Fer-Kai
A Szabadság feneketlen kútja Volt egyszer egy ország, ahol békében és szabadságban éltek az emberek. Az egyik este azonban valami szörnyű dolog történt… A királyság területére vendég zarándokok érkeztek, és engedélyt kértek, hogy áthaladhassanak az országon. A népes seregletet beengedték a szabadság birodalmába, sőt várkastélyában barátsággal fogadta őket a királyi család, hiszen mindig is nagy becsben tartották errefelé a békés zarándokokat. Igen ám, de az ártalmatlannak tűnő vendégek egyszer csak kardot rántottak elő a köpenyük alól, és percek alatt lekaszabolták az őröket. A király vitézül harcolt a túlerővel szemben, de végül ő is elesett. Az álnok gazemberek a védtelen királynénak sem kegyelmeztek, s mindenkit lemészároltak a palotában, akit csak találtak. A pusztítást csupán a kis királyfi élte túl, aki egyedüli gyermekként szülei szeme fénye volt. A tragédia idején a palota rózsakertjében játszott a kút mellett. A Nap vérvörös arccal hanyatlott alá az égen; a rózsák fázósan összébb húzták szirmaikat. Amikor a királyfi az öldöklés hallatán felfogta, hogy mi történt, megnémult az iszonyattól. Napba dermedt tekintettel, könnyes szemmel állt, miközben őt is felfedezte az ellenség. A fiú kicsi volt és gyenge; ha gyáva nem is, de félénk és békeszerető. Sokszor álmodott róla, hogy bátor lesz és igazságos, mint királyapja, de gyengéd és szerető szívű is, mint édesanyja, a királyné. A kút, ami mellett játszott, nem akármilyen kút volt: úgy nevezték, hogy a Szabadság feneketlen kútja. Azt tartották róla, hogy ha valaki beleveti magát, akkor vagy szörnyethal, vagy eljut a teljes szabadságba. Szabolcs – mert így hívták a megnémult kis királyfit – nagyon szeretett a közelében játszani. A kútból időnként szépséges dallamok és soha nem tapasztalt finom illatok szálltak fel. Mindig is barátjának érezte a kutat, és sohasem gondolta, hogy a pusztulását akarná okozni. Most, hogy kivont karddal körülfogta őt a vérszomjas horda, Szabolcs hirtelen felszökött a kútkáva peremére. Hiába rontottak rá, mire odaértek, az árva kiskirályfi belevette magát a kútba. A támadók csalódottan bámultak le a mélybe, de a Szabadság kútja nem fedte fel előttük titkait. Nem láttak semmit, és nem hallottak semmit. Pontosabban szólva magát a Semmit látták és hallották – mintha teljesen megvakultak és megsüketültek volna! Félelmüket palástolva, tanácstalanul toporogtak a kút körül, de biztosak voltak benne, hogy a királyfi nem élhette túl a zuhanást. Vezérük, akit hívei a Sötétség fejedelmének hívtak, hallott már a híres kútról, és ezek a legendák bizony aggodalommal töltötték el. Hiszen azért jött ide, hogy élet és halál ura legyen ebben az országban is mindenki fölött. Nem tűrhette, hogy megmaradjon ez a titokzatos kút, aminek a neve is iszonyattal töltötte el. – Fedjétek be a kutat, de azonnal! – parancsolta a Sötétség fejedelme, és hű szolgái sietve befalazták a kút száját. Hamarosan egy másik építkezés is megkezdődött. A várpalota külső falait erősíttette meg a véres kezű új uralkodó, aki sejtette, hogy az ország szabadságszerető népe csak látszólag hódol be neki, valójában örök ellensége marad. De őt csak a hatalom érdekelte, és annak megőrzése bármilyen áron! Ez jól látszott a toronyra felvont új zászlón is, ami koromfekete volt, és egy vértől csöpögő kardot ábrázolt a közepén…
