Fazekas Rózsa FÖLDMŰVELÉS ÉS ÁLLATTENYÉSZTÉS SZATMÁR MEGYÉBEN AZ 1828. ÉVI ÖSSZEÍRÁS TÜKRÉBEN Az 1827. évi 7. tc. értelmében országos összeírást kellett tartani, amelynek célja a törvényhatóságok közötti hadiadóelosztás alapjáu/ szolgáló porták kiigazítása volt. Az egyes törvényhatóságokra jwtó porták számát utoljára 1791ben határozták meg. Az adózó személyek és az adótárgyak pontos számbavételétől azt remélték, hogy igazságosabbá válik a törvényhatóságok teherviselése, megszűnik az oly sok panaszt kiváltó aránytalanság. Az 1828. évi összeírás azonban nem érte el célját, pedig a nádor és a tanácsadói nagyon körültekintően készítették elő. Az összeíró biztosokat a feddhetetlen életű, pártatlan, közmegbecsülésnek örvendő birtokos nemesek közül választották ki. A conscriptorok pozitív személyes tulajdonságai mellett fontos szerepet szántak az ellenőrzésnek is. A két összeíró közül csak az egyik volt megyebeli, a másik idegen törvényhatóságból érkezett. Azt gondolták, hogyha a conscriptio irányítója se személyileg, se anyagilag nem kötődik az összeírandó területhez, akkor kevésbé lesz befolyásolható, inkább fog törekedni az adózók valós helyzetének feltárására, mint a helybeli nemesek, hiszen közvetlen érdeke nem fűződik majd a tények elferdítéséhez. Az összeírás előkészítői azonban tévedtek. Ugyanis mind a külső, mind a belső conscriptorok a nemesség tagjai közül kerültek ki, akiknek az ország minden részében az volt az érdeke, hogy az állami adó ne növekedjen. Márpedig minden összeíró biztos tisztában volt azzal, hogyha valósághű felmérést készítenek, az az adó emelkedését fogja jelenteni. Ebből a hozzáállásból az következett, hogy az összeírás adatai közül azok, amelyek az adóalap meghatározását leginkább befolyásolták, nem tükrözték a valóságos állapotokat. A nádor mellett működő Regnicolaris Deputatio /Országos Bizottság/ 1829ben kezdte meg a törvényhatóságok által beküldött összeírási anyag felülvizsgálatát. Ennek eredménye az lett, hogy a legtöbb megyét, többek között Szatmári is utasította a nádor az összeírás kiigazítására. A Regnicolaris Subdeputatio 1830. november 8-i és 1832. szeptember 4-i "Észrevételei" alapján folyó rectificatio (kiigazítás) azonban nem hozott döntő változást: olyan kisebb javításokat tettek, amelyek alig változtattak az adatsorok végeredményén. Ezek után felmerül a kérdés, mennyiben használható az 1828. évi összeírás az ország, konkrétan Szatmár megye gazdasági és társadalmi viszonyainak megismeréséhez.
Az egyes községek összeírása két részből áll: egy táblázatos kimutatásból és gy jegyzőkönyvi részből, aminek "Észrevételek" a neve. A szöveges jegyzőkönyvi részben található információk a terméseredményekre, valamint a jobbágyok mezőgazdasági tevékenységéből származó becsült jövedelmeire vonatkozók kivételével jól használhatóak a kései feudalizmus gazdálkodási viszonyainak, az azt döntően meghatározó természeti környezetnek, sőt még a mindennapi élet egyes mozzanatainak bemutatására is. Ezzel szemben a táblázatban rögzített számszerű adatok hol kisebb, hol nagyobb mértékben eltérnek a valóságtól. Az Országos Albizottság elsősorban az összeírás ezen adatainak valósághűségét kérdőjelezte meg, ezekkel szemben fogalmazta meg kételyeit, aggályait, és szólította fel a megyét kiigazításukra, aminek azonban az a döntő pontokon nem tett eleget. A továbbiakban az összeírás azon adatainak feldolgozása során szerzett ismeretek összegzése következik, amelyek alapján képet kapunk arról, hogyan gazdálkodtak Szatmár megye túlnyomó részben mezőgazdaságból élő lakói a e
XIX. század első felében. 1 Szatmár megye úrbéres jobbágyai, de a birtokos nemesek túlnyomó többsége is hagyományos gazdálkodást folytatott a XIX. század 20-as éveiben. A földművelést és az állattenyésztést az ősöktől örökölt módon űzték, mindenféle változtatást feleslegesnek tartottak, mert rossz években az újítóknak sem termett semmi, jó időjárás esetén pedig úgyis mindenki bő termést takaríthatott be. A földművelés és az állattenyésztés egymástól elválaszthatatlan, egymást feltételező, kiegészítő tevékenység, amely még ebben a korban is a szántó, a rét és a legelő hármasságára épült.2 Az úrbéres szántó és rét kiterjedéséről tájékoztatnak a különböző összeírások, de a földesurak és a jobbágyok által közösen használt legelők nagyságáról néhány község kivételével nincsenek számszerű adataink. Az 1828. évi portalis összeírás rectificált summariuma szerint az úrbéres jobbágyok és a földes zsellérek használatában 135 240 1/6 pozsonyi mérő szántó 3
és 38 123 2/9 kaszás rét volt. Ebből: 4
szántó (p. mérő/ rét (kaszás)
ugar 48 857 12 742
bevetett, ill. használt 86 084 5/12 25 294 5/9
pusztatelek 298 9/12 86 6/9
Vessük össze az 1828. évi conscriptio eredményeit az 1774-ben készült urbáriumok adataival.^
1774-ben
szántó (p. mérő / rét /kaszás/
137 833 43 848
víz alatt elpusztult 1774-1828 között 5 669 1/4 1 249 1/2
maradt
1 32 163 3/4 42 598 1/2
A két felvétel összehasonlításakor kiderül, hogy 1828-ban a tanúk 3076 pozsonyi mérő szántófölddel többet, 4475 kaszás réttel pedig kevesebbet vallottak adó alá, mint 1774-ben.