Fordította: Godó Klára A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta. Copyright 2010 KLA Fricke Tnc. ISBN

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Irta: Kelley Armstrong A mű eredeti címe: Darkest Power Trilogy 3: The Reckoning A művet eredetileg kiadta: Orbit, an imprint of Little, Brown Book Group Fordította: Godó Klára A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta Copyright © 2010 KLA Fricke Tnc.

ISBN 978 963 243 657 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Kopaszné Szincsok Ildikó Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Júliának

egy

N

ÉGY ÉJSZAKÁN ÁT TARTÓ MENEKÜLÉS UTÁN végre biztonságban voltam, ágyba kerültem, és olyan mélyen aludtam, mint a bunda, míg a holtak úgy nem határoztak, hogy mégiscsak itt az ideje, hogy felébredjek. Lassacskán nevetés szüremlett be a tudatomba, és felriadtam. Rémülten pislogva felkönyököltem, próbáltam felidézni, hol vagyok, miközben kivehetetlen suttogások tekergőztek körülöttem. Kitöröltem az álmot a szememből, és nagyot ásítottam. A függönyön keresztül tompa, szürkés fény szűrődött be. A szobában csend honolt, semmi sem moccant. A szellemek sem, hál’ istennek. Az utóbbi pár héten éppen eleget láttam belőlük, akár életem végéig is kitartana! Az ablak felől kaparászás hallatszott, összerezzentem. Az ablaküveget karcoló ágak pont olyan hangot adtak, mintha az általam életre hívott zombik próbálnának hozzám bejutni. Az ablakhoz lépve széthúztam a függönyt. Majdnem pirkadt, mire a házhoz értünk, ezért gyanítottam, hogy már jócskán elmúlt a reggel, de a kinti sűrű köd miatt szinte semmit sem láttam. Közelebb hajoltam, orromat a hideg üvegtáblának nyomva. Egy bogár csapódott váratlanul az ablaküvegnek, ijedtemben hátrahőköltem. Mögöttem valaki harsányan felnevetett. Megpördültem, de csak Torit láttam, aki még mindig az ágyban feküdt, és nyöszörgött álmában. Lerúgta magáról a takarót, és összekucorodott a saját térfelén, fekete haja tüskés koronaként terült szét a párnán. Mögülem most kuncogás hallatszott. Határozottan egy férfi hangja. Pedig nincs ott senki! Legalábbis nekem úgy tűnt. Egyszerűen nem

5

láttam senkit sem! Ám, ha egy nekromantáról van szó, persze mindez nem jelenti azt, hogy nincs is ott! Hunyorogva igyekeztem meglátni a szellem reszketését, és akkor balról valóban meg is villant előttem egy kéz, majd gyorsan eltűnt, még mielőtt többet kivehettem volna. – Keresel valakit, kicsi nekró? Megpördültem. – Ki van ott? Röhögés volt a válasz, az a fajta idétlen, fiús nevetés, amit minden tizenöt éves lány milliószor hallott már. – Ha beszélni akarsz velem, mutasd magad! – szólítottam fel. – Én veled? – kérdezett vissza egy pimasz középiskolai hátvéd hangján. – Szerintem, inkább te akarsz beszélni velem! Indulatosan fújtam egyet, és visszaindultam az ágy felé. – Nincs igazam? – tekergőzött a hangja körülöttem. – Nocsak! Pedig biztosra vettem, hogy többet szeretnél tudni az Edison Csoportról, a Genezis kísérletről meg dr. Davidoffról… Megtorpantam. Felnevetett. – Na, mindjárt gondoltam! Mi négyen, Tori, Derek, Simon és jómagam, éppen az Edison Csoport elől menekültünk, miután rájöttünk, hogy kísérleti alanyok vagyunk a Genezis elnevezésű projektben, mely a természetfeletti képességekkel rendelkező Variánsok genetikai módosításával foglalkozik. Lauren nénikém egyike a kutatásban részt vevő orvosoknak, aki azzal, hogy segített nekünk megszökni, elárulta a munkatársait, ezért most fogva tartják. Legalábbis reméltem. Múlt éjjel azonban, amikor az Edison Csoport a nyomunkra akadt, egy szellem próbált segíteni nekem, mégpedig egy Lauren nénire emlékeztető szellem. Elvileg egy biztonságos, a kísérleteket ellenző csoport tulajdonában álló házban vagyunk. Hogy bukkanhat fel itt ez a tizenéves szellem, aki tudhat valami érdemlegeset a kutatásokról? Nem zavarhatom el, bármennyire is szeretném. – Mutasd magad! – követeltem. – Nocsak, parancsolgat a kis nekró? – A hang ezúttal közvetlenül mögülem szólt. – Csak kíváncsi vagy, annyira dögös vagyok-e, mint a hangom! 6

Behunytam a szemem, elképzeltem egy átlagos férfialakot, és képzeletben megrántottam. Kezdett testet ölteni: sötét hajú, talán tizenhat vagy tizenhét éves srác lehetett, semmi különös, de az arcán szétterülő hatalmas vigyor arról tanúskodott, hogy ő ezt másképp gondolja. A teste még mindig hologramszerűen áttetsző volt, ezért csukott szemmel még egyet cibáltam rajta. – Hohó! – kezdte. – Ha ennél többet akarsz, egy kicsit jobban meg kéne ismerkednünk egymással! – Ezzel ismét eltűnt. – Mit akarsz tőlem? – faggattam. A fülembe suttogott. – Mint mondtam, egy kicsit jobban megismerni téged. Bár nem pont itt kellene. Még felébreszted a barátnődet! Aranyos meg minden, de nem igazán az esetem. – Hangja már az ajtónál hallatszott. – Tudok egy helyet, ahol bizalmasan beszélgethetünk. Na, persze! Azt hiszi, ma kezdtem a szellemekkel társalgást? Végül is, majdnem – pontosan két héttel ezelőtt kezdődött. Mégis eleget láttam ahhoz, hogy tudjam: bár léteznek segítőkész szellemek, és olyanok is, akik csak beszélgetni kívánnak, túlnyomó többségük inkább némi bonyodalmat szeret okozni, hogy színesítse kicsit a túlvilági életét. Ez a fickó itt mindenképp az utóbbi kategóriába tartozik. Mégis, ha ő is egyike az Edison Csoport hajdani kísérleti nyulainak, aki feltételezhetően ebben a házban vesztette életét, meg kell tudnom, mi történt vele. Viszont be kell biztosítanom magam. Torinak nincs gyakorlata abban, hogyan segítsen, ha bajba kerülök a szellemekkel, és hiába jövünk ki egyre jobban egymással, még mindig nem őt választanám erre a feladatra. Ezért aztán, bár követtem a szellemet a folyosóra, de megálltam Simon és Derek ajtajánál. – Hohó! – mondta rögtön a szellem. – Nem kell ide másik fiú! – Ők is szeretnének beszélni veled – emeltem fel a hangom abban a reményben, hogy Derek meghallja. Általában a legkisebb neszre felébred, a vérfarkasok szerfelett kifinomult hallásának köszönhetően. Most viszont nem hallottam mást, mint Simon horkolását. Az emeleten rajtunk kívül más nem tartózkodott. Andrew, aki idehozott bennünket, a lenti hálószobát választotta. – Gyerünk már, nekró lány! Az ajánlatom nem tart örökké! Chloé, tudod, hogy rosszban sántikál! 7

Meglehet, de tudnom kell, hogy fenyeget-e veszély itt bennünket. Ügy döntöttem hát, hogy rendkívüli elővigyázatossággal járok el. Biztató jelnek vettem, hogy a fejemben nem szólalt meg a vészcsengő. Elindultam. Még nem volt érkezésem alaposan körülnézni új helyünkön, mert alighogy megérkeztünk, ágyba zuhantunk. Csak azt tudtam, hogy hatalmas, zegzugos, viktoriánus épület, egyenesen egy gótikus horrorfilmből. A folyosón, a hangot követve, az a furcsa érzésem támadt, mintha én is egy ilyen filmben játszanék, és most elveszve bolyongok a végtelen szűk folyosókon, ahol egyik zárt ajtó a másikat követi, míg elérkezem egy felfelé vezető lépcsősorhoz. Amennyire érkezésünkkor láttam, a ház úgy háromszintes lehet. A hálószobák a második emeleten voltak, Andrew szerint a harmadik szinten pedig már a padlásszobák találhatók. A szellem, ezek szerint, a sötét, kísértetjárta padlás felé vezet? Nem én vagyok az egyetlen, aki látott már ilyet horrorfilmben! Követtem a lépcsőn felfelé. A lépcsősor egy pihenőben végződött, melyből két ajtó nyílt. Megtorpantam. Egy invitáló kézfej nyúlt ki az előttem lévő ajtóból. Eltartott egy percig, mire összeszedtem magam. Bármennyire sötét lesz is odabenn, nem engedhetem, hogy lássa rajtam a félelmet! Mikor felkészültem, megragadtam az ajtó fogantyút, és… Zárva volt. Elfordítottam a benne lévő kulcsot, kattant a zár. Még egy mély lélegzet, lélekben még egy percnyi készülődés, aztán felcsaptam az ajtót, és beléptem… Hideg széllökés vágott mellbe. Hunyorogtam. Előttem köd kavargóit. Zárható padlásszobaajtó lenne, Chloé? Nem. A tetőn álltam.

8

kettő

H

mert az ajtó visszacsapódott mögöttem. Elkaptam a szélét, de aztán valami olyan erősen nekifeszült, hogy teljesen bezáródott. Megragadtam a kilincset, de már a zár kattanását hallottam. Eltekertem a fogantyút, hátha kiderül, hogy tévedtem. – Már menni akarsz? – kérdezte. – Micsoda gorombaság! A kilincsre bámultam. Csak az egyik legritkább szellemfajta képes a való világ tárgyainak mozgatására. – Agito féldémon! – suttogtam. – Agito? – nyújtotta a szót megvetően. – Én, kicsikém, első osztályú vagyok! Egy Volo! Ez persze semmit sem jelentett a számomra. De mindebből arra következtettem, hogy valószínűleg egy még erősebb típus. Az életben egy telekinetikus féldémon az akaratával képes a tárgyakat elmozdítani. Halála után a szellemtestével teszi ugyanezt. Ezt hívják kopogó szellemnek. Óvatosan hátrébb léptem. Fa nyikordult meg a lábam alatt, eszembe juttatva, hol is vagyok. Megtorpanva körbenéztem. Valamiféle körfolyosón álltam, amely az egész harmadik szinten – feltételezésem szerint a padláson – körbefutott. A tőlem jobbra lévő, majdnem lapos részt elborította a szemét: rozsdás üvegkupakok és sörösdobozok, mintha rögtönzött udvarnak használták volna. Ez megnyugtatott. Nem a tetőn rekedtem, hanem csak egy erkélyen. Bosszantó, de viszonylag biztonságos. IRTELEN

HÁTRAFORDULTAM,

9

Finoman megkopogtattam az ajtót, nem akartam egyáltalán senkit sem felébreszteni, de reménykedtem, hogy Derek talán felfigyel rá. – Senki nem fogja meghallani! – jegyezte meg a szellem. – Teljesen egyedül vagyunk. Pontosan úgy, ahogy szeretem! Felemeltem a kezem, hogy az ajtóra csapjak, de aztán megálltam. Apa mindig azt mondta: a legjobb módja elbánni azzal, aki erőszakoskodik velünk, ha nem mutatjuk ki előtte a félelmünket. Elszorult a torkom, amint apámra gondoltam. Vajon még mindig engem keres? Mérget vennék rá, de semmit sem tehetek, hogy segítsek neki. Apa zsarnokoskodókkal kapcsolatos tanácsa hatásos volt a dadogásomat csúfoló gyerekekkel szemben, akik azonnal feladták a szekálásomat, ha figyelmen kívül hagytam őket. Így aztán most is vettem egy mély levegőt, és ellentámadásba lendültem. – Azt mondtad, tudsz az Edison Csoportról és a kísérleteikről – kezdtem. – Veled is kísérleteztek? – Figyu, ez olyan uncsi! Beszéljünk inkább rólad! Van már fiúd? Fogadok, hogy van! Egy hozzád hasonló, helyes lány, aki egyszerre két fiúval is lóg! Mostanra legalább az egyikükkel össze kellett volna jönnöd! Tehát, melyikükkel? – felnevetett. – Buta kérdés! Egy helyes lány biztos a helyes fiút választja! Azt a ferde szeműt! Simonra gondolhatott, aki félig koreai származású. Kóstolgatott, hogy lássa, Simon védelmére kelek-e, rám bizonyítva, hogy ő a fiúm. Pedig nem volt. Legalábbis még nem, bár voltak jelei, hogy esetleg abba az irányba haladunk. – Ha azt akarod, hogy itt maradjak, és beszéljek veled, először pár dologra választ kell kapnom! Ismét felkacagott. – Valóban? Innen nem úgy tűnik, hogy bárhová is mehetnél! Megint megragadtam az ajtó fogantyúját. Ebben a pillanatban egy műanyag kupak koppant az arcomon, épp a szemem alatt. Mogorván néztem felé. – Ez csak egy figyelmeztető lövés volt, kis nekró! – fenyegetés bujkált a hangjában. – Errefelé én diktálom a tempót, és te úgy táncolsz, ahogyan én fütyülök! Szóval, melyik a fiúd?

10

– Nincs fiúm! És ha egy kicsit is tisztában lennél a Genezis kísérlettel, tudhatnád, hogy nem nyaralni jöttünk ide! Menekülés közben az embernek nem sok ideje jut a szerelemre! – Na, nehogy már elkezdj itt nekem papolni! Dörömbölni kezdtem az ajtón. A következő kupak már a szememet találta el úgy, hogy belenyilallt a fájdalom. – Veszélyben vagy, kicsi lány! Nem is érdekel? – hangja már közvetlenül a fülemnél suttogott. – Jelenleg én vagyok a legjobb barátod, úgyhogy jobban teszed, ha rendesen bánsz velem! Csapdába csaltak, egyedül én segíthetek neked kijutni innen! – Csapdába csaltak? De ki? Csak nem az a fickó, aki idehozott bennünket… – gyorsan kiböktem egy hamis nevet – .. .Charles? – Nem, nem, egy ismeretlen, Charles történetesen csak idehozott! Milyen érdekes! – De nekem azt mondta, már nem dolgozik az Edison Csoportnak! Valaha pedig az orvosuk volt… – Még mindig az! – Ő-ő lenne az a bizonyos dr. Fellows? Akiről a laborban is beszéltek? – Pontosan! – Biztos vagy te ebben? – Soha nem felejtem el az arcát! – Há-át, tudod, ez azért egy kissé különös! Először is, mert nem Charlesnak hívják. Másodszor, elárulom neked, hogy még csak nem is orvos! Harmadszor pedig, jól ismerem dr. Fellowst! Ő ugyanis a nénikém, és ez a földszinti fickó egyáltalán nem hasonlít rá! Egy erős ütés ért hátulról, a térdhajlatomnál. A lábam megbicsaklott, és négykézlábra estem. – Ne játszadozz velem, kicsi nekró! Megpróbáltam felkelni, de megütött egy korhadt deszkával, amit ügy lengetett, mint egy baseballütőt. Próbáltam az útjából elhajolni, de a következő ütés a vállamon talált el, és ettől a korlátnak estem. Az reccsent egyet, és kiszakadt a falból. Elveszítettem az egyensúlyomat, és egy pillanatra nem láttam mást, csak a betonjárdát, két emelettel alattam. 11

Sikerült megkapaszkodnom a korlát másik részében. Az nem mozdult, de, miközben igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, a deszka egyenesen a kézfejem felé lendült. Azonnal elengedtem a korlátot, és a földre huppantam, a deszka meg olyan erősen csapódott a korlátnak, hogy annak felső léce kettétört, ahogy maga a deszka is kettéhasadt, korhadt faszilánkok repkedtek szerteszét. A tető laposabb része felé rohantam. A törött deszkát felém lódította. Hátrabucskáztam, megint a korlátnak ütődve. Visszanyertem az egyensúlyomat, és körbenéztem. Sehol nem láttam. Nem mozdult körülöttem semmi. Tudtam pedig, hogy a közelemben van, és figyeli, mi lesz a következő lépésem. Az ajtó felé száguldottam, majd hirtelen úgy tettem, mintha a tető lapos része felé venném az irányt. Nagy csattanás hallatszott, és egy üveg szilánkokra robbant előttem. A szellem, kezében egy törött palackot tartva, láthatóvá vált. Visszakoztam. Ó, persze, nagyszerű ötlet! Támaszkodj csak minél többször annak a korlátnak, lássuk, meddig bírja! Megtorpantam. Nem volt hova menekülnöm. Már azt fontolgattam, hogy sikítok. Ugyan a filmeken gyűlölöm azokat a hősnőket, akik sarokba szorítva velőtrázó sikollyal hívnak segítséget, de most a törött üveget lóbáló kopogó szellem és a kétemeletnyi zuhanás lehetősége között vívódva könnyű szívvel elviselném ezt a kis megaláztatást, ha valaki, mondjuk, ilyen áron mégis megmentene. Ezzel csak az a baj, hogy senki nem érne ide időben. Nos, akkor… mit is tegyünk? A szuperképességű nekromanta az őt szekáló kopogó szellem ellen? Igaz is! Van fegyverem, legalábbis a szellemek ellen! Megérintettem az amulettet. Még az anyámtól kaptam. Mikor kicsi voltam, folyton azt hajtogatta, hogy ez majd elijeszti a mumusokat, de mai fejjel már tudom, a szellemekre gondolt. Nem működött valami jól, de pusztán az, hogy a kezemben szorongattam, segített arra összpontosítani, hogy ki is vagyok. Magam elé képzeltem, hogy meglököm a szellemet. – Meg ne próbáld, kislány! Csak felbosszantasz, aztán… Összeszorítottam a szemem, és gondolatban jó erőset taszítottam rajta. 12

Csend. Hallgatóztam egy kicsit, attól félve, hogy amikor kinyitom a szemem, még ott lesz előttem. Egy pillanattal később felbátorodva kilestem, de csak a szürke égboltot láttam. Ettől függetlenül továbbra is szorosan kapaszkodtam a korlátba, és felkészültem rá, hogy bármikor a fejemnek repülhet egy törött üveg. – Chloé! A kiáltásra a térdem is megremegett. Tompa lépések dobogtak a tetőn. Ki lehet, a szellemek lépte nem adhat hangot! – Meg ne moccanj! A vállam fölött hátralesve Dereket pillantottam meg.

13

három

D

EREK ÁTVÁGOTT A TETŐ LAPOS RÉSZÉN. Farmert és pólót viselt, de mezítláb volt. – Vigyázz! – kiáltottam felé. – Tele van törött üveggel! – Látom! Maradj ott, ahol vagy! – Minden rendben. Csak hátrálok, és… – A faszerkezet ebben a pillanatban nagyot reccsent alattam. – Vagy talán mégse. – Csak maradj nyugton! Korhadt a fa. Csak akkor tart meg, ha nem mozdulsz! – De hát simán kisétáltam ide, úgyhogy biztosan… – Ezt a teóriát inkább ne teszteljük, jó? Hangjában nyoma sem volt a szokásos türelmetlenségnek, ami azt jelenti, hogy komolyan aggódik. És ha már Derek is aggódik, jobb lesz, ha a helyemen maradok! így aztán még szorosabban kapaszkodtam a korlátba. – Ne! – mondta sietve. – Úgy értem, persze, kapaszkodj, de ne helyezd át a testsúlyodat! Az egész faszerkezet ramaty állapotban van. Remek. Derek körbenézett, mintha keresne valamit, aztán lekapta a pólóját. Igyekeztem, hogy a szemem nehogy elkapjam róla. Nem mintha rosszul festene póló nélkül, ellenkezőleg, úgyhogy pont ezért nem akartam… Mégis, az az igazság, hogy sokkal jobb, ha a barátok teljesen fel vannak öltözve! Derek, amennyire csak tudott, közelebb jött, aztán csomót kötött a pólója végére, és felém dobta. Másodszorra el is kaptam. – Nem foglak megrántani! – figyelmeztetett. 14

Nem is baj, hisz az ő vérfarkas erejével valószínűleg kiszakítaná a kezemből, én meg háttal zuhannék le a tetőről! – Húzd magad közelebb… Itt abbahagyta, mivel látta, hogy már régen ezt csinálom. Eljutottam a laposabb részre, bár az egyik lépésnél meginogtam, és éreztem, ahogy a térdem kezdi megadni magát. Derek a sértetlen karomnál fogva ragadott meg, azon nem volt sem kötés, sem öltés, sem lövések nyoma, én pedig lassan leereszkedtem a földre. – M-most egy percet ülnék itt – jelentettem ki egy cseppnyivel remegőbb hangon, mint szerettem volna. Derek leült mellém, a pólóját is visszavette. Éreztem, hogy figyel, de nem tudja, mit tegyen. – M-mindjárt jobban leszek! Csak egy perc. Itt nyugodtan ülhetek, nem igaz? – Ja, huszonöt fokosnál nem meredekebb ez a tető, úgyhogy… – Látva, milyen képet vágok, hozzátette: – Nyugodtan! A köd kezdett felszállni, és a távolban minden oldalról látni lehetett a magasba nyúló fákat, és közöttük a ház felé kanyargó földutat. – Volt itt egy szellem – böktem ki végül. – Ja, kitaláltam. – T-tudtam, hogy nem kellene követnem, de… – elakadtam, mert nem voltam felkészülve a magyarázkodásra, ráadásul még mindig remegtem. – Megálltam az ajtód előtt, azt remélve, hogy meghallasz. Ezek szerint tényleg hallottál? – Úgy-ahogy. Elbóbiskoltam, és olyan zavarodottan ébredtem, ezért tartott ilyen sokáig, hogy ideérjek. Van egy kis lázam is. Már én is láttam rajta, a kipirult bőrén és a csillogó szemén. – Csak nem…? – kezdtem volna. – Ez még nem az átváltozás! Legalábbis egy darabig még nem. Már tudom, milyen érzés, és addig még sok van hátra. Minimum egy nap. Remélhetőleg még több! – Fogadok, hogy ezúttal teljesen átváltozol! – jegyeztem meg. – Igen, talán – tette hozzá kétkedve. Ahogy ott ültünk, lopva rápillantottam. Tizenhat éves kora ellenére Derek majd harminc centivel magasabb volt nálam. Zömök felépítésű, 15

széles vállú és izmos. Termetét rendszerint bő ruhákkal takarta el, hogy ne látsszon annyira félelmetesnek. Mióta viszont az átváltozás korába lépett, az anyatermészet, úgy tűnt, kegyesebb lett hozzá. A bőre kitisztult, sötét haja nem zsírosodott többé. Ugyan még mindig az arcába lógott, de nem mint egy emósnak, csak mint aki régóta nem törődik azzal, hogy levágassa. Mostanában valószínűleg nem volt sok ideje ezzel foglalkozni. Igyekeztem ellazulni, és a köddel csipkézett tájban gyönyörködni, de Derek folyamatosan fészkelődött és feszengett, ami zavaróbb volt még annál is, mint amikor, szokása szerint, azt követeli, hogy mondjam meg neki, mi történt. – Szóval, itt volt ez a szellem – vágtam bele végül. – Azt állította, hogy egy Volo féldémon. Ugyanúgy telekinetikus, de dr. Davidoff-nál is erősebb. Alighanem olyasmi, mint Liz. Kicsalogatott ide, bezárta az ajtót, és elkezdett mindenfélével dobálózni. Derek szúrósan nézett rám. – De elűztem! – Az jó, de már követned sem kellett volna, Chloé! Nyugodt hangon beszélt, józanul, s ez annyira nem Derekre vallott, hogy csak bámultam, és az a különös érzés lett úrrá rajtam, mintha nem is vele beszélnék. Mielőtt megszöktünk volna az Edison Csoport laboratóriumából, találkoztam egy féldémonnal, akit láncra verve, energiaforrásul tartottak. Ő dicsekedett azzal, hogy megszállt valakit, bár csak egy szellemet. Lehetséges, hogy Dereket is megszállta valami? – Mi van? – kérdezte Derek, ahogy bámultam rá. – Jól vagy? – Igen, csak… – megdörgölte a tarkóját, fintorogva lazítgatta egy kicsit a vállait. – Fáradt vagyok. Valami nem az igazi. Tényleg! Túl sok ez… – Nem talált szavakat. – Az, hogy itt vagyunk. Biztonságban. Még mindig próbálok ehhez hozzászokni. Ezt megértettem. Derekben már napok óta túltengett vérfarkas védekező ösztöne, mely még éjjel sem hagyta nyugodni, folyton éberen figyelt. Fura lenne most már, hogy más őrködjön felettünk. Mégis az, hogy nem dörren rám, amiért naivan a tetőig követem az első felbukkanó szellemet, olyannyira nem rávall, hogy tudtam, más is van emögött. 16

Megkérdeztem, mi bántja, de azt motyogta, hogy semmiség. Erre visszakoztam, és már éppen bővebben kezdtem volna ecsetelni a szellemmel kapcsolatos élményeimet, amikor kibökte: – Toriról van szó. Nem veszem be, amit a meneküléséről mesél. Amikor tegnap éjjel az Edison Csoport majdnem elfogott bennünket, Torit el is kapták. Később viszont, amint átcsoportosították erőiket a komolyabb fenyegetés, Derek elfogására, Torit pusztán egyetlen őr felügyeletére bízták. Tori az őrt varázslattal megbénította, és elmenekült. – Szerinted ők hagyták elmenni? – Azt nem mondom, de mégis… Bizonyítékom nincs rá. Emiatt feszengett hát, mert a gyanakvása csupán belső megérzésen alapul! A matek- és fizikazseni tényleg jobban szereti a tényeket. – Ha arra gondolsz, hogy már a kezdetektől tégla lett volna, az nem igaz. – Lejjebb vettem a hangom. – Ne szólj neki, hogy elmondtam, jó? Amikor segített nekem megszökni, nem akart mást, csak minél messzebb kerülni az Edison Csoporttól, vissza az apjához. Fel is hívta, de ő inkább az anyját küldte érte, azt a nőt, akinek a karmai közül épphogy kikerültünk! Torinak ez fájt, rettenetesen fájt. Tulajdonképpen, mondhatni, sokkolta. Ezt nem tudná ennyire hitelesen eljátszani! – Nem gondoltam, hogy már olyan régen beszervezték. – Csak azt, hogy tegnap éjjel megegyezett velük? – Ja. – Vajon Tori elárulna bennünket pusztán azért cserébe, hogy visszakapja a régi életét? Lehetséges, és jobb is, ha óvatosak vagyunk vele, de én elhiszem a meséjét. Hacsak az anyja el nem árulta nekik, hogy Tori kezd rájönni, miként használja a varázslatot – amit kétlek, – csak annyit tudnak róla, hogy találomra vagdalkozik a képességével. A bénító varázslata valóban mozgásképtelenné tehetett egy őrt. A saját szememmel láttam, amikor használta! Még varázsigét sem kellett mondania! Olyan, mintha pusztán rágondolna, és egyből menne neki. – Ráolvasás nélkül? Gyakorlás nélkül? – Derek a fejét rázta. – Ezt el ne mondd Simonnak! – Mit ne mondjon el Simonnak? – csendült fel egy hang mögöttünk. Megfordulva az emlegetett fiút láttuk kilépni az ajtón. 17

– Hogy Torinak nem kell semmit sem mondania a varázsláshoz! – világosította fel Derek. – Komolyan? – káromkodott. – Igazad van! Ezt ne is mondjátok! – Átkecmergett a tetőn. – Az még jobb lenne, ha neki meg nem árulnátok el, hogy nekem varázsigére több heti gyakorlásra van szükségem, és még így is béna vagyok! – Az a taszító varázslatod nem volt rossz a múlt éjjel! – próbáltam megnyugtatni. Elvigyorodott. – Köszi! Na, meg merjem kérdezni, mit csináltok ti ketten itt fenn, ennyire összebújva? Féltékeny leszek tőle? Simon mindezt mosolyogva mondta, ám Derek elkapta a tekintetét róla, és felmordult: – Ugyan, dehogy! – Akkor nem újabb kalandsorozaton vettetek részt? – Simon leereszkedett a földre a másik oldalamon, de olyan közel, hogy hozzám is ért, kezét pedig az enyémre tette. – Meg kell hagyni, kalandos helynek tűnik! Jó kis rejtekhely a háztetőn, egy régi, korláttal elkerített kilátó. Ez olyasmi, nem igaz? Egy kilátóterasz? – Igen, az, de elég korhadt, úgyhogy rá ne lépj! – felelte Derek. – Nem fogok. Szóval, volt részetek valami kalandban? – Csak egy kicsiben – ismertem be. – Ó, a francba! Mindig kimaradok belőle! Na, akkor legalább avassatok be a részletekbe! Pontosan mi történt? Belekezdtem. Simon figyelmesen, aggodalommal telve hallgatta, és közben időnként a bátyjára pillantott. Mármint a fogadott bátyjára, hiszen ránézésre látszott, hogy nem vér szerinti rokonok. Simon tizenöt éves, nálam csupán fél évvel idősebb, nyúlánk, sportos alkat, sötét, mandulavágású szemekkel és égnek álló, szőke hajjal. Derek úgy ötévesen került Simonhoz és az apjához. A vérségi kapcsolattól függetlenül nagyon jó barátok és testvérek lettek. Annyit mondtam el neki, mint Dereknek. Simon eztán rólam Derekre emelte a tekintetét. – Tényleg marha mélyen alhattam, ha nem ébredtem fel az üvöltözésedre! – jegyezte meg Simon. – Miféle üvöltözésre? – kérdezte Derek. – Chloé az imént vallotta be neked, hogy követett egy szellemet a tetőre, és te azt állítod, hogy nem hajítottad el egészen Kanadáig? 18

– Kicsit rosszul érzi magát ma reggel – mentegettem. – Szerintem nem is kicsit! Nem is akarod Chloét megkérni, hogy fejezze be a történetet? Azt a részt, amikor elmagyarázza, miért is követte azt a szellemet? Biztos vagyok benne, hogy volt rá oka! Elmosolyodtam. – Kösz szépen! Hát persze hogy volt! Egy tizenéves fickó, aki tud az Edison Csoportról meg a kísérleteikről? – Micsoda? – kapta fel a fejét Derek, de inkább morogta, mint kérdezte. – Ezért is jöttem utána. Egy halott srác szelleme, aki szintén a kísérleti alanyuk lehetett, és ha ezen a helyen halt meg… – Akkor bizony bajban vagyunk – fejezte be helyettem Simon. Bólintottam. – Az első gondolatom az volt, hogy az ördögbe is, megint csapdába csaltak bennünket! Simon megrázta a fejét. – De nem Andrew tette! Ő biztosan a jó oldalon áll. Kiskorom óta ismerem. – Én viszont nem, ezért is unszoltam a szellemet, hogy beszéljen, de világossá vált, hogy nem ismeri fel. Andrew elmondása szerint ez a hely egy olyan fickóé, aki részt vett a kísérletekben, de aztán saját csoportot alapított. Ha van kapcsolata ezzel a sráccal, arra rájövünk! – Andrew-t is megkérdezhetnénk… – kezdte Simon. Derek közbevágott. – Majd mi megtaláljuk az összefüggést! Simon és Derek hosszasan farkasszemet nézett egymással. Később Simon dörmögött valamit az orra alatt a dolgok felesleges bonyolításáról, de nem vitatkozott tovább. Ha Derek azzal akarja magát szórakoztatni, hogy nyomozósdit játszik, hát legyen! Nemsokára úgyis elmegyünk innen, vissza azok megmentésére, akiket hátrahagytunk, és hogy megállítsuk az Edison Csoportot – legalábbis ebben bíztunk.

19

négy

N

EM SOKKAL EZUTÁN LEJÖTTÜNK A TETŐRŐL.

Derek egyenesen a konyhába indult, hogy reggeli után nézzen. Igaz, hogy csak pár órát aludtunk, de már majdnem délfelé járt, és a gyomra, felteszem, igencsak korgott. Míg ő valami ennivalót keresett, Simonnal felderítettük ideiglenes, új otthonunkat. Olvastam valahol egy lányról, aki egy hatalmas, vidéki angol kastélyban élt, és kiderült, hogy a ruhásszekrénye mögött egy titkos szoba húzódik meg, aminek a létezéséről évekig senkinek sem volt tudomása. Még emlékszem, ezt mekkora képtelenségnek tartottam. Apám barátai közül sokaknak volt hatalmas háza, mégsem tudtam elképzelni, hogy bárhol egy felfedezetlen helyiség legyen. Ez a hely azonban valahogy más volt, nem kellett nagyon megerőltetnem a fantáziámat ahhoz, hogy lehetségesnek tartsam. És nemcsak a mérete, hanem a szobák furcsa elrendezése miatt is. Az volt az érzésem, mintha az építész csak úgy kutyafuttából vetette volna papírra a tervrajzot, és figyelmet sem szentelt volna annak, hogy a szobák miként kapcsolódnak majd egymáshoz. Az épület elülső része még egyszerű volt. Az előcsarnokból nyíló ajtók a konyhába, a nappaliba és az étkezőbe vezettek, innen indultak a lépcsők is. Áttekinthetetlen attól lett, hogy ezek szerteágaztak mindenféle hátsó folyosókra, ahonnan újabb szobákba lehetett jutni, amelyek aztán újabb szobákhoz kapcsolódtak. Legtöbbjük igen kicsi, még három négyzetméternél is kisebb volt. Ez a rengeteg, szerteágazó kis lyuk a nyulak üregrendszerére emlékeztetett. Hátul még olyan elkülönített lépcsősort is találtunk, amiről lerítt, hogy évek óta nem takarították. 20

Simon elindult, hogy megnézze, Andrew fenn van-e már, én addig bekukkantottam a konyhába, ahol Derek éppen egy rozsdás babkonzervet mustrálgatott. – Ennyire éhes vagy? – érdeklődtem. – Nemsokára az leszek! Tűvé tette a konyhát, sorra felrántva a szekrények ajtaját. – Tehát nem akarod, hogy megkérdezzem Andrew-t, mit tud arról a srácról? – kezdtem. – Ettől eltekintve azért bízol benne, nem? – Persze! Levett egy doboz kekszet, és a lejárat dátumát keresgélte rajta. – Ez nem hangzik túlságosan meggyőzően! – mondtam. – Ha olyasvalakivel vagyunk itt, akiben nem bízol… – Jelenleg senki másban nem bízom igazán, csak benned és Simonban! Nem hiszem, hogy Andrew rosszban sántikál. Ha ezt gondolnám, már nem lennénk itt. Viszont nem kockáztatok, főleg, ha magunk is rábukkanhatunk a válaszra! Beleegyezően bólintottam. – Ez így rendben is van. Csakhogy… tudom, hogy nem akarod Simont megijeszteni, de… ha tényleg aggódsz… – Felforrósodott az arcom. – Nem úgy értem, hogy rám kéne bíznod, csak nehogy… – … elküldjelek a francba, ha kiderül, hogy igazam volt? – Megfordulva a szemembe nézett. – Nem foglak! – Már a ketchupöt issza? – vágódott be Simon a konyhába. – Még tíz perc, bátyó! Andrew mindjárt ideér, és… – .. .hosszan esedezik majd a bocsánatotokért az ennivaló hiánya miatt! – sétált be Andrew. Körülbelül apámmal egyidős lehetett, nagyon rövidre vágott, ősz hajú, szögletes vállú, zömök felépítésű, horgas orrú férfi. Derek vállára csapott. – Már úton van! A csoport egyik tagja hozza a reggelit, és bármelyik percben ideérhet! Kezét Derek vállán hagyta és megszorította. Esetlen egy mozdulat volt, talán mert jó tizenöt centivel alacsonyabb volt a fiúnál, de valami más miatt is. Amikor múlt éjjel, hosszú évek óta először találkozott Derekkel, arcán a zavart meglepetés és az ijedtség árnya suhant át. Ez Derek figyelmét sem kerülte el, és tudtam, hogy mélyen érinti: egészen szíven ütötte, hogy az a fickó, akit gyerekkora óta ismer, így reagál rá, 21

mintha csak valami tizenéves bűnöző lenne, aki miatt az ember jobb, ha átmegy az út túloldalára. Simonhoz hasonlatosan Andrew is varázsló volt. Az apjuk régi barátja és az Edison Csoport korábbi alkalmazottja. Vészhelyzetre ő volt az összekötőjük. Pár évvel ezelőtt az apjuk és Andrew valamin összekülönbözött, de kapcsolatban maradtak, ezért fordultunk hozzá, amikor megszorultunk. Andrew még egy utolsót szorított Derek vállán, aztán sürgölődni kezdett a konyhában, tányérokat vett elő, elöblítette őket, letörölte a port a pultokról és az asztalról, majd azután érdeklődött, hogy aludtunk, és tovább mentegetőzött az előkészületek hiánya miatt. – Nehéz felkészülni a fogadásra, ha azt sem tudja az ember, hogy vendégek jönnek! – jegyezte meg Simon. – Minden rendben van ezzel? Mármint, hogy itt maradsz velünk? Tudom, hogy lenne munkád… – Amit immár két éve otthonról végzek! Hál’ istennek, végre rangidős lettem, úgyhogy csak virtuálisan ingázok! Pokolian szenvedtem, hogy naponta be kell járnom New Yorkba! Most hetente egyszer járok csak, megbeszélésekre. Simon hozzám fordult: – Andrew szerkesztőként dolgozik. Könyvekben utazik. – Andrew-ra pillantott. – Chloé pedig forgatókönyveket ír. Elpirulva dadogtam, hogy természetesen nem vagyok igazi forgatókönyvíró, csak az szeretnék lenni, de Andrew biztosított, mennyire szeretné hallani, min dolgozom, és szívesen ad tanácsot, ha van az írással kapcsolatban kérdésem. Ráadásul őszintének hangzott, mintha tényleg így gondolná, ellentétben a többi felnőttel, akik csak azért mondanak ilyesmiket, hogy a kedvedben járjanak. – Jelenleg egy képregényen dolgozunk együtt – árulta el Simon. – A kalandjainkról szóló, rajzos naplófélén. Csak úgy, szórakozásképpen. – Ez igen! Minden bizonnyal te készíted a rajzokat. Apád mondta, hogy te… Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. – Íme, meg is érkezett a reggelink! – örvendezett Andrew. – Chloé! Tudom ugyan, hogy Tori valószínűleg eléggé kimerült, de neki is itt kellene lennie a megbeszélésen. – Megyek, felébresztem! 22

Előttünk állt tehát a titokzatos ellenálló csoport. Nem tűnt valami nagynak, Andrew-n kívül pusztán három ember. Egyikük, Margaret, ugyanúgy festett, mint az apámmal dolgozó nők többsége: tipikus üzletasszony, sudár, rövidre nyírt, őszülő barna hajjal. Nekromanta. Gwen nem sokkal magasabb nálam, és olyan, mintha csak nemrég került volna ki az egyetemről. Ami a Variánsok közé való besorolását illeti, rövid, szőke haja, fitos orra és szögletes álla miatt eltűnődtem, hogy talán valóban léteznek koboldok, de ő azt állította magáról, hogy boszorkány, akárcsak Tori. A harmadik jövevény, Russel, egy kopaszodó, nagypapa típusú férfi, a sámán rohammentős, arra az esetre, ha orvosi segítségre lenne szükségünk a megpróbáltatások után. Andrew-val és Margarettel egyetemben ő is a csoport egyik alapító tagja, aki valaha szintén az Edison Csoportnak dolgozott. Andrew állítása szerint még vagy fél tucat emberük van New York város körzetében, és húsznál is több az országban szétszórva. A jelenlegi körülmények között azonban nem tűnt biztonságosnak, hogy mindannyian idecsődüljenek. Ezért aztán azokat küldték, akik a leginkább a segítségünkre lehetnek: egy nekromantát és egy boszorkányt. Dereknek nem volt szerencséje. A csoportban nincs vérfarkas, ami nem meglepő, hiszen az egész országban mindössze pár tucat létezik, ellentétben a több száz nekromantával és egyéb varázsigemondóval. Az Edison Csoporthoz csatlakozó Variánsok nem voltak gonoszak. Többségük olyan szándékkal csatlakozott, akárcsak a nénikém, aki orvosként ajánlotta fel a segítségét, mert segíteni akart a bátyjához hasonló embereken. A bátyja, egy nekromanta, öngyilkosságot követett el, még mikor az egyetemre járt, de az is lehet, hogy a szellemek miatt zuhant le arról a bizonyos háztetőről. Az Edison Csoport meg volt győződve róla, hogy a genetikai manipuláció az üdvözítő megoldás; a mellékhatások csökkentése és a képességünk feletti uralmunk kordában tartása érdekében egyszerűen csak meg kell változtatni a DNS-készletünket, lecsippenteni egy kicsit itt, hozzáadni egy kicsit ott. Már akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok, amikor még kicsik voltunk, és a kísérleti alanyok közül három 23

vérfarkaskölyök rátámadt egy gondozónőre. Nem láttuk többé őket. Azoknak az embereknek a keze által pusztultak el, akik felesküdtek a Variánsok megsegítésére. Simon apja és a többiek, mint például Andrew, ekkor léptek ki a Csoportból. Némelyeknek azonban a távozás nem volt elég, és továbbra is szemmel tartották az Edison Csoportot attól való félelmükben, hogy az ott tapasztaltak alapján a többi Variáns élete is veszélyben forog. Erre idejövünk mi, és a történetünk megerősíti őket abban a félelmükben, amitől a legjobban tartanak. A genetikai módosítás sokunk számára visszafelé sült el, és fékezhetetlen természetfeletti képességekkel rendelkező egyedeket eredményezett: olyan boszorkányokat, akik varázsige nélkül képesek bármire, és nekromantákat, akik a holtakat akár öntudatlanul is felébreszthetik. Amikor pedig ezeket a hibákat képtelenek voltak kiküszöbölni, ugyanazt tették, mint a vérfarkasfiúkkal. Egyszerűen végeztek velük. Segítségért jöttünk Andrew egységéhez. Tudtuk, hogy halálos veszedelem fenyeget bennünket, ráadásul az Edison Csoport kezében van még egy kísérleti alany, Rachelle, sőt Lauren nénikém is, akiknek az élete talán még nagyobb veszélyben forog. Azt kértük most tőlük, segítsenek nekünk kiszabadítani őket, és megszüntetni a ránk leselkedő veszélyt. Vajon képesek lesznek rá? Erről fogalmunk sem volt. Gwen hozott reggelit: fánkot, kávét és kakaót, amiről biztosan azt gondolta, a tizenévesek kedvence. Az lett volna, ha már három napja nem vacak kajákon élnénk, és ha történetesen az egyikünk nem cukorbeteg. Simon egy fánkot és egy kis dobozos kakaót választott, tréfálkozva, hogy legalább van mentsége olyasmit enni, ami normál körülmények között nem lehetne az étrendjében. Derek viszont panaszkodott. Andrew mentegetőzött, amiért elfelejtette említeni a többieknek Simon állapotát, és a következő étkezésre sokkal táplálóbb ételeket ígért. Mindenki igazán kedves és megnyerő volt, bár lehet, hogy kezdek paranoiás lenni – nyilván Derek hatása mutatkozik rajtam, – de a mosolyuk és kedves tekintetük mögött érezhető volt bizonyos nyugtalanság, mintha egy pillanatra sem tudnának megfeledkezni 24

félresikerült képességeinkről. Mintha akaratuk ellenére azt gondolnák, hogy mi itt valamennyien ketyegő, időzített bombák vagyunk. Nem én voltam az egyetlen, aki feszengett. Amikor áthurcolkodtunk a nappaliba, Derek lecövekelt az egyik sarokban, és hátrébb húzódott. Simon is alig szólt. Tori, aki rendszerint semmit nem akar velünk együtt csinálni, olyan zavarba ejtően közel húzódott hozzám, hogy már-már azt hittem, a fánkomra ácsingózik. Mi voltunk ellenük. A genetikailag módosított szörnyszülöttek a közönséges Variánsokkal szemben. Simonnal mi beszéltünk a legtöbbet. Ez szokatlan érzés volt számomra, a kölyöknek, aki mindig hátul ült minden csoportban, abban reménykedve, hogy nem szólítják ki felelni, mert akkor talán dadogni kezd. De súlyos bizonyítékok voltak birtokomban, hiszen én láttam a legtöbbet: a többi gyerek szellemét, és a dr. Davidoff számítógépén lévő dokumentumokat is. Miközben meséltünk, tekintetükben együttérzést, de kételyt is látni véltem. Elhitték, hogy a kísérlet néhány egyed esetében rosszul sült el, hiszen pontosan ettől való félelmükben hagyták ott őket. A Lyle Házzal kapcsolatban is hittek nekünk, az intézetről, ahová az Edison Csoport elzárt bennünket. Amikor a kísérlet befuccsolt, természetes volt, hogy az Edison Csoport megpróbálja eltüntetni a nyomokat. Vajon hittek nekünk a fennmaradó dolgokat illetően is? Azt, hogy valóban vadásztak ránk a szökésünk után? Hogy ránk lőttek, először ugyan nyugtató lövedékekkel, de aztán éles tölténnyel is? Hogy bezártak minket a laboratóriumukba? Hogy három gyereket is kivégeztek, akiknél nem vezetett eredményre a rehabilitáció? Ez már úgy hangzott, mintha egy filmből lenne. Sőt, mint valami beteges fantazmagória! Ha leendő kasszasikerek forgatókönyvírójaként/rendezőjeként hallom ezt a történetet, biztosan felhagyok vele, annyira borzasztó! Azt láttam, hogy Andrew hisz nekünk. Gwen szintúgy. Arcára volt írva a szörnyülködés. Azonban Gwen volt a legfiatalabb, és úgy tűnt, az ő véleménye nem sokat nyom a latba. Russel és Margaret nem tudta véka alá rejteni a kételkedését, amiből tudtam, hogy nem lesz olyan egyszerű rávenni őket arra, hogy segítsenek nekünk, mint .ízt reméltük. 25

Végül kibukott belőlem: – Rachelle és a nénikém is veszélyben van! Bármelyik nap megölhetik őket, hacsak már meg nem tették! – A nénikéd a csoportjuk felbecsülhetetlen tagja – felelte erre Margaret titokzatosan komoly arccal. – Nem fogják megölni. És a barátotok sincs közvetlen veszélynek kitéve. Boldog és szolgálatkész. Egyelőre nem is várnak el mást tőle. – Ám, ha rájön az igazságra, közel sem lesz ilyen készséges… Russel közbevágott. – A nénikéd és a barátotok maguk keresték a bajt, Chloé. Bármennyire is kegyetlenül hangzik, mindketten elárultak. Nem is hittem volna, hogy ennyire szeretnéd megmenteni őket! – A nénikém… – Segített nektek elszökni, tudom. De nem kerültök ebbe a helyzetbe, ha a barátotok nem árul el benneteket! Rae árulta el dr. Davidoffnak a szökésünk tervét, ezért, mire elindultunk, már fel voltak rá készülve. Rae elhitte a hazugságaikat, azt, hogy csak rajtunk akarnak segíteni, és meg volt győződve, hogy a fiúk átmosták az agyam. – Rae hibát követett el, és maga most azt kéri, hagyjuk, hogy emiatt meghaljon? – Akaratlanul is felemeltem egy kicsit a hangom. Nyeltem egyet, igyekeztem nyugodt és józan maradni. – Bármit tett is, akkor és ott azt hitte, helyesen cselekszik, ezért nem hagyhatom a sorsára! A többiekre pillantottam. Simon gyorsan és hevesen bólogatott. Derek meg barátságtalanul ezt morogta: – Valóban hibázott, de a hülyeség még nem főbűn! Mindannyian Torira néztünk. Visszatartottam a lélegzetem, mert éreztem a felnőttek tekintetének súlyát, és tudtam, hogy ebben közös nevezőre kell jutnunk. – Mivel Chloé nénikéjéért így is, úgy is visszamegyünk, Rae-t is ki kell szabadítanunk! – jelentette ki. – Minél előbb ki kell juttatnunk onnan mindkettejüket! Az Edison Csoport talán nem bosszúálló, gyilkos őrültek gyülekezete, leszámítva, persze, az anyámat, aki nem volt túlságosan oda dr. Fellowsért, amikor eljöttünk onnan! – Nem hinném… – kezdte Russel. – Most pedig itt az idő, hogy továbblépjünk, és rátérjünk a megbeszélés szárazabb részére – vágott közbe Andrew. – Gyerekek, 26

miért nem mentek fel, és néztek körül a többi szobában? Biztos vagyok benne, hogy mindegyikőtök örülne egy saját zugnak! – Nekünk így is megfelel – mondta Simon. Andrew a többiekre nézett. Azt akarták, hogy elhagyjuk a szobát, míg ők megvitatják, hajlandóak-e segíteni nekünk vagy sem. Üvölteni lett volna kedvem: Mit kell itt megbeszélni? Az előző munkáltatóitok gyerekeket ölnek! Nem az lenne a küldetésetek, hogy megakadályozzátok, másokban már ne okozzanak kárt a munkájukkal? Hagyjátok már abba a fánkzabálást, és tegyetek végre valamit! – Miért nem…? – fogott hozzá Andrew ismét. – Jól vagyunk mi itt! – mordult fel egyikünk. Bár ez csak Delek ”komolyan beszélek” hangszíne volt, a szobában mégis hirtelen csend lett. Minden szempár feléje fordult, bizalmatlan tekintetek fürkészték. Derek elkapta róluk a tekintetét, és ezt motyogta: – Azt akarják, hogy kimenjünk? – Ha nem bánod – ismerte be Andrew. – Egyszerűbb lenne… – Nekem teljesen mindegy! És Derek kivezetett bennünket.

27

öt

A

Z ELŐTÉRBEN FELÉNK FORDULT. – Srácok, ti menjetek, és keressetek Torinak új hálószobát! Én szerzek még fánkot! Összenéztünk Simonnal. Bármennyire szereti is a hasát Derek, ilyen helyzetben az lenne az utolsó gondolata, hogy megtöltse a bendőjét. Azt értette ez alatt, hogy menjetek innen, és vigyétek Torit is, hogy belehallgathassak a tanácskozásba! A vérfarkas hallása képessé tette rá, hogy akár a konyhából is hallgatózzon. – Tegyél el nekem egy csokisat! – kérte Simon, míg Torit és engem a lépcső felé terelt. – Nem szabadna enned… – Csak ugratlak – vetette hátra Simon. – Mozgás, Tori! Szerezzünk neked egy saját szobát!

Mint kiderült, Tori velem szeretett volna maradni. Persze, ezt nem hangoztatta. Megnézte a többi lehetőséget, de mindegyikbe beleverte a csúfot, siránkozott, hogy mennyire porosak, és emiatt úgy tűnik, hogy most már örökre velem kell maradnia. Felajánlottam, akkor átmegyek én egy másikba. Erre meg belém kötött, hogy túlságosan is rendes vagyok, és sürgősen meg kell tanulnom képviselni az érdekeimet. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy lezuhanyozzak. A fürdés azt is lehetővé teszi, hogy kimossam a hajamból a színezőt. Amikor a Lyle Házból megszöktünk, apámmal is közölték, hogy szökevény lettem. Fogalma sem lehet, hogy szinte azonnal elkaptak, és az Edison Csoport laboratóriumába vittek. Azt sem tudja, mi fán terem 28

az Edison Csoport, a nekromantákról meg aztán tényleg gőze sincs. Számára mindez annyit jelentett, hogy a skizofrén lánya kiszökött az intézetből, és most magányosan kóborol valahol Buffalo utcáin. Kétségbeesésében ajánlotta fel a jutalmat, mintegy fél millió dollárt. Tudomására szeretném hozni, hogy jól vagyok. Istenem, mennyire jó lenne! Lauren nénikémnek viszont az volt a véleménye, hogy apa nagyobb biztonságban van, ha nem tudja az igazságot, és ezzel Derek is egyetértett. Ezért aztán mostanáig erősen igyekeztem nem gondolni arra, mennyire aggódhat. Amint lehet, eljuttatok hozzá egy üzenetet, de az általa kitűzött jutalom addig is komoly problémát jelentett számunkra. Jellegzetes vörösesszőke hajam igen könnyen felismerhető volt, főleg azokkal a vörös csíkokkal, amiket azelőtt tettem bele, hogy a Lyle Házba szállítottak volna. Derek emiatt vette nekem azt a kimosható hajfestéket. Feketét! A feketéhez persze túlságosan sápadt vagyok, így most pontosan úgy festek, mint ahogy egy nekromantát képzel az ember: fehér bőr és fényes, hollófekete haj. Überrémes. Mostanra a szín, szerencsére, fakulni kezdett. Legalábbis ebben reménykedtem. A folyosón Tori mögöttem jött, és különböző jótanácsokkal látott el, miként lehet a legjobban kiszedni a festéket a hajból, Miss Segítőkész, két perccel azután, hogy baleknak nevez! Az utóbbi pár napban ez egyet jelentett Torival. Jellemző rá, hogy apró kedveskedésekkel barátkozzon, aztán eszébe jut, hogy tulajdonképpen halálos ellenségek vagyunk. Most éppen barátságos üzemmódra kapcsolt. – Háromnál többször meg ne mosd, mert a hajad úgy fog kinézni, mint a szalma! Láttam bent hajbalzsamot, azt mindenképp használj, és hagyd is rajta egy darabig! – Ebben a pillanatban még a száraz haj is jobb a feketénél! Simon dugta ki a fejét a szobájából. – Kimosod belőle a festéket? – Amilyen gyorsan csak tudom! Tétovázott, a tekintete elárulta, hogy olyasmit készül mondani, amit nem nagyon akaródzik. – Tudom, hogy meg akarsz tőle szabadulni, de… Figyu, ha elmegyünk innen… – Oda jutottam, hogy inkább a házi őrizet, mint a fekete haj! – Pedig nem is olyan rossz! Tori tettetett suttogással jegyezte meg: – Simon dögösnek tartja ezt az emós megjelenést! 29

Simon mogorván nézett rá. – Nem! Csak azt akartam… – Tori felé vetett türelmetlen pillantása azt sugallta, tűnjön el innen. Amikor az mégsem mozdult, Simon a fülemhez hajolt, ujjait az enyémbe fonva. – Tudom, hogy utálod! Majd megkérem Andrew-t, hogy szerezzen egy jobb színt neked. Nem érdekel, milyen színű a hajad; csak azt akarom, hogy biztonságban légy! – Milyen megható! – jegyezte meg Tori. Simon közénk lépett, hátat fordítva a lánynak. – Megkérdezheted Andrew-t is! Talán tényleg túlreagálom… – Nem, nem hiszem. Ettől függetlenül zuhanyozni szeretnék, de ígérem, hogy megpróbálom nem kimosni a feketét! – Akkor jó! Ja, és Derek említette, hogy érdeklődtél önvédelmi leckék iránt. Mi lenne, ha később megmutatnék egy-két fogást? Nem igazán volt hozzá hangulatom, de annyira mosolygott, és láthatóan igyekezett valami kedvességgel kiengesztelni, amiért megvétózta a hajmosást. Ráadásul nem nagyon volt jobb dolgunk, ezért így feleltem: – Persze! – Jól hangzik! – helyeselt Tori is. – Igen, tudom, hogy engem nem hívtatok, de mindkettőnknek jól jönne egy kis gyakorlás! És nem, nem azért, hogy közétek álljak! Már túl vagyok rajtad, Simon! Szerintem Chloéval a világ legémelyítőbb, lehető legcukibb párocskája vagytok! De bámulhattok még máskor is érzelmesen egymás szemébe! Most ugyanis önvédelmi leckékre van szükségem. Találkozzunk kinn, a ház mögött! Elindult a lépcső felé, de még visszaszólt: – Egyébként se sokáig lettetek volna kettesben! Biztosra veszem, hogy Derek is csatlakozik, amint befejezi a hallgatózást! A fürdőszobából kijövet botlottam Derekbe. – Vége a megbeszélésnek? – érdeklődtem. – Ja! Simon kikukkantott a szobájukból, mire Derek az előtér felé terelte. – Hát Tori hol van? – kérdezte. – Kint. És ránk vár, szóval nem maradhatunk el soká. – És milyen ítélet született? – kérdezett rá rögtön Simon. 30

– Gwen és Andrew hisz nekünk. Margaret azt feltételezi, hogy félreértettük a helyzetet, és nem a megfelelő következtetésre jutottunk Liz, Brady és Amber meggyilkolásával kapcsolatban. Egyedül Russel hiszi azt, hogy szándékosan hazudunk. – Nevetséges alak! Mit képzel ez magáról? Derek sokat sejtetően nézett rá. Simon elhallgatott, és intett Dereknek, hogy folytassa. – Videokonferenciát tartottak néhány rangidős taggal, és… – Derek rám nézett, és megsejtettem a választ a szeméből, ahogy a tekintetét elkapta rólam. – Várni akarnak, még több információra van szükségük előtte. Felderítő csapatot küldenek Buffalóba. Simon haragosan nézett maga elé. – Na, persze, válasszuk a lassú, de biztos utat, miközben Rachelle és dr. Fellows élete… – Rám nézett. – Ne haragudj! Egy percig mindannyian csak álltunk ott, eltűnődve. Derekhez fordultam: – Szerinted mit kellene tennünk? – A jelen pillanatban? Ki kell várni. – A hangja rekedt volt a tehetetlenségtől. – Nem tehetünk mást. Az Edison Csoport vadászik ránk, nem kelthetünk feltűnést! Torit az épület mögött találtuk. Én szabadkoztam, amiért ilyen soká jöttünk, a többiek nem. Simon épp csak hozzákezdett a csuklófogás bemutatásához, amikor Andrew behívott bennünket. Russel már addigra elment. – Megfutamodott – mormolta Simon, – hogy ne kelljen a szemünkbe néznie, miután azt mondta a többieknek, hogy szerinte hazudunk! Gwen is távozott, de csak hogy bevásároljon, és beszerezzen valami készételt is a vacsorához. Valóban, már elérkezett a vacsora ideje is. Mivel olyan későn keltünk fel, teljesen megfeledkeztünk az ebédről. Együtt ettünk Andrew-val, Gwennel és Margarettel. Derűlátóan fogalmazták meg azt a tervüket, miszerint a kiszabadításhoz először még gyorsan körbeszimatolnak. – Szóval, srácok – kezdte Andrew, – az elkövetkezendő napokra hármas feladatotok van. Jól kipihenni magatokat. Elmesélni nekünk mindent, amit a laborról tudtok. És valamennyit tanulnotok is kell. – Tanulni? – villanyozódott fel tőle Tori. Persze, én is. 31

Gwen elmosolyodott. – Igen! Margarettel ezért vagyunk itt! – Én pedig Simonnal foglalkozom majd – egészítette ki Andrew, – bár tisztában vagyok azzal, hogy apád évekig gyakorolt veled. – Biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni egy kis ismétlés! – szúrta közbe Tori. Simon beintett neki, Andrew meg úgy tett, mintha nem látta volna. – Ami Dereket illeti… – folytatta Andrew. – Igen, tudom! Nekem nem lesz vérfarkas tanárom. – Ez igaz, de gondoltunk azért valakire. Van egy féldémon tagja a csoportunknak, Tomas, aki New Jerseyben él. Talán még emlékszel rá a laboratóriumból. A kísérlet vérfarkasokért felelős csoportjának a tagja volt. Csak képzeltem volna, hogy Derek összerezzen? Nem kárhoztatnám érte! Derek a laboratóriumban élt egészen addig, míg Simon apja magához nem vette, és a kísérletnek ezzel a részével felhagytak. A másik három vérfarkast addigra megsemmisítették. Az egyik ”őrzőjével” való találkozás semmiképp sem lehet boldog egymásra találás, az tuti! – Tomas még a távozásod előtt kilépett, elsősorban azért, mert nem értett egyet azzal, ahogy veletek, fiúkkal bántak. Viszont többet tud a vérfarkasokról bárki másnál, akit ismerek. Apád is igénybe vette a segítségét a nevelésedhez. Derek teste elernyedt. – Tényleg? – Tomas most üzleti úton van, de jövő héten visszatér. Ha még mindig várakozó helyzetben leszünk, bár nagyon remélem, hogy nem, legalább lesz valaki, akivel beszélhetsz, aki megválaszolhatja az esetlegesen felmerülő kérdéseidet.

32

hat

V

ACSORA UTÁN ANDREW FELHÍVTA A FIGYELMÜNKET ARRA, hogy tízkor lámpaoltás. Ő addig dolgozni fog, megpróbálja behozni a munkájában történt lemaradást, mi meg érezzük jól magunkat. A baj csak az, hogy semmi kedvünk nem volt sem szórakozni, sem pedig kialudni magunkat. A régi életünket szerettük volna visszakapni, megállítani az Edison Csoportot, kiszabadítani Lauren nénit és Rae-t, megtalálni a fiúk apját, és apám tudomására hozni, hogy biztonságban vagyok. Társasjátékok mellett üldögélni kínzással is felérne most – Andrew pedig pont ezt javasolta, az egész házban nem lévén más lehetőség a kikapcsolódásra. Torival a szobánkba indultunk, amikor Gwen betoppant a terembe, hogy elbúcsúzzon. – Kérdezhetnék néhány dolgot, mielőtt elmegy? – érdeklődött Tori a lépcsőn lefelé siető Gwentől. – Nekem új ez az egész boszorkányosdi, és tudom, hogy holnap kezdjük az órákat, de ha lenne ideje pár kérdésre… Gwen szélesen elmosolyodott. – Mindenképp! Rendszerint én vagyok itt, akit tanítanak, úgyhogy alig várom az ellenkezőjét! Gyere be a nappaliba, és beszélgessünk! Irigység nyilallt belém. Nekem is volt kérdésem! Milliónyi. És ki az én tanárom? Margaret, aki nem éppen az a lógjunk együtt és csevegjünk egyet típus. Nem beszélve arról, hogy ő az egyik a hitetlenkedők közül. Felcammogtam a lépcsőn, és észre sem vettem, hogy a fiúk ajtaja nyitva van, amíg Derek ki nem nyúlt, és meg nem simította a könyökömet. 33

– Hé! – szóltam erőltetett mosollyal. – Dolgod van? – kérdezte a suttogásnál alig hangosabban. – Bárcsak lenne! Mi van? Hátrapillantott a fürdőszoba ajtaja felé, ami alól fény szűrődött ki. Hozzám közelebb lépve a hangját még halkabbra fogta. – Arra gondoltam, hm, ha nincs más terved, talán elmehetnénk… A fürdőszoba ajtaja kivágódott, Derek összerezzent. Simon kijött hozzánk. – Jó, hogy megtaláltad Chloét! – kezdte. – Nos, akkor mi legyen? Ezúttal nem szándékozom kimaradni a kalandokból! – Minden kalandunk véletlenül történt – mondtam, – és boldogan kihagytuk volna a legtöbbjüket! – Felnéztem Derekre. – Mit kezdtél mondani? – Semmit. Csak azt, hogy azért nem kéne túlzásba vinnünk. – Rendben! Tehát, akkor mit csináljunk? – Ma este már semmit. Csak… mindegy! – Ezzel visszavonult a szobájukba. Simonra néztem. – Ja, elég fura gyerek. Beszélek vele. Pár perc múlva megyek utánad! Elindultam a szobánk felé, addigra Tori is felért. Bementünk, váltottunk pár szót, ami elég akadozva ment, de szerencsére félbeszakította Simon kopogtatása. – Mindenki fogadóképes? – kérdezte, és már nyitotta is az ajtót. – Már ne is haragudj! – dorongolta le Tori. – Legalább adnál esélyt arra, hogy válaszoljunk? – Figyelmeztetés volt, nem kérdés! Csak udvarias akartam lenni. – Az udvariasság azt jelenti, hogy megvárod… Feltartottam a kezem. Csak ennyi kellett, és abbahagyták a civakodást. – Találtam valamit! – kezdte Simon, miután besétált. Előkapott egy régimódi kulcsot a zsebéből, és rám vigyorgott. – Az öltözőasztalom fiókjának a hátoldalára volt ragasztva. Mit gondolsz, hova szól? Eldugott kincset rejt? Vagy titkos átjárót? Esetleg egy lezárt szobához való, ahol az öreg, bolond Edna nénit tartják fogva? 34

– Valószínűleg egy másik öltözőszekrényt nyit – vetette közbe Tori, – amelyiket már vagy ötven éve kidobtak! – Remek példája vagy annak, mekkora tragédia, ha az ember képzelőerő nélkül születik! Gyűjtenek pénzt vajon azoknak is? – Újra felém fordult. – Chloé, kérlek, segíts ki! Elvettem tőle a kulcsot. Súlyos volt és rozsdás. – Határozottan régi, ezt megállapíthatom. Ráadásul elrejtették. – Simonra pillantottam. – Unatkozol, mi? – Halálosan! Akkor eljössz velem egy kis felfedezőútra? Tori a szemét forgatta. – Azt hiszem, én lefekszem, és azt fogom álmodni, hogy otthon vagyok, olyanok társaságában, akik nem abban lelik élvezetüket, hogy bezárt ajtók után koslatnak! – Hahó, említettem már, mennyire nem vagy belevaló? – vágott vissza Simon. – Sebaj, minél több időt töltesz velünk, annál hamarabb elmúlik! – Rám nézett: – Na, jössz? Nem válaszoltam azonnal, mire így szólt: – Nem? – A csalódottság elmélyítette a hangját, de aztán erőltetett mosollyal rendezte a sorait: – Rendben! Fáradt vagy… – Nem arról van szó! Inkább… rá kéne jönnünk, ki volt az a srác, akit láttam, és kideríteni, mi köti ehhez a házhoz. – Miféle srác? – érdeklődött Tori. Meséltem neki a fiú szelleméről, és hozzáfűztem: – Tudom, hogy Derek szerint ma éjjel már nem kéne túl sok mindent tennünk, de… – De úgy látszik, ez csak ránk vonatkozik, hiszen ő nyomozhat a kölyök után! Elment, és nem is akarta, hogy csatlakozzunk. Szerinte gyanút kelt, ha mindnyájan elcsellengünk. Derek tehát nélkülem keresgél? Erőt vett rajtam a… nem is tudom, talán a csalódottság? Aztán a korábbi folyosói jelenet jutott eszembe. Csak nem akart volna engem is magával vinni? Szomorúságom ettől csak fokozódott. – És mi van azzal az önvédelemmel? – kérdezte Tori. – Persze, végül is… – felelte erre Simon, – jobb a semminél! – Most jut eszembe, hogy valamit még meg kéne csinálnom – szabadkoztam. – Ti csak menjetek! Úgy néztek rám, mintha azt javasoltam volna, hogy ugorjának cápák közé. Valójában ez nem is olyan rossz hasonlat. Ha Simon és Tori 35

együtt végzi az önvédelmi gyakorlatokat, az nagyon valószínű, hogy vérontáshoz vezet! – Mire gondoltál? – érdeklődött Simon. – Csak arra… nos, mivel a nénikémet… láttam tegnap éjjel, és szeretném… – Megidézni – fejezte be Tori helyettem. – Tudni akarod, hogy halott-e, igaz? Simon szigorúan pillantott rá a nyers fogalmazás miatt, de én rábólintottam. – Igaz. És Lizt is. Lizzel is fel szeretném venni a kapcsolatot. Hasznunkra lehet a nyomkeresésben. A baj csak az, hogy közben véletlenül megidézhetem azt a másik fickót is. – Pont ezért nem szabad egyedül csinálnod! – mondta erre Simon. – Maradok! – En is! – csatlakozott Tori. – Ha tényleg megidézed a démonsrácot, talán én szólásra bírhatom! Kinyújtotta felém a kezét. A belőle áradó energia lassacskán gömbbé kezdett formálódni benne. – Rendben! – egyeztem bele.

36

hét

A

SZELLEMIDÉZÉS KORÁNTSEM OLYAN ELEGÁNS DOLOG, mint a filmeken. Alapjában véve pont az ellenkezője a szelleműzésnek. Behunyt szemmel elképzelem, ahogy előhúzom, ahelyett, hogy visszalökném. Szerencsés esetben van nálam valami, ami az elhunythoz tartozott. Mielőtt Tori anyja elkobozta volna, erre a célra Liz kapucnis pulcsiját használtam. A nénikémtől semmi nem volt nálam, így csak egy módon sikerülhet, mégpedig, ha eleve a közelben keringenek, készen a kapcsolatfelvételre. Gyanítottam, hogy egy lélek valóban itt köröz: az a ma reggeli pofa. Kísértést éreztem, hogy tovább vallassam, de a fejemben egy hang, mely gyanúsan Derekére emlékeztetett, óva intett tőle. Eddig úgysem volt túlságosan közlékeny, ráadásul felbosszantottam azzal, hogy elűztem. Így aztán, a szobánk padlóján ülve, kínosan ügyeltem, hogy csak a nénikém és Liz képe legyen világosan előttem, és azokat váltogassam. Míg reméltem, hogy a nénikémet ezúttal nem fogom látni, Lizzel, korábbi szobatársammal a Lyle Házból, tényleg nagyon szerettem volna kapcsolatba lépni. Aznap éjjel ölték meg, amikor odaérkeztem. Eltartott egy darabig, mire elhitte magáról, hogy halott, utána viszont nem volt hajlandó átlépni a túlvilágra. Velünk maradt, és segített. Egy szellem tökéletes kém lehet, Liz ráadásul féldémon is volt, mint a ma reggeli srác: telekinetikus, azaz kopogó szellem. Valóban nagy hasznát vennénk, de leginkább azért akartam látni, hogy biztos lehessek, minden rendben van vele. 37

– Az a nyaklánc elvileg megvéd a szellemektől, nem igaz? – kérdezte Tori pár percnyi sikertelen szellemidézés múltán. Simon szóra nyitotta a száját, hogy leszidja, amiért félbeszakított, de közbevágtam. – Az nyilvánvaló, hogy így is látom őket – válaszoltam. – Vagy nem működik, vagy enélkül még rosszabb lenne, ezt egyszer még le kell tesztelnem. Beszélni is akarok erről Margarettel. – Értem, de ha távol tartja a szellemeket, lehet, hogy emiatt nem jön Liz sem! Ebben volt logika. Mégis… A nyakláncomat babráltam. Ha működik, mi az, amitől még a tudtomon kívül megvéd? Vajon van borzalmasabb egy telekinetikus féldémon srácnál is? – Miért nem veszed le? – kezdeményezte Tori. – Azért, mert… – fortyant fel Simon, de visszafogta magát. – Hagyjuk még egy kicsit, hogy így próbálgassa! Egy kis időre van csak szüksége, és időnk az van dögivel. Ha unatkozol, a mi szobánk üresen áll! Torin látszott, hogy szívesen visszaszólna, de nem nagyon volt érve Simonnal szemben. – Jól elleszek én itt! – felelte inkább, én pedig folytattam a szellemidézést. Mivel Liz volt, akit valójában látni akartam, főleg rákoncentráltam, és csak időnként küldtem néhány hívó szót a nénikémnek, abban reménykedve, hogy nem jön rá válasz. Mikor Liz végül is nem reagált, egyre határozottabban próbáltam Lauren nénikémmel kapcsolatba lépni. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy még életben van, egyszerűen tudnom kellett, ezért a tőlem telhető legnagyobb erőkifejtést tettem a megidézésére. – Ne! – suttogta Tori. A szemhéjam felpattant. – Mit ne? Összehúzta a szemöldökét. – Azt mondtad, ne!– emlékeztettem. – Hm, én ugyan nem, ki sem nyitottam a számat! – Tényleg nem – helyeselt Simon. – Biztos egy szellemet hallasz! Behunytam a szemem, és Lizre összpontosítottam. – Ne! – suttogta egy erőtlen női hang. – Kérlek, kicsim! 38

Összerándult a gyomrom. Ez nem is Liz! De Lauren néni sem hívott soha így! Vagy igen? Egyszeriben elbizonytalanodtam. – Ha van itt valaki, bárki is az, fedje fel magát! Semmi nem történt. – Az amulett! – emlékeztetett Tori suttogva. – Ha nem tud átjönni, biztosan az akadályozza benne! A nyaklánchoz nyúltam. – Ne! – suttogta a hang. – Veszélyes! – Nem akarod, hogy levegyem? Nem jött válasz. A kezem annyira remegett, hogy az amulett szinte kopogott a mellcsontomon. – Gyerünk! – biztatott Simon. – Melletted leszünk! Bármi baj történik, visszateszem rád! Kezdtem felemelni a láncot. – Ne! Kérlek, kicsim! Túl veszélyes. Ne itt! Mert akkor jönni fog! – Ki fog jönni? Csend lett. Aztán, mintha hallottam volna a suttogását, de olyan gyengén, hogy a szavakat nem tudtam kivenni. – Figyelmeztetni próbál valamire, de nem értem pontosan! – tolmácsoltam nekik. Simon intett, hogy vegyem le a nyakláncomat. Átemeltem a fejemen… – Mi a nyavalyát csináltok? – üvöltötte egy hang. Derek toppant be a szobába, és természetesen, visszaerőltette rám a nyakláncot. – Az amuletted nélkül idézel szellemet? Elment a józan eszed? Épp ma reggel csalogatott egy szellem a tetőre, ahol majdnem meg is ölt! Simon felpattant. – Nyugi, oké? Lizzel próbáltunk kapcsolatba lépni, aztán egy kísértet figyelmeztetni akarta Chloét valamire, de ő nem hallotta tisztán, ezért javasoltuk, hogy vegye le a nyakláncot, hátha attól jobban sikerül megjeleníteni! Derek jellegzetesen mogorva tekintete meg sem rebbent. – Csak mert ti azt tanácsoljátok, még nem jelenti azt, hogy hallgatnia is kell rátok! Ennél már jobban tudhatná! – Persze, de van benne logika – mentegetőztem. – Óvatos voltam! És ha nem rontasz így ránk, akkor a saját szemeddel láthattad volna! 39

Derek továbbra is morcos maradt, szinte fenyegetően közeledett felém. Ezt senki más nem tudja így, csak ő, de szerencsére volt benne tapasztalatom, és álltam a sarat. – Fennhagyom a láncot – egyeztem bele, – de még egyszer próbálkozom! Ha még mindig a közelben van, lehet, hogy leveszem! – Ki az? – Én-én-én – hebegtem összeszorult torokkal. – T-talán a nénikém. N-n-nem hiszem, de… újra meg kéne próbálnom! Derek dühe lecsillapodott. Beletúrt a hajába, és sóhajtva bólintott. – Oké! Tedd azt! Ha visszajön, és úgy látszik, megint figyelmeztetni akar, akkor… meglátjuk, mit tehetünk a nyaklánccal kapcsolatban! Jelezhettem volna, hogy ez valójában az én döntésem, de kezdett lenyugodni, és nem akartam megint felbosszantani! Így aztán még egyszer nekifogtam. Ezúttal sem volt szerencsém. – Nem akarja, hogy itt idézzem meg – magyaráztam. – Tényleg? Valószínűleg azért, mert fél, hogy előhívod azt az idióta féldémont! – Derek szünetet tartott, aztán visszavett egy kicsit a gunyorosságából. – Holnap majd járunk egyet, messzebbre kerülünk a háztól, és ott újra megpróbáljuk! – Én is jövök! – ajánlkozott Tori. – És ha megjelenik az az őrült? Felemelte az ujjait. Az ujjvégei felett kavargó energiagömb jelent meg. Vigyorogva hátrahúzta a kezét, mintha csak egy labdát hajítana el. Az a falnak ütődött és felrobbant, a belőle záporozó szikrák megperzselték a tapétát. – Huppsz! – bukott ki belőle. Derek megpördült feléje. – Mit képzelsz? Mi a francot csinálsz? – Vakítok! Nem tudtam, hogy ez lesz belőle! Derek odacaplatott, és letörölte a falat. Az égésnyomok persze megmaradtak rajta. – Senki nem fogja észrevenni! – próbálkozott Tori. – Ha meg igen, biztosan nem fogja a varázsigéimre kenni! – Nem érdekel! Valaki megláthatott volna! – Akkor legfeljebb bajba kerülök, mert összekoszolom a tapétát! Nyugi, túlélem! – Egyáltalán nem érted az egészet, ugye? Nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit! Már így is eléggé nyugtalanok, milyen erősek 40

vagyunk! Vissza kell vennünk ebből, különben annyira megrémisztjük őket, hogy a végén úgy döntenek, tényleg laborba kell zárni bennünket! – Na, ez azért egy kis túlzás! – vágott közbe Simon. Amikor erre Derek nekitámadt, felemelte a kezét és nyugodt, mély hangon így szólt: – Figyu, tudom, miért borultál ki… – Nem borultam ki! – Oké, csak… szerintem is óvatosnak kell lennünk, de a kísérletekről itt már tudnak. Nem várják el, hogy normális Variánsok legyünk. Jó, mondjuk bútorokat nem kéne dobálnod, Torinak meg abba kéne hagynia a tűzlabdázást, de alapjában véve, végül is… – Tudniuk kell – fejezte be Tori. – Ha meg akarjuk őket győzni arról, hogy az Edison Csoport elrontott bennünket, ezt is látniuk kell! Tisztában kell vele lenniük, mire vagyunk képesek! Tudniuk kell, hogy át tudsz hajítani egy heverőt a szobán! Tudniuk kell, hogy Chloé képes halottakat feltámasztani! – Nem! – Amikor erre senki nem felelt, Derek mindannyiunkat végigmért, és zord tekintete rajtam állapodott meg. – Egyáltalán nem! – Hm, én vagyok az egyetlen, aki befogta a száját! – emlékeztettem. – Csak azt akarom mondani, hogy mindegyikünknek vissza kell fognia magát. Nem adhatunk nekik semmilyen okot arra… – Hirtelen felnézett. – Andrew közeledik! – Még egyszer metszőn a megpörkölődött tapétára nézett, aztán kiviharzott a szobából. Andrew szerette volna, ha már lefekszünk, így Simonnak nem maradt más, mint éjszakára ellenőrizni a vércukorszintjét. Én lementem vízért, és épp a poharat vettem elő, amikor Andrew betoppant. – Simon szerint nem tudsz aludni, ezért hoztam neked valamit. – Egy kis pirulát tett a tenyerembe. – Egy fél adag, recept nélkül kapható altató. Nem mondom, hogy vedd be, meg sem fogom kérdezni, hogy bevetted-e, mert biztos vagyok benne, hogy elég altatót kaptál a Lyle Házban! Viszont szerintem fontos, hogy éjjel jól kipihend magad. Amennyiben úgy döntesz, hogy beveszed, a hűtőben találsz vizet! Ezzel kiment. A gyógyszerre bámultam. Túl egyszerű megoldásnak tűnt. Meg kell tanulnom a szellemekkel bánni, mert egyhamar nem szabadulok meg tőlük. De Andrew-nak igaza van: alvásra van 41

szükségem. Kipihenten jobban megy majd holnap a gyakorlás. És mégis… – Vedd be! Ijedtemben ugrottam egyet. Derek odasétált a pulthoz, és kivett két almát a tálból. – Alvásra szükséged van! Senkit nem fogsz lenyűgözni azzal, ha nem alszol! Nagy hülyeség lenne! Ó, Derek! Mindig ez a bátorítás! – És veled mi lesz? – kérdeztem. – Azt mondtad, megint közel állsz az átváltozáshoz. – Nem ma éjjel lesz! Ha meg igen, akkor… – vállat vont, és beleharapott az almába. – Jössz és felébresztesz? – Ja! – csámcsogta teli szájjal. A hűtőben lévő kancsóból teletöltöttem a poharamat. – Szóval, mit gondolsz a…? Mondat közben megfordultam, és rájöttem, hogy magamhoz beszélek, miközben a konyhaajtó becsapódott.

