Fonyódi Tibor - Isten ostorai Történetünk olyan korban játszódik, amikor még nem használták a nyugati világban később elterjedt időszámítást. A nyugati hun birodalom fénykorában (V. sz.) az éveket pro urbe, Róma város alapításának időpontjától számolták, melynek általánosan elfogadott időpontja a Krisztus előtt 753. év lett. Tehát pl. a regényben említett krími betörés 1127-es időpontja a Krisztus születése utáni 374. év.
ELSŐ IGAZSZÓLÁS
Első rovás Van egy határozott emlékem hároméves koromból, ahogy a Volga-parton felmászom egy vadkörtefára. Kihasználtam annak lehetőségét, hogy körteszüret végeztével valaki a fatörzsnek támasztva otthagyta a létráját. Felelőtlen cselekedet volt, akárcsak az enyém. Mentségemre legyen mondva, gyermek voltam és tudatlan, olyan, aki nem érzi a veszély mértékét anyám egy pillanatra nem figyelt oda, és én elkódorogtam mellőle. Rögvest nekiindultam a magasságnak. Vonzott a létra, ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy végigmenjek rajta a napsütötte égig és még azon is túl. Tekintetemet egy kósza bárányfelhőre szegezve, tágra nyílt szemmel haladtam felfelé. Az én létrámon. A negyedik – ötödik foknál járhattam, amikor anyám éles hangon felsikoltott. – A gyerek! – hallatszott a hátam mögül. Ugrottak az emberek, szaladtak menteni az életemet. Valamelyik nővérem elkapott a derekamnál fogva és gyorsan átadott a futva érkező anyámnak. Anyám keservesen zokogott, karjába zárt és nyálasra csókolta az arcomat. „Nem szabad felmászni, kicsim. És ha leesel?" Mivel az anyám elsírta magát, a kisebbik nővéreimnek is gyorsan megkönnyesedett a szeme. Volt ott egy Rugán nevű férfi, aki különös dolgot mondott azon a napsütötte délutánon. Szavait az anyámhoz intézte. – Menne már felfelé, asszonyom, benne van a vérében... Nagy csönd lett ezekre a szavukra. Amíg élek, nem felejtem el azt a tekintetet, amivel anyám erre a Rugánra nézett. Ajka remegni kezdett, bal szeme alatt fehér vonallá szűkült annak a korbácsütésnek a nyoma, ami fiatalkora óta csúfította az arcát. Magához szorított és szaladt velem a lovakhoz.
Csak évekkel később tudtam meg, hogy ezt a Rugánt az apám még aznap este megkereste és jól elverte egy méretes karóval.
*** Apámat Csakónak hívták. Megkeseredett emberként élte az életét. Amióta az eszemet tudom, kardokat és nyílhegyeket kovácsolt. Nehéz mozgású, testes férfiként emlékszem rá. Akárhányszor felidézem magamban az alakját, minden alkalommal egy izzadt arcú óriást látok magam előtt, aki reggeltől estig az üllő fölé görnyed. Volt egy nagy hibája az én apámnak. Ami rugalmasság lakozott benne, azt alighanem hiánytalanul belekalapálta azokba a kardokba és szablyákba, amelyek szép sorjában kikerültek a keze alól. Talán ezért volt hajthatatlan és makacs egész életében, amíg újra nem találkoztunk. Nem is vitte sokra, csatában is csak egyszer járt... Elbeszélésemben az időpontokat a város alapításától számolom, számodra így válik világossá, hogy a nevezetes események mikor történtek. Apám az 1127. évben, alig tizennyolc esztendősen elkísérte Balambér főkirályt a keleti gótok elleni hadjáratára. Átúsztattak a Donon, majd a keresi szoroson keresztül behatoltak a krími félszigetre.
Győztek. Nem is akárhogyan2. Oly dicsőséges győzelmet arattak a gótok felett, hogy királyuk, a büszke Ermanrifc, nem átallott saját kardjába dőlni. Azt mondják, ez római módi... Apám arra számított, hogy gazdag, húszlovas emberként jön meg a háborúból. De a hunok istene másképp rendelkezett a sorsa felől: nyomorékká tette és úgy küldte vissza a szülőföldjére – a bal lábát többé nem tudta egyenesre nyújtani egy szerencsétlen lándzsadöfés miatt. Az Egek Ura tehát úgy rendezte, hogy Uzgon fia Csákó kovácsmester maradjon mindörökre. De ami reményt elvett tőle a Krímben, azt tehetségként visszaadta neki bőséggel a fújtató mellett, apám nagyon jó kardokat kovácsolt, csodájára járt a fél világ. Egy hosszú copfos hun lány is csodálta őt. Rikának hívták. Nap mint nap ott kóricáit és illegette magát a kovácsműhely ajtaja előtt. Minden alkalmat megragadott arra, hogy szóba elegyedjen a jóképű férfival. Ő lett az anyám.
*** – Az én lányom pedig nem fog hozzámenni egy sánta kovácshoz! – üvöltötte Csörge nagyúr. Felpattant és felborította a kecskelábú asztalt. A szláv rabszolgák rémülten kirohantak az oszlopos – kapcsos előrész – be, csak Rika anyja és a lány maradtak odabent a szobában. Az anya nem mert mozdulni, a lány nem tudott apja szorosan tartotta a copfjánál fogva. Apám odakint állt Csörge úr sátra előtt a zuhogó esőben. Három gyönyörű hátasló kötőfékjét tartotta a kezében, abból kettőt ajándékba hozott Rika apjának. A legszebb hímzett mellényét viselte, kiöltözött a leánykérésre, ahogy illik. Nem mozdult, férfiemberként állta a vihart, mint a Volga – parti jegenyék.
Csörge ordítása kihallatszott odabentről, nem tudta elnyomni a folyamatos égdörgés. – Rangon alul nem fog házasodni, inkább vakuljak meg, minthogy a fegyverkovács sátrában lássam! A családi visszaemlékezések szerint, Rika ekkor azt mondta az apjának, hogy „nekimegy a folyónak, ha nem mehet hozzá Csákóhoz". Csörge egy bősz üvöltést hallatva ellökte magától. Előkapta ruhaöve mögül a korbácsát és odacsapott vele Rika arcának. Úgy ütötte meg tulajdon vérét, mint egy utolsó rabszolgát. Ha kicsivel feljebb üt, kiveri a lánya szemét. Lett erre nagy jajveszékelés. Az asszony összeszedte minden bátorságát. Odaugrott a férje elé és kezét tárva, testével védelmezte a földre zuhant, zokogó lányát. A fél falu odakint toporgott a sátrak előtt, de nem akartak beleavatkozni dolgok menetébe. Féltek. Ha rajtuk múlik, Csörge agyonveri mindkét nőt. Apám a semmibe révedt tekintettel állt a zuhogó esőben. Aztán szép nyugodtan, arcát sem rezdítve előhúzta a kardját, hiszen odabent a szerelmét gyilkolta az elvakultság. De karját megfékezte egy határozott kézmozdulat. Ettől az érintéstől apám visszatért a való világba. Meghökkenve emelte tekintetét a karját markoló sólyomarcú férfira. – Hiba lenne, fegyverek kovácsa – mondta a szúrós pillantású, fekete szakállú ember, aki egy rovásjelekkel faragott, hosszú botra támaszkodott. – Ki vagy te? – kérdezte tőle az apám. Észre sem vette, hogy a kardot markoló keze vállig elzsibbadt. A fegyver a sárba hullt. Az sem tűnt fel neki, hogy a falu népe pánikszerűen visszahúzódott a sátrakba. Sorra lecsapódtak a bejárati takarók. Az ismeretlen nem válaszolt. Még mindig fogva tartva az apám kezét, Csörge úr sátra felé fordult. Szavait ahhoz intézte. Lassan megfontoltan szólt. – Uzgon fia Csákó, vidd a lányt Balambér főkirály városába. Telepedjetek le a fapalota közelében, elkél ott a jó kovács. Rika hűséges asszonyod lesz, és sok gyermeket szül neked. Ámde a hetedik gyermek engem illet, halld szavam! Azon a napon, amikor a hetedik gyermek a hetedik esztendőbe lép, eljövök érte és magammal viszem őt. És te nem ellenkezel, fegyverek kovácsa. Olyan hangon beszélt, mint akinek hatalma van a világ történései és az emberi sorsok fölött. Szavai úgy itatták át apám lelkét, mint száraz homokot a nyári zápor. Apám egész testében remegni kezdett és térdre esett a sárban. Furcsán, féloldalasan térdelt a rossz bal lába miatt és meg kellett támaszkodnia az egyik kezével. – Sámán... De az idegen szótlan maradt. Ellépett apám mellől és ugyanolyan titokzatosan távozott, ahogyan megjelent. Kisvártatva az eső
függönye összezárult távolodó alakja mögött. Szemhunyásra rá félrecsapták a sátor bejáratát, és Csörge szabályosan kirúgta vérző arcú, zokogó leányát az előrészből. Rika elterült a sárban térdeplő férfi előtt. – Takarodj a szemem elől! Többé nem vagy a lányom! Ta – ka – rod – ja – tok! – üvöltötte túl a vihar tombolását Csörge úr. Egyszerre három embernek kellett visszatartania. Ha la akkor nem fogják le a szolgák, én most nem vagyok, mert minden bizonnyal megöli leendő szüleimet. Apám feltápászkodott és felsegítette a sárból Csörge úr kitagadott lányát. Nem szóltak egymáshoz. Apám nyeregbe ültette anyámat, aztán felült mögé és megindult előre a vakvilágnak, fölfelé a Volga mentén. Vitte magával a lovakat is. Soha többé nem tértek vissza a szülőfalujukba.
*** – Fiad született! A kovács nem szólt semmit. Föl sem nézett az üllőről. Fordított egyet a vörösen izzó pengén. Kalapálni kezdte a vasat, a segéd tovább szította a tüzet, de az sem nézett sehova, csak a munkára. A vénember a nyitott műhelyajtóban állt. Odakint nagy volt a sürgés – forgás, lovasok gyakorlatoztak a nagypalota körül. Mindenki örült az oltalmazó tavaszi napsütésnek, ilyenkor életre támadt a világ. Kurjongatás, lónyerítés és gyermekzsivaj hallatszott a vénség háta mögül. – Hallod – e, amit mondok? – Hallom – felelte az apám. – Nem is örülsz neki? Apám kezében egy röpke pillanatra megállt a kovácskalapács. – De igen. – Fordított egyet a vason, folytatta a kalapálást. – Már hogyne örülnék neki... – tette hozzá csöndesen. – Fura ember vagy te. Tíz év alatt hat lányod születik, végre hetediknek fiad lesz és csak a válladat rándítod? Nem értelek én téged. Miféle hun ember az ilyen? – Olyan, amilyenné az élet tette...
A vénember legyintett és elment. Apám kikalapálta a pengét, megedzette, és odatette a többi mellé. – Menj haza! – mondta fáradt hangon a segédjének. Megmosta a kezét és a hátsó ajtón keresztül elhagyta a műhelyt. Átbicegett az udvaron. Sokan álltak odakint, férfiak és asszonyok. Utóbbiak közül nem egy ferde szemmel nézte őt. Apám nem foglalkozott velük. Belépett a házba. Még odabent voltak a bábák, szám szerint ketten. Anyám csendesen szuszogva aludt a magasra polcolt párnák közt. Apám odalépett a fekhelye mellé és gyengéden megsimította a homlokát. Lassan odaült mellé és munkától kérges markába fogta a kezét. Percekig nem szólt, csak nézte a feleségét. Gyengéd mozdulattal igazította rajta a takarót. – Nehéz szülés volt? – kérdezett vissza a válla felett. – Úgy jött ki belőle, mintha zsinóron húznák – felelte az idősebbik bábaasszony. – Megnézed, uram? – kérdezte a segítője. Nem lehetett több tizenöt esztendősnél. – Amiről beszéltem? – Apám egyelőre nem akarta megnézni a gyereket. Ki tudja, talán félt a látásától. – Igen – szólt az idősebbik bába. – Úgy lett, ahogy mondtad. – Miből van neki több? – Foggal született. Apám lassan odafordult. Bólogatni kezdett, mint aki visszavonhatatlanul tudomásul vesz valamit. – Hányan tudnak erről? – Mi hárman és Rika. – Ne is legyen ötödik! A bábák visszabólogattak. Jól meg lettek fizetve, ezüstösen csendült hallgatásuk ára. Apám felállt az ágyról és a fal mellett álló bölcsőhöz bicegett. Az öreg bába meglazította a pólyát. – Alszik. – Hogy döntött az asszony? – nézett rá az apám. – Torda lett. Apám a bölcső fölé hajolt. – Jó név... Nézzétek, milyen dús haja van. Fekete, mint a csillagtalan éj. A csecsemő felnyitotta a szemét. Apám szótlanul nézte a hetedik gyermekét. Az első fiát.
Ekkor láttuk egymást először.
*** Ha visszapörgetem az Idő kerekét, minduntalan megakad egy napnál. Az 1140. évet róttuk akkor, Magvető havában4. Féléves voltam... Az ősz birokra kelt a hosszú, forró nyárral, és két hét alatt legyűrte. Hûvös szelek süvítettek a palota körül, aztán váratlanul, minden átmenet nélkül megsüvegelt minket a tél, ami a sámánok szerint az idén kivételesen keménynek ígérkezett. Télvíz idején a hunok szőrrel befelé fordítják a subájukat, lebontják a sátrakat és beköltöznek a téli szállásra, de apámék ott maradtak a kovácsműhely mögötti házban. Ők ott laktak télen – nyáron, ha esett, ha fújt. A tél miatt nem állhatott le a kovácsmunka, a tüzet egy életen át szítani kell. Azon a napon, amikor lehullott az első hó, anyám teje váratlanul elapadt. Napok óta érezte a közelgő bajt. – Mi legyen? – kérdezte a férjétől. – Ismerek egy belső cselédet a palotából. Ő volt a szoptatós dajkája a királyfiaknak. Nemrég megint szült... Apám a fejét rázta. – Hadd el... A lányoknál nem volt gond, majd egy évig szoptattál. – engem nézett. – Torda másmilyen, mint a többi gyerek, talán nem véletlen, hogy elapadt a tejed, biztosan azok akarták így... – A sámán szót, nem lehetett kiejteni a kovácsmester házában. Én – aki tehát másmilyen voltam, mint a többi gyerek vagy a nővéreim – a bölcsőmben feküdtem, és a fejem felett lógó szárított gyógynövénykötegeknek gügyögtem valamit. Nem értettem a szavakat, de ha a nevemet mondták már mozdítottam a fejemet. Semmi különös nem látszott rajtam, legfeljebb kicsivel többet köhögtem a kelleténél. Este korán elnyugodtam, hajnalban már rúgkapáltam. Azt beszélik, ritkán sírtam – Azt hallottam, hogy az ilyenek csak tejet isznak és gyümölcsöt esznek... – suttogta az anyám a családi tűzhely mellől. De ahogy szembesült apám tekintetével, elharapta a szót. Nem hiszem, hogy a nővéreim akkoriban bármit is sejtettek volna velem kapcsolatban. Mindenesetre későbbi beszámolóik alapján arra következtetek, hogy már egyéves korom előtt tapinthatóvá vált számukra az a feszültség, ami apánkból sugárzott. – Majd eszik kását! Apám évente, ha egyszer emelte a hangját, az ideit nyilván erre a napra tartogatta. A lányok megszeppenve hallgattak. Ott ültek mindannyian az anyjuk mellett és szárított gyümölcsöt válogattak. A hun család élete javarészt a családi tűzhely mellett telt az egyszerű bútorokkal berendezett szobában. Nálunk sem volt másképp. – Mégiscsak a mi fiunk, Csákó! Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a szüleim hányszor veszekedtek életükben. Ha apám megdühödött, inkább kiment a kovácsműhelybe és agyonvert valami vasat. Anyám talpra ugrott és magára kanyarította a prémes köpönyegét.
Kikapott a bölcsőből, betekert egy pokrócba. – Gyere, kicsim... – Hová készülsz? – tudakolta az apám és beállt az egyetlen ajtó elé. – A palotába. Vigyázz! – Eszednél vagy te? Anyám majd két fejjel volt alacsonyabb a férjénél. De most megmutatta neki az öklét. Odadörgölte az orra alá. – Látod ezt? El az útból, kovácsmester! Apámnak kikerekedett a szeme ennek hallatán. Úgy meglepődött, hogy mire észbe kapott, Rika már odakint taposta a havat. Apám hosszan nézett utána. – Ne szeresd őt ennyire, mert amikor elviszik magukkal, megszakad a szíved. Anyám – ha hallotta ezeket a szavakat, ha nem – nem fordult vissza. Ment a palota felé rendületlenül.
*** Balambér nagykirály tornyos palotáját dombtetőre építették. Sáncáról napsütéses időben el lehetett látni egészen a volgai nagy kanyarig, északon zordon hegyek törtek a magasba, keletre, a folyón túl egy szúnyogfelhős mocsár terjedt. Nyugat felé tekintve pedig láthatta az ember a messzeségbe húzódó pusztát, amelyen ott kevergett – kavargott a világ legnagyobb ménese. Az apám kovácsműhelyében gyakran összegyűlő emberek az utóbbi időben általában arról diskuráltak, hogy Balambér hamarosan nyugatnak fordítja a lova fejét. Mindenki a főkirály döntését várta, az meg a sámánokét. Nincs ebben semmi meglepő, a hunok népe amolyan izgő – mozgó fajta volt, hosszú ideig sosem maradt egy helyben, s amióta létezett, szakadatlan vándorolt a világban. Volt egy mondásunk, nagy bölcs lehetett, aki kitalálta: ott van a hazám, ahol a lovam legel. Egyenlőre minden ló itt legelt a Volgától nyugatra. Ötször százezer vagy még annál is több ló több ahány csillag ragyogott az égen. Óriási volt akkoriban a hun birodalom, határai a végtelenbe vesztek. A doni vidék és Alánföld meghódítása után a birodalom nyugat felé egészen a Fel – Dunáig, keleti irányban majdnem Sericiáig terjedt, délen a Kaukázus, legészakibb pontján pedig a fagyos tajgavidék határolta. A hunokon kívül számtalan más nép is élt ezen a hatalmas területen. Szarmaták, szláv, ugor és türk népek, száznyi náció, számtalan sok néven, a gótokat, akiket kivertünk a Krímből, például germánoknak is nevezték. A két nagy tenger közti területeket kazárok, onogurok és szabitok lakták. Az utóbbi meglehetősen furcsa népség volt. Alighanem a Kaukázus túloldalán élő déli rokonaik adták a földkerekség legjobb íjászait, őket mégis béketűrő lovas nomád népként ismertük.
Még rovósámánjaink sem tudtak lényegeset mondani erről a hatalmas szabir népről. Nem tudtuk, honnan jöttek, és merre tartanak, ők meg nem beszéltek erről soha. Ennek a népnek súlyos titkai voltak. Sámánjaik – akik magukat
táltosoknak hívták – azt állították, hogy ők a mag népe. Sosem emlegették magukat szabirként, ezt az elnevezést a szomszédságukban élő népek aggatták rájuk. Apám szerint ez a mag, vagy magon nép a Kaukázuson túlról, a legendás Turánból érkezett még valamikor az idők kezdetén. Egykoron nyilván elsodródtak a déli törzsektől, és letelepedtek a Meotisz vidékén. Amikor évekkel később erről beszélgettünk, és rákérdeztem, mire alapozza ezt a véleményét, azt felelte, az északi szabir törzsek díszítőművészetét látva gondolja ezt. Hittem neki, ha az apám értett valamihez a kovácsolás mellett, akkor az a díszítőművészet volt. A palota körül is tucatnyi nemzethez tartozó szabad ember és szolga élt. Balambér főkirály Volga – parti nagy palotája úgy vonzotta magához a népeket, mint tűz az éji rovarokat. Ha az ember nyitott füllel járt a piactéren, perceken belül külhonban találta magát, annyi idegen ember járt – kelt, alkudozott kiabálva az árusokkal. A palotadomb körül faházak csoportosultak, a tehetősebb emberek itt építették fel maguknak az állandó téli szállást. Ezek egyszerű lakóházak voltak két vagy három helyiséggel. A szolgák csak a legzordabb időben húzódtak be a falak mögé, egyébként kint háltak az udvaron. A hun házakat szét lehetett szedni és kocsira vagy ökörre lehetett pakolni, fél nap nem sok, annyi nem kellett hozzá és egy egész város odábbszekerezett. De nyáron kihalt a város. Ilyenkor mindenki sátrat bontott, és lehúzódott a folyópartra. Ha jön a tavasz, a hun ember azonnal kiköltözik a szabadba és be sem jön onnan őszelőig. Csak Balambér palotája nem költözött sehova, a tornyos – lépcsős, palánkos faépítmény időtlen idők óta állt a dombtetőn. A volgai vörösfenyő gerendákat gondos kezek munkálták meg és kapcsokkal fogatták össze. A tető simára gyalult, aranyozott fenyődeszkákból állt, és olyan magasságokba nyúlt, hogy nyakfájdulás nélkül nem is nézhette sokáig az ember. Négy torony emelkedett a palota négy sarkában, gyermekkoromban azt gondoltam, nyilván azokban lakik a világ valamennyi galambja. Olvan turbékolás és szárnycsapkodás hallatszott föntről, hogy zúgott tőle az egész palotadomb.
*** Anyám sietős léptekkel haladt a palotakapu felé az egyre erősödő havazásban. Felkaptatott a domboldalon. Fázhatott szegény, a tél úgy rohanta meg a várost, ahogy jó pár évvel ezelőtt Balambér serege az alánokat: gyorsan és feltartóztathatatlanul. A mellvéd mögött ácsingózó strázsák már messziről észrevették a közeledőt. Anyám még a kapu közelében sem járt, amikor leszólt az egyikük. – Hát te? – Emőhöz jöttem. – A lóarcúhoz vagy a fitoshoz? Röhögés hallatszott a mellvédről. – Mundzuk herceg dajkája volt. – Az bizony a lóarcú. Nyissátok ki! Kinyílt a kétszárnyú nagykapu.
Anyám szembetalálta magát, egy prémsapkás, bőrpajzsos, lándzsás őrkatonával. – Adj 'sten, asszony – köszönt rá illedelmesen a férfi. – Fogadj 'sten. A katona mögött megjelent a kapustiszt. Fedetlen fejjel volt, s csak rövid kard lógott az oldalán. Kisbicskát fogott a kezében és jóízűen sódarozott. – Mi célból a menet? – kérdezte teli szájjal.
– Kiapadt a tejem. Ernő azt mondta, ha bármi gondom akad a gyerekkel, bátran forduljak hozzá. – Hadd lám azt a vasgyúrót! Anyám kicsomagolt a pokrócból. Megmutatott a katonáknak. Békésen gügyörésztem, megelégedésemre szolgált a világ. A tiszt megtapogatta a pokrócot. Benyúlt alá. Anyám nem tudta, mit akarhat, én érett fejjel már sejtem. Az őr valami olyan tárgyat keresett, ami veszélyes lehet a palotában lakókra. A férfi a dolgát végezte, mert ha bárki ellenőrzés nélkül besétálhatna a hunok királyához, akkor mi szükség lenne az őrségre? – Most hadd nézzelek téged! Rendes emberek voltak és anyámat nem tapogatták meg, de jól megmustrálták, mint pejlovat a vásárban. Felhajtatták vele a köpönyege mindkét szárát. Nem volt szégyenlős nő, állta a pillantásokat. – Tudod a járást? – kérdezte tőle a tiszt. – Nem. – Hajlító! Újabb őr lépett elő. Hajlító, erős csontozatú, széles vállú férfi volt, magasabb mindegyiküknél. – Vagyok! Hallottál mindent. Felkíséred ezt az asszonyt a belső palotába. Ha végzett, visszakíséred a kapuhoz! – Úgy lesz, uram. Gyere velem! Anyám megindult a magas férfi után. Átmentek a kék – vörös ponyvacsíkokkal fedett belső udvaron. A hó már megnyomta a ponyvát, a szolgák hosszú karókkal bökdöstek a magasba, hogy tehermentesítsék az alkalmi tetőzetet. Jeges fehérség záporozott itt lefelé a réseken át, aki nem ugrott el gyorsan, kapott a nyakába rendesen. A szolgák nevették a dolgot. – Csiba – mondta nekik félvállról Hajlító, erre nagy hirtelen mindenki elhallgatott, az emberek némán karóztak tovább. Anyám azt hitte, hogy az ajtón keresztül mennek majd be a belső palotába. De nem így lett.
Hajlító keresztben átvágott az udvaron és megállt egy vastag bőrfüggöny előtt, melynek túlfeléről edénycsörömpölés és vidám csivitelés hallatszott. Az őr középre ment és félrehúzta a függönyt. A fejével intett. – Itt várok rád. Siess, semmi kedvem fagyoskodni. Anyám szorosan magához ölelt és belépett a bőrfüggönyön. Tucatnyi szolga tüsténkedett odabent, észre sem vették az érkezőt. Hasas kondérokban főtt az étel, két helyen nyíltan lobogott a tűz, amerre a szem ellátott, a vágódeszkákon halak, friss hús és kosárnyi zöldség várt a sorára. Az oldalsó fal mentén lisztes és daráskorsók sorakoztak, hideg vizes kádakban hűsöltek a kumiszostömlők, a polcokon tucatnyi korsó, bennük vagy négyfajta méz és szárított gyümölcsök, fűszerek. A padlón hatalmas kosarak álltak, színültig tele frissen hozatott gyümölcsökkel. Volt köztük olyan, ami alig pár nappal ezelőtt még a fán illatozott a Kaukázusban, de mostanra már itt volt a királyi palotában – a kereskedők voltak a birodalom legtehetősebb emberei. A bőrfüggönnyel szemközt, két oldalt egy – egy keskeny lépcsősor vezetett felfelé a palotaépületbe, az egyiken felfelé, a másikon lefelé jártak a szolgák. Nagy volt a sürgés – forgás, anyám azt sem tudta, kit szólítson meg először. Végül észrevette valaki és odajött hozzá. Füstös képű, alacsony ember volt. Mialatt egy ronggyal törölgette a kezét, tetőtől – talpig végigmérte a számára idegen asszonyt. – Te meg? – Emőt keresem. A nevem Rika. – Tauros vagyok, de görögnek is hívnak, biztosan hallottál már rólam... – I – igen – bólintott gyorsan az anyám. Soha életében nem hallott még Taurosról. – Emőre várnod kell, még odabent van. – Azt nem mondta, hogy hol odabent – Addig ülj meg itt! Anyám leült arra a kecskelábú székre, amit Tauros odahúzott neki. A görög visszament a tűzhelyek mellé és tette a dolgát. Tapsolva sürgette, nagy hangon nógatta a szolgákat. „Gyorsabban azzal a mártással... szerinted ez a hal rendesen át van sütve? Mi ez a korsó itt, miért van a lábam alatt, ha nem használjuk semmire?!"
Anyám ringatni kezdett az ölében, s ha valaki megközelítette, illedelmesen köszönt neki. Köszönt a rabszolgáknak is. Egy fiatal leányka úgy meglepődött ezen, hogy majdnem kiejtette kezéből a korsóját. Kisvártatva egy negyven év körüli, testes nő szaladt le a bal oldali falépcsőn. – Isznak már! rikkantotta a nő. Megragadott egy sültekkel teli tálat. Indult volna a jobb oldali lépcső felé. Tauros odaszólt neki. – Az a nő ott téged keres. Emő azonnal felismerte anyámat. – Nini, ki van itt?!
– Emlékszel rám? – Anyám lassan felemelkedett a székről. – Már hogyne emlékeznék, Rikának hívnak. Áldjon meg az Egek Ura. – Téged is. Emő odalépett hozzánk. – Nagyon szép gyerek. Kézbe foghatom? Anyám szomorú mosollyal az arcán átadott neki. Emő ringatni kezdett a karjában. Összeakadt a két nő tekintete. – Csak nincs valami baja a picinek? – Nincs. Velem van a baj. Nincs tejem... elapadt – szomorkodott az anyám. – Ó, szegénykém – szorította meg a kezét Emő. – Az első gyereked? – A hetedik... – Emő elkerekítette a szemét, ezt nem nézte ki az anyámból. – Tudom, fiatalnak látszom. Két ikerszülésem volt, ez a magyarázat. – Ügyes vagy. – Inkább a férjem az. Ezt mindketten megnevették. Emő nem kérdezte, miképpen segíthetne rajtam. Tudta a dolgát. Meg mindig az ölében tartva leült a székre. Megbontotta a felsőruháját. anyatejtől duzzadó melléhez igazította a fejemet. Ajkam ösztönösen és mohón tapadt a csecsbimbóra. Lehunyt szemmel szopni kezdtem. – Te meg mit csinálsz? – toppant oda Tauros. Csípőre vágott kézzel nézte a nőt. – Mégis, mit gondolsz? – fintorgott rá a nő. A királyi dajkának nyilván többet megengedtek, mint az egyszerű szolgáknak. Tauros eloldalgott a közelünkből és csak magában morgott tovább. – Munka van... munka van. Anyám nem győzött hálálkodni. Emő ekkor arról kezdett beszélni, hogy ez „természetes dolog", örül, hogy segíthet. Szívesen szoptat engem, de sajnos nem tud kimenni a palotából, az anyámnak kell idehoznia engem. Majd beszél Irengő királynéval, anyám nyugodjon meg, az Aranyasszony biztosan megengedi, hogy naponként bejárjon a palotába. Ennek hallatán anyámnál eltörött a mécses. Súlyos lábdobogás hallatszott, valaki lefelé jött a bal oldali falépcsőn. A konyhában megállt az élet. Mindenki megmerevedett. Kisvártatva megjelent a zaj okozója egy középtermetű, izmos felsőtestű, fiatal férfi.
A férfi öltözéke nemesi mivoltáról árulkodott. Fekete selyemtunikát és aranyszegéllyel hímzett szürke posztónadrágot viselt, derekát ezüstveretes, szarvasokkal díszített széles bőröv körítette, lábán fényes hun csizma. Fekete haját páros varkocsba fonva hordta, nyakában száz jó lovat is megérő aranyláncok csörrentek. A férfi alig tenyérnyi tálat tartott a kezében. Emő és az anyám kivételével mindenki letérdelt a konyhában, még Tauros is. Szabad ember lévén anyám csak a fejét hajtotta meg. Megszeppenve nézte az ifjút, akiben Mundzuk hercegre, a nyugati főszárny alvezérére, Balambér főkirály unokájára ismert. Régebbi hun szokásoknak megfelelően a birodalom egyes tartományait a főkirály rokonai kormányozták. Az uralkodócsalád arra érdemes tagjai a hun szárnyak alvezérei, főparancsnokai lettek. Mundzuk Uldin elsőszülött vére volt, de állítólag csak balkézről, ezért három fiatalabb mostohatestvére, Rua, Oktár és Ojbársz is előzte a sorban. Hiába fiatalabbak, belőlük előbb lesz főkirály – ha lesz! Mindezek ellenére Balambér mégis Mundzuknak adta a nyugati szárny egyik parancsnoki posztját, ami mindenki számára azt bizonyította, hogy őbenne látta a jövő nagy reménységét. Benne és utódaiban. Mundzuk és csapatai a messzi – messzi, egykoron Pannóniának nevezett római tartományban állomásoztak. Akkoriban a nyugati szárny nyugatrómai zsoldban állt és a birodalom északnyugati határait erősítette, de erős parancsra be – betört Germániába is, mikor mit diktált a császár, és mire bólintottak rá a Volga partján. Az én édes jó anyám mindezidáig nem hitt abban, hogy valaha ilyen közel áll egy hun főméltósághoz. Mundzuk rá sem hederített a két nőre, inkább egy határozott kézmozdulattal magához parancsolta Taurost. Az úgy rohant az asztalok közt, mintha kigyúlt volna a palota. Az utolsó lépéseket hajlongva tette meg. Mundzuk a kezébe nyomta a tálat. Pisszenés nem hallatszott a konyhában. – Mielőtt az apám megkóstolná! Nagy szerencséd van, görög, hogy ti szolgák nem Uldín úr elé tették a tálat. – Jaj, jaj, jaj... – Ne jajgass! Szagolj! Tauros orrához emelte a tálat. – Jaj, jaj, jaj, nagyuram, ez a halikra bizony romlott. – Öntsd ki! – Mundzuk elfordult tőle. Kezével legyintgetve indult vissza a lépcső felé. Ez jelzés lehetett Taurosnak, aki veszett tapsolásba kezdett. Megindult a munka, mindenki kétszer olyan gyorsan dolgozott, mint addig. Mundzuk szeme megakadt a mozdulatlanná dermedt anyámon, aki szentül hitte, hogy hamarosan szemtanúja lesz egy ember lenyakazásának, de most meglepetten állt. Egy hun főember emberszámba vett egy idegenből származó rabszolgát és nem büntette meg, holott nagy hibát követett el. – Te meg miért sírsz? – kérdezte Mundzuk az anyámtól. – Már nem is sírok,felséges uram, – felelte ő. Visszakézből maszatolta a könnyeit, – Ez a megszólítás csak a főkirálynak jár. Új szolga vagy? – Szabad ember vagyok. – Értem szavad. Emő megigazította a ruháját és felállt. Anyám átvett tőle. Mundzuk közelebb lépett hozzánk.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. – Mi volt a kérdés? – Anyám rettenetes zavarban volt. Összevissza beszélt, mint egy dáciai lócsiszár. – Hogy miért sírsz? – Örömömben, hercegi felség. – Az a legszebb sírás. Mundzuk kissé lehúzta a takaró felső szegélyét. Jól megbámult magának. – Tiéd a gyerek? – Igen. – Hogy híják? – Csákó fia Torda. Mundzuk anyámra emelte a tekintetét. – A sánta kovács asszonya vagy? – Igen.
– Mondd meg az uradnak, hogy jó a pengéje. Megcsipkedte az arcomat és mosolyogva otthagyott minket. Fölment két lépcsőfokot. Hirtelen megállt. Visszafordult. Nézte az anyámat. – Vedd le a köpönyeget és gyere velem! Anyám azt hitte, nem jól hall. Földbe gyökerezett lábbal állt a bőrfüggönv előtt. Emő mozdult helyette és lekapta válláról a prémes köpenyt. „Mozdulj már!" – súgta hátulról. – Én... én menjek, kegyelmeddel? – kérdezte remegő ajkakkal az anyám. – Nekem tetszett szólni? – Mivelhogy te vagy itt egyedül a köpönyeges – nevetett a férfi. – Hozd a fiadat is! Anyám rémülten nézett jobbra – balra, azt hitte álmodik. Emő gyengéd erőszakkal taszigálni kezdte a lépcsősor irányába. – Menj már... Micsoda lehetőség. – Menj! Anyám tétova léptekkel indult a lépcső felé. – Hová viszel, jó uram? – Nem viszlek én sehova, jössz te magadtól – nevetett újra Mundzuk. Kiindult felfelé a lépcsőn, közben egyfolytában integetett, hogy „gyere csak bátran". Anyám olyan óvatosan lépdelt a lépcsőfokokon, mintha azok tojásokkal lennének szegélyezve. Mundzuk egy könyökérintéssel megállította őt egy gazdagon hímzett függöny előtt. A függöny túloldalán lévő trónteremből nem hallatszottak zajok. Csak egy férfi határozott szavait lehetett hallani. Ebből még nem lehetett megállapítani, hányan tartózkodnak odabent. Mundzuk felemelt ujjal magyarázott.
– Bárki, bármit kérdezzen tőled, tiszta szívedből, őszintén válaszolj. Ha így teszel, utána gazdagon megjutalmazlak. Megígéred? Anyámnak csak apró bólintásokra futotta az erejéből. Évekkel később azt mondta nekem, hogy akkor és ott pillanatokra állt a jótékony ájulástól. Mundzuk egy határozott kézmozdulattal félrecsapta a függönyt.
***
– Akit a hatalom képes rövidlátóvá tenni, azt a korlátlan hatalom előbb vagy utóbb meg fogja vakítani. Jelen pillanatban Theodosius csak az orra hegyéig lát el. Nem adok neki két évet és olyan vak lesz, mint a vakondok. Unom már nagyon... A nyugatrómaiakra! – A férfi, aki eddig beszélt felemelte a kupáját. Ivott, az asztalnál ülők egy emberként másolták a mozdulatot. Uldin lecsapta a kupát és lesimította a bortól nedves bajszát. E mozdulat közben észrevette az ajtóban állókat – Szeretett fiam visszatért közénk folytatni a vitát, s ahogy elnézem, vadat is ejtett közben. Mindenki odafordult az asztaltól. Hun főurak és úrasszonyok ültek a hosszában felállított tölgyfaasztal mellett. Lehettek vagy harmincan, idősek, fiatalok vegyesen. Drága ékszerek csillantak a háromlábú kandeláberekben lobogó tüzek fényében, az asztal roskadásig megpakolva finomságokkal, a csiszolt ónkupákban vörösen gyöngyözött a mézédes kappadókiai vörösbor. Jöttek – mentek a szolgák, hordták a tálakat, töltötték a kupákat. Római szokás, hogy az ivászattal várni kell az étkezés végeztéig. A hun ember másképp mulat. A hun mindig és minden alkalommal iszik, ha úgy esik jól, akár két falat között is emeli a kupát, csak legyen, aki áldomást mond, olyan pedig mindig akadt. Anyám nagyokat nyeldekelve ált a küszöbön, egyszerűen nem hitt a szemének. Az asztalfőn ott ült Balambér főkirály. A világbirodalom ura két kézzel könyökölve támaszkodott fejtámlás széke karfáin. Hosszú, ősz haja befonatlanul hullott a hátára, nemes arcélét meglágyította az a furcsa mosoly, amivel a belépőkre nézett. Egyszerű, tiszta ruhát hordott, öltözéke alapján semmiben nem különbözött az átlagos közemberektől. Ékszereket nem viselt.
Másokról ezt nem lehetett elmondani. Az ültében is szálfatermetűnek látszó, befont hajú és nagy hangú Uldin trónörökös közvetlenül Balambér jobbján ült, az asztal végénél. Sericiai selyeminget, felette sötétkék színű, ezüstszálakkal kivarrott pitykésdolmányt hordott. Nyakában medvekarmok lógtak egy olyan vastag aranyláncon, amelynek talán még az általa olyannyira lenézett Theodosius császár kincstárában sem lelné párját az ember. Az a lánc tényleg a párját ritkította. Egy emberöltővel később saját két szememmel láttam a keletrómai császárok kincstárát, onnan tudom...
Uldin az állával bökdösött Mundzuk felé, a mozdulat beszédes volt: ezt a fehérnépet meg honnan szalajtották? Egyetlen olyan ember ült az asztalnál, aki őszinte kíváncsisággal méricskélte anyámat. Irengő királyné volt az, aki Uldinnal szemközt foglalt helyet. Már nem volt fiatal nő, szépségét mégsem tudták elhomályosítani az évek. Talán éppen ezért emlegették Aranyasszonyként, gondoltam hosszú éveken keresztül, mígnem egy csillagfényes nyáréjszakán el nem magyarázták nekem, hogy mit jelent a kifejezés... Irengő hasonló egyszerűséggel öltözködött, mint a férje. Mindössze abban különbözött a jelenlevő nőktől, hogy hollófekete haját – melyet imitt – amott már ősz szálak ezüstöztek – a homlokánál feszülő, keskeny aranypánttal szorította le. Egy csirkecombot farigcsált, amikor ránk nézett, keze megakadt a mozdulatban. Egy pillanatig senki nem szólt. A galambok szakadatlan turbékoltak a tetőn. Mundzuk a karjánál fogva odavezette anyámat az asztalhoz. – Ne vitázzunk, beszélgessünk! Már megbocsásson, kedves apámuram, de a nyugatrómaiakra inni Theodosius ellenében nem vall nagy bölcsességre – intézte szavait Uldinhoz Mundzuk. Kihúzott egy széket az asztal végénél, s csak a fejével intett anyámnak, hogy üljön le. Uldin felmutatta a lapátkezét Mundzuknak. – Elverlek, fiam – mondta, de közben nevetett. Többen vele derültek. – Érdekes verés lesz az, ha tízszer ötszáz lovasom áll tíz sorban! No, ezt a hun nyelvtörőt már az öreg Balambér is megmosolyogta. Ivott, de kupája fölött egyre csak az anyámat nézte. Anyám lassan leereszkedett a felkínált székre. Mereven előre nézett és összehúzta magát, mint a fázós kiscsikó. Olyan erővel szorított magához, mintha én lennék az egyetlen menedéke. Mundzuk megállt az anyám széke mögött. Két kezét a háttámla tetejére támasztotta, úgy beszélt tovább. – Mindjárt rátérek arra is, hogy a sánta kovács felesége miért ül közöttünk, de ennek előtte hadd szóljak egy – két mondatban nyugati szövetségeseinkről. Apámuramnak abban föltétlen igaza van, hogy Theodosius császár nagy hatalommal bír. Való igaz, birodalmát hónapok alatt nem járja be az ember. De azt mégsem mondanám, hogy a hatalmi gőg elvakította. Sőt. Theodosius nagyon is messzire lát... tekintetének legfeljebb Ravenna szab határt. – Hogy értsük ezt? – Balambér zengő hangja betöltötte a helyiséget. – Úgy, ahogy mondom, nagyapám. Ezt a Theodosiust nem érdekli semmi más, mint a nyugatrómai császári trón. Nem adok neki tíz évet és meg is kaparintja azt, minden más, ami látszólag nem erre irányul a politikájában, csupán porhintés a szövetségeseinek szemébe. Ha apámuram azt akarta mondani, hogy Theodosius veszélyes ember, akkor ebben maradéktalanul igazat adok neki. – Mundzuk fejet hajtott Uldinnak No, de a nyugatrómaiakra üríteni kupát?! Eh... ők csak egy másik kígyó ugyanazon a keblen. – Szépen vagyunk Pannóniában: porhintés és kígyók – jegyezte meg Irengő királyné. Kissé előrehajolva, oldalra nézett az anyámra. – Szolgák! Tegyetek tálat a vendég elé! Anyám összerezzent a hangra. Motyogott valami köszönésfélét, s mire kettőt pillantott, több ennivalót látott maga előtt, mint az elmúlt hónapban összesen. Egész végig nem nyúlt az ételhez, italhoz.
Mundzuk lassú léptekkel, kupájával a kezében elindult előre az asztal mentén. Az apja oldalán haladt, a fejek sorra utána fordultak.
Két évvel ezelőtt jelentünk meg tartósan a Duna – Tisza közén. Csodálatos vidék, az egyik legszebb, amit valaha láttam, földje jó, legelői dúsak, a Tisza vize édes, mint a méz. Ugye mondanom sem kell, hogy ezt mások is felismerték... Először levertük a szarmata jazigokat, aztán jó szokás szerint a frissen meghódolt keleti gótokat uszítottuk a felső – pannóniai gepidák és suevek ellen... – Aztán csinosak – e a suev lányok? – kérdezett közbe Uldin egyik kapitánya az asztal végéről. Férfinevetés harsant, a nők elkeseredetten rázták a fejüket. Mundzuk széles vigyorral az arcán, kezét emelve kért csöndet. – Áttörésünk a Duna – völgy irányába ugyan nem ütközött nagyobb ellenállásba, mégis nagy tömegeket kergetett át a nyugatrómai határokon. Most meglehetősen zavaros a helyzet. – Béke van, fiam? – kérdezte Uldin. A hangsúlyból érezni lehetett, hogy bármi lesz a felelet, ö már elkészült a válaszokkal. – Igen, béke van. – Ez esetben nem értem, mi gondja – baja a nyugati főszárnynak. Legeltessétek a lovakat és öleljétek azokat a szép suev lányokat. Mindig minden szemléletmód kérdése. Egyesek arról vannak meggyőződve, hogv Theodosius zsoldot fizet nekünk, én pedig azt mondom, hogy ez adó, ami nekünk jár a béke fejében. Akkor most mi az igazság? Mundzuk megállt az apja és Balambér széke között. A két férfi a fejét fordítva nézett fel rá. – Csak addig lesz tartós a béke, amíg három nagy uralkodó közül valaki meg nem hal. – Számolni kezdett az ujjain. – Theodosius a kelet – és Gratianus a nyugatrómai császár... – És én – zárta a felsorolást Balambér. Mundzuk tisztelettel fejet hajtott a hunok főkirályának, aztán ráemelte a kupáját, lgv tettek a többiek is. – De mielőtt ez bekövetkezne – folytatta Mundzuk – a hunoknak szilárdan meg kell vetniük a lábukat a Duna jobb partján. De nem nyugatrómai zsoldban álló segédcsapatként, hanem mint új honfoglalók! Én vagy inkább a fiam... adja a hunok istene, hogy legyen fiam... palotát fog építeni a Duna – parton. Olyan cifra palotát, amilyet még nem látott a világ! Moraj hallatszott, mindenki az imént hallottakat tárgyalta az asztalszomszédjával. Mundzuk mosolyogva nézett közben. Uldin oldalra nyúlt és meglapogatta a fia hátát, a mozdulat sejtetni engedte, hogy büszke rá. A tekintetek sorra megállapodtak Balambéron. Az öreg király rezzenéstelen arccal nézte az asztal lapját, mintha valaki odarótta volna a válaszokat. Egyszerre halkult el mindenki, amikor felnézett. úgy tűnt, szavait a szemközti falnál kifeszített, sólymos – szarvasos birodalmi zászlóhoz intézi. – Hogy ki, mikor és miért hal meg, az meg vagyon írva a csillagokban. Ezt mondják a sámánok. Nekem már nincs sok hátra, tudom. Ezt is mondják. Azt is tudom, hogy az én kezemben van a döntés és ezt mondaniuk sem kell. – Hallgatott egy pillanatig, megrágta magában a szavakat –
Nehéz helyzetbe hoztatok. Uldin azt akarja, törjük le Bizánc hatalmát, és ne várjunk ezzel holnapig, ha rajta múlna, maholnap már ott itatná a lovát a Duna – deltában. Vele ellentétben Mundzuk azt szeretné, ha egyszer s mindenkorra bevonulnánk Pannóniába. És ő is szívesen nekiindulna már a holnapi kakaskukorékoláskor. Jól látom, amit látok? No, mert rossz a szemem, de vak azért nem vagyok. Egy – egy főhajtást kapott feleletül. – Helyes! Úgy döntöttem, hogy várunk. – Mire? – hajolt közelebb Uldin. Adta magát a kérdés. – Nem tudom, de ha meglátom, fel fogom ismerni. Amit most mondani fogok, az mindkettőtöknek szól. Hódítani az alánokat, legyőzni a keleti, megfutamítani a nyugati gótokat, szétkergetni a gepidákat, jaigokat, seueveket, megadóztatni a germánokat és engedményeket tenni a szarmatáknak, nem ugyanaz, mint megtámadni a császár birodalmát, legyen az bár keleti vagy nyugati. Már ne essen sértődés, de csak az hiheti, hogy lejtőn könnyebb űzni a szarvast, aki addig kizárólag nyúlra feszített íjat. Én mindig azt tartom szem előtt, hogy miről mit beszél és legfőképpen mit akar a hun nép. Mert nem én vagyok a birodalom, de még csak ti sem vagytok a birodalom. A hun birodalom az a hun nemzet. Mérhetetlenül nagy csönd lett a szálában, súlyosabb, mint azokban . a jégvermekben, amelyekben a kappadókiai borostömlőket tartották. Mundzuk sebes léptekkel visszatért anyám székéhez. – Asszony, mondd el Balambér főméltóságú úrnak, hogy az emberek miről beszélgetnek manapság a piactéren! Hadd halljuk, mit beszél a nép! Balambér odahajolt Uldinhoz. – A fiadból hatalmas király lesz, mert ha ez a nő most azt mondja, hogy a piactéren mindenki Pannóniáról sutyorog, akkor holnap nyergelnem kell... Évekre rá az anyám nevetve csapkodta a térdét, amikor ez a palotai beszélgetés szóba került. De akkor és ott, nem így állt a helyzet. Lett volna bárhol a földkerekén, csak minél messzebb legyen a főszálától. Azokban az időkben a hun közemberek és a királyi család között irdatlan távolság feszült. Az a gyakorlat, hogy bárki bármilyen bajával a főkirály elé járulhatott, Attiláig ismeretlen rituálé volt, a hun közjog még hasonlóról sem rendelkezett. Attila volt az első olyan uralkodó – alighanem a történelem során is – aki az olyan jelentéktelennek látszó kérdésekkel is foglalkozott, hogy ki miért lop el egy tyúkot a szomszédjától. Anyám úgy érezte, hogy félistenek, valamiféle misztikus hatalommal megáldott lények közé keveredett. Számára Balambér vagy Uldin – de még Mundzuk is – maga volt a megelevenedett tan – hu, az ősidők szakrális uralkodója, az érinthetetlen, a halhatatlan és mágikus képességekkel megáldott Sámánkirály, aki ellen a sericiaiak akkora falat építettek védekezésül, hogy a tetején két szekér koccanás nélkül elment egymás mellett és gyöngyvirágtól lombhullásig tartott mire végére ért az ember. Nem csoda, hogv anyám jószerivel megkukult. Kereste ugyan a szavakat, de azokat vagy odalent hagyta a konyhában vagy magával sem hozta a palotába. Ki tudja? Később sem tudott beszámolni arról, hogy akkor mit mondott az egybegyűlteknek. Ami akkor és utána történt, azt Attila apjától, Mundzuktól, pontosabban szólva a szellemétől tudom. – A hun emberek... – kezdte az anyám, azután elhallgatott. Még kétszer nekifutott a mondatnak, de nem jutott előbbre tapodtat sem. Mundzuk bátorítóan megfogta a kezét és azt súgta a fülébe, hogy „csak bátran". Anyám végre megemberelte magát és akadozva beszélni kezdett.
– Senki sem szereti a háborút... mindegy, ki ellen vívjuk. Én anya vagyok... Bárki lehet a fiamból, hadvezér vagy sámán... bárki. De amíg élek, ő az én kisfiam lesz és ha elfoglalja Bizáncot, akkor is elfenekelem, ha bejön sáros lábbal. A háború rossz dolog, mert meggyilkolják a fiainkat és az anyák szíve megszakad. Mi, asszonyok így gondolkodunk. A férfiak? A férfiak nem úgy gondolkodnak, mint az asszonyok... Én nem értek az ilyen úri beszédhez, azt sem tudom, ki ez a Teo... Tbeso... Thcodo... mindegy, ahogy azt sem tudom, hogy mekkora a birodalma. Biztosan nagy. Csak egyet tudok, és ezt is csak a férjemtől, vagy azoktól az emberektől tudom, akik rendre megfordulnak nálunk a kovácsműhelyben. Vannak népek, akik jönnek és eltűnnek, csak por és hamu marad utánuk, más népeknek viszont feladatot mér az Egek Ura. Terhet rak rájuk, amit cipelniük kell. A hun nép hatalmas terhet cipel, mert hódítani rendeltetett és nem szolgálni. A nép... az egyszerű emberek azt beszélik, hogy hamarosan megindulunk napnyugatnak. Állítólag a sámánok terjesztik ezeket a híreket. Őszintén beszéltem... Anyám nem mert senkinek sem a szemébe nézni. Végig a pokrócomat birizgálta, tulajdonképpen hozzám intézte a szavait. Nagy sóhajok hallatszottak innen – onnan. Balambér az asztalra könyökölve hallgatta őt. Uldin a kupáját forgatta a kezében és úgy nézte a perem mintázatát, mintha életében most látna először ötvösmunkát. Irengő arcáról semmit sem lehetett leolvasni, az Aranyasszony szótlanul bámult az asztalvégről. Mundzuk mindvégig ott állt a szék mellett. Amikor anyám végére ért a monológjának, odahajolt a füléhez és belesúgta a „köszönöm" szót. Ugyanúgy átérezte az anyám szavai okozta feszültséget, mint mindenki más az asztal mellett. Talán oldani akarta azt, azért terelte rám a szót. Mivel okos ember volt, nagyon jól tudta, hogy botor dolog lenne azonnal színvallásra kényszeríteni a nagyapját. Inkább áthajolt a szék karfáján és rám kacsintott. – A kis Torda büszke lehet az anyjára. – Itt lenne az ideje trónörökösről gondoskodni, fiam – szólt oda Uldin. Hasonlóan a fiához, ő is terelte a szót. – Lesz unokád, ne félj! Mint mondottam volt, azon a kora téli napon még karonülő voltam. Sóvárogtam az anyatej után és nagyon élveztem, ha valamit megcsörgetnek az arcom előtt. Beszélni pedig annyit sem beszéltem, hogy mama vagy papa... az még odébb van nálam, gondolták a hozzáértők. Ezek az emberek egytől – egyig tévedtek! Mundzuk küldött felém egv mosolyt. Ebben a pillanatban én alig hat hónaposan, tisztán és érthetően, szóról – szóra a következőt mondtam neki: – Szarvasra mész azon a napon, amikor a harmadik fiad megszületik. Anyám elájult.
Második rovás Gyermekkorom egyik kedvenc időtöltéseként kisebb – nagyobb köveket dobáltam a Volgába.
Megtartottam ezt a szokásomat. Amikor felnőttem, a Tiszába és a Dunába dobáltam a köveket, öregkoromban a tengerbe hajigáltam... Nem biztos, hogy meglett férfiemberként elhagyjuk a gyermekkor szokásait. Ha így lenne, miként lehetnénk jó apák? A kövek a vízbe hulltak és körkörös hullámokat vetettek. Azokat néztem, számoltam rendszeresen. Ilyenkor mindig kitisztult az agyam, számomra ez jelentette a pihenést. Képes voltam órákig ülni a parton és nézni, miként fodrozódik, verődik partnak a hullám. A palotában történtek híre hasonlóképpen hullámzott át a városon. A cselédek kezdték terjeszteni. Fülből – fülbe súgták, mindeközben áldották a hunok istenét. A hír eljutott az őrökig, azok lekiabálták a falakról az arra járóknak. „Képzeljétek, mi történt!" A palotadombon járók pedig hazavitték otthonukba és tovább adták a családtagoknak, szülőknek, gyerekeknek egyaránt. Amit valaki reggel elmondott a jó barátjának, azt este visszahallotta az ellenségétől. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a hírhez mindenki hozzátett valami keveset vagy éppen elvett belőle olyan ez, mint a hadizsákmány elosztása, kinek ennyi jár, kinek meg annyi. Van, akinek semmi. Három napra rá már azt mesélték a piactéren, hogy egy párhetes csodasámán megjövendölte egy világhódító hun király születését... Ha jól belegondolunk, valóban ez történt. Az egész város a sánta kovács fiáról beszélt, nem létezett olyan ember, aki ne tudott volna a történtekről. Hétre rá mindössze egyetlen olyan ember élt a Volga mentén, aki úgy tett, mintha valóban nem tudna semmiről. Ha szóltak hozzá, a szavak egyik fülén be, a másikon meg ki, a neki szegezett kérdésekre pedig hümmögésen és vállrándításon kívül más feleletet nem adott. Természetesen az apám volt ez az ember.
*** Anyám elkövette az a hibát, hogy beengedte házunkba az első alkalmi látogatókat, akik mindenféle égi – földi jóval elhalmoztak minket. Csuporszámra hozták a friss tejet, kosárszámra állt a gyümölcs. Ügy jöttek – mentek nálunk a tiszteletadók, mint köszvényes lábban a fájdalom. Anyám az első napokban azt sem tudta, hova kapjon, aztán – a megszokás tán még a királynál is nagyobb úr – a második héten beállt egy általa jónak talált ritmusra: jöttek, takarított, megint jöttek, megint takarított... Nagyon várta, hogy valaki meglátogat minket a királyi családból – az egész utca ezt várta – de Mundzuk mégsem jött el. Pedig illő lett volna. Csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy miért nem tette nálunk tiszteletét... A második hét végén apám kiköltözött a kovácsműhelybe, és lezárta az utcai ajtót. Egész télre elküldte a segédjét, döntését azzal indokolta, hogy egyáltalán nem akar találkozni az emberekkel. Ezen a ponton illene szólnom a házunkról. A palotadomb lábánál épült, közel a Volga – parthoz. Az utcarész felé nyílt a kovácsműhely, amit egy kisebb udvar választott el a lakórésztől. A központi építményhez egy roskatag istálló is tartozott. De ló még mutatóban sem nyerített benne, apám odabent is kovácsszerszámokat és különféle vasakat tartott, itt tárolta a faszenet is, amivel éjjel – nappal a kovácstüzet táplálta.
A nádtetős házat palánkkerítés körítette, ami – máig nem tudom, kitől jött az ötlet – pipacspirosra lett mázolva. A műhelyen át lehetett bejönni hozzánk, de oldalt is el lehetett kanyarodni és volt egy szép cifrakapunk is a Volga felől. Arra a kapura nagyon büszke volt az apám, ha megnyitotta, két szekér befért rajta egymás mellett. A lakóház két főhelyiségből, az előrészből és a szálából állt, ez az elosztás érvényes volt a nagyobb lakósátrakra is. Amit most elmondok, minden hun családra állt. A szála közepén lett kialakítva a családi tűzhely, amit a család tagjai szigorú rend szerint ültek körbe. A kör a családfővel indult és a legkisebb lánnyal végződött. Ebben a rendben előkelő helyet foglalt el a legidősebb fiú, közvetlenül az apa jobbján. A hun ember jószerivel három bútorfajtát használt: szék, asztal és nemzetségláda, utóbbiban tartotta a legnagyobb értékeit. Igazi ágyat nem ismert, ha aludni tért, azt felpolcolt szalmazsákon vagy a földre terített subán tette. A ház díszeit a szőnyegek és falikárpitok jelentették. Ezekből minél több volt, annál gazdagabb a család. Nekünk alig volt egy – két rongydarabunk a padlón. Apám háza mindig hangos volt a gyermekzsivajtól. A legelső hang, amelyet határozottan vissza tudok idézni gyermekkoromból, az a leánykacagás. Nővéreim állandóan ki – be rohangáltak, bújócskáztak, „te vagy a fogót" játszottak és ujjal mutogatva a másikra, ötpercenként valamelyikük mindig elsírta magát. Ilyenkor anyám vagy apám gyorsan rendet tett, nem emlékszem olyan jelenetre, hogy valaha bármelyik gyerekükre is kezet emeltek volna. Anyám már a házasságuk első évében, ez 1130 – ban volt, megszülte az első ikerpárt, Csengettyűt és Virágot. Igazi ikrek voltak, olyan egyformák, mint két tojás. A szülők fekete haját, szemét örökölték, úgy is hívták őket, a „hollócskák". Két évre rá született Rózsa, s újabb két esztendő elteltével Boglárka. Igazi vadócok voltak, főleg az utóbbi. Később is Boglárkával lett a legtöbb gond, olyan eleven volt, mint egy vadcsikó. Az elkövetkező három év alatt valahogy nem jött össze a dolog apáméknak, aztán a bábák ismét két leányt húztak ki a felesége hasából. Ekkorra már bevett szokás lehetett, hogy a „sánta kovács lányai" virágneveket kapnak, most sem lett másképpen. A kicsiket Violának és Pintyőnek hívták, amikor megszülettem, alig múltak két és fél esztendősek. Viola és Pintyő pár perc eltéréssel látták meg a napvilágot, de ők nem hasonlítottak úgy egymásra, mint a hollócskák. Legnagyobb sikereimet nővéreim körében arattam és ehhez nem kellett jövendölést mondanom hat hónaposam Ha a lányok nem egymás haját huzigálták, akkor rendre velem játszottak. A nagyobbak ki – kikaptak a bölcsőből, állandóan csókolgattak, dédelgettek, örültek nagyon az eleven babának. Boglárka folyton – folyvást azon kuncogott, hogy nekem valami olyan van a lábam közt, ami róla valahogy lemaradt... Amikor anyám észrevette, hogy azt birizgálja, azonnal elhajtotta őt a bölcsőtől és többé nem engedte a közelembe...
*** Anyám nem haragudott apámra – saját magát okolta mindenért.
Tőle és nővéreimtől tudom, hogy esténként azért odaült a bölcsőm mellé, sokáig simogatta, gyömöszölte a kezemet és suttogva, hogy az apám meg ne hallja, arra kért, mondjak valamit. Kukkot nem szóltam, úgy tűnt csakis kizárólag királyokkal állok szóba. Minden csodának vége szakad egyszer. Ha minden héten történt volna velem valami megmagyarázhatatlan, akkor ki tudja, miképpen alakul a további szóbeszéd. De eltelt egy hónap, benne jártunk a télben, . én csak szótlanul bambultam a mennyezetre. Mire beköszöntött Fergeteg hava, már másról beszélt a város, mi sem kaptunk látogatókat év eleje óta. Különös, nyugtalanító hírek érkeztek a birodalom nyugati határáról. Megvalósulni látszott, amiről Mundzuk a lakomán beszélt. Meghalt az egyik császár, méghozzá Gratianus. Alighogy a nyugatrómai uralkodó halálhíre végigsöpört Európán, máris fellázadtak a germán törzsekhez tartozó juthungok, és betörtek Raetia tartományba. Bauto, lllyria katonai parancsnoka ekkor a nyugati főszárnyhoz lovagolt és a hunok katonai támogatását kérte. „Na, most megmutathatja a fiam mit tud" – mondta Uldin, amikor fülébe jutott a hír. És Mundzuk megmutatta, mert Bauto lándzsásaival egyesülve egészen a Rajnáig nyomult, s mindent ami éghető, azt felgyújtott, lett légyen bár erdő, falu vagy város. Amikor visszatért a Duna vonala mögé, tízezer germán rabszolgát terelt maga előtt. Hatvanezer halott germánt pedig meghagyott a keselyűknek.. A hun birodalomban hetekig azon nevettek az emberek, hogy Mundzuk mennyire szereti a madarakat. Az erőegyensúly mégsem borult fel, mert Gratianus halála után azonnal egy trónbitorló ragadta magához a hatalmat, bizonyos Maximus. Mindenki számára világossá vált, hogy a két római birodalom hamarosan háborút indít egymás ellen.
*** Azokban a hetekben arról folyt a legtöbb vita, hogy a hunoknak melyik császár győzelme lenne a legkedvezőbb. Maximusról semmit nem tudtunk, Theodosiust viszont lenéztük. Egyáltalán melyik mellé álljunk? Erről aztán olyan nyíltszíni viták kerekedtek, hogy a két ellentábor szabályosan megbotozta, megkövezte egymást a Volga – parton. S mindezt olyan hévvel és elszántsággal tették, hogy a királyi testőrségnek kellett kilovagolnia rendrakás végett. Mire beköszöntött Jégbontó hava, otthonunkban az élet visszazökkent a régi kerékvágásba. Lenyugodtak körülöttem a kedélyek, lassacskán szép emlékké szelídültek a tél eleji történések. Már senki sem beszélt a félesztendős csodasámánról... Azok éppen erre vártak.
*** Nyílt az ajtó. Anyám holtsápadtan állt a kovácsműhely ajtajában. Szólongatta az apámat, de az nem hallott semmit a kalapálás miatt. Kétszer – háromszor kellett odaszólnia, mire az felnézett az üllőről. – No?
– Itt vannak – mondta kezét tördelve az anyám. – Kik vannak itt? Egy prémköpenyes, ősz hajú öregember jelent meg az ajtóban. Hosszú, egyszerű mintákkal megfaragott botot koppantva lépett be a műhelybe. Megállt mozdulatlan és apámra szegezte átható tekintetét. Anyám gyorsan félrelépett a férfi útjából, majd hátratett kézzel odahúzódott a falhoz.
Még ketten léptek be az ajtón. Hasonló öltözéket hordtak, mint az ősz hajú, de sokkal fiatalabbak látszottak. A magasabbik olyan harminc-harmincöt esztendős lehetett, a másiknak alig pelyhedzett az álla. Csak az öreg járt bottal. – Hold fénye teljességet, Csakó – köszönt az öregember. Apám odamorgott neki valamit. Azután megkérdezte: – Mi tetszik, sámán? – Szólíts Detrének. – Mi járatban, Detre? Detre nem válaszolt erre semmit. Minek szólt volna? Tudta ő jól, hogy a kovácsmester nagyon is tisztában van vele, hogy miért van itt. Mást mondott. – Más apa örülne, kovácsmester. – Más? Én is lehettem volna valaki más – feleselt az apám és i visszafordult a vasához. – Sajnálom, Detre, vár a munka! Detre mozdított egy kicsit a botján a tűz egyetlen lobbanással kialudt. Van úgy, hogy nincs szükség szavakra. Amikor Detre kioltotta a tüzet, apám egy csapásra megváltozott. Valami megpattant a lelkében. Apám nem megijedt az Egek Ura ilyen hatalmának ilyetén megnyilvánulásától, hanem megértett valamit. Megértette végre, hogy hosszú évek óta olyan erőkkel próbál szembeszállni, amelyeket soha nem fog térdre kényszeríteni egy zord lelkű kovácsember akaratereje. – Igen... igen – motyogta apám a kialudt tüzet nézve, és lassú mozdulattal letette a kalapácsot és a fogót. Megtörölte kezét a bőr köpenyében és odabicegett Detre elé. Fölmutatta neki mindkét tenyerét. – Nézd meg ezt a kezet, sámán! Nézd, kérges a munkától. Ilyen volt az apám keze is, a nagyapámé ugyancsak hasonló volt. Végigdolgozták az egész életüket. És tudod, mit értek el vele? Nem tudod? Kimondom neked semmit! A nagyapám és az apám semmit nem ért el egész életükben.
Őket viszont elérte a halál. Nekem hat lányt adott az Egek ura, hatot. Na és mit kezdjek én hat lánnyal? Jól beházasítani nem tudom őket sehova, mert szegények, mint az egér, kovácsmester meg egyikük sem lesz, az bizonyos. Mikor gyerek voltam elképzeltem magamnak egy életet. Azt mondtam, hogy én bizony nem leszek kovács, de nem ám. Katonának álltam és mentem Balambér királlyal a krimbe. Előtte persze bőséges ajándékot vittem a sámánnak, aki azt mondta, hogy húsz lóval és zsáknyi arannyal térek majd haza. De a sámán hazudott nekem, csak a szépet mondta az ajándékért, azt mondta, amit hallani akartam! Mert én így tértem haza. – Öklével dühösen megcsapkodta a rossz lábát. – így, nyomorékon, látod? Így! Mire jó egy ilyen láb, sámán? Lóra nem tudok ülni, futni nem tudok, ha íjat feszítek, akkor is fáj... Idefigyelj, ha tényleg olyan tudálékos vagy, mint amilyennek mutatod magadat, akkor mondd meg nekem, mire jó egy ilyen láb? Mondd meg, ha olyan okos ember vagy! Anyám már akkor elbőgte magát, amikor az apám még csak ott tartott, hogy „mit kezdjek én hat lánnyal". A falnak dőlve zokogott. Sokáig csak az ő sírását lehetett hallani, mert az öreg nem szólt semmit. – Ejh... – legyintett Detrére az apám és nagy dérrel – dúrral elindult kifelé a műhelyből. Ha akkor az a mondat nem állítja meg, lehet, hogy kimegy a kerek világból. – Csakó! – szólt utána az öreg. Nem fordult meg, úgy mondta. – Idefelé jövet láttunk egy embert... Az apám megtorpant az ajtóban. – Mi dolgom nekem azzal? – Annak az embernek egyáltalán nem volt lába. Ha az apám lelkében volt valaha tüske, akkor ezzel a mondattal végérvényesem ki lett húzva onnan. Sokáig állt szótlanul, ugyan mozgott az ajka, de hang nem jött ki rajta. Bármit akart mondani, az örökre benne rekedt valahol, megakadt, mint szálka a torokban. Anyám odalépett hozzá és a nyakába borult ott pityergett tovább Az öreg végre megfordult és pillantását összekapcsolta a fehérre sápadt apáméval.
– Megnézhetjük – e a fiadat. Csakó? – Igen... Jöjjetek a házamba. – Köszönjük a tisztességet. –
*** Anyám a sámánokkal könnyebben szót értett, mint a hun főurakkal. Érthető, királlyal ritkábban találkozik az ember, mint pappal. A hun sámánok úgy jártak a nép között, akár a huzat a rosszul összetákolt téli szálláson. Ha időben hívták őket, ugyanúgy ott voltak a születésénél, mint a halálos ágyánál, gyógyítottak, jó tanácsokkal látták el az embereket, az élet minden apró – cseprő problémájával bátran hozzájuk lehetett fordulni. Sosem fogadtak el fizetséget, de ajándékot annyit vihetett nekik az ember, amennyit akart. Azt elfogadták. A hétköznapi apróságokon túl – hol húzzam fel a téli szállást? hol állítsak sátrat? ez a barna fruska vajon dolgos menyem lesz – e? – emelkedettebb dolgok is foglalkoztatták őket, mint például a csillagok állása, jóslás állatbélből és a fűben – fában lévő összes orvosság felkutatása és hozzáértő használata.
A sámán mondta meg, mikor kell vetni és aratni, ő mutatott be engesztelő áldozatot csata előtt és ő köszönte meg a hunok istenének, ha győzedelmeskedtünk az ellenségen. Még a legkisebb falunak is volt saját sámánja. De a sámán nem lakott településen. Ha erdő volt a közelben, akkor mindig behúzódott a fák közé ott épített magának egyszerű kunyhót, vagy keresett magának egy barlangot. Ha viszont a puszta kellős közepén vert tanyát a közösség, akkor övé lett a legszélső sátor. Mert a sámánnak ki kellett vonulnia a világból! Az Egek Ura és az a megszámlálhatatlanul sok szellem akarta így. A sámánrend felépítését szigorú tekintélyelv szabályozta, de szigorúan szabályozott alá és fölérendeltségi viszonyról nem beszélhetünk. A nagysámán a mindenkori főkirály, életem első éveiben tehát Balambér volt. Nők is tartoztak a rendbe, de olyan ritkák voltak, mint a fehér holló. Nem is nagyon járt meg nekik a sámán megszólítás, általában füves – javasasszonyként emlegették őket az emberek. Anyám térült – fordult, sajtot, árpalepényt és tejeskorsót, fakupákat tett az egyszerű asztalra, a lányokat gyorsan felöltöztette és kizavarta az udvarra hógolyózni, az egyiknek még egy répát is nyomott a kezébe – Építsetek hóembert, de szép legyen ám! – aztán bölcsőstül kihozott a függöny mögül – a palotában történtek óta függöny mögött éltem a látogatók miatt. Az emberáradat leapadtával sem hoztak vissza a családi tűzhely mellé. Nem tudom miért tettek így, talán tartottak tőlem... Detre és két kísérője hagyták az ételt, legelébb velem foglalkoztak. Körülállták és szúrós szemmel vizsgálgattak. Legörbült szájjal feküdtem. A sok idegen arc miatt nagyon meg lehettem rémülve. Anyámék kissé zavartan húzódtak oldalra. Nem tudták, mi lesz – az ember mindig attól a fél a legjobban, amit nem ismer. – Azóta beszélt valamit? – kérdezte Detre. – Csak gügyög. – Különös... nagyon különös. – Odafordult anyámhoz. – Vedd le róla a pendelyt! Anyám levetkőztetett. Amikor megláttam őt, azon nyomban mosolyogni és rúgkapálni kezdtem. Detre alaposan megtapogatott. Csuklómat, nyakamat nyomta az ujjaival, még a számba is benézett, a hátamat kopogtatta, fülét a mellkasomra tapasztva meghallgatta a szívverésemet. Hosszú percekig vizsgálgatott. Akkoriban még nem tudtam tisztán olvasni az emberek tekintetéből. Mellesleg ez egy összetett tudomány, alapja az, hogy legelébb fel kell nőni hozzá. Anyám felnőtt ember volt. – Csak nincs vele valami baj? – kérdezte miután elkapta az öreg pillantását. Vészdobokat ütött nála az anyai ösztön. – Nincs... csak furcsa. – Hát persze, hogy az – szólt hátulról az apám. – Sámánnak is furcsa.
A szüleim futó pillantást váltottak egymással. Ezt látva Detre inkább elébe ment az anyám kérdéseinek. – A jelek árulkodnak. Nagyon fiatalon meg lehet állapítani egy gyerekről, hogy rendelkezik – e a képességekkel. Például születéskor van – e fölös csontja? Ilyenkor a fogakat és a kelleténél több kéz és lábujjakat nézzük, de ugyanúgy áruló jel a korai beszéd is. Ezek a külsődleges jelek mindenki számára árulkodóak, de vannak másféle, úgynevezett rejtett jelek is, olyanok, amilyeneket csak a sámánok vesznek észre. – Milyenek? – kerekítette szemét az anyám, Detre különös mosollyal nézett rá. – Azt hiszem, nem értenéd. Nem csodálom, hogy nem adott választ. Évekkel később én sem nagyon tudtam elmagyarázni Priszkosznak, hogy az ember testét egy, az avatatlan szemek számára láthatatlan fényudvar veszi körül, amiből úgy lehet olvasni, akár egy a rovópálcáról... A magasabbik sámán vette át a szót, ő is anyámhoz beszélt. Amikor a palotában jártál, az Aranyasszonynak látnia kellett volna ezeket a titkos jeleket. De megcsalta őt a szeme, s ugyanúgy meglepődött, amikor a fiad megszólalt, mint a többiek. Ez nagyon különös. Beszéltünk a felséges asszonnyal, mindezeket tőle tudjuk... Olyan hangsúllyal és természetességgel szólt Irengő királynéról, mintha nap mint nap parolázna vele a Volga – parton. A sámánok összehajoltak, sugdolóztak egy keveset. – Megjövendölték a fiad születését, Csakó? – fordult Detre az apámhoz. – Meg. Apám egy kis noszogatás után a maga egyszerű szavaival elmesélte a történetet. Beszélt a viharról, Csörge sátráról, azt sem hallgatta el, mennyire megijedt a fekete szakállú férfitől. – Tehát nem mondta a nevét? – nézett maga elé az öreg sámán. – Nem. – Botos ember volt? – Az volt. – Oszt' milyen botja volt? – Nem emlékszem, hat éve történt – vonta vállát az apám. – Olyan, mint az enyém? Apám jól megnézte magának Detre botját. – Nem éppen... jelek voltak rajta. Rovások. Újabb sor sugdolózás következett. – Azt mondod, rovásjeles botja volt és fekete szakálla? – Azt.
– Égetett a tekintete? – Mint a tűz. – Tas – mondta vagy inkább kérdezte a magasabbik sámán. – Képtelenség... – nyögte Detre, – És ha mégsem? – Nem tudom, mit gondoljak erről, Bogát. – Ő lesz az, bizony – bólogatott a Bogátnak nevezett férfi. – Állítólag ő vezette Keve lovasait a Kárpátokon túlra. – A fiatal SÁMÁN amióta betette lábát a házba, most szólalt meg először. Detre és Bogát rosszallóan nézett rá, amin apám csöppet sem csodálkozott, mert hogy Keve főkirály emberöltőkkel ezelőtt volt a hunok uralkodója, és a legóvatosabb számítások szerint is meghalt vagy száz évvel ezelőtt. – De lehet, hogy ez csak regölés – mondta gyorsan a suhanc.
Ezt követően egy darabig harapni lehetett a csöndet. Elsőnek anyám tört át a hallgatás falán. – Sámán lesz a fiamból? – Méghozzá nem is akármilyen sámán, Rika – mosolygott rá Detre. Örült a témaváltásnak. Detre nagy hirtelen megköszönte a szíves vendéglátást. – Most mennénk, mert sok a dolog. Majd eljövünk máskor is... én biztosan. Anyám meglepődött ezen a gyors mehetnékem – Legalább estebédeljetek velünk. – Talán majd máskor... Áldjon meg benneteket az Ég! – Téged is. Elmentek. Némán, gondolataikkal viaskodva taposták a friss havat. Már messze jártak apámék házától, amikor Bogát oldalra nézett Detrére. Az öreg csak ment előre rendületlenül. – Hazudtál neki. – Az anyának? – Annak hát. – Nem éppen. – De hát a titkos jelek...
– Azok alapján tényleg nem sámángyerek – vágott közbe az öreg. – Megállt, elnézett valamerre a jégpáncélba öltözött Volga felé. – Ő sokkal több annál! –
*** Lassacskán nyiladozott az értelmem. Az elkövetkező hónapokban az átlagos gyermekek életét éltem. Kisvártatva kimondtam az első tisztán érthető szavaimat: mama, papa... és a nem. Ezt a „nemet" – ha volt rá okom, ha nem – állandóan ismételgettem, nyilván tetszett a csengése. Ezt sokan nevették a családomból. „Tiszta apja" – mondogatta anyám fűnek – fának. Alighogy lábra álltam és futni kezdtem, a többi hun kisfiúhoz hasonlóan máris megkaptam az első fakardomat, és azzal kergettem a csirkéket a belső udvaron. Sámánképességeim – ha voltak egyáltalán – nem mutatkoztak meg. Talán egyeden alkalomtól eltekintve... Kétéves lehettem, nyár elején jártunk. Az udvaron szaladgáltunk a nővéreimmel, apánk elöl beszélt valakivel a műhelyben, anyám az udvaron keresztben kifeszített kötelekre teregette a frissen mosott ruhákat. Arra kaptam fel a fejemet, hogy Rózsa éles hangon felsikít és anyám szoknyája mellé menekül. Az letette a kosarat. – Mi történt? – De akkora már látta is. Valahogy kinyílt az udvari nagykapu egyik szárnya – ki tudja hogyan, talán megnyomhatta a szél – és egy kóbor kutya somfordált be rajta. Egy hatalmas kuvasz. Az állat veszettnek látszott. Szeme tűzben égett, félelmetes mormogást hallatott, undorító nyála az udvar poráig nyúlt. Anyám elejtette a ruháskosarat és apám nevét sikította. Kezével ölelte a lányokat, akik nagyon megrémültek. Az udvar túlsó végében álltam a széltől lobogó lepedők közt. Nem mozdultam. A kutyát néztem, az meg engem. Apám kirohant a műhelyből, mögötte a vendége. Látták, mi történik. Apám felkapott egy elrontott vasat és ment anyámat menteni, aki a nevemet kiabálva hátrált a háznak. Apám ide – oda kapta a fejét, végre meglátott, s ahogy csak a rossz lábától tellett, szaladni kezdett felém. El akart rántani a kutya közeléből. De én fürgébb voltam, mint a sánta apám.
Hirtelen átbújtam az egyik nedves lepedő alatt és odatoppantam a veszett dög elé. Amaz felém vicsorította az agyarait, ugrani készült. A szüleim egyszerre szaladtak felém. – Nem! – kiáltottam valami istentelenül mély hangon a kutyának.
Ekkor a kuvasz szeme kiguvadt, szőre felborzolódott. Vinnyogva összegörnyedt, orrán és fülén patakokban dőlt a vér. Lassan eldőlt a porban, egyet – kettőt rúgott a lábaival és kimúlt. Apám odaért és kézbe kapott. – Torda! – Neeeeeeeem!... Nagy pendüléssel sorra elpattantak a ruhatartó kötelek. A lányok fehér ingecskéi, anyám szoknyái és apám ünnepi felsőruhája az udvar porába hulltak. A vendég lova megbokrosodott a műhelyajtó mellett, nyerítve két lábra állt és belegabalyodott az egyik ellazult szárítókötélbe. Gazdája odaugrott megfékezni, de az állat akkorát rúgott rajta, hogy nekinyekkent a kovácsműhely falának. Elalélt rögvest. Azután olyan erővel csapódott be az udvari kapu, hogy kis híján kifordult a sarkából. Elcsöndesült minden, egyedül a lányok pityergése hallatszott, azon túl semmi... Anyám kikapott a bénultan álló apám kezéből. – Láttad ezt, Rika? – hebegte – habogta az apám. – Láttad? Anyám beszaladt velem a biztonságot adó házba.
***
– Egy éve és azóta sem mondtam el nektek, hogy Torda nem olyan, mint a többi sámángyerek, nem akartalak megrémiszteni benneteket – mondta két napra rá Detre az apámnak. Szemektől és fülektől távol, a kovácsműhelyben beszélgettek, Detre ragaszkodott ahhoz, hogy kettesben maradjanak. – Boszorkányos lenne? – kérdezte az apám. – Vagy fekete... Apám zavartan pislogott. Az egyik felfordított vizesvödrén ült, kezét a térde közé ejtve figyelt az öreg szavaira, melyekben csöppnyi köszönet nem volt. Detre őszintén beszélt. – Láthatatlan szellemek élnek körülöttünk, jók, s rosszak egyaránt. Mindegyiknek megvan a maga szerepe. Az Egek Ura engedélyével néhanapján az anyaméhbe is befurakodnak, s jó előre meghatározzák egy ember sorsát. A gyerek napvilágot lát, s olyan, amilyen. Lesz köztük olyan, amelyik fölös csonttal születik, abból nagy valószínűséggel sámán lesz, hacsak hétéves kora előtt nem veszíti el a többletét. Ha elveszíti a csontocskáját, akkor nem lesz belőle sámán. Ez a szellemek törvénye. De hogy milyen sámán lesz a kiválasztottból, az is meghatározza, hogy miféle szellem lakozik a testében. A te fiadban egy nagyon erős szellem ütött tanyát, Csakó, talán maga a Sötét Úr... habár ezt nem hiszem. Még nem találkoztam azzal a szellemmel, ami a fiadban él. Ez a szellem úr jövendölt Mundzuknak és ő ölte meg a kutyát is. E
szellem által Tordának már most erős hatalma van holt és élő dolgok fölött, de hogy mivé lesz az évek során, azt jelen pillanatban még nem tudom megmondani neked. Apám a fejét rázva állt föl a vödörről. Zavarban volt. Gyorsan valami munka után nézett. Detre követte őt a tekintetével és tovább beszélt. – Torda lelkét hamarosan elviszik magukkal a szellemek. Úgy fog feküdni, mint a hasított fa. Nem kell megrémülnötök, ez az állapot csak percekig tart. Velem is megesett, nem egyszer, nem kétszer, s látod, mégis itt vagyok. Sok múlik Tason, ő nyilván jól ismeri azt ami benne lakozik. – Tehát el fog jönni Tordához? – Vagy a fiad megy el hozzá. Mikor hogy van ez.
Apám hallgatott egy sort, a földet nézte a lába előtt. – Majd meglátjuk. Detre havi rendszerességgel meglátogatott minket, ilyenkor sokat beszélgetett vele. Apám az utóbbi évben erősen töprengő fajta lett. Úgy látszott, megbékélt a sorsával, valahogy nem haragudott már annyira a világra, mint annak előtte. Túlzás lenne azt állítani, hogy a sámánokkal történt találkozás megváltozatta volna a gondolkodásmódját, mindenesetre megmozdult valami a lelkében. – Tulajdonképpen, ki fia – borja ez a Tas? – kérdezte az előtte álló öregre emelve a tekintetét. Detre jól megválogatta a szavakat, amikor Tasról szólt. – Nagyon furcsa ember, annyi bizonyos. Hosszú – hosszú évekre eltűnik, mintha elnyelné a föld, aztán valahol nagy vihar támad, és ő váratlanul megjelenik a rovásjeles botjával. Úgy, mintha a semmiből jönne, jövendölést mond, és megint nem látni évekig. Ha jól tudom, te is hasonló körülmények között találkoztál vele. Ő nem hun ember, valahol a messzi keleten született. Azt állítja magáról, hogy Magori táltosok tanították. – Szabir lenne? – Tudja a feneség, ahány nép, annyi nyelven szól hozzájuk. – Tényleg olyan vén? – Ez csak meskete – legyintett az öreg. – Azt lehet tudni, hogy hol jár mostanában? Detre megvonta a vállát. – Nemrég együtt áldoztam lovat Mundzuk egyik sámánjával, Kóroddal. Ő pár hónapja találkozott és beszélt is vele. Kórod azt mondta, hogy Tas mostanában az erdélyi hegyekben szokott felbukkanni. Valami Istenszékénél vert tanyát, de erősen menne már napnyugatra. Valami Pilist emlegetett Kórodnak, de hogy ez mit jelent, azt nem kötötte az orrára. – Furcsa ember – jegyezte meg az apám és nyögve felemelkedett a vödörről. – Az – mondta csöndesen az öreg.
–
*** Még nem éltem meg a három tavaszt, amikor először kiment belőlem a lélek. Talán ez a legelső emlékem gyermekkoromból, a döbbenetes hatás miatt olyan tisztán emlékszem minden mozzanatra, mintha ma történt volna. Nyilván az is frissíti emlékezetemet, hogy az első alkalom óta számtalanszor utaztam már a szellemvilágban, jól ismerem a csínját – bínját az efféle révületeknek. Azóta persze megtanultam kordában tartani ezt az erőt, de akkor két és fél esztendősen csupán tehetetlen szemlélője voltam az eseményeknek. Az álom havában jártunk. Odakint napok óta kavargott a hó és állandósult a farkastutulás a Volga túlpartjáról. Akkora jégcsapok nőttek a nádtető pereméről, mint én magam. Mi, gyerekek, napok óta odabent játszottunk a szálában, jószerivel csak apánk hagyta el a lakórészt, amikor átnézett a műhelybe. Azokban a napokban ő sem dolgozott sokat, inkább pakolgatott, azt mondta, jól elmegy vele az idő. Azzal kezdődött, hogy egyik pillanatról a másikra rettenetesen hidegrázás tört rám, pedig ott kuporogtam a megrakott tűzhely mellett. Hosszú fekete hajam volt – anyám születésem óta nem nyírta a hajamat – Rózsa és Boglárka éppen azt fésülték, fonogatták, amikor fejemre ült a nyavalyaság. Alighogy végigrázott a hideg, valami savanyú ízt éreztem számban, aztán feljajdultam és egy pillantás alatt meghabzott a szám. Mire a nővéreim egyáltalán észrevehették volna, hogy valami hibázik körülöttem, már úgy – eldőltem a szőnyegen, mint a támaszték nélküli búza – zsák. Lejem nagyot koppant a padozaton. Úgy maradtam mozdulatlanul. Hallottam a hangokat.
A lányok rémülten kiabálni kezdtek. Anyám odakukkantott a tűzhely túloldaláról és kieresztett magából egy velőtrázó sikolyt. Csak annyit láttak, hogy mereven fekszem – jól mondta Detre – akár egy darab hasított fa. De ők nem láthatták, amit én. Amikor kiment belőlem a lélek, azon nyomban felugrott a gerendák magasságáig és onnan lebegve nézett lefelé. Mindezt úgy éltem meg, hogy láttam magamat feküdni a tűzhely mellett. A lélek szemével láttam. Anyám a testem mellett térdelt, két kézzel rázogatta és kiabált neki, hogy „mi van veled, ne halj meg, kicsim". A nővéreim nagyon megrémültek és szoknyájukat gyűrve, megszeppenve álltak az anyjuk mellett. Legelébb a hollócskák kaptak észbe és gyorsan kiszaladtak apámért a műhelybe.
Szóltam az anyámnak, hogy „itt vagyok, édesanyám", de ő nem nézett felfelé, nem hallotta, amikor kiabálni kezdtem. Nővéreimet szólongattam, de azok sem reagáltak. Megsüketültek a lelkem szavára. Illett volna elszomorodnom emiatt, e helyett mérhetetlenül nagy békesség és nyugalom költözött belém. Örültem ennek az állapotomnak, legszívesebben örökre ott maradtam volna a tűzhely fölött lebegve. Arra gondoltam, olyan jó lenne, ha szüleim és testvéreim is osztoznának velem ebben a csodálatos érzésben, de akárhogy erőlködtem, nem v ettek tudomást rólam. A szellem bedugaszolta a fülüket. Más érdekes tapasztalatokat is szereztem ekkor. Felfigyeltem egy vékony és hajlékony fényfonálra, ami a szőnyegen magatehetetlenül fekvő testemet és engem kötött össze. A fényfonál ott kanyargott anyám és a lányok között, de ők arra sem figyeltek fel. Anyám egy vizes ruhával dörgölte a lemeztelenített mellkasomat – én odafönt semmit nem éreztem ebből. Kivágódott az ajtó és térdig havas lábbal betoppant az apám. – Meghótt, ó Egek Ura, meghótt a gyerek! – üvöltötte az anyám és ölbe kapott. Apám lassan odabicegett. Nem tükröződtek érzelmek az arcán, mikor lenézett rám. – Csak a lelke ment el – mondta alig hallhatóan. – Mindjárt visszajön. Úgy is lett. Alighogy kimondta, az ezüstszínű lélekfonalam mentén megindultam vissza a testembe. Egyszerre huss belészálltam és visszafészkeltem magamat abba a húsból és vérből álló valamibe, amit Tordának hívtak. Felnyitottam a szemem. Ott feküdtem anyám karjában. Az örömében összevissza csókolt és áldotta a hunok istenét, amiért megtartott az életnek. Folyton azt kérdezte, „mi bajod van, kisfiam?" Akkoriban már beszélő viszonyban álltam a külvilággal, de erre igazán nem tudtam mit mondani. Négyéves koromra legalább húsz ilyen lélekelhagyós esetem lett. Minden gond nélkül visszatértem az utazásokból. Ennek ellenére szegény anyámék sohasem tudták megszokni ezt az állapotomat. De nagyjából a tizedik után már nem kérdeztek semmit, miután magamhoz tértem. Megszokták a dolgot. Ha jól belegondolunk, ez is haladás...
*** Amikor a hun fiúgyermek eléri az ötödik esztendőt, az apja kiviszi a gyakorlótérre és az egyik nevelő gondjára bízza. A gyerek ott tanul meg igazán lovagolni, íjat feszíteni, karddal, kelevézzel bánni. Természetesen egy apa akkor a legbüszkébb a fiára, ha az otthon, a nemzetségen belül tudja elsajátítani ezeket a tudományokat. A nemesi rangú hunok ezért nem is nagyon csapták ki fiaikat a városszélre, inkább egy öregebb vitéz gondjára bízták csemetéjüket, hogy attól sajátítsa el a verekedés csínját – bínját. Apám nagy gondban volt, amikor betöltöttem az ötödik esztendőt. Na, most mit csináljon velem?
Az eltelt évek alatt az embereknek sikerült megfeledkezniük a sánta kovács fiáról, aki évekkel ezelőtt nagy jövendölést tett Mundzuknak. Alighanem a királyi család tagjain és Detrééken kívül más nem is nagyon emlékezett az esetre. Igen ám, csakhogy nővéreim nem tudták tartani a szájukat, főképpen a hétéves Boglárka, aki reggeltől estig megállás nélkül rólam fecsegett mindenkinek, hogy „az én öcsém így, hogy az én öcsém úgy..." Odáig fajult a dolog, hogy egy szép napon átjött a szembe szomszéd, egy karóvékony ember, amolyan hasfájós fajta, akinek az egész élete vég nélküli panaszkodás. Apám kivételesen nem a műhelyben ügyködött, hanem odabent ült a szálában. Éppen a megkésett ebédjét fogyasztotta, amikor a szomszéd megállt az ajtóban. Gondban lehetett, mert a kucsmáját nagyon tekergette a kezében. – Adj 'sten. – Neked is adjon eleget. – nézett rá apám az asztal mögül. – Mi tetszik? – Hát... hallottam a Torda gyerekről, hogy megint csudásakat mivel, kovácsmester uram. Nem felejtettük ám el, hogy csodasámán! No, szóval a nejemnek vettem egy kapcsos karperecet a vándorkereskedőtől... Hát nem elhagyta, amikor először kiment vele a házbúl? – Aztán mi köze van mindehhez a fiamnak? – Apám lassú kézmozdulattal törte a lepényt. Kérdezett, s csak utána rágott. – Azt mondta a Boglárka, hogy a fiad megtalálja az elkallódott tárgyakat. Megköszönném, ha megmondaná, hogy merre van az a karperec vagy ha megnevezné azt az embert, aki megtalálta... Nem lennék hálátlan, Csakó. Apám hümmögött egy sort, majd a következőt mondta a szomszédnak. – Kettőt mondok neked. Csurgó koma. Először. Boglárkának nagyon élénk a fantáziája, merthogy a fiam nem szokott megtalálni elbitangolt tárgyakat. Másodszor. Látod ezt a lepényt? – Látom hát. – No, mire ezt megeszem... még két falás... és te már nem vagy itt! A szomszéd ismerte jól az apámat. Nem erősködött tovább, inkább vette a kucsmáját, illedelmesen elköszönt és kiment. Apám még utána kiáltotta, hogy „és nem vagyok úr", de ezt szerintem már nem hallotta, olyan sebesen kapta a lábát. Apám elővette Boglárkát és kifaggatta, mikor és kinek csicsergett rólam. Érdekes dolgokat tudott meg, már megint mindenki rólunk sutyorgott. Ezek után hozta meg apám azt a döntését, hogy nem mehetek ki a gyakorlótérre, mert ismerte annyira a gyermeki lelket, hogy tudja, micsoda csúfolódás céltáblája lennék, amiből később komoly konfliktusok származnának. Példának okáért valaki felbosszant gyakorlatozás közben, én meg rákiáltok, hogy nem, vagy csak úgy egyszerűen kimegy belőlem a lélek... Rettenetesen elkeseredtem. A többihez hasonló gyermeknek hittem magamat, egyszerűen nem bírtam megérteni, miért kell reggeltől estig egy udvaron szaladgálnom, amikor mások kimehetnek a rétre. Én még az utcára sem mehettem ki. Ha apám meglátta, hogy átléptem a küszöböt, máris emelte a kezét.
Szüleim nagyon jól tudták, bhogy nem lesz ez így jó. Apám erre gondolt egy nagyot és vett nekem egy csikót. Elhatározta, majd ő megtanít engem lovagolni.
A csikót ugyan megvette, de a tanításból persze nem lett semmi, hisz' nem nagyon maradt ideje a lovaltatásomra. Az oktatást inkább a segédjére, bizonyos Deél re bízta, aki kora tavasszal került hozzánk. Apám valami miatt nem volt megelégedve a segédje munkájával. Elzavarta a műhelyből és új embert fogadott fel. Ezt az embert hívták Deélnek és nagyon hamar megkedveltük egymást. Fiatal kora ellenére nagyon erős ember volt, legalábbis én annak láttam. Reggeltől estig szította a tüzet és fáradhatatlanul dolgozott a nagy kalapáccsal. Jó segéd volt. Apám nem egyszer megdicsérte őt mások előtt. Ez nagy dolog volt a részéről, mert sose tett ilyet eddig. Tehát Deél lett a játszópajtásom. Amikor ideje engedte — nem egyszer az ebédidejéből áldozott rám – mindig velem foglalkozott. Felültetett a csikó hátára, kezembe nyomta a kantárt és mutatta, mit hogyan csináljak. Mind a mai napigén vagyok az egyetlen olyan hun ember, aki egy belső udvaron körbevezetett csikón tanult lovagolni... Annak a csikónak nagyon megörültem, Deél után ő lett a legjobb barátom. Úgy hívtam Szélvihar... öreg fejjel visszagondolva erre rendre megmosolygom a dolgot, azt hiszem, komoly kínszenvedés egy kötőfékre kényszerített lónak, ha Szélviharnak hívják, mindenesetre olyan büszkén ültem a hátán, mintha Balambér ezreskapitánya lennék... Kardozni is tanultam. Volt nekem egy fakardom, de azt idővel „kinőttem", ezért Deél faragott egy újat. Olyan gyönyörű fakard lett belőle, hogy megkönnyesedett a szemem, amikor először kézbe fogtam. Csontból lett megfaragva a nyele, még bársonyos tokot is kaptam hozzá, úgyhogy nagyon elégedetten kötöttem a derekamra. Elneveztem „Hadúr Kardjának", ezen aztán Deél nagyon sokat nevetett. Tetszhetett neki a dolog, mert személyében nem egy sűrűn derülő embert ismertük meg. Ebben nagyon hasonlított az apámra, kijelenthetem, hogy bikaereje és szorgalma mellett Deél ezzel a tulajdonságával is elnyerte az apám tetszését. Támadt egy különös hóbortom. Fogtam a Hadúr Kardját és elástam az udvaron. De nem akárhogyan, hanem hegyivel fölfelé. Legkisebb húgommal Pintyővel azt játszottam, hogy én vagyok a pásztorgyerek, ő meg a bárány. Pintyőnek négykézláb kellett állnia az udvaron közben bégetnie kellett a hatás kedvéért, én pedig éles szemmel észrevettem, hogy valami „megvágta" a lábát. A „vérnyomokat" követve megtaláltam a kardot, kiástam és büszkén vittem a „királyhoz". Mindig ezt mondtam: „itt a kard, felséges király, amit neked küldött az Egek Ura!" – Aztán hogy híják ezt a királyt? – kérdezte Deél a harmadik vagy negyedik alkalom után – más, erre a célra használható férfi nem lévén a faluban, rendre ő alakította a királyt. – Attila! – Ilyen királyunk sosem volt – mondta, közben fordított egyet az izzó vason. – Majd lesz!
– Ha te mondod... – Menj vissza játszani – szólt közbe az apám. Egy szép napon eljött hozzánk az öreg Detre. Térdére ültetett az árnyékban, és kifaggatott a dolgaim felől, volt egy szép diófánk a kapuval átellenes oldalon, nyáron mindig alatta ültünk a padon. – No, hadd halljam, mikor születik meg az a világhódító király, Torda? – Nagy büszkén számoltam az éveket az ujjaimon, erre a tudományra ip.uii oktatott. – Tizenegy év múlva, Detre bácsi. – Tizenegy év... Aztán az apja éppen szarvasra fog menni, amikor születik? Megvontam a vállamat, – Honnan tudjam? – Hanem hát, honnan tudsz a királyról? Ez olyan ravasz és fogós kérdés volt, hogy azonnal számba kaptam az ujjamat. – Nem tudom. – Almodban mondta valaki?
– Nem. Az öreg megkopogtatta a homlokomat. – Idebent mondta egy hang? – Mondta? – Mondta. – Mit mondott pontosan? – kíváncsiskodott Detre. – Hát... azt, hogy megszületik a király, aki meghódítja az, egész világot. Megszalad előle minden ellenség és a népek szolgálni fogják őt – feleltem lelkesen. – Ezt mondta? – Ezt. – A kutyafáját! Mást nem mondott? – Nem. – És mikor mondta ezt? – Mindig ezt mondja.
– Milyen hangon mondja? – kérdezte az öreg. Láttam rajta, erősen várja a választ. – Férfi vagy nő hangján beszélt? – Férfihangon. – Aztán van – e neve a hangnak? Merthogy minden rendes hang bemutatkozik, ahogy illik. Erre nem tudtam, mit felelni, csak ráztam a fejemet. – Nem emlékszel? – Nem. Detre segíteni próbált – izgatottnak láttam az öreget. – Szél Úr... Erdő Szelleme... Förgeteg... Kalamona... Huliotir? Egyre csak a fejemet ráztam. Detre sóhajtott. Feladta a küzdelmet. Lehuppantott a földre és fenekemre paskolt. – No, menj játszani. – Elszaladtam. Később láttam a szemem sarkából, hogy apám a kezét törölgetve állt a kovácsműhely hátsó kijáratánál és állával bökdösött a fa alatt üldögélő Detrének. De az csak rázta a fejét, mintha darazsak ülnének a fülében.
*** Ugyanebben az évben történt, hogy a római császárok megelégelték az évek óta egymással folytatott fenyegetőző hangú Ievelezgetést és pennájukat kardra cserélték. Egymás elleni háborúra készült a két római birodalom. A nyugati trónt bitorló Maximus volt a kezdeményező fél, és nyár elején egészen Sisciáig tört előre a germán csapatokkal erősen megtámogatott serege élén. Theodosius elsősorban az alánoktól, valamint a gótoktól és a hun nyugati főszárnytól megtámogatott csapatokkal vonult fel ellene. Az alánokat mi kölcsönöztük. Álandóan azon ment a vita, hogy Uldin és Mundzuk – apa és fia együtt vezették a segédcsapatokat – vajon, hogyan viselik a nyugati gótok közelségét. A krimi betörés óta a keleti gótok – vagy osztrogótok – nekünk adóztak Ellátták az előőrseink szerepét, velük ellentétben a nyugatiak – nevezték vizigótoknak is – átmenekültek a keletrómai császárság határán és onnan mutattak nekünk fügét. Balambér nem tehetett ellenük semmit, Csaknem támadhatta meg Theodosiust, mert oltalmába vette őket. Uldin és Mundzuk meglepetésszerűen átúsztatott a Száván és megszalasztotta Maximus elővédjét. De még nem lett vége a háborúnak. Hónapra rá Poetoviinál újabb csatára került sor. Mundzuk szélsebes lovasai rátörtek a hajnalban még kába keletrómai szekértáborra és hatalmas mészárlást rendeztek a germánok közt. Maximus serege javarészt megsemmisült, lovasaink és az alánok, egészen a tengerig üldözték a megvert ellenséget.
Theodosius betört Itáliába és elfogatta Maximust, akit ugyanazon év nyolcadik hónapjában kivégeztetett. Theodosiusnak ezt követően utoljára sikerült egy kézben egyesítenie a két római birodalmat.
Balambért gondok gyötörték. A keleti és nyugati birodalom egyesítése következtében szövetségesünk túl hatalmassá vált és veszélyeztetni látszott a hun birodalom biztonságát. Vihar előtti csönd honolt.
*** Pár hónappal a hatodik születésnapomat követően besiklott egy hatalmas háromfejű tollaskígyó az ajtónkon és el akart rabolni. Szólt is. Azt sziszegte, magával visz a fészkébe, ahol keresztben lenyel. Ott tekergőzött az ajtóban. Minden hajam szála égnek állt a rémülettől. Sikoltozva hátráltam egészen a falig, Anyám éppen tésztát dagasztott. Rémülten kapta rám a szemét. Mi a baj, kisfiam? – Itt van a tollaskígyó, édesanyám! – Ahogy jött, úgy el is megy – mondta az anyám és öntött egy kis vizet a liszthez. Szomorú mosollyal az arcán gyúrt tovább. A kígyó eltűnt. Detre sok mindenre felkészíthette a szüleimet, persze ezt akkoriban nem tudhattam. Csak annyit láttam, hogy a körülöttem élő emberek nem rémüldöznek velem együtt. Szüleim akkor sem szaladtak szét az ijedelemtől, amikor tudomásukra hoztam, hogy egy kemence nagyságú, veres pók fonja hálóját a gerendák közt... Másnap mutattam a pókot a nővéreimnek. – Látjátok, ott van, ni! – Nincs is ott semmi – nyafogta Boglárka. Nyelvet öltött rám és kiszaladt. A hollócskák sem hittek nekem, pedig azok már nagylányok voltak, szinte felnőtt emberek az én szememben. – A bolondját járatod velünk! Amikor világossá vált számomra, hogy Deél sem látja, amit én, rettenetesen elkeseredtem. Szerencsére másnap megjött Detre. – Nagyon szép pók – bólogatott, amikor felnézett a gerendák közé. – Beszél is? – Nem éppen. – Akkor ez egy néma pók. Aztán járt – e itt azóta a tollaskígyó? – Nem. – Nyakamat a vállam közé húztam, úgy mondtam. – Ha újra eljön, nem kell megijedned tőle. Nem bánt az, csak ijesztgetni próbál, azt hiszi rólad, anyámasszony katonája vagy. Megembereltem magamat, engem aztán egyetlen tollaskígyó se nézzen gyávának! Mondtam is Deélnek, hogy le fogom vágni a kígyó fejét. Mind a hármat!
Deél nagyon komoly képet vágott és azt felelte, mindig tartsam kéznél a Hadúr Kardját, mert annak biztosan varázsereje van... Csak évekkel később tudtam meg, hogy Deélnek nem mondtak semmit rólam, illetve sikerült őt ügyesen félrevezetni, ő mindig is úgy tudta, hogy egy kicsit beteges vagyok... Detre sűrűbben járt hozzánk ezekben a hónapokban és nagyon sokat beszélgetett velem. Abban az életkorban, amelyben jártam, az ember gyermeke nagyjából el tudja már helyezni magát a világban. Különbséget tud tenni jó és rossz között, észreveszi magán a változásokat és határozott elképzelése van arról, hogy ő mennyiben más, mint a többiek. Sejteni kezdtem, hogy valami hibázik körülöttem. Illetve Detre sejtetni kezdte velem. – Az a helyzet – mondta egy szép kora őszi napon – , hogy ezeket a lényeket csak te látod egyedül. Szüleid és a nővéreid vagy Deél nem láthatják a tollaskígyót, sem a veres pókot. Azért nem látják azokat, mert ők nem olyanok, mint amilyen te vagy.. Ezt sehogy sem akartam megérteni. Ha van szemük, akkor miért nem látják azt, amit én látok? Rákérdeztem erre az öregnél. – Mert a szellemeket nem a szemével látja az ember – felelte Detre. Ettől nem lettem sokkal okosabb, ami még nem jelenti azt, hogy nem tudtam okosakat kérdezni. – Más vagyok, mint a Suba? – Ez a Suba a szomszéd fia volt és nagyjából esztendővel lehetett fiatalabb, mint én. – Más vagy bizony. – Miért? Ezzel megfogtam az öreget. – Talán mert így akarta az Egek Ura. Egy másik alkalommal ezt mondta: – A szellemek azt akarják, hogy Tudó legyél. Nem szabad ellenállnod az akaratuknak, a sorsod, ahogy másoknak is, megvagyon írva a csillagokban. – Tudó akarok lenni! – Az leszel, ne félj. Türelmetlenkedni kezdtem. – Mikor leszek az? Jövőre eljön érted egy ember, akit Tasnak hívnak. Ez a Tas elvisz magával és Tudót csinál belőled. – Ő olyan mint te? – Olyan... csak hosszabb a botja – Detre mutatta, hogy mennyivel hosszabb. Alighogy kitette lábát a kapun, szaladtam az anyámhoz.
– Édesanyám, jövőre elvisz magával a Tas és Tudóvá tesz! – kiáltottam lelkesen. Anyám egy fájdalmasat sóhajtott. – Itt van még az öreg? – Már elment. – Jól van, kisfiam, menj játszani! – mondta idegesen. Nem véletlenül akart beszélni Detrével. Öt év után megint gömbölyödni kezdett a hasa. Az elmúlt években valahogy nem jött össze a következő kistestvér – nyilván a szellemek nem akarták. Anyám feszültnek látszott azon az őszön és a helyzet később sem javult. De nem az áldott állapota miatt volt ideges. Talán arra gondolhatott, hogy ha elmegyek a háztól, soha többé nem találkozunk... Én nem éreztem át ennek a súlyát, hisz gyermek voltam, sőt akkora mehetnékem támadt, hogy hat ökörrel nem lehetett volna visszatartani. Többször kiszöktem az utcára és mentem az orrom után, apám nem egyszer a sarokról hozott vissza. Detre okításának hatására már nem haragudott rám a kódorgások miatt, nagyon jól tudta, hogy az vezérel, ami bennem lakozik, és még nem áll módomban parancsolni neki. Számomra nagyon lassan teltek a hónapok. A hideg amúgy is falak mögé kergeti az embert, s ilyenkor a tűzhely mellett még inkább ólomlábakon vánszorog az idő. Detrének köszönhetően őszi – téli képzelgéseimnek Tas lett az állandó főszereplője. Gondolataimban a vénséges vén sámán halhatatlan hőssé alakult át. Ezek a napközbeni fantáziálások álmaimban is folytatódtak, ahol Tas a hosszú botjával hadonászva mindig elkergette a körülöttem ólálkodó szörnyűségeket, akik folyton – folyvást magukkal akartak ragadni, hogy ízekre tépjenek. Az a tél nagyon sokáig elhúzódott. Jól emlékszem az ígéret havi hózáporokra. Már – már azt hittük sohasem lesz vége a zimankónak, amikor Földanya újra virágba borította a réteket és kirügyeztek a fák. Anyám szülés előtt állt. Nehezen mozgott a nagy hasával, a házimunka javarészét a hollócskák és a két középső lány végezte. Detre az mondta, hogy Napisten havában meg is jön a gyerek, aki a csillagok állása szerint fiú lesz... Én is nagyon vártam a kisöcsémet, de úgy adódott, hogy hosszúhosszú évekig nem láthattam őt, sem a többieket, mert azon az éjszakán, amikor anyám vajúdni kezdett, kitört egy döbbenetes vihar...
