezében ott volt Hal keze. Megszorította. Ez volt az utolsó alkalom a tanácsadónál. Hal az ágy széle felé fordult, halványan beférkőzött tudatába a kabátzsebében radioaktívan derengő műanyag sablon meg a szobájukat lassan megtöltő hajnali fény, mely egyértelmű hírnöke volt egy újabb, álmatlan forgolódással eltöltött éjszakának, és egy minden bizonnyal rettegéssel és dühös bizonytalansággal terhes új napnak. Camille keze álmában lecsúszott Hal derekáról, és hasznavehetetlenül hevert mellette. * A vonat csak a Liverpool Street-i pályaudvaron áll meg, szólalt meg a bemondó a hangszóróból, immár másodszor ismételve meg a bejelentést. Daisy az ablaknak dőlt, és nézte, ahogy a Lee-völgy sík lápvidéke fokozatosan beleolvad a piszkos és visszataszító kelet-

londoni elővárosba. Furcsán vidékinek érezte magát az Árkádia és Merham szűk világában eltöltött két hónap után, olyannyira, hogy némi aggodalommal tekintett a fővárosi utazás elébe. London véglegesen összefonódott számára Daniellel. Következésképpen a fájdalommal. Merhamben biztonságban volt, se múlt, se ismerősök. Csak akkor jött rá, hogy a házban nagyobb békét talált, mint azt valaha is gondolta, amikor a vonat már közeledett a nagyvároshoz. Lottie figyelmeztethette volna, hogy ostobaságot csinál. – Nagyszerűen fogod érezni magad – mondta, miközben az édesített zabkását kanalazta Ellie követelőző szájába. – Megteheted azt a szívességet magadnak, hogy elmész. Talán még arra is lesz időd, hogy végre összefuss a barátnőiddel. Daisynek nehezére esett emlékezetébe idézni akár egyetlen barátnőjét is. Mindig is olyan lánynak tartotta magát, aki inkább a fiúkkal jön ki, miközben tudta jól, hogy ez olyasmi, amit azok a lányok mondanak, akik kissé túlságosan tetszenek más lányok fiúinak. Talán jobban is megerőltethette volna magát, hiszen igazából csak a nővére („Felhívtad már a gyermekvédelmiseket?”), meg Camille („Alig érzem a terhességi csíkokat. Szerencsés vagy.”) voltak neki, és immár Lottie, aki, mióta feltárt egy keveset a múltjából, felszabadultabban viselkedett vele, kellemetlenkedő természetét és szigorú ítéleteit gyakrabban enyhítette humorral. – Remélem, valami csinosát veszel fel – mondta Lottie, miközben Daisy az emeletre tartott, hogy átöltözzön. – Ne nézzél már úgy ki, mint egy zsák krumpli. Lehet, hogy valami elegáns helyre akar elvinni. – Ez nem randi lesz – válaszolta Daisy. – Hát azért nem áll nagyon messze tőle – vágott vissza Lottie. – Ha neked lennék, én megpróbálnám a legtöbbet kihozni a helyzetből. Különben is, mi a baj azzal az emberrel? Egyedülálló, nem néz ki rosszul. Nyilvánvalóan sok pénze van. Úgyhogy vedd csak fel azt a felsőt, amelyikből kilátszik a melltartód. – Épp most lett vége egy komoly kapcsolatomnak. Amire most igazán nincs szükségem, az egy újabb férfi – mondta a lépcsőn megtorpanva Daisy. Próbálta elrejteni, mennyire elpirult. – Miért? – Miért? Ezt mindenki tudja. Mármint, hogy nem szabad az egyik dologból rögtön beleugrani egy másikba.

– Miért nem? – Mert... tudod, azért, mert talán nem állok rá készen. – És honnan fogod megtudni, ha már készen állsz? – Gőzöm sincs... Szakítás után ez van. Várni kell. Egy évet, vagy ilyesmi. Utána kevesebb az érzelmi teher. – Érzelmi teher? – Egyszerűen készen kell lenni arra, hogy az ember találkozzon valaki mással. Előbb szükség van az előző kapcsolat lezárására. – Lezárásra? – ízlelgette Lottie a számára szokatlan szót. – Mit kell lezárni? Ki mondja ezt? – Nem tudom. Mindenki. Az újságok. A tévé. A pszichológusok. – Nem kéne rájuk hallgatnod. Nincs saját véleményed? – De van, csak azt gondolom, jó ötlet lenne egy kis szünetet tartani. Nem állok készen arra, hogy bárki ismeretlent beengedjek az életembe. Lottie széttárta a kezét. – Ti, fiatal lányok, ti annyira válogatósak vagytok. Jónak kell lenni az időzítésnek. Ennek kell jónak lennie, annak kell jónak lennie. Nem csoda, hogy olyan sokan maradtok egyedül. – De rám ez már nem vonatkozik. – Nem? Daisy az idős asszony szemébe nézett. – Ellie miatt. És Daniel miatt... Úgy értem, az az igazságos Elli-vel szemben, ha adok időt az apjának, hogy visszajöjjön. Hogy az apja mellett nőhessen föl. – Ó, tényleg? És mennyi időt adsz még neki? Daisy vállat vont. – És hány jó partit szándékozol lerázni a közbeeső időben? – Ugyan már, Mrs. Ber... Lottie, csak néhány hónapja van ez így. És nem mondanám, hogy az ajtón dörömbölnek. – Tovább kell lépned – mondta indulatosan Lottie. – Nincs értelme a múltban élni, gyerek ide vagy oda. Egy életed van, és azt te döntöd el, hogyan éled. – Ő Ellie apja. – Ő nincs itt – fintorította el az orrát Lottie. – És ha nincs itt, elveszíti a jogát, hogy akármi is lehessen. Daisy arra gondolt, hogy Lottie soha nem mondta el neki, kicsoda Camille apja.

– Te keményebb nő vagy, mint én. – Nem kemény vagyok – mondta Lottie, és a konyha felé fordult. Arca hirtelen újra megkeményedett. – Csak realista. Daisy elfordította tekintetét az ablakról, hátradőlt, és vádlijának dörzsölte a szandálját. Nem akart egy új férfit. Sebei még nem hegedtek be, idegvégződései mintha csupaszok lettek volna. Rémülettel töltötte el a gondolat, hogy valaki meztelenül lássa szülésen átesett testét. A lehetőség, hogy újra elhagyják, túl szörnyű volt még ahhoz is, hogy belegondoljon. És ott van Daniel. Ellie kedvéért nyitva kell hagynia a férfinak az ajtót. Már ha valaha is úgy dönt, belép rajta. * – Camille? – Ó, szia, anya. – Délben kiugrunk az áruházba. Én és a pici Ellie. Kell valami? – Nem, köszönöm... Hal itt van? – Igen, odakint. Éppen teázik. Szóljak neki?– Ne, ne... Anya, nem látsz rajta valami furcsát? – Furcsát? Miért? Mi a baj vele? – Semmi. Gondolom, semmi. Csak... csak kicsit fura mostanában. – Hogy érted, hogy fura? Camille egy ideig nem válaszolt. Majd azt mondta: – Eltávolodott tőlem. Mintha... begubózott. Nem akar beszélni velem. – Most számolta fel a vállalkozását. Természetes, ha egy kicsit rosszkedvű. – Tudom... tudom... csak... – Mi az? – Végül is, tudtuk előre, hogy ez lesz. Tudtuk, hogy be kell majd zárnia. És mégis nagyon jól mentek köztünk a dolgok. Évek óta nem mentek ilyen jól. Lottie eltűnődött valamin. – Hát, velem mindenesetre rendes volt. Nem lehet... Nincs valami, amit nem mondasz el nekem? – Mire gondolsz?

– Arra, ami azelőtt történt. Közöttetek. Az nem történt meg... újra. – Persze hogy nem, anya. Nem csináltam semmit. Jól vagyunk. Túl vagyunk már azon. Csak úgy érzem, hogy Hal... mintha nem lenne teljesen önmaga. De inkább hagyjuk. Felejtsd el, amit mondtam. – Nem beszéltél vele erről? – Felejtsd el, anya. Igazad van, valószínűleg csak ideges a vállalkozás miatt. Hagyom levegőhöz jutni. Most jobb, ha megyek, mennem kell, le kell szednem Lynda Potter algapakolását. Lottie lenézett a táskájára, és egyszerre teljesen biztosan érezte, hogy jól döntött. Nem akart elárulni semmit Camille-nak a pénzről, úgy gondolta, jobb, ha vár, amíg kifejezetten szüksége lesz rá, amíg újra meg tud bízni benne. Úgy tűnt, ez a perc nincs is olyan messze, mint remélte. – Tudod, mire lenne szüksége? – Mire? – Lezárásra. Attól jobban érezné magát. * Tizennyolc üres rágógumis csomag hevert Jones autójának padlóján. Nem volt könnyű feltűnés nélkül megszámolni őket: sokat közülük részben eltakartak más autós limlomok: térképek, papírcetlikre lefirkantott címek és régi benzinkúti blokkok. De Daisynek volt ideje mindet felfedezni, tekintve, hogy az út első tizenhét percét úgy araszolták végig a városi csúcsforgalomban, hogy Jones, majdnem megállás nélkül ingerülten ordítva, folyamatosan telefonált. – Mondja meg neki. Azt küld be, akit akar, rohadtul nem érdekel. Az egész konyhai személyzetnek megvan a higiéniai képzése. Rendesen írjuk a beérkezett áru hőmérsékletét, a tárolt áruét, a szállítmányok minőségét, mindent megcsinálunk, ami ahhoz a rohadt partihoz kell. Ha be akarja küldeni a rohadt ellenőröket, mondd meg neki, hogy tizennyolc lefagyasztott ételmintánk van, minden rohadt felszolgált fogáshoz egy. Úgyhogy rohadtul el tudjuk küldeni azokat vizsgálatra – mondta, és közben különféle mozdulatokat tett Daisy felé, a kesztyűtartó felé intett, hogy Daisy nyissa ki neki. – Igen, tudjuk. Nincs olyan bekezdése annak a rohadt élelmiszer– higiéniás szabályzatnak,

amit ne tudna fejből a személyzet. Bármelyikük. Nézze, azt mondja ugye, hogy kacsát evett. Kacsát, jól mondom? Amint Daisy kinyitotta, magnókazetták, egy levéltárca, egy zacskó rágó és számos azonosíthatatlan elektromos kábel esett ki a kesztyűtartóból. „Fájdalomcsillapító”, formálta hangtalanul Jones az ajkával. – Ott van? Igen. Igen, azt csinálta. Nem, maga nem figyel rám. Figyeljen már rám. Evett osztrigát, és ha megnézi a számláját, akkor látni fogja, hogy legalább három töményet megivott. Igen, ez így van. Benne van a pénztárgépben. – Kikapta a dobozt Daisy kezéből, átszakította a fóliát a tablettákkal, és egyenesen a szájába ejtette őket. – A lószart ételmérgezés. Csak nem tudta, hogy nem lehet inni rá. Átkozott hülye. Daisy kinézett az ablakon, nézte az egyenletesen duruzsoló forgalmat, és próbálta leküzdeni haragját, amely Jones fél kézzel odavetett, üdvözlésnek szánt intése miatt alakult ki, és amely mindhárom általa folytatott telefonbeszélgetés alatt csak tovább nőtt. „Bocsánat, rögtön befejezem”, mondta még az elején, azután már azt sem. – Engem aztán ez nem érdekel, de kurv... – ordította Jones, és Daisy lehunyta a szemét. Jones nagydarab ember volt, és az autó zárt terében valahogy a száját elhagyó káromkodások sajnálatosan felerősödtek. – Mondja meg neki, hogy küldje el a kurv... – amikor ezt mondta, oldalra nézett, és elkapta Daisy fájdalmas arckifejezését. – Mondja meg neki, hogy küldje be az ügyvédjét, az ÁNTSZ-t, vagy akit csak akar. Azonnal beperelem hitelrontásért. Igen. Pontosan. Ha meg akarnak nézni bármilyen nyilvántartást, tudják, hol találnak. Megnyomott egy gombot a műszerfalon, és kirántotta a fülhallgatót a füléből. – Ba... – préselte ki az ajkai között – Vaze ezt a seggf... Egy szaros bolti eladó bepróbálkozik nálam kártérítésért. Nem hiszem el. Megeszi a rohadt osztrigáit, utána bepiál, és másnap csodálkozik, hogy fájnak a belei. Persze, az én hibámból. Küldjék ki az ÁNTSZ-t, zárják be a helyet, tegyenek végleg tönkre. Istenem, ezek aztán fel tudnak húzni. – Az biztos – helyeselt Daisy. Jones úgy nézett ki, mint aki tudomást sem vesz Daisy jelenlétéről. Még több zajt csapott, még izgatottabb volt, mint ismeretségük során

valaha, de mindez nem Daisynek szólt. Pedig ő ott volt, és valószínűleg a szülés óta még nem nézett ki olyan jól, mint most, új pólóban és szoknyában, Camille sós bőrradírjától ragyogó bőrrel, sima és szőrtelen lábbal. Ha nem is a régi Daisy, de legalább egy tisztességesen megfiatalított Daisy ült az autóban, és mi az, amit Jones észrevett mindebből? Amikor lenézett a nő hosszú, barna lábára? Hogy pont az építőanyag– telep címén tapos. – A barátnője találta ki az egészet – mondta Jones, miközben jobbra indexelt, és előrehajolt a kormány fölött. – Volt már nálunk a nő, és be is próbálkozott. Megrándította a könyökét a vécében. Ez volt legutóbb, azt hiszem. Látlelet persze nincs. Ha tag lenne, kitiltanám. De aznap este nem voltam bent. – Ó. – Az amerikaiak miatt van. Átkozott pereskedős népség. Mindenki akar valamit, cserébe a semmiért. A másik hibája minden. Az istenit! Úgy rávágott öklével a kormánykerékre, hogy Daisy összerándult ijedtében. – Ha még egyszer meglátom ezt a szarjankót, biztos, hogy tényleg megmérgezem. Mennyi az idő? – Tessék? – Eldridge Street, Minerva Street... Valahol itt van. Mennyi az idő? Daisy az órájára nézett. – Tizenegy huszonöt. – Tüzép. Ez az. Itt van. A rohadt... Hol tudok megállni? Daisy jó hangulata hamarabb foszlott szerte, mint ahogy Jones fájdalomcsillapítói feloldódtak. Végül türelmét vesztve kipattant a Saabból, és belépett az építőanyag-telepre. Az autó belsejének hűvösét felváltotta a városi nyár fullasztó melege. Daisy nem volt hozzászokva ahhoz, hogy mellőzzék. Daniel mindig talált alkalmat egy kis bókolásra, méltató megjegyzéseket tett a ruhájára, megérintette a haját, megfogta a kezét. Figyelmesen viselkedett akkor is, amikor szórakozni mentek, törődött azzal, nem fázik-e, evett-e eleget, ivott-e eleget, jól érzi-e magát. De az is igaz, hogy ez nem randevú volt, ugyebár. És Daniel sem törődött Daisyvel, amikor igazán fontos lett volna. Férfiak. Daisy azon kapta magát, hogy Joneshoz méltó káromkodásokat sziszeg magában, majd utálatot érzett maga iránt,

amiért ő is egy lett a megkeseredett és meggyötört férfigyűlölők közül, akiket pedig mindig megvetett. A telep hatalmas volt és fárasztó. A túlméretezett polcokon óriási mennyiségben felhalmozott faanyag, fenyegetően tornyosuló kőlapok és sírkertbe való szobrok néztek vissza Daisyre. A rozsdás bejárati kapun kívül ott morajlott a londoni forgalom, lila kipufogógázokat és dühös tülkölések hangját okádva a fülledt levegőbe. A látogatás egy új építőanyag– telepre rendszerint olyasféle várakozásteli örömmel töltötte el, amilyet a kifutón végighaladó fiatal sztár érez. De most Jones kellemetlen viselkedése elrontotta a kedvét. Sohasem volt képes függetleníteni magát a férfiak hangulatától: amikor megpróbálta Danielt kirángatni a rosszkedvéből, rendszerint kudarcot vallott, ami miatt megharagudott magára, és végül ő maga is kétségbe esett. A férfit viszont, már-már beteges módon, hidegen hagyták Daisy hangulatai. – Sehol nem találtam egy rohadt helyet. Tilosban álltam meg. Jones öles léptekkel haladt át a bejárati kapun, és most felé tartott, miközben zsebeit tapogatta. Szinte sütött róla az elégedetlenség. Nem szólok hozzá addig, amíg ezt be nem fejezi, és kedves nem lesz velem, gondolta Daisy. Elfordult, és összefont karral és behúzott nyakkal megindult az ablak– és tükörrészleg felé. Néhány métert tett csak meg, amikor újra megcsörrent a férfi telefonja, az pedig dühösen beleszólt. A telep egyetlen alkalmazottja egy középkorú, vastag szemüveget és gyapjúkabátot viselő férfi volt, aki a zajforrás után kutatva Daisyék irányába fordult. Daisy elutasító arckifejezéssel viszonozta a férfi tekintetét, mintha semmi köze nem lenne a rendbontóhoz. Továbbment, amíg csak el nem ért a fedett részhez, olyan távol a férfi hangjától, amilyen távol csak lehet. Dühös volt, amiért Jones viselkedése ilyen nagy hatással van rá, emiatt halványan érzékelte csak maga körül a viktoriánus fürdőszoba-berendezéseket és a metszett tükröket. Figyelmetlensége és rossz modora miatt – a déliek mélyen gyökerező felsőbbrendűség-tudatával – titokban már leírta magában a férfit, ahogy a nővére tette volna. Nem számít, mennyi pénzed van, ha egyszer nem tudsz viselkedni. „Vegyük Aristotle Onassist”, szokta mondani Julia, „úgy böfög, meg fingik, mint egy tengerész”. Talán az összes gazdag ember ilyen primitív, vonta le a következtetést Daisy, mivel nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy

tekintettel legyenek másokra. Persze azért ebben nem volt teljesen biztos: Jones volt az egyetlen igazán gazdag ember, akit ismert. Megállt egy vigyorgó angyallal díszített, kis festett üvegablak előtt. Szerette a festett üveget: nehéz ráakadni, de szinte mindenhol jól mutat. Hamar elszállt a rosszkedve, és végigfuttatva agyán a bejáratok, öltözőablakok és a külső válaszfalak listáját, azon kezdte törni a fejét, hová tehetné. Beletelt néhány percbe, mire rájött, nem akarja az Árkádiába az ablakot. Magának akarja. Kozmetikumokon és ételen kívül hónapok óta szinte semmit nem vett magának. Azelőtt a vásárlást a jó egészség ugyanolyan elengedhetetlen feltételének tartotta, mint az evést, vagy a levegőt. Megfogta és megvizsgálta az üveget. A félhomályos fészerben hunyorognia kellett, hogy jól lássa. Mindegyik darabka ép volt, sehol sem hiányzott az ólom. Ez ritkaság egy ekkora üvegnél. Letérdelt, hogy megkeresse az árcédulát. Miután megtalálta, fölállt, majd gyengéden visszadöntötte az ablakot a tartókeretébe. – Ne haragudjon – hallott egy hangot a háta mögül. Daisy megfordult. Jones a fedett rész bejáratánál állt, a telefon még mindig a kezében. – Nem semmi ez a délelőtt. – Egyetértek – mondta Daisy. – És, mi ez? – Micsoda? – Amit nézeget. – Ó, csak egy festettüveg. Nem való az Árkádiába. Jones lenézett. – Mennyi az idő? – kérdezte végül. Daisy sóhajtott, és az órájára pillantott. – Öt perccel múlt dél. Miért? – Nem számít. Csak nem akarom, hogy lekéssünk az ebédről. Foglaltam asztalt. – De ez a maga klubja. – Igen... Jones néhány percig csak a padlót bámulta, majd, miután szeme alkalmazkodott a félhomályhoz, körülnézett – Akárhogy is, ne haragudjon. Az út miatt. Meg a többi miatt. Nem szabadott volna mindezt hallania.

– Nem – mondta Daisy. Megfordult, és kisétált a napfényre. Beletelt egy kis időbe, mire Jones felfogta, hogy Daisy nem vár rá odakint. – Feldühítette valami? Fél lépéssel volt mögötte. Megfogta a könyökét. Daisy megállt. – Mi dühített volna fel? – Na, ne csinálja ezt. Ne csinálja ezt a női játékot. Nincs időm arra, hogy húsz kérdésből derítsem ki, mi a baj. Daisy érezte, ahogy elvörösödik a dühtől. Tovább rontott a helyzeten a gyanú, miszerint esetleg nevetségesen hangzik, amit érez. – Felejtsük el – mondta anélkül, hogy megállt volna. Érezte, ahogy megmagyarázhatatlan módon gombóc kezd nőni a torkában. – Mit felejtsünk el? Daisy ráébredt, hogy ebben ő sem teljesen biztos. – Ugyan már, Daisy... Daisy egyszer csak megállt, és dühösen szembefordult a férfival. – Nézze, Jones, nem lett volna muszáj ma idejönnöm, tudja? Maradhattam volna otthon, játszhattam volna a napon a kislányommal, és jól érezhettem volna magam. Különben is, maga mondogatja mindig, hogy nincs vesztegetni való időm. De azt gondoltam, csaphatunk egy jó bevásárlást, és kellemesen megebédelhetünk. Azt gondoltam, ez talán... hasznos lehet mindkettőnknek. Arra nem gondoltam, hogy egy tikkasztó szeméttelepen fogom tölteni a napomat, és egy modortalan tourette– es bunkó szövegelését kell majd hallgatnom. Azt azért tudni kell, hogy a fejében ez még nem hangzott ennyire durván. Rövid csönd következett. Daisy eltűnődött azon a pillanatnyilag figyelmen kívül hagyott tényen, miszerint Jones a főnöke. – Nos, Daisy – mondta Jones, és kihúzta magát. – Igazán nem szükséges ennyire tekintettel lennie az érzelmeimre. Daisy felpillantott rá. – Mit szólna egy tűzszünethez? Ha kikapcsolnáma telefonomat? Daisy nem volt amolyan haragtartó fajta. Legalábbis általában nem. – És nincs még egy elrejtve a kabátjában?

– Minek gondol maga engem? – kérdezte Jones, majd benyúlt a belső zsebébe, és elővette a másik telefonját. Kikapcsolta. – Átkozott walesiek – mondta Daisy, és szigorúan nézett a férfira. – Átkozott nők – mondta Jones, és odanyújtotta karját. * Innentől kezdve Jones kedélyállapota figyelemre méltóan javulni kezdett, és ez Daisy hangulatára is jó hatással volt. A férfi egyre felszabadultabban érezte magát, teljes odafigyeléssel hallgatta Daisy javaslatait, szinte semmi ellenállást nem tanúsítva még a legvadabb ötletekkel szemben sem. Hitelkártyáját gyakran vette elő, Daisy megelégedésére. – Biztosan rá akar költeni ennyit? – kérdezte, amikor Jones beleegyezett egy nyilvánvalóan túl drága patikaszekrény megvásárlásába, amely az egyik fürdőszobában kaphatna helyet. – Nem ez a legolcsóbb telep. – Az igazság az, hogy jobban érzem magam, mint reméltem – válaszolta Jones, akit már az sem érdekelt, mennyi az idő. Daisy, nem sokkal azelőtt, hogy továbbindultak volna, talán a férfi felelőtlen költekezésén felbuzdulva, döntött a festett üvegablakról. Túl drága volt. Még otthona sincs, ahová kiakaszthatná. De mégis kellett neki. Tudta: ha nem veszi meg, hónapokig fogja átkozni magát. Egyszer egy árverésen elvittek előle egy velencei csillárt, még mindig azzal a borongó sajnálkozással gondolt rá, amivel elvesztett barátainkra szoktunk visszaemlékezni. Odasétált Joneshoz, aki éppen fizetett a pénztárfülkénél, és az árut rendezgette. – Öt percet kérek – mondta Daisy a fedett részleg felé mutatva. – Van valami, amit magamnak szeretnék. Majdnem sírva fakadt, amikor közölték vele, hogy már elkelt az ablak. Amint meglátta, meg kellett volna vennie, korholta magát. Minden jó dolgot rögtön le kell foglalni. Ha az ember annyira nem tudja megállapítani valaminek az értékét, hogy képtelen dönteni, akkor meg sem érdemli. Csak bámulta az angyalt, s immár tudván, hogy biztosan nem lehet az övé, még jobban vágyott rá.

Egyszer úgy jutott hozzá egy kanapéhoz, hogy sikerült megtalálnia a kereskedőt, aki az orra elől halászta el, amíg ő nézelődött az ócskásnál, és felajánlotta, hogy megveszi tőle. A férfi majdnem a dupláját kérte az eredeti árnak, és bár akkor ez nem számított, mert annyira akarta azt a kanapét, később, ahogy teltek a hónapok, a kifizetett magas ár miatt egyre kevesebb örömét lelte a bútorban. Ha ránézett, nem egy nehezen megszerzett antik darabot látott, hanem egy hatalmas összeget, amelyet kihajított az ablakon. – Sikerült? – kérdezte Jones, aki épp egy rakás becsomagolt ajtót nézegetett. – Megvan, amit szeretett volna? – Nincs – felelte Daisy, és hanyagul nekidőlt az egyik jégvirágmintás üvegajtónak. Eltökélte magában, hogy nem fog nyafogni. Képes távlatokban szemlélni a dolgokat. – Lecsúsztam róla – mondta. Azután felsikoltott és összecsuklott, amint hatalmas robajjal betört alatta az üveg. * Két órát és negyven percet töltöttek a sürgősségin, ahonnan Daisy tizenkét öltéssel, egy gézkötéssel és jó néhány édesített gépi teával a gyomrában távozott. – Hát, az ebédnek lőttek – mondta Jones, miközben besegítette az autóba –, de azt hiszem, egy kis töményre mindenképpen szükség lenne. A férfi Daisy ép kezébe nyomott egy csomag fájdalomcsillapítót. – És igen, erre nyugodtan ráihat. Ez az első, amit megnézek a gyógyszereken. Daisy hallgatagon ült az anyósülésen, összevérzett új ruhájában. Zavartnak és csüggedtnek érezte magát, ugyanakkor jobban felpezsdítette ez az egész, mint amennyire szerette volna beismerni. Jones meglepően jól kezelte a történteket: türelmesen üldögélt vele a különböző várótermekben, miközben a nővérek, majd az orvosok lemosták Daisy karját, és valami rongybabára emlékeztető dologgá változtatták. Kétszer ment ki telefonálni, a két beszélgetés közül az egyiket – mint azt később, az autóban elárulta – Lottie-val folytatta, szólt neki, hogy Daisy a tervezettnél később ér haza. – Mérges volt? – kérdezte Daisy, miközben szörnyülködve vizsgálgatta a barnává száradt vérfoltokat az autó világos bőrkárpitján.

