Finnország függetlenségi harca 1917–1945. Magyar önkéntesek Finnországban Ha egy műfordító áttenné északi testvérnépünk nyelvére Sajó Sándor: Magyarnak lenni című versét, s közben a „magyar” szót „finn”-re, illetve a „Kárpátok”-at „tavak”ra cserélné, bizony a finn emberek túlnyomó többsége úgy hinné: ez a költemény róluk íródott. S hogy ez miért lehetne így? Előadásomban ezt fogom bizonyítani. „Magyarnak lenni nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt, Ha küzködöm, ha szenvedőn, ha sírva, Viselni sorsukat ahogy meg van írva, Szívünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, S féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzá tapadni örökkön-örökre.” Északi rokonaik településterülete: Suomi az 1809. évi fredrishavni békétől mint Finn Nagyhercegség az Orosz Birodalom része volt. A finnek az 1914–1918-as Nagy Háborúban minden oroszok cárja hadseregében, külön finn csapattestekben harcoltak. A sors fintora, hogy 1915-ben ott voltak Przemysl ostrománál is, s tudjuk, hogy az erődrendszer védőseregének mintegy kétharmada magyar volt. Az 1917. februári oroszországi forradalom aztán önkormányzatot adott a finneknek. Július 18-án a finn országgyűlés (Riksdag) kinyilvánította Suomi szuverenitását az Orosz Birodalmon belül, ám a központi kormányzat nem autonóm köztársaságok államszövetségében gondolkodott. Válaszként az orosz Ideiglenes Kormány augusztus 2-án feloszlatta a finn országgyűlést. Az orosz kormány hatalmának gyengülését érezve azonban november 1-jén a finn országgyűlés önhatalmúan ismét összeült, s december 6án deklarálta Finnország függetlenségét, amit a szomszéd Svédország, s ami különösen érdekes, az egymással hadakozó két politikai-katonai tömb, a Központi Hatalmak és az Antant két vezető hatalma, Németország, és Franciaország azonnal elismert. Finnországban ezt a napot máig nemzeti ünnepként ülik meg. A függetlenségi háború (itsenäinensota) 1915-től egyre több finn távozott Svédországon át Németországba, s egy részük önként jelentkezett a német szárazföldi haderőbe. A belőlük szervezett alegységek 1916-tól Kurlandban harcoltak német kötelékben. Amikor Oroszország gyengesége már egyre nyilvánvalóbbá vált, 1917 elején Németországból hazaküldték Finnországba a Carl Gustav Mannerheim volt cári ezredes parancsnoksága alatt álló, mintegy 2000, hadifogságból jelentkezettekből és finn önkéntesekből álló porosz királyi 27. vadászzászlóaljat. E jól kiképzett alakulat tisztjeire, altisztjeire és katonáira alapozva 1917 közepétől megszervezték a finn hadsereget, amely 1918. január 25-én alakult meg hivatalosan Polgárőrség néven, mintegy 30.000 fővel. Parancsnokvá Mannerheimet nevezték ki, akkor már altábornagyi rendfokozatban. A szentpétervári kormányzat azonban nem nézte tétlenül Finnország kiválását a birodalomból. 1917. november 26-án finn tanácskormány alakult, amely 1918. március 1-jén barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött Szovjet-Oroszországgal. Az ezzel párhuzamosan kirobbanó polgárháborúban az együtt 40.000 katonát számláló finn vörös gárda és a szovjet-orosz hadsereg 1918 első két hónapjában elfoglalta az
ország déli, sűrűn lakott részeit és Helsinkit. Mannerheim csapatai viszont két hónap leforgása alatt ellenőrzésük alá vonták Közép- és Észak-Finnországot, s központjukká Vaasa városát tették meg. Mindkét oldalon harcoltak orosz katonák: az 1917 előtt Finnországban állomásozott orosz seregtestek mintegy 100.000 fős állományának harmada a bolsevik propaganda hatására beállt a szovjet-orosz hadseregbe, ötöde a finnek oldalán harcolt mint fehérgárdista, a többi dezertált. A finnek hagyták hazaszökni őket: annyival is kevesebb volt a gondjuk. Mannerheim erőinek soraiban a német kiképzőtiszteken kívül több száz, otthon szabadságolt svéd tiszt és katona is harcolt. A polgárháborúban nem alakultak ki a Nagy Háborúra jellemző állandó állásrendszerek, de a felek nem bírtak egymással. Ezért 1918. március 3-án egy német hajóraj Meurer tengernagy parancsnoksága alatt elfoglalta az Ahvenmaa- (Äland-) szigeteket, s április elején csapatokat tett partra Dél-Finnországban Hankónál és Lovisánál. Április 7-én a németek bevették Tamperét, 14-én Helsinkit. A finn hadsereg és a vele harcoló német segédcsapat (Hilfskorps) gróf Rüdiger von der Goltz német vezérőrnagy vezetésével az április 29. és május 3. közötti lahti–tavastehnsi csatában döntő győzelmet aratott, Mannerheim ünnepélyesen bevonult Helsinkibe. Az 1918. március 3-i Breszt-Litovszk-i béke értelmében május 5-ére a szovjet-orosz csapatok kivonultak Finnországból. 1918. március 7-én a finn országgyűlés békét kötött Németországgal (amellyel formailag még mint az Orosz Birodalom Finn Nagyhercegsége állt hadiállapotban), s meghívta a finn trónra Károly Frigyes hesseni herceget. A Központi Hatalmak összeomlása nyomán 1918. december 1-jén Mannerheim tábornokot az országgyűlés ideiglenes államfői jogokkal kormányzóvá választotta. Károly Frigyes e napon lemondott a finn trónról. 1919. július 19-én az országgyűlés kikiáltotta a köztársaságot, s elnökének széles, közel uralkodói jogkört biztosított. Az első elnökválasztáson 143:50 arányban Kaarlo Juho Stählberg, a Közigazgatási Bíróság elnöke győzött Mannerheim tábornokkal szemben, aki 10 évre visszavonult a politikától. Úgy tűnik, a finn népnek már akkor megvolt az érzéke a demokráciához: a tábornokra addig volt szüksége, amíg a harcok tartottak, ám a békés országépítéshez polgári személyt, de nem politikust, hanem eg közigazgatási szakembert, egyben jogászt óhajtott. Érdekes a párhuzam: az a Churchill, aki megnyerte Angliának a II. világháborút, már 1945 nyarán, alig hogy Európában elhallgattak a fegyverek, szintén alul maradt a választásokon. Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok az elnökválasztást követően ismerte el Finnországot, amelyet 1922. szeptember 22-én felvettek a Nemzetek Szövetségébe, közkeletű nevén a Népszövetségbe. 