*** Nyugatról, a puszta felől gyűltek a felhők, s már délutánra olyan villámlás látszott a messzeségből, hogy nyakukat behúzva szaladtak haza az emberek. Sokan azokban a napokban állították a nyári szállásukat. Ezek most vakarhatták a fejüket, hogy mi lesz a félig kész sátorral, ha a vihar ideér. Szakadatlan dörgött az ég, mintha az egész mindenség egyszerre mormogott volna egy éhes vadállat hangján. Gyorsan besötétedett. A bábák már ott voltak nálunk. Detre is ígérte magát, de estig nem érkezett meg, talán a vihar tartóztatta fel.
Apám kora délután befejezte a munkát, hazaküldte Deélt, majd ide – oda topogott a házban, nagyon várta már a fia születését. Felfokozott izgalmához az is hozzájárult, hogy alig egy héttel a nagy nap előtt Detre leölt egy birkát és jóslatot mondott a beleiből. Azt olvasta ki belőlük, hogy a fiúból messze földön ismert, híres kovácsmester lesz! Apám nagyon megörült ezeknek a szavaknak, valahogy megbízott az öregben. A mindenki által várt nagy esemény elterelte rólam a figyelmet. Egész álló nap a kuckómban kuporogtam, s csak szemem sarkából néztem az embereket. Magam mellé tettem a Hadúr Kardját, hátha idetéved valami szellem, ami el akarja vinni magával az öcsémet. Természetesen ezt életem árán is meg fogom akadályozni, döntöttem el magamban. A vihar ereje fokozódott. A rendszertelenül csapkodó villámok be – bevilágítottak a szálába, a szél átfútt a ház eresztékein, a szakadatlan huzat imbolygásra késztette a gerendákra akasztott hólyaglámpákat. A helyiség hátsó részét egy függönnyel választották le az anyámnak. A bábák helyet polcoltak neki és nem mozdultak mellőle. Csak a hollócskák maradtak itthon, a többi lányt apám még a délután folyamán átterelte a szomszédba. Az egyik bába megnyitotta a függönyt és kiszólt a résen, hogy kéri a forró vizet. Csengettyűke és Virág rögvest tüsténkedni kezdtek. Apám bejött az előrészből és ment volna a függöny mögé. De a bába nem engedte be. Anyám jajgatni kezdett a függöny mögött. Recsegett – ropogott a ház a széllökések erejétől. Anyám kezdődő sikolyait elnyomta a szakadatlan égzengés. Apám idegesen toporgott egy darabig, aztán jobb ötlete nem lévén, lekuporodott a tűz mellé. Lehajtott fejjel nézett maga elé. Sokáig ült így mozdulatlan. Arra gondoltam, talán elnyomta az álom, amit nem tartottam lehetetlennek, hisz' anyám miatt napok óta alig aludt valamit. Kissé oldalt ült nekem, s háttal az előrésznek, így nem láthatta, mi történik... Szemhunyásnyi időre elült a szél és mérhetetlen lassúsággal megnyílt az ajtó. Vakító fénysugarak áramlottak be az előtérbe és élesen megrajzolták a tárgyak körvonalait. Tekintetem az állandósult ragyogásra tapadt. Lassan felálltam, odatipegtem a tölcsérszerűen kitárulkozó fénycsóva széléhez és megmerítettem benne az ujjaimat. Apám továbbra sem mozdult. Azt hittem, ismét olyan jelenséggel állok szemben, amit rajtam kívül más nem láthat, ezért nem riasztottam őt, hogy nézzen már ide, mi a manó ez a fényesség az udvarról? Valami közeledett a fényben. Valami élőlény. Láttam, ahogy árnyéka bolondos foltokat rajzol a szemközti falra. Szívem majdnem kiugrott a torkomon. Először arra gondoltam, hogy újra eljött a rút tollaskígyó. Elszántam megmarkoltam a fakard nyelét és beléptem a fénybe. Odafordultam a bejárati ajtónak, hadd lám azt az ellenséget. Egy szarvasagancsos fehér ló állt a sarkig tárt bejárati ajtóban. Tátott szájjal álltam a meglepetéstől, fakardom hegye nekikoccant a padlónak.
A ló fejét aranylemezekből és gyöngyökkel kirakott szíjakból összeállított sisak borította, amely szabad kilátást biztosított a szemeknek és akadálytalan mozgást az álkapcsoknak. Ebből az aranyos sisakból tört magasba a hatalmas, páros szarvasagancs. Akkora volt és oly' sok ágú, hogy nem fért be az ajtón. Hasonló színben pompázott, mint a felerősítését szolgáló sisak, két főága közt napkorong – jelkép ragyogott, kisebb elágazásain parányi csengettyűket mozdított a szél. A ló testét, két oldalt hosszan lelógó, vörös szegélyű, hímzett selyemtakaró borította, annak sarkaira is csengettyűket erősítettek. A fehér ló meghajtotta felém okos fejét és felhorkantott. – Torda! – hallatszott a hátam mögül. Apám felemelkedett, de félúton megakadt mozdulatában. Döbbent arcot vágva nézett az előtér felé, ugyanúgy látta a csodálatos állatot, akárcsak jómagam. A jelenség tehát nem álom vagy valamiféle révületes látomás volt, hanem maga a valóság. A vihar újra rákezdte. Veszettebbül dühöngött, mint annak előtte, mintha be akarná pótolni a lemaradást. Csilingelni kezdtek a napkorong körül lengedező csengettyűk. A bennem lakozó szellem azt parancsolta a lábamnak, hogy induljon meg előre, s én szememet az agancsok közt feszülő napkorongra függesztve átbattyogtam az előtéren. A ló mellső lábával kaparta az ázott talajt. Lassan hátrált, tért nyitott nekem az udvarra. – Torda, ne! Apám végre összekapta magát. Hátam mögött hallottam a lábdobogását, ahogy közeledik felém. Kiléptem az udvarra. Isten létezésének sziklaszilárd bizonyítékaként egy különös ember állt az udvarunk kellős közepén. Hosszú fekete szakálla ázott ponyvaként lobogott a szélben, háta mögött vakító villámok cikáztak az éjsötét égboltozaton, Mozdulatlanul állt a zuhogó esőben, s kezében egy hosszú rovásjeles botot tartva nézett engem. Tas volt az. Sose láttam eddig, de azonnal ráismertem az álmaimból. Apámat megállította a küszöbön egy láthatatlan erő. Ugyanúgy térdre hullott, mint hét esztendővel ezelőtt, talán még vihar is ugyanaz volt, mint amelyik a Csörge sátrát rázta akkoriban... A szarvasagancsos fehér ló megállt Tas mellett, aki szózatot intézett apámhoz. Zengő hangja tisztán hallatszott az égzengés ellenére. – Amit megmondtam, azt megmondtam, fegyverek kovácsa, a hetedik fiúgyermek enyém lesz, a hetedik esztendőben! Nagy sorsa lesz néki. Királyok asztalánál vacsorál, és annyi lova lesz, hogy álló nap nem lehet azokat számba venni. De most elviszem magammal! Tas hozzám lépett. Fél kézzel felkapott és felültetett a csudaállat hátára. Még mindig a kezemben fogtam a Hadúr Kardját.
Apám széttárta a kezét és artikulátlan hangon felüvöltött. Térdelt az ajtóban és üvöltött. Olyan fájdalmas és elkeseredett hangon tette ezt, még évekkel később is hallani véltem ezt a keserű panaszt. Átvisszhangzott egész gyermekkoromon. Tas elindult a vihartól kicsapott kapunk felé, a szarvasagancsos ló lassú, méltóságteljes léptekkel követte őt. Kifordultunk az utcára. Ment elől a hosszú botos ember, s mögötte a ló, hátán egy tágra nyílt szemű gyermekkel. Lassan távolodtunk a szülői háztól. Visszanéztem, de már nem láttam az apámat. Kihalt volt a város, a vihar fedél alá űzte az embereket. Talán jobb is, ki tudja, micsoda szóbeszéd kerekedett volna abból, ha meglátja valaki a menetünk.
Nem lett szerencsénk. Egy középkorú asszony szaporázott felénk az úton, alakja lassan kibontakozott az eső függönye mögül. Szétterített kendőt tartott a feje felé, azzal védekezett a zápor ellen. Lehajtott fejjel, a lába elé nézve sietett, s csak a legutolsó pillanatban vett észre minket. Tátott szájjal nézte az aranyszarvasnak öltöztetett lovat, s hátán a sánta kovács kisfiát. – Nem látsz minket! – mondta neki Tas, rá sem nézve. Az asszony tovább szaladt az úton. Arra számítottam, legalább egy pillanatra visszanéz futtában, de nem tette meg. – Csudát tettél vele, sámán! – kiáltottam lelkesen a rendületlenül haladó vezetőmnek. Az elbájolt asszony nem nézett vissza Tas annál inkább. – Ezt a szót, hogy sámán, felejtsd el, fiú. Nem vagyok sámán, ahogy te sem vagy az. És megmondta, hogy mik vagyunk. Akkor hallottam először a táltosokról.
Harmadik rovás Amikor az ember visszatekint az életére, emlékeinek nagy részét megszépíti az eltelt idő, s mondandójának mélységét erősen meghatározza, hogy hová jutott. A hegytetőről nézett út hirtelen megszépül, a fárasztó felkapaszkodást már egyáltalán nem érezzük akkora tehernek, mint útközben. Az ember ennek az életen át tartó vándorlásnak a képeivel határozhatja meg önmagát. Talán még szemléletesebb, ha életutunkat egy patakhoz hasonlítjuk, mert minden ember ered valahonnan és tart egy irányba, s hogy mivé lesz az eltelt évek alatt, az sok mindenen múlik. Életem során sok olyan emberrel találkoztam, kik tiszta vizű forrásként bukkantak fel a történelem erdejében, de mielőtt folyóvá erősödtek volna, váratlanul eltűntek, mint az istenszéki vadnyomok úgy mondják, búvópatakká lettek s örökre elvesztek az emlékezet számára. Másokból folyó lett, erős sodrású sötét vizű folyam, de közülük is csak nagyon kevesen lettek tengerré. Máig sem tudom, Tas mit látott bennem, folyót-e vagy tengert? Annyi bizonyos, hogy én őbenne az óceánt láttam. Deresedő fejjel visszagondolva azokra az évekre, ismerve életemet, tudván-tudva micsoda magasságokba jutottam, ez a hitem egyre erősebb.
*** Eleinte nem értettem a sámán és a táltos mibenléte közti különbséget. Tas sem beszélt erről, nyilván nem akart összezavarni. De egyvalami azonnal nyilvánvalóvá lett, és ehhez a felismeréshez nem kellett külön magyarázat, elégnek bizonyult nyitva tartani a szemem. Később azt is megtanultam, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is, de erről a tapasztalásról majd később szólnék... Életem során számtalan sámánszertartást láttam, hunokét és mindenfajta más népekét egyaránt. A lényeg mindenütt ugyanaz volt: a sámán révületbe esett, ami által kapcsolatba került a szellemvilággal, a segítő szellemektől megtudakolta a megszálló nevét a gyógyítás módját, majd megtisztította a beteg lelkét és távozott. Ezzel ellentétben a táltos képes volt úgy gyógyítani, hogy oda sem ment a beteghez...
***
– Amikor Jézus betért Kafaniaumba, eléje járult egy római századosnak a küldöttsége. A százados szolgája bénán feküdt otthon és rettenetesen kínlódott. A százados szolgái azt mondták Jézusnak, hogy Megérdemli, hogy teljesítsd kérését. Szereti nemzetünket, a zsinagógát is ó' építtette nekünk". Ezt hallva Jézus velük ment. Amikor már nem messze voltak a háztól, a százados eléküldte a barátait ezzel az üzenettel... Közbevágtam. – Folytathatom? – Hallgatott. Láttam arcán a kíváncsiságot. – „Uram, ne fáradj! Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba... Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgáin" – mondtam a szemébe nézve". Hátrahúzódott támlás karosszékében. Sokáig nem szólt. A karfára könyökölve, állát az öklére hajtva nézett rám. Álltam a pillantását.
*** A szellemek együttműködnek a sámánnal, ámde a táltost szolgálniuk kell. A táltos sokkal többre képes, mindazonáltal nem használja a képességeit lépten-nyomon. A táltos a légritkább esetben gyógyít embert vagy állatot, mert hogy nem tekinthető igazából gyógyító személynek... Hadd fogalmazzak úgy, hogy a táltos sokkal inkább az egész univerzum gyógyítója. Nem pusztán kapcsolatra képes a szellemek birodalma és a megtapasztalható világ között, hanem ő maga a kapcsolat, és ehhez különös révülésre sincs szüksége. Van még egy lényeges különbség a sámán és a táltos között. Senki sem lehet sámán kiképzés által. Vagy megkapja az adományt gyermekkorában vagy nem, vagy megfelel a későbbi próbatételeken vagy nem felel meg, aztán az lesz belőle, ami lesz. A mindenkori hun főkirály abban az esetben is megkapja e megtisztelő nagysámán rangot, ha jelek nélkül születik. Most Attila a nagysámán, holott nem született fölös csonttal és nem szólalt meg félévesen. Tudom, mert pólyáskora óta mellette vagyok... Tehát nincs súlya a „nagysámán" elnevezésnek, ez sokkal inkább politikai rang.
Azok a Krisztus-hiten iskolázott hittudósok, akik sámánegyházról beszélnek, igazából nem ismerik a dolog lényegét, csupán innen-onnan csipegettek valamit, mint az udvaron kapirgáló tyúkok. A sámánizmus az Isten keresésének egyik legősibb módozata, eredete a történelem homályába vész, mindazonáltal nem tekinthető vallásnak, mert a révület állapotában nem beszélhetünk tiszta istenlátásról, a sámán legfeljebb a szellemeket látja... már amennyiben azok megjelennek néki. Az eddig mondottakkal ellentétben táltos viszont csak úgy lehet az emberből, ha annak képzik! Természetesen alapvetően szükségesek az adottságok, ahogy nálam is megvoltak: fölös csont vagy korai beszéd és még sorolhatnám, ebben hasonlóak vagyunk a sámánokhoz. A lényeges különbségek később mutatkoznak meg, Detre ezeket látta, amikor a bölcsőm fölé hajolt.
*** Én már gyermekkoromban is olyan voltam, mint egy állandóan bő vízzel elárasztott és jól hajózható csatorna, amin hatsorevezős gályákként jöttek-mentek a szellemek. Detre tisztában volt azzal, hogy nekem nem szükségeltetik révült állapotban megmászni a „világfát", az én testemet nem kell szétcincálnia a szellemeknek, hogy egy teljesen új személyiség keletkezzen, nincs szükségem beavató álomra, nem kell gombákat vagy erjesztett italokat fogyasztanom ahhoz, hogy elszakadjak a valóságtól. Én egyszerűen úgy voltam irracionális, ahogy ott feküdtem a bölcsőben és gügyögtem. Detre ötven éve sámán volt, és látta rajtam, hogy egyetlen óvatlan mondatommal megölhetném őt... Szörnyű, amit most mondok, de feltételezem, hogy gondolhatott valami hasonlóra, tudniillik évekkel később találkoztam Bogáttal, aki tisztán emlékezett arra, hogy az öregből megtapasztalható módon áradt a félelem, Bogát szóról-szóra úgy fogalmazott, hogy „határozottan sugárzott belőle, mint meleg a tűzből..." A táltost csak egy idősebb és tapasztaltabb táltos taníthatja és avathatja föl egy erre alkalmas, kultikus helyen. Tas lett az én tanítóm.
***
– Itt a fejsze. Vágd föl a fát! – Mennyit vágjak föl? – kérdeztem kelletlenül. A hideg miatt nem nagyon akartam kimenni a kunyhóból. – Három rönköt. Nyolcéves voltam, alig nagyobb, mint a fejsze. Vállamra kaptam a nehéz szerszámot, kiballagtam a kunyhó előtt súlyosodó farönkökhöz és nekiálltam a munkának. Haragoszöld fenyvesek figyelték minden mozdulatomat, de Tas tekintetét súlyosabbnak éreztem mindennél.
Kevesen jártak arra, ahol mi éltünk. Fönn a hegytetőn mutatóban sem voltak ösvények, megszűkültek, majd hirtelen eltünedeztek a vadcsapások is, mintha az állatokat ugyanúgy elrémisztené az ég tapintható közelsége, akárcsak az embereket. Időtlen-idők óta „Istenszékének" nevezték ezt a helyet, s való igaz, amikor először láttam engem is egy hatalmas kőtrónusra emlékeztetett a mélység fölé kiugró, jellegzetes formájú szikla. Gyermeki ésszel csak az Istent hiányoltam belőle... Ha itt van a trónusa, akkor itt van maga a hunok istene is, mert miféle Isten az olyan, aki elkóricál a helyéről? – gondoltam az első találkozáskor a csupasz szikla láttán. Kételyeimet megosztottam Tassal, aki türelmesen kioktatott. Azt mondta, az Egek Urára nem lehet azt mondani, hogy itt van, meg ott van. Nem! „Tanuld meg, fiú, az Isten mindenütt ott van, fűben-fában, emberben, állatban egyaránt. Még anyád mosolyában is Ő mosolyog rád". A farönkök természetesen kifogtak rajtam. Alig végeztem az elsővel – egy órát is elbabráltam vele – amikor olyan mérhetetlen fáradság költözött belém, hogy úgy éreztem, mentem leszakad mindkét karom. Ahogy megálltam a munkával, rettenetesen fázni kezdtem, az izzadság hideg verítékként gyöngyözött a homlokomon. Visszamentem a kunyhóhoz, félrehajtottam a bejárati takarót. Elkeseredetten néztem Tasra, aki látszólag meg sem mozdult, amióta kiküldött a csípős hidegbe. Egy téliesített kunyhóban éltünk, szinte karnyújtásnyira a fura alakú sziklátók Döngölt föld volt a padlónk és mohával borított, a réseik közt agyaggal és száraz fűvel tömött széles fakérgek adták a körítőfalakat és a tetőzetet. Ajtónk nem volt, csak egy vaskos bőrtakarót használtunk – pónyának is mondták -, amit ősztől tavaszig mindig leengedtünk. Odabent állandóan égett a tűz. Ketten épphogy elfértünk, de ha ne adj' Isten bejött volna valaki harmadiknak, nekem ki kellett volna mennem, ha meg akart odabent fordulni. – Elfáradtam – nyögtem a fejszenyélre támaszkodva. – Miért? A kérdés ostobának tűnt. Nyilvánvaló, hogy egy nyolcéves gyermek elfárad, ha éhgyomorra fát hasíttatnak vele. Teli gyomorral is. Koromhoz képest néha furcsa és érett válaszokat adtam. – Gyenge vagyok én még ehhez, öreg. – Mennyit vágtál föl? – Egyet. – Mire gondoltál favágás közben? – Erre is, arra is... anyámra és a családomra gondoltam. Meg arra a szarvasra, amit a múltkor láttunk a völgyben... Nem tudom. Tas felállt.
– Gyere velem! – Hozzam a fejszét? Kivette kezemből a fejszét és nekitámasztotta belülről a kunyhó oldalának. Elindult a sziklaorom felé.
Utána szaporáztam. Nem szólt semmit, én meg nem kérdeztem tőle semmit. Legelőször a/l tanultam meg tőle, hogy ne tegyek fel neki kérdéseket. Hiábavalóságnak tűnt, ugyanis tíz esetből nyolcszor nem válaszolt. A fennmaradó két esetben pedig valami egészen másról kezdett el beszélni, Ezek a párbeszédek rendre úgy végződtek, hogy mondtam valamit, erre kijelentette, hogy „megkaptad a választ". Most semmi kedvem nem akaródzott eljátszani ezt a játékot. Odavezetett egy lapos kőhöz. – Ülj föl rá a saját ülésedben! – Melyik az én saját ülésem? – kérdeztem meghökkenve. – Helyezkedj cl valahogy. Kényelembe helyezkedtem. Magam alá húztam a lábam és vártam a további utasításokat. – Kényelmesen ülsz? – tudakolta Tas. – Igen– Megkaptad a választ. Tehát kényelmesen ülni annyit tesz, mint megmutatni másnak, hogy általában hogyan szoktunk ülni – mozdulataink néha sokkal többet árulnak el rólunk, mint szavaink. Ezt követően Tas a fejemre tette jobb kezének kérges tenyerét, majd arra kért, hogy hunyjam le a szemem és gondoljak egy végtelen tájra. Gondoljak a pusztára. Gondoljak arra, hogy a puszta kellős közepén ülök, vakítóan süt a nap, lágy szellő fúj és mérhetetlenül nagy a csönd. Lehunytam a szemem és a pusztára gondoltam — rettenetesen fáztam, Tas beszélni kezdett hozzám. Arra kért, hogy az orromon át lélegezzek be és a számon át lélegezzek ki, aztán a völgyben látott szarvasról beszélt. Lehunyt szemmel koncentráltam a szavaira... pár perc elteltével elfelejtettem, hogy fázom... Kinyitottam a szemem. – Képzeld, öreg... Akkora pofont kaptam tőle, hogy majdnem lebucskáztam a kőről. – Gondolj a pusztára és ne pislogj! Lélegezz, fiú! Az elkövetkező két hétben minden nap eljátszottuk ezt a kövön ülést. Fogalmam sem volt, hogy mesteremnek mi a célja ezzel.
Két hét elteltével, ha lehunytam a szemem és a pusztára gondoltam hamarosan megjelent rajtam az izzadság az általam elképzelt nap heve nedvesítette át az ingem, olyan átéléssel tudtam magam elé képzelni a végtelen táj fölött vibráló felforrósodott levegőt.
*** Egy napon Tas azt kérte tőlem, hogy miközben a „pusztámon ülök", gondoljam magam elé a völgyben látott szarvast. – Csak a szarvasra gondolj, semmi másra. Könnyen ment. A szarvas ellépdelt előttem, aztán elfordult tőlem és távolodott. Sokáig követtem a tekintetemmel... mindeközben havazni kezdett Istenszékén. Amikor felnyitottam a szemem, úgy néztem ki, mint a hóember. Csak percekkel később kezdem el dideregni. Az elkövetkező hetekben minden létező dolgot magam elé kellett vetítenem, és azt kellett képzelnem, hogy távolodik tőlem a pusztán. Néha olyan kiüresedettnek éreztem magam, mint egy karóra akasztott köcsög. Rettenetesen élveztem a játékot. Egy napon Tas a kunyhó előtt kezembe nyomta a nagyfejszét. – Fogd két kézzel és tarts ki magad elé! Hamarosan remegni kezdett a kezem, úgy éreztem tőből szakadnak le a karjaim.
– Nem bírom. Nekem ez nagyon nehéz, öreg. Tas elvette tőlem a fejszét és intett, hogy kövessem őt a kövemhez. Felültem a kőre. Tas ugyanúgy a kezembe nyomta a fejszét, mint az előbb. – Tartsd ki és gondold, hogy a pusztán vagy! Nehezen ment, a fejsze ugyanúgy imbolygott a kezemben. Kiestem i légzés ritmusából, meg-megremegett a szempillám. – Figyelj a légzésre. Fáj a karod? – Igen. – A pusztán vagy és fájdalom egy izzó tűzgömb. Látod? Magam elé képzeltem az izzó tűzgömbé változott fájdalmat. – Látom... – Távolodik tőled.
Próbáltam elképzelni... A fájdalom tüzes nyilakként szúrt a karomba és vörös köd ereszkedett a szemem elé. A fájdalom és a Puszta képzel e teljesen összemosódott a tudatomban, de kisvártatva megint csak a fájdalom maradt és a fejsze feje lekoppant a földre. – Sokáig bírtad, ügyes vagy – Amióta ismertem Tast most dicsért meg először. Attól a naptól kezdve a fejszével a kézben gyakoroltam.
*** Eltelt egy hónap és a tavasz végre legyűrte a telet. Virágba borult az erdő. Egy szép napon meglátogatott minket a közeli falu sámánja. Amolyan hosszú szakállú, görbe botos, korán öregedő fajta. Dongának hívta mindenki. Nagy tisztelettel köszöntötte a kunyhó előtt sütkérező Tast. Azért kapaszkodott fel Istenszékéhez, mert tanácsra vágyott valami gyógyítási ügyben. Egy idő után rám terelődött a szó. – Veled van még az a gyerek? – Igen. – Aranyos fiúcska. Hol van? Tas felállt és elvezette Dongát a kőhöz. Lehunyt szemmel ültem a kövön és egy kézzel tartottam a nagyfejszét. A két öreg elnézett engem egy darabig. – Mióta ül ez így? – kérdezte suttogva Donga. – Reggel óta. – És ez mire jó? – kérdezte a sámán. – Nehéz lenne azt elmagyarázni – válaszolta a táltos. Donga csak azért nem legyintette le, mert tisztelte a tudását. Szerintem azt hitte, hogy Tas viccelődik vele. Mellesleg én is azt hittem, mígnem egyszer egy nyár eleji délutánon ki nem küldött fát vágni a kunyhó elé. – Mennyi legyen, öreg? – rikkantottam és vigyorogva nyúltam a fejsze után. – Az összes. Hat farönk volt egymásra rakva a kunyhó előtt. Nagyon mérgesen mentem ki a farakáshoz. Határozottan emlékszem rá, arra gondoltam, hogy Tas biztosan megbolondult. A karom sokat erősödött a gyakorlatok alatt és az első rönk felvágása fele annyi időbe nem tellett, mint hónapokkal ezelőtt. A másodikat is sikerült legyűrnöm, de harmadiknál félúton már igencsak szerettem volna megpihenni. Lihegve néztem a maradék fát.
Tas rezzenéstelen arccal tekintett rám a kunyhója mélyéről. Beszédes pillantása volt.
Megmarkoltam a fejsze nyelét, egy pillanatra lehunytam a szemem és ahogy tanultam beszabályoztam a légzésemet. Mit nekem a fájdalom és a fáradtság! Napnyugtára fölhasogattam az összes fát. – Ismerek olyan kiválasztott harcosokat, akiket hasonlóképpen tanítanak nyilazni – jegyezte meg Tas miután visszamentem a kunyhóba. – Így, kövön ülve, lélegezve? – Azt mondtam, hasonlóképpen... Amikor kifeszítik az íjat, a célon kívül más nem létezik a számukra. Eggyéolvadnak az íjjal. Nem ők feszítik az íjat, hanem az íj feszíti ki őket. Ez roppant titokzatosan hangzott. – Mintha nem is a szemükkel céloznának. – Nem hát. De megnyugtatlak, te sem a karod erejével vágtad föl a fát. – Értem. Kik ezek a harcosok, hunok? – Szabitoknak is hívják őket. – Azok meg kik? – Egy íjfeszítő nép. Évekig meg kellett elégednem ezzel a titokzatos válasszal.
*** Kétféle tanításban részesültem. Mesterem egyrészt gyakorlati ismeretekre oktatott, másrészt erősítette a tudatomat. Utóbbi okán számtalan furcsa gyakorlatot végeztetett velem, de ezek eredményeképp, ahogy teltek-múltak a hónapok, aztán az évek, lassacskán megtanultam uralkodni önmagam fölött. E képesség nélkül később nem parancsolhattam volna a szellemeknek. Lelkem kiüresítése folytán elsajátítottam annak tudományát, hogy elmémet szabályozottan nyissam és zárjam a szellemvilág felé, és a sámánokkal ellentétben ehhez nem kellett révületbe esnem. Első ilyen élményemet alig tízévesen éltem át egy fa tetején ülve, gondtalan láblógázás közben. Akkoriban már egymagamban kódorogtam a környéken. Istenszéke tetején nem nagyon jártak a medvék, azokat sokkal inkább a völgyben lehetett meglesni, ezért nem volt mitől tartanom, az erdőt pedig úgy ismertem, mint a tenyerem. Nem messze a kunyhónktól pompás tölgy emelkedett. Könnyedén megmásztam az ágait és jobb dolgom nem lévén, egész délelőtt a lassan vonuló bárányfelhőket számolgattam. Nem tudom, mióta ülhettem a fán, amikor megszólított valaki. olyan tisztán hallottam a hangját, mintha mellettem kuporogna az ágon. Tas ugyan időben felkészített az első ilyen élményemre, mégis sikerült olyannyira meglepődnöm, hogy kis híján lebucskáztam a mélybe.
Kiüresítettem az elmémet és elbeszélgettem a lélekkel, aki egy nő hangján szólt hozzám. Azt mondta, szenved valami miatt... Érthetetlen, furcsa történésekről beszélt, megfájdult a fejem tőle. Gyorsan lemásztam a fáról és hazaszaladtam. Beszámoltam Tasnak az élményeimről. – Ismerem őt – mosolygott az öreg. Olyan közvetlen hangnemben beszélt a szellemről, mintha jó barátja, vagy legalábbis valami közeli ismerőse lenne. – Ókőlánynak hívják, itt élt a völgyfaluban és kislánykorában eltaposták a lovak. – Mikor volt ez? – Van már tízegynéhány emberöltője. A régi Róma még köztársaság volt. Próbáltam kiszámolni, hogy az mikor lehetett, de megakadtam az ü kapámnál – Hű, az nagyon régen lehetett. – Hát nem ma volt. Menj hozz vizet! – A forrástól? – Hacsak nem akarsz leszaladni a Marosig.
–
*** A gyakorlati ismeretek oktatása általában tapasztalati úton történt. Egy napon odatoppantam Tas elé és megmutattam neki, hogy mire tettem szert. A markomban ízletesnek látszó, lédús bogyókat tartottam. Igencsak megküzdöttem értük a tüskebokrok közt. Tas a fejét rázva nézett le rám. – Én abból nem ennék! – Hasfájdítós? – kérdeztem fanyalogva. – Elég egy szemet lenyelni belőlük és másnapra már alulról szagolod az ibolyát. – Honnan tudhatnám, ha nincs a levelére róva? – Mérgesen elhajítottam a bogyókat. Tízéves voltam, amolyan vállvonogatós, durcás fajta. Anyám már régen kikergetett volna a világból a viselkedésem miatt, de Tast semmivel sem lehetett kizökkenteni nyugalmából. Rám parancsolt, hogy vegyem fel az egyik bogyót a földről. Magyarázni kezdett. – Ha kínoz az éhség és olyan gyümölcsre lelsz, amit nem ismersz, akkor legelébb dörzsöld be vele a csuklódat, ahol legvékonyabb a bőr. Várj, amíg tenyérnyit odébb nem vándorolnak az árnyékok, aztán ha nem történik semmi különös, nem tapasztalsz elváltozást vagy csípős érzést, akkor dörzsöld be az alsóajkad. Megint várj ugyanannyit, mint az előbb. Ha most sem tapasztalsz semmi különöset, akkor megízlelheted a bogyót. Kipróbáltam a tanítást. A piros bogyóval bedörzsöltem a csuklóm bőrét. Még annyit sem kellett várnom, hogy ujjnyit vándoroljanak az árnyékok. A bőröm viszketni kezdett és úgy felhólyagzott, mintha csalánból fontam volna magamnak karperecet...
Tas mellesleg nagyon hatásos módszerrel tanította a gyakorlati tudnivalókat. Hosszan beszélt, aztán kérdezgetett. Mit értek, mit nem? Ilyenkor én is kérdezhettem, de csak az elhangzottakkal kapcsolatban. Ezt követően mesterem összefoglalta a tanítást és elküldött pihenni. Másnap kikérdezte az anyagot. Ha tudtam, megdicsért, ha nem, akkor kaptam egy nyakast. Meglepően jól haladtam. Így tanultam írni és olvasni a rovást és ezzel a módszerrel sikerült elsajátítanom két-három fontosabb nyelvet. Mesterem megtanított az ősi táltosírás olvasására is, sose felejtem el, azt mondta, hogy ez az ősi nyelv már Nimród korszaka előtt is holtnak számított és a beavatottakon kívül senki sem használta... Tas számtalanszor elmondta a következőket. – Ha módod van rá, azonnal tanulj meg görögül és latinul írni-olvasni! — Erre a két nyelvre sajnos nem tudott kioktatni. Szép sorjában megismertem a gyógyító és mérgező növényeket és a belőlük készíthető főzetek titkát. Alapvető ismeretekre tettem szert a törött és vágott sebek gyógyításában, ennek tudományát jórészt a hozzánk látogató és Tas előtt tisztelgő sámánoktól tanultam el, akik mesterem kérésére szívesen oktattak engem – megtisztelsz ezzel, mondogatták az öregnek – mindeközben persze semmit sem tudtak az igazi képességeimről. Mégcsak nem is sejtették azokat, nyilván nem voltak olyan érzékenyek a nem szemmel látható dolgok látására, mint Detre, Tas pedig nem mondott nekik semmit. – Aztán ki tudod-e tartani egész nap a fejszét, fiacskám? – kérdezte egyszer nevetve Donga. A völgyfalu sámánja rendszeresen felkapaszkodott hozzánk. Hetente legalább egyszer eljött, ilyenkor rendszeresen barackot nyomott a fejemre érződött rajta, hogy nem vesz igazán komolyan. Egy alkalommal meguntam a dolgot és valamilyen jelentéktelennek látszó kérdésére válasz helyett gyorsan közbeszúrtam, hogy rendszeresen szoktam beszélgetni az Ókőlánnyal, erre aztán úgy eltátotta a száját, hogy egy tojógalamb könnyen megfordulhatott volna a két fogsora közt. Mellesleg négy fogsora volt: kettő fönt és kettő alul. Fölös csontok, nem nagy ügy. Tas a sámánszertartások titkába is beavatott. Ismertem az énekeket, a dobok és sípok titkát, utóbbit meg is tudtam szólaltatni. Jól emlékszem, akkoriban sokat pikuláztam, de nem a szellemeknek játszottam, mint Dongáék, hanem saját magam és Tas szórakoztatására. Így telt Istenszékén az idő. Egy tavaszon aztán rádöbbentem, hogy, „Ó Egek Ura", hónapok óta nem gondoltam anyámra, a családomra és a Volga parti jegenyékre. Valahogy mégsem fájt a múlttal történő szakítás. Azt nem állítom, hogy tízesztendősen már felnőttem, de mindenesetre egy olyan hosszú út elején jártam, amelyről, ha egyszer rálép az ember nincs többé visszafordulás...
*** Egy alkalommal Tas figyelmeztetett, hogy az elkövetkező három napban nem ehetek semmit, inni is csak tiszta forrásvizet ihatok. Időközben kialakult az a képességem, hogy egyáltalán nem tettem fel kérdéseket, ha erre nem éreztem ellenállhatatlan kényszert. Szó nélkül tudomásul vettem, hogy böjtölnöm kell...
Önmegtartóztatásom harmadik éjszakáján nyomasztó álmot láttam. Egy vajúdó fiatalasszony feküdt mellettem a kunyhóban. A nő egy halott csecsemőt hozott a világra. A babának szörnyarca volt... Amikor felriadtam, egyedül találtam magamat a kunyhóban. Tas odakint állt és nézte a csillagokat. – Rosszat álmodtam, öreg. Láttam a jövőt. – Csak egy lehetséges jövőt láttál. Dongának segítség kell. Indulj, a forrásnál megtalálod őt. Úgy, ahogy voltam, elindultam batyu nélkül az éjszakában. A sámánt valóban ott találtam a közeli forrás mellett. Toporogva állt a hajnali hűvösben és nagy szemeket meresztve nézett rám. – Azt hittem, ő fog jönni... – Engem küldött maga helyett. – Pedig ez nagy küzdelem lesz. – Hallgatott egy sort, aztán ezt motyogta maga elé. – Tehát nekem kell csinálni. – Ki fogod űzni a szellemet. Furcsán nézett rám. – Furcsa egy gyerek vagy te. Érted a dobot? – Értem. – Ismered a rituálét? – Kívülről fújom. – Akkor siessünk, nincs sok időnk... Mondd, nem fázol? – kérdezte fogvacogva és összehúzta magán a farkasszőr bundáját. Én egy könnyű gyolcsinget hordtam felsőruhaként. – Nem. Kiindultunk lefelé a forrás vonalát követve. Útközben alig szóltunk egymáshoz.
*** Donga révüléseinek nagy híre volt a Maros mentén. Sámánszertartásai általában négy részből tevődtek össze. Mindenekelőtt a segítő szellemeket hívta, akik hasznos, jó tanácsokkal látták el a baj okának felfedezését könnyítendő. Az esetek többségében egy rossz szellem volt a bűnös, aki ellopta a beteg lelkét vagy befészkelte magát a testébe – utóbbi esetet könnyebben ki lehet kezelni. Harmadjára következett a megszálló szellem kiűzése zajokkal és fenyegetésekkel. Ennek időtartamát nem lehetett előre meghatározni. Sok mindentől függött, de leginkább a beteg lelkét nyomorgató szellem erejétől. Évekkel később láttam olyan gyógyításokat, amelyek pillanatokig tartottak, de olyanra is emlékszem, ami egy nap híján majd két hetet vett igénybe. A legtöbb időt a beteget nyomorgató szellem nevének, eredetének az égi hierarchiában elfoglalt helyének és hatalmának felismerése vette el. A szellemek maguktól soha sem akarták elárulni a nevüket, ráadásul mindig hazudtak.
A gyógyítás legutolsó fázisában a sámán utazása következett, melyben a gyógyító elkísérte a beteg lelkét az égbe, ahol az megtisztult. Emlékszem, felnőtt fejjel rengeteget vitatkoztam a hun sámánokkal. Ok mereven ragaszkodtak a négyes felosztáshoz, én makacs módon csupán két fő részt határoztam meg. Nálam a segítőszellemek hívása és a megszállóval vívott harcon túl minden más cselekedet, csak e kettő járulékos részeként nyert értelmet. Elméletben tehát leegyszerűsítettem a dolgokat, tanítványaim a szertartást is másként vezették le. Ebből rengeteg vita származott, de a sámánok hiába panaszoltak be Attilánál, az csupán a térdét csapkodva hahotázott a vádak hallatán. Majd később elmesélek egy ilyen esetet.
*** A gonosz szellemekkel folytatott küzdelem bosszú távon nagyon kimerítő és veszedelmes. – „A szellemek utálnak minket, mert védjük az embereket" – hallottam egyszer egy sámántól. Ez így ebben a formában azért nem fedi a valóságot... Az utolsó fázisban a sámánnak a saját testébe kellett fogadnia a megszállót a beteg gyógyulása érdekében. Miután ez megtörtént, a sámán harcolni kezdett a rossz szellemmel és ugyanúgy szenvedett, ha nem jobban, mint a beteg – ezt viszont Tastól tudtam. Részletesen elmesélem azt a gyógyítást, ami Dongával és velem esett meg. Donga – nem árulok el nagy titkot, ő később az egyik legnagyobb tisztelőm lett – talán azon az éjszakán döbbent rá, hogy valójában ki vagyok, pontosabban szólva, ki leszek én évekkel később... Én is akkor jöttem rá. Fél napon át meneteltünk. Bealkonyult, mire elértünk a Maros egyik mellékágát. Szép, teliholdas éjszakának néztünk elébe. Szellő sem rezdült és folyóparti jegenyék feszes mozdulatlanágban álltak a langyos nyári levegőben. Olyan érzésem támadt, mintha megállt volna az idő folyása. Donga rendületlenül haladt előre folyásiránynak lefelé, s még annyit sem beszélt, mint általában. Már magasan világított a hold fényes arca, amikor egy folyóparti településre értünk, a szegényes külsejű kunyhókat halászok lakták. A falucska ideiglenes nyári szállásnak látszott, ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy az ártéren épült. Mindenütt hálókat és kampós végű varsákat láttam, a kunyhók – alig tizenötöt ha számoltam – a Maros partjától alig pár lépésnyire sorakoztak, a ladikokat – ahány kunyhó, annyi ladik – mind kihúzták a partra. A kunyhók és a közeli erdő között embermagas máglya égett, fénye megvilágította a térséget. Emberek álltak a tűz körül, kivétel nélkül férfiak. Csak későn vettek észre minket, a fény elvakította őket. Halk moraj hallatszott, amikor az öregebbek felismerték Dongát.
A halászok ismeretlen nyelven köszöntötték vezetőmet, aki hasonló nyelven válaszolt, a hangsúlyokból azt véltem kihallani, hogy nagy tisztelet övezi a sámánt. Egy vénember lépett előre és kucsmáját gyűrve elkeseredett hangon előadta a történéseket. Kukkot nem értettem a szóáradatból. Donga bólogatva hallgatta őt, majd kérdéseket tett fel, ezt követően újabb bólogatások következtek mindkét fél részéről, majd át kellett adnom Dongának a tarisznyáját. A sámánnak két tarisznyája volt és az egyiket egész végig velem cipeltette.
– Nehéz szülés lesz – fordult felém Donga és a falu vénje vezetésével elindult az egyik közeli kunyhó felé. Követtem őket. A falusiak nem mozdultak a tűz mellől, csak néztek utánunk szótlanul.
*** A kunyhó egyszerű felépítésű volt, a tűzhely középen állt, oldalt zsákok sorakoztak, a bejárattal szemközt egy szalmazsákot terítettek a simára döngölt földpadlóra. A szalmazsákon egy fiatal nő feküdt. Fájdalmas arccal fogta a hasát, viselős volt és az utolsó órákban járt. Azonnal felismertem benne azt a nőt, akit az álmomban láttam. Csak egy lehetséges jövőt láttál... A kunyhó tömve volt a halászok asszonyaival. A nő körül sürgölődtek, kezét szorongatták, bíztatták, hogy ne hagyja cl magát, próbáltak lelket önteni belé, egyikük egy vizes kendővel törölte a homlokát. Óhatatlanul anyám és az utolsó otthon töltött éjszaka jutott az eszembe... Mielőtt elkóricálhattak volna a gondolataim. Donga gyorsan munkát adott és rám parancsolt, hogy élesszem fel a tüzet. Előszedtem egy maréknyi gyógyfüvet a tarisznyából, s miután megkapirgáltam a parazsat, mind rászórtam a fellobbanó tűzre. Kesernyés füst böffent a levegőbe. Donga a falu vénjen és rajtam kívül mindenkit kiküldött a kunyhóból. Négyesben maradtunk a keservesen jajgató nővel. Donga letérdelt a szalmazsák mellé, lemeztelenítette a viselős nő hasát és fülét a köldöke alá illesztette. Hallgatózott. Elvonta a fejét. Ujjaival óvatosan kitapogatta a nő hasát. A vizit sokáig tartott. Donga gondterhelt arcot vágva és fejét rázva nézett az öregre. Hamarosan én is megtudtam a baj okát. – Két magzat van és rosszul fekszenek. Nincs sok remény... Majd a szellemek kiokosítanak, mit tehetnénk – morogta alig hallhatóan. Szorított minket az idő, ezért mihamarább nekikezdtünk a szertartásnak. Minden parányi részletre emlékszem. Tovább élesztettem a tüzet. Donga előráncigált tarisznyájából egy bőrzsinórokkal szorosan átkötött fehér kancabőrt. Kioldotta a zsinórokat és a bőrt szőrével felfelé szétterítette a tűzhely mellett.
Átadtam neki a dobját. A másik tarisznyából magam mellé pakoltam az összes szükséges holmit. Félrehúzódtam, nagyjából karnyújtásnyira helyezkedtem a tűztől. A falu vénje a viselős nő mellé kuporodva figyelt minket. Donga meredten nézte a tűzhely lángjait. Testét előre-hátra mozgatta, néha csuklott, időnként görcsös rángások futottak rajta végig. Egészen halkan dobolt szinte csak ujjai hegyével ütötte a bőrt. Halkan dúdolt, tekintete a tűzre szegeződött. Arca hamarosan elsápadt, feje a mellére bukott, szeme félig lecsukódott, olyan lett, mint az alvajáró. Felpattantam és a tömlőből megitattam őt tiszta forrásvízzel. Ezt követően térdet hajtott a négy égtáj felé, közben jobbra-balra köpködte a vizet. Hirtelen leült a szétterített kancabőrre. Maréknyi szőrszálat dobtam a tűzre – lófarok szálait használtuk – és a kis lapátommal a parázsra fordítottam a hamut, évekkel később ezt puszta kézzel is meg tudtam csinálni, anélkül, hogy megégettem volna a tenyerem. Sötét lett a kunyhóban. Donga dél felé fordulva révülni kezdett, én és a viselős nő mellett térdeplő öreg lélegzetvisszafojtva várakoztunk, a kunyhóban csak a nő jajgatása és a dob monoton pergése hallatszott, a hangok elnyomták az odakint pattogó tűz zajait. Váratlanul éles, szaggatott kiáltás hallatszott, olyan átható volt, mint apám műhelyében a kovácskalapács zengése. Aztán hirtelen megint csönd lett. Újabb kiáltás következett, de irányát nem lehetett behatárolni. A hangok hol innen, hol onnan hallatszottak, néha Donga feje fölül, máskor pedig a háta mögül vagy éppen a szalmazsák mellől. Ezek a zajok titokzatos, rémisztő ásítozások, hisztérikus csuklások és panaszos jajgatásnak tetszettek, valójában Donga hallatta ezeket a hangokat, Ő kiáltozott. Donga abbahagyta a kiáltozást és zümmögni kezdett, mint a markunkba zárt szúnyog. Dúdolni kezdett egy dallamot, ami együtt erősödött a dob hangjával. A zene tetőfokára hágott, majd ismét elcsendesedett és újra csak a zümmögés hallatszott. A végtelenségig ismétlődött ez a folyamat, végezetül a sámán ritmust váltott és elénekelte a szellemhívó dalt. „...Ó, Napszellemek, kik Délen, a kilenc ligetes dombon laktok, ó, Fény Anyái, akik ismeritek az irigységet, könyörgök nektek: három árnyatok maradjon jó magasban, jó magasban! És te. Nyugaton, hegyed tetején, rettenetes erejű Uram-Ősöm, Hatalmas nyakú, légy velem!... " Ezt követően Donga hívni kezdte a segítőket. De a szellemek nem engedelmeskedtek azonnal. Donga könyörgésre fogta a dolgot. Ellenállhatatlanul hívta őket, de azok csak hímeztek-hámoztak – a sámán hangján válaszoltak –
és nem akartak megjelenni. Nagyon jól érezték magukat ott, ahol voltak és eszük ágában sem volt az éjszaka kellős közepén megmutatni magukat a Maros partján. Csakhogy Donga megmakacsolta magát és követelni kezdte a segítő szellemek jöttét. Végezetül a szellemek megenyhültek és meghajoltak akarata előtt, de mérgükben olyan hirtelen toppantak be, hogy a sámán hanyatt vágódott a tűz mellett. Szerencsére a főszellem érkezésére sikerült összeszednie minden erejét. Felpattant a földről, ugrándozni kezdett, mint a megkergült pásztorgyerek, majd gyors és heves mozdulatokat téve folytatta a táncot és a dobolást. Egy faággal elkotortam a hamut, forgácsokat és száraz növényeket tettem a parázsra, majd fölé hajolva, fújva és legyezve azt, felélesztettem a lángokat. Donga körbetáncolta a tüzet, közben vadul kiáltozott és, perlekedett a szellemekkel. Az ártó szellem nevét firtatta. Néha olyan magasra ugrált, hogy feje érintette a kunyhó mennyezetét. A segítők készségesnek mutatkoztak, mert Donga egyszerre csak odatoppant a viselős nő szalmazsákja mellé és távozásra szólította fel az ártó szellemet. A szellem nevét harsogta, amit nyilván a segítőktől sikerült megtudnia. Azon az éjszakán pontosan száztizenhatszor szólította fel a szellemet, mire lett valami foganatja dolognak. Ha az ártó kilép a gazdatestből, azonnal új fogadótestet keres magának, ami általában a sámán teste. A gyógyító magába fogadja a megszállót és megharcol vele, ugyanebben a pillanatban a beteg megkönnyebbül. Ha a sámán érti a dolgát, a közelben tartózkodókat nem érheti semmi baj. Ez a harc sokáig tart és rengeteg erőt emészt fel, életem során láttam olyan gyógyításokat, ahol a szellem majdnem elpusztította a befogadót. Donga nem mindennapi képességekkel rendelkezett. Azt beszélték róla, ha testébe fogadott egy ártó szellemet, akkor nagyon könnyen kordában tartotta azt, végül mindig ő diadalmaskodott és a megszálló távozni kényszerült. Az más kérdés, hogy a sámán nagyon kimerült egy ilyen gyógyítás után. Nemegyszer előfordult, hogy napokig nem kelt fel a fekhelyéről. De azon az éjszakán valami nagyon különös dolog történt. Az ártó szellem kilépett a viselős nő testéből, de mielőtt Donga „megragadhatta" volna, szemhunyásnyi idő alatt belém költözött. Illett volna megijednem, csakhogy nem éreztem semmi különöset, eleinte nem is értettem, hogy Donga miért üvölti a nevemet. Átgázolt a tűzhelyen és megragadott a karomnál fogva.
– Benned van! Benned van! – kiáltotta éles hangon. Nagyot dobbant a szívem, amikor megértettem, hogy mi a rémületének kiváltó oka. Kisvártatva olyan érzésem támadt, mintha egy láthatatlan, jéghideg kéz markolná az ágyékomat. A kézből áradó hidegség szétáradt a testemben, először a gyomromban éreztem, aztán megjelent a combjaimban és ezzel egy időben felkúszott a szívemig. A szelleműr befészkelte magát a testembe – holott nem nyitotta meg az elmémet előtte – de nem maradt ideje elnyugodni, mert hosszú idő titán újra megmutatatta döbbenetes erejét az a Hatalmasság, ami születésem óta bennem munkálkodott.
Távozz! – mondatta velem nagyon mély hangon. Önkéntelen mozdulatot tettem a mellkasom előtt, mintha ki akarnék markolni a testemből egy darabot. Jéghidegséget éreztem a kezemben, amit gyorsan elhajítottam a kunyhó fala felé. Később nem nagyon emlékeztem erre a mozdulatra, a történéseket Donga beszámolójából ismerem. Odakint valósággal felrobbant a tűz és az égő zsarátnok beborította a térséget. Üvöltve szaladtak szét az emberek. Donga tátott szájjal bámult rám, szerintem azokban a pillanatokban komoly ijedelem szállta meg. A falu vénje kivágta a kunyhó ajtaját és kiszaladt. Donga végre megmozdult. Megrázta a fejét, mintha álomból ébredne és odalépett az ajtóhoz. Recsegve-ropogva égtek a máglyarakás hasábfái. Egy láthatatlan test hasította keresztben a sötéten csillogó Maros felszínét. Túloldalt zizegni kezdett, megelevenedett a nádas és az éjszakára elpihent madarak veszett rikácsolást csapva felröppentek a csillagos égnek. Aztán csönd lett. Valami megfogalmazhatatlan távozott az emberek világából. Előlem menekült... Donga sokáig nézte a Maros túlpartját, aztán felém fordult és nagy meghökkenésemre térdre hullott előttem. Kezét tárva kezdett énekelni egy ismeretlen nyelven. A nő vajúdni kezdett a szalmazsákon és alig fertályórával később két egészséges leánygyermeknek adott életet.
*** Hazafelé menet egyszer s mindenkorra elhatároztam, hogy addig nyúzom Tast, amíg meg nem mondja, milyen szellemúr lakozik bennem. Ezt a kérdést nem fogom megválaszolatlanul hagyni. Este lett, mire hazatértem a marosi halászfaluból. A hold el-eltünedezett a felhők mögött és fagyos leheletű szél fújt az erdélyi hegyekben. Hirtelen, minden átmenet nélkül kalapot emelt előttünk az ősz. Mesterem elgondolkodva piszkálgatta a tüzet. Nagy örömmel üdvözölt, arra kért, üljek le a tűz mellé. Étellel-itallal kínált. – Mi történt a faluban? – kérdezte már a legelején. Valószínűleg ismerte a történéseket, a szellemek nyilván jó előre tájékoztatták, csupán az én szavaimmal akart hallani az eseményekről. Gyermek voltam és türelmetlen, mindenesetre igyekeztem higgadt összefoglalót adni a történtekről. Amikor elbeszélésemben ahhoz a ponthoz értem, hogy a megszálló szellem valósággal kimenekült belőlem, rám nézett és vállát döcögtetni kezdte a nevetés. A fejét rázva kuncogott. Donga meglepődött, mi? – szegezte nekem a kérdést. – Azt mondta, nem látott még ilyet. – Nem csodálom. Gondolom, kiskorodban Detre is faggatott... – Igen. Emlékszem, tőlem akarta megtudni a bennem lakozó szellemúr nevét, feltételezte, hogy magától bemutatkozott... – Ezt már én sem állhattam meg nevetés nélkül. – Mintha nem tudta volna, hogy az ártó szellemek nem szokták elárulni a nevüket. Szóval megmondod végre, öreg, hogy miféle szellem szállt meg kiskoromban?
– Semmilyen szellem nem lakozik benned, fiú. Arcomra fagyott a mosoly, azt hittem, Tas bolondozik velem. – Az lehetetlen.
– Már miért lenne lehetetlen? – A hun sámánok... – A hun sámánok feleannyit nem tudnak, mint a szabir táltosok. Hatásszünetet tartott, a tüzet piszkálta egy bottal. – Itt az idő, hogy megtudd az igazságot, azt az igazságot, aminek felismerésére még a sámánokat is vakká tette az Ég. Születésed óta azt hiszik rólad – és te is ezt hiszed magadról -, hogy megszállás alatt tart egy nagyon erős szellem, aki a hatalma által lovakat igéz, szárítóköteleket pattint, kutyát öl vagy éppen jóslatot mond Mundzuk királynak. De ez badarság. Nem szellem lakozik benned, hanem egy nagy hatalmú ősöd lelke úgy határozott, szülőpárnak választja apádat s anyádat, mert vissza akart térni közénk... Tátott szájjal hallgattam a furcsa tanítást. Merengni kezdtem a döngölt földpadlón. – Az én őseim mind kovácsok voltak, öreg. Ha valami fölött hatalmuk volt, az legfeljebb az izzó vas és az üllő... Tas úgy nézett rám, mint valami csudabogárra. – Ezt apádtól hallottad? – Ki mástól hallottam volna? – vontam meg a vállamat. – Apád legfeljebb arra emlékezhet, amit az apjától hallott, amaz pedig arra, amit az ő apja mondott neki... Azt tudod-e, hogy hívták a dédapádat, ismered-e az életét szegről-végre? – Nem tudok róla semmit. – Na látod. Az ősöd, kinek a lelke benned munkálkodik még a dédapád dédapjának a dédapjánál is öregebb. Olyan régen élt, hogy azt ép ésszel fel nem foghatja az ember. – Ő is kovács volt? – Hacsak nem a lelkek kovácsa – mosolygott Tas és a tűz fölött átnyúlva megsimogatta a fejemet. – Ősapád nagy hatalmú táltos volt, igazi mágus ember, olyan, aki fél kézzel parancsolt az elemeknek, úgy hívták Szélűző. – Apám tudta ezt? – Nem. – Te honnan tudsz erről? – Évekkel a születésed előtt Szélűző megjelent álmomban és beszámolt a tervéről. Elhatározása szerint számtalan emberöltő után visszatér, és megmutatkozik nemzetsége valamelyik tagjában. Te lettél az általa kiválasztott. Hogy miért téged választott és mi okból, azt nem kötötte az orromra.
Rám parancsolt, hogy keressem meg leendő apádat és jósoljam meg neki a születésedet, Éveken át vándoroltam, mire ráleltem Csakóra. Megtettem a jóslatot, és azt is tudomására hoztam, hogy a hetedik évben magamhoz veszem a gyermeket. Te vagy az a gyermek. – Te határoztál így? – kérdeztem izgatottam. – Szélűző akaratát teljesítettem. Hallatlan izgalom lett úrrá rajtam. Sutba dobtam minden önuralmamat és lelkesen kérdezgettem Tast, aki hála a hunok istenének, ezen az éjszakán új oldaláról mutatkozott meg és hellyel-közzel minden kérdésemet megválaszolta. Lehullt róla a szigorú tanító álarca, úgy beszélt velem, mintha egyenrangúnak tartana. Talán azon az estén nem a sánta kovács fiát, hanem az új életre támadt Szélűzőt látta bennem. Megtudtam, hogy az emberiség legősibb tanítása szerint a lelkek egészen addig vándorolnak egyik testből a másikba, mígnem útjuk végeztével örökre megállapodnak a Felsővilágban, ahol az istenek és a felsőbb szellemek honolnak. Az út sokáig – emberöltőkön át tart – melynek során a lélek folyamatos tapasztalatokra tesz szert. Minden léleknek előre megszabott feladata van, ha ezt teljesítette, akkor megpihenhet. Ritka az olyan lélek, amely kéthárom testet öltés után már örökre eltávozik, s hogy fokról-fokra miként mutatkozik meg a látható világban, azt jórészt legutolsó megtestesülésekor végrehajtott (vagy éppen elmulasztott) cselekedetei határozzák meg. Ha valaki táltosként születik újjá, annak minden esély megadatik arra, hogy hús-vér testének elmúlása után többé nem kell visszatérnie. De táltoslélekként megtérni az Egek Urához együtt jár annak lehetőségével, hogy visszatérhetünk a látható világba, ha akarunk. Ez az Ég jutalma. Szélűző táltos ugyanígy tért vissza és nagy megelégedésemre azt a testet választotta, amit a sánta kovács felesége Tordának nevezett el. Tas elbeszéléséből sikerült megértenem, hogy kétféle módon lehet táltos az emberből, aki vagy egy táltosként élt őse lelkét hordozza vagy egy arra érdemes őse lelkének ad otthont, s ez a lélek benne fog táltoslélekké érni.
*** Tas szerint ez a tanítás keletről származott, ahol mindmáig több változatban élt tovább. Ezekről is beszélt. Egynémely elképzelés szerint a visszatérő lélek nem csupán emberként térhetett vissza. A Nagy Pusztán túl állítólag milliók hittek abban, hogy „következő életükben" ha tisztátalanul élnek, akkor vadállatok vagy növények lesznek. Tas azt mondta, hogy fiatal korában találkozott olyan emberrel, aki egy révületes állapotában látta az előző létállapotát. Ez az ember azt állította magáról, hogy valamikor az idők hajnalán szikla volt... „Lehetett benne valami, mert amikor beszéltem vele, egy kőbányában volt rabszolga" – tette hozzá szarkasztikus mosollyal mesterem. Jól emlékszem, hasamat fogtam a nevetéstől...
*** – Nem szép tőled, hogy nevettél. Elvégre ha az egyik sületlenséget igaznak véled, akkor ugyanúgy igaz lehet a másik is – mondta a karosszéke biztonságában meghúzódó öregember. Csodáltam a türelmét, a helyében én már régen megakasztottam volna a történet folyását. A sámángyógyításos szakasznál közbeszóltam volna... Akkor nem tette meg, most igen. Eddig tartott a türelme. – Már miért tenne az, öreg barátom, ha a görögök is felismerték? – kérdeztem kedves hangon. –
Platón és követői nagyon szép szavakkal beszéltek arról, hogy az emberi lélek már a test teremtése előtt is létezett. – Ne gyere nekem a görögökkel! Amit Platón és követői állítanak, amiben te hiszel, az a legrégibb tévtanok egyike. Bátran nevezzük ezt a tanítást gnosztikusnak. E tévtan eltérő formákban és aránylag nagy eltérésekkel jelentkezett a Megváltó születése körüli időkben. Az eltérő irányoknak egy közös gondolata van és ez a megváltás várása, és az, hogy a megváltást a helyes istmeret, a „gnószisz" tudja meghozni. Közbe akartam szólni, de jelezte, hogy még nem fejezte be. A mozdulat világossá tette, most ő beszél, várjak a soromra, aztán majd szólhatok, ha lesz még mondanivalóm... – A gnosztikusok szerint – mondta kimérten – egy felsőbb hatalom, a világosság személytelen istene birtokolja születésünk előtt a lelkünket. Énünk nála vagyis inkább benne tartózkodik, és ha földi életünk során elsajátítjuk a helyes ismereteket, akkor halálunkat követően énünk újra visszakerül a világosság honába. – Én nem erről beszéltem. – De igen, erről beszéltél, táltos! – csattant a hangja. – A gnosztikusok nem az isteni segítségtől, hanem az emberi erőfeszítéstől várják a megvilágosodást. – A zsidók... – Ki ne ejtsd előttem ezt a szót, hogy zsidó! – fröcsögte az öregember. Dühösen égnek lökte egyik karját. A bíborszín köpeny ujja visszacsúszott sovány alkarján. Egy pillanatig úgy maradt mozdulatlanul, rubinköves gyűrűin megcsillant a kandeláberek fénye.
Ráhagytam a dolgot...
*** Azért nevettem a „sziklaemberen", mert miféle kereke az a létnek, amely hol úgy fordul, hogy cselekedeteink meghatározók, hol pedig úgy, hogy semmiképpen nem lehetünk a sorsunk kovácsa. A kőbányában dolgozó ember türelme és szorgalma lévén kiérdemelhet egy magasabb fokozatot, no de mit tehet üdvösségéért egy szikla? Leomlik parancsszóra vagy lépten-nyomon vizet fakaszt, ha lát egy szomjas embert? Mondtam is Tasnak, bárhogy töröm a fejem, csak nem értem ezt a dolgot. – Nem kell mindent megérteni – felelte erre. Megtudtam tőle, hogy a táltosok hite szerint az ember mindig emberként tért vissza, és kizárólag a saját nemzetségén belül született újjá. Azon az éjszakán nehezen jött szememre az álom. Szüntelenül Szélűzőre gondoltam, arra a hajdan volt nagy hatalmú táltosra, aki most bennem él tovább. Aki alapjában véve én vagyok. Olyan kérdések gyötörtek, hogy miért pont most és miért ebben a testben jött el közénk? Tas nem tudta a válaszokat ezekre az égető kérdésekre. Saját bevallása szerint, amikor Szélűző teljes öntudatra ébred bennem, akkor mindent meg fogok érteni. De nemcsak én, hanem azok is, akik kapcsolatba kerülnek velem...
Miután nagy nehezen elaludtam, apámról álmodtam. Évek óta nem álmodtam a családommal, talán Szélűző akarta így, nem tudom. Utána napokig azon rágódtam, hogy apám vajon miféle ember lehetett előző életében, ha ebben a mostaniban nyomorékká kellett lennie.
** * Erdélyben elzárva éltünk a világtól, és a hírek nagy késéssel jutottak el hozzánk. Ezeket a sokszor egy másnak ellentmondó híreket az Istenszékére kikapaszkodó sámánok hozták, de én is felcsíptem párat, ha alkalmanként szóba elegyedtem a völgylakókkal. Utóbbi komoly erőfeszítéseket kívánt tőlem, tudniillik az emberek azonnal elszaladtak, ha megláttak... Donga biztosan kiszínezte kissé a Maros-parti eseményeket. Eleinte mulattatott a dolog – kifejezetten élveztem – később kezdett bosszantani, amikor azzal szembesültem, hogy a lányok is sikoltozva futnak a közelemből... Visszatérve a hírekre. Az Istenszékén töltött második esztendő nyarán Theodosius hatalmas birodalma recsegni-ropogni kezdett. Talán emlékszel rá, barátom, hogy beszéltem Balambér gondjairól. A főkirály már évekkel ezelőtt amiatt aggódott, hogy szövetségesünk a keleti és a nyugati egyesítést követően túlságosan megerősödött, és az így megnőtt katonai ereje – ha szövetséges, ha nem – veszélyeztetni fogja a hunok biztonságát. Balambér nem ült tétlenül a babérjain, és minden eshetőségre kikészülve két fiával, Uldinnal és Karatonnal karöltve titkos erő átcsoportosításokat hajtott végre a Duna vonala mentén. Ettől kezdve csapataink jószerivel egyetlen árva jelre vártak, és ez az öreg császár halála volt. Nem vártak hiába, alig fél esztendőre rá Theodosiust elfektették a ravatalán. Inváziónk mérete arra enged következtetni, hogy Uldin és Karaton semmit nem bízott a véletlenre. Mindemellett támadásunk koránt sem volt elszigetelt, mert Theodosius halálhíre egy táborba hozta össze a birodalom valamennyi ellenségét. A keleti birodalmat elsősorban Alarich nyugati gót király csapatai fenyegették, de bekapcsolódtak a küzdelembe még más, a Duna mentén települt népek is, többek között a vandálok, markomannok, quádok, szarmaták, asdingi vandálok és alánok... reggelig sorolhatnám. Hogy mi lett a háború végkimenetele? Nem fogod elhinni, jószerivel semmi nem változott, attól eltekintve, hogy a lábunkat végleg megvetettük a Duna jobb partján és ettől a pillanattól kezdve két olyan elem jelent meg politikánkban, mely mindmáig jellemző ránk, és az elmúlt közel félszáz év alatt ezeken nem is változtattunk. Az utóbbin biztosan nem... Külpolitikánk tengelyét elsősorban a nyugatrómaiakkal való barátság képezte, ami Balambér halálát követően valóságos tradícióvá vált, másodjára az a sarkalatos elv vezérelt minket, hogy nem tűrtünk meg idegen fegyveres erőt vagy befolyást a Dunától északra! Balambér nagyobbik fia, Uldin követte a birodalom élén. Személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elindult az a folyamat, mely végérvényesen kimozdította a hunságot a Volga vidékéről. Priszkosz és a többiek nagyon jól látták ezt, csupán arról feledkeznek meg, hogy Uldin mellett Alarich vagy Stilicho, a nyugatrómai hadvezér ebben legalább olyan fontos szerepet játszott. Császárok, királyok, hadvezérek és katonák... Tagadhatatlan tény, hogy Uldin, aztán Rua főszereplők voltak – Attiláról nem is beszélve -, a hunok bejövetelének elsődleges okaként mégsem az uldini politikát és annak következményeit teszem felelőssé, hanem egyetlen embert, egy germán vezért, akit Radagaisnak hívtak...
Ennek ellenére ki merem jelenteni, hogy a történelem mégsem tekinthető egy vagy több ember alkotásának, a történelem sokkal inkább egy olyan folyamat, amelyben bizonyos számú emberekre kisebb-nagyobb szerepet oszt a szükségszerűség.
***
– Pusztán az akaratod ereje által mozdítsd meg ezt a követ! – utasított Tas. Az öklömnyi kő karnyújtásnyira hevert előttem a földön. Egy virágos réten ültünk Tassal. Körülöttünk az erdő, közöttünk a kő, fölöttünk a világmindenség. Éjszaka volt és Napisten havában jártunk. Tizenhét esztendős voltam azon a nyáron. Kiüresítettem az elmémet és a tanult gyakorlatoknak megfelelően egy pontra, a kőre összpontosítottam a tudatomat. Akartam, hogy megmozduljon, de nem történt semmi. Azért nem sikerült, mert állandóan Eilikára gondoltam. Ó, az a gyönyörű aranyszőke haj zuhatag, ó, azok az asszonyosan telt keblek... Az ajka olyan piros volt, mint az ígéret havi cseresznye... Tas évek óta nem vágott nyakon, most megtette. De azonnal bocsánatot kért. Nem tőlem, hanem Szélűzőtől, aki egyre inkább én voltam – Hadd el azt a gepida lányt, nem való az hozzád. Figyelj a kőre! Kinyúltam a kezemmel, megfogtam a követ és odébb tettem. – Mit csinálsz? – hökkent meg Tas. Megkopogtattam a homlokomat. – Azt akartam... – megint odébb tettem a követ a kezemmel -... hogy a kő mozduljon meg. És a kő megmozdult! – Tas úgy nézett rám, mintha keresztül akarna szúrni a tekintetével. De belül nevetett tudom. Gyorsan folytattam, mielőtt mondana valamit. – Gondolat nélkül nincs tett, és a tett nem más, mint maga a mozdulat. Figyelj, öreg, ha arra kérsz, hogy a tudatom segítségével mozdítsam meg ezt a követ, akkor én minden további nélkül használhatom a kezemet vagy a lábamat, hiszen mindezen testrészeimet a tudatom mozgatja. A tudatom mozdítja a követi Neked valójában azt kéne mondanod, hogy „úgy mozdítsd meg ezt a követ, hogy nem érsz hozzá a látható testeddel". Na, mit szólsz hozzá? Már jó előre behúztam a nyakamat, Vártam a következő nyakast. De olyan valami történt, amire egyáltalán nem számítottam. Tas fejet hajtott előttem. – Köszönöm... Úgy mozdítsd meg azt a követ, hogy nem érsz hozzá a látható testeddel! Végig lehajtott fejjel ült. Kimeredt szemmel néztem rá, aztán hosszan kilélegeztem és elhessegettem magam elől Eilika testének látványát... – Tas... Mire mesterem lassan felemelte a tekintetét, a kő ott lebegett közöttünk az arcunk magasságában.
– Újra meg kell tanulnod szabályozni ezt az erőt, uram – mondta csendesen Tas. – De hát mi szükség erre? A folyóparton tökéletesen uraltam az erőt. A kő leesett a földre. – Tévedsz, az ösztönös cselekedet volt – jegyezte meg Tas. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy véletlenül történt... Véletlenek pedig nincsenek.
*** Serdülő koromban messzire elkódorogtam a hegyekben, sokszor napokig távol maradtam az istenszéki kunyhótól. Ilyenkor barlangokban vagy hevenyészett fekhelyeken aludtam. Nem féltem egymagamban vándorolni, az állatok sokkal jobban tartottak tőlem, mint én tőlük a vadak nem az illatomat érezték, hanem valami mást... Ha megérezték a jöttömet, azonnal iszkoltak a közelemből. Vándorlásaimnak nem csupán önös céljai voltak, hanem részét képezték annak a gyakorlatnak, melyben Tassal próbáltam beszélgetni a tudatom segítségével. Eleinte nagyon nehezen ment. Ha üzent, tisztán hallottam őt, a problémák akkor jelentkeztek, amikor nekem kellett megérintenem az elméjét. A távolság lényegtelennek tűnt, az erdélyi havasokból ugyanúgy nem sikerült „beszélgetnem vele", mint a kunyhó mögül. Ez a képességem nagyon lassan csiszolódott, Szélűző csak lépésről-lépésre ébredezett bennem. Felnőtt fejjel persze megértettem, hogy ennek így kellett történnie. Ha egyik pillanatról a másikra minden ismeret a nyakamba zúdulna, akkor, akkor nyáladzó idiótaként kéne élnem, nyugtattam magamat és összeszorított fogakkal tovább gyakoroltam az egyik legnagyobb táltoserényt, amit türelemnek hívnak.
*** Eilika olyan hirtelen toppant be az életembe, ahogy a nyári forgószelek keletkeznek: minden átmenet nélkül jött, egyik nap még a létezéséről sem tudtam, másnapra már elválaszthatatlan részét képezte az életemnek. Az 1157. év nyarán egy hosszabb vándorútról tértem vissza. Félnapi járóföldre lehettem Tastól, amikor tiszta és világos üzenetet kaptam tőle. Azt mondta, lát engem, valami „görbe botot cipelek..." Így volt, valóban egy bottal kaszáltam az ösvény mellett illatozó virágokat, a fát egy kósza gondolat szedette fel velem, egyszerűen megtetszett az ívelése. Tas arra kért, hogy ha elérek a folyóhoz, próbáljam megszólítani őt, üresítsem ki az elmémet, koncentráljak Istenszékére és küldjek egy üzenetet. Bízott a sikerben, meglátása szerint az egyik delejvonalon álltam. Ezek az emberi szem számára láthatatlan „utak" az egész földet behálózzák, a legképzettebb táltosok azonnal felismerték, ha ráléptek valamelyikre, ahogy a vizet és a földben elásott tárgyak jelenlétét is megérezték minden különösebb hókuszpókusz nélkül.
A Maros partjára érve elvégeztem a szükséges gyakorlatsort és megszólítottam az öreget. Nagy megelégedésemre a válasza olyan tisztán hallatszott a fejemben, mintha Tas odabent lakozna a koponyámban. Jó hangulatban bandukoltam tovább a folyóparton, emlékszem, még fütyörésztem is.
Kisvártatva ruhamosó asszonyokat, lányokat láttam a túlparton, ruházatuk és a víz felszínén átszűrődő beszédfoszlányok alapján gepidáknak véltem őket. Akkoriban Erdélyt leginkább a népek nagy olvasztótégelyéhez lehetett hasonlítani. Éltek itt suevek, dákok, gótok, germánok még kelták is kis számban. A Maros völgyében pedig számtalan gepida törzs telepedett meg, nyilván ezek valamelyikével futottam össze. Az asszonyok észrevettek, de rám sem hederítettek. A lányok azért jobban megnéztek maguknak, talán nem véletlenül. Szép szál legénnyé cseperedtem. Apám magas termetét örököltem és a rendszeres favágásnak és vízhordásnak köszönhetően nem lehetett éppen csenevésznek mondani. Tas nem engedte levágni a hajamat. Páros varkocsokba fonta, melyek hosszan verték a hátamat, de az arcszőrzetemet – meglepően gyorsan kiserkent – rendszeresen nyírnom, igazítanom kellett. „Sok baja lesz veled a nőknek" – kuncogott mesterem. Eleinte nem értettem, miért mondja ezt, aztán megvilágosodott az elmém... Időközben a híremnek nagyobb lett a füstje, mint a lángja, és a Maros-völgyi emberek már nem szaladtak el előlem, sőt alkalomadtán úgy kellett levakarnom őket magamról, főleg a lányokat. Jóképű fickónak tartottak és állandóan illegették-billegették magukat előttem. Ez a bemutató rendszerint addig tartott, amíg meg nem jelent valamelyik szülő... Ezzel a gepida törzzsel még nem futottam össze, és ők se nagyon hallhattak rólam. Talán bent éltek valahol a sűrűben. Látni véltem magam előtt a falujukat a földbe vájt, kéregtetős házacskákkal és azzal a kevés, általában túlkoros vagy túl fiatal férfival, aki éppen nem állt a hun nyugati főszárny zsoldjában. Azokban az években kevés hadra fogható férfi élt a saját falujában, tíz kardforgatóból legalább nyolc a hunokat vagy Alarich királyt szolgálta, mikor éppen melyiket. Egy kicsit megpihentem a parton és megnedvesítettem az arcomat, tarkómat. A folyó hűvöse nem tudta ellensúlyozni a légydöglesztő hőséget, alighanem a nők is szenvedhettek a túlparton, mert lassan ment a munka, három viccelődésre csupán egy lepedő jutott. Az asszonyok és a nagyobbacska lányok térdig tűrt szoknyában álltak a vízben és áztatták a fehér holmit. Kisebbeket is lehetett látni, de azok inkább a parton fogócskáztak. A hangulat békés és idilli volt, órákig tudtam volna nézni őket. Akkor jött a medve. Nehéz megérteni, mi játszódik le egy medvében. Mindegyiknek megvan a maga itatóhelye és a lehető legritkább esetben jönnek az emberek közelébe, ahhoz nagyon éhesnek kell lenniük. A vadonnak törvényei vannak, ennek okán ha nem bántunk egy medvét, akkor az sem fog bántani minket. Máig nem tudom, hogy a folyóparton mi váltotta ki a medve támadását. Tas szerint beteg lehetett az állat és tisztátalanok voltak a gondolatai, ezért ugrott neki az asszonyoknak. Nagy bömbölés hallatszott, amikor megjelent a fenevad. A hatalmas állat legalább akkora volt, mint a kunyhónk, ha nem nagyobb.
Vérfagyasztó üvöltést hallatva tört át a folyópartot szegélyező bozótoson és nekitámadt az embereknek Sikoltozva szaladtak szét az asszonyok, nem egy belábalt a folyóba, mely a nyárvégi apadásnak köszönhetően a legmélyebb pontján sem ért mellközépig. Egy szőke lány annyira megijedt, hogy' valósággal megdermesztette a félelem. Van ilyen. Hiába kiabáltak neki, hogy fusson, ahogy a lába bírja, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Bénultan állva nézte a szörnyeteget, még a mosni valót sem engedte ki a kezéből. A medve észrevette a könnyű prédát és feléje trappolt. – Feküdj a földre! – üvöltöttem a lánynak, persze mindhiába, az továbbra is megmerevedve állt. A vizet fröcskölve szaladtam át a túlpartra. Úszni kezdtem, hogy előbb odaérjek, egy darabig nem láttam, mi történik. Amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, láttam, hogy a lány a hátán megtépett ingben fekszik a pázsiton és a fenevad a csípőjénél bökdösi az orrával. – Maradj mozdulatlan! – ordítottam az asszonyok jajveszékelését túlharsogva. Kilábaltam a partra. – Takarodj onnan! A vadállat felém fordította nagy busa fejét és kivillantotta agyarait. Fülrepesztő bömböléssel emelkedett a két hátsó lábára. A bátor és ügyes harcosnak ezt az alkalmat kell kihasználnia. Egy jól irányzott lándzsadöfés a szívre elpusztíthatja a fenevadat, minden más esetben halálra vagyunk ítélve – nem hallottam olyan emberről, akinek sikerül hazajutnia a családjához, miután leállt birkózni egy barnamedvével. Nem tudtam, mit csináljak. Kardom, lándzsám nem volt. Szélűzőt tartottam az egyetlen reménységemnek, titokzatos, nagy hatalmú ősöm gyermekkoromban is megmutatta az erejét vészhelyzetben. Együtt üvöltöttem a medvével, akit – lássatok csodát – fültövön vágott egy kő. Nem tudom, honnan repült rá, én is csak annyit láttam, hogy nekikoppan a fejének. Nem én irányítottam rá a követ, eszembe nem jutott ez a lehetőség. Legalább annyira meglepődtem, mint a vadállat. Mindenfelől záporozni kezdtek a kisebb-nagyobb kavicsok, kövek, némelyik akkora volt, mint az érett barack. Egytőlegyig a fenevad fejét célozták. A medve veszett bömbölést hallatva csapkodott maga körül, próbálta védeni magát a kőzáportól. De mindhiába. Koponyájából ömleni kezdett a vér és elborította a szemét. Megvakult a saját vérétől. Lehuppant a mancsaira és forgolódni kezdett. A lány a hátára penderült és négykézláb próbált elaraszolni a közeléből. Látta, mi történik. Még a nagy ijedelem közepette is maradt ideje a szájtátásra. Odaugrottam hozzá, elkaptam a kezénél fogva és elrángattam a megveszekedetten üvöltő vadállat közeléből. Az állat a vérrel borított fövenyen fetrengett. Megállás nélkül ütötték a kövek. Jöttek mindenhonnan, az erdőből, a fövényről, még a víz alól is. Egy jókora kavics kiverte az egyik szemét, egy másik, öklömnyi kő szétzúzta az állkapcsát. Nem tudott menekülni. A lánnyal behátráltam a vízbe, de akkor már üvöltöttem az egész mindenségnek, hogy „elég"... „elég" hangomat visszhangozta az erdő, a környező hegyek. Hirtelen abbamaradt a gyilkos jelenség. A folyó csobogásától eltekintve mérhetetlenül nagy csönd ereszkedett a vidékre, az asszonyok némán és megrökönyödve álltak a vízben. Mindannyian kiguvadt szemmel néztek rám. A medve elhuppant a földön.
A lány felé fordultam, végre jól megnéztem őt magamnak. Amikor összeakadt a tekintetünk, erős dobbanást éreztem a mellkasomban. Csodaszép lány volt, arányos alkatú, karcsú jelenség. Olyan szőke hajzuhatag omlott a vállára, mint a Tastól hallott mesék legtöbbjében szereplő Selyemhajú Ilonának. Első látásra idősebbnek tűnt, mint én, olyan tizennyolc-húsz esztendősnek véltem. Hozzám képest igazi asszony volt, de úgy is mondhatnók, felnőtt. – Hogy hívnak? – kérdeztem tőle gyengéden. Erre kitépte kezét a kezem szorításából és elszaladt. Mintha mindenki erre várt volna. A nők váratlanul magukhoz tértek és hanyatt-homlok menekülni kezdtek a folyópartról. Otthagyták a mosásban lévő ruhákat. Mire kettőt pislantottam, rajtam és a bezúzott koponyával döglődő medvén kívül teremtett lélek nem maradt a Marosparton. Beléhabarodtam a szőke lányba.
Negyedik rovás Elmeséltem Tasnak a történteket. Szótlanul végighallgatott – ehhez nagyon értett – a legizgalmasabb részeknél hümmögött egy sort. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy egy kő kiverte a medve szemét, azt kiáltotta „ne beszélj!", de ezen túl semmi különöset nem fűzött hozzá a hallottakhoz. Faggattam őt a folyóparton látott gepidákról, de nem tudott sokat mondani róluk. – Dongát kérdezd, ő a Maros-völgy gyógyítója – felelte. Ennek hallatán úgy elkenődtem, mint a napon felejtett juhsajt, ugyanis Dongát nyárelő óta nem láttuk, a sámán úgy eltűnt, mint a kámfor. Éjjel kiültem a kunyhó elé és a csillagokra sóhajtozva álmodoztam a lányról. Két napra rá gondoltam egy merészet és elhatároztam, hogy megkeresem őt – de nem vándorbottal a kezemben, hanem a magam módján, amúgy táltos módon!
*** Ha a táltos el akarja hagyni a testét, elegendő csak egyszerűen rábíznia magát az eseményekre, a történéseket nem kell megérteni, elég, ha tudomásul vesszük azokat, és sikerülni fog az utazás. Gyermekkori testelhagyásos élményeim Szélűző kezdeti kísérletei voltak: próbálta az új testét. Egy idő után elhagyta ezeket a szokásait, de ahogy kitárulkozott a tudatom, úgy tértek vissza, immáron szabályozott formában az élmények. Elcsitítottam a gondolataimat, amennyire csak lehetett, összpontosítottam a légzésre és a távozásra. Nem szabad tétovázni, a bizonytalanság mindig visszahúzza az embert, és ez az élet nagyon sok területén igaz.
A
koncentráció végén elképzeltem, hogy elmerülök a semmiben, és nini, hirtelen a testemen kívül találtam magamat. Nagyjából négytenyérnyi távolságban lebegtem önmagam fölött. Ott ültem a kövemen és lehunyt szemmel, két kezemet az ölemben nyugtatva szuszogtam. Elképzeltem, hogy kinyújtom a lábam és éreztem, hogy szellemtestem helyzete rögvest álló helyzetűvé változik.
Láttam azt a vékony ezüstszálat is, ami szellemtestemet a fizikai testemmel kötötte össze. Ahogy távolodni kezdtem a kövön ülő valós önmagamtól, a szál úgy vékonyult. Fizikai testem próbált visszahúzni önmagába, de tapasztalatból tudtam, hogy ez a húzóerő a távolsággal arányosan csökken, ezért nem idegeskedtem. Megfordultam és odalebegtem a meredély széléhez. Néztem a holdfénytől megvilágított tájat, a hegyek végtelenbe húzódó koromsötét vonulatát. Repülni kezdtem az éjszakai erdő fölött. Tas szerint az ember meghal, ha a szál elszakad. A lélek ezüstszálát persze nem lehet hagyományos eszközökkel elvágni, kard és szablya éle nem foghatja azt. Eleinte azt hittem, hogy ez a tudás – bátran nevezhetjük tapasztalatnak – csak a táltosok sajátja, aztán felnőtt fejjel és az idegen nyelvek ismeretében áttanulmányozva a szent írásokat, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ősi ismeretről van szó. Még a héber szent könyvek is említik...
*í* * – Nem akarok ilyeneket hallani, hogy Constantinus idejében szabályszerűen kiollózták az erre vonatkozó utalásokat az ószövetségi iratokból, mert nem tudom, mit csinálok veled – mondta csöndesen az öregember. – Az is meglehet, hogy bekiáltom meztelen pengéjű gótjaim. Mellem előtt keresztbe font karral támaszkodtam az egyik oszlopnál. – Nem mondom, habár ez az igazság. Mellesleg máig találni a szelletmest utazásra létére mutató utalásokat a héber szentiratokban. Meglepődve hajolt előre. – Mit nem mondasz?! – A Prédikátor könyve így ír erről: „minekelőtte elszakadna az ezüst kötél és megromolna az arany palackocska". – Hatásszünetet tartottam. – De nyugodtan riaszd a testőreid, öreg barátom... Ugye, tudod mi történne? Fanyar mosollyal nézett rám. Tudta, hogy farkast engedett az akolba, amikor megnyittatta előttem palotája kapuját.
*** Bejártam a Maros völgyét, a lány faluját kerestem. Nem tudom mennyi időt vett igénybe az utazásom, ebben a tudatállapotban értelmezhetetlenné válik az idő folyása. Megesett, hogy órákig voltam távol – én így éreztem – holott percekig sem tartott a meditáció. Találtam egy gepida falut nem messze attól a helytől, ahol a medvetámadás történt.
Tízegynéhány apró házikó húzódott meg egy patakvölgyben. Sorra benéztem a házakba. Nem kellett használnom az ajtót, egyszerűen átsuhantam a falakon. Egy fogfájós nő kivételével mindenki aludt a településen. A negyedik földházban, egyszerű szőrmetakaró alatt aludt a lány. Azonnal felismertem. Rajta kívül még négyen feküdtek odabent, egy idősebb nő és két fiúcska. Az egyik nagyon nyafogott álmában, a nő úgy horkolt, akár a fáradt igás ló.Szerelmem fekhelye fölé lebegtem. Édesdeden szuszogott, akár a gondtalan álmú csecsemők. Haja szétterült a párnának összegöngyölt durva pokrócon. Mocorogni kezdett, hol ide, hol oda fordult, végül hanyatt feküdt és úgy maradt. A takaró lecsúszott a hasáig... Ekkor láttam először fedetlen női kebleket. Teljesen hozzásimultam, azt kívántam, bárcsak erősen érezné a testemet... ezt akkoriban még nem igazán tudtam megcsinálni, szellemtest állapotban nem voltam képes fizikális hatást gyakorolni a tárgyakra, ahogy a szemek számára sem mutatkozhattam meg. Később eztt a képességet is elsajátítottam, például nem egy alkalommal azzal izgattam Attila sámánjait, hogy egy időben láttak két helyen... Mindegy, ne szaladjunk ennyire előre. A lány váratlanul felébredt. Köhögni kezdett. Gyorsan visszahúzódtam és a sarokban lebegve néztem őt. A köhögésre felébredt az egyik gyerek, a nyafogós. Éber alvó lehetett. – Ébren vagy? Adj innom! – mondta vékonyka hangon a lánynak. A gepidák egyik nyelvjárásában beszélt. – A lány felült, magára tekerte a takarót és a sarokban álló korsóhoz ment. Megmerített benne egy fabögrét. Olyan benyomásom támadt, hogy a lány szolgáló.A gyerek mohón ivott. – Próbálj aludni – mondta a lány és visszavette a bögrét.
– Mesélj az aranykakasról, Eilika.
– Majd holnap. Számomra ez a női név lett a világkerekség legszebb neve. Eilika, Eilika... sose felejtem el.
Eilika visszafeküdt az ágyába. – Holnap újra eljövök – suttogtam neki – persze nem hallhatta – és kisuhantam a szegényes viskóból. Nagy boldogsággal a szívemben repültem a komor Istenszéke felé.
*** Egy héttel az első „találkozást" követően, végre megjelent Donga. Ahogy kibeszélgette magát Tassal, félrehúztam és szót váltottam vele. – Rég láttalak, gyógyító. Ha faragok egy vesszőt, elviszed egy leánynak? Úgy nevetett, hogy egyszerre láttam mind a hatvannégy fogát. – Viszem-viszem, csak faragd meg sebesen. Elővettem a kisbicskámat, levágtam egy mogyoróágat, megtisztítottam... aztán megállt a tudományom.
– Tudsz valami szerelmes rigmust, Donga sámán? Donga vakarózott egy keveset és költött egy versikét. így hangzott: bandukol a hold, sápadt, mint a holt... – Ez szerelemfás? – Gepidának jó lesz – szólt ki Tas a kunyhóból. A lány anyanyelvén megfaragtam a vesszőt és azt is odaróttam a végére, hogy a következő holdtölte éjszakáján várom őt a folyóparton. Ott, ahol a medvetámadás történt. A nevemet nem róttam oda. Minek, ha úgysem ismerte. Másnapra rettentő nagy csalódás ért, mert hogy Eilika nem tudott rovást olvasni. Se hunt, se gepidát. A vesszőn lévő üzenetet Donga tolmácsolta neki. Haragudtam Dongára a verse miatt, mert Eilika nem értette, még csak nem is találta szépnek, de az üzenet második felén azért elgondolkodott. Onnan tudom, hogy ott lebegtem a fejük fölött. „Ki ez a névtelen legény?" – kérdezte a lány. „Tordának hívják, ő a Hegyi Öreg tanítványa." „Aki megkövezte a medvét?" „Az bizony. Mit üzensz, néki?" „Hát nem is tudom... Talán elmegyek, talán nem" Olyan izgatott lettem, mintha Tas azt mondta volna, hogy holnapra kifordul sarkaiból a világmindenség. Két nappal később jó korán elindultam. Könnyen megtaláltam a medvetámadás helyét. Emlékeztem egy sziklára, ami a közelben emelkedett, az lett a támpontom. Átevickéltem a túlpartra és egy korhadt fatönkre ülve nekikezdtem annak, ami a leginkább gyötri a szerelemtől ittas legényszívet: nekikezdtem a várakozásnak. Fülledt volt az éjszaka, titokzatos hangokat hallatott körülöttem az elpihenni készülő erdő. A túloldalon egy őz lépdelt le az itatóhelyéhez, tisztán láttam a hold fényénél. Lassúnak tűntek a várakozás percei, de legalább közben szépen elterveztem, hogy mit fogok mondani a lánynak... Ha egymagunkban vagyunk, akkor mindig könnyen megy a szófaragás. Így még soha nem találkoztam lánnyal... Tizenkét esztendős lehettem, amikor egy éjszaka életemben először elöntött a forróság. Azt hittem, hogy ez is valami természetfölötti megnyilvánulás. Mondtam is reggel Tasnak. Életemben akkor egyszer és soha többé nem hallottam röhögni a táltost... Tas kioskolázott ebből is, mindemellett megtanultam valami nagyon fontosat: ölelkezés nélkül lehet létezni, csak érzelmek nélkül nem lehet élni. A törvény nem tiltotta a táltos házasodását, de egy valamit megkövetelt – a beavatott ember nem lehetett kicsapongó. No, szóval tudtam én, mit kell csinálni a lányokkal, és vágytam is rá nagyon, de Eilikáig esélyem nem volt arra, hogy kipróbáljam, mire képes az egy lyukú furulyám.
*** Megzörrentek a bokrok, jött a lány – lenyűgözött a bátorsága. Félve állt meg a sűrű szélén, látszott rajta az első rossz mozdulatomra elszalad. Felálltam a fáról és ügyetlenül fejet hajtottam Eilikának. – Tudtam, hogy eljössz. – Legfeljebb reménykedhettél benne – mondta csilingelő hangon. Óvatosan kilépett a holdfényre. Térdig érő tunikát és könnyű köpenyt viselt. Mezítláb volt. Odaléptünk egymás elé. Félúton megakadtak bennem az előre megfaragott szavak. Nem tudtam mit mondani. Kisegített a bajból. – A sámán azt mondta, Tordának hívnak. – To... igen – dadogtam lányos zavaromban. – De milyen Torda? Torda-Torda? – Csákó fia. – Ez hun név. – Mivelhogy hun vagyok. -Jól beszéled a nyelvünket. – Tanultam... Sokat tanultam. Ismerem a rovások titkát, de ha akarod, jósolok neked a csillagok állásából, és még... – Mondj nekem valami szépet – mosolygott rám a lány. – Szépet? – Szépet. De ne olyat, hogy holt a hold. Megköszörültem a torkomat. -Jó tudni, hogy mikor meddig kék az ég. Nevetett, csilingelő hangja a legszebb tündérmuzsikaként csengett a fülemben. – Szép, de értelmetlen. – Elhallgatott, komor arccal nézett rám. – Megmentetted az életemet, hálával tartozom. – Semmiség. – Játszottam neki a nagy vitézt. – Akarsz engem? – Hogy... Alig láttam a mozdulatot. Ruhasuhogás hangja ütötte meg a fülemet. Mire kettőt pislantottam Eilika ledobta magáról a köpenyt és vállainak kacér mozdulatával kibújt az ingből. A felsőruha a fövenyre hullt. Eilika ott állt előttem anyaszült meztelenül. Kilépett a bokája köré hullt ruhakupacból. Hátraléptem. – Kívánsz engem? – kérdezte a lány.
Gyûlöltem a holdat, amiért megmutatta arcom pirulását. Nem válaszoltam... A lány elunta a dolgot, megfogta mindkét kezemet és forró keblére fektette őket. – Érints meg... Mint tudjuk, a gondolat és a mozdulat elválaszthatatlanok egymástól... Közelebb léptem hozzá és ajkam összetapasztottam az övével. Le hanyatlottunk a mámorító csók alatt. Amire senki sem oktatott, az magától működött, de a legelső alkalommal roppant ügyetlennek bizonyultam. Ha ebben a helyzetben lett volna módom szellemutazni és kívülről látom Csakó fia Tordát, biztosan jól mulatok a suta mozdulatain. A furulyám úgv meredezett, mint a fagyott farkas lába szára a hideg volgai éjszakában, mégsem tudtam betenni. Ilyen helyzetben ritkán segítenek a szellemek... – Te voltál már lánnyal ? – Ó, hogy az a... – Tsss...
Eilika felhúzta a lábát, lenyúlt az egyik kezével és megfogta azt. Bevezette. – Gyere rám – mondta a szerelmem. Mire annyit mondhattam volna, hogy Balambér, ki bolondul a galambért, már bele is ömlött a magom. – Vigyázz! Felállt, elment a vízpartig és kimosta a kelyhét. A hátamra fordulva, lehunyt szemmel, bénán feküdtem. Gyorsan lekókadt a furulya. Vízcsöppöket éreztem az arcomon. Kilika szétterpesztett lábakkal állt fölöttem és állát leszorítva nézett le rám. A víz a dús szeméremszőrzetéről csöpögött az arcomra. Megteszed? – kérdezte nagy titokzatosan. Esküszöm, kacsintott is hozzá. Mire egyáltalán rákérdezhettem volna, hogy mit kéne nekem megtennem, fogta magát és ráguggolt az arcomra. Tas erről egyáltalán nem beszélt.
***
– De jó kedved van, édes fiam!
– Szép az élet, öreg. – Fütyörészve vágtam a fát. Minden különösebb meditáció nélkül felaprítottam volna az egész erdőt, ha ezt kapom parancsba. A folyóparti találkozás éjszakájától kezdve felgyorsult számomra az idő. Végett vetettem az erdélyországi kódorgásaimnak és minden szabad percemet Eilikával töltöttem. A lány eleinte a testén kívül mást nem nagyon adott nekem, a szívét hét lakatra zárta. Azt hittem, soha nem fog szívvel szeretni, aztán ahogy teltek-múltak a hetek, egyre fontosabbá váltam számára. Már hullottak a falevelek, amikor végre kimondta a „szeretlek" szót. Velem madarat lehetett volna fogatni a boldogságtól. Időközben Tas is megbékélt a helyzettel, de azt soha nem engedte meg, hogy a lány feljöjjön Istenszékére. „A szikla nem mindenkit enged a közelébe" – magyarázta egy borongós őszi alkonyon. Nem szálltam vitába vele – amit mondott, azt nagyon komolyan mondta. De Tas azt sem engedte, hogy a saját falujában látogassam meg a lányt. „Mégiscsak egy szolgáló, és te hatalmasabb vagy a leghatalmasabb királynál is. Öleld, ahol akarod, de ne az emberek szeme láttára" Megfogadva Tas jó tanácsait, építettem kettőnknek egy fűkunyhót a folyóvölgyben. Ott szerelmeskedtünk naphosszat. Olyan világot álmodtunk magunknak, melynek csak mi ketten léphettünk be a kapuján. Arra persze egyikünk sem gondolt, hogy ez a képzeletünk kovácsolta csodavilág bármelyik pillanatban összeomolhat.
*** Azokban az években már úgy jártak-keltek körülöttem a szellemek, mint nyavalyatörős emberben a fájdalom. Kiskoromban csak a hangjukat hallottam, aztán ahogy haladtam előre a táltostudományban, úgy jelentek meg sorra a szemem előtt. Három rendszeresen visszatérő látogatóm volt. Ókőlány – kedves régi pajtásom – nap mint nap meglátogatott. Sokat beszélgettünk. Őt láttam a legtisztábban, éjszakánként vagy nappali borús időben alig tűnt átlátszónak, néha olyan élethűen alakította egykori önmagát, mintha hús-vér ember lenne. Alkalomadtán meglátogatott egy vörös képű, nagyszakállú öregember, aki rendszerint összevissza fecsegett valami elásott kincsről. Mint mondta, Rofnak hívják. Ez hun név. Rof rettenetesen félt Tastól, hogy miért, azt nem tudtam kicsikarni belőle. Holdnegyed éjszakáján minden alkalommal megjelent Istenszékén egy kislány. Hiába szólongattam, soha nem beszélt, csak állt mozdulatlanul és nézett rám a nagy bánatos szemével. Hónapokon át próbálkoztam, mégsem tudtam szóra bírni. – Ha életében néma volt, akkor most minek karattyoljon – világosított fel Tas.
*** Egy délután éppen az elgazosodott füvet sarlóztam a kunyhó körül, amikor megjelent Ókőlány. Amikor élt, hosszú barna hajú, fitos orrú teremtés lehetett, minden bizonnyal bolondultak érte a férfiak. Ha még nem mondtam volna, kelta származású volt, évszázadokkal ezelőtt számtalan törzsük lakta ezt a vidéket. Eletében biztosan nagyon szerette a zöld színű ruháját, mert szellemként is ebbe az egy részes holmiba „öltözött" – nyilván akkor is ezt hordta, amikor a lovak összetaposták. Egyszer elmondta nekem, hogyan halt meg. „Sarlózol?" – kuncogta. „Hogy te mennyit dolgozol, Torda."
Ott állt tőlem karnyújtásnyira. – Kell a testmozgás, kicsim. Vigyázz innét! Egy hétköznapi ember számára olybá tűnhetett a jelenet, mintha a semmivel beszélgetnék. Tas talán ezért nem akart látogatókat az Istenszékén? Ókőlány eltűnt. Visszanéztem a vállam fölött. Ott ült egy kövön és engem nézett. Fejemet rázva sarlóztam tovább. Egy csúf fekete kígyó mászott a fűben. Óvatosan alányúltam a sarló vasával, felemeltem és behajítottam a fák közé. „Kérdezhetek valamit, Torda?" – hallottam Ókőlány hangját. A gondolataival üzent. Eleinte rettenetesen idegesített, hogy bármit mondott, ahhoz mindig hozzátette a nevemet. De egy idő után megszoktam. Az ennél terhesebb dolgokat is könnyen megszokja az ember, nem igaz? – Persze. Kérdezz nyugodtan – mondtam kedvesen. „Ha elmész innen, akkor mondd, mi lesz velem, Torda?" – Kibírod, ne félj. „Nagyon fogsz hiányozni. Ha nagyon messzire vet innen a sors, akkor nem láthatjuk többé egymást, Torda." Nem tudom mi jött rá, még sose beszélt így. – Tudom... Te is hiányozni fogsz nekem, Ókőlány. „Vigyél magaddal, Torda..."
*** A lehetetlenre kért. Ott halt meg a Maros völgyében, ott hozta meg azt a döntést a halála pillanatában, hogy ellenáll az Alsóvilág hívó szavának. E helytől távol nem jelenhetett meg senkinek, szomorú sorsa mindörökre odakötötte az erdélyi hegyek világához. Szörnyű megrázkódtatásként élte meg a halálát, és ez az élmény láncolta ahhoz a tájhoz, míg világ a világ. Nem akarta tudomásul venni a halála tényét. Képrzeld el, hogy sétálsz az úton, amikor dübörgő lópatákat ballasz a hátad mögül. Megpördülsz, de már nincs időd félreugrani. Nem érzed a fájdalmat, hisz' minden olyan gyorsan történik, aztán úgy hiszed, hogy valami isteni csoda történhetett, mert hogy sértetlenül ott állsz az út szélén. És akkor meglátod a testedet, amit ott fekszik a porban... Szép lassan megvilágosodik az elméd, Ó, Egek Ura, ezek szerint meghaltam... Hirtelen nagy sokadalom vesz körül. Emberek közelednek feléd, s lépteik oly' lassúak, mintha derékig merülnének egy láthatatlan ingoványba. Feléd nyújtják a kezüket, neveden szólítanak és hívnak, lépj a soraik közé... De ezek az emberek mind-mind halottak. Aztán meglátod hátuk mögött előtörni a piszkosszürke fényt, az Alsóvilág fényét, mely a jéghideg földből árad. – A pokol fénye! Miért aprózod el ennyire a részleteket, miért fontos tudnom erről a fura nevű lányról?
– Meg fogod érteni.
*** – Nem jöhetsz el innen. Sokáig hallgatott, majd így felelt. „Tudom, Torda." Felegyenesedtem, ledobtam a sarlót a fűbe. Ókőlány felé nyújtottam a kezem. – Gyere ide! Némán odalebegett hozzám. Megsimogattam az arcát. Hidegséget éreztem az ujjaim hegyén. Döbbenetesen emberi módon viselkedett, ahogy lehunyta a szemét és tenyerembe hajtotta az arcát. Ismeretségünk kilenc éve még soha nem kerültünk egymással ilyen bensőséges közelségbe. Nem tudom, miért csináltam, amit csináltam, biztosan elbolondított a pillanat varázsa, ez nem vitás. Közelebb hajoltam és megcsókoltam a jéghideg semmit... Megijedt, köddé vált a karjaimban. Remélem, rám gondolsz, amikor a levegőt csókolod, te nyavalyás! Eilika hangja! Felkakaptam a fejemet. Szerelmem, fél kézzel a tisztás szélén emelkedő nagy fenyőnek támaszkodva, fanyar mosollyal nézett rám. Azt kérdezte jól vagyok-e? – Menj innen! – Megijedtem, hogy most mi lesz, hála az Egek Urának, Tas valahol a hegy túloldalán kóricált. – Megmondtam, hogy nem jöhetsz ide. Megtiltotta az öreg. Hányszor mondjam még el? – Meg akartalak lepni, azt hittem, örülsz majd – felelte kedvesen. Ellépett a fától, elindult felém. Megdördült az ég. – Ne közelíts, Eilika! Megtorpant, értetlenséget sugárzó arccal nézett rám. Valamit felém nyújtott. Egy alma volt. – Neked hoztam... Jött tovább. – Ne... – Ejh, Torda! – Még egyet lépett előre, az utolsót életében.
Különös hang hallatszott, leginkább a kézzel tépett pergamen szakadásához tudnám hasonlítani. Ugyanekkor vakító fény villant Istenszéke sziklatrónusa irányából. Eilika megdermedt, különös, érthetetlen szemeket meresztve nézett rám, térde megbicsaklott, aztán egyetlen hang nélkül összerogyott. Az alma kiesett a kezéből és lehuppant a fűbe. – Eilikaaaaa... Odarohantam hozzá. Karomba kaptam a testét. A nevét üvöltve rázogattam, pofozgattam, de mindhiába. Halott volt. Sokáig üvöltöttem, és átkoztam az Istent, amiért elvette tőlem a boldogságot. Tas csörtetése hallatszott a bozótosból. Egyszerre ott állt előttem. Haja összegubancolódott, hosszú szakálla csapzottan verte ziháló mellkasát. Szaladt az öreg, átvágott a sűrűn.
Megragadta a vállam, majd' kirázta belőlem a lelket, hogy abbahagyjam az üvöltést. – Megmondtam! Megmondtam, hogy nem jöhet fel ide! Igen, megmondta! De azt nem mondta meg, hogy a Maros-völgy lakóit agyonsújtja az Egek Ura, ha Istenszéke közelébe merészkednek. Ezt nem mondta el! Ordítottunk egymással. Azt követeltem Tastól, hogy hozza vissza a lányt, leheljen belé életet, használjon titkos varázst, ha kell, kopogtasson az Alsóvilág kapuján, mindegy, mit csinál, csak gyorsan csináljon valamit, mert itt helyben belepusztulok Eilika hiányába. Nem tudok nélküle élni, számomra ő jelentette a boldogságot. Ha ő nem él, akkor én sem akarok tovább élni és mindjárt levetem magamat a mélybe az Öregisten kőtrónusáról. Könnyek áztatták az arcomat, úgy bőgtem, mint egy taknyos kisgyerek. – Veted ám magad az anyád valagába, de nem a mélybe! – üvöltötte Tas. Teljesen kikelt magából. Hihetetlen erő lakozott benne. Elkapta a karomat és durván ellökött a halott lány közeléből. Elzuhantam a fűben. Négykézláb másztam vissza Eilika holttestéhez. Tas megpróbálta elállni az utamat. – Ez itt megszentelt hely, és ő tisztátalan volt, ezért ölte meg az Ég. Minden eddigi munkám hiábavaló, ha ezt most nem érted meg! Nem akartam megérteni, úgy üvöltöttem, mint a sakál. Tas, jobb ötlete nem lévén, összecsípte a nyakam bőrét.
– Aludj rá egyet, fiú. Elveszítettem az eszméletemet. Odahanyatlottam holt kedvesem mellé.
*** A völgyben égettem el a testét egy embermagas máglyán, amit két kezemmel hordtam össze a gepidák falujából senki sem jött el gyászolni a szolgálólányt. Két nap s két éjszaka imádkoztam az oltalmazó szellemekhez, hogy segítsék őt átkísérni az Alsóvilágba. Azért is fohászkodtam, hogy békéljen meg a sorsával és ne kelljen örökkön-örökké a hegyekben bolyongania. Amikor a máglya kihunyt, valami örökre megpattant bennem. Megszállhatott engem a fekete bánat, mert soha többé nem lett jó íze a csókoknak. Két nap alatt férfivá érlelt a gyász... Hetek teltek el és Ókőlány egyszer sem jött el beszélgetni velem.
