Pokoli színjáték Tizenhat órányi utazás gyötrelmes kínszenvedése után, mialatt a Mennyet és a Poklokat is elátkoztam magamban, végre megérkeztem Infernus városába. Az Apokalipszis Lovai elégedetten fújtattak. Négyesük – magát és utasait sem kímélve – űzött vad módjára rángatta végig a postakocsit az ördögszántások által tarkított, lehetetlenül göröngyös úton, mely a Styx folyótól egészen Infernusig vezetett. Magukat miért is kímélték volna a paripák, hiszen nem éreztek fájdalmat, nyomorult utasaikkal pedig szemernyit sem törődtek. A postakocsi deszkáit jóformán csak az átok tartotta egyben (ezen a ponton nem érzem ildomosnak, hogy a „szentlélek”-et említsem). Ez az átok az utasokat sújtotta, hiszen valóságos megváltásként élték volna meg, ha a jármű pozdorjává tört volna alattuk, és gyalog folytathatták volna útjukat. Sajgó ülepemet fájlalva lebotorkáltam a kocsiról. A kemény ülődeszkák gondoskodtak róla, hogy utam az örökkévalóságig emlékezetes maradjon – elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy hamarosan meg kell ismételnem. Megráztam a fejem. Túltéve magam az utazás kínkeservein a feladatomra koncentráltam. Az volt a küldetésem, hogy felkeressem Ő Sátáni Felségét, Hatszázhatvanhatodik Elátkozott Exitust, és átadjam neki az éves pénzügyi elszámolást tartalmazó tekercseket, valamint a következő évi megrendeléseket. Lenéztem Infernusra, mely szinte szó szerint a csizmám alatt hevert, egy völgykatlan fenekén, irtózatos hegycsúcsokkal körülbástyázva. Verőfényes nap volt – bár a napkorong nem látszott, hanem valahogy az egész égbolt fénylett –, tehát a város lakói a hazugok álmát aludták. (Köztudott, hogy Infernusban éjszaka kezdődik az élet, és hajnalban fejeződik be.) Hátamra csaptam diplomáciai batyumat, és nekiindultam a kikövezett szerpentines úton. Rezignáltan értem le a völgybe, a fenyegetően fölém magasodó, komor, fekete kőházak közé. A kapualjak boltívének zárókövét koponyák díszítették – emberek, állatok és általam sosem látott, sátáni lények csontmaradványai –, szemüregeikből a kialudt mécsesek füstje szivárgott. Tudtam, hogy a koponyák méretéből a ház tulajdonosának társadalmi rangjára lehet következtetni. A járdát mesterien faragott csontlemezekkel fedték, melyeket ismét megcsodáltam, bár ezeket sem a művészi igényesség inspirálta, annál inkább az őket készítő rabszolgák felvigyázóinak korbácsütései. Az út melletti árokban vöröses lé csörgedezett – nem kellett nagy képzelőerő, hogy kitaláljam: vér. Egyetlen elkárhozott lélek sem rótta a sikátorokat. Már-már kezdtem magányosnak és elhagyatottnak érezni magam, pedig a zsúfolt Infernus minden, csak nem néptelen hely. Előhalásztam azt a hófehér, merített papírlapot, melyre mentorom és atyai jó barátom, Pilates Pontias a fogadóm nevét firkantotta. „Fogadó a Melankolikus Vérszopóhoz” – nem túl eredeti, de állítólag megjárja. Gyorsan eltűntettem zsebemben a vakító papírdarabot, mert az ilyesféle hivalkodó kellékeket itt nem nézik jó szemmel. Hamarosan megtaláltam szálláshelyemet a Kizsigereltek Uczájában. Igen, pontosan így írták a réztáblácskára, mert errefelé még tisztelik a hagyományokat. Miután beléptem, és a fogadóst kérettem, két sötét alak keltette fel a figyelmemet, akik a söntéspultnál múlatták az istenverte időt. Sajnos én is felkeltettem az ő figyelmüket, mert némi bámészkodás és heherészés után odacsámpáztak hozzám. – Nicsak, egy púpos! – állapította meg egyikük. – Megsimogathatom a púpodat, cimbora? Aszongyák, szerencsét hoz.
Már ajkamon volt az „Invictus-in-missio”, a védszó, mely garantálja sértetlenségemet ezen a helyen, de a másik alak megelőzött. – Ez nem púpos, te agyalágyult, te lelkevesztett, hanem bukott angyal! Az előző figura kétkedőn nézett rám egyik hályogos szemével, mert a másik szeme – lévén kancsal volt – valahová mellém és fölém meredt. Igyekeztem barátságtalanul visszavicsorogni, de ekkor előkerült a gazda, hála az ég... na mindegy, ezt most hagyjuk, szóval előkerült a gazda, és megszabadulván kényelmetlen társaságomtól, elfoglalhattam a szobámat. A nap hátralévő részét itt töltöttem, várva az éjt, eltűnődve az élet – és a halál – nagy dolgain. Igen, a második alaknak igaza volt: bukott angyal vagyok. Nem teljesen angyal, és nem teljesen ördög. Valahol átmenet a kettő között, tulajdonképpen kellemes átmenet. A Purgatórium Bizottság utazó ügynökeiként, a magamfajták feladata az, hogy közvetítsenek a Mennyek és Poklok Hivatalai között. Mert igenis van kapcsolat e két pólus között, nagyon is szoros a kapcsolat! A kölcsönös kiátkozások és megsemmisítésre törekvés ezredéveinek már örökre vége. A mai kor a diplomáciáé, a kimért, tartózkodó, ámde mindkét fél számára gyümölcsöző együttműködésé. Csakhogy a Mennyből nem küldhetnek le egyetlen angyalt sem ide, Infernusba, ez elképzelhetetlen lenne. Nemcsak az óriási felháborodásról beszélek, amit ez kiváltana mindkét oldalon, hanem a szerencsétlen aligha jutna el épségben, élve Ő Sátáni Felsége színe elé. Széttépnék a démonfattyak, vérfarkas-ivadékok, ördögfajzatok és más, itteni alja népség, a lelkét pedig elrabolnák, és kisebbfajta vagyonért kelne el a fekete – mert itt csak olyan van – piacon. Hasonló okokból egy ördög sem lépheti át a Mennyek Kapuját. No persze, őt nem szaggatnák szét, hanem – jobbára – puszta kötelességtudatból megpróbálnák megtéríteni, ám ez nem kisebb szégyen lenne a szerencsétlennek a családjára nézve. És itt jövünk a képbe mi, bukott angyalok. Azaz, jelen