– Szó sincs róla. A baba jól van. Azt mondta, hazaviszi magához, mert megígérte a férjének, hogy ma együtt vacsoráznak. Maga meg úgysem lesz képes vezetni. – Mr. Bernard nagyon fog örülni. – Nézze, balesetek történhetnek. Ne aggódjék. Jones egész délután ilyen derűs és megnyugtató volt, úgy tűnt, lélekben végig vele van, és nem a külvilág dolgai foglalkoztatják. Az intimitásnak egészen különös fajtája telepedett közéjük, amikor a férfira kellett támaszkodnia, majd az bekötözte a kezét, és ott ült mellette a kórházi folyosón, a műanyag széken. Hangja halkabb és lágyabb lett, amikor hozzá beszélt, mintha Daisy nemcsak sérült, de beteg is lenne. Daisy újra és újra eltűnődött, vajon ugyanaz az ember ül-e mellette, aki reggel érte ment a Liverpool Street-i pályaudvarra. – Tönkretettem az egész napját, mi? Jones erre elnevette magát, majd megrázta a fejét. Daisy elhallgatott, és próbált nem tudomást venni a karjában lüktető fájdalomról. Mire azonban a Vörös Termekhez értek, elillant a férfi jókedve, részben azért, mert senki sem ült a recepciós pult mögött, amikor beléptek a klubba. Daisy később megkérdezte, mi ezzel a baj, mire Jones tájékoztatta, hogy ez az állásába kerülhet az illetőnek, mivel a személyzetnek mindenkit, aki belép, régi barátként kell üdvözölnie. – Azért fizetem őket, hogy ismerjék a vendégek arcát meg a hozzá tartozó nevet. Nem azért, hogy itt estebédezzenek nekem. Jones megfogta Daisy ép kezét, miközben felmentek a többemeletnyi falépcsőn, és elhaladtak a pultok előtt, ahol zúgó ventilátorok alatt ültek a vendégek nyakukat diszkréten nyújtogatva, hogy jól lássák az újonnan érkezetteket, akik talán még őnáluk is híresebbek. Amikor meglátták Jonesékat, volt, aki csak látványosan odaintegetett nekik, de volt, aki oda is kiáltott üdvözlésképpen. Daisy először arra gondolt, jó lenne körbenézni, de azután eszébe jutott, hogy nem szívesen tenné közszemlére véráztatta ruháját és felkötözött karját a kíváncsi londoni klubközönség előtt, így végül némi megkönnyebbülést érzett, amikor Jones elmondta neki, hogy az egyik teraszon foglalt asztalt, az irodája mellett. Hirtelen nyomasztó volt újra itt lenni, a fővárosban. Megrémítette a Sohóban dübörgő forgalom, a messziről visszhangzó útkarbantartási

munkálatok zaja, a lármás, kiabáló emberek. Körülzárták a fölé tornyosuló épületek, már nem emlékezett, hogyan kell haladni a tömegben, és azon kapta magát, hogy bizonytalanságában a rossz irányba tér ki. Egyszer csak, minden előzmény nélkül, erős sóvárgást kezdett érezni Ellie iránt, és elkedvetlenítette, ha arra gondolt, hány mérföld választja most el őket. De ami még rosszabb, szeme kereste azokat a férfiakat, akik hasonlítottak Danielre, gyomra pedig önkéntelenül összerándult, ha meglátott egyet. Jones kikönyörgött magának öt percet, hogy „elintézzen valami üzleti ügyet”. Az italt felszolgáló lány – sötétbarna bőrű amazonasi szépség, művészien kontyba tűzött, hosszú, fekete hajjal – fürkésző tekintettel nézte Daisyt. – Keresztülestem egy ajtón – mondta Daisy, és mosolyt erőltetett az arcára. – Ó – felelte a lány közönyösen, majd továbbállt. Daisy már bánta, hogy megszólalt. – Jones, igazán sajnálom, de azt hiszem, szeretnék hazamenni – mondta, amikor a férfi végül megjelent a teraszon. – El tudna vinni a Liverpool Streetre? Jones a szemöldökét ráncolva lassan leült Daisy-vel szemben. – Nem érzi jól magát? – Kicsit gyengének érzem magam. Azt hiszem, jobb lenne, ha otthon lennék... – mondta, és összerándult, amikor észrevette, hogyan hivatkozott a szállodára. – Egyen előtte valamit. Egész nap nem evett semmit. Valószínűleg azért is érzi olyan gyengének magát. Ez inkább hangzott utasításnak, mint ajánlatnak. Daisy a szeme elé tartotta a kezét, hogy megvédje a tűző napfénytől, és félig elmosolyodott. – Hát, legyen. Bélszínt rendelt, és zavartan végignézte, ahogy Jones elveszi előle a tányérját, és kis csíkokra vágja a húst, hogy ő egy kézzel is fel tudja szúrni a villájára. – Úgy érzem magam, mint egy idióta – mondogatta közben Daisy. – Csak egyen valamit – biztatta Jones. – Jobban fogja érezni magát. Ő maga nem eszik, motyogta kissé zavartan, mivel éppen próbál leadni

néhány kilót. – Az egész életem szórakozással telt – mondta, és lenézett a hasára. – Nem ég már úgy a zsír, mint régen. – A kor miatt van – mondta Daisy, és legurította a második fröccsét. – Látom, már jobban érzi magát – felelte Jones. A freskóról beszélgettek, és az arcokról, melyeket Hal olyan precíz aprólékossággal varázsolt elő. Daisy elmondta, hogy Lottie még mindig nem örül a kép helyreállításának. De miután megbékélt azzal, hogy a dolgok nem az ő szájíze szerint alakulnak, kelletlenül ugyan, de hajlandó volt azonosítani néhány alakot. Egyikük, Stephen Meeker egy part menti házikóban élt, néhány mérföldre a háztól. (Nem voltak barátok, de a fiú nagyon kedves volt vele, amikor Camille született.) Előző nap Lottie megmutatta neki Adeline-t. Daisy csak állt a kép előtt, és ahogy nézte ezt a babaszerű nőt, hirtelen mintha évtizedeket ment volna vissza az időben, és érezte, hogy a viselkedés, melyen ma senki sem háborodna fel, mennyire botrányosnak számíthatott akkoriban. Francest is megmutatta. De az ő arcát részben lekaparta valaki. Daisy elgondolkodott, vajon érdemes volna-e keresni Francesről egy képet – talán valamelyik művész őrizget róla egyet –, hogy őt is visszafesthessék barátai körébe. – Nem lenne szép dolog, hogy pont ő ne legyen rajta – mondta. – Talán ő akarta, hogy ne legyen rajta – felelte Jones. Daisy nem mondott Jonesnak semmit az előző estéről, amikor az ablakon keresztül megpillantotta Lottie-t, aki mozdulatlanná dermedve állt a festmény előtt, belefeledkezve valamibe, amit Daisy nem láthatott. Vagy arról, amikor kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a képet, de aztán hirtelen, mint aki rajtakapja magát valami illetlen dolgon, megfordult, és kimért léptekkel elsétált. Jones a hotel megnyitásával kapcsolatos terveiről mesélt. Aktákat mutatott neki, melyekben a korábbi megnyitóiról voltak cikkek és fényképek. (Daisynek feltűnt, hogy a férfi majdnem mindegyik képen éppen magas, ragyogó szépségű nők gratulációit fogadja.) – Valami különlegesebbet szeretnék most csinálni, valamit, ami illik a házhoz. De nem jutott eszembe semmi – mondta. – Celebparti lesz? – kérdezte Daisy, és egyszerre furcsán sértettnek érezte magát. – Lesz néhány híresebb arc – válaszolta Jones –, de nem akarok vacak szabványszendvicseket... Az egész lényege, hogy ez a szálloda

más, mint a többi, ha úgy tetszik, jobb a többinél – fejezte be esetlenül a mondatot. – Vajon életben van még valamelyikük? – kérdezte Daisy, a dossziét bámulva. – Kicsoda? – Az emberek. Frances freskóján. Mert azt tudjuk, hogy Frances és Adeline már nem élnek. De ha az ötvenes években készült a kép, akkor jó esély van rá, hogy a többiek még igen. – És? – Megkeressük és elhívjuk őket. A szállodába. A megnyitóra. Nem gondolja, hogy ez hatalmas hír lenne? Úgy értem, ha ezek az emberek voltak annak idején az enfants terribles, ahogy Lottie szokta mondani, akkor nagy hírverést csapnának körülöttük. A falon meg ott a festmény... Szerintem nagyszerű lenne. – Ha még életben vannak. – Máskülönben nem fognak eljönni. Meg az is lehet, hogy ettől lecsillapodnak majd a helybeliek. Eszükbe jut a közös múlt. – Miért is ne? Szólok Carolnak, hogy álljon rá az ügyre. Daisy felnézett az italából. – Milyen Carol? – Ő a rendezvényszervezőm. Van egy PR cége, és ő szervezi az összes bulimat – mondta Jones, és összeráncolta a szemöldökét. – Mi a baj? Daisy felvette a poharát, és nagyot húzott belőle. – Csak gondoltam, hogy... hogy esetleg megoldanám én. – Maga? – Hát, az én ötletem volt. És én... mi találtuk meg a freskót. Valahogy kötődöm hozzá. – De hogy tudna rá időt szakitani? – Csak néhány telefonhívásról van szó. Nézze, Jones – mondta Daisy, és szinte önkéntelenül átnyúlt az asztal fölött –, szerintem ez a freskó nagyon különleges. Talán még fontos is. De nem gondolja, hogy titokban kéne tartanunk, legalábbis egyelőre? Nagyobb figyelmet keltene, ha nem szivárogna ki apránként. És tudja, milyenek a PR-osok – képtelenek befogni a szájukat. Persze biztos vagyok benne, hogy ez a Carol nagyon jól végzi a munkáját, de ha köztünk marad a dolog, amíg

el nem készül a festmény – sokkal nagyobb lesz a hatása, amikor végül leleplezzük. Korábban azt hitte, fekete a férfi szeme, de most látta, hogy valójában nagyon, nagyon sötétkék. – Ha maga szerint nem jár túl sok plusz munkával – mondta Jones –, akkor legyen. Mondja megnekik, hogy kapnak pénzt, fizetem az utazást, vagy ami kell. De azért ne élje nagyon bele magát. Lehet, hogy van köztük, aki már túlságosan rozoga, beteg vagy szenilis. – Nem sokkal idősebbek, mint Lottie. – Pontosan. Erre cinkosan egymásra mosolyogtak. Közben Daisy észrevette, hogy sokkal jobban van, és úgy érezte, ez nem helyes, így aztán elkomorult az arca. * Jones mindenképpen haza akarta őt vinni autóval. Nincs kifogás, mondta. Most, hogy vége a csúcsforgalomnak, csak egy-két óra az út, és különben is, látni akarta a freskót. – De már sötét lesz – figyelmeztette Daisy, aki eddigre már annyit ivott, hogy nem érezte a sérült karját. – Nem sokat fog látni belőle. – Akkor majd felkapcsoljuk az összes lámpát – mondta a férfi, és eltűnt az irodájában. – Két perc múlva itt vagyok. Daisy üldögélt a kivilágított teraszon, vállára borított kardigánjával, és hallgatta a mulatozás és a lenti forgalom távoli morajlását. Nem érezte magát már olyan idegenül. Nem érezte magát olyan feszélyezve sem Jones társaságában, mint amikor egyfolytában bizonyítani akart neki valamit, és meg akarta győzni, hogy jobb ő annál, mint amit a férfi éppen lát belőle. És más volt itt látni őt, ahol elemében volt, és könnyedén forgolódott a tiszteletteljes és kíváncsi arcok gyűrűjében. Szörnyű, ahogy a hatalom vonzóvá teszi az embert, gondolta, és próbálta leküzdeni magában a titkos várakozást, melyet akkor érzett, amikor arra gondolt, hogy újra kettesben lesznek a házban. Elővette táskájából a telefonját, hogy megkérdezze, minden rendben van-e Ellie-vel, de látta, hogy a készülék lemerült. Halkan elkáromkodta magát. Merhamben alig használta – valószínűleg hetek óta le volt merülve.

– Végeztek? – kérdezte a pincérnő, és nekiállt összeszedni az üres poharakat. – Igen, köszönöm. Talán az alkohol, vagy Jones figyelmessége tette, de Daisy immár nem illetődött meg annyira a pincérnőtől. – Jones mondta, hogy szóljak, öt perc múlva jön. Telefonál. Daisy megértően bólintott, és azon gondolkodott, hogy majd elkéri Jones telefonját, és felhívja Lottie-t. – Ízlett a vacsora? – Igen, nagyszerű volt. Daisy elvette az utolsó szelet csokitortát a desszertes tálról. – Már jobban néz ki Jones, egyébként. Te jó ég, milyen kötekedő hangulatban volt reggel. – A lány gyors, begyakorlott mozdulatokkal szedte össze a tányérokat. Valószínűleg akkor is így tudná csinálni, ha álmából keltenék fel. A használt szalvétákat beledugta a poharakba, és a tányérok tetejére pakolta. – Jó, hogy el tudta ma terelni a figyelmét valamivel. – Miről? Miért? – A nejéről. Illetve az exnejéről. Ma házasodott meg. Azt hiszem, délben. Jones nem tudott mit kezdeni a helyzettel. A csokoládétorta valahogy megtapadt Daisy szájpadlásán. – Ó, ne haragudjon. De hát maguk nem járnak, ugye? Daisy nyelt egyet, és felnézett a lány gondterhelt arcára. – Nem, te jó ég, nem. Csak én rendezem be az új szállodáját. – Azt, a tengerparton? Csodálatos. Alig várom, hogy láthassam. – A lány elhallgatott, előrehajolt, és az ajtó felé pillantott. – Mindnyájan imádjuk őt, higgye el, de meg kell mondanom, hogy egy igazi strici. Szerintem az itt dolgozó lányok legalább felével lefeküdt már.

Jones valahol Colchester után adta fel a próbálkozást, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Megkérdezte Daisyt, fáradt-e, és amikor az igennel felelt, felajánlotta, hogy hagyja őt aludni, ha szeretné. Daisy elfordította róla az arcát, és kibámult az ablakon, a nátriumfényű útra, amely sebesen szaladt alattuk, és azon tűnődött, hogyan férhet meg ilyen sok ellentmondásos érzés egy ilyen kicsi, meglehetősen elgyötört testben.

Kedvelte őt. Rá kellett jönnie, hogy valószínűleg attól a perctől kedveli, amikor Jones felvette őt reggel, és felbosszantotta a gorombaságával, az érzéketlenségével. Akkor kezdte mindezt beismerni magának, amikor a baleset után olyan meglepően kedves és gondoskodó lett a férfi. Egészen elsápadt, amikor meglátta, mennyire vérzik, és az izgatottság, amellyel odakiáltott a telepen dolgozó embernek, és amellyel beszáguldott vele a kórházba, azzal a biztonságérzettel töltötte el Daisyt, melyet Daniel eltűnése óta nem érzett. (Még mindig volt a személyiségének egy eléggé jelentős része, amelyik igényelte a gondoskodást és a védelmet.) De a pincérnő megjegyzése az esküvőről teljesen letaglózta. Féltékeny volt. Féltékeny volt a volt feleségére, amiért valaha a felesége volt; akárkire féltékeny volt, aki ilyen nagy hatást tudott tenni Jonesra. És aztán a pincérnők. Daisy mélyebbre süllyedt az ülésben, és egyszerre érezte magát dühösnek és levertnek. Ez nem helyénvaló. Jones nem helyénvaló. Nem volt semmi értelme kiakadnia valaki miatt, aki – mint azt a pincérnő olyan ékesszólóan megfogalmazta – úgy viselkedik, mint egy strici. Ismerte a fajtáját: Julia „balesetveszélyes pasiknak” hívta őket. „Meglepően ellenállhatatlanok, de jobb, ha az ember kimarad a dologból. Csak hajts tovább, és adj hálát, amiért megúsztad.” Ám, még ha bele is akarna folyni, amit természetesen nem akart, Jones akkor sem lenne megfelelő alany, még egy kis vigasztalódáshoz sem. Az életstílusa, a múltja – minden sorozatos hűtlenségre és az elkötelezettség elkerülésére utalt. Daisy összerázkódott, mintha attól félne, a férfi meghallhatja a gondolatait. Hiszen mindez azt feltételezte, hogy Jones legalábbis kedveli őt, amiről Daisy nem volt meggyőződve. Kedvelte a társaságát, az igaz, meg az ötleteit is, mégis, egy egész fejlődéstani szakadék volt közte és a pincérnő meg a karcsú combú, egyenletesen barnult lányok között, akik benépesítették a férfi világát. – Nem fázik? Hátul van a kabátom, ha kell. – Nem – felelte kurtán Daisy. A kései óra és a karjában kiújuló lüktetés ellenére bánta, hogy nem vonattal ment inkább. Nem csinálhatom ezt, gondolta az ajkát rágcsálva. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is érezzek.

Túl fájdalmas és túlságosan – bonyolult. Úgy érezte, amíg nem volt Jonesszal, szépen gyógyultak a sebei. Most újra felszakadtak. – Rágót? – kérdezte Jones. Daisy megrázta a fejét, és Jones végre békén hagyta. * Háromnegyed tízkor érkeztek az Árkádiához. Az autó kerekei hangosan csikorogtak a murván, s amikor megálltak, a csend, melyet maguk után hagytak, még hangosabb lett. Csodálatos volt az ég, s miközben Daisy magába szívta a tiszta, sós levegőt, fülében az alattuk morajló tenger távoli zúgása visszhangzott. Inkább érezte, mint látta, hogy Jones rápillant, majd szó nélkül kiszáll a kocsiból. Daisy ügyetlenkedve próbálta kinyitni a maga ajtaját. A sikertelen próbálkozásoktól érezte, hogy mindjárt könnyek gyűlnek a szemébe. De eltökélte, hogy nem fog többet sírni a férfi előtt. Az koronázná csak meg igazán a mai napot. Mrs. Bernard égve hagyott néhány lámpát – hogy ne tűnjék annyira barátságtalannak a ház –, melyek most sárga fénnyel árasztották el a kocsibejárót. Ahogy Daisy felnézett az ablakokra, belehasított a gondolat: egy újabb magányos éjszaka vár rá. – Minden rendben? – kérdezte Jones kívülről. Korábbi vidámságát valamiféle merengés váltotta fel. Úgy néz, gondolta Daisy, mint aki valami nagy horderejű bejelentésre készül. – Persze – válaszolta, és karját védelmezőén a mellkasához szorítva kilendítette lábát a kocsi ajtaján. – Megoldom. – Mikor hozza vissza Mrs. Bernard a babát? – Holnap az lesz az első dolga. – Nem szeretné, hogy érte menjek és elhozzam? Csak öt perc lenne az egész. – Nem. Menjen csak vissza. Biztosan nagy szükség van magára Londonban. Jones ridegen végigmérte Daisyt, aki elvörösödött saját kijelentésétől. Örült, hogy ezt a rosszul megvilágított kocsifelhajtón a férfi valószínűleg nem vette észre.

– Mindenesetre nagyon köszönöm – mondta mosolyt erőltetve az arcára. – És elnézést – mindenért. – Nagyszerűen éreztem magam. Tényleg. Jones ott állt Daisy előtt, nem lehetett egyszerűen elmenni mellette. Daisy a cipőjét bámulta, és arra gondolt, bárcsak elindulna már a férfi. De annak esze ágában sem volt megmozdulni. – Felbosszantottam – mondta. – Nem – vágta rá Daisy, túlságosan is gyorsan –, egyáltalán nem. – Biztos? – Egyszerűen csak fáradt vagyok. És egy kicsit fáj a karom. – Magára hagyhatom? Daisy felnézett Jonesra. – Ó, persze. Olyan fél méterre állhattak egymástól. Jones zavartan dobálta a slusszkulcsot egyik kezéből a másikba. Miért nem megy már el? Daisy sikítani szeretett volna. – Ja – mondta Jones –, valamit benn felejtett a csomagtartóban. – Mit? – Tessék. Hátrament az autó mögé, és a távirányítóval kinyitotta a csomagtartót. Daisy utánament, még mindig a kardigánnal a vállán. A kötés dörzsölte a tarkóját, ezért ép kezével hátranyúlt, hogy megigazítsa a csomót. Amikor ezzel végzett, Jones még mindig a csomagtartót bámulta. Daisy követte a tekintetét. A csomagtartó alján, egy szürke pléden, ott feküdt a festett üvegablak, a csomagtartó tetejének rávetülő árnyéka miatt éppen csak kivehető angyallal. Daisy mozdulatlanul állt. – Láttam, hogy nézte – mondta Jones, és látszott, hogy zavarban van. Zavartan toporogni kezdett. – Úgyhogy megvettem magának. Arra gondoltam... arra gondoltam, az angyal hasonlít a kislányára. Daisy hallotta a skót fenyők ágai között átfújó szellő hangját, és a dűnék füvének szomorú susogását. De ezeket a zajokat szinte teljesen elnyomta az a csengés, amely a fülében szólt. – Köszönetképpen – mondta Jones rekedten, még mindig a csomagtartót bámulva. – Azért, amit tett. A házért meg mindenért.

Azután felemelte a fejét, és alaposan végigmérte Daisyt. És Daisy, ép kezében a táskájával, végre megszólalt. Két sötét, szomorú szemet látott, és egy durva arcot, melyet azonban meglágyított a kedves arckifejezés. – Nagyon tetszik – mondta halkan. Szemét még mindig nem vette le a férfiról. Egy lépéssel közelebb ment hozzá, bekötözött karját szinte önkéntelenül felé emelte. Szíve a torkában dobogott. Ebben a pillanatban kitárult a bejárati ajtó, és egy benti lámpa fénycsíkot terített a kocsifelhajtón keresztül, egyenesen rájuk. Daisy a hirtelen támadt világosságtól pislogva fordult az ajtó felé, s ahogy szeme kezdett hozzászokni a fényhez, egy körvonalat látott kirajzolódni az ajtóban, és ez a körvonal nem Lottie Bernardé volt. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. – Hello, Daisy – szólalt meg Daniel.

Tizenhét – Most aztán tényleg megcsinálta. Lottie tornyot épített építőkockákból Ellie-vel, s közben a teraszon álló két alakot leste. Aidanhez fordult, majd felállt. – Kicsoda? Már el is felejtette, milyen sok idő eltelik vele, hogy az ember újra és újra a padlóra telepszik és feláll, ha kisgyerekkel foglalkozik. Nem emlékezett, hogy így sajogtak volna a tagjai, amikor a kis Camille-jal játszott. Vagy akár Katie-vel. – Az a nő az út végéről, Mrs. Lábmelegítő, vagy hogy hívják. Látta már ezt? – Aidan a szőnyeghez ment, és átnyújtotta neki a helyi újság egy példányát. Az olvasói levelekre mutatott. – Felszólít minden jóérzésű polgárt a hotel körbevételére. Hogy megakadályozzák a jó öreg Jonesyt az alkoholárusításban. – Hogy mi? – Lottie a lapot tanulmányozta, közben szórakozottan odalökdösve a színes kockákat Ellie-nek. – Átkozott, bolond nőszemély

– mondta. – Mintha néhány, táblákat lengető rozoga nyugdíjas változtathatna bármin is. Meg kellene vizsgáltatnia a fejét. Aiden felvett egy bögre teát a kredencről, gipsszel borított ujjai szemmel láthatóan érzéketlenek voltak a hőre. – Mindenesetre ennek a maguk emberének nem tesz jót az efféle hírverés. Ez nem éppen az a kép, amit mutatni akar magáról – ahogyan átverekszi magát egy sor kékített hajú lázadón. – Ez nevetséges – mondta elutasítóan Lottie, és visszaadta az újságot. – Mintha bárki is olyan nagy ügyet csinálna itt néhány gintonikból. Aidan hátradőlt, szemét le sem vette az odakinn álló Daisyről, aki egy ismeretlen férfival volt. – Ja-ja – kezdett rá. – A mi Daisynk új embert szerzett az éjszakai műszakra, igaz-e? – Nincs jobb dolga? – csattant fel Lottie. – Ízlések és pofonok – mondta Aidan, és éppen addig várt, amíg Lottie dühbe nem gurult, aztán elballagott. Ez a baba apja. Semmi kétség: azonnal tudta, ahogy a férfi megjelent az ajtóban előző este. A sötét haja és a mélyen ülő barna szemei – kiköpött Ellie. – Igen? – mondta akkor, és pontosan tudta, mit fog mondani a látogató. – Itt van Daisy Parsons? Egy utazótáskát szorongatott, mint aki ott akarja tölteni az éjszakát. Ez elbizakodottságra vallott az adott körülmények között, gondolta Lottie. – Daniel vagyok. Lottie szándékosan üres tekintettel nézett rá. – Daniel Wiener. Daisy... Ellie apja. Azt mondták, itt találom. – Most nincs a házban – válaszolta, és végigmérte véreres szemeit és divatos ruháit. – Bejöhetek? Most érkeztem vonattal Londonból. Nem hiszem, hogy lenne a közelben egy fogadó, ahol várakozhatok. Ő némán betessékelte. Természetesen semmi köze nem volt hozzá. Nem mondhatta meg a lánynak, mit tegyen. De ha rajta múlt volna, útilaput köt a talpára. Lottie ökölbe szorította a kezét, miközben érezte, szinte túlzottan dühös

erre az emberre, Daisy nevében. Amiért képes volt otthagyni őt és a kisbabát, hogy egyedül birkózzanak meg mindennel, és most azt gondolja, ahogy elcsatangolt, úgy vissza is csatangolhat, mintha mi sem történt volna. Daisy helytállt: ezt bárki láthatja. A babára nézett, aki gondolataiba merülve rágcsálta egy fakocka sarkát, aztán ki a teraszra, ahol a két alak állt szilárdan, többméternyire egymástól, a nő látszólag a távoli horizontot bámulta, a férfi valamit a cipőjén. Azt kellene kívánnom neked, Ellie, hogy apa mellett nőhess fel, mondta csendesen. Ha valakinek, hát nekem azt kellene kívánnom. * Daisy a freskó alatti padon ült, számos, különböző méretű, ecsetekkel teli edény között, Daniel pedig háttal a tengernek állt, és a házat nézte. Daisy időről időre lopva rápillantott, próbálta magába szívni a férfi látványát, és zavarban volt, mert attól tartott, még észreveszi. – Nagyszerű munkát végeztél – mondta Daniel. – Rá se ismertem a házra. – Keményen dolgoztunk. Én, a csapat, Lottie, Jones... – Rendes tőle, hogy visszahozott Londonból kocsival. – Igen. Rendes volt. – Daisy belekortyolt a teájába. – Mi történt veled? A karoddal? Kérdezni akartam tegnap este, de... – Megvágtam. Daniel elsápadt. Daisy csak egy pillanattal később döbbent rá, mit gondolhat a férje. – Nem, nem. Semmi olyasmi. Átestem egy üvegajtón – egy kicsit bosszankodott, amiért ez az ember még mindig azt gondolja, hogy nélküle nem tud élni. – Fáj? – Egy kicsit, de adtak fájdalomcsillapítót. – Jó. Az jó. Mármint a fájdalomcsillapítók, nem az, ami a karoddal történt. Eleinte nem voltak ilyen kimértek. Amikor előző este meglátta Dainelt, Daisy azt hitte, menten elájul. Aztán, miközben Jones tapintatosan kipakolta a kocsiból a festett üvegablakot, és sebesen mentegetőzött, ő bement, megragadta a lépcső korlátját, és zokogni kezdett, fékezhetetlenül. Daniel bocsánatkérően ölelte át, könnyeik

összevegyültek, és Daisy ettől még jobban sírt. Megrázta, mennyire otthonos, egyszersmind idegen érzés, ahogy teste a testéhez simul. A férfi érkezése annyira váratlanul érte, hogy nem volt ideje eldönteni, mit is érezzen. Az este Jonesszal mindent felszínre hozott, aztán hirtelen szembesülnie kellett Daniellel, akinek hiánya az elmúlt hónapok szinte minden percét átszínezte, akinek a jelenléte most annyi egymásnak ellentmondó érzelmet szabadított rá, hogy nem tudott mást tenni, csak nézni őt és sírni. – Annyira sajnálom, Daise – mondta a kezét szorongatta. – Annyira, annyira sajnálom. Sok idő eltelt, mire Daisy össze tudta szedni magát. Ép kezével nagy pohár bort töltött mindkettőjüknek. Cigarettára gyújtott, s észrevette Daniel tekintetén, mennyire meglepődik, és azt is, ahogy megpróbálja ezt leplezni. Aztán leült, és nézte, nem tudta, mit mondjon neki, mit merjen kérdezni. Első ránézésre éppen ugyanolyannak látszott, mint azelőtt: ugyanaz a frizura, a nadrágja és edzőcipője is az volt, amelyet az utolsó együtt töltött hétvégéjükön viselt. Ugyanazok voltak a szokásai is: újra meg újra végigsimított a feje búbján, mintha meg akarna bizonyosodni felőle, hogy még ott van. De ahogy közelebbről szemügyre vette, változásokat is látott: talán megöregedett. Az biztos, hogy megviseltebb volt. Daisy azon tűnődött, vajon ő is így néz-e ki. – Jobban vagy? – kérdezte Danieltől. Ez biztonságos kérdésnek tűnt. – Már nem... már nem vagyok annyira zavarodott, ha erre vagy kíváncsi – válaszolta. Daisy nagyot kortyolt a borból. Savas íze volt, már így is sokat ivott. – Hol laksz? – Paul bátyámnál. Daisy bólintott. Daniel végig az arcát nézte. Szeme szorongásról árulkodott, hunyorgott, a félhomály megmutatta alatta a sötét árkokat. – Nem tudtam, hogy valójában itt laksz – mondta. – Anyának az a benyomása volt, hogy a városban maradtál valakinél. – És mégis kinél? – kérdezte élesen Daisy. Dühe túl közel volt a felszínhez. – El kellett költöznöm a lakásból. – Voltam ott. Valaki más lakik benne. – Hát, én nem tudtam fizetni a lakbért.