*** Az ősz beálltával újabb hírek érkeztek. Míg én a hegyekben kóboroltam és Eilikával szerelmeskedtem, addig mások egész nemzetek sorsát kovácsolták. A hun áradat elől elhúzódó Alarichnak az elmúlt években többször sikerült betörnie Itáliába és eleinte látványos katonai sikereket aratott. Elesett Észak-Itália kulcspontja, Aquileia és a gótok Lombardián keresztül Gallia felé vonultak, nyilván a hun birodalomtól távol akartak államot alapítani. Ravenna a legutolsó pillanatban kapott észbe és Stilicho összevonta a nyugati tartományok katonai erőit és az 1155. év tavaszán1" Pollentia mellett súlyos csapást mért Alarich seregeire. Stilicho legyőzte ugyan Alarichot, de nem ölte meg. Ez hiba volt. Erre rá a gótok úgy támadtak fel poraikból, mint a mesebeli főnixmadár.
Megint nekiindultak, de az újabb itáliai betörésük ugyanúgy nem vezetett eredményre, sőt hatalmas véráldozatot követelt tőlük. Stilicho ismét megállította Alarichot és visszaszorította a Balkánra. De a gótok veresége közelről sem tudott gátat vetni a népvándorlás legújabb hullámának. Újra mozgásba lendültek Pannónia és a Duna vonalától nyugatra eső területek népei. Jöttek-mentek a zászlós csapatok, ki ide áll, ki meg oda, mindenki a saját pecsenyéjét próbálta sütögetni, mialatt állandóan a Tisza vonala felé pislogott és behúzott nyakkal várta, hogy mikor s merre mozdul az Uldin főkirály vezette hun nyugati főszárny.
Azokban az években már biztosan uraltuk az Al-Duna térségét és a Duna-Tisza közti területeket – ember ott nem ment át, ha mi nem akartuk. Az 1157. év őszén a nyugati főszárny egyik előőrse a Duna-parton állomásozott. Uldin vezette őket.
A főkirály szálfaegyenes testtel ült lova nyergében, két oldalán a törzstisztjei és a nemzetségvezetők sorakoztak. Uldint, öccse, Karaton, és legidősebb fia, Mundzuk is elkísérte az útra. Lovak, emberek lehelete egyaránt meglátszott a hajnali hűvösben, fogcsikorgatóan hideg tél ígéretével riogatott az ősz. A hun főurak szótlanul nézték a lassan hömpölygő folyót és a túlparton egymásra hullámzó, magasba nyúló hegyeket. – Amikor a Duna befagy, átkelünk rajta – jegyezte meg Uldin és megpaskolta a lova nyakát. Ugyanebben a pillanatban, valahol a világ végén, Tas felült szegényes derékalján. Hosszú percekig nézett maga elé a semmibe, aztán oldalra nyúlt és felrázott álmomból. – Húzz magadra meleg holmit! Hosszú útra indulunk. – Mi történt? – Hogy mi történt? A lehető legjobb dolog történt, ami csak történhet egy táltos életében! – kiáltotta csillogó szemmel Tas. Felpattan, égnek lökte a kezét. – Uldin karnyújtásnyira áll a Pilistől!
*** Még aznap útra keltünk. Egy-egy batyut állítottunk össze magunknak, élelemmel és meleg ruhával, mesterem magához vette lova aranylemezes, csengettyűtakarós szerszámozását, fogta rovásjeles botját és kilépett a kunyhóból. Ezen a ponton beszélnem kell két nagyon fontos dologról. A botról és a lóról! Soha, semmilyen körülmények között nem nyúlhattam a rovásjeles bothoz! Egyszer tettem meg, teljesen véletlenül. Tas letámasztotta a kunyhóban és amikor eldőlt, ösztönszerűen utána kaptam. Alighogy hozzáértem, vörösbe fordult előttem a világ, megült rajtam a feneség és habzó szájjal nyúltam el a földön. Kis híján meghaltam a bot érintésétől! Tas egy álló napon át kínlódott a leghatalmasabb szellemekkel, – olyanokkal, amelyek pillanatok alatt elveszejtették volna Dongát -, hogy mondjanak le a lelkemről. Rajta kívül a botot nem érinthette élő emberfia! Csak messziről csodálhattam a faragott fát. Rengeteg rovást ismertem, de a botra vésett légypiszoknyi jeleket nem tudtam elolvasni. Tas azt mondta, hogy a botot az idők hajnalán faragta a hét Őstáltos egyike. A jelek a régmúlt történetét elevenítik fel, de nem taníthat meg az olvasásukra, ez a tudás együtt jár a beavatással, amit megkapok majd a megvilágosodás pillanatában. – Az mikor lesz? – kérdeztem tőle. Nyolcéves voltam akkor. Hosszan vizsgálgatott, jól megrágta magában a szavakat, mielőtt szólt. Te különösen tehetséges vagy, ezért tíz-tizenöt év múlva, talán megvilágosodsz, ha végig így haladsz.
Tas ügyes neveléssel elérte, hogy még legényember koromra is féljek a bottól – a világ minden kincséért nem értem volna hozzá.
Hanem az a ló! Gyermekként nem sok tapasztalatra tettem szert a lovakkal kapcsolatban. Deélnek köszönhetően annyit legalább tudtam, hol van a ló eleje, és nagyjából megismerkedtem ezzel a pompás állattal, de Tas lovát nem tudtam hová tenni. Ilyen ló nincs még egy a világon, állapítottam meg magamban – ezt a véleményemet azóta is tartom. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az alatt a kilenc esztendő alatt, amit Istenszékén töltöttem, hány alkalommal láttam Tas hátasát. A ló nem élt velünk és nem tudom, hol tartózkodott, hol ivott és legelt, amikor nem minket szolgált. Ha Tas hosszabb útra készült – nem sok ilyenre emlékszem – már napokkal előtte kiállt a szikla szélére, elénekelt egy hívóéneket és a ló órákon belül rendre megérkezett. Ezt követően Tas felszerszámozta, ráadta a szarvasagancsos sisakot, hátára borította a hímzett takaróját, arra a nyerget és a hátára pattant. Ennek a fura lónak nagyon különös neve volt, Tas egyszerűen Lónak hívta! – Miért nem adsz neki valami tisztességes nevet? – kérdeztem egyszer. – Ha valakit vagy valamit oly' módon nevezünk meg, hogy ezzel maradéktalanul sikerül kifejeznünk a lényegi valóját, akkor megadtuk neki a legtökéletesebb nevet. Lovat azért hívom Lónak, mert számomra Őa Ló – felelte mesterem, Rossz tapasztalataim ezen a ponton megállítottak a tovább kérdezésben. Tas sosem volt távol egy hétnél többet, és egyetlen alkalommal sem számolt be arról, hol, merre jár ilyenkor.
*** Istenszék elhagyásakor Ló a hívást követő harmadik órában megjelent a kunyhó előtt. Lehajtott fejjel bandukolt fel a hegyre – ugyanúgy nézett ki, mint amikor kiskoromban eljött értem Balambér városába, látszólag szemernyit nem öregedett. Felmálháztuk Lovat és elindultunk lefelé a hegyről. Tas haladt elől a botjával, én mögötte mentem a keskeny ösvényen és kantárszáron vezettem Lovat. Alig léptünk tízet lefelé, amikor hátunk mögött lángra lobbant a kunyhó. Kezemmel takarva a szememet néztem a lángokat. Különös egy tűz volt az. Hirtelen, minden ok nélkül támadt és ugyanúgy el is aludt, alig percre rá csak egy szürke hamufolt maradt a kunyhó helyén. A tűz nem borította lángba az erdőt, a falevelek be sem kormozódtak. – Na, most építhetsz egy újat, ha visszatérsz, öreg. – Soha többé nem térek vissza – felelte Tas és haladt tovább rendületlenül. Vezetni kezdtem Lovat. Gyermekként mentem fel a hegyre és férfiként jöttem le onnan. Ha visszagondolok azokra az évekre, sok szép emlékem támad, ahogy említettem, ezek közt Eilika a leginkább szívbemarkoló. Közel álltam a síráshoz.
Lassan elmaradoztak mögöttünk az erdélyi hegyek, Tas nem kért erre, én magamtól döntöttem úgy, hogy nem nézek vissza. Egy hosszan elnyúló és selymes fűvel borított hegyoldalon haladtunk lefelé, előttünk dombokká szelídültek a hegyek, s azokon túl várt reánk a végtelen pannóniai Alföld. – A sziklán! – szólt hirtelen Tas. Balkéz felől magasba szökkenő szikla fehérlett az egyik fenyőerdővel borított hegytetőn. Zöld ruhába öltözött, sejtelmes női alakot láttam állni a csúcsán. Ókőlány volt. Megbocsátott nekem a csókért. Megálltam és búcsút intettem. Küldtem felé egy gondolathullámot, de nem válaszolt. De azért visszaintett. Aztán elhomályosult a teste és eltûnt a szemünk elől. Életemnek lezárult egy korszaka.
*** Ahogy sorra találkoztunk az emberekkel, megértettem, hogy Lóra leginkább málhás állatként van szükségünk a temérdek ajándék miatt, amivel megtiszteltek minket utunk során. Ahogy elhagytuk a Kárpátok vonulatát, vadban gazdag és folyókkal sûrûn szabdalt vidékre érkeztünk. Ezeken a folyócskákon az alacsony vízállásnak köszönhetően könnyedén sikerült átkeltünk. Ha magunk mögött tudtunk egy folyót, utána mindig nagy tüzet gyújtottunk, melynek lángjai mellett megszárítkoztunk és lecseréltük alázott ruháinkat. Tas elbeszéléseiből tudtam, hogy hamarosan elérjük a sebes sodrású Tiszát. No, ott gondban leszünk, állapítottam meg magamban, azon a folyón nem lehet olyan könnyen átúsztatni, mint az eddigieken. Hála az Égnek, a hegyekben még nem kezdődtek el a jellegzetes őszi esők, melyek megdagasztják a folyók vizét, mindazonáltal így sem könnyű gázlót találni egy ilyen hatalmas folyamon. Tas egy pillanatig nem izgatta magát emiatt. Ahol folyó van, ott halász is van, ahol halász van, ott ladiknak is kell lennie. No és mi lesz a lóval? Ló majd megoldja, azért ló... Egy völgyben parányi szarmata falucskára bukkantunk. A kép ismerős volt, gyerekeken és öregeken kívül sehol egy meglett férfi. A falucska sámánja – egy hajlott hátú vénember – a határban várt ránk és énekszóval köszöntött minket. Tas elbeszélgetett vele. Megtudtuk, hogy az erdélyi hágókon át és a Balkán irányából kisebb-nagyobb csoportokban folyamatosan érkeznek a hunok. A főkirály hívó szavára asszonyok gyerekek, egész családok települnek meg a Duna-Tisza közén. Uldin hatalmas fapalotát építtetett a Tisza partján a nagy puszta határában. A belpolitikai helyzet és a határok szilárdak, Karaton és az Uldin fiúk mindannyian a Kárpátok vonalán belül állomásoznak a csapataikkal. – Mi a helyzet a Dunántúlon? – tudakolta Tas. Próbálta palástolni, mégis kiéreztem hangjából az izgalmat.
– A nyugati gótok és a germánok lábhoz tett fegyverrel várakoznak – felelte a falusámán. Előkerültek a falucska lakói. Kövön sütött kovásztalan kenyeret, friss húst, zöldséget és gyümölcsöt ajándékoztak nekünk. Két korsót is kaptunk színültig tele frissen fejt tejjel. A húsokat és a lepényeket elcsomagoltuk, a gyümölcsöt és a tejet azonnal elfogyasztottuk. Barátságos emberek voltak ezek a szarmaták. Ahány férfivel találkoztunk, az mind hosszú szakállat hordott, de nem varkocsozták a hajukat, ahogy a hunoknál vagy általában a keleti népeknél szokás. Az asszonyok nagyon félénknek mutatkoztak. Nem jöttek a közelünkbe, inkább egy csoportba húzódva sutyorogtak rólunk és ujjal mutogattak a szarvasagancsos lóra. A szarmata nők nem nyerték el a tetszésemet. Túlságosan „lóarcúnak" találtam őket és a ruhájukkal sem voltam kibékülve, azt meg túlontúl tarkának véltem. Átvonultunk a falun, a nép egy emberként, kissé lemaradva haladt a nyomunkban. A település kellős közepén faragott totemoszlop emelkedett. Illedelmesen köszöntöttük a szarmaták istenét, aztán megszaporáztuk lépteinket és tovább gyalogoltunk napnyugatnak.
*** Öt napra rá elértük a Tiszát. Tasnak senkit sem kellett megkérdeznie, hol találja a legközelebbi halászfalut, a szellemek egyenesen odavezették. A halászok hunok voltak, saját bevallásuk szerint Oktár herceg csapataival együtt érkeztek a tavalyi év nyarán. Szép szavakkal dicsérték a Tiszát, a keleti folyók után nem számítottak ilyen bőséges halállományra. Többen ajánlkoztak a ladikjukkal, Tas végül egy Fiatalembert választott. Morgósnak hívták. Lemálháztuk Lovat, bepakoltunk a lapos fenekű lélekvesztőbe és vízre szálltunk. Morgós egy hosszú karóval hajtotta át a ladikot a sebesen rohanó folyón. Ló méltóságteljes nyugalommal úsztatott mellettünk, meg sem kottyant neki a kényszerű fürdőzés. Egy gyönyörű képre emlékszem. A folyó közepén jártunk, amikor Ló megelőzött minket. Tas csak a nyerget és a takarót vette le róla, de rajta hagyta a szarvasagancsos fejdíszt. A nap éppen lebukni készült a messzeségben, talán ha ujjnyira állt a horizont fölött. Ló a ladik elé kerülve éppen a nap felé úszott, és tekintetem elkapta azt a pillanatot, amikor a Napisten fényes orcája éppen az agancsok közt látszik. Tas ugyanúgy észrevette, és csak annyit mondott: – Igen.
***
A Duna-Tisza közén a tökéletes semmivel szembesültünk. Bármerre néztünk, a sík vidéken kívül más nem látszott, de még egy árva bokor, annyi nem nőtt ezen a tájon. Alighogy elhagytuk a folyót, a távolban még láttunk kavarogni egy hatalmas ménest, de ezt követően megszűnt az élet minden jele. Korbácsként csapó hideg szél rezegtette a gyér fűcsomókat, éjszakára beállt a fagy, a zord időjárás egyre súlyosabb terheket tett a vállunkra, Tas jól látta az út kezdetén, hogy elkél a meleg holmi. Napokon át vándoroltunk a pusztán. Utunk során teremtett lélekkel nem találkozmnk, már-már azt hittük, sosem lesz vége ennek a hihetetlen vándorútnak, amikor lankásodni kezdett a táj és megjelentek az első bokrok. A hetekig tartó vándorút után végre elértük a Duna egyik mellékágát, a vonala mentén baladva kisvártatva elértük magát a folyót. Másnap estére egy ingovány kellős közepén találtuk magunkat. Annyi szúnyoggal összesen nem harcoltam életemben, mint akkor, azt hittem, elevenen felfalnak. Kiskoromból nem nagyon emlékeztem a Volgára, ezért szabályosan leesett állal néztem a méltóságteljesen hömpölygő Dunát, a hun birodalom nyugati határfolyóját. A túlpartról szarvasbőgés hangjait hozta át a fagyos őszi szél, de a habok fölött eléterülő ezüstös ködtakaró miatt, nem lehetett látni a szemközt elterülő hajnali erdőt. Északnak fordultunk és folyásiránynak felfelé haladtunk tovább a partot szegélyző őszi tölgyerdőben. Számlálatlanul találkoztunk szarvasokkal, őzekkel és más vadállatokkal. Annyit máris sikerült megállapítanom, hogy Pannóniában hihetetlenül bőséges vadállomány található, ezer esztendőn át megszakítás nélkül lehetne vadászni ezen a tájon. A negyedik napon találkoztunk először az emberi jelenlét ékes bizonyítékával. A Duna túlpartján egy dombocska tetején parányi őrtorony emelkedett. – Régi római erődítés – jegyezte meg kurtán Tas. – Nem látom a légiósokat. – A rómaiak már régen visszahúzódtak a keleti limes határáról. Ezeket az őrtornyokat még a régi császárok idejében emelték. Sok ilyennel lehet találkozni az egykori Pannónia tartományban. Utak is vannak számlálatlanul. Voltak itt városaik is, de mostanság inkább már csak gazzal benőtt romok, a germánok onnan visznek kőanyagot a házépítéshez. – Jól ismered a rómaiak történetét, öreg. – Beszélnek hozzám a kövek. Feltételeztem, ezt képletesen mondja.
*** Két napra rá összefutottunk egy hun lovascsapattal.
Déli irányba tartottak, a lovasokat a Csáth nemzetségbéli Gara vezette. Gyermekkoromból halványan emlékeztem erre a vágott arcú, nagydarab emberre, annak idején sokat láttam őt a piactéren. Mindig sok szolgával járt. A lovasok megsüvegeltek minket, még Gara is megemelte prémszegélyű, csúcsos sipkáját. A vezető következetesen sámánozott minket, de Tas ráhagyta a dolgot és nem világosította fel, hogy velünk kapcsolatban nem helyénvaló ez a titulus. Gara leszállt a lováról, úgy váltott velünk szót. Beszélgetés közben kézről-kézre járt a nagyúr vizes kulacsa. Gara elmondása szerint mostanában a Dunántúlt leginkább egy bottal piszkálgatott darázsfészekhez lehetett hasonlítani, akkora lett odaát a zűrzavar. Egyre többet hallani egy Radagaisnak nevezett germán vezérről, akinek az elmúlt hónapokban valahogy sikerült egy zászló alá terelnie az egymással háborúzó nyugat-pannóniai germán és vandál törzseket. Ez az ember szinte a semmiből bukkant fel, jószerivel a hun kémek sem tudtak róla többet a nevén kívül. Ahogy kihunyni látszott Alarich csillaga, úgy emelkedett az övé. – Radagaisnak választania kell, vagy behódol nekünk vagy megtámadja a nyugatrómaiakat. De ez a nyakas ember a kilátástalan védekezés helyett inkább a támadás kockázatát fogja választani – fejtette ki véleményét Gara. – Az bizony meglehet – felelte Tas. Szóba került a királyi család. Uldin főkirály betegeskedett a napokban. Meghűlt, amikor hajadonfőtt kiállt nyilazni az embereivel. A sámánok kotyvasztottak valami főzetet és megitatták vele, de állítólag olyan keserű volt, hogy Uldint négy embernek kellett lefognia, amikor a szájába töltötték. Oktár mindig ott van Uldin mellett és szép előmenetelt mutat a hadi tudományokban. Hallunk még erről az emberről – tette hozzá Gara sokat sejtetően. Mundzuk asszonyának méhét megáldotta az Ég. A legidősebb Uldin fiú családja még mindig keleten élt, és Mundzuk a hírek érkeztével tüstént visszatért a Volgához. Jó darabig biztosan nem fogja a lovát itatni a Dunában, mert mint megtudtuk ezt is, időközben apja kinevezte a keleti főszárny alkirályának. Ha figyelembe vesszük Mundzuk életkorát – alig múlt harminc esztendős – a kinevezés mindenképp nagy elismerés még akkor is, ha tulajdon apjától kapta. Azt is megtudtuk, hogy Mundzukék őszutóra várják a legkisebb Uldin unokát. A sámánok jövendölése szerint fiú születik majd. Összenéztem Tassal. Neki köszönhetően tudtam arról a csodás jövendölésről, amit Balambér palotájában tettem, alig félévesen. A bennem visszatért Szélűzőnek tehát igaza volt, és hamarosan a világra jön Mundzuk harmadik fia, a kis Mundzuk és Buda után. Arra gondoltam, vajon Mundzuk emlékszik-e a jóslatra, és a sánta kovács fiára, aki megjövendölte a harmadik fiúgyermek születését? Minden bizonnyal a legapróbb részletre is emlékezett, ilyen csodás jövendölést ritkán szokott elfelejteni az ember.
Gara lenyilaztatott nekünk útravalóul két vadkacsát a part menti bozótosból, és kaptunk tőle egy tömlőnyi bort is. Bort akkor ízleltem először. Illedelmesen megköszöntük az ajándékokat, Tas megáldotta a lovasokat és tovább vándoroltunk északnak. Pár nappal később lekeskenyült a folyó, szinte karnyújtásnyira került a túlsó part. A Duna egy szigetet ölelt körbe. Hatalmas sziget volt az, napokig vándoroltunk a folyóparton, de csak nem akart véget érni.
Aztán újra találkozott a két Duna-ág. Sötét hegyek emelkedtek a túlparton, lábuk egészen a folyóig nyúlt. Átvergődtünk egy kiterjedt lápon, és magunk mögött hagytuk a bal parton emelkedő ormokat. Felszállt a köd és kitisztult az idő. Tas megállt és elmutatott a messzeségbe, túl a Dunán. Békésen hullámzó hegyvonulatokat láttam a távolban. A Pilist.
*** Halászokkal nem találkoztunk, viszont belefutottunk abba a hun katonai táborba, ahonnan Gara és lovasai indultak öt nappal ezelőtt. Amerre a szem ellátott, sátrakat és kipányvázott, lenyergezett lovakat talált. A sátrak körül tábortüzek égtek, a harcosok jó hangulatban falatoztak, érkezésünk éppen délidőre esett. A nyugati főszárny egyik határőrizetet ellátó csapata állomásozott a Duna-parton. A csapat vezetőjét Elláknak hívták és Uldin egyik ezreskapitánya volt. Kölcsönösen köszöntöttük egymást több szót nem is váltottunk. De mielőtt magunkra hagyott volna, még elküldetett a sámánokért. Jeles bizonyítékát láttuk, hogy való igaz, nagy számban települtek ide hunok a keleti régióból. A csapattest nagy részét azok az ázsiai fehér liunok adták, akik évekkel ezelőtt Basik és Kursik vezérek vezetése alatt végigrabolták Szíriát és egészen Jeruzsálemig nyomultak előre. Tanulságos a történet, érdemes pár szóval feleleveníteni, Amikor világossá vált Basik számára, hogy a várost nem tudják bevenni a megerősített falak miatt, visszafordultak és tengernyi rabolt kinccsel a birtokukban, több tízezernyi maguk előtt terelt fogollyal Perzsia felé vették az irányt. A határhoz közel azonban ellenséges csapatok törtek rájuk és zsákmányuk jelentős része odaveszett. A híradások szerint tizennyolcezer foglyuk is kiszabadult. De a vereség nem lehetett jelentős, mert Baku vidékén sikerült átvonulniuk a Kaukázuson és visszatérniük volgai szálláshelyükre12. Ezt a történetet legelőször Dongától hallottam, aki vándorlásai során innen-onnan mindig fölszedegette a hírmorzsákat, de nem tudott választ adni arra a kérdésemre, hogy miféle népség ugrasztotta meg a csapatainkat. Nagyon érdekelt a dolog, ugyanis ilyenre ha száz évente egyszer került sor. Aztán Tasnál tudakozódtam. Hamiskásan mosolygott, végül a szakadatlan unszolásomra nagy nehezen kibökte, hogy minden bizonnyal valamelyik szkíta nép lehetett a „bűnös", talán éppen a mágus nép déli törzse. Amikor a táborban összefutottunk a fehér hunokkal, valahogy szóba került a dolog. Egy forradásos arcú, öreg katona – a nevére már nem emlékszem – részletes beszámolóval szolgált. Akkoriban végigharcolta az egész ázsiai hadjáratot.
Hajnalban törtek ránk a gyors lovaikkal. Olyan kurjongatást csaptak, majd' megsüketültünk. A nyilainkkal mondtunk nekik istenhozzádot, erre hanyatt-homlok menekülni kezdtek, mi meg utánuk vágtattunk, gondoltuk, könnyen lekaszaboljuk ezt a gyáva népséget. Aztán lássatok csodát, hirtelen visszafordultak a nyeregben és olyan nvílzáport zúdítottak ránk, amitől elsötétült az égbolt. Megtizedelték a sorainkat. Mire észbe kaptunk, már rajtunk is voltak. Nem kardot és lándzsát használtak, hanem valamilyen hosszú nyelű fejszét, azzal aprítottak minket. Szörnyű volt... – mesélte a katona. A körülöttünk állók komor arccal bólogatva hallgatták a történetet. Micsoda barbár népség – csóváltam a fejemet. – Fejszével harcolnak, mint az alcmannok?! – Fokosnak hívják – szólt közbe Tas. A sátrak közt lábukat kapkodva közeledtek a tábori sámánok. Alig győztek bocsánatot kérni Tastól. Roppant mód sajnálták, de nyilván megcsalták őket a szellemek, merthogy nem jelezték előre a Tudó és tanítványa érkezését. A három sámán a közeli erdőben kujtorgott, onnan szaladtak idáig a hírre.
– Építtessetek tutajt, átkelünk a folyón! – parancsolta nekik mesterem. A három sámán háromfelé szaladt, kisvártatva a fél tábor munkálkodni kezdett. A szarmata zsoldosok döntötték a fákat, az osztrogótok megácsolták és összekötözték a rönköket, a hunok vízre tették a tutajt. Felszálltunk a vízi alkalmatosságra. Az egyik sámán kiválasztott négy tagbaszakadt gót harcost, akik a tutaj négy sarkára állva nekifeszültek hosszú dorongjaiknak és meghajtották a tákolmányt. Az átkelés sokáig tartott, gótjainkról valósággal ömlött a víz, mire a tábortól ötszáz lépéssel lejjebb partot értünk. Elsőnek Tas lépett ki a fövenyre, aztán levezettem Lovat a tutajról. A gótok elindultak vissza a túlpartra. Álltam az öreggel és szótlanul bámultuk a hegyek vonulatát. Ott emelkedett előttünk a Pilis. – Tulajdonkeppen hova megyünk, öreg? — kérdeztem a botjára támaszkodó Tastól. – A legmagasabb hegy tetejére.
*** Tas meghalni jött a Pilisbe. Néztem ezt a fura embert, minden kis rezdülését szemmel követtem utunk során, így jutottam erre a megállapításra. Tas különös átalakuláson ment át az Erdély és a Pilis közti hosszú úton. Láthatóan rosszabb fizikai állapotba került az út kezdete óta, viszont a szelleme ennek arányában teljesedett ki. Készült valamire – a felavatásomról beszélt – de sejtettem, mindez csupán porhintés, foghegyről odavetett félszavaival mintha a figyelmemet akarná elterelni valamiről, és ez nem más, mint saját maga...
***
Ő ment elöl – pontosabban szólva vánszorgott – én mögötte haladtam Lóval. Többször eljutottam addig a pontig, hogy megállítom és kérdőre vonom, miért nem őszinte hozzám? Ha egy esztendő híján tíz évet áldozott rám az életéből, akkor miért nem képes megállni egy szóra és egyenrangú partnerként kezelni engem. Istenszékén napjában tízszer is elmondta, milyen sokra tart, mennyire büszke rám, saját bevallása szerint megtiszteltetésnek érezte, hogy ő „készítheti fel" az új testben visszatért Szélűzőt. De ha ez mind igaz és nem pusztán udvariassági formula a részéről, akkor mit akar eltitkolni előlem még a legutolsó pillanatban is? Miért nem beszélt soha a beavatás lényegéről? Egyáltalán ki ez az ember? Hosszú éveken át együtt éltem vele egy keszkenőnyi helyen egy hegy tetején, apám helyett apám volt és mégsem ismertem őt. Bennem lenne a hiba? Túl sok lett a kérdés. Ahol túl sok a kérdés, ott az esetek többségében csak egyetlen igazi kérdés létezik. Ez a tapasztalat. Ezen a „kérdések kérdésén" rágódtam, amióta elhagytuk a Dunát, de fikarcnyit nem jutottam előbbre. – Én most Szélűző vagy Torda vagyok? – szóltam oda neki. – Holnap hajnalra megtudod – felelte csöndesen. Nem nézett hátra, úgy mondta. – Ki vagyok én, öreg? – Egy darab ember, nem több. – Mi van a botodra róva, Tas?
– Mindaz, ami fontos. Többet nem lehetett kihúzni belőle. A sűrű erdőben jártunk, emberek lába által soha nem taposott vadonban haladtunk előre. Tas gyakorlott szeme mindig megtalálta azokat a vadcsapásokat, amelyek rendre átvezettek minket a járhatatlannak látszó sűrűn. A nap lassan lenyugodni készült, amikor először megláttuk a méltóságteljesen emelkedő, lapos tetejű hegyet, utunk célját. Valamennyi hegytestvérénél magasabbra emelkedve uralkodott a táj fölött, rendíthetetlennek és titokzatosnak éreztem az alkony félhomályában. Tas nem sokat teketóriázott, és minden erejét összeszedve nyílegyenesen megindult a meredek oldalán. A fák törzsébe kapaszkodva haladt egyre feljebb. – Ember itt még nem mászott fel, öreg – szóltam utána. Figyelmemet erősen lekötötte Ló, melynek agancskoronája minduntalan megakadt az aljnövényzetben. – Nem az a nagy tett, amit előtted még nem tett meg senki, hanem az, amit mindenki utánad akar csinálni. Megkérdeztem tőle, van-e neve ennek a hegynek, erre azt felelte „hamarosan meg fogod nevezni a hegyet". Ránk sötétedett, amire a hosszú és fárasztó felkapaszkodást követően felértünk a viszonylag lankás hegytetőre. A hegytetőn megritkult az erdő, egymást érték a tisztások. Tas végre megállt az egyik szélén. – Megpihenhetünk – mondta.
Lehuppantunk egy tölgy tövébe, és szótlanul néztük a fejünk fölé feszülő és a csillagokkal sűrűn telehintett fekete bársony egy szeletét. Meglepődtem az éjszakai égbolt tisztaságán, ennek hangot is adtam. Kifújtuk magunkat. – Van még vizünk? – kérdezte kisvártatva Tas. – Van valamennyi. De van borunk is. -Azt most igya meg, akinek két anyja volt. De innék egy kis vizet, Torda... Suttogva beszélgettünk. Nem emlékeztem arra, mikor szólított utoljára Tordának. Talán soha nem szólított így. Odanyújtottam neki a kulacsot. Ivott. Nagyon fáradtnak tűnt. Amikor a kulacsot emelte remegett a keze. – Kérdezhetek valamit, öreg? – Kérdezz. – Miért mondtad azt Istenszékén, hogy többé nem térsz oda vissza? – Ezt mondtam volna? – Felállt, leverte magáról az avart. – Na, gyere velem! A békésen legelésző Lovat otthagytuk a fa mellett. A fák közt átsugárzó holdkorong irányába meneteltünk. Szorosan Tas mögött haladtam, nehogy elveszítsem szemem elől a sötétben, a holdfény elégtelennek bizonyult a biztos látáshoz. Sokáig mentünk előre mígnem egy újabb tisztásra értünk, melynek közepén egy embermagas és hosszan elnyúló követ véltem felfedezni az ezüstös félhomályban. Tas mutatta, hogy maradjak hátra és egyedül lépett ki a fák közül. Széttárta a kezét – a botot szorosan tartotta a jobbjában – erőt gyűjtött magában és énekelni kezdett egy számomra ismeretien nyelvű himnuszt. Amióta kiskoromban a legfontosabb dalokra tanított, azóta nem hallottam így, ilyen átéléssel énekelni. Hangja betöltötte az erdőt és visszhangot vert az éjszakában. Tas a himnusz végeztével a kőhöz lépett és rátapasztotta a fülét. Hallgatózott. Lélegzet-visszafojtva néztem a fák közül. Kivette fülét a kőről és intett, lépjek közelebb. – Hallgasd a Földanya szívverését! A kőhöz léptem és rátapasztotta a fülemet. – Mi ez a hely? Terelte a szót.
– Ne a füleddel hallj! A tízéves gyakorlatozásnak köszönhetően szemhunyásnyi idő alatt kiüresítettem az elmémet. Monoton ritmusban érkező dübbenések hallatszottak a sziklából, valóban úgy hangzott, mintha egy alvó óriás szívdobbanásait hallanám. Igen, a kő megelevenedett szívként dobogott. – Dobogó kő?
– Megkaptad a választ. A kőből érkező dobbanások ritmusra vertek a szívemmel, egy idő után e két hang egybefolyt, nem lehetett elválasztani azokat egymástól. Fejem búbjától talpamig elzsibbadt a testem. Szédültem, forgott velem a csillagos ég, neki kellett támaszkodnom a kőnek. – Rosszul vagyok. – Maradj a kőnél! A dobbanások felerősödtek, olyan érzésem támadt, mintha Földanya én bennem verné az élet ritmusát. A vér zúgott a fülemben, számban összegyűlt a savanyú íz. Tas, a kő és a tisztást megvilágító sápadt hold és a környező fák egyszerre meglódultak és együtt forogtak a csillagokkal... Bandukol a hold, sápadt, mint a holt... – Tas... – Maradj a kőnél! Dobok szóltak bennem – üvöltöttem a fájdalomtól. Tas két marokra fogta botját, függőlegesen tartva megemelte és zengő hangon kántálni kezdett. – Jövünk az idők kezdete óta, jövünk a fékezhetetlen förgeteg hátán, jövünk az Öreg Puszta hónából, Szépmező Szárnya és Jószél Fúvása lakából, Hunor és Magor birodalmából jövünk örökkön örökké, és általunk a múlt üzen! A fájdalomtól eltorzult arccal nyújtottam a kezemet Tas felé, aki elhátrált előlem. – A Hagyaték! – kiáltotta túl a világmindenség zsivaját és a két marokra fogott botját irtózatos erővel belevágta a földbe. Meghasadt a föld. Lángok törtek a magasba, melyek áthatolhatatlan tűzfalat vontak mesterem és én közöttem. A tűzfal rohamos sebességgel távolodott és kisebb tüzekre szakadt. Kiteljesedett körülöttem a tér, a látomás ismeretlen tájra röpített. Tas eltűnt. Tábortüzek égtek a végtelen pusztán, fényük a fejem fölött ragyogó csillagvilág képmása. Egy széttárt karú embert formázó göcsörtös fa előtt álltam. A fa körül, kettős sorban férfiak és nők keringtek, a két kör egymáshoz képest ellenkező irányban forgott, a nők táncoltak belül. Vakítóan fénylett a hold. Embermagas tábortűz lobbant fel a fa mellett a női körön belül, a tüzet szabályosan egymásra rakott, kúpot formázó hasábfák táplálták. Ekkor észrevettem három ülő alakot a fa tövében. Egy férfit, egy nőt és egy gyermeket. Mindhárman átszellemült arccal verték a kezükben tartott dobokat. Ahogy gyorsult a dobolás ritmusa, a táncosok is úgy növelték a forgás sebességét.
Ujabb alakokat vettem észre. Három táltosruhás férfi állt a nők alkotta körön belül és egy képzeletbeli háromszög csúcsai irányából indulva, lassú tánclépésekkel közelítettek a tűzhöz – egyikükben felismertein Tast. Sokkal fiatalabb volt, mint amilyennek én megismertem, de arcvonásai árulkodtak. A három táltos különféle növényeket tartott a kezében. A fenyőágat és a fenyőtobozt sikerült felismernem. A férfiak egyszerre értek a tűzhöz és a lángokba szórták a kezükben tartott növényeket. Természetellenes hévvel támadtak fel a lángok, melyek megelevenedtek, életre támadtak és egy kiterjesztett szárnyú, sólyomszerű madár alakját rajzolták meg. A tűzmadár növekedésével egy időben szétnyílt a táncosok köre és a három alak is ellépett a tűztől. A férfiak a táltosok bal oldalán, a nők a jobbjukon sorakoztak fel. A tűzből született sólyom hatalmasra nőtt és kiterjesztette aranyfényű szárnyait, mintha oltalmazni akarná az alatta felsorakozott embereket. A tűzsólyom bal szárnya alatt egy meztelen nő alakja bontakozott ki a fényből. Hosszú szőke haja a teste köré csavarodva takarta szemérmét, előre nyújtott két kezében keresztpánttal és csüngőkkel díszített, hun pártáskoronát tartott. Szózat hallatszott a tűzsólyom szárnyai alól és Tast láttam felém lépdelni a lángokon át. Kezében hozta a botját. Őbeszélt hozzám, de a szája nem mozgott, csak a hangját lehetett hallani. – Jaj annak, aki mássá lesz, mint amivé lehetne! Legyen tiéd az áldott föld, légy ura az elemeknek és a föld vadjainak. Legyél e föld oltalmazója és Attila nagykirály segítője e jóslat és Szélűző úr akarata szerint. Ne feledd, keleten kél a nap! Ezennel reád hagyományozom a Tudást, Csakó fia Torda. Ekkor felém nyújtotta a botját és én átvettem tőle azt. Fülembe hasított a tűzsólyom rikoltása és tetőtől-talpig elborítottak a lángok...
*** Szelíd hajnali eső verte arcomat, amikor magamhoz tértem Dobogókő tetején. Nyoma sem látszott a tűztengernek, békés és nyugodt volt a táj, a csönd szinte bántotta a fülemet. Addig a pillanatig, amikor Tas átadta nekem a botját, a legapróbb részletre is emlékeztem a csodálatos látomásból. De többre nem. Felültem, hunyorodva pislogtam a fényben. A hegytetőről messzire el lehetett látni. Bármerre tekintettem, csak szelíden hullámzó hegyeket láttam, látszólag karnyújtásnyira a Duna ezüstszalagja kanyargott, a felkelő nap fénye megcsillant a habokon. Nyerítés hallatszott a fák közül – Ló még mindig ott állt, ahol tegnap este hagytuk. Várta a gazdáját. Tas botja a földbe szúrva meredezett előttem. De őt nem láttam sehol. Nem szólongattam, nem kiáltoztam utána, tudtam, soha többé nem látom őt abban a testben, amelyben megmutatkozott az élők világában. Meghalt volna? De mi az, hogy meghalni?
Tas egyszerűen elment... Feltápászkodtam a földről és odaálltam a bot elé. Az ősi jelek értelmet nyertek a számomra – nem lepődtem meg, tudtam, hogy így lesz. Könnybe lábadt szemmel, hangosan olvastam a rovást. „Negyvenkilenc tavasz múlt el, hogy új nép, lovas nemzetségek nyomultak állataikkal a Pusztára, az elszórt, halászatból és vadászatból élő családok közti területre, az Erdőhatár mellé. Érkezésüket félelem kísérte: félelem a fegyvereiktől és félelem a szavaiktól. " Nem tétováztam. Határozott kézmozdulattal nyúltam a földbe szúrt bot után, ugyanúgy két marokra fogtam, ahogy Tas az előző estén. Kiüresítettem az elmémet és kihúztam a botot Dobogókő esőáztatta földjéből. Fülembe csengett a szarvasagancsos ló nyerítése.
*** Amit most regölni fogok neked a színtiszta valóság, halld, miként esett a dolog. Azon a télen Mundzuk király egy alkalommal szarvasra vadászott a Volga-parti erdőkben, nem messze nagyapja, az egykori Balambér főkirály fapalotájától. Mundzuk és harcosai egy álló nap űzték már a szarvasbikát, mely az egyik legszebb állat volt, amit valaha láttak, sokágú agancskoronás, igazi királyi példány dicsőség lesz nyílhegyre kapni, ha az Ég is úgy akarja. De a korán érkezett kemény tél hamar jégpáncélba öltöztette a folyót és a fagyos széllel érkező hójörgeteg megnehezítette a vadászok dolgát. A szarvas, kihasználva a szûgyig érő hóban küszködő lovak lassúságát, könnyedén elszökkent üldözői elől. Játszott velük. A Mundzuk kíséretét adó nemesek és testőrök még évekkel később is erős esküvel fogadták, hogy amit az üldözés második napjának hajnalán láttak, az nem álom volt – tíz ember nem álmodhatja egyszerre ugyanazt az álmot. Kis időre elállt a havazás, és enyhült a szél. Szikrázó napfény borította el a végtelen hómezőt. Mundzukék a hó visszaverte fénytől elvakulva lovagoltak, amikor újra meglátták a szarvasbikát. Mozdulatlanul állt a hóban, okos fejét a közeledő lovasokra emelte. Nem mozdult, szobormereven várakozott. Tíz farkasprémes férfi egyszerre ajzotta az íját. Feszültek az idegek, a napfény aranylón csillant a gyilkos acélhegyeken. De ekkor eltűnt szemük elől a szarvas. Alakja fokozatosan elhomályosult és köddé vált, mintha sose létezett volna. Mikor nem messze attól a ponttól, ahol a szarvasbika örökre eltávozott, Mundzuk király és társai egy emberi alakot láttak közeledni a hómezőn. Varkocsos, fekete hajú, fiatal férfi taposta feléjük a havat, kezében különös botot tartott, könnyű nyári köpenye hosszan lobogott a szélben.
Ez azon a télen történt? – kérdezte az öregember. A Hagyaték átvételét követő második napon. Mindent értek... De azt mondtad, szellemtestedben nem hallhattak téged az emberek. Annak az Eilikának is hiába suttogtál... A dobogókői látomást követően minden addig gyakorolt képességem kiteljesedett. Ó, persze a képességek. Folytasd! Megköszörültem a torkomat és folyattam a mesélést. Úgy adtam elő, mintha hun regősöktől hallaná. A király nyugalomra intette harcosait és a közeledő elé léptetett a lovával. Sámán vagy? – kérdezte a botos embertől. Az így felelt. Halld újra a jóslatot, Mundzuk király. Szarvasra fogsz menni azon a napon, amikor a harmadik fiad megszületik! A jóslat még a mai napon beteljesedik! A hajnal bíbora derült a lovasok sápadt arcára. Mit nem beszélsz, Tudó? – hökkent meg Mundzuk. – Még nem jött el az asszony ideje. Ha így lenne, nem indulok vadászni. Dária királyné korahajnal óta vajúdik. Indulj haza tüstént, mert jelen kell lenned, amikor megszületik a hun nemzet legnagyobb királya, Attila, később Isten Ostorának is neveztetik és meghódítja az egész világot. Mundzuk arcát szoborrá merevítette a döbbenet. Kimeredt szemmel nézett a botos emberre, aki a jóslat végeztével a szarvashoz hasonlóan eltűnt. Látomás! – kiáltotta valaki, Mundzuk a Volga felé fordította lova fejét és habozás nélkül visszaindult. Kiséretének tagjai egy emberként indultak utána. Annak a napnak a délutánján valóban megszületett Mundzuk hetedik gyermeke. Az ismeretlen sámán jövendölése beteljesült. Négy lány és két fiú után Dária ismét fiút szült, akit a Volga ősi neve után Atilnak, Attilának neveztek el. Mundzuk még azon a napon tíz fehér kost áldozott a Hunok Istenének és a szélrózsa minden irányába elküldte lovasait, bogy vigyék meg a csodálatos születés hírét a hun birodalom valamennyi szegletébe. Mundzuk a jövendölésmondó sámánt is kerestette, de azt nem lelték sehol. Ugyan páran arról suttogtak, hogy állítólag megjelent az öreg sánta kovács házában is, ahol egy röpke pillanatra megmutatkozott a ház asszonyának, de a hírt annyian és oly' sok változatban tolmácsolták, hogy abban nem hihetett józan életű ember. Mundzuk fülébe ugyanúgy eljutott a hír. Sokak meglepetésére a fiatal király komolyan vette a szóbeszédet és tüstént palotájába hívatta a sánta kovács feleségét. Ezt követően olyan esemény történt, amit még nem látott a világ. Mundzuk és a kovács felesége bezárkóztak a főszálába és kettesben váltottak szót, kíváncsi szemektől és fülektől távol. A kovács felesége később soha senkinek nem mondta el, miről társalgott a királlyal – még a férjének sem. Három napra rá, aranyos páncélba öltözött zászlós vitézek, szám szerint tizenkét lovas indult napnyugatra.
MÁSODIK IGAZSZÓLÁS
Ötödik rovás Mundzuk lovasai az elkövetkező esztendőben – ebbe beletartozik az ide és a visszaút is – tűvé tették értem egész Hunniát. Érdeklődtek fűnél – fánál, elővették a Tisza és Duna – menti halászmestereket, fölkutatták a sámánokat, még Uldin palotájába is elmentek, hogy beszéljenek a királlyal, mégsem találtak rám. Azért nem lelhettek rám, mert én nem akartam találkozni velük. Mundzuk azért kerestetett, mert a birodalmába akart vitetni, csakhogy nem akartam a Volga partra menni. Azért nem kívánkoztam keletre, mert ennek az útnak nem látta szükségét a Felsővilág. A magasabb szellemek tolmácsolták az Ég akaratát, miszerint még nem jött el a kis Attilával történő első találkozásom ideje, Megvillantották előttem a jövő egy parányi részletét, és nagy vonalakban megmutatták az elkövetkező évek történéseit. Ebből a látomásból értesültem Uldin főkirály és Mundzuk haláláról kínzó fájdalmat éreztem tehetetlenségem miatt, amiért nem állt módomban befolyásolni a sorsukat és megtudtam, hogy az én munkám majd csak ezt követően veszi kezdetét. Az elárvult Attilának ugyanis attól a pillanattól kezdve veszélyben lesz az élete, ahogy elhagyja apja volgai nagy palotáját és a Tisza vidékére hozzák. Feltételezhetően nagybátyjai – Mundzuk testvérei akarnak majd az életére törni. Nem kell táltosnak lenni ahhoz a felismeréshez, hogy lássuk a motivációikat. Mundzuk már nagyon fiatalon a nyugati főszárny egyik alvezére lett, egy esetben apja oldalán harcolt a nyugatrómaiak zsoldjában a. Amikor Balambér meghalt és Uldin lett a főkirály, a menyes feleségétől született fiai – Rua, Oktár és Ojbársz – királyi fiúkhoz méltó rangot és beosztást kaptak apjuktól. Mégis mindhárom fiú féltékeny lett a jó képességekkel megáldott Mundzukra, a balkézről született idősebb mostohatestvérre. Uldin jól látta a probléma gyökerét, és bölcs uralkodó lévén gyorsan rálelt az optimális megoldásra. Mundzukot a szó szoros értelmében „felfelé buktatta", és ellenlábasaitól távol tette alkirállyá. Egyik kezével adott, a másikkal elvett. Rua és kisebb testvérei tehát megnyugodhattak, apjuk halála után közülük kerül ki a nyugati alkirály, és aki a nyugatot birtokolja, abból biztosan főkirály lesz. Egyszerű a magyarázat. Uldin uralkodásának kezdetére a keleti főszárny jelentősége erősen csökkent. Feladata mindösszesen arra korlátozódott, hogy védenie kellett a Duna – Tisza közén állomásozó főerő hátát Ázsia irányából. S mivel Ázsiából nem érkezhetett támadás – Ázsiát mi tartottuk kézben egészen az ellenünk emelt nagy kőfalig – , ezért a Duna – Tisza közén minden hatalomra éhes herceg megnyugodhatott, Mundzuk és fiai örökre lemondhatnak a központi hatalom megszerzéséről. A magasabb szellemek tehát úgy látták jónak, ha a Pilisben maradok és kivárom a soromat.
Tudomásomra hozták, hogy a kellő időben tájékoztatnak a főkirály és Mundzuk halálának közelgő időpontjáról. De azt ők sem láthatták előre, hogy azokban az években ki lesz majd a főkirály a jövő vonalai néha úgy összekuszálódnak, és olyan gordiuszi csomóvá gubancolódnak, amit csak az Egek Ura vághat ketté.
*** A Hagyaték átvételét követően tudásom rohamos gyorsasággal kiteljesedett és felfogtam végre, mit értett Tas „beszélő kövek" alatt. Közvetlen környezetem egyetlen élő organizmussá alakult és kommunikálni kezdett velem. Természetesen nem folytattam vég nélküli beszélgetéseket a növényekkel és az állatokkal – ilyen csak a mesékben van – az élő és holt dolgok egyszerűen hatást gyakoroltak rám és én ráéreztem, hogy mit akarnak a tudomásomra hozni. Ha jól belegondolunk, ez is kommunikáció. Az átlagember is érez hasonlót, ha olyan állattal van dolga, amit emberi tulajdonságokkal tud jellemezni. Ilyen állatok a kutya és ló. Azt mondja az ember: megbántottam a kutyámat, a lovam megörült nekem, de sose mondja, hogy haragszik rám a diófám, vagy boldog a botom mert újra kézbe kaptam. Ilyet azért nem hallunk az emberektől, mert utóbbiaktól nem kapnak értelmezhető visszajelzéseket. Pedig van visszajelzés, és az igazi táltos hallja, látja, szagolja, tapintja azt. Egyszer találkoztam egy tölgyfával, aki gyűlölte a közeli alán falu egynémely lakosát, amiért azok rendszeresen céltáblának tekintik. Mint megtudtam, egy férfi mindig kivitte hozzá a fiait és nyilazni tanította őket. A lurkóknak a fa törzsét kellett eltalálniuk. Akinek sikerült, az este ehetett lepényt. Később beszéltem ezzel az emberrel és eligazítottam merre, hány lépés. Azóta deszkából szögelt céltáblát használ. A néma kislányhoz és az Ókőlányhoz hasonló bolyongó szellemek sajnos eltűntek az életemből. Ugyan láttam és hallottam az ilyen tragikus körülmények között elhunyt emberek szellemét, de nem tudtak olyan közvetlenül közeledni hozzám, mint az istenszéki lelkek – a magasabb szellemek őrökként is funkcionáltak, és egyszerűen elzavarták őket a közelemből. Ahogy a táltos nem szalad azonnal gyógyítani, ha valakinek kibicsaklik a bokája, úgy nem foglalkozik mindenféle jöttment entitással sem. Olyan emberek szellemei szegődtek kísérőimül, melyek közül nem egy Szélűző idejében vagy annál is korábban élt. Táltoslelkek vettek körül, melyek fénylényekként vagy állatok képében mutatkoztak meg nekem, de egyetlen alkalommal sem láttam őket hajdani alakjukban. Visszatérhettek volna a Földre, ha akarnak, de saját bevallásuk szerint még nem jött el az idejük... Nem erősködtem. Eleinte rendszeresen láttam őket, aztán kapcsolatunk lassan átalakult, leegyszerűsödött, ha hívtam őket, jöttek, ha küldtem őket, mentek bárcsak mindig minden ilyen simán menne. Ide tartozik, hogy nagyon ritkán eljött és riogatni próbált valami piszkosszürke fény. Mindig megfájdult tőle a fejem. Állandóan azt harsogta gyilok,., gyilok... de ennél többet nem volt hajlandó mondani, igaz, lehetőséget se nagyon kapott erre, mert a táltoslelkek mindig elűzték. Ezt követően hónapokig nyugton maradt. Két magasabb szellem rendszeresen visszatért hozzám. Egyiket Kósallónak, másikat Oldirának hívták, utóbbi női hangon szólt.
Azt nem állítom, hogy barátokká lettünk az együtt töltött évek alatt, hadd fogalmazzak úgy, hogy számíthattam rájuk a bajban.
*** Az öregember asztalhoz invitált. Azt mondta, megéhezett és szeretné, ha vele tartanék, habár tisztában van azzal, hogy tejen és gyümölcsön kívül más táplálékot nem veszek magamhoz. Megmosolyogtam. Megsértem vendéglátómat, ha hangosan kinevetném tudatlanságát. – Tudom, összefutottatok egy – két hun sámánnal Ezt a tej – gyümölcs dolgot nyitván tőlük hallottátok. – Aetiustól hallottam erről. Saját bevallása szerint amikor utoljára a hun udvarban járt, hosszan beszélgetett egy sámánnal.
– Mondta a nevét? A ráncok keskeny vonalakká szűkültek a homlokán. Egy név után kutatott emlékezetében. – Van olyan, hogy Csuport sámán? – Már nincs. Catalaunum után megőrült és meghalt... Jól ismertem őt. Aetius valóban találkozhatott vele, de én most hallok erről először. Aetius valószínűleg félreértett valamit, vagy te emlékszel rosszul. A sámán nem fogadhatott el pénzt a beteg családjától, ajándékokat annál inkább és szívesen vette, ha tejjel és gyümölccsel kínálják. Hadvezéred ezt érthette félre. Mellesleg láttam én már sámánt vaddisznópecsenyézni. Nevetett és helyet foglaltunk egymással szemben a hosszú asztal két végén. Betapsolta a szolgákat, akik hideg pástétomot, sajtot és kenyeret tettek elénk. Egyikük két kancsót és kupákat hozott. letette azokat az asztalra és távozott a többiekkel együtt. Az öregember megáldotta az ételt és falatozni kezdett. – Nem akarunk megmérgezni, ne félj – mondta teli szájjal. Töltött magának és leöblítette a falatot. – Ha nem hiszel nekem, akkor nyugodtan dörzsöld be a pástétommal az alkarodat. – Gúnyolódsz? – kérdeztem. Törtem magamnak a kenyérből és nekiálltam a megkésett vacsorának. – Távol áll tőlem a gúnyolódás. Ez a tanítás módfelett hihetően hangzik. Van benne logika – jegyezte meg vendéglátóm. – Te nem félsz a méregtől? Ebben a városban nagy hagyományai vannak... Nem hagyta végigmondani. – De nem ebben a palotában, Torda! – Hogy tudd, évek óta nincs szükségem arra, hogy ezzel a módszerrel ellenőrizzem az ételt vagy a bort, ennek okán Attila sem tartott maga mellett kóstolóembert. – De most már tart – mondta az öregember és megemelte felém a kupáját.
Másoltam a mozdulatot. Távol ültünk egymástól a koccintáshoz. – Beszélj Attiláról – kérlelt pillanatnyi csöndet követően. – Ne siessünk annyira, hisz' messze még a reggel. Akkoriban Attila a bölcsőjében rúgkapált, és nagyon messze volt a világfordító események színhelyétől.
*** Abban az évben hamar leesett az első hó, és egyetlen éjszaka alatt fehérbe öltözött a Pilis. Orromig nem láttam, olyan sűrűn havazott. Sürgősen egy jól fűthető lakhely után kellett néznem, ha meg akartam érni a tavaszt. A Hagyaték átvételét követő napokban egy alkalmi kunyhóban laktam Dobogókő tetején. Hasonlóan az istenszéki menedékhez, egymásra rakott kövekből húztam fel az oldalát, tetőzetét fakérgek adták, a réseket avarral és mohával tömködtem ki. Szerszámaim voltak – Tas mindent felpakoltatott velem Ló hátára – élelem is jutott bőven, úgy számoltam, tavaszig valahogy kibírom, aztán állandósultak a fagyos szelek és időm nagy részét fogvacogtatással kellett töltenem. De hiába a mohatömítés, kunyhómat könnyedén átfutta a szél nem voltam egy fázós fajta, de ami sok, az sok. Egy napon – Enyészet havának közepén jártunk – Oldira sólyom kepében jött el hozzám és leült tollászkodni a kunyhóval szemközti fa egyik alsó ágára. Úgy tett, mintha nem venne észre. Játszotta nekem az igazi madarat. Napsütéses délelőtt volt, de olyan hideg, hogy ha vizeltem, pillanatok alatt sárga tócsává fagyott. Oldira illegette – billegette magát – tudtam, hogy ő az – , de nem szólított meg és ha kérdeztem, nem válaszolt. Megértettem, egyszerűen próbára akar tenni, vajon értek – e a jelekből. Kínáltam egy falatnyi hússal, de alighogy feléje léptem, szétcsapta a szárnyát és átlibbent egy másik faágra. Sólyomhangon rikoltozott. Vajon mit akarhat? – töprengtem magamban és taposni kezdtem felé az érintetlen havat... megint odébb tette magát tíz lépéssel. – Ló! Nyerítés hallatszott a kunyhó mögül. – Szedd össze magad, indulunk! – mondtam Oldira után nézve. A sólyom felröppent az égre és körözni kezdett Dobogókő fölött. Felmálháztam Lovat és mentünk a madár után. Oldira vezetett minket. Eltekintve a térdig érő hótól, az út nem volt megerőltető, végig ereszkedtünk és a völgyek vonalát követve haladtunk. A sólyom képében tetszelgő magasabb szellem mindvégig fölöttünk körözött. Néha leszállt valahol – ezzel mutatta az új irányt. Ha jó irányba fordultunk, újra felröppent az égre.
*** Estére egy árokszerű völgybe jutottunk.
Kifinomult tudatom azonnal megérezte a szellemek jelenlétét. Úgy nyüzsögtek a függőlegesen magasba nyúló sziklafalak közt, mint hangyák a bolyban. Tudomásomra hozták a hely nevét, azt suttogták. Holtvilág – árok. Az évszaknak megfelelően korán beállt sötétség miatt nem tudtam tüzetesen átvizsgálni a környéket, de a barlangot hamar észrevettem. Bejárati nyílása a közeli patakmeder oldalában ásítozott. Oldira búcsút rikoltott és elröppent Lemálháztam Lovat. A megfelelő batyuból előkotortam Tas kovaköveit és az egyik hólyaglámpát, amit nyaranta használtunk Istenszékén. Lámpát gyújtottam és beléptem a barlangba. A barlang emberi kezek vájta mesterséges alkotásnak látszott, falain a faragó eszköz jellegéről és formájáról árulkodó nyomokat véltem felfedezni. Valójában egy folyosószerű előtérbe jutottam, amely nagyjából négy hosszú lépés után kettéágazott. A bevezető folyosó olyan magas volt, mint jómagam, s mivel nem vagyok kistermetű ember, úgy hiszem bárki kényelmesen elfért volna odabent. Átkutattam mindkét elágazást. A bal oldali tizenöt, a jobboldali kilenc hosszúlépést tett ki, a mennyezetük magasabb, mint a bevezető folyosóé. A folyosókon állva nem tudtam tisztességesen oldalra nyújtani a karomat, ebből arra következtettem, hogy a barlangot aligha vájhatták ki lakás céljára, ahhoz egyszerűbb teret alakítottak volna ki. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy a helyiség egykoron Kultikus célokat szolgált. Ezek az elágazások feltételezhetően olyan helyiségekhez vezettek, amelyeket később nem vájtak ki az építők, vagy ha mégis léteztek ilyenek, akkor egyszerűen elfalazták azokat – a magasabb szellemek egyelőre nem nyilatkoztak a kérdésben. Elhatároztam, hogy később tüzetesen átkutatom a barlangomat. egyelöre visszamentem Lóhoz, és a batyukat bepakoltam a folyosókra. Hosszú hetek óta végre sikerült úgy aludnom, hogy éjszakánként nem sikoltoztak fülembe a jeges szélrohamok. Később még szólnék a Holtvilág – árokról, hisz' jelentős momentumává lett életemnek. Az árokvölgyet és Dobogókőt az istentisztelet kultikus központjává, a hun sámánok állandó gyülekezőhelyévé tettem. Attila két, titkokban felállított íjászcsapatot rendelt a Holtvilág – árok és Dobogókő őrizetére. A csapattestben szolgálatot teljesítő fanatikus harcosokat egytől – egyig az én utasításaimnak megfelelően válogatták ki a bennük szunnyadó „különleges képességeik" alapján, katonai kiképzésük a Kaukázustól délre történt a szkíták földjén. Később ezeket a katonákat emlegették a római történetírók fossaticiusoknak – árokvédőknek és sacromontisiaknak, szent hegyieknek, az előttük ismeretlen földrajzi helynevek után. Mi hunok – már aki tudott róluk nem így emlegettük őket... Most Radagais legyen a téma. Hadd ejtsek szót arról az emberről, akinek köszönhetően a hunoknak végérvényesen sikerült megtelepedniük az egykori Pannónia tartomány teljes területén.
*** De ennek előtte föltétlen el kell mondanom valamit, úgy érzem, fontos: elbeszélésem stílusa némiképp megváltozik a továbbiakban. Nem győzöm kihangsúlyozni, életem első hét esztendejére nem nagyon emlékszem, amit arról mondtam, azt jószerivel én is másoktól – családom tagjaitól, Bogát sámántól és Tastól – tudtam meg, mindemellett a Volgától történő távozásom és tizenhét éves korom közt pedig egy öregemberrel éltem együtt egy akkora kunyhóban, amelynél még egy ebédlőasztal is nagyobb. Olyan lassan teltek ezek az évek, ahogy a meghasadt jégtáblákkal borított folyók zajlanak télutón.
Miután beköltöztem a Holtvilág – árok barlangjába, hirtelen felgyorsultak az események és saját bőrömön kellett megtapasztalnom a világ történéseit. Résztvevővé váltam. Eddig jórészt arról szóltam, hogy nagyjából mi történt velem gyermekkoromban, de most következzék a hogyan történt korszaka. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem egy sorsfordító történés a szemem előtt zajlott vagy éppen megbízható forrás áll a rendelkezésemre. Még élnek a szemtanúk! Nem színezem a valóságot minden úgy történt, ahogy most elmesélem. Mert ez igazszólás
*** A Holtvilág – árokhoz nem a Dongához hasonló sámánok, hanem a Felsővilág küldte magasabb szellemek hozták el a világ híreit. Az 1158. év tavaszán15 egy esőre álló reggelen összesűrűsödött a levegő barlangom bejárata előtt és megjelent Kósalló fényteste. „Az idő megérett a cselekvésre, Radagais sorsa hamarosan beteljesedik. Magad menj a ló nélkül!" Abbahagytam, amin éppen ügyködtem, szó nélkül fogtam a botomat és elindultam. Napokon át vándoroltam a sűrű erdőkön át, mire eljutottam Nyugat – Pannóniába. Ismeretlen vadonba jutottam, amit a legvadabb nációk, vandálok, suevek, quádok és egyéb germán népek, s tőlük nyugatabbra alemannok, burgundok és szászok, a nem germán szarmaták és alánok uraltak. Vándorlásom tizedik napján egv vandál törzs lakta vidékre jutottam. Egy forrás mellett karóra tűzött bika és emberkoponyákba botlottam, a vandálok ilyen beszédes módon hozzák az idegenek tudomására, hogy tapodtat se tovább, ha kedves az élete. Nem foglalkoztam a figyelmeztetéssel, egy táltost nem lehet elijeszteni holmi csontocskákkal. A patak vonalát követve haladtam tovább. Estére egy folyóparti település határába érkeztem. A földbe vájt, szalmatetős házak mellett számtalan sátort láttam a lovak szabadon legeltek a közeli folyóparton. Az őrökön könnyedén átjutottam, ugyanazt a „megtévesztő tudományt" alkalmaztam, amit Tas használt, amikor elvitt Balambér városából. Homályos leplet húztam az íjászok elméjére és tovább haladtam előre a kis házak közt a falu középpontja felé, ahonnan vad fények lobbanása látszott és zeneszóval összekeveredett artikulátlan üvöltözés szállt a csillagtalan éjnek. Hatalmas tömeg gyűlt össze a település mértani középpontjában kialakított áldozati kő körül. Oldalt gazdagon szerszámozott lovak és bőrpáncélos alemannok álltak, Radagais vezér kíséretének tagjai. A barbár hős éppen ebben a faluban tartózkodott, a magasabb szellemek nem hiába vezéreltek ide. A kőoltárt száznyi ember vette körül, többségükben a vandál falu lakói. Rőten lobogó fáklyák árasztották a fényeket, a fülsüketítő üvöltözés két harcosnak szólt, akik meztelen felsőtesttel egymás erejét próbálták. Őket bíztatta a nép ilyen elszántam, alighanem valamilyen éjszakába nyúló barbár mulatozás kellős közepén sikerült megérkeznem.
Az oltárral szemközt földre fektetett nyergeken előkelőségek ültek. Még ültében is kimagaslott közülük egy dagadó izmú férfi, borotvált feje valósággal világított a fáklyafényben. Kezében kupát tartott és a pórnéphez hasonló módon üvöltve bíztatta a saját emberét. Valaki észrevett és hangosan felüvöltött. Egy pillanattal később balták és kardok éle csillant meg előttem, aki élt és mozdult, az mind fegyvert rántott rám. A vandálok elszántan rázták a fegyvereiket, többen körbeugráltak, elém toppantak és az arcomba üvöltöttek. Mentem előre a kőoltár irányába. Radagais felemelkedett a nyeregről és levegőbe lökte a kezét... Olyan csönd támadt, mint a hun királyok jégvermében, ahol a kappadókiai bort tartották. A tömeg szótlanul szétnyílt előttem, de azonmód össze is zárult a hátam mögött. Kisvártatva ott találtam magamat egy seregnyi ugrásra kész barbár gyűrűjében. Félelmetes népség volt, még az asszonyok is fegyvert ráztak a kezükben. Majdnem minden nő szőke vagy vörös hajú volt és rendezett hajzat helyet leginkább egy rakoncátlan szénakazlat hordtak a lejük tetején. A Radagais mellett álló vandál pap valamit súgott a vezér fülébe. A csontláncokkal ékesített férfi egy hosszú botot tartort a kezében, a bot tetejéről egy embervérrel barnára mázolt emberi koponya vicsorított rám. A barbár tetőtől talpig végigmért, aztán intett valakinek. Egy sunyi képű alemann lépett oda hozzá. Radagais mondott neki valamit. A sunyi képű fordított. Erősen törte a hun nyelvet. – Radagais mondja. A bátorság és az ostobaság közt néha nem látni a különbséget. A pap mondja. Te a hunok egyik sámánja vagy. – Meghagyom az életüket. Láttam a meghökkenést a tolmács arcán. Egy pillanatig habozik, aztán összeszedte minden bátorságát és pörgő nyelvvel fordított urának. A vandál pap elsápadt, Radagaisból kirobbant a röhögés. Kettejükön kívül más nem igen hallhatta a fordítást, de mivel a vezér röhögni kezdett, az egész falu vele vidult. Két ember nem röhögött csupán. A vandálok koponyabotos papja volt az egyik, a másik én. Lehet, hogy a pap sejtett valamit? Arca mindenesetre arról árulkodott, hogy többnek tart, mint egyszerű hun sámánnak. Tekintetemet Radagaison nyugtatva szóltam a tolmácshoz. Üvöltenem kellett a hangos hahotázás miatt. – Mondd meg uradnak, hogy ez év végén támadást indít a nyugatrómai birodalom ellen. Kétszázötvenezer lovas élén ütközik meg Stilichóval és legyőzi őt Eaesulae mellett. Radagaisnak hirtelen nem kellett tolmács. Alighogy megtettem a jóslatot, abbahagyta a veszett vidulást és előrántotta a kardját. A penge ujjnyira állt meg a fejem búbjától. Farkasszemet néztem Radagaisszal, mindeközben pisszenés nem hallatszott a faluban. – Te őrült vagy – sziszegte hunul Radagais. Ezek szerint csak azt akarta megérteni magától, amit fontosnak vélt. – Kérj tőlem jelet.
– Ki vagy te? – Hírnök – mondtam higgadt hangon. – Kérj tőlem jelet! – Rendben van. Ha kiállsz legjobb harcosom ellen és becsületes viadalban legyőzöd őt, akkor megvendégellek a sátramban és asztalfőmre ültetlek, ha hun vagy, ha nem. És hiszem minden szavad. De ha veszítesz, akkor a kutyák fogják felnyalni a véred. Ez tipikusan germán gondolkodásmódra vallott. Egy hun ember nem kételkedik a sámánja szavaiban, egy római ott tartana „vendégségben", hogy lássa, szavaim megvalósulnak – e, egy szemita csodát követelt volna. Radagais, a germán, azt kérte, győzzem le a legjobb harcosát. Nyilván úgy gondolta, ez nagyobb csodatétel, mintha vizet fakasztanék a kőoltárból. A vezér nagy hangon közzétette, miként határozott. Mindenkin nagy izgalom lett úrrá, az emberek fülből – fülbe sutyorogtak, nem egy közülük rám legyintett és már jó előre nevette a dolgot. A vandál pap arca még mindig a borongós őszi égboltra emlékeztetett. Legyezőként nyílt meg a tömeg és középre sétált egy harcos. Nem akarok sok szót vesztegetni rá, elégedj meg annyival, hogy életemben nem láttam ilyen nagydarab embert. Akkora feje volt, mint egy hat hónapos borjúnak, testén pattanásig feszült a bőrpántokból font ruha, a régi Rómában lehettek olyan gladiátorok, mint ez a vandál vadállat. Két embernek kellett hoznia a csatabárdját. Amikor átvette tőlük és bősz üvöltést hallatva csuklóból megpörgette a feje fölött, döbbenetében egy lépést hátrált a szájtáti nép. Kitört az üdvrivalgás. Mellém lépett a tolmács. – Válassz fegyvert! – Már választottam – feleltem a botomat mozdítva. Különös szemeket meresztett rám. Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mire gondolt. – Te tudod. – Hol tanultad a hun nyelvet? – Évekig voltam a foglyotok. – Visszament Radagais mellé, aki visszaült a nyeregre. Kupát ragadott, szolgái máris töltötték a bort. A vandál felállt velem szemben és készenlétbe helyezett csatabárddal várakozott. Vigyorgott, rám villantotta csorba fogait, nyilván úgy gondolta, hogy meg sem izzad majd az összecsapás végére. Tas sok mindenre kioktatott, a fegyverek forgatására azonban nem. Minek az, ha te magad vagy a fegyver, szokta mondogatni. Mivel erdőben éltünk, a bothoz azért úgy ahogy értettem, néhanapján csapkodtunk egy keveset az öreggel, de csak úgy mutatóban. Vágtunk magunknak egy – egy botot és azzal verekedtünk. Kardot akkor fogtam utoljára kézben, amikor hatévesen Deéllel látszottam. Mindezeket figyelembe véve helyzetem egyáltalán nem tűnt kecsegtetőnek. Természetesen a táltos képességeim segítségével óhajtottam győzni, de azt nem alkalmazhattam nyíltan, ennek a babonás vandál hordának nem lehetett előre kiszámítani a reakcióit, az ilyen embereket könnyen dühöngő őrültté változtatja az ismeretlen erőktől való félelem. Más megoldás nem lévén, el kellett játszanom, hogy mestere vagyok a botnak.
Kézbe fogtam, mint akkoriban a fejszenyelet és beszabályoztam légzésemet. Az éveken át folytatott gyakorlatoknak köszönhetően azonnal magasabb tudatállapotba kerültem. Izmaimat ellazítva vártam a vandál első gyanús mozdulatát. A férfi gúnyos mosollyal nézett rám, nem tartott komoly ellenfélnek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nem teljes erőből mozdult, talán csak ijesztgetni próbált. Alighogy megvillant a félelmetes gyilok vágó éle, jobb lábammal kilépve botom végével egyszerűen megkoccantottam a homlokát. Egy nyúlnak kevés lett volna ez a csapás, de ahhoz bőségesen elegendőnek bizonyult, hogy meggyilkolja a férfit. A Hagyaték botja nem az ütés ereje által sújtotta őt halálra. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki látta azokat a kékes szikrákat, melyek szétpattantak a homlokáról... A vandál kezéből kifordult a csatabárd nyele, a fegyver a homokba hullt. A férfi kigúvadt szemmel nézett rám, lassan térde rogyott és hasra puffant a földön. Meghalt. Nehéz leírni azt a döbbenetet, ami úrrá lett az embereken, a jelenlévők egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek, nyilván azt hittek, összebeszéltünk és eljátszottuk nekik ezt a színházat. Kisvártatva legalább tucatnyian rohantak be a küzdőtérre. Az emberek nagy nehezen hátára fordították a vandált. Orrán, száján és fülnyílásain habos vér csörgedezett, véreres szemei az égre meredve sugározták magukból az értetlenséget. Éktelen bűz terjedt, halála pillanatában elengedtek a záróizmai. Radagais egyik embere a döbbent vezér felé fordulva mutatta, hogy „ennek vége" – kezét egy gyors mozdulattal elhúzta a nyaka előtt. Zsongott a tömeg, mint a megbolygatott méhkas, az emberek lassan hátráltak a közelemből. Radagais felemelkedett a nyeregről és egyetlen intéssel elhallgattatta a népet. Kurta bólintást küldött felém, aztán oldalra állva egy közeli sátorra mutatott. Tartotta a szavát.
***
– Meghalnék, ha megérinteném? – kérdezte az öregember, A botom a lábainál lett letámasztva. Vendéglátóm odahajolt hozzá, majdnem érintette az orrával. Homlokát ráncolva tanulmányozta a rajta látható rovás jeleket. Amikor beléptem a palota kapuján, figyelmeztettem az őrparancsnokot, hogy emberei óvakodjanak a botom érintésétől. Tudomásul vették. Feltételeztem, Aetius előre szólt mindenkinek, hogy aki érkezik, az ritkán beszél a levegőbe. – Agyonsújtana — mondtam az öregembernek. – Még engem is? – nézett rám hökkenten. – Téged a leginkább. – Hiszem a Krisztust, aki az Atya...
– Az igazi Krisztusban táltos lélek munkálkodott. Az a Krisztus, akiben te hiszel, sokkal inkább Pál apostol Krisztusa, mintsem az evangéliumoké... Felüvöltött, kezét az égnek lökte és elhátrált előlem. – Elég! – Hangját visszhangozta az ódon oszlopcsarnok. Furcsán elnyúlt árnyékok mozdultak az előcsarnok márványfalán. Fegyverek zaja hallatszott, fém csusszant fémen, lábdobogás. A gót testőrség és Aetius válogatott zsoldosai trappoltak felénk. Nem kellett kiáltani értük, tüstént mozdultak, ahogy az öregember emelte a hangját. Szerencsétlen flótások. Kézbe kaptam a botomat, megmarkoltam és rátámaszkodtam, úgy néztem a vörösbe fordult arcú öreg férfira, mint juhász az engedetlen birkáira. – Higgadj le, öreg barátom. – Vissza... semmi baj! – kiáltotta az előcsarnok jelé. Odakint elült a zaj és a lábdobogás. Az öregember visszafojtott hangon beszélt hozzám. Arcom előtt rázta a horgas ujját. – Megállapodtunk, tiszteletben tartjuk egymás hitét és érzéseit. Megmentetted az életemet, most is benned van minden bizodalmam, de ez még nem jogosít fel téged az eretnek beszédre. Rosszabb vagy, mint száz ariánus együttvéve. Visszament a terem végénél felállított öblös karosszékéhez és leült. Sokáig igazgatta a bíborszín köpenyét. Elrendezte a redőket. Én még mindig a botra támaszkodva álltam. – Hazudtál neki – mondta kisvártatva az öregember. – Radagaisnak? – Igen. Hazudtál, mert feltételezem, hogy a szellemek az igazat mondták neked. Te nagyon jól tudtad, hogy nem fog győzni Faesulae mellett, mert Stilicho legyőzi őt. – Nem tagadom. – Mire volt ez jó? – Amikor nekiugrott a nyugatrómai birodalomnak, nekünk jószerivel vér nélkül sikerült elfoglalnunk az egész Dunántúlt. Sok ezer hun életét mentettem meg ezzel... De nem hiszem, hogy én alakítottam volna a történelmet, csak a kezdő lökést adtam meg ahhoz, hogy minél előbb bekövetkezzék az, aminek amúgy is be kell következnie. – Radagais tehát támadott... és elvérzett – szúrta közbe a bíborpalástos férfi. – Így van. Elözönlötte Észak – Itáliát, útközben mindent elpusztított, mindeközben nem átallotta azt hangoztatni, hogy eltörli Ravennát a föld színéről. Stilicho tőlünk kért segítséget és Uldin megadta azt. Ezt követően került sor a faesulaei ütközetre, ahol hosszan tartó véres küzdelem után Uldin körülzárta a barbárokat. Lovasságunk elfogta a seregétől szökni próbáló Radagaist, akit az 1159. év nyárutóján kivégeztek. – Micsoda különös fintora ez a sorsnak. Akkor ti mentettétek meg a nyugatrómai birodalmat, most pedig porig akarjátok rombolni... – Még ne add föl. Várj és remélj!
*** A faesulaei csatában azonban a barbároknak csak egy része pusztult el, és az elmenekült főcsapat a Duna völgyének vonalát követve a következő év elejére elözönlötte a Rajna vidékét. A tucatnyi nációból álló sereg megtörte az útjukba álló frankok ellenállását, és az 1159. év utolsó hónapjában, Gunderik vandál és Respendiál alán királyok vezetésével a Rajnán átkelve elárasztotta Gallia területét. Galliát a nyugatrómaiak nem tudták védeni, mert az ott állomásozó csapatokat Stilicho hazarendelte Itália védelmére. A nagy arányú nyugatra özönlés kedvező hatást gyakorolt a hun birodalomra, ezzel a „népvándorlással" minden akadály elhárult a nyugati irányba történő terjeszkedés útjából. Attila alig múlt kétesztendős.
*** Vágtam magamnak két karvastagságú dorongot, a kisbaltával kihegyeztem a végüket, magamhoz vettem az összes fémszerszámomat, kovakövet, hólyaglámpákat és nekiálltam a kincskeresésnek. A Holtvilág – árokban számtalan barlangot találtam. Egyiknek – másiknak teljesen eltömődött a bejárata, az ásós emberek hiányában – csapatnyi kellett volna – felhagytam ezek átkutatásával, erőmet inkább az elfalazott járatok és a könnyen bejárható barlangok felderítésére szántam. A patakmederre szemközt emelkedő sziklafalon úgyszintén ásítozott egy titokzatos barlangszáj. Magasan a talajszint fölött sötétlett és egy kőomláson lehetett felkapaszkodni hozzá. Nehezen járható barlang volt, de ez sem tűnt természeti képződménynek. A barlangszáj peremrészén átkelve egy aknába jutottam, ahová háncskötél segítségével ereszkedtem le, a tufába vésett kezdetleges lépcsőfokok teljesen elmállottak az évek, érzéseim szerint évezredek alatt. A nagy fal barlangjának érdekessége az a kürtő volt, ami a kiöblösödő belsőtérből haladt felfelé egészen a talajszintig. A barlang ezen túl más különlegességgel nem szolgált, csontoknak és áldozóhelynek nem találtam a nyomát. Utoljára saját lakóbarlangomat kutattam át. A baloldali vágatban rendeztem be magamnak a lakórészt. Még télen kikapartam a hó alól az avar szárazabb rétegét, vastagon szétszórtam a földön és letakartam az istenszéki kunyhóból elhozott állatbőrökkel. A tündéreknek nincs ilyen kényelmes fekhelye a Felsővilágban, mint nekem, állapítottam meg magamban, amikor először elnyúltam rajta. A kisbalta nyelével végigvettem a falakat, de elfalazott résznek nem leltem a nyomát, ezt az ágat soha nem építették tovább, akárkik vájták ki a sziklából, egy idő után felhagytak a munkával. A jobb oldali, rövidebb ágban tartottam a szerszámaimat, a ruhákat és a felhalmozott élelmet. Elpakoltam az útból és a fejsze nyelével itt is ugyanúgy végigkopogtattam a falat, mint a másik ágban. Már – már feladtam a küzdelmet, amikor meghallottam azt a hangot, ami a legkedvesebb mind közül a kincskereső ember számára. Tompa dobbanás hallatszott a fejszenyél egyik ütésénél, a járat tehát folytatódott. Nekiálltam a komolyabb munkának, és hamarosan sikerült akkora rést ütnöm a falban, amibe bele tudtam erőltetni az egyik dorongom végét. Feszegetni kezdtem a könnyen morzsolódó tufát és kitágítottam a nyílást. Hűvös levegő áradt ki a lyukon, enyhe dohszagot éreztem. Meggyújtottam egy alkalmi fáklyát és bevilágítottam...
Önkéntelen kiáltás hagyta el az ajkamat.
***
– Mit láttál odabent? — kérdezte izgatottan az öregember. – Egy ősrégi, meghasadt oltárkövet és áldozati állatok csontjait pillantottam meg, imitt – amott foltokban még látszottak a csupasz falakat borító állatábrázolások is, melyek jó részt szarvasokat és sólymokat formáztak, de nagyon kezdetleges formában. A mennyezetről ugyanúgy kürtő indult fölfelé, mint a nagy fal barlangjában, de fény nem sugárzott be rajta, nyilván teljesen eltömődött az eltelt idők alatt. – Miféle pogány nép emelhette ezt az oltárt? – Nem tudom – feleltem. Akkor még tényleg nem tudtam, de ezt nem hoztam a tudomására. – Mikor éltek ezek az emberek? – Még Trója falai sem álltak, amikor utoljára áldoztak azon az oltáron. – Ezt honnan veszed? – Sejtem. Később akkorára tágítottam a nyílást, hogy sikerült átbújnom rajta. Könnyedén fel lehetett egyenesedni odabent. Körbejártam és megvilágítottam az oltárt. Pontosan a kürtőnyílás alatt állt és a föntről lehullott föld borította. A föld nedves volt, ebből gondoltam, hogy a kürtő egészen a talajig vezet, a vágat a fényt nem engedte át, de a lecsorgó esővizet igen. Az oltár peremén mágikus jeleket láttam, Tas szerint ezt az írást használták a régmúlt idők táltosai. Nem rovások, hanem ékjelek sorakoztak a kőbe vésve. Egy mondat. – El tudtad olvasni? – kérdezte a bíborpalástos férfi. Alig tudta leplezni az izgalmát. — Azt mondtad, Tas megtanított a mágikus jelek olvasatára. – Igen, el tudtam olvasni. Hajdanán azt vésték a kőoltár peremére, hogy „a titkok teljességének egyetlen bűbájos asszonya vigyázó két szeme óvjon" – Hosszan egymás szemébe néztünk. Jól sejtetem, mi történne vele, ha megtudná az igazságot. Minden bizonnyal vértolulása lenne és holtan fordulna le aranyveretes trónusáról. – Emlékszel, Detre mit mondott anyámnak, amikor az további magyarázatokat követelt tőle? Én most ugyanazt tudom mondani neked. Azt hiszem, nem értenéd... De én azon vagyok, hogy reggelig mégis megértsd.
*** Amennyire megédesítette a jövendölésem Mundzuk életét, legalább annyira megnehezítette családja és a szolgák sorsát. Mundzuk a legtanultabb öregsámánokat rendelte Attila mellé, a legkisebb fiút ők okították az írás –
olvasás tudományára, általuk gyarapodott a tudásban és gyakorlati ismeretekben. Mundzuk komolyan hitt a csodás jövendölésben, fiában már háromesztendősen is a világhódító királyt látta. Ehhez méltó módon kezelte a fiút, és mindenkitől elvárta a hasonló magatartást. Attilából amolyan izgő – mozgó fajta gyerek lett. Alighogy lábra állt, máris egy hadseregre való cselédnek kellett utána loholnia. Egyik a száját törölte, másik a haját fésülte, valaki megigazította a mellénykéjét, egy másik azonnal szaladt a prémsapkával, mert az ifjú herceg éppen a nyitott ajtó irányába méltóztatott totyogni. Tucatnyian csak azért éltek, hogy lessék a kívánságát. A kisfiú mindebből annyit értett, ha bármit kér, az emberek lóhalálában futnak teljesíteni azt. Ezzel a hozzáállással könnyen el lehet rontani egy gyermeket, szerencsére Attilából mégsem lett nyafogós fajta. Éppen ellenkezőleg, már kiskorában kitűnt azzal, hogy ha valamit nem kapott meg azon nyomban, akkor nem pityeregni és toporzékolni Kezdett, hanem maga indult a megszerzésére. Mundzuk lépten – nyomon magával cipelte. Alighogy megült a lovon máris magával akarta vinni egy hadjáratra, amit az avarok ellen indított. Az a nép akkoriban kezdett birodalommá szerveződni Hunnia délkeleti halárán és gyors lovaikkal néha átcsaptak a Volgán túli területekre. Hadd lásson egy kis férfimunkát a gyerek – magyarázta a imánoknak. Azok még aznap leöltek egy birkát, megtisztították és tűzre vetették az egyik lábszárcsontját, tüzetesen megvizsgálták a hőtől repedező felületét, aztán azt mondták mehet a gyerek. Dária királynő vörösre sírta a szemét, amikor tudomására hozták, hogy Attila hol lesz a következő két hónapban. – Jó jelek ide vagy oda, alig múlt csecsszopó! – kiáltotta amikor meglátta a főszálán többedmagával átcsörtető Mundzukot. – Jó, ha látja a halált – magyarázta a király. – Egy gilisztáét vagy egy légyét, azt igen. De kegyelmed ne mutasson neki lenyilazott, kibelezett avarokat, mert a végén még félrefejlődik. Mundzuk megtorpant az ezreskapitányok élén, a nagy bajuszú Ede majdnem nekiment hátulról, olyan hirtelen állt meg. – Majd te fogsz mindjárt félrefejlődni, ha nyakon váglak, asszony. A vita ezzel véget ért. Az idősebb fiútestvérek a külső jegyektől eltekintve egyáltalán nem hasonlítottak Attilára. Az ifjabbik Mundzukból amolyan ijedezős fajta gyerek lett, aki a legkisebb szélrezdülésre is Dária szoknyájához szaladt. A hun emberek az ilyen gyerekre szokták aggatni az „anyámasszony katonája" titulust. Buda, a fiatalabbik fivér, alig két évvel volt idősebb, mint a mindenki által körülrajongott Attila, mégsem tűnt olyan érettnek. Talán azért lett ilyen, mert a tanítósámánok is csak annyit és olyan mélységben foglalkoztak vele, amennyit életévei megköveteltek. Nyilván ennek köszönhető, hogy befelé forduló, csöndes gyereknek ismerték a palotában. Attila életének negyedik évébe lépett, amikor váratlan tragédia rázta meg a Mundzuk – házat. A döbbenetet fokozta, hogy a sámánok ugyanúgy nem látták előre a történéseket. Holdünnep napja volt és temérdek ember gyűlt össze a Volga partján. A királyi család tagjai az egyik erdőszéli irtáson felállított aranykapcsos sátor előteréből nézték a lovasok bemutatóját.
Mundzuk kissé odébb állt tőlük a katonái gyűrűjében, Dária a perzsa követtel beszélgetett. Délutánra borúsra fordult az idő, esti zápor ígéretével kecsegtettek a szürkén tornyosuló fellegek. Arra még sokan emlékeztek, hogy a kis Mundzukot látták a sátor oldalánál állni, de ezt követően senki sem emlékezett rá. Szőrén – szálán eltűnt. Apja hiába kerestette őt egy hadseregnyi lovassal, erdőjáró emberrel, később sem került elő, se élve se holtan. Ebóklászott a sűrűben. Egy idő után már nem hallotta a lovasok kurjongatását sem, eltévedt a nyirkos vadonban, életében először szakadt el az anyja mellől. Medve ragadta el. Én tudom.
*** Amikor az anyámmal történt beszélgetését követően Mundzuk lovasokat küldött a felkutatásomra, és azok bejárták az egész Duna – Tisza közét, gyorsan elterjedt a hírem. A nyugati végekre települt hun törzsek sámánjai és Uldin király ettől kezdve tudtak rólam, mégsem változott átjáróházzá a Holtvilág – árok a sámánok ugyan értesültek az ittlétemről, csupán azt nem tudták, hol keressenek – nem súgták meg nekik a szellemek. Ellenkező esetben biztosan eljönnek a barlangomhoz, no persze nem miattam, hanem Tas miatt aki szó szerint élő legendának számított a szemükben, nyilván a szellemek arról sem beszéltek, hogy az öreg táltos időközben eltávozott az anyagi világból. A sámánok nem mutatkoztak, én pedig nem mentem oda hozzájuk, hisz' semmi okot nem láttam erre. A táltos a világtól elvonultan él. Egyedül van, ami korántsem jelent magányosságot. A magány az érzelmek hiányából fakad. Életem során nem egy emberrel találkoztam, aki egy város kellős közepén élve érezte egyedül magát, míg vele ellentétben számtalan barátja lehet annak, aki egy forrás mellett üt tanyát. Én ugyanígy voltam ezzel. Pilisi tartózkodásom második esztendejében már tucatnyi vadat és madarat névről ismertem. Elvonultak előttem és én megneveztem őket. Rendszeresen visszajártak hozzám, a kezemből ettek, ők lettek a legjobb barátaim. Hetente mindig megjelent egy öreg varjú. Éveken át rendszeresen meglátogatott és állandóan „kötözködött" velem. Feketének hívtam, fekete nagyon neveletlen teremtés volt, igazi rosszcsont, hol a fülemet birizgálta, hol az ujjamat csipkedte, egy időben komolyan megharagudtam rá, aztán valahogy megszoktam az állandó krákogását, télen ugyanúgy elválaszthatatlan része lett a tájnak, mint a derékig érő hó, és a sziklafal pereméről lógó emberhosszú jégcsapok. Időm nagy részét az állandó szellemi gyakorlatok mellett a környezetem szépítésére, otthonossá tételére fordítottam, az 1162. év elejére1" rá sem lehetett ismerni a völgyhasadékra. A nagy fal barlangja elé verandát ácsoltam, amelyhez karnyi széles lépcső vezetett föl, hasonló lépcsőt készítettem a peremrész után következő aknába is. A vöröskő oltár templomát teljesen megtisztítottam és ahogy szabaddá tettem a kürtőt, egy csapásra világossá és szellőssé vált az otthonom. Számtalan „pogány" szoborral és mesterséges kőrakással találkoztam a völgyben és a környező erdőben. Ezek mindegyikét kiszabadítottam az aljnövényzet fogságából és rendszeresen visszajártam tisztítani azokat. A Holtvilág – árok egyik végében kőfejtés nyomaira bukkantam. Egynémely köveken latin betűs karcolatok látszottak, ebből arra lehetett következtetni, hogy a régi rómaiak végeztek itt kitermelést.
*** Mivel ki sem mozdultam a Pilisből, ezért évekig nem találkoztam az emberekkel. Uldin az ígéretéhez híven már az 1157. év telén átkelt a Dunán és a nyugati végekig szorította a pannóniai őslakosokat, de a hun letelepülés mégsem ment olyan zökkenőmentesen, ahogy a Tisza parton eltervezték. A hun ember a lovas nomád életmódjából adódóan a nagy síkságokhoz szokott, ott érezte magát a legjobban, és idegenkedett a dimbes – dombos, sûrû erdőktől szabdalta tájtól. Éppen ezért a hunoknak nem nagyon akaródzott sátrat bontani és téli szállást építeni a Dunántúlon. Uldinnak meg kellett várnia, míg a Radagais okozta népmozgás hulláma végleg elcsendesedik, és egy – két behódolt törzs, visszaszivárog eredeti lakhelyére. Ezt követően hun elöljárókat és határőrcsapatokat küldött a nyugat – pannóniai határvonalra, általuk óhajtotta biztosítani a békét és a törvényességet. A királyi parancsra betelepülők aztán hozták egész családjukat, lábasjószágukat, minden ingóságukat és lassacskán megvetették lábukat a új földön. A legtöbb hun falu a Duna vonala és a közép – pannóniai Nagy Tó partjánál épült – a víz közelsége elengedhetetlenül fontos a nagy számú ló miatt – de éltek hunok a Pilis déli lábainál is. Egy ilyen letelepült hun nemzetségnek köszönhetően találkoztam újra az emberekkel. Ehhez pontosan öt esztendőnek kellett eltelnie.
***
Földanya havában jártunk, amikor makkoltatók zaja verte föl az erdőt. A szél messziről hozta a hangjukat, nem lehetett pontosan betájolni, merre járnak. Az emberek vidámam nevetgéltek, többnyire asszonyhangokat hallottam. Tisztán megütötte fülemet egy – két hun nyelven elhangzott hangosabb szó. A barlangom előtt ülve fényesítettem a lószerszámokat. Lovat tavasz óta nem láttam, szokása szerint elcsavargott valamerre. De nem izgattam magamat, ha szükségem lesz rá, úgyis megtaláljuk egymást. Kisvártatva két fiúcska bukkant fel a völgyben. Míg a csapat leült az erdőben egy kis szalonnázásra, addig ezek ketten körbejárták a környéket. Az egyik gyerek az előkelő hunok hímzett selyemingét és posztónadrágját viselte, lábán aranyos csizma. Kucsmájába fácántollat tűzött, biztosan fölszedte valahol útközben. A társa hajadonfőtt és mezítláb volt. Rabszolgának néztem. Amikor megláttak lassítottak a lépteiken. Összesúgtak. Egy kopott szarvasbőr – darabbal fényesítettem Ló aranysisakját, úgy tettem, mintha nem venném észre őket. – Adj 'sten – mondta az úri gyerek. – Fogadj 'sten. Mi járatban erre, fiam? Hallgatott egy darabig. – Te sámán vagy? – kérdezte válaszadás helyett. – Valami olyasmi... Honnan jöttetek? – Itt van nem messze a falunk, odalent a patakkanyarnál. – Hogy hívnak?
– Kara. – És téged? – kérdeztem a másikat. – Athanarich. – Gót vagy. – Igen. Újra Karához fordultam. – Melyik nemzetségből származol? – A Rugából. – Értem... menjetek tovább! A két gyerek sarkon fordult és szapora léptekkel távozott. Nem mertek elmenni előttem, inkább visszafordultak a völgybejárat felé. Abbahagytam a munkát, hosszan néztem utánuk. – Kara! Megfordult. – A faragott kis lovadat a patakparton hagytad a csipkebokor aljában. Ott megtalálod. Tátott szájjal bámultak rám, aztán nyakukba kapták a lábukat és elszaladtak. Másnapra eljött hozzám a falusámán egy csengettyűs ruhába öltözött, csimbókos hajú, hajlott hátú öregember. Amikor megláttam, ráköszöntem a reggelt. Megállt előttem tíz lépésnyire és felém rázta a botját. – Túl fiatal vagy – rikácsolta vékony hangon. Kiüresített elmével, lassan felemeltem a jobbomat. Elhallgattak a madarak. Hűvös szél támadt, amitől susogni kezdett az erdő és ezüstös táncba kezdtek a levelek. Hajladoztak, recsegtek – ropogtak a vén fák, egy röpke pillanatra feljajdult a mindenség. A patak felszínén fodrozódó hullámok kicsaptak a fövenyre és felnyaltak a vénember lábfejéig. Amikor leengedtem a kezemet, újra rázendítettek a madarak – azt hiszem, a sámán legalább tíz évet öregedett, mire véget ért a jelenés. Hajlongani kezdett és Tudónak szólított, Nem győzött elnézést kérni, amiért oktalan módon megzavarta a nyugalmamat.
– Hadd el a bókokat, öreg. Gyere ülj ide mellém és beszélgessünk. Karancsnak hívták és saját bevallása szerint nyolcvanhat tavaszt élt meg, még Balambér apjára is emlékezett. A Ruga nemzetséggel kelt át a Duna jegén az idei év Fergeteg havában, állítása szerint Uldinék huszonötezer lovat hajtottak át a folyón a nagy sziget alatt.
Karancs egész évben eljárogatott hozzám és hozta a legújabb híreket, melyek rendre egybecsengtek a magasabb szellemektől kapott információkkal, sőt alkalomadtán kiegészítették azokat. Azt Kósallótól tudtam, hogy Uldin az ősz elején a nyugatrómaiak szövetségeseként a trákok földjét pusztította egy többségében hódolt népekből álló sereg élén. Az ősz elején átúsztatott az Al – Dunán és Moesuában ütötte fel a főhadiszállását. Még ugyanabban az évben sikerült elfoglalnia Castra Mártis városát, midőn Trákia keletrómai helytartója béketárgyalásokat kezdeményezett vele... Eddig tartott a szellemek közlése, ezt követően Karancs egészítette ki a híreket. Sikerült szót váltania olyan emberekkel, akiket pihentetés végett – sok volt köztük a sebesült – egy rövid időre hazaküldtek az inváziós seregből. A katonák beszámolója szerint Uldin visszautasította a békeajánlatot. Állítólag a felkelő napra mutatva ezt mondta: – Ezt az egész földet, amelyre a nap sugarait veti, könnyedén elfoglalhatnám, ha akarnám! Karancs jót nevetett ezen. Én nem. Aznap éjjel álmot láttam. Villám vágott egy magányosan álló tölgybe, a büszke óriás lángba borult és szemhunyásnyi idő alatt üszkös facsonkká változott... Másnap délelőtt Karancs hiába keresett a barlangnál. Már nem találhatott ott, mert hajnal óta úton voltam, mielőbb el akartam vinni Karatonnak a bátyja halálhírét.
*** Szörnyű tragédia történt, melynek legfőbb okaként az emberi álnokságot tudom megnevezni. A hosszan elhúzódó béketárgyalások alatt a keleti rómaiaknak sikerült Uldin több alvezérét megvesztegetni és rábeszélni, hogy a hun főkirályt cserben hagyva csapataikkal együtt álljanak át Bizánc oldalára. Az alvezéreket sorra elkápráztatták a drága ajándékok, az árulás mit sem bizonyított jobban, mint a hódolt népek megbízhatatlanságát. A keletrómai sereg az átpártolt seregekkel megerősödve támadásba ment át és Uldin kénytelen volt visszavonulni az Al – Duna felé. Az állandósult támadások miatt csak seregének maradékát tudta átmenteni a folyón. Az átkelés közben súlyos veszteségek érték, az utóvédet adó hűséges skirek javarésze elesett, vérük vörösre festette a folyót. Uldin az Al – Duna partjáról irányította csapatait, amikor a halálos nyíllövés érte. – Nem seb ez, csak sérülés! Uldin megröhögte az ismeretlen íjászt, leköpte a Dunát és saját kezével törte el a vállába csapódott vesszőt, kis idő múlva mégis úgy kellett leemelni a lováról, annyira elgyengült a vérveszteségtől. A sámánok kioperálták vállából a nyílhegyet, de másnapra mégis elfertőződött a seb. Két napra rá Uldin hosszú kínok közt kiszenvedett, utolsó szavai szeretett fia, Mundzuk felé szálltak. Halála napjának reggelén értem a Tisza partjára. Uldin „fővárosa" húszegynéhány kapcsos faházból és egy, a volgai Balambér – palotát idéző, de sokkal kisebb épületből állott. A faépítményeket lakósátrak vették körül, legalább húszezer – ha nem több – sátorponyvát lobogtatott az őszi szél. Éjjel – nappal csikósok vigyázták a város körül keringő méneseket. A lovak száma jóval meghaladta a sátrakét, ha azt mondom, minden sátorra legalább tíz ló jutott, akkor nagyjából sikerült fogalmat alkotnom a lóállomány nagyságáról.
Szemerkélni kezdett az eső, amikorra elértem a városszéli sátrak vonalát. Északról egymásra tornyosuló, sötét fellegeket sodort felénk a szél, a távolban már csapkodtak a villámok, a város hosszan tartó és erős viharnak nézett elébe. A város határában leszálltam lovamról és kantárszáron vezettem tovább. Valamit el kell mondanom Lóról: Tassal ellentétben én nevet adtam neki. Nem sikeredett túl bonyolultra a névadás. Szőrének színére utalva, lovat egyszerűen Fehérlónak híttam – így mondtam egybe, egy levegővel... A városba érve hírem futótűzként terjedt, alig tettem száz lépést a sátrak közt és a nép már egy emberként állt sorfalat a patáktól és kocsikerekektől híg sárrá taposott út szélén. Döbbenettel vegyes tisztelettel néztek rám. A Tastól rám hagyott, aranyszegélyű fehér csuklyaköpenyt viseltem, hátán a napkorong jelképpel, kezembe a Hagyaték botja, mögöttem az aranylemezekkel díszített, szarvasagancsos kanca. Az emberek szájukat tátva bámultak rám. Hangos kiáltásokkal adták tovább a jövetelem hírét, a sátrakból számlálatlanul jöttek elő a fiatalok és öregek, asszonyok és férfiak vegyesen. Nagy számban láttam fehér és fekete hunokat, idegen népeknek se híre, se hamva, hacsak a rabszolgákat nem tekintjük azoknak. Kesernyés füst, lótrágya és nyersbőr átható szaga csapta meg az orromat, a hun települések jellegzetes illatát éreztem. Mindez gyermekkoromat jutatta eszembe. Ha valamelyik sátorból kilépett volna az anyám és istenhozzádot kiált, talán meg sem lepődöm. Tengernyi ember jött utánam az úton. Ujjal mutogattak a szkíta aranyveretekkel feldíszített Fehérlóra és az előtte bandukoló emberre, de én nem néztem se jobbra, se balra, hanem rendületlenül haladtam előre a királyi palota irányába. Zuhogni kezdett az eső, de a tömeg nem tágított. Három sámán állt keresztben az úton. Egyikük sem látszott fiatal embernek, habár korukat ügyesen rejtette a szakáll. A királyi házat szolgáló jövendölő sámánok voltak, várakozásuk méltóságából arra következtettem, hogy a felbolydulástól függetlenül tudhattak a jöttömről. Időközben a vihar elérte a várost. Nagy hangon durrogtak a ponyvák, villámok szabdalták az eget és egymást érték a dörgések. Megnyíltak az ég csatornái. Főhajtással köszöntöttük egymást a sámánokkal. – Tudunk rólad, a híred messzire eljutott. Te volnál a Tanítvány – mondta a középső. – Én volnék az. Kísérjetek Karatonhoz! – Egy szóra még... Jöttöd összefügg azzal, hogy a reggeli áldozat alkalmával nagyon rossz jelek mutatkoztak? Közelebb léptem, nem akartam, hogy hallja a nép, amit mondani fogok. – Uldin király a Hadak Útján lovagol. A középső férfi arcán megrándult egy izmocska. Hihetetlen önuralomról tett tanúbizonyságot kifehéredtek a bütykei, olyan erővel szorította a botját. – Elkísérünk Karatonhoz, Tudó. – Odafordult a jobboldalán álló társához. – Kilenc jövendölős egymásról nem tudva ellenőrizze a hírt! A férfi elsietett. A középső öreg ismét fejet hajtott nekem – a nagyapám lehetett volna. – Kövess minket – mondta nagy tisztelettel.
– Köszönöm a tisztességet... és mielőtt elfelejteném soha senki ne érintse a botomat. –
*** – A sámánok azt mondják napkeletről származik a tudományod és táltos vagy – nézett rám Karaton.
– Jól beszélnek.
– Nem hittem volna, hogy valaha látok egyet...
Karaton, Uldinhoz hasonló, széles vállú, szúrós tekintetű, de fél fejjel alacsonyabb és valamivel testesebb férfi volt, mint a bátyja. Jellegzetes sasorra Balambérboz tette hasonlatossá, sokak szerint legendás apjával szembesült az ember, amikor ránézett. Karaton a páros trónszékek mellett állt, az üresen álló jobb oldali mellett – az volt Uldin főhelye. A baloldali trónszéken Uldin felesége ült. Arca sápadt volt, mint a hold, láttam rajta, hogy az ájulás környékezi, mindenesetre királynéhoz méltó módon tartotta magát. A trónszékek előtt álltam. A jelenlévő előkelőségek izgatott sutyorgásba kezdtek, amikor látták, hogy nem térdelek le a királyné és a herceg előtt. A sámánok kivételével a hun emberek nemigen tudtak hova tenni. – Hány nap alatt érhet ide a hír? – kérdezte Karaton a királyi palota sólymos zászlókkal díszített főszáljában összegyűlt emberektől.
– Váltott lovakkal három nap – mondta valaki. –A jövendölők? – Még semmi hír – hallatszott egy másik hang. Legalább harminc ember, nők és férfiak tolakodtak odabent, a szomszédos helyiségből áthallatszott Uldin ágyasainak sírása. Az érzékeny asszonyi léleknek néha nincs szüksége a sámánok vagy a hírvivők hozta megerősítésre – a nők sokszor előre megérzik a bajt. A hercegeket nem láttam a trónszék közelében. A hírek szerint Rua éppen Uldinnal volt az Al – Dunánál – Róla nem szóltak a szellemek – , Ojbársz, a legkisebb Uldin fiú, Mundzuknál vendégeskedett a Volgánál, Oktár pedig valahol északon kalandozott egy ezrednyi hun – gót vegyescsapattal, hónapokba is beletelhet, mire a Tisza felé fordítja a lova fejét. Lábdobogás hallatszott, futva érkezett egy sámán. Átfurakodott a tömegen és az öreg sámán fülébe súgott valamit. Annak elkomorult az arca. Beszédes pillantást vetett rám, majd fáradt hangon bejelentette. – Kilencből, kilenc!
Kitört a jajveszékelés.
Hatodik rovás Karaton még aznap éjjel lovasokat küldött az Al-Dunához megtudakolni a híreket nem tudta kivárni, míg a futár megérkezik Trákiából. Alighogy a lovasok elvágtattak, Karaton erős paranccsal magához rendelt a palotába. Mindenképpen beszélni akartam vele, mégis sikerült gyorsan lesápasztanom a palotától idáig rohanó tizeskapitányt. Ha a herceg beszélni óhajt velem, akkor neki kell hozzám jönnie. A sámánok nagy sátrában tartózkodtam, a királyi jövendőmondók megvendégeltek azon az éjszakán. A vihar közben elvonult és csöndes éjszakai eső öntözte a várost. – Ezt így nem mondhatom meg neki – gyűrte a szavakat a férfi. – Maholnap ő a király... – Így mondd el neki, ahogy tőlem hallottad! A sámánok hideg sülttel, kenyérrel és borral kínáltak. Utóbbiból csak mértékkel fogyasztottam. A király halálára terelődött a szó, a sámánok nagyon rémültnek látszottak. Különös fintora a sorsnak, amikor a jövendőmondók a jövőtől rettegve bújnak össze egy asztal Körül és szidják a szellemeket. Fertályórára rá lovak nyerítése hallatszott a sátor elől. Súlyos léptek közeledetek, fáklyák fénye lobbant, egy kéz félrehúzta a bejárati takarót. – Maradjatok idekint! – hallottam Karaton hangját. Uldin öccse a testőreit tartotta hátra. Karaton másodmagával érkezett. Kísérője egy Edekon nevű fiatal férfi volt – évtizedekkel később ez az Edekon lett Attila keletrómai nagykövete...
*** – Arról az Edekonról beszélsz, aki pár évvel ezelőtt bolondot csinált a keletrómai fókamarásból? – kuncogott az öregember. – Igen, ő az. – Hány éves ez az ember? – Hatvan körül van, amikor először találkoztam vele olyan húsz lehetett. Az öregember térdét csapkodta jókedvében, római lévén gyűlölte a bizánciakat. Amikor akarva-akaratlan eszébe juttattam az Edekon-ügyet kitört rajta a vidulás. Nem csodálkoztam. Nem sok olyan ember élt a földön, aki képes bolonddá tenni Chiysaphiaszt, a csűrcsavaros eszű eunuch kamarást. Edekonnak sikerült. – Remélem, részletesen ismered a történetet, jó lesz első kézből hallani. – Tagja voltam annak a küldöttségnek. Majd kitérek rá, ha odaérek a mesélésben, de előbb nézzük Karatont, ez az ember ugyanis nem akart a hunok főkirálya lenni!
Beszélgetésünk kezdete óta a bíborpalástos férfi most hökkent meg a leginkább. – Ezt nem hiszem el – nézett rám sűrű pislogással. – Mondd még egyszer! – Karaton nem akart király lenni. Karaton mintha színtiszta mása lett volna a felnőtt Budának. Nem érdekelte a hatalom, és Aetius szavaival élve „magasról ejtett a politikára". Két dolog érdekelte csupán, a nők és a lovak, vagy a lovak és a nők, a sorrend lényegtelen. Külsejét tekintve tiszta apja volt, kiköpött Balambér, de ha a lelkivilágát nézzük... Ejh, ez az ember abszolút alkalmatlannak bizonyult az uralkodásra és minden tiszteletem az övé, amiért ezt be is vallotta magáról azon az éjszakán. – De hát tizenhárom éven át mégis ő volt a főkirály! Ezt momentán tudom Priszkosztól. – Persze, hogy ő volt, mert én meggyőztem arról, hogy királynak kell lennie, méghozzá sürgősen. Vendéglátóm az állát simítva nézett rám. – Sejtem, miért...