esetben, én. Mert idén ismét engem ért a... hmm, megtiszteltetés, hogy lebonyolítsam a rutinszerűnek ígérkező évfordulós ügyletet. Utána három hét Tisztítótűz, mire újra a Mennyei Birodalomba léphetek. Ott majd elvégzem hasonló feladataimat, és végre szabadságra megyek! Vakációmat az Árnyékvilágban, abban a kastélyban szoktam tölteni jóságos szellemként kísértve, ahol annak idején – még a halálom előtt – a családommal éltem, s melyet most szeretteim utódai laknak. Elszunyókáltam. Az élénkülő utcai zajongás térített újra magamhoz. Kinéztem az ablakon. Sötétséges éjszaka volt, az égen természetesen egy csillag sem pislákolt. Az utca mégis a fáklyák, kondérokban lobogó tüzek fényárjában úszott. Olybá tetszett, mintha az eltorzult alakok, dülledt szemű pofák mind sárgaságot kaptak volna a sápadt fénytől. A szemben lévő kocsma előtt csontpáncélos démonfattyak disznó vicceket meséltek egymásnak, s harsányan röhögtek. Percről percre nőtt a sürgés-forgás, jöttek-mentek a különféle élő, halott, élőhalott lények – ki a fél lábát húzta maga után, ki a zsigereit, ki egy arasszal a föld felett lebegve úszott tova. Hamar elkészültem. Felöltöttem frissen leölt kakas vérében mosott, éjfekete ünnepi taláromat, hogy ruházatom az alkalomhoz illő legyen. Lehajoltam a batyuhoz, hogy még egyszer ellenőrizzem a tartalmát, de egy halovány sugallatra unottan letettem róla... Felesleges aggódni, a zsákot még elindulás előtt átnéztem, s azóta diplomáciai mágia védte. A séta a Fekete Erődig mondhatni eseménytelenül telt. Mindössze egyszer próbáltak megölni. Kétszer csupán megszurkálni akartak, vagy a véremet kiszívni (ez pontosan nem derült ki, mert az „Invictus-in-missio” említése után a reménybeli merénylők letettek szándékukról). Potom háromszor kísérelték meg elcsenni a zsákom tartalmát. Szegény utolsó
2
fickó, aki szebb korában talán Notre Dame-i toronyőr lehetett, összeégett, elsorvadt kézzel távozott. Itt annyit jegyeznék meg, hogy a „próbáltak megölni” természetesen átvitt értelemben értendő. Elég, ha annyit mondok, történhetnek a halálnál rosszabb dolgok is az emberrel. Főleg Infernusban... Végül két lándzsás démonfattyú verődött mellém, akik némi szerény, de nem sértő összegű baksis fejében a Fekete Erőd kapujáig kísértek. Menet közben az egyik fattyú arról vartyogott, hogy mostanság a szokottnál is jobban felbolydult a város. A kiegyezés-pártiak terrorcselekménynek minősülő áldásokat és kegyelem-osztásokat hajtottak végre, és azt is rebesgetik, Őfelsége ellen rehabilitációs merénylet van készülőben. Elengedtem a fülem mellett a démon hablatyolását. A köznépnek mindig kell valami téma, amiről pletykálhat. Mindenestre a katonák társasága mentesített a további atrocitásoktól. (Legalábbis ami a falakon kívül várt.) A Fekete Erőd kapudísze egy akkora koponya volt, hogy tulajdonképpen a száj volt maga a bejárat. Egy gigantoraptor sárkányé lehetett, a valaha élt (és halt) legnagyobb őshüllőé. A zordon kapuőrök mögül elém lépett egy szakállas, pápaszemes törpe ördögfajankó. Hosszasan tanulmányozta megbízólevelemet, miután átadtam neki. Közben röviden ismertettem vele jövetelem célját. – Vagy igen gyatra eredeti, vagy igen zseniális hamisítvány – jelentette ki az ördögfajankó, és engedékenyen vigyorogva kezembe nyomta a pergament. Ismertem a fajtája modorát, ezért ezt bóknak vettem. Beléptem a gigantoraptor roppant állkapcsai közt. Nem könnyebbültem meg, mert most következett a dolog nemszeretem-része. Át kellett haladnom egy mágia-ellenőrző kapun. Az ovális nyílást két meghajlított, egymással szembefordított gerincoszlop húrja alkotta – talán kentauré vagy pegazusé –, közöttük szappanbuborékszerű hártya feszült. A hártya túloldalán, a folyosó fala mentén fekete csuklyás, alabárdos alakok sorfala állt őrt, szobormerev mozdulatlanságban. A varázslópapok sosem moccantak, kivéve, ha okuk támadt rá, de akkor minimum egy levágott fej pottyant elébük a padlóra. Ők gondoskodtak róla, hogy ne kerüljenek tiltott varázstárgyak, elbűvölt vagy megszentelt eszközök a palotába, Ő Sötét Felsége színe elé. A diplomáciai batyuval elvileg nem lehetett gond, legalábbis eddig sosem volt, de valahogy mindig megmagyarázhatatlan, gyomorszorító érzés kerített hatalmába ilyenkor. Nagy levegőt véve átléptem a hártyán. Olyan érzés volt, mint amikor pókháló kerül az ember arcába. Csiklandoz, érzel valamit, de ha odanyúlsz, már nincs ott semmi. Ekkor olyasmi történt, amit legmegátalkodottabb rémálmaimban sem mertem elképzelni. Az egyik varázslópap hirtelen megelevenedett, elém toppant, és alabárdja nyelét keményen a kőpadlóhoz koppintotta. Megfagyott körülöttem a levegő. A beszélgetés elnémult, az izgága ördögfajankók csodálkozva-kíváncsian kapták fel a fejüket. Mire fölocsúdhattam volna rémült döbbenetemből, egy másik alak szólalt meg mellettem. – Hagyd! A csomagja rendben van. Nem mertem ránézni. Jeges fuvallatként csapott meg oldalról a megszólaló pap lehelete. Az előttem tornyosuló másik pap szótlanul visszaállt a sorba, mintha mi sem történt volna. Talán rebeghettem valamit, már nem emlékszem. Igyekeztem olyan gyorsan elkotródni a helyszínről, amilyen gyorsan csak lehetett. Egy átlátszóan kavargó lidérchölgy, aki hosszú szipkán át kísértetcigarettát szívott, mellém szegődött, s lekísért a Fogadóteremhez. Széles, sötét kőlépcsőkön mentünk lefelé, pontosabban én mentem, a lidérchölgy meg mintha saját magát fújta volna keresztül a szipkán, füstként mellettem lebegett.