1922-ben az országot hivatalosan kétnyelvű (finn és svéd) orrszággá nyilvánították. Stählberget 1925-ben Lauri Kristian Relander, 1931-ben Evind Svinhufvud, 1937-ben Kyösti Kallio, 1940-ben Risto Heikki Ryti követte. A Finn-öböl, a Botteni-öböl, Svédország, Norvégia, az Északi-tenger és Oroszország között ilyenformán kialakult Finnország területe 1918–1940-ben 388.217 km2, 1945-től 342.617 km2; lakossága 1915-ben 3.300.650, 1930-ban 3.390.000 fő volt, amelynek 88 %-a finn, 10,1 %-a svéd, a többi orosz, német és lapp. A függetlenségi háborúnak és a párhuzamos polgárháborúnak összesen a két oldalon mintegy 30.000 áldozata volt. Ezen belül a háború alatt délen a vörösterrornak kb. 1650 ember esett áldozatul, a szovjet-orosz kivonulás után délen a vörösterror visszahatásaként elszabaduló fehérterror 8400 ember életét követelte. A szovjet-finn tanácskormány orosz területről erre hivatkozva Karjalában (Karélia) megkísérelte újjáéleszteni a polgárháborút, miközben 1918 végén, a mai Észtország, Lettország és Litvánia területén kitört a baltikumi függetlenségi háború. 1919-ben és 1920-ban a finn
vörös gárdák partizántevékenységet folytattak, felszámolásuk a finn hadseregnek több mint másfél évébe került. Miután a fiatal szovjet-orosz államnak jóval erősebb ellenfelei támadtak, 1919. április 27-én, július 21-én és augusztus 31-én Csicserin szovjet-orosz külügyi népbiztos (külügyminiszter) fegyverszüneti tárgyalásokra tett javaslatot Finnországnak és a három balti államnak. A négy ország miniszterelnöke és külügyminisztere szeptember 29. és október 1. között a tartui konferencián megállapodott a tárgyalásokon követendő stratégiáról. November 19-én a négy ország és Szovjet-Oroszország kormánya Tartuban megállapodást kötött a hadifoglyok elengedéséről. Miután az Antant Legfelsőbb Tanácsa december 13-án határozott a fehér-orosz erők támogatásának beszüntetéséről, majd 1920. január 20-án a Szovjet-Oroszország elleni blokád feloldásáról, a négy ország változtatni kényszerült tárgyalási stratégiáján. Az 1920-ban megkötött kétoldalú békékkel a függetlenségi háborúk lezárultak, SzovjetOroszország és a balti államok vállalták, hogy nem engednek meg területükön a másik fél elleni szervezkedést. A békék rendezték továbbá az állampolgárság, a kulturális javak és a közös közlekedési infrastruktúra kérdését, a Balti- (Keleti-) tenger, illetve a Finn-öböl vizeinek használatát, s a hadifoglyok elengedését. A Karjalában (Karélia) újjáéledő finn–orosz háború miatt a Finn Köztársaság és Szovjet-Oroszország csak 1920. október 14-én kötött békét Dorpatban. A finn tanácskormány az 1930-as évek közepéig szovjet–finn emigráns kormányként funkcionált. Előre a cári határokig A békét a szomszédos és az egykori Orosz Birodalomból kivált új országokkal megteremtő Lenint azonban Sztálin követte a „vörös trón”-on. 1939 márciusában ülésezett a Szovjetunió Kommunista Pártja, az állampárt XVIII. kongresszusa. Sztálin május végén a Központi Bizottság előtt „értelmezte” a kongresszusi határozatokat és kijelölte az állami, a katonai és a pártvezetés számára követendő utat. Többek között kijelentette, hogy 2 évük van helyreállítani az egykori cári birodalom 1914. évi határait. Ez csupán Európában 4 ország és 2 tartomány visszahódítását jelentette: Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, illetve a volt Orosz-Lengyelország (benne Varsóval) és Besszarábia (Romániától). Az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum konkrét lehetőséget teremtett a megvalósítás első fázisára, hiszen kvázi szövetségessé tette a Szovjetuniót legnagyobb potenciális ellenlábasával, a nemzetiszocialista Németországgal, s elhatárolta egymástól a két birodalom befolyási övezetét Kelet-Közép-Európában. A Szovjetunió a TávolKeleten is megszabadult lekötöttségétől a paktum hatásaként: szeptember 4-én ugyanis Japán be nem avatkozási nyilatkozatot tett a lengyel háború vonatkozásában, szeptember 16-án pedig fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. 1939. szeptember 17-én két szovjet hadseregcsoport megtámadta Lengyelországot. Noha már a szeptember 28-i német–szovjet határszerződéssel a Szovjetunióé lett az addig Lengyelországhoz tartozott Nyugat-Fehéroroszország és Északnyugat-Ukrajna, a szovjet politikai és katonai vezetés egyaránt csupán félsikert könyvelhetett el. Az 1918ig orosz varsói és a lublini lengyel vajdaság Németországé lett, s a Vörös Hadsereg sem arathatott olyan villámháborús győzelmet, mint a német. A már egyébként is megvert lengyel haderő a némettel szemben volt lekötve, a szovjet csapatok legfeljebb lengyel határőr és kisebb tartalékos csapattöredékeket „küzdhettek le”. A lengyelországi bevonulás alkalmat adott viszont a balti terjeszkedésre – lassan fél
év telt el a sztálini felszólítás óta... Szeptember 18-án a szovjet hadiflotta behatolt az észt és a lett felségvizekre, hogy a háborús viszonyok közepette „átvegye a tengeri biztonság őrzését”. A szovjet diplomácia elérte, hogy a szeptember 28-i német–syovjet határszerződéssel módosítsák a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékát: Litvánia átkerült a szovjet érdekszférába. Másnap a szovjet hadihajók megjelentek a litván felségvizeken is. A szárazföld és a tenger felől bekerített három kis balti államra a Szovjetunió kölcsönös segítségnyújtási szerződést erőltetett: Észtországra szeptember 28-án, Lettországra október 5-én, Litvániára október 11-én. Október folyamán összesen 65 ezer szovjet katona vonult be a három államba – úgymond – „szuverenitásuk biztosítására”. Október 27-én a volt lengyel terülteket formálisan is SzovjetBelorussziához és Szovjet-Ukrajnához csatolták. Következhet Finnország Október 5-én a finn kormány meghívást kapott a kölcsönös segítségnyújtási szerződésről folytatandó tárgyalásokra Moszkvába, ahol úgy vélték, megismételhetik a három kis balti államal szemben elért gyors eredményeket. Az október 12-14. közötti első tárgyalási fordulón a finn delegációt J. K. Paasikivi svédországi finn követ, meghatalmazott miniszter vezette. A tárgyalások megindulásakor mozgósították a Leningrádi Katonai Körzetet, s a Vörös Hadsereg ekkor vonult be a három balti államba, illetve hadgyakorlat címén 14-ére felvonult a finn határra is. Finnországgal szemben azonban ezek a lépések a szándékokkal ellentétes reagálást váltottak ki: a finn delegáció megszakította a tárgyalásokat és hazautazott. Az október 6-án készültségbe helyezett finn védelmi erők 14-étől szintén hadgyakorlatot kezdtek. 