F e r e n c e sV i l ágm issziók
KOLOSTORÁBAN* k a Rtoh
M IT A K A R U N K ? A legszentebb krisztusi feladatot: a Missziós G ondolatot m in de nfelé terjeszteni! O tt a k a ru n k le n n i m indenhol, hogy olvassanak b e n n ün k e t és felfigyeljenek r á n k ! — M eg a k a r ju k ism ertetni a legszélesebb néprétegekkel a legősibb missziós R end, a Ferences R e n d m isszióinak M ú lt já t és Jelenét! A M ú lt v értől ázott ta la já n já r n a k a Jelen hősle lk ű apostolai szerte a v ilág o n ! — E F üzet sorozat m in d e n betűje, sora, szám a; a népszerű leírások és személyes élm ények, a csinos k iá llítá s és olcsó á r ezt a C élt a k a r ja szolgálni! T E S T V É R ! Olvass és a já n lj b e n n ün k e t m ások n ak is! A pos tola leszel K risztusnak, az örök M isszionáriusnak! 1. sz.: A k ín a i nő. (A bölcsőtől a sírig.) 2. sz.: K o lib rik , papagályok, v ám píro k . 3. sz.: Asako. (Egy ja p á n k isleány története.) 4. sz.: K u i L an . K ele ti asszonysors. 5. sz.: R óm a. P. Schrotty P á l O FM . 6. sz.: A kis Jósé szeme. P. Schrotty P á l O F M . 7. sz.: M ag y ar ferencesek K ín a felé. (I.) 8. sz.: V illa n ó fények az őserdő m élyén. 10. sz.: V advirág ok a k ín a i ugaron. M. B ernárda 11. sz.: Hősi harcok K ín a föld jén . P. Lom bos L 12. sz.: Csu K lá r i levelei. 13. sz.: A k ín a i nyom or po kláb an. P. G ábris G 14. sz.: M ag y ar ferencesek K ín a felé. (II.) 15. sz.: Pogány istenek árny ék ában. P. Lom bos L 16— 17. sz.: Égő m ag yar áldozat K ín a oltárán. 18. sz.: H ét bíborra festett liliom . 19. sz.: M ag y ar nővérek Ázsia szívében. 10. sz.: A kis Jósé szíve. P. Schrotty P á l OFM . 21. sz.: M osolygó-könnyes történetek K ín áb ól. 22— 23. sz.: Tavaszi A lk o ny. P. A nasztáz OFM . 24. sz.: In d iá n v é r. P. N agym án yok y G. O FM . 25. sz.: Jósé K risztus n yom do kain. P. Schrotty P 26. sz.: L áng oló szívek K ín a fölött. M. Ju v en cia 27. sz.: Tu-Fu, a k ín a i kém . 28. sz.: Vérbosszú. P. L ongrey I. O FM . 29. sz.: K ín a és a katoliku s Egyház.
(Folytatása a III. oldalon.)
fetencts ttitátytHU&ziak
)
\
FERENCES VILAGMISSZIOK B E S Z Á M O L Ó K ÉS E L B E S Z É L É S E K
Szerkeszti:
P. NAGYMÁNYOKY GILBERT O. F. M.
ötvenedik szám: A T IB E T I L Á M A K O L O S T O R Á B A N
A tibeti láma kolostorában
Irta: P IE T R O Z IL IA N I
F E R E N C E S M IS S Z IÓ K Budapest, II., Pasaréti-út 137.
6606/1948. sz. vácegyházm egyei engedéllyel F. k.: P. K á ro ly i B e rnát O FM . Kapisztr4n.-Nyomda, Vác
Fel. műv.: Lőrinci J.
I. A ragyogóan kivilágított Concorde-tértől fel egészen a Madeleine-ig, végig a Boulevard des Capucinne-en, és az Opera környékén, egész Párisban, torkukszakadtából üvöltötték a legújabb szenzációt a rikkancsok: William Terry, a híres angol térképész és utazó, em berfeletti nehézségek árán behatolt Tibet ed dig még ismeretlen vidékeire. A lapok hírt adtak arról is, hogy az an golokból, és kínai teherhordókból álló csoport tagjai között van egy francia misszionárius is, aki már hosszabb ideje tartózkodik az Indiatibeti határon. A hírlapok értesülése szerint a francia misszionárius nyelvtudásának köszön hető, hogy a különítmény minden baj, zök kenő nélkül haladhatott előre. Hiába volt William Terrynek kormányengedélye a ku tatómunkára, a bennszülött hatalmasságok semmibe sem vették a kínai kormány iratait, s csupán a nagyszerű francia abbé lelemé nyessége, sokszor pedig hősiessége tette lehe tővé az előbbre jutást. Páter Auguste Lagrange, a párisi K ü l földi Missziók Szemináriumának kiváló tagja, saját utazásának célját jobbnak látta elhall gatni most is a kínai hatóságok előtt, így hát éppen kapóra jött, hogy csatlakozhatott Terry expedíciójához. Azt nem vallhatta be nyíltan, hogy térítési szándékkal indul el útjára, mert akkor sohasem léphetett volna Tibet te rületére, de m int tolmács, elkísérhette az an gol tudóst. W illiam Terry pedig örült, hogy meg nyerhette Auguste atya értékes segítségét, 5
kitűnően hasznosította a pap nyelvismeretét a hatóságokkal való tárgyalások során. ★ Tibet nyitva állt a nyugati kereskedők, tudományos kutatók számára, de szinte lég mentesen zárva maradt a „nyugati lám a“ papjai előtt. A szecsuani kormányzó előszobájában csupán két európai várakozott. A kínaiak tü relmesen ültek a falak mentén elhelyezett gyékénypamlagon, várva sorsukra, míg a tit kár érkezésük sorrendjében a nagyúr színe elé bocsátja őket. Páter Lagrange a maga ré széről csak szabályos útlevelet óhajtott, amely szabad mozgást biztosít számára Tibet terüle tén. Egészen Lasszáig szeretett volna hatolni, útközben szabadon hirdetve az Igét, két rend társával együtt, s ennek a tien-csini egyez mény értelmében nem is lett volna akadálya. Ámde más a síma nyelven fogalmazott írás, és más az álnokságot, gyakran kegyetlenséget rejtő valóság. . . W illiam Terry elunva a hosszú várako zást, beszédbe elegyedett a kedvesen mo solygó pappal. Csakhamar élénk beszélgetésbe merültek. A titkárnak kétszer is figyelmeztetnie kellett őket, hogy ők vannak soron. Először W illiam Terry ment be a kormányzóhoz. Auguste atyában ezalatt villámgyorsan kö vették egymást a gondolatok. Arra gondolt, hogyha a nagyúr megtagadja útlevele kiadá sát, amit szinte bizonyosra vett, mé£ mindig lesz egy lehetősége: egyszerűen Terryhez csat lakozik s vele, m int kíséretének tagja, jut el Tibet belsejébe. És jól számított. Az útlevelet csakugyan nem sikerült megszereznie, hiába hivatko zott a tien-csini egyezményre, a kormányzó 6