Ebben a békés országban nem is volt igazi katonaság, a hódítók így könnyűszerrel elérték céljukat. Odalett az igazság, és odalett a szabadság. Ám ki tudja, milyen úton, elterjedt a hír, hogy a kis királyfi túlélte a mészárlást, és a Szabadság kútja menedéket adott neki. Mindenki abban bízott, hogy Szabolcs királyfi hamarosan visszatér, és népe segítségével elűzi a betolakodókat. Besúgói révén a Sötétség fejedelme is tudomást szerzett erről. Igyekezett csírájában elfojtani minden ellenállást, sőt annak reményét is, hogy a szabadság visszatérhet még ebbe az országba. De mi történt eközben Szabolccsal, miután elnyelte őt a kút mélye? Az árván maradt néma királyfi sokáig zuhant, egyre csak zuhant lefelé. – Ugye nem fogsz bántani, kedves barátom? – kérdezte gondolatban a kúttól. – Szükség van rám, hogy visszatérjek a hazámba, és magammal vigyem a Szabadságot! – tette hozzá bizakodva. A kút nem felelt, de a maga módján megadta a választ: Szabolcsnak olyan érzése támadt, hogy már nem is zuhan, hanem felfelé szárnyal egy végtelenül hosszú alagútban. Újra hallotta a szépséges dallamokat, és újra érezte a csodás illatokat. Egy aranyszínű fényörvény támadt körülötte, és a fények puha ölelésében egyszer csak belehuppant egy hatalmas üregbe, amit földöntúli világosság töltött ki. Amikor szeme hozzászokott a nagy fényességhez, látta, hogy a barlang közepén egy kovácsműhely van berendezve. Ibolyakék tűz lobogott benne, s egy szép szál, izmos ember hevített valami vasat, a láng fölé tartva. A tűz körül aranyfényű parázs izzott a földön, a falakon meg szebbnél-szebb kardok díszelegtek. – Vulkánusz vagyok, a fegyverkovács. Mi szél hozott ide téged, ahol a madár sem jár? – kérdezte a férfi parázsló tekintettel. A kis királyfit nagyon emlékeztette valakire a kovács, de nem tudott rájönni, hogy kire. Úgy érezte, ősidők óta ismerik egymást. Ekkor végre megeredt a nyelve, és beszámolt mindenről, ami az országában történt. A fegyverkovács akkorát csapott az izzó vasra, hogy szerteszét repültek a szikrák. De a szeme még ennél is nagyobb szikrákat szórt a haragtól! Amikor a tűzeső elállt, Vulkánusz így szólt: – Segítek, hogy felszabadítsd országodat a rémuralom alól. Olyan kardot fogsz kovácsolni itt, amivel legyőzheted a Sötétség hatalmát! De most térj nyugovóra, mert rád fér a pihenés azok után, amiken átmentél, és azok előtt, amik még várnak rád! Így is lett. Szabolcs leheveredett az aranyfényű parázsra, amit fekhelyül kínált neki a fegyverkovács. A parázs meglepően kényelmes volt, és cseppet sem égette. Alighogy lehunyta szemét, már aludt is. Álmában ismét a palota rózsakertjében játszott a kút mellett. A napkorong vészjóslóan parázslott az égen. A vendég zarándokok bő köpenyekben vonultak a palota bejáratához, hogy fogadja őket a királyi család. A menetben volt valami kígyószerű. Vezetőjük fekete köpönyegében úgy festett, mintha a képzeletbeli kígyó feje lenne, és sziszegő nyelve mögött méregfogakat rejtegetne gyanútlan áldozatai elől. A kígyószerű alakzat bekúszott a palota kapuján. Szabolcs szörnyű szorítást érzett a szíve körül, és eleredtek a könnyei, mert anélkül, hogy észrevette volna, meredten nézett a Nap tűzfényébe. Kegyetlen öldöklés hangjai törtek elő aztán a királyi palotából, majd a haramiák diadalittas mámora, aminek hallatán a kis királyfi hangja elakadt az iszonyattól. A vérszomjas betolakodók aztán kitódultak az udvarra, és kivont karddal egyre csak közeledtek, közeledtek… Szabolcs felriadt álmából. Szakadt róla a verejték, és azt sem tudta, hol van. De egy puha, meleg kéz végigsimította homlokát, és a királyfi lassan megnyugodott. – Anyám! – szólt kábultan, de mire kimondta, rátört a tudat, hogy nincs már többé, akinek kiejtheti ezt a szót. A kovács felesége, Luna volt az, aki kedvességével gyógyírt hozott a fiú lelki sebeire. Szabolcs szeméből még most is peregtek a könnyek.