° A különbözet okait az összeírást felülvizsgáló megyei bizottság jelentésében (1832) a következőképpen világította meg. "A földbeli szaporodás a földesurak jövedelmeinek csonkulásával onnan származik, hogy több uraság ideiglenes használás végett majorsági földeket adózóknak kiadván, az adózók azokat dicalis conscriptio alkalmával, melyen a földesúr nem volt jelen, adó alá bevallották. Az ellen a portalis conscriptor urak előtt szóval is, írásban is több földesuraságok tettek kinyilatkoztatást. A rétbeli fogyatkozásokat az magyarázza, hogy most már a tűzi, s épületbeli fák megszűkülvén, ahol a réteken fa sarjadozások nevekednek, ottan erdők foglalták el a réteket, és azon erdők a hazának szükségesebbek, mint a népnek a rétek. A megyei bizottság jelentését kiegészíthetjük azzal, hogy a szántóföldek növekedését a földesúri engedéllyel vagy anélkül végzett irtások dicalis adó alá vallása is elősegíthette. ^ Nem kerülheti el azonban a figyelmünket, hogy a szántóföldek növekedését a megyei tisztviselők a vizek által elpusztított, elhordott földek levonása után maradt mennyiségből kiindulva állapították meg. Valójában tehát nem beszélhetünk növekedésről a szántó esetében sem, hanem mindent egybevetve azt regisztrálhatjuk, hogy az is csökkent 1774-hez képest /2593 pozsonyi mérővel/, miközben az úrbéres háztartások száma 4404-gyel, azaz 26 %-kal emelkedett. Ha az úrbériség kiterjedése 1774 és 1828 között szinte változatlan, ebből az következik, hogy a földesurak az eltelt közel 60 év alatt nem alakítottak ki újabb jobbágytelkeket, nem növelték a népesség számának emelkedésével párhuzamosan az állami adó terhelte telkiföldállományt, ami a telekaprózódás és zselléresedés feltartóztathatatlan folyamatát idézte elő. De abból, hogy az úrbériség mennyisége nem nőtt, nem következik, hogy a jobbágyok és a zsellérek használatában lévő föld mennyisége mindenütt feltétlenül csökkent. Biztos, hogy nagyon változatos kép tárulna elénk, ha megvizsgálhatnánk, hogy az egyes községek határa hogyan változott 1774 és 1828 között, és hogyan változott a jobbágyok és zsellérek használatában lévő úrbéres és nem úrbéres földek aránya. A jobbágyoknak ugyanis nemcsak úrbéres telkiföld, hanem azt esetleg jóval meghaladó nagyságú nem úrbéres - irtás, szőlő vagy bérelt - föld is volt a birtokukban. Az úrbéresek használatában lévő allodiális jellegű földek mennyiségéről semmilyen kimutatás nem áll rendelkezésünkre,
mert ezek a földek az állami adó alól mentesek voltak, így a megyei és az országos összeírásokban nem szerepeltek. Megállapításaink tehát csak az úrbéres föld kiterjedésére, és az azon folyó gazdálkodásra vonatkoznak. A falvak határában lévő úrbéres szántóföldek kiterjedéséről és legfontosabb jellemzőikről az 1828-as felvétel alapján a következőket tudjuk. (1. sz. táblázat) 1. sz. táblázat A szatmári települések differenciálódása a szántóföld nagysága alapján
Sor szám
Tájegység neve
I II. III. IV. V. VI. VII. VIII, IX. X. XI.
Nyírség (24) Ermellék(13) Ecsedi-láp (18) Szamoshát (54) Erdőhát (28) Túrhát (19) Tiszahát (8) Krasznaköz (12) Bükkalja (35) Bányavidék (32) Avasság (16) Összesen (259)
nincs
3
4 4 3
1 13 1 29
Szántóföld pozsonvi mérőben 100 1005001000 alatt 500 1000 felett 4 1 4 16 13 9 4 1 11 14 7 84
8 1 4 31 10 9 3 5 15 5 8 89
6 4 2 2 2
3 7 4 1
-
-
1
1 4 3
-
24
2 5
23
A kuriális községekben - Bere, Iklód, Borzova, Mánd, Zsarolyán, Rápolt -, valamint a Bányavidék 13 bányásztelepülésén nincs úrbéres szántó. Az Ecsedilápon négy helység lakói szenvedtek a szántóföld hiányától. Ecsed jobbágyai keserűen állapították meg, hogy "mindenfelől nád és tenger között a "continens" szinén alól legalább másfél öles mélységben" fekszik falujuk, ezért kénytelenek "idegen helységek határain bérbe vagy felesbe földet művelni". A többi község is hasonló módon cselekedett. Pátyod és Tyúkod parasztjai az uraságtól feléhen árendáltak földet és rétet, valamint napszámra jártak. A Szamos mellett Angyalos, Pálfalva és Sályi a folyónak köszönhette úrbériségének elvesztését. Angyalos lakói elmondták, hogy a Szamos, ami kevés földjük és rétjük volt, mind elhordta, ezért földet bérelnek, de annak termésében is gyakran nagy károkat okoz. A sályiak a földesúrtól béreltek felében földet is, rétet is, ezenkívül Szatmárra jártak aratni, kaszálni. Pálfalva úrbéresei számára a megélhetés egyedüli forrását a napszámos munka jelentette.
Az úrbéres szántóföldek korlátozott voltát, szűkösségét jelzi, hogy a megye településeinek 70 %-ában nagysága 500 pozsonyi mérő alatt volt (ugar nélkül). Ez a megállapítás vonatkozik a Bányavidék és az Avasság egészére, valamint a Szamoshátra, az Erdőhátra, a Túrhátra és a Tiszahátra 1-2 község kivételével. (1. sz. táblázat) "idegen helységek határain bérbe vagy felesbe földet művelni". A többi község is hasonló módon cselekedett. Pátyod és Tyúkod parasztjai az uraságtól felében árendáltak földet és rétet, valamint napszámra jártak. A Szamos mellett Angyalos, Pálfalva és Sályi a folyónak köszönhette úrbériségének elvesztését. Angyalos lakói elmondták, hogy a Szamos, ami kevés földjük és rétjük volt, mind elhordta, ezért földet bérelnek, de annak termésében is gyakran nagy károkat okoz. A sályiak a földesúrtól béreltek felében földet is, rétet is, ezenkívül Szatmárra jártak aratni, kaszálni. Pálfalva úrbéresei számára a megélhetés egyedüli forrását a napszámos munka jelentette. Az úrbéres szántóföldek korlátozott voltát, szűkösségét jelzi, hogy a megye településeinek 70 %-ában nagysága 500 pozsonyi mérő alatt volt (ugar nélkül). Ez a megállapítás vonatkozik a Bányavidék és az Avasság egészére, valamint a Szamoshátra, az Erdőhátra, a Túrhátra és a Tiszahátra 1-2 község kivételével. (1. sz. táblázat) A legtöbb úrbéres szántófölddel rendelkező helységeket az Ermelléken és a Nyírségben, az Ecsedi-láp velük határos oldalán és a Bükk hegység síkságba olvadó lankáin fedezhetjük fel. (Nagykároly 6361, Csanálos 3132, Fény 2960, Nagymajtény 3210, Mezőpetri 2719, Szaniszló 2500, Mezőterem 1640, Szentmiklós 1517, Vezend 1432, Dengeleg 1204, Kálmánd 1320, Kismajtény 1280, Vállaj 1056, Beitek 2624, Erdőd 1754, Dobra 1155, Szakasz 1141 pozsonyi mérő ugar nélkül) A gazdálkodás szempontjából azonban nemcsak a föld nagysága fontos, hanem annak minősége talán még lényegesebb. Hiszen egy kisebb kiterjedésű, de jó minőségű föld többet teremhet, biztonságosabb megélhetést nyújthat, mint egy nagyobb, de silány, nehezen megművelhető. Ha a két kritériumot együtt vizsgáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy az Érmellék és a Nyírség 10 legnagyobb határú községe egyben a megye legtermékenyebb földjeinek birtokosa is, vagyis a szántóföldi termelés számára itt a legkedvezőbbek a feltételek. Ezekben a helységekben, de a többi nyírségi és érmelléki faluban is a gazdák megélhetését a szántás - vetés és a marhatartás biztosította, csak a zsellérek és a szegényebb mesteremberek vállaltak napszámos munkát. Ezzel szemben az Avasságban, a Bányavidéken és a Bükkalja falvainak többségében a kevés föld gyenge vagy közepes minőséggel párosult, a földművelés és az állattenyésztés önmagában elégtelennek bizonyult, a létfenntartás fő forrása a napszámos munka volt. A következő településekről jártak tavasztól őszig a szatmári vagy a nagybányai, a szinyérváraljai és az erdődi szőlőkre dolgozni: Felsőújfalu, Hidegkút, Miszmogyorós, Misztótfalu, Tőkés,