3
A váróterem már nem volt üres. Bebocsátásra és audienciára várakoztak a legkülönfélébb szerzetek. A csarnok hangulatos dekorációja jó ízlésről árulkodott. A gránittömbökből álló fal mellett fekete márványoszlopok magasodtak, talapzatukon sárkányszobrok ültek. Már nem először csodálhattam meg őket, s mindig az az érzés kerülgetett, hogy nem puszta faragványok, hanem egykor élő sárkányok voltak, akik kővé váltak. Szemük zölden izzó smaragd. Sosem tudtam megállapítani, hogy a terem világítását verték-e vissza az ékkövek, vagy valahonnan... belülről fénylettek. A padlót fekete és színes – értsd: a piros szín különféle árnyalatait felvonultató – kerámiák bonyolult mintázata alkotta. A keresztboltozatot csigolyákat utánzó kőfaragványok díszítették (vajon valóban kő volt?), magát a mennyezetet pedig a világvége különböző stációit ábrázoló, fekete-fehér freskók. Üstök függtek láncokon a fejünk felett, és ezekben élénksárga tüzek lobogtak. Beszédbe elegyedtem egy vámpírgróffal, aki hanyag eleganciával csak Vladként mutatkozott be. Tekintélyes körgallérja előterében, hamuszürke arcán barátságosan villant okos tekintete. Eleinte nem mertem tőle megkérdeni – de aztán a kíváncsiság legyőzte az udvariasságomat –, hogy ő az a Vlad-e, akire gondolok. Tapogatózásomra sejtelmes mosoly volt az egyetlen válasz. Sokáig tartott a várakozás, közben kellemesen eltársalogtam a gróffal. Végül odáig ereszkedett, hogy megígérte, az est végeztével meghív kedvenc italára. Hírből hallottam már a sárkányepének keresztelt koktélról, de a gróf volt az első, aki igyekezett beavatni a részletekbe. Lelkesen magyarázta: – A csodás nedű, melyet a pórnép csak sárkányepének nevez, a következőképpen készül. – Elmosolyodott. – Természetesen nem valódi sárkány epéjéről van szó, mert az a kristálykelyhet is szétmarná, amiben felszolgáljuk. A valóság az, hogy három forró nyári hónapon át folyósra rothasztott gyümölcsökből pálinkafőzetet készítünk. Ehhez hozzákeverjük teliholdkor feláldozott kasztrálatlan fekete kandúr lassan kicsorgatott vérét, melyet... A gróf nem fejezhette be kétségkívül élvezetes monológját, mert tompa döndüléssel megnyílt a kétszárnyú bronzajtó, és lassan feltárult Ő Sátáni Felsége Koronaterme, az Atrium Crutiatus. A lenyűgöző méretű körcsarnokot számlálhatatlanul sok szobordísz színesítette, melyek egyetlen közös vonással bírtak: keresztre voltak feszítve mind. Ő Sátáni Felsége sajátos humorérzékéről árulkodott a csarnok. A Megváltó Krisztust természetesen sehol sem láthattuk, de maga a keresztre feszítés motívuma elnyerte az uralkodó tetszését. Mindig is úgy érezte, valamennyire az Ő keze munkája is benne volt ebben a bibliai eseményben. Állítólag festett kőszobrok voltak, de nem szabadulhattam a gondolattól, amit egyszer egy részeg halálapáca ültetett el a fejemben: valójában utolsó kenet nélkül kivégzett, eltemetett, exhumált, majd sátáni módszerekkel konzervált és zsugorított lények porhüvelyei csüngtek a kereszteken. Egy kisebb csoporttal együtt mehettünk be a trónterembe, a vámpírgróf és jómagam. Vladot a jelek szerint némileg feszélyezte a keresztek jelenléte, mert nem nagyon nézelődött körbe. Félúton találkoztunk a kifelé igyekvő csoporttal. Volt, aki az uralkodó kegyét nyerve boldogan mosolygott, volt, aki elutasíttatván, lehorgasztott fejjel bandukolt... és volt, akit láncra verve vittek. Megkönnyebbült sóhajjal konstatáltam, hogy ez egy teljesen átlagos éjszaka a palotában, Ő Sötét Felsége nincs különösebben szeszélyes hangulatban. Pillantásom a terem végében álló trónszékekre vetődött, ahol Exitus ült, testőrei és szokásos talpnyalói gyűrűjében. Itt szeretnék eloszlatni egy közkeletű félreértést. Ő Sátáni Felsége, Hatszázhatvanhatodik Elátkozott Exitus természetesen nem „maga a Sátán” teljes valójában, ahogy sokan hiszik,
4
hanem csupán a helytartója, lényeges részének egy manifesztációja, ha úgy tetszik. Az Ördög nem szokott fizikai formát ölteni. (Rossz nyelvek azt beszélik, a „kígyós eset” óta.) Ezzel együtt állítólag mindenhol jelen van, megszállhat bármit és bárkit, ha kedve tartja. Mindenesetre tény, hogy Őt magát időtlen idők óta nem látta senki nyilvánosan. Akárcsak odafönt az Öreget. Ő sem mutatkozik, csak arkangyalai előtt. Szólni persze annál gyakrabban halljuk. (Akadnak, akik a megjelenéseiről mást állítanak, de mézbortól viduló puttóknak és messianisztikus feltűnési viszketegségben szenvedő angyalkáknak én nem adok hitelt.) Így hát a merész íveket és lágy formákat ötvöző Trónok Trónja, melyet kreátora, a Sátán az olvadt vasból és izzó, képlékeny lávából saját kezével formált, most is üresen állt. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy az érctelérek kiütköztek a megszilárdult kőzet redőin. De üresen állt, mert a Trón senki mást nem tűrt meg magán, mint alkotóját – ha Exitus vagy bárki arra az arcátlanságra vetemedett volna, hogy rátelepedjen, azon nyomban hamuvá égett volna. Ő Sötét Felsége tehát egy kisebb trónuson székelt. A tőle megszokott pózban, kicsit előredőlve, bal könyökére támaszkodva ült, és láthatóan nagyon unta már az audienciát. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor Exitus felismerve engem, üdvözlésként felvonta busa szemöldökét, és közeledtemben rögtön magához intett. Jóleső büszkeség áradt szét a tagjaimban, de kissé feszélyezett, hogy először velem foglalkozik, nem pedig Vladdal, holott a vámpírgróf minden írott és íratlan törvény szerint rangban felettem állt. Exitus azonban csak egy hanyag kézmozdulattal nyugtázta a jelenlétét. Ő Sötét Felsége intett, hogy vonuljunk át az egyik kisebb, oldalsó magánterembe. Zavaromban bocsánatkérőn Vladra pillantottam, aki hűvös mosollyal vette tudomásul a történteket. A toronymagas Exitus öles, energikus lépteivel előre csörtetett kíséretével, páncéllemezei és csontszerelékei olyan síron túli nyekergését hallatva, amely bármely élőt az őrületbe kergetett volna. Egészen emberszerű jelenség volt, amennyiben két karral, két lábbal és egyetlen fejjel rendelkezett, nem tekintve testméreteit. A nem emberszerű részeket pedig elfödte vértezetével, sárkányagyaras sisakjával. Engedelmesen a csapat nyomában loholtam. Magam sem maradtam díszkíséret nélkül, mert két Anubisz-fejű démonfattyú – az elit testőrség tagjai – szegődött a sarkamba. Becsukódott mögöttünk a szárnyas ajtó, és Exitus szembe fordult velem. – Á, Mortens. Már nagyon vártuk, barátom. Azzal felém nyújtotta a kezét! Kikerekedett a szemem, mert ugyan sokat forgok al-, fel- és túlvilági körökben, tapasztalt, öreg róka vagyok a szakmában, s azt hittem, kiismertem már a társasági érintkezés csínját-bínját, de ilyesmi még sosem fordult elő velem. Nem haboztam meghajolni, s megcsókoltam a vaskesztyűn díszelgő, legendás halálfejes pecsétgyűrűt. Persze csak mímelve, mert ha ajkam valóban hozzáér, valószínűleg pecsenyévé sültem volna. – Örömömre szolgál... – rebegtem. Ám Exitus választ sem várva folytatta. – Ím’, hát megint elszelelt egy esztendő! Jól utazott, Sir? Mondja, mi hír odafent? Nagyot nyeltem. Tudvalévő, hogy Ő Sötét Felsége zord jellemű kényúr, akinek vág az esze, mint a beretva, de a vendégeit hideg udvariassággal fogadja. Ez a fajta váratlan szívélyeskedés semmi jóra nem engedett következtetni. Egy pillanatig tűnődve meredtem a fekete íriszkorongok mélyén ülő, vörösen izzó pontszemekbe. – Bátorkodom megjegyezni, szerénységem aligha szolgálhat bárminemű újdonsággal Kegyetlenséged számára... – Haha, ez már igaz! – Exitus elismerően hahotázott, csak úgy zengett belé a csarnok. A talpnyalói buzgón helyeseltek. – Legalább olyan tájékozott vagyok fent is, mint lent! A
5
kémeim mindenhol ott vannak, őket más besúgók figyelik, azokat pedig harmadik rendbéli téglák... Majd valahol a sor végén, az utolsókat ismét az elsők figyelik, hogy bezáruljon a kör. De hogy mekkora a kör, és ki kiről jelent, azt senki más nem tudja rajtam kívül! A kölcsönös bizalmatlanság elve ragyogóan működik. És még mondja valaki, hogy gyümölcsöző ügyleteket csak bizalomra alapítva lehet kötni! A talpnyalók ujjongva tapsolni kezdtek, de Exitus egyetlen intésére abbahagyták. Ő Sátáni Felsége összeráncolta a szemöldökét. – Bökje ki, mi aggasztja, barátom? Csak nem a jó öreg Vlad, a hírhedt vám-pír-gróf? – Az utolsó szót mesterkélt lassúsággal, gúnyosan formázta. – Sötétségességed kitalálta a gondolataimat... Ekkor Exitus váratlanul közelebb lépett hozzám, és olyat mondott, amin meghökkentem. – A bizalmasaim szerint merényletre készül, a trónomra tör. Minek képzeli magát ez, valamiféle... Antikrisztusnak? – Megint felnevetett sátáni kacajával. – Szerintem meg a bizalmasaim törnek a trónomra. Éppen ezért a bizalmasaim! Inkább tudom a közelemben őket, hogy a szemem előtt mesterkedjenek, mint a hátam mögött... És velem együtt bukjanak, ha én bukom. Másrészt így könnyebben lecsapathatom a fejüket! Hát ez jó, nem? Ideges, erőltetett vihogás volt a válasz a körülöttünk állóktól, néhány disznóarcról azért lefagyott a vigyor. Én viszont kezdtem elemében érezni magam. Adódtak pillanatok, amikor örültem, hogy nem tartozom igazán sem a Mennyek, sem a Poklok táborához. Ez is ilyen pillanat volt. – No, de térjünk a tárgyra! – csapta össze a tenyerét Őfelsége. Nem maradtam rest, azonnal elkezdtem előhalászni batyumból a pénzügyi elszámolást tartalmazó pergamentekercseket. – A mérlegek rendben vannak, mint mindig – mondtam Őfelségének, miközben egy írnoksegéd elvette tőlem az iratokat. Ez persze füllentés volt, mint mindig. A Pokol pokolian rossz üzleti partnernek számított. Késve, pontatlanul fizettek, megjósolhatatlan határidővel szállítottak. Néha többet, néha kevesebbet, mint a rendelés. A minőséggel általában nem volt probléma, sőt nem egyszer a vártnál kimagaslóan jobbat produkáltak. Csodával határos módon, év végére valahogyan egyensúlyba került a mérleg... nagyjából. És a kisebb zavarok felett a Purgatórium Bizottság Számviteli Tanácsa nagylelkűen átsiklott. Tudták, jobb nem túlfeszíteni bizonyos húrokat. Idén sem alakult ez másként. A csodaszép az volt ebben az egészben, hogy Exitus nyilván hajszálpontosan tudta, merről fúj a szél. És azt is tudta, hogy én tudom, hogy tudja. Mégis lejátszottuk ezt az udvariassági játszmát, ahogy úriemberek között szokás. Ő Sátáni Felsége csak néhány futó pillantást vetett a mérlegekre, amit az írnok eléje tartott, sokkal jobban érdekelték a jövő évi megrendelések. Készségesen összefoglaltam pár szóban a gazdasági várakozásokat, ahogyan ilyenkor ezt elvárták. A Mennyek Hivatala főként töklámpásokat, sterilizált-kifehérített csontékszereket, preparátumokat rendelt, szokás szerint. Volt azonban néhány elképesztően, kiugróan magas tétel, és tudtam, hogy Exitus ki fogja szúrni azokat. Ezért én már előre utaltam rá, diplomatikusan „meglepő üzleti trendnek” titulálva a dolgot. Exitus somolygott magában, miközben engem hallgatott, majd megakadt a szeme a pergamenen. Vaskesztyűs ujjával diadalmasan bökött rá a tételekre. – Itt van, ahogy sejtettem! Hatvan tonna nyersacél! – kiáltott fel elégedetten. – Ezzel vajon mit fognak odafönt kezdeni? Csak nem akarnak kiállítani egy... angyalhadsereget? – kérdezte gúnyosan. Természetesen én is hallottam ezt-azt, de nem adhattam ki bizalmas információkat. Udvariasan széttártam a kezem. – A Purgatórium Bizottságnak nincsenek megbízható értesülései üzleti partnerei végső szándékairól...