– Volt pénz a számlánkon, Daisy. – Az nem volt elég arra az időre, amíg nem voltál velem. Nem volt elég arra, hogy én is megéljek belőle. Főleg, ha számításba veszed, hogy Mr. Springfield felemelte a lakbért. Daniel lehajtotta a fejét. – Jól nézel ki – mondta bizakodón. Daisy kinyújtóztatta a lábát, és ledörzsölt egy megbarnult vérfoltot a bal térdéről. – Gondolom, jobban, mint amikor leléptél. Végül is csak egy egész emberi lényt toltam ki a testemből. Hosszú, nehéz csönd lett. Daisy a sűrű, sötét hajat nézte, és azokra az időkre gondolt, amikor reggelente sírva ébredt, mert nem találta maga mellett ezeket a tincseket. Hogyan feküdt sírva az ágyban, felidézve magában, milyen érzés volt az ujjai köré fonni őket. Most már nem érzett rá késztetést, hogy megérintse. Csak ezt a hideg dühöngést érezte. És alatta kicsapódott a félelem, hogy Daniel ismét elhagyja majd. – Annyira sajnálom, Daisy – mondta a férfi. – Én... én nem tudom, mi történt velem. Előrébb csúszott a székén, mintha beszédet készülne mondani. – Kaptam ezeket az antidepresszánsokat – mondta. – Egy kicsit segítettek, annyiban, hogy már nem érzek mindent reménytelennek, mint azelőtt. De nem akarom túl sokáig szedni. Azt hiszem, nem tetszik a gondolat, hogy függővé váljak – nagyot kortyolt a borából. – Egy pszichiáternőhöz is jártam. Rövid ideig. Ő egy kicsit kaviár és lencse volt. Felpillantott Daisyre, hogy felmérje a régi közös tréfa fogadtatását. – És mit gondolt? Úgy értem, rólad. – Ez nem ilyen volt, tényleg. Valahogy úgy volt, hogy feltett nekem egy csomó kérdést, és azt várta tőlem, hogy kidolgozzam a válaszokat. – Kellemes pénzkeresetnek tűnik. És kidolgoztad őket? – Néhányat, azt hiszem, igen – felelte Daniel, de nem részletezte, melyeket. Daisy túl kimerült volt hozzá, hogy utánajárjon, mit jelenthet ez. – Hát így. Maradsz ma éjszakára? – Ha megengeded. Szívott még egy hosszú slukkot a cigarettájából, aztán elnyomta.

– Nem tudom, mit mondjak neked, Dan. Túl fáradt vagyok, és ez túl hirtelen jött, nem tudok most gondolkodni. Majd reggel beszélgetünk. Daniel biccentett, még mindig őt nézte. – Alhatsz a Woolf lakosztályban. Van ott egy paplan, még dobozban. Azt használhatod. A lehetőség, hogy máshol is alhatna, magától értetődően egyiküknek sem jutott eszébe. – Hol van Ellie? – kérdezte a férfi, ahogy kifelé indult a szobából. Ó, most hirtelen érdekel, ugye? – gondolta Daisy. – Korán reggel jön vissza – mondta. Nem aludt azon az éjszakán. Hogyan is tudott volna, amikor tudta, hogy Daniel ott fekszik, talán szintén ébren, a fal másik oldalán? Egy ponton korholta magát, amiért így reagált a férfira, s ezzel valósággal szabotálta azt, ami akár egy dicsőséges újraegyesülés is lehetett volna. Semmit sem lett volna szabad mondania aznap este, csak magához húzni, szeretni és hazahozni őt. Aztán meg az jutott eszébe, miért hagyta egyáltalán, hogy ott aludjon. A benne lévő düh olyan volt, mint valami hideg és kemény dolog, ami szórványosan kérdéseket vet fel, mint például: Hol volt? Miért nem telefonált? Miért telt el majdnem egy óra, mire megkérdezte, hol van a lánya? Homályos látással, fejfájósan kelt fel hatkor, és hideg vizet loccsantott az arcába. Azt kívánta, bárcsak vele lenne Ellie, akkor összpontosíthatott volna valamire, és volna egy sor gyakorlati feladat, amit el kell végeznie. Ehelyett csendesen járkált a házban, amely az otthonosság és a biztonság érzését adta. Eddig. Most már képtelen volt rá, hogy elképzelje Daniel nélkül, a terek, amelyek eddig mentesek voltak tőle, most magukon őrizték a lenyomatát. Jó néhány percbe beletelt, amíg rájött, mindez azért billenti ki az egyensúlyából, mert azt feltételezi, hogy a férfi újra elmegy. Daniel csak Lottie érkezése után ébredt fel. Lottie visszaadta Ellie-t, akit egyáltalán nem viselt meg a szokatlan este, és megkérdezte Daisyt, jól van-e. – Jól – mondta Daisy, és Ellie nyakába temette az arcát. Másmilyen illata volt: egy másik ház illata. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá. – Nem gond. – Lottie egy darabig figyelte Daisyt, felvonta a szemöldökét a karja láttán. – Akkor főzök egy teát – mondta, és kiment a konyhába.

Néhány perccel később Daniel lejött a lépcsőn, begyulladt szeme és színtelen arca álmatlan éjszakáról tanúskodott. Megállt, ahogy észrevette Daisyt és Ellie-t a hallban, egyik lába még az előző lépcsőfokon. Daisy szíve nagyot dobbant, amikor meglátta. Már többször is eszébe jutott, hogy nem kísértetet látott-e az este. – Olyan... olyan nagy – suttogta Daniel. Daisy magába fojtotta a szarkasztikus választ. Lassan lejött a lépcsőn, és feléjük tartott, szeme még mindig a lányán. – Szia, drágám – mondta megcsukló hangon. Ellie a gyerekek csalhatatlan feszültségoldó képességével a lehető legrövidebben ránézett, és gyorsan, többször egymás után rácsapott Daisy orrára. – Tarthatom én? Daisy, miközben próbált kitérni Ellie keményebb csapásai elől, ránézett Daniel könnyes szemére, a nyers vágyakozásra az arcán, és nem értette, hogy ebben a pillanatban, a pillanatban, amelyről hónapok óta álmodozott, amelyre szinte testileg vágyódott, miért kerekedett benne felül az ösztön: tartsa meg a lányát magának. Ne adja senkinek. – Tessék – mondta, feléje nyújtva Ellie-t. – Szia, Ellie. Na nézd csak! – lassan, bizonytalanul vette magához, mint azok, akik nincsenek hozzászokva, hogy gyerek van a kezükben. Daisy küzdött a késztetéssel, hogy elmondja, úgy tartja Ellie-t, ahogy ő azt nem szereti, és megpróbált nem venni tudomást a feléje nyújtott kezecskékről. – Hiányoztál – duruzsolta Daniel. – Ó, drágám, hiányoztál apunak. Daisy végül felülkerekedett kusza érzelmein, gyorsan távolabb ment tőlük, majd eltűnt a konyhában. * – Teát? – kérdezte Lottie fel sem nézve. – Kérek. – És... ő?

Daisy az asszony feszes, nyílegyenes hátát nézte, miközben Lottie fürgén mozgott a konyhapult mellett, teás kancsókat és teafiltereket rendezgetve. – Daniel. Igen, ő is kérni fog. Tejjel, cukor nélkül. Tejjel, cukor nélkül, gondolta, és a munkalapba kapaszkodott, hogy ne remegjen a keze. Jobban tudom, mit szeret ő, mint azt, hogy mit szeretek én. – Szeretnéd, hogy kivigyem neki? Amikor majd leteszi a babát? Lottie hangjában olyan él volt, amelyet Daisy csak azért hallott meg, mert már elég jól ismerte. Már nem neheztelt érte. – Köszönöm. A magamét kiviszem a teraszra. Daniel tizenegy perc múlva bukkant fel. Daisy képtelen volt megállni, hogy mérje az időt, hogy megfigyelje, milyen hosszan képes foglalkozni a lányával, mielőtt a baba tiltakozó sikítozása vagy egy sírógörcse annyira felzaklatná, hogy visszaadja. A vártnál tovább bírta. – A barátnőd felvitte. Azt mondta, tiszta pelus kell neki. Kihozta a teáját, megállt Daisyvel szemben, és lenézett a tengerre. – Lottie vigyáz rá, míg én dolgozom. – Praktikus megoldás. – Nem, Daniel, ez elkerülhetetlen megoldás. A főnök nem szerette, amikor babával a karomon próbáltam tárgyalni az építésügyi előadókkal meg más effélékkel. Mindig ott volt benne, ez az indulat ott fortyogott, csak arra várt, hogy leköphesse, leforrázhassa a férfit. Daisy megdörzsölte a szemöldökét, a kimerültség ingerlékennyé és zavarodottá tette. Daniel néhány percig csöndben állt, teát kortyolgatva. A teljes virágjában levő jázmin illata, melyet egy enyhe szellő hozott feléjük a teraszra, szinte lesújtó erejű volt. – Nem számítottam szívélyes fogadtatásra – mondta. – Tudom, mit tettem. Fogalmad sincs róla, mit tettél – ezt szerette volna kiáltani a nő. Ehelyett ezt mondta: – Igazán nem szeretnék erről tárgyalni, amikor dolgoznom kéne. Ha tudsz maradni még egy éjszakát, ma este beszélgethetünk. – Nem megyek sehova – mondta Daniel, és bocsánatkérően mosolygott. Daisy visszamosolygott. De nem nyugtatták meg ezek a szavak.

* A nap telt, és Daisy hálás volt, hogy a munkája eltereli a figyelmét, hogy a kilincseket rosszul szerelték fel, hogy az ablakok nem záródnak. Ezek az idegesítően mindennapos dolgok visszaadták neki a szabályosság és az egyensúly érzését. Daniel besétált a városba, állítólag azért, hogy újságot vásároljon, de ő gyanította, hogy leginkább azért, mert ugyanolyan nehéznek találta a helyzetet, mint ő maga. Aidan és Trevor érdeklődve figyelték: egy nagyszabásúan kivitelezett családi jelenet játszódott le a szemük előtt, és ez még a futball-bajnokság nyitómeccseinek rádiós közvetítéséről is elterelte a figyelmüket. Lottie csak nézett, és nem mondott semmit. Aznap reggel felajánlotta, hogy átadja Ellie nappali felügyeletét Danielnek, „amíg itt van”. Azt is felajánlotta, hogy megmutatja neki, hogyan kell az olyasféle dolgokat elvégezni a baba körül, mint elkészíteni az ételét, biztonságosan beültetni az etetőszékébe, és kedve szerint az álla alá tűrni a takarót, amíg alszik. – Semmi szükség rá, hogy valaki ügyetlenkedjen körülötte, és felzaklassa – jelentette ki. Ahogy ezt mondta, volt valami az arckifejezésében, ami meggyőzte Daisyt: talán nem a legjobb ötlet, hogy ő tanítgassa Danielt. Nem mintha komolyan hitt volna Daniel végleges hazatérésében. Camille ebédidőben eljött, és miután beszélgetett kicsit az anyjával, óvatosan megkérdezte Daisyt, „boldogul-e”. – Ugorj be hozzánk ma este egy fejmasszázsra vagy ilyesmire, ha ráérsz. Ezek jók a stresszre. Anya majd vigyáz Ellie-re. Ha bárki más lett volna az, Daisy elküldi a fenébe. Mivel Londonban nőtt fel, természetes volt számára a névtelenség, így aztán gyűlölte a vidéki életnek ezt az elemét: az élete nyitott könyv volt, Daniel megjelenése láthatólag mindenkit feljogosított a véleménynyilvánításra. De úgy tűnt, Camille-t nem érdekli a pletyka: talán annyi szenzációs történetet hallott már a munkája során, hogy megedződött, és már nem leli bennük örömét. Csak azt szeretné, hogy ő jobban érezze magát, gondolkodott el Daisy. Vagy talán társaságra vágyik. – Ne felejts el beugrani – mondta Camille távozóban Rollóval. – Az igazat megvallva, amikor Katie kinn van a barátaival, jól jön, ha beszélgethetek valakivel. Úgy tűnik, Hal mostanában szívesebben van a

festett hölgyeivel, mint velem – mondta tréfálkozva, de az arca sóvárgó volt. Hal volt az egyetlen, akit szemmel láthatóan nem érdekelt Daisy szerelmi élete. Ő azt gondolta, talán azért, mert most teljesen leköti a freskó, amelynek már majdnem a háromnegyedét feltárta. Elmerült volt és rendkívül szűkszavú. Már nem tartott ebédszünetet, csak átvette a feleségétől a szendvicseket a korábban szokásos kedveskedések nélkül. Minden másnap elfelejtette megenni őket. Jones nem telefonált. Daisy sem hívta. Nem tudta volna, mit mondjon. * Daniel maradt. Azon a második estén nem beszélgettek: mire végre csak az övék volt a ház, olyan érzésük támadt, mintha attól, hogy egész nap ezen gondolkodtak, és már számtalanszor végigjátszottak fejben a vitáikat, mindketten túlságosan kimerültek volna. Ettek, hallgatták a rádiót, majd lefeküdtek külön ágyaikba. A harmadik estén Ellie majdnem megszakítás nélkül sírt, valami hascsikarás vagy növekvő fogacska miatt. Daisy körbe-körbe sétált vele a felső szinten, ellentétben a Primrose Hill-i lakással, Ellie sikításai, melyek mindig a pattanásig feszítettek valami láthatatlan húrt a belsejében, itt nem váltottak ki belőle azonnali idegességet, mert nem kellett attól tartania, hogy a baba bárkit is zavar velük, az alsó és felső szomszédokat, az embereket az utcán, Danielt. Hozzászokott a térhez és az elszigeteltséghez. „Árkádiában – mondta a lányának gyengéden – senki sem hallja, hogy sikítasz.” Járta a folyosókat, és Ellie zokogása a szobák váltakozásával csökkent. Megpróbált nem nagyon gondolni az alsó emeleten tartózkodó Daniel reakciójára. Elvégre ez volt az, ami elüldözte otthonról: a zaj, a zűrzavar, ennek az egésznek a kiszámíthatatlansága. Félig-meddig arra számított, hogy már csak hűlt helyét találja, amikor leosont a lépcsőn. De Daniel ott volt, és újságot olvasott. – Jól van? – kérdezte, és felvidult, amikor Daisy bólintott. – Én nem... nem akartam zavarni.

– Ilyenkor egy kicsit belelovalja magát – mondta borospoharáért nyúlva Daisy, és lehuppant a kanapéra a férfival szemben. – Ki kell tombolnia magát, mielőtt újra el tud aludni. – Annyi mindenről lemaradtam. Messze mögötted kullogok, ha a szükséglete felismeréséről van szó. – Nem egy atomfizika – mondta Daisy. – Nekem az – válaszolta Daniel. – De tanulni fogom. Nem sokkal ezután Daisy aludni ment. Ahogy kifelé tartott a szobából, le kellett küzdenie a váratlan, ám annál sürgetőbb vágyat, hogy arcon csókolja Danielt. * – Julia? – Szia, drágám. Hogy van az én bájos kis cukorfalatom? – Daniel visszajött. Rövid csend állt be. – Julia? – Értem. Aztán mikor történt meg ez a csoda? – Két napja. Egyszer csak itt állt az ajtóban. – És beengedted? – Aligha mondhattam volna neki, hogy menjen haza vonattal. Majdnem este tíz volt. Nővére horkantásából Daisy megtudta, hogy ő bizony megtette volna. – Remélem, hogy nem... – Nyolc lakosztály van a házban, Julia. – Hát... Nos, ez is valami. Tartsd – Daisy hallotta, ahogy egy kéz a kagylóra kerül, aztán egy tompított kiáltást: – Don? Lejjebb vennéd a lángot a krumpli alatt, drágám? Telefonálok. – Figyelj csak, nem tartalak fel. Egyszerűen azt akartam, hogy tudj róla... – Örökre jött vissza? – Mi? Daniel? Nem tudom. Nem mondta. – Persze. Micsoda butaság azt várni tőle, hogy elárulja neked, mik a tervei.

– Nem erről van szó, Ju. Még... még nem beszéltünk erről. Voltaképp még semmiről sem. – Ez kényelmes lehet neki. – Ez nem szükségszerűen jó neki. – Mikor fejezed már be a védelmezését, Daisy? – Nem védem. Tényleg nem. Azt hiszem, csak szeretném látni, milyen... milyen az, amikor mindannyian együtt vagyunk. Hogy működik-e még egyáltalán. Aztán majd komoly beszélgetéseink lesznek. – És ajánlott fel pénzt? – Micsoda? – Hát a saját szállásáért és ellátásáért. Merthogy most nincs hol laknia, ugye? – Ő nem... – Egy luxushotelban lakik. Egy saját lakosztályban. Ingyen. – Ó, Julia, bízz már benne egy kicsit! – Nem, Daisy. Egyáltalán nem vagyok hajlandó bízni benne. Miért kellene bíznom benne azok után, amit veled tett? Veled és a saját gyermekével? A magam részéről azt gondolom róla, hogy egy semmirekellő alak. Daisy felhorkant, nem tudott mit válaszolni. – Csak ne hagyd, hogy besétáljon és ismét átvegye a hatalmat, Daisy. Remekül boldogultál nélküle, emlékszel? Ezt fejben kell tartanod. Nagyot változtál. Valóban megváltoztam? – gondolkodott később Daisy. Már kevésbé volt tehetetlen, ez kétségtelen. Elérte, hogy Ellie belesimult az ő napirendjébe, sokkal inkább, mint fordítva. Felfedezett valamit önmagában, amiről néha azt gondolta, jobb, mint a régi Daisy. Az Árkádia felújításával valami jelentőset és váratlant vitt véghez, egyedül. E közben magányos volt. Nem igazán az a fajta lány volt, akinek természetes egyedül élni. * – Megváltoztál – mondta Daniel. Egészen váratlanul mondta ezt, miközben figyelte, ahogy dolgozik. – Hogyan? – kérdezte gyanakvóan Daisy.

Mikor Daniel korábban ilyet mondott, mindig arra célzott, hogy nem éppen az előnyére változott. – Nem vagy már olyan törékeny, mint voltál. Olyan sérülékeny. Úgy festesz, mint aki minden akadályt legyőz. Daisy kinézett az ablakon, és látta Lottie-t, amint éppen egy celofán szélmalmot fújdogál, boldog, önfeledt visítozásra késztetve ezzel Elliet. – Anya lettem – mondta. * A negyedik napon megérkezett Carol, a PR-os. A ház láttán felfelkiáltott a gyönyörűségtől, és minden szobáról Polaroid-képeket készített. Mindez roppantmód zavarta Daisyt és Lottie-t, aki szemöldökének folytonos húzogatásával adta jelét rosszallásának. – Jones elmondta az ötletét. Nagyon jó ötlet. Nagyon jó – közölte cinkosán. – Kiváló témát ad majdvalamelyik újságnak. Az Interiors-ra gondoltam elsősorban. Vagy talán az Homes and Gardens, jó ég tudja. A düh, amelyet Jones árulása miatt érzett, némileg csillapodott Daisyben, amikor arra gondolt, hogy nyomtatásban fogja látni tehetsége gyümölcsét. – De addig is, hallgatunk, mint a sír – mondta, és ujját színpadiasan elhúzta a szája előtt. – Az újdonság varázsa, ugyebár. – Arra gondolt, megszegi a saját magának tett fogadalmát, és tematikus mulatságot rendez: egy '50– es évekbeli szabadnap a tengerparton. Csodálatosan közönséges lenne, szamarakkal, fagyival meg ostoba képeslapokkal. Feltehetően nem hallotta, amikor Daisy rámutatott, hogy a ház nem az ötvenes években épült. – Jones lejön még? A megnyitó előtt – kérdezte Daisy, miközben Carol visszafele tartott sportkocsijához. Titokban elcsodálkozott, hogy léteznek ötvenes nők, akik kétszemélyes japán autókban parádéznak. – Úgy volt, hogy megpróbál lejönni ma délután – felelte Carol, aki közben az üzeneteket nézegette a telefonján –, de hát tudja, milyen, hogy a jóisten áldja meg – mondta, s az égnek emelte tekintetét. Daisynek kezdett feltűnni, milyen gyakori Jones női munkatársai körében ez a mozdulat.

– Borzasztóan örülök, hogy találkoztunk, Daisy. És olyan fantasztikus, hogy együtt fogunk dolgozni. Annyira csodálatos lesz a parti. – Igen – mondta Daisy. – Akkor viszlát. Mások is kezdtek szállingózni. Jött egy fiatal fotós, aki szemmel láthatólag meg volt győződve saját fontosságáról, és azt állította, ő készíti Jones összes reklámkiadványát. Igencsak próbára tette a munkások idegeit, amikor kiküldte őket a szobákból, és az elektromos kábeleikre a saját vakuit kötötte rá. Aztán ott volt a szakács Jones londoni klubjából, aki a konyhát jött megnézni, és három zacskó töpörtyűt evett ebédre. Időről időre felbukkant egy váratlan építésügyi előadó, aki bejelentés nélkül érkezett, és láthatólag anélkül távozott, hogy bármit is megvizsgált volna. Aztán ott volt Mr. Bernard, aki egyik este megjelent, és elhívta Halt egy italra. Kopogtatott a bejárati ajtón, és várt, annak ellenére, hogy az ajtó nyitva volt, és mindenki más szabadon járkált ki és be rajta. – Lottie nincs itt, Mr. Bernard – mondta Daisy, amikor észrevette a férfit. – Elvitte Ellie-t a városba. Bejön? – Tudom, kedvesem, és nem is akarlak zavarni – felelte Mr. Bernard. – Csak a vejemet keresem, ha itt van valahol. – Hátul van – mondta Daisy. – Jöjjön be. – Ha nem zavarok. Nagyon kedves. Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, miközben áthaladtak a házon. Tekintetét mereven maga elé szegezte, mintha a kíváncsiskodásnak a látszatát is el akarná kerülni. – Jól haladnak, ugye? Ez volt minden, amit mondott, és elégedetten bólintott, amikor Daisy biztosította, hogy jól haladnak. – Úgy tűnik nekem, hogy igazán remek munkát végez. Nem mintha nagyon értenék hozzá. – Köszönöm – mondta Daisy –, jó hogy akadnak olyanok, akik így gondolják. – Nem szabadna foglalkoznia Sylvia Rowannel – közölte bizalmasan Mr. Bernard, amikor kiértek a teraszra. – Az a család mindig is rosszban volt Lottie-val. Ez az egész kellemetlenség valószínűleg erről szól. Errefelé haragtartóak az emberek.

Gyöngéden megveregette Daisy karját, majd odament Halhoz, aki az ecseteit mosta. Daisy tekintetével követte a férfit, és visszagondolt arra az estére, amelyen Lottie a lánya születéséről mesélt neki. A kissé görnyedt és még a nyári kánikulában is nyakkendőt és magas gallért viselő Joe nem úgy nézett ki, mint egy megmentő hős. A férfi néhány perccel később újra megjelent az előcsarnok ajtajában, ahol Daisy éppen régi fényképeket akasztott fel a falra. – Eléggé elfoglalt ma este. Talán majd máskor – közölte. – Elvégre tartania kell magát a határidőhöz. Úgy nézett ki, mint aki hosszú évek alatt hozzászokott a csalódásokhoz és megtanulta egyszerűen tudomásul venni azokat. – Elmehet hamarabb is, ha van valami programjuk – mondta Daisy. – Köszönöm, de nem szükséges. Az igazat megvallva, Lottie szerette volna, hogy beszéljek Hallal. Daisy hallgatott. – Ó, semmi komoly, nem kell aggódni – nyugtatta meg a férfi az autója felé tartva, egyik kezét búcsúintésre emelve. – Csak a vállalkozása felszámolásáról van szó. Azt hiszem, nagyon megviseli. Csak tudni akartam, jól van-e. De most már mennem kell. Viszlát, Daisy. Daisy integetett neki, ahogy elhajtott. * Daisy végül elment Camille-hoz. Közölte Daniellel, hogy találkozója van, ami részben igaz is volt, és hogy neki kéne vigyáznia Ellie-re (ennek hallatán Lottie teljesen elfehéredett), és gyalog nekivágott az Árkádia és a Camille háza közti rövid távolságnak. Ahogy végigsétált Merham napsütötte utcáin, körülötte a kimerült szülőkkel és az imbolygó bicikliken dülöngélő kisgyerekekkel, eszébe jutott, hogy a londoni utazástól eltekintve hetek óta szinte alig hagyta el a házat és a telket. Daniel kevésbé tűnt ijedtnek, mint amire számított, meglehetős elégedettséggel vette tudomásul a dolgot, mintha valamiféle kiváltság lenne, ha az embernek a saját gyerekére kell vigyáznia, mintha ez valami kitüntetés lenne a jó viselkedésért. Kilencig adott neki időt, utána majd telefonál, úgy számította, a férfi akkor már könyörögni fog, hogy jöjjön haza.

Camille és Hal háza nagy ikerház volt, hatalmas ablakokkal, és egy harmincas években épített, üveggel fedett bejárattal, melyen keresztül Daisy ki tudta venni a vidáman ugató Rollo alakját. Először csak hallotta, majd látta is, ahogy Camille meglepő fürgeséggel halad keresztül a halion. – Daisy vagyok – mondta, hogy Camille-nak ne kelljen megkérdeznie. – Tökéletes időzítés – mondta Camille –, éppen most nyitottam ki egy üveg bort. Az egész fejet kéred? – Tessék? – A masszázst. Gondosan becsukta az ajtót Daisy mögött, és visszament a hallba, bal kezével követve a fal irányát. – Ó, hát ha szeretnéd – mondta Daisy, aki igazából csak Camille társasága miatt jött. A ház szebben volt berendezve, mint amire számított. Bár, így visszagondolva, nem is tudta biztosan, mire számított – de az biztos, hogy nem erre a világosságra és tágasságra. Talán arra, hogy nem lesznek képek a falon. Legalábbis határozottan nem több száz, többségében díszes antik ezüstkeretbe foglalt fénykép. Hal és Camille egy jet-skyn, kirándulás valahol a hegyekben, Katie egy póni hátán, mindhárman elegánsan felöltözve valami összejövetelen. A kandallópárkányon az esküvőjükön készült nagy kép. Hal egyszerre büszke és gyengéd tekintete, mellyel a menyasszonyra néz, egy pillanatra sóvárgással töltötte el Daisyt. – Szép képek – mondta. – A kis akvarellen én vagyok. Akár hiszed, akár nem, anya csinálta, amikor csecsemő voltam. Kár, hogy már nem fest. Szerintem jót tenne neki, ha lenne hobbija. – Nagyon szép. És a fényképek is. – Az esküvői képet nézed? Úgy tűnt, Camille a hangja irányából meg tudta állapítani, hol áll. Könnyedén odament a kandallóhoz, és kézbe vette a fotót. – Ez a kedvencem – mondta gyöngéden. – Nagyon szép nap volt. Daisy nem tudta türtőztetni tovább magát. – Honnan tudod? – kérdezte. – Mármint, hogy mi van a képen.

Camille visszatette a fényképet a kandallópárkányra, ügyelve arra, hogy biztonságos távolságra legyen a peremétől. – Főleg Katie-től. Nagyon szereti a képeket. Elmeséli, mi van rajtuk. Ha végignéznénk az összes fényképalbumunkat, valószínűleg minden képről el tudnám mesélni, mi van rajta. Elhallgatott és elmosolyodott. – De ne aggódj, nem teszek ilyet. Menjünk át akonyhába. Ott van a régi székem. Katie szeret benne üldögélni. Alig ismerte Camille-t, nem ismerte úgy, ahogy a barátok ismerik egymás történeteit, tudják, hogy mit szeret, és mit nem szeret a másik, és félszavakból is megértik egymást. Camille túlságosan zárkózott volt Daisynek, felszabadultabban érezte magát olyan emberek társaságában, akik kitárulkoznak neki, nem titkolják az érzelmeiket, ilyen például Daniel. Mégis volt valami Camille-ban, ami megnyugtatta Daisyt. Nem érezte vetélytársának, mint ahogy titokban más, vonzó nőket szokott. És ez nem azért volt, mert Camille nem látott. Volt benne valami elfogadó melegség. Valami belső jóság, amely nem volt émelyítő, és nem érezte magát kevesebbnek, amiért ez belőle hiányzik. Vagy talán csak a fejmasszás volt az oka, a váltakozva a feje és a nyaka különböző pontjaira kifejtett nyomás nemcsak a fizikai feszültséget oldotta Daisyben, hanem lelkileg is jó hatással volt rá. Itt nem kellett Danielre gondolnia. Egyáltalán semmire sem kellett gondolnia. – Nagyon jól csinálod – mondta szinte félálomban. – Úgy érzem, mindjárt elalszom. – Nem te lennél az első – felelte Camille, és belekortyolt a borába. – Viszont férfiaknak már nem csinálom. Előfordult, hogy más hatással volt rájuk. – Ó. Vagy úgy. Az nem az a fajta hírnév, amiről masszőrként álmodik az ember. – Azt hiszik, azért mert nem látsz, már nem is veszed észre. Pedig észreveszed. Már abból is, ahogy a levegőt veszik. – Mellére tette a kezét, és utánozni kezdte a felizgatott férfi szapora légzését. – Tényleg? Te jó ég. És mit csináltál ilyenkor? – Kihívtam Rollót az asztal alól. Egy nagy, büdös, öreg kutya általában megoldotta a dolgot. Mindketten jóízűen felkacagtak.