*** Mielőtt Karaton nekikezdett volna a mondókájának az összes sámánt kiküldte a sátorból. Hárman maradtunk odabent. Uldin öccse izgatottan járkált fel-alá az asztal hosszában. Edekon meghúzódott a háttérben és lakatott tett a szájára. Eleinte nem tudtam felfogni épp ésszel, hogy a herceg miért hozta magával erre a beszélgetésre, aztán szép lassan megértettem, hogy ő gubancolja a szálakat. Már akkor nagyon értett ehhez. Karaton elpanaszolta a bánatát és tanácsot kért tőlem, mint Tudótól. Vajon mit csináljon? Szíve szerint „hazahívná" Mundzukot – ez a szót használta -, de minden bizonnyal viszály törne ki a testvérek között Rua nem mondana le a trónról az ágyastól született bátyja javára, és karddal a kezében egy hadsereggel a háta mögött követelné vissza azt. Karaton a harmincadik életévébe lépő Ruát tökéletesen alkalmasnak találta a hun királyi trón elfoglalására. Meglátása szerint Mundzuk beletörődött volna Rua főkirályságába, Oktár és Ojbársz pedig nem arról híresek, hogy ellenszegüljenek bátyjuk akaratának. – Mi a véleményed, Tudó? – szegezte nekem a kérdést miután befejezte az okfejtését. Kissé zavarodottan hallgattam végig a sirámait. Először fordult elő táltos életem során, hogy a magasabb szellemek nem nyilatkoztak. Számítottam Kósallóék segítségére, de nem „súgnak nekem", az Ég néma maradt, tehát nekem kellett kiokoskodnom valamit. Mindenképpen meg kellett akadályoznom Rua hatalomra jutását! Túl korai lenne... túl korai lenne, mondogattam magamban. Lehunyt szemmel ültem, Karaton és Edekon nyilván azt gondolták, hogy a szellemvilággal társalgok. Pedig dehogy! Lázasan kutattam a megoldás után. Bajban voltam... Mint említettem, a magasabb szellemek már évekkel előbb jelezték, hogy a két király – apja és fia – nagyjából egy időben fognak meghalni. Akkor és ott, abban a sátorban ülve viszont fogalmam sem volt, hogy mikor és milyen formában lesz látomásom Mundzuk haláláról, egyszerűen nem tudtam, mikor fog bekövetkezni. Jövőre, két év múlva? Holnap? A probléma ott kezdődött, hogy ha Rua hatalomra jut és Mundzuk hamarosan meghal, akkor Attila – aki ekkor még hat tavaszt sem látott – ki lesz szolgáltatva fökirály nagybátyja kényének-kedvének.
Uldin mindhárom törvényes fia tudott az Attila-jövendölésről, hogyne tudtak volna, ha az egész birodalom erről beszélt, a zsidók nem várják úgy a Messiást, ahogy a hun emberek várták akkoriban Attila eljövetelét. A legkisebb sátortól a királyi palotáig mindenütt erről suttogott a nép, a tiszai átkelőhelyek révészei ugyanúgy tudtak róla, mint a legöregebb sámánok, vagy éppen Karaton, öt év alatt szépen elterjed a hír. Karancs elbeszéléseiből tudtam, hogy Rua herceg majd megveszett a hatalomért. Ahogy főkirály lesz belőle, Attila azonnal halott, mihelyst apja a Hadak Útjára lép. Egyetlen megoldás létezett amikor Rua hazatér apja holttestével, Karatonnak már főkirályként kell fogadnia őt. – Tegnap álmot láttam – mondtam fennhangon, még mindig lehunyt szemmel. Karaton és Edekon nyomban hegyezni kezdték a fülüket. Azért beszéltem hangosan, hogy az odakint várakozó sámánok jól hallják a szavaimat. Némi hatásszünet után folytattam. – Az öreg király egy fehér szarvast űzött napkelet felé. Alkonyult az ég alja, a király lova sebesen vágtatott, patakokon, árkokon ugrott át, kíséretének tagjai sorra lemaradtak mögötte. Balambér váratlanul egyedül találta magát. Elkeseredetten vette tudomásul, hogy elvesztette a szarvas nyomát. Lovát visszafogva, érzéseire hagyatkozva léptetett előre a sűrűben és hamarosan egy gyönyörű tó partjára jutott. Ott azt kellett látnia, hogy az imént űzött szarvas sebesen úszik át a túlpartra. Még nem járt messze az állat, amikor az öreg Balambér habozás nélkül ráfeszítette az íját. Felnyitottam a szememet és az izgatottan toporgó Karatonra néztem. Enyhén remegtek az ajkai. Szavakat formáltak, már-már magában folytatta a mesét... – És lelőtte a szarvast! – mondta hirtelen. – Éppen ellenkezőleg! Elengedte a kiszolgáltatott helyzetben lévő állatot és a vessző visszakerült a tegezbe. Ekkor megpillantotta önnön képmását a tó tiszta tükrében. De mit kellett látnia? Arcvonásait nem csúfította a kor, ráncai kisimultak, őszbe fordult haja újra hollófeketén ragyogott, fiatalkori önmagát látta viszont. Elhallgattam. A sámánok zúgolódni kezdtek odakint. Karaton zavartan pislogott rám, aztán segélykérő pillantásokat küldött az egyik tartóoszlopnál támaszkodó Edekonra. – Értem – mondta kurtán a fiatal férfi. De nem neki mondta, hanem nekem. – De én nem értem! – kiáltotta Karaton, Gyorsan felvilágosítottam a „látomás" értelméről, mielőtt kiabálni kezdene. – Balambér nem a fiatalkori tükörképét látta viszont, hanem egy reá hasonlító utódja arcmásával szembesült. Az öreg király a kisebbik fiát látta, vagyishogy téged, aki egy hozzá hasonlóan nemes lelkű ember. A csodálatos álom óta tudom, hogy te leszel a főkirály, Karaton herceg, mert még nem jött el Rua ideje. Békében kormányzod majd a népet, a háborúk elkerülik ezt a földet, ahogy a vessző is elkerülte a szarvast. Hangos kiáltozások hallatszottak odakintről, a testőrök nem tudták megakadályozni a sámánok visszajövetelét. Mindenki leborult Karaton lába elé. A férfi elhomályosult szemmel köszönte meg a jó kívánságokat – nem szállhatott szembe az Ég akaratával. Elkaptam Edekon pillantását. A fiatal hun nemes – aki minden bizonnyal Rua herceg barátja és elkötelezettje -, aprókat bólogatva nézett rám, aztán sarkon fordult és szó nélkül távozott.
Attól az estétől kezdve nem szívlelhetett engem.
*** Illett volna másnap reggel távoznom, de okos politikát folytatva még maradtam egy keveset, és figyelemmel követtem a történéseket. Ha az ember vízre tesz egy maga ácsolta ladikot, jó, ha szemmel követi egy darabig hátha széthullik az első hullámtól. No, így voltam én ezzel a Karatonnal, szerencsére minden a terveim szerint alakult. Helyzetem erősítendő két napra rá visszatért az egyik futár, akit az al-Dunához küldtek, és jelentette, hogy a déli sereg maradéka Rua herceg vezetésével lassú menetben hozza haza Uldin holttestét. Ha nem hátráltatja őket az időjárás, napokon belül ideérnek. Addigra mindenről értesült a nép. Már az első éjszakán terjedt a hír, és szerte a városban sorra gyúltak az áldozati tüzek. Reggelre óriási lett a jajveszékelés. A hun főrendek és a sámánok kivétel nélkül támogatták Karaton főkirállyá választását, a nyomásnak engedve a Ruapártiak is megbékéltek a döntéssel. Harmadnapon a nép egy emberként vonult a királyi palota elé és éltette Karatont, aki egymaga lépett ki a feltáruló kapun, és lássátok csodát, olyan gyújtó hatású beszédet tartott, amelyet még én is majdnem megkönnyeztem. A kémlelők szerint Rua alig kétnapi járóföldre volt a Tiszától, amikor elhatároztam, hiába a szíves marasztalás, nem maradok tovább. Kósallo és Odira végre méltóztattak megnyilatkozni és megdicsértek, azt mondták ügyesen oldottam meg a problémát, de most itt az idő az indulásra. Dél felé járhatott az idő, amikor nyergelni kezdtem Lovat a sámánsátor oldalánál. Jól megpakoltam szegény állatot, a jövendölők, gyógyítók és rovók töménytelen mennyiségű ajándékkal és élelemmel láttak el az útra. Kifejtették óhajukat, hogy szívesen meglátogatnának és alkalmanként megédesítenék jelenlétükkel pilisi napjaimat. Nem mondtam nekik nemet. Fehérló felmálházva állt és Csolnak sámánnal beszélgettem a sátor mellett, amikor bekövetkezett életem egyik nagy fordulata. Váratlanul ért, a magasabb szellemek nem készítettek fel. Egyszerű ponyvás kocsi állt meg a sámánsátor bejárata előtt. A kocsit szép számú lovas kísérte, Karaton testőrségéből, a bakon egy öreg férfi ült, ruházata alapján rabszolgának néztem. – Na, viszik a fiút, Karaton hazaküldi Uldin túszát – rikkantotta Csolnak. Egy serdülő ifjú ugrott le a kocsiról és sietős léptekkel haladt a sátor felé, talán búcsúzni akart valakitől. Tunikát viselt, lábán bőrszíjakból font saru. Haját kurtára nyírta, ahogy a rómaiak általában, de állát már gyér szakáll körítette, a legújabb szokás szerint. Arcvonásait tekintve szárnyait bontogató filozófusnak, de testfelépítését vizsgálva leendő katonaembernek néztem. A fiú nem jutott el a sátorig. Egy fiatal rovósámán lépett ki az előtérből és kedélyes beszélgetésbe elegyedett vele, a társalgás hun nyelven folyt. – Az apját megölték Galliában, aztán Alarichoz került túsznak – világosított fel Csolnak, aki észrevette, hogy kíváncsi szemekkel méregetem a fiút. – Négy évvel ezelőtt Uldin kiváltotta a gótoktól, úgy gondolta, jól jön később csereembernek. No, ebből se lesz semmi... A fiú elbúcsúzott a rovótól és visszaindult a kocsihoz.
Ahogy fordult összeakadt a tekintetünk. Rohamszerűen tört rám a látomás. Az emberek veszett üvöltözéssel gyilkolták egymást a végtelenbe vesző csatamezőn. Rómaiak és hunok csaptak össze, keservesen jajgató sebesülteken tapostak a lovak, mindent elborított a szökőárként magasba robbanó vér... Igen, véreső öntözte az eget... Megszédültem, meg kellett kapaszkodnom Fehérló nyergében. – Látomásod van, Tudó? – kérdezte átszellemült arccal Csolnak. Megfogta a könyökömet. Támogatnia kellett. A fiú meghökkenve nézett rám. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét és visszaszaladt a kocsihoz. Felkapaszkodott rá. A kocsis rántott egyet a gyeplőn és a menet elindult nyikorogva fordultak a fakerekek. Még mindig rosszul voltam, alig kaptam levegőt, olyan érzésem támadt, mintha egy hatalmas sziklát görgetnének a mellkasomra. – Ki ez a gyerek? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Csak egy jelentéktelen római – vonta a vállát Csolnak. – Úgy hívják, Aetius Flavius.
*** – Végre! – kiáltotta a nagy hatalmú férfiú. – Végre itt van Aetius! Beszélj róla! – Nem! Meghökkenve nézett rám. Sokáig nem szólt, próbálta higgasztani magát. – Utána évekig alig hallottunk valamit rólatok – törte meg váratlanul csendet. – Celesztin azt mondta akkoriban csak egyetlen küldöttség ment Hunniába, méghozzá Bizáncból. De aztán sokáig semmi...
– Az Olympiodorosz vezette küldöttségről beszélt. Adóenyhítés kikönyörgése végett jöttek, egyenesen Konstantinápolyból. De nem jártak sikerrel, később kétszer annyit kellett fizetniük – világosítottam fel házigazdámat. A nagytermet körítő árkádos oszlopcsarnokban sétáltunk. A város fölött feltámadt a szél, a huzatban tohonya gályavitorlaként mozdultak a falak elé húzott bársonyleplek. – Ez mikor volt pontosan? – Nem emlékszem. – Az meg hogy lehet? – hökkent meg a bíborpalástos. – Jelentéktelen momentumokra nem emlékezem. Karaton ugyan élénk diplomáciai kapcsolatot tartott fenn mindkét római birodalommal és a nyugati germán törzsszövetségekkel, de figyelmét sokkal inkább keletre fordította, <
>l\mpiodorosznak nem véletlenül kellett ellátogatnia a Kaspi-tóhoz – Karaton nagyon sokat tartózkodott a keleti területeken. – Az álmod miatt, amit kitaláltál a meggyőzésére! A szarvas kelet felé úszott a tóban – vihogta az öregember. Fogatlan szája leginkább egy hun sírhelyre emlékeztetett. – Nem hinném. Ázsiában ekkor kezdett emelkedni egy új nagyhatalom csillaga. Avarnak hívják ezt a népet. Jól ülik a lovat és ötvösmunkáik vetekednek a szkítákéval. A nemeseknek és a vezéreknek sikerült meggyőzniük a főkirályt, hogy minél előbb oda kell csapni nekik, mielőtt túl késő lenne. – A te elbeszélésedtől eltekintve nem hallottam még ezekről az avarokról. – Utódaid majd hallanak eleget – mosolyogtam magam elé. Elengedte füle mellett ezt a furcsa választ. Egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett. – Mikor halt meg Mundzuk? – kérdezte váratlanul. – Pár évre rá, hogy Karaton trónra került. – És Attila ezt követően jött nyugatra. – Nem kérdezte, kijelentette. – Igen. így volt.
*** Váratlan látogató érkezése édesítette meg pilisi napjaimat. Az eltelt évek alatt rendszeres látogatóimmá lettek a sámánok. Amióta megjövendöltem Uldin halálát, a pilisi barlang létezését nem lehetett eltitkolni mások előtt. Uldin halálakor alig pár öregsámánnak beszéltem erről, de hónapokraévekre rá, már a legjelentéktelenebb füvesasszony is tudott a hegyekben élő fiatal táltosról, akit általában Tudóként emlegettek. Karaton sámánjai rendszeresen ellátogattak a völgyárokba. Mindig újhold éjszakáján jöttek, általában öten-hatan. Ajándékokat hoztak és nagy tisztelettel beszéltek velem. Ilyen alkalmakkor nagy tüzet gyújtottam a sziklafal előtt, estére leültünk köré és megbeszéltük a világ történéseit. Jó beszélgetések voltak azok. Az utóbbi időben Karancs elmaradozott tőlem. Az állandó felkapaszkodás a barlanghoz egyre inkább fárasztotta. Emlékszem, Karaton főkirály uralkodásának nyolcadik évében történt Földanya havában, hogy áttetsző teste megjelent a sziklafal tetején. Mint később megtudtam, annak a napnak a reggelén halt meg. A faluja mellett találtak rá a mezőn. Hanyatt fordulva feküdt és nézte az eget. Nézte, de nem láthatta többé... Az beszélték, száz esztendős volt. A meglepetés, amiről szólni szeretnék Karancs halálának évében ért. Őszutón jártunk. Rendszeressé vált a szarvasbőgés és levelüket hullatták a fák, amikor vendéget kaptam. Már messziről láttam a közeledőt. Először arra gondoltam, hogy egy sámán lesz a rendszeresen feljárók közül, aztán akkorát kiáltottam örömömben, hogy a fákról ijedtükben felröppentek a madarak. Donga közeledett a völgyben – úgy futottam elé, mint a nyúl.
Átöleltem és megropogtattam a derekát, jó, hogy nem kezdtem inogni vele a patakparton. Vigyázz, Torda, összetörsz, olyan erőd van, mint száz medvének! – nevetett az öreg teli szájjal. Jó volt látni a hatvannégy fogát annyi év után. – Mi szél fútra erre, Donga bátyám? – kérdeztem legelsőre. A többi kérdés várhatott még. – Napkelettől-napnvugatig rólad beszél mindenki, ahány sámánnal összetalálkoztam, mind téged emlegetett. – Szétment a hírem – mosolyogtam szerényen. – Hanem hát mi a helyzet Istenszékén? Emlékeznek még rám a Maros partján? – Hogy emlékeznek-e? Mi az, hogy! Na, majd mesélek! Karomat nyújtottam Dongának és felsegítettem a barlangom bejáratáig. Élveztük a pillanatnyi hallgatást és nem kérdeztem én semmit, Donga mégis megválaszolt egy meg nem fogalmazott kérdést. – Pár hónapja volt egy révülésem... Ókőlány üdvözöl, szóról-szóra azt mondta, hogy „mondd meg Tordának, csókolom őt". Egy csapásra minden eszembe jutott. Megelevenedett a múlt, újra magam előtt láttam az istenszéki kősziklát, Tas kunyhóját, Ókőlány áttetsző gazellatestét és ajkamon éreztem Eilika forró csókjait. Erdély illatát susogta felém az ősztől kopár pilisi rengeteg. Évek óta nem érzékenyültem el, de akkor és ott, abban a felemelő pillanatban kibuggyant szememből az első könnycsepp, aztán sebesen követte a többi, mert Szélűző azt parancsolta Tordának, hogy az sírjon hosszú-hosszú perceken át...
*** Az Ég elszólított mellőlem egy jó barátot, de visszaadott egy régit. Egész álló éjjel beszéltünk a tűz mellett, még másnap délre is jutott a szavakból. Donga még a tavalvi év derekán indult útnak Erdélyből. Öregkorára végre elindulhatott „világot látni" – ő fogalmazott így. Évekkel ezelőtt – még Istenszékén éltem – egy fiatal gyerek szegődött melléje," a lurkó hat ujjal született a bal kezén és Donga megtanította a sámántudományra. Teltek-múltak az évek. Amikor meggyőződött arról, hogy a fiatal sámán megállja helyét a szellemekkel vívott harcban, egyszerűen rábízta a Maros-völgyi embereket és hosszabb vándorútra indult. Az erdélyi havasokból lejött egészen a Tiszántúlig, ott hallott rólam először. Elhatározta, hogy felkeres... Két hétre rá, már azt is tudta, hol keressen. Nem kapkodta el, lassan jött, nem egy faluban hónapokat is eltöltött a sámán mellett. Az 1170. év őszén aztán összekapta magát és egy csónakos emberrel áthozatta magát a Dunán, majd felkapaszkodott a Pilisbe. Nem kellett sokat kérdeznie, hol találja a Holtvilág-árkát, akik a Pilis közelében éltek, azok a legsötétebb éjszakán is megmutatták, hogy merre legyen a menet. Donga sokat látott és tapasztalt gyógyítósámán volt, alighanem az egyik legügyesebb, akivel találkoztam életem során. Hihetetlen történetei voltak, és felnőtt fejjel végre megértem, hogy nem gyermekként, hanem „értőként" hallgassam azokat. Amikor szóba került az a Maros-parti gyógyítás, amikor nekem szaladt az ártószellem, újfent kibuggyant a könnyem, de most a nevetéstől. Donga velem együtt derült.
– Gyerek létedre jól megnyomorgattad azt a szellemet. Képzelem, hogy meglepődhetett. – Á, inkább dühös volt – legyintettem nevetve, másik kezem hüvelykujjának bütykével dörzsöltem a könnyeimet. – Mérgében azt sem tudta, mit csináljon, ezért szaladt neki a nádnak... később tizenkét évig élt egy fűzfában! – Ezt meg honnan tudod? – kerekítette a szemét Donga. – Jó két évvel ezelőtt összefutottam vele, akkor mondta. Donga elkomorult, komolyra fordult a hangja. – Azt mondod, összefutottál vele? Mondd, miféle ember vagy te Torda? Tas egyszer azt mondta nekem, hogy te leszel a legnagyobb táltos mindközül, ki valaha élt... – Nagyot szólt az öreg akkor... – feleltem mosolyogva. Raktam egy keveset a tűzre. A lakóbarlang előterében ültünk a pónyva mögött, a tábortűzhöz már hűvösek voltak az éjszakák. – Csodálatos lehet tisztán látni és hallani a szellemeket. Nekem ehhez révülni kell. – Felkapta maga mellől a dobját és megrázta. – No, de megvan annak is a szépsége. – Így van, öreg – feleltem erre a tüzet piszkálva. Valahogy elcsendesültem az utóbbi percekben. – Jönnek-mennek körülötted? – Igen. – Most is? – Igen. Donga körülnézett a szűk helyen, a tűz viszonylag jól bevilágította a teljes bevezetőfolyosót. Donga beleszagolt a levegőbe, ide-oda kapta a szemét, nyelve begyével nyalta az alsóajkát. – Érzek valamit – mondta visszafojtott hangon. Oldira ott állt a háta mögött, de nem mondtam meg neki. – Csak a huzatot érzed. Donga bátyám – nevettem teli szájjal. – Mikor lesz Attilából főkirály? – kérdezte váratlanul. – Még odébb van az. – Mégis mennyire? – nyakaskodott. Hirtelen olyan kíváncsi lett, mint egy gyerek. – Még hány évet kell várni a Nagykirályra? – Tizenhetet...
*** – Akkor már tudtad?
– Dehogy tudtam! Arra gondoltam, hogy tizenhét esztendősen jöttem el Erdélyből, ezért mondtam tizenhetet. Az öregember számolni kezdett magában, az ujjait is segítségül hívta ehhez. – Végül is beletaláltál. – l-igen. A szellemek néha révülés nélkül is szólnak a szánkon keresztül, de mi nem tudjuk ezt megakadályozni. Találkoztam olyan emberekkel, akik hévvel szerették egymást, mégis olyan szavakkal vagdalkoztak néha, melyek halálosabban sebeztek, mint a gót pengék. Házastársak közt gyakori az ilyen. – Ez az ördög keze munkája! – Mindegy, minek nevezzük, ez csupán az egyik elnevezése annak, ami lehúz... – A Gonosz nevén neveztetik, Krisztus urunk által! A neve: Sátán. – ... melynek ellentéte, amikor valami felemel – fejeztem be a mondatot. Tovább sétáltunk az oszlopcsarnokban. Azt mondtam neki, hogy Mundzuk még azon a télen meghalt...
*** – Apám, álmot láttam múlt éjszakán. Csönd honolt a palotában, napok óta lábujjhegyen járt mindenki – Mundzuk haldoklott. A király Attilára emelte véreres szemét, keze egy kezet keresett. A párnákkal polcolt és szarvasbőrrel takart fekhely mellett térdeplő ifjú megfogta és megszorította apja kezét. -Jó álom volt? – Mundzuk nehezen beszélt. Legutóbbi holdtöltekor fájdalommá változott a teste és a kínok azóta sem szűntek. A sámánok nem tudtak segíteni, hiába az ősök minden tudománya. – Azt az embert láttam álmomban, aki jövendölt néked harminc tavasszal ezelőtt... tudod a palotában. Az anyja hozta a kezében. – Attila csöndesen beszélt, szinte suttogott. – Emlékszem, fiam. – Abban az alakban láttam, amikor újra eljött hozzád a születésem napján. Ráismertem a leírásból. – Mit mondott? – Tan-hunnak szólított, és azt mondta hamarosan útnak indulok napnyugatra. Azt is mondta, vár reám. – Tan-hunnak szólított! – Erő költözött Mundzuk kezébe, megszorította a fia kezét. Az ősz hajú férfi megemelkedett a takarón. – A jóslat beteljesül... te leszel a hunok legnagyobb királya, ki ostora istennek és a föld minden népének... Mundzuk hangja köhögésbe fúlt, teste visszahanyatlott a szarvasbőrre. Attila rezzenéstelen arccal várta, hogy elmúljék a roham. A király összeszedte minden erejét és akadozva beszélni kezdett. Nehezen formálta a szavakat.
– Benne... megbízhatsz. De senki másban! A sámánok azt mondják... azt mondják, hogy a sánta kovács legkisebb fia egv táltos... Tudod-e, mit jelent-e szó? – Tudom, Susuktó rovó beszélt erről és beszélt a sánta kovács fiáról is. A neve Torda. – Úgy van... Torda vigyázó két szeme és hatalma óv majd téged az Ég akarata szerint. – Hajlok majd a szavára. – Ne bízz senki másban... és óvakodj a nagybátyáidtól. Hamisak, mint az áspiskígyó. – Budában megbízhatok, apám? – Senkiben – felelte nagy nehezen Mundzuk – még a testvéredben sem bízhatsz, csak az Égben! A rettenetes mondat sokáig lebegett köztük a levegőben. A királyt újabb köhögőroham fogta el. A tizenhárom esztendős Attila felállt. Kipillantott az előtérbe, ahol homályos árnyalakokként álltak Mundzuk belső szolgái. Már fiatal korában is jellemző volt rá az a képesség, hogy beszéd nélkül irányította az embereket. Többen beszaladtak és tüsténkedni kezdtek a király fekhelye körül, egyikük átkarolta Mundzuk felsőtestét és oldalra fordította. Mundzuk erős sugárban hányt, a véres és nyálkás lepedék szétfröccsent az odatartott aranytál oldalán. Attila hátrébb lépett, több helyet adott a segítőknek. Dumansaka öregsámán érkezett. Vetett egy futó pillantást Mundzukra, aztán odahajolt Attilához. – Mire lenyugszik napunk, apádurad halott lesz, ifjú herceg. – Anyám? – Nem engedtem idejönni, e látvány a szívét szakítaná. De bátyád odakint vár. Attila nyugodt léptekkel hagyta el a királyi hálót. A tizenöt esztendős Buda fázósan húzta össze magát a bokáig érő farkasbőrbunda alatt. Az előtérben csak egy parázstál adta a meleget. Buda afölött melegítette a kezét. A két testvér összenézett. – Bemennék hozzá – mondta a báty. – Most nem – felelte Attila. – Meg fog halni, ugye? – görbült el Buda szája. – Nem éri meg a holnapot – válaszolta a fiú. – Párnák közt hal meg... – Buda elhallgatott. – Szégyen egy hun királynak. – Igen, az.
***
– Miért kéne idehozatnunk őket? Jó helyen vannak azok a Volgánál mondta Rua. Keményen megnyomta minden szavát. – A herceg igazat szólt – jegyezte meg Karaton fökirály. — Ne bolygassuk meg a dolgokat. Ojbárszt a Volgához küldöm, legyen ő a nevelőapjuk. Jól ismeri a keletet, a sógornőjét, akár el is vehetné feleségül – Karaton jót kuncogott az ötletén. – Miért is ne? Dária még mindig szép nő. – Ágyasnak jó – szúrta közbe Rua herceg. – Igen, Ojbársz vegye át az árvák nevelését, Hármasban beszélgettünk egy Tisza-parti kapcsossátorban. Karaton napok óta a Felső-Tisza vidékén vadászott, a legjobb nyomkeresőket és hajtókat vette maga mellé, ő és Rua herceg medvére mentek azon a tavaszon. – Mennyi most a gyerek? A kicsi. – Attila tizennégy lesz – feleltem. – Tizennégy... hogy repül az idő, mintha tegnap született volna. – Karaton a karosszékén megkönyökölve elgondolkodva nézett maga elé. Talán az a nap jutott eszébe, amikor először találkoztunk. Azóta nem látott. Két hétig kajtattam a nyomukban, mire megtaláltam őket. A Tisza a legsűrűbb vadonban kanyargott azon a tájon, de előlem nem lehetett elbújni Lovat Kósalló vezette a vadászó király nyomára. Nem Karatont kell meggyőznöm, hanem Mundzuk legidősebb Öccsét. Az évek megkoptatták az érzéseket, Rua már nem érzett gyűlöletet a szívében, a helyzet sokkal rosszabb volt, egyszerűen nem vett tudomást unokaöccsei létezéséről. Mundzuk és sarjai az ő számára nem léteztek, ha a lova döglődött volna, azt jobban megsiratja, mint bárkit a Volga mellől. Pedig azokra az évekre Attila már élő legendának számított, az egyszerű hun emberek csodás történeteket meséltek róla. Ilyeneket hallottam a hozzám látogató sámánoktól, hogy Attila alig tízesztendősen egymaga megugrasztotta az avarokat, vagy csodálatos arany íjat kapott egy tündértől, aki egy tó mélyén lakozott. A végén még megtalálja a Hadúr Kardját, nevetett Donga. Szegény Donga még csak nem is sejtette, micsoda ötletet adott ezzel... Érett férfiként gondolkodván, Rua a maga módján igyekezett megfelelő módon kezelni az „Attila-problémát" – megmosolyogta és nem tulajdonított neki jelentőséget. Mellesleg nem egyszer találkozott már a Mundzuk fiúkkal a keleti hadjáratok alkalmával. De később fitymálóan beszélt róluk, Budát túl érzelgősnek, Attilát pedig túlontúl makacsnak és sértődékenynek tartotta. Utóbbit nagyon félreismerte. – Ojbársznak gyenge a magja – mondtam a botomra támaszkodva. – Nézzétek meg az utódait, ugyan két fia van, de olyan gyengék, mint a hajnali harmat, és a legkisebb széllökésnél meg kell kapaszkodniuk nehogy elszálljanak. De maga Ojbársz is gyenge apának, kérdem én, mihez kezdene vajon két makacs ifjúval? Buda és Attila éppen a legrosszabb korban vannak: félig már férfiak, de azt hiszik, hogy teljesen azok. Rua herceg, ne hozd nehéz helyzetbe tulajdon öcsédet azzal, hogy nevelőapának küldöd a Volgához, ennél én sokkal jobbat mondok. A fökirály és unokaöccse érdeklődve néztek rám, hegyezték a fülüket. – Beszélj, Tudó! – mondta a herceg. Odafordultam felé.
– Téged nem érdekel a kelet, Rua herceg. Amikor a nagybátyád, a dicső és jóságos Karaton főkirály majd a Hadak Útjára lép, te azonnal megtámadod a keletrómaiakat. Benned apád szelleme él tovább... Láttam a szemem sarkából, hogy Karaton izeg-mozog a székben. Érthető, hiszen a haláláról beszéltem... – Mit akarsz mondani ezzel? – nézett rám villámló szemmel Rua. Lelkének érzékeny pontjára sikerült rátapintanom. – A hun nép rajong Attiláért, még azok is tűzbe mennének érte, akik soha életükben nem látták, nem érintették őt. – Elhibázott volt az a jóslat, Tudó – mondta mérgesen Rua. – A hazug ember az igazát védi, az igaz ember az igazságot... Tartsd annak a jóslatot, aminek akarod, én nem fogok vitába szállni veled. Vagy megértette vagy nem, mindenesetre elhallgatott.
Kisvártatva folytattam a puhítását. – Hadseregünk nem zsoldosokból áll, mint a rómaiaké, a hun hadsereg a nép hadserege. Ha tíz év béke és tespedés után további adóra akarod kényszeríteni Bizáncot, mindemellett megakarod bosszulni apád halálát, akkor nagy szükséged lesz a népre. Használd föl erre Attilát, hisz' eleven zászló ő, amit mindenki követni akar. Ojbársz magja gyenge, de a te magod erős, ezért azt mondom, legyél te az ifjú hercegek nevelőapja. Még képlékeny a lelkük, még alakítható, gyúrható formálható a te akaratod szerint. Attila már most olyan, mint az apja, ízig-vérig katonaember és neked jó hadvezérek kellenek. Rua, neked szükséged van az ifjú Attilára! Döntsd el végre, mi a fontos számodra, te magad, vagy a hun nemzet sorsa? – Igazad van – bólogatott felém Karaton. Rua a főoszlopnak támaszkodva szótlanul nézte a sátor előtt abrakoló, lenyergelt lovakat. Katonák vidám nevetésének zaját hozta felénk a virágillatú szellő. Szép napra virradtunk azon a reggelen. Rua sokáig nem szólt és nem is fordult felénk, csak a hátát mutatta nekünk. Közeledett a negyvenhez, akkoriban már felnőtt fiai, lányai voltak. Őis tudta, én is tudtam, mindenki tudta, hogy éveken belül ő a főkirály... – Lehet – mondta csöndesen Rua. Megfordult. Mosolygott. – Ojbárszt mégis a Volgához küldjük, de nem nevelőapának, hanem üdvözletünket és meghívásunkat tolmácsolni. A két ifjú jöjjön hát a Tisza partra, ahol az apjukhoz és nevükhöz méltó szállással és udvartartással fogadjuk őket. -Jól van fiú – mondta Karaton. – De lenne egy feltételem, Tudó – nézett a szemembe Rua. – Mondd! – Te leszel a tanítójuk! Táltosként ritkán hajtottam fejet másoknak, de ezt hallva mégis megtettem ezt.
*** – Milyen érdekes az ember – jegyezte meg az öregember. – Hol ide áll, hol oda, éppen ahogy az érdekei diktálják. Évekkel azelőtt Rua gondolkodás nélkül vízbe fojtatta volna Mundzuk minden porontyát, aztán fordul valami a fejében és máris tárja feléjük a karját.
– Te nem értetted meg ezt a történetet, öreg barátom. Ez a pálfordulás talán jellemző az egyház püspökeire, ámde Rua éppen ellenkezőleg nem önös érdekeit tartotta fontosnak, hanem Hunnia sorsát. Őt nem érdekelte a Volga part és az ismeretlen keleti barbár népek fölötti uralom. Bármilyen hihetetlen, amit most mondani fogok, de később Rua lett az első igazán civilizált hun uralkodó és ezt jórészt Aetiusnak köszönhetjük. Rua és a korát meghazudtoló értelemmel megáldott Aetius jó barátok lettek Uldin udvarában, a herceg gondolkodásmódját igazából ez a kapcsolat változtatta meg. Aetius elbeszélései alapján megértette, hogy kizárólag az európai történések kovácsolják a hun birodalom sorsát. A hunok vagy birtokolják Európát vagy eltűnnek a történelem pöcegödrében.
A kelet megváltozott. Amikor Uldin a Duna-Tisza közére helyezte a birodalom súlypontját, új népek és eleddig ismeretlen törzsszövetségek láncolata alakult ki a Kaukázustól északra. Ahogy telt-múlt az idő, ezek a népek úgy erősödtek és ugrásra készen várták a hun birodalom megrendülését. Uldin nyugatra vonulása akarva-akaratlan meggyengítette a keleti arcvonalat, és a csorbát már nem lehetett kiküszöbölni azzal, hogy elrettentés végett újra százezer harcost állomásoztatunk a Volga vonalán. Ha így teszünk, elveszítjük a frissen megszerzett Pannóniát. Nagy lett a birodalom, de hirtelen kevés lett benne a hun ember és a csatlós népekben nem nagyon bízhattunk, lásd Uldin példáját.
***
A hírt nem lehetett titokban tartani és a nép soraiban kitört a lelkesedés. Attila és Buda hercegek napnyugatra jönnek, Attila lova hamarosan a Tisza vizét issza! – mondogatták egymásnak az emberek. A legendás Balambér óta senki nem örvendett ekkora népszerűségnek a királyi család tagjai közül, mint a fiatal herceg. Attila olyan gyönyörű, mint egy tündérkirály, száz ökör vontatta szekéren közlekedik, aranyos íja, gyémántos kardja van, őt szolgálja az ég és a Föld minden szelleme, testét nem sebzi sem kard, sem az íj, és ellenségei vackukba bújnak már a neve hallatára is... Ilyeneket és ehhez hasonlókat mondtak az egyszerű hun emberek a gyerekeknek, és azok – ilyen a gyermeki lelkület – mindent elhittek ebből a zagyvaságból. Amikor a keletről érkező küldöttség elérte a Kárpátok vonalát, már nap mint nap meg kellett küzdenie az utak szélén tolongó sokadalommal. Mindenki Attilát akarta látni és érinteni. Szorongatták a kezét, még a lovát is összecsókolták, virágeső hullt, amerre járt és fehér selymekbe öltözötten daloltak neki a szűz lányok. A hercegeket sokan követték a Volgától. Velük tartottak saját lestőrségük tagjai és Ede ezressel az élen apjuk leghűségesebb harcosai. Mögöttük hatalmas, tíz ökör vontatta szekereken jöttek a Balambér-palota ingóságai, Attila és Buda öröksége. Más szekereken a hercegek legidősebb nővérei és húgai utaztak, Dáriának csak a legkisebb leány testvérek maradtak otthon mutatóba. Tucatnyi szekér hozta a szolgákat és a mesterembereket, nyugatra indult a fél Volga-part. A testőrség először el akarta kopjanyelezni a hercegek közeléből az embereket, de Attila határozottan megtiltotta ezt. Már fiatalon gyakorolta azt a szokását, hogy közel engedte magához a népet. A királyi család tagjai érinthetetlennek számítottak, látni sem nagyon lehetett őket. Attila szakított ezzel a gyakorlattal. Edétől tudom, hogy egy erdélyi falucska közelében Attila azzal szerzett nagy meglepetést, hogy egy hosszabb pihenő alkalmával nem állíttatott magának sátrat, hanem bátyjával együtt bekéredzkedett egy szegény favágó föld kunyhójába. A férfinak napról-napra kilenc éhes szájat kellett etetnie, egyetlen vagyona az a fejsze volt, amivel éjt nappallá téve dolgozott. Attila és Buda együtt vacsoráltak a rémült családdal, reggel felkeltek, barackot nyomtak a gyerekek fejére, aztán Attila megajándékozta a szülőket egy olyan aranylánccal, melynek árából kitelne fél Erdély. Két faluval odébb viszont megfojtatott egy trák rabszolgát, mert az a falubíró szerint meglopta az urát. Egyszerűen nem lehetett kiszámítani a reakcióit. Nagyon keveset beszélt és sohasem mosolygott. Már tizenhárom évesen magára öltötte azt a jellegzetes márványarcot, ami később annyi gondot okozott a római követeknek. Nem lehetett kifürkészni a gondolatait.
Még jóval a Tisza előtt a felvezetők csatlakoztak a keleti küldöttséghez. Az idősebb Csáth és lovasai jöttek Attila elé, a király parancsára. A két tábor kölcsönösen üdvözölte egymást, megpihent éjszakára és reggel folytatta az útját Karaton városába. Egy alkalommal Attila tanújelét adta, hogy érti a tréfát és felnőtt korára nem lesz belőle savanyú ember. Kétnapi lovaglásra a Tiszától a menet egy kisebb szarmata településen haladt át, talán éppen azon a falucskán, amit annakidején mi is megjártunk Tassal. Attilát ugyanolyan lelkesedéssel fogadták az emberek, mint addig. Valahogy híre mehetett, hogy szeret törvényt ülni és egy ember addig-addig toporgott a lova körül, mígnem az ifjú herceg meg nem hallgatta a panaszát. A férfi bevádolta a szomszédos falu kovácsmesterét, aki valamilyen hibás vasakat sózott rá – Csáth nem emlékezett a részletekre – ebből neki komoly kára származott... és különben is a kovácsmester egy vérnősző barom, aki a saját édeslányát hágja, mindemellett egy részeges vadállat, aki veri az egész falut. Azt az embert keményen meg kell büntetni, felséges Attila herceg, panaszolta a férfi. – Igazad van – mondta neki Attila és tovább léptetett a lovával. Délutánra a menet megérkezett egy hunok lakta falucskába, ahol a tömegből nagy hirtelen Attilához tolakodott egy vörös arcú férfi. Lekapta kucsmáját, bemutatkozott és azt mondta, hogy ő a kovácsmesrer. No, erre minden hun uraság hegyezni kezdte a fülét, mert hogy nini, előkerült ám a bűnös. – Aztán van-e lánya kegyelmednek? – kérdezte a lovát táncoltató Attila. – Van hát – felelte csodálkozva a kovács. – Hál is vele? – nézett rá szigorúan Attila. Zúgolódni kezdett a nép, hogy miféle valóságtól elrugaszkodott kérdései vannak az ifjú hercegnek. Attila nem az a fajta ember volt, aki leáll magyarázkodni. Intett a szúrós tekintetű Ede ezresnek, aki felvilágosította a hallgatóságot, mi végre a kérdés. Lett erre nagy felháborodás, az egész falu kiállt a kovácsa mellett. – Az a nyavalyás Bifa, az egy hazudozó! – kiáltotta a kovács és jószerivel ugyanazokkal a vádakkal illette az előző falu panaszosát, mint az őt, mert hogy Bifa az, aki veri a falunépet és Bifa az, aki a saját lányát kergeti a szénakazal körül. Megérdemelné, hogy Attila herceg lenyakaztassa – csukta be a panaszládát a vörös képű kovácsember. – Igazad van – mondta neki Attila, és tovább léptetett a lovával. Ede ezres nem állhatta meg szó nélkül. – Ennek is igazat ad, annak is igazat ad az úrfi, holott mindkettő a másikat vádolja? – Neked is igazad van – mondta neki Attila és előrevágtatott. A testőrség egy emberként ment utána. Akik hallották őt, a röhögéstől majd' kiestek a nyeregből. Csáth a tarkójára csapta a prémes sapkáját, úgy nézett a vágtázók után. – Az anyja szemit, ebből nem akármilyen király lesz, meglássátok!
*** Hajnalra értek a Tiszához. Karaton idejében még nem létezett a híres tiszai rév, ezért lejjebb mentek folyásirányban gázlót keresni. Vad folyam a Tisza, néha két-három ágra is elbomlik és minden rendszer nélkül kanyarog, kénye-kedve szerint. Partja sok helyütt lápos vagy buja erdőkkel borított, vonala mentén nem könnyű közlekedni még gyalogszerrel sem. Ezüstös köd lebegett a folyam fölött és hajnalra leült a levegő, a nemesek fázósan húzták össze magukon a vastag bundákat, volt aki orráig húzta a kucsmáját és dugta a kezét, ahogy tudta. A hegyekben zajló olvadás megdagasztotta a folyót, mindez napok alatt történt és Csáth veszettül káromkodva szidta az időjárást. Rohamos gyorsasággal oszlott a köd és a lovasok előtt felsejlett a túlpart, alig fertályóra elteltével egy kopár szigetecske emelkedett ki a habokból. Attila vette észre a szigeten álló furcsa alakokat. Odapisszegett Budának és mutatta neki, mit lát. – Odanézzetek! – kiáltotta a báty. De akkorra már mindenki látta. A szigeten egy szarvasagancsos fejfedőt viselő, gazdagon szerszámozott ló állt, mellette egy hosszú szakállú, sötét hajú, nagybotos férfi várakozott. Állat és ember egyaránt a part felé fordultak. Én vártam Attilára a szigeten. – Ez ő – suttogta Attila és gondolkodás nélkül belenyargalt a Tiszába, mire a többiek észbe kaptak volna, már úsztatni kezdett. – Csak én megyek! – kiáltotta vissza a testőröknek, akik látva mire készül azonnal utána indultak. – Erős a sodrás, herceg! – kiáltotta elkeseredetten Ede, de Attila nem hallgatott rá.
*** – Ezek szerint felismert a leírásokból és az álombéli látomások alapján – bólogatott vendéglátóm. A palota erkélyén álltunk, és néztük a sötétségbe burkolózó várost. A folyón őrtüzek égtek, Aetius hadserege ugrásra készen várakozott. Fényesen világított a hold és langyos volt az éjszaka.
Reggelig még van időnk... – Nem kellett bemutatkoznunk egymásnak – válaszoltam csöndesen. – Miről beszéltél neki? – A Hagyatékról. – Megértette? – nézett rám az öregember. – Máig próbálja érteni. – Ezért van itt.
– Ezért fog elmenni! Hallgattunk. – Gondolom, már akkor látszott rajta a későbbi világhódító hadvezér... – Tévedsz, semmi különös nem látszott rajta, ezek csak ábrándok. Amikor megírjuk egy híres ember életrajzát, annak ismeretében tesszük ezt, hogy tudjuk, bírva jutott. Óhatatlanul azt hisszük, hogy ennek az élet útnak már gyermekkorban is megmutatkoztak a jelei. De ez nem így van. Attila valóban kiváló hadvezér nyolcévesen mégsem tűnt annak, amikor a hasonló korban lévő pajtásaival katonásdit játszott, ezt csak a költői vénával megáldott emberek hiszik és írják róla. Ez ugyanúgy nem igaz, minthogy gyermekkorában együtt játszott, lovagolt fakardozott Aetiusszal. Hol, a Volga-parton? Badarság, amikor először találkoztak Rua udvarában Attila huszonegy éves volt, Aetius pedig huszonkilenc. – Elfogadott téged tanítójának? – Mit mást tehetett volna, ha ez a sors rendeltetett neki? De egyvalamit már akkor látni lehetett ha tüzetesen megnézte magának az ember ezt a gyereket, könnyen el tudta képzelni negyven évesen. Nem kellett hozzá táltostudomány, hogy magam előtt lássam azt a tagbaszakadt, inkább alacsony, mint középtermetű, izmos nyakú, sötéten sárgás arcú, mandulavágású szemű és jellegzeteses lapos orrú férfit, akit mostanság ilyennek ismer a fél világ. Már tizenhárom évesen is sugárzott róla a méltóság, de tele volt elfojtott indulatokkal, tekintete ide-oda járt, és mindent észrevett a körülötte zajló eseményekből...
*** Karaton hatalmas ünnepséget rendezett az unokaöccsei tiszteletére, a mulatságon Rua, Oktár és Ojbársz is ugyanúgy tiszteletüket tették. Attilát és Budát a jobbjára ültette a főkirály, a hangulat sokkal inkább barátkozós, mintsem baráti volt. Az mindenképpen kitűnt, hogy Mundzuk fiait senki sem tekinti éretlen gyermekeknek. Attila őszinte érdeklődést mutatott a lovasok és a gyerekek harci bemutatója iránt. Ezt követően a csatlós népek küldöttségei ajándékukkal és jókívánságokkal árasztottál el a királyi vendégeket, végezetül a hercegek előtt áthajtották a királyi ménest. Attila és Buda mindvégig „Karaton nagyapának" szólították a főkirályt, aki majdnem könnyeket ejtett e gesztus hallatán. Rua és Attila herceg első szóváltását ott helyben feljegyezték a rovósámánok. Közvetlenül az ünnepség előtt sikerült szót váltaniuk, amikor a hun uraságok elfoglalták helyüket a Karaton-palota oldalának támaszkodó négy padsoros ácsolaton. Mundzuk fiai és a három „nagybácsi" egyszerre érkeztek. Rua és Attila – az érett férfi és a gyermek rómaimódra fogott egymással kezet – ez a módi akkoriban nagyon népszerű lett – aztán összeölelkeztek, egymás hátát lapogatták. Aki látta, udvarias mosolyrahúzta a száját. – Ekkora voltál, amikor utoljára láttalak, szépöcsém – mondta Rua és mutatta, hogy „mekkora"... – Ha fölülök a lovamra, a keletrómaiaknál biztosan magasabb vagyok – felelte Attila a tőle megszokott márványos arccal. – Úgy van az! – hallatszott Ede hangja a tömegből.
– Jól van... jól van – lapogatta Attila hátát a nagybátyja, közben mindenhová nézett, csak reá nem. Ki tudja, mire gondolt ott és akkor? Vannak olyan táltosok, kik úgy olvasnak az ember gondolataiban, mint más a rovópálcáról, de ezek Tudók a távoli keleten élnek a szabir jurtákban én nem kaptam meg ezt a képességet. Az ünnepség után hajnalig tartó mulatozás vette kezdetét abban a hatalmas sátorban, amit Karaton kifejezetten erre a célra állíttatott fel egy Tisza-parti dombtetőn. Mindenki jelen volt, aki csak számított valakinek a hun birodalomban. A hun nők csak a legnagyobb ünnepek és családi események alkalmával isznak együtt a férfiakkal, de erre az alkalomra mindenki elhozta magával feleségét vagy eladósorban lévő lányát – utóbbit ugye nem kell mondani, miért – és velük együtt énekelt, csapta kupáját az asztalhoz és mondta az áldomást. Karaton mellett ott ült a felesége, bizonyos Mara, egy vékonyka, meghatározhatatlan korú asszony. Egész este alig beszélt valamit, a testét övező fénykoszorú alapján igen betegesnek néztem – meg is halt két évre rá. Uldin fiai egymáshoz közel ültek – egyikük sem hozta el asszonyát, de Ruával együtt mulatott az ágyasa, egy gyönyörű szarmata lány – azóta sem láttam ilyen földöntúli szépséget. Roxannak szólította mindenki. Nem messze a főkirálytól terpeszkedett az öreg bikanyakú Csáth és nagyobbik leánya, Timus, aki folyton Buda herceg pillantását kereste. Csáth elhozta magával a fiát is, a vasgyúró kinézetű ifjú Csáthot, aki mindenben az apját másolta, ha az nevetett, akkor ő is, ha az csapta az asztalt, akkor ő szintén – tökéletes családi egyetértés. Újra találkoztam Edekonnnal. Időközben akkora úr lett belőle, hogy húszan loholtak utána, ha kiment vizelni a sátor mögé. Egész este szúrós szemmel méregetett, de szólni nem mert. Ha rajta múlt volna, Rua már közel nyolc esztendeje főkirály... Még egy fontos embert illik megemlítenem, aki Rua állandó bizánci követe volt. Eslának hívták és mint később megtudtam róla halálos ellensége volt a ranglétrán rohamosan felkapaszkodó Edekonnak. Én a sámánok között foglaltam helyet, majdnem Karatonnal szemközt. Hogy ne okozzak nagy riadalmat, a botomat Fehérló mellett hagytam a nagy sámánsátor mellett, ahová halandó be nem tehette a lábát. Szólnék magamról pár szót úgy vélem, fontos. Esla elhozta magával a nagyobbik lányát, a tizenöt esztendős Szinnát... Hát én halálosan belészerettem azon az éjszakán ebbe a harmatos virágszálba. Pedig Szinnát nem lehetett egy Tiszaszépének tekinteni, amolyan átlagos hun leányka volt, napbarnított arcú, hosszú copfos, erős combú, kismellű fruska, mégis megindított valamit a szívemben. Nem éreztem ilyet Eilika óta. A Táltos törvény megengedi a Tudó házasságát, de tiltja a kéjes ölelkezéseket, azt sem engedi, hogy az ember a jobb markával háljon, ha más éppen nem akad a kezébe... évek óta önmegtartóztatásban éltem, holott még be sem töltöttem a harmincegyet... Tizenhárom esztendeje nem háltam növel, igaz, nem is nagyon találkoztam fehérszeméllyel,.. hol találkoztam volna a Pilisben? Néztem a lányt, az meg nézett engem. Ha az apja nem látta, akkor küldött felém egy mosolyt. Buda korán távozott a sátorból és visszatért a szállására, az oda utat és nyugodt alvását saját testőrsége biztosította. Attila végig bírta a mulatozást, igaz mértékkel fogyasztott ételből italból egyaránt. Jószerivel az egész éjszakát végigbeszélgette Ruával és Karatonnal. A nagy zsivaj és zenebona miatt – egész éjjel nyekeregtek a hangszerek – nem
sokat hallottam a párbeszédekből, de az arckifejezések sejtetni engedték, hogy apjának öccse és legidősebb nagybátyja komolyan elcsodálkoznak a fiú érettségén. Egy pillanatra elkaptam Rua tekintetét. Attila éppen Karatonnal váltott szót és a herceg felém nézett. Amikor meglátta, hogy nézem őt, alig láthatóan felém bólintott. Onnantól tudtam, hogy ebből az emberből jó király lesz — ha azt kívánja a tisztesség, az igazi nagyság mindig fejet hajt a mások igaza előtt.
*** Attila és Buda külön szálláson laktak, a két pompázatos sátrat a palota közvetlen közelében verték fel. A sátrak több lakórészből álltak, külön lóistálló és fürdősátor tartozott hozzájuk, a szolgák tavasztól-őszig egy kifeszített ponyvatető alatt élték az életüket. A sátrak belső terét a Balambér palotából hozott bútorokkal rendezték be, a szőnyegek, falikárpitok és arany parázstartók kivétel nélkül a mesés keletről származtak. Odabent halmozták fel az apai örökséget is, emlékszem, egy időben alig lehetett mozdulni a számtalan drága holmitól. Nekem életre szóló döntést kellett meghoznom. Mivel az Ég rendelése szerint Attila mellett kellett maradnom, ezért leköltöztem a Pilisből, lakhelyemet a hercegi sátrak mögött rendezték be. Attilához közvetlen bejárásom lett, így karnyújtásnyira éltünk egymástól. A Holtvilág-árok barlangjainak és ősi szobrainak gondozását Dongára bíztam – nagy örömmel vállalta – Attila parancsára egy szekeres ember felpakolta minden ingóságomat – félig sem telt meg a szekér – és elhozta a Tiszához. Ha időm engedte, később mindig ellátogattam a Holtvilág-árokba, később Attilát is magammal vittem, ezekre az utakra. Egy ilyen kiránduláson ötlött fel benne először a gondolat, hogy királyként palotát építtet a Pilis keleti lábánál.
Hetedik rovás Oktárnak köszönhetően tanultam meg latinul és görögül. Ojbársz elfoglalta a keleti trónt – nem kellett feleségül vennie a sógornőjét, – de bátyja, jó szokásához híven tovább kalandozott a csapatai élén. Az Attila érkezését követő időszakban az al-dunai térség felé vezetett Oktár útja és alkalomadtán betört Trákiába is. Egy ilyen kalandozás alkalmával sikerült fogságba ejtenie egy gót vezért, aki már évek óta fosztogatta a határ menti falvakat. A gótot Bolberichnek hívták, s mint Oktárék megtudták, édesfia volt annak az osztrogót alvezérnek, aki évekkel ezelőtt Uldint cserbenhagyva csapataival átállt a keletrómaiakhoz. Oktár, akit hajtott a bosszúvágy apja halála miatt, majdnem táncra perdült örömében, amikor tudomására jutott a vezér személyének kiléte. Ruának akart kedveskedni azzal – rajongott a bátyjáért -, hogy Bolberichet odakötöztette lova nyergéhez és egészen a Tiszáig futtatta, húzta maga után, a férfi kis híján belehalt ebbe a kegyetlen utazásba. Bolberich katonáit, gyermekeit Oktárék kivétel nélkül levágták vagy ott helyben római módra keresztre feszítették, ámde feleségét, ágyasait és számos szolgáját rabláncra fűzték és állatok módjára terelték maguk előtt egészen hazáig – Oktár mindnek rabszolgasorsot szánt. Bolberichet keresztre feszítették. Bolberich felesége viszonylag simán megúszta, mert Oktár hazatértekor még aznap besorozták fogva tartója ágyasai közé, nem úgy a többiek, akiket a legalantasabb munkára kényszerítettek, lépten-nyomom megaláztak, gúnyoltak és köptek megváltás lett számukra a halál.
Egy alkalommal Esla az én szolgálatomra is kirendelt egy ilyen gótot. Viszonylag könnyű munkát kapott, vízelvezető árkot kellett ásnia a sátram körül. Azon a tavaszon egész végig zuhogott – több eső hullott mint az előző évben összesen – az egész város térdig járt a sárban. A gót szótlanul és szorgosan dolgozott. Egész nap jöttem-mentem, éppen nálunk járt egy nyugatrómai küldöttség, de ahányszor hazatértem, ez az ember ásott megállás nélkül és egyszer sem láttam megpihenni. Estére elvégezte a munka felét. Éjszakára lekuporodott a sátor mellé, magára húzott egy szakadt rongyot és aludni próbált. Az őrök el akarták zavarni a trágyadomb tövébe, de rájuk szóltam és nyugton hagyták. Aznap éjjel sokáig beszélgettem Attilával, aki egész nap idegesnek látszott, legszívesebben egymaga nekiment volna az egész római küldöttségnek, de hiába az indulat, karját lefogta a tisztesség. Úgy érezte, a nyugatrómaiak mézes-mázos szavai mögött hamisság rejtőzik és módfelett bosszantotta, hogy az öreg Karaton ezt nem ismeri fel. Elmúlt tizenhét éves és kezdett határozott körvonalakat ölteni a személyisége mindennél jobban gyűlölte a kétszínűséget. – Bezzeg ha Rua nagybátyám itt lenne, nem lenne ez a huzavona – morogta felháborodottan. Rég láttam ilyennek. – Nem hinném – mondtam higgadtan. – Rua ugyanilyen türelmes lenne hozzájuk, őt a rafináltsága késztetné erre, míg vele ellentétben Karaton nagyapád... nos, ő nem túl eszes a diplomáciához. A folyamat hasonló, csupán a végeredmény lesz más. Rua azokban napokban az egyik szövetségesünknél vendégeskedett, és nyár előtt nem vártuk a hazaértét. – Hát ez az! – mondta mérgesen Attila és lehuppant az egyik székre. Megkönyökölt a karfán, tekintete a semmibe révedt.
A sátramban tartózkodtunk. Az eső szüntelenül kopogott a ponyván, ami pontosan olyan hangot adott, mintha egy sámán az ujjaival pergetné a dobját. Napok alatt annyira megszoktam a zajt, hogy már fel sem tűnt. Elhaladt mellettünk az egyik éjszakai őrjárat. Fáklyák fénye verte át az oldalponyvát, az árnyékok hosszúra nyúltak odabent. Attila lassan a fényforrás felé fordította a fejét... A fény egy földön fekvő tárgy alaktalan körvonalait vetítette a sátor oldalára. Csak egy pillanatig láttuk, aztán az őrjárat eltávolodott és újra sötét lett. – Mi az ott? – kérdezte Attila. – A gót. – Miféle gót? – hökkent meg Attila. – Az ásóember. – Mit fekszik ez itt, miért nincs a többiekkel? – Hadd pihenjen, egész nap dolgozott... így is ázik, mint az ürge. Attila felállt, töltött magának egy kupa bort és elindult kifelé. A kupát vitte magával. – Túl jó vagy az emberekhez, Torda – mondta egy pillanatra megállva a pónya előtt. Félrecsapta a bőrt és kiment.
Magamra maradtam. Jött visszafelé az őrjárat, az árnyékok ugyanúgy odavetültek a sátor oldalára. Az alaktalan kupac megmozdult, a rabszolga fészkelődött, kis időre láttam kezének körvonalait, ahogy arcára húzta a rongyokat védeni próbálta magát az eső elöl. – Ébren vagy-e, gót? – kiáltottam az árnyalak felé. Anyanyelvén kérdeztem. Gyenge hang felelt. – Igen uram.., még élek. – Állj fel és gyere be hozzám! Nem mozdult és nem válaszolt – talán nem hitt a fülének. Megismételtem iménti szavaimat. Feltápászkodott és megindult előre. Kiszóltam az őröknek, hogy engedjék be. Kisvártatva ott állt előttem. Magas, rettenetesen lesoványodott ember volt, a testét borító rongyok résein át könnyen meg lehetett számolni a bordáit. Haját kurtára nyírták, ahogy a szolgáknak általában, de arcát torzonborz szőrzet borította, mely egybetapadt a sártól és félelmetes külsőt kölcsönzött neki. Mégsem tűnt ijesztő embernek, köszönhetően a tekintetének, melyből végtelen beletörődés és szomorúság áradt. Hajáról, szakálláról csöpögött a víz, tetőtől-talpig rázta a hideg. Nem néztem többnek harminc évesnél. Letérdelt elém. – Hogy hívnak? – kérdeztem tőle. – Tullius. Meglepődtem. – Nyugatrómai vagy? – Igen, uram. – Mit keresel te ezek közt? – Fejemmel a trágyadomb felé intettem, az lett a gót árulók szálláshelye. – Én Bolberich foglya voltam, uram. Amikor Oktár vezér levágta a gazembereket, azt hittem, újra szabad leszek, de éppen ellenkezőleg, csöbörből vödörbe kerültem... – Összekulcsolta a kezét, térden csúszott felém, könnyek csorogtak a sártól maszatos arcán. – Három gyermekem van, a legkisebbet sose láttam, a feleségem áldott állapotban volt, amikor elbúcsúztam tőle. Három esztendeje ennek... Ó, uram, érzem nem bírom már sokáig, ha a hitem nem tiltaná, magam keresném a halált... – Krisztus hitű vagy? – Igen. – Oktár Eslának ajándékozott?
– Igen. – Ha a hunok hite szerint élsz és uraddal tartasz a háborúba, ott kitünteted magadat a vitézségeddel, akkor felszabadulsz a rabszolgasorból. Tudod ezt? – Mondták... De én nem vagyok katona, uram, én csak egy szerencsétlen tanító vagyok. Görögre és latinra oktattam a tehetősebb emberek gyermekeit, ebből éltem, én egy légynek sem tudnék ártani... Elgondolkodva néztem Tulliusra. – Állj fel! Engedelmeskedett. Betapsoltam a szolgámat, egy születése óta néma szerecsent, akit Attila rendelt mellém. A fekete embert még Mundzuk ejtette fogságba valami déli hadjárata során. Amikor a király meghalt, a szerecsen Attila tulajdonába került. Mundzuk és a fia egyaránt belső szolgának alkalmazták, és számomra ismeretlen okoknál fogva – talán a követek elámítása végett – állandóan ezüstszálakkal átszőtt ruhában, díszes topánban és hatalmas fehér turbánnal járatták, ennek okán úgy nézett ki, mint egy keleti barbár király. Bambának hívták. Attila mindenkivel bizalmatlan volt, de ez a Bamba valahogy mégis közel furakodott a szívéhez, olyannyira sikerült kinyilvánítania a hűségét, hogy Attila fegyveresen járatta. Bamba éjjelnappal egy széles pengéjű jatagánt tartott a keze ügyében. Mestere volt ennek a fegyvernek, nem egyszer azzal szórakoztatta az urakat, hogy röptében kettévágta a legyeket. Nem emlékszem olyan esetre, hogy hibázott volna. Bamba keresztbefektette melle előtt a két karját és meghajolt felém. Várta a parancsomat. – Fürdessétek meg ezt az embert és adjatok rá tiszta ruhát! Bamba azonmód elkapta a meglepetten álló Tullius grabancát és a férfit kirángatta a sátorból. Még kétszer járt oda-vissza az őrjárat, mikorra a római újra ott állt előttem. Tiszta és rendes hun ruhát hordott, lábán szőrmecsizma, derekán egyszerű csatos öv, szakálla megnyírva és kifésülve. Elégedetten jártam körbe. Rémülten fordította utánam a szemét, nem értette, mi végre a jótétemény. Megálltam előtte. – Tullius, holnap kiváltalak az uradtól és Attila herceg latin-görög oktatója leszesz. Engem is megtanítasz erre a két nyelvre, valamint mindent elmondasz Krisztus hitéről. Ha elvégezted a feladatot, felszabadítalak, gazdagon megjutalmazlak és visszatérhetsz a családodhoz. Égnek lökte mindkét karját, úgy hullott térdre. Nem tudom, kit áldott hangosabban, az ács fiát-e vagy engem, a kovács fiát, mindenesetre rászóltam, hogy csöndesebben ezzel a keresztény istenséggel a Tiszánál vagyunk, nem a Tiberis mellett.
*** Eslát jó hangulatban találtam másnap. Éppen kései ebédjét fogyasztotta, és nagy tisztelettel meghívott asztalához. Elfogadtam az invitálást, legalább láthattam titkos szerelmemet. Szinna egész ebéd alatt alig szólt az asztalnál, ha beszélt valamit, akkor is csak az anyjához és kisebb húgához szólt. De rendületlenül kereste a tekintetemet nem egyszer sikerült hosszan összenéznünk. Évek óta nem találkoztunk. Időközben nagylánnyá cseperedett és eljegyzés előtt állt, a vőlegény egy gazdag százlovas nemesember volt, bizonyos Kelecsény. Egy időben eljátszadoztam a gondolattal, hogy elveszejtem ezt a Kelecsényt, játszi könnyű lett volna megbokrosítani a lovát de Oldira megfedett féltékenységem miatt és letettem erről a szándékomról.
Eslának négy lánya volt, bosszankodott is emiatt eleget – ebben kísértetieses emlékeztetett az apámra – igaz, az egyik ágyasától később született egy fia, de nem sok öröme telt benne, mert amolyan harmatgyenge gyerek lett, akin valósággal átfú a tavaszi szellő és tízéves koráig több gyógyítósámánt látott, mint lovat. Az étkezés végeztével a nők visszavonultak és kettesben maradtam a ház urával. Boroztunk. Ingyen nekem akarta adni Tulliust, de ezt nem fogadhattam el és hogy színe legyen a vételnek, letettem az asztalra egy arany solidust. A római pénz értéke többszöröse volt a trágyából kipucolt Tullius árának, láttam Eslán, hogy kicsit zavarodott eszűnek tart az ilyen nagy mértékű pazarlás miatt. Később a politikára terelődött a szó. Szidta Edekont, mint a bokrot. Szerinte ez az ember hol ide áll, hol meg oda, éppen a szerint, hogy mit diktálnak az érdekei. Olyan mérges lett, mint egy feldühített bika. Később arról beszélt, hogy hamarosan küldöttségbe megy Konstantinápolyba, II. Theodosius császárhoz Karaton újabb adóemelést követel. – Háború lesz ebből, Tudó – mondta komoran és saját kezűleg töltötte tele a kupámat. – Amíg Karaton a főkirály, addig nem hinném. Ruára és Attilára terelődött a szó. – Ez a fiatal gyerek sokra viszi még... Úgy hallottam, egyszer megjövendölted, hogy ő lesz a hunok legnagyobb királya – nézett rám fürkésző szemmel Esla. – Tettem ilyen jóslatot – feleltem szerényen. – Akkor biztosan így lesz. Késő délután távoztam a kapcsos Esla-házból. Esla főúr volt, kijárt neki a tornácos faépület. Lóprüszkölést hallottam a hátam mögött. Megfordultam. Megállt bennem az ütő, a lefátyolozott Szinna ügetett utánam a sárban. Egyedül volt, szolgák nem kísérték. Megállította mellettem a lovát. – Szeretném, ha jövendölnél nekem, Tudó – olyan hangja volt, mint a csalogánynak. – Szólíts Tordának. -Jó, Tordának foglak szólítani... Megteszed? Ki kellett volna küldenem a sámánokhoz, de kérésével lehetőség nyílt a további találkozásokra. – Szívesen, Szinna. Pajkos pillantásokkal méregetett a fátyola mögül. – Mikor és hol? – Holnap reggel első lóitatás után gyere a sátramhoz. Egyedül gyere, szolgát ne hozz! Összevonta a szemöldökét, nyilván azon töprengett, hogy milyen indokkal szabaduljon el otthonról. – Milyen ajándékot kérsz? – kérdezte rövid tanakodás után, – Azt mondják, te nem olyan vagy, mint a többi sámán. – Miért, mit mondanak, milyen vagyok? – játszottam a kíváncsit. Farkasszemet néztünk egymással.
– Az apám azt mondta, mágus vagy Különös ember a te apád. – Hasonlóan hozzád... hallottam, egy aranyat ígértél azért az emberért. Szerintem a hajcsatom többet ér — jegyezte meg Szinna. Nem szálltam vele vitába. – Nem kell ajándék, elég nekem, ha láthatlak. Udvariasan fejet hajtott és visszafordította a lovát. Másnap reggel eljött hozzám a megbeszélt időben. Illedelmesen hellyel kínáltam és megkérdeztem tőle, miről szeretne tudni. Természetesen azt kérte tőlem, hogy mondjam el neki, milyen lesz a házassága Kelecsénnyel. – Borzalmas házasság lesz – mondtam neki, miután lehunyt szemmel ringattam egy kicsit a felsőtestemet. Ha egy sámán látta volna ezt a rituálét, nem tudom mi történik. – Nem nézed meg a birka belét, nem égetsz csontot? – kerekítette rám a szemét Szinna. – Fölösleges. Nem kell hozzá birkát ölni, hogy lássam, apád olyan férfihoz akar hozzákényszeríteni, akit nem szeretsz. – Ó, igen. – Talán valaki mást szeretsz? Hasonló pillantással nézett rám, mint a vacsoraasztalnál. – Igen, mást szeretek – susogta alig hallhatóan. Az éveken át tartó önmegtartóztatás egyedülállóvá tett, de nem vakká. A szívem úgy kalapált a mellkasomban, mintha ki akarna ugrania bordáim között. Szinna pillantása elárulta, hogy a lány engem szeret.
Megfogtam a kezét. – Tudja valaki, hogy idejöttél? – Anyámnak muszáj volt megmondanom. – Szoktál egymagadban kilovagolni? – Ritkán – felelte. Még mindig suttogott. Izgatottan pihegett, keble megemelkedett a könnyű selyemruha alatt, a fátyolon át is láttam a hirtelen kipirult arcát. – Ha legközelebb egyedül kilovagolsz, akkor erősen gondolj rám. Nagyon erősen képzelj magad elé, és mondd azt, hogy Jöjj hozzám, Torda! Meg fogom hallani, ha hívsz. Érted, amit mondok? – Igen. – Menj a kiserdőbe a Lepkerétre és ott várj rám. Tudod, hol van? – Tudom.
– Most menj el, mielőtt anyád gyanút fogna! Nehezen ment az elválás. – Szeretlek, Torda. Attól a pillanattól kezdve szeretlek, hogy először megláttalak azon a mulatozáson. -Tudom... én is szeretlek, Szinna. Na, menj már! – Beleölöm magamat a Tiszába, ha nem lehetek a tiéd. – Majd mindjárt... ejh, miket beszélsz, te bolond lány. Menj már! Csókot dobott felém és kilibbent a pónyán. – Nem, nincs igazad! – mondtam a sátor egyik üres sarka felé fordulva Oklirának. – Elvégre férfi vagyok!
*** Attilának könnyen ment a nyelvtanulás, az elméje olyan ragadós volt, mint a gyantás fenyőtörzs. Tullius csodálkozását mégsem ez váltotta ki, hanem az én nvelvtanulási módszerem. Pergament és íróvesszőt hozattam neki a sámánsátorból – a rovók tartanak ilyen haszontalan holmikat – és minden nap leírattam vele száz-százötven szót. Ott előtte kétszer elolvastam és hibátlanul visszamondtam mindet. – Hogy csinálod ezt, uram? – csodálkozott Tullius. Saját bevallása szerint ismert egy embert, aki tizenöt nyelven beszél, de annak sem volt ilyen ragyogó emlékezőképessége, mint nekem. – Nem normális tudatállapotban tanulok. – Nem értem – mondta nagy meghökkenéssel Tullius. – Nem baj. Az oktatás gót nyelven folyt, azt Attila ugyanúgy értette, mint én. Tullius kiválóan beszélt legalább három gót nyelvjárást, Bolberich nem véletlenül tartotta őt életben tolmácsnak használta a foglyoknál és a gyerekeit taníttatta vele. Pár nap elteltével világossá vált számomra, hogy alkalmi nyelvtanárom sokkal műveltebb az átlagnál, erre akkor döbbentem rá, amikor egy beszélgetés során szóba kerültek a görög bölcsek. Tullius fejből idézett oldalakat Platóntól és kívülről fújta Vergilius költeményeit. – Ez az ember ásta itt az árkot? – csóválta a fejét Attila. – No, 'iszen – Ha lennének könyveim... ó, ha lenne egy Vergiliusom Attila herceg, micsoda csuda dolgokat mutathatnék neked. De nem is! Tudod, mi lenne neked a legértékesebb olvasmány? – kérdezte Attilától valamelyik nap. – Sztrabón Geographikája. – Miért kéne Sztrabónt olvasnom? – Azért, nagyuram, mert Sztrabón leírja benne a föld összes országát és népét – magyarázta Tullius. – Még mindig nem tudom, miért fontos nekem a Geographika ismerete? – nyakaskodott Attila. – Hogy tudd, kiket kell meghódítanod – szóltam közbe.
Attila sokáig nézett rám azzal a furcsa nézésével, aztán kiáltott az örökért és magához rendelte Ede ezrest. A férfi egy percen belül megérkezett. Attila felállt és vállára tette a kezét. – Nyergeltesd a legjobb embereket! Átcsaptok a Dunán, aki utatokba áll azt levágjátok, de Sztrabón és Vergilius nélkül haza ne gyertek! – Ha elhozom a fejüket mézben, az is jó, vagy inkább élve kellenek, uram? Ezt megröhögtük, Tulliusnak még a könnye is kicsordult, Attila csak mosolygott. Felvilágosította Edét, hogy mi lenne a pontos feladat. Együtt sétáltak ki a sátorból. Tullius tátott szájjal nézett utánuk. – Ez nekimegy Bizáncnak két könyv miatt? – Ez bizony neki – döcögtette vállamat a nevetés. – Mit szól ehhez Karaton? – Semmit... Csak csöndben mondom, de itt már most Rua a főkirály. – Értem... – Tullius lehuppant a székre, maga elé húzta a pergament és sebesen körmölni kezdett, tudtam mire készül, minden olyan könyvet össze akart írni, melynek szükségét érezte. gyorsan leállítottam. – Az nem lesz jó, Ede azzal legfeljebb a fenekét fogja kitörölni, de majd én megfaragom vesszőre... De mielőtt erre sor kerülhetett volna, elmémet megérintette egy lánytól érkező tiszta és világos üzenet. – Jöjj hozzám, Torda... Jöjj hozzám, Torda... Feledtem Sztrabónt, Szapphót és a világ összes bölcselőjét, költőjét, mivelhogy a vér menten kiszaladt a fejemből és betolult egy egészen más helyre. Férfisors...Fehérló valahol a világ végén kujtorgott és most nem tudtam megvárni, míg előkerül a hívásomra, inkább kihozattam Attila istállójából egy gyönyörű mént, önkezemmel nyergeltem fel, hátára pattantam és vágtattam a kiserdőhöz. Lovát a fához kötve várt rám. Alighogy lecsúsztam a nyeregből, máris a nyakamba ugrott. Annyi idő nem telt belé, míg egy óvatlan madárfiók fészkéből a földre pottyanjon, s mi már vadul csókolóztunk. Elhanyatlottunk a füvön. – A déli itatásra otthon kell lennem – nyöszörögte kedvesem egymás kölcsönös vetkőztetése közben. – Addigra kétszer is boldoggá teszlek, kicsim... Egyszerre két kézzel nyúltam Szinna combja után. De nem kellett feszegetni, tárta azt magától. Ráfeküdtem és beléhatoltam a kardhüvelyt olyan síkosnak éreztem, mint a levelibéka hátát. Kívánt engem a lány. – Mikor repedtél meg? – kérdeztem meghökkenve. Egy szűzre számítottam és egy asszony vonaglott alattam, odalent nem éreztem semmi szorítást. – A lo... a lovaglástól van... – lihegte Szinna, aztán akkorát sikoltott a gyönyörtől, hogy mindkét ló hátracsapta a fülét. Nem bírtam tartani magamat és beléürítettem a magomat. Nem féltem a meggondolatlan gyermekáldástól, több titkos főzet receptjét ismertem.
Hozzám bújt, csókolt, ahol ért. – Szeretlek, Torda. – Én is szeretlek. Az első összefekvést követő kölcsönös simogatás hatására furulyám újra játszani kezdett. Szinnát ugyanúgy magával ragadta a kéj mámora, mint engem. Váratlanul eltolt magától, hasra fordult és négykézláb húzta magát. Nem tudtam, mit akar. – Csináljuk úgy, mint a besenyők! Arra gondoltam, ha Kelecsény csata előtt megboldogítja a feleségét, valószínűleg már az első hadjáratból sem jön haza élve – szerelemtől gyöngülten ritkán megy a bajvívás.
*** – Tullius! – Uram? – Sztrabón írt valamit a besenyőkről? – Fogalmam sincs. Miért akarod tudni, uram? – Nem fontos... Pedig az volt, majd' megőrültem a kíváncsiságtól. Ez nem féltékenység, egyszerűen birizgálta fantáziámat, hogy Szinna honnan szed ilyeneket, honnan tud a besenyő szerelmi praktikákról, elvégre alig múlt tizenhét esztendős... Nem, ez nem féltékenység! Természetesen kedvesemnél faggatóztam először. Terelte a szót végül bevallotta, hogy szolgál náluk egv öreg trák nő és ő mesélt ilyen dolgokról. Hittem is meg nem is. A Szinnával történő vad és szenvedélyes ölelkezések közel egy éven át tartottak, egészen a házassága napjáig. Végül is hozzáment (hozzáadták) Kelecsényhez, és attól a naptól kezdve az életünkből egymás számára lopott titkos óráknak befellegzett. – Amíg élek, téged szeretlek – sírta el bánatát Szinna a vállamon az utolsó találkozás alkalmával. Én is gombócot éreztem a torkomban, de magamra öltöttem az erős férfi álarcát és sok boldogságot kívántam nekik, mindeközben a szívem majd' meghasadt a fájdalomtól. A férfi sorsa az a nő, akit kiválaszt magának a sok közül.
*** Kelecsény úgy vigyázott Szinnára, mint a földből ásott aranykincsre. állandóan a szoknyája mellett ült, babusgatta, teleaggatta ékszerekkel, leste minden pillantását szerencsétlen úgy belezúgott Szinnába, hogy még a füle is bepirosodott a nagy érzelemtől.
Mindemellett az ifjú férjet beteges féltékenységgel verte meg az Ég és Szinna sehova nem mehetett egyedül, még azokra a közös éneklésekre sem, melyeket Rua első feleségének szállásán tartottak a magas rangú vendégek szórakoztatására ilyenkor három marcona fegyveres kísérte a palotáig Kelecsény szabadosai közül. Tudomásul kellett vennem, hogy amíg Kelecsény nem nyergeli a lovát és nem élezi a kardját, addig Szinna rám sem pillanthat. Rettenetesen sajnáltam a lányt... – Neki kéne már menni a keletrómaiaknak – mondogattam Attilának minden háttérgondolat nélkül. – Még nem – felelte Attila. Tizennyolc éves korára teljesen kialakult az a személyisége, amit később megismert és rettegett a nyugati világ. Leginkább az elfojtott indulatok jellemezték. Ha szólt, akkor is keveset és halkan beszélt, de ha mondott valamit, annak meg lehetett mérni a súlyát. Attilát leginkább az apámhoz lehetett hasonlítani. Mint mondottam, az se beszélt sokat és ritkán emelte a hangját, s ha valami miatt megharagudott, inkább szétkalapált egy vasat, azon vezette le a feszültséget. Attila később Európán vezette le a feszültségét: ha feldühítették, akkor elkalapált valami népet...
***
Kezdett élesen kiütközni a különbség közte és Buda között. Tíz esetből nyolc alkalommal lóháton karddal, íjjal látta az ember, vele ellentétben Buda boros kupával a kezében nagy hangon politizált, vagy a sámánokkal pusmogott, csontocskákat rakott ide-oda, kosvért bambult és az áldozati állatok belében turkált. Buda a szellem embere lett, Attila a tetteké. Azt hihetné az ember, a testvérek közti különbség az élet minden területén megmutatkozott, de ez nem igaz, alighogy maguk mögött tudták a serdülőéveket, gyorsan megmutatkozott egy közös vonásuk: mindketten nagykanállal ették a nőket és kiterjedt háremet tartottak fenn. Számtalan gyönyörű fehérszemély vette őket körül. Az ágyasok tucatnyi nációból érkeztek, még színes bőrű is akadt köztük, egyikük például olyan fekete volt, mint a csillagtalan éjszaka. Ezekért a nőkért leginkább Bamba lelkesedetett, engem hét táltos lóval nem lehetett volna behúzni a függönyük mögé. Szinnával kapcsolatban Buda nyitotta fel a szememet. Karaton keleten tartózkodott Ojbársznál, az ügyeket Rua és Oktár vitte a Tiszánál. Egymást érték a követségek, nap nem telt el úgy, hogy ne kellett volna vendégül látnunk valamilyen nagyhatalmú, befolyásos embert, aki Ravennából, Konstantinápolyból, vagy valahonnan napnyugatról érkezett, a palotabéli mulatságokon néha több tógával és tunikával találkozott az ember, mint farkasprémmel. Az egyik követség tiszteletére tartott italozáson szót váltottam Budával. A herceg hozzám hajolva egy hasonlattal élt a szemközt ülő keletrómai küldöttekkel kapcsolatban, azt mondta, azok ugyanúgy nem látnak tovább az orruknál, mint Kelecsény. Hegyezni kezdtem a fülemet. – Úgy véled uram, hogy Kelecsény ifjú asszonya némileg kikapós? – kérdeztem óvatosan. – Tréfálsz? – nézett rám Buda. – Ravennától görögbizáncig megvolt bíz már mindenkinek! Ez szíven ütött, ráadásul nem nagyon értettem. Rákérdeztem, mi alapján állítja ezt? A válasz felért egy hideg zuhannyal.
– Ha tudnád, mi folyik a Rua-palotában... -mondta különös mosollyal. Elfordult tőlem és ráemelte valakire a kupáját. Ivott. Tűkön ültem. – Hogyhogy mi folyik a palotában?! – Rávágtam: – Énekelnek és hímeznek! Rám kerekítette szemét. – Te nagy hatalmú ember vagy, az Ég küldötte, a legnagyobb jövendölő. De a nőkhöz nem értesz, az biztos. Aznap keserű szájízzel bandukoltam haza, egész éjjel forgolódtam a lekhelyemen, nem jött szememre az álom. Másnap fülön csíptem egy belső cselédet a Rua-palotából. Nekipenderítettem egy sátor oldalának. Alig tizennégy éves lányka volt. Megrémült nagyon, majd' megállt benne az ütő. A táltostudomány segítségével megnyugtattam elméjét, aztán kikérdeztem mindenről. Úrnője parancsa hét lakatott tett a szájára, akaratomnak mégsem állhatott ellent, szeme fönnakadt és öntudatlanul válaszolt valamennyi kérdésemre. Érdekes dolgokat tudtam meg. A hun lányok és asszonyok bizony nem Rua feleségéhez, hanem első ágyasához, a csodaszép Roxanhoz jártak a palotába. És minden történt ott, csak énekórák nem! Rua ezzel a különleges mulatsággal kedveskedett a világ minden tájáról érkező küldötteknek, úgy gondolta, könnyebb szót érteni azzal a követekkel, akiket az előző éjszaka boldoggá tettek, arról nem is beszélve, hogy bizonyos könnyű vérű nők kifejezetten az államnak dolgoztak, az ágyasházban számtalan olyan apróság kicsúszott a követek száján, ami hun részről nagyon hasznos információnak bizonyult a tárgyalásokon. Forgott velem a világ. Tudtam, hogy a hun kémlelő és fülelő emberek hálózatát Edekon irányítja, Attila egyszer azt mondta, hogy ennek az agyafúrt embernek még Konstantinápolyban is vannak fizetett besúgói. Amikor lelki szemeim előtt elképzeltem Szinnát Edekon karjában, majdnem szétrobbantam a méregtől. Alig bírtam gátat vetni gyötrő gondolataimnak... Szinna talpraesett lány, akit Edekon nyilván kiszemelt a céljaira, ami óhatatlanul megkövetelte azt, hogy előtte meg kell bizonyosodnia a leendő ágens különleges képességeiről... És én Ede ezresnek köszönhetően Vergilius-idézeteket suttogtam ennek a nőnek a fülébe! Vergiliust, ennek! Már-már odáig jutottam az elméletgyártásban, hogy egymás iránt érzett, tiszta szerelmünket is megkérdőjeleztem és Edekon mestermunkájának véltem. A férfi nem szívlelhetett engem Karaton trónra segítése óta, és attól a naptól kezdve próbált fogást keresni rajtam, egyszerűen megparancsolta Szinnának, hogy legyen a szeretőm és tudjon meg rólam minden apróságot... Sok mindent elmondtam a lánynak magamról és Attiláról... Edekon lehet, hogy mindenkiről adatokat gyűjt? Mivel a magasabb szellemek nem nyilatkoztak ebben a kérdésben – élesen elválasztották egymástól az Ég és az emberek gondját-baját – a magam módján próbáltam leleplezni ezt a kétszínű nőt. Vártam a megfelelő alkalomra. Ez hamarosan bekövetkezett. Egy germán küldöttség érkezett Ruához. Nagytermetű, torzonborz férfiak lovagoltak hozzánk a messzi északról, szőke hajú, kék szemű, tetőtől-talpig állatprémekbe öltözött barbárok. Maga a királyuk tett tisztelgő látogatást a tiszai palotában, úgy hívták, Vather. Olyan ijesztő külsővel áldották meg istenei, hogv a gyerekek elszaladtak a közeledtére. Bambát még aznap este kémlelőbe küldtem Kelecsény sátrához. A fekete ember nagy lopakodó hírében állt, még álcázást sem kellett alkalmaznia, ha meg akart húzódni egy sátor árnyékában.
Késő este lett, mire Bamba hazaszaladt jelenteni. Az első hetekben kézzel-lábbal mutogatva „beszélt hozzám", aztán megtanítottam a gondolatok tiszta és világos megfogalmazására. Amikor először meghallotta hangomat az elméjében, nagyon megijedt, de idővel megszokta az ilyen párbeszédeket. „Szinna úrnőt a Rua-palotába hívatták" – „mondta" Bamba azon az estén. „Kelecsényt láttad-e?" „Nincs otthon, délután óta Ruánál tartózkodik" „Őrködj odakint... senki sem teheti be ide a lábát, amíg nem adok rá engedélyt!" Bamba előhúzta a jatagánját és megállt a pónyám előtt, mint a cövek. Magasabb tudatállapotba helyeztem magamat és kalandra küldtem a szellemtestemet. Akkorra már magas szintem műveltem ezt a tudományt. Ha kellett, láthatatlanná tettem a szellemtestet, vagy magára öltöttem mások alakját. A többi közlekedés nagyon kifárasztott és hosszú időn keresztül nem tud – I.ti 11 fenntartani. Jelen esetben mégis ezt a metódust alkalmaztam, mert egyszerre több dologgal kapcsolatban akartam bizonyítékokat szerezni. Könnyen bejutottam az ágyasok házrészébe és egy homályos zugban felvettem Roxan alakját. Amerre elhaladtam sorra meghajoltak az őrök. Egy szolgálólány kérdezett tőlem valamit, de nem válaszoltam. Nem válaszolhattam, mert Roxan hangján kellett volna megszólalnom, de erre nem voltam képes. Az idegen személyiség teljes leképzése fekete tudomány és annak gyakorlását szigorúan tiltotta a táltosok törvénye, ennek okán a metodikát sem ismertem, Tas – puszta óvatosságból vagy előrelátásból – még az alapokat sem tanította meg. Egy hálófülkében bukkantam Szinnára. Éppen szépítkezett, drága selyembe öltözött, a hólyaglámpák fénye kirajzolta alakját a könnyű anyag alatt. Szótlanul álltam a pónya előtt és rezzenéstelen tekintettel néztem őt. Észrevett a fényesre csiszolt ezüsttükör lapjában. Felém fordult, elmosolyodott és udvariasan fejet hajtott ültében. – Mit kell megtudnom tőle? – kérdezte Roxantól, azaz tőlem. Kellemetlen helyzetbe kerültem, már bántam, hogy a főágyas alakját vettem magamra. Valamit mondanom kellett. A szám elé tettein a kezemet, vékony hangon krákogtam, eljátszottam a torokkapart beteget. – Mit tudnak Tordáról? – kérdeztem nagyon halkan. – Meghűltél, Roxan? – nézett rám Szinna együttérzően. Biccentettem.
Szinna visszafordult a tükörhöz és tovább pirosította az arcát. – Miért fontos ez az ember? Egy évig voltam a szeretője, de jószerivel semmit sem tudok róla. Jól ölel. Tordának nincsenek titkai! Hiába magyaráztam Edekonnak, az ostoba egyszerűen nem hitte el... Sürgősen távoznom kellett a hálófülkéből mielőtt a döbbenettől köddé válnék a szeme láttára.
Átható női nevetés hallatszott a folyosón, sietnem kellett. Kihátráltam egy homályos sarokig és a következő pillanatban már a saját sátramban voltam a hús-vér testemben. – Szajha! Nem tudom, kit gyűlöltem jobban, őt vagy azt a kutya Edekont. Fertályóra is beletelt, mire úgy ahogy összeszedtem magamat. Újra magasabb tudatállapotba kerültem és a palotába küldtem láthatatlan szellemtestemet. Bár ne tettem volna. Szinna az egyik hálóhelyiségben tobzódott a kéjben. Vather egy aranyos szőttessel leborított nyergen ült, keze a lány fenekének fehér félgömbjeit markolászta. Szinna az ölében vonaglott, arca eltorzult a gyönyörtől, copfja föl-alá lengedezett, valósággal felnyársalta őt a germán hatalmas hímtagja. Szinna hátán patakokban folyt az izzadság, a barbár jól megdolgozta őt. Vather számomra ismeretlen nyelven üvöltött a gyönyörűségtől. Visszacsusszantam anyagi testembe. Savanyú íz gyűlt a számban. Rosszul lettem, és percekig hánytam, mint a lakodalmas kutya. Gyűlöltem az egész világot. De leginkább Buda hercegre haragudtam, amiért botor módon szembesített a fájdalmas igazsággal és saját oktalanságommal.
*** – Hallottad, mi történt Kelecsény asszonyával? – kérdezte hetekkel később Attila. Éppen Budától jött, kissé kapatosnak tűnt. – Miért, mi történt vele? – kérdeztem rezzenéstelen arccal. Gyorsan valami foglalatosság után néztem a sátorban ideoda rakosgattam egy zsámolyt, kerültem Attila pillantását. – Valamilyen különös kórság kerülgeti, úgy hírlik, rohad a bőre, a sámánok szerint rontást raktak rá a feketék. – Szegény asszony. Segítened kéne rajta. – Nincs erre hatalmam – feleltem gyorsan. A borgőzös Attilának nem tűnt fel a válasz furcsasága és másról kezdett beszélni. A futárok Karaton üzenetét hozták keletről. Az öreg főkirály úgy érezte, közeledik a halála, és nem érzett magában elég erőt a visszatérésre, ezért az ügyek vezetését hivatalosan is Ruára bízta. – Na végre – jegyeztem meg halkan. Másnapra felbolydult az egész város, a sátorerdő szélétől a palotáig a lóvásártól a kiserdőig Rua közelgő királyságáról és a hamarosan bekövetkező balkáni háborúról beszélt mindenki. Az emberek jó része világosan látta a Rua-féle külpolitika fő csapásirányát, mely szerint baráti kapcsolatunkat tovább szorosítjuk a nyugatrómaiakkal és megtartjuk a megalkuvást nem tűrő Bizánc ellenességet. Ravennát ugyanúgy megérintette a változás szele, és újra megszaporodtak a tógás küldöttségek.
Egy ilyen alkalommal Tullius nagyon izgatottan jött haza. A piacról visszatérőben szemtanúja lett az egyik nyugatrómai küldöttség érkezésének. Lelkesen újságolta, hogy felismert egy férfit a követek közt, akivel egy városból származott, ráadásul a férfi ugyanabban az utcában lakott, ahol ő. A hun testőrség miatt sajnos nem tudott szóba elegyedni az ismerősével és segítségemet kérte ehhez híreket akart kapni a esaládjáról. Befolyásomnál fogva könnyen összehoztam a találkozót, de az rosszul sült el. Tullius felesége holtnak hitte az urát, és egy évvel ezelőtt újra férjhez ment és elköltözött Ravennából, az egykori szomszéd nem tudott többet mondani. Tullius rettenetesen elkeseredett, egész nap úgy járt-kelt, mint az élőhalott. Azzal a küldöttséggel akartam hazaküldeni, ami a rossz hírt hozta, nem láttam előre a dolgok alakulását – nem tudakolóztam Kósallóéknál és engem is meglepett a dolog. Már jó előre megfaragtam azt az üzenővesszőt, amikor ilyenkor a felszabadított rabszolgának adnak, hogy minden akadály nélkül átjuthasson az al-dunai révnél. Ha nincs nála ilyen „szabadulólevél", határkatonáink ott helyben felkoncolják. Amikor harmadnapon a küldöttség szedelőzködni kezdett, magamhoz hívtam Tulliust és minden különösebb kommentár nélkül kezébe nyomtam egy zacskó aranyat a vesszővel együtt. Ujját végigfuttatta a rovásokon ahogy ö megtanított engem a görög és latin nyelve, viszonzásul én kiokosítottam a hun nyelv és rovások titkáról. Könnybe lábadt szemmel végzett az olvasással. – Uram, te nagyon jó vagy hozzám, talán azt is megérted mi végre kérem tőled, amit most kérni fogok. Szeretnék melletted maradni, ha ez lehetséges – mondta jól megválogatva a szavakat. Látva őszinte csodálkozásomat, folytatta önvallomását. – Magányos vagyok, mint a Tisza-parti vén fűz, nincs, aki hazavárjon Ravennában, de itt számtalan barátra leltem az évek során, – Tullius, egy szabad hun ember semmit nem ér ló és kard nélkül és te magad mondtad, hogy nem értesz a katonáskodáshoz. Te a szellem embere vagy, barátom, és még fiatal az újrakezdéshez. Hallgass rám, térj haza, nősülj meg újra és éld az életedet békében, gondok nélkül. – Alkalmazhatnál titkárodnak, uram. Latintudásomnak köszönhetően ismertem a szó jelentését, mi hunok rovónak mondjuk az ilyen embert a munkakör betöltéséhez nem szükséges rovósámánnak lenni. – Még meggondolom... De most hagyj magamra! Tullius mélyen meghajolt és hátrálni kezdett a pónya felé. Szóltam neki, hogy a továbbiakban elég egy biccentés, elvégre szabad ember, azt is tudomására hoztam, hogy holnaptól külön sátorba költözhet – amióta nyelvekre oktatott, Attila belső szolgái között kapott elszállásolást.
*** – Amikor először szóba hoztad ezt az embert, azt mondtad. a vallásáról is ki akarod majd faggatni. – Így is lett, éjszakákon át beszélgettünk a kereszténységről, tőle hallottam először Krisztusról és az evangéliumokról. – Elfogadta a niceai hitvallást ? – Ariánus volt.
Az öregember elfintorodott. – Hm... rossz tanítómestered volt, Torda! Mi lett a szajha sorsa? Meghalt? – Szinnát kérded?... Nem, Szinna nem halt meg.
*** Egy napon magamhoz szólítottam Fehérlovat és felmálháztam, úgy döntöttem, ellátogatok Dongához a Holtvitágárokba. Fontosnak találom kitérni erre az utazásra, merthogy utam során az életemre törtek... Kétnapi járásra lovagoltam a Dunától, amikor egy lápvidéken vezetett át az utam. Ősz felé járt az idő és hamar besötétedett. Gondoltam, megpihenek éjszakára. Lenyergeltem a lovat egy tisztáson, száraz ágakat törtem magamnak a csenevész bokrok közt, tüzet gyújtottam és elfogyasztottam szegényes vacsorámat. Hosszan ültem a tűz mellett, hagytam, hadd égjen, alig pakoltam rá. Bóbiskolva vártam a hajnalt. Egy idő után Fehérló nyugtalankodni kezdett, orrlyukait tágította, beleszimatolt a levegőbe, fülét rezgette és izgatottan rúgkapált, érzett valamit. De akkorra már én is láttam, hogy valami készülőben van, az álom gyorsan kiröppent a szememből. Vöröslő szempárok néztek rám a halkan susogó nádasból, vonyítást, mormogást hallottam, aztán tisztán tutulni kezdett egy farkas a közelben. Nádifarkasok kerülgették a tüzemet, hófehér agyarak csillantak a holdfényben ahogy veszített erejéből a tűz, úgy erősödtek a fenyegető hangok... Más ember már régen összecsinálta volna magát, én ültem tovább nagy nyugalomban. Közelebb húztam az elemózsiás tarisznyámat, magam mellé készítettem a botomat és vártam. A farkasok csak kerülgettek, végül valamelyikük felbátorodott és megmutatta magát. Hatalmas hím volt, minden bizonnyal a falka vezére. Rám vicsorított, de nem jött közelebb, két oldalán zizzent a nádas és előbukkant a többi vadállat is, aztán még kettő a hátam mögött. Fehérló felhorkantott, megugrott és nagy nyerítéssel elvágtatott. Megijedt szegény kanca. – Gyere ide! – parancsoltam rá a falkavezérre őstáltos nyelven. Mindig ezt használtam, ha rá akartam kényszeríteni akaratomat a vadakra. Kezemben egy sült nyúl combját mutattam a vadállatnak, azonnal megérezte, hogy nem akármilyen ember ül a nádas szélén... különös módon az állatoknak nem okoz gondot felismerni a különbséget átlagember és táltos között... Az állatoknak kifinomult a hatodik érzéke, Egyszer töménytelen mennyiségű patkányt láttunk menekülni a Rua-palotában az épület még aznap este kigyulladt, szerencsére sikerült időben megfékezni a lángokat... A falkavezér felbátorodott és lassú léptekkel közeledett. Végig morgott és vicsorított, izmai pattanásig feszültek. – Vedd el! – nyújtottam neki az ételt. Kikapta kezemből a sültet, odébb szaladt vele és két harapással lenyelte. Leült velem szemben a tűz túloldalán és nézett rendületlenül. A falka tagjai lassan kimerészkedtek a nádasból és ugvanúgy elnyugodtak, mint a vezér.
– Nincs jobb dolgotok, mint itt kódorogni? – nevettem rájuk és szétdobáltam köztük minden élelmemet. Lett egy kis marakodás, végezetül az egész társaság vakarózni kezdett és elpihent. Legalább húszan voltak. Jobb ötletem nem lévén belefogtam egy ősrégi mesébe, amit még Tastól tanultam Istenszékén. De alig jutottam odáig, hogy Kondor megmenti Erdőjáró életét, amikor nyugtalankodni kezdett a falka. Talpra ugrottak a farkasok. A vezér hátracsapta a fülét majd megugrott és eltűnt a sűrűben. Hangtalanul lódult utána az egész falka. Újra egymagamban ültem a parázzsá hamvadt tűz mellett. Kisvártatva megértettem, mi a gond. Fények villantak a tisztásra vezető ösvényem. Lónyerítés hangjait hozta magával az éjszakai szellő. Lovasok közeledtek, fegyveres katonák jöttek a láposban... A Hun ember ritkán kujtorog éjnek idején, még csapatban sem nagyon jár. Nem tudtam másra gondolni, minthogy vadászok közelednek, akik éjszakára sem hagytak fel a nyomkövetéssel. A holdfény tisztán kirajzolta a tisztás közepén álló alakomat, a közeledők már messziről észrevettek. Különös és nyugtalanító kiáltásokat hallottam. – Ott van! Nézzétek emberek, ott van! – Vágjátok le! – hallatszott egy másik hang. Lassan rádöbbentem, hogy én vagyok az a vad, akit itt el akarnak ejteni. – Vigyázz! – hallottam Kósalló hangját, ugyanakkor pendült egy íj húrja és felém süvített az acélhegyű halál. A vessző célt tévesztett a sötétben. Vele egy időben egy harmadik férfi hangját hallottam. – Élve kell! Gyorsan követték egymást az események. Botommal a földre vertem és elkiáltottam magamat.
A legelöl haladó állat nyerítve emelkedett a hátsó lábaira, lovasa ijedten kapott a nyaka után. A második ló ugyanúgy megvadult, lovasa kifordult a nyeregből és beletoccsant a mocsárba, kiabálások hallatszottak mindenfelől, legalább tíz férfihang egyszerre. De akkorra már táltos nyelven kiáltoztam az állatoknak. Sorra megbokrosodtak a lovak a fájdalmas nyerítések visszhangot vertek a zsombékok fölött. Káromkodtak a lovasok. – Ki a nyeregből! – kiáltotta a harmadik hang tulajdonosa. Csizmás lábak cuppanó zaja hallatszott a zsombékok közül, szétnyílt nádas és a tisztásra rontott három fegyveres alak. Meztelen pengéjű kardot lóbáltak a kezükben, jött egy negyedik is, annak csatacsákánya volt. – Most véged, sötét úr!
Az elől szaladó férfi belém döfte a kardját, a penge a hátamon jött ki aztán eltűntem minden átmenet nélkül. A szellemtestemet sikerült leszúrni, én egészen máshol álltam. A férfi veszett sikoltozásba kezdett a rémülettől. Egyre hátrált, nekiment a többieknek. – Hol van, hová tűnt? – üvöltötte az egyik. A csákányos észrevett valamit. -Ott a fánál! – Élve kell! – ordították újra és végre megláttam a hang gazdáját. Kelecsény ordított úgy, mint a fába szorult féreg. Mindent megértettem. Kelecsény megneszelhetett valamit a felesége múltjából, és most bosszút akart állni rajtam. Őés szabadosai napok óta járhattak a nyomomban. – Élve egy fenét! -üvöltötte valaki és átverte lándzsáját a fűzfa előtt álló testemen. A lándzsa feje magakadt a törzsben. A test elhalványult. Kelecsényék hátrálni kezdtek. – Ostoba emberek! – kiáltottam rájuk a nádas előteréből. Egyszerre fordultak a hang irányába. Nyolc fegyveressel néztem farkasszemet. Kelecsény nekem rontott, a többi nem mozdult. Egy kézlegyintéssel megölhettem volna ezt a barmot, de az agyára ereszkedő vörös köd könnyű ellenféllé tette, és nem kellett segítségül hívnom a titkos tudományt. Botommal rávágtam a pengéjére, ami nagy csilingeléssel darabokra tört, s mire felocsúdhatott volna, minden táltostudományt és harci metódust félretéve egyszerűen tökön rúgtam. A fájdalomtól vinnyogva hullott térdre előttem. – Öljétek meg! – harsogta a csákányos ember. Egyszerre heten lódultak felém. És ekkor Szélűző életre támadt bennem. Égnek löktem a karjaimat és fennhangon kántálni kezdtem egy háromezeréves szöveget. Veszett üvöltözés és morgás hallatszott a hátam mögül. Két oldalamon megnyílt a nádas és a tisztásra beözönlöttek a megvadult farkasok. Nehéz beszélni arról, ami a következőkben történt. Kelecsény mellett álltam így őt nem bántották, de azt a hetet valósággal cafatokra tépték. A rémülettől üvöltő emberek fetrengtek a földön, csont reccsent, vér fröccsent, dühödt acsarkodás hangai és halálsikolyok hallatszottak mindenhonnan. Átható bűz csapta meg az orromat. Kelecsény artikulátlan hangokat hallatva kuporodott össze a lábaimnál, nadrágja szárán sötét folt terjengett. Ne színezzük sokat a dolgot, Kelecsény vitéz szépen maga alá csinált a félelemtől...
Elhalkultak a jajgatások, a farkasok hét alaktalan húskupac körül keringtek és lökődték egymást. Zabálták a véren gőzölgő, friss emberhúst. Elkántáltam a farkasűző imát, és a gyilkosok sebesen elinaltak, szürke testük mögött összezárult a szélborzolta nádaserdő. Kelecsény óbégatásától és köhögésétől eltekintve újra csönd lett.
A halálosan megrémült lovak valahol a láp túlfelén vágtáztak. Kettesben maradtam a tökön dörgölt vitézzel. – Kellj föl, te szerencsétlen baromállat! Az ágyékát markolva tápászkodott fel. Sírt, taknya-nyála egybefolyt. – Nagyuram, kérlek, hagyd meg az életemet... Bármit megteszek, szolgállak téged egy életen át, csak engedj elmennem szabadon... Ó, nagyuram... – nyögte Kelecsény és nagy nehezen letérdelt a parázsló tűz mellett. A tisztelet és a tőlem való rettegés késztette térdre, a tökönrúgás okozta kínokon már úgy ahogy sikerült túltennie magát. A botomra támaszkodva álltam vele szemben. Száz kérdésem leti volna hozzá, mégis úgv döntöttem, hogy inkább a huszadikkal kezdem... – Honnan tudsz róla, Kelecsény? – Őmondta el. – Amikor az asszonyod lett, véget vetettünk a kapcsolatunknak. Ezt nem mondta el? – De igen. – Akkor mi végre ez a háborúskodás? – kérdeztem szigorúan, botommal a szétmarcangolt emberi testekre mutatva. – Azt mondta, te küldted rá a kórságot. – nem mert a szemembe nézni, lehajtotta a fejét. – Bosszúból. – Nézz rám! – Rám emelte elgyötört arcát. Értelmes arcú, megnyírt hajú férfi volt, a fehér hunok szokása szerint csupán egy hosszú varkocsot hagyott a feje búbján. Nem tűnt többnek huszonöt évesnél. – Mi mindent mondott még el magáról? – Mindent. Beszélt a palotában történtekről is... – Asszonyod egy szajha! – Szeretem... – mondta Kelecsény és zokogásba fulladt a hangja. Megvártam, amíg megnyugszik. – Ha szereted, akkor megbocsátok neked és meghagyom az életedet... Ugyanúgy megbocsátok neked, ahogyan te őnéki – mondtam a férfinak. Kelecsény hálásan tekintett föl rám. Folytattam, mielőtt bármit mondhatott volna.
– Mire hazaérsz, Szinnát gyógyultan találod. De van egy föltételem, egész családoddal elmész a városból fogod Szinnát, apád, anyád, az összes szolgád, felpakolsz a szekérre és sátradat valahol a Felső-Tisza vidékén vered föl, többé meg ne lássalak benneteket a Karaton-palota környékén. – Úgy lesz, nagyuram, úgy lesz! – bólogatott Kelecsény. – Ami történt, arról nem beszélünk, sem te, sem én! – Megértettem, fekete úr! – Honnan veszed, hogy fekete sámán vagyok? – Szinna... Szinna mondta, nagyuram. Elnéztem valamerre a láp fölött. – Ó, a szerencsétlen... – Vállára tettem a kezemet. Fölrángattam a földről. – Indulj! Az embereknek mondd azt, hogy vadat üldöztetek és megtámadtak benneteket a farkasok... Csak te élted túl... Rólam ne beszélj! – Úgy lesz, nagyuram, – Lódulj! Nyakába szedte a lábát és elszaladt. Magányosabbnak éreztem magamat, mint eddig bármikor.
*** Egy szolga osont be a hátunk mögött és átfordította a hatalmas homokórát... Az öregember fáradnak és elgyötörtnek tűnt. A holtpontra ért. – Többször említetted a fekete sámánokat, tulajdonképpen kik ezek, az ördög szolgálói?