6
– Persze, persze, Mortens, mindezt tudjuk jól. De én arra volnék kíváncsi, hogy mit gondol maga? Ez mindig megtörténik... Jól ismerem Exitust és kétes társaságát. Őfelsége is jól ismer engem – bizonyára jobban tájékozott, mint amennyire évi egyszeri találkozásunk során alkalma nyílhatna erre. Ennek ellenére mindig megpróbálkozik valami kedves trükkel, hogy megizzasszon. Kénytelen voltam most is egy poénnal elütni a dolgot. – Azt kérdi Felséged, mihez lehet kezdeni hatvan tonnányi acéllal? Nos, minden bizonnyal nem nyílhegyeket szándékoznak kovácsolni belőle Ámor vesszőire... ahhoz kicsit túl sok, szerény véleményem szerint. Exitus elismerően hunyorgott, de várakozásteljesen hallgatott. – Ám ha mégis ez lenne a helyzet – folytattam –, úgy arra következtetnék, hogy partnereink drámai módon meg kívánják növelni a népszaporulatot az Árnyékvilágban. Aki pedig megszületik, az egyszer meg is hal, mint tudjuk. És... – ...és az elhunytak javarésze úgyis a mi vendégszeretetünket fogja élvezni idelent, Infernusban! – fejezte be helyettem Exitus vidáman a gondolatmenetet. – Meleg fogadtatásban lesz részük, azt garantálhatom! Pompás. Üzenem, hogy megkapják az acéljukat. Némán helyeselve bólogattam, Ő Sátáni Felsége pedig magához ragadta a kezdeményezést. – Azért mi is kérnénk cserébe egyet s mást... Írnok! – csattant a hangja. A segédje meghunyászkodva előhozakodott néhány pergamentekerccsel. Átvettem tőle, köszönetet mondva hónom alá csaptam őket, és távozni készültem. Tudtam, hogy dolga végeztével Exitus képes hamar elveszíteni az érdeklődését vendége iránt, és ilyenkor nem ajánlatos hosszasan traktálni a búcsúzás formaságaival. Őfelsége azonban megint meglepett, mert így szólt: – Vessen csak rá nyugodtan egy pillantást, barátom! Mit volt mit tenni, engedelmeskedtem. Kitekertem az iratokat, és elkezdtem olvasni. Lássuk csak, a szokásos tételek... Égőcsipkebokor-vetőmag – a kifejlett növény meggyújtva hangulatos dekorációs kellék, melyet itt igen kedvelnek –, „egytállencse”-konzervek – tápláló étek, örökségi jogok adásvételekor is használják –, szenteltvíz – igen, jól hallották, szenteltvíz, melyet hatásosan lehet kínvallatásoknál alkalmazni –, tömjén, mirha... A különös az volt az egészben, hogy semmi különöset nem láttam a megrendelések között. Kezdtem azt hinni, hogy megint Exitus trükkjének estem áldozatul. Egyre kétségbeesettebben kerestem a kakukktojást, de nem leltem. A csend kínosan hosszúra nyúlt közöttünk. Exitus türelmetlenül krákogott, nekem meg nőtt a gombóc a torkomban. – Biztos vagyok benne, hogy... partnereink meg lesznek elégedve a megrendelésekkel... – mondtam elfúló hangon. Éreztem, hogy elönt a forróság. Egy izzadságcsepp készülődött a halántékom tetejénél, hogy csúfondárosan végiggördüljön az arcomon, égbe kiáltó jelét adva zavarodottságomnak. Exitus úgy meredt rám, mintha azt várná, mikor esik le végre a tantusz. De csak nem akart leesni, ezért megsemmisítő, elnéző leereszkedéssel legyintett egyet. – Végeztünk – recsegte. – Reméljük hamarosan megint megtisztel bennünket a látogatásával, Mortens. A torkomból csak fojtott nyögések jöttek válaszul, annyira kiestem a szerepemből. Miközben ügyetlen mozdulatokkal sebtében összesodortam a tekercseket, még mindig lázasan járt az agyam. Az Anubisz-fejű testőrök könyörtelen határozottsággal oldalra tereltek, el Ő Sötét Felsége útjából, aki a kíséretével együtt minden további szócséplés nélkül megindult vissza a trónterembe, mint a lavina. A nyomukban, a testőrök által közrefogva kitámolyogtam a kisebbik teremből, közben átkoztam magam novícius ügyetlenségemért.
7
Valahogy mégis tudatosult bennem a jelenet, mely a szemem előtt játszódott le. Miközben Exitus újra elfoglalta helyét a trónszéken, a megváratott vámpírgróf, Vlad türelmetlenül fordult egy küldönc felé, aki kintről, a Fogadóterem felől egyenesen hozzá igyekezett. Nem tudni, miről beszéltek, de Vlad egyre idegesebb lett. Azt láttam, hogy nem a saját embere volt a küldönc, hanem egy palotabéli, amit furcsállottam is. Ő Sötét Felsége eközben a kikiáltója révén trónusa elé szólította a következő kérelmezőt. A figura zavartan Vlad felé pislogott, de a gróf egy kurta meghajlással sarkon fordult, és sietve távozott. Hosszú köpönyege denevérszárnyként lebegett mögötte. Utána eredtem, mivel más teendőm itt már úgysem maradt, és kíváncsi voltam, hátha megtudom, mi zaklatta fel a grófot. A beígért koktélról sem akartam lemaradni, mert egy kehely erős sárkányepe most igencsak jólesett volna. Fél füllel még hallottam az egyik talpnyaló gúnyos megjegyzését, amit Vlad után kiáltott – „biztos valahol karóba húzási partit rendeznek, és nem akar róla lemaradni...” –, amikor önkéntelenül az a fura érzésem támadt, hogy vajon nem tűnhet-e gyanúsnak, hogy Vladdal együtt én is sebtében hagyom el a termet... Ekkor éles mennydörgésként felzengett Exitus hangja. Betöltötte a teret, elnyomott minden más zajt, és ostorcsapásként csattant a hátamon: – Mortens! Nem felejtett el valamit!? Földbe gyökerezett a lábam. Elfehéredett ajkakkal megfordultam. Pillantásom követte Exitusét, és megláttam a kisterem ajtajában magányosan heverő diplomáciai batyumat! A batyu! Hogy történhetett ilyesmi? Nyilván óriási zavaromban feledkeztem meg róla... Bocsánatkérőn megindultam a jelzett irányba, de valamit nem értettem. Miért maga Exitus kiáltott? Miért nem az ő intésére valamelyik szárnysegédje vagy a kikiáltó? Egy Anubisz-fejű testőr gyanakodva lépett közelebb a földön heverő zsákomhoz. Föléje hajolt... és ekkor a batyu hirtelen megmozdult! Mintha valami állatka rejtőzött volna el benne! A testőr hátratántorodott és felkiáltott: – Felség! Hiszen ez egy... Nem tudta befejezni. A batyu szája kipattant, és robbanásszerű lökés kíséretében vakító fényesség öntötte el az egész termet. A földre estem, de kétségbeesetten próbáltam nyitva tartani a szemem. Fehér galambok röppentek ki a zsákból, szanaszét minden irányba, és a levegőbe emelkedett egy napként izzó gömb. Ordítozás, vinnyogás és eszeveszett zűrzavar támadt, többen azon nyomban lángra lobbantak az isteni világosságtól. – Merénylet! – ordította valaki. Nem értettem semmit. Hogyan kerülhetett mindez elő az én batyumból? Ki tette bele? Hiszen én nem is vagyok merénylő! Minden egy pillanat alatt villant át az agyamon. Töprengésre nem volt idő. A túlélési ösztöneim működésbe léptek. Számos tanúja volt az esetnek, mindenki láthatta, hogy az én batyumból jött a szentséges támadás, magyarázkodni felesleges lett volna. Ha elkapnak, helyben felkoncolnak, ezért próbáltam menteni az irhámat. Földrengés rázta meg a Fekete Erődöt, de én feltápászkodtam, és amennyire erőmből tellett, rohanni kezdtem a kijárat felé. Mielőtt a Fogadótermet elértem volna, a gomolygó füstfelhőből egy Anubisz-fejű démonfattyú ugrott elém. Elkerültem bárdjának suhintását, amely helyettem egy keresztre feszített szobrot aprított darabokra. Tovább rohantam, de biztos voltam benne, hogy a testőr üldözőbe vett. Nem néztem hátra. A koronateremből kiérve láttam, hogy a várócsarnokban is kitört a pánik, féktelen kavarodás támadt. A testőrök élő falként állták el a felfelé vezető lépcsősort. A bent rekedtek ide-oda rohangáltak, kiabáltak, jajveszékeltek, a katonák meg válogatás nélkül kaszabolták őket. Vér folyt a padlón, levágott, vonagló testrészek hevertek szanaszét.