1939. október 23-án a szovjet politikai vezetés újabb javaslattal állt elő: kölcsönös területcserével. A Karjala-földnyelvet követelte Leningrád és Viipuri (Viborg) között, cserébe északon három és félszer akkora, ám értéktelen területet, jobbára terméketlen és ritkán lakott tundrát ajánlott fel. Mivel Finnország számára ez sem volt elfogadható, ráadásul a szerződés tartalmazta volna a Finn-öblöt lezáró Hanko-félsziget és több kisebb finn sziget 30 évre történő szovjet bérbevételét is, november 13-án Väinö Tanner finn külügyminiszter, delegációvezető ismét megszakította a tárgyalásokat. Molotov szovjet külügyi népbiztos (külügyminiszter) meglehetősen egyértelmű kijelentést tett a távozó Tannernek: „most majd a katonák veszik át a szót”. A hónap második felében a határ szovjet oldalán újabb csapatok jelentek meg, s megkezdték az utak és a vasutak műszaki megerősítését is. A szovjet politikai vezetés elérkezettnek látta az alkalmat Finnország visszacsatolására, a katonai pedig arra, hogy hasonlóan gyors győzelmet produkáljon, mint a németek Lengyelországban. Úgy vélték, ha Finnország bekebelezése békésen sikerül, az diplomáciai, ha nem, az villámháborús siker lesz – de mindkét esetben rászolgálnak Sztálin elismerésére. November 26-án délután háromnegyed négykor a Karjala-földnyelven, a határ szovjet oldalán lévő Mainila faluban állomásozó szovjet csapatokat tüzérségi támadás érte. Hiába bizonygatták a finnek, hogy tüzérségük a megerődített Mannerheimvonalban van, az pedig messzebb húzódik a határtól, mint a finn lövegek lőtávolsága, a világ inkább a finn támadásról beszélő Molotovra figyelt. 1941 júniusában finn hadifogságba esett, a provokáció megrendezésében részt vett szovjet katonák elmondták a történteket: bizony, szovjet tüzérség lőtte a szovjet lövészeket Mainilában. Sztálinnak, úgy tűnik, volt még mit tanulnia Hitlertől, aki kivégeztette a Lengyelország
lerohanására ürügyként szolgáló gleiwitzi provokációt végrehajtó német katonákat, nehogy tanúk maradjanak, akik esetleg utólag kifecseghetik az igazságot. 1939. november 27-én – a mainilai támadásra hivatkozva – a szovjet kormány felmondta az 1928. szeptember 24-i szovjet–finn megnemtámadási szerződést, 29-én pedig megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Finnországgal. Mozgásba lendült a titkos diplomácia is. 1939. november 28-án Terijokiban, közvetlenül a határ finn oldalán a Finn Kommunista Párt húszéves emigrációból aznap finn területre lépett első titkára, Otto Kuusinen újjáalakította a finn tanácskormányt, amely kikiáltotta a Szovjet-Finn Népköztársaságot. A Szovjetunió ezt másnap elismerte, s még 29-én kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött vele. Kuusinen mint finn kormányfő proklamációt adott ki, hogy a finn nép felkelt az imperialista hatalom ellen, s megsegítésére behívta a szovjet csapatokat. Igaz, saját felkeléséről a finn nép nem tudott... Jari Vilén magyarországi finn nagykövet 2010. február 17-én, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban lezajlott nemzetközi konferencián úgy fogalmazott, hogy Finnország napokon belül megkezdődött önvédelmi harcát még a finn kummunisták is támogatták. Nincs azonban ellentmondás, ugyanis nemcsak Kuusinen élt egészen addig a Szovjetunióban, hanem kormányának többi tagja is. A téli háború (talvisota) 1939. november 30-án a szovjet haderő 25 hadosztállyal és dandárral, 2268 harcjárművel, 3500 löveg és aknavető, valamint 1590 repülőgép támogatásával, főerőivel a Karjala-földnyelven átlépte a finn határt. A finn hadsereg 9 hadosztállyal, 26 (!) harckocsival, 485 löveggel és aknavetővel, valamint 235 repülőgéppel bírt. Noha a Moszkvában kiadott nyilatkozatok alapján a világ finn támadásról beszélt, a katonai erőviszonyok (26 az 1-hez) nem ezt látták alátámasztani. Kitört a szovjet–finn téli háború, amelyet a finn történetírás második függetlenségi háborúként is emleget. hadosztály és dandár harcjármű löveg és aknavető harci repülőgép összesen
szovjet 25 2268 3500 1590
finn 9 26 458 235
erőviszony 2,8 : 1 87,2 : 1 7,6 : 1 6,8 : 1 26,1 : 1
A szovjet harcjárműpark a könnyűharckocsitól a közepesen és a rohamlövegen át a nehézharckocsiig terjedt. A finneknek csak Vickers–Armstrong E könnyűharckocsijuk volt, amelynek 8,7 tonnás, 5-17 mm-es páncélzattal borított, 87 LE-s motorral hajtott teste 4 fős kezelőszemélyzetet fogadott be, s 1 db 3,7 cm-es harckocsiágyúval és 1-1 db 9 mm-es és 7,62 mm-es géppuskával szerelték fel. A finn lakosság evakuálását a leginkább veszélyeztetett Karjala-földszorosról még 1939. november 24-én megkezdték. 30-án reggeltől a szovjet légierő finn városokat bombázott, elsődlegesen is Helsinkit és Viipurit. December 2-án Roosevelt amerikai elnök azt kérte Sztálintól, hogy csak katonai célpontokat bombázzon. Válaszként Kliment Vorosilov marsall még aznap elrendelte az összes finn város bombázását, mondván, hogy így majd a „finn nép veszi rá kormányát a kapitulációra”. Súlyosan tévedett: a bombázások hatására egyre több finn férfi jelentkezett önként front-, illetve nő segédszolgálatra. Ez utóbbiak voltak a lották.