Buzsák, Monostor (Bányavidék), Avasújváros, Kőszegremete, Ráksa, Terep, Vámfalu (Avasság), Alsóboldád, Dobra, Farkasaszó, Felsőboldád, Gyűrűs, Ivácskó, Kisszokond, Középhomoród, Lophágy, Meddes, Nagyszokond, Nántű, Pácafalu, Rákosterebes, Réztelek, Sándorfalu, Szakasz, Tomány (Bükkalja) . Az igaerővel rendelkezők számára az Avasságban és a Bányavidéken kisebbnagyobb fUvarozási lehetőség nyílt. Avasújváros, Bujánháza, Komorzán, Kőszegremete, Mózesfalu, Ráksa, Terep és Vámfalu marhás gazdái Szatmáron gabonát vettek, amit Szigetre Máramaros megyébe szállítottak, és ott nyereséggel eladták. Ez a vállalkozás azonban, amióta megnyitották Lengyelország felől a Sziget felé vezető utat, kisebb haszonnal járt. A Bányavidéken a szekeresek a bányászi hivatal és a királyi kamara részére pénzért fuvaroztak, a gyalogosok favágással, szénégetéssel és egyéb napszámos munkával keresték kenyerüket. A megye lakosságának több mint egyharmada a folyóhátakon és az Erdőháton élt, ahol a 109 településből mindössze hétnek a határában haladta meg az úrbéres szántó (ugar nélkül) az 500 pozsonyi mérőt. Közvetlenül a Szamos mentén elterülő falucskák földje termékeny volt, mert a folyó időről időre beborította "zsíros" iszapjával. A többi község úrbéresei vallomásukban azt hangsúlyozták, hogy határukban a föld agyagos, nehéz művelésű és terméketlen vagy legfeljebb középtermékenységű. A Szatmárnémeti vonzáskörzetébe tartozó települések közül 28 jobbágyai és zsellérei vállaltak a városban munkát, hogy "megkeressék élelmüket" vagy kiegészítsék a "nyomorúságos gazdálkodásból" származó jövedelmet. Fehérgyarmat, Méhtelek, Pusztadaróc, Sárköz, Cégény, Szinyérváralja, Vetés, Gyügye és Tunyog lakói helyben találtak munkát: gabonáért vagy pénzért kaszáltak, kapáltak. A földesúrtól felében bérelt földből éltek Nagyszekeres, Angyalos, Sályi, Rápolt lakói, mivel úrbériségük nem volt, de Fehérgyarmaton, Matolcson, Panyolán is használtak a családok árendás földet. A "hátakon" épült községek felében a megkérdezett tanúk vallomása szerint semmilyen kereseti lehetőség nem volt. A szántás - vetésből és marhatartásból, valamint az ősfoglalkozásokból - halászat, vadászat, gyűjtögetés - megéltek, de a pénzszerzés szinte megoldhatatlan feladat elé állította őket, különösen ha egy-egy marhadög a legjobban és legkönnyebben értékesíthető árujuktól is megfosztotta őket. Ebbe a csoportba tartoztak a Tiszahát községei is amióta a Magyar Kamara bérbe adta a tiszai sószállítást Komáromi Domokos társaságának, amely nem tartott igényt a Tisza menti lakosok munkájára, így azok pénzkereseti lehetőség nélkül maradtak. Az úrbéres szántóföld terjedelmének vizsgálata után rátérünk a korabeli gazdálkodás leírására.
2. sz. táblázat
Sor szám
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI.
A szatmári települések határhasználata
Tájegység neve
Nyírség (24) Ermellék(13) Ecsedi-láp (18) Szamoshát (54) Erdőhát (28) Túrhát (19) Tiszahát (8) Krasznaköz (12) Bükkalja (35) Bányavidék (32) Avasság (16) Összesen (259)
Határhasználat két három nincs nincs nyomásos szántó adat 2
4 19 4 7 4 1 11 15 13 80
17 7 9 20 6 6 1 10 22 2 1 101
2
2 4 3 1
1 13 1 27
3 6 3 11 15 5 3 1 1
1 49
1828-ban az összeírásban szereplő 259 helység közül 49 nem nyilatkozott a határhasználat módjáról, 80-ban két-, 101-ben háromnyomásos gazdálkodást folytattak, a Bányavidék két községében nem hagytak ugart, 27 falu pedig nem rendelkezett úrbéres szántóval. Három nyomásban művelték a földet a Nyírségben, az Érmeiléken, a Krasznaközben, az Ecsedi-láp és a Bükkalja falvainak többségében. Fele-fele arány jellemző a Szamosháton, az Erdőháton és a Túrháton. A kétnyomásos gazdálkodás volt a meghatározó a Tiszaháton, a Bányavidéken és az Avasságban. A földművelő ember tevékenységei közül az 1828-as conscriptio alapján a legtöbbet a trágyázásról, a szántásról és a termesztett növényekről tudhatunk meg. (3., 4. sz. táblázat) Még a XIX. század első felében is a talaj termőképességét nem annyira a talajerő folyamatos pótlásával, a trágyázással kívánták biztosítani, hanem a föld pihentetésével. A jobbágyok véleménye szerint 3-4 évenként a külsőséget is meg kellett volna trágyázni, de erre csak 81 községből van adatunk. A legtöbb helyen arra hivatkoztak, hogy nincs elég jószág, azok is az év nagyobb részét a legelőn töltötték, ezért nem keletkezett annyi trágya, amiből jutott volna a külsőségre is. Ami kevés összegyűlt azt inkább a házi kertek, vagy a Bányavidéken, a Bükkalján és az Avasságban jellemző az urbarialis teleknél nagyobb belsőség javítására használták, ahol dohányt, kendert a hegyvidéken kukoricát termesztettek. A házi kerten kívül, ahol tehették a szőlőt is rendszeresen
trágyázták. A külsőség trágyázása ellen szólt, hogy azt a folyók mentén lévő községek határából az árvíz vitte el, a hegyvidéken a záporeső mosta le, a Nyírségben pedig a szél hordta el. így aztán a szántóföldekre a falvak többségében csak annyi trágya jutott, amennyit az ugaron, tarlón legelő állatok elhullajtottak. Az Avasságban a kosaroltatás terjedt el, amikor is a falu csordáját a lakosok szántóföldjén sorba hálatták, illetve a gazdák juhaikat egy nyájba verték, és földjeiken sorban huzamosabb ideig egybentartották.
3.
s z . táblázat
A trágyázás és szántás jellemzői Szatmár megye községeiben S z á n t á s
Sor szám
Tájegységek
őszi
neve
bavaszi
2
3
1
2
Trágyázás 2 v.4
ö k ö r
4
4 v. 6
Külső
6
Belső
Szőlő
telek
r e 1
I.