8
Egérutat keresve néztem körbe, miközben az egyik márványoszlop mögé húzódtam. Az épület még mindig rázkódott, a boltozatos mennyezetről kőtömbök zuhantak a padlóra, rést hagyva maguk után. Eszembe jutott, hogy ha az egyik üstre felkapaszkodhatnék, a láncon felmászva elérhetném a plafonon tátongó rést. A felettünk lévő szinten talán megtalálom a Fekete Erőd legmagasabb pontjába vezető utat. És onnan már... Nekiveselkedtem az ugrásnak. Az üstök azonban lengésbe jöttek, és elkeseredve vettem tudomásul, hogy innen lentről amúgy sem érhetem el őket. Egy lábam elé guruló csontkoponyára állva felküszködtem magam az oszlop talapzatának tetejére. És akkor rájöttem, hogy valami nem stimmel. Hová lett a talapzatról a sárkány? Ahogy meghallottam hátam mögött a kőtörmelék csikordulását, azonnal tudtam a választ. Hátra sem nézve fejest ugrottam a talapzat fedezéke mögé. A sárkány farokcsapása szíjként hasított végig a márványoszlopon ott, ahol nem sokkal előtte én guggoltam. Bár jeges rémület költözött belém, tudtam, hogy most rögtön kell cselekednem, mielőtt menthetetlenül levadászik a bestia. Előugrottam fedezékem mögül. A sárkány velem szemben, ölésre készen állt, smaragd szemei zölden izzottak. – Invictus-in-missio! – üvöltöttem felé. A védszó, mely normál esetben sérthetetlenségemet biztosítja Infernusban, hatástalan maradt. A sárkány várva, hogy most mi fog történni, játékos kutyus módjára enyhén megbillentette a fejét. Eközben a farka vége önálló életre kelve türelmetlenül csapkodta a földet. Amikor mindketten láttuk, hogy semmi sem történik, az ördögadta féreg ismét támadásba lendült. Orrlikai fenyegetően kitágultak, szörnyű izmai megfeszültek, s hátrahúzta csuklyás fejét, mint a lecsapni készülő kobra. Azért nekem is akadt egy-két varázsfegyver a tarsolyomban. Infernusban tilosnak számított mágiát használnom – kivéve a diplomáciait –, de bukott angyalként ragadt rám valamennyi tudás imitt-amott. – Sit globus ignis! – mormogtam a varázsigét, és meglendítve hátrahajlított karomat, diszkoszként a sárkányhoz vágtam a tenyeremben létrejövő tűzgolyót. Utólag visszagondolva rém pocsék megoldás volt, de a pillanat hevében nem jutott eszembe épkézláb ötlet. Ugyanis egy sárkányra tűzgolyót röpíteni körülbelül annyit ér, mintha egy halat próbálnék vízbe fojtani. A dög kitátott pofájával elnyelte izzó lövedékemet, mintha csak egy delfinnek dobáltam volna heringet, majd egy másodperc múltán visszalőtte azt. Pokoli szerencsémre a tűzgömb az éppen közénk vetődő Anubisz-fejű démonfattyat terítette le. A pillanatnyi zűrzavart kihasználva megpróbáltam elosonni az oszlopsor mögött, de a sárkány ott fújtatott a nyomomban. Ekkor egy résnyire tárt oldalajtót pillantottam meg a gránitfalban. Korábban sosem vettem észre, pedig eleget bámészkodtam ebben a teremben. Nyilván becsukott állapotban teljesen a falba simult. Odaugrottam, és bepréseltem magam a keskeny nyíláson. A sárkány méltatlankodva bődült fel, és lángcsóvát küldött utánam, de én már szaladtam felfelé a meredek lépcsőn. A bestia hiába próbált követni, az ajtón nem fért be, a vastag kőfalat pedig nem tudta lebontani. Azért hallottam, hogy megpróbálja... Egy emelettel feljebb a lentről jövő zaj némileg tompult. Sötét, nyirkos folyosón találtam magam, melyet gyéren világított meg a koponyamécsesek hunyorgó topázfénye. Közeledő léptek dübörgése ütötte meg a fülemet. Villámgyorsan behúzódtam egy falmélyedésbe, éjfekete taláromba burkolóztam, próbáltam eggyé válni a sötétséggel. Anubisz-fejű testőrök osztaga robogott el mellettem. Sárkánynyálba mártott dárdáik hegyéről a sárga méreg csöpögött, kénes bűzt hagyva hátra.
9
Amint a katonák eltávolodtak, osonni kezdtem a folyosón arra, amerre úti célomat véltem. Nemsokára úgy éreztem, a zűrzavar elcsitult odalent az Atrium Crutiatus környékén. A lőrésszerű kis ablakokon kikémlelve láttam, hogy néhány fehér galamb kiszabadult, de egytől egyig levadászták őket a Fekete Erőd felett keringő, méretes húsevő denevérek. Viszonylagosan helyreállt a rend a palotában. Ami viszont azt jelentette, hogy rövidesen elkezdik szervezetten keresni a kereket oldott merénylőt, azaz engem. Meggyorsítottam a lépteimet. Egyre jobban aggasztott az az ismétlődő, tompa dörgés, melyet minden alkalommal az épület remegése követett. Olyan volt, mintha gigászi faltörő kossal próbálnának áttörni egy masszív kapuzatot vagy kőfalat. Fellélegezve találtam meg a Feledés Tornyát, melynek teteje az erődítmény legmagasabb pontja volt, és amely sejtésem szerint éppen az Atrium Crutiatus felett emelkedett. A körtorony közepén hatalmas kürtő tátongott. A lépcső a fal mellett, spirálisan vezetett fölfelé. Loholni kezdtem rajta, kettesével szedve a fokokat. Hasztalan próbáltam csendben maradni, lépteim és zihálásom könyörtelenül visszhangzottak a csupasz falak között. Még a torony feléig sem jutottam, amikor kénytelen voltam kifulladva megállni. Több száz lépcsőfokot megmásztam már, és a vége még reménytelenül messze magasodott felettem. Ekkor jöttem rá, honnan érkezik az elfojtott dübörgés. Pontosan alattam, a kürtő legmélyén, valamilyen istentelen erő próbálta áttörni a koronaterem kupoláját, hogy felbőszülve utánam vesse magát. A felismerés újult erőt adott. Nekiduráltam magam a lépcsőnek, bár az izmaim sajogtak, és remegő térdeim alig akartak engedelmeskedni. Örökkévalóságnak tűnt, mire botladozva feljutottam a Feledés Tornyának csúcsára. Kivánszorogtam a tetőzet alatt körbefutó erkélyre. Infernus alattam terült el minden