1939. december 9-én a Szovjetunió tengeri blokádot hirdetett a Finn- és a Botteniöbölben. Északon erre nem volt szükség, mivel a tenger már befagyott. December 10étől a blokádba (finn adatok szerint) német tengeralattjárók is bekapcsolódtak. Mivel Svédország nem zárta le a szárazföldi finn határt, a blokád nem bizonyult hatékonynak. Később a két öböl is befagyott, így 1940. január 20-án a blokádot feloldották. A. K. Cajander finn miniszterelnök, aki felelősnek érezte magát a válság háborúvá fejlődésében, a támadás napján lemondott. Kyösti Kallio köztársasági elnök felkérésére december 2-án Risto Ryti alakított kormányt. Ryti megerősítette Mannerhei tábornagyot főparancsnoki tisztében, s – az ő javaslatára – kinevezte az aznap megalakuló Karjalahadsereg parancsnokává az addigi vezérkarfőnököt, Hugo Östermann altábornagyot. A szovjet páncélos ékek az átszegdelt terepen nem voltak képesek teljesíteni, amit a német harckocsik a lengyel síkságon. A finn hadsereg a tavakra és erdőkre támaszkodó Mannerheim-vonalban sikeresen ellenállt. A függetlenségi háború legendás vezérének nevét viselő, 135 km széles és 15–60 km mély finn államerődítést 1927–1939 között építették ki a Finn-öböl és a Ladoga-tó közötti Karjala-földszoroson az erődítések építésben gyakorlattal bíró német, angol, francia és belga hadmérnökök segítségével. Két fő erődvonalból és fedezőzónából állt. Az erődvonalakat egymással tüzérségi tűzösszeköttestésben álló megerődített támpontok füzére alkotta, egy-egy támpontot pedig 2–3 nagyobb beton- és 3–5 kisebb föld-, fa-, föld-faerőd. Az egyes támpontokat általában 1 erődszázad és 1 gyalogzászlóalj védte. A támpontok közötti térközbe tábori erődítéseket telepítettek, ezeket az ún. biztosítási zónákat (területüktől függően) 1–2 gyalogszázad biztosította járőrözéssel és portyázással. Összesen közel 1000 különféle típusú erőd készült. A határtól 5–15 km-re kiépített fedezőzőna Ino–Rajbola–Vuomma–Lipola– Raszuli–Szaroinen vonalában húzódott. A határvédelmi erők halogatóharcának és visszavonulásának biztosítására kisebb erődtámpontokat létesítettek Seivästrä, Ino, Terijoki, Rajbola, Musztamjaki, Vuomma, Uusikirkka, Kaukszama, Kanneljärvi, Lipola, Raszuli, Szaroinen helységeknél. A 10–15 km mély fő védőövet Murila– Lounatioki–Telkkjala–Valkjärvi–Rautu–Mersäpirtti vonalában telepítették. Legfontosabb támpontjai Murila, Szurboentikkjala, Lounatioki, Szormula, Muolaanjärvi, Yskjärvi, Telkkjala, Valkjärvi, Kirkkajärvi, Mjakrjala, Rautu, Mersäpirtti térségében voltak. A fedezőzőna és a fő védőöv alkotta együtt a főellenállási övet. A 7– 10 km mély hátsó védőöv Kurkela–Summa–Muolaa–Ritaszaari–Vuoksi-tó–Suvanro-tó– Taipale vonalában létesült. Ennek balszárnya a kelet-nyugati irányba hosszan elnyúló Suvanro-tótól a Ladoga-tó partján lévő Taipaléig a terepviszonyok miatt közel volt a fő védőöv balszárnyához. Főbb erődtámaszpontjai Koiviszto, Summa, Muolaa, Ritaszaari, Vuoksela, Sakkola, Taipale helységeknél voltak. A hátsó védőöv mögött, de annak nem részeként különösen is megerődítették Viipuri városát. A Mannerheim-vonalra a szovjet 7. hadsereg december 6–7-ére zárkózott fel, ami napi átlag 1,5-2 km előrenyomulást jelentett. Parancsnoka, Mereckov tábornok négy sikertelen támadás-sorozatot vezetett ellene: december 15–17-én, 25–26-án, 1940. január 5–7-én és február 1–3-án. A február 11-én indított ötödik offenzívát azonban az akkorra kimerült finn hadsereg már nem tudta elhárítani. Február 13-án Lähde-nél, 17én Pastilampii-nál a szovjet csapatok áttörték a finn védelmet, s 28-ára elérték Viipuri külvárosait. Ehelyt két röpke gondolat megér egy rövid kitérőt. A II. világháború során a híres erődítések sorra elestek, kezdve a belga Eben Email erődtől a francia Maginot-vonalon és a szovjet Sztálin-vonalon át a német Siegfried-vonalig. Két megerődített állás volt
mindössze, amely képes volt viszonylag gyenge erőkkel is feltartóztani a jóval erősebb fő hadviselő felet – esetünkben a szovjet Vörös Hadsereget –, az egyik védőit iszonyatos veszteségek árán kifárasztották, a másikat pedig délról megkerülték. Időrendben az első a finn Mannerheim-, a másik a magyar Árpád-vonal volt. A másik párhuzam ugyancsak Magyarországgal adódik. 1940. február 17-étől Heksinkiben kiállításon mutatták be a zsákmányolt szovjet hadianyagot. Negyed századdal korábban a hadizsákmányt, köztük fegyvereket – többek között – a Margitszigeti Hadikiállítás keretében láthatta a magyar hátország. Finnország 1940. február 13-án katonai segítséget kért Svédországtól, amit az 16-án elutasított (igaz, a svéd önkéntesek csatlakozását a finn hadsereghez továbbra sem gátolta). A szovjet–finn téli háború nemzetközi diplomáciatörténete azonban korántsem merül ki ennyiben. A három kis balti állam külügyminisztere 1939. december 7-én semlegességi nyilatkozatot tett. Más lehetőségük nem volt, mivel területükön már bent tartózkodtak az „ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. 1939. december 3-án Tanner finn külügyminiszter előterjesztést tett a Nemzetek Szövetségében. Az december 14-én az alapokmány 16. pontja értelmében agresszornak minősítette és kizárta a Szovjetuniót, egyidejűleg felhívta a tagállamokat Finnország megsegítésére. December 19-én ennek alapján Daladier francia miniszterelnök a brit– francia Legfelsőbb Haditanácsban javaslatot tett katonai erő küldésére Finnországba. 