42

nyolc

B

EVETTEM AZ ALTATÓT, ÉS AZONNAL ÁLOMBA MERÜLTEM. Amikor legközelebb magamhoz tértem, a szobában még sötét volt. Mint mindig, én előző éjjel is felhúzva hagytam a sötétítőket az ablakon. Tori engedhette le. Ásítottam, és átfordultam a másik oldalamra, hogy megnézzem, mennyi az idő. Hajnal 3:46! Nyöszörögve próbáltam visszaaludni, egy kis időre sikerült is, amíg egyszer csak síró hangra ébredtem. Felülve körbenéztem. Az óra 5:28-at mutatott. A jobb felemről hallatszó szipogásra Tori felé pillantottam, aki összegömbölyödve aludt az ágyában. Álmában sírna? Motyogott valamit, aztán folytatta a hortyogást, de még mindig hallottam azt a visszafojtott síráshoz hasonló, halk nyöszörgést. Továbbra is merőn néztem Torit, de ő édesdeden aludt. Megint hallottam a nedves szipogást, aztán az elakadó lélegzetet, most határozottan Tori ágya felől. Közelebb mentem. Az arca még mindig száraznak tűnt. Meg is érintettem, hogy biztos legyek benne. A hosszú, mélyről feltörő szűköléstől felállt a hátamon a szőr. Egyenesen az ágy alól jött! Hátrálni kezdtem. Hm, mit képzelsz, mi van odalenn? Mumus? Az ágy alatt rejtőzködő szörny valóban borzalmasan elcsépelt… ettől, persze, még nem merek odanézni. Azt hittem, mostantól fogva bátran szembenézel majd a szellemekkel! Talán holnaptól… ha lehet, inkább a nappali órákban! 43

A belső hang mélyen, teátrálisan felsóhajtott. Tudod te, ki az! Ugyanaz a fickó, pepitában! Csak be akar ugratni ezzel a sírással! Most aztán az ágyadba se mehetsz vissza, mert még meg talál fojtani a párnával! Jesszusom, kösz szépen! Ez aztán sokat segít rajtam! Húzd fel a sötétítőket! A legrosszabb, ami történhet, hogy felébreszted Torit. Meg is érdemli, amiért lehúzta! Jogos! Miközben az ablakhoz mentem, Tori ágya mellett észrevettem egy sötét, ovális foltot. Gratulálok! Egyetlen szőnyeg van a szobában, ő meg a saját ágya mellé húzta! Már félig felhúztam az egyik sötétítőt, amikor halvány mozgásra lettem figyelmes. Mintha valami csöpögne Tori ágyának széléről, bár nem kísérte semmilyen hang, a szőnyeg biztosan mindent magába szívott. Még egyet rántottam a sötétítőn, mire holdvilág árasztotta el a szobát, mindent bevilágítva… Ebben a pillanatban a sötétítő madzagja kicsúszott az ujjaim közül, és hangos csapkodással felszaladt. Az éjjeliszekrényemhez támolyogtam. Az óra a földre zuhant. A Tori ágya melletti sötét, ovális folt nem is szőnyeg volt, hanem vértócsa! Tekintetem végigsiklott a véráztatta ágyneműn, aztán feljebb… Az ágyon fekvő testet vér borította, a feje összeverve, az arca is csupa vér… Elfordítottam a fejem, émelygés kerülgetett. Torit szólítottam, de csak nyöszörögtem. Aztán megláttam a test többi, vérfolyásokkal teli részét is, egy testrésze sem hiányzott. Pizsamaalsó volt rajta, meztelen mellkasa minden kétséget kizáróan elárulta, hogy férfiről van szó. Egy srác, úgy tizenhárom-tizennégy éves, hosszú szőke haja összetapadt a vértől, és tarka… A hányingerem egyre fokozódott. Erősen pislogni kezdtem, mire a fiú eltűnt a szemem elől. A helyén Tori feküdt, és még mindig horkolva, mélyen aludt. Tekintetem a padlóra szögeztem. Teljesen üres volt. Nem láttam sem vért, sem szőnyeget. Míg a padlón lévő üres foltra bámultam, eszembe ötlött a hangtalanul csöpögő vér látványa. Éppen olyan kísérteties volt, mint a 44

kamionos pihenőhelynél felbukkant lány, vagy a gyárban látott férfi. Borzalmas halálesetek némafilmekhez hasonlatos, vég nélküli ismétlődése. Ezek szerint nem tehet benned kárt, ugye? Nem, nem bánthat. De megijeszthet! Felkavarhat. Örökre bevésődhet az emlékezetembe. Testileg viszont valóban nem tehet bennem kárt. A zokogás abban a percben újrakezdődött, ahogy az ágyamhoz értem. Ami azt követte, nevetésnek tűnt. Felültem, mire a szoba elcsendesedett. Körülnéztem. Újabb zajok hallatszottak, ezúttal sírás és nevetés keveredett. Lehet, hogy csak egy haláleset játszódik le újra meg újra, de azokat általában nem kíséri hangfelvétel. Nem lepődnék meg, ha az a féldémon srác rendezte volna nekem ezt a kis jelenetet! Ha nem kísértenek a kopogó szellemre jellemző mutatványai, talán jobban hat rám a halál rémes látványa. Már majdnem visszafeküdtem, de meggondoltam magam. Korábban Derek már szekált amiatt, hogy egyedül vettem fel a harcot valamivel. Egyszer már engedtem, hogy ez a szellem bolondot csináljon belőlem. Ez nem történhet meg újra! Kimásztam az ágyból, és a fiúk szobája felé indultam. Megálltam a nem teljesen becsukott ajtajuk előtt. Simon horkolását hallottam. Derek, mint mindig, csendben volt. Zajt csaptam a folyosón, köhécseltem, és dobbantottam párszor menet közben. Úgy éreztem magam, mint egy kölyök, aki kavicsokat dobál a barátja ablakára, hátha az majd kijön, és játszik vele. Nem kaptam választ. Próbaképpen résnyire nyitottam az ajtajukat, és tovább várakoztam. Egyáltalán nem állt szándékomban az alvó fiúk szobájába betolakodni, főleg, hogy tudtam, Derek pusztán egy alsónadrágban alszik. Köhintettem, és csoszogtam még egy kicsit. Derek erre sem ébredt fel, ezért belestem. Simon az ajtóhoz közeli ágyon feküdt, a takarójába gabalyodva. Derek ágya üresen tátongott. Megnéztem a fürdőszobát, de annak ajtaja nyitva állt, bent pedig sötét honolt. Eszembe jutott a tető, de a múlt éjjeli kaland után azt inkább utoljára hagytam. Akkor irány a földszint! És ott? Hova menjek először? Persze, a konyhába! Egy üres tejes poharat és egy összemorzsált tányért találtam, gondosan a mosogatóba helyezve. 45

Miközben átsétáltam az első emeleti szobákon, folyton a hátsó ajtó előtti folyosót lestem. Megígérte, hogy szól, ha kimegy átváltozni, nem igaz? Egyedül ment volna? Sértődöttség vett erőt rajtam. És mi van, ha igen? Joga van rá. Nincs szüksége a segítségemre! Úgy látszott azonban, hogy értékeli a jelenlétemet, nekem meg persze imponál, hogy tehetek érte valamit. A hátsó ajtóhoz léptem. Az már biztos, hogy nincs bezárva. Újfent visszafojtottam a csalódottságomat, és kinyitottam. A ház mögötti kis udvart erdő vette körül. A nap éppen akkor bukkant ki a fák fölött. Kiléptem, és körbenéztem. – Derek? – hívtam. Nem jött válasz. Tettem pár lépést, aztán kicsit hangosabban szóltam: – Derek! Idekinn vagy? A fák közül egy ág roppanását hallottam. Magam elé képzeltem, amint Derek, az átváltozása közepette már képtelen válaszolni a hívásomra, ezért az erdő széle felé siettem. A zaj abbamaradt, én pedig megtorpantam az erdőbe vezető ösvény végén, és hallgatózva, a sötét fák közé meredtem. Újabb reccsenés. És mintha nyögést is hallanék. – Derek? Én vagyok! Bementem az erdőbe. Pár lépés után a reggeli fény tompulni kezdett, és körülvett a sötétség. – Derek! Megugrottam, amikor váratlanul felbukkant az előttem kanyargó ösvényen. Nem kellett hozzá teljes nappali világosság, hogy lássam az arckifejezését. Sőt még az arcát sem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, bajban vagyok, csak a vállát és a hosszú lépteit, ahogy szinte lecsap rám. – É-én… – fogtam hozzá. – Mi a fenét csinálsz itt, Chloé? Mondtam, hogy majd később kijövünk ide, és megpróbálunk kapcsolatba lépni azzal a szellemmel! A kulcsszó? Nem te, hanem mi!Azzal, hogy itt vagy… Magasba emeltem a kezem. – Jól van, rajtakaptál! Egyedül osontam ki, azt remélve, hogy senki nem vesz észre. Ezért ordítoztam a nevedet is! Erre nem tudott mit mondani. 46

Folytattam: – Az előbb összeakadtam még valakivel a szobámban, és arra gondoltam, hogy a tegnapi eset után jobb, ha erősítést szerzek. Tori és Simon alszik, de te fenn vagy, ezért kerestelek téged! – Ó! – Kezével a száját dörzsölgette, és dünnyögött valamit, ami akár bocsánatkérés is lehetett. – Átváltozás közben vagy? – érdeklődtem. – Mi? Dehogy! Bementem volna hozzád segítségért, ha ott tartanék! – Jól van! Tetszik ez a haveri rendszer! Visszasétáltam az udvarra, Derek meg követett. Szűk ösvény volt, ennek ellenére mellettem haladt, olyan közel, hogy kezével párszor hozzáért a könyökömhöz, de aztán motyogott valamit, és lemaradt, hogy előreengedjen. – Na, és te mit csináltál? – kérdeztem. – Kora reggeli séta? – Körülnéztem. Olyan… nyugtalan voltam. Hátranézve láttam is a feszültséget az arcán, azt, ahogy ide-oda pásztáz a tekintete. Inkább aggodalmat, mondjuk, mint nyugtalanságot. Kiléptem az erdőből az udvarra, és szembefordultam vele. – Valami aggaszt? – Á! – Kis szünet, aztán: – Ja! Nem tudtam aludni, ezért felmentem a tetőre, ahonnan azt hiszem, megláttam itt lenn valamit. Valami fényt az erdőben. Most viszont semmit sem találtam. Tekintete visszasiklott a fák irányába, ujjai a combján doboltak, mintha türelmetlenül várná, hogy visszamehessen. – Tovább akarsz nézelődni? – kérdeztem meg tőle. – Aha, lehet! – Akkor hagylak is! – Azzal elindultam az ajtó felé. – Ne! – vágta rá gyorsan, majd a karom után nyúlt, de visszahúzta a kezét, mielőtt hozzám ért volna. – Úgy értem, ha fáradt vagy, persze, menj csak! De nem szükséges. – Oké! Bólintott, és csak toporogtunk ott együtt. Egy perccel később megdörzsölte a tarkóját, és tekergetni kezdte a vállait. – Szóval, hm, valami szellemet említettél? – Igen! – Elmeséltem neki, mi történt. – Jól vagy? – kérdezte a végén. 47

– Kissé megijedtem, de amúgy, persze, minden rendben. – Továbbra is az arcomat fürkészte, mintha nem hinne nekem, ezért sietve hozzátettem: – Találtál valami érdekeset tegnap éjjel, amikor átfésülted a házat? A fejét rázta. – Megpróbáltam lemenni az alagsorba, de be volt zárva. Lennie kell valahol egy kulcsnak! – Régi típusú zár, amibe egy régimódi kulcs illik? – Ja, de honnan… – Többet kell Simonnal beszélned! Ő már megtalálta! Legalábbis, talált egy kulcsot. Meg kéne néznünk, hogy beleillik-e, mielőtt a többiek felébrednek! Már majdnem elértük a hátsó ajtót, amikor az kinyílt. Összeráncolt homlokkal Andrew pillantott ki rajta. Egy szót sem szólt, de a tekintete erősen emlékeztetett arra, amit a Lyle Ház személyzetétől kaptunk, amikor rajtakaptak, ahogy Derekkel együtt az alagsori lyukból mászunk elő. Andrew-é bizonytalanabb volt, mint aki reméli, hogy téved. Ezért nem hibáztattam, tekintettel arra, hogy a múlt éjjel még Simonnal látott kézen fogva. Amikor legutóbb tetten értek Derekkel, kifogásokat dadogtam. Derek nem szólt semmit, és ezen egy kicsit bepöccentem. Persze, igaza volt, az én magyarázkodásom miatt csak még inkább gyanús lett, hogy olyat tettünk, ami magyarázatra szorul. Andrew nem látott bennünket sem csókolózni, sem kézen fogva, sőt, még az erdőből kifelé jövet sem. Az udvaron voltunk, fényes nappal, sétáltunk és beszélgettünk. Ezzel nincs semmi baj. Miért bámul ránk mégis úgy, mint aki magyarázatot remél? – Egyre melegebb van idekinn – kezdtem. – Talán ma még a napot is látni fogjuk! Nagyon felnőttes, semleges téma. Még Derek is azt dörmögte: – Reméljük! – Andrew arckifejezése, persze nem változott. – Fenn vannak már a többiek? – érdeklődtem. – Amikor kijöttünk, úgy aludtak, mint a bunda! – Még nincsenek. Épp meg akartam csinálni a reggelit, amikor észrevettem, hogy nyitva van a hátsó ajtó. – Úgy véltem, nem kéne becsuknunk – magyaráztam, – valószínűleg jobb, ha tudják, merre vagyunk, nem igaz? 48

Helyeselt, aztán intett felénk, hogy menjünk be, megvárta azt is, hogy beérjünk, azután megfordult, és összevont szemöldökkel fürkészte az erdőt, majd becsukta, és bereteszelte mögöttünk az ajtót. Derek felment zuhanyozni. Én rá akartam nézni Torira, de Andrew-nak a konyhában volt rám szüksége, megkért, hogy terítsek meg, amíg ő megsüti a szalonnát. – Mivel író vagy, feltételezem, hogy szeretsz olvasni – mondta. – Kik a kedvenc szerzőid? Eldaráltam pár nevet. Felnevetett. – Simonnak igaza van! Nem szereted a habos tündérmeséket! Van nálam valami, ami tetszhet neked, nagyon cselekményes, tele kalandokkal. Még kéziratban van, de ha bele akarnál kukkantani, kölcsönveheted a laptopomat. Jó lenne hallani a véleményed – vigyorgott rám a válla fölött, – már ha nem ellenzed, hogy előolvasó legyél! – Ó, nem, ez igazán remek lenne! Miről szól? Az biztos, hogy ezzel kíváncsivá tett, így egy kicsit még beszélgettünk a könyvekről. Közben érdeklődött, hogyan készítse el nekem a tojást, és miközben feltörte azokat, így szólt: – Chloé, mennyit tudsz te a vérfarkasokról? – Csak amennyit Derektől tanultam. – Nos, én sem vagyok egy szakértő! De Tomas évekkel ezelőtt elárulta, hogy egy dologra mindig ügyelned kell, ha vérfarkassal van dolgod. Talán úgy festenek, mint te meg én, de valójában nem olyanok. Csak félig emberek. Dühbe gurultam. Eleget hallottam már ezt a hülyeséget a laboratóriumban! – Félig meg szörnyetegek? – kérdeztem sokkal hűvösebben. – Nem, félig farkasok. Megenyhültem. – Dereket úgy nevelte az apja, hogy ezzel tisztában legyen. – Abban biztos vagyok, hogy Kit ezt tette, de… Kit számára Derek ugyanúgy a fia, mint Simon. És vannak bizonyos dolgok, amiktől a szülők eltekintenek a gyerekeikkel kapcsolatban. Az, hogy félig farkas, nem csak kicsit teszi Dereket mássá. A személyiségének azt a felét 49

állati ösztön vezérli. És van olyan ösztön… – megköszörülte a torkát. – Úgy tűnik, Chloé, hogy Derek nagyon ragaszkodik hozzád. – Ragaszkodik? – Nem állhattam, hogy ezen ne nevessek. – Persze, hisz valamennyire felelősnek érzi magát értem. Mint amit arról mondott, hogy félig farkas. Ideiglenesen az ő falkájához tartozom, ezért figyelnie kell rám, akár akarja, akár nem. Ösztönösen kötelezve érzi magát erre. Andrew egy darabig nem szólt semmit, csak fordítgatta a tojásokat. – Akarja, hogy betegyem a pirítósnak valót? – kérdeztem. – Szívesen... – Amikor az Edison Csoport először tervbe vette a Genezis projektet, dr. Davidoff be akarta vonni a vérfarkasokat és a vámpírokat is a kutatásba. – V-vámpírokat? Vannak vámpírok is? – Épp csak kezdtem hozzászokni a vérfarkasok gondolatához! – A többiek ezt leszavazták, de a vérfarkasok kapcsán elérte, amit akart. Mindegyikőtöknél olyan dologba avatkoztunk bele, amelyről semmit sem tudtunk, de ez a vérfarkasokra még hatványozottabban érvényes. Felém nyújtotta a kenyeret, és a kenyérpirítóra mutatott. – A vérfarkasok és a vámpírok különböznek a többi Variáns fajtól. Sokkal ritkábban fordulnak elő, és akárcsak mi, úgy ők maguk is másik fajnak tartják magukat. Egyetlen vérfarkast és vámpírt sem találsz köztünk vagy az Edison Csoportban! A Titkos Szövetség sem alkalmazza őket. A ránk szakosodott kórházak sem kezelik őket. Tudom, hogy ez faji megkülönböztetésnek hangzik, de mindkét fél részéről így van. A mi doktoraink nem is tudnak eleget a vérfarkasokról ahhoz, hogy meggyógyíthassák őket. Őket meg nem érdeklik a mi doktoraink, sem az, hogy velünk együttműködjenek. Éppolyan idegenek vagyunk a számukra, mint ők nekünk! Ez, persze, nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne velük! Csak jobban boldogulnak, és sokkal boldogabbak a saját fajtájukkal. Megráztam a fejem. – Derek elégedett azzal, ahol van! – Chloé, Derek rendes gyerek! Mindig is az volt. Megbízható, felnőtt gondolkodású. Kit gyakran viccelt azzal, hogy néha szeretné, ha inkább egy tucat Dereket nevelne, mint egy Simont! Viszont most kezd 50

előtörni belőle a farkas, és látszik, hogy küszködik ezzel. Mindig mondtam Kitnek… – Ekkor fújt egyet, és ingatta a fejét. – Azt akarom ebből kihozni, hogy tisztában vagyok vele, milyen normális srácnak látszik Derek. Normális? Legszívesebben a szemébe nevettem volna! Nem hinném, hogy bárki valaha is hétköznapi srácnak ismerte volna őt! – De ne felejtsd el, hogy Derek teljesen más, mint mi. Óvatosnak kell lenned vele! Torkig voltam már annak az ismételgetésével, hogy a fiú mennyire veszélyes! Furcsa srác, azt meg kell hagyni, de nem jobban, mint egy tucat másik, akiket a suliból ismerek, azok, akik feltűnően másképp viselkednek, mint a többiek, és csak a saját szabályaikat követik! Derek az emberfölötti ereje miatt valóban veszélyes is lehetne, de miért rosszabb ez, mint Tóri az elszabadult varázsigéivel?? Tori már többször rám támadt, de csak ezek a fiúk óvtak tőle! Torival ellentétben Derek komoly erőfeszítéseket tesz, hogy kordában tartsa az erejét. Ezt viszont senki nem ismeri el. Nem Dereket látják, csupán a vérfarkast.

51

kilenc

G

WEN REGGELI UTÁN ÉRKEZETT A GYAKORLATRA,

és Margaret is bármelyik percben befuthatott. Simonnal épp az előtérben tartózkodtunk, amikor Gwen, mobiltelefonnal a kezében, benézett hozzánk. – Tori nincs itt, srácok? – kérdezte. – Szerintem még ágyban van – feleltem. – Nem akart reggelizni. Megyek, szólok… – Ne fáradj! Ebben a percben hívtak a munkahelyemről. Valaki lebetegedett, és nekem kell felügyelnem a képtárban. Mondjátok meg Torinak, hogy négy körül visszajövök! – Már majdnem elindult, de megtorpant, és Simonhoz fordult. – Tegnap meglepettnek tűntél, amikor Andrew elárulta, hogy boszorkány vagyok! Nem láttad rajtam? – Öö, nem. – Remek! Ezek szerint ez a része működik a módosításnak! – Tessék? Elmosolyodott, és a szalonba terelt bennünket, ahol lehuppant egy túlméretezett fotelba, lerúgta a cipőjét, és harisnyás lábát maga alá húzva a látszat szerint mégsem sietett olyan nagyon a munkahelyére. – Én ránézésre megmondom, hogy varázsló vagy! Ez örökletes tulajdonság. A varázslók képesek felismerni a boszorkányokat, és vica versa. Andrew elmondta, hogy ezt ki akarták küszöbölni, amikor lecsíptek a génjeidből. – De miért? – A politikai korrektség jegyében, az előítéletek miatt sok ostobaságot követtek el. Szerintük a boszorkányok és a varázslók 52

védekező mechanizmusként fejlesztették ki ezt a tulajdonságot. – Elvigyorodott. – Tudd, ki van veled, és ki ellened! – Ellenem? Simonra nézett. – Mit hallottál a boszorkányokról? – Hm, nem túl sokat. – Ó, ne udvariaskodj! Azt azért hallhattad, hogy hitvány varázsigemondók vagyunk, igaz? Mi ugyanezt valljuk a varázslókról. Buta versengés ez, még az inkvizíció idejéből. Mindkét faj jó a varázsigevetésben, a saját külön területén. Mindegy, Andrew szerint az Edison Csoportnak az az ötlete támadt, hogy ha megszabadulnánk ettől a belső radartól, mindannyian jobban kijönnénk egymással. Csak úgy forgatta kék szemét. – Személyes véleményem szerint nagy hibát követtek el. Ez a felismerő képesség evolúciós szempontból hasznos célt szolgált, megelőzte a fajok közti nem kívánatos keveredést. – A boszorkányok és a varázslók közt? – kérdeztem meg. – Igen. Elég megbízhatatlan kombináció, sőt… – Hirtelen elpirulva abbahagyta. – Elég a locsogásból! Vár a munka, bármennyire is szeretném kihúzni magam a kötelesség alól. – Felkecmergett, aztán megtorpant. – Srácok, szeretitek a pizzát? – Hát persze! Megkérdezte, milyet szeretnénk. – Hozok majd desszertet is. – Simonra nézett. – Te ehetsz édességet? – Egy kicsit biztos ehetek majd abból, amit hoz, bármi is az! – Jól van. – Lejjebb vette a hangját. – Csak szóljatok, gyerekek, mit szeretnétek! Ez nem éppen egy tinibarát ház, ráadásul őrjítő lehet tétlenül várakozni, miközben Simon, te az apád, míg te, Chloé, a nénikéd miatt aggódsz. Tényleg remélem… – Felpillantva még lejjebb vette a hangját. – Majd megváltozik a véleményük! Andrew a helyes irányba tereli őket, és én is segítek, ahol tudok! Megköszöntük neki. Érdeklődött, miféle újságokat szeretünk olvasni, hogy olyat hozzon. Andrew ekkor hívta Simont, számukra eljött a tanulás ideje. A fiú még odaszólt Gwennek, hogy örülne néhány képregénynek, amilyet talál, aztán elment. Én az Entertainment Weeklyt kértem, gondoltam, azt nem lesz nehéz kapni. A távozása előtt még rákérdeztem: – Mit gondol a boszorkányok és a varázslók keveredéséről, mi benne a veszélyes? 53

– Úgy érted…? – Ismerek valakit, akiben mindkét vér lehet. Elmosolyodott. – Valami azt súgja, mindketten ugyanarról a személyről beszélünk, de egyikünk sem akarja megnevezni, hátha a másik nem ezt tudja! Ezt a valakit egy halott királynőről nevezték el? Bólintottam, mire Gwen erőltetetten felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. – Andrew nem volt benne biztos, hogy ti is tudjátok, én meg nem akartam, hogy pletykálkodáson kapjanak! Megpróbáltam közölni vele, hogy Tori az, aki nem tudja, de ő folytatta. – A vérkeveredés valóban jelent bizonyos kihívást. Még rátesz egy lapáttal, és nektek, srácok, ahogyan hallom, nemigen van rá szükségetek! A csoportunk szerint viszont sem Diane, sem Kit nem különösen erős varázsigemondó, úgyhogy… – K-Kit? S-Simon apja? Egymásra bámultunk. Gwen csendben szitkozódott, még az arca is elfintorodott. – Úgy látszik, mégis pletykálok! Jellemző! – Bizonytalanul felnevetett, és a mobiltelefonja nézegetésébe merült. – Valószínűleg nem is igaz! Talán még az sem, hogy az apja varázsló volt. Nem mintha én tudnám: soha nem dolgoztam az Edison Csoportnak, és nem ismerem sem Kitet, sem Diane-t. Mindenesetre, varázsló vér vagy sem, biztos vagyok benne, hogy Torival nem lesz baj! Megmondom neki… – Ne! Úgy értem, ő nem hallotta a szóbeszédet. Semelyiket. Azt, hogy az apja varázsló lehetett, csak én hallottam meg véletlenül a laborban! – Nos, akkor nem árulom el neki! De neked sem kéne! Tényleg Kit Bae lenne Tori apja? Az ki van zárva! Kit Bae koreai származású, amit Simonban könnyű felfedezni. Toriban nem annyira. Az is tény ugyanakkor, hogy a genetika meglepő dolgokra képes, mint amilyen például Simon sötétszőke haja. Viszont, ha Diane Enright szándékosan ejtette teherbe magát egy varázsló gyermekével, ahogy azt a féldémon állította, Kit Bae választása olyan lenne, mintha vörös hajú apát választanánk, holott sem nekünk, sem a férjünknek nincs vörös haja. Tori apja jó eséllyel tudja meg, hogy a gyerek nem a sajátja! 54

Torinak és Simonnak nem lehet ugyanaz az apja! Ha viszont mindenki más azt hiszi, igen, ez könnyen Tori és Simon fülébe juthat, és erre a bonyodalomra most senkinek sincs szüksége.

55

tíz

M

GWEN TÁVOZÁSA UTÁN ÉRKEZETT. Tori lejött, és amikor meghallotta, hogy Margaret órára visz engem, úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Tori ugyan jól leplezi, de én tudtam, hogy hozzánk hasonlóan gondterhelt és nyugtalan. Nem hiányzott neki, hogy még egy délelőttöt egyedül töltsön a szobájában. Derek és Simon biztosan nem hívja majd, hogy együtt lógjanak! Margaret tétovázott, mire kijelentettem, hogy nyugodtabb lennék, ha Tori is velünk lenne. Tökéletes mellébeszélés, de nem tehetek róla. Nem Derek az egyetlen, aki az őt uraló ösztönök nyomására cselekszik. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy segítsek, amit a végén rendszerint megbánok. Csak remélhettem, hogy ezúttal nem így lesz. Mielőtt elindultunk volna, Andrew egy csomó jó tanáccsal látta el Margaretet, hogyan utazgasson egy félmillió dollárt érő szökevénnyel. Világos volt, hogy egyáltalán nem akarja, hogy elmenjünk, de Margaret ragaszkodott hozzá. Messze vagyunk Buffalótól, jelentette ki, ráadásul fekete hajjal nem is hasonlítok a plakátokon lévő lányra. Mindemellett, miféle elrabolt áldozat furikázik egy nagymamája korabeli nővel? Így tehát útra keltünk. Margaret autója valamilyen európai luxusmodell volt, amilyet apám is mindig bérelt, erről persze egyből ő jutott eszembe. Apámmal soha nem álltunk igazán közel egymáshoz. Anyám lánya voltam, és miután ő meghalt, nos, sokkal közelebb azután sem kerültünk egymáshoz apával. Vannak jó szülők, és vannak, akikben egyszerűen nincs meg a szülői ösztön, és apám éppenséggel ez utóbbi csoportba tartozik, hiába is próbált meg minden tőle telhetőt. ARGARET RÖVIDDEL

56

A sok utazása sem segített a kapcsolatunkon. Azért törődött is velem, jobban, mint azt valójában értékeltem. Az összeomlásom után hazarepült Berlinből, hogy az ágyamnál virrasszon, egészen addig, amíg a Lyle Házba nem kerültem. Csak akkor ment vissza, amikor már nem maradhatott tovább, és úgy hitte, biztonságban tudhat Lauren nénikém felügyelete alatt. – Szóval, ez a nekromanta cucc – kezdte Tori a hátsó ülésről. – Chloé nem sokat tud róla. Intett nekem, hogy kérdezzek bátran. Régebben sokszor elképzeltem, mi történik majd, ha egy másik nekromantába botlok, mennyi mindent fogok majd kérdezni tőle, de most, amikor itt volt előttem, egyetlen kérdés sem jutott az eszembe! Az apám iránti aggódás meg nem sokat segít ezen! Az általam látott, kísértetiesen ismétlődő jelenetekről kezdtem kérdezgetni Margaretet. Maradványoknak nevezte azokat, de nem mondott semmi olyat, amire már magamtól rá ne jöttem volna. Különféle, traumával járó eseményekből visszamaradt energia, mely újra meg újra lejátszódik, akár a megakadt filmtekercs. Ártalmatlan képek csak, nem szellemek. Ami pedig azt illeti, miként gátoljuk meg a megjelenésüket… – Néhány évig még nem kell aggódnod emiatt! Egyelőre koncentráljunk a szellemekre! A maradványokkal akkor foglalkozunk, ha elég idős leszel ahhoz, hogy lásd őket! – De hát én látom őket! Megrázta a fejét. – Gyanítom, nem látsz mást, csak azt, ahogy egy szellem visszatér a halála állapotába, abba, ahogy abban a pillanatban festett. Sajnos, a szellemek képesek erre, és némelyikük szeret ezzel játszani, csak azért, hogy megfélemlítse a nekromantákat! – Nem hinném, hogy az lett volna! – Elmeséltem neki az általam látott maradványokat: a fűrészgépbe ugró férfit a gyárban, meg a kamionos megállóban meggyilkolt lányt. – Édes istenem! – hüledezett Tori. – Ez… – Mire rápillantottam, már teljesen elsápadt. – Te mindezt láttad? – Chloé, hallottam róla, hogy szereted a filmeket – vágott közbe Margaret. – Feltételezem, hogy nagyon jó a képzelőerőd! 57

– Oké, akkor elmondaná végre, miként rekesszem ki, ha ilyesmiket látok? A kelleténél több éllel mondhattam, mert Margaret szigorúan nézett rám. A legszebb, ártatlanul tágra nyílt, kék szemű nézésemmel állítottam le, így szólván: – Az segít, ha tudom, hogy mire számíthatok. Hogy úgy érezzem, képes vagyok megbirkózni vele. Egy bólintással nyugtázta ezt. – Ez a megfelelő hozzáállás, Chloé! Akkor rendben! Megosztok veled egy szakmai titkot. Ha maradványt látsz, van egy holtbiztos módja, hogy bánj vele! Húzz el onnan! – Nincs mód arra, hogy ki rekesszem őket? – Nincs, de nem is kell! Egyszerűen csak menj el onnan! Mivel nem szellemek, nem képesek követni téged! Erre magamtól is rájöhettem volna! Csak egyvalami hibázott a dologban. – Honnan lehet tudni, hogy maradványról van szó? Ha igazinak látszik, honnan tudni, hogy mégsem az? Mármint… még a haláltusa előtt? – Az egyik árulkodó jel, hogy a maradványok nem adnak hangot. Ezt tudtam. – A másik, hogy nem lehet velük kommunikálni. Ezt is tudtam. Ezek szerint, ha meglátok egy férfit, amint egy ipari fűrészgépbe készül ugrani, meg kellene állnom és a zajokra figyelnem? Ráordítani, hogy válaszol-e? Ha csak maradványkép, addigra már rég leugrik, és épp azt látnám, amit szerettem volna elkerülni! De ha valóságos személy, akkor emiatt hagyom meghalni, pusztán azért, mert el akarom kerülni valami szörnyűséges jelenet látványát? Ha képes lennék megállapítani, hogy csak egy szellem, akár maradvány, akár nem, tudhatnám, hogy az illető már nincs veszélyben, és akkor nyugodtan elhagyhatom a terepet. Ezért aztán, míg Margaret áthajtott egy kisvároson, rákérdeztem, hogyan kell csinálni. – Kitűnő kérdés! – felelte Margaret. – Ezzel kezdetét is veszi az igazi tanulás! Háromféleképp lehet a szellemet megkülönböztetni az élőktől. Először is, a ruházata alapján. Például, ha kalapot és nadrágtartót visel, akkor szellem lehet, nagy valószínűséggel az 1950-es évekből. – Én láttam már férfiakat, akik kalapot és nadrágtartót hordanak! – vágott közbe Tori. – Fiatal srácokat is! Divatban a retro! 58

– Polgárháborús egyenruhát akkor! Ha az van valakin, biztos szellem! Viccel? – Másodszor, mint azt már bizonyára észrevettétek, a szellemek képesek szilárd tárgyakon áthatolni. Szóval, amennyiben átsétál az ajtón vagy a széken, biztos lehetsz benne, hogy szellem! Erre még az is könnyűszerrel rájön, aki nem nekromanta! Margaret a városból kifelé vezető útra fordult. – És a harmadik… Chloé, van rá valami ötleted? – Ha nem csapnak zajt járás közben? – Tökéletes! Igen! Ez a három módja a szellemek és az élők megkülönböztetésének. Hogy ez mekkora! Ez alapján, ha meglátok egy álldogáló fickót, aki pont nem valami régi egyenruhát visel, csak meg kell kérnem, hogy ugyan, legyen szíves, sétáljon már át a bútorokon! Ha úgy bámul rám, mint egy őrültre, biztos lehetek benne, hogy nem szellem! Bíztam benne, hogy a nap gyakorlati része jobban fog menni. Persze, amint megláttam, hova visz bennünket, ez a reménysugár is gyorsan halványulni kezdett. – Egy t-temető?! – kiáltottam fel, ahogy beállt a parkolóba. – Nnekem nem lehet… egyáltalán nem szabadna itt lennem! – Ugyan már, Chloé! Nagyon remélem, hogy nem tartasz a temetőktől! – Hm, nem – válaszolt helyettem Tori. – Az ott eltemetett testek aggasztják csak! Margaret rólam Torira emelte a tekintetét. – A holttestek, nem érti? – magyarázta Tori. – A lehetséges zombik? – Ne butáskodj! A holtakat nem lehet akaratlanul feltámasztani! – Chloénak viszont ez könnyűszerrel sikerül! Margaret kínosan elmosolyodott. – Hallottam, hogy Chloé egészen rendkívüli képességgel bír, de abban biztos vagyok, hogy a holtak feltámasztása miatt egyelőre nem kell aggódnia!! – Már csinált ilyet! Én is ott voltam! – E-ez igaz – hebegtem. – Felkeltettem dr. Lyle eltemetett kísérleti alanyait a Lyle Ház alagsorában. Aztán halott denevérek következtek a 59

raktárban, majd egy hajléktalan férfi azon a helyen, ahol aludni akartunk! – Denevérek? – kérdezett vissza Tori fintorogva. – Te aludtál. Nem akartalak felébreszteni! – És ezt nagyon köszönöm! – felelte, Margarethez fordulva. – A hajléktalan fickó eseténél viszont jelen voltam! Láttam, ahogy rámászik Chloéra… – Nem kétlem, hogy láttad, de attól tartok, lányok, hogy kegyetlen tréfa áldozatai vagytok! Az Edison Csoport némely tagja rendkívüli érdekeltséggel bír ebben a kísérletben, és szeretné, ha úgy tűnne, hogy a kísérleti alanyok képességei a módosítás után hihetetlen mértékben felerősödnek! Az egyik nekromanta kolléga bizonyára el akarta hitetni a csoporttal, hogy Chloé képes felkelteni a holtakat az álmukból! Ez persze képtelenség! Nemcsak hogy évek gyakorlatára lenne szükség ehhez, de olyan szertartásokra és eszközökre is, amelyekkel te nem rendelkezel! – De hát azt a hajléktalan fickót azután keltettem életre, hogy megszöktünk! – Azt akarták, hogy ezt hidd! Az nyilvánvaló, hogy a nyomodban voltak, hisz így fogtak el Andrew-nál! Nem számít! Még ha fel is tudnád ébreszteni a holtakat – rándult meg az ajka, láthatóan a kedvemet keresve, – itt leszek, és ügyelek, hogy megtegyük a kellő óvintézkedéseket! A félelem legyőzésének legjobb módja, ha megtanuljuk, hogy tartsuk kordában a képességünket! Mielőtt még tiltakozhattam volna, Tori megkérdezte, hogy beszélhetünk-e egy percre. Kiszálltunk a kocsiból, aztán egy juharfa árnyékában lévő helyre vezetett. A gyomrom minden egyes alkalommal összerándult, ha megpillantottam egy sírkövet, és azt képzeltem, hogy akaratlanul is az alattuk eltemetett testekbe hajigálom vissza a szellemeket. Csak a temető falkerítésére kellett pillantanom, és már szinte láttam Derek mogorva ábrázatát, hallottam, amint nyersen odaszól: – Meg ne próbáld, Chloé, hogy ott gyakorolsz! – Csak irigykedik rád, tudod, ugye? – mondta erre Tori. – Mi van? 60

– Te fel tudod ébreszteni a holtakat. Ha ezt elfogadja, el kell ismernie, hogy jobb nekromanta vagy nála! – Nem hinném, hogy a halottak feltámasztásának képessége miatt bárki is jobb lenne! – Az ő világukban igen, hisz azt jelentené, hogy nagyobb a hatalmad! Mindenki több hatalmat akar! – Körülnézett a temetőben, majd tekintete a távolba meredt. – Nem számít, hogy jó vagy rossz hatalom, csak hatalom legyen! Elég sokáig éltem együtt anyámmal ahhoz, hogy tudjam! Margaret talán nem akarja feltámasztani a holtakat, de szeretné, ha képes lenne rá, és nem akarja, hogy valami ifjú titán lekörözze! Ezért bebeszéli magának, hogy te sem tudod! – Értelek, de inkább nem bizonyítanám be az ellenkezőjét! Tori lebiggyesztette az ajkát. – Tulajdonképpen… – No-no! Nem fogok egy szerencsétlen szellemet sem visszakergetni a rothadó…! – Na! Csak ideiglenesen! Jelentőségteljesen ránéztem. Felsóhajtott. – Rendben! De bármi kételye van is ennek a tyúknak, az a dolga, hogy tanítson, mert neked gyakorlásra van szükséged! Mindannyiunknak! Minden rendben lesz, ha nem erőlteted meg magad, nem igaz? Jogos. És bár minden akaratom ellenére eszembe jutott Derek gyanúja azzal kapcsolatban, hogy Tori elárul bennünket, nem láttam, miféle gonosz előnyhöz juthat azzal, ha a halottak feltámasztására bátorít. – Nézd, csinálj, amit akarsz! – mondta végül. – Én melletted állok! Bármilyen közhelyesen is hangzik, egy cipőben járunk! Te is, én is, meg a fiúk is. Nem feltétlenül ilyen csapatról álmodtam, már megbocsáss, de… – Itt ragadtál velünk. – A tanácsomra vagy kíváncsi? Hallgasd végig az óráját, de légy résen! Elképzeltem, mit mondana Derek. Nem tetszene neki a helyzet, de szerintem végül is egyetértene. Visszamentem Margarethez, és bejelentettem, hogy készen állok. 61

tizenegy

M

ARGARET BEVEZETETT BENNÜNKET A TEMETŐBE. Néhány gyászoló egy koporsó köré sereglett az ideiglenesen emelt sátortető alatt. Elkerültük őket. Az egyetlen temető, ahol eddigi életemben jártam az, ahová az anyámat temették. A születésnapján minden évben felkerestük a sírját apámmal. Ez a temető nagyobb volt annál, egészen új keletű sírokkal elöl, ahol a gyászolókat láttuk. Margaret azonban hátrébb vitt bennünket, amerre a régebbi sírok álltak. Errefelé teljesen kihalt volt minden, a holtak régóta nyugodtak itt, már senki sem maradt, aki látogathatná őket. Temetőhöz képest elég kellemes helynek látszott azzal a sok szép fával és paddal. A sírköveket leszámítva olyan volt, akár egy park, különösen a napsütésben, ezen a hűvös, áprilisi reggelen. Igyekeztem inkább a napsütésre és a tájra koncentrálni, nem pedig arra, hogy mi nyugszik a talpam alatt. Margaret az egyik kevésbé régi sírhantnál állt meg, az ódon sírkövek között. Egy 1959-ben elhunyt, 63 éves nőé volt. Margaret szerint ideális alany lesz: valaki, aki nem olyan rég halt meg, hogy megijedjen a modern öltözetünk láttán, de ahhoz már elég ideje, hogy ne maradjon életben túl sok rokona, és ne akarjon üzeneteket küldözgetni nekik. Utasított, hogy térdeljünk le a sír mellé, mintha az Edith nevű elhalálozott nő családtagjai jöttek volna leróni a kegyeletüket. A legtöbb nekromanta kerüli a nappali szellemidézést, de Margaret szerint ez nagy butaság. Ha éjjel jönnénk, csak még jobban magunkra vonnánk a figyelmet! Nappal sokkal egyszerűbb elhozni ide a barátod, aki 62

természetesen Variáns, mert az ember csak letérdel a sír mellé, és nyugodtan beszélhet, senkinek nem szúr szemet. – Használhatnál mobiltelefont is! – javasolta Tori. – Az aligha lenne illendő egy temetőben! – jegyezte meg Margaret felhúzott orral. Tori vállat vont. – Lehetséges. De elképzelhető! Kellene is neki egy mobil arra az esetre, ha a szellem a nyilvánosság előtt próbálna beszélni vele! Margaret a szemét forgatta, de szerintem jó ötlet volt, hálás voltam érte. Jóleső érzés lett volna azt hinni, hogy Tori kezd megkedvelni, de, mint közölte, csak rájött, mennyire egyedül van. Mindenkinek szüksége van szövetségesre, és én voltam számára az egyetlen lehetőség. Felsóhajtottam. Soha nem értékeltem, mennyire jó sorom volt a hétköznapi kis életemben, ahol, ha egy népszerű lány hozzám szólt, a legrosszabb, ami történhetett, hogy a dadogásomból próbált csúfot űzni, hogy nevetést csikarjon ki a közkedvelt fiúkból! Margaret kinyitotta az aktatáskáját, és fűszeres zacskókat, egy darab krétát, gyufát és egy kis csészét vett elő belőle. A szertartáshoz kellő eszközök, segítenek a nekromanta szellemidézésben, magyarázta. Tori elnyomott egy horkantást, mintha azt jelezné, nekem erre nincs szükségem. Én meg sem szólaltam. – Ezt levegyem? – kérdeztem, előhúzva a nyakláncomon lógó medált a blúzom alól. Margaret csak pislogott. – Hát ezt meg hol szerezted? – Anyám adta még kiskoromban. Szellemeket láttam, Ő meg azt állította, ez távol tartja őket. Igaz lehet? – Igaz, persze! Igazi babonás ostobaság! Utoljára kislány koromban láttam ilyesmit! A nekromanták nem használják többé, de egy időben komoly divatja volt a fajtánk körében. Állítólag csökkenti a nekromanta sugárzását. – Sugárzását? – ismételte Tori. – Amit a szellemek látnak, ami megjelöl bennünket, nekromantákat? Margaret helyeslőén bólintott. – És ha ez a nyaklánc eltompítja ezt a sugárzást – magyaráztam, – a nekromanta nem vonzza többé a szellemeket. 63

– Nos, akkor Margaretnak igaza van! – jelentette ki Tori. – Nyilvánvalóan nem működik! De ez nem is ugyanaz, amelyiket a Lyle Házban hordtál! Az élénkpiros volt, és egy láncon lógott! – Élénkpiros volt! – A kék színű követ babráltam. – A lánc meg elszakadt. Viszont, ha igazi, a színváltás jelentheti azt is, hogy elvesztette az erejét! Margaret a medálra bámult. – Megváltozott a színe? Bólintottam. – Jelent ez valamit? – Azt mondják… – Megrázkódott. – Babonás ostobaság! Attól félek, telis-tele vele a világ! Na, lássunk inkább hozzá! Chloé, először arra kérlek, olvasd el a nő nevét, és jegyezd meg! Aztán hangosan elismétled, amit mi esdeklésnek hívunk. Mondd ki a szellem nevét, és tiszteletteljesen kérd meg, hogy beszéljen hozzád! Próbáljuk meg! – Edith Parsons, kérem, hadd beszéljek önnel! – Ez az! Ezután meggyújtjuk a… Miközben Margaret magyarázott, egy gömbölyded, kék ruhás hölgy jelent meg a sírkő mögött, ráncos arca fintorba torzult, míg világító kék szemmel körbekémlelt. Amikor a tekintete megállapodott rajtam, a fintora széles mosollyá változott. – Üdvözlöm! – mondtam. Margaret követte a tekintetemet, és szinte megugrott. Tori felvihogott: – Úgy látszik, Chloénak tulajdonképpen nincs szüksége erre a hókuszpókuszra! Margaret is köszöntötte a nőt, aki ugyan feléje pillantott, de tekintete és a mosolya azonnal visszatért hozzám. – Nézd, milyen aranyos kislány! – mondta. – Hány éves vagy, gyermekem? – Tizenöt. – És már szellemet látsz! A sugárzásod elárulja. Én még soha nem találkoztam a magadfajtával, de hallottam, ahogy a többiek ilyesmiről beszélnek. Úgy neveznek… – nehezen találta meg a megfelelő szót. – Nekromanta – segítettem ki. Megint elfintorodott, mintha citromba harapott volna. – Az én időmben spiritisztának vagy médiumnak hívták azokat, akik képesek a szellemekkel beszélni. Pontosabb kifejezések, nem gondolod? Egyetértettem. 64

Rólam Margaretre nézett, és felnevetett. – Ó, hány évig nem hittem senkinek, amikor rólatok beszéltek, most meg kettővel is találkozom egyszerre? Előrenyúlt, és megérintette a körülöttem lévő levegőt, úgy gondolom, a sugárzásomat vagy mit. – Olyan szép! – mormolta. – Vonzza a tekintetet! A tiéd olyan fényes, édesem! Sokkal fényesebb a másiknál! Feltételezem azért, mert fiatalabb vagy! Én úgy hallottam, minél erősebb a sugárzás, annál erősebb a nekromanta, és lehet benne igazság, mert Margaret azonnal összeszorította az ajkát. – M-megpróbálkozhatok valamivel? – Hát persze, kislány! Ne szégyenlősködj! Különleges nap ez a számomra – biztatott csendesebb hangon. – Néha kicsit unalmas ám a túloldalon! Erről a kedves kis közjátékról meg beszámolhatok a barátaimnak! – Levenném a nyakláncomat, és arra lennék kíváncsi, hogy megváltozik-e tőle ez a sugárzás? – Jó ötlet! – motyogta Tori. Margaret a torkát köszörülte, jelezve, hogy ez csak időpocsékolás, de nem ellenkezett. Átemeltem a szalagot a fejemen, és Torinak adtam. Az idős hölgynek tátva maradt a szája: – Jesszusom! Feléje fordulva láttam, ahogy óriásira kerekedett szemmel bámul rám. Aztán valami vibrálni kezdett a bal… majd a jobb oldalamon is. Margaret száján kiszaladt egy káromkodás. Előrehajolt, kiragadta a nyakláncot Tori kezéből, és a kezembe nyomta. A levegő továbbra is rezgett, különféle alakzatok képét öltötte, amíg a fejemen át megint magamra nem rántottam a nyakláncot. Edith eltűnt, helyébe egy fiatal, telepes ruhába öltözött, fiatal nő termett. Zokogva rogyott elém. – Ó, hál’ istennek! Hála az egy istennek! Olyan sokáig vártam! Kérlek, segíts rajtam, gyermekem! Szükségem van… Egy szakadt, koszos farmerkabátot viselő fiatalember ragadta meg a vállánál fogva, és visszarántotta: – Figyelj, kölyök, én már itt rostokolok, mióta is… 65

Egy erős testfelépítésű férfi arrébb lökte a fiatalembert, hogy az majdnem elrepült. – Jobb, ha tiszteletet tanúsítasz az idősebbekkel szemben, te zöldfülű! – Kösz! – Elnéztem mellette a telepes ruhás nőre, aki sírt, zokogott. – Hogy tudnék… ? – Magamról beszéltem! – magyarázkodott a férfi. – Én voltam itt előbb! – Nem, nem igaz! Majd sorra kerül! – Igyekeztem kihajolni a férfi mögül. – Azt akarod, hogy sorszámot húzzak? Rendben! – Ezzel megragadta a telepesnőt, és messzire dobta. Az egyszeriben eltűnt. – Hoppá! Úgy látszik, elment! Én jövök! Talpra ugrottam. – Nehogy… – Nehogy mit csináljak? – Kitört felém. Az arca ellilult, legalább kétszeresére dagadt, a szeme kidülledt, elfeketedett nyelve kilógott. Hátratántorodtam. A piszkos dzsekis fiatalember mögém ugrott. Elugrottam előle. – Bocs, kölyök! – mosolyodott el, kivillantva rothadó fogsorát. – Nem akartalak megijeszteni! Érted? – nevetett. Én hátráltam, de közelebb lépett hozzám. – Van egy kis problémám, amiben segíthetnél nekem, kölyök! Tudod, itt ragadtam a pokol tornácán néhány olyan dolog miatt, amit nem is én követtem el. Szívás, érted? Itt vagyok a pácban, és nagyon kéne, hogy megtegyél nekem valamit! – Meg nekem! – kiáltotta mögöttem egy hang. – És nekem! – Nekem! – Nekem is! Lassan megfordultam, és láttam, hogy legalább egy tucat, mindenféle korú szellem vesz körül, egyre közelebb tolakodva hozzám: vad tekintettel felém nyújtják a karjukat, hangjukat egyre jobban megemelik, kiáltoznak, követelőznek, dühösen vicsorognak rám. Az erős testalkatú fickó, aki korábban már megvillantotta a halotti maszkját, elém tolakodott. – Ne csak állj ott, te, kölyök! Ez a munkád! Ez a kötelességed. Segítened kell a halottaknak! – Bedagadt, lila képét megint az arcomba tolta. – Nyomás, kezdhetsz segíteni! 66

– Fogunk is! – szólalt meg egy hang a bal oldalamon. Odafordultam. A szellemek csoportja kettévált. Margaret állt közöttük, egyik kezében a szárított növényekkel teli csészét, a másikban egy égő gyufát szorongatott. – Megijesztitek a gyereket! – közölte nyugodtan. – Gyertek ide, és mondjátok nekem inkább! Én tudok nektek segíteni! A szellemek szinte lerohanták. Aztán kiáltoztak, vonyítottak és átkozódtak. Ezzel együtt halványulni kezdtek, de még mindig küszködve és csatározva, egy kicsit még átkozódtak, majd kezdtek eltünedezni, egészen addig, míg csak Margaret állt ott, egyre fújva a füstöt a csészében égő növényekről. – M-mi az? – kérdeztem. – Verbéna, avagy vasfű. Elűzi a szellemeket. Legalábbis a legtöbbjüket. Mindig akad közöttük makacsabb fajta! Ellépdelt mellettem, én pedig utánafordulva megpillantottam, amint egy nagypapa kinézetű öregember hátrál előle. – Kérem, ne! – könyörgöm – Én nem zaklattam a gyermeket! Csak vártam a soromra! Margaret csak határozottan ment tovább feléje. Még Tori is eloldalgott az útjából, és zavartan körbenézett, mivel csak bennünket látott és hallott. – Kérem szépen! – folytatta a férfi. – Ez lehet az egyetlen esélyem! Csak egy kis üzenetről van szó! Margareten át rám nézett, szemében megcsillantak a könnyek. – Kérem, drágaságom! Csak egy percet adj az idődből! Hátborzongató, émelyítő érzés szállt meg. Nem volt jó, ahogy ez a felnőtt férfi szívességért könyörög. – Várjon csak! – szóltam oda Margaretnek. – Meghallgathatom, amit mondani akar? Kérem! Ő nem azok közé tartozik, akik megijesztettek. Margaret tétovázott, aztán intett a férfinak, hogy gyorsan folytassa. Annak legalább egy perc kellett, hogy összeszedje magát, aztán így szólt: – Két évvel ezelőtt haltam meg. Elaludtam az autóban, ami lezuhant egy szikláról. Soha nem találtak rá, és azt állították… azt mondták, hogy megszöktem, elhagytam a feleségemet, a gyerekeimet, az unokáimat! Csak arra kérem, küldjön nekik egy levelet! Csak mondja el, hol találják a kocsit! 67

– Ezt le kell írnom – mondtam Margarethez fordulva. Biztos voltam benne, hogy lesz papír a kocsijában. Még egy mobiltelefon is megtenné, belegépelhetném az üzenetet, de ő megrázta a fejét. – Várj csak! – szólt oda Tori. A zsebéből előhúzott pár összehajtogatott papírdarabot, és egy tollat. – Írni akartam egy listát arról, mire van szükségünk. Andrew azt ígérte, hogy később valaki elmegy bevásárolni! Lejegyeztem az öreg feleségének a címét és a kocsi pontos helyét. Nem jelentett nekem semmit, olyan utak és tájékozódási pontok voltak, amiket nem ismertem, de a szellem szerint a felesége tudni fogja. Megkért, hogy tegyek mellé egy üzenetet a nevében, arról, hogy szereti, és soha nem hagyta volna el. – Azt talán nem hiszi el a feleségem, hogy a síron túlról üzenek, de ettől függetlenül leellenőrzi. Nem is rabolom tovább az idejét! Köszönöm! Még mielőtt egy szót is szólhattam volna, eltűnt. – Na, ez klassz volt! – jegyezte meg Tori, miközben elvette tőlem a tollat és a maradék papírt. Ahogy a címekkel teleírt papírt hajtogattam, Margaret utánanyúlt. Átadtam neki. – Gondolom, valamilyen távoli helyről kell postázni, nemde? Arra az esetre… – Nem lesz ez postázva! – Micsoda? – kiáltottunk fel egyszerre Torival. – Chloé, soha nem ígérheted egy szellemnek, hogy közvetíted az üzenetét! – De… Megragadta a könyökömet, és szelíd hangon folytatta: – Nem lehet. Ha megteszed, az, aminek ma tanúja voltál, csak a kezdet lesz. Futótűzként fog elterjedni, hogy hajlandó vagy rajtuk segíteni, és hiába voltak ezek tökéletesen helytálló kérések, hallhattad a többieket! Többségük a pokol tornácán van büntetésben, arra ítéltetett. Nem segíthetsz nekik, nem is tudsz segíteni rajtuk, de ez nem fogja visszatartani őket attól, hogy éjt nappallá téve, makacsul kövessenek. Ezért nem vehetsz tudomást sem a jóról, sem a rosszról! A szemébe néztem, és egy rövid pillanatra megláttam benne az egykori fiatalabb, szomorúbb énjét. Ekkor döbbentem rá, hogy amit 68

eddig rideg könyörtelenségnek láttam, az nem más, mint álarc; a kemény, a tréfát nem tűrő nekromanta megkeményített szívét a holtak könyörgéseivel szemben. Ez lenne hát a sorsom? Annyira érzéketlenné válni, hogy képes legyek szemétbe dobni ezt az üzenetet, anélkül, hogy valaha is eszembe jutna? Soha nem szeretnék ilyen lenni! Soha, de soha! – Jól érzed magad? – súgta oda Tori. Margaret arrébb húzódott, és kiürítette a verbéna hamuját. Tori megérintette a karomat. Ekkor jöttem rá, hogy reszketek. Fázósan átkaroltam magam. – Hoznom kellett volna egy pulóvert! – Még mindig hűvös van, ha elbújik a nap, nem igaz? – jegyezte meg Margaret, felénk közeledve. Magasba tartott egy zacskónyi szárított levelet. – Verbéna! – közölte. – A házban majd adok még neked. A jelek szerint tudnád mire használni! Mosolyogni próbált, de annyira kijött a gyakorlatból, hogy csak egy kis ajakbiggyesztésre futotta. – Köszönöm! – feleltem, és magam is meglepődtem, hogy őszintén így is gondolom. – Van kedved még egy kis munkához? – érdeklődött. A kezében lévő zacskóra pillantottam, mintha az a jól sikerült lecke jutalma lenne, és bármennyire akartam is menni, a mindenkinek örömet szerezni vágyó énem végül csak kibökte: – Hát persze!

69

tizenkettő

–K

ÖNNYŰ MEGIDÉZNI AZT A SZELLEMET, aki maga is ezt akarja – kezdte Margaret, – de néha azzal is szót kell érteni, aki vonakodik! Igyekszünk tiszteletben tartani a holtak kívánságát, de az imént is láthattad, milyen fontos az irányítás megőrzése a nekromanták és a szellemek kapcsolatában! Némelyek tényleg azt hiszik, hogy csak azért vagyunk a világon, hogy nekik segítsünk, úgyhogy minél előbb fel kell nyitnunk a szemüket, ezt a téveszmét illetően! A kemény kézzel végzett szellemidézés a legjobb módja annak, hogy megalapozzuk jó hírünket! Margaret előreindulva sírról sírra járt. Négy szellemet kerestünk fel, majd egy percig csevegtünk velük, mielőtt olyat talált, aki nem akart válaszolni a hívására. Hagyta, hogy én is megpróbáljam. A szellem nekem sem válaszolt. – Tudod, hogy kell növelni a megidézés erejét? – kérdezte tőlem. – Jobban kell koncentrálni? – Pontosan! Lassan, de egyre erősebben összpontosíts, és fokozd az intenzitást! Kezdd el most! Apránként, fokozatosan… Egy ideig ezt csináltuk, és Margaret egyre frusztráltabb lett attól, milyen tetű lassan adok rá kakaót. Végül belül éreztem azt a nyilallást, ami elárulta, hogy ebből elég, és ennek hangot is adtam. Margaret felsóhajtott. – Megértem, hogy ideges vagy, Chloé! Bárki is keltette életre azokat a testeket, jól rád ijesztett! – Én hoztam… – Az lehetetlen! Való igaz, hogy vitathatatlanul tehetséges, erős képességekkel megáldott, fiatal nekromanta vagy, de a megfelelő 70

eszközök és rituálék nélkül ezt egyszerűen képtelenség véghezvinni! Ráadásul nincsenek is nálam a hozzávalók! – De mi van akkor, ha ez az egyik genetikai módosítás, amit végrehajtottak rajtam? Hogy könnyebben tudjam felébreszteni a holtakat? – Semmi okuk nem lenne… – Miért nem? – vágott közbe Tori. – Biztos van valami haszna a holtak felélesztésének! A holtak serege, gondoltam egyből, és igyekeztem nem emlékezni azokra a régi képekre, amelyeken őrült nekromanták állítanak glédába élőholt seregeket. – Rendben! – kezdte Margaret. – Lányok, ti azért aggódtok, mert nem tudjátok, mit tettek veletek. A félelem legyőzésének azonban egyetlen módja van, ha megtapasztaljátok, milyen erősek vagytok, és megtanuljátok, miként lehet azt kordában tartani. Chloé, nem arra kérlek, hogy mindent adj bele! Csak egy kicsivel többet! Azt tettem, és el is kaptam a megjelenő szellem első kis csillámlását. – Csodálatos! Na, még egy kicsit! Tartsd az ütemet! Ez az! Lassan, de határozottan! A belső riasztóm most még hangosabban szólalt meg. – Ne tovább! – ellenkeztem. – Nem érzem helyesnek. – Pedig szépen haladsz! – Az lehet, de fenntartásaim vannak a folytatással kapcsolatban. – Ha nem akarja… – állt mellém Tori is. – Viktória? – nyújtotta feléje a kulcsot Margaret. – Kérlek, menj, és ülj be a kocsiba! Tori csak állt. – Gyerünk, Chloé! Felkászálódtam, de Margaret nem engedte, hogy ellépjek. – Nem sétálhatsz el, és hagyhatsz egy szellemet ilyen állapotban! Nézz rá a szerencsétlenre! Rezgett a levegő. Egy kar nyúlt ki belőle. Az arc is kezdett alakot ölteni, de aztán elhalványult, még mielőtt a vonásait kivehettem volna. – Megakadt a pokol tornáca és az élők világa közt! – magyarázta Margaret. – Be kell fejezned az áthúzását! – Miért nem maga csinálja? – javasolta erre Tori. – Azért, mert ez Chloé feladata! 71

Tori megint vitatkozott volna, de egy biccentéssel elhallgattattam. Igaza volt Margaretnek. Meg kell tanulnom, miként oldjam meg ezt a problémát. Nem leszek felelős azért, hogy csapdába ejtek egy szellemet két dimenzió között! – Visszatolom! – adtam be inkább a derekamat. – Elűznéd? Ez sajnos nem működik a tőrbe csalt szellemeken! Megráztam a fejem. – Úgy értem, meglököm! Pont az ellenkezőjét teszem, mint a megidézésénél. Korábban csináltam már ilyet! Tekintete arra emlékeztetett, amikor hétéves koromban büszkén eldicsekedtem a házvezetőnőnknek, hogy az iskolában a fél ruhatáramat odaadományoztam egy jótékonysági szervezetnek, és felpakoltam az autójukra. Számomra teljesen logikus volt – minek nekem annyi ruha, – de ő ugyanúgy bámult rám, ahogy most Margaret: borzalommal vegyes hitetlenséggel. – Chloé, soha, de soha nem szabad egy szellemet visszalökni! Hallottam ugyan, hogy lehetséges, de… – Nyelt egyet, mintha nem találná az ideillő szavakat. – Szerintem csúnya dolog! – suttogta Tori. – Kegyetlen és szörnyű dolog! Fogalmad sincs, hová lököd őket vissza! El is veszhetnek valami izé… – folyamatosan a fejét csóválta. – Nem akarlak megijeszteni, de soha többé nem vállalhatsz ilyesféle kockázatot! Megértetted? Bólintottam. – Tehát tovább kell cibálnom ezt, itt… – Bizony ám! Letérdeltem, és addig küzdöttem vele, míg a verejték már a szemembe csörgött. Figyelembe sem vettem az ellenérzéseimet, és a szellem végre tényleg kezdett testet ölteni. – Ez az, Chloé! Majdnem kész! Még egy utolsót… Tori felsikoltott. A szemhéjam egyszeriben kipattant. Tori, tágra nyílt szemmel a közeli tölgyfát bámulta. Valami valóban mocorgott a fa alatt: egy csontokra feszített, szürkésfekete, alaktalan tömeg. – Küldd vissza! – suttogta nekem Tori. – Gyorsan! – Ne foglalkozz vele, és fejezd be a szellem megidézését! – utasított Margaret. Elképedve fordultam feléje. – Megőrült? – tiltakozott Tori. – Hát nem látja? 72

– Dehogynem! – Margaret hangja kísértetiesen nyugodtan csengett. – Úgy látszik, tévedtem Chloé erejének nagyságát illetően! – Gondolja? – kérdezett vissza Tori. Margaretet fürkésztem, akinek az arca nem mutatott érzelmet. Sokkot kapott volna? Bizonyára. Bár nem olyan típusnak látszott, aki egykönnyen kiborul, épp most volt tanúja annak, hogy felélesztek a halottaiból egy állatot – mégpedig mindenféle szertartás és segédeszköz nélkül, anélkül, hogy igazán akarnám! Torihoz hasonlóan szörnyülködve levegő után kellene kapkodnia, az lenne a tökéletesen ideillő reakció. Margaret azonban csak a szemével követte a felénk araszoló lényt, amint az továbbvonszolta szétroncsolt testét. A fejét megemelte, mintha érzékelné, hogy nézem. Pedig nem volt se szeme, sem orra, sem füle, csak a koponya, amit cafatokban lógó bőrés szőrdarabok borítottak. A feje ide-oda billegett és ingott, mintha azt kutatná, aki előhívta. – Chloé! – szólt rám Margaret élesen. – Bármennyire szörnyűséges is ez a lény – mintha megbicsaklott volna egy kicsit a hangja?, – az emberi szellem elsőbbséget élvez nálad! Húzd ide át, gyorsan! – D-de ha én… Megszorította a karomat, a hangján páni félelem érződött. – Chloé, ezt meg kell tenned! Gyorsan! A lény egyre közelebb ért hozzánk. Egy mókus volt, látszott a patkányszerű farkán maradt hosszú, szürke szőrcsomókból. Csattogni kezdett, iszonyatos, nyüszítő lármát csapva. Felemelte a fejét, aztán üres szemgödrét felém fordítva folytatta az araszolást előre, maga mögött szőrnyomokat és egyéb darabokat hagyva. A szél az oszladozó tetem bűzét hozta felém. Toni a szája elé kapta a kezét. – Csinálj valamit! – utasított suttogva. Összeszedtem magam, behunytam a szemem, és előrehajolva mindent beleadtam egy jó erős rántásba, elképzelve, ahogy rángatom a szellemet… A föld megmozdult alattunk. Tori felsikoltott. Margaretnek elállt a lélegzete. A szemem felpattant. A talaj megremegett és rázkódott, majd hatalmas robajjal közvetlenül előttünk kettévált. Tori megragadta a karomat, és talpra rántott. Visszakoztunk, miközben a földön égzengéshez hasonlatos morajlás kíséretében egyre 73

szélesebb hasadék tátongott, a porhanyó föld a szakadékba zúdult, majd felszállt a levegőbe, gomolygó, penészes bűzt hagyva maga után. A tátongó szakadék egyre szélesedett és mélyült, minden oldalról földlavina zúdult belé, a sírkövek is meginogtak, majd nagy robajjal széttöredeztek. Az egyik beleborult, de a szakadék két széle tovább távolodott, mígnem egy koporsó teteje bukkant elő belőle, rázkódva, nagy zörgés közepette. – Ó, ne! – Tori csak ennyit mondott. – Ne, ne, ne! Megint megragadta a karomat, és próbáit visszarántani. Én leráztam őt magamról, biztonságos távolságra sétáltam, aztán behunytam a szemem, és a szellemek kiszabadítására összpontosítottam. És, ha ez hihetetlen nyugodtságnak tűnne a részemről, hadd áruljam el, hogy nemcsak a föld remegett! Térdre kellett esnem, mire megadták magukat. Összeszorítottam a szemem, és úgy tartottam, még akkor is, amikor Margaret megragadta a vállam. Rám ordított, hogy keljek fel, de én csak a kiszabadításukra koncentráltam. Elengedni, elengedni, elengedni… Valaki felordított. Aztán még valaki. Felugrottam, és körbenéztem, de senki nem volt a földben lévő hasadék közelében, amely mostanra már majdnem hat méter hosszú volt, és vagy fél tucat koporsó látszott benne. A talaj mozgása lecsillapodott. Nem hallottam mást, csak a levelek zizegését. Felnéztem a fákra. A faágakat apró, új rügyek borították. Nem ez csapta hát a zajt. Tekintetemmel követtem a hangot a koporsók irányába. Nem zizegés volt, hanem kaparászás, körmök szántották a faládák belsejét. Aztán a testekben ragadt szellemek halk, zavaros kiáltásai hallatszottak, ahogy megpróbálják magukat ki… Megint térdre estem. Engedd el őket! Most ez a feladatod! Az egyetlen feladatod! Szabadítsd ki a szellemeket, mielőtt a zombik… Újabb kiáltás harsant, de ezúttal mögülem jött. Újonnan érkezett gyászolók egy csoportja tartott felénk, a koporsóvivők a régi temetőrész szélén kiásott, friss sír felé cipelték terhüket. 74

Megálltak, és az általuk vitt koporsóra meredtek. Lassan, óvatosan elindultam feléjük, tekintetemet a koporsóra meresztve, magamat győzködve arról, hogy csak a földmozgások miatt állhatták meg. Valaki felszisszent a tömegben. Aztán meghallottam én is a koporsóból jövő tompa puffanásokat. Nyugi! Csak nyugalom, és engedd el! Elengedni, elengedni, elen… Mély morgás jött a koporsóból, amitől minden szőrszálam az égnek állt. Újabb morgás, csak hangosabb. Tompított. Aztán fojtott sikoly tört elő belőle. A koporsóvivők közül kettő elengedte a fogantyút. A koporsó feléjük eső vége megbillent, mire megdöbbenve, a másik négy is elengedte. A láda lezuhant, estében nekiütődött egy sírkőnek, a teteje pedig egy roppanással szétnyílt. A gyászolók csoportja elállta az utamat, mindenki a hozzá legközelebb lévőbe kapaszkodott, némelyek támaszért, mások, hogy ellökjék őket az útjukból szaladtukban. Amikor a csődület szétoszlott, egy kart láttam meg a földön, a test többi része rejtve maradt a sírkő mögött. Csak feküdt ott, tenyérrel lefelé, egy öltönybe csomagolva. Aztán az ujjak megmozdultak, karomszerűen összehúzódva kapaszkodtak a talajba, ahogy a holttest előrevonszolta magát, miközben felém fordult, afelé, aki őt megidézte, és… És aki visszaküldi! Most azonnal! Összeszorított szemmel magam elé képzeltem a férfit, egy öltönyös, homályos alakot. Arra gondoltam, hogy kiszabadítom a lelkét, a bocsánatáért esedezem, és elengedem… – Jól van! – sutyorgott mellettem Tori. – Abbahagyta a mozgást. Most… Ne, várj csak! Folytasd! Csináld… Oké, nem mozdul? – Szünetet tartott. – Még mindig nyugton van. – Tori hangja elfúlt a megkönnyebbüléstől. – Megcsináltad! Lehet, de a szemem még nem nyitottam ki, hogy ellenőrizzem. Míg Tori közelebb ment, hogy értékelje a helyzetet, folytattam a lelkek elengedését, magam elé képzelve a különböző öltönyös és ruhás, mindenféle korú embert, állati szellemeket, mindenféle szellemet; és amíg ezt tettem, hallgatóztam, nem csupán az élők kiáltásaira és 75

sikolyára figyeltem, hanem az élőholtak testének puffanásaira, dobogására és kaparászására is. Amikor végre ki mertem nyitni a szemem, Tori jött felém az ösvényen, vigyázva, hogy elkerülje a szakadék szélét. Mostanra annak mindkét oldalán emberek sorakoztak, óvatosan kémlelték, várva, hogy a föld megmozduljon. De ez nem történt meg. – A holtak megint halottak! – motyogta Tori, mellém érve. – Minden csendes. Margaret a tátongó repedés szélén állt a többiekkel. Szóltam neki, mire lassan megfordult, tekintete találkozott az enyémmel, rémületet láttam benne. Nem, nem csak rémületet! Iszonyatot és hirtelen elidegenülést. Nem olyan vagy, mint ő! Ezt már ő is belátja, tudja, mi vagy, mire vagy képes, és ez megrémíti. Megrémíti, és ellenszenvet kelt benne. Margaret visszaintett bennünket a kocsihoz, de ő maga nem mozdult, mintha nem tudná elviselni a gondolatát sem annak, hogy velem kell sétálnia. – Hülye picsa! – pusmogta Tori. – Ó, vigyük már el a szupererős nekromantát a temetőbe! Dehogy fogod te felébreszteni a halottakat, te, kis butuska kislány! – Mondanám, hogy most aztán megmutattam neki, de inkább ne tettem volna, de tényleg! Tori nevetése elcsuklott. – Valószínűleg jobb, ha eltűnünk innen, mielőtt bárki kérdéseket tesz fel! – Ne túl gyorsan! – csitítottam. – Ne tegyünk úgy, mintha menekülnénk a tetthelyről! – Jogos! Menet közben csak bámészkodtunk – furcsa is lett volna, ha nem. Szájtátva belebámultunk a szakadékba. Hunyorogva az égre néztünk. Rámutattunk a nyitott koporsóra, és sutyorogtunk, miközben olyan gyorsan szedtük a lábunkat, ahogy csak mertük, igyekezve úgy tenni, mintha mi is legalább annyira meg lennénk döbbenve, és össze lennénk zavarodva, mint bárki más. – Lányok! – kiáltott utánunk egy férfi. – Várjatok! Lassan megfordultam, egy középkorú férfi tartott felénk. Próbáltam Margaret figyelmét magunkra vonni, jelezni, hogy talán baj lesz, de ő a 76

másik irányba nézett, magunkra hagyva bennünket, hogy boldoguljunk, ahogy tudunk.