– Apukád ma este átjött a házhoz. – Apa? De miért? – El akarta hívni Halt egy italra. Camille keze megállt a levegőben. – Azt hiszem. Hal szeretett volna inkább a freskón dolgozni. Borzasztóan... borzasztóan lelkiismeretes. – Apa meg akarta hívni Halt egy italra? – Azt mondta. Te jó ég, nem kellett volna beleavatkoznom. – Dehogy, ne aggódj – nyugtatta Camille, korábban nem hallott acélossággal a hangjában. – Nem papus ötlete volt. Megint anya üti bele az orrát mindenbe. Az előző percek kellemes légköre egyszerre semmivé foszlott, – Talán tényleg csak egy italról volt szó – kockáztatta meg Daisy. – Nem, Daisy, anya esetében sohasem csak egy italról van szó. Tudni akarja, mi történt Hallal, miért viseli meg ennyire a vállalkozás felszámolása. – Ó. – Korábban azért szekálta, hogy zárja be a boltot, most meg azért nem hagyja békén, mert nem viseli olyan jól a dolgot, mint azt anya elvárta. – Biztosan jót akar – próbálkozott bizonytalanul Daisy. – Tudom, hogy mindig jót akar. De soha nem hagyja, hogy mi magunk oldjuk meg a problémáinkat – mondta Camille, és elkeseredetten felsóhajtott. – Nincsenek testvéreid? – Nincsenek. Ez sem könnyít a helyzeten. Azt hiszem, papus szeretett volna még gyereket, de anyát nagyon megviselte a szülés, és ez elvette a kedvét. Akkoriban még nem nagyon volt fájdalomcsillapítás. – Sajnálom, ha valami rosszat mondtam – szabadkozott Daisy. – Azt hiszem, jobb lett volna, ha befogom a szám. – Ne aggódj. Ez nem ez az első alkalom, és biztos vagyok benne, hogy nem is az utolsó. Gondolom, az ilyesmi elkerülhetetlen, ha az ember ilyen közel lakik a szüleihez. Talán el kellett volna költöznünk, amikor összeházasodtunk. De nem tettük meg, azután pedig jött Katie, meg minden... szükségem volt a segítségére. – Ismerem ezt az érzést. Nem tudom, mihez kezdtem volna anyukád nélkül.

Camille keze újra mozogni kezdett, gyengéd, körkörös mozdulatokkal. – Meglehetősen feszült vagy, igaz? – kérdezte. – Bár ez nem is csoda, most, hogy ilyen közel van a nyitás, meg minden. Nem is tudom, hogyan tudtál megbirkózni ezzel az egésszel. – Még nem birkóztam meg. – Könnyebb, hogy itt van Ellie apja? Ügyesen csinálta. Daisy eljátszott a gondolattal, vajon nem Lottie bízta-e meg Camille-t, hogy kérdezősködjék a párkapcsolatáról. – Hogy őszinte legyek, nem igazán. Lottie biztosan említette, hogy Daniel otthagyott minket, mikor Ellie néhány hónapos volt. Még nem szoktam meg, hogy visszajött. – Akkor most újra együtt vagytok? – Nem tudom. Hát, mindenesetre itt van. – Nem úgy beszélsz, mint aki meg van győzve. – Mert nem is vagyok. Igazán nem tudom, mit gondoljak. Hálás volt, amiért Camille nem próbált megoldást találni a problémára. Julia nem tudta volna anélkül végighallgatni valakinek a gondját, hogy ne érezze magát feljogosítva annak megoldására. Amikor pedig Daisy nem fogadta meg a tanácsait, sohasem mulasztotta el kimutatni sértődöttségét. – Ha esetleg Hal valami igazán piszok dolgot művelne veled, ha például egyszer csak fogná magát, és elmenne, képes lennél valaha is visszafogadni? Tárt karokkal? Camille tenyere megpihent Daisy homlokán. – Hal soha semmi rosszat nem csinál – mondta szárazon. – De ha mégis sor kerülne rá, és egy gyerek is lenne képben, akkor azt hiszem, azon múlna, mitől lennék a legboldogabb. Ha együtt boldogabbak lennénk, akkor talán megérné harcolni érte, akkor is, ha ez nagyon nehéz. Daisy érezte, hogy Camille keze megmozdul, mintha áthelyezné a súlypontját. – Nem tudom – folytatta. – Amikor fiatal az ember, azt mondja magának, hogy akármit azért nem visel el, nem igaz? Hogy ha nem elég szenvedélyes a házassága, vagy a férfi nem felel meg a várakozásainak, akkor egyszerűen elmegy és keres valaki mást. És aztán, ahogy öregszik, az újrakezdés gondolata... az egész szörnyűnek tűnik... Én azt

hiszem, elég sokat hajlandó lennék elviselni, mielőtt szakítok. A családra gondolok. Talán hozzá kell szokni a kompromisszumokhoz – mondta. Olyan volt, mintha saját magához beszélne. Elhallgatott. Amikor újra megszólalt, máshogy csengett a hangja: – Ennek ellenére, ha az ember már mindent megpróbált, mégsem tudja boldoggá tenni a párját, azt hiszem, a végén muszáj elismernie a vereséget. * Lottie lerakta a táskáját egy székre a hallban, és bosszankodva vette észre az akasztón Joe kabátját. – Azt hittem, elmentek inni valamit – kiáltott Lottie, amikor meghallotta a nappaliból kiszűrődő rádió hangját. Joe felbukkant az ajtóban, és arcon csókolta. – Nem akart jönni. – Miért nem? Nem töltheti minden idejét azzal a festménnyel. Joe a vállánál fogva tartotta Lottie kabátját, míg az kibújt belőle. – Nem kényszeríthettem, hogy jöjjön, drágám. – Hát, ez igaz. Valami van vele. Napok óta furcsán viselkedik. És itt van ez az ember is, Daisy fiúja, itt lebzsel egész nap, mintha övé lenne a ház. Joe kinyitotta a nappali ajtaját a felesége előtt. Lottie észrevette, hogy férfi szeretné a vállára tenni a kezét. Már hónapokkal azelőtt megmondta neki, mennyire zavarja, amikor ezt csinálja. – Ő a gyerek apja, kedvesem. – Azt hiszem, kicsit későn jött rá. – Ezt Daísynek kell eldöntetnie. Beszéljünk inkább másról, rendben? Lottie szúrós tekintetet lövellt Joe felé. Férje lesütötte a szemét, majd újra felemelte, és Lottie-ra nézett. – Ez az egész, a házzal... Nekem... nekem nem tetszik, Lottie. Újra megbolygat mindent. Téged is teljesen felzaklat. – Nem, dehogy is. – Megint összekaptatok Sylvia Rowannel, pedig már évek óta sikerült messzire elkerülnötök egymást. – Nem én kértem, hogy kezdjen el problémázni.

– És ott van az a freskó is. Tudod, drágám, nem arról van szó, hogy ellenzem. Egy szót se szóltam, hogy oda jársz. De az utóbbi hetekben nem vagy önmagad. Kezdesz teljesen kikészülni. – Nem kezdek kikészülni. Ha valami kikészít, az az, hogy mindenen ennyit bírsz lovagolni. Jól vagyok. – Akkor jó. Akárhogy is, szerettem volna, ha tudunk beszélni. Hogy mi lesz utána. Lottie leült. – Mi után mi lesz? – kérdezte gyanakodva. – Hát csak a hotelra gondoltam. Miután kinyit. Mert Daisy visszamegy Londonba, nem? A barátjával vagy nélküle. És már nem lesz rád szükség. Lottie kifejezéstelen tekintettel nézett a férjére. Még nem gondolt rá, mi lesz, ha az Árkádia újra kinyitja kapuit. Megborzongott. Soha nem gondolt arra, mihez kezd majd a ház nélkül. – Lottie? – Igen? Tisztán látta maga előtt az eljövendő életét: Kerekasztal vacsora– táncestek, könnyed társalgás a szomszédokkal, a véget nem érő esték a házban... – Hoztam néhány prospektust. – Tessék? – Hoztam néhány prospektust. Arra gondoltam, kihasználhatnánk a lehetőséget, hogy csináljunk valami különlegeset. – Micsodát? – Arra gondoltam, elmehetnénk egy tengeri hajóútra, vagy... – Utálom a tengeri hajóutakat. – Még soha nem voltál egyen sem. Figyelj, szerintem még egy világ körüli útra is elmehetnénk. Tudod, megállnánk egy csomó helyen. Megnéznénk a látványosságokat. Soha nem utaztunk el igazán messzire, és most már kötelezettségeink sincsenek, nem igaz? Mr. Bernard nem ejtette ki a „második nászút” szavakat, de Lottie érezte, hogy ott bujkálnak a levegőben, és ettől dühösen felcsattant. – Ez annyira rád vall, Joe Bernard. – Micsoda? – Tényleg nincsenek kötelezettségeink. És Katiere ki vigyáz majd, amíg Camille dolgozik? És ki fog segíteni Camille-nak?

– Majd Hal segít neki. Lottie felhorkant. – Minden rendben van köztük, kedvesem. Gondolj arra, hogy Camille, mennyire Hal mellett állt a freskó dologban is. Olyanok voltak, mint egy igazi szerelmes pár. Te magad mondtad. – Ebből is látszik, mennyire vagy képben. Mert egyáltalán nincs köztük rendben semmi. Szerintem nem sok kell, hogy Hal újra otthagyja Camille-t. Ezért szerettem volna, ha elmentek valahová, és kideríted, mit forgat abban az ostoba fejében. De nem, te nem érsz rá, mert teljesen lekötnek a hajóutak és hasonlók. – Lottie... – Elmentem fürdeni, Joe. Nem akarok erről többet beszélni. Dühösen feltrappolt a lépcsőn, a hálószobájuk felé, és közben azon töprengett, miért szöknek mostanában lépten-nyomon könnyek a szemébe. Ezen a héten már másodszor. A zubogó víz hangja olyan erős volt, hogy nem hallotta a lépcsőn feljövő Joe lépteit. A férfi váratlan felbukkanása hatására Lottie ijedten felugrott. – Igazán nem szeretném, ha leselkednél utánam – kiáltotta, és feldühödve önnön kiszolgáltatottságától a melle elé kapta a kezét. Joe egy percre teljesen megdermedt, ahogy meglátta felesége könnyáztatta arcát. – Ritkán fordul elő, hogy ellentmondok neked, Lottie, de most mondanom kell valamit. Lottie a férjére nézett, és észrevette, hogy Joe egyenesebben tartja magát, s a hangja egy árnyalattal tekintélyt parancsolóbb a szokásosnál. – Én el fogok menni erre az utazásra. A megnyitó után. Lefoglalom a jegyet, és körbeutazom a Földet. Múlnak az évek, és nem akarok úgy megöregedni, hogy nem csináltam semmit, és nem láttam semmit egész életemben – mondta, majd elhallgatott. – Akár velem jössz, akár nem. Természetesen örülnék, ha velem jönnél, de most az egyszer azt fogom csinálni, amit én akarok. Kifújta magát, mintha ez a rövid beszéd valami hatalmas belső erőfeszítés eredménye lett volna. – Csak ennyit akartam mondani – fejezte be, aztán visszafordult az ajtóhoz, és magára hagyta afeleségét. – Majd kiabálj le, ha be kell tennem a fát a grill alá.

* Az ötödik estén aztán lezajlott az első beszélgetés Daniel és Daisy között. Bár nyugodt, balzsamos este volt, Ellie-t mégis bebugyolálták egy pamuttakaróba, melyet alaposan betűrtek a babakocsiba, és így indultak vele a partra sétálni. Daisy elárulta Danielnek, hogy nehezére esik tisztán gondolkodni, amikor a házban van. Nem tekintette otthonának a házat, de még szállodának sem, csupán megoldásra váró problémák halmazának: lötyögő ablakkilincsek, rosszul lerakott padlólapok, egy hibás konnektor, rohamosan közelgő határidő. Érezte, ahogy fokozatosan kitisztul a feje a friss levegőn. Ez az, amire vágytam, gondolta, miközben megpróbálta kívülről szemlélni magukat: csinos, fiatal pár és egy gyönyörű gyerek. Egy összetartó, védelmező család, amilyen keveseknek adatik meg. Habozott, majd megfogta Daniel karját, aki a testéhez szorította, így körülzárva, melegítve Daisy kezét. Aztán Daniel beszélni kezdett. Hogy valami baj van, arra akkor jött rá először, amikor régi kollégái büszkeségtől dagadó mellel mutogatták neki a saját gyerekeikről készült képeket, ő maga pedig nemcsak hogy nem hordott magánál képet Ellieről, de a töredékét sem érezte annak, amit a munkatársai. Be kellett ismernie magának: csapdába került. Egy olyan csapdába, melyet nem ő akart magának. Gyönyörű barátnője helyén egy sírós hájpacnit talált – nem ezt a szót használta, de Daisy tudta, hogy erre gondol –, és egy bömbölő gyereket. Úgy látszott, a szépség és a rend végleg eltűnt az életéből. Pedig a szépség és a rend létfontosságúak Daniel számára. Elvégre ő olyan ember, aki egyszer nem tudott elaludni, mivel a falon körbefutó szegélyléc nem volt teljesen párhuzamos a plafon vonalával. Daisy arra ébredt hajnali négy órakor, hogy a szegélylécet hámozza le a falról, és két vízmérték és néhány zsinór segítségével próbálja párhuzamba hozni a plafonnal. De a csecsemőket nem érdekli a rend. Nem érdekli őket, hogy a szaguk, a zaj, melyet csaptak, és a pelenkáik megzavarják a nyugalom szigetét. Nem érdekli őket, hogy követelőzésükkel elszakítják anyjukat azoktól a nagyobb és erősebb karoktól, amelyeknek pedig éppen úgy szükségük van rá. Nem törődnek vele, mikor ébresztenek föl, vagy azzal, hogy

legalább négy óra alvásra lenne szükséged ahhoz, hogy dolgozz, és eltartsd a családodat. – És a helyzet az, Daise, hogy még panaszkodni sem szabad. El kell fogadnod a helyzetet, és elhinni, amikor mindenki azt mondja, hogy „majd könnyebb lesz”, még akkor is, amikor az az érzésed, hogy minden egyre rosszabb, meg azt is mondják, hogy vakon fogod szeretni őket, de amikor rájuk pillantasz, csak két csúnya, visítozó manót látsz, és nem akarod elhinni, hogy bármi közöd van hozzájuk. Ha elmondanám... ha elmondanám, hogy igazából miket gondoltam az első hetekben, valószínűleg a rendőr vinne el. A trikó volt az utolsó csepp a pohárban. Egyik reggel az átvirrasztott éjszakától félig delíriumban tántorgott be a nappaliba, amikor egyszer csak rálépett egy, a földre dobott trikóra, amelyik erre furcsán szörcsögő hangot adott. Daniel leült, piszkos lábát az egykoron friss anyagon nyugtatva, és tudta, hogy tovább már nem bírja. – De miért nem mondtál valamit? Miért tartottad magadban az egészet? – Mert nem úgy néztél ki, mint aki kibírja, ha elmondom. Volt elég bajod enélkül is. Hogyan viselted volna, ha a gyereked apja kijelenti, hogy hiba volt őt megszülni? – Sokkal nehezebben viseltem, hogy a gyerek apja eltűnt. Észrevették, hogy Ellie elaludt a kocsiban, és leültek egy homokbuckára. Daniel a kislány fölé hajolt, és még jobban betűrte takaróját az álla alá. – Igen, most már tudom. Sok mindenre rájöttem. Daisy úgy érezte, Daniel már helyrejött, szavainak keserű igazsága valamiféle jóleső érzéssel töltötte el. Mert a férfi immár szerette Ellie-t, ez sugárzott minden mozdulatából... – Szeretném tudni, hogy megpróbálhatjuk-e újra – mondta, és megfogta Daisy kezét. — Szeretném tudni, magatokhoz engedsz-e újra. Hogy elfelejthetjük-e ezt az egészet. Nagyon hiányoztál, Daisy. Nagyon hiányzott Ellie is. Lejjebb hosszú, bonyolult mintákat hagyva a homokon, borzas fekete kutya szaladgált izgatottan föl-alá, a gazdája által hajigált fadarabokat hajkurászva. Daisy Danielnek dőlt, az pedig átölelte őt. – Látod, még mindig ide illesz – súgta a fülébe.

Daisy odahajolt, és megpróbálta kiüríteni a fejét, hogy tisztán tudjon gondolkodni, megpróbált arra összpontosítani, hogy újra közel vannak egymáshoz. Megpróbált nem gondolni az eljövendő bonyodalmakra. – Menjünk haza, Daisy – mondta Daniel. * Jones nézte, ahogy a pár visszafelé sétál a parti ösvényen a babakocsival. A férfi karja védelmezőén fogta át barátnője vállát. A csecsemő nem látszott, mert szunyókált a kocsiban, melynek kerekein megcsillant az esti nap fénye. Néhány percet még várt, amíg látóhatáron kívül kerülnek, majd megfordult az autóval. Két óra vezetés vár rá, míg visszaér Londonba. Anélkül autózott ide, hogy akár egyszer is kiszállt volna megmozgatni a lábait. Elszalasztotta a találkozót Carol-lal, mondta magában, miközben lekanyarodott az Árkádiához vezető kocsifelhajtóról, és a vasútállomás felé vette az irányt, tekintetét meredten az útra szegezve. Nem volt miért maradnia. Hiszen csak egy dolog miatt jött. * – Adódhatnak nehézségek, ha gyereke születik azembernek. – Szerintem itt az ideje, hogy újra megszokjuk egymást. – Igen. Ébren feküdtek egymás mellett az ágyon, és belebámultak a sötétbe. – Alighanem kicsit feszültek vagyunk most mindketten. Úgy értem, furcsa volt ez a néhány nap. Daniel megérintette Daisyt, ő pedig a férfi mellkasára hajtotta a fejét. – Tudod, mit, Dan? Szerintem nem is kéne erről annyit beszélnünk. Attól tűnik az egész olyan problematikusnak... – Ó. Rendben. – De egyébként igazad van. Úgy értem, talán tényleg kicsit feszült vagyok. Daniel megkereste Daisy kezét a sötétben, aki, miközben ott feküdt mellette, minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon az előző félórára. Szeretett volna inni valamit, de tudta, hogy a férfinak most

szüksége van rá, hogy mellette legyen. Biztosan félremagyarázta volna, ha most felkel az ágyról. – Igaz is, Daisy... – Igen? – Van valami, amiről szeretnék beszélni veled. Most, hogy őszinték vagyunk, meg minden. Valamiért Jones képe villant be az agyába, olyan törékenyen és homályosan, mint egy festett üvegablak. – Rajta – mondta, és próbált kevésbé feszültnek tűnni, mint amilyen volt. – Azt hiszem, mindent ki kell beszélnünk, ha új fejezetet akarunk kezdeni. Daisy szótlanul hallgatta, ahogy a férfi nyugalmat próbál erőltetni magára, teljesen sikertelenül. Rossz előérzete volt, mintha egy közeledő vonat füttyjelét hallotta volna. – Arról van szó, ami azalatt történt, hogy külön voltunk. – Semmi sem történt – vágta rá Daisy, túl gyorsan. Hallani lehetett, ahogy Daniel nyelt egyet. – Tudom, hogy szeretnéd azt gondolni, hogy nem történt. De történt. – Ezt ki mondta? Biztos, hogy Lottie volt az. Daisy tudta, Lottie szerint nem kéne újra összejönniük. – Csak egy csók volt – mondta Daniel. – Semmi komoly. Akkor történt, amikor teljesen padlón voltam, amikor még nem tudtam, vissza fogok-e jönni. Daisy elengedte a kezét, és felkönyökölt. – Mit mondtál? – Csak egy csók volt, Daise, de őszintén el akartam mondani. – Egy másik nővel csókolóztál? – Amikor külön voltunk. – Várjunk csak. Te állítólag ideg-összeroppanást kaptál, mert nem tudtál megbirkózni a gyerek születésével. Ehelyett most azt hallom, hogy Észak-Londonban dorbézoltál. – Ez nem így volt, Daise... – Nem így volt? Nekem anyád azt mondta, olyan állapotban vagy, hogy gyakorlatilag a busz elé fogod vetni magad, és ahhoz sincs erőd, hogy felhívj, miközben te végig smároltad Angliát. Ki volt az, Dan?

– Nézd, nem gondolod, hogy egy kicsikét túlliheged a dolgot? Csak egy csók volt. – Nem gondolom. – Daisy félresöpörte magáról a paplant, és kimászott az ágyból. Önmaga előtt sem akarta elismerni, hogy válaszának hevessége összefüggésben lehet saját eltemetett bűntudatával. – A másik szobában alszom. Ne gyere utánam, és ne kezdj a folyosókon járkálni – sziszegte. – Felébreszted a babát.

Tizennyolc A fehérített deszkákkal borított, kert gyanánt rozsdálló szobrok patinájával körülvett bungaló a szomszédos épületek csoportjától jó száz méterre állt a kavicson. – Én így szeretem – mondta Stephen Meeker, miközben az ablakon keresztül gyönyörködtek a tengerpartra nyíló zavartalan kilátásban. – Az emberek nem találnak ürügyet, hogy csak úgy beugorjanak. Gyűlölöm, amikor valaki azt hiszi, megteheti ezt. Mintha csak azért, mert nyugdíjas vagyok, hálásnak kellene lennem bármiért, ami megszakítja bús, öreg napjaimat. Egy-egy csésze tea felett üldögéltek a silányul kifestett nappaliban. A falakon képek lógtak, minőségükkel még jobban kiemelve a szobában található bútorok és kárpitok szegényességét. Odakint üres volt az augusztusi ég alatt szikrázó tenger, a családok és nyaralók inkább a homokosabb merhami szakaszon fürödtek. Daisy ezúttal második alkalommal szakította meg bús, öreg napjait, a férfi mégis szívesen látta, részben az ajándékba hozott válogatott magazinok miatt, részben azért, mert az időszak, amelyről beszélgetni akart, azon kevesek közé tartozott az életében, melyekben, mint mondta, igazán boldog volt. – Tudja, Julian nagyon mókás volt – mondta. – Borzasztóan huncut, főleg az anyagiakkal kapcsolatban, de voltak rá trükkjei, hogy gyűjtse az embereket, nagyjából úgy, ahogy a műtárgyakat gyűjtötte. Ebből a szempontból hasonlított a feleségére. Egy szarkapár voltak.

Örökre szeretni fogja Juliant, mondta elragadtatással, ami furcsán állt ennek a merev öregembernek. Az 1960-as években, amikor Julian és Adeline elváltak, egy bayswater-i kis lakásba költöztek együtt. – Még ekkor is azt mondtuk az embereknek, hogy fivérek vagyunk. Engem nem érdekelt. Juliant mindig sokkal jobban felzaklatták az ilyesféle dolgok, mint engem. A falon lógó képek közül sok Julian ajándéka volt, legalább egy Francestöl származott, aki későn érkezett hírnévre tett szert, miután egy feminista művészettörténész „felfedezte”. Daisy, bár nem mutatta, zavarba jött a többi vásznon látható szignóktól. Döbbenten vette észre a foltos sarkokat, a sós levegőbe pöndörödő papírt. – Nem kellene ezeknek... valahol biztonságban lenniük? – kérdezte tapintatosan. – Ott senki sem nézne rájuk – válaszolta. – Nem, kedvesem, ezek itt maradnak az én kis kunyhómban, velem, amíg fel nem dobom a talpam. Frances, édes hölgy. Olyan nagy kár, hogy ez történt. Meglehetősen fellelkesült, amikor meglátta a majdnem kész freskóról készült Polaroid-képeket, sóvárogva gyönyörködött ifjúkori önmaga szépségében, és megnevezte azokat, akikre még emlékezett. Julian, mondta szomorúan, nem tudna eljönni a partira. – Semmi értelme felkeresni, kedvesem. Egy otthonban él Hampstead kertvárosában. Teljesen süsü. Minette-ről utoljára azt hallotta, hogy egy wilt-shire-i kommunában él. George „valami nagy koponya” volt közgazdaságtanból Oxfordban. – Valami vikomteszt vagy mit vett feleségül. Borzasztó puccosak. Ó, és ott van Lottie kedvese. Vagy a nővéréé... elfelejtettem. „Az ananászherceg”, ahogyan George hívta mindig. Eszembe fog jutni a neve, ha ad nekem egy kis időt. Daisyt mellbe vágta, hogy a freskón látható egzotikus, hosszú hajú istennő Lottie. – Igazán csinos volt akkoriban, persze nem az a szokványos fajta. Kicsit nehéz természetű, de azt hiszem, akadtak férfiak, akik ezt nagyon vonzónak találták. Köztünk szólva, nem hiszem, hogy bárki is különösebben meglepődött, amikor bajba került – az asztalra tette a csészéjét, és kuncogott, csak úgy önmagának. – Julian mindig azt

mondta: „Elle pet plus haut que sa cul...” Tudja, mit jelent ez? – cinkosán előrehajolt. – Magasabbra fingik, mint a saját segge. * Daisy lassan sétált vissza az Árkádiába a part mentén, fedetlen feje átforrósodott a déli nap alatt. Ez a reggel kellemesen elterelte figyelmét az Árkádiában egyre fokozódó, feszült hangulatról. A hotel már a célegyenesben volt, a szobák eredeti, kopár nagyszerűségét visszaállították, az új berendezést addig tökéletesítették, míg a helyiségek esztétikuma kielégítő lett. Szinte hallani lehetett az épület duruzsolását, mintha már várná az új életet, az új látogatók hozta vérkeringést. Azt hinné az ember, hogy így a vége felé, izgatottság és a jól végzett munka öröme lesz úrrá a házban lévőkön, ám Daisy ritkán érezte magát olyan nyomorultul, mint éppen ekkor. Daniel alig szólt hozzá az elmúlt negyvennyolc órában. Hal befejezte a freskót, és szó nélkül eltűnt. Lottie nyugtalan és zsémbes volt, mint egy közelgő vihar hangjaira figyelő kutya. És mindeközben Merhamból a rosszallás távoli moraja hallatszott. A helyi újság ezt úgy fogalmazta meg: „Vita a Vörös Termek Hotel körül”, és címlapon hozta, ahonnan több országos lap is átvette, és jellegzetes „merész falusiak harca a fenyegető változás ellen” történetként tálalták, amit a Vörös Termekben szórakozó, hiányosan öltözött nők fényképeivel illusztráltak. Daisy számos alkalommal telefonált Jones irodájába, miközben azt kívánta, bárcsak elég bátor lenne, hogy személyesen a férfival beszéljen. Nem mintha Jones londoni vendégköre sokat lendített volna a dolgon. Néhány ivócimborája, köztük két színész, eljött „támogatást nyújtani”. Amikor felfedezték, hogy a hotel még nincs teljesen kész, s így nem csupán szállásuk nincs éjszakára, de a bár sincs még feltöltve itallal, az egyik szobafestő a Riviérába irányította őket. Innen néhány órával később Sylvia Rowan hajította ki a társaságot az egyik pincérnővel szemben tanúsított „züllött és becstelen viselkedés” miatt. A pincérnő, akit kevésbé zaklatott fel az eset, eladta a sztorit egy bulvárlapnak, és azonnal be is nyújtotta a felmondását, mondván, többet keresett így, mint amennyit Rowanék egész évben fizetnek neki. Ugyanez a pletykalap leközölte Jones fényképét: valami belvárosi bár

megnyitóján készült, a mellette álló nő keze karomként fonódott a karjára. Daisy megállt egy szusszanásra, és kitekintett a tenger halványkék ívére. Szívébe nyilallt, amikor eszébe jutott: hamarosan el kell búcsúznia ettől a kilátástól. Vissza kell térnie gyönyörű, pirospozsgás gyerekével egy füstös, poros városba, vissza a zajba és lármába. Nem hiányzik. Legalábbis nem annyira, mint gondoltam. London kibogozhatatlanul összekuszálódott benne a baljós előérzettél és boldogtalansággal, olyan bőr volt, melyet már majdnem levetett. De egy élet Merhamben? Már látta is maga előtt, ahogy a társas élet korlátjai fojtogatóvá válnak, a lakosok jószomszédi érdeklődését tolakodónak érzi. Merham még mindig a múltba zárkózott, és neki, Daisynek, előre, a jövőbe kell tekintenie. Hirtelen eszébe jutott Lottie, és visszafordult a házhoz. Majd gondolkodik az elköltözésről, határozta el, ha már elintézte a partit. Ezzel a módszerrel elég hatékonyan el tudta kerülni a gondolkodást arról, hova is fog majd visszatérni. * Danielt a Sitwell fürdőszobában találta az egyik munkással. Egy csempét tartott a falhoz, mögötte sötét papírdarabbal. Nev, az építőmunkás – fiatal férfi tiziánvörös, göndör fürtökkel – kétségbeesetten nézett egy fehér habarccsal teli edényt. Daisy megállt az ajtóban. – Mit műveltek? – kérdezte olyan semlegesen, ahogy csak bírta. Daniel felpillantott. – Szia. Fehérrel fugázták körbe ezeket a csempéket. Mondtam, hogy feketét kellene használni. – Éspedig miért? Daisy mozdulatlanul állt, Nev pedig előre-hátra pillantgatott köztük. Daniel fölegyenesedett, és óvatosan maga mögé helyezte a csempét. – Az eredeti tervek miatt. Úgy volt, hogy ezek a formázott csempék fekete fugát kapnak. Egyetértettünk benne, hogy úgy jobban néz ki, talán emlékszel. Daisy állkapcsa összeszorult. Sosem mondott ellent a férfinak, mindig megadta magát az ő elképzeléseinek.