hajthatatlan maradt. A páter azonban mégis ragaszkodott lasszai utazásához. A francia és kínai kormányok között fennálló szerződés értelmében, m int francia állampolgárnak, ahhoz joga volt, hogy egyszerű engedéllyel, mint turista, záros határidőig az ország terü letén tartózkodhatik, persze egyedül, és nem rendtársai társaságában. Ez ellen még a kor mányzó sem tehetett semmit. Auguste atya pedig azt gondolta, hogy így is jól van! El utazik Kantonba, ahol majd a kormányzónál magasabb méltósághoz fordul engedélyért. De lelke mélyén tudta, hogy hiába folyamodik bárhová, missziós munkát nyiltan semmikép sem folytathat a lámák országában. Egyelőre tehát elfogadta a kormányzó pecsétes írását, amely polgári személyként biztosította szá mára a kínai hatóságok védelmét. Tibetben csak formailag voltak urak a kínai hatóságok. Minden próbálkozás, mellyel a nyugati vallások papjai évszázadok óta kí sérleteztek, megtört a lámák ellenállásán. A kormányzó tudta, hogy Páter Lagrange hazá jában számottevő egyéniség, tehát nem adott számára útlevelet, mert nem akart felelőssé get vállalni életéért. Nincs útlevél, hát nincsen! Azért majd csak lesz valahogy . . . Mikor ismét találkozott az előszobában W illiam Terryvel, Auguste atya az elutasítás ellenére is derűsen mosolygott. Midőn kifelé haladtukban átmentek a kormányzói palota kertién, a nap tavasziasan sütött. — Sietnünk kell, — gondolta Terry, míg teliesen fel nem melegszik az idő, — hi szen már így is kezd terhes lenni a m eleg. . . — Szaporábban lélekzett, m int egyébkor. Auguste atya azt ajánlotta, üljenek még le kis időre, néhány szóra. Egy rózsaszínre 7
festett padra telepedtek hát, amely a sok apró lugas egyikében volt elrejtve. — ö n tehát rövidesen indul? — kérdezte a páter. — Igen. Éppen ideje már, hogy Dardzsilingbe menjek, ahol expedícióm tagjait kell összegyűjtenem. A kormányzó igazán kedves volt, mindenben igyekezett kezemre járni. No, és Ön? . . . A misszionárius nem felelt azonnal. Za vartan, de jól leplezetten pislogott. — A lehetőségekhez mérten minden esetre igyekszem majd a legjobban kihasz nálni a kormányzó engedélyét, — szólt végül diplomatikusan. — Ha jól értettem az imént, útjának vég célja Lassza? Nem? — kérdezte a tudós, és Auguste atya érezte, hogy arcát kutatja köz ben. — Igen. — És . . . kivel utazik? . . . — E gyedül. . . — Egyes-egyedül? — Jobbhíján, igen, — válaszolt a páter, s felvonta a vállát. Igyekezett azt a látsza tot kelteni, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne az, hogy ö holnap, vagy a követ kező héten, útrakel egyedül Lassza felé. Egyáltalán nem mutatta, hogy pillanatnyilag legfőbb vágya az, hogy az angol utazó meg hívja őt expedíciója tagjai közé. W illiam Terry pár percig mereven né zett társa sötétkék szemébe. — Kíséretet nem engedélyezett a kor mányzó? — tudakolta aztán, lassan tagolt szavakkal. Auguste atya szinte gyermekesen mo solygott: — Nem. a
Néhány pillanatnyi csend következett erre. A pap, szívét torkában érezte dobogni. Gondolatban valósággal hipnotizálta az an golt, hogy az végre, végre kimondja azt a szót, amely neki ebben a helyzetben mindent jelentett. Azt a szót, amelytől vállalkozásának sikere függött. Néma fohász kelt útra leikéből: segíts, Istenem!. . . S megnyílt aztán W illiam Terry ajka: — Nos, ha nem engedélyezett kíséretet az ön számára, akkor. . . é n . . . felajánlok ön nek száz kísérőt. . . — súgta cinkosmód sut togva az angol, majd, m int jó tréfa után, han gosan nevetni kezdett. Páter Lagrange úgy kapott a szavakba érett, várva-várt ajánlaton, m int gyermek a csábító szőllőfürt után. — Azt akarja m ondani. . . hogy én . . . az ön expedíciójának tagjaként önökkel mehet nék? . . . — Pontosan ezt. Ha az ember ismeretle nek között van, nem annyi, mintha egyedül lenne? ö n egyedül lesz. Egyetlen francia, egyetlen pap, egyetlen katolikus a társaság ban . . . A kormányzó megtiltotta önnek, hogy segítőtársakat vigyen magával? Rendben van! Talán nem akarta kockáztatni sem az ön, sem kísérői életét. Talán igaza volt. Ő ismeri leg jobban a tibeti helyzetet. . . Ha engedelmes kedik, siker koronázhatja vállalkozását. . . de ha nem, akkor. . . kitudja, megússza-e élve a dolgot. . . Az angol úgy gondolta, ha sikerül lebe szélnie a hittérítőt arról, hogy bennszülött kísérőket vigyen magával, akkor nyugodtan felajánlhat neki egy helyet expedíciójában, és még hasznára is lesz a pap, aki tökéletesen ismeri a kínai nyelvet. 9
— Nyugodt lehet, senkit sem szándéko zom ezekután magammal vinni, — jelentette ki erre Auguste atya határozottan. És mula tott magában az angol nagy igyekezetén, ami vel nyelvtudását a maga részére igyekezett biztosítani. — Két társam addig itt marad Kínában, amíg visszatérek . . . W illiam Terry kezét dörzsölte: — Remek! Tehát velem tart? — Örömmel, uram. Kezetszorítottak, megegyezésüket m int egy megpecsételve. — De, m it csinál majd akkor, ha utaink elválnak? — kérdezte utóbb az angol. — Én ugyanis, amint a térképezést befejeztem, azon nal visszatérek hazámba. Mert, tudja, atyám, mégiscsak biztonságosabb otthon, London ban . . . Itt túlságos nesztelenül mozognak az emberek, s túlélesek a tőrök, szóval a clubbomban barátságosabb, nna . . . Nevettek. S Auguste atya nevetésén keresztül mondta: — Isten segítségével akkor is majdcsak lesz valahogy. . . — s mély, nagyon mély hit sugárzott ezekből a nevetésben fogant sza vakból. n. Egy esztendő m úlva a párisi, és londoni lapok kivétel nélkül első oldalon számoltak be arról, hogy W illiam Terry sikeresen befe jezte jólsikerült útját. A kitűnően megszer vezett, s vezetett expedíció minden nehézsé get legyőzött a hosszú hónapok során. W il liam Terry, akinek nem ez volt első útja Áz sia belsejében, gyakran volt azon a pon ton, hogy feladja a harcot, és visszafordul, de végül, nem utolsó sorban Auguste atya 10