77

tizenhárom

–J

ÓL VAGYTOK, LÁNYOK? –

kérdezte a férfi. Tori bólintott. – Azt hiszem, igen. – M-mi volt ez? – kíváncsiskodtam. – Földrengés? Beleegyezően biccentett. – Úgy tűnik. Pedig errefelé még egy enyhe rengés sem volt már úgy húsz éve! Egy hosszú bőrkabátos fiatal nő utolérte. – És most sem lett volna, ha tavaly nyáron nem nyitják meg újra a kőfejtőt! – Nem okolhatunk senkit, amíg be nem bizonyosodik! – felelte erre a férfi. – Ó, én biztos vagyok benne! Oka van, hogy a környezetvédők zárva tartják, mint ahogy annak is, hogy egyáltalán bezárták… mégpedig a legutóbbi rengések után, húsz évvel ezelőtt! Gondolja, hogy ez véletlen egybeesés? Az a sok ásás meg fúrás megzavarta a teutonikus lemezeket! Most aztán megnézhetjük magunkat! – Fenyegető tekintettel intett a földben tátongó rés felé. – A kőfejtőnek fizetnie kell ezért! – Nem történt baja senkinek? – érdeklődtem. – Mintha sikoltozást hallottam volna. – Ó, vagy úgy! Az csak… – A koporsóra mutatott, ami még mindig felborulva feküdt a földön, gyászolókkal körülvéve, akik mind azt remélték, hogy egyikük majd magától felajánlja, hogy visszateszi a testet. – A nagybátyámat temettük volna ma; de amikor a föld megrázkódott, ide-oda ütődött a koporsóban, és mindenkit annyira megijesztett, hogy elejtették.

78

A férfi megköszörülte a torkát, mintegy jelezve, hogy nem kell ennyire aprólékosan beavatni minket a részletekbe, de a lány zavartalanul folytatta. – A koporsó teteje megrepedt, és felnyílt, Al bácsi meg kiesett, akkor a föld megint megrázkódott, és… – próbálta elfojtani a kuncogását, – tudjátok, mindenki azt hitte, hogy megmozdult! – Juj! – mondta erre Tori. – Én is felsikoltottam volna! – Mindegy – vetette közbe a férfi. – Látom, a nagymamátok szeretné, ha mielőbb beszállnátok a kocsiba. Nem hibáztatom, menjetek csak! Lehet, hogy az anyatermészet még nem végzett velünk! Megköszöntük, és a parkoló felé vettük az irányt, Margaret pedig tartotta a távolságot, úgy hat méterrel lemaradva. – Teutonikus lemezek? – mélázott Tori. – Errefelé talán germán cserépedényeket temetnek a halottak mellé? A teuton németet jelent, tudtad? Ezen nevetnem kellett, bár kicsit erőltetett volt. Ennek ellenére folytatta: – Ahhoz, hogy földrengés keletkezzen, a tektonikus lemezek törésvonalának kéne itt lennie, az pedig az ország másik végében van! – Mindenesetre racionálisan hangzott! És csak ez számít! Derek és Simon mindig mondta, hogy az emberek így reagálnak, ha természetfölötti jelenséget látnak: kitalálnak rá valamilyen logikus magyarázatot. Ha nem tudsz semmit a nekromantákról, és ezt tapasztalod, ami itt történt, mit hinnél el inkább? Furcsa földmozgás, vagy valaki éppen halottakat kelt életre? – Jogos! De akkor is, teutonikus lemezek?! Hülyeség! Ezúttal hátul ültem, Torival. Margaret csak akkor szólalt meg végre, amikor elértük az autópályát. – Ki tanított meg erre, Chloé? – kérdezte. – Mire? Tekintetünk találkozott a visszapillantó tükörben. – Ki tanított meg arra, hogyan kell feléleszteni a holtakat? – S-senki! M-maga előtt soha életemben nem találkoztam másik nekromantával! – Ez nem volt teljesen igaz. Összefutottam ugyanis egynek a szellemével, de az nem sok hasznomra volt. 79

– Kaptál könyveket az Edison Csoporttól? Kézikönyvet? – Cs-csak egy történelemkönyvet, amit egyszer á-átlapoztam. N-nem volt benne semmi a rituálékról. A beállt csendben tovább fürkészett a tükörből. – Be akartál bizonyítani valamit, nem igaz, Chloé? – T-tessék? – Én azt mondtam, nem tudod életre kelteni a holtakat, te meg bebizonyítottad, hogy igen! Magad elé idézted, hogy visszatéríted a lelkét… – Nem! – A dadogásom egyszerre abbamaradt. – Visszaküldeném a szellemet a rothadó testbe csak azért, hogy bebizonyítsak valamit? Soha nem tennék ilyet! Pontosan azt csináltam, amire kért: igyekeztem áthúzni azt a lelket. Szellemet idéztem. De ha ezt ott teszem, ahol testek nyugszanak, előfordul, hogy felélednek. Ezt próbáltam elmondani! A nő nyomasztó csendben vezetett tovább. Aztán szemét újra a tükörre emelte, a tekintetünk találkozott. – Azt mondod, egyszerű szellemidézéssel képes vagy feléleszteni a holtakat? – Igen! – Édes istenem! – suttogta, rám bámulva. – Mit tettek veled? A hangját hallva, látva az arckifejezését, tudtam, hogy Dereknek igaza volt tegnap éjjel. Sokkal rosszabbat tettem a halottak életre keltésénél: megerősítettem benne a velünk kapcsolatos legrosszabb előérzetét! Amikor visszaértünk a házhoz, csak Andrew-t találtuk ott. Margaret kihívta a konyhába, és becsukta maguk mögött az ajtót. Nem volt túl sok értelme bezárni azt az ajtót. Margaret ugyan nem kiabált, de hangjának metsző éle csak úgy visszhangzott a házban. Szóözönének végkövetkeztetése az volt, hogy én az ördög ivadéka vagyok, és be kéne zárniuk egy toronyba, mielőtt rájuk szabadítom az élőholtak seregeit, akik majd álmukban lemészárolják őket. Nos, ebben volt némi túlzás, ha nem is olyan sok. Tori felcsapta a konyhaajtót, és bemasírozott, én meg szorosan a nyomában. – Már ne is haragudjanak! Ki vitte ki a genetikailag módosított nekromantát a temetőbe? 80

Andrew felé fordult. – Kérlek, Tori! Nincs szükség… – Chloé nem is akart odamenni! Elárulta ezt Margaret? Mondta, hogy igenis figyelmeztettük, hogy képes a holtak felélesztésére? Hogy én is láttam már? És hogy ő egyáltalán nem hitt nekünk? Esküdni mertem volna, hogy látom, ahogy Tori ujjbegyei szikráznak, miközben gesztikulál. – Beismerte, hogy Chloé hiába könyörgött, hogy hagyjuk már abba? Hogy arra kényszerítette, hogy folytassa? Még miután felélesztette azt a halott mókust, Margaret akkor is erőszakoskodott, hogy idézze tovább a szellemeket? – Nem erőszakoskodtam…! – Azt mondta neki, hogy csapdába ejtett egy szellemet a különböző dimenziók közt! – Jól van már! – csitította Andrew. – Úgy látszik, meg kell vitatnunk… – Ó, az biztos, hogy elég sok mindent meg kell vitatnunk! – kelt ki magából az asszony is. Andrew kiterelt bennünket. Amint elhagytuk a terepet, a vita újraindult. Mi Torival az ajtón kívül hallgatóztunk. – Nem voltunk felkészülve – vallotta be Margaret. – Egyáltalán nem. – Akkor fel kell készülnünk! – Andrew, az a lány megnyitotta a földet! Maga a föld nyílt szét, hogy szabadon engedje a halottakat! E-ez… – Szakadozva mély lélegzetet vett. – Olyan volt, mint azok a régi történetek, amelyeket a nagypapám mesélt! Szörnyű mesék voltak, rémálmaim is lettek azoktól a nagy hatalommal bíró nekromantáktól, akik képesek egész temetőnyi halottat egyszerre feléleszteni! Eszembe jutott, amit a féldémon mondott. A barátodat hívtad, de ezernyi halotti árnyék válaszolt, akik most mind visszaszállnak oszló testük burkába. Ezernyi tetem, készen arra, hogy zombivá váljon. Halottak óriási serege vár az irányításodra! – Tizenöt éves, és fel tudja ébreszteni a halottakat! – folytatta Margaret. – Gyakorlás nélkül! Szertartások nélkül! Akaratlanul! – Akkor meg kell tanulnia, hogyan… – Tudod, mit mondott Viktória Gwennek? Soha nem tanult egyetlen varázsigét sem, de tudja használni! Ha egyszer látja, meg tudja csinálni! 81

Gyakorlás nélkül. Ráolvasás nélkül. Persze, azt hittük, csak dicsekszik, de ezek után… Mély levegőt vett. – Ezzel nem tudunk megbirkózni! Tudom én, hogy csak gyerekek, és szörnyűséges, tragikus dolgok történtek velük. Az viszont még nagyobb tragédia lenne, ha elhitetjük velük, hogy valaha is normális életet élhetnek! – Kicsit halkabban! – szólt rá Andrew. – Miért? Hogy tovább bizonygathasd nekik, minden rendben lesz? Hát nem lesz! Ezeket a kölyköket életük végéig megfigyelés alatt kell tartani! Egyre rosszabbra fordul majd a helyzet! Tori odébb rángatott. – Margaret tisztában van azzal, hogy az ő hibája, ami történt, ezért a lehető leggyorsabban menti az irháját! Semmi szükség rá, hogy tovább hallgassuk ezt! Igaza volt. Margaret elbaltázta, és a félelemtől alaposan be is gyulladt. Ráadásul nem az a fajta ember, aki könnyen beismeri, hogy hibázott, így aztán másra keni: olyan szörnyetegnek fest le bennünket, akik nem képesek uralni az erejüket! És mégis… Ráadásul ők lennének a szövetségeseink! Az egyedüli támogatóink. Azt tudjuk, hogy Margaret és Russel már megkérdőjelezte Andrew döntését, amiért befogadott bennünket. Ma olyan fegyvert adtam a kezükbe, aminél jobbat nem is kívánhattak volna!

82

tizennégy

T

ORIVAL A LÉPCSŐ FELÉ INDULTUNK, amikor nehéz léptek dobogására lettem figyelmes. Reméltem, hogy Simon az. Szurkoltam, hogy ő legyen, de tudtam, hogy nem ő az. Megpördülve már látom is, hogy mogorva ábrázattal Derek közeledik felénk. – Majd én elintézem! – nyugtatgatott Tori. – Menni fog! – Ahogy közelebb ért, kicsit megemeltem a hangom. – Volt egy kis problémánk… – Hallottam hírét! – Lecövekelt úgy egy méterrel előttem, mintha nem akarna fenyegetőnek tűnni, de ez mit sem ért. Derek fenyegetőnek látszott volna a szoba túlsó sarkából is. – Akkor azt is tudod, hogy nem az ő hibája! – tette hozzá Tori. Még csak rá sem pillantott Torira, mogorva tekintetének teljes súlya rám nehezedett. – Szellemet idéztél egy temetőben? – Igen, azt. – De tudtad, hogy baj lesz belőle? – Igen, tudtam. – Nem volt más választása! – magyarázta Tori. – Mindig van választása! Mondhat rá nemet is! – Megpróbáltam! – feleltem. – Azt nem megpróbálni kell! Vagy nemet mondasz, vagy nem? – Lejjebb vette a hangját, dühe részben elpárolgott, de hangjának éle még sokáig érződött. – Chloé, az nem elég, hogy kimondod a szót! Meg is kell tenned aztán, és úgy látszik, ennél a pontnál mindig nehézségbe ütközöl! – Váú! – értékelte Tori. – Egy kicsit túllőttél a célon! 83

– Van benne valami – motyogtam beismerően. – Micsoda? Te… – Nem találta a szót. – Nehogy leállj vele, Chloé! Nem érdekel, milyen nagy és okos, nincs joga így beszélni veled! Megtetted a tőled telhetőt! Hagytam, hogy rávegyenek olyasmire, amiről tudtam, hogy nem szabad. – Mit gondolsz, miről beszélnek éppen ott benn? – kérdezte Derek. – Hogy miképp segítsenek nekünk kordában tartani az erőnket? – Derek, tudjuk, miről folyik a szó! És tisztában vagyok azzal is, mit tettem. Pontosan azt, amitől múlt éjjel óva intettél! Okot szolgáltattam azoknak, akik már eddig sem akartak nekünk segíteni. Szóra nyitotta a száját. Majd becsukta. Azt hinné az ember, legalább azt értékeli, hogy rájöttem erre, még mielőtt ő kimondta. De bizonyítani akart valamit, és én nem tettem mást, mint olyan ideiglenes akadályt gördítettem elé, ami még csak le sem lassítja, könnyűszerrel átlép rajta. – Chloé, a keresett szó a nem! Nem, nem teszem meg! Nem, nem hinném, hogy biztonságos! És ha tovább erőlteti, nos, már bocsánat, de egyszerűen úgy tűnik, most képtelen vagyok a szellemidézésre! – É-én… – Mi lenne, ha engem kérdeznek majd, milyen erős vagyok? Szerinted bemegyek, és felemelem nekik az ülőgarnitúrát? – Én nem ezt akartam… – De ezt csináltad! Nagyszabású bemutatót tartottál arról, mekkora szupererőd van, és most eltűnődnek azon, hátha az Edison Csoportnak mégis igaza van abban, hogy elzárva tartott minket a külvilágtól, sőt, hogy megsemmisítene bennünket! – Na, ugyan már! – vetette közbe Tori. – Nem tesznek… – Biztos vagy benne? Megráztam a fejem. – Derek, ha elhinnéd ezt, már nem lennél itt! Fenn lennél Simonnal, és buzgón segítenél neki pakolni! – Igen? És vajon hova mennék? Az Edison Csoport egészen Andrew házáig követett bennünket, hogy miképp csinálták, még most sem tudjuk. Ráadásul, ők mit tettek velünk? Kedvesen megkértek, hogy kövessük őket? Talán kilőttek ránk pár nyugtató lövedéket? Nem! Éles tölténnyel lőttek ránk! Golyóval! Itt ragadtunk, Chloé, nincs már hova menekülnünk! 84

– Bármi történt is ma, nem direkt csinálta! – mentegetett tovább Tori. Derek állkapcsa idegesen járt, aztán Torira förmedt: – Hogyhogy egyszerre így a védelmedbe veszed? Mi okod van rá, hogy az oldaladra állítsd? – Ez meg mit jelentsen? – Tori, én nem bízom benned! – Hm, ja, ezt már jó régóta levettem! Ordít rólad! Simon jelent meg a Tori és Derek mögötti ajtóban. Intett nekem, míg hangtalanul ezt üzente: menekülj, amíg nem késő! Nem rossz ötlet! El is osontam mögöttük, és kiszöktem Simonhoz. Azért közben visszapillantottam Torira. – Ne aggódj miatta! – legyintett a fiú. – Valószínűleg napok óta nem szórakozott ilyen jól! – Bevezetett a mellettünk lévő szobába. –Sajnos, ugyanez nem mondható el Derekről, és amint abbahagyja a vitatkozást, és észreveszi, hogy kijöttél… – Hé! – kiáltott ekkor utánunk Derek. – Ti meg hova mentek? Simon a könyökömnél fogva kormányzott, szinte átkocogtunk a házon, miközben Derek léptei ott dobogtak a nyakunkban. Simon csak ment tovább, míg ki nem jutottunk a szabadba. Egy kerti padhoz vezetett, ahol leültünk. A ház felé sandítottam. – Nyugi! Előttem nem fog szemétkedni! Hátradőlt a padon, átkarolta a vállam, ferdén rám nézve ellenőrizte, hogy nem veszem-e tolakodásnak. Közelebb húzódtam hozzá, mire elmosolyodott. – Oké, szóval, mi is történt az órádon? – kérdezte. – Tudom, hogy nem volt túl jó, de lemaradtam a részletekről! Elmeséltem neki, és mikor végeztem, megcsóválta a fejét. – Mit képzelt az a nő? Temetőbe visz nekromantaórára? Pontosan ezt akartam hallani, de közben tudtam, hogy ez a könnyebbik megoldás. Másra kenni, csakúgy, mint Margaret tette. Az igaz, hogy neki is része volt benne, de én is hibáztam. Dereknek igaza van. Vissza kellett volna utasítanom! Felelősséget kell vállalnom, még ha ez azt is jelenti, hogy megtagadom az engedelmeskedést egy tekintéllyel bíró személynek, mert nekem elsősorban magamnak kell megfelelnem. 85

– Szereted a jégkrémet? – Mi? Simon mosolygott. – Erre aztán felfigyeltél! – Bocs, én csak… – Aggódtál. Épp ezért elviszlek fagyizni! Korábban Derekkel elmentünk futni, és arrafelé, úgy nyolcszáz méterre láttam egy benzinkutat. – Megmutatta. – Volt az ablakban egy jégkrém tábla, úgyhogy vacsora után odamegyünk! – Nem hiszem, hogy most bárhova is elengednének! – Meglátjuk! Nos… Benne vagy? Első randinak nem éppen ilyesmire gondoltam, de itt egy kicsit meg vagyunk lőve, meg amúgy elegem is van a várakozásból! – R-randi? Rám pillantott. – Nem baj? – Dehogy! Jó! Határozottan! – Felforrósodott az arcom. – Oké, kezdjük újra, egy kicsivel kisebb lelkesedéssel! Vigyorgott. – A lelkesedés az jó! Akkor randizunk! Beszélek Andrew-vak Az első randimra készülődtem. Nemcsak a Simonnal való első randimra. Életem első légyottjára. Ezt persze nem árultam el neki. Biztos nem zavarná, valószínűleg megeresztene egy tréfát arról, mekkora felelősséget pakolok a vállára. Az nem olyan szokatlan, hogy tizenöt évesen megy először randizni az ember, de éppolyan furcsán éreztem magam, mint amikor a mensesem megjött tizenöt évesen, amiről persze egyáltalán nem számoltam be senkinek. Egy találka Simonnal. Elég gyorsan belementem, de csak, miután bementünk a házba ebédelni, akkor jöttem rá, mit is tettem. Olyan érzés volt, mintha megint abban a temetőkapuban állnék: egy belső hang azt súgta, hogy ez valóban elég rossz ötlet. Randizgatni szökés közben, amikor az életünket mentjük? Randizni az egyik fiúval, akivel menekülök? Mi van, ha rosszul sül el? Hogyan tudnánk? Nem sikerülhet rosszul! Hiszen Simonról van szó, minden rendben lesz! Csak meg kell nyugodnom. Sajnos, az ebéd ebben nem segített. 86

Margaret elment, de mondhatott valamit Russelnak a történtekről, mert az úgy csapott le ránk, mint a keselyű, remélve, hogy valami fékezhetetlen erő szörnyűséges demonstrációján kap bennünket. Jobb lett volna, ha Andrew ajtót mutat neki. Nem tette, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy a saját szemével lássa, menynyire normális srácok vagyunk. Ettől viszont mindannyian siralmasan éreztük magunkat, legfőképp én, aki folyamatosan magamon éreztem Russel fürkésző tekintetét, miközben az ételt piszkáltam, és nem tudtam nem észrevenni azt az enyhe undort az arcán. A kölyök, aki képes feléleszteni a holtakat! A nekromanta szörnyeteg. Ebéd után a szobámba menekültem. Simon próbált kicsalogatni, de arra hivatkoztam, hogy fáradt vagyok, és azzal viccelődtem, hogy nem akarok az első randinkön elaludni. Három körül Derek kopogtatott az ajtón, és nyersen beszólt: – Ki kéne jönnöd! Simon kezd aggódni! – Azt feleltem, szunyókálok, mire elhallgatott, és én azt képzeltem, hallom a sóhaját, meg ahogy lábával a padlót kaparássza, mint aki még mondani szeretne valamit, ezért felkeltem, és az ajtóhoz sétáltam, azt tervezve, hogy kimegyek, és azt mondom: Ó, nem tudtam, hogy még mindig itt vagy! Reméltem, hogy lesz valami mondanivalója. Nem egy bocsánatkérés, amiért ledorongolt – erről álmodni sem mertem hanem olyasmi, ami ürügyet ad arra, hogy beszélhessünk a temetőben történtekről, latolgassuk a lehetőségeinket arra az esetre, ha rosszabbra fordulnak a dolgok… Főként azt akartam persze, hogy ne legyen többé dühös rám, és változzon vissza azzá a másik Derekké, legyen megint az a srác, akivel beszélhetek, akiben megbízhatok. De amikor az ajtót kinyitottam, a folyosó üresen kongott. Visszabújtam hát az ágyba.

87

tizenöt

T

ORI BEJÖTT NÉGYKOR, ÉS MEGLEPETTNEK TŰNT, hogy még mindig ágyban talál. – Az egész délutánt itt töltötted? – kérdezte. – Én meg azt hittem, kinn vagy a fiúkkal! – Miről maradtam le? – Rólam, ahogy felmosom a padlót! Erre elmosolyodtam. – Azt hiszed, viccelek? – kérdezte gyanakodva. – Nem, úgy látszik, errefelé mindenkinek be kell szállni a munkába. Nem várhatjuk el Andrew-tól, hogy feltakarítson utánunk! A szemét forgatta. – Tényleg el tudod képzelni, ahogy Andrew kiosztja nekünk a házimunkát? Az a fickó még azért is bocsánatot kért, hogy még nem takarítottak ki, és nem állt készen a vendégfogadásra! Én ajánlottam fel, kedvességből, hogy feltakarítok! Amikor nem szóltam semmit, megcsóválta a fejét. – Ez az utóbbi rész vicc akart lenni, Chloé! Andrew ugyanannyit fizet nekem, mint amennyit egy házvezetőnő kérne, bár nekem valószínűleg dupla annyi ideig tart majd. Nem mintha tele lennénk programokkal, úgyhogy azt gondoltam, jól jön egy kis pénz. Így aztán én leszek a hivatásos házvezetőnő, és ha vizes törülközőt találok a padlón, bedugom a takaród alá! Ha két héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy Tori önszántából egy egész házat fog takarítani, még ha pénzért teszi is, kinevettem volna. El sem tudom képzelni a felmosórongyot a kezében. Igaz, azt is láttam, milyen nehezen bírta szökés közben, hogy nincs saját 88

pénze. Habár biztos voltam benne, hogy nem ilyen pénzkeresetről álmodott, szemmel láthatólag inkább vécét súrol, semhogy alamizsnát kérjen. Ez itt a bökkenő! Mi lesz Torival, ha ennek vége? Vannak rokonai, akikhez odaköltözhet? Vajon neki is megfordult már ez a kérdés a fejében? Kétségbeesetten pénzhez akar jutni, minden eshetőségre felkészülve? – Gwen visszajött – közölte. – Először Andrew-val beszél. Azt azért be kell valljam, sokkal jobban vártam az óráját, még mielőtt megtartottuk a tiédet! – Veled nem lesz semmi baj! Csak ne legyél rá mérges! Elmosolyodott, láttam rajta, hogy ideges, de azt is, hogy izgatott. Meg akarja tanulni, miként használja az erejét helyesen. Tudtuk, hogy veszélyesek lehetünk, de nem akarunk azok lenni. Mások miért nem ismerik fel ezt? Miért kezelnek bennünket továbbra is meggondolatlan, elővigyázatlan gyerekként? – Te jól vagy? – kérdezte. – Persze! A farzsebébe nyúlva összehajtogatott papírlapokat húzott elő. – Ettől talán még jobban érzed majd magad! Széthajtogattam. Üres lapok, még a temetőből maradt, miután lejegyeztem a szellem üzenetét. – Biztos lesz valahol ceruza is – mondta. – Ceruza? – Aha, és te vagy a filmrajongó! Mit csinálnak a filmekben, amikor valaki fontosat ír egy papírtömbre, és leveszi a felső lapot? Elmosolyodtam. – Ceruzával láthatóvá teszik a leírt szöveg lenyomatát! – Azt kétlem, hogy a közeljövőben elvisznek bennünket a postára, de küldhetsz levelet, amint lesz rá lehetőségünk! – Kösz! Ezzel kiment. Amikor kicsivel később lépteket hallottam a folyosóról, azt hittem, Derek jön vissza, de újra Tori bukkant fel az ajtóban, az ágyához sétált, és lehuppant. – Ma nem lesz órám! – közölte. – Mi történt? 89

– Andrew verzióját akarod? A csoport úgy döntött, a kiképzést elhalasztja addig, amíg tisztába nem jönnek a képességeinkkel. Más szóval, teljesen kiborítottuk őket! – A fejét csóválta. – Kedves fickó ez az Andrew, de… néha túl kedves is, érted? – Mint én? – Te másképp vagy kedves. Tudom, hogy segíteni akar, de olyan jó lenne, ha nem lenne olyan… – Nem találta a szavakat. – Pipogya? – vágtam rá, de rögtön elszégyelltem magam. – N-nem úgy értem… – Látod, te ilyen szempontból vagy ”túl kedves”! Nem akarsz senkit megbántani az érzéseiben, még a háta mögött sem! A pipogya amúgy tökéletesen megfelel. – Hátradőlt az ágyon. – Mindegy, elég ebből! Szokás szerint Simon keresett! Eredj játszani, Chloé! Melegen tartom a töprengősarkodat! Igaz volt, Simon nagyon keresett! Úgy tűnik, aznap reggel a fiúk mégsem tudtak lemenni az alagsorba, mert Andrew ragaszkodott hozzá, hogy együtt lógjanak, és kint rugdosta velük a labdát. Andrew később bezárkózott a dolgozószobába a laptopjával, így Derek végre leosonhatott a pincébe. Simon őrködött, amit sokkal könnyebb feltűnésmentesen végrehajtani, ha van vele valaki. Az egyik használaton kívüli szobát választottuk, és a falakon lógó fényképeket nézegettük, amikor Andrew elsétált mellettünk. Meglátta, hogy a képeket tanulmányozzuk. – Az előző tulajdonos hagyta itt őket – magyarázta, hozzánk lépve. – Egyikünk sincs rajta, mint látjátok. – Kerülni kell a feltűnést! – jegyezte meg Simon. Andrew bólintott. – Chloé, a Variánsoknak mindig gondolniuk kell arra az esetre, hogy lelepleződhetnek, akár a véletlen folytán is! Veszélyes lehet például, ha a nyilvánosság előtt kapcsolatba hoznak más Variánsokkal! Nem azt mondom, hogy ne legyenek Variáns barátaid. Lesznek majd, és az sokat segít. De mindig óvatosnak kell lennünk! Mondtam, hogy megértettem. – Na, most, ezek a ház előző tulajdonosának családi fotói. A férfit Todd Banksnek hívták. Ő alapította a Genezis projektet. Az eredeti ötlet 90

dr. Lyle-é, de ő elhalálozott, még mielőtt a genetikai módosítás lehetségessé vált volna. Todd volt az, vagyis dr. Banks, aki továbbvitte az ötletet, és elkezdte a kísérleteket. Ő volt az is, aki először megkongatta a vészharangot a lehetséges veszélyekkel kapcsolatban. Figyelmeztette is az Edison Csoportot, de azok túlságosan elvakultak voltak a benne rejlő lehetőségek miatt ahhoz, hogy beismerjék, hibát követtek el. Dr. Banks távozott, és a kétkedő, régi munkatársak részvételével létrehozta a csoportunkat. Amikor pár éve meghalt, nekünk adományozta ezt a házat. Andrew beszéde alatt észrevettem egy fényképet dr. Banksről… az oldalán egy sötét hajú fiúval. A képen úgy tizenhárom évesnek látszott, de még így is felismertem az arcát. A Volo féldémon szellem volt. – Ez dr. Banks fia lenne? – kérdeztem olyan mellékesen odavetve, ahogy csak tudtam. – Az unokaöccse. Úgy hívják… – Andrew összeráncolta a szemöldökét. – Nem emlékszem a nevére. Soha nem találkoztunk. Azt tudom, hogy itt lakott egy darabig az unokatestvérével és a nagybátyjával. Ő az idősebb fiú, amit csak onnan tudok, hogy szőke a fiatalabbik. Eszembe jutott az ágyon fekvő test. Az a rettenetesen összevert test… egy világos hajú fiúé, aki pár évvel fiatalabb volt ennél a féldémonnál, akivel találkoztam. – Azt mondta, hogy dr. Banks erre a társaságra hagyta a házat. Mi lett a fiúkkal? – Az egyik rokonukhoz költöztek. Az egyik nagyszülőhöz, azt hiszem. Mindkét fiú halott, és én tudtam. A kérdés csak az, vajon Andrew is tudja? Vagy neki is ezt a történetet tálalták? Vajon a fiúk is részei voltak a Genezis tervnek? Nagyon úgy tűnik. A szellemsrác, akibe belebotlottam, mégis idősebb nálam. Még ha túlélte is a nagybátyját, a fényképről ítélve pár éve már halott kell hogy legyen! Ami azt jelenti, ha még ma is élne, pár évvel idősebb lenne Dereknél, aki pedig tudvalevőleg, az egyik első kísérleti alanyuk volt! – Lakott itt velük egy nő is? – kérdezte Simon. – Hm? – hümmögött Andrew, miközben kiterelt bennünket a szobából. 91

– Tegnap éjjel Chloé egy női hangot hallott, mi meg azt hittük, talán szellem. Lakott itt velük egy nő is? – Amennyire én tudom, nem. Persze, tévedhetek. Na, most nekem fel kéne tennem a vacsorát. Tudom, hogy Simonnak rendszeres időközönként kell ennie. És azt is hallottam, hogy ti ketten valami különprogramot szerveztetek utána. – Rám kacsintott, és éreztem, hogy elpirulok. Amint Andrew elindult a konyhába, Derek előlopakodott a pincéből. Mindhárman felmentünk, elrejtőztünk a fiúk szobájában, és magunkra zártuk az ajtót. – Csak raktárhelyiségek vannak lenn – tájékoztatott bennünket Derek. – Két limlomokkal teli szoba, meg egy, amelyik le van zárva. – Le van zárva? – kapta fel a fejét Simon. – Betörtem. Egy műhely. Semmi érdekes, csak szerszámok. – Akkor miért zárták be? – kérdeztem. – Szeretném azt mondani, hogy gyanús – kezdte Simon de ha ez a Banks fickó gyerekekkel volt körülvéve, nem vagyok meglepve. Apám nem volt éppen a szerelők gyöngye, de még ő is tett lakatot a szerszámosládájára. Ismered, milyenek a szülők! Paranoiásak. – Ja – értett egyet Derek. – Főleg, miután a fiuk szétlapítja az ujját, amikor egy rajzot akar kiszögelni a falra! – Hé, nem is tudom, ki volt az a zseni, aki ezt javasolta! – pillantott rám futólag Simon. – A cellux nem ragadt oda, és a mindentudó bátyám elmagyarázta, hogy a papír túl nehéz az öntapadó ragasztóhoz. Így aztán beszereztem pár szöget. Derek pofát vágott. – Szóval ennyi? – tértem vissza az előzőekhez. – Raktár és műhelyszoba? Egyáltalán semmi nyom? – Azt nem mondtam! Találtam pár felcímkézett ruhásdobozt meg ilyesmit. Három névvel: Todd, Austin és Royce. Todd göncei felnőtt méretűek. – Dr. Banks! – tájékoztatta Simon. – Az a fickó a ház régebbi tulajdonosa. Hadd találgassak, a többi dobozban tizenéves fiúknak való dolgok voltak? Amikor elmagyaráztam, mit mesélt nekünk Andrew, Derek bólintott. – Akkor Royce a féldémon neve lesz! Az ő ruhái a nagyobbak. Tehát 92

Andrew szerint elköltözött, miután Banks meghalt? Talán később ölték meg, és jött vissza. – Nem hiszem! Elég biztos vagyok benne, hogy Austin testét láttam tegnap. Az egész család meghalt, beleértve a két tizenévest. Mindegyiküknek volt kapcsolata az Edison Csoporttal, talán még a Genezis projekthez is volt közük! Mi meg ugyanebbe a házba menekültünk! – Nem mehetünk sehova – szögezte le Derek. Persze, mindannyian erre gondoltunk. A menekülésre. De hová? Egyikünk sem hitte, hogy Andrew a hátunk mögött lepaktált az Edison Csoporttal, és itt tart bennünket, amíg véghezviszi ezt a körültekintően kidolgozott cselt, vagyis megszervezi ellenük a támadást. Mégis, mi történt dr. Banksszel, Royce-szal és Austinnal? Van ennek valami köze hozzánk? – Folytatom a keresést! – jelentette be Derek. – Lehet, hogy kifaggatom Andrew-t pár dologról. Ti, srácok… – Mi elmegyünk egy kicsit vacsora után – mondta neki Simon. – Ó! Értem! Jól van. – Derek tekintete felém rebbent, de mielőtt a szemébe néztem volna, Simonhoz fordult. – Ezek szerint Andrew rendes volt hozzátok? – Ja! Bátyó, ezt a fogadást elvesztetted! Az biztos, hogy jó csomó dologra felhívta a figyelmemet: az erdőn át kell mennünk, nem az úton, Chloé nem jöhet be az üzletbe, bla-bla-bla. De legalább elmehetünk! – Hűha! – Derek hátranézett a válla fölött, mintha azt remélné, Andrew beszól, hogy mégsem biztonságos. Egy pillanattal később azonban rábólintott, és így szólt: – Akkor jó! – Vacsora előtt van még egy kis időnk – jegyezte meg Simon. – Mi lenne, ha behoznánk a lemaradást azzal az önvédelmi órával? – Hogyne! – értettem egyet. – Szólok Torinak… és ne vágj ilyen képet! Őt is hozom! Derek, te is jössz? – Á! – megfordult, és elindult a folyosón. – Menjetek csak! Simon a hátsó udvaron tartott nekünk önvédelmi órát, megtanított néhány alapfogást, amiről Tori, az ő kis bénító varázslataival a tarsolyában azt gondolta, nincs sok értelme. De ezt csak nekem suttogta, kivételesen nem dörgölte a fiú orra alá. 93

A foglalkozás alatt volt egy pillanat, amikor Simon épp egy fogást mutatott Torinak, miközben egymás mellett álltak, én pedig a teraszon lévő székről figyeltem őket, és… eszembe villant, talán mégis rokonok lehetnek. Nem tudtam, mi miatt gondoltam erre az eshetőségre, de mintha hasonlóságot véltem volna felfedezni bennük, talán az arcformájukban, valami az arccsontjukban, a szájuk ívében. Ugyanazok a sötét szemek, ugyanaz a magasság, hasonlóan vékony testalkat. Aztán Simon arrébb lépett, és akármit láttam is, köddé vált. Arra a következtetésre jutottam, hogy néhány felszínes hasonlatosság miatt hagyhattam, hogy a képzeletem kitöltse a hiányzó részeket. Eljött a vacsoraidő. Aztán annak is vége lett egyszer. Felfelé indultam, készülődni. Mindig úgy hittem, nem olyan lány vagyok, aki sokat ad az ilyesmire: első randevú, első csók. A félreértések elkerülése végett: nagyon is kívántam ezeket. Viszont nem álmodoztam a nagy napról, arról, hogy mi lesz rajtam, és hogyan viselkedek majd. Legalábbis így gondoltam. De azt hiszem, ettől függetlenül élt bennem egy kép az első találkámról. Hogy új ruhát veszek, talán a hajam is levágatom. És persze kifestem magam, valószínűleg még a körmeimet is. Röviden, sokkal jobban nézek ki majd, mint valaha, és amikor kinyitom az ajtót annak az első fiúnak, ugyanez fog visszatükröződni a tekintetében és a mosolyában. Amikor Simon kopogtatott az ajtómon, már megfésülködtem, és találtam vazelint is, ajakfény helyett. Még csak le sem tudtam zuhanyozni, mert Tori használta a mosógépet. Ugyanaz a farmer és blúz volt rajtam, amit a laboratóriumból való szökésünk óta viseltem, bár az ujjából sikerült kivennem a pizzaszósz foltot… legalábbis nagyjából. Mégis, ahogy kinyitottam az ajtót, és ő rám mosolygott, tisztára olyan volt, amilyennek mindig is képzeltem, és egyszeriben tudtam, minden rendben lesz.

94

tizenhat

C

SAK PÁR MÉTERRE VOLTUNK MEG AZ ERDŐBEN,

amikor Simon

egyszerre megállt, és káromkodott egyet. – Mi a baj? – kérdeztem. A fák felé intett. – Egyeztetnem kellett volna veled! Jó lesz ez így? Hogy itt megyünk? Biztosítottam, hogy minden rendben. – Derek figyelmeztetett, hogy ideges leszel az erdőben, mert azon aggódsz, hogy döglött állatokat keltesz életre. – Rám pillantott. – Neked meg eszedbe sem jutott addig, amíg fel nem hoztam, igaz? – Megint szitkozódott egy sort, most kicsit kacifántosabban. – Jó lesz ez! – nyugtatgattam. – Addig, amíg nem idézek szellemet, vagy nem alszom el, nem lesz semmi baj! – Ha pedig mégis elaludnál, keményen dolgoznom kell a társalgási technikámon! Egy kicsit tovább sétáltunk. – A társalgásról szólva, hogyan, izé… – Furcsa képet vágott. – Bocs, de egy kicsit izgulok! – Volt ma órád Andrew-val? A megkönnyebbülés drámai sóhaja. – Köszi! Igen, volt! Uncsi, uncsi, uncsi! Belőlem nem tört elő váratlanul semmi nagyszabású! Teljesen átlagos vagyok… – Félbehagyta. – Oké, ez hihetetlen tuskóság volt! Mondtam már, hogy izgulok? Örülnöm kéne neki, hogy semmi baj a varázserőmmel. És persze, örülök is! – Azért mégis bosszantó lehet Torit látni, ahogy azonnal használja az új varázslatokat, amikor te már évek óta gyakorlod őket! 95

– Ja! Nem fájna úgy, ha nem Toriról lenne szó! – Nos, te miféle varázsigéket tudsz? – Semmi hasznosat. Először az alapokat kell jól elsajátítani. Ezt is megértem, de jelenleg nem érdekel más, csak azok a varázsigék, amelyek segíthetnek rajtunk, és a ködösítő varázslatom tökéletesítgetése nem éppen felel meg erre a célra! – Az a taszító, az elég jól megy! Vállat vont. – Talán Andrew meg tudja neked tanítani azt a bénító varázslatot is, amit Tori szokott csinálni! Megrázta a fejét. – Az boszorkánymágia! – Miért, az más? – A rövidebb választ akarod, vagy egy egész előadást a varázsigevető fajokról? – Az utóbbit választanám, ha lehet! Elmosolyodott, keze szorosabban fonódott az enyémre. – Két fő varázsigevető faj létezik. A varázslók férfiak, fiaik vannak, és azok is mind varázslók. A boszorkányok nőneműek, ugyanaz a helyzet, csak lányokkal. A varázslók kézmozdulatokat és ráolvasásokat használnak, főleg görögül, latinul és héberül. És nem, nem beszélek sem görögül, sem latinul, sem héberül, csak el tudom ismételni a varázsigéket. Ezeknek a nyelveknek az ismerete hasznos lenne, de most még az is elég nehéz dió, hogy a varázsigéket memorizáljam! A varázslók mágiája támadó – arra is használják, lerohanni valakit. A boszorkányok ugyanezeket a nyelveket használják a ráolvasásoknál, de ők kihagyják a kézmozdulatokat. Az ő mágiájuk inkább védekező. – A támadás megállítására való. – Vagy, hogy megmenekülj előle, ami a mi helyzetünkben igen jól jön! – És ti nem tudjátok a boszorkányok varázslatait megtanulni? – De, persze, viszont jó sok melóval, mert nekünk nem ez a természetes. Egyelőre azonban a sajátomnál kell maradnom, bár egy nap majd szeretnék néhány boszivarázst is megtanulni. De nem Toritól! Elértük a benzinkutat, ahol Simon megvette a fagyit, aztán hátramentünk, és leültünk egy farönkre. – Nekem elég lett volna egy gombóc is! – jegyeztem meg. 96

– Már késő! – De… – Chloé, én mióta az eszemet tudom, cukorbeteg vagyok! Soha nem ettem még két gombócot, ezért nem is hiányzik. Ha zavarna, soha nem ennék Derekkel, nem igaz? És mivel én előbb végzek az enyémmel, tarthatok neked egy varázsige-bemutatót a desszert mellé szórakoztatásként! Ezt csinálta, összevissza bolondozott és megnevettetett. Aztán kézen fogva, tovább beszélgetve visszasétáltunk. Kezdett besötétedni. A fák között már megpillantottuk a házunk fényeit, amikor megállt, és magához húzott. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, győzködtem magam, hogy a várakozástól, de inkább rémületet éreztem. – Rendben ment szerinted? – kérdezte. Mosolyogtam. – Jobb volt ez, mint ”rendben”! – Akkor kapok lehetőséget a második randira? – Kapsz! – Az jó! Az arca felém közelített, és már tudtam, mi következik. Ám, amikor szája az enyémhez ért, mégis összerezzentem. – B-bocs! É-én… – Ijedős, mint egy kismacska! – mormolta. Keze a tarkómra siklott, és maga felé fordította az arcomat. – Ha ez túl gyors neked… – N-nem. – Akkor jó. Ezúttal nem remegtem. Egy arcizmom sem rándult. Nem akadt el a lélegzetem. Meg se moccantam. Simon megcsókolt, én meg csak álltam ott, mintha valaki elvágta volna az agyam és az izmaim közti kapcsolatot. Aztán a kapocs helyreállt, és én is megcsókoltam, de ügyetlenül, részben még mindig húzódozva, közben a gyomrom felkavarodott, mintha valami helytelent tennék, óriási hibát követnék el, és… Simon megállt. Egy darabig még közel maradt, arcunk szinte összeért, míg végül elkaptam róla a tekintetem. – Nem a megfelelő fiú, igaz? – közölte olyan halkan, hogy alig értettem. – M-mi? 97

Kihúzta magát, kifejezéstelen tekintete nem árulta el, mire gondol. – Van valaki más – jelentette ki. Nem kérdezte. Megállapította. – V-valaki? Úgy érted, egy srác? Korábbról? Nincs! Soha nem volt. Nem is… – ...jöttél volna el velem, ha lenne. Tudom. – Még egy lépést hátrált, már alig éreztem a testmelegét, helyét az éjszaka hűvöse foglalta el. – Nem egy korábbi fiúra gondoltam, Chloé. Úgy értem, valaki most. Rábámultam. Most? Ki más lenne? Csak egyetlen másik fiú van… – D-Derek? Azt hiszed… Nem tudtam befejezni. Ki akartam nevetni. Azt hiszed, Dereket szeretem? Viccelsz? De a nevetés nem jött össze, csak az a zakatolás a fülemben, mintha levegő után kapkodnék, miután mellbe vágtak. – Derekkel nem vagyunk… – Nem, még nem. Tudom. – É-én nem… Mondd csak ki! Kérlek, hadd mondjam ki! Nem szeretem Dereket. De nem mondtam. Mert nem tudtam. Simon zsebre dugta a kezét, és csak álltunk ott, abban a rettenetes csendben, míg végre meg tudtam szólalni. – Egyáltalán nem így van! – Nem volt. Először nem. – A fák közé bámult. – Az alagsori eset után kezdett megváltozni. Sokat lógtatok együtt, más… lett a hangulat. Győzködtem magam, hogy csak képzelődöm. Amikor Torival megszöktetek a laboratóriumból, tényleg úgy tűnt, igazam van. De aztán, amikor visszatértetek, a kamionos pihenőtől… – Elhallgatott, aztán egyenesen rám nézett. – Igazam van, ugye? Volt valami esdeklésféle a hangjában. Chloé, mondd, hogy tévedek! Kérlek! Minden porcikámmal ezt akartam. Hisz Simon állt előttem! Egy olyan srác, akiben minden megvan, amiről valaha is álmodtam, aki most itt áll előttem, és az enyém lehetne! Csak ki kell ejtenem ezeket a szavakat, és meg is próbáltam. Megpróbáltam. De nem sikerült más, csak egy elhaló – Nem így van. – De igen! Elindult mellőlem, vissza arrafelé, amerről jöttünk. Aztán megtorpant, és anélkül, hogy megfordult volna, benyúlt a kabátjába, elővett egy összetekert papírdarabot, és ezt dörmögte: – Ez a tiéd! Átvettem tőle, ő meg továbbsétált. 98

Remegő ujjakkal tekertem ki. A rólam rajzolt kép volt, mostanra kiszínezte. Még jobban nézett ki, mint vázlatkorában. Én jobban néztem ki. Magabiztosnak, erősnek és gyönyörűnek látszottam. A rajz elhomályosult, ahogy a szemem megtelt könnyel. Gyorsan összetekertem, nehogy tönkretegyem. Utána indultam, és pár lépés múlva a nevét kiáltottam. Láttam még mindig sétáló alakját a távolban, és bár tudtam, hogy hallja a hangom, nem állt meg.

99

tizenhét

N

ÉZTEM EGY DARABIG, AHOGY SIMON TÁVOLODIK TŐLEM, aztán a ruhám ujjával megtöröltem a szemem, és elindultam a ház fényei felé. Épp csak elhagytam az erdő szélét, amikor kinyílt a hátsó ajtó, és fény ömlött ki a majdnem sötét hátsó udvarra. Majd egy jól megtermett alak lépett a fénybe. – Jaj, ne! – suttogtam. – Most ne! Menj szépen vissza! Az ajtó bevágódott, még visszhangzott, amint Derek átvágott az udvaron, egyenesen felém véve az irányt. Kiutat keresve kétségbeesetten körbenéztem, de nem találtam. Előremenjek, és legyek túl Dereken, vagy fussak vissza Simonhoz, ahol mindkettejükkel foglalkoznom kell? Továbbmentem Derek felé. – Hol van Simon? – dörrent rám. Elöntött a megkönnyebbülés. Nem bíztam benne, hogy meg tudok szólalni, ezért csak magam mögé böktem az erdőre. – Otthagyott? Benn az erdőben? Éjszaka? – Elejtett valamit – motyogtam, miközben igyekeztem elslisszanni mellette. – Nincs messze. Egy szó nélkül elém lépett, és elzárta az utamat. – Te sírsz? – kérdezett. – Nem, csak… – Félrenéztem. – Csak belement a por. Az ösvényen. Simon arra van. Próbáltam kikerülni, de előrehajolt, hogy jól az arcomba nézhessen. Amikor nem hagytam, elkapta az államat. Elrántottam a fejem, de összerándultam az érintésétől, és a szívem is ugrott egy nagyot.

100

Azt hajtogattam magamban, hogy Simon tévedett. Soha nem lennék olyan buta, hogy beleessek Derekbe. Pedig ez a helyzet. A közelségétől a gyomrom furcsa remegésbe kezdett. De nem a félelemtől. Már egy ideje nem a félelemtől. – Márpedig te sírtál! – állapította meg valamivel finomabb hangon. Aztán ismét a régi Derek volt, a zsémbeskedés is visszatért, ahogy rám mordult: – Mit művelt Simon? – Elharapta a mondat végét, az arca kipirult, mintha amiatt szégyenkezne, hogy egy percig is azt feltételezte, ezért Simon a felelős. – Mi történt? – faggatózott. – Semmi. Csak nem jött össze. – Nem jött össze? – Lassan beszélt, mint aki idegen nyelvet próbál megérteni. – Miért? – Kérdezd meg Simont! – Téged kérdezlek! Mit tettél vele? Megmerevedtem. Csakhogy igaza volt. Valamit tényleg tettem Simonnal. Összetörtem a szívét. És miért? Mert bolondmódra belezúgok abba a srácba, akit rendszerint kiborítok? Ilyen lány lennék? A morcosat húzom a rendes srác helyett? – Elbénáztam. Megint. Biztos ledöbbentél. Most hadd menjek be! De ő utamat állta. – Mit csináltál, Chloé? Oldalra léptem. Ö is így tett. – De szereted, nem igaz? – kérdezte. – Igen, szeretem. Csak nem… – Nem mi? – Simont kérdezd! Ő gondolja úgy, hogy… – Mit gondol? Léptem egyet. Követett. – Mit gondol? – Hogy van valaki más! – csúszott ki a számon, minden akaratom ellenére. Mély, remegő lélegzetet vettem. – Azt hiszi, hogy van valaki más a képben. – Kicsoda? Azt akartam mondani, hogy Nem tudom, szerintem valami srác a suliból, de Derek arckifejezése elárulta, már tudja a választ. A nézése! Az előbb is megszégyenítő volt, amikor Simon azzal gyanúsított, hogy 101

Dereket szeretem, de mindaz semmiség ahhoz képest, ahogy Derek tekintetét látva most magamat éreztem. Nemcsak meglepődött, hanem sokkot kapott. Megdöbbent és elszörnyedt egyszerre. – Én? – kérdezett rá. – Simon azt mondta, hogy szerinte te meg én… – Nem, nem! Azt tudja, hogy nem vagyunk… – Akkor jó! De akkor meg mit gondol? – Hogy én téged jobban kedvellek! – Megint kibukott belőlem, mielőtt bármit tehettem volna. Ezúttal viszont már nem érdekelt. Tökéletesen megalázkodtam, magamban csak az űrt éreztem, és a szégyent. Nem akartam mást, csak hogy elálljon az utamból, és ha ez a vallomás ijedtében futásra készteti, annál jobb. De nem futott el. Csak bámult rám, és ez még annál is rosszabb volt. Úgy éreztem magam, mint a legnagyobb lúzer, aki épp beismeri a suli legvagányabb srácának, hogy szereti. Csak állt ott, tátott szájjal, mint aki rosszul hall. – De nem igaz! – vágta rá gyorsan. Ekkor már könnyebben jöttek a számra a szavak, mert ebben a percben ez volt az igazság. – Nem igaz! – erősködtem, ő meg csak tovább bámult. – Jobb is, ha nem igaz! – A hangja ekkorra már mély morgásba ment át, a mogorva tekintet is visszatért, ahogy felengedett. – Jobb, ha nem igaz, Chloé, mert Simon tényleg kedvel! – Tudom. – Simont tizenkét éves kora óta körülzsongják a lányok! Mindenhova követik a suliban. Még velem is szóba elegyednek, csak hogy a közelébe férkőzzenek! Aranyosak. Kapós, népszerű lányok! – Ezek szerint legyek lenyűgözve, hogy egy ilyen fiú egyáltalán rám nézett, mi? – Dehogy! Nem így értettem… – Ó, tudom én, hogy értetted! Jobban teszem, ha áldom a sorsot, hogy épp akkor kerültem Simon útjába, amikor a lehetőségei, nos, valljuk be, a zérón voltak, mert különben soha nem lett volna egy szemernyi esélyem se? – Ez nem az, amit… nem ezt mondtam… – Mindegy! Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Elém vágott. 102

– Simon kedvel téged, Chloé! Igaz, hogy sok lánnyal randevúzott, de téged tényleg kedvel! És azt hittem, te is kedveled őt! – Igen. Csak nem… nem úgy, ezek szerint. – Akkor nem kellett volna elhitetned vele, hogy úgy! – Te azt hiszed, megvezettem? És miért? Szórakozásból? Nincs elég izgalom az életemben, ezért inkább incselkedek egy kedves fiúval, teljességgel felbátorítom, aztán jót nevetek, és elszaladok? Honnan tudtam volna, mit érzek, amíg el nem mentünk erre a találkára, és… – Abbahagytam. Ezt a csatát nem nyerhetem meg. Mindegy, mit mondok, akkor is én leszek az a gonosz némber, aki megbántotta a bátyját. Elfordultam, és az erdő felé kezdtem sétálni. – Hova mégy? – kiáltott utánam. – Nem engedsz be a házba. Simon valószínűleg szintén nem akar látni. Tehát, úgy látszik, holdfényes esti sétára indulok az erdőben! – Ó, nem, dehogyis mégy! – Elém ugrott. – Nem bóklászhatsz éjjel egyedül! Nem biztonságos. Felnéztem rá. Zöld szeme villogott a sötétben, macskaszerűen tükrözte vissza a hold fényét. Mogorva tekintete kisimult. A dac is eltűnt, a szája körül bujkáló feszültség vette át a helyét, aggodalom, ami elhomályosította a tekintetét; és látva ezt a hirtelen változást, a legszívesebben… Nem tudom, mit tettem volna legszívesebben. Jól sípcsonton rúgni elég jó ötletnek tűnt. Sajnos a sírva fakadás valószínűbbnek látszott, mert a probléma ebben gyökerezett, ez az ellentmondás Derekben, amit még nem sikerült megfejtenem, akármennyire komolyan próbáltam is. Egyik pillanatban a képembe mászott, éreztette, mennyire buta és hasznavehetetlen vagyok. A másikban meg ilyen lett: figyelmes, érdeklődő és aggódó. Mondtam én magamnak, hogy ez csak a farkasösztön benne, az, hogy meg kell védenie engem, akár akarja, akár nem, de amikor így néz rám, amikor túl messzire megy, és aztán megbánja… ez a tekintet elárulta, hogy őszintén törődik velem. Az erdő felé fordulva folytattam a sétát. – Vigyázok! Egy halott se kel életre ma éjjel. Menj vissza a házba, Derek! – Azt hiszed, mindössze emiatt aggódom? Az Edison Csoport…

103

– Teljes erőkkel ott táborozhat, arra várva, hogy bemerészkedjünk a sötét erdő mélyére! Ha ezt hinnéd, semmiképp sem engedted volna el Simont! – Nem is örültem neki! De megígérte, hogy sötétedés előtt visszaértek, épp emiatt vártam az ajtóban, felkészülve arra, hogy megyek, és megkereslek benneteket! – Elkapta a karomat, aztán gyorsan elengedte, és inkább az ingujjamba kapaszkodott. – Csak… Hirtelen elhallgatott. Feléje fordulva láttam, ahogy az erdőre mered, fejét a magasba emeli, orrlyuka kitágul, arcizmai megfeszülnek. – Ne akard ezt beadni nekem! – mondtam. – Beadni? Mit? – Úgy teszel, mintha valami szagot éreznél onnan. Valakiét. – Nem. Azt hittem… – Megint beleszippantott a levegőbe, aztán hevesen megrázta a fejét. – Azt hiszem, semmi. Csak… – Megvakarta a tarkóját, kicsit hunyorgott, észrevettem, hogy vékony izzadságréteg borítja az arcát, mert megcsillant a holdfényben. A szeme is fényesebben ragyogott a szokásosnál. Lázasan csillogott. Közeledett az átváltozása. Ne most! Kérlek, ne most! Ez az utolsó, amire most szükségem van! Elengedte a ruhám ujját. – Rendben, sétálj egyet! Elindultam, de az udvaron maradtam. Ahhoz nem vagyok elég bolond, hogy bemasírozzak az erdőbe, csak hogy ellenkezzek vele! Úgy hat métert mehettem, amikor hátralestem, hogy lássam, merre megy. Öt lépéssel mögöttem volt, hangtalanul követett. – Derek… – sóhajtottam. – Friss levegőre van szükségem. Indulj! Még hat méter. Továbbra is a nyomomban maradt. Megfordultam, és haragosan néztem rá. Ő is megtorpant, és csak álldogált ott, egykedvűen. – Jól van! – mondtam neki végül. – Bemegyek a házba. Megkeresheted Simont, mielőtt az Edison Csoport elrabolja! Az ajtóig kísért, aztán megvárta, amíg bemegyek, és csak akkor indult el, hogy összeszedje a bátyját.

104

tizennyolc

T

egy régi, bőrkötéses könyvet a földszinti könyvtárból. – Nos, hogy sikerült az a híres fagyis randi? – kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna. – Jól. Leengedte a könyvet. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és kinyitottam az ágyamon heverő egyik csomagot. – Ja, azok az új ruháid! – közölte. – Margaret vette. A hírek szerint Gwen akarta, de az a vén tyúk ragaszkodott hozzá. Szerintem vissza akart vágni a ma reggelért! Turkálós cuccok voltak. A gyerekrészlegről. De legalább lányruhák, ellentétben azzal a ronda, fiús pulcsival, amit Derek szerzett nekem. Mégis… Kicsomagoltam a pizsamát. Rózsaszín flanelpizsama, telis-tele szivárvánnyal és egyszarvúakkal. – Hé, azt hiszed, ez gáz? – kérdezte Tori. – Nekem a női részlegen vásárolt, és én csipkés nagymamaháló inget kaptam! Csipkést! Elcserélném, ha a tiéd rám jönne! – A könyv tompán puffant, ahogy ledobta a padlóra. – Szóval, hogy ment a randi? – Sehogy! Tétovázott. – Nos, szeretném azt mondani, hogy meg vagyok lepve, de ne feledd, hogy én vagyok az a lány, aki odáig volt Simonért, míg rá nem lettem kényszerítve, hogy huszonnégy órát együtt töltsék vele! Az aztán gyorsan kikúrált! – Nem Simonnal van a baj. ORI A SZOBÁNKBAN OLVASOTT

105

– Hát persze hogy nem! Vagy legalábbis nem lesz, ha egy kicsit felnő! – Tényleg jó fej! Miattam volt. Én rontottam el. Én… Nem folytattam. Elképzeltem Tori reakcióját, amikor közlöm vele, lehetséges, hogy beleestem Derekbe. Egy fikarcnyi sem maradna nehezen megszolgált tekintélyemből! Azért jó lenne, ha tudnék beszélni róla valakivel. A fiúk terén nálam több tapasztalattal rendelkező lánnyal, lehetőleg olyannal, aki nem kezelne tökéletes lúzerként, mert megkedveltem Dereket. Rae jó lenne erre. Nem érdeklik a srácok, de meghallgatna, és tanácsot adna. Liznek még jobban örülnék – mindig segítőkész volt, és soha nem ítélkezett. Ami az iskolai barátaimat illeti, úgy tűnt, mintha azok egy másik világban élnének, és egy másik Chloé barátai lennének. – Sírtál? – fürkészte az arcomat Tori. – Igen! – S-semmiség! É-én… – Simon lerohant, mi? Elvitt sétálni, és mire magadhoz térsz, már nem a kezedet fogja! – A szeme villámokat szórt. – Fiúk! Olyan izék tudnak lenni! – Nem erről van szó! – Ha ilyesmivel jött elő, nekem nyugodtan elmondhatod! Volt már nekem is néhány meglepő első randim! Bárcsak tudtam volna már ezeket a varázslatokat! Legfőképp azt a bénítót! – Nem erről van szó! – Álltam a tekintetét. – Tényleg! Simon jó fej volt. Tovább mustrálgatott. – Biztos? – Egyedül annyit tett, hogy megcsókolt, és még arra is engedélyt kért előtte! Rendben volt. É-én viszont lemerevedtem. – Á! – Elhelyezkedett az ágyamon. – Első csók? – N-nem! P-persze hogy nem! – Tudod, Chloé, elég nehéz hihetően hazudni, ha dadog az ember! Tehát ez volt az első csókod! Nagy ügy! Az enyém tavaly volt, és én megvárakoztattam a srácot a harmadik találkozásig! Nem hagyom, hogy bármelyikük olyasmire vegyen rá, amire még nem vagyok felkészülve! Azt hiszik, csak mert népszerű vagyok, biztos rámenős is! Nem, és az első randi végére ezt ők is megértik! – Hátradőlt az ágyon. – Szóval, ő megcsókolt, te meg ledermedtél, és ő azt hitte, ezek szerint nem vagy 106

odáig érte. Megesik! Számítania kellett volna rá – mindenki tudja, milyen ijedős vagy! Haragosan néztem rá. – Pedig igaz! Csak mondd neki, hogy váratlanul ért, és hívd el te randizni! Próbáljátok meg újra! És mi van, ha én nem akarom újra megpróbálni? Befejeztem a dolgaim összepakolását. – Ma éjjel tiéd az egész szoba! Azonnal felült. – Mi van? – Én a szomszéd szobában alszom. Ma valahogy… nem vagyok túl jó társaság. Láttam, hogy ezzel megbántottam. Egyre jobb voltam benne. Az ajtónál még megálltam. – Köszi… ma mindenért! Sokat jelentett! Biccentett, én meg magára hagytam. Torival kellett volna maradnom! Egyedül lenni azt jelentette, hogy más dolgom sem volt, mint összegömbölyödni a takaró alatt, és azon sírdogálni, mennyire szörnyen alakul az életem, aztán meggyűlölni magam, amiért itt fetrengek az önsajnálatban. Mindent elrontottam! Nem tudom féken tartani az erőmet, még akkor sem, amikor a jövőnk múlik rajta. Senki nem beszélt többé Rae és Lauren néni kiszabadításáról meg a fiúk apjának megkereséséről. Szerencsém van, ha a temetőbeli szellemidézésem nem juttat bennünket börtönbe! Egyedül Derekre, Simonra és Torira számíthattam. Miután látszólag mindhárman megbocsátották az általam okozott temetőbeli zűrzavart, erre megbántom Simont, felbosszantom Dereket, és csúnyán lerázom Torit. Haza akartam menni. Ha lenne merszem, becsomagolnék, és eltűznék, mielőtt tovább rontok a dolgon. És még ezt sem vagyok képes véghezvinni! Gyűlöltem, rettenetesen gyűlöltem magam a gyengeségemért. Úgy tűnt, a síráson kívül képtelen vagyok bármire, míg végül kimerültén álomba zuhantam. Felébredtem, amikor kopogtattak az ajtómon. Az órát keresve az éjjeliszekrényre hunyorítottam, mire rájöttem, hogy szobát váltottam. 107

– Chloé? Én vagyok! – Egy kis szünet után hozzátette: – Derek – mintha bárkivel is összekeverhetném azt a mély morgását, mintha bármivel is összetéveszthetném magamban azt az aprócska lényt, aki lelkes kutyakölyökként felvillanyozódva ezt sugallja: – Ő az! Gyorsan! Nézzük meg, mit akar! Istenem, hogy lehettem ilyen vak! Most már annyira nyilvánvalónak látszik! Szomorúnak és nevetségesnek. Az utóbbi időben ez eléggé jellemző rám! Magamra húztam a takarót, és behunytam a szemem. – Chloé? – nyikorgott a padló. – Beszélnem kell veled! Nem válaszoltam. Megint egy nyikorgás, ezúttal maga az ajtó, én meg felpattantam, miközben beosont. – Hé! – kiáltottam rá. – Nem jöhetsz csak… – Bocsánat! – dörmögte. – Csak az… A holdfénybe húzódott. Nem volt véletlen. Azt akarta, hogy lássam: a szeme lázban ég, a bőre teljesen kipirult, a haját veríték áztatja. Azt akarta, hogy azt mondjam: ó, de hát te mindjárt átváltozol!, ugorjak ki az ágyból, és ragaszkodjak ahhoz, hogy kimegyek vele, átsegítem rajta, akárcsak az utóbbi két alkalommal. Ránéztem, és visszafeküdtem. Előrébb lépett. – Chloé… – Mi van? – Megint… megint kezdődik! – Azt látom! Felültem, lelógattam a lábam az ágyról, és felpattantam. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Az ablakhoz sétáltam. – Indulj el azon az ösvényen, és úgy tíz méter múlva találsz egy tisztást balra! Az biztosan elég jó hely lesz! Rémület villant a szemében. Azok után, ahogy ma bánt velem, azt kéne mondanom erre: végre! De nem tettem. Nem tudtam. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy visszamásszak az ágyba. – Chloé… – Mi van? 108

A karját vakarászta. Erősen vakarta, miközben a bőre felhólyagosodott, ahogy az izmai tekergőzni kezdtek alatta. Rám pillantott, és a tekintetében olyan iszonyat látszott, össze kellett szorítanom az állkapcsomat, nehogy kimondjam: – Jól van, na! Elkísérlek! – Mi az? – mordultam rá inkább. – Szü… – nyelt egyet. Megnedvesítette az ajkát. Újra nekikezdett: – Szü… Már az is túl sok volt neki, hogy meg kell kérnie arra, hogy menjek vele. Eddig még sosem kellett. – Szü… szükségem van… – Megint nyelt egy nagyot. – Azt akarom… Velem jönnél? A szemébe néztem. – Hogy vagy képes ezt kérni tőlem egyáltalán? Ma hányszor leszidtál! Hányszor éreztetted velem, hogy minden bajnak én vagyok az oka? A szeme tágra nyílt, őszintén meglepődött. – Nem úgy értettem! – Csatakos haját kisimította a homlokából. – Ha megbántottalak… – Hogyne bántottál volna meg? Ma reggel, a temető után, szükségem lett volna a segítségedre! A tanácsodra! Te meg mit tettél? Még jobban elrontottad a kedvem, ami, elhiheted, nem volt könnyű! Aztán ma este, Simonnal úgy tettél, mintha az is egyedül az én hibám lenne, pedig láthattad, mennyire kikészít az egész, milyen szörnyű lelkifurdalást okoz! – Mély levegőt vettem. – A kamionos pihenő óta, mióta visszajöttünk… azt hittem, barátok vagyunk! – Azok. – Nem! – Álltam a tekintetét. – Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk! Zavart és szerencsétlen tekintetétől rémesen éreztem magam, és ettől még mérgesebb lettem. Nincs joga idejönni, és elvárni a segítséget, aztán meg éreztetni, hogy legyen csak lelkifurdalásom, amiért visszautasítom! – Chloé, kérlek! – Kezét a torkához dörzsölte. Lüktettek rajta az erek, kitüremkedtek az inak. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Ezúttal sokkal gyorsabban jön. – Akkor jobb, ha indulsz! – N-nem, n-nem… – Nagy nehezen nyelt egyet, és rám nézett, a láztól úgy fénylett a szeme, mintha világítana a sötétben. – Kérlek! 109

Nem a kérlek tette. A tökéletes pánik a tekintetében. Rettegett az átváltozástól, attól, hogy nem tudja, képes-e végigcsinálni, vajon a genetikai módosítás okozott-e benne olyan változást, amitől folyton végig kell ezt szenvednie, minden alkalommal kudarcot vallva, épp a befejezés előtt. Ezt tulajdonképpen sosem mondta, és én talán balek vagyok, de nem állhattam, hogy egyedül csinálja. Felkaptam hát a kabátomat és a tornacipőmet. – Köszö… – kezdte volna. Elhúztam mellette az ajtó felé: – Gyerünk!