1940. február 5-én megalakult egy 13 ezer fős expedíciós hadtest, amelynek 1. dandárát a francia, 2. dandárát a brit hadsereg adta át. A 3. dandárt lengyel katonákból állították fel, akiknek többsége éppen Magyarországon keresztül jutott ki francia területre. Február 16-án, amikor a konvoj kifutott Glasgowból, a brit kormány kérte kérte Norvégiát és Svédországot a hadtest átengedésére. Brit részről felmerült a norvég kikötők rajtaütésszerű megszállásának, francia részről a bakui olajmezők bomázásának ötlete is, amely azonban a döntéshez hiányzó kormánytöbbség miatt nem valósult meg. Emlékszünk? A Molotov–Ribbentrop-paktum „virágkorát” élte. A Finnország elleni szovjet tengeri blokádba – finn adatok szerint – német búvárhajók is bekapcsolódtak. Az önkénteseket, majd a brit–francia–lengyel hadtestet szállító hajókra ugyancsak német tengeralattjárók vadásztak. A világ közel került ahhoz, hogy Németország és a Szovjetunió azonos oldalon sodródjék bele a II. világháborúba... Wladyslaw Sikorski tábornok, a londoni lengyel emigráns kormány elnöke felvetette, hogy a szeptember utolsó harmadában Litvániába és Lettországba menekült lengyel katonák is átküldhetők volnának Finnországba, ám az intrenálótáborok felügyeletét addigra átvette a szovjet hadsereg... Február 25-én azonban Koppenhágában a svéd, a norvég és a dán külügyminiszter semlegességi nyilatkozatot fogadott el a finn háborút illetően. A svéd kormány 27-én nemet mondott a hadtest átengedésére. Március 2-án a brit és a francia kormány újólag kérést intézett Norvégiához és Svédországhoz. Másnap a svéd kormány, ezúttal a norvéggal egyetemben, a kérést ismét visszautasította. A hadtest visszafordult a brit szigetekre. Egy hónappal később Norvégiában vetették be, immár a németek ellen. Az említett nemzetközi konferencián Janne Pauni ezredes, magyarországi finn katonai attasé idézte a korabali finn sajtót, miszerint döntését „Svédország meg fogja bánni”. S ha ez nem is realizálódott, Norvégiára a jóslat maradéktalanul átültethető. Március elejére a finn haderő és gazdaság kifáradt. A finn kormány, miután értesült a svéd és a norvég elutasításról, 1940. március 7-én fegyverszünetet kért a szovjet kormánytól. Másnap a szovjet fővárosban megkezdődtek a tárgyalások. A szovjet kormány hajlandóságát a tárgyalások azonnali megkezdésére nem kis mértékben a brit–
francia lépések motiválták. A március 12-én Ryti finn miniszterelnök és Molotov szovjet külügyi népbiztos által aláírt, a 105 napos háborút lezáró békeszerződést Finnországban nem érezték vereségnek, mivel elkerülték a függetlenség elvesztését. Mannerheimnek, aki egykori cári ezredesként ismerte az orosz birodalmi gondolkodást, nagy szerepe volt az előzetes fegyverszünet nélküli békekötésben: úgy vélte, az azonnali béke kevesebb lehetőséget ad az esetleges szovjet provokációkra, s ezzel a háború újrakezdésére, mint a fegyverszünet. Megerősítette Mannerheim félelmeit, hogy március 13-án, tehát egy nappal a békeszerződés aláírása után a szovjet csapatok rohammal bevették Viipurit. Mereckov azt állította, hogy őt nem értesítették a békekötésről. A moszkvai béke kimondta az ellenségeskedések beszüntetését. A Karjalaföldszorost Viipuri (Viborg) városával, a Viipuri-öböl szigeteivel, a Ladoga-tó nyugati és északi partján fekvő városokat és a Finn-öböl néhány szigetét, északon Salla és Kuusamo tartományok és a Kalastaja-szigetcsoport egy részét (összesen több mint 40 ezer km2-t) a Szovjetunióhoz csatolták. A Finn-öböl bejáratát védő Hanko-félszigeten lévő Hanko kikötőjét Finnországnak évi 8 millió márkáért 30 évre bérbe kellett adnia a Szovjetuniónak. A szovjet csapatok kivonultak ugyan a Petsamo-félszigetről, ám a finnek demilitarizálták a Jeges-tenger parti vizeit. Finnország kötelezettséget válallt a vasúti tranzitszállítás biztosítására a Szovjetunió és Svédország között, valamint ismét felvette a gazdasági kapcsolatokat a Szovjetunióval. Az önkénteseket ki kellett vonni Finnországból. A moszkvai béke nyomán 423 ezer ember hagyta el szülőföldjét és települt át Finnország megmaradt területeire. Moszkva elállt igényétől a kölcsönös segítségnyújtási szerződésre, Finnország megőrizte függetlenségét. Az 1939. november 28-án megalakított szovjet-finn kormány szovjet területen 1956-ig működött, akkor Szovjet-Karéliát tagköztársaságból autonóm területté „fokozták le” és a Kuusinenkormányt feloszlatták. A kegyvesztetté vált Kuusinent Szibériába „utaztatták”. A téli háborúban szovjet adatok szerint a finn hadsereg 24.923 halottat és 43.577 sebesültet, a szovjet 48.745 halottat, 158.863 sebesültet és több ezer eltűntet vesztett. A Finnországban megjelent The Winter War of Finland 1939–1940 (Everscreen, Helsinki, 1999) adatai ettől eltérőek. Eszerint a finn hadsereg 66.400 főt vesztett, ebből 21.396 fő halt hősi halált, 43.557 sebesült meg, 1032 eltűnt és 402 megfagyott. A szovjet hadsereg 333.084 katonát vesztett, ebből 84.994 halottat, 186.584 sebesültet, 51.892 eltűntet és 9614 fagyottat. A mai orosz történetírás adatai a finnhez állnak közelebb. Hruscsov szovjet pártfőtitkár emlékiratai szerint „A finnek ellen (...) mi választhattuk meg a háború helyét és kezdetének időpontját. Szám szerint fölényben voltunk (...) elegendő időnk volt arra, hogy felkészüljünk (...) e lehető legkedvezőbb feltételek mellett is óriási nehézségek és hihetetlenül nagy veszteségek árán tudtunk győzelmet aratni. Ez (...) valójában erkölcsi veszteség volt. Népünk erről persze sosem szerzett tudomást, mert sohasem mondtuk meg neki az igazat.” A téli háború érdekes üzenetet közvetített továbbá a német politikai és katonai vezetésnek: megerősítette abbéli hitében, hogy a szovjet haderő agyaglábakon álló óriás. S vonjunk tanulságot a másik fél szemszögéből is. Jari Vilén magyarországi finn nagykövet a fent említett konferencián így fogalmazott: „A mai Finnországot és finn nemzetet a Téli Háború tette azzá, ami; vagyis hogy meg tudta létét és függetlenségét védelmezni.” A folytatólagos háború (jatkosota)
A szovjet politikai vezetés kudarcnak értékelte, hogy nem tudta bekebelezni Finnország egészét (emlékezzünk: Sztálin 1939 májusában a teljes visszacsatolást szabta meg nekik). Ott aktivizálódott tehát, ahol biztos lehetett a sikerben. 1940 áprilisa és júliusa között elérte, hogy a három balti államban népi kormányok alakuljanak, amelyek nem sokkal azután kérték felvételüket a Szovjetunióba. Litvánia 1940. augusztus 3-án, Lettország 5-én, Észtország 6-án vált szovjet tagköztársasággá. A szovjet katonai vezetés pedig még március végén megkezdte a tervek kidolgozását Finnország egészének adandó alkalommal történő elfoglalására. A Vörös Hadsereg (finn források szerint) 1941 késő tavaszára a finn határ mentén fel is vette a támadó csoportosítást, ám a június 22-i német támadás megelőzte. A szovjet hadseregnek természetesen nem lett volna szüksége több mint egy esztendőre a felvonuláshoz, de 1940 végéig a Molotov–Ribbentrop-paktum még funkcionált. 