Nyírség (24)
-
21
20
15
2
4
-
-
4
11
-
II.
Érmeilék (13)
-
13
13
1
1
10
-
-
10
1
-
III.
Ecsedi-láp (18)
-
14
13
1
2
6
3
2
10
1
-
IV.
Szamoshát ( 5 4 )
2
47
49
-
29
18
2
24
11
1
V.
Erdőhát (28)
-
26
26
-
18
6
1
-
1
VI.
Túrhát (19)
-
18
18
-
-
16
2
-
3
1
1
VII.
Tiszahát (8)
-
8
8
-
3
2
1
1
1
1
V I I I . Krasznaköz (12)
-
12
12
-
-
6
6
-
11
-
-
IX.
Bükkalja (35)
7
27
34
-
-
21
13
-
15
10
6
X.
Bányavidék ( 3 2 )
4
3
19
-
-
16
3
-
1
18
2
XI.
Avasság (16)
2
5
14
-
-
8
6
-
2
10
1
15
194
226
17
5
137
59
6
81
65
12
összesen: (259)
k . s z . táblázat Sor szám
A Szatmár megyei településeken t e r m e s z t e t t Termesztett
Tájegységek neve
búza
I.
Nyírség (24)
II.
Érmeilék (13)
III.
Ecsedi-láp (18)
IV.
rozs
búza és rozs
növények
növények kukorica
zab
bur
dohány
gonya
kender
6
20
5
20
20
13
1
1
11
9
7
13
11
-
1
-
9
9
4
12
13
-
1
1
Szamoshát (54)
42
33
25
47
42
3
5
2
V.
Erdőhát (28)
24
18
18
24
24
-
VI.
Túrhát (19)
17
16
16
18
18
-
-
VII.
Tiszahát (8)
7
4
4
8
7
-
1
1
V I I I . Krasznaköz (12)
11
2
-
11
12
-
2
IX.
Bükkalja (35)
28
11
5
29
33
1
1
X.
Bányavidék (32)
8
4
4
19
10
-
XI.
Avasság (16)
9
6
6
15
15
172
132
94
216
205
összesen
(259)
1
-
-
-
-
17
12
6
1
Mivel a gazdák nem vagy alig trágyáztak, ezért a szántás mennyisége és minősége határozta meg az időjáráson kívül leginkább a terméseredményeket. Szatmár megyében az őszi vetés alá 194 helységben háromszor, 15-ben kétszer, tavaszi alá pedig mindenütt egyszer szántottak. A szántás műveletét a Nyírségben néhány község kivételével 2 ökörrel végezték, a megye nagyobb részén 4 ökröt kellett befogni, sőt egyes vidékeken 6 ökörre volt szükség a felázott agyagtalajok megmunkálásához. A bevallások szerint azonban az ökrös gazdáknak csak 8,5 %-a rendelkezett 4 ökörrel, és a lótartóknak is csak 27,4 %-a 4 vagy annál több lóval. A hiányzó igaerőt kölcsönözhették a földesuraktól, a tehetősebb gazdáktól, kisegíthették egymást, tehenet is igába hajthattak, ha nem volt más megoldás, de azt a lehetőséget sem szabad kihagynunk, hogy a valóságban többen rendelkeztek a gazdaság önálló folytatásához szükséges igaerővel, csak letagadták. A 4-6 ökörrel történő szántás ellenére a tökéletlen ekék csak 3-4 ujjnyira karcolták fel a talajt. 9 Ilyen csekély megmunkálás sem a gyomok gyökerestül való kiirtására nem lehetett elegendő, sem arra, hogy a talajban a gabonafélék számára kellő fejlődési feltételeket teremtsen. 10 Az így előkészített földbe vetették el a tisztátalan magot, boronával betakarták, és rábízták a természetre. A vetés rendszeres ápolásban ugyanis nem részesült, legfeljebb sarlózták, ha tavaszra nagyon buján fejlődött, vagy pedig a még fagyott földre állatokat bocsátottak. 1* A két-, illetve három nyomásra osztott szántóföldeken búzát, rozsot, kukoricát, zabot, helyenként burgonyát, a házi kertekben pedig dohányt és kendert termeltek. Őszi búzát a megye településeinek kétharmada, rozsot pedig fele vetett. Őszi búzát szinte valamennyi síkvidéki községben termesztettek, csak a Nyírségben és még néhány településen részesítették előnyben a rozsot, mert a gyengébb minőségű földeken ez a gabonaféle jobb termést hozott. A hegyvidéken a kukorica vette át a búza és a rozs szerepét, ami az ott élő emberek fő táplálékául szolgált. Az avasi falvak vallomásaikban súlyos csapásként említették, hogy a vidék hidegsége miatt a kukorica gyakran csak későn vagy nem érett be. 1833-ban a megyei közgyűlés is foglalkozott az avasi helységek nehéz helyzetével, mert a gyenge termés miatt a lakosságnak élelmét is pénzért kellett beszereznie, ezért képtelen volt adó és katonatartási kötelezettségét teljesíteni. A közgyűlés határozatából az derül ki, hogy a tisztikar abban látta a megoldást, hogy a lakosok "a földjüknek természetével szinte ellenkező tengeri termesztése helyett krumplit vessenek. Ez a példa azt mutatja, hogy a XIX. század elejére felismerték, milyen fontos szerepet játszhat a burgonya a népélelmezésben. A kukorica termesztése 1828-ra általánossá vált a megyében, a burgonya viszont ekkortájt kezdte meg hódító útját. A legnagyobb népszerűségnek a Nyírségben örvendett, 13 község vallotta, hogy zabbal párosítva termeszti.13 12,1
Ezenkívül Fülpösdaróc, Fülpös, Balotafalu, Remetemező lakói ismerték, vagyis a Szamos mentén egyre keletebbre jutott el. Dohánnyal 12 falu lakossága foglalkozott házi kertjében: Fény, Gencs, Dara, Fülpös, Fülpösdaróc, Komlódtótfalu, Veresmart, Sárköz, Kismajtény, Királydaróc, Piskárkos, Réztelek. A sor biztos hogy nem teljes, mert számos olyan község hiányzik, amelyek Szirmay tudomása szerint már a század elején is termelték: Csomaköz, Kálmánd, Körtvélyes, Szaniszló, Szentmiklós, Csenger, Fehérgyarmat, Nagyszekeres. Mivel Fényes Elek Geográphiai szótárában is szerepelnek mint híres dohánytermesztő helyek, minden valószínűség szerint 1828-ban azért nem vallották be a tanúk, hogy mint beneficium ne növelje az adót. Kendertermelés 6 helységben - Fábiánháza, Kér, Fülesd, Olcsvaapáti, Szamosszeg, Felsőújfalu - folyt. Az összeírás adatai közül a legkritikusabban a terméseredményekre vonatkozókat kell kezelnünk. Az elvetett mag levonása után az 1828-as conscriptio szerint Szatmár megyében a gabonafélék átlagtermése 1/4 és 2 pozsonyi mérő között mozgott. Mindössze 7 érmelléki és egy nyírségi községben érte el a 2 poszonyi mérőt, 84-ben egy vagy egy pozsonyi mérő alatt volt, a települések felében pedig 1-2 pozsonyi mérő között. (5. sz. táblázat) Az alacsony értékek láttán már az összeírok elcsodálkoztak, és igyekeztek jobb belátásra bírni a tanúkat, de mint Alsóboldád és Válaszút példája mutatja eredménytelenül. 5. sz. táblázat
Sor szám I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII IX. X. XI.