– Azok a tervek már régen megváltoztak, és azt hiszem, mindenkinek jobb lenne, ha nem folynál bele olyan dolgokba, amelyek már nem érintenek téged. – Segíteni próbáltam, Daise – mondta, a másik férfira pillantva, Daniel. – Ostobaság, nap, nap után csak üldögélnem, mert nincs mit csinálnom. Csak be akartam segíteni kicsit. – Hát ne tedd! – csattant fel Daisy. – Azt hittem, partneri viszonyban vagyunk. – A mindenit, én is. Daniel arcán látszott a döbbenet: néhány napon belül már ez volt a második alakom, hogy Daisy fellázadt ellene, és ez igencsak elbizonytalanította a férfit. – Nem kérhetek örökké bocsánatot. Ha túl akarunk lépni a múlton, el kell választanunk azt, ami köztünk történt, attól, ami az üzlettel történik. – Ez nem ilyen egyszerű. – Ugyan már, Daise... Vett egy nagy levegőt. – A cég, amelyiknek a tagja voltál, már nem létezik. Daniel a homlokát ráncolta. – Hogyan? – Wiener és Parsons. Megszüntettem, amikor nekikezdtem ennek a munkának. Már nem létezik. Magánvállalkozó vagyok, Daniel. Sokáig csönd volt. Nev idegesen fütyörészni kezdett, miközben a kezére száradt festéket tanulmányozta. Odakint az állványzatot bontották, időnként rudak zuhantak a földre tompa puffanással. Daniel a fejét csóválta, aztán a nőre nézett, szája ijesztő vonallá vékonyodott. Nadrágjába törölte a kezét. – Tudod mit, Daisy? Azt hiszem, most már értem, mit akarsz. * Camille a régi, ütött-kopott Ford első ülésén ült, és hallgatta a nyári Merham ablakon beszűrődő hangjait, melyek összekeveredtek a hátul ülő Katie csak félig hallható csacsogasaval, beszívta az üzemanyag és a forró aszfalt szagát, amely hullámokban szállt fel az útról. Rollo a térdei közé ékelődve gubbasztott, mindig így szeretett utazni. Hal olyan mozdulatlan volt a volán mögött, hogy a régi bőrülés nem nyikordult

meg alatta. Hallgatása Camille csontjaiba égett. Beszélni fog neki az állásáról. Még három hét, mondta Kay, és kevesebb mint egyhavi végkielégítés. Senki sem akarta megvenni az üzletet, és bár Kay sajnálta ezt, ahhoz nem sajnálta eléggé, hogy nyitva tartsa azt az átkozott szalont. Camille úgy érezte a dolog súlyát, mintha egy hideg kő nyomná a gyomra mélyét. Ahhoz a gondolathoz még hozzá tudott volna szokni, hogy harcolni fognak, végül talál majd munkát, ahogy a férje is. A megtakarított pénzük, a freskóért kapott összeggel együtt kitart majd egy ideig. De Hal olyan nehéz természetű lett mostanában, olyan zárkózott. Minden ártatlan puhatolózásra heves elutasítással vagy maró gúnnyal válaszolt, így aztán Camille jobb esetben ügyefogyottnak, rosszabb esetben hülyének érezte magát. Mert nem értette, mi folyik körülötte. Tudta, mit jelentett az üzlet a férje számára, hogy mindenképpen nehéz lesz elengednie. De azt gondolta, azt remélte, Hal majd őrá támaszkodik kicsit, és ez az egész olyasmi, amit együtt vészelnek át. Ehelyett a férfi azt éreztette vele, hogy fölösleges. Ez olyan érzés volt, amely egész életét végigkísérte és megkeserítette, attól kezdve, hogy az iskolában az oldalvonalon ült és mezeket hímzett a játékosoknak, mert Lottie ragaszkodott hozzá, hogy mindenben részt vegyen, egészen mostanáig, amikor meg kellett kérdeznie az eladót, hogy a ruhák, amelyeket Katie választott magának, megfelelőek-e, vagy pedig – ahogy néha megtörtént – tíz évvel idősebb lányoknak valók. Az autó megállt. Hallotta, ahogy Katie az ajtóhoz nyomakodik, majd vissza, és egy hűvös, sietős csókot nyom az arcára. – Szia, anya. Hátradőlt, megérintette a puszi helyét. Ahhoz túl lassú volt, hogy elkapja örökmozgó lányát, aki már kinn is volt, és futott az iskolai pajtásához a kerti ösvényen. – Szervusz, Katie, menj csak be. A szobájában van – hallotta meg az ajtóban álló Michelle-t, aztán azt, ahogy Hal türelmetlenül csörgeti a kulcsokat a közeledő asszony láttán. – Szia, Camille. Csak gondoltam, köszönök. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk az iskolában a múlt héten. Továbbképzésen voltam. Egy könnyű érintés a vállán. Camille fejmagasságból hallotta Michelle hangját: biztosan leguggolt a kocsi ajtajánál. Valami halvány vaníliaillat lengte körül.

– Valami szép helyen? – A tóvidéken. Mindennap esett. El sem hittem, amikor Dave mondta, hogy itt gyönyörű idő volt. Camille mosolygott, miközben tudta, hogy Hal egy szót sem szólt üdvözlésképpen. Kihallotta a kérdést Michelle hallgatásából, és megpróbálta betölteni a csendet. – Csak a boltokba megyünk. – Valami szépet vesztek? – Csupán egy új ruhát erre a szállodamegnyitóra. Hal ott dolgozott, anyával együtt... – Alig várom, hogy lássam. Nem értem, miért bosszantott fel mindenkit ennyire. Amúgy sem hiszem, hogy a többségük bármikor is betenné oda a lábát – Michelle elfintorodott. – Ennek ellenére, Dave anyja nagyon ellene van. Azt mondja, ha beengedjük a londoniakat, legközelebb a menekültek jönnek ide... Ostoba, vén liba. – Majd megszokják. Előbb-utóbb. – Igazad van. Akkor jó lesz, ha elengedlek benneteket. Hát nem vagy szerencsés? Én sosem tudnám rávenni Dave-et, hogy eljöjjön velem vásárolni... – Michelle hangja zavartan enyészett el, amikor eszébe jutott, miért megy vele Hal. – Ó, Hal csak kényszer hatására teszi – viccelődött Camille. – Utána meg kell hívnom ebédre. És egy csomót kell könyörögnöm neki. Azzal a megegyezéssel váltak el, miszerint hatkor jönnek Katie-ért, és egy ígérettel, hogy a héten együtt kávéznak valamikor. Camille úgy hallotta, mintha távolról beszélne hozzá. Mosolygott, ahogy hallotta Michelle távolodó lépteit, aztán, mikor Hal beindította a motort, megfogta a férje kezét. – Jól van – törte meg a csendet. – Ezt nem bírom tovább. El fogsz hagyni? Nem akarta ezt kérdezni, még azt sem tudta, hogy ez a megfelelő kérdés. Érezte, ahogy Hal felé fordult. Most megnyikordult az ülés. – Hogy én elhagylak-e téged? – Egyszerűen nem tudok továbbra is lábujjhegyen járni körülötted, Hal. Nem tudom, mit csinálok rosszul, és nem tudom, mi a bajod, és nem tudok örökké megalázkodni. Képtelen vagyok folyton csak próbálkozni, hogy helyrehozzam a dolgokat.

– Te próbálod helyrehozni a dolgokat? – Hát úgy tűnik, nem nagy sikerrel. Az isten szerelmére, semmi másra nincs szükségem, csak mondd el. Bármi is az. Azt mondtuk, túl vagyunk rajta, nem igaz? Azt mondtuk, őszinték leszünk. – Tehát tökéletesen őszinte leszel? Camille visszahúzta a kezét. – Természetesen az leszek. – Még a bankszámláddal kapcsolatban is? – Milyen bankszámlával? – Az új bankszámláddal. – Nincsen új bankszámlám. Mi köze ennek bármihez is? – Várt, de a férfi hallgatott. – Ó, azistenért, Hal, nem tudom, miről beszélsz. Te látod az összes nyomtatott egyenlegemet, az ég szerelmére. Ismered az összes bankszámlámat. Te lennél az első, aki megtudja, ha nyitnék egyet. Valahogy megváltozott a férfi hallgatása. Aztán... – Ó, Jézusom... – Jézusod mi? Hal, mi van? – Lottie. Az anyád volt. – Mi van az anyámmal? – Nyitott egy bankszámlát a nevedre. Kétszázezer fontot adott neked. Rollo felnyüsszentett, olyan hirtelen fordult meg Camille. – Mi van? – Az Árkádia eladásából. Számlát nyitott a nevedre, és én azt hittem... – nevetni kezdett. Camille érezte, ahogy a férfi belerázkódik, ezzel apró, ritmusos rezgéseket kiváltva az egész autóban. Majdnem úgy hangzott, mintha sírna. – Kétszázezer font? De miért nem mondta el nekem? – Nyilvánvaló, nem? Nem hiszi, hogy együtt maradunk. Be akart téged biztosítani, akkor is, ha én tönkremegyek. A haszontalan férj, aki a saját vállalkozását sem tudja fenntartani... Hogyan is viselhetné gondját az ő kislányának? Olyan keserűen hangzott mindez. De benne volt az igazság magja, bár eltorzítva. Camille tenyerébe temetve az arcát, csóválta a fejét, és azon töprengett, mit gondolhatott róla a férje, és milyen közel kerültek a...

– De ő... a pénz... Ó, istenem, Hal, annyira sajnálom... Odalenn a lábánál Rollo nyüszített, kibocsátást kérve. Hal átölelte Camille-t az egyik karjával, közel húzta magához, aztán a másik karjával is körülzárta. Camille érezte a leheletét a fülén. – Nem, édesem. Én sajnálom. Annyira sajnálom. Beszélnem kellett volna veled. Micsoda barom voltam... Így ültek egy ideig, mindketten megfeledkeztek az arra járók kíváncsi pillantásairól, s a firtató – és talán megelégedett – tekintetről, mellyel Katie és barátnője, Jennifer figyelte őket az emeleti ablakból, ahonnan végül azért szakadtak el, mert megunták a látványt. Lassan és kelletlenül, végül Camille is kibontakozott az ölelésből, ahogy észlelte a kezdődő izzadást, ahol a testük szorosan összeforrt. – Még mindig szeretnél a boltokba menni? – Hal megszorította a kezét, mintha el sem akarná engedni. Camiile kisimított egy hajtincset az arcából, és a füle mögé tűrte. – Nem. Vigyél az Árkádiába, Hal. Most már elegem van ebből. * Daisy a falakat és a padozatot ellenőrizte a hallban, a bárban, a fürdőszobás lakosztályokban és a konyhában. Aztán az összes függönyt: megfelelően vannak-e felakasztva, redőik egyenletesen és gyűrődések nélkül hullnak-e alá, és a lámpafoglalatokat, hogy lássa, mindegyik működik, az összes izzó a helyén van. Aztán összeállított egy listát a még el nem végzett feladatokról, a rosszul elvégzettekről, a leszállított darabokról és a visszaküldendőekről. Nyugodtan, módszeresen dolgozott, élvezte a ventilátorok hűvösét – ezek mellett döntöttek a légkondicionáló helyett – és a sok nyitott ablakon át szabadon áramló szellőt. Valamiféle belső békét talált a rendben és a megszokott tevékenységekben. Ez egy kicsit segített megértenie Daniel igényét az egyensúlyra és harmóniára maga körül. A férfi készített neki egy bögre teát, udvariasan viselkedtek egymással, sikerült is megbeszélniük, milyen kenyeret szeret Ellie, és miként lehet a legkönnyebben meghámozni a szőlőt, anélkül, hogy bármelyikük is utalt volna korábbi szóváltásukra. Daniel elvitte a lányát a városba, és nem kellett figyelmeztetni, hogy ne felejtse elvinni a pelusos táskáját, a vizét és egy kis piskótát, és hogy kenje be napvédő

krémmel. Ellie visongott az apjának, majd falánkan rágcsált egy fapálcát, a végén csörgőkkel, Daniel pedig lassan beszélt hozzá, leguggolt, és ügyesen becsatolta a babakocsijába. Kapcsolatot építenek, gondolta Daisy, ahogy az ajtóból figyelte őket, és azon tűnődött, miért olyan bonyolult az efelett érzett boldogsága. – Hová viszi? – Lottie nyilvánvalóan nehezebben engedte ki a kezéből Ellie felügyeletét. – Csak a városba. – Nem kéne keresztülvinnie a parkon. Kutyák vannak mindenhol. – Daniel vigyáz rá. – Őrület, hogy az emberek elengedik őket, csak úgy póráz nélkül. Amikor annyi gyerek van körülöttük. Nem értem, miért viszik őket magukkal, mikor nyaralni mennek. Az utóbbi napokban Lottie nem volt önmaga. Ráförmedt Daisyre, amikor az a freskón látható képéről kérdezte. A ruhák szimbolikus jelentése érdekelte. Daisy nem mesélte el neki, amit Stephen Meeker mondott a csábításról meg az Ószövetségről. Hogy az öregember azt mondta, az ábrázolás elég találó, ha az ember tudja, hogy megpróbálta elcsábítani az apát a családban, ahová a háború alatt evakuálták. Vagy hogy a régi fényképei közül az egyiken a fiatal Lottie látható, nagy hassal, amint félmeztelenül alszik egy kőpadlón. – Kérted ezeket a régi fényképeket meg a többi dolgot, hogy bekereteztesd. – Lottie feléje nyújtotta a hóna alatt tartott dobozt. – Hát, csak azt add oda, amelyiktől szívesen megválsz. Nem szeretnék olyat is elvenni, amelyiknek érzelmi jelentősége van a számodra. Lottie vállat volt, mintha ez valami merőben furcsa elképzelés volna. – Felmegyek az emeletre kiválogatni őket. Ott csönd van. Visszacsapta a dobozt a hóna alá, és Daisy hallgatta, ahogy a léptei végigvisszhangoznak a folyosón. Aztán megfordult, mert Aidan az előtérből a nevét kiáltotta. – Valaki magát keresi – mondta, szája sarkában két szöggel, keze mélyen a bőrköténye zsebében. Ahogy elhaladt mellette, felhúzta az egyik szemöldökét, és Daisy hirtelen megingott a Jonesszal való találkozás gondolatára. Szinte tudattalanul emelte fel a kezét, hogy elsimítsa a haját az arca elől.

De nem Jones volt az. Sylvia Rowan állt az ajtóban, élénk színű zakója és lábszárvédője uralta a sápadtabb környezetet. Lábánál, undorítoan nyáladzva, bamba tekintetű kutyája ült. – Mondtam az emberének, hogy talán abba kéne hagynia – kezdte, és tömegeknek integető hercegnők módjára mosolygott. – Elnézést? – kérdezett vissza Daisy. – Az építőmunkásai. Le kell állniuk. – Azt hiszem, ezt én fogom eldönteni... – Daisyt egy darab papír hallgattatta el, amelyet Sylvia Rowan lobogtatott. Kicsit túl közel Daisy arcához. – Ingatlanvédelmi felszólítás. A szállodája is rajta van a védetté nyilvánítás alatt álló ingatlanok listáján, és rá fog kerülni a veszélyeztetett épületek listájára is. Ami azt jelenti, hogy a következő hat hónapra mindenképpen le kell állítani az építkezést. – Micsoda? – Ez megtiltja, hogy még több kárt tegyen ebben az épületben. Teljesen jogerős. – De gyakorlatilag befejeztük az építkezést. – Akkor visszamenőleg kell megpróbálnia engedélyeztetni mindent, amit csak átépítettek. És ha nem sikerül, hát akkor majd visszacsinálják azokat a dolgokat, amik nem tetszenek a hivatalnokoknak. Talán azt a furcsa falat, például. Vagy azokat az ablakokat. Daisy rémülettel gondolt a vendégekre, akik már le is foglalták a szobáikat. Elképzelte, ahogy a bontás zajai közepette csomagolják ki a holmijukat. – De én nem kérvényeztem, hogy védetté nyilvánítsák. És Jones sem. Az épület egyik fő vonzereje volt, hogy nincs ilyen besorolása. – Bárki kérvényezheti, kedvesem. Tulajdonképpen ön adta nekem az ötletet, amikor felállt és elmondta, mi a szándéka a hellyel. Hiszen mindannyiunk érdeke, hogy megőrizzük az építészeti örökségünket, ugye? Itt vannak a papírok, és azt tanácsolom, hívja fel a főnökét, és mondja meg neki, hogy legjobb, ha elhalasztja a nyitást.– Szemügyre vette Daisy bekötözött karját. – Az is lehet, hogy felhívom a Munkavédelmi Hivatalt. – Rosszindulatú vén banya – mondta Aidan. – Csodálom, hogy nem ette meg a kisbabát.

– Ó, a pokolba! – morgott Daisy, ahogy végigolvasta az előtte fekvő papír milliárdnyi pontját és alpontját. – Nézze, Aidan, tegyen nekem egy szívességet. – Mit? – Hívja fel Jonest. Mondja neki, hogy nem vagyok itt, vagy valami. Mondja el neki helyettem. – Ugyan már, Daisy, nekem nem ez a munkám. – Kérem – próbált elbűvölően nézni. Aidan felvonta a szemöldökét. – Duzzogó szeretők, mi? Daisy borzasztóan szeretett volna káromkodni. * Rá sem nézett ezekre, mióta Adeline meghalt. Majdnem tíz percen keresztül bámulta a doboz fedelét, ami azt sugallta: most is húzódozik tőle. Újra felkavarni mindent. Nem így mondta Joe? Emlékek az Árkádiáról, az itt töltött nyárról, amely olyan volt, mint a többi, fényes szikrák keringtek a pávatollas nap körül. Könnyebb nem nézni, gondolta felsóhajtva Lottie, keze a doboz tetején. Könnyebb szunnyadni hagyni a régóta eltemetett érzéseket. Értett hozzá, hogyan kell elásva tartani a dolgokat, ez nyilvánvaló volt. De most Daisy azt akarja, kerüljön ki minden a fényre, éppen úgy, ahogyan a freskót is feltárta. És egy gyönge pillanatában, amikor elterelte a figyelmét Camille és Hal ügye, vagy a gondolatai a tengeri utazásról, pontosabban arról, hogyan kerülhetné el, azt mondta, hajlandó elővenni ezt az átkozott holmit. Daisy szeretett volna minél több fényképet és vázlatot bekereteztetni, hogy beborítsa velük a bárral szemben lévő falat: egy képes emlékeztető arról, hogy a ház vendégei részesei voltak a művésztelepek nagyszerű hagyományának. Művésztelep, gondolta Lottie keserűen, miközben kinyitotta a dobozt. Francestől eltekintve szinte nem is volt köztük egyetlen művész sem. De volt, korholta magát, amikor eszébe jutott Ada Clayton. A művészetük abban rejlett, ahogyan újra felépítették önmagukat. Az álcázásban, szellemességben, és abban, hogy olyan emberekké váltak, akik nem voltak.

Lottie elámult, hogy az ember pusztán egy doboz kinyitásától úgy el tud szédülni, mintha egy szakadék szélén állna. Nevetséges öregasszony vagy – mondta magában. Ezek csak képek. Mégis, amikor benyúlt a dobozba, érezte, hogy remeg a keze. Adeline állt a legfelső, kissé megsárgult képen, indiai maharadzsának öltözve. Szemei egy turbán alól ragyogtak ki, fiús alakja férfi selyemzakóba volt bújtatva. Frances nyugodtan ült mellette, mégis, volt valami a szemében, amelyből mintha már akkor ki lehetett volna olvasni szörnyű végzetét. Lottie a frissen csiszolt parkettára tette a képet. A következőn Adeline és Julian volt látható, amint nevetnek valamin, mögöttük Stephen és még néhány férfi, akiket nem ismert fel. Egy felfordított csónak szénrajza – valószínűleg Francesé. Aztán még egy, George-ról, amint alszik a füvön. A kép meg volt repedezve és sárgulva a hajtások mentén. A padlón csinosan sorba rendezte ezeket és a többit is. Egy saját festmény a francia házról. Akkoriban olyan nagy volt már a hasa, hogy megállt rajta a festékesdoboz. Aztán Lottie. Fölfelé irányította a tekintetét sötét haja alól, amelyre rózsabimbókat hintettek, mintha a lány valami különleges nyalánkság volna. Végtelen szomorúság öntötte el, ahogy fiatalkori önmagát nézte. Fölemelte a fejét, az ablak felé nézett, próbálta visszatartani a könnyeit, majd újra kézbe vette a dobozt. És gyorsan becsukta. Késő már siránkozni a karcsú, feszes combokért, a napfényben fémesen csillogó, hihetetlenül hosszú, gesztenyeszín hajért. Kezét a doboz tetején nyugtatta, s miközben szabálytalan szívverését hallgatta, tekintetét elfordította, mintha pusztán a látványa elég lenne ahhoz, hogy a nem szívesen látott képek kifejtsék a hatásukat. Nem voltak gondolatok a fejében, csak képek, olyan véletlenszerű pillanatfelvételek, mint amilyenek a dobozban hevertek. Mozdulatlanul és némán ült. Majd, mint aki álomból ébred, letette a dobozt maga mellé a földre, és a padlóra kirakott fotókat kezdte bámulni. Odaadhatná az egészet Daisynek. Csináljon vele, amit akar. A jövő hét után úgysem jön már többet. Lottie hozzászokott, hogy építőmunkások és szobafestők népesítik be a házat, és bukkannak fel lépten-nyomon annak legváratlanabb

részein, úgyhogy alig nézett fel, amikor nyílt az ajtó. Letérdelt, össze akarta szedni a képeket, és visszatenni a dobozba. – Anya? Ahogy Lottie felpillantott, Rollo boldog pofájával találta szemben magát. – Szervusz, édesem! – szipogta, és megtörölte azarcát. – Csak várj egy percet, amíg felállok, kérlek. Mereven előrehajolt, hogy egy szék karfájára támaszkodva egyenesedjen fel. – Mit gondoltál, mit művelsz, anya? Lottie már éppen állt volna fel, ehelyett most nehézkesen visszaült a sarkára. A lánya arca rideg volt, és valami irtózatos belső erőfeszítésről árulkodott. – Camille? – A pénz, anya. Mi a csudát gondoltál, mit művelsz? Camille előrelépett, így az egyik lábával két fényképen állt. Lottienak torkán akadt a tiltakozás – Camille keze remegett a póráz végén. – Sosem vitatkoztam veled, anya. Tudod, hogy mindig hálás voltam azért, amit értem tettél, Katie-vel meg minden. De ez már túl sok, érted? Ez a pénzdolog – ez több a soknál. – El akartam mondani, édesem. Camille fagyos hangon szólalt meg. – De nem mondtad el. Csak berobbantál, és megpróbáltad megszervezni az életem, ahogyan mindig is tetted. – Ez nem... – Igazságos? Igaz? Az igazságról akarsz beszélni? Egész életedben mást sem tettél, csak arról beszéltél nekem, hogy bármit meg tudok tenni, amit egy látó, és sosem hittél benne. Folyton védőhálókat szőttél nekem. – Ennek semmi köze a látáshoz. – A francokat nincs! – Bármelyik anya ezt tenné. – Nem, anya. Nem. – Camille előrelépett, miközben Rollo aggódva mustrálta a lába alá kerülő fényképeket. – Bármelyik anya végrendelkezhet. Beszélhet a családjával. Nem kell titokban pénzt pumpálnia, mert azt gondolja, ő az egyetlen, aki gondoskodni tud rólam.

– És akkor mi van? Csak biztosítani akartam, hogy akkor is meglegyél valahogy, ha... amennyiben Hal nem marad veled. Camille szinte robbant. – Hal velem van. – Éppen hogy. – Rendben vagyunk, anya. Helyrehoztuk. Vagy legalábbis azon voltunk, amíg bele nem ütötted az orrod. Mit gondolsz, hogy érzi magát ettől? Azt hitte, megint el akarom hagyni. Tudtad ezt? Azt hitte, el akarom hagyni, és majdnem ő hagyott el, hogy megelőzze. – Nehezen lélegzett. – Istenem, ha csak feleannyit foglalkoznál a saját párkapcsolatoddal, mint mindenki máséval, ez a család annyival boldogabb lehetne. Miért nem koncentrálsz egy kicsit papusra, a változatosság kedvéért, he? Ahelyett, hogy úgy viselkedsz, mintha nem is létezne. Lottie a kezeibe temette arcát. Fojtottan szólt a hangja, amikor megszólalt: – Sajnálom – mondta halkan. – Csak be akartalak biztosítani. Csak azt akartam, hogy független legyél. – Abban az esetben, ha Hal elhagyna. Pontosan. Mert bár én voltam, aki megcsalta, én veszélyeztettem a házasságunkat, még mindig nem bízol abban, hogy velem marad. – Miért gondolnád ezt? – Mert valahol mélyen, anya, nem hiszed el, hogy érdemes vagyok rá. – Nem – Lottie felkapta a fejét. – Nem tudod elhinni, hogy bárki is akarna egy vak nőt a párjául. Azt gondolod, végül majd Halnak is elege lesz. – Nem. – Hát akkor hogy van ez, anya? – Camille, kedvesem, soha nem akartam neked mást, csak egy kis függetlenséget. – Hogy a pokolba tesz engem függetlenné, ha pénzt adsz? – Szabaddá tesz. – És mi van akkor, ha én nem akarok szabad lenni? Mi olyan rossz a házasságban, anya? Lottie felnézett, egyenesen a lányára.

– Semmi. Semmi rossz nincs a házasságban. Feltéve, hogy – küzdött, hogy ki tudja mondani a szavakat. – Feltéve, hogy szerelemből fakad. * Daisy a telefon mellett ült, s tudta, hogy Daniel odafönt duzzog. Nem jött le enni sem, csak ült a szobájában, és a rádiót hallgatta. Daisynek udvariasan azt mondta, szeretne egy kis időt saját magának. Daisy sejtette: a férfi egy időre ki akar szállni az egészből, a ház felfokozott hangulatából, felmelegített kapcsolatuk lobbanékony érzelmeiből. Nem tiltakozott – ő maga is egy kis szünetre vágyott. Daisy nem olyan embernek ismerte magát, aki a munkába tud menekülni, de most, ahogy végigtelefonált mindenkit, aki rajta volt a Stephentöl kapott listán, hálás volt, amiért valamivel le tudja kötni magát. A lista nem volt túl hosszú. Kettő halott, egy süsü, sokuknak nyoma veszett. Nem igazán lesz ez olyasfajta találkozó, amilyenre eredetileg számított. George Bern elnézést kért, de a titkárnőjén keresztül azt üzente, a feleségével együtt már programjuk van arra a hétvégére. Minette Charlerois, a művész, az elvált nő, Irene Darling és Stephen viszont elfogadta a meghívást, és Minette-en keresztül számos más művész is, akik bár nem voltak láthatóak a freskón, de jártak a házban annak fénykorában, az 1950-es években. Lottie-nak nem szólt, mivel ő már kinyilatkoztatta, hogy nem szereti a partikat. Így aztán csak egyetlen személy maradt, aki rajta volt a festményen, és még nem kereste fel. Daisy cigarettára gyújtott. A megnyitó után leszokik, fogadkozott magában, aztán enyhén fulladozni kezdett, amikor a nemzetközi hívás ellenére a telefont gyorsabban vették fel a vártnál. – Halló? – mondta, és megnyugodott, amikor angol akcentussal válaszoltak. Tisztázta, hogy a megfelelő személlyel beszél, majd rátért a már jól begyakorolt szövegére az új hotel felavatása alkalmából tartott ünnepi partiról. Az úriember nagyon udvarias volt. Várt, amíg Daisy befejezi, mielőtt elmondta: hízelgő, hogy gondoltak rá, de nem hiszi, hogy el tud jönni. – Ez... ez nagyon kis része volt csak az életemnek – mondta.