pokoli gyönyörűségével, sátáni bájával, sárgás-vöröses fényeinek páratlan orgiájával együttvéve, de nem jutott időm gyönyörködni benne. Néhány portyázó óriásdenevér máris kiszemelt magának. Lekanyarítottam hátamról a taláromat, s gyorsan összetekertem. A ruha aljába kisebb fémsúlyok voltak belevarrva, mely épp megfelelőnek bizonyult, hogy parittyaként meglendítve az összecsavart talárt, lecsapjam vele támadóimat. Jó pár denevért leütöttem, amit látva a többiek úgy döntöttek, letesznek ártó szándékukról, és messzebbről figyelve repdestek a torony körül. Ekkor szörnyűséges reccsenés hallatszott a torony gyomrából. Hitetlenkedve meredtem a kürtő mélyére, ahol a kupola kettéhasadt, fényt árasztva a csarnokból. A leomló kövek és a porfelhő mögül sárkányok kezdtek emelkedni a kürtőben erőteljes szárnycsapásokkal, vérszomjas rikoltozás kíséretében. Révültem kirohantam az erkélyre, és kimásztam az egyik vízköpőre a szédítő mélység felett. Ledobtam a mellényemet is, hogy felfedjem eddig rejtegetett púpom tartalmát. Végre kitárhattam gondosan összegöngyölt szárnyaimat! Igaz, csökevényes és rusnya, barna pótvégtagok voltak, nem pedig hófehér tollakkal borított, fenséges albatrosz-méretű szárnydíszek, mint a valódi angyalokéi, de nekem tökéletesen megfeleltek. Szinte a szárnyaim tövében éreztem a felém törő sárkányok dühét, amikor elrugaszkodtam a párkányról. Nagy levegőt vettem, hogy megteljenek léghólyagocskáim, s könnyebben repülhessek. A denevérek csodálkozva rebbentek szét előttem. Tisztában voltam vele, hogy nem érdemes a magasba emelkednem, mert ez egyrészt a kis szárnyfesztáv miatt nagy erőfeszítést igényelne, másrészt fent a nyílt légben a sárkányok játszva elejtenének. Inkább meredek siklórepülésbe kezdtem, hogy a magasság rovására sebességet gyűjtsek. Bizakodtam benne, hogy a házak felett elrepülve, a tornyocskákat és oromzatokat kerülgetve meglóghatok a behemót ragadozók elől. Ez volt minden reményem.
10
Hamarosan azonban ez is szertefoszlott. Nem kellett hátranéznem, hogy a rémséges ricsajból rájöjjek: a sárkányok kijutottak a toronyból, és teljes erőből utánam vetették magukat. Mégis hátrapislantottam, hogy felmérjem fogyatkozó előnyömet. Megrökönyödve láttam, hogy a hüllők szétváltak, széles alakzatba rendeződtek, így minden „bújócska” a sikátorok között eleve kudarcra ítéltetett. Még lejjebb siklottam, heves szárnycsapásokkal gyorsítva röptömet. A házak gyorsvonati sebességgel maradtak el alattam, fülemben fütyült a szél. Alig valamivel a cseréptetők felett zúgtam el, a gerincekre szerelt függőleges pengék csaknem felhasították a hasamat. Korábban tetődísznek véltem őket, de keserűen vettem tudomásul, hogy Infernus még itt, a levegőben is hű maradt önmagához. Nem számolgattam a mögöttem igyekvő sárkányokat – nem volt rá időm –, de úgy körülbelül heten lehettek... mint a gonoszok. Rikoltozásuk egyre közelebbről ért utol. Éles fordulókba kezdtem. Egy lángcsóva szelte ketté mellettem a levegőt, s egy háztetőbe csapódott, szikrázó parazsat hányva szanaszét. Tudtam, hogy közel a vég. Furcsa mód, nem éreztem különösebb fájdalmat vagy félelmet, nem öntött el a tébolyult kétségbeesés, tudomásul vettem sorsomat. Csak az szomorított el, hogy nem láthatom többé szeretett utódaimat. Már csak abban reménykedtem, hogy a sárkányok gyorsan fognak végezni velem. Nem meggyőződésből, puszta ösztöntől vezérelve menekültem tovább utolsó erőtartalékaimat felemésztve. Amikor sebesen beszáguldottam egy zsákutcának bizonyuló sikátorba, éreztem, hogy eljött a perc. Nem lassítottam. Behunytam a szemem, és vártam, hogy teljes erővel a falnak csapódjak. Mögöttem sárkányszárny suhogott. Mielőtt a falba ütköztem volna, karmos lábak vágódtak a hátamba, és kődarabként aláhulltam az égből. Elveszítettem az eszméletemet. Egy puritán berendezésű vallatószobában tértem magamhoz, a kínpadhoz láncolva. Mit szépítsem, most szorult össze igazán a gyomrom. Legrosszabb balsejtelmeim beigazolódtak: nem öltek meg rögtön. Valószínűleg örökkévalóságnak tűnő kínvallatásnak fognak alávetni, míg végül beismerem el nem követett bűnömet, az Ő Sátáni Felsége elleni merényletet. Meg fogom bánni azt is, hogy megszülettem, mire kilehelem lelkem páráját. Vagy ami még ennél is rosszabb, a poklok poklának legalsó bugyrába kerülök, ahol keselyűk lakmároznak mindig megújuló májamból, agyamat férgek rágják, hogy másnapra elfelejtsek mindent, s kezdődjön az egész tortúra elölről. Révedezésemet az szakította meg, hogy feltárult az ajtó. Nem más, mint személyesen maga Exitus nyomakodott be rajta! Tehát életben maradt... akarom mondani, kutya baja volt. Toronymagas termetével megtöltötte a fél szobát. Reményvesztetten emeltem rá a tekintetem. Ekkor azonban Ő Sötét Felsége intett, a kar- és bokapereceim kioldódtak, a láncok csörögve lehulltak. – Először is tudnia kell, Sir Mortens, hogy ön nem a foglyom, hanem a vendégem – mondta Exitus. Hát ezzel megint sikerült alaposan összezavarnia! Exitus újabb kézjelére egy szolgáló lépett a szobába, tálcán egy pohár vizet egyensúlyozva, és láthatóan rettentően igyekezett, nehogy kilöttyintse a tartalmát. A szolga saválló kesztyűt viselt, amit még ebben az állapotomban is rögtön észrevettem. – Ezt igya meg! – rendelkezett Exitus. Nem mertem ellenszegülni. Azért óvatosan beleszagoltam az átlátszó folyadékba, sőt illetlenül beledugtam az ujjamat. Egyből felismertem a szenteltvizet, amely engem nem égetett meg. Egy hajtásra felhörpintettem, és kisvártatva jobban is lettem tőle.