A gabonafélék átlagtermése a mag levonása után (pozsonyi mérő)
Tájegység neve Nyírség (24) Ermellék(13) Ecsedi-láp (18) Szamoshát (54) Erdőthát (28) Túrhát (19) Tiszahát (8) Krasznaköz (12) Bükkalja (35) Bányavidék (32) Avasság (16) Összesen (259)
nincs 1 p.m. 1-2 p.m. 2 p.m. szántó alatt 1 p.m. között 2 p.m felett -
2
-
-
3 4 4 3 1
2 10 5
1 8 2
-
-
-
1 13 1 30
4 27 5 5 58
1
-
7
5 26
18 6 12 39 17 11 7 8 6 7 5 136
1 7 -
-
8
-
1 -
1
"Az a környülállás, hogy a jobbágyok a dézsmát 8 gyalognapszámmal váltják meg a földesuraságtól, gyanússá tette előttünk a felvallott gabonatermést, és ezért igazabb vallásra igyekeztünk a tanúkat bírni, de megátalkodva tovább is megmaradtak abban, hogy ha több esztendő és a földek minemüsége tekintetbe vétetnek, akkor külső szántóföldjeik nem adnak több termést, mint amennyit bevallottak." (Alsóboldád) "Semmi keresetek módja nincs, hanem csak a kevés szántóföldjeik sovány terméséből tengődnek, ami ugyan annyival nagyobb hihetetlenségnek látszik, mivel oly helyen, ahol csak annyi a középtermés, mint itt vallatott, és ahol egyéb kereset nincsen, ott ember el nem élhet, annyival inkább a földesuraságnak szolgálatját meg nem teheti, adót pedig éppen nem fizethet, hacsak tiltott úton nem szerez. Ezek a tanúknak említtettek is, de mégis minden megátalkodással tett vallomásaik mellett megmaradtak". (Válaszút) Az összeírást ellenőrző Országos Albizottság tagjai is megfogalmazták kételyüket. Arra hivatkoztak, hogy az 1720. évi összeírás szerint a megye egyes községeiben jóval magasabbak voltak a termésátlagok, mint most. * 85 településből 4-ben 2 pozsonyi mérő 25-ben 3 3-ban 3 1/2 21-ben 4 1- ben 4 1/2 29-ben 5 2- ben 6 A megye 1832-ben elkészült válasz "Észrevételeiben" nem fogadta el az Országos Albizottság véleményét. Kitartott az 1828-as felvétel eredményei mellett, és a következőképpen próbálta védeni, magyarázni. "120 esztendő előtt kevés évek folyván le, hogy a török járom alól ezen vidék megszabadult, a föld még egész erejében volt, és mivel kevés számból állott a népesség a kövér földnek is a jobbikát válogatta. De egy század alatt, amint a földművelők szaporodtak, a földnek azonképpen kellett soványodni. Ma a nép olyan földet milyent kinek-kinek a sors kimutatott kénytelen művelni, és ha annyit nem kap is belőle amennyi munkája bérét megfizetné, mégis örül, hogy valamicskét teremthet élelemre valót. Azonban a számítás idejének epochiájától is sok függ. Lehet, hogy az 1720 körüli évek szakaszi földet kövérítők s hizlalók valónak, ellenben e mostani összeírást megelőző esztendők 1813-tól kezdve mostoha termésűek és földet soványítók valónak. Egyébiránt példák vagy elmélkedések után ezen pontra nézve az összeírásba változást csak az tehetne, ki 4
a kényt kívánná követni. "^ A megyei vezetés a tényleges eredményeket elferdítő, alábeoslo tanúk pártját fogta, és nem ismerte el, hogy az összeírás a valóságnak nem megfelelő adatokat tartalmaz. A mezőgazdaság két fő ága közötti kapcsolatot a hagyományos gazdálkodás keretében az jelentette, hogy a földművelés igaerőszükségletét biztosítani kellett,
ugyanakkor a növekvő állatállomány számára a legtöbb falu határában nem volt elég a gyeplegelő, ezért kényszerből igénybe vették az ugart és a tarlót is. A nyomásos rendszerben a szántóföld, de még a rét is csak ideiglenesen mentesült a falubeliek közös pásztor keze alatt őrzött állatállományának járásától: a szántó vetéstől aratásig, a rét pedig a koratavaszi legeltetést követően az első kaszálásig 16. Utána a kertek és a szőlő kivételével az egész határt az állatok vették birtokukba. Szatmár megye síkvidéki részén a legelők és a rétek főleg a földművelésre alkalmatlan ártereken terültek el. 1828-ban a községek közel fele elégedett volt a legelő nagyságával, a másik része szűknek találta, kilenc helység egyáltalán nem rendelkezett vele. Ez utóbbiak kivétel nélkül, a szűk legelőjű falvaknak pedig többsége bérelt. (6. sz. táblázat) A legelővel való ellátottság a Bányavidéken és az Avasságban volt a legjobb. A Nyírség, az Érmellék és a Túrhát községeinek fele nem panaszkodott a mennyiségre, csak a minőségre. A többi tájegység falvainak nagy részében viszont a tanúk nemcsak a minőséget, hanem a mennyiséget is kifogásolták. 6. sz. táblázat A Szatmár megyei települések legelővel való ellátottsága