– De egy merhami lányt vett feleségül, igaz? – kérdezte a jegyzeteit fürkészve Daisy. – Emiatt fontos az ön szerepe... Felfedtünk egy freskót, tudja, és ön is rajta van. – Mit? – Egy freskót. Frances Delahaye festményét. Ismerte őt? A férfi egy ideig nem szólt. – Igen, igen. Emlékszem Francesre. Daisy füléhez szorította a kagylót, és élénken gesztikulált a levegőbe. – Újra látnia kell. Restaurálták, ez lesz a parti kulcseleme, és olyan csodálatos, ha újra együtt lesznek, akiket ábrázol. Kérem! Elintézem az utazását, meg mindent. Elhozhatja a feleségét és a gyerekeit. Talán nekik is tetszeni fog. Tudja mit, hozza az unokáit is! Ők is a mi vendégeink. – Majd később elrendezem Jonesszal, gondolta összerezzenve. – Ugyan, Mr. Bancroft. Csak egy nap az életéből. Egy nap. Hosszas csend következett. – Majd gondolkodom rajta. De csak én jönnék, Miss Parsons. A feleségem, Celia nemrég elhunyt – szünetet tartott, csendben megköszörülte a torkát. – És sosem volt gyerekünk.

Tizenkilenc Hét nappal az Árkádia-ház hotelként való megnyitása előtt, Camille és Hal úgy határoztak, eladják a házukat. Ez egy nagy ház, mondták egymásnak, túl nagy egy háromtagú családnak, és nem volt valószínű további gyermekáldás („bár az sem lenne katasztrófa” – mondta Hal, megszorongatva a feleségét). Valami kisebbet kerestek, Katie iskolájához közel, esetleg műhellyel vagy dupla garázzsal, hogy amíg Hal állást nem talál, folytatni tudja a restaurálást, míg a gazdasági helyzet lehetővé teszi, hogy újra belevágjon egy vállalkozásba. Felkeresték az egyik ingatlanügynökséget, hallgatólagosan elkerülve azt, amelyiknek

Michael Bryant dolgozott. Megígérték Katie-nek, hogy ő választhatja ki az összes bútort az új szobájába, és hogy természetesen ott is lesz hely Rollónak. Aztán rendelkeztek a bankban a számla lezárásáról és a pénz visszaküldéséről Lottie-nak. Lottie kétszer is telefonált. Camille hagyta, hogy az üzenetrögzítő vegye fel. * A megnyitó előtti hatodik napon aztán megérkeztek az építészek a Nemzeti Örökség Minisztériumából, hogy felülvizsgálják a ház védettségi besorolását. Jones, akit előre figyelmeztettek, az ügyvédjével és a besorolás elleni kérelemmel érkezett, amelyet állítása szerint a ház vásárlásakor elküldtek az államtitkárnak, és amelyet – megbízható forrásai szerint – biztosan elfogadnak, megkímélve őket a műemléki besorolás okozta anyagi veszteségtől. Ennek ellenére, mondta az ügyvéd, nagyon örülnek, hogy a minisztérium érdeklődik az itt folyó munka iránt, mindez jól jöhet, ha listát akarnak majd készíteni az esetleges későbbi, kisebb változtatásokról, és beszélhetnek Daisyvel is, aki mind a felújítással, mind pedig a ház korábbi állapotával kapcsolatos minden információ és dokumentum birtokában van. Daisy mindebből szinte semmit sem fogott fel, mivel egész végig Jonest bámulta. A férfi csak kétszer szólt hozzá, egyszer, amikor üdvözölte, és egyszer, amikor elköszönt. Egyszer sem nézett a szemébe. Öt nappal a nyitás előtt, Camille elment a szülei házába, egy olyan időpontban, amikor tudta, hogy az anyja nincs otthon, és ott találta az apját, amint éppen utazási irodák katalógusait lapozgatja. Ideges lett, mert arra gondolt, az anyja talán elmesélte neki, milyen undok dolgokat mondott a házasságukról, de apja szokatlanul élénk volt. Arra gondolt, elmegy Kota Kinabaluba, mondta, és felolvasta Camille-nak az útikönyv leírását a helyről. Nem, fogalma sincs, hol van, csak annyit tud, hogy délen. Tetszett neki a név hangzása, és kész. Tetszett neki a gondolat, hogy hazajön, és ezt mondja: „Épp most jöttem Kota Kinabaluból.” – Ettől aztán mindenkinek elállna a szava a golfklubban, mi? – mondta. – Egy kicsit izgalmasabban hangzik, mint a Romney-mocsár. Camille meglepetten azt kérdezte, az anyja is menni készül-e.

– Még dolgozom rajta, szívem – válaszolta. – Ismered anyádat. Felindulásában Camille olyan erősen ölelte meg az apját, hogy Joe a haját simogatva megkérdezte, mi ez az egész. – Semmi. Csak szeretlek, papus. – Minél hamarabb megnyit az a hotel, annál jobb – mondta erre az apja. – Úgy látom, mostanában mindenki semmiségeken izgatja fel magát. A nyitás előtti negyedik napon Stephen Meeker jelent meg az Árkádia széles, fehér küszöbén, egy szalmakalap alatt legyezgetve magát. Bejelentette, hogy vette magának a bátorságot, és beszélt a freskóról egy barátjának a Cork Streetről, akit rendkívüli módon érdekel a festmény. Arra kíváncsi, ő is eljöhetne-e a megnyitóra, és elhozhatnáe egy barátját is a Daily Telegraph-tól, aki szépművészeti témákra specializálódott. Daisy igent mondott, és bizalmasan beinvitálta, hogy megnézhesse a művet még a nagy nap előtt. Stephen egy ideig bámulta fiatal önmagát és Juliant. Megjegyezte, hogy eléggé különbözik az emlékezetében élő festménytől. Aztán távozásakor csontos kezét Daisy karjára téve arra okította: sohase azt tegye, amiről úgy érzi, meg kell tennie. – Tedd azt, amit igazán szeretnél – mondta. – Így nem lesz mit megbánnod. Mert mire annyi idős leszel, mint én, istenem, annyira rád nehezedik ez az átkozott sajnálkozás. Három nappal a nyitás előtt Carol érkezett Jones-szal, hogy átfussa a meghívott hírességek listáját, ellenőrizze a konyhát, a parkolót, a zenészeknek szükséges berendezést és lelkendezzen nagyjából minden fölött, olyan stílusban, amelytől Daisy kapkodni kezdett, hogy végre tudja hajtani az utasításait. Jones azt mondta, elégedett, de úgy, hogy nem lehetett eldönteni, valóban az-e, majd felsorakoztatta a bár és a konyha új személyzetét, és rövid, lagymatag beszédet tartott nekik, felvett három takarítót, majd olyan hirtelen távozott, hogy Carol azt mondta rá: egy nyomorult szarházi, az isten áldja meg. Julia röviddel ezután telefonált, bejelentette, hogy ő és Don eljönnek a partira, és megkérdezte Daisyt, vigyen-e neki valami ruhát. Mert nem hiszi, hogy túl nagy választék lenne abban a kisvárosban. De Essexben... – Daisy kihallotta hangjából a dőlt betűt. Nem, válaszolta. Majd megoldja, köszöni.

Amikor bement az újságoshoz, a tulajdonos kijött a pult mögül, hogy kezet rázzon vele. – Szép munka volt – mondta körbesandítva, mintha attól tartana, kihallgatják a beszélgetést. – Az üzlet üzletet hoz. Ez az, amit az emberek itt nem értenek. De ha már beindult, elfelejtik az egészet. Csak annyi évet töltöttek tiltakozással, hogy már nem is képesek semmi másra. * A nyitást megelőző napon, miután valamennyi építőmunkás és a konyhai személyzet elment, miután Jonest is elvitte Carol a nevetséges sportkocsijában, és Daisy felcipelte Ellie-t fürdetni, Lottie még maradt. Aztán, amikor a ház elcsendesedett, végigsétált minden egyes szobán. Egy érzelgősebb ember azt gondolta volna, búcsúzkodik. Ő azt mondta magának, hogy egyszerűen csak ellenőrzi, minden úgy van-e, ahogy lennie kell. Daisyt végül is teljesen lekötötte a baba, a megnyitó és az a haszontalan embere, Jones pedig szemlátomást azt sem tudta, hol áll a feje, tehát valakinek rajta kellett tartania a szemét a dolgokon. Mindezt kétszer is elmondta magának, mintha úgy meggyőzőbb volna. Bement minden egyes szobába, és körbesétált, visszaidézve, milyenek is voltak azelőtt. Az emlékezésre a falra akasztott, bekeretezett fényképek is ösztönözték, mert időnként engedélyezte magának, hogy rájuk pillantson. Az időben megfagyott arcok az idegenek kifejezéstelen mosolyával néztek vissza rá, ezek már aligha valódi emberek, mondta magának. Nem többek díszítőelemeknél, melyek csak arra jók, hogy a hitelesség látszatát adják néhány gazdag ember tengerparti játszóterének. A társalgót hagyta utoljára, léptei visszhangzottak az újrafektetett padlón. Ugyanoda ült, ahonnan majdnem fél évszázaddal korábban, először pillantotta meg Adeline-t, a bágyadt és macskaszerú Adeline-t a pamlagon. Ez a kopár, fehér és impozáns ház számára már nem az Árkádia volt, szobái már nem az ő titkainak csendes tanúi. A viaszos bevonatai és a frissen vágott virágai elfedték a régi illatokat, melyekből só érződött ki, és lehetőségek. A konyha csillogó berendezése, a makulátlan kárpitozás és a halovány, tökéletes falak valahogy célt tévesztettek, megfojtották a hely szellemét.

Mégis, ki vagyok én, hogy bármit is mondjak? – gondolta körbekémlelve Lottie. Itt amúgy is mindig túl sok fájdalom volt. Túl sok titok. A ház jövője most már másokhoz tartozik. Körbepillantott a szobában, szeme megakadt Celia fényképén, aki lángvörös szoknyát viselt, mely ízlésesen harmonizált a kárpitozással. Eszébe jutott az az értelmes tekintet, mely a szemközti székből mindig kihívóan fonódott össze az övével, és azok a karcsú lábfejek, amelyeket mindig úgy állított be, hogy szinte elrepültek. Olyan a múltam, mint ezek a fényképek – gondolta Lottie. Belsőépítészet, nem más. * Jó néhány perccel később Daisy előbukkant a fürdőszobából a törülközőbe bugyolált Ellie-vel, és a konyha felé vette az irányt, hogy tejet melegítsen a kicsinek. A lépcsőn félúton megállt, benézett a társalgóba, aztán lassan megfordult, és elindult vissza, felfelé, a tiltakozó Ellie-t csitítva. Lottie-t látta meg odalent, a semmibe révedve mélyen elmerült az álmodozásban. Valahogy kisebbnek tűnt, törékenynek és nagyon magányosnak. * A megnyitó előtti estén Jones letakarta asztalán az ingatag papírtornyokat, becsukta irodája ajtaját, hogy kizárja a Vörös Termek bárjából hallatszó érdes nevetést, megitta a csésze aljáról a kávé maradékát, aztán előhalászta és tárcsázta volt felesége munkahelyi számát. Alex meglepettnek tűnt, Joneshoz hasonlóan talán ő is azt feltételezte, hogy új házasságával barátságuk veszít meghittségéből. Jones végighallgatta beszámolóját a nászútról, és Alex tapintatosan csak a sziget szépségéről mesélt, hogy mennyire leégett, és a tenger elképzelhetetlen színéről. Megadta az új telefonszámait, ámbár tudta, nem valószínű, hogy a férfi valaha is felhívja őt új otthonában. Aztán megkérdezte volt férjét, jól van-e. – Igen. Jól... Nem, nem vagyok. – Van bármi, amiben tudok segíteni?

– Egy kicsit... bonyolult. Alex várt. – Nem tudom, talán nem veled kéne ezt megbeszélnem. – Ó? – kérdezte óvatosan a nő. – Jaj, ismersz, Alex. Sosem fejeztem ki túl jól magam. – Az biztos. – Ó... figyelj... felejtsd el. – Ugyan már, Jones. Belekezdtél. A férfi felsóhajtott. – Csak... azt hiszem, elkezdtem kötődni valakihez. Aki egyedülálló volt, de most már nem az. Csend lett a vonal másik végén. – Sosem mondtam neki semmit. Amikor kellett volna. És most nem tudom, mit tegyek. – Egyedülálló volt? – Hát, igen. És nem. Azt hiszem, már rájöttem, mit érzek iránta, de azt hiszem, már nem tehetek semmit. Túl késő. – Túl késő? – Nos, nem tudom. Szerinted? Szerinted tisztességes most mondani valamit? Ilyen körülmények között? Újabb hosszú csend. – Alex? – Jones, nem tudom, mit mondjak. – Ne haragudj. Nem kellett volna, hogy felhívjalak. – Nem, nem. Jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. De... én már házas vagyok. – Tudom. – És nem hiszem, hogy ha ilyesmit érzel irántam, az... nos, helyénvaló. Tudod, hogyan van Nigel az ilyen... – Mii– csoda? – Hízelgő. Komolyan. De... – Nem, nem, Alex. Nem rólad beszélek. Ó, Jézusom, mit mondtam? Ezúttal a csend feszélyezett volt. – Sajnálom, Al. Nem fejezem ki túl jól magam. Mint általában. A nő nevetése gyors volt, és erőltetetten könnyed.

– Semmi baj, Jones. Most megkönnyebbültem. Csak teljesen félreértettem, amit mondtál. – Úgy beszélt, mint egy tanító néni, határozottan és derűsen. – Mesélj, ki ez a legújabb lány? – Nos, épp erről van szó. Nem olyan, mint a többi. – Milyen értelemben? A változatosság kedvéért szőke? Valami egzotikus helyről származik? Több mint húszéves? – Nem. Olyasvalaki, akivel együtt dolgozom. Egy mérnök. – Gondolom, másmilyen, mint a pincérnők. – És azt hiszem, kedvel engem. – Azt hiszed? Lefeküdtél vele? – Csak az van, hogy a gyereke apja visszakerült a képbe. Rövid szünet. – Gyereke? – Igen, van egy kisbabája. – Van egy kisbabája? Beleszerettél valakibe, akinek kisbabája van? – Nem mondtam, hogy szerelmes vagyok. És nem kéne ilyen hangon beszélned. – Azok után, amiket a gyerekekről mondtál nekem? Milyen hangra számítottál tőlem, Jones? A férfi hátradőlt a székében. – Ezt nem hiszem el – szólt élesen és dühödten a vonal másik végéről a nő. – Alex. Sajnálom. Nem akartalak felzaklatni. – Nem zaklattál fel. Már férjhez mentem. Már messze túl vagyok azon, hogy fel tudnál zaklatni. Olyan messze. – Csak tanácsot akartam, és te vagy az egyetlen, aki... – Nem, Jones, azt akartad, hogy valaki megvigasztaljon, amiért életedben először szerelmes vagy, és nem a megfelelő személybe. Hát, ez már nem én leszek. Nem tisztességes erre kérned. Rendben? Most mennem kell. Találkozóm van. * A megnyitó napján Daisy olyan órában ébredt, amikor rendszerint még aludni szokott az ágyában, és a hajnal fényeit figyelte, amint átszűrődtek a kézzel varrott vászonfüggönyökön. Hétkor felkelt, a fürdőszobájába ment, és tíz percig sírt, gondosan egy egyiptomi

pamuttörülközőbe temetve zokogását, hogy fel ne ébressze a babát. Majd hideg vízzel paskolta az arcát, felvette a pongyoláját, felkapta a babamonitort, és nesztelen léptekkel a szomszédos ajtóhoz ment, Daniel szobájához. A szoba sötét volt és csendes. A férfi aludt – nehéz szagú kupac a paplan alatt. – Dan? – kérdezte. – Daniel? A férfi felriadt álmából, feléje fordította az arcát, szeme félig csukva. Feltámaszkodott, s talán megszokásból, visszahajtotta a paplant, hogy az ágyba hívja Daisyt. A mozdulat önkéntelensége elszorította a nő torkát. – Beszélnünk kell – mondta. Daniel a szemét dörzsölte. – Most? – Máskor már nem lesz rá időnk. Ma össze kell csomagolnom. Össze kell csomagolnunk – mondta. Daniel egy ideig a semmibe bámult. – Ihatnék előbb egy kávét? – kérdezte az alvástól mély, rekedtes hangon. Daisy bólintott, és szinte szégyenlősen nézett félre, ahogy Daniel kimászott az ágyból, és magára kapott egy boxeralsót. A férfi látványa és illata olyan ismerős egyszersmind furcsa volt, mint amikor saját testünket látjuk egy szokatlan szögből. Két csésze kávét hozott, az egyiket átadta a kanapén ülő Daisynek, közben a haja fölfelé és oldalra meredezett, akár egy kisfiúé. Daisy nézte, a gyomra háborgott, a szavak a szájában, akár az epe. Daniel végre leült. Ránézett. – Ez nem fog működni, Dan – mondta. Emlékezett, hogy egy ponton a férfi átölelte, és arra is, milyen bizarrnak találta, hogy Danielnek kell vigasztalnia őt, amikor éppen azt közölte vele, hogy már nem szereti. Még a feje búbját is megpuszilta, a férfi testének illata, tapintása furcsa módon ezúttal is vigasztaló volt. – Sajnálom – mondta, a mellkasához szorítva az arcát. – Amiatt van, hogy megcsókoltam azt a lányt, ugye? – Nem.

– De igen. Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom. El kellett volna felejtenem. Megpróbáltam őszinte lenni. – Nem a lány miatt van. Igazán. – Még mindig szeretlek, Daise. Daisy felnézett. – Tudom. Én is szeretlek. De már nem vagyok szerelmes beléd. – Még túl korán van ehhez a döntéshez. – Nem, Dan, nincs. Azt hiszem, már azelőtt meghoztam, mielőtt visszajöttél. Nézd, próbáltam meggyőzni magam, hogy még mindig megvan a szerelem, hogy érdemes megmenteni, Ellie miatt. De nincs. Egyszerűen nincs. Ekkor Daniel elengedte a kezét, és hátrébb húzódott. Valami szokatlan acélosságot hallott meg ebben a hangban, valami visszafordíthatatlant. – Olyan sokáig voltunk együtt. Van egy közös gyerekünk. Nem dobhatod el mindezt csak úgy. – Hangja majdnem esedező volt. Daisy megrázta a fejét. – Nem dobom el. De nem lehetünk már ugyanolyanok, mint azelőtt. Én megváltoztam. Más ember lettem... – De én szeretem ezt az embert. – Már nem akarom, Daniel. – Daisy hangja most szilárdabb volt. – Nem akarok újra úgy élni, ahogyan éltünk, olyan lenni, amilyen voltam. Véghez vittem dolgokat, amelyekről azelőtt nem gondoltam volna, hogy sikerülhet. Erősebb vagyok. Olyasvalakire van szükségem, aki... – Erősebb? – Akire számíthatok. Valakire, akiről tudom, nem fog eltűnni, amikor eldurvulnak a dolgok. Ilyen emberre van szükségem, ha egyáltalán szükségem van valakire. Daniel tenyerébe ejtette a fejét. – Daisy, mondtam, hogy sajnálom. Ez hiba volt. Hiba. És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy helyrehozzam. – Tudom. De az érzéseimen nem tudok változtatni. És folyton téged figyelnélek, méricskélnélek, próbálnám kitalálni, újra elhagysz-e. – Ez nem igazságos. – De így érzek. Nézd... talán ha Ellie nem lép be az életünkbe, akkor is ez történt volna. Talán akkor is megváltoztunk volna. Nem tudom. Csak azt hiszem, mindkettőnk számára itt az ideje, hogy elengedjük ezt.

Hosszan hallgattak. Odakintről kocsiajtók csapódása és fürge léptek hallatszottak, jelezve a munkanap kezdetét. A babamonitorból halk nyögés hallatszott, Ellie ébredésére figyelmeztetve. – Nem hagyom el őt újra. – Daniel ránézett, hangja életlenül dacos volt. – Nem is számítok rá, hogy elhagyod. – Láthatást akarok. Az apja akarok lenni. A kilátás, hogy hétvégenként át kell majd adnia az ő mindennél értékesebb gyerekét, már kísértette Daisyt, a puszta gondolata is elég volt, hogy könnyekre fakassza. Ez volt az egyetlen dolog, ami majdnem megakadályozta ezt a beszélgetést. – Tudom, hogy ezt akarod, Dan. Majd kitalálunk valamit. * A reggel forró volt, szinte fenyegető csönd feszült a levegőben, amely elfedte az előkészítő munkálatokba kezdő konyhai személyzet, és az alsó szobák padlóját viaszoló és porszívózó takarítók lármáját. Daisy ide-oda futkosott a zúgó ventilátorok alatt, apró változtatásokat eszközölve a bútorok elrendezésén, felügyelve a csapok és fogantyúk fényesítését, laza blúza és rövidnadrágja előhírnöke volt a nap folyamán majd egyre fokozódó hőségnek. Folytatta az utolsó simításokat, megpróbált a munkába temetkezni, és nem gondolkodni semmin. Teherautók jöttek, a kocsifelhajtóra ürítették szállítmányukat, majd újra eltűntek, recsegő sebességváltások és homokfelhők közepette. A vakító nap alatt vágottvirág-kompozíciók, étel és alkohol vándoroltak ki és be, Carol utasításainak megfelelően, akinek a partira szánt ruhája már előkészítve lógott a Bell lakosztályban. Egy divattervezők-öltöztette diktátor, mindenhonnan visszhangzó, öblös hangja egyformán hízeleg, utasít és dicsér. Lottie kilenckor érkezett Ellie-ért. Nem jön a partira („ki nem állhatom”), és felajánlotta, hogy hazaviszi a babát magához. – De Camille eljön, Hallal és Katie-vel. És Mr. Bernard is – mondta Daisy. – Ellie jól ellenne itt veled. Ugyan már. Olyan sokat dolgoztál itt. Lottie csak némán megrázta a fejét. Sápadt volt, szokásos harapósságát elnyomta valami kimondatlan belső harc.

– Sok szerencsét, Daisy – mondta, es tekintete szokatlan intenzitással fúródott Daisyébe, mintha többről lenne szó, mint néhány külön töltött óráról. – Mindig lesz itt egy ital a számodra... Meggondolhatod magad – kiáltotta utána Daisy. A babakocsit toló alak csak ment az úton, eltökélten, nem fordult meg. Nézte, amíg el nem tűntek, egyik kezével a szemét árnyékolva, és próbálta meggyőzni magát: amilyen ambivalensen reagált Lottie a freskóra és amilyen tüskés egyébként is, talán jobb, ha nem jön el. * Daniel az emeletre tartott, abba szobába, ahol a holmija volt. A szüntelen zaj és sürgölődés elől menekült, amelyek mintha összeesküdtek volna ellene, még inkább felkeltették benne a fölöslegesség érzését. Úgy döntött, nem marad a partira, bár ez jó lehetőség lenne arra, hogy Daisy közelében legyen még egy napig, túl bonyolult, túl megalázó lett volna, hogy jelenlétét megmagyarázza azoknak az embereknek, akikre azelőtt úgy gondolt, mint üzleti kapcsolatokra. Magányra volt szüksége, hogy gyászolhasson, hogy gondolkodhasson a történtekről, és arról, mihez kezd majd. És talán arra, hogy amikor hazaér, nagyon, de nagyon berúgjon. Végigment a folyosón, s a bátyja számát tárcsázta mobiltelefonján. Üzenetet hagyott a rögzítőn, melyben arra kérte, számítson rá aznap estére. Megállt az ajtóban, éppen a mondat közepén. Aidan egy lépcsős létrán állt, keze a feje fölött lógó ventilátoron. – Üdv – mondta, egyik kezével az övébe akasztott csavarhúzó után nyúlva. Daniel üdvözlésképpen biccentett. Mivel egy építkezésen kényszerül élni, már hozzászokott, hogy sosem lehet egyedül, de pillanatnyilag ez sem segített Aidan jelenlétének elviselésében. Felkapta az útitáskáját, és elkezdte összeszedni, összehajtogatni a ruháit, majd jól belegyömöszölte őket. – Esetleg tenne nekem egy szívességet? Csak kattintsa fel azt a kapcsolót. Még nem – csak ha mondom. – Aidan, bizonytalanul egyensúlyozva visszaengedett a helyére egy szerelvényt. – Most.

Daniel fogcsikorgatva ment át a szobán, felkattintotta a kapcsolót, és a ventilátor összemosódott folttá változott, lágy zümmögésével forgott, hűtve a szobát. – A felesége aszonta, zajos. Szerintem nincs vele baj. – Nem a feleségem. – Daniel nem hozott magával sok holmit. Szinte szánalmas volt, milyen lassan pakol össze mégis. – Veszekedtek, maguk ketten? – Nem – mondta Daniel, nyugodtabban, mint ahogy érezte magát. – Szakítottunk. Elmegyek. Aidan összeütögette a tenyerét, hogy leporolja, majd leszállt a létráról. – Hát, nagyon sajnálom, mégiscsak maga a baba apja meg minden. Daniel vállat vont. – És csak most jöttek újra össze, ugye? Daniel már megbánta, hogy egyáltalán megszólalt. Lehajolt, és elkóborolt zoknik után kutatott az ágy alatt. – Mégis – hangzott Aidan hangja fentről. – Nem mondhatnám, hogy hibáztatom. – Tessék? – Nehezen hallotta az ágytakaró alól. – Hát, egy férfi sem szeret arról hallani, hogy a felesége házában másik férfi marad éjszakára, nem igaz? Még akkor sem, ha a főnökről van szó, érti, hogy mondom? Nem, én szerintem jól tette, amit tett. Daniel mozdulatlan maradt, füle még mindig a padlón. Pislogott, többször, aztán felállt. – Bocsánat – mondta, gonoszul udvarias hangon. – Elismételné, amit az imént mondott? Aidan lejjebb lépett a létrán, szemügyre vette Daniel arckifejezését, majd oldalra pillantott. – A főnök. Itt maradt Daisyvel éjszakára. Úgy értem, azt hittem, hogy maga... hogy emiatt... Á, a pokolba. Felejtse el, amit mondtam. – Jones? Jones... Daisyvel volt? Itt? – Talán csak én értettem félre a helyzetet. Daniel ránézett Aidan feszélyezett arcára, és elmosolyodott, mint aki mindent ért. – Semmi kétség – mondta, magához húzta a táskáját, és távozott a szobából. – Elnézést.