110

tizenkilenc

A

Z UDVARON LÉVŐ ÁRNYÉKOKBA HÚZÓDTUNK,

arra az esetre, ha valaki kinéz az ablakon, és meglátja, hogy az erdő felé tartunk. Amint az ösvényre értünk, Derek mellettem maradt, lapos oldalpillantásokat vetve rám, a szokásos, kedveszegett ábrázatát mutatva, amivel csak még jobban felmérgesített, mert nem akartam lelkifurdalást érezni, holott nem tehettem ellene. Le akartam söpörni mindezt magamról, és visszatérni a normális kerékvágásba. Ám amikor rám nézett, nem tudtam másra gondolni, csak arra a másik nézésére – az elborzadt tekintetére, amikor elmondom neki, hogy Simon szerint én őt szeretem, – és ez persze azonnal elnyomta minden késztetésemet a kibékülésre. – Beszélni akartál arról, ami a temetőben történt – kezdte végül. Nem feleltem. – Beszélnünk kell! – győzködött. Megráztam a fejem. Rátértünk az ösvényre. Igyekeztem lemaradni, hagytam volna, hogy ő vezessen bennünket a kifinomultabb éjjeli látásával, de mellettem maradt. – Ami azt a múltkori esetet illeti, amikor rád kiabáltam, mert a nyakláncod nélkül akartál szellemet idézni… – kezdte. – Nem baj! – Jó, de… csak azt akarom mondani, hogy jó ötlet lenne anélkül is letesztelni. Meg kéne próbálnunk! Szembefordultam vele. – Derek, ne csináld ezt! – Mit ne csináljak? 111

– Csak mert elkísérlek erre az átváltozásra, ne érezd azt, hogy cserébe köteles vagy nekem segíteni! Erősen megvakarta a karját. – Én nem… – De igen! Most találjunk egy megfelelő helyet, mielőtt az út kellős közepén átváltoznál! Folyamatosan vakarózott, már vér serkent a keze nyomán. – Csak azt akarom… Elkaptam a kezét. – Véresre kaparod magad! Lenézett, de alig bírt koncentrálni. – Ó! – Gyerünk! – Leléptem az ösvényről, és a korábban látott tisztás felé indultam. – Hallottam, mit mondott Andrew ma reggel! – közölte. – Rólam. – Rájöttem! – feleltem kissé lágyabban, mint akartam, aztán megköszörültem a torkom, és megint próbáltam dühös lenni. – Van benne valami! Én nem… – Nincs veled semmi baj! Andrew egy hülye! – csattantam fel. Remek! Meglett a düh, csakhogy rossz irányba küldtem! – Nincs igaza, oké? Te is tudod! Hagyjuk is! – Amikor kiakadtam rád a temető miatt, nem… nem akartam! Ideges vagyok, és… – Légyszi! – fordultam felé. – Hagyd már abba, jó? Azt tette, úgy öt lépés erejéig. – Idegesített a helyzet! Hogy itt ragadtunk. Ez a kezdődő átváltozás meg csak ront rajta. Bár tudom, hogy ez rossz kifogás. Felnéztem rá. Várakozva figyelt. Szerette volna, ha biztosítom róla, ez valóban megmagyarázhat pár dolgot. Hogy egy kicsit könnyítek a lelkén. A baj az, hogy én akartam! Viszont, ha segítek, és legközelebb rajtam akarja kitölteni a mérgét, meg is teszi! – Chloé? Megálltam a kis tisztás szélén. – Ez jó lesz? Nem szólt semmit, azt hittem, ezt ellenőrzi, de amikor feléje fordultam, mozdulatlanul, feltartott fejjel állt, az erdőbe bámulva. – Hallottad ezt? – Mit? Megcsóválta a fejét. – Semmi, ezek szerint. 112

Kilépett a tisztásra, körbenézett, és ezt dörmögte: – Jó, jó lesz? – Aztán levette a pulcsiját, és a földre terítette. – Te leülhetsz ide? – Felém sandított. – Emlékszel a múltkor arra az estére Andrew-nál? Amikor utánam jöttél, hogy szóval tarts, és próbáltunk egy kicsit gyakorolni veled? Megint azt kéne csinálni! Felsóhajtottam. – Nem hagyod abba, igaz? Azt hiszed, ha azt mondod, amit kell, minden rendbe jön? Az ajka olyan mosolyfélébe rándult. – Reménykedni lehet, nem? – Persze! És ha működik, az rám nézve mit jelent? Úgy bánsz velem, ahogy a kedved tartja, és amint úgy döntesz, szépen viselkedsz, mindent megbocsátok? – Chloé, annyira sajnálom! – Egyelőre. – Hátat fordítottam. – Felejtsd el, oké? Legyen csak… Elkapott a könyökömnél fogva. A bőre még a kabátomon keresztül is perzselt. – Komolyan! Őszintén sajnálom! Amikor ennyire felbőszülök, az nem egy… nem… – Elengedte a karomat, és megdörzsölte a tarkóját. Patakokban folyt róla a veríték. Csupasz karján hullámzott a bőr. – Fel kell készülnöd! – Nem! Mondanom kell valamit. Csak egy pillanat! Várt egy pillanatot, aztán még egyet. Aztán egy újabbat, és csak állt ott, a kezét bámulta, és elkeseredett dühvel a karját vakarta. – Derek, el kéne… – Jól vagyok! Csak adj egy… – Mély lélegzetet vett. – Derek… – Csak egy perc! Megint vakarózni kezdett. Előreléptem, hogy leállítsam a kezét, mire abbahagyta. – Rendben, rendben! – morogta. Szétnyitotta a kezét, majd ökölbe szorította, mintha így akarná megakadályozni a vakarózást. – Mindig mondom, hogy ne ijedj meg tőlem! Rád förmedek, ha kihozol a sodromból. De néha… Hátranyúlt, hogy megvakarja a vállát, a fájdalomtól megrándult az arca, ahogy a körmével belevájt a saját húsába. – Derek, el kéne… – Néha pont ez a célom! – fejezte be. – Az a szándékom, hogy elijesszelek! 113

– Szóval nem véletlen, hogy fájdalmat okozol! – sóhajtottam. – De nem fogsz? – Nem, nem arról beszélek! Ez… Az alkarját vakarta volna, de hirtelen abbahagyta, amikor sötét szőr nőtt ki belőle. – Derek, ez már az átváltozás! Majd később megbeszéljük! – Értem! Ja. Később. Jó. – Szakadt ki megkönnyebbülten belőle. Körbenézett pislogva, mert az izzadság már a szemébe csörgött. – Le kell térdelned! – szóltam szelíden. Amikor erre sem moccant, megfogtam, és a kezénél fogva lehúztam. Bizonyos nehézség árán leereszkedett a földre, aztán négykézlábra állt, készen az átváltozásra. – Hacsak Margaret nem vett neked egy csomó új pólót, ezt inkább le kéne venned! – figyelmeztettem. – Igaz. Megfogta a pólót a hátán, de a karja már nem hajlott a megfelelő irányba ahhoz, hogy a fején áthúzza, mintha az ízületei már átálltak vagy összeforrtak volna. Segítettem neki. A nadrágja lehúzásánál azért meghúztam a határt! Szerencsére alváshoz melegítőt húzott, így le tudta magáról ügyeskedni a térdéig, ahonnan már nem volt ellenvetésem, hogy tovább húzzam. Az alsónadrágja rajta maradt. Ha átváltozás közben elszakad, csak remélhettem, hogy az átalakulás elég drasztikus lesz azon a test… izé, mindegy is! Alig szabadult meg a ruhájától, amikor az egész testén végigfutó görcsök elkezdődtek, a háta felpúposodott, a gerince látszólag elképesztő pózba hajlott, mélyről feltörő öklendezés közepette szűkölni kezdett, miközben az arca eltorzult a fájdalomtól, és egy hirtelen félbeszakadt kiáltással az egész vacsorát a bokrok közé hányta. Így folytatódott még egy darabig. A görcsök, a vonaglás, bőrének és izmainak lüktetése horrorfilmnek is beillő látványt nyújtott. A zihálások, nyögések és a fojtott fájdalomkiáltások a hányások és a szárazon öklendezés között. Az okádék és a verejték bűze. Azt hihetnénk, ez aztán kiöl belőlem mindenféle romantikus érzelmet, amit ez iránt a srác iránt táplálok. De immár harmadszorra voltam tanúja ennek, és mindháromszor végignéztem, tudva, ha 114

elfordítom a fejem, ha arrébb megyek, ha hagyom, hogy azt gondolja, megrémültem és undorodom tőle, csak rontok a helyzeten. Nem szörnyedtem el, nem undorodtam tőle. Amit látok, nem csak valami okádó és furán vonagló srác. Dereket látom hihetetlen fájdalmak közepette, aki a rémülettől majdnem eszét veszti. Már az első, rettenetes görcs elűzte dühöm utolsó szikráját is. Lesz még arra idő később! Ehelyett mellé térdeltem, és a vállait dörzsölgetve azt hajtogattam, hogy nem lesz semmi baj, jól csinálja, csak így tovább. Végül, ahogy elmúlt a hányingere, lehajtott fejjel összegörnyedt, lógó haja eltakarta az arcát, testét rövid, fekete szőr borította, vállizmai kitüremkedtek, karja és lába kiegyenesedett, ahogy karomszerű ujjait félig a földbe vájta. Lihegett, nehezen, szaggatottan vette a levegőt. – Már majdnem vége! – biztattam. – Ezúttal sokkal gyorsabban zajlik! – Hogy ez igaz-e vagy sem, nem számított, csak az, hogy elfogadja, rábólintson, és pihenjen egy kicsit. Újabb roham tört rá. A teste megvonaglott, egyik görcs a másikat követte. A lába és a karja folyamatosan átalakult, elvékonyodott, megrövidült, akárcsak a kéz- és lábfeje. A haja visszahúzódott, miközben a testén lévő szőrzet sűrű bundává nőtt. Ami az arcát illeti, bár tudtam, hogy az is változik, de elfordította előlem. A teste tovább rángatózott, amíg újra szünetet kellett tartania, mialatt zihálva levegő után kapkodott. Megsimogattam a hátát, mire nekem támaszkodott. Éreztem, ahogy az izmai remegnek, mintha alig tudna négykézláb maradni. Közelebb húzódtam, hagytam, hogy nekem dőlve megpihenjen, fejemet a vállán nyugtattam, és éreztem erős és gyorsuló szívverését, ahogy fokozatosan egyre kevésbé remeg. – Most már tényleg majdnem vége! Folytasd! Ezúttal eljutsz a végéig. Csak… Megfeszült. A háta egyszeriben felpúposodott, amivel engem is arrébb taszított. A teste megmerevedett, a fejét továbbra is lehajtotta, de a háta egyre feljebb, egyre magasabbra emelkedett, mintha valaki húzná felfelé. A fejét még mindig lelógatta, fekete bundája megcsillant a holdfényben. Ropogtak a csontjai. Derek olyan mélyről hörgött, hogy még közelebb kellett húzódnom, a hátát dörzsölgetnem, mondogatnom neki, hogy minden rendben lesz. Aztán úgy is lett, de még egy utolsó 115

borzongás végigfutott rajta. Felemelte a fejét, és amikor megfordult, hogy rám nézzen, már farkas volt.

116

húsz

D

EREK, A LEGUTÓBBI ÁTVÁLTOZÁSI KÍSÉRLETÉNÉL megígértette velem, hogy amint a befejezés közeledni látszik, valami biztonságos helyre viszem. Ahogy megláttam ezt a farkast magam előtt, ólomsúllyal nehezedett rám a felismerés: követnem kellett volna a tanácsát. De amint a tekintetünk találkozott, a rémületem azonnal elpárolgott. Az lehet, hogy egy erős farkas áll előttem, de zöld szemében még mindig felfedezem Dereket. Próbált lépni egyet, de a lába kicsúszott alóla, és ő földet rengető, tompa puffanással elesett. Négykézláb odamásztam hozzá. Csukott szemmel, kilógó nyelvvel feküdt ott, csak a horpasza hullámzott. – Jól vagy? Kinyitotta a szemét, és esetlenül felkapta az orrát, mintha bólintani akarna, aztán a pupillái összeszűkültek, és a szeme újra lecsukódott. Rendben volt, csak kimerült, akárcsak a múltkor, amikor még ahhoz is fáradt volt, hogy felöltözzön, mielőtt álomba zuhant. Felálltam, és elindultam az ösvényen, hogy békében magára hagyjam. Két lépést sem tettem, amikor felhorkant. Odafordulva azt láttam, hogy már a hasán fekszik, készen arra, hogy felugorjon. Félrerántotta az orrát, jelezve, hogy jöjjek vissza. – Azt hittem, szeretnél egyedül… Egy horkantással elhallgattatott. Nehéz lehetett farkasként mogorván nézni, de neki igen jól ment! Elővettem a bicskát a kabátzsebemből. – Nem lesz baj! Van fegyverem! Horkantás. Nem érdekel! Fejrántás. Gyere ide vissza! 117

Amikor pedig tétováztam, morogni kezdett. – Úgy látom, a morgás részét már tökéletességre fejlesztetted! Biztos az a rengeteg gyakorlás! Reszketeg lábakkal próbált felkelni. – Na jó, visszajövök! Csak nem akartam az utadban lenni! Morgás. Nem vagy! Legalábbis, reméltem, hogy így értette. – Te értesz engem, ugye? – kérdeztem, ahogy visszatérve leültem a ledobott pulcsijára. – Érted, amit mondok? Megpróbált bólintani, aztán a fogát vicsorgatta a helyzet kellemetlensége miatt. – Nem egyszerű, ha nem tud beszélni… az ember, igaz? – vigyorogtam. – Mármint, neked nem az! Én hozzá tudnék szokni! Morogva méltatlankodott, de láttam a megkönnyebbülést a tekintetében, mintha örülne, hogy végre mosolyogni lát. – Látod, hogy igazam volt? Még mindig te vagy, még farkas alakban is! Morgás. – Nem támadt rád hirtelen az irányíthatatlan gyilkolási vágy? Szemforgatás. – Na! Te aggódtál emiatt, nem én! – Tartottam egy kis szünetet. – Nincs vacsoraszagom, ugye? Na, azt a tekintetet, amit ezért kaptam! – Minden eshetőséget figyelembe veszek! Inkább horkantás volt, mint morgás, amit hallatott, mintha magában kuncogna. Elhelyezkedett, fejét a mellső mancsára hajtva, rám szögezte a tekintetét. Szerettem volna én is kényelembe helyezni magam, de a jéghideg föld még a pulóverén át is érződött, rajtam meg csak az új pizsamám, egy könnyű dzseki és tornacipő volt. Látva, hogy reszketek, a pulóver felé nyújtotta a mellső lábát, a szélét tapogatta, morgással jelezve, hogy rájött, nem tudja megfogni. – Időbe telik majd, míg hozzászoksz a hüvelykujj hiányához, mi? Az orrával közelebb intett magához. Úgy tettem, mintha nem érteném, mire kifacsarodott testtel óvatosan bekapta a pulóver szélét, pofája közben eltorzult az undortól, és megrántotta. – Jól van, jól van már! Nem akartalak megfojtani a közelségemmel! 118

Nem ez volt az egyetlen ok, amiért nem annyira tetszett, hogy mellé bújjak, de mivel csak mordult egyet, látszólag azt jelezte, hogy semmi baj. Mellé ültem. Testhelyzetet váltott, nagy teste részben felfogta a szelet, ráadásul az átváltozás miatt úgy fűtött, mint egy kemence. Felmordult. – Igen, így sokkal jobb! Köszi! Most pihenj egy kicsit! Fogalmam sem volt, mi lesz most. Kétlem, hogy Derek tudta. Eddig csak arra összpontosított, hogy végig tudja csinálni az átváltozást. Az viszont biztos, hogy ez csak a fél folyamat. Vissza is kell változnia, és ahhoz időre és pihenésre van szüksége. De hogyan történik a visszaváltozás? Vajon várnia kell, amíg a teste készen áll, csakúgy, mint a farkassá válásnál? Milyen sokáig tart ez majd? Órákig? Napokig? A tekintetét magamon érezve mosolyt erőltettem magamra, és nem törődtem az aggályaimmal. Rendben lesz ez! Képes átváltozni! És ez a legfontosabb. Megnyugodtam, ő meg közelebb került, a bundája a kezemhez ért. Próbaképpen megérintettem, és éreztem a durvább felső és a puha alj szőrzetet. A kezemnek dőlt, mintegy bátorításként, én meg belefúrtam az ujjamat a bundájába: a bőre olyan forró volt az átváltozástól, mintha elfagyott kezemet egy fűtőtesthez nyomnám. Neki is éppen ilyen jól eshetett hideg ujjaim érintése, mert behunyta a szemét, és úgy helyezkedett, hogy lassan teljesen rádőltem. Perceken belül elaludt. Behunytam a szemem, hogy egy percre én is megpihenjek. Legközelebb már csak arra emlékszem, hogy felriadok, az oldalamon kucorodva, Dereket használva párnaként. Felugrottam. Rám nézett. – B-bocsánat! Nem akartam… Enyhe morgással félbeszakított, lehordott, amiért szabadkozom, aztán taszított egyet a lábamon, és én visszadőltem mellé. Egy pillanatig csak feküdtem ott, sütkérezve a kellemes melegben. Vicsorogva ásított egyet, kivillantva a hüvelykujjammal egyenlő hosszúságú szemfogait. Nemsokára felültem. – Figyu, nem kéne neked most valami farkasosat csinálni? Esetleg vadászni egyet? A morgás tónusa azt felelte, nem. – Futni? Mozogni egy kicsit? Újabb morgás, kevésbé határozott, inkább azt jelentette, lehet. 119

Remegő lábakkal feltápászkodott, még mindig nem szokta meg, hogy megváltozott a súlypontja. Egyik mellső mancsát óvatosan előretette, mellé a másikat, utána az egyik hátsó lábát, majd a másikat. Felvett ugyan egy ritmust, de még mindig elég lassan járta körbe a tisztást. Elégedetten horkantott, amiért rájött, aztán szökellni kezdett, elbukott, és orral előre végigszántotta az aljnövényzetet. Elfojtottam egy nevetést, de nem sikerült túl jól, mert haragosan rám nézett. – Felejtsd el a futást! Egy kellemes, laza séta talán inkább a te tempód! Felhorkant, és hirtelen megfordult. Ettől hátraestem, ő meg morogva vihogott. – Most se tudod megállni, hogy az erődet fitogtasd, igaz? Újra nekilendült. Ezúttal szilárdan álltam a lábamon, ő az utolsó pillanatban meggondolta az ugrást… és oldalra dőlt. Most aztán nem fojtottam vissza a nevetést! Gyorsan összekapta magát, megragadta a pizsamám szárát, megcsavarta, én meg már dőltem is. – Erőszaki! Morgás, vihogás. Beletöröltem egy nem létező könnycseppet a nadrágom szárába. – Nagyszerű! Egyszer kapok új pizsamát, te meg elszakítod! Közelebb poroszkált, hogy jobban lássa. Megpróbáltam belekapaszkodni a mellső lábába, de akkorát ugrott, hogy már nem értem el, és azzal a lendülettel egyszeriben átrohant a tisztáson. Megtorpant, visszanézett a válla fölött, mintha csak azt kérdezné, ezt hogy is csináltam? Megfordult, és próbált megint átszaladni, de a lábai összegabalyodtak, és mellém zuhant. – Szokás szerint túl sokat gondolkodsz! – jegyeztem meg. Nemtörődöm horkantással ugrott talpra. Újra megpróbálkozott a futással, és nem esett el ugyan, de több volt benne a tántorgás, mint a szökellés, félő volt, hogy a lábai végleg összegabalyodnak. – Ez valószínűleg eltart egy darabig, úgyhogy mi lenne, ha gyakorolnád, én meg addig visszamennék a házba… Elrohant mellettem, és irányt váltott, hogy elállja az utamat. Megmosolyogtam. – Tudtam, hogy menni fog! Akkor igazam van, nem? Jobban megy, ha csinálod, nem gondolod? 120

Akkorát fújtatott az orrlyukain át, hogy a kiáramló pára sokáig ott lebegett a hideg levegőben. – Te nem utálod ezt? Számolnunk kéne, melyikünknek van többször igaza, neked vagy nekem! Csak a szemét forgatta. – Nincs esélyem, mi? Soha nem hevernéd ki, ha legyőznélek! Ezúttal viszont igazam van! A tested tudja, hogyan mozogjon farkasként. Csak ki kéne kapcsolnod az agyad, és hagyni, hogy az izmok átvegyék az irányítást! Rám vetette magát. Meg sem moccantam, ezért körülöttem rohangászott, nagy ívben, lehajtott fejjel, egyre gyorsabban, míg nem volt más, csak egy elmosódott, fekete szőrcsomó. Én meg nevettem. Nem tehettem róla. Olyan… elképesztő volt! Az, hogy más alakban van. Másként is érzékelheti a világot. Örültem neki. Végül is bekapcsolta a fékeket, becsúszva állt meg, mind a négy lába más irányba szaladt ki alóla. – Ezt a részt még gyakorolnod kell! – jegyeztem meg. Felmordult, és megrázta a fejét, amit addig nem is tudtam mire vélni, míg lábra nem állt, orrát szélirányba nem emelte, és fülei előre nem fordultak. – Valaki jön? – suttogtam. Nagyot mordult. Pszt, hallgatózom! Én is együtt figyeltem vele, erőlködtem, hogy halljam, amit ő. Ekkor olyan fülsértő hang hallatszott, amelyhez nem kellett vérfarkasnak lennem, hogy észrevegyem: egy hosszú, hátborzongató üvöltés. Derek hátán felállt a szőr, centiméterekkel megnövelve addig is hatalmas alakját. – Egy kutya? – kérdeztem még mindig suttogva. Elég kutyát hallottam már életemben ahhoz, hogy tudjam, ez nem az. Derek mögém rohant, és hátulról meglökte a lábam. Fuss! Kirohantam az ösvényre. Ő szorosan mögöttem, de mancsainak tompa puffanása alig árulkodott róla. Végre megértettem, miért mozog mindig olyan hangtalanul! A ragadozó ösztön. Olyan ösztön – és képesség, – melynek én híján vagyok, és most, futás közben ez keservesen nyilvánvalóvá is vált. 121

Talán csak feleakkora vagyok, mint Derek, de én csaptam akkora zajt, mintha egy többmázsás szörnyeteg csörtetne át az erdőn. Úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony. A lábam rátalált minden ösvényre hullott ágra, minden egyes reccsenés hangosabbnak tűnt az ágyútűznél. Igyekeztem én csendesebben haladni, de az azt jelentette, hogy le is lelassítok. Amikor csökkentettem a sebességet, Derek hátulról taszított egyet rajtam, biztatva, hogy ne törődjek vele, csak fussak tovább. Előttem feltűntek a ház fényei. Ekkor azonban valahol a ház és köztünk fülsiketítő füttyszó harsant. Megtorpantam. Derek is, úgy becsúszva, hogy térdre döntött. Valami bocsánatfélét morgott. Mire feltápászkodtam, ő már összeszedte magát, és előttem állva, orrát felemelve beleszippantott a levegőbe. A szél ugyan oldalról fújt, Derek azonban fel s alá járkált, hogy elkapja annak a szagát, aki fütyülhetett. Amikor ez sikerült, lemerevedett, füleit hátracsapta, és egészen mélyről jövő morgás tört fel belőle. Megfordult, majdnem belém ütközött. – Ki az? Erre állkapcsainak csattanása volt a válasz, de egyúttal a dzsekimet is elkapta, és megrántotta. Csak rohanj! Szót fogadtam.

122

huszonegy

K

I ELŐL FUTUNK MOST? Elég horrorfilmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, ez az üvöltés egy farkastól származik, pedig New York államban nem maradt vadon élő fajta. Tehát vérfarkas lehet. Liam és Ramon, az a kettő, aki a minap megpróbálta elfogni Dereket, azt mondta, hogy az állam egész területe a Falka fennhatósága alá tartozik, akik levadásznak és megölnek minden területsértő vérfarkast. A látszat szerint nem olyan alaposak, hisz Derek egész életében ezen a környéken élt. Lehet, hogy végül mégis rábukkantak? Ha pedig nem a Falka, akkor ki füttyentett? Andrew szerint az Edison Csoport nem bérel fel vérfarkasokat. Tévedett volna? Ha olyasvalakit akarnak, aki a hiányzó kísérleti alanyaik nyomára bukkan, egy vérfarkas erre a létező legjobb Variáns véreb. Ebben a percben mindez nem számított. Derek tudja, ki fütyült, és bár nekem képtelen elmondani, a cselekedetei elárulják, hogy bajban vagyunk, és mást nem tehetünk, mint reménykedünk abban, hogy el tudunk futni előle. – Van arra egy kis patak! – mutattam. – Ha egy vérfarkast akarunk lerázni, a víz elrejtené a nyomainkat, ugye? Válaszul arra vette az irányt.

A patak nem volt több egy csermelynél, de ahhoz elég nagy, hogy elnyelje a nyomainkat. Minél tovább futottunk benne, a víz annál mélyebb lett, partja mindkét oldalon kisebb sziklafallá terebélyesedett. Ha így folytatjuk, a végén még csapdába esünk. 123

Derek vezetett, felkapaszkodott a patak partján, velem szorosan a nyomában. Átázott tornacipőm csúszkált a sárban, ahogy a gyökerekbe kapaszkodva próbáltam felhúzni magam. Igyekeztem a lehető legzajtalanabbul mozogni, tudva, hogy minden vérfarkas Derekhez hasonló éles hallással bír. Már fenn futottunk a patakparton, míg egy sűrű facsoporthoz nem értünk. Derek betuszkolt a közepén lévő kis tisztásra. Ő is összekuporodott, mellső lábait előrenyújtotta, a fejét és farkát lehorgasztotta. Szeretett volna megint emberré változni. Pár percnyi erőlködés és vicsorgás után azonban feladta. – Itt nem maradhatunk – jegyeztem meg. – Ha ez egy vérfarkas… Morgása megerősítette a gyanúmat. – Akkor a végén úgyis a nyomunkra bukkan. Ez nem egy túl nagy erdő. Újabb morgás. Tudom. – Szerintem a ház arra van! Megrázta a fejét, és orrával egy kissé balra mutatott. – Oké, rendben! – fogadtam el. – Akkor csak oda kell… Megint elcsendesült, hegyes orra felemelkedett, a fülei elfordultak. Mellette guggoltam. Folyton szaglászott, mélyen, torokból morgott, mintha nem találná meg újra az előbb érzett szagot. Végül a tisztás bejárata felé lökdösött, de olyan hang kíséretében, ami csak azt jelenthette, hogy fuss, ám amikor nekilendültem, fogával elkapta a dzsekim grabancát. – Lassan menjek? – találgattam suttogva. – Csendben? Morgott egyet. Igen. Elém siklott, és lépett egyet. Majd még egyet. A hold elé egy felhő úszott, és az erdő besötétedett. Megtorpantunk. Jobb felől megreccsent egy ágdarab. Derek olyan gyorsan fordult meg, hogy belém ütközött, és úgy meglökött, hogy hátraestem. Morcosán kapott felém, amiért nem mozgok elég gyorsan. Ahogy visszavonultunk a tisztásra, a szélénél ki tudtam venni egy sötét alakot. A következő ágroppanásnál Derek hátulról megtolta a lábam, és addig tolt és taszigált, míg a tisztás túlsó részére kerültem, ahol belökdösött a sűrű bozótba. – Nem tudok… – suttogtam. 124

Összecsapta az állkapcsát, és rám mordult. De tudsz! Négykézlábra ereszkedtem, és benyomultam a bokrok közé, az arcom elől a kezemmel tettem szabaddá az utat. Csak pár lépést mentem, amikor egy fának ütköztem. Mindkét oldalát sűrű bokrok szegélyezték. Kicsavarodva szólni akartam Dereknek, hogy nem tudok továbbmenni, de ő megállt a lyuk szájánál, hátsó felével torlaszolva el a bejáratot. A felhőtakaró elvékonyodott, és láthatóvá vált az ösvényen álló alak. Egy másik farkas volt, éppolyan fekete, mint Derek. Úgy látszott, erre halad, hangtalanul, akár az éjszaka, lassan, de biztosan közeledett felénk. A felhők végre elúsztak a hold elől, de a farkas továbbra is éjfekete volt, az orrát és a szemét is beleértve. Egyik oldalán halványabb csíkokat vettem észre. Hunyorítottam, és akkor láttam, hogy hiányzó szőrmecsíkokról van szó, a csupasz bőr pedig rózsaszín, és friss hegek húzzák össze. Pár nappal ezelőtt láttam már ezeket a sebhelyeket. – Ramon – suttogtam. Derek felmordult, a szőre az égnek meredt, a farkát felcsapta, és kivillantotta az agyarait. A másik farkas egyre közeledett, egyenesen, megingathatatlanul. Végül Derek rárontott. Ramon megtorpant, de nem ijedt meg. Nem is morgott. Csak egy helyben várta, amíg Derek majdnem odaér, aztán oldalról kicselezte, és egyenesen felém rohant. Derek megpróbált megállni, de túl nagy lendülettel támadt rá, ezért a bokrok közé csúszott. Míg Ramon felém rohant, én négykézláb akartam menekülni, de a bozót túl sűrű volt. Szerencsére az volt neki is, ezért képtelen volt továbbjönni annál, mint az előbb Derek, csak annyira közelített meg, hogy érezhessem a pofájából áradó bűzt, ahogy egyre mélyebbre fúrja magát az aljnövényzetbe. Ekkor felordított, és hátrarepült, Derek fogsorával a tomporában. Ramon kiszabadította magát, és nekiugrott. Derek lebukott, és elhúzott Ramon mellett, hogy elzárhassa a rejtekhelyem bejáratát. Egy pillanatig nem láttam mást, mint Derek farkát. Egy kissé arrébb aztán megpillantottam Ramont is, hátrálva tekingetett Derek mögé, mintha fel akarná becsülni a helyzetet. 125

Balra tört ki. Derek is arra ugrott, morogva, és a fogát csattogtatva. Ekkor Ramon jobbra cselezett. Derek elállta az útját. Megint balra. Derek megint eléje ugrott. Ugyanolyan volt, mint aznap este a játszótéren, amikor Liam végig úgy tett, mintha engem akarna elkapni, ezzel cukkolva Dereket, akit aztán kinevetett, hogy minden mozdulatára megijed. – Csak ingerel! – suttogtam. – Megpróbál kifárasztani! Ne dőlj be neki! Derek felmordult. A teste megfeszült, mintha bebetonozták volna a lábát. De ez sem segített. Derek minden egyes alkalommal felugrott, amint Ramon felém közeledett, és morogva csattogtatta az állkapcsát. Végül Ramon unta meg ezt a játékot, és egyenesen Dereknek rontott. Egymásnak estek, ropogtak a csontjaik, marcangolták egymást és acsarkodtak, morogtak és nyüszítettek, amikor a másik agyara a testükbe mélyedt. Szorosan megmarkoltam a bicskámat. Tudtam, hogy tennem kell valamit. Be kell szállnom a küzdelembe, megvédeni Dereket. De nem voltam rá képes. A minap tanúja voltam Derek és Liam harcának, akik még emberi alakjukban is túl gyorsan mozogtak ahhoz, hogy közbe tudjak avatkozni. Pedig az lassított felvételnek tűnt ehhez a verekedéshez képest, ahol a két dühöngő, tomboló szőrcsomó egyetlen kivehetetlen fekete szőrtömegként hentergőzött át a tisztáson, kivillanó agyarakkal, vért fröcskölve szerteszét. Tennem kell valamit, mert Dereket valami komolyan hátráltatja, és ez nem más, mint én. Úgy látszott, nem tud megfeledkezni arról, hogy ott vagyok, és amint Ramon felém indult, Derek minden alkalommal abbahagyta a küzdelmet, hogy megint közénk kerüljön. Szólni akartam, hogy felejtsen el. Jól vagyok, mélyen elrejtőztem az aljnövényzetben, fegyverem is van, és Ramon társának, Liamnak, semmi nyoma. Tudtam azonban, hogy ez sem segítene. Védelmező ösztöne felülírja a józan észt. Kiegyenesedtem, és olyan magasra nyúlva, amilyenre csak tudtam, megragadtam a mögöttem lévő fa alsó ágát. Az összeöltött karomnak nem esett jól, de nem törődtem vele. Felkapaszkodtam. A mászás már könnyen ment. A legnehezebb rész az volt, hogy ne nézzek le minden alkalommal, ha morgást vagy üvöltést hallok. 126

Olyan magasra másztam, ahová Ramon már nem érhetett fel. Odakiáltottam Dereknek, megnyugtattam, hogy biztonságban vagyok. Ettől függetlenül, persze, meg kellett néznie, ellenfele ki is tépett egy csomó szőrt a nyakából, amikor felpillantott. Amint viszont meglátta, milyen magasra másztam, teljes erővel bedobta magát a küzdelembe. Bármennyire hatalmas volt is Derek, mégsem volt egyenlő ellenfele egy gyakorlott, felnőtt vérfarkasnak. Amikor Liammal szembekerült a minap, Derek az ellenkező irányba szaladt, ezzel beismerve, hogy felülmúlták. Az lehet, hogy volt benne egy kis arrogancia, de hiányzott belőle a virtus. Ha egy csatát képtelen megnyerni, nem okoz neki problémát, hogy elfusson. Ezúttal viszont nem volt hova futni. Megmarkoltam a késemet, és kiaraszoltam az ágon addig, amíg a küzdők fölé nem kerültem. A virtusról szólva… Megpihentem, és egy icipici lelkifurdalást éreztem, amiért egy ilyen nagy butaság akárcsak az eszembe jut. Ha rájuk ugrom, szerencsém van, ha Dereket nem ölik meg, miközben engem védelmez! Gyűlöltem ott bujdosni, mint egy gyámoltalan regényhősnő. Ramon ellen mégis tehetetlen voltam. Nem rendelkeztem szupererővel, nem voltak szuperérzékeim, sem agyaram, sem karmom, sem varázserőm. Hagyd már abba a nyafogást arról, hogy mid nincs! Az agyad még működik, nem igaz? A körülményeket figyelembe véve, ebben nem voltam olyan biztos. Csak használd! Gondolkodj! Lenéztem a marakodásukra, és végigzongoráztam a lehetőségeket. Őket figyelve rájöttem, hogy a sebesülésük alapján meg lehet állapítani, melyikük Ramon. Ha ezt el tudnám… A sebhelyek! Olyan mélyre hajoltam, amennyire csak mertem. – Derek! Az oldalát! Ahol megsebesült… Erőlködtem, miként magyarázzam el neki anélkül, hogy elkotyognám a tervet Ramonnak, de nem is kellett többet mondanom. Derek belekapott vetélytársa horpaszába. Mivel nem védte szőr, könnyedén belemélyesztette a fogait. Ramon keservesen felvonított. Derek hátrarántotta a fejét, nagy cafatot szakítva ki ellenfele oldalából. 127

Vastag sugárban ömlött a vér. El táncolt az útjából, és ledobta a nagy darab húst. Ramon visszatámadott, de a hátsó lába megroggyant. Derek félreugrott előle, és megint belemart a véknyába. A másik üvöltött a dühtől és a fájdalomtól. Megfordult, kitépte magát ellenfele szorításából. Fröcskölt a vér, ahogy gyorsan forgolódott, majd belemart Derek tarkójába. Elestek, Derek addig küzdött és karmolt, amíg egyik karmával végigszántotta a nyílt sebet Ramon oldalán. Az felüvöltött, mire Derek kiszabadult, és egészen a patakpartig hátrált. Ott majdnem ötméteres mélység tátongott, rákiáltottam, hogy vigyázzon, de csak tovább tolatott. Ramon felborzolt szőrrel, vicsorogva rohant rá. Ekkor füttyszó állította meg. Liam. Erre azonnal abbahagyta a támadást, hátradobta a fejét, és vonítani kezdett. Derek meg ráugrott. Ramon hirtelen befejezte az üvöltést, ledobta magáról ellenfelét, tovább nyomult előre, visszaszorítva Dereket a… – Derek! A szikla! Ezúttal felkapta a tekintetét, és a szemembe nézett. Nem állt meg ekkor sem, csak ment tovább, farkasszemet nézve Ramonnal. Az utolsó pillanatban Derek irányt változtatott, balról megkerülte, és egyenesen a sérült oldalát támadta meg. Ramon lerepült a lábáról. Mire ő rávetette magát. Agyarait belemélyesztette a nyílt sebbe. Ellenfeléből szinte túlvilági üvöltés szakadt fel kínjában. Ramon, háttal a sziklának, nagy nehezen feltápászkodott. Derek nekiugrott. Amaz hátrálni kezdett. Az utolsó pillanatban meglátta a közelgő mélységet, és megpróbált kitérni Derek útjából, de az fejjel nekirohant a sebesült testrészének, mire Ramon lezuhant a partfal pereméről. Lemásztam, és Derekhez rohantam, aki a partfalon egyensúlyozva vetélytársát figyelte. Ramon még mindig eszméleténél volt, de hiába kínlódott, nem tudott felkelni, mert egyik mellső lába természetellenes szögben kicsavarodott. – Ez Liam volt? – kérdeztem. Az orrát leengedve bólintott. Továbbra is csodálkoztam, miért maradt Liam emberi alakban, bár még így is komoly fenyegetést jelentett. Egyetlen előnyünk származik abból, hogy nem farkas: lassabban bukkan a nyomunkra. 128

– A ház közeléből jött – suttogtam futás közben. – Az út felé kellene tartanunk! Tudod, merre… Válaszul elszáguldott mellettem. Pár percig még rohantunk, de folyton lemaradtam. Visszaszaladt, hogy inkább mögöttem fusson. – Bocsánat! – motyogtam. – Nem látok semmit, és folyton elbotlok valamiben… Morgással szakított félbe. Tudom! Csak fuss! Az élre törtem, és hagytam, hogy Derek meglegyinthesse a lábamat, amikor kezdek letérni az útról. Végre, a fák közt, fényeket láttam. Derek afelé taszigált, de ekkor… – Pokoli nagy zajt csapsz, nem, te kölyök? – visszhangzott Liam jellegzetesen elnyújtott texasi beszédmódja az erdőn át. Derek úgy meglökött, hogy elterültem. Keményen a földre estem, az államat felkaristolta a talaj, a számba sár került. Megpróbáltam felkelni, de Derek felettem állt. A nyelvemet végigfuttattam a fogsoromon, hogy lássam, nem esett ki egy se. Védelmezőm lihegve döfködte orrával a tarkómat. Úgy döntöttem, bocsánatkérésnek veszem, akár az volt, akár nem. – Aki bújt, aki nem, megyek! – kántálta Liam. Derek belökdösött egy olyan kis cserjésbe, ahol annyira egymáshoz kellett bújnunk, hogy a szám is tele lett a szőrével. Megpróbáltam neki több helyet adni, mire rám mordult, hogy ne mozogjak. Leültem, ő nekem támaszkodott, nagy testének többi részét is a csalitosba húzva, míg a végén gyakorlatilag szinte az ölemben ült. Felemelte a fejét, hogy beleszippantson a levegőbe. A szél Liam hangjának irányából fújt, tehát ő nem érezhette a szagunkat. Behunytam a szemem, hogy jobban halljak. Éreztem Derek kalapáló szívének dobogását. Biztos az enyém is ilyen erősen vert, mert Derek gyengéden oldalba taszított, míg ki nem nyitottam a szemem, és láttam, hogy szeme elsötétül az aggodalomtól. – Jól vagyok! – nyugtattam meg suttogva. Helyet változtatott, igyekezett még több súlyt levenni a lábamról. Ahogy elmozdult, a kezem nedves szőrcsomót simított. Magam elé húztam, és láttam, hogy az ujjaim ragacsosak a vértől. – Hiszen te… A morgása megint belém fojtotta a szót. Jól vagyok! Most, pszt! 129

Próbáltam megvizsgálni, mennyire komoly a seb, de megint elmozdult, ezúttal engem szegezve a földhöz. Csendben hallgatózva üldögéltünk. Csak a fülét forgatta, ami időről időre megrándult, mintha zajt hallana. Ahelyett, hogy megfeszült volna, kezdett megnyugodni. – Távolodik? – érdeklődtem halkan. Bólintott. Kényelmesen elhelyezkedtem. Nehéz az életünkért aggódni, amikor egy százkilós farkas ül az ölünkben. Furcsa, de ez megnyugtatott. A testmelege, a puha bundája és a szívverése közelségétől azon vettem észre magam, hogy mindjárt lecsukódnak a szemeim. – Elment? – kérdeztem. Derek megrázta a fejét. – Meddig kell még itt maradnunk? Derek megfeszült. Kibámultam az éjszakába, de amikor újra ránéztem, a pofáján nem láttam azt a valamilyen szagra figyelő tekintetet. A fejét még mindig lehorgasztotta. A szeme tágra nyílt, és tökéletesen mozdulatlan volt. Ekkor megéreztem. Rángatóztak az izmai. – Kész vagy rá, hogy visszaváltozz! – súgtam neki. Feszülten rám mordult, a szeméből sütött az aggodalom. – Nem baj! Mindig eltart egy darabig az első jel után, igaz? Lesz időnk, hogy visszajussunk a házba. Majd ott átváltozol! Megvonaglott, mellső lábai megadták magukat. Az oldalára dőlt, mind a négy lába megmerevedett, a feje hátracsapódott, a szeme vadul forgott. – Minden rendben lesz! Jobb is így! Csak hagyd, hogy megtörténjen! Nem mintha lett volna más választása. Rámásztam, hogy elkerüljek a hadonászó karmai útjából. Mögé kuporodva dörzsölgettem a vállát, biztattam, hogy nagyon jól csinálja, és minden rendben lesz. Lehajtotta a fejét, majd hirtelen hátrarántotta, miközben a csontjai ropogtak, és a foga összekoccant. Felüvöltött, de az üvöltése morgásba fulladt, mert igyekezett csendben lenni, a görcsök viszont egyre gyakrabban törtek rá, és száját minden újabb fájdalomnál nyüszítés hagyta el. Amikor végleg abbahagyta, körülöttünk is minden elcsendesedett. Tudtam azonban, hogy Liam mindent hallott. 130

Derek fölé hajoltam, és bátorítólag suttogtam a fülébe, remélve, hogy ezzel Liam közeledését elnyomom, és nem tör ki rajta a pánik. Nem sokkal ezután viszont Derek hirtelen felkapta a fejét. Tudtam, hogy Liam közeledik. Derek eddigre már jócskán benne volt az átváltozásban, rövidülni kezdett az orra, a füle oldalra került, a haja is kezdett kinőni, miközben a szőre eltűnt. A füléhez hajoltam. – Csak folytasd tovább, jó? Majd én elintézem! Megfeszült, és olyan hangot adott, amiről biztos voltam, nemet jelent. Felálltam. Ő is megpróbálta ugyanezt, csakhogy újabb görcsroham kapta el. – Nem lesz bajom! – biztosítottam, előhúzva a késemet. – Nem csinálok semmi butaságot! Mindjárt végzek Elterelem a figyelmét, amíg teljesen kész nem leszel! – Ne! – nyögte eltorzult torokhangon. Elfordultam, hogy indulok. A lábam után kapott, de az ujjai még mindig bütykös csonkok voltak, amik közül könnyen kiszabadítottam magam. Hátra se nézve, kirohantam a csalitosból.

131

huszonkettő

R

OHANTAM, HOGY OLYAN MESSZIRE KERÜLJEK DEREKTŐL, amennyire csak tudok. Végül megpillantottam az erdőn át sántikáló, világos hajú, magas, sovány alakot, egy bottal a kezében. Liam. A bicegés megmagyarázta, miért nem változott farkassá. Ha az átváltozás valóban olyan fájdalmas, amilyennek tűnik, el sem tudom képzelni, milyen szörnyű lehet sebesülten keresztülesni rajta. Ez a sérülés viszont azt is jelentette, hogy valakin bosszút kell állnia. Rajtam. Mély lélegzetet vettem, így próbálva lenyugtatni hevesen verdeső szívemet. Nem működött. Ez elég nagy baj. Nem engedhetem olyan közel, hogy meglássa vagy meghallja Derek átváltozását! Olyan közel futottam hozzá, amennyire csak mertem, aztán hirtelen lefékeztem előtte. Megállt, és elmosolyodott. – Hát szia, aranyom! – húzta a szavakat. – Gondoltam, hogy téged szimatollak! – Hogy van a lábad? A vigyora kevésbé barátságossá változott, inkább csak a fogait mutatta, mint mosolygott. – Úgy fáj, hogy majd beszarok! – Nagyon sajnálom! – Azt meghiszem! Közelebb lépett. Én meg hátra. – Ne izgulj! – kezdte. – Megbocsátok a lábam miatt. Szeretem, ha van egy kis spiritusz a csajokban! – A tekintetétől borsódzott a hátam. – Nagyobb élvezet őket betörni! Na, hol van az a marha nagy barátod? – Felemelte a hangját. – Kölyök, ez elég gyáva húzás, hogy a lányt 132

küldöd ide figyelemelterelésül! Mondjuk, tőled valami ilyesmire számítottam, figyelembe véve, hogy a múltkor is milyen gyorsan eliszkoltál! Fülelt, hogy a kötekedése előcsalogatja-e Dereket. – Dolga van! – mentegettem. – Ramonnal. – Biztos volt benne, hogy elbánok veled! Liam hátravetett fejjel kacagott. – Neked aztán van vér a pucádban! Jól elszórakozunk majd, amint elintézem a fiúdat! Felém indult. Oldalra léptem, hogy más irányba tereljem. – Fogócskázni akarsz, aranyom? Nagyon jó vagyok benne! Mi lenne, ha magukra hagynánk a fiúkádat meg Ramont, hadd élvezzék, amíg mi is szórakozunk egy kicsit? Valami rezgő hangot hallottam. Liam sóhajtva a zsebébe nyúlt, és felcsapta a mobilját. – Éppen dolgom van – szólt bele. Abbahagyta, és a másikra figyelt. Egy férfi hangját hallottam a vonal túloldalán, és mintha Derek nevét kaptam volna el. – Jó, jó! Ha folyton hívogatsz, sosem kapjuk el neked! Mivel Liam többes szám első személyben beszélt, nem Ramon hívta. A Falka egyik tagja lett volna? Odaígérte volna nekik Dereket, és most le kell szállítania? – Hagyd már abba a sóhajtozást! – szólt Liam keményen. – Mondtam, hogy napkeltére meglesz! Némi komplikáció merült fel. Oka van, amiért ma éjjel kijött az erdőbe: csintalankodik a barátnőjével! Liam rám nézett. – Cuki kis csaj! Festett, fekete haj. Nagy, kék szempár. – Elhallgatott. – Chloé? Ja, olyan chloés! Az Edison Csoport? Annak kell lennie. Jelenleg viszont nem törődtem mással, egy a lényeg – bárki legyen is az, – le kell foglalnom a srácot, hogy Dereknek legyen ideje az átváltozásra. – Nos, látod, ez a baj! – folytatta Liam. – Úgy tűnik, nem tudjuk szétválasztani őket. Így aztán, ha a fiút elkapjuk, lehet, hogy a lányt is el kell. – Szünet, hallgatta a másikat. – Hát persze, a lányt igyekszünk békén hagyni, de… – Újabb szünet. – Értem. A legfontosabb, hogy bármilyen módon megszabaduljunk a kölyöktől. Akkor elfogadod a vele járó esetleges veszteséget? – Miközben a válaszra figyelt, rám mosolygott. – Mindenképpen! Ha nem tudjuk őket szétválasztani, a lányra soha többé nem lesz gondod! Erre mérget vehetsz! Mostantól, ha 133

bármi más mondanivalód lenne, inkább üzenetet küldj! Eléggé el vagyok foglalva! Letette a telefont. – Úgy látszik, egyesek szerint nem vagy nélkülözhetetlen, Chloé! – Ki volt az? Leeresztette a hangját, és suttogást mímelt. – Rossz emberek! Kemény lecke ez, de a világ tele van… Távoli üvöltés fojtotta belé a szót. A kis csalit felé fordult. – A rossz emberekről jut eszembe, úgy tűnik, valaki füllentett nekem! A fiúkád nem is Ramonnal játszadozik, igaz-e? Eléje léptem. Megpróbált elmenni mellettem. – Tudom, mennyire szeretnél már szórakozni, de először a fiúkáddal van dolgom! Azért ne aggódj! Ha nem csal az érzékem, éppen átváltozik, és akkor nem lesz nehéz dolgom vele! Megint az útjába álltam. A mosolya kezdett lehervadni az arcáról. – Tartogasd az erődet későbbre! Ne bosszants fel, mert azt te sem akarod! Hagytam, hogy elmenjen, de a sarkában maradtam, képtelen voltam bármilyen tervet kiötölni. Hallottam Derek nyöszörgését. Lehet, hogy gyorsan kezdődött ez az átváltozás, de eltart egy ideig, amíg befejeződik. Derek védtelen. Ha Liam így bukkan rá, megöli! Tudom, tudom! Akkor csinálj valamit! Elővettem a bicskámat, kinyitottam, és előreosontam, egyre közelebb hozzá, tekintetemet végig Liam tarkójára szegezve. Hátranézett a válla felett. Eldugtam a kést. Megállt. – Mi lenne, ha előttem sétálnál? – javasolta. – Jó nekem itt! Megkeményedett a tekintete. – Előttem menj, ahol láthatlak! Míg elhaladtam mellette, a botjára esett a tekintetem. Ramonhoz hasonlóan ő is megsebesült. Használd ki! – A-azt mondtad, hogy elviszed Dereket a F-Falkához – tettettem a dadogást. – Még mindig ez a terved, ugye? 134

Csak legyintett rám, és tekintetét arra a távoli pontra meresztette, ahol Derek tartózkodott. – K-kérlek, n-ne! Előreugrottam, és a botja után kaptam, de ő elrántotta előlem, aztán meglóbálta, és olyan erővel vágott hátba, hogy a tüdőmből kiszorult a levegő, a lábam alól pedig kicsúszott a talaj. Levegőért kapkodva a földre zuhantam, a sérült karom lángolt a fájdalomtól. Felemeltem a fejem, és igyekeztem összpontosítani, miközben Liam tovább közeledett Derek rejtekhelye felé. Minden lélegzetvételnél mintha forró késsel szurkálnák a tüdőmet. Csinálj valamit! De mit? Tehetetlennek éreztem magam. Én… Nem igaz! Nem vagyok tehetetlen! Van, amit tehetek! Már a gondolatára keserű epe érződött a számban, de ez mind semmi ahhoz képest, amit annak a gondolatára éreztem, hogy Liam az átváltozás befejezése előtt rátalál Derekre. Időt kell nyernem neki! Behunyt szemmel összpontosítottam, és az intő jelek ellenére tovább erőltettem. Minden erőmet beleadtam a szellemidézésbe, és nem történt semmi! Itt van ez a hatalmas, genetikailag módosított erő, és akkor hagy cserben, amikor szükségem van rá! Akkor nincs más hátra, a régi módszert kell elővenned.! Megpróbáltam felkelni. Belém hasított a fájdalom, és mintha az erdő megingott volna, megint rám jött az émelygés. Összeszorított foggal másztam oda a legközelebbi leesett ághoz. Köré fontam az ujjaimat, összeszedtem magam, és – a fájdalommal mit sem törődve – felhúzódzkodtam. Felálltam, és azonnal Liamnek rohantam. Elugrott az utamból, de a botot meglengetve sikerült a combját megütnöm, épp ott, ahol három nappal ezelőtt megszúrtam. Üvöltve megtántorodott. Megint lecsaptam. Elesett. Esés közben utánam kapott, de én, a botomat a magasban tartva, visszatáncoltam. Amikor megpróbált felkelni, megint ütöttem. Ezúttal elkapta a botomat, és lerántott a lábamról. Elengedtem az ágat, de ekkor már a levegőben repültem. Pár lépéssel mellette landoltam, aztán gyorsan eliszkoltam az útjából, amikor megfordult, hogy elkapjon. 135

Sikerült talpra állnom. Ő is felkecmergett, de félúton megtorpant, és meredten mögém bámult. Add, hogy Derek legyen! Megfordultam, és látom, hogy egy részben lebomlott nyúl húzza felém szétroncsolt testét. Fülei bőrszerű cafatokban lógnak. Az orra helyén lyuk tátong, szája nincs, csak nagy, előreálló metszőfogai. Szemei, mint összetöpörödött mazsolák. Testének hátsó fele kilapítva, és teljesen kicsavarodva, hátsó lábai az egyik oldalra lógnak, és úgy vonszolja magát előre. – Állj! – parancsoltam kísértetiesen nyugodt hangon. A nyúl megállt. Liamhoz fordultam. Az eltorzult arccal nézett rám. Lassan feltápászkodott, de közben engem bámult. – Előre! – utasítottam. A nyúl a srác felé indult. Az hátratántorodott. Talpra álltam. A nyúl mellettem csikorgatta a fogát. Gondolatban azt parancsoltam neki, hogy Liam felé haladjon. Tétovázott, aztán a srác felé rántotta a fejét, és elindult. Liam káromkodott egy sort, de közben óvatosan tolatni kezdett. Ám ekkor morgás hangzott fel mögüle. A fiú megpördült. Egy sötét alak lopakodott a fák közt, elrejtőzve az árnyékok rejtekében. Csak a körvonalát láttam, a hegyes füleit, a lompos farkát és a hosszú orrát. Derek visszaváltozott volna farkassá? Amint az állat közelebb osont, rájöttem, hogy alig feleakkora, mint Derek. Megállt egy fa alatt, szinte alig látszott, csupán a fogai, vicsorgó szája, és türelmetlen morgása hallatszott. Kilépett a holdfénybe, és én felkészültem valami visszataszító, élőholt szörny látványára. De csak egy közönséges, élő kutya volt, valószínűleg egy környékbeli házból. A kutya folyamatosan morogva Liam felé indult. Derektől már tudtam, hogy a vérfarkasok és a kutyák nem jönnek ki egymással. Liam farkasszemet nézett vele, és ő is morogni kezdett. A kutya rendületlenül tartott felé. – Takarodj, te dög! Liam hátrahúzta a lábát, azzal a szándékkal, hogy belerúgjon. Aztán meglátta az éppen akkor melléje érő nyulat. Visszavonult. Az aljnövényzetből egyszerre csak mindenfelől ropogó ágak és visítások 136

zaja hallatszott. Nem láttam, mi lehet, de Liam szitkozódott, és majdnem beletolatott a dühösen vicsorgó kutyába. A kutya nekilendült. Erre Liam megrúgta. Miközben hátrarepült, a holdfény megcsillant a kutya horpaszán lévő öklömnyi lyukon, amiben nyüzsögtek a kukacok. Liam is észrevette, átkozódva hátrált. A kutya megint rávetette magát. Erre a srác kitért az útjából. – Állj! – kiáltottam. A kutya engedelmeskedett. Csak állt ott, lecsupaszított fogsorral, lángoló szemmel, felálló szőrrel. Liamre vicsorogva. Most a nyúl indult felé. A srác abba is belerúgott, mire az a bokrok közé repült, hogy nemsokára újra megjelenjen. Más is jött vele, valami rágcsálóféle csontváza, zörgő csontokkal, apró fogait csikorgatva. – Állj! – adtam ki a parancsot. Szót fogadtak. Liam rám nézett. – Igen, döglöttek – közöltem. – És igen, én irányítom őket. Te pedig, hiába erőlködsz, nem pusztíthatod el őket! Megpróbálhatod, de nem fog sikerülni! – Nos, akkor ezek szerint azzal kell megküzdenem, akit megölhetek! Ezzel nekem rontott. Ráparancsoltam a kutyára, hogy támadjon, de összezavarodtam, ahogy Liam rám támadt. Oldalra vetődtem. Megragadta a pizsamanadrágom szárát, és megrántott. Hasra estem, négykézláb próbáltam feltápászkodni, az ujjaim belemélyedtek a földbe, a körmöm beszakadt. Erősen megrántottam a lábam, keze ekkor a lábfejemre csúszott. Teljes erőbedobással előrelendültem, de a tornacipőm a kezében maradt. Miközben feltápászkodtam, egy csattanásra lettem figyelmes. Megpördültem, és megláttam Dereket Liam hátán, immár emberi alakban. Liam ellenszegült, és ledobta magáról. Derek újra megragadta, és birkózva estek a földre. Az eb kettejük felé rohant. Megálljt parancsoltam neki, az le is fékezett, de továbbra is vicsorgott és megfeszült, mint a láncra vert, veszett kutya. Behunyt szemmel újabb utasítást adtam: hogy hagyja el végre a testét. 137

Folytattam a lelke szabadon engedését, de nemcsak az övét, hanem a többi szellemét is, miközben elkeseredetten próbáltam tudomást sem venni a verekedés nyögéseinek és lihegésének zűrzavaráról. Mire a szememet kinyitottam, az állatok összeesve feküdtek, lelkük kiszabadult. Liam és Derek a földön hempergett, szorosan egymásba fonódva. Liam Derek hajába kapaszkodva próbálta hátrarántani a fejét, Derek meg a nyakát szorongatta, de egyikük sem tudott olyan fogást találni, hogy képes legyen ledobni magáról a másikat. Előkaptam a bicskámat, és előrerohantam. Megnyomtam a gombot... és felszisszentem, ahogy a penge belemélyedt a tenyerembe. Azonnal elengedtem. A kés az aljnövényzetre esett. Térdre estem, és keresni kezdtem. Valami olyat roppant, mint amikor egy vastag ág letörik. Felugrottam. Derek a hátán feküdt, Liam rajta, Derek keze továbbra is a torkát szorongatta. Mindketten mozdulatlanná merevedtek. Derek tágra nyílt szemmel bámult felfelé. Liam szeme is éppúgy kikerekedett, de ő már nem látott semmit, mozdulatlan maradt, a végső megrázkódtatás kifejezéstelen tekintetével az arcán.

138

huszonhárom -ÉN NEM… – kezdte Derek. Kikászálódott Liam alól. A vérfarkas teste élettelenül gördült le róla, kitekeredett, törött nyakkal. A fiú nagyot nyelt. Hangja visszhangzott a hirtelen beállt csendben. – É-én nem… én csak… próbáltam megállítani. – Nem akartad – mondtam gyengéden. – Ő viszont igen! Rám nézett, de a szeme nem engedelmeskedett. – Simán megölt volna téged – jegyeztem meg. – Mindkettőnket eltett volna láb alól, ha arra kerül a sor! Talán nem akartad ezt tenni vele, de… Nem fejeztem be. Mondhattam volna, hogy a világ jobban jár Liam nélkül, de mindketten tudtuk, hogy nem az a kérdés, hogy megérdemelte-e a halált, hanem Derek megérdemelte-e a másik meggyilkolása miatt érzett bűntudatot. Semmiképpen. – Te nem akartad őt megölni, de ő igenis arra készült! Számodra nem volt más, mint puszta önvédelem! Derek beleegyezően bólintott, és a tarkóját dörzsölgette, arca eltorzult, amikor ujjai friss sebet találtak. – Jól vagy? – kérdeztem. – Ja. Csak pár karcolás és zúzódás. Gyorsan meggyógyulok. Ide lehet, hogy kell néhány öltés is… Lepillantott az oldalán húzódó, vértől maszatos vágásra, és ekkor ébredt rá, hogy nincs rajta ruha. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én se vettem észre. Eléggé nyilvánvaló volt. Nem nagyon volt ideje arra, hogy megkeresse a ruháit, még mielőtt Liamet megállítja. 139

–É

Szerencséjére, a körülmények miatt nekem sem jutott időm foglalkozni a meztelenségével. Harc közben, meg most, összekuporodva sem láttam belőle többet, mint amikor alsónadrágban feszített. Ettől függetlenül fülig pirult. Lefejtettem magamról a dzsekimet, és szó nélkül átadtam neki. A dereka köré kötötte, és köszönetét mormogott. Majd hozzá tette: – Mennünk kéne! Csakhogy nem mentünk sehová. Teljes csendbe merülve Derek továbbra is Liam teste mellett kuporgott, lehajtott fejjel, arcába lógó hajjal, a hátán és karján csillogó izzadságréteggel. Reszketett. – Elmegyek a ruhádért! – ajánlkoztam, feltápászkodva. Elkapta a könyökömet. – Ramon! – Tényleg! Erősen pislognom kellett, kicsit elhomályosult a világ, valószínűleg sokkot kaptam, azt hiszem. Egyikünknek minél előbb észhez kell térnie, és nagyon úgy nézett ki, ez nem Derek lesz, aki szinte megbabonázva bámult a holttestre. – El kell vinnünk innen! – javasoltam. – Legalábbis egyelőre a bokrok közé, hogy elrejtsük a testét. Holnap majd visszajövünk eltemetni! Nem hittem a fülemnek, hogy ezt így kimondtam. Elrejteni a testet? A testet? És mi a másik megoldás? Hagyjuk itt az ösvényen, és reméljük, hogy egyik szomszédunk sem jár majd erre? Sosem gondoltam volna, hogy ilyen forgatókönyvet ír majd nekem az élet. A testtől való megszabadulás. Nincs mese: fel kell vennem a kesztyűt, vagy elbukom. Felálltam, és a karjánál fogva megpróbáltam Liamet arrébb húzni. – Hagyd! – kelt fel Derek. – Majd én viszem! Nem hagyhatunk nyomot magunk után, még a vonszolásét sem, és most azonnal el kell temetnünk, hogy a kutyák ne találjanak rá! – Kit kell eltemetni? – szólalt meg váratlanul egy hang mellettem. Ugrottam egy nagyot, és a szívem a torkomban dobogott. – Chloé! – szólt rám Derek. Liam sétált felénk. – Chloé!? – ismételte meg Derek. 140

– Ez L-Liam. A szelleme. A kísértet megtorpant. – Szellem? – Rám nézett, aztán a földön heverő testére. Káromkodott. – Meghaltál – közöltem vele. – Veszem észre! Ezek szerint egyikőtök képes a halottakkal beszélni, és – lebiggyedt ajakkal pillantott a kutya és a nyúl testére – életet lehelni beléjük. Tekintete visszatért a saját tetemére, és új fent szitkozódott. Megköszörültem a torkomat. – Ha már itt vagy, lenne hozzád pár kérdésem! Felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Viccelsz, ugye? – Nem! – Letérdeltem a teste mellé, és a zsebébe nyúltam. – Chloé? – jött hozzám közelebb Derek rosszallóan. Előhúztam Liam mobiltelefonját. – Valaki felhívta. Olyasvalaki, aki látszólag az egész dolgot kiagyalta, aki engem is ismer, még a nevem is tudja! – Liam szellemére néztem. – Ki volt az? Pukkadozott a nevetéstől. – Komolyan mondod? Alig egy perce haltam meg! Itt áll a fiúkád, aki megölt! Tényleg azt várod, hogy egy percnél tovább itt időzzek, és cseverésszek veled a holttestem felett? Pont erről álmodtam, de ha tudni szeretnéd, sokkolt egy kicsit a halálom! Talán egy másik alkalommal! Elfordult, hogy távozzon, de az útjába álltam. – Most készülsz a túlvilágra! – kezdtem. – Ez itt az utolsó esélyed, hogy valami jót is tegyél! – Ó, nos, ha már így tálalod… – forgatta a szemét. – Nem érdekel az utolsó esély! Nem bánok semmit, amit tettem! Ha választ akarsz… Közelebb lépett, teljesen fölém tornyosult. Ellenálltam a kísértésnek, hogy hátrébb lépjek, de biztos látszott a feszültség, mert Derek közelebb jött, és ezt suttogta: – Ne hagyd, hogy zaklasson! – Zaklatni? – ismételte Liam. – Ő az, aki nem hagy békén! – Megint lenézett rám. – Egy szó mint száz, ha választ akarsz, azt magadnak kell megtalálnod! És fogadd meg a tanácsom, próbáld élvezni az életet, mert van egy olyan érzésem, hogy nemsokára látjuk egymást. .. itt, ezen az oldalon! Derek megszorította a karomat. Megpróbáltam elhúzódni, de lehajolt, és a fülembe súgta. – Hagyd elmenni! Nem éri meg! 141

– Hallgass rá, galambom! – kiáltott vissza Liam távolodóban. Kiegyenesedtem. – Mi a véleményed a zombijaimról? Liam megtorpant, és lassan felém fordult. A kutyára mutattam. – Tudod, hogy csináltam? – Szerinted érdekel? – Jobb lenne! A nekromanta úgy kelti életre a halottakat, hogy a hozzád hasonló szellemet visszaküldi a tetembe, ahol, mint láthattad, az én irányításom alá kerül! Ugyanaz az elv az állatoknál és az embereknél. Szóval, vagy válaszolsz a kérdéseimre, vagy visszahajítalak oda! – mutattam a halott testre. Felnevetett. – El kell ismernem, tökös csaj vagy, de ez azért nem lenne helyénvaló! – Azt hiszed, viccelek? Válaszul hátat fordított, és elindult. Behunytam a szemem, és képzeletben a teteme felé húztam, és egy kicsit rántottam rajta. – Hé! – kiáltott. – Hé! Felnyitottam a szemem, és láttam, hogy valami láthatatlan erővel viaskodik. – Azt hitted, blöffölök? Magasabb fokozatra kapcsoltam, mire egészen megtántorodott. Megint rántottam rajta egyet. A szelleme néhány lépéssel közelebb került a testéhez. – Oké, rendben! – fújtatott rám. – Mit akarsz tudni? – Ki bérelt fel? – Nálad van a telefonom! Találd ki! Tolmácsoltam Dereknek, amit Liam mondott, aztán megkérdeztem: – Nem az Edison Csoport volt? Eltorzult az arca. – Az áramszolgáltatóra gondolsz? – Egy Marcel Davidoff nevű férfi? – Kicsoda? – Diane Enright? – Igaza van! – súgta oda Derek. – Nálad van a telefon. Kérdezz valami mást! – Amikor először ránk találtál, ott a játszótéren, azt mondtad, hogy letértetek az útról, mert megéreztétek Derek szagát. Hazudtál, igaz? – Édesem, mindenki hazudik! Jobb, ha hozzászoksz! 142

– Valaki felbérelt, hogy Derektől megszabaduljon? – Látod, ki is találtad! Már nincs rám szükséged… – Miért? – Mit miért? – Miért akarják, hogy eltűnjön? – kérdeztem tovább. – Mert vérfarkas vagyok – felelte Derek. – Ahogy Andrew is mondta, senki nem akar bennünket. – Nagyszerű, kölyök! Jobb, ha ezt a leckét minél előbb megtanulod! Mindenki fél tőlünk. – Derekhez sétált. – Igyekszel rendesen viselkedni, nem igaz? Azt hiszed, ez majd megváltoztatja őket, és ráébrednek, hogy nincs igazuk. Na és, működik szerinted? Tudod, mi a helyzet? Magasról tesznek rá! Nekik te csak egy szörnyeteg vagy, és akármit csinálsz – vagy nem csinálsz az is maradsz! A tanácsom? Viselkedj úgy, ahogy ők akarják! Ez egy rövid, kegyetlen élet! – Elmosolyodott. – Légy méltó hozzá! Derek türelmesen várakozva egyenesen maga elé meredt. – Nem hall egy szót sem abból, amit mondok, ugye? – kérdezte Liam. – Nem. Káromkodott. – Én meg itt erőlködök, hogy átadjam a bölcsességem utolsó szikráit a következő generá… Liam egyszer csak felszívódott. Zavarodva pattantam fel, aztán körbenéztem. – Chloé? – Eltűnt! – Elment? – Nem, egyszerűen csak… – Tovább nézelődtem, de sehol nem láttam a szellemszerű vibrálást. – Beszéd közben tűnt el, mintha valaki átrántotta volna a másik oldalra! – És mit mondott? – érdeklődött Derek. – Semmi olyat, amit már ne tudnánk… Derek megpördült. Az ösvényen, úgy tíz méterre tőlünk egy férfi jelent meg. Ramon. Derek védelmezően elém lépett. Ramon a magasba emelte a kezét, tenyérrel felénk fordítva mutatta, hogy nincs nála fegyver. Törött karja élettelenül lógott a teste mellett. 143

Ahogy felénk sétált, láttam az állán lévő zúzódásokat és oldalt a vérrel átitatott pólóját. Az arca minden lépésnél eltorzult a fájdalomtól. – Nem azért jöttem, hogy harcoljak veletek, srácok! – kezdte. – Ha ragaszkodtok hozzá, mindent beleadok, de ha lehet, egyezzünk ki inkább egy döntetlenben! Ahogy észrevette Liam testét, megállt, és megcsóválta a fejét. – Baleset volt – magyaráztam. – Ja, azt meghiszem, lehetett rá számítani! – Megint a fejét ingatta, de a tekintetében őszinte bánat tükröződött. Egy pillanattal később elfordult a testtől, és felnézett Derekre. – És akkor most mi lesz? – kérdezte. – Kiegyezünk döntetlenben, ahogy az imént mondtad! De ha még egyszer meglátlak a közelünkben… Ramon feszélyezetten nevetett. – Úgy nézek én ki, mint aki alkalmas arra, hogy rád vadásszon? Nem, nem, ez Liam ármánykodása volt! Bolond gazember… – Valaki felbérelt benneteket! Kicsoda? – Őt kérdezd! – bökött a hüvelykujjával Liamre. – Mindig is ő volt a főszervező! Én csak a csatlósa voltam! – Tehát fogalmad sincs, ki bérelte fel? – Valami Variáns. Egy gyógyító fickó. – Varázsló? – találgattam. – Vagy sámán? – Fogalmam sincs! Engem az ilyesmi nem érdekel. Mindenesetre valaki összehozta Liamet ezzel a fickóval, aki vérfarkast keresett, hogy a nyomodra bukkanjon – biccentett Derek felé, – és a Falka kezére játsszon. Véletlenül úgy alakult, hogy addigra már meggyűlt a bajunk a Falkával, persze szokás szerint Liam jóvoltából! – És ez tökéletes megoldásnak ígérkezett! – foglaltam össze. – Dereket átadjátok a Falkának, rákenitek az emberevést, és még fizetséget is kaptok a fáradságotokért! Még az is rendben lett volna, ha nem tudjátok élve kézre keríteni! – Kezdetben azért nem! A fickó csak azt akarta, hogy adjunk a Falka kezére, és nem volt többről szó. Legalábbis, az elején! – És ha a Falka tagjairól a végén kiderül, hogy gyilkosok, az nem az ő hibája! – egészítette ki Derek. 144

– Bizony! Miután először meglógtál előlünk, kezdett türelmetlen lenni. Nem akart mást, mint így, vagy úgy, de megszabadulni tőled. Elfogadsz egy tanácsot? – Derekre nézett. – Fogd a barátnődet, és meneküljetek! Bármi is itt a célod – együtt élni a többi Variánssal, úgy tenni, mintha közéjük tartoznál, – nem fog működni! Folyton figyelni fognak, és számítanak rá, hogy egyszer majd elveszíted az önuralmad. – Ramon a fejét csóválta. – Tudsz te valamit a farkasokról, fiacskám? – Egy kicsit. – Oka van annak, amiért a lehető legtávolabb élnek az emberektől! Több száz év tapasztalata. Az ember nem tűri meg a többi ragadozót a környezetében. Nyugtalanok lesznek. És ha valami nyugtalanítja, hát megpróbálja kiküszöbölni a fenyegetést. Na, most jó éjszakát kívánok, elviszem innen a cimborámat! – És rendesen eltemeted? – kérdeztem. Felharsant a kacagása. – Nekünk nem jár ilyesféle luxus! Felveszem az előleget a munkáért, aztán elviszem a testét a Falkához, és velük is megegyezek. És igaz, nem szép dolog ilyet tenni egy baráttal, de olyan világban élünk, ahol csak az erősek maradnak fent. – Állta Derek tekintetét. – Különösen igaz ez a farkasokra! Derek segítségével Ramonnak sikerült Liam testét a vállára vennie. Összeszorította a fogát a fájdalomtól, ahogy meggörnyedt a súlya alatt, és elbicegett az éjszakában.

145

huszonnégy

V

ISSZATÉRTÜNK ODA, ahol az első átváltozás alkalmával Derek a ruháját hagyta. Miközben felöltözött, én Liam telefonját vallattam. Derek mögém lépett, és átnézett a vállam felett. – A név helyett csak a kezdőbetűket használta. RRB. De azt tudjuk, hogy a körzetszám a 212-es. Ez New York városa, de ettől még lehet az Edison Csoport megbízottja, ha valamilyen helyi kapcsolatot használ erre a munkára. – Ja. – Nem tűnsz túl meggyőzőnek! A ház irányába kémlelt. – Szerinted az egyikük? – kérdeztem. – Liammel már Andrew háza felé menet találkoztunk! – Tudhatták, hogy úton vagyok, és odaküldték, hogy kifigyelje a busz útvonalát. – Hogyan? Abban az időben Andrew-t az Edison Csoport tartotta fogva! Nem sejtette, hogy hozzá jövünk, ami azt jelenti, hogy senki más sem tudta a csoportjában! – Megfigyelhették a házát, ahol meglátták Simont és Torit, kitalálhatták, hogy mi is úton vagyunk, felhívhattak pár buszpályaudvart, és kideríthették, hogy előző éjjel két kölyök leszállt Albanyban. Lehet, hogy ez túlzás, de… – megvonta a vállát. – Elképzelhető. – Megint a kezdőbetűket néztem. – Megjegyezted Russel vezetéknevét? Ramon szerint a kapcsolatuk egy gyógyító. Russel pedig tényleg sámán. Hacsak Ramon nem egy varázslót értett inkább ez alatt. 146

– A varázslók nem gyógyítók. A boszorkányok azok, valamennyire, de ha férfiról van szó, csak sámán lehet! – Bizonyítékra van szükségünk! És tudom is, hogyan szerezzük meg! – Felvettem a mobiltelefont. Derek a fejét rázta. – Túl nagy a rizikó. Nem vagyok túl jó hangutánzásban. – Nem is kell! Liam azt kérte, ha a fickó bármi mást akar, inkább üzenetet küldjön. Így aztán, valószínűleg, Liam is küldhet neki egyet! – Jó ötlet! – nyúlt a telefon után Derek. – Azt mondom majd neki… Elhúztam előle a mobilt, és jelentőségteljesen ránéztem. Leesett neki, és az állát vakargatva bólogatott. – Csináld akkor te! Amíg bepötyögtem a szavakat, hátralépett, és igyekezett nem lesni a vállam felett. Nem lehetett könnyű, mert végig előre-hátra billegett, hogy kukucskáljon. Sikerült viszont legyűrnie a késztetést, hogy átvegye tőlem, és ezt azért értékeltem. A végén engedtem, hogy elolvassa, amit írtam, és jóvá is hagyta. Az üzenetem szerint Liam sarokba szorította Dereket meg a lányt. Talán sikerül élve elfognia őket, de az is előfordulhat, hogy újra elveszti őket. Mit akar a főnök, mit tegyen ő és Ramon? Bárki is volt a vonal másik végén, bizonyára a mobiljára tapadva várakozott, mert a válasz másodperceken belül megérkezett. Négy szó mindössze. Csak intézzétek el őket! Küldtem vissza még egyet, hogy teljesen világos legyen, mert ha azt akarja, hogy a testektől megszabaduljunk, az még tíz százalékba fog kerülni. Megint gyorsan jött a válasz, ezúttal csak egy szó: rendben. Oldalra nézve láttam, hogy Derek hitetlenkedve nézi az üzenetet. Csak bámul, mint aki még mindig azt hiszi, hogy Liam és Ramon csak ránk akart ijeszteni, és a kapott utasításuk nem más, mint engem békén hagyni, őt pedig a Falkához szállítani. – Jól vagy? – kérdeztem. Bólintott, de nem tűnt úgy, sápadt arccal meredt a képernyőre. – Derek? A telefon megrezzent. Újabb üzenet érkezett, ugyanattól a feladótól, aki tisztázni akarta, hogy az extra tíz százalékban mindkét test 147

eltüntetése benne foglaltatik-e. És ha Dereket élve fogják el, nekem akkor is el kell tűnnöm. – Ha visszamegyek, elmondhatom Andrew-nak, mi történt? – magyaráztam. – Jobb lesz, ha mindkettőnknek nyoma vész, akkor úgy néz ki, mintha együtt szöktünk volna el! Derekre sandítottam. Furcsa, zöld színe lett, mint akinek hányingere van. – Annyira sajnálom! – kezdte végül alig hangosabban a suttogásnál. – Téged azért akartak megölni, mert velem jöttél ma éjjel! Hogy segíts nekem! És én kértelek rá! – És ez miért a te hibád? – Nem akartam felcsattanni, de kicsit pipa lettem. Nem Derekre, hanem rájuk – mindenkire, aki miatt ilyen pocsékul érzi most magát. Mielőtt elnézését kérhettem volna, erősen pislogni kezdett, a sokk láthatóan múlóban volt. Tudtam, hogy a dühömmel többre jutottam, mint bármilyen biztató szóval. – Azért szálltak rád, mert vérfarkas vagy! – emlékeztettem. – Ennyi! Nem amiatt, mert valamit tettél, nem olyanért, amin változtathatsz! Ez az ő problémájuk! – De ha tudom, hogy ez zavarja őket, nem kellett volna mást is veszélybe sodornom! – Tehát egyedül kellett volna kijönnöd ide? Hát ez… – Nem csak az! Kockára tettem Simon és a te életedet, pusztán azzal… – Azzal, hogy itt vagy? Szerinted volt választásod? Micsoda? Eltűnni? Feladni, hogy megtaláld apádat? Hátrahagyni Simont? Félig lehunyta a szemét. – Nem, nem mentem volna el… de úgy érzem… – Hogy érzed? Félrenézve megcsóválta a fejét. Odaléptem elé. – Hogy érzed most, Derek? Hogy el kéne menned? Hogy jobban járnánk, ha ezt tennéd? Félszegen vállat vont, aztán megint elfordította a tekintetét. Igazam volt. Csakhogy nem tetszett neki a kimondott gondolat, túlságosan közel állt az önsajnálathoz. – Senkinek sem lesz jobb, ha elmégy! – nyugtattam. – Ja – motyogta, de nem túl meggyőzően. 148

– Simonnak szüksége van rád! Bólintott, és az erdőre bámult. Nekem is szükségem van rád! Persze, ezt nem mondtam ki. Hogy is tehetném anélkül, hogy kínosan hangozzék? De ezt éreztem, miközben a szívem csak úgy zakatolt a bordáim közt, és nem valami képtelen vagyok nélküled élni szamárság volt. Ennél mélyebb, kétségbeesettebb érzés. Amint Derek távozására gondolok, érzem, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól. Kell valami, amibe kapaszkodhatok, valami, ami biztonságot ad és valóságos akkor, amikor körülöttem minden olyan gyorsan változik. Még ha volt is idő, amikor úgy véltem, könnyebb lenne Derek nélkül, hiszen minden egyes botlásomat könyörtelenül a szememre hányja, rá mégis furcsamód számíthatok, emellett gondolkodásra késztet, arra ösztönöz, hogy mindig a jóra törekedjek, és visszatart attól, hogy a fejem a homokba dugva azon imádkozzam, majdcsak lesz valami. Felém fordult, és mindezt látnia kellett az arcomon. Bármily gyorsan igyekeztem leplezni, nem volt elég: rám nézett, és ahogy rám nézett… Pánik. Pánikba estem, hirtelen bárhol máshol szívesebben lettem volna, csak itt nem, és sehol másutt, csak itt, és azt akartam, azt szerettem volna… Elszakítottam róla a tekintetemet, és a számat szólásra nyitottam, hogy valamit, bármit mondjak, de megelőzött. – Chloé, nem megyek sehova! – Morcosan dörzsölgette az egyik lapockáját, mintha egy csomót talált volna benne. – Nem áll szándékomban ilyen… – Ijedősnek lenni? Röviden, élesen felkacagott. – Ja, asszem. Mostanában sokkal több okunk volt az ijedezésre a kelleténél! Igazából jobb szeretem, amikor csak cselekedni kell! – Értem, amit mondasz! – Felemeltem a mobilt. – Talán ezúttal a tettek mezejére léphetünk! Kész vagy, hogy beszéljünk Andrew-val? Bólintott, s ezzel elindultunk a ház felé. Csak amikor visszaértünk a házhoz, akkor nehezedett rám teljes súlyával az elmúlt éjszaka. Valaki Derek halálát akarja! Ugyanez a személy engem is hagyna elpusztulni, mert… azt hiszem, pusztán azért, 149

mert nem számít neki. Én nem számítok! Csak akadályozom a célja elérésében. Hogy tud valaki fenyegetésként tekinteni olyan gyerekekre, akik soha semmi rosszat nem követtek el, miből gondolhatja, hogy az lesz a legjobb, ha elteteti őket láb alól? Bárki tesz ilyet, semmivel nem jobb az Edison Csoportnál! Azért akarják Dereket holtan látni, mert egy szörnyeteg. De épp ez a Derek volt az, aki kutyául szenvedett, amikor megölte Liamet, sőt azóta is ezt sínyli, bármennyire jogos volt is, amit tett. Akkor pedig ki az igazi szörnyeteg? A házban csend honolt. Mintha csak egy rossz álomból ébrednénk fel, és most nyugodtan visszabújhatnánk az ágyba, mintha mi sem történt volna. Hagytam, hogy Derek szóljon Andrew-nak. A konyhaasztalnál találtak rám. Derek így kezdte: – Valamit el kell mondanunk. – Andrew arckifejezéséből ítélve szerintem legalább olyan horderejű dolgot várt Derektől, mint hogy engem teherbe ejtett. Úgy tűnt, szinte megkönnyebbüléssel hallgatja, hogy csak gyilkos vérfarkasok vadásztak ránk, legalábbis addig, míg rá nem ébredt, hogy nem az Edison Csoport küldte őket. Amint a telefonüzenetre nézett, és megerősítette, hogy az Russel száma, megváltozott a dolog, és Andrew végre az a fickó lett, akire szükségünk volt. Dühösen járkált fel és alá a konyhában, még ha nem is bosszút forralt, de legalább megoldást ígért. És biztonságot. Biztosított bennünket arról, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő, még akkor sem, ha ezért el kell rejtenie bennünket a többiek elől, és egyedül kell elintéznie ezt a dolgot az Edison Csoporttal. Felhívta Margaretet, és ráparancsolt, hogy azonnal jöjjön a házhoz. Nem érdekli, hogy hajnali négy óra van, ez nem várhat reggelig! Gwent nem tudta elérni, de neki is ugyanezt az üzenetet hagyta. Ezt követően felébresztettük Simont és Torit. Én Torival, Derek Simonnal beszélt. Egy csöppet örültem, hogy egyelőre nem kell szembesülnöm Simonnal. Elmeséltem Torinak a történteket. Vagyis annak egy kíméletesebb változatát, ami nem volt annyira rémisztő, hogy teljesen kiboruljon. Andrew-nak sem árultunk el mindent, mert őt sem akartuk 150

megijeszteni. Az előadott változat szerint Derek nem fejezte be az átalakulást. Mindenki éppen eléggé aggódott már miatta anélkül, hogy beismernénk, mostanra kifejlett vérfarkassá változott. Azt sem vallottuk be, hogy Liam meghalt, helyette azt füllentettük, Derek csak leütötte, aztán Ramon döntetlent hirdetett, és elcipelte a barátját. Derek azt szorgalmazta, hogy pakoljunk, és menjünk. Tudtam, hogy ezt akarja, mert én is ezt akartam. Persze ez nem volt alternatíva. Legalábbis egyelőre nem. Ha másra nem is, arra jó volt a mai éjszaka, hogy újra rányitotta a szemünket a kastélyfalak mögött ránk leselkedő veszélyre. Gyanítom, a helyzet dramatizálása lenne, ha azt állítanám, hogy ostrom alatt álltunk, mindenesetre volt egy ilyen érzetem. Ha ez film lenne, tutira nekiindulnánk, és bátran harcba szállnánk Ramonnal, Russellel meg az Edison Csoport összes bérgyilkosával. Gyávának és nyámnyilának bélyegeznénk mindenkit, aki nem hajlandó velünk tartani. Oka van persze annak, amiért az ember őrültségeket csinál a filmeken: senki nem akar egy csapat fel-alá járkáló, egymással marakodó és szorongó kölyköt nézni, amint tétlenül várnak arra, hogy a felnőttek dűlőre jussanak velük. Mi se nagyon örültünk ennek, de egyelőre nem maradt más választásunk.