Sor szám
Tájegység neve
I. II. III. IV. V. VI VII. VIII. IX. X. XI.
Nyírség (24) Érmellék (13) Ecsedi-láp (18) Szamoshát (54) Erdőhát (28) Túrhát (19) Tiszahát (8) Krasznaköz (12) Bükkalja (35) Bányavidék (32) Avasság (16) Összesen: (259)
A elég 12 8 5 19 7 11 2 3 13 24 10 114
l e g e l ő szük nincs bérel 10 4 12 27 18 7 5 9 19 7 6 124
2
5 -
1 1 -
9
9 3 5 31 18 7 5 9 16 3 5 111
A jobbágyok leginkább a földesuraktól tudtak legelőt bérelni pénzért marhánként 12-20-24 krajcárt fizettek -, vagy munkáért. Dobrácsapátiban, Szamoskóródon minden marha után 1 kaszás napszám járt, Barlafalun, Zsadányban, Kömörőn, Réztelken, Középhomoródon 1 marha után egy, Szakaszon két, Monostorban pedig három gyalognapszámot kért a földesúr. Adorjánban 15 napi 4 marhás ekét adott a község a legelőért. Hidegkút a
teheneknek 180 ökrös fuvarozásért Nagybányától árendált legelőt, míg az ökröknek Erdélyben 14 forint 24 krajcárért. Arra is van példa, hogy néhány község ingyen jutott hozzá a létfontosságú pascuatióhoz. Felsőújfalu a tőkési, Miszmogyorós a szászári, Cégény a fehérgyarmati határban legeltethette állatait, Mogyorós, Nagysikárló, Nagykolcs jobbágyai az uraság erdejébe, míg Tyúkod a nemesek által bérelt földre hajthatta jószágait. Kapnik a kamarai tisztség engedélyével a közelben lévő allodiális hegyeken legeltetett, téli takarmányt pedig Erdélyben vett. Soványnak, de egészségesnek tartották legelőiket a nyírségiek, Csanálos, Mátészalka, Penészlek, Körtvélyes kivételével, valamint az érmelléki Iriny, Portelek, Részege, Szaniszló és Vezend lakói. A legelő minőségéről nyilatkozó települések túlnyomó része viszont siránkozott, mert a pascuatio lapályos, vizenyős, vízállásos részen terült el, a Szamos, a Tisza, a Túr, a Kraszna és a kisebb folyók árvize rendszeresen hosszabb-rövidebb ideig elborította, és kiszorította onnan a legelő jószágot. A legnagyobb csapásnak azt tartották, hogy az egészségtelen legelőkön az állatok gyakran megbetegedtek, és a 3-4 évenként fellépő métely megtizedelte őket, sőt helyenként az állomány fele, harmada is elveszett. De az is előfordult, mint Géres 1826. évi példája mutatja, hogy "minden marha" megdöglött. Ökörító jobbágyai szerint "a marhák mintegy egyharmad része minden 4-dik esztendőben dögben elvesznek, melyet részben a legelőkön lévő számtalan pókok sokasága, részben a mételytorzsa okoz, amely olyan veszedelmes plánta, hogy a vízben is meggyül, melyet a marhák igen szeretnek, a lápban pedig bőven szokott teremni". Ura, Tyúkod, Györtelek, de a Szamos menti községek vallomásaiban is elhangzott, hogy a mételytorzsától az állatok felfúvódnak, vagy ahogy a tyukodiak fogalmaztak "dögletes víz szaporodott össze a marha bőre és húsa között", és hamarosan tömegesen elpusztultak. Az oly sok bánatot, keserűséget okozó mételykór előidézője a májmétely és a lándzsaalakú métely volt, amelynek betokolt álcáit a takarmánnyal szedték fel az állatok. A mételyt gyógyítani nem lehetett, ugyanis a májban hozzáférhetetlenek voltak. 1 ' A betegség megelőzésének egyetlen módja, hogy az állatokat nem hajtják vizenyős, posványos legelőre, illetve nem etetnek velük árvízjárta, beiszapolódott szénát, ami tele volt métellyel megfertőzött gazdaállatkákkal (pl. csigákkal). Ez azonban Szatmár megye természeti viszonyai között megoldhatatlan volt. A szarvasmarhák másik rettegett, ragályos betegsége egészen 1881-ig a marhavész (marhapestis). A megyék szigorú szabályokkal igyekeztek megakadályozni az egészséges állatok megfertőződését. Erre utal Szatmár megye 1830-ban elfogadott rendelkezése is. "Az ezen megyéből kihajtani szokott marhákra nézve: (nehogy a marhahússal való élés, mint az élelem egyik fő artikulusa tökéletesen megakadályoztasson) az
egészséges helyekről passzus mellett megengedtetik úgy, hogy Felsőfalutöl kezdve Szatmáron és Károlyon keresztül a kihajtandó marháknak etető helyéül Újváros, Batiz, Szatmár, Dob, Károly, Csengertől: Kismajtény, Károly, Bányavidékről: Váralja, Berence, Szatmár, Szálkáról: Fábiánháza, Károly vagy Nyírmeggyes helyek ezennel úgy kijelöltetnek, hogy csak ezen helyeken keresztül a marháknak hajtása, és benne azoknak etetése egy külön arra rendelendő helyen, melytől a helybéli marhák tiltassanak el, engedtessen meg. Az azoknak etetésétől megmaradt széna izikeket és kaparékokat az utazók magok összekaparván azokat minden helyen kirendelendő felvigyázók előtt azonnal égessék el, és az ezen rendelést által hágó nemesek a deputatio által kirendelendő pénzbeli fizetéssel, az adózók pedig testbéli érzékeny büntetéssel fenyítettessenek meg. Nehogy azonban a megírt szoros rendelések megtartásamellett a szükséges marhahússal való élés a megyére nézve is megakadályoztasson, a megnevezett módon, egyik egészséges helyről a másikra a különben szorosan megtartani rendelt marhák beírása és feljegyzése mellett, azoknak hajtások ezen megyében a mellésleges utakon megengedtetnek. "*° A fentebbi rendszabályokhoz társult még a marhavásárok tilalma, és az, hogy 3 hónapig nem engedték meg a marhák behajtását a szomszéd megyékből és Erdélyből. A gulyák, a ménesek, a juhnyájak az év nagyobb részét a legelőn töltötték, csak akkor hajtották őket védettebb helyre - a szérűn álló széna - vagy szalmakazlakhoz, illetve karámba, amelynek egyik oldalába fészert készítettek 19
amikor a hó betakarta a földeket. 20 A csordabeli marhák ugyan mindennap hazajártak a közeli legelőről, de tavasztól őszig ők sem kaptak kiegészítést. A téli hónapokban azonban a gazdák kénytelenek voltak állataikat takarmánnyal ellátni. A marhák, a lovak és a juhok legfontosabb téli tápláléka a széna volt, amit a rétek biztosítottak. így a rétek mennyiségétől és minőségétől függött elsősorban az állatok téli takarmányozásának színvonala. (Kiegészítésként felhasználták a szalmát, az iziket, a korpát, a töreket, a lovak "ünnepi" abrakaként pedig a zabot.) Szatmár megyében a rétek a síkvidéken a legelőkhöz hasonlóan leginkább a folyók, patakok árterében feküdtek, de számos hegyvidéki falu határán is patak haladt keresztül, amely mentén zöldellő kaszálók nyúltak el. A víz közelsége egyszerre volt haszon és kár forrása. A rétek használói sehol sem említették, hogy örülnek a folyó, patak létének, pedig a vizekhez közel eső kaszálóik a nyári hőségben lassabban és csak ritkán sültek fel, amiből az is következett, hogy dúsabb füvet neveltek. Annál több szó esett a vallomásokban a kártételekről. A Tiszahát, a Túrhát, a Szamoshát falvai egyöntetűen állították, hogy a lapályos, vadvizes kaszálókon a káka, a sás és a haszontalan vízinövények elnyomták a jó füveket. Az árvizek gyakran megakadályozták, hogy időben hozzáfogjanak a kaszáláshoz, ezért aztán sarjút nem tudtak betakarítani. De az is