1940. június 22-én Franciaország kapitulált Németország előtt, amely azonnal visszacsatolta Elzász–Lotharingiát. Június 26-án a Szovjetunió jegyzékben követelte vissza Romániától az 1918-ig Oroszországhoz tartozott Besszarábiát (a mai Moldáviát), s a „22 éves megszállás kompenzációjaként” Észak-Bukovinát, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia részét. A román kormány meghátrált, június 30-án a Vörös Hadsereg bevonult mindkét történeti tartományba. Ez – egy időre – elterelte a szovjet politikai és katonai vezetés figyelmét Finnországról. Ami a másik oldalt illeti, a moszkvai békébe Finnország sem nyugodott bele véglegesen. 1941 februárjától megkezdődtek a katonai egyeztetések a német szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres, OKH) és a finn Vezérkar között. Június 15-én a Finnországhoz tartozó Lappföldön állomásozó finn csapatok beléptek az ott felvonuló német Norvégia Hadsereg alárendeltségébe. 1941. június 22-én a német hadigépezet megindult a Szovjetunió ellen. Hitler aznap rádióbeszédében arról tett említést, hogy a német katonákkal románok és finnek indultak meg együtt. Ezzel ellentétben 23-án a finn kormány még semlegességi nyilatkozatot tett, de 25-én szovjet repülőgépek több finn várost bombáztak, ezért a finn országgyűlés nem provokált támadásra hivatkozva beállottnak nyilvánította a hadiállapotot Finnország és a Szovjetunió között. (Két nappal később, a június 26-i kassai bombázás okán a magyar országgyűlés nyilatkozott hasonlóan.) Kitört a finn– szovjet folytatólagos háború, amelyet finn értelmezés szerint a finn–szovjet téli háború során elvesztett területek visszaszerzéséért folytattak, Németország háborújával párhuzamosan, de nem annak részeként. Az antifasiszta koalíció, de főként a Szovjetunió értelmezése szerint persze Finnország a német szövetségi rendszer tagjaként kapcsolódott be a támadásba. A kocka elvettetett, a finnek egy csapásra elvesztették a nyugati világ 1939–1940-ben még bírt osztatlan szimpátiáját. Június 26-án a finn hadsereg harcot kezdett a Hanko-félszigeten állomásozó szovjet kontingens ellen, amely 5 hónapig tartotta magát. A német–finn csapatok az északi Petsamo-félszigeten július 1-jén indultak meg. Július 10-én Észak-Karjalában (Karélia), valamint a Karjala-földnyelven (a Finn-öböl és a Ladoga-tó között) a finn főerők önálló támadást indítottak. Augusztus 8-tól felújított támadásukat a Karjala-földnyelven már összehangolták a német Észak Hadseregcsoport hadműveleteivel. Július közepe és szeptember vége között a finn hadsereg mindenütt elérte az 1939. évi finn–szovjet határt, s először – parancs szerint – meg is állt azon. Hitler személyes kérésére Mannerheim tábornagy, a finn hadsereg főparancsnoka katonai megfontolásokból szeptember 8-án azonban – a hadműveletileg célszerű mértékben – elrendelte az 1939-es határ átlépését. A finn csapatok a Ladoga- és az
Onyega-tavat összekötő Szjur-folyó vonaláig nyomultak előre. Leningrád bekerítése a két tó között azonban ennek ellenére sem sikerült, amit a német történészek a finn megtorpanásnak (is) tulajdonítanak. Ezt követően a finn Vezérkar – a finn politikai vezetés ráhatására – többször is visszautasította az OKH kérését, hogy a finn hadsereg támadja meg Leningrádot és északon a murmanszki vasútvonalat. Mikor a német hadvezetés az 1942. évi, döntőnek szánt hadjáratot tervezte, a finnektől a Ladoga-tótól a Murmanszki-öbölig terjedő terület elfoglalását kérte. A finn Vezérkar ekkor is nemet mondott. Nem kis mértékben ez az önmérséklet vezetett ahhoz, hogy Finnország szuverenitásának megőrzésével léphetett ki a II. világháborúból. A német történetírás szerint a finn passzivitás eredményezte, hogy fenn északon (benne a finn csapatok arcvonalán) 1941 végétől 1944 tavaszáig az I. világháborúra emlékeztető állásháború alakult ki, s Leningrád elfoglalása nem sikerült. A háború menete 1942 végétől 1943 nayárig megfordult. A győzelemben egyre biztosabb szovjet kormány 1944 áprilisban – a semleges Svédország közvetítésével – előzetes fegyverszüneti feltételeket juttatott el Finnországba, ám azokat először a finn országgyűlés visszautasította. Sztálin ekkor (saját korábbi szavainak is ellent mondva) kijelentette, hogy Finnország csak eddig vívott külön háborút, ettől kezdve Hitler csatlósának tekinti az északi országot, amelyre vonatkozik a feltétel nélküli megadás casablancai konferencián megfogalmazott elve. Ez elgondolkodtatta a finn vezetést, s Mannerheim és Alexandra Kollontaj svédországi szovjet követ közvetítésével mégis megindultak a tárgyalások. Sztálin (őt ismerve nyugodtan állíthatjuk: páratlan módon) visszakozott. Az akadozó tárgyalásokat a holtpontról az mozdította ki, hogy a szovjet Leningrádi Hadseregcsoport 1944. június 10-én indított támadása szeptember végére, a Mannerheim-vonal áttörésével, az 1940-es határig szorította vissza a finn hadsereget, s június 20-án elesett Viipuri városa is, Helsinki megközelítésének kulcsa. Risto Ryti finn elnök június 26-án még egyezményt írt alá Ribbentrop német külügyminiszterrel, amelyben fegyver- és élelmiszer-szállításokért cserébe lemondott a különbékéről, ám ez ahhoz vezetett, hogy a hadi helyzetet reálisan értékelő Mannerheim augusztus 1-jén lemondatta Rytit, s maga vette át a köztársasági elnöki funkciót. 4-én a finn országgyűlés a váltást törvényesítette. Mannerheim augusztus 17-én egyoldalúan felmondta a német szövetségi rendszerből adódó kötelezettségeket, szeptember 2-án elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételeket és megszakította a diplomáciai viszonyt Németországgal. Szeptember 4-én életbe lépett a fegyverszünet a finn arcvonalon. Mannerheim Hitlernek küldött üzenetében azt írta: „Németország akkor is fennmarad, ha elveszti a háborút. Finnország ebben nem bízhat.” Az 1944. szeptember 19-én Moszkvában Andrej A. Zsdanov és Carl Enckel finn külügyminiszter által aláírt fegyverszüneti szerződés előírásait az 1947. február 10-i párizsi béke véglegesítette. Ezek az 1940-es finn–szovjet békeszerződést léptették életbe ismét, bizonyos változtatásokkal. Finnországnak vissza kellett vonnia közigazgatását és – békeállapotnak megfelelő szintre leszerelendő – haderejét az 1940. december 31-i határok mögé, az ország területén lévő német csapatokat lefegyvereznie, s a német és magyar (!) állampolgárokat internálnia. A Szovjetunió megkapta Petsamo kikötőváros vidékét, amely az 1940. évi békében még Finnországé maradt. A finneknek 50 évre bérbe kellett adniuk a Porkkala körzetében fekvő területeiket és felségvizeiket a Szovjetuniónak, cserébe az lemondott a Hanko-félsziget bérleti jogáról. Finnországnak 1938-as értéken számolva 300 millió dollárnak megfelelő természetbeni jóvátételt kellett juttatnia a Szovjetuniónak, Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB) kellett fogadnia, s fel kellett oszlatnia több, a SZEB által megjelölt szervezetet, ki kellett