bölcseségéből, és hitéből erőt merítve, mégis csak diadalmaskodott minden nehézségen. Az utazó már elérte célját, sikerült térképeket készítenie az eddig felderítetlen földrészről, de a missziós munka a maga ezer veszedel mével, szörnyű megpróbáltatásaival, még csak ezután kezdődött. És ezenfelül volt Lagrange páternek egy saját, külön célja is, amelyik semmivel sem volt kevésbbé veszedelmes, mint a katolikus hit hirdetése az ellenséges földön. Egy nagyon régi kéziratot akart fel kutatni a lámakolostorokban. Ez a kézirat Roberto de Nobili jezsuita pátertől szárma zott, aki 1636-ban halt meg. Már kutatott utána Indiában is, ahol a különböző könyv tárakban hallottak is a kéziratról. Két felte vés volt erről az irattömegről, amelyet szanszkrit nyelven írt meg a jezsuita atya: egyik szerint a felbecsülhetetlen érték el égett akkor, amikor De Nobili atyát a kato nák elfogták, és a missziósházat felgyújtották; a másik hír szerint, melyet Auguste atya egy megtért tibeti bennszülöttől kapott, akinek bejárása volt a különböző lámakolostorokba, tudnak egy ilyen kéziratról, melynek létezé sét szigorúan titokban tartják, mert ez az első, és egyetlen példány, melyben a nyugati vallás törvényeit fektették le a tibetiek előtt is érthető nyelven . . . Ennek megszerzése te hát igazán becsületére válna úgy a katolikus, m int a missziós világnak. Auguste páter vál lalt is minden lehető, s lehetetlen kockázatot a nemes ügy érdekében. A visszafelé vezető út felénél búcsút vett W illiam Terrytől, és az expedíció tagjaitól, s úgy gondolta, most jött el igazán az ő ideje. A távolban, szabad szem mel is látható volt m ár Tibet fővárosa: Lassza. A tibeti papok egyszerre teljesen meg nyugodtak, amikor híre jött, hogy a nyuga 11
tiak csoportja megindult a hazafelé vezető úton. Többé nem is figyelték őket. Lassza előtt az expedíció tehát három csoportra sza kadt. Az első W illiam Terryvel tartott, ezek jórésze angol volt, akik együtt tértek vissza hazájukba vezetőjükkel. A másik csapat a felfogadott teherhordók csoportja volt, aki ket itt kifizettek, és szélnek eresztettek. Vé gül a harmadik csoport, amelynek csak há rom tagja volt, Lassza felé vette útját. A Tibet fővárosának tartó három férfi közül az egyik páter Auguste Lagrange volt. A másik egy magas, vékony, de nagyon izmos fiatal ember, kínai, aki eddig az expedíció fényké pészeként szerepelt. Végül a harmadik, elő kelő tibeti családból származó legényke, aki megszökött az egyik lámakolostorból, ahol éppen pappá szentelték volna. Szökésének oka, hogy elvesztette hitét a lámákban, és vallásukban. Bújdosása közben csatlakozott az expedícióhoz, és addig könyörgött Terrynek, amíg teherhordónak felfogadta. Mint lá zadót, a kolostor papjai halálra kerestették, s csak különös szerencséjének köszönhette, hogy megmenekült, legalább időlegesen, a lá mák szörnyű, kegyetlen bosszújától. Auguste atya ezzel a két férfivel indult el, hogy felkutassa De Nobili híres, és egyet len kéziratát, és megkeresse azt az utat, amely a lámák által állati sorba süllyesztett nép leikéhez vezet. Hogy megvesse egy miszsziós telep, egy katolikus templom, s bármi lyen szűk körben, az emberi élet alapjait. Tervének keresztülviteléhez, természetesen, bennszülöttekre volt szüksége, mivel euró paiakkal, különösen pedig pappal, vagy laikus testvérrel, semmiképpen sem indulhatott volna. M iután kiszemelte magának a két fia talembert, hetekig foglalkozott velük, taní12
tötta őket, hogy tiszta, és alázatos lélekkel álljanak az Ür szolgálatába. És most itt volt a nagy pillanat! Wong-Ma, a kínai fényképész, és Sakia, a volt láma-novicius kitartottak a pap mel lett, úgyis m int hűséges barátok, s úgyis, mint hittestvérei. Lasszába érve, először is irataikat kellett bemutatniok a hatóságoknak. A város, amely néhányezer méternyire fek szik a tenger színe felett, úgy hatott, mintha most lépett volna ki a télből. De itt-ott, ahol kevesebb árnyék érte a fákat, és bokrokat, már zöldbe szökkentek az ágak. A méltóság teljesen terpeszkedő, többnyire kétemeletes házak között keskeny utcák kanyarogtak sze szélyesen, s rendezetlenül. A hosszú tér vé gében elhanyagoltan meredt az égnek a PoTa-La építészeti szempontból tökéletesen ará nyos, hatalmas tömbje: a Dalai Láma palota temploma. Páter Lagrange, aki pedig nem először látott életében monumentális épülettömböket, szinte megnémultan állt szemben ezzel a le nyűgöző épületkolosszussal. A vörös, sárga, kék, zöld, arany, bíbor, barna, és fekete minden árnyalatával talál kozhatott itt az ember, s alig tudott elsza kadni a színeknek ettől a lebilincselően dús káprázatától. A széles, és levegős udvar végében emel kedett a „megtestesült istenség“, a Nagy Láma lakrésze, melyhez széles márványlépcsőkön vezetett fel az út. Faragott oszlopok, valósá gos szobrász remekek, tartották a mennyeze tet. — Milyen lenyűgöző lehet az istenség megtestesülésének gondolata ebben a népben, ha ilyen pompás, nagyszerű épületet emelt neki ebben az alig húszezer lakosú városká ban, — gondolta keserűen Auguste atya, és 13
arra gondolt, milyen nehézségekkel kell majd megküzdenie, ha eredményeket akar elérni a lámák hatalmával szemben. . . A lasszai PoTa-La épülete oly fenségesen, oly ünnepélye sen nagynak tűnt a szemlélő előtt, hogy kény telen volt igazat adni annak az angol utazó nak, aki azt mondta, hogyha ezt a palotát be vinnék Londonba, az egész várost uralná. Páter Lagrange mereven nézett Sakia arcába. Az ex-láma sokáig állt a palotával szemben mozdulatlanul. A kis, apró, üldözött emberke ott állt a pazar, hatalmas épületko losszussal szemközt, amelyet évezredek ha gyománya, önkénye, és emberi butasága emelt a titokzatosság örök otthonául. Ott állt a kis ember, aki nem félt fellázadni, és megta gadni a logika, és léleknélküliség egész rend szerét, amivel örök üldözésnek, halálveszede lemnek tette ki magát; igen, ott állt ez a kis ember, s magabízóan mosolygott. — Ismered a palota belsejét? — kérdezte suttogva a pap. — Csak kevéssé. . . Abban a részben, ahol én jártam, minden a legnagyobb fény űzéssel van berendezve, különösen a Láma lakosztálya. . . Éppen ez az, ez a nagy, és esz telen gazdagság, amely engem kiábrándított... Sakia végképpen kiábrándult hát ebből a hazugságra, képmutatásra, ostoba hiszé kenységre épített, szeretet, és logika nélkül való, vallásnak csúfolt misztikumból. Sakia igen gazdag kereskedő egyetlen fia volt. Any ját nem ismerte. Amikor betöltötte nyolca dik életévét, apja elvitte a lámák kolostorába, hogy papot neveljenek belőle. A kolostor éle tébe aztán csak nehezen szokott bele a sza bad kritikai szellemmel megáldott fiú. Éve kig tartott, amíg annyit elért, hogy végre kü lön szobába került, ahol egyedül tanulhatott. 14
Talán bele is törődött volna apja által kije lölt jövőjébe, ha egyszer teljesen igaztalanul meg nem vesszőzik. Ekkor ötlött fel benne először a szökés gondolata. Közben lassan tel tek az évek, és Sakia, látszólag, megadta ma gát sorsának. . . Végül a „rend“ kijelölte pappá szentelésének napját is. Tanítói, és társai, de még a távolabbi kolostorok lakói is hallottak kiváló tehetségéről s örömmel ké szültek befogadni a lámák bűnökkel, aljassá gokkal terhelt társadalmába. így érkezett el a legutolsó nap. Másnap reggel kellett volna megkezdődnie a végeláthatatlan ceremóniá nak, melynek végeztével Sakia felölthette volna a lámák bíborköpenyét, s véglegesen a „rendhez“ kapcsolódott volna . . . Ez elől szökött meg, még időben. A klastrom kutyáit engedték nyomban utána, melyek nyomkeresésben, és vérengzés ben alig maradnak el a vérebek mögött. A szélrózsa minden irányában nyomába eredtek az ebek. A főláma tajtékzott dühében, hogy a legjobb tanítvány, aki a legfőbb csalétek lett volna a hiszékeny lakosság előtt, ilyen nyom talanul eltűnt. Azonkívül attól is félt, hogy a szökevény elárulja m ajd a kolostorban tör ténő visszaéléseket a hatóságoknak, esetleg még az európai utazók is tudomást szereznek róla, s ez mindennél súlyosabban esett latba. Ámde a vérebek néhány nap múlva ered ménytelenül tértek vissza . . . Járatlan uta kon bolyongott Sakia, kerülve minden em berlakta helyet. Éjtszakára sziklahasadékok ban, barlangokban húzta meg magát. Mikor eldobta a lámák köpenyét, vastag fütyköst ka pott kezébe, haját szemébe fésülte, arcát be kente sárral, korommal, s így átváltoztatva külsejét, elindult a falu felé, ahol csak né hány szegényes viskó állott egy erdő szélén. 15
Itt lakott Sakia egyetlen rokona, egy Laila nevezetű leány, akiben megbízhatott. A leány néhány évvel ezelőtt apjával, aki útközben meghalt, az angol Butanba utazott. Amikor megérkezett, egyedül bolyongott az utcákon, itt találtak rá a katolikus misszió apácái. Ma gukhoz vették a síró, éhes árvát. Laila a padongi missziós-házban ismerte meg a szeretetet, és jóságot. Itt találkozott először olyan emberekkel, akik magáért a jóért tettek jót embertársaikkal. A leány rövid idő m úlva fel vette a szent keresztséget, és ott maradt az apácákkal. Tibetben élő anyja azonban hal lani sem akart erről, hazahívta, s amikor többszörös felszólítás ellenére sem engedel meskedett, az özvegy a kínai hatóságokhoz fordult segítségért. Erre Laila, hogy a miszsziónak ne legyen kellemetlensége miatta, vé gül hazatért, Tibetbe, ahol sokszáz kilométe res körzetben egyedül volt hitével. Rövid idő múlva anyja is meghalt. S amidőn már nagy bátyja, aki gyámjaként szerepelt, mindenéből kifosztotta, és zsákmányával eltűnt Kína felé, a leány végre egyedül élhetett, hitében megerősödve, és sok jót téve a szegényekkel, amíg majd vissza nem térhet Padongba, a kedvesnővérek közé. Laila most egy emeletes házban lakott, melynek fehér falai messziről világítottak m ár a vándor felé . . . Sakiát ba rátságosan, megértő jósággal fogadta. Azon nal ruhákat szedett elő, fürdőt készített szá mára, és enni adott a teljesen kimerült szö kevénynek. Minden segítségét felajánlotta. Sakiát meglepte ez a fogadtatás, először nem is nagyon értette, hiszen szemrehányást várt hite hagyása miatt gyengéd megértés helyett, csupán akkor világosodott meg előtte a való ság, mikor a leánytól meghallotta, hogy ő már régen a keresztények hitét követi. Laila néha, 16
ha módjában volt, egy-egy levelet váltott Padongban maradt barátnőivel, és tőlük hallott róla, hogy W illiam Terry expedíciót vezet Tibet szívébe. — Próbálj hozzájuk csatla kozni, akár mint teherhordó, — mondta rö vid gondolkozás után — közöttük biztonság ban leszel. így okvetlenül nyomodat vesztik üldözőid. Az expedíció tagjai pedig angolok, és . . . — szerette volna még hozzátenni, hogy: keresztények, de erről egyelőre jobbnak vélte hallgatni. Sakia két napig pihent Laila házában. Búcsúzásnál a leány elővett egy gyűrűt, s át adta a fiúnak: — Az én hitem tiltja, hogy ezt buddhista ereklyét hordjam, — mondta csen desen. — Neked adom, ha szükséged lesz rá, esetleg megment az éhhaláltól. — Közben azt gondolta, imádkozom majd érted, szegény f i ú . . . s mikor Sakia nem láthatta, átszelle m ült arccal keresztet vetett. A fiú azután eltávozott. Amikor lent állt már a lépcső lábánál, és visszanézett a leány szelíden mosolygó ar cára, úgy érezte, eddig ismeretlen, fájdalmas érzés szorítja össze szívét. Laila törékeny alakja a síma, fekete ruhában, fényes, csil logó haja, melyet középen elválasztva viselt, biztatón világító szeme, elkísérte a fiút ez után minden megpróbáltatáson keresztül. Elég volt a szelíden mosolygó arcra gondolnia, hogy küzdeni tudjon tovább egy célért, ame lyet egyelőre maga sem értett, maga sem is mert. Egy célért, a Nagy Ism er^j^^^p^B ^lyben tudat alatt mégis a és sejtette. Még nem hallót de Krisztus már benne élt lódott, majdnem kiábrándi
2 A Tibeti Láma kolostorába»
sU
a
m. Auguste atya, és két társa, egy szenynyes sikátoron keresztül, mely a Po-Ta-La külső fala mellett húzódott, a kolostori intéző háza felé tartott. Amikor az intéző házához értek, páter Lagrange letette táskáját, na gyot lélekzett, és kísérőihez: Sakiahoz, és Wong-Ma-hoz, a kínai fényképészhez fordult: — A kolostor adminisztrátorának William Terry ajánlólevelét akarom átadni. Geng-Gangnak tehát az vagyok, aki vagyok: Auguste Lagrange, saját veszélyére utazgató külföldi, aki a tibeti tavakra, völgyekre, fal vakra, és a híresebb kolostorok könyvtáraira kíváncsi. . . — amíg ezeket mondta, szelíden, ravaszkásan mosolygott. A bejárat előtt fiatal bennszülött üldö gélt unottan, aki, midőn a közeledőket meg pillantotta, azonnal felugrott, s udvariasan eléjük sietett. írásaikat kérte, és a felmuta tott igazolványok, úgylátszik, megtették hatá sukat, mert mosolygott, s mindhármukat be felé tessékelte, sűrűn ismétlődő, mély meg hajlások közepette. Hosszú folyosón keresztül, szőnyegekkel gazdagon bélelt terembe vezette őket, amelynek bútorai soha nem látott fe kete fából készültek. Alig volt ideiük alapo sabban széjielnézni, mikor az egyik fügfföny nesztelenül félrehúzódott, mint egy mesebeli reitekaitó. és a nyílásban meffielent a ház gazdáia, Geng-Gang, az adminisztrátor. Ha talmas termete maidnem betöltötte a széles ajtót. Öltözéke pompásabb volt a pompásnál, a legnehezebb selyem. Auguste atva hirtelen meglepetésében nem is tudta eltitkolni a cso dálat egy alig észrevehető mozdulatát. GengGang azután elolvasta Terry levelét, s haj landónak mutatkozott mindenben látogatója kezére járni. De a két kísérőre minduntalan 18
bizalmatlan pillantásokat vetett, melyek, semmi jót nem ígértek. Rövid csend következett a levélolvasás után. Páter Lagrange ezalatt úgy tett, mintha Geng-Gang ruhájának gyönyörű színeit él vezné, ám közben azon töprengett, mitévő le gyen a jövőben. Az adminisztrátor édeskés kedveskedéseiben egyáltalán nem bízott. — A titkárom, s a fényképészem, — m u tatta be a két fiatalembert tettetett elfogulat lansággal, bár szíve torkában dobogott. Geng egy pillanatig összeráncolta szemöl dökét, aztán helyet mutatott az alacsony, puha párnákból készült kereveten, mely az asztalt foglalta keretbe. Utána hármat tapsolt, és jóformán el sem hangzott még a jel, m i kor az átellenes oldalon meglibbent a füg göny, és két szolga hangtalanul, nesztelen lép tekkel kezdte felszolgálni a teát. — Titkár úr nem parancsol teát? — kérdezte élénkén Geng-Gang, mert Sakia nem nyúlt csészéje után. — Talán más italt óhajt? — Sakia óva tosságból nem kóstolt bele a felszolgált italba. Tapasztalatból ismerte az egyes kolostorok ban alkalmazott különböző narkotikumok, és altatószerek használatát, s most jobbnak látta, ha udvariasan kitér a kínálás elől. Főként azért nem ivott, mert azonnal észrevette, hogy csupán három csészét hoztak be, mintha a házigazda nem teázott volna. Lehet, hogy Geng a bőröndjeik, talán még zsebeik tartal mára is kíváncsi. . . Ó, az ilyen helyen vi gyázni k e ll!. . . — Köszönöm, de étkezéseken kívül soha sem iszom, — hajolt meg legudvariasabb mo solyával a ház ura felé. Páter Lagrange figyelmét nem kerülte el ez a kis jelenet, ő is nyomban letette csé2*
19
őzéjét, alig érintve ajkával az illatos teát. De érdeklődését még egy másik dolog is fel keltette. A szoba, amelyben ültek, szőnyegek kel volt bélelve, a padozatot is szőnyegek bo rították, sőt a mennyezetet is, tehát nyilván való, hogy a helyiség sokkal nagyobb, mint így látszik, és a szőnyegek mögött bizonyo san mindenre kész szolgák serege várja a házigazda, talán nem is veszélytelen, paran csait. Igen, a tarka szőnyegekkel borított fa lak mögött egy másik falnak is kellett len nie, a mennyezet felett egy másik mennyezet is volt, s a fogadószoba szűkítését vagy tágí tását mindig a helyzethez alkalmazták. A társalgás közben folyt tovább. Geng végül engedélyt adott Auguste atyának, hogy a lasszai kolostor igazgatása alatt álló zárdá kat meglátogassák, Wong-Ma fényképeket ké szíthessen, persze, csak „külső“ felvételeket, sőt arra is ígéretet tett, hogy kieszközli a „Megtestesült Buddha“, a Dalai Láma kegyes jóindulatát is, s ha csak egy módja lesz, igyekszik Lagrange urat hatalmas színe elé vezetni. . . Kevéssel utóbb felszolgálták az ebédet. Sakia most sem feledkezett meg az óvatosságról, s vigyázott, hogy csak abból az ételből vegyen, melyet a házigazda már meg ízlelt. Végül újra jöttek a szolgák, s elvezették a vendégeket a számukra kijelölt, három egymásbanyíló szobába. Sakianak első dolga volt végigkopogtatni a falakat. — Jó iskolája le hetett, — gondolta Wong-Ma. — Valódi falak, — mormogta Sakia elé gedetten. — Az ember soha nem lehet eléggé óvatos. . . — Nálad bizalmatlanabb embert keveset láttam, — jegyezte meg a páter. — Sajnos, én jól ismerem a lámákat, és 20
minden fogásukat, — felelt keserűen a fiatal ember. — Geng nem is annyira tőlünk tart, mint inkább a lámáktól, akiknek ügyeit in tézi. Higgye el, Atyám, az adminisztrátornak éppen elég oka van félelemre. Annak elle nére, hogy megvan a saját, jóltitkolt jöve delme, mégis úgy kell táncolnia, ahogyan a kolostor hatalmasai kívánják, különben . . . — sokatmondó legyintéssel fejezte be a monda tot. Eddig kínai nyelven beszéltek, de ebben a pillanatban az ajtó felől neszezés hallat szott, mire a pap azonnal franciára fogta a szót, s hangosan kezdte dicsérni Geng-Gang ebédjét, és a szívélyes fogadtatást. IV. A hajnal első sugara minden reggel az ablakra könyökölve találta már Auguste atyát. Az első rózsaszínű fénynyalábok vilá gánál végezte reggeli áj tatosságát, mert úgy érezte, hogy a nagyon nélkülözött templom, kápolna, vagy csak egyetlen, kicsiny oltár híján, itt a végtelen természet, a hófödte csú csok, a csodálatos napkelte, a fény, és árnyék játéka mellett, lelke közelebb van Istenhez, és im ái meghallgatásra találnak. Nehéz napo kat éltek a Dalai Láma közelében. Állandó rettegés, állandó idegizgalom fárasztotta mindhármójukat. Miután sikerült megtud niuk, hogy a Láma egyetlen törekvése, hogy felfedezze a kobra kígyó marása elleni mér get, melynek érdekében az ellenlábas, s a Láma előtt gyűlöletes Tashi-Lumpói kolostor ban is folytak kísérletek, méghozzá kedve zőbb eredménnyel, Sakia tanácsára Auguste atya is a méreg kutatójának adta ki magát, s megígérte, hogy siker esetén azonnal közli azt a Nagy Láma Ö hatalmasságával. Ez az 21
ígéret aztán egyszeriben megnyitotta előttük a szent könyvtár ajtaját, ha nem is éppen mindegyikét, ahol megkezdhették a kutatást De Nobili atya mindennél becsesebb kézirata u tá n . . . De Auguste Lagrange további tervei is kialakulóban voltak már. Már látta, hogy Isten segítségével, és némi nehézségek árán, hamarosan megvetheti egy missziós-telep alapjait is. Ezt Geng-Gang magas adminisztrá tori segítségével vélte elérni, aki talán még a lámáknál is pénzéhesebb, és hitványabb volt. Gondolatban már gyakorta látta a há zat, amely első alapja lesz a tibeti missziók honfoglalásának. Sakia rokonának házát akarta megvásárolni, Lailáét, de ehhez, ter mészetesen, az adminisztrátor engedélye volt szükséges, mivel a kerületben adás-vétel csu pán az ő közbenjöttével történhetett. Sok szor, és jól eltervezték már ezt Sakiaval. Most azonban, egyelőre, a kézirat megszerzése m in dennél jobban izgatta. Másnap egy szerzetes kíséretében léphették át a gondosan őrzött küszöböt. Magába a könyvtárba bemenni azonban egyedül csak Auguste atyának volt szabad, két kísérője kint várakozott az elő csarnokban. Ekkor újabb kérvényezés kezdő dött, mert hiszen az atya egyedül semmire sem ment volna. A Lám ák Fejedelmének újabb ígéretet kellett tenni, hogy a kobra mé reg feltalálása esetén minden adatot azonnal közölnek vele, a kutatásokat együttesen vég zik, tehát múlhatatlanul szükséges, hogy mindhárman együtt mehessenek be a könyv tárba, amíg a Főhatalmasság kegyesen erre is engedélyt adott. Mikor ez az akadály is elhárult, s befelé igyekeztek a hatalmas ter mek belsejébe, szinte mindhárman egyszerre komorodtak el. A sok tízezernyi kötet között 22
lehetetlenségnek látszott, hogy Nobili atya kéziratát felfedezzék. — És még nagyon nem is szaglálódhatunk, mert lesnek ránk, s még megölnek, — súgta Sakia a páter fülébe. S csakugyan! Mintha csak szavait akarná igazolni, a szembenlévő állvány mögül egy simára borotvált fej, összeráncolt homlok, és két villogó szem tűnt elő. — No, lám! — sut togta a fiú. — Ugye, montam, hogy kémked nek u tán u n k . . . — Erre aztán a fej ismét vil lámgyorsan eltűnt. — Az udvariasság, a sok könnyítés, me lyeket a Nagy Láma biztosított számunkra, nem egyéb ostoba csaléteknél, — vélte a kínai — hogy még könnyebben eláruljuk magun kat. S ebben Auguste atya is igazat adott neki ezekután. — Istenem, hogyan terjesszem el Krisz tus tanítását ezen a földön, ahol csak egy tör vény uralkodik: a rosszaság, és fanatizmus törvénye, — sóhajtotta. — Hogyan építsem fel az Országot itt, ahol nincs egyéb, mint kémkedés, csalás, orvgyilkosság, kínzás, és rendszeres kérlelhetetlenség! Hogyan építsek a képmutatásra? . . . Segíts meg, Uram, Jézu som, és adj erőt, és bátorságot, és kitartást, ó, adj, mindebből bőven adj, én Uram, Jézu som! Páter Lagrange nagyon jól tudta, hogy Tibet meghódításában nem elegendő a szívében-lelkében élő Hit, és lelkesedés. A lámák vallásának is minden fortélyát meg kell is mernie ahhoz, hogy behatolhasson a nép lei kébe, melyet át-, meg átitatott m ár a misz tikumhoz való ragaszkodás, és a csökönyös tudatlanság. Tekintete végigsiklott közben a sok-sokezer köteten, melyek magukba fog lalták a tibeti vallás igazságait, és szolgasá 23
gának borzalmas történetét. Mert hiszen min den gondolatban van egy szemernyi igazság, és a keleti vallások eredete nem esett túlmessze Krisztus tanaitól. Csupán a sok álpró féta, akik mindenből üzletet csináltak, s hasznot húztak az emberi tudatlanságból, fő ként pedig a jámbor Isten-kereséséből, m in dent saját hasznukra csavartak ki, s formál tak meg. Tagadhatatlan, hogy Buddha alap jában véve jót akart, amikor az emberi élet megnyilatkozásait vizsgálva, féket igyekezett rakni az ösztönökre, és meg akarta gátolni az erősebb túlkapásait a gyengével szemben. Hogy aztán a lényegből mi lett idővel, az itt mutatódott meg teljesen leplezetlenül a csa lók, szemfényvesztők, és színészkedők köz vetlen közelében. A nagy Kánon száz kötete ott sorakozott Auguste atya szeme előtt. Ezekben a köny vekben, melyeknek eredetét Buddhának tu lajdonították, le volt fektetve minden, ami a tibeti egyházra vonatkozott. Különösen a III. részben, a szanszkrit nyelvű Kosnon-pa-ban, melyet a lámák állítása szerint maga a Nagy Bölcs írt. Ebben a műben az érzékfeletti éle tet tárgyalta, bár egyesek szerint ez közönsé ges hamisítvány volt, mert Buddha tanaival és gondolataival homlokegyenest ellenkezett. Száz kötetből húsz a lámák magatartását sza bályozta; aztán benne volt Buddha életrajza, a mágia tudománya, Kalakma doktrínái, és a többi. Ezután következett egy kétszázötven kötetet számláló Magyarázat, amely szembe helyezkedik a Kánonnal, mert sokkal előbb írták, Krisztus után a VII. században, amikor a buddhizmus térhódítása Ázsia közepén meg kezdődött . . . Auguste atya szeme káprázott ettől a töméntelen kézirattól, könyvtől, és pa pírtekercstől, melyek némelyikében fel lehe 24
tett fedezni valami távolian hasonlót a ke resztény szertartásokkal, mert Tson-Ka-Pa, aki Kína határán született, találkozott volt az első errevetődött misszionáriusokkal, és ro konszenvezett velük. Szertartásaikban később is fel-felbukkant valami hasonlóság, nyilván ennek a régi rokonszenvnek az emléke. A m i kor Sakia lefordította a rítusok könyvéből az áldozáshoz hasonlító szertartást, amely bor, és kenyér kiosztásából állt, továbbá a közös gyó nást, tömjénezést, búcsúkat, és egyéb apró, a katolikus szertartást idéző részleteket, Auguste atya idegesen feszengett. Sakia megütközve nézte a páter zavarát: — Ne izgassa magát, Atyám, — mondta halkan a fiatalember, és a könyvet becsukta, visszatette a polcra. — Mindez semmit sem számít, csak a külsősége ket bizonyítja. Az egésznek nincs azonban egyéb jelentősége, minthogy ezeket a szer tartásokat is besorozták démonűző érdekes ségeik közé. . . Csendben kutattak, nézelődtek tovább. Egyik sarokban valahol egér rágcsált. Az ember-szív pedig vadul, bolondul, de annál lelkesebben dobogott. Nobili kéziratának azon ban nyomát sem lelték a sok-sokezer könyv között. V. Utolsó napjukat töltötték a kolostorban. Miután világossá vált, hogy De Nobili atya kéziratát nem lelhetik meg, nem volt értelme többé késlekedni. Páter Lagrange megbízta Wong-Ma-t, hogy menjen ki a városba, és vásárolja meg azokat a dolgokat, melyekre a továbbiakban szükségük lehet. A lámák kész séggel megadták a kínainak az engedélyt a kolostor elhagyására, csupán azt kötötték ki, hogy fényképezőgépét ne vigye magával, 26
Auguste atya pedig azt súgta Wong-Ma fülébe: — Legkésőbb napszálltára légy itthon, fiam. Nyugtalan leszek miattad . . . És csakugyan egész napon át nyugtalan ság gyötörte. Miután Sakiaval újra, immár utoljára, léptek be a könyvtárba, idegességé ben majdnem elesett egyik szőnyeg felborzolt rojtjában. Sakiat kint hagyta az első terem ben, Ö maga pedig egyedül ment tovább. Óvatosan nyitotta ki egyik ajtót a másik után. Egyik ajtó mögül női beszédet hallott. Már sokat tudott a láma kolostorokban szolgáló nők életéről, akik mint apácák szerepeltek, de nem voltak egyebek, mint cselédek, azok is a legrosszabb fajtából. — Kegyelmezz, mindenható láma! — esdekelt odabent egy vékonyka hang, amit fülsértő, ocsmány, gú nyos kacaj követett, melytől Auguste atya gyomra valósággal felfordult, s szinte elro hant onnan. Egy ötszögletű szobában pihent meg utóbb. Ebből egy nehéz láncokkal elzárt úiabb fülke nyílott. — Ezt is megnézem, m i előtt elhagyom ezt a bűnbarlangot, — gon dolta nem minden szorongás nélkül. S máris leemelte a láncot. Belépett. A félhomályba borult teremben elc-ször csak nehezen tudott tájékozódni. Hanem mikor jobban megszokta a félsötétet, akkor borzadt el csak igazán. A fal mellett sorban felakasztva eurónai papok ruhái lógtak, és sapkák, és köpenyek, aztán hosszú polcokon európai könyvek: breviáriu mok, s imakönyvek, és . . . a sarokban, igen, egy férfi bebalzsamozott teste állt, rózsaszínű arccal, teljesen felöltözve, a nvugati papok öltözékében. Auguste atyában két érzés bir kózott egymással: vonzást, és taszítást érzett egyszerre, mígnem erőt véve magán, egészen az ablak mellé lépett. Ű?v érezte, hogy vére száguldása rögtön felszakítja ereit, és szíve 26
felmondja a szolgálatot. Végűi egyetlen nagy erőfeszítéssel nyugalmat parancsolt magára. A bebalzsamozott holttestben azonnal felis merte az 1881-ben eltűnt páter Brieuxnek, a híres, jámboréletű, és áldozatkész hittérítő nek alakját. Képekről jól ismerte a nemes arcot, hát határozottan felismerte, ő volt az, semmi kétség!. . . Brieux atya annakidején Jerkalo és Tse-ku között tűnt el, ahová rend testvéreinek eleséget vitt, s azóta semmi hír nem jött felőle többé. Hiába nyomoztak a hatóságok, eredménytelen volt minden fára dozás. Szóbeszéd szerint bűntény történt, melyben állítólag két láma is résztvett, de biztosat senki sem tudott. A nyomozók hiába fordultak a Dalai Lámához, az megsértődve, fölényesen utasította vissza a vádat, és nem adott engedélyt az alaposabb nyomozásra. A bátor, és hős misszionáriust olyan kegyet lenséggel gyilkolták meg, m int az óceániai törzsek szokták tenni áldozataikkal. . . Páter Lagrange ott állt a mártír előtt, a mindenre kész, úi misszionárius a dicső előd előtt, aki nek félig nyitott tenyere éppenúgy át volt ütve, m int egykor Jézusé. . . ott állt, s nem érzett semmi félelmet, csak nagy-nagy bele nyugvást a sors eljövendő rendelésébe. A lassan leereszkedő homályban úgy tetszett, mintha páter Brieux eddig ernyedten 16
VI.
Amikor ájulásából magához tért, már a számukra kijelölt szobák közelében jártak. Kísérője, aki erős karjával még mindig át fonva tartotta, a lámák vörös köpenyét vi selte, s a fejére húzott csuklyából csak két, élénken villogó szeme látszott. Néhány lépés után beléptek a fáklyákkal világított szo bába, és Auguste atya legnagyobb meglepeté sére, a láma gondosan bezárta kulccsal az ajtót. Sakia, aki az egyik sarokban ült, és szeme tele volt könnyel, beléptükkor hirte len felugrott, és az érkezők elé sietett. — A mi Istenünk áldjon meg téged! — kiáltott fel a láma felé fordulva. — M ár azt hittem, mindennek vége. . . — Auguste atya meg rökönyödve nézett hol Sakiara, hol a lámára. Nem értette a helyzetet. Ekkor aztán a láma hátralökte fején a csuklyát, és előtűnt WongMa vigyorgó képe. — WongL. Kedves fiam!... — csuklott el a páter hangja a meghatottság tól. — Megmentettétek az életemet. . . De honnan tudtátok, hogy bajban vagyok? . . . — Sakia felelt! — Amikor már nagyon sokáig nem tért vissza, atyám, gondoltam, hogy va lami baj van. Idesiettem hát, ahová, számítá som szerint, ekkorára Wong-Manak is vissza kellett érkeznie a ruhákkal. Gondoltam, meg kísérlem a lehetetlent. . . Wong éppen akkor tért haza, valóban nála is voltak a ruhák, sőt még többet is hozott, m int gondoltam, — m u tatott a bíborköpenyre. — Igen, beszereztem három skarlátszínű papi ruhát is, gondoltam, nem árt. És nem is volt drága. A szabónak azt mondtam, hogy a Lámák kínai szolgája vagyok, jól lealkud tam az á ru k a t. . . Amikor megtudtam, hogy Auguste atya egyedül indult el a könyvtár belsejébe, s még nem jött ki onnan, azonnal 28
magamra öltöttem egyik köpenyt, s egyrészt Sakia útmutatása, másfelől saját jószimatom után keresésére mentem. Magatartásom alig különbözött a lámákétól, aztán meg egy ek kora kolostorban ezrével vannak hozzám ha sonló alakú férfiak, így hát könnyen eljutot tam az ötágú szobáig . . . — mondta, miközben gondosan elcsomagolta a köpenyt, és eltün tette az orvosságos láda aljára. — Nem találkoztál közben senkivel? — Dehogynem! Többekkel. És különö sen egy fiatal láma volt roppant kíváncsi. Két kérdést is intézett hozzám, de én ujja mat ajkamra tettem, s az égre mutattam, amire mély tisztelettel meghajolt, és tovább ment, azt hitte, elmélkedésemet végzem. . . — nevetett Wong. — Nem hallottam, mikor a szobába lép tél. Csak azt éreztem, hogy valaki átkarol, felemel, és. . . — Nem is hallhatott, atyám, mert a föl dön feküdt, eszméletlenül. . . — A földön feküdtem? — Véleményem szerint már jóideje fekhetett ott, mert lélekzése nyugodt, és sza bályos volt. Felemeltem, alaposan megráz tam, hogy magához térítsem kissé. Ekkor érezhette karjaim szorítását. Auguste atya szeme meghatottságtól csil logott: — Brávó, Wong! így viselkedik Krisztus igazi katonája. De mondd csak, hogy tudtál visszahozni észrevétlenül? — Már sötét volt, és Sakia mondta, hogy a lámák ilyenkor esti imádságukat végzik. Nem is találkoztunk senkivel. . . Sakia csak most kapcsolódott bele a be szédbe. 29
— Mi volt azokban az átkozott szobák ban? — kérdezte. Páter Lagrange egy pillanatig habozott, beszéljen-e felfedezéséről most mindjárt, vagy várjon vele biztonságosabb órákra. De aztán mégis híven beszámot rettentő felfedezésé ről, majd nemsokára lefeküdt, és pillanatok alatt kimerült, mély, nagyon mély álomba zuhant. VII. Másnap reggel még megjelentek a Dalai Láma előtt, hogy búcsút vegyenek tőle, s mégegyszer, kitudja hányadszor már, bizto sítsák, hogy amint valami felfedezést tesznek a kobra-marás elleni méreg kutatása terén, azonnal hírt adnak magukról. Már csak a Geng-Ganggal való végső megegyezés volt hátra. Ezt is hamarosan nyélbeütötték: m in den árat megadtak az ingatlan vásárlási-en gedélyért, megköszönték a vén zsaroló nemeslelkűségét, biztosították, hogy nincsen nála jótékonyabb, tisztább lélek a föld kerekén, azután tőle is búcsút vettek, mély hajlongások, s nehezen visszafojtott nevetések közben. Mindhárman az ajtóban voltak már, amikor Lagrange atya azt a kívánságát fejezte ki, hogy jó pénzért szívesen bérelnének három nyerges, és egy teherhordó lovat, esetleg ez utóbbi helyett egy szamarat. — Nem tetézné be nemesszívűségét kegyelmességed azzal, hogy ajánlana valakit? — kérdezte mézédesen. — legnagyobb készséggel, — hajlon gott, kezét dörzsölve, az újabb kereset örö mében, a vén zsugori Geng-Gang. Néhány perc múlva a három utas két ti beti szolga kíséretében útban volt az istálló felé, mely m ár a város falain kívül feküdt. 30
A z o n n a l k a p t a k n é g y erős lo v a t. A m ik o r a m á lh á k a t m á r fe ls zíj a z tá k , m ég e g y sze r a PoT a-La fe lé f o r d u lt a k t e k in te tü k k e l. P á te r L a g ra n g e a zt az a b la k o t kereste, a m e ly m ö g ö tt B r ie u x a ty a te te m e t a lá n id ő tle n - id ő k ig ő rz i m a jd a g y ilk o s , k e g y e tle n lá m á k m e g b o c s á th a ta tla n b ű n e it. H a lk a n , de a z é r t k é t tá r s a s z á m á r a is h a llh a t ó a n s u tto g ta : — P á t e r B r ie u x , im á d k o z z é r e t t ü n k . . . — K ö n y ö r ö g j é r e ttü n k , — v is s z h a n g o z ta a k é t fia ta le m b e r . A fe s z ü lt csend a la t t m é g a lo v a k is m o z d u la t la n u l á llt a k , m in t h a m e g é r te tté k v o ln a lo v a s a ik fo h á s z á t.
Aztán ügetésre fogták a paripákat, és arra az útra fordultak, amelyen — Sakia szerint — egy rövid nap alatt elérhették Laila csendes, vendégszerető házát. Laila házát, ahol majd megvetik a missziósház alapját. Porzott mögöttük az út, a három néma lovas mögött, és sok időbe telt, amíg Sakia meg szólalt: — Sokszor igazán csak az Úristen ke gyelme mentett meg bennünket az utóbbi na pokban a biztos k ính aláltól. . . — Bizony, — helyeselt Auguste atya. — És a ti kettőtök hite, és ügyessége, — tette még hozzá. — És egy kicsit a bíborköpeny, — tol dotta meg szavait Wong-Ma, a kínai. — Mert a nélkül azóta már mindhárman halottak lennénk. Ha nem sikerül akkor Lagrange atyát kihoznom abból a szobából, s felfede zik leskelődéseinket. . . Na, erre jobb nem is gondolni, hogy mi lett volna . . . Megint hallgattak sokáig, s csak hang talanul mozgó szájukon látszott, hogy imád koznak magukban. Jó negyedóráig tartott ez így, amikor ismét Sakia szólalt meg: — Most pedig, hogy túl vagyunk minden 31
veszedelmen, nekem is van egy jó hírem Auguste atya számára. — Hadd hallom hát, — fordult feléje érdeklődéssel a szerzetes. — De Nobile páter könyve is megvan! — hangja harsány volt, m int a friss tavasz, minden szavában büszke boldogság izzott. Auguste atya kézzel kapaszkodott a nye regbe, hogy le ne forduljon a meglepetéstől. — Micsoda? M it beszélsz, Sakia? Eszed nél vagy?. . . — Tréfálsz? — mered a beszélőre WongMa is. — Megvan, ha mondom. Az utolsó pilla natban találtam meg abban a szobában, ahol elváltam Lagrange aty ától. . . Az Úr ke gyelme irányította rá tekintetemet, bizonyos vagyok benne . . . Majd Laila házában meg mutatom. Ott van abban a barna ládikóban a nyereg baloldalán . . . Páter Auguste Lagrange szólni sem tu dott erre a közlésre. Szemét az égre emelte, és könnyek esője indult meg lefelé az arcán. Aztán lassú, átszellemült mozdulattal keresz tet vetett, s csak leikével mondta: — Légy áldott, Jézus, világok Ura, és segíts bennünket eljövendő szándékaink tel jesülésében is, az Atyának, és Fiúnak, s a Szentlélek Istennek nevében. Ámen . . .
32
(Folytatás a 11. oldalról.) 30. sz.: 31. sz.: 32. sz.: 33. sz.: 34. sz.: 35. sz.: 36. sz.: 37. sz.: 38. sz.: 39. sz.: 40. sz.: 41. sz.: 42. sz.: 43. sz-.: 44— 45. 46'. sz.: 47. sz.: 48. sz.: 49. sz.: 50. sz.: 51. sz.: 52. sz.: 53. sz.: 54. sz.: 55. sz.: 56. sz.:
A dam aszkuszi vérfürdő. M ondéla, a rabszolgalány. M ag y ar ferencesek K ín a felé. (III.) A keresztény K ín a véres n ap jai. T űzvirág. Irta : N a sija H akire. M ontecorvinói János. P e king első érseke J a w a ta levelei Om otóhoz. E lm á r testvér utolsó útja. Dzsingisz k h á n n yom ában. V álogatott k ín a i közm ondások. In d iá n o k között. H ogyan gondolkoznak négereim ? Vér- és tűzö zön T sinanfu felett. V án d o rúto n Ázsia földjén . sz.: P. Jósé az örökvárosban. P. Schrotty P Egy az Ü r. K á rp á ty Csilla-M ária. M egrendítő asszonysorsok. Kelet katolikus egyházművészete. M ilib i, a fekete leány. * A tib eti lá m a kolostorában. Pietro Z ilia n i. A Fehér Varázsló. Ó ceániai kis regény. A rd zsán Szingh. Regényes in d ia i történet. O - Y am a h azatalál. K ín a i elbeszélés. P. Jósé Assisiben. P. Schrotty P á l OFM . Bélpoklosok apostola. P. N agym ányoky G A fr ik a vadonában.
SZEN T F E R E N C F IA I 700 É V ÓTA a pogány ok m illió it vezették K risztus aklába.
TE is részt vehetsz ebben a most is folyó g ig a n tik us m u n k á b a n . Neked is közre k e ll m ű k ödnöd a hitterjesztésben. L égy te is ta g ja a
F E R E N C E S M IS S Z IÖ S Z Ö V E T S É G N E K K é rj ismertetést a Ferences Missziószövetségről Budapest, II , kerület, Pasaréti-út 137. szám.
Kapisztrán-Nyomda, Vác
Fel. m űv.: Lőrincz J.
KAPti>ZTR¿N NYOMDA
Vic ♦