előfordult, hogy a víz a renden lévő vagy boglyában álló szénát elvitte, "jobbik" esetben csak beiszapolta. Az Erdőháton a kaszálást nehezítette, hogy a réteket cserjék, rekettyebokrok, gaz nőtte be, lápok vagy a lefolyástalan részeken vízállások keletkeztek. Az Ecsedi-láp falvainak egy részében - Kálmánd, Domahida, Börvely - a rétek vízállásból és tófenékből álltak, ami csak sást, kákát, nádfiókot termett. Ezek a helyek nyáron sem száradtak ki, a kaszások térdig vízben állva dolgoztak. Magas torzsot hagytak, amely fenntartotta a lekaszált rendet, és azon száradt ki a széna, vagy inkább a s á s / A Bükkalján és az Avasságban a legtöbb gondot a nyári záporok idején hirtelen megáradó, medrükből kilépő patakok okozták. A Bükkalja szinte valamennyi községe arról panaszkodott, hogy a patakok áradásai elborítják a réteket, a szénát beiszapolják, elhordják, az egészségtelen takarmánytól az állatok megbetegednek, elhullanak. Az Avasságban Tartolc, Lekence, Bikszád, Rózsapallag vadvizes, sovány rétjeit égerfabokrok, ördögbordám, hunyor, többféle mételyes növények borították, amelyeket a jószág nem evett meg, vagy ha igen, megdöglött tőlük. A Bányavidék néhány községében a réten sarjadó cserjéket a kamarai tisztség nem engedte kivágni, így szép lassan az erdő visszahódította a nehéz munkával korábban megtisztított területeket. A Nyírségben a kaszálók egy része homokdombok aljában feküdt, posványosak, vadvizesek, kákát, pipaszárszurkálót, hitvány gazokat neveltek, más részük székos, igen apró szőrfiivet, amelyet nehéz volt kaszálni. Hasonló kifogás merült fel az érmelléki községek vallomásaiban is. A példák számát tovább szaporíthatnánk, de ennyiből is látszik, hogy a szatmári emberek nagyon elégedetlenek voltak a rétek minőségével. A rétek állapotának ismeretében azon már nem is csodálkozunk, hogy néhány község kivételével - Kőszegremete, Tőkés, Meddes, Oláhtótfalu, Kömörő, Méhtelek, Buzsák, Iloba, Kissikárló, Komlódtótfalu, Óvári, Tiszakóród, Batiz, Berence, Panyola, Szamostelek, Balotafalu, Alsó- és Felsőboldád, Berend - a megkérdezettek szerint sarjút sohasem kaszáltak. Ehhez az eddig megismert okokon kívül az is hozzájárult, amit csak Krassó jobbágyai fogalmaztak meg. "Marháikat tavasszal sokáig a réten legeltették, majd kaszálás után is." A kaszálók minőségén kívül természetesen azok mennyisége is nagyban befolyásolta, hogy sikerült-e hozzájutni az állatok átteleltetéséhez szükséges szénához. A rétek kiterjedése azonban önmagában nem sokat mond. A kérdés ugyanis az, hogy hány darab állatot képes 1 kaszás rét eltartani. A kortársi vallomásokból az derül ki, hogy l - l ökör, tehén vagy ló átteleltetésére legalább 1 1
szekér szénát számoltak, amit kb. 1 kaszás rét biztosított.22 A szatmári községek közel felében a rétek biztosították a bevallott állatállomány téli takarmányát. A falvak másik felében, ahol egyáltalán nincs, vagy kevés a kaszáló, a gazdák kénytelenek bérelni, illetve pénzért szénát venni. A legtöbb gondot a Nyírségben, a Tiszaháton és az Ecsedi-lápon jelentett az állatok átteleltetése. A lápi emberek, pásztorok visszaemlékezései szerint a "rossz
éléstől" tavaszra úgy leromlottak a marhák, hogy saját lábukon nem bírtak kimenni a legelőre.23 Az 1828. évi összeíráskor az ökröket, a fejős és a meddő teheneket, a 2 vagy 3 évnél idősebb tinókat és üszőket, az igás- és méneslovakat, az 1 évnél idősebb sertéseket, a juhokat és a kecskéket vették számba. Az összeírásból, mint a felsorolásból kitűnik, hiányoztak a borjúk, a csikók és a süldők, de nemcsak ők. A conscriptióba felvett jószágok száma és a valóságos állatlétszám között biztos, hogy volt eltérés. Az adóalap csökkentésének ugyanis legegyszerűbben megvalósítható módja, az állatok számának letagadása, mert nincs ember, aki ellenőrizni tudná a távoli legelőkön, erdőkben, nádasokban, úszó lápszigeteken élő jószágok számát. Vagyis Szatmár megye legelőin és rétjein, az ugaron és a tarlón, a ligetes erdőkben az úrbéreseknek sokkal népesebb gulyái, csordái, ménesei, kondái, csürhéi és nyájai barangoltak reggeltől estig, kora tavasztól késő őszig, mint amilyeneket az 1828. évi összeírás számai sejtetnek. A marhák alacsony számát kifogásoló Országos Albizottság "Észrevételeire" a következő okokat hozta fel a megye 1832-ben adott válaszában: "E megyében a mételyes posványok gyakran nagy pusztítást szoktak tenni a marhákban, azért a lakosok mihelyst munkájukat végzik, kénytelenek túladni marháikon, és amely helységet épp oly időben ért a conscriptio, a tanúk hit alatt csak a jelenlévő számot tartoztak bevallani. A szegényebbeknek földesuraik kölcsönöznek igavonó marhákat, de azokat ezen összeírás tárgyára nem rendelte a törvény. Amely adózók pedig magok is szegények, a földesuraiknak sincs őket segíthető tehetségek, azok felébe vagy más alku mellett nemeseknek szokták engedni müvelésre földjeiket. A jobbágyok vallomásaiban más indokot is találunk az ökrök és tehenek hiányára. Tőkés és Piskárkos lakói mondták, hogy több marhájuk szokott lenni, de az 1827. évi rossz termés miatt kénytelenek voltak kenyérszerzés végett eladni őket. A felsőboldádiak szintén azt panaszolták, hogy a rossz termés miatt, marháikat eladták a tavaszi vetés után, és nem tudják mi lesz a jövő évben, mivel fognak szántani. Gyöngyön az ökrök kevés száma miatt a gazdák többen összefogtak egymással, sőt a teheneket is befogták. A XIX. század elején a földműveléshez kapcsolódó igaerőt igénylő munkákra főleg ökröket használtak. A lápi pásztorok visszaemlékezései szerint a tinókat általában ötéves korukban törték be, de 3-4 éves koruk előtt még a szegény emberek sem fogták őket járomba.25 A teheneket pedig csak végső szükség esetén. A lovakat főleg fuvarozásra, nyomtatásra, szárazmalmok hajtására tartották, de az összeírás alapján bizonyosan állíthatjuk, hogy voltak települések, ahol a szántó-vető munkákat is lovakkal végezték. Gilvács vallomásából például kiderül, hogy "szántani többnyire 5-6 lóval kell", ökröt nem tartottak. Gilvácson kívül 36
községben nincs ökör, és 14 olyan település található, amelyekben sokkal több a ló, mint az ökör. Az összeírás legtöbb adatot a tehéntartással kapcsolatban közöl. A fejős tehenek az igás ökrökhöz és lovakhoz hasonlóan nyáron a faluhoz közeli legelőkre jártak, a rossz idő beálltával pedig - hét község kivételével - 6 hónapon át takarmányt is kaptak. A fejés időtartama változó: a megye egyes részein csak 75-90, máshol 105-135 napig adtak tejet, a községek kétharmadában viszont 150, 180 napig (7. sz. táblázat) Egy tehéntől naponta 1- 1, 5- 2 icce tejet nyertek, amit csak nagyon ritkán értékesítettek.
7. sz. táblázat
A tehéntartás körülményei a Szatmár megyei településeken T e h é n t a r t á s
Tájegységek neve I.