– Nem. Mi nem teszünk éles különbséget jó és rossz között, az ősi táltoshit nem ismeri a dualisztikus világmodellt és nem személyesíti meg az „isteni" vagy „ördögi" erőket. Egynémely görög bölcselőhöz hasonlóan úgy véljük, a jó vagy rossz önmagában állva értelmezhetetlen a rosszban is található egy csipetnyi jóság és viszont. A fekete sámán nem az általad ördögnek, vagy sátánnak nevezett Rossz cimborája, ezek az emberek – fontosnak tartom kijelenteni, hogy számuk elenyésző – inkább arról ismerszenek meg; hogy tevékenységük öncélú. Önmagukért és az elismerésért, rangért, anyagi javakér, világi hatalomért révülnek és nem a köz javát szolgálják. Érdekes módon sokkal több köztük a nő, mint a férfi. – Mi boszorkányoknak nevezzük az ilyen istentől elrugaszkodott fúriákat. Hogyan lesz valaki fekete? – Ki tudja azt? Emlékezz, mit mondtam, a sámánt nem felkészítik és kiképzik a szolgálatra, mint a táltost, a sámán az lesz! A gyermeki lélek nagyon fogékony a szellemvilág rezdüléseire, ha ezt a friss lelket hagyják kibontakozni, az első révület magával hozza a „jó szellemek" jelentkezését, ellenkező esetben, ha a képességeket elfojtják, a folyamat szabályozhatatlanná válik. Vannak olyanok is, akik pórul járnak az avatási szertartáson. Ha valaki leesik a világfa jelképes megmászása közben, akkor a sámánhit szerint féltáltossá lesz vagy feketévé az emberi lélek sokkal sérülékenyebb, mint a test.
– A te körtefád amolyan „világfa" volt? – Igen, az ösztöneim már nagyon korán munkálkodtak bennem. – Ha nem találkozol Tassal, legfeljebb egy jó sámán lett volna belőled. – Vagy fekete az apám erőteljes és elnyomó személyisége miatt. Detre is beszélt erről... Mellesleg örülök, hogy érted a dolgot. – Egyáltalán nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek hiszel – simogatta hosszú ősz szakállát a féifi. – Mi lett Szinna sorsa? – Soha többé nem láttam őt. Kelecsény betartotta a szavát és a hamarosan elköltözött a FelsőTisza vidékére. Később híres harcosa lett Attilának. Tavaly halt meg Catalaumnál.
*** Az 1175. év nyárutóján Rua lett a fökirály. Karatont a Volgánál temették el, a nyugati főszárnyat Oktár, Buda és Rua gyermekei képviselték a heteken át tartó gyászszertartáson. Rua és Attila a Tisza partján maradtak, és készültek a keletrómaiak ellen indítandó hadjáratra, amelyre tökéletesen megérett a politikai helyzet. Bizánc meggyengült az előző évben. A keletrómai birodalom hosszú béke után háborúzni kezdett a perzsákkal, II. Theodosius – Nagy Theodosius fia – seregeinek jó részét a keleti tartományokba csoportosította és az al-dunai térség védelmére alig hagyott valakit. Jórészt a tőlünk még Balambér idejében elpártolt nyugati gótok sorakoztak fel a folyó vonala mentén, azokat meg egyébként is utáltuk önkéntelenül köptünk egyet, ha szóba kerültek. Rua Bizánc-ellenes külpolitikáját nem pusztán az apja halálának megbosszulása motiválta, annak tengelyében főképpen annak felismerése állt, hogy Bizánc a titkos ügynökei segítségével a tőle északra tekvő és reá nézve nagy veszéllyel fenyegető hun birodalom népét állandóan lázadásra akarta bírni. A helyzet egészen odáig fajult, hogy nem egy déli hun törzs külön zsoldot kapott a keletrómaiaktól. A bizánci ügynököket szerencsére könnyen sikerült lefülelnünk, sorsuk kivétel nélkül a keresztre feszítés lett, de a nagy ritkán hozzánk elvetődő keresztény hittérítőket – sokan közülük önként csatlakoztak a foglyainkhoz, úgy sikerült idejönniük – általában nem bántottuk. Prédikálni azért nem engedtük őket, ha valamelyik Krisztusra nyitotta s száját, pillanatokon belül megjelentek a színen Edekon kovácslegényeknek és lócsiszároknak álcázott ügynökei és az alkalmi prédikátort minden teketória nélkül felhajították egy szekérre, aztán uzsgyi vissza az al-dunai révhez – lassan kezdtem máshogy nézni Edekonra.
Itáliában nyugalom honolt. „Ravennában a helyzet változatlan" – mondogatta Edekon, ez lett a kedvenc szavajárása. Sokszor megnevettük. Aztán Ravennában is változtak a dolgok... Honorius császár uralkodásának második felében hozzáadta lányát,Galla Piacidiát tulajdon fővezéréhez, a tehetségesnek tartott Constantinushoz. Constantinus vezetése alatt konszolidálódtak a nyugati birodalom belső viszonyai, Ravenna folyton-folyvást baráti jobbot nyújtott felénk, amit mi rendre elfogadtunk. Egyedül Attila morgott a Ravenna-barát politika miatt, de akkoriban még nem rendelkezett akkora befolyással, hogy komolyan beleszólhatott volna a külpolitika alakításába.
*** Hónapokkal túl voltunk a sikeresnek mondható balkáni hadjáraton – sikerült nagyobb adót kikényszerítenünk Theodosiusra -, amikor Oktár visszatért a keleti régióból és nagy meglepetésünkre egy kisebb népvándorlás haladt a nyomában. Több száz család kerekedett fel és követte napnyugatra Oktár főherceget, ezeknek az embereknek minden bizonnyal elég lett a legkisebb Uldin fiú nyámnyila királyságából. Ojbársz nagy szerencséjére Karaton több éves aktív jelenléte kordában tartotta az avarokat, ha állandóan háborúznia kellett volna, hamar rajtaveszt, őt sem lehetett annak a kimondottan Rua-típusú embernek nevezni. A bevándorlók többségét a Felső-Tisza vidéki Oktár-palota vonzáskörzetében telepítette le, de sokan közülük – legalább harmincezer ember – Rua városa mellett ütött tanyát. Növekedett a város, nagy hirtelenjében megszaporodtak a sátrak és rengeteg új arcot lehetett látni a piacon. Megnőtt a kovácsok, bőrösök, szűcsök és takácsok száma, a Volga-parti kézművesek elárasztották a folyó mindkét partját. Az újonnan érkezettek külön sátortábort húztak fel maguknak a várostól délre, emlékszem egy időben „újtelepnek" hívták azt a környéket. A kövek keltette vízgyűrűk bambulása mellett – sokat időztem a Tisza-parton – új időtöltésem támadt, amit nap mint nap gyakoroltam magamra öltöttem valami egyszerű gúnyát és elvegyültem a nép között. Leálltam beszélgetni az emberekkel, kikérdeztem őket gondjuk-bajuk felől soha senkinek nem mondtam, hogy ki vagyok, azok meg nem ismertek fel az álca miatt, holott sokat láthattak a palota körül. Az újtelepen járva álca sem kellett, ahogy én sem ismertem senkit, az ott lakóknak ugyanúgy idegen voltam.
*** Egy nap korán felkeltem és gondoltam, járok egyet az újtelepen. Akkoriban ismerkedtem meg Selymeskével, a későbbi feleségemmel. Hevesen udvaroltam ennek a Selymeskének – a szülők teljesen odavoltak, hogy mekkora úr kerülgeti a lányukat – és egy aranyfüggővel akartam meglepni a közelgő neve napjára. Mivel a város összes ötvösét ismertem, úgy döntöttem egy kicsit körbejárok újtelepen, hátha ráakadok valami Volga-parti mestermunkára az ár nem érdekelt. Attila jóvoltából már akkor gazdag embernek számítottam. Évek óta havi apanázsban részesültem, melynek mértéke – köszönhetően a szerény életvitelemnek – hamarosan a tehetős emberek rangjára emelt. Nem pazaroltam a pénzt. Vagyonomat később Tullius rafinált üzletei dúsították fel, de erről majd később szólnék. Rua uralomra jutását követően egy takaros faházba költöztem a nagy palota közvetlen közelébe, Attila herceg palotája mellé. A négyszobás házban öt szolga leste minden kívánságomat és külön fegyveresek, Ede ezres válogatott legényei vigyázták nyugalmamat. Nem csoda, hogy a kis Selymeske szülei teljesen odavoltak a gyönyörűségtől ha közeledtem a sátrukhoz, már jó előre illatosították a lányt. A szülők nagyon szegények voltak, a lány apja ostorokat készített, ebből a munkából kellett eltartania hat éhes szájat. Selymeske a legidősebb lányuk volt, amikor egy holdünnepen megismertem, alig múlt tizennégy esztendős. Esősen indult a nap, amikor elindultam függőnézőbe, de ez nem tartott vissza. Magamra öltöttem egy kámzsás köpenyt, és gyalogosan át vágtam a fél városon. Az újtelepen lótrágyával összekeveredett, bokáig érő sár és jellegzetes városi zajok fogadtak. Lovak nyerítettek, birkák bégettek, bőgtek az ökrök, kalapáltak a kovácsok, sírtak a gyerekek, daloltak a lányok és jajgattak a rabszolgák. Körbejártam az újtelepi piacot, de ötvösökkel nem nagyon találkoztam, ami aranymunkát láttam annál sokkal különbeket árultak a Rua-palota mellett. Végül megkérdeztem egy embert, hol találok erre ötvösöket, azt lelelte, menjek végig a szíjgyártók során és a telep végén megtalálom a kovácsokat, ott találok ötvösöket is.
– Keresd Violát, ő és a férje a legjobb ötvösök! – kiáltott utánam a férfi. Elindultam a mutatott irányba. Hamarosan minden irányból a kovácsüllők zengését lehetett hallani, az alkalmi olvasztókemencéket a sátrak között állították fel, lótott-futott mindenki, az emberek föl sem néztek a munkából. Megkérdeztem egy kölyköt, hogy hol találom Violáék sátrát. Megmutatta, aztán tovább gyömöszkölte a kezében tartott kiskutyát. Az eső elállt, kiderült az ég. Az állatbőrökkel és pányvakötelekkel erősített sátor az újtelep szélén állt, takaros környezete szorgos gazdára vallott. Arra számítottam, ülni fog előtte valaki, aki a portékát árulja, de nem láttam semmi mozgást, a bejárati pónya mozdulatlanul áll, a sátor nem árulkodott a lakójáról, az ötvösök tábláját nem erősítették föl a bejárat mellé. Félrehajtottam a pónyát és beléptem. Félhomályra számítottam, de odabent nappali világosság fogadott. A sátor déli oldalát felhajtották, ezen a résen át tűzött be a napfény. A fényözön egy kisasztalra vetült, mellette egy fiatal nő dolgozott elmélyültem. Valami ékszert kalapált, mivel félig háttal ült nekem ezért nem láttam tisztán min munkálkodik. A sátorban három fehér inges, mezítlábas gyerek játszott, mindegyiket kisfiúnak néztem. A gyerekek egy csoportban ültek és színes kavicsokat rakosgattak. Hangtalanul léptem be a pónyán, a nő nem vett észre, de az egyik gyerek azonnal rám kapta a fejét. – Édesanyám, jött valaki. A nő odafordult felém. Nem volt fiatal és túlontúl szép sem, hasonló korúnak tűnt, mint én. – Adjon 'sten! – köszöntem rá. – Fogadj 'sten. Mi tetszik? – kérdezte udvariasan. – Te vagy Viola? – Igen. – Nagyon dicsérik a munkádat. – Igyekszem – mondta szerényen. Fél szemmel arra az ékszerre sandítottam, amin dolgozott. Egy gyönyörűen megmunkált, aprólékosan kidolgozott állatmotívum csillogott a fényben. Az asztalka lapján ötvös szerszámok sorakoztak. – A menyasszonyomnak szeretnék függőt vásárolni, azt mondták, nálad kaphatok ilyet. – Aranyat vagy ezüstöt szeretnél? – Aranyra gondoltam. Térült-fordult és letett az asztalra egy dupla fatáblát, lepattintotta az oldalsó kapcsokat és felhajtotta a tetejét. Ezek a legszebbek. Szemkápráztató ragyogás áradt a tartóbók a sötétkék szöveten szebbnél-szebb ékszerek, melltűk, övcsatok és fülönfüggők sorakoztak, csodálatos mestermunkákat láttam, a szkíta ötvösművészet legszebb remekeit meghazudtoló ékszerek sorakoztak egymás alatt. Percekig nem tudtam szóhoz jutni a döbbenettől, Rua udvari ékszerésze ügyetlen
balfácánnak tűnt ehhez a nőhöz képest. A központi helyet egy lovon visszafordulva nyilazó szkíta harcos alakja foglalta el, alatta stilizált napkorong ragyogott, benne rovásírásos felirat „az a szép fényes nap, az isten jobb szeme"... Mégsem ez váltotta ki a döbbenetemet, hanem a balszélen domborodó melldísz, ami egy szarvasagancsos lovat ábrázolt! Ütést éreztem a mellkasomban. Ráböktem Fehérlő képmására. – Ez mennyibe kerül? – Az nem eladó. – Hol láttad ezt a csodaállatot, álmodban? – Ez egy hosszú történet... A pónya felnyílása megakasztotta bennem a kérdést. Egy fiatal férfi érkezett, ránézésre sem látszott annyinak, mint a nő. – Hazajött, a férjem – világosított fel Viola. A férfi illedelmesen köszönt nekem és odaállt mellénk. Kissé törte a hun nyelvet. Rákérdeztem, honnan származik. – Avar vagyok. Öt évvel ezelőtt a fehér hunok fogságba ejtettek és elhurcoltak a Volga-partra, aztán ott ragadtam. – Gyengéden átölelte a feleségét. – Ott sikerült megtalálnom a boldogságot. – Szépen dolgozol. – Én csak rajzolok, a feleségem az igazi örvös – mosolygott a férfi. Életemben nem találkoztam még ilyen szerény emberekkel. Még mindig birizgálta a fülemet, amit az előbb hallottam Violától, nagyon érdekelt az a „hosszú történet", ami a szarvasagancsos ló Kikalapálásához vezetett. Arra kértem, mesélje el a történetet. – Ó, nem akarlak ezzel untatni – szabadkozott a nő – ez nagyon régen történt, legalább harminc esztendővel ezelőtt. Balambér varosában éltünk. Volt nekem egy öcsém, akire sajnos nem emlékszem tisztán, hisz tízéves sem voltam, amikor ez a dolog történt. Apám elmondása szerint egy viharos éjszakán, amikor anyám Uzgon öcsémmel vajúdott, az udvarunkra érkezett egy hatalmas fehér ló, ami szarvasagancsot hordott a fején. A lovat egy mesebeli csodasámán vezette. A sámán jövendölést mondott az apámnak és magával vitte a hétesztendős öcsémet. Azóta senki sem látta a kis Tordát. Anyám ugyan váltig állítja, hogy tíz évre rá megjelent neki, Attila herceg születése napján, de rajtam kívül senki sem hitte el... – Megakadt a mesélésben, meghökkenve nézett rám. – Te könnyezel? – Nekem is eszembe jutott egy történet – krákogtam. Letöröltem a könnyeimet. Legszívesebben kiszaladtam volna a sátorból, rettenetesen haragudtam Kósallóékra, amiért nem figyelmeztettek előre. – Hát ennyi a történet. Megvásárolod valamelyiket? – nézett rám reménykedve Viola. – Szóval a szarvasagancsos ló nem eladó? – Próbáltam összeszedni magamat. Nem ment könnyen. Kerültem a nővérem pillantását. – Az ember nem szokta pénzzé tenni az emlékeit. – Értem. – Melyik ékszer kell? – kérdezte Bajót és megfogta Viola kezét.
– Mind mondtam kurtán. – Mindet megveszem. Nem hitték el, zavartan néztek egymásra, aztán megint rám. – Te tréfát űzöl velünk – mondta óvatosan Bajót. Viola szomorúan nézett rám, nyilván komolyabb vevőnek hitt az elején. – Eszem ágában sincs, Bajót. Mennyibe kerülnek ezek itt a ló kivételével? Bajót gyors fejszámolást végzett. Megint egymás kezét szorongatták. – Száz bizánci arany az ára. Csak a Volga-parti árakat ismerték, én tíz aranysolidusszal indultam el otthonról, holott csak egy függőt akartam vásárolni. Bajót jóval alámondott az árnak. – Rendben van. Most itt hagyok nektek tíz solidust foglalóba és még a mai nap folyamán egy barátom elhozza a hiányzó összeget. Majd neki adjátok oda az ékszereket. Megbontottam a pénzes szütyőmet és leszámoltam az aranyakat Bajót markába. Hiánytalanul megvolt mind.
– Megfaragjuk a megállapodást, uram? – kérdezte Bajót. – Persze. Bajót, vesszőt és bicskát vett elő majd két példányban megfaragta az előleg átvételének igazolását. Mindkét példányra odavéstük a jelünket. Kitettem az egyik vesszőt. – Mire költitek ezt a sok pénzt? – kérdeztem Violától, aki valósággal kivirult a boldogságtól. – Építünk egy hatalmas házat az „óvárosban" – az újtelepiek így hívták Rua fővárosát -, mellé egy nagy ötvösműhelyt, a maradék pénzen aranyat, ezüstöt veszek és adok belőle anyáméknak is, ők sem élnek valami fényesen. Valósággal kővé dermedtem ennek hallatán. – Azt mondod, támogatnád a szüléidét? De hát a Volga... Viola felkacagott. – Nem egyedül jöttünk, jószerivel az egész családom itt van, Boglárka nővérem és a családja, a két öcsém és a családjuk, aztán a többi testvérem, a legkisebb alig múlt tizenkét éves. Apám hatvanhét esztendős és fél lábbal már a sírban van, de azt mondta, addig nem hal meg, amíg nem látja Attila főkirályt, egyszerűen nem lehetett lebeszélni az utazásról. Jó, hogy ott állt egy zsámoly, amire le tudtam huppanni ennek hallatán. – Az apád... az apád mivel foglalkozik? – Még mindig dolgozik. Itt lakik két sátorsorral arrébb, ha jó fegyverkovács kell, akkor keresd fel bátran, nem fogsz csalódni benne. – Biztosan... – Hány testvéred van, Viola? – A kis Torda kivételével tizenöten vagyunk szerte a világban.
– Anyád nem mindennapi asszony lehet. Ezt megnevette Bajóttal együtt. Bajót legyintett, neki talán más véleménye volt az anyósáról... Felpattantam, sietősen elköszöntem, valósággal kimenekültem a sátorból. Viola és Bajót egymást átkarolva álltak a pónya előtt és sokáig integettek utánam. Csak egyszer fordultam vissza nem akartam megmutatni a könnyeimet.
*** Ismét regölni fogok néked... Másnapra rá, hogy Torda táltos ékszert akart vásárolni a kedvesének, az újtelepi sánta kovács a két nagyobbik fiával dolgozott a nyíltszíni tűz mellett. A kovács, őszbefordult hajú, szikár testű öregember volt, már nem is nagyon kalapált, csak félszavakkal irányította a segédeit. A kovácsmester népes családja egy hatalmas sátorban lakott, abban őrizték minden vagyonukat, Volga-parti házukat, minden haszonállatukat pénzzé tették a nagy út előtt. A sátor mellett kora reggel óta folyt a munka, a sánta kovács nyílhegyeket készített szám szerint tízezer darabot, úgy gondolta, ha jól meghajtja a munkát estére végeznek is. Dél felé járhatott az idő, amikor nagy zaj támadt a sátorsorok közt. Éljeneztek az emberek, nagy lett az ováció, a hang egyre erősödött. A sánta kovács felnézett az üllőről, kutatta a nagy vigalom okát. Lovasok közeledtek. Bőrpajzsaikról aranyveretes sólymoscímer tündökölte a nap sugarait, lószerszámjuk rubinnal és igazgyönggyel ékesített, vállukra fehér selyemköpönyeg borult, süvegük aranyforgóiból hosszú sólyomtollak meredtek az égre. Attila herceg testőrsége közeledett. Mögöttük torlódott a fél újtelep és kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Ősz hajú asszony lépett ki a sátorból, kezében kosarat tartva tátott szájjal bámulta a sokadalmat. A lovasok megálltak a sánta kovács sátra előtt, vezetőjük előre léptetett. – Te volnál-e az, akit sánta kovácsnak neveztek a Volga-parton? – kérdezte a százaskapitány. Az öregember letette a kalapácsot és megtörölte a kezét. Fiai ugyancsak felhagytak a munkálkodással. Értetlenkedve néztek a lovasokra.
– Én hát -mondta a kovácsmester. – Neved pediglen Csakó? – Böcsületes hun név az, uram. – No, akkor bontsd el a sátradat Csakó bátyó, pakold szekérre minden ingóságodat, családod tagjait, mert Attila herceg erős parancsára egész pereputtyoddal a királyi palota mellé költözöl az új házadba – mondta a testőrök százaskapitánya. Zúgolódni kezdtek az emberek. A kovácsmester megköpte a tenyerét és visszavette az üllőre tett kalapácsát.
– Ez valami tévedés. – Nem úgy az – mondta a férft, de közben úgy vigyorgott, mint a vadalma. – Kezdheted a pakolást, öreg, itt megvárlak vele a lovam nyergében.Vette a kulacsát és meghúzta a maga módján neki kezdett a várakozásnak. Szétnyílt az embertömeg, lovas szekerek érkeztek a sátor elé, a legelsőt egy aranyba és ezüstbe öltöztetett fehér turbános szerecsen hajtotta. Ennek a fele sem tréfa, gondolták sokan, az öreg kovácsot végül is a felesége pillantása győzte meg. Megint letette a kalapácsot. – Pakoljatok! – szólt oda csöndesen a két fiának. Így esett, hogy délutánra az öreg kovács és családja ott állt egy cifrakapus, nagy udvaros tízszobás fapalota előtt. A palota udvarán két sorban álltak a szolgák. – Kik ezek a jóemberek? – kérdezte a kovácsmester. – A szolgálóid – felelte a százaskapitány. Leszállt a lováról és intett az öregnek, az úgy ment utána, mint az alvajáró. Családja félénk léptekkel követte a bicegő embert, csupán Viola és Bajót meg három gyermekük hiányzott a sorból. De alighogy beléptek az udvarra, megnyílt a főház ajtaja és kilépett rajta Viola és Bajót, akik maguk előtt terelték a gyerekeket, Bajót az ölében hozta a legkisebbet. Bajót és családja arany-selymes ruhába öltözötten álltak a küszöbön. – Mi folyik itt, édes lányom? – kérdezte rosszat sejtve a kovács felesége. Válasz helyett Viola odaszaladt hozzá. Átölelte és két oldalról megcsókolta az arcát. – Édesanyám... édesapám... – Az öreg kovács is kapott egy ölelést. – Nézzétek, ki jön ott! Viola boldogságtól ragyogó arccal mutatott a kerítésen túlra. Egy különös módon felékesített fehér kanca jött az úton. A lebukni készülő nap irányából közeledett, a fejét díszítő sisakból hatalmas, sokágú agancskorona meredt az égre, árnyéka hosszan bevetült az udvarra... A szarvasagancsos ló a sánta kovács hetedik gyermekét hozta a hátán... Néztem a homokórában pergő szemeket. – Még mindig elérzékenyülsz – szólt csöndesen az öregember. – Nem tagadom... –
Nyolcadik rovás
Pontosan harminc évvel ezelőtt távoztam a szülői házból, azóta nem láttam a családomat. Nehéz beszélni azokról az érzésekről, amelyek az újabb találkozást követően kavarogtak bennem. Eleinte minden olyan furcsa volt, jószerivel idegenek vettek körül. Anyám állandóan elbőgte magát, ha meglátott, apám egyszerűen nem akarta elhinni, hogy én vagyok az a gyerek, akit hétesztendősen elvitt magával a „csodasámán" Tast családom minden egyes tagja így emlegette. Hosszú hónapoknak kellett eltelnie, mire úgy – ahogy lenyugodtak a kedélyek, ehhez az kellett, hogy sűrűn látogassam őket és éjszakákba nyúlva beszélgessünk a múlt s a jelen kérdéseiről. Szinte a lehetetlennel határos, de szüleimnek további kilenc gyermeke született, ebből hét velük tartott nyugatra és Hajnalka mellett velük jött még a „vadóc" Boglárka is, mindketten a férjükkel. Uzgon öcsém nagyapám után kapta a nevét. Azon az éjszakán született, amikor Tas felpakolt Fehérló hátára. Kitűnő kovács lett belőle, ő volt apám szemefénye. Születését követően anyám jó két – három évenként mindig áldott állapotba került, de hála a hunok istenének, többé nem keserítette az ikerszülés. Három húgom született sorban egymás után ők lettek Szélike, Ibolya és Hajnalka, családomban folytatódott a hagyomány és a lányok sorra virágneveket kaptak. Hármójuk közül csupán Hajnalka tartott a szüleivel, Szélike és Ibolya már férjhez mentek, akárcsak nővéreik és hozzájuk hasonlóan inkább ott maradtak uruk mellett feltételeztem, ők szívesen jöttek volna, nyilván férjük másképp gondolta. Hajnalkából nagyon csinos lány lett, talán a legszebb a leánytestvéreim közül, anyám panaszkodott is, volt úgy, hogy a lányt egyszerre öten – hatan kísérték haza a piacról és ott verekedtek össze a kapunk előtt, mígnem apám ki nem ment Uzgonnal és szét nem csapott köztük. Hajnalka huszonhárom esztendős volt, amikor először találkoztunk. Különös módon még nem ment férjhez – azonnal tudtam, hogy a lányt rejteni kell Buda elől... Ugyanabban az évben, amikor átvettem a Hagyatékot, anyám ismét fiút szült, aki a Radó nevet kapta. Ő belőle is kovács lett. Alig múlt tizennyolc esztendős, amikor elvett egy Szelike nevű fehér hun lányt, aki hasonlóan két fiút szült neki, akárcsak Uzgonnak a felesége. A következő hat esztendőben megint három lány érkezett sorban, Almavér, Gyöngyvirág és Kisrózsa. Eladósorban volt mindegyik, lelki szemeimmel máris láttam magam előtt a gazdag kérőket. Utoljára született a kis Torda – ezt megmosolyogtam – és ahogy Viola említette, alig múlt tizenegy esztendős.
*** Apámtól tréfásan megkérdeztem, hogy miért nem csinált több gyereket, hisz' elfértek volna, elvégre nagy a Volga – part? Erre azt válaszolta, hogy egy fiatal menyecskének talán még szívesen betenné... Aztán legyintett és széles vigyorral az arcán gyorsan kibicegett az udvarra, mielőtt az anyám hozzá vágna valamit...
Anyám állandóan ölelgetett, csókolgatott, ő még mindig a hétesztendős kisfiút látta bennem. Hiába hordtam súlyos aranyláncot a nyakamban, drága gyűrűket az ujjaimon, hiába ugrott egyetlen szavamra száznál is több ember, ő egész életében úgy szólított „kisfiam". Egyszer jó hangulatban beszéltem erről a témáról Budával, szóról – szóra azt mondta, hogy egy férfiből akkor lesz igazán férfi, amikor meghal az anyja... Bolond ez a Buda! A legjobb kapcsolatot Violával és Bajóttal sikerül kialakítanom. Szüleim házának közelében építtetem magamnak egy palotát és rendszeresen összejártunk. Hajnalka is sokszor bekopogott hozzám, érdekes módon nagyon vonzódott a szellemi dolgokhoz. Ki tudja, miként alakul az élete, ha fölös csonttal születik?
*** A szolgáim ötven, gazdagon szerszámozott lovat vezettek az ostorkészítő háza elé és még azon a napon megkértem Selymeske kezét. A szülőkkel madarat lehetett fogatni örömükben. Hétre rá megültük a lakodalmat. Mindenki eljött, aki számított valakinek a hun birodalom nyugati felén, a rossz nyelvek szerint ennyi főnemest és öregsámánt még a főtanács gyűlésein sem láthat egyszerre az ember. Attilától és Budától gazdag ajándékokat kaptunk, a lakodalom végére ifjú feleségem ki sem látszott a sok drága holmiból. Selymeske egyszerű és visszahúzódó teremtés volt, néha a szavakat is úgy kellett kihúzni belőle, mint buta birkát a láposból. Talán éppen ezért szerettem belé, féltem egy újabb Szinnával összeakadni. Nászunk éjszakáján nyomasztó látomás tört rám. Amikor Selymeske kiskapuja végre kitárult, a vére elöntötte a lepedőt. A könnyeit törölgetve, szipogva állt fel és kiszaladt megmosakodni, én a nászhelyen feküdtem és néztem a lepedőn pirosló foltot. És a vér megindult lefelé az ágyról, a lepedő lökte ki magából, abból buzogott a vég nélküli áradat, ami egyre terjedt, kisvártatva elárasztotta a szobát és hullámokat vetett a bútorok közt. Felugrottam, valamit kiáltottam, de hangomat elnyomta a mulatozás zaja, a vendégek még javában itták az áldomást. Félelmetes alakok ütöttek formát a vérből. Egy hatalmas medve és iszonytató bika kerülgette egymást a hálószálában. Vért párállott a leheletük, ahogy összeakasztották a tekintetüket, aztán egymásra rontottak és kegyetlen, gyilkos harcba kezdtek. A szűz véréből formálódó szörnyetegek bömbölése összefolyt a halálosan megrémült Selymeske sikolyával, szegény a küszöbön állva csupán annyit látott az egészből, hogy anyaszült meztelenül állok a fekhelyen, combom, ágyékom iszamós a vértől és felakadt szemmel támaszkodom a falnak, miközben valamilyen érthetetlen nyelven motyogok... A feleségem kiszaladt a szálából és úgy ahogy volt, pucéran berohant a vendégekhez – én kiestem a transzból, asszonyom nevét kiáltoztam. A lepedőn sötétlő folton kívül más vért nem láttam a hálóban. A mulatozásnak vége szakadt, súlyos lábdobogás zaja hallatszott. Kezek csapták félre a szálaajtó dísztakaróját. Attila rontott be a hálóba, mögötte Ede ezres és a testőrök nyomakodtak. Buda is odafurakodott, ott tülekedett a két öcsém és még számtalan vendég, kivétel nélkül férfiak. A hátuk mögül Selymeske sírása hallatszott. – Mi történt? – nézett rám hökkenten Attila. – A keletrómai birodalom háborúra készül – kommentáltam a látomást. – Ellenünk? Nevetséges! – harsogta Attila. – A nyugati birodalom ellen! Nagy lett a hangzavar. Nyílt a tömeg, megérkezett az első higgadtnak látszó ember, Szöged öregsámán.
– Mit láttál, Tudó? – szegezte nekem a kérdést. A kapkodó öltözés közben, beszámoltam a látomásról. Nem lett tőle okosabb se ő, se más.
– A szűz vére Galla Placidiát jelenti – magyaráztam. Ennek hallatán a komor arcú Buda sűrű bólogatásba kezdett. Közben sikerült felöltöznöm. – Szólj Ruának, hívja össze a gyűlést! – fordultam Attilához. – Reggel ez lesz az első dolgunk. – Most azonnal! A mulatozásnak befellegzett, mindenki szedte a lábát és sietősen távozott. Egyedül családom tagjai maradtak a szálaajtó előtt. Anyám és Hajnalka a halálra rémült Selymeskét vigasztalták a két öcsém együttérzően nézett rám, apám a fejét rázta, a kicsik tátott szájjal álltak. Kiléptem köztük a folyosóra és megakadt tekintetem egy emberen. Ő nem szaladt el a többiekkel. A melle előtt keresztbe font karral támaszkodott a falnál és semmitmondó tekintettel nézett rám. Nem szívlelhettem őt, de illett meghívnom a lakodalomba. Edekon volt az, a birodalmi titkosszolgálat első embere. – Alighanem Theodosius meg akarja szerezni magának a nyugatrómai trónt – mondta Edekon. – Nyilván. – Ezt nem engedhetjük meg! – Nem – feleltem kurtán és elmentem mellette. Jött utánam, mint a szelindek. Együtt távoztunk a házamból és kettesben mentünk át a szomszédos palotába, de egész úton alig szóltunk egymáshoz.
*** Mi történt? Az előzményeket jól ismertük, csak nem tudtuk, mi lesz mindennek a következménye. Galla Placidia fiút szült Constantinusnak. A hadvezér örülhetett, mint majom a farkának, hisz' megérkezett a trónörökös, igen ám, csakhogy nem sokkal a fia születése után meghalt, úgy tudtuk, a szenátus ülésén a szívéhez kapott és lefordult a székről.
*** Ó, igen, határozottan emlékszem ezekre a történésekre, gondolom, azért térsz ki a részletekre, hogy megértesd velem az összefüggéseket – vetett felém egy pillantást az öregember. Elhúzta a száját. – De fölösleges, jószerivel mindenről tudok, ami akkoriban történt. – Fölényesen legyintett. – Igen? – kérdeztem, miközben komoly erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy ne kezdjek el gúnyosan mosolyogni. – Azt is tudod, hogy Constantinust valójában megmérgezték? Megtorpant.
– Ezt képtelenség! Nem kegyelmeztem. – Placidia később nem azért élt a bizánci udvarban a gyerekkel együtt, mert az öreg császár ott helyezte őket biztonságba a „titokzatos merénylők" elöl, merthogy egy idő után már mindenki gyilkosságról suttogott. Ó, dehogy. Placidia a tulajdon apja elől menekült, aki megvádolta őt a férje meggyilkolásával. Hogy tudd, ez Kavenna. Nagy szemeket meresztett rám. – De ki ölte meg akkor? – Természetesen Placidia. Ez a szerencsétlen Constantinus leleplezte őt, amikor a szeretőjével hentergett. A férfit leszúrta, a feleségének megbocsátott és két hét múlva összeesett, ráborult az asztalra. Világos, nem?
– Ha ezt én elmondom Valentinianusnak — csapott trónusának bársonyhuzatú karfájára a férfi. – Fölösleges, tud róla...
*** Piacidiának és a kis Valentinianusnak a legutolsó pillanatban sikerült elmenekülniük. – Alakul... alakul – mondogatta Theodosius keletrómai császár, amikor azt kellett látnia, hogy a nő éppen őhozzá menekül. Kifejezetten imádta, ha zavar támad nyugaton, Honorius agyát elöntötte a vér. Fél évvel később felravatalozták, és a nyugat – római birodalom császár nélkül maradt. Theodosiusnak óriási lehetőség hullott az ölébe, minden reménye megadatott a két római birodalom egyesítésére. A politikai menekültként nála tartózkodó alig négyesztendős Valentinianus nyugatrómai uralkodóként nem jöhetett számításba, ő és anyja Bizánc kiszolgáltatottaivá váltak, amikor hozzá szaladtak oltalomért. Theodosius azonban mindent elrontott a határozatlanságával, nagyon rossz tanácsadói lehettek. Addig húzta – halasztotta a döntést, míg a nyugatrómai szenátus, elunva a hosszúra nyúlt várakozást, Johannest, az első nótáriust megválasztotta császárnak. A Theodosiust körülvevő és a politikát csak hírből ismerő tehetségtelen miniszterek azt javasolták császáruknak, hogy veszett fejsze nyeleként Valentinianust mégis ismerje el nyugatrómai császárként. Theodosius hajlott erre, kibékült Piacidiával és megkoronázta III. Valentinianust. Mi, hunok, egymás hasát fogtuk a röhögéstől és tapsoltunk Piacidiának, akit a római birodalom története egyik legnagyobb szajhájának tartottunk. Edekon jelentései szerint Placidia – kizárólag fia érdekében – fél Bizáncot behúzta a lába közé Theodosiusszal az. élen... De hogy háborúig fajul a dolog, azt egészen a látomásomig nem tudtuk.
*** A Theodosius és Placidia között létrejött megállapodás alapján az 1177. év őszén a keletrómaiak nekikezdtek a háborús előkészületeknek, céljuk a trónbitorlónak kikiáltott Johannes félreállítása és Valentinianus trónra segítése volt. A rákövetkező év tavaszán két sereg indult útnak Bizáncból. A keletrómai hajóhad Ardahur vezetésével a tenger irányából,
és Ardabur fia, Aspar, valamint Candidianus vezérek parancsnoksága alatt a szárazföld felől tört rá Itáliára. A keletrómaiak szabályosan harapófogóba szorították Johannest. A nyugatrómai császár seregeinek jó része Észak – Afrikában volt lekötve, ezért Theodosiusnak minden esély megadatott a végső győzelemre. Johannes meghiúsult békekísérletét követően nem vállalta a nyílt színi harcot, inkább visszahúzódott az erős falakkal megerősített Ravennába és végső elkeseredésében hozzánk küldte az ifjú Aetiust, hogy az segítséget hozzon Rua főkirálytól.
*** Aetius Flavius és kíséretének tagjai álruhában és kerülő úton érkeztek a Tisza partjára. Nem jöhettek egyenesen Ravennából, mert az utakat végig a keletrómai csapatok ellenőrizték, így majdnem három hétig tartott, amíg elértek Rua király székhelyére. Aetiusnak sietnie kellett, tizennyolc nappal azelőtt azzal a hírrel indult útnak, hogy Ardabur hajóhada kifutott a tengerre. Aetius időközben fényes karriert futott be és még korántsem állt a végén. A tehetségesnek tartott férfi már nagyon fiatalon nőül vette Carpilliónak, az egykoron comes domcsticorumnak a lányát, akinek anyja révén állítólag gót királyi vér csörgedezett az ereiben. Ezzel az okos házassággal Aetius végleg megalapozta a szerencséjét, és egy életre maga mellé állította a nyugati gót törzsek egy részét. Azonnal csatlakozott Johanneshez, amikor az trónra került és alig huszonkilenc esztendősen már sikerült betöltenie a cura palatii méltóságát. A latin mellett anyanyelvi szinten beszélt görögül, gótul és hunok nyelvén, esze úgy vágott, mint a borotva és kiváló diplomáciai képességekkel rendelkezett, aki közelebbről ismerte, egyszerűen csodálta őt. Johannes Őt küldte, mivelhogy ő volt az egyetlen szóba jöhető személy, aki képes megszerezni a hunok támogatását. Aetius nem érkezett üres kézzel, a sebesen vágtató lovak nyeregtáskái nyugatrómai aranytalléroktól súlyosodtak a császár nagyon jó tudta, hogy a hunok senkinek sem a barátai, legfeljebb hajlandók barátkozni egy keveset. De annak ára van. Aetius érkezésével egy időben Edekon kémlelői jelentették, hogy Aspar lovassága felvonult Aquileia előtt a háború napokon belül eldőlni látszott.
*** – Méltóságos Rua fökirály és nemes hun urak, a szárazföldi támadás nem okozhat számunkra gondot – kezdte hosszú beszédét Aetius a hun főtanácsban. – Ha az istenek szeszélye folytán Aspar és Candidianus elfoglalják Aquileia városát, Ravennát akkor sem tudják bevenni. Mire megkerülnék a Pó körül burjánzó mocsarakat, addigra fölhúzzuk eléjük gótokból álló védvonalunkat és azt képtelenek lesznek áttörni, efelől én Aetius Flavius kezeskedem! Aetius nagy beszédet tartott. Az ízes hun nyelven előadott lelkesítő szózat után, ha Rua kiadja a „lóra" parancsot talán még én is nyergelek. De a fŐkirály további pontosítást kért, aranyak ide vagy oda, a hunok ritkán indulnak háborúba, ha a segítségkérő egy mocsarat nevez meg legnagyobb szövetségeseként. Ezt követően Aetius annak fontosságát hangsúlyozta, hogy előzetes számításai szerint már a hunok jelenléte azonnal eldöntené a háború végkimenetelét. Ruáéknak kardot sem kell rántaniuk, ha megmutatják magukat Ravenna falai alatt, ez bőven elég a háttérből irányító Placidia megfékezésére, magyarázta a római. Abban egyetértettünk Aetiusszal, hogy Theodosius csupán egy olyan bábfigura, akit ez a rafinált szajha mozgat.
Aetiust kivétel nélkül katonaemberek kísérték, akikről a Rua – palotában végre lekerültek az álruhák. Mindegyikük ezüstös páncélban és vörös katonaköpenyben feszített, tolldíszes sisakjukat a hónuk alatt szorongatva zavartan pislogtak az általuk félelmetesnek tartott „barbárokra". Rua kikérte a jelenlévők véleményét. Legelőször Attila emelkedett szólásra. – Úgy mesélték nekem, apám egy alkalommal tréfásan megfeddte Uldin nagyapámat, amiért az a nyugatrómaiak egészségére emelte a kupáját. Úgy gondolom, hogy apám helyesen cselekedett, és számomra ugyanúgy egykutya mindkét náció. A két birodalom hadd marja egymást, én azt mondom, minket ez ne érdekeljen – odafordult Aetiushoz es latinul mondta – Aquila mm captat muscas! Azt javaslom, ne nyújtsunk segítséget és Aetius kérését utasítsuk vissza! Páran bekiabáltak, „úgy van... jól beszél" hallatszott innen – onnan, legalább harmincan gyülekeztünk a nagyszálában. Aetiusnak szeme sem rebbent Attila hozzászólása hallatán. Egy mellette álló odahajolt hozzá és a fülébe sugdosott, Aetius alighanem akkor tudta meg, hogy kit tisztelhet az imént hallott csípős nyelvű fiatalemberben. Esla kért szót. Arról a folyamatról beszélt, ami Balambér óta jellemezte a hun külpolitikát, szerinte ezt nagyon könnyen össze lehetett foglalni. Esla megalkuvást nem tűrő Bizánc – ellenességről és okos Róma – barát politikáról beszél. Jól kihangsúlyozta az okos szót, amit többen megbólogattak. Sokan szóltak hozzá a vitához. Mire újra Ruára került a sor, Aetius felé billent a mérleg nyelve.
– Ravenna megkapja a segítséget... és ez nem az első alkalom (hangos helyeslés) de az aranyat csak foglalónak tekintjük. A hun birodalom további területekre tart igényt (még hangosabb helyeslés). Holnap hajnalban hatvanezer hun lovas nyeregbe száll Johannes császár megsegítésére, a csapatokat én magam vezetem (zúgolódás) és számítok Oktár öcsém hathatós támogatására, akinek nagy tapasztalatai vannak az ilyen kalandozásokban! (nevetés innen – onnan) A rómaiak mélyen meghajoltak, nem jöttek hiába. Attila szó nélkül hagyta el a nagyszálát, láttam rajta, hogy vérét forralja az indulat.
*** – Azt parancsolta neked az Ég, hogy mindenben támogass engem! – emelte a hangját Attila. Mérgesen szuszogva nézett rám, keze a kardja markolatán remegett. – A helyes döntéseidben, herceg, a helyes döntéseidben! De a félreértések elkerülése végett nem én fogom azt csinálni, amit te akarsz, hanem éppen ellenkezőleg, te engedelmeskedsz nekem! – Én is emeltem a hangomat. A palota egyik külön helyiségében beszélgettünk, távol a fülektől. Fejünk fölött galambok turbékoltak a tetőzet gerendázatán, a hangulat kísértetiesen emlékeztetett a Volga – parti Balambér – palotára. Attila kerülte a pillantásomat. – Értem szavad, Tudó – mondta hangsúlytalanul. – Láttad Aetiuson hogy meglepődött, amikor latinul szóltam hozzá? – Reá jellemző módon hirtelen váltott témát. Ékkor nézett rám először.
– Észrevettem. – Azért kedvem lenne megismerni ezt az embert, sok jót hallottam róla. Talán majd egy másik alkalommal. – Biztosan lesz ilyen alkalom. – Nem tudom. A meglepetésnek több fokozata létezik, az egyik legnagyobb akkor |ött el, amikor egy pillanattal később félrehúzták a bejárat függönyét és be lelépett Edekon. – A fŐkirály titkos haditanácsot tart, és a te látásodat óhajtja, Tudó – fordult felém Edekon. – És engem? – kapta rá fejét Attila. – Csak hárman lennénk hunok, a többi mind római. Összenéztem Attilával, tekintetéből hasonló értetlenkedés sugárzott, mint az enyémből. – Miről lenne szó? – tudakoltam Edekontól. – Nem tudom. Hazudott, csupán Attila előtt nem akar kitérni a részletekre. – Menjünk! – Fogtam a botomat és Edekon után ballagtam. – Itt várok rád! – kiáltott utánam Attila a függöny mögül. Rua szálájában mindössze hárman tartózkodtak. Maga a fökirály, Aetius és Scipióként bemutatkozó centurio. Érkezésünkkor a három ember egy asztal fölé hajolva diskurált. – Ő az – mondta Rua Aetiusnak, amikor Edekon mögött beléptem az ajtón. – Salve – köszönt rám Aetius. – Sahms sis. – Beszélsz latinul? – nézett rám hökkenten. Csak köszönni tudok mosolyogtam vissza. Arra gondoltam, ha Edekon hazudhat ebben a palotában, akkor én is. Az asztalon Itália térképét láttam kiterítve. Ilyen segédeszközöket mi is használtunk a nagyobb hadjáratok alkalmával, de Aetiusé sokkal részletesebbnek tűnt a hun térképeknél. Az ablakrostélyokon át dobok és kürtök szava, lónyerítés hallatszott a riadó talpra ugrasztotta az egész várost. Mondd el neki ugyanúgy, mint nekem az előbb – mondta Rua Aetiusnak. Aetius Ardabur hajóhadáról beszélt. Ecsetelni kezdte egy esetleges partraszállás következményeit, szavaiból nem sok jót lehetett leszűrni. Ha ez bekövetkezne, Ardabur könnyedén körülzárhatja Ravennát, magyarázta akcentus nélküli hun kiejtéssel. – Akkor meg kell állítani Ardaburt – mondtam Aetiusnak. – Képtelenség. Nem tudunk tengeri ütközetet vállalni, a nyugat római hajóhad ma már csupán árnyéka az egykoron létezett nagy római flottának.
Néztem a térképet. – Hol lehet most a keletrómai flotta és hol lesz négy – öt nap múlva? Aetius megmutatta a térképen. – Van egy tervem... – néztem Ruára. A főkirály elámult. Nem kellettek szavak az értéshez, ez az ember nagyon jól tudta, ki vagyok. – Csináld! – mondta a hunok királya. – Ehhez föl kell mennem a Pilisbe. Váltott lovakra lesz szükségem... – Még ma éjjel válassz magadnak a leggyorsabb lovak közül, egv tízesosztag veled tart az úton – hozta tudomásomra Rua, majd alig láthatóan intett a kezével. Edekon tüstént kifordult az ajtón ment intézkedni. Aetius hol Ruára, hol rám kapta a tekintetét. – Megtudhatnám, mire készülnek a nemes hunok? – Nem feleltem kurtán. – Ahogy gondoljátok. – Ki ez az ember? – kérdezte Scipio Aetíustól. Latinul beszélt, nem sejtette, hogy kettejükön kívül más is érti szavait ebben a helyiségben. – Ez a legnagyobb sámánjuk – vigyorgott rá Aetius. – Micsoda? – értetlenkedett Scipio. A Galliában született Aetius barátságosan megveregette a centurio vállát. – Druida, ha így érthetőbb, kedves barátom. Ahogy elnéztem az arcát, Scipio ettől sem lett sokkal okosabb. – Nem vagyok se druida, se sámán – mondtam Aetiusnak latinul. Nem nézett fel a térképről, úgy mondta. – Jól beszéled a nyelvet, uram.
*** Két nappal később Dobogókőn megtettem az előkészületeket a keletrómai hadiflotta elsüllyesztéséhez. Kezdtem egy három napon át tartó szakadatlan böjtöléssel és imádkozással, mindeközben összeszedtem a megfelelő fákat a táltostűz gyújtáshoz. Saját kezemmel hasogattam azokat méretre. A katonák segíteni akartak, de elzavartam őket Dobogókő közeléből, azt mondtam nekik, hogy ha nem engedelmeskednek, jövő tavasszal zöld gyíkot szül a feleségük. Edekon emberei egészen a Pilis lábáig vágtattak nagy ijedtükben, eközben egyfolytában azt kiáltozták „fekete"... .emberek, ez egy fekete!" Nagyon jól szórakoztam.
A táltostüzet nem lehet akárhogyan meggyújtani, különös módon kiválogatott fafajták kellenek hozzá, melyeket meghatározott rendszer szerint kell gúlába rakni. Aki nem tartja be az előírásokat, az pórul jár, ilyen esetben legfeljebb melegedek egy keveset, de hogy nem fogok gályákat elnyelő vihart támasztani a messzi – messzi Itália keleti partvidékén, az biztos. A harmadik nap éjszakáján vihart támasztottam a Pilis fölött a Hagyaték botjának segítségével. Nem akármilyen vihar lett az, a Szelek havában jártunk, mégis úgy dörgött a mindenség, mintha kalászok lengedeznének a napsütötte ég alatt.
Dörgött és villámlott, valósággal meghasadt az ég. Hangosan kántáltam az ősi viharélesztő szöveget és magasba löktem a botomat a villámok felé. Villám vágott az embermagas máglyába és fellobbant a tűz. Ugyanebben a pillanatban a világ túlsó felén meglódultak a fellegek, egymásba gomolyodtak, színük elváltozott, fehérből szürkévé, aztán haragos – vörössé lettek és feltámadt az árbocreccsentő, kötélfeszítő fergeteg. Ha letépünk egy virágot, a világ túlfelén elpusztul egy lepke, ha Pannóniában pendül az íj húrja, ismeretlen harcosok halálsikolya hallatszik a nagy vizeken túl. Mert minden történés összefügg egy másik történéssel! Látszólag semmi közük egymáshoz, valami különös isteni akarat azonban úgy rendelkezik, hogy ok és okozat között ne lehessen egykönnyen felismerni az összefüggéseket. „Ha belenézel a napba, a nap ugyanúgy beléd néz" – mondta egyszer Tas egy istenszéki éjszakán. A világ történései kiszámíthatatlanok, az igazi összefüggések nem tárulkoznak fel a hétköznapi elme előtt, egy lócsiszár vagy egy ostorkészítő soha nem értené meg, hogy amikor szelet kiáltok Dobogókőn, akkor Ardabur miért vonatja be vitorláit a tengeren, s miután gyorsulni kezd a szívverésem, a hortator dobja miért diktál nagyobb ütemet egy vezérgálya evezőseinek túl az Alpokon... Kezemet kinyújtottam a Szent Kő felé és villám vágott a közeli tölgybe. A fa lángba borult, meghasadt és méltóságteljesen eldőlt – és maga alá temette a kezüket emelő üvöltő katonákat. Mert ami tölgy a Pilisben, az hajóárboc az Adria hullámain, s ha itt szél süvít, ott sikolyra nyitják szájukat az evezősök, s ahogy tudatom próbál elszakadni a valóságtól, ők úgy próbálják letépni láncaikat. De mindhiába, csak a táltos elméje képes az elszabadulásra, s míg én a mesebeli Aranypalota kapuján döngetek a Hagyatékkal, addig őket tárt karokkal várja az öröktől fogva megbocsátó Istenük. A vihar elvonult a Pilis felől, s én kiüresedett elmével álltam az elhamvadt tűz mellett. "Húszezer holt lélek jajong a tenger fenekén, Torda" – súgta fülembe Oldira szellemúrnő, s én, az új életre támadt Szélűző úr, könnyeimmel küszködve vonultam vissza az emberek kegyetlen, ám mégis oly csodálatos világába.
*** Dobogókőről a Holtvilág – árokba mentem, pontosabban szólva vánszorogtam a fáradtság miatt. Valósággal belezuhantam Donga karjaiba. A jó öreg száraz ruhába bújtatott és lefektetett egykori lakóbarlangomban. Tüzet gyújtott a bejárat előtt, megszórta azt illatos füvekkel, majd fogta a dobját és énekelve hívta a fáradt ember álmát vigyázó szellemeket. Két nap, s két éjjel aludtam egyvégtében, amikor a harmadik nap hajnalán felébresztett a barlangba szűrődő madárcsicsergés, olyan fáradtnak éreztem magamat, mint még soha. Donga letelepedett mellém. Nézett rám szótlanul. – Hány nap telt el? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Megmondta.
– Van egy kis tejed? Hozta a csuprot és megitatott. Új élet költözött belém. – Tegnap óta itt táboroznak a katonák. Feljöttek a völgyből és téged keresnek. Mit mondjak nekik? – Mondd nekik azt, még alszom. De mégsem, jobbat mondok: meghaltam és testem feloldódott az ezüstös ködben! – Mondjam? Vállamat döcögtette a halk nevetés, aztán elkomolyítottam az arcomat, felkönyököltem a takarón, úgy szorítottam az öreg kezét. – Azért mégse. Azt üzenem Attilának, hogy nagyon kifárasztott az elemekkel való küzdelem. De mire kitavaszodik, újra ott leszek a Tisza – parton. Igen, mondják ezt néki. – Újra elnyúltam, mint bőre vedlett nádi kígyó.
– Már tavasz van, fiam. – Akkor legyen az időpont nyárelő... Donga felállt, vette a botját és távozott. Hallottam, hogy beszél valakivel. Később lónyerítést és paták kopogását hallottam. Visszatért a jó öreg. – Elmentek, viszik a hírt. Hanyat feküdtem, két kezemet a tarkóm alá szorítva néztem a barlang mennyezetét. – Mi az én feladatom, öreg? – Te kérded éntőlem? – Donga visszaült mellém. Kezében kosarat tartott, benne kenyér és kecskesajt, nyilván a falusiak ajándéka. Megszelte a kenyeret, rátette a sajtot és felém nyújtotta. – Egyél! Közelebb könyököltem a kosárhoz és átvettem a kenyeret. Faltam teli szájjal. – Túl korán jöttem le a Pilisből. Érzem, még nem vagvok igazán felkészülve. Attila még nem király, mégis lépten – nyomon ott loholok a sarkában, mindeközben gyötörnek a hétköznapi gondolatok és Oldiráék sem jönnek túl sűrűn, ha pedig kérdem őket, azt mondják, "Ez nem az Ég dolga, ez a te gondod – bajod..." – Kezdem érteni a dolgot. Elgondolkodva rágtam a falatot. Kérdések tüntető menete vonult el előttem – Egy élet adja meg azokra a választ. Megkeseredett számban az étel. – Majdnem letértem a helyes útról – motyogtam magam elé. Donga megsimogatta az arcomat. – A sors bolondja lettél, Torda.
*** Jöttek a szellemek, jöttek a hírek. Ardabur hajóhadát szétugrasztotta a vihar. A vezér hajótörést szenvedett és ő maga is fogságba került. Ez alatt Aspar elfoglalta Aquileiába, és várta apjáról a híreket. Amikor tudomására jutott, hogy Ardabur az ellenség fogságába került, merész lépésre szánta el magát. Sikerült áthúznia Aetius számításait, mert egy merész bravúrral mégis átkelt a mocsarakon, megkerülte a gót vonalakat és Ravenna őrizetlen és nyitva lévő kapuin át váratlanul berontott az ellenség fővárosába. Johannes serege ezt látva átállt az oldalára, maga a császár is fogságba került saját testőrsége fogta le! A trónbitorlónak nevezett Johannest Aquileiába szállították, ahol már várt reá a pengemosolyú Placidia. Honorius lánya nem sokat teketóriázott, és napokon belül kivégeztette a színe elé hurcolt szerencsétlen embert. Az Aetius vezette Rua három nap késéssel érkezett. – Nem félünk tőink! – sikoltozta Placidia anyacsászárnő a keletrómai és az átpártolt nyugatrómai tábornokok előtt toporzékolva. Legújabb szeretője, Aspar, fél térdre ereszkedve kérte a papok áldását, aztán felcsatolta sisakját és újra serege élére állt. Felvonult Rua és Aetius ellen. – Nem ijedünk meg ezektől a barbár kutyáktól! – tolmácsolta nagy hangon Placidia szavait a katonáinak és kardot rántott. Krisztust hívta segítségül! Rua főkirály ekkor felemelte a jobbját és a hun lovasok pattanásig húzták íjaikat. Rua leengedte a kezét. Egyszerre hatvanezer hun lőtte ki vesszejét és azonnal nyúlt az oldalán függő tegezéhez. Megállás nélkül lőtték a sorozatokat. Percre rá Rua újra magasba lökte a karját. De ekkorra már kétszer ötszázezer hun nyílvessző meredezett a Pó folyó túlsó partján. – Ezt meg kéne beszélnünk velük – magyarázta Aspar Piacidiának. – I – igen – nyögte a nő Ravenna falának tetején és kijelölte a követeket.
Aetius nem táplált császári ambíciókat – Rua nagyon elcsodálkozott ezen – és hajlott az áthidaló megoldásra. A napokon belül létrejött megállapodás alapján Placidia megbocsátott neki és ott helyben kinevezte Gallia helytartójának – tulajdonképpen eltávolította Itáliából a számára túl veszélyes embert. Ürügynek azt hozta fel, hogy egyes szakadár vízigót törzsek Arelatét ostromolják Aetius menjen oda és fékezze meg őket. A frissiben kinevezett hadvezér tüstént szervezni kezdte a hadjáratot. – A hunok főkirálya nem kívánkozik a szép Galliába? – kérdezte Aetius Ruától, aki ajk lebiggyesztve követte figyelemmel a béketárgyalások menetét. Amikor felnyergelt a Tiszánál, nagyobb világégésre számított, mint ez a mostani. – Miért kik vannak Galliában? – Galliaiak – felelte nagy komolyan Aetius. – Nem úgy van az, várjon egy kicsit kegyelmed... Összedugták fejüket a hadisámánok, táncoltak egy fél napot és vetett csontokról sikeresen leolvasták a Gallia szót. Másnap Rua napnyugatnak fordította a lova fejét. Az Aetius közvetítésével
megkötött nyugatrómai – hun egyezmény betartása végett mindkét fél részéről kezeseket állítottak fel. Piacidiának köszönhetően ekkor lépett a hun történelem színpadára az a pannóniai származású férfi, akit Oresztesznek hívtak.
*** Napisten havának legelső napján kiálltam a Holtvilág – árki Nagy Fal tetejére és Fehérlovat hívtam. Egy éve láttam őt utoljára, azon a napon, amikor újra találkoztam a szüleimmel. De Fehérló nem jelent meg a hívásomra. Két napra rá újra felkapaszkodtam a szikla tetejére és megismételtem a hívást. De lovam most sem jött el, életemben először cserben hagyott. – Talán kimúlt, szegény pára – okoskodott Donga. Fejemet ráztam. – Azt megérezném. A rákövetkező két napban megismételtem a hívást. Miután Fehérló a harmadik nap délelőttjére sem érkezett meg, úgy határoztam, gyalog vágok neki a többhetes útnak. Ekkor látomásom támadt. A napfény aranyhidat vert a lassan hömpölygő folyón és Fehérló ezen a ragyogáson lépdelt a túlpart felé. Szemközt egy sziget burjánzó ősvadona zöldellt. Fehérló távolodott tőlem. Én a parton állva nyújtottam felé a karom, nevén szólítottam. Ekkor visszafordította rám az okos fejét és megszólalt. – Visszahívott a Gazda három nap egy esztendő. – Én vagyok a gazdád, gyere vissza azonnal! – kiabáltam lovam után. – Az én gazdám selyem sárhaja fölyű gyöngy, koszorúja gyöngv. – Lépdelt tovább az aranyhídon. Kiestem a látomásból, melynek egyetlen szavát sem értettem. Mit tehettem volna mást, összeszedtem a cókmókomat. Azzal búcsúztam Dongától, hogy hamarosan újra látjuk egymást. Kézbe kaptam a botomat és elindultam hegynek lefelé a déli ösvényen. Délutánra eljutottam a Dunáig. Egy dombocska tetején állva tekintettem végig a folyó ezüstszalagja mentén. Hosszú percekig szemléltem a léleknyugtató panorámát, amikor lónyerítés hangját hozta fülemig a szél. Egy fehér csikó játszott az előttem elnyúló lankás domboldal tövében. Nem tudom, honnan bukkanhatott elő, látszólag a semmiből érkezett, hisz' bármerre néztem fát, bokrot sehol sem láttam, s a fű sem nőtt túl magasra. Elindultam a kiscsikó felé. Arra számítottam megugrik előlem, de békésen bevárt. S ekkor megláttam homlokán a jelet. Hasonló foltocska volt, mint amilyen Fehérlő homlokát díszítette. Jött Oldira, hívni se kellett és fülembe súgta a jó hírt. A mezőn játszó kiscsikó Fehérló csikója, egy alig félesztendős mén. Örömkiáltást hallatva öleltem át a ló nyakát és megcsókoltam a homlokát. – Aztán hol hagytad az anyádat, édesem? – paskoltam a ló nyakát. – Vagy ő maga küldött hozzám?
Beszédesen nézett a mélybarna szemeivel – azonnal tudtam, hogy Fehérló örökre eltávozott mellőlem. Visszahívta a titokzatos selyem sárhajú... A semmibe révedt tekintettel, szótlanul paskolgattam a nyakát, simogattam a sörényét. Elvoltunk így egy darabig. – Ha az anyádat Fehérlónak híttam, akkor te legyél Fehérlófia – így mondtam egybe, egy levegővel... Tudomásul vette. Egynémely ló sokkal okosabb, mint az ember.
*** Személyemmel kapcsolatban megoszlani látszott a sámánok álláspontja. Szöged öregsámán és régi ismerősöm, Csolnak jövendölő a pártomat fogták, s mindenki hozzájuk húzott, aki elismerte a tudományukat. Lehettek vagy tízen. Velük ellentétben kétszer akkora ubor állt, melynek tagjait egy Hunár nevű öreg jövendölő tüzelte ellenem. Hunár szerint fekete a tudományom, és a sötét erőkkel cimborálok azt elismerte, hogy parancsolok az erőknek, és nem engesztelem azokat, ámde öncélúnak tartotta munkálkodásomat úgy vélte, nem az Ég akaratát lejesítem, hanem bizonyos embereknek teszek jót vagy éppen rosszat. Eleinte arra gondoltam, valahogy kipattant a Szinna – ügy, még Edekont is megvádoltam, azt hittem, ő áskálódik ellenem, aztán félretettem ezeket az elméleteket és próbáltam higgadt fejjel gondolkodni Alighanem Hunár és társai féltékenyek lettek rám, egyszerűen piszkálta a csőrüket, hogy Attila és Rua a fontosabb ügyekben először mindig engem kérdezett, sőt nem egy alkalommal őket figyelembe sem vették. Buda herceg nagyon jó kapcsolatot alakított ki a sámánokkal, félig – meddig ő is annak számított, azt hiszem, egy tiszai szigeten át is esett valamilyen avató – szertartáson, de erről nem kaptam pontos információt a magasabb szellemektől. Buda eleinte nem szólt bele a vitába, de később Hunárék oldalára húzott – legalábbis egy – két elejtett szavából erre lehetett következtetni – , ezt például Csolnaktól tudtam, aki rendszeresen beszámolt a vita állásáról. Hunár és követői személyesen egyszer sem álltak elém, hogy kibeszéljék magukból a bánatukat, csak a hátam mögött sugdolóztak és nyújtogatták az ujjukat.
*** Amikor valahogy kitudódott a keletrómai flotta elsüllyesztésének híre, magasba csaptak az indulat hullámai. A vita egészen odáig fajult, hogy a két szembenálló csoportból egy – egy öregsámán nekikezdett egy lélekplántáló gyakorlatnak és egy két napig tartó szakadatlan éneklést és táncolást követően lelküket berakták egy – egy bikába, amik aztán egymásnak szaladtak a lepkésen. Mindössze annyi történt, hogy jól megtaposták egymást, a transz alatt egyiknek a könyöke, másiknak a térde tört és mindkét félnél megrepedt pár borda Csolnak a térdét csapkodta, olyan jól szórakozott, engem inkább elszomorított a dolog. Attila első kézből tudott a történésekről, de nem szólt semmit. Könnyedén szétcsaphattam volna Hunárék között, de akkoriban támadt egy ennél sokkal súlyosabb problémám, méghozzá a házasságom.
*** Tíz hónapnyi házasság után egyértelművé vált számomra, hogy Selymeskével én soha nem leszek boldog és ő sem lesz az énvelem. Éppen azt szerettem benne, hogy teljesen másképp gondolkodott és viselkedett, mint Eilika vagy Szinna. Azt hittem, ez a boldogságom kulcsa. Előző szeretőim a testiség rabláncában szenvedtek, mindegyik a maga módján. Eilika egy szegény rabszolgalány, akinek egyetlen boldogsága az ölelés öröme volt. Szinnából egy félrenevelt, elkényeztetett úrilány lett felnőtt korára, aki pusztán a kéj kedvéért tárta szét a combját. Mivel mindkét előző kapcsolatom rosszul végződött, én botor azt gondoltam, hogy egy velük ellenkezően gondolkodó fiatal gyermek majd elhozza számomra a boldogságot. De tévedtem! Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy Buda hercegnek igaza lett nem értettem valami jól a nőkhöz. Selymeskében fikarcnyi szenvedély sem lakozott, az ölelés annyi örömöt sem jelentett számára, mint vezérünőnek a kolomp. Ha hozzáértem és megsimogattam, sután rám mosolygott, aztán annyi, itt vége is, ha mozogtam rajta, akkor meg olyan közönyös képpel nézte a semmit, mint öreghun a füstelvezető nyílást. – Szeretsz te engem, Selymeske? – kérdeztem tőle napjában kétszer – háromszor. – Szeretlek. – Boldog vagy velem? – Ó, igen, drága férjuram. Ilyenkor általában csücsörített és én ostoba puszit cuppantottam az ajkára. Egy idő után nem akarta az ölelést, mindig kitalált valami jó okot. Hol fáradtnak mondta magát, hol a havibajára hivatkozott, ami olyan volt mint a déli ménes hol jött, hol nem, de ha jött akkor ment egy hétig! Emlékszem, egy alkalommal rettenetesen zavarta a huzattól lengedező ajtófüggöny. Hirtelen olyan ideges lettem, hogy a pónyát két kézzel téptem le a szemöldökfáról és bevágtam a sarokba no erre befordult a falnak és itatni kezdte az egereket. – Kösd a nyereghez és futtasd meg – tanácsolta Attila. – Tarts ágyasokat – okoskodott Buda és fölmutatta három ujját. – legalább ennyit! A legjobb tanácsot az anyámtól kaptam. – Küldd haza az anyjához, kisfiam! – Ezt nem akarom, szeretem azokat az embereket, anyám. – A nap is szereti a holdat, mégsem fekszenek össze. Ezt hallotta egy arra járó öregsámán és átszólt a kerítésen, hogy negyvenhat esztendŐvel ezelőtt látott ilyen nászt az égen. Éjszakai sötétség borult a földre, pedig délután volt! Anyám ráköszönt, én odafordultam. Az öreg csak most ismert fel. Rám kerekítette a szemét és menten elszaladt a nyavalyás Hunár – párti kurafija!
Kezdett elegem lenni... A házasságom akkor romlott meg végérvényesen, amikor kiderült, hogy nem lehet közös gyermekünk. Hat hónapja ürítettem Selymeskébe a magomat, de még mindig nem gömbölyödött a hasa. Tüzetesen megvizsgáltam mindkettőnket. Nála fészkelt a baj forrása, nyilván a vérzése is ezért jött összevissza, fŐzeteket itattam vele, de azokat rendre kihányta, nem bírta a gyomra. Bíztam a tudományomban, de azért több szem többet lát alapon elhívattam palotámba a leghíresebb gyógyító ember. A nagy tudású öreget Bognak hívták. Bog körbetáncolta Selymeskét, elégetett két zsák füvet, révült és szóbaállt a szellemekkel merthogy azok méltóztattak végre segíteni. A diagnózis elkeserítő lett. – A szellemek tehetetlenek, de azt mondják, ha szerencsétek van, akkor sikerülhet a nemzés. – Mi baja van? – Teljesen eltekeredett odabent. – Akkor jól láttam én is. Ettől kezdve kerültem Selymeskével a közös alkalmakat. Úgy láttam, nem tűnik föl neki a változás, s ez rettenetesen elkeserített.
*** Az 1179. év elején jártunk. Törhetetlen jégpáncélt húzott magára a Tisza, emberhosszú jégcsapok lógtak a Rua – palota tetőpereméről. Az a tél az egyik leghidegebb volt, amire emlékszem. Olyan hírek jártak a városban, hogy a Felső – Tiszánál egyetlen éjszaka alatt állva megfagyott egy egész ménes. Rua és Oktár még mindig Galliában kalandoztak, amikor odaálltam Attila elé és közöltem vele a megmásíthatatlan szándékomat. – Visszatérek a Pilisbe. – Mikor jössz vissza? – Mihelyst király leszel, Attila! Sokáig nem szólt. A főszála közepére állított bronzserpenyőben égő öles hasábfák pattogása törte csöndet. Még messze jártunk az esti itatásidőtől, de az elcsendesedett város már magára húzta a sötétség leplét. Borongósra fordult a világ hangulata. – Az még messze van – mondta nagy csöndesen a huszonkét esztendős fiatalember. – Rua alig múlt negyven és egészséges, mint a makk! Aztán jönnek a fiai sorra, végül Buda bátyám... – Amikor Rua meghal, te leszel a hunok főkirálya! – ellenállhatatlan hangon mondtam. Az állatok megérezhettek valamit, mert az összes galamb kirepült a fejünk fölül. Attila térdre ereszkedett előttem.
– Áldj meg engem, táltos úr! Ráemeltem a jobbomat. Lehajtott fejjel térdepelt. Amikor felemelte az arcát, könny csillogott a szemében. Felnőtt életében először s utoljára. – Miért mész el, hát az Ég nem azt parancsolta rád, hogy mindig maradj mellettem? – Ha fontos ügyben hívsz, el fogok jönni. De ne lepődj meg azon, ha rajtad kívül más nem láthat meg engem kizárólag neked fogok megmutatkozni. – Honnan tudjam, mi fontos, s mi nem az? – szegezte nekem a kérdést. Jó kérdés volt, én is feltettem volna. – Ha hívsz és eljövök, akkor fontos az ügy. Attila felállt, elgondolkodva sétált a szálában. Megtámaszkodott egy faragott oszlopnál. Hátát mutatva szólt hozzám. – Miért? Több itt a gond, érzem... Jól megrágtam a szavakat. – Sokat gondolkodtam az elmúlt egy év történésein... azt hiszem, Hunárnak némileg igaza van. – Némileg? E szót nem nagyon érti egy leendŐ király! – Hunárnak igaza van, nekem nem az emberek szolgálata lenne a feladatom. – Ha az emberek szolgálatát alkalomadtán reád kényszeríti az Ég, akkor ez a te feladatod, Tudó! Hanem hát mi légyen a feladat, ha nem ez? Őszintén beszéltem, én magam is meglepődtem a szavaimon. – Amikor utoljára fent voltam a Pilisben, sokat gondolkodtam a világ történésein és a Hagyatékon. Fülembe csengtek Tas táltos szavai, folyton – fol yvást azt kérdeztem magamtól, vajon jó úton járok – e, és az önmagamnak adott válasz roppant mód elkeserített. Attila herceg, én úgy hiszem, még nem vettem át teljes mértékben a Hagyatékot. Még sok mindent nem értek. Például nem értem, mit jelent az, hogy: keleten kél a nap... – Ez a mondat reánk, hunokra utal – mondta Attila. – Ebben én nem vagyok olyan biztos, felséges herceg. Hallgattunk egy sort. Attila törte át a hallgatás falát. – Ha király leszek, megváltozik itt minden. Én tudom! Adjatok nekem kerek tíz esztendőt, és nem fogtok ráismerni a hun birodalomra. – Adjunk? – Te és az istenek! – kapta rám a pillantását. – Megkapod. – Majd emlékeztetlek szavadra, táltos.
– Ég veled – mondtam és elindultam kifelé. De megállított egy kérdés. – Mikor halok meg? – Nem tudom. Kimentem az ajtón és nem láttam őt hosszú éveken át.
*** – Nem is kérdezed, hová készülök? – Há' mész, drága férjuram? – Túl az üveghegyen, Selymeske. – Látlak – e még valaha? – Nem tudom. – Ha nem találkoznánk tíz álló esztendeig, akkor hozzámehetek valaki máshoz? Megcsókoltam a homlokát. Nem ellenkezett. – Igen. Tovább fésülte a baját a bizánci tükör előtt. Drága holmi volt, húsz almásderest adtam érte nyereggel együtt. – Köszönöm, Torda. Bambától és Tulliustól sokkal könnyebben ment a búcsúzkodás. Néma szolgám mindent tudomásul vett és kifejezte jó kívánságait, azt „mondta", imádkozni fog a saját isteneihez, hogy járjak szerencsével utamon. – Köszönöm. Tullius csöppet sem keseredett el. – Uram, lenne nekem egy ragyogó ötletem. – Beszélj! – Uram, bízd rám a vagyonod egy részét és én megforgatom azt. Ott vannak például a lovaid... – Hány lovam van egyáltalán? – kérdeztem pakolászás közben. Zsákokba gyűrtem a ruháimat. Három másik zsákban csak a tábláskönyvek és a bőrtokos pergamenek voltak, kivétel nélkül görög és latin nyelvű irományok. A szolgák mindent elcsomagoltak volna helyettem, de elhajtottam őket. – Kétszáztizenhat lovad van, ebből negyvenhét kanca. A kancák közül... Idegességemben nem hagytam végigmondani. – Térj a lényegre! – A múlt héten szót váltottam ezzel a Chrispusszal. Tudod, kiről beszélek?
– Az a görögzsidó, aki rendszeresen lovakat vásárol Skottastól. – Ő az. Nos, Skottas úr lóállománya igencsak megcsappant a télen, övé volt az északi ménes, tudod, amelyik megfagyott. – Tudom. – Megegyeztem Chrispusszal, hogy eladok neki tízezer lovat.. Uram, ha méltóztatnál nekem némi pénzt kölcsönözni kilencezer hétszáznyolcvannégy jóféle hun ló megvásárlására! Pillantásom kettősdárdájára tűztem egykori nyelvtanáromat. – Sámán látott már? – Ez a Chrispus abból él, hogy nagy számban és olcsón vásárol hun lovakat a Nagyalföldön, átszállítja azokat az al – dunai réven és eladja Konstantinápoly mellett, de négyszeres áron, uram! A múlt héten megkeresett Edekon és arra kért, tanítsam görögre a gyermekeit. Erre azt feleltem, szívesen és nem kérek érte fizetséget, ámde próbálja elintézni a főtanácsban, hogy kizárólag rajtam keresztül lehessen lovakat eladni Bizáncnak. Kérdezte, miért? Elmondtam neki, erre azonnal be akart szállni az üzletbe. Úgyhogy már ketten vagyunk. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a hasznom jó része téged illet, uram! Oda – vissza járkáltam az udvar és a szála között a zsákokkal. Fehérlófiát málháztam. Tullius mindvégig ott okoskodott a sarkamban. – Akkor miért nem Edekontól kérsz pénzt? – Ő már megvette a maga tízezer lovát. Chrispus húszezret hajtana el... – Mit csinálsz, te? Menj el onnan! Ez Fehérlófiának szólt. Fölösleges pergameneket és rovásvesszőket égettem az udvaron, lehérlófia elunta a várakozást, odalépdelt a tűzhöz és a széléről enni kezdte a parazsat. Olyan élvezettel harapta, hogy szikrák pattantak ki a pofája két oldalán. Horkantva nézett felén, pofájában sistergett, gőzölgött a nyál. – Ennyire mégsem fázhat egy ló! – nevetett Tullius. Óriási különbségek vannak ló és ló között! A pénzesládám kulcsát a nyakamban hordtam egy bőrzsinóron. A keményre taposott hóra ejtettem a kezemben tartott zsákot és átadtam Tulliusnak a kulcsot. – Vegyél lovakat! A családomat és Selymeskét támogatnod kell. – Köszönöm, uram – mondta Tullius a boldogságtól kipirosodott arccal. Utoljára a családomtól akartam elbúcsúzni, de már nem maradt rá idő. Anyám a havat taposva érkezett a másik utcából, már messziről láttam, hogy zokogás rázza a vállát. Szaladtam a kapu felé. – Mi történt? – Gyere gyorsan, apád megbolondult!
*** Apám bolondsága abban állt, hogy otthagyta a sericiai porcelánokat, a szkíta aranytálakat, a tucatnyi szolga biztosította kényelmet, lekapta magáról a drága farkasprémet, felvette a szakadt gúnyáját, a fölé a bőrkötényét, hóna alá csapta az évek óta pihentetett kovácsszerszámait és se szó, se beszéd átgyalogolt a havon újtelepig, ott talált magának egy üllőt és nagy buzgón nekiállt kapuvasat kalapálni. Beállt segédnek! Normális esetben azonnal elzavarnak egy ilyen vénembert az üllő közeléből, de apám nem volt mást mint a híres „Volga – parti sánta kovács", akit még a karonülő gyerekek is névről ismertek. Aki otthon tartózkodott azon a délelőttön, az mind könyörgött neki, hogy ne menjen sehova, hanem üljön meg veszteg a fenekén. De apám nem hallgatott senkire, és nagy dérrel – dúrral nekiindult a városnak. Anyáméknak egy ismerőstől sikerült megtudnia, hogy hol van és miben mesterkedik, a férfi éppen újtelepről jött. Sajnos Hajnalka nem volt otthon, amikor mindez lejátszódott, kishúgom volt az egyetlen olyan ember a családban, aki képes volt ellentmondani az öregnek. Ő ugyanolyan öntörvényűén élt, mint az apám, talán éppen ezért tudott hatást gvakorolni rá.
*** Amikor a szarvasagancsos Fehérlófia beért a sátrak közé, hiába a nagy hideg és a derékig érő hó, mégis nyomomba szegődött a fél újtelep. A sátrak közti fővonalon szerencsére félrehányták a havat és a kovácsműhelyek közt is letisztították a területet, ezért gyorsan rátaláltam az öregre. Már messziről láttam, ahogy kalapál. Tucatnyian álltak körülötte és folyt a vidám diskurzus, kézről – kézre járt a kumiszos tömlő. Apám tőle szokatlanul nagy hangon mesélte az élményeit, amelyek palotavárosban érték, nagy hirtelen ő lett az újtelepi mesemondó kovács. Az üllő körül állók már messziről észrevettek – nem volt nehéz a fokozódó zsivaj miatt – és szóltak apámnak, nézze már, ki közeledik. Mire odaértem a kovácsműhely elé, már csak ő maradt egyedül az üllő mellett, a többiek illedelmesen visszahúzódtak. Leszálltam Fehérlófia hátáról és odatrappoltam az üllőhöz. Megsüvegeltem az apámat. – Hallom anyádtól, hogy megint mégy a hegyre – mondta erre köszönés helyett és a hosszú nyelű fogójával markolt munkaanyagot megforgatta a hóban. Kapuvasnak elég ez az edzés. – Mikor mondta? – kérdeztem. – Napja tán. – Mit keres itt? – Heti egy dénárt, fiam. – No, ne tréfálkozzon, hanem hagyja abba, amit éppen csinál, üljön fel arra a fehér lóra, és uzsgyi haza, mielőtt anyám kisírja a szemét. Elment kegyelmednek az a csöpp esze is, hogy vénségére itt kapuvasazik télvíz idején?! Meglóbálta arcom előtt a fogóját. – Egy királlyal beszélhetsz így, de az apáddal soha! Nem érdekel, mekkora úr lett belőled!
Igaza volt, az apjával mégsem beszélhet ilyen hangon az ember. Összeakasztottuk a tekintetünket. – Csorbás, szót válthatnék a sátradban a fiammal? – kérdezte apám a tömegtől. – Persze, Csakó! – jött egy hang. Apám letette a fogóját, kalapácsát az üllőre. Kibicegett a sátorhoz és a vastag bőrt félrelökve belépett az előtérbe. Mentem utána. A főrészben gyenge tűz égett, körben ládák és kovácsszerszámok sorakoztak. Kettesben voltunk. A Hagyaték botját letámasztottam egy tartóoszlopnál. – Mi baja van édesapámnak? – Kimondom én neked, mi a bajom. Én ötvenhárom évig mást sem csináltam, mint kovácsoltam, és anyáddal együtt böcsülettel felneveltem tizenhat gyereket. Kiindítottam őket az életben, keresve sem találsz náluk rendesebb embereket Rua király birodalmában. Téged elvett tőlünk az Ég akarata, aztán harminc évre rá felbukkantál és tönkretettél mindent. – Ééééén? – böktem magamra. – Igen, te – mondta nagy komolyan az apám. – Nézd meg Radó öcsédet, mi lett belőle. Jó kovácsnak indult, most meg egész nap csak mulatozik, hízik mint a lusta birka, és nem sül le pofájáról a bőr, hogy ágyast visz az otthonába. Szelike napjában kétszer jön át panaszkodni, a végén még nekimegy a Tiszának. Vagy ott van Hajnalka. Már – már azt hittük megállapodik végre és férjhez megy, erre állandóan csak utánad kajtat és azokat a haszontalan, macskakaparta vackokat bújja... Mik azok? – Görög – római könyvek, apám. – Gö... Könyvek! Az meg mi a rosseb?! – Ne kiabáljon! Emelte a hangját. – Te nekem nem fogod megmondani, hogy mikor kiabáljak! Férfi létedre harminckilenc évesen itt állsz gyerek nélkül! Én tizen...
– El ne mondja még egyszer, hogy hány gyereket indított el az életben! El ne mondja! – Már én is kiabáltam. Az elmúlt időszak minden gondja baja elősistergett a hangomból. Ilyenkor hol vannak a magasabb szellemek? Ha akkor kívülről látom magamat biztosan megijedek szabályosan üvöltöztem a tulajdon apámmal. – Elmondom mi a kegyelmed baja! Az a baja, hogy egész életében megkeseredett ember volt, ezért elvárja, hogy mindenki megkeseredjen kegyelmed körül, mert egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács és egy elkeseredett ember még nem elkeseredett, ámde kettő már félig az, mert így megy ez az én családomban, hogy a rosseb ütné kegyelmedet homlokon! – Elég! – Így megy ez már nemzedékek óta. No, de tudja ki volt a maga őse? Tudja?! Egy pillantásával eltüntette volna ezt az egész istenverte újtelepet, na ilyen volt a maga őse! – Az Ég bolondja vagy! – Ugyan, mit tud maga erről?
– Többet mint gondolnád... – Nekem egy kovács ne magyarázzon! Szájon vágott. Hirtelen ért, nem tudtam védekezni, de azt hiszem, nem is mertem volna. Elborultam a zsákok közt. Sokáig egyikünk sem mozdult. Az apám mérgesen szuszogva nézett, én rezzenéstelen arccal bámultam a semmit. Lassan az apámra fordítottam a tekintetemet. Halkra vettem a szavakat, amit mondani akartam, ahhoz nem kellettek indulatok. – Ha édesapámnak nem megy tönkre a lába, akkor is kardokat kovácsolt volna egész életében? Őszintén válaszoljon. – Nem – felelte csöndesen. – Hanem? – Nem tudom, fiam. – Úr lett volna, ezerlovas nemes? – kérdeztem. – Talán. Honnan tudjam? – Nem, apám. Mi magunk alakítjuk a jövőnket. Tudja, mi az én családom legnagyobb nyomorúsága? – Mi? – nézett rám szürke arccal. – A kegyelmed rossz lába. – Lehet... – Elindult kifelé. felpattantam és elkaptam a subája felsővarrását. Bikaerős ember voltam akkoriban, mire egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi történik már lenyomtam egy zsákra. – Kezet emelsz az apádra? – kiáltotta elkeseredetten. – A hetvenéves apádra?! Hallottam tapodják odakint a havat. Jöttek az emberek, akik mindent hallottak. – Fogja be a száját! – ordítottam az apám arcába. Elkaptam a grabancát és jobb kezemmel erősen megmarkoltam a beteg térdét. – Mit akarsz? Minden akaratomat egy történés érdekében koncentráltam kifordult a szemem fehérje. Apám felüvöltött a fájdalomtól, ember nem hallottam még úgy ordítani, ahogy ő üvöltött azon a délutánon. – Legyen meg az Ég akarata! Arcom eltorzult, megváltozott vonásaim új személyiséget kölcsönöztek nekem. Torda eltűnt, apám hangja elakadt. Az emberek berontottak a sátorban.
Nem én kaptam rájuk a tekintetemet, hanem Szélűző úr. – Megállj! – mondtam azon a hangon, amely utoljára a Maros partján parancsolt az ártószellemnek. Az újtelepiek visszahőköltek, s úrrá lett rajtuk a néma döbbenet. – Hajlítsd a lábad! – parancsoltam a némán üvöltő sánta kovácsra, s a férfi térdében megroppant a porc.
– Csodát tesz vele! – mondta egy döbbenettel átitatott hang. – Ó, Egek Ura – hallatszott egy másik. Apám újra felüvöltött és kiszakította magát a karjaimból. Hátraléptem, tágult mögülem mindenki. – A térdednél tovább nem volt benned szeretet – mondtam a földön fetrengő és zokogó apámnak. Magamhoz kaptam a botomat és kifordultam az előtér felé. Száz ember egyszerre hátrált előlem, de akkor már mindenhonnan az hallatszott, hogy „csodatévő sámán"... „csodatévő Tudó". Nyeregbe szálltam és fordultam a lóval, Uzgon fia Csakó még mindig üvöltött a sátor mélyén. Egyszerre ötvenen akartak betódulni az előtérbe. – Torda! – kiáltotta egy éles női hang. Visszafordultam a nyeregben. Hajnalka taposta felém a havat. Kibontott hajjal, kucsma és köpeny nélkül sietett az újtelepig, időközben nyilván hazatért és anyánktól megtudta, mi lelte apánkat. – Torda, vigyél magaddal! – Nem. Hajnalka elesett a hóban, elbőgte magát. – Torda!... Torda, szeretlek! – Négykézláb mászott Fehérlófia után. Húgom felé nyújtottam a kezemet. – Nem látsz minket! Valahová mögém nézett a messzi távolba. – Torda ?
HARMADIK IGAZSZÓLÁS
Kilencedik rovás Ha azon a télen nem megyek vissza a Pilisbe, végérvényesen letérek a helyes útról. Visszamenetelemet a hegyekbe amolyan menekülésnek lehetett tekinteni, amelyben nem a valóság, hanem önmagam elől futottam. Egészen addig a napig táltosnak hittem magamat, holott öltem és öleltem, de mindezt öncélúan tettem, nem az Ég, hanem a hatalom útját járva. Amikor megpróbáltam kívülről szemlélni magamat, elborzasztott a látvány. Láttam magam előtt egy embert, aki az urak életét játssza, főrangokkal parolázik, bort vedel, szoknya után kajtat, s mindeközben szemét forgatva papol az Égről. Ilyen lenne egy táltos? Tudtam a választ: nem, ennek semmi köze ahhoz, amiről Tas tudományok engem hosszú – hosszú éveken át. Igen, az öreg Hunárnak igaza volt. Amikor mindezeket átgondoltam magamban, végre azt is megértettem, hogy mesterem miért távozott el azon a dobogókői éjszakán. Gondjaimra bízta a Hagyatékot, de ez koránt sem jelentette azt, hogy át adta a teljes tudását. Mi módon adhatná át az ember azt a tudást, amit csak személyes tapasztalat útján lehet megszerezni? A Tanítványnak el kell hagynia Mesterit, hogy ő is Mesterré válhasson? Erre az égető kérdésre ugyanúgy tudtam a választ... Tas elment, mert tudta, hogy további utamat egyedül kell végigjárnom. És én majdnem más lettem, mint ami lehettem volna...
*** Távollétemben Donga felvette azt a rossz szokást, hogy mindenkivel szóbaállt, és a völgy olyan képet öltött, mint valami palota vendégfogadó szilája. A Holtvilág – árokban jöttek – mentek az emberek, kinek ez fájt, kinek az, de olyan egészségesek is eljöttek, akik csupán tanácsot akartak kérni az élet apró – cseprő dolgaival kapcsolatban. Donga mindenkivel szívesen elbeszélgetett, gyógyfüveket osztogatott, fájós lábat masszírozott és rovásra tanította a faluban élő gyerekeket Amikor visszatértem, egy kisebb települést leltem a Holtvilág – árkában... Még aznap este elzavartam onnan az embereket, rettenetesen sajnáltam, de véget kellett vetnem ennek az állandó tavaszünnepnek. – Idefigyelj, Donga, holnap kiköltözöl a barlangból és építesz magadnak egy kunyhót a völgy déli bejáratánál. Majd segítek. Te leszel a völgyhasadék őre. Attól a naptól kezdve kizárólag azok jöhetnek fel hozzám, akit te beengedsz a völgybe. – No és kit engedhetek be, Torda? Nem cifráztam a dolgot. – Senkit.
– A sámánokat sem? – kérdezte meghökkenve. – Még azokat sem. – És ha idejön a hunok királya? – Még a királyt sem. – Nem értelek téged, azt hittem, szereted az embereket?! – Nem kell megértened engem, csak csináld, amit mondok. Mától kezdve az emberekhez fűződő viszonyom minőségét nem a hozzájuk tartozásom foka, hanem a tőlük való távolodásom mértéke határozza meg. Mellesleg nagyon szeretem az embereket. Nézett rám szótlanul. Másnap összeszedte a holmiját és lepakoltunk a völgy déli bejáratához. Fél napunk ráment a kunyhó építésére. Amikor elkészült, elégedetten hevertünk el a hűvösében. – Mit mondjak az embereknek, miért nem vagy rájuk kíváncsi? – szegezte nekem a kérdést Donga. – Te óriási tévedésben vagy, öreg barátom. Én kíváncsi vagyok az emberek minden gondjára – bajára, de ahhoz, hogy igazából megismerjem őket egy időre el kell távolodnom tőlük. Ha tudni akarom, hogy valójában milyen a világ legelébb ki kell azt rekesztenem magamból. Csak akkor látom, hogy a palota magasabban áll, mint a többi épület, ha egy időre elhagyom a várost és távolról szemlélem... – Ezt valami görög mondta? – Ezt én mondom. Meg kell értened, hogy nem a világ ellenében, hanem érte vállalom az egyedüllétet. – De azért velem beszélgetsz? – kesergett Donga. – Téged bármikor szívesen látlak. Felálltam, vettem a botomat és elindultam vissza a barlanghoz. – Mi lesz a jutalmad mindezért? – kérdezett utánam az öreg. – Önmagam és a céljaim tökéletes megismerése feleltem habozás nélkül.
*** – Megkísértett az ördög? – kérdezte vendéglátóm. – Jézus ugyanúgy elvonult a pusztába, ahogy te is kivonultál a világból Böjtölt negyven napon át, míg végül megjelent neki az ördög és megkísértette öt. – Ismerem az írást és más írásokat is ismerek... Ahány ember, annyi írás... Nem is oly' régen már kitértünk erre a témára, de látom, újra érintenünk kell. A táltosvallás nem ismeri az ördög fogalmát, mi nem hiszünk az eredendően Gonosz létezésében, ennek okán azt nem is személyesítjük meg, és ha kísértő nincs, akkor kísértés ugyanúgy nem létezik. Láttam rajta, hogy nagyon nem ért velem egyet. Nem érdekelt különösebben. – Tasnak figyelmeztetnie kellett volna, hogy milyen buktatók várnak utad során.
– Hidd el, figyelmeztetett. Nyilván valahova eljutottam volna életem végére, tekinthetjük ezt célba érésnek is, de mi van akkor, ha ezen a ponton tudásomra hozza az Ég, hogy nekem nem ez volt az eredeti célom? Na, ez a kárhozat, barátom, és nem a gyehenna, ami valójában egy szemétégető hely a régi Jeruzsálem mellett. – Mégis azt mondom, világosabban kellett volna fogalmaznia – Fölöslegesnek tartotta. A táltossá válás folyamatát jórészt a tapasztalat segíti elő. Ha a magasabb szellemek vagy Tas mindenről előre tájékoztatnak, akkor óhatatlanul megkerülöm a problémákat és nem edződöm. Ez pontosan olyan, mintha az apám a megmunkált és még tűzforró vasat nem dugná hideg vízbe. Edződni kell és engem az élet edzett olyanná, amilyen vagyok.
***
Mivel az ember egy idő után ösztönszerűen gyűlöli azt, amit nem ért meg, úgy döntöttem, hogy alkalomadtán kegyes leszek az emberekhez és megmutatom magamat. Nem akartam visszájára fordítani a dolgokat, ezért minden hónap hetedik napjának éjszakáján megjelentem a völgy déli bejáratánál, és megmutatkoztam az ott egybegyűlteknek. Ezeknek a jelenéseknek gyorsan elterjed a híre, és a harmadik alkalommal már száznál is többen kuporogtak a fák közt. A látogatók már kora délután tábortüzet gyújtottak és kisebb – nagyobb csoportokba ülve vártak rám. Megjelenésem sosem tartott tovább egy éjszakánál. Ilyenkor az emberek szólhattak hozzám, és megválaszoltam a kérdéseket, de csak a legritkább esetben gyógyítottam, ezt a munkát inkább ráhagytam a sámánokra, a betegeket Dongához, vagy egy másik, általam jól ismert gyógyítóhoz küldtem. Minden más esetben Donga egyszerűen elzavarta a látogatókat. De hogy ne legyen belőle sértődés, ezért az öreg némileg színezte a dolgot, és azzal kecsegtette a hozzám igyekvőket, hogy ha megfelelnek egy találós kérdésére, akkor láthatják a hatalmas vértáltost... Nem tudom, honnan szedte a vértáltos kifejezést, mindenesetre jól szórakoztam rajta, mert igazán alkalmasnak találtatott az emberek elijesztésére. Donga csűrcsavaros találós kérdéseink természetesen se füle, se farka nem volt, amolyan hasraütős rébuszok voltak azok, amelyeket természetesen senki sem tudott megválaszolni. Ilyenkor az öreg eljátszotta a nagy, komoly embert, a fejét csóválta, és azt kiabálta a lógó orral távozó után, hogy ne csüggedjen, a következő hónap hetedik napján úgyis láthat engem. A teljesség kedvéért beszélnem kell a Ruga nemzetségből származó Kara esetéről. Őaz a fiú, akivel először találkoztam a Holtvilág – árokban még annak idején. Időközben fiatalemberré cseperedett, és régen nem játszott már falovakkal. Ez a Kara nagyon agyafúrt embernek hitte magát. Egyszerűen kikerülte az öreget, felkapaszkodott a hegyre és bejött az északi bejáraton. Titokban lopakodva érkezett, puszta kíváncsiságból egyszerűen meg akart lesni a barlangoknál, Szörnyű kimondani, de Karának elvettem a szeme világát, ideiglenes vaksággal vertem meg őt. Vakon nyöszörögve, fától – fáig botorkált az erdőben, még azon a napon favágók találtak rá. Megmondtam Karának, ha elterjeszti annak a hírét, hogy mi történt vele a völgyben, s miért, akkor három hónapra rá újra látni fog, ellenkező esetben örökre vak marad. Ezt követően rohamosan terjedt a hír, aki az öreg tudta nélkül akar belépni a Holtvilág – árokba, azt vaksággal veri meg az Ég! Onnantól kezdve senki sem próbálkozott az északi oldalról, és nyugalmam biztosítva lett.
***
Rua továbbra sem változtatott a politikáján, és apjához hasonlóan a nyugatrómai birodalomhoz húzott, az Aetiusszal kialakított jó kapcsolatai tovább erősítették ezt a szövetséget. Az Uldini politikát megtartotta keleti irányban is, a hun birodalom jószerivel egész uralkodása alatt ellenséges viszonyban állt Bizánccal. Kezdetben a keletrómaiak kísérletet tettek a fökirály megnyerésére. Theodosius megtisztelte Ruát a birodalom legmagasabb katonai rangjával, és nagy csinnadrattával kinevezte őt magister militiumnak. Ez a címadományozás nyilván nagy kitüntetésnek számított egy germán törzsfőnök esetében, de Rua főkirály nem tartotta többnek merő formalitásnál. A rossz nyelvek szerint a kinevezés csupán szépségtapasz volt a magát oly sokra tartó és gőgös bizánci udvar számára, amellyel Theodosiusék a „barbár" uralkodónak fizetett békeadót tábornoki fizetés formájába öltöztették. Az összeg Rua uralkodásának a végén már meghaladta az évi 350 font aranyat. A látszólag barátságos érintkezési formák mellett – tárgyalások, követségek – mindkét fél részéről erős szervezkedés zajlott a másik ellen Edekon igazán elemében érezhette magát. A keletrómai alakoskodásra adott hun válaszlépés részben nekem köszönhető. Az 1183. év nyarán egy vadászat alkalmával Rua és a huszonhat esztendős Attila herceg éppen szarvast űztek az Alföldtől északra húzódó hegyekben...
*** – Pedig meglőttem, benne van a nyilam! – mérgelődött Attila. Lova nyakát paskolta, nyugtatta a fejét rángató állatot. A gazdagon szerszámozott lovak nehezen horkantottak, fújtattak a hosszú üldözés után. Tizenkét vadász táncoltatta hátasát a tisztáson. A főkirály homlokráncolva szemlélte az erdőt. Még látta a bokrokon átszökkenő szarvasbikát, de ezt követően hiába vágtatott utána, egyik pillanatról a másikra nyoma veszett az állatnak. A vadászok sokáig bolyongtak a sűrűben, és áruló nyomokat kerestek, patanyomokat a sikamlósan nyirkos avarban, megtört gallyakat a bokrok közt, de mindhiába, a szarvas úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. Vérnyomokat sem találtak, a kutyák is szagot vesztettek. A kürtjel a rétre hívta a vadászokat és megindult a vita, ki mit látott. – Biztos eltaláltad, uram? – kérdezte Ede ezres Attilától. – Ha mondom – sziszegte oda Attila. – Márpedig semmi vér – jegyezte meg Rua. – Ez még nem bizonyít semmit, felséges úr. Nem lesz sok vér, ha nem ért eret a lövés – bizonygatta az ifjabbik Csáth. Nem kapott választ – igaza volt. – Rossz jel – gondolkodott hangosan Rua. A fák közt átsütött a lenyugvó nap fénye. Bágyadt fény aranyozta az erdőt, délután óta erejét vesztette az állandó madárcsicsergés. Lepihenni készült a mindenség. – Letáborozunk éjszakára és reggel folytatjuk a nyomkeresést. – Hol lesz az már reggel! – morgott Attila. Akarta azt a szarvast nagyon, megígérte Rékának, hogy arannyal festett trófeát visz haza neki... Rua értette az ifjú házasember lelkesedését, szavát mégsem vonta vissza. – Talán le kell mondanod erről a szarvasról, Attila... talán nem. No, majd reggel ez is kiderül az ég mellett. Lóról, urak! Kondás, gyújtsatok tüzet. Ede, állíts őröket! – Igen, uram! – hallatszott egyszerre két helyről.
Az urak leszálltak a lovakról, a szolgák lenyergelték az állatokat. Egy szolga a vizestömlőkből töltötte az egyetlen vödröt, amit az itatáshoz hoztak, egy másik előkészítette a zabostarisznyákat. Az emberek ugyanúgy megpihentek, mint az állatok. Az urak a könyökükre támaszkodva körbefeküdték a tisztás közepén gyújtott tüzet, és megtárgyalták a nap eseményeit. A szarvas volt a téma, a kudarc ellenére vidám lett a hangulat, amit a kulacsokban lötyögő római bor is elősegített. Egy másik tűznél a szolgák készítették elő a vacsorát és a napközben elejtett fácánokat sütötték. A kutyák leheveredtek az urak közelébe, tapasztalatból tudták, hogy odavetett koncot csak tőlük várhatnak, a szolgákra hiába néznek bánatos szemekkel. Kutya és ló, két olyan állat, amely gyorsan megtanul különbséget tenni úr és szolga között. Rua és Attila közelebb húzódtak egymáshoz és szót váltottak a politikáról – Becsülöm a vandálokat, ezeknek kemény tökük van, bátyámuram – alkalomadtán bátyámuramnak szólította a nagybátyját – Mesélték, egykoron Radagais kivezette őket Pannóniából és most nézd meg, hol tartanak! Tavaly Geiserich király vezetésével átkeltek Afrikába és onnan bomlasztják a nyugatrómai birodalmat. Fejet kell hajtanom előttük. – Felmorzsolják őket – mondta Rua. Egy faággal piszkálta a tüzet, játszott a parázzsal. – Úgy véled? – Igen. Aetius meg fogja állítani őket, ezért ne lelkesedj értük túlzottan. Emlékszem, ezek az általad oly sokra tartott vandálok úgy futottak Uldin nagyapád elől, mint a nyulak. Két szememmel láttam azt a rohanást. – Hm... akkor ki fogja végre megalázni Rómát?! Rua Attilára függesztette a tekintetét. Halvány mosoly suhant át az arcán.
– Róma a barátunk, Aetius a nyugatrómai hadvezér a barátunk... Nekem semmi bajom Rómával, Attila herceg. – Úgy gondolkodsz, mint a nagyapám... – És én ezt büszkén vállalom – folytatta egy közbevágással a mondatot Rua. Némileg emelte a hangját. Többen odanéztek, Rua még közelebb húzódott Attilához. Halkította a szót. – Róma a legnagyobb világhatalom, Bizánc a másik, és mi nem őrlődhetünk két malomkő között, mert azok felmorzsolnak minket. Balambér óta semmi mást nem csinálnak a hun főkirályok, minthogy választottak a két római birodalom között, melyik az ellenség, melyik nem az. Balambér óta Bizánc az ellenség, és aki változtat ezen a politikán, az bizony könnyen elbukhat. – Ők választottak vagy a sámánok? – kérdezte Attila. Hangjából kiérződött némi gúny. Rua hosszan nézte a tüzet, megszerkesztette magában a választ. – Tudom, hogy nem szívlelheted a bátyádat... Attila hanyatt fordult, két kezét a tarkója alá tette, úgy nézte a csillagokat. Hatalmasat sóhajtott. Rua megpaskolta a vállát. – Egyszer eljön a te időd... – Elfordult Attilától. – Mi van azokkal a fácánokkal? Halljátok – e, farkaséhes vagyok! – kiáltotta vidáman. Valaki nyújtotta felé a kupáját.
Rua mohón ivott, a bor lefolyt az állán.
*** – Azt hittem, mi vagyunk a legnagyobb világhatalom – morogta Attila a csillagoknak. Nem tudott aludni, egész éjjel zavaros gondolatok kavarogtak a fejében és elűzték álmait. Az őrök és Attila herceg kivételével mindenki elszunnyadt a táborban. Szuszogástól és horkolástól lett hangos az éjszaka, az emberek a nyeregtakarókat magukra rántva aludtak a parazsat pislákoló tábortűz körül. Attila Budára gondolt és Torda jóslatára. "Főkirály leszel, ha Rua meghal..." – Képtelenség! Rua szeret engem, többre tart két öccsénél, még a gyermekeinél is, ami nem okozhat számára lelkiismeretfurdalást, hiszen ezt diktálja az évszázados hagyomány, töprengett magában Attila, de ez még nem jelenti azt, hogy az érdekemben szembehelyezi akaratát a sámánokéval. A főkirályi hatalom nem közvetlen leszármazás alapján öröklődött, a legnagyobb rangot ki kellett érdemelni. A főkirályt választották. A Nagytanácsot egyáltalán nem érdekelte, ki kinek az utódja, fia, leszármazottja, kizárólag az alkalmasság és sámánok jövendölése számított. Buda a kezében tartja az összes sámánt... Attila ide – oda forgolódott, aludni próbált. Zavaros képek kavarogtak az elméjében, a valóság képei összekeveredtek az álmokéval, az apját látta közeledni a tisztáson... Felnyitotta a szemét. Az előbb sikerült elaludnom. Nyakig magára húzta a durva pokrócot, közben átfordult a másik oldalára, kifelé a parázstól. Akkor látta meg a fényt. Alig ötven lóhossznyi távolságban a fák között vetült felfelé, tölcsérszcrűen kiteljesedett és egybeolvadt az ezüstös éjszakával. Mintha lehullott volna egy csillag az égből és annak a sugárzása tündökölne. Tiszta fehér fény sugárzott az erdő mélyéről. Attilának minden álom kiröppent a szeméből. Felkönyökölt, lélegzetvisszafojtva nézte a jelenséget. A fény mozgott és forrása egyértelműen távolodott a tisztástól, Hang nem hallatszott. Attila megrázta Rua vállát. – Bátyámuram!
Penge villant a holdfényben, Rua együtt mozdult a tőrével. Attila elkapta a férfi csuklóját.
– Én vagyok az... Nézd! Rua a mutatott irányba tekintett. Gyorsan kidörzsölte a csipát a szeméből. Hitetlenkedve bámult. – Égne az erdő? – Ez nem erdőtűz! Rua keltette a másik embert, amaz rúgta a következőt. Percre rá mindenki talpon volt. – A kutyák! – mondta Ede. Szűkölt az egész falka, a Rómából hozatott vérebek, Aetius ajándékai együtt nyugtalankodtak a lovakkal. – Engedjük rá a kutyákat! – javasolta valaki. – Bolond beszéd – mondta Rua. Csípőre tett kézzel állva nézte a lassan mozduló fényt. Rua és Attila egymás mellett állva ámuldoztak. Ede lépett oda melléjük. – Valami gonosz szellem lehet ez, talán egy erdőlidérc. Azt javallom gyorsan menjünk el innen, mielőtt ránk rohanna... Nem tetszik nekem ez az erdő. – Magunkkal kellett volna hoznunk egy sámánt – okoskodott Csáth. Időközben ugyanolyan bikanyakú ember lett belőle, mint az apjából. Lova nyerge mellett egv meztelen pengéjű bizánci nehézkardot is hordott, sokan megcsodálták, amikor pörgetni kezdte a feje fölött. – Ez nem lidérc – mondta csöndesen Attila. Vette az íját és egy marék vesszőt a tegezből. – Hanem? – nézett rá értetlenkedve Rua. – Ártó szellem? – Ez a szarvasunk lesz! Egymásra tekintettek az urak, miket beszél itt a herceg, a tekintetek végül Attilán állapodtak meg. – Bolondokat beszélsz, édes öcsém! – rázta a fejét Rua. – Már hogy lehetne a mi szarvasunk?! – Apám ugyanezt a szarvast üldözte a születésem napján. Jól ismerem a történetet, számtalanszor hallottam gyermekkoromban. – Körülhordozta tekintetét a körülötte állókon. – Az Ég üzen nekünk. Megragadta Rua karját. – Apámról álmodtam... Rua kardot kötött és felkapta az íját, tegezét. – Csak ketten megyünk! – szólt a többieknek. – Ti itt várakozzatok lóháton! Ha halljátok a kürtszót, vágtassatok utánunk! – Ez veszélyes, felséges uram – nyomakodott előre Csáth. Többen helyeseltek, morogva bólintottak a szavaira. – Hadd menjünk mi is védelemnek! – Ketten megyünk, Csáth! Amit megmondtam, azt megmondtam felelte Rua és Attilával együtt elindult a fény fele.