151

huszonöt

K

MARGARET JÖTT EL. Andrew szerint Gwen biztosan a barátjánál van, és kikapcsolta a mobilját, de látni lehetett rajta, mennyire csalódott. Margaret korántsem volt annyira felháborodva, mint Andrew, ami nem igazán lepett meg bennünket. De a történtek őt is feldúlták, látszott, hogy aggódik. Tőle ez is épp elég volt. Amikor a tusolással végeztem, egy papírlapot találtam az ajtó alá gyömöszölve. Simon küldött egy képes üzenetet, olyat, amit korábban a raktárépületnél is hagyott. Megszólításként egy szellemet rajzolt rá – ez minden bizonnyal én voltam, – aláírásként pedig egy ködfoltot és villámot, ami pedig őt magát jelentette. Maga az üzenet kissé bonyolultabb volt az előzőnél, és eltartott egy darabig, amíg megfejtettem. Egy összeadásjellel kezdődött. A második egy medve rajza volt. Aztán egy négyzet, aminek az egyik átlóját is berajzolta. Az utolsó pedig egy kártyalap, mégpedig egy ász, a tetején egy áthúzott rövid vonalka. Meg… medve… át… asz? Meredten néztem a képrejtvényt, hogy hol hibáztam, míg egy kis idő múlva hangos sóhajtás hallatszott az ajtó túloldaláról. – Vagy nem a válasz, vagy pocsékul rajzolok! – Várj egy kicsit! – Gyorsan felöltöztem, és kinyitottam az ajtót. Simon a falnak támaszkodott. – Nos? – kérdezte várakozva. – Az egyik résznél megakadtam – mutattam a medvére. – Bocs – mondta. – Medvebocs. ETTEJÜK KÖZÜL CSAK

152

– Ja! – olvastam újra az üzenetet. – Meg… bocsátasz?– Ránéztem. – Azt hiszem, ezt inkább én kérdezhetném! – Nem, te helyesen cselekedtél. Rájöttél, hogy nem ezt akarod, és meg is mondtad. Én vagyok a fafej, aki toporzékolva elcsörtet, és magadra hagy az erdőben! Sajnálom! Nagyon sajnálom! – Szünetet tartott. – Akkor… szent a béke? Még a térdem is megremegett a megkönnyebbüléstől. – Hát persze! De én is saj… Felemelte a kezét, hogy megállítson. – Nem haragudhatok rád, amiért megerősítetted, amit már úgyis gyanítottam! Megpróbáltam. Nem úgy lett. Azt nem állítom, hogy remek érzés, de… – Vállat vont. – Chloé, kedvellek! És ez nem olyan vagy a csajom leszel, vagy végeérzés, így aztán remélem, átugorhatjuk a randiztunk, de elszúrtukszakaszt, és egyenesen visszatérhetünk oda, ahol tartottunk, már ha te is ezt akarod. – Naná, persze hogy ezt! Andrew már eltűnt, mire leértünk. Számításunk szerint Russelhez mehetett, hogy számon kérjen rajta egy-két dolgot, de Margaret, akit pesztrának hátrahagyott, ezt nem erősítette meg. Eztán már mindig így lesz? A pálya szélén álldogálunk, míg a felnőttek akcióba lendülnek? Remélem, nem! Simonnal a konyhában Derekre bukkantunk. Simon csak egy almát akart venni, aztán elvonulni egy nyugodt helyre, ahol a felnőttektől távol megtervezhetjük a következő lépésünket, de Derek odanyújtotta neki a vércukorszintmérőt és az inzulinos tasakot, aztán szalonnát és tojást vett ki a hűtőből. Simon felsóhajtott, mire Derek jelentőségteljesen ránézett. – Remélem, nem várod, hogy én készítsem el? – kérdeztem meglepődve. Most nekem jutott egy szigorú pillantás. – Csak azt akartam… – Nem mindenki nő fel saját házvezetőnő mellett! – jegyezte meg Derek. – Én nem is kérek reggelit! – közölte Simon. – Beszélnünk kell! – Miről? – érdeklődött Derek. 153

– Hm, például, hogy miként juthatunk ki innen? – jött a válasz. – Valaki megpróbált eltenni láb alól! Mindkettőtöket! – És ebben az az egyetlen újdonság, hogy nem az Edison Csoport áll mögötte! – tette hozzá Derek. – Ők, valószínűleg szintén itt ólálkodnak valahol, és csak arra várnak, hogy megint elkövessünk egy hibát, mint például, hogy újra megszökjünk! – Beletette a szalonnacsíkokat a serpenyőbe. – Maradunk! Legalábbis addig, amíg nem derül ki számunkra, mi a következő lépésük. – Meg akarom idézni Royce-ot! – jelentettem ki. Derek olyan hirtelen fordította felém a fejét, hogy a nyaka is megrándulhatott volna. – Miről beszélsz? – Kapcsolatba kell lépnünk Royce-szal! Ha szerencsém van, helyette a nagybátyja vagy az unokatesója jelenik meg, de a legvalószínűbb, hogy ő lesz az, és akkor be kell érnünk vele. Tudnunk kell, mi történt itt, méghozzá minél előbb, annál jobb! – Igaza van! – Simon állta bátyja tekintetét. – Te is tudod! Derek annyira erősen törte a fejét, hogy még az álla is mozgott az erőfeszítéstől. Végül kibökte: – Egy feltétellel. Tori nem jöhet! Másra sincs szükségünk, minthogy gömbvillámot vessen Royce-ra! – Rendben! Felmentem, hogy Torit lehívjam reggelizni. Beavattam a tervünkbe, és megkértem, hogy segítsen távol tartani Margaretet, és szóljon, amint Andrew felbukkan. Inkább a szellemidézésre jött volna, de ez ellen sem volt kifogása. Reggeli után úgy döntöttünk, hogy az alagsorban visszük véghez az idézést, minél messzebb Andrew-tól, de anélkül, hogy ki lennénk téve a tetőn leselkedő veszélyeknek. Ráadásul, be kell vallanom, Simonnal alig vártuk, hogy lenn is körbenézhessünk. Életemben először mentem le úgy egy alagsorba, hogy csak a hűvös levegő miatt borzongtam. A pince pont olyan volt, ahogy Derek leírta: két nagyobb helyiség zsúfolásig telepakolva, és egy kisebb műhelyféle. Simon bolondozott, mindenféle titkos átjárót emlegetett, de Derek letorkolta. Úgy kezdtem, ahogy szoktam: behunyt szemmel letérdeltem. Magam elé képzeltem dr. Bankset a fényképről. Austint nehezebb volt, mert 154

folyton a véres teste ugrott be, és emiatt nem sikerült ellazulnom. Ezért aztán főleg dr. Banksre koncentráltam, egész erősen, addig a pontig, míg a belső érzékem nem jelezte, hogy ennél tovább nem tanácsos. – Semmi – közöltem a többiekkel. – Biztos vagy benne? – kérdezte Simon. – Megrándultál. – Próbáld újra! – utasított Derek. Engedelmeskedtem, de most sem történt semmi. Simon viszont megint megjegyezte: – Igen, határozottan megrándultál! Megmozdult a szemhéjad, mintha látnál valamit! A legközelebbi próbálkozásnál én is éreztem egy kis szikrát, amitől megrezzentem. Sóhajtva testhelyzetet váltottam. – Nyugodtan! – mormolta Simon. – Bőven van időd! Folytattam hát, és igyekeztem nem túl nagy feneket keríteni a dolognak. Valóban érzékeltem egy szellem jelenlétét. Épp annyira tudatában voltam a jelenlétének, mint a testek esetében, mégis rettenetesen erőlködnöm kellett, hogy halljak valamit. A karom egyre libabőrösebb lett. – Le akarom venni a láncomat! Ellenkezésre számítottam, de Derek egyszerűen csak biccentett. – Lassan emeld át a fejeden, és egyelőre ne engedd el! Lássuk, lesz-e valami különbség! Behunyt szemmel megragadtam a nyakláncot. – Ne! Hirtelen kiegyenesedtem, és Simonról Derekre néztem, de tisztában voltam vele, hogy nem ők szóltak. – Visszatért! – közöltem velük. – Az a női hang! Folytattam a szellemidézést, egyre erősebben éreztem a jelenlétét. A teljes akaraterőmre szükség volt, hogy neki ne essek, és át ne rántsam ezt a szellemet. – Óvatosan! – suttogta a hang. Csupa libabőr lett a karom. – L-láthatnálak, k-kérlek? – A hangom megbicsaklott. Megköszörültem a torkom, és újra nekikezdtem, de így is végig dadogtam. – Chloé? – szólt Derek. 155

A tekintetét követve a kezemre néztem. Szabályosan remegett! Belekapaszkodtam a nyakláncba, és mély lélegzetet vettem. – A nénikéd az? – kérdezte Simon. Megráztam a fejem. – Nem. N-n… – Éppen azt akartam mondani, hogy nem tudom, ki az, de nem jött ki szó a torkomon. Pedig tudtam, ki az, de el se mertem hinni. – Hallgass rám, kicsim… figyelned kell rám… Hallgass rám, kicsim! Tudom, ki hívott így! Ismerem ezt a hangot! – Anya?

156

huszonhat

–M

ICSODA? – HITETLENKEDETT Simon, előrehajolva. – Az anyukád van itt? – Nem! – ráztam meg a fejem vadul. – Nem ő! N-n-n – Újabb levegőt vettem, és ökölbe szorítottam reszkető kezemet. – Nem értem, miért mondtam! – Teljesen kimerült vagy – nyugtatgatott Derek. – Mi van, ha mégis ő az? – kérdezte Simon. Elkaptam Derek Simon felé lövellt pillantását, ami azt jelentette, hogy hallgasson már el. O mégis tovább kérdezgetett. – Ha úgyis van itt egy szellem, nem akarsz tovább kísérletezni? – Találkozott a tekintetünk. – Valószínűleg nem ő az! – Tudom. Összeszorítottam a szemem. Annyira szerettem volna, hogy anya legyen! Attól a naptól fogva, hogy megtudtam, képes vagyok beszélni a holtakkal, próbáltam elhessegetni magamtól ezt a lehetőséget. Már attól összeszorult a gyomrom, ha eszembe jutott, hogy talán egyszer beszélhetek vele. Rettegtem is a találkozástól. Anya távoli, dédelgetett emlék volt számomra. Ő testesítette meg az öleléseket, a nevetést és mindazt a jót, ami gyermekkoromban történt velem. Amikor rá gondoltam, újra hároméves lettem., az ölében kuporodva, teljes biztonságban és szeretetben. De felnőttem, és mostanra tisztában vagyok azzal, hogy édesanyám csak az emlékeimben tökéletes. Anya révén kerültem ebbe a kísérletbe. Annyira szeretett volna gyereket, hogy önként vállalkozott az Edison Csoport tanulmányában 157

való részvételre. Az igaz, hogy elhitették vele, kiküszöbölik azokat a mellékhatásokat, amelyek a bátyja halálához vezettek, mégis tudnia kellett, hogy kockázatot vállal. – Chloé? – türelmetlenkedett Simon. – B-bocs. Hadd próbáljam meg újra! Behunyt szemmel igyekeztem megfeledkezni minden másról. Ha tényleg az anyám, látni szeretném, függetlenül attól, ki is ő igazán, függetlenül attól, mit is tett. Így aztán, szellemidézés közben engedtem, hogy magam elé képzeljem anyámat, és a nevén szólítsam. – ...hallasz? – Hallottam megint a hangját, de olyan lágyan, hogy csak nagy koncentrálás árán sikerült kivennem a szavait. Egy kicsit erősebben hívtam. – Ne… elég… veszélyes! – Mi a veszélyes? Hogy megidézlek? A válasza olyan halk volt, hogy nem értettem. Kinyitottam a szemem, és körbenéztem, a szellem nyomait keresve. Bal oldalamon elkaptam egy kis vibrálást, mintha ott a padló hőt bocsátana ki. A nyakláncomat odanyújtottam Dereknek. – Ne! – szólt a hang. – ...tedd… nem biztonságos! – De látni akarlak! – …lehetetlen …sajnálom, kicsim! Összeszorult a szívem. – K-kérlek! Csak egy pillanatra hadd lássalak! – …tudom …nem lehet … nyaklánc… biztonságos. Derek visszaadta. A fejemen át a nyakamra tettem, de folytattam a szellemidézést, most már erősebben, úgy húztam… – Chloé! – Olyan nyers volt a hangja, hogy a szemem kipattant. – Ne olyan erősen… húzod a fiút! – Royce-t? Hozzá már volt szerencsém! Most veled akarok beszélni! – Megint hívni kezdtem. – Chloé… hagyd ...megyek ...nem kéne itt lennem ...nem szabad! – Mit nem szabad? – Nem szabad beszélned vele! – dörmögte Derek. – A nekromantáknak nem lenne szabad kapcsolatba lépni a halott rokonaikkal. Így hallottam. Nem akartam mondani, mert nem voltam 158

benne biztos. Az nyilvánvaló, hogy képes vagy vele kapcsolatot létesíteni, bár nem túl tisztán. Ő meg nem akarja, hogy erősebben próbáld, hátha magadhoz rántod Royce-t! – De kell, nekem… Még be sem fejeztem a mondatot, amikor a levegő remegni kezdett, és egy alak vált ki belőle. Anyám alakja volt, alig derengett ugyan, de éppen eleget láttam belőle ahhoz, hogy biztosan tudjam. Felismertem. Elárasztottak a könnyek. Pislogással próbáltam megszabadulni tőlük, de erre anyám is eltűnt. – Te voltál ott aznap éjjel Andrew-nál! – kiáltottam. – Az erdőben, amikor üldöztek bennünket! Segíteni próbáltál! Követtél engem! – Nem mindig… nem tudok… próbáltalak figyelmeztetni… ó, kicsim… menekülj! – Meneküljek? – ...nem biztonságos …ez a hely nem jó ...nem neked való …rengeteg hazugság …szökj el innen! – Nem menekülhetünk – mondtam. – Aznap éjjel ránk talált az Edison Csoport a… – Nem… ez az… próbáltam elmondani… – Kezdett elhalkulni. Erőlködtem, hogy jobban halljam, de egyre távolodott. Kitartottam a nyakláncomat. – Hé, Chloé! – szólt közbe Simon. – Anyukád azt mondta, ne vedd le! – Épp mondani akart nekem valamit, és most meg kezd eltűnni! – Idézd meg újra – javasolta Derek, és elvette tőlem a láncot, – de óvatosan! Gyengéden húztam, miközben tovább szólongattam őt. Derek mellettem maradt, és árgus szemmel figyelt, a láncommal a kezében, készen arra, hogy a baj első jelére a nyakamba tegye. – Elment! – mondtam végül. Könnyek marták a szemem. Gyorsan pislogtam párat, és megköszörültem a torkom. – Mit mondott? – kérdezett Simon. – Hogy sehol nem vagyunk biztonságban, de ezt már úgyis tudjuk. És volt még valami más is. Valami, amit el akart mondani nekem azzal az éjszakával kapcsolatban ott, Andrew-nál. 159

– Ha tovább akarsz próbálkozni, csak rajta! – javasolta Derek. – Ha meg véletlenül áthúzod Royce-ot, ugyanúgy vissza is tudod küldeni, nemde? Bólintottam. Margaret szerint nem biztonságos, de mindenféle rossz érzés nélkül visszahajítanám ezt a bizonyos szellemet akármelyik dimenzióba! így aztán, még mindig térdepelve, összeszedtem az erőmet, és megkíséreltem az idézést… – Keresel valakit, kicsi nekró? Úgy megijedtem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Simon és Derek mindketten utánam kaptak, de Derek fogott meg fél karral, méghozzá úgy, hogy közben valahogy átvetette a fejemen az amulett szalagját. Megigazítottam, és körbenéztem. – Royce! – kerestem. – Láthatnálak? Kérlek! Felkuncogott, de részben megjelent, csakúgy, mint a múltkor. – Tetszett a látvány, mi? Azt mondják, az elpirulást nem lehet tettetni, pedig isten bizony, megpróbáltam. Csak így lehetett bánni ezzel a tuskóval. Hízelegni neki, bármennyire fájt is. – Igazad volt – kezdtem hozzá. – Szükségünk van a segítségedre. Rosszul mennek a dolgok. – Nocsak, nocsak! – Te is… közülünk való vagy? A Genezis projekt része? – Genetikailag én is módosítva vagyok, de veled ellentétben, nem csak egy másolat! – Másolat? – kérdeztem vissza. – Az eredeti modell másolata! Az enyém! Vagyis Austiné, és az enyém. – Azt hittem, mi voltunk az elsők! – Tényleg, a mienket Genezis Kettőnek hívták! – dörmögte Derek. – Én meg azt hittem, hogy a kettő a Biblia utáni másodikat jelenti! ők meg a második projektet értették alatta! Kellett, hogy legyen egy másik is előttünk! Royce felnevetett. – Gyerekek, ti tényleg ostobák vagytok! Valóban azt hittétek, ez volt az egyetlen kísérletük? Bizony, ti vagytok a második hullám… a Genezis projekt második hulláma! Aztán ott van még az Ikarusz projekt, meg a Főnix projekt… 160

Dr. Davidoff tényleg utalt rá, hogy az Edison Csoport más kísérletekbe is belekezdett, de úgy tettem, mintha ez új információ lenne. – Honnét tudod mindezt? – Mert ilyen okos vagyok! És a nagybátyád volt az egyik csoportvezető! – Hol siklott félre a dolog? – Félre? – Hisz meghaltál! Austin is meghalt. Dr. Banks is halott… Neked mi közöd volt ehhez? Neked és Austinnak? Harag futott át az arcán. – Valami rosszul sült el – folytattam – kettőtöknél! Innen tudhatta… Ásítást mímelt. – Más is határozottan unalmasnak találja ezt a beszélgetést? Dobjuk már föl ezt a dolgot egy kis játékkal! – Simonhoz sétált. – Korábban egy titkos átjáróval viccelődtél. – Elfelejtetted, hogy nem hall téged? – kérdeztem. – Boldoggá akarod tenni a fiúdat, kislány? Megmondom én, merre van a titkos átjáró! Tudod te is, hogy van egy, igaz? Egy ekkora házban az alagsornak is épp akkorának kéne lennie, mint a… Elmondtam a fiúknak Royce üzenetét. – Nem feltétlenül – kötözködött Derek. – Abban a korban nem mindig építettek teljes nagyságú pincéket… – Uncsi! Van átjárás az egyik szobába, abba, amelyiket elzártak előletek! Legfőképpen előled, te kis nekromanta! Nem akarják, hogy visszahozd az életbe az ott lévő testeket, és megtudd a történetüket! Tétováztam. Simon erre megkérdezte, mi van, én meg elmeséltem, mit mondott Royce. – Szerintem el van szállva magától! – jegyezte meg Derek. – De adjunk neki egy esélyt! Hol az a híres átjáró? Royce megmutatta, én meg közvetítettem. – A műhelynél? – csodálkozott Derek. – Ott aztán nincs semmi! Már megnéztem. – Mit gondolsz, miért van zárva az ajtaja? – kérdezett vissza Royce. – Mert történetesen egy genetikailag megpiszkált féldémon vagy, akinek telekinetikus ereje van! – mondtam erre. – Mivel te vagy a prototípus, biztos azt akarták, hogy állandó felügyelet alatt, de 161

természetes körülmények között legyél. Így aztán a laboratórium helyett inkább itt éltél a nagybátyádnál, dr. Banksnél! – Jaj, de unom már ezt… – A te képességed pedig a telekinézis, ami azt jelenti, hogy képes vagy az akaratoddal tárgyakat mozgatni, nem jól tudom? – Hm, ja! Akarsz újabb bemutatót? – Nem, csak be akarok bizonyítani valamit! Itt éltél. Képes vagy tárgyakat elmozdítani az akaratoddal. Ott pedig – mutattam a műhely felé – van egy helyiség, teli szerszámokkal. Miért van bezárva? Szerintem ez eléggé egyértelmű! Simon felnevetett. A szellem hirtelen feléje fordult, de hiába ijesztgette a fiút. – Nyisd ki azt az ajtót! – utasított Royce. – Miért? Hogy kihozhasd a játékaidat? Ne is álmodj róla! Simon horkantva nevetett ezen. A fal mellől elindult egy seprű a levegőben, és gerelyként egyenesen felém tartott. Hozzáteszem, eléggé ormótlan gerelyként. Könnyedén lebuktam előle, Derek meg éppoly könnyedén elkapta repülés közben. – Jók a reflexeid, nagyfiú! – jegyezte meg a szellem. Lazán a fal mellett lévő, egymásra pakolt műanyag dobozokhoz sétált, és felpattintotta a legfelső tetejét. – Ó, nézzük csak, Todd bácsi megtartotta a régi cuccaimat! Olyan rendes tőle, hogy elpakolta a holmimat, miután végzett velem! – M-megölt? – csúszott ki a számon. A dobozban kotorászott. – Készülj fel rá, hogy visszaküldd! – súgta oda Derek, aztán Simonhoz szólt: – Menj fel! Ő a fejét rázta. – Én… Royce úgy pördült meg, mint egy súlylökő, és felénk hajított valamit. Elugrottam az útjából. Derek elkapta – egy bowlinggolyó volt, – aztán Simonra mordult: – Felfelé! – Ó, micsoda reflexek, micsoda emberfölötti erő, és hihetetlenül meggyőző morgás! Szerintem egy vérfarkassal állunk szemben? – Közvetlenül Derek képébe mászott. – Mit szólsz egy kis bunyóhoz, farkasfiú? A természetfeletti erők csatájához? 162

Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy Royce hátrafelé lebeg. De ő tovább folytatta Derek gúnyolását. – Talán mindhármunknak fel kéne menni! – javasolta Simon. – Hagyjuk itt ezt a kis szemétládát! – Utánunk jönne! – vélte Derek. – O, ne hallgassatok rá! – vágott közbe Royce. – Persze! Menjetek csak fel! Sok jópofa dologgal lehet játszani fenn is! Borotvák, ollók, kések! – Mosolyogva a fülembe suttogta: – Imádom a késeket! Olyan sok mindent lehet velük csinálni! Derekre pillantottam. Nyugtalannak látszott, hol Simonra, hol rám nézegetett, mintha nem tudná eldönteni, rám bízza-e, hogy elűzzem Royce-ot, vagy elvigyen bennünket innen, mielőtt nagyobb bajunk lesz. – Igyekszem! – bizonygattam. – Tényleg nagyon… – Tudom. Csak nyugodtan! – Pimaszul ő is a szellem felé nézett. – Ez nem is veszélyes! Túl nagy arc, de semmi harc! Csak halálra ne dumáljon bennünket! A szellem megpördült, és ezúttal egy kis kézi súlyzót hajított el. Az felénk repült, de olyan esetlenül, mintha ügyetlenül dobná. Derek lassított felvétellel mozgott, szinte csúfolódva, és elkapta, mielőtt a földre esett volna. Én meg folytattam Royce elűzését. Royce megint a dobozban turkált. – Hol van az a másik súlyzó? Ó, a fenébe! Azt már felhasználtam! – Megint Derek elé toppant. – Bevertem vele a bátyám fejét alvás közben. Te szoktál aludni, farkasfiú? Kattogott az agyam, Austin véres teste villant be, az a sok vér mindenütt… – Chloé? – szólított meg Derek. – M-megvan! – Nincs meg neki semmi! – vágta rá Royce. – Áthúzott engem, és én aztán nem megyek vissza! – Simon? – súgta Derek. – Tűnés! Most rögtön! Nekem maradnom kellett, hogy elűzzem a féldémont, Dereknek pedig, hogy megvédjen engem, de Simon csak szemlélő volt, akit a szellem bármikor célba vehet. Simon elindult felfelé. Hallottam, amint megáll a lépcsőn, mert nem akart túl messzire menni, hátha szükség lesz rá. 163

Csattanás hallatszott. A szemem tágra nyílt, és láttam, ahogy Derek ott áll, Royce meg egy összetört tányérdarabot vesz fel a betonról. – Ó, nézd csak! – mondta, ujját végigfuttatva a tányérdarab peremén. – Éles! Szeretem az éles dolgokat! Derek elém lépett. A hátát bámulva igyekeztem minden másról megfeledkezni, Royce alakját kivéve, lelki szemeimmel láttam, ahogy átrepül a különböző tereken, át bármelyik dimenzión. Úgy összpontosítottam, hogy a végén már a halántékom is lüktetett. Nem történt semmi. Nem vagy rá képes! Hagyd abba, és keress fedezéket! De sehol sem lettem volna biztonságban ettől a szellemtől, azt tudtam. Meg kell tőle szabadulnom. – Mennyit tudsz a vérfarkasokról? – érdeklődött Royce fel-alá járkálva, miközben kezében a cserépdarabot forgatta. – Austinnal ezen a hülyeségen nőttünk fel. A nagybátyám szerint ez mind része kulturális nevelésünknek. – Miket fecseg? – kérdezett Derek. – Igyekszem nem figyelni rá! – Gyerünk! – erősködött Derek. – Mondd meg! Royce Dereknek ugrott, a tányérdarabot pengeként használta. Derek oldalra lépett az útjából, aztán tovább, nagy ívben megkerülte támadóját, hogy eícsalogassa mellőlem, miközben intett nekem, hogy folytassam az elűzését. A féldémon támadásba lendült. A cserépdarab elég közel került Derekhez, amitől ijedtemben sikerült végre Royce képét megrántanom, hatására félig megtestesült alakja meg is remegett. Royce lendített egy nagyot, és a tányérdarab ezúttal kirepült a kezéből. Négykézláb mászott utána. Derek előbb ért oda, és tornacipőjével rálépett a cserépdarabra. A szellem a tányér többi része felé mozdult. Dereknek sikerült egy másik, nagyobb darabra lépnie, de Royce felkapott egy kisebbet. Képzeletben megint taszítottam rajta. Újra megingott. Ellenfelét szemmel tartva hátrálni kezdett. Derek tekintete az újabb cserépdarabra tapadt, követte Royce minden mozdulatát.

164

– Szereted a tudományt, nem igaz? – kérdezte Royce. – Nos, most akkor elvégzem a saját kis kísérletem. Ahogy már kérdeztem, mit tudsz a vérfarkasok legendáiról? Megint elismételtem a szavait. Derek most sem szólt, csak tovább hátrált, magára vonva ezzel Royce figyelmét, hogy addig én nyugodtan foglalkozhassak az elűzésével. – Nem sokra emlékszem – folytatta a féldémon. – Azok, amiket Todd bácsi mesélt, elég uncsi történetek voltak. De volt ott más is! Olyan könyvek, amiket nem dugott el előlünk. Volt egy, ami a vérfarkas-vizsgálatról szólt. Úgy látszik, a legtöbb középkori sorozatgyilkos vérfarkasnak hitte magát. Az egyik ilyen bíróság előtt állította magáról, hogy vérfarkas. Csak az volt a bökkenő, hogy tanú volt rá, amint emberi alakban ölt meg valakit. Erre tudod, mit mondott? Derek felém intett, hogy közvetítsem az üzenetet. Megtettem, a legjobb tudásom szerint. – Azt felelte, hogy a szőre befelé nő! – válaszolta Derek. Royce felnevetett. – Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki szereti a régi véres történeteket! Jól van, akkor meséld el a kis nekrónak, hogy végződik! Hogy döntött a bíróság? Tétováztam, hogy átadjam-e a kérdést, de Derek ragaszkodott hozzá, aztán így szólt: – Levágták a végtagjait, és felboncolták, hogy megkeressék a szőrt a bőre belső felén. Royce rám nézett. – Sajnos, nem volt ott semmi! De megtakarították maguknak a tárgyalás miatti nagy felhajtást! Ekkor megpördült, és Derekre rontott. A fiú feltartott karral védekezett, de a cserépdarab felhasította a kézfejét, spriccelt belőle a vér. Royce visszatáncolt. – Nem látok semmiféle szőrt, és te? Ezek szerint egyre mélyebbre kell hatolnunk, hogy alaposan megvizsgálhassuk! A Derek kezéről csöpögő vért látva, behunyt szemmel, dühösen löktem meg a szellemet. A tányérdarab csörömpölve esett a földre. Royce, bár halványan, még mindig ott volt, összeszorította a fogát az erőlködéstől, inaszakadtáig küzdött a maradásért. Feléje léptem, gondolatban tovább taszítva figyeltem, ahogy elhalványul, míg… 165

– Hogy merészeled? – harsant fel egy hang mögülem.

166

huszonhét

M

EGPÖRDÜLTEM, ARRA SZÁMÍTVA, hogy Andrew-t látom, de nem volt mögöttem senki. Előttem viszont felbukkant egy szellem, de olyan közel hozzám, hogy hátraestem. Derek elkapta a karomat, hogy segítsen visszanyerni az egyensúlyomat. – Szerintem elment! – állapította meg Derek. – Hallottál valamit? Todd Banks szakállas, dühtől eltorzult arcát, vad, vörös karikás szemét láttam magam előtt. – Dr. B-Banks az! – Azt hiszed, ez csak játék? – ordította dr. Banks. – Ki beszélt neked Royce-ról? Azt hitted, majd elszórakozol vele? Előcsalod, hogy lásd, tényleg olyan őrült, ahogy mondják? Derek a fülemhez hajolt. – Ereszd el! Bármit is mondana nekünk, nem éri meg! Megráztam a fejem. Dereknek ez nem tetszett, de megelégedett azzal, hogy mogorva tekintettel szorította a karomat, hogy bármikor elcibálhasson innen, ha rosszra fordulnak a dolgok. A düh egy része elpárolgott dr. Banks tekintetéből, miközben engem tanulmányozott. – Chloé Saunders – suttogta. – Te biztosan Chloé Saunders vagy! – Derekre nézett. – És a vérfarkas fiú! – Igen – erősítettem meg. – Ő Derek. Dereknek hívják. Megint elborította a düh, szemei vadul forogtak. – Nem szabad itt szellemet idézned, te lány! Hagyd békén az unokaöcsémet! De sose felejtsd el őt, hisz neked is ez lesz a végzeted! Az erőd addig 167

gyarapodik, amíg fel nem emészt téged, és egy szörnyeteget teremt a helyedbe. Olyan dolgokra kényszerít majd, amik eddig fel sem merültek benned, olyan szörnyűséges dolgokra… Az emlékeivel küzdve megingott. Kezek kulcsolódtak a karomra, rádöbbentem, hogy Derek került mögém. Éreztem erős, magabiztos szorítását, ahogy meleg kezével libabőrös karomat simogatja. – Engedd elmenni, Chloé! – mormogta. – Bármit mond, ne hallgass rá! – De! – vágott közbe dr. Banks. – Dehogynem! Te nem érted ezt! Minden rosszul sült el. Egy sor hibát elkövettünk. Hibáztunk a számításnál… – A genetikai módosításkor? – Bizony, bizony! – Legyintett a közbevetésemre. – Én mondtam nekik! Én megmondtam! Ők meg lefuttatták a teszteket, ami alapján minden megfelelőnek tűnt. Csakhogy nem volt az! Megváltoztatták az adatokat! – Az adatokat? – kérdeztem vissza. Ez Derek érdeklődését is felkeltette. – Milyen adatokat? – A módosítás adatait – mondtam. – Ez meg mit jelentsen? – Úgy változtatták meg az adatokat, hogy az elvárt eredményeket mutassa – magyarázta Derek. – Igen! – helyeselt dr. Banks. – Pontosan! Látod? Még egy gyerek is képes megérteni! De ők nem tudták! – Tehát dr. Davidoff megmásította az adatokat… – próbáltam összefoglalni. – Davidoff? – horkant fel dr. Banks. – Talpnyaló kölyökkutya, aki azt teszi, amit mondanak neki! – Akkor meg ki módosított rajtuk? Dr. Banks folytatta, mintha nem hallotta volna. – A kísérletek! Ó, istenem, azok a kísérletek! Ezt is tesztelte, azt is tesztelte, feszegette a korlátokat, hogy rájöjjön, mire képes, miből tud pénzt csinálni! Micsoda álom! A tudás, a hatalom és a magunkfajta számára való jobb élet lehetőségének nagyszabású, őrült vágya! És amilyen bolondok voltunk, hittünk neki, és szabad kezet adtunk! Ő persze nem törődött velünk. És nem törődik veled sem! Ezért rettenetesen fontos, hogy te… – Kezdett 168

elhalványulni. – Milyen varázslat van ezen a helyen! Vissza kell húznod engem! Megtettem, először gyengéden, emiatt időnként eltünedezett. – Erősebben, Chloé! El kell mondanom neked… Eltűnt, mielőtt a befejező részt elcsíptem volna. Újra megidéztem. Meg-megvillant, de csak egy-egy szót kaptam el, amik a szövegkörnyezet nélkül semmit sem jelentettek. – Valami húzza a másik irányba! – állapítottam meg. – Hagyd elmenni! – vélte Derek. – Eleget hallottunk! – El akart mondani nekem valamit! Derek felhorkant. – Nem mind ezt akarja? Biztos benne van a szellemkódexben: ha az elillanás veszélye fenyeget, és tudod, hogy menned kell, gondoskodj róla, hogy épp valami izgalmas mondat közepén legyél! Lerángattam magamról a nyakláncot. Dereknek adtam, de ő a zsebembe gyömöszölte. – Tartsd magadnál, oké? Dr. Banks most könnyebben jött át, de nem tudtam megtartani. Sokkal erősebben hívtam, mire így szólt: – Ne, Chloé! Így Royce-ot is áthúzod! – Elhomályosult, a hangja hol erősebben, hol gyengébben lüktetett. – ...Más ...próbál… Tisztítsd meg a tudatod… rám koncentrálj… ne húzz… csak koncentrálj! Ezt tettem. Tovább beszélt, mondta még, hogy lazuljak el, és ne arra összpontosítsak, hogy áthúzom, hanem arra, hogy örömmel fogadjam. Hátul lüktetni kezdett a fejem. Folytattam tovább, amíg egy hirtelen belém nyilalló, éles fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Vártam, hogy Derek megkérdezze, mi van, de ő csak ült ott, és engem figyelt. Újabb éles nyilallás hátul, a koponyámban. Aztán, mintha jéghideg szökőár rohant volna végig az ereimen, sikoltani próbáltam, de nem ment. Nem tudtam megmozdulni! Egy hangot sem voltam képes kiadni! – Chloé? Hallottam Dereket, de még a szemgolyómat sem tudtam feléje fordítani. – Segítsek neked? – suttogta dr. Banks. – Örömmel kell befogadnod! Befogadni? Hova? Alig gondoltam át a kérdést, már tudtam rá a választ. 169

Megpróbál megszállni! Harcolni kezdtem ellene, gondolatban próbáltam kilökni, teljesen elzárni előle az agyam, megakadályozni, hogy átvegye fölöttem az uralmat, de az a jeges valami fokozatosan tovaterjedt bennem. Derek megfogta a vállam, miközben benyúlt a zsebembe, hogy a láncomat elővegye. Hátradőltem, akár egy zsák. Homályosan elkaptam valami mozgást, mintha Derek utánam ugrana, de minden elmosódott. Még a hangja is távolinak, zavarosnak tűnt. Nem hallottam mást, csak a fejemben dr. Banks szavainak zümmögését. – Csak nyugalom! – suttogta. – Nem foglak bántani! Csak kölcsönveszem a tested! Rendbe kell hoznom ezt! A könnyebb utat választottam azzal, hogy öngyilkos lettem, mielőtt véget vetettem volna az általam kezdett szörnyűségeknek! Anyám megpróbált figyelmeztetni dr. Banksszel kapcsolatban, aki beleőrült Royce tetteibe, legfőképpen az abban játszott szerepe miatt. És most a szelleme itt van bennem! Éreztem, ahogy a beton felhorzsolja a hátamat, láttam a mennyezetet haladni felettem, mintha Derek a bokámnál fogva húzna valahová. A helyiségben minden vibrált, majd elsötétedett. Amikor újra fényesség lett, még mindig a mennyezetet bámultam. – Mi történt? Éreztem, hogy az ajkam mozog, a hangomat is hallottam, de senki nem felelt. Feltápászkodtam. – Chloé, gyerünk már! – szólalt meg Derek mögöttem. – Mondj valamit! – Mit mondjak? Megfordultam. A szoba túloldalán guggolt. Előtte egy pár láb nyúlt ki, a rajta lévő tornacipők a mennyezet felé ágaskodtak. Az én tornacipőm! Az én lábam! Odarohantam. Ott feküdtem a betonpadlón, miközben Derek a nyakláncot próbálta ügyetlenül visszatenni a nyakamba. Felemeltem a kezem. Az én kezem volt, még mindig tele a múlt éjjel az erdőben szerzett karcolásokkal. – Derek? Nem felelt. A válla után nyúltam. 170

Az ujjaim egyenesen átmentek rajta. Szellem, lettem! Ekkor kinyílt a szemem – a földön fekvő testemen lévő szem. Az ajkam némi mosolyra görbült, ami egyáltalán nem hasonlított az én mosolyomhoz. – Hé, te! – Az ajkamat elhagyó hang az enyém volt, de a tónusa, a hanghordozása nem egyezett. Derek rosszallóan nézett, és megint megpróbálta rám tenni a láncot. A másik énem elütötte a kezét. – Az nem fog kelleni! – Dehogynem! – Nem, nem kell! Derek elcsapta a kezem, és áthúzta a fejemen a láncot. A medál hozzáért a bőrömhöz, éreztem, ahogy odacsapódik, és forró volt, mint az izzó parázs. Levegő után kaptam, én is és a testem is egyaránt levegőért küzdött. Hirtelen minden elsötétedett. Aztán megint csak a mennyezetet bámultam. Derek arca jelent meg előttem, zöld szeme elkomorult az aggodalomtól. – Chloé? Levegőt vettem. Csak ennyire voltam képes. Belélegezni. Kilélegezni. Éreztem Derek kezét az enyémen, és csak erre figyeltem. – Mi történt? – kérdezte. – É-é-én… Egy hang nevetett fel Derek mögött. – Azt hiszed, nem leszek képes megint megszállni téged? Dehogynem! Aztán segítek a barátaidnak megállítani az Edison Csoportot! – Dr. Banks fölém lebbent, arcát az enyémhez nyomta, szemében őrület lobogott. – Levadásszuk az összes kísérleti alanyt, végleg könnyítek a szenvedésükön, aztán végzek a barátaiddal is! Utánuk pedig te következel, és akkor mindnyájan együtt lehettek majd… a túlvilágon! Be fogom fejezni ezt! – Nem, nem fogod! – tiltakoztam, felállva. Elmosolyodott. – Chloé, talán van némi természetfeletti képességed, de fogalmad sincs, mihez kezdj vele! – Ó, dehogy nincs!

171

Feléje nyúltam, és ellöktem, gondolatban éppúgy, mint kézzel, az összes dühömet beleadtam, és egy másodpercre, esküszöm, éreztem is őt. Aztán lerepült a lábáról, hátrafelé lebegett, majd ordítozva eltűnt. – Chloé? Derek megérintette a vállam, és én szerettem volna megfordulni, és a karjaiba omolva mindent elmesélni. De ellenálltam a kísértésnek, és mély lélegzetet vettem. – Tűnjünk el innen! – mondtam. – Amilyen gyorsan csak lehet! Mint kiderült, hamarabb elhúzzuk innen a csíkot, mint bármelyikünk is remélni merte. Andrew egyedül tért vissza, Russel felszívódott. összecsomagolt, és elhagyta a lakását, még mielőtt a férfi odaért volna. Hallottuk, ahogy Margaret és Andrew kihangosítva a csoport többi tagjával beszél. Az világos, vallotta be tanárnőnk, hogy mi valóban túl nagy falat vagyunk nekik, és a legjobb módja, hogy megszabaduljanak ennek terhétől, ha minél előbb átadnak bennünket valaki másnak, nevezetesen Lauren néninek, és amennyiben megtalálják, Simon apjának. Nem érdekelt, hogy Margaret indokai pusztán önzésből fakadnak, a legszívesebben berohantam volna, hogy átöleljem! Holnap indulunk Buffalóba. Ezek szerint itt az idő, hogy komolyan hozzálássunk a tervezéshez. Andrew megkért, hogy írjam le neki részletesen a laboratóriumot. Nekikezdtem, hisz régóta erről a pillanatról álmodtam, de minden szó nagy erőfeszítésembe került. Mintha valaki elvágta volna az energia-utánpótlásomat. Teljesen kimerült és fásult voltam. A fiúk segítettek. Elbeszélésem alapján Simon felvázolta a labor alaprajzát. Derek hozott nekem egy pohár hideg vizet. Még Tori is azt motyogta: Jól érzed magad? – amikor szünet állt be a beszélgetésben. Csak Margaret tűnt közönyösnek, és tovább faggatott, míg a végén neki is elege lett, és elbocsátott bennünket. A társalgóig jutottam, odasétáltam az első karosszékhez, és belekuporodtam. Lehunytam a szemem, és nyomban elaludtam.

172

Még mindig a karosszékben voltam, amikor magamhoz tértem, de egy pokróccal szorosan betakarva, és a pohár víz ott várt rám mellettem, az asztalkán. Pár lépésre tőlem Derek üldögélt a heverőn, és a gondolataiba merülve őrködött felettem. Hogy mi miatt volt itt, azt nem tudtam, de nem számított. Veszély vagy sem, felébredéskor jólesett egyből őt látnom. Miközben tovább figyeltem, ráébredtem, mennyire tetszik, amit látok. Minden ellenkezésem ellenére sokkal egyszerűbb lenne, ha pusztán barátok maradnánk. De ez már régóta nem lehet így, számomra legalábbis nem. Oda akartam menni hozzá. Oda akartam kuporodni mellé, és beszélni vele. Tudni akartam, mire gondol. El akartam neki mondani, hogy minden rendben lesz. És ugyanerről akartam magamat is meggyőzni. Nem érdekelt, hogy ez igaz-e vagy sem, csak ki akartam mondani, hallani akartam, érezni a karját körülöttem, hallani a szavai zsongását, azt a mélyről feltörő nevetést, amitől a szívverésem mindig felgyorsul. Felém fordult, de annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy nem vettem azonnal észre. Amint ráébredtem, hogy őt bámulom, lángoló arccal kaptam félre a tekintetemet. Éreztem, hogy most meg ő néz. Kissé összeráncolt szemöldökkel, mint aki próbál rájönni valamire. Mielőtt ez sikerült volna, nagyot kortyoltam a langyos vízből, és megszólaltam: – Már legalább dél felé járhat! – Idétlen megjegyzés volt, de más nem jutott eszembe. Eltartott egy percig, mire vállat vonva így felelt: – Lehet. – Aztán meg: – Jól vagy? Bólintottam. – Akarsz beszélni arról, ami az alagsorban történt? Banksszel? Megint bólintottam. – Szólnom kéne Simonnak – mondta erre. – Ő is tudni szeretné. Újabb bólintás tőlem, de ő nem mozdult, csak nézte, ahogy lassan kortyolgatom a meleg vizet. – Chloé! Eltartott egy darabig, mire felnéztem, biztos voltam benne, hogy kitalálta, mire gondoltam az előbb, és mindjárt finoman visszautasít. Nem úgy, hogy Bocs, de nem érdekel – ez nem vallana rá – túlságosan 173

öntelten hangzana, – de biztosan megtalálja a módját, hogy kifejezze ugyanazt, amit én mondtam Simonnak. Kedvellek. Csak nem úgy. – Chloé? Végre felnéztem, és amit a szemében láttam… A kezemben megbillent a pohár, és ügyetlenkedve elejtettem, a víz mind rám fröccsent, eláztatva a farmerom. Négykézlábra ereszkedve próbáltam elkapni a poharat, mielőtt még leesik, épphogy csak sikerült az egyik térdemen állva megfognom. És ebben a pózban feszítettem, amikor éreztem, hogy valaki kiveszi a poharat a kezemből. Derek guggolt előttem, arca csak néhány centiméterre az enyémtől. Felém hajolt, és… – Elveszett valami? Simon hangja szólalt meg az ajtóból, mire olyan gyorsan felpattantunk, hogy egymásnak ütköztünk. – Mit kerestek? – érdeklődött Simon, beljebb lépve. – Remélem, nem a nyakláncodat! – N-nem. Cs-csak elejtettem a poharamat. – A vizes nadrágomra mutattam. Aztán Derekre néztem, aki zsebre dugott kézzel állt előttem. – Éppen elkezdtem… – Azt akartam mondani, hogy éppen elkezdtem mesélni, mi történt dr. Banksszel. Csakhogy semmi kedvem nem volt hozzá. Most nem. Legszívesebben visszatekertem volna az egészet addig a pillanatig, ott, a padlón, imádkozva, hogy Simon még egy percig ne mutatkozzon, vagy legalábbis addig, amíg bizonyossá nem válik, hogy ami szerintem következett volna, az megtörténik. De már nem lehet. Most már nem. A pillanat elillant. – Á-át kéne cserélnem a nadrágom! – Persze – huppant le Simon a heverőre. Elértem az ajtóig, amikor Derek utánam szólt: – Chloé? – Én pedig megfordultam. Úgy tűnt, mintha keresgélné a szavakat, talán valami jó kifogást, hogy velem jöhessen. Segíteni akartam neki, javasolni valamit, és szerintem, ha eszembe jutott volna valami épkézláb dolog, ő megragadja a lehetőséget, de leblokkoltam. Pedig, isten bizony, megpróbáltam, de nem ment sem nekem, sem neki, így csak ennyit motyogott: – Kérsz egy almát vagy valamit? Elmegyek érte, amíg átöltözöl! – Mire én azt feleltem, hogy jó, és ennyiben maradtunk.

174

huszonnyolc

B

IZTOS GICCSESEN HANGZIK, HA BEISMEREM, hogy azért maradtam fent a szükségesnél tovább, mert megfésülködtem, arcot mostam, hajszárítóval megszárítottam a nadrágom, miután rájöttem, hogy az új nem áll olyan jól, aztán meg fogat mostam! Figyelembe véve, hogy Derek látott már ronda, rózsaszín pizsamában, sáros arccal, levelekkel teli hajjal, a mentolosán üde leheletemtől biztos nem fogja azt mondani: Vau, milyen helyes lány! De legalább én jobban érzem magam. A szobánkból kijövet Tori keresésére indultam. Takarításra hivatkozva kihúzta magát a megbeszéléséről, így nem volt időnk elmesélni neki a legújabbat Royce-ról és dr. Banksről. Követtem a porszívó zsinórját a földszinten a nappaliba, és a könyvtárban találtam rá, ahol a könyvespolcnál a régi, bőrkötéses könyveket porolta le éppen. – Nem hinném, hogy ezt tovább kéne csinálnod! – jegyeztem meg. – Holnap már indulunk! – Nem bánom! Mosolyt erőltetett magára, de nem tudom, miért, gyanút fogtam, talán a porolást élvező mosolya miatt. Beléptem, és körbenéztem. Fény villant, ahogy beindult a kaleidoszkópos képernyővédő a nyitott laptopon. – Ez Margaret számítógépe! – léptem közelebb. – Te használtad? – Csak megpróbáltam e-mailt küldeni néhány barátomnak, hogy tudják, jól vagyok, de nincs internet. – Aha!

175

– Nem hiszel nekem? Nézd csak meg! Drót nélküli nincs benne, csatlakozót meg nem találtam, ami nem meglepő, hisz ezen a helyen még a telefonok sincsenek bekapcsolva! – Nem így értettem! – fordultam feléje. – Tisztában vagy azzal, hogy mekkora veszéllyel járna, ha e-maileznél a barátaidnak? Szerintem igen! Nekitámaszkodott az asztalnak. – Látod, mekkora haladás? Egy hete ezt még teljesen bevetted volna! Megütögettem az egeret. Megjelent a fájlokat rendszerező ablak. Torira néztem. – Nem az, amire gondolsz! – vágta rá gyorsan. – Mire gondolok? – Hogy az Edison Csoportnak kémkedek, meg adatokat gyűjtök! Vagy próbálok kapcsolatba lépni velük, és elárulni, merre vagyunk. – Nem vagy te kém! Erőltetetten mosolygott. – Nem tudom, meg kéne-e köszönnöm, hogy bizalmat szavazol nekem, vagy a pokolba kívánjalak, amiért túl kedves vagy ahhoz, hogy a képembe mondd! Tudom, hogy a fiúk ezt gondolják! Főleg Derek. És fogadni mernék, azt is tudom, miért hiszik ezt! – Na, miért? – Mert túl könnyen menekültem meg Andrew házából! Igazuk van. Tényleg könnyen ment. – Kissé ellazult. – Először magam sem hittem. Amikor elszöktem, csak arra tudtam gondolni, hogy Istenem, de ügyes vagyok! Ezek az idióták nem tudják, kivel állnak szemben! – Nevetett, de nem felszabadultan. – Amikor viszont lecsillapodtak a dolgok, azon kezdtem morfondírozni, hogy Igen, jó vagyok, de azért nem annyira jó! Tudták, hogy varázslatok törnek ki belőlem, ha felbosszantom magam. Tehát, tisztában voltak vele, hogy nem csak egy szerencsétlen tinilány vagyok. Ha ennyire könnyen sikerült eljönnöm, talán azért van, mert hagytak megszökni! – Miért? – Jó kérdés, nem igaz? Először azt hittem, hogy nyomkövetőt tettek rám, vagy mit. Kiráztam a ruháimat, ki is mostam őket. Még ki is vasaltam őket, a biztonság kedvéért! – Ez jó ötlet! 176

– Az eszed tokja! Túl régóta lógok veletek. De úgy kalkuláltam, ha az Edison Csoport aznap éjjel csak egyikünket tudja elfogni, jó ötlet lenne rám tenni egy nyomkövetőt, és aztán szabadon engedni. Viszont nem akartam én a nyakunkra hozni őket. Így aztán túlzásba vittem a keresést, hogy biztos legyek, nincs rajtam jeladó. – És nem is volt. – Amennyire meg tudtam ítélni. Maradt a másik lehetőség: azért engedtek el, mert én kis hal vagyok. Nem érte meg ott tartani. – Ezt nem tudom elképzelni… – Gondolj csak bele! A fülükbe jut, hogy szabadon garázdálkodik egy vérfarkas fiú. Aztán megtudják, hogy Andrew megszökött. Ettől fogva engem nem érdemes két őrrel őrizni. Csak egyet hagynak mellettem, és remélik, hogy az elég lesz. De nem volt. – Oké, akkor – intettem a számítógépre – tehát, mit keresel itt? – Próbálom bebizonyítni, hogy nem vagyok kém! Kémkedéssel. – Maga felé fordította a laptopot. – Az, hogy magányos, felderítő munkát végzek, a legjobb módja annak, hogy bebizonyítsam, nem fölöslegesen foglalom itt a helyet! Gondolkodóba ejtett, amikor Andrew azt mondta, hogy nem tud kapcsolatba lépni Gwennel. Beszéd közben bepötyögött valamit, ujjai csak úgy szánkáztak a billentyűzet fölött. – Nyilvánvaló, hogy Russel nem egyedül dolgozik. Talán Gwen is benne van, de nem hinném. Gwen nem kedveli Russelt. – Nem? – Russel szerint Gwen csak egy buta, szőke liba. Csak azért került közel hozzá, mert bele akart nézni a blúza kivágásába! És Russel nem egy gonosz zseni típus! Valaki más agyalta ki a Derek elfogására irányuló tervet, és ugyanaz a valaki áll a mi likvidálásunk mögött is. Én Margaretre gyanakszom. Átnéztem a gépén levő anyagokat és emaileket. Most éppen az általa kitörölt anyagokban vájkálok, legalábbis, amiket reménye szerint kitörölt! Miután kiüríted a törölt anyagok mappáját vagy a szemetest, akkor is ott van még minden, csak tudnod kell, hol keresd! Gépelni kezdett, olyan gyorsan lapozott a mappák között, hogy beleszédültem a látványába. – Te tényleg egy komputer… – kezdtem. 177

– Merd azt mondani, hogy ”stréber”, és mindjárt kipróbálok rajtad néhány varázsigét! Szoftvertervező vagyok, és kész! Persze az igaz, hogy tudok egyet s mást a számítógépek feltöréséről, annak a lúzer exbarátomnak köszönhetően, aki arra pazarolta a tehetségét, hogy megváltoztassa a jegyeit, és így még több időt tölthessen számítógépes játékokkal! Mintha a World of Warcraft segítene átjutnod a középiskolán! Azért mielőtt ejtettem, megtanította nekem az alapokat, Soha nem tudhatja az ember, mire lesz jó! Abban biztos voltam, hogy Tori már ezelőtt is hasznosította ezt a tudást. Eszembe jutott, hogyan zsarolta meg dr. Davidoffot, hogy elengedje a laborból. – Tehát, van néhány kitörölt e-mailünk. Rákeresek a neveinkre és Simon apjáéra. Hogy hívták azt a két vérfarkas srácot, akit Russel bérelt fel? – Liam meg Ramon, de Liammel tartotta a kapcsolatot. Úgy írják, hogy L-I… Jelentőségteljesen rám nézett. Befogtam a számat, és hagytam írni. A keresés semmit nem talált. – Van köztük Russeltől jött vagy Russelnek szóló? – Ja, ő a DokiFiu56. Megtaláltam a kapcsolatok között. Megnézem. Épp átlapozott egy Russellnek küldött e-mailen, amiben egy olyan szó tűnt fel, hogy meg kellett állítanom. Syracuse. A vérfarkas Falka otthona! A feljegyzés útbaigazított egy Syracuse közelében lévő, Medvevölgy nevű hely külvárosában lévő házhoz. Tovább olvastam. Tomas szerint nem szabad közel menned a házhoz! Várj, és a birtokukon kívül közelítsd meg őket, lehetőleg nyilvános helyen, és mindenképpen akkor, ha a gyerekeik nincsenek jelen! Ha lehet, az Alfával vagy a nővel beszélj! Tomas azt mondja, a fentieket nem győzi eléggé hangsúlyozni. Ne menj egyenesen a házhoz! Ne közelítsd meg őket, ha ott vannak a gyerekek! – Alfa? – ismételte Tori. 178

– Farkasokra vonatkozik. A falka vezetőjét jelenti. Ez lehet az útbaigazítás Derek átadásához a Falka részére. – Nos, akkor megvan a bizonyíték! – Nézzünk még körül! Minél többet találunk, annál jobb! Keress rá arra is, hogy Alfa, Falka, Medvevölgy, Tomas… – Igenis, milady! A folyosóról behallatszó zajra kikémleltem az ajtón. Margaret volt, de az ellenkező irányba tartott. Tori felmordult mögöttem: – Nem, ez nem… – Elhalkult, aztán fojtott hangon káromkodott egyet. Hozzá siettem. Egy tömör, pár soros e-mailre bámult Margarettől, aki biztosítja róla a feladót, hogy átadta Tomas útbaigazítását annak a ”személynek, akit Russell felbérelt a helyzet megoldására”. – Nagyszerű, eggyel több bizonyíték! – jegyeztem meg. – Akkor meg mi a probléma? Egyszerűen csak rámutatott a címzett e-mailcímére: acarson@ gmail.com. – A-Andrew? Nem, ez nem lehet igaz! Van másik Carson is? – Ez bizony Andrew, Chloé! Ellenőriztem a címjegyzéket és a többi e-mailjét is. Ráadásul válasz is jött rá! Rákattintott a következő e-mailre. Ez is rövid, tulajdonképpen csak egy ”oké, kösz” Andrew-tói. – Nézd meg a dátumot! – mutatta Tori. Aznap küldték, amikor először találkoztunk Liammel és Ramonnal. Aznap, amikor Andrew állítólag az Edison Csoport fogságában sínylődött!

179

huszonkilenc

T

ORI TOVÁBB BÖNGÉSZETT A GÉPEN.

Nem talált sokkal többet, de ahhoz eleget, hogy megerősítsen bennünket mindabban, amit eddig összeraktunk. Andrew is része tehát annak az összeesküvésnek, ami Dereket a Falka kezére juttatta volna. És Andrew-t soha, senki nem tartotta fogva. – Tehát Andrew is az Edison Csoport tagja? – következtetett Tori. – De hát ennek semmi értelme! – Nem, tényleg nincs. – Hátrébb toltam a laptopot, és felültem az asztalra. – Te velem voltál a laborban. Mindketten elég sok alkalmazottat láttunk. Felismerted bármelyiküket is aznap este Andrewnál? – Azok a biztonságiak voltak. Hozzájuk nem volt szerencsénk korábban. – Dehogynem! Simon, Derek és én is láttuk őket a Lyle Házból való szökésünk éjjelén. Te meg én pedig akkor, amikor az Edison Csoport elől menekültünk. Egyik alkalommal sem láttunk mást, mint főként alkalmazottakat, meg néhány őrt. Ha lenne valami komoly biztonsági különítményük, nem gondolod, hogy ezért már kihívták volna őket? – Talán tényleg a dolgozók voltak meg az őrök. Honnan tudhatnánk? Mit viseltek? – Rám nézett. – Volt valami a sapkájukon, ami eltakarta az arcukat. Ez viszont nem így volt, amikor a raktárépületnél üldöztek bennünket! – Vagy aznap éjjel, amikor Derekkel elszöktünk a Lyle Házból! Miért takargatnák az arcukat, ha már úgyis láttuk őket? – 180

Visszagondoltam arra az estére. – Nem te voltál az egyetlen, aki igen könnyen elszabadult onnan! – Andrew-ra gondolsz. – Nemcsak rá. Én egy fa ágai között rejtőztem. Az egyik nő megtalált. Ráugrottam. Ostoba dolog volt, de működött: teljesen kiütöttem. Legalábbis azt hittem. – Látod, mi ketten egyszerűen ennyire jók vagyunk! – Úgy látszik, mégse. Próbáltunk mosolyogni rajta. – Nem is az Edison Csoport járt a nyomunkban Andrew házánál – mondtam végül. – Anya ezt próbálta nekem elmondani. – Csajok, ha erről akartok beszélni, talán jobb lenne, ha kimennétek a tetőre! – dörrent ránk Derek az ajtóból. – Vagy legalább egy kicsit levennétek a hangotokat! Már a nappali végéből hallottalak titeket! – Mert bionikus hallásod van! – vágott vissza Tori. Mondani akartam valamit, de Derek megelőzött. – Simonnak beszélnie kellett Andrew-val. Arra gondoltam, hogy te talán… – Torira pillantott, bosszúsan, mintha az hallgatózna. – Szóval, eszembe jutott, hogy lehetnek régi iratok a padláson. Nem akarsz feljönni, megnézni? Talán szerzünk valami új infót dr. Banksről. El kellett fojtanom az ellenállhatatlan vágyat, hogy azt mondjam, persze! Mit számít, hogy most jöttünk rá: azok az emberek, akik menedéket nyújtanak nekünk, ugyanazok, akik három nappal ezelőtt megpróbáltak megölni bennünket? Azt megtudni, hogy Derek kedvel engem, annyival fontosabb! – Nem tudok – feleltem helyette. – Mi… – Nem baj – vágott a szavamba, és hátrálni kezdett. Feléje léptem, hogy megállítsam. – Mennék! De… – De Chloé most nem mehet játszani! – fejezte be Tori. – Épp a kellős közepén vagyunk annak, hogy a segítségével leleplezzünk egy összeesküvést, és ez élet-halál kérdése! A mi életünké és halálunké! – Nem az Edison Csoport támadt ránk Andrew házánál! – kezdtem hozzá. – Ő maga! Andrew és a többiek! Elmondtam Dereknek, mit találtunk. Most az egyszer igazán reméltem, hogy azt mondja, nincs igazam, hogy valami nem stimmel a logikámmal, és van rá egy jobb magyarázat. 181

Ám, amikor befejeztem, káromkodni kezdett. Aztán fel-alá járkált, feldúltan tovább szitkozódott, mígnem, a haját hátravetve, megállt előttünk. – Nincs igazunk, ugye? – kérdeztem reménykedve. – Félreértelmeztük a tényeket? – Nem. Nem bizony! Most én voltam soros a szitkozódással, amitől Torinak rögtön felugrott a szemöldöke. – Csak magamra vagyok dühös – szólalt meg Derek. – Valahol sejtettem. Eltűnődtem, nem úsztuk-e meg túl könnyen azt az éjjelt ott, Andrew-nál? Gondolkodtam azon, miért lőttek ránk, amikor előtte csak nyugtató lövedéket használtak. Azt is furcsálltam, hogy eltakarták az arcukat. De az egyszerűen soha nem jutott eszembe, hogy Andrew-hoz bármi közük lehet! Az viszont felmerült bennem, hogy ő áll a tegnap éjjeli rablási kísérlet mögött! – De azt mondtad… – Hogy bízom Andrew-ban. Így volt. De azt hiszi, jobban járnék a magamfajtával, ezért látni akartam a reakcióját. Az viszont azt súgta nekem, hogy nincs benne. Legalábbis azt gondoltam. – Őszintén meglepettnek tűnt – mondtam én is. – Sőt, dühösnek! – Ezek szerint jó színész! – tette hozzá Tori. – Oké, akkor én vagyok az egyetlen, aki csodálkozik azon, hogy miért kellett ekkora csinnadrattát csapniuk csak azért, hogy az Edison Csoportra kenjék a támadást, ha már úgyis Andrew háza felé tartottunk? – Az arra tartás még nem jelenti azt, hogy ott is maradunk – találgatott Derek. – Mi? – Hogy nem maradnánk Andrew-val – magyaráztam. – Ha a dolgok nem éppen a mi szájunk íze szerint történnek. Hisz addigra már két helyről is elszöktünk! – Tehát, ha meggyőznek bennünket arról, hogy az Edison Csoport a nyomunkra bukkant, és odakint leselkedik ránk, készen arra, hogy végezzen velünk… – Ez jobban ott tart bennünket, mint az őrző-védő kutyák vagy a szögesdrót! Gyorsan az ajtóra néztem. – Azt mondtad, Simon… 182

Derek káromkodott egyet. – Jogos! Andrew-val van! Abban biztos vagyok, hogy bármi folyik is itt, nem akarnak ártani Simonnak, ez nem része a tervüknek, de azért megyek, és idehozom. Majd figyelmeztetem, hogy elmúlt az uzsonnaidő. Mindig kell harapnia valamit tízóraira meg uzsonnára, hogy rendben legyen a vércukra, úgyhogy ez nem lesz gyanús. Bólintottam. – Óvatosnak kell lennünk! – Pokolba az óvatossággal! – csattant fel Tori. – Én már itt sem vagyok! Mindketten rámeredtünk. Felsóhajtott. – Oké, de amikor minden a feje tetejére áll, és pokoli zűrzavar lesz, nem kell majd emlékeztetnem benneteket, hogy én azonnal le akartam lépni! – Mi is azonnal elhúztunk – ígérte Derek, – amint a lehető legtöbbet kiderítjük a terveikről! Ugye, azt mondtad, hogy ez Margaret laptopja, nem Andrew-é? Helyeseltem. – De tudom, hogy lehetne Andrew-ét megszerezni, ha azt akarod, hogy Tori belenézzen! – Az jó! Csináljuk! Tudni akarom, hogy pontosan mi jár a fejükben!

183

harminc

–A

NDREW? – kukkantottam be a konyhába, ahol harapnivaló után nézett a fiúkkal.

– Hm? – Az a könyv, amit oda akartál nekem adni… – Ó, emlékszem! A laptopom az irodában van. Be van kapcsolva, szerintem. – Van jelszó? Elmosolyodott. – Dehogy! Bármennyire is értékesnek vélem a még kiadatlan kéziratokat, nem igazán van rájuk feketepiaci kereslet! Rögtön a nyitóképernyőn, az asztalon találsz egy linket a könyvhöz! Megadta a címet. – Tori is látni szeretné, ha nem baj. – Persze hogy nem! Minél több visszajelzést kapok a célközönségtől, annál jobb! Ha bármi sántít – baj van a szereplőkkel, a cselekménnyel, a nyelvezettel, – csak szóljatok! Tori csak hüledezett Andrew laptopjának nem létező biztonsági rendszerét látva. Akárcsak a legtöbb hozzá nem értő, ő is azt hitte, hogy végleg eltűnik az, amit kitöröl. Talán tudta, hogy marad némi nyoma, de úgy vélte, mi úgysem találjuk meg. Ha nincs velünk Tori, igaza is lett volna. Az e-mailek közti keresgéléssel kezdtük, és megtaláltuk azokat, amiket Margarettel váltott, ezzel pedig szertefoszlott minden kételyünk, hogy róla van szó. Volt néhány e-mailváltás közte és Tomas között is, 184

melyekben Andrew eltökéltnek tűnt a tekintetben, hogy Dereket biztonságban elszállítsák a Falkához. Valóban ennyire aggódott volna Derek biztonságáért? Világos volt, hogy Liamnek szükség esetén az ölésre is van parancsa. Ezt a döntést vajon Andrew háta mögött hozták? Ez megmagyarázná, miért döbbent meg olyan őszintén, amikor megtudta, mi történt velem és Derekkel. Az is lehet, hogy még nem voltam rá felkészülve, hogy Andrew-t az egyik rosszfiúként lássam. Hiszen kedveltem. Nagyon is. Mégis egyetlen, újabb e-mail elég volt, hogy kitörölje ezt az érzést, egy olyan, aminek semmi köze nem volt Liamhez, Russelhez vagy az Edison Csoporthoz. Amikor Tori rábukkant, mindketten elolvastuk, aztán megint átfutottuk, és szóhoz sem jutottunk. Végül nekem sikerült remegő hangon kinyögnöm: – J-jobb lesz, ha idehívom a fiúkat! – Én addig megnézem, van-e még több ilyen! – válaszolta Tori, mielőtt elrohantam. Végre megtaláltam Dereket. Egyedül volt a könyvtárban, egy könyvet lapozgatott. – Megvagy! – sóhajtottam megkönnyebbülten. Megfordult. Szája sarkában apró mosoly játszott, tekintete egyből ellágyult, és ez megint felkavart valamit bennem, amitől hirtelen leblokkoltam, és egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, miért is jöttem. – S-Simon is erre van? Hunyorogva fordult vissza a könyvespolchoz. – Fent van. Nagyon kiakadt Andrew miatt, úgyhogy valószínűleg az a legbiztosabb hely a számára, amíg el nem indulunk, máskülönben olyat talál mondani, amit nem szeretnénk! Rá van szükséged? – Tulajdonképp, i-inkább neked kéne előbb megmutatnom. Morcosan nézett hátra a válla fölött. – Találtunk valamit. – Ó! – Elhallgatott, mint aki gondolatban más sebességre kapcsol, aztán bólintott egyet, és követett. Tori a székében forgott, amikor beléptünk. 185

– Több is van! – közölte. – Kéthetente küldött egyet. A legutolsót csak pár nappal ezelőtt. – Jó! – nyugtáztam. – Mi lenne, ha rajta tartanád a szemed Andrew-n egy darabig? – Persze! – indult el azonnal. – Várj! – Megragadtam Derek ruhájának az ujját, amikor ő a Tori által üresen hagyott szék felé indult. Mondani akartam neki valamit. Nem tudom, mit. Nem láttam semmiféle kíméletes módját annak, hogy erre felkészítsem, hisz a látottak mindenképp felkavarják majd, így aztán ostobán ezt motyogtam: – Nem számít! Amikor elolvasta, amit a képernyőn látott, teljesen lemerevedett, talán egy darabig még levegőt sem vett. Pár másodperc múlva közelebb rángatta magához a laptopot, és odahajolt, hogy újra elolvassa. Végül hátratolta a széket, és nagyot sóhajtott. – Életben van! – szólaltam meg. – Apátok életben van! Felnézett rám, és én nem tehetek róla, egyszeriben a nyaka köré fontam a karomat, és megöleltem. Ekkor döbbentem rá, mit csinálok. Elengedtem, és gyorsan hátraléptem, amitől persze megbotlottam, és habogni kezdtem: – B-bocsánat! Csak annyira… örülök neki! – Tudom! Ültő helyében utánam nyúlt, és magához húzott. Így maradtunk, egymásra nézve, keze még mindig a blúzom szélébe csavarva, a szívem már ettől olyan erősen kalapált, hogy teljesen biztos voltam benne, meghallja. – Több is van! – szólaltam meg kis idő múlva. – Tori még több emailt talált tőle. Nyugtázta, majd visszafordult a számítógéphez, de számomra is helyet hagyva odébb araszolt. Nem akartam tolakodni, de egy kicsit közelebb csusszantam, ő meg maga elé húzott. Elvesztettem az egyensúlyomat, és félig-meddig az ölébe estem. Égő arccal próbáltam feltápászkodni, de a térdére húzott, és egyik karjával finoman átölelte a derekamat, mintha azt kérdezné, Nem baj? Nem volt az, még ha a vérem a fülemben úgy száguldott is, hogy nem voltam képes józanul gondolkodni. Szerencsére háttal voltam felé, hiszen az arcom valószínűleg skarlátvörös lett. 186

Nem értettem félre a korábbi nézését! Tényleg van köztünk valami. Reméltem, hogy lehet belőle valami. Istenem, mennyire bízom benne! Pont most ebben a zűrzavarban, amikor annyi minden történik körülöttünk. Utáltam ezt, de valamennyire örültem is neki, mert időt nyertem, és végre nem kellett gyötörnöm az agyam kettőnkön. Egy másodperccel később, még mindig Derek térdén ülve, kényszerítettem magam, hogy újra a képernyőre figyeljek. Megint elolvastam az első e-mailt. Két hónappal ezelőtt íródott, három levélből álló sorozat volt, az első közülük rövid, lényegre törő. Kit vagyok. Bajba kerültem. Tudod, hol vannak a fiúk? Andrew válaszolt. Nem, sajnos nem. Miféle baj? Tudok segíteni? A válasz hosszabbra sikeredett. A Nastok utolértek. Láttam egy cikket D-ről. A nyomomra bukkant, mielőtt elmenekülhettem volna. Velük mentem, hogy elvonjam a figyelmet a fiúkról. Fogva tartottak pár hónapig, míg oda nem adtam nekik, amit akartak. A fiúk addigra már eltűntek. Azt hittem ECS, de nyomuk sincs a laborban. Talán a Nastok? A Gyámügy? Fogalmam sincs. A segítségedre van szükségem, haver! Bármire, amit tudsz! Kérlek! A végén megadta a telefonszámát, de tudatta, hogy az is, és az ernail cím is csak ideiglenes, és pár hét múlva újra jelentkezik. A következő e-mailre kattintottam, miközben Derek a vállam fölött olvasott. Még három hasonló volt: Mr. Bae újabb hírek után tudakozódik, Andrew közli, hogy keresi Simont és Dereket, de az Edison csoportbeli kapcsolatai esküsznek rá, hogy a fiúk nincsenek ott.