* Bármilyen elegáns helyre készült, Camille általában percek alatt felöltözött. Rendszerint csak végigtapogatta a ruhásszekrényét, megállapította, hogy melyik anyag melyik ruhához tartozik, elővette a kiválasztott darabokat, majd egy gyors hajkefélés és rutinos rúzsozás után készen is volt. Szinte már illetlenség, szokta mondani Kay, ha egy kozmetikus ilyen gyorsan elkészül. A többiekre is rossz fényt vet. Mégis, aznap már majdnem negyven perce szépítkezett, és olyannyira késésben voltak, hogy Hal fel-alá járkált a hálószobában. – Hadd segítsek valamiben – szólalt meg időnként. – Nem – csattant fel mindannyiszor Camille. Aztán Hal, egy Rollóéhoz hasonlóan hangos és szívből jövő sóhajtással, újra járkálni kezdett. Katie is közrejátszott ebben, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy segít kiválasztani anyja öltözékét, és ennek jegyében, Camille alig leplezett bosszúságára, annyi ruhát halmozott fel a franciaágyukon, hogy Camille, akinek az összes szekrényében katonás rend uralkodott, alig tudta megállapítania mi micsoda a kupacban. Közrejátszott emellett a haja, ugyanis valami okból lehetetlenség volt lesimítani a hajvonalnál. De leginkább azért készült el ilyen lassan, mert tudta, hogy anyja valószínűleg ott lesz, és mivel nem tudta eldönteni, szeretne-e vele találkozni, ingerlékennyé vált, és döntésképtelenné, még a legegyszerűbb dolgokban is. – Elővehetem a cipőidet, anyu? – kérdezte Katie, és Camille szinte már hallotta is a robajt, amellyel aBraille-írással gondosan felcímkézett cipősdobozoksorai rendetlen halommá omlanak össze. – Nem, kicsim. Addig nem, amíg ki nem találom, mit vegyek fel. – Gyerünk, édesem! Hadd segítsek! – Nem, apu. Anyu engem akart. – Ó, rohadtul nem akarom egyikőtöket sem! – kiáltott Camille. – Egyáltalán nem is akarok elmenni erre a hülye partira. Hal ekkor leültette, magához húzta. És a ténytől, hogy a férje mindezek után nemcsak megérteni, de megbocsátani is képes, Camille valahogy jobban lett egy picit. Kicsivel kettő után indultak el, és bár Camille gyanakodott rá, hogy Katie a kelleténél jobban kicsicsázta, bízott Hal ítéletében: ő nem

engedné az utcára semmi gyalázatosban. Úgy döntöttek, gyalog mennek az Árkádiához. Hal szerint a kocsifelhajtó valószínűleg tömve lesz a vendégek autóival, és egyébként is ki kell élvezni egy ilyen szép napot, még nyáron is. Camille ebben nem volt annyira biztos. Egyik kezében Katie izzadó keze, a másikban Rollo hámja volt, hogy segítsen átvergődni az esetleges tömegen. – Be kellett volna kennem Katie-t napvédő krémmel – mondta fennhangon. – Már bekentem – válaszolta Hal. – Nem tudom, bezártam-e a hátsó ajtót – szólalt meg kicsivel később. – Katie bezárta. A parkon át, félúton Camille megállt. – Hal, nem vagyok benne biztos, hogy most kedvem van ehhez. Egy rakás ember lesz ott, akik mind semmiségekről csevegnek, ettől a hőségtől biztos a fejem is megfájdul majd. És szegény öreg Rollo is megfő. Hal megfogta a felesége vállát. Halkan beszélt, hogy Katie ne hallja meg. – Valószínűleg el sem jön – mondta. – Apád azt mondta nekem, anyád nem hajlandó eljönni. Tudod, milyen. Menjünk! Ezenkívül Daisy alighanem elutazik, rögtön a megnyitó után. El akarsz búcsúzni tőle, ugye? – Amiket papusról mondott, Hal... – Camille hangját megremegtették érzelmei. – Tudtam, hogy őket nem épp egymásnak teremtette az isten, de hogy mondhatja, hogy sosem szerette? Hogyan teheti vele ezt? Hal megfogta és megszorította Camille kezét, a gesztus vigasztaló volt, valahogy gyerekes is. Továbbmentek a ház felé, előttük az ugrándozó Katie-vel. * Daisy a konyha előtt állt egy csoport idősebb nő és férfi között. Mosolygott, miközben már a negyedik fényképész utasította őket valami új alakzatba, és oda-odasúgott valamit a gyengébbeknek: hogy bírják-e még, hogy szeretnének-e egy italt, vagy valami ülőalkalmatosságot. Körülöttük fehérbe öltözött segédszakácsok

rohangáltak, tányérokat és serpenyőket zörgetve, ínycsiklandó édességeket rendezgetve a túlméretezett tányérokra. Julia elkapta a tekintetét a tömegen keresztül, Daisy pedig azt kívánta, bárcsak kevésbé tűnne erőltetettnek a mosolya, mint amilyen. Minden jól ment, igazán jól. A hölgy az Interiors-tól már el is tervezte a négyoldalas cikket, amelyet a házról ír, külön kiemelve Daisyt mint tervezőt, és számos vendég elkérte a telefonszámát, úgyhogy már bánta, hogy nem jutott eszébe névjegykártyákat készíttetni. Olyan elfoglalt volt, szinte nem is maradt ideje Danielre gondolni, a röpke hálától eltekintve, hogy a férfi úgy döntött, nem marad. Időnként megpillantotta Jonest a túlzsúfolt szobákban, mindig beszélt, mindig körülvették az emberek. Házigazda, egy lakosztályban, amelyet alig ismer. Daisy mégis nyomorultul érezte magát. Mindig ez volt a munka legnehezebb része. Az álomkép, amelynek valóra váltásáért az ember küzd, éjszakákat virraszt át, dolgozik érte poros hajjal és festékes körmökkel. Végre létrejön, fájdalommal kifestve és kimerültséggel függönyözve. És ekkor, amikor már tökéletes, el kell hagyni. De ezúttal Daisy számára még nehezebb volt megválni tőle. Ezúttal a ház, amelyen dolgozott, az otthona volt, a menedéke lánya életének első hónapjaiban. Emberek voltak itt, akik hozzánőttek és akiket valószínűleg a legszebb fogadkozás ellenére sem fog többé látni. És miért hagyja itt mindezt? Weybridge-ért. Julia a teraszon keresztül ragyogtatta rá mosolyát, tökéletesen megdermesztett frizurája alól, büszke volt, jó szándékú, és mindazt, amit Daisy már tudott magáról, tökéletesen félreértette. Azt hittem, megcsináltam, gondolta, amikor egy pillanatra világosság gyúlt benne. Valójában semmim sincs. Amikor Merhambe érkezett, volt otthona, munkája, lánya. Most szembe kellett néznie mindezek elvesztésével – még ha az utóbbiéval csak részlegesen is. – Fel a fejjel, kedvesem! – Carol jelent meg mellette, kezében az elmaradhatatlan pezsgősüveggel, és töltött, pózolt a fényképekhez, lelkendezett, mennyire nagyszerű minden, nevetett az odakint, az úton kántáló helyieken. Kiküldött nekik egy tálcányi italt, és gondoskodott róla, hogy az újságok tudósítói biztosan észrevegyék a gesztust.

– Miért nem mész ki a mosdóba? Frissítsd fel magad egy kicsit. Én majd kezelem a dolgokat idekinn. – Mosolya kedves volt, a modora ellentmondást nem tűrő. Daisy bólintott, és átverekedte magát a csevegő csoportokon a mosdók felé. Elhaladt a beszélgető Jones mellett, olyan közel, hogy érezte a mentolt a leheletében. Lehajtott fejjel ment, így nem lehetett biztos benne, de azt gondolta, a férfi észre sem vette. * Hal nem számított rá, de mégis élvezte a partit, ezt többször el is mondta Camille-nak. Vég nélkül jöttek oda hozzá az emberek, hogy gratuláljanak a freskóhoz, köztük az idős Stephen Meeker, aki arra kérte, látogassa meg a héten, és nézzen meg néhány iparművész készítette széket, amelyekre ráférne némi javítás. Jones elmondta neki, hogy megfejeli némi prémiummal a munkadíját. – Ez teljesen megváltoztatott mindent – mondta, komolyan tekintve rá sötét szemével. – Majd később beszéljünk néhány más munkáról, amit adhatnék. Találkozott jó néhány helyi üzletemberrel is, akiket Carol ravaszul meghívott, és akiket nem nagyon érdekelt a freskó, de azt gondolták, az új hotel „kellett, mint egy falat kenyér”. Idevonzza „a megfelelő embereket”. Hal majdnem elnevette magát, mert eszébe jutott Sylvia Rowan véleménye a leendő látogatókról. Camille gyönyörű volt, és ezt el is mondta neki. Folyton szemébe ötlött, ahogy éppen beszélget valakikkel, a haja sugárzott a napsütésben, az arca nyugodt és boldog, és Halnak mindannyiszor összeszorult a szíve, telve bolond érzelgősséggel, annyira hálás volt, amiért túlélték a válságot. Katie eközben, más gyerekekkel együtt, röpdösve szökellt ki-be a házba. – Köszönöm – mondta Daisynek, akit a mosdóból kijövet kapott el. – Mármint a munkát. Mindent. Daisy csak bólintott válaszképpen, szeme nyilvánvalóan a termet pásztázta valami vagy valaki más után kutatva. Ez az ő nagy napja, gondolta magában Hal. Egy ilyen napon modortalan dolog volna megsértődni. Ha valamit megtanult, az az volt, hogy ne keressen rejtett jelentést ott, ahol nincs. Elfogadott két pohár pezsgőt egy pincértől, és visszalépett a napfényre, szíve repdesett a

dzsesszvonósnégyes hangjaitól, és hónapok óta először érzett valódi megkönnyebbülést és elégedettséget. Katie szaladt el mellette, visongva, gyorsan megráncigálva a nadrágszárát, aztán elindult a terasz felé, hogy megkeresse a feleségét. Valaki megkocogtatta a vállát. Megállt. – Hal. Megfordult. Az anyósa állt nagyon nyugodtan egy babakocsi mögött. A legjobb blúzát vette fel, egy szürke selyemblúzt, erre volt hajlandó a parti kedvéért. Tágra kerekedett, szokatlanul gyanakvó szeme szinte úgy fúródott az övébe, mintha legalábbis meg akarná vádolni valamivel. – Lottie – mondta semlegesen Hal, napsugaras kedve máris elpárolgott. – Nem maradok. Hal várt. – Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Úgy nézett ki, mint aki nem önmaga. Mintha valahogyan elvesztette volna a páncélját. – Nem lett volna szabad leszólnom téged. És beszélnem kellett volna a pénzről. – Felejtse el – válaszolta. – Nem számít. – Igenis számít. Tévedtem. Jót akartam, de rosszat tettem. Azt akartam, hogy tudjátok. – Hangja kemény és feszült volt. – Te és Camille. Hal, aki – főképp az utóbbi időben – nem viseltetett túl jó szívvel az anyósa iránt, hirtelen úgy érezte, örülne egy csípős mondatnak, valami éles megjegyzésnek, amely megtörné a csöndet. De Lottie nem mondott semmit, csak nézte őt, és várta a választ. – Jöjjön – mondta, kezét az asszony felé nyújtva. – Keressük meg! Lottie ellenkezve a férfi karjára tette a kezét. – Szörnyű dolgokat mondtam neki. – Nagyot nyelt. – Ahogyan mindenki, amikor megbánt valakit. Lottie ránézett, s ekkor valami új összhang született köztük. Aztán karját a felé nyújtott karba öltötte, és keresztülsétáltak a teraszon. * Jones annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette Daisyt. Carol ravasz, mindent tudó pillantással nézett föl rá a borotvaélesen

egyenes frufru alól, majd az előttük hullámzó vendégseregre villantotta profi mosolyát. – Nem tudom, mi tart vissza – suttogta. Jones elfordította tekintetét a terasz másik végéről, és nagyokat pislogott. – Tessék? – Mindketten siralmasan néztek ki. Okos lánynak látszik, hogy az isten áldja meg. Mi bajod van? Jones mélyet sóhajtott. Az üres poharára meredt. – Nem akarok szétszakítani egy családot. – Hol van itt család? A pincér próbálta magára vonni a figyelmét, hogy megtudakolja, elkezdhetik-e feltölteni a pezsgőspoharakat a beszédéhez. Jones végigsimított a homlokán, bólintott, aztán visszafordult a mellette ülő nőhöz. – Nem teszem meg, Carol. Minden alkalommal leléptem. Másokra hagytam, hogy összeszedjék a romokat. Ezúttal nem teszem meg. – Elvesztetted a bátorságodat? – Megtaláltam a lelkiismeretemet. – Jones, mint egy hős lovag. Már látom, hogy neked annyi. Jones elvett egy poharat az előtte lévő tálcáról, és letette a kezében lévő üresét. – Igen. Azt hiszem, ez a helyzet. A vendégei felé fordult, jelt adva a zenekarnak, hogy csökkentsék a hangerőt. És olyan halkan, hogy még Carol is csak nehezen hallotta, azt motyogta: – Legalábbis úgy érzem. * Daniel a konyha mögötti lépcsőn ült, testét félig eltakarták a ládák tornyai, üres poharát egy rakás másik mellé tette a fűre. Feje fölött a nap már ereszkedni kezdett nyugat felé, lassan és békésen, háta mögött a konyha csörömpölése és zümmögése elnyomta a zenét, az időről időre kihallatszó káromkodások és üvöltve kiadott utasítások tanúskodtak az odabenn folyó viharos tempójú munkáról. Tudta, hogy furcsának találják, amiért egyedül ücsörög itt egész délután, nem mintha

bármelyiknek is lett volna annyi vér a pucájában, hogy bármit is mondjon. Tett az egészre. Csak ült, nézte a teraszon időről időre felbukkanó Jonest, amint elhaladt a kapu előtt, és azzal az őszintétlen mosollyal a képén bólogatva bájolog mindenkivel. Ült, s miközben várta a pincért az újabb itallal, a múlton töprengett. * Joe odakinn állt Camille-jal és Katie-vel, fején széles karimájú kalap. Elmondta Jonesnak, Daisynek, Camille-nak és számos más embernek, hogy ez egy „nagyon kellemes összejövetel”, és úgy gondolja, még sosem nézett ki ilyen jól a régi ház. Úgy tűnt, sokkal lelkesebb az épülettel kapcsolatban most, hogy már tudja, nem lesz többé hatással a családjára. – Mondd el ezt Sylvia Rowan csapatának is – jegyezte meg Camille, akit még mindig bosszantott a fal másik oldaláról hallatszó kiáltozás. – Némelyek egyszerűen nem tudják, mikor kell fátylat borítani a múltra, ugye, szívecském? – mondta Joe, és Camille, aki erősen rá volt hangolva az emberek hangszínének árnyalataira, valamit megérzett az apjáéban. És amikor Hal odaért, megérintette a könyökét, s finoman közölte vele, hogy ott van az anyja is, Camille iménti megérzése igaznak bizonyult. – Nem mondtad – vádolta az apját. – Anyád elmesélte, mit csinált a pénzzel – mondta Joe. – Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy hibát követett el. De meg kell értened, hogy jót akart. – De ez a dolognak csak az egyik fele, papus. – Miközben beszélt, Camille rájött: egyáltalán nem szeretné elmondani neki, mi volt a dolog másik fele. – Kérlek, Camille, édesem. Már bocsánatot kértem Haltól, és most bocsánatot szeretnék kérni tőled is. – Camille kihallotta a fájdalmat anyja hangjából, és akár egy gyerek, azt kívánta, bárcsak ne hallotta volna a dolgokat, amelyeket hallott. – Drágám? – Hal hangja gyöngéd volt, és határozott. – Lottie igazán sajnálja. Az egészet. – Gyerünk, Camille – biztatta az apja. Egy hangszín, amelyre még gyerekkorából emlékezett. – Anyád képes volt bocsánatot kérni. A

legkevesebb, amit megtehetsz, hogy megadod neki a tiszteletet, és végighallgatod. Túljártak az eszén, gyanította Camille. Feje tele volt a kántálás hangjával, a partivendégek csevejével és poharaik csengésével. – Vezessetek át ezeken az embereken, a házhoz. Keressünk egy csendes helyet. Először is adnom kell Rollónak egy tál vizet. Anyja, szokatlan módon, nem a könyökét fogta meg, Camille érezte, amint az ő kezébe csúsztatja hűvös, száraz kezét, mintha ő maga keresne biztonságot. Ezen a mozdulaton elszomorodva válaszként megszorította Lottie kezét. Rollo nekiindult a hám alatt, igyekezett meghatározni a leginkább akadálymentes utat a mozgó tömegben. Az állat feszültsége a kantáron keresztül eljutott Camille-hoz, s szelíden szólongatva próbálta megnyugtatni őt. A kutya nem szerette a partikat, ebben kicsit hasonlított Lottie-hoz. Most mindkettejüket meg kellett nyugtatnia. – A konyha felé menjünk – mondta az anyjának. Már majdnem a terasz felénél jártak – nehéz volt megállapítani ezzel a rengeteg emberrel körös-körül –, amikor Camille-t megállította egy érintés a karján. Egy virágos illat: Daisy. – Olyan melegem van, azt hiszem, menten elolvadok. Be kellett küldenem Ellie-t a házba a személyzettel. – Egy perc, és érte megyek – mondta némileg védekezőn Lottie. – Csak egy szót akarok váltani Camille-jal. – Persze, persze – felelte Daisy, aki szemlátomást oda sem figyelt. – Elrabolhatlak öt percre, Lottie? Van itt valaki, akivel szeretném, ha találkoznál. – Camille érezte, hogy hárman haladnak tovább. Daisy diplomatikusan lehalkította a hangját, így erőlködnie kellett, hogy meghallja, amit mond. – Özvegy, nincsenek gyerekei, és úgy gondolom, kicsit magányos. Nem hiszem, hogy igazán jól érezné magát. – Miből gondolod, hogy segítene, ha én beszélgetnék vele? Camille tudta, hogy anyja ővele akart kettesben maradni. – Mindenkinek van pohara? – egy alacsony nő hangja. Valaki, akit Camille nem ismer. – Jones egy percen belül megkezdi a beszédét. – Egyike a freskón lévő embereknek – folytattaDaisy. – Nem tudom, Lottie. Arra gondoltam, talán ismeritek egymást.

Camille, aki már éppen tiltakozni akart, hiszen Rollót minél hamarabb meg kellett itatni, érezte, ahogy anyja megtorpan, és alig hallható hang szökik ki a torka mélyéből. Keze remegni kezdett Camille kezében, először gyöngén, aztán féktelenül, olyannyira, hogy Camille döbbenetében elengedte Rollo kantárját, hogy a két kezébe fogja. – Anya? Nem érkezett válasz. Camille pánikba esve, anyja keze még mindig remegett az övében, körbefordult. – Anya?... Anya?... Daisy?... Mi történik? Hallotta, hogy Daisy áthajol előtte, egy sürgető suttogással megkérdi, jól van-e Lottie. Még mindig semmi. Camille lassan közelgő lépteket hallott. Anyja keze olyan erősen remegett. – Anya? – Lottie? – Egy idősebb férfi hangja. Anyja hangja, amikor megszólalt, ámult suttogás volt: – Guy? * Katie leöntötte a ruháját narancslével. Hal éppen lehajolt, egy papírszalvétával próbálta letörölni, miközben immár ezredszer mondta el a lányának: épp ideje, hogy lehiggadjon, kicsit megfontoltabban nyúljon a dolgokhoz, jusson eszébe, hogy társaságban van, amikor valami furcsa változás a légkörben a terasz másik oldalára irányította figyelmét. Nem az aprócska szürke felhő volt az, melynek a végtelen kék égen sikerült pontosan a nap előtt elhaladnia, ezzel átmenetileg árnyékot vetve az összejövetelre. Nem a társalgás lármája volt, amely lassanként elült, ahogy Jones felállt és előkészült a beszédéhez. Néhány méterre a freskótól, az elbizonytalanodva a karját markoló Camille-jal, Lottie állt szemben egy idős férfival. Csak néztek egymásra, némán, arcuk csordultig érzelemmel. Halt megdöbbentette a jelenet, az ismeretlen, idős férfira nézett, a mellette öntudatlanul ugyanabban a merev tartásban álló Camille-ra, aztán, mintha életében először tenné,

zömök apósára, aki elszürkült arccal, mozdulatlanul figyelt a társalgó ajtajából, kezében két itallal. Akkor meglátta. És életében először hálát adott istennek, amiért a felesége nem lát. Megállapította, hogy a világ összes tanácsadója és párterápiás irányelve, az összes megmentett párkapcsolat és helyrehozott házasság ellenére, vannak olyan dolgok az életben, amelyeket helyesebb eltitkolni a házastársunk elől. * Daisy figyelte a két idős embert, amint feltűnés nélkül lesétálnak a kőlépcsőkön a tengerpartra. Alig érintették egymást, mindkettejük tartása olyan feszélyezetten egyenes volt, mintha valamilyen hamarosan lesújtó csapásra várnának, így mentek óvatosan és tökéletes tempóban, akár egy hosszú háború után összetalálkozó veteránok. Ám miközben Daisy megpróbálta közvetíteni Camille-nak mindazt, amit lát, leírni az arckifejezésüket, Hal elragadta mellőle, Carol pedig a kezébe nyomott egy poharat. – Ne moccanjon, szívem! – utasította. – Jones biztos mindjárt megemlíti magát a beszédében, az isten áldja meg. Ekkor Daisy kis időre elfelejtette őket, és Jones-ra irányult a figyelme, viharvert arcára, tagbaszakadt alakjára, amely mindig azokra az orosz medvékre emlékeztette, amelyeket arra kényszerítenek, hogy akaratuk ellenére az embereket szórakoztassák. És a kora estében visszhangzó, parancsoló hangját hallgatva, hirtelen eluralkodott rajta a félelem: túl későn jött rá, mit akar. Már nem védheti meg magát ellene. Mindegy, mennyire nem megfelelő, veszélyes és rosszul időzített mindez, inkább ő kövesse el azt a hibát, hogy a férfival van, mint valaki más. Nézte, hogyan gesztikulál a ház felé, hallotta az udvarias nevetést, hallotta a mellette álló embereket, akik mosolyogtak, helyeseltek, és csodálták Jonest. A házra szegezte tekintetét, amelyet jobban ismert, mint önmagát, mögötte a ragyogó kék égbolttal. A nevét hallotta, és udvarias, szórványos tapsot. Aztán, végre, találkozott a tekintetük, s a másodpercnek abban a törtrészében, amikor a felhő elmozdult a nap

elől, hogy a teret újra elárassza a fény, ezzel a tekintettel Daisy mindent megpróbált elmondani neki, amit megtudott, mindent, amit tudott. És aztán, amikor a beszédnek vége lett, és az emberek elfordultak, vissza az italaikhoz, vissza a félbeszakadt beszélgetéseikhez, nézte a férfit, amint lelép a kőfalról, és lassan őfelé tart, szeme még mindig rajta, mintha mindent értett volna. És elborzadva torpan meg, amikor Daniel ráveti magát a fagyalsövény mögül, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy szörnyű, fojtott csatakiáltás kíséretében teljes erőből belebokszol a képébe.

Húsz Odafentről leszűrődött a rádió hangja, áthatolt a hálószoba ajtaján, és leszivárgott a lépcsőkön, oda, ahol Camille és Hal állt, egymással szemben, azzal a bizonytalansággal az arcukon, melyet a rengeteg együtt töltött idő alatt eddig csupán háromszor éreztek. Joe egész este odafenn volt, azóta, hogy hazajött, kihúzott vállal, némán, kettőjük határozatlan és halk kérdezősködésétől kísérve, jól van-e. Voltak nehezebb, ki nem mondott kérdéseik is arról, amit az imént tapasztaltak. Joe azt mondta, nem kér teát, köszöni. Társaságra sincs szüksége. Felmegy rádiót hallgatni. Sajnálja, ha nem túl vendégszerető, de ez van. Nyugodtan maradhatnak a földszinten, ha valóban ezt akarják. Szolgálják ki magukat, persze. Így telt el mintegy három óra, közben suttogva beszélgettek, tartották a frontot a tévé előtt Rollo társaságában kimerülten heverő Katie kérdéseivel szemben, és megpróbálták ismételten és sikertelenül kinyomozni, hol lehet Lottie. – Mit gondolsz, Hal, el fogja hagyni? Szerinted erről van szó? El fogja hagyni papust? Camille arcáról eltűnt a nyugodt, derűs kifejezés, sötét szorongás vette át a helyét. És, rejtetten, harag. Hal hátrasimította felesége haját forró homlokáról, s felpillantott a csillagokra. – Nem tudom, édesem.

Majdnem mindent elmondott neki, amit tudott, közben mindkét kezét fogta, mint aki rossz hírt közöl. Hogy a férfi úgy nézett ki, mint a freskón látható alak idősebb változata, hogy elég volt egy pillanatra szemügyre venni, hogyan néznek egymásra, és eloszlott minden kósza kétsége afelől, mit jelent az a pillantás. Küszködve mondta el, hogyan nyúlt az idős férfi Lottie felé, és érintette meg az arcát, Lottie pedig nem hajolt el, hanem állt, mint aki áldásra vár. Camille hallgatta és sírt, újra meg újra megkérte Halt, írja le neki a freskót. Boncolgatta, kereste a benne rejlő szimbolikát, és lassan képet alkotott arról, miért érthették volna meg (vagy kellett volna megérteniük) már régen az anyja korántsem megmagyarázhatatlan viselkedését. Hal számtalanszor átkozta magát a szerepért, amelyet akaratlanul játszott abban, hogy Lottie múltja napvilágra került és életre kelt. – Úgy kellett volna hagynom azt a festményt, ahogy volt – mondta. – Ha nem tárom fel az egészet, talán nem akart volna elmenni. Camille válasza lemondó, vonakodó beismerés volt: – Már évek óta elment. Fél tízkor, amikor a szürkület átadta helyét a tintafekete égboltnak, amikor Katie álomba merült a kanapén, amikor már mindenkit felhívtak, akit csak ismertek, amikor már tizenhetedszer próbálták hívni Daisy mobilját – fontolóra vették a rendőrségi belejelentést is, de végül elvetették –, Camille a férjéhez fordult, világtalan szeme keserű indulattal teli. – Menj és keresd meg, Hal. Már mindent megcsinált apával. Annyi tisztességgel tartozik neki, hogy közli vele. * Daisy várt egy ideig, hogy az automata kiköpje a visszajárót, aztán a körülötte állók türelmetlen tekintete láttán feladta, és odavitte a kávéval teli két műanyag poharat Joneshoz. Idestova három órája vártak a sürgősségi osztályon, pedig a gyors adatfelvétel azt a hiú reményt keltette bennük, hogy csak megvizsgálják, bekötözik a sérülést, s már mehetnek is. – Nem – mondta a nővér, és a röntgenhez irányította őket. Először felvételt kell készíteni róla, a fejéről úgyszintén, majd Jonesnak meg kell várnia a főorvost, hogy rendbe hozza.

– Normális esetben hazaengednénk, de ez rosszul néz ki – mondta derűsen, miközben sóoldatos gézcsíkokkal tömte meg vérző orrlyukait. – Nem szeretnénk, hogy elkódorgott porcdarabok úszkáljanak odabent. Jól mondom? – Sajnálom – suttogta Daisy, a megérkezésük óta immár tizenötödször, miközben átcsoszogtak a kórház másik részébe. Nem tudta, mi mást mondhatna. Könnyebb volt az elején, amikor a hőbörgő, részeg Daniel támadása utáni döbbenetben segített felnyalábolni őt a földről, kétségbeesetten próbálta Ellie vattájával felitatni az ingére ömlő vért, aztán kiabált, hogy vigyék el az útból a kocsikat és a tüntetőket, mert kórházba kell vinnie, és elhessentette Sylvia Rowant, aki rosszindulatú, vén banyaként kárált, hogy na, látja? Már el is kezdődött az alkohol okozta erőszak. – Ez így nem fog működni! – óbégatta diadalittasan. – Vissza fogom vonatni a tanáccsal az engedélyüket! Szemtanúim vannak! – Ó, menjen a francba, vén boszorkány! – kiabálta Daisy, és beráncigálta a férfit a kocsiba. Jones ekkor még kába volt, valószínűleg beütötte a fejét, amikor elesett, és szinte készségesen követte Daisyt, engedelmeskedett sürgető utasításainak: üljön, fogja meg ezt, és maradjon ébren, maradjon ébren. Most azonban már túlzottan éber lehetett a rossz kávé és a fertőtlenített levegő miatt. Sötét, fejfájós szeme szikrázott a kötés felett, összemaszatolt inge a nap eseményeiben való részvétele mementója. – Annyira sajnálom – mondta Daisy, és odaadta a kávét. Szinte még rosszabbul nézett ki, amikor visszajött hozzá. – Hagyja abba a mentegetőzést – Jones hangja kimerültségről árulkodott. – Nem fog sikerülni neki, ugye? Visszavonatni az engedélyeket? – Sylvia Rowan? Az a legkisebb gondom. – Fintorogva kortyolt bele a kávéba. Daisy tudni akarta, mit jelent ez, de a férfi morcos viselkedése, és a tény, hogy alig tudott beszélni, szinte lehetetlenné tette, hogy bármi mást megtudjon. Ahogy ültek a műanyag székeken, a fluoreszkáló fények alatt, állni látszott az idő, majd teljesen elvesztette a jelentőségét. Az „alkoholos befolyás alatt” sérülést elszenvedett férfiak – ez állt az adatlapján – szemlátomást nem élveztek elsőbbséget. Ültek a többi szombat esti

sebesülttel, érdeklődésük átmenetileg felpislákolta, amikor új katasztrófa sántikált be a suhogó automata ajtón, s a kertészszúrások meg barkácségések átadták helyüket a szombat esti vérző fejeknek és öklöknek. Nyolc körül az egyik pincér érkezett Ellie-vel, mentegetődzve, hogy nem találták Lottie-t, és senki mást sem találtak, aki vigyázott volna rá. Daisy fogta álmos, durcás lányát, és nem mert Jones szemébe nézni. A megzavart, nyugtalan Ellie nyöszörgött, nem akart elaludni, Daisy végtelen köröket járt be a sürgősségi osztály és a sebészet területén, míg végre elbóbiskolt a babakocsijában. – Menjen haza, Daisy – mondta Jones a fején kinőtt dudort dörzsölgetve. – Nem – válaszolta határozottan. Nem mehet. Végül is ő tehet az egészről. Negyed tizenegykor, fél órával azután, hogy a betegtájékoztató monitor szerint Jonesnak sorra kellett volna kerülnie, hangos mennydörgés jelezte, hogy hatalmas vihar közelít. A robaj felrázta merengésükből a várakozó sérülteket, a villámlás után halk morajlás hallatszott, majd lélegzetvételnyi szünet után, az éjszakai égbolt feladta a játékot, és szakadni kezdett az eső. Behallatszott az üvegajtón, ahogy a víz a földet veri, az emberek behordták a cipőjükkel, sárcsíkokat festve a linóleumra. Daisy, aki majdnem elbóbiskolt, most felnézett, s érezte, hogy a hangulat furcsán megváltozik, álomszerűén valószínűtlenné válik. A hatás majdnem húsz perc múlva vált nyilvánvalóvá, amikor egy ápoló ment oda hozzájuk, és közölte Jonesszal, hogy egy Colchester Road-i tömeges karambol miatt valószínűleg megnövekszik a várakozási idő. A főorvos bizonyára jó ideig nem ér majd rá. – Akkor hazamehetek? – kérdezte Jones, annyira artikulálva, amennyire csak tudott. Az ápoló, egy fiatal férfi, olyan ember benyomását keltette, akiből már minden idealizmus és ártatlanság kiveszett. Szemügyre vette Daisyt és a babát. – Amennyiben kibírja, inkább maradjon. Ha még ma éjszaka helyrerakják, jóval kisebb az esélye, hogy eldeformálódik. – Már amúgy is el van deformálódva – felelte Jones. De végül azt mondta, marad. – Maga menjen – mondta ismét Daisynek, miután távozott az ápoló.