***
Némán osontak a sötét erdőben a fényforrás irányába. Az mintha játszadozott volna velük, hol erősödött, hol meg csökkentette erejét, Rua számára úgy tűnt, mintha maga után akarná csalogatni őket. Gyors oldalpillantást vetett Attilára. Az ifjú arca teljesen átszellemült, ajka alig láthatóan remegett, talán őseihez rebegett egy fohászt. A herceg megbűvölve nézte a fák közül sugárzó fényt. A ragyogás meghazudtolta a déli nap erejét, mégsem érezték szemei bántónak. Tiszta fehér fény sugárzott a sűrűből, Rua szakadatlan arra gondolt, hogy miféle csudálatos állat lehet az ilyen, még csak regölni sem hallott hasonlóról... Attila vesszőt illesztett íjának húrjára és lövésre készen lépdelt a fák között. Odapisszegett Ruának, aki ugyancsak készenlétbe helyezte az íját A fényforrás mozgása megállt, úgy tűnt, be akarja várni őket. A két férfi lépesről lépésre közeledett... Egy terjedelmes tölgy, igazi óriás emelkedett a közelükben, a fény a mögötte elterülő sík területről sugárzott. Ezüst színű fény ömlött szét a tisztáson, a szemkápráztató ragyogás hunyorgásra késztette a lopakodókat. Attila a tölgy takarásában közeledett és ő látta meg elsőnek a nem mindennapi csodát. Önkéntelen kiáltás hagyta el ajkát. Amit tisztásnak hittek, egy hegyitó tükre volt, s a tó kellős közepén ott állt mozdulatlanul egy fénylő testű hatalmas szarvasbika. Az éjszakai erdőt bevilágító sugárözön a csodálatos állat testéből áradt, bevilágította az égboltozatot és a környező erdőt. A tó felszíne valósággal ragyogott a fényétől, Attila számára olybá tűnt, mintha olvadt ezüst hullámozna a lába előtt. Keze lazított a húr feszítésén és visszaengedte a vesszőt. Rua hasonlóképp cselekedett. Némán, áhítattól eltelten álltak a tó partján. A szarvasbika látta a két férfit. Alig harminclcpésnyire állt tőlük. Oldalát mutatta nekik, de a fejét rájuk fordította és állta a pillantásukat. agancsa hatalmasra nőtt, egy keletrómai gálya vitorláját ki lehetett volna feszíteni a főágak között. Patái körül vízgyűrűk fodrozódtak, s mivel a tó közepén várakozott – ahol kizárt, hogy csüdig érjen a víz – a két ámuldozó nem tudott másra gondolni, minthogy a víz tükrén áll. – Hát ez tényleg nem a mi bikánk, öcsémuram – ingatta a fejét Rua. Fojtott hangon beszélt, nem akarta elijeszteni a mesebeli állatot. – Márpedig ez lesz az – erősködött Attila. – Akkor ébren álmodnánk? – kérdezte a hunok főkirálya. – Hunniában így szokás – felelte nagy csöndesen Attila herceg. A szarvasbika elfordította róluk a fejét és méltóságteljes, büszke tartásban, lassú léptekkel indult a part irányába. Távolodott tőlük. Attila önkéntelenül felnézett az égre. Nagy döbbenetére vérvörös lénnyel izzott a hold. A herceg oldalba könyökölte Ruát és mutatta neki a jelenséget. – Látom! Amikor a szarvas kilépett a partra, minden átmenet nélkül kihunyt a fény és vaksötét éjszaka lett. Az iménti nagy fényesség hatására még mindig káprázó szemek egy darabig semmit nem láttak, aztán sikerült hozzászokniuk az égről alásugárzó sápadt fényhez a hold is visszanyerte szokásos fényállapotát. Csönd lett, a tó sötét felszíne moccanatlanul tükrözte vissza az éjszakai égbolt fényeit. Csillagok terültek el a lábuk előtt.
Attila begyalogolt a tóba, rálépett a csillagok útjára. Rua az íjára támaszkodva nézte a fiút. Attila lehajolt, megnedvesítette arcát, tarkóját, vizes kézzel hátrasimította a haját, varkocsait. – Gyere, menjünk vissza – szólt neki Rua. – Várjunk még... itt van, érzem. – Ki van itt? – Torda. Halk nyerítés hallatszott a távolból. A vízfelszín hozta a hangot, melynek forrását nem lehetett pontosan behatárolni. Rua és Attila fülelni kezdett. Újra hallották a hangot. Most tisztábban hallatszott, mint az előbb, és nagyjából abból az irányból érkezett, ahol a csodaszarvas belépett az erdőbe. Attila minden teketória nélkül elindult a part mentén a térdig érő vízben, Rua a bokrok közt átgázolva követte őt. Percekig mentek. Egy idő után Ruának is bele kellett gázolnia a vízbe az erdő egészen a tó partjáig terjedt, a sűrűség áthatolhatatlan volt. A két férfi egymás mögött haladva taposta a vizet. Újra hallották a nyerítést. Most egészen közelről és a fák közül érkezett. Attila gyengén pislákoló fényforrásra lett figyelmes a parton. Valahol a fák között tűz lobogott. – Arra, bátyámuram. Kilábaltak a partra. Attila újra felajzotta az íját, Rua megmarkolta kardját. Elindultak előre a fák közt, fatörzstől fatörzsig lopakodva haladtak előre. Tisztán látszott a közelben lobogó tűz, még a lángokat tápláló faágak pattogását is hallani lehetett. Az utolsó lépéseket nagyon óvatosan tették meg, tekintetük ide – oda cikázott. Rua félrehajtott egy bokrot a lángok fénye ott tükröződött az arcán. Attila pattanásig feszítette az íját... Fehérlófia állt a lábuk előtt húzódó parányi tisztáson, annak nyerítését hallották az imént. A tisztás közepén táltostűz lobogott, s mellette egy hosszú botos, köpönyeges, szakállas férfi állt...
*** – Torda! – kiáltotta a nevemet Attila és íját leengedve kilépett a fénybe. Közvetlenül mellette Rua közeledett. Megálltak előttem pár lépésnyire és tisztelettel fejet hajtottak nekem. Egy kurta biccentéssel viszonoztam az üdvözlést. – Tudtuk, hogy te leszel az! – Attila szeme csillogott az örömtől. Gyorsan lelohasztottam a jókedvét. – Legfeljebb sejtettétek!
Sokáig hallgattak. – Mióta? – Öt éve találkoztunk utoljára a palotában – feleltem Attilának. Egy földön fekvő, korhadó fatörzsre mutattam a botommal. Hellyel kínáltam őket. Ödamentek a fához és leültek. Feléjük fordultam, – Láttuk a szarvast... – kezdte volna Rua, aztán megakadt a mondatul, amikor közelebb léptem hozzájuk és szembesült a pillantásommal. – Sokan sokféle szarvast látnak életük során. Nincs ebben semmi csodálatos. Minden embernek megvan a maga szarvasa, mert minden ember jelre vár. Hívtalak több alkalommal, de egyszer sem jöttél el, Torda – nézett rám Attila szemrehányóan. Megmondtam, ha fontos az ügy, eljövök. Fontosak voltak ezek az ügyek, a világ sorsa állt vagy bukott rajtuk, Attila? – szegeztem neki a kérdést. – Azt hiszem, nem... – Na látod. Most viszont én jöttem el hívás nélkül, mert két fontos dolgot kell elmondanom nektek. Rua fészkelődni kezdett a fatörzsön. Úgy szorította a lába között tartott íj fáját, hogy beleroppantak az ízületei. Félt attól, amit hamarosan meg kell, hallania. Öt éve éltem elvonultan a világtól, és semmi mással nem foglalkoztam ez idő alatt, minthogy tanítványául szegődtem a magasabb szellemeknek. Ránéztem Ruára. Elméje egy gondosan megfaragott rováspálcává változott előttem. Gond nélkül olvastam róla. – Ne félj, még nem jött el a halálod órája. – Ez mikor lesz, Tudó? – kérdezte gyorsan. – Ismerek egy embert, aki minden áldott nap kiviszi a rétre a fiát és kardozni tanítja. Ügyes gyerek, láttam őt. Mit gondolsz, mit érezne ez az ember, ha megmondanám neki, hogy a fiát levágják az első csatában? – Fájdalmat. – Rosszabbat mondok: nem váltana többé pengét a gyerekkel, és mindenáron le akarná beszélni arról, hogy csatába menjen, ahogy mindenki más. A fiú nem tudná, mi végre az apja változása, és faggatná , erre az nagy nehezen bevallaná, hogy tudja a jövőt, mert megmondta neki egy táltos... Ekkor a fiú kinevetné a saját apját, bolondnak nevezné a táltossal együtt és elfordulna tőle, és dacosan menne tovább a maga útján. Látod, egy embert két súlyos veszteség ért annak következtében, hogy szembesítették a jövővel. Először elveszítette azt, ami cselekvésre ösztönözte, másodszor elveszítette a fiát, hát ne akard tudni, amit nem szabad megtudnod.
– Értem szavad. De te azért... – Igen, tudom – feleltem kurta szavakkal. Rua bólogatva nézte maga előtt a füvet. – Szép halál lesz?
– Nem érzel majd fájdalmat.
*** – Hogyan halt meg? – Három évvel később agyonsújtotta a villám.
*** Nem akartam húzni – halasztani a dolgot és beszélni kezdtem eljövetelem okáról. – Erősödik a bizánci birodalom, ezért kemény kézzel gátat kell vetned a folyamatnak, Rua. – Kerülöm a véres összecsapásokat – mondta őszintén a főkirály. – Helyes, senki sem szereti a háborút, puszta szórakozásból még egyetlen nemzet sem rántott kardot. De a háború elkerülésének több módja létezik, s neked rá kell lépned az egyik legnehezebben járható útra. – Mi lenne az? – Egyszer s mindenkorra meg kell tiltanod a keletrómaiaknak, hogy az Al – Dunától északra zsoldosokat toborozzanak a hadseregükbe. A folyamat, ami évekkel ezelőtt kezdetét vette, mára tetőfokára hágott. Eleven tűz lobbant Attila szemében. Nem bírt magával, felpattant a fatörzsről. Öklével a tenyerébe csapott. – Úgy van! Ha nem kapnak utánpótlást, pár éven belül meggyengülnek és mi lecsapunk rájuk! Végérvényesen elsöpörjük őket! – Ez lenne a lehető legostobább lépés – mondtam higgadtan mindemellett pár év elteltével Bizánc éppen hogy megerősödik. Mivel nincs módja válogatni a legjobb hun és germán emberanyagból, ezért kénytelen a határain belül toborozni, mi által a hadserege nemzetibb lesz, s ez növeli a harcértékét. Egy ilyen hadsereg sokkal többet ér, mint egy zsoldosokból álló szedett – vedett banda. – Nem értem, ez miért jó nekünk? – kérdezte hökkenten Attila. Intettem neki. Lassú mozdulattal telepedett vissza a fatörzsre. Arra gondolt, őrültté tett az éveken át tartó magány. – Mert az erőegyensúlyt fönn kell tartani – magyaráztam. – A hun birodalom hatalmasabb, mint valaha, a nagy szarmata síkságtól egészen Germániáig terjed. Ezt a gigantikus államalakulatot kizárólag az tartja egyben, hogy fél évszázada a mérleg nyelvét játssza a két római birodalom között. Ha mindkét római birodalom meggyengülne, akkor politikailag ingatag helyzet áll elő Európában, ami általános lázadáshoz, minden eddiginél hatalmasabb népmozgáshoz vezet. Más megoldás nem lévén, nekünk kell úgy alakítanunk a dolgokat, hogy legalább az egyik birodalom erős maradjon. Meg kell erősítenünk a keletrómai birodalmat! Rua, Róma nagy barátja elszántan ingatta a fejét. – Bocsáss meg, Tudó, de ez képtelenség. Politikánk Uldin óta Rómához húz minket, emlékezz vissza, legutóbb nem te voltál az, aki Aetius segítségére siettél?
– Akkor ezt kellett tennem. Akkor. – De miért kéne erőssé tennünk a keletet, ha ott van a nyugat, ami I'lacidiának köszönhetően mostanában szilárdabb, mint valaha?! – Azért, mert alig egy emberöltő múlva már csak egyetlen római birodalom lesz Európában és azt Bizáncnak hívják.
– Végleg egyesülnek – suttogta Attila. – Éppen ellenkezőleg! A nyugatrómai birodalom elbukik, s mint állam megszűnik örökre. Hogy tudjátok, személyesen ismeritek azt a lérfit, aki az utolsó nyugatrómai császár apja lesz.
*** – Álljunk meg egy szóra! – pattant fel az öregember a trónusáról. – amit mondasz, az képtelenség! – Már miért lenne képtelenség!' – kérdeztem a Hagyaték botjára támaszkodva. – Egyetlen birodalom sem tart örökké. Róma több mint ezerkétszáz éve létezik, alighanem itt az ideje, hogy lelépjen a történelem színpadáról. Vendéglátóm vihogni kezdett, rám legyintett. – Tréfás ember vagy te! – Nem szokásom a tréfálkozás. Nézz a szemembe, és mondd ki, amire gondolsz... Szerinted hazudozni jöttem ide? Odatoppant elém. Villámokat szórt a tekintete. Farkasszemet néztünk egymással. – Ó, magasságos Isten... Elfordult tőlem valósággal visszavánszorgott a trónusához. De nem ült le, hanem megtámaszkodott az aranyozott karfán. – Az utolsó római császár... – suttogta a férfi. – Romulus néven fog uralkodni. – Nevetséges. Így hívták Róma egyik alapítóját, az első királyát. Képtelenség! – ingatta fejét vendéglátóm. – Éppen ezért lesz ő is Romulus. Talán nem lesz véletlen a névválasztás. – Akit Ruáéknak említettél, az tud arról, hogy a fia... Az öregember felém nyújtotta horgas ujját. – Te... – Igen, nem is oly' régen felfedtem előtte a jövő egy részletét. Fontos volt – Ezzel egy életen át zsinóron rángatod őt! – Nem kell őt rángatni, az a féift magabiztosan áll a lábán – mosolyogtam
– Te magad vagy az ördög! – emelte kezét a férfi. Fáradtan lehuppant a trónusára. Sokáig nézett előre a semmibe. Rám fordította a tekintetét. Ha huszonkét évvel ezelőtt azt mondtad Ruának, hogy egy emberöltő múlva lesz az összeomlás, s akkor az utolsó római császárnak már meg kellett születnie valahol... – Még nem született meg. Dühösen rázta az ujját. – Ki az apa? Tudni akarom! – Nem mondhatom meg.
*** Rua és Attila egyszerre pattantak fel. – Ki ez az ember? – kérdezte a fökirály. – Nem mondhatom meg. – Aetius? – nyögte Attila. – Aetius fia lesz az utolsó császár! – Üljetek vissza! Csak nehezen engedelmeskedtek. Érthető, az ő helyükben nekem is viszketett volna a fenekem.
– Más ember vagy, mint öt évvel ezelőtt – jegyezte meg Attila, aztán emlékeztetett a jövendölésemre, miszerint Rua nagybáttya halála után ő lesz a főkirály. Rua nagy szemeket meresztve nézett Attilára, aztán rám. Próbálta takarni előlem, mégis észrevettem, hogy a keze remeg az idegességtől. – A jelek mást mutatnak, Torda, a sámánok egytől – egyig Budát akarják – fejezte be Attila a panaszáradatot. – Akkor bizony Buda lesz a főkirály – vontam meg a vállamat. Attila elfordította rólam a tekintetét. – Nem kedvelem különösképpen Budát – jegyezte meg Rua. – Tudom. – Erélytelen. – Én ugyanígy látom – feleltem. Attila visszakapta a fejét. – A hunok istene bocsássa meg nekem, amiért tulajdon vérem ellen szólok, de higgyétek el, nem önmagam érdekében teszem ezt. A bátyám alkalmatlan a főkirályi hatalom betöltésére, a sámánok azért ragaszkodnak hozzá, mert könnyen irányítható. Én nem vagyok az, ezért nem kedvelnek! – Jól látod.
– Akkor miért nem teszel ellene semmit? – mérgelődött Attila. – Táltos vagy, az Ég akaratának tolmácsolója! Azt akarod elhitetni velünk, hogy az Egek Ura is ugyanezt akarja? – Nem tudom, mit akarhat az Egek Ura, az ő gondolatait nem fürkészheti ki egyetlen halandó sem. De egyvalamit jól tudok, hamarosan megváltozik a hun hagyomány... Összenéztek, aztán rám fordították kérdő tekintetüket. – Ki meri azt megváltoztatni? – kérdezte visszafojtott hangon Attila. – Én. – Teee? – bökött rám Attila. – Jól figyeljetek, elmondom a tervemet.
*** A nyári nap heve füllesztette az erdőt, amikor Donga sámán felfigyelt a közeledőre. A férfi egymagában érkezett, kezében vándorbotot tartva tért rá a kunvhóhoz vezető kaptatóra. Már messziről odaköszönt a sámánnak. Donga a kunyhója előtt ült és makkot válogatott. Az idegen megállt Donga előtt. Jó erőben lévő ember lévén alig fújtatott a felkapaszkodástól. Nem látszott többnek harmincöt évesnél, ruházata arról árulkodott, van mit a tejbe aprítania. – A táltoshoz jöttem – rikkantotta a vándor. – Sokan jönnek a táltoshoz, és ugyanannyian mennek is tőle – felelte Donga két makk között, az egyiket a mellette lévő kosárba pottvantotta, másikat elhajította a fűben. – De találkozni egyikük sem tudott véle fejezte be a mondatot. – Aztán miért nem? – kérdezte a mosolygós tekintetű prémsüveges férli – Mert nem tudtak megfelelni a találós kérdésemre – kuncogott az öreg Foga közé kapott egv makkot és feltörte a héját. Jóízűen elrágcsálta a belét. – Találós kérdés? Nofene! – Megpróbálkozol a válaszadással vagy inkább visszajössz a következiő megmutatkozáskor, ami a jövő hónap hetedik napján lesz. Két hét, s még egy nap múlva. Nem nagy ügy, én fél lábon elállok addig. Akkor minden különösebb próba nélkül láthatod a táltost, ha szerencséd van, talán még szót is válthatsz vele. De ha a lábad fáj, akkor fordulj máshoz, mert a félelmetes vértáltos ilyen apró – cseprő ügyekkel nem szokott foglalkozni. – Nem érek én rá addig várakozni, öreg – támaszkodott botjára a vándor. – Aztán egy üzenetet átadnál – e a táltosodnak? – Az attól függ.
– Nem lenne nagy fáradtság, még szólni sem kéne, csak... – a férfi elővett egy henger alakú bőrtokot az iszákjából és odanyújtotta Dongának csak ezt kéne a kezébe nyomni. Donga átvette a bőrtokot.
– Nézd meg, mi van benne! – mondta a vándor. A bőrtokból egy latin betűkkel sűrűn teleírt pergamen csusszant elő. Donga összeszűkült szemmel tanulmányozta az írást. Nem ismerte a latin betűket. – Ez az, amire gondolok? – Honnan a fészkes fenéből tudjam, hogy mire gondolsz, hallod – e? nevetett rá a férfi. – Donga felállt. Visszatette a pergamenlapot a tokjába. – Nem szokásom átvenni és továbbítani ajándékokat, de most változtatok a gyakorlaton... Kegyelmed itt várjon reám! A vándor leült egy kőre és elfektette maga mellett a botját. – Addig ennék valamit. – Jó étvágyat hozzá. Donga felállt és a bőrtokkal a kezében elindult felfelé a köveken. Mosolyogva forgattam kezemben a pergamenlapot. – Mi ez? – kérdezte Donga. – Római írásnak nézem. – Ez egy görög nyelvű szöveg latin fordítása. – Felolvastam belőle az öregnek: „Már sáfrány leplét borította a földre a hajnal, hogy villámszerető Zeusz egybehívatta az istengyűlést sokszakadékú Olimposz legtetejében.” – Hát ennek nincs sok értelme. Ki írta neked ezt a levelet? – Egy görög, úgy hívják Homérosz. – Kurv' keletrómai! – Hm... egyedül jött, aki ezt hozta? – kérdeztem, hogy kérdezzek valamit mielőtt elnevetném magamat. – Egyedül jött... Ki ez az ember? – Egy időben árokásással foglalkozott, ma már a birodalom egyik leggazdagabb embere. – Visszafordítsam egy találós kérdéssel? – Nem hinném, hogy sikerülne – nevettem jóízűen. – Inkább mondd meg neki, hogy jöjjön fel hozzám.
*** Tullius széles vigyorral az arcán közeledett felém. Már messziről integetett. Abbahagytam, amivel éppen foglalatoskodtam és udvariasan elèsi ettem. Nem kellettek szavak, szótlanul megöleltük egymást.
– Uram, jó érzés újra látni téged – mondogatta Tullius hátlapogatás közben. Kibontakoztam az ölelésből. – Micsoda váratlan meglepetés! – Füllentettem neki, már egy hete tudtam, hogy jönni fog. – Egész életemben nem gyalogoltam még ennyit, uram, már – már azt hittem, térdig kopik a lábam. – Addig nincs baj, amíg az állunk nem kopik fel. Szélesen vigyorgott. – Van benne valami. Összeakadt a tekintetünk. – Gyere, megmutatom neked, hol lakom és ne szólíts úrnak, mert bántja a fülemet. Nem vagyok úr, szolga vagyok. – Köszönöm. Hallottam hírét a barlangodnak, úr... Torda. Furcsa ember vagy, hallod – e? – – Miért mondod ezt? – kérdeztem a vállát átkarolva. Együtt sétáltunk a patakparton.
– Hogy miért? Maholnap a birodalom leggazdagabb embere leszel, oszt' mégis egy lyukban lakol, mint valami róka? Nagyon jól beszélte a hun nyelvet, csöppnyi akcentust sem éreztem a hangjában. Nevethetnékem támadt, amikor a vagyonomról beszélt. Nem kellett ahhoz táltostudomány – Donga szerint ezt beszélte mindenki – , hogy tudjak egykori nyelvtanárom üzleti sikereiről. Tullius az elmúlt évek alatt előbb megtízszerezte, aztán megszázszorozta a lóvásárlásra tőlem kapott összeget. A „gót rabszolgából" dúsgazdag ember lett, ennek okán belőlem is, hiszen a nyereség nagy része engem és családomat illette a megállapodásunk szerint. – Szerényen élek, Tullius barátom. – Köszönöm, hogy barátodnak szólítasz. – Na, elég legyen ebből az állandó udvariaskodásból. Betessékeltem Tulliust a barlanglakás előterébe. Hellyel kínáltam. Tullius iszákjából előkerült a kulacs. Borozgatva indult a beszélgetés. – Nem mostanában jutottál az eszembe, évek óta készültem a Pilisbe. Amikor hallottam ezekről a kéthavonta történő jelenésekről, elhatároztam, hogy felkerekedem, abban bíztam fogadsz majd. – Aztán miért jöttél, el szeretnél számolni a pénzzel? – Derültem a saját kérdésem. Tullius is nevetett. – Ha kívánod hiánytalanul elszámolok... mellesleg gazdag ember vagy. – Nem érdekes... Egy pillanat! – Elfordultam és kiszóltam a barlang elé a kifeszített háncskötélen lógó, frissem mosott ruháknak. – Menj onnan! Visszafordultam Tulliushoz.
– Mondd, mi szél hozott erre? – Kihez beszéltél? – nézett rám kíváncsian. – Van egy medvém. Kicsit nehéz a feje, állandóan veszekedni kell vele, hogy értsen a szóból. Jót húztam a kulacsból. – Medve? Hol? – nyújtogatta a fejét Tullius. – Nem láthatod, már kétszáz éve halott. – Látom, még mindig furcsa dolgok történnek körülötted...Éreztem Tulliuson, hogy nagyon kerülget egy témát, de nem akartam erőltetni a dolgot, gondoltam, majd megered a nyelve, ha itt az ideje, ezért hagytam, hadd terelje a szót. Szóba hozta a családomat. – Apád már nem olyan ember, mint régen. Nagyon megváltozott az öreg. – Igen? – Hajnalkával éppen egy hónapja beszéltünk erről. Azt mondta, apád hetvenöt éves. – Jól van? – Rá sem ismernél. Lót – fut egész álló nap és képzeld, aktívan politizál. Nagy Attila – párti lett. – Kovácsol még? – Őmaga már nem, de van tíz műhelye és a városi kovácsok nagy része neki dolgozik... – Tullius elhallgatott, furcsán elfordított fejel nézett rám. – Egyvalamit nem értek... Őszinték a kérdéseid? Tudtam, hova akar kilyukadni, már előre mosolyogtam. – Őszinték. – Te mindig mindent tudsz az emberekről, de akkor hogy – hogy nincs tudomásod ezekről a dolgokról? – Nemcsak a kérdéseim őszinték, hanem a feleleteim is Tullius. Kiparancsolom magam közeléből azokat a szellemeket, akik a családomról hoznak híreket. Nem akarok tudni a családomról... Nagyon sok mindenről nem akarok tudni... Megértesz engem? – Igen... azt hiszem, megértelek. A bora időközben elfogyott, de elővettem a saját kulacsomat és ott folytattuk az ivászatot, ahol abbahagytuk.
– Akkor arról sem tudsz, hogy Hajnalka húgod férjhez ment? – Hál' az Egek Urának, éppen ideje volt. Ki a boldog férj? Oldira súgni kezdett, de ekkorra már elég volt rápillantanom a fülig elpirult Tulliusra. – Én – mondta a nyakát behúzva. Megszerettük egymást.
Erre azonnal inni kellett. – Latinul tanítottam és közben összemelegedtünk... Egy időben sokat beszélt rólad, ő nagyon szeretett téged. – Tudom. – Talán nem kéne beszélnem erről, de ő nem úgy szeretett, ahogy a húg szereti a bátyját... Éppen ezért zavartam el magam mellől a hírhozó szellemek nagy részét nem akartam tudni ezekről a dolgokról. Felsóhajtottam. – Tényleg nem kellett volna elmondanod... Egy kicsit zavarodott az a lány. – Felnőtt fejjel találkozott veled először, a férfit látta benned és nem a testvért... – Zárjuk le ezt a témát, Tullius. – Bocsáss meg, uram. – Nem kell bocsánatot kérned és ne urazz! Kis időre megakadt a beszélgetés. Szótlanul iszogattunk. Tullius váratlanul szidni kezdte Rua Bizánc felé mutatott politikáját. – Főkirályunk tavaly lezáratta a határokat és megtiltotta zsoldosok toborzását, erre az a kutya Theodosius felmondta a kereskedelmi egyezményt. Most hova adjuk el a lovainkat? – Add el Rómának. – Az nem megy. A nyugatiaknak megvannak a jól kialakult kereskedelmi kapcsolataik, arra a piacra képtelenség betörni és Edekon sem díjazná az ötletet, mint tudjuk, ő mindenkinél jobban utálja a tógás embereket, ebben kísértetiesen hasonlít Attilára. Hanem ez a nagy harag a keletrómaiakkal apádnak is betette a kiskaput. Nagyon jó minőségű vasércet hozatott be Bizáncból és most elapadt a forrás. Erről sem tudtam. Elmém egyszerűen kirekesztette magából a hétköznapi dolgokat. Tömegeket és népeket láttam elvonulni magam előtt, az egyén sorsa csak akkor mutatkozott meg nekem, ha arra volt hivatott, hogy az előbbieket kormányozza. Mindent tudtam Attiláról és Ruáról, de családom tagjait mintha ezüstös félhomályba burkolta volna a magamra kényszerített felejtés. Hosszan beszélgettünk. Már istenesen benne jártunk az éjszakában, amikor Tullius nagy nehezen kibökte végre, hogy tulajdonképpen miért keresett meg öt esztendő után. – Vagyunk páran Hunniában, akik nem nézik jó szemmel Buda leendő királyságát. Félünk ettől, úgy véljük rossz kezekbe keiül a hun birodalom sorsa. – Neveket akarok hallani. – Az öreg Esla, Oneges, Csáth, Berik, Skottas, mostanában Oresztész is eljön. – Ne lázadozzatok, annak nem lesz jó vége. – Eszünkben sincs, csupán összejárunk borozgatni és politizálunk. Viszont Edekon szerint a déli határon nagyon forró a helyzet, Mama és Atakam törzsfők egyre elégedetlenebbek. Erről tudtam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőseget. – Együtt borozgatsz a hun főurakkal? Nocsak miből lesz a kőrisbogár?!
– Ahol a pénz ott a hatalom – vonogatta vállát Tullius. – Ez így, ebben a formában nem igaz. Ebben a völgyben egy árva garas sincs, de ha akarnám, olyan vihar támadna, ami gyökerestül kitépi a fákat. A hatalomnak sok arca van, kedves barátom. – Az Ég hatalmának biztosan, de én most a látható világról beszélek. – Szóval te is az elégedetlenkedők közé tartozol? – szegeztem neki a kérdést. – Nem tagadom. Megrágtam magamban a hallottakat. Közben tüzet raktam a barlang előterében. Lassan pakoltam a fát, addig is volt időn gondolkodni a hallottakon. Minden porcikám érezte, hogy komoly felkelés készül a fennálló hatalom ellen... Érthető volt Tulliusék zavarodottsága. A tóparti beszélgetés során egyértelműen Rua tudomására hoztam, hogy Budát kell megneveznie az utódjául, ha nem így tesz, a sámánok fellázítják a népet.
Hunárék figyelmét el kell terelni, sejteniük sem szabad, hogy mi van készülőben. Az Attilához hű emberek – Oneges, Skottas és a többiek – persze nem ismerték a háttértörténéseket, ők csupán annyit láttak, hogy az utóbbi évben Rua sokkal inkább Budát helyezi előtérbe a félistenként tisztelt Attila ellenében. Ügy döntöttem, beavatom Tulliust, nem kellett segítségül hívnom a magasabb szellemeket, hogy lássam, nála megbízhatóbb embert lámpással sem kereshetnék egész Hunniában – Pontosan két év múlva Rua fökirály meghal. Ezt követően Oktár megmarad fővezérnek, Ojbársz pedig nem mozdul keletről és Rua fiai megtartják a szárnyvezéri rangjaikat. Eddig világos? – Igen – felelte kurtán Tullius. – De ki lesz a hun birodalom főkirálya? – kérdezte rögvest. – Buda és Attila. – Melyik a kettő közül? – Ők ketten egyszerre. Bekövetkezett az a pillanat, amikor Tulliusnak elkerekedett a szeme. – Két főkirály egyszerre?! – kiáltotta értetlenkedve. Ahogy elnéztem, római létére nagyon jól ismerte a törvényeinket. – Igen. – De hát ez képtelenség. A hagyomány... Odamutattam a barlangfalnak támasztott botomra. – Az ott a hagyomány, de neveztetik Hagyatéknak is. Mondok én neked valamit. Ez a hely, ahol most ülsz, minden tikok középpontja, innen nem messze van Dobogókő, a világ köldöke. Ez az egész medence, amit a Kárpátok karéja övez, megszentelt hely. Titokzatos ló és bikakoponyák nyugszanak ebben földben, minden kultúra bölcsőjében Még nem álltak Trója falai, amikor itt már szántottak – vetettek az emberek. Egyszer felfedeztem egy barlangot... a szellemek vezettek oda. Kicsit megkapirgáltam odabent a földet, és nézd, mit találtam!
Felhajtottam egy állatbőrt a fal mentén. Egy ismeretlen állat koponyáját világította meg a tűz fénye. Két szemfoga helyén hatalmas agyarak nőttek. Csak a felső állkapcsa volt meg, így is fogalmat lehetett alkotni az egykoron élt szörnyeteg félelmetes fogazatáról. Tullius kíváncsian vette kézbe az állatkoponyát. Forgatta, hümmögve tanulmányozta. – Mikor éltek ilyen állatok? – Még a kardot sem ismerték akkoriban az emberek. – Olyan fogai vannak, mintha két szablya nőtt volna ki az állkapcsából. – Ezért is nevezem kardfogúnak. Nézd meg jobban a koponyája tetejét. A karfogú koponyáján, közvetlenül a homlokrész fölött különös formájú lyuk sötétlett, leginkább egy démon szeméhez hasonlított. Tullius bedugta ujját a lyukba. – Valami bezúzta a fejét. Az állatbőrről fölvettem egy marokkövet és az élesre pattintott végét bedugtam a koponyatetőn sötétlő nyíláson. Tökéletesen beleillett. – Ezt az állatot megölték, elejtették, Tullius. Talán öreg volt és nem tudott már védekezni, vagy csapdába csalták és összeszurkálták a lándzsáikkal, végül bezúzták a koponyáját, azzal a kővel. Az a kő egy fegyver. Nézd meg a végét, látni lehet rajta a megmunkálás nyomait. Tullius tüzetesen megszemlélte a marokkövet. Igazat adott nekem. – Hová akarsz kilyukadni ezzel? Folyattam a magyarázatot. – Különös hely ez, varázsa van ennek a földnek. Itt évezredek óta jönnek – mennek a népek, de egyik sem bír megmaradni ezen a földön. Ez a föld mágikus hatást gyakorol az emberre, ez így volt a múltban és így lesz a jövőben is. Azt mondod, nem lehet megváltoztatni a hun hagyományt és nem lehet felülróni a hun szokásjogot? Én viszont azt mondom, hogy ezen a földön ez elengedhetetlenül szükséges, mert ez a vidék alakítja, formálja az embert ugyanúgy, ahogyan az apám megmunkálja a tűzből kiemelt vasat. Pannónia földje képlékennyé teszi az embert, az a nép, amelyik képes a változásra és mindig elmozdul a kisebb ellenállás irányába megmaradhat ezen a tájon, minden más esetben úgy törik meg, mint a túledzett vas. Ha Rua halála után Attila egymaga lenne a főkirály, azonnal nekiugrana a nyugatrómai birodalomnak, csakhogy abba belebukna egész Hunnia. Ha Buda egymagában lenne a főkirály, tíz éven belül minden csatlósunk leszakadna rólunk uralkodónk erélytelensége láttán. De ha ketten együtt kormányoznak, akkor jól kiegészítik egymást. A sámánok az ősi alkotmány szerint akarják fölemelni Budát, az idősebb Mundzuk fiút, de jelen helyzetben az ősi alkotmány alapján választani főkirályt azt jelentené, hogy egy jóindulatú, de felületes és gyenge ember kezében összpontosulna a hatalom, és ezt a sámánok fel fogják ismerni. – És ha mégsem? – Akkor félre lesznek állítva – mondtam csöndesen. – Beszélhetek erről Onegeséknek? – kérdezte izgatottan. – Egyelőre még nem.
– Rendben van, tartom a számat. – Töprengett egy sort. – Ám ha az Attilához hű emberek tudnának erről, akkor el lehetne fojtani a kezdődő lázadást. – Talán igen. Én mégis azt mondom neked, hogy legyen csak lázadás, hadd derüljön rá fény, kik azok, akikre nem számíthatunk a későbbiekben. Mert aki egy királyt elárult, az bármikor elárul egy másikat is. Árulónak lenni nem pusztán egy, a politikai helyzet szülte különleges állapot. Nem. Árulónak lenni elsősorban gondolkodásmód kérdése. – Két év múlva? – Igen, Tullius, pontosan két év múlva változás lesz Hunniában... – De mit szól mindehhez Buda herceg? – Maga Buda lesz az, aki a hagyomány ellenében fog cselekedni.
*** Buda sikoltva ébredt hagymázos álmából. Izzadt testén hangosan csörrentek a medvekarmos sámánláncok, ágyasai rémülten ugrottak le a selyemfüggönyös hercegi fekhelyről és a földön szétszórt ruhájuk után kapva takarták meztelenségüket. Nagyon megrémült mind a négy. Félrecsapták a bejárat előtt súlyosodó festett bőrpónyát. Kivont kardú testőrök rontottak a szálába, mögöttük a botjára támaszkodó, ráncos arcú Hunár lépdelt. Egyetlen intéssel kiparancsolta az ágyasokat a szálából, a testőrök visszahúzódtak a folyosóra. – Már megint az a furcsa rémálom gyötör, öreg – nyögdécselt Buda. Hanyatt vetette magát a hímzett takaróval borított fekhelyén, homlokát dörzsölve beszélt, akadozva formálta a szavakat. – Vadászni vagyok Attila öcsémmel, ketten ugratunk egv szarvas, után. Én jobbról kerítem, ő balról... Ismeretlen, kihalt vidékre jutok, sziklák közé, sehol az erdő, minden oly' kopár. Félek az egyedülléttől, öcsém nevét kiáltozom, de ő nem felel a hívásra... aztán... aztán meglátom a véres testét a köveken! Buda az izzadtságtól nedves hajába túrt, alkarjával takarta az arcát Köhögött. – Megbolondulok. – Ugyan dehogy. – Hunár fölemelt egy korsót a kisasztalról Belenézett, arca elkomorult. – Nem ittad meg a főzetet. Nyújtotta a korsót Buda felé, de az elütötte a kezét. A korsó . szőnyegre esett és összetört. – Ejh, semmit sem ér a főzeted. Szelleműzés kell ide, sámán! – Nem lakozik benned egyetlen rossz szellem sem. – Akkor ki küldi rám ezeket a nyomasztó álmokat? – Buda felült a takarón. Próbáltam kedvesebb lenni az öcsémhez, két napja neki ajándékoztam azt a suev lányt, tudod, a vörös hajút, azt hittem, ez a gesztus elnyugtatja az Eget, de mindhiába, csak jönnek az álmok, jönnek megállás nélkül! – Valaki küldi rád ezeket az álmokat, herceg. Buda megragadta az üreg Hunár grabancát.
– De miért tenne ilyet, és ki az? Miféle ártó szellem kerülget? – Még nem tudjuk.
*** A kiskorú Valentinianus helyett az erélyes és rafináltnak tartott Placidia tartotta kézben a nyugatrómai birodalmat. Az annalesek így sehol nem emlékeznek meg személyéről, de valójában őt lehetett a nyugati birodalom császárnőjének tekinteni. Tipikus női taktikát alkalmazott hatalma megtartása végett, becsvágyó és egymással versengő tábornokait valójában a szeretőit – sorra kijátszotta egymás ellen és azok marakodása közben törekedett a császári hatalom konszolidációjára. Ügyes, nagyon ügyes, mondogatta a közös ivászatok alkalmával Rua főkirály, aki még csak nem is sejtette, hogy hamarosan az utolsó hadjáratára indul... Sikeres galliai hadjárata után az 1105. évben Aetius elnyerte a konzuli rangot és személye Piacidia számára egyre veszélyesebbé vált a császári hatalomra nézve. A császárnő akárhogy legyeskedett Aetius körül, ő az istennek sem akart kötélnek állni és mindvégig hűséges maradt a feleségéhez a csavaros eszű nő őt nem tudta a markában tartani. Más megoldás nem lévén, a hatalmát féltő Piacidia egyszerűen megfosztotta őt fővezéri hatalomtól és tisztséget a vandálok elleni hadjáratból megtérő, egyenesen Afrikából érkező Bonifatiusra, legújabb szeretőjére ruházta át. Aetius Arminium mezején megütközött Bonifatiusszal, akit saját kezűleg szúrt le a csata kellős közepén, ennek ellenére csúfos vereséget szenvedett és csapatait szétverték. Ezt követően előbb birtokaira, majd Rómába menekült, de ott nem érezvén magát biztonságban, lóra pattant és hűséges emberei kíséretében újra Rua udvarába futott. Attila dühöngött.
*** – Már megint ezt az embert pátyolgatjuk, bátyámuram? Hányszor lesz még ez a római földönfutó és hányszor nyergelünk és feszítjük íjainkat az ő kedvéért? – Ha jól belegondolunk, a barátom – felelte az öreg főkirály. – Annak ellenére, hogy az Ég szerint a nyugatrómai birodalom napjai megszámláltattak? – Csöndesebben, fiú! – nézett rá szigorúan Rua. Szellemalakként voltam jelen ezen a beszélgetésen. A főszála oszlopai közt lebegtem. Hármasban tartózkodtunk a zászlósteremben. Éjszaka volt, a háromlábú kandeláberekben rőten lobogtak a lángok. Attila felém fordult. – Mondd el neki a véleményed, Tudó, rám nem hallgat! Amit mondok, egyik fülén be, a másikon ki. – Nem akarlak elkeseríteni téged, de Ruának igaza van – feleltem. Attila hökkenten meresztette rám a szemét. – Nem értem, miért jó az nekünk, ha ezt az embert visszahelyezik a méltóságába?
– Elmagyarázom neked. A fennálló politikai helyzetből jelen pillanatban az következik, hogy ha a hunok most felvonulnának a nyugatrómaiak ellen, akkor Piacidia kizárólag a nyugati gótoktól számíthat katonai támogatásra. Csakhogy azok nem fognak segíteni, mert ugyanúgy érzik, mint sokan mások Európában, hogy királyváltás közeleg a hun birodalom élén. Egy ilyen helyzetben mindenki engedményeket tesz a hunoknak, hisz' senki sem tudhatja előre mi módon politizál majd az új főkirály. Lehet, hogy a gótok büdösek, de nem ostobák. Mindebből az következik, hogy Piacidiának újból engednie kell, de ha most megteszi, akkor Aetius soha többé nem fogja kiengedni kezéből a fővezéri hatalmat Gondoljátok végig a nyugatrómai birodalom leghatalmasabb ura –
mert Aetius az lesz – nem más, mint a mi barátunk... Az utolsó szót kellően megnyomtam és Ruára néztem. – A barátunk? – kérdezte felém sétálva Attila. – No, és meddig lesz az? Meddig lesz fővezér, amíg valaki újra ki nem ebrudalja Rómából? – Ha most hozzásegítjük Aetiust a fővezéri ranghoz, akkor ezt követően húsz éven át, egészen halála napjáig, megtartja azt. – Ezt azért ne mondjuk el neki – szól alig hallhatóan Rua. – Neked is nyergelned kell, Attila. El kell kísérned nagybátyádat az Aetiust megsegítő hadjáratra – fordultam a herceghez. Attila határozottan megrázta a fejét. – Ne kérd ezt tőlem, Torda. – Itt az ideje tanulmányoznod Aetius stratégiáját, ki tudja, talán egyszer majd szemben álltok egymással. – Én és ő egymás ellen? Mikor? Önkéntelenül nyúlt a karom után, de csak a levegőt markolta Ijedten lépett hátra, mintha a szellemtest fertőzné az embert. Válasz helyett eltűntem.
*** Az 1186. évben Új kenyér havának huszadik napján látomásom támadt... Színes pántlikákat láttam a vizes homokban. Felemeltem arcomat. Végtelen mezőség terült el a lábam előtt. Körbefordultam, de bármerre néztem csak a sík vidéket láttam. Fújt a szél, finom port sodort a vizes talaj felett. Hangokat hallottam. Lovak nyerítését, szarvasmarhák bőgését, kocsikerekek csikorgását, emberek zaját, nevetést, kiabálást, kurjongatást, éneket, egy női hang dalolt... magos a rutafa, ága elágazik... emberek és állatok jöttek. Jöttek a Kaukázus északi lábától, a Meotisz mocsaraitól, a Volgán túlról és a messzi északról, két nyelven beszélő emberek jöttek, délről kacagányos, északról szűrös ruhában, gombos kabátban, kucsmában, borotvált arccal. Görbe kardos, visszacsapó íjas harcosok vonultak el a szemem előtt, haján fölyű gyöngy, koszorúja gyöngy... Ember a pajzson és vér a kupában. Láttam sok mindent. Isten szemének szemkápráztató sugarában láttam lovasok végtelen áradatát, tucatnyi nyelven Istenhez kiáltó népeket, nyílvesszők záporfelhőjét, fülemben visszhangot vert a dübörgő lópaták földet rengető morajlása, aztán Isten bal szemének sápadt fényénél láttam egy férfi négyrét szabdalt véres testét, aztán a jajgató asszonyokat a jurták mélyén és félelemtől összebújó öregeket a tábortűz körül...
Zászlók lobogtak a szélben. Istenért emelt zászlók, isten ellen emelt zászlók, selymesen lobogó zászlók, sárba taposott zászlók, közepükön kilyuggatott zászlók és kifeszített, szélben soha nem lobbanó zászlók. Menekülő emberek a vértől pirosló havon, még a tengeren is áthajladozik, selyem sárhaja, magához hívta őket egy titokzatos korona... Eddig láttam, ezt követően csak néztem... Háromszínű pántlikák alszanak a vizes homokban...
Tizedik rovás Állandósultak a kisebb – nagyobb csetepaték a keletrómaiak és köztünk, melynek elsődlegesen az lett a kiváltó oka, hogy az Al – Duna vonala mentén lakó népek közül az amilzurok, az itimarok, a tonozurok és boiskok a bizánci ügynökök hatására fellázadtak és átálltak az ellenséghez és nem egy közülük sátrastól, lovastól, asszonyostól és gyerekestől egyetlen éjszaka alatt átment bizánci területre. A lázadás mögött Mama és Atakam fiai álltak, akik Rua haragja elől ugyancsak a határon túl kerestek menedéket. A bizánci titkos agitáció híre természetesen gyorsan eljutott a Tisza parti nagypalotába és a Rua – párti főurak egyöntetűen a bosszúhadjárat mellett tették le a garast. Rua követségbe küldte a tapasztalt Eslát, aki Theodosius tudomására hozta a következőket: amennyiben Bizánc nem adja ki a szökevényeket, Rua minden teketória nélkül felmondja a szövetségesi viszonyt és haladéktalanul háborút indít. Theodosius húzta – halasztotta az időt, végül nagy nehezen elhatározta magát egy szokatlanul magas rangú küldöttség útnak indítására, Plinthasz és Dionysziosz konzulok vezetésével. De a küldöttség nem indult útnak. Már nyergelték a lovakat Konstantinápolyban. amikor nem mindennapi hír érkezett a Tisza – partról. Rua főkirály váratlan hirtelenséggel elhunyt és megtért dicső őseihez.
*** Felbolydult méhkassá változott a hun birodalom fővárosa, az emberek, szabadok és szolgák, öregek és fiatalok, asszonyok és férfiak számlálatlanul tolongtak az utakon és a nagy palota körül mindenki a döntésre várt. Senki sem tudott biztosat előre, a helyzet kísértetiesen emlékeztetett az Uldin halálát követő órákra. A nép véleménye megoszlott. Két nagyobb tábor alakult ki. Egyik Buda királyságát várta, a másik Attiláét, az utóbbiak sokkal kevesebben voltak. Attilát kivétel nélkül mindenki tisztelte és becsülte, az emberek emlékezetében még elevenen élt a csodás jövendölés emléke. Azzal mindenki tisztában volt, hogy előbb vagy utóbb úgyis Attila lesz a főkirály. De ennek még nem jött el az ideje, érveltek igazuk mellett a Buda királyságára várók, az Ég akarata szerint most Buda csillaga emelkedik, magyarázták a körülöttük állóknak. Az Attila – pártiak persze nem hagyták magukat. Buda betegeskedik az utóbbi időben és a sámánok – akik alapjában véve meghozzák a döntést – ezt ugyanúgy tudják, hallatszott az ellenérv. Létezett egy kisebb, harmadik csoport is, melynek tagjai mindenkinél okosabbnak és tájékozottabbnak hitték magukat. Ezek az emberek úgy vélték, hogy egyelőre egyik Mundzuk fiú sem kerül a hatalom közelébe, elvégre a hagyomány szerint előzi őket Rua két nagyobbik fia és az elhunyt főkirály még életben lévő testvérei. Majd figyeljétek meg, micsoda nagy csodálkozás lesz itt, amikor kiderül, hogy Rua öccse, Oktár lesz az új főkirály, mondogatták ezek a jól értesült emberek.
Látszólag őket igazolta Oktár váratlan megjelenése. Oktár ízig – vérig katonaembernek számított, és az év jó részét kalandozással töltötte általában az északi területeken vagy a végtelenbe nyúló keleten, ahol Ojbársz keleti szárnykirály hadait erősítette. Nem derült ki, honnan értesült bátyja halálhíréről, talán a sámánjai vagy a királyi gyorsfutárok
riasztották, mindenesetre látványos bevonulása a városba emlékezetes maradt mindenki számára. A fehér hunjai élén érkezett a palotához, ahol a Nagy Sárkányfal tövéből szózatot intézett az ott egybegyűltekhez. A beszéd nagy sikert aratott, előadóját megéljenezték, bekövetkezett az első kucsmadobálás. Az Oktár főkirályságát várók büszkén kihúzták magukat, látjátok, mi megmondtuk, lehetett leolvasni az arcukról. Titokban, Fehérlófiát hátrahagyva érkeztem a városba. Alig fél nap volt hátra a nagytanács üléséig és a kihirdetésig. Határozott tervvel rendelkeztem, ennek első lépcsőjében Tullius házához igyekeztem. Tullius várt engem, két héttel Rua halálát megelőzően megjelentem előtte szellemtestben és tájékoztattam az elképzeléseimről, jónak találta a tervet... A Hagyaték botját egy rongyba csavarva vittem a kezemben és fényes táltosköpenyem fölé bokáig lengedező, csuklyás viharköpenyt kanyarítottam, a fölé egy subát vettem magamra. Leginkább egv kél lábon járó medvére hasonlítottam, senki sem ismerhetett fel. Ruházatom nem keltett különösebb feltűnést, elvégre megfelelt az évszak támasztotta követelményeknek. Magvető havában jártunk ráadásul délutánra kellemetlen hűvös támadt, a palota körül összegyűlt emberek hazaugrasztották a szolgákat melegebb holmiért éjszakára Valahogy elterjedt a hír, hogy a nagytanács döntése hosszan elhúzódik. Ennek nagyon megörültem, hisz' annál több időm lesz a cselekvésre. Tullius házát – mondjunk inkább palotát – nem lehetett egykönnyen megközelíteni a sokadalom miatt. Átverekedtem magamat a tömegen és bezörgettem az. oldalsó kapun, a főutca felőli fronton tapodtat sem lehetett mozdulni. Egy szolga nyitott ajtót. – Tulliushoz jöttem. – Nincs itthon az úr – felelte a fiúcska. Összeakadt a tekintetünk. – Itthon van! A szolgagyerek összerezzent a pillantásomtól és szótlanul kitárta a kapu félszárnyát. Átvágtam az udvaron és beléptem a házba. Fegyveresek álltak odabent. Sorra megsüvegeltek és hangosan köszöntek. Félrehajtották egy oldalsó helyiség pónyáját. Tullius állt a küszöbön. – Torda! Megöleltük egymást. – Fegyveres emberek nyissanak kaput, ne az a gyerek – böktem hátra a fejemmel. – Annyira azért nem vészes a helyzet. – magyarázkodott Tullius, mindenesetre tüstént intett két kardos embernek, akik elszaporáztak. Hajnalka és a gyerekek átmentek anyádékhoz, a házukat Attila testőrei védelmezik. – Jól van. – Attila tud a tervről? – Igen. Tullius betessékelt az oldalszálába.Négy férfi tartózkodott odabent egy asztal körül ülve. Egyszerre álltak fel, amikor beléptem az ajtón.
Azonnal felismertem a Ruával közeli rokonságban álló Onegest, a nyugati főszárny egyik alvezérét és testvéröccsét, Skottast. Mindketten befolyásos urak voltak. Kilenc évvel ezelőtti távozásomkor még százaskapitányokként szolgáltak Rua mellett, azóta igencsak felvitte dolgukat az Egek Ura. Csáth volt a harmadik férfi. Az ifjabbik jelző már nem illette őt, az apja alig pár hónappal ezelőtt hunyt el. A negyedik férfit életemben akkor láttam először. Ővolt Oresztész, aki évekkel ezelőtt Placidia kezeseként érkezett hozzánk. Jó előmenetelt tanúsított, és amikor visszatérhetett volna Rómába, inkább úgy döntött, itt marad a hun udvar szolgálatában. Tehetséges ember hírében állt, még alig múlt harminc, de már ő irányította a nagy palotában dolgozó írnokokat. A magasabb szellemek tájékoztatása alapján mindent tudtam erről az emberről... – Mindenki megbízható szólt hátulról Tullius. – Tudom... üljetek le, urak! Helyet foglaltunk az asztal körül, Tullius nekem is hozott egy kupát. Töltött a borából. A szolgák ki lettek rekesztve ebből a helyiségből. – Attilára – mondta Oneges és emelte a kupáját. Ittunk. – Hogyan fogjunk neki, Torda? – kérdezte Oneges. – Ne szólíts így! – Tulliushoz fordultam. – Készen állnak az emberek? – Várják a jelet, Tudó – jött a felelet. – A város négy különböző pontján gyülekeznek. – Rendben van. Fertályóra múlva adjátok le a jelet, és az emberek induljanak el a nagy palotához, aztán cselekedjenek az előre megbeszéltek szerint – Csáthoz beszéltem – innen Buda palotájába megyek és elbeszélgetek egy kicsit a herceggel. – Azt beszélik, Oktár fegyveresekkel vonult a palotához – jegyezte meg Skottas. – Ősem gondolja komolyan a főkirályságot... – Kivártam egy pillanatig, aztán kimondtam, ami a nyelvem hegyén volt. – Két éven belül meghal egy burgundiai hadjárat alkalmával... Döbbenten néztek össze az asztalnál ülők. – Mindent tudsz, a jövőről? – kérdezte az értelmes arcú Oresztész, – Csak amennyit megmutat az Ég. – Gondok lehetnek Edekonnal – figyelmeztetett Oneges. – Az emberei ott vannak a tömegben. – Ez nem jelent gondot számunkra. Edekon nem véletlenül van akkora pozícióban, mint amekkorában évek óta találtatik. Ő nem beleavatkozik a politikába, ő abszolút kiszolgálója a hatalomnak és teljességgel korrumpálhatatlan... – Oresztészen és Tulliuson kívül mások nem értették a szót, erről bólogatásuk és a hunok arca árulkodott – lefizethetetlen magyaráztam Onegeséknek. – Holnapra bárki legyen a főkirály, szüksége van Edekonra és ezt ő nagyon jól tudja. A hírszerző szolgálat nem fogja befolyásolni az események menetét, Edekon alighanem kivárásra játszik. – És ha mégis beleavatkozik? – akadékoskodott Skottas. – Azt beszélik, Budához húz. – Akkor még ma este meghal – feleltem határozottan. Hallgattunk egy sort. Oresztész kiitta a borát és felállt. – Vissza kell térnem a palotába.
Én is felemelkedtem. – Munkára föl! Tulliushoz fordultam – Szükségem van egy csöndes zugra, ahonnan szót válthatnék az Éggel. – Gyere velem! Mindenki távozott, tette a dolgát.
*** – Hallottad az új hírt, Buda herceg? – toppant be Kolos sámán a nagytanács összeülését váró férfi főszálájába. Buda a felhajtott ablakrostélynál állt és az utcán tolongó, zúgolódó sokadalmat nézte Palotája körül kettős sorban íjászok őrködtek, jutott belőlük a falakra is – Mi az új hír? – kérdezte Buda. Nem fordult el az ablaktól Láthatóan lesoványodott az utóbbi egy évben, arca beesett, és elvesztette egészséges, pirospozsgás színét. – Oktár kardot rántott? – Ugyan dehogy. Oktár vezér a palotában tartózkodik és jó hangulatban borozgat. Nem vele van a gond... Terjed egy furcsa híresztelés a tömegben, az emberek arról beszélnek, hogy a nagytanács megváltoztatja a hagyományt és a szokásjogot felrúgva két főkirályt választ.
Buda elpördült az ablaktól. – Mit nem beszélsz?! Kik terjesztik ezt a sületlenséget? – A tömegben sok az idegen. Nem városi emberek, a pusztáról jöttek, azok lázítják a népet. Más, ennél furcsább dolgok is megestek a déli lóitatás óta... Állítólag itt van Torda táltos – bökte ki Kolos egy kis szünet után. Buda felkapta a fejét. – A pilisi tudóember? – Az bizony. Lehet, hogy rémhír az egész, a szóbeszéd szerint egyszerre több helyen látták. – Ő nagy Attila – párti, ezt mindenki tudja. Azonnal találkoznom kell Edekonnal! – Hunár már érte küldetett, de egyelőre nem jelentkezett. Budát köhögés rázta. Lecsukta a rostélyt és ellépett az ablaktól. Lehuppant a karosszékére, magára húzta az állatbőr takaróját. – Kutya hideg lett... Két főkirály egyszerre? Nevetséges! Legalább az egyik én vagyok? – Igen. Te és Attila! – Ha Attila főkirály lenne, holnap nyergelhetünk Bizánc ellen. Kinek lenne az jó? – nézett Kolosra a takaró szegélye fölül. – Senkinek, uram, öcséd a háborúság embere – bólogatott a férfi. – A helyzet rosszabb, Attila kiszámíthatatlan. Hunár öregsámán azonnal jöjjön ide, beszélni akarok vele! Nem szabad hagyni, hogy Torda befolyásolja a döntést. – Hunár türelmedet kéri, azt üzeni, ahogy tud, azonnal jön.
– Hol van az öcsém? – A palotájában várakozik, kapuk, ablakok zárva és semmi mozgás. Erős az őrség. – Táncolnak már a látók? – Már elkezdték. – Aztán csak az én nevem legyen a csontokon! – nevetett erőltetetten Buda, de abba kellett hagynia a köhögőroham miatt. Kilegyintgette Kolost, aki hajlongva hátrált az ajtó felé. – Nem lesz abban hiba – mondta furcsa mosollyal Kolos – Hunár kézben tartja a dolgokat. – A jó Hunár... Várj, jobbat mondok! Az öreg mégse jöjjön ide, ö csak maradjon a döntősámánok mellett! Majd a palotában találkozunk, hamarosan odamegyek. – Ahogy parancsolod, herceg. Kolos távozott. Buda a pokrócot magára tekerve visszament az ablakhoz és kitekintett. Az utcáról erősödött az zaj, tisztán hallatszott az ütemes kiabálás: Mundzuk, Mundzuk... Apámat éltetik... Buda sejtette, mi végre a halott király éltetése. A nép így fejezte ki óhaját, hogy a Mundzuk vérvonalából származókat akarja a trónon látni. Egyszerre mindkettőt. – Őrület! Buda beparancsolta az őrparancsnokát. A férfi tüstént megérkezett. – Szorítsátok vissza a népet a kaputól, a szolgák nyergeljék a lovamat, átmegyek a királyi palotába. – Korai még, uram. – Ezt parancsolom! – kiáltotta ellenállhatatlan hangon Buda. Az őrparancsnok a kucsmájához kapta a kezét és kifordult az ajtón. Alig állt meg a pónya lebbenése, egy szolgáló dugta be fejét a résen. – Nagyuram, Hunár sámán érkezett hozzád. Megmondtam annak a tökkelütött Kolosnak... Buda nem tudta befejezni, szavait megakasztotta a döbbenet, amikor egy határozott kézmozdulat félreterelte a szolgát és belépett a szálába egy szigorú tekintetű ember.
***
– Te nem Hunár vagy! – bökött rám a holtsápadt arcú férfi és kiáltásra nyitotta száját, de egy szúrós pillantással elvettem a hangját. Csupán rekedt suttogásra futotta az erejéből. Hangtalan üvöltésbe fogott, ijedtében hátrálni kezdett és nagy koppanással nekiment az egyik faragott tartóoszlopnak. A szolgáló merev arccal, pillogás nélkül nézte a semmit. Én határoztam meg, hogy mit lásson a történtekből, s mit nem. Abban a percben semmi különöset nem látott, szeme és füle ugyanúgy megtévesztette, ahogy az őröket. Neki és mindenki másnak én Hunár sámán voltam az emberi elme olyan képlékeny, akár a kelni hagyott tészta, csak érteni kell a gyúrásához. Kitoltam a szolgát a folyosóra. Behúztam a pónyát. Buda hangtalanul üvöltött. A hercegi trónszéknek támasztott kardjához kapott, de a fegyver elugrott előle, eldőlt a padlón és odacsúszott hozzám. Odébb rúgtam a kardot. Kisiklott a falig. – Ne üvölts, úgysem hallja senki – mondtam nyugodtan. Buda egészen a falig hátrált, közben tátott szájjal üvöltött, de egy rekedt hörgésen kívül más hang nem hagyta el a torkát. Belefeszültek a nyakizmai, mégsem sikerült riasztani az őröket. – Ha lehiggadsz, visszaadom a hangodat... És az álmaid! Ez utóbbi hatott. Buda kiguvadt szemmel nézett rám, aztán lassan elcsúszott a fal mentén és úgy maradt, félig térdelő – fekvő helyzetben. Fordította előlem az arcát, nem mert szembesülni a pillantásommal. Besétáltam a szála közepéig. Kezemben fogtam a rongyba tekert és zsineggel átkötött Hagyaték botját. – Érted, amit mondok? Bólints, ha érted! Buda bólintott. – Beszédem van veled, Buda herceg. Most visszaadom a hangodat, de ha kiáltasz, két dolog történik rögvest. Mindenki meghal ebben a palotában, és te örök életedre néma maradsz. Kurta bólintást kaptam feleletül. Buda mérhetetlen lassúsággal rám nézett és megszólalt, a szavak alvadt vérrögök gyanánt hulltak a lábam elé. – Mit akarsz tőlem, Torda? – Egy időben valóban így hívtak – Torda. De akkor még nem voltam a múlt hírnöke és a Hagyaték igazi őre. Mára az lett belőlem és a nevem – Szélűző. – Hogy jutottál be a palotába? Megmondtam neki. Öt lépésről is láttam, ahogy beleborzong a hallottakba. – Te küldted rám, azokat az álmokat? – Én. Furcsa szemeket meresztett, lelkének alagútján át az értetlenség sugárzott felém. – Miért? – Ezt parancsolta az Ég Meg kellett értetni veled, hogy te és Attila elválaszthatatlanok vagytok egymástól. Az Ég üzenetét hozom neked, Buda herceg. Meg kell változtatni a hagyományt!
– Az... az képtelenség! Megmarkoltam a függőlegesen tartott botomon a csomagolást és egy erőteljes mozdulattal lehúztam pár tenyérnyire. Előbukkant a Hagyaték botjának felső vége. Gyönyörű fény ragyogta be a szálát, a boton sorakozó ősi jelek piros és zöld színben pompázva sugározták be a helyiséget. Fehér fénypászmák is keveredtek ebbe a szemkápráztató ragyogásba, úgy vakítottak, mint a déli napfény. Tekertem egy kicsit a boton, a fénydárdák átdöfték a szála leghomályosabb sarkát is. Buda felnyögött és szeme elé kapta a kezét. – Lásd a Hagyatékot! – Gonosz varázs! – Vitatkozz a hunok istenével, ne velem! – Mit kívánsz tőlem?
– A csontokon a te neved lesz... Mindannyian tudjuk, hogy megy ez, estére király leszel, ne félj! De most elmondom neked, hogy mivel kezded az uralkodást...
*** Kora este lett. Sorra gyúltak a fáklyák és fényárba borult az egész város. Szakadatlan dobpergés, sípok és dudák ricsaja hallatszott a nagy palota irányából. Az utakon gyülekező embereken úrrá lett az izgalom. Közeledett a döntés órája, a legöregebb sámán hamarosan megjelenik a sárkányos fal tetején és bejelentést tesz a népnek... Attila és Buda palotájának kapuja egyszerre tárult föl. Testőrök menete érkezett és mindkét épület előtt visszaszorították a népet. Hatalmas üdvrivalgás fogadta a kilovagoló hercegeket. Attila éjfekete, Buda hófehér lovon ülve közeledtek a királyi palota felé. Félúton találkoztak és a nyeregből köszöntötték egymást, majd lovukat a másik hátasához igazítva együtt léptettek tovább. Az egyesült testőrcsapatok besoroltak mögéjük, a hercegek így haladtak tovább a nép kettős sorfala közt, amit a nagy palota közelében már a királyi testőrség tagjai szorítottak hátra. Tomboltak az emberek, Mundzuk fiai, Mundzuk fiai, hallatszott mindenhonnan. Tullius házának egyik ablakából néztem a hercegek menetét. Egy korsó tejet kortyolgatva támaszkodtam a falnak, az utcáról senki sem láthatott meg. Tullius odalépett mellém. Együtt néztük a sokadalmat. – Lesz, ami lesz – mondta házigazdám – úgy nézem, hatalmas nyomás nehezedik Hunárékra. – Nem fognak ellenkezni.
*** Az esti lóitatást követően mozgás támadt a fal tetején. Fáklyás íjászok sorakoztak fel a mellvéden, és kisvártatva megjelent Hunár. Égnek lökte a botját és ettől az egyetlen mozdulattól elhallgatott az egész város, csak imitt – amott hallatszott egy kis köhögés, krákogás.
Hunár végighordozta tekintetét a sokaságon, majd zengő hangon énekelni kezdett. Húszezer ember ereszkedett fél térdre a déli fal előtt és lehajtotta fejét. Hunár végzett az énekléssel. Az emberek felálltak. Mérhetetlenül nagy lett a csönd. Hunár szózata töltötte be a mindenséget. – Az Ég akarata szerint a Hadak Útján lovagló Rua király utódja Mundzuk fia, Buda! Kitört a hatalmas üdvrivalgás. Azok is dobálni kezdték a kucsmáikat, akik Attilát szerették volna főkirálynak. Mit tehettek volna mást, hisz' döntött az Ég nem hiába táncoltak, révültek egy álló napon át a királyi ház sámánjai... Buda nevét harsogta a tömeg. Bleda, Bleda, hallatszott a kiáltozás ősi Hun nyelven. Felerősödött a hangorkán, amikor az új főkirály megjelent a fal tetején. Még Tullius ablakából is látni lehetett a sápadtságát. Buda zavart mosollyal integetett a népnek és kiállt a fal szélére. Szétlökte karjait, a mozdulat elcsendesítette a sokaságot. Buda sokáig nem szólt. Valahova a távolba nézett... Törtem magamnak egy kis kalácsot a tejhez. Jóízűen falatoztam. – Mindannyian tudjátok, mit diktál a hagyomány, törvényeink változatlanok a dicsőséges tan – hit óta! – kezdte a beszédet Buda. – Ez biztosítja számunkra a hun nemzet fennmaradását. De a világ sokat változott azóta, a hun birodalom sem ugyanaz, mint egykoron. Mostanra mi tartjuk kézben az európai népek gyeplőjét, nevünket rettegi a két római birodalom, hatalmunk az ázsiai pusztákon túl ugyanúgy érezteti hatását, mint napnyugaton. Egy főkirály számára óriási tehertétel egy ekkora birodalom kormányzása. Ne ütközzetek meg azon, amit mondok, de alig percekkel ezelőtt módomban álli végigolvasni egy rovásjeles pálcát, melyen a címeimet sorolták. Azt olvastam le erről a pálcáról, hogy többek között én uralkodom a vendek, a scalvenok és az antok fölött... – Ezek meg kik? – kérdezte Tullius. – A szlávok három ősi törzsszövetségét sorolja. —... nekem tartoznak adót fizetni a saraogurok az akacirok és az onogurok... Reggelig sorolhatnám! Soha életemben nem hallottam még ezekről a népekről, azt sem tudom, hol keressem őket! Buda hatásszünetet tartott, körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken. – A hun birodalom nagyobb, mint eddig bármikor, háromszor, ha nem négyszer akkora, mint Balambér idejében és növekedésével egyenes arányban nő a főkirály vállára nehezedő tehertétel... – Sejtem, mi fog kisülni ebből – suttogta Tullius. – Jó a beszéd. O írta? Rejtettem mosolyomat. – ... nagybátyám, az áldott emlékezetű Rua halála óta nyitott szemmel és füllel jártam köztetek. Elbeszélgettem mindenkivel, akivel csak tudtam, nem néztem, mi a foglalkozása, legyen bár lócsiszár, vagy patkolókovács tudni akartam a véleményét, tudni akartam, hogy mit gondol az egyszerű hun ember. Dédapámnak volt egy híres mondása. Balambér egyszer azt mondta, hogy nem a főkirály és nem a hun nemesség adja a birodalmat, merthogy a birodalom maga a hun nemzet!
Hunor népe a birodalom! Arra voltam kíváncsi, hogy ti mit akartok, nektek mi lenne a legjobb! Ezért elhatároztam, hogy az Ég döntésének megfelelően cselekszem. A mai nap folyamán nem csak a sámánok révültek, de én is kapcsolatba léptem az ősök szellemével. Mindezeket figyelembe véve hoztam meg azt a döntésemet, amit most főkirályi hatalmamnál fogva kihirdetek néktek. Beszédemet nem véletlenül kezdtem a hagyomány említésével. Ma, ezen a felemelő és sorsomat fordító napon új törvény születik... Buda ismét hatásszünetet tartott. Olyan csönd ereszkedett a palota előtti térségre, hogy ha egy hangya megbotlik, azt is meg lehetett volna hallani. – Úgy határoztam, hogy öcsémet, Attila herceget magam mellé emelem a főkirályi trónra. E naptól kezdve két főkirálya van a hun birodalomnak! Nehéz arról beszélni, ami a következő pillanatban történt, a szavak elégtelennek bizonyulnak annak a lelkesedésnek a leírására, ami úrrá lett az embereken. A tömeg elsodorta a testőrséget és megindult a palotafal irányába. Az emberek sikoltoztak, ugrabugráltak és üvöltöztek a gyönyörűségtől. Még soha életemben nem láttam ilyen fergeteges örömünnepet. Hunárt kutattam a fal tetején. A semmibe révedt tekintettel állva markolta a botját. A két oldalán sorakozó sámánok izgatottan tárgyalták a hallottakat. Többen mosolyogtak közülük és hitetlenkedve rázták a fejüket... Megjegyeztem magamnak ezeket az arcokat. Az ováció akkor hágott a tetőfokára, amikor Attila megjelent a fal tetején, és összeölelkezett a bátyjával. A két főkirály látványosan lapogatta egymás hátát. Láttam Hunáron, hogy legszívesebben tüntetőleg levonulna a mellvédről, de nem mozdult. Mivel Hunárt csöppet sem lehetett ostoba embernek tekinteni, ezért részéről nem is számítottam egy ilyen demonstrációra. A történtek után Attilának illett szólnia a néphez. Erre azonmód sort kerített, de ő nem cifrázta annyira, mint a bátyja. – Emberek, jövő tavasszal a Boszporusznál itatom a lovamat! Ebben a mondatban, aztán minden olyan benne volt, ami szükséges a tömeg további vadításához, Attila pontosan azt mondta, amit az emberek hallani akartak. – Megtámadja Bizáncot – dörzsölte kezét Tullius, a született nyugatrómai. Gyorsan lelohasztottam a jókedvét. – Nem lesz háború. Komoly tárgyalások kezdődnek, már a múlt héten megszerkesztettem az egyezmény szövegét... Tullius addig – addig krákogott, amíg oda nem fordultam felé. – Mondd, tulajdonképpen ki irányítja a hun birodalmat? – Kaphatnék még egy kis kalácsot?
***
– Ez lett a híres, lóháton köttetett constantiai szerződés! – simogatta gyér szakállát a híborpalástos. – Fejet illik hajtanon előtted, táltos... vagy mondjak inkább Szélűzőt?
– Ügy szólítasz, ahogy akarsz – feleltem csöndesen. – Mivelhogy nem vagyok hun? – Mivelhogy nem vagy az. Elmerengett, aztán beszélni kezdett a szerződésről. – Ez a négy pont alapjaiban rázta meg civilizációnkat, a csapás nem pusztán Bizáncot érte, minálunk ugyanúgy éreztette hatását. Megdöbbenve és tehetetlenül álltunk. – Miért? Attilának joga volt keresztre feszíteni mindenkit, aki átszökött a batáron. Megtehette, elvégre főkirály lett, és ha jót belegondolunk, az évi hétszáz font aranyra emelt adó sem tűnik olyan soknak. – Mennyi az solidusban? Fáradt vagyok a számoláshoz és nincs kedvem fölkelteni az írnokot. – Nagyjából ötvenezer – négyszáz. – Döbbenetes! Kész vagyon. – Személy szerint a kereskedelmi egyezmény megkötését nagyobb fegyver ténynek tartom, mint az adóemelésről szóló negyedik pontot létrejöttét, elvégre ennek köszönhetjük a határmenti kereskedővárosok kialakulását. A bíborpalástos hümmögött egy sort, ő másképpen gondolta. Az ablakok felé fordultam. Dusán kivilágosodott az ég alja, a jótékony félhomályból kibontakoztak a hatalmas város bérházai ó' palotái. Több emeletes, boltíves vízvezetékeket láttam. A Capitolium dombot megérintette a hajnal első tétova fénysugara. – Hamarosan értünk jönnek – mondta vendéglátóm. Néztem a felkelő napot.
*** Heteken át tartó ünnepségsorozat vette kezdetét. Minden utcasarkon ökröt sütöttek, és bármerre mentem a városban, mindenütt táncoló, éneklő embereket lehetett látni. Az urak együtt mulattak a szolgákkal és hordószámra csapolták a drága római borokat, tömlőszámra fogyott a kumisz, a pékek ingyen osztották a kenyeret A sámánok nem mutatkoztak, nagy csönd honolt a sátraik környékén. Nyíltan jártam – keltem a városban. Általában Attila és Buda társaságában mutatkoztam. A főkirályok uralkodásuk első hetében semmi mást sem csináltak, minthogy együtt ettek – ittak a néppel és láncoltatták a szcp lányokat. Úgy viselkedtek és beszélgettek az egyszerű emberekkel, ahogy hun királyok még soha. Hihetetlenül népszerűek voltak, ha valahol megjelentek, úgy kellett eloszlatni a tömeget, hogy levegőhöz lehessen jutni. Csak a harmadik napon tudtam időt szakítani arra, hogy a tisztesség kívánalmának megfelelően meglátogassam a családomat. Először Tulliushoz mentem. Alighogy beléptem az ajtón a nyakamba borult egy nő, és zokogott megállás nélkül. Hajnalka volt az. Gyengéden simogattam a hátát, percekbe telt, mire meg tudott szólalni, sírt – nevetett egyszerre. Hármasban mentünk át anyámékhoz Tulliusszal.
Mindenki csókolt – ölelt és potyogtatta a könnyeit. Sokan eljöttek az érkezésem hírére, a ház valósággal visszhangzott testvéreim és a rengeteg unoka zsivajától. Sokat változtak, amióta nem láttam őket, a kis Torda például szálfatermetű fiatalemberré nőtte ki magát és kísértetiesen hasonlított fiatalkori önmagamra. Anyám leginkább azokra az ősz hajú, jóságos tekintetű nagyanyókra emlékeztetett, amelyek állandó szereplői voltak Tas meséinek. Bajót hosszan rázogatta a kezemet, Viola nővérem ugyanúgy a nyakamba ugrott, mint Hajnalka. Sokat köszönhettek nekem ők lettek a királyi család ötvösei és hatalmas műhelyük volt alig száz lépésnyire a Nagy Sárkányfaltól. Egyetlen ember hiányzott a házból. Az apám. Kérdeztem, hol van, merre jár, anyám azt válaszolta, hogy „jön az mindjárt, kisfiam, csak valami komoly tárgyalása van Edekonnal." Apám délutánra sem ért haza Anyám nagyon mérges lett, de próbálta palástolni a haragját. Ügy döntött nem várunk tovább és enni kezdtünk. Nem számoltam össze, de legalább negyvenen ültünk az asztalnál. Sürögtek – forogtak a szolgák, hordták az illatos pecsenyéket, mártásokat, kappadókiai korsókban hozták a bort. Az ivókupák szebbek voltak, mint amilyeneket a királyi lakomákon használtak, mindegyiket Violáék készítették. Tartottam egy kis beszédet. – Sajnos nem találkozhatunk úgy, mint régen. Attila új várost építtet magának a Dunánál. Az időm nagy részét mellette és a hegyekben fogom tölteni. Meg kell értenetek, az életem másképpen alakult... Ugye nem kell magyaráznom? – Mosolygó arcok néztek felém. – 1 la módomban áll, mindig felkereslek benneteket... Már nem emlékszem nagyon az akkori szavaimra, ami többek közt annak köszönhető, hogy a közel tíz esztendeig tartó félrevonultságom ideje alatt megtanultam kordában tartani az érzelmeimet... Szörnyű ezt kimondani, de ha jól belegondolunk, engem idegenek vettek körül abban a házban. Életemnek ez az egyetlen olyan történése, amit mindmáig nagyon nehezen tudok feldolgozni magamban. Én és családom tagjai mintha két különböző világban éltünk volna... Ma már, öreg fejjel másképp gondolkodom erről, de akkor így láttam ez... A családi ünnepség után kissé félrevonultam a tisztaszobába. Már jól benne jártunk a délutánban. Az ablakon kikönyökölve néztem a királyi palota előtti nyüzsgést, amikor meghallottam hátam mögött a padló reccsenését. Letettek mellém a párkányra és kulacsot. – Ezt kóstold meg, ezt rejtem az anyád elől! Apám volt az. Nem változott semmit, amióta utoljára találkoztunk Hófehér haja a derekáig ért. Hímzett ruhát és drága lovaglócsizmát hordott, vállára farkasprém borult, láncot és ékszert nem láttam rajta. Kézbe kaptam a kulacsot és meghúztam. Apám nem lódított, kutya jó bora volt az öregnek. – Merre járt kegyelmed? – kérdeztem a számat törölve.
– Vasérc után. – Na, és talált vasércet? – Talált a fene. – Majd figyelje meg hamarosan beindul a kereskedés Bizánccal. – Hiszem, ha látom. Hajnalka libbentette félre a pónyát, azt hitte egyedül vagyok odabent... Megtoppant a küszöbön, amikor meglátta apánkat. – Menj ki! – szólt oda az öreg. Hajnalka gyorsan visszahúzódott. – Jól van a lába? – kérdeztem az apámtól. Féltem feltenni ezt a kérdést, nem tudtam, mi sül ki ebből a beszélgetésből. Azzal tisztában voltam, hogy ki lesz évtizedek múlva a római császár, de arról fogalmam sem volt, hogy az apám mit fog mondani egy pillanattal később... – Jó kis láb ez, maholnap fürge szarvasnak neveznek a hátam mögött. Tréfával próbálta elütni a dolgot. – Apámuram még mindig haragszik rám?
Kivette kulacsát a kezemből és ivott. Visszakézből törölte a száját. – Figyelj ide, fiam... Miután meggyógyítottad a lábamat, más ember lett belőlem. Azóta sikerült átgondolnom a történteket, az egész életemet és most figyeld, mit mondok neked... Nem a láb, nem a szem, nem a kéz hiánya teszi nyomorékká az embert – megbökdöste a mellét, hanem az, ami idebent lakozik. Igazad volt, a szeretet mindennel fontosabb, de mit sem ér, ha nem tudod kimutatni. Tudod, én szerettelek téged, mindig is szerettelek, csak ezt nem tudtam elhitetni veled, mert nyomorék voltam – megint magát bökdöste – itt belül voltam nyomorék. De már nem vagyok az. A Pilisben megtanultam rejteni a könnyeimet. – Megölelhetem, édesapám? Átöleltük egymást. – Szerezz vasércet – mondta elcsukló hangon és sietős léptekkel távozott. Magamra maradtam a tisztaszoba hűvösében.
*** – Szeretnék elválni tőled, drága férjem. – Semmi akadálya. Van már választottad?
– Igen van. Skottas úr unokaöccse, Bikács, tavaly megkérte a kezemet. Azt mondtam neki, várjuk meg a visszatértedet. Átnyúltam az asztal fölött és forró csókot leheltem Selymeske kézfejére. Kilenc év után újra együtt vacsoráltunk. – Drága kis feleségem. – Szóval elengedsz? – Igen. – Köszönöm... Bikács száz lovat szán jegyajándékul az apámnak, és neked is adna ötvenet vigasztalásul. A kiskésemmel lekanyarítottam a sült csirke combját. – Ötvenet? Ötvenezernél is több lovam van. Azt az ötven lovat csapja hozzá ahhoz a százhoz. Apád örülni fog. – Jó, megmondom neki. Hallgatagon evett tovább, inkább csipegette az ételt. – Azért hiányoztam? – kérdezte szomorúan. Kezemben megállt a kés. Elgondolkodtam a sült fölött. Nem akartam bántani ezt a szegény teremtést. – Sokat gondoltam rád – mondtam két falat közt. Mosolyogva evett tovább. Volt egyszer egy feleségem...
*** A constantiai békeegyezmény aláírását követően Attila és Buda keletnek fordították lovaik fejét és egészen a Volgáig meneteltek egv hatalmas sereg élén. A testvérek közös hadjáratot vezettek Ojbárszal együtt a hun uralom ellen fellázadt saraogurok ellen. Attila és Buda közösen indított hódító hadjáratai nem jártak nagy veszteséggel, mert seregük nagysága, félelmetes hírük és az önként meghódolókkal szembeni kegyességük meggyorsította győzelmeik sorozatát.
Javaslatomra Attila nem vette el a levert népek földjét, mint a nyugati barbárok általában, és nem fosztott meg senkit társadalmi, törzsi jogaitól és nem korlátozta a vallásgyakorlást. Ezzel a taktikával rohamos hódításokat sikerült véghezvinnünk a keleti régióban, a kereskedelmi összeköttetés egész Sericiáig biztosítva lett. Nem voltam jelen az 1187 – 88 – as keleti hadjáraton, mert a dunai Attila – palota építési munkálatait irányítottam. Egy merész húzással Tulliusra bíztam a fa és kő építőanyag beszerzését. Eleinte ódzkodott elvállalni a megbízatást, aztán sikerült meggyőznöm őt egy rovóvessző segítségével, hogy várost építeni a főkirálynak sokkal nagyobb üzlet, mint lovakat eladni Bizáncba... Vetett egy pillantást a számadatokra, és másnapra fába fektette a fél vagyonát.
Apámat is elláttam munkával. – Egy új városba sok új kovácsműhely kell – magyaráztam neki az 1188. év tavaszán. Attila és Buda még mindig keleten háborúztak. – Mennyi az a sok? – kérdezte az apám. – Ötven. – Az anyja kínjába, mekkora város lesz az Vázoltam neki Attila elképzeléseit. – Rendben van... Mit gondolsz, költözzek át az egész pereputtyal? – Ezt apámuramnak kell eldöntenie, én nem szólok bele. Még azon a nyáron egész családom átköltözött a Duna – partra. A pilisi palota építése teljes titoktartás mellett zajlott, a munkálatokat Edekonnal kettesben irányítottuk. Különös módon azokban a hónapokban valahogy sikerült összebarátkoznunk. Edekon természetesen azonmód hűségéről biztosította a két uralkodót – élen járt a bizánciak által kiszolgáltatott Mama és Atakam fiúk megbüntetésében – és természetesen megmaradt a birodalmi kémszolgálat élén. Egy napon vadászni indultunk a Pilisbe. Nem csináltunk nagy felhajtást, alig öten voltunk. Edekon vadkanra ment, megkívánta a pecsenyét. Ráakadtunk egy vadcsapásra és lesbe álltunk. Nem vittem magammal fegyvert, jó előre leszögeztem az indulás előtt, hogy nem fogok elpusztítani egyetlen állatot sem. Ehhez különben sincs szükségem íjra... Edekon kivételével ezt a kijelentésemet megnevették az urak, akik kivétel nélkül a titkosszolgálat ügynökei és első emberének testőrei voltak egy személyben. Edekonnal sikerült íjat feszítenie egy hatalmas vadkanra és egyetlen lövéssel megölte azt. Perzsa lovassági íjjal vadászott, a vessző könnyedén átverte a vadkan szívét, acélhegye az állat túloldalán bukkant elő. A vessző úgy megszorult a bordák közt, hogy mozdítani nem lehetett. Sajnáltam a vadkant. Nem mondtam semmit és próbáltam palástolni az érzéseimet, de Edekon, a nagy emberismerő mégiscsak észrevette rajtam a hangulat változást. – Ugyan már, Szélűző uram, mutass nekem egy vadkant, és pillanatok alatt bebizonyítom, hogy emberölésre készül! Susogni kezdtek a fák, és az erdőszellemek megjegyezték Edekon mondatát. Én ugyanúgy...
*** Akkoriban nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom Attila feleségével, Arikánnal, akit az egyszerűség kedvéért mindenki Rékának hívott. Réka királyné nagyon szép nő volt. Haja fekete, mint a holló, szeme kéken tündökölt, sudár alakja nem árulkodott arról, hogy Attilával történt házasságának első öt évében már két fiúgyermeket szült. Előkelő nemesi családból származott, apja egészen a dicsőséges tan – huig tudta visszavezetni a családfáját. Tizenhat esztendősen ment hozzá Attilához, amikor férje a keleti hadjáratot vezette Buda oldalán. Még alig múlt huszonegy éves Attila fiai születésük sorrendjében
az Ilek és a Dengizik ősi hun neveket kapták. Imádnivaló gyerekek voltak, szerettem, ha a térdemen ugrálnak, ők pótolták számomra az eddig meg nem született fiamat... Sokat látogattam Rékát a folyamatosan épülő Duna – parti palotában, nem egy esetben napokig marasztalt, ilyenkor éjszakákon át beszélgettünk Be kell vallanom valamit, ha elhallgatnám, nem lenne teljes a történet Belészerettem Réka királynőbe. A lelkem erős harcot vívott a testemmel, amikor rá gondoltam. Selymeske volt az utolsó nő, akivel ölelkeztem. Ez tíz évvel ezelőtt történt, azóta rá sem pillantottam fehérszemélyre. Gyűlöltem magamat, amiért nem tudtam kiölni magamból a testi vágyat. Amíg a sorsom nem hozott össze Rékával, azt hittem, végérvényesen sikerült megszabadulnom ettől a kínzó érzéstől. Réka döbbentett rá, hogy bármit csinálok, akárhány évig meditálok a Felsővilágon, egyszerűen nem tudok nő nélkül élni... Negyvenhét esztendő telt el az életemből, akárhogy nézzük, erőm teljében lévő férfinak számítottam. Komoly küzdelmet folytattam magammal, már – már azt hittem sikerül uralkodnom ezen a gyötrelmes, mégis oly' csodálatos érzésen, amikor egy szép nyári napon...
*** A Pilistől délre lovagoltunk, ez a vidék közkedvelt vadászterület hírében állt, Attila nem egy alkalommal meglátogatta. Erős testőrkíséret haladt mögöttünk, ami teljességgel érthető a királyné személye miatt Ezt sokkal inkább a szokás diktálta, mintsem a józan megfontoltság, hisz' nálamnál nagyobb biztonságot senki sem garantálhatott neki. Az épülő pilisi vártól indultunk, azokban a napokban Réka ott tartózkodott nálunk, és ellenőrizte a munkálatokat. Kilovaglásunknak egyszerű oka volt, Réka ismerkedett a környékkel. – Szeretnél valami igazán szépet látni? kérdeztem tőle sokat sejtető mosollyal. Felmutattam egy sziklafal tetejére. – Látod, oda kéne lel kapaszkodni, királyném! Gondoltam, felviszem Nyakas – kőhöz, tiszta időben onnan a végtelenségig el lehetett látni, nem egy alkalommal azzal ütöttem el az időt, hogy magamban üldögéltem a mélység fölé kiugró bástya alakú sziklán. Réka azonnal igent mondott és leparancsolta lovaikról a testőröket. – Üssetek tábort, mire visszatérünk, kész legyen az ebéd! A katonák teljesítették a parancsot. Réka odaléptetett Fehérlófia mellé, a fátylát igazította karcsú kezével. Tetszett a mozdulat. – Mehetünk, Szélűző. – A végén gyalogolnunk kell. – Nem baj. Réka szőrén ülte meg a lovat, ahogy a nők általában, szoknyásán és maga elé húzva az egyik lábát. Lassan léptettünk lovakkal, közben beszélgettünk. Nagyon várta már az ura visszatértét, a hírek szerint Attila napokon belül megérkezik, hozta tudomásomra a futártól kapott hírt.
– Pontosan öt nap múlva fog megérkezni – mondtam a messzeségbe tekintve. Tudtam jól, hogy attól a naptól kezdve egy csapásra minden megváltozik, és véget érnek a szép napok. Már előre megfájdult a szívem Réka látásának hiányától. A sziklák tövében lesegítettem őt a lováról, és elindultunk felfelé a kiugróhoz. Segíteni akartam neki a felkapaszkodásban és a kezemet nyújtottam. Normális körülmények között tilos érinteni a hun főkirály feleségét, de jelen helyzetben ezzel egyikünk sem foglalkozott. Teljesen kipirult az arca, amire felértünk, még a haja is kibomlott. Oldalra tűzte a fátylát. Barátságos szellő fújt odafönt és hét ágra tűzött a nap. Réka elheveredett a fűben és állát a kézfejére hajtva, a szikla széléhez könyökölve nézte a kilátást. Látni lehetett a tábort vert testőrüket. Látszólag kéznyújtásnyira voltak tőlünk, hangjukat felhozta hozzánk a szél. Mi láttuk őket, de ők nem láthattak minket. – Gyönyörű ez a vidék – mondta Réka. Sokáig nézelődött. Hirtelen hanyatt fordult és rágcsálni kezdett egy fűszálat, a ráncok összeszaladtak a homlokán. Olvastam az elméjében, tudtam mire gondolt. Nagyon sajnáltam őt azokban a pillanatokban. – Adjál nekem jó tanácsot, Szélűző. Attilának rengeteg ágyasa van, tudom, ez a szokás, én mégsem bírom elviselni... Talán bennem van a hiba, de amikor mellém fekszik, érzem rajta azoknak a drága bizánci szépségflastromoknak az illatát és szabályosan felfordul tőle a gyomrom... Megbízott bennem, ráadásul kettesben voltunk, szemektől é\ fülektől távol, ennek tudata hozta ki belőle a témát. – Nehéz erre mit mondani, úrnőm. – Butuskának tartasz, ugye? – Hogy mondhatsz ilyet?! – tiltakoztam hevesen. Táltosként illet volna ennél sokkal többet mondanom, de akkor és ott a férfi beszélt belőlem. Odatérdeltem mellé. Egymásba fonódott a tekintetünk. Megfogtam a kezét és belecsókoltam a tenyerébe. Úgy tudtam Tulliustól, ez bizánci szokás. Nem húzta vissza a kezét. – Ha ezt most látná valaki – suttogta alig hallhatóan. – Csak az a szép fényes nap látja, az Isten jobb szeme.
*** – Amit utána tettem, annak terhét máig úgy hordozom magammal, mint keresztjét a te Krisztusod. Nagyon súlyos teher ez számomra. – Ölelkeztél Attila asszonyával? – Igen – mondtam a római háztetőket nézve.
– Nem ítéllek el érte. Mindig kettőn áll a vásár, gondolom, Ő is így akarta — morogta az öregember. – Nem, Rékának eszébe sem volt hálni velem, a hun főkirály első asszonya, az aranyasszony nem szokott mással hálni, ebben a kérdésben nem ismer pardont a hagyomány... – Akkor mi történt? – A sámánok és a te mágusaid azt mondanák, szerelmi varázst használtam, pedig csak elvettem az ép eszét, én legalább is így fogalmaznék. Réka nem tudta mit csinál, és később sem emlékezett a történtekre, mert így rendeztem a dolgokat. – Megtörtént és kész, ne foglalkozz vele, én is számtalan nővel háltam életem során – legyintgetett a trónusáról vendéglátóm. – A dolog korántsem ilyen egyszerű, ugyanis Attila harmadik fia, írnek, akit Csaba királyfiként szoktak emlegetni, az én fiam! Felkiáltott a meglepetéstől, sok mindenre számított, de erre a bejelentésre semmiképp. Nem maradt ideje reagálni a hallottakra. Zaj támadt a folyosón, katonák súlyos lábdobogás a hallatszott, fáklyák fénye lobbant az oszlopok közt. Császári praetorianusok, hosszú lándzsás párducprémes germánok érkeztek, mindegyikük válogatott ember, hűségükhöz nem férhetett kétség. Minden harmadik fáklyát tartott a kezében. A testőrök egy harminchat éves férjit kísértek. A féifi egyszerű tunikát hordott, amit előrészén egy hatalmas vörös kereszt díszített, nyakában aranykereszt lógott, hasonló az öregemberéhez, homlokát liliomokkal díszített aranypánt övezte. Övében meztelen pengéjű tőr csillogott. Visszahúzódtam botommal az oszlopok közé, nem akartam megmutatkozni, ha nem muszáj. A praetorianusok felsorakoztak a velem szemközt eső oszlopcsarnokban.
A férfi odasétált vendéglátóm trónusához, fél térdre ereszkedett előtte és ajkával megérintette a bíborpalástos gyűrűjét. Felállt. – Hajnalodik. – Látjuk – felelte az öregember. A férfi lassan felém fordult. – Te vagy az, akit Szélűzőként emlegetnek a hunok? – Én vagyok Szélűző. Nem mozdultam az oszlopcsarnok árnyékából. – Tudod, ki vagyok? – szegezte nekem a kérdést. – Felismertelek – feleltem. – Aetius egyszer azt mondta, hogy valójában neked köszönhetem a nyugatrómai trónt. – Fővezéred túlzott, a trónt köszönd inkább anyádnak, Placidiának.
– E ringyó nevét nem ejtjük ki ezen a szent helyen – nézett rám sziklakemény arccal III. Valentinianus császár. Erre inkább nem szóltam semmit. Valentinianus vendéglátómhoz fordult. – Mikor indulsz? – Még háromszor kell átfordulnia a homokórának. – Előtte találkozunk a szentmisén – mondta gyorsan Valentinianus. – Igen, addig is imával erősítsd a lelkedet. Bagolyhuhogás hallatszott a trónszék mögött nyíló helyiség bejárati függönye mögül Tisztán hallatszott. Valentinianus meglepett arcot vágva fordult oda. – Miféle madarat rejtegetsz odabent? – pislogott az öregemberre. – Van egy baglyom – biggyesztette ajkát a férji. – Hóbortos vagy – mosolygott a császár és elindult a függöny felé. De mielőtt félreránthatta volna, megállítottam őt bárom súlyos szóval. – Nincs odabent senki! A császár arca megmerevedett, szeme gyors pislogásba kezdett. Némileg zavarodottan elfordult a függöny felől. Érthetetlenül nézett rám. – Nem hallottál semmit! Valentinianus elfordult tőlem és szó nélkül távozott, testőrei szorosan haladtak a nyomában. y\ nyugatrómai császár olyan léptekkel indult kifele, ahogy az alvajárók közlekednek, ha rájuk sugárzik a sápadt holdfény. – Miért nem hívod elő a feleségedet? – kérdezte az öregember Türelmetlenséget véltem kihallani a hangjából. – Be fogom őt mutatni neked. – Tulajdonképpen ki ez a nő? Mindig lefátyolozva jár, sose mutatja az arcát és egész éjjel odabent kuksol. Mi rejtegetnivalója van az asszonyodnak, Torda? – Hamarosan rátérek a történetére.
*** – Pompázatos! – kiáltotta egy hónapra rá Attila. Széttárt kézzel keringett a pilisi nyáripalota főszálájában, nem győzött csodálkozni Olyan lelkes lett, mint egy gyerek, ritkán láttuk ilyennek. Az ablaksorhoz lépett és átszellemült arccal nézte a Duna ezüst vonalát. Mikor lesz kész végleges állapotában? – Jövőre – feleltem.
– Buda meg fog pukkadni az irigységtől. Miért nem az idén? – A türelmetlenség kiérződött a hangjából, de azért tőle szokatlanul mosolygós arccal nézett rám.
– A fürdőhelyiséghez Itáliából hozatom a faanyagot. – Fürdő? Ez tetszik! Honnan az ötlet? – Visszasétált a nagyasztalon szétterített tervekig. Azokat tanulmányozta elmélyült arccal. – Oresztésztöl. – Jó, hogy említed őt. Ez az ember roppant tehetséges, mit gondolsz mi lenne számára a megfelelő pozíció? A rovók hivatalában csak aprópénzre váltja a tehetségét. – Tedd őt a kancellária vezetőjévé! Attila hümmögött egy sort. – Egy rómait? – Miért ne, elvégre Oneges sem tiszta hun vér, ennek ellenére ha így emelkedik a ranglétrán, ahogy eddig, maholnap a nyugati főszárny fővezére lesz. Való igaz, Onegesnek csak az apja született hun emberként, anyja Uldin egyik görög ágyasa volt. Apja katonai pályára tette – rejtette a család elől – aztán szerencsecsillaga emelkedése láttán gyorsan besorolta a fiai közé. Oneges – akit valójában Onegesiusnak hívtak – így lett hivatalosan Skottas testvére. – Az lesz belőle? – függesztette rám a tekintetét Attila. – Igen – mondtam határozottan. – Sok ember jövőjét látod előre? – Csak felvillanásokat látok. Nem feszegette tovább a dolgot, én pedig tereltem a szót. – Ha ellenségeid azt látják, hogy idegen ajkúakat, görögöket, rómaiakat emelsz magas hivatali pozícióba, bölcsnek és felvilágosultnak fognak tartani. Egy véreskezű zsarnok nem tűrné meg maga közelében a tehetséges, ámde idegen vérből származó embereket. – Értem szavad, de engedelmeddel én mást gondolok erről. Szerintem azt fogják gondolni rólam, hogy nem bízom a saját véreimben. Apám azt mondta nekem a halálos ágyán, hogy rajtad kívül senkiben se bízzak túlságosan. Sőt, egyáltalán ne bízzak meg senkiben! Ezek után tegyek főminiszteremmé egy nyugatrómait? – tovább matatott a tervek között. Csak el akarta foglalni valamivel a kezét – Ezek szerint bennem megbízol? – Maradéktalanul. – Akkor fogadd meg a jó tanácsaimat, Attila király, és emeld magasabb pozícióba Oresztészt. – Ő lesz az? – nézett fel Attila. Úgy tettem mintha nem érteném mire kérdez rá.
– Hogy mi? – játszottam a meglepettet. Attila megkerülte az asztalt és lassú léptekkel elindult felém Mozdulatlanul álltam, laza testtartásban támaszkodtam a botomra. – Ne tréfálkozz velem, tudom, hogy olvasol a gondolataimban. Azt kérdeztem, hogy Oresztész lesz – e az utolsó római császár apja?! Általában kéthavonta rákérdezett erre. Mindezidáig nem sikerült kicsikarnia tőlem a választ. – Nem – feleltem kurtán, gyorsan véget akartam vetni ennek a beszélgetésnek. – Oneges? Netalán a védenced, Tullius?! Csípőre tett kézzel állt meg előttem. – Egyik sem! Miből gondolod, hogy az utolsó római császárt itáliai vagy bizánci születésű apa nemzi majd? Miért ne lehetne az apja tiszta vérű hun? Különös mosoly suhant át Attila arcán, fejében csapongani kezdtek a gondolatok. – Van kilátásom a Pilisre? – kérdezte nagy hirtelen. – Hét ablakod néz a szakrális központ felé. – Menjünk nézzünk ki rajtuk...
***
– Sejtésed sincs, Attila mire gondolhatott akkor? – kérdeztem vendéglátómat. – Arra, hogy Ő lesz az apa – felelte az. Elszürkült az arca. – Szentséges Isten! – Nyugalom! Fordult egyet a homokóra...
*** A nyugatrómai birodalom bajban volt. Hatalmas véráldozatok segítségével próbálta megtartani Hispániát és Galliát, de mindhiába, az évek óta elhúzódó háború menetében nem történt pozitív irányú elmozdulás, hovatovább Róma szempontjából egyre rosszabbodott a helyzet. Ha Róma kezéből akkor kicsúszik Gallia, a birodalom másodrendű hatalommá süllyed, és többé nem tud ellenállni a barbár népek nyomásának. Nyugaton olyannyira megerősödtek a bagaud parasztfelkelők, hogy Aetiusnak a gótok segítségét kellett igénybe vennie a lázadás leveréséhez. Amikor a gótok sem hoztak gyógyírt Róma sebeire, a nyugatrómai birodalom fővezére gondolt egy merészet és ismét Hunnia felé fordította a lova fejét – immáron harmadszor tette ezt – és az 1189. év tavaszán megérkezett Attilához a Duna – partra. Nehéz napoknak néztünk elébe...
*** A rómaiak puhítását azzal kezdtük, hogy Attila négy napon át nem mutatott hajlandóságot a küldöttség fogadására, ezzel próbáltuk Aetius tudomására hozni, hogy véget ért a Rua fémjelezte szép szavak és baráti vállveregetések korszaka. Eredetileg ez az időhúzásos játék Attila ötlete volt, amit rövid mérlegelés után jóváhagytam. Igazából egyikünk sem akarta összerúgni a port a nem hivatalos szövetségesünknek kikiáltott nyugatrómai birodalommal, de valahogy illett kimutatnunk a fogunk fehérjét, mielőtt az hinnék Itáliában, hogy a hun katonai segítség egyetlen ujjpattintásra működik, és pár font arannyal mindig kieszközölhető. Arra számítottam, hogy Aetius ideges lesz és durcásan elvonul a Tiszához, Buda főkirály székhelyére, de mint kiderült, engem is érhetnek meglepetések, az Ég néha nagy kegyesen megadta ennek lehetőségét. Aetius egy tapodtat nem mozdult Attila városából! „Nem fogad a király? Sebaj, egyszer úgyis fogad, de addig mulatozással csapjuk el az időt!" – gondolta a nyugatrómaiak fővezére, és a városszéli ivók latin és gót beszédtől lettek hangosak. Edekon tüstént ugrasztotta az embereit és másnapra minden rómaira két figyelőember jutott. Ennek ellenére semmi különöset nem sikerült megtudnunk a rómaiak tervéről. Az illem kívánalmai szerint nem húzhattuk tovább a dolgot, és az ötödik napon Aetius végre bevonulhatott az új Attila – palota szélesre tárt kapuján. Attila zártkörű megbeszélésen fogadta a rómaiakat, ha a hátrébb húzódott testőröket nem számoljuk, alig kilencen tartózkodtunk a díszteremben. Rómát Aetius és alvezére, bizonyos Litorius képviselte, hun oldalról Attila, Edekon, Oneges, Oresztész, Berik, Skottas és jómagam voltunk jelen. A nagy asztalt körül ülve borozgatva beszélgettünk, a tárgyalás baráti légkörben zajlott. Magunknak töltöttük a bort, a szolgák száműzve lettek k a közelünkből, a folyosókon méregbe mártott pengéjű tőrökkel felszerelkezett emberek strázsáltak, egytől – egyig Edekon legényei. A tárgyaláson roppant egyszerű feladatot róttam magamra állandóan fürkésznem kellett a két római gondolatait! Az egyezkedés alatt újabb meglepetés ért, úgy nézett ki, életem során végre találkoztam egy olyan emberrel, aki mindig az mondja, amire éppen gondol. Ő volt Aetius Flavius... A nyugatrómai fővezér vitte a szót. – Róma négy fronton háborúzik a birodalom nyugati határán. Még mindig tart a bagaudok felkelése és kénytelenek voltunk csapatokat összevonni a burgundok ellen... A burgundok említésére Oresztész lassan rám fordította a fejét, Onegesnek csupán a szeme villant. Jól láttam mindkét reakciót. A főemberek nyilván emlékeztek arra a jövendölésemre, amit a királyválasztás napján tettem Tullius házában. Oktárt két éven belül meggyilkolják a burgundok... – ... lázadás van Amoriciában és Theoderich vízigót király az év elején körbezárta Narbo városát, oda felmentő sereget kell küldenem, különben nyár elejére elesik. Legégetőbb problémám, hogy nem rendelkezem kellő emberanyaggal, érthető okoknál fogva a szövetséges germán törzsekben nem nagyon bízom. – Tekintete Attila pillantását kereste. – Uldin is ezen vesztett rajta... – Ismerem nagyapám halálának körülményeit – mondta pörgő nyelvvel Attila. – Mit kívánsz a hun birodalomtól? Költői kérdés hangzott el, amelyre mindannyian tudtuk a választ. – Két egymástól független és velem szövetséges hun hadsereg jelenlétét nyugaton. Az egyiket vezesse Oktár, tudomásom szerint hasznos tapasztalatokkal rendelkezik a nyugati kalandozások terén, a másik sereg test pedig az én parancsnokságom alatt működne.
Attila jól megfontolta magában a választ. Nem avatkoztam közbe, fiatal főkirályunk frappáns válaszadásra készült. – Ha sikerül meggyőznöd arról, hogy a hun birodalom érdekeit is szolgálja ez az általad igényelt katonai támogatás, akkor biztosíthatlak felőle. Ellenkező esetben Róma egye meg magának, amit kifőzött Galliában. Aetius színültig töltötte a kupáját. Hátradőlt a karosszékében. Kortyolgatta a bort, többször csettintett a nyelvével, a hallottakon rágódott. Kupáját forgatta a kezében. Az elején ahhoz beszélt, s csak később emelte tekintetét a vele szemközt ülő Attilára. — Róma hanyatlik, ezt mindannyian tudjuk. Ha Krisztus kegyelméből Julius Caesar feltámadna és látná, mi folyik Germániában, nem tudom, mit szólna hozzá... Két dologgal tudom megindokolni a hun segítségnyújtást. Hanyatló birodalmunk sajnos egymagában képtelen kordában tartani a nyugati germán népeket, mindemellett még mindig akkora erőt képvisel, mely hosszú távon biztosítani tudja az erőegyensúlyt Európában, s itt elsősorban Bizáncra gondolok. Amíg állnak Róma falai, Konstantinápoly nem tudja kiterjeszteni politikai hatalmát Európa teljes területére, s ebben éppen mi, rómaiak akadályozzuk meg azzal, hogy hatalmas véráldozatok árán tartjuk a nyugatot. Ha Róma most elbukja ezt a négyfrontos háborút, akkor határait vissza kell húznia egészen Itáliáig, s Bizánc ezt a kedvező alkalmat kihasználva azonnal szövetségbe kovácsolja a germánokat a hunok ellen és a birodalmad, Attila nagykirály rögvest a kalapács és az üllő közé szorul. Embermilliók állnak majd veled szemben, egyik oldalról a keletrómai birodalom, másik oldalról a nyugati civilizáció romjain átgázoló, nyershúsevő, ökörvérivó, embereket áldozó, barbár tömegek. Ez az egyik ok, amiért a hunoknak a saját érdekükben segítséget kell nyújtaniuk nekünk, a másik ennél sokkal prózaibb... Mundzuk legendás fia és a dicsőséges Balambér dédunokája minden bizonnyal világuralomra tör! Ez esetben viszont itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy nekikezdjen a nyugati hódításoknak... Még a felénél sem tartott, amikor világossá vált számomra, hogy ez az ember zseni. Ha évszázadokkal előbb születik, minden bizonnyal kiemelkedő hadvezére vagy politikusa a császárkori Rómának. Ki tudja, mire lett volna képes ha igazi légiókat és nem holmi szedett – vedett hordákat kell irányítania? Ez az ember rosszkor és rossz helyen született. Személyében azt találtam a leginkább lenyűgözőnek, hogy ezt tökéletesen tudta magáról, de keresztényi türelemmel viselte sorsát és nem lázadott ellene. Ha jól belegondolunk, fantasztikus életutat tudhatott maga mögött, szerencsés mivoltát mi sem bizonyította jobban, minthogy élete nem volt más, mint a háborúk sorozata és soha életében egyetlen karcolás sem esett rajta. Azon a délutánon úgy éreztem Aetius Flaviusra valamilyen fontos feladatot bízott az Ég, de akkoriban még nem tudtam, mi lehet ez... Azóta már tudom. – Holnap megkapod a választ – mondta Attila és felállt az asztaltól A tárgyalás véget ért.