187

A legutolsó Mr. Bae-től három nappal ezelőtt érkezett, amikor Andrew-t az Edison Csoport állítólag túszként tartotta fogva. Tehát ezt azután kapta, amikor már tökéletesen tudta, hol van Simon és Derek. – Még van egy ebben a fiókban – szólt Derek. – Biztosan a válasz! Valóban, még aznap éjjelről, amikor Andrew a többiekkel az ő házánál táborozott, és arra várt, hogy a kommandósoknak álcázott csapatuk lecsapjon ránk, és begyújtson bennünket. Még mindig semmi. Azért van egy lehetséges nyom. Egy fickó, aki a Cortezeknek dolgozik, azt hallotta, azt rebesgetik, hogy valakik fogva tartanak pár tizenéves fiút. Hívlak, amint többet tudok! – A Cortezek? – csodálkoztam. – Titkos Szövetség, a Nastokhoz hasonló. Varázslók által működtetett testület. Gazdag és befolyásos. Mondjuk, inkább a maffiához, mint a New York-i tőzsdéhez hasonlítanám. – Szóval Andrew hazudott neki! – Nem egyszerűen hazudott, hanem megpróbálta apát tévútra csalni, holott pontosan tudta, merre vagyunk! – Ez mindent megváltoztat! Egyetértett. – El kell tűnnünk innen! Megint bólintott, de nem mozdult. Előrehajoltam, majd felkaptam egy tollat és papírt Andrew asztaláról, aztán lefirkantottam a legutóbbi e-mail címet és telefonszámot. Amikor Derek felé nyújtottam, eltartott egy darabig, mire észrevette a feléje nyújtott kezemet. – Jól vagy? – kérdeztem kicsavarodva, hogy ránézhessek. – Ja, csak… Andrew! Azt értem, hogy meg akar szabadulni tőlem. De azt, hogy apát távol tartja… Apa megbízott benne! – Mostantól pedig nem lehet! – jelentettem ki. – Szívás, de az a lényeg, hogy apátok életben van! Elmosolyodott, először tétován, aztán olyan széles mosoly öntötte el az arcát, hogy a szívverésem is elállt tőle. Összeszedtem magam, és visszavigyorogtam, majd átkaroltam a nyakát, de aztán menet közben megtorpantam, mert elszégyelltem magam. Mielőtt elhúzódhattam 188

volna, megfogta a könyökömet, és visszatette a karomat a nyaka köré, majd magához húzva megszorított. Aztán hirtelen talpra ugrott, a széket olyan gyorsan pördítette meg, hogy majdnem lerepültem. Lépéseket hallottam a nappali felől, és épp csak lekecmeregtem a térdéről, amikor Simon viharzott be, lihegve, mintha futott volna. – Tori szólt, hogy látni akartatok! Apámmal kapcsolatban! Félrehúzódtam, hogy Derek megmutathassa neki az e-maileket, aztán kiléptem a nappaliba, hogy Andrew-t szemmel tartsam, és pár percre magukra hagyjam őket. Ez volt a várva várt hír, a poklot is megjárták, és már-már azt hitték, sosem hallanak az apjuk felől. Igyekeztem hát nem hallgatózni. – Chloé? Derek állt az ajtóban. Intett, hogy menjek vissza. Simon ült a billentyűzetnél, a vezérlőpultot nyitotta meg. – Nincs internet – szóltam, – már ha azt keresed. Telefon sincs. – Andrew-nak van mobilja! – mondta Simon. – Túl kockázatos! – vélte Derek. – Viszont láttam egy utcai fülkét a benzinkútnál. Majd ha elindulunk, beugrunk oda, és megbeszéljük vele, hol találkozzunk! Simon tekintete felcsillant arra a gondolatra, hogy végre beszélhet az apjával. Aztán elhomályosult a dühtől, mert az apjáról kapott hírek izgalmát legyőzte az Andrew árulása miatt érzett fájdalma. – Ugye akkor most végre elindulunk? – kérdeztem. – Igen – nyugtatott meg Derek. – Megyünk!

189

harmincegy

M

OSTANRA MÁR SZAKÉRTŐI LETTÜNK A SZÖKÉSEKNEK. Torit beavattuk, aztán elváltunk, hogy összeszedjük, amire szükségünk lehet: ruha, pénz, élelem. Felváltva csináltuk, ketten pakoltak, míg a másik kettő kint lógott és beszélgetett, hogy Andrew-nak ne tűnjön fel, miért lesz hirtelen síri csend egy tizenévesekkel teli házban. Szerencsénkre a férfi az egész időt a konyhában töltötte. Nem hiszem, hogy bármelyikünk képes lett volna szembenézni vele. Épp Torival voltam soros a jelenlétünket tanúsító őrködésben, amikor Derek bukkant fel, karján egy csomó sídzsekivel. – Az alagsorban találtam ezeket – magyarázta. – Fáztam a múltkor. – Nekem odanyomott egy pirosat, Torinak meg egy kéket. – Simon keres még egyet, ami rámegy, aztán jön föl ő is. A hátsó ajtón távozunk majd. Ti hárman előrementek, én meg benn maradok, és vigyázok, hogy Andrew ne jöjjön ki, amíg biztonságban el nem éritek az erdőt! – És ha mégis? – kérdeztem. Derek a száját dörzsölgette, jelezve, hogy inkább nem gondol erre az eshetőségre. – Ne mondd már, hogy nehezedre esne őt elnémítanod! – kekeckedett Tori. – Azok után, amit veled tett? Szerintem intézzük el most, hogy véget vessünk a bujkálásnak! Bénító varázslatot alkalmazok, a fiúk meg lekötözik! – Nekem megfelel – értett egyet Simon. – Még mindig emlékszem a cserkészeknél tanult csomókra! Derek tétovázott. Aztán rám nézett, amivel egy kicsit meglepett, ezért így szóltam: – E-egyetértek! – Nem voltam benne teljesen biztos, 190

hogy ezt várta, de bólintott, és határozottan kijelentette: – Ez lesz a legjobb! Máskülönben, amint rájön, hogy elmentünk, el fog… Megszólalt a kapucsengő. Nem én voltam az egyetlen, aki felpattant. Derek felkapta a csomagjainkat, készen arra, hogy nekiiramodjon. – Srácok? – hívott bennünket Andrew. – Kinyitná valamelyikőtök? Margaret lesz az! – Ez egy kissé komplikálja a helyzetet! – motyogta Tori. – De nem annyira. Margaret öreg, és csak egy nekromanta. – Rám pillantott. – Bocsi! – Srácok? – hallatszottak Andrew léptei a folyosón. – Megyek! – kiáltott vissza Simon. – Először Margaretet semlegesítjük – dörmögte Derek. – Tori lebénítja, Simon megkötözi. Én Andrew-ért megyek. Chloé? Tedd a kabátokat meg a csomagokat a szekrénybe, arra az esetre, ha netalán… Vigyem el a kabátokat meg a csomagokat? Néha tényleg azt szeretném, ha az erőm kicsit, hogy is mondjam, nagyobb szabású lenne! Felemeltem két hátizsákot, Derek a konyhába indult, Tori meg Simon pedig a bejárati ajtó felé. Visszafelé jöttem, hogy még egyet forduljak, amikor meghallottam Margaretet. Nem sikerült volna Tori bénító varázslata? – Ez itt Gordon – mondta épp Margaret. – Ez pedig Roxanne. Most, hogy Russel és Gwen eltűnt, úgy gondoltuk, a biztonság érdekében bemutatunk nektek még néhány tagot a csoportunkból. Most pedig menjünk, és nézzük át a terveinket! Tori neki akart esni mind a négynek, de csak félgőzzel javasolta. Négy felnőtt négy gyerek ellen nem jelent túl jó esélyt, főleg, hogy fogalmunk sincs, milyen természetfeletti képességgel rendelkezik Gordon és Roxanne. A terv most annyiban változott, hogy kiosonunk, amint elkezdik a megbeszélést. Csakhogy ezek azt akarták, hogy mi is ott legyünk! Simon úgy döntött, kihagyja – képtelen volt Andrew szemébe nézni, – így Derek meg én helyettesítettük. Leginkább úgyis velem akartak beszélni, tovább faggattak az Edison Csoport laborjával és munkatársaival kapcsolatban. Többévi színészi gyakorlatomat kellett segítségül hívnom, hogy hitelesen adjam elő magam. Ezenkívül pedig csak annyit nézni Andrew191

ra, amennyi mindenképp szükséges. Egész idő alatt forrt bennem a méreg, tudva, hogy nem is érdekli őket, amit mondok, hiszen nem is tervezik, hogy odamennek. Sejtelmem sem volt, mit forralnak, csak abban reménykedtem, hogy nem ragadunk itt addig, amíg kiderül. Végre aztán elengedtek bennünket. – Szólj Simonnak! – súgta Derek Torinak, ahogy végigmentünk a folyosón. – Én kihordom a csomagokat az erdőbe. Chloé! Te őrködsz! Több értelme lenne, ha Tori, a varázsigés lány fedezné, de nem okvetetlenkedtem. Derek még mindig nem bízott eléggé benne. Tori még a lépcsőig sem jutott, amikor egy hangot hallottunk: – Srácok! Visszajöttetek már? Derek szitkozódott. Gordon volt, az új fickó. – Itt vagyunk! – kiáltottam arrafelé sétálva, ahol a folyosón állt. Derekkel a nyomomban. Gordon Andrew korabeli, átlagtermetű, kicsit pocakos, őszes szakállú férfi volt, olyasvalaki, akit simán felbérelnének munkahelyi Mikulásnak. – Megint minket akarnak? – kíváncsiskodtam. – Nem, a tervezgetéssel vannak elfoglalva, ezért is gondoltam, hogy rátok nézek. Bent nem volt alkalmunk beszélgetni. – Derekhez lépett, és széles mosollyal rázott vele kezet. – Nem emlékszel rám, ugye? Nem vagyok meglepve! Kissrác voltál, amikor utoljára találkoztunk. Régen együtt dolgoztam apáddal. Keddenként meg pókereztünk. – Dereket vállon veregette, és a nappaliba kormányozta. – Andrew meséli, milyen jó vagy a reál tárgyakból! Én fizikát tanítok a… Gordon tovább beszélt, átvezetve Dereket a szomszéd szobába. Derek bosszúsan, csalódottan pillantott rám. Amikor megszólaltam volna, nemet intett. Itt rekedtünk. Újfent. – Most akkor megyünk? – sutyorogta Tori, amikor visszaért Simonnal. – Még nem. Végül aztán Gordon mindannyiunkat behívott. Ismerte a nénikémet és Tori anyját, ezért hozzánk is egy kicsit közelebb akart kerülni. Tegnap még mind lelkesedtünk azért a lehetőségért, hogy jó benyomást keltsünk, és bebizonyítsuk, teljesen hétköznapi gyerekek vagyunk. Most 192

hátborzongató volt az életünkről mesélni egy olyan fickónak, aki talán készen áll arra, hogy megöljön bennünket, ha az erőnk valóban annyira fékezhetetlennek bizonyul, mint amitől tart. A megbeszélés után a vendégek úgy határoztak, hogy maradnak vacsorára. Vagyis esélyünk sem lesz még kimenni sem, nemhogy mind a négyünknek egyszerre, hátizsákkal. – Nem hagyhatjuk itt a zsákokat? – kérdeztem. – Pénzünk van! Mi lenne, ha… – Tori! – szólt Andrew. – Segítenél nekem a vacsorakészítésnél? – Hm, tulajdonképpen… – kezdte volna a lány. Andrew bedugta a fejét. Ahogy meglátott négyünket a folyosón tömörülni, összevonta a szemöldökét, de aztán mosolyt erőltetett magára. – Félbeszakítottam valamit? – Csak a szökésünket tervezzük – válaszolta Tori. Összeszorult a gyomrom, és kikerekedett a szemem. – Azt reméltük, hogy elosonhatunk fagyizni vacsi után – magyarázta Tori. – Á! – Andrew kényelmetlenül feszengve ujjaival végigszántotta a haját. – Tisztában vagyok vele, srácok, hogy elegetek van a bezártságból… – Súlyos bezártságérzetem kezd kialakulni! – helyeselt erre Tori. – Aztán meg a takarításból szerzett pénzem is húzza a zsebemet! Vigyázunk, és még sötétedés előtt visszajövünk! – Értem, de… Nem lehet, srácok. Sajnálom! Nincs több kijárkálás. – Mosolyogni próbált. – Holnap indulunk Buffalóba, és megígérem, hogy útközben megállunk jégkrémet venni! Most pedig, ha segítenél nekem, Tori… Mindketten elindultak a konyha felé. – Andrew tudja! – szögezte le Simon, ahogy leültünk a játékszobában, és úgy csináltunk, mintha valami kockajátékkal lennénk elfoglalva. – Nekem is határozottan olyan érzésem van! – értettem egyet. – Lehet, hogy feleslegesen aggódunk? Mindketten Derekre néztünk. 193

A gondolataiba merülve párszor megrázta, majd eldobta a kockát az asztalon, aztán így szólt: – Szerintem nincs baj. Csak izgulunk. – Le akarunk lépni, ezért úgy érezzük, hogy nem hagyják – sóhajtotta Simon, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a fotelban, ujjaival a lábán dobolva. – Várnunk kéne ma éjjelig! – javasolta Derek. – Menjünk fel aludni, aztán elkapjuk Andrew-t, miután elaludt. A többiek addigra elmennek, és akkor több időnk marad: reggelig senki nem jön rá, hogy bajba került. – Jogos – helyeselt Simon. – Csak az a kérdés, kihúzzuk-e addig anélkül, hogy megőrülnénk… Elhallgatott, mert Derek kinyújtotta a nyakát, aztán az ajtó felé fordult. – Baj van? – suttogta Simon. – Telefoncsörgést hallok. – Aha, ja, van mindegyiküknek. Tehát… – Ők viszont arra vannak – mutatott balra Derek. – A tompa csengést a bejárati ajtó felől hallom, ahol a kabátjukat hagyták! – Oké, még mindig nem… – Simon hirtelen kiegyenesedett. –Mobil! Apa! – Feltápászkodott. – Hol a száma? Derek odatartotta elé a papírra írt számot, de úgy, hogy ne érje el. – Nyugi! – Jól van már! – Simon újabb, mély lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett magára. – Megnyugodtam! Derek átadta neki a papírlapot. Lemaradtam, mert nem akartam volna beleavatkozni, de Derek intett, hogy menjek velük. Ahogy közeledtünk a bejárati ajtóhoz, előreküldte Simont, és odasúgta neki, hogy mi majd őrködünk, amíg ő telefonál. – Na és, mi a véleményed arról a könyvről, amit Andrew szerkeszt? – kérdezett Derek. Tátott szájjal néztem rá. Nagyon jóképű, az biztos. – Beszélj hozzám! – utasított suttogva. – Jó! Bocsánat! Hát… eddig elég jó. Én… – Nincs térerő! – pisszegett Simon kikukkantva a fordulóból. 194

– Menj arrébb! – javasolta Derek suttogva. – Andrew használta már itt a sajátját. Simon engedelmeskedett, én meg úgy tettem, mintha a könyvről beszélnék, ami nem volt egyszerű, lévén egy árva sort sem olvastam belőle. Ezért aztán hetet-havat összehordtam, mindenféle általános észrevételt a szöveg tempójával és stílusával kapcsolatban, míg Simon újra meg nem jelent, ezúttal kétségbeesetten integetve, fülén a telefonnal ezt súgta felénk: – Kicsöng! Derek intett, hogy bújjon vissza, aztán szólt nekem, hogy folytassam. Azt tettem, bár akaratlanul is hallottam Simont. – Apa? Én vagyok! Simon. – Megbicsaklott a hangja, meg kellett köszörülnie a torkát. – Jól van. Hát, rendben. – Szünet. – Itt van mellettem. Velem. Andrew-val vagyunk. – Újabb szünet. – Tudom. Megpróbálunk… – Megint szünet. – Nem. Nem Andrew-é. Ez egy rejtekhely. Egy Todd Banks nevű fickóé volt. Hatalmas, régi… Apa! Apa? Derek hosszú léptekkel feléje indult, és intett nekem, hogy őrködjek. – Jelezz! – suttogta Simon is felém. Derek épp mondani akart valamit, aztán hirtelen sarkon fordult, tekintetét a folyosóra szegezve. Valóban, egy pillanattal később én is lépéseket hallottam. – Srácok! – Andrew. – Vacsora! – Megyünk! – kiáltottam. – Hadd próbáljam… – kezdte Simon. – Nem! – utasította vissza Derek. – Ki kell törölnöm a kimenő hívásodat. Menj Chloéval a konyhába! Éjjel majd megint felhívjuk a benzinkútról! Mindenki csak turkálta az ételt, és pusztán annyit erőltetett le, hogy ne legyen feltűnő a maradék. Derek suttogva arra biztatott minket, hogy együnk már, töltsük tele a bendőnket, de ő maga is alig evett, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy feszülten figyelje, nem hallja-e a mobiltelefon csörgését. Aggódott, hogy az apja talán visszahívja, és ezzel leleplez bennünket. De nem tette. Amennyit az apjukról hallottam, az már kiderült számomra, hogy Derek ráütött az óvatosság terén. Holott bárki 195

automatikusan visszahívná a számot, miután a vonal megszakad, gyanítottam, hogy az apjuk előbb ellenőrizné a számot, és ha bármi gyanúsra bukkanna vele kapcsolatban, például Gordon nevére a listán, óvatos lenne. Sőt Andrew-t sem hívhatja. A puszta tény, hogy a férfi nem árulta el neki, vele vagyunk, bajt jelentett. Nem lépne vele kapcsolatba, csak beállítana a fiaiért. Hallotta vajon azt a részt, hogy dr. Banks egykori házában vagyunk? Tudja-e, az hol van? Ha igen, vajon időben jön-e értünk, vagy elfogjáke, miközben a fiait akarja megmenteni, amikor azok már elmenekültek innen? Eszembe jutott, hogy a benzinkút innen csak tizenöt percnyi séta. Figyelmeztethetnénk Mr. Bae-t, mielőtt meggondolatlanságot követ el. Hacsak nincs olyan közel hozzánk, hogy ideér, mielőtt elindulnánk... Nyerő gondolat, de tudtam, hogy erre nem számíthatunk, valószínűleg kár is beleélni magunkat. Más a tervünk. Biztonságban kijutni innen, megtalálni Mr. Bae-t, és a segítségével megmenteni Lauren nénit és Rae-t.

196

harminckettő

K

ILENCKOR VISSZAVONULTAM A SZOBÁMBA. Tori már ott volt, és a Monte Cristo grófját bújta. Épp csak intett egyet, míg nem végzett a fejezettel. Aztán csevegtünk egy darabig. Semmi komolyról. Semmiségekről, miközben alig bírtunk nyugton maradni. Azon imádkoztunk, hogy teljen már egy kicsit gyorsabban az idő. Pedig már majdnem ott voltunk. Még pár óra, és…

Derek szerint Andrew soha nem fekszik le éjfél előtt. Ha akkor akarunk lecsapni, amikor már mélyen alszik, legalább kettőig kell várnunk. Meglepetésemre, hamar elaludtam, de olyan mélyen, hogy még az ébresztőórát sem hallottam, amit korábban Derektől kaptam. Arra ébredtem, hogy Tori fél kézzel rázogat, míg a másikkal az ébresztőórát próbálja elhallgattatni. Ásítottam, és gyorsan pislogni kezdtem. – Nem a legjobb ötlet úgy megszökni, hogy már egy hete nem alszunk rendesen! – jegyezte meg Tori. – Szerencsére felkészültem rá! Felnyitott egy doboz kólát, és felém nyújtotta. – Nem olyan jó, mint a kávé – mondta, – de lefogadom, hogy kávét úgysem innál, nemde? Nemlegesen ráztam a fejem, miközben nagyokat kortyoltam. – Mint egy kisgyerek! – forgatta a szemét. Kivágódott az ajtó, és Simon rohant be rajta. – Bocsánat vagy mi! – kiáltott rá Tori. 197

– Derekkel baj van! – fordult hozzám Simon. – Képtelen vagyok felébreszteni! Mindhárman kiszaladtunk a szobából. Bátyja az ágyában terpeszkedett, a takarója lelógott a padlóra. Hason feküdt, és csak egy bokszeralsót viselt. A vállát kezdtem rázogatni. Az ujjaim pedig még hidegek voltak a kólásdoboztól, de erre sem moccant. – Lélegzik – suttogta Simon. – Egyszerűen nem lehet felkelteni! Tori az ágyhoz sétált. A szemem sarkából láttam, ahogy jól végigméri Dereket. – Tudod, mit? Ebből a szögből nem is néz ki rosszul! – jegyezte meg. Haragosan néztem rá. – Csak úgy mondom… Derek fölé hajoltam, és olyan hangosan szólítottam, amennyire csak mertem. – Személy szerint én inkább a támadójátékos alkatot szeretem – lamentált Tori, – de ha neked a hátvédek jönnek be, ő elég… Olyan barátságtalanul néztem rá, hogy abbahagyta. – Útban vagy! Eltakarod előlem a fényt! – figyelmeztettem, arrébb hesegetve. – Chloé, tudsz te elsősegélyt nyújtani? Nemet intettem. – Nos, akkor te állsz az én utamban! Tűnés! Odaengedtem. Ellenőrizte Derek pulzusát, a légzését, és megállapította, hogy jónak tűnik, aztán közelebb hajolt az arcához. – Semmi furcsát nem érzek a leheletén. Olyan szaga van… fogkrém! Derek ekkor kinyitotta a szemét, és Tori arcát látta meg elsőnek, alig centiméterekre az övétől. Felpattant, és elkáromkodta magát. Simon röhögőgörcsöt kapott. Én meg veszettül integettem, hogy maradjon már csendben. – Jól érzed magad? – faggattam. – Most már igen! – vélte Simon. – Miután Tori újraindította a szívét! – Képtelenek voltunk felébreszteni! – mondtam neki. – Tori csak megnézte, jól vagy-e. Továbbra is csak pislogott, mint aki meg van zavarodva. 198

– Van még kólám a… – kezdtem. – Idehozom! – ajánlkozott Tori. Visszafordultam Derekhez. Még mindig csak pislogott. – Derek? – Igen. – Motyogott, mintha kövek lennének a szájában, aztán elfintorodott, és megköszörülte a torkát. – Hogy érzed magad? – kérdezgettem. – Fáradt vagyok. Nagyon mélyen alhattam. – Mint a bunda! – adott neki igazat Simon. – Szédülsz is kicsit? – faggattam tovább. – Ja. – Megint fintorgott. – Mit ettem tegnap este? Hideg futott végig a hátamon. – El van zsibbadva a szád? – Igen. – Szitkozódva feltápászkodott. Kikaptam a kólát Tori kezéből, aki épp akkor ért vissza. – Begyógyszerezték! – Begyógyszerezték? – Simon csak egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán folytatta: – Andrew! – Hozom a csomagjainkat! – vágta rá Tori. Múlt éjjel bevittük a szobánkba, mert aggódtunk, hogy valaki megtalálja a lenti szekrényben. Én Derekét kaptam fel, míg ő leküldte a maradék kólát. – Múlt éjjel Andrew hozott még nekünk egy üdítőt lefekvés előtt! – emlékezett vissza Simon, ahogy a táskájáért nyúlt. – És mondta, hogy melyik legyen Dereké? – Nem volt rá szükség! Mindig enyém a diétás. A fiúra néztem, aki a kezével épp a száját törölte meg. – Nem lesz baj? – Nem! Csak hadd öltözzek fel! Miért kábítaná el Andrew Dereket? Talán ma jönnek érte? Vagy jogos volt az aggodalmunk, és a csoport pontosan tisztában van a tervünkkel? Bármelyik eset áll is fenn, a legjobb harcosunkat sikerült kivonni a forgalomból! – Itt maradok Derekkel! – jelentettem ki. – Simon, tudnád Torit fedezni, és elmennétek Andrew szobájához? Simon Derekre pillantott megerősítésért. Derek erősen pislogott, próbált összpontosítani, és sikerült zavarosan kinyögnie: – Ja! Csináljátok! 199

– De vigyázzatok! – tettem hozzá. – Jó esély van rá, hogy Andrew nincs is a szobájában! Tíz percen belül visszatértek. – Nincs ott! – súgta oda Simon. – Mi van? – Nyoma sincs sehol! – mondta Tori is. – A furgon kinn áll, de a házban egyetlen lámpa sem világít! – És a cipője sincs meg! – folytatta Simon. – Találkozik valakivel! – suttogtam. – Biztos idejönnek, hogy elvigyék Dereket, Andrew meg kinn van velük, és azon morfondíroznak, hogyan csinálják! – Vagy őt is elvitték! – találgatott Tori. Derek az arcát dörzsölgette, aztán hirtelen határozottan megrázta a fejét. – Hagyjuk Andrew-t! Csak menjünk, és legyünk óvatosak! Simon a bátyja tiltakozása ellenére átvetette Derek karját a vállán. Én a fiú és a saját táskámat, Tori meg Simonét cipelte. Végignéztünk a sötét folyosón. Derek körbeszimatolt. Andrew utolsó nyoma nem volt friss, eszerint nem járt fenn, mióta az üdítőt hozta a fiúknak. Derek a főlépcső tetején állt, hallgatózott, majd megrázta a fejét. Nem jött hang alulról. A ház hátsó lépcsőjéhez indultunk, a még korábban felfedezett keskeny lépcsősorhoz, amit annak idején valószínűleg a cselédek használtak. Ez volt az egyik olyan része a háznak, amelyet Tori nem takarított – és szemmel láthatólag évek óta más sem, ezért be kellett fognom a számat és az orromat, hogy el ne kezdjek tüsszögni a portól. Én mentem elöl, amikor leértünk a földszintre, Tori közvetlenül mögöttem, Simon meg leghátul Dereket támogatta. A lépcsősor végén egy ajtó állt. Lassan lenyomtam a kilincset, igyekeztem csendben maradni. Félig már elmozdult, de ott megakadt. Nekifeszültem. Az ajtó meg se moccant. Tori mellém furakodott, és ő is megpróbálta. – Ez zárva van? – suttogta. Azt hittem, srácok, ti… – Múlt éjjel az összes ajtót ellenőriztük – fejezte be Simon. – Bizony! És ez akkor még nyitva volt. – Engedjetek! – motyogta Derek még mindig kásás hangon. 200

Arrébb húzódtunk. Megrántotta a kilincset, mire a zár eltört, én meg összerezzentem a zajra. A lépcső egy sötét, alacsony mennyezetű helyiségbe vezetett. Régi éléskamrának tűnt. Tori felkapcsolta a zseblámpáját. Undorítóan koszos, üres szoba volt, újabb ok, amiért senki nem használja már ezt a lépcsőt. Ezúttal Tori ért először az ajtóhoz. Tudtam, mi lesz, mielőtt bejelentette volna. – Zárva! – Komolyan? – suttogta Simon. Derek elment mellettünk, mostanra felébredt. Megtekerte a kilincset, a zár megint eltört. Megrántotta az ajtót, de az nem mozdult. Erősebben húzta, a zsanérok is belenyikordultak. – Varázslat védi! – szólalt meg egy hang mögöttünk. Megfordultunk, és Andrew-t láttuk belépni a lépcsőház ajtaján. Simon felemelt ujjakkal készült a taszító varázslatra. Derek is támadásra készen fordult meg. Andrew felém lendítette a kezét. Ujjaiból szikrák csaptak fel. Mind Simon, mind Derek megtorpant. Andrew savanyú képpel mosolygott. – Gondoltam, hogy ez működni fog! Simon, tudod, hogy megy ez! Készen állok a varázsigémmel, amit bármelyik pillanatban elindíthatok. Csak egy szó hiányzik a beélesítéséhez! – M-miféle varázsige? – kérdeztem suttogva, szinte hipnotizálva a rám repülő szikrák miatt. – Halálos – tájékoztatott Andrew. Derek csak morgott. Igazán morgott, úgy, mint egy farkas, amitől felállt a hátamon a szőr. Kicsit arrébb Tori jelzett valamit nekem. Nem tudtam szájról leolvasni, de úgy véltem, arra figyelmeztet, hogy ő is varázsolni készül. – Ne! – mondta Derek, de még ez sem sokban különbözött a morgástól. Tekintetét Andrew-n tartotta, ezért azt hittem, neki mondja, de aztán szeme Tori irányába mozdult. – Ne! – Hallgass Derekre! – javasolta Andrew is. – Ha lett volna bármi esélye arra, hogy elkapjon, még mielőtt elindítom ezt a varázslatot, saját maga csinálja. Tori, kérlek, gyere ide elém, hogy lássam a szádat! Simon, ülj a kezedre! Derek? 201

Derek felé pillantottam. Teljes figyelmével Andrew-t nézte, a szeme villámot szórt, állkapcsának izmai megfeszültek. Andrew újra kimondta a nevét, de úgy tűnt, meg se hallja, a keze hol ökölbe szorult, hol elernyedt a teste mellett. – Derek? – szólt Andrew, ezúttal keményebben. – Mi van? – Újabb morgás és beszéd keveréke. A férfi összerándult, aztán önuralmat parancsolva magára, kiegyenesedett. – Fordulj meg! – Nem! – Derek! A fiú fenyegetően nézte. Aztán félrehajtotta a fejét, én nem láttam az arcát, de lehetett benne valami, amitől Andrew meghátrált, még ha csak egy kicsit is. Ádámcsutkája fel-alá járt. Újra megpróbált kiegyenesedni, és állni Derek tekintetét, de nem egészen sikerült véghezvinnie. Ujjai begörbültek, szikrák csapkodtak, ahogy erejük egymásnak feszült. – Derek? – suttogtam. – Kérlek, ne csináld ezt! A hangom hatására megmozdult, és megtörte a szempárbajt Andrewval, ugyanabban a pillanatban az arckifejezése is teljesen megváltozott, visszahúzódott belőle a farkas, és visszatért Derek. – Tedd, amit mond – könyörögtem. – Kérlek! Bólintott, és lassan a fal felé fordult. – Köszönöm! – szólalt meg Andrew. – Reméltem, hogy erre nem kerül sor, de úgy látom, elszámítottam az adagot. Nem akarlak bántani, Derek! Ezért is kábítottalak el. Egyikőtöket sem bántanám. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek benneteket. Mindig is ez volt a célom. Simon felhorkant. – Ja, az tuti, hogy nem akarod Dereket bántani! Ezért kérted a vérfarkasoktól is, hogy fájdalommentesen öljék meg, igaz? – Én nem akartam megölni Dereket! – Nem, inkább felbéreltél valakit, hogy megtegye helyetted! Túlságosan gyáva vagy, hogy a szemébe nézve húzd meg a ravaszt! Vagy talán a piszkos munka miatt aggódtál? Tudom, mennyire szereted a ruháidat. A vérfoltot olyan marha nehéz kiszedni! – Én nem…

202

– Láttuk az e-maileket! – pattant fel Simon, aztán Derek figyelmeztető tekintetére megtorpant, és megint leereszkedett a padlóra. – Tudjuk, hogy te is benne voltál! – Igen, azzal a tervvel egyetértettem, hogy adjuk át Dereket a Falkának. Ezt találtátok meg, nem igaz? Arról semmit, hogy engedélyt adok valakinek, hogy megölje! Ez teljes egészében Russel műve! A mi tervünk az volt, hogy a Falka kezére adjuk. Tomasszal megtudtunk róluk mindent, amit csak lehetett, és megnyugodtunk, hogy nem ölnének meg egy tizenhat éves vérfarkas fiút. A Falka ugyanolyan, mint minden más szervezett Variáns csoport: szívesen biztosít helyet a magafajtának, ahol megtanítják az erejét megfékezni és az emberek világában élni. Egy olyan hely, ahol hasonszőrűekkel lehet! Derekre néztem, és felkészültem, hogy felcsillan a szeme, mert ő is pontosan ezt akarja. De üres, kifejezéstelen tekintettel csak a falat bámulta. – Úgy gondolom, Derek, hogy ez a legjobb a számodra! – fejezte be Andrew. – A vérfarkasok a vérfarkasokhoz tartoznak. – A fiúk pedig az apjukhoz! – jegyeztem meg halkan. Andrew megmerevedett. Bizalmatlanul kapta felém a tekintetét. – Azokat az e-maileket is láttuk! – vallottam be. – Nem engedte, hogy találkozzanak az apjukkal! Csend lett. Aztán: – Igen, így van. És volt rá okom. – Hát persze hogy van! – mondta Simon, gúnnyal teli hangsúllyal. – Hadd találjam ki! Apánk egy nagyon gonosz Titkos Szövetségbe tartozó varázsló. Vagy az Edison Csoport kettős ügynöke. Mindegy is! Egy gonosznál is gonoszabb fickó, aki megöl bennünket, amint lehetősége lesz rá! – Nem, Simon – állította le Andrew ellágyult hangon. – Apátok a legjobb apa, akit csak ismerek! Mindent feladott: a karrierjét, a barátait, az egész életét, hogy a védelmetek érdekében elmeneküljön. Nem volt hajlandó a mi csoportunkhoz sem csatlakozni, mert esetleg veszélyt hoz rátok. Csak ti ketten vagytok neki a fontosak, nem pedig az Edison Csoport megbuktatása. Soha nem hagyná, hogy visszavigyelek benneteket abba a laborba, hogy segítsetek őket megállítani! Ha felhívnám, fogna benneteket, mind a négyőtöket, és elvinne. Azt javasolná nekem, hogy állítsam meg az Edison Csoportot nélkületek. 203

– Nem is rossz ötlet! – vágott közbe Tori. Andrew megrázta a fejét. – Srácok, ha Kit elvisz innen benneteket, biztonságban lesztek. Ha biztonságban vagytok, az embereimnek nem lesz elég indoka az Edison Csoport feloszlatására. Évek óta próbálom őket meggyőzni erről, és készek rá, hogy megtegyék, de csak ha közvetlen veszély fenyeget. Ha ti eltűntök, visszatérnek a megfigyeléshez. Ez lesz, ha úgy döntenek, hogy elengednek vele. – Miért ne tennék? – kérdezett vissza Simon. – Nem lennének többé értünk felelősek! – Sokuknak ez jelentené a legkisebb problémát, sokkal kisebbet annál az aggodalmuknál, ami szerint óriási veszélyt jelentetek az egész természetfeletti világ szabadságára nézve. Ha apátok idejön… – Testhelyzetet váltott, és meglazította a kezét, amitől a varázslat egy pillanatra megtört, de aztán új erőre kapott. – Remélem, hogy Russel egyedül cselekedett, amikor utasította azokat a vérfarkasokat, hogy öljék meg Chloét és Dereket, de őszinte legyek? Nem tudom biztosan. – Kedves kis barátaid vannak! – Igen, némelyikük a barátom, Simon, legtöbbjük csak ugyanannak a klubnak a tagja. Egy közös érdekünk van, semmi több. Ez pedig nem más, mint megvédeni a világunkat. Számomra ez egyet jelent az Edison Group beszüntetésével. Másoknak… – Azt jelenti, hogy bennünket kell megszüntetni! – mormoltam. – Ne hallgass rá, Chloé! – szólt oda Simon. – Hazudik, áruló! Ha ezek az emberek annyira aggódnak értünk, miért hagynak itt bennünket veled, hogy egyedül vigyázz ránk? – Nem teszik! Ezért kellett megállítanom titeket, mielőtt kiléptek azon az ajtón! Simon felnevetett. Nem volt kellemes a hangja. – Ja, persze, mert ott leselkednek ránk a sötétben, várva, hogy különféle villámokkal meg varázslattal csapjanak le ránk! Nem is, várjunk csak, ez te vagy, nem igaz? Andrew egy kissé lejjebb engedte az ujjait, csak egy picit, mintha vissza akarná vonni a fenyegetést. – Igen, Simon, ott vannak! Nem közvetlenül az ajtó előtt, de elég közel hozzánk, őrzik a menekülési útvonalakat. Mert pont ettől félnek a legjobban. Hogy megszöktök. Hogy elrohantok az emberekhez, és világgá kürtöltök bennünket! Vagy 204

elvesztitek az uralmat a képességetek felett, és akkor szintén minden kiderül rólunk! Megszöktetek a Lyle Házból, és megszöktetek az Edison Csoporttól is. Mi lesz az első dolgotok, ha némi gondotok akad? Újra elszöktök, és… Derek hirtelen előrelendült. Nekiütközött a vállamnak, lesodort a padlóra, és rajtam landolt. A teste rángatózni kezdett, mint akit varázslat ért, én meg felsikoltottam, és minden erőmet megfeszítve próbáltam felállni, de leszorított, miközben ez: suttogta: – Jól vagyok! Minden rendben! – Eltartott egy darabig, mire felfogtam a szavait. Felemeltem a fejem, és amint Simon talpra ugrott, láttam, hogy Andrew-t bénító varázslat tartja fogva. Simon megragadta, és hátracsavarta a kezét. Derek is felkelt, hogy segítsen, és lefogta Andrew-t. – J-jól vagy? Nem talált el a varázslata? – kérdeztem, reszkető térddel hozzá lépve. – De, eltalált. Andrew felemelte a fejét. – És mint láthatod, nem volt halálos energiacsapás! Mondtam, hogy nem akarlak bántani, Derek! Chloét sem bántanám. Csak azt akarom, hogy meghallgassatok! – Meghallgattunk! – felelte Derek. – Simon? Azt hiszem, láttam kötelet a műhelyben. Chloé? Maradj itt! Tori? Fedezd Simont, hátha van valaki más is a házban!

205

harminchárom

D

ANDREW-HOZ. Arról az éjszakáról faggatta, ott, a férfi házánál. Andrew beismerte, része volt abban a tervben, hogy megrendezzék a saját elrablását, és az Edison Csoportnak adják ki magukat. Minden apró részletet kidolgoztak – még azt is, hogy lehetőséget adtak nekünk a rádió megszerzésére, hogy tudomást szerezhessünk Andrew ”szökéséről”. A megmentőinknek állították be magukat, hogy valódi védőőrizet alá vehessenek. Simon rohant be, és ledobta a hosszú kötelet a padlóra. – A mobilja! Felhívhatnánk apát! Nézd át a zsebeit! – Az éjjeliszekrényen van, az ágyam mellett – közölte Andrew. – És használhatatlan. Hol van térerő, hol nincs, és egész éjszaka nem volt. Szerintem valaki akadályozza a jeladást a házban. – Egy szavadat sem hiszem! – mondta erre Simon. – Nem is várom el tőled! EREKNEK RENGETEG KÉRDÉSE VOLT

Abban viszont igaza volt, hogy nincs vétel. Még az sem segített, hogy kiosontunk a tetőre. Vagyis ezzel kapcsolatban nem hazudott. De mi van a többi dologgal? Valóban kinn vannak az emberei, ott várnak ránk és figyelnek? Vagy ez is egy újabb félrevezetés, hogy megakadályozza a szökésünket? Andrew-t megkötöztük, kipeckeltük a száját, és levittük a pincébe. Aztán beszélgetni kezdtünk. 206

Nem ért meglepetésként, hogy Tori legszívesebben azonnal kitörne innen. Simon egyetértett vele. Egyikük sem akart egy másodperccel sem tovább maradni. Szerintük meg kéne szöknünk, és ha elfognak, ahogy Tori mondta: – Ugyan mit tesznek majd velünk? Lelőnek? – A helyzet az, hogy nagyon is van rá esély, hogy megteszik. Nem hittük, hogy Russel egyedül cselekedett volna. Ő lenne és Gwen? Vagy még többen? Ebből a csoportból titokban hány embert tenne boldoggá a halálunk? Hányuknak oldaná ez meg egy csapásra a dilemmát, amit a sokak számára terhes létezésünk jelent? Még ha nem is akarnak feltétlenül holtan látni, amennyiben mind a négyünket elkapják, az erdőn át lopakodva a hátizsákjainkkal, egyértelmű lesz, miben sántikálunk. És elveszítjük annak a lehetőségét, hogy később lelépjünk. Tehát, egyikünk mehet csak! De ki legyen az? Derek az, akit ha elkapnak, a legvalószínűbb, hogy bántanak. Tori meg lehet, hogy a szemét forgatja arra a felvetésre, hogy halálos veszedelemben vagyunk, de ő sem ajánlkozna. Derekben meg fel sem merül, hogy akár én, akár Simon egyedül vágjunk neki. Vitatkoztunk. Aztán szétváltunk, Derek lement Simonnal, hogy még több információt csikarjon ki Andrew-ból, Tori meg úgy döntött, tovább keresgél Andrew laptopján, hátha lát valamit, ami elkerülte a figyelmünket, ami akár alátámasztja, akár megcáfolja az állításait. Míg ő keresgélt, én letérdeltem, és megpróbáltam Lizt megidézni. Tökéletes megoldása lenne az előttünk álló problémának: észrevétlenül kisuhanhatna, és megnézhetné, őrzi-e valaki a házat. Vigyáztam, hogy pusztán csak őt képzeljem magam elé, és a nevén nevezzem, nehogy véletlenül Royce-t vagy dr. Bankst idézzem meg helyette. Szívesen kapcsolatba léptem volna anyával is, de erre most nem gondolhattam. Még ha sikerül is, kétlem, hogy olyan sokáig itt tudnám tartani, hogy körülnézhessen nekünk. Így aztán Lizt szólítottam. És csak hívtam és hívtam, de még annyit sem éreztem, mint egy szúnyogcsípés. – Derek veletek van, csajok? Összerezzentem. Simon sétált be. Feltápászkodtam. – Azt hittem, veled van! – csodálkoztam. 207

– Á! Rám parancsolt, hogy ellenőrizzem a vércukromat, és lementem harapni valamit, de mire visszatértem, Andrew egyedül volt. – Segítek megkeresni! Dereket a tetőn találtam, ott nézelődött, hallgatózott és szaglászott, annak jelét keresve, hogy bárki is őrzi-e a házat. – Ó, ez mekkora ötlet! – jegyeztem meg. – A srác, akit a legnagyobb valószínűséggel lőnek le, itt áll a tetőn, tökéletes célpontot jelentve! – Itt, fönt nem látnak meg! Jelentőségteljesen ránéztem, mire felsóhajtott, mintha nagy ügyet csinálnék valami semmiségből, de aztán leült, és így szólt: – Így jó? – Szerintem nem biztonságos itt, fönt. – Csak pár percig még. – Levette a kabátját, és leterítette maga mellé. – Ülj ide, közém és a kémény közé. Ez nem veszélyes. – Nem magam miatt aggódom! – Én jól vagyok! – Honnan tudod? Lehet sötétben látó szemüvegük, messze hordó fegyverük, orvlövészük… Megrándult a szája sarka, és felkészültem egy Túl sok filmet nézel típusú mondatra. Nem mondta ki, de tudtam, hogy erre gondol. – Nem jössz be, igaz? – De, be fogok menni! Csak ülj már le! Beszélni akarok veled! – Én meg azt szeretném, ha lejönnél. Ott is beszélhetünk. – Nem érzem senkinek a szagát itt, kinn. Szerintem Andrew hazudik. – Derek, kérlek! Gyere be! – Egy perc. Megfordultam, és ott hagytam. – Chloé… Reméltem, hogy követni fog, de tudtam, hogy nem. És valóban nem jött. – Megtaláltam! – újságoltam Simonnak, amikor belebotlottam az emeleti folyosón. – A tetőn van. – A tetőn? Feltételezem, mondtad neki, mekkora hülyeséget csinál! – Megkértem, hogy jöjjön le. Persze, nem jön. 208

– Mert azt hiszi, ezt kell tennie. Vagyis, hogy ezt kell tennie a többiekért! Egy nap majd az történik vele… – Simon ujjaival beletúrt a hajába. – Hiába mondom neki! Hiába ordítozom vele. Egyszerűen nem fogja fel. Pedig nem hajlamos öngyilkosságra. Nem mintha nem érdekelné, hogy él-e, hal-e, csak neki… – Nem ez a legfontosabb. – Nem, ha ütközik azzal, hogy megvédjen bennünket. Azzal érvel, hogy ez a farkas énje benne, de az a két vérfarkas, akivel találkoztatok, mégsem azért lendült támadásba, hogy megvédjék egymást, igaz? – Igaz. Felsóhajtott. – Talán tudom, hogy szedjem le onnan! De a helyedben nem fűznék hozzá tál sok reményt! – Nem fogok! Simon távozása után rögtön tudtam, mit kell tennem. Már csak pár óránk maradt virradatig, és mi úgy üldögélünk itt, mint az autó fényszórója által elvakított szarvas, arra várva, hogy a kocsi elüssön bennünket. Tudnunk kell, tényleg őrzi-e valaki a birtokot, és ezt csak egy módon lehetett halálbiztosan kideríteni.

209

harmincnégy

K

ILÉPTEM A HÁTSÓ AJTÓN, és végigosontam a ház mellett, hogy Derek észre ne vegyen a tetőről. A szél hátulról fújt, tehát nem feléje viszi a szagomat. Ez jó jel. Észrevétlenül jutottam be az erdőbe. A legjobb módja annak, hogy megtudjuk, figyeli-e valaki a házat, ha csaléteknek használunk valakit. Négyünk közül én voltam a legjobb választás. Nem vagyok olyan erős, mint Derek, és nem tudok varázsigéket, mint Tori és Simon. Én vagyok a legkisebb, és a legkevésbé képes magamat megvédeni. Bármennyire utáltam is ezt, jelen pillanatban előnyömre vált, hisz én jelentettem számukra a legkisebb veszélyt. Csak egy baj van. A birtok hatalmas. Ami azt jelenti, hogy óriási területet kell szemmel tartani. Hogy csinálhatják? Amikor Derek rákérdezett, Andrew azt felelte, hogy varázslatot alkalmaznak. Simon nem volt róla meggyőződve, hogy ez lehetséges, de azt is beismerte, hogy nem tudja biztosan. És mi van akkor a tegnap éjszakával? Azt értem, hogy nem őrizték a birtokot akkor, amikor Derekkel kinn jártunk, hiszen Liam és Ramon megtette helyettük. De mi volt korábban, amikor jégkrémért mentem Simonnal? Andrew szerint követtek bennünket, de nem aggódtak, mert tudták, hogy Simon soha nem hagyná hátra Dereket. Mégis… Hogy valóban elhittem-e, hogy védőőrizet alatt állunk? Nem. Andrew képzeletbeli mumusokat festett elénk, hogy a házban tartson bennünket reggelig, amikor majd megjelennek a barátai, és végre megmentik. Így hát csak be kell bizonyítanom, hogy könnyedén eljutok a benzinkútig. 210

Viszont ahhoz, hogy odaérjek, át kell vágnom az erdőn. Ahogy távolodtam, és a ház fényei elhalványultak, teljesen sötét lett, az orromig sem láttam. Hoztam magammal zseblámpát, de ahogy beértem az erdőbe, rájöttem, hogy nem volt túl nagy ötlet. Ennyi erővel egy nyíl alakú neoncsövet is ragaszthatnék a fejem fölé! Zseblámpa nélkül pedig ugyanúgy felhívom magamra a figyelmet a sötétben való botladozással és csörtetéssel. Ezért aztán elővettem, de egyik kezemmel eltakartam a fényét, hogy csak halvány világosság szűrődjön át rajta. Az erdő sötét volt, de messze nem volt csendes. Mindenfelől ágak, levelek roppanása hallatszott. Valami egérféle visított fel, de kiáltását undorító ropogtatás vágta félbe. Felettem hol susogott, hol süvített a szél. Még a lábam is minden egyes lépésnél zajt csapott. Próbáltam inkább erre koncentrálni, de minél tovább tettem, annál jobban emlékeztetett a szívverésre: ta-tám, ta-tám, ta-tám. Nyeltem egyet, és úgy szorítottam a zseblámpát, hogy a műanyag majdnem kicsúszott a nyirkos ujjaim közül. Csak menj tovább! Maradj az ösvényen! Egyik lábad a másik elé! Bagoly huhogott. Megijedtem. Horkantás, elfojtott nevetéshez hasonló hallatszott, mire megpördültem, ujjaim pedig lecsúsztak a zseblámpa fejéről, de a fénysugár hiába söpört végig a lombsátoron, nem fedett fel számomra semmit. Mit gondolsz, ki lehet? Valaki Andrew csoportjából? Kinevet téged? Lazítottam a zseblámpa halálos szorításán, és áttettem a másik kezembe. Nyirkos tenyeremet beletöröltem a farmerembe, aztán megint eltakartam a fényét. Mély lélegzetet vettem, a belélegzett levegőnek határozottan esőszaga volt. Eső, nedves föld és a rothadás alig érzékelhető bűze. Halott lényeké. Oszlásnak indult tetemeké. Újabb mély levegő után megint nekilódultam, és begörbített háttal vánszorogtam, olyan mélyen burkolózva a sídzsekibe, amennyire csak tudtam, mert a csípős széltől szinte lefagyott az orrom és a fülem. Felfelé bámultam, remélve, hogy meglátom a hold fényét, de csak néhány szürke folt látszott az égből a fák sűrűjén át, ágaik úgy fonódtak egymásba a fejem fölött, mint hosszú, görbe… Lenéztem, de a látvány ott sem volt biztatóbb. Minden oldalról fák végtelenje, amerre csak a szem ellát, tucatnyi vastag fatörzs, és közülük 211

bármelyik lehet szellem, aki mozdulatlanul ott áll, engem figyelve, várva… A talaj itt már egyre puhább lett, minden lépésem hátborzongató, cuppogó hangot adott. Bal oldalon megrezzent az aljnövényzet, és az orromat megcsapta az oszló hús szaga. Egy kép villant az agyamba: az a zombi kutya meg a zombi nyúl, vagy más is volt még, amit a múlt éjjel életre keltettem? Vajon tényleg mindegyiket szabadon engedtem? Vagy engem várva még mindig errefelé időznek? Szaporázni kezdtem a lépteimet. Szavak nélküli sutyorgás hangzott fel mögöttem. Hirtelen hátrafordultam, kezem sokkal erősebben fonódott a zseblámpára. A hang tovább suttogott, a hanghullámok ott gyűrűztek körülöttem. Követni kezdtem a zseblámpa imbolygó fényével, de semmit nem láttam. Valami nekiütődött a bekötözött karomnak. Megrettenve felordítottam. A zseblámpa kirepült a kezemből, a földre esett és kialudt. Utánavetődtem, és addig matattam, amíg megtaláltam. Felkattintottam. Nem működött. A lámpát a térdemhez ütögettem, de nem kapcsolt be. Sűrűn pislogni kezdtem, és lassacskán ki tudtam venni a bokrok körülöttem lapuló nyúlványait és a göcsörtös fatörzseket. – Csak nem félünk a sötéttől? – suttogta egy hang. Megint ráütöttem a zseblámpára. Erősebben. Még mindig semmi. – Milyen szép, kis piros kabátod van! Piroska, elveszve éjjel az erdőben! Hol van a te nagy, gonosz farkasod? Végigfutott rajtam a hideg. – Royce! – Okos kislány! Kár, hogy annyira nem vagy okos, hogy tudd, mi történik azokkal a kislányokkal, akik teljesen egyedül maradnak éjjel az erdőben! Azonnal eszembe jutott annak a lánynak a maradványa, akit a kamionos pihenőhelynél láttam: véresre verve mászott át az aljnövényzeten, olyan kétségbeesetten próbált elmenekülni a támadójától, de az végül csak elvágja a torkát, hogy a lány az erdőben vérezzen el, az legyen a sírja. 212

Royce csak kacagott, mélyről, zsigerből nevetett, csupa élvezettel. Nem tudott betelni a félelmemmel. Abból táplálkozott. Bátorságot erőltettem magamra, a zseblámpát a zsebembe nyomtam, és újra nekiindultam. – Tudod, kinek a kabátja van rajtad? Austiné. Az ő sídzsekije. Olyan a színe, mint a vér! Jól idevág, nemde? Csupa vörösbe burkolva halt meg. Nem volt más, csak vér, agydarabok és csontszilánkok! Felgyorsítottam a lépteimet. – Amikor láttam, hogy erre jössz, egy pillanatra azt hittem, Austin az. De nem úgy festesz, mint ő! Egyáltalán nem. Csinos kislány vagy, tudod-e? Igyekeztem kirekeszteni a hangját, és a lépéseim puffanására koncentrálni, de az tompábbá vált, túl hangtalanná, és nem hallottam mást ebben a sötét, kihalt erdőben, csak Royce hangját. Ekkorra alakot öltött, és mellettem lépdelt. A bőröm viszketni kezdett, de megálltam, nehogy kényszeresen vakarózni kezdjek. – Kedvelem a helyes lányokat – fejtegette. – És ők is bírnak engem! Csak tudni kell bánni velük. – A sötétben kivillantotta széles fogsorát. – Szeretnél találkozni az egyik barátnőmmel? Nincs messze innen. Mélyen alszik a sár- és levéltakaró alatt. Felébresztheted, és kellemesen elbeszélgethettek, csajok egymás közt, azt is megkérdezheted, mit tettem vele! – Felém hajolt, és a fülembe suttogott. – Vagy azt akarod, hogy én mondjam meg? Megbotlottam egy kicsit, mire nevetésben tört ki. Körbenéztem, hátha kiismerem magam, de nem láttam mást, csak a végtelen, fekete sűrűséget. Valami átiramodott előttem az ösvényen. Royce megint hahotázott. – Ijedős vagy egy kicsit, nem igaz? Ez nem túl szerencsés egy nekromantának! Az idegeid jóval azelőtt kikészülnek, hogy elér az elmebaj. Mentem tovább. – Felhívták a figyelmedet az elmebajra? – Igen, a nagybátyád elmondta, hogy mind annyira megőrülünk majd, mint te! – A saját hangomat hallva kissé lenyugodott a szívverésem. 213

– Én? Én nem vagyok őrült! Csak szeretek fájdalmat okozni! Mindig is szerettem. Csak Todd bácsi nem akarta észrevenni. Bemagyarázta magának, hogy Austin kutyusa balesetet szenvedett, a szomszéd cicáit meg a prérifarkasok ölték meg… Tudod, milyenek a felnőttek! Egyre gyorsabban mozogtam. Tartotta velem a lépést. – Amikor az elmebajt említettem, a szellemidézők átkára gondoltam. Erről ugye, nem beszéltek neked? Talán mert féltettek. Olyan törékeny kis teremtés vagy! Meg se szólaltam. – Tudod, egy szellemekkel leélt élet után, a nekromanták… – Nem érdekel! – Ne szakíts félbe! – szólt rám hűvösen. – Mindent tudok az elmebajról – hazudtam, – úgyhogy nem kell elmondanod! – Oké, akkor beszélgessünk a lányról! Akarod hallani, mi lett vele? Balra vettem az irányt. – Hogy merészelsz itt hagyni? Megint azt a jeges árnyalatot éreztem a hangján. Hármat sikerült lépnem, amikor valami oldalról nekicsapódott a fejemnek. Megtántorodtam. Egy tojásméretű kő pottyant a földre, és odagurult a lábam elé. – Ne vegyél semmibe! – fenyegetőzött. – Ne szakíts félbe! Ne fordíts hátat nekem! Megálltam, és feléje fordultam. Elvigyorodott. – Így már jobb! Na, most mit akarsz, miről meséljek? Hogy mit tettem azzal a lánnyal? Vagy a szellemidézés átkáról? Választhatsz! Gondolatban nagyot taszítottam rajta. Remegni kezdett, de aztán erőre kapott, és az arca eltorzult a dühtől. – Fel akarsz bosszantani? Mert az nagyon rossz ötlet lenne! Ezzel eltűnt. Körbefordultam, és igyekeztem megtalálni. Egy kővel eltalálta a tarkómat, de olyan erősen, hogy egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet. Térdre estem, és éreztem, hogy a nyakamon vér csorog. Felugrottam, és rohanni kezdtem. A következő kő vállon talált. Tovább szaladtam, miközben azon igyekeztem, hogy lelki szemeimmel lássam, amint átrepül a következő dimenzióba. De képtelen voltam 214

összpontosítani, a szemem egy pillanatra sem mertem lehunyni, a lábam folyton beleakadt az aljnövényzetbe, az arcomba ágak csapódtak, és már régen nem az ösvényen futottam. A kő most a térdhajlatomnál talált el, amitől megbotlottam. Sikerült megőriznem az egyensúlyomat, és tovább támolyogtam előre, aztán megint futásnak eredtem. Egy ág beleszúródott a szemembe. Aztán felbuktam egy kiálló indában, arccal a földre estem. Feltoltam magam négykézlábra. Erre valamivel rávágott a lapockámra, amitől újra elhasaltam, a szám tele lett földdel. Egy félig elásott bot annyira megszúrta az arcomat, hogy nyomában vér serkent. Ezúttal meg sem próbáltam felállni. Hason fekve, lehajtott fejjel, behunyt szemmel igyekeztem Royce-t visszaküldeni a túloldalra. – Mondtam már, hogy hagyd… – A hangja elhalt, és amikor újra lecsapott: gyenge, erőtlen ütést mért rám. A bot mellém esett, mintha annyira elgyengült volna, hogy nem tudná tartani. Még erősebbet toltam rajta gondolatban. A bot a magasba emelkedett. Háromig számoltam, aztán kigördültem alóla. Ekkor testet öltött, olyan arccal, mint aki dühös maszkot visel. Talpra ugrottam. Meglengette a botot, ezúttal szélesebben, ezért könnyedén lebuktam előle. A botot forgatva nekem rontott. Képzeletben teljes erővel megütöttem. Simán ledöntöttem a lábáról, háttal a földre zuhant, még a bot is kiesett a kezéből. Utánakapott, de az elgurult előle. Megpróbálta megkaparintani. Az felpattant a földről, és forogni kezdett a levegőben. Fenyegetően nézett rám, mintha én csinálnám. Pedig nem én voltam. A bot most a feje fölött himbálózott. Utánanyúlt, de az oldalra lendült, és már nem érte el. Megint ugrott egyet, mire a bot a földre pottyant. Royce meredten nézett rám, és ekkor egy alak jelent meg mellette – egy hosszú, szőke hajú, tizenéves lány, Minnie egeres hálóingben és narancsszínű, zsiráfos zokniban. – Liz! – Mi van? – Royce követte a tekintetemet, de addigra Liz semmivé lett. Hátrébb léptem. A féldémon a bot után kapott. Az megint kigurult az ujjai közül. Sikerült megragadnia, de azonnal két darabba tört. 215

Felém bámult, eközben Liz megjelent, vadul integetve nekem, hogy száműzzem már végre. Behunytam a szemem. Nehezemre esett csukva tartani, és nem ijedezni a következő ütés miatt, de bíztam abban, hogy Liz ura a helyzetnek. Olyan erőset taszítottam rajta, amilyet csak tudtam, lelki szemeim előtt mindenféle hasznos kép lebegett: Royce lezuhan egy szikláról; Royce lezuhan egy felhőkarcoló tetejéről; Royce kizuhan egy repülőgépből. Nem volt nehéz újabb és újabb ötletekkel előállni. A szellemsrác tombolt. Átkozódott. Fenyegetőzött. De ha el is dobott bármit, hozzám sosem ért el. A hangja hullámozni, majd halkulni kezdett, minden alkalommal egyre gyengült, míg végül beállt a csend, és Liz megszólalt: – Elment!

216

harmincöt

L

IZ CSAK ÁLLT EGY HELYBEN, ÉS VIGYORGOTT.

– Elintéztük! Felnevettem, de bizonytalan nevetés volt, szinte a sírás küszöbén. A lábam remegett a megkönnyebbüléstől. Odasétált hozzám. – Nos, arra tippelek, hogy ez a lúzer ugyanolyan telekinetikus féldémon, mint én! Ő is a kísérlet része? Bólintottam. – Ez nem jelenti azt, hogy a rokonom, ugye? – Nem hinném. – Fú! Mer’ elég őrült van már a családfámon! Az őrültekről szólva, neked kitűnő érzéked van a megtalálásukhoz, nem igaz? – Amint a példa mutatja! – Rajtam működött, bár az őrültségi hányadosom biztos nem elég magas még, mert az örökkévalóságig tartott, hogy megtaláljalak! Hallottam, hogy hívsz, de más tészta volt felelni rá! – Köszi! Elcsuklott a hangom. Liz hozzám sietett, és átkarolt. Nem éreztem az ölelését, de el tudtam képzelni. – A kopogó szellemed és testőröd újra szolgálatba áll! Mi ketten elintézzük az összes hatalmas és rémisztő szellemet! Én leverem őket, te kevered őket! – vigyorgott rám. – Mi a szösz, ez elég jó lett! Én is elmosolyodtam: – Az ám! – A hatalmasról és rémisztőről jut eszembe, úgy tippelnék, hogy Derekkel jöttél ki, és segítesz neki farkassá változni. Jobb lesz, ha visszamegyünk érte, mert más is van ebben az erdőben, mint bottal és kövekkel hadonászó lúzerek! Vannak itt varázsigés, fegyveres fajták is! 217

– Hosszasan fürkészte az arcom. – Miért érzem azt, hogy nem vagy meglepve? Elmagyaráztam neki, olyan gyorsan és csendben, ahogy tudtam. – Az a fickó, Andrew, igazat mond! – közölte Liz. – Négy ember van idekinn, feketébe öltözve, rádiókkal és puskákkal felfegyverezve. Ez nem olyan sok, de a legkiválóbb és legfejlettebb herkentyűket tudják a magukénak – rendkívüli és még annál is elképesztőbb dolgokat! Buktató drótakadályokat állítottak fel, meg azokat az infravörös lézercuccokat, aztán hallottam, hogy valami bekerítő varázslatról beszélnek. – Akkor jobb lesz, ha visszamegyünk, aztán… – Pszt! Jön valaki! Lekuporodtam. Liz a fülembe suttogott. – Nem hinném, hogy a szellembarátunk, de várj meg itt! Megyek, megnézem! Lelépett. Olyan közel lapultam a földhöz, amennyire csak lehetett. Amikor egy hatalmas alak ágaskodott fel előttem, nagyot kiáltottam. Az előreugrott. – Én vagyok! – suttogta az ismerős hang. – Der… Puff! Megbotlott, Liz állt mögötte, egy jól megtermett husángot emelve a magasba. – Liz, ez… Újra lecsapott, a vállán találta el Dereket, egy hazafutáshoz is elég szép lendítéssel, amitől a fiú tompa puffanással és szitkozódva ért talajt. Liz felismerte a hangot – vagy a káromkodást, – és föléje hajolt, hogy megnézze. – Hoppá! – Mondanám, hogy megérdemelte, mert mindig lesből támad az emberre! – bukkant fel Simon is ugyanabból az irányból, amerről Derek jött. Körbepillantott. – Szia, Liz… – Rámutattam, mire végre Liz felé fordult. – Szia, Simon! Közvetítettem az üdvözlését, miközben Derek morogva feltápászkodott. 218

– Azt mondta valaki, hogy Liz itt van? – botladozott ki Tori is a fák közül. Amikor a szellemlány irányába mutattam, Tori a legszélesebb mosolyát villantotta felé, amit nem láttam tőle, mióta… hát, mióta az eszemet tudom. Liz a Lyle Házban Tori barátja volt, és most én játszottam a közvetítő szerepét, hogy üdvözölhessék egymást. – Srácok, mit kerestek ti itt? – kérdeztem őket. – Mi vagyunk a hivatalos mentőosztagod! – felelte Tori. – Tökéletes, még vérebbel is fel vagyunk szerelkezve! Derek felé intett, aki épp a nadrágját porolta le. – Hagytam neked egy üzenetet! – emlékeztettem Dereket. – Leírtam, hova megyek, és mit csinálok! – Megkapta! – szólt Simon. – Nehogy azt hidd, hogy számított! Derek haragosan nézett rám. – Azt hiszed, ha üzenetet hagysz, akkor rendben van, hogy ilyen óriási… – Nehogy azt mondd, hogy hülyeség! – figyelmeztettem. – Miért ne? Az volt, hülyeség! Simon elfintorodott, és odaszólt neki: – Nyugi, bátyó! – Nem számít! – legyintettem. – Már hozzá vagyok szokva! Felnéztem Derekre. Egy kicsit habozott, aztán keresztbe fonta a karját a mellén, álla megfeszült. – Hülyeség volt! – folytatta. – Kockázatos, és veszélyes! Azok a fickók itt lehetnének állig felfegyverkezve… – Itt is vannak! – Simonhoz és Torihoz fordultam. – Liz látta őket. Andrew igazat mondott. Vissza kell mennünk a házba, mielőtt meghallják, hogy itt veszekszünk! Csendben visszasétáltunk. A hátsó ajtónál Liz megtorpant. A tenyerével előrenyúlt, mintha egy üvegtáblát tapogatna. – Azt hiszem, olyan varázslat védi, ami nem engedi be a szellemeket, pont, mint a Lyle Házban! – magyaráztam. – Talán be tudsz jutni a pincébe vagy a padlásra, mint ott is. Más szellemeknek is sikerült. Megyek… – Jól vagyok én itt, kinn, Chloé! Menjetek csak, tegyétek a dolgotokat! Tétováztam. 219

Elmosolyodott. – Komolyan! Nem megyek sehova! Ha szükségetek lesz rám, itt leszek kinn, rendben? Alig jutottam be az ajtón, máris azt kívántam, bárcsak vele maradtam volna. – Még te voltál rám mérges, amiért nem jöttem le a tetőről? – rohant le egyből Derek. – Szóval, szerinted azért vágtam neki az erdőnek, hogy felbosszantsalak? – Ugyan, dehogy! De mérges voltál, amiért kockáztatok. Tehát, te is így tettél, hogy jól megmutasd! – Egy veled való veszekedés miatt soha nem kockáztatnám az életemet, Derek! És nem is voltam rád dühös. Zaklatott, igen. Aggódó, mindenképp. És mivel már kezdtem azt hinni, hogy mostanra kicsit jobban számít neked a véleményem, jó, hogy ilyen gyorsan helyre tettél! Erre elfehéredett. – É-én… – Pontosan amiatt mentem ki oda, amit a levelemben is írtam! Mert tudnunk kellett, és mert én voltam a legalkalmasabb, hogy kiderítsem, mi az igazság! – Hogyhogy? Talán látsz a sötétben? Vagy netalántán emberfeletti erővel rendelkezel? Szuperérzékekkel? – Nem, de az a srác, aki igen, az istennek sem akart lejönni a tetőről, ezért a második legjobb választás az a személy volt, akiben mindez nincs meg! Az, akiről tudhatják, hogy nem jelent veszélyt a számukra! – Igaza van! – motyogta Simon, mögénk lépve. – Nem tetszik neked, amit tett, de tudod, hogy meg kellett csinálni! – Akkor is ezt együtt kellett volna eldöntenünk! – Hallgattál volna rám? – kérdeztem. Nem válaszolt. Folytattam: – Nem mondhattam el neked, mert megakadályoztál volna. És Torinak sem, mert őt vádolnád, amiért hagyott elmenni. Nem árulhattam el Simonnak sem, mert sejtette volna, hogy a szemére hányod majd, ezért ő sem engedett volna el. Nem szeretek lapítani, de nem hagytál más választást. Neked minden vagy fekete, vagy fehér. Ha Simon vagy én kockáztatunk, szerinted hülyék és felelőtlenek vagyunk. Ha te teszed ugyanezt, azért vagyunk hülyék, mert aggódunk érted! 220

– Ezt soha nem mondtam! – Figyeltél rám egyáltalán a tetőn? – Mondtam, hogy mindjárt lejövök! – De mikor? Húsz perccel később indultam el, és Simon még mindig fent volt veled, és próbált a lelkedre beszélni! – Megcsóváltam a fejem. – Elég ebből! Nincs időnk a veszekedésre! Mindent el kell terveznünk!

221

harminchat

F

ONTOLGATTUK,

HOGY FELDERÍTÉSRE KÜLDJÜK LIZT, keressen nekünk biztonságos átjárót valahol, de varázslatokkal és a legmodernebb riasztóberendezésekkel kellett számolnunk – olyasmivel, ami a szellemekre nem reagálna. Feltételeznünk kell, hogy a környéket szorosan lezárták. Azt is gyanítottuk, hogy nappal nem lesz olyan szoros az őrizet, amikor Andrew, Margaret és a két új ember is itt van, hogy szemmel tartson bennünket. Ekkor kell megszöknünk! Addig pedig az ő tervüknek megfelelően kell játszani a szerepünket. Eddig Andrew használt ki bennünket, most mi használjuk őt, habár ez azt jelenti, hogy szabadon kell engednünk. Törtük a fejünket, hogy más megoldást találjunk, de nem jutottunk semmire. Ahhoz, hogy elszökhessünk, meg kell győzni őket arról, hogy minden rendben van. Ehhez pedig Andrew-nak ott kellett lennie a helyén. Természetesen, őt nem avattuk be a tervünkbe. Reggelig az alagsorban hagyjuk, aztán bejelentjük: úgy döntöttünk, hogy az Edison Csoport legyőzésének egyetlen módja, ha az ő tervét követjük. Reggelre, amikor Margaret és a többiek megérkeznek, látják majd, hogy türelmetlenül várjuk az indulást. Így aztán, reméljük, kevésbé lesznek elővigyázatosak. Ekkor én előreküldöm Lizt, hogy feltérképezze, tiszta-e a levegő. Ha ez a tervünk kudarcba fullad, megküzdünk velük a kijutásért. Aztán pedig felhívjuk Mr. Bae-t.

222

Már majdnem hat óra lett, mire végeztünk a felkészüléssel, így maradt még pár óránk, mielőtt Margaret megérkezik. Tori tovább dolgozott Andrew számítógépén. Mostanra már nem számítottunk semmi új felfedezésre, de ez legalább lefoglalta. A fiúk Andrew-t tartották szemmel. Ez meg őket foglalta le. És én? Hát egy kicsit elveszettnek éreztem magam. Rém ültnek, elveszettnek és nyugtalannak. És megbántottnak. Bármennyire igyekeztem is elterelni a gondolataimat Derekről, képtelen voltam rá. Fogtam egy papírtömböt meg egy tollat, és bementem a társalgóba, hogy a ma esti, erdei sétámat filmjelenetté varázsoljam. Egy árva sort sem írtam a Lyle Házba érkezésem óta. Rettenetesen szükségem volt most egy kis kikapcsolódásra. A jelenet vázlatával foglalatoskodtam, amikor kinyílt az ajtó. Felpillantottam, és Dereket láttam magam előtt. Közömbös képet vágtam. – Hm? – Hoztam neked valamit! – Felém nyújtott egy régi, nyolcmilliméteres videokamerát. – Lent találtam. Nem működik, de szerintem meg tudom csinálni. Egy videokamera? Ugyan, mire használnám? Hogy felvegyem a nagy szökésünket? Nem mondtam ki, mert tudtam, hogy nem erről van szó. Ez egy olyan ajándék, amellyel közli velem: beismerem, hogy elbaltáztam, bocsáss meg! Könyörgő tekintettel nézett, hogy fogadjam el. Csak vegyem el tőle. Bocsássák meg neki, és felejtsük el, ami történt. Kezdjük újra! Én is ezt akartam: elfogadni az ajándékát, mosolyogni egyet, látni a szemében azt a csillogást, és… Elvettem tőle a kamerát, és az asztalra raktam. – Hideg van itt! – jegyezte meg. – Működik a radiátor? – Odasétált, és rátette a kezét. – Nem nagyon! Hozok egy takarót! – Nem kell nekem! – Csak egy perc! Kiment. Kisvártatva visszajött, és átadott nekem egy összehajtogatott pokrócot. A térdemre tettem. Derek körülnézett, aztán átment a szoba túloldalára, és leült a kanapéra.

223

Pár percnyi hallgatás után így szólt: – Miért nem jössz ide te is? Kényelmesebb, mint az a szék! Melegebb is, közelebb van a radiátorhoz! – Jól vagyok itt! – Nehéz beszélgetni, ha olyan messze vagy! Arrébb húzódott, a kanapé vége felé, bár eddig is temérdek hely volt mellette. Feltette a karját a háttámlára. Mosolyogni próbált, de nem nagyon ment neki, ám a szívem kicsit így is megugrott. Úgy bánja ez a fiú, Chloé! Nagyon édes pasi! Ne légy már ilyen szigorú hozzá! És ne rontsd el! Csak ülj oda mellé! Adj neki egy esélyt, és hamarosan megfeledkezel minden másról! Pontosan emiatt maradtam mégis a székemen. Nem akartam minden másról megfeledkezni, mert aztán azon veszem észre magam, hogy megint a tetőn van, és kockára teszi az életét. – Ezt te nem csinálhatod! – szólaltam meg végül. – De mit? – Eléggé ártatlanul kérdezte, de egy picit azért lesütötte a szemét. – Sajnálom! Ezt akarom neked mondani, Chloé! Hogy sajnálom! – Mit? Zavartan nézett fel. – Hogy feldühítettelek! Nem válaszoltam, csak felálltam, távozásra készen. Egészen az ajtóig jutottam. Addigra ő is ott volt, szorosan mögöttem, és megérintette a könyökömet. Nem néztem vissza rá. Nem mertem. De megálltam, és meghallgattam. – Amikor mérges lettem, mert elmentél – kezdte, – az nem azért volt, mert szerintem hülyeséget csináltál, vagy, mert nem hittem el, hogy óvatos leszel! – Egyszerűen csak aggódtál miattam. Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy megértettem. – Igen. Megfordultam. – Mert érdemesnek tartasz rá. Kezével kissé megemelte az államat. – Az nem is kétség, hogy érdemesnek tartalak rá! – De azt nem hiszed, hogy te is az vagy! Leesett az álla a csodálkozástól.

224

– Erről van itt szó, Derek! Nem hagyod, hogy aggódjunk érted, mert nem hiszed, hogy érdemes vagy rá! De én igen! Minden kétséget kizárva! Lábujjhegyre emelkedtem, karomat a nyaka köré fontam, és magamhoz húztam. Amint az ajkunk összeért, teljesen beleborzongtam… Minden volt, ami Simonnal nem, minden, amit érezni vágytam! Keze a derekamra siklott, és még közelebb húzott magához… Simon lépteinek dobogása verte fel a folyosó csendjét. Szétrebbentünk. – És még ő mondja, hogy rossz az időzítésem! – zsörtölődött Derek. Aztán, persze kiszólt: – Mi van? – Andrew ki akar menni a mosdóba! – jelentette Simon, besétálva. – Felőlem mondhatnánk, hogy az ő baja, de… – Rendben! Majd én elintézem! – vágott a szavába Derek. – Chloé, van kedved jönni? – Beszélnem kell Simonnal! Erre elég furcsán nézett rám, de csak egy pillanatra, mintha nem féltékeny lenne, hanem kicsit megbántódott volna, amiért nem ugrok arra, hogy vele lehessek. – Fontos! – tettem hozzá. – Mi lenne, ha Torit vinnéd? Segítene Andrew-val. Bólintott, és sarkon fordult.

225

harminchét

–S

– kezdte Simon ezek szerint megint jól kijöttök Derekkel! Mi történt? Bevetette a híres nézését? – Nézést? – Tudod te! Amikor úgy néz rád, mint egy megkorbácsolt kutyakölyök, és elszégyelled magad, amiért megütötted! – Aha, vagy úgy! Ezek szerint nálad is működik? Felhorkant. – Még apán is! Az ember beadja a derekát, nyugtatgatja, és a következő pillanatban már megint a papucsodat rágja! Felnevettem erre a hasonlatra. Simon lehuppant egy székre. – A baj csak az, hogy jól tudjuk, mennyire szeretne helyesen cselekedni. Mi van akkor, ha nem tartja magát túl sokra? Inkább azt szeretnénk, hogy egy öntelt tuskó legyen? – Megrázta a fejét, aztán folytatta: – Beszélni akartál velem? – Van egy ésszerű javaslatom, de… Dereknek nem fog tetszeni! – Ki vele! Elmondtam, mi jutott az eszembe. Amikor befejeztem, káromkodott egyet. – Nem jó ötlet? – kérdeztem. – Nem, ellenkezőleg! Jó ötlet. De igazad van, Derek sose megy bele! Felvetheted neki, de azt fogja hinni, hogy ugratjuk, sőt dühös lesz, vagy megteszi, hogy a kedvedben járjon, ami nem sokat segít, mert ha csak a kedvünkre tesz, tuti, hogy nem marad veszteg! – Ki nem marad, hol? – érdeklődött egy hang. Odanéztünk, amerről Tori érkezett. – Mintha Derek hívott volna! – mondta. – Mi a helyzet? ZÓVAL

226

Előadtam neki az ötletemet. – Már akkor ezt kellett volna tennünk, amikor megtudtuk, hogy őt üldözik! – jegyezte meg. – Miért lenne kifogása? Nem azt mondod neki, hogy örökre tűnjön el, csak hogy bújjon el pár órára, hitesse el velük, hogy lelépett. – Leült a kanapéra. – Én megszavazom, nem mintha számítana! – Igenis számít! – nyugtattam meg. – Te is a csapat része vagy! Jobb, ha elkezdünk úgy viselkedni, mintha az lennél! Simonra néztem. Vállat vont. – Felőlem! – Atyaég, soha nem éreztem magam ennyire kapósnak! – húzta erre Tori. – Bízom benne, hogy merő szórakozásból nem fogsz hátba támadni – jegyezte meg erre Simon. – Bár, ha azt nézzük, hogy mi áll érdekedben? Jobb, ha meg sem fordulok! Hátha mégis. – Tehát a megtestesült gonoszból előléptem közönséges némberré! Ezzel meg tudok barátkozni! – Kinyújtóztatta a lábát. – Na, és, ki közli Derekkel? – Senki! – mondtam. – Itt a bibi. Nem menne bele, ha csak pedzegetni kezdjük… – Azt akarjátok, hogy húzzam meg magam valahol? – Az ajtó felől jövő, mély dörmögésre mind felkaptuk a fejünket. Derek lépett be. – Tegyek úgy, mintha leléptem volna? – Simonhoz fordult. – Ezt akarjátok? – Ezt! – erősítette meg Simon. – Chloé? – Nem arról van szó, hogy mit akarunk? – magyaráztam. – De ki volt az, akit Andrew kiütött tegnap este? Kit figyel árgus szemmel mindenki? Meg akarnak tőled szabadulni, Derek, és őszintén, nem hiszem, hogy bármit is lépnének, mielőtt ez bekövetkezik! Állta a tekintetemet, fürkészte, mintha valamit keresne benne. Megláthatta, mert beleegyezően bólintott. – Oké! Igazatok van! Az az érdekünk, hogy lenyugodjanak, és amíg én itt vagyok, biztos nem fognak! Nem éppen az általam remélt érvrendszer, de elfogadtam. 227

Úgy döntöttünk, hogy a padlás lesz a legjobb hely a számára. Ablakok vannak rajta, amiken könnyedén ki ugorhat, ezért megfelelőbb az alagsornál. Koszosabb, de biztonságosabb. Amíg Simon segített Dereknek összegyűjteni a szükséges élelmet és takarókat, én kimentem, és Lizt szólítottam. – Tudnom kell, hogy fel tudsz-e jutni a padlásra! – mondtam neki. – Egy lépéssel előtted járok! Fel tudok menni a tetőre, be a padlásra, és valamennyire az alagsorba is, de az már keményebb dió. Beavattam a Derekkel kapcsolatos tervünkbe. – Azt akarod, hogy szórakoztassam? – Elvigyorodott. – Ó, amőbázhatunk a porban! – Az arckifejezésemet látva komolyra váltott. – Nem ezt akartad, igaz? – Aggódom érte! Nem igazán tud vigyázni magára! – És szüksége lehet egy kopogtató szellemre, testőrnek? Bólintottam. – Vigyázz rá helyettem, kérlek! – Úgy lesz! Andrew szabadon engedése következett. Beadták neki, hogy Derek úgy döntött, mindenkinek biztonságosabb, ha ő lelép. Próbáltuk megállítani, de beosont az erdőbe, és elrejtőzött, feltételezhetően ott várja ki, amíg megtalálja a módját annak, hogy kijusson a birtokról. Azt nem árultuk el Andrew-nak, mi is azt tervezzük, hogy találunk egy kivezető utat a birtokról. Vele csak annyit közöltünk, hogy az ő terve szerint cselekszünk. Reggeli közben Margaret jelent meg, és felfedeztük Derek eltűnésének még egy előnyét: ürügyet szolgáltatott az idegességünkre és hallgatagságunkra. Már majdnem befejeztük, amikor megszólalt a kapucsengő. Mindhárman megijedtünk, Simon nagy csörrenéssel még a kanalát is a tányérba ejtette. – Nem hiszem, hogy Derek a csöngőt használná, nem? – vélekedtem. – Hát nem – tolta hátra a székét Simon. – Majd én kinyitom! Tudtam, mire gondol, és mit remél. Hogy az apja lesz. Elég halvány esélye volt annak, hogy Mr. Bae áll annak a háznak a kapujában, ahol a fiait fogva tartják, de én is követtem, már csak azért is, mert jó kifogás volt arra, hogy otthagyjam Andrew-t és Margaretet. 228

Akkor értem az ajtóhoz, amikor Simon szélesre tárta. Gwennel találtuk szembe magunkat. – Helló, srácok! – köszönt erőltetett mosollyal. Egy dobozt tartott a kezében. – Ezúttal nem fánk – örökre megtanultam, – de hoztam néhány isteni muffint! Abból ehetsz, nem igaz? – Hm, persze! – hökkent meg Simon. Simon hátrább lépett, hogy beengedje, és szúrós pillantást vetett rám, láthatóan azt kérdezve: Mit keres ez itt? – Andrew p-próbálta elérni! – szólaltam meg. – Tudom! Dolgoztam. Tudjátok, hogy van ez! – Kényszeredetten felnevetett. – Nem, hát persze hogy nem tudjátok! Szerencsés gyerekek vagytok! Élvezzétek, amíg lehet, mert az igazság az – és ekkor közelebb hajolva suttogóra fogta, – a felnőttek élete szívás! Mindegy, most már itt vagyok, készen állok a bevetésre! Andrew üzenetében az állt, hogy ma indulunk Buffalóba. Bólintottam. – Nagyszerű! Akkor éppen időben érkeztem! Gyertek, segítsétek eltüntetni ezeket a muffinokat! Isteni finomak! Amikor bevezettük Gwent a konyhába, próbáltam felmérni Andrew és Margaret reakcióját. Mindketten meglepettnek tűntek. Andrew számára kellemes meglepetés volt. Margaretnek nem annyira. Nem tűnt dühösnek, csak bosszúsnak, hogy ez a szeleburdi lány ki-be szaladgál itt, kénye-kedvére. Átköltöztek a nappaliba. Mi hárman kimentettük magunkat, és felmentünk. – Hazudik! – vélte Tori. – Nem érdekel, mennyire szétszórt, az ember nem vesz semmibe fél tucat sürgős telefonhívást, hogy aztán áfonyás muffinokkal állítson be! – Russel küldte ide kémkedni – mondta Simon is. – Rosszban sántikál! – Nem számít! – nyugtattam meg őket. – Bármi is a tervük, nemsokára kereket oldunk! Addig tartsátok rajta a szemeteket! Kiküldöm Lizt, hogy keresse meg a menekülési útvonalat!

229

harmincnyolc

M

ÁR KÖZEL VOLTAM A LÉPCSŐHÖZ, amikor Simon magához intett. – Odaadnál valamit Dereknek? – suttogta. – A szobámban van. Együtt felmentünk. Előhúzta a csomagját a rejtekhelyéről, kivette a vázlatfüzetét, egy lapját négybe hajtotta, és a kezembe nyomta. – Add oda ezt neki! És mondd, hogy rendben van! – Rendben? Simon tekintetét a padlóra szegezte, és megvonta a vállát. – Érteni fogja. – Egy kis szünet után megint felnézett, és mosolyt erőltetett az arcára. – Na, csináljuk, aztán húzzunk innen! Elkísért a padlásra meg a tetőre vezető lépcsőig. – Chloé? Simon? – hívott bennünket Margaret odalentről. Simon szitkozódott, majd rám pillantott. – Lemennél? – kérdeztem. – Tényleg ki kell küldenem Lizt, különben sosem indulunk el! Bólintott. Beosontam a legközelebbi szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót, míg ő visszakiáltotta: – Itt vagyok! – Mindkettőtökkel beszélnem kell! Margaret papucscipői már a lépcsőn felfelé csattogtak, kiegészülve Simon trappolásával, ahogy eléje rohant. Az ajtóhoz szorítottam a fülem, hogy mindent halljak. – Nem láttad Chloét? – kérdezte. – Hm, nem! – hazudta Simon. – Egy csendes helyet keresett, hogy folytassa az írást. Megnézte már hátul, a fedett verandán? Ott szeret… – Majd megnézem! Addig le kéne menned a pincébe, hogy segíts Torinak felhozni pár széket az ebédhez. 230

– Ebédhez? Csak most reggeliztünk! És bőven van elég szék fent… – Nem elég! A csoport fennmaradó része is idejön, hogy elvégezzük a végső simításokat a terven. Andrew kiment értük a reptérre, ezért kell nektek segíteni a székekkel. – Tori el tudja intézni… – Téged kértelek, Simon! – Jól van! – egyezett bele végül a fiú felemelt hangon, hogy én is biztosan meghalljam. – Felhozom a székeket a pincéből! Chloét nem is zargatnám ezzel! Azok a székek nagyobbak, mint ő! Margaret útjára engedte, de még előtte megígérte, hogy mindjárt utánamegy ellenőrizni. Simon tornacipői nemsokára már lefelé dobogtak a lépcsőn. Aztán Margaret szólt Gwennek, aki a földszintről válaszolt. – Beszélnem kell Chloéval! – mondta Margaret Gwennek, amikor az odaért. – Hoztam neki egy könyvet a szellemidézésről. Simon szerint itt van, fönn. Te nézd meg odalenn, én meg ezt a részt kutatom át! Pedig Simon határozottan azt mondta neki, hogy valószínűleg a verandán vagyok… a földszinten! Lenéztem az ajtókilincsre. Volt alatta zár, benne egy régimódi kulccsal. Olyan lassan fordítottam el, ahogy csak tudtam. Szétnéztem. Az egyik használaton kívüli hálószobában voltam. Öltözőfülkét nem láttam, de a szemben lévő falnál levő ruhásszekrény elég nagynak tűnt ahhoz, hogy elférjek benne. Felé léptem, de a tornacipőm megnyikordult. Fontolgattam, hogy leveszem, de a padló koszos volt, és amilyen szerencsém van, biztos belelépek egy rozsdás rajzszögbe, és olyan hangosan felsikoltok, hogy összeszalad a ház. Lassan araszoltam át a szobán. Félúton voltam a szekrényhez, amikor tompa puffanást hallottam, és megálltam lépés közben. Felnéztem. Derek lenne? Hallgatóztam. Mindenütt csend honolt. Lassan még egyet léptem. Aztán még egyet. – Chloé? Gwen hangja volt, a hangos suttogás épp az ajtóm előtt. Ledermedtem. – Chloé? Itt vagy fönn? – Aztán halkabban, szinte alig hallhatóan: – Könyörgöm, legyél itt! Könyörgöm! 231

A szekrényre bámultam. Túl messze volt még ahhoz, hogy csendben odaugorhassak. – Chloé! Tudom, hogy itt vagy! Körülnéztem. Egy hatalmas fiókos szekrény volt mellettem, kárpittal letakarva. Végigmentem mellette, és leguggoltam. Be van zárva az ajtó, te buta! Nem jöhet be! Nem érdekelt. Ha egy bezárt szobában rejtőzve találnak rám, az gyanút kelt, és ezt nem engedhetjük meg magunknak. Le kellett volna mennem Simonnal! – Chloé, kérlek! – A hangja úgy hallatszott, mintha a szobában lenne. Képzelődsz! – Minek jöttem vissza ide? – suttogta Gwen. – Mit is képzeltem? – Aztán hangosabban: – Na, megvagy végre! Hála istennek! A szívem majd kiugrott a mellkasomból. A mellettem lévő szekrényre néztem, de tökéletesen rejtve voltam, a földig érő kárpit még a lábfejemet is eltakarta. Csak blöfföl. Nem láthatott meg! Képtelenség, hogy lásson… Ekkor Gwen kilépett elém, rövid haja kócosán keretezte sápadt arcát, a sminkje elkenődött, szeme tágra nyílt. – Gyerünk, Chloé! Gyorsan! Felemelkedtem. – É-én épp kerestem egy… – Nem számít! Meg kell keresned Simont és Torit! Tudod, merre vannak? – A pincében, de… – Siess! – Utánam nyúlt, de aztán meggondolta magát, és visszahúzta a kezét. – Figyelmeztetned kell őket! – Mire? A fejét csóválta. – Csak gyere már! Az ajtó felé mutatott. Megragadtam a kilincset, és elfordítottam. Megakadt. Zárva. Az ajtó még mindig zárva volt! – Nyisd már ki, Chloé! Kérlek! Gwen felé nyújtottam a kezem. Hátrálni kezdett, de nem elég gyorsan. Ujjammal megérintettem a karját… és a kezem áthatolt rajta! A szám elé kaptam a kezem. 232

– Ne kiabálj, Chloé, rendben? Kérve kérlek, ne kiabálj! Bólintottam. Ó, istenem! Szellem lett belőle! Gwen meghalt! Az nem lehet! Egy perccel ezelőtt még hallottam a hangját, hallottam a lépteit is, ahogy elindult a folyosón a keresésemre! És akkor hallottam őt utoljára. Margaret szavai jutottak eszembe: Simon szerint itt van, fönn. Te nézd meg ott, lenn, én meg ezt a részt nézem át! Aztán az a tompa puffanás. Egy test zuhanásának a hangja! Margaret megölte volna Gwent? Ez őrültség! Lehetetlen! Hát persze, biztos csak véletlenül elesett, és kitörte a nyakát a keresésed közben! Nagyot nyeltem. – Margaret! – suttogtam. – Úgy látszik, az az öreg tyúk sokkal gonoszabb, mint hittem? – motyogta Gwen. – Nem tetszett nekem, ahogy mentek a dolgok. És… hallottam egyet s mást. Margaret és Russel. Ezért léptem le, amikor Andrew hívott. Nem akartam belekeveredni. De nem voltam rá képes. Vissza kellett jönnöm! Úgy gondoltam, figyelmeztetnem kell Andrew-t, és segítek neki, hogy vigyázzon rátok. Amint látod, ez rossz ötlet volt! Még a figyelmeztetésig sem jutottam! Az ajtó felé fordultam: – Derek! Gwen elém lépett. – Biztonságos helyen van? Átsétáltam rajta. – Chloé, Derek biztonságban van? Mert ha igen, maradjon is ott! Figyelmeztetned kell Simont és Torit! Azt mondtad, Margaret leküldte őket a… –A pincébe, még több székért. Azoknak, akik majd délután jönnek. – Chloé, nem jön ide senki! Az ajtóhoz rohantam. Miközben kinyitottam, Gwen átsuhant a falon. – Óvatosan – suttogtam neki. – Margaret… – Lát engem. Tudom! Gwen visszajött értem, intett, hogy szaladjak át a következő szobába, és várjam meg ott. Így mentünk végig: én egyik szobáról a másikba rohantam, a hátsó lépcső irányába, míg Gwen felderítette előttem a terepet. 233

Úgy tettem, ahogy kérte, de belül sík ideg voltam. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint: Gwen halott, és Tori most Simonnal a pincében, Derek meg a padláson van, és vajon jól döntöttem-e, eljutok-e hozzájuk időben, és ó, istenem, mi folyik itt? Már majdnem a hátsó lépcsőnél jártunk, amikor Gwen intett, hogy bújjak el. Az ágy alá húzódtam, kezemet a számra téve, hogy ne lélegezzem be a port. Margaret cipőjének sarka a folyosón csattogott. Úgy tűnt, hogy távolodik. Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm… Igen!Levonult a főlépcsőn, miközben egy nevet kiáltott – Russelét! Russel is itt lenne? Ó, édes istenem, figyelmeztetnem kell Dereket! Fel kell jutnom valahogy a padlásra… És ha Derek megtudja, hogy Simon veszélyben van, még a végén leront oda, és megöleti magát! Jobb az neki, ahol most van, higgye csak azt, hogy minden rendben! Behunytam a szemem, kifújtam és beszívtam a levegőt, míg a szívem egészen le nem lassult, és már csak alig kalapált. Gwen megnézte, hogy biztosan tiszta-e a levegő, aztán a cselédlépcső felé siettünk. Gwen őrt állt, én pedig leszaladtam a lépcső aljáig. Onnan láttam a félig nyitott pinceajtót. Füleltem, hogy hallom-e Simon vagy Tori hangját – most az egyszer jó lenne hallani a veszekedésüket! – de helyettük Margaret és Russel fojtott suttogása szüremlett ki az egyik bezárt ajtó mögül… és ez az ajtó köztem és a pincebejárat között volt. Gwen vezetett, lépésről lépésre lopakodtunk előre. Figyeltem, hogy abbahagyják-e a beszélgetést, hogy hallom-e a lépteiket, de ők csak tovább társalogtak. Már csak három lépésre voltam a pincebejárattól, amikor Margarct papucsa koppant a padlón. A pince felé néztem, de túl messze volt. Megfordultam, és benyomtam a legközelebbi ajtót. – Ne! – suttogta Gwen. Megfordultam. Őrült módon integetett, hogy menjek ki onnan. Aztán az egyik integetés közben eltűnt a levegőben. Egy pillanatra megdermedtem – de csak addig, amíg meg nem hallottam, hogy Margaret elfordítja a kilincset, – aztán körbefordultam, hogy megfelelő 234

rejtekhelyet találjak. Szinte azonnal megtorpantam. Andrew állt a kávézóasztal túloldalán. Szigorúan nézett rám. – Chloé? – ejtette ki a nevem lassan, óvatosan a száján, mintha nem lenne biztos benne. – Várj csak! – szólalt meg ekkor Margaret, ahogy az ajtó csikordulva kinyílt. – Azt hiszem, hallottam valakit! Andrew szeme kikerekedett. Magához intett, és jelezte, hogy bújjak a kávézóasztal mögé – hosszú, tömör faasztal volt, így nem láthattak meg. Csak egy másodpercet tétováztam, aztán odarohantam. A tornacipőm megcsúszott valamin, és bár igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, a másik lábam is megcsússzam a síkos padlón, és az asztalra estem, tenyérrel a tetejére csaptam, térdemet belevertem az élébe. – Megtaláltuk Chloét – jelentette ki Margaret az ajtón túlról, tökéletesen nyugodtan. Felnézve láttam, hogy Russel jön felém, injekciós tűvel a kezében. Hátráltam, aztán átmásztam az asztal túloldalára. – Andrew? – szóltam neki felpillantva. – Segíts… De a férfi eltűnt. A tű hátul a combomba szúródott. Megrúgtam Russelt, és hallottam is, ahogy felnyög, amint a lábam hozzáér. A szoba himbálózni kezdett. Sűrűn pislogva küszködtem, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Felkelni is megpróbáltam, de a karom megadta magát, és a másik oldalamra estem. Valami puhának ütköztem, legurultam róla, és egy meleg tócsában landoltam. Nehezen tudtam összpontosítani, de magam elé húztam a kezem. Vér. Egy vértócsában fekszem! Megpróbáltam feltápászkodni, de az izmaim nem engedelmeskedtek, és én lerogytam a padlóra. Az utolsó, amire emlékszem, az Andrew arca, pár centiméterre tőlem, ahogy élettelen tekintete az enyémbe fúródik.

235

harminckilenc

R

EZGŐ, HIDEG FÉM ÉR AZ ARCOMHOZ. Egy elhaladó autó zúgását hallom. – Hogy áll a vércukra? – kérdi egy távoli női hang. Margareté. – Alacsony – válaszolja egy férfi, közelebbről. Russel. – Nagyon alacsony. Adhatok neki glükózinjekciót, de inkább… – Tedd azt! – Derek! – nyöszörögte Simon a bátyja nevét. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Egy furgon padlóján feküdtünk. Simon pár lépésre tőlem, még mindig aludt, az arca fintorba torzult, mintha fájdalmat érezne. – És adjál még nyugtatót is neki! – szólt hátra Margaret a vezetőülésből. – Nem akarom, hogy felébredjenek! – Simonnak tényleg nem kéne olyan sokat! – Csak tedd, amit mondok! Résnyire szűkítettem a szemem, nehogy észrevegyék, hogy felébredtem. A fejem mozgatása nélkül próbáltam körbenézni, de nem láttam mást, csak Simont, és a feje mögött Tori cipőjét. Derek! Hol lehet… A szemem megint lecsukódott. A furgon lelassított, majd megállt. Hideg levegő csapott meg, a kipufogógáz bűzével keveredett. A motor felberregett, aztán leállt. Újabb moraj, ezúttal egy becsukódó garázsajtó. A szél alábbhagyott, és minden teljes sötétségbe borult. Aztán felkapcsolódott a villany.

236

Mellettem Simon öklendezni kezdett. Hányásszag töltötte be a kocsit. Óvatosan kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Russel segítségével felül, aki egy műanyag zacskót tart elé. – Simon – mondtam kásás hangon. Felém fordult. Tekintetünk találkozott, de nehezére esett rám nézni. Ajka szétnyílt, és reszelős hangon így szólt: – Jól vagy, – aztán öklendezett, és megint a zacskóra görnyedt. – Mit adtatok neki? – csattant fel egy férfi hangja. Ismertem ezt a hangot. Hideg ujjak fonódtak meztelen karomra. Felnéztem. Dr. Davidoff arca lebegett fölöttem. – Minden rendben, Chloé! – mosolygott. – Itthon vagytok! Egy őr gurított végig a folyosón, tolószékben, lekötözött végtagokkal. Tori mellettem gurult, szintén odakötözve, őt egy másik őr tolta. – Ez csak ideiglenes intézkedés – biztosított dr. Davidoff, amikor az őr a székhez kötözött. – Nem akarunk megint elkábítani, inkább ehhez a megoldáshoz folyamodtunk, amíg újra megszoktok itt. Dr. Davidoff a két őr között haladt. Mögöttük Margaret és Russel sétált, és Tori mamájával beszélgetett, aki a megérkezésünk óta egyetlen szót sem szólt a lányához. – Úgy döntöttünk, ez a legjobb hely a számukra – fejtegette Margaret. – Olyan irányításra és felügyeletre van szükségük, amit mi egyszerűen nem tudunk nekik biztosítani. – Az együttérzésetek és figyelmességetek lenyűgöző! – jegyezte meg Mrs. Enright. – Mit is szeretnétek, hova is helyezzük letétbe a megtalálásért járó díjat? Margaret érezhetően fagyosan válaszolt: – Nektek már megvan a számlaszámunk! – Addig innen el nem megyünk, amíg nem hitelesítettük az átutalást! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Russel. – És ha azon töritek a fejeteket, hogy nem fizettek… – Biztosan megtettétek az óvintézkedéseket erre az eshetőségre! – jegyezte meg Mrs. Enright szárazon. – Talán egy, a váratlan eltűnésetek esetén felnyitandó levéllel, ami mindannyiunkat leleplez? – Nem – vallotta be Margaret. – Valaki várja a hívásunkat. A kolléga, aki forró dróton áll kapcsolatban a Nast Titkos Szövetséggel, és 237

tisztában van a működésetek minden piszkos kis részletével! Biztos vagyok benne, hogy Mr. St. Cloud ezt nem akarná! Dr. Davidoff erre csak kuncogott. – Az egyik Titkos Szövetséget fenyegeted a másikkal? Ügyes! De erre nem lesz szükség. – Jó hangulata elpárolgott. – Bármilyen érdekeltséggel bír is Mr. St. Cloud a szervezetünkben, mi független működési egység vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem a Titkos Szövetség védnöksége alatt dolgozunk! Üzletet kötöttünk veletek – jókora összeget kaptok a kísérleti alanyaink visszaszolgáltatásáért és a kis felkelő egységetek feloszlatásáért. Megszolgáltatok érte, úgyhogy minden csel és erőszak nélkül megkapjátok! Tovább fürkészte őket. – Mindemellett, tekintetbe véve, hogy végső soron Mr. St. Cloud pénzével fizetünk ki benneteket, azt javasolnám, hogy amikor elhagyjátok ezeket a biztonságos falakat, olyan távolról kerüljétek el, amennyire csak tudjátok, és olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges! Amikor Tori anyja elvezette Margaretet és Russelt, Simon után érdeklődtem. Gyűlöltem, hogy megadom dr. Davidoffnak azt az elégtételt, hogy remegni hallja a hangom, de tudnom kellett. – Chloé, azonnal elkísérlek hozzá! – mondta azon az általam nagyon jól ismert patronáló hangján, tettetett jókedvvel. Látod, milyen jók vagyunk hozzád! – ez volt az üzenete. És te meg hogy bánsz velünk? Pedig mi csak segíteni akarunk neked! A körmöm belevájtam a tolószékem karfájába. Dr. Davidoff előrement, és kinyitotta az ajtót. Felmentünk egy rámpán, és a műtőre néző, megfigyelőhelyiségben találtuk magunkat. Lenéztem a fénylő fém műtőasztalra, a csillogó fémeszközökkel teli tálcákra, és még erősebben kapaszkodtam a székembe. Egy nő tartózkodott a műtőben, egy kicsit odébb a megfigyelőablaktól, így csak vékony, fehér köpenybe bujtatott karját láttam. A műtő ajtaja kinyílt, egy ősz hajú nő lépett be rajta. Sue volt, az ápolónő, akivel a múltkori ittlétemkor találkoztam. Egy hordágyat húzott maga után, amin Simon feküdt, lekötözve. – Ne! – feszültem neki az engem leszorító hevedereknek. 238

Dr. Davidoff felnevetett. – Tudni sem akarom, Chloé, hogy mit képzelsz rólunk, mit akarunk tenni vele! Azért hoztuk ide Simont, hogy rákössünk egy infúziót! Egy cukorbeteg nagyon könnyen dehidratálódik a hányás miatt. Nem kockáztatunk, főleg, hogy a nyugtató felborította a gyomorműködését. Nem szóltam egy szót sem, csak nyugtalan szívvel bámultam le Simonra. – Chloé, ez csak elővigyázatosság! És amit itt látsz, az egyszerűen az orvosi szobánk! Az igaz, hogy műtétekhez is fel van szerelve, de csak mert többfunkciós helyiség. – Lehajolt hozzám, és a következőket suttogta: – Ha elég közelről nézed, fogadok, hogy meglátod, milyen porosak azok az eszközök! Rám kacsintott, a szívélyes nagybácsi, aki viccelődik a butuska kislánnyal, és én legszívesebben – nem tudom, mit tettem volna legszívesebben, de az arckifejezésemet látva igencsak meghökkent, és bár csak egy pillanatra, lehullott róla a szívélyes nagybácsi álarca. Nem voltam már az az engedelmes kicsi Chloé, akire emlékezett. Okosabb lett volna, ha az maradok, de képtelen voltam tovább színlelni. Kiegyenesedett, és megköszörülte a torkát. – Na, Chloé, ha most megint odanézel, szerintem láthatsz még valakit, akit ismersz! Simon felé fordultam, aki még mindig a hordágyon feküdt, olyan hullasápadtan, mint a lepedő, amivel betakarták. A fehér köpenyes nőre figyelt, akit én csak hátulról láthattam. Karcsú, az átlagosnál alacsonyabb, szőke nő volt. És talán pont a Simon fölött lengedező haja okozta, ahogy hajolt, hogy egy pillanatra elállt a lélegzetem. Dr. Davidoff megkopogtatta az ablakot. A doktornő felnézett. Lauren néni volt az! Leárnyékolta a szemét, mintha semmit nem látna a színezett üvegen keresztül. Aztán visszafordult Simonhoz, és tovább beszélt hozzá, miközben a fiú bólogatott. – A nénikéd hibát követett el – magyarázta dr. Davidoff. – Annyira kiborultál, amikor idehoztunk, hogy ő pánikba esett. Nagyon túlterhelt volt, és hozott néhány rossz döntést. Már belátja ezt. Mi is megértjük, és megbocsátottunk neki. Újfent szívesen látott tagja lett a csapatnak, és, mint látod, újra dolgozik, elégedett és egészséges, nem pedig egy 239

fogdában sínylődik, leláncolva, vagy miféle szörnyűséges sorsot képzeltél neki! Lenézett rám: – Chloé, mi nem vagyunk szörnyetegek! – Akkor hol van Rachelle? – Tori felemelt hangjára megugrottam. A tolószéke az enyém mellett állt, de megfeledkeztem arról, hogy ő is itt van. – Feltételezem, hogy ő következik ezen a vidám, barátokat újraegyesítő, kis túrán, nem igaz? Hogy dr. Davidoff egy szót sem szólt, Tori arcáról lefagyott a gúnyos mosoly. – H-hol van Rae? – kérdeztem én is. – I-itt van, ugye? – Áthelyeztük – ismerte be dr. Davidoff. – Á-áthelyezték? Derűs hangon igyekezett folytatni. – Igen. Ez a laboratórium aligha megfelelő lakóhely egy tizenhat éves lány számára! Ideiglenes elszállásolásról volt szó, amit nektek is elmagyaráztunk volna, ha elég sokáig itt maradtok ahhoz, hogy megtegyük! Rachelle-t átköltöztettük egy… – Felkuncogott. – Nem fogom intézetnek hívni, mert biztosíthatlak benneteket, hogy össze sem hasonlítható a Lyle Házzal. Inkább olyan, mint egy bentlakásos iskola. Egy különleges bentlakásos iskola, csak Variánsoknak! – Hadd találjam ki! – kezdte megint a gúnyolódást Tori. – Csakis varázsvonattal lehet megközelíteni! Hát tényleg azt hiszik, hogy ennyire ostobák vagyunk? – Egyáltalán nem gondoljuk, hogy ostobák lennétek! Azt hisszük, hogy kivételesek vagytok! És mint ti is láttátok, vannak emberek, akik szerint a kivételes egyet jelent a veszélyessel, ezért alapítottuk ezt az iskolát az oktatásotok és a védelmetek érdekében! – Xavier professzor Tehetséggondozó Iskoláját! – szúrtam közbe. Davidoff rám mosolygott, egyáltalán nem értette az élcet. – Pontosan, Chloé! Tori kitekeredett, hogy ránézzen. – Ó, és ha nagyon, nagyon jók leszünk, mi is elmehetünk oda, és együtt élhetünk Rae-vel, Lizzel és Bradyvel? Amber is ott van? – Az igazat megvallva… – Hazug! 240

Összerezzent a Tori hangjában érződő méregtől. Az üres székek megzörrentek, az őrök a székekre bámultak, ujjuk az oldalukon lógó fegyveren matatott. Szinte észre sem vettem. Nem tudtam másra gondolni, csak erre: Rae! Ne, könyörgöm, csak Rae-t ne! – Liz halott! – jelentette ki Tori. – Találkoztunk a szellemével, láttuk, amint tárgyakat hajigál, és az erejét használja. Még az anyám is látta, és tudta jól, hogy Liz az! Vagy ezt elfelejtette megemlíteni? Dr. Davidoff leakasztotta a csipogóját, és megnyomott rajta egy gombot, amivel tagadhatatlanul Tori mamáját hívta, miközben ezt a késedelmet arra használta fel, hogy megtalálja a helyzetnek megfelelő arckifejezést: a sajnálkozásét és szomorúságét. – Nem voltam tudatában annak, hogy tisztában vagytok az igazsággal Lizzel kapcsolatban! – kezdte óvatosan. – Igen, beismerem! Baleset történt aznap éjjel, amikor Lizt idehoztuk a Lyle Házból. Azért nem mondtuk el egyikőtöknek sem, mert mind nagyon sebezhető állapotban voltatok… – Olyan törékenynek látszom? – provokálta Tori. – Igen, Viktória, annak! Dühösnek, feldúltnak és nagyon sebezhetőnek tűnsz, ami teljességgel érthető, amennyiben azt hiszed, hogy mi öltük meg a barátodat! De nem tettük! – És mi a helyzet Bradyvel? – kérdeztem. – Chloé az ő szellemét is látta – jelentette ki Tori. – Mégpedig itt, a laborban! Azt mondta, hogy azért hozták ide, hogy önnel beszéljen, látta Chloé nénikéjét is, aztán puff, egyszeriben vége lett! Davidoff tekintete rólam Torira szegeződött, annak esélyét mérlegelve, hogy Tori bizonyítékhoz juthatott-e Brady halálával kapcsolatban is. – Chloé még mindig a nyugtatok utóhatása alatt állt – mondta végül. – Emellett rendszeresen szedett olyan gyógyszereket, amelyek megakadályozzák, hogy szellemeket lásson, és amelyek közül bármelyik okozhatott hallucinációkat. – Hogyan hallucinálhatott egy olyan fiút, akivel soha az életben nem találkozott? Akarja, hogy magának is leírja, mert nekem szörnyen úgy hangzott, hogy Brady volt az! – Chloé biztos látta egy fényképen, akár emlékszik rá, akár nem. Brady jóban volt Rachelle-lel. Ő is valószínűleg körülírta neki… 241

– Magának aztán mindenre van magyarázata, nem igaz? – kiáltott fel Tori. – Rendben! Brady, Rae és Amber mind boldogan élnek, míg meg nem halnak a maga szuperkülönleges, bentlakásos iskolájában! Azt akarja, hogy megnyugodjunk? Hívja fel őket nekünk telefonon! Vagy jobbat mondok, hozzon össze egy videobeszélgetést! Ne mondja nekem, hogy nem lehet, mert tudom, hogy anyámnál van felszerelés hozzá! – Igen, van ilyenünk, és meg is engedjük, hogy beszéljetek velük, amint… – Most! – üvöltötte Tori. Szikrák pattogtak az ujjai végén. Az üres székek meginogtak, az egyik még hátra is koppant. Tori őre előhúzta a pisztolyát. – Követelem, hogy most láthassam őket! Rae-t, Bradyt és Ambert… – Azt követelhetsz, amit csak akarsz, Miss Viktória – nyílt az ajtó, és Tori anyja sétált be közénk de a követeléseid már nem számítanak többé! Elvesztetted ezt a jogod, amikor megszöktél! – Szóval, még megismersz, anya? Hűha! Azt hittem, annyira megváltoztam, hogy elfelejtetted, ki vagyok! – Ó, légy nyugodt, Viktória, megismerlek! Ugyanaz az elkényeztetett hercegnő maradtál, aki a múlt héten elfutott a kötelezettségei elől! – Miféle kötelezettségek? Tori keze ekkor ökölbe szorult, és az őt leszorító hevederek szétpattantak. Az én őröm előrelendült, de dr. Davidoff leállította, és a másiknak is intett, hogy elteheti a fegyverét. Tori feltápászkodott. A haja felborzolódott, pattogott és szikrázott. – Nyugtatót neki! – csattant fel Mrs. Enright. – Ha képtelen rendesen viselkedni… – Diane, nem! – szólalt meg dr. Davidoff. – Rá kell jönnünk, hogyan kezeljük Viktória kitöréseit anélkül, hogy gyógyszerekhez folyamodnánk! Figyelj rám, Tori, megértem, hogy zaklatott vagy… – Tényleg? – fordult feléje a lány. – Valóban megérti? Maguk bezártak a Lyle Házba, és azt mondták, hogy elmebeteg vagyok! Gyógyszereket nyomtak le a torkomon! Megölték a barátomat! Egy genetikailag módosított szörnyeteget kreáltak belőlem, és mégis azzal vádolnak, hogy mindez az én hibám! 242

Öklét az oldalához csapta. Apró villámok cikáztak belőle, és ez az őrt megint közeledésre késztette. – Csak nem idegesítem ezzel? – kérdezte Tori. – Pedig ez még mind semmi! Mindkét kezét a magasba emelte. Egy kis energiagömb formálódott közöttük, először alig nagyobb egy borsónál, de aztán növekedni kezdett, és csak nőtt, egyre nőtt… – Ebből elég, Viktória! – szólt rá dr. Davidoff. – Tisztában vagyunk az erőddel… – Fogalmuk sincs, mekkora erő van bennem! – Azzal a levegőbe hajította a vibráló gömböt, ahol az pörögve szikrákat szórt. – De megmutathatom! Tori mögött az anyja kihátrált a többiek látóköréből, amíg azok Torira bámultak. Mrs. Enright hangtalanul egy varázsigét suttogott. Amint szóra nyitottam a szám, hogy figyelmeztessem Torit, villám csapott ki anyja ujjai közül, és Tori mellett, az előrelépő biztonsági őr mellkasába csapódott. Az őr azonnal összeesett. Dr. Davidoff, Mrs. Enright és a másik őr is odarohant mellé. – Nem lélegzik! – kiáltott fel az őr. Ijedt szemekkel nézett fel dr. Davidoffra. – Nem lélegzik! – Ó, istenem! – fordult Mrs. Enright lassan Torihoz. – Mit tettél? Tori megijedt, zavarodottan motyogta: – Én nem… – Szóljon dr. Fellowsnak! – mordult dr. Davidoff a másik őrre. – Siessen! – Nem én csináltam! – hebegett Tori. – Én nem! – Baleset volt – mormolta az anyja. – Nem, nem én csináltam! Esküszöm az élő… – Igazat mond! – A hangomra mindenki hirtelen felnézett. Hátracsavarodtam, hogy szembenézzek Mrs. Enrighttal. – Nem Tori mondta ki ezt a varázsigét! Maga volt! Láttam, ahogy a szája… Hirtelen valami akkorát csattant az arcomon, akár egy láthatatlan pofon, de olyan erősen, hogy még a tolószékem is hátragurult. Vér spriccelt az orromból. – Tori! – kiáltotta Mrs. Enright. – Hagyd abba! – Nem én… 243

Tori ekkor, egy bénító varázslat hatására, megmerevedett. Mrs. Enright dr. Davidoffhoz fordult: – Látod már, miről beszélek? Teljesen elvesztette az önuralmát! Ugyanúgy ráront az ellenségre, mint a barátra, ráadásul tudatában sincs annak, hogy ő csinálja! – Kötözzétek le! – adta ki az utasítást dr. Davidoff. – Én meg elkísérem Chloét a szobájába!

244

negyven GY TÖRTÉNT, HOGY EGY HÉTTEL A SZÖKÉSÜNK UTÁN

Ugyanott

Íkötöttem ki, ahonnan elindultam. Ugyanabban a cellában, ugyanazon

az ágyon feküdtem, teljesen egyedül. Dr. Davidoff kituszkolt onnan, mielőtt Lauren néni bejött volna megnézni az őrt. Azt hittem, talán a vérző orromat akarja megvizsgálni, de csak egy nedves rongyot hozott, meg egy tiszta pólót a Lyle Házban lévő szekrényemből, és közölte, hogy azonnal láthatom a nénikémet, amint megnyugodtam, és készen állok arra, hogy meghallgassam őket. Ami a jutalmazást illeti, az – újfent – árulóvá vált nénikémmel kettesben töltendő idő, nem igazán hatott rám olyan ösztönzőleg, mint gondolta. Az elmúlt héten még álmodtam is arról a napról, amikor visszatérek, és kiszabadítom Lauren nénit és Rae-t. Most, hogy itt vagyok, nincs kit megmentenem! Lauren néni újra átállt az ellenséghez, Rae pedig halott. Összeszorítottam a szemem, de a könnyeim így is potyogtak. Keményebben kellett volna próbálkoznom Rae meggyőzésével, hogy jöjjön velem! Korábban vissza kellett volna jönnöm érte! Rae meghalt, és most Tori következik. Az anyja még azt az őrt is megölte, csakhogy a lányát befeketítse! Fel sem tudom fogni a gonoszságnak ezt a mértékét, de tudtam, mit jelent: Diane Enright halva akarja látni a saját lányát, mert megbízhatatlanná vált, és fenyegetést jelent. Tori meghal, és alighanem én is hamarosan követem. De mi lesz Simonnal? És Derekkel? Letöröltem a könnyeimet, és felültem. Két 245

választásom van: vagy megszököm, vagy elfogadom a sorsomat. Olyan pedig nincs, hogy elfogadjam! Sem most, sem máskor. Leltárba vettem a környezetemet, és hogy mit használhatok. A szobát illetően semmi nem változott. Ami engem illet, nem volt másom, mint a ruha, amit viseltem: az új póló és a piszkos farmerem, rajta Andrew vére. Igyekeztem nem gondolni rá. Megütögettem a zsebeimet, azt remélve, hogy megtapintom a mindig nálam lévő bicskát, de az persze eltűnt. Azért az egyik zsebemben megzizzent valami. Papír. Előrángattam, és kihajtogattam. Amikor eszembe ötlött, hogy ez az a kép, amit Simon Dereknek készített, elkezdtem visszahajtogatni, de addigra már megláttam, amit rajzolt: vázlatosan ugyan, de én voltam, ahogy egy fekete farkas mellett guggolva, karomat annak nyaka köré fonom. Eszembe jutott az is, amit üzent mellé: – Add ezt oda neki, és mondd, hogy minden rendben! Égett tőle a szemem. Remegve összehajtottam a papírlapot, és visszadugtam a zsebembe. Ezután kiegyenesedtem, és erősen megráztam a fejem. Volt még talonban egy óriási, titkos fegyverem: a lábam az ágyra húztam, behunytam a szemem, és a féldémont szólítottam. Alig fejeztem be az idézését, már meleg levegő bizsergette meg a fejem búbját. – Lám-lám! – suttogta egy csilingelő hang. – Ez a helyzet nagyon ismerősnek tűnik! – Szükségem van a segítségedre! – Na, ez viszont merőben új! És ha tehetek egy megjegyzést, rendkívül örülök neki! Az első teendőd, hogy felszabadítasz! Aztán rázúdítjuk a poklok tüzét mindazokra, akik valaha is ártottak nekünk! – Felszabadítalak, de csak miután segítettél! És ezt a rázúdítós, pokoltüzes részt nyugodtan kihagyhatjuk! – Ó, pedig olyan jó muri! Az a rengeteg tűz, kénkő meg lávafolyam! Démonok csapkodnak elnyűtt szárnyukkal, és legyezik a tüzet. – Egy mély sóhajtás erejéig abbahagyta. – Ó, ti, hiszékeny fiatalok, kár belétek a szarkazmus, nem igaz? Átvitt értelemben beszéltem ám! Úgy értettem, végezzünk nagy pusztítást! Sújtsunk le a közös ellenségre! – Csak semmi lesújtás! 246

– Te most el fogod rontani a játékomat, ugye? Rendben! Szabadíts fel, és… – Miután segítettél nekem! – Mondd gyorsan a részleteket! Gyanítom, hogy megint meg akarsz szökni innen. Nem tökéletesen értem, hogy miért, mert nekem úgy tűnik, eléggé kedveled ezt a helyet! Folyton visszajössz ide! Feléje bámultam. – Valóban a segítséged kell a szökéshez, de egyúttal kiszabadítjuk Simont, Torit, és amennyiben Derek itt van, őt is visszük! – Amennyiben a vérfarkas fiúra gondolsz, ő nem lépte át ezeket a kapukat, mióta több évvel ezelőtt távozott innen! De ha behozzák, beleveszem őt is a tervünkbe. Nem mondhatod, hogy a halandókkal való bánásmódom nem sportszerű! Elég sok olyan horrorfilmet láttam, ahol a démoni erőkkel való szövetség rosszul sül el, ezért mindenképp hivatalos megállapodást kellett kötnöm. A baj csak az, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy konkrétan mit kérjek tőle. Persze azon kívül, hogy juttasson ki innen. De hogyan? Nem lepődtem meg, hogy volt ötlete. Azon sem csodálkoztam, hogy nekem persze nem nagyon tetszett. – Nincs más megoldás? – Mindig van más megoldás. Személy szerint én például inkább azt a boszorkát, Diane Enrightot választanám. Eléggé kedvelem ugyanis a boszorkányokat, mint korábban már említettem. Az igaz, hogy még él, de ez az akadály könnyedén legyőzhető! Mondd azt az őrnek, hogy beszélni akarsz vele, és onnantól átveszem az irányítást! A legegyszerűbb módszer az lenne, ha kitörnénk a nyakát, de ahhoz elég kicsi vagy, úgyhogy… – Nem! – Akkor máris visszatértünk az eredeti javaslatomhoz, nemde? Egy perccel később már a szőnyegen térdeltem, és olyat készültem véghezvinni, amire esküszöm, még álmomban sem jutna eszembe: visszasegíteni egy emberi szellemet a tetemébe. Most viszont nem láttam más lehetőséget, mivel nem akartam, hogy belőlem is tetem legyen. Arra figyeltem, hogy az arcát felidézzem, és visszaparancsoljam. 247

– Egy kicsit erősebben! – motyogta a féldémon – Igen, ez az! Most rendeld magadhoz! Megtettem, és felkészültem a sikolyokra. – Mindenki a tanácsteremben van – tájékoztatott a féldémon, mintha olvasna a gondolataimban. – Csak hozd vissza gyorsan! Egy perccel később kattant a kártyával nyitható zár, és kitárult az ajtó. Előttünk az az őr állt, akit Mrs. Enright az imént megölt. Korábban nekem ő volt az ”őr”. Nem tudtam a nevét, és nem is voltam kíváncsi rá. Erőlködnöm kellett még azon is, hogy emlékezzek az arcára a szellemidézéshez! Az Edison Csoport egyik anonim talpnyalója volt csak. Most viszont, miközben elkeseredetten igyekeztem, hogy megfosszam a személyiségétől, az embert láttam benne. Fiatal volt. Rövid, barna hajú. Szeplős. Az arcán itt-ott begyulladt pattanások nyoma. Mennyivel lehet idősebb nálam? Nagyot nyeltem, és elkövettem azt a hibát, hogy felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. Barna szeme annyira sötétlett a gyűlölettől és a dühtől, hogy gyorsan lesütöttem a szemem. Magasra emelve még mindig a kezében tartotta az ajtónyitó kártyát, így inkább azt figyeltem. Ez is hibának bizonyult, mert az ujján megcsillant a jegygyűrűje. Ó, istenem, felesége van! Vannak vajon gyerekei? Talán egy csecsemő, aki soha többé nem látja… Összeszorítottam a szemem. De hisz semmi közöd nincs a halálához! Viszont olyat tettem, amitől éppolyan rosszul érzem magam: visszahoztam a halálból! Ahogy az arcára pillantottam, láttam, menynyire szörnyű élmény lehet ez neki: gyűlölet, düh és felháborodás tükröződött rajta. – Csukd be az ajtót! – utasított suttogva a féldémon. Megtettem. Az őr összeszűkült szemmel figyelt engem, a felemelt kártyával a kezében, amit mintha a legszívesebben lenyomna a torkomon, és végignézné, ahogy megfulladok tőle. Amikor megszólalt, darabosan beszélt. – Bármi is a szándékod velem, nem teszem meg! 248

Erre a féldémon felkuncogott. – Akkor nem sokat tudsz a nekromantákról, legfőképpen erről, itt! – jegyezte meg, bár az őr nem hallhatta. – Nem akarok én semmit! – mondtam. – Nagyon sajnálom! – Tessék? – köpködte felém, miközben közelebb lépett. A kabátja szétnyílt, ami felfedte a mellébe égett, elszenesedett lyukat. Megcsapott az odaégett hús bűze. Öklendeztem, a szám keserű ízzel lett tele. Még egy lépést tett felém. – Állj! – parancsoltam remegő hangon. Megtorpant, és csak állt ott, de közben szinte felnyársalt az izzó tekintetével. – Javasolnám, hogy vedd el a fegyverét! – utasított ekkor a féldémon. – Biztos, ami biztos! Odanéztem, és az ujjai valóban a pisztoly markolatán nyugodtak. – Ne mozdulj! – rendelkeztem. Előrángattam a fegyverét. – A szökéshez akarsz felhasználni engem, ugye? Nem fog sikerülni! Neked itt a helyed! Igazuk van, szörnyetegek vagytok! Remélem, mindannyiótokkal végeznek! – Megvetően nézett le rám. – Nem is! Valójában azt remélem, nem ölnek meg benneteket! Remélem, hogy bezárnak, és egy sor kísérletet végeznek rajtatok! Addig szurkálnak, tesztelnek és kínoznak, amíg azt nem kívánod, hogy bárcsak meg se születtél volna! Egy hete még kirázott volna a hideg ezekre a szavakra. Most azonban nem fogok meghátrálni a fenyegetései meg a szitkozódása miatt, és semmiképp sem rettent el attól, amit meg kell tennem. Utasítottam, hogy üljön le. Megtette, mert nem volt más választása. Ezután szabadon bocsátottam a lelkét, magam elé nem az elengedését, hanem a kicserélését képzelve. Becsukott szemmel, törökülésben ültem, a nyaklánc a padlón, mellettem, centiméterekre a kezemtől. Akartam, hogy működjön. Könyörgöm, csak működjön! Csak most… – Na, ez már jobb! – mondta az őr, és motyogását dallamos és vidám hanglejtés váltotta fel. Megköszörülte a torkát. – Na, ez már tényleg jobb! – szólt immár a saját hangján. Újra felkaptam a nyakláncot. Az őr lányosán felnevetett. Szeme narancsszínben ragyogott. Pislogott, megmozgatta a vállait, újra 249

megköszörülte a torkát, miközben a nevetése egyre mélyült. Szeme először elfeketedett, aztán barna lett. – Szerinted, észre fogják venni? – kérdezte az őr testébe költözött féldémon. Felvettem a fegyvert a földről. A féldémon felnevetett. – Tényleg azt hiszed, hogy lelőnélek, és arra kárhoztatnám magam, hogy az örökkévalóságig egy halandó rothadó páncéljában tengődjek? Ugyanúgy a rabszolgád vagyok, mint ő, és ígérem, hogy sokkal kevesebb modortalan siránkozással engedelmeskedem neked! Felálltam, a fegyvert még mindig a kezemben tartva. – Tanácsolom, azt tartsd magadnál – mondta, – de találnod kéne egy jó rejtekhelyei neki! Becsúsztattam hátul az övembe. Amikor ezt láttam a filmekben, mindig hitetlenkedve forgattam a szemem, azt gondolva, ”egy rossz mozdulat, és fenéken lövöd magad”! Most viszont ez az egy hely jutott az eszembe. Eligazgattam fölötte a pólómat, de az ujjaim remegtek. Mély lélegzetet vettem. – Igen, tudom én! – vigasztalt a féldémon együtt érzőn. – Ez az élmény nagyon messze volt a kellemestől, de legalább jól felmérgesítettük! Jelentőségteljesen ránéztem, mire csodálkozva felugrott a szemöldöke. – Jobban örültél volna, ha hálás érte? Ha boldog attól, hogy letámadhat? Ha könyörög, hogy pár utolsó percet tölthessen még a családjával? Volt benne valami. Utoljára rántottam még egyet a pólómon, aztán az ujjaimmal megfésülködtem. – Bámulatosan festesz, drágám! – jegyezte meg, de már türelmetlenül dobolt az ajtón. – Mehetünk? – És a válaszomra várt. – Próbáljuk meg újra! – Morcosabb lett a hangja: – Készen állsz, kölyök? Készen álltam.

250

negyvenegy

M

a főbb szereplők valóban megbeszélésen vettek részt. Mivel elég vonakodva ismerték be, ha hibáztak, reméltük, hogy nem sietik el azt sem, hogy közöljék a többi őrrel a kollégájuk elvesztését, ezért azok, akikkel összefutunk, nem furcsállják majd, amikor végigkíséri a fogvatartottakat az épületen. Mint kiderült, a folyosók kongtak az ürességtől. Eljutottunk a biztonságiak fülkéjéig anélkül, hogy bárkit láttunk vagy hallottunk volna. Az ajtó sem volt bezárva, és a szellem kinyitotta. Háttal nekünk egy őr ült benne, a figyelőkamerák képernyőit tanulmányozta. Én a féldémon takarásában voltam, de amikor az őr felénk fordult, eleget láttam belőle ahhoz, hogy majdnem elájuljak. Ugyanaz volt, aki korábban kísért bennünket! Visszaugrottam, hogy meg ne lásson, és szinte rátapadtam a folyosó falára. – Helló, Rob! – köszöntötte a féldémon. – Nick? – csodálkozott az őr. A széke megcsikordult a padlón, ahogy megpróbált belőle kikecmeregni. – Én azt hittem, te… – Én is! – mondta a szellem. – Úgy látszik, egy boszorkány varázslatánál több kell ahhoz, hogy meghaljak! Bármilyen varázserőt használ is az a sámán, Phelps, jó cucc, az biztos! – Behívták Phelpset? – Az őr nagyot sóhajtott. – Nem hittem volna. Dr. Fellows jó orvos, de… – Nem egy gyógyító sámán! Viszont sokkal jobb ránézni, mint a jó öreg Phelpsre! Erre mindketten felnevettek. INT

A

FÉLDÉMON

ÁLLÍTOTTA,

251

– Mindegy, újra működőképes vagyok, és úgy látszik, az, hogy majdnem meghaltam, nem mentesít a műszak hátralévő ideje alól! Téged előre rendeltek, a bejárat mellé. Trudy elég ideges azok miatt a kölykök miatt, akik most visszajöttek! – Nem hibáztatom! Ami engem illet, én azt sem értem, minek küszködnek folyton a rehabilitálásukkal! Azok után, amit az az elkényeztetett csaj veled tett, hajlok rá, hogy bezárjam őket, és eldobjam a kulcsot! Megyek akkor Trudyhoz, erősítésnek! – Megnyikordult a cipője, aztán beleszippantott a levegőbe. – Mi ez a szag? – Miféle szag? – Mintha valami megégett volna. – Ja! Szerintem megint Trudy égette oda a pattogatott kukoricát a mikroban. – Nem, ez nem popcorn. – Még egy cipőnyikordulás. – Ez innen jön… Elakadó lélegzet, aztán a földre zuhanó test huppanása. Berohantam. A féldémon épp a sarokba vonszolta az őrt. – Gyermekem, látsz itt szellemet? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – N-nem. – Akkor meg nem halt meg, nem igaz? – Úgy rendezte el a testét, hogy a székek nagyrészt eltakarják. Aztán kézen fogott, és a kezem a fekvő őr nyakára helyezte, oda, ahol az érverése a legerősebben érződött. – Megajándékoztál engem a szabadság soha nem tapasztalt lehetőségével! Gondolod, hogy tönkretenném? Az őrre nézett, aztán vetett felém egy sanda pillantást. – Ettől függetlenül, ez egy remek lehetőség lenne arra, hogy sokkal megfelelőbb testet szerezzünk nekem, olyat, amit senki nem hisz halottnak! Mérgesen néztem rá. Felsóhajtott. – Jól van, akkor menjünk, keressük meg a barátaidat! A tekintetemet végigfuttattam a képernyőkön, amíg ő az ajtónál őrködött. Torinak nem volt nyoma, de erre számítottam: ez csak azt jelenti, hogy az egyik kamera nélküli cellában tartózkodik. Simont még 252

mindig lekötözve találtam a műtőben, a karjában infúzióval, őrnek semmi nyoma körülötte. Ellenőriztem a többi képernyőt is. Dr. Davidoff megbeszélést tartott Mrs. Enrighttal, Sue-val, egy Mike nevű biztonsági őrrel és két másikkal. Elmélyülten vitatkoztak. A többi helyiség sötét volt, egy kivételével, ami alig volt nagyobb az otthoni gardróbszekrényemnél, mégis egy kétszemélyes ággyal, egy kis íróasztallal és a hozzá tartozó székkel zsúfolták tele. Az asztalnál ülő személy éppen írt valamit, de a széke a lehető legmesszebb volt a kamerától. Csak a vállát és az egyik karját láttam, a sötétlila selyemblúzt viszont felismertem: Lauren nénivel voltam, amikor vette, most, télen. A nő felállt, és egyszerre minden kétségem eloszlott. Lauren néni volt az. Behívtam a féldémont, és a képernyőre mutattam. – Melyik szoba ez, és miért van ott a nénikém? – Mert engedetlenül viselkedett! Úgy látszik, a bebörtönzéstől való irtózás családi örökség! Alig egy napja volt egy szokványos cellára kárhoztatva, amikor megpróbált meglépni. Emiatt úgy döntöttek, szigorúbb felügyeletre van szükség az esetében. – Akkor ő is fogoly? – Segített nektek elszökni! Azt hitted, ünnepséget rendeznek majd a tiszteletére? Esetleg feláldoznak egy-két bárányt? – De hiszen azt mondták, meggondolta magát, és elismerte, hogy hibát követett el! A féldémon felnevetett: – Te ezt bevetted? Hát, persze, hogy be, hisz eddig mindig tökéletesen őszinték voltak veled! Felforrósodott az arcom. – Igaz, igyekeztek megláttatni vele, mennyire tévesen gondolkozik – folytatta a féldémon. – Mentességet ajánlottak neki és megbocsátást, meg a csillagos eget, mert nagyon értékes tagja a csapatnak. De ő visszautasította. – Rám nézve sóhajtott egyet. – Feltételezem, őt is meg akarod menteni! Bólintottam. – Akkor essünk neki! 253

Megragadtam a karját, mielőtt kisétált volna. – Rae, a tűzdémon lány! Azt mondták, hogy áthelyezték. Vagy ő is itt van? A féldémon habozott, és gyengédséggel teli hangon szólalt meg: – Nem, gyermekem, ő nincs itt. És nem is tudom, mi lett vele, úgyhogy ne is kérdezd. Egyik este még itt volt, aztán mire eljött a reggel, már nem. – Megölték… – Erre most nincs idő! Várnak a barátaid, ők meg – mutatott az Edison Csoport megbeszélésére – nem lesznek ott örökké! Először Torit szabadítottuk ki. Próbáltam megkímélni az ijedtségtől, hogy egy halottat lát majd besétálni, ezért én léptem be először. Tori azonban csak félszemmel nézett az őrre, egy pillanatra meglepődött, de aztán így szólt: – Jó ötlet! El akartam magyarázni neki, hogy nem egy zombi rabszolgát teremtettem az őrből, de a féldémon már a következő ajtónál tartott, és a harmadik cellát ellenőrizte, Torival szorosan a nyomában. Úgy döntöttem hát, ha Torinak nincs baja azzal, hogy saját, önös érdekből felébresztem a holtakat, nem is kell felvilágosítanom arról, hogy valójában egy démonnal kötöttem üzletet. Ez persze Simonnal, aki tudja rólam, hogy nem szoktam felelőtlenül holtaknak parancsolgatni, nem ment ilyen egyszerűen. Ráadásul nem foghattam arra, hogy ”erre most nincs időnk”, mert volt – ki kellett kötnünk a hevedereit, kivenni az infúzióját, és megkeresni a cipőjét, amíg a féldémon az ajtónál őrködött. Így aztán elmondtam nekik az igazat. Tori minden különösebb megerőltetés nélkül tudomásul vette. Kezdtem azt hinni, ez a lány mindent elfogad. Simon egy kis ideig nem szólt, és felkészültem egy Megőrültél? –re, de ő nem mond ilyet. Csak lecsusszant az ágyról, leguggolt mellém, amíg a cipőjét az asztal alatt keresgéltem, és a fülembe súgta: – Jól vagy? – Tudtam, hogy a holtak felélesztésére gondol, így bólintottam. Fürkészve nézte az arcom, aztán csak ennyit szólt: – Rendben! – Megnyugtattam, hogy elővigyázatos voltam a féldémonnal, mire így válaszolt: – Tudom, és továbbra is óvatosak leszünk! – Ennyiben maradtunk. 254

negyvenkettő

–A

KÖVETKEZŐ MEGÁLLÓNK A KEDVES LAUREN NÉNI LESZ? – trillázta a féldémon. – Aztán tűzünk a legközelebbi kijárathoz, és – mosolyodott el – szabadság mindannyiunknak! – Nem mindenkinek – pillantott rám Tori menet közben. – Meg kell szereznünk a kísérlet dokumentációját! Több gyerek is van kint, aki azt hiszi magáról, hogy elmebeteg, mint Peter és Mila. Meg olyanok, akik még rá sem jöttek, miféle erővel rendelkeznek. Peter már a Lyle Házban lakott, amikor odaértem, de még a szökésünk előtt kiengedték. Milát nem ismertem, csak azt tudtam róla, hogy az érkezésem előtt került be, aztán rehabilitálták, és útjára engedték. – Nagyon szeretném megkaparintani azokat az aktákat – feleltem, – de nincs időnk rá, hogy hozzáférjünk, meg kinyomtassuk… Tori egy pendrive-ot húzott elő a zsebéből. Meg sem akartam kérdezni, honnan szedte. – Te ismered dr. Davidoff jelszavát – mondta. – Az irodájába be tudunk jutni. Én letölthetem a fájlokat, míg ti elmentek a nénikédért. – És ott kell lennie telefonnak is! – tette hozzá Simon. – Újra megpróbálhatom apát felhívni! Igazuk volt. Később biztosan megbánnám, ha a névsor nélkül hagyjuk el a házat. Azt pedig még jobban sajnálnám, ha megint elkapnának, és mi nem használjuk ki a lehetőséget, hogy értesítsük Mr. Bae-t a hollétünkről.

255

Eljutottunk az irodáig. Egy további kódra volt szükségünk, de szerencsére a féldémon tudta. Megegyeztünk, hogy én a szellemmel elmegyek a nénikémért, és visszajövök értük. – Ezek szerint a varázsló magára marad a nővérével? – kérdezte a féldémon. – Nővér? – csodálkozott Simon. – Ő nem a… – Mindketten varázsigemondók vagytok, nem? – vágtam közbe gyorsan. Amikor elég messze kerültünk tőlük, suttogva kérdeztem: – Ezek szerint Simon apja Tori apja is? – Ez a legrosszabban őrzött titok az egész épületben! – Éneklő hanghordozása kellemetlenül keveredett az őr rekedtes hangjával. – És ez, gyermekem, elég sokat elárul róluk! – Akkor ez megmagyarázza, miért borult ki az anyja, amikor Tori bevallotta, hogy kedveli Simont! – Ó, az elég kínos lenne! Jó kis lecke ez neked titoktartásból! Mindig fény derül rájuk, és a legkellemetlenebb módon kísértenek! Bár, hogy annak a nőnek van-e lelkifurdalása, az már teljesen más tészta! Egy parázna lidérc erkölcsi érzékével rendelkezik. Be kell vallanom, igen szórakoztató volt azt figyelni, amint megkísérli elcsábítani a varázslót! Elég nagy csapás az önérzetére, hogy nem sikerült! – Nem sikerült? – kérdeztem vissza, amikor befordultunk a sarkon. – De ha Tori a lánya, akkor nyilvánvalóan… – Semmi sem nyilvánvaló! Mit tanítanak az iskolában manapság? Aligha a szex az egyetlen módja a szaporodásnak! Bár vitathatatlan, hogy a legjobb mulatság, de ha nem jön össze, és hozzáférésed van egy teljesen felszerelt laboratóriumhoz, és ürügyed arra, hogy beszerezd a szükséges testnedveket… – Fúj, ez… A fejem fölött megszólalt a riasztó. – Úgy látszik, lejárt az idő! – mormolta a féldémon. A kártyával kinyitotta a legközelebbi ajtót, beterelt engem, és ő is beslisszant mögöttem. – A nénikém… – Jól van, na! Csak pár ajtónyira van innen, és egyelőre biztonságban. Te vagy az a madár, amelyik kirepült a kalitkájából! 256

A féldémon átvezetett a szobán egy másik ajtóhoz, ami egy kis fülkébe nyílt. Betessékelt. – Simon meg Tori… – Nekik, feltételezem, jól működő fülük és fejük van. Amint meghallják a riasztót, elrejtőznek, és nekünk is ezt kell tennünk! Ahogy beléptem a fülkébe, az őr teste összeroskadt. Térdre rogytam mellette. – Szerintem most sem tapasztalod másként, mint hogy eléggé meghalt! – jött a féldémon hangja a fejem fölül. – Bármennyire hasznos volt is ez az emberi test, a mostani alkalmasabb a körülkémlelésre! – Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy nem tudsz kijönni belőle a segítségem nélkül! – Csak céloztam rá, de nem mondtam ki! Elvégre is démon vagyok! Ismerem a kibúvókat! Most pedig elmegyek körülnézni. Még nálad van az a pisztoly, ugye? – Igen, de… – Vedd elő, de reménykedjünk, hogy nem kell használnod! Mindjárt visszajövök! Meleg fuvallat érződött, aztán egyedül maradtam az őr tetemével. A riasztó tovább sípolt. Rohanó lábak dobogását hallom? Kiáltást? Lövést? Nyugi! Te nem tehetsz semmit! Ez a legnagyobb baj. Csak lapulok itt, az én kis rejtekhelyemen, remegő kezemben egy olyan pisztolyt szorongatva, amit fogalmam sincs, hogyan kell elsütni, miközben jól tudom, hogy semmit nem tehetek, semmit, ami ne lenne akkora felelőtlenség, hogy Dereknek, ha itt lenne, minden oka meglenne, hogy rám üvöltsön. Ó, istenem, mennyire vágytam rá, hogy itt legyen! Inkább ordítson velem, csak tudjam, hogy biztonságban van… Biztonságban van! Nagyobb biztonságban, mint ha itt lenne veled! Ha ott maradt a házban, akkor elhiszem, hogy nem esik baja. Liz nyitva tartja a szemét helyette, és mivel fogalma sincs, hova lettünk, nem hiszem, hogy utánunk indul. Dühös lenne, de sértetlen. Az őrre pillantottam. Egy kupacban feküdt, halott szeme rám meredt. Eszembe jutott, azon tűnődtem, hogy… 257

Ne gondolj rá! Ne tűnődj el semmin, különben teljesül a kívánságod, és nem leszel többé egyedül ebben a fülkében! Azonnal elkaptam róla a tekintetem, és kitöröltem a képét a fejemből. Ehelyett a fegyvert kezdtem vizsgálgatni. Sokszor írtam lövöldözést a forgatókönyveimbe, de szégyenszemre fogalmam sem volt, vajon a fegyver meg van-e töltve, vagy egyáltalán van-e rajta biztosíték. Ilyesmik nem számítanak egy forgatókönyvben. Ott csak azt mondod, ”Chloé elsüti a fegyverét”, és a többit a színészre meg a kellékesekre hagyod. Ez itt Glock pisztolynak tűnt, és amennyire emlékeztem, azokon nincs biztosíték. Csak célzol és lősz. Arra talán képes leszek, ha oda kerülök. Látod, nem is vagy olyan gyámoltalan! Fegyvered van! Két fegyvered! Kettő? Tekintetem megint az őrre vándorolt, és nagyot nyeltem. Nem, én soha nem… Dehogynem, ha arra lesz szükséged! Nem, é-én… Kimondani sem vagy képes, hogy soha, nem igaz? Megtennéd, ha minden kötél szakad. Irányítanád a holtakat. Képes vagy rá. Ez a legerősebb fegyvered. Összeszorítottam a szemem. – Így nem látod, hogy közeledik-e valaki! Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, hogy nem a fejemben hallom ezt a hangot. A féldémon visszatért. – Mi indította be a riasztót? – kérdeztem. – Fogalmam sincs, de a barátaid biztonságban vannak. Visszavonultak Davidoff olvasószobájába. A csoport rájön ugyan, hogy megszöktetek, de micsoda meglepetés, azt fogják feltételezni, hogy tényleg megpróbáltok kijutni az épületből. Szerencsére, a közelben sehol sincs kijárat! Sajnos… – Nincs a közelben kijárat? – Téged ki tudlak juttatni! Még talán a nénikédet is képes leszek kiszabadítani kifelé menet! De a barátaid az ellenkező irányban vannak, és azt lehetetlenség… 258

– Akkor én sem megyek! Addig nem, amíg mindannyiunknak nem biztonságos! – Nemes döntés. Viszont ezen kívül csak egy lehetőség van, és attól tartok, az még kevésbé fog tetszeni neked, mint az előbbi javaslatom! – Hogy felszabadítsalak. Alighogy kimondtam, a belső hang azt kiáltotta bennem, hogy csapdába csaltak. Kintről azonban hallottam az Edison Csoport tagjainak kiáltozását. Valóban riadót fújtak, és a féldémonnak semmi oka nem lehetett, hogy ezt ő idézze elő, amikor olyan könnyedén kivezethetett volna bennünket az ajtón, és nyugodtan kérhette volna érte a jutalmát. – Engedj szabadon, és megbénítod vele az erre a helyre eső varázslatokat! – mondta. – Nagyszerű! Az ugyan segít véget vetni a kísérleteknek, de hogyan juttat ki bennünket? Nem a varázslatok miatt aggódom. A riasztók meg a fegyveres férfiak nyomasztanak! Amire szükségem van… – A figyelemelterelés! És ez az, amit ajánlok neked. Az én varázserőm átjárja ezt a helyet, de ez a zökkenő nemcsak a varázslataikra lesz kihatással, hanem neked is biztosítja a kellő figyelemelterelést! A tervünk csődöt mondott, ezért most minden oka megvolt rá, hogy hazudjon, és rávegyen, hogy felszabadítsam, még mielőtt rájövök, hogy átvert. – Alkut kötöttünk! – emlékeztetett. – A démon szava kötelez. Szabadíts meg, és komolyan tartom a szavam, minden körülmények között! Hittem-e neki? Természetesen nem. Volt más választásom? Olyan nem, ami hirtelen eszembe jutott volna. – Mondd, mit tegyek!