Nyírség
II.
Érmellék
III.
Ecsedi-láp
IV.
Szamoshát
v.
75-95
Fejés időtartama 150 165 105-135 nap nap nap
180 nap
150 nap
Teleltetés 165 nap
180 nap
23
23
1
11
12
5
8
16
21
11
46
Erdőhát
14
5
25
VI.
Túrhát
6
8
16
VII.
Tiszahát
6
1
7
2
8
1
12
16
16
2
34
17
V I I I . Krasznaköz IX.
Bükkalja
X.
Bányavidék
4
21
1
5
31
XI.
Avasság
4
5
1
1
16
76
238
Összesen:
12
63
79
15
A sertés-, a juh- és a kecsketartásról az összeírásból keveset tudunk meg. A legtöbb sertés a Bükkalján és az Avasságban található, ami szoros összefüggésben van a kiterjedt bükk-, és tölgy erdőkkel, amelyek októbertől karácsonyig, sőt jó makktermés esetén februárig is biztosították a sertések takarmányát.26 A legbővebben Bujánháza tanúi nyilatkoztak a Bikszáddal, Túrvékonyával, Mózesfaluval és Felsőfaluval közösen birtokolt tölgyes erdejük hasznáról. A makkot sohasem adták el, hanem saját vagy vásárolt disznót hajtottak rá, és a hízott sertés egy részét vitték piacra. A megye más részein is voltak tölgyes, bükkös erdők, de ez a sertések számában /!/ nem tükröződik. A juhtenyésztés az Avasságban, a Bányavidéken, valamint a Nyírségben és az Érmelléken említésre méltó, kecskét pedig csak a hegyvidéken tartottak. Az állatállomány nemcsak azért nélkülözhetetlen része a paraszti háztartásnak, mert biztosítja a szükséges igaerőt, a táplálkozásban fontos szerepet játszó húst és egyéb termékeket, hanem azért is, mert a korabeli gazdasági viszonyok között a legkönnyebben és legjobban értékesíthető áru. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy Szatmár megye lakói számára a XIX. század első felében a földművelés és az állattenyésztés jelentette a megélhetés fő forrását. A hagyományos, nyomásos gazdálkodás keretében az állattenyésztés dominanciája érvényesült mindenütt, persze a megye síkvidéki, illetve hegyvidéki tájain eltérő mértékben. A természeti környezet gazdagsága, és a mezőgazdasági tevékenységből származó termékek helyenkénti és időnkénti elégtelensége miatt nem merültek feledésbe az ősi foglalkozások: a halászat, a madarászat, a vad gyümölcsök, gombák gyűjtögetése sem. A szűk határú, mezőgazdasági tevékenységre kevésbé alkalmas vidékeken állandóan, rossz termésű években mindenütt fontos szerepet játszottak a lakosság élelmezésében. Az 1828. évi összeírás adatai arról tanúskodnak, hogy Szatmár megyében a munkamegosztás kezdetleges volt, olyannyira, hogy még a kis számú iparosok, kereskedők többsége sem szakadt el teljesen a mezőgazdaságtól. A mezőgazdasági termékek iránti állandó kereslet híján így még azokon a vidékeken sem bontakozott ki a paraszti árutermelés, ahol erre a természeti feltételek adottak lettek volna.
MELLÉKLET: Szatmár megye tájegységei
Jelmagyarázat:
+ ++ +++ +
+
I.
Nyírség
II.
Érmellék
III.
Ecsedi-láp
IV.
Szamoshát, VI. Túrhát. VII.Tiszahát
V.
Erdöhát
VIII.
Krasznaköz
IX.
Bükkalja
X.
Bányavidék
XI.
Avasság
Jegyzetek 1. Az 1828. évi összeírás Szatmár megyére vonatkozó anyaga teljes egészében a Nádori Levéltár Conscnptio Regnicolaris Art. V I I . 1827. Ordináta / l 828-1832/ című állagában található. A kutató számára mikrofilmen hozzáférhető: OL. Filmtár N . 26. B. 160-165. doboz. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárában is fellelhető az összeírás táblázatos anyaga 93 község kivételével: SZSZBMÖL IV.A. 501 .i. 250-258. kötet. 2. Takács, 1991. 32. 3. A Károlyi fivérek részére - az 1827. évi osztálykor készült kimutatásban a következő esetben tüntették fel a legelő nagyságát is /holdban/: Nagykároly /2212/, Kálmánd /1547, Börvely /517/, Csanálos /850/, Fény /330/, Szentmiklós /953/, Szaniszló /4806/, Szamosbecs /283/, Görbed /77/, Józsefháza /53/. A részben birtokolt községek határában a legelő kiterjedése: Kaplony / l 129/, Mezőpetri /188/, Láposbánya /8/, Nagysikárló /45/. 4. OL. Filmtár N.26. B.165. Szatmár megye 1832. május 28-án kelt jegyzőkönyve a Regnicolaris Subdeputatio 1830. november 8-i "Észrevételeire". 5. OL. Filmtár N.26. B.165. Szatmár megye jegyzőkönyve 1832. május 28. 6. Uo. 7. Uo. 8. SZSZBMÖL IV.A.501. 1829.1.köt. 1535. bgy. 11/d. pont. 9. Wellmann, 1979. 146. 10. Uo. 148. 11. Uo. 149. 12. SZSZBMÖL IV.A.501. 1833.1.köt. 310. bgy. 13. Burgonyát termesztő nyírségi községek: Császári, Derzs, Hodász, Gebe, Jármi, Kántorjánosi, Mátészalka, Nyírmeggyes, Nyírvasvári, Ópályi, Papos, Penészlek, Parasznya. 14. OL. Archívum Palatinale Archiducis Josephi I I . Miscellanea Consriptionalia N.27. 22. csomó A Regnicolaris Subdeputatio 1830. november 8-i "Észrevétele" 31. pont. 15. OL. Filmtár N.26. B.165. Szatmár megye jegyzőkönyve 1832. május 28. ló.Wellmann, 1967. 44. 17. Révai nagy lexikona Bp. 1915. XIII. kötet 675. 18. SZSZBMÖL IV.A.501. 1830.1. köt. 22. bgy. 19. Uo. 20. Wellmann, 1933.149. 21. Luby, 1976. 54-55. 22. Takács, 1987. 159. 23. Luby, 1976. 47., 50. 24. OL. Filmtár N.26. B.165. Szatmár megye jegyzőkönyve 1832. május 28. 25. Luby, 1976. 49.
26. Uo. 14., 16.
Irodalom Frisnyák Sándor: Történeti földrajz. Nyíregyháza, 1985. Luby Margit: Olyan világ volt... Mátészalka, 1976. Takács Péter: A Rétköz mezőgazdasága az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadításig. In: Agrárnépesség, agrártársadalom Magyarországon a Mária Terézia-kori úrbérrendezés és 1945. között. Nyíregyháza, 1987. Takács Péter: Úrbéresek vallomása Szabolcsban 1772. Bp. 1991. Wellmann Imre: A gödöllői Grassalkovich - uradalom gazdálkodása, különös tekintettel az 1770-1815. esztendőkre. Bp. 1933. Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében Bp. 1967. Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a X V I I I . században. Bp. 1979.