11
– Bocsássa meg, barátom, hogy akaratán kívül belerángattam ebbe az egészbe, de nagyon nagy segítségemre volt – csevegett Exitus. Leült az egyik kőpadra, én meg nehézkesen felültem a kínpadomon. – Már régóta hírét vettem, hogy Vlad, ez a félkegyelmű szadista idióta, összeesküvést sző ellenem. Sajnos elegendő bizonyítékot nem tudtam szerezni, mert rendkívül agyafúrt a fickó. Tudtam, hogy előbb-utóbb merényletet hajtat végre. Lépéselőnybe akartam kerülni, ezért én magam rendeztem meg az ellenem irányuló merényletet! Én ön sajnos, kedves barátom, ideális alanynak tűnt az elkövető személyére nézve! Bejáratos a Mennyekbe és a Poklokba, mindkét birodalomban ismert személyiség. Könnyedén lehetne kettős ügynök magából, például. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt ajánlatnak szánta-e. Mindenesetre Exitus folytatta: – Az ön zsákjába csempésztük bele az isteni fegyvert. Némi sátáni fondorlattal gondoskodtam róla, hogy ön ne nézzen bele a batyujába! Gondolom, észrevette ezt... – somolygott. – Úgy rendeztem meg az egészet, hogy Vladra terelődjön a gyanú. Közvetlenül a merénylet előtt kihívta az egyik emberem a teremből, ő pedig gyanúsan sietve elhagyta a helyszínt. Maga, Mortens, a nyomában loholt. Ezt ugyan nem terveztem, de önkéntelenül is tökéletesen eljátszotta a szerepét, barátom! Ezután mindenki láthatta, hogy a szörnyűséges áldás a maga zsákjából villan elő. A tökéletes bűntény, barátom! Minden hányattatása ellenére kérem, ismerje el páratlan zsenialitásomat! Ugye megtisztel azzal, hogy elismeri? – kacsintott rám disznószemével. Mit tehettem volna, elismertem. – Bocsássa meg lassú felfogásomat, Felség – kérdeztem azután –, de nem értem, miként terelődik a vámpírgrófra a gyanú? Ha valakit bűnösnek hisz a tömeg, akkor az egyedül én vagyok... – Efelől nyugodjék meg. Hamis tanúk garmadája kész állítani, hogy ön és a gróf konspiráltak ellenem. A Fogadóteremben is látták magukat hosszasan sutyorogni. Ez az ütőkártya eddig is a kezemben lapult, de önmagában kevésnek bizonyult volna. A merénylet ténye azonban már eléggé kézzelfogható fenyegetés, így bedobhatom az adu ászt. – Exitus elégedetten dörzsölgette a tenyerét. – Most végre az Eternity kénköves vulkánjába vettethetem a grófot! Miután persze tölgyfa karóba húzattam a szívén keresztül. Nagyokat nyeltem. Azt nem firtattam, hogy vajon az Anubisz-fejű testőrök meg a sárkányok tudtak-e az ál-merényletről valamit, vagy simán csak meg akartak ölni? Exitus még hosszasan áradozott a kétségkívül ördögi bűntény részleteiről. Amikor végre levegőt vett, kihasználtam az alkalmat, és feltettem még egy kérdést. – Szabadna megkérdeznem, Felség, hogy mikor került az a bizonyos csomag a zsákomba? Exitus a jelek szerint epekedve várta már az érdeklődésemet. Diadalmasan mosolygott. – A Styx folyón történő átkeléskor. A Révész terelte el az ön figyelmét, és csempészte a batyuba az áldáscsomagot. Olyan mágiát helyezett el rajta, hogy önnek ne legyen kedve többet belenézni. Elgondolkodtam. Ez valóban így történt. A purgatóriumi induláskor ellenőriztem a zsákom tartalmát, utána már nem, mert meg voltam róla győződve, hogy diplomáciai mágia védi. Ügyes húzás! – A Révész hűséges vazallusom – magyarázta Őfelsége. – Persze, a hűsége részint abból a csekélyke tényből fakad, hogy a családtagjai a palotám örökös vendégszeretetét élvezik. Itt mindent megkapnak, amire vágynak, de fájdalom, az Erődöt nem hagyhatják el. Exitus élvezte a helyzetet. Imádta kiélvezni diadala minden egyes cseppjét. Színlelt aggodalommal elkomorult: – Remélem, számíthatok az ön diszkréciójára is, kedves barátom. Nem szeretném, ha ez az egész kitudódna. Ugye nem lesz rá szükségem, hogy meghívjam az ön életben lévő szeretteit is a palotám falai közé?
12
Megpróbáltam összekaparni sértett büszkeségemet. – Ez magától értetődő, Felséges Úr. Én született diplomata vagyok, ami az egyik fülemen be, az bent is marad. Exitus elégedetten csapta össze vaskesztyűs tenyerét. – Nem is számítottam öntől másra, barátom! – Bár a diplomáciai karrieremnek, azt hiszem, egyszer s mindenkorra vége... – tettem hozzá szomorúan. – Á, dehogyis, Sir! Önt felmentetem. A láncok csak azért kellettek, hogy az utolsó percig megőrizzük a látszatot. Ki fog derülni, hogy mindvégig külső befolyás alatt cselekedett, szabad akarata ellenére. Önt rehabilitálják. Tudja, az élet olyan, mint a vérnyomás: egyszer fent, egyszer lent! Szisztolés, diasztolés... én azt mondom: mefisztolés! Mert hát az izgalmak teszik érdekessé, nemde? Most pedig kérem, fogadja el szerény ajándékaimat a fáradozásaiért cserébe. Természetesen az erőfeszítéseit arányosan honoráljuk. – Csettintett, mire egy szolgáló csinos kis ládikát tett le a szoba kövezetére. Nem hangzott el semmilyen konkrét összeg, politikusok és diplomaták között ez nem szokás. Mégis biztos lehettem benne, hogy Exitus szemérmetlenül bőkezű volt. – És végül – emelte fel a hangját jelentőségteljesen a Pokol Ura, majd egy domborműves medaliont nyomott a kezembe. – Íme egy örökös belépő a Szodomában és Gomorában található, közvetlen üzleti érdekeltségembe tartozó wellness és spa vérfürdőkbe! Bizonyára hallott már a forró, bugyogó gőz- és lávafürdők csodálatos hatásairól, ahol húsz és ezer Celsius fok között mindenki megtalálhatja a vérmérsékletének megfelelő pezsgőmedencét. Na és a kéj palotáinak legendás négymellű, hatkezű, hosszú nyelvű hurijairól, akik egyszerre százféleképpen képesek a férfiembert kényeztetni! Közben a szirének éneke selymesen zeng, hárfájuk csodásan pendül. Igazi kéjkánaán, bomlasztó és züllesztő paradicsom, az érzékek orgiája... de majd megtapasztalja, kedves barátom! Nem szóltam semmit. Mély sóhajtással visszahanyatlottam a kínpadra. Aztán Exitus csak ennyit mondott: – Engesztelésül a kellemetlenségeiért cserébe... Remélem, elfogyaszt velem egy sárkányepe-koktélt. Végiggondoltam a „kellemetlenségeimet”... a diplomáciai mágiám feltörése... az inzultusok az utcán... a varázslópapok a Fekete Erőd bejáratánál... a robbantás... a testőrök felém suhanó bárdjai... a kiéhezett denevérek... a sárkányok elvetemült gyilkolászási hajlamai... a sikátor, a zuhanás, a láncok, a kínpad... – Azt hiszem, egy ital most jólesne, Felség.
Dunaharaszti, 2015-12-05 Bató Péter
13