telepítenie 104.000 embert a Szovjetunióba, köztük 54.700 inkeri nemzetiségűt. A béke aláírása után a SZEB elhagyta Finnországot, amelynek szuverenitása helyreállt. 1955ben kivonták a szovjet csapatokat az országból és Porkkala térségéből is. Finnország kiválása a háborúból azért nem ment annyira egyszerűen. Szavonyenkov altábornagy, a SZEB helyettes elnöke 1944. szeptember 30-án ultimátumban követelte, hogy a finn hadsereg támadja meg a még az országban lévő német csapatokat (azok a kivonulást megkezdték ugyan, de a kitűzött időre nem tudták teljesíteni). Északon a finn hadsereg ezért október 1-jén harcot kezdett a német hadsereg ellen, amit addig folytatott, ameddig az Norvégia felé be nem fejezte Finnország kiürítését. 1945. március 4-én Finnország – szovjet nyomásra – hadat üzent Németországnak. A finn északi hadtest parancsnoka, Hjalmar Siilasvuo tábornok április 28-án tett jelentést az ún. lappföldi háború (lappeensota) befejezéséről. A folytatólagos háborúban finn számítások szerint 1941-ben a finn hadsereg 26 ezer, 1942-ben 8 ezer, 1943-ban 4 ezer, 1944-ben 22 ezer, összesen 60 ezer katonát vesztett. Ugyanezen időszakban a finn fronton a szovjet hadsereg 138 ezer, 46 ezer, 12 ezer, 60 ezer, összesen 256 ezer főt, a finnekkel együtt harcoló német haderő 7 ezer, 4 ezer, 2 ezer, 10 ezer, összesen 23 ezer katonát vesztett. Önkéntesek Finnországban Lépjünk vissza egy kicsit az időben akkorra, amikor még Finnország élvezte a világ nagyobbik részének rokonszenvét. Az 1939–1940-es téli háborúban a finnek oldalán 26 nemzet önkéntesei vettek részt. Számuk megközelítette a 20.000 főt, ebből 9000 volt svéd, 1600 dán, 900 norvég, 372 amerikai, 227 angol, több száz francia, olasz, illetve magyar. A finn Vezérkar (spanyol mintára) 1940. február 10-én őket négy nemzetközi dandárba szervezte, a 4. dandárban egy magyar zászlóalj is szerepelt. Összesen közel 90.000 kézifegyver került Finnországba, ebből 80.000 Svédországból, közte 500 svéd géppuska. Több ország nehézfegyvereket is küldött: Nagy-Britannia 100 vadász- és felderítő-, valamint 20 bombázó-repülőgépet; Franciaország 30 vadászrepülőgépet és 300 löveget; Svédország 25 vadászrepülőgépet, 112 löveget, 85 páncéltörő és 104 légvédelmi ágyút; Olaszország 30 vadászrepülőgépet és 12 légvédelmi ágyút. Mintegy 100 harcjármű, 300 aknavető, 50 millió svéd és sok tízezer belga gyalogsági töltény, illetve 300.000 svéd és sokezer spanyol tüzérségi lőszer is érkezett Finnországba. Korábban láttuk az erőviszonyokat a szovjet–finn téli háború kitörésének napján, vizsgáljuk most meg ugyanezt a nemzetközi segítség hozzáadásával is. A szovjet fölény az élőerő tekintetében 2,8-ról 1,9-re, a harcjárműveknél 87,2-ről 22,7-re, a lövegeknél és aknavetőknél 7,6-ról 2,6-ra, a harci repülőgépeknél 6,8-ról 3,6-ra csökkent. A Vörös Hadsereg összességében megőrízte ugyan számbeli fölényét, ám túlereje 26,1-szeresről 7,7-szeresre olvadt le. A győzelemhez persze hosszú távon ez is elegendőnek bizonyult. Az időközben bekövetkezett veszteségeket, mivel azok mindkét oldalt sújtották, az erőviszonyok változásának kiszámításánál figyelmen kívül hagytuk. hadosztály és dandár harcjármű löveg és aknavető harci repülőgép összesen
szovjet 25 2268 3500 1590
finn 13 126 1371 440
erőviszony 1,9 : 1 22,7 : 1 2,6 : 1 3,6 : 1 7,7 : 1
Svédország adta a legtöbb fegyvert és önkéntest, s a finn harci technikán megjelenő horogkereszt is onnan származott, nem volt köze a náci jelképhez. A svéd segítség okán is volt meglepő az expedíciós hadtest átvonulási engedélyének megtagadása. Az önkéntesek általában a brit szigetekről indultak vízen a norvég partokig, onnan szárazföldi úton, Svédországon át mentek tovább Finnországba. A német hadiflotta támadta az őket szállító, brit és olasz (Itália csak 1941 júniusában lépett be a háborúba) hadihajók fedezte konvojokat. Norvégia „nem vette észre” partraszállásukat a több ezer fjord valamelyikében, Svédország viszont nyíltan engedte át őket. Végezetül, ám egyáltalán nem utolsósorban tekintsük át a magyar segítségnyújtást az északi testvérnépnek. A magyar Belügyminisztérium már két héttel a háború kitörését követően, 1939. december 15-én engedélyezte a gyűjtést a finn Vöröskereszt számára. A budapesti székhelyű Finn–Magyar Társaság a „Testvér a testvérért”, illetve a „Magyar anyák a finn gyermekekért” jelszavakkal indított akcióival félmillió pengő (1938-as árfolyamon 1 amerikai dollár 2,2 pengőt ért, ami 227.270 ezer dollárt jelentett) értékű adomány gyűlt össze. A magyar kormány 1 millió pengőt meghaladó értékben küldött titokban hadianyagot Finnországba. A szállítmányok között magyar adatok szerint 36 db 4 cm-es magyar gyártmányú Bofors légvédelmi ágyú 10.250 lőszerrel, 16 db 8,1 cm-es gránátvető 32.240 gránáttal, 30 db 12,7 mm-es páncéltörő puska 3300 tölténnyel (a lengyel hadsereg Magyarországra menekített készleteiből), 300 db 8 mmes puska 520.000 tölténnyel, 300.000 kézigránát, 3654 gyalogsági akna, 93.680 rohamsisak, 223 katonai rádió adó-vevő és 26.000 tölténytáska volt. Az előző napi belügyminiszteri engedély alapján 1939. december 16-án toborzási felhívást adtak ki. A jelentkezőket a Szentkirályi út 8. alatti toborzóirodából a hárshegyi cserkésztáborba irányították. Ott alakult meg 1940. január 10-én a magyar önkéntes zászlóalj. Tisztikarát a Honvédelmi Minisztérium biztosította, a zászlóalj önkéntes tagjait szabadságolták. A jelentkezés feltétele a katonaviseltség, a büntetlen előélet, a nőtlenség és a 25-35 éves kor volt. A szervezésre még december 10-én Kozma Miklós volt belügyminisztert kérték fel, aki a Csehszlovákia ellen bevetett Rongyosgárda szervezésében már tapasztalatokat szerzett. A zászlóaljparancsnoki teendőkkel Kémeri Nagy Imre főhadnagyot bízták meg, helyettese Vass János hadnagy, az 1. század parancsnoka Polgár