– Szövök neked egy mágikus fényköntöst, gyermekem, amiben hazatérhetsz, hogy kardoddal kivívd a szabadságot. Ez a ruha majd megvéd a Sötétség fejedelmétől! – mondta Luna. Vulkánusz felesége is hasonlított valakire, akit a kis királyfi régóta ismert. Ám ezúttal is cserbenhagyta az emlékezete. Csak azt tudta, milyen jó, hogy itt lehet közöttük! Hálásan nézett pártfogóira, akik az elkövetkező napokban nem sok időt hagytak neki a búslakodásra. – Gyere fiam! – mondta a fegyverkovács. – Megtanítalak az igazi kovácsmesterségre. A hetedik napon el kell jutnod a legfelső, művészi fokig. Mert nem csupán egy közönséges kardot kell ám készítened, hanem varázskardot! Olyan fegyvert, ami képes egy kőfalat is átszelni, ha a Szabadság útjában áll. Olyan fegyvert, amit fel kell hatalmaznod rá, hogy akár téged is keresztüldöfhessen, ha a Szabadság ellen fordulnál! Csak így lehet ez a kard valóban a Szabadság pallosa. Gondold meg, és szólj, vállalod-e mindezt? Szabolcs először kicsit megszeppent, de aztán határozott hangon igent mondott. A kimondott szó sokáig visszhangzott, miközben az ibolyakék láng magasra csapott, és aranyra színeződött. Vulkánusz elégedetten bólintott, majd a közös reggeli után hozzákezdett, hogy ifjú tanítványát beavassa a kovácsmesterség rejtelmeibe. Kemény munka várt a kis királyfira; szinte megállás nélkül dolgoztak. Az újdonsült kovácsinasnak már az első napon hozzá kellett látnia a kard elkészítéséhez. De a fiú úgy szívta magába a mesterség tudományát, mintha ezen múlna az élete – és bizony ez így is volt! Egy egész birodalom várta, hogy visszatérjen a kútból, és elhozza a Szabadságot. Mire eljött az ötödik nap, Szabolcs már mestere volt a szakmának, és a kard biztatóan alakult. A munka sok verejtékkel, de örömmel is járt. A legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy minden éjjel ugyanaz a szörnyű álom ismétlődött. A vérvörös Nappal kezdődött a palotakertben, és az álzarándokok kígyóként sikló-vonuló sorával, majd az öldökléssel folytatódott. A Sötétség fejedelmének katonái végül egyre szorosabbá fonták a gyűrűt a kis királyfi körül – mintha egy csúf óriáskígyó készült volna halálos ölelésre, mielőtt elnyeli áldozatát! Minden reggel arra ébredt, hogy patakzik a könnye, és a fegyverkovács felesége vigasztalja. Éjszakánként, miközben Szabolcs aludt, Luna fáradhatatlanul szőtte a fiút oltalmazó arany fényköntöst. A hatodik napon elkészült a kard. A legény minden reménysége és elszántsága testet öltött benne. Erős volt, hajlékony és csodálatosan szép: egy igazi remekmű! – Fiam, ez derék munka volt! – dicsérte meg Vulkánusz. Szabolcs töprengve nézte a kardot. Szinte hihetetlen, hogy képes volt ő maga elkészíteni! De úgy érezte, hogy valami még hiányozik belőle… – Igen ám, de nincs még teljesen készen a kard – folytatta a fegyverkovács, mintha gondolatolvasó lenne. – Te feladatod, hogy véghez vidd a befejezését. Ez kettőtök dolga, ebbe én nem avatkozhatok bele. De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog! – jelentette ki határozottan Vulkánusz. Ekkor előlépett a felesége, aki egy káprázatosan szép aranyköntöst tartott a kezében. – Fogadd szeretettel ezt a mágikus