*** Lovas nomád nép vagyunk, velünk kapcsolatban városi kultúráról nem igazán lehet beszélni. Építsünk bármekkora palotákat – kerítésest, cifratornyost – emeltessünk kőből fürdőépületeket – Oneges ezt később megtette14 – telepítsünk egy helyre százezer ember, városaink akkor sem különböznek attól, ami az ázsiai tan – hu udvara körül kialakult, Tulajdonképpen nagy faluk voltak ezek, melyeket nem öveztek kapukkal ellátott kőfalak. Nálunk a város nem épült, hanem kialakult: vettünk vagy felhánytunk egy nagy dombot és körbeéltük azt.., Attila Duna – parti fővárosa számtalan díszes faházból – ezeket neveztük palotáknak – és azt széles körben körülvevő
hatalmas sátortáborból állt. Egyedül méreteiben különbözött a Volga és Tisza – parti régi fővárostól már az első esztendőben kétszer akkora volt, mint amazok. Hun szokás szerint senkinek a sátra nem lehetett magasabb mint a főkirályé, ezért Attila palotája nemcsak magasabbra nyúló konstrukciójával vált ki a többi közül, hanem arra a mesterséges dombocskára épült, amit Tullius első lépcsőben alakíttatott ki. A palota így valóban uralkodott a városon, a végtelen Alföldről bármilyen irányból közeledve már félnapi járóföldre szembetűnt a főkirályi székhely. Tullius az építőanyag szállításon túl az ácsok és kőművesek munkáját is felügyelte az egykori árokásó rabszolgából igazán befolyásos ember lett, Tullius valami olyat birtokolt, amiről Edekon is csak álmodozhatott. S ezt úgy nevezték: gazdasági hatalom. A királyi palota előtt hatalmas térség terül el, itt tartották a felvonulásokat, ünnepségeket és a főkirály áltat végrehajtott áldozatokat. A palotakomplexumot hosszan elnyúló fakerítés vette körül remekbe szabott kétszárnyú kapukkal és tornyokkal, de ez a kerítés nem a védfalat helyettesítette, sokkal inkább díszül szolgált és azért, hogy az illetékteleneket távol tartsa a királyi szálláshelytől, mindemellett kiemelte a palota zártságát és Tullius szavaival élve növelte az esztétikai hatást... A palota több épületből állt, ezek közül a főépület volt a legnagyobb, magas és díszes tornyokkal, számos teremmel, oszlopcsarnokkal és udvarrésszel. A főépület mellett épült fel a királyné palotája, az ágyasok háza, a család szálláshelyei, ahol a királyfiak és a városban tartózkodó rokonság lakott. Ezt az épületegyüttest kiegészítette még a kincsesház, a testőrség szállása, a gazdasági épületek – itt épült fel apám nagy kovácsműhelye – többek között a lóistállók és a szolgák traktusai. Az épületek kivétel nélkül fából épültek, Tullius a világ minden tájáról hozatta az anyagot. A mesteremberek többsége idegen ajkú volt. Rengeteg germán építész munkálkodott a palota építésénél, ezek az emberek mindenkinél jobban értettek a fa megmunkálásához. A palota belső terének kialakítása mellett a bútorzat nagy része szintén a suev ácsok keze munkáját dicsérte, minden mást hun mesteremberek készítettek, utóbbiak közük majd mindegyik a Volgától érkezett. A főépület termeit gazdagon bebútorozták nemesebb fából készült bútorokkal, fekvőhelyekkel, festett szekrényekkel, asztalokkal és ízléses lócákkal, a falakat és a padozatot drága szőttesek, kárpitok és szőnyegek borították, minden sarokban füstölők égtek, a világítást kandeláberek és hólyaglámpák szolgáltatták. Rengeteg, színültig töltött vizesvödörre] lehetett találkozni – ez mellesleg jellemzője a hun faépületeknek – ellenőrzésükről, folyamatos feltöltésükről a szolgaszemélyzet gondoskodott. A vizesvödrök funkciója kettős volt párásították a levegőt és oltalmaztak minket a palota legnagyobb ellensége, a tűz ellen,
*** A tárgyalások másnapjának délelőttjén én pesztráltam a római küldöttséget, ismét roppant szórakoztató és kellemes feladatot szabtam magamra. Körbevezettem Aetiusékat az épülő –
szépülő palotában és mindent megmutattam nekik, mindeközben puhatolózni próbáltam további szándékaik felől. Aetius újfent lenyűgözött, hihetetlen vasakarattal tartotta kordában a gondolatait, eszembe jutott az a momentum, amikor tizenegy évvel ezelőtt velem kapcsolatban a druidákat említette Scipiónak. Arra nézve nem tapasztaltam áruló jeleket, hogy részesült volna druida iskolázásban, habár legfiatalabb éveit Galliában töltötte, így bármi megeshetett vele kapcsolatban...
Izgatott ez az ember. Többek között az nyugtalanított, hogy személyével kapcsolatban sok mindent elhallgatott előlem az Ég. Nem láttam tisztán Aetius Flavius jövőjét! A rómaiakat négy épület érdekelte leginkább, ebben a kitüntető sorrendben: a testőrség szállása, az ágyasház, a konyha és végezetül a kincstár. Ez nem lepett meg, Tullius szerint a vezető római arisztokráciái a Köztársaság kora óta általában öt dolog érdekelte, de ezen túl megszűnt számukra a világ létezése. A rómaiakat a háború, szerelem, étkezés, gazdagság, és testedzés fel magasztosítása tette rómaivá, minden más barbarizmusnak számított. Egy idő után Aetius érdekes dolgoktól kezdett beszélni. Legelöl sétáltunk, a többiek kissé lemaradva követtek minket. A római urakat ledér nők kísérték – ugye mondanom sem kell, hogy kinek gyűjtöttek információkat... Aetius megtisztelt azzal, hogy hun nyelven váltott velem szót. Mivel beszélgetésünk meglehetősen magvasra sikeredett, alkalmanként latin és görög szavakkal kevertük a hun nyelvet. Határozottan élveztem ezt a gyakorlatot. – A római birodalom hanyatlását elsődlegesen a kereszténység térnyerésének köszönhetjük – hozta tudomásomra a nyugatrómai hadvezér. – Miután Constantinus államvallássá tette a Krisztus – hitet és a rabszolgák egyenlők lettek a szenátus tagjaival – no persze az Úr színe előtt – alapjaiban rendült meg a társadalmi felépítmény. – Ezzel egyetértek, mindazonáltal az ősök tiszteletén kívül más gyakorlati és cra/cti vonást nem tudok felfedezni az ősi római vallásban így nem csoda, ha Krisztus hite könnyedén győzedelmeskedett fölötte. A görög szellemiség – mely táptalaja Róma kultúrájának – nem képes gátat vetni a sémita messianisztikus eszmének, míg azon töpreng szüntelen, hogy mi lehet a halál után, addig a másik keresztről leszállt embereket mutat fel a tömegnek, s utóbbi sokkal fajsúlyosabb mutatvány. Nézd és lásd! Kiáltják a Krisztus – hitűek, míg velük szemben a görögök és a rómaiak szép lassan kigondolkodták magukat a vallásukból. Aetius megállt, elgondolkodva nézte a főépület tornyait. A tógáját igazgatta, e! nem tudtam képzelni, mi jó abban, ha az ember magára teker egy lepedőt... – Apám szerint Pontius Pilátus az egyik ősöm... Érdekes, nem? Nézett rám a mélybarna szemével. – Inkább elgondolkodtató. – Nocsak, görög lettél? Ezen nevettünk. Tovább sétáltunk, a többiek lemaradtak mögöttünk. – Szavaidból úgy veszem ki, nem vagv keresztény – jegyeztem meg. – Jól sejted. – Melyik istennek áldozol? – Ha áldozatnak minősül fejet hajtani az értelem és a tudás oltára előtt, akkor én annak áldozom folyamatosan. – Konkrétabban? – Nem hiszek Istenben. Ha a keresztényeknek és a zsidóknak igaza van abban, hogy az ember az Isten képmására teremtetett, akkor elég hinni az emberben ahhoz, hogy higgyünk az Égben. – Az ember még egy hangvár sem képes megalkotni, Aetius.
– Akkor mutass nekem egy olyan Istent, aki hidakat épít a folyó felett és országutakkal hálózza be a földrészeket. Az ember valóban képtelen a szúnyog megalkotására, ezért rovarok helyett inkább Colosseumot és vízvezetéket épít. Az sem kisebb munka! Egyszer cl kell jönnöd Rómába, hogy lásd a tízemeletes bérházakat vagy azokat a villákat, melyekbe ólomcsöveken át vezetjük el a termálkutak vizét. Hány ember él ebben a városban? – intett a kerítés felé. – Jelenleg ötvenezer. De a lélekszám egyre növekszik. – A régi Circus Maximusba, kétszázezren fértek el. – De akkor miért hanyatlik a tízemeletes bérházak városának hatalma? – kérdeztem csöndesen. Azonnal visszavágott. – Szélűző uram, ha tudsz nekem mutatni egy ezerkétszáz éves szúnyogot, akkor sikerült megválaszolnod a kérdésedet. Apám műhelye elé értünk, a nyitott bejáraton át kihallatszott a kovácsüllők csilingelésc. Megálltunk az ajtó előtt. Aetius rövid szózatot tartott a görög – római kultúra időtállóságáról. Én láttam a jövőt, ő elképzelte magának azt, én a Pilisből tekintettem előre, ő a dicső múlt romjain állva fantáziált. Előadását egy nagyon érdekes gondolattal zárta. – Amikor Róma hanyatlásáról beszélek, valójában arra az átalakulási folyamatra akarok rámutatni, melynek következtében a kultúrát felváltja a civilizáció. Görög gondolat, ámde megszívlelendő, kedves barátom! Úgy vélem, minden emberi bölcsesség belefér ezekbe a szavakba: ti, hunok léteztek, mi pedig élünk. Róma régi dicsősége a kereszténységnek köszönhetően odalett, ám hatalma és befolyása az idők végezetéig tart. Ez az én hitem! – Nyakon vágjam ezt az embert, fiam? Apám és az egyik segédje álltak a kovácsműhely ajtajában. Apám valami elrontott vasat lóbált. Aetius udvariasan meghajolt az öreg felé. – Salve. – Mert szívesen megteszem – morogta az apám. – Mert mi hunok ugyan nem élünk, de ebben a vasban bizony marha nagy élet van, és ezt mindjárt bebizonyítom! – Apám, ő Aetius Flavius, a nyugatrómai birodalom fővezére. – Annál inkább – bólogatott az öreg. Odadobta a vasat a szemétbe és visszament a műhelybe. A segéd megvonta a vállát és ugyanúgy távozott. – Elnézésedet kérem ezért a kis közjátékért, apám kissé bogaras természetű – mondtam udvariasan Actiusnak. Ö letudta a dolgot egy nevetéssel. – Semmi gond. Én is az vagyok.
Tizenegyedik rovás Aetius megkapta a kért katonai segítséget. Egy héttel később a két főkirály és Oktár nyugatra indultak a rómaiakkal,
egy-egy ötvenezer lovast számláló seregtest élén, melyeknek létszámát a csatlós népeknek köszönhetően útközben sikerült a duplájára dagasztani. Szerettem volna Attiláékkal tartani, de egy váratlanul bekövetkező tragikus esemény maradásra késztetett. Kósalló Donga halálhírét jelentette. Megrázott a hír, az Ég nem készített fel erre, Donga jövőjéről nem szóltak a magasabb szellemek és én – kifejezetten az öreg kérésére – nem feszegettem ezt a kérdést. Donga a kunyhójában szenderült el. Este lefeküdt aludni és nem ébredt föl soha többé. Szép halál. A Holtvilág-árokban temettem el a testét a nagy sziklafal tövében. Úgy terveztem, jó ideig nem térek vissza Attila Duna-parti palotájába, és bebarangolom a hun birodalom nyugati határvidékét. Azon a nyáron felmálháztam, feldíszítettem Fehérlófiát, kézbe kaptam botomat és nekiindultam a vidéknek. Felejteni próbáltam. Donga emléke és Réka közelsége elől futottam. A királyné áldott állapotban volt és tavasztól a pilisi palotában tartózkodott. A gyermek születését Földanya havára jósolták az öregsámánok, a jövendölők fiúgyermek születését jelezték. Tudtam, hogy az én fiam fog megszületni ősz elején. Szívbemarkoló, felemelő, de egyben gyötrő érzések kerítettek a hatalmukba, legszívesebben kifutottam volna a világból. Ezen az utamon mentettem meg annak a keresztény papnak az életét.
*** Utam sokkal messzebbre vezetett, mint annak idején, amikor Radagaist kerestem fel. Ősszel pillantottam meg először az Alpok hófödte nyúlványait, nagy kedvet éreztem az átkeléshez, aztán Kósallóék tanácsára mégis visszafordultam, és észak felé haladtam tovább a germán népek ősi földjén. Tucatnyi náció élt ezen a vidéken, sokan közülük hun zsoldban álltak. Ebben semmi meglepő nem volt, hisz' hogyan szállhattak volna szembe a hun birodalommal Attila nevét már ekkoriban félelemmel vegyes tisztelettel ejtették ki ezen a vidékén. Észak-Pannóniától egészen az alemann alföldig éltek a suev népek, a Duna vonalán a quádok és a markomannok maradványait lehetett föllelni. Tőlük nyugatabbra, az Elba folyón túl éltek a ripuári frankok, a különböző szász népek. A felsorolt népek közé ékelődtek a türingek, végül Sziléziában a longobárdok. Ezek a népek kötelesek voltak segédcsapatokat állítani, ha Attila úgy parancsolta, ami nem jelenti azt, hogy alkalmanként nem háborúztak, zsákmányoltak a saját szakállukra. Egy ilyen zsákmányszerző kalandozás kellős közepébe csöppentem azon az őszön. Sűrű erdőség borította vidéken haladtam keresztül. Jeges szélrohamok érkeztek északról, a nyár nem sok átmenetet mutatott a télbe, egyik nap még hét ágra tűzött a nap és meztelen felsőtesttel süttettem magamat egy sziklatetőn, másnapra már elszürkült az ég, és deres eső hullott éjszakai tábortüzem langyos hamujára. Fehérlófia nyergében ülve ereszkedtem le egy völgybe, amikor nyerítés és kiabálások zaját hozta felém a szél. Fegyverek zaját, nők sikoltását, férfiüvöltést hallottam. Odalent a völgyben nagy csetepaté dúlt, de egyelőre semmit sem láttam belőle a fák miatt. Szaporább menetre bírtam Fehérlovat. Kisvártatva eljutottam egy nyiladékig és feltárult előttem a völgy. Ökör vontatta társszekerek sorakoztak egymás után, felőlük jött a zaj. Ökörszarvas, prémes sisakot viselő, állatbőr gúnyába öltözött és bőrmellvértes markomannok riogatták a népet. Nem voltak sokan, úgy tízet-tizenötöt számoltam kapásból. Halottak hevertek a földön, a szekereket kísérő
fegyveresek feküdtek a földút mindkét oldalán, a támadók könnyen levágták őket. A halottak kivétel nélkül barna csuklyás köpenyt viseltek, ruházatuk alapján egyetlen nációhoz sem tudtam sorolni őket. Amikorra odaértem, már véget ért a háborúskodás. A markomannok a szekerek körül gazdátlanul keringő lovakat fogdosták össze, mások a nőket és a gyerekeket riogatták. Óriási volt a hangzavar. A nők és a gyerekek jajgattak, a markomannok veszettül röhögtek. Láttam életben maradt barna köpönyegeseket is. Félve bújtak össze a szekerek tövében. Messze voltak, ezért nem hallottam tisztán a hangokat. Nem tudom mi váltotta ki a markomannok dühét, csak annyit láttam, hogy sorra tépdesik ki a gyerekeket az asszonyok kezéből. Az egyik lovas fél kézzel felemelt egy csecsemőt, felmutatta a hegyeknek, aztán teljes erőből földhöz vágta. Egy fiatal nő borzalmas üvöltést hallatva ugrott le a szekérről – nyilván a gyermek anyja szaladt volna a gyerekéhez, de az egyik ló elsodorta. Elzuhant a földön. Mozdult az egyik barnaruhás. Kelpattant, a nő segítségére sietett, de az egyik barbár átdöfte testét a lándzsájával és odaszegezte a szekér oldalához. Egy barna ruhás idősebb férfi térdre esett a gyilkosok előtt. Hangosan üvöltött, szavait elhozta hozzám a feltámadt szél. – Inkább engem gyilkoljatok, őket ne bántsátok! Latinul beszélt, nyilván nem tudott szólni a barbárok nyelvén. Mozdulataival tolmácsolta szavai értelmét. Kezét széttárta, fejét lehajtotta és várta a halált. Halál helyett egy rúgást és veszett röhögést kapott. Kiterült a földön. A markomannok megvadultak és sorra vették el a gyerekeket az anyáktól... Egy nő testét kard járta át. Egy kislányt hajánál fogva rángattak le a szekérről... – Vágta! – kiáltottam Fehérlófiának. Megkapaszkodtam az agancsdísz két szárában, hűséges állatom úgy száguldott, mint a szél, könnyedén szökkent át az utamat keresztező, vihardöntött fatörzseken, a sűrű aljnövényzeten, még két ugrás és nagy nyerítést hallatva kiszaladt az erdőből Harminc lóhossznyira lehettem az első társzekértől. A markomannok azonnal észrevették. Izgatott kiabálás hallatszott. Többen közülük a karjukkal mutattak felém és a hun sámán, sámán szót kiabálták. A barna ruhások is észrevettek. Mivel a barbárok velem lettek elfoglalva, gyorsan felkapaszkodtak a szekerekre és testükkel védelmezték az asszonyokat, gyerekeket. Lassítottam Fehérlófia rohamán, és lépésre fogtam az állatot fölbukkanásom óta egyetlen kardvágás nem esett a völgyben. A markomannok vezére üvöltött valamit, és a lovasok elindultak felém, kezükben kard és lándzsa. Hátranyúltam a nyereg mögé, ha lóháton ültem egy bőrtokba csúsztatva így hordoztam a Hagyaték botjai Kirántottam a tartójából és a közepénél markolva, vízszintesen tartva felmutattam a lovasoknak. De a markomannok nem szoktak megijedni egy bottól és vágtattak tovább. Egyikük íjat feszített rám...
Eddig tartott a markoman portya! Kékes színben pompázó villámsugarak csaptak elő botom végéből és beugrottak a lovasok közé.
Végigsöpörtek állaton, emberen egyaránt. A lovak megbokrosodtak, hátsó lábukra emelkedtek, több markoman üvöltve zuhant ki a nyeregből. Az íj húrja megszakadt és az elpattanó őzbélhúr véresre vágta a férfi ujját. Lova elborult és maga alá temette az íjászt. A botomból előugró istennyilák végigsöpörtek a lovasokon, rátekeredtek a földön fetrengő állatokra, emberekre. Kisvártatva füstölni kezdtek az állatprém ruhák, lángra lobbantak a takarók... Váratlanul mindenki lángba borult. Égő lovak és emberek rángatóztak körülöttem a földön. Fehérlófia mozdulatlanul állt az iszonyat középpontjában és szenvtelen pofával nézett előre. Lassan elhaltak a halálsikolyok és a fájdalmas nyerítések. Az Ég erejét visszaparancsoltam botba. A villámok elenyésztek, botom sugárzása megszűnt, az ősi rovásjelek elhalványultak a felületén. Füstölgő torzók hevertek a megfeketedett füvön. Tokjába csúsztattam a botomat, és Fehérlófiával átlépdeltem az előttem elterülő iszonyú temetőn.
*** – Ne féljetek tőlem! Ugyan kiabálhattam én a szerencsétleneknek. Leugrottak a szekerekről és futottak az erdőnek. A barna ruhások ugyanúgy szaporáztak, egy kivételtől eltekintve. Az a férfi, aki mártírnak ajánlkozott a nők és gyerekek helyett, nem mozdult, ő ott maradt a földön térdepelve. Olyan ötvenesztendősnek néztem, haja már őszbe fordult a halántékánál, gyér szakállán vérpöttyök látszottak, arcát sár borította. Széttárt karral, latin nyelven szólt hozzám, engem is arra kért, hogy kíméljem meg az ártatlanok életét. – Engem vigyél pokolra, ne őket! – Nincs pokol – feleltem latinul. Meghökkent. – Ki vagy te? – Csak egy darab ember.,. Nyugtasd meg magad, nem akarlak bántani sem téged, sem a többieket! – Miféle ördögi hatalmat birtokolsz? – lökte felém a karját. – Egy tapodtat se felém! Nem foglalkoztam vele többé. Leszálltam lovamról és odamentem a patáktól taposott anyához. Halott volt, a gyermek úgyszintén, feje szétloccsant egy kövön. Nagy sóhajtással néztem a holtakat.
– Asszonyok és gyerekek... el kell söpörnünk ezeket az állatokat – morogtam magam elé. – Az ördög hatalma által győztél az ördög felett! – üvöltötte hátam mögött a férfi. – Távozz tőlem kísértő, pávák fészke legyen az otthonod, Krisztus urunk ereje által, ki az Atya... – Fejezd be, te szerencsétlen! – üvöltöttem rá. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, ha akkor tovább óbégat, egy kurta kiáltással meghasítom a szívét... Hirtelen minden átmenet nélkül elsírta magát, a füvet markolva beszélt. – Gyűlölöm a hunokat, hogy dögölne meg valahány, a kénköves pokol nyelje el őket mind. Ártatlan embereket gyilkolnak... Sürgősen véget vetettem ennek a fülemet bántó zagyva szóáradatnak. Odaléptem elé. – Elhallgass! Ezek nem hunok voltak, hanem a markomannok egyik déli rablótörzse. Úgy átkozol, hogy azt sem tudod, kit átkozol? Te vagy az istentől elrugaszkodott ember, nem a hunok! Halljam, ki vagy? – Krisztus egyházának diakónusa, nevem Albertus. – Mit keresel ezen a vad vidéken? – Róma püspöke, 111. Sixtus Galliába küldött téríteni. Már jártam ott, ismerem azokat a népeket és ők is ismernek engem. Délnyugat felé lázadnak a ripuári frankok, ezért kerültünk ebbe az irányba... jaj, bár ne tettük volna! – Ne óbégass! Ezt a Sixtust, vagy kicsodát nevezik pápának, ugye? – Igen, Róma püspöke a pápa. – Szóval keresztény pap vagy?! Végre látok egyet! – Megrángattam a ruháját. – Mi ez a maskara? Üvöltve ugrott hátra. – Ne érj hozzám, sátán! Kénytelen voltam belepiszkálni az elméjébe és ráparancsolni a nyugalmat. Gyorsan lehiggadt, zavartan pislogott. – Halljam, kik vagytok?! – Mi közösségbe szerveződött remeték vagyunk, mostanában szerzeteseknek is hívnak minket, a kolostorunk Észak-Itáliában van. A „szerzetes" és a „kolostor" szavakkal nem tudtam mit kezdeni, arra kértem, írja körül ezeket a fogalmakat. Miközben beszélt, tudatom megnyílt a magasabb szellemek világára megmutatkozott előttem a férfi élete, múltja, jelene és jövője. Sok mindent láttam, talán túl sokat... – Rosszul vagy, uram, megsebesültél? – nézett rám kérdőn. Megráztam a fejem, kiűztem belőle a szellemek suttogását. – Semmi... Láttam a jövőt!
Tátott szájjal nézett rám. – Csillagjós-mágus volnál? Ismerek ilyeneket... – A hunok egyik papja vagyok. Jó, hogy nyugalmat parancsoltam rá az előbb, ha nem teszem most halt volna meg, ebben a minutumban. – Hu... hun pap? – Igen. – Mégis megmentettél minket a barbároktól?! – Miért gondolod azt, hogy a hunokban csöppnyi emberség sincsen? Otthagytam, számba vettem a holtakat. Fél szemmel láttam, hogy sokan az erdőbe szaladok közül a fák között megbújva kukucskálnak felénk. Előjönni azért nem mertek. Albertus feltápászkodott. Jött utánam. – Várj! Azt mondják rólatok, hogy a szellemekkel szoktatok társalogni. – Igaz a beszéd. –... akik felfedik előttetek a jövőt. – Előfordul néha. Albertus hitetlenkedve toporgott mellettem. Váratlanul elkapta a ruhám ujja szárát. Egy rántással kiszabadítottam a karomat. – Ha én nem nyúlhatok hozzád, te se nyúlj hozzám, Albertus. – Azt jósolták nekem nagy rangom lesz az egyházban... – itt elakadt a szava. Rám meresztette a szemét.– Ki jósolta? – Egy asszony Ravennában... lényegtelen. Én sem tartottam másnak. Hosszan a szemébe néztem. – Te leszel a következő pápa.
***
Halk nevetés döcögtette vendéglátóm vállát. Kuncogott és láthatatlan legyeket hessegetett maga körül. – Amikor két évvel ezelőtt a zsinaton elmeséltem ezt a történetet, a püspökök és a diakónusok majdnem kiátkoztak – nevetett a bíborpalástos. — Gondold el, tizenegy éve vagyok pápa, amikor kiderül rólam, hogy egy hun jövendölő a barátom, majdnem lefordultak a székükről!
– Ali akkor nem lettünk barátok – figyelmeztettem a helyes szóhasználatra. I. Leó udvariasan belém karolt és sétára invitált a pápai palota dísztermében. – Talán igazad van, sokan használják e szót, miközben nincs mögötte tartalom... Mutatok neked egy régi ajándékot, azóta őrzöm, amióta a kezembe nyomtad. Egy asztalkához vezetett. Kapcsos könyvek, összetekert, bőrszalaggal átkötött pergamenek hevertek a lapján. Leó felvett egy kiszáradt mogyorófa vesszőt és felmutatta nekem. – Megismered? – Ó, hogyne – mosolyogva vettem át a kezéből. Múltam egy kis darabkáját tartottam a kezemben. Akkoriban ezt a vesszőt faragtam neki menlevél gyanánt. Azt mondtam neki, ha felmutatja az Attilához hű barbár törzsek lovasainak, akkor védőkíséretet kap tőlük, amíg át nem jut a földükön. Háboríts időszakban száz kardnál is többet ért egy ilyen mogyoróvesző. Kezét elhúzta az asztalon sorakozó iratok fölött. – Íme az írás... köszönhetően azoknak a másolatoknak, melyeket akkor elvettél tőlem, ma már jól ismered az evangéliumokat és a héber szövegeket. – Fogalmazzunk úgy, inkább kölcsönvettem azokat. Ha kívánod, mindet visszaszolgáltatom, megőriztem őket hiánytalanul. – Most már legyen a tiéd – mondta udvariasan a pápa. Örültem ennek a közjátéknak, így legalább nem azzal foglalkozott, aki a függöny mögött ül...
*** Attila nyugati hadjáratát fényes siker koronázta. A hun támogatásnak köszönhetően Litoriusnak rafinált módon sikerült felszabadítania Narbót. Attila elképzelése alapján mindössze kétszáz lovassal tört át az ostromgyűrűn és belovagolt a kapukon, igenám, csakhogy minden lovas két mérő gabonát és más élelmiszert vitt magával, ami legalább további három hónapra biztosította az ellenállást. Mivel a gótok nem értettek a várostromhoz – ők általában kiéheztetéssel nyittatták meg az útjukban álló erősségek kapuit – ezt a különös a hun-római kommandót látva Theoderich király parancsára sebesen elvonultak a falak alól, mielőtt Attila főserege oldalba kapná őket. Oktár meghalt. A burgundok mészárolták le, ahogy megjövendöltem. Egy átmulatott éjszakát követő hajnalon részegen aludt a sátrában, amikor az ellenség megrohanta a hun tábort. Uldin fia mellett mindenkit levágtak, egyetlen szerencsénk a szerencsétlenségben, hogy igazi hun vér alig folyt, Oktár inkább a segédcsapatokat irányította. Aetius újra szilárdan megvetette a lábát nyugaton, és nekikezdett az ellenállás felmorzsolásának. Amikor Attila és Buda látták, hogy a rómaiak átveszik a kezdeményezést, visszafordították a hun sereget és az 1190. év közepére visszatértek a Duna-Tisza közti területre, Hunnia szívébe.
*** Teltek-múltak az évek. Egy alkalommal Attilát új oldaláról sikerült megismernünk úgy nevetett, majdnem kifordult a nyeregből, még a könnyei is kicsordultak.
A Pilisben vadásztunk a nyári palota közelében. Amikor lejöttem a Holtvilág-árokból, és csatlakoztam Attila kíséretéhez, már jó hangulatban találtam a főkirályt. Nem hittem a szememnek. – Mi történt, bolondgombát ettél? – kérdeztem tőle. Erre válaszul kezembe nyomott egy aranygyűrűt. – Valentinianus nővére, Honoria császárlány küldte nekem egy levél kíséretében. Egy eunuch hozta egyenesen a ravennai udvarból. Honoria azt akarja, vegyem őt feleségül! – döcögtette a nevetés Attila vállát. – Ennyire nem lehet rossz élete Ravennában! Ettől aztán még inkább nevettek az urak, egy testőr gyorsan hátba veregette Csáthot, nehogy megfulladjon a röhögéstől. Edekonnak a könnyeit kellett törölnie, úgy hahotázott, az arca olyan vörös volt, azt hittem ott helyben elönti agyát a vér. Ujjaim közt forgattam a gyűrűt. Szép munka volt, de a kimunkálás tekintetében meg sem közelítette Viola ékszereit. Vissza akartam adni Attilának, de az elhárító mozdulatot tett a kezével. – Nekem ugyan nem kell. Mit kezdjek egy bolond nő jegyajándékával?! A dolog annyira jelentéktelennek látszott, hogy az Ég semmit sem szólt róla előre. Miután Edekon befejezte a röhögést, előadta, mi a helyzet. Jól szórakoztunk. Annyi történt, hogy Honoriát már kislánykora óta szigorúan fogták, Placidia úgy gondolta, hogy egy ringyó bőven elég Ravennában – nyilván magára gondolt – és lányának, aki egy évvel volt idősebb Valentinianusnál, erkölcsös életet szánt. Csakhogy Honoria az anyja természetét örökölte, és alig tizenöt esztendősen máris ágyba bújt Eugeniusszal, anyja udvarmesterével – ezt követően a férfi válogatott kínzások között halt meg, Honoriát pedig Konstantinápolyba küldték erkölcsöt tanulni... Éppen Bizáncba! Honoria évekkel később tért vissza Ravennába, de már úgy csócsálta a férfi hímtagot, mint bakonyi vakártány a fehérgyökeret – ezek Edekon szavai. Ekkor anyja bezáratta egy toronyba, ahol kenyéren és vízen tartotta, amíg meg nem javul. De Honoria nem akart megjavulni és nagy elkeseredésében odáig jutott, hogy feleségnek ajánlkozott a hun udvarba, még azon az áron is, ha bedugják egy hárembe. Bármilyen helyzetet elfogadott volna, csak ne kelljen anyja közelében maradnia... Én láttam, amit a mellettem lovagló urak nem. Oldira jelent meg a tisztás túlsó végén és arra kért tegyem el a gyűrűt, őrizzem meg gondosan, mert ennek a parányi fémdarabnak később fontos szerepet szán az Ég. Nem kérdezősködtem. Nem az a dolgom...
*** Mutattam Attilának azokat a titokzatos földhányásokat, sáncmaradványokat és erődromokat, amelyeket sorra fel lehetett lelni a Pilisben, ha az ember nyitott szemmel járt-kelt a hegyekben, nem győzött csodálkozni, magam ugyanígy voltam ezzel. – Vajon kik építhették ezeket? – kérdezte őszinte érdeklődést tanúsítva. Két év telt el Honoria gyűrűküldése óta. Attila az egész nyarat a pilisi palotában töltötte. – Nem tudom, Látod erről nem szól a Hagyaték és az Ég is néma marad. Alighanem valamikor az idők kezdetén az egész Pilis egy hatalmas erődítmény lehetett. Meglátásom szerint a hegyen élő emberek értettek a mágikus tudományokhoz, lépten-nyomon áruló jelekbe botlok. Furcsa szellemekkel találkozom, akik nevemen szólítanak, de én nem tudok róluk semmit, társalgásunk egyoldalú. Nagyon erős a földsugárzás, Földanya jelenléte szinte tapintható, ha kiterjesztem a tudatomat, nem csupán Dobogókőn hallom a szívverését, az egész hegyvidék erősíti a hangot.
Attila akkoriban már jól ismerte Dobogókőt és a Holtvilág-árkot, nem egy alkalommal elvittem az említett helyekre. Mutattam neki a Holtvilág-árki oltárt is. Ezekre a kirándulásokra minden alkalommal kettesben mentünk. Nem szóltunk róluk Budának, aki akkoriban ideje nagy részét az ágyasházban vagy a sámánok közt töltötte, és teljesen elhatárolta magát a politikától – A rómaiak tudtak erről? – kérdezte Attila. – Nem hinném. Nem egy mágikus erővonalakkal átitatott helyen kőfejtés nyomaira bukkantam, a szignatúrák alapján légiósok bányásztak ezeken a helyeken. – Barbárok! – felhősödön: Attila tekintete. – Semmi kétség. – Mindezt miért mondod el nekem? – Kidolgoztam egy tervet a szakrális központ védelmére – mondtam egy lélegzettel. Érdeklődés csillant a szemében.
*** Nagy hirtelen szükségem lett Edekon kémszolgálatára. – Erről a dologról mindösszesen három ember tudhat egész Hunniában. Attila főkirály, kegyelmed és jó magam. Még leghűségesebb kémjeidet sem avathatod be, mi végre szedjük össze ezeket az embereket. – Átadtam Edekonnak egy megfaragott rovópálcát. – Ezen minden rajta van. Olvasd el jegyezd meg, azután vesd a tűzre! Edekon halk szavakkal olvasta a pálcára rótt jeleket. – Százötven lovas kell, tiszta vérű hunok, tizennyolc-huszonöt év körüliek és nőtlenek, tudjanak írni-olvasni és mindegyik az Oroszlán jegyében szülessen... Oroszlán jegye?! Az meg mi a 'sten haragja? – nézett föl Edekon. Olyan lelkesen faragtam a jeleket, hogy véletlenül ezt róttam oda. – Az Áldás havának huszonharmadik napjától Új kenyér havának huszonharmadik napjáig tartó időszak. – Ez miért fontos? – Nyakas és bátor emberek kellenek, olyanok, akik rákényszerítik másokra az akaratukat, és soha nem hátrálnak meg a csatában, olyanok, akik többnek tartják magukat a környezetüknél, nem alattomosak, és ha odaállítom őket valahova, akkor ott maradnak akkor is, ha megindul alattuk a föld. Tudjanak titkot tartani. – Én is ekkor születtem – nézte a pálcát Edekon. – Ez egyáltalán nem lep meg. Edekon tovább olvasott. – Bekötött szemmel tíz esetből legalább hétszer ki kell húzniuk a fekete pálcát a fehér ellenében egy zsákból... a pálcák súlyra és formára egyformák legyenek. – Edekon megint rám meresztette a szemét. – Inkább nem kérdezek semmit, jó? – Jó! –
*** Három héttel később előttem állt egy férfi. A Nagyalföldről származott és tizeskapitányként szolgált Buda feleségének testőrségében. Huszonnégy éves volt és nőtlen. – Hogy hívnak? – firtattam. – Abony. – Te volnál a tízpálcás! – Én bizony. – Hogy csináltad? – Nem tudom, uraság, jött az magától. – Most mire gondolok? Megnyalta a szája szélét. – Hogy milyen csálén áll ennek az Abonynak a bajusza.
Megnevettem. Kitalálta, tényleg erre gondoltam... Abony lesimította a bajuszát. – Tudod, merre van a Volga, Abony? – Keleten. – Keleten merre? – Messze. – Tudsz rajzolat alapján tájékozódni? – Holnapra tudok! – Tudod-e, hogy téged szemeltelek ki parancsnoknak? Felcsillant a szeme. – Most már tudom. Kérdezhetek valami, uraság? – Kérdezz? – Azt mondják lesz zsold. Igaz ez? – Igaz. – Mennyi?
Megmondtam neki. Kikerekedett a szeme. De nem szólt. Leültettem és arra kértem, hosszan beszéljen magáról, anyjárólapjáról, őszintén mondja el, mit gondol Attiláról és Budáról, a rómaiakról, az Egek Uráról, a hun nemzetről és így tovább. Belefogott. Beszélgetni kezdtünk, kérdésekkel tereltem őt erre-arra. Furcsa ember volt, ha valami nem tetszett neki, máris emelte a hangját, nem érdekelte, hogy ki vagyok. Ha a többi száznegyvenkilenc is hozzá hasonló, akkor meg lehetek elégedve, állapítottam meg magamban a beszélgetés végére. Kimondtam, mi lenne a feladat. – Búcsúzzatok el szüléitektől, mert jó darabig nem látjátok őket viszont. Újhold napján elindultok keletre, de mielőtt elérnétek a Volgát, elfordultok délnek. Átmentek a Meotiszon és egészen addig lovagoltok, amíg meg nem látjátok a Kaukázus gerincét. Ott megkeresitek a Kuma folyót és addig haladtok felfelé a partja mentén, amíg el nem juttok Maghar városába. Ott hozzám hasonló emberek fognak várni benneteket... Ha találkoztok velük, ezt oda kell adni nekik, a többi az ő dolguk Letettem egy bársonyos, kapcsos tokot Abony elé az asztalra Felnyitottam. A tokban egy aranyból öntött pálca csillogott, felületén ékírásos őstáltosjelek sorakoztak. Tetszett, hogy Abony nem nyúl érte, csak szemével vizslatja a holmit. – Amiről most beszélünk, arról rajtad és társaidon kívül nem tudhat senki. – Értem, uraság! – Vannak kérdéseid, Abony? – Vannak – felelte egy bólintás kíséretében. – Tedd föl őket! – Miféle népek ezek? – A szabitok egyik déli törzséhez mentek. – Mennyi az út odáig? – Legkevesebb öt hónap. – Visszajövünk valaha? – Két évig lesztek ott, utána visszatértek a Dunához. Bólintott, tudomásul vette a hallottakat. – Te magad jelöld ki az alparancsnokaidat, veled együtt összesen heten legyetek! – Úgy lesz. – Elteheted a pálcát. Soha ne mutasd meg és ne beszélj róla senkinek. A pálcát csak az láthatja, akinek az út végén átadod. Bólintott. Bekattintotta a tokot és beletűzte az övébe. Nyilvánvaló, aki hozzányúl a tokhoz, azt Abony gondolkodás nélkül megöli. – Most elmehetsz! Mielőtt elindulnátok, még találkozunk. Két héttel később a százötven lovas nekivágott a hosszú útnak.
*** A keletrómai-hun békefolyamat az 1194. évben megszakadt. A két birodalom kölcsönös vádakkal illette egymást, mindegyik azt próbálta bizonygatni a másik félről, hogy az megszegte a constantiai megállapodást. Főképpen mi, hunok, bizonygatták a keletrómaiak.
Őszintén meg kell mondanom, a bizánciaknak most kivételesen igazuk volt, sajnos déli törzseinket nehezen tudtuk kordában tartani és egy szép napon átrohantak a határon, ahol se szó, se beszéd kardélre hánytak egy rakás embert Margus kereskedőváros főterén – valami biztosan felbosszantotta őket. Konstantinápoly az ügynöki tevékenység fokozásával válaszolt, sőt olyan dolog történt, ami mindmáig a hun birodalom egyik legnagyobb szégyenfoltja. Egy éjszaka Margus város püspöke hűséges emberei kíséretében átlopózott a határon és szabályosan kirabolta a közelben lévő hun törzsfőnökök sírboltját. A rafinált pap kellően visszavágott a mészárlásért. Attila és Buda már másnap a püspök kiadatását követelték. Johannes, Trákia magister milituma nem akart háborút és hajlott az időközben lefogatott püspök kiadatására, csakhogy a háborúpártiak mert ilyenek is voltak Bizánci oldalon – másképp gondolták és orvul meggyilkolták. Elkezdődtek a kétoldalú tárgyalások. Amikor Attila észrevette, mert figyelmeztettem —, hogy a keletrómaiak készakarva nyújtják a tárgyalásokat, miközben ugyanúgy agitálnak ellenünk, mint Uldin halála előtt, dühében azonnal támadást indított a Duna teljes vonala mentén.
*** – Láttad az új fakardomat, táltos bátyó? – kérdezte tőlem a kis Csaba herceg és nyújtotta felém a játékszert. Csaba alig múlt hatesztendős hála az Egek Urának egy kicsit hasonlított Attilára, és senki nem fogott gyanút. A sámánokat én altattam, az embereket a szemük. – Nagyon szép kard. Ki faragta? Mondta egy szolga nevét. – Mi leszel, ha nagy leszel? – kócoltam a Csaba haját. – Hadvezér, mint az apám! – Az jó. Rettenetesen idegesített, hogy az Ég nem hajlandó megmutatni a fiam jövőjét... Az udvarhölgyek kiterelték a gyereket. Sóhajtva néztem utána. – Olyan jó vagy hozzá, Csaba nagyon szeret téged – mosolygott rám Réka. Az ablaknál ülve hímzett, a keszkenőt Attilának szánta ajándékul, a hírek szerint közeledett a hadjárat vége, Bizánc nagyon komoly tárgyalásokra készült, ha minden jól alakul, a sereg egy hónapon belül hazatér. Hálás feladatot kaptam. Míg a főkirályok és Oneges a keletrómai birodalom ellen hadakoztak, itthon én irányítottam az ügyeket. Könnyen ment. Távol áll tőlem minden cinizmus, de valójában már évek óta ezt csináltam munkám nagy része kimerült abban, hogy ezt mindenáron próbáltam palástolni...
– Mikor jön meg a férjem? – kérdezte Réka. – Őszre itthon lesz. – Napra meg tudod mondani? – Sajnos nem. – Ez meglep, azt hittem, te mindent tudsz – válogatott Réka a színes gombolyagok közt. – Csacsiság. – Hány éves vagy, te Szélűző? – nézett rám kíváncsian. Majdnem azt válaszoltam, hogy ezerkétszázbuszonhét – azokban az években már tisztán emlékeztem előző életemre. – Ötvenöt. – Nem hiányzik a család? Ilyenkor a táltosok azt szokták mondani, hogy fivérem a nap, nővérem a hold, gyermekeim a rét virágai és a daloló madárkák. Én nem ezt mondtam. – Nem hiányzik. Évek óta nem hazudtam meglepően könnyen ment. – Ezt nem akarom elhinni – mondta Réka és elharapta a fonalat. – Pedig így igaz. Egyszer Buda a tudomásomra hozta, hogy nem értek a nőkhöz, nyilván igaza volt, különben már régen családos ember lennék. – Buda kissé furcsán gondolkodik. Ő mondta ki, nem én... – Talán túlontúl bonyolult számomra a nők gondolkodásmódja, királyném. – Szerintem a nők nagy többsége nem sokkal bonyolultabb, mint ez a piros gombolyag. Nem lehet, hogy benned van a hiba, Szélűző? Ez rettenetesen fájt. – Ez meglehet... – felálltam, fogtam a botomat. – Hova mész? – nézett föl a hímzésből Réka. – Beszédem van az Éggel. –
*** „Mire készülsz?" – kérdezte Oldira, miután aznap éjszaka Dobogókőn nekikezdtem a táltostűz gyújtásnak. Megmondtam neki.
Nyomban megjelent Kósalló és még három magasabb szellem. „Mit akarsz attól az alacsonyrendű kísértettől? – tudakolta Kósalló. – Beszélgetni akarok vele... Ő az egyetlen nő, akivel tudok beszélgetni. „Ő helyhez kötött szellem, nem lesz könnyű megidézni" figyelmeztetettek az égi küldöttek. Különös izgalom lett úrrá a védőszellemeken, erős szél támadt, viharfelhők gyülekeztek. „Kudarc, kudarc, kudarc" – kántálták Kósalló kísérői. – Távozzatok! Elmentek. Alighogy meggyulladt a tűz, Kósalló visszatért. Opálkéken ragyogott az örvénylő fellegek alatt. „Megrémiszted őt!" – Távozz, Kósalló! Magasba csaptak a lángok. Kósalló elment és megjelent a piszkosszürke fény. Évek óta nem találkoztunk. A dühöm hozta ide. „Öööööööööööölj!... – Takarodj! Elment. Ropogva égtek az alkarnyi fák, embermagasra csaptak a lángok. Széttárt karral énekelni kezdtem a szellemhívó dalt. Földanya szívverése lett rá a dobszó a szélrohamok csapásai alatt recsegő erdő helyettesítette a dudák és sípok hangjait. Fénypászmák sugároztak a táltostűz fényudvarán túlról, tettem két lépést a ragyogás irányába. Nagyot dobbant a szívem, amikor a fényben megláttam kibontakozni a jól ismert, kedves alakot. Semmit nem változott az eltelt harmincnyolc év alatt. Hát persze, hisz' hogyan változhatott volna, ő örök volt és állandó. – Megismersz-e, arany csillagom? – Megismerlek, Torda – Tisztán zengett a hangja. – Megöregedtél, Torda.
– Haragszol még rám a csók miatt? – Sosem haragudtam, Torda. – Szeretlek téged, Ókőlány! – üvöltöttem túl a szelet. Sokáig vártam a válaszra.
– Én is szeretlek téged, Torda... El kell mennem, nem maradhatok sokáig... nem engedik meg... – Várj! Megtennél-e kettőnkért valamit? – Gyorsan elmondtam neki, mi a szándékom. A mindenség tombolni kezdett, vízszintesre nyúlt a táltostűz lángja. – Megteszem, Torda. A táltostűz kialudt. Földöntúli üvöltözéssel érkeztek meg a sötét szellemek, ezeket a lényeket életemben most láttam először. Rávetették magukat Ókőlányra. Tépték, marcangolták a testét, megpróbálták magukkal ragadni az Alsóvilágba, ahonnan nincs többé visszatérés. Ókőlány sikoltozott, a nevemet kiáltott, teste eltűnt a szörnyű fények kavargásában... Felüvöltöttem. Megragadtam a Hagyaték botját és odavágtam a szellemek közé. A szerelmemért szálltam harcba az Éggel. Ibolyakék villámok robbantak szét Dobogókő fölött. Elveszítettem az eszméletemet.
*** Tullius furcsa szemeket meresztett rám, pedig nem adtam át neki egyetlen pálcát sem, neki a fülébe suttogtam. – Hol találjak neked ilyen embert? – vakarta a feje búbját. – Ráadásul nőt és negyven alatt. – Sok nő van köztük, ha egyet találtok, az tudni fogja, hol lelitek a többit ne sajnáld az aranyakat és szájuk megnyílik a szóra. Természetesen kamatostul megtérítem a költségeidet, mindezt tekintsd befektetésnek! Mellesleg nem tudom, hol kell keresni őket, ha tudnám, magam indulnék erre az útra – mondtam rezzenéstelen arccal. – Pedig ha valakinek tudnia kéne, akkor te vagy az! – Ebben a kérdésben harcban állok az Éggel, a magasabb szellemek megtagadnak minden információt. Mostanában olyan entitások vesznek körül, akiknek nem tudok parancsolni. Oldiráék sejtik, mire készülök, ezért megtettek minden óvintézkedést. – Nem tudsz nekik pa... Ez hogy lehet? – hökkent meg Tullius. – Van egy határ, ameddig a táltos parancsolni tud a szellemeknek, de afölött megszűnik a hatalma. Ha nem lenne meghúzva a határ, az Egek Urának is parancsolhatnék. A hét nagy az összes magasabb szellemnek parancsol, de én nem vagyok képes erre... Tullius, ne kívánd, hogy ezt elmagyarázzam, nekem is egy életbe telt, mire mindent megértettem. – Miért nem fordulsz Edekonhoz, ő bárkit megtalál neked? – Mert Edekon mélyen vallásos ember és megtagadná a segítséget. – Én is hívő ember vagyok – nézett rám a homlokát ráncolva. – De nem a hunok istenében hiszel, barátom! – Jól van, kiküldök pár megbízható lovast. De adjál valami támpontot, hogy merre kutassanak?
– Mocsarak, romok és temetők, mérgező vizű források, dögkutak soroltam. – Óriási – csóválta rosszallóan a fejét. – Még egy utolsó kérdés mi szükséged erre? – Ne haragudj, Tullius, de a saját érdekedben ezt nem mondhatom meg.
*** Az éveken keresztül folytatott lélekerősítő és elmekiüresítő gyakorlatoknak köszönhetően sikerült elaltatnom az Ég éberségét. Ókőlány emlékét elmém legrejtettebb zugába zártam, és belevetettem magamat a munkába – így könnyebben terelődtek a gondolataim. Az állandó kiüresedés állapotában leledzettem. Attilának és Budának feltűnt a dolog, folyamatosan kérdezgették mit látok, mi lesz a balkáni hadjárat következménye, mikor megyünk nyugatra, hogyan alakul a további hun politika? Sikerült kivágnom magamat a kérdések sűrűjéből és mindenkit megnyugtattam. Hosszú évekig tartó békeidőszakról beszéltem, s mivel ez nem jövendölés volt, hanem amolyan hasraütéses dolog – az elme – blokk miatt „fölfelé" majdhogynem teljesen lezártam -, ezért szurkolhattam rendesen, hogy Konstantinápolyban ugyanígy gondolják. Teltek-múltak a hónapok, és nem történt semmi, ahányszor összefutottam Tulliusszal állandóan a fejét rázta. Beszélni nem beszéltünk a dologról. Az „őrszellemek" eltűntek és Oldiráék végleg visszatértek – nem kommunikáltam velük, játszottam a sértődöttet. Az 1196. év elejére a valós világ ugyanúgy visszazökkent a régi kerékvágásba Buda vadászott, ölelt és áldozati állatok vérét vette nap mint nap, Attila pedig szokása szerint politizált és komoly szervezőmunkába fogott végérvényesen elhatározta magát a közigazgatási rendszer és a hatalmi nomenklatúra tősgyökeres átalakítására. Hathatós támogatásomat élvezve megkezdte későbbi világbirodalmának kiépítését. Ekkor alakult ki a „kiválasztottak" vagy a nyugati világ előtt „logádok”-ként ismert tanácsadók testülete, mely Buda halála után nyerte el végső formáját és a súlyához mért hivatali rangot. Oneges a balkáni hadjáraton tanúsított hősies helytállásának és katonai sikereinek köszönhetően megkapta a fővezéri tisztséget. Oresztész birodalmi miniszter lett. A sámánok nem ellenkeztek.
*** Buda főkirály különös szokásokat vet fel az utóbbi időben. A sámánpapokkal kötött barátságát és a hitéletben való elmélyültségét megszoktuk, de amit szórakozás címszó alatt produkált, az túltett minden elképzelésen. Száztíz ágyast tartott Tisza-parti háremében, és negyvenkét éves korára több mint kéttucat gyereke született. De törvényes utóda egy sem akadt, mert feleségeit rendre elhanyagolta. Életét a szakadatlan vadászatok és mulatozások töltötték ki, kedvenc időtöltése egy Zerkonnak nevezett bohóc produkáltatása lett. Zerkon, ez az észak-afrikai születésű, fekete bőrű, púpos rémlátomány a balkáni hadjárat alatt került Attila fogságába, de a főkirály látni sem bírta a csúf pofáját, inkább odaajándékozta Budának, aki tejben-vajban fürösztötte. Zerkonnak valahogy mégis elege lett, és egy kereskedő segítségével megszökött. Buda a constantiai egyezményre hivatkozott és háborút helyezett kilátásba, ha nem kapja vissza törpéjét, mire a bizánciak sebesen visszatoloncolták a szegény Zerkont, akit vasra verve vittek Buda színe elé.
Zerkon az életét mentve azzal magyarázta a tettét, hogy neki bizony nőhiánya van mivel nem kapott feleséget, ezért kötött nyúlcipőt a lábára – egy ilyen kiélezett helyzetben, a hun hóhérok árnyékában mi mást mondhatna egy bohóc. Erre Buda, a Tisza-parti palota általános derültségre valamelyik asszonya udvarhölgyei közül kiválasztott egy nemesi származásút és feleségül kényszerítette a nyáladzó törpéhez. A lány apja – egy százlovas kisnemes – akkora patáliát csapott, hogy beleremegett a Duna-parti Attila-palota. Az apát úgy kellett lefogni nehogy nekimenjen a felelőtlenül gondolkodó főkirálynak. Az ügy Attila elé került az rázta a fejét, mi mást tehetett volna. – A bátyám kezd egy kissé terhes lenni a birodalom számára, nem engedhetjük meg magunknak, hogy rajtunk röhögjön a művelt nyugat. Ezzel mindannyian egyetértettünk.
Éppen azt tárgyaltuk miképpen lehetne érvényteleníteni ezt a gusztustalan frigyet, amikor megjelent a díszteremben Tullius, jobbrabalra köszöngetett, majd egy arra alkalmas pillanatban hozzám hajolt és fülembe súgta a következőket. – Találtunk egyet. A hónap utolsó napjának éjszakáján vár téged a római fürdőnél. Tudod, hol van? Szívem a torkomba ugrott. Sutyorogni kezdtünk. – Hogyne tudnám... Hány éves? – Huszonöt. – Takaros? – Nem tudom, nem találkoztam vele, és nem is vagyok rá kíváncsi...
*** Aquincumot hajdanán a pannóniai kelták Eraviscus nemzetsége alapította, a települést később a rómaiak fejlesztették várossá, de egy emberöltővel a hunok érkezését követően már elhagyatottan állt amikor a pilisi palota alapjait raktuk, innen hozattam a kőanyagot. A város történetének minden bizonnyal az lehetett a fénypontja, amikor császárrá koronázták benne II. Valentinianust ez még Balambér idejében történt. Pár évre rá átléptük a Tisza vonalát és a lakosság jobbnak látta, ha megkezdi a lassú elvándorlást a biztonságosnak vélt déli területek irányába. Amikor Uldin átkelt a Duna jegén, már csak betelepült germánokat talált, akik a hunok láttán ugyancsak szedték a sátorfájukat, és Aquincum végérvényesen az enyészeté lett. A nagy dunai révnél keltem át és elindultam északnak. Ugyanazt az utat jártam be, amit annak idején Tassal, de most a túlparton haladtam. Kantárszáron vezettem a teljes díszben pompázó Fehérlófiát. A Felső és Alsóvilág adott egymásnak találkozót Aquincum romjai közt! Elmémet lezárva haladtam, mindenképpen el kellett kerülnöm, hogy a Felsővilág magasabb szellemei megsejtsék, mire készülök ha közel egy évig sikerült elhitetnem velük, hogy lemondtam a tervemről, akkor az utolsó napokban nem bukhatok el.
***
A tetők megroggyantak, beszakadtak, több épületnél teljesen hiányoztak, nem egy lakóháznak már csak a körítőfalai álltak, de azokat is megrongálta az időjárás vagy az állandó bontás. Napközben sokan bóklásztak a romok közt, általában építőanyag-kereskedők látogatták a helyet – a rómaiak gondosan építkeztek, érdemes volt felhasználni a köveiket-, de éjszakára elcsendesült a vidék, a rabszolgák és a hajcsárok felkapaszkodtak a köves szekerekre és gyorsan távoztak – hun és germán ember éjszakára sose maradt romok közelében ki tudja, miféle szellemek bóklásznak a sötétben, ezen a tájon mindenféle rémséges kelta temetőket rejtett a föld. Készenlétbe helyeztem a botomat, és nagy figyelmet szentelve az éjszakai zajoknak továbbhaladtam a Duna-parton. A fürdőt teljesen lebontották – innen lehetett vinni a legszebb csempe és márvány lapokat – megérkezésemkor teremtett lélek sem volt a romok közt. Tullius útbaigazítása így szólt: a római fürdő romjainál tehát valahol a környéken. Egyetlen hely jöhetett számításba, az amfiteátrum épülete. Ha kiterjesztettem volna a tudatomat, azonnal megtalálom az illetőt, csakhogy teljesen befelé fordult állapotban kellett lennem a felsővilág magasabb szellemei miatt. Ha táltos tudományomat hívom segítségül, Oldiráék pillanatokon belül betoppannak, dugába dől a tervem. Fáklyát gyújtottam és kantárszáron vezettem tovább Fehérlófiát. A szarvasagancsok visszatükrözték a fáklya fényét, izzani látszott a szkíta napkorong jelkép hátasom homloka fölött, az agancspárok ágasbogas lángnyelvekként nyúltak a magasba. Az amfiteátrumot az is könnyen megtalálja, aki még soha életében nem látott közelről ilyen épületet. Hatalmas, kör alakú építmény volt több kapuval. A kapurácsokat már évekkel ezelőtt elhordhatta egy környékbeli élelmes kovács, így könnyedén bevezettem Fehérlófiát a fűvel magasan benőtt egykori küzdőtérre. Parányi tábortűz pislákolt a tisztás kellős közepén. Eltapostam a fáklyámat, Hogy ne vakítson a fénye. Arcomra rántottam köpönyegem csuklyáját és lovamat hátrahagyva, szorosan markolva a Hagyaték botját, elindultam a fény felé. A tábortűz mellett egy sötét köpenyes, csuklyás alak kuporgott.
*** – Hogy hívnak? – Ármányka. – Különös neved van. – Csalódtam benned, Tudó, azt hittem, magadtól tudni fogod. – Ahhoz szükségem lenne egy érintésre. De most úgy sem sikerülne... lezártam az elmémet. – Azt érzem. Miért tetted ezt? Pár mondatban elmagyaráztam neki. Szótlanul hallgatott végig, nem is mozdult. Vele szemben ültem a tűz másik oldalán. A csuklyát mélyen az arcába húzta, csupán barnára festett ajka és formás álla látszott a gyér fényben. Szemét, lelkének tükrét, és arcának többi részét ügyesen rejtette előlem. Maga alá húzott lábbal, két kezét a két térdére rakva, fölfelé fordított tenyérrel, összecsípett mutató és hüvelykujjakkal, szabályosan lélegezve ült. Kézfejét egészen a csukló vonaláig vörös festékkel mázolta be, a kezek látványa az áldozati állat beleiben turkáló jövendölő sámánokat juttatta eszembe.
Háta mögött a latin T jelét formázó hosszú karó tetején az éjszaka királya, egy hatalmas termetű bagolymadár tollászkodott. A bagoly karmos lábai szabadon mozogtak, bőrzsineg nem béklyózta azokat az ülőfához, a madár nem foglya, hanem társa volt a sámánnőnek. – Mit kívánsz tőlem? – tudakolta Ármányka. – Muszáj megkérdeznem, ha zárod az elmédet... Egyébként már tudnám. – Elmondom, de előtte szeretném látni az arcodat. Fölnyúlt és hátrahúzta a csuklyát. Büszkén nézett a szemembe. Minden más esetben hálát adtam volna az Égnek Ármányka gyönyörű nő volt, Rua egykori főágyasára Roxanra emlékeztetett. Ovális arcú, hollófekete hajú, ívelt szemöldökű szépség volt, szemének színét nem tudtam megállapítani, ehhez elégtelennek bizonyult a tűz fénye. – Honnan származol? – Trákiából, anyám azt mondta az ereimben görög vér is folyik. – Apád görög volt? – Igen, az a katona, aki megerőszakolta az anyámat, görög volt. – Hol találtak rád? – A felső-tiszai láposban éltem... szerintem ennyit bőven elég tudnod a múltamról. Láttad az arcomat, halljam, mit kívánsz tőlem? Elmondtam neki. – Most már értem, miért zártad az elmédet... Nem kérsz kis dolgot, Tudó. – De utána nem kell bujkálnod az emberek elől, fény, pompa és gazdagság vesz körül, szolgálóid lesznek, palotáid, ezerlovas ménesed és nem foglak korlátozni a szabad mozgásban. Taníttatlak, selyembe, aranyba öltöztetlek lábad elé hordom a világ minden kincsét... De a legnagyobb jutalom a hosszú-hosszú élet.
– Elég! – kiáltotta a nő. Mindezeket ő fogja megkapni, nem én! – Később felszínre hozom a tudatodat és visszakapod az emlékeidet. A legszebbeket! Vannak szép emlékeid, Ármányka? – Kevés. Talán egy-két szenvedélyes ölelés... – Azokra emlékezni fogsz. – Gondolkodnom kell... Sokáig hallgattunk, ő lehajtott fejjel nézte a tüzet, én a semmire gondoltam... Ármányka imádkozni kezdett a szellemekhez. Legszívesebben befogtam volna fülemet a sok ocsmányság hallatán, de uralkodtam magamon, és nem mutattam ki az érzéseimet.
A hold fél karéja legalább három vonásnyit vándorolt az égen, amikor Ármányka végre rám emelte az arcát. – Rendben van. Megteszem. Nagyot dobbant a szívem nincs többé visszaút!
*** Hangos dob és énekszó harsant Aquincum romjai között Ármányka táncolt a felélesztett tűz körül. A tűztől félrehúzódva, lezárt tudattal ültem és vártam a kellő pillanatot, a nő által hívott alsóvilági szellemek eljövetelét. Ismét tapinthatóvá vált számomra a sámán és a táltos közti különbség. Ármányka fekete sámán volt, ő legfeljebb egyezkedhetett ezekkel a szellemekkel, vele ellentétben én uralkodtam felettük. A táltos teljesen kézben tartja a negatív erőket, így válik az Ég akaratának igazi közvetítőjévé. Mindenki engedelmeskedett nekem, aki lentről érkezett! A magyarázat egyszerű: mivel nincs sátán és nem létezik „pokoli" hierarchia, ezért lefelé határvonalak sincsenek! De a táltos soha semmit nem kér a sötét entitásoktól, nem idézi meg őket és nem közösködik velük, s ha megjelennek, rögvest elzavarja azokat, ebben a kérdésben nem ismerünk pardont, Tas ezt jól beleverte a fejembe – szó szerint beleverte a fejembe! – Mi nem parancsolunk az éjszakának, mert elhatároljuk magunkat minden tisztátalan gyermekétől, mondogatta mesterem. – Ez nem a te feladatod, hanem a hét nagy őstáltosé. Sose avatkozz az Ég dolgába, fiú, s hosszú életet nyersz! Most mégis parancsolni készültem a sötétség erőinek hatalmas, megszálló szellemmé kellett avatniuk egy ártatlan kísértő szellemet. Ők megtehették, én nem! Gyorsult Ármányka tánca és a dobszó hangja. A nő szakadatlan pörgött a tűz körül, hangosan énekelt és kiáltozott, felfelugrott a levegőbe, elzuhant a földön, felpattant folytatta a keringést, hosszú haja motollaként pörgött a levegőben, arcáról patakokban folyt a veríték. Ármányka Ókőlányt és a mélység szellemeit hívta. Táncának egy pontján megbontotta nyakánál a köpenye zsinórját, a fekete lepel a földre hullt. A párductestű nő meztelenül táncolt tovább, karját kinyújtva énekelt, éles kiáltásai felszálltak a holdig. Váratlanul megtorpant, szeme kifordult és egyetlen hang nélkül elzuhant a földön – megjöttek a szellemek. Ármányka rángatózni kezdett a földön, hátára fordult, teste ívben megfeszült, obszcén módon mutatta felém feltárulkozó szemérmét. Ármányka átható sikolya visszhangot vert Aquincum romjai fölött, szárnyát csapdosva veszett huhogásba kezdett a bagoly majd felröppent a levegőbe. Ármányka teste elernyedt és látszólag élettelenül feküdt a tűz mellett. Mindezidáig semmit sem láttam és semmit sem éreztem, de ekkor megragadtam a botomat és felpattantam az egykori küzdőtér szélén. Kiterjesztettem a tudatomat. Koszos, mocskos fények lebegtek az amfiteátrum fölött. Földöntúli zaj hallatszott, megkínzott patkányok visítását, kóbor kutyák üvöltését, szakadékba zuhanó szarvas bőgését, láncok csörgését, kardpengék csilingelését és emberi fájdalomkiáltások kakofonikus ricsaját hallottam.
A piszkosszürke fények közt tétován lebegő, zöld ruhás női alak állt, lassan eszmélt öntudatra. Amikor meglátta hová került gyors suhanásba kezdett. Menekülni próbált, de a mélység szellemei megragadták és szorosan tartották.
– Ókőlány! „Félek, Torda!" Tudatom megnyílása következtében a Felsővilág megtalálta velem a kapcsolatot és kisvártatva megérkeztek a magasabb entitások. Oldira cs Kósalló pattantak elő a semmiből. „Ezt nem teheted meg!" – kiáltozták. – De igen! Ráparancsoltam a szörnyűségekre! Döbbenetes harc vette kezdetét, amikor a sötétség összecsapott a világossággal. A sötét erők a mozdulatlanul fekvő Ármánykához hurcolták Ókőlányt és rá akarták fektetni, Oldiráék és a sorra érkező magasabb entitások mindent elkövettek annak érdekében, hogy ez ne sikerüljön. Minden egymásba folyt, mi összeért. Fekete és fehér keringett körbe-körbe, s a fekete közepén hamarosan megjelent egy kicsinyke fehér, s a fehér ugyanúgy magába olvasztott valamit a feketéből, Értelmet nyert a tan-hu korszakának mágiája a fin és íijang ősi szimbóluma jó és rossz egy tőről fakadó ugyanazon fogalmak, nincs igazi harc, ha a fény útjába állsz, lehetsz bármilyen tiszta, tested árnyékot vet, ha lépsz egyet felfelé, ugyanannyit lép feléd az Ég. Ha belenézel a napba, a nap ugyanúgy beléd néz, fiú! A Hagyaték botjával hadonászva törtem előre. – Távozzatok! Távozzatok, halhatatlan lelkek! – kiáltottam és futottam szerelmem felé. Eltakarodtak a mélység szellemei, sorra elhalványultak a magasabb entitások. Nem láttam sehol Ókőlány bűbájos alakját. Hasra estem egy kőben, elvágódtam a földön. Mérhetetlenül nagy lett a csönd. Amikor felemeltem tekintetemet, egyedül Kósallót láttam lebegni az amfiteátrum falának tetején. Egyetlen szót mondott. „Ember" Aztán eltűnt ő is. Szárnysuhogást hallottam, a bagoly visszatért az ülőfára Négykézláb másztam Ármányka élettelen testéhez. Karomba kaptam, haját simítottam az arcából, ráztam a vállát. – Ne menj el, kérlek! Maradj velem, segíts nekem... Ébredj! ÉBREDJ! Megrebbent a szempillája, felnyitotta a szemét. Harmincnyolc éve láttam utoljára azt a pillantást. – Szeretlek, Torda. – Ókőlány Ármányka hangján szólt hozzám. Megcsókoltuk egymást.
–
Tizenkettedik rovás Félrehúztam az oldalsó helyiség függönyét. I. Leó a nyakában függő aranykeresztet markolva lépett oda és bekukucskált. Odabent gyújtatlanul álltak a fáklyák, félhomály uralkodott, de így is tisztán ki lehetett venni a szemközti falnál ülő, lefátyolozott alakot. – Tehát ő a feleséged – suttogta Leó. — Tulajdonképpen hány éves? – A teste harmincnégy, a lelke ötszázhetvenhat a test romolhatatlan. – Ez fekete mágia – dörrentette a pápa. – Nincs fekete mágia, ahogy fehér sincsen csak mágia van! – Ezzel nem értek egyet. – Jogodban áll, mindemellett abszolút nem érdeket, hogy mivel értesz egyet, s mivel nem. – Beszél latinul? – – Leó kíváncsi szemet meresztve nézte a homályban meghúzódó Ókőlányt. – Nekem köszönhetően érti és beszél latinul – – görögül, de szent fogadalmat tett, hogy rómaiakkal nem áll szóba. Gaius Sempronius Gracchus említésétől pedig kifejezetten ideges lesz, az ő lovasai taposták össze. – Értem. Ki volt ez a Gracchus, valami hadvezér? – A Köztársaság egyik néptribunja volt. – Behúztam a függönyt. – Inkább beszéljünk másról! – Igaz – e, hogy Attila megölette Budát? Évek óta mindenki erről suttog Ravennában. – Ez tévedés, nem ölette meg. – Ezek szerint mégis vadászbaleset volt? – Ez sem fedi a valóságot... Ezen a ponton elhallgattam.
*** Buda széles mosollyal az arcán vállamra tette a kezét. – Mit hallok, újra megnősültél? – Igaz a szóbeszéd. Kitől hallottad, uram? – A sámánok mondták – paskolta vállamat a Tisza – parti főkirály. Nem nézett a szemembe. – Igen?
– Igazán meghívhattál volna az esküvődre, Szélűző. – Ne haragudj, de senkit sem hívtam meg, még Attila sem tudott róla. – No és mi végre ez a nagy titkolózás? Gyorsan ki kellett találnom valami elfogadható magyarázatot. – így rendelkezett az Ég. – Ah... Hivatalos ügyben jártam a tiszai palotában, Attila kért fel a közte és a bátyja közt kialakult vita elsimítására. Az volt a nézeteltérés oka. hogy Buda az utóbbi fél évben barátságos hangulatú, önálló tárgyalásokat kezdeményezett Ravennával és lépéseiről nem egyeztetett a logádokkal. Attilát roppant mód bosszantotta dolog. A balkáni hadjárat óta fújt a nyugatrómaiakra, elszakadási politikája tulajdonképpen ekkor vette kezdetét. 1195 – ben ugyanis III. Valentinianus politikai beavatkozása vetett véget a hadjáratnak. A nyugatrómai császár meghálálta az öreg Theodosiusnak, hogy az évekkel ezelőtt menedéket adott neki és anyjának, ezért legügyesebb követeit küldte tárgyalni Attilához. Attila az álláspontja tekintetében nagy hirtelen magára maradt Budával és az őt támogató sámánokkal szemben. Utóbbiak mindenáron haza akartak térni, úgy vélték, a hadjárat elérte célját – ha jól belegondolunk, igazuk volt, a békeadó mértékét sikerült tovább emelnünk a konstantinápolyi kincstár terhére. Ebben a kérdésben én sem támogattam Attilát. Ha akkor nem fékezzük meg, egészen Konstantinápolyig hatol, és most másképpen nézne ki a világ... Attila tehát hazalovagolt, de azóta fújt a nyugatrómaiakra, végre talált egy okot magának, hogy miért nem akarja folytatni ősei Rómabarát politikáját, tehát nem csoda, ha bosszantotta Buda öncélú parolázása a ravennai udvarral. Mellesleg Buda mindenféle döbbenetes mutatvánnyal kábította a hozzá érkező követségeket. Nem Zerkónra gondolok, maga Buda lett a legnagyobb bohóc. Vett ötven szekeret, tengelyüket megerősítette, kereküket megvasaltatta, aztán széltében – hosszában egymásba kapcsoltatta mindet. Padozatot ácsoltatott a tetejükre és arra felhúzatott egy cifratornyos, húszablakos palotát. Hosszában összekapcsoltatott fa rudakat, négy egymással párhuzamos sorban odaerősítette azokat a kerekes palota egyik oldalához, jármot rakatott rájuk, majd közéjük tereltetett kétszáz aranyozott szarvú, erős szürke marhát és megindult előre a síkon. Aki látta, tátotta a száját rendesen, a római követek köpni – nyelni nem tudtak a döbbenettől. Mivel ennél a konstrukciónál a forgótengelyt nem lehetett megvalósítani, fél napba tellett, mire a palota kanyarodott egyet, de Budánkat ez csöppet sem izgatta, ha a világon van valahol egy hely a nyugodt kanyarodásra, akkor az a pannóniai Nagyalföld. – Ezt nem hiszem el – nyögte Attila, amikor egy lakoma közben hírt kapott a csodapalotáról. Miután saját szemével győződött meg a szóbeszéd igaz voltáról, fél napig kellett győzködnöm, hogy ő ne akarjon magának valami hasonlót és még nagyobbat. Négyszemközti tárgyalásunk során Buda egyértelműen tudomásomra hozta, hogy ő szakrális főkirálynak és a sámánrend vezetőjének tartja magát. Tárgyalásainak nincs politikai jelentősége, mindössze a gazdasági kapcsolatokat akarja erősíteni.
Neki elege van a háborúskodásból, ő semmi mást nem akar, minthogy a nép boldogan, gond nélkül éljen, a lovak szabadon legeljenek, folyjon a bor a kumisz, táncoljanak a lányok, pörögjenek a szoknyák, ő bizony még azt sem bánná, ha éjjel – nappal idegen szótól lenne hangos a Tisza – part, mert ő itt „világvárost" akar építeni, és ezt Attilának előbb vagy utóbb tudomásul kell venni, mert egyik főkirály sem nagyobb a másiknál, hanem két főkirály van. – Ti két különböző birodalmat akartok figyelmeztettem Budát. – Az látod, meglehet mondta, aztán kifejtette, hogy Attila birodalma az erőszakra épül, az övé pedig a békére. – Szerelmeskedni akarok, nem háborúzni! – adta ki a jelszót. – Attila az Ég akaratának megfelelően cselekszik – figyelmeztettem a kéjben tobzódó kényurat. – Én egyetlen lépést sem teszek anélkül, hogy ne kérném ki a sámánok véleményét, tehát én is az Ég akaratának megfelelően cselekszem. Ezek szerint az Ég egy folyóval odébb már másképpen gondolkodik ugyanarról a kérdésről, vagy netalán több Ég létezik és én valami mással állok kapcsolatban, mint az öcsém?! Roppant érdekes kérdést kezdett feszegetni. Ha erre azt válaszolom, hogy Attila jár a helyes úton, akkor egy füst alatt azt is kinyilvánítom, hogy Buda sámánjai lófingot sem érnek... Óvatosan kellett fogalmaznom, nehogy a két főkirály sámánjai birokra kelljenek egymással. – Igazad van. – Miben van igazam? Én feltettem egy kérdést, de arra nem válasz az, hogy igazam van. Kezdett világossá válni előttem, hogy táltosnak és politikusnak lenni az bizony két különböző dolog. Persze minden kisebb megerőltetés nélkül elérhettem volna, hogy Buda azt csinálja, amit mondok – emlékezzünk a királyválasztásra – , de ehhez bele kellett volna nyúlnom az elméjébe. Küldjek rá megint álmokat? Badarság. Akárhogy csűrtem – csavartam magamban a dolgot, ez az ember állandó problémát jelentett a birodalom számára, lépéseivel az Ég akaratát keresztezte... Végül is nem sikerült megállapodnunk egyetlen konkrét ügyben sem, kategorikusan kijelentette, hogy azzal tárgyal, akivel csak kedve tartja, legyen az bár bizánci vagy nyugatrómai, az őt egyáltalán nem érdekli, ha például holnap ide találna pottyanni a mesebeli Salamon király, még azt is elvinné kocsikázni. Ekkor hozakodott elő a feleségem ügyével. – Azt mondod így rendelkezett az Ég? Érdekes... A sámánok szerint a feleséged nem az, akinek mutatja magát. – A sámánok szerint? – Na jó, fogalmazzunk pontosabban, a szellemek szerint. – Ühüm... Majd elbeszélgetek velük. – Kérlek tárta szét a karját Buda. A megbeszélés véget ért.
***
Álmatlanul hánykolódtam fekhelyemen a pilisi várban. Gyötörtek a gondolatok. Buda sámánjai esetleg kapcsolatba kerülhettek egy magasabb szellemmel, aki véletlenül – vagy készakarva – kikotyogott valamit. Elképzeltem, micsoda többnapos révület kellett egy ilyen magasabb entitással történő kapcsolatig. Nem tudták a teljes igazságot, legfeljebb sejtettek valamit. Jól ismertem Budát, ha minden apró részletében ismerné a történteket, akkor nem fogalmaz ilyen homályosan őkegyelme ennél sokkal egyenesebb ember volt. Ókőlányt tökéletes biztonságban tudtam a Pilisben, ennek ellenére már – már azt fontolgattam, elrejtem őt a Csallóközben, ami a Hagyaték szerint ősidők óta a tündérek birodalma, aztán letettem erről, nem akartam tovább hergelni Kósallóékat, így is nagyon haragudtak rám. Tudtam, tőlük gyors tájékoztatást kaphatnék a Tisza – parti csontok és állatbelek körül kialakult helyzetről, de a kedvesemmel kapcsolatos ügyekben inkább nem fordultam hozzájuk információért – jobb a békesség. Valóban feleségül vettem Ókőlányt, a szertartást Dobogókőn tartottuk és kettőnkön kívül csak Oldira volt jelen. Váratlanul ért a megjelenése, amit gesztusértékűnek tartottam, az Ég minden bizonnyal tudomásul vette ennek a különös kapcsolatnak a tényét és a magasabb szellem odaküldésével fejezte ki békülékenységét. A szellemek nem árthattak többé kedvesemnek.Ókőlány újra emberré lett,Ármányka egykori testét ő tartotta életben. Nem akarok beszélni arról, ami kettőnk intimszférájához tartozik. Fölösleges. Nem voltam már fiatal ember, a szenvedély helyét az önzetlen szeretet töltötte be. Természetesen ölelkeztünk, de ezek az együttlétek egyáltalán nem hasonlítottak azokra a szerelmeskedésekre, melyeket Eilikával vagy Szirmával éltem át... Ókőlányt rejtettem az emberek elől és felköltöztettem a Holtvilágárokba. Igazából ő sem kívánta az emberek látását. Sokat töprengtem az Ármánykának tett ígéreten, a hordozótest egykori tudatának felszínre hozásán... Egyelőre nem akartam megtenni ezt, attól tartottam, hogy Ármányka személyisége eluralkodik Ókőlány bűbájos és gyermeki lelkületén. Még vártam ezzel...
***
Későn jött szememre az álom. Zavaros képek kavarogtak az agyamban, aztán egy ponton minden kitisztult, és megláttam magam előtt egy szabir jurtát. álmomban újra hallottam az éneket a magasba nyúló rutafáról... Hirtelen ébredtem. Napfény tűzött be a felhajtott rostélyokon át, amikor felültem a fekhelyen. Oka volt a hirtelen ébredésnek. Gyorsan ruhát kaptam magamra, vettem a botomat és kiszaladtam a folyosóra, onnan a vár belső tornácára és egy lépcsősoron fel a mellvédig. De akkor már egytől – egyig ott csoportosultak az őrök, még a túloldalról is átjöttek. Szemükkel ellenezve a délelőtti napfény néztek a Duna – part irányába. Jöttömre elálltak az utamból. Odaléptem a mellvédhez és örömömben akkorát kurjantottam, hogy az emberek meghökkenve léptek arrébb. Százötven lovas közeledett a dunai rév irányából. A part vonala mentén jöttek, a lovak nyergéhez kapcsolt bőrpajzsaik fémdíszítésén vakítón csillant a fény. – Hol van Attila? – kérdeztem izgatottam. Mire megkérdeztem már tudtam is a választ. Vadászott az urakkal. – Vadászik – mondta az őrparancsnok.
– Küldjetek érte futárt, mondjátok neki, hogy Székhely védelmezői visszatértek!... De mégsem, hadd legyen számára meglepetés! – kiáltottam izgatottan. – Ezek a mieink? – kérdezte valaki. Helyet kértem magamnak és meglengettem a botomat, üdvözöltem a közeledőket. A nagy távolság ellenére tisztán láttam, hogy előhúzzák íjaikat és nyúlnak a nyereg mellé erősített tegezükhöz... Az őrök ugyanúgy látták ezt, de nem sejtettek támadó szándékot a mozdulat mögött a várig nem lehetett elnyilazni abból a távolságból. A százötven ember egyszerre fesztelenítette az íját. Elsötétült az égbolt, amikor a vesszők magasan átsüvítettek a mellvéd, a belsőudvar és a szemközti őrállás fölött a fejek egyszerre fordultak utánuk. A vesszők a vár mögötti erdőbe csapódtak sose lássunk szebb üdvlövést Hunniában! – Mi a 'sten haragjával lőnek ezek? – hökkent meg az őrparancsnok. – Szkíta visszacsapóíjaik vannak! – kiáltottam, de akkor már lábamat kapkodtam lefelé a belsőudvarra vezető lépcsőn és nyittattam a kaput. Fölpattantanm Fehérlófiára és szapora ügetésre ösztönözve indultam a közeledők üdvözlésére.
*** – Üzenetet hoztam neked, táltos – mondta Abony és mosolyogva nyújtotta át a három esztendeje nem látott bársonytokot. Életemben akkor egyszer és soha többé nem láttam mosolyogni ezt az embert. Abony táltosnak szólított, holott tőlem nem hallhatta ezt a kifejezést. Ott tanulta meg a szó jelentését, ahonnan Ő és társai elindultak fél évvel ezelőtt. Felnyitottam a tokot – hasonló aranypálca feküdt benne, mint amilyet én véstem a szabitoknak, rajta a szábir táltosmesterek üzenete. – Az üzenet csak neked szól, rajtad kívül más nem láthatja, olvashatja azt – paskolta a lova nyakát Abony. – A hunok főkirálya? – Senki, uram! Óriási önuralom kellett ahhoz, hogy ott helyben ne olvassam el. A tokot becsaptam a hónom alá. – Lenyergelhettek! — kiáltottam a lovasoknak. Senki nem mozdult. Abony csöndesen odaszólt az egyik alvezérének.
– Lóról.
A férfi visszafordult a nyeregben. – Lóóóóó – ról! Az utolsó szótagra mindenki kiszállt a nyeregből – kezdtem fogalmat alkotni a szkíták katonai fegyelméről. Székhely védelmezői tábort ütöttek az Attila – vár tövében. Az őrök le – lekiáltoztak nekik a mellvédről, füttyögettek, lengették a süvegüket, de Abonyék föl sem néztek. Abony odavezetett a lovához. Más a nyereg, más a takaró, más a kengyel és más a kantár – más a szerszámozás! Abony mutatta az íját. – Egy hónapba telt, mire ki tudtuk feszíteni. Az íj kísértetiesen hasonlított a mi íjainkra, de másnak láttam a faanyagot és az átkötéseket. Megpróbáltam kihúzni, de alig mozdult egy tenyérnyit és már vágta az ujjamat. Abony kezembe nyomott egy pillekönnyűnek tűnő, hosszú nyelű kisfejszét. – Ezt híres a fokos? – Igen. Megpörgettem a kezemben, jónak éreztem a súlyozását. – Nem tűnik túlontúl veszélyesnek – jegyeztem meg szarkasztikusan. – No, majd megmutatom, mit tud. Nem nyitottam vitát. – Az ott micsoda? – mutattam egy zsákocskára, ami a nyereg mögé kötve lengedezett. Megtapogattam a zsákot valami port tapintottam benne. – Hűs. – Hadd lám! Abony megbontotta a zsák száját és egy fatálba kiszórt a tartalmából. Megkóstoltam a port. Nagyon sósnak és fűszeresnek találtam. Abony kért valakitől egy kulacsot és vizet loccsantott a húsporra, összegyúrta az ujjaival, kis pogácsát formázott belőle. – Ki lehet sütni. Nem győztem csodálkozni.
*** A Holtvilág – árki barlang falának dőlve olvastam a szabir táltosok aranypálcáját. A bejárat közvetlen közelében ültem, jobbról a tűz, balról a fák közül kíváncsiskodó hold adta a fényt. Amikor az ékjelsorozat végére értem eluralkodott rajtam a döbbenet. Remegő kézzel tartva olvastam el újra az üzenetet, aztán harmadszor is.
– Valami rosszat olvastál, Torda? – kérdezte Ókőlány. Ott ült velem szemben és faágakat tört a tűzhöz. – Inkább megdöbbentőt. – Elmondod, mit olvastál, Torda? – Ne haragudj, de nem tehetem... Légy szíves, szokj le arról hogy mindig kimondod a nevemet a mondataid végén, – Ideges vagy? – Igen. – Olyan sok döbbeneteset olvastál? – Igen. – Akkor az egy rossz pálca. Add nekem oda és én úgy eldugom, sosem találod meg. Nem akarom, hogy a férjem döbbeneteseket olvasson, mert akkor nem mosolyog rám. A pálcát visszatettem a tokjába. Idegesen túrtam a hajamba. Legszívesebben Attilához rohantam volna, de Abony szavai még ott visszhangoztak a fülemben.
Rajtad kívül senki sem olvashatja... Megsimogattam Ókőlány arcát. – Semmi baj, kicsim Próbáltam mosolyogni, biztosan sikerült, mert vissza mosolygott. – Mi lesz a vacsora? — kérdeztem tettetett vidámsággal. – Még nem tudom. Szárnysuhogás hallatszott és egy nyúl teteme hullott le az égből. Kinéztem. Még láttam tovarepülni a baglyot. – Sült nyúl lesz a vacsora – jelentette be Ókőlány és kinyúlt a tetemért. Fogott egy kést és nyúzni kezdte az állatot. – Az jó. Ármányka baglya továbbra is gazdájának tekintette (hitte) a fekete hajú, párductestű nőt és nem hagyta el. A madár természetesen észrevette, hogy a gazda másképpen viselkedik, de hang ugyanaz maradt és ez mindig megnyugtatta. Eleinte simogatni sem lehetett, aztán megszokta a változást és alkalmazkodott Ókőlány stílusához. Kedvesem Uhunak hívta a madarat, én Tas „filozófiájának" hatására egyszerűen bagolynak tituláltam. Felálltam, gondoltam járok egyet a völgyben, ki akartam szellőztetni a fejemet. Nagy szükségét éreztem a magánynak. Vittem magammal a bársonytokot, a holdfénynél még egyszer el akartam olvasni a Kaukázusból érkezett üzenetet. A Hagyaték botján a múlt elevenedett meg, a szabir táltosmesterek aranypálcájáről a jövőt lehetett leolvasni. Ez a jövő elborzasztott engem, minden, amiben eddig hittem, jórészt átértékelődött, emberek, akiket fontosnak véltem jelentéktelen figurákká zsugorodtak míg másokat felmagasztosított eljövendő sorsuk. Az elmúlt évek és évtizedek alatt felvillanó képek végre egymásba kapcsolódtak és értelmet nyertek. Tisztán láttam magam előtt az eljövendő évek történéseit és a reám szabott feladatot.
Féltem végrehajtani ezt a feladatot, de nagyon jól tudtam, hogy sorsomat nem kerülhetem el... Amikor visszatértem a barlangba, már régen kihűlt a vacsora. Ókőlány nem szólt semmi, csak csöndesen pityergett.
***
– Mi volt azon a pálcán? – kérdezte Leó pápa. – Ne akarj te is pityeregni – néztem rá a világ legsemmitmondóbb nézésével. – Ha Attilának sem mondhattam el, akkor miből gondolod, hogy neked elmondhatom? – Soha senki nem fogja megtudni rajtad kívül, hogy mi volt az üzenet? – Egész Európa megfogja tudni, de ehhez még évszázadoknak kell eltelnie. Kielégít a válasz? – Természetesen nem! Fordult a homokóra múlt az idő...
*** 1198 a fordulat éve lett. Vannak, akik látnak, többen vannak, akik néznek, de nagyon kevesen vannak, akik látják, amit néznek. Attila nyitott szemmel fordult a felkelő nap irányába Dobogókő tetején. – Birodalmam határai Ázsiától
Nyugat – Európáig érnek, s nincs oly erő vagy akarat, mely meggátolna abban, hogy e határokat a végtelenig nyújtsam. Engem támogat az Ég, én vagyok Isten Ostora! Azt jövendölted, hamarosan véget ér Ravenna hatalma, de azt nem mondtad, bölcs barát, hogy én leszek, aki összeomlasztja azt. Mert én leszek az! – fordult felém Attila. – Talán. Oldalt álltam. Tőlem karnyújtásnyira a trónörökösök sorakoztak. Ilek és Dengizik nagy áhítattól eltelten néztek a jövendölést mondó apjukra, Csaba, a legkisebb csupán a főkirályt látta... – Balambérnak, Uldinnak, apámnak és Ruának álmai voltak, Buda bátyámnak álmai vannak. De én terveket kovácsolok mert én fölébredtem! – Álom és terv, mi a különbség, apám? – kérdezte a tizenöt éves Ilek. – Megmondom neked, fiam! – tette Ilek vállára a kezét Attila. – Utóbbi nem nő túl a lehetőségek határán. Igazam van, táltos? – Biztosan.
– Oly' furcsa vagy mostanában, barátom, mintha mindig máshol járnál gondolatban – nézett rám szúrós tekintettel Attila. Ezt a pillantást ekkortájt sajátította el és előszeretettel alkalmazta, ha követeket fogadott. Három évvel később a naplóját író Priszkosz több sort szentelt ennek a nézésnek. – A csillagok karnyújtásnyira vannak annak, aki az égig ér, – Jól beszélsz! A felkelő nap felé fordította a gyerekeket. – Mit elkezdtem, ti viszitek majd tovább, utódaitok évezredeken át megtartják ezt a földet, és minden mást, amit besugároz a nap fénye. Ősi mondás ez Uldin nagyapátok aranyos szájából. – Uldin dédpapát mégis meggyilkolták — mondta a fiam a jellegzetes vékonyka hangján. Gyerekszájtól való ez a beszéd, alig tízesztendősen... Attila letérdelt Csaba elé és megfogta a két karjánál. – Csak az hal meg, akit elfelejtenek, és ez a hagyományra ugyanúgy áll. Ezt jól jegyezzétek meg! – mondta mindegyiknek, aztán pördített egyet Csabán, és rápaskolt a fenekére. – Futás a lovakhoz! A hercegek a tisztás végében várakozó két székhelyeshez szaladtak, akik elkísérték őket a fák közt várakozó lovakhoz. – Holnap kezdődik a nagy vadászat a déli lejtőnél, remélem, tiszteletedet teszed. – Még nem tudom. – Hunár és Buda öregsámánjai mindenkinél kérdezősködnek rólad. – Fél éve ezt teszik. Attila sóhajtva nézte a látóhatár fölé kapaszkodó napot. Isten jobb szeme még egy vonást halad fölfelé, s alkonyatig nem lehet belenézni többé. – Az ébren álmodó nem ért egyet a terveimmel — mondta csöndesen Attila. Nem várt választ. A hercegek után indult és ott hagyott Dobogókő tetején. Mégsem maradtam egyedül velem maradt az Ég... Még aznap este összefutottam Abonnyal és az egyik hegyi őrjárattal az árok közelében. Abony vitéz a fokosára támaszkodva állt egy öregtölgy mellett. – Mi ugyanúgy vadászunk, táltos úr? – kérdezte Székhely őrparancsnoka. – Föltétlenül. – Mire megyünk? – Királyi vadra, Abony.
***
Még fényesen világítottak a csillagok, amikor másnap kora hajnalban kezdetét vette a főkirályi vadászat. A Pilis déli lábánál hatalmas tábor őrtüzei égtek, a sátrakat napok óta állították a szolgák.
Attila és Buda főkirályok sátrai egymás mellett pompáztak, előttük közös áldozati tűz égett. Mindkét főkirályt kiterjedt udvartartás kísérte, vadászok és hajtók százai álltak mindkét oldalon, senki nem mondta ki, ám mindenki tudta, hogy a vadászat egyben verseny is a két testvér között vajon melyikükhöz lesz kegyesebb az Ég, melyik sátra előtt lesz kiterítve a legtöbb vad? A vadászat közös áldozati szertartással vette kezdetét. Attila és Buda együtt vették az áldozati kos vérét, és Hunár öregsámán dobszókísérete mellett elénekelték az állatszellemeket kiengesztelő himnuszt. Hunár és segítői tűzre vetették az áldozati állat lábszárcsontját és megkezdték táncukat. A jelek biztatóak voltak, a vadászat sikeresnek ígérkezett. A szertartást követően a két testvér megölelte egymást, ezt követően mindegyik saját sátra felé indult, a hajtók már tegnap este óta a kijelölt vonalon álltak valahol a rengetegben. Attila feszültnek látszott, Buda a tőle megszokott derűt és bolondságot sugározta magából. Míg Attila sajátjait ellenőrizte, addig a bátyja a lóitatásra szánt vödrökből önkezével locsolta sikongató ágyasait, akik az egész sámánszertartást fázósan toporogva ásítozták végig egyikük sem szokta a hajnali felkelést. Attila előbb hagyta el a tábort és nyugatnak kanyarodva foglalta el a végleges kiindulás helyét. Buda egyelőre nem mozdult, ő egyenest északnak akart haladni hegynek fölfelé. Attila már messze járt, amikor Buda végre elszánta magát és lovára pattanva kiadta a parancsot. De mielőtt az emberek megindultak volna a rengetegnek, valaki – talán egy szolga – felkiáltott és ujjával a sötétlő pilisi hegyekre mutatott. – Miféle fény az ott, emberek? Buda odakapta a fejét. A hajnal pírja derengett egy völgyből, a titokzatos fény pulzált, lüktetett, az ember nem tudta levenni róla a tekintetét, erős hatást gyakorolt arra, aki látta. – Égne az erdő? – kérdezte egy férfi. Buda tudta a választ. – Ez jelenés. Hunár lépett a lova mellé, megfogta a kantárszárat. – Sokfajta jelenés létezik, uram. – Tudom, mi ez. Ruának és Attilának ugyanígy megjelent egyszer. Most engem hív, az Ég akar szót váltani velem! Csak velem! Odamegyek! – Rossz sejtelmeim támadtak, király. – El a lovamtól, sámán úr!
Budát nem lehetett lebeszélni a tervéről. Lovát ugratta az erdőnek, de mielőtt eltűnt volna a közeli fák közt, még egyszer utoljára visszafordult. – Csak én megyek! – kiáltotta fennhangon és egy határozott gyeplőrántással befordult a sűrűbe. Buda első felsége felsikoltott a sátra előtt. – Édes uram, gyere vissza! A testőrök zavarodottan néztek hol a sámánokra, hol a királynéra. Hunár az ajkát harapva, botját markolva állt az erdő felé fordulva. Jobbról – balról záporoztak rá a kérdések. – Most mi legyen, öreg? – Adjál tanácsot, Hunár! – Egy fekete kost! Azonnal! – kiáltotta az öregsámán. A sámánszolgák egymást taposva szaladtak az áldozati állatok szekeréhez.
*** Buda átjárhatatlan sűrűbe keveredett. Lova nem szokta az éjszakai erdőt. A hátas patái megcsúsztak a nyirkos avaron, fejét rángatva fujtatott, nem akaródzott neki a továbbmenetel. – Megkergültél, édes lovam? Buda kiszállt a nyeregből és lovát kikötötte egy lehajló ághoz. A nyereg mellől magához vette íját, tegezét és gyalogosan indult tovább, kardjával vágta maga előtt a sűrűt. A misztikusan derengő fény megvilágította a férfi útját. Mozdultak a fénypászmák, a forrás távolodott. – Ne szaladjatok el, szellemek! – visszhangozta Buda kiáltását a pilisi rengeteg. A Tisza – parti főkirály fától fáig botladozott, kapaszkodott felfelé az enyhén lejtős talajon.
*** A sámánszolgák kapkodva rángatták le a veszettül kapálódzó kost a szekérről. Hunár és a többi öreg közeledett. A szolgák helyét sámánok vették át és földre teperték, és leszorították az állatot. A kost jövendölésre tartogatták, minden napra más állat lett előkészítve. A szív fölött megvágták a bőrt és kígyóméreggel átitatott füvet kötöztek a seb fölé, egy nappal a vágás előtt az állatot csak vízzel itatták, aztán vérét vették. – Öljétek! – mondta az odalépő Hunár és szemét a csillagos égre emelve halk imába kezdett. A szertartásvezető előrántotta tőrét, egy másik sámán letépte a szív fölötti fűcsomót, egy harmadik már tette oda a megszentelt kőtálat. – Vigyázz!
A kos fejét hátra feszítették. Villant a tőr és spriccelt a vér, A sámánok felemelték a rángatózó állatot, s a tálba csorgatták a nyaksebéből ömlő sötét vért. Egy öreg Hunár elé emelte a vérrel teli tálat. Az átszellemült arcú Hunár megforgatta bal kézfejét a vérben, kivette kezét a tálból és a vért átkente a jobb tenyerére, amit arca elé emelt és kinyújtott nyelvvel, hosszan végignyalt. Alighogy nyelve érintette a vért, arca eltorzult, és kifordult a szeme fehérje. Megtántorodott, egyszerre többen kaptak utána. Megtámogatták. Hunár egy pillanattal később visszatért a transzból, és éles hangon kiáltozni kezdett. – Hozzátok vissza a királyt! Testőrök, hozzátok vissza a királyt!
*** Buda rendületlenül haladt tovább a sugárözön forrása felé. Vakító fény dárdák vágtak a szemébe az aljnövényzet közül, a fény hosszúra nyújtotta a mohos törzsű fák, s a botladozó alak körvonalait. – Mindjárt ott vagyok! – kiáltotta a keleti főkirály. Átgázolt egy bokron. Egy tisztáson találta magát. Buda meglepetten kiáltott fel, amikor meglátta maga előtt a sugárzó testű, hatalmas vadkant... A fény kihunyt, de a vadkan ott maradt a réten és mérgesen fújtatva nézte a férfit.
*** A fény kihunytával irányt tévesztettek az emberek Tíz testőrkatona indult Buda után, de a lovaik megakadtak a sûrûben, állat és ember lehelete egybe párásodott a hajnal hűvösében. Káromkodtak az emberek, parancs nélkül, sorra szálltak ki a nyeregből – Látsz valamit, uram? – hallatszott egy hang a félhomályból. – Semmit – felelte a testőrparancsnok. Íj húrjának pendülése hallatszott. A testőrparancsnok torkát tollas végű vessző ütötte át, a vashegy könnyedén átverte a húst és szilárdan megállt a nyeregfában. A férfi halálkiáltása hörgésbe fulladt, a ló megugrott és vitte magával a nyergéhez szögezett embert. Surrogások és halál sikolyok innen – onnan. A testőrök észbe kaptak. – Vigyázzatok, emberek! – Hol vannak?! – üvöltötte egy férfi és kardot rántva pördült maga körül. – Kik ezek? Pörögve – forogva érkezett valami a levegőben és homlokon vágta.
Nagy reccsenéssel hasadt a koponyacsont a fokos éle alatt, a testőr a hanyatt zuhant és elterült a lova mellett. Homályos alakok rontottak elő a fák közül. Hangtalanul, kurjongatás és füttyök nélkül osztották a halált. Csontreccsenés, vér és bél... Percek alatt vége lett.
*** Buda semmit sem hallott a kiáltásokból és a halálsikolyokból megsüketítette őt a fülében doboló vér. Az állatra koncentrált. A vadkan fujtatása erősödött, az állat támadni készült. Buda értette már keze tőre markolatára zárult. – Én... Az állat nekiszaladt az embernek... Buda főkirály üvöltését visszhangozta a Pilis.
*** Határtalan döbbenet lett úrrá a hun nemzeten, vadidegenek állították meg egymást a székvárosok utcáin és izgatottan tárgyalták a híreket. Mindenki okosabb volt a másiknál. – Budát megölték! – mondta az egyik. – Badarság, eltévedt nyíl találta meg – jött a felelet. Egy harmadik lépett oda hozzájuk. – Vadkan volt az, beteg a gyerek, most jövök a sámánoktól. – Akkor mi végre a testörök legyilkolása? – kérdezte egy negyedik. A második férfi tudta a választ. – Atilla ölette meg őket büntetésből. Erre az első. – Vagy inkább eltüntette a szemtanúkat, emberek! Ment a vita, erről beszélt a fél birodalom. Hetekkel később lábra kapott egy szóbeszéd és sebesebben terjedt, mint a futótűz. Attila nem véletlenül hívta vadászni a bátyját és nem véletlenül vált el tőle azon a hajnalon, az orvgyilkosok az ő parancsára cselekedtek Attila a gyilkos!
Hunárék nem mondtak semmit, csak jajgattak szüntelen. Minden a feje tetejére állt a Duna – parti székvárosban. Attila dühöngött, a díszteremben összegyűlt főméltóságú urak és a „kiválasztottak" megszeppenve hallgatták a főkirály kitörését. – Gátat kell vetni ennek a szóbeszédnek, addig nem nyugszom, amíg a bűnösök szabadon járnak
– felém fordult – számítok az Ég segítségére! – Segíteni fog hajtottam meg a fejemet. – Jelet akarok az Égtől! – Megkapod.
*** Anyám halála óta, apámat nagyon megnyomta a kor. Nem kovácsolt már és a műhelyt se nagyon látogatta, ideje nagy részét otthon töltötte és etette az ablakpárkányra gyűlő galambokat. Mindenki csodálta őt. Ha az emberek elmentek a háza előtt, kíváncsian kukucskáltak befelé a kerítés résein, pillantásuk az egykori Volga – parti „sánta kovácsot" kereste, akit mostanában „sírszökevényként" emlegetettek a tréfás kedvű emberek. Merthogy az ősz hajú vénember az istennek sem akart meghalni! Még Hunárnál is több rügyfakadást látott, még együtt harcolt Balambérral a Krímben, már régen a földben kellene porladoznia, erre mit csinál? Ül az ablakban és eteti a palota galambjait. Apám nyolcvankilenc éves volt. Azt mondta, addig nem hal meg, amíg nem látja királyként Attilát. De hát Attila már tizenegy esztendeje főkirály! Mire vár még ez az ember? Kérdezgették a kerítésen bekukucskálok. Mindenki lábujjhegyen járt az öreg közelében, mérhetetlenül tisztelte őt a családja és minden ember, aki közelebbről ismerte. Gyalogszerrel érkeztem a házhoz, a szolgák némán félreálltak az utamból egy idősebb asszony bevezetett az öreghez. Füléhez hajolt és belesuttogott. Apám egy fáradt kézmozdulattal elküldte a szolgákat és családom jelenlévő tagjait. Kettesben maradtunk. Mérhetetlen lassúsággal fordította rám az arcát. – Rég láttalak, fiam. Hallom, megnősültél. – Így igaz –
– Van – e már unokám? – Van vagy harminc. – Tőled van – e?! – morogta mérgesen. – Van egy fiam. – No! – Apám, beszélnünk kell egymással. És akkor mindent elmondtam neki. Elmondtam neki Tast, Istenszéket, Eilikát, a magasabb szellemeket, olthatatlan szerelmemet Réka iránt, elmondtam neki Csabát, Ókőlányt, beszéltem Székhely védelmezőiről és végül elmeséltem neki Buda halálát... Ömlött belőlem a szó. Mindent elmondtam az apámnak, még a legnagyobb titkot is el akartam mondani neki... – Tudni akarod, mit üzentek a szabir táltosmesterek? Megrázta a fejét. Kimondtam apámnak, hogy mi a tervem. Kiterítettem előtte egv pergamenlapot és mutattam neki a rajzot. Remegő kézzel nyúlt utána, – Mi a méretarány? – kérdezte a szénnel rajzolt ábra láttán. Megmondtam neki. Fel akart állni. Odaléptem hozzá, nyújtottam a karom, de elhárította. – Menjünk, fiam. A botjára támaszkodva indult az ajtó felé, kezében vitte a pergament. – Hová mész, nagypapa? – kérdezte tőle egy középkorú asszony. – Dolgozni – felelte az apám és ellépett meghökkent unokája mellett.
– Ilyenkor nincs ott senki! – Majd most lesz. Elérzékenyülve mentem a kovácsmester után.
*** Amikor az apám nekiállt kikovácsolni a kardot, rádöbbentem, hogy ő egy sámán. Igen, az apám sámán volt! Mert minden ember sámán valahol a lelke legmélyén. De az sem lehetetlen, hogy táltos!
A lelke legmélyén... A jobb kardok heteken – hónapokon át készülnek, van olyan, amit évek alatt kovácsolnak azzá, ami. De az a kard egyetlen éjszaka alatt elkészült, mert hathatós támogatást nyújtott az Ég. Végig az üllő mellett álltam, közvetítésem által az Egek Ura lett apám segédje azon az éjszakán. Táltostudomány edzette a pengét és misztikus erők élesztették a kovácstüzet. Amikor az Isten rányitotta jobb szemét a világra, elkészült a kard és apám megértette, mit keresett a Krímben. – Én hamarosan meghalok, fiam. – Tudom. – Azt mondom neked, hogy maradj meg egyenes embernek és akkor nem éltél hiába. – Úgy lesz, apám. Lepedőbe tekertem a kardot egy ötvösművészhez akartam elvinni a csomagot. Kiléptem a kovácsműhely ajtaján. Apám örökre ott maradt az üllő mellett.
*** Ókőlánnyal ültem egy dombtetőn és vártuk a hajnal első sugarait. Tehenek bőgése hallatszott a völgyből, a gulyásbojtárok korán kelnek. Kitisztult az ég alja, a hajnali derengés megmutatta az állatokat, a csorda szürke tengerként hullámzott a végtelen mezőn.
*** – Mindent értek már lám – lám feltárult előttem a hun birodalom legnagyobb titka – mondta csöndesen I. Leó. – Még van idő egy utolsó regölésre... Buda halála után nem sokkal fiatal pásztorgyermek, egy szép hajnalom ugyanúgy kihajtotta a gondjaira bízott gulyát, mint napra nap rendesen. Amikor látta, hogy ökrei s borjai kedvükre legelnek, szokása szerint leheveredett a fűbe és onnan nézte a napfelkeltét. Alighogy megbontotta a tarisznyája száját, észrevette, hogy sántít a legkedvesebb üszője, valami megsebezte az állat lábát. Elindult hát a vérnyomokat követve, és egy vadrózsabokor tövében a fű között tenyérnyire kiálló vasdarabot talált. Úgy döntött, kihúzza a földből, mielőtt sorra sebezné a borjak lábát, de alighogy megérintette, a vas megindult fölfelé és bíbor lángok csaptak ki belőle. A bojtárgyerek nagyon megijedt és otthagyva a csordát, elrohant a székváros felé... Kisvártatva egy tucatnyi sámánnal szaladt vissza, de addigra a vas teljesen kiemelkedett aföldből. A sámánok egy kardot láttak, melynek pengéje úgy csillogott a reggeli fényben, hogy az embernek szemét kellett takarnia a ragyogás elől... *** – ... Így esett a történet, felséges főkirály! – tekintetemet körbehordoztam a díszteremben álló urakon, úrasszonyokon és sámánokon, jövendölőkön és rovókon Pillantásom Hunár öregsámánon állapodott meg. Az öreg meghajtotta előttem a fejét.
Attila a trónusán ülve átszellemült arccal forgatta kezében a drágakövekkel ékesített szikrázó kardot, mely a fáklyalángoknak köszönhetően az egész főhelyiséget besugározta aranyos sugaraival. Könnybe lábadt szemmel csodálta a markolat ragyogását, pengéjének fényét, ívének hajlását. Megakadtak benne a szavak megkukult egy perc alatt, nem engedte szóhoz jutni az áhítat. Körbesétáltam, úgy beszéltem az emberekhez, botom halkan koppant, ahogy elhaladtam előttük. – Hadak Ura alászállt a földre és bűvös kardot kovácsolt a puszták népének, de elrejtette azt az emberek és az Alsóvilág kutató tekintete elől. Az Egek Ura akkor úgy döntött, hogy háromszor hetvenhét esztendőnek kell eltelnie, mire Hadúr Kardját újra lebocsátják a Felsővilágból. Aki e kardot megkapja, az pörölye lesz az egész világnak, nemzetek omlanak össze súlyos csapásai alatt, ki e kardot birtokolja az minden idők legnagyobb királya a hun nemzetnek, neve örökkön fönnmarad, s míg ember él a földön rettegik őt. – Utam, Attila trónszéke előtt ért véget. – Örvendj hát, Attila nagykirály, mert Hadak Ura téged választott a világot megbíró hatalmas munkára. Nyergelj, fordulj, vágtass, mint a szél, és igázd le a népeket! Míg Hadúr Kardjával a kezedben vezeted a hun seregeket, legyőzhetetlen leszel, ez úgy igaz, mint ahogy én most itt állok előttetek! Attila felállt trónusáról és Hadúr Kardját magasan a feje fölé tartva hálát mondott az. Égnek. A főkirály szólása után kitörő lelkesedés lett úrrá az embereken. Mindenki a trónushoz rohant, meg akarták érinteni a szakrális királyt, a megtestesült tan – hut... A zűrzavart kihasználva meghúzódtam egy homályos sarokban, s amikor elterelődött rólam az emberek figyelme, testem elhalványult, alakom áttetszővé lett és elenyészett a levegőben. A Holtvilág – árki barlangomban nyitottam fel a szememet. – Nem lesz ebből bajod? – kérdezte óvatosan Ókőlány. – Miért bajod neked a világ baja, kedvesem?