László hadnagy, a 2. századé Kökény József hadnagy, a géppuskás századé Lőrincz Győző százados lett. A zászlóalj legénységi létszáma 344 főt tett ki, ehhez jött 24 tiszt, 52 altiszt, 2 orvos, valamint 2 tábori lelkész (Torma Péter cisztercita atya és Bartha János evangélikus lelkész). A zászlóalj 1940. február 7-én indult útba. Vasúton Jugoszlávián és Olaszországon keresztül érte el Párizst, ahol a magyar önkéntesek brit, norvég és svéd vízumot kaptak. A zászlóalj a franciaországi Dieppe-ből 19-én hajóval kelt át az angliai Newhavenbe. Glasgowból 21-én konvoj vitte a norvégiai Bergenbe, a magyar önkéntesek többsége a METEOR, kisebb része a MIRA nevű hajón utazott. A konvojt német tengeralattjárótámadás érte, de a magyarokat szállító hajókat nem érte torpedó-találat. Norvégiából Svédországon keresztül vasúton a zászlóalj február 27-én (másutt március 1-én) érte el a finn Tornio határvárost. A három hetes út után a lapuai kiképzőtáborban a magyarok – Bertil Nordlund finn százados vezetésével – téli kiképzésben (így például síoktatásban) részesültek, majd megkapták fegyvereiket. Ez utóbbiakat a Magyarországról kijuttatott szállítmányokból biztosították. Lapuában még 6 magyar önkéntes csatlakozott a zászlóaljhoz. A magyar és a brit zászlóaljból álló 4. nemzetközi dandár fedőneve Osasto Sisu (Állhatatosság
Osztag) volt. Igazi harci bevetésre azonban már nem került, miután a háború véget ért. Április 16-án a magyar zászlóaljat Lappeenranta városába helyezték, határbiztosításra. Ez a Karjala-földszoros legveszélyeztetettebb pontján volt, a magyarok az új határ mentén portyáztak. A finn Vezérkar úgy szándékozott megelőzni a határvillongásokat, hogy az új határokat nem finn határőrök vigyázták, hanem olyan külföldi önkéntesek, amelyeknek hazájával a Szovjetunió (akkor még) nem állt hadiállapotban. A március 12-én megkötött moszkvai béke értelmében az önkénteseknek el kellett hagyniuk Finnországot. Egyhónapi szolgálat után – amit a Honvéd Vezérkar elismert frontszolgálatnak – a magyar zászlóaljat kivonták. Május 19-ére tagjait Turkuba vonták össze, ahol 20-án ünnepélyesen elbúcsúztatták. A tisztek megkapták a finn Fehér Rózsa Rend lovagkeresztjét, Gustav Mannerheim tábornagy, a finn hadsereg főparancsnoka személyesen tűzte fel Kémeri Nagy Imrének a századosi csillagokat (előléptetését Horthy Miklós kormányzó itthon maga véglegesítette). Mannerheim 1940. március 24-i parancsában úgy fogalmazott, hogy „Ti, dunamelléki vérrokonaink (...) meghallottátok csatakürtjeink hangját, és többezer éves távollét után a magyar kard ismét ütésre emelkedett a finn testvérek védelmében.” A finn ARCTURUS hajó a magyarokat Stettinbe (a mai Szceczynbe) hozta, onnan vasúton, német katonai őrizet alatt szállították őket haza. Mivel Szlovákia megtagadta a szerelvény áthaladását, így a Német Birodalomba már bekebelezett Ausztrián, akkori nevén Ostmark tartományon át, Hegyeshalomnál léptek magyar területre. A zászlóalj 1940. május 24-én érkezett haza. 28-án gróf Teleki Pál miniszterelnök ünnepélyesen fogadta tagjait a januári kiképzőtáborban. A zászlóaljat e napon feloszlatták. A magyar zászlóalj egyetlen sebesültje Szepessy Géza volt, aki aknamentesítés közben egy váratlan szovjet rajtaütés során – már a békekötés után – láblövést kapott. Nem a magyar zászlóalj kötelékében, hanem a svéd önkéntes repülők között két magyar pilóta is elindult Finnországba. Pirityi Mátyás részt vett légiharcban, majd sértetlenül hazatérhetett. Békássy Vilmos, amikor egy svéd vadászgépet repült át, a Botteni-öböl felett eltűnt, sorsa a mai napig ismeretlen. A finn hadsereg tagja volt 3 magyar születésű finn állampolgár: Rácz István és Ráday László pilóta, s a magyar zászlóaljhoz vezényelt összekötő tiszt, Pándi Péter. További 4 magyar katonáról tudjuk, hogy a berlini Vezérkari Akadémiáról, ahol tanultak, Finnországba „szöktek”, harcolni az északi testvérnép oldalán. Ugyancsak önkéntesnek jelentkezett mintegy 20, üzleti vagy kulturális úton, illetve turistaként éppen Finnországban tartózkodó magyar állampolgár. Ők sem tartoztak a magyar zászlóalj kötelékébe. Nem volt ugyan katona, de érdekes megemlíteni, hogy a finnországi turnén szereplő Nagy Béla zongoraművész Helsinki 1939. november 30-i bombázásakor veszítette el bal karját. A rokoni szálakat, amelyek a magyar és a finn népet összefűzik, a magyar önkéntes zászlóalj kiutazása és tevékenysége testvérivé erősítette, mint azt a 2000. március 9-én a Finn Nagykövetség szervezésében Budapesten megrendezett nemzetközi konferencia, illetve a 2003. március 11-én a Helsinkiben, a finn Hadtörténeti Múzeumban lezajlott kiállítás-megnyitó ünnepség is bizonyította. A kiállítást a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum általam vezetett delegációja állította össze, vitte ki és építette fel. A megnyitó napján Helsinki központi temetőjében két koszorút helyeztünk el Gustav Mannerheim tábornagy síremlékén: az egyiket a magyar önkéntesek emlékének, a másikat a nagy finn hadvezérnek és államférfinak szenteltük. Békássy Vilmosnak szánt koszorúnkat még út közben dobtuk a Finn-öböl vizébe. A finn fővárosban tartott ünnepségsorozat részeként a finn testvérintézménynek, a Sotamuseonak átadott kiállítás megnyitóján Víg József, a Magyar Köztársaság akkori helsinki rendkívüli és meghatalmazott nagykövete
úgy fogalmazott, hogy „ma Helsinkiben jó volt magyarnak lenni.” Dr. Ravasz István alezredes hadtörténész-muzeológus
Képek
Finn katonák menetben a frontra a téli háborúban
Finn Vickers–Armstrong E könnyűharckocsi pontonhídon kel át
Finn katonák tüzelőállásban
Finn tüzér irányzó magyar Gamma műszerrel
Finn síjárőr figyelőben
Meglepetés a figyelőben (Kákmánchey András rajza)
Magyar önkéntesek kivonulása síkiképzésre a lapuai gyakorlótérre
A magyar önkéntes zászlóalj megérkezése Lappeenranta vasútállomására
Kémeri Nagy Imre főhadnagy, a magyar önkéntes zászlóalj parancsnoka és Vass János hadnagy századparancsnok Lappeenrantában, a fogadóbizottsági szemle előtt
Magyar önkéntesek lovasszánnal a lapuai gyakorlótéren
Magyar önkéntesek szálláskörlete Lapuában
A finn Lotta Svard önkéntes tagjai készítik az ebédet a magyar önkénteseknek
Nagy Sándor (középen) szakács készíti az ebédet
Meglepetés a menázsiosztáson (Kákmánchey András rajza)