– Nem – felelte Daisy. – Az isten szerelmére, Daisy, őrültség itt maradnia a babával egész éjszaka. Menjen, vigye haza, és ha tényleg ennyire aggódik, majd felhívom később, rendben? Jones nem kérdezte meg, vajon miért akarhatta Daniel megütni őt. De biztosra vette, hogy Daisy miatt. A nagy megnyitó Daisy miatt vált vásári komédiává. És segített feltölteni a nevetséges és bosszúálló Sylvia Rowan már éppen kimerülőben lévő fegyverraktárát. Egyetlen, ostoba félreértés képes volt aláaknázni a rengeteg erőfeszítést és a sok hónapos munkát. Daisy túlságosan fáradt volt. Felpillantott Jones kimerült, töprengő arcára, melyre éles árnyékokat vetett a könyörtelen mennyezeti világítás, és szúrást érzett a szemében. Lenyúlt, összeszedte a táskáját, majd felállt, és kiengedte a babakocsi fékjét. – Tudja, azt hittem, elmegy – szólalt meg, miközben szinte fel sem fogta, mit mond. – Tessék? – Daniel. Azt mondta, elmegy. – Hova megy el? – Haza – felelte Daisy, s érezte, hogy hangja panaszosan remegni kezd a csalódottságtól és bánattól. És még mielőtt elveszítette volna az önuralmát, és újra azzá a lánnyá változott volna, aki soha többé nem akart lenni, sarkon fordult, és kitolta a kocsit a váróteremből. * Guy Spanyolországban élt. Évekkel ezelőtt nyugdíjba vonult, miután eladta apja egykori gyümölcsimportáló cégét a vezetőségnek. Éppen jókor lépett ki: az ágazatot rohamosan kisajátította egy-két multinacionális nagyvállalat. Nem sok hely maradt az övéhez hasonló családi vállalkozásoknak. Nem is bánta. Hatalmas, fehér házban élt, alighanem túlságosan is tágas volt, de egy kedves, helybéli lány segített neki, hetente kétszer jött, és kérésére időnként a két fiát is elhozta, hogy ússzanak a medencében. Nem akart hazatérni Angliába. Túlságosan hozzászokott a napsütéshez. Az anyja, mesélte, és közben elhalkult a hangja, rákban halt meg, elég fiatalon. Az apja sohasem épült fel teljesen a gyászból, és évekkel

később, egy fritőz okozta tűzben halt meg. Ostoba, közönséges halál egy olyan embernek, mint ő volt, de hát nem volt az a fajta, aki egyedül boldogul. Nem úgy, mint Guy. Ő már hozzászokott. Néha még arra is gondolt, hogy egészen megbarátkozott ezzel. Nem voltak határozott tervei, viszont volt egy csomó pénze. Néhány jó barátja. Nem is olyan rossz helyzet. Legalábbis az ő korában. Lottie hallgatta ezeket a részleteket, de csak keveset hallott meg belőlük. Azon kapta magát, hogy képtelen levenni róla a szemét – átültette a fiút, akit ismert, erre az idős férfira, mégpedig olyan sebesen, hogy bajosan tudta felidézni benne a fiatal Guy-t, ismeretlenül csengő búskomorságot fedezett fel a beszédében, és gyanította, tudta, hogy az ő hangja is ilyen szomorúan cseng. Eszébe sem jutott a saját megjelenése, ősz haja, megvastagodott dereka, áttetsző, pergamenszerű bőre a keze fején. Elvégre sohasem ez volt a lényeg. Guy maguk mögé mutogatott, a ház felé, ahol elhallgatott a zene, csak a takarítás hangjai hallatszottak, széktologatás és az ipari tisztítógépek lármája visszhangzott az öbölben. – Szóval ő volt a lányod. Lottie pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt válaszolt. – Igen, Camille. – Derék ember ez a Joe – mondta Guy. Lottie az ajkába harapott. – Igen. – Sylvia írt. Megírta, hogy hozzámentél. – És kétségtelenül mást is. Alighanem arról, hogy Joe jobbat érdemelne. Mindketten elmosolyodtak. Lottie másfelé nézett. – Tudod, tényleg jobbat érdemelt volna. Guy arca kérdő volt. Lottie megdermedt, döbbenten, hogy még mindig úgy vonja fel a szemöldökét, mint régen, hogy még áttűnik vonásain az ifjúság. Ez védtelenné tette. – Annyi éven át nehezteltem rá. – Joe– ra? – Amiért nem te vagy. – Kicsit rekedtes volt Lottie hangja. – Tudom. Celia nem tehetett róla, de... – Itt megállt, talán árulásnak érezte, amit mondani készült.

Még mindig akadtak szőke hajszálai. Nehezebb volt észrevenni őket a szürkék tömegében, de Lottie még mindig meg tudta látni őket. – Tudod, Celia írt neked. Sokszor. Miután elmentél. Sosem küldte el a leveleket. Azt hiszem, ez az egész... jobban megviselte, mint bármelyikünk is gondolta volna... Úgy gondolom, nem voltam valami megértő. – Lottie-hoz fordult. – Még mindig megvannak. Sosem nyitottam ki őket. Elküldhetem neked, ha akarod. Nem tudott válaszolni. Nem tudta, akarja-e hallja Celia hangját. Hogy valaha is készen áll-e rá. Te sosem írtál – mondta. – Azt gondoltam, már nem kellek neked. Azt hittem, meggondoltad magad. – Hogy gondolhattad ezt? – Újra fiatal lány volt, arca lángolt a szerelem kétségbeejtő igazságtalanságától. Guy lenézett, majd a távoli viharfelhőkre a horizonton. – Hát igen, később rájöttem. Sok mindenre rájöttem később. – Ismét Lottie– ra nézett. – De akkor már hallottam, hogy hozzámentél Joe-hoz. Számos ember jött arra, elégedett kimerültségük a hőhullám és az angol tengerpart ritkán látott kombinációjáról tanúskodott. Guy és Lottie egymás mellett ült, csöndben nézték őket, figyelték az egyre hosszabb árnyékokat, hallgatták, amint a hullámok csobbannak, majd visszahúzódnak a kavicson. A messzeségben egy fénypont csillant fel a látóhatáron. – Micsoda zűrzavar, Guy. Mennyire elszúrtuk ezeket az éveket. Guy kinyújtotta a kezét. Lottie-én nyugodott, magába zárta. Az érzéstől Lottie fellélegzett. Amikor a férfi végül megszólalt, határozott volt a hangja. – Sosem késő, Lottie. Addig nézték a tengert, amíg a nap végül eltűnt mögöttük, érezték, hogy az esti levegő lehűl, és felismerték: túl sok a kérdés, és túl kevés a megfelelő válasz. Elég idősek voltak már, hogy tudják: vannak dolgok, amelyeket nem kell kimondani. Lottie végül a férfi felé fordult, a szeretett archoz, melynek vonásaiból majdnem mindent ki tudott olvasni, amit tudnia kellett a szerelemről és a veszteségről. – Igaz – suttogta –, hogy sosem volt gyereketek? Később, a tengerparti ösvényen a kis csoportokban ballagó nyaralók közül néhányan ritka élménynyel tértek haza. Nem mindennap lát az

ember egy idős nőt, kezébe hajtott fejjel, amint féktelenül zokog, akár egy összetört szívű fiatal lány. * Daisy hosszú kilométereken keresztül vezetett a sötét ég alatt. A közvilágítás segítette az autópályán, és a kis autó reflektorai a kanyargós vidéki utakon, miközben a visszapillantó tükörben időnként ösztönszerűen leellenőrizte, minden rendben van-e a mögötte alvó babával. Lassan és módszeresen vezetett az eső miatt, de nem gondolkodott azon, merre is tart. Egyszer megállt tankolni, és ivott egy keserű, fanyar kávét, amely megégette a nyelvét, és nyugtalanná tette, ahelyett hogy felfrissítette volna. Nem akart visszamenni az Árkádiába. Máris úgy érezte, a hely valaki másé, már befogadta az első vendégeket, más emberek zajától, csevejétől és lépteitől hangos. Nem akart visszamenni oda az alvó gyerekével és magyarázkodni Jonesról, Danielről és a saját szerepéről ebben az egész siralmas kavarodásban. Kicsit túl sokat sírt, főként a kimerültségtől – szinte nem is aludt az elmúlt harminchat órában –, de attól a kiábrándító érzéstől is, amelyet a parti, egyúttal az ő, házban töltött idejének vége hozott, valamint a késleltetett döbbenettől, amely mindig fellép, ha az ember erőszakkal találkozik. És mert a férfi, aki a legtöbbet jelentette, ismét elveszett a számára: vérző arca, a boldogtalansága, a legfontosabb napjának szándékolatlan, bohózatba illő tönkretétele, mind-mind összeesküdött ellene, így semmi esélye nem maradt arra, hogy kifejezze az érzéseit. Daisy óvatosan egy kavicsos pihenőhelyre kormányozta a kocsit, hallgatta az eső kopogását a tetőn és az ablaktörlők nyikorgását a szélvédőn. Odalent, a kobalt sötétségben ki tudta venni a partvonal ívét, és messze a tengeren a hajnal halvány derengését. Keresztbe vetette karjait a kormánykeréken, és ráhajtotta a fejét, mintha hatalmas súly húzná le. Ott ültek a váróban, órákon keresztül, és alig szóltak egymáshoz. Olyan közel voltak, hogy érezte, amikor a férfi megmozdult a széken, a kezük összesúrlódott, és azon a ponton, amikor majdnem elaludt, fejét öntudatlanul Jones vállára ejtette. És mégsem beszélgettek, kivéve, amikor a gépikávé-szükség-letüket tárgyalták meg, és amikor Jones újra és újra haza akarta küldeni.

Olyan közel voltam, gondolta Daisy. Elég közel, hogy megérintsem. Elég közel, hogy halljam a lélegzetét. És most már soha többé nem leszek ilyen közel hozzá. Daisy teljesen mozdulatlanul ült. Aztán felemelte a fejét, mert eszébe jutott, amit Camille mondott. Elég közel volt, hogy hallja a lélegzetét. Hogy felismerje a vágytól, a sóvárgástól felgyorsult szívverést. Daisy nagyot nyelt. Aztán hirtelen ráébredve, mit kell tennie, gyújtást adott, hátranézett, és megfordult a kocsival, a nedves kerekek megpördültek a murvában. * Három mentőautó állt a sürgősségi osztály előtt. Ötletszerűen parkoltak, körülöttük fényvisszaverő mellényekben sürgölődő emberek, akik óvatosan kerekes székekbe és hordágyakra rakták a sérülteket, majd betolták őket; fejüket lehajtva tanácskoztak. Az egyik szirénát bekapcsolva felejtették, fülsiketítő hangját alig tompította a még mindig zuhogó eső vagy a monitor hangja. Kikerülte őket, parkolóhelyet keresett, pillantása időnként a tükörre rebbent, hogy lássa, nem moccane a kislánya. Ellie, mit sem törödve a zajjal, a nap eseményeitől kimerülten aludt. És akkor, ahogy ült ott a kék fényben, bénultan, amiért képtelen tisztán gondolkodni, és döbbenten, hogy egyáltalán idejött, felpillantott a homályos szélvédőre, és meglátta őt, egy magas, kissé görnyedt alakot, amint eltökélten gyalogol a taxiállomás felé. Daisy csupán a másodperc törtrészéig várt, éppen csak hogy megbizonyosodjék. Aztán kivágta a kocsija ajtaját, és az esővel, a szirénák fülsértő zajával mit sem törődve, átfutott a parkolón, csúszkálva és botladozva, mígnem közvetlenül a férfi előtt sikerült megállnia. – Stop! Jones megállt. Hunyorgott, szemlátomást azért, hogy biztos legyen benne, tényleg Daisy az. Az egyik kezét önkéntelenül az arcán lévő hatalmas fehér kötéshez emelte.

– Többé már nem vagy a főnököm, Jones – Daisy túlkiabálta a szirénákat, reszketett gyűrött koktélruhájában –, úgyhogy nem mondhatod meg, mit tegyek. Nem küldhetsz engem haza. – Mindez mérgesebben hangzott, mint amilyennek szánta. Jones arca szürke volt, levertnek tűnt. – Sajnálom – mondta, hangja mély volt és sebzett. – Csak nem akartam így... Nem akartam így mutatkozni. A hátamon fekve, egy ököllel az arcomban... – Ssh. Csak egy percre fogd be. Nem akarok erről beszélni. Egész éjjel vezettem, és el kell mondanom valamit, és ha most megállítasz, nem tudom kinyögni. – Daisy szinte magánkívül volt a fáradtságtól, az eső a könnyeivel elkeveredve hideg árkokat vágott az arcán. – Tudom, hogy szeretsz – kiabálta. – Nem tudom, tudsz-e már róla, de biztos vagyok benne, hogy így van. Mert attól eltekintve, hogy valahogy mindig megbántjuk egymást, sokat vitatkozunk, és attól, hogy talán elveszítettem az engedélyedet, amit nagyon, nagyon sajnálok, illünk egymáshoz. Jó csapat vagyunk. – Jones szólni készült, de Daisy, kezét a szájára tapasztva, elhallgattatta, miközben szíve a torkában dobogott, és többé nem törődött azzal, milyennek látszik. Megdörzsölte könnyáztatta szemét, és próbálta összeszedni a gondolatait. – Nézd. Tudom, hogy megvan a magam málhája. Tudom, hogy aligha szerepelt a terveidben olyasvalaki, mint én, gyerekkel meg minden, de neked is tonnányi terhed van. Egy volt feleséged, és szemlátomást nem vagy túl rajta, meg egy rakás nő, akikkel lefeküdtél, és még mindig neked dolgoznak... ami, őszintén szólva, azt gondolom, egy kicsit túl sok. És egy parányit nőgyűlölő is vagy, amiről szintén nem mondhatnám, hogy tetszik. Jones a homlokát ráncolta, próbálta követni, miközben egyik kezét a szeme fölé tartotta, hogy az eső ellenére is lássa őt. – Elfáradtam, Jones. Nem tudom úgy elmondani mindezt, ahogyan szeretném. De már mindent végiggondoltam. Igen, a hattyúk egy életre választanak párt. De ez végül is csak egy faj. Igaz? És egyébként is, honnan tudják, hogy így van, ha egyszer mindegyik ugyanúgy néz ki? A mentőautó szirénája elhallgatott. Vagy elment talán. És hirtelen csak ők ketten voltak, álltak a parkoló közepén, a hideg, hajnali fényben, és csak az eső hangja volt körülöttük. Daisy most szorosan a férfi mellett állt, láthatta a szemét, amely közvetlenül az övébe nézett, és a bánatos arcát, mely talán, csak talán, megértő is volt.

– Nem tudom folytatni, Jones – mondta elcsukló hangon. – Egy baba van a kocsimban, túl fáradt vagyok a beszédhez, és nem tudom elmagyarázni ,mit érzek. És akkor, mielőtt még meggondolhatta volna magát, fölemelte a kezét, gyöngéden két nedves tenyere közé fogta a férfi arcát, és könnyed csókot lehelt az ajkára. Jones lejjebb hajtotta a fejét, és Daisy kirobbanó hálával érezte, amint a férfi szája az övéhez simul, s valami megkönnyebbülésfélével nyugtázta ölelő karjait. Elernyedt, érezte, ahogy a feszültség elpárolog, és tudta, hogy ez helyes. Tudta, hogy helyes dolgot tesz. Beszívta bőréről a kórház szagát, s ettől védelmezőnek érezte magát, mintha magába akarná zárni, be akarná fogadni a férfit. És akkor, hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, Jones ellökte magától, majdnem kartávolságra tartotta. – Mi van? – kérdezte Daisy. Ezt nem bírom ki, gondolta. Nem bírom ki ezek után, mindazok után, ami történt. Jones sóhajtott, és a mennyboltra nézett. Aztán megfogta és a sajátjába zárta Daisy kezét. Puhább volt, mint Daisy gondolta. – Sajnálom – mormogta, bocsánatkérő mosollyal. – Nem is tudod, mennyire sajnálom, Daisy. De nem tudok egyszerre levegőt venni és csókolózni. * A nagy fehér ház ugyanolyan csöndes és mozdulatlan volt, mint Daisy érkezésének napján, a kisszámú személyzet a garázsok fölötti személyzeti lakásokban aludt, az autók csendben álltak a murván, az ablakokon keresztül látszott, hogy a konyha békés és ragyogó, a fényes felületeket nem törték meg zörgö evőeszközök és tálcák. A murván csikorgó lépteiken kívül csak madárdal hallatszott, a szellő szelíd susoása a fenyvesben, és, valahol a mélyben, a távoli apály csobogása. Jones átadta Daisynek a hátsó bejárat kulcsait, aki a hajnali fényben, kábán és bután az alváshiánytól, ügyetlenkedett, hogy megtalálja a megfelelőt. A férfi mutogatva próbált segíteni, közben éberen ügyelte a karjában alvó gyereket. Daisy küzdött a zárral, végül a szunnyadó ház bebocsátotta őket.

– A te szobádba – suttogta Jones, és halk léptekkel mentek végig a folyosón és fel a hátsó lépcsőn, időnként finoman egymásnak ütközve, mint az iszákosok, akik egy hosszú éjszaka után térnek haza. Daisy holmija már dobozok és bőröndök takaros gyűjteményébe csomagolva várakozott, csak a kiságy és az előző napról maradt néhány váltásnyi ruha volt látható, hogy bizonyítsa, ez a hely valaha több volt egy hotelszobánál. Huszonnégy óraval ezelőtt Daisy a csomagok látványától pánikba esett, és egyedül érezte magát. Most csak egy kis szikráját villantotta fel valaminek, ami hasonlított az izgalomhoz. Egy új élet és új lehetőségek ígérete volt ez, amely óvatosan felfedte magát előtte. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és ránézett az előtte álló férfira. Jones lassan keresztülsétált a szobán, a mellkasán fekvő Ellienek duruzsolva. Gyöngéden a kiságyba fektette, vigyázva, fel ne riadjon, kihúzta kezét a párnás végtagok alól, Daisy pedig könnyű takarót terített a kislányára. Alig moccant meg. – Ez minden, amire szüksége van? – suttogta Jones. Daisy bólintott. Így álltak ott néhány másodpercig, figyelték az alvó babát, aztán Daisy megfogta a férfi kezét, és az ágy felé húzta, amely még előző éjszakáról maradt bevetetlenül. Jones leült, levette a zakóját, feltárva esőtől ráncos, vérrel pöttyözött ingét, és levette a cipőjét. Mellette Daisy egy kézzel áthúzta a fején gyűrött koktélruháját, mit sem törődve azzal, hogy felfedi szülés után maradt dudorait és terhességi csíkjait, az éles reggeli fény ellenére sem. Felhúzott egy régi pólót, és bemászott az ágyba, az ágynemű sustorogva simult meztelen lábához. Az ablak nyitva volt, beengedte a sós nyári reggel meleg illatait, a függönyök bágyadtan lengtek a fuvallatban. Jones ledőlt, Daisyvel szemben, szeme fekete volt az alváshiánytól, álla szürke, borotválatlan, ám a homloka valahogy kisimult, nyoma sem volt rajta feszültségnek. Csak nézte kitartón, rezzenéstelenül, tekintete ellágyult, kezét felemelte, hogy végigsimítson Daisy csupasz bőrén. – Gyönyörű vagy – mondta a gézkötés alól. – Te nem. Egymásra mosolyogtak, lassú, álmos mosollyal. A férfi a nő ajkára tette az ujját. Daisy, a szemébe nézve, fölemelte saját bekötözött karját, és finoman megérintette Jones arcát,

megengedte magának az érintés fényűzését, amely után oly régóta vágyakozott. Nagyon gyöngéden rátette az ujja hegyét Jones bekötözött orrára. – Fáj? – suttogta. – Semmi sem fáj – válaszolta Jones. – Egyáltalán semmi. És mély, elégedett sóhajjal magához húzta Daisyt, és teljesen beburkolta, nagy fejét beletemette az édes, hűvös hajlatba a nyak és a váll találkozásánál. Daisy érezte puha haját és borostás állát, ajka érintését a bőrén s a fertőtlenítő szagának nyomait. Egy másodpercre vágy lobbant benne, melyet rögtön elsodort valami sokkal élvezetesebb, az ellazult várakozás, a biztonság mély, örömteli érzése. Befészkelte magát a férfi ölébe, érezte karjának, lábának súlyát, melyek összefonódtak az övéivel, és már elnehezültek a közelgő álomtól. Aztán végül, ahogy magához szorította Jonest, és érezte egyenletes szívverését, Daisy álomba merült. * Az eső elvonult Merhamből. Víztől ezüstös járdákat hagyott maga után, ragyogó, folyékony barackszínt és foszforeszkáló kéket a kora reggeli fényben. Hal egyenletes és szilárd léptei toccsantak, ahogy megbízatását teljesítve a kapu felé baktatott. Rollo volt az első, aki észrevette, amint jönnek az úton: Hal az ablakon keresztül látta, ahogy előugrik a dohányzóasztal alól, és ugatva fut az ajtó felé. Camille kizökkent könnyű szundikálásából, esetlenül felállt a kanapéról, hogy kövesse a kutyát, és botladozva kereste a botját, miközben arra próbált rájönni, hol is van. De nem Rollo volt a leggyorsabb. Mire Hal leért a kapuhoz, apósa már a lépcsők felénél tartott. A nálánál kétszer fiatalabbak fürgeségével ment ki a nyitott ajtón, végig az ösvényen, és el a neki utat engedő Hal mellett, hogy visszakapja kimerült feleségét. Rövid ideig mindenki hallgatott. Hal a verandán állt, s miközben fülében visszhangzott a madárdal, karjával átölelte Camille-t, és mély hálát érzett, pusztán azért, mert a hosszú, hosszú éjszaka után maga mellett érezhette feleségét. Bólintással felelt a halkan súgott kérdésre, és fejük olyan közel került egymáshoz, hogy Camille érezte, amint Hal arca az övéhez ér. Egy lépést tett hátrafelé, és megszorította Hal kezét.

– Mi most elmegyünk, papus – mondta –, hacsak nem akarod, hogy maradjunk. – Ahogy akarod, kicsim – felelte tartózkodóan, kimérten Joe. Camille indult volna, de Hal visszatartotta. Álltak az ajtóban, vártak és figyeltek. Néhány méterrel arrébb Joe úgy állt szemben a feleségével, mint egy öreg díjbirkózó. Hal észrevette, hogy a háta mögé rejtett keze reszket. – Biztos innál egy csésze teát – mondta Joe. – Nem – felelte Lottie, és elsimította a haját az arca elől. – Nem. Már ittam egyet a kávéházban Hallal. – A férfi mögé pillantott, és észrevette az előszobában álló két bőröndöt. – Mi ez? – kérdezte. Joe lehunyta a szemét. Kifújta a levegőt. Mintha erőfeszítésbe került volna. – Rám sosem néztél így. Egyetlenegyszer sem a házasságunk negyven éve alatt. Lottie a férfi arcába nézett. – Most rád nézek, nem? Egy ideig bámulták egymást, azután Lottie két lépést tett előre, és megragadta Joe kezét. – Arra gondoltam, talán újra elkezdek festeni. Talán élvezném, ha festenék egy kicsit. Joe arca elkomorult, és úgy nézett Lottie-ra, mintha az nem lenne teljesen magánál. Lottie lepillantott a kezére. – Ez a hülye hajóút. Nem fogsz bridzselésre kényszeríteni, ugye? Utálom a bridzset. De szívesen festegetnék. Joe nézte őt, egy kicsit elkerekedett szemmel. – Tudod, hogy én soha... – Megbicsaklott a hangja, és elfordult egy percre, válla közé húzva a fejét. Lottie lehajtotta a fejét, mire Hal, aki hirtelen afféle betolakodónak érezte magát, félrenézett, és megszorította Camille kezét. Joe szemlátomást összeszedte magát. Habozott, a feleségére nézett, majd tett néhány lépést, és Lottie vállára tette a kezét. Ő közelebb húzódott hozzá – apró gesztus, de azért valami –, és lassan elindultak együtt a ház felé. *

Itt az ideje, hogy boldoggá tegyem Joe-t – mondta Halnak, amikor az hajnalban rátalált a tengerparti bódéknál, amint egyedül üldögélt. Elég volt a tudat, hogy Guy szerette, hogy együtt lehettek volna. – Nem értem – mondta Hal. – Ő volt élete szerelme. Ezt még én is éreztem. – Igen, ő volt. De már képes vagyok elengedni – felelte egyszerűen Lottie. És bár általában mindent pontosan el tudott mesélni vak feleségének, most küszködött, hogy le tudja írni a megkönnyebbülést Lottie arcán, azt, ahogy a hosszú évek felgyülemlett csalódottságától és fájdalmától egyszer csak megtisztult az arca. – Ahogy ott ültem, és beszélgettünk, rájöttem, hogy ezek az évek elvesztegetett évek voltak. Az után sóvárogtam, aki ott sem volt, miközben Joe-t kellett volna szeretnem. Tudod, Joe jó ember. Odébb két rákász ürítette ki éppen a csónakját, jól begyakorolt mozdulattal emelve át a terhet a hajó oldalán. A part mentén az első kutyasétáltatók kanyargó lábnyomokat hagytak, egy kis tünékeny történelmet. – Ő tudta. Mindig tudta. De soha nem haragudott rám miatta. Fölnézett a vejére, majd felállt, kezével félresöpörte homlokából ősz haját, és kislányosan, óvatosan elmosolyodott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy Joe kapjon egy feleséget, nem igaz? _________

Epilógus Utána egy darabig kórházban kellett maradnom, már elfelejtettem, hány hétig. Persze nem nevezték kórháznak, akkor nem, amikor meg akartak győzni, hogy odamenjek. Csak azt mondták, egy látogatás lesz haza, Angliába, végre kis időt tölthetek Mamival. Egy „kis pihenés” majd jót tesz nekem, tudod. Sok lánynak van ugyanilyen gondja, mint nekem, akkor is, ha nem igazán beszélt róla

senki. Ez nem az a fajta dolog, amiről az emberek beszélgettek, még akkor sem. Tudták, hogy sosem szerettem a trópusokon élni, hogy csak Guy miatt nem jöttem haza. Akartam azt a babát, tudod. Annyira akartam. Álmomban mindig bennem volt, néha, amikor a meztelen hasamra tettem a kezem, még azt is éreztem, ahogy rugdos. Beszéltem hozzá, halkan, életre akartam kelteni. Bár nem mondtam el senkinek, tudtam, mit mondanak rólam. Mert Guy és én soha nem beszéltünk róla. Mami szerint ő jól elvolt így is. Néha minél kevesebbet foglalkozunk valamivel, annál jobb. Kevesebb bajt okozunk. Meg aztán Mami mindig az a fajta volt, aki szemet hunyt a dolgok fölött. Ő sem beszélt róla soha. Olyan volt, mintha zavarba hoznám. Amikor kijöttem, mindenki úgy tett, mintha nem is jártam volna ott. Élték az életüket, és magamra hagytak az álmaimmal. Nem mondtam el nekik semmit. Láttam az arcukon, a felét sem hiszik el annak, amit mondok. Miért is hinnék? De a múltad elől nem menekülhetsz, igaz? Ahogy a végzeted elől sem. Utána Guy és én már sohasem voltunk a régiek. Olyan volt, mintha mindig magával vinné, és benne rothadna, és nem tudna anélkül rám nézni, hogy ne érezze a szagát, ne fertőzze meg a válaszait. Ő annyira tele volt vele, amennyire én üres voltam. Tizennyolc almát hámoztam meg aznap. Tizennyolc almát. És mindig ugyanaz volt az eredmény.