*** – Szívem szerint azt mondanám neked, hogy gyere velem a misére, nézd végig, ilyet még úgysem láttál. De nem kérlek erre, mert úgysem tennéd be lábadat Krisztus házába, ezért inkább nem hívlak sehova. Elmosolyodtam e gyermeteg naivság hallatán. – Miféle hite van az olyannak, aki nem mer belépni egy emberek emelte épületbe? – kérdeztem a pápától. – Hogy nem tartok veled, annak más oka van. Jelenlétem sokak áhítatát megzavarná ezen a hajnalom és ebben a városban mindenki ideges. Ne feszítsük tovább a húrt ezzel az indokolatlan misehallgatással.
– Igazad van – bólogatott a bíborpalástot – Egész végig őszinte voltál hozzám, cserébe én is az leszek. Én még a hitem szilárd tudatában sem lépnék be egy hun templomba! – Hun templom, hm... olyan is van? – Mindegy minek nevezzük, nevezhetjük akár sámánsátornak is. – Ültél – e erdei patak partján vagy feküdtél – e virágos réteken? Elgondolkodott.
– Talán Galliában. – Akkor jártál már a táltosok templomában, Leó Pápa. *** A hunok között a Hadisten kardjának megtalálásáról szóló hírek hihetetlen gyorsasággal terjedtek el babonás félelem lett úrrá az embereken. Az 1198. évtől kezdődően Attila bárhova ment, érkezését mindenütt döbbenetes méreteket öltő, szinte az őrjöngésig fokozódó vallásos tömeghangulat kísérte, mely lebírhatatlan erővel törte meg az összes ellenállást. Ettől kezdve a hunok óriási lelkesedéssel hódítottak, az ellenfél soraiban pedig páni félelem lett úrrá. Az 1200. évben az a keletrómai birodalom találta szembe magát ezzel megnőtt öntudatú és egységes hun birodalommal, mely még alig heverte ki az öt évvel ezelőtt véget ért háború borzalmait. – Szélûző megjövendölte az ötéves békét – bólogattak a sámánok, akik előtt hihetetlenül nagy tekintélyem támadt Hadúr Kardjának megtalálása óta. Az öreg Hunár könnyek közt kért tőlem bocsánatot, én persze játszottam a kegyes megbocsátót, miközben áldottam a szerencsémet, amiért akkoriban „eltaláltam", hogy meddig tart a békeidőszak. Theodosius az első balkáni hadjárat kudarca után minden energiáját a régi római védvonal megerősítésére fordította és többszörös adókkal sújtotta a népet, mindehhez szörnyű természeti csapások párosultak, az 1199 – 1200 – dik évben éhínség és fekete fene pusztított, ugyanakkor óriási méretű földrengés rázta meg a Balkánt, és sok város mellett romba dőlt Konstantinápoly hosszú városfala is, mind az ötvenhét tornyával együtt. – Nincs fala Konstantinápolynak – somolygott Attila és ha aznap nem állítom le, már másnap nyeregbe parancsol kétszázezer embert. Remélem, ebből egyértelműen kiderül, hogy nem én csináltam a földrengést... Attila izgalma érthető volt, Bizánc fővárosának sorsa az egész keleti régió sorsát meghatározta. Az új ellentétek azért pattantak ki, mert Theodosius képtelen volt fizetni az utoljára 1195 – ben megemelt adót. Konstantinápoly ötölt – hatolt, ígérgetett, húzta az időt, végül az Ég megadta az engedélyt, de módfelett figyelmeztetett, hogy „tartsam szorosan a gyeplőt", Bizánc egyelőre nem bukhat el.
*** A hun sereg a Morava torkolatánál lépte át a Dunát és az osztrogót Valamir, valamint a gepida Ardarich királyok támogatása mellett minden akadályoztatás nélkül átvonult Ratarián és Oescus mellett, az Utus folyó partján összecsapott a keletrómaiakkal. A bizánci csapatokat egy tehetséges hadvezér, bizonyos Arnegisculus vezette, aki annak előtte hun zsoldban állt, de Attila támadásának évére már Moesia parancsnokló tábornoka volt. Az Utus – menti csatában a keletrómai hadsereg komoly ellenállást fejtett ki, amíg Arnegisculus meg nem halt. Lováról lezuhanva, gyalogosan küzdött tovább, amíg a gepidák le nem vágták. Attila tovább haladt a főváros irányába. Zavar támadt az égi erővonalak hálózatában, és a magasabb szellemek riadót fújtak egy nyár eleji éjszakán. Szellemtestemet Dobogókőről küldtem Attila táborába, ahol arról győzködtem a hun birodalom urát, hogy kerülje meg Asemos várát. Attila életében először nem hallgatott rám, Hadúr Kardjának és legyőzhetetlenségének biztos tudatában az egész világnak akart bizonyítani. „Hagyd" hozta tudomásomra Kósalló és meghajoltam a nagykirály akarata előtt.
– Legalább te ne menj oda küld Asemoshoz valamelyik seregtestedet – mondtam búcsúzóul.
Ebbe beleegyezett Onegest ez sem nyugtatta meg. – A vár erős és valamilyen szkíta néptörzsből toborzott katonák állnak a bástyán! – figyelmeztette Attilát a fővezér. De Attila őrá ugyanúgy nem hallgatott ha a hunok királya nem hallgat az Égre, akkor vajon miért hallgatna egy emberre ugyanabban a kérdésben? Az Asemos alá küldött csapatoknak a védők természetesen nem adták meg magukat. A város rohammal történő elfoglalása kudarcot vallott, sőt a várból kitörő bizánci segédcsapatok érzékeny veszteséget okoztak nekünk. Seregtestünk jobbnak látta az elvonulást és visszaindult, hogy csatlakozzon az Attila vezette főszárnyhoz. Ezt megneszelve a szkíták lóra pattantak, kivágtattak a kapun és oldalba kapták őket. Katonáink jó részét levágták vagy foglyul ejtették, a zsákmányt elszedték és kiszabadították az összes foglyot. – Megint kiszabadították az összes foglyot – ráztam a fejemet Dobogókő tetején. – Ez hihetetlen! – Ha bosszant valami, akkor miért mosolyogsz közben? – kérdezte Ókőlány. – Mosolyogtam volna? – néztem rá mosolyogva. – Úgy állt a szád. A keletrómai – hun háborúk történetében ez lett az egyetlen bizánci győzelem, nőkön, gyerekeken és öregeken kívül született keletrómai egy lélek, annyi nem volt a várban. Ez a kis csetepaté természetesen nem befolyásolhatta a háború menetét és a harmadik hun sereg – ezt vezette Oneges – birtokába vette Philippopolist, ezt követően egyesült a fősereggel és a Konstantinápoly felé vezető úton elfoglalták Arcadiopolist. Az Utus – menti vesztes csata óta a keletrómaiak kerülték a nyíltszíni összecsapásokat, s inkább a kőfallal erősített városaik védelmére rendezkedtek be. De Attilát nem lehetett megállítani és rendületlenül menetelt tovább a birodalom szíve felé. – Miért nem lehet megállítani ezt az embert?! – tépte őszülő szakállát Theodosius császár. – Nála van az Isten Kardja – mondta egy vezénylőtábornok. A történetírók nem jegyezték fel, de én tudom, hogy ezt az embert még aznap kivégezték... – A bizánciaknak defenzív módon hátrálniuk kéne elkerülve a csaták lehetőségét. Attilával még évekig nem szabad megütközni – mondta Aetius Flavius a ravennai császári palota egyik erkélyén állva. III. Valentinianus és a rohamosan öregedő Placidia majdnem leszédültek a mélybe. – Ilyen stratégia nincs – jegyezte meg a császár.
– Majd lesz – mondta a birodalom fővezére. – Így nem lehet győzni a csatában – rikácsolta a nő. – Engem nem érdekelnek a csaták, császári hercegnő, engem a háború végkifejlete érdekel – felelte Aetius. A bizánciak Konstantinápoly védelmére összevonták minden tartalékos csapatukat, visszarendelték a Közel – Keleten és az Észak – Afrikában állomásozó légiókat, aztán Chersonesosnál megütköztek Attilával... Két nappal később már nem létezett olyan keletrómai sereg, ami feltartóztathatta volna a Hadisten kardját magasba emelő hadvezért. Még azon a héten Attila leromboltatta Athyra városát és három római mille (mérföld) távolságra megállt Konstantinápoly rohammunkában újjáépített falai előtt. Hetven keletrómai város üszkös romja jelezte addigi útját. Konstantinápoly, az ismert világ egyik legnagyobb kővárosa hosszabb ostromot is kiállt volna, de Theodosius attól tartott, hogy a hunok soha többé nem vonulnak vissza a Duna vonala mögé és hajlott a békére – mi mást tehetett volna. Ravennába háromhetes késéssel érkeztek a hírek. – Tessék, elveszítették a háborút! – köpte a szavakat ősrégi ellenlábasa felé Placidia. – Bizánc hátrált, mégis veszített!
Aetiusnak szeme sem rebbent. – Asszonyom, ha csata nélkül hátrálnak, akkor most százezer pihent katonájuk áll Konstantinápoly előtt és Attila egyetlen vesztes csata után a háborút is elveszíti Ave!
*** A béketárgyalásokra Konstantinápoly mellett került sor. Attila diktált a keletrómaiak elszürkült arccal hallgatták Isten Ostorát. Attila az 1195 – ben megállapított évi 700 font adót háromszorosára, vagyis 2100 font aranyra emeltette – a krónikás szerint a bizánci követ elsírta magát, amikor ezt meghallotta – ezen kívül hadikárpótlásul egy összegben 6100 font aranyat követelt, s amíg ezt nem kapja meg addig itt marad a falak alatt. A keletrómaiaknak ki kellett szolgáltatni az összes hun szökevényt, valamint a hun fogságból megszökött bizánci hadifoglyokat. Attila visszaszerezte a szkíták állal elkötött tulajdonát – , de utóbbiak megválthatják szabadságukat fejenként 12 solidus aranyért. A megállapodást három nagy pontban foglalták össze. A tárgyalások második napján megjelentem Attila sátrában és megalkottam a negyedik pontot.
*** Súlyos feltételeket diktáltam, még maga Attila is meghökkent. Látta rajtam, ha ellenkezik, ott helyben letaszítom az Alsóvilágba.
– A dunai limes vonalát Singidunumtól Novaeig a Dunától számított öt napi járásra, katonailag, gazdaságilag teljesen ki kell üríteni, erre a területre egyetlen ember sem teheti be a lábát hacsak nem kereskedő vagy követ, aki a hun birodalomba igyekszik. – Mi ez a terület – kiürítés? – Ezt gyepűnek hívják. – Ez a lakatlan határsáv őket ugyanúgy védi tőlünk mire átvonulunk rajta, felállnak ellenünk! jegyezte meg Attila. – Ezek? – rikkantotta Oneges. – Ezek száz évig nem állnak fel! Röhögtek a hun alvezérek Attila csak mosolygott. – A gyepű már csak ilyen – néztem rájuk szúrós szemmel erre lefagyott arcukról a vigyor. Elővettük az asemosi vereség ügyét. Attila a friss megállapodásra hivatkozva azonnal visszakövetelte a hun foglyokat. Gyorsfutár ment a hős városba, aki pár napra rá visszaérkezett a szkíták válaszával. Asemos védői kettő kivételével az összes hun foglyot meggyilkolták! Ezt a kettőt azért hagyták életben, mert állítólag két, Asemosból származó pásztorgyerek van a hunok fogságában, s ha azt a két gyereket épségben visszakapják, akkor a két hun ugyanúgy kiszabadul, ellenkező esetben küldik a fejüket dárdahegyen... – Ezek őrültek jegyezte meg Orestes. A védőknek az lett a szerencséje, hogy Attilát viszonylag jó hangulatban találta a hír, Konstantinápoly aznap fizette ki a 6100 font aranyat. – Melyik szkíta nép lehet ez? – ráncolta homlokát Isten Ostora. – Annyian vannak, mint a nyű. Füléhez hajolva súgtam a választ. – A székhelyesek iskolázói. Felhorkant, mint a sebzett vad. – Ezt miért nem mondtad akkor? – Mert akkor elfelejtetted megkérdezni. Megtörtént a fogolycsere.
*** Nem telt bele két esztendő és hús – vér testemben jártam Konstantinápoly falain belül. Utamra Ókőlány is elkísért, kitűnő alkalom adódott számára a világlátásra. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy eljöjjön erre a útra. A pletykák időközben elcsendesedtek, Hadúr Kardjának megtalálása óta a sámánoknak kisebb gondja nagyobb lett annál, hogy azt firtassák, kiféle – miféle szerzet Torda táltos felesége. Attila követséget küldött a keletrómaiakhoz, ez lett ottlétem oka. Attilának nem voltak határozott követelései, csupán sürgetni akarta a folyamatos fogolycserét. A tőlünk átszököttek vagy elfogottak szétszóródtak az egész birodalomban és nem lehetett egyik napról a másikra összeterelni őket. Mindemellett sokan közülük úgy gondolták, hogy nagyon jó nekik ezen az új földön – a foglyul ejtett gepidák és gótok közül kevesen akartak visszatérni, s mivel Attila őket ugyanúgy hunoknak tekintette, ezért meglehetősen összekuszálódott a helyzet.
A követséget látszólag Edekon és Oresztész vezette. Én mindig a háttérben maradtam, a bizánciak nem tudták, hogy ki vagyok, azt hitték, valami barbár főúr a Duna – partról, aki eljött világot látni a lefátyolozott feleségével. Ekkor ismerkedtem össze Priszkosszal és Maximinosszal. Utóbbi gőgös nagyúr volt, akkora hassal, mint egy szénakazal. Priszkoszt szimpatikusnak találtam, csak ne lett volna olyan gyomorbeteg képe. Maximinos ebédre invitált a saját házába, arra kért hozzam el a feleségemet is, akit Szellő néven mutattam be mindenkinek. Mivel tudtam, hogy Priszkosz is tiszteletét teszi, ezért elmentem. Az ebédet követően sikerült kettesben maradnom Priszkosszal – az írnokát nem számítom ide – és egy kerti séta közben szót váltanunk egymással. Ékes görög nyelven beszélgettünk. Ókőlány a ház asszonyával cseverészett – sikerült elhitetnem vele, hogy Maximinosz felesége született görög... – Én történész vagyok, ezért minden érdekel a hun hétköznapokról és fölöttébb kíváncsi lennék az élettörténeledre, uram – mondta udvariasan Priszkosz. – Úgy gondolom, hogy egy korszak történései sokkal plasztikusabban jelennek meg előttünk, ha az egyén sorsán át nézzük azokat. A mögöttünk sétáló fiú gyorsírással jegyezte a gazdája minden szavát. De amikor én szóltam, keze rögvest megállt a körmölésben. – Kedves barátom, ha én elmondom neked az élettörténetemet, ebben a kertben fû – fa nem nő többé négyszáz évig. Priszkosz kuncogott egv sort. – Válaszod mit sem bizonyít jobban, minthogy nagyon magas színvonalon áll a hun szatíra! Hátrafordult az írnokhoz. – Ezt jegyezd föl, Zéta! A fiú felírta a táblájára. Utána még sokat beszélgettünk, Maximinosz lassan kezdte azt hinni galád módon kirekesztjük őt valamiből.
*** – Ezt a kis közjátékot azért meséltem el, hogy tudd, megszerettem ezt a Priszkosz retort. Óriási szerencséjére megkedveltem őt később kizárólag ezért mentettem meg ő és a társai életét, nem másért... – Nocsak, Priszkosz erről egyáltalán nem beszélt és írt nekem – emelte a szemöldökét I. Leó. – Ennyire szégyellte volna a dolgot? – A magyarázat roppant egyszerű, egyáltalán nem sejtette, hogy ő és társai mekkora veszélyben voltak. Amikor hazamentünk, ők velünk tartottak a Duna – partra Attilához. Hogy miért voltak életveszélyben? Nos ez a híres Edekon – Chrysaphiusz ügy, amit futólag már érintettünk... A pápa eltekintett a reggeli fényben fürdő római háztetők fölött. – Lassan indulnom kell...
*** Másnap Edekon előadta a császári kihallgatáson Attila azon óhaját – így fogalmazott – , hogy a kereskedőváros ne Margus legyen a Duna vonalán, hanem Naissus a gyepű Bizánc felé eső szélén.
A keletrómaiak megzavarodtak ennek hallatán, ugyanis a város másfél éve romokban bevert, és az óhaj így nagyon nehezen teljesíthető, mindemellett az is csípte a szemüket, hogy ezzel Attila látszólag kitolja a birodalma határát, tudniillik a constantiai egyezmény szerint a kereskedővárosok a határon állnak. A kihallgatást kővetően a puhítás végett Edekont és engem körbevezettek a bizánci császári palotában, és a kincstárban, kíséretünket egy sunyi képű, Vigilásznak nevezett hun tolmács adta. Edekonnal eljátszottuk a naiv rácsodálkozót, hadd higgyék, hogy lovas nomád pásztorok vagyunk, akik vizet csak esőkor látnak. Nahát, micsoda pompa, ah, micsoda csodálatos ékszerek, mondogattuk Vigilásznak, aki már aznap este jelenteni ment Chrysaphiusznak, a birodalmi kamarásnak. – Ezek könnyen megkörnyékezhetők, uram! – ugrálta körül Vigilász a lassan sétáló Chrysaphiuszt. – Biztos vagy te ebben? Ezen nagyot bukhatunk. – Erre jó a szemem, nagyuram. Erre biztosan jó volt, de arra nem, hogy észrevegyen egy hun táltost, aki láthatatlanul ott lebegett a közeli oszlopcsarnokban és mindent hallott... – Mit gondolsz, melyiket lehet beszervezni? – Az öreget. Vigilásznak halvány sejtése nem volt, hogy Edekon kicsoda meglepően rosszul működtek a bizánci kémek. Edekont másnap vendégségbe hívta Chrysaphiusz. – Kell egy szemtanú. Ott tudsz lenni? – kérdezte tőlem Edekon. – Megoldjuk. A kamarás puhatolózni kezdett Edekonnál, hogy mi módon és mennyiért állna át bizánci szolgálatba, erre Edekon kategorikusan kijelentette, hogy szolga az urát annak belegyezése nélkül nem hagyhatja el. Ezt követően Chrysaphiusz afelől érdeklődött, hogy Edekon milyen hivatalt tölt be a hun király udvarnál. – A testőrség egyik tisztje vagyok. – Akkor bejárásod van Attilához? – simogatta állát az eunuch. – Azon kevesek közé tartozom, akik megigazíthatják a lecsúszott takaróját alvás közben. – Mit szólnál hozzá, ha holnapra meghívnálak ebédre a palotámba? – Örülnék neki. Másnap már Vigilász is jelen volt. Az ebédet követő borozgatás közben Chrysaphiusz hosszú köntörfalazás után a tárgyra tért és felszólította Edekont, hogy Hunniába visszatérve az embereivel ölesse meg Attilát! Innentől kezdve, amit Edekon mondott, azt valójában én mondtam, a hun titkosszolgálat vezetője csupán ismételte azokat a szavakat, melyek ott visszhangoztak a koponyájában. – Sejtettem, hogy erre akarsz kérni, uram, ha nem így lenne, nem jöttem volna el erre az ebédmeghívásra – mondattam Edekonnal.
Ezt követően „Edekon" arra a célra, hogy lefizethesse a testőröket 50 font arany előleget kért, amit a boldog Chrysaphiusz azonnal ki akart fizetni. De „Edekon" elhárította a gesztust, hisz' ekkora összeget nem tudna feltűnés nélkül elrejteni a hun követség többi tagja elől...
– Add mellém Vigilászt és neki majd a kellő időben meg fogom mondani, hogy mi módon lehetne átcsempészni az aranyat a határon – tolmácsolta Edekon a szavaimat. Lassan beszélt, hogy követni tudjon, de ez nem tűnt fel az izgatott bizánciaknak a lassúságot megfontoltságnak vélték. Sikerült behúznunk őket a csőbe. Másnap mindent elmondtak Theodosiusnak, ki azonmód egy kápolnába sietett és beavatta Krisztust, arra kérte, támogassa őket ebben az ügyben...
*** Az óvatosság arra késztette a merényletre készülőket, hogy Hunniába utazásukat egy válaszvivő küldöttséggel leplezzék, melyben Vigilász tolmácsként kapott helyet, így feltűnés nélkül érintkezhet Edekonnal. A küldöttség vezetője a balek szerepét játszó Maximinosz lett – semmit sem tudott az összeesküvésről – és helyet kapott benne a még gyanútlanabb Priszkosz is. Amikor hazatértünket követően Edekon társaságában beszámoltam Attilának a történtekről, éktelen haragra gerjedt és ott helyben keresztre akarta feszítetni az egész bandát. Szörnyen sajnáltam az ártatlanul belekeveredett embereket. Erre nem kaptam kifejezett utasítást az Égtől, mégis mindent elkövettem a megmentésük érdekében. Miután Edekon távozott és kettesben maradtunk sikerült átbeszélnünk a dolgot. – Emlékszel, mit mondtál Aetiusnak, amikor először találkoztatok? A sas nem fogdos legyeket! Ezt követően arra emlékszel, amikor Ruával a szarvas nyomába indultatok és beszélgettünk a tűz mellett? – Hogyne emlékeznék rá! – Akkor a józan ész mondatta vele, hogy a békére kell törekednünk a keleti politikában, mert a nyugati birodalom összeomlása után fontos számunkra az erőegyensúly. Így van? – Emlékszem erre is – könyökölt meg széke karfáján. Elővette azt a furcsa nézését. – Ha a sas nem kapdos legyek után, akkor ne foglalkozz ezzel az üggyel. Nem ér ez annyit! Hadúr Kardjának birtokában legyen annyi önbecsülésed, hogy inkább nevetségessé teszed Theodosiust, mintsem hogy felkoncoltatod a követeit, hidd el ez nagyobb sebeket ejt rajta, mint egy újabb erődemonstráció a Balkánon, ami ráadásul véráldozattal jár. – Komolyan kezd elegem lenni ebből a trottyos öregemberből. – Theodosius? Jövőre meghal, leesik a lováról és nyakát szegi. Hosszan nézett rám. Felállt, töprengő sétára indult a díszteremben. Csapongtak a gondolatai, nehezemre esett követni őket.
Megtorpant előttem. – Figyellek téged, látom, amit látok. Te már más ember vagy, mint aki egykoron voltál. – Igen? Igen. Bekövetkezett a világtörténelem legérdekesebb összeveszése, melyben két ember végig suttogott egymással. – Azt követően változtál meg, hogy visszatértek Székhely védelmezői. Előtte tisztán és világosan láttam, hogy mit akarsz, de mostanában... az elmúlt években... folyton – folyvást titokzatoskodsz és nem fogalmazol egyértelműen. Politizálsz, Szélűző, politizálsz! – Odahajolt az arcomhoz. – Mondd kinek dolgozol? Az Égnek, nekem, vagy valaki másnak? Évek óta azt szajkózod, csak óvatosan Bizánccal és legyintgetsz a nyugati birodalomra. Ugyan már, úgyis elbukik! Én egy táltostól, aki ráadásul a barátom olyan szózatokat várok, hogy menj oda és buktasd el! – Rácsapott Hadúr Kardja markolatára. – Mit gondolsz, ez itt micsoda? – Tudom jól, mi az. – Egyszer elmondtad nekem, hogy Buda bátyám két Eget emlegetett. Akkor azt hittem, megbolondult, de mostanra kezdem érteni,
miről beszélt. – Félig kihúzta hüvelyéből a kardot. – Ennek az Égnek kell hinnem, vagy annak, akinek a küldötte itt áll előttem? Gondolatban csodálattal adóztam a szabit táltosmesterek tudása előtt ez a negyvenöt éves ember éppen abba az irányba indult, amerre megjósolták, hogy menni fog. És amikor az út végén egy ponton lezuhan a semmibe, magával ránt egy egész nemzetet... – Miért nem mondasz semmit? – nézett a szemembe. – Menj oda és buktasd el! Még közelebb hajolt. – Manapság nem beszélsz arról, hogy milyen jövőt látsz. – Mert nem vagy biztos a dolgodban és félsz kérdezni. – Tudó, számtalan kérdésemet nem válaszoltad meg az elmúlt három évben és nekem lehet, hogy elment a kedvem a kérdezéstől. Önmagamtól kérdezek és önmagamnak gyártok válaszokat. Emlékszel, egy időben állandóan azt tudakoltam tőled, hogy ki lesz az utolsó római császár? Már évek óta nem faggatlak erről, és tudod, miért? Megmondom neked. Hadúr Kardjának alászállása előtt azért nem kérdeztem, mert engem, aki a világon az első vagyok, akkoriban már nem érdekelt, hogy ki lesz valamiben az utolsó, most pedig azért nem faggatlak erről, mert tudom, hogy ki lesz az a férfi. Valamelyik fiam ül a trónra! – Mikor támadod meg a nyugatrómai birodalmat? Küldött felém egy pengeéles mosolyt. – Hogyhogy nem tudod kiolvasni a választ a fejemből? Azt hazudtam neki, hogy ebben a kérdésben nem látok tisztán.
Előhúztam egy gyűrűt a bársonyos övtarsolyomból és lettem a mellettünk álló asztalkára. – Erre szükséged lesz. Kézbe fogta, forgatta, nézte szótlanul. A ráncok vékony vonallá szűkültek a homlokán. – Mi ez a gyűrű? – Honoria jegyajándéka. Nem emlékszel? Felderült az arca. fürkészett a tekintetével. Csillogott a szeme. – Ó, igen! Sejtem miért mutatod nekem... Igen, nagyonjó ötlet! Ezek szerint mégis mellettem állsz?! – Két kézzel fogta a vállamat. – Mondd meg az Égnek, Attila jó úton jár!
*** – Eddig nem mertem megkérdezni tőled valamit, mert sejtettem, bogy nem fogod megmondani, de most úgy érzem, őszinte leszel Mikor hal meg Attila? – Tényleg őszinte leszek nem áll jogodban tudni az időpontot! – mondtam I. Leónak, akit az utókor majd „Szentnek" és „Nagynak"fog tartani – Miért nem? – Mert két hét múlva találkozni fogsz vele. Ezért. – Csakhogy én nem jövendölni akarok neki — magyarázkodott a pápa. – Megmondom, miután találkoztál és beszéltél vele. – Köszönöm, ennyit akartam tudni – mosolyodott el Leó és töltött magának egy kupa vizet a kisasztalon álló kancsóból – Ezek szerint túlélem! Rám emeUe a vizes kupát. Közeledett a pápai őrség. – Itt az idő, szentatyám! – állt meg a parancsnok a boltívek alatt. – Még nem végeztem, itt! – legyintett, felé Leó, az első olyan pápa, aki fejébe vette, hogy Róma püspöke a világ összes püspökének püspöke ő nevezte magát először a keresztény világpontifex maximusának. Ővolt az első olyan pápa, aki nem fogadott el utasítást világi uralkodóktól – A császiár és Honoria hercegnő már a bazilikában vannak – Ha már ide jutottak Attila elől Ravennából, hogy e szilárd Falak közt várják ki egy öregember áldozatát, akkor várjanak még egy keveset, és Isten földi helytartója biztosan meg fog érkezni! A testőrtiszt távozott.
*** Maximinosz és társai döbbenten álltak az első kihallgatás alkalmával Attila nekitámadt Vigilásznak.
Egy ártatlan, szerencsétlen tolmácsnak! Attila azzal vádolta a minden ízében remegő férfit, hogy egyedül ő a felelős, amiért Konstantinápoly még mindig nem adta ki a hun szökevényeket. Maximinosz és Priszkosz értetlenkedve néztek össze, erre rájuk szólt valaki Attila mellől, hogy „ne forgolódjanak a király előtt, mint valami tojógalamb" A kihallgatás után Edekon félrehívta a holtsápadt Vigilászt és megnyugtatta, Attila nem azért ideges, mert felfedték előtte az összesküvés tervét – akkor nem állna már itt, tette hozzá mosolyogva – , egyszerűen arról van szó, hogy a főkirály ideges valami miatt... Vigilász nyugodjon meg, minden elő van készítve a merénylethez, úgyhogy most szépen utazzon haza a pénzért, addig Maximinoszék itt maradnak. – Miért maradnak itt? – gúvadt Vigilász szeme. – Mert ajándékokat hoztak Oneges fővezérnek és a hun jogrend szerint ajándékot csak a megajándékozott vehet át. Mire Oneges ideér, addigra Vigilász is visszaér a pénzzel, az oda – vissza úton elkíséri őt az öreg Esla úr, aki tapasztalt diplomata, ámde kissé szenilis és semmit sem fog észrevenni, efelől Vigilásznak ne legyen kétségei, magyarázta Edekon. Vigilász szekérre ült és távozott a hun kísérettel, olyannyira biztonságban érezte magát, hogy amikor egy hónapon belül visszatért, még a fiát is magával hozta világot látni. Amikor egy zsákocskában 100 font aranyat találtak a csomagjai közt – Chrysaphiusz nagy örömében még ötvenet rátett az előlegre – abban a minutumban letartóztatták. – Ha nem mondod meg, miért van nálad ilyen sok pénz, akkor kivégeztetem a fiadat hozta tudomására Attila, aki egy dísztelen trónuson ülve egy fakupából itta a bort. Amióta Hadúr Kardját birtokolta, minden aranyat és ezüstöt mellőzött magától. Egyetlen dísz ékesítette és az ott lógott az oldalán. Vigilász megtört és mindent bevallott. Attila nem feszítette keresztre, hanem hazaküldte a gyereket Konstantinápolyba, hogy hozzon 50 font aranyat váltságdíjul apja fejéért és ha már arra jár akkor adjon át egy levelet Theodosiusnak is. A gyereket Oresztész kísérte a bizánci udvarig, ahol úgy ment be a kihallgatásra, hogy nyakába volt akasztva Chrysaphiusz zsákja. Rámutatott és megkérdezte a kamarást, hogy felismeri – e a csomagot? Chrysaphiusz elsápadt. Ekkor felolvasták Attila levelét. „Theodosius jeles és nemes apának a fia, mint ahogy Attila is az. De míg Attila változatlanul megőrizte atyjától, Mundzuktól örökölt nemességét, addig Theodosius elvesztette becsületét, mert Attilának adót fizetett és szolgája lett. És mint szolga is becstelenül járt el, mert ura életére tört. A király tehát mindaddig vádolni fogja őt, amíg Chrysaphiusz méltó büntetését el nem nyeri" Theodosius megalázó helyzetbe került és attól a naptól kezdve nagyon bizonytalanul ült a lován. A keletrómaiak ekkor a Duna – partra küldték Anatoliust, a legjobb diplomatájukat és próbáltak valami egyezségre jutni mindenáron el akarták kerülni a háborút egy oktondi herélt miatt. Anatolius nagy meglepetésére Attila a harmadik kihallgatáson négyszemközt fogadta őt ilyenre még nem volt példa a diplomáciai kapcsolatok történetében. Attila a következőt mondta a férfinak.
– Első rovás Vigilász szabad, de azért azt az ötven font aranyat megtartjuk magunknak. Második rovás átadom nektek az összes keletrómai hadifoglyot és nem kell fizetnetek érte. Harmadik rovás császárodat nem zaklatom többé a szökevények kiadatásával, ha ő sem fogad be többé szökevényeket... szerintem ez egy roppant egyszerű és érthető rovás. Te is úgy gondolod? – Igen, felség – nyögte a ledöbbent Anatolius. – Negyedik rovás nem követelem Chrysaphiusz fejét és végül az utolsó rovás visszaadom Bizáncnak a kiürített területeket a Duna túlpartján. Befejeztem. Percekbe telt mire Anatolius megtalálta a hangját. – Mit kérsz mindezekért cserébe, hunok hatalmas királya? – Azt szeretném, hogy a bizánci nemes urak és politikusok ne csupán hallomásból és mindenféle zagyva szóbeszédből ismerjék meg a hun népet és évezredes kultúránkat. Azt szeretném, ha a bizánci nemesek fiai és lányai nálunk vendégeskednének egy ideig, becsületszavamat adom, hogy hajuk szála sem görbül, amíg itt élnek a Duna – parti palotában. – Tehát túszokat akarsz az engedmények fejében? – kérdezte óvatosan Anatolius. – Ne használjuk ezt a szót, beszéljünk továbbra is vendégekről...
*** Placidia, korának legrafináltabb asszonya haldoklott. 1203 – at írtak abban az évben, amely a végjáték kezdete lett. – Ha ezt kéri Bizánctól, akkor csak egy felé támadhat: nyugatra! – mondta a nő remegő hangon. Három hónapja rohasztotta testét egy láthatatlan kór. Placidia hívei elszürkült arccal álltak az ágynál. Tudták jól, ha ez a nő meghal, nekik futniuk kell Ravennából amikor Valentinianus kiszabadul zsarnoki anyja karmából, súlyos sebeket fog osztani maga körül. – A hunok ötven éve a barátaink! – kiáltotta egy kegyenc, az utolsó szerető. Placidia megragadta a karját. – A fiam! Figyelmeztetni kell a fiamat és a pápát! Lépniük kell, különben mindennek vége! Vége a nyugatrómai birodalomnak!
*** Kéz a kézben álltam Ókőlánnyal Dobogókő tetején és néztük a táltostűz lángjait. – Azt akarja az Ég, hogy Attila megtámadja Rómát? – kérdezte Ókőlány. – Az Ég akarata szerint előkészítője lesz egy új Európának. Hamarosan visszavonhatatlanul megváltozik egy kor, minden más lesz, más népek jönnek, más császárok, más sámánok és más pápák. – Más táltosok? – A táltosok nem változnak soha – mondtam a tüzet nézve.
– Miért született meg ez az ember? – Egy időben azt hittem, hogy a hun világbirodalom dicsőségére, aztán rádöbbentettek, hogy személye eszköz csupán. Recsegve – ropogva égett a tűz. – Ő tudja ezt? – Egy júliusi napon meg fogom mondani neki.
***
– Úgy döntöttem, gyalogosan indulunk útnak, ha Isten megsegít minket tizenöt nap alatt odaérünk, Gennadius Avienus konzul és Trygetius prefektus lesznek a társaim. Így hárman járulunk Attila színe elé. – Meg kell hagyni, magas rangú a küldöttség. – Igen, ezt mások is mondták. Csak vihar ne legyen, szeszélyes ez a június – komorult el a pápa. – Szép idő lesz? – kapta rám a fejét. – Nem vagyok időjós, ha tudni akarom, mire számíthatok, kinézek az ablakon. Szép idő lesz... A pápa betapsolta a szolgákat és a segítségükkel öltözködni kezdett. Leóra keleti mintákkal díszített, arannyal áttört selyemből szőtt tunikát adtak. Dalmatikája felé bosszú bársonypalliumot kapott, melynek jobb vállánál kis vörös, bal mellén pedig egy nagyobb kereszt volt ugyancsak aranyszálakkal szőve. Kezébe vette Isten pásztorának botját. – Még nincs vége a történetednek, Szélüző!
*** Óriási készülődés vette kezdetét Hunniában, Attila hívó szavára a világ minden tájáról érkeztek a segédcsapatok. Királyok és barbár törzsfők adtak egymásnak randevút a nagykirály székvárosában, fél év alatt a Nagyalföld a világ legnagyobb katonai táborává változott. Éjt nappallá téve dolgoztak a fegyverkovácsok, lópatkolók, szíjgyártók, bármerre fordult az ember szikrák pattantak az üllőn kalapált izzó vasakból, sürgött – forgott százezernyi ember. Ha látták Attilát, csókolták még a lába nyomát is, gyerekek szaladtak hozzá virágos koszorúval, büszke arcú legények éveket adtak volna az életükből, ha csak szót váltana velük ez a halandó emberek közt sétáló élő legenda, minden idők legnagyobb hun uralkodója. Az egyszerû emberek közül senki sem tudott pontos információval szolgálni arról, hogy a nagykirály merre mutat majd Hadúr Kardjával. – Elsöpri Bizáncot és elfoglalja a birodalom ázsiai területeit – állították a jól értesültek. – Badarság! – replikáztak mások. – Átlépi a Volgát és lerombolja a Nagy Falat, meglássátok maholnap miénk egész Sericia. – Én azt hallottam Róma ellen indulunk! – kiáltotta egy okos ember.
Lehurrogták. – Aetius a legjobb barátja, nem tudtátok? Hogy menne már Róma ellen?! Északra fordul! Attila nagyon jól tudta, merre készül, de pontos elképzeléseit csak nagyon kevesen ismerték. Még Valentinianus sem tudott sokat, pedig nyíltan a tudomására hoztak valamit. Edekon ugyanis a következőket mondta neki a hónapra rá bekövetkező ravennai kihallgatáson. – Felséges Honoria húgod évekkel ezelőtt jegygyűrűt küldött ajándékba Attilának. Attila örömmel veszi a hercegnő megkeresését és örömmel értesíti a házassági ajánlat elfogadásáról. Attila Honoria elnézését kéri, amiért ennyi ideig várakoztatta, de időközben dolga akadt a világgal. Attila, mint Honoria hercegnő leendő fürje igényt tart a nyugatrómai birodalom kormányzásában való részvételre. Anyja halála óta Valentinianus meghozta élete első önálló döntését. – Nem.
*** Ülésezett a kiválasztottak tanácsa. – Egy vízigót – római koalíció roppant kellemetlen lenne számunkra, ezért mindenképpen éket kell vernünk Theoderich és Valentinianus közé – mondta a hunok nagykirálya. – Miképpen gondolod a tárgyalást, Attila? – kérdezte Skottas.
– A vízigótok közel száz éve a hunok ősi ellenségei, íratlan törvény, hogy a krími betörés óta nem tárgyalunk velük, de most mégis megtesszük és baráti jobbunkat nyújtjuk feléjük Galliában. Ők Rómától foglalták el ezt a földet, amikor Uldin nyugatra szorította a germán törzseket és azóta harcolnak érte a nyugatrómai birodalommal. Szövetséget ajánlunk Theoderichnek az összes rómaitól megtisztítjuk az atlanti partvonalat, ha mellénk állnak e küzdelemben. Ezt követően megőrizhetik önálló rendelkezési jogukat Galliában, de minden, ami attól délre található egészen Hispánia déli csücskéig a miénk lesz. A kiválasztottak sorra bólogattak e bölcsesség hallatán, – Jobban hangzik, mint oltár elé vezetni azt a ronda nőt – jegyezte meg tréfásan Edekon. Kitört egy hasonló vihogás – nyerítés, mint évekkel ezelőtt. – Jaj, mekkorát röhögtünk akkor ís – verte az asztalt Csáth. – Szélűző jól megmondta: ennyire nem lehet rossz sora Honoriának! A nagy nevetés közben Oresztész hajolt oda Skottashoz. – Jó, hogy említi. . Szélűző miért nincs itt az ülésen? – Fél éve nem jött le a Pilisből – felelte Oneges féltestvére.
*** A tárgyalások híre kipattant.
Valentinianus idegesen reagálta le a gót – hun közeledés tényét. – Hol van a nyugatrómai birodalom hadvezére? – szegezte a kérdést az utolsó szeretőnek, aki Isten – és Valentinianus – különös kegyelme folytán mégis túlélte Placidiát. – Aetius észak – itáliai birtokain munkálkodik, úgy hírlik, sikerült kikísérleteznie egy új szőlőfajtát – felelte a férfi. – Vessen véget a kapálásnak, és azonnal bocsátkozzon tárgyalásokba a nyugati gótok királyával! – Éppen ő, éppen azzal? Valentinianus arca vörösbe fordult. – Ha már húsz éve ölik egymást, akkor nyilván barátok! – üvöltötte a fiatal császár.
*** Tornyos favárának mélyén az ősz hajú, de még acélos tekintetű Theoderich király hitetlenkedve nézte Aetius hozzá írott levelét. Nézte, de olvasni nem tudta azt. Ezt írnoka tette meg helyette. Visszaadta a földön kuporgó embernek a levelet. – Még egyszer és lassabban! Theoderichnek újra hallania kellett, hogy legnagyobb ellensége szövetségre akar lépni vele a másik tárgyaló fél ellenében. – Mi és a rómaiak? Hihetetlen lenne. Fia, Thorismund kért szót. – Apám! Attila önálló birodalmat ígért a segítség fejében, Aetius pedig kereken leszögezi, hogy a hun király hazudik! Kérdem én, vajon melyikük hazudik nagyobbat? Kész vagyok a válasszal: Aetius! Theoderich megrázta sokat látott, ősz fejét. – Aetius az utolsó igazi római. Őnem hazudik!
***
Theoderich azt a megoldást választotta, amire egyik fél sem számított, és kitáncolt közülük úgy döntött, nem fogja népét a világhódító Attila elé hajtani, de Aetiushoz sem húz, arra számított, hogy a két birodalom majd szépen elvérzik egymás ellen, s gótok nevető harmadikkén learatják a termést. Ültem a Pilisben, beszélgettem a magasabb szellemekkel és a szabir táltosok pálcáját olvastam amit hallottam, s amit olvastam, megegyezett. Ezen a ponton többen megijedtek Hunniában. Az Attila közvetlen köreibe tartozók, Oneges, Oresztész, Skottas, Edekon és a többiek kezdték felismerni, hogy ami készül nem egyszerűen egy nyugati hadjárat lesz, hanem A Háború, olyan, amilyet még sohasem vívott a hun nemzet.
Háromszázezer katona gyűlt össze a Duna – Tisza közén, Xerxész óta nem létezett ekkora hadsereg. – Uram, én nem bízom Bizáncban – osztotta meg kétkedéseit Oneges Attilával. – Sokan vagyunk így... Ahogy Ravenna is a Segítségükre sietett tíz évvel ezelőtt, úgy ez fordítva is lehetséges. Ravenna akkor diplomatákat küldött, de mi van akkor, ha Konstantinápoly lovasokat küld. – Theodosius hónapokon belül halott és nincs fiú utódja, Ilyen helyzetben nem lépnek semmit, nagyon jól tudják, ha csapatokat küldenek külhonba, otthon egy lócsiszár is kikiálthatja magát császárnak, mindemellett nálunk vendégeskedik egy tucatnyi nemes ifjú... – Attila elhallgatott és hamiskás mosollyal nézett körbe. Mindenkinek széles vigyor ült az arcán. Összehajoltak és sugdolózni kezdtek az emberek. – Szélűzőtől értesültél a császár közelgő haláláról? – tudakolta Oneges. Attila egy pillanatig kivárt a válasszal, a fővezérnek úgy tűnt, mintha zavarban lenne. – A sámánoktól mondta gyorsan a nagykirály Két nappal később Attila utóljára jött fel a Holtvilág – árokba...
*** – Nem várhatunk tovább, mennem kell! – kiáltotta elkeseredetten a pápa. – Menj, ha menned kell, ne várakoztasd tovább Róma felkent uralkodóját, még a végén megharagszik és visszaszalad Jupiterhez – mondtam a botomra támaszkodva. – Azt azért nem hinném! Miután távoztam a bazilikából, már nem térek vissza a palotába, tüstént az ambileuisi rétre indulok. Elszomorít, hogy történeted nem kerek és nem ismerem a végét. – Hát hogyne ismernéd, barátom az egész világ tudja, mi történt. – Azt mondtad, minden elmesélsz nekem – nyafogott Leó. – Mindent elmeséltem neked, ami rád tartozik. I. Leò az ajkát harapdálva nézett rám. – Bevárod a visszatértemet? – Még találkozunk – Feleltem erre. – Kinek Jogod tovább mesélni a történetedet, ha nem a pápának? – Az utókornak, öreg barátom. Az utókornak...
UTOLSÓ IGAZSZÓLÁS
Testőreit, lovát hátrahagyva egyedül jött a völgybejáratig. Székhely védelmezői már messziről felismerték és felkísérték a barlangig. Már vártam, előre tudtam a jöveteléről.
– Rég találkoztunk, táltos. – Bizony nem tegnap volt az a nap, Attila. Kettesben voltunk, Ókőlányt nem sokkal előtte gombászni küldtem az erdőbe. Bekísértem Attilát a barlangba és hellyel kínáltam az állatbőrökön. Nem kellett noszogatni a beszédhez. – Világégés készül, s nekem égi jelre van szükségem. Tudnom kell, jó úton járok – e? – Hadúr Kardjával kezedben jó úton haladsz. Megkínáltam tejjel. Örömmel fogadta. Nagyot húzott a korsóból. – Mégsem látom tisztán a jövőt – bökte ki Attila a legnagyobb bánatát. – Elbizonytalanodtam. Tettetett csodálkozással néztem rá. – Az hogy lehet? Olyan hirtelen ragadta meg a karomat, hogy a másik kezével fogott korsóból kiloccsant a tej. – Maholnap a világ ellen indulok az Egek Urának nagyobb dicsőségére, és tudnom kell mit tartogat számomra az Ég. Egy jó uralkodó megérzi, mi a helyes lépés, mi az, mi népének üdvöt hoz, vele ellentétben egy táltos biztosan tudja. Óh, de sajnálom, hogy nem lehettem táltoskirály. – Lesznek táltoskirályok, Attila, de még nem jött el az ő idejük. – Az én dinasztiám? – kérdezte csillogó szemmel. – Lesz hozzájuk közöd, ők legalábbis fennen hirdetik majd ezt a rokonságot. – Nevem örökre fennmarad? – Semmi kétség, általad a múlt üzen majd. – Nehéz egy olyan emberrel beszélgetni, aki tisztán lát – suttogta és letette a korsót. Rosszul tette le. Nem az állatbőrre, hanem a sziklaágyra koccant. A korsó darabokra tört és a tej kifolyt. A cserépdarabok megvágták Attila kézfejét. Arca elé emelte kezét és körbeforgatta, nézte ahogy a vér egybepatakzik a tejjel. – Mily különös... – Felnézett rám, ölébe ejtette vértől és tejtől ázott kezét. – Jövendölj nekem, Tudóknak Tudója. Terveim szerint kétfrontos támadást indítok a nyugatrómai birodalom ellen. Hadseregem keleti szárnya a gótok ellen vonul Oneges és Ilek fiam vezetésével, magam betörök Itáliába és elfoglalom Ravennát. A nyugatrómai sereg így megoszlik, ez a félbarbár horda nem állíthat meg engem. Jó és logikus tervet kovácsolt. Ha a két főszárny közül valamelyik győzelmet arat, Attila az egész háborút megnyeri. A nyugatrómai birodalom két esetben omolhat össze: ha elesik Gallia vagy ha elesik Itália. Mindegy, melyik e kettő közül. – Nézd meg a kezed!
Attila ismét az arca elé emelte a kezét. – Hol van a vér? – kérdezte döbbenten. – Csak egyetlen út létezik számodra. Átszellemült arccal nézett rám. – Mondd ki hát! – Gallia! Felpattant. – Tudtam, éreztem, hogy ezt fogod mondani! Igen, ha megosztom hadaimat, az Itáliába törő sereget biztosan hátba támadná Bizánc. Kutyák! Oneges is érezte ezt, nem véletlenül figyelmeztetett! De ha elfoglalom Galliát, és behódoltatom a nyugati gótokat, akkor Itália kapuja magától nyílik meg előttem, döngetni sem kell!
– Tedd, amit tenned kell, sorsod be fog teljesedni az Ég rendelkezése szerint. Zaklatott lett, hol ide, hol oda támaszkodott a szűk helyen. Szorosan markolta Hadúr Kardjának markolatát. – Táltos úr, én nem csupán a hunok királya vagyok, hanem egy eszme! De egy eszmét nem állíthatnak meg hadseregek, egy eszmét, csak egy másik, nálánál sokkal erősebb eszme állíthat meg! – Ragyogó szemmel nézett rám. – De hol van ez az eszme, létezik egyáltalán?
***
– Vér és becsület – mondta Aetius Flavius a felkelő napra függesztett tekintettel és felcsatolta tábornoki sisakját. Theoderich és fia álltak a tábornok közelében és szótlanul nézték azt a férfit, aki hadseregével napok alatt átkelt az Alpokon és békejobbot nyújtott a vízigótok hatalmas népének Theoderich király élete legrövidebb tárgyalását élte meg azon a napon, A gótok és rómaiak – e két ősi ellenfél – leültek egymással szemben a gót király vezéri sátrában. Kölcsönösen üdvözölték egymást, aztán Aetius szólni kívánt. A nyugatrómai birodalom hadvezére ékes gót nyelven beszélt. – Róma olyan háborút készül megvívni Attila ellen, amelytől a nyugati népek és a római civilizáció sorsa egyaránt függ. Őszinte leszek, nemes gótok. Attilát nem lehet legyőzni, mert az ilyen ember csak önmagát győzheti le. De meg lehet őt állítani, vissza lehet fordítani, ami már önmagában felér egy győzelemmel. Erre képesnek érzem magamat és amikor látni fogom a hun főkirály hátát, azt fogom mondani, győzelmet arattam. – Mi nem akarunk háborúzni, sem Rómával, sem Hunniával. Mi békét akarunk s nem különösebben érdekel minket a te Európád, a nyugat által elképzelt új világrend – felelte Theoderich. Ezeket a szavakat megbólogatta a bőrökbe és prémekbe öltözött küldöttség. Aetius megrázta a fejét.
– Nem azért ajánlom Róma szövetségét a gótok királyának, mert tudom róla, hogy ellenállhatatlanul vonzódik az egekbe nyúló kőépületekhez, azért ajánlok szövetséget, mert humánus ember lévén szeretném megakadályozni a gót lányok és asszonyok földre teperését. Uraim, itt most nem lesz bizánci – hun stílusban zajló béketárgyalás sorozat, ez az ember nem tárgyalni jön, hanem hódítani! – Egy mágikus kard van a birtokában – jegyezte meg csöndesen Theoderich. Királyuk szavára megint bólogatni kezdtek a gótok. – Minden olyan nép elbukott eddig, ami félt az ismeretlentől, s ez emberekre ugyanúgy áll! Látta valaki közületek azt a kardot? — Körülhordozta tekintetét. – Ahogy elnézlek benneteket, egyikőtök sem látta! – Mit kívánsz tőlem? – Hadseregeink egyesítését. – Gondolkodni fogok az ajánlaton – mondta kimérten Theoderich.
*** Míg a gótok gondolkodtak, Attila hatalmas serege megindult Nyugat – Európa ellen. A vegyes összetételű sereg főerejét a hunok adták, közvetlenül utánuk, létszám és harcérték tekintetében a behódolt germán népek következtek. Nagy számú gepida harcos vonult nyugatra Attila zászlaja alatt Ardarich nevű királyukkal az élen. Ardarich kiválóan harcolt a legutóbbi bizánci hadjárat alatt és Attila most ugyanúgy számított a segítségére. Keletigótok is felvonultak a hunok oldalán, akik jó előre fenték fogukat a gyávának tartott nyugati testvéreik ellen, őket az Amálok nemzetségéből származó három testvér, Valamir, Theodemir és Videmir vezette a csatába. Mindkét náció fő erejét a nehézfegyverzetű gyalogság adta. Rajtuk kívül még számtalan germán nép indult Aetius civilizációja ellen. Csatlakoztak a herulok és a skirek, a Rajna jobb partján élő burgund törzsek, a thüringek, a ripuári frankok, a rugiak, a suevek közül a markomannok és quádok, s mivel Germánia jórészt hódított volt, ezért longobárd, szász és alemann segédcsapatok is a nagykirály rendelkezésére álltak. A sereg a Duna vonalát követve gyors menetben haladt előre a folyó felső folyása felé. Attila akadálytalanul haladt előre és sehol nem állták útját – mintha a rómaiak eltűntek volna Európából. Attila átvágott a pomói erdőn, és nyugatnak fordulva hamarosan elérte a Rajnát, seregéhez itt csatlakoztak a behódolt germán népek.
*** Kora tavasszal nem könnyű feladat átkelni a Rajnán, Attila mégis könnyedén legyűrte a feladatot, a Volgához és a Dunához szokott hun lovasság számára a nagy germán folyó nem jelenthetett akadályt. Fejszecsapkodás zajától visszhangzott az erdő, a sereg napokon át tutajokat ácsolt. – Fővezér, tudom, hogy háromszor annyian vannak, mint mi, de ennél jobb alkalom nem fog adódni számunkra. Támadjuk meg őket, amikor átkelnek a Rajnán! – javasolták Aetiusnak az alvezérei. – Nem ütközünk meg. Hátrálunk! A parancsnokok idegesen néztek össze.
– Uram, itt csak erdők és folyó vannak. Meddig hátrálunk? – kérdezte a gyalogság parancsnoka. – Amíg nem kapok egy levelet – felelte Aetius. A rajnai átkelést követően Attila hídfőállásokat alakított ki a folyón, és szétnyitotta az arcvonalát. Több irányból tört be Galliába, gyorsan meg akarta hódítani a városokat. A gótokkal szövetséges népek lakossága hamarosan belátta, hogy ezzel az áradattal képtelenség szembeszállni, és egy kisebb népvándorlás indult meg déli irányba a Loire vonala felé. – Hol a fészkes lenében vannak ezek a kutya rómaiak? – morogta Oneges. – Visszaszaladtak Itáliába az anyuk szoknyája mellé! – rikkantotta Valamir. – Pedig itt vannak valahol – mondta halkan Attila és lova nyergéből eltekintett a sűrű erdőkkel borított táj fölött. Sorra estek el a galliai városok, lakosságuk azonnal behódolt. Attila barátságosan viselkedett a városok lakóival szemben, arra bíztatta őket, álljanak mellé a „Gallia nagy részét bitorló gótokkal szemben". Tavasz elejére a hunok birtokába került Divodorum városa. Ezért az egy erősségért már komoly harcot kellett vívnia Attilának. A falak leomlottak és a hunok rohammal vették be a várost. A fegyvereseket és papokat megölték, a várost felgyújtották, és Szent Stephanus kápolnája kivételével földig rombolták. Attila nem akarta magára haragítani a kelet galliai keresztény lakosságot, ezért kímélte a templomokat és kápolnákat. Döntése nagy bölcsességre vallott. Később Virodunumon és Durocortorum felé vonult, de ekkorra már akkora lett Gallia – szerte a rémület, hogy a lakosság mindenét otthagyva a hegyekbe és az erdőkbe menekült. Komoly hadsereg még egyetlen egyszer sem ütközött meg Attilával. – Attila a Loire felé indult... Apám, követeket kéne küldened Aetius – hoz – mondta elkeseredetten Thorismund herceg Theoderichnek. – És ezt éppen te mondod, fiam? — nézett fel magányos révületéből a gót király.
– Ezt mondatja velem a józan ész. Két héttel később Aetius a mécsesek fényénél olvasta a Theoderich diktálta levelet. Miután elolvasta, összetekerte a pergament és válogatni kezdett az asztalát borító térképek közül. Órákig görnyedt a mappák felé. Hajnaltájt megfordította az egyiket és egy faszéndarabkával vázlatokat készített. Reggel lett, mire bekiáltotta az alvezérét. – Suetonius! A férfi futólépésben érkezett a sátorba. Aetius megkopogtatta ujjával a legfölül lévő térképet. – Itt. – Mikor? – Még a nyár elején.
*** A hun sereg egyik mellékszárnya Aurelianum városát fosztogatta, amikor az első komoly támadás érte a gótok részéről. Az elbizakodott hunok nem állítottak előőrsöket így történhetett meg, hogy a gótok Thorismunddal az élen betörhettek a városba és rajtaütöttek a harácsoló, bortól mámoros hun segédcsapatokon. A segítség láttán a lakosság fegyvert ragadott, és a megszállókat úgyszólván az utolsó emberig felkoncolták. – Ügyes gyerek ez a Thorismund, még sokra viszi – mosolygott Aetius, és széndarabkájával áthúzta Aurelianum városának nevét az egyik térképén. Attilát nem érintette érzékenyen a veszteség, mintha szúnyog csípné a marha fülét, annyit sem érzett, ennek ellenére visszavonta csapatait, mert Aurelianum környékét nem találta alkalmasnak az összecsapásra. Tricassisnak fordult, ahol a város határában fogadta Lupus püspök hódolatát. A főpap a városlakók életéért könyörgött. – Tartsd magad mellett, egy ilyen szent ember szerencsét hozhat – suttogta Attila fülébe Thásos öregsámán, a tavalyi évben elhunyt Hunár utóda. Attila lefogatta Lupust, akit később, a teljes galliai visszavonulást követően a Rajnánál engedett szabadon. A kémlelők jelentése szerint mozgásba lendült az egyesült római – gót sereg és Aetius fővezérsége alatt megkezdte felvonulását a Tricassistól nyugatra eső területekre. Attila megmaradt mozdulatlanul a város mellett, és visszavonta a főszárny alá az összes segédcsapatát. Attila a királyok és germán törzsfők, a vezérek és alvezérek eligazítását tartotta a fősátorban. A fatrónusán ült, keze a földre támasztott Hadúr Kardján nyugodott. Körbehordozta szúrós tekintetét a nyakbehúzottan álló embereken. – Ez a mezőség tökéletesen alkalmasnak látszik a világtörténelem legnagyobb ütközetének megvívására. Itt, Catalaunumnál fogunk összecsapni Aetiusszal és egyetlen nap leforgása alatt minden eldől. Győzni fogunk, mert én birtoklom a Hadúr Kardját és velem ellentétben Aetius semmit sem birtokol a dicső múlt emlékezetén kívül. – Hátunk egy folyónak támaszkodik – morogta Ardarich. – Lényegtelen, mi van a hátunk mögött, ha nem fogunk hátrálni — mondta határozott, pattogó szavakkal a hun főkirály.
*** Egynapi járóföldre Attila fővezéri sátrától egy másik fővezéri sátor állt Mauriacum kis városa mellett. Abban a sátorban teljesen más hangulatú tanácskozás zajlott a térképek fölött. Az idegen ajkú parancsnokok jelenlétének okán a megértést tolmácsok segítették, Aetiusnak latinul kellett beszélnie a többségben lévő rómaiak miatt. Aetius gyors kézzel rajzolta az elképzeléseit. – Hatszázhatvanhét évvel ezelőtt a Köztársaság korában zajlott a cannae – i ütközet". Holnap reggeltől hasonló felállásban leszünk a catalaunumi síkon... Miért meresztesz ekkora szemeket, Suetonius? Suetonius és a sisakjukat a hónuk alatt szorongató római főtisztek zavartan pislogtak Aetius vázlatára. Theoderich és Thorismund, valamint a nagy sebesen csatakozott frank, szász és burgund szakadár törzsek vezérei nem sokat értettek a problémából. – Uram, a mondott időben Cannae mellett a punok súlyos vereséget mértek a római légiókra! – Így van. – De akkor... • Suetonius tekintete ide – oda cikázott a tisztek között, a férfi támogatást várt.
– Barátaim, hatszázhatvanhét évvel ezelőtt valóban vereséget szenvedtünk, csakhogy mi már hatszázhatvanhat éve tudjuk, hogy mit kellett volna csinálnunk Cannae – nál, és most pontosan azt fogjuk csinálni. – Ez a sátán száma! – kiáltott Mauriacum püspöke az asztal mellől. Sebesen fordítottak a tolmácsok. A kelták vezére nevetve rázta a fejét. Aetius a püspökre függesztette a szemét. – Úgy is felállhatunk, mint Pompeius Caesar ellen, az egy híján fél évezred, de akkor kegyelmed már holnaputánra Isten ítélőszéke előtt áll. Tessék választani. A súlyos néma csöndet Aetius törte meg. – Cannae – nál a centrum meggondolatlanul nyomult előre és punok oldalszárnya bekerítette. Most mozdulatlanul állunk és várjuk, hogy Attila ránk zavarja a lovasságát. De mi nem fogunk támadni, hanem kivárjuk, míg ő teszi ezt, és ha jövő nyárig nem óhajt támadni, akkor itt állunk jövő nyárig. Miután betört a centrumba, egészen addig nem fogunk mozdulni az oldalszárnyakkal, amíg el nem jut a szekértáborig. Mert el fog jutni odáig, ez nyilvánvaló, s ezt azzal is elősegítjük, hogy szétnyílunk előtte. – Aztán a két szárny összezár – mondta Theoderich. – Pontosan – nézett rá Aetius. – Ki vezeti a két oldalszárnyat? – A jobbszárnyat te, a balszárnyon a frankok állnak a fiad parancsoksága alatt. Ami nagyon lényeges, lovasokat akarok a centrum elé, de nem kell nagyon megizzadniuk, inkább húzzák magukra Attilát. – Mi hol állunk? – kérdezte Sangibán az alánok hatalmas termetű királya. – Utoljára mikor húztál magadra valakit? – kérdezte tőle alán nyelven Aetius. – Tegnap... kettőt! – röhögött a férfi. – Holnap magadra húzhatsz százezret.
*** A hun táborban kora hajnal óta a jövendölősámánok dobolása, panaszos énekszava hallatszott. Attila izgatottan várta az ég üzenetét. Előző este ő maga is áldozatot mutatott be Hadúrnak, akkor jónak mutatkoztak a jelek. Alighogy megvirradt, megérkezett a Thásos vezette küldöttség a fővezéri sátorba.
– A jelek felemásak, Attila! A szellemek szerint a Hun sereg vereséget szenved, de az ellenséges fővezér meghal. – Új áldozatot kérek!
– Azt nem lehet. – Azt mondtam, új áldozatot kérek! – mondta félelmetes hangon Attila. Szeme szikrákat hányt.
– Aetius nem ér meg ennyit! Thásosék kihátráltak a sátorból. Birkák bőgésétől lett hangos a tábor. Hunok, gepidák, osztrogótok, és mindenféle germán népek mozdulatlanul várakoztak a délelőtti forróságban. Lóitatás felé járt az idő, amikor Thásos öregsámán visszatért a fővezéri sátorba. Egyedül érkezett. – Nem látunk vereséget és egy vezér biztosan meghal a túloldalon. – Engem nem lehet legyőzni – mondta rekedt hangon Attila. Thásos szótlanul fejet hajtott az ismert világ ura előtt és Isten Ostora kiadta a felvonulási parancsot.
*** Csallóközben jártam azon a napon... A délutáni nap izzó fénnyel ragyogta be a vidéket, lágy szellőtől susogott a közeli nádas, hátam mögött háborítatlanul burjánzott Tündérkert ősvadona. Csábítóan hívogatott a hűvösen zöldellő rengeteg, mégsem mozdultam a partról és egy kövön ülve moccanatlan szemmel néztem a Duna – ág felszínén átragyogó, napfényből kovácsolt fényhidat, az éjszakánként kifeszülő ezüsthíd aranyos párját. Erősebb szél támadt és arcomba csapta őszülő hajamat. A széllökés megremegtette Tündér Ilona aranyhídját, a pompás alkotmány elfolyt egy pillanatra, de ahogy lecsendesült az erdő susogása, újra teljes pompájában ívelt ár a lassan hömpölygő folyón. Mozdultam és fölmarkoltam egy maréknyi kavicsot a lábam elől. Dobálni kezdtem őket a folyóba, s néztem, ahogy gyűrűket vet a víz. Ahány vízgyűrű, annyi sors. Az örökké fiatal Ókőlány közeledett a parton, kezében a föveny virágaiból font koszorút tartott. A kortól ráncos homlokomra illesztette a virágfüzért. Hatvannégy éves voltam azon a nyáron. – Olyan boldog asszony vagyok, férjecském. Mosolyogva néztem rá. – Hogy mondod? Boldogasszony? Nem értette, nem tudhatta, kinek a birodalmában vagyunk... – Látsz valamit, férjecském? – Odatérdelt mellém. Egy vízgyűrű partot ért. – Ebben a pillanatban halt meg Theoderich, a gótok öreg királya.
– Szegény... Akkor Aetius elveszítette a csatát. – Nem. – Attila vereséget szenvedett! – csapta össze két kezét Ókőlány. – Nem éppen... A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, kedvesem.
*** Látom magam előtt elvonulni azok végtelen sorát – és nem kell hozzá látomás – , akik évezredek múltán is azon vitatkoznak majd, hogy akkor ki győzött Catalaunum mezején. Pedig a tények önmagukért beszélnek. Attila hihetetlenül nagy stratégiai hibát ejtett a csata kezdetén, amikor nem ismerte fel időben annak a dombnak a jelentőségét, amely a római balszárny előtt emelkedett. Aetius mindent elkövetett a domb elfoglalása érdekében és Thorismunddal együtt rohamozta meg a kiemelkedést. A római lovasok Ilek királyfit megelőzve értek a dombtetőre és visszaszorították őt lovasaival együtt. Aetius ezzel a lépésével előbbre rakta saját balszárnyát és szilárdan megvetette annak pozícióját a dombtetőn. A hun jobbszárnynak ettől a pillanattól kezdve emelkedőn felfelé kellett rohamoznia, ha el akart jutni a római fővezérig. Attila egyvalamit tehetett és azt meg is tette. Totális támadást intézett a gyengének látszó római centrum ellen és a balján felsorakozó osztrogótokat a gepidákkal együtt ráküldte a velük szemben álló Theoderichre. A két testvérnép dühödt elkeseredéssel gyilkolta egymást. Theoderich lebukott a lováról és gyalogosan harcolt tovább. Attila közben áttört a centrum irányába, támadása olyan heves volt, hogy egészen a szekerekig szorította vissza a burgundok és más szövetséges csapatokkal erősített és alánok vezette hadakat. Aetius eredeti elképzelései szerint ekkor került volna sor az előrenyomult hun centrumot átkaroló hadműveletre, csakhogy meghalt a hősiesen harcoló Theoderich. Ezt látva llek öngyilkos rohamra indult Aetius dombja ellen, kockáztatott és mindent egy lapra tett tel. llek támadásának köszönhetően Aetius és Thorismund egyelőre nem tudott lezúdulni a dombról, hogy oldalba kapja Attila centrumát. Ha ezen a ponton az, elesett Theoderich gótjai megfutamodnak Aetius biztosan vereséget szenved. De Aetiusnak óriási szerencséje volt. A keleti gótok sorai közt terjedő „meghalt a király, meghalt a király" kiáltások éppen az ellenkező hatást váltották ki az emberekből, Bosszútól lihegve és vérben forgó szemmel aprítani kezdték az ellenséget, és olyan lendülettel rohamozták Attila gótjait és a gepidákat, hogy azoknak hátrálniuk kellett. Harcban álltak, de hátráltak a hun alapvonal felé.
Aetius felismerve a lehetőséget, minden tartalékot mozgósítva nagy nehezen visszaszorította llek királyfit a domboldalon és ebben a pillanatban a két római szárny közelebb került a hun alapvonalhoz, mint a középen vagdalkozó Attila. Attila látta a vészhelyzetet és mielőtt átkarolták volna, életében először csata közben elrendelte a visszavonulást.
*** Éjszakára senki sem mozdult, őrtüzek égtek mindkét oldalon. Hun oldalról szakadatlan szólt a dobszó, akik Krisztussal harcoltak Krisztusért, csöndben várakoztak. Mindkét sereg a sebeit nyaldosta. A catalaunumi síkon egész éjszaka hallani lehetett a sebesültek fájdalmas jajkiáltásait nem tudta elnyomni azokat a sámándobok dühödt dübörgése. Reggelre szörnyűséges látvány tárult a katonák szeme elé. Amerre a szem ellátott, emberek holttestei és lovak tetemei hevertek egymás hegyén – hátán. A kiömlött vér vöröslő sárrá dagasztotta a mezőt, emberderék vastagságú, térdig érő vérpatakok álltak alvadtan dermedt mozdulatlanságban Aetius dombjának tövében. S ahogy felkelt a nap, megjöttek a döglegyek hamarosan iszonyú lett a bűz. Amikor az emberek eltekintettek Catalaunum síkja fölött alig láttak valamit az eleven életet élő szürke légyfelhőtől. A háború érthetetlensége és hiábavalósága mindig csata után mutatkozik meg. Ezt nem pusztán a holtak számán, hanem az élők viselkedésén ugyanúgy le lehet mérni. Olyan férfiak, akik fél nappal előtte még egymást gyilkolták, ilyenkor alig karnyújtásnyira a másiktól szótlanul bóklásznak a hullák és sebesültek közt. Néha szólnak egymáshoz, de többnyire nem és némán nézik a másikat... Bármi megtörténhet csata után. Egy ember a mellvértjéről vagy a kedvese által hímzett keszkenőről felismeri a legjobb barátját... másról talán nem tudja felismerni, hisz' nincs neki arca. Kihúzná a hullahegy alól, de be van szorulva tucatnyi más, többségében ismeretlen hús és csont alá, s ekkor lehet, hogy int valakinek a közelben, hogy hé komám, gyere segíts, és akkor odalép mellé egy ember, talán éppen az, aki megölte a legjobb barátját és segít neki kihúzni a borzalom alól. Talán egy kézrázással búcsúznak, talán nem, de akkor és ott abban a pillanatban barátok. Aetius sisak nélkül állt a domb tetején. Verítékpatakok folytak a vércsíkoktól maszatolt arcán. Valaki közeledett felé.
Sangibán király, a hosszú, egyenes kardjára támaszkodva megállt a római hadvezér mellett. A két férfi együtt nézte az iszonyat végtelenbe hullámzó óceánját. – Mennyi lehet ez? – kérdezte az alánok királya. – Százezer is megvan talán. De lehet, hogy több – mondta fáradtan a római hadvezér. – Soha többé nem akarok magamra húzni senkit – bólogatott Sangibán. Rövid hallgatás után folytatta. – Thorismund és a kis Theoderich megtalálták apjuk holttestét. Négy ember feküdt rajta. – Tudom. – Nevedre örökké emlékezni fognak, Aetius. Miután ezt kimondta, Sangibán a vállára lódította hatalmas kardját, mint valami batyunak a botját és elindult vissza, ahonnan jött. – Király! – kiáltott utána Aetius. Az alán megfordult. – Bármit kívánhatsz, római, csak ne rakj többé a centrumba. Aetius szavait nem jegyezte fel egyetlen történetíró sem.
– Ha évszázadokkal ezelőtt leszúrok egy nyamvadt kis császárt, örökre emlékeznek rám. Most ugyanezért a dicsőségért meg kellett halnia százezer embernek... Róma tényleg hanyatlik.
*** A keleti gótok egész, nap jajveszékeltek. Délutánra váratlan események következtek be. Thorismund a nyugati gót sereg élén, halott apját szekérre rakva se szó, se beszéd egyszerűen elhagyta Aetius táborát. Ezt látva példáját követték a frankok és kisvártatva az egész sereg felbomlott, Aetius és a rómaiak magukra maradtak a még mindig százötvenezer katonával álló Attilával szemben. De a rómaiak nem mentek sehova. Ötvenezer római állt a hullahegy túloldalán és lassan kettős oszlopba soroltak a tegnapi centrum helyén, a szekértábor előtt. Aetius átrendezte a megmaradt katonáit. – Mi az isten ez? – vakarta a fejét Valamir király. – Régen így álltak fel a légiók – mondta csöndesen Attila. – Rohanjuk meg őket, apám, négyszer annyian vagyunk – javasolta a felkötött karú Ilek herceg. – Nem – rázta a fejét Attila. – Ma éjjel visszavonulok! Döbbent hallgatás lett úrrá a hun urakon. Másnap hajnalban Aetius ugyanúgy látta a hullahegyet, mint előző nap. De azon túl nem látott semmit, a hun sereg elvonult. – Megnyertük a háborút? – kérdezte óvatosan Suetonius. – Még nem. Attól tartok ez csak egy csata volt.
*** Attila visszahúzódott a Duna – Tisza közére és készült a folytatásra. Galliától Bizáncig tudta mindenki, hogy hamarosan a nyugatrómai birodalom szíve, Itália ellen vonul. Egyszer hívott, de nem jelentem meg neki. Testőreivel titokban kerestetett a Pilisben, de ott Székhely védelmezőin és vadakon kívül mást nem talált. Az Egek Ura nevében hívott engem, mégsem találtunk egymásra mert egy hun király hiába hívja magához a szabitok táltosát.
*** Az 1204 – 05. év telén vaserővel készült az újabb hadjáratra. Belátta, hogy sokkal többet ér egy kisebb létszámú és inkább hun lovasokból álló sereg, amely sokkal gyorsabban mozog és könnyebben kézben tartható.
Ennek a fegyvernemnek a veteránjai egy emberöltő óta nem egy esetben megjárták Itáliát és sikert sikerre halmoztak, ők gázolták le Radagais germánjait és később uralomra juttatták Aetiust. Attila biztos volt a sikerben. Mivel várostromokra készült, ezért gyalogságot is toborzott. Az 1205. évben, alighogy kitavaszodott, útnak indult Ravenna ellen, egy százezer főt számláló hadsereg élén. – Most is visszafordulsz a döntő pillanatban? – kérdezte tőle Oneges. – Ővolt az egyetlen hun a seregben, aki ezt meg merte kérdezni tőle. Attila büszke pillantást vetett a mellette lovagló fővezérére. – Soha többé, Oneges! Amikor Attila átlépte a Duna vonalát, felmálháztam Fehérlófiát, felsegítettem rá Ókőlányt és ugyanúgy elindultam Itália felé. Attila s én egyaránt életünk legfontosabb háborúját készültünk megvívni.
*** Már utunk során számtalan embert hallottunk beszélni arról, hogy a rómaiakat mennyire készületlenül érte a támadás, merthogy Aetius elmulasztotta az Alpok vonalának védelmét. Tévedés, Aetiusnak egyáltalán nem állt szándékában védelmezni az Alpok vonalát. A saját magánhadseregén kívül a felbomlott gót – római szövetség miatt alig 15 – 20000 embert hozott haza Galliából, és ezek is szétszórtan állomásoztak az itáliai félszigeten. Aetius várakozott – és hátrált. Marcianus, az új keletrómai császár ugyan ígért csapatokat, de azok olyan jelentéktelen számú egységek voltak, melyek nem lehettek döntő befolyással a háború kimenetelére. – Vonulj föl Észak – ltáliába és állítsd meg ugyanúgy, ahogy tavaly! – parancsolta Valentinianus a fővezérének. Aetius a fogát szívta és rázta a fejét. – Ez lenne a legnagyobb hiba. – Műszaki csapatokkal és gyalogsággal érkezik, sorra elfoglalja városainkat. – Minden bizonnyal. – Tiszta Bizánc! – kiáltotta egy kegyenc. – A balkáni háborúra gondolsz? – fordult a kiabáló felé Aetius. – Mert olyan itt nem lesz... Itáliában csak egyetlen komoly ütközet lesz! – De ki vívja meg azt, ha te nem? – emelte hangját a császár. – Isten.
***
Itália kapujában Attila előrenyomulását az erős Aquileia városa állította meg. A várost vastag és egekbe nyúló falak vették körül, az erődítményt sokan bevehetetlennek tartották. Századok óta ez a város őrizte Itália bejáratát észak felől, innen indultak az Európában szétágazó hadiutak Naiportuson és Siscián át egészen a dunai limes vonaláig. Attila megkerülhette volna a várost, de éppen a mondottak miatt ragaszkodott az elfoglalásához. Az ostrom akadozott, a sámánok semmi biztatót nem tudtak mondani, az ostrom elhúzódása még a vasfegyelmû hun katonák idegeit is kikezdték. Itália földjére lépvén rengeteg menekülővel találkoztunk, az emberek nem csak Kavenna és a még délebbre fekvő Róma felé menekültek, de sokan igyekeztek a határon kifelé Germánia irányába. Az embereken úrrá lett a rettenet. Attila még javában ostrom alatt tartotta Aquileiát, amikor megközelítettük a várost. Látótávolságban haladtuk el az erődítmény mellett, utunk kiégett falvakon át temetetlen holtak közt vezetett. Dögmadarak rebbentek fel az út két oldaláról, közeledtünk láttán farkukat behúzva menekültek a bokrok közé a holttesteken lakmározó kóbor kutyák. Attila járőrcsapatai kémlelték a környéket. Összefutottunk az egyikkel. Gepidák voltak és nem ismertek engem – alighogy kiugrattak a fák közül, mindegyikük holtan fordult le a lováról. Hunokba botlottunk. – Szélűző – kiáltott rám döbbenten a parancsnok. Azonnal megismert pedig Fehérlófiát agancskorona nélkül vezettem az úton, és botomat is a nyeregtokban hordtam. A tiszt nem értette, miért gyalogolok lovamat kantárszáron vezetve a Róma felé vezető úton. – Nem láttatok minket soha! – Miután bűbájt raktam a katonákra, minden gond nélkül átvezettem közöttük a lovamat. Nem fordultak Fehérlófia után. – Messze van még a pápa? – kérdezte a nyeregkápán ülő Uhut simogató Ókőlány. – Messze. Aquileia fala leomlott a harmadik hónapban, és a hunok beözönlöttek a városba. Mindenkit kardélre hánytak, katonákat, asszonyokat, gyermekeket egyaránt. Attila felgyújtatta és földig romboltatta a büszke várost, a pusztulás híre Ravennánál ért utol minket. Aquileia szörnyű pusztulásának híre megrázta egész Itáliát. Aetius tanácsára Valentinianus és udvartartása Rómába menekült I. Leó oltalma alá. Aetius sehol nem mutatott ellenállást, és nem állította fel seregét a hun invázió útjába. Egy valamit tett, de azt módszeresen: Aquieliától délre lángoltak a gabonatárolók, elhajtották az összes haszonállatot, élelmiszer maroknyi, annyi nem maradt. A lakosság mégsem éhezett, mert nem létezett többé lakosság az emberek hatalmas áradatokban menekültek délre. Minden tartomány és város behódolt Attilának a késlekedők Aquileia sorsára jutottak. Concordia városának elfoglalása után Attila kettéosztotta seregét.
A főkirály és Ilek herceg vezette északi sereg Opitergiumnak vette az irányt, majd Tarvisiumon és Bergamumon át észak legnagyobb városa, Mediolanum alá ért. Küldöttség érkezett a városból Attila elé. A város püspöke próbált szót érteni a világhódítóval. – Irgalmazz nékünk, Isten Ostora, kegyelmezz nékünk és városunknak. Könyörülj rajtunk, hunok nemes lelkű királya. Mediolanum kapui feltárultak előtted. Az anyák rémülten szorítják magukhoz kisírt szemű, éhező gyermekeiket... – A püspök nem bírta folytatni elsírta magát. Attila laposan nézett rá lova hátáról. – Király vagyok, nem foglalkozom gyermekétkeztetéssel! De azért szétosztatott százötven zsák búzát, és megkegyelmezett Mediolanum lakóinak.
***
Ókőlánnyal félúton jártunk Róma felé, amikor az Oneges vezette déli hadsereg Alinumon, Pataviumon, Mantuán keresztül Ticinum alá érkezett, amit kirabolt ugyan, de nem égetett fel. Attilával ellentétben Oneges megtagadta az élelemosztást. A fővezér meglepően értelmes hangon magyarázott a városi elöljárónak. – Köszönjétek annak a gyáva vezéreteknek, Aetius Flaviusnak, hogy éheztek. Ahelyett, hogy harcolna, ahogy egy igazi római hadvezérhez illik, inkább gyáva nyúl módjára fut előlünk és elharácsolja az összes élelmet. Nem tudok élelmet adni, mert nekem is alig van, nem a szomszédból jövök, hanem a Dunától! – Oneges bevárta Attila főseregét és az egyesült hadak 1205 második felében átlépték a Pó folyót, végigsarcolták Armenia tartományt és letáboroztak erőt gyűjteni a Pó és Mincio folyók közt húzódó ambuleiusi réteken. A Rómába menekült császár hajlott a békére – mi másra hajlott volna – és követséget szervezett. Tanácsadói figyelmeztették, hogy Attila nem tűri, ha alacsony méltóságú emberekkel kell tárgyalnia, kifejezetten dühíti az ilyen megkeresés. Ezt hallván Valentinianus térdre zuhant I. Leó trónusa előtt, és könyörögve kérte a rajta ülő, reszketegnek látszó vénember közbenjárását. – Kéred, hogy Attilához menjek, vagy parancsolod, hogy Attilához menjek? – kérdezte az első igazi pápa Szent Péter trónusáról. – Esdekelve kérem Róma püspökét. – A megszólításom szentatya! Róma előtt Aetius egyik manipulusába botlottunk, a lovasok gondterhelt arccal ügettek északnak. A római főtábor a közelben volt, egyenesen oda tartottam.
*** – Minél hosszabbak az utánpótlási vonalaik, annál rosszabb lesz a helyzetük. Nem pihenni álltak meg a Pó után, egyszerűen be akarják várni az otthonról küldött élelmiszert. Ha el akarok foglalni egy várost, nem háromszáz millével előtte fogok megállni pihenni, hanem a falai alatt.
– Karnyújtásnyira áll Ravennától – jegyezte meg a lovascsapatok tribunusa. – Kit érdekel Ravenna?! Mindig az a birodalom központja, ahová a császár elbújni kényszerül, és a császár Rómában van. Egy decurio jött jelenteni. Zavartnak látszott, nem tudta, hogy kezdjen neki a mondandójának. – Mi a baj? – nézett rá Aetius. – Itt van egy öregember, aki veled akar beszélni. Azt merészeli állítani, hogy ő a hunok főpapja és ismeritek egymást. Az utolsó két napon Aetius válogatott legényei kísértek minket Rómáig, tarisznyámban egy levelet vittem, amit a nyugatrómai birodalom fővezére saját kezűleg írt I. Leó pápának. Aetius egyszerűen nem akarta elhinni, hogy személyesen ismerem a pápát. – Miért jött el hozzám a megelevenedett sátán főpapja? – szegezte nekem a kérdést Leó. A gondok sokat öregítettek rajtunk első találkozásunk óta, ennek ellenére azonnal felismertük egymást. – Hallom, követségbe mész Attilához? – kérdeztem az egykori Albertustól. – Hallottál róla? Olyan embernek ismertelek meg, aki nem a fülével hall, és nem a szemével lát. Mit keresel itt? – Holnap indulsz a zarándokútra. Meg fogod érteni miért jöttem el hozzád, ha rám szánod az éjszakát és meghallgatsz engem. Sok választása nem lévén, Leó elfogadta ajánlatomat.
***
Leó két hete volt úton, s mi még mindig vendégszeretetét élveztük a palotában. A külvilágtól teljesen elzárkózva éltünk, külön szolgáink voltak és megbízható gótokat rendeltek az őrzésünkre. Erre nem volt szükségünk, de a rómaiak részéről megkívánta az illem. – Majd mi vigyázunk rád, uram – mondta a parancsnokuk Leó távozásának délelőttjén. – Vagy inkább én vigyázok rátok. Furcsán mosolygott. Azt tudta, ki vagyok, csak azzal nem volt tisztában mire vagyok képes. Gót léttére kulturált embernek látszott, mert be akart mutatkozni. Mielőtt megtette volna, gyorsan megérintettem a karját. – Theodornak hívnak. Rám kerekítette a szemét. – Őszentsége mondta a nevemet? – Nem mondott rólad semmit, még az sem mondta, hogy az a lány nem halt meg... Zavartan nézett rám.
– Milyen lány? – A szerelmedet Claudiának hívják. Aquileia mellett él egy kis falucskában, és te hetek óta szenvedsz a bizonytalanságtól, mert nem tudod, mi történt vele. Nyugodj meg, egy karcolás nem esett rajta, még időben sikerült elmenekülnie a családjával együtt, most Ravennában van és minden bizonnyal rád gondol. Nehéz beszélni Theodor arcáról és döbbent pillantásáról. Ennyit bírt kinyögni: – Uram... – Mindezt azért mondom el neked, mert öt nap múlva Valentinianus jelenlétében Honoria arra fog utasítani, hogy szúrj le engem és a feleségemet. Ekkor be kel számolnod neki erről a kis beszélgetésről és át kell adnod neki egy gyűrűt. Kezébe nyomtam Honoria gyűrűjét. Attila akkor nem tette el, hanem otthagyta az asztalon és távozott a sátorból. Újra magamhoz vettem a gyűrűt, és azóta cipeltem magammal. – Öt nap múlva, Theodor. Úgy ment ki mint az alvajáró legalább háromszor nézett vissza, míg eljutott az ajtóig. Valentinianus és szűkebb köre nagyon jól tudta, hogy ki vagyok, mégsem tettek nálam tisztelgő látogatást. Féltek. A hatodik naptól kezdődően az egész pápai palota félt, a hetedik naptól már a szolgák sem jöttek. Az őrség maradt, de lecserélték a tagjait. Ők adták be az ételt. – Mit csináltak Theodorral? – kérdezte Ókőlány. – Semmit. Theodor elszökött Ravennába a lányhoz. – Megtalálják egymást? Ajkamhoz emeltem Ókőlány ujjait és megcsókoltam őket. – Igen, és szeretni fogják egymást a sírig. – Nevetséges... Hökkenten léptem hátra. Ókőlány rám nézett és egy röpke minutumra megláttam az igazi Ármánykát. A fekete sámán pillantása kapcsolódott össze az enyémmel. Csupán szemhunyásnyi ideig tartott az egész. Megfogtam Ókőlány kezet. – Itt vagy, kedvesem? – Igen, Torda... Miért nézel rám ilyen furcsán? Hála az Egek Urának, Ókőlány visszatért... – Nem fontos, csak elgondolkodtam valamin.
***
Amikor a tizenötödik nap hajnalán I. Leó pápa fél napi járóföldre volt Attila táborhelyétől, összecsomagoltattam Ókőlánnyal minden holminkat. Az egyik zsákból előbányásztam a csuklyás köpenyemet és vállamra kanyarítottam. – Félek egyedül maradni – nyöszörögte Ókőlány. – Nem lesz semmi bajod. Hűvös hajnali szellő suhant át a pápai palota dísztermén, amikor kiléptem az erkélyre.
*** Attila és a hun vezérek lóháton várakoztak egy kisebb emelkedő tetején, tőlük karnyújtásnyira a minciusi rév elhagyatottan álló faházikója emelkedett, a komp a folyócska túlpartján ringatózott. A túloldalon, a komp előtt, zászlós lovasok sorakoztak fel. Jobb kéz felől a part vonalán hatalmas tömeg közeledett, mindannyian a pápát kísérő, éneklő zarándokok. Nagy kavarodás támadt a túlparton, katonák, s zarándokok tülekedtek Leó közelében. Kürtszó harsant, a lovasok megindultak előre és a népet elszorították a folyópartról. – Kíváncsi vagyok, Aetius ott van – e a kompnál? – fintorgott Oneges és kiköpött oldalra. – Az ki? – kérdezte a folyóra szegezett tekintettel Attila. Páran megnevették Attila kérdését. – Melyik a pápa? – kérdezte kisvártatva Skottas. – A bíborpalástos – szólt valaki hátulról. – Pápát még úgysem öltem. – Skottas húzott egy jó nagyot a kulacsából. Nyújtotta Beriknek. Az is ivott. A kulacs körbejárt, de Attila kimaradt, ő nem kért a borból. Odaát elnyugodtak a kedélyek. Kisvártatva a révészek belekapaszkodtak a folyó átívelő páros kötelekbe, és megmozdították a nehézkesnek látszó alkotmányt. Három alak állt a komp közepén, a pápai pásztorbotról most már Skottas is könnyedén felismerte Isten földi helytartóját. Leó a két díszruhás férfi között állt. A konzulról és a prefektusról már messziről sütött az idegesség, de Leó feltűnően nyugodtnak látszott. – Ha fegyvert láttok a révészeknél, nyilazzátok le őket! – szólt Attila a testőreinek és megindította lefelé a lovát. A büszke fejtartású állat lassú léptekkel haladt a part felé. Onegesék követték a királyt. Partot ért a komp és a küldöttség az ambuleiusi rét fövenyére lépett, Leó előrelépett és szóra nyitotta száját. Oneges már előre fintorgott, az elmúlt hónapokban nem egy ilyen könyörgést kellett végighallgatnia. De ez a szózat nem úgy indult, mint a többi. – Tisztelem főkirályi méltóságodat, Attila nagykirály, Mundzuk fia, Uldin unokája, a legendás Balambér főkirály dédunokája, ki nemzene első asszonyának, Arikánnak, az aranyasszonynak, Ilek, Dengizik és Irnek hercegeket, kik közül az utolsó neveztetik Csaba királyfinak a tan – bu népe által. Üdvözöllek téged, Hadúr Kardjának birtokosa, sámánok
fősámánja, a puszták fiainak oltalmazója, Pilisnek ura. Címeid alapján tisztellek téged, és te tiszteld bennem Róma püspökét, Krisztus urunk egyházának alázatos szolgáját, I. Leó pápát. Oneges kimeredt szemmel nézett a pápára, Ilek herceg eltátotta a száját, Skottas, Berik és a többiek azt sem tudták, hová, kire kapják tekintetüket némi magyarázatért. – Ezt honnan tudja? Ezeket honnan tudja? – forgolódott nyergében a döbbent Oneges – senkitől sem kapott választ. Gennadius és Trygetius ugyanúgy megzavarodtak, mindezidáig úgy tudták, hogy előre ismerik a Leó – féle beszéd szövegét. Mindössze két ember tudta megőrizni higgadtságát az ambuleiusi réten. Egyikük Leó pápa, a másik Attila a hunok királya volt. Attila rezzenéstelen arccal és összeszűkült szemmel nézte Róma püspökét, ezt az alacsony termetű, ősz hajú vénembert.
Az illendőség szerint most neki kellett szólnia. Mindenki feszülten várakozott. – Hol van? – kérdezte félelmetes hangon Attila. Egyetlen ember értette a kérdést. – Rómában – válaszolta Attilának a pápa. – Mióta van ott? – Egy nappal előtte érkezett, hogy útnak indultam. A hun uraságok döbbentem hallgatták ezt a párbeszédet, ők nem tudták mire vélni, de Gonnadiusék már kapizsgálták a dolgot. Attila arca szürkébe fordult. – Két kísérőd lépjen vissza a kompra és az távolodjon el a parttól, te itt maradsz! – Odafordult Onegesékhez. – Menjetek vissza a dombtetőre, a testőrök ugyanúgy! – Uram... – Ezt parancsolom és akaratom legyen az indoklása! Nem lett helye az ellenkezésnek kisvártatva Attila és a pápa kettesben maradtak a rév épülete mellett. Attila nyeregben maradt. – Mit mondott el neked? – kérdezte Leótól. – Mindent. – Bővebben!
– Elmesélte az egész életét. – Azt is elmesélte, hogy miért fordult el tőlem és miért árulta el a hun nemzetet? – kérdezte pattogó szavakkal Attila. Idegessége átragadt a lovára, nyugtatnia kellett a mellső lábával kapáló állatot. – Nem, erről nem beszélt, de aki megismeri az élettörténetét, az sejti az igazságot. Miközben őt hallgattam, olyan érzésem támadt, hogy ez az ember rádöbbent valamire, valami olyanra, amiről még a hunok főkirályának sem beszélhet. Az egész világ elől el kell hallgatnia ezt a titkot, mert a világ még éretlen annak megértésére. – Botor módon fecsegsz összevissza, püspök! – emelte a hangját Attila. – Mit mondott, mi lesz ennek a beszélgetésnek a következménye. – Ennek a beszélgetésnek? – Igen, ennek a beszélgetésnek. Szélűző tudott erről a kettőnk közti beszélgetésről! Minden olyat lát, amit megmutat neki az Ég. – Azt mondta megkíméled majd a nyugatrómai birodalmat és visszatérsz országodba. Gúnyos mosoly suhant át Attila arcán. – Látod – látod, Róma püspöke, egy olyan embernek, aki nem az anyja emlőjéből szívta a hun nyelvet, ezért nem szabad hinnie egy született hun hókuszpókuszaiban. Félrevezetett téged, Leó. – – Előrehajolt, szinte hozzásimult lova nyakához. – Nem fogok visszafordulni, amíg egész Itáliát meg nem hódítom. Jól figyelj, mit mondok, Leó,én porig fogom rombolni Rómát! A pápa aprókat bólogatva hallgatta Attila szavait. Felsóhajtott. – Értem... El kell mondanom neked valamit, Attila. Míg hozzád igyekeztem, nappal gyalogoltam, éjjel pedig megpihentem. Egy éjszakán álmot láttam, valaki szólt hozzám... Arra kérlek, menj be a rév épületébe. Attila mérhetetlen lassúsággal fordította balra a fejét. A testőrök többször ellenőrizték a házikót és üresnek találták, a révész már akkor elmenekült belőle, amikor a hunok még meg sem közelítették a Pó folyót. Attila ellépdelt a lovával a ház felé. A dombtetőre kapta a fejét. Onegesék az egymagában álló pápa felé fordulva várakoztak. Táltos – illúzió... Attila leszállt a lováról.
Óvatosan megközelítette a rozoga ajtót és tenyerét rátéve belökte azt. A házikó egyetlen helyiségébe bevetült a fény. – Tudó létedre elárultad saját népedet – mondta Attila. – Csakhogy én nem a hunok táltosa vagyok – feleltem a házból. A hunok királya belépett az ajtón.
*** – Nem tértél le a helyes útról, nem lettél más, mint ami lehettél volna, sokkal inkább beteljesítetted sorsodat, mint bármelyik ősöd annak előtte. Hódítónak születtél, s hódítottál, Attila! Nem, te nem változtál meg az évek alatt, te ugyanott állsz szilárdan megvetett lábakkal, ahol mindig is álltál, de hozzád képest elmozdulni látszik valamerre a világ. És te, mi, a hun birodalom nem mozdultunk vele együtt. Már nem a nyugatrómai és keletrómai birodalmat kell legyőzni a világ meghódításához, már nem az atlanti part germán törzseit kell behódoltatni a kelet dicsőségére, már nem Aetius a legnagyobb, a legravaszabb ellenfél, hanem az az ember, aki odakint áll a parton. A komppal érkező öregember évezredeken át megtartja birodalmát, ő kenfel királyokat, ő tesz koronát a fejükre, kivéve egyetlen népet, de az sajnos nem a tan – hu népe lesz. Isten Ostora vagy. De tudnod kell valamit: Istennek számtalan ostora van. Leó, Aetius... vagy én magam ugyanúgy az Ég akaratának végrehajtói vagyunk, mint te... és jönnek még utánunk sokan mások. – Miféle népnek vagy te a táltosa? Bal kezemmel, nyújtott karral megmarkoltam ennek az alacsony termetű, mégis oly' hatalmas embernek a fejét. – Lásd, kinek vagyok a táltosa! Pattanásig feszültek az izmai, amikor a Boldogasszony kezében meglátta az eljövendő táltoskirályok beavatókoronáját a szkíta napmadár szárnyának oltalmában. – Népek jönnek és népek mennek Pannónia ősi földjén. Ennek a megszentelt földnek az igazi ura mutatkozott meg neked az imént. Őt láttad. Csakis ő tarthatja meg ezt a földet! Visszahúztam a kezemet. Attila megtántorodott. Tartottam őt a könyökénél fogva. – Minket, hunokat illet a világ fölötti hatalom! – Elütötte a kezemet. – Halálod után hatalom hatalmat követ a világban, de a hunoké nem lesz közte. Ez a táltosok törvénye. – Táltoskirály vagyok én is! – kiáltotta Attila. – Ha az lennél, birodalmad nem omlana össze egyetlen nap alatt! – Nem bukhatok el értelmetlenül! Hazudsz, te... te... Hadúr Kardjához kapott és előrántotta aranyos – bársonyos hüvelyéből, de üvöltve ejtette ki a kezéből. A Hadisten kardja tompa csörrenéssel hullt a döngölt földpadlóra, pengéje ugyanúgy izzott, mint amikor az apám kihúzta a tűzből. – Neeeeeem! – kiáltotta Attila és végső elkeseredésében megmarkolta a Hagyaték botját. Hirtelen mozdult, nem tudtam megakadályozni. Attila teste remegni kezdett. Előbb a Hagyatékot markoló karja kezdte a rángást, ami fokozatosan átevődött a vállára, felsőtestére, arcára. Széles nyakának izmai kidagadtak, szeme pattanásig dülledt. Attila hihetetlen erővel harcolt, próbált uralni a botból kisugárzó misztikus hatalmat. – Le...győ...zöm... az... Ég... ha...tal...mát
Vérhab gyöngyöződött az orrlyukában. Hirtelen megindult a véráradat és páros patakban folyt le az ajkán, összegyűlt az állán. Kékes villámlás... Attila a ház falának tántorodott. De nem esett el, minden erejével tartotta magát. Oda akartam lépni hozzá, de emelte a kezét. A mozdulat beszédes volt: ne közelíts, hagyj engem egyedül Istennel... Lassú kézmozdulattal nyúlt az arcához és letörölte a vért. Ugyanazzal a mozdulattal nézte a véres kezét, mint a Holtvilág – árkában. – Mennyi időm van hátra? Megmondtam neki.
*** Még egy év sem telt, amikor Attila nászi ágybába vitt egy Ildikónak nevezett germán szépséget. Az amúgy mértékletes király az esküvője napján többet ivott a kelleténél, s amikor a szálába vonult legújabb asszonyával, a bor mámora hamarosan elnyomta és álomba szenderült. Hogy utána mi történt, arról ugyanúgy vitatkozni fognak, mint Catalaunumról. Nem baj, hadd vitatkozzanak! Másnap hiába várták a király felkeltét és a testőrök feltörték az ajtót – ezt vagy valami hasonló mondatot sokszor leírnak majd azok az általam is homályosan látott emberek, akiket nem hagy nyugodni a titok... Feltörték az ajtót... Nem baj, írják le! Én meg leírom, hogy Attila hálószobájába három sor pónyán át lehetett bejutni és pónyát ritkán tör az ember. Attilát vérbe fagyva találták a takarót magára rántó és elkeseredetten zokogó Ildikó mellett, a főkirály felső testnyílásain orrán és fülén át alvadt vérpatak vöröslött, szája egy alvadt vérrel teli kehely. Megfulladt a vérében. Aki tudja, hogy miért vérzett rendszeresen az utóbbi hónapokban, az inkább hallgasson róla. Én ugyanezt teszem. Aki meghal, azt eltemetik. Attila testét vaskoporsóba tették, azt egy ezüstkoporsóba tették, amazt pedig egy aranyba. Eltorlaszolták a Tisza egyik ágát, mély sírgödröt ástak az iszapos fenékbe beletették az aranykoporsót, a temérdek kincset, s belenyilaztak több száz szolgát, majd visszahányták a földet, kavicsot, iszapot és útjára engedték a folyót, A koporsók, a kincsek és a szolgák igazak, de minden másra csak azt tudom mondani, amit Priszkosz mondott egyszer: szatíra. Nem a Tiszába temették. Én tudom hol van a sírja, de hallgatok róla. Vannak furcsa katonák a Pilisben, akik ugyanúgy tudják, de ők sem fognak beszélni erről. Halálának napján, a Duna – parti székvárosban jártam, nagyon messziről küldtem a szellemtestemet, akkor már nem Európában éltem. A városban uralkodó pánikhangulatot képtelen vagyok visszaadni, szavak elégtelenek ahhoz. Emberek
késsel vagdosták önnön arcukat, elkeseredésükben testvérek fordultak testvér ellen, fiúk apáik ellen, és Attila két idősebb fia már azon a napon elkezdte egymással a harcot a trónért... Ennyi legyen elég. A fokosok mesterei egy időre elrejtették Csabát a Pilisben ott senki sem találhatott rá a fiamra. Visszatértemnek két oka volt, a családom biztonsága és a történelem. Egy bizonyos kérdésben nem mondtam igazat a pápának – én soha nem mondtam meg az apának, hogy az ő fiából lesz az utolsó nyugatrómai császár! Annak a férfinek a palotájában izgatott szolgák szaladtak ide – oda, az épület dugig tömve idegenekkel, mindenki sírt és jajveszékelt. Amikor beléptem a kapuján senki sem kérdezte tőlem, hogy ki vagyok és mit akarok, felismerni pedig nem ismerhettek fel a csuklya miatt, személyemről botom sem árulkodott, erre az utolsó útra nem kellett magammal hoznom. Mást hoztam magammal, a szabir táltosmesterek pálcáját... – Azt hittük meghaltál, Tudó! – Sose halok meg egészen, csak mindig egy kicsit. A férfi, az arcomba húzott csuklya ellenére is megismert.
Percekig mondta a magáét. Attiláról beszélt és a hun birodalom sorsáról, lleket akarta királynak és szidta a Dengizik – párti Skottast, aki már most fegyverkezik a herceg védelmében. Tullius minden vagyonát szekerekre pakoltatta és sebesen elhagyta a Duna – parti palotát. Senki sem tudta, hova ment, kivéve engem. Tullius már biztonságban volt... Véget vetettem az elkeseredett szóáradatnak. – Minél előbb pakoltasd szekerekre minden kincsedet, pénzedet, ingó vagyonodat, szolgádat, asszonyodat és addig menj át a határon, amíg úrnak tekintenek a dunai révnél. Állj nyugatrómai szolgálatba, Valentinianus két kézzel kap majd utánad. Oresztész értetlenkedve nézett rám. – Miért menjek el? Megmondtam neki. Nem találkoztunk soha többé később megszülető fia, Romulus Augustulus néven összesen egy évig ül majd Róma trónján, aztán az 1229. évben egyik pillanatról a másikra elbukik és azon a napon lezárul a történelem egy nagy korszaka. Arra kértem, hogy befolyásánál és hatalmánál fogva egész családomat katonai kíséret mellett küldje Erdélybe. Családom ott telepedjen le a Maros völgyében, Oresztész szent fogadalmat tett. Ezt követően távoztam és szellemtestemet a Pilisbe küldtem egy nagyon fontos küldetésre.
*** Ültem a fekhelye mellett és néztem az arcát, amit kisimított az elméjére bocsátott táltosálom.
Székhely védelmezői lábujjhegyen jártak a barlang előtt és vigyázták a tizennyolc éves Csaba királyfi álmát. Abony termetes alakja jelent meg a bejáratnál. – Hívattál, uram. Nem kérdezte, kijelentette. Felálltam megigazítottam Csabán a könnyű takarót és kiléptem a Holtvilág – árokban derengő alkonyi fénybe. – A hat alparancsnok veled együtt gyülekezzen a tűznél! Hamarosan nyolc ember állta körül a lángokat. A hét vezér komor arccal nézett rám, tudták jól, mi zajlik napok óta a hun birodalomban. – Abony, amikor visszatértetek keletről, azt mondtad nekem, senkinek sem beszélhetek arról, hogy mi olvasható az aranypálcán, Így volt? – Így – kurtította a szót Abony. – És ha én most azt mondom, hogy van egy rész a pálcán, ami kizárólag rólatok szól és azt nekem muszáj felolvasnom, akkor mit csináltok? – Tudomásul vesszük. Elővettem tarisznyámból a bársonytokot és kiemeltem belőle az ujjnyi vastag aranypálcát. Az őstáltos jelek nagyon aprók voltak, s az én szemem már alig látta azokat. Közelebb húzódtam a tűzhöz, az Oroszlán jegyében született őrkatonák együtt mozdultak velem. Fölolvastam nekik az írást. – Attila halála után Székhely védelmezői maradjanak őrhelyükön és őrizzék meg örökre a Pilis titkát. Az összeomlás után a hunok közül utolsóként térjenek vissza Uldin főkirály útján és legyenek Csaba testőrei annak élete végéig. A szakrális kiskirály halálát követően telepedjenek le Erdélyben, házasodjanak meg és őrizzék – ápolják a hun – szabir közös hagyományt, a tőlünk tanult nyelvet, a hunos rovások titkát, szkíta lovasíjász harcmodorukat és legyenek a határvidék őrei. Ott várjanak ránk, mígnem a kagánok vezette első hullámunk át nem csap a Balkánon. Végére értem a szakasznak. A székhelyesek a fokosukra támaszkodva álltak. – Van kérdés? – néztem Abonyra.
Abony körbefutatta a tekintetét. – Lenne egy kérdés, uram. – Halljam! Abony megpiszkálta a tüzet a fokosa nyelével. – Mikor jön az első hullám? – Száztizenöt év múlva az avarokkal. – No, azt mi már nem látjuk meg. Nem igaz, emberek?
Az emberek bólogattak egy darabig.
*** Egyvalamiről még beszélnem kell, ha azt akarom, hogy teljes legyen a kép. Szólnom kell Hadúr Kardjáról! De ehhez vissza kell pörgetnem az idő kerekét a Mincio partjáig – Attila kardja ottmaradt abban a folyóparti házban, s a nagykirály anélkül tért vissza Hunniába. A kardot magamhoz vettem és Rómába vittem. Még azon a napon minden vagyonunkat felmálháztuk Fehérlófiára – nagyon jól érezte magát a pápai istállóban —, s felszálltunk egy tiberisi gabonaszállító hajóra, ami elvitt minket Ostia kikötővárosig. Ostia kikötőjében kerestünk egy hosszújáratú keletrómai gályát, megegyeztem a kapitányával – életében nem látott annyi pénzt, amennyit tőlem kapott – és többedmagunkkal nekivágtunk a nyílt tengernek Konstantinápoly irányába. A tengerészek megsejtették a fedélzeten, hogy gazdag ember vagyok és egy éjszaka rám akartak törni vagy öten – hatan... Meghaltak mind... Ősz elején megérkeztünk Bizánc fővárosába, ahol béreltem egy kisebb gabonaszállító gályát, ami az osztrogótok ősi földjére tartott, a Fekete – tenger északi partjára. Három hétre rá megérkeztünk egy kicsinyke gót városkába neve lényegtelen. Attila legendás kardját egy hímzett vászontakaróba rejtve vittem magammal. Az Ég parancsának megfelelően Hadúr Kardját el kellett rejtenem a Kaukázus egyik barlangjában... Hosszú út állt előttünk a Kaukázusig. Számításaim szerint legalább két hónapba telik, mire elérjük a Kuma folyót és annak partja mentén haladva a titokzatos Maghar városát, ahol már várnak rám az aranypálcát rovó szabir táltosmesterek, az ősidők titkos tudásának beavatottjai, a mag népének legigazibb Tudói, kiket arra rendelt az Ég, hogy örökre birtokukba vegyék a legősibb titkok földjét, s az idők végezetéig megtartsák ott a koronájuk vezette népet. De a titkok teljességének egyetlen bűbájos asszonya óvja őket attól, hogy mások legyenek, mint amivé lehetnének... Vége Apám emlékére