fényköpenyt, amit a fekhelyedül szolgáló parázs fényéből és az álmaidból szőttem neked! Olyan álmokból, amikor a világ szívében jártál – még ha nem is tudsz rá visszaemlékezni. Oltalmazzon meg a Sötétség fejedelmétől, amikor néped felszabadítójaként visszatérsz hazádba! – mondta Luna, és átnyújtotta Szabolcsnak a varázsköpenyt. Mire a fiú köszönetet mondhatott volna, a fegyverkovács és felesége, akik most is zavarba ejtően ismerősek voltak, egyszerűen köddé váltak. Az árva kis királyfi egyedül maradt az ibolyakék tűz mellett. A hetedik nap úgy köszöntött be, hogy Szabolcs végigtöprengte az egész éjszakát. Hamarosan el fog telni ez a nap is, de a kardja még nem igazi varázskard. Hát hiába menekült meg egyedüliként a családból, és hiába várják vissza, mint országa felszabadítóját? Hiába
segített neki a fegyverkovács és a felesége? Nem, az nem lehet! Meg kell találnia, és meg is fogja találni a megoldást! Tovább töprengett, de az átvirrasztott éjszaka után egyszer csak elszunnyadt. Ezúttal nem álmodott semmit. Amikor felébredt, kristálytisztán emlékezett Vulkánusz szavaira, melyeket korábban mondott: – Nem csupán egy közönséges kardot kell ám készítened, hanem varázskardot! Olyan fegyvert, ami képes egy kőfalat is átszelni, ha a Szabadság útjában áll. Olyan fegyvert, amit fel kell hatalmaznod rá, hogy akár téged is keresztüldöfhessen, ha a Szabadság ellen fordulnál! Csak így lehet ez a kard valóban a Szabadság pallosa. A kis királyfi beleszúrta kardját a földbe. Leült vele szemben a padlóra, és varázsköpenyébe burkolózott. Sokáig nézte a kardot, mintha most látná először. Az ibolyakék láng fényében szikrák táncoltak a pengén. És ekkor Szabolcs megérezte, hogy a kard ugyanúgy jó barátja neki, mint a feneketlen kút. – Tudom, képes vagy egy kőfalat is átszelni, ha szükséges, mert Te vagy a Szabadság kardja – szólította meg a fegyvert. – Mivel számomra sincs fontosabb dolog, mint a Szabadság, felhatalmazlak rá, hogy bármikor keresztüldöfjél engem is, ha az Ő útjába állnék! Igen, így legyen! Miközben Szabolcs hangja megsokszorozódva visszhangzott a kútban, a kard átalakult. A változás lassú hullámként vonult végig rajta, markolatától a hegyéig. A Szabadság birtokába vette, és varázskardjává avatta a fegyvert. A fiú rákulcsolta ujjait a kard markolatára, és ekkor rajta is végigfutott egy energiahullám. Érezte, hogy ketten együtt bármire képesek lehetnek a Szabadság védelmében! Kirántotta kardját a földből, és egy hirtelen ötlettől vezérelve beletartotta az ibolyakék tűzbe. És lám, a lángnyelvek tánca közepette arannyá vált kezében a varázskard! A kis királyfi magasba emelte a fegyvert. Olyan honvágy és tenni akarás fogta el, mint még soha! – A Szabadság mindig visszatér oda, ahol egyszer már megjelent! Rettegj Sötétség fejedelme, mert hatalmad mulandó, akárcsak te magad! – kiáltotta. Alighogy kimondta e szavakat, átfordult a világ. Az üreg fent volt a magasban, valahol odafent az égben, és a kút lefelé nyílt innen a mélybe. Az ő hazájába, ahová álnok módon betört az ellenség! Az árva kis királyfi másodszor is belevetette magát a Szabadság feneketlen kútjába. Varázsköpenyébe burkolózva, kezében a Szabadság fényesen szikrázó