259

negyvenhárom

A

FÉLDÉMON SZABADON BOCSÁTÁSA nem sokban különbözött a szellemek elengedésétől. Gyanítom, hogy ez érthető, végül is egyfajta szellemidézéssel került ide ő is. – Mindjárt sikerül, gyermekem – hajtogatta, ahogy meleg lélegzete ott kavargótt körülöttem. – Érzem, ahogy lehullnak láncaim. Negyedszázadnyi szolgaság után végre újra szabad leszek! Távozásommal maguk a falak is meginognak, ők pedig úgy futkosnak majd, mint a megriadt patkányok! Már csak egy kicsi kell. Te is érzed? Az égvilágon semmit sem éreztem, csak arra vágytam, hogy fogja már be, és hagyjon koncentrálni. Akkorát kiáltott, hogy megriadtam, aztán az egész fülkét kavargó, forró levegő töltötte meg. Mindenre felkészültem. Szél csapkodott körülöttem, ami lassacskán alábbhagyott, míg végül a kellemes fuvallat is megszűnt. Beállt a csend. – Ez lenne az? – csodálkoztam. – Hm. Érzel még valami mást is? Talán valamiféle rázkódást? – Nem. – Mérgesen néztem az irányába. – Azt ígérted, hogy eltereled… A fülke ekkor valóban megrázkódott. Fentről tompa robaj hallatszott, mintha egy vonat haladna át a tetőn. Amikor felnéztem, egy hirtelen rengés ledöntött a lábamról. A mennyezetből egy darabka a vállamra esett. Aztán egy újabb. A kis helyiség recsegett-ropogott, a falak megrepedtek, apró faldarabok záporoztak rám. 260

– Kifelé, gyermekem! – kiáltotta a féldémon a fültépő zajban. – Ki kell jutnod innen! Igyekeztem felállni, de négykézlábra estem. A fülke tovább rázkódott és ropogott, a falak szinte nyögtek, ahogy repedeztek. A falból felszálló porral tele lett az orrom, és csípte a szemem. Vakon másztam előre, követve a féldémon hangját, aki kifelé vezetett. Kijutottam a fülkéből a nagyobb szobába. Az is éppúgy rázkódott, a padlólapok felpúposodtak alattam. Egy lezuhanó vakolatdarab megütötte a hátam. Egy másik öklömnyi darab lepattant a sérült karomról, és pozdorjává tört a padlón, darabjai a számba repültek. Ahogy kiköptem a vakolatmorzsákat, mást is éreztem, mint a vakolatból felszálló por szagát. Egy édeskés, furcsán ismerős illatot. – Gyorsabban! – sürgetett a féldémon. – Ne állj meg! Továbbmásztam előre, és akkor a rázkódás egyszeriben abbamaradt. A ropogásnak is vége lett. A szobában teljes csönd állt be, semmi sem mozdult. Körbenéztem. A szemem még porral volt tele, és ettől könnyezni kezdtem. A padlót mindenütt vakolat borította. A falakat repedések és levált darabok tarkították. A szoba újra recsegni kezdett, finomabban, mintha csillapodna, és nem maradt más, csak az az édes illat. A szellemlény egyre csak nógatott. Felálltam. Kintről hallottam az Edison Csoport tagjainak távoli kiáltozását és lármázását. A fejem fölötti lámpa fénye úgy reszketett, mint egy stroboszkóp, amitől az ablaktalan szoba szinte teljes sötétségbe borult. – Na, megkaptad a figyelemelterelésedet! – szólt a féldémon. – Most aztán használd ki! Tettem egy lépést az ajtó felé, amikor valami súrolta a lábam. Megrettenve néztem le, de semmit nem láttam. Léptem még egyet. Meleg ujjak cirógatták az arcomat. Forró lehelet suttogott zavarosan a fülembe, fújkálta a hajtincseimet, csiklandozta a nyakam. – E-ez te vagy? – kérdeztem elbizonytalanodva. – Hát persze! – felelte a féldémon… a szoba másik végéből. Körbenéztem, de a törmeléken kívül semmit nem láttam. A lámpa továbbra is csak pislákolt. A távoli hangok egy számítógépes szakemberért kiáltottak. 261

– Leállt a rendszerük – jegyezte meg a szellem. – Tökéletes! Most eredj! Előreindultam. A balomról jövő kacajra megpördültem. Mögülem ekkor morgás hallatszott, megint csak arra fordultam. – Az ajtó? – figyelmeztetett a féldémon. – Az ajtó felé menj! Forró széllökés döntött le a lábamról, egyenesen a hátamra estem. Fölöttem nevetés harsant. Egy zengő hang szólalt meg valamilyen idegen nyelven. Feltápászkodtam, de az újabb lökés megint a padlóhoz vágott. Forró levegő kavargott, a vakolat pora homokviharként tombolt, tele lett vele a szemem, az orrom, a szám. Az ajtó felé araszoltam. Széllökések dobáltak mindenfelől. A mostanra émelyítően édes illattól felkavarodott a gyomrom. A fejemet, a hátamat és az arcomat láthatatlan kezek simogatták. Ujjaikkal tépkedték a pólómat, húzták a hajamat, a karomat csipkedték. Hangok suttogtak, morogtak és sikoltoztak a fülembe, de nem figyeltem csak a féldémonéra, aki továbbsürgetve irányított az ajtó felé. Fejjel a falnak ütköztem. Körbetapogatóztam, amíg meg nem találtam a kilincset, aztán abba kapaszkodva felhúztam magam, és lenyomtam. Megrántottam. Újra lenyomtam. Megint felrántottam. – Ne! – suttogtam elkeseredetten. – Könyörgöm, ne! Úgy tűnik, ez az áramszünet talán mégsem olyan előnyös a számunkra! Ujjak matattak a hajamban. Meleg lehelet cirógatta az arcomat. Körülöttem forró szél csapkodott. A lámpa tovább pislákolt. – Édes gyermek – súgta egy hang. – Mi is ő? – kérdezte egy másik. – Nekromanta. Kuncogás. – Biztos vagy te ebben? – Mit tettek vele? – Valami csodálatosat! – Hagyjátok békén! – szólt közbe a féldémon. – Ő nem a tiétek! Hess! Mindenki! – M-mi történik? – kérdeztem. – Nincs okod aggodalomra, gyermekem! Csak egy kis pozdorja a felszabadító szertartásból! Általában óvintézkedéseket teszünk ellene, 262

nehogy előforduljon ilyesmi, de most nem volt rá sem időnk, sem eszközünk. – Óvintézkedést, mi ellen? – Hát, amikor felszabadítasz egy démont, kinyitod a… – Démonvilág kapuját? – A kapu azért erős szó rá. Inkább egy icipici repedés. A hangok nem hagytak alább a beszélgetésünk alatt. Láthatatlan ujjak értek hozzám, tovább bökdöstek. – Ezek mind démonok? – kérdeztem. – Aligha! – mondta felsőbbrendűen szipogva. – Apróbb démonszellemek. Alig jobbak a dögvésznél. – Felemelte a hangját. – Akik igen komoly bajba kerülnek, ha nem engedelmeskednek azonnal a parancsaimnak! A szellemecskék erre csak sziszegtek, prüszköltek és viháncoltak. És maradtak ott, ahol eddig voltak. – Ne is törődj velük! – folytatta a féldémon. – Nem tehetnek többet, minthogy megérintenek, és még arra is épphogy csak képesek! Úgy képzeld el őket, mint egy túlvilági parazitafertőzést. Bosszantó és kellemetlen, de aligha veszélyes. Holttest nélkül nem is képesek testet ölteni ebben a világban… Hirtelen megakadt. Mindketten a fülkeajtóra meredtünk. – Gyorsan! – utasított. – Küldj vissza abba az őrbe! Ha valaki elfoglalja a testét, ők már nem tudnak… A fülkéből ekkor dörömbölés, aztán hangos sziszegés hallatszott. Sarkon fordultam, és rángatni kezdtem az ajtót. A fülkéből morgás szűrődött ki. Ahogy elkeseredetten püföltem az ajtót, sercegésre lettem figyelmes, mint amikor körmök kaparásszák a fát. Kattant a zár, az ajtópántok megnyikordultak. Azonnal a fülkeajtó felé fordultam, de a lámpa egyszeriben kialudt.

263

negyvennégy

U

JJAK ÉRTEK AZ ARCOMHOZ, megriadva szökkentem hátra az ajtó felé. A szoba túloldaláról továbbra is hallottam a padlót karistoló körmök kaparászását. – Közeleg – suttogta egy hang. – Az urunk közeledik. – U-urunk? – hebegtem. – Hazudnak! – nyugtatgatott a féldémon. – Ez csak egy újabb… A fülemnél felhangzó jajveszékelés elnyomta a hangját. Ijedtemben hátraugrottam, és egy széket feldöntve, a kemény padlóra estem. A sivatagi szél az arcomba fújta a hajam, és annyira rám tapasztotta a ruháimat, hogy szinte megbénított. Dulakodás hangját hallottam, a féldémon szitkozódása csak alig volt erősebb a szellemek zagyva beszédénél és visításánál. Aztán olyan hirtelen, ahogy kezdődött, vége lett. A szél elhalkult, és a szobában megint beállt a csend. Teljes sötétség és abszolút csend. – I-itt vagy még? – szólítgattam. Nem felelt, helyette kaparászás hallatszott, és valami szövetféle súrolta a padlót. Felpattantam, de felbuktam az eldőlt székben, és megint elvágódtam, nekiütődve egy másik bútordarabnak. A tarkóm is nekivágódott valaminek, amitől a korábbi sebem szétnyílt, és a nyakamon vér csordogált. A kaparászásnak vége szakadt, rögtön utána szipogást hallottam. Szipogást és ajkak cuppanását. Letöröltem a vért, és olyan gyorsan hátráltam, hogy a falnak ütköztem. Újrakezdődött a locsogás, aztán egy hangos pisszegésre 264

minden elcsendesedett. A távolból ki lehetett venni az Edison Csoport embereinek hangját, és ebbe kapaszkodva emlékeztettem magam arra, hogy egy laborban vagyok, nem pedig egy alagsori lyukba zárva, ahol holttestek másznak felém. Hm, tulajdonképpen az igaz, hogy itt is van egy holttest… De az nem egy oszló tetem! Igaz, egy finom, friss test… amit démoni lelkek szálltak meg. A kaparászás újraindult. Átöleltem magam, és amennyire bírtam, összeszorítottam a szemem. Ó, ez aztán biztos segít! Az nem, de ez igen! Arra gondoltam csak, hogy felszabadítsam azt a szellemet. Csak ezzel foglalkoztam, olyan erősen, amennyire csak mertem, de a szövetsuhogás és a körmök kaparászása egyre közeledett felém, annyira közel járt már, hogy még a padlóhoz érő gombok súrlódását is meg lehetett különböztetni. Átmásztam egy másik helyre, egy másik székbe ütköztem, és lehuppantam rá. Csak engedd el! Ne aggódj a menekülés miatt! Engedd szabadon! Behunytam a szemem, nem mintha számított volna. A szobában olyan vaksötét volt, hogy semmit sem láttam, még az őr testének kígyózását sem a padlón, nem látszott, milyen messze van, nem láttam... Koncentrálj! Folytattam az elengedést, a szellem felszabadítását, de a suhogás és a kaparászás, a sziszegés és a locsogás egyre közeledett. Másféle zajt is hallottam: fogak csattogását és csikorgását. És éreztem az édeskés démonszagot, ami az égett hús szagával keveredve, teljesen felkavarta a gyomromat. Koncentrálj! Azt tettem, de akármilyen erősen igyekeztem, az a lény nem morgott, nem sziszegett, és nem adta semmi jelét annak, hogy érezne valamit. Forró lehelet égetett a bokámnál. Felrántottam a térdem, és átöleltem, miközben veszettül pislogtam, mert kétségbeesetten ki akartam venni legalább egy alakot, de persze a szobában teljes sötétség uralkodott. Egyszer csak abbamaradt a kaparászás, a súrlódás és csattogás, és ebből tudtam, hogy megérkezett hozzám. 265

Éles szakadás hallatszott, egy szövet kettéhasadt. Aztán másféle szakadás zaja, tompa, nyúlós, melytől a torkomból kitörni készülő szűkölés is bennem ragadt, és csak kuporogtam a székemen, szorosan felhúzott lábakkal, hallgatva a rémes, nedves szakadás hangját, amit időnként roppanások tarkítottak, a repedő, szétpattanó csontok zaja. Összeszorítottam a szemhéjam. Engedd el, engedd csak el… Valami hideg és nedves csapódott a bokámnak. Visszarántottam a lábam, kezemet a számra tapasztottam, hogy elfojtsam a sikoltást. Talpra ugrottam, de jeges ujjak markolták meg a lábam, és visszahúztak. Szorosan fogtak, kezek matattak a lábamon felfelé, ahogy igyekezett felhúzódzkodni rám. Egyszeriben megvadultam, rugdosni és ütlegelni kezdtem, de szinte emberfölötti erővel tartott fogva, aztán már teljes egészében rajtam kuporgott, engem a székhez szögezve, és csak sziszegett, miközben émelyítően édeskés lehelete az arcomba csapott. Hűvös nedvességet éreztem a nyakamon. Nyaldosni kezdett, a vért nyalta le rólam. Ököllel csapkodtam, és rugdostam, de közben arra gondoltam csak, hogy eleresztem. Egy pillanatra mintha éreztem volna, hogy enyhül vasmarkának szorítása. Oldalra vetődtem, arrébb gurultam, és valahogy sikerült kiszabadulnom. Négykézláb gyorsan elmásztam a falig. Feltápászkodtam, és megpróbáltam elszaladni, de megint elbuktam a korábban felborított székben. Visszanyertem az egyensúlyomat, mielőtt elestem volna, aztán sebtében hátrálni kezdtem, minden pillanatban arra számítva, hogy ez a lény rám veti magát, és ledönt a lábamról. Nem történt meg, és ahogy hallgatóztam, onnan lehetett hallani a szörcsögését, ahol hagytam. Óvatosan eltávolodtam tőle. Egy kattanással felkapcsolódott a villany, és megláttam az őrt, ahogy négykézláb gubbaszt, furcsán hajlott végtagokkal… olyan szögben, ahogy a karoknak és a lábaknak nem szabadna meghajolniuk. Valamiféle éktelen rovarnak tűnt, törött, kicsavarodott végtagokkal, csontjai átütöttek a ruha szövetén. Fejét lógatva továbbra is szörcsögő hangokat adott ki. Oldalra léptem, hogy lássam, mit csinál: a véremet nyalta fel a padlóról. Gyorsan hátraléptem, mire felém fordította a fejét, de teljesen, annyira, hogy a nyakán lévő bőr elszakadt, és a feje szabadon forgott. Felpördítette véres ajkát, ezáltal felfedte csupasz fogsorát, és 266

felszisszent. Aztán elindult felém, és kitekeredett végtagjai olyan gyorsan mozogtak, mintha pár centiméterrel a padló fölött lebegne. A fülkeajtó felé rohantam. Villámsebesen elállta az utamat. Ekkor sziszegve és köpködve felágaskodott. – Engedd már el, gyermekem! – suttogta egy ismerős hang a fülembe. – V-visszajöttél! – Körbenéztem, felkészülve a bökdösésre és csipkedésre. – És a többiek… – Elmentek, és ott is maradnak! Csak ez az egy van itt. Engedd el, és már kész is vagy! – Megpróbáltam! – De most itt leszek, hogy eltereljem a figyelmét, amíg újra próbálkozol! Forró légroham csapott közém és a lény közé, és az megint felágaskodott, tekintetével a légáramot követve, ahogy a féldémon elsuhant mellette. Behunytam a szemem. – A nyakláncod! – figyelmeztetett. – P-persze! – Lerángattam, és ránéztem, de nem akaródzott letennem. A lény újra felém fordult. A féldémon szólt hozzá valamilyen idegen nyelven, és ez felkeltette az érdeklődését. Én a székre tettem a láncot, de karnyújtásnyira, aztán becsukott szemmel munkálkodtam az elengedésén. Éreztem, ahogy a szellem acsarkodva elillan. Az apró kis kattanásra kipattant a szemem, követte a hangot az ajtó irányába. – Igen, nyitva van – közölte a szellemlény. – Soha jobbkor! Most aztán könnyebb lesz végigcsinálnod! A tudat, hogy nyitva áll az ajtó, megadta a szükséges többletenergiát, és legközelebb már csak azt a huppanást hallottam, ahogy az őr teste a földre zuhan. – Kitűnő munka! – dicsért meg a féldémon. – Szedd össze a motyódat, és… Mintha egy vulkánból jönne, olyan erővel csapott felém a forró levegő, az előzőek szelíd fuvallatnak érződtek mellette. – M-mi ez? – kiáltottam. 267

– Semmi, gyermekem – vágta rá gyorsan. – De most jobb, ha sietsz!

268

negyvenöt

F

ELKAPTAM A NYAKLÁNCOMAT, és az ajtó felé rohanva a nyakamba akasztottam. Épp ki akartam kerülni az őr testét, amikor az felemelkedett, majd talpra állt, mintha a csontjai mégsem lennének ezer helyen eltöredezve. El akartam menni mellette. – Állj! – dördült rám. Megálltam, de fogalmam sincs, miért. Egyszerűen engedelmeskednem kellett annak a hangnak. Hátrafordulva azt láttam, hogy az őr egyenesen áll, magasra emelt állal, villámló, földöntúli, zöld szemmel. Még hat lépésről is éreztem a belőle sugárzó hőséget. – Diriel! – üvöltötte, körbenézve a szobában. – Hm, itt vagyok, uram – válaszolt a szellem. – És ha megjegyezhetem, nagyon örülök, hogy látlak! A lény a féldémon irányába fordult, és amikor beszélni kezdett, a hangja meglepően dallamosan csengett. Hasonlított a szellemlényhez, de mélyebb volt, férfiasabb, talán még varázslatos is. Én a padlóhoz szögezve álltam, és csak hallgattam. – Több mint két évtizede nem feleltél a hívásomra! Merre jártál? – Nos, tudod, ez érdekes történet. Szívesen elmondanám, de előbb… – Arra kérsz, hogy várjak addig, amíg neked megfelel? – Mély hangjától a hőség ellenére kirázott a hideg. – Semmi esetre sem, uram, de üzletet kötöttem ezzel a… – Halandóval? – Úgy fordult felém, mintha most látna először. – Üzletet kötöttél egy halandó gyermekkel? – Mondtam, hogy nem mindennapi történet, tetszeni fog neked… 269

– Ez a lány egy nekromanta! – mondta felém lépkedve. – Ez a ragyogás… – Hát nem gyönyörű? Annyira elragadóan különbözőek ezek a halandó Variánsok! Közülük még a leggyengébbnek is van valami érdekessége, mint például ez a kellemes ragyogás. – A nekromanta ragyogásából következtetni lehet a képessége erejére. – Teljesen igaz, és ez jó dolog, mert egy ennyire erőtlen nekromantának nagyon komoly ragyogásra van szüksége ahhoz, hogy felkeltse a szellemek figyelmét! Lenézően felhorkant, és odasétált hozzám. Meg se rezzentem, de csak mert kővé dermedtem az ijedtségtől. Egy démon állt előttem, egy kifejlett démon. Ebben olyan biztos voltam, hogy a lábam is beleremegett. Megállt előttem, a fejét félrehajtotta, és tetőtől talpig végigmért. Aztán elmosolyodott. – Szóval – kezdte a féldémon Diriel, – csak segítek kicsit ennek a szegény, védtelen nekromanta gyereknek… – Feltételezem, hogy puszta nagylelkűségből… – Nos, hát nem, úgy tűnik, a meggondolatlan csitri felszabadított! Teljesen véletlenül. Tudod, milyenek a gyerekek, folyton a sötétség erőivel játszadoznak. Szóval, a helyzet az, hogy szívességet tett nekem, és uram, ha engeded, hogy eleget tegyek a vele kötött egyezségnek, utána rögtön a tiéd vagyok… – Mennyire erősnek kell lennie egy gyerek nekromantának, hogy képes legyen egy féldémont felszabadítani? – lamentált. – Érzem az erődet, kislány! Valamit megváltoztattak rajtad, nem igaz? Fogalmam sincs mit, de egyszerűen bámulatos! Felcsillant a szeme, és én azt éreztem, hogy belém hasít a tekintete, minta az erőm forrásának kellős közepébe pillantana, és miután megtette és újra elmosolyodott, megint megborzongtam. – Lehetséges, de még csak gyerek, uram! Tudjuk, mit mond a Berithiai Egyezmény a gyermekek megnyeréséről! Egyetértek, hogy elég igazságtalan, de nemsokára felnőtt lesz, és ha megengeded, a javára szolgálna, ha teljesíteném az egyezségünket… 270

A féldémonra bámult. – Bármilyen üzletet kötöttél is vele, egy másik alkalommal teljesítheted. Nem hagyom, hogy megint ilyen könnyen kicsússz a markomból! Előszeretettel eltünedezel! – De a lány… – Elég ereje van ahhoz, hogy akkor idézzen meg téged, amikor csak akar! – Visszafordult felém, és mielőtt elmozdulhattam volna, megfogta az államat, és a halott őr bizarr módon meleg ujjai közt tartotta. Megemelte az arcomat, és ezt mormolta: – Nőj nagyra, kicsikém! Légy erős és hatalmas! Forró légroham érződött. Diriel odasúgta: – Sajnálom, gyermekem! – És már ott sem voltak. Átugrottam az elesett őr testét, és az ajtóhoz rohantam. A kilincs elfordult, mielőtt hozzáértem volna. Körbenéztem, készen arra, hogy elszaladok, de nem volt hova. Előhúztam a fegyveremet, és a falig hátráltam. Az ajtó kinyílt, és egy alak nézett be rajta. – L-Lauren néni! – suttogtam. Megtántorodtam. Volt idő, amikor majdnem megfulladtam Lauren néni folytonos anyáskodása miatt, de két hét után, amikor csak magamra és azokra a gyerekekre támaszkodhattam, akik éppolyan rémültek és elveszettek voltak, mint jómagam, a Lauren néni arcán tükröződő aggodalom olyan volt, mint meleg takaró egy fagyos éjjelen, és én legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, azt kérve: Vigyázz rám! Hozd helyre! Nem tettem. Ő volt, aki hozzám rohant, megölelt, és bármennyire csodálatos volt is az a másik érzés, hogy mentsen már meg valaki, elmúlt, és azon kaptam magam, hogy elhúzódom, és a következőket mondom: – Ne már! Tudom az utat! Míg kisiettünk, visszapillantott a szobába, és meglátta az őr testét. A szájához kapott. – Ez nem a… Szinte azonnal a szavába vágtam, igaz, dadogva: – É-én nem tudom, mi történhetett! M-megijedtem, ő meg csak besétált ide, és… Megölelt, és,ezt suttogta: – Minden rendben, édesem! Természetesen hitt nekem. Számára még mindig a kis Chloé voltam, akinek soha nem jutna eszébe halottakat feltámasztani. Ahogy kiosontunk a folyosóra, észrevette a fegyvert, és elvette tőlem, még mielőtt észbe kaptam, hogy mit csinál. Tiltakoztam, mire 271

így szólt: – Ha használnunk kell, majd én húzom meg a ravaszt? – Tudtam, hogy így próbál megvédeni attól, hogy le kelljen lőnöm valakit. Nem is akartam én senkit sem meglőni, de volt valami abban, hogy az ember lemond a hozzánőtt fegyverről, és ezáltal visszaesik abba a szerepbe, amibe már valójában nem tartozik. – Simon és Tori dr. Davidoff irodájában van – suttogtam neki. – Erre megyünk! Hosszabb ugyan, de kevésbé valószínű, hogy belefutunk valakibe. Befordultunk a sarkon, amikor egy kopaszodó őr lépett ki az egyik szobából. Megpróbáltam visszarántani Lauren nénit, de az őr akkorra már meglátott bennünket. – Ne mozdulj, Alan! – figyelmeztette Lauren néni, felemelve a fegyvert. – Lépj vissza abba a szobába, és zárd… – Alan! – szólalt meg egy hang az őr háta mögött. Megfordult. Abban a pillanatban elhangzott egy lövés, és az őr holtan esett össze. Mrs. Enright állt ott, a fegyverét leengedve. – Igazán utálom az ilyesmit! – mondta, újra felemelve a fegyverét. – Olyan elképesztően primitív! Persze gondoltam, hogy jól jön majd! Lauren nénire pillantottam. A bénító varázslat sóbálvánnyá változtatta. – Nézd, Chloé, mit tett a nénikéd! – intett Mrs. Enright a földön mozdulatlanul fekvő őrre. – Milyen kár! Ezúttal nem ússza meg egyszerű házi őrizettel! Lauren néniről a halott őrre néztem. Mrs. Enright felkacagott. – Abban mesterkedsz, hogy feléleszd, nem igaz? Micsoda leleményes lány! Gyanítom, hogy ezt is neked köszönhetjük! – intett szabad kezével a falon mutatkozó repedésekre. – Ezt szeretem benned! Leleményes, okos, és ezek szerint – mutatott megint az őrre – minden egyes találkozásunkkor egyre magabiztosabb a saját erejében! Szinte szeretném, hogy életet lehelj belé, csak hogy lássam, miként csinálod! – Engedjen el bennünket, vagy… – Nálam van a fegyver, Chloé! A te fegyveredet tovább tart előkészíteni. Ha az őrnek csak egy izma is megrándul, búcsút mondhatsz Lauren nénikédnek! Nem szoktam alkudozni, de veled még talán üzletet is köthetünk. Talán lehetnénk… 272

Ebben a pillanatban egy sötét alak ugrott a hátára. Miután elesett, kicsavarodott, hogy lássa, egy hatalmas, fekete farkas szögezi a földhöz. Kinyitotta a száját, hogy varázsigét szórjon, de Derek a blúza hátuljánál fogva megragadta, és a falhoz csapta. Mrs. Enright összeszedte magát, és arrébb gurulva idegen nyelven ismételgetett valamit. Derek újfent megragadta, és nekilendítette a falnak. Amikor nekiütődött, egy roppanás hallatszott, aztán elterült a földön, és többé nem moccant. Előrerohantam. – Chloé! – kiáltott rám Lauren néni, ahogy kiszabadult a bénító varázslat alól. – Ez Derek! – mondtam neki. – Tudom! Ne… De már mellette voltam, és mellé kuporodtam, ahogy ott lihegett, a horpasza hullámzott, igyekezett visszanyerni az önuralmát. Két marokkal kapaszkodtam a bundájába, még az arcomat is beletemettem, mert az fenyegetett, hogy menten elsírom magam. – Jól vagy! – nyugtáztam. – Annyira aggódtam! – Nem te voltál az egyetlen! – válaszolt egy hang. Amikor felpillantva Lizt láttam meg, elmosolyodtam. – Köszönöm! – Én csak elkísértem az útra, aztán nézd, mi történt… – intett Derek felé. – Azt tudod, hogy a vakoknak mennyire szükségük van látó kutyákra, nem? Nos, kiderült, hogy a vérfarkasoknak igen jól jön egy ajtónyitogató, kopogó szellem! Derek egészen mélyről morogva reagált, aztán megbökött. – Mennünk kell, tudom! Kezdtem felállni, de nekem támaszkodott. Éreztem a szíve zakatolását. Orrát a nyakamnak nyomta, és mélyet lélegzett, megrázkódott, és lelassult a szívverése. Amikor megint megszagolt, orrával egészen a tarkómig nyúlt, ahol rábukkant a vérre. Felmordult az aggodalomtól. – Csak bevertem valamibe! – nyugtattam meg. – Jól vagyok! Kezemet még egyszer utoljára a bundájába fúrtam, szorosan megöleltem, aztán feltápászkodtam. Lauren nénihez fordultam, aki csak állt ott, csodálkozva. Nem tett mást, csak engem nézett. – Mennünk kell! – jelentettem ki. 273

A tekintetünk találkozott, aztán még figyelt egy darabig, mintha olyasvalakit látna, akit fel sem ismer. – Liz is itt van – tájékoztattam. – Majd ő felderíti az utat. – Liz… – nyelt egyet, aztán bólintott. – Rendben. Tori anyja felé mutattam. – És ő? – Még él, de erős ütés volt. Egy darabig nem tér majd eszméletre. – Az jó! Derek? El kell mennünk Toriért és Simonért! Liz, előremennél, hogy biztosak lehessünk benne, tiszta-e a levegő? Liz mosolygott: – Igenis, főnök! Tettem pár lépést, mire rájöttem, hogy Lauren néni nem követ bennünket. Megfordultam. Még mindig meredten nézett engem. – Jól vagyok! – nyugtattam meg. – Bizony! – szólt lágyan, aztán egy kicsit hangosabban: – Tényleg jól vagy! Erre elindultunk.

274

negyvenhat

A

SIMONT ÉS TORIT, amikor épp elindultak a megmentésemre. Egy rövid magyarázkodás után, ami a földrengésről és a mellettem álló farkasról szólt, megkérdeztem, hogy Simonnak sikerült-e elérnie az apját? Az arca elsötétült, ami elárulta, hogy nem jó hír következik. – Rögzítő! – felelte kurtán. – Komolyan? – Azt mondta, hogy nem elérhető, és üzenetrögzítőre kapcsolt. Hagytam üzenetet. Lehet, hogy nem volt térereje, vagy a másikon hívták, vagy… Nem fejezte be, de mind tudtuk, mire gondol. A nem elérhető elég sok mindent jelenthet, és nem mindegyik olyan ártatlan, mint elveszni az éterben két jeladó torony között. – Majd megint felhívjuk, ha kijutottunk – mondta Lauren néni, – vagyis hamarosan! A legközelebbi kijárat felé indultunk. Alig tíz lépést tettünk, amikor Liz suhant elénk. – Hárman vannak! – figyelmeztetett. – Erre jönnek! – Fegyverük van? – kérdeztem. Bólintott. Ha három fegyvertelen alkalmazott lenne, még ha Variánsok is, különféle természetfölötti erők birtokában, kész lennék megütközni velük. De a fegyver, az más kérdés. Elmondtam a többieknek. KKOR SZEDTÜK ÖSSZE

275

– A nyugati oldalon van egy használaton kívüli szárny – javasolta Lauren néni. – Azt a kijáratot nem őrzik, mert egy biztonsági zárás ajtón túl van. Követtük, és a kártyát használva átjutottunk arra a szárnyra. Amint átértünk, Derek megtorpant, a hátán felállt a szőr, és pofájával vicsorított. – Érzed a szagát valakinek? – suttogtam. Élesen megrázta a fejét, felmordult, mintha bocsánatot kérne, aztán újra elindultunk, de most már gyanakvóbb volt, a tekintete ide-oda vándorolt. – Ezt a helyet ismerem – dörmögte Simon. – Voltam már itt. – Kiskorodban apád gyakran magával hozott a munkába – mesélte Lauren néni. – Igen, azt tudom, de ez a hely… – Körbenézett, aztán megvakarta a tarkóját. – Libabőrös leszek tőle, bármi is ez! – A kijárat ott van a folyosó végén, a forduló után – mondta Lauren néni, előreterelve bennünket. – Az udvarra nyílik. Át kell másznunk egy falon, ez újabb ok, amiért nem őrzik! Haladtunk tovább előre. Nem Simon és Derek volt az egyetlen, akit kirázott a hideg. Akkora volt a csönd. Kihalt, élettelen helynek látszott. Árnyékok bújtak meg a falak mentén, messzire a biztonsági lámpák fényétől. Undorító bűz terjengett, a fertőtlenítővel átitatott padló szaga elhagyatott kórházhoz tette hasonlatossá. Belestem az első nyitott ajtón, és megtorpantam. Asztalokat láttam, négy kis asztalt. A falon kifakult poszterek az ábécé állataival. A falon lévő fekete táblán még felismerhetőek a fakó számok. Csak pislogtam, hogy biztosan rosszul látok. Derek megbökte a lábamat, jelezve, hogy mozogjak már. Ránéztem, aztán vissza az osztályteremre. Ez az a hely, ahol Derek felnőtt. Négy kis asztal, négy kisfiú, négy fiatal vérfarkas. Egy pillanatra magam elé képzeltem őket, ahogy a három fiúcska keményen dolgozik a telepakolt asztaloknál, Derek pedig egyedül, kissé távolabb a többiektől, a negyediknél, a munkája fölé hajolva igyekszik tudomást sem venni a többiekről. Derek megint megbökött, halkan nyüszítve, és ahogy ránéztem, láttam, hogy ő is a termet vizslatja, a 276

hátán minden szőrszál az égnek áll, türelmetlenül várja, hogy kijusson innen. Bocsánatot rebegve követtem a többieket. Elmentünk még két ajtó mellett, amikor Liz rohant vissza hozzánk. – Jön valaki! – Micsoda? – hitetlenkedett Lauren néni, amikor tolmácsoltam. – Onnan a végéről? Az lehetetlen! Az ott… A zajos lépések hangjára elhallgatott. Körbenézett, aztán a legközelebbi ajtó felé irányított bennünket. – Chloé, gyorsan, vedd elő a kártyát! Kinyitottam, és mindnyájan bebotorkáltunk. Amint becsuktam az ajtót magunk mögött, a zár a helyére kattant. Hunyorogva körbenéztem, hogy lássak valamit a vészvilágítás halvány fényében. Egy hatalmas, dobozokkal teli raktárhelyiségben voltunk. – Jó sok búvóhely van itt! – suttogtam. – Javaslom, mindenki keressen egyet! Szétváltunk, mivel a lépések már a folyosó innenső részén visszhangoztak. Megfordultam, és majdnem nekiestem Dereknek. El se mozdult, csak felborzolt bundával bámult befelé. Én is körbenéztem. Dobozokat láttam, rengeteg dobozt, és arrébb, a távolabbi fal mentén valami mást: négy kiságyat. – Itt volt a… – kezdtem volna. – Hol vannak a többiek? – dördült fel egy hang a folyosóról. Derek megrázta magát, foga közé kapta a ruhám ujját, és mélyen behúzott a tengernyi doboz közé. Találtunk egy olyan helyet a hátsó sarokban, ahol a dobozok hármasával voltak egymásra pakolva, de mögöttük akadt egy kis rejtekhely. Derek afelé taszigált. Én odasuttogtam a többieknek, míg ő visszament, hogy összeszedje őket. Egy percen belül mind ott szorongtunk azon a kis helyen, vagy ülve, vagy guggolva. Derek a bejáratot őrizte, fülét hegyezve. Ahogy a lépések közeledtek, már nem volt szükségem az ő hallására, hogy kivegyem a különböző hangokat. – Tudósok! – horkantotta egy férfihang. – Azt hiszik, felbérelnek pár féldémon biztonsági őrt, és már fel is készültek valami ilyenre! Pökhendi fajankók… – A dünnyögése elhalkult. – Mennyire van innen Mr. St. Cloud? – Hetvenöt perc múlva száll le a gépe, uram! 277

– Akkor egy óránk van, hogy eltakarítsuk ezt a felfordulást! Hány kölyökről is van szó? Négyről? – Hármat kaptak el újra. A negyediket, a vérfarkast nem, de jelentették, hogy ő is az épületben van. – Remek! Ez aztán nagyszerű! – Lépteikből ítélve úgy tűnt, mintha közvetlenül az ajtónk előtt haladnának. – Rendben, a következőt tesszük: két túlélőre van szükségem. Ha kettőt elfog, Mr. St. Cloud már boldog lesz. Ebben persze nincs benne a vérfarkas! – Természetesen, uram! – Kell egy hely, ahol kialakítjuk a főhadiszállásunkat. A csapat öt percen belül megérkezik. – Nem úgy tűnik, mintha használnák ezt a szárnyat, uram. – Megnyikordult egy ajtó. – Ebben a teremben még asztalok és tábla is van! – Jó lesz! Kezdjetek el berendezkedni, én meg rádión szólok Davidoffnak. Azt akarom, hogy most azonnal jöjjön le ide! Intettem Liznek, hogy menjen, és ellenőrizze a dolgokat. Mind feszültem hallgatóztunk, és imádkoztunk, hogy találjanak valami hibát abban a teremben, vagy kapjanak egy sokkal jobbat. Nem volt szerencsénk. – De legalább a menekülési útvonalunkkal ellenkező irányban van! – jegyezte meg Tori. – Az nem számít! – hűtötte le Simon. – A Titkos Szövetség speciális nyomozóegysége rendezkedik be a folyosó végén! Nekünk annyi! Liz rohanva érkezett vissza. – Két öltönyös fickó meg egy katonai egyenruhásnak látszó. Rajta kívül még négy hozzá hasonló masírozik a folyosón. A bakancsok dobogása megerősítette a szavait. – Húzzuk meg itt magunkat! – javasoltam. – Azokat a fickókat úgyis elküldik a keresésünkre, remélhetőleg valamerre máshova. Amikor meg lehetőségünk lesz rá, dobbantunk! Derek egyetértésében mögém furakodott, és hagyta, hogy nekitámaszkodjak. Olyan meleg és kényelmes volt, hogy kezdtem megnyugodni, és amikor ez megtörtént, éreztem, hogy neki is elernyednek az izmai, és lelassul a szívverése. 278

– Szóval, ti ketten akkor egyedül jöttetek? – faggattam Lizt. – De hogy? – Kocsival. – Dereknek nincs is jogsija! Simon felnevetett: – Az nem jelenti azt, hogy nem tudunk vezetni! Apa engedte, hogy tavaly már elkezdjük, és üres parkolókban gyakoroltunk. – Az a pár perc a bevásárlóközpontnál nem vetekszik nyolc óra vezetéssel a főúton! Derek felmordult, mintha azt akarná kifejezni, hogy nem nagy ügy, bár biztos vagyok benne, hogy nem lehetett egyszerű. – Andrew kocsiját hoztuk el – folytatta Liz. – Miután megtaláltuk... miután Derek megtalálta az ő… Mindegy, úgyis tudjátok. Valószínűleg nem sokkal voltunk mögöttetek. Én segítettem navigálni! – És hogy kommunikáltatok? – Papír és ceruza. Fantasztikus találmány! Mindegy, amikor Buffalóba értünk, ide irányítottam. Nem tudtunk kitalálni semmit, hogy jussunk be, mire teljesen felidegesedett, és ezek szerint ez – mutatott Derekre – történik, ha egy vérfarkas felkapja a vizet. Addigra viszont kinyílt a garázsajtó, és valami alkalmazott beállt egy kocsival. Egy pillantást vetett Derekre, és azonnal úgy határozott, hogy itt az ideje munkát váltani! Zaj szűrődött be a folyosóról. Liz kiment, hogy utánanézzen. Mögöttem Derek oldala megrándult. Szórakozottan dörzsölgettem, amíg az izmai rángatóztak az ujjaim alatt. Aztán feltettem azt a kérdést, amitől azóta tartottam, amióta Lauren néni először rám talált. – Rae is meghalt, ugye? – kérdeztem. – Dr. Davidoff szerint áthelyezték, de tudom, mit jelent ez. Ugyanazt, amit Liz és Brady esetében! Ebben a pillanatban a nevek hallatára Lauren néni arckifejezése magáért beszélt… nem tudnám leírni, de ha bármi kételyem volt is azzal kapcsolatban, mennyire bánja az ügyben betöltött szerepét, most végleg elpárolgott. Egy ideig nem szólt semmit. Aztán felugrott, mint akit megijesztettek. – Rae? Nem! Rae nem halt meg! Valaki betört ide, és magával vitte. Azt hiszik, az anyja volt. 279

– A fogadott anyja? Lauren néni megrázta a fejét. – Nem, az édesanyja, Jacinda! – De dr. Davidoff azt állította, hogy ő meghalt! – Sok mindent összehordtunk nektek, Chloé! Rengetegszer hazudtunk, miközben azzal áltattuk magunkat, hogy így a legjobb nektek, holott valójában csak így volt könnyebb. Ha Rae azt hiszi, meghalt az anyja, nem akar majd találkozni vele. De amennyire én hallottam, meg vannak győződve arról, hogy ő… Derek oldala megint összerándult. Ránéztem, és láttam, hogy görcsben vannak az izmai. A vállánál is elkezdődött. Észrevette, hogy nézem, és rám mordult, jelezve, hogy semmiség, ne is törődjek vele, figyeljek oda a beszélgetésre. Miközben Lauren néni beszélt, én Derek vállizmait masszíroztam, ő meg a tenyeremnek dőlve ellazult. Tudtam viszont, hogy mindez nem segít: készen áll az átváltozásra. – Mennünk kéne! – jeleztem. – Ide hívom Lizt! Átvágott a dobozokon, még mielőtt befejeztem volna a megidézését. Tori anyja csatlakozott a különleges egységhez a mellettünk levő szobában. Ezek szerint Derek mégsem okozott akkora sérülést, mint amiben reménykedtünk. Elképesztően fájt a feje… és elképesztően neheztelt: Dereket, amint meglátják, le kell lőni – agyonlőni, nem csak elkábítani. Úton volt a Titkos Szövetség kihelyezett irodájából a megerősítés, hogy még több emberrel és varázslattal segítsen átfésülni utánunk az épületet. Eltökélt szándékuk, hogy megtaláljanak bennünket, mielőtt ez a Mr. St. Cloud megérkezik. – Neki kell vágnunk – javasoltam. – Amint csend lesz… Derek megvonaglott, majdnem ledobott magáról. – Valakinek nem tetszik a terved! – jegyezte meg Tori. – Most, amikor már kezdtem azt gondolni, milyen jó, hogy nincs hangja! Ezek szerint ez sem tartja vissza a vitatkozástól! – Nem arról van szó – magyaráztam, amikor Derek izmai megint görcsbe rándultak. – Most változik vissza. – Van még idő? Csak mert…

280

Derek egész teste összerándult, mind a négy lába kilőtt alóla, hátsó mancsa megkarmolta Simont, a mellsővel Torira csapott. Mindketten elugrottak az útjából. – Szerintem a válasz: nem! – nyugtázta Simon. – El kell tűnnünk innen! – sürgettem őket. – Mint látjátok, nagyobb helyre van szüksége. Ráadásul ez nem olyasmi, amit végig akarnátok nézni! – Mondd meg nekik, hogy szerintem sem! – szólt közbe Liz. – Csak egy pillanatra láttam, de az is elég volt! – Elfintorodott, és megrázkódott. Kitessékeltem őket, aztán Derekhez fordultam, aki az oldalán fekve lihegett. – Már csináltad egyedül, úgyhogy, gondolom, nem kellek… A foga közé kapta a farmeromat, és finoman meghúzta, könyörgő tekintettel, hogy maradjak. Szóltam a többieknek, hogy menjenek, és ha meghallják, hogy a különleges erők ezen a folyosón kutatnak, azonnal meneküljenek innen, de mindannyian. – Nem hagyjuk itt egyikőtöket sem! – felelte erre Simon. Derek vicsorgott. – Egyetért velem! – mondtam. – Most az egyszer! Mennetek kell! Ha szerencsénk van, azt fogják feltételezni, hogy Derek és én máshol rejtőzködünk. Simonnak nem nagyon tetszett az ötlet, és rádörrent Derekre, hogy igyekezzen. Lauren néni még maradt, miután elmentek. – Ha bármi történik, te velünk jössz, Chloé! Derek tud vigyázni… – Nem, nem tud! Ilyen állapotban nem! Szüksége van rám! – Nem érdekel! – De engem igen! Szüksége van rám, ezért maradok! Farkasszemet néztünk. Megint átsuhant a szemén az a tekintet, a meglepődés, és talán egy kis szomorúság. Már nem az ő kis Chloéja voltam, és nem is leszek az soha többé. Odamentem hozzá, és megöleltem. – Rendben leszek itt? – Tudom! – Ő is megszorongatott, szenvedélyesen, és nagy erővel, aztán elindult, hogy csatlakozzon a többiekhez.

281

negyvenhét

D

EREK ÁTVÁLTOZÁSA MOST GYORSABBAN JÖTT, és talán könnyebbé is vált, ezúttal például nem is hányt. Amikor végre vége lett, az oldalára zuhant, és csak lihegett, remegett és reszketett. Aztán a kezem után nyúlt, és szorosan fogta, én meg összefűztem vele az ujjaimat, és közelebb húzódtam, hogy szabad kezemmel elsimítsam az arcából csatakos haját. – Váu! – szólalt meg egy hang, mindkettőnket megriasztva. Simon állt a felőlünk lévő bejáratnál egy halom ruhával a kezében. – Tényleg fel kéne öltöznöd, mielőtt belekezdesz ebbe! – Nem kezdek bele semmibe! – felelte morcosán Derek. – Akkor is… – Simon kitartotta a kezében lévő halmot. – Dr. Fellows talált neked pár kórházi egyenruhát. Öltözz fel, aztán… mindegy! – Mi nem is… – kezdtem magyarázkodni. – Még nálad van az üzenetem? Bólintottam. – Add oda neki! Előhúztam az összehajtogatott papírlapot a zsebemből, és átadtam Dereknek. Amíg elfoglalta magát vele, Simon arcáról eltűnt a mosoly, ahogy a bátyja reakcióját figyelte. – Jól van? – kérdezte titokban tőlem. Igenlően bólintottam. Odaadtam a ruhákat is Dereknek, míg ő összehajtogatta Simon üzenetét, aztán elfordultam, hogy felöltözhessen. – Minden rendben köztünk? – kérdezte Simon. – Ja – felelte csendesen a fiú. 282

Simon cipője megnyikordult, ahogy sarkon fordult, és távozni akart. Derek visszahívta, nyögve feltápászkodott, majdnem felbukott saját, csupasz lábában. Kurta, elfojtott szóváltás következett. Majd egy csattanás, ahogy Simon megpaskolja Derek hátát, aztán a léptei távolodnak. Szövet súrlódása, ahogy Derek felöltözik. Aztán egy kéz érintése a derekamon, könnyed érintés, puhatolódzó. Megfordulok, és Derek áll ott, arca közvetlenül az enyém felett, a keze végigsimít, miközben én engedelmesen hátrahajtom a fejem… – Hát ez meg mi a… Mindketten összerezzentünk – nem előszörre. Tori állt ott ledöbbenve, mögötte Simonnal, aki karon ragadta. – Mondtam, hogy nem kéne… – kezdte Simon. – Ja, de azt nem mondtad, hogy miért! Az biztos, hogy erre nem számítottam! – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Mindig én vagyok itt az utolsó, aki megtud valamit? Ekkor Liz rohant be közénk. – Mi van itt? – Derek készen áll! – mondtam. – Mennünk kell! Volt egy fegyverünk, egy vérfarkasunk, egy kopogó szellemünk, egy túlfűtött boszorkányunk, egy nem annyira feltöltődött varázslónk és egy tökéletesen használhatatlan nekromantánk, bár Liz gyorsan eszembe juttatta, hogy rám is szükség van a szavai tolmácsolásához. A tervünk azonban sokkal egyszerűbb volt a természetfeletti erők fitogtatásánál. Kénytelenek voltunk beérni azzal a tanáccsal, amit Derek apja adott annak idején a lényegesen erősebb ellenféllel való bánásmód esetére: rohanj, ahogy csak tudsz! Míg Liz a főhadiszállásukat figyeli, mi igyekszünk eljutni a kijáratig. És ha nem sikerül? Na, akkor jön a képbe a pisztoly, a vérfarkas, a kopogó szellem és a varázsigemondóink. Liz szerint öten vannak abban a teremben – Mrs. Enright, dr. Davidoff, az öltönyösök főnöke meg az asszisztense és egy kommandós. Úgy tűnt, hosszú távra rendezkedtek be, és nem hagyják el a főhadiszállást, amíg az embereik végigkutatják az épületet. Időről időre némelyik emberük felbukkant és jelentést tett, vagy parancsra 283

várt. Csak imádkozhattunk, hogy az alatt a pár perc alatt ne történjen semmi ilyesmi, amíg eljutunk az ajtóig. Derek egész idő alatt mellettem állt, miközben egyeztettük a mi lesz akkor, ha támadás tervét. Lauren néni végig furcsán nézett ránk. Nem tettünk semmit, hogy kiérdemeljük a figyelmét, de állandóan felénk tekingetett, és közben haragosan összevonta a szemöldökét. Végül nem bírta tovább: – Derek, beszélhetnék veled? Derek kényszeredetten pillantott felém: Mit akarhat? – N-nincs időnk erre… – kezdtem mentegetni. – Csak egy másodperc lesz! Derek? Kérlek! Intett neki, hogy menjenek át a helyiség túlsó felébe. Tori varázsigékről vitatkozott Simonnal, Liz meg a folyosón volt, így más nem is vette észre. Lauren néni mondott valamit Dereknek. Bármi volt is, a fiúnak nem volt ínyére, a tekintete felém lövellt, miközben összeráncolta a homlokát, és a fejét rázta. Azt javasolta volna neki Lauren néni, hogy tartsa távol magát tőlem? Csak remélni mertem, hogy a mai nap történései után belátja, hogy Derek mennyire veszélytelen, és talán még azt is észreveszi, miképpen érzek iránta, de azt hiszem, illúziókat kergetek. Mérhetetlen vágyat éreztem, hogy odamasírozzak, és félbeszakítsam őket, de mielőtt megtehettem volna, Derek abbahagyta a vitatkozást. Lecsillapodott, és töprengve lehajtotta a fejét, még a haja is előrelógott. Lassan bólintott egyet. Lauren néni feléje nyúlt, karon fogta, és még közelebb hajolva folytatta a mondandóját, az arca megfeszült, ahogy láthatóan rá akarta venni valamire. Derek, továbbra is a padlóra szegezett tekintettel bólogatott. Győzködtem magam, hogy csak azért ért egyet bármivel, amit Lauren néni mond neki, hogy könnyebben szabaduljon, de be kell vallanom, sokkal jobban éreztem magam, amikor végre odasétált hozzám, és ezt dörmögte: – Készen állsz? Arrébb léptünk, míg Lauren néni szólt Simonnak és Torinak. – Azt mondta, hogy maradj távol tőlem? – faggattam. Kis szünet után felelt csak: – Ja! – Megszorította a kezem, de úgy, hogy Lauren néni ne lássa. – Nincs baj! Lerendeztük! Elindultunk a folyosó felé.

284

A legnagyobb aggodalmunk az ajtózár hangos kattanása volt, Derek azonban hallgatózott, és intett, hogy akkor nyissam ki, amikor a férfiak éppen beszélgetnek. Ő állt az élre, számítva arra, hogy valaki a hátsó ajtón érkezhet az épületbe. Én közvetlenül mögötte voltam, aztán Simon, míg a sort Tori és Lauren néni zárta. Az a körülbelül tíz méter legalább tíz kilométernek tűnt. Legszívesebben az ajtóhoz rohantam volna, feltépem, és már itt se vagyok, de csendben kellett közlekednünk, ami azt jelentette, hogy gyötrelmes lassan. Úgy három métert tettünk meg, amikor valaki megszólalt a főhadiszálláson: – Behatolás történt! Egy körbezáró varázslatot érzékelünk. – Merre? Derek egy kissé felgyorsította a lépteit. – Várjunk csak! – tétovázott a férfi. – Úgy látszik, pontosan az ajtónk előtt… – Chloé? – Lauren néni hangos suttogása hallatszódott végig a folyosón. Megfordultam, és látom, hogy az ellenkező irányba halad, egyenesen afelé a terem felé, ahol az Edison Csoport és a Titkos Szövetség emberei tartózkodnak! Megint a nevemet szólította, mintha engem keresne. Tátva maradt a szám. Ekkor hátulról egy kéz megfogott, szabad karjával meg átölelt, és úgy tartott, majd Derek ezt suttogta a fülembe: – Ne haragudj! – Azt hiszem, én hallom őket! – kiáltotta dr. Davidoff. – Chloé? – Lauren néni ekkor már egyenesen szaladt, cipői csattogtak a linóleumon. – Chloé? Befordult a termükbe, és felkiáltott. – Szia, Lauren! – fogadta Tori anyja. – Csak nem vesztetted el megint az unokahúgodat? – És egy bénító varázslattal azonnal kővé dermesztette a nénikémet. – Látom, még mindig nálad van az a fegyver! Hadd vegyem el, mielőtt megölsz még valaki mást is! Én eközben Derekkel viaskodtam, ő meg intett a többieknek, hogy folytassák az útjukat. Homályosan láttam, amint Simon és Tori elhalad mellettünk, aztán Derek felnyalábolt, és elindult velem a kijárat felé. 285

Ekkor már tudtam, hogy ezt javasolta neki Lauren néni, ez az, ami ellen Derek úgy hadakozott. Ha valami baj lesz, ő feláldozza magát a megmentésünkért. Derek dolga az volt, hogy elvigyen onnan engem. Kitekert nyakkal még láttam, ahogy Mrs. Enright ráfogja a fegyvert a még mindig mozdulatlanná merevedett Lauren nénire. – Itt az ideje, hogy megszabaduljunk egy nagyon kellemetlen… – No de fegyverrel, Diane? – csendült fel egy férfi hangja. – Ezek szerint a női vonzerőd nem az egyetlen erő, amit alábecsülsz! Egy férfi lépett elő a kanyarból. Úgy apám korabeli, pár centiméterrel alacsonyabb Mrs. Enrightnál, de sudár termetű, deresedő, fekete hajjal. Mosolygott, és ezt a mosolyt jól ismertem, pedig soha életemben nem találkoztam vele. – Apa! – kiáltotta Simon, és egyből megtorpant az élen.

286

negyvennyolc

M

R. BAE FELEMELTE AZ EGYIK KARJÁT, és lazán felénk intett, mintha csak egy kellemes konyhai beszélgetést zavart volna meg. Én kézzel-lábbal kapálóztam, mire Derek elengedett. – Szia, Kit! – üdvözölte Mrs. Enright, és a fegyverrel azon nyomban feléje célzott. Kit csak ciccegett. – Tényleg ilyen benyomást akarsz kelteni, Diane? Igazolni, hogy egy boszorkány valóban csak fegyverrel veheti fel a harcot egy varázslóval? Leengedte a pisztolyát, és helyette felemelte a kezét. Az ujjai szikráztak. – Na, látod! – dicsérte meg Kit. – Ez így sokkal jobb! Most gyere közelebb, és mutasd meg, mennyire hiányoztam! Tori anyja egy villámcsapást küldött felé. Mr. Bae maga elé rántotta a kezét, mire a villám hirtelen megállt, és szétpukkant a levegőben. Az őr, magasra tartott fegyverrel Lauren néni felé lépett, aki körül egyszeriben megtört a bénító varázslat. Simon kitört, de az apja jelzett felé, hogy rohanjon. A fiú továbbhaladt előre. Derek vállon ragadta. Lenézett rám, aztán az ajtóról az apjára, és vívódott, hogy őt vagy bennünket védelmezzen. – Harc! – suttogtam a fülébe, és több se kellett neki. Elengedte Simont, engem pedig az ajtó felé lökött. Tori bénító varázslattal megállította az őrt, és odaordított Lauren néninek, hogy kövessen engem. A nénikém felugrott, megragadta az őr fegyverét, és fejbe kólintotta vele, amíg Derek dr. Davidoffra rohant, és a földre teperte.

287

Tori újabb varázsigét mondott, aztán még egyet. Fogalmam sincs, mifélék voltak, csak azt láttam, hogy beleremegnek a falak. A korábbi repedések még tovább tágultak. Vakolat szóródott mindenfelé. Tenni akartam valamit, bármit, de amikor Derek kiszúrta, rám kiáltott, hogy jöjjek vissza. Ekkor az egyik öltönyös alak egy varázsigét küldött felé, amitől előrezuhant, még mielőtt az apja egy villámcsapással le nem terítette a fickót. Én a helyemen maradtam, tudva, hogy hiába szeretnék segíteni, csak mindenkit veszélybe sodornék, aki a megmentésemre készül. Az épület továbbra is rázkódott, repedeztek a meggyengült falak és a mennyezet. Fehér por hullott, és borított be mindenkit, melyen keresztül csak félszemmel kaptam el a történések egy-egy pillanatfelvételét. Tori leszámolását az anyjával. Lizt, ahogy egy törött deszkával a kezében Mrs. Enright felé rohan. Az őrt, aki eszméletlenül hever a lábunk alatt. Dereket, ahogy derékon kapja az öltönyösök főnökét, míg Simon és az apja végez a másikkal. Lauren nénit, dr. Davidoff fölött állva, ahogy pisztolyt szegez a tarkójának. Ebben a pillanatban a mennyezet fültépő robajjal megadta magát. Hatalmas vakolatdarabok és fatörmelék záporozott ránk. Dobozok, rekeszek és iratszekrények zuhantak le a padlásról. A mennyezet tovább hasadt, és felnézve láttam, hogy pontosan a fejem fölött is repedésnek indul. Derek nagyot ordított. Nekem rohant, ledöntött a padlóra, és maga alá gyűrt, amíg a mennyezet többi része is összeomlott. A folyosón végül abbamaradt a morajlás, és hallottam, hogy Mr. Bae Dereket szólítja. – Itt vagyok – felelte Derek. – Chloéval. Lekászálódott rólam, és felsegített. Krákogva és pislogva álltam talpra. Valamennyire láttam, hogy Simon és Mr. Bae biztonságban van abban a szobában, ahol korábban rejtőztünk. – Tori? – hallottam Liz hangját. – Tori! Hunyorogva indultam a hangja felé. Derek továbbra is a karom szorította, azt akarta, hogy a közelében maradjak. Liz Tori fölé hajolt. – Tori! – kiáltottam fel rémülten. Felemelte a fejét, és megsimította az arcát. – J-jól vagyok! 288

Amíg feltápászkodott, kétségbeesetten kutattam Lauren néni után. Megláttam, amint mozgolódni kezdett a Tori és köztem lévő törmelékhalom alatt. Feléje mozdultam, de Derek visszatartott. – Maradjatok ott, srácok! – szólt ránk Mr. Bae. – Tori… – Torkán akadt a szó, és láttam, hogy csak meredten nézi Torit, mint aki először látja, most látja meg csak igazán. – Apa? – szólongatta Simon. A meglepett Mr. Bae megrázta magát, és lassan szólalt meg: – Tori? Indulj el felém! Az a mennyezet, ott, nem látszik túl biztatónak! Felpillantottam. Törött gerendák és nagy vakolatdarabok himbálóztak felettünk. A repedések szélén dobozok billegtek. Tori körülnézett. Az őrt és a két, öltönyös fickót szinte teljesen betemette a törmelék. Dr. Davidoff hason feküdt, mozdulatlanul. Mellette még egy test látszott – az anyjáé, nyitott szemmel meredt felfelé. – Bim-bam, bim-bam, a boszorkány halott! – jegyezte meg Tori keserűen. Megingott, a válla előregörnyedt, aztán furcsa, elfojtott csuklásszerű hangot adott. – Anya… – Tori, kedvesem! – hívta Mr. Bae. – Szeretném, ha idejönnél, jó? – Lauren néni – szóltam közbe. – Beszorult… – Majd én! – ajánlkozott Tori, a ruhaujjával megtörölve az arcát. Lehajolt, és elkezdte lepakolni a faldarabokat a nénikémről. Egy deszka repült föl a Tori mögötti halomból. Dr. Davidoff szeme tágra nyílt, és az akaratával irányította. Mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy figyelmeztessem, és Liz odaért volna, hogy elkapja, a deszka kilendült, és nagyot csapott Tori tarkójára. Tori arccal a törmelékre esett. Lauren néni az utolsó vakolatdarabokat félretolva feltápászkodott, aztán mozdulatlanná dermedt. Dr. Davidoff emelkedett fel mögötte, fegyverét a nénikém tarkójának szegezve. Liz felkapta azt a deszkát, ami Torit megütötte, de az orvos észrevette, hogy az megmozdul, és rászólt: – Ne, Elizabeth! – A fegyverét Tori irányába lódította. – Ne csináld, hacsak nem akarsz némi társaságot ott, a túlvilágon! Liz eldobta a fadarabot.

289

Dr. Davidoff visszairányította a fegyvert Lauren nénire. – Vedd föl megint azt a deszkát, Elizabeth, és gyere ide elém, hogy lássam, hol vagy! Liz engedelmeskedett. – Na most, Kit! Öt percet adok, hogy fogd a fiaidat, és tűnj el! A genetikai módosítás, úgy tűnik, Simonnál sikerült. Derek pedig, bármennyire erős is, normális vérfarkasnak látszik. Újabb eredmény! Chloé és Viktória viszont problémát jelent, de biztosíthatlak, hogy tökéletesen gondoskodunk róluk! Vidd a fiaidat, és… – Nem megyek sehova! – vágott a szavába Derek. – Chloé nélkül nem! Megfeszült, mintha azt várná, hogy vitába szálljak vele, de én alig hallottam, mit beszélnek. Az ereim a fülemben lüktettek, a gyomrom felkavarodott attól, hogy tudtam, mit kell tennem, és ahhoz le kell küzdenem minden természetes ösztönömet, ami azt ordítja bennem, hogy ne. Dr. Davidoff Derekre emelte a tekintetét. Összeráncolt szemöldökkel ízlelgette a szavait, aztán bólintott. – Hát legyen! Nem fogom visszautasítani azt a lehetőséget, hogy az egyetlen vérfarkas kísérleti alanyunkat megtartsam! Akkor vidd a másik fiad, Kit! – Mindkét fiamat magammal viszem! – mondta erre Mr. Bae. – És Viktóriát, Chloét és Laurent is! Dr. Davidoff felkuncogott. – Még mindig nem tudod, mikor kell időben kiszállni, nem igaz? Az ember azt hinné, hogy tíz év menekülés már megtanított erre! Gondolj mindarra, amit feladtál, pusztán, mert vissza akartad kapni Dereket! Biztosra veszem, hogy Simon sokkal boldogabb lenne, ha nem vagy olyan makacs! – A makacsság nem bűn! – ellenkezett Simon. – És családi örökség! Én sem megyek addig, amíg el nem engedi őket! Derek megsimogatta a vállam, a bennem lévő feszültséget az összpontosítás helyett a félelem jelének vélte. Simon nyugtalanul felém pillantott, észrevette, hogy veríték csorog az arcomon. Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. – Menj, Chloé! – biztatott Lauren néni. – Csak indulj el! – Ez nem így működ ik! – csattant fel dr. Davidoff. – Lelövöm Torit és téged is, még mielőtt Kitnek vagy Dereknek esélye lesz leszerelni 290

engem! Döntened kell, Kit! A Titkos Szövetség csapata úton van felénk, ha már meg nem érkeztek. Mentsd, ami menthető, és fuss! Egy alak emelkedett fel dr. Davidoff mögött. Derek benn tartotta a lélegzetét, aztán lassan kiengedte, és a fülembe suttogott, hogy bátorítson. Simon és Mr. Bae félrekapta a tekintetét, hogy dr. Davidoff hátra ne forduljon. – Csak pár perced maradt, Kit! – fenyegetőzött tovább dr. Davidoff. – Vedd fel a fegyvert! – szólaltam meg. Davidoff felnevetett. – Chloé, a nénikéd okosabb annál, hogy egy három méterre levő fegyver után nyúljon! – Dr. Davidoff! – mondtam tovább. – Igen? – Lődd le! Dr. Davidoff szájtátva, rosszallóan nézett rám. Mrs. Enright teteme megingott. Tekintete, az a haraggal teli tekintet találkozott az enyémmel. – Azt mondtam… Tüzelt. Dr. Davidoff egy kis ideig nem mozdult, a szája tátva maradt, a mellkasában lyuk tátongott. Aztán összeesett. Becsukott szemmel szabadon engedtem Mrs. Enright lelkét. Amikor újra felpillantottam, Lauren néni már dr. Davidoff mellett térdelt, és a nyakán a pulzusát ellenőrizte. Davidoff szelleme a nénikém mellett álldogált, és zavarodottan bámult maga elé. – Elment – mondtam nekik. – L-látom a szellemét. Kiáltozás hallatszott. Bakancsok dobogása a távolban. – Mennünk kell! – sürgetett minket Mr. Bae. – Lauren… – Jól vagyok. – Derek, hozd Torit, és gyere utánunk! Kimenekültünk az ajtón, a kiáltások már mögöttünk visszhangoztak. Mr. Bae odaüvöltött Simonnak és Lauren néninek, hogy másszanak át a falon, amíg ő nekem segített, Derek pedig Torit cipelte. Feljutottam a fal tetejére, aztán lekuporodtam Simon mellé, hogy segítsünk Dereknek, Liz pedig előreszaladt, hogy szólhasson, ha tiszta a levegő. Mr. Bae a fal tetején állva várta meg, amíg mind lemászunk, készen arra, hogy varázslatokat szórjon bárkire, aki utánunk ered. De nem bukkant fel senki – a törmelékek és a holttestek annyira lelassították 291

őket, hogy elég időnk maradt elmenekülni. Ekkorra Tori is magához tért, és csak futottunk mindannyian, a lehető legmesszebbre, olyan gyorsan, ahogy csak tudtunk.

292

negyvenkilenc

M

R. BAE AUTÓJA MÁSFÉL KILOMÉTERNYIRE, egy bevásárlóközpontnál parkolt. Egy hónapja vette, hamis papírokkal, hogy ne lehessen hozzá kapcsolni, és úgy nézett ki, mintha abban élne. A hálózsákját és a hűtőtáskát a csomagtartóba dobta, és mind beszálltunk. Fogalmam sincs, hol kötöttünk ki. Talán Pennsylvaniában. Senki nem kérdezte, senkit sem érdekelt. Nagyon hosszú, igazán csendes utazás volt. Lauren nénivel hátul ültünk, és hiába vettem észre, hogy Derek időnként sóváran pillant hátra rám, hamar álomba merültem Simon és az apja beszélgetésének az első ülésről hátraszűrődő zsongására. Arra ébredtem, hogy Mr. Bae beparkol egy út melletti motel elé. Két szobát vett ki, és szétváltunk, az egyikbe a fiúk, a másikba a lányok kerültek. Mr. Bae bejelentette, hogy mindenkinek rendel pizzát, aztán majd beszélünk. Lauren néni azt javasolta, ne siessünk. Egyikünk sem volt éhes, és a fiúk biztosan örülnének az apjukkal külön töltött időnek. A jelekből Liz és Tori úgy következtethetett, hogy nekem is szükségem van egy kis együtt töltött időre Lauren nénivel. Liz elindult, bejelentette, hogy barangol egy kicsit, de reggelre itt lesz. Tori arra panaszkodott, hogy a hosszú autókázástól felkavarodott a gyomra, ezért elidőzne egy kicsit a friss levegőn üldögélve. Lauren néni arra kérte, hogy legalább menjen a mi blokkunk mögé, hogy az elhaladó autókból senki ne vegye észre.

293

Igazán csak ekkor értettem meg: nem hazamegyünk, legalábbis egyelőre. És hozzá kell szoknunk, hogy mindig ilyesmiken járjon az eszünk, azon, vajon figyel-e valaki bennünket. Leültem az ágyra Lauren néni mellé, és ő átölelte a vállamat. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Jól – Ami ott történt… tudod, a laborban… Nem fejezte be, de tudtam, mire gondol – dr. Davidoff megölésére. És abban is biztos voltam, ha megemlítem, azt mondja majd nekem, hogy tulajdonképpen nem én öltem meg. Pedig én tettem. Nem tudtam, milyen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, csak azt, hogy Lauren néni nem az a személy, akivel megbeszélném, mert ő azon igyekezne, hogy jobban érezzem magam, nem pedig azon, hogy segítsen feldolgoznom. Ehhez Derekre van szükségem, ezért csak ennyit fűztem hozzá: – Jól vagyok. – Aztán meg: – Tisztában vagyok vele, hogy most nem mehetek haza, de szeretném, ha apa tudná, hogy nincs semmi baj. – Nem biztos, hogy ez jó… – Tudnia kell! Még akkor is, ha nem tudhat a nekromanta dologról meg az Edison Csoportról! Tudnia kell, hogy biztonságban vagyok! Habozott egy pillanatig, de az arckifejezésemet látva végül is rábólintott: – Megtaláljuk a módját! Kint, amikor rátaláltam Torira, csak ugyanúgy magában üldögélt, mint aznap este a raktárépületnél, ahol az apja elárulta. A térdét átkulcsolva ült, és a semmibe bámult. Rettenetesen nehéz lehet neki. A fiúk visszakapták az apjukat, én meg Lauren nénit. És Tori? Végignézte az anyja halálát. Függetlenül attól, hogy mennyire borzasztó személy volt Mrs. Enright, függetlenül attól, Tori mennyire megutálta a végére, akkor is az anyja volt. Ó, ha tudná Tori, hogy így sincs egyedül! Még van itt egy szülője, legalábbis a biológiai, bár megesküdnék, hogy Mr. Bae nem sieti majd el, hogy elárulja neki. Túlságosan bizarr lenne, mintha azt közölné: ”Sajnálom, hogy elvesztetted az egyik szülődet, de sebaj, itt egy másik!” Leültem mellé. – Úgy sajnálom, ami az anyukáddal történt! – kezdtem. 294

Rövid, keserű nevetés volt a válasz. – Miért? Mindenre képes, gonosz szipirtyó volt! – Igen, de a te mindenre képes, gonosz szipirtyód! Tori visszafogottan nevetett, aztán beleegyezően bólintott. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Legszívesebben átöleltem volna, de tudtam, hogy azt utálná, így aztán csak közelebb húzódtam hozzá, és gyengéden oldalba böktem. A teste megfeszült, és már azt hittem, hogy arrébb megy, de aztán megnyugodva nekem dőlt. Éreztem, ahogy a teste rázkódik a sírástól. Mondjuk., teljesen hangtalanul tette, meg se mukkant. Hatalmas árnyék fordult be a ház sarkánál. Derek lépett elő, fejét kissé oldalra biccentve, hogy megfelelő irányból érezze a szelet. Az ajka megrándult, amikor meglátott, aztán félszeg mosolyra görbült. – Helló! – mondta. – Azt hittem, én… Tori felemelte a fejét, hogy a szemét a ruhaujjába törölje, mire Derek elhallgatott. – Bocs! – dünnyögte morcosán, és már fordult volna vissza. – Nincs baj! – nyugtatta meg Tori, felkecmeregve. – Vége az önsajnálat órának! Chloé most már a tiéd lehet! Elsétált mellőlünk, vissza a szobánkba, Derek meg úgy maradt, és megint elkezdett bizonytalankodni. Nyugtalanná vált. Intettem neki, hogy üljön le mellém, de megrázta a fejét. – Most nem lehet – magyarázta. – Apa küldött ki érted. Fel akartam állni, de a lábam elgémberedett, és kissé megbicsaklottam. Derek elkapott, és nem engedett el. Fölém hajolt, mintha meg akarna csókolni, de aztán mintegy meggondolta magát. Mindig ezt fogja csinálni? Majdnem ugratni kezdtem ezzel, de olyan komolyan festett, hogy nem mertem. – A nénikéd – kezdte. – Mondott valamit a terveitekről? – Nem. Még egyszer fölém hajolt, de aztán megint megtorpant. – Semmit sem mondott? Azt sem, hogy hazamentek-e vagy sem? – Én nem! De amíg az a Titkos Szövetség keres bennünket, nem lehet. Feltételezem, hogy veletek maradunk, ha az apád is így gondolja. Valószínűleg ez a legbiztonságosabb. 295

Akkorát sóhajtott, mintha órák óta visszatartotta volna a lélegzetét, és egyszeriben megértettem a nyugtalansága okát. Most, hogy megmenekültünk az Edison Csoporttól, és egyesültünk a családtagjainkkal, félt, hogy ez külön utat jelent a számunkra. – Én mindenképp azt remélem, hogy veletek maradunk! – biztosítottam. – Én is! Közelebb csusszantam hozzá, éreztem, ahogy átölel és megszorít. Az ajkunk egymáshoz ért… – Derek? – hívta az apja. – Chloé? Derek felmordult, én meg hátravetett fejjel felkacagtam. – Úgy tűnik, ez elég gyakran előfordul velünk, nemde? – állapítottam meg. – Túl gyakran! Evés után elmegyünk sétálni! Egy jó, hosszú sétára. Távol minden lehetséges közbeavatkozótól! Rávigyorogtam: – Jó tervnek hangzik! Ami a terveket illeti, Mr. Bae-nek rengeteg volt. Pizzázás közben megerősítette a gyanúmat – szerinte továbbra is menekülnünk kell, ezúttal a Titkos Szövetség elől. – Ezek szerint, amit ott a laborban csináltunk… nem a javunkat szolgálta? – foglaltam össze. – Valószínűleg csak felbosszantotta a Titkos Szövetséget – motyogta Tori. – Nem igaz, sokat segített! – mondta Mr. Bae. – Az Edison Csoport ebből nem épül fel egyhamar, és eltart majd egy darabig, amíg a Titkos Szövetség mindent átnéz, és megszervezi a keresést. Szerencsére, Titkos Szövetség lévén, elég sok egyéb tennivalójuk van, és nem mi vagyunk a legfontosabbak. Ugyan értékesek vagytok a számukra, vissza is akarnak szerezni benneteket, de egy kis időre fellélegezhetünk. – A nénikémre pillantott. – Lauren? Talán nem így képzelted, hogy továbbra is menekülnünk kell, de őszintén tanácsolom, hogy Chloéval gyertek velünk! Együtt kellene maradnunk! Derek feszülten nézett rám, készen arra, hogy megdönthetetlen érvekkel szálljon vitába, amint Lauren néni ellenkezni kezd. Ahogy a nénikém kimondta: – Ez lesz a legjobb! Derek azonnal megnyugodott. 296

És én is. Simon pedig vigyorogva mutatta felém a feltartott hüvelykujját. Torira néztem. Úgy tűnt, a lehető legnyugodtabban ő viselkedik, kimért arckifejezése semmiféle érzelmet nem mutatott. – És Tori is velünk jön, ugye? – kérdeztem. – Természetesen! – mosolygott rá Mr. Bae. – Előbb azért jó lenne tudni, ő mit gondol erről! Szívesen velünk maradnál, Tori? Bólintott, és egy félresikerült mosolyt küldött felém. – Egy időre el kell rejtőznünk – folytatta Mr. Bae. – Van pár ötletem arra, hova is mehetnénk. Simon szerint Tori megszerezte a többi kísérleti alany listáját. Felvesszük velük a kapcsolatot! Meg kell tudniuk a történetüket… és azt is, hogy mi lett a vége. Rae-t is megkeressük! Ha az édesanyjával van, jó, de meg kell bizonyosodnunk róla. Nem szeretnénk senkit sem hátrahagyni! Mindezt elég nehéz volt megemészteni, de azt különösen jólesett tudni, hogy nem vagyunk egyedül, jó volt tudni, hogy másokon is segíthetünk. Sok munka áll még előttünk, de sok kaland is vár ránk, ebben biztos voltam. Vacsora után elindultunk Derekkel a megbeszélt sétánkra. Csak mi, ketten. A motel mellett egy hatalmas szántóföld terült el, hát arra vettük az irányt. Átvágtunk rajta, és amikor már elég messze jártunk a moteltól, Derek bevezetett egy aprócska ligetbe. Ott persze megint habozni kezdett, teljesen elbizonytalanodott, és még mindig csak a kezemet fogta. Amikor azonban szembefordultam vele, szabad kezével azonnal átkarolta a derekamat. – Szóval – kezdtem én. – Úgy látszik, egy darabig nem szabadulsz meg tőlem! Elmosolyodott. Szívből, ami az egész arcát beragyogta. – Az a jó! – ennyit felelt. Magához húzott, aztán fölém hajolt, lehelete felmelegítette az ajkamat. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy alig kaptam levegőt. Meg voltam győződve arról, hogy biztosan mindjárt abbahagyja, s emiatt minden érzékemmel feszülten figyeltem, szinte összeszorult gyomorral vártam a tétovázására. Az ajkunk már összeért, és én még mindig arra számítottam, hogy eltávolodhat. 297

Az ajkát finoman az enyémhez szorította, aztán egy leheletnyit szétnyitotta. És megcsókolt. Igazán megcsókolt: a karja egyre szorosabban fonódott körém, a szája az enyémnek feszült, most már határozottan, mint aki végre eldöntötte, hogy ezt akarja, és soha többé nem hátrál ki belőle. Karomat a nyaka köré fontam, mire ő még szorosabban ölelt, majd felkapott, felemelt egészen a levegőbe, és úgy csókolt, mint aki soha nem akarja abbahagyni, és ugyanígy csókoltam én is vissza, mint aki soha, soha nem akarja, hogy véget érjen. Tökéletes pillanat volt, rajtunk kívül semmi más nem létezett. Nem éreztem mást, csak őt. A számban a csókja ízét. A fülemben a szíve dobbanását. Nem tudtam másra gondolni, csak rá, és arra, hogy mennyire vágytam erre, milyen elképesztő szerencsém van, hogy meg is kapom, és ezután mennyire erősen fogok ragaszkodni hozzá. Mert ez az, amit akarok. Ez a srác. Ez az élet. Ez a Chloé. Bár soha nem kaphatom vissza a régi életem, már nem érdekel. Boldog vagyok, és biztonságban. Pontosan ott, ahol lenni akarok.

298