kardjával, hullócsillagként zuhant a mélybe. A kút halk zenével üdvözölte, és csodás virágillatokkal. Félúthoz érve a kis királyfi ismét felfelé szárnyalhatott egy szinte végtelen alagútban. A fényesség nőttön-nőtt, s ibolyakék sugarak keveredtek benne aranyszínű ragyogással. A nagy világosságban jól lehetett látni az alagút végére épített kőfalat, ami úgy tapadt a kút szájára, mintha örökre el akarná fojtani a Szabadság szüntelenül áradó dalát. Szabolcs szemei szikrát hánytak a torlasz láttán. Amikor odaért, kardjával rásújtott a kőfalra, ami szörnyű robajjal beomlott. A Szabadság feneketlen kútja ismét tárva-nyitva állt! A kis királyfi kirepült a kútból. Végighemperedett a földön, majd gyorsan felpattant. Ott állt arany fényköntösben a kút mellett, kezében a varázserejű karddal, és alig akart hinni a szemének. Mert amit látott, ugyanaz volt, mint amit már számtalanszor átélni kényszerült! A vérvörös napkorong az ég alján csüngött, és izzó fénye könnyeket csalt Szabolcs szemébe. A palotakert bejáratánál ebben a pillanatban feltűnt a zarándokok hosszan kígyózó serege, elöl a fekete köpenyt viselő vezérrel, a Sötétség fejedelmével… Újra kezdődik hát minden? De hiszen akkor élnek még a szülei, és a többiek is; akkor még nincs veszve a Szabadság! Vagy csak álmodik most is? Talán az is álom volt, ami a kovácsműhelyben történt? Nem, az nem lehet, hiszen most is rajta van a varázsköpeny, és kezében tartja a Szabadság pallosát!
– Akkor gyerünk, nincs vesztegetni való idő! – gondolta a kis királyfi. – Be kell érnem a palotába, mielőtt elkezdődik az a borzalom! Szabolcs hátraosont a kertben. Volt ott egy hátsó bejárat a palotába, amit csak ritkán használtak. Igen ám, de hiába rángatta a kilincset, a kapu be volt zárva. – A Szabadság nevében! – kiáltotta fojtott hangon a királyfi, és kardjával rásújtott a zárra. Az ajtó felpattant. Hősünk futott, ahogy csak bírt, a palotában lévők életéért és országa szabadságáért! Amikor a trónterem hátsó bejáratához ért, az ajtónálló őr csodálkozva félrehúzódott az útjából. A kis királyfi berontott a trónterembe. Szemben éppen felsorakozott az álnok vendégsereglet, a trónon pedig, a fiúnak háttal, ott ült egymás mellett a király és a királyné. – Apám! Anyám! – kiáltotta Szabolcs, akinek váratlan megjelenése és öltözéke megdöbbenést keltett a jelenlévőkben. – Mi történt fiam? – kérdezte a király nyugodtan. Anyja is rámosolygott; különös módon ő sem tűnt meglepettnek. – Ezek az emberek itt nem igazi zarándokok! – tört ki a fiúból. – Ők a Sötétség fejedelmének katonái, és fegyvert rejtegetnek maguknál! Azért jöttek, hogy orvul ránk támadjanak, és elvegyék országunk szabadságát! Csend támadt a trónteremben, vihar előtti, dermedt csend. Ekkor azonban megszólalt behízelgő kígyóhangján a Sötétség fejedelme: – Felséges királyom, csak nem hiszed el egy gyermek szavát, akinek túl élénk a fantáziája, és mesebeli hősnek képzeli magát? Békés zarándokok vagyunk, hiszen láthatod! Erre a hangra felparázslott a király tekintete, és a szemében félelmetes szikrák gyúltak. Termete hirtelen megnőtt és izmosabbá vált. – De hiszen ő Vulkánusz, a fegyverkovács! Hogy lehet, hogy nem ismertem fel a saját apámat? – álmélkodott Szabolcs királyfi. Édesanyja ismét rámosolygott a fiúra; ő is nagyobb és nyúlánkabb lett egy pillanat alatt. Szabolcs már nem is döbbent meg azon, hogy Lunát látja maga előtt… A kis királyfi ereje hirtelen megsokszorozódott! Legyőzhetetlennek érezte magát és társait, akik nagy túlerővel álltak szemben, de felkészültek a végső harcra. – Vessétek le magatokról a köpenyt, és tüstént kiderül, van-e fegyver nálatok! Mint ahogy azt is megtudjuk, ki mondott igazat! – dörögte Vulkánusz, a király. – Támadás! – sipított fel éles hangon ekkor az álzarándokok vezére. A szürke köpenyek alól hirtelen előkerültek a kardok, és a Sötétség fejedelmének katonái máris készen álltak a vérontásra. Igen ám, de abban a pillanatban, amikor Szabolcs ereje megsokszorozódott, a Szabadság varázskardja is sokfelé osztódott, és máris több tucatnyi kard lett belőle! A fiú gyorsan odadobott egyet-egyet az apjának, anyjának és a többieknek, akik ügyesen elkapták a kardokat. Szükség is lett rájuk, mert a Sötétség katonái vadul rárontottak a palota népére. Minden helybélire hét támadó jutott. De a Szabadság kardja önálló életre kelt a kezükben, és úgy aprította az ellenséget, mint a répát! A legyőzött katonákból nem maradt más, mint egy-egy földre hullott üres rongycsomó, és a kardjuk, ami rögtön vérré vált, és szétfolyt a földön. Szabolcs a harc első pillanatától kezdve a Sötétség fejedelmét kereste, de a támadók vezére kisiklott minden összecsapás elől. Hol itt, hol ott tűnt fel, és a háttérből osztogatta parancsait. Különösen a királyt igyekezett elszakítani a többiektől, hogy katonái körülfoghassák és végezzenek vele. – Nesze, nesze! – kiáltotta Vulkánusz, miközben újra meg újra lesújtott fegyverével. Repkedtek körülötte a szürke rongycsomók, és az elhullott támadók kardjai vérpatakok ágaira bomlottak. Ha kellett, Luna is kisegítette férjurát, s igazi amazonként harcolt. A megsokszorozódott Szabadság kardja jó munkát végzett, a támadók létszáma egyre fogyatkozott. Amikor a Sötétség fejedelme látta, hogy elvesztették a csatát, megpróbált
észrevétlenül kisurranni a palotából. Szabolcs, aki harc közben is mindig szemmel tartotta, rögtön a nyomába eredt. Rohant, hogy utolérje, de a kapu mögött lesben álló fejedelem a gyanútlan kis királyfiba döfte a kardját. Szúrása azonban elhalt az arany fényköntös varázsszálai között, és a támadó kardja olyan forró lett, hogy a markolat megégette a kezét. A vezér felordított a fájdalomtól, és elejtette fegyverét. De máris futnia kellett, mert a Szabadság kardja fenyegetően magasba emelkedett. Az üldözés tovább folytatódott. A Sötétség fejedelme kitért a fiú kardcsapásai elől, de érezhetően kezdett már lankadni. A Szabadság pallosa mind közelebb suhogott a hátához, egyre csak űzte, kergette ellenfelét. Ekkor egy utolsó mentőötlet jutott a vezér eszébe, akinek senki élete nem számított, ám saját életét mindennél jobban féltette: a Szabadság feneketlen kútja! Hiszen a legendák szerint szabadulást hozhat annak, aki önként beleveti magát… Néhány szökkenéssel oda is ért a kúthoz, és ott szembefordult az ellenfelével. Szabolcs belenézett a Sötétség fejedelmének visszataszítóan maszkszerű arcába és kígyótekintetébe, amitől borzongás futott végig a hátán. Az esze egyre csak sürgette, hogy döfje le már ezt az álnok szörnyeteget, de a szíve azt súgta neki, hogy védtelen ellenfelét nem szabad megölnie. Szabolcs kardjára bízta a döntést, mert csata közben megtapasztalta már, hogy a Szabadság pallosa önálló akarattal és bölcsességgel bír. A fegyver magasba lendült, s pengéjén megcsillant a lenyugvó Nap utolsó fénysugara. A Sötétség fejedelme a lesújtásra kész kard láttán nem tétovázott. Belevetette magát a Szabadság feneketlen kútjába, ahol a fagynál is hidegebb levegő érintésétől és a zuhanástól megrettenve felordított. Órák, napok vagy évek múltán a kútból kizuhant a külső Sötétségbe, ahol nem volt se fény, se meleg – oda, ahonnan származott. A Szabadság kardja pedig belefúródott a kút kávájába, és fényes aranykeresztként rezgett. Eközben a palotában is befejeződött az ádáz küzdelem. Az álzarándokok maradványai üres rongycsomóként hevertek a földön, mint szürke szigetek a vértengerben. Egy fekete zászló feküdt megtaposva a padlón. Vértől csöpögő kardot ábrázolt a közepén, ami most már inkább vérpatakként szétfolyó pengének látszott. A harc végén a palota védőinek kezéből szinte egyszerre eltűnt a Szabadság kardja. A feneketlen kútba fúródott és keresztet formázó eredeti kard még percekig rezgett, miközben a palota felől csak úgy röpködtek vissza a hasonmásai: a megsokszorozódott varázskard visszatért önmagába! A kút mélyéből mennyei dallamok és pompás virágillatok szálltak fel – a Szabadság feneketlen kútja így köszöntötte a Szabadságot! A kis királyfi sokáig nézte az aranykardot, majd így szólt hozzá: – Általam lettél kard, de varázserődet a Szabadságtól kaptad. Nem kívánlak feleslegesen magamnál tartani, hiszen bennem van már a Szabadság, én meg Őbenne. Térj vissza, ahonnan jöttél, térj vissza a Szabadságba! E szavakkal kihúzta a kardot. Gyengéden végigsimította, majd a kút fölé tartotta, és elengedte. Nagy fényesség támadt ekkor. A Szabadság feneketlen kútjából egy fényoszlop szökött a magasba, és megvilágította az alkonyati égen úszó ibolyakék felhőket. A felhők közül időnként kivillant a Hold ezüst sarlója, ami mellé arany napkorongot vetített a kút szájából kiáradó fény. Mindezt azonban már a többiek is látták. Az álmélkodó, örömteli hangok jelezték, hogy ismét benépesült a palotakert, de már nem a Sötétség álnok szolgáival, hanem a királyi udvar szabadságszerető népével! Középen ott állt Vulkánusz, a király és Luna, a királyné, akik mosolyogva nézték hol az eget, hol meg szemük fényét: az egyetlen gyermeküket. – Anyám! Apám! – kiáltotta Szabolcs királyfi, és futásnak eredt a szüleihez. Arany fényköntöse úgy lengett, mintha a Szabadság feneketlen kútjának fényét húzná uszályként maga után. A kis királyfi végre ismét gyermek lehetett, de már cseppet sem volt kicsi és gyámoltalan. Hiszen aki elől maga a Sötétség fejedelme menekült kétségbeesetten, annak
futása már csakis erőről és méltóságról tanúskodhatott! Szabolcs, az udvari nép örömujjongása közepette, boldogan belevetette magát édesanyja és édesapja ölelésébe. A Szabadság napja eközben arany fényével vidáman